Sarah Kulcsa - Tatiana de Rosnay

Tatiana de Rosnay

SARAH KULCSA Tatiana de Rosnay: Elle s’appelait Sarah Fordította: Burján Mónika Édesanyámnak, Stellának, az én szép és lázadó Charlotte-omnak, nagyanyámnak, Natasának (1914-2005)

Istenem! Mit tesz velem ez az ország. Mivel eltaszít, tekintsünk rá hidegen, nézzük, hogyan veszíti el becsületét és életét. Irène Némirovsky; Suite française, 1942.

Tigris! Tigris! éjszakánk Erdejében sárga láng, Mely örök kéz szabta rád Rettentő szimmetriád? William Blake: A tapasztalás dalai Szabó Lőrinc fordítása

Előszó Ennek a regénynek a szereplői teljes egészében a képzelet szülöttei, néhány benne leírt esemény azonban nem az. Valóságosak az 1942 nyarán, Franciaország német megszállása idején történtek, így az 1942. július 16ai nagy párizsi razzia is. Ez a könyv nem történészi tényfeltáró munka, és nem is kíván az lenni. Történetemmel azoknak a gyermekeknek szeretnék emléket állítani, akiket a Vélodrome d’Hiverbe, azaz a Téli Kerékpárstadionba hurcoltak, és soha többé nem tértek vissza. Valamint tisztelgés azok előtt, akik túlélték és elmesélték a borzalmakat. Tatiana de Rosnay

Párizs, 1942. július A KISLÁNY HALLOTTA MEG ELSŐNEK, hogy valaki megdöngeti az ajtót. Az ő szobája esett a legközelebb a lakás bejáratához. Álomtól ködös fejjel először arra gondolt, az apja jött fel a rejtekhelyéről, a pincéből. Bizonyára lenn felejtette a kulcsát, és miután senki nem hallotta meg, amikor diszkréten kopogott, türelmetlenkedni kezdett. De hamarosan más hangok is hallatszottak az éjszaka csöndjében: erőteljes, durva emberi hangok. Nem, ez nem az apja. „Rendőrség! Azonnal kinyitni!” A dörömbölés újrakezdődött, ezúttal még erőszakosabban. Szinte a csontja velejéig hatolt. Az öccse, aki a mellette lévő ágyon aludt, mocorogni kezdett. „Rendőrség! Nyissák ki! Nyissák ki!” Hány óra lehet? Kikukucskált a függönyök között. Odakinn még sötét volt. Félt. Eszébe jutottak a késő éjszakai fojtott hangú beszélgetések. A szülei azt hitték, hogy már alszik, de ő mindent hallott. A nappali ajtajához osont, és egy keskeny résen át leskelődött. Hallotta apja ideges hangját. Látta anyja nyugtalan arcát. Az anyanyelvükön beszélgettek, amit a kislány értett, jóllehet ő maga nem beszélte folyékonyan. Az apja azt suttogta, nehéz idők következnek. Hogy bátornak és nagyon óvatosnak kell lenniük. Különös, ismeretlen szavakat használt: „láger”, „razzia”, „letartóztatás”, és a kislány azon töprengett, mit jelenthetnek. Az apja – még mindig suttogva – azt is hozzátette, hogy csak a férfiak vannak veszélyben, hogy a nőknek és a gyerekeknek nincs mitől tartaniuk, és hogy ezért ő minden este el fog bújni a pincében. Másnap reggel elmagyarázta a lányának, hogy a biztonság kedvéért ő egy ideig a pincében alszik majd. Addig, amíg a dolgok nem „rendeződnek „Miféle dolgok? – tűnődött a kislány. És mit jelent pontosan az, hogy „rendeződnek”? És mikor fognak rendeződni? Szerette volna megkérdezni, mit jelentenek azok a furcsa szavak, hogy „láger” meg „razzia”. De akkor be kellett volna vallania, hogy az ajtó mögül többször is kihallgatta őket. Ezért inkább nem kérdezett semmit. – Nyissák ki! Rendőrség! A rendőrök megtalálták volna a papát a pincében? Azért jöttek, hogy elvigyék arra a helyre, amiről éjjelente suttogva beszéltek egymás közt, abba a „lágerbe”, valahová a városon kívülre? A kislány puha léptekkel az anyja szobájához sietett, a folyosó túlsó végébe. Amint megérezte a vállán a lánya kezét, az asszony azonnal felriadt. – A rendőrség van itt, mama – suttogta a kislány –, verik az ajtót. Az anya kidugta a lábát a takaró alól, és félresöpörte a szemébe lógó haját. A kislány fáradtnak és öregnek látta, pedig csak harmincéves volt. – A papáért jöttek? – kapaszkodott nyöszörögve a karjába. – Miatta vannak itt? Az anyja nem felelt. A lépcsőház felől újra hallatszottak a durva hangok. Az asszony gyorsan magára kapta a pongyoláját, majd kézen fogta a lányát, és elindult az ajtó felé. A tenyere meleg volt és nyirkos. Akár egy gyereké, gondolta a kislány. – Igen? – kérdezte félénken az anya, de még nem húzta el a reteszt. Egy férfihang a nevét kiáltotta. – Igen, uram, én vagyok – felelte. Hirtelen visszatért az akcentusa, erősen, szinte fülsértőn. – Azonnal nyissa ki! Rendőrség. Az anya a torkához kapott. A kislány észrevette mennyire sápadt. Elcsigázottnak tűnt, dermedtnek, mint aki moccanni is képtelen. A kislány még sosem látta így félni az anyját. Érezte, hogy a szorongástól kiszárad a szája. A férfiak újra dörömbölni kezdtek. Az anya reszkető, suta kézzel kinyitotta az ajtót. A kislány megborzongott, várta, hogy előbukkanjanak a szürkészöld egyenruhák. A küszöbön két férfi állt. Egy rendőr, a szokásos térd alá érő tengerészkék köpenyben és magas, széles tányérsapkában, meg egy világos ballonkabátot viselő férfi, aki egy listát tartott a kezében. Újra az anya nevét

mondta. Utána az apáét. Tökéletes franciasággal beszélt. Akkor nincs mitől félnünk, gondolta a kislány. Ha ezek franciák és nem németek, nem vagyunk veszélyben. A franciák nem fognak bántani minket. Az anyja magához vonta. A kislány hallotta a szívdobogását a pongyolán keresztül. Szerette volna eltaszítani, azt szerette volna, ha az anyja egyenes derékkal áll ezek előtt a férfiak előtt, ha magabiztosan néz a szemükbe, ahelyett, hogy összegörnyed, ahelyett, hogy úgy dübörög a szíve a mellkasában, mint egy riadt állaté. Azt szerette volna, ha az anyja bátor. – A férjem... nincs itthon – hebegte az asszony. – Nem tudom, hol van. Nem tudom. A ballonkabátos férfi odébb lökte, hogy beléphessen a lakásba. – Igyekezzék, asszonyom! Tíz perce van rá, hogy összeszedjen néhány holmit, két-három napra elegendőt. Az anya nem mozdult. Értetlenül meredt a rendőrre. Az még mindig a küszöbön állt, hátával eltorlaszolva az ajtónyílást. Közönyösnek, unottnak tűnt. Az anya a tengerészkék ruhaujjra tette a kezét. – Uram, kérem szépen... – kezdte. A rendőr elfordult, és kemény, közömbös pillantással lesöpörte magáról az asszony kezét. – Nem hallotta? Velünk jön. A lányával együtt. Tegye, amit mondtunk!

Párizs, 2002 .május BERTRAND KÉSETT – SZOKÁS SZERINT. Megpróbáltam nem törődni vele, de sikertelenül. Zoë a falnak vetette a hátát, szemlátomást unatkozott. Annyira hasonlított az apjára, hogy sokszor mosolyognom kellett rajta. De ma nem. Felnéztem az öreg bérházra. Mamé, Bertrand nagyanyja lakott itt korábban. És most mi fogunk ideköltözni. Otthagyjuk a forgalomtól zajos Montparnasse körutat, a közeli kórházak felé szirénázó mentőautókkal, a kávézókkal, az éttermekkel, ezért a Szajna jobb partján lévő szűk és nyugodt kis utcáért. A Marais nem az a negyed volt, amit bensőségesen ismertem, ugyanakkor csodáltam régies, hervatag szépségét. Hogy örültem-e ennek a költözésnek? Nem voltam biztos benne. Bertrand nem igazán kérte ki a véleményemet. Valójában alig beszélgettünk róla. Szokásához híven egyedül intézkedett. Nélkülem. – Megjött! – szólalt meg Zoë. – Mindössze fél órát késett. Néztük, ahogy hanyag, érzéki járásával közeledik felénk. Karcsún, barnán, vonzón. A francia férfi archetípusa. Telefonált, mint mindig. Néhány lépéssel mögötte baktatott a társa. Egy vöröses arcú, szakállas férfi. Az irodájuk az Arcade utcában volt, közvetlenül a Madeleine-templom mögött. Bertrand jóval a házasságunk előtt egy építészirodában kezdett dolgozni, de öt éve Antoine-nal saját vállalkozásba fogtak. Bertrand odaintett nekünk, aztán ujjával a telefon felé bökött, bosszúsan összevonva a szemöldökét. – Mintha nem tehetné le! – gúnyolódott Zoë. – Na, persze! Zoë még csak tizenegy éves volt, de olykor az embernek az volt a benyomása, mintha már kamasz lenne. Először is, mert valamennyi osztálytársnőjénél egy fejjel magasabb volt – ”arányos lábmérettel”, mondogatta zsörtölődve –, és azért is, mert olyan tisztán látta a dolgokat, hogy olykor leesett tőle az állam. Volt valami felnőttesen ünnepélyes mogyorószín pillantásában, abban, ahogy megfontoltan felszegte az állát. Mindig ilyen volt, már egészen kicsi korától kezdve. Nyugodt, érett, a korához képest kissé túlságosan is az. Antoine odajött hozzánk, hogy üdvözöljön bennünket, míg Bertrand tovább telefonált, elég hangosan ahhoz, hogy az egész utca hallhassa; közben gesztikulált, egyre többet grimaszolt, s rendszeresen felénk fordult, hogy meggyőződjék róla, az ajkán csüggünk mindannyian. – Az egyik építésszel van egy kis gond – magyarázta Antoine, a szája szegletében bujkáló mosollyal. – Egy versenytárssal? – érdeklődött Zoë. – Igen, egy versenytárssal – felelte Antoine. Zoë felsóhajtott. – Akkor itt rostokolhatunk estig! Eszembe jutott valami. – Antoine, nincs nálad véletlenül Tézac asszony lakásának a kulcsa? – De igen, Julia, van nálam egy kulcs – mondta széles mosollyal. Antoine mindig angolul válaszolt, valahányszor franciául szóltam hozzá. Gondolom, udvariasságból tette, valójában azonban irritált vele, ugyanis mindig az a kényelmetlen érzésem támadt tőle, hogy az itt töltött évek ellenére semmit nem javult a franciaságom. Antoine diadalmasan meglóbálta a kulcsot. Úgy döntöttünk, mindhárman felmegyünk. Zoë fürgén beütötte a kódot. A növényekkel benőtt hűvös udvaron át a lifthez sétáltunk. – Utálom ezt a liftet – dohogott Zoë. – Apának ki kellene cserélnie. – Bogaram, apád a dédmama lakását hozatja rendbe, nem az egész házat – csitítottam. – Pedig ráférne – válaszolta. Míg a liftre vártunk, a táskámban felcsendült a Csillagok háborúja zenéje. Ránéztem a mobilom kijelzőjén megjelenő számra. Joshua volt, a főnököm. Felvettem. – Tessék.

Joshua rövid volt és lényegre törő. Mint mindig. – Háromkor szükségem van rád. Zárjuk a júliusi számot! – Gee whiz (Ejha)! – mondtam kissé pimaszul. A vonal végén rövid kuncogás hallatszott, mielőtt letette volna. Joshua mindig is imádta, ahogy azt mondtam, gee whiz. Talán az ifjúságára emlékeztette. Antoine-t pedig láthatóan szórakoztatták régimódi amerikanizmusaim. Elképzeltem, amint francia akcentusával ismételgetni próbálja őket. Ilyen liftet csak Párizsban találni: parányi fülke, kovácsoltvas ráccsal meg egy kétszárnyú ajtóval, ami elkerülhetetlenül az ember képébe csapódik. Beszorulva Zoë és Antoine közé, aki bőven locsolt magára a Vétiverjéből, lopva a tükörbe sandítottam, ahogy emelkedtünk fölfelé. Éppoly roskatagnak tűntem, mint a csikorgó öreg lift. Mi lett a fiatal és üde bostoni szépségből? A nő, aki a tükörből visszanézett rám, a vörös zónába ért, a negyvenöt és ötven év közé eső senki földjére, a megereszkedett bőr, a mély ráncok és a kíméletlenül közelgő klimax övezetébe. – Én is utálom ezt a liftet – jelentettem ki komoran. Zoë elvigyorodott, és az arcomba csípett. – Anya, ebben a tükörben még Gwyneth Paltrow is zombinak tűnne! Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam. Ez egy tipikusan zoës megjegyzés volt.

AZ ANYA SÍRNI KEZDETT, előbb csendesen, majd egyre hangosabban. A kislány megrökönyödve nézett rá. Tíz évet megélt már, de még soha nem látta sírni az anyját. Döbbenten bámulta a sápadt, nyúzott arcon végigcsorgó könnyeket. Szerette volna azt mondani neki, hagyja abba, elviselhetetlennek érezte, hogy az anyját szipogni látja az idegen férfiak előtt. De azok ügyet sem vetettek a könnyekre. Siessen már, nógatták. Nincs idő piszmogni. A gyerekszobában a kisöccse még mindig aludt. – De hát hová visznek minket? – siránkozott az anya. – A lányom francia, Párizsban született, miért kell neki is jönnie? Hová visznek minket? A két férfi nem válaszolt. Hatalmasan és fenyegetően magasodtak fölé. Az anya szemében rettegés tükröződött. Bement a hálószobába, és leroskadt az ágyra. Néhány pillanat múlva azonban felállt, és a lányához fordult: – Ébreszd fel az öcsédet! Öltözzetek fel! Szedj össze magatoknak pár ruhát. Igyekezz, indulj már! Az öccse a rémülettől szólni sem bírt, amikor az ajtón át kilesve megpillantotta a két férfit. Nézte az anyját, ahogy ziláltan, zokogva próbál összecsomagolni. Összeszedte négyesztendős kis testének minden erejét, és nem volt hajlandó megmozdulni. Nővérkéje cirógatva próbálta jobb belátásra bírni. Mindhiába. Lecövekelve állt, mellkasán keresztbe font karral. A kislány kibújt a hálóingéből, és egy szoknyát meg egy pamutblúzt kapott magára. Felvette a cipőjét is. Az öccse csak nézte, nem mozdult. Hallani lehetett, hogy az anyjuk a szobájában sír. – Elbújok a rejtekhelyünkön – dünnyögte a kisfiú. – Nem! Velünk jössz, muszáj! – parancsolt rá a nővére. Megragadta az öccsét, de az kibújt a szorításából, és becsusszant a falba süllyesztett hosszú, mély szekrénybe. Oda, ahol bújócskázni szoktak. Mindig ide rejtőztek, ide zárkóztak be. Ez volt az ő saját kis kuckójuk. A papa és a mama ismerték ugyan a rejtekhelyet, de úgy tettek, mintha nem tudnának róla. Csengő hangon szólongatták őket. „De hát hová lettek ezek a gyerekek? Furcsa, egy perce még itt voltak!” És ők az öccsével elégedetten kuncogtak. A faliszekrényben egy zseblámpát is tartottak, meg párnákat, játékokat, könyveket, sőt még egy kancsót is, amit a mama mindennap friss vízzel töltött tele. A kisfiú még nem tudott olvasni, így a nővére olvasott fel neki. A kis ördögfióka volt a kedvence. Imádta, ahogy az árva kis Charles borsot tört rettenetes nénje, Mac’ Miche orra alá, hogy megbosszulja a kegyetlenkedéseit. Újra és újra hallani akarta a történetet. A kislány látta öccse arcocskáját a szekrény félhomályában. A kisfiú magához szorította kedvenc plüssmackóját, látszott, hogy már nem fél. Végtére is, itt talán biztonságban lesz. Van vize meg zseblámpája. Nézegetheti a képeket Ségur grófné könyvében, köztük azt, amit a legjobban szeret, ami Charles csodás bosszúját ábrázolja. Talán jobb is, ha egyelőre itt hagyja. A férfiak itt soha nem találnak rá. Majd később a nap folyamán kiereszti, amikor megengedik nekik, hogy hazatérjenek. És a papa, aki még mindig lenn van a pincében, tudni fogja, hol rejtőzik a kisfia, ha esetleg feljön. – Nem félsz ott benn? – kérdezte halkan. A férfiak már szólongatták. – Nem – felelte a kisfiú. – Nem félek. Zárd rám az ajtót! Nem fognak elkapni. A kislány rácsukta az ajtót a sápadt kis arcra. Elfordította a kulcsot, aztán zsebre tette. A zárat egy elmozdítható álvillanykapcsoló takarta. A falon képtelenség volt felfedezni a szekrény körvonalait. Igen, itt védett helyen lesz. Ebben biztos volt. Tenyerét a szekrényajtóra tapasztva még egyszer elsuttogta az öccse nevét. – Később visszajövök érted. Megígérem!

BELÉPTÜNK a LAKÁSBA és a villanykapcsoló után tapogattunk. Nem működött. Antoine kinyitotta az egyik ablaktáblát. A napfény beáradt a lakásba. A szobák csupaszok voltak és porosak, így, bútorok nélkül, a szalon óriásinak hatott. Az aranyló sugarak ferdén hatoltak át a magas ablakok mocskos üvegén, fénycsíkokat vetítve a barna padlódeszkákra. Elnéztem a helyiségeket, az üres polcokat, a sötétebb négyszögletű foltokat a falon ott, ahol hajdan gyönyörű festmények lógtak, a márványkandallót, melyben emlékszem, milyen barátságosan lobogott télen a tűz, Mamé annál melengette finom, fehér kezét. Odaléptem az egyik ablakhoz, és lenéztem a békés, zöld udvarra. Örültem, hogy Mamé nem látta üresen a lakását. Felzaklatta volna. Engem is felzaklatott. – Még mindig érződik Mamé illata – mondta Zoë. – Shalimar. – Meg annak a szörnyű Minette-nek a szaga – tettem hozzá, az orromat befogva. Minette Mamé utolsó házi kedvence volt. Egy inkontinens nőstény sziámi. Antoine értetlenül nézett rám. – The cat – magyaráztam neki. Angolul. Persze tudtam, hogy franciául „chatte”-nek mondják a nősténymacskát, de a szó másik jelentését is ismertem (női nemiszerv). És pont az hiányzott volna, hogy Antoine valami sikamlós kétértelműségen kacarásszon nekem. Antoine szakértő szemmel mérte fel a terepet. – A villany már nem felel meg a szabványnak – jegyezte meg a régi porcelánbiztosítékokra mutatva. – A fűtés ugyancsak muzeális korú. A hatalmas radiátorok kosztól feketéllettek, és pikkelyesebbek voltak a kígyó bőrénél. – És a konyhát meg a fürdőszobát még nem is láttad – mondtam. – A fürdőkádnak oroszlánlábai vannak – közölte Zoë. – Hiányozni fog nekem, ha elviszik. Antoine apró koppantásokkal a falat vizsgálgatta. – Gondolom, Bertrand-nal mindent fel akartok újítani – nézett rám kérdőn. Vállat vontam. – Nem tudom pontosan, mit akar. Ő találta ki, hogy költözzünk ide. Én nem voltam túlságosan oda az ötletért. Én valami... praktikusabbat akartam. Valami újat. Antoine elmosolyodott. – Itt is minden új lesz, ha elkészülünk. – Lehet. De attól még ez nekem mindig Mamé lakása marad. Ahol mindenen Mamé jelenléte érződött, pedig már kilenc hónapja, hogy beköltözött a nyugdíjasotthonba. A férjem nagyanyja hosszú évekig élt ebben a lakásban. Emlékszem az első találkozásunkra, tizenhat évvel ezelőtt. Lenyűgöztek a régi festmények, a márványkandalló, rajta az ezüstkeretben trónoló családi fotók, az elegáns, nemesen egyszerű bútorok, a könyvszekrény polcain sorakozó rengeteg könyv, a vörös bársonnyal letakart hangverseny-zongora. A fényes szalon egy békés kis belső udvarra nyílt, melynek szemközti falát sűrűn benőtte a repkény. Ebben a helyiségben találkoztam vele először, itt nyújtottam neki sután kezet. Akkor még nem voltam hozzászokva ahhoz, amit a nővérem a „franciák csókolózási mániájának” hív. Egy párizsi nővel nem szokás kezet fogni, még ha az ember először találkozik is vele. Kétfelől arcon kell csókolni. De akkoriban még nem tudtam ezt.

A BALLONKABÁTOS FÉRFI MÉG EGYSZER RÁNÉZETT A LISTÁJÁRA. – Várjon csak! – fordult a kollégájához. – Hiányzik egy gyerek. Egy fiú. És kimondta az öccse nevét. A kislánynak egy pillanatra elállt a szívverése. Az anyja rápillantott. A lányka lopva az ajkához emelte az ujját. A két férfi nem vette észre a mozdulatot. – Hol van a fiú? – kérdezte a ballonkabátos. A kislány kezét tördelve előrelépett. – Nincs itthon az öcsém, uram – mondta tökéletes franciasággal, egy született francia franciaságával. – A hónap elején elutazott a barátaival vidékre. A ballonkabátos elgondolkozva nézett a kislányra. Aztán állával a rendőr felé bökött: – Kutassa át a lakást! Gyorsan! Lehet, hogy az apa is itt rejtőzik. A rendőr egymás után átvizsgálta a helyiségeket, gondosan kinyitogatott minden ajtót, bekukucskált az ágyak alá és a szekrényekbe. Míg a kollégája zajosan jött-ment a lakásban, a ballonkabátos fel-alá járkálva várta, hogy végezzen. Amikor hátat fordított, a kislány gyorsan megmutatta a kulcsot az anyjának. Apa majd feljön érte, apa később feljön, suttogta. Az anya bólintott. Mintha azt mondta volna, rendben, értem már, hol van az öcséd. De aztán összevonta a szemöldökét, és néma gesztusokkal kérdezte, hol hagyod majd a kulcsot, és apa honnan fogja tudni, hogy ott van? A ballonkabátos hirtelen megfordult és rájuk nézett. Az anya megmerevedett. A kislány reszketett félelmében. A férfi egy darabig fürkészte őket, majd durván becsukta az ablakot. – Kérem, uram, nagyon meleg van benn – szólalt meg az anya. A férfi elvigyorodott. A kislány arra gondolt, sosem látott még ilyen rút mosolyt. – Márpedig az ablak csukva marad, asszonyom – közölte. – Ma reggel, kicsivel korábban, egy anya kihajította a gyerekét az ablakon, aztán maga is utánaugrott. Nem szeretnénk, ha ez megismétlődne. Az asszony a rettenettől dermedten egy szót sem szólt. A kislány gyűlölettel nézett a férfira. Gyűlölte testének minden egyes négyzetcentiméterét. Utálta pirospozsgás arcát, nedves száját, hideg, érzéketlen szemét. Utálta, ahogy ott állt, szétvetett lábakkal, a feje búbjára tolt filckalappal, kövér ujjait a háta mögött összekulcsolva. Teljes erejéből gyűlölte, ahogy még soha senkit nem gyűlölt életében, jobban gyűlölte még annál a szörnyű iskolatársánál, annál a Daniel-nél is, aki szörnyű dolgokat sugdosott a fülébe, kegyetlen dolgokat az apja és az anyja akcentusáról. Fülelt, merre keresgél a rendőr a lakásban. Nem fogja megtalálni az öccsét. A faliszekrény ahhoz túl ravaszul van elrejtve. A kisfiú biztonságban van. Soha nem fogják megtalálni. Soha! A rendőr visszajött. Vállat vont és megrázta a fejét: – Sehol senki. A ballonkabátos az ajtó felé taszította az anyát. A lakáskulcsot kérte. Az asszony csendesen odanyújtotta neki. Libasorban mentek lefelé a lépcsőn, lassan, mert az anya nehezen cipelte a táskákat és a csomagokat. A kislány fejében egymást kergették a gondolatok: hogyan adhatná oda a kulcsot az apjának? Hol hagyhatná? A házmester néninél? De vajon ébren van-e ilyen korán? Furcsamód a házmesterné már fenn volt, és a fülkéje ajtaja mögött várakozott. A kislány észrevette, hogy különös kifejezés ül az arcán, valamiféle kárörvendő ujjongás. Mit jelenthet ez? Miért nem néz sem rá, sem az anyjára, csak a két férfira, mintha csak kerülni akarná a tekintetüket, mintha sosem látta volna még őket? Pedig az anyja mindig kedves volt vele, időnként foglalkozott a kisbabájával, a kis Suzanne-nal, aki gyakran sírt, mert hasfájós volt. Igen, az anyja nagyon türelmesen bánt a kicsivel, az anyanyelvén dalolt neki, fáradhatatlanul, a csöppség szerette hallgatni, és szép nyugodtan elaludt. – Nem tudja, hol van az apa és a fiú? – nyújtotta oda az asszonynak a lakáskulcsokat a rendőr.

A házmesternő vállat vont. Még mindig nem nézett az anyára és a kislányra. A kulcsokat zsebre vágta, a kislány számára visszataszító mohósággal. – Nem – felelte a rendőrnek. – A férfit nemigen láttam az utóbbi időben. Lehet, hogy bujkál valahol. A gyerekkel együtt. Meg kellene nézniük a pincékben vagy cselédszobákban, a legfölső emeleten. Fölkísérhetem magukat. A házmesterfülkében nyöszörögni kezdett a csecsemő. Az asszony a válla fölött hátrapillantott. – Nincs rá időnk – mondta a ballonkabátos. – Mennünk kell. Majd később visszajövünk, ha kell. A házmesternő bement a kisbabájáért, és a mellkasára szorítva tért vissza. Azt mondta, még más családokról is tud a szomszédos házakban. Undorodva mondta ki a nevüket, mintha csak valami trágár szó lenne, gondolta a kislány, olyan csúnya szó, amit nem illik kimondani.

BERTRAND VÉGRE ZSEBRE VÁGTA A TELEFONJÁT, és kegyeskedett rám figyelni. Felém villantotta ellenállhatatlan mosolyát. Miért van nekem ilyen kétségbeejtően vonzó férjem, tettem fel magamnak sokadszor is a kérdést. Amikor először találkoztunk jó néhány évvel ezelőtt a francia Alpokban, Courchevelben, még cingár, fiús alakja volt. Most, negyvenhét éves korára, impozánsabb, erőteljesebb lett, csak úgy áradt belőle a franciás, markáns férfiasság. Olyan volt, mint a jó bor: ahogy ért, csak még zamatosabb, még élettelibb lett, míg az én ifjúságom – erről meg voltam győződve – elveszett valahol a Charles River és a Szajna között. A negyvenes éveim nekem nem hoztak semmi jót. Ha az őszülő haj és a ráncok csak még jobban kiemelni látszottak Bertrand szépségét, az enyémet viszont csökkentették, efelől nem volt kétségem. – Nos? – kérdezte, miközben lazán és birtoklón a fenekemre tette a kezét, a legkevésbé sem törődve a kollégája és a lánya tekintetével. – Hát nem fantasztikus? – De az – vágta rá Zoë. – Antoine épp az előbb említette nekünk, hogy mindent fel kell újítani. Ami nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy egy éven belül nem tudunk költözni. Bertrand felkacagott. Kifejező, valahol a hiéna röhögése és a szaxofon bugása közé eső kacagással. Ez volt a legfőbb probléma a férjemmel. Ez a részegítő vonzerő, amivel imádott visszaélni. Azon töprengtem, kitől örökölhette. A szüleitől, Colette-től és Edouard-tól? Ők veszettül intelligensek, kifinomultak, de cseppet sem sármosak. Vagy a nővéreitől, Cécile-től és Laure-tól? Ők meg jól neveltek, ragyogóak, tökéletes modorúak, de csak akkor nevetnek, ha úgy érzik, elvárják tőlük. Akkor pedig csak Mamétól származhat. A rebellis, harcos természetű Mamétól. – Antoine egy megrögzött pesszimista – mondta Bertrand, még mindig nevetve. – Egykettőre be fogunk költözni. Kétségtelenül sok a tennivaló, de kiváló csapattal fogunk dolgozni. Elindultunk utána a nyikorgó parkettájú, hosszú folyosón, az utcára néző hálószobák felé. – Ezt a falat ki kell venni – jelentette ki Bertrand. Antoine bólogatott. – Közelebb kell hozni a konyhát, különben Miss Jarmond nem találja majd elég practicalnek. Angolul ejtette ki a szót, ujjaival idézőjelet rajzolva a levegőbe és kaján pillantást küldve felém. – Jó nagy lakás – jegyezte meg Antoine. – Igazán tágas. – Igen, ma már az – mondta Bertrand. – De régen jóval kisebb és szerényebb volt. Nehéz időszak volt az a nagyszüleimnek. A nagyapámnak csak a hatvanas évektől kezdett jobban menni, akkor vette meg a szomszédos lakást és nyitotta össze a kettőt. – Szóval, amikor a nagyapa gyerek volt, ebben a kisebbik részben laktak? – érdeklődött Zoë. – Úgy van – felelte Bertrand. – Ami onnantól idáig tartott. Az ott a szülei hálószobája volt, ő pedig itt aludt. Sokkal kisebb volt az egész. Antoine szakértőén kopogtatta a falat. – Igen, tudom, mire gondolsz – mosolyodott el Bertrand. – Össze akarod nyitni a két szobát, igaz? – Pontosan! – helyeselt Antoine. – Nem rossz ötlet. De még át kell gondolni. Nem lesz könnyű ugyanis ezzel a fallal, majd később megmutatom, miért. Tartófal, ráadásul tele van csövekkel és egyéb vackokkal. Nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Az órámra pillantottam. Fél három. – Mennem kell – közöltem. – Találkozónk van Joshuával. – Akkor mi lesz Zoëval? – kérdezte Bertrand. Zoë az égnek emelte a szemét. – Busszal is haza tudok menni. – És a suli? Újabb szemforgatás.

– Papa! Szerda van, és szerda délután nincs tanítás. Nem emlékszel? Bertrand megvakarta a fejét. – Az én időmben... – ...csütörtökön nem mentetek suliba – vágta rá Zoë, mint valami ezerszer ismételt refrént. – Ez a nevetséges francia oktatási rendszer! – sóhajtottam. – Szombat délelőtt meg van iskola! Antoine egyetértett velem. Az ő fiai magániskolába jártak, ahol nem volt tanítás szombat délelőtt. Csakhogy Bertrand, a szüleivel egyetemben, rendíthetetlen híve volt az állami iskolának. Zoët egy két tanítási nyelvű iskolába szerettem volna beíratni, Párizsban több ilyen is van, a Tézac-klán azonban hallani sem akart róla. Zoë francia volt, Franciaországban született. Tehát francia iskolába fog járni. Így aztán a Luxembourg-kert közelében lévő Montaigne Gimnáziumba írattuk. A Tézacok szemlátomást megfeledkeztek róla, hogy Zoënak amerikai anyja van. Szerencsére a lányunk tökéletesen beszélt angolul. Én mindig is ezen a nyelven beszéltem vele, és a szüleimet is gyakran meglátogatta Bostonban. A nyári szüneteket többnyire Charla húgom családjánál töltötte, Long Islanden. Bertrand felém fordult. A szemében felvillant az a kis fény, ami mindig gyanakvással töltött el: jelenthetett valami vicceset, de valami kegyetlent is – akár egyszerre mindkettőt. Abból ítélve, ahogy bőrmokaszinja tüzetes szemlélésébe fogott, Antoine is sejtette, mire számíthat. – Ó, persze tudjuk, mit gondol Miss Jarmond az iskoláinkról, a kórházainkról, a végtelen sztrájkjainkról, a hosszú szabadságainkról, a vízvezetékrendszerünkről, a postánkról, a televíziónkról, a politikánkról, a kutyaszaros járdáinkról – szavalta Bertrand, kivillantva tökéletes fogsorát. – Már százszor, de tényleg legalább százszor hallottuk a sirámait, nemde? Szeretem Amerikát, Amerikában minden clean, Amerikában mindenki fölszedi a kutyája után a kakát! – Papa, hagyd abba! Otrombán viselkedsz! – szólt rá Zoë, és megfogta a kezemet.

AZ UDVARRÓL A KISLÁNY LÁTTA, hogy az egyik szomszéd pizsamában kihajol az ablakán. Egy kedves bácsi volt, zenetanár. A kislány szerette hallgatni, amikor hegedült. Sokszor kifejezetten nekik játszott, neki és az öccsének az udvar túlsó végéből. Régi francia dalokat, olyanokat, mint a Sur le pont d’Avignon, meg az A la claire Fontaine, és a szülei hazájából való dallamokat is, melyektől azok mindig jókedvűen táncra perdültek, az anyja papucsa csak úgy siklott a parketta lécein, ahogy az apja forgatta, egyre csak forgatta, míg bele nem szédültek mindketten. – Mit csinálnak maguk? Hová viszik őket? – kiabálta. A hangja bezengte az udvart, elnyomva a csecsemősírást. A ballonkabátos nem felelt. – De hát ezt nem tehetik! – kiabált tovább a szomszéd. – Ezek tisztességes emberek, jó emberek! Nem tehetik ezt velük! A kiabálásra sorra kinyíltak az ablakok, a függönyök mögött arcok tünedeztek fel. De a kislány azt is észrevette, hogy senki sem mozdul, senki nem szól semmit. Csak bámultak lefelé. Az anya megállt, képtelen volt továbbmenni, a háta rázkódott a zokogástól. A két férfi gorombán taszított rajta egyet. A szomszédok némán figyelték a jelenetet. Még a zenetanár is hallgatott. Az anya hirtelen megfordult, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. A férje nevét üvöltötte. Háromszor. A két férfi a karjánál fogva elkapta és kíméletlenül megrázta. Az asszony kiejtette a kezéből a csomagokat. A kislány közbe akart avatkozni, de félrelökték. A kapualjban egy férfi jelent meg, egy sovány férfi, gyűrött ruhában, háromnapos borostával, fáradt, vörös szemekkel. Egyenes derékkal vágott át az udvaron. Amikor egy vonalba ért a két férfival, megmondta a nevét. Az akcentusa éppoly erős volt, mint a feleségéé. – Engem is vigyenek el a családommal – mondta. A kislány az apja tenyerébe csúsztatta a kezét. Arra gondolt, biztonságban van. Biztonságban az apjával és az anyjával. Ez az egész nem tarthat sokáig. Ezek francia rendőrök, nem németek. Senki nem fogja bántani őket. Nemsokára visszajönnek a lakásba, és a mama finom reggelit készít majd nekik. És a kisöccse előbújik a rejtekhelyéről. És a papa visszamegy az utca végében lévő műhelybe, ahol művezető, s ahol öveket, táskákat és pénztárcákat készítenek. Minden úgy lesz, mint azelőtt. Nemsokára rendeződnek a dolgok. Mostanra már megvirradt. A szűk kis utca néptelen volt. A kislány visszanézett a házukra, a néma arcokra az ablakokban, a házmesternőre, aki a kis Suzanne-t ringatta. A zenetanár lassan felemelte a kezét, hogy búcsút intsen. A kislány rámosolygott és visszaintett. Minden rendben lesz. Vissza fog jönni, mindnyájan vissza fognak jönni. A hegedűs arcán azonban szomorúság tükröződött. Az arcán könnyek csorogtak, néma könnyek, a tehetetlenség és a szégyen könnyei, amit a kislány nem értett.

– MÉG HOGY ÉN OTROMBA?! – kuncogott Bertrand, cinkos pillantást vetve Antoine-ra. – Hiszen anyád szereti ezt! Ugye, szerelmem? Ugye, chérie? Elkezdett a saját tengelye körül forogni a szalonban, a West Side Story dallamát csettintgetve. Ostobának és nevetségesnek éreztem magam Antoine előtt. Miért lel Bertrand folyton örömet abban, hogy úgy tüntessen fel mások előtt, mint egy előítéletekkel teli, a franciákat örökké kritizáló amerikait? És én miért állok itt, mint szamár a hegyen, és hagyom ezt szó nélkül? Valóban volt idő, amikor szórakoztatott. A házasságunk elején egyenesen ez volt a kedvenc mókánk, a francia barátaink éppúgy majd megszakadtak a röhögéstől, mint az amerikaiak. Eleinte. Most is mosolyogtam – szokás szerint. Bár kissé görcsösen. – Meglátogattad mostanában Mamét? – kérdeztem. Bertrand azóta már mással foglalkozott, méreteket vett. – Hogy mondod? – Voltál Maménál? – ismételtem türelmesen. – Azt hiszem, nagyon örülne neked. És bizonyára szívesen beszélgetne egy kicsit a lakásról is. Bertrand a szemembe fúrta a tekintetét. Ezúttal a könyörgő pillantását vette elő. – Nincs rá időm, szerelmem. Menj el hozzá te! – Bertrand, tudod jól, hogy én minden héten meglátogatom. Felsóhajtott. – Végtére is a te nagyanyád – tettem hozzá. De imád téged, te amerikai nő – hízelgett mosolyogva. – És én is imádlak, baby. Odalépett hozzám, és szájon csókolt. Amerikai nő. „Szóval, maga az az amerikai nő” – mondta bevezetésképpen Mamé jó néhány évvel ezelőtt ugyanebben a helyiségben, szürke, ábrándos tekintetével méregetve. Az amerikai nő. Ó, mennyire amerikainak éreztem magam a lépcsőzetesen vágott frizurámmal, a tornacipőmmel, a széles mosolyommal a hetvenéves asszony előtt, aki egyenes tartásával, arisztokratikus arcélével, tökéletes kontyával és csúfondáros pillantásával maga volt a megtestesült francia nő. Mégis első látásra megkedveltem Mamét. Megszerettem meghökkentő, torokból jövő nevetését, józan humorát. Még ma is kénytelen vagyok bevallani, hogy jobban szeretem, mint Bertrand szüleit, akik mindig éreztetik velem, honnan jöttem, jóllehet már huszonöt éve Párizsban élek, jóllehet a fiúk felesége és az unokájuk édesanyja vagyok. A lakásból kilépve ismét szembesültem a zavaró tükörképpel a liftben, és hirtelen rádöbbentem, túl sokáig tűrtem Bertrand szurkálódásait, amilyen fene jó természetem van. Most azonban valami homályos oknál fogva először éreztem azt, hogy ennek az időnek vége.

A KISLÁNY A SZÜLEIHEZ BÚJVA LÉPKEDETT. Már az utca végén jártak, és a ballonkabátos egyre noszogatta őket, hogy igyekezzenek. A kislány azon töprengett, vajon hová mennek. És miért kell ennyire sietniük? Egy nagy garázsba terelték őket. Felismerte a helyet, nem volt messze a házuktól és az apja üzemétől. Odabenn gépolajtól mocskos kék kezeslábasban férfiak motorokat szereltek. A munkások csendben felnéztek rájuk. Senki nem szólt egy szót sem. Aztán a kislány egy csoportot vett észre, embereket, akik a lábukhoz rakott táskákkal és kosarakkal álldogáltak. Feltűnt neki, hogy főként nők és gyerekek vannak közöttük. Némelyiket ismerte is. De nem mertek köszönni egymásnak. Egy idő után két rendőr jelent meg. Névsorolvasást tartottak. Az apja felemelte a kezét, amikor őt szólították. A kislány körülnézett. Meglátta az egyik fiút az iskolából, Léont. Fáradtnak és riadtnak tűnt. A kislány rámosolygott. Szerette volna azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, hogy hamarosan hazamennek, nem fog sokáig tartani, el fogják engedni őket. De Léon úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. A kislány elpirult és lesütötte a szemét. Lehet, hogy téved. A szíve hevesen zakatolt. Lehet, hogy nem is úgy lesz, ahogy gondolta. Hirtelen mérhetetlenül naivnak, ostobának és gyerekesnek érezte magát. Az apja odahajolt hozzá. Borostás álla csiklandozta a kislány fülét. A nevén szólította. Megkérdezte tőle, hol van az öccse. A kislány megmutatta neki a kulcsot. A kisfiú jó helyen van, a titkos szekrényükben, suttogta büszkén. Biztonságban van. Az apja szeme furcsán kikerekedett. Érezte, hogy megszorítja a karját. – De hát minden rendben lesz! – mondta a kislány. – A faliszekrény nagy, elég levegő van benne. És víz is van, meg zseblámpa. Nem lesz semmi baj, papa! – Nem érted, kicsim – mondta az apja –, nem értesz semmit. És a kislány legnagyobb megdöbbenésére könnyek szöktek a szemébe. Megrángatta a ruhaujját. Nem bírta elviselni, hogy sírni látja az apját. – Papa, haza fogunk menni, ugye? A névsorolvasás után hazamegyünk, ugye, papa? Az apa letörölte a könnyeit. Olyan rettentő szomorú szemmel nézett a kislányára, hogy az nem állhatta a pillantását. – Nem, nem megyünk haza – mondta. – Nem fognak hazaengedni bennünket. A kislányon hideg, baljós borzongás futott végig. Újra eszébe jutott szülei beszélgetése, amit az ajtó mögött lapulva kihallgatott, a szorongásuk, a rettegésük. Ami ott lebegett akkor az éjszakában. – Mit mondasz, papa? Hová megyünk? Miért nem mehetünk haza?Muszáj megmondanod! Kérlek! Az utolsó szavakat szinte már kiabálta. Az apja ismét ránézett. Megint kimondta a nevét, végtelen gyengédséggel. A szeme nedves volt, a szemhéját szúrta a könny. Kezét a kislány tarkójára tette. – Bátornak kell lenned, drágaságom! Olyan bátornak, amennyire csak tudsz. A kislány nem tudott sírni. Akkora volt benne a rettegés, hogy minden mást elnyelt, a legkisebb érzelmet is magába szippantotta, akár egy rettenetes, mohó fekete lyuk. – De hát én megígértem neki, hogy visszamegyek, papa! Megígértem! Az apja ismét sírva fakadt, már nem is figyelt rá. Bezárkózott a saját fájdalmába, a saját rettegésébe. Valamennyiüket kiterelték a garázsból. Az utca kihalt volt, csak autóbuszok álltak hosszú sorban a járda mentén. Rendes buszok, olyanok, amivel az anya és a gyerekek a városban szoktak utazni: közönséges zöldfehér buszok, hátul peronnal. Rájuk parancsoltak, hogy szálljanak fel. Az emberek egymáshoz préselődtek. A kislány most is a szürkészöld egyenruhákat kereste a szemével, hegyezte a fülét, hátha meghallja a kemény és gutturális nyelvet, amitől annyira megtanult félni. De csak rendőrök voltak velük. Francia rendőrök. A busz poros ablakán át fel is ismerte az egyiket, egy vörös hajú fiatalembert, aki gyakran segített neki

átkelni az úttesten az iskolából hazafelé jövet. Kopogott neki az üvegen, hogy magára vonja a figyelmét. Amikor a rendőr észrevette, azonnal másfelé nézett. Zavartnak, szinte bosszúsnak látszott. A kislány azon töprengett, vajon miért. A buszban egy férfi tiltakozni kezdett a zsúfoltság miatt. Megütötték. Aztán egy rendőr elbődült, hogy aki szökni mer, lelövi. A kislány közönyösen nézte, ahogy a házak és a fák elvonulnak az ablak előtt. Egyre csak az öccse járt az eszében, aki egyedül van az üres lakásban, a szekrénybe zárva. És őt várja. Képtelen volt másra gondolni. Átmentek egy hídon, látta, hogy csillog alattuk a Szajna. Hová mennek? A papa nem tudta. Senki sem tudta. És mindenki félt. Hirtelen megdördült az ég, az emberek riadtan összerezzentek. Olyan sűrű eső zúdult Párizsra, hogy a busz kénytelen volt megállni. A kislány hallgatta, ahogy az esőcseppek dobolnak a busz tetején. Nem sokáig vesztegeltek. A busz hamarosan újra elindult, kerekei megcsikordultak a nedves utcaköveken. Újra kisütött a nap. A busz fékezett, és a csomagok, bőröndök és sírdogáló gyerekek zűrzavarában leszállították őket. A kislánynak ismeretlen volt ez az utca. Még soha nem járt ebben a városrészben. Az utca túloldalán a metró magasvasúti szakaszát látta. Egy nagy, világos falú épülethez vezették őket. A homlokzatára valami fel volt írva jókora, fekete betűkkel, de nem sikerült elolvasnia. Ekkor vette észre, hogy az egész utca teli van az övékéhez hasonló családokkal, akik buszokról kecmeregnek le a rendőrök üvöltözése közepette. Francia rendőrök voltak, kizárólag francia rendőrök. Az apja kezébe kapaszkodott, miközben belökdösték-taszigálták őket egy óriási fedett stadionba. Odabenn, a stadion közepén és a lelátók kemény fémszékein már irtózatos tömeg gyűlt össze. Hányán lehettek? Nem tudta volna megmondani. Több százan? Megállás nélkül özönlöttek befelé az emberek. A kislány a hatalmas kék üvegtetőre emelte a szemét, ami kupolaként borult föléjük. A nap kíméletlenül tűzött át rajta. Az apja talált egy helyet, ahová leülhettek. A kislány nézte, ahogy folyamatosan áradnak be az emberek, tovább növelve a tömeget. A lárma erősödött: a beszéd, a gyereksírás, az asszonyok nyöszörgése valóságos hangzavarrá dagadt. A hőség is egyre fojtogatóbbá, egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy a nap mind feljebb és feljebb hágott az égen. Egyre kevesebb volt a hely, az emberek egymáshoz szorultak. A kislány nézte a férfiakat, nőket és gyerekeket, feszült arcukat, rémült tekintetüket. – Papa, mennyi ideig maradunk itt? – kérdezte. – Nem tudom, drágám. – Miért vagyunk itt? Kezét a mellére varrt sárga csillagra tette. – Ezért, ugye? Itt mindenkinek a ruháján van ilyen. Apja szomorúan elmosolyodott. – Igen – felelte. – Ezért. A kislány összevonta a szemöldökét. – Ez nem igazság, papa! – mondta összeszorított fogakkal. – Ez nem igazság! Az apja a karjába zárta, és gyengéden kimondta a nevét. – Igen, kincsem, igazad van, ez nem igazság. A kislány odabújt hozzá, arcát a zakójára varrt sárga csillagra szorította. Egy hónapja történt, hogy az anyja az összes ruhájukra sárga csillagot varrt. Csak az öccséére nem. Valamivel korábban a személyi igazolványukba bepecsételték, hogy „ZSIDÓ”. Aztán egy csomó dolgot nem volt szabad többé tenniük. Játszani a parkban. Biciklizni. Moziba menni. Meg színházba. És étterembe. Uszodába. Könyveket kölcsönözni a könyvtárból. Szinte mindenütt táblák jelentek meg: „Zsidóknak tilos”. És az üzem ajtaján, ahol az apja dolgozott, egy felirat jelezte, hogy „Zsidó vállalat”. A mamának csak délután négy óra után volt szabad bevásárolnia, amikorra szinte már semmi sem maradt az üzletekben a jegyrendszer miatt. Csak a metrószerelvény utolsó kocsijában utazhattak. És éjszaka kijárási tilalom volt, hajnalig nem hagyhatták el a lakásukat. Mit volt még szabad csinálniuk? Semmit. Semmit, gondolta. Ez igazságtalan. Annyira igazságtalan. És miért? Miért éppen ők? Miért ez az egész? Látszólag senki sem tudott erre neki magyarázatot adni.

JOSHUA MÁR A TÁRGYALÓBAN VÁRT, az általa annyira kedvelt híg barna löttyöt kortyolgatva. Gyorsan bementem és sietve helyet foglaltam Bamber, a vezető fotós és Alessandra, a társasági rovat szerkesztője között. A helyiség ablaka a Champs-Elysées-től két lépésre lévő Marbeuf utcára és annak állandó nyüzsgésére nyílt. Nem éppen ez volt a kedvenc városrészem – túlságosan zsúfolt, túlságosan hivalkodó –, de ide jártam nap mint nap, s megszoktam már, hogy utat kell törnöm magamnak a sugárút széles, porlepte járdáin minden évszakban és napszakban hemzsegő turisták között. Már hat éve dolgoztam az amerikai Seirie Scenes hetilapnak, melynek nyomtatott és internetes változata is létezett. Olyan eseményekről írtam, melyek számot tarthattak a Párizsban élő amerikaiak érdeklődésére. A társasági élettől a kultúráig minden hozzám tartozott – kiállítások, filmek, éttermek, könyvek, sőt még a közelgő elnökválasztás eseményei is. Mi tagadás, a munka nem volt éppen könnyű. Joshua rövid határidőket szabott, és valóságos zsarnok volt. Kedveltem ugyan, de attól még zsarnok volt. Az a fajta főnök, aki nem hajlandó tudomást venni a magánéletről, a házasságról, a gyerekekről. Ha egy kolléganő teherbe esett, számára megszűnt létezni. Ha egy anyának beteg gyereke volt otthon, ellenséges pillantásokkal méregette. Ugyanakkor éles szeme volt, hamisítatlan lapkiadói tehetsége és fantasztikus érzéke a tökéletes időbeosztáshoz. Meghajoltunk előtte. Amint hátat fordított, panaszkodni kezdtünk, de azért keményen dolgoztunk. Az ötvenes éveiben járó Joshuának, aki New Yorkban született és nevelkedett, és tíz éve élt Párizsban, jámbor külseje volt, a látszat azonban csalt. Hosszú arcában mintha örökösen félig lehunyva tartotta volna a szemét. Mihelyt azonban kinyitotta a száját, vitathatatlanul ő volt a főnök. Mindenki rá figyelt. És senki sem merte volna félbeszakítani. Bamber Londonból érkezett, és még a harmincat sem töltötte be. Száznyolcvan centinél is magasabb volt, lila lencséjű szemüveget és számos piercinget viselt, a haját narancsszínűre festette. Kifinomult angol humorát én ellenállhatatlannak találtam, Joshua azonban ritkán értette. Nagyon szerettem Bambert. Tapintatos és hatékony kolléga volt. Ezenfelül erős támaszt is jelentett, ha Joshuának éppen rossz napja volt, és rajtunk töltötte ki a rosszkedvét. Ilyenkor Bamber nélkülözhetetlen szövetségesnek bizonyult. A félig olasz Alessandra makulátlan bőrrel és csillapíthatatlan becsvággyal rendelkezett. Az a fajta csillogóan fekete, hullámos hajú, csinos nő volt, akinek húsosan telt ajkaitól megőrülnek a férfiak. Nem tudtam rájönni, kedvelem-e vagy sem. Feleannyi idős volt, mint én, de már ugyanannyit keresett, jóllehet a neve az enyém után szerepelt a lap impresszumában. Joshua átfutotta az elkészítésre váró cikkek listáját. Kell egy terjedelmes írás az elnökválasztásról: rázós téma Jean-Marie Le Pen első fordulóban aratott vitatott győzelme után. Nem különösebben kapkodtam volna utána, és a lelkem mélyén örültem, amikor Alessandrát jelölte ki rá. – Julia – pillantott rám Joshua a szemüvege fölött –, most lesz a Vél d’Hiv hatvanadik évfordulója. Ez neked való feladat. Megköszörültem a torkomat. Mit mondott? Valami olyasmit hallottam, hogy „véldiv”. Se kép, se hang. Alessandra leereszkedően nézett rám. – 1942. július 16-a nem mond neked semmit? – kérdezte. Ki nem állhattam ezt a mézesmázos okoskata hangnemet, amit olykor megütött. Mint most. Joshua folytatta: – A Vélodrome d ‘Hiver-beli nagy razzia. Röviden Vél d ‘Hiv. Egy híres fedett stadion, ahol kerékpárversenyeket tartottak. Több ezer zsidó családot hurcoltak ide és tartottak bezárva napokig, szörnyűséges körülmények között. Utána Auschwitzba küldték és elgázosították őket. Valami derengett. De elég homályosan.

– Ja, persze! – néztem vissza magabiztosan Joshuára. – Oké, te-hát mi a dolgom? Vállat vont. – Nos, kezdhetnéd, mondjuk azzal, hogy felkutatsz néhány túlélőt vagy szemtanút. Aztán utánajársz a megemlékezés részleteinek, ki szervezi, hol, mikor. És tényeket is akarok. Hogy mi is történt pontosan. Tudod, ez kényes munka. A franciák mindig nagyon tartózkodóak, amikor ilyesmiről kell beszélni, a Vichy-rendszerről, a megszállásról... Szóval olyan dolgokról, amikre nem túl büszkék. – Ismerek valakit, aki tudna segíteni neked – mondta Alessandra valamivel kevésbé leereszkedően. – Franck Lévynek hívják. Ő alapította az egyik nagy szervezetet, amely a zsidóknak segít felkutatni a holokausztban eltűnt hozzátartozóikat. – Már hallottam róla – mondtam, miközben feljegyeztem a nevet. Franck Lévy valóban ismert személyiség volt. Előadásokat tartott és cikkeket írt a deportálás borzalmairól és arról, hogyan fosztották meg javaiktól a zsidókat. Joshua kortyolt egyet a kávéjából. – Nem valami kis lityi-lötyi írást akarok. Csak semmi érzelgősség. Tények legyenek. Tanúvallomások. Meg... – és itt Bamberre pillantott – ...jó ütős fotók. Nézz körül az archívumokban. Túl sok mindenre ne számíts, de talán ez a Lévy segít majd felhajtani valamit. – Először is elmegyek a Vél d’Hivbe – mondta Bamber. – Csak hogy valami fogalmam legyen róla. Joshua elsomolyodott. – A Vél d ‘H iv már nem létezik. 1959-ben lebontották. – Merrefelé volt? – kérdeztem, örvendezve, hogy nem én vagyok az egyedüli tudatlan. Alessandra máris mondta a választ: – A Nélaton utcában. A 15. kerületben. – Attól még odamehetünk – néztem Bamberre. – Talán még laknak az utcában olyan emberek, akik emlékeznek a történtekre. Joshua vállat vont. – Ha akarod, éppen megpróbálhatod. Bár kétlem, hogy sok olyan embert találsz, aki hajlandó beszélni. Mint mondtam, a franciák nagyon érzékenyek erre a témára, ez még mindig rendkívül kényes terület. Ne felejtsétek el, hogy az összes zsidó családot a francia rendőrség tartóztatta le. Nem a nácik. Ahogy Joshuát hallgattam, rádöbbentem, milyen keveset tudok az 1942-es párizsi eseményekről. A bostoni iskolámban annak idején nem szerepelt a tananyagban. És az elmúlt huszonöt évben, amióta Párizsban voltam, sem olvastam túl sokat erről. Mintha titok lett volna. Valami, amit maga alá temetett a múlt. Valami, amiről senki sem beszélt. Alig vártam, hogy leülhessek a számítógépem elé és keresgélni kezdjek a neten. Amint az értekezlet befejeződött, bevettem magam abba a szűk kis lyukba, ami irodámként szolgált, a zajos Marbeuf utca fölött. Elég szorosan voltunk a szerkesztőségben. De már hozzászoktam, és nem érdekelt. Otthon nem volt helyem dolgozni. Bertrand megígérte, hogy az új lakásban lesz egy külön nagy dolgozószobám. Ami csak az enyém. Végre! Túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Az a fajta luxus, amihez gyorsan hozzá tud szokni az ember. Bekapcsoltam a számítógépet, felmentem a netre, elkezdtem a Google-ban keresgélni. Beírtam, hogy „vélodrome d‘hiver vél d‘hiv”. Rengeteg találatot kidobott. A legtöbb francia nyelvű volt. Sok pontos részlettel. Egész délután a számítógép előtt ültem. Semmi mást nem csináltam csak olvastam és lementettem az információkat, meg könyveket kerestem a megszállásról és a razziákról. Azt tapasztaltam, hogy számos kiadvány elfogyott. Vajon miért, tűnődtem. Azért, mert senki nem akart a Vél d’Hivről olvasni? Mert ez már senkit nem érdekelt? Körbetelefonáltam néhány könyvesboltot. Azt mondták, nem lesz könnyű beszerezni, amit keresek. Tegyenek meg mindent, amit csak tudnak, kértem. Amikor kikapcsoltam a számítógépet, hullafáradtnak éreztem magam. Fájt a szemem. Nehéz volt a fejem és a szívem. Rám nehezedett az, amit megtudtam. Több mint négyezer zsidó gyereket tereltek a Vél d’Hivbe, a többségük két és tizenkét év közötti volt. Szinte valamennyien franciák, Franciaországban születtek. Egy sem tért vissza közülük Auschwitzból.

A NAP MINTHA NEM AKART VOLNA VÉGET ÉRNI. Elviselhetetlenül hosszúra nyúlt. A kislány az anyjához bújva figyelte, hogyan vesztik el fokozatosan a józanságukat a körülöttük lévő családok. Nem volt mit enni, inni. Pokoli volt a hőség. A levegőben száraz por lebegett, csípte-szúrta a szemet és a torkot. A stadion széles kapuit bezárták. A falak mentén mogorva rendőrök álltak, puskájuk néma fenyegetésként meredt az emberekre. Nem volt hova menni. Nem volt mit tenni. Csak ülni és várni. Várni, de mit? Mi lesz velük, mi lesz a családjával, mi lesz ezekkel a z emberekkel? Az apjával megpróbált eljutni a stadion túloldalán lévő mosdókhoz. Förtelmes bűz fogadta őket. Túl kevés volt a vécé ennyi emberre, rövid idő alatt használhatatlanná váltak. A kislány kénytelen volt a fal mellett leguggolni, hogy könnyítsen magán, kezét a szájára tapasztva küzdött a rátörő heves hányinger ellen. Az emberek oda vizeltek és székeltek, ahova tudtak a mocskos padlón, szégyenkezve, megtörve kucorodtak le, mint az állatok. Látott egy idős nőt, aki férje kabátja mögé rejtőzve próbálta megőrizni méltósága utolsó morzsáit. Egy másik szinte fuldokolt az iszonyattól, orrát-száját befogva rázta a fejét. A kislány keresztülvágott apjával a tömegen, hogy visszamenjenek arra a helyre, ahol az anyát hagyták. Nehezen vergődtek át a csomagokkal, táskákkal, matracokkal, bölcsőkkel telezsúfolt lelátón. A stadion szinte feketéllett a tömegtől. A kislány azon töprengett, hányán lehetnek. A gyerekek ziláltan, piszkosan rohangásztak a sorok között, vízért kiáltoztak. Egy terhes asszony, aki a hőségtől és a szomjúságtól már az ájulás határán állt, minden maradék erejét összeszedve azt üvöltötte, hogy meg fog halni, mindjárt meg fog halni. Egy öregember hirtelen összeesett, s teljes hosszában végigvágódott a poros földön. Az arca egészen kék volt és görcsösen rángatózott. Senki nem sietett a segítségére. A kislány leült az anyja mellé. Az asszony furcsán nyugodt volt. Egyetlen szót sem szólt. A kislány megfogta a kezét és megszorította. Erre sem reagált. Az apa odament az egyik rendőrhöz, vizet kért a feleségének és a gyerekének. A férfi szárazon odavetette, hogy pillanatnyilag nincs víz. Az apa azt mondta, hogy ez szégyengyalázat, nincs joguk úgy bánni velük, mint a kutyákkal. A rendőr hátat fordított neki. A kislány ismét észrevette Léont, a fiút, akit már a garázsban is látott. A tömegben kószált, le nem véve a szemét a nagy, zárt ajtókról. A ruhájáról hiányzott a sárga csillag. Letépték. A kislány felállt, és odament hozzá. A fiú maszatos volt, a bal arcán egy kék folt éktelenkedett, és a kulcscsontján is volt egy. A lányka arra gondolt, vajon ő is ilyen nyomorultnak, ilyen elgyötörtnek tűnhet-e. – Ki fogok menni innen – mondta neki halkan a fiú. – A szüleim mondták, hogy menjek. Most mindjárt. – De hát hogyan? – kérdezte a kislány. – A rendőrök nem fogják hagyni. A fiú ránézett. Ugyanannyi idős volt, mint ő, tízéves, de sokkal öregebbnek látszott. Minden gyermeki vonás eltűnt róla. – Meg fogom találni a módját – felelte. – A szüleim azt mondták, szökjem meg. Levették a csillagomat. Ez az egyetlen lehetőség. Különben vége. Mindannyiunknak vége. A kislányba újra belemarkolt a jeges rémület. Végük? Lehet, hogy a fiú igazat mond? Tényleg végük van? A fiú némi megvetéssel mérte végig: – Nem hiszel nekem, ugye? Pedig jobban tennéd, ha te is velem jönnél. Tépd le a csillagodat, és gyere utánam! Elbújunk. Gondoskodni fogok rólad. Tudom, mit kell tennem. A kislány az öccsére gondolt, aki még mindig a faliszekrényben várt rá. Ujjai hegyével megsimogatta a zsebében lapuló kulcsot. Miért ne kövesse ezt az életerős, intelligens kisfiút? Így megmenthetné az öccsét, és ő maga is megmenekülne. De túl kicsinek érezte magát, túl sebezhetőnek ahhoz, hogy egy ilyen dolgot véghezvigyen. Túlságosan félt. Meg aztán ott voltak a szülei is... Az édesapja... Az édesanyja... Mi lenne velük? Vajon igazat mond Léon? Hihet neki?

A fiú a karjára tette a kezét. Érezte, hogy a kislány habozik. – Gyere velem! – sürgette. – Nem is tudom – motyogta a kislány. A fiú hátrébb lépett. – Én döntöttem. Megyek. Szervusz. A kislány látta, hogy elindul a kijárat felé. A rendőrök egyre több embert tereltek befelé, voltak közöttük aggastyánok hordágyon vagy kerekes székben, végtelen sorban érkeztek a zokogó gyerekek és a sírdogáló asszonyok. Nézte, ahogy Léon befurakodik a tömegbe, és lesi a kedvező alkalmat. Egyszer csak az egyik rendőr a grabancánál fogva elkapta és visszalódította. Léon azonban gyors volt és ügyes. Azonnal felállt, és újra elindult az ajtó felé, úgy fúrta át magát a tömegen, ahogy az úszó küzd türelmesen az árral. A kislány megigézve figyelte. Anyák egy csoportja rohamozta meg az ajtót, eszeveszett dühvel vizet követeltek a gyermekeiknek. A rendőrök egy pillanatra elbizonytalanodtak, nem tudták, hogyan reagáljanak. A kislány látta, hogy a fiú fürgén, villámsebesen átcsusszan a felforduláson, és már el is tűnt. Visszament a szüleihez. Ahogy kezdett besötétedni, a kislányban és a vele összezárt több ezer emberben, mint valami irányíthatatlan szörnyeteg, egyre jobban növekedett a kétségbeesés. A totális, abszolút kétségbeesés, ami pánikkal töltötte el. Megpróbálta lezárni a szemét, az orrát, a fülét, távol tartani magától a szagokat, a port, a hőséget, a gyötrelem kiáltásait, a síró felnőttek, a nyöszörgő gyermekek képét, de nem sikerült neki. Egyetlen dolgot tehetett: tehetetlenül és csendben figyelt. A lelátó legfelső szintjén, az üvegtetőhöz egészen közel, ahol kis csoportokban emberek ültek, hirtelen izgatott mozgolódásra lett figyelmes. Szívet tépő üvöltés hallatszott, majd a védő korlát fölött ruhadarabok zuhantak lefelé kavarogva. Valami tompán puffant az aréna padlóján. A tömeg iszonyattal felhördült. – Papa, mi volt ez? – kérdezte. Az apa megpróbálta elfordítani a kislány arcát. – Semmi, drágaságom, semmi különös. Csak leesett pár ruhadarab. De a kislány jól látta. Tudta, mi történt. Egy anyja korabeli fiatal nő és egy kisgyerek. Szorosan összekapaszkodva. Leugrottak. Az utolsó sorból. Onnan, ahol ült, látta az asszony szétroncsolódott testét és a gyermek véres koponyáját, mely úgy loccsant szét, mint egy érett paradicsom. A kislány lehajtotta a fejét és sírni kezdett.

AMIKOR KISLÁNY VOLTAM, és a Massachusetts állambeli Brookline-ban laktam, a Hyslop Road 49. alatt, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Franciaországban fogok letelepedni, és egy franciához megyek feleségül. Azt hittem, hogy az Egyesült Államokban fogom leélni az egész életemet. Tizenegy évesen belezúgtam Evan Frostba, a szomszéd fiúba. Olyan volt, mintha egyenesen egy Norman Rockwell-rajzról lépett volna le, az arca tele volt szeplővel, és fogszabályzót viselt. A kutyája, Inky, nagy élvezettel hancúrozott apa szépséges virágágyásaiban. Apám, Sean Jarmond a Massachusettsi Műszaki Egyetemen tanított. Amolyan őrült professzor külseje volt: szanaszét álló haj, kis kerek szemüveg. Népszerű volt, a tanítványai szerették. Anyám, Heather Carter Jarmond Miamiból származott, fiatal korában teniszbajnok volt. Az a fajta magas, sportos, napbarnított nő, akin mintha nem fogna az idő. Jógázott és bioélelmiszereket fogyasztott. Vasárnaponként apa és Mr. Frost, a szomszéd, végeláthatatlan szócsatát folytatott a sövény fölött Inky és a tulipánokban általa okozott dúlás miatt. Eközben anya a konyhában teljes kiőrlésű lisztből mézes linzert sütött és nagyokat sóhajtozott. Ki nem állhatta a konfliktusokat. Kishúgom, Charla, a hangzavarral mit sem törődve bámulta kedvenc sorozatát, közben kilométerszámra tömte magába a bocskorszíjat. Én pedig az emeleten a legjobb barátnőmmel, Katy Lacyvel a függöny mögül lestem, amint a páratlan Evan Frost apám dühének tárgyával, egy fekete labradorral játszadozik. Boldog, védett gyerekkorom volt. Nem voltak jelenetek, nem voltak veszekedések. Az iskola az utca végén. Békés hálaadásnapi ünnepségek. Meghitt karácsonyok. Hosszú, lusta nyarak Nahantban. Csöndes hetekből álló csöndes hónapok. Az egyetlen dolog, ami megtörte tökéletes boldogságomat, az volt, amikor az ötödikes tanárnőm, a platinaszőke Miss Sebold elolvastatta velünk Edgár Allan Poe-tól Az áruló szívet. Ezen akciójának köszönhetően évekig rémálmok gyötörtek. Kamaszkoromban tört rám először a Franciaország utáni sóvárgás, s ahogy múlt az idő, ez a fondorlatos igézet egyre erősödött. Miért éppen Franciaország? Miért éppen Párizs? A francia nyelv mindig is vonzott. Lágyabbnak, érzékibbnek találtam a németnél, a spanyolnál, az olasznál. Remekül tudtam utánozni Pépét, a francia borzot a Looney Tunes-ból. Lelkem mélyén azonban tudtam, hogy a Párizs iránt egyre növekvő vágyamnak semmi köze az amerikai klisékhez, a romantikus, elegáns és szexi városról alkotott képhez. Nálam ennél sokkal többről volt szó. Amikor először fedeztem fel Párizst, a kontrasztok varázsoltak el. A póriasabb, kevésbé kifinomult városrészek az én szívemhez éppoly közel álltak, mint a pompás haussmanni sugárutak. Mindent tudni szerettem volna ellentmondásairól, titkairól, meglepetéseiről. Huszonöt évembe telt, hogy beleolvadjak ebbe a világba, de sikerült. Megtanultam elviselni a pincérek modortalanságát és a taxisok faragatlanságát. Megtanultam, hogyan hajtsak körbe úgy az Étoile téren, hogy közben rá sem hederítek az ideges buszvezetők és – ami eleinte még inkább meglepő volt – a fekete Mini Morrisokban feszítő, sikkes, melírozott szőkeségek szitokáradatára. Megtanultam, hogyan válaszoljak az arrogáns házmesternőknek, a pimasz eladónőknek, a blazírt telefonközpontosoknak, a nagyképű orvosoknak. Megtanultam, hogy a párizsiak felsőbbrendűbbnek képzelik magukat a világon mindenkinél, de leginkább az összes többi francia állampolgárnál, Nizzától Nancyig, de a legnagyobb fokú lenézést a Fény Városát övező külvárosok lakói iránt tanúsítják. Megtanultam, hogy Franciaország többi része a párizsiakat ökörfejűként emlegeti, és nem igazán szívelik őket. Senki nem szeretheti annyira Párizst, mint egy igazi párizsi. Senki nem büszkébb a városára, mint egy igazi párizsi. Senki másban nincs meg az a dölyfös arrogancia, amely oly gyűlöletes, mégis oly ellenállhatatlan. Miért szerettem vajon annyira Párizst? Talán mert tudtam, hogy soha nem fogok igazán idetartozni. Ez a város nem nyílt meg előttem, mindig az arcomba vágta, ki vagyok. Az amerikai nő. És mindig az is maradok. Már akkor újságíró akartam lenni, amikor annyi idős voltam, mint most Zoë. A gimi lapjába kezdtem először írogatni. És azóta sem hagytam abba. Húszegynéhány éves koromban jöttem Párizsba, miután a Bostoni

Egyetemen angol irodalomból diplomát szereztem. Az első munkám egy asszisztensi állás volt egy amerikai divatmagazinnál, de azt gyorsan otthagytam. Valami velősebb témát akartam, mint a szoknyák hossza és a tavaszi-nyári trendek alakulása. E rövidke epizód után megragadtam a legelső kínálkozó állást. Egy amerikai tévécsatornának fordítottam sajtóközleményeket. A fizetés nem volt valami fényes, de arra elég volt, hogy kifizessem a lakbéremet a 18. kerületben, ahol két francia homoszexuális férfival, Hervével és Christophe-fal laktam egy lakásban, akik azóta is a legjobb barátaim. Úgy volt, hogy ezen a héten velük vacsorázom, a Berthe utcában, ott, ahol azelőtt is laktunk. Bertrand csak ritkán kísért el a régi lakótársaimhoz. Néha elgondolkodtam rajta, miért tanúsít ilyen érdektelenséget Hervé és Christophe iránt. „Azért, picinyem, mert a te drága urad, ahogy a legtöbb jól nevelt polgárszármazék ebben az országban, jobban kedveli a nők társaságát a buzikénál!” Ezt Isabelle barátnőm mondta egyszer, a maga elnyújtott hanghordozásával, melyet mindig könnyed, maliciózus nevetés kísért. Igaza volt. Bertrand határozottan nőpárti pasas. „Izig-vérig az” – ahogy Charla mondaná. Hervé és Christophe tehát még mindig ugyanabban az aprócska lakásban lakott, csak az én szobámat időközben gardróbbá alakította. Christophe a divat rabja volt, és ezt teljes mértékben vállalta is. Öröm volt számomra, ha velük vacsorázhattam. Mindig egy sor érdekes embert hívtak meg: egy-egy híres manökent vagy énekest, egy vitatott írót, egy helyes homokos szomszédot, egy másik amerikai vagy kanadai újságírót, egy kezdő kiadót... Hervé ügyvéd-ként dolgozott egy nemzetközi cégnél, Christophe zenész volt. Ők voltak az én igazi, az én legkedvesebb barátaim. Persze voltak más barátaim is Párizsban: néhány Amerikából ideszakadt nő – Holly, Susannah és Jan –, akiket a magazin révén ismertem meg, amelynél dolgoztam, vagy az amerikai iskolában, ahová gyakran mentem azért, hogy apróhirdetéseket tegyek ki, amikor bébiszitterre volt szükségem. Néhány egészen közeli barátnőm is akadt, mint például Isabelle, akivel a Pleyelteremben találkoztam, Zoë balettóráján. De kizárólag Hervé és Christophe volt az, akit hajnali egykor is felhívhattam, amikor problémáim voltak Bertrand-nal. Ők jöttek el a kórházba, amikor Zoë elesett a rollerrel, és eltörte a bokáját. Ők soha nem feledkeztek meg a születésnapomról. Ők tudták, milyen filmet nézzünk meg, milyen lemezt érdemes megvenni. Gyertyafényes, különleges vacsoráik mindig nagy élményt jelentettek. Egy palack jégbe hűtött pezsgővel érkeztem. Christophe még zuhanyozik, jelentette be Hervé, amikor ajtót nyitott. A negyvenes évei közepén járó, fekete hajú, bajuszos, karcsú Hervé maga volt a szeretetreméltóság. Úgy füstölt, akár a gyárkémény. Soha nem sikerült meggyőznünk, hogy szokjon le a cigarettáról. Végül aztán ráhagytuk. – Csinos a blézered – dicsért meg, és lerakta a cigarettáját, hogy kibontsa a pezsgőt. Hervé és Christophe mindig is figyelt rá, mi volt éppen rajtam, nem mulasztották el megjegyezni, ha új parfümöt kezdtem használni, ha megváltozott a sminkem, a frizurám. Az ő társaságukban sosem éreztem magam az amerikai nőnek, aki kétségbeesetten próbál megfelelni a párizsi sikk kritériumainak. Velük önmagam lehettem. És ezt értékeltem bennük a leginkább. – Ez a kékeszöld remekül illik a szemedhez. Hol vetted? – A Rennes utcai H&M-ben. – Fantasztikusan nézel ki! Nos, mi a helyzet az új lakással? – érdeklődött, és egy poharat meg egy taramával megkent meleg pirítóst nyújtott felém. – Pokolian sok munka lesz vele, úgyhogy hónapokig el fog tartani! – sóhajtottam. – És képzelem, hogy az építész férjedet mennyire lázba hozza a feladat... – Úgy is fogalmazhatunk, hogy fáradhatatlan – hagytam rá. – Neked meg az idegeidre megy – fejezte be Hervé. – Ahogy mondod – kortyoltam bele a pezsgőmbe. Hervé figyelmesen szemügyre vett a kis, keret nélküli szemüvege mögül. A szeme világosszürke volt, és nevetségesen hosszú szempillái voltak. – No, ki vele, Juju, tényleg minden rendben? – Igen, Hervé, remekül vagyok – mosolyogtam rá szélesen. Csakhogy a „remekül” igen távol állt a pillanatnyi kedélyállapotomtól. Mindaz, amit az 1942. júliusi eseményekről megtudtam, sebezhetővé tett, felébresztett bennem valamit, amiről hallgattam, de ami folyamatosan kísértett, rám nehezedett. Egész héten hurcoltam magammal ezt az érzést, azóta, amióta elkezdtem a Vél d’Hivvel kapcsolatos kutatásaimat.

– Nekem nem úgy tűnik – mondta aggodalmasan Hervé. Leült mellém, és hosszú, fehér kezét a térdemre tette. – Ismerem ezt az arcod, Julia. Ez a szomorú kislány fejed. Most pedig mondd el szépen nekem, mi a baj.

EGYEDÜL ÚGY TUDOTT ELMENEKÜLNI EBBŐL a POKOLBÓL, ha csontos kis térdére hajtotta a fejét, és a tenyerét erősen a fülére tapasztotta. Előre-hátra hintáztatta magát, arcát a lábához szorítva. Szép dolgokra próbált gondolni, mindazokra a szép dolgokra, amiket szeretett, amik boldoggá tették, igyekezett felidézni életének összes varázslatos pillanatát. Azt, amikor az édesanyja elvitte a fodrászhoz, és ott rengeteg bókot kapott a vastag szálú, mézszínű hajára. Meglátod, mondogatták neki, nagylány korodban büszke leszel rá. Az apja kezét, erős és ügyes kezét, ahogy megmunkálta a bőrt. Hogy csodálta a szakértelmét! A tizedik születésnapját és az új karórát, ami gyönyörű kék dobozban feküdt, és a szíját az apja készítette. A bőrnek részegítően erős illata volt, az óra halk ketyegése elbűvölte. Ó, mennyire büszke volt rá! De a mama azt mondta, az iskolába nem veheti fel. Még eltörik, vagy elveszik. Csak a legjobb barátnőjének, Armelle-nek mutatta meg, aki majd megpukkadt az irigységtől. Vajon hol lehet most Armelle? Az utca végén lakott, ugyanabba az iskolába jártak. De ahogy megkezdődött a vakáció, Armelle elhagyta Párizst. A szüleivel valahová délre utazott. Csupán egyetlen levelet írt, azóta csend. Armelle vörös hajú, apró termetű, nagyon okos lányvolt. A kisujjában volt az összes szorzótábla, s még a legkacifántosabb nyelvtani szabályokat is kitéve-betéve tudta. De a kislány a barátnőjében azt csodálta a legjobban, hogy soha nem félt. Még amikor az óra kellős közepén megszólaltak a légvédelmi szirénák, s úgy üvöltöttek, mint a nekivadult farkasok, s mindenki rémülten ugrott fel, Armelle akkor is nyugodt maradt. Megfogta a barátnője kezét, és levezette az iskola dohos pincéjébe, nem törődve a többiek riadt sutyorgásával és Dixsaut kisasszony remegő hangú utasításaival. Aztán vállukat egymásnak vetve szorosan összebújtak a nyirkos félhomályban, amit alig világított meg a gyertyák pislákoló fénye. Úgy érezték, már órák óta ülnek így, a fejük felett elhúzó repülőgépek dübörgését hallgatva, miközben Dixsaut kisasszony La Fontaine vagy Moliére valamelyik művéből olvasott fel, hasztalan próbálva leplezni keze reszketését. Nézd a kezét, kuncogott Armelle, fél, alig bír olvasni, nézd! És a kislány kérdőn pillantott barátnőjére, és azt suttogta: Te nem félsz? Kicsit sem? A vörös fürtök ide-oda lengtek, ahogy Armelle megrázta a fejét. Én? Nem. Nem félek. Néha, amikor olyan hangosan zúgtak a repülőgépek, hogy még a pince mocskos padlója is beleremegett, és Dixsaut kisasszony hangja megbicsaklott, majd el is hallgatott, Armelle elkapta barátnője kezét és nagyon erősen megszorította. Hiányzott neki Armelle, annyira szerette volna, ha itt van és fogja a kezét, hogy ne féljen. Hiányoztak neki Armelle szeplői, huncut, zöld szeme, szemtelen mosolya. Gondolj azokra a dolgokra, amiket szeretsz, azokra, amik boldoggá tesznek. Tavaly nyáron, vagy még az előzőn, már nem emlékezett rá pontosan, a papa elvitte pár napra vidékre, egy folyó mellé. Már a folyó nevére sem emlékezett, de arra igen, mennyire selymes, milyen csodálatos volt a víz, ahogy a bőréhez ért. Az apja megpróbálta úszni tanítani, de még néhány nap múlva is csak prüszkölve evickélt, mint egy esetlen kiskutya, amin mindenki nevetett. Ott a folyóparton a kisöccse majd megörült, annyira boldog, annyira izgatott volt. Akkor még egészen kicsi volt, szinte baba. A kislány egész nap utána futkosott, hogy elkapja, mielőtt még aprókat sikkantva elcsúszna a folyó iszapos partján. A mama és a papa olyan nyugodtnak, olyan fiatalnak, olyan szerelmesnek tűnt. A mama a papa vállára hajtotta a fejét. A kis szállodára is emlékezett a vízparton, ahol a lugas hűvösében egyszerű, ízletes ételeket ettek. A vendéglősné megkérte, segítsen neki kihordani a kávékat, és ő olyan nagylánynak, annyira büszkének érezte magát, mindaddig, amíg rá nem öntötte a kávét az egyik vendég cipőjére. De a vendéglősné nem haragudott rá, nagyon kedves volt vele. A kislány felemelte a fejét és látta, hogy anyja Evával beszélget, egy fiatal nővel, aki tőlük nem messze lakott. Evának négy kisgyereke volt, négy vásott fiú, akiket nem nagyon kedvelt. Eva arca, akárcsak az anyjáé, elkínzottnak és öregnek tűnt. Hogyan öregedhettek meg egyetlen éjszaka alatt? – töprengett a kislány. Eva is lengyel volt. És akárcsak az anyjának, Evának a kiejtése sem volt túl jó. Hozzájuk hasonlóan Evának is voltak

még rokonai Lengyelországban. A szülei, meg nagynénjei és nagybátyjai. A kislánynak eszébe jutott az a rettenetes nap. Mikor is volt? Nem olyan régen, amikor Eva levelet kapott Lengyelországból. Könnyben úszó arccal rohant át hozzájuk, és a mama karjába roskadt, aki vigasztalni próbálta, de a kislány tudta, hogy ő is fel van dúlva. Senki nem akarta elmondani neki, pontosan miről is van szó, de ő mégis megértette, lázasan összpontosítva minden egyes jiddis szóra, amit nem nyomott el a zokogás. Szörnyű dolgok történtek Lengyelországban, egész családokat mészároltak le, házakat gyújtottak fel. Csak romok és hamu maradt utánuk. Megkérdezte az apjától, hogy a nagyszülei, az édesanyja szülei, akiknek fekete-fehér fényképe a nappali kandallóját díszítette, jól vannak-e. Az apja azt felelte, nem tudja. Rossz hírek jönnek Lengyelországból, de ennél többet nem volt hajlandó mondani. Ahogy Evát és az anyját figyelte, azon gondolkodott, vajon a szülei jól tették-e, hogy óvták mindentől, hogy távol tartották a súlyos, felkavaró hírektől. Hogy nem magyarázták el neki, miért változtak meg körülöttük ennyire a dolgok a háború kezdete óta. Ahogy tavaly, azon a napon, amikor Eva férje nem tért haza. Eltűnt. Hová lett? Senki nem akarta megmondani neki. Gyűlölte, hogy úgy bántak vele, mint egy óvodással. Gyűlölte, hogy lehalkították a hangjukat, amint belépett a szobába. Ha elmondták volna neki, ha mindent elmondtak volna neki, amit tudtak, akkor vajon ma könnyebb lenne?

– MINDEN RENDBEN, legfeljebb kicsit fáradt vagyok. Szóval, ki jön ma este? Mielőtt Hervé válaszolhatott volna, Christophe lépett a helyiségbe: khaki-törtfehér szerelésében, márkás parfümtől illatozva, maga volt a megtestesült párizsi elegancia. Valamivel fiatalabb volt Hervénél, a bőre egész évben barna, hosszú, őszülő haját Lagerfeld módra copfba fogta. Ugyanebben a pillanatban csengettek. – Aha – mondta Christophe, és egy csókot dobott felém –, ez Guillaume lesz. Azzal szaladt ajtót nyitni. – Guillaume? – néztem kérdőn Hervére. – Egy új barátunk. A reklámiparban dolgozik. Elvált. Intelligens fiú. Kedvelni fogod. Csak mi négyen leszünk. Mindenki vidékre utazott a hosszú hétvége miatt. A szobába lépő férfi magas volt, barna, a harmincas évei végén járhatott. Egy illatos gyertyát és egy csokor rózsát hozott. – Bemutatom neked Julia Jarmondot, a mi nagyon kedves újságíró barátnőnket, akit azóta ismerünk, amikor te még egészen fiatal voltál – szólt Christophe. – Vagyis tegnap óta... – dörmögte Guillaume vérbeli francia galantériával. Ügyeltem rá, hogy mosolygós legyek, mivel tudtam, Hervé rajtam tartja a szemét. Különös: rendszerint bizalmasan be szoktam avatni mindenbe. Máskor elmondtam volna neki, milyen furcsán érzem magam egy hete. Máskor beszéltem volna a Bertrand-nal való gondjaimról. Arról, hogy azelőtt jól tűrtem a férjem ugratásait, a néha kifejezetten komisz humorát. Hogy korábban soha nem sértett, nem zavart. Egészen mostanáig. Azelőtt csodáltam a szellemességét, a szarkazmusát. Csak még szerelmesebb lettem tőle. Az emberek nevettek a beszólásain. És kicsit tartottak is tőle. Az ellenállhatatlan nevetés, a szikrázó kék szemek, a szívtipró mosoly mögött kemény, követelő ember lakozott, aki általában elérte, amit akart. Elviseltem mindezt, mert valahányszor rájött, hogy megbántott, bocsánatot kért, és virágokkal, ajándékokkal halmozott el. És szenvedélyes szexszel. Bertrand és én az ágyban kommunikáltunk igazán, az volt az egyetlen hely, ahol senki nem uralkodott a másik fölött. Emlékszem, mit mondott egyszer Charla, miután fültanúja volt a férjem egyik különösen csípős szónoklatának: „Előfordul néha, hogy kedves is veled ez a szemét?” Amikor látta, hogy erre enyhén elpirulok, hozzátette: „Jesszus! Értem már. A lepedőn békültök ki. A tettek többet nyomnak a latban, mint a szavak.” És sóhajtva megpaskolta a kezem. Miért nem öntöttem ki ma este a szívem Hervé előtt? Valami visszatartott. Valami lezárta az ajkam. Amikor letelepedtünk a nagy, nyolcszögletű asztal köré, Guillaume megkérdezte, melyik lapnak dolgozom. Amikor megmondtam, az arca közönyös maradt. Ez nem lepett meg. A franciák nem ismerik a Seine Scenes-t. Csak a Párizsban élő amerikaiak olvassák. De ez számomra lényegtelen volt. Sosem vágytam dicsőségre. Jól fizetett munkám volt, mellette – Joshua zsarnokoskodása ellenére – szabadidőm is maradt, és ez nekem tökéletesen elég volt. – És min dolgozik éppen? – tett fel egy újabb udvarias kérdést Guillaume, villájára tekerve egy szál zöld tagliatellét. – A Vél d’Hiven – feleltem. – Közeleg a hatvanadik évfordulója. – Arra a razziára gondolsz, a háború alatt? – kérdezte teli szájjal Christophe. Már éppen válaszolni akartam, amikor láttam, hogy Guillaume villája hirtelen megáll a levegőben. – Igen, a nagy razziára a Téli Kerékpárstadionban – mondtam. – Az nem valahol Párizson kívül volt? – kérdezősködött tovább, még mindig nyámmogva Christophe. Guillaume csöndesen lerakta a villáját. A szemembe nézett. Sötét szeme volt és finom, érzéki szája. – A nácik műve volt, gondolom – szólalt meg Hervé, és újra töltött a chardonnay-ból. Sem ő, sem Christophe

nem vették észre, hogy Guillaume arca megfeszül. – A nácik tartóztatták le a zsidókat a megszállás alatt. – Valójában nem a németek voltak... – kezdtem. – Hanem a francia rendőrség – vágott a szavamba Guillaume. – És itt történt, benn, Párizsban. Egy stadionban, ahol híres kerékpárosversenyeket rendeztek. – Nocsak! Tényleg? – csodálkozott Hervé. – Azt hittem, a nácik voltak, és valahol a külvárosban került rá sor. – Egy hete kutatok a témában – mondtam. – A nácik parancsára történt, igen, de a francia rendőrség hajtotta végre. Nem tanultátok az iskolában? – Nem emlékszem. De nem hinném – felelte Christophe. Guillaume újra rám nézett, mintha csak ki akarna húzni belőlem valamit, mintha tesztelne. Zavarban voltam. – Elképesztő, hogy mennyi francia nem tud még mindig róla! – szólalt meg ironikus mosollyal Guillaume. – És az amerikaiak? Ön tudott róla, Julia, mielőtt elkezdett a témán dolgozni? Elfordítottam a tekintetemet. – Nem, nem tudtam, a hetvenes években abban a bostoni iskolában, ahová jártam, nem beszéltek róla. Most viszont már többet tudok. És nagyon felkavart mindaz, amit olvastam. Hervé és Christophe hallgatott. Tanácstalannak tűntek, nem tudták, mit mondjanak. Ismét Guillaume szólalt meg: – 1995 júliusában Jacques Chirac volt az első francia köztársasági elnök, aki felhívta a figyelmet arra, milyen szerepet játszott a francia kormány a megszállás idején. Különös tekintettel erre a razziára. Az összes újság a címlapon hozta a beszédét. Nem emlékeztek? Én a kutatásaim során olvastam Chirac beszédét. Nagyon szókimondó volt. De hat évvel ezelőtt, a hírek között, ez valahogy elkerülte a figyelmemet. És a fiúknak – még mindig így hívtam őket, akaratlanul is – nyilvánvalóan semmilyen emlékképük nem volt erről a beszédről. Zavartan bámultak Guillaume-ra. Hervé egyik cigarettáról a másikra gyújtott, Christophe pedig a körmét rágta, ahogy mindig, ha ideges volt, vagy feszengett. Nagy csönd telepedett a vacsoraasztalra. Különös volt ez a némaság ebben a szobában. Annyi hangos és vidám buli volt itt, nevetgélő emberekkel, véget nem érő viccmeséléssel, fülsiketítő zenével. Mennyi játék, ünnepi tószt és tánc hajnalig, a zsémbes szomszédok ellenére, akik partvisnyéllel verték a plafont. Nehéz és fájdalmas volt ez a csönd. Amikor Guillaume újra beszélni kezdett, a hangja megváltozott. Az arca is. Sápadt volt, és nem tudott többé a szemünkbe nézni. Lehajtott fejjel ült a tányérja fölött, amin szinte érintetlenül állt a tészta. – A nagyanyám tizenöt éves volt a razzia idején. Azt mondták neki, ő mehet isten hírével, mert csak a fiatalabb, a két és tizenkét év közötti gyerekeket meg a szüleiket viszik el. Egyedül maradt. Mindenki mást elhurcoltak. Az öccseit, a kishúgát, az anyját, az apját, a nagynénjét, a nagybátyját. Akkor látta őket utoljára. Senki nem tért vissza. Senki.

A KISLÁNY NEM TUDTA KIŰZNI A FEJÉBŐL az éjszaka borzalmait. Túl sokat látott. Kevéssel virradat előtt a terhes nő egy koraszülöttet hozott a világra. Holtan. A kislány tanúja volt az üvöltéseknek, a könnyeknek. Látta, ahogy az anya lábai között előbukkan a baba vértől csatakos feje. Tudta, hogy jobban tenné, ha nem nézne oda, de nem volt képes megállni, iszonyattal vegyes igézettel bámulta a jelenetet. Látta a halott csecsemőt, szürke, viasszerű bőrét, olyan volt, mint egy összezsugorodott játékbaba. Gyorsan letakarták egy mocskos lepedővel. Az asszony elviselhetetlenül nyöszörgött, senki nem tudta lecsitítani. Hajnalban az apa a kislány zsebébe nyúlt, és kivette belőle a faliszekrény kulcsát. Aztán odament az egyik rendőrhöz. Megmutatta neki a kulcsot. Elmagyarázta a helyzetet. Megpróbált higgadtan beszélni, a kislány látta rajta, mennyire igyekszik, de már a tűrőképessége határán járt. Elmondta, hogy muszáj elmennie a fiáért, aki még csak négyéves. Muszáj visszamennie a lakásba. Fogja a fiát, és már jön is vissza. Esküszik. A rendőr az arcába nevetett: „Azt hiszed, beveszem ezt a mesét, te szerencsétlen hülye?!” Az apa erősködött, arra kérte a rendőrt, kísérje el, csak beugranak a gyerekért, és már jönnek is vissza. A rendőr rászólt, hogy most már táguljon onnét. Az apa görnyedt háttal visszakullogott a helyére. Sírt. A kislány elvette tőle a kulcsot, és visszatette a zsebébe. Arra gondolt, meddig bírja majd az öccse a szekrényben. Biztosan várja őt. Bízik benne. Fenntartás nélkül bízik benne. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a kisfiú egyedül van a sötétben, és várja őt. Biztosan éhes is, szomjas is. A vize valószínűleg már rég elfogyott. Ahogy a lámpából is kifogyott az elem. De azt gondolta, minden jobb, mint ide bezárva lenni. A bűznek, a fullasztó hőségnek, a pornak ettől a poklánál, ahol emberek üvöltenek kínjukban és halnak meg, semmi nem lehet rosszabb. Az anyjára nézett, aki összekucorodva gubbasztott, és már vagy két órája ki sem nyitotta a száját. Aztán az apjára, elkínzott arcára, beesett szemére. Aztán a körülöttük lévő emberekre. Látta Evát és szegény, holtfáradt gyerekeit. A családokat, a sok-sok ismeretlen embert, akik hozzájuk hasonlóan sárga csillagot hordtak a mellkasukon. A több ezer nyugtalan, riadt, éhező, szomjazó gyereket. A legkisebbek nem értettek semmit, úgy érezték, túl hosszúra nyúlik már ez a furcsa játék, haza akartak menni az ágyikójukba, az alvóállatukhoz. Állát a térdére támasztva megpróbált pihenni egy kicsit. A hőség, amely éjszaka enyhült valamelyest, az első napsugarakkal visszatért. El sem tudta képzelni, hogyan tudna még egy napot elviselni ezen a helyen. Rettentő gyengének, fáradtnak érezte magát. A torka kiszáradt, a gyomrát mardosta az éhség. Kis idő múlva elbóbiskolt. Azt álmodta, újra otthon van, az utcára néző kis szobájában, aztán keresztülment a nappalin, ahol az ablakon betűző nap szép fényes mintákat rajzolt a kandalló márványára és rajta a nagymamája fényképére. Álmában hallotta, amint a zenetanár a zöldellő udvar túloldalán a hegedűjén játszik. „Sur le pont d’Avignon, on y danse, on y danse, sur le pont d’Avignon, on y danse tout en rond.” Az anyja dudorászva főzte a vacsorát . Az öccse a kisvonatával játszott a folyosón, a parketta lécein tologatta nagy csattogás közepette. „Les belles dames font comme ca, et puis encore comme ca.” A lakás illatát is érezte, a padlóviasz és a fűszerek megnyugtató szaga keveredett a konyhából áradó ínycsiklandó illatokkal. Az apja hangját is hallotta, amint felolvas a feleségének. Biztonságban voltak. Boldogok voltak. Egy hűvös kéz érintését érezte a homlokán. Felnézett és egy fiatal nőt látott kék fityulában, rajta vörös kereszt. A nő rámosolygott, és egy pohár hideg vizet nyújtott felé, amit a kislány mohón felhajtott. Utána az ápolónő kekszet és egy doboz szardíniát is adott neki. – Bátornak kell lenned! – suttogta. De a kislány látta, hogy akárcsak az apjának, neki is könnyes a szeme. – El akarok menni innen – motyogta a kislány. Vissza akart térni az álmába, ahol békében és biztonságban

érezte magát. Az ápolónő bólintott. Újra mosolyogni próbált, de nagyon szomorkásra sikeredett. – Megértem. De én nem tehetek semmit. Nagyon sajnálom. Felegyenesedett és elindult egy másik család felé. A kislány a ruhája ujjánál visszahúzta. – Kérem, mondja meg, mikor megyünk el innen. Az ápolónő megrázta a fejét, és szelíden megsimogatta a kislány arcát. Aztán továbbment. A kislány úgy érezte, ebbe beleőrül. Ordítani szeretett volna, toporzékolni, itt akarta hagyni ezt a szörnyű, ezt az ocsmány helyet. Haza akart menni, a régi életébe, a sárga csillag előtti életébe, az előttre, amikor a rendőrök dörömbölni kezdtek az ajtón. Miért vele történik mindez? Mit csinált ő, mit csináltak a szülei, mivel érdemelték ki ezt? Miért olyan nagy baj, ha valaki zsidó? Miért bánnak így velük? Eszébe jutott az a nap, amikor először kellett sárga csillaggal iskolába mennie. Az a pillanat, amikor belépett az osztályba, és minden szem rászegeződött. Keskeny kis mellkasán ott virított a sárga csillag, akkora, mint az apja tenyere. Aztán észrevette, hogy nem ő az egyetlen, hogy az osztályban más lányokon is van. Például Armelle-en. Ettől megkönnyebbült. A szünetben az összes sárga csillagos lány egy csoportba verődött. A többi diák, akik azelőtt a barátnőik voltak, ujjal mutogattak rájuk. Pedig Dixsaut kisasszony megmondta, hogy ez a csillagügy semmin nem fog változtatni. Továbbra is egyformán bánnak minden tanulóval, akár visel csillagot, akár nem. Csakhogy Dixsaut kisasszony szép szavai nem oldottak meg semmit. Attól a naptól kezdve a lányok többsége nem szólt a sárga csillagot viselőkhöz, vagy – ami még rosszabb – megvetéssel méregették őket. Ezt képtelen volt elviselni. Aztán meg volt az a fiú, az a Daniel, aki az iskola előtt, az utcán, kegyetlenségtől eltorzult szájjal azt fröcsögte Armelle-nek és neki: „A szüleitek koszos zsidók, és ti is azok vagytok!” Miért koszosak? Miért lennének a zsidók koszosak? Ettől annyira elszomorodott, úgy elszégyellte magát, hogy legszívesebben sírva fakadt volna. Armelle sem felelt a fiúnak, csak az ajkába harapott, annyira, hogy szinte kiserkent belőle a vér. Akkor először látta félni a barátnőjét. A kislány le akarta tépni a csillagját. Azt mondta a szüleinek, hogy ő még egyszer nem hajlandó így menni iskolába. Az anyja azonban nem engedte, sőt azt mondta, büszkének kell lennie rá, büszkének kell lennie a csillagjára. Az öccse hisztizni kezdett, hogy ő is akar egyet. Az anyja szelíden elmagyarázta neki, hogy ő még nincs hatéves. Még két évet várnia kell. Erre egész délután duzzogott. Állandóan az öccse járt az eszében, hogy egyedül van a szekrény sötét mélyén. Szerette volna karjába venni kis testét, megcsókolni szőke fürtjeit, dundi kis nyakát. Benyúlt a zsebébe, és tiszta erőből megszorította a kulcsot. – Nem érdekel, mit mondanak – dünnyögte magában. – Meg fogom találni a módját, hogy kijussak innen és megmentsem. Biztos vagyok benne, hogy ki fogok találni valamit.

A VACSORA UTÁN HERVE limoncellóval, olasz citromlikőrrel kínált bennünket, amit jéghidegen kell fogyasztani, és pompás sárga színe van. Guillaume lassan kortyolgatta az övét. A vacsora óta nemigen szólalt meg. Levertnek látszott. Nem mertem újra felhozni a Vél d’Hiv témáját. Ő fordult oda hozzám. – A nagyanyám már idős – kezdte. – Nem akar erről beszélni. De mindent elmesélt, amit tudnom kell, mindent elmesélt nekem arról a napról. Azt hiszem, az volt számára a legrosszabb, hogy ő túlélte, míg mindenki más meghalt. Hogy nélkülük kellett tovább élnie. A családja nélkül. Nem tudtam, mit feleljek. A fiúk is hallgattak. – A háború után a nagyanyám mindennap elment a Raspail körútra, a Lutetia Hotelbe – folytatta Guillaume. – Ott lehetett megtudni, kik tértek haza a lágerekből. Voltak listák, meg a túlélőkkel foglalkozó szervezetek. Minden áldott nap odament és várt. Aztán egy idő után nem ment többet. Hallotta, mi történt a táborokban. Rájött, hogy mindnyájan meghaltak. Hogy egyikük sem fog visszajönni. Addig senki sem tudta igazán, mi is történt. De akkor a túlélők elmesélték, és mindenki tudomást szerzett a borzalmakról. Még mindig némán ültünk. – Tudjátok, mit tartok a legvisszataszítóbbnak a Vél d’Hiv-i razziában? – kérdezte Guillaume. – A fedőnevét. Én a kutatásaimból tudtam, mi volt az. – Tavaszi szél hadművelet – suttogtam. – Bájos név, nemde, egy ilyen szörnyűséghez? – mondta Guillaume. – A Gestapo arra kérte a francia rendőrséget, hogy „szállítson le” neki bizonyos számú, tizenhat és ötven év közötti zsidót. A francia rendőrség azonban túlbuzgónak mutatkozott. Eltökélték, hogy a lehető legtöbb zsidót deportálják, s ezért a kisgyerekeket is letartóztatták. Azokat, akik Franciaországban születtek. Francia gyerekeket. – A Gestapo nem is tartott igényt ezekre a gyerekekre? – kérdeztem. – Nem – felelte. – Ekkor még nem. A gyerekek deportálása ugyanis leleplezte volna az igazságot: akkor kiderült volna, hogy nem minden zsidót visznek munkatáborba, hanem sokat a halálba küldenek. – De hát akkor miért tartóztatták le a gyerekeket? Guillaume ivott egy kortyot a limoncellójából. – A francia rendőrség alighanem azt gondolta, hogy a zsidók gyerekei, attól még, hogy Franciaországban születtek, zsidók. Végül Franciaország mintegy nyolcvanezer zsidót küldött haláltáborba. Mindössze kétezren élték túl. De szinte egyetlen gyerek sem. Hazafelé menet nem tudtam kiűzni a fejemből Guillaume komor, szomorú tekintetét. Felajánlotta, hogy mutat képeket a nagyanyjáról és a családjáról. Megadtam neki a telefonszámomat. Megígérte, hogy hamarosan felhív. Amikor hazaértem, Bertrand, karját a feje alá téve, a kanapén hevert és tévét nézett. – Nos? – kérdezte, továbbra is a képernyőt bámulva. – Hogy vannak a fiúk? Ezúttal is kitettek magukért? Kibújtam a cipőmből és leültem mellé. Elnéztem finom, elegáns arcélét. – Nagyszerű vacsora volt. Megismerkedtem egy nagyon érdekes ismerősükkel, Guillaume-mal. – Nocsak! – nézett rám kajánul Bertrand. – Még egy homokos? – Nem, nem hiszem. Mindenesetre én ezt amúgy sem szoktam észrevenni. – Aztán mi volt annyira érdekes abban a Guillaume fiúban? – Elmesélte a nagyanyja történetét, aki megmenekült a negyvenkettes Vél d’Hiv-i razziából. – Aha – morogta, és egy másik csatornára kapcsolt. – Bertrand, annak idején az iskolában beszéltek nektek erről? – Gőzöm sincs, drágám. – Jelenleg ezen a témán dolgozom a lapunknak. Nemsokára lesz a razzia hatvanadik évfordulója. Bertrand megfogta az egyik lábamat, és meleg, biztos kézzel masszírozni kezdte.

– Gondolod, hogy a Vél d’Hiv érdekelni fogja az olvasóidat? – kérdezte. – Az már a múlt. Ez nem az a téma, amiről az emberek szívesen olvasnak. – Miért? Mert a franciák szégyellik? Erről van szó, ugye? Tehát mindezt el kellene temetnünk, és úgy tennünk, mintha mi sem történt volna, ahogy ők? Letolta a lábamat a térdéről és láttam, hogy a jól ismert kis szikra megvillan a szemében. Felkészültem a szónoklatra. – Szokás szerint – kezdte ördögi mosollyal – egyetlen alkalmat sem mulasztanál el, hogy honfitársaidnak megmutasd, milyen fondorlatos népség ezek a csigaevők, milyen undorító kollaboránsok, akik ártatlan családokat küldtek a halálba, csak hogy örömet szerezzenek a náciknak... A kis Miss Nahant feltárja a teljes igazságot! És mit akarsz tenni, szerelmem, milyen mélyen akarod beletúrni az orrodat? Kit érdekel ez ma? Már nem is emlékszik rá senki. Válassz más témát. Valami jópofát, kedveset. Hiszen remekül értesz hozzá. Mondd meg Joshuának, hogy ez a Vél d’Hiv-dolog melléfogás. Kutyának sincs kedve erről olvasni. Az olvasók ásítozni fognak az unalomtól és rögtön továbblapoznak. Elkeseredetten álltam fel. – Azt hiszem, tévedsz – fortyogtam. – Azt hiszem, az emberek alig tudnak valamit róla. Még Christophe sem tudott róla sokat, pedig ő francia. – Hát, persze – csattant fel Bertrand –, mert Christophe olvasni is alig tud! Két szót képes kibetűzni: Gucci és Prada. Némán kimentem a nappaliból és bevonultam a fürdőszobába. Miért nem küldtem melegebb éghajlatra? Miért hátráltam meg most is, mint mindig? Mert őrülten szerelmes vagyok belé? Őrülten szerelmes a legelső naptól kezdve, holott goromba, önző és zsarnokoskodó? Csakhogy intelligens is, meg jóképű, és szellemes és csodálatos szerető... Mennyi végtelennek tűnő érzéki éjszaka, mennyi csók, simogatás, összegyűrt lepedő! És a teste, a gyönyörű teste, a forró ajkai, a huncut mosolya. Bertrand. Annyira ellenállhatatlan. Olyan szenvedélyes. Ugye ezért hajolsz meg mindig előtte? De meddig? Eszembe jutott, mit kérdezett tőlem nemrégen Isabelle: „Julia, te csak azért viseled el Bertrand-t, mert félsz, hogy elveszíted?” Egy kis kávézóban üldögéltünk, a Pleyel-terem közelében, vártuk, hogy véget érjen a lányaink balettórája. Isabelle a századik cigarettájára gyújtott, és egyenesen a szemembe nézett. „Nem – feleltem –, szeretem. Tényleg szeretem. Úgy szeretem, ahogy van.” Elismerően füttyentett, de irónia csengett benne. „A mázlista! De az isten szerelmére, mondd meg neki, amikor túl messzire megy. Nagyon szépen kérlek, mondd meg neki.” Elnyúltam a fürdőkádban, és visszagondoltam a legelső találkozásunkra. Egy felkapott diszkóban történt, Courchevelben. Egy hangos, kissé becsiccsentett társasággal érkezett. Én az akkori barátommal, Henryvel voltam, akit két hónappal korábban ismertem meg a tévécsatornánál, ahol dolgoztam. Egyszerű, nyugodt kapcsolat volt a miénk. Egyikünk sem volt igazán szerelmes a másikba. Két amerikai honfitárs, aki élvezte az életet Franciaországban. Bertrand felkért táncolni. Szemlátomást cseppet sem zavarta, hogy mással vagyok. Mivel bosszantott a szemtelensége, nemet mondtam. Ő azonban nem adta fel: „Csak egy táncot, kisasszony! Csak egyetlenegyet! De ígérem, az felejthetetlen lesz!” Henryre pillantottam, aki vállat vont, majd így szólt: „Menj csak!”, és rám kacsintott. Mit volt mit tennem, felálltam, és elmentem táncolni a pimasz franciával. Elég tűrhetően néztem ki huszonhét évesen. Amikor tizenhét voltam, még Miss Nahantnek is megválasztottak. Valahol még most is megvan a strasszos koronám. Zoë szeretett játszani vele, amikor kicsi volt. Ugyanakkor sosem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a külsőmnek. Azt viszont megállapítottam, hogy amióta Párizsban éltem, többen felfigyeltek rám, mint az óceán túlsó felén. Azt is észrevettem, hogy a franciák merészebbek, vállalkozó szelleműbbek, amikor flörtölésről van szó. És rájöttem, hogy bár semmi nincs bennem a kifinomult párizsi nőből – túl magas vagyok, túl szőke, fülig ér a szám –, újvilági megjelenésem úgy tűnik, kedvére van az ittenieknek. Az első párizsi hónapjaim alatt el voltam képedve, milyen nyíltan bámulják egymást a franciák. Férfiak és nők egyaránt folyamatosan méregetik egymást. Szemügyre veszik az arcot, az öltözéket, a kiegészítőket. Emlékszem az első párizsi tavaszomra, amikor a Saint-Michel körúton sétáltam Susannah-val, aki Oregonból érkezett és Jannal, aki pedig Virginiából. Nem voltunk különösképpen kirittyenve, farmert viseltünk, pólót és strandpapucsot. De mindhárman sportosak voltunk, szőkék, lerítt rólunk, hogy amerikaiak vagyunk. A férfiak folyton leszólítottak minket. Jó napot, hölgyeim, amerikaiak, ugyebár? Fiatalok, idősek, egyetemisták, üzletemberek, mindenféle és fajta férfi, akik elkérték a telefonszámunkat, vacsorázni hívtak, vagy egy pohár italra, könyörögtek, humorizáltak, némelyik sármosan, mások sokkal kevésbé. Nálunk, otthon ez nem történhetett volna meg. Az amerikaiak nem mennek oda az utcán a lányokhoz, hogy szerelmet valljanak nekik.

Jannal és Susannah-val ostobán és tehetetlenül vihorásztunk, egyszerre találtuk ezt a közeledést hízelgőnek és tolakodónak. Bertrand mindig azt szokta mondani, hogy ő annál a legelső táncnál szeretett belém, a courcheveli diszkóban. Ott rögtön. De én ezt nem hiszem. Úgy gondolom, nála ez valamivel később következett be. Talán másnap reggel, amikor elvitt síelni. „A francba, a francia lányok nem tudnak így síelni!” – lihegte, és leplezetlen csodálattal nézett rám. „Hát akkor, hogy síelnek?” – kérdeztem. „Kétszer lassabban” – válaszolta nevetve, és szenvedélyesen megcsókolt. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy én viszont már a táncparketten beleszerettem. Olyannyira, hogy szegény Henryt még egy utolsó pillantásra is alig méltattam, amikor Bertrand karján elhagytam a diszkót. Bertrand nagyon hamar házasságról kezdett beszélni. Nekem ez eszembe sem jutott ilyen gyorsan, egyelőre beértem volna annyival, hogy a barátnője vagyok. De annyira erősködött, olyan vonzónak és szerelmesnek mutatkozott, hogy végül beadtam a derekam. Azt hiszem, úgy vélte, tökéletes anya és feleség lesz belőlem. Intelligens voltam, művelt, remek diplomával rendelkeztem (summa cum laude minősítéssel fejeztem be a Bostoni Egyetemet), jól nevelt – már „egy amerikaihoz képest”, szinte hallottam, ahogy ezt gondolja. Egészséges voltam, mint a makk, erős, teherbíró. Nem dohányoztam, nem drogoztam, alig ittam és hittem Istenben. Így hát, amikor visszamentünk Párizsba, megismerkedtem a Tézac családdal. Milyen rettentő ideges voltam azon a napon! Kifogástalan, klasszikus lakás az Université utcában. Edouard hidegkék tekintete, száraz mosolya. Colette, a maga diszkrét sminkjével, tökéletes öltözékével, amint igyekszik barátságosnak mutatkozni, elegáns, manikűrözött kezével nyújtja felém a kávét és a cukrot. És a két húga. Az egyik, Laure, csontos, szőke és sápadt. A másik, Cécile, dundi, pirospozsgás, sötétvörös hajú. Laure vőlegénye, Thierry is ott volt. Aznap alig szólt hozzám. A húgai szemmel láthatóan érdeklődéssel néztek rám, meg voltak rökönyödve, hogy az ő Casanova bátyjuk pont egy ilyen semmi különös amerikai nőt csípett fel, amikor egész Párizs a lábai előtt hevert. Tudtam, hogy Bertrand és a családja azt várja tőlem, hogy egymás után három-négy gyereket szüljek. Csakhogy rögtön a házasságkötésünk után elkezdődtek a komplikációk. A szűnni nem akaró komplikációk, amit nyilvánvalóan nem sejthettünk előre. Egy sor vetélés, ami teljesen kétségbe ejtett. Hat hosszú év után sikerült világra hoznom Zoët. Bertrand sokáig reménykedett, hogy lesz még egy gyerekünk. És én is ezt reméltem. De soha többé nem beszéltünk róla. Aztán jött Amélie. De ma este rá akartam a legkevésbé gondolni. Épp eleget gondolkoztam rajta a múltban. A fürdővíz kihűlt, borzongva kászálódtam ki a kádból. Bertrand még mindig tévét nézett. Máskor visszamentem volna mellé, ő a karjába vett, kicsit ringatott, aztán megcsókolt volna, én pedig megmondtam volna neki – kislányos, duzzogó hangon hogy kissé túlfeszítette a húrt. És csókolóztunk volna, és bevitt volna a hálószobába, hogy szeretkezzünk. De ma este nem mentem oda hozzá. Bebújtam az ágyba, és a Vél d’Hiv-i gyerekekről olvastam még. Az utolsó kép, ami bevillant, amikor lekapcsoltam a lámpát, Guillaume arca volt, ahogy a nagymamája történetét meséli.

MIÓTA LEHETNEK ITT? A kislány képtelen lett volna megmondani. Tompának, elcsigázottnak érezte magát. A napok és az éjszakák egybefolytak. Egyszer meg is betegedett, fájdalomtól nyögve epét hányt. Érezte, hogy apja a hátára teszi a kezét, így próbálja megnyugtatni. Minden gondolata az öccse körül forgott. Nem tudta kiűzni a fejéből. Elővette a zsebéből a kulcsot és lázasan megcsókolta, mintha a kisfiú pufók arcocskáját, göndör fürtjeit csókolná. Többen meghaltak körülötte az utóbbi napokban, és a kislány mindent látott. Látta, hogyan őrülnek meg az emberek a fojtogató, ragadós hőségtől, omlanak össze és végzik hordágyhoz kötözve. Látott szívrohamot, öngyilkosságot, magas lázat. Tekintetével követte a holttesteket, ahogy kivitték őket. Sosem látott még ilyen borzalmat. Az anyja engedelmes kis állattá változott. Nem beszélt. Csendben sírdogált. Imádkozott. Egyik reggel a hangszórók durva parancsokat rikácsoltak. Fogják, amijük van, és sorakozzanak fel a bejáratnál. Hang nélkül. A kislány imbolyogva és kábán feltápászkodott. A lába rogyadozott, alig bírta el a súlyát. Segített apjának talpra állítani az anyját. Felvették a táskáikat. A tömeg vánszorogva megindult az ajtó felé. A kislány észrevette, mennyire lassan, milyen fájdalmasan mozog mindenki. Még a gyerekek is olyan görnyedt háttal csoszogtak, mint az aggastyánok. A kislány azon töprengett, vajon hová viszik őket. Meg akarta kérdezni az apját, de amikor látta annak nyúzott, zárkózott arcát, megértette, hogy úgysem kapna választ. Hazamehetnek? Vége? Tényleg vége? Végre hazamehet, és kiengedheti az öccsét? Elindultak lefelé a szűk kis utcában. A rendőrök közrefogták őket. A kislány az ablakokból, erkélyekről, ajtókból, járdaszegélyről rájuk meredő arcokat nézte. A legtöbb teljesen kifejezéstelen volt. Nem tükröződött rajtuk együttérzés. Szótlanul néztek a menet után. Fütyülnek ránk, gondolta a kislány. Fütyülnek rá, mit tesznek velünk, hová visznek minket. Egy férfi röhögve mutogatott rájuk. Egy gyerek volt vele kézen fogva. Ő is nevetett. Miért, gondolta a kislány, miért? Annyira mulatságosan hatunk a mocskos, szánalmas rongyainkban? Ezért nevetnek? Ez tényleg olyan vicces? Hogyan képesek nevetni, hogy lehetnek ennyire kegyetlenek? Legszívesebben leköpte volna őket, rájuk ordított volna. Egy ötven év körüli asszony átvágott az utcán, és lopva a kezébe dugott valamit. Egy zsömle volt. Az egyik rendőr durván arrébb lökte a nőt. A kislány épp csak futólag látta még egyszer az utca túlsó oldalán. „Jaj, szegény kislányom! Isten legyen irgalmas hozzád.” A kislány duzzogva arra gondolt, mit csinál ez az Isten. Cserbenhagyta őket? Vagy valami olyan hibáért mér rájuk büntetést, amiről ő nem tud? A szülei nem voltak vallásosak, de tudta, hogy hisznek Istenben. Ő nem kapott olyan hagyományos nevelést, mint Armelle, akinek a családja minden szertartást tiszteletben tartott. A kislány azon morfondírozott, nem éppen ez lehet-e a büntetés oka. Azért bünteti őket Isten, mert nem úgy gyakorolták a vallásukat, ahogy kellett volna. A zsömlét az apja kezébe adta, de az azt mondta, hogy ő kapta, neki kell megennie. Szinte egészben a szájába tömte, majdnem megfulladt tőle. Megint buszra szállították és egy pályaudvarra vitték őket, amely közvetlenül a Szajna fölött volt. Nem tudta, hogy hívják ezt a pályaudvart, még sosem járt itt. Rövid kis életében nem sokszor hagyta el Párizst. Amikor meglátta a vonatot, pánik kerítette hatalmába. Nem, az lehetetlen, ő nem utazhat el, neki itt kell maradnia, itt kell maradnia a kisöccse miatt, megígérte neki, hogy érte megy és kiengedi. Megrángatta az apja ruhaujját, és az öccse nevét suttogta. Az apja ránézett. – Semmit nem tehetünk – mondta végleges beletörődéssel. – Semmit. A kislánynak eszébe jutott az élelmes kisfiú, aki megszökött. Elfogta a düh. Miért ennyire gyenge, miért ennyire gyáva az apja? Hát nem az a dolga, hogy gondoskodjék a fiáról? Nem érdekli a gyereke sorsa? Miért nincs bátorsága elfutni? Hogy képes itt ácsorogni, hagyni, hogy betereljék egy vagonba, akár a

birkát? Hogy képes szó nélkül engedelmeskedni, anélkül, hogy mindenáron megpróbálna eljutni a lakásba, a gyerekéhez, a szabadsághoz? Miért nem fogja a kulcsot, és rohan el? Az apja még mindig őt nézte, és a kislány tudta, hogy olvas a gondolataiban. Végtelenül nyugodt hangon azt mondta, nagy veszélyben vannak. Nem tudja, hová viszik őket. Azt sem tudja, mi vár rájuk. Azt viszont tudja, ha most megpróbálna megszökni, megölnék. Azonnal agyonlőnék, itt előtte és az édesanyja előtt. És ha ez megtörténne, az tényleg maga lenne a vég. Akkor az édesanyja és ő magukra maradnának. Muszáj itt maradnia mellettük, hogy megvédhesse őket. A kislány hallgatta. Az apja még sosem beszélt hozzá ezen a hangon. Ugyanaz a hang volt, mint amit az aggodalommal teli, éjszakai beszélgetések során hallott. Megpróbálta megérteni. Igyekezett, hogy ne üljön ki az arcára a nyugtalanság. De hát az öccse... Az ő hibája! Ő mondta neki, hogy várja meg a szekrényben. Ő tehet mindenről. Most itt lehetne velük. Itt lehetne és foghatná a kezét, ha nem avatkozott volna bele a dologba. Sírva fakadt, a könnyek égették a szemét és az arcát. – Nem tudtam! – zokogta. – Papa, én nem tudtam, azt hittem, hamar haza fogunk menni, azt hittem, ott biztonságban lesz. Aztán az apjára emelte a szemét. A hangja tele volt haraggal és fájdalommal, és kis öklével az apja mellét püfölte. – Te soha nem mondtál nekem semmit, papa, soha nem magyaráztad el, milyen veszély les ránk, soha, de soha! Miért? Azt hitted, túl kicsi vagyok, hogy megértsem, ugye? Óvni akartál, ugye? Ezt próbáltad? Nem volt képes tovább nézni az apja arcát. Annyira rávésődött a bánat, a reménytelenség. A szeme elé fátylat vonó könnyektől már nem is látta. Arcát a tenyerébe temetve félrehúzódott és sír. Az apja nem is próbált közelebb menni hozzá. Ezek alatt a szörnyű, magányos percek alatt a kislány megértette. Megértette, hogy ő már nem egy tízéves kislány. Sokkal nagyobb. És hogy soha semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. Sem neki. Sem a családjának. Sem az öccsének. Még egyszer kitört, apját a karjánál fogva kezdte ráncigálni olyan erővel, amit még sosem tapasztalt magában. – Meg fog halni! Biztos, hogy meg fog halni! – Mindannyian veszélyben vagyunk – szólalt meg végül az apja. – Te is, én is, édesanyád, az öcséd, Eva, a gyerekei, és az összes többi ember itt körülöttünk. Mindenki. Veled vagyok. És mi az öcséddel vagyunk. Itt van a szívünkben és az imáinkban. Mielőtt válaszolni tudott volna, fellökték őket a vonatra, egy ülőhely nélküli, csupasz vagonba. Olyanba, amilyenben a marhákat szokták szállítani. Büdös volt és undorító. Az ajtó mellett állva a kislány még egy utolsó pillantást vetett a szürke és poros állomásra. A szemközti peronon egy család várt a vonatra. Apa, anya és két gyerek. Az anya csinos volt, a haja helyes kis kontyba volt fésülve. Valószínűleg nyaralni indultak. Az egyik gyerek egy kislány volt, körülbelül ugyanolyan idős lehetett, mint ő. Szép, lila ruhácskát viselt. A haja tiszta volt, a cipője fényes. A két kislány pillantása találkozott a sínek felett. A csinos frizurás anyuka is őket nézte. A marhavagonban álló kislány tudta, hogy könnyben úszó arca kosztól feketéllik, és a haja is piszkos. Mégsem hajtotta le szégyenkezve a fejét. Kihúzta magát, az állát felemelte. És letörölte a könnyeit. Amikor rájuk csukták az ajtót, amikor a vonat megrázkódott, és a kerekek nagyot csikordulva elindultak a sínen, még egyszer kilesett egy hasadékon. A peronon álló kislányt nézte. Addig le nem vette róla a szemét, amíg a lila ruhácska teljesen el nem tűnt.

SOHA NEM KEDVELTEM a 15. KERÜLETET. Valószínűleg azok miatt a rémes, modern, emeletes épületek miatt, melyek teljesen elrútítják a Szajna-partot, közvetlenül az Eiffel-torony után, s amelyekhez sehogy sem tudtam hozzászokni, jóllehet a hetvenes években épültek, nem sokkal azelőtt, hogy Párizsba jöttem. Amikor azonban Bamberrel befordultunk a Nélaton utcába, ahol annak idején a Téli Kerékpárstadion állt, arra gondoltam, ezután még kevésbé fogom szeretni ezt a környéket. – Milyen lehangoló egy utca! – jegyezte meg halkan Bamber, és kattintott néhányat a fényképezőgépével. A Nélaton utca komor volt és kihalt. Alig sütött be ide a nap. Az utca egyik oldalán XIX. század végi polgárházak sorakoztak. A másikon, a stadion helyén, a hatvanas évek elejének tipikus stílusában épült rondabarna, ormótlan épület csúfoskodott. „Belügyminisztérium” – állt az automata üvegajtók felett. – Különös hely egy kormányzati épület számára, nem gondolod? – kérdezte Bamber. Csak két korabeli fotót sikerült előásnia, mely a hajdani kerékpáros stadiont ábrázolta. Az egyiket a kezemben tartottam. Egy világos homlokzat látszott, rajta sötét betűkkel „Vélodrome d’Hiver”, és egy hatalmas kapu. A járda mentén buszok és emberek. Az egészet fölülről fényképezték, bizonyára valamelyik szemközti ablakból, a razzia reggelén. Egy emléktáblát kerestünk, valamit, ami jelzi, mi történt ezen a helyen, de hiába. – Nem létezik, hogy ne legyen róla semmi! – dohogtam. Végül a Nélaton utca és a Grenelle körút sarkán bukkantunk rá arra, amit kerestünk. Kicsi, egyszerű tábla volt. Azon tűnődtem, észrevette-e valaha valaki. 1942. július 16-án és 17-én 13152 zsidót tartóztattak le Párizsban és a külvárosokban, akiket azután Auschwitzba deportáltak és meggyilkoltak. A náci megszállók parancsára a Vichy-kormány rendőrsége 4115 gyereket, 2916 nőt és 1129 férfit hurcolt az ezen a helyen álló Téli Kerékpárstadionba és tartott itt fogva embertelen körülmények között. Köszönet azoknak, akik megpróbáltak segíteni nekik. Erre járó, emlékezz! – Érdekes – töprengett hangosan Bamber –, miért volt ilyen sok nő és gyerek és csak jóval kevesebb férfi? – Mert szárnyra kapott a hír, hogy egy nagy razzia van készülőben – magyaráztam. – Már korábban is volt néhány, például 1941 augusztusában. De azokban csak a férfiakat tartóztatták le. Nem voltak ilyen kiterjedtek, ilyen aprólékosan előkészítettek. Ezért van ennek ilyen szomorú hírneve. Július 16-a éjjelén a legtöbb férfi rejtőzködött valahol, azt hitték, a nőket és a gyerekeket békén hagyják. Tévedtek. – Mennyi ideje tervezték a hatóságok ezt a razziát? – Hónapok óta – feleltem. – A francia kormány már 1942 áprilisa óta maga dolgozott a terven, listát állított össze minden letartóztatandó zsidóról. Több mint hatezer párizsi rendőrt vontak be a feladat elvégzésébe. Először július 14-én szándékoztak végrehajtani, de mivel ekkor van a franciák nemzeti ünnepe, elnapolták az akciót. Elindultunk a metróállomás felé. Gyászos egy utca ez. Gyászos és szomorú. – És mi történt azután? Hová vitték ezeket a családokat? – Néhány napra bezárták őket a stadionba. Végül megengedték, hogy egy orvosokból és ápolónőkből álló csoport bemenjen hozzájuk. Valamennyien elmondták, milyen zűrzavar és reménytelenség uralkodott odabenn. Utána az Austerlitz pályaudvarra vitték őket, onnan pedig a Párizs környéki táborokba. Végül egyenesen Lengyelországba. – Táborokba? – vonta fel a szemöldökét Bamber. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Franciaországban is voltak koncentrációs táborok? – Ezeket a táborokat úgy tekintik, mint Auschwitz francia előszobáit. A Párizshoz legközelebbi Drancyban

volt. De Pithiviers-ben és Beaune-la-Rolande-ban is volt egy. – Kíváncsi lennék, mi van ma ezeken a helyeken – mondta Bamber. – Meg kellene néznünk. – Meg fogjuk nézni – feleltem. A Nélaton utca sarkán megálltunk egy kávéra. Rápillantottam az órámra. Megígértem Maménak, hogy ma meglátogatom. Tudtam, hogy ez már nem fog összejönni. Túl késő van hozzá. Majd holnap. Sosem éreztem terhes kötelességnek, hogy elmenjek Maméhoz. A hiányzó nagymamát pótolta nekem. Az enyémek még gyerekkoromban meghaltak. Csak remélni mertem, hogy Bertrand kegyeskedik majd megerőltetni magát, hiszen annyira imádja őt a nagyanyja. Bamber visszaterelte a gondolataimat a Vél d’Hivhez. – Most, hogy ezt tudom, örülök, hogy nem vagyok francia – mormogta. Aztán észbe kapott. – Jaj, ne haragudj! Te francia vagy, ugye? – Igen – feleltem. – A házasságom révén. Kettős állampolgár vagyok. – Összevissza locsogok – köhécselt zavartan. – Ugyan, semmi baj! – mosolyogtam rá. – Tudod, a férjem családja még ennyi év után is úgy nevez: az amerikai nő. Bamber szája a füléig szaladt. – És ez téged nem zavar? Vállat vontam. – De, néha igen. A fél életemet Franciaországban éltem le. Most már tényleg idevalósinak érzem magam. – Hány éve vagy férjnél? – Nemsokára tizenhat. De már huszonöt éve itt élek. – Amolyan franciásan flancos esküvőd volt? Felkacagtam. – Á, dehogy! Teljesen egyszerű. Burgundiában tartottuk, a férjem családjának van ott egy birtoka, Sens mellett. Egy pillanatra felidéződött bennem az a nap. Az örömszülők – Sean és Heather Jarmond és Édouard és Colette Tézac – nem sok szót váltottak egymással. Mintha a család francia ága hirtelen elfelejtett volna angolul. De nem törődtem vele. Annyira boldog voltam! A nap vidáman ragyogott a kis vidéki templomra. Egyszerű szabású, elefántcsontfehér ruha volt rajtam, még az anyósomnak is elnyerte a tetszését. Bertrand káprázatosan festett szürke öltönyében. A vacsora is pompás volt a Tézac-házban. Pezsgő, gyertyák és rózsaszirmok. Charla katasztrofális franciasággal vicces tósztot mondott, amin egyedül én nevettem. Cécile és Laure csak erőltetetten mosolyogtak. Anya halvány rózsaszín kosztümöt viselt, és a fülembe súgta: „Remélem, boldog leszel, angyalom!” Apám keringőzött Colette-tel, aki mindig olyan, mintha karót nyelt volna. Mintha legalább száz éve történt volna mindez. – Hiányzik Amerika? – kérdezte Bamber. – Nem. A húgom hiányzik. Amerika nem. Egy fiatal pincér kávét hozott nekünk. Futó pillantást vetett Bamber sárgarépa színű hajára és elvigyorodott. Aztán észrevette a fényképezőgépek és objektívek lenyűgöző sorát. – You tourists? – érdeklődött angolul. – Taking nice photos of Paris? – Nem, nem vagyunk turisták. Csak a Vél d’Hiv hűlt helyéről készítünk szép fotókat – válaszolt Bamber franciául, elnyújtott brit akcentusával. A pincér meglepettnek látszott. – Soha senki nem érdeklődik a Vél d’Hiv után – mondta. – Az Eiffel-torony, az igen, az mindenkit érdekel, de a Vél d’Hiv... – Újságírók vagyunk – mondtam. – Egy amerikai magazinnak dolgozunk. – Időnként felbukkannak erre zsidó családok – mondta tűnődve a fiatalember. – Főleg a Szajna-parton rendezett évfordulós megemlékezések után. Eszembe jutott valami. – Nem ismer véletlenül valakit, egy szomszédot esetleg, aki tudna nekünk mesélni a razziáról? – kérdeztem. – Már több túlélővel készítettünk riportot. A legtöbbjük könyvet is írt az eseményekről, de szemtanúkkal még nem találkoztunk. Olyan párizsiakkal, akik látták, mi történt.

Hirtelen nagyon ostobának éreztem magam. Ez a fiatalember jó, ha megvan húszéves. Valószínűleg még az apja sem élt 1942-ben. – De igen, ismerek – válaszolta legnagyobb meglepetésemre. – Ha elindulnak felfelé az utcán, balra lesz egy újságárus. Öt kérdezzék meg. Az édesanyja itt élte le az egész életét, ő biztosan tud dolgokat. Tekintélyes borravalót hagytunk ott neki.

VÉGTELENÜL HOSSZÚNAK TETSZŐ IDEIG GYALOGOLTAK a porban a vasútállomástól a kicsiny falun át, ahol az emberek megint csak ujjal mutogattak rájuk, és úgy megbámulták őket, mintha valami furcsa állatok lettek volna. Sajgott a lába. Vajon hová terelik őket? Mi vár rájuk? És milyen messzire lehetnek Párizstól? A vonatút nem tartott tovább két óránál. Egyfolytában az öccse járt a fejében. Minden egyes megtett kilométerrel egyre nehezebb lett a szíve. Hogy jut innen haza? Mitévő legyen? Szinte belebetegedett a gondolatba, hogy az öccse biztosan azt hiszi, megfeledkezett róla. Igen, biztosan ezt gondolja a sötét szekrény mélyén. Meg van róla győződve, hogy a nővére sorsára hagyta, nem törődik vele, nem is szereti. Nincs már vize, nincs mivel világítson, fél. Cserbenhagyta az öccsét. Hol lehetnek? Nem volt rá ideje, hogy megnézze az állomás nevét, amikor leszálltak a vonatról. Városi gyerek lévén azonnal lebilincselte a figyelmét a buja vidéki táj, a nagy zöld legelők, az aranyló gabonatáblák. A friss levegő és a nyár bódító illata. A dongók zümmögése. A madarak az égen. A vattaszerű fehér felhők. Az utóbbi napok bűze és fojtogató hősége után valóságos áldásnak érezte mindezt. Az is lehet, hogy végül jobbra fordulnak majd a dolgok. Követte a szüleit a szögesdrótból készült nagy kapun át, melynek két oldalán egy-egy marcona fegyveres őr állt. Aztán megpillantotta a komor barakkok sorát. A nyomasztó hely láttán minden reménye szertefoszlott. Anyjához bújt. A rendőrök parancsokat kezdtek üvöltözni. Asszonyok és a gyerekek a jobb oldali barakkokba, férfiak a bal oldaliakba. A kislány az anyjába kapaszkodva tehetetlenül nézte, amint apját a férfiak csoportjával elhajtják valamerre. Újra elfogta a félelem, most, hogy a papa nem állt már mellette. De nem tehetett semmit. A fegyverek megrémítették. Az anyja meg sem mozdult. A tekintete üres volt. Halott. Az arca betegesen sápadt. A kislány akkor sem engedte el a kezét, miközben a barakkok felé taszigálták őket. Belül mind kopár volt, lehangoló. Csupasz deszkák és szalma. Bűz és kosz. A latrina kívül volt: egy egyszerű deszka, keresztbe fektetve egy gödrön. Rájuk parancsoltak, hogy üljenek rá, többen egyszerre, és így, mindenki szeme láttára kellett elvégezni a dolgukat, akár az állatoknak. Ez felháborította. Úgy érezte, ezt ő nem tudja megtenni. Nem, erre ő nem képes. És akkor látta, hogy az anyja szétterpeszti a lábát az egyik lyuk fölött. A kislány szégyenében lehajtotta a fejét. De végül ő is megtette, amit parancsoltak neki, összekucorodva, azt remélve, hogy senki nem nézi. A szögesdrót túloldalán látszott a falu. A templom sötét harangtornya. Egy víztorony. Tetők és kémények. Fák. A kislány arra gondolt, hogy ezekben a házakban, melyek oly közel vannak hozzájuk, az emberek ágyban alszanak, lepedőn és takaró alatt, van mit enniük és inniuk. Tiszták, a ruhájuk jó illatú. Senki nem kiabál velük. Senki nem bánik velük úgy, mint az állatokkal. Pedig itt vannak egész közel, csupán a szögesdrót választja el őket. Abban a takaros kis faluban, ahol éppen harangoznak. Ahol talán gyerekek nyaralnak. Gyerekek, akik játszanak, piknikeznek, vidáman bújócskáznak. Gyerekek, akik boldogok, boldogok a háború ellenére, a megszorítások ellenére, talán még annak ellenére is, hogy az édesapjuk hadifogságban van. Boldog, dédelgetett, kényeztetett gyerekek. Nem értette, hogy lehet ekkora különbség azok és őközte. Nem értette, miért bánnak így vele és a körülötte lévőkkel. Ki döntött így, és miféle célból? Csupán egy tányér híg káposztalevest kaptak. Az is tele volt homokkal. Semmi mást. Aztán látta, ahogy a pucérra vetkőzött asszonyok sorba állnak, hogy a rozsdás vasmedencékbe csurgó vízsugár alatt mossák le testükről a piszkot. A kislány csúnyának, groteszknek találta őket. Gyűlölte mindet, a kövéreket, a soványakat, az öregeket, a fiatalokat. Gyűlölte, hogy meztelenül kell látnia őket. Nem akarta látni őket. De muszáj volt. Anyja meleg testéhez simult, és megpróbált nem gondolni az öccsére. Viszketett az egész teste, még a fejbőre is. Szeretett volna megfürödni, bebújni az ágyába, átölelni a kisöccsét. És vacsorázni. Azon töprengett, lehet-e valami ennél rosszabb, mint ami az utóbbi napokban vele történt. Eszébe jutottak a barátnői, a többi sárga csillagos kislány az iskolából. Dominique, Sophie, Ágnes. Mi lehet velük? Meg tudtak-e szökni?Biztonságban vannak-e valamilyen rejtekhelyen? És Armelle el tudott-e

rejtőzni a családjával? Látja-e még őket valaha, őt és a többi barátnőjét? Visszamehet-e szeptemberben az iskolába? Azon az éjszakán szemhunyást sem aludt. Hiányzott neki az apja megnyugtató jelenléte. Fájt a hasa, csikart. Tudta, hogy nem szabad elhagyniuk éjszaka a barakkot. Fogát összeszorítva karolta át a hasát. A fájdalom azonban egyre erősebb lett. Csendben felállt, és lábujjhegyen kiosont az alvó asszonyok és gyerekek között a latrinához. A tábort vakító fényű reflektorok pásztázták. Lekucorodott a deszkára. A combjai között lenézve látta, hogy az ürülék sötét masszájában nagy fehér férgek nyüzsögnek. Félt, hogy az őrtoronyból egy rendőr meglátja a fenekét, ezért a szoknyáját lehúzta a csípőjére. Igyekezett minél előbb visszamenni a barakkba. Odabenn fülledtség volt és bűz. A gyerekek halkan nyöszörögtek álmukban. Hallotta, hogy az egyik asszony zokog. Az anyja felé fordult, elnézte nyúzott, sápadt arcát. Hol volt már a boldog, szerető asszony? Az anya, aki a karjában ringatta, aki kedves szavakat, jiddis becézéseket suttogott neki, nem volt már sehol. A csillogó mézszőke hajú, érzéki arcú asszony, akit minden szomszéd, minden boltos a keresztnevén üdvözölt. Akiből meleg és megnyugtató mamaillat áradt: finom ételek, szappan és tiszta ágynemű illatának keveréke. Akinek a nevetése ellenállhatatlan volt, és aki mindig azt mondogatta, hogy ők át fogják vészelni a háborút, mert erős, összetartó családjuk van, szeretetteljes családjuk. Ez az asszony fokozatosan egy elkínzott, sápadt, sovány teremtésnek adta át a helyét, aki már nem nevetett, nem mosolygott, akiből avas, savanyú szag áradt, akinek a haja szárazzá, töredezetté vált, mézszínű ragyogása szürkévé fakult. A kislány úgy érezte, mintha az anyja már most halott lenne.

AZ IDŐS ASSZONY nedves, üveges szemmel nézett ránk. Nem járhat messze a száztól, gondoltam. A mosolya olyan fogatlan volt, akár egy csecsemőnek. Mamé bakfisnak tűnt mellette. A néni a fia, a Nélaton utcai újságárus üzlete fölött lakott egy poros bútorokkal, molyrágta szőnyegekkel, kókadozó szobanövényekkel telezsúfolt szűk lakásban. Egy kopott fotelben üldögélt az ablak mellett. Alaposan szemügyre vett bennünket, amikor beléptünk és bemutatkoztunk. Szemlátomást örült a váratlan látogatóknak. – Amerikai újságírók... még ilyet! – lelkendezett reszketeg hangon. – Egy amerikai és egy brit – helyesbített Bamber. – És a Vél d’Hiv érdekli magukat? – hitetlenkedett. Elővettem a noteszemet meg a ceruzámat, és a térdemre tettem. – Emlékszik valamire a razziával kapcsolatban, asszonyom? – kérdeztem. – Tud nekünk mesélni valamit, akár csak egy apró részletet is? Az öregasszony kotkodácsolásszerű hangot hallatott. – Azt hiszi, fiatalasszony, hogy nem emlékszem? Azt gondolja talán, hogy elfelejtettem? – Hát, elég régen volt már, ami azt illeti. – Hány éves maga? – kérdezte minden teketória nélkül. Éreztem, hogy elpirulok. Bamber a fényképezőgépe mögé bújt, hogy leplezze mosolyát. – Negyvenöt – feleltem. – Én meg nemsokára kilencvenöt leszek – mosolygott szélesen fogatlan ínyével. – 1942. július 16-án harmincöt éves voltam. Tíz évvel fiatalabb, mint most maga. És mindenre emlékszem. Kis szünetet tartott. Rövidlátó szemével kinézett az utcára. – Emlékszem, a buszok pöfögésére ébredtem kora reggel. Pont az ablakom alatt álltak meg. Kinéztem és láttam, hogy újabb buszok jönnek. Aztán még újabbak. Közönséges városi buszok, amivel én is nap mint nap utaztam. Zöld-fehér buszok. Rengeteg volt belőlük. Nem értettem, mit keresnek itt. Aztán láttam, hogy emberek szállnak ki belőlük. És gyerekek. Sok-sok gyerek. Tudja, a gyerekeket nem lehet elfelejteni. Mindent feljegyeztem, közben Bamber fényképeket készített róla. – Egy idő után felöltöztem, és lementem az utcára a fiaimmal, akik akkor még kicsik voltak. Meg akartuk tudni, mi történik, kíváncsiak voltunk. A szomszédaink is lementek, meg a házmester is. Lenn aztán megláttuk a sárga csillagokat. És akkor megértettük. A zsidókat gyűjtötték össze. – Volt valami sejtelme arról, mi fog történni ezekkel az emberekkel? – kérdeztem. Megvonta öreg vállát. – Nem. Fogalmunk sem volt róla. Honnan is tudhattuk volna? Csak a háború után derült ki minden. Azt hittük, dolgozni viszik őket valahová. Nem gondoltuk, hogy ilyen szörnyűséget forralnak ellenük. Emlékszem, valaki mondta is: „Ezek francia rendőrök, senki sem fogja bántani őket”. Ezért nem nyugtalankodtunk. Másnap, jóllehet a dolog Párizs szívében történt, egy szót sem írtak róla az újságok, és a rádió sem mondott semmit. Úgy tűnt, senkit nem foglalkoztat a dolog. Így aztán mi sem törődtünk vele. Mindaddig, amíg meg nem láttam a gyerekeket. Elhallgatott. – A gyerekeket? – ismételtem. – Néhány nappal később a zsidókat ismét buszokra szállították – folytatta. – Lenn álltam a járdán, és láttam a családokat kijönni a stadionból, a sok piszkos, sírdogáló gyerekkel. Mocskosak voltak, és látszott rajtuk, hogy meg vannak rettenve. Elszörnyedtem. Rájöttem, hogy a stadionban nem adtak nekik rendesen enni és inni. Tehetetlennek és dühösnek éreztem magam. Megpróbáltam kenyeret és gyümölcsöt dobni nekik, de a rendőrök nem engedték. Ismét elhallgatott, most hosszabb időre. Hirtelen fáradtnak, elcsigázottnak tűnt. Bamber halkan letette a

gépét. Mozdulatlanul vártunk. Nem voltam benne biztos, hogy folytatni fogja. – Még ennyi idő után is... – szólalt meg végül, de szinte már csak suttogva –, tudják, még ennyi idő után is magam előtt látom a gyerekeket. Látom, ahogy felkapaszkodnak a buszra, ami elviszi őket. Nem tudtam, hová mennek, de furcsa előérzetem volt. Szörnyű előérzetem. A körülöttem lévő emberek többsége közömbös volt. Úgy gondolták, ez természetes. Természetes, hogy elszállítják a zsidókat. – Miből gondolja, hogy így érezték? – kérdeztem. Ismét az a furcsa kotkodácsolás buggyant ki a száján. – Éveken át azt szajkózták nekünk, franciáknak, hogy a zsidók a népünk ellenségei. Hát ezért! Negyvenegyben és negyvenkettőben volt egy kiállítás a Berlitz-palotában, az Italiens körúton, nagyon jól emlékszem rá, az volt a címe, hogy „A zsidók és Franciaország”. A németek úgy intézték, hogy hónapokig nyitva tartson. Nagy sikere volt a párizsiak körében. Pedig mi volt valójában? Egy felháborító antiszemita tárlat. Vén, görbe ujjaival lesimította a szoknyáját. – Tudják, a rendőrökre is emlékszem. A mi jó párizsi rendőreinkre. A mi tisztességes csendőreinkre. Ők lökdösték fel a gyerekeket a buszokra. Üvöltözve. A gumibotjukkal püfölve őket. Lehajtotta a fejét. Még dünnyögött valamit, amit nem értettem tisztán. Valami ilyesfélét véltem hallani: „Mindnyájunkra nézve szégyen, hogy hagytuk”. – Nem tudhatták – mondtam neki halkan és meghatottan, látva, hogy a szemét elfutja a könny. – És különben is, mit tehettek volna? – Tudja, senki sem emlékszik a Vél d’Hiv-i gyermekekre. Senkit nem érdekelnek már. – Talán az idén másképp lesz – mondtam. – Talán az idén emlékezni fognak rájuk. Összeszorította keskeny ajkát. – Dehogy fognak. Majd meglátja. Semmi nem változott. Senki nem akar emlékezni. És miért is emlékeznének? Történelmünk legsötétebb napjai voltak azok.

AZON TÖPRENGETT, HOL LEHET AZ APJA. Nyilván valahol a táborban, az egyik barakkban, de csupán egyszer vagy kétszer látta. Tejesen elveszítette az időérzékét. Egyedül az öccse foglalkoztatta. Éjszakánként reszketve riadt fel, álmában látta, ahogy a kisfiú a szekrényben kuporog. Elővette a kulcsot és gyötrődve, iszonyodva nézte. Talán már meg is halt. Éhen halt. Szomjan halt. Megpróbálta felidézni, mennyi idő is telhetett el a gyászos csütörtök óta, amikor értük jöttek, Egy hét? Tíz nap? Sejtelme sem volt. Elveszettnek érezte magát, össze volt zavarodva. A félelem, az éhség, a halál örvénylett körülötte. Sok gyerek nem élte túl a tábort. Kis testüket könnyek és sikoltozás közepette vitték el. Az egyik reggel élénk beszélgetésre lett figyelmes az asszonyok között. Nyugtalannak, zaklatottnak látszottak. Megkérdezte az anyját, mi történt, de az nem tudta. Hogy ne érje őket váratlanul a rossz hír, a kislány az egyik asszonyhoz fordult, akinek a kisfia az öccsével egykorú lehetett, s néhány napja mellettük aludtak. A nő arca vörös volt, mintha lázas lenne. Elmesélte, hogy mindenféle mendemondák keringenek a táborban. Hogy a szülőket keletre viszik kényszermunkára. Nekik kell előkészíteniük a gyerekek érkezését, akik néhány nappal később indulnak majd utánuk. A kislány megütközve hallgatta. Aztán elmesélte az anyjának, akinek a döbbenettől kikerekedett a szeme. Majd hevesen megrázta a fejét. Nem, ez képtelenség. Ezt nem tehetik meg. Nem választhatják el a gyerekeket a szüleiktől. A régi békés és védett életében, ami most oly távolinak tűnt, a kislány hitt volna az anyjának. Mindent elhitt volna neki. De ebben az új, kegyetlen világban nagyobbnak, felnőttebbnek érezte magát nála. Biztos volt benne, hogy az asszonyok igazat mondtak. Tudta, hogy a szóbeszédnek alapja van. Azt viszont nem tudta, hogyan magyarázza ezt meg az anyjának. Az anyjának, aki gyermekké változott. Amikor a férfiak benyomultak a barakkba, már meg sem ijedt. Megkeményedett. Magas falat vont maga köré. Megfogta az anyja kezét és szorosan tartotta. Azt akarta, hogy az anyja bátornak és erősnek mutatkozzék. Kivezényelték őket, aztán kis csoportokban elindultak egy másik barakk felé. Türelmesen várakozott a sorban az anyjával, s közben szemével szüntelenül a környéket pásztázta, hátha megpillantja az apját. De hiába. Amikor rájuk került a sor, és beléptek a barakkba, egy asztal mögött k é t rendőrt látott. Mellettük két nő állt civilben. Két falubeli nő, akik kemény, rideg arccal néztek a sorban álló emberekre. Ráparancsoltak a kislány előtt álló idős asszonyra, hogy adja át a pénzét és az ékszereit. A kislány látta, hogy a nénike ügyetlenül lehúzza a jegygyűrűjét és a karóráját. Egy hat-hét éves kislány állt mellette, félelemtől reszketve. Az egyik rendőr rámutatott a gyerek fülében lévő kis aranykarikákra. A kicsi túlságosan meg volt rettenve, nem volt képes egyedül kivenni az ékszert a füléből. A nagymamája lehajolt, hogy kikapcsolja. A rendőr unottan felsóhajtott. Ennek így soha nem lesz vége. Ha így haladnak, estére sem végeznek. Az egyik falusi nő erre odalépett a gyerekhez, és hirtelen mozdulattal kitépte a karikákat, elszakítva a kicsiny fülcimpákat. A kislány ordítva kapta a kezét véres nyakához. A nagymama is felsikoltott. Erre az egyik rendőr arcon ütötte. Aztán kilökték őket a barakkból. A sorban állókon megrettent moraj futott végig. A rendőrök fenyegetően rájuk szegezték a fegyvereiket. Azonnal elnémult mindenki. A kislánynak és az anyjának nem volt mit odaadniuk. Csak az anya jegygyűrűje. Az egyik pirospozsgás arcú falusi nő leszakította az anyja ruháját a vállától a köldökéig, kilátszott alóla sápadt bőre, fakó alsóneműje. Kezével végigtapogatta a ruha redőit, benyúlt a fehérneműjébe, még a testnyílásaiba is. Az anya összerándult, de egy szót sem szólt. A kislány tehetetlenül nézte a jelenetet. Egyre jobban hatalmába kerítette a félelem. Gyűlölte, ahogy a férfiak bámulták az anyja testét, és gyűlölte, ahogy ezek a nők fogdosták, mintha csupán egy darab hús lett volna. Arra gondolt, rá is ugyanez vár. Róla is letépik-e majd a ruhát? És mi lesz, ha elveszik tőle a kulcsot? Teljes erővel megmarkolta a zsebében. Nem, azt nem vehetik el tőle! Nem fogja engedni. Nem fogja hagyni, hogy megkaparintsák a titkos szekrény kulcsát. Soha! De a rendőröket a legkevésbé sem érdekelte, mi van a zsebében. Mielőtt az anyjával kiléptek volna a barakkból, még egy utolsó pillantást vetett az íróasztalon egyre növekvő halomra: a láncokra, karkötőkre,

brossokra, gyűrűkre, órákra, pénzre. Mit fognak ezzel csinálni! Eladják? Megtartják maguknak! Miért vettek el tőlük mindent? Odakinn újra fel kellett sorakozniuk. Poros, tikkasztó nap volt. A kislány szomjazott, a torka égett a szárazságtól. Jó ideig mozdulatlanul álltak a sorban, a rendőrök elviselhetetlen, néma tekintete előtt. Mi történik itt? Hová lett az apja? Miért kell így ácsorogniuk? A háta mögött megállás nélkül susmorogtak az asszonyok. Senki nem tudott semmit, senki nem tudott válaszolni a kérdésekre. De ő igen. Ő, érezte, mi fog történni. És amikor bekövetkezett, nem érte váratlanul. A rendőrök egyszer csak rájuk vetették magukat, akár egy csapat holló. Az asszonyokat az egyik, a gyerekeket a másik oldalra rángatták. Még a legkisebbeket is elválasztották az anyjuktól. A kislány úgy nézte végig az egész jelenetet, mintha csak egy másik világba csöppent volna. Hallotta a sikoltozást, az üvöltéseket. Látta, ahogy az asszonyok a földre vetik magukat, a gyermekük ruhájába vagy hajába csimpaszkodva. Látta, ahogy a rendőrök meglendítik a gumibotjukat és a szerencsétlen anyák arcába, koponyájára sújtanak. Látta, hogy az egyik vérző orral összeesik. Az anyja mozdulatlanul állt mellette. Hallotta, ahogy szaporán, zihálva veszi a levegőt. A kislány belekapaszkodott hideg kezébe. Érezte, ahogy a rendőr erőszakosan elszakítja tőle, hallotta anyja kétségbeesett ordítását, aztán látta, ahogy szétnyíló ruhában, kócos hajjal, ferde szájjal felé veti magát, és a nevét kiáltja. A kislány megpróbálta elkapni a kezét, de a férfiak olyan erősen megtaszították, hogy térdre esett. Az anyja úgy vergődött, mint egy megvadult állat, egy rövid pillanatra le is rázta magáról a rendőröket: ekkor a kislány az igazi anyját látta feltámadni benne, azt az erős és szenvedélyes asszonyt, akit csodált, és aki annyira hiányzott neki. Még egyszer utoljára érezte a teste köré fonódni a karját, vastag haja az arcát cirógatta. Hirtelen hideg víz zúdult rá, elvakította. Prüszkölve kapkodott levegő után, s amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a rendőrök a grabancánál fogva rángatják el az anyját, akinek ruhájából csöpög a víz. Úgy tűnt, mintha órákig tartott volna. Az anyjuktól elszakított gyerekek sírása. Az arcukba loccsanó víz. Az asszonyok elkeseredett küzdelme. Az ütlegek tompa pufogása. Azonban tudta, hogy valójában nagyon gyorsan lezajlott minden. Csend lett. Vége. A gyerekek csoportja az egyik oldalon állt, az anyáké a másikon. És a kettő között a rendőrök alkotta áthatolhatatlan kerítés. A rendőröké, akik megállás nélkül ismételgették, hogy először az anyák és a tizenkét év feletti gyerekek utaznak el, a kisebbek még egy hétig itt maradnak, azután ők is csatlakoznak hozzájuk. Az apák már előrementek, mondták. Mindenki legyen együttműködő és engedelmes. Látta az anyját a többi asszony között. Bátorítóan mosolygott rá, mintha csak azt akarná mondani: „Meglátod, drágám, minden rendben lesz, a rendőrök mondták. Néhány nap múlva utánunk jöttök. Ne aggódj, kis bogaram.” A kislány végignézett a gyerekek csoportján. Nagyon sokan voltak. Egészen kicsik is, arcukon nyomot hagyott a rettegés, a szomorkodás. Látta az elszakított fülcimpájú kislányt is, kezét nyújtogatta az anyja felé. Mi lesz ezekkel a gyerekekkel, mi lesz vele? Hová viszik a szüleiket? A kapuk kinyíltak, és az asszonyokat kivezették a táborból. A hosszú sor jobbra kanyarodott, a falun át az állomásra vezető útra. Anyja arca még egyszer utoljára felé fordult. Aztán már nem látta többet.

– MA JÓ NAPUNK VAN, Madame Tézac – fogadott széles mosollyal Véronique, amikor beléptem a fehér, napsütötte szobába. Véronique azok közé tartozott, akik a 17. kerületi, a Monceau park közelében lévő tiszta, derűs nyugdíjasotthonban gondját viselték Maménak. – Ne nevezze Madame Tézacnak! – reccsent rá Bertrand nagy-anyja. – Ki nem állhatja. Szólítsa Miss Jarmondnak. Akaratlanul is elmosolyodtam. Véronique szemlátomást zavarba jött. – Egyébként is: én vagyok Madame Tézac – tette hozzá az öregasszony kissé dölyfösen, totálisan semmibe véve a másik Madame Tézacot, azaz a menyét, Bertrand anyját. Ez igazán jellemző Maméra, gondoltam. Még idős korára sem veszett ki belőle a tűz. Eredetileg Marcelle-nek hívták, de utálta ezt a nevet. Ezért aztán soha senki nem szólította a keresztnevén. – Elnézést kérek! – hebegte Véronique. – Semmi baj! – tettem a kezem megnyugtatóan a karjára. – Nem használom a férjezett nevemet. – Ez amolyan amerikai dolog – szólt Mamé. – Miss Jarmond ugyanis amerikai. – Igen, észrevettem – mondta immár újra mosolyogva Véronique. Észrevette? Ugyan miről? Nem sok híja volt, hogy meg ne kérdezzem tőle. Az akcentusomról, a ruhámról, a cipőmről? – Szóval ma jó napja volt, Mamé? – Leültem mellé, és megfogtam a kezét. A Nélaton utcai nénikéhez képest Mamé egészen üdének tűnt. A bőre alig volt ráncos, szürke szeme eleven fénnyel csillogott. Ugyanakkor rozoga külseje ellenére a Nélaton utcai idős hölgy fejében minden rendben volt, míg a nyolcvanöt éves Mamé Alzheimer-kórban szenvedett. Voltak napok, amikor arra sem emlékezett, kicsoda. Bertrand szülei, amikor rájöttek, hogy nem képes már egyedül élni, úgy döntöttek, idősek otthonába adják. Előfordult, hogy meggyújtotta a gázt és egész nap égve hagyta, kifolyatta a kádból a vizet, rendszeresen kizárta magát a lakásból, és a Saintonge utcában találtak rá, amint egy szál pongyolában kószált. Eleinte persze ellenezte a dolgot. Hallani sem akart arról, hogy öregek otthonába költözzön. De aztán szép lassan belenyugodott, egy-két dührohamot leszámítva. – Igen, „jó napom” – mosolygott, miközben Véronique diszkréten kisurrant a szobából. – Aha, értem. Tehát szokás szerint terrorizálta a személyzetet? – Szokás szerint – hagyta rám. Felém fordult, és szeretetet sugárzó szürke szemét az enyémbe fúrta. – Hol van az a semmirekellő férjed? Soha nem dugja ide az orrát. Ne mondd nekem, hogy túl sok a dolga! Felsóhajtottam. – De legalább te végre eljöttél – folytatta durcásan. – Fáradtnak látszol. Jól vagy? – Megvagyok. Igaza volt, tényleg fáradt voltam. De ez ellen nem tehettem semmit, hacsak nem megyek szabadságra. Ahhoz viszont meg kell várni a nyarat. – És a lakás? Mielőtt idejöttem volna, beugrottam, hogy megnézzem, hogyan haladnak a munkálatok. Minden helyiségben lázasan dolgoztak. Bertrand a maga szokásos energiájával játszotta a művezetőt, Antoine viszont szemlátomást hullafáradt volt. – Csodás lesz – feleltem. – Ha majd egyszer elkészül. – Hiányzik az otthonom – mondta Mamé. – Úgy szeretnék még mindig ott lakni! – Elhiszem. Mamé vállat vont. – Tudod, az ember kötődik bizonyos helyekhez. Ahogy bizonyos emberekhez is, gondolom. Azon tűnődöm,

vajon Andrénak is ugyanannyira hiányzik-e az a lakás, mint nekem. André a férje volt. Nem ismertem. Bertrand kamasz volt, amikor meghalt. Már megszoktam, hogy Mamé jelen időben emlegeti. Ráhagytam, nem emlékeztettem, hogy a férje már jó néhány esztendeje elhunyt tüdőrákban. Annyira szeretett róla beszélni. Régebben, jóval azelőtt, hogy az emlékezete kezdte cserbenhagyni, mindig előszedte nekem a fényképalbumait, valahányszor csak meglátogattam a Saintonge utcában. André Tézac szinte már személyes ismerősömmé vált. Akárcsak Édouard-nak, neki is szürkéskék szeme volt, de az orra kerekebbnek, a mosolya szívélyesebbnek tűnt. Mamé részletesen elmesélte, hogyan ismerkedtek meg, hogyan szerettek egymásba, és milyen nehéz volt az életük a háború alatt. A Tézacok Burgundiából származtak. André egy borgazdaságot örökölt az apjától, de nem tudott belőle megélni, ezért feljött Párizsba, és egy kis régiségkereskedést nyitott a Turenne utcában, a Vogézek tere mellett. Beletelt némi időbe, mire a vevők megismerték, és igazán beindult az üzlet. Apja halála után Édouard vitte tovább a boltot, amit átköltöztetett a Bac utcába, a 7. kerületbe, ahol Párizs legnevesebb régiségkereskedései találhatók. Most már Cécile, Bertrand kisebbik húga vezeti az üzletet, ami továbbra is szépen virágzik. Mamé orvosa, a mélabús, de igen hozzáértő Roche doktor mondta nekem egyszer, hogy Maménak kiváló terápia, ha a múltról beszél. Szerinte jobban emlékszik a harminc évvel ezelőtt történtekre, mint arra, mit csinált aznap reggel. Valóságos kis játékká vált ez kettőnk között. Minden egyes látogatásomkor kérdezgettem. Könnyedén, igyekezve nem nagy feneket keríteni neki. S bár ő tökéletesen átlátta, miben sántikálok és miért, úgy tett, mintha nem tudná. Nagyon élveztem, amikor Bertrand gyerekkoráról mesélt. Mamé érzékletesen tudta előadni a részleteket, melyekből egy meglehetősen esetlen kamasz portréja rajzolódott ki: Bertrand korántsem volt olyan kemény legény, amint azt előadta. Tizennégy évesen összeveszett az apjával a szomszéd lány, egy szabados erkölcsű, marihuánát szívó hidrogénszőke miatt. Ugyanakkor nem volt mindig kellemes kutakodni Mamé ki-kihagyó emlékezetében. Gyakran ijesztően nagy fehér foltokba ütköztem. Volt, hogy semmire sem emlékezett. A „rossz” napjain úgy magába zárkózott, akár a csiga a házába. Bárgyún gubbasztott a televízió előtt, alsó ajkát annyira beszívta, hogy az álla hegyesen meredt előre. Volt olyan, hogy még Zoët sem ismerte meg. „De hát ki ez a gyerek? Mit keres itt?” – kérdezgette egyfolytában. Zoë – mint mindig – felnőttként kezelte a helyzetet. De este hallottam, hogy sír az ágyában. Amikor megkérdeztem tőle, mi a baj, bevallotta, hogy képtelen elviselni a látványt, ahogy a dédanyja egyre jobban lepusztul. – Mamé, mikor költöztek Andréval a Saintonge utcába? – kérdeztem most tőle. A szokásos csúf grimaszra számítottam, amitől úgy festett, mint egy bölcs, öreg majom, s amit rendszerint azt követett, hogy: „Ó, már nem is emlékszem...” Most azonban határozott volt a válasz: – 1942 júliusában. Kihúztam magam és az arcába néztem: – 1942 júliusában? – ismételtem elképedve. – Úgy van. – És hogy találták erre a lakásra? Háború volt, nem lehetett könnyű akkoriban. – Egyáltalán nem volt nehéz – felelte vidáman. – Egyik napról a másikra megüresedett. Royer asszony szólt, az ottani házmesternő, aki ismerte a miénket. Abban az időben a Turenne utcában laktunk, a bolt fölött, egy szűk és sötét egyszobás lakásban. Váratlan szerencse volt, azonnal átköltöztünk, Édouard tíz-tizenegy éves volt akkoriban. Odavoltunk az örömtől, hogy tágasabb otthonunk lesz. Arra is emlékszem, hogy a lakbér alacsony volt. Abban az időben még nem volt olyan felkapott az a környék, mint manapság. Figyelmesen néztem rá, majd megköszörültem a torkomat: – Mamé, nem emlékszik, hogy ez július elején vagy végén történt? Elégedetten elmosolyodott, hogy milyen jól működik a memóriája. – Tökéletesen emlékszem. A hónap végén. – És nem tudja, miért szabadult fel olyan hirtelen az a lakás? – Dehogynem – mosolygott még szélesebben. – Volt egy nagy razzia. Egy csomó embert letartóztattak, és a lakásaik üresen maradtak.

Döbbenten néztem rá. Az enyémbe mélyedő tekintete fokozatosan elfelhősödött az arckifejezésem láttán. – De hát hogy történt? Hogyan költöztek be? A ruhája ujját huzigálta, s ajkát lebiggyesztve azt mondta: – Royer asszony szólt, hogy a Saintonge utcában megüresedett egy háromszobás lakás. Így történt. Ez minden. Elhallgatott, a kezével sem babrált már, keresztbe téve nyugodott a térdén. – De Mamé – suttogtam nem gondoltak arra, hogy azok az emberek visszajöhetnek? Az arca elkomorult, ajka fájdalmasan megfeszült. – Nem tudtuk – mondta végül. – Semmit nem tudtunk, a világon semmit. Aztán lehajtotta a fejét, a kezét bámulta. Nem szólt többet.

EZ VOLT A LEGSZÖRNYŰBB ÉJSZAKA. a legszörnyűbb, amit a többi gyerek és ö valaha is megélt – gondolta a kislány. A barakkokat teljesen kiürítették. Nem maradt semmi, se egy ruhadarab, se egy takaró, semmi. A paplanokat felhasították, a fehér toll hólepelként borította a padlót. A rettegő gyerekek hüppögtek, zokogtak, bömböltek. A legkisebbek nem értettek semmit, nyöszörögve szólongatták az anyjukat. Összepisilték a ruhájukat, kétségbeesetten visítozva fetrengtek a földön. A nagyobbak, mint ő, fejüket a tenyerükbe hajtva kuporogtak a mocskos padlón. Senki nem nézett feléjük. Senki nem törődött velük. Elfelejtettek enni adni nekik. Annyira ki voltak éhezve, hogy száraz fűszálakat, szalmát rágcsáltak. Senki nem jött, hogy megvigasztalja őket. A kislány azon gondolkodott, vajon ezeknek a rendőröknek nincs családjuk? Nincsenek gyerekeik? Gyerekeik, akikhez esténként hazamennek? Hogy képesek így bánni velük? Parancsra cselekszenek, vagy természetes késztetésből fakad ez náluk? Gépek ezek, vagy emberi lények?Figyelmesen vizsgálgatta őket. Húsból-vérből valók. Akkor viszont kétségkívül emberek. Sehogy sem értette. Másnap a kislány észrevette, hogy a szögesdrót túloldaláról nézik őket. Asszonyok voltak, csomagokkal és élelemmel, amit megpróbáltak beadni a kerítésen. De a rendőrök rájuk ripakodtak, hogy takarodjanak onnan. Többé senki nem jött. A kislánynak az volt az érzése, valaki más lett belőle. Valaki, aki kemény, durva és vad. Néha összeverekedett más gyerekekkel, akik el akarták venni tőle a száraz kenyérdarabot, amit a földön talált. Szidalmazta őket. Megütötte őket. Veszélyessé és kegyetlenné vált. Eleinte kerülte a kisgyerekeket. Túlságosan emlékeztették az öccsére. De most már kötelességének érezte, hogy segítsen nekik. Olyan kicsik voltak, annyira esendők. Olyan szánalmasak. Annyira piszkosak. A legtöbbjüknek hasmenése volt. A ruhájuk merev volt a beleszáradt széklettől. Senki nem mosdatta meg őket. Senki nem adott enni nekik. Apránként megtanulta a nevüket, megtudta hány évesek, bár némelyik annyira kicsi volt, hogy még ezt sem tudta megmondani. Boldogok voltak, hogy valaki meleg hangon, mosolyogva szól hozzájuk, így aztán követték mindenhova, tízesével jártak a sarkában, mint a totyogó kiskacsák. Meséket mondott nekik, azokat, amiket a kisöccsének szokott mondani lefekvés előtt. Éjszakánként a férgektől nyüzsgő szalmán elnyúlva, melyben időnként még patkányok is neszeztek, lassan ejtett ki minden egyes szót, hogy a lehető legtovább nyújtsa ezeket a perceket. A nagyobbak is közelebb húzódtak. Egyik-másik úgy tett, mintha nem érdekelné, de a kislányt nem lehetett becsapni. Egy tizenegy éves, magas, fekete hajú lány, akit Rachelnek hívtak, gyakran nézett rá némi megvetéssel a szemében. De ahogy teltek a napok, őt is egyre jobban vonzották a mesék, a lehető legközelebb húzódott a kislányhoz, hogy egyetlen szóról se maradjon le. Aztán egyik este, amikor már az összes kicsi elaludt, mély, rekedtes hangján így szólt hozzá: – El kell mennünk innen. Meg kell szöknünk. – Lehetetlen. A rendőröknél puska van. Soha nem sikerülne. Rachel megvonta sovány kis vállát. – Én megteszem. Megszököm. – És az anyukád? Rá nem gondolsz? Vár téged abban a másik táborban. Rachel elmosolyodott. – Te elhitted, amit mondtak? Bevetted azt a maszlagot? A kislány ki nem állhatta Rachel leereszkedő vigyorát. – Nem – mondta határozottan. – Persze, hogy nem hittem el. Én már semmit sem hiszek el. – Én sem. Láttam, hogy mit csináltak. Még csak fel sem írták rendesen a kicsik nevét a cédulákra, amit a

nyakukba akasztottak, és amik aztán teljesen összekeveredtek, amikor a kicsik levették őket. De valójában mindegy nekik. Mindannyiunknak hazudtak. Nekünk is és az anyukáinknak is. A kislány legnagyobb csodálkozására Rachel megfogta a kezét és erősen megszorította, úgy, ahogy annak idején Armelle. Aztán felállt és elment. Másnap korán reggel ébresztették őket. A rendőrök becsörtettek a barakkba, és a gumibotjaikkal megbökdösték őket. A legkisebbek, mély álmukból felriadva, bömbölni kezdtek. A kislány a hozzá legközelebb lévőket megpróbálta megnyugtatni, de hasztalan. Túlságosan meg voltak rettenve. Átterelték őket egy másik barakkba. A kislány kézen fogva vezetett két kicsit. Látta, hogy az egyik rendőr valami furcsa szerkezetet tart a kezében. Nem tudta, mi az. A kicsik félelemtől nyüszítve hátráltak. A rendőrök pofonokkal és rúgásokkal a furcsa valamit tartó rendőr elé hajtották őket. A kislány elborzadva nézte a jelenetet. Aztán rájött. Le fogják borotválni a hajukat. Igen, erről van szó, minden gyereket lekopaszítanak. Megkövülten nézte, hogy hullanak a földre Rachel vastag fekete fürtjei. Csupasz koponyája fehér volt, csúcsos, akár egy tojás. Rachel gyűlölettől és megvetéstől izzó tekintettel mérte végig a rendőröket, aztán a cipőjükre köpött. Az egyikük gorombán rávágott és arrébb taszította. A kicsik majd megvesztek a félelemtől. Két-három rendőrnek kellett lefogni őket. Amikor a kislányra került a sor, nem hadakozott. Lehajtotta a fejét. Érezte a szerszám súlyát a koponyáján. Lehunyta a szemét. Képtelen volt elviselni a lábára potyogó szőke tincsek látványát. A haja, az ő gyönyörű haja, amit mindenki megcsodált. Érezte, hogy sírás fojtogatja a torkát, de erőt vett magán. Nem fog sírva fakadni ezek előtt. Soha. Ez csak haj. Majd kinő újra. Csak erre szabad gondolni. Nem szabad sírni. Már majdnem készen volt. Kinyitotta a szemét. A rendőrnek, aki fogta, kövér, rózsaszín keze volt. A kislány ráemelte a tekintetét, míg a másik az utolsó fürtjeitől fosztotta meg. Felismerte. Az a vörös hajú, kedves rendőr volt, az ő környékükről. Akivel az anyukája szívesen beszélgetett. Aki mindig rákacsintott, amikor találkozott vele az iskolába menet. Akinek odaintett a razzia napján, és aki akkor elfordította a fejét. Most nem tudta elfordítani. Túl közel voltak egymáshoz. A kislány szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. A rendőr szemének különös sárgás, szinte arany színe volt. Annyira zavarban volt, hogy egészen belepirult, és a kislány megesküdött volna rá, hogy reszket. Tovább nézett rá szótlanul, pillantásába annyi megvetést sűrítve, amennyit csak tudott. A rendőr kénytelen volt mozdulatlanul tűrni. A kislány keserűen rámosolygott – tízéves kislányok nem szoktak így mosolyogni aztán lesöpörte magáról a rózsaszín, kövér kezeket.

SZÉDELEGVE LÉPTEM KI AZ IDŐSEK OTTHONÁBÓL. A szerkesztőségbe kellett volna mennem, ahol Bamber már várt rám, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy ismét a Saintonge utcában járok, magam sem értettem, hogy kerültem oda. Annyi kérdés kergette egymást a fejemben, hogy teljesen kimerített. Igazat mondott vajon Mamé, vagy a betegsége miatt hetet-havat összehordott? Tényleg egy zsidó család lakott itt azelőtt? Hogy voltak képesek a Tézacok beköltözni úgy, hogy nem tudtak róluk semmit, ahogy azt Mamé állította? Keresztülsétáltam az udvaron. Valahol itt lehetett a házmesterlakás. Évekkel ezelőtt egy minigarzont alakítottak ki a helyén. Az előcsarnokban fém postaládák sorakoztak a falon. Nincs már házmester, hogy naponta letegye a postát a lakások ajtaja elé. Mamé azt mondta, az akkori házmestert Royer asszonynak hívták. Sokat olvastam arról, milyen szerepet játszottak a házmesterek a letartóztatások idején. A többségük engedelmesen végrehajtotta a rendőrök parancsait, sőt voltak, akik buzgóságukban odáig mentek, hogy megmutatták a rendőrségnek, hol rejtőznek egyes zsidó családok. Mások kifosztották a razzia után üresen maradt lakásokat. De azért olyanok is akadtak, ha nem is túl sokan, akik tőlük telhetően megpróbálták megvédeni ezeket a családokat. Azon tűnődtem, ez a Royer asszony vajon melyik csoportba tartozhatott. Egy pillanatra eszembe jutott a mi Montparnasse körúti házmesterünk: velem egyidős volt és Portugáliából jött, ő sem élt még a háború idején. A liftet mellőzve gyalog vágtam neki a négy emeletnek. A munkások nem voltak ott, ebédelni mentek. Csendes volt a ház. Ahogy kinyitottam az ajtót, furcsa érzés fogott el, az ürességnek és a reménytelenségnek valami ismeretlen vegyüléke. Átmentem a lakás régebbi részébe, oda, amit a múltkor Bertrand mutatott. Itt történt minden. Itt kopogtak a rendőrök az ajtón, azon a meleg, júliusi kora hajnalon. Az volt az érzésem, hogy mindaz, amit az utóbbi hetekben olvastam és megtudtam a razziáról, itt, ezen a helyen koncentrálódik, azon a helyen, ahol élni szándékozom. Az összes tanúvallomás, melybe belemerültem, az összes áttanulmányozott könyv, valamennyi túlélő és szemtanú, akivel riportot készítettem, szinte valószerűtlen világossággal értették meg velem, tették láthatóvá előttem, mi történt itt, e falak között, melyeket most érintek. A cikk, melyet pár nappal ezelőtt kezdtem el, szinte már teljesen elkészült. Közelgett a lapzárta ideje. Még el kellett mennem Loiret-be és Drancyba, meg volt egy találkozóm Franck Lévyvel: az általa vezetett egyesület szervezte az évfordulós megemlékezéseket. Nemsokára befejezem a kutatásaimat, és más témába kezdek. Most azonban, hogy megtudtam, mi történt itt, ennyire közel hozzám, a saját életemmel ilyen szoros kapcsolatban, még többet akartam tudni. Még nem fejeztem be a nyomozást. Szükségem van rá, hogy mindent tudjak. Mi lett azzal a zsidó családdal, aki ebben a lakásban lakott? Hogy hívták őket? Volt gyerekük? Túlélte közülük valaki a tábort? Vagy mindannyian odavesztek? Ide-oda bolyongtam az üres lakásban. Az egyik helyiségben elkezdtek lebontani egy falat. A törmelék mögött egy hosszú és mély nyílásra lettem figyelmes, amit ügyesen takart egy fából készült fal. A munkálatokkal most részben a felszínre került. Olyan, mint egy búvóhely... Ha ezek a falak beszélni tudnának! De nem is kell, hogy beszéljenek. Úgyis tudom, mi történt. El tudom képzelni. A túlélők elmesélték nekem azt a forró, nyugodtnak induló éjszakát, a dörömbölést az ajtajukon, a durva parancsokat, a buszozást Párizson keresztül. A stadion bűzös poklát. Azok tudták elmondani, akik túlélték. Akik megszöktek. Akik letépték a csillagjukat és elmenekültek. Hirtelen rám tört, vajon képes leszek-e elviselni annak a súlyát, amit megtudtam, képes leszek-e egy olyan lakásban élni, ahol egy családot letartóztattak és valószínűleg a halálba küldtek. Hogyan élhettek a Tézacok ezzel a tudattal? Elővettem a mobilomat, hogy felhívjam Bertrand-t. Hallottam, hogy azt suttogja: „Értekezlet!” Ez afféle

egyezményes jel volt közöttünk arra, hogy: „Most nem érek rá.” – Fontos! – erősködtem. Tompán hallatszott, hogy valakinek mond valamit, aztán újra beleszólt a telefonba: – Mi az, szerelmem? Mondd gyorsan, várnak rám! Nagy levegőt vettem: – Bertrand, te tudod, hogy kerültek a nagyszüleid annak idején a Saintonge utcába? – Nem. Miért? – Mamétól jövök. Elmesélte, hogy 1942 júliusában költöztek be, miután az előző lakókat letartóztatták a Vél d ‘Hiv-i razzia során, és megürült a lakás. Csönd. – Na és? – kérdezte végül. Éreztem, hogy lángol az arcom. Az üres lakásban visszhangzottak a szavaim. – Téged nem botránkoztat meg, hogy a családod úgy költözött be ebbe a lakásba, hogy tudta, annak zsidó lakóit letartóztatták? Soha nem beszéltek neked erről? Szinte láttam magam előtt, ahogy tipikus francia szokás szerint felvonja a szemöldökét, és kétkedve elhúzza a száját. – Nem, nem botránkoztat meg. Nem tudtam róla, soha nem beszéltek nekem erről. De biztos vagyok benne, hogy sok párizsi ugyanezt tette 1942 júliusában, a razzia után. Attól még a családom nem egy kollaboráns banda, úgy hiszem. A nevetése sértette a fülemet. – Ilyet soha nem mondtam, Bertrand. – Csak felhúzod magad ezekkel a dolgokkal, Julia – folytatta szelídebb hangon. – Ennek már hatvan éve. Háború volt, nem emlékszel? Az mindenkinek kemény időszak volt. Felsóhajtottam. – Én egyszerűen csak tudni akarom, mi történt. Mert nem értem. – Pedig egyszerű, angyalom. A nagyszüleim nehéz időket éltek a háború alatt. A régiségbolt nem ment jól. Nyilván nagy megkönnyebbülés volt számukra, hogy beköltözhettek egy szebb, tágasabb lakásba. És hát gyerekük is volt. Viszonylag kis gyerekük. Bizonyára boldogok voltak, hogy fedelet találtak a fejük fölé. Valószínűleg még csak nem is gondoltak arra a zsidó családra. – Jaj, Bertrand! – suttogtam. – Hogyhogy még csak nem is gondoltak arra a családra? Hogy nem gondolhattak rájuk? Hangos puszit cuppantott a kagylóba. – Feltételezem, hogy nem tudtak semmiről. De most már tényleg mennem kell, szerelmem. Este találkozunk! És lerakta. Még egy ideig ott maradtam a lakásban, fel-alá járkáltam a hosszú folyosón, aztán megálltam az üres szalonban, megsimogattam a márványkandallót, és próbáltam megérteni a dolgokat úgy, hogy ne temessenek maguk alá az indulatok.

RACHEL MEGGYŐZTE. Meg fognak szökni. Itt hagyják ezt a helyet. Vagy megszöknek, vagy meghalnak. Ezt a kislány is tudta. Tudta, ha itt marad a többi gyerekkel, az a vég. Sokan közülük megbetegedtek. Már egy féltucatnyian meg is haltak. Egyszer látott egy ápolónőt, ugyanolyan kék fityulásat, mint a stadionban. Egyetlen ápolónő ennyi beteg, éhező gyerekre. A szökés az ő titkuk volt. Más gyereknek nem szóltak róla. Senki nem sejtheti, mire készülnek. Világos nappal fognak megszökni, észrevették ugyanis, hogy a rendőrök napközben alig figyelnek rájuk. Könnyen és gyorsan véghez lehet vinni. A barakkok mögött, nem messze a víztoronytól, ott, ahol a falusi asszonyok próbáltak élelmet beadni, felfedeztek egy szűk nyílást a szögesdrót alatt. Szűk, de ahhoz elég nagy, hogy egy gyerek átkúszhasson alatta. Már voltak olyan gyerekek, akik rendőröktől kísérve elhagyták a tábort. A kislány szemével követte a kopaszra nyírt, törékeny, rongyos kis alakokat. Hova viszik őket? Messzire? A szüleik után indulnak? Nem hitte, hogy így lesz. Rachel sem. Ha mindenkinek ugyanoda kell mennie, miért szakították volna el a rendőrök a gyerekeket a szüleiktől? Miért ez a sok fájdalom, ennyi szenvedés? „Mert gyűlölnek minket – mondta neki Rachel, furcsa rekedtes hangján. – Gyűlölik a zsidókat.” De miért gyűlölik őket ennyire? Ő soha nem gyűlölt senkit életében – kivéve egyszer egy tanítónőt, aki szigorúan megbüntette, mert nem tudta a leckéjét. Megpróbált visszaemlékezni rá, hogy gyűlölte-e annyira, hogy a halálát is kívánta. Igen, eljutott odáig. Akkor lehet, hogy valami ilyesmi történik most is. Hogy annyira gyűlölnek embereket, hogy a halálukat kívánják. Azért gyűlölik őket, mert sárga csillagot hordanak. Beleborzongott. Úgy érezte, a világ minden gyűlölete, a világ minden gonoszsága itt összpontosul, körülveszi őket, ott tükröződik a rendőrök mogorva arcán, közönyében, megvetésében. Vajon a táboron kívül is ugyanez van? Ott is mindenki gyűlöli a zsidókat?Most már gyűlöletben kell leélnie az egész életét? Eszébe jutott, hogy egyszer, még júniusban, amikor az iskolából tartott hazafelé, a lépcsőházban beszélgetésre lett figyelmes. Két szomszédasszony sutyorgott. Megállt a lépcsőn, úgy hegyezte a fülét, mint egy kiskutya. „És képzelje, akkor szétnyílt a zakója, és megláttam a mellén a csillagot! Soha nem gondoltam volna, hogy zsidó!” A kislány hallotta, hogy a másik asszonynak erre szinte elakadt a lélegzete: „Még ilyet! Hogy ő is zsidó? Pedig milyen rendes embernek látszott! Micsoda meglepetés!” Megkérdezte az anyját, miért nem szereti némelyik szomszéd a zsidókat. Az anyja sóhajtva vállat vont és vasalt tovább. Mivel nem kapott választ, a kislány ezután az apjához fordult: Miért olyan szörnyű dolog, ha valaki zsidó? Miért gyűlölik egyesek őket? Az apja megvakarta a fejét, és titokzatos mosollyal odahajolt hozzá. Aztán kicsit tétovázva azt mondta: „Mert azt hiszik, mi mások vagyunk, és ez félelmet kelt bennük. „De hát miben mások, töprengett a kislány, miben annyira mások? Az anyukája. Az apukája. Az öccse. Annyira hiányoztak, hogy az szinte fizikailag fájt. Mintha egy feneketlen kútba zuhant volna. A szökés reménye volt az egyetlen dolog, ami miatt még kapaszkodott az életbe, ebbe az új életbe, ami oly érthetetlen volt a számára. Lehet, hogy a szüleinek is sikerült megszökniük? Lehet, hogy azóta hazatértek? Lehet. Sok minden lehet... Az üres lakásra gondolt, a bevetetlen ágyakra, a konyhában lassan rothadó ételekre. És az öccsére, aki egyedül van abban a csöndben. Abban a síri csöndben, ami egy korábban vidám és meleg otthonra telepedett.. Rachel érintésére összerezzent. – Most – mondta. – Próbáljuk meg most! A tábor csendes volt, szinte kihalt. A kislányoknak feltűnt, hogy amióta a szülőket elvitték, kevesebb volt a rendőr. És azok is csak ritkán foglalkoztak a gyerekekkel. Sorsukra hagyták őket. Elviselhetetlen hőség nehezedett a barakkokra. Odabenn legyengült, beteg gyerekek feküdtek a nyirkos szalmán. A két kislány távolról férfihangokat és nevetgélést hallott. A rendőrök alighanem az egyik épületbe húzódtak a meleg elől.

Az egyetlen, aki látható volt, az árnyékban ült, a puskája a lábánál hevert. Fejét a falnak vetette, a szája tátva volt. Nyilván elbóbiskolt. Úgy kúsztak a kerítés felé, mint két fürge kis állat. Előttük messzire nyúltak a mezők és a szántóföldek. Még mindig csönd volt. Csönd és hőség. Meglátta-e őket valaki?Dobogó szívvel lapultak a fűben, majd a válluk fölött hátrasandítottak. Még mindig semmi mozgás. Semmi nesz. Ennyire könnyű lenne, gondolta a kislány. Nem, az lehetetlen. Soha semmi nem volt könnyű, főleg mostanában nem. Rachel néhány ruhadarabot szorongatott a hóna alatt. Arra kérte a kislányt, gyorsan vegye fel őket. A több réteg ruha jobban megvédi őket a szögesdróttól, magyarázta neki. A kislány undorodva megborzongott, miközben belepréselte magát a mocskos öreg pulóverbe és a szűk, kopott nadrágba. Vajon kié lehetett, futott át a fején. Bizonyára egy szerencsétlen gyereké, aki meghalt, egyedül, az édesanyjától távol. Továbbkúsztak, és hamarosan odaértek a kerítés alatti kis nyíláshoz. Nem messze tőlük egy rendőr silbakolt. Onnan, ahol ők lapultak, az arcvonásai nem látszottak, csak a sapkája körvonalai. Rachel a lyukra mutatott. Igyekezniük kell. Nincs vesztegetnivaló idejük. Lehasaltak és kígyó módra csúszva próbáltak átjutni a túloldalra. A kislánynak úgy tűnt, nagyon szűk a rés. Hiába van rajtuk két réteg ruha – hogy jutnak át alatta úgy, hogy a drót ne sértse fel a bőrüket?Hogy is képzelhették, hogy ez lehetséges? Hogy senki nem fogja észrevenni őket? Hogy sikerülni fog? Bolondok voltak, gondolta. Kötözni való bolondok. A fű csiklandozta az orrát, és jó illata volt. Legszívesebben belefúrta volna az arcát, és teli tüdővel szívta volna magába ezt a részegítő, zöld illatot. Látta, hogy Rachel már átdugta a fejét a nyíláson, vigyázva, hogy ne sebezze meg magát. A kislány hirtelen súlyos léptek dobbanását hallotta a fűben. A szívverése is elállt. Egy hatalmas árnyék borult fölé. Egy rendőr. Blúzának kirojtosodott gallérjánál fogva felkapta és megrázta. Úgy érezte, menten elájul a félelemtől. – Ti meg mi az ördögöt csináltok? A hang szinte sistergett. Rachelnek a fél teste már a kerítés túloldalán volt. A férfi, miközben továbbra is a markában tartotta a kislány grabancát, a bokájánál fogva megragadta Rachelt. Az küszködött, rugdalózott, de a rendőr erősebb volt nála. Kíméletlenül visszarángatta a szögesdrót alatt. Rachel keze és arca csupa vér lett. Most már mindketten ott álltak a rendőrrel szemben. Rachel zokogott. A kislány viszont kihúzta magát, állát felszegte. Belül reszketett, de elhatározta, hogy nem fogja kimutatni a félelmét. Legalábbis megpróbálja. Ekkor ránézett a rendőr arcára, s nem bírta megállni, hogy fel ne kiáltson. A vörös hajú volt. Az is ráismert. Látta, hogy megugrik az ádámcsutkája, és érezte, hogy húsos keze, ami még mindig fogta a nyakát, megremeg. – Nem fogtok megszökni – mondta nyersen. – Itt maradtok, megértettétek? Fiatal volt, zömök, rózsaszín bőrű, alig lehetett több húszévesnél. A kislány észrevette, hogy sötét egyenruhája alatt erősen izzad. A homlokán és a felső ajka fölött is verejték gyöngyözött. Folyamatosan hunyorgott, és hol az egyik, hol a másik lábára állt. A kislány rádöbbent, hogy nem is fél tőle, sőt, valami furcsa szánalom félét érzett iránta. Ez felkavarta. Az egyik kezét a fiatalember karjára tette. Az meglepődött és zavarba jött ettől az érintéstől. – Emlékszik rám, igaz? – kérdezte tőle a kislány. Nem is kérdés volt ez – megállapítás. A rendőr bólintott, s orra alól letörölte az izzadságot. A kislány előhúzta a zsebéből a kulcsot és megmutatta neki. Nem remegett a keze. – Akkor az öcsémre is biztosan emlékszik – folytatta. – A kis göndör szőkére. A rendőr újra bólintott. – Muszáj elengednie, uram. A kisöcsém miatt. Párizsban van. Egyedül. Bezártam a faliszekrénybe, mert azt hittem... – a hangja elcsuklott – ...azt hittem, hogy ott biztonságban lesz. Vissza kell mennem hozzá! Engedje, hogy átbújjak ezen a lyukon. Csak azt kell mondania, hogy nem látott semmit. A fiatal rendőr a válla fölött hátrasandított, a barakkok felé, mint ha csak attól félne, valaki jön, valaki meglátja, meghallja őket. Ujját az ajkához emelve visszafordult a kislány felé. Az arca megfeszült, és megrázta a fejét. – Nem tehetem – mondta halkan. – Parancsom van rá. A kislány a mellkasára tette a kezét.

– Kérem szépen, uram! – könyörgött szelíden. Rachel mellette szipogott, az arca vértől és könnytől volt maszatos. A férfi még egyszer hátrapillantott. Nagyon zaklatottnak látszott. A kislány észrevette, hogy az arcán ugyanaz a különös kifejezés tükröződik, mint a razzia napján. Szánalom, szégyen és harag keveréke. Minden egyes perc ólomsúllyal nehezedett rájuk. Elviselhetetlen volt a várakozás. A kislány érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Hogy újra hatalmába keríti a pánik. Mit csinál, ha a rendőr visszaviszi őket a táborba? Hogy bírja ki itt tovább? Hogyan? Újra szökni próbál majd, gondolta elszántan. Újra és újra. Amíg nem sikerül. A rendőr egyszer csak kimondta a nevét. És megfogta a kezét. Az övé nyirkos volt és meleg. – Eredj! – mondta összeszorított foggal. – Indulj! Gyorsan! – Pufók arcán patakokban csorgott a veríték. A kislány az aranyszínű szemekbe nézett. Nem volt benne biztos, hogy jól értette-e. A férfi a nyílás felé tuszkolta, aztán a tenyerével lenyomta a földre. Felemelte a szögesdrótot, és átnyomta alatta. A kislány érezte, hogy a drót végigkarcolja a homlokát. Átjutott. Ügyetlenül feltápászkodott. Szabad volt. A kerítés túloldalán. Rachel dermedten állt, nem akart hinni a szemének. Én is át akarok menni – mondta. A rendőr azonban erősen megmarkolta a nyakát. – Nem, te itt maradsz. – Ez nem igazság! – vinnyogott Rachel. – Ő miért mehetett át, és én miért nem? A férfi egy fenyegető mozdulattal elhallgattatta. A kerítés mögött a kislány megkövülten várt. Miért nem jöhet vele Rachel? Neki miért kell a táborban maradnia? – Kérem, uram, engedje el őt is! Szépen kérem. A hangja szelíd volt és nyugodt. Szinte egy fiatal nő hangja. A rendőr zavartan feszengett. De nem tétovázott sokáig. – Gyerünk, eridj te is! – És előretolta Rachelt. – Igyekezz! Újra felemelte a szögesdrótot, míg Rachel átkúszott alatta. Amikor átért, zihálva egyenesedett fel a kislány mellett. A fiatalember a zsebébe kotort és előhúzott valamit, amit a kerítésen átnyújtott a kislánynak. – Fogd! – parancsolt rá. A kislány ránézett a kezébe nyomott bankjegyekre, aztán begyűrte őket a zsebébe, a kulcs mellé. A rendőr homlokát ráncolva nézett hátra a barakkok felé. – De az isten szerelmére, fussatok már! Mire vártok?! Gyorsan! Ha meglátnak... Tépjétek le a csillagotokat! Keressetek segítséget. És főként, legyetek óvatosak! Sok szerencsét! A kislány szerette volna megköszönni a segítségét meg a pénzt, szeretett volna elköszönni tőle, de Rachel már el is kapta a karját és húzni kezdte. Lélekszakadva rohantak a búzatáblában, csak futottak fejveszetten egyenesen előre, a tüdejük égett, de ők csak futottak, futottak, hogy minél messzebb, a lehető legmesszebb kerüljenek a tábortól.

HAZAÉRVE TUDATOSULT BENNEM, hogy már napok óta kellemetlen émelygést érzek. Eddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, annyira bele voltam merülve a Vél d’Hivvel kapcsolatos kutatásaimba. Aztán meg jött az a felfedezés Mamé lakásáról. De nem is az émelygés ejtett gondolkodóba. Hanem a melleim. Fájdalmasan feszültek. Megnéztem, mikor is kell megjönnie a menstruációmnak. Már meg kellett volna. Ilyesmi azonban máskor is előfordult. Mégis úgy döntöttem, leszaladok egy terhességi tesztért a patikába. Csak hogy a végére járjak a dolognak. És bizony ott volt. A kis kék csík. Terhes vagyok. Terhes vagyok?! Ezt nem tudom elhinni! Leültem a konyhában, alig kaptam levegőt. A legutóbbi terhességem – öt évvel ezelőtt és két vetélés után – valóságos rémálom volt. Már a legelejétől kezdve fájdalmaim voltak és vérezgettem, aztán kiderült, hogy a pete nem a méhben, hanem az egyik petevezetékben ágyazódott be. Meg kellett operálni. Kényes műtét volt. Amit komplikációk követtek, testiek és lelkiek egyaránt. Hosszú időbe telt, míg teljesen rendbe jöttem. Az egyik petefészkemet el kellett távolítani, és a sebésznek erős kétségei voltak afelől, hogy a jövőben még teherbe eshetek-e. Ráadásul már negyvenéves voltam. Bertrand arca mélységes csalódottságot és szomorúságot tükrözött. Soha nem mondta ki, de én éreztem. Tudtam. Az, hogy nem volt hajlandó az érzéseiről beszélni, még jobban megnehezítette a dolgokat. Mindent magában tartott, semmit nem osztott meg velem. A soha ki nem ejtett szavak néma és láthatatlan valósággá váltak közöttünk. Csak a pszichiáteremmel tudtam beszélni erről. Vagy a legközelebbi barátaimmal. Eszembe jutott az a hétvége, amit nem olyan régen Burgundiában töltöttünk. Meghívtuk Isabelle-t is a férjével és a gyerekekkel. A lányuk, Mathilde, Zoëval egyidős. A kicsi, Matthieu, jóval fiatalabb. Ó, hogy milyen szemekkel nézte Bertrand azt az ennivaló négy-öt éves kisfiút! Nem tágított mellőle, végig vele játszott, a nyakában hordozta, szüntelenül mosolygott rá, de a szemében volt valami sajnálkozás, valami szomorúság. Elviselhetetlen érzés volt. Isabelle a konyhában rajtakapott, amint éppen sírok, miközben a többiek odakinn a quiche lorraine-jüket eszegették. Erősen magához ölelt, aztán felhajtottunk egy nagy pohár bort, s közben Diana Ross egy régi slágerét bőgettük. „Te nem tehetsz róla, picinyem, nem a te hibád. Ezt vésd jól a fejedbe!” Nagyon sokáig mihasznának éreztem magam. A Tézac család tapintatosan és kedvesen viszonyult ugyan a problémához, ennek ellenére szüntelenül arra gondoltam, képtelen vagyok megadni Bertrandnak azt, amire a világon a legjobban vágyik: egy második gyermeket. És legfőképpen fiút. Bertrandnak két húga volt. Ő volt az egyetlen fiú a családban. Fiú utód híján a név ki fog veszni. Nem mértem fel, mekkora jelentősége van ennek ebben a családban. Amikor világosan a Tézacok tudtára adtam, hogy bár Bertrand felesége lettem, továbbra is azt szeretném, ha Julia Jarmondnak hívnának, bejelentésemet döbbent csönd fogadta. Anyósom, Colette negédes mosollyal elmagyarázta, hogy Franciaországban az effajta viselkedés... hogy is mondja... modern. Túl modern. Afféle feminista póz, amit nem néznek jó szemmel az Atlanti-óceánnak ezen az oldalán. Franciaországban egy férjes asszonynak a férje nevét kell viselnie. Tehát most már életem végéig Madame Bertrand Tézac leszek. Emlékszem, rávillantottam legszebb fogpasztareklám mosolyomat, és könnyed hangon kijelentettem: márpedig én maradok a „Jarmond”-nál, és punktum. Nem erősködött tovább, de attól fogva Édouard-ral mindig úgy mutattak be, hogy „Bertrand felesége”. A kék csík fölé hajoltam. Egy kisbaba. Egy kisbaba! Mélységes öröm és boldogság öntött el. Kisbabám lesz! Tekintetemet végigjárattam az oly jól ismert konyhán. Aztán az ablakhoz léptem, és lenéztem a sötét, koszos udvarra. Hogy fiú vagy lány, nekem teljesen mindegy. Tudom, hogy Bertrand fiút vár. De biztos vagyok benne, ha kislány lesz, azt is ugyanúgy fogja szeretni. Egy második gyerek. Akire oly sokáig vártunk. Akit már nem is reméltünk. Egy testvérke, akivel Zoë már nem is mert előhozakodni. Ahogy Mamé sem. Hogyan mondjam el Bertrandnak? Telefonon mégsem közölhetem vele. Majd ha kettesben leszünk, akkor

mondom el neki. Igazi meghitt pillanatnak kell lennie. És arra is vigyázni kell, hogy a harmadik hónapig senki ne szerezzen tudomást a terhességről. Majd meghaltam ugyan a vágytól, hogy körbetelefonáljam Hervét és Christophe-ot, Isabelle-t, a húgomat és a szüléimét, de nem tettem. Először a férjemnek kell megtudnia. Utána pedig a lányomnak fogom bejelenteni. Hirtelen támadt egy ötletem. Felhívtam Elsát, a bébiszittert, és megkérdeztem tőle, ráér-e aznap este. Ráért. Aztán foglaltam egy asztalt a kedvenc éttermünkben, egy Saint-Dominiquc utcai sörözőben, amely már a házasságkötésünk előtt is a törzshelyünk volt. Végül telefonáltam Bertrandnak, de csak a rögzítője kapcsolt be, rámondtam hát az üzenetet, hogy este találkozzunk Thoumieux-nél, pontban kilenckor. Hallottam, hogy Zoë kulcsa fordul a bejárati ajtó zárjában. Belülről becsukta az ajtót, és degeszre tömött hátizsákjával a kezében belépett a konyhába. – Szia, Mami! Jó napod volt? Elmosolyodtam. Valahányszor a lányomra néztem, elámultam szépségén, karcsú termetén, csillogó mogyorószín szemén. – Gyere ide! – húztam mohón magamhoz. – Hát, abból ítélve, ahogy megöleltél, igazán jó napod lehetett – nézett rám kicsit hátrébb lépve. – Így igaz – feleltem, és őrült vágyat éreztem, hogy mindent elmondjak neki. – Valóban gyönyörű nap ez a mai! – Örülök, hogy örülsz. Az utóbbi napokban olyan fura voltál. Biztosan a gyerekek miatt. – Gyerekek? Miféle gyerekek? – simítottam félre az arcából szép, sima, gesztenyebarna haját. – Hát, tudod a gyerekek. A Vél d’Hiv-i gyerekek. Akik soha nem tértek haza. – Igen, ez igaz – mondtam. – Olyan mélyen bántott az a dolog, hogy nem tudtam tőle szabadulni. Zoë megfogta a kezemet, és elkezdte tekergetni a karikagyűrűmet: már egészen kicsi kora óta megvolt ez a szokása. – Tudod, hallottam, amikor a múlt héten telefonáltál – mondta, kerülve a pillantásomat. – Igen? – Azt hitted, alszom. – Vagy úgy. – De nem aludtam. Már késő volt. Hervével beszéltél. Elmesélted neki, amit Mamé mondott neked. – A lakásról? – kérdeztem. – Igen – emelte rám végre a szemét. – Meg arról a családról, aki ott élt, meg hogy mi történt velük, és hogy Mamé éveken át ott lakott, és szemlátomást soha nem csinált ebből gondot. – Szóval mindent hallottál... – sóhajtottam. Bólintott. – Tudsz valamit arról a családról, Mami? Tudod, kik voltak azok az emberek és mi történt velük? – Nem, drágám, nem tudom. – És Mamé tényleg fütyült az egészre? Ez kényes kérdés volt. – Kicsi szívem, biztos vagyok benne, hogy nem, azt hiszem, inkább ő maga sem tudta igazán, mi is történt. Zoë újra forgatni kezdte az ujjai között a gyűrűt, de most gyorsabban. – Mami, mit gondolsz, ki tudsz majd nyomozni valamit azokról az emberekről? Megállítottam az ideges ujjacskákat, és a helyére igazítottam a gyűrűmet. – Igen, Zoë – feleltem. – Pontosan ezt fogom tenni. – A papa dühös lesz miatta! – mondta. – Azt is hallottam, amikor azt mondta neked, hogy ne törd tovább ezen a fejed. Hogy ne foglalkozz ezzel. És látszott rajta, hogy nagyon haragszik. Magamhoz vontam, államat a vállára fektettem. A csodálatos titokra gondoltam, amit magamban hordok. Az esti találkozóra Thoumieux-nél. Elképzeltem Bertrand hitetlenkedő arcát, és ahogy akaratlanul is felkiált örömében. – Drágaságom! A papa nem lesz dühös, megígérem.

A KÉT GYEREK AZ ESZEVESZETT ROHANÁSTÓL KIFULLADVA rogyott le egy bokor mögé. Szomjasak voltak, kimerültek. A kislánynak szúrt az oldala. Ha csak pár kortyot ihatna, ha pihenhetne egy kicsit, hogy erőt gyűjtsön. De tudta, hogy nem késlekedhet. Tovább kell mennie. Vissza kell jutnia Párizsba. Bármi áron. „Szedjétek le a csillagotokat!” – mondta nekik a fiatal rendőr. Kibújtak hát a védőréteg gyanánt felvett és a szögesdrót által alaposan megtépázott göncökből. A kislány lenézett a mellkasára. A csillag ott volt, a blúzára varrva. Rántott rajta egyet. Rachel is így tett, majd nekiállt, hogy a körmével fejtse le az övét. Gyorsan végzett vele. A kislányé azonban túl szorosan volt felvarrva. Levette a blúzt és közelebbről megvizsgálta a csillagot. Apró, tökéletes öltések rögzítették. Eszébe jutott az anyja, ahogy a munkája fölé hajolva, türelmesen varrogatott fel egymás után minden csillagot. A szeme könnybe lábadt ettől az emléktől. Fejét a blúzába fúrta, és sírni kezdett, olyan kétségbeesetten, ahogy eddig még soha. Érezte, hogy Rachel szögesdróttól sebes karjai szorosan köré fonódnak. „Igaz, amit a kis öcsédről mondtál? – kérdezte. – Tényleg a szekrényben van?” A kislány bólintott. Rachel még szorosabban magához húzta, és megsimogatta a fejét. Hol lehet most az anyja, töprengett a kislány. Meg az apja. Hová vitték őket? Együtt vannak vajon? Nem esett bajuk? Ha látnák a kislányukat, ahogy itt sír a bokor mögött, piszkosan, éhesen, elveszetten... Ha látnák... Összeszedte magát, s bár a szempilláján még mindig könnycseppek rezegtek, a legszebb mosolyával ajándékozta meg Rachelt. Piszkos, elveszett, éhes, igen, de nem fél. Sután letörölte a könnyeit. Túl nagy már ahhoz, hogy féljen. Már nem dedós. A szülei büszkék lennének rá. Arra vágyott, hogy büszkék legyenek az ő nagylányukra. Büszkék legyenek rá, hogy sikerült megszöknie a táborból. Hogy visszamegy Párizsba az öccséért. Hogy nem fél. A fogával esett neki a csillagnak, azzal kezdte tépni-szaggatni anyja gondos munkáját. A sárga szövetdarab végül megadta magát. Egy kis ideig még nézte. „ZSIDÓ „állt rajta nagy fekete betűkkel. Aztán galacsinná gyűrte a tenyerében. – Milyen pici lett egyszeriben, ügye? – fordult Rachelhez. – Mit csináljunk vele? – tűnődött Rachel. – Ha a zsebünkben hagyjuk, és átkutatnak bennünket, végünk. Úgy döntöttek, eltemetik a bokor tövében, azokkal a ruhákkal együtt, amikben megszöktek. A föld száraz volt, porhanyós. Rachel ásott egy lyukat, beletette a csillagokat és a ruhákat, aztán az egészet betakarta a barna földdel. – Tessék, meg is van! – mondta lelkesen. – Eltemettem a csillagjankat. Halottak. Koporsóban vannak. Örök időkre. A kislány együtt kacagott a barátnőjével. De aztán elszégyellte magát. Az édesanyja azt mondta, büszkének kell lennie a csillagjára. Büszkének arra, hogy zsidó. De most nem volt kedve erre gondolni. A dolgok megváltoztak. Minden megváltozott. És most sürgős dolguk volt. Nagyon gyorsan vizet, élelmet és valami menedéket kellett találniuk. És aztán neki nagyon gyorsan haza kell jutnia. De hogyan? Erre nem tudott válaszolni. Azt sem tudta, hol vannak. Pénze viszont volt. Az, amit a rendőr adott neki. Végül is, nem bizonyult olyan rossz embernek az a rendőr. Akkor, talán más emberek is akadnak, akik hajlandók segíteni nekik. Olyan emberek, akik nem gyűlölik őket csak azért, mert zsidók. Akik nem gondolják, hogy ők”mások” Nem voltak túl messze a falutól. „Beaune-la-Rolande” betűzte Rachel hangosan. A bokorból ráláttak a helységnévtáblára. Ösztönösen úgy döntöttek, a faluba nem teszik be a lábukat. Ott biztosan nem találnának segítséget. A falusiak tudtak a tábor létezéséről, mégsem jött senki, hogy segítsen rajtuk, kivéve egyszer az a néhány asszony. Nem beszélve arról, hogy a falu túl közel van a táborhoz. Még valakibe belebotlanának, aki egyenesen visszaküldené őket abba a pokolba. Hátat fordítottak tehát Beaune-la-Rolande-nak, és az út szélén növő magas

fűben botorkáltak tovább. Ha legalább vizet találnának valahol, gondolta már-már az ájulás határán a kislány. Sokáig gyalogoltak, s azonnal elbújtak, mihelyt valami zajt hallottak: egy autó zúgását, a teheneit az istállóba terelő gazda kiáltásait. Vajon jó irányba mennek-e? Valóban Párizs felé tartanak? A kislány nem tudta volna megmondani. Abban azonban biztos volt, hogy a tábortól távolodnak. Lenézett a cipőjére. Teljesen szétrongyolódott. Pedig ez volt az ünneplős cipője, amit csak születésnapokra vett fel, meg ha moziba, vagy vendégségbe mentek. Az anyjával a République téren vásárolták. Milyen távolinak tűnt már mindez! Mintha egy másik életben lett volna. Túl kicsi is volt már rá, nyomta a lábujjait. Késő délután egy erdőhöz értek, egy hosszú, hűvös, üde zöld sávba, amelyből finom, nedves illat áradt. Letértek az útról abban a reményben, hogy találnak erdei szamócát vagy szedret. Hamarosan rá is bukkantak egy szederbozótra. Rachel felkiáltott örömében. Leültek és mohón tömték magukba a gyümölcsöt. A kislánynak eszébe jutott, amikor a folyóparti nyaralás alatt az apjával mentek szedrezni. Milyen rég volt már! A gyomrát, amely elszokott az ilyen bőségtől, felkavarta a lakoma. A fájdalomtól kétrét görnyedve a hasához kapott. Szinte érintetlenül hányta ki a gyümölcsszemeket. A szájában keserű íz maradt. Mindenképpen vizet kell találniuk, mondta Rachelnek. Felhúzta barátnőjét a földről, és beljebb hatoltak az erdőbe, ebbe a smaragdzöld, aranyló fényfoltokkal tarkított, titokzatos világba. A páfrányok között őz futott. A kislány lélegzetvisszafojtva figyelte. Hamisítatlan városlakóként nem volt hozzászokva, hogy ilyen töménységben veszi körül a természet. Egy hűvös, tiszta vizű tavacskához értek. A kislány hosszan ivott, majd kiöblítette a száját és megmosta az arcát, amit alaposan összemaszatolt a szeder. Utána a lábát is belemártotta a vízbe. A folyóparti vakáció óta nem úszott, és most nem mert teljesen belemenni a tóba. Rachel viszont tudott úszni, biztatta, jöjjön be vele. A kislány a barátnője vállába kapaszkodva becsusszant a vízbe. Rachel az állánál és a hasánál tartva úsztatta, ahogy annak idején az apja. A víz bársonyosan simogatta a bőrét, csodálatos volt, megnyugtató. Leborotvált koponyáját is lespriccelte, melyen aranyló foltban már elkezdett visszanőni a haja: a rövidke szálak úgy szúrtak, mint az apja arcán kiütköző szakáll. Hirtelen végtelen kimerültség lett úrrá rajta. Egyetlen vágya volt: elnyúlni a puha mohán és aludni. Csak egy egészen picit. Csak egy rövidkepihenőt tartani. Rachel beleegyezett. Megpihenhetnek egy kicsit. Itt biztonságban vannak. Egymáshoz bújtak, s élvezettel szívták magukba a moha friss illatát; mennyire más volt, mint a barakkban a nyirkos szalma bűze! A kislány egykettőre álomba merült. Olyan mélyen, olyan nyugodtan aludt, ahogy már régóta nem.

A SZOKÁSOS ASZTALUNKAT ADTÁK. Azt, amelyik a bejárattól jobbra, a sarokban van, az ódivatú, színes tükrös bárpult után. Az asztal körül L alakban vörös bársonnyal bevont pad. Leültem és néztem, hogyan szorgoskodnak a pincérek hosszú fehér kötényükben. Egyikük egy pohár kir royalt hozott nekem. Sok volt a vendég. Bertrand ide hívott meg a legelső randevúnkon. A hely mit sem változott azóta. Ugyanaz az alacsony mennyezet, ugyanazok a krémszínű falak, lágy fényű lámpagömbök, ropogósra keményített abroszok. Ugyanazok az ízes gascogne-i és corréze-i ételek, Bertrand kedvenc konyhája. Amikor megismerkedtem vele, a közeli Malar utcában lakott, egy szűk tetőtéri lakásban, ahol nyáron szinte meg lehetett fulladni. Légkondicionált helyiségekben nevelkedett amerikaiként nem értettem, hogy lehet ott kibírni. Én a Berthe utcában laktam a fiúkkal, és a sötét, hűvös szobácskám valóságos oázisnak tűnt a párizsi kánikulában. Bertrand és a húgai az előkelő, arisztokratikus 7. kerületben nevelkedtek, a szüleik évekig laktak a hosszú Université utcában, nem messze a Bac utcai régiségkereskedéstől. A mi asztalunk. Itt kérte meg Bertrand a kezem. Itt jelentettem be neki, hogy babát várok, amikor terhes lettem Zoëval. Itt mondtam meg neki, hogy tudok Amélie-ről. Amélie. Ne, ma este ne. Most ne. Amélie már a múlt. Valóban az? Kénytelen voltam elismerni, hogy ebben nem vagyok egészen biztos. Mondjuk inkább, hogy nem akartam tudni róla. Nem akartam tisztán látni. Gyerekünk lesz. Amélie ez ellen nem tehet semmit. Keserűen elmosolyodtam. Lehunytam a szemem. Hát nem ez a tipikus francia viselkedés? „Szemet hunyni” a férjünk hűtlenkedése felett? Bár nem tudom, én valóban képes lennék-e rá. Amikor tíz évvel ezelőtt először észrevettem, hogy félrelépett, rettenetes patáliát csaptam. Akkor is pontosan ennél az asztalnál ültünk. Itt határoztam el, hogy tiszta vizet öntök a pohárba. Bertrand semmit sem tagadott. Lazán, nyugodtan ült, állát összekulcsolt ujjaira támasztotta, úgy hallgatott. Bizonyítékaim voltak. Bankkártya bizonylatok. Hotel de la Perle a Canette utcában, Hotel Lenox a Delambre utcában, Le Relais Christine a Christine utcában. Egymás után vettem elő a bizonylatokat. Nem volt különösebben elővigyázatos. Sem a bizonylatokkal, sem a ruháján, a haján, az Audija biztonsági övén megtapadt női parfümillattal. Amúgy az volt az első árulkodó jel. L’Heure bleue.Guerlain legnehezebb, legtestesebb, legémelyítőbb illatkreációja. Könnyűszerrel rájöttem, kihez tartozik. Tulajdonképpen ismertem az illetőt. Bertrand rögtön az esküvőnk után bemutatta nekem. Elvált, negyvenes, őszülő fekete hajjal, három kamaszkorú gyerekkel. A megtestesült made in Paris. Kis termetű, karcsú, elegáns, a táskája mindig tökéletesen passzol a cipőjéhez, remek munkája van és egy hatalmas lakása, ami a Trocadéróra néz. S ehhez még hozzájött egy illusztris családnév, mely úgy csengett, mint egy nemes bor neve. Régi francia család, a címerük ott volt a bal kezén viselt gyűrűn. Amélie. A barátnő a Victor Duruy Gimnáziumból. Akit Bertrand sosem tévesztett szem elől. Akit házasság, gyerekek és múló évek ellenére tovább kefélt. „Most már csak barátok vagyunk – bizonygatta. – Szimplán barátok. Jó barátok.” Amint a vacsora után beültünk az autóba, nőstényoroszlánná változtam, képes lettem volna harapni, karmolni. Ami, azt hiszem, még hízelgett is volna neki. Esküdözött, fogadkozott. Hogy csak én számítok, egyedül én. Ő nem fontos, csak egy múló fellobbanás volt. És én sokáig hittem is neki. Egy ideje azonban újra gondolkodóba estem. Kétségeim támadtak, semmi konkrét, csupán futó kétségek. Bízhatom-e még benne? „Bolond vagy, hogy elhiszed, amit mond” – figyelmeztetett Hervé. Christophe ugyanezzel jött. „Talán nyíltan meg kellene kérdezned tőle” – vélte Isabelle. „Te tiszta lökött vagy, hogy hiszel neki” – mondta Charla húgom. És ezt mondta anyám is, és Holly és Susannah és Jan is.

Nem gondolni Amélie-re. Ma este nem. Eltökéltem, hogy tartom magam ehhez az elhatározásomhoz. Ma csak Bertrand és én leszünk, meg ez a csodálatos hír. Óvatosan megsimogattam a hasamat. A pincérek rám mosolyogtak. Jól éreztem magam. Erősnek éreztem magam. A pokolba Amélie-vel! Bertrand az én férjem. És gyerekem lesz tőle. A vendéglő zsúfolásig tele volt. Végignéztem az asztalokon, melyek körül pincérek sürgölődtek. Az egyiknél egy idős pár ült egymás mellett, egy-egy pohár borral, elmélyülten hajoltak a tányérjuk fölé. Egy harminc év körüli nőkből álló társaság egyfolytában harsányan vihorászott, miközben a szomszédos asztalnál vacsorázó magányos nő homlokát ráncolva szigorú pillantásokat vetett feléjük. Szürke öltönyös üzletemberek szivaroztak. Amerikai turisták az étlapot bogarászták. Volt egy család is, kamasz fiúval. És nagy zaj. És sok füst. De nem zavart. Hozzászoktam már. Bertrand késni fog – szokás szerint. De nem bántam. Így volt időm átöltözni és rendbe hozni a frizurámat. A csokoládészínű nadrágomat vettem fel, amit annyira szeretett, egy testhezálló, egyszerű fazonú aranybarna fölsővel, az Agatha gyöngy fülbevalómmal és a Hermés karórámmal. Balra volt egy tükör, belepillantottam. A szemem nagyobbnak, kékebbnek tűnt, mint máskor, a bőröm ragyogott. Egészen tűrhető egy korombeli terhes nőtől! A pincérek pillantása is ezt igazolta. Elővettem az előjegyzési naptáramat. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy telefonálok a nőgyógyásznak. Mielőbb időpontot kell kérnem. Valószínűleg mindenféle vizsgálatokon át kell majd esnem. Biztosan a magzatvízből is vesznek mintát. Messze nem számítok már fiatal anyukának. Hát igen, nem tegnap szültem Zoët. Hirtelen elfogott a pánik. Képes leszek végigcsinálni az egészet, tizenegy évvel az első gyerekem születése után? A terhességet, a szülést, az átvirrasztott éjszakákat, a cumiztatást, a sírást, a pelenkázást? Hát persze, hogy képes leszek! Hiszen erre vágyom már tíz éve. Még szép, hogy készen állok rá. És Bertrand úgyszintén. Ám ahogy vártam rá, egyre jobban nőtt bennem a nyugtalanság. Megpróbáltam másfelé terelni a gondolataimat. Kinyitottam a noteszemet, és átolvastam a Vél d’Hivvel kapcsolatos legutóbbi feljegyzéseimet. Hamarosan teljesen belemerültem a munkába. Már meg sem hallottam az étterem zsongását, az emberek nevetgélését, az asztalok között ügyesen cikázó pincérek lépteit, a széklábak nyikorgását a padlón. Amikor felemeltem a tekintetemet, a férjem ott ült velem szemben, és engem nézett. – Már régóta itt vagy? – kérdeztem. Rám mosolygott, és a kezébe vette a kezemet. – Elég régóta ahhoz, hogy megállapítsam, milyen szép vagy ma este. Az éjkék bársonyzakója és egy hófehér ing volt rajta. – Te vagy szép – mondtam. Nem sok híja volt, hogy rögtön el ne mondjak neki mindent. De nem, az túl korai lenne. Túlságosan ripszropsz. Nehezemre esett visszafogni magam. A pincér Bertrandnak is hozott egy kirt. – Szóval? Miért vagyunk itt, szerelmem? Valami különleges dolog miatt? Netán meglepetés? – Úgy van! – emeltem fel a poharamat. – Egy különleges meglepetés. Koccintsunk! A meglepetésre! A poharaink összekoccantak. – Sejthetem, miről van szó? – kérdezte. Olyan huncutnak éreztem magam, akár egy kislány. – Soha nem találnád ki! Soha! Elnevette magát, szemlátomást szórakoztatta a dolog. – Mintha csak Zoët látnám! Ő tud a meglepetésről? Megráztam a fejem. Egyre izgatottabb lettem. – Nem, ő sem tud. Senki sem tud. Senki... Csak én. Megfogtam a kezét. A bőre puha volt, napbarnított. – Bertrand... A pincér árnyéka ránk vetült. Úgy döntöttünk, rendelünk. Egy perc alatt választottunk. Confit de canard-t nekem, cassoulet-t Bertrandnak. Előételnek pedig spárgát. Megvártam, hogy a pincér visszamenjen a konyhába, és akkor előrukkoltam: – Állapotos vagyok. Fürkészve lestem a reakcióját. Arra számítottam, a szája mosolyra húzódik majd, a szeme felragyog. De az arca rezzenéstelen maradt, akár egy maszk. Épp csak megrebbent a szeme, ahogy megismételte:

– Állapotos? Megszorítottam a kezét. – Hát nem csodálatos, Bertrand? Nem csodálatos? Nem felelt. Nem értettem. – Mennyi idős terhes vagy? – kérdezte. – Csak most vettem észre – suttogtam. A hidegsége nyugtalanná tett. Megdörzsölte a szemét, mindig ezt tette, ha fáradt vagy gondterhelt volt, de nem szólt semmit. Én is hallgattam. A csönd ködként terült el közöttünk, szinte tapintani tudtam az ujjammal. A pincér hozta az előételt. Sem Bertrand, sem én nem nyúltunk a spárgához. – Mi a baj? – kérdeztem végül, mert képtelen voltam tovább elviselni ezt a némaságot. Felsóhajtott, megrázta a fejét, és újra megdörzsölte a szemét. – Azt hittem boldog leszel... hogy el leszel ragadtatva – folytattam, és éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Az állát a kezére támasztotta és rám nézett. – Julia, én már lemondtam róla. – De hát jól tudod, hogy én is! A tekintete komoly volt. Nem tetszett, amit benne láttam. – Mit akarsz ezzel mondani? Már feladtad, na és? – Julia, én három év múlva ötven leszek. – És aztán? – kérdeztem égő arccal. – Nem akarok idős apa lenni – felelte higgadtan. – Ó, az isten szerelmére! – hebegtem. Újabb csönd. – Nem tarthatjuk meg ezt a babát, Julia – mondta szelíden. – Megváltozott az életünk. Zoë hamarosan kamaszkorba lép. Te is negyvenöt éves leszel. Más lett az életünk. Nincs már benne helye egy kisbabának. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, végigfolytak az arcomon és a tányéromba potyogtak. – Azt akarod mondani – fuldokoltam –, hogy vetessem el? A szomszéd asztalnál ülő család feltűnően felénk fordult. Nem érdekelt. Mint válsághelyzetben mindig, most is az anyanyelvemen kezdtem beszélni. Ilyen pillanatokban képtelen voltam franciául kifejezni magam. – Vetessem el, miután háromszor elvetéltem? – kérdeztem remegve. Az arcán szomorúság tükröződött. És gyengédség. Legszívesebben felpofoztam volna. De nem voltam rá képes. Csak belezokogtam a szalvétámba. A hajamat simogatta, és egyre azt suttogta, mennyire szeret. De süket voltam a szavaira.

MIRE A LÁNYOK FELÉBREDTEK, LESZÁLLT AZ EST. Az erdő már nem az a békés, zöldellő oázis volt, amelyben délután kószáltak, hanem különös neszekkel teli, irdatlan, nyugtalanító rengeteg. Kéz a kézben lassan bukdácsoltak előre a páfrányok között, s azonnal megtorpantak, mihelyt valami zajt hallottak. Egyre jobban besötétedett. És a sötétség egyre áthatolhatatlanabbá vált. De ők csak mentek tovább. A kislány úgy érezte, mindjárt összeroskad a fáradtságtól. Rachel meleg keze azonban erőt adott neki. Egyszer csak egy úthoz értek, mely tágas mezőkön át kanyargott. A gyerekek felnéztek a holdtalan égre. – Nézd – mutatott a távolba Rachel –, egy autó! A kocsi lámpái csillogtak a sötétben. Fényüket fekete festék tompította, csak megszűrve engedte át a világosságot. Aztán már a közeledő jármű zúgását is hallották. – Mit csináljunk? – kérdezte Rachel. – Megállítsuk? A kislány ekkor egy újabb pár fekete festékkel lemázolt lámpát vett észre, majd még egyet. Egy egész konvoj tartott feléjük. – Hasra! – suttogta, megrántva Rachel ingét. – Gyorsan! Sehol egyetlen bokor, amely mögé el lehetne rejtőzni. A kislány végignyúlt a földön, állát a földre fektetve. – De hát mit csinálsz? – értetlenkedett Rachel. Aztán ő is rájött. Katonák voltak. Német katonák. Éjszakai őrjárat. Rachel is hasra vágta magát a barátnője mellé. A motorok hangos dübörgése most már egészen közelről hallatszott. Az autók egy vonalba értek velük. A gyerekek látni vélték, ahogy a kerek sisakok megcsillannak a tompa fényben. A kislány biztos volt benne, hogy felfedezik őket. Lehetetlen, hogy ne így legyen. Képtelenség. Nem lehet másképp. Az első autó elhaladt mellettük, majd az összes többi is. Vastag fehér porfelhő csapódott a lányok szemébe, igyekeztek visszafojtani a köhögést és nem moccanni. Arccal a földön, fülükre tapasztott tenyérrel várták, hogy a német járművek eltűnjenek. A konvoj végtelenül hosszúnak tűnt. Észreveszik-e vajon a német katonák testük fekete körvonalát a földút mentén? A kislány már felkészült rá, hogy mindjárt kiáltások harsannak, az autók csikorogva fékeznek, csizmák dobbannak, és durva kezek megragadják a vállukat. Ám az utolsó autó is elhúzott mellettük, a motor berregése elhalt az éjszakában. Újra csönd lett. A lányok felnéztek. A földút kihalt volt. Már csak néhány porfelhő kavargott a távolban. Egy darabig még vártak, aztán visszakapaszkodtak az útra, és elindultak az ellenkező irányba. A fák között kis fehér fénypontot vettek észre, amely mintha hívogatóan intett volna feléjük. Közelebb mentek hozzá, továbbra is az út szélén gyalogolva. Egy sorompó állta el az útjukat. Felnyitották és óvatosan a házhoz lopakodtak. Olyan, mint egy major, gondolta a kislány. A nyitott ablakon át egy asszonyt láttak, aki a kandalló mellett olvasgatott, meg egy pipázó férfit. Orrukat finom ételillat csiklandozta. Rachel habozás nélkül bekopogott az ajtón. A pamutfüggöny félrehúzódott. Az asszonynak, aki az üvegen át kinézett rájuk, hosszú, csontos arca volt. Aprólékosan végigmustrálta őket, aztán visszaengedte a függönyt. Nem nyitott ajtót. Rachel újra bekopogott. – Kérem szépen, asszonyom, csak egy kis enni-és innivalót szeretnénk... A függöny nem mozdult. A kislányok odaálltak a nyitott ablak elé. A pipázó férfi fölállt. – Takarodjatok innen! – mordult rájuk mély, fenyegető hangon. – Tűnés! A háta mögül a csontos arcú asszony csendben figyelte a jelenetet. Az ablak hangos csattanással becsukódott. A kislány legszívesebben sírva fakadt volna. Hogy lehetnek ennyire kegyetlenek ezek a parasztok? Az asztalon kenyér volt, a kislány jól látta. Meg egy kancsóban víz. Rachel átkarolta, és elindultak visszafelé a

tekervényes úton. Más tanyák is voltak még, de mindig ugyanez történt. Elzavarták őket. És ők újra és újra továbbindultak. Későre járt. Fáradtak voltak, éhesek, jártányi erejük is alig maradt. Ekkor egy borostyánnal benőtt nagy, régi házhoz értek. Kissé távolabb feküdt az úttól, a bejáratát kandeláber világította meg. Nem mertek bekopogni. Az ajtó előtt jókora kutyaházat vettek észre. Bemásztak. Tiszta volt, és meleg volt benn. A kutya szaga megnyugtatóan hatott rájuk. Egy csajkában víz volt, mellette lerágott csont. A gyerekek lefetyeltek egy kicsit a vízből. A kislány félt, hogy visszajön a kutya és megharapja őket. Halkan oda is súgta Rachelnek. De az már aludt, összekucorodva, mint valami állatka. A kislány elnézte elcsigázott, beesett arcát, karikás szemét. Rachel szinte öregasszonynak látszott. A kislány csak felszínesen aludt, szorosan Rachelhez bújva, és különös, szörnyű rémálmot látott. Azt álmodta, hogy a kisöccse meghalt a szekrényben, és hogy a szüleit megverték a rendőrök. Nyöszörgött álmában. Dühös csaholásra riadt. Erősen megrázta Rachelt. De ekkor már egy férfihang is hallatszott, és közeledő léptek alatt csikordult a kavics. Túl késő, hogy eliszkoljanak. Mit volt mit tenniük, egymást kétségbeesetten átölelve várták, hogy rájuk találjanak. Végünk van, gondolta a kislány. Meg fognak ölni bennünket. A gazda visszafogta a kutyáját. A kislány érezte, hogy egy kéz kotorászni kezd a kutyaólban, majd elkapja a karját, aztán Rachelét is, és kihúzta őket. A férfi kicsi volt, vékonydongájú, kopasz. A bajusza ezüstfehér. – Odanézz, mi van itt! – dünnyögte, miközben a kandeláber fényénél szemügyre vette a gyerekeket. A kislány érezte, hogy Rachel megmerevedik, megértette, hogy kész elfutni az első adandó alkalommal. – Eltévedtetek? – kérdezte az öreg. Látszott rajta, hogy aggódik. A lányok nagyon meglepődtek. Fenyegetésre, szitkokra számítottak, mindenre, kivéve kedvességre. – Kérem, uram, nagyon éhesek vagyunk – rebegte Rachel. A férfi bólintott. – Látom. Rászólt a kutyára, majd hozzájuk fordult: – Gyertek, gyerekek! Kövessetek! Egyik lány sem mozdult. Tényleg bízhatnak ebben az öregemberben? – Senki nem fog titeket bántani – tette hozzá a férfi. A gyerekek egymáshoz bújtak. A hallottak még mindig nem nyugtatták meg őket. A férfi végtelenül szelíden és kedvesen rájuk mosolygott. – Geneviève! – szólt be a házba. Egy kék köntöst viselő idős asszony bukkant fel az ajtóban. – Miért csaholt annyira az az ütődött kutyád, Jules? – dohogott. Aztán észrevette a két gyereket. Az arcához kapta a kezét. – Szent ég! – suttogta. Odament hozzájuk. Az arca kerek volt és derűs, vastag hófehér copfot viselt. Szánalommal és döbbenettel teli tekintettel nézett a két kicsire. A kislány szíve nagyot dobbant. Az idős hölgy a lengyel nagymama fényképére emlékeztette. Ugyanaz a világos szem, fehér haj, ugyanaz a szívélyes gömbölydedség. – Jules – suttogta ezek a gyerekek ugye... Az öregember bólintott. – Igen, azt hiszem. Akkor az idős asszony határozottan így szólt: – Azonnal be kell hívnunk és el kell rejtenünk őket. Kitipegett az útig és jobbra-balra nézegetett. – Gyorsan, gyerekek – nyújtotta feléjük a kezét. – Itt biztonságban vagytok. Nálunk semmitől sem kell félnetek.

AZ ÉJSZAKA BORZASZTÓ VOLT. Kialvatlanságtól püffedt arccal ébredtem. Megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy Zoë már elindult az iskolába. Nem szerettem volna, ha ilyen állapotban lát. Bertrand gyengéden, kedvesen viselkedett. Azt mondta, újra meg kellene beszélnünk a dolgot. Akár ma este, amikor Zoë elaludt. A hangja tökéletesen nyugodt és szívélyes volt. Megértettem, hogy ő már döntött. Senki és semmi nem tudná meggyőzni arról, hogy vállalja ezt a gyereket. Nem tudtam rászánni magam, hogy telefonáljak a barátaimnak vagy a húgomnak. Bertrand hozzáállása annyira megrázott, hogy inkább nem akartam róla beszélni senkinek, legalábbis egyelőre nem. Nehezemre esett bármit is csinálni ma reggel. Minden olyan fáradságosnak tűnt. Minden egyes mozdulat óriási erőfeszítésembe került. Újra és újra végigpörgettem magamban a tegnap estét. Bevillantak részletek, hallottam Bertrand hangját. Csak egyetlen megoldást láttam: belevetni magam a munkába. Délután Franck Lévyvel volt találkozóm. A Vél d’Hiv egyszeriben rettentő távolinak tűnt. Az volt az érzésem, mintha egyetlen éjszaka alatt hirtelen megöregedtem volna. Semminek nem volt jelentősége, semmi másnak, csak a gyermeknek, akit a méhemben hordtam, és akiről Bertrand hallani sem akart. Már elindultam az irodába, amikor megcsörrent a telefonom. Guillaume volt. A nagyanyjánál talált néhányat azokból a könyvekből, amelyekre szükségem volt. Kölcsön tudja adni őket. Megkérdezte, ráérek-e késő délután vagy estefelé, hogy megigyunk valamit. A hangja derűs volt, barátságos. Azonnal elfogadtam a meghívást. Találkozzunk hatkor a Selectben, ami tőlünk két percre van, a Montparnasse körúton. Alighogy elköszöntem tőle, újra megszólalt a telefonom. Ezúttal az apósom volt. Ez meglepett, Edouard ugyanis ritkán hívott. Tipikusan franciás, udvarias kapcsolat volt a miénk. Mindketten remekeltünk ebben a játékban. Ugyanakkor sosem éreztem magam igazán felszabadultan a társaságában. Mindig is azt éreztem, hogy valamit elhallgat, hogy sosem mutatja ki az érzelmeit, sem nekem, sem másnak. Az a fajta férfi volt, akire odafigyel, akire felnéz az ember. Az egyedüli érzelmek, melyek kimutatására képesnek tartottam, a harag, a büszkeség és az önelégültség volt. Soha nem láttam Édouard-t farmerben, még a burgundiai hétvégéken sem, amikor a tölgyfa alatt Rousseau-t olvasgatott. Sőt, azt hiszem nyakkendő nélkül sem láttam soha. Nem sokat változott a legelső találkozásunk óta, aminek már tizenhét éve. Ugyanaz a fejedelmi tartás, ugyanaz az ezüstös haj, ugyanaz az acélos tekintet. Apósom a gasztronómia megszállottja volt. Rendszeresen kiküldte Colette-et a konyhából, hogy egyszerű, de ízletes ételeket főzőcskézzen: húslevest, hagymalevest, zaftos lecsót, szarvasgombás omlettet. Egyedül Zoët tűrte meg ilyenkor maga mellett. Nagyon kötődött hozzá, pedig Cécile és Laure fiúunokákkal is megajándékozta. Edouard imádta a lányunkat. Hogy mi történik a konyhában, az a kettejük titka volt. A csukott ajtó mögül csak a zöldségszeletelő kés koppanása, a víz zubogása, a vaj sercegése hallatszott, no meg Zoë kuncogása, amire olykor az apósom mélyen zengő hahotája kontrázott. Édouard megkérdezte, hogy van Zoë, hogy halad a felújítás. Aztán rátért a lényegre. Tegnap meglátogatta Mamét. Rossz napját fogta ki, tette hozzá, egész nap duzzogott. Már épp indulni készült, anyját a tévé előtt hagyva, amikor minden átmenet nélkül Mamé egyszer csak rólam mondott valamit. – Éspedig? – kérdeztem kíváncsian. Édouard megköszörülte a torkát. – Anyám azt mondta, maga mindenfélét kérdezgetett tőle a Saintonge utcai lakással kapcsolatban. Vettem egy mély levegőt. – Nos, ez igaz – ismertem el, s közben azon töprengtem, mire akar kilyukadni. Hallgatott. – Julia, arra kérem, ne kérdezgesse többet Mamét a lakásról.

Ezt angolul mondta, mintha biztos akarna lenni afelől, hogy megértem. Ezen megsértődtem, és franciául válaszoltam. – Sajnálom, Édouard. Az újságom számára végzek kutatást a Vél d’Hivvel kapcsolatosan. És megdöbbentett az egybeesés. Újabb hallgatás. – Az egybeesés? – ismételte, ezúttal már franciául. – Igen, az, hogy az önök családja előtt egy zsidó család lakott abban a lakásban, akiket letartóztattak a razzia során. Úgy hiszem, Mamét felkavarta, amikor erről beszélgettünk. Így hát nem erőltettem a dolgot. – Köszönöm, Julia – mondta, és újra tartott egy kis szünetet. – Igen, ez valóban felkavarta Mamét. Ne hozza fel neki többé ezt a témát, kérem. Megálltam a járda kellős közepén. – Rendben – mondtam –, nem akartam őt megbántani, csupán azt szerettem volna megtudni, hogyan került a családjuk abba a lakásba, és hogy Mamé tudott-e valamit arról a zsidó családról. És ön, Édouard? Ön tud róluk valamit? – Sajnálom, nem hallottam, mit mondott – felelte kimérten. – Most azonban mennem kell. Viszontlátásra, Julia. És a vonal megszakadt. Olyan mértékben elképedtem, hogy egy rövidke pillanatra még Bertrandról és a tegnap estéről is megfeledkeztem. Mamé valóban elpanaszolta volna Édouard-nak a kérdéseimet? Emlékszem, milyen gyorsan lezárta aznap a témát, hogy magába zárkózott, milyen némaságba burkolózott, amíg el nem mentem. Elbizonytalanodtam. Miért kavarták fel Mamét ennyire a kérdéseim? Miért ragaszkodnak hozzá ennyire Édouard-ral, hogy többé ne kérdezősködjek a lakásról? Mitől félnek, mit nem szabad megtudnom? Újra eszembe jutott Bertrand és a kisbaba, és a gondolat teljes súlyával rám nehezedett. Hirtelen úgy éreztem, nincs erőm bemenni a szerkesztőségbe, képtelen lennék elviselni Alessandra vallató tekintetét. Szokásához híven kíváncsi lenne, és kérdésekkel bombázna. Persze igyekezne kedves lenni, de pont az ellenkező hatást érné el. Bamber és Joshua is fürkészve vizsgálgatnának, ha észrevennék duzzadt szemhéjamat. Bamber igazi úriemberként nem szólna semmit, csak kedvesen átkarolná a vállam. Ellenben Joshua... Ő lenne a legrosszabb. „No, kedveském, mi a bibi? Már megint the French férjurad?” Már láttam is magam előtt gunyoros mosolyát, ahogy felém nyújt egy csésze kávét. Ma délelőtt tényleg nem tudok bemenni. Elindultam a Diadalív felé, türelmetlenül kerülgetve a nevezetességet csodáló turisták falkáit, akik ráérősen ballagtak és minduntalan megálltak fotózkodni. Elővettem a naptáramat, és feltárcsáztam a Franck Lévy Egyesület számát. Megkérdeztem, hogy a délutáni találkozó helyett mehetnék-e esetleg most rögtön. Semmi akadálya, felelték. Az irodájuk a közelben volt, a Hoch sugárúton. Tíz perc alatt odaérek. Amint elhagytam a Champs-Elysées zsúfolt főutcáját, az Etoile térből kiinduló többi sugárút meglepően kihaltnak tűnt. Franck Lévy úgy hatvanöt év körül lehetett. Arcán mélység, nemesség és fáradtság tükröződött. Követtem az irodájába, egy magas mennyezetű, könyvekkel, dossziékkal, számítógépekkel és fotókkal teli helyiségbe. Rápillantottam a falakra tűzött fekete-fehér képekre. Kisbabák. Csecsemők. Gyerekek sárga csillaggal. – Sok közülük Vél d’Hiv-i gyermek – mondta, a pillantásomat követve. – És mindannyian ahhoz a tizenegyezer gyerekhez tartoznak, akiket Franciaországból deportáltak. Hellyel kínált. E-mailben előre elküldtem neki néhány kérdést, hogy felkészülhessen a beszélgetésre. – A Loiret megyei táborokról szeretne információkat? – kérdezte. – Igen, Beaune-la-Rolande-ról és Pithiviérs-ről. A Párizshoz közelebb lévő Drancyról jóval többet lehet tudni, mint ezekről. Franck Lévy felsóhajtott. – Igaza van. Drancyhoz képest a loiret-i táborokról jóval kevesebb információ lelhető fel. Ha majd elmegy a helyszínre, meg fogja látni, hogy ott sincs különösebb, ami segítene megérteni, mi is történt. Az odavalósiak nem akarnak emlékezni. Nem akarnak beszélni. Ráadásul túlélő is alig akad. Újra a fotókra néztem, a sebezhető arcocskák sorára. – Mire használták korábban ezeket a táborokat? – kérdeztem. – Katonai táborok voltak, 1939-ben a német hadifoglyok számára építettek őket. Csakhogy a Vichy-kormány idején, 1941-től a zsidókat szállították ide. Negyvenkettőben indultak Beaune-ból és Pithiviers-ből az első közvetlen vonatok Auschwitzba.

– Miért nem Drancyba, Párizs külvárosába küldték a Vél d’Hiv-i családokat? Franck Lévy szomorkásán elmosolyodott. – Oda a gyermektelen családokat vitték a razzia után. Drancy túl közel volt Párizshoz. A többi tábor, a fővárostól több mint egyórányi vonatútra, nem volt úgy szem előtt, szépen belevesztek a békés loiret-i tájba. Ezért aztán azokban választotta el a francia rendőrség – suba alatt – a gyerekeket a szüleiktől. Párizsban ez nem lett volna annyira egyszerű. Gondolom, olvasott róla, milyen durva módszereket alkalmaztak. – Nem sok mindent találtam erről. A szomorkás mosoly eltűnt. – Igaza van. Valóban nincs róla sok minden. De azt tudjuk, hogyan történt. Szívesen kölcsönadok néhány munkát, ha akarja. A gyerekeket szó szoros értelmében elszakították az anyjuktól. Ütötték-vágták őket, jeges vizet zúdítottak rájuk. A tekintetemet még egyszer végigjártattam a kis arcokon. Elképzeltem Zoët, egyedül, elszakítva tőlem és Bertrandtól. Egyedül és éhesen. Piszkosan. Beleborzongtam. – A négyezer Vél d’Hiv-i gyerek igazi fejtörést okozott a francia hatóságoknak – folytatta Franck Lévy. – A nácik azt követelték, hogy a felnőtteket azonnal deportálják. De a gyerekekből nem kértek. A tökéletesen megszervezett vasúti elszállítás ütemét nem lehetett felborítani. Ezért választották el brutális módon a gyerekeket az anyjuktól augusztus elején. – Mi lett aztán a gyerekekkel? – A szülőket a loiret-i táborokból egyenesen Auschwitzba vitték, a gyerekeket pedig rettenetes egészségügyi körülmények között magukra hagyták. Augusztus közepe táján megérkezett Berlinből a döntés. A gyerekeket is deportálni kell. Ugyanakkor azért, nehogy kitudódjék a dolog, előbb Drancyba szállították át őket, onnan pedig ismeretlen felnőttekhez keverve Lengyelországba: így a közvélemény nem is gyanította, hogy ezek a gyerekek egyedül vannak. Azt hitték a családjukkal együtt utaznak munkatáborba, Keletre. Franck Lévy kis időre elhallgatott, és velem együtt nézegette a falra tűzött képeket. – Amikor a gyerekek megérkeztek Auschwitzba, semmiféle válogatáson nem estek át. Őket nem sorakoztatták fel a férfiakkal és nőkkel. Nem nézték, ki beteg, ki egészséges, ki munkaképes, ki nem az. Egyenesen a gázkamrákba küldték őket. – A francia kormány, a párizsi közlekedési társaság és a francia államvasutak hathatós közreműködésével – tettem hozzá. Talán a terhességem okozta, a felborult hormonháztartásom vagy a kialvatlanság, de hirtelen úgy éreztem, mintha minden erő elszállna belőlem. Letaglózva bámultam a fényképeket. Franck Lévy csendesen nézett rám. Aztán felállt, odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét.

A KISLÁNY RÁVETETTE MAGÁT AZ ELÉ RAKOTT ÉTELRE, s olyan csámcsogással tömte magába, amit az anyukája biztosan nem hagyott volna szó nélkül. Mintha a paradicsomba csöppent volna. A leves a legfinomabb, a legízletesebb leves volt, amit valaha evett. És a kenyér! Olyan friss volt, annyira puha! A brie sajt jó zsíros, krémes. Az őszibarack bársonyos, zamatos. Rachel nem evett olyan gyorsan. A kislány észrevette, mennyire sápadt. A keze reszketett, a szeme lázasan csillogott. Az idős házaspár sürgött-forgott a konyhában, újra mertek a gyerekeknek a levesből, hűs vízzel töltötték tele poharaikat. A kislány hallotta ugyan szelíd, kedves kérdéseiket, de nem tudta rászánni magát, hogy válaszoljon nekik. Csak akkor eredt meg a nyelve, amikor Geneviève felvitte őket az emeletre, hogy megfürödjenek. Mesélt arról a nagy helyről, ahová elvitték és napokra étlen-szomjan bezárták őket, aztán a vonatozásról, a táborról, arról, milyen kegyetlenül szakították el őket a szüleiktől. Végül a szökésről. Az asszony fejcsóválva hallgatta, miközben óvatosan levetkőztette az üveges tekintetű Rachelt. A kislány nézte, ahogy barátnője csontsovány teste előbukkan a rongyok alól: bőrét vörös hólyagok borították. Az asszony döbbenten meredt rá. – Mit csináltak veled? – suttogta. Rachel éppen csak megrebbentette a szemét. Az asszony besegítette a meleg, szappanos vízbe. Úgy mosta meg, ahogy a kislány anyukája az öccsét szokta. Aztán egy nagy törülközőbe csavarta, és bevitte az ágyba. – Most te következel! – engedett új vizet a kádba Geneviève. – Hogy hívnak, kicsim? Még nem is mondtad. – Sirka – felelte a kislány. – Milyen szép neved van! – nyújtott felé Geneviève egy tiszta szivacsot és egy szappant. Észrevette, hogy a kislány szégyenlős, ezért elfordult, hogy egyedül vetkőzzön le és másszon be a kádba. A kislány gondosan megmosakodott, élvezettel tapicskolva a meleg vízben, majd fürgén kilépett a kádból, és magára tekerte a levendulaillatú törülközőt. Geneviève nekiállt, hogy egy nagy, zománcos lavórban kimossa a lányok szennyesét. A kislány egy darabig nézte, majd félénken rátette a kezét az idős asszony telt karjára. – Asszonyom, segítene nekem visszajutni Párizsba? Geneviève meglepődve fordult felé. – Tényleg vissza akarsz menni Párizsba, kicsikém? A kislány minden ízében reszketett. Az idős asszony megértette, hogy fontos dologról van szó. Otthagyta a mosást és megtörölte a kezét. – Mi a baj, Sirka? A kislány ajka remegett. – A kisöcsém, Michel. Még mindig a lakásban van. Párizsban. Be van zárva egy szekrénybe, a rejtekhelyünkre. Azóta ott van, hogy a rendőrség értünk jött. Azt gondoltam, ott biztonságban lesz. Megígértem neki, hogy visszamegyek érte. Geneviève figyelmesen hallgatta, kezét megnyugtatóan a csontos kis vállakra téve. – Sirka, mennyi ideje van az öcséd abban a szekrényben? – Nem tudom – felelte le törten a kislány. – Nem emlékszem. Nem emlékszem! Egyszeriben szertefoszlott az utolsó remény is. Az idős asszony szeméből azt olvasta ki, amitől a leginkább tartott. Michel meghalt. Meghalt a szekrényben. Biztos volt benne. Túl késő már. Túl sokáig várt. Az öccse nem élte túl. Nem bírta ki ennyi ideig. Meghalt, egyedül a sötétben, víz és élelem nélkül, csak a plüssmackója meg a meséskönyve volt vele. Megbízott a nővérében. Várta. Bizonyára szólongatta, újra és újra a nevét kiáltotta. Sirka, Sirka, hol vagy? Miért nem jössz? Meghalt, Michel halott. Még csak négyéves volt és meghalt – miatta. Ha aznap nem zárja kulcsra a szekrényt, még mindig élne, és akkor most itt lenne vele, megfüröszthetné.

Vigyáznia kellett volna rá, ide kellett volna hoznia, ahol biztonságban lenne. Az ő hibája. Ő tehet mindenről. A kislány úgy rogyott le a földre, mint egy agyongyötört kis jószág. Hullámokban tört rá a kétségbeesés. Rövidke élete alatt még sosem érzett ilyen kínzó fájdalmat. Érezte, hogy Geneviève a karjába veszi, megsimogatja kopasz kis fejét, vigasztaló szavakat suttog a fülébe. Hagyta magát, ernyedten engedte át a testét a köréje fonódó meleg, öreg karoknak. Aztán egy puha matrac és tiszta ágynemű kellemes érintését érezte a bőrén. Zaklatott, furcsa álomba merült. Kora reggel felébredt. Össze volt zavarodva. Nem értette, hol van. Különös érzés volt újra igazi ágyban aludni, a barakk szalmáján töltött sok éjszaka után. Az ablakhoz lépett. A zsaluk félig nyitva voltak, le lehetett látni a nagy kertre, melynek illata még a szobában is érződött. Egy pajkos kutya tyúkokat kergetett a füvön. Kovácsoltvas padon kövér macska nyalogatta lustán a mancsait. Madárcsivitelés és kakaskukorékolás hallatszott. Nem messze egy tehén bőgött. Friss, verőfényes reggel volt. A kislány arra gondolt, még sosem látott ennél szebb, ennél békésebb helyet. A háború, a gyűlölet, az iszonyat olyan távolinak tűnt. A virágokkal teli kert, a fák, az állatok, semmi, de semmi nem utalt itt arra a pokolra, amit ő az utóbbi hetekben átélt. Szemügyre vette a fehér hálóinget, amiben aludt. Kicsit hosszú volt rá. Kié lehet? Talán a házaspárnak vannak gyerekei vagy unokái. A szoba, amelyben aludt, tágas volt, egyszerű, de kényelmes. Az ajtó mellett egy könyvespolc állt. Odament, hogy megnézze. Az összes kedvence ott sorakozott, köztük Jules Verne és Ségur grófné. A könyvek első lapján iskolás, gyerekes betűkkel ez állt: Nicolas Dufaure. Ki lehet vajon, töprengett. A konyhából halk beszélgetés hangjai szűrődtek ki. A kislány elindult lefelé a recsegő, régi falépcsőn. A ház békés volt, barátságos, nem volt benne semmi hivalkodó. Most már a piros padlótéglákon lépdelt. Egy pillanatra bekukkantott a napfényes szalonba, ahonnan finom méhviasz-és levendulaillat áradt. A falon tekintélyes ingaóra tiktakolt ünnepélyesen. Lábujjhegyen a konyháig osont, és bekukucskált az ajtórésen. Az idős házaspár egy hosszú asztalnál üldögélt és kék bögréből ivott. Arcuk gondterheltnek látszott. – Aggaszt Rachel állapota – szólt Geneviève. – Magas láza van, és nem akar lemenni. És a bőre is nagyon csúnya. – Mélyet sóhajtott. – Jaj, Jules, hogy milyen állapotban vannak ezek a gyerekek! Az egyiknek még a szemöldöke is tetves volt. A kislány tétovázva belépett a konyhába. – Eszembe jutott, hogy... – kezdte. Az idős pár mosolyogva fordult felé. – No, tessék! – mondta az öregember. – Mintha kicserélték volna ezt a kislányt! Még az arcocskája is kipirult! – Volt valami a zsebemben... – folytatta a kislány. Geneviève felállt, és az egyik polcra mutatott. – Egy kulcsot találtam és egy kis pénzt. Minden ott van. A kislány fogta a kis vagyonkáját és féltve szorongatta a kezében. – Ez a szekrény kulcsa – mondta halkan. – Azé a szekrényé, ahová Michelt zártam. A rejtekhelyünké. Jides és Geneviève összenézett. – Tudom, hogy azt gondolják, Michel meghalt – dadogta a kislány. – De én akkor is vissza akarok menni Párizsba. Tudnom kell, mi van vele! Lehet, hogy rajta is segített valaki, ahogy maguk rajtam. Lehet, hogy vár engem. Meg kell tudnom, meg kell bizonyosodnom! Pénzem is van rá, a rendőrtől kaptam. – De hát hogyan akarsz Párizsba jutni, kicsikém? – kérdezte Jules. – Vonattal. Párizs nincs annyira messze, ugye? Az öregek ismét összenéztek. – Sirka, mi Orléans-tól délre lakunk. Sokat gyalogoltatok Rachellel. De Párizzsal ellentétes irányba. A kislány kihúzta magát. Igenis visszamegy Párizsba Michelhez, hogy megtudja, mi történt. Bármi áron. – Muszáj odamennem – jelentette ki eltökélten. – Nyilván Orléans-ból is vannak vonatok Párizsba. Még ma elmegyek. Geneviève odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Sirka, itt biztonságban vagy. Nálunk maradhatsz egy darabig. – Gazdák vagyunk, van tejünk, húsunk, tojásunk, itt nincs fejadag. Kipihenheted magad, annyit ehetsz, amennyi beléd fér, megerősödsz.

– Köszönöm – felelte a lányka –, de én máris jobban érzem magam. Vissza kell mennem Párizsba. Nem szükséges elkísérniük. Egyedül is boldogulok. Csak azt mondják meg, merre van az állomás. Mielőtt az asszony válaszolhatott volna, az emeletről fájdalmas nyögés hallatszott. Rachel. Felsiettek a szobájába. Rachel fetrengett a fájdalomtól. Az ágyneműjét valami fekete, bűzös anyag mocskolta be. – Ettől tartottam – mormogta Geneviève. – Vérhas. Sürgősen orvosra van szüksége. Jules lerohant a lépcsőn. – Bemegyek a faluba, megnézem, Thévenin doktor a környéken van-e – szólt vissza a válla fölött. Egy óra múlva már vissza is ért, olyan gyorsan tekerte a biciklit, amennyire csak tudta. A kislány a konyhaablakból nézte. – A mi jó öreg doktorunk nincs otthon – mondta a feleségének. – A ház üres. Senki nem tudta megmondani, hol van. Így aztán betekertem Orléans-ba. Találtam egy fiatal orvost, próbáltam rábeszélni, hogy jöjjön el, de ez egy felfuvalkodott, arrogáns fickó, akinek úgymond fontosabb teendői is vannak, mielőtt idejönne. Geneviève az ajkába harapott. – Remélem, azért eljön. Méghozzá mielőbb! Az orvos csak késő délután ért oda. A kislány nem mert többet előhozakodni Párizzsal. Megértette, hogy Rachel súlyos beteg. Jules és Geneviève túlságosan aggódnak miatta, most nem tudnak rá figyelni. Amikor a kutya ugatása jelezte a doktor érkezését, Geneviève arra kérte a kislányt, bújjon el a pincében. Nem ismerik ezt az orvost, magyarázta neki sebtében. Ez nem az, aki mindig is kijárt hozzájuk. Óvatosnak kell lenniük. A kislány becsusszant a csapóajtón, leült a sötétben és hallgatta a beszélgetést. A doktor arcát nem láthatta, de éles, nazális hangja nem tetszett neki. Egyfolytában azt kérdezgette, hogy került ide Rachel, hol találták. Akaratos volt és rendíthetetlen. Jules hangja higgadt maradt. Rachel az egyik szomszéd lánya, aki néhány napra Párizsba utazott. A kislány azonban az orvos hangjából érezte, hogy egy szót sem hisz el az egészből. Gonoszul nevetett, és a rendről meg a törvény tiszteletéről, Pétain marsallról és Franciaország új szemléletmódjáról papolt. Arról, hogy a Kommandantur mit gondolna erről a cingár, barna bőrű lánykáról. Végül bevágta maga mögött az ajtót. Aztán ismét Jules hangját hallotta. Riadtnak tűnt. – Geneviève – mondta –, mit tettünk?

– SZERETNÉK ÖNTŐL KÉRDEZNI VALAMIT LÉVY Úr. Valamit, aminek semmi köze a cikkemhez. Rám nézett és visszaült az íróasztalához. – Kérem. Hallgatom. Felé hajoltam. – Ha megadom önnek egy 1942. július 16-án letartóztatott család pontos címét, tud segíteni abban, hogy kiderítsem, mi lett velük? – Egy Vél d’Hiv-es családról van szó? – kérdezte. – Igen. Nagyon fontos lenne. Fürkészőn nézett fáradt arcomra, püffedt szememre. Az volt az érzésem, úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben, tud a bánatomról, tudja, mit fedeztem fel a lakással kapcsolatban. Igen, biztos vagyok benne, hogy mindent látott, amit akkor délelőtt magamban hordoztam, amikor ott ültem vele szemben. – Miss Jarmond, én negyven éve foglalkozom azzal, hogy feltérképezzem az összes zsidó származású személy életét, akiket ebből az országból 1941 és 1944 között elhurcoltak. Hosszú és fájdalmas munka ez, de szükség van rá. Igen, meg tudom önnek mondani annak a családnak a nevét. Minden itt van, ebben a számítógépben. Pár másodperc alatt kideríthetjük. De elárulná nekem, miért pont ez a család érdekli?Pusztán újságírói kíváncsiság áll mögötte, vagy valami más? Éreztem, hogy elpirulok. – Személyes ügy – feleltem. – És nem túl könnyű elmagyarázni. – Azért csak próbálja meg! Egy pillanatig haboztam, aztán elmeséltem neki a Saintonge utcai lakás történetét, azt, amit Mamé mondott, és amit az apósom. Végül bevallottam neki, s ekkor már egyáltalán nem tétováztam, hogy állandóan ez a család jár a fejemben, hogy szeretném tudni, kik voltak és mi történt velük. Figyelmesen hallgatott, közben néha bólogatott. Aztán azt mondta: – Tudja, Miss Jarmond, nem könnyű dolog a múltat megbolygatni. Néha kellemetlen meglepetésekkel találhatja magát szemben az ember. Az igazság olykor rosszabb, mint a tudatlanság. – Tisztában vagyok vele – mondtam. – De akkor is tudni szeretném. Merőn rám nézett. – Megadom önnek annak a családnak a nevét. De kizárólag önnek. Nem az újságjának. A szavát adja? – Igen – feleltem meglepődve az ünnepélyességén. A számítógéphez lépett. – Mi a pontos cím? Megmondtam neki. Az ujjai zongoráztak egy kicsit a klaviatúrán. Aztán a számítógép halk, kattanó hangot hallatott. A szívem nagyot dobbant. A nyomtató kiköpött egy lapot, amit Franck Lévy felém nyújtott. A következőt olvashattam rajta: 75003 Párizs, Saintonge utca 26. STARZYNSKI Wladyslaw, született Varsóban, 1910-ben. Letartóztatták 1942. július 16-án. Bretagne utcai garázs. Véld’Hiv. Beaune-la-Rolande. 15-ös számú szerelvény, 1942. augusztus 5. Rywka, született Okunieiwben, 1912-ben. Letartóztatták 1942. július 16-án. Bretagne utcai garázs. Véld’Hiv. Beaune-laRolande. 15-ös számú szerelvény, 1942. augusztus 5. Sarah született Párizsban, a 12. kerületben, 1932-ben. Letartóztatták 1942.július 16-án. Bretagne utcai garázs. Véld’Hiv. Beaunela-Rolande.

A nyomtató egy másik dokumentumot is kiadott. – Ez egy fénykép – mondta Franck Lévy. Ő is megnézte, mielőtt átadta volna nekem. Egy tíz év körüli kislány volt rajta. A feliraton ez állt: 1942. július, Blancs-Manteaux utcai iskola. Az közvetlenül a Saintonge utca után van. A kislánynak mandulavágású, világos szeme volt. Úgy véltem, kék vagy zöld lehetett. Enyhén hullámos szőke haja a válláig ért. Ajka szép, bátortalan mosolyra húzódott szív formájú arcocskájában. Az iskolapadban ült, előtte nyitott könyv feküdt. A mellkasán sárga csillag. Sarah Starzynski. Egy évvel fiatalabb Zoënál. Újra elolvastam a nevek mellett álló információkat. Nem volt szükséges megkérdeznem Franck Lévyt, hová tartott a 15-ös számú szerelvény. Tudtam, hogy Auschwitzba. – Mi ez a garázs a Bretagne utcában? – kérdeztem. – Ide gyűjtötték a legtöbb 3. kerületi zsidót, mielőtt elszállították volna őket a Nélaton utcai stadionba. Valamit nem értettem. Sarah nevénél nem volt feltüntetve szerelvényszám. Megkérdeztem Franck Lévytől, mi lehet ennek az oka. – Azt jelenti, hogy nem szállt fel egyik Lengyelországba tartó vonatra sem. Ennyit tudok mindössze. – Megmenekülhetett? – Ezt nehéz megmondani. Tény, hogy néhány gyerek megszökött Beaune-la-Rolande-ból, és környékbeli gazdák befogadták őket. Másokat, akik jóval kisebbek voltak, mint Sarah, úgy deportálták, hogy nem is tudták pontosan megállapítani a személyazonosságukat. Ilyenkor csak ennyi állt a lapjukon: „Fiú, Pithiviers.” Sajnos, nem tudom megmondani önnek, Miss Jarmond, mi történt Sarah Starzynskivel. Egyedül annyi biztos, hogy nem érkezett meg a többi beaune-la-rolande-i vagy pithiviers-i gyerekkel Drancyba. A neve nem szerepel a jegyzékben. Újra a szép, ártatlan kis arcra néztem. – Vajon mi lett vele? – suttogtam. – Az utolsó információ, hogy Beaune-ba még megérkezett. Lehetséges, hogy megszökött, hogy egy környékbeli család befogadta, és álnéven rejtőzködött a háború végéig. – Ez gyakran előfordult? – Igen. Számos zsidó származású gyermek így menekült meg, francia családok vagy vallási intézmények nagylelkű segítségének köszönhetően. – Gondolja, hogy Sarah Starzynskivel is ez történt? Gondolja, hogy túlélte? Lenézett a bájos, félénk mosolyú gyermek képére. – Remélem, hogy így történt. Most már tudja, amit akart. Hogy ki lakott az önök lakásában. – Igen. Köszönöm, nagyon köszönöm. De még mindig azon töröm a fejem, hogy élhetett a férjem családja azon a helyen, mikor tudták, hogy Starzynskiéket letartóztatták. Nekem ez teljességgel érthetetlen. – Ne ítéljen túl elhamarkodottan! – figyelmeztetett Franck Lévy. – Természetesen a párizsiak közül sokan közönyösek voltak, de azt se felejtse el, hogy háború volt. Az emberek a saját életüket féltették. Rendkívüli idők voltak azok. Ahogy kiléptem Franck Lévy irodájából, hirtelen nagyon gyengének éreztem magam. Közel álltam hozzá, hogy sírva fakadjak. Kimerítő volt ez a nap. Mintha kifacsartak volna. Mintha összeszűkülne körülöttem és minden oldalról szorítana a világ. Bertrand. A kisbaba. A lehetetlen döntés, amit meg kellene hoznom. A beszélgetés a férjemmel, ami este vár rám. És hozzá még a Saintonge utcai lakás titka. A Tézac család beköltözése közvetlenül Starzynskiék letartóztatása után. Mamé és Édouard, akik nem akarnak erről beszélni. De miért? Mi történt? Miért nem hajlandók megmondani? Ahogy a Marbeuf utca felé gyalogoltam, úgy éreztem valami irdatlan, valami irányíthatatlan kerít hatalmába. Este találkoztam Guillaume-mal a Selectben. Odabenn ültünk le, a bárpult közelében, távol a zajos terasztól: Elhozta a könyveket. Nagyon boldog voltam: azok voltak, amiket sehogyan sem tudtam megszerezni. Különösen egynek örültem, amely a Loiret megyei táborokról szólt. Hálásan megköszöntem neki. Nem terveztem, hogy megosztom vele, amit aznap megtudtam, de magától kibuggyant belőlem. Guillaume figyelmesen hallgatott. Amikor befejeztem, azt mondta, a nagyanyja beszélt neki ezekről a lakásokról, amiket a razzia után elfoglaltak. A rendőrség ugyan egyiket-másikat lepecsételte, de néhány hónap múlva, amikor biztosak voltak benne, hogy a lakóik nem térnek vissza, ezeket is feltörték. A nagymamája szerint a rendőrség

leggyakrabban a házmesterekkel összefogva tevékenykedett, akik aztán könnyűszerrel kerítettek új bérlőket. Valószínűleg így történt ez Bertrand családjának esetében is. – Miért olyan fontos önnek mindez, Julia? – kérdezte végül Guillaume. – Tudni szeretném, mi történt azzal a kislánnyal. Komoly tekintettel, fürkészőn nézett rám. Értem, de legyen tapintatos, amikor a férje családját kérdezgeti. – Biztos vagyok benne, hogy elhallgatnak előlem valamit. És tudni szeretném, hogy mit. – Legyen óvatos, Julia! – mondta mosolyogva, de a tekintete továbbra is komoly volt. – Az ember nem nyithatja ki büntetlenül Pandora szelencéjét. Néha jobb, ha zárva marad. Néha jobb nem tudni, mint tudni. Franck Lévy ugyanerre figyelmeztetett ma délelőtt.

JULES És GENEVIÈVE tíz percig föl-alá futkostak a házban, akár a rémült állatok, nem szóltak semmit, csak kétségbeesetten kapkodtak a fejükhöz. Megpróbálták Rachelt megmozdítani, hogy levigyék a földszintre, de a kislánynak jártányi ereje sem volt. Végül úgy döntöttek, az ágyában hagyják, Jules minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa Geneviève-et, de nem sok sikerrel. Az asszony hol a kanapéra rogyott le sírva, hol a legközelebbi fotelbe. A kislány úgy járt a sarkukban, mint valami nyugtalan kiskutya. Egyetlen kérdésére sem válaszoltak. Észrevette, hogy Jules szüntelenül a bejárati ajtó felé tekintget, az ablakon át ki-kiles a sorompóra. A kislány szívébe egyre jobban befészkelte magát a félelem. Amikor besötétedett, Jules és Geneviève leültek egymással szemben a kandalló mellé. Úgy tűnt, összeszedték magukat, lehiggadtak. A kislány azonban látta, hogy Geneviève keze reszket. Mindkét öreg sápadt volt, szemüket nem tudták levenni az ingaóráról. Egyszer csak Jules a kislány felé fordult, és halkan beszélni kezdett. Arra kérte, menjen le ismét a pincébe, másszon be a nagy krumpliszsákok mögé, és rejtőzzön el minél jobban. Megértette? Életbevágóan fontos. Ha valaki lemenne a pincébe, nem szabad, hogy meglássa. A kislány megdermedt. – A németek idejönnek! Mielőtt Jules és Geneviève bármit is mondhatott volna, a kutya csaholni kezdett. Ijedten rezzentek össze. Jules intett a kislánynak, és felnyitotta a csapóajtót. A lányka azonnal engedelmeskedett, és leereszkedett a nyirkos, sötét pincébe. Bár nem látott semmit, addig tapogatózott, amíg a pince legmélyén rátalált a durva jutazsákokra. Több is volt, egymásra halmozva. Félretolta az egyiket, és bebújt mögéjük. Az egyik zsák szája kinyílt, és tartalma zajosan ömlött ki a földre. A kislány sietve beterítette magát krumplival. Már hallotta is a lépteket. A súlyos, ütemes lépteket. Hallott már ilyet Párizsban is, a kijárási tilalom óráiban. Tudta, mit jelent. Otthon kikukucskált az ablakra ragasztott vastag papír alól, és látta a gyengén megvilágított utcákon járőröző férfiakat, akik tökéletesen szabályos mozdulatokkal masíroztak kerek sisakjaikban. Ugyanolyan lépések. És egyenesen a ház felé tartanak. Úgy vélte, legalább tucatnyian lehetnek. Kissé tompán, de jól érthetően, egy férfi hangját hallotta. Németül beszélt. Tehát itt vannak. Értük jöttek. Rachelért és érte. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kiürítse a hólyagját. A lépések már pontosan a feje felett dobbantak. A beszélgetés hangjai mormogássá mosódtak össze, nem értette. Aztán Jules hangját hallotta: – Igen, főhadnagy úr, van itt egy beteg gyermek. – Egy beteg árja gyermek, ugyebár? – kérdezte egy idegen torokhang. – Egy beteg gyermek, főhadnagy úr. – Merre van? – Az emeleten – felelte Jules elhaló hangon. A nehéz léptek alatt megremegett a pince mennyezete. Majd Rachel éles kiáltása töltötte be az egész házat. A németek kirángatták az ágyából. Azután már csak halk nyöszörgés hallatszott. Rachel túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy dacoljon velük. A kislány a fülére szorította a tenyerét. Semmit nem akart hallani. Képtelen volt elviselni ezeket a hangokat. Az így keletkező csendben védve érezte magát. Ahogy ott feküdt a krumpli alatt, érzékelte, hogy halvány fénycsík hatol át a sötétségen. Valaki felnyitotta a csapóajtót, és elindult lefelé a pincébe vezető lépcsőn. A kislány levette a kezét a füléről. – Nincs lenn senki – mondta Jules. – A gyerek egyedül volt, amikor rátaláltunk a kutyaházban. A kislány hallotta, hogy Geneviève kifújja az orrát, aztán sírástól elfúló hangon azt mondja: – Kérem, ne vigyék el a kicsit! Nagyon beteg. A torokhangba gúnyos színezet vegyült:

– Asszonyom, ez a gyermek zsidó, és feltehetőleg az egyik közeli táborból szökött meg. Semmi keresnivalója az önök házában. A kislány szemével követte a zseblámpa narancsos fénycsóváját, amint végigpásztázza a falat, és egyre közelebb kerül a rejtekhelyéhez. Aztán látta, ahogy egy katona hatalmas fekete árnyéka fölé magaslik, akár egy képeskönyvben. Őt keresi. Meg fogja találni. Olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak lehetett, még a lélegzetét is visszafojtotta. Mintha még a szíve is megszűnt volna dobogni. Nem, csak azért sem fogja megtalálni! Az iszonyú igazságtalan lenne! Szegény Rachelt már elfogták. Nem elég nekik? És hová hurcolhatták? Egy teherautóba, ami teli van katonákkal? Lehet, hogy el is ájult... Hova viszik vajon? Kórházba? Táborba? Ezek a vérszomjas szörnyetegek! Igen, igen, szörnyetegek! Gyűlölte őket. Bár pusztulna el mind! Állatok! Felsorolta magában az összes csúnya szót, amit csak ismert, s amit az anyja megtiltott, hogy kimondjon. Piszok állatok! Némán üvöltötte magában a szitkokat, szemhéját szorosan összezárva, hogy ne lássa a zseblámpa közelgő fénynyalábját, ahogy végigsiklik a zsákokon, melyek mögött lapult. Nem, ez az ember azért sem fogja őt megtalálni. Soha! A szemét, piszok állatok! Ismét Jules hangját hallotta. – Senki nincs lenn, főhadnagy úr. A kicsi egyedül volt. Alig állt a lábán. Valamit muszáj volt tenni érte. – Csak ellenőrizzük – dörrent a katona hangja. – Átfésüljük a pincéjét, aztán velünk jönnek a Kommandanturra. A kislány mindent megtett, hogy el ne árulja magát, meg sem moccant, még levegőt sem vett, amíg a feje fölött cikázott a lámpa fénye. – Önökkel megyünk? – kérdezte megrökönyödve Jules. – De miért? – Egy zsidó volt a házukban, és maga még azt kérdezi, miért? Ekkor Geneviève szólalt meg, a hangja meglepően nyugodtan csengett. Már nem sírt. – Ön is láthatta, főhadnagy úr, hogy nem próbáltuk rejtegetni. Csak segíteni szerettünk volna rajta. Ez minden. Még a nevét sem tudjuk. Annyira beteg, hogy még azt sem tudta megmondani. – A feleségem igazat mond, főhadnagy úr – vette át a szót Jules. – Még az orvost is kihívtuk hozzá. Nyilván nem tettük volna, ha rejtegetni akarjuk... Egy kis ideig csend volt, aztán a főhadnagy köhécselni kezdett. – Hát, igen, Guillemin is ezt mondta, valóban. Hogy nem akarták elrejteni a gyereket. Ezt mondta a jó Herr Doktor. A kislány érezte, hogy a feje felett megmozdulnak a krumplik. Szoborrá merevedett. Az orrát csiklandozta valami, tüsszentenie kellett. Újra Genevieve hangja hallatszott, most is nyugodtan, tisztán, szinte keményen. A kislány még sosem hallotta így beszélni. – Megkínálhatjuk egy pohár borral az urakat? A krumpli nem mozgott tovább. A földszinten a főhadnagy felröhögött: – Bort? Jawohl! – És hozzá egy kis pástétomot, hogy jobban csússzon! – folytatta Genevieve ugyanazon a hangon. A léptek felfelé dobbantak a lépcsőn, majd a csapóajtó döndülve lecsukódott. A kislány majd elájult megkönnyebbülésében. Kis karjait szorosan maga köré fonta, a szeméből kicsordultak a könnyek. Mennyi ideig maradnak, mennyi ideig koccintgatnak, mennyi ideig dobognak, röhincsélnek még harsányan? A kislánynak úgy tűnt, egy örökkévalóságig. A főhadnagy egyre vidámabban gajdolt. Még egy jókora böfögést is megeresztett. Jules-t és Geneviève-et azonban nem lehetett hallani. Ott vannak-e még? Mi történhetett? Szörnyű volt ez a bizonytalanság, de tudta, addig nem mozdulhat, amíg valamelyikőjük le nem jön érte. A végtagjai már egészen elzsibbadtak, de nem mert mozdulni. Végre ismét elcsendesült a ház. A kutya még egy utolsót vakkantott, majd elhallgatott. A kislány feszülten fülelt. A németek magukkal vitték volna az öregeket? Egyedül maradt volna a házban? Fojtott zokogás hallatszott, majd a csapóajtó nyikorogva újra felnyílt. Jules szólongatta. – Sirka! Sirka! Amikor sajgó lábbal, portól vörös szemmel, könnytől nedves és maszatos arccal felment hozzájuk, Genevieve magába roskadva ült, arcát a kezébe temette. Jules vigasztalni próbálta. A kislány tehetetlenül nézett rájuk. Az idős asszony ráemelte a tekintetét. Az arca éveket öregedett, a szeme karikás volt. A kislány megrettent a látványtól. – A barátnődet elvitték – suttogta. – Meg fog halni. Nem tudom, hová vitték és hogyan, de tudom, hogy meg

fog halni. Nem akartak hallani semmiről. Megpróbáltuk leitatni őket, de tántoríthatatlanok voltak. Bennünket békén hagytak, de Rachelt elvitték. Genevieve ráncos arca könnyben ázott. A fejét csüggedten ide-oda ingatta. Megragadta Jules kezét és magához szorította. – Uramisten, mi lesz ebből az országból? Genevieve intett a kislánynak, hogy jöjjön közelebb, és öreg kezébe fogta a kezét. Megmentettek, ismételgette magában a kislány. Megmentettek. Megmentették az életemet. Talán mások ugyanígy megmentették Michelt, anyát és apát. Van még egy kis remény. – Kicsi Sirkám! – sóhajtotta Genevieve, és megszorította a kezét. – Nagyon bátran viselkedtél a pincében. A kislány elmosolyodott. Gyönyörű mosoly volt, lelkük mélyéig meghatotta az öregeket. – Kérem, ne nevezzenek többet Sirkának! Kiskoromban hívtak így. – Akkor hogyan szólítsunk? – kérdezte Jules. A kislány kihúzta magát, büszkén felszegte az állát. – Sarah Starzynski vagyok.

MIUTÁN KIJÖTTEM a LAKÁSBÓL, ahol Antoine-nal megnéztem, hogyan haladnak a munkálatok, tettem egy kitérőt a Bretagne utcába. A garázs még mindig megvolt, és itt is találtam egy emléktáblát, ami arról tájékoztatta a járókelőket, hogy 1942. július 16-án a 3. kerületi zsidó családokat itt gyűjtötték össze, mielőtt továbbhurcolták volna őket a Téli Kerékpárstadionba, majd a koncentrációs táborokba. Ezen a helyen kezdődött hát Sarah Odüsszeiája. De vajon hol végződött? A körülöttem jövő-menő emberekkel nem törődve megálltam a tábla előtt. Szinte magam előtt láttam, ahogy Sarah közeledik apjával, anyjával és a rendőrökkel a Saintonge utca felől, azon a meleg júliusi hajnalon. Igen, magam előtt láttam a jelenetet. Ahogy beterelték őket ide, ebbe a garázsba, ami előtt most állok. Előttem volt Sarah szív formájú, édes kis arca, láttam rajta az értetlenséget és a félelmet. Láttam a lófarokba fogott hajat, a mandulavágású türkizszín szemet. Sarah Starzynski. Vajon él-e még? Hetvenéves lenne most. Nem, már biztosan nincs az élők sorában. Eltűnt a Föld színéről, a többi Vél d’Hiv-es gyermekkel együtt. Soha nem tért vissza a lágerből. Csak egy marék hamu maradt belőle. Beszálltam a kocsimba. Vérbeli amerikaiként soha nem volt sebességváltó karos autóm. Egy kis japán automata sebváltós kocsit vezettem, amin Bertrand természetesen mindig csúfolódott. És Párizson belül azt sem használtam. Nem láttam szükségét, hiszen kiváló a busz-és a metróhálózat. Bertrand ezen is csúfolódott. Aznap délután Bamberrel Beaune-la-Rolande-ba kellett mennünk, ami Párizstól egy órára van autóval. Délelőtt Guillaume-mal Drancyban jártunk. Drancy közvetlenül Párizs mellett fekszik, beszorítva Bobigny és Pantin szürke, lepusztult külvárosai közé. A háború alatt több mint hatvan vonat indult az itt lévő vasúti csomópontból Lengyelország felé. Nem fogtam fel azonnal, ahogy elmentünk a hatalmas, modern emlékmű mellett, hogy a hajdani táborépületből lakóház lett. Nők babakocsikat tologattak, kutyát sétáltattak, gyerekek futkostak visongva, a szélben függönyök lebegtek, az ablakpárkányokon virágok virítottak. Megrökönyödtem. Hogyan képesek e falak között élni? Megkérdeztem Guillaume-ot, ő tudott-e erről, mielőtt idejöttünk. Bólintott. Az arckifejezéséből láttam, hogy meg van rendülve. Az egész családját innen vitték el. Nem lehetett neki könnyű eljönni ide. De ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. A Drancy Emlékmúzeum őre egy ötven év körüli, fáradt arcú férfi volt. Menetzkynek hívták. Az aprócska múzeum előtt várt bennünket, amit csak időpont-egyeztetéssel lehetett látogatni. Az egyszerű kis helyiségben végignéztük a fotókat, cikkeket, térképeket. Egy vitrinben sárga csillagokat állítottak ki. Most először láttam igaziakat. Egyszerre voltam megilletődve és éreztem magam kényelmetlenül. A táborépület igen kevés változáson esett át az utóbbi hatvan évben. A hatalmas U alakú betontömböt, ami a harmincas években épült, és akkor újszerű lakóépületnek számított, 1941-ben a Vichy-kormány lefoglalta a zsidók deportálására. A háború után, 1947-ben családoknak utalták ki az aprócska lakásokat. Jelenleg négyszáz család élt benne. A környéken itt volt a legolcsóbb a lakbér. Megkérdeztem a szomorú arcú Menetzky úrtól, hogy az itt élők tudnak-e az épület múltjáról. Megrázta a fejét. A lakók többsége túl fiatal volt. Nem tudtak semmit, és szerinte nem is akartak. Mindegy volt nekik. Aztán arról érdeklődtem, sokan látogatják-e az emlékmúzeumot. Iskolai csoportok, felelte, meg hébe-hóba néhány turista. Lapozgattunk a vendégkönyvben. „Édesanyámnak, Paulette-nek. Szeretlek és soha nem foglak elfelejteni. Minden évben eljövök ide, hogy emlékezzek rád. Innen indultál el Auschwitzba, 1944-ben. Soha nem tértél vissza. Lányod, Danielle.” Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. A múzeumőr ezután egy lelakatolt marhavagonhoz vezetett

bennünket, ami közvetlenül a múzeum előtt állt, a füvön. Kinyitotta nekünk, Guillaume pedig a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Megpróbáltam elképzelni ezt a csupasz kis teret, ahogy teli van egymáshoz préselődő emberekkel, kisgyerekekkel, kamaszokkal, szülőkkel, nagyszülőkkel. Akik a halálba tartanak. Guillaume egészen elsápadt. Később bevallotta, hogy még sosem szállt fel a vagonba. Nem mert. Megkérdeztem, jól van-e, azt állította, igen, de látszott rajta, mennyire felkavarta a dolog. Kimentünk az épületből. Egy halom dokumentummal – brosúrákkal és könyvekkel – jöttem el, amit a múzeumőrtől kaptam. A fejemben ott kavargott mindaz, amit Drancyról megtudtam:az embertelen bánásmód, a zsidókkal telezsúfolt vonatok, melyek egymás után indultak Lengyelországba. Szüntelenül azokra a döbbenetes információkra gondoltam, amit a négyezer Vél d’Hiv-i gyerekről megtudtam, akik 1942 nyarának végén érkeztek ide szülők nélkül, piszkosan, éhesen, betegen. Köztük volt-e Sarah? Ő is megtette-e a Drancy-Auschwitz utat egyedül, rettegve, egy idegenekkel teletömött marhavagonban? Bamber a szerkesztőség előtt várt. Felszerelését bepakolta hátra, aztán hórihorgas testét bepréselte az anyósülésre. Rám nézett. Arcán aggodalom tükröződött. Kezét kedvesen a karomra tette: – Hm... jól vagy, Julia? Úgy tűnik, a sötét napszemüveg sem segített. Zaklatott éjszakám az arcomra volt írva. Órákon keresztül beszélgettünk Bertrand-nal. S minél többet beszélgettünk, annál hajthatatlanabbnak tűnt. Nem akarta ezt a gyereket. Egyébként neki még nem is számított gyereknek. Csak egy csírának. Egy icipici csírának. Vagyis semminek. És ő nem kért ebből a semmiből. Képtelen volt felvállalni, meghaladta az erejét. A hangja elcsuklott. Ezen teljesen elcsodálkoztam. Az arca dúltnak, öregebbnek tűnt. Hová lett a gondtalan, pimasz, magabiztos férjem? Elképedve fürkésztem az arcát. És ha úgy döntök, hogy ennek ellenére megtartom a gyereket, akkor vége. Minek van vége? Döbbenten mélyesztettem a tekintetem az övébe. Köztünk van mindennek vége, felelte azon a rettenetes, megtört hangon, ami olyan volt, mintha nem is az övé lett volna. A házasságunknak van vége. Némán ültünk egymással szemben a konyhaasztalnál. Aztán megkérdeztem tőle, miért rémíti meg ennyire ez a gyerek? Elfordította az arcát és szemét dörzsölve felsóhajtott. Túl öreg már hozzá, mondta. Nemsokára ötvenéves lesz. Már önmagában ez is épp elég rémisztő. Az öregedés. Aztán meg a munkájában is nagy nyomás nehezedik rá, hogy állja az iramot a nagyra törő ifjú titánokkal szemben. Hogy versenyben maradjon nap mint nap. És el kell viselnie a tükörképét. Az arcát, ahogy változik. Korábban sosem beszélt erről. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora problémát jelent számára az öregedés. „Hetvenéves leszek, amikor ez a gyerek húsz, és ezt nem akarom – motyogta újra és újra. – Képtelen vagyok rá. Értsd meg, Julia, hogy nem akarom. Ha megtartod ezt a gyereket, azzal megölsz engem. Hallod? Megölsz!” Mély levegőt vettem. Mit mondhatnék Bambernek? Hol kezdjem? Mit értene meg belőle? Olyan fiatal, annyira más, mint mi. De értékeltem a kedvességét, a figyelmességét. Kihúztam magam. – Nem akarlak a történeteimmel traktálni, Bamber – mondtam, de közben nem néztem rá, és úgy kapaszkodtam a kormányba, mint valami mentőövbe. – Nem volt túl jó éjszakám. – A férjed miatt? – Igen, miatta – sóhajtottam lemondóan. Felém fordult. – Ha beszélni akarsz róla, Julia, ne habozz, itt vagyok – mondta olyan komolysággal és határozottsággal, mint amikor Churchill kijelentette, hogy „Soha nem adjuk meg magunkat”. Akaratlanul is elmosolyodtam. – Kösz, Bamber. Ez rendes tőled. Vágott egy grimaszt. – És milyen volt Drancy? Felnyögtem. – Jaj, istenem, rettenetes! A legnyomasztóbb hely, amit valaha láttam. A táborépületben emberek laknak, hihetetlen, nem? Egy ismerősömmel mentem el, akinek a családját Drancyból deportálták. Nem lesz nagy öröm ott fotózni, nekem elhiheted. Tízszer rosszabb, mint a Nélaton utca. Párizsból kifelé menet az A6-osra kanyarodtam fel. Szerencsére az autópálya a napnak ebben a szakaszában nem volt túlzsúfolt. Szótlanul utaztunk. Rájöttem, hogy valakivel beszélnem kell arról, ami velem történt. Méghozzá mielőbb. Nem tarthattam mindezt magamban, a babát és a többit. New Yorkban most még reggel hat óra sincs. Túl korán van ahhoz, hogy felhívjam Charlát, még ha a talpraesett, sikeres ügyvédnő munkanapja hamarosan el is kezdődik. Két kicsi gyereke volt, kiköpött másai Bennek, Charla volt férjének. Az új férj, Barry,

informatikus volt és elbűvölő ember, bár még nem ismertem igazán. Annyira szerettem volna Charla hangját hallani, ahogy lágyan, kedvesen azt mondja a telefonba: „Hey!”, amikor meghallja, hogy én hívom. A húgom sosem jött ki jól Bertrand-nal. Mindketten többé-kevésbé igyekeztek elviselni egymást. S ez már kezdettől fogva így volt. Azt is tudtam, Bertrand mit gondol róla. Gyönyörű, ragyogó, arrogáns, feminista – és ízig-vérig amerikai. Charla pedig öntelt, soviniszta, szupervonzó békaevőnek találta Bertrand-t. Hiányzott nekem Charla. Az egyenessége, a szellemessége, a nevetése. Amikor otthagytam Bostont, hogy Párizsba jöjjek, még tini volt. Kezdetben nem hiányzott a kishúgom. Most nehezedik rám igazán a hiánya. Jobban, mint valaha. – Ööö... nem mentünk túl a kijáraton? – kérdezte szelíden Bamber. Dehogynem. – A francba! – mondtam bosszúsan. – Sebaj! – nyugtatott Bamber a térképpel hadakozva. – A következőnél is lemehetünk. – Ne haragudj, kicsit kimerült vagyok – morogtam. Kedvesen rám mosolygott, és nem szólt semmit. Szerettem, hogy ilyen. Megérkeztünk Beaune-la-Rolande-ba, ebbe a gabonaföldek közé dugott, unalmas faluba. Úgy döntöttünk, a kocsit a főtéren hagyjuk, ahol a templom és a községháza volt. Tettünk egy kört, Bamber készített néhány fotót. Feltűnt, mennyire kevés embert látni. Szomorú, üres hely volt. Olvastam, hogy a tábor a település északnyugati részén feküdt, a helyén egy szakközépiskola épült a hatvanas években. A tábor akkoriban mintegy három kilométerre esett az állomástól, az ellenkező irányban, ami azt jelenti, hogy a deportált családoknak át kellett gyalogolniuk a falu központján. Kell, hogy legyenek olyan emberek, akik még emlékeznek rá, mondtam Bambernek. Olyan emberek, akik látták az ablakuk alatt vagy a házuk előtt vánszorgó végtelen sorokat. Az állomás épületét azóta felújították és bölcsődévé alakították. Van ebben valami ironikus, gondoltam, ahogy az ablakon át bekukkantottam a színes rajzokra és plüssállatokra. Az épülettől jobbra, a játszótéren, egy csapat kisgyerek játszadozott. Egy húsz év körüli fiatal nő, csecsemővel a karján odajött hozzánk és megkérdezte, miben segíthet. Elmondtam neki, hogy újságíró vagyok és a régi gyűjtőtáborról keresek információkat, ami a negyvenes években ezen a helyen volt. Még soha nem hallott róla. Odamutattam a közvetlenül a bölcsőde bejárata fölé helyezett táblára. „Annak a több ezer gyermeknek, nőnek és férfinak az emlékére, akik 1941 májusa és 1943 augusztusa között megfordultak ezen az állomáson és a beaune-la-rolande-i internáló táborban, mielőtt az auschwitzi haláltáborba szállították és kivégezték őket. Soha ne feledjük el őket.” Vállat vont és bocsánatkérően rám mosolygott. Nem tudott róla. Még túl fiatal. Ez a dolog jóval azelőtt történt, hogy ő a világra jött volna. Megkérdeztem tőle, hogy szoktak-e idejönni emberek, hogy megnézzék az emléktáblát. Azt felelte, hogy amióta tavaly elkezdett itt dolgozni, még senkit nem látott. Bamber készített egy-két fényképet, míg én körbejártam a fehér, zömök épületet. A falu neve még mindig olvasható volt az állomás minden oldalán. Áthajoltam a sorompón. A régi vágányokat már benőtte a gaz, de a talpfákon még mindig ott volt a rozsdás fém. Ezeken a ma már elhagyatott síneken több vonat is indult egyenesen Auschwitzba. Elszorult a szívem. Hirtelen nehezen kaptam levegőt. Az 1942. augusztus 5-én induló 15-ös számú szerelvény innen vitte Sarah Starzynski szüleit a halálba.

SARAH ROSSZUL ALUDT AZNAP ÉJJEL. A fejében szüntelenül Rachel sikolya visszhangzott, újra és újra hallotta. Hol lehet most? És hogy van? Gondját viseli, ápolja-e valaki? Hová vihették azt a sok zsidó családot? És az anyját meg az apját? És a beaune-i táborból azt a sok-sok gyereket? A hátán feküdt, és az öreg ház neszeit hallgatta. Annyi megválaszolatlan kérdés gomolygott a fejében. Régebben az apja minden kérdésére megfelelt. Miért kék az ég, miből vannak a felhők, hogyan születnek a kisbabák, mi okozza az árapályt, hogyan hajtanak ki a virágok, miért lesznek szerelmesek az emberek. Soha nem mondta, hogy nem ér rá. Mindig volt ideje, hogy nyugodtan, türelmesen válaszoljon neki, egyszerű, érthető szavakkal, gesztusokkal. Soha nem mondta, hogy most sok a dolga. Az apja szerette a folytonos kérdezősködését. Mindig azt mondogatta, hogy neki milyen okos kislánya van. Az utóbbi időben azonban már nem felelt úgy a kérdéseire, mint azelőtt. Arra, hogy miért kell sárga csillagot hordani, és miért nem mehet moziba, uszodába. Hogy miért a kijárási tilalom. Hogy mit akar az a férfi, ott Németországban, aki annyira gyűlöli a zsidókat, és akinek Sarah már a puszta neve hallatára is reszketni kezdett. Nem, ezekre a kérdésekre nem felelt rendesen. Hallgatott vagy kitérő válaszokat adott. És amikor már másodszor vagy harmadszor kérdezte meg a kislány, pont a gyászos csütörtök előtt, amikor bedörömböltek az ajtajukon, hogy mi annyira gyűlöletes abban, ha valaki zsidó – mivel az, hogy „más” nyilvánvalóan nem lehet rá elegendő ok –, apja elfordította a tekintetét, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Pedig Sarah tudta, hogy nagyon is jól hallotta. Nem akart az apjára gondolni. Túlságosan fájdalmas volt. Már arra sem emlékezett igazán, mikor látta utoljára. Valamikor a táborban lehetett... De pontosan mikor? Nem tudta felidézni. Az anyjával más volt a helyzet. Vele kapcsolatban volt egy élesen kirajzolódó utolsó emléke, amikor az arca felé fordult, miközben a többi síró anyával együtt elindult az állomás felé vezető porlepte úton. A kép olyan tisztán élt a tudatában, akár egy fénykép. Anyja sápadt arca, melyben szinte világítottak kék szemei. És ajkán a halovány mosoly. Az apjáról nem volt ilyen utolsó emléke. Nem volt egy utolsó kép, melybe belekapaszkodhatott, amit feleleveníthetett volna. Megpróbálta maga elé képzelni, visszahozni az emlékezetébe az arcát, azt a finom vonású arcot, a riadt tekintetével. A foga annyira fehérnek tűnt barna bőréhez képest. Sarah mindig azt hallotta, hogy az öccsével együtt ő az édesanyjára hasonlít. Az ő szláv vonásait örökölték, szőke haját, magasan ülő arccsontját, mandulavágású szemét. Az apja panaszkodott is, hogy egyik gyermeke sem hasonlít rá. A kislány elhessegette magától apja mosolyának a képét. Nagyon fájt az emlék. Rettenetesen fájt. Holnap elmegy Párizsba. Meg kell tudnia, mi történt a kisöccsével. Lehet, hogy hozzá hasonlóan ő is biztonságban van. Lehet, hogy nagylelkű, jó emberek kinyitották a szekrény ajtaját és kiengedték. De ki? Ki segíthetett volna rajta? Royer asszonyban, a házmesterben sosem volt bizodalma. Sunyi tekintete és álnok mosolya miatt. De talán a zenetanár? Az, aki azon a rémes csütörtökön így kiáltott fel: „De hát hová viszik őket? Ezek jó emberek, nem tehetik ezt velük!” Igen, lehet, hogy ő kiszabadította Michelt, és Michel most biztonságban van a lakásában, és a férfi most is régi lengyel dalokat játszik neki a hegedűjén. Michel, az ő gyöngyöző kacagásával, a piros kis arcocskájával. Ahogy tapsikolt és körbe-körbe forogva táncolt.... Lehet, hogy várja őt, lehet, hogy mindennap megkérdezi a zenetanártól, hogy ma jön-e már Sirka, vagy mikor jön már végre Sirka...”Megígérte, hogy visszajön értem, becsszóra megfogadta!” Amikor kora reggel felébredt a kakaskukorékolásra, a párnája nedves volt a könnyektől. Gyorsan felöltözött, magára kapkodva a ruhákat, amiket Geneviève készített ki neki. Erős anyagból varrt, tiszta, divatjamúlt fiúruhák voltak. Vajon kié lehetnek, tűnődött. Azé a Nicolas Dufaure-é, aki gondosan belekörmölte a nevét az összes könyvbe? A kulcsot és a pénzt betette az egyik zsebébe. Odalenn, a tágas, kicsit hűvös konyhában még nem volt senki. Túl korán volt. A macska összegömbölyödve aludt egy széken. A kislány evett egy kis kenyeret és tejet ivott hozzá. Közben szüntelenül a kulcsot és a pénzt tapogatta a zsebében, mintha csak meg akarna győződni, hogy még mindig ott vannak.

Meleg, borongás reggel volt. Estére vihar lesz, gondolta. Olyan rémisztő, heves vihar, amitől Michel mindig annyira félt. Azon töprengett, vajon hogy jut el az állomásra. Messze lehet Orléans? Sejtelme sem volt róla. Merre induljon? Honnan tudja, hogy jó irányba tart-e? Azt mondogatta magában, ha már idáig kibírta, akkor most nem adhatja fel. Majdcsak boldogul valahogy, nincs más választása. De nem mehet el úgy, hogy el ne köszönne Jules-től és Geneviève-től. Amíg várta őket, morzsát dobált az ajtó előtt csipegető tyúkoknak és csibéknek. Geneviève fél órával később jött le. Arcán még mindig ott volt a tegnap esti események nyoma. Jules néhány perccel később követte. Adott egy puszit Sarah kefefrizurájára. A kislány nézte, ahogy lassú, gondos mozdulatokkal készítik a reggelit. Mérhetetlen gyengédséget érzett irántuk. Több is volt ez, mint gyengédség. Hogyan közölje velük, hogy még ma elmegy? Biztos volt benne, hogy összetöri vele a szívüket. De nem volt más választása. Vissza kellett mennie Párizsba. Megvárta, hogy befejezzék a reggelit, s miközben leszedték az asztalt, kibökte nekik, hogy ma elmegy. – Jaj, de hát ez képtelenség! – jajdúlt fel az idős asszony, és majdnem kiejtette a kezéből a csészét. – Az utakon járőröznek, és a vonatokat is ellenőrzik. Még papírjaid sincsenek. Elfognak és visszavisznek a táborba. – Van pénzem – mondta Sarah. – Attól még a németek... Jules egy intéssel elhallgattatta a feleségét. Megpróbálta meggyőzni Sarah-t, hogy maradjon még egy kicsit. Nyugodtan, de határozottan beszélt, ahogy annak idején az apja. A kislány szórakozottan bólogatva hallgatta. Meg kell értetnie velük. Meg kell, hogy értsék: neki létszükséglet, hogy visszamenjen. Hogyan magyarázza el nekik, hogy közben ugyanolyan higgadt és határozott maradjon, mint Jules? A szavak azonban zavarosan buggyantak ki belőle. Elege volt abból, hogy a felnőttet játssza. Úgy toporzékolt, akár egy hisztis kisgyerek. – Ha megpróbálnak visszatartani – mondta szinte fenyegetően –, ha megpróbálják megakadályozni, hogy elmenjek, akkor elszököm! Felállt, és elindult az ajtó felé. Az öregek nem mozdultak, kővé dermedve néztek rá. – Várj! – kiáltotta Jules az utolsó percben. – Várj egy pillanatot! – Nem! Nem várhatok tovább! Megyek az állomásra – felelte Sarah, és keze már a kilincsen volt. – Azt sem tudod, merre van – mondta Jules. – Majd megtalálom. Majd boldogulok valahogy. Kinyitotta az ajtót. – Viszontlátásra! – mondta az Öreg házaspárnak. – Viszontlátásra és köszönöm! Megfordult, és ment tovább a kerítés felé. Végül is, elég egyszerű volt. Egészen könnyű. De ahogy lehajolt, hogy megsimogassa a kutya fejét, majd kilépett a kerítésen túlra, hirtelen rádöbbent, hogy mit tett. Most már teljesen egyedül van. Egy szál egymagában. Fülébe csengett Rachel idegtépő sikolya, a súlyos, ütemes léptek, a főhadnagy dermesztő nevetése. Elhagyta a bátorsága. Akaratlanul is még egyszer visszafordult a ház felé. Jules és Geneviève bénultan néztek az ablakból utána. Aztán egyszerre mozdultak. Jules a sapkáját kapta fel, Geneviève a pénztárcáját. Kirohantak a házból, az ajtót kulcsra zárták. Utolérték Sarah-t, Jules a vállára tette a kezét. – Kérem szépen, ne próbáljanak meg visszatartani – dünnyögte Sarak elpirulva. Egyszerre örült és bosszankodott, hogy utánajöttek. – Szó sincs róla! – mosolyodon el Jules. – Épp az ellenkezőjét tesszük, te csökönyös kislány. Mi is veled megyünk.

TŰZŐ NAPSÜTÉSBEN VÁGTUNK NEKI a temetőbe vezető útnak. Hirtelen hányinger fogott el, kénytelen voltam megállni és mélyeket lélegezni. Bamber aggódva nézett rám. Megnyugtattam, hogy csak a kialvatlanságtól van. Ezúttal is kétkedő arcot vágott, de nem fűzött hozzá kommentárt. A temető kicsi volt ugyan, mégis időbe telt, mire rábukkantunk arra, amit kerestünk. Már majdnem ott tartottunk, hogy feladjuk, amikor Bamber kavicsokat pillantott meg az egyik síron. Ez zsidó szokás. Közelebb léptünk a sima, fehér sírkőhöz, és a következőt olvastuk: A hajdani zsidó deportáltak emelték ezt az emlékművet tíz évvel az internálásuk után, hogy megörökítsék mártírjaik emlékét, akik áldozatául estek a hitleri barbárságnak. 1941. május-1951. május – A hitleri barbárságnak! – jegyezte meg szárazon Bamber. – Mintha a franciáknak semmi közük nem lett volna az egészhez. A talapzatra több név és évszám is rá volt vésve. Közelebb hajoltam, hogy el tudjam olvasni. Az évszámok alapján gyerekekről voltszó. Alig két-három esztendős gyerekekről. Gyerekekről, akik a táborban haltak meg 1942 júliusa és augusztusa között. Vél d’Hiv-es gyerekekről. Soha, egy pillanatig nem kételkedtem abban, amit a razziáról olvastam. Mégis, ezen a szép tavaszi napon, ahogy a sírkő fölé hajoltam, megrendültem. Megrendített ennek az egésznek a valóságossága. És abban a pillanatban tudtam, hogy addig nem lesz nyugtom, addig nem lelem meg a lelki békém, amíg ki nem derítem, mi lett Sarah Starzynskivel. És hogy mit próbálnak előlem elhallgatni a Tézacok. A visszaúton találkoztunk egy csoszogó öregemberrel, aki egy zöldséges kosarat cipelt. Úgy nyolcvan felé járhatott már. Az arca kerek volt és vörös, a haja hófehér. Megkérdeztem tőle, meg tudná-e nekünk mondani, merrefelé volt régen a tábor. Gyanakvó tekintettel méregetett bennünket: – A tábor? – kérdezte. – Azt szeretnék tudni, hol volt a tábor? Bólintottunk. – Soha senki nem szokott a tábor után kérdezősködni – mormogta, a kosárból kilógó póréhagymákat babrálva. Kerülte a tekintetünket. – De azért tudja, merre volt? – faggattam tovább. Köhintett egyet. – Persze, hogy tudom. Egész életemben itt laktam. Amikor gyerek voltam, fogalmam sem volt róla, mi az. Senki nem beszélt róla. Úgy tettünk, mintha nem is létezne. Tudtuk, hogy a zsidókkal kapcsolatos, de nem mertünk kérdezősködni. Túlságosan féltünk, így hát a magunk dolgával törődtünk. – Emlékszik valamire a táborral kapcsolatban? – kérdeztem. – Akkoriban úgy tizenöt éves lehetettem – felelte. – Emlékszem negyvenkettő nyarára, amikor tömegével érkeztek a zsidók az állomásra, és itt jöttek végig ezen az úton. – Horgas ujjával a széles útra mutatott, amelyen álltunk. – Az Állomás úton. Egy egész sereg zsidó. Egyik nap lármát hallottunk. Rettenetes lármát. Pedig mi messze laktunk a tábortól. Mégis hallottuk. A faluban mindenütt hallatszott a kiáltozás. Egész nap eltartott. Hallottam, hogy a szüleim a szomszédokkal beszélgetnek. Azt mondták, hogy a táborban elválasztották az anyákat a gyerekeiktől. Hogy miért? Senki sem tudta. Aztán láttam zsidó nők egy csoportját az állomás felé menni. Nem, nem is mentek, csak zokogva vonszolták magukat. A rendőrök hajtották őket. Tekintete elrévedt. Emlékezett. Aztán morgolódva felvette a kosarát. – Egy szép napon üres lett a tábor. Arra gondoltam, biztosan elmentek a zsidók. Hogy hová? Sejtelmem sem

volt. Aztán már nem is érdekelt a dolog. Senki nem gondolt rá többet. Olyasmi ez, amiről nem beszél az ember. Nem kívántunk emlékezni rá. Laknak itt olyan emberek, akik még csak nem is hallottak az egészről. És továbbindult. Elővettem a noteszemet, hogy feljegyezzem a hallottakat. Újra hányinger fogott el. De ezúttal nem voltam benne biztos, hogy a terhességem az oka. Inkább az a közöny és megvetés, amit ennek az öregnek a szeméből olvastam ki. Autóval végigmentünk a Roland utcán, és leparkoltunk a szakközépiskola előtt. Bamber megjegyezte, hogy az utcát Deportáltak utcájának hívják. Megkönnyebbültem. Nem örültem volna neki, ha esetleg Köztársaság utcának nevezik. A szakközépiskola egy lehangoló modern épület volt, mellette öreg víztorony magasodott. Nehéz volt elképzelni, hogy e cementtömbmeg a betonnal burkolt parkoló helyén valamikor internálótábor volt. A bejárat körül diákok ácsorogtak és dohányoztak. Ebédszünetük volt. Az iskola előtt, egy gondozatlan gyepes területen különös, hajlított szobrokat láttunk, melyekre alakok voltak vésve. Az egyik szobron ez állt: „Testvéri szellemben kell együttműködnie mindenkinek.” Ennyi. Bamberrel tanácstalanul néztünk össze. Megkérdeztem az egyik diákot, hogy a szobroknak van-e valami közük a táborhoz. „Miféle táborhoz?” – kérdezett vissza. A társa idétlenül vihorászott. Elmagyaráztam neki, miről van szó. A fiú erre kissé elkomolyodott. Ekkor egy másik társuk, egy lány, megszólalt, hogy kicsivel lejjebb, a faluba vezető úton van valami tábla. Elmentünk mellette idefelé jövet. Megkérdeztem tőle, emléktábla-e. Úgy vélte, igen, de azért nem volt benne biztos. Az emlékmű fekete márványból készült, rajta megkopott aranybetűk. A beaune-la-rolande-i polgármester emeltette 1965-ben. A tetején aranyozott Dávid-csillag, alatta nevek. Nevek végtelen hosszú sora. Köztük két fájdalmasan ismerős: „Starzynsky, Wladyslaw. Starzynski, Rywka” Az emlékmű talapzatánál szögletes urna. „Itt nyugszanak az auschwitz-birkenaui mártírjaink hamvai.” Valamivel feljebb, a névsor alatt egy másik felirat volt olvasható: „Annak a 3500 zsidó gyermeknek az emlékére, akiket a beaune-la-rolande-i és pithiviers-i táborokba internáltak, elszakítottak szüleiktől, majd Auschwitzba szállítottak és ott kivégeztek.” Bamber hangosan olvasta tovább, előkelő brit akcentusával: „A nácik áldozatai. Földi maradványaik a beaune-la-rolande-i temetőben nyugszanak.” S utána ugyanazon nevek következtek, melyeket a temetőben láttunk a sírkövön. A táborban elhunyt Vél d’Hiv-i gyermekek nevei. – Már megint ez a „nácik áldozatai” – mormogta Bamber. – Mintha csak teljes körű amnéziával lenne dolgunk. Csendesen álldogáltunk egy ideig az emlékmű előtt. Bamber korábban készített néhány felvételt, de a gépe most már a tokjában pihent. A fekete márványon egy szóval sem utaltak rá, hogy egyedül a francia rendőrség felelt a tábor fenntartásáért. És mindazért, ami a szögesdrót mögött történt. Visszafordultam a falu felé. Balra tőlem komoran és gyászosan emelkedett a templomtorony. Sarah Starzynski ugyanezen az úton vánszorgott végig. Elment itt, ahol álltam, aztán balra fordult és belépett a táborba. Néhány nappal később a szülei elhagyták a tábor területét, és újra az állomáshoz terelték őket – és a halálba. A gyerekek hetekre magukra maradtak, mielőtt át nem szállították őket Drancyba. Majd jött a magányos halál, a Lengyelországba tartó hosszú utazás után. Mi történt Sarah Starzynskivel? Itt halt meg ő is? A neve nem szerepelt sem a sírkövön, sem az emlékművön. Megszökött volna? A falu északi szélén magasodó víztorony felé néztem. Talán még mindig él? A mobilom megcsörrent, Bamberrel mindketten összerezzentünk. A húgom volt, Charla. – Jól vagy? – kérdezte meglepően jól hallhatóan, mintha csak mellettem állna, nem pedig több ezer kilométerrel arrébb, az Atlanti-óceán túlpartján. – A ma reggeli SMS-ed olyan szomorú volt. A gondolataim eltávolodtak Sarah Starzynskitől és a méhemben hordott baba felé fordultak. Újra belém hasítottak Bertrand tegnap esti szavai: „Akkor vége a kapcsolatunknak.” Ismét úgy éreztem, mázsás súly nehezedik a vállamra.

AZ ORLÉANS-I PÁLYAUDVARON NAGY VOLT a LÁRMA, s csak úgy nyüzsgött a sok embertől, közöttük rengeteg volt a szürke egyenruha. Sarah közelebb húzódott az öregekhez. Nem akarta, hogy látszódjék rajta a félelem. Ha idáig ép bőrrel megúszta, az biztosan azt jelenti, van még remény. Remény arra, hogy visszajut Párizsba. Bátornak, erősnek kell hát lennie. – Ha bármit is kérdeznek tőled – suttogta Jules, míg sorba álltak a jegypénztárnál –, mondd azt, hogy az unokánk vagy, és Stéphanie Dufaure-nak hívnak. A hajadat pedig azért nyírták le, mert tetves lettél az iskolában. Geneviève megigazgatta a kislány gallérját. – Így ni! – mondta mosolyogva. – Mintha skatulyából húzták volna ki! Nagyon takaros a mi kis unokánk! – Igaziból is van unokájuk? – kérdezte Sarah. – Az ő ruhái vannak rajtam? – Két rosszcsont fiúunokánk van, Gaspard és Nicolas. Meg egy fiunk, Alain. Ő már negyvenéves. Orléansban lakik a feleségével, Henriette-tel. Nicolas ruhái vannak rajtad, aki csak egy kicsivel idősebb nálad. Egy igazi kópé! Sarah csodálta, hogy az idős házaspár milyen fesztelenül viselkedik. Úgy mosolyogtak, úgy mozogtak, mintha ez a reggel ugyanolyan lenne, mint a többi, mintha ez egy teljesen szokványos utazás lenne Párizsba. Ugyanakkor észrevette, hogy szemük lopva, éberen ide-oda jár. Még idegesebb lett, amikor látta, hogy az összes felszálló utast katonák ellenőrzik. Nyakát nyújtogatva próbált többet látni. Németek? Nem, franciák. Francia katonák. Nála nem voltak papírok. Csak a kulcs és a pénz. Szótlanul és óvatosan odanyújtotta Jules-nek a bankjegyköteget. Az öreg meglepett arcot vágott. A kislány állával a katonák felé bökött, akik elállták a vonatokhoz vezető utat. – Mit akarsz, Sarah, Mit csináljak ezzel? – mormogta zavartan. – A papírjaimat fogják kérni. Ami nincs. Ez talán segíthet. Jules ránézett a vonat előtt sorakozó katonákra. Egyre nyugtalanabb lett. Geneviève oldalba bökte a könyökével. – Jules! Sikerülni fog! Meg kell próbálnunk. Nincs más választásunk. Az öregember összeszedte magát. Biccentett a feleségének. Úgy tűnt, visszanyerte a nyugalmát. Megvették a jegyeket, és elindultak a vonathoz. A peron zsúfolásig tele volt. Beszorultak a minden irányból áradó utasok közé: voltak ott nők nyafogó kisbabákkal, szigorú arcú öregurak, türelmetlen, öltönyös üzletemberek. Sarah tudta, mit kell tennie. Emlékezett a kisfiúra, aki a zűrzavart kihasználva megszökött a stadionból. Megjegyezte a leckét. Neki is ki kell használnia a lármás nyüzsgést, a jövés-menést, a kavargó tömeget. Elengedte Jules kezét és leguggolt. Így haladt előre, a szoknyák és nadrágok, bokák és cipők kompakt tömegében. Úgy érezte, mintha a víz alatt úszna. Keservesen, a könyökével lökdösődve vergődött mind előrébb, s egyszer csak meglátta a vonatot, közvetlenül maga előtt. Ahogy készült felkapaszkodni rá, egy kéz kapta el a vállát. Sarah azonnal felöltötte a megfelelő arckifejezést, száját gondtalan mosolyra kényszerítve. Egy normális kislány mosolyára. Egy normális kislányéra, aki éppen felszáll a Párizsba induló vonatra. Olyan normális kislányéra, mint amilyen az a lila ruhás volt, akit a szemközti peronon látott, amikor a táborba vitték őket. Azon a már oly távolinak tűnő napon. – A nagymamámmal vagyok – mutatott ártatlan mosollyal a kocsi belseje felé. A katona bólintott és hagyta felszállni. Elakadt lélegzettel furakodott át a folyosón, szemével Jules-t és Geneviève-et keresve a fülkék üvegén át. A szíve a torkában dobogott. Végre meglátta őket. Megrökönyödve meredtek rá. Diadalmasan odaintegetett nekik. Annyira büszke volt magára! Teljesen egyedül feljutott a vonatra, és a katonák nem állították meg. A mosoly azonban leolvadt az arcáról, amikor látta, milyen sok német katona száll fel. Durva, harsány

beszédük betöltötte a zsúfolt folyosót. Az emberek elfordították az arcukat, a cipőjük orrát bámulták, és igyekeztek olyan kicsire összehúzni magukat, amilyenre csak tudták. Sarah a fülke egyik sarkában álldogált, Jules és Geneviève félig eltakarta. Csak az arca látszott, ahogy kikukucskált az öregek válla között. Az egyre közeledő németeket nézte. Szeme megigézve tapadt rájuk. Képtelen volt elfordítani a tekintetét. Pedig Jules odasúgta neki, hogy ne nézzen rájuk. De képtelen volt rá, delejesen vonzotta a látvány. Az egyik férfi különösen visszataszítónak tűnt. Magas volt, vékony, sápadt, szögletes arcú. Kék szeme olyan világos volt, hogy szinte áttetszőnek tűnt a rózsaszín szemhéjak alatt. Miközben a tisztek csoportja elhaladt mellettük, ez a férfi kinyújtotta végtelen hosszúnak tetsző, szürke uniformisos karját és meghúzta Sarah fülét. A kislány megborzongott. – Jól van, fiacskám – engedte el a fülét a tiszt –, nem kell tőlem félni! Egy napon majd te is katona leszel, ugye? Jules és Geneviève mereven mosolygott, a szempillájuk sem rebbent. Úgy fogták Sarah-t, mintha mi sem történt volna, de a kislány érezte, hogy reszket a kezük. – Nagyon szép kisfiú az unokájuk – simogatta meg mosolyogva a tiszt hatalmas kezével Sarah szőke üstökét. – Kék szem, szőke haj: akár otthon, minálunk, nemde? Cinkosan rájuk kacsintott, aztán ment a többiek után. Azt hitte, fiú vagyok, mondta magában Sarah. Nem gondolta, hogy zsidó vagyok. Látszik az valakin első pillantásra, hogy zsidó? Ebben nem volt biztos. Egyszer meg is kérdezte Armelle-től. A barátnője akkor azt felelte neki, hogy ő a kék szeme és a szőke haja miatt nem látszik annak. Sarah arra gondolt, ez most megmentette az életét. Szinte egész úton az öregekhez bújt, hogy érezze testük puhaságát, melegét. Senki nem szólt hozzájuk. Senki nem kérdezett tőlük semmit. Sarah kifelé bámult az ablakon, s arra gondolt, percről percre közelebb kerülnek Párizshoz, minden egyes pillanat közelebb viszi Michelhez. Az égen egyre több szürke felhő tornyosult, és az első esőcseppek máris az üvegnek csapódtak, és a széltől kergetve végigfolytak rajta. A vonat befutott az Austerlitz pályaudvarra, ahonnan egy poros, meleg napon a szüleivel együtt elhagyta Párizst. A kislány követte az öregeket a metrólejárat felé. Jules hátrahőkölt. Előttük, kék egyenruhában, rendőrök álltak. Sorra megállították az utasokat, hogy igazoltassák őket. Geneviève egy szót sem szólt, csak szelíden húzta őket előre. Határozottan lépkedett, kerek állát felszegte. Jules, Sarah kezét markolva, szorosan a nyomában. Amíg beálltak az egyik sorba, Sarah szemügyre vette a rendőrt. Úgy negyven év körüli lehetett. Vastag arany karikagyűrűt viselt. Közömbös arcot vágott, ugyanakkor a szeme ide-oda járt a kezében tartott iratok és az előtte álló emberek között. Lelkiismeretesen végezte a munkáját. A kislány hagyta kalandozni a gondolatait. Semmiképpen nem akart arra gondolni, mi történhet. Nem érzett magádban elég erőt ahhoz, hogy elképzelje. A macskára gondolt, amit régebben kaptak, s amitől tüsszögött. Hogy is hívták? Már nem emlékezett rá. Valami bohókás neve volt, Minyon vagy Bonbon, vagy valami ilyesmi. Meg kellett válniuk tőle, mert Sarah-nak állandóan folyt az orra, és feldagadt, bepirosodott a szeme. Nagyon bánatos volt aznap, amikor elvitték. Michel egész álló nap zokogott. Azt mondta, Sarah tehet az egészről. A rendőr közönyös mozdulattal kinyújtotta a kezét. Jules átadta neki az iratokat, amiket egy borítékba rakott. A férfi lapozgatta az okmányokat, közben hol Jules, hol Geneviève arcát vizsgálgatta, majd azt kérdezte: – És a gyerek? Jules a borítékra mutatott, és azt mondta: – A gyerek papírjai is ott vannak, a miénkkel együtt. A rendőr hüvelykujjának egy ügyes mozdulatával szélesebbre nyitotta a borítékot. A legmélyén egy háromrét hajtott bankjegy látszott. A rendőrnek a szeme sem rebbent. Még egyszer lenézett a pénzre, aztán Sarah-ra. A kislány visszanézett rá. Szemében sem ijedtség, sem könyörgés nem volt. Egyszerűen csak nézett. A pillanat végtelenül hosszúra nyúlt, olyan volt, mint az a perc ott a tábor kerítésénél, amikor a rendőr végül futni hagyta őket. A férfi szárazon bólintott. Az iratokat visszaadta Jules-nek, és a borítékot pedig gyorsan a zsebébe süllyesztette. Aztán félreállt, hogy elengedje őket. – Köszönöm, uram – mondta, mielőtt a következő utashoz fordult volna.

Charla szavai szinte visszhangoztak a fülemben. – Komolyan beszélsz, Julia? Nem mondhat ilyet! Nem hozhat téged ilyen helyzetbe! Ehhez nincs joga. Ez az ügyvédnő hangja volt. A kemény és rámenős manhattani ügyvédnő hangja, aki senkitől és semmitől nem fél. – Pedig ezt mondta – feleltem erőtlenül. – Azt mondta, hogy vége köztünk mindennek. Hogy elhagy, ha megtartom a babát. Azt mondta, hogy öregnek érzi magát, hogy nem érez magában elég erőt még egy gyerekhez, hogy nem akar idős apa lenni. Charla nem felelt azonnal. – Van ennek valami köze ahhoz a nőhöz, akivel viszonya volt? – kérdezte végül. – Hogy is hívták? – Nem. Bertrand egyszer sem említette. – Ne hagyd, hogy helyetted döntsön, Julia! Ez a gyerek a tiéd is, ezt soha ne felejtsd el, drágám. Egész nap a húgom szavai jártak a fejemben. „Ez a gyerek a tiéd is.” Elmentem az orvosomhoz. Őt szemlátomást nem lepte meg Bertrand döntése. Szerinte a férjem a középkorú férfiak klasszikus krízisén megy keresztül, túl nehéz tehernek tűnik neki még egy gyerek vállalása. Nem érez hozzá elég erőt. Azt mondta, ez igen gyakran előfordul az ötvenhez közeledő férfiaknál. Bertrand vajon tényleg ilyen válságba került volna? Ha így van, én nem láttam ennek semmi előjelét. Lehetséges ez? Azt gondoltam, hogy egész egyszerűen csak önző, hogy szokás szerint csupán magára gondol. Egyébként ezt a beszélgetésünkkor meg is mondtam neki. Mindent rázúdítottam, ami a szívemet nyomta. Hogy juthat eszébe ilyesmi, hogy vetessem el a gyereket, annyi vetélés, annyi fájdalom, reménytelenség, oly sok szertefoszlott álom után? Megkérdeztem tőle, hogy szeret-e, hogy igazán szeret-e. A fejét csóválva nézett rám. Hát persze, hogy szeret. Hogy kérdezhetek egyáltalán ekkora ostobaságot? Szeret, ebben nem kételkedhetem. Felidéződött bennem, ahogy megtört hangon bevallja, fél az öregedéstől. A középkorúak válsága... Az orvosnak talán igaza van. És én azért nem vettem észre semmit, mert hónapok óta túl sok a gondom. Elbizonytalanodtam. Nem tudtam, mit kezdjek Bertrand aggodalmaival. Az orvos ugyanakkor figyelmeztetett is: nem halogathatom sokáig a döntést. Már hathetes terhes vagyok. Ha az abortusz mellett döntök, két héten belül túl kell esnem rajta. El kell végeztetni a szükséges vizsgálatokat és keresni kell egy klinikát. Azt javasolta, Bertrand-nal keressünk fel egy házassági tanácsadót. Muszáj ezt megbeszélnünk, tisztába kell tennünk a dolgokat. „Ha akarata ellenére aláveti magát az abortusznak – érvelt az orvos –, azt sosem fogja megbocsátani a férjének. Ha viszont nem veteti el a gyereket, a férje már előre megmondta, hogy azzal számára elviselhetetlen helyzetet teremt. Szóval feltétlenül át kell újra beszélniük a dolgot, méghozzá mielőbb.” Igaza volt. De képtelen voltam rávenni magam, hogy felgyorsítsam az eseményeket. Minden egyes perc hatvan másodperccel hosszabbította meg ennek a gyereknek az életét. Azét a gyerekét, akit már most szerettem. Nem volt nagyobb egy babszemnél, de én már ugyanolyan gyöngéden szerettem, mint Zoët. Úgy döntöttem, elmegyek Isabelle-hez, aki egy hangulatos, kétszintes kis lakásban lakott, a Tolbiac utcában. Nehezemre esett volna a szerkesztőségből azonnal hazamenni, és várni, hogy hazaérjen a férjem. Képtelen voltam rá. Telefonáltam Elsának, a bébiszitternek, és megkértem, vállalja el ma este Zoët. Isabelle kecskesajtos pirítóst és finom salátát készített nekem. A férje nem volt otthon, üzleti úton járt valahol. – Oké, picinyem – mondta, ügyelve rá, hogy ne fújja az arcomba a cigaretta füstjét –, akkor most próbáld meg elképzelni az életedet Bertrand nélkül. Magad előtt látod? A válást, az ügyvédeket, a szülést, hogy hat mindez Zoëra, milyen lesz az életetek ezután, külön lakás, külön élet, Zoë, amint kettőtök között ingázik, nincs többé igazi család, közös reggeli, közös karácsony, közös nyaralás... Készen állsz erre? El tudod képzelni így az

életedet? Rámeredtem. Nem, mindez elképzelhetetlennek, lehetetlennek tűnt számomra. Holott ilyesmi nap mint nap megesik. Zoë gyakorlatilag az egyetlen az osztályában, akinek a szülei még tizenöt évi házasság után is együtt éltek. Azt feleltem Isabelle-nek, hogy nincs erőm erről tovább beszélni. Csokihabbal kínált, aztán betelepedtünk a tévé elé, és megnéztük DVD-n a Rochefort-i kisasszonyokat. Amikor hazaértem, Bertrand-t a zuhany alatt, Zoët pedig az álomtündér karjaiban találtam. Bebújtam az ágyba, miközben Bertrand leült a nappaliban a tévé elé. Amikor lefeküdt, én már mélyen aludtam. Ma „Mamé-nap” volt. Most először fordult velem elő, hogy majdnem telefonáltam, hogy lemondjam. Rettenetesen fáradt voltam. Egyetlen dologra vágytam, hogy ágyban maradjak ésátaludjam az egész délelőttöt. De tudtam, hogy vár rám, a legszebb ruháját veszi majd fel, azt a szürke és levendulaszínűt, hogy gondosan kirúzsozza a száját, és beparfümözi magát Shalimarral. Nem okozhattam neki csalódást. Valamivel dél előtt értem a nyugdíjasotthon elé, és láttam, hogy az apósom szürke Mercedese ott parkol az udvarban. Ez szokatlan volt. Azért jött, hogy velem találkozzon. Rendszerint soha nem látogatta meg az anyját velem egy időben. Felosztottuk egymás között a hetet. Laure és Cécile hétvégén jött, Colette hétfő délután, Edouard csütörtökön és pénteken, én pedig szerda délután Zoëval és egyedül csütörtök délben. S valamennyien kínos pontossággal ragaszkodtunk ehhez a beosztáshoz. Edouard ott ült, egyenes háttal hallgatta az anyját. Mamé már végzett az ebéddel. Mindig olyan nevetségesen korán tálaltak az öregeknek. Hirtelen olyan szorongás fogott el, mint egy diáklányt, aki valami szamárságot követett el. Mit akar tőlem? Miért nem hívott fel, ha találkozni akart velem? És miért pont most akart velem találkozni? Haragomat és nyugtalanságomat szívélyes mosoly mögé rejtve kétfelől arcon csókoltam, majd leültem Mamé mellé, és megfogtam a kezét, ahogy szoktam. Titkon abban reménykedtem, hogy előbb-utóbb Edouard mégiscsak elmegy, de nem, ott maradt és nyájas arckifejezéssel nézett bennünket. Roppant kényelmetlenül éreztem magam. Mintha betört volna az intim szférámba, mintha kihallgatott és megbírált volna minden egyes szót, amit Maménak mondok. Fél óra elteltével felállt, az órájára nézett, majd különös mosollyal fordult felém: – Kérem, Julia, beszélnem kell önnel – suttogta, hogy Mamé ne hallja, mit mond. Hirtelen feszültnek látszott, toporgott, a tekintetében türelmetlenség bujkált. Búcsúzásképpen megpusziltam Mamét, és elindultam apósom után a kocsijához. Intett, hogy szálljak be. Beült a volánhoz, babrált a kulccsal, de nem indította be a motort. Meglepett, hogy milyen idegesen mozgatja az ujjait. A csend súlyosan ránk nehezedett. Kinéztem az udvarra, a kőkockákat kezdtem vizsgálgatni, majd tekintetemmel az ápolónők jövés-menését követtem, akik mozgásképtelen öregeket toltak kerekes székben. Végre megszólalt. – Hogy van? – kérdezte erőltetett mosollyal. – Remekül. És ön? – Jól vagyok. És Colette is. Újabb hallgatás. – Tegnap beszéltem Zoëval. Ön nem volt otthon – folytatta, de nem nézett rám. Csak a profilját láttam, méltóságteljes orrát, arisztokratikus állát. – És? – kérdeztem óvatosan. – Azt mondta, hogy ön nyomoz... Elhallgatott. A kulcsok fémesen csörrentek meg a kezében. – ...hogy a lakással kapcsolatban nyomoz – fejezte be a mondatot, végre felém fordulva. – Igen, megtudtam, hogy hívták azt a családot, amely önök előtt lakott ott. Zoë bizonyára mondta. Felsóhajtott, állát a mellkasára hajtotta, a nyakán meggyűrődött a bőr. – Julia, én figyelmeztettem. Nem emlékszik? A vérem sebesebben kezdett lüktetni az ereimben. – Azt kérte tőlem, hogy ne tegyek fel több kérdést Maménak – feleltem fakó hangon. – És ezt tiszteletben is tartottam. – Akkor miért vájkál tovább a múltban? Falfehér volt, és nehezen szedte a levegőt.

Most már minden világos volt. Végre rájöttem, miért akart ma beszélni velem. – Csak kiderítettem, ki lakott korábban abban a lakásban – folytattam egyre emeltebb hangon. – Ez minden. Szükségét éreztem, hogy megtudjam, kik voltak azok az emberek. Semmi mást nem tudok. Azt sem, milyen szerepet játszott az önök családja ebben az ügyben... – Semmilyet! – szakított félbe, szinte kiabálva. – Semmi közünk a letartóztatásukhoz. Szótlanul néztem rá. Remegett, de nem tudtam eldönteni, a düh okozza, vagy valami más. – Semmi közünk a letartóztatásukhoz – ismételte meg nyomatékosan. – A Vél d’Hiv-i razzia során vitték el őket. Nem mi jelentettük fel őket, semmi ilyesmit nem tettünk. Érti? Döbbenten néztem rá. – Édouard, én soha nem gondoltam erre. Soha! Igyekezett visszanyerni a nyugalmát, ujjait idegesen végighúzta a homlokán. – Ön sokat kérdezősködött, Julia. Túlságosan kíváncsinak mutatkozott. Majd én elmondom önnek, hogy történt. Jól figyeljen rám. Volt az a házmester, az a Royer asszony, aki ismerte a mi Turenne utcai házmesterünket, merthogy a Turenne utca nincs messze a Saintonge utcától. Ez a Royer asszony nagyon szerette Mamét, mert Mamé kedves volt vele. Ő szólt a szüleimnek, hogy megürült az a lakás. A lakbér olcsó volt, a lakás pedig nagyobb a Turenne utcainál. Hát így történt. Így kerültünk oda. Ez minden. Csak néztem rá, s ő még mindig remegett. Még soha nem láttam ilyen zavartnak, ilyen elveszettnek. Bátortalanul a karjára tettem a kezem. – Jól van, Édouard? Éreztem, hogy az ujjaim alatt reszket a teste. Lehet, hogy beteg? – Igen, jól vagyok – felelte. De a hangja megbicsaklott. Nem értettem, mitől lett ennyire feldúlt, ennyire sápadt. – Mamé nem tudja – folytatta, a hangját lehalkítva. – Senki nem tudja. Érti? És nem is tudhatja meg. Soha nem tudhatja meg. Egyre jobban elképedtem. – Mit nem tudhat meg? Miről beszél, Édouard? – Julia – nézett mélyen a szemembe –, ön tud arról a családról, ismeri a nevüket. – Nem értem – motyogtam. – Látta a nevüket, igen vagy nem? – rivallt rám, amitől összerezzentem. – Ön tudja mi történt, ugye így van? Annyira megrökönyödött képet vághattam, hogy felsóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát. Csak ültem tovább, szótlanul. Mi az ördögről beszél? Mi történt és kivel? – A kislány... – nyögte ki végül, fejét felemelve. Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. – Mit tud a kislányról? – Hogyhogy? – kérdeztem vissza, dermedtem. Volt valami a szemében és a hangjában, amitől egészen megrettentem. – A kislány – ismételte különös, tompa hangon – visszajött. A beköltözésünk után néhány héttel. Visszajött a Saintonge utcába. Tizenkét éves voltam akkor. Soha nem fogom elfelejteni. Soha nem fogom elfelejteni Sarah Starzynskit. Elborzadva néztem, ahogy eltorzulnak a vonásai. A könnyei patakokban folytak végig az arcán. Képtelen voltam bármit is mondani. Csak vártam, hallgattam. Az öntelt apósnak nyoma sem volt. Valaki más ült mellettem. Valaki, aki hosszú évek óta magában hordott egy titkot. Hatvan év óta.

METRÓVAL GYORSAN ODAÉRTEK A SAINTONGE UTCÁBA. Csak pár megállónyira volt, egyszer kellett átszállói a Bastille-nál. Amikor befordultak a Bretagne utcába, Sarah szíve hevesebben kezdett dobogni. Hazafelé tartott. Néhány perc és otthon lesz. Lehet, hogy azóta az apja és az anyja is hazament, lehet, hogy az egész család a lakásban várja a visszatértét. A papa, a mama és Michel. Őrült gondolat ez? Csak álmodozik? Hát már reménykedni sem szabad? Már ahhoz sincs joga? Még csak tízéves volt, és remélni akart, hinni benne, mindennél jobban, még az életénél is jobban. Megrángatta Jules kezét, hogy menjenek gyorsabban. Minden egyes lépésnél nőttön-nőtt benne a remény, akár egy vadul burjánzó növény. Pedig a lelke mélyén egy komoly hang azt súgta: „Sarah, ne reménykedj, ne higgy benne, készülj fel, képzeld el, hogy senki nem fog várni, hogy a papa és a mama nem lesznek ott, hogy a lakás csupa por és piszok, hogy Michel... hogy Michel...” Már ott is voltak a 26-os szám előtt. Az utcában semmi nem változott. Most is ugyanaz a jól ismert csendes, szűk kis utca volt. Hogy lehet az, hogy életek ilyen gyökeresen megváltoznak, tönkremennek, és az utcák meg a házak közben ugyanolyanok maradnak? Jules benyomta a súlyos kaput. Az udvaron sem változott semmi, ugyanolyan zöld volt, ugyanaz a nyirkos, dohos, poros szag érződött benne. Ahogy átvágtak rajta, Royer asszony kinyitotta az ajtaját, és kidugta a fejét. Sarah elengedte Jules kezét, és felrohant a lépcsőn. Gyorsan, most gyorsan kell cselekednie! Hazaért, nincs egy perc vesztegetnivaló ideje sem. Hallotta, amint a házmester vallató hangon megkérdezi az öregeket: „Keresnek valakit?” Teljesen kifulladva ért fel az első emeletre. De már ment is tovább, közben Jules hangját hallotta: „A Starzynski családot keressük.” Válaszképpen Royer asszony élesen, nyugtalanítóan felvihogott. „Elmentek, uram! Elillantak! Itt ugyan nem találja meg őket, annyi bizonyos!” Sarah egy rövidke pihenőt tartott a második emeleten, és lepillantott az udvarra. Látta, ahogy Royer asszony ott áll, nem túl tiszta kék kötényében, vállán a kis Suzanne-nal. Elmentek... Elillantak... Mit akart ezzel mondani? Hová mentek? Mikor? Nincs vesztegetnivaló idő, nincs idő efféle gondolatokra, mondogatta magában. Még két emelet hátra volt. A házmester hangja utána kúszott a lépcsőn: „Jöttek a rendőrök és letartóztatták őket, uram. A környék összes zsidóját összeszedték. Egy nagy busszal szállították el őket. Tele vagyunk üres lakásokkal, uram. Maguk is kiadó lakást keresnek! A Starzynskiékét már kibérelték ugyan, de talán tudnék segíteni... A másodikon is van egy nagyon szép. Ha érdekli magukat, szívesen megmutatom!” A kislány zihálva felért végre a negyedik emeletre. Hogy újra levegőhöz jusson, nekivetette a hátát a falnak, és a kezét fájdalmasan szúró oldalához nyomta. Bezörgetett a lakásuk ajtaján, tenyerével gyors, kemény kis ütéseket mérve a fára. Semmi válasz. Újrakezdte, immár hangosabban, az öklével dörömbölve. Ekkor léptek hallatszottak. Az ajtó kinyílt. Egy tizenkét-tizenhárom éves fiú állt a küszöbön. – Igen? Ki ez a fiú?És mit keres az ő lakásukban? – Az öcsémért jöttem – dadogta a kislány. – Te ki vagy? És hol van Michel? – Az öcséd? – kérdezte lassan a fiú. – Itt nincs semmiféle Michel. A kislány durván félrelökte, és belépett a lakásba, szinte észre sem véve az előszoba falát díszítő ismeretlen festményeket, az új polcot, a furcsa, piros-zöld szőnyeget. A fiú döbbenten utánakiáltott, de Sarah nem törődött vele. Végigfutott a jól ismert hosszú folyosón, aztán balra fordult, be a szobájába. Nem vette észre az új tapétát, az új ágyat, a könyveket, mindazokat a holmikat, amikhez neki semmi köze nem volt. A fiú az apjáért kiáltott, mire a szomszédos helyiségben riadt léptek dobbantak.

Sarah előkapta a zsebéből a kulcsot, és a szekrény falát megnyomva láthatóvá tette a rejtett zárat. Hallotta, hogy csöngetnek, a halk, izgatott hangok egyre közelebbről hallatszottak. Jules hangja, Genevièveé és egy ismeretlen férfié. Gyorsan, gyorsan kell cselekednie. Megállás nélkül az öccse nevét suttogta. Michel, Michel, Michel, én vagyok az, Sirka... Az ujjai remegtek, a kulcs kihullott a kezéből. A fiú is berobbant a szobába. – Mit csinálsz itt? – rivallt lihegve a kislányra. – Mit csinálsz a szobámban? Sarah tudomást sem vett róla, bedugta a kulcsot a zárba. De túlságosan zaklatott, túl türelmetlen volt. Nem sikerült rögtön. De végül engedett a zár. A titkos szekrény ajtaja feltárult. Rothadás bűze csapott ki, szinte mellbe vágta. Hátrahőkölt. A fiú is rémülten lépett hátra. Sarah térdre rogyott. Egy őszülő hajú, magas férfi lépett a helyiségbe, nyomában Jules és Geneviève. Sarah képtelen volt egy szót is szólni. Minden ízében reszketett, kezét az arcára tapasztotta, hogy eltakarja a szemét és befogja az orrát. Jules odament hozzá. Kezét a vállára tette, és egy pillantást vetett a szekrénybe. Majd a karjába vette a kislányt, és megpróbálta arrébb vinni. – Gyere, Sarah – suttogta a fülébe –, gyere velem, kicsim... De a kislány minden erejével ellenállt, karmolt, harapott, rúgott, és sikerült visszaverekednie magát a nyitott ajtó elé. A rejtekhely mélyén először csak egy mozdulatlanul kuporgó kis testet látott, aztán meglátta az imádott kis arcot is, elkékülve, felismerhetetlenül. Sikoltva roskadt össze. Kétségbeesett üvöltéssel szólongatta anyját, apját. Michelt.

EDOUARD TÉZAC olyan erővel szorította a kormányt, hogy az ízületei teljesen elfehéredtek. Megkövülten meredtem a kezére. – Még most is hallom az üvöltését – suttogta. – Soha nem fogom elfelejteni. Soha. Teljesen letaglózott, amit megtudtam. Sarah Starzynski megszökött Beaune-la-Rolande-ból. Visszament a Saintonge utcában. Ahol iszonyatos felfedezést tett. Egyetlen szót sem voltam képes kinyögni. Csak néztem az apósomra, aki ugyanazon a halk, megtört hangon folytatta. – Volt egy szörnyű pillanat, amikor apám előrehajolt, hogy benézzen a szekrénybe. Én is megpróbáltam belesni, de félrelökött. Nem értettem, mi történik. Az a bűz... A rothadás szaga. Aztán az apám lassan kihúzta a kisfiú testét. Nem lehetett több három-négy évesnél. Én még soha életemben nem láttam hullát. Irtóztató látvány volt. A kicsinek szőke, hullámos haja volt. A teste merev volt, görnyedt. Arcát a kezébe temette. Borzalmas zöldes színe volt. Nem bírt tovább beszélni, a torkában elfúltak a szavak. Azt hittem, mindjárt hányni fog. Ismét rátettem a kezem a karjára, azt remélve, hogy így tudtára adhatom az együttérzésemet, a szánalmamat. A helyzet valószerűtlennek tetszett. Én vigasztaltam az apósomat, ezt a büszke, gőgös férfit, akinek az arca most könnyben ázott, és csak egy reszkető, feldúlt öregember volt. Sután megtörölte a szemét és folytatta: – Mindannyian elborzadtunk. A kislány elájult. Összecsuklott a padlón. Apám felemelte és az ágyra fektette. Ekkor magához tért, és ahogy meglátta apámat, megriadt és sikoltozni kezdett. Apám és a kislányt kísérő idős házaspár beszélgetéséből lassan kezdtem megérteni, mi történt. A halott gyerek a lány öccse volt. A mi új lakásunk volt az otthonuk. A kisfiút július 16-án rejtette el a szekrényben, a Vél d’Hiv-i razzia napján. Azt gondolta, hamarosan hazamegy és kiengedi, csakhogy táborba vitték őket, Párizson kívülre. Ismét szünetet tartott, ami nekem végtelen hosszúnak tűnt. – És aztán? Mi történt utána? – nyertem vissza végre a hangomat. – A házaspár Orléans-ban lakott. A kislány egy közeli táborból szökött meg, és náluk kötött ki. Elhatározták, hogy segítenek neki, hogy hazahozzák Párizsba. Apám elmagyarázta nekik, hogy mi július végén költöztünk be a lakásba. Fogalmunk sem volt a szobám falába rejtett szekrényről. Senki nem tudott róla. Én ugyan éreztem valami kellemetlen szagot, de apám azt gondolta, valami szennyvízprobléma lehet, pont erre a hétre vártuk a vízvezeték-szerelőt. – Mit csinált az apja a... a kisfiúval? – Nem tudom. Arra emlékszem, hogy mindenről ő akart gondoskodni. Rettenetesen le volt sújtva. Azt hiszem, a házaspár talán elvitte a tetemet. De ebben nem vagyok biztos. Nem emlékszem. – És aztán? – leheltem. – És aztán? Hogy mi volt aztán? – keserűen felnevetett. – Julia, el tudja ön képzelni milyen állapotban voltunk, amikor a kislány elment? Ahogy ránk nézett! Gyűlölt minket. Elátkozott minket. Számára mi voltunk a felelősek az öccse haláláért. Bűnösök voltunk a szemében. A legrosszabb fajtából. Betelepedtünk az otthonába. Hagytuk elpusztulni a testvérét. A tekintete... Mennyi gyűlölet, mennyi fájdalom, mekkora kétségbeesés tükröződött benne! Egy asszony tekintete egy tízéves kislány arcában. Én is magam előtt láttam azokat a szemeket. Megborzongtam. Édouard sóhajtott egyet, és tenyerével végigsimított dúlt, fáradt arcán. – Miután elmentek, apám leroskadt, lehajtotta a fejét és sírt. Sokáig. Addig soha nem láttam őt sírni. Az volt az első és az utolsó alkalom. Az apám erős, kemény fickó volt. Nekem is mindig azt mondogatták, hogy egy Tézac soha nem sír, soha nem mutatja ki az érzelmeit. Rettenetes látvány volt zokogni látni. Azt mondta, szörnyű dolog történt. Olyan, amire mi ketten életünk végéig emlékezni fogunk. Aztán olyan dolgokat kezdett

magyarázni, amiről korábban soha nem beszélt nekem. Azt mondta, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy megértsem. Nem kérdezte meg Royer asszonytól, ki lakott előttünk a lakásban, mert tudta. Tudta, hogy egy zsidó család, akiket letartóztattak a razzia során. Csakhogy ő szemet hunyt efölött, ahogy sok más párizsi is abban a borzalmas 1942-es esztendőben. Úgy tett, mintha semmit nem venne észre a razzia napján, holott látta, hogy azt a sok embert bezsúfolják a buszokba, és elviszik őket az Isten tudja hová. Nem akarta tudni, miért ürült meg a lakás, és hová tűnt az előző bérlők holmija. Úgy tett, mint sok más párizsi, akik türelmetlenül várták, hogy végre nagyobb és komfortosabb lakáshoz jusson a családjuk. Igen, úgy tett, mintha nem látna semmit. És most tessék. A kislány visszatért, a kisfiú meghalt. Bizonyára már akkor halott volt, amikor beköltöztünk. Apám azt mondta, ezt sosem tudjuk majd elfelejteni. Soha. És igaza volt, Julia. Belénk égett az az emlék. Hatvan éve hordozom magamban. Fejét lehorgasztva elhallgatott. Megpróbáltam a helyébe képzelni magam, milyen lehetett egy ilyen szörnyű titokkal élni oly sok éven át. – És Mamé? – tettem fel a kérdést, eltökélve, hogy most már teljesen a végére járok ennek a históriának. Lassan megcsóválta a fejét. – Mamé nem volt otthon aznap délután. Apám nem akarta, hogy megtudja, mi történt. Bűntudat mardosta, úgy gondolta, az egész az ő hibája, még ha természetesen ez nem is volt igaz. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy anyám bármit is megtudjon. Bizonyára attól tartott, hogy Mamé elítéli majd. Azt mondta, elég nagy vagyok ahhoz, hogy magamban tartsam ezt a titkot. Anyádnak soha nem szabad megtudnia, kötötte a lelkemre. Olyan csüggedtnek, annyira szomorúnak látszott. Így aztán megígértem, hogy soha nem mondom el senkinek. – És Mamé azóta sem tudta meg? – suttogtam. Mélyet sóhajtott. – Nem tudom, Julia. A razziáról tudott. Arról mindenki tudott. Hiszen minden a szemünk láttára történt. Amikor aznap este hazaért, apámmal furcsán viselkedtünk, mások voltunk. Bizonyára érezte, hogy történt valami. Aznap éjszaka, és még sok-sok éjszakán át, újra láttam a halott kisfiút. Rémálmok gyötörtek. Egészen húszéves koromig. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor végre eljöhettem abból a lakásból. Azt hiszem, anyám talán mégis tudta. Gondolom, megértette, min ment keresztül az apám, mit érezhetett. Az is lehet, hogy apám egy idő után nem bírta egyedül hordani ezt a terhet, és mindent elmondott neki. De anyám soha egyetlen szóval nem tett erről nekem említést. – És Bertrand? Meg a lányok? És Colette? – Semmit nem tudnak. – Hogy lehet ez? – kérdeztem. – Édouard megfogta a csuklómat. A keze szinte fagyos volt. Éreztem, hogy a hideg bekúszik a bőröm alá. – Megígértem apámnak a halálos ágyán, hogy erről nem szólok sem a feleségemnek, sem a gyerekeimnek. Egész életében gyötörte a bűntudat. De nem tudta rászánni magát arra, hogy bárki előtt is kitárja a szívét. Soha nem beszélt róla. És én tiszteletben tartottam a hallgatását. Érti? – Természetesen – feleltem, majd egy kis idő múlva újra megszólaltam. – Édouard, mi történt Sarah-val? – Apám a haláláig egyetlenegyszer sem ejtette ki a nevét. Sarah a titok része volt. Azé a titoké, amit soha nem tudtam kiverni a fejemből. Nem hiszem, hogy apám sejtette volna, mennyire foglalkoztat engem az a kislány. És hogy mennyire fáj nekem a hallgatása. Mindenképpen tudni akartam, hol van, hogy van, mi történt vele. De valahányszor előhozakodtam vele, belém fojtotta a szót. Nehezemre esett arra gondolni, hogy őt ez már nem is érdekli, hogy képes volt továbblépni, hogy már semmit nem jelent neki. Mintha csak eltökélte volna, hogy eltemeti a múltat. – És ön haragudott rá emiatt. – Igen – bólintott –, haragudtam. Ezután már soha többé nem tudtam igazán felnézni rá. De ezt képtelen voltam megmondani neki. Soha nem mondtam meg. Egy darabig hallgattunk. Az ápolónők már bizonyára azon tűnődtek, mit csinálhat Tézac úr és a menye abban az autóban. – Édouard, nem szeretné tudni, mi lett Sarah Starzynskivel? Elmosolyodott, most először a beszélgetésünk alatt. – Nem tudnám, hogyan kezdjek hozzá – felelte. Most rajtam volt a mosolygás sora. Ez az én munkám. Én tudom, mit kell tenni.

Az arca visszanyerte rendes színét. A szemében hirtelen fény csillant. – Julia, még valami. Amikor az apám meghalt, csaknem harminc évvel ezelőtt, a közjegyző elmondta, hogy egy széfben bizalmas iratok vannak elhelyezve. – És ön elolvasta őket? – kérdeztem gyorsuló szívveréssel. Lesütötte a szemét. – Épphogy csak átfutottam őket, közvetlenül apám halála után. – És? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva. – Egy részük az üzletre vonatkozott, meg voltak ott papírok a festményekről, a bútorokról, az ezüstneműről. – Csak ennyi? Nyilvánvaló csalódottságom ismét mosolygásra késztette. – Azt hiszem. – Vagyis? – kérdeztem bizonytalanul. – Soha nem néztem át őket tüzetesebben. Akkor nagyon gyorsan végigpörgettem őket, dühös voltam, hogy semmi nincs Sarahval kapcsolatban. Ez még tovább fokozta az apámmal szembeni haragomat. Az ajkamba haraptam. – Arra céloz, hogy azt hiszi, nincs a papírok között semmi, de valójában nem biztos benne? – Igen. Azóta sem próbáltam a végére járni. – Miért? Összeszorította a száját. – Mert féltem, hogy kiderül, tényleg nincs semmi. – És hogy akkor még jobban neheztelni fog az apjára. – Igen – ismerte el. – Tehát semmi biztosat nem tud azokról a papírokról. Harminc éve nem tud semmi biztosat. – Igen. A pillantásunk találkozott. Mindkettőnknek ugyanaz jutott az eszébe. Már indított is, és padlógázzal kilőtt abba az irányba, amerre a bankot sejtettem. Még sosem láttam őt ilyen gyorsan vezetni. A többi sofőr dühösen rázta utána az öklét. A gyalogosok ijedten rebbentek szét előle. Egy szót sem szóltunk többet, de ez már szívélyes, izgatott csönd volt. Igazi közös pillanat. Most először osztoztunk mi ketten valamiben. Időről időre mosolyogva egymásra néztünk. Mire kerítettünk egy parkolóhelyet a Bosquet sugárúton, és a bankhoz rohantunk, az ajtaját zárva találtuk. Ebédidő. Egy másik tipikusan francia hagyomány, ami ki szokott borítani – ma különösen. Majdnem sírva fakadtam a csalódottságtól. Édouard kissé távolabb vont, és két oldalról arcon csókolt. – Menjen, Julia. Én majd visszajövök kettőre, a nyitásra. Telefonálok, ha találok valamit. Elindultam lefelé a sugárúton a 92-es busz megállója felé, ami közvetlenül az irodánál tesz le, a jobb parton. Ahogy távolodott a busz, visszanéztem. Édouard a bank előtt álldogált: magányos, merev alak, sötétzöld zakóban. Azon töprengtem, miként érinti majd, ha nem lesz semmi Sarahra vonatkozóan a széfben, csak egy halom régi papírt talál a festményekről és a porcelánokról. Lélekben vele voltam.

– BIZTOS BENNE, MISS JARMOND? – nézett fel rám az orvos keskeny szemüvege fölött. – Nem – feleltem teljesen őszintén. – De egyelőre úgy érzem, el kell végeztetnem ezeket a vizsgálatokat. Az orvos átfutotta a leleteimet. – Én szívesen kérek önnek időpontokat, de nem vagyok benne biztos, hogy ettől a döntéstől igazán jól érzi magát. Visszagondoltam a tegnap estére. Bertrand különösen gyengéd és figyelmes volt velem. Egész éjjel a karjában tartott, újra és újra elmondta, mennyire szeret, hogy szüksége van rám, de hogy nem tudja elképzelni, hogy ilyen idősen még gyereke szülessen. Hogy azt gondolta, ahogy öregszünk, egyre több időnk lesz egymásra, gyakrabban elutazunk majd, kihasználva, hogy Zoë egyre önállóbbá válik. Az ötvenes éveit hosszú mézeshetekként képzelte el. Miközben hallgattam, arcomon csorogtak a könnyek a sötétben. Úgy éreztem, ez a sors iróniája. Szinte szóról szóra azt mondta, amit mindig is hallani szerettem volna tőle. Minden benne volt, a kedvesség, az elkötelezettség, a nagylelkűség. Csak az volt a bökkenő, hogy gyereket vártam – gyereket, akit ő nem akart. És ez volt az utolsó esélyem, hogy még egyszer anya legyek. Szüntelenül Charla szavai jártak az eszemben: „Ez a gyerek a tiéd is.” Éveken át arra vágytam, hogy még egy gyerekkel ajándékozzam meg Bertrand-t. Hogy bebizonyítsam, igenis képes vagyok rá. Hogy hasonlítsak arra a képre, ami a Tézacokban élt a tökéletes nőről. Ma megértettem, hogy ezt a gyereket saját magamnak akarom. Ez az én kisbabám. Az én utolsó gyermekem. Szeretném a karjaimban érezni a súlyát. Szeretném magamba szívni bőrének tejillatát. Az én kisbabám. Igen, Bertrand az apja, de az én gyermekem. Az én húsom. Az én vérem. Annyira vártam a szülést, azt a pillanatot, amikor érzem, hogy a baba feje a testemnek feszül, hogy a világra jöjjön, a születés igaz, tiszta és fájdalommal teli pillanatát. Igen, türelmetlenül vártam, még a vele járó könnyeket, szenvedést is vártam. Nem akartam, hogy üres, összevissza vagdalt méhem fölött szenvedjek, hullassak könnyeket. Az orvos rendelőjéből a Café de Flore-ba mentem, a Saint-Germain körútra, ahol Hervével és Christophe-fal volt találkozóm. Eredetileg nem állt szándékomban bármit is feltárni előttük, de ahogy megláttak, olyan aggodalmas arcot vágtak, hogy végül mindent elmeséltem nekik. Szokás szerint nem voltak egy véleményen. Hervé úgy vélte, alá kellene vetnem magam az abortusznak, hogy megmentsem a házasságomat, Christophe pedig azt hajtogatta, hogy a baba mindennél fontosabb, nem lehet, hogy ne tartsam meg, azt egész életemben bánnám. Úgy belemelegedtek a vitába, hogy még a jelenlétemről is megfeledkeztek. Nem bírtam tovább, ököllel az asztalra csaptam úgy, hogy összekoccantak a poharak. Meglepődve pillantottak rám. Ez nem az én stílusom. Elnézést kértem tőlük, arra hivatkoztam, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább beszélgessek erről a témáról, s azzal ott hagytam őket. Döbbenten és zavartan bámultak utánam. Nem baj, gondoltam, majd legközelebb kimagyarázom magam. Ők a legrégibb barátaim. Meg fogják érteni. A Luxembourg-kerten át mentem haza. Tegnap óta nem volt hírem Edouard-ról. Ez azt jelenti vajon, hogy nem talált semmit az apja széfjében? Ha így van, képzelem, mennyire dühös. Mennyire keserű és csalódott. Bűnösnek éreztem magam, mintha én tehetnék valamiről. Mintha szándékosan forgattam volna meg a sebben a kést. Lassan sétáltam végig a virágokkal szegélyezett tekervényes utakon, gondosan kerülgetve a kocogókat, a babakocsikat, a nyugdíjasokat, a kertészeket, a turistákat, a szerelmeseket, a tajcsizókat, a pétanque-ozókat, a kamaszokat, az olvasgatókat, a sütkérezőket. A Luxembourg-kert szokásos faunáját. Nem beszélve a kisbabákról, akik minduntalan a méhemben hordott pici lényhez terelték vissza a gondolataimat. Mielőtt az orvoshoz mentem volna, Isabelle-lel is beszéltem. Most is biztos támaszt jelentett, mint mindig.

Nem győzte hangsúlyozni, hogy a döntés az enyém, bármit mondjon a föld összes pszichológusa és barátja, bármilyen aspektusból nézzük is a helyzetet, bármilyen véleményt veszünk is figyelembe. Ez az én döntésem és kész – és pontosan ez benne a legfájdalmasabb. Egy dologban biztos voltam: Zoët mindenképpen távol kell tartanom ettől az egésztől. Néhány nap múlva megkezdődik a vakáció, és a nyár egy részét Charla gyerekeivel, Cooperrel és Alexszel Long Islanden tölti, aztán a szüléimhez utazik, Nahantbe. Ettől valamivel könnyebb lett a szívem. Az abortuszra a távollétében kerül sor. Ha végül mégis amellett döntenék. Hazaérve egy nagy, világos borítékot találtam az íróasztalomon. Zoë épp telefonon trécselt az egyik barátnőjével, de kikiabált a szobájából, hogy most hozta fel a házmester. Cím sehol, csupán a nevem kezdőbetűi, kék tintával ráírva. Felnyitottam, és egy fakópiros dossziét emeltem ki belőle. A rajta álló név szinte kiugrott a papírról: „Sarah”. Most már tudtam, miről van szó. Köszönöm Edouard, mondtam magamban lázasan, köszönöm, köszönöm, köszönöm.

A DOSSZIÉ TIZENKÉT LEVELET TARTALMAZOTT. 1942 szeptembere és 1952 áprilisa között írták őket. Vékony kék papírra. Szép gömbölyű betűkkel. Figyelmesen elolvastam valamennyit. Egy bizonyos Jules Dufaure-tól érkeztek, aki Orléans mellett lakott. Valamennyi rövid levél Sarah-ról szólt. Arról, hogyan fejlődik. Hogy tanul. Milyen az egészsége. Rövid, udvarias mondatokkal. „Sarah jól van. Az idén latint tanul. Az elmúlt tavasszal bárányhimlős lett. „„Sarah ezen a nyáron Bretagne-ban volt az unokáimmal. A Mont-Saint-Michelnél is jártak.” Úgy gondoltam, Jules Dufaure bizonyára az az idős férfi, aki Sarah-t bújtatta, amikor megszökött Beauneból, és aki elkísérte Párizsba azon a napon, amikor a kislány azt a szörnyű felfedezést tette a szekrényben. De vajon miért adott rendszeresen hírt Sarah-ról André Tézacnak? Méghozzá ilyen részletesen? Ezt sehogyan sem értettem. André kérte volna tőle? Aztán rájöttem a magyarázatra. Egy banki kimutatásból. André Tézac minden áldott hónapban pénzt küldött Dufaure-éknak Sarah-ra. Egy bőkezű összeget. Tíz éven át. Tíz éven át Edouard apja a maga módján segítette Sarah-t. Arra gondoltam, micsoda megkönnyebbülést érezhetett Edouard amikor rábukkant ezekre a papírokra a széfben. Elképzeltem, ahogy ugyanezeket a leveleket olvasta, és rájött arra, amire én is rájöttem az imént. Az apja megváltást nyert. Felfigyeltem rá, hogy a levelek nem a Saintonge utcába voltak címezve, hanem André régi üzletének a címére, a Turenne utcába. Azon tűnődtem, vajon miért. Aztán arra gondoltam, valószínűleg Mamé miatt. André nem akarta, hogy megtudja. Ahogy azt sem akarta, hogy Sarah megtudja, ő minden hónapban pénzt küld neki. Ezt meg is erősítette Jules egyik levele: „Kívánságának megfelelően, Sarah nem tud az ön adományairól.” A dosszié aljában egy vastag borítékot találtam fényképekkel. Ugyanazok a mandulavágású szemek, ugyanaz a szőke haj. De Sarah mégis sokat változott az 1942-es iskolai felvétel óta. Az arcán szinte tapintható volt a bánat. Vonásaiból kiveszett minden vidámság. Már nem kislány volt rajtuk, hanem egy tizennyolc év körüli karcsú, fiatal nő. Az ajkak mosolyogtak ugyan, de a szem szomorú maradt. Hozzá hasonló korú fiatalok voltak vele a tengerparton. Megfordítottam a képet. Jules gyöngybetűivel ez állt rajta: „Trouville, 1950, Sarah Gaspard és Nicolas Dufaure-ral.” Arra gondoltam, mi mindenen ment keresztül Sarah. A razzia, a beaune-la-rolande-i tábor, a szülei és az öccse elvesztése. Ez jóval több, mint amit egy gyerek elbír. Annyira belemerültem Sarah történetébe, hogy nem is vettem észre Zoë kezét a vállamon. – Mami, ki ez a lány? Gyorsan elraktam a fényképes borítékot, és valamit hadováltam a közelgő lapzártáról. – Szóval ki ez? – Nem ismered, drágám – mondtam sietősen, és úgy tettem, mintha sürgős rámolnivalóm lenne az asztalomon. Felsóhajtott és érett, kimért hangon azt mondta: – Olyan furcsa vagy mostanában, Mami. Azt hiszed, nem látok semmit. Pedig én mindent látok. Hátat fordított nekem és elment. Azonnal elöntött a bűntudat. Utánamentem a szobájába. – Igazad van, Zoë. Furcsa vagyok mostanában. Sajnálom. Nem ezt érdemled. Leültem az ágyára, de nem tudtam belenézni nyugodt, okos szemébe. – Mami, miért nem mondod meg nekem egész egyszerűen, hogy mi van? Mondd meg, mi a baj. Éreztem, hogy megfájdul a fejem. A jól ismert hasogató fájdalommal. – Azt hiszed, nem érteném meg, mert csak tizenegy éves vagyok, igaz? Igent intettem a fejemmel. – Vagyis nem bízol bennem? – vonta fel a vállát.

– Dehogynem bízom benned, de vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatok el neked, mert túl szomorúak, túl súlyosak. Nem akarom, hogy neked is fájdalmat okozzanak, ahogy nekem. Kedvesen megsimogatta az arcomat. A szeme csillogott. – Igazad van. Nem akarom magam rosszul érezni. Ne is mondj semmit. Félek, hogy nem tudnék tőle aludni. De ígérd meg, hogy hamarosan te is jobban leszel. Átöleltem és magamhoz szorítottam. Az én gyönyörű, bátor kislányom! Az én szépséges gyermekem. Mekkora szerencse, hogy ő van nekem. Mekkora szerencse! A fejemben lüktető fájdalom ellenére újra eszembe jutott a baba. Zoë kistestvére. Akiről ő mit sem sejt. Nem tudja, min megyek keresztül. Az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam kicsordulni készülő könnyeimet. Egy kis idő múltán szelíden eltolt magától, és felnézett rám. – Mondd meg nekem, ki az a lány. Azokon a fekete-fehér fényképeken, amiket megpróbáltál elrejteni előlem. – Rendben – egyeztem bele. – De ez titok, amiről senkinek sem szabad beszélni. Megígéred? – Persze – bólintott. – Lakat a számon! – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy kiderítettem, kik laktak Maméék előtt a Saintonge utcai lakásban? – Igen, egy lengyel családról beszéltél, akiknek egy velem egykorú lányuk volt. – Sarah Starzynskinek hívták. Ő van a fényképeken. Zoë összehúzott szemmel nézett rám. – De ez miért titok? Nem igazán értem. – Ez egy családi titok. Valami szomorú dolog történt ugyanis, amiről a nagyapád nem akar beszélni, a papa pedig nem is tud róla. – Valami szomorú dolog történt Sarah-val? – tapogatózott óvatosan. – Igen. Valami nagyon-nagyon szomorú – feleltem szelíden. – Megpróbálod megtalálni Sarah-t? – kérdezte, megrendülve a hangszínemtől. – Igen. – Miért? – Mert el akarom mondani neki, hogy a családunk nem olyan, amilyennek gondolja. El akarom magyarázni neki, mi történt. Azt hiszem, nem tudja, mit tett tíz éven át a dédnagyapád, hogy segítsen neki. – És mit tett? – Minden hónapban pénzt küldött. De úgy, hogy erről ő ne tudjon. Zoë egy ideig hallgatott. – Hogy fogod megtalálni? – kérdezte aztán. – Nem tudom, drágám – sóhajtottam. – De remélem, sikerülni fog. 1952 után nincs hír róla. Se egy levél, se egy fotó. És cím se. Zoë a térdemre telepedett, hozzám bújt. Magamba szívtam vastag, csillogó hajának oly jól ismert, annyira „zoës” illatát, ami visszarepített az időben oda, amikor még pici volt. A tenyeremmel elsimítottam néhány rakoncátlan tincset. Arra gondoltam, Sarah Starzynski ugyanennyi idős volt, amikor a borzalom betört az életébe. Lehunytam a szemem. De továbbra is magam előtt láttam a képet. Ahogy a rendőrök elszakítják a gyerekeket az édesanyjuktól Beaune-la-Rolande-ban. Képtelen voltam elűzni ezt a jelenetet a fejemből. Olyan erősen magamhoz szorítottam Zoët, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete.

KÜLÖNÖS, MENNYIRE EGYBEESNEK NÉHA A DÁTUMOK. Szinte ironikus. 2002. július 16., csütörtök. A Vél d’Hiv-i razzia emléknapja. És az én terhességmegszakításomé. Egy számomra ismeretlen klinikán kerül rá sor, a 17. kerületben, nem messze a nyugdíjasotthontól, ahol Mamé lakik. Megpróbáltam másik időpontot kérni – a július 16. számomra túl sok jelentéssel terhes –, de nem sikerült. Zoënak véget ért a tanév, hamarosan indul Long Islandre a keresztanyjával, Alisonnal, az én egyik régi bostoni barátnőmmel, aki gyakran ingázik Manhattan és Párizs között. Majd 27-én én is utánamegyek, és Charlánál találkozunk. Bertrand csak augusztusban veszi ki a szabadságát. Általában két hetet Burgundiában töltünk, a Tézacok családi nyaralójában. Soha nem szerettem ott lenni. A férjem szüleinek fogalma sincs arról, mit jelent az a szó, hogy kikapcsolódás. Az étkezések meghatározott időben zajlanak, a beszélgetések lesújtóan banálisak, a gyerekek legyenek a közelükben, de maradjanak csendben. Nem értettem, miért ragaszkodik hozzá mindig Bertrand, hogy mi is odamenjünk, amikor hármasban is elutazhattunk volna valahová nyaralni. Szerencsére Zoë jól kijött Laure és Cécile fiaival, Bertrand pedig egyik teniszmeccset a másik után játszotta a sógoraival. Én viszont szokás szerint mellőzöttnek éreztem magam. Az évek múlásával Laure és Cécile ugyanolyan távolságtartó maradt velem. Meghívták a házba elvált barátnőiket, és órákon át módszeresen süttették magukat a medence szélén. A mellüknek is muszáj volt barnának lenni. Én még huszonöt Franciaországban eltöltött év ellenére sem tudtam hozzászokni ehhez. Soha nem napoztam félmeztelenül, és sejtettem, hogy a hátam mögött kinevetnek, prűd amerikainak titulálnak. Ezért aztán szívesebben töltöttem a napjaimat azzal, hogy az erdőt jártam Zoëval, hosszú és kimerítő biciklitúrákat tettem, hogy végül már a legeldugottabb ösvényt is ismertem, vagy bemutatót tartottam a tökéletes pillangóúszásból, míg a többi nő bágyadtan cigarettázott tenyérnyi Erés fürdőruhájában, amit még sosem érintett víz. „Ó, ezek az undok francia tehenek! Irigyek rád, mert olyan átkozottul jól mutatsz bikiniben! – vigasztalt Christophe valahányszor ezekről a nyomasztó nyaralásokról panaszkodtam neki. – Ne félj, bájcsevegnének veled, ha tele lennél cellulitisszel és visszérrel!” Ezen jót kacagtam, még ha nem is hittem neki igazán. Ugyanakkor szerettem a hely szépségét, a békés, ódon házat, ami még a legperzselőbb nyári napokon is hűvös volt, a nagy, buja kertet a százéves tölgyekkel és a kilátást a távolban kanyargó Yonne folyóra. Szerettem a szomszédos erdőt is, ahol Zoëval hosszú órákon át kószáltunk, és ahol pici korában elbűvölve hallgatta a madarak csivitelését, rácsodálkozva egy-egy furcsa formájú ágra, egy váratlanul megcsillanó pocsolyára. Bertrand és Antoine szerint a Saintonge utcai lakás szeptember elejére elkészül. Bertrand és a csapata kitűnő munkát végzett. De én valahogy nem bírtam elképzelni magam abban a lakásban. Annak tudatában, hogy mi történt ott. Azt a bizonyos falat lebontották ugyan, de ez sem tudta kitörölni belőlem a titkos szekrény emlékét. A szekrényét, ahol a kis Michel várta a nővére hazatértét. Hiába. Szüntelenül kísértett ez a történet. Igen, egy cseppet sem égtem a vágytól, hogy mielőbb beköltözzem abba a lakásba. Már előre féltem az éjszakáktól. Féltem, hogy folyton arra fogok gondolni, mi mindent láttak azok a falak. Nem tudtam, hogyan kerülhetném ezt el. Nehéz volt elviselni, hogy Bertrand-nal nem beszélhetek erről. Szerettem volna hallani az ő gyakorlatias nézőpontját, hogy azt mondja, a régi borzalmak ellenére mi igenis tudunk itt élni. De nem mondhattam el neki. Megígértem az apjának. Ugyanakkor sokat tűnődtem azon, vajon mit is gondolna Bertrand erről az egészről. És a húgai? Megpróbáltam elképzelni a reakciójukat. És Maméét... Nem sikerült. A franciák úgy magukba zárkóznak, akár az osztrigák. Semmit nem illik kimutatni. Mindennek szép simának, mozdulatlannak kell lennie. Ez így van. Mindig is így volt. Én viszont mind nehezebbnek éreztem, hogy így éljek. Zoë elutazott Amerikába, üres lett a ház. Az időm java részét a szerkesztőségben töltöttem, és új feladaton dolgoztam: a fiatal francia írókról és a párizsi irodalmi életről kellett cikket írnom a szeptemberi számba. Érdekes téma, de időigényes. Esténként egyre nehezebben indultam haza az irodából, visszariasztott, hogy

egyedül kell lennem a kihalt lakásban. Mindig a leghosszabb utat választottam – Zoë ezt úgy szokta nevezni, „Mami hosszú rövidített útvonalai” –, hogy gyönyörködhessem a lemenő nap fényében fürdő Párizs szépségében. A város kezdett kiürülni – ez majd július 14-e tájban fog tetőzni amit imádtam. A boltok lehúzták a vasredőnyüket, és kiakasztották a táblát: „Nyári szünet miatt zárva – nyitás szeptember 1-jén.” Ez az időszak, amikor sokáig kell keresgélni, hogy egy nyitva tartó patikát, kisboltot, pékséget vagy mosodát találjon az ember. A párizsiak elutaznak, hogy másutt élvezzék a nyarat, átengedve városukat a fáradhatatlan turistáknak. És amint ezeken a balzsamos júliusi estéken hazafelé tartottam, a Champs-Elysées-től a Montparnasse körútig gyalogolva, arra gondoltam, ezt a párizsiak nélküli Párizst végre igazán a magaménak érzem. Igen, szeretem Párizst, mindig is szerettem, de ahogy végigmentem a III. Sándor hídon, és szemben az Invalidusok kupolája úgy csillogott a naplementében, mint valami gigantikus ékszer, annyira rám tört Amerika hiánya, hogy a fájdalom szinte égette a bensőm. Honvágyam volt, hiányzott a hazám, még ha életem több mint felét francia földön éltem is le. Annyi minden hiányzott: az egyszerűség, a szabadság, a tér, a természetesség, a nyelv, annak a könnyedsége, hogy mindenkit tegezhetek. Soha nem sajátítottam el igazán a „te” és az „ön” közötti különbséget, még mindig gyakran elbizonytalanodtam. Igen, el kell ismernem, hogy hiányoznak a szüleim, hiányzik a húgom. Hiányzik Amerika. Még soha nem hiányzott ennyire. Miközben közeledtem a mi városrészünk felé, amit a szigorúbarna Montparnasse-torony jelzett (a párizsiak gyakran szapulták, én viszont szerettem, mert bárhol voltam is, mindig könnyen hazataláltam), egyszer csak az jutott eszembe, milyen lehetett Párizs a megszállás alatt. Milyen lehetett Sarah Párizsa. Szürkészöld egyenruhák és kerek sisakok. Kijárási tilalom és Ansiveis. Német nyelvű, gótbetűs plakátok. Hatalmas horogkeresztek a nemes kőépületeken. És gyerekek sárga csillaggal.

A KLINIKA ELEGÁNS VOLT ÉS KÉNYELMES, csupa mosoly ápolónőkkel, szolgálatkész recepciósokkal és gondosan elrendezett virágkompozíciókkal. A beavatkozásra holnap reggel hét órakor kerül sor. Azt kérték, hogy előző nap, vagyis július 15-én este menjek be. Bertrand éppen Brüsszelben volt, hogy nyélbe üssön egy nagy szerződést. Nem is erőltettem, hogy velem legyen. Valahogy jobban éreztem magam nélküle. Könnyebb volt beköltöznöm a finom barackszínű szobába így, hogy egyedül voltam. Máskor bizonyára eltöprengtem volna azon, miért tűnik ennyire fölöslegesnek a férjem jelenléte. Máskor elcsodálkoztam volna rajta. Hát nem az életem része, nincs nap mint nap mellettem? Egyedül voltam ezen a klinikán, egyedül készültem átvészelni életem legkomolyabb krízisét, és megkönnyebbüléssel töltött el, hogy ő nincs itt. Gépies mozdulatokkal tettem-vettem. Összehajtogattam a ruháimat, kipakoltam a fogkefémet a mosdókagyló fölötti polcra, az ablakon át néztem a csendes utca polgári házainak homlokzatát. Egy belső hang valami olyasmit sugdosott, amiről egész nap nem voltam hajlandó tudomást venni. Mi az ördögöt keresek én itt? Elment az eszem, hogy alávetem magam ennek? Senkinek nem mondtam el, mire készülök. Senkinek, kivéve Bertrand-t. Nem akartam visszagondolni arra, milyen elragadtatottan mosolygott, amikor bejelentettem, hajlandó vagyok elvetetni a gyereket, milyen túláradó hévvel kapott a karjába és csókolta meg a fejem búbját. Leültem az ágyra, és elővettem a táskámból a „Sarah” feliratú dossziét. Sarah volt az egyetlen személy, akire jelen pillanatban gondolni tudtam. Szent kötelességemnek éreztem, hogy megtaláljam, ez volt az egyetlen módja, hogy emelt fővel járhassak, hogy elűzzem azt a szomorúságot, amibe az életem belesüppedt. Megtalálni, igen, de hogyan? A telefonkönyvben sem Sarah Dufaure, sem Sarah Starzynski nem szerepelt. Túl egyszerű lett volna, ha így van. A cím, amely Jules levelein állt, már nem létezett. Úgy döntöttem hát, hogy azoknak a fiúknak a nyomán indulok el, akik Sarah-val együtt rajta voltak a Trouville-ban készült felvételen: Dufaure-ék fiai vagy unokái, Gaspard és Nicolas, akik ma hatvan-hetven év között lehetnek. Sajnos a Dufaure elég gyakori családnév. Csak Orléans környékén több száz volt belőlük. És egyenként végig kellett telefonálni őket! Már a múlt héten munkához láttam, órákig szörföztem a neten, búvárkodtam telefonkönyvekben, és megállás nélkül telefonálgattam – eredménytelenül. Ma reggel azonban egy bizonyos Nathalie Dufaure-ral beszéltem, akinek a telefonszámát a párizsi telefonkönyvben találtam. Egy fiatal, derűs női hang szólt bele a kagylóba. Sokadszorra is eldaráltam a kis bevezető szövegemet: „Julia Jarmond vagyok, újságíró, és egy bizonyos Sarah Dufaure után kutatok, aki 1932ben született. Két nevet tudok mindössze, akikről tudom, hogy fiatalkorában kapcsolatban voltak vele: Gaspard és Nicolas Dufaure-ét...” A nő közbeszólt: igen, Gaspard Dufaure a nagyapja. Aschéres-le-Marchéban lakik, Orléans mellett. A száma nincs benne a telefonkönyvben. Elakadt lélegzettel, görcsösen markoltam a telefont. Megkérdeztem tőle, mond-e neki valamit a Sarah Dufaure név. A fiatal lány elnevette magát. De ebben semmi bántó nem volt. Elmagyarázta, hogy mivel ő 1982-ben született, nem sokat tudott a nagyapja gyerekkoráról, és nem, nem hallott Sarah Dufaure-ról. Semmit nem mond neki ez a név. Felajánlotta, hogy ha akarom, felhívja a nagyapját, de előre figyelmeztetett, hogy az öreg egy morgós medve, aki nemigen szeret telefonálni, de ő hajlandó segíteni nekem, és majd visszahív, ha beszélt vele. Elkérte a számomat. Végül megkérdezte: „Maga amerikai? Imádom az akcentusát!” Egész nap vártam, hogy visszahívjon. Semmi. Lépten-nyomon előkaptam a mobilomat, ellenőriztem, hogy nem merült-e le, be van-e kapcsolva. Semmi. Lehet, hogy Gaspard Dufaure nem óhajt egy újságíróval Sarah-ról beszélgetni. Lehet, hogy nem voltam elég meggyőző. Vagy túlontúl az voltam. Nem kellett volna azt mondanom, hogy újságíró vagyok. Jobban hangzott volna, hogy a család barátja. De nem, nem mondhattam ilyet. Ez nem igaz. Nem hazudhatok. Semmiképpen nem akartam hazudni. Aschéres-le-Marché egy pici falu Orléans és a másik internálótábornak helyet adó Pithiviers között. A térkép szerint Beaune-la-Rolande sincs túl messze. Jules és Geneviève régen nem itt lakott. Vagyis Sarah nem ezen a helyen töltött tíz évet az életéből.

A türelmetlenségem nőttön-nőtt. Hívjam vissza Nathalie Dufaure-t? Ahogy tétovázva toporogtam, megszólalt a telefonom. Rohantam, hogy felvegyem: „Halló?” A férjem volt, Brüsszelből hívott. A csalódottság alaposan próbára tette az idegeimet. Semmi kedvem nem volt Bertrand-nal beszélni. Nem volt mit mondanom neki.

AZ ÉJSZAKA RÖVID VOLT ÉS KIMERÍTŐ. Hajnalban egy matrónakülsejű ápolónő lépett a szobába, kék papír hálóinggel a hóna alatt. Mosolyogva mondta, hogy ez a „beavatkozáshoz” lesz. Egy pár mamusz és egy sapka is tartozott hozzá, ugyanebből az anyagból. Közölte, hogy fél óra múlva visszajön értem, és visz a műtőbe. Még mindig mosolyogva felhívta a figyelmemet, hogy az altatás miatt nem ehetek és nem ihatok semmit. Aztán halkan becsukta maga mögött az ajtót. Arra gondoltam, hány nőt ébreszthetett ma reggel ugyanezzel az édeskés mosollyal, hány terhes nőt, aki arra készült, hogy kitépesse magából méhének gyümölcsét. Ahogy én. Engedelmesen belebújtam a kék hálóingbe. A papír alatt viszketett a bőröm. Mit tehettem mást: vártam. Bekapcsoltam a tévét, megkerestem a hírcsatornát, és szórakozottan bámultam a képernyőt. Az agyam üres volt. Valamivel több mint egy óra, és mindenen túl leszek. De valóban készen állok rá? El fogom tudni viselni? Elég erős vagyok hozzá? Képtelen voltam választ adni ezekre a kérdésekre. Így hát csak vártam, a műtős ingben, sapkában és mamuszban elnyúlva az ágyamon. Vártam a percet, amikor betolnak a műtőbe. Vártam, hogy mély álomba zuhanjak. Vártam, hogy a sebész elvégezze a dolgát. Hogy megtegye azokat a bizonyos mozdulatokat a széttárt combjaim között... Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, és igyekeztem egy szépen manikűrözött körmű szőkeségre koncentrálni, aki szemlátomást nagy szakértelemmel hadonászott egy mosolygó napocskákkal teli Franciaország-térkép előtt. A múlt heti legutolsó beszélgetés jutott eszembe a családterapeutánál. Bertrand a térdemre tette a kezét. „Nem akarjuk megtartani ezt a gyermeket. Közösen döntöttünk így.” Én nem szóltam semmit. A terapeuta felém fordult. Bólintottam volna? Nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak, mint aki hipnózison esett át. Később, a kocsiban, azt mondta Bertrand: „Ez volt a legjobb, amit tehettünk, szerelmem. Majd meglátod. Hamarosan túl leszünk rajta.” És forrón, szenvedélyesen megcsókolt. A szőkeség eltűnt, és a híradó jól ismert szignálja után egy bemondó jelent meg a képernyőn. „Ma, 2002. július 16-án emlékezünk meg a Vél d’Hiv-i razzia hatvanadik évfordulójáról, melynek során a francia rendőrség több ezer zsidó családot tartóztatott le, a francia történelem legsötétebb óráiban.” Gyorsan felhangosítottam a készüléket. Miközben a kamera a Nélaton utcát pásztázta, Sarah-ra gondoltam. Bárhol legyen is ma, emlékezni fog ezen az évfordulón. Neki évforduló sem kell, hogy emlékezzék. Számára, ahogy mindazok számára, akik elveszítettek valakit a szeretteik közül, július 16-a nem merülhetett feledésbe. Ezen a reggelen, ahogy a többi reggelen is, a szemük fájdalomtól súlyosan nyílik ki. Szerettem volna ezt elmondani neki, nekik, mindannyiuknak – de hogyan? Tehetetlennek éreztem magam, üvölteni szerettem volna, neki, nekik, mindannyiuknak, hogy én tudom, hogy én emlékezem, hogy én soha nem fogom elfelejteni. Néhány túlélőt mutattak a Nélaton utcai emléktábla előtt. Némelyikükkel riportot is készítettem. Most döbbentem rá, hogy még csak meg sem néztem a Seine Scenes legfrissebb számát, amelyben a cikkemet közölték. Ma jelenik meg. Úgy döntöttem, írok egy SMS-t Bambernek, hogy küldjön nekem egy példányt. Fogtam a telefonomat, de közben le sem vettem a szemem a tévéről. A képernyőn Franck Lévy komoly arca jelent meg. A megemlékezésről beszélt, ami az idén nagyobb szabású, mint máskor. A telefonomon egy pityegés jelezte, hogy üzenetet kaptam. Az egyiket Bertrand küldte, tegnap késő este, hogy tudassa, szeret. A másik Nathalie Dufaure-tól jött. Szabadkozott, hogy csak most jelentkezik. Viszont jó hírei vannak: a nagyapja beleegyezett, hogy találkozzon velem és elmesélje Sarah Dufaure egész történetét. Az öreg annyira lelkesnek tűnt, hogy Nathalie-ban is felébredt a kíváncsiság. Eleven hangja elnyomta Franck Lévy megfontolt, nyugodt beszédét. „Ha akarja, holnap, csütörtökön, kiviszem Aschéres-be, ez nekem nem jelent gondot. Annyira szeretném hallani, mit fog mondani nagyapa. Hívjon vissza, legyen szíves, hogy megbeszélhessünk egy időpontot.” A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte rosszul lettem. A képernyőn újra a bemondó látszott, már más

témáról volt szó. Ahhoz túl korán volt, hogy felhívjam Nathalie Dufaure-t. Még várnom kell egy-két órát. A lábaim izgatottan mozogtak a papírmamuszban. Sarah Dufaure egész történetét... Mit fog mondani Gaspard Dufaure? Mit fogok megtudni? Kopogtak az ajtón. Összerezzentem. Az ápolónő mézesmázos mosolya visszarántott a valóságba. – Itt az idő, asszonyom – mondta pattogósán, összes fogát rám villantva. Hallottam, hogy a tolókocsi kerekei megnyikordulnak az ajtó előtt. És akkor egyszeriben minden megvilágosodott. Még soha nem láttam a dolgokat ilyen tisztán, ilyen egyszerűen. Felálltam és nyugodt hangon azt mondtam: – Sajnálom, meggondoltam magam – és levettem a fejemről a papírsapkát. Az ápolónő döbbenten meredt rám. – De asszonyom... A hálóinget is leszaggattam magamról. A matrónát láthatóan sokkolta hirtelen előtűnő pucérságom. – Már várják a műtőben! – Nem érdekel – feleltem határozottan. – Nem megyek sehová. Meg akarom tartani ezt a gyereket! Méltatlankodó arcot vágott. – Máris megyek és szólok az orvosnak. Azzal elviharzott. Hallottam, ahogy a szandálja rosszallóan csattog a linóleumon. Gyorsan magamra rángattam a farmerruhámat, belepattantam a cipőmbe, felkaptam a táskámat, és már száguldottam is kifelé a szobából. Lerohantam a lépcsőn, a reggelizős tálcákkal egyensúlyozó ápolónők riadtan tértek ki előlem. Rájöttem, hogy a fogkefémet, a törülközőmet, az összes tisztálkodó-és sminkszeremet a fürdőszobában hagytam, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Elvágtattam a kifogástalanul takaros recepció előtt. Nem érdekel! Nem érdekel! Egy fikarcnyit sem érdekel! Az utca kihalt volt. Párizs járdái fényesek voltak, ahogy kora reggel mindig. Leintettem egy taxit, és hazavitettem magam. 2002. július 16. A kisbabám. Az én kisbabám biztonságban van a méhemben. Egyszerre volt sírhatnékom és nevethetnékem. És sírtam is, és nevettem is. A taxisofőr a visszapillantó tükörből méregetett, de ezzel sem törődtem. Meg fogom szülni ezt a gyereket!

ÚGY SACCOLTAM, durván kétezer ember gyűlhetett össze a Bir Hakeim hídon. A túlélők. És a családtagjaik. Gyerekek, unokák. Rabbik. Párizs polgármestere. A miniszterelnök. A honvédelmi miniszter. Számos politikus. Újságírók. Fotósok. Franck Lévy. Ezernyi virág, egy szélfogó sátor, egy fehér tribün. Impozáns összejövetel. Guillaume mellettem állt, ünnepélyes arccal, lesütött szemmel. Hirtelen eszembe jutott a Nélaton utcai idős néni. „Senki nem emlékszik már. És miért is emlékeznének? Történelmünk legsötétebb napjai voltak azok.” Szerettem volna, ha most itt van, ha látja ezt a sok száz meghatott, elérzékenyült arcot. A tribünön egy vörös hajkoronájú, szép, középkorú asszony énekelt. Tiszta hangja átzengett a forgalom zaján. Utána a miniszterelnök, Jean-Pierre Raffarin emelkedett szólásra. – Hatvan évvel ezelőtt, itt, Párizsban és hazánk egész területén, szörnyű tragédia volt készülőben. Egyre gyorsabb léptekkel haladtunk a borzalmak felé. A holokauszt árnya már rávetült a Téli Kerékpárstadionba zárt ártatlanokra... Ebben az évben, ahogy minden évben, azért gyűltünk össze ezen a helyen, hogy emlékezzünk. Hogy ne felejtsük el az üldöztetést, a hajtóvadászatot, a sok franciaországi zsidó derékba tört életét. Balra tőlem egy idős férfi zsebkendőt vett elő, és csendesen kifújta az orrát. Megrendített a látvány. Kit sirathatott? Kit veszíthetett el? Miközben a miniszterelnök folytatta a beszédét, végighordoztam a tekintetemet a tömegen. Vajon van-e itt valaki, aki ismerte Sarah Starzynskit? Aki emlékszik rá? És ha ő maga is itt van? Talán a férje kísérte el, esetleg a gyereke, az unokája? Mögöttem áll? Vagy előttem? Szemügyre vettem minden hetven év körüli asszonyt, fürkészve vizslattam a méltóságteljes, ráncos arcokat, hátha felfedezem valamelyiken a szép, mandulavágású szemet. De aztán elszégyelltem magam, hogy így viselkedem a megilletődött tömegben, és én is lesütöttem a szemem. A miniszterelnök hangja mintha erősebben, tisztábban csengett volna, visszhangot vert valamennyiünkben. – Igen, a Vél d’Hiv-et, Drancyt, Compiégne-t és az összes gyűjtőtábort, a halál eme előszobáit franciák szervezték, őrizték, tartották fenn. Igen, a holokauszt első lépésére itt került sor, a francia állam cinkos közreműködésével. A tömeg csendes nyugalommal hallgatta a beszédet. Figyeltem az arcokat, ahogy az elnök erőteljes hangján tovább beszélt. Igen, nyugodtak voltak, de mindegyik arcon ott ült a bánat is. Olyan bánat, amit semmi nem törölhet el. A beszédet hosszan megtapsolták. Az emberek sírva ölelkeztek össze. Guillaume-mal együtt odamentem Franck Lévyhez, akinek a Seine Scenes egyik példánya volt a hóna alatt. Szívélyesen üdvözölt, és bemutatott minket néhány újságírónak. Nem sokkal később Guillaume-mal elindultunk. Útközben elmeséltem neki, hogy kiderítettem, hogy hívták Tézacék lakásának korábbi bérlőit, és hogy ezzel valamiképpen az apósomhoz is közelebb kerültem, aki hatvan éve hurcol magában egy súlyos titkot. Azt sem hallgattam el előle, hogy éppen Sarah után kutatok, aki megszökött Beaune-la-Rolande-ból. És hogy fél óra múlva Nathalie Dufaure-ral lesz találkozóm a Pasteur metrómegállónál: elvisz Orléans-ba, a nagyapjához. Guillaume megölelt és sok szerencsét kívánt. A hasamat simogatva keltem át a forgalmas sugárúton. Ha ma reggel nem hagyom ott a klinikát, most kezdenék szép lassan magamhoz térni a kényelmes, barackszín szobában, egy rendületlenül mosolygó ápolónő jóindulatú felügyelete alatt. Hozna nekem egy kiadós uzsonnát – croissant, lekvár, tejeskávé –, aztán délután egyedül hazavánszorognék kábultan, a combom között egy egészségügyi betéttel, és tompa fájdalommal az alhasamban. Üres fejjel és üres szívvel. Bertrand-ról nem volt hírem. Felhívta-e vajon a klinika, hogy közöljék vele, a beavatkozás előtt távoztam a kórházból? Fogalmam sincs. Még mindig Brüsszelben volt, csak este fog hazajönni. Nem tudtam, hogyan fogom bejelenteni neki a hírt, s azt sem, hogyan fogadja majd. Ahogy végigmentem az Emilé Zola sugárúton, kicsit aggódva, nehogy elkéssek a találkozómról, azon

tűnődtem, fontos-e még nekem, hogy mit gondol, mit érez Bertrand. Kényelmetlen gondolat volt, megijesztett.

KORA ESTE ÉRTEM HAZA ORLÉANS-BÓL. a lakásban nyomott meleg volt. Kinyitottam az egyik ablakot, és kihajoltam a zajos Montparnasse körút fölé. Furcsa volt elképzelni, hogy hamarosan a Saintonge utcában fogunk lakni. Tizenkét évet töltöttünk ebben a lakásban. Zoë nem is lakott még másutt. Ez az utolsó nyarunk itt. Szerettem ezt a helyet, szerettem, ahogy a délutáni napfény beragyogja a tágas, fehér nappalit, hogy a Luxembourg-kert itt van, egészen közel, a Vavin utca végén, a kényelmet, hogy Párizs egyik legizgalmasabb kerületében élek, ott, ahol érezni lehet a város szívdobogását, gyors, eleven lüktetését. Lerúgtam a szandálomat, és elnyúltam a puha, krémszínű kanapén. A nap eseményei ólomsúllyal nehezedtek rám. Lehunytam a szemem, de a telefon csöngése abban a minutumban vissza is rántott a valóságba. A húgom volt, a Central Parkra néző irodájából hívott. Láttam magam előtt, ahogy dolgozik, orra hegyére tolt szemüveggel. Röviden elmondtam neki, hogyan léptem vissza az abortusztól. – Jaj, istenkém! – sóhajtott Charla. – Szóval nem csináltad meg... – Képtelen voltam rá. Egész egyszerűen lehetetlennek éreztem. Szinte hallottam, hogy a vonal túlsó végén elmosolyodik, széles, ellenállhatatlan mosolyával. – Csodálatos, bátor kislány vagy! – mondta. – Büszke vagyok rád, drágám. – Bertrand még nem tud róla. Csak ma este jön haza. Azt hiszi, túl vagyok rajta. Kis csönd az óceán túlpartján. – De elmondod neki, ugye? – Persze. Kénytelen vagyok. Nincs más választásom. A beszélgetés után még egy jó darabig hevertem a kanapén, a hasamon összekulcsolt kézzel – mintha csak védelmezném. Apránként éreztem, hogy visszatér az erőm. Ahogy mostanában sokszor, most is Sarah Starzynski járt az eszemben. Az, amit ma tudtam meg róla. Nem volt szükséges felvennem, amit Gaspard Dufaure mesélt. Jegyzetelnem sem kellett. Minden szó belém ivódott.

TAKAROS KIS HÁZ VOLT Orléans egyik külvárosában, szépen gondozott virágágyásokkal és egy jámbor, vaksi kutyával. Amikor beléptem, egy aprócska öregasszony köszöntött; a mosogatónál állt és zöldséget hámozott. Aztán jött Gaspard Dufaure is. Dörmögő hangon kezdett mesélni, közben eres kezével kutyája gyűrött buksiját simogatta. – Az öcsémmel tudtuk, hogy a háború alatt valami súlyos dolog történt. De akkoriban még túl kicsik voltunk és nem fogtuk fel, hogy mi. Csak a nagyszüleim halála után árulta el nekünk apánk, hogy Sarah igazi neve nem Dufaure, hanem Starzynski, és zsidó származású. A nagyszüleim végig titkolták előttünk az igazságot. Sarahban volt valami mélységes szomorúság. Mindig hiányzott belőle a vidámság, a lelkesedés. Közönyösnek tűnt. Nekünk azt mondták, hogy a nagyszüleink a háború alatt fogadták örökbe, mert meghaltak a szülei. Ennyit tudtunk mindössze. De azt éreztük, hogy más, mint mi. Amikor elkísért minket a templomba, a Miatyánk alatt meg sem mozdult az ajka. Soha nem imádkozott, soha nem áldozott. Csak ült és nézett maga elé, azzal a merev arckifejezéssel, ami félelmet ébresztett bennem. Ilyenkor a nagyszüleim felénk fordultak, mosolyogva, de határozottan, és azt kérték, hagyjuk őt békén. A szüleim is ezt tették. Lassanként Sarah az életünk része lett, a lánytestvérünk. Elbűvölő, de mélabús fiatal lánnyá serdült. Túl komoly, túl érett volt a korához képest. A háború után néha elmentünk Párizsba a szüleimmel, de Sarah sosem akart velünk jönni. Azt mondta, gyűlöli Párizst, soha nem akarja oda betenni a lábát. – Beszélt maguknak a testvéréről? A szüleiről? – kérdeztem. – Soha. Apám mesélte el végül, negyven évvel ezelőtt, hogy mi történt az öccsével, meg az összes többit. Amikor velünk élt, semmit nem tudtam erről. Narhalie Dufaure kíváncsian közbeszólt: – Miért, mi történt az öccsével? Gaspard Dufaure az unokája felé pillantott, akin látszott, hogy szinte issza a szavait. Aztán a feleségére nézett, aki az egész beszélgetés alatt egy szót sem szólt, de odaadóan figyelt. – Ezt majd máskor mesélem el neked, Natou. Nagyon szomorú történet. Hosszú csönd telepedett ránk. – Dufaure úr, szeretném tudni, hol van most Sarah Starzynski. Ezért vagyok itt. Tud nekem ebben segíteni? ‘ Gaspard Dufaure megvakarta a fejét, és kérdő pillantást vetett rám. – Én pedig azt szeretném tudni, Miss Jarmond – felelte mosolyogva –, hogy miért olyan fontos ez önnek?

ISMÉT CSÖNGÖTT a TELEFON. Zoë volt. Long Islandről hívott. Jól érzi magát, az idő szép, lebarnult, kapott egy új biciklit, Cooper unokaöccse aranyos, de hiányzom neki. Azt feleltem, ő is hiányzik nekem, de már tíz nap sincs hátra, és találkozunk. Aztán hangját lehalkítva megkérdezte, előrébb jutottam-e a Sarah Starzynskire vonatkozó kutatásomban. Olyan komolyan tette fel ezt a kérdést, hogy elérzékenyültem tőle. Elmondtam, hogy sikerült megtudnom néhány dolgot, és hamarosan beszámolok majd neki. – Jaj, Mami, mit derítettél ki? Tudni akarom! Most rögtön! – No, jó – adtam meg magam a lelkesedése előtt. – Ma találkoztam egy bácsival, aki jól ismerte Sarah-t fiatal korában. Elmondta, hogy Sarah 1952-ben elhagyta Franciaországot, és New Yorkba ment dadusnak. – Azt akarod ezzel mondani, hogy az Államokban él? – Úgy tűnik, igen – feleltem. Zoë hallgatott egy kicsit. – Hogy akarod itt megtalálni, Mami? – kérdezte. A hangja már nem csengett olyan vidáman, mint az előbb. – Az Egyesült Államok jóval nagyobb, mint Franciaország! – Ezt csak a jóisten tudja, kicsim – sóhajtottam. Nagy puszikat küldtem neki a telefonon keresztül, többször elismételtem, mennyire szeretem, majd letettem a kagylót. Én pedig azt szeretném tudni Miss Jarmond, hogy miért olyan fontos ez önnek? Akkor ott azonnal eldöntöttem, hogy az igazságot fogom elmondani Gaspard Dufaure-nak. Elmondom, hogy került Sarah az életembe, hogyan értesültem szörnyű titkáról, mi kapcsolja a férjem családjához. Végül azt, hogy miután annyi mindent megtudtam 1942 nyaráról, a nagy Vél d’Hiv-i razziáról, Beaune-la-Rolande-ról, a kis Michel haláláról Tézacék lakásában, hogyan vált célommá, küldetésemmé az, hogy megtaláljam Sarah-t, valami olyan késztetéssé, ami erősebb nálam. Gaspard Dufaure csodálkozott az elszántságomon. De miért akarom megtalálni, mi célból, kérdezte, ősz fejét ingatva. Azért hogy megmondjam neki, fontos nekünk, és nem felejtettük el, feleltem. A többes szám első személyen elmosolyodott. Ki az a „mi”? A férjem családja, a francia nép? Csúfondáros mosolya miatt kissé bosszankodva azt válaszoltam neki, hogy nem, én, egész egyszerűen egyedül én akarom megmondani neki, mennyire sajnálom, meg akarom mondani neki, hogy nem felejtettem el a razziát, a tábort, Michelt, az auschwitzi vonatot, amely örökre elvitte a szüleit. Hogy sajnálkozhatom emiatt én, egy amerikai? Hát nem éppen az én honfitársaim szabadították fel Franciaországot 1944 júniusában? Nem értette. Azt mondta, semmi okom rá, hogy bármi miatt is én mentegetőzzem. Egyenesen a szemébe néztem. – De, igenis sajnálom. Sajnálom, hogy negyvenöt éves létemre ilyen keveset tudok az egészről.

– SARAH 1952 VÉGÉN HAGYTA EL FRANCIAORSZÁGOT. Amerikába indult. – Miért éppen oda? – kérdeztem. – Azt mondta, olyan országban akar élni, amelyet közvetlenül nem érintett a holokauszt, mint Franciaországot. Mindannyiunkat nagyon bántott az elhatározása, de a nagyszüleimet különösen. Saját lányukként szerették. De ő tántoríthatatlan volt. Így hát fogta magát, és elutazott. És soha többé nem jött vissza. Legalábbis tudomásom szerint nem. – És odakinn mi történt vele? – kérdeztem ugyanolyan hévvel és kíváncsisággal, mint Nathalie. Gaspard Dufaure mélyet sóhajtva vállat vont. Felállt, mire öreg, vaksi kutyája ugyanígy tett. A felesége egy második csésze erős kávét készített nekem. Unokájuk szótlanul kuporgott a fotelben, elérzékenyült pillantással nézve hol a nagyapjára, hol rám. Tudtam, hogy erre a pillanatra egész életében emlékezni fog, minden szó megmarad benne. Nagyapja kissé morgolódva visszaült, és elém tolta a csészét. Az imént tett egy kört a helyiségben, megnézegette a régi fényképeket, a kopott bútorokat. Sóhajtozva vakargatta a fejét. Vártam. Nathalie is várt. Gaspard Dufaure végre újra megszólalt. Sarah-ról 1955 óta nem kaptak hírt. – Irt néhány levelet a nagyszüleimnek. Egy évvel azután, hogy megérkezett az Egyesült Államokba, egy képeslap tudatta velünk, hogy férjhez ment. Emlékszem, apánk azt mondta, egy jenkihez ment feleségül. – Gaspard elmosolyodott. – Örültünk a hírnek. De ezután se egy telefon, se egy levél. Soha többé. A nagyszüleim megpróbáltak a nyomára bukkanni. Az égvilágon mindent megtettek, hogy megtalálják. Telefonáltak New Yorkba, leveleket írogattak, táviratokat küldözgettek. Megpróbálták felkutatni a férjét. De hasztalan. Sarah eltűnt. Rettenetes volt ez nekik. Ahogy teltek az évek, egyre csak vártak, hogy valami életjelet adjon magáról, egy lapot, egy telefonhívást. De soha nem jött semmi. Aztán a hatvanas években elhunyt a nagyapám, és néhány esztendővel később a nagyanyám is követte. Biztos vagyok benne, hogy megtört szívvel haltak meg. – Tudja, hogy a nagyszülei jogosultak lennének az Igaz Ember címre? – kérdeztem tőle. – Az meg micsoda? – A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet azoknak a nem zsidó személyeknek adományozza ezt a címet, akik zsidókat mentettek a háború idején. A kitüntetést posztumusz is odaítélik. Gaspard megköszörülte a torkát, és elfordította a tekintetét. – Keresse meg. Kérem, Miss Jarmond, keresse meg! Mondja meg neki, hogy hiányzik nekünk. Hiányzik nekem, és hiányzik az öcsémnek, Nicolas-nak. Mondja meg neki, hogy szeretjük. Mielőtt elindultam volna, egy levelet nyújtott felém. – A háború után írta ezt apámnak a nagyanyám. Talán szívesen belenéz. Ha elolvasta, kérem, adja oda Nathalie-nak.

ITTHON NEKIÁLLTAM, HOGY KIBETŰZZEM A RÉGI ÍRÁST. Közben potyogtak a könnyeim. Végre sikerült megnyugodnom, megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom. Aztán felhívtam Edouard-t, és felolvastam neki a levelet. Azt hiszem, ő is elsírta magát, még ha mindent meg is tett annak érdekében, hogy én ezt ne vegyem észre. Elcsukló hangon köszönetét mondott, és letette a kagylót. 1946. szeptember 8. Drága fiam, Alain! Amikor Sarah a múlt héten hazajött, miután veletek töltötte a nyarat, szép piros volt a pofija... és mosolygott. Jules-lel nem győztünk álmélkodni. Majd ő maga is ír neked, hogy személyesen megköszönje, de én most rögtön el akartam neked mondani, mennyire hálás vagyok a segítségetekért, a vendégszeretetekért. Te is tudod, milyen borzasztó négy év van mögöttünk. A megszállás, a félelem, a nélkülözés négy hosszú éve. Hosszú volt nekünk és az egész országnak, Jules és én is megfizettük az árát, de leginkább Sarah. Azt hiszem, sosem heverte ki azt, ami 1942 nyarán történt, amikor visszavittük a hajdani otthonába, a Marais negyedbe. Azon a napon végleg összetört benne valami. Összeroppant a kis lelke. Nagyon nehéz időszak áll mögöttünk, és a támogatásod rendkívül sokat jelentett nekünk. Sarah-t az ellenség elől rejtegetni, biztonságos menedéket nyújtani neki a fegyverletételig, folyamatos lidércnyomás volt. De Sarahnak most már családja van. Mi lettünk a családja. A fiaid, Gaspard és Nicolas pedig a testvérei. Ő most már Dufaure. A mi nevünket viseli. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ő sosem fog felejteni. A mosoly és a kipirult arcocska mögött van benne valami keménység. Ő sosem lesz olyan tizennégy éves lány, mint a többi. Ő már asszony, egy keserű asszony. Olykor az a benyomásom, mintha idősebb lenne nálam. Soha nem beszél a családjáról, az öccséről. De tudom, hogy mindig vele vannak. Örökre. Hetente egyszer elmegy a temetőbe, néha még gyakrabban is, és elüldögél a testvérkéje sírja mellett. Mindig egyedül megy. Nem engedi, hogy elkísérjem. Néha távolról követem, csak hogy megbizonyosodjam róla, minden rendben van. Leül a kis sír elé, és csak ül mozdulatlanul. Órákig is képes ott maradni, kezében szorongatva a rézkulcsot, amit mindig magánál tart. Annak a szekrénynek a kulcsát, amelyben a kisöccse meghalt. Amikor hazajön, az arca zárkózott, rideg. Ilyenkor nehezen szólal meg, kerüli a beszélgetést. Igyekszem szívem minden szeretetét megadni neki. Ő pótolja nekem a meg nem született lányomat. Soha nem beszél Beaune-la-Rolande-ról. Ha véletlenül a falu mellett megyünk el, egészen elsápad. Elfordítja a fejét és lehunyja a szemét. Azon töprengek, egy napon tudni fog-e vajon a világ mindent ezekről a dolgokról. Vagy örökre titokban maradnak, eltemetve a múltba, a sötét, zavaros múltba. Amikor a háború véget ért, Jules többször elment a Lutetia Szállóba, néha Sarah-val együtt, hogy megtudja, kik tértek vissza a lágerekből. Mindig reménykedve mentek oda. Mindannyian reménykedtünk, teljes szívvel reménykedtünk. De ma már tudjuk. Tudjuk, hogy a szülei nem fognak visszatérni. Megölték őket Auschwitzban, negyvenkettőnek azon a szörnyű nyarán. Sokszor töprengek azon, hozzá hasonlóan hány gyermek járhatta meg és élhette túl ezt a poklot, hányan kénytelenek folytatni az életüket szeretteik nélkül. Mennyi szenvedés, mennyi bánat! Sarah mindent elveszített: a családját, a nevét, a vallását. Soha nem beszélünk erről, de tudom, milyen óriási benne az űr, mennyire kegyetlen ez az egész. Sarah gyakran mondogatja, hogy itt hagyja ezt az országot, hogy másutt kezd új életet, messze attól, amit átélt, elszenvedett. Most még túl kicsi, túl sebezhető ahhoz, hogy elhagyjon bennünket, de egyszer ez a nap is elérkezik... Jules-nek és nekem el kell majd őt engednünk.

Igen, a háború véget ért, de az apádnak és nekem soha nem lesz már olyan, mint azelőtt. Soha semmi nem lesz már olyan. A békének keserű íze van. És nyugtalanító a jövő. Az események, melyek mögöttünk vannak, megváltoztatták a világ arcát. Franciaországét is. A hazánk még mindig nem állt talpra. Egyáltalán sikerülni fog neki valaha? Ez már nem az a Franciaország, amelyet én gyerekként megismertem. Ez egy másik ország, amit nem ismerek. Én már öreg vagyok, tudom, hogy nincs sok hátra az életből. De Sarah, Gaspard és Nicolas még fiatalok. Ők ebben az új Franciaországban fognak élni. Bánkódom miattuk, mert félek attól, mi vár rájuk. Drága fiam, nem akartam szomorú levelet írni neked, de sajnos attól tartok, mégiscsak szomorkásra sikeredett, ne haragudj rám. Most elköszönök tőled, mert várnak a kerti teendők, és a tyúkok is éhesek. Még egyszer köszönöm, amit Sarah-ért tettél. Áldjon meg az Isten téged és Henriette-et nagylelkűségetekért, kitartásotokért, és áldja meg gyermekeiteket is. Szerető anyád, Geneviév.

MÉG EGY HÍVÁS. Ki kellett volna kapcsolnom a mobilomat. Joshua volt, amin csodálkoztam. Nem volt szokása ilyen későn telefonálni. – Most láttalak a hírekben – mondta a maga vontatott beszédmódján. – Remekül mutattál. Kicsit sápadt voltál ugyan, de felettébb bájos. – A hírekben? Miféle hírekben? – Bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzem az egyes csatornán a nyolc órás híradót, és hát nem az én Júliámat látom a miniszterelnök szavai alatt? – Ja, a razziáról való megemlékezést láttad! – Jó beszéd volt, ugye? – Igen, nagyon jó beszéd. Szünetet tartott. Hallottam az öngyújtója kattanását. Biztosan rágyújtott egy Marlboro Médiumra, olyan ezüstdobozosra, ami csak az USA-ban kapható. Mit akar vajon tőlem? Máskor azonnal ajtóstul ront a házba. Nem szokott teketóriázni. – Mit szeretnél, Joshua? – kérdeztem gyanakvóan. – Semmit, igazán semmit. Mindössze azért hívtalak, hogy elmondjam, kitűnő munkát végeztél. Visszhangja van a Vél d’Hivről írt cikkednek. Azt akartam, hogy ezt te is tudd. Bamber képei is ragyogóan sikerültek. Remek kis csapatot alkottatok ti ketten. – Ó, ezt igazán köszönöm! Csakhogy jól ismertem őt. – Biztos vagy benne, hogy semmi mást nem akartál? – tapogatóztam óvatosan. – Van itt valami, ami nem hagy nyugodni. – Ki vele, hallgatlak! – Szerintem hiányzik valami a cikkből. Írtál a túlélőkről, a szemtanúkról, az öreg beaune-i fazonról stb. stb., és ez mind nagyszerű. Tényleg az. De pár dologról megfeledkeztél. Először is a hekusokról. A francia hekusokról. – Tessék? – kezdett kiborítani. – Mi van a francia hekusokkal? – A cikked akkor lett volna tökéletes, ha meginterjúvoltál volna pár zsarut, aki részt vett a razziában. Ha néhányat felkutattál volna, csak azért, hogy lássuk az érem másik oldalát is. Még ha nagyon öregek is már. Mit mondtak ezek az emberek a gyerekeiknek? Vajon a családjuk tudott egyáltalán arról, mit csináltak? Természetesen igaza volt. Ez bizony nem jutott eszembe. A bosszankodásom elillant. Nem tudtam mit válaszoljak neki. Megfogott. – Julia, ne aggódj, minden rendben – nevetett Joshua. – Remek munkát végeztél! Lehet, hogy a rendőrök egyébként sem lettek volna hajlandók beszélni. Feltételezem, hogy a kutatásaid során sem találtál túl sok mindent róluk, ugye? – Valóban nem – feleltem. – Ahogy visszagondolok, gyakorlatilag semmit nem olvastam arról, hogyan viszonyult a francia rendőrség ehhez az ügyhöz. Csak annyit, hogy a munkájukat végezték. – A munkájukat végezték, hát ez az – ismételte Joshua. – Csak-hogy én arról szerettem volna tudni, hogyan élték meg mindezt. Ahogy szerettem volna megismerni azoknak a tanúvallomásait is, akik a vonatokat Drancyból Auschwitzba vezették. Tudták, mit szállítanak? Valóban elhitték, hogy a marhavagonban jószág van? Tudták, hová viszik ezeket az embereket, és mi fog ott történni velük? És a párizsi buszsofőrök? Ők sem voltak tisztában vele, hogy mit tesznek? Megint csak igaza volt. Némán tipródtam. Egy jó újságíró a dolgok mélyére ásott volna, lerántotta volna a leplet a tabukról. A francia rendőrségről, a francia államvasutakról, a párizsi közlekedési vállalatról. Engem azonban megszállottan csak a gyermekek sorsa érdekelt. Különösen egy bizonyos gyermeké.

– Jól vagy, Julia? – Jobban nem is lehetnék. Hazudtam. – Pihenésre van szükséged – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Itt az ideje, hogy repülőre szállj és visszatérj egy kicsit a szülőhazádba. – Nekem is pont ez járt a fejemben.

AZ ESTE UTOLSÓ HÍVÁSA NATHALIE DUFAURE-TÓL ÉRKEZETT. Szinte szárnyalt a lelkesedéstől. Magam előtt láttam izgatottságtól hevült arcocskáját, csillogó barna szemeit. – Julia! Átnéztem a nagyapa összes papírját, és megtaláltam! Megtaláltam Sarah képeslapját! – Sarah képeslapját? – ismételtem értetlenkedve. – Azt a levelezőlapot, amin bejelentette, hogy férjhez ment. Az utolsó híradását. Megadja rajta a férje nevét. Felkaptam egy tollat, és egy darabka papír után kotorásztam, de hasztalan. Végül jobb híján a kezemhez illesztettem a toll hegyét. – Hogy hívják? – Azt írja, hogy egy bizonyos Richard J. Rainsferdhez ment feleségül. – Nathalie betűzte a nevet. – A lapot 1955. március 15-én írta. Cím nincs rajta. És semmi egyéb azon kívül, amit mondtam önnek. – Richard J. Rainsferd – írtam fel nagybetűkkel a nevet a bőrömre. Megköszöntem Nathalie-nak, és megígértem neki, hogy felhívom, ha megtudok valamit, aztán Charla számát tárcsáztam Manhattanben. Az asszisztense, Tina vette fel, egy kis türelmet kért, s már hallottam is a húgom hangját. – Megint te vagy az, nővérkém? Egyenesen a tárgyra tértem. – Hogy lehet megtalálni valakit az Államokban? – Megnézzük a telefonkönyvben. – Ilyen egyszerű lenne? – Léteznek más módszerek is – mondta titokzatoskodva. – És ezek olyan valakinél is működnek, akiről 1955-ben hallottunk utoljára? – Van egy taj számod, egy rendszámod vagy egy címed? – Semmi az égvilágon. Füttyentett egyet. – Ejha, akkor ez nem piskóta! Sőt, talán lehetetlen. De azért megpróbálom. Vannak olyan ismerőseim, akik tudnak segíteni. Mondd a nevet! Ebben a pillanatban hallottam, hogy nagy csattanással becsukódik a bejárati ajtó, és megcsörren az asztalra hajított kulcs. A férjem hazaért Brüsszelből. – Majd visszahívlak – súgtam a húgomnak, és letettem a kagylót.

BERTRAND BELÉPETT a NAPPALIBA. Sápadt volt és feszült, a vonásai nyúzottnak tűntek. Odajött hozzám és magához húzott. Az állát a fejem búbjára fektette. Haladéktalanul beszélnem kell vele. – Nem csináltam meg – mondtam. Meg sem rezdült. – Tudom – felelte. – Az orvos felhívott. Elhúzódtam. – Képtelen voltam rá, Bertrand. Furcsán, csüggedten elmosolyodott. Az ablakhoz ment, mellette egy tálcán tartottuk a röviditalokat. Töltött magának egy konyakot, és a fejét hátravetve felhajtotta. Csúnyának találtam ezt a mozdulatot, mégis megrendített. – És akkor most mi lesz? – csapta le gorombán a poharat. Megpróbáltam mosolyogni, de erőltetettre sikerült. Bertrand leült a kanapéra, meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az inge két felső gombját. – Nem tudok hozzászokni a gondolathoz, hogy gyerekem legyen, Julia. Ezt megmondtam neked előre. Nem hallgattál rám. Volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy alaposabban megnézzem. Sebezhetőnek, gyengének látszott. A másodperc törtrészéig Édouard Tézacot láttam magam előtt, azt az arckifejezését, amikor az autóban Sarah visszatértéről mesélt. – Nem akadályozhatlak meg abban, hogy megtartsd ezt a gyereket. De azt is tudnod kell, hogy én képtelen vagyok elfogadni a döntésedet. Ez a gyerek elpusztítana engem. Szerettem volna egy kicsit kimutatni az együttérzésemet, annyira elveszettnek látszott, de elöntött a neheztelés. – Elpusztítana? – ismételtem. Bertrand felállt, hogy még egy italt töltsön magának. Elfordítottam a fejem. Nem akartam látni, ahogy felhajtja. – Te még sosem hallottál, szerelmem, az ötvenesek válságáról? Ti, amerikaiak pedig előszeretettel szoktatok dobálózni azzal a kifejezéssel, hogy „midlife crisis”. Teljesen lekötött téged a munkád, a barátaid, a lányod, még csak észre sem vetted, min megyek keresztül. Az igazság az, hogy fütyültél rá. Nincs igazam? Elhűlve meredtem rá. Lassan végignyúlt a kanapén, szemét a mennyezet felé fordította. Igen, a mozdulatai lassúak voltak, óvatosak. Még sosem láttam ilyennek. Az arca barázdáltnak tűnt. Hirtelen egy öregedő férfi volt előttem. Nyoma sem volt a fiatalos Bertrand-nak. Holott mindig szemtelenül fiatal volt, dinamikus, csak úgy duzzadt az energiától. Az a fajta, aki képtelen egy helyben megülni, mindig tettre kész, tele van lendülettel, gyors, türelmetlen. A férfi, aki itt feküdt előttem, csak árnyéka volt hajdani önmagának. Mikor ment végbe ez a változás? És hogyhogy nem vettem észre? Bertrand a harsány hahotájával. A vicceivel. A merészségével. Ez a maga férje? – suttogták álmélkodva és megilletődve az emberek. A társasági vacsorák Bertrand-ja, aki egész este egyedül vitte a szót, de senki nem bánta, annyira elbűvölő volt. Ahogy ránézett az emberre, kék szeme szinte ragyogott, a szája szögletében mindig huncut mosoly bujkált... Ma este nem volt benne semmi erő, semmi határozottság. Mintha feladta volna. Ernyedten hevert a kanapén. A pillantása melankolikus volt, a szemhéja megereszkedett. – Soha nem vetted észre, milyen nehéz időszakon megyek keresztül. Nem, semmit nem láttál meg belőle. A hangja fakó volt, monoton. Leültem mellé és megsimogattam a kezét. Nehéz volt elismernem, hogy nem

figyeltem fel semmire. Hogyan valljam be neki, mennyire hibásnak érzem magam? – Miért nem mondtál nekem semmit, Bertrand? A szája sarka lefittyedt. – Megpróbáltam. Nem ment. – De miért nem? Az arca megkeményedett, szárazon felnevetett. – Mert nem hallgatsz meg, Julia. Tudtam, hogy igaza van. Eszembe jutott az a szörnyű éjszaka, amikor elcsuklott a hangja. Amikor bevallotta nekem, mennyire retteg az öregedéstől. Amikor rájöttem, hogy ő is sebezhető. Sokkal sebezhetőbb, mint gondoltam. De én elfordultam tőle. Zavart a vallomása. Kényelmetlenül éreztem magam tőle. És ő ezt észrevette. De nem merte megmondani, mennyire rosszul esett neki a reagálásom. Csak ültem tovább mellette szótlanul, és fogtam a kezét. Megdöbbentett a helyzet iróniája. Egy depressziós férj. Egy szétesőben lévő házasság. Egy születendő gyermek. – Mi lenne, ha elmennénk a Selectbe vagy a Rotonde-ba, és ennénk valamit? – javasoltam csendesen. – És beszélgethetnénk. Felállt a kanapéról. – Talán majd máskor. Hullafáradt vagyok. Most jöttem rá, milyen gyakran panaszkodott fáradtságról az utóbbi hónapokban. Túl fáradt volt ahhoz, hogy moziba menjünk, hogy kimenjünk futni a Luxembourg-kertbe, hogy vasárnap délután elvigye Zoët Versaillesba. Túl fáradt ahhoz, hogy szeretkezzünk. Hogy szeretkezzünk... Mikor is szeretkeztünk utoljára? Hetekkel ezelőtt. Néztem, ahogy nehézkes léptekkel keresztülmegy a szobán. Meghízott. Ezt sem vettem észre. Holott Bertrand mindig annyira odafigyelt a külsejére. Teljesen lekötött téged a munkád, a barátaid, a lányod, még csak észre sem vetted, min megyek keresztül. Nem figyelsz rám, Julia. Hirtelen rettenetesen elszégyelltem magam. Ennyire képtelen lettem volna szembenézni az igazsággal? Az utóbbi hetekben Bertrand már nem volt része az életemnek, még ha egy fedél alatt éltünk is, még ha egy ágyban aludtunk is. Soha nem mondtam neki semmit Sarah Starzynskiről. Arról sem, hogy mi változott meg Édouard és énköztem. Nem én hagytam ki Bertrand-t mindabból, ami fontos volt nekem? Paradox módon kizártam az életemből, holott az ő gyermekét hordtam a szívem alatt. Hallottam, hogy kinyitja a hűtőt, és valamit kivesz egy alufóliából. Újra megjelent a nappaliban, az egyik kezében csirkecomb, a másikban a fólia. – Csak egy dolgot még, Julia. – Igen? – Amikor azt mondtam neked, hogy én nem állok készen erre a gyerekre, tényleg úgy is gondoltam. Akkor te döntöttél Most én is döntök. Időre van szükségem – saját magamra. Egyedül kell lennem. Ti Zoëval ősz elején beköltöztök a Saintonge utcába, én meg keresek magamnak valamit a közelben. Aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Lehet, hogy hozzászokom ennek a terhességnek a gondolatához. Ha nem – elválunk. Nem lepett meg, amit mondott. Már régóta számítottam rá. Felálltam, megigazítottam a ruhámat, és nyugodt hangon azt mondtam: – Most egyedül Zoë számít. Bármi történjék is, beszélnünk kell vele. Fel kell őt készítenünk. Kulturáltan kell intéznünk a dolgokat. A csirkecombot visszatette a fóliába. – Miért vagy ilyen kemény, Julia? – A hangjában semmi szarkazmus nem volt, inkább csak keserűség. – Mintha a húgodat látnám magam előtt. Nem válaszoltam, kimentem a nappaliból. A fürdőszobába mentem és megnyitottam a csapot. Egy gondolat szöget ütött a fejemben. Nem választottam én már tulajdonképpen? A babát Bertrand-nal szemben? Nem érintett meg Bertrand álláspontja, nem hatottak rám legbensőbb félelmei. Nem rendített meg, hogy elmegy, ideiglenesen vagy végleg. Egyébként nem tűnhet el. Ő Zoë apja és azé a gyereké is, aki most még a hasamban van. Soha nem léphet ki teljesen az életemből. De ahogy néztem magam a tükörben, és a gomolygó gőz lassan elhomályosította a tükörképemet, éreztem, hogy minden gyökeresen megváltozott. Szeretem-e még Bertrand-t? Szükségem van-e még rá? Hogyan vágyhatok a gyermekére, amikor rá már nem vágyom? Sírni szerettem volna, de a szemem száraz maradt.

MÉG A KÁDBAN VOLTAM, AMIKOR BEJÖTT A FÜRDŐSZOBÁBA. A „Sarah” feliratú dossziét tartotta a kezében, amit a táskámban hagytam. – Ez meg mi? – lobogtatta meg a piros irattartót. Meglepetésemben hirtelen mozdulatot tettem, amitől kiloccsant a kádból a víz. Annyira feldúlt volt, hogy egészen belevörösödött. Leült a vécé fedelére. Máskor nevetségesnek tartottam volna ezt a pozíciót, és jót kacagtam volna rajta. – Hagyd, hogy elmagyarázzam... – kezdtem. Felemelte a kezét. – Ez erősebb nálad, ugye? Nem bírod ki, hogy ne vájkálj a múltban! Átfutotta a dossziét, Jules Dufaure André Tézachoz írt leveleit, alaposan szemügyre véve a Sarah-ról készült képeket. – Ezt honnan szerezted? Ki adta neked? – Apád – feleltem nyugodtan. Megrökönyödve nézett rám. – Mi köze ehhez az egészhez az apámnak? Kiléptem a vízből, felkaptam egy törülközőt és neki hátat fordítva megtörölköztem. Nem akartam, hogy meztelenül lásson. – Ez egy hosszú történet, Bertrand. – Miért nem hagyod békén a múltat? Ennek már hatvan éve! Vége, elfelejtődött. Felé fordultam. – Nem, ez nem így van. Hatvan évvel ezelőtt valami történt a családodban. Valami, amiről te nem tudsz. Ahogy a húgaid és Mamé sem. Tátott szájjal, elképedve hallgatott. – Mi történt? Meg kell mondanod! Elvettem tőle a dossziét, és magamhoz szorítottam. – Te meg azt mondd meg nekem, miért turkálsz a táskámban! Úgy álltunk egymással szemben, mint két kölyök, aki hajba kapott az iskolában, a szünetben. Az égnek emelte a szemét. – Megláttam a dossziét, és kíváncsi voltam, hogy mi ez. Ennyi az egész. – Sokszor vannak dossziék a táskámban. Máskor nem érdekeltek ennyire. – Ezt most hagyjuk. Mondd meg, miről van szó. Most azonnal mondd meg! Nem, intettem a fejemmel. – Hívd fel az apádat. Mondd meg, hogy „véletlenül” rábukkantál a dossziéra, és kérd meg, hogy magyarázzon el neked mindent. – Nem bízol bennem, ugye? Az arca elkámpicsorodott, és hirtelen megsajnáltam. Megbántottnak és kétkedőnek látszott. – Apád arra kért, ne beszéljek neked erről – feleltem neki csendesen. Nehézkesen felállt, és kinyújtotta a kezét a kilincs felé. Levert volt, szomorú. Visszalépett és megsimogatta az arcom. Éreztem a bőrömön ujjai melegét. – Julia, mi történt velünk? Hogyan jutottunk idáig? Aztán kiment. Sírva fakadtam, s nem is próbáltam meg visszatartani a könnyeimet. Hallotta, hogy zokogok, de nem jött vissza hozzám.

AMIÓTA MEGTUDTAM, hogy Sarah ötven évvel ezelőtt kivándorolt New Yorkba, úgy vonzott az óceán túloldala, mint fémdarabot az erős mágnes. Képtelen voltam megülni a fenekemen. Éppoly türelmetlenül vágytam arra, hogy viszontlássam Zoët, mint arra, hogy elinduljak felkutatni Richard J. Rainsferdet. Alig vártam már, hogy végre felszálljak a repülőgépre. Bertrand felhívta vajon az apját, hogy megtudja, mi történt a Saintonge utcai lakásban a háború alatt? Nem beszélt róla; szívélyesen viselkedett, de távolságtartóan. Éreztem, hogy ő is alig várja, hogy elmenjek. Vajon miért? Hogy egyedül átgondolhassa a helyzetet? Hogy találkozzon Amélie-vel? Sejtelmem sem volt. És tulajdonképpen nem is érdekelt. Legalábbis ezt mondtam magamnak. Néhány órával azelőtt, hogy elindultam volna New Yorkba, felhívtam az apósomat, hogy elköszönjek tőle. Nem említette, hogy beszélt volna Bertrand-nal, én pedig nem kérdeztem rá. – Miért nem írt Sarah egy idő után Dufaure-éknak? Mit gondol, Julia, mi történhetett? – töprengett hangosan. – Nem tudom, Édouard. De minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kiderítsem. Ezek a kérdések foglalkoztattak engem is éjjel-nappal. Pár órával később, amikor felszálltam a gépre, még mindig ezek jártak a fejemben. És az, hogy él-e még Sarah Starzynski.

A HÚGOM. Szép barna hajával, arcán a gödröcskékkel, csodálatos kék szemével, ruganyos atlétatermetével, amely annyira hasonlít anyánkéra. A Jarmond nővérek. Egy fejjel magasabbak vagyunk a Tézac család összes nőtagjánál. Akiknek unott, képmutató, irigy mosolyuk van. Miért vagyunk mi amerikai nők ilyen magasak? A táplálkozás teszi, a vitaminok, a hormonok? Charla még nálam is magasabb. És a két terhesség mit sem változtatott az alakján. Abban a pillanatban, ahogy meglátott a repülőtéren, tudta, hogy valami foglalkoztat, aminek semmi köze a babához vagy a párkapcsolati problémáimhoz. Amíg befelé tartottunk a városba, a telefonja egyfolytában csengett. Hol az asszisztense hívta, hol a főnöke, hol az ügyfelei, aztán a gyerekei, a bébiszitter, Ben, a volt férje Long Islandről, meg az új, Barry, Atlantából, ahol üzleti úton járt... Megállás nélkül. Annyira örültem, hogy láthatom, hogy ez sem érdekelt. Maga a tény, hogy mellette lehetek, hogy összeér a vállunk, már boldoggá tett. Amint megérkeztünk a 81. utcában lévő téglaház kifogástalanul berendezett, csupa króm konyhájába, és töltött magának egy pohár fehérbort, nekem pedig almalevet (nincs mese, ha egyszer terhes vagyok!), előadtam neki az egész történetet. Charla szinte semmit nem tudott Franciaországról. Alig valamicskét beszélt franciául. Az egyetlen idegen nyelv, amin folyékonyan beszélt, az a spanyol volt. Franciaország német megszállása neki nem sokat mondott. Közbeszólás nélkül hallgatta végig, ahogy elmagyaráztam neki az 1942-es párizsi nagy razziát, a táborokat, a Lengyelország felé induló vonatokat, a Saintonge utcát, a lakást, Sarah-t, Michelt. Láttam, ahogy szép arca egyre jobban elsápad az iszonyattól. Hozzá sem nyúlt a poharához. Lépten-nyomon a szájához kapta a kezét, a fejét csóválta. Mindent elmeséltem neki egészen Sarah utolsó képeslapjáig, amit 1955-ben adott fel New Yorkban. Ekkor kortyolt egyet a borából, és azt mondta: – Jaj, istenkém! Ugye te ezért utaztál ide? Bólintottam. – Hol a csudában akarod elkezdeni? – A név, amit múltkor mondani akartam neked, emlékszel, a telefonban, az a férje neve. Richard J. Rainsferd. – Rainsferd? Betűztem neki. Charla felpattant és felkapta a telefont. – Mit csinálsz? – kérdeztem. Felemelte a kezét, hogy csendre intsen. – Jó napot kívánok, egy bizonyos Richard J. Rainsferdet keresek. New York államban. Úgy van. R. A. I. N. S. F. E. R. D. Senki nincs ilyen néven? Rendben, akkor megnézné, kérem, New Yerseyben is? Ott sincs... És Connecticutban?... Remek! Igen, köszönöm. Egy pillanat. Valamit feljegyzett egy darab papírra. Aztán diadalittasan, boldogan nyújtotta felém. – Megvan! Hitetlenkedve olvastam a címet és telefonszámot: Mr. és Mrs. J. Rainsferd, 2299 Shepaug Drive. Roxbury. Connecticut. – Ezek nem lehetnek ők – mormogtam. – Az túl könnyű lenne! – Roxbury nem Litchfield megyében van? – kérdezte pajkos mosollyal Charla. – Volt egy barátom arról a környékről. Akkor már nem voltál itt. Greg Tanner. Nagyon helyes srác volt. Az apja orvos. Takaros kis hely az a Roxbury. Úgy száz mérföldre van Manhattantól. Döbbenten gubbasztottam a magas bárszéken. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ennyire egyszerűen, ennyire gyorsan Sarah nyomára bukkantam. Még alig érkeztem meg. Még a lányommal sem beszéltem. És már tudtam, hol lakik Sarah. Tehát még mindig él. Ez az egész lehetetlennek, valószínűtlennek tűnt.

– Figyelj, hogy lehetünk biztosak abban, hogy ez valóban ő? – kérdeztem a húgomat. Charla leült az asztalhoz, és bekapcsolta a laptopját. A táskájából előkotorta a szemüvegét és az orrára biggyesztette. – Mindjárt megtudjuk. Mögé álltam, miközben ujjai fürgén siklottak a klaviatúrán. – De hát mi a csudát csinálsz? – Nyugi! – csitított, és tovább pötyögött a billentyűkön. A válla fölött átkukkantva láttam, hogy az interneten keresgél. A képernyőn ezt lehetett olvasni: „Üdvözöljük Önt Roxburyben, Connecticut államban. Események. Rendezvények. Kapcsolat. Ingatlanok.” – Pontosan ez kell nekünk – mondta Charla a képernyőt fürkészve. Aztán felkapta a papírfecnit, fogta a telefonját és már tárcsázta is a számot. Ez túl gyors volt nekem. Mintha szélvész ragadott volna magával. – Charla! Várj, az isten szerelmére! Hiszen még azt sem tudod, mit fogsz nekik mondani! Kezével eltakarta a kagylót, kék szeme szigorúan villant rám a szemüvege fölött. – Megbízol bennem, vagy nem? Ez az ügyvédnő hangja volt, erőteljes, kontrollált. Nem volt választásom. Hagytam. Tehetetlen voltam és riadt. Felkeltem és fel-alá kezdtem járkálni a konyhában, a munkapulton és a háztartási gépek között matattam. Amikor újra rá mertem emelni a tekintetemet, fülig ért a szája. – Talán mégis jobb lenne, ha innál egy korty bort. És ne félj, a számom le van rejtve – aztán ismét csendre intett az ujjával. – Jó estét, Mrs. Rainsferddel beszélek? Orrhangon beszélt, amin óhatatlanul is elmosolyodtam. Mindig remekül tudta változtatni a hangját. – Ó, sajnálom... Elment otthonról? Mrs. Rainsferd nincs otthon. Ami azt bizonyítja, hogy Mrs. Rainsferd létezik. Tovább füleltem hitetlenkedve. – Igen, ööö, Sharon Burstall vagyok a South streeti Emlékpont könyvtárából. Azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy lenne-e kedve eljönni az augusztus 2-án megrendezésre kerülő nyári találkozónkra... Ó, értem. Sajnálom, asszonyom. Hm, igen. Még egyszer elnézést a zavarásért. Köszönöm, viszontlátásra. Letette a telefont, és elégedett vigyorral nézett rám. – Nos? – kérdeztem elfúló hangon. – A nő, akivel beszéltem, Mr. Rainsferd ápolónője volt. Mr. Rainsferd ágyban fekvő beteg. Gondos ápolásra szorul. Az ápolónő minden délután kimegy hozzájuk. – És Mrs. Rainsferd? – kérdeztem türelmetlenül. – Bármelyik percben otthon lehet. Egy pillanatig tétováztam. – Mit csináljak? Odamenjek? A húgom felkacagott. – Szerinted?

EZ AZ. SHEPAUG DRIVE 2299. Leállítottam a motort, de nem szálltam ki az autóból. Nyirkos tenyerem a térdemen pihent. Onnan, ahol ültem, a kapu szürke kőoszlopai között ráláttam a házra. Gyarmati stílusban készült, a múlt század harmincas évei végén építhették. Korántsem volt olyan impozáns, mint a hatalmas, sokmillió dolláros házak, amiket útközben láttam, de ízléses volt és harmonikus. Ahogy idefelé jöttem a 67-es úton, elálmélkodtam Lichtfield megye érintetlen, bukolikus szépségén: szelíd dombok, keskeny folyók, dúsan zöldellő növényzet még a nyár kellős közepén is. Már el is felejtettem, milyen fojtogató tud lenni a hőség New England-ben. Az erős fokozatra állított légkondicionáló ellenére fulladoztam. Ha legalább egy üveg ásványvizet hoztam volna magammal! A torkom úgy ki volt száradva, akár a tapló. Charla azt mesélte, hogy Roxburyt jómódú emberek lakják. Felkapott hely, ahol már régóta szívesen telepednek le a művészek. Festők, írók, filmcsillagok. Állítólag bőven van belőlük a környéken. Azon tűnődtem, vajon Richard Rainsferd mivel foglalkozhatott. Mindig is itt lakott? Vagy Manhattanból költöztek ide Sarah-val? Vannak gyerekeik? Hány? A szélvédőn keresztül megszámoltam az ablakokat. Úgy két-három szoba lehet, hacsak hátrafelé nem terjeszkedik a ház. A gyerekeik körülbelül velem egykorúak lehetnek. Talán unokáik is vannak. Nyújtogattam a nyakam, hogy lássam, parkol-e kocsi a ház előtt. De csak egy különálló garázst láttam. Az órámra pillantottam. Kettő múlt valamivel. Néhány óra alatt ideértem Manhattanból. Charla kölcsönadta a Volvóját, ami éppoly makulátlan volt, mint a konyhája. Bárcsak elkísért volna! De már nem mondhatta le a találkozóit. „Magad is remekül boldogulsz majd, nővérkém!” – biztatott, és odadobta a slusszkulcsot. „Majd telefonálj, rendben?” A Volvóban a nyugtalanságom egyenes arányban nőtt az egyre tikkasztóbbá váló hőséggel. Mit mondhatnék Sarah Starzynskinek? Különben is, már nem is ez a neve. Nem Starzynski és nem is Dufaure. Már ötven éve Mrs. Rainsferdnek hívják. Úgy éreztem, meghaladja az erőmet az, hogy kiszálljak a kocsiból és becsöngessek. „Jó napot, Mrs. Rainsferd, ön még nem ismer engem, Julia Jarmond vagyok, a Saintonge utcáról szeretnék beszélgetni, arról, mi történt a Tézac családdal, és hogy...” Suta volt, hamisan csengett. Mit keresek én itt? Miért jöttem ide? Levelet kellett volna írnom, és megvárni a válaszát. Nevetséges volt ideautóznom. Igen, képtelen ötlet volt. Mit reméltem? Hogy tárt karokkal fogad majd, teával kínál és azt suttogja; „Hát persze, hogy megbocsátok a Tézacoknak!” Esztelen gondolat. Valószerűtlen. A semmiért jöttem. Jobb, ha el is megyek, méghozzá azonnal. Már éppen ott tartottam, hogy hátramenetbe kapcsolok és visszafordulok, amikor egy hangra rezzentem össze. – Keres valakit? Megfordultam az izzadságtól nyirkos ülésen, és egy harminc-harmincöt év körüli, napbarnított nőt pillantottam meg. Barna, rövid haja volt és zömök termete. – Mrs. Rainsferdet keresem, de nem tudom, jó helyen járok-e... A nő elmosolyodott. – Jó helyen jár. Csak éppen édesanyám elment bevásárolni. De úgy húsz perc múlva itthon lesz. Ornella Harris vagyok. Itt lakom a szomszéd házban. Sarah lánya állt előttem. Sarah Starzynski lánya. Igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, udvariasan visszamosolyogtam. – Julia Jarmond vagyok. – Örvendek – felelte. – Miben segíthetek? Kétségbeesetten törtem a fejem, mit is mondjak. – Az édesanyjával szerettem volna találkozni. Persze telefonálnom kellett volna, de mivel erre jártam, gondoltam, beugróm, hogy üdvözöljem...

– Ön anya barátnője? – Nem egészen. Nemrégiben találkoztam az egyik unokafivérével, és ő mondta nekem, hogy az édesanyja itt lakik... Ornella arca felderült. – Ó, bizonyára Lorenzóval találkozott! Európában történt? Tanácstalan voltam, de igyekeztem nem kimutatni. Ki a csuda lehet az a Lorenzo? – Úgy van. Párizsban. – Hát nem semmi ez a Lorenzo bácsi! – kuncogott. – Mama imádja. Nem látogat meg bennünket túl gyakran, de a mama szinte mindennap felhívja... Nem akar bejönni hozzánk egy jeges teára vagy valami másra? Pokoli ez a hőség! Ott kényelmesebben megvárhatja a mamát. Hallani fogjuk majd a kocsiját, ha megérkezik. – Nem akarok zavarni... – A gyerekeim elmentek az apjukkal vitorlázni a Lillinonah-tóra, tehát kérem, jöjjön be nyugodtan! Kikászálódtam a kocsiból, és egyre idegesebben követtem Ornellát a szomszéd ház belső udvarába, mely ugyanolyan stílusban épült, mint Rainsferdéké. A pázsiton játékok hevertek szanaszét, frizbik, fej nélküli Barbie-k, legók. Leültem az árnyas teraszon, ahol kellemesen hűvös volt. Elképzeltem Sarah-t, ahogy nézi, amint az unokái játszanak. Biztosan mindennap átjön, hiszen szomszédok. Ornella egy nagy pohár jeges teával kínált, amit szívesen fogadtam. Csendben kortyolgattuk a hűs italt. – Itt lakik a környéken? – kérdezte végül. – Nem, Franciaországban élek, Párizsban. Egy franciához mentem feleségül. – Párizsban? Wow! Gyönyörű város, igaz? Igen, az, de örülök, hogy most itthon lehetek. A húgom Manhattanben él, a szüleim pedig Bostonban. Velük töltöm a nyarat. Megcsörrent a telefon. Ornella bement, hogy felvegye. Halkan néhány szót váltott valakivel, majd visszajött és leült mellém. – Mildred volt – mondta. – Mildred? – Az ápolónő, aki apámat gondozza. Vagyis az a nő, akivel tegnap Charla beszélt telefonon, és aki egy idős, ágyhoz kötött férfiról tett neki említést. – Jobban van az édesapja? – kérdeztem bátortalanul. – Sajnos nem. A rákja nagyon előrehaladott stádiumban van. Nem fog már meggyógyulni. Beszélni sem tud, nincs eszméleténél. – Nagyon sajnálom – motyogtam. – Hála istennek, a mama nagyon erős. Ő tartja bennem a lelket és nem fordítva. Csodálatos asszony. A férjem, Eric is nagyszerű ember. Nem tudom, mihez kezdenék nélkülük. A kavics megcsikordult egy érkező autó kerekei alatt. – Megjött a mama! – kiáltotta Ornella. Becsapódott a kocsi ajtaja, s előbb közeledő léptek zaja hallatszott, majd a sövényen túlról egy magas fekvésű, dallamos hang: – Nella! Nella! Volt benne valami alig észrevehető idegen akcentus. – Jövök, mama! A szívem majd kiugrott a helyéből. A kezemet a szegycsontomhoz emeltem, hogy megnyugodjak. Követtem Ornella ringó, erős csípőjét a pázsiton át, bár szinte az ájulás határán voltam az idegességtől és az izgalomtól. Mindjárt találkozom Sarah Starzynskivel. Igazából fogom látni, a saját két szememmel. Azt csak Isten tudja, mit fogok neki mondani. Közvetlenül Ornella mellett álltam, de a hangja mintha messziről hatolt volna el hozzám. – Mama, bemutatom neked Julia Jarmondot, Lorenzo bácsi egyik ismerősét. Párizsból érkezett és éppen erre járt... Az asszony mosolyogva közeledett felém, piros ruhája a bokájáig ért. Az ötvenes évei végén járhatott és ugyanolyan alkat volt, mint a lánya: kerek váll, erős combok, húsos karok. Őszülő haját kontyba fogta össze, barna arcában fekete szemek ragyogtak.

Fekete szemek. Nem Sarah Starzynski volt.

– SZÓVAL MÁGÁ LORENZO BÁRÁTJÁ, SI? Örülök, hogy mégismérhétem! Tiszta olasz akcentus, kétség nem fér hozzá. Az egész nő tetőtől talpig olasz. – Igazán sajnálom... – hátráltam zavartan. Ornella és az anyja csodálkozva néztek rám. Arcukról lehervadt a mosoly. – Ön nem az a Mrs. Rainsferd, akit keresek. – Hogyhogy? – kérdezte Ornella. – Én Sarah Rainsferdet keresem – nyögtem. – Tévedtem. Ornella anyja sóhajtott egyet, és megpaskolta a kezemet. – Perfavore, ne mentegetőzzék. Előfordul ilyesmi. – Már megyek is – hebegtem fülig pirulva. – Sajnálom, hogy raboltam az idejüket. Remegve botorkáltam vissza a kocsihoz. Rettenetesen csalódott voltam és szégyelltem magam. – Várjon! Signora, várjon! Mrs. Rainsferd hangja zengett utánam. Megtorpantam. Utánam jött, és kövérkés kezét a vállamra tette. – Nem tévedett, Signora. – Mit akar ezzel mondani? – ráncoltam a homlokomat. – A francese, a férjem első felesége volt. – Tudja, hol találhatom meg? Kedvesen megpaskolta a vállam, és fekete szeme szomorúsággal telt meg. – Kedveském, ő meghalt. Még 1972-ben. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom magának. Egy örökkévalóságig tartott, mire felfogtam, mit is mondott. Megszédültem, lehet, hogy a nap miatt volt, ami nagyon erősen tűzött. – Nella! Vizet, gyorsan! Mrs. Rainsferd átkarolt és a teraszra vezetett. Leültetett egy padra, odanyújtotta a vizet, amit egy hajtásra kiittam, a fogam kocogott a pohár szélén. – Igazán sajnálom, hogy ilyen rossz hírt kellett közölnöm magával, higgye el. – Hogyan halt meg? – kérdeztem megtört hangon. – Autóbalesetben. Richard és Sarah már Roxburyben éltek, a hatvanas évek elején. Sarah kocsija megcsúszott a jeges úton és egy fának csapódott. Errefelé veszélyesek télen az utak. Azonnal meghalt. Egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Teljesen le voltam taglózva. – Felzaklatta magát, szegény kicsikém – suttogta, és erőteljes anyai mozdulattal megsimogatta az arcomat. A fejemet ráztam és motyogtam valamit. Úgy éreztem magam, mint akit kimostak és kicsavartak. Egy üres kagylóhéj voltam. Ha arra gondoltam, hogy még vissza kell mennem New Yorkba, üvölteni lett volna kedvem. És aztán? Mit fogok mondani Édouard-nak és Gaspard-nak? Hogyan fogom megmondani nekik? Egyszerűen közlöm velük, hogy Sarah meghalt? És hogy nincs mit tenni? Meghalt. Negyvenévesen. Elment. Nincs többé. Sarah halott. Soha nem fogok beszélni vele. Soha nem mondhatom el neki, hogy sajnáljuk, hogy Édouard sajnálja, ami történt, hogy a Tézac családot mennyire bántotta a dolog. Soha nem fogom elmondani neki, mennyire hiányzik Gaspard és Nicolas Dufaure-nak, milyen meleg szeretettel gondolnak rá. Elkéstem. Harminc évvel. – Én soha nem találkoztam vele – szólalt meg ismét Mrs. Rainsferd. – Néhány évvel később ismertem meg Richardot. Szomorú férfi volt. A fiuk pedig... Felkaptam a fejem. – A fiuk?

– Si, William. Ismeri Williamet? – Sarah fiát? – Si, Sarah fiát. – A féltestvéremet – tette hozzá Ornella. Újra felébredt bennem a remény. – Nem, nem ismerem. Mondják el, kérem, mit tudnak. – A szegény bambino. Csak tizenkettő volt, amikor az anyja meghalt, tudja. Összetört belé a kicsi szíve. Úgy neveltem, mint a saját fiamat. Megszerettettem vele Olaszországot. És egy olasz lányt vett el a szülőfalumból. Csak úgy ragyogott a büszkeségtől. – Ő is Roxburyben él? – kérdeztem. – Mamma mia, nem, William Olaszországban él. Még 1980-ban elment Roxburyből. Húszéves volt akkor. 1985-ben vette el Francescát. Két gyönyörű lányuk van. Időnként meglátogat minket, de nem túl gyakran. Gyűlöli ezt a helyet. Az anyja halálára emlékezteti. Egyszeriben jobban éreztem magam. Nem volt már olyan melegem, megszűnt az az érzésem, hogy mindjárt megfulladok. Könnyebben lélegeztem. – Mrs. Rainsferd... – kezdtem. – Perfavore, hívjon Marának. – Mara, beszélnem kell Williammel. Muszáj találkoznom vele. Rendkívül fontos. Meg tudná nekem adni az olaszországi címét?

ROSSZ VOLT A VONAL, alig hallottam Joshua hangját. – Előleget akarsz? – hüledezett. – A nyár kellős közepén? – Igen! – kiáltottam, mert ingerelt ez a hitetlenkedő hang. – Mennyit? Megmondtam neki. – Hé, mi van, Julia? A férjed már sóher is lett? Bosszúsan felsóhajtottam. – Adsz vagy nem, Joshua? Nagyon fontos. – Persze, hogy adok. Most először fordul elő, hogy előleget kérsz. Remélem, nincs baj. – Nincs. Csak el kell utaznom. Méghozzá gyorsan. Ennyi az egész. – Ó! – mondta álmélkodva. Éreztem, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság. – És hová készülsz? – Elviszem a lányomat Toscanába. Majd később megmagyarázom. A hangom határozott volt. Megértette, hogy kár tovább erőlködnie. Még így, hogy egy egész óceán választott el bennünket egymástól, is éreztem, hogy meg van sértődve. Az előleg legkésőbb délutánra a számlámon lesz, mondta kurtán. Megköszöntem neki, és letettem a kagylót. Elmélázva ültem, az államat az öklömre támasztva. Ha beavatnám Bertrand-t a tervembe, jelenetet rendezne. Mindent megnehezítene, bonyolulttá tenne. Nem akartam ennek kitenni magam. Esetleg elmondhatnám Edouard-nak... Nem, az túl korai lenne. Előbb William Rainsferdet kell megtalálnom. Megvan a címe, könnyen meg fogom találni. Hogy mit fogok neki mondani, az már más tészta. Zoëra is gondolnom kell. Mit fog szólni, hogy félbeszakítom a Long Island-i nyaralását? És hogy nem mehet el a nagyszüleihez, Nahantbe? Ez eleinte nyugtalanított. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy Zoë nem fog nagy ügyet csinálni belőle. Még sosem járt Olaszországban. És be is avathatom a titokba, elmondhatom neki az igazságot, hogy Sarah Starzynski fiát látogatjuk meg. És ott vannak még a szüleim is. Nekik mit fogok mondani? Hol kezdjem? Engem is várnak Nahantben, Long Island után. Mi az ördögöt tudnék kitalálni? – Aha – mondta vontatottan Charla, miután elmeséltem neki, mire készülök. – Aha... szóval most fogod magad, és elröppensz Toscanába Zoëval, egy ismeretlen pasas nyomában. És mindezt azért, hogy bocsánatot kérj tőle a hatvan évvel ezelőtt történtek miatt? Bosszantott ez a gunyoros hangvétel. – És mi ebben a rossz? Felsóhajtott. A ház második emeletén ültünk a dolgozószobájául szolgáló tágas, utcára néző helyiségben. A férje csak estére ér haza. A konyhában kész volt a vacsora. Együtt készítettük. Charla, akárcsak Zoë, imádta az élénk színeket. A dolgozószobájában vidáman keveredett a pisztáciazöld, a rubinvörös és a ragyogó narancsszín. Amikor először megláttam, szinte belefájdult a fejem, de végül hozzászoktam, sőt felettébb egzotikusnak találtam. Én inkább a semleges színeket kedveltem, a barnát, a bézst, a fehéret, a szürkét, még ruhákban is. Charla és Zoë viszont mert erős színeket viselni, és remekül is állt nekik. Irigyeltem és csodáltam a merészségüket. – Higgadj le egy kicsit, nővérkém! Először is emlékeztetlek rá, hogy várandós vagy. Nem vagyok benne biztos, hogy jelen pillanatban ez az utazás a legjobb ötlet. Nem válaszoltam semmit. Ez talált. Felállt, hogy feltegyen egy lemezt. Egy régi Carly Simont. You’re so Vain. Mick Jagger még a vokálban nyüszített. Aztán felém fordult. – Ennyire sürgős felkutatni ezt a pasit? Ebben a szent minutumban? Nem várhat a dolog?

Ez is talált. – Charla, a dolog nem olyan egyszerű. És nem, nem várhat. Ahhoz túl fontos nekem. Ezt nem tudom neked elmagyarázni. De ma ez a legfontosabb az életemben. A babát leszámítva. Még egyszer felsóhajtott. – Erről a Carly Simon-számról a férjed jut eszembe. „You’re so vain, I betcha think this song is about you...” Rövid, csúfondáros nevetést hallattam. – Mit fogsz mondani anyáéknak? – kérdezte. – Hogy fogod megmagyarázni nekik, hogy nem mész Nahantbe? És a babáról mit fogsz mondani? – Isten tudja. – Fontold meg jól. Nem árt, ha kétszer is átgondolod. – Azt teszem, sőt már meg is tettem. Odaállt mögém, és masszírozni kezdte a vállam. – Ez azt jelenti, hogy már mindent megszerveztél? – Nos: igen! – Nem mondom, gyors voltál! A masszírozás jólesett, ellazultam tőle. A tekintetemet végigjárattam Charla csupa szín dolgozóján, a dossziékkal és könyvekkel teli asztalon, a könnyű vászonból készült vörös függönyön, amely lágyan lengedezett a szélben. A ház a béke szigete volt, ha nem voltak itthon a gyerekei. – És hol lakik ez a pasas? – Először is, ennek a pasasnak, ahogy te emlegeted, neve is van. William Rainsferdnek hívják, és Luccában lakik. – Az meg hol van? – Egy kisváros, Pisa és Firenze között. – És mivel foglalkozik? – Megnéztem a neten, de egyébként a mostohaanyja is elmondta. Gasztrokritikus, a felesége pedig szobrász. Két gyerekük van. – Hány éves? – Mi vagy te, zsaru? Ötvenkilencben született. – És te meg betoppansz az életébe és mindent felforgatsz! Csüggedten toltam el a kezét. – Dehogy forgatok fel mindent! Csak szeretném, ha megismerné a történetet a másik oldalról is. Szeretném, ha tudná, hogy senki nem felejtette el a történteket. Charla gúnyos mosolyra húzta a száját. – Ahogy valószínűleg ő sem. Az anyja egész életében hordozta magában ezeket az emlékeket... Lehet, hogy a fia nem is akarja, hogy felidézzék neki. Odalenn becsukódott egy ajtó. – Van itthon valaki? A ház úrnője és az ő párizsi nővérkéje? Valaki elindult felfelé a lépcsőn. Barry volt, a sógorom. Charla arca felderült. Ezek nagyon szeretik egymást, gondoltam. És örültem, hogy boldogok. Egy nehéz, fájdalmas válás után a húgom újra megtalálta a boldogságot. Miközben megcsókolták egymást, Bertrand-ra gondoltam. Mi lesz a házasságunkkal? Milyen irányba fordulnak majd a dolgok? Elrendeződnek-e vajon? Megpróbáltam nem gondolni erre, és elindultam lefelé Charla és Barry után. Miután lefeküdtem, eszembe jutott, amit Charla William Rainserdről mondott. Lehet, hogy a fia nem is akarja, hogy felidézzék neki. Egész éjszaka csak forgolódtam, alig aludtam valamit. Másnap reggel azzal nyugtattam magam, hogy úgyis egykettőre rá fogok jönni, ha William Rainsferdnek valami gondja van a múlttal. Találkozom és beszélek vele. Két nappal később Zoëval repülőre szálltunk, s előbb Párizsba mentünk, majd onnan Firenzébe. William Rainsferd mindig Luccában tölti a nyarat, mondta Mara, amikor megadta a címét. És telefonált is neki, hogy tudassa vele, keresni fogom. William Rainsferd tudja tehát, hogy egy bizonyos Julia Jarmond hívni fogja. Ennyi.

A TOSZKÁN NYÁR NEM HASONLÍT a New England-i párás meleghez. Teljesen száraz. Ahogy Zoët magam után húzva kiléptem a firenzei reptérről, szinte mellbe vágott a hőség. Azt hittem, menten elfonnyadok, egy másodperc alatt kiszáradok. Mindent a terhességem számlájára írtam, ezzel nyugtattam magam, mondván, hogy rendes körülmények között nem lennék ilyen fáradt, ennyire szomjas. Az időeltolódás sem javított a helyzeten. A nap szinte szúrta a bőrömet, a szememet, a szalmakalap és a sötét napszemüveg ellenére. Béreltem egy autót, egy szerény kis Fiatot, ami a tűző napon várt bennünket a parkoló kellős közepén. A légkondicionálás elég gyatra volt benne. Ahogy kihajtottam a parkolóból, rám tört a kétség. Bírni fogom Luccáig? Egy elsötétített, hűvös szobáról ábrándoztam, ahol ropogós fehér ágyneműben alhatnék. Zoë lelkesedése segített kitartani. Be nem állt a szája, lelkendezve mutogatta a mélykék, felhőtlen eget, az út mentén sorjázó ciprusokat, az olajfaültetvényeket, a dombtetőkön álló romos, régi házakat. „Mindjárt Montecatinihoz érünk – csiripelte tudálékosan, az útikönyvet tanulmányozva. – Boráról és pompás termálfürdőjéről nevezetes.” Amíg én vezettem, Zoë Luccáról is mindent felolvasott nekem. Egyike azon ritka toszkán városoknak, amelyekben érintetlenül fennmaradt a középkori városfal és városközpont, ahová alig engednek be autókat. Számos látnivaló is van, a katedrális, a San Michele-templom, a Guinigui-torony, a Puccini múzeum, a Palazzo Mansi... Derűsen mosolyogtam a lányomra, élveztem, milyen odaadással tájékoztat. Felém fordult. – Feltételezem, hogy nemigen lesz időnk városnézésre... Dolgozni jöttünk ugye? – Igen, így van – bólintottam. Zoë megkereste Lucca térképén, hol lakik William Rainsferd. Egészen közel a Via Fillungóhoz, a város fő ütőeréhez, egy hosszú sétálóutcához, ahol egy kis vendégházban, a Casa Giovannában foglaltam szállást. Megérkeztünk Luccába. A város körkörös utcák labirintusa, és borzasztóan koncentrálnom kellett, mert ebben az országban a közlekedés teljesen kaotikus. Az autók a legváratlanabb módon bukkantak fel és ugyanígy álltak meg, irányjelző nélkül kanyarodtak. Még Párizsnál is rosszabb! Éreztem, hogy egyre ingerültebb leszek, és a hasam is enyhén görcsölt, ami cseppet sem tetszett. Olyan volt, mintha a menstruációm készülne megjönni. Talán a repülőgépen kapott étel okozza? Vagy komolyabb oka van? Aggodalom fogott el. Charlának igaza volt. Esztelenség volt az én állapotomban erre az utazásra vállalkozni. Még nem voltam három hónapos terhes, ez a legveszélyesebb időszak. Várhattam volna. William Rainsferd is várhatott volna még hat hónapot. De ahogy elnéztem Zoë izgatott örömtől sugárzó szép arcát, nem bántam meg, hogy így döntöttem. Még semmit sem tudott arról, hogy az apjával külön fogunk költözni. Még védve volt, mit sem sejtett a terveinkről. Számára felejthetetlen lesz ez a nyár. És ahogy leállítottam a Fiatot a városfal közelében található ingyenes parkolóban, tudtam, hogy mindent meg is fogok tenni azért, hogy ez az utazás a lehető legcsodálatosabb legyen számára.

AZT MONDTAM ZOËNAK, hogy egy kis pihenésre van szükségem. Amíg ő a hallban csevegett az érzéki hangú, jó húsban lévő, szeretetre méltó Giovanna asszonnyal, én hűs vízzel lezuhanyoztam, aztán elnyúltam az ágyon. Az alhasi fájdalmam lassan megszűnt. Két egybenyíló szobát kaptunk a magas, régi épület legfelső szintjén. Kicsik voltak, de kényelmesek. Egyfolytában anyám reakciója járt a fejemben, amikor felhívtam Charlától, és bejelentettem neki, hogy nem megyek Nahantbe, és Zoët is visszaviszem Európába. A rövidke csöndekből és a torokköszörülésekből tudtam, hogy nyugtalan. A végén meg is kérdezte, minden rendben van-e. A tőlem telhető legvidámabb hangon válaszoltam, hogy minden a legnagyobb rendben, és hogy lehetőségem adódott megnézni Firenzét Zoëval, de majd utána visszajövök az Államokba, és akkor találkozunk. „De hiszen csak most érkeztél! Alig néhány napot töltöttél a húgoddal! – tiltakozott. – És mire jó az, hogy így félbeszakítod Zoë nyaralását? Nem értem. És még te mondtad, hogy hiányzik neked Amerika... Annyira elkapkodottnak tartom ezt az elutazást.” Bűnösnek éreztem magam. Hogyan magyarázhatnám el nekik telefonon ezt a történetet? Egy nap majd el fogom mesélni. De nem most. Ahogy ott hevertem a halvány rózsaszín ágytakarón, amelyből enyhe levendulaillat áradt, még mindig gyötört a lelkifurdalás. A terhességemről sem szóltam egy szót sem anyámnak. Ahogy Zoënak sem. Pedig égtem a vágytól, hogy bejelentsem nekik, és apámnak is. Valami azonban visszatartott. Valami különös babona, egy mélyen gyökerező félelem, amit korábban sosem éreztem. Az utóbbi hónapokban az életem észrevétlenül más irányt vett. Sarah miatt, a Saintonge utca miatt történt? Vagy a múló idő következménye? Nem tudtam volna megmondani. Egyedül azt tudtam, hogy úgy érzem, kikerülök egy lágy, védelmező ködből, ami hosszú időn át körbevett. Az érzékeim kiélesedtek, megelevenedtek. Eltűnt a köd. Eltűnt a lágy puhaság. Csak a tettek léteztek. Megtalálni ezt a férfit. Elmondani neki, hogy a Tézacok és a Dufaure-ok nem felejtették el az édesanyját. Alig vártam, hogy találkozzam Williammel. Itt volt egészen közel ebben a városban, lehet, hogy most éppen a Via Fillungón sétál. Ahogy ott feküdtem az aprócska szobában, ahová a nyitott ablakon át nevetés-és beszélgetésfoszlányok, Vespák ropogása, biciklicsengők csilingelőse hatolt fel, közelebb éreztem magam Sarahhoz, mint valaha. A fiával fogok találkozni, aki hús a húsából, vér a véréből. Soha nem leszek ennyire közel a sárga csillagos kislányhoz. Nyújtsd ki a kezed, fogd a telefont és hívd fel. Egyszerű. Semmi nehézség nincs benne. Mégis képtelen voltam megtenni. Tehetetlenül bámultam az ósdi, fekete készüléket, és kétségbeesetten és bosszúsan sóhajtoztam. Egyre halogattam, miközben hülyének éreztem, sőt szégyelltem magam. Rádöbbentem, hogy annyira csak Sarah fiára tudtam gondolni, hogy nem volt szemem Lucca bájos szépségére. Alvajáróként követtem Zoët, miközben ő úgy haladt előre a tekervényes utcák kibogozhatatlan útvesztőjében, mintha mindig is itt élt volna. Semmit nem láttam Luccából, mert egyedül William Rainsferd érdekelt. Ennek ellenére nem voltam képes felhívni. Zoë bejött a szobába, és letelepedett az ágy szélére. – Hogy vagy? – Jót pihentem – feleltem. Mogyorószín szeme az arcomat fürkészte. – Azt hiszem, nem eleget, Mami. Felvontam a szemöldökömet. – Annyira fáradtnak látszom? Bólintott. – Pihenj még egy kicsit. Giovanna adott nekem enni. Miattam ne aggódj! Kézben tartom a dolgokat. Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam ekkora komolyság láttán. Az ajtóhoz érve visszafordult.

– Mami... – Tessék, szívem. – Papa tudja, hogy itt vagyunk? Még mindig nem mondtam el Bertrand-nak, hogy elhoztam Zoët Luccába. Iszonyú dühös lenne, ha megtudná, ebben biztos vagyok. – Nem, nem tudja, drágám. Zoë az ajtó gombját babrálta. – Összevesztetek a papával? Ezeknek a tiszta, ünnepélyes szemeknek nem volt szabad hazudni. – Igen, papa nem ért egyet azzal, hogy megpróbálok többet is megtudni Sarah-ról. Nem örülne neki, ha megtudná, hogy itt vagyunk. – De nagyapa tudja. Meglepetésemben felültem. – Te beszéltél erről a nagyapádnak? Igent intett a fejével. – Tudod, őt nagyon érdekli Sarah. Felhívtam Long Islandről, és elmondtam neki, hogy azért jövünk ide, hogy találkozzunk a fiával. Tudtam, hogy előbb-utóbb te is felhívnád, de én annyira izgatott voltam, hogy nem bírtam tartani a számat. – És erre mit mondott? – kérdeztem elképedve ettől a gyermeki őszinteségtől. – Azt, hogy igazunk van, hogy ideutazunk, és a papának is ezt fogja majd mondani, ha akadékoskodna. És azt is mondta, hogy te egy csodálatos ember vagy. – Ezt mondta Édouard? – Igen, ezt. Egyszerre voltam zavarban és meghatva. – És nagyapa még mást is mondott. Azt, hogy csak óvatosan! És arra kért, figyeljek, hogy ne fáraszd ki túlságosan magad. Tehát Édouard tudja. Tudja, hogy terhes vagyok. Bizonyára beszélt Bertrand-nal. Alighanem hosszú beszélgetés lehetett apa és fia között. Azóta Bertrand valószínűleg tud mindenről, ami a Saintonge utcai lakásban történt 1942 nyarán. Gondolataimból Zoë hangja rántott vissza. – Miért nem hívod fel, Williamet, Mami? Meg kellene beszélni vele egy találkozót. – Igazad van, kicsim. Fogtam a cetlit, amire Mara a telefonszámot feljegyezte, és tárcsázni kezdtem a régimódi telefonon. A szívem csak úgy zakatolt. Irreálisnak tűnt ez a helyzet. Amint éppen Sarah fiának telefonálok. A telefon néhányat csengett, majd egy üzenetrögzítő bugása hallatszott. Egy női hang olaszul mondta a kimenő üzenetet. Gyorsan lecsaptam a kagylót, idiótának éreztem magam. – Hát ez nagyon buta viselkedés – jegyezte meg Zoë. – Nem szabad letenni, ha az üzenetrögzítő bekapcsol. Te magad mondtad ezt nekem vagy ezerszer. Újrakezdtem, jót mosolyogva azon, ahogy Zoë felnőtt módra leteremtett. Ezúttal megvártam a sípszót. Az üzenetem kifogástalan volt, egy pillanatig sem tétováztam, mintha csak napokon át gyakoroltam volna. – Jó napot kívánok, Julia Jarmond vagyok. Mara Rainsferdtől kaptam meg a telefonszámát. A lányommal Luccában vagyunk, a Casa Giovannában, a Via Fillungón. Néhány napig maradunk. Örülnék, ha megkeresne. Köszönöm. Viszonthallásra. Amikor visszatettem a kagylót a fekete készülékre, egyszerre voltam megkönnyebbült és csalódott. – Jól van – mondta Zoë. – Most pedig pihenj tovább. Nemsokára visszajövök. Egy puszit nyomott a homlokomra, és kiment a szobából.

EGY HELYES KIS ÉTTEREMBEN VACSORÁZTUNK a hotel mögött, az anfiteatro, egy régi házakkal övezett kerek tér közelében, ahol több száz évvel ezelőtt, a középkorban a bajvívásokat rendezték. A sziesztától új erőre kaptam, és örömmel szemléltem a turisták, helybeliek, utcai árusok, gyerekek, galambok kavalkádját. Most fedeztem fel, mennyire imádják az olaszok a gyerekeket. A pincérek, a kereskedők principessának szólították Zoët, ajnározták, a fülét huzigálták, az orrát csipkedték, a haját simogatták. Engem ez eleinte idegesített, ő viszont nagyon élvezte, és lelkesen próbálkozott a maga kezdetleges olasztudásával: „Sono francese e americana, mi chiamo Zoë.” A hőség alábbhagyott, valamivel hűvösebb levegőnek adva át a helyét. De tudtam, hogy a legfelső emeleti, utcára néző szobánkba beszorult a meleg, és fulladozni fogunk éjszaka. Az olaszok a franciákhoz hasonlóan nem nagyon voltak oda a légkondicionálásért. Én viszont nem mondtam volna nemet egy jó kis jeges fuvallatra. Amikor az időeltolódástól kimerültén visszamentünk a Casa Giovannába, egy cetlit találtunk az ajtóra tűzve: „Perfavore telefonare. William Rainsferd.” Megkövülten álltam az ajtó előtt. Zoë felrikoltott örömében. – Felhívjuk most? – fordultam hozzá. – Persze. Még csak háromnegyed kilenc van – felelte Zoë. – Oké – nyitottam ki reszkető kézzel az ajtót. A fülemhez szorítottam a kagylót, és tárcsázni kezdtem a számot – ma már harmadszor. Megint csak a rögzítő kapcsolt be. – Ne tedd le, beszélj! – suttogta Zoë. A sípszó után eldadogtam a nevemet, hezitáltam, mit mondjak még, már-már ott tartottam, hogy leteszem, amikor egy férfihang beleszólt: „Halló?” Amerikai akcentusa volt. Ez William. – Jó estét – mondtam –, Julia Jarmond vagyok. – Jó estét, éppen vacsorázom. – Jaj, nagyon sajnálom... – Semmi baj. Mit szólna hozzá, ha holnap ebéd előtt találkoznánk? – Nagyszerű. – Van egy remek kis kávézó a városfalon, rögtön a Palazzo Mansi után. Megfelel önnek, ha délben ott találkozunk? – Tökéletesen – feleltem. – És... ööö... hogyan ismerjük majd fel egymást? Elnevette magát. – Emiatt ne aggódjék! Lucca kisváros. Könnyűszerrel fel fogom ismerni. Egy pillanatra elhallgatott. – Viszontlátásra – mondta végül és letette.

MÁSNAP REGGEL ÚJRA FÁJNI KEZDETT A HASAM. Enyhe fájdalom volt ugyan, de nem akart elmúlni. Úgy döntöttem, nem veszek róla tudomást. Ha még ebéd után sem szűnik meg, megkérem Giovannát, szóljon egy orvosnak. A kávézóba menet azon morfondíroztam, hogyan fogom elővezetni a témát Williamnek. Eddig ezen még nem gondolkodtam, pedig kellett volna. Hiszen szomorú, fájdalmas emlékeket fogok felidézni. Lehet, hogy egyáltalán nem szeretne az édesanyjáról beszélni. Lehet, hogy már véglegesen lezárta az életének azt a szakaszát. Az ő élete most már itt van, távol Roxburytől, távol a Saintonge utcától. Egy békés, vidéki élet. Én meg jövök és visszahozom a múltat. És a halottak. Zoëval felfedeztük, hogy az óvárost körülölelő fal tetején végig lehet menni. Gesztenyefákkal szegélyezett széles sétaút vezetett rajta körbe. Belevegyültünk a kocogók, sétálók, kerékpározók, görkorcsolyázók, gyermekes anyukák, hangosan csevegő öregemberek, rollerozó kamaszok és turisták szűnni nem akaró áradatába. A kávézó valamivel távolabb volt, az árnyas fák alatt. Ahogy Zoëval közeledtünk hozzá, furcsamód könnyűnek éreztem a fejem, szinte üresnek. A teraszon néhány térképet böngésző német turistán kívül csak egy ötven körüli házaspár ült és fagylaltot evett. A kalapot a szemembe húztam, és lesimítottam gyűrött szoknyámat. Amikor a nevemen szólított éppen az árlapot fordítottam Zoënak. – Julia Jarmond? Felnéztem és egy magas, erős testalkatú, negyvenes évei derekán járó férfit pillantottam meg. Leült velünk szemben. – Jó napot! – köszönt neki Zoë. Én képtelen voltam megszólalni. Némán bámultam rá. Sötétszőke hajában helyenként látszott már egy-egy ősz szál. A homlokán enyhén kopaszodott. Szögletes álla volt és szép vonalú orra. – Szia! – köszönt vissza Zoënak. – Tiramisut kérj. Imádni fogod. Aztán a napszemüvegét a feje búbjára tolta. Olyan szeme volt, mint az anyjának. Türkizszínű, mandulavágású. Elmosolyodott. – Szóval újságíró? Méghozzá Párizsban, ha az internetes információim nem csalnak. Idegesen köhintettem, az órámat babrálva. – Én is utánanéztem önnek. A legutóbbi könyve, a Toszkán lakomák mesésnek tűnik. William Rainsferd sóhajtva a hasára csapott. – Ó, az a könyv öt kiló pluszt rakott rám, amitől azóta sem sikerült megszabadulnom! Szélesen elmosolyodtam. Erről a kellemes és könnyed témáról átváltani arra, amiért jöttem, nem lesz könnyű. Zoë jelentős pillantást vetett rám. – Köszönöm szépen, hogy eljött... Igazán hálás vagyok érte... A hangom hamisan csengett. – Kérem – mosolygott, majd csettintett a pincérnek. – Most jár először Luccában? – kérdezte aztán. Bólintottam. A pincér az asztalunkhoz hajolt. Zoënak tiramisut és kólát kértünk, magunknak pedig egy-egy kapucsínót. William Rainsferd gyors, folyékony olasz nyelven adta le a rendelést. Aztán összenevettek a pincérrel. – Gyakran jövök ebbe a kávézóba – magyarázta. – Szeretek itt ücsörögni. Még az olyan meleg napokon is, mint a mai. Zoë rávetette magát a tiramisujára, a beálló csendben csak az üvegkehely falához koccanó kanál csengése hallatszott. – Mit tehetek önért? – kérdezte vidám hangon William. – Mara azt mondta, az anyámról van szó. Magamban köszönetet mondtam Marának. Megkönnyítette a dolgomat.

– Nem tudtam, hogy az édesanyja meghalt – mondtam. – Nagyon sajnálom. – Hát igen – vont vállat, és egy cukrot dobott a kávéjába. – Már régen történt. Még gyerek voltam. Ismerte? Bár ahhoz túl fiatalnak tűnik. – Nem, soha nem találkoztam az édesanyjával. Az a helyzet, hogy abba a lakásba fogok beköltözni, amelyben ő a háború alatt lakott. A Saintonge utcában, Párizsban. És ismerek olyan embereket, akik közel álltak hozzá. Ezért vagyok itt, ezért szerettem volna találkozni önnel. Letette a kávéscsészéjét és nyugodtan, elgondolkodva nézett rám. Zoë az asztal alatt a térdemre tette nyirkos kis tenyerét. A pillantásommal egy távolodó biciklis párt követtem. Tikkasztó volt a hőség. Mély levegőt vettem. – Nem is tudom, hol kezdjem – hebegtem. – Sejtem, hogy fájdalmas lesz önnek mindezt újra feleleveníteni, de úgy érzem, muszáj megtennem. A férjem családja, Tézacék 1942-ben találkoztak az ön édesanyjával, a Saintonge utcában. Azt gondoltam, a Tézac név majd mond neki valamit, de ennek semmi jelét nem adta. A Saintonge utca említése ugyancsak semmi hatást nem tett rá. – Az után, ami történt, értem ezalatt az 1942. júliusi tragikus eseményeket és az ön nagybátyjának a halálát, csupán azt akartam tudtára adni, hogy a Tézac család sosem felejtette el az ön édesanyját. Különösen az apósom, akinek nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszébe. William Rainsferd nem szólt semmit, csak összehúzott szemmel nézett rám. – Sajnálom – tettem hozzá gyorsan –, tudtam, hogy ez fájdalmas lesz önnek, bocsásson meg. Amikor végre megszólalt, a hangja különös volt, szinte fojtott. – Mit ért ön „tragikus események” alatt? – Nos... a nagy razziát... – dadogtam. – Amikor negyvenkettő júliusában összegyűjtötték Párizsban a zsidó családokat... – Folytassa. – És hát a táborokat... A Drancyból Auschwitzba küldött családokat... William Rainsferd széttárta a kezét és megrázta a fejét. – Sajnálom, de nem értem, mi köze mindennek anyámhoz. Zoëval nyugtalanul néztünk össze. Egy percig néma csöndben ültünk. Borzasztó kényelmetlenül éreztem magam. – A nagybátyám halálát említette? – kérdezte végül William. – Igen... Michelét. Az édesanyja öccséét. A Saintonge utcában történt. Újabb hallgatás. – Michel? Anyámnak nem volt Michel nevű testvére. És sosem hallottam a Saintonge utcáról. Azt hiszem, nem ugyanarról a személyről beszélünk. – Az ön édesanyjának Sarah volt a keresztneve, ugye? – hebegtem zavartan. – Úgy van. Sarah Dufaure. – Igen, Sarah Dufaure. Róla beszélek – vágtam rá gyorsan. – Vagyis inkább Sarah Starzynskiről. Azt reméltem, hogy felcsillan a szeme. – Bocsánat, hogy? – vonta fel a szemöldökét. – Milyen Sarah? – Starzynski. Édesanyja leánykori neve. William Rainsferd állát felszegve nézett rám. – Anyám lánykori neve Dufaure volt. A fejemben megszólalt a vészcsengő. Valami itt nem stimmel. William semmiről sem tud. Még van idő hátra arcot csinálni és elmenekülni, mielőtt romba döntöm ennek a férfinak a nyugodt életét. Lazán elmosolyodtam, valamit mormogtam, hogy akkor ez tévedés, és a székemet hátratolva rászóltam Zoëra, hogy hagyja ott a desszertjét, indulunk. Arra hivatkoztam, hogy nem akarom tovább az idejét rabolni, így is nagyon sajnálom, hogy feltartottam. Felálltam. William is. – Azt hiszem, Sarah-t tévesztett – mondta mosolyogva. – Miattam ne aggódjék, érezze jól magát Luccában. Örülök, hogy megismerhettem. Mielőtt bármit is felelhettem volna, Zoë benyúlt a táskámba, kivett belőle valamit és felé nyújtotta. William Rainsferd lenézett a sárga csillagot viselő kislány fényképére. – Ez az ön édesanyja? – kérdezte vékony gyerekhangján Zoë.

Mintha megállt volna az élet körülöttünk. Minden elnémult a sétányon. Mintha még a madarak is abbahagyták volna a csiripelést. Csak a rekkenő hőség és a csönd vett körül bennünket. – Jézusom! – lehelte. És nehézkesen visszarogyott a székre.

A FÉNYKÉP OTT FEKÜDT AZ ASZTALON. William Rainsferd pillantása ide-oda vándorolt a kép és énközöttem. Többször is elolvasta a hátán lévő feliratot, ijedt, hitetlenkedő arckifejezéssel. – Valóban mintha az anyám lenne gyerekkorában. Ezt nem tagadhatom – mondta végül. Zoë és én hallgattunk. – Semmit nem értek. Ez képtelenség. Ez nem lehet ő. Idegesen dörzsölte össze a kezét. Észrevettem, hogy ezüst karikagyűrűt visel, és hosszú, vékony ujjai vannak. – A csillag... – megállás nélkül ingatta a fejét. – Az a csillag ott a mellén... Hogy gondolhattam volna, hogy ez a férfi mit sem sejt az anyja múltjáról? Hogy nem tudja, az anyja zsidó volt? Lehetséges, hogy Sarah semmit nem mondott el Rainsferdéknek? Ahogy zavart, nyugtalan arcára néztem, nem volt kétségem a válasz felől. Sarah semmit nem mondott neki. Soha nem beszélt a gyermekkoráról, a származásáról, a vallásáról. Teljesen szakított borzalmas múltjával. Szerettem volna messze lenni innen. Messze ettől a várostól, ettől az országtól, ennek a férfinak az értetlenségétől. Hogyan lehettem ennyire felelőtlen? Sejthettem volna. Csakhogy nekem egyetlen-egyszer sem jutott eszembe, hogy Sarah magában tartotta ezt a titkot. Túl sokat szenvedett. Ezért nem írt egy idő után Dufaure-éknak. Ezért nem mondta el soha a fiának, ki ő valójában. Teljesen új életet akart kezdeni Amerikában. Én meg, az idegen, felfedtem a keserű igazságot e férfi előtt. Ügyefogyott módon a nyakába zúdítottam a rossz híreket. William Rainsferd felém tolta a fotót. Ajka szarkasztikus grimaszba húzódott. – Tulajdonképpen miért jött ide? – suttogta. Kiszáradt a torkom. – Azért, hogy megmondja, az anyámat nem is úgy hívták, ahogy? Hogy egy tragédia áldozata volt? Ezért jött ide? Az asztal alatt remegett a lábam. Nem erre számítottam. Szomorúságot, fájdalmat vártam, de nem ezt. Haragot nem. – Azt hittem, tud erről. Azért jöttem, hogy elmondjam, a családom sosem felejtette el, ami negyvenkettőben történt. Ezért jöttem. Megrázta a fejét és idegesen a hajába túrt. A napszemüveg az asztalon koppant. – Nem – lehelte. – Nem, nem, nem. Ez nem lehet igaz. Az anyám francia. Dufaure-nak hívták. Orléans-ban született. A háború alatt veszítette el a szüleit. Nem volt testvére. Nem volt családja. Soha nem lakott Párizsban, abban a Saintonge utcában. Ez a zsidó kislány nem lehet ő. Téved, mindenben téved. – Kérem – mondtam szelíden –, engedje, hogy megmagyarázzam, hadd mondjam el önnek az egész történetet... Úgy tolta felém a tenyerét, mintha el akarna tüntetni. – Semmit nem akarok tudni. Tartsa meg magának a „történetét”. Ekkor újra éreztem a már ismerős fájdalmat, makacsul, kitartóan lüktetett a bensőmben. – Kérem szépen... – kérleltem erőtlenül. – Kérem, hallgasson meg! William Rainsferd alkatához képest meglepő fürgeséggel és ruganyossággal pattant fel. Komor arccal nézett le rám. – Hogy egészen világos legyek: soha többé nem akarom látni magát. Ahogy erről az egészről sem akarok egy szót sem hallani többé. És nagyon kérem, ne telefonáljon. Azzal elviharzott. Zoëval bénultan néztünk utána. Az egész – semmiért. Az utazás, az összes erőfeszítés. A semmiért. Ezért a

zsákutcáért. Nem tudtam elhinni, hogy Sarah története itt véget érhet, és ilyen gyorsan. Nem tértem magamhoz. Egy darabig csak ültünk szótlanul. Aztán a meleg ellenére borzongani kezdtem, és gyorsan fizettem. Zoë továbbra is hallgatott. Kábultan meredt maga elé. Felálltam, elcsigázott zsibbadtsággal mozogtam. És most hová? Vissza Párizsba? Vagy Charlához? Nehezemre esett a járás. A lábaim mintha ólomból lettek volna. Hallottam, hogy Zoë utánam szól, de nem fordultam meg. Vissza akartam menni a szállodába. Minél gyorsabban. Hogy gondolkozzam. Hogy összeszedjem magam. Hogy felhívjam a húgomat. És Édouard-t. És Gaspard-t. Zoë egyre hangosabban, egyre idegesebben kiabált utánam. Mit akar? Mit nyüszít? Észrevettem, hogy a járókelők megnéznek. Csüggedten fordultam vissza a lányom felé, hogy rászóljak, igyekezzen már. Odarohant hozzám, és megfogta a kezem. Falfehér volt. – Mami... – suttogta alig hallhatóan. – Tessék? Mi van? – kérdeztem szárazon. Az ujjával a lábamra mutatott, és úgy vinnyogott, akár egy kiskutya. Lenéztem. A fehér szoknyám csupa vér volt. A széken, amelyről az imént álltam fel, élénkpiros félhold virított. A combomon patakokban csörgött a vér. – Megütötted magad, Mami? – szűkölte Zoë. A hasamhoz kaptam. – A baba! – nyögtem elszörnyedve. Zoë értetlenül meredt rám. – A baba?! – üvöltötte, ujjai a karomba mélyedtek. – Mama, miféle baba? Miről beszélsz? Az arca messze úszott tőlem. A lábam megroggyant. Állam a kemény, forró földön koppant. Aztán csend. És sötétség.

AMIKOR KINYITOTTAM A SZEMEM, Zoë arcocskáját láttam néhány centiméterre az enyémtől. Jellegzetes kórházszagot éreztem. Egy kis zöld szobában voltam. Az alkaromban infúzió. Egy fehér köpenyes nő lázlapot töltögetett. – Mami... – suttogta Zoë és megszorította kezemet. – Mami, minden rendben van. Ne aggódj! A fiatal nő közelebb lépett, elmosolyodott és megsimogatta Zoë fejét. – Rendbe fog jönni, signora – szólt meglepően helyes angolsággal. – Sok vért vesztett, de már jól van. A hang nyöszörögve tört elő belőlem: – És a baba? – A baba is jól van. Csináltunk ultrahangot. A méhlepénnyel volt gond. Most pihenésre van szüksége. Egy darabig feküdnie kell – és kiment a szobából, halkan becsukva maga mögött az ajtót. – A francos nyavalyába, Mami, a frászt hoztad rám! – mondta Zoë. – Igen, tudom, csúnyán beszélek, de azt hiszem, ma nem fogsz leszidni miatta. Magamhoz húztam és olyan szorosan átöleltem, ahogy csak az infúzió engedte. – Mami, miért nem szóltál a babáról? – Akartam, kicsim. Rám emelte a szemét. – A baba miatt vesztetek össze a papával? – Igen. – Te akarod ezt a babát, a papa pedig nem. Erről van szó, ugye? – Valami ilyesmi. Gyengéden megsimogatta a kezemet. – Jön a papa. – Te jó isten! – hebegtem. Bertrand itt. A történtek megkoronázásaképpen. – Bertrand. – Felhívtam – mondta Zoë. – Néhány óra múlva itt lesz. A szememből kicsordult a könny és végigfolyt az arcomon. – Mama, ne sírj! – könyörgött Zoë, és kétségbeesetten törölgette a kezével az arcomat. – Most már minden rendben van. Fáradtan rámosolyogtam, hogy megnyugtassam. A világ üresnek, tartalmatlannak tűnt. Minduntalan William Rainsferd alakja rémlett fel előttem, ahogy görnyedt vállakkal, megfeszülő szájjal az arcomba vágja: Soha többé nem akarom látni magát. Ahogy erről az egészről sem akarok egy szót sem hallani többé. És nagyon kérem, ne telefonáljon. Az elkövetkező napok, hetek, hónapok sivár, szürke masszaként nyúltak előttem. Még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek, ilyen csüggedtnek. Mintha kiszippantották volna belőlem a velőt. Mi maradt nekem? Egy kisbaba, akiről a leendő volt férjem hallani sem akar, és akit egyedül kell felnevelnem. Egy lányom, aki hamarosan kamaszkorba lép, és talán megszűnik az a csodálatos kislány lenni, aki ma. Úgy éreztem, már semmit nem várhatok az élettől, nincs semmi, ami arra ösztökéljen, hogy folytassam. Bertrand megérkezett. Nyugodt volt, hatékony, gyengéd. Hagytam, hadd intézkedjen, hallottam, ahogy beszél az orvossal, láttam, ahogy néhány szeretetteljes pillantással megnyugtatja Zoët. Mindenre volt gondja. A vérzés teljes megszűnéséig a kórházban kell maradnom. Utána visszarepülhetek Párizsba, de őszig, a terhesség ötödik hónapjáig ágynyugalomban kell maradnom. Bertrand egy szóval sem említette Sarah-t. Nem kérdezett semmit. Így én is visszahúzódtam a kényelmes hallgatásba. Nem akartam beszélni róla.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy kis öregasszony, akit ide-oda hurcibálnak, ahogy Mamét, az otthon jól ismert határai között. Ugyanazok a nyugodt mosolyok, ugyanaz az avas jóindulat vett körül. Volt ebben valami könnyű, hogy mások irányítják az életemet. Egyébként sem volt már kedvem küzdeni. Csak ezért a gyerekért. Ezért a gyerekért, akit Bertrand ugyancsak elmulasztott megemlíteni.

AMIKOR NÉHÁNY HÉTTEL KÉSŐBB a repülő leszállt Párizsban, az volt az érzésem, mintha egy egész év telt volna el azóta, amióta utoljára itt jártam. Még mindig szomorú voltam és fáradt. Mindennap eszembe jutott Wilham Rainsferd. Többször már-már ott tartottam, hogy felhívom, vagy írok neki. Meg akartam neki magyarázni, magam sem tudom, hogy mit, hogy sajnálom – de végül mindig letettem róla. A napok teltek-múltak, lassan a végéhez közelgett a nyár. Ágyban maradtam, olvasgattam, a laptopomon írtam a cikkeimet, időnként telefonon beszéltem Joshuával, Bamberrel, Alessandrával, a családommal és a barátaimmal. A hálószobám lett az irodám. Eleinte ez komplikáltnak tűnt, de végül minden flottul ment. A barátnőim, Isabelle, Holly és Susannah felváltva jöttek, hogy ebédet főzzenek nekem. Hetente egyszer az egyik sógornőm bevásárolt Zoëval a közeli Innóban vagy Franprix-ben. A gömbölyded és érzéki Cécile vajtól csöpögő, lágy palacsintákat sütött nekem, a szögletes és sikkes Laure pedig meglepően ízletes, egzotikus diétás salátákat készített. Az anyósom csak hébe-hóba látogatott meg, elküldte viszont a takarítónőjét, a dinamikus és agyonparfümözött Ledére asszonyt, aki olyan frenetikus lendülettel porszívózott, hogy már a puszta látványtól összehúzódásaim támadtak. A szüleim is eljöttek egy hétre. A kedvenc kis hoteljükben szálltak meg, a Delambre utcában, és rettentő boldogok voltak, hogy ismét nagyszülők lesznek. Édouard minden áldott pénteken megjelent egy csokor rózsaszín rózsával. Leült az ágyam mellett lévő fotelba, és újra meg újra arra kért, meséljem el, hogy zajlott a William Rainsferddel való beszélgetés Luccában. Fejét csóválva, sóhajtozva hallgatott. Egyfolytában azt mondogatta, sejthette volna, hogy William így fog reagálni, őrület, hogy egyikünknek sem jutott eszébe, hogy esetleg semmit sem tud, hogy Sarah sosem beszélt neki erről. „Biztosan nem hívhatnánk fel? – kérdezte reménykedő tekintettel. – Mi lenne, ha én telefonálnék, és elmagyaráznám neki?” Aztán rám nézett, és azt dünnyögte: „Hát persze, hogy nem. Ostobaság lenne. Nevetséges vagyok.” Megkérdeztem az orvosomat, hogy rendezhetnék-e egy kis összejövetelt úgy, hogy én végig a nappali kanapéján fekszem. Engedélyezte, azzal a feltétellel, ha valóban nem cipekedem, hanem végig vízszintesen maradok, amúgy Madame Récamier módra. Ezen a késő nyári estén Gaspard és Nicolas Dufaure megismerkedett Edouard-ral. Gaspard unokája, Nathalie is eljött, és Guillaume-ot is meghívtam. Megható, varázslatos pillanat volt, amikor a három idős férfi, akinek közös ismerőse volt egy felejthetetlen kislány, találkozott. Néztem őket, ahogy egymásnak adogatják Sarah fényképeit, leveleit. Gaspard és Nicolas Williamről kérdezősködött, Nathalie figyelmesen hallgatott minket, közben segített Zoënak körbekínálni az italt és az ennivalót. Nicolas, aki Gaspard kiköpött mása volt, csak valamivel fiatalabb kiadásban – ugyanaz a kerek arc, ugyanaz a ritkás fehér haj –, elmesélte, milyen különleges volt a kapcsolata Sarah-val, hogyan kötekedett a kislánnyal, mert ingerelte a hallgatása, és minden reakcióját, egy vállrándítást, egy odavetett sértést, egy rúgást győzelemnek tekintett, mert azzal sikerült egy pillanatra kirángatnia titokzatos elszigeteltségéből. Azt is elmesélte, amikor az ötvenes évek elején először jártak a tengernél, Trouville-ban. Sarah elbűvölten megállt az óceán előtt, aztán karját kitárva, vékony, fürge lábaival berohant a vízbe, és örömujjongások közepette belevetette magát a hűs, kék habokba. Ők Gaspard-ral nagyokat rikkantva futottak utána, teljesen magával ragadta őket ennek az új Sarah-nak a lelkesedése. Még sosem látták ilyennek. – Szép volt – folytatta a visszaemlékezést Nicolas –, szép tizennyolc éves lány, akiből sugárzott akkor az élet és az energia. Azon a napon éreztem először, hogy nem veszett ki belőle teljesen a boldogság és a remény. Két évvel később Sarah örökre eltűnt a Dufaure-ok életéből, a titkát magával vitte Amerikába. Húsz évvel később pedig halott volt. Mi történt vajon azalatt a húsz év alatt? Férjhez ment, fia született... Boldog volt Roxburyben? Erre egyedül William tudja a választ. Csak ő tudná elmondani nekünk. Pillantásom összetalálkozott Édouard-éval. Ugyanarra gondolt, mint én.’ Hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban. Bertrand jött meg. Belépett a nappaliba, napbarnítottan, jóképűen,

erős Habit rouge illatot húzva maga után. Fesztelen mosollyal, laza eleganciával rázott kezet a vendégekkel. Carly Simon dala idéződött fel bennem, amiről Charla azt mondta, Bertrand jut róla az eszébe: You walked into the party like you were walking on to a yacht. Igen, ő is úgy lépett be a mi kis összejövetelünkre, mintha egy jachtra lépett volna fel.

BERTRAND ÚGY DÖNTÖTT, veszélyeztetett terhességem miatt elhalasztja a Saintonge utcába való beköltözésünket. Ebben a különös, új életben, amihez nem sikerült hozzászoknom, fizikailag jelen volt ugyan, barátságosan és hatékonyan, de lélekben egyáltalán nem. A szokásosnál jóval többet utazott, korán reggel elment otthonról, s csak későn ért haza. Még mindig egy ágyban aludtunk ugyan, de ezt már nem lehetett hitvesi ágynak nevezni. Mintha a berlini fal osztotta volna ketté. Zoë látszólag jól viselte a helyzetet. Gyakran beszélt a babáról, elmondta, milyen sokat jelent neki, mennyire izgatott miatta. Amikor a szüleim Párizsban jártak, anyámmal elmentek a Bonpoint-ba, az Université utca vérlázítóan drága csecsemőruha üzletébe, ahol valóságos vásárlási őrület kerítette őket hatalmába. A legtöbb ember – a szüleim, a húgom, a férjem családja, Mamé – a lányomhoz hasonlóan viselkedett: izgatottan várták a baba megszületését. Még Joshua is – aki pedig messze földön híres volt a kisbabák és a betegszabadságok iránt tanúsított megvetéséről – mutatott némi érdeklődést. „Nem is tudtam – mondta gunyorosan –, hogy ilyen korban is lehet gyereket szülni.” Soha senki egy szóval sem célzott a házasságom válságára. Mintha senki nem vette volna észre, mi történik Bertrand és köztem. Titkon mindannyian abban bíztak talán, hogy a szülés után Bertrand észre tér, és tárt karokkal fogadja a kicsit? Rájöttem, hogy Bertrand és én dermedt némaságba vagyunk bezárva. Nem beszélünk, mert nincs mit mondanunk egymásnak. Arra várunk, hogy megszülessen a baba. Akkor majd meglátjuk. Akkor majd elérkezik a döntés pillanata. Egyik reggel éreztem, hogy mélyen benn a hasamban megmozdul a baba, aprókat rúg pici lábacskáival. Azt akartam, hogy már kinn legyen, hogy a karomban tarthassam. Gyűlöltem ezt a kényszerpihenőt, ezt a csöndes letargiát, ezt a tétlen várakozást. Úgy éreztem, csapdába estem. Azt akartam, hogy végre tél legyen, hogy elkezdődjék az új év, és vele elérkezzék a szülés ideje. Gyűlöltem a hervatag nyarat, a napról napra hűvösebb levegőt, az volt az érzésem, hogy az idő csigalassúsággal vánszorog. Utáltam azt a szót, amivel a franciák a szeptember elejét, a nyaralásból való hazatérést, az iskolakezdést jelölik: „rentrée”, vagyis visszatérés. Ez a szó ömlött a rádióból, a televízióból, ezzel voltak tele az újságok. Gyűlöltem, hogy azt kérdezgetik, mi lesz a neve a kicsinek. A magzatvízmintavételnek köszönhetően tudni lehetett a nemét, de én nem akartam, hogy megmondják nekem. A babának nem volt még neve. De ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy nem álltam készen a születésére. A naptárban egymás után húztam át a napokat. Eljött az október. A pocakom szépen gömbölyödött. Most már felkelhettem, újra eljárhattam a szerkesztőségbe, elmehettem Zoë elé az iskolába, moziba Isabelle-lel, ebédelni Guillaume-mal a Selectbe. S bár a napjaim tartalmasabbak lettek, több volt az elfoglaltságom, az űr és a fájdalom megmaradt. William Rainsferd. Az arca. A szeme. Az arckifejezése, ahogy a sárga csillagos kislányt nézte a fényképen. Jézusom. A hangja, ahogy ezt mondta. Milyen most az élete? Vajon nekünk hátat fordítva mindent ki tudott-e törölni az emlékezetéből? Mindent elfelejtett, mire hazaért? Vagy megváltoztak számára a dolgok? Nehéz időt élt meg azután, amit elmeséltem neki? Megváltoztatta az életét az, amit megtudott tőlem? Nem lett egyszeriben idegen számára az édesanyja, valaki, akinek a múltjáról mit sem tudott. Azon töprengtem, vajon mondott-e valamit erről a feleségének, a lányainak. Beszélt-e arról az amerikai nőről, aki egyszer csak megjelent a lányával Luccában, elé tartott egy fotót, és közölte vele, hogy az anyja zsidó volt, hogy a háború alatt razzia áldozatául esett, hogy rengeteget szenvedett, elveszítette az öccsét, a szüleit, akikről ő sohasem hallott. Azon töprengtem, utánanézett-e a Vél d’Hivnek, olvasott-e cikkeket, könyveket arról, mi történt Párizs

szívében 1942 júliusában. Felébred-e éjszakánként az anyjára, az anyja múltjára gondolva, azon rágódva, vajon igaz-e, amit feltártam előtte, azon töprengve, mi maradhatott még titokban, kimondatlanul, eltemetve?

A SAINTONGE UTCAI LAKÁS CSAKNEM TELJESEN ELKÉSZÜLT. Bertrand mindent megszervezett, hogy februárban, a baba megszületése után Zoëval beköltözhessünk. A lakásban minden megváltozott, nagyon szép lett. Bertrand csapata kiváló munkát végzett. Már nem érződött rajta Mamé szelleme, és úgy gondoltam, gyökeresen más lett, mint amilyennek Sarah ismerte. Ahogy azonban végigsétáltam a frissen meszelt üres helyiségeken, a konyhán, a dolgozószobán, azon tűnődtem, tudnék-e ezen a helyen élni. Itt, ahol meghalt Sarah kisöccse. A titkos szekrény ugyan már nem létezett, lebontották, amikor két szobát egybenyitottak. De ez számomra a lényegen nem változtatott. Itt történt minden. Ezt a gondolatot képtelen voltam kiűzni a fejemből. S bár a lányomnak nem meséltem el, milyen tragédia történt e falak között, de a maga sajátos, ösztönös módján megérzett valamit. Egy nyirkos novemberi reggelen elmentem a lakásba, hogy végiggondoljam, hová milyen függöny, tapéta, szőnyeg kerüljön. Isabelle mindenben a segítségemre volt, elkísért a lakberendezési üzletekbe, áruházakba. Zoë legnagyobb örömére úgy döntöttem, felhagyok a régebben annyira kedvelt semleges árnyalatokkal, és merészebb színeket kockáztatok meg. Bertrand egy legyintéssel jelezte, hogy neki teljesen mindegy: „Ahogy akarjátok, végtére is, ti fogtok ott lakni.” Zoë citromzöld és halványlila szobát szeretett volna. Annyira Charla ízlése ütközött ki rajta, hogy mosolyognom kellett rajta. A fényes, csupasz parkettán egy halom katalógus várt. Épp nekikészültem, hogy gondosan átlapozgatom őket, amikor megszólalt a telefonom. Felismertem a számot. A nyugdíjasotthon volt. Mamé az utóbbi időben fáradt volt, ingerlékeny, olykor elviselhetetlen is. Egy halvány mosolyt is nehéz volt kicsikarni tőle, még Zoënak sem sikerült. Mindenkivel türelmetlen volt. Egy-egy látogatás valóságos kínszenvedést volt. – Jarmond kisasszony? Véronique vagyok, a nyugdíjasotthonból. Rossz hírt kell közölnöm. Madame Tézac nincs jól, agyvérzést kapott. A megrázó hír hallatán felegyenesedtem. – Agyvérzést? – Már valamivel jobban van, Roche doktor itt van nála, de önnek is el kellene jönnie. Az apósát már értesítettem. Viszont a férjét nem tudjuk elérni. Zavartan és rémülten tettem le a kagylót. Odakinn az eső csapdosta az ablaküveget. Hol van Bertrand? Tárcsáztam a számát, de csak a hangposta kapcsolt be. Az irodában sem tudta senki, hol lehet, még Antoine sem, akinek elmondtam, hogy a Saintonge utcában vagyok, és ha Bertrand esetleg telefonálna, mondja meg neki, hogy mielőbb hívjon fel. Nagyon sürgős. – Istenem, csak nem a babával van valami? – hebegte. – Nem, Antoine, nem a babával, hanem a nagymamával – feleltem, és leraktam a kagylót. Kinéztem az ablakon. Az eső úgy szakadt, hogy szürke, fényes függönyt alkotott. El fogok ázni. A csudába. De mindegy, nem számít. Mamé. Drága, csodálatos Mamé. Én Mamém. Nem, Mamé nem hagyhat most itt bennünket, szükségem van rá. Túl korai lenne. Még nem készültem fel rá. De hogy is készülhetnék fel valaha is a halálára? Körülnéztem: ez az a szalon, ahol életemben először találkoztam vele. És megint csak rám nehezedett azoknak az eseményeknek a súlya, amelyek itt történtek, s amelyek minduntalan visszatértek, hogy kísértsenek. Úgy döntöttem, felhívom Cécile-t és Laure-t, hogy megbizonyosodjam róla, őket is értesítették már, és úton vannak a nyugdíjasotthon felé. Laure kimérten és röviden közölte, hogy már a kocsiban ül, majd ott találkozunk. Cécile megrendültebb volt, elérzékenyült, a hangján hallani lehetett, hogy a könnyeivel küszködik. – Jaj, Julia, nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Mamé... Tudod... Ez rettenetes... Megmondtam neki, hogy nem tudom elérni Bertrand-t. Meglepettnek tűnt. – De hiszen én most beszéltem vele – mondta.

– A mobilján? – Nem – felelte tétovázva. – Akkor az irodában? – Ő hívott egy perccel ezelőtt, hogy elvisz az otthonba. – Nekem nem sikerült beszélnem vele. – Nem? – kérdezte óvatosan. – Értem. Leesett a tantusz. Éreztem, hogy elönt a méreg. – Amélie-nél van, ugye? – Amélie-nél? – kérdezett vissza meggyőződés nélkül. – Ugyan, Cécile, hagyd már! Nagyon jól tudod, miről beszélek! – A kapucsengő, leteszem, megjött Bertrand. És lerakta. Én meg ott álltam az üres nappali közepén, úgy tartottam a kezemben a telefont, akár egy revolvert. Homlokomat a hideg ablaküveghez szorítottam. Legszívesebben felpofoztam volna Bertrand-t. Nem az Amélie-vel való soha véget nem érő viszonya hozott ki a sodromból, hanem az a tény, hogy a húgainak megvan ennek a nőnek a száma, és tudják, hogyan érhetik el olyan sürgős esetben, mint ez is. Én meg nem. Még ha a házasságunk halódott is, vehette volna a bátorságot, hogy megmondja, továbbra is találkozik ezzel a nővel. Szokás szerint én tudtam meg utoljára. A megcsalt feleség örökös kabaréfigurája. Egy ideig nem mozdultam. Éreztem, hogy rugdos a baba. Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Még mindig kötődnék Bertrand-hoz, azért érint ennyire rosszul a dolog? Vagy csak a büszkeségemet sérti? Amélie a tökéletes nő, az ő párizsi eleganciájával, a Trocadéróra néző ultramodern lakásával, a jól nevelt csemetéivel, akik mindig szépen köszönnek a néninek, a nehéz parfümjével, aminek illata ráakaszkodik Bertrand ruhájára és hajára. Ha őt szereti és engem már nem, miért nem volt mersze ezt megmondani nekem? Attól félt, hogy fájdalmat okoz? Hogy fájdalmat okoz Zoënak? Mitől félt ennyire? Mikor fogja megérteni, hogy nem a hűtlenségét tartom elviselhetetlennek, hanem a gyávaságát? Kimentem a konyhába. A torkom ki volt száradva. Lehajoltam és közvetlenül a csapból ittam, terjedelmes pocakom odanyomódott a mosogató széléhez. Újra kipillantottam az ablakon. Az eső mintha valamicskét csendesedett volna. Belebújtam az esőkabátomba, fogtam a táskámat, és elindultam az ajtó felé. Valaki kopogott. Három rövid koppantással. Ez Bertrand lesz, gondoltam morcosán. Antoine vagy Cécile bizonyára szólt neki, hogy hívjon fel, vagy ugorjon be értem. Cécile nyilván odalenn vár, a kocsiban. Elképzeltem, milyen zavarban lehet. Elképzeltem azt a feszült, ideges csendet, ami majd akkor fogad, amikor beszállok az Audiba. No, most aztán megmutatom nekik, milyen fából faragtak. Megmondom a magamét. Eszemben sincs a kedves, visszafogott feleséget alakítani, amúgy francia módra. Azonnal arra fogom kérni Bertrand-t, hogy most rögtön valljon színt. Hevesen felrántottam az ajtót. A küszöbön álló férfi azonban nem Bertrand volt. Azonnal felismertem a termetet, a széles vállakat, a szőke hajat, ami a nedvességtől a fejéhez tapadt és sötétebbnek látszott. William Rainsferd. Hátrahőköltem. – Rosszkor jöttem? – kérdezte. – Nem – hazudtam. Mi az ördögöt keres ez itt? Mit akarhat? Egyenesen egymás szemébe néztünk. Az arca megváltozott, amióta utoljára láttam. Soványabb lett, riadt. Ez már nem a kedélyes, napbarnított ínyenc volt. – Beszélnem kell magával. Sürgős. Sajnálom, de nem találtam a telefonszámát. Ezért eljöttem ide. Mivel tegnap este nem volt itt, úgy gondoltam, ma reggel újra eljövök. – Honnan tudta a címet? – kérdeztem zavartan. – Még nem vagyunk benne a telefonkönyvben, nem költöztünk még át. A zakójából egy borítékot húzott elő. – A címet ebben találtam meg. Ugyanazt az utcanevet, amiről Luccában beszélt nekem. A Saintonge utcát.

– Nem értem. Felém nyújtotta a borítékot. Régi volt, a sarkai már elrongyolódtak. Semmi nem állt rajta. – Nyissa ki! – mondta. A boríték belsejében egy vékony, ütött-kopott notesz volt, egy félig elmosódott rajz és egy hosszú rézkulcs, ami csendülve esett le a padlóra. William lehajolt, hogy felvegye, majd a tenyerén felém nyújtotta, hogy nézzem meg. – Mik ezek? – kérdeztem óvatosan. – Az ön luccai látogatása teljesen felzaklatott. Nem tudtam kiűzni azt a fényképet a fejemből. Szüntelenül csak az járt az eszemben. – Igen? – kérdeztem dobogó szívvel. – Roxburybe repültem, hogy meglátogassam apámat. Súlyos beteg, azt hiszem, ezt ön is tudja. Rákos. Már beszélni sem tud. Az íróasztalában találtam ezt a borítékot. Ennyi éven át őrizgette, sose mutatta meg nekem. – Miért van itt? – suttogtam. A tekintetében szenvedést láttam, szenvedést és félelmet. – Mert szeretném, ha elmondaná nekem, mi történt. Mi történt az anyámmal, amikor gyerek volt. Mindent tudnom kell. És ön az egyetlen, aki segíthet. Ránéztem a tenyerében tartott kulcsra. Aztán a rajzra. Egy szőke, göndör hajú kisfiú ügyetlen portréjára. A gyerek mintha egy szekrényben ült volna, a térdén egy könyv, mellette egy mackó. A hátulján ez állt: „Michel, Saintonge utca 26.” Végiglapoztam a noteszt. Sehol egy dátum. Csak versszerűen egymás alá írt kurta francia mondatok. Az írást nehéz volt kibetűzni. Néhány szó azonban azonnal szembetűnt: tábor, kulcs, halál, soha nem tudom elfelejteni. – Elolvasta? – kérdeztem. – Megpróbáltam. De nem beszélek valami jól franciául. Csak morzsákat értettem belőle. A zsebemben megszólalt a telefon. Mindketten összerezzentünk. Édouard volt. – Hol van, Julia? – kérdezte szelíd hangon. – Mamé nagyon rosszul van. Látni akarja önt. – Máris ott vagyok – feleltem. William Rainsferd kérdőn nézett rám. – El kell mennie? – Igen, sürgős családi ügy. A férjem nagyanyja. Agyvérzést kapott. – Sajnálom. Egy kicsit tétovázott, majd a vállamra tette a kezét. – Mikor találkozhatunk, hogy beszélgessünk? Kinyitottam az ajtót, felé fordultam, ránéztem a vállamra tett kézre. Különös, megható érzés volt itt látni őt ennek a lakásnak a küszöbén, azon a helyen, ahol annyi szenvedésben, annyi bánatban volt része az édesanyjának, különös és megható volt arra gondolni, hogy még mindig nem tudja, mi történt, mi történt a családjával, a nagyszüleivel, a nagybátyjával. – Jöjjön velem. Bemutatom valakinek.

MAMÉ FÁRADT, RÁNCOS ARCA. Úgy tűnt, mintha aludna. Beszéltem hozzá, bár nem voltam benne biztos, hogy hallja. Aztán éreztem, hogy ujjai a csuklóm köré fonódnak. Erősen megszorította. Tudta, hogy én vagyok az. A Tézac család körbevette az ágyat. Bertrand, Colette, Edouard, Laure és Cécile. William Rainsferd a folyosón álldogált, nem tudta, bejöjjön-e. Bertrand egyszer-kétszer zavartan ránézett. Alighanem azt gondolta, a barátom. Más körülmények között ezt mulatságosnak találtam volna. Olykor Edouard is rápillantott, nyugtalansággal vegyes kíváncsisággal, aztán pedig rám. Csak akkor fogtam karon az apósomat, amikor kijöttünk a szobából. Roche doktor az imént közölte velünk, hogy Mamé állapota stabil ugyan, de nagyon le van gyengülve. A jövőre vonatkozóan nem mondott semmi konkrétat, csak annyit, hogy nem árt, ha felkészülünk a legrosszabbra. Bele kell törődnünk a megváltoztathatatlanba. – Annyira elszomorít ez, Edouard – suttogtam. Megsimogatta az arcomat. – Édesanyám nagyon szereti önt, Julia. Gyengéden szereti. Komor képpel megjelent Bertrand. Ahogy megláttam, azonnal eszembe jutott Amélie. Kedvem lett volna valami csípőset mondani neki, alaposan belemarni, de aztán letettem róla. Később majd lesz még időnk erről beszélni. Ez most lényegtelen. Most csak Mamé számít, és az a magas sziluett, amely a folyosón vár rám. – Julia – kérdezte Édouard a válla felett hátrapillantva –, ki ez a férfi? – Sarah fia. Édouard megilletődve nézte egy kis ideig. – Ön hívta fel? – Nem. Nemrégiben olyan papírokra bukkant, amiket az apja egész életében rejtegetett előle. Sarah noteszére. Azért van itt, mert szeretné megismerni az egész történetet. Ma érkezett. – Szeretnék beszélni vele – mondta Édouard. Odamentem Williamhez, és megmondtam neki, hogy az apósom szeretné megismerni. Elindult utánam. Egy fejjel mindenkinél magasabb volt, még Bertrand-nál és Édouard-nál is. Édouard Tézac ráemelte a tekintetét. Az arca nyugodt volt, derűs, de a szeme könnybe lábadt. Kezet szorítottak egymással. Csendes, felemelő pillanat volt. Mindenki elhallgatott. – Sarah Starzynski fia – suttogta. Láttam, hogy Colette, Cécile és Laure udvarias értetlenséggel bámulnak rá. Nem értették, mi történik. Egyedül Bertrand volt képben, egyedül ő ismerte a történetet, mióta rábukkant a „Sarah” feliratú dossziéra, jóllehet soha nem akart beszélni velem erről. Még akkor sem tett fel egyetlen kérdést sem, amikor néhány hónappal ezelőtt találkozott a Dufaure-okkal a lakásunkban. Édouard megköszörülte a torkát. A két férfi még mindig fogta egymás kezét. Angolul szólt Williamhez. Korrekt angolsággal, de erős francia akcentussal. – Édouard Tézac vagyok. Nehéz pillanatban találkozunk. Édesanyám haldoklik. – Igen, tudom. Nagyon sajnálom – mondta William. – Ami viszont az ön édesanyját illeti... Édouard hangja elcsuklott, kis szünetet tartott. A felesége és a lányai csodálkozva néztek rá. – Miről van szó? – suttogta gondterhelten Colette. – Ki az a Sarah? – Egy hatvan évvel ezelőtt történt dologról van szó – felelte Édouard, aki még mindig a hangjával küszködött. Nehezen tudtam csak megállni, hogy ne öleljem át a vállát. Édouard nagy levegőt vett, és színét valamelyest

visszanyerve, rámosolygott Williamre, de olyan félszeg, olyan halovány mosollyal, amilyet még sosem láttam tőle. – Soha nem fogom elfelejteni az édesanyját. Soha. Az arca megfeszült, lehervadt róla a mosoly. A fájdalomtól és a szomorúságtól nehezen szedte a levegőt, úgy, mint azon a napon, amikor mindent elmesélt nekem. A csönd súlyosan ránk nehezedett. Colette és a lányok egyre tanácstalanabbul néztek egymásra. – Köszönöm, uram – felelte halkan William. Ő is sápadt volt. – Olyan keveset tudok az egészről. Azért jöttem ide, hogy megértsek mindent. Anyám szenvedett, és én tudni akarom, hogy miért. – Mi megtettük érte, ami tőlünk tellett, efelől biztosíthatom – mondta Édouard. – Julia majd mindent elmagyaráz önnek. Elmeséli édesanyja egész történetét. Azt is, hogy mit tett érte az apám. Viszontlátásra. Hátralépett. Egyszeriben viaszfehér, töpörödött öregember lett belőle. Bertrand kíváncsisággal vegyes tárgyilagossággal nézett rá. Kétségkívül most először látta ilyen felindultnak az apját. Azon tűnődtem, vajon mit érezhet. Édouard elindult kifelé a feleségével és a lányaival, akik kérdésekkel ostromolták. A fia valamivel távolabbról követte őket, zsebre dugott kézzel, csendesen. Elmondja-e vajon Édouard az igazságot Colette-nek és a lányoknak? Bizonyára. Elképzeltem, mekkora sokk lesz ez nekik.

WILLIAM RAINSFERDDEL MAGUNKRA MARADTUNK a nyugdíjasotthon folyosóján. Odakinn, a Courcelles utcában még mindig esett. – Nem inna egy kávét? – kérdezte. Szép mosolya volt. A szitáló esőben elsétáltunk a legközelebbi kávéházig. Két presszókávét rendeltünk. Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett. Aztán azt kérdezte: – Közel állt magához ez az idős hölgy? – Igen – feleltem. – Nagyon közel. – Látom, gyermeket vár. Megtapogattam gömbölyű pocakomat. – Februárban fog megszületni. Akkor végre, lassan, azt mondta: – Mesélje el nekem az anyám történetét! – Nem lesz könnyű végighallgatnia. – Tudom. De muszáj hallanom. Kérem, Julia... Lassan, lehalkított hangon kezdtem, csak néha néztem rá. Miközben beszéltem, az jutott eszembe, hogy Édouard most valószínűleg az Université utcai elegáns, fáradtrózsaszín szalonban ül, és ugyanezt a történetet meséli a feleségének, a fiának meg a lányainak. A razziát. A Vél d’Hivet. A tábort. A szökést. A kislány visszatérését. A halott gyereket a szekrényben. A két családot, melyet összekapcsolt ez a halál, ez a titok. A két családot, melyet összekötött a bánat. A lényem egyik része azt kívánta, hogy ez a férfi ismerje meg a teljes igazságot. A másik viszont meg akarta őt védeni a nyers valóságtól. Megkímélni egy szenvedő kislány képétől. A fájdalmától, attól, mit veszített. Ami az ő fájdalma, az ő vesztesége is. Minél többet beszéltem, minél több részletet mondtam el, minél több kérdésére válaszoltam, annál inkább úgy éreztem, hogy a szavak tőrként fúródnak belé. Amikor befejeztem, ráemeltem a tekintetemet. Az arca, az ajka fehér volt. Kivette a noteszt a borítékból és némán felém nyújtotta. A kis rézkulcs ott feküdt kettőnk között az asztalon. Kézbe vettem a noteszt. A szemével intett, hogy nyissam ki. Magamban elolvastam az első mondatot. Aztán hangosan folytattam, közvetlenül az anyanyelvemre fordítva a franciát. Nem haladtam gyorsan. A finom, dőlt betűs írást nehéz volt kiolvasni. Hol vagy, kicsi Michelem? Én szép Michelem. Hol vagy most? Emlékszel még rám? Én vagyok az, Sarah, a nővéred. Az, aki nem ment vissza érted. Aki ott hagyott téged a szekrényben. Az, aki azt hitte, ott biztonságban leszel. Michel. Ennyi év után is még mindig őrzöm a kulcsot. A rejtekhelyünk kulcsát. Őriztem napról napra, simogattam, s közben rád emlékeztem.

Mindig velem van 1942. július 16-a óta. Senki nem tud róla. Senki nem tud a kulcsról, rólad. Rólad, ott benn a szekrényben. A mamáról. A papáról. A táborról. Negyvenkettő nyaráról. Senki nem tudja, ki vagyok valójában. Michel. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád. Hogy ne gondolnék a Saintonge utca 26.-ra. Úgy hordom magamban a halálodat, mintha gyermeket hordanék. Ez a halálomig így lesz. Néha szeretnék meghalni. Túl nehéz elviselni a halálod súlyát. Ahogy a mama és a papa haláláét is. Magam előtt látom a marhavagonokat, melyek a halálba viszik őket. Hallom a vonat zakatolását. Harminc éve hallom. Nem bírom már elviselni a múltam súlyát. Mégsem tudom rászánni magam, hogy eldobjam a szekrényed kulcsát. Ez az egyetlen kézzelfogható dolog, ami a sírod mellett hozzád köt. Michel. Hogyan mutathatom magam annak, aki nem vagyok? Hogyan hitessem el velük, hogy valaki más vagyok? Nem, képtelen vagyok felejteni. A stadiont. A tábort. A vonatot. Jules-t és Geneviève-et. Alaint és Henriette-et. Nicolas-t és Gaspard-t. Még a gyermekem sem feledtethet el velem semmit. Pedig szeretem. Ő az én fiam. A férjem nem is sejti, ki vagyok valójában. Nem ismeri a történetemet. Hiba volt ebbe az országba jönnöm. Azt gondoltam, itt majd minden más lesz, hogy én is más lehetek. Hogy mindent magam mögött hagyhatok. De nem így van. Auschwitzba hurcolták és megölték őket. Az öcsém meg a szekrényben pusztult el. Semmim sem maradt. Pedig azt hittem, igen. Tévedtem. Egy gyerek és egy férj nem elég. Nem tudnak semmit. Nem tudják, ki vagyok. Soha nem is fogják megtudni.

Michel. Álmaimban el szoktál jönni értem. Kézen fogsz és elviszel. Túl nehéz elviselni ezt az életet. Nézem a kulcsot, és szeretném visszafordítani az időt, hogy ott legyek melletted. Azt szeretném, ha visszatérnének a háború előtti ártatlan, gondtalan napok. Tudom, hogy az én sebeim sohasem hegednek be. Remélem, a fiam meg fog nekem bocsátani. Soha nem fogja megtudni. Soha senki nem fogja megtudni. Zakhor, Al Tichkah. Emlékezz! Soha ne felejtsd el!

A KÁVÉZÓ ZAJOS, ELEVENEN LÜKTETŐ HELY VOLT. Mégis mintha csöndbuborék nőtt volna körénk. Letettem a noteszt. Teljesen letaglózott, amit megtudtunk. – Öngyilkos lett – mondta fakó hangon William. – Nem baleset volt. Szándékosan hajtott neki annak a fának. Némán ültem, egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Mit is mondhatnék? Szerettem volna megfogni a kezét, valami azonban visszatartott. Nagy levegőt vettem. De továbbra sem jöttek a szavak az ajkamra. A rézkulcs ott hevert az asztalon, a múlt, Michel halála néma tanújaként. Éreztem, hogy William magába zárkózik, ahogy Luccában is, amikor úgy nyújtotta ki a kezét, mintha el akarna magától taszítani. Nem mozdult, de tisztán éreztem, hogy visszahúzódik. Újra leküzdöttem magamban az erős, kényszeres vágyat, hogy megérintsem, hogy a karomba zárjam. Miért éreztem úgy, hogy annyi mindenben osztozom ezzel a férfival? Valahogy nem volt idegen számomra, és ami még különösebb, úgy gondoltam, én sem vagyok az neki. Mi hozott bennünket közel egymáshoz? A kutatásom, a vágyam, hogy megismerjem az igazságot, az édesanyja iránt érzett szánalmam? Semmit nem tudott rólam, a romokban heverő házasságomról, arról, hogy Luccában majdnem elvetéltem, a munkámról, az életemről. És én? Én mit tudtam róla, mit tudtam a feleségéről, a gyerekeiről, a pályájáról? A jelenét homály fedte. A múltja azonban, az édesanyja múltja, úgy bontakozott ki fokozatosan előttem, mint amikor az ember egy fáklyával megy előre a sötét úton. Minden vágyam az volt, hogy megmutassam ennek a férfinak, milyen sokat jelent nekem mindez, hogy mennyire megváltoztatta az életemet az, ami az édesanyjával történt. – Köszönöm – mondta végül. – Köszönöm, hogy mindent elmesélt. A hangja furcsa volt, természetellenes. Azt szerettem volna, ha összeomlik, ha sírva fakad, ha valamiféle tanújelét adja az érzelmeinek. Hogy miért? Mert akkor én is szabadjára engedhettem volna az enyémeket, kisírhattam volna magamból a fájdalmat, a bánatot, az ürességet, szükségét éreztem, hogy egy bensőséges, sajátos érzelmi közösségbe kerüljek vele. Indulásra készen felállt, elvette az asztalról a kulcsot és a noteszt. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy ilyen gyorsan távozik. Biztos voltam benne, ha most elmegy, soha többé nem látom viszont. Soha többé nem találkozom, nem beszélek vele. És elveszítem az utolsó szálat, ami még Sarah-hoz köt. Elveszítem őt. Mert isten tudja, miféle homályos okból, de ebben a pillanatban William Rainsferd volt az egyetlen ember, akinek a társaságára vágytam. Alighanem olvashatott a gondolataimban, mert láttam rajta, hogy tétovázik. Odahajolt hozzám. – Végigjárom ezeket a helyeket – mondta. – Elmegyek Beaune-la-Rolande-ba és a Nélaton utcába. – Elkísérhetem, ha akarja. Egy kis ideig nézett rám. Ismét éreztem, hogy milyen ellentétes érzelmeket ébresztek benne: egyfajta hálával vegyes neheztelést. – Nem, inkább egyedül megyek. De azt megköszönném, ha megadná nekem a Dufaure fivérek címét. Velük is szeretnék találkozni. – Természetesen – feleltem, és már ki is nyitottam az előjegyzési naptáramat, hogy egy darabka papírra felírjam a Dufaure-ok elérhetőségeit. Hirtelen visszaroskadt a székre. – Innom kell valamit – nyögte. – Hát persze, rendben. Szóltam a pincérnek, és mindkettőnknek bort kértem. Amíg csendben kortyolgattuk az italunkat, rájöttem, milyen fesztelenül érzem magam a társaságában. Két amerikai egy pohár bor mellett. Nem éreztük szükségét annak, hogy mindenáron beszélgessünk, nem volt

zavaró a ránk telepedő csönd. De tudtam, hogy az utolsó korty után el fog menni. És el is érkezett ez a pillanat. – Köszönöm, Julia, köszönök mindent. Nem mondta azt, hogy maradjunk kapcsolatban, hogy néha e-mailezzünk vagy telefonáljunk egymásnak. Nem, semmi ilyet nem mondott. És én tudtam, mi van e hallgatás mögött: ne hívjon, kérem, ne próbáljon meg kapcsolatba lépni velem, időre, csöndre és békére van szükségem. Rá kell jönnöm, ki is vagyok én. Néztem, ahogy elindul az esőben; magas sziluettjét elnyelte az utcán kavargó tömeg. Kezemet összekulcsoltam a hasamon. Elöntött a magány.

AMIKOR AZNAP ESTE HAZAÉRTEM, Bertrand-nal és Zoëval együtt az egész Tézac család ott várt a nappaliban. Azonnal érzékeltem, mennyire feszült a légkör. Mintha két táborra szakadtak volna: Edouard, Zoë és Cécile az én oldalamon állt, helyeselte, amit tettem, míg Colette és Laure az ellentábort alkotta. Bertrand furcsamód hallgatag volt. Az arca komor, a szája sarka keserűen lebiggyedt. Nem nézett rám. Colette nekem támadt. Hogy tehettem ilyet? Felkutatni ezt a családot, kapcsolatba lépni ezzel a férfival, aki eddig mit sem sejtett az anyja múltjáról! – Szegény fickó – visszhangozta a sógornőm is borzongva. – Most aztán megtudta, hogy az anyja zsidó volt, hogy az egész családját kivégezték Lengyelországban, hogy a nagybátyja éhen halt egy szekrényben. Julia jobban tette volna, ha békén hagyja. Édouard felpattant a kanapéról, a karját az égnek emelte. – Te jó isten! – dörögte. – Micsoda család! – Zoë a karom alá bújt. – Julia bátran, nagylelkűen cselekedett – folytatta dühtől reszketve. – Arról akart megbizonyosodni, hogy a kislány családja tudja. Tudja, hogy mi törődtünk vele. Hogy apám nem hagyta sorsára, és hogy Sarah Starzynskiról egy szerető család gondoskodott. – Ugyan, papa, kérlek! – vágott a szavába Laure. – Amit Julia művelt, az szánalmas. Soha nem jó ötlet a múltat bolygatni, főként ami a háborús időszakot illeti. Senki nem akar azokra az időkre emlékezni, mindenki igyekszik elfelejteni. Nem nézett rám, de tökéletesen éreztem, milyen mérhetetlen ellenségesség árad belőle. Úgy olvastam benne, akár egy nyitott könyvben. Hogy ilyesmire csak egy amerikai képes. Aki nem tiszteli a múltat. Akinek halvány fogalma sincs arról, mi az, hogy családi titok. Ilyesmire csak egy neveletlen, érzéketlen amerikai képes. Amilyen én vagyok. Egy bugris, jöttment amerikai. – Nem értek veled egyet! – kiáltotta remegő hangon Cécile. – Én köszönöm neked, apa, hogy elmesélted, mi történt. Borzalmas, hogy az szerencsétlen kisfiú ott pusztult el a szekrényben, és hogy a nővérkéje visszajött. Azt hiszem, Juliának igaza volt, hogy kapcsolatba lépett ezzel a családdal. Végtére is, mi semmi olyat nem tettünk, ami miatt szégyenkeznünk kellene. – Lehet! – mondta összeszorított ajakkal Colette. – De ha Julia nem bizonyult volna ilyen kíváncsinak, Édouard valószínűleg soha egy szóval nem mondott volna nekünk semmit. Nem így van, Édouard? Édouard a felesége szemébe nézett. Arca rideg lett, a hangja úgyszintén. – Colette, az apám megesketett rá, hogy soha nem mondom el, mi történt. Tiszteletben tartottam a kérését, de ez rettenetesen nehéz volt hatvan éven át. Ma azonban boldog vagyok, hogy ti is tudjátok. Mostantól osztozom ebben a családommal, bár látom, hogy némelyikőtöket ez zavarja. – Hála istennek, hogy Mamé nem tud semmit – sóhajtotta Colette, megigazgatva hamvasszőke haját. – Ó, dehogynem, Mamé mindenről tud! – szólalt meg vékony kis hangján Zoë. Az arca kipirult, de nem sütötte le a szemét. – Ő maga mondta el nekem, mi történt. A kisfiúról nem tudtam, azt hiszem, Mamé meg akart kímélni a történetnek ettől a részétől. De minden mást elmondott. És Zoë folytatta. – Kezdettől fogva tudta, azóta, hogy a házmesternő elárulta neki, hogy Sarah visszajött. Azt is mondta, hogy nagyapának sokszor voltak rémálmai egy kisfiúról, aki az ő szobájában halt meg. Azt mondta, szörnyű volt mindezt tudni úgy, hogy nem beszélhetett róla sem a férjével, sem a fiával, sem később a családjával. Azt mondta, a dédapa ezután teljesen megváltozott, hogy olyan súlyosan érintette, hogy még vele sem tudott erről beszélni. Az apósom felé fordultam, aki elhűlve meredt Zoëra.

– Tudott róla? Végig tudott róla? Zoë bólintott. – Mamé azt mondta, rettenetes volt ezt a titkot magában hordani, hogy szüntelenül az a kislány járt az eszében, és hogy örül, hogy végre valakivel megoszthatta. Azt is mondta, hogy már jóval előbb beszélnünk kellett volna róla, hogy azt kellett volna tennünk, amit Mami tett, hogy nem lett volna szabad várnunk. Fel kellett volna kutatnunk annak a kislánynak a családját. Nem volt helyes eltemetni magunkban ezt a titkot. Szóval ezt mondta. Közvetlenül az agyvérzése előtt. Szavait hosszú, fájdalmas csönd követte. Zoë felállt, pillantását végighordozta Colette-en, Édouard-on, a nagynénjein, az apján. A szeme végül rajtam állapodott meg. – És még valamit szeretnék mondani – tette hozzá, ügyesen váltva franciáról egy erősen amerikai akcentusú angolra. – Nem érdekel, hogy közületek egyesek mit gondolnak. Nem érdekel, ha azt gondoljátok, Maminak nem volt igaza, hogy butaságot csinált. Én büszke vagyok arra, amit tett. Büszke vagyok rá, hogy megkereste Williamet és mindent elmesélt neki. Fogalmatok sincs róla, milyen sokat jelentett ez neki, mekkora akaraterőre volt hozzá szükség. És tudjátok mit? Amikor nagy leszek, olyan akarok lenni, mint ő. Olyan anya szeretnék lenni, akire büszkék a gyerekei. Jó éjt! Bohókásan meghajolt és kiment, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Jó ideig szótlanul ültünk. Colette arca szemlátomást megmerevedett. Laure egy zsebtükörben ellenőrizte a sminkjét. Cécile megkövülten gubbasztott. Bertrand hallgatott. Az ablakkal szemben állt, a háta mögött összekulcsolt kézzel. Egész este egyetlenegyszer sem nézett rám. Sem rám, sem másra. Édouard felállt, odalépett hozzám és gyengéd, atyai mozdulattal megsimogatta a hajamat. Hunyorogva nézett rám világoskék szemével, aztán a fülembe súgta: – Azt tetted, amit tenned kellett. Helyesen cselekedtél. Később azonban, amikor már egyedül feküdtem az ágyban és képtelen voltam olvasni, gondolkodni, vagy bármit is csinálni azon kívül, hogy a plafont bámultam, szüntelenül ezen rágódtam. Williamre gondoltam. Nem tudom, hol lehet, de biztos vagyok benne, hogy megpróbálja összeilleszteni a kirakós darabjait, a régieket és az újakat. A Tézac családra gondoltam, amelynek tagjai ez egyszer kénytelenek voltak előbújni csigaházukból, és fényt deríteni egy gyászos, szomorú titokra. Bertrand-ra gondoltam, aki hátat fordított nekem. Azt tetted, amit tenned kellett. Helyesen cselekedtél. Vajon tényleg Édouard-nak van igaza? Nem voltam benne biztos. Zoë kinyitotta az ajtót és bebújt a takaróm alá. Bevackolt mellém, akár egy kiskutya, megfogta a kezem, puszit nyomott rá, majd a vállamhoz hajtotta a fejét. A Montparnasse kőrútról felhallatszott a forgalom zaja. Későre járt. Bertrand nyilván Amélie-nél van. Olyan távolinak éreztem, akár egy idegent. Mint olyan valakit, akit alig ismerek. Két család. Összehoztam két családot – ha csak mára is. Két családot, amelyek soha többé nem lesznek már ugyanolyanok. Tényleg jól tettem? Nem tudtam, mit gondoljak. Zoë elaludt mellettem. Lassú légzése csiklandozta a nyakamat. A nemsokára megszülető gyermekre gondoltam, és szétáradt bennem a béke. Egyfajta derűs nyugalom, ami egy időre lecsillapított. De a fájdalom és a szomorúság megmaradt bennem.

– ZOË! – ÜVÖLTÖTTEM. – Az isten szerelmére, ne engedd el a húgod kezét! Leesik és kitöri nekem a nyakát! Az én hosszúlábú lányom rám mordult: – Nem igaz, hogy mit összepánikolsz, Mami! Elkapta a húga húsos kis karját, és visszanyomta a triciklijére. Az kis lábaival vadul tekert az úton, Zoë pedig loholt utána. A kicsi ujjongva visongott, és arcocskáján a kétévesek leplezetlen büszkeségével hátranézett, hogy lássa, figyelem-e. A tavasz első sugarai a Central Parkban... Istenem, de jó! Kinyújtóztattam a lábamat, az arcomat a nap felé fordítottam. A mellettem ülő férfi megsimogatta a hajamat. Neil. A barátom. Kicsivel idősebb, mint én. Ügyvéd. Elvált. A Flat Iron negyedben lakik a kamasz fiaival. A nővérem mutatta be. Nagyon kedvelem. Nem vagyok belé szerelmes, de értékelem a társaságát. Intelligens és művelt. És hála istennek esze ágában sincs feleségül venni, a lányaimmal csak nagyritkán találkozik. Volt néhány kapcsolatom, amióta ideköltöztünk. Semmi komoly. Semmi jelentős. Zoë a lovagjaimnak nevezi őket, Charla a széptevőimnek. A Neil előtti lovagot Peternek hívták. Művészeti galériája volt, kopasz foltja a feje búbján, ami felettébb zavarta, és egy jéghideg loftja a Tribeca negyedben. Mindannyian érett, amerikai férfiak voltak, jellegzetesen unalmasak. Udvariasak, becsületesek, aggályoskodók. Jó munkájuk volt, jó neveltetésük, műveltek voltak és többnyire elváltak. Eljöttek értem, hazakísértek, a karjukat és az esernyőjüket nyújtották. Elvittek ebédelni és vacsorázni, a Metropolitanbe, a New York City Operába, a New York City Balettbe, a Modern Művészetek Múzeumába, a Brodwayre... És néha az ágyukba is. Hagytam, bár nem leltem benne örömöt. A szex csupán kötelező állomás volt számomra. Gépies és unalmas aktus. Ezen a téren is eltűnt valami. A szenvedély. Az izgalom. A hév. Elillant, nyoma veszett. Az volt az érzésem, hogy valaki – én magam? – gyorsítva pörgetem le életem filmjét. Egy esetlen Charlie Chaplin-szerű figura voltam, aki mindent furcsa, gyors ritmusban és ügyetlenül végzett, mintha nem lenne más választása. Arcomra rádermedt az új életével elégedett nő rendíthetetlen mosolya. Charla néha lopva figyelt egy ideig, aztán megkérdezte: „Hé, nővérkém, jól vagy?”, és oldalba bökött, mire én azt motyogtam: „Hát, persze, hogyne, minden rendben.” Charlán nem látszott ugyan, hogy sikerült volna meggyőznöm, de nem forszírozta tovább. Anyám ugyancsak fürkészve vizslatta az arcomat, és aggodalmas szájbiggyesztéssel kérdezte: „Minden rendben, drágám?” Én pedig gondtalan mosollyal űztem el az aggodalmait.

SZÉP, FRISS REGGEL, AMILYEN CSAK NEW YORKBAN VAN. Csípős levegő és makulátlanul kék égbolt. A felhőkarcolók vonala a fák koronája fölött. Velünk szemben a Dakota-ház világos tömbje. Itt lőtték le John Lennont. A szél hot dog-és perecillatot sodort. Kinyújtottam a kezem és megsimogattam Neil térdét. Még mindig csukott szemmel fürdettem arcomat az egyre melegebb napsütésben. New York, a maga szörnyű klímájával. A tikkasztó nyarakkal. És a dermesztő, fehér telekkel. Meg a városra zuhogó kemény, ragyogó, ezüstös fénnyel, amit lassan megszerettem. Párizs, a maga borús szürkeségével és szitáló esőjével, már másik világnak tűnt nekem. Kinyitottam a szemem és figyeltem, hogyan ugrabugrálnak a lányaim. Zoë mintha egyetlen éjszaka alatt serdült volna vonzó fiatal lánnyá. Már olyan magas volt, mint én, a termete nyúlánk, izmos. Charlára és Bertrand-ra hasonlított, az ő természetes előkelőségüket, bájukat, vonzerejüket örökölte. Teljesen elbűvölt a Jarmondoknak és a Tézacoknak ez a lobogó, erőteljes ötvözete. A kicsi egészen más fajta volt. Lágyabb, kerekdedebb, sebezhetőbb. Szüksége volt a simogatásra, a puszilgatásra, sokkal több figyelmet, gondoskodást követelt, mint Zoë ebben a korban. Talán az apja hiánya teszi? A születése után ugyanis nem sokkal Zoëval és vele New Yorkba költöztünk. Nem tudtam, de nem is igen kerestem a választ ezekre a kérdésekre. Annyi Párizsban töltött év után furcsa volt visszajönni Amerikába. Olykor még ma is furcsa érzés itt lenni. Nem igazán érzem magam otthon. Kíváncsi vagyok, meddig marad ez így. Mindenesetre megtettem, idejöttem. Nem volt könnyű döntés. A baba két hónappal a kiírt időpont előtt született, közvetlenül karácsony után, pánik és fájdalom közepette. A Saint-Vincent-De-Paul kórház intenzív osztályán kapitális császármetszéssel segítették világra. Bertrand is ott volt, feszülten és akarata ellenére meghatódva. Egy tökéletes pici lány. Csalódott volt? Én nem voltam az. Annyira fontos volt nekem ez a gyerek. Megküzdöttem érte. Nem mondtam le róla. Ő az én győzelmem. Nem sokkal a szülés után és közvetlenül a Saintonge utcába való beköltözés előtt Bertrand összeszedte minden bátorságát, és végre bevallotta, hogy Amélie-t szereti, mostantól vele akar élni, az ő trocadérói lakásában, hogy sem nekem, sem Zoënak nem akar tovább hazudni, el kell válnunk, de a per gyors lesz, egyszerű. Ahogy hallgattam bő lére eresztett, bonyodalmas magyarázkodását, s elnéztem, ahogy a háta mögött összekulcsolt kézzel, a padlóra szegezett szemmel járkál fel és alá, akkor fordult meg először a fejemben, hogy visszamegyek az Államokba. Türelmesen végighallgattam Bertrand-t. Elcsigázottnak, kiüresedettnek tűnt, de végre kimondta. Végre tisztességesen viselkedett velem szemben. És magával szemben is. Akkor ránéztem az én jóképű, érzéki férjemre, és megköszöntem neki. Látszott rajta, hogy meglepődik. Hevesebb, keserűbb reakcióra számított. Kiabálásra, sértésekre, nagyobb hajcihőre. A karomban a baba nyöszörgött és hadonászott pici kezeivel. – Nem lesz veszekedés. Nem fogok kiabálni, nem foglak sértegetni. Rendben? – Rendben – felelte, aztán megcsókolt mindkettőnket, a babát is és engem is. Úgy viselkedett, mintha már ki is vonult volna az életemből, mintha már elhagyta volna a házat. Azon az éjszakán valahányszor felkeltem, hogy megszoptassam az én éhes kisbabámat, Amerikára gondoltam. Bostonba menjek? Nem, semmi kedvem nem volt visszatérni gyermekkorom színterére. Aztán bevillant. New York. Zoë, a baba és én New Yorkba költözhetnénk. Ott lakik Charla, és a szüleim sincsenek messze. New York. Miért is ne? Voltaképpen nem ismertem jól ezt a várost, sosem éltem ott huzamosabb ideig, csak a nővéremet látogattam meg évről évre. New York. Talán az egyetlen város, amely versenyre kelhet Párizzsal, pontosan azért, mert gyökeresen más. Minél többet gondoltam rá, annál jobban vonzott az ötlet. Ennek ellenére nem szóltam róla a barátaimnak.

Tudtam, hogy Hervé, Christophe, Guillaume, Susannah, Holly, Jan és Isabelle nem örülnének, ha megtudnák, elmegyek. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy megértik és elfogadják majd a döntésemet. Azután hosszú haldoklás után itt hagyott bennünket Mamé. A novemberi agyvérzés után többé már nem volt képes beszélni, bár a tudatát visszanyerte. A Cochin kórház intenzív osztályán ápolták. Számítottam a halálára, és azt hittem, fel is készültem rá, mégis nagyon megrázott. A gyászszertartás után a szomorú kis Burgundiai temetőben Zoë azt kérdezte tőlem: – Mami, tényleg muszáj a Saintonge utcába költöznünk? – Azt hiszem, apád ezt szeretné. – De te, te ott akarsz élni? – Nem – feleltem teljes őszinteséggel. – Nem, amióta megtudtam, mi történt ott. – Én sem – mondta, majd hozzátette: – De hát akkor hol fogunk lakni? A válaszom könnyed volt, derűs, viccelődő. Azt hittem, úgyis elutasítóan felhorkan majd. – Nos, mit szólnál, mondjuk, New Yorkhoz?

ZOËNAK AZONBAN SEMMI ELLENVETÉSE NEM VOLT. Bertrand már keményebb diónak bizonyult, ő egyáltalán nem örült a döntésünknek. Annak, hogy a lánya ilyen távol fog élni tőle. Zoë azonban nem tágított. Megígérte az apjának, hogy kéthavonta meglátogatja, hozzátéve, hogy egyébként ő maga is felülhet a repülőre és meglátogathatja a gyerekeit. Igyekeztem megértetni Bertrand-nal, hogy még semmi sem biztos, semmi sem végleges. Nem örökre költözünk el. Csupán néhány évre. Annyi időre, amíg Zoëban megerősödik az amerikai „oldala” is. Amíg én összeszedem magam, hogy új életet kezdhessek. Bertrand már Amélie-nél lakott. Már hivatalosan is egy párt alkottak. Amélie gyerekei szinte már felnőttek voltak, nem laktak otthon, és egyébként is sok időt töltöttek az apjuknál. Vonzotta-e vajon Bertrand-t az a perspektíva, hogy megszabadul a gyerekekkel való törődés napi felelősségétől? Talán. Mindenesetre végül beleegyezett, hogy elköltözzünk. Megkezdődhettek az előkészületek. New Yorkban egy ideig Charlánál laktunk, aki segített lakást keresni. Végül találtunk is egy kétszobásat, kilátással a városra, a Nyugati 86. utcában, az Amsterdam és a Columbus sugárút között, egy olyan házban, ahol doorman (portás) is volt. A lakást Charla egyik barátnőjétől béreltük, aki Los Angelesbe költözött. A házban rengeteg család élt – teljes és csonka családok egyaránt. Igazi méhkas volt, ami csak úgy nyüzsgött a sok babától, kisgyerektől, babakocsitól, biciklitől, rollertől. A lakás kényelmes volt és barátságos, de valami hiányzott belőle. Hogy mi? Azt magam sem tudtam volna megmondani. Joshua közbenjárásával egy felkapott francia weboldal alkalmazott mint New York-i tudósítót. Otthonról dolgoztam, és mindig Bamber szolgálatait vettem igénybe, ha párizsi felvételekre volt szükségem. Zoët a Trinity College-ba írattam, ami két tömbnyire volt a házunktól. – Mami, sosem fogok beilleszkedni, mindenki csak úgy hív, hogy a „Frenchy”! – panaszkodott, én meg nem bírtam megállni mosolygás nélkül.

A NEW YORKIAK ELBŰVÖLTEK. Határozott lépteik, humoruk, barátságos természetességük. A szomszédaim mindig köszöntek a liftben; amikor beköltöztünk, nekem virággal kedveskedtek, a lányoknak cukorkával, és mindig szívesen tréfálkoztak a portással. Nekem ez teljesen új volt. Én a párizsiak mogorvaságához voltam szokva, ahhoz, hogy még az egy lépcsőházban lakók is csak foghegyről köszönnek egymásnak. De az egészben az volt a legironikusabb, hogy mindennek ellenére, színesen kavargó új életem ellenére is hiányzott Párizs. Hiányzott az Eiffel-torony, amely úgy ragyogott fel esténként, akár egy felékszerezett, csábos nő. Hiányoztak a tűzoltókaszárnya szirénái, amelyek minden hónap első szerdáján pontban délben fülsiketítően felvijjogtak. És hiányzott a szombati piac is, az Edgár Quinet körúton, ahol a zöldséges „kis hölgy”-nek szólított, holott valószínűleg én voltam a legmagasabb női vevője. Akárcsak Zoë, valahogy én magam is „Frenchy” voltam, holott színtiszta amerikai vér folyt az ereimben. Párizst nem volt olyan könnyű otthagyni, mint gondoltam. New York, a maga energiájával, a városi fűtés rácsaiból feltörő gőzzel, óriási méreteivel, hidaival, felhőkarcolóival, irtózatos dugóival nem volt az otthonom. Hiányoztak a párizsi barátaim, még ha itt is remek barátokra tettem szert. Hiányzott Édouard, aki olyan közel került hozzám, és aki minden hónapban írt nekem. Hiányzott a franciák udvarlása, a „vetkőztetem” tekintetük, ahogy Holly szokta mondani. Hozzászoktam. Manhattanben legfeljebb csak a buszvezetők szólították meg az embert: „Yo, szép kicsike!” – mondták Zoënak, és „Yo, szőkeség!” – nekem. Mintha csak láthatatlanná váltam volna. Azon morfondíroztam, miért tűnik ennyire üresnek az életem. Mintha hurrikán söpört volna végig rajta. Mintha feneketlen kútba pottyantam volna. Ami pedig az éjszakáimat illeti... Üresek és unalmasak voltak, még azok is, amiket Neillel osztottam meg. Legfőképpen azzal teltek, hogy az ágyamon elnyúlva hallgattam ennek a lüktető metropolisznak a zajait, és hagytam, hogy elárasszanak az életem képei, akár a dagály hullámai a parti homokot.

Sarah. Mindig bennem élt. Örökre megváltoztatott. A történetét, a szenvedését magamban hordoztam. Az volt az érzésem, mintha személyesen ismertem volna. Mintha ismertem volna gyermekként, fiatal lányként, majd negyvenéves családanyaként, aki kocsijával egy fa törzsének hajtva öngyilkos lett a jeges New England-i úton. Pontosan láttam magam előtt az arcát. A mandulavágású zöld szemét. A feje formáját. A tartását. A kezét. A ritka mosolyát. Igen, ismertem őt. Gond nélkül felismertem volna a tömegben, ha még életben lett volna. Zoë nagy kópé. Tetten ért. Amikor éppen William Rainsferd nevét írtam be a Google-ba. Nem hallottam, hogy hazaért az iskolából. Egy téli délután történt. Hangtalanul surrant a hátam mögé. – Régóta csinálod ezt? – kérdezte olyan hangon, mint egy anya, aki füvezésen kapja kamasz gyerekét. Fülig elvörösödve bevallottam, hogy már közel egy éve rendszeresen keresek róla híreket. – No és? – faggatott keresztbe font karral és összevont szemöldökkel. – Úgy tűnik, eljött Luccából – böktem ki. – Nocsak... És hol van most? – Visszajött az Államokba, pár hónappal ezelőtt. Nem bírtam elviselni Zoë tekintetét. Felálltam, az ablakhoz mentem és lenéztem az Amsterdam sugárútra. – New Yorkban van? – kérdezte jóval szelídebb hangon. Odajött mögém, és szép kis fejét a vállamra hajtotta. Bólintottam. Nem mertem elmondani neki, mennyire izgatott lettem, mennyire örültem, amikor megtudtam, hogy ő is ebben a városban van, és két évvel az első találkozásunk után akár össze is találkozhatunk. Emlékeztem rá, hogy az apja New York-i. Valószínűleg kisgyerekként itt élt, ebben a városban. A telefonkönyv egy village-i címet adott meg. Metróval alig negyedórára innen. Napokon, heteken át tipródtam, felhívjam-e. Végtére is Párizs óta nem keresett, nem adott hírt magáról. Az izgatottságom aztán szép lassan elcsitult, ahogy telt-múlt az idő. Nem volt bátorságom felhívni. De mindig ő járt a fejemben. Minden áldott nap. Minden áldott éjjel. Csendben, titokban. Arra gondoltam, hátha véletlenül összefutunk a Central Parkban, egy áruházban, egy bárban, egy étteremben. Vajon a felesége és a gyerekei is elkísérték? Miért tért vissza ő is Amerikába? Mi történhetett? – Felhívtad? – kérdezte Zoë. – Nem. – De fel fogod? – Fogalmam sincs, Zoë. És csendben eleredtek a könnyeim. – Jaj, Mami, kérlek! – sóhajtotta. Dühösen letöröltem a könnyeimet. Ostobának éreztem magam. – Mami, tudja, hogy te is itt élsz. Ebben biztos vagyok, ő is nyomozott utánad a neten. Tudja, mit csinálsz, hol laksz. Eddig ez meg sem fordult a fejemben. Hogy William is rám keresett a neten. Hogy az én címem után kutakodott. Elképzelhető, hogy Zoënak igaza van? Tudja, hogy én is New Yorkban élek, az Upper West Sideon? Eszébe jutok néha? És ha igen, mit érez olyankor? – Hagyd ezt, Mami. Felejtsd el. Hívd fel Neilt, találkozzatok gyakrabban, élvezd az új életedet. Szembefordultam vele és kemény, éles hangon azt mondtam: – Képtelen vagyok rá, Zoë. Tudnom kell, segített-e neki az, amit tettem. Muszáj megtudnom. Túl nagy dolog ez? Lehetetlenség?

A szomszéd szobában felsírt a kicsi. A hangom felriasztotta délutáni alvásából. Zoë bement és kihozta dundi, pityergő húgocskáját. Majd a baba fürtjei fölött átnyúlva megsimogatta a hajamat. – Azt hiszem, sosem fogod megtudni, Mami. Nem hiszem, hogy valaha is készen állna elmondani neked. Felkavartad az életét. Mindent felborítottál, emlékezz vissza. Valószínű, hogy semmi kedve viszontlátni téged. Átvettem tőle a kicsit és szorosan magamhoz öleltem, hogy érezzem pufók kis testének melegét. Zoënak igaza van. Tovább kell lépnem, be kell érnem az új életemmel. Hogy hogyan, az már más kérdés.

MINDEN EGYES PERCEM KI VOLT TÖLTVE. Egy szabad pillanatom nem maradt saját magamra. Ott volt Zoë, a húga, Neil, a szüleim, az unokaöcséim, a munkám, a partik véget nem érő sora, ahová Charla és a férje engem is meghívtak, s én engedelmesen mindig el is mentem. New Yorkban, ebben a különleges olvasztótégelyben két év alatt több emberrel ismerkedtem meg, mint egész párizsi életem során. Igen, eljöttem Párizsból, de valahányszor a munkám miatt, vagy azért, hogy meglátogassam a barátaimat és Édouard-t, visszatértem, előbb-utóbb mindig a Marais negyedben kötöttem ki. Újra és újra odavitt a lábam. Rosiers utca, Roi du Sicile utca, Écouffes utca, Saintonge utca, Bretagne utca: más szemmel néztem ezekre a helyekre, amióta tudomást szereztem a negyvenkettes eseményekről, még ha azok jóval a születésem előtt történtek is. Szerettem volna tudni, ki lakik most a Saintonge utcai lakásban, ki tekint ki az ablakon a növényekkel benőtt udvarra, ki simít végig a márványkandalló oldalán. Azon tűnődtem, mit szólnának az új tulajdonosok, ha megtudnák, egy kisfiú halt meg ott egy szekrényben, és azon a napon egy kislány élete örökre megváltozott. Az álmaim is visszarepítettek a Marais-ba. A múlt kegyetlenségeihez, amelyeknek én ugyan nem voltam tanúja, de amit olyan valószerűen éltem át, hogy fel kellett gyújtanom a villanyt, hogy elűzzem a rémálmokat. Ezeken az álmatlan éjszakákon, amikor a társasági élettől kimerülve egyedül feküdtem az ágyamban, kiszáradt szájjal attól a pohár italtól, amit már nem kellett volna meginnom, a régi fájdalom újra hatalmába kerített. A szeme. Az arca, amikor felolvastam neki Sarah levelét. Minden visszatért, belém hasított és megfosztott a nyugalomtól. Zoë hangja rántott vissza a Central Parkba, a csodálatos tavaszi időbe, amikor a kezem Neil térdén pihent. – Mama, a kis bestia jégkrémet akar. – Szó sem lehet róla! – feleltem. – Nincs jégkrém! E szavak hallatán a kicsi a pázsitra vetette magát, fejjel előre, és bömbölni kezdett. – Micsoda nyugalom! – szólt mélázva Neil.

KÉTEZERÖT JANUÁRJÁBAN még gyakrabban tértek vissza a gondolataim Sarah-hoz és Williamhez. Auschwitz felszabadításának hatvanadik évfordulója az egész világon a címlapokon szerepelt. Ilyen sokszor talán még soha nem ejtették ki azt a szót, hogy „holokauszt” Valahányszor csak meghallottam, gondolataim fájdalommal telve vándoroltak vissza hozzájuk. Ahogy a televízióban néztem az ünnepséget, azon töprengtem, vajon én eszébe jutok-e Williamnek, amikor ezt a szót meghallja, amikor ezek a rettenetes fekete-fehér képek villódznak a képernyőn, a megszámlálhatatlanul sok, egymásra dobált, élettelen, csontsovány testről, a krematóriumokról, a hamuról, erről az egész iszonyatról. A családja ezen a borzalmas helyen pusztult el. Az édesanyja szülei. Képtelenség, hogy ne gondoljon rá. Zoëval és Charlával az oldalamon néztem, ahogy a hó belepi a lágert, a szögesdrótokat, a komor őrtornyot. És a tömeget, a beszédeket, az imákat, a gyertyákat. Az orosz katonák különös lépteit, melyek szinte tánclépésnek hatottak. Végül a leszálló sötétség felejthetetlen látványát, ahogy a sínek lassan kígyóznak, és a fájdalom és az emlékezés szívbemarkoló keverékével ragyognak a sötétben.

EGY MÁJUSI REGGELEN HÍVOTT FEL, amikor a legkevésbé számítottam rá. Az íróasztalomnál ültem, és a rakoncátlankodó számítógépemmel hadakoztam. Felvettem a telefont, és meglehetősen szárazon belehallóztam. – Jó napot! William Rainsferd vagyok. Azonmód kihúztam magam a széken, a szívem hevesen kalimpált, bár igyekeztem megőrizni a higgadtságomat. William Rainsferd. Egy hang sem jött ki a torkomon, úgy markoltam a kagylót, mint valami mentőövet. – Ott van még, Julia? Nyeltem egy nagyot. – Igen, csak épp a számítógépemmel vacakolok. Hogy van, William? – Megvagyok – felelte. Rövid csönd következett, de nem volt benne feszültség. – Régóta nem hallottam önről – mondtam sután. – Igen, ez igaz. Újabb csönd. – Látom, New York-i lett magából – folytatta aztán. – Lenyomoztam. Zoënak tehát igaza volt. – Mi lenne, ha találkoznánk? – kérdezte. – Ma? – Ha magának is megfelel. A kicsi a szomszéd szobában aludt. Délelőtt bölcsődében volt. De hát miért is ne vihetném magammal? Bár tudtam, hogy nem fog örülni, ha felébresztem. – Megoldom. – Nagyszerű. Akkor találkozzunk magához közel. Tud valami jó helyet? – Mit szólna a Café Mozarthoz? A Nyugati 70. utca és a Broadway sarkán? – Igen, ismerem. Tökéletes. Mondjuk, egy fél óra múlva? Amikor letettem a telefont, a szívem olyan vadul zakatolt, hogy alig kaptam levegőt. Felkeltettem a picit, tudomást sem véve a tiltakozásáról, felnyaláboltam, benyomtam a babakocsiba, és már indultunk is.

MÁR OTT VOLT, AMIKOR MEGÉRKEZTEM. Hátulról láttam meg, de azonnal felismertem a széles vállakat, a sűrű, ezüstös hajat, amelyben már nyoma sem volt szőke szálaknak. Újságot olvasott, de ahogy közeledtem hozzá, megérezte, hogy nézem és hátrafordult. Felállt, és ekkor volt egy félig kínos, félig mulatságos pillanat, amikor nem tudtuk, kezet fogjunk-e vagy megöleljük egymást. Végül mindketten elnevettük magunkat, és ő a karjába zárt és magához szorított erősen, olyan erősen, hogy az állam a kulcscsontjához koccant. Végigsimított a hátamon, aztán lehajolt a kicsihez: – Milyen szép kis hercegnő! – mondta neki kedvesen, mire a baba ünnepélyesen felé nyújtotta kedvenc gumizsiráfját. – És hogy hívnak? – kérdezte William. – Lucy – selypegte a kicsi. – A zsiráfot hívják így... – kezdtem, de William már elkezdett vele játszani, és a gumijószág csipogása elnyomta a hangom, a baba legnagyobb örömére. Leültünk az asztalhoz, a lányomat a babakocsiban hagytam. William kinyitotta az árlapot. – Kóstolta már az Amadeus sajttortát? – fordult felém, felvonva egyik szemöldökét. – Igen. Pokolian finom! Elmosolyodott. – Ragyogóan néz ki, Julia. New York szemlátomást jót tesz magának. Úgy elpirultam, mint egy bakfis, és biztos voltam benne, hogy Zoë az égnek emelte volna a szemét, ha lát. Megcsörrent a mobilja. Felvette. Az arcán látszott, hogy nővel beszél. A felesége lenne, tűnődtem. Vagy valamelyik lánya? Szemlátomást zavarta, hogy előttem kell beszélnie. Ezért lehajoltam a lányomhoz és a zsiráfjával játszottam. – Elnézést, a barátnőm volt. – Ah! Értetlen arckifejezésem láttán nevetve hozzátette: – Elváltam, Julia. Egyenesen a szemembe nézett. Az arca elkomorult. – Tudja, azután, amit elmondott nekem, minden megváltozott. Végre. Végre elmondja, amit tudni akartam. Hogy mi történt utána. A következményeket. Nemigen tudtam, mit mondhatnék. Attól féltem, elhallgat, ha közbeszólok. A lányom körül ügyködtem, cumisüvegben vizet adtam neki, ügyelve rá, hogy ne locsolja szanaszét, miközben egy papírszalvétával játszadozott. Megjelent a felszolgálónő, hogy felvegye a rendelést. Két Amadeus sajttortát kértünk, két kávét és egy palacsintát a kicsinek. – Minden darabokra hullott. Borzasztó év volt. Rettenetes. Néhány percig szótlanul ültünk, és a környező asztaloknál ülőket néztük. A kávéház zajos, világos hely volt, a hangszórókból klasszikus zene szólt. A kicsi a zsiráfját rázogatva, gurgulázva mosolygott fel ránk. A pincérnő meghozta a süteményeinket. – És most már jobban van? – kockáztattam meg a kérdést. – Igen – vágta rá. – Igen, sokkal jobban. De időbe telt, amíg hozzászoktam ehhez az új élethez, amíg megértettem és elfogadtam anyám történetét, felvállaltam a fájdalmat. Olykor még ma sem mindig sikerül. De keményen dolgozom rajta. És megtettem két-három elkerülhetetlen lépést. – Úgymint? – kérdeztem, miközben apró falatokban adagoltam a palacsintát a lányomnak. – Megértettem, hogy nem bírom el egyedül ennek az egésznek a súlyát. Elszigeteltnek éreztem magam,

összetörtnek. A feleségem nem értette meg, min megyek keresztül. És én nem tudtam elmagyarázni neki. Nem volt közöttünk igazi párbeszéd. A lányaimat tavaly elvittem Auschwitzba, közvetlenül az évfordulós megemlékezések előtt. Szükségem volt rá, hogy tudják, mi történt a dédszüleikkel. Nem volt könnyű, de ezt tartottam az egyetlen megoldásnak. Hogy megmutatom nekik Auschwitzot. Megható, könnyekkel teli utazás volt, de végre visszanyertem a lelki békémet, mert a lányaim megértették. Az arca szomorú volt, merengő. Hagytam, hadd beszéljen, közben megtöröltem a kicsi száját, és megitattam. – Aztán januárban tettem még valamit. Visszamentem Párizsba. A Marais negyedben új holokausztemlékmúzeum nyílt, gondolom, hallott róla. – Valóban így volt, és a legközelebbi utam során szándékomban is állt megnézni. – Chirac január végén avatta fel. A bejáratánál egy nevekkel borított fal áll. Egy óriási szürke kő, melyre 76 000 nevet véstek. A Franciaországból deportált zsidók neveit. Ujjával a csésze karimáját simogatta. Nehezemre esett a szemébe nézni. – Kerestem a nevüket, és meg is találtam. Wladyslaw és Rywka Starzynski. A nagyszüleim. Ugyanazt a békességet éreztem ekkor, mint Auschwitzban. És ugyanazt a fájdalmat. Meg valamiféle hálát is. Hogy itt vannak, hogy nem felejtették el őket. Franciaország nem feledkezett meg róluk, és ezen a módon tiszteleg előttük. Az emberek zokogtak a fal előtt. Öregek, fiatalok, korombeliek. Tapogatták a falat és sírtak. Megállt, a száján vett egy nagy levegőt. A szememet a csészére, az ujjaira szegeztem. A zsiráf csipogott, de mi alig hallottuk. – Chirac beszédet is mondott, amit persze akkor nem értettem. De később elolvastam a fordítását a neten. Szép beszéd volt. Arra szólította fel benne az embereket, hogy emlékezzenek rá, mi volt Franciaország felelőssége a Vél d ‘Hiv-i razziában és az azt követő eseményekben. Chirac ugyanazokat a héber szavakat ejtette ki, mint amiket anyám használt a notesz végén. Zakhor, Al Tichkah. Emlékezz! Soha ne felejtsd el! Lehajolt, és a táskájából egy vastag borítékot vett elő. Átnyújtotta nekem. – Fényképek anyámról. Szerettem volna megmutatni magának. Rá kellett döbbennem, Julia, hogy nem tudom, ki volt az anyám. Ismertem persze a külsejét, az arcát, a mosolyát, de arról, milyen volt belül, semmit sem tudtam. Letöröltem a ragacsos juharszirupot az ujjaimról. Volt egy esküvői kép Sarah-ról. Magas volt, vékony, szemérmes mosollyal, titokzatos pillantással. Egy másik felvételen a csecsemő Williamet ringatja. Aztán Sarah kézen fogva Williammel. Sarah harmincévesen smaragdzöld báli ruhában. Végül Sarah, közvetlenül a halála előtt. Egy közeli, színes kép. A haja már ősz. Időnap előtt megőszült, de különös módon jól állt neki. Ugyanolyan ősz volt, mint most William. – Úgy emlékszem rá, mint egy magas, karcsú, hallgatag nőre. Igen, annyira hallgatag volt – mondta merengve William, én pedig éreztem, hogy képről képre egyre jobban elérzékenyülök. – Csak ritkán nevetett, de nagyon mélyen érző ember volt, és szerető anya. Senki nem gondolt öngyilkosságra, amikor meghalt. Soha senki. Még a papa sem. Feltételezem, hogy nem olvasta a noteszt. Senki nem olvasta. Alighanem csak jóval a halála után bukkant rá. Mindannyian azt gondoltuk, baleset volt. Senki nem tudta, ki volt valójában az anyám. Én sem tudtam. És pont ez az, amit a legnehezebb megélni, ezt a tudatlanságot. Hogy mi késztette arra, hogy meghaljon, azon a hideg, téli napon. Hogy mi vezette erre az elhatározásra. Hogy miért nem tudtunk semmit a múltjáról. Miért nem beszélt róla még az apámnak sem. Miért tartotta meg csak magának ezt a szenvedést, ezt a fájdalmat. – Nagyon szép fényképek – mondtam végül. – Köszönöm, hogy elhozta őket megmutatni. Aztán egy pillanatra elhallgattam. – Szeretnék valamit kérdezni öntől – mondtam félszeg mosollyal. – Csak tessék! – Az az érzésem, romba döntöttem az életét. Nem haragszik rám miatta? Elmosolyodott. – Verje ki a fejéből ezt a sötét gondolatot, Julia. Mindössze meg kellett értenem a dolgokat. Összeraknom a kirakós darabkáit. És ez bizony időbe telt. Ezért nem hallott rólam. Megkönnyebbültem. – De tudtam, hol érhetem el. Végig figyelemmel kísértem, merre jár. – Mami, ő is tudja, hol élsz. Ő is rád keresett a neten. Tudja, mit csinálsz, hol élsz. – Pontosan mikor költözött New Yorkba? – Nem sokkal a baba születése után, 2003 tavaszán.

– És miért hagyta ott Párizst? Remélem, nem vagyok túlságosan indiszkrét... Bánatos mosolyra húztam a számat. – A házasságom szétesett. Megszületett a kisbabám. Képtelen voltam hozzászokni a gondolathoz, hogy a Saintonge utcában éljek azután, hogy tudtam, mi történt ott. Kedvem támadt visszajönni az Államokba. Ennyi. – És hogy zajlott az átköltözés? – Egy ideig a nővéremnél laktunk, az Upper East Side-on, aztán talált nekem egy kibérelhető lakást, ami az egyik barátnőjéé. A régi főnököm pedig remek kis állást kerített nekem. És ön? – Majdnem ugyanez a történet. Nem bírtam tovább Luccában maradni. A feleségem és én... – A hangja megbicsaklott. A kezével úgy tett, mintha búcsút intene. – Kiskoromban itt laktam. Még Roxbury előtt. Egy ideig forgattam a fejemben a gondolatot. Aztán rászántam magam. Először az egyik legrégibb barátomnál laktam Brooklynban, aztán találtam valamit a Village-ben. Még mindig gasztrokritikus vagyok. Újra megszólalt a mobilja. Megint a barátnő. Elfordítottam a fejem, hogy ne feszélyezzem annyira. De gyorsan letette. – Szeret kissé rátelepedni az emberre – mondta szégyenkezve. – Jobb lesz, ha kikapcsolom. A gombokkal babrált. – Mióta vannak együtt? – Néhány hónapja. És maga? Van valakije? – Igen. – Neil udvarias és fakó mosolyára gondoltam. Pedáns mozdulataira. A rutinos szexre. Majdnem hozzátettem, hogy de nincs igazán jelentősége, hogy csak nem volt kedvem egyedül lenni, mert az elviselhetetlen lett volna, mert akkor minden este rá, Williamre és az édesanyjára gondolnék. Minden este, kivétel nélkül, két és fél esztendeje. De erről hallgattam. Mindössze annyit tettem még hozzá: – Jóravaló fickó. Elvált. Ügyvéd. William rendelt még kávét. Amikor töltött nekem, újra megállapítottam, milyen szép a keze: az ujjai hosszúak, vékonyak. – Körülbelül fél évvel az utolsó találkozásunk után – szólalt meg ismét –, visszamentem a Saintonge utcába. Szerettem volna találkozni, beszélgetni magával. Nem tudtam, hogyan érhetném el. Nem volt meg a telefonszáma, a férje nevére pedig nem emlékeztem, így a telefonkönyvből sem tudtam kideríteni. Azt gondoltam, még mindig ott lakik. Nem sejtettem, hogy már elköltözött. Megállt és a hajába túrt. – Sokat olvastam a Vél d’Hiv-i razziáról, elmentem Beaune-la-Rolande-ba és oda, ahol régen a stadion állt. Felkerestem Gaspard és Nicolas Dufaure-t is. Együtt kimentünk az orléans-i temetőbe, a nagybátyám sírjához. Rendkívül kedves emberek a Dufaure-ok. Mégis nehéz pillanat volt ez számomra, és szerettem volna, ha maga mellettem van. Hiba volt, hogy egyedül akartam ezt végigcsinálni, el kellett volna fogadnom az ajánlatát. – Talán nyomatékosabban kellett volna ajánlkoznom. – Hallgatnom kellett volna magára. Valóban nagyon nehéz volt egyedül kibírni. Aztán, amikor végül visszamentem a Saintonge utcába, idegenek nyitottak ajtót. És akkor úgy éreztem, a sorsomra hagyott. Lesütötte a szemét. Megbántódva raktam vissza a csészémet az alátétre. Hogy mer ilyet mondani azután, amit érte tettem, az erőfeszítések, a fájdalom, a magány után... Valószínűleg olvasott az arcomból, mert a karomra tette a kezét. – Bocsásson meg, nem kellett volna ezt mondanom – suttogta. – Én sosem hagytam a sorsára, William. A hangom kemény volt. – Tudom, Julia. Sajnálom. Az övé mély volt, vibráló. Ellazultam, még mosolyognom is sikerült. Szótlanul kortyolgattuk a kávénkat. A térdünk olykor összeért az asztal alatt. Nem volt zavaró, szinte természetesnek éreztem. Mintha már évek óta így lenne. Mintha ez nem csak a harmadik találkozásunk lenne. – A férje beleegyezett, hogy itt éljen a gyerekekkel? Vállat vontam, és a babakocsiban szendergő lányomra pillantottam. – Nem volt egyszerű. De egy másik nőbe szerelmes. Már jó ideje. Ez valamelyest megkönnyítette a dolgot. Nem túl gyakran látja a lányokat. Néha iderepül, Zoë pedig Franciaországban tölti az iskolai szüneteket. – A volt feleségemmel ugyanez a helyzet. Született még egy gyereke, egy fiú. Én olyan sűrűn megyek

Luccába, amilyen sűrűn csak tudok, hogy találkozzam a lányaimmal. Néha ők is eljönnek ide, de ez ritka. Már nagyok. – Hány évesek? – Stefánia huszonegy, Giustina tizenkilenc. – Ejha – Rittyentettem –, fiatalon lett apuka! – Talán túlságosan is fiatalon. – Hát, nem tudom. Én néha furcsának találom magam egy babával. Jobb lett volna, ha korábban születik. Túl nagy a korkülönbség a kicsi és Zoë között. – Nagyon édes kislány – mondta William, és bekapott egy jókora falat sajttortát. – Igen, anyukája szeme fénye. El is kényezteti alaposan. Ezen mindketten nevettünk. – Nem sajnálja, hogy nincs fia? – kérdezte. – Nem. És ön? – Én sem. Imádom a lányaimat. Nekik talán majd születnek fiaik. Lucynek hívják a kicsit, ugye? Egy pillantást vetettem Williamre, aztán lenéztem a lányomra. – Nem. Az a zsiráf neve. Egy pillanatra elhallgattam. – Őt Sarah-nak hívják – fejeztem be csendesen. Megállt a szájában a falat, letette a villáját. A tekintete megváltozott. Szótlanul nézett rám és az alvó babára. Aztán a tenyerébe temette az arcát, és hosszú percekig így maradt. Nem tudtam, mitévő legyek. A vállára tettem a kezemet. Hosszú csend. Ismét bűnösnek éreztem magam, mintha valami megbocsáthatatlant követtem volna el. De az első naptól fogva tudtam, hogy ezt a gyereket Sarah-nak fogják hívni. Ahogy megszületett és kiderült, hogy lány, biztos voltam a nevében. Nem hívhatták máshogy a lányomat. Ő Sarah volt. Az én Sarah-m. A sárga csillagos kislány emlékére, aki megváltoztatta az életemet. William végül elvette a kezét. Előtűnt szép, meggyötört arca. A szemében mély szomorúság és erős felindultság tükröződött. Nem is próbálta elrejteni. Nem küzdött a könnyek ellen. Mintha csak azt akarta volna, hogy tanúja legyek mindennek, élete szépségének éppúgy, mint fájdalmának. Azt akarta, hogy a háláját és a szenvedését is lássam. A kezembe fogtam a kezét és erősen megszorítottam. Nem bírtam tovább a szemébe nézni. Lehunytam az enyémet, és kezét az arcomhoz emeltem. Aztán együtt sírtam vele. Éreztem, hogy a könnyeim rácsorognak az ujjaira, de nem vettem el a kezét az arcomtól. Az örökkévalóságig ültünk így a kávézóban. Amíg megritkultak a vendégek, a nap elindult lefelé a horizonton, a fény halványabb lett. Amíg a szemünk újra egymásba kapcsolódhatott. A szemünk, amelyből már eltűntek a könnyek.