Sandra Field - Mindennek a teteje.docx

Sandra Field - Mindennek a teteje

Marcia Barnes doktornő számára csak a hivatása létezik, amíg egy kiállításon meg nem ismeri a híres festőt, Quentin Ramseyt. A férfi képei a lelke mélyéig megrendítik, s ráébred, hogy gyökeresen változtatnia kell életén, melyből mindenféle érzelmet szándékosan kirekesztett. Önvizsgálatot akar tartani, ezért egy magányos vidéki házba utazik... Mindennek a teteje 1. FEJEZET Marcia Barnes a nappalija ablakánál állt, és kinézett a Rideau-csatornára. Néhány elszánt biciklista kerekezett a part mentén, fittyet hányva a hideg esőre. A rossz idő ellenére sem volt egyhangú a látvány: a fák ágain már itt-ott megjelentek az első, világoszöld levelek, az ágyasokban nyílegyenesen sorjáztak a virágzó tulipánok. Odakint minden takarosnak és rendezettnek tűnt. Csak idebent, nála nem. Marcia elfíntorodott. Délután megbeszélést tartottak az intézetben, ahol immunológusként dolgozott, s azóta egyfolytában félelem gyötörte. Az igazgató meglehetősen egyértelműen célzott arra, hogy költségvetési megszorítások miatt akár elbocsátásokra is sor kerülhet. Marcia már hét éve volt az intézet munkatársa. Amióta csak az eszét tudta, a munka jelentette az élete értelmét. Anélkül elveszett. Hogy egy kicsit megnyugodjon, mélyet lélegzett. Ilyen feldúltan nem fogadta el Lucy és Troy vacsorameghívását, ám abba sajnos beleegyezett, hogy a galériában találkozik velük, és ő is részt vesz a barátjuk, Quentin Ramsey kiállításának megnyitóján. Ez a név óhatatlanul a tweedzakót és a pipát juttatta eszébe, és persze a választékos brit modort. Valamint múlt századbeli tájképeket - vattapamacsra emlékeztető felhőkkel és közönyösen bámuló barna tehenekkel... Marcia távolról sem érezte magát szenvtelennek, mégis mindenki azt gondolta róla, hogy nincs nála összeszedettebb nő a világon. Most viszont úgy tűnt, hogy rendezett világa kártyavárként omlik össze. Kiment a konyhába, és megkereste a képkiállítás meghívóját a táskájában, noha egyáltalán nem akarta Quentin Ramseyt megismerni, akinek a Sokoldalú Személyiségek című kiállítását mindenütt lelkesen harangozták be. Igaz,

hogy a húgát, Lucyt és a sógorát, Troyt sem akarta látni, pedig épp tegnap érkeztek Ottawába. Legszívesebben forró vízzel és illatos fürdőhabbal teli fürdőkádba merülve töltötte volna a megerőltető nap hátralévő részét, kellemes muzsikával feledtetve a fáradalmakat. Marcia felsóhajtott. Nem, sajnos ez nem megy. Lucy már azon is nagyon csodálkozott, hogy nem akar velük vacsorázni ma este. Húga és a sógora Vancouverben laktak, és most a kisbabájukkal együtt azért jöttek Ottawába, mert Troyt a helyi kórház egy két hónapig tartó gyermekgyógyászati tanfolyam megtartásával bízta meg. Marcia úgy érezte, megváltozott, már nem a régi, nem is igazán érti saját magát, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a húgával találkozzék. A szép, magas Lucy arcát pajkos vörös fürtök keretezték. Telt alakja volt, és szívből, könnyen tudott nevetni. Bizony, teljesen más fából faragták, mint a nővérét. A nagyapjától örökölt régi állóóra felet ütött. Még ez is, el fogok késni! gondolta Marcia. Nem nagy baj, csak a beszédeket és az ünnepélyes megnyitó elejét mulasztja el... Lucy és Troy egy csomó ismeretlennel lesz elfoglalva, úgysem lehet velük meghitten beszélgetni. Tulajdonképpen ez neki nagyon is megfelel. Marcia átment a hálószobájába, és szemügyre vette a ruhásszekrény tartalmát. Mivel Lucy többnyire pontosan eltalálta, hogy érzi magát a nővére, Marcia szeretett volna hűvösnek és magabiztosnak mutatkozni. Pontosan olyannak, amilyennek eddig valóban érezte magát: tárgyilagos, fegyelmezett nőnek, aki ura az életének. Sietve levetkőzött, gyorsan lezuhanyozott, és felvett egy elegáns, sötétkék kosztümöt, ugyancsak sötétkék, csillogó harisnyát és magas sarkú, olasz cipőt. Kiegészítőnek néhány finom arany ékszert választott. Aztán kifestette magát, átfésülte fényes, sötét haját, majd megszemlélte magát a magas falitükörben. Harminchárom événél fiatalabbnak látszott. De kit érdekel ez?

Az orrára tette a szemüvegét, bár a kontaktlencséit is használhatta volna. Úgy érezte, elbújhat egy kicsit a szemüveg mögött. És erre most, hogy néhány perc múlva Lucyval találkozik, nagyon is szüksége lesz. Végül vette az esőkabátját, esernyőjét, és bezárta maga mögött a lakás ajtaját. Lifttel ment le a mélygarázsba. Elhatározta, hogy elmegy a galériába, megismerkedik a híres-neves Quentin Ramseyvel, aztán meghívja Lucyt és Troyt a vasárnapi vacsorára, ahol ott lesz anyjuk és Catherine, a legfiatalabb lánytestvér is. Ezzel eleget tesz kötelességének, és már jöhet is haza. Mielőtt elindult a kiállítóterembe, Quentin kritikus szemmel megvizsgálta külsejét a tükörben. A drága öltönyben, amelyet egyébként évente csak öthatszor viselt, egészen úgy festett, mint egy reklámfotó: íme a híres és jó fellépésű festő, Quentin Ramsey a Sokoldalú Személyiségek címet viselő, minden bizonnyal nagy sikert arató kiállításának megnyitóján. Honnan szedte ez az ostoba címet? Quentin hátrafésülte a haját, de makacs fürtjei rögtön visszahullottak a homlokába. Legalább a hajam tiltakozik ellene, hogy azt tegye, amit elvárnak tőle, gondolta. Kicsit jobb kedvre derült. Nem szívesen ment el a kiállítása megnyitójára, de nem volt más választása. Azokra az emberekre gondolt, akikre a képei hatással voltak, és nem azokra az általa elviselhetetlennek talált - úgynevezett szakértőkre, akik a müveire olyan teljesen semmitmondó címkéket aggattak, mint a dekonstruktivizmus vagy posztmodern absztrakcionizmus. Most legalább a mükritikusok kénytelenek lesznek valami újabb fogalom után nézni, nevetett magában kárörvendően Quentin. Legújabb képei ugyanis teljesen különböztek eddigi alkotásaitól. Előre örült annak, hogy újra találkozhat Lucyval és Troyjal, és hogy később náluk tölti az estét. Akkor megszabadulhat a nyakkendőjétől, lerúghatja kényelmetlen cipőjét, és egy-két sört is megihat. Ráadásul megcsodálhatja Lucy és Troy kisfiát, Christ. Quentin mindenki másnál jobban tudta, mit jelent nekik a kisbaba. A férfi csak a legszükségesebb időt akarta Ottawában tölteni. Túl rendezettnek, túl csinosnak találta a várost. Jobban érezte magát a természetben. Amire igazán szükségem lenne, az, hogy egy időre felhagyjak a festéssel, és

újból építsek egy házat valahol, töprengett. Fatörzset fürészelni, beszívni a fa fűszeres illatát - ez való neki. Quentin beutazta az egész világot, és teljes egészében átadta magát művészi munkájának, de mindig beiktatott egy-egy időszakot, amikor a házépítés megnyugtató tevékenységének szentelte magát. Most azonban saját magának akart házat építeni. Halkan felnyögött, amikor azt órájára nézett. Késő van! Gyorsan felkapta a kabátját, lement a lifttel, és beszállt egy taxiba. Míg az eső áztatta utcákon haladtak, Quentin megint csak építendő házára gondolt. Meg akar telepedni valahol, ezt világosan tudta. Eddig igazi csavargóként élt attól a pillanattól kezdve, hogy hároméves korában a tejeskocsi után rohant, és követelte, hogy őt is vigyék el, ne csak az üres tejesüvegeket. De most otthonra vágyott. Quentin harminchat éves volt. És asszonyt is szeretett volna, akivel megoszthatja az otthonát. Elgondolkozva bámulta az utcát szegélyező tulipánágy ásókat, és kifejezetten unalmasnak találta az egymással gondosan harmonizáló színű, rendezett sorokat. Körülbelül tizenegy évesen jutott arra a meggyőződésre, hogy hamarosan megismeri álmai asszonyát, aminek bizonyára az képezte az alapját, hogy szülei szokatlanul jó házasságban éltek. Huszonöt éves korában Quentin elvette feleségül Helent, bár a lány nem volt álmai asszonya. Alig hat hét múlva már tudta, hogy hibát követett el, mégis mindent megtett, hogy a házasság ne fulladjon kudarcba. Amikor Helen végül is elhagyta egy bankigazgató miatt - aki kétszer olyan idős volt, mint ő Quentin megkönnyebbülten sóhajtott fel, s megfogadta, hogy még egyszer nem fog mellé. A taxi megállt a galéria előtt. Quentin fizetett, kiszállt, és besietett a kiállítóterembe. A bejáratnál a galéria tulajdonosa, az ötvenes éveiben járó Emily Harrington-Smythe várta, majd gyorsan végigvezette a termeken. Látszott, hogy a képeket nagy hozzáértéssel úgy helyezték el a falakon, hogy a lehető legjobban érvényesüljenek, a férfinak mégis az a kellemetlen érzése támadt, mintha a nagy nyilvánosság előtt kellene pőrére vetkőznie. Emily átnyújtotta

neki a kiállítás katalógusát, majd beszámolt arról, milyen fontos személyiségek lesznek jelen a megnyitón. Ebben a pillanatban megszólalt a megnyitó kezdetét jelző csengő. Quentin megpróbálta összeszedni magát, hogy a következő órákat úgy élje túl, hogy közben ne feledkezzék meg a jó modorról, amelyre édesanyja oly sok fáradsággal tanítgatta. Háromnegyed óra múlva valóságos tömeg szorongott a termekben. Tizenegy festmény már el is kelt. Quentin éppen az egyik díszvendéggel, egy miniszterrel beszélgetett rendkívül udvariasan. Ez az úr megvetett minden olyan festményt, amely a tizenkilencedik század után készült, és ennek a véleményének ékes szavakkal hangot is adott. - Quentin! - szólította meg egy női hang. A festő megfordult. - Lucy! De jó, hogy találkozunk! - Örömtől sugárzó arccal ölelte át a fiatalasszonyt. - Jól hallottam?! Te és ez az udvariasság ... - tréfálkozott Lucy. - Nem ismerek rád! A magas, szőke, jóképű Troy barátságosan csapott Quentin vállára. - Légy üdvözölve! Amikor ennek itt vége lesz, eljössz hozzánk, és elmeséled, mi újság. Rendben? - Megállapodtunk - válaszolt Quentin. - Feltéve, hogy van otthon sörötök. - Ma délután beszereztem két rekesszel! Emily közeledett egy férfi társaságában, akiről messziről látszott, hogy szintén díszvendég. Quentin sóhajtva húzta fel a szemöldökét. - Hív a kötelesség. Később csatlakozom hozzátok. Amikor Quentin végül megszabadult az önjelölt művészeti szakértőktől, szerzett magának egy pohár bort, és ivott egy kortyot. Ekkor nyílt a bejárati ajtó. A festő szórakozott pillantást vetett a belépő nőre, aki elhelyezte esernyőjét a kikészített tartóba, esőkabátjától is megszabadult, majd a tükörbe nézve megigazította kosztümkabátja gallérját. Sötét haján megcsillant a fény. Quentin szíve a torkában dobogott. Letette a poharat, és utat tört magának a tömegben. Voltak, akik próbáltak szólni hozzá, de egyszerűen észre sem vette őket. Csak az ismeretlent látta.

Pedig nem is az esetem! - állapította meg kábultan. A szigorú szabású kosztüm például egyáltalán nem tetszett neki. Hát még a rémes szemüveg! Akkor mégis mi történik vele, az ég szerelmére? A nő megfordult, levette a szemüvegét, és egy zsebkendővel törölgetni kezdte a bepárásodott üveget. Szenvtelenül nézett körül. Hát, lehet, hogy nem az esetem, de elragadó teremtés, nyugtázta Quentin. Odasietett a nőhöz. - Azt hiszem, nem ismerjük egymást, ugye? - kérdezte gyámoltalanul, akárcsak egy tapasztalatlan kamasz. A nő törékeny volt, és nem lehetett százhatvanöt centinél magasabb. Ibolyakék szemét sötét pillák árnyékolták. Finom vonású arcán tökéletes, leheletszerű smink. Végül Quentin a szájára pillantott: puha, csókolni való ajka volt. Az idegen meglepődve szólalt meg: - Maga a galéria tulajdonosa? Azt hittem, hogy... - Nem, én a festő vagyok. A nő majdnem ellenséges pillantást vetett rá a szeme sarkából. - Quentin Ramsey? - Személyesen. És maga kicsoda? - Minden egyes vendéget az ajtónál üdvözöl? - vágott vissza a nő. - Nem. Maga az első. - És minek köszönhetem a megtiszteltetést? - kérdezte Marcia hűvösen. - Ne használjon olyan kifejezéseket, mint egy múlt századbeli regény hősnője! Nem áll jól magának - vélekedett Quentin. - Honnan tudja megítélni, mi áll jól nekem, Mr. Ramsey? - kérdezte Marcia. Mindig ilyen udvariatlan a reménybeli vevőivel szemben? Quentin összeráncolta a homlokát. - Már láttam magát valahol - mondta. - Nagyon eredeti megjegyzés - állapította meg a doktornő ironikusan. - De téved. Még nem találkoztunk. - Különben emlékeznék magára, tette hozzá gondolatban. Ha másért nem, de a hihetetlenül kék szeme miatt biztosan...

- Hogy hívják? - kérdezte a festő. Marcia mélyet lélegzett. Teljesen hamis képet alkotott Quentin Ramseyről. Nem egy müveit angol áll előtte, aki tetszetős tájképeket fest, hanem egy faragatlan, beképzelt fickó, akinek a kezébe sokkal inkább illene egy motoros fűrész, mint az ecset. - Dr. Marcia Barnes vagyok - válaszolta hűvösen. - Micsoda? - Quentin megdermedt. - Maga Lucy testvére? Olyan döbbent képet vágott, mintha Marcia egy pohár bort loccsantott volna az arcába. - Lucy és én semmiben sem hasonlítunk egymásra - vágta oda dühösen Marcia. - Mi az, hogy! De most már legalább tudom, miért képzeltem, hogy már láttam valahol. Lucy nappalijában van egy fotója. - Quentin zavartnak és nagyon csalódottnak érezte magát. - Maga az immunológus. - Pontosan. - Lucy mesélt nekem magáról. Úgy hallottam, maga a munka megszállottja. Hirtelen Emily Harrington-Smythe bukkant fel mellettük, és édeskés hanghordozással kérdezte: - Elrabolhatom egy rövid időre, Quentin? Mr. Brace még szeretne egy-két dolgot megkérdezni, mielőtt a legnagyobb képét megvásárolná. - Udvarias mosolyt küldött Marcia felé. - Megbocsát, ugye? - A legnagyobb örömmel - Marcia minden egyes szót külön hangsúlyozott. Quentin azt akarta, hogy az övé legyen az utolsó szó. - A testvérét és a sógorát a szomszéd teremben találja - közölte. - Amenynyiben van számukra egy kis ideje. Marcia dühösen nézte, amint Quentin újra beveti magát a tömegbe. Hátul a nyakán túl hosszú a haja, állapította meg. Legalább most már nem kell elviselnie a kék szempár kutató pillantását... Mit képzel ez a Quentin Ramsey? Épp csak hogy megismerte, és máris nekitámad mindenféle kritikus megjegyzéssel! Egy pohár bort vett a kezébe. Most már végképp semmi kedve nem volt ahhoz, hogy Lucyval találkozzék. Végigment a kiállítótermen, és figyelmesen

szemügyre vette a festményeket. Egyszer csak a Nyolcas számú kompozíció címet viselő kép előtt találta magát. Úgy érezte, hogy a festmény színes spiráljai magukkal ragadják, és sebesen pörgő örvényként félelmetes mélységbe rántják. A torka összeszorult. Szinte egyik pillanatról a másikra tudatára ébredt, hogy soha életében nem tapasztalta meg a kép által megjelenített érzéseket: sem az elragadtatást, sem szenvedélyt, de még az életörömöt sem. És ehhez már talán túl késő. - Valami gond van? Ezt a hangot Marcia bárhol felismerte volna. Nehezen válaszolt: - Hagyjon békén, Mr. Ramsey! Szemében könnyek csillogtak. Ez megindította Quentint. - Sajnálom, hogy olyan udvariatlan voltam magával - mondta kifejezéstelen hangon. Narancs, sárga, egy villanásnyi skarlátvörös - a festmény színei kígyózó lángnyelvekként villództak Marcia szeme előtt. Quentin megfogta a doktornő karját, és bevezette egy kicsi, üres terembe, aztán becsukta az ajtót. - Itt kedvére sírhat -jelentette ki. - Senki sem látja. - Én egyáltalán nem sírok. - Marcia felszegte a fejét. - A, akkor valószínűleg színallergiában szenved. Tudniillik könnyezik a szeme. Tessék. - A festő egy hófehér zsebkendőt nyújtott felé. - Maga nem kelti olyan férfi benyomását, akihez ilyen finom, fehér zsebkendő illik. Quentin összehúzott szemmel méregette. - És milyen benyomást keltek? Marcia hunyorgott, hogy könnyeit vissza tudja tartani. - Most olyan, mint egy kirakati bábu. Magának valójában farmert és pulóvert kellene viselnie, nem ilyen méregdrága öltönyt meg egyedileg tervezett nyakkendőt. - Az öltöny egy vagyonba került - mondta Quentin hűvösen.

- Lefogadom, hogy ez kimondottan fáj magának - vágta rá Marcia meggondolatlanul. Quentin felnevetett. - Eltalálta! Marcia csodálkozva nézett rá. - Az öltönyt mintha magára öntötték volna -jegyezte meg kitérően. - Nem akartam udvariatlan lenni. Valóban így volt. Éppen ezért tűnt fel Quentin lenyűgözően férfias és meghökkentően sportos külseje. Az izmos testalkatú férfi körülbelül száznyolcvan centi magas lehetett. Képeiből pedig olyan magával ragadó életerő áradt, amihez foghatót Marcia még soha nem érzett. Hirtelen nyugtalan lett, de fogalma sem volt, miért. Szinte félt. Vajon mitől? - Maga egészen más, mint amilyennek elképzeltem - mondta minden átmenet nélkül. - Valószínűleg a képeim is mások -jegyezte meg Quentin csúfondárosan. Ez volt az, amiről Marcia nem akart beszélni. Táskája mélyéről előszedett egy kis zsebtükröt, egy papír zsebkendőt, és felitatta arcáról a könnyeket. - Vissza kell mennünk a többiekhez. Magát már biztosan hiányolják mondta tárgyilagosan. Quentin nem hagyta ilyen könnyen szabadulni. - Miért éppen ettől a képtől érzékenyült el? - kérdezte. - Hogy mit vált ki belőlem a maga képe, az egyedül rám tartozik -jelentette ki Marcia erőltetett higgadtsággal. Nyilvánvaló, hogy ez a nő a munkájába temetkezik, és távol tartja magától az érzelmeket, vélte a férfi. De hát épp ő lenne az az asszony, akiről évek óta ábrándozott? Úgy érezte, a válasz egyértelműen igen. És ha mégis téved? Quentin már egyszer elkövette azt a hibát, hogy nem hallgatott arra, amit a belső hang sugall. Pedig figyelmeztette, hogy ne vegye el Helent feleségül. Megint hibázna? Lehet, hogy csak azért látta meg Marciában álmai asszonyát, mert már nagyon szeretett volna vele találkozni? Mert egyedül érzi magát?

- Miért néz így rám? - érdeklődött Marcia kíváncsian. Quentin összeszedte magát. - Lucy elbeszéléséből ítélve maga nem az a fajta, aki egy absztrakt kép láttán sírva fakad. Marcia dühbe gurult. Igazából nem tudta, hogy azért-e, mert Lucy fecsegett róla Quentinnek, vagy azért, mert a férfi ilyen könnyedén átlátott rajta. Ekkor valaki kopogott az ajtón. Az ajtó kinyílt, a résen Emily HarringtonSmythe dugta be a fejét. - Quentin! Sürgősen szükségem van magára idekint! - Máris! - A férfi kinyújtotta a kezét, és lekapta Marcia szemüvegét. - Magának csodaszép szeme van. Tulajdonképpen ki elől rejtegeti? - Az olyan tolakodó emberek elől, mint maga! Adja csak vissza a szemüvegemet! Quentinnek csillogni kezdett a szeme. - Csak akkor, ha megígéri, hogy holnap velem vacsorázik. - Biztos vagyok benne, hogy szinte az összes jelen lévő hölgy boldogan elfogadná a meghívását, Mr. Ramsey, de én nem tartozom közéjük. - Még akkor sem, ha felveszem a farmeromat? - mosolygott a férfi ellenállhatatlanul. Marcia komoly erőfeszítés árán legyőzte nevethetnékjét. - A szemüvegemet, legyen szíves! - Lucy biztosan megadja nekem a maga telefonszámát. - Az én telefonom kijelzi a hívó számát. És ha azt feltételezem, hogy maga hív, egyszerűen nem veszem fel! - Ahhoz, hogy elijesszen, nem lesz elég a modern technika, Barnes doktornő! Mindenképpen tudni akarom, miért könnyezett a képem láttán! - Quentin végre visszaadta a szemüveget Marciának, aztán megcsókolta az orra hegyét. Még találkozunk! - Sarkon fordult, kisétált a szobából, pár lépéssel utolérte Emilyt, és sietve közölte vele: - A Nyolcas számú kompozíció nem eladó. Kérem, tűzzön ki mellé ilyen értelmű tájékoztatást! - Szó sem lehet róla - válaszolta Emily tárgyilagosan. - Ha egyszer egy kép benne van a katalógusban, akkor az eladó.

- Akkor írja ki, hogy már elkelt! Én veszem meg. - Mi ütött magába, Quentin? Ilyen különösen még egy kiállítása megnyitóján sem viselkedett. Nem veheti meg a saját képét. Arról nem is beszélve, hogy Mr. Sorensen már szemet vetett rá. Ő pedig nagyon befolyásos ember a városban. - Minden részvétem Mr. Sorensené, de nem kapja meg a képet. Az enyém marad. -De... - Tegye csak azt, amit mondok, Emily! - Quentin barátságosan mosolygott. Amennyiben jövőre is kíván kiállítást rendezni a képeimből. - Jól van. - Emily megsértődött. - De felszámítom magának a teljes jutalékot! - Feltéve, hogy a többi képet eladja, ennyit megengedhetek magamnak. 2. FEJEZET Marcia egyedül maradt az üres teremben. Erőt vett magán, és megpróbálta legyűrni a dühöt, amelyet Quentin arcátlan viselkedése miatt érzett. A férfi konoksága ugyanakkor mulattatta is. Bármibe lefogadta volna, hogy Mr. Ramsey nem szokott hozzá a visszautasításhoz. Ugyanakkor nyugtalanítóan vonzó, vallotta be magának vonakodva Marcia. Nem csupán a szokásos értelemben jóképű. Markáns arcán határozottság és élettapasztalat tükröződött. Keze erős volt, mégis érzékeny, teste kisportolt. A doktornő érezte, hogy akkor tenné a legjobban, ha azonnal itt hagyna csapot-papot, azzal viszont vérig sértené Lucyt és Troyt. Kihúzta magát, és belépett a kiállítóterem ajtaján. Quentin egy szürke halszálkás öltönyt viselő férfi szavait hallgatta, és közben udvariasan bólogatott. Marcia felszegte a fejét, és átsietett a szomszédos terembe, ahol megpillantotta Lucyt és Troyt, akik egymást átölelve, csendben álltak egy kis kép előtt. Marcia szeme ismét könnybe lábadt. Eddig még csak hallani sem akart házasságról, de még komolyabb lelki kapcsolatról sem. Most mégis hirtelen szíven ütötte a magány és a kudarc érzése, ahogy a húgára nézett, aki maga volt a megtestesült boldogság. Nagy erőfeszítéssel összeszedte magát. Hiszen őt

éppen páratlan önfegyelméért szokták megcsodálni. - Sziasztok! - üdvözölte húgát és a sógorát. - Marcia! - kiáltott fel Lucy, és máris nővére nyakába ugrott. - Végre, végre találkozunk! - A házaspár két oldalról megcsókolta Marcia arcát. Aztán Lucy hátralépett, és összehúzott szemmel tüzetes vizsgálat alá vette nővérét. Nyúzottnak látszol - állapította meg. - Csak nincs valami bajod? - A világon semmi. Talán egy kicsit túlterhelt vagyok. Hogy tetszik a kiállítás? - Nézd ott szemben azt a négy szitanyomatot! Legszívesebben a hónom alá csapnám és azonnal hazavinném őket. És ragyogónak találom az új, realista irányzatát. Teljesen eltérnek Quentin megszokott stílusától. - Lucy arra a kicsi képre mutatott, amelyet eddig szemléltek. - Ez például egyszerűen elbűvölő. Quentin majdnem fényképészeti pontossággal három kislányt festett meg, akik egy virágos, zöld mezőn fogócskáztak. Különös módon a kis remekmű nem volt sem giccses, sem érzelgős. - Mintha magunkat látnám kicsi korunkban - mondta tűnődve Marcia. - Te, Catherine meg én? Pontosan. Két sötét hajú és egy vörös! - Lucy nevetett. Még az is lehet, hogy Quentin látott nálunk egy régi fotót. - Szeretnéd ezt a képet, drágám? - Troy gyengéden megfogta felesége kezét. - Én nagyon tudnék neki örülni! - szaladt ki Marcia száján. Lucy elgondolkodva pillantott rá, Troy is felvonta a szemöldökét. Marciát lepte meg a legjobban a saját kijelentése, s gyorsan visszakozott. - Csak vicceltem... - Megismerkedtél már Quentinnel? - érdeklődött Lucy. - Igen, váltottunk pár szót. Felejtsétek el, amit a képről mondtam! Vedd csak meg neki, Troy! - Nem, nem, tisztelt sógornőm - csóválta a fejét Troy -, neked veszem meg. Úgyse vettem neked semmit a születésnapodra. - De hiszen mi nem szoktunk egymásnak értékes dolgokat ajándékozni! tiltakozott Marcia.

- Ez lesz a kivétel, ami erősíti a szabályt. Mindjárt visszajövök. Egy félóra leforgása alatt Marcia harmadszor fakadt sírva. Lucy nővére vállára tette a kezét, hozzáhajolt, hogy a nézelődők ne lássák annak könnyeit. - Valahogy olyan furcsa vagy ma este - mondta Lucy aggódva. - Bánt valami? - Semmi. Minden. Nem tudom... - Ebédeljünk együtt holnap! - Nem érek rá. Dolgoznom kell. - Az ördögbe ezzel a rengeteg munkával! - Eljönnétek hozzám vasárnap vacsorára? Meghívom anyut és Catherine-t is. - Nagyon szívesen - bólogatott Lucy. - Este hatkor. Még valami... Nagyon örülnék, ha Troy nem venné meg nekem azt a képet! -Ne beszélj butaságokat! Kár, hogy nem vihetjük rögtön magunkkal. Szerintem remekül illik majd a hálószobád színeihez. Marcia meghökkenve nézett húgára. Quentin Ramsey festménye a háló szobájában? Soha! Ekkor látta meg Emily Harrington-t , akit Troy feléjük kísért. - Nagyszerűen választottak! - lelkendezett Emily, miközben egy eladva feliratú kis címkét ragasztott a kép mellé a falra. - Utólag is sok boldogságot kívánok a születésnapodra! - mosolygott Marciára Troy. Nem volt mit tenni, a kép már az övé. Marcia lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott Troy arcára. - Köszönöm szépen, nagyon-nagyon aranyos tőled! - Keressük meg Quentint, biztosan jólesik majd neki, hogy ennyire tetszik a képe -javasolta Troy. - Nem, sajnos most már tényleg mennem kell... - Marcia komolyan megrémült. Akkor vasárnap este várlak benneteket! - Zavartan testvérére és a sógorára mosolygott, s már sietett is a kijárat felé. Egy pillanatra látta Quentint a terem másik végében. Három feltűnően csinos nővel beszélgetett. Marcia felkapta a kabátját, fogta az ernyőjét, és kirohant a szakadó esőbe.

Másnap reggel felhívta az édesanyját. Dr. Evelyn Barnes törvényszéki orvosszakértő volt. A nyugodt, barátságos asszony kitűnő golfjátékos hírében állt. A hangja valamiért izgatottan és örömtelién csengett. - Családi vacsorára gondolsz? - kérdezte. - Vasárnap este... Hozom a határidőnaplómat... Figyelj, Marcia, hozhatok magammal valakit? - Hát persze. Lilian barátnődet? - Nem, nem... - nevetett Mrs. Barnes. - Egy férfiról lenne szó. Marcia édesanyja körül rajzottak a hódolók, de soha nem mutatta be őket a lányainak. - Csuda titokzatos vagy, anyukám - vélekedett Marcia. - Szabad megtudnom a nevét? - Henry Woodsnak hívják. Bróker a tőzsdén. Én... szóval szeretném, ha megismernétek. Marcia igyekezett leplezni kíváncsiságát. - Semmi akadálya. Tehát hatkor. - Remek. Alig várom! - Evelyn meg se kérdezte, mi újság, hanem minden további nélkül letette a telefont. Marcia is kénytelen volt követni a példáját. Ha nem ismerné nagyon is jól az édesanyját, azt hinné, szerelmes. De az ő hűvös, tárgyilagos anyja? Képtelenség! Kevéssel hat óra előtt Marcia még egyszer szemügyre vette magát a tükörben. A titokzatos Mr. Woodsot leszámítva ez mégiscsak egy családi összejövetel lesz, ezért kivételesen a szekrényben hagyta elegáns, de egyhangú ruháit, és fekete nadrágot vett fel bő, alakban mélyen kivágott pulóverrel, hozzá szintén fekete, magas sarkú cipőt. A szemüvegét a komód tetején hagyta. Nem lesz rá szükség, gondolta. Egy kis szájfényt tett az ajkára, aztán két nagy aranykarikát akasztott a fülébe. Hamarosan megszólalt a csengő. Amint a háziasszony ajtót nyitott, először Lucyt pillantotta meg, karján a kisfiával, akit azon nyomban Marcia kezébe nyomott.

- Fogd meg egy pillanatra a babát, hogy kibújhassak a kabátomból! mondta Lucy. - Gondolom, nem haragszol, hogy Quentint is magunkkal hoztuk. Lemondták a koktélpartit, ahová hivatalos volt. Csak nem hagyhattuk, hogy egyedül unatkozzék a szállodában?! Christopher Stephen Donovan - ez volt a baba teljes neve - sikongatva kapkodott Marcia ragyogó fülbevalói után, és egy szempillantás alatt összenyálazta fekete pulóverét. Befészkelte magát a karjába, fejecskéjét a vállára hajtotta. Babaszappan illatot árasztott, puha, meleg kezével Marcia nyakába kapaszkodott. Te jó ég, mindjárt megint sírva fakadok! - gondolta a doktornő, ahogy a gyereket tartotta. Épp ő, aki élete harminchárom éve alatt soha nem akart gyereket! Quentin ezalatt levetette a kabátját, ujjaival hátragereblyézte a haját, ami ettől egy kissé rendezetlenebbé vált. Amúgy is önkéntelen mozdulat volt, hogy időt nyerjen, annyira szíven ütötte Marcia látványa a babával. Legszívesebben most rögtön megcsókolta volna a lányt. Őrület! Egy hívatlan vendég, aki apai örömökről ábrándozik a háziaszszonnyal. - Tessék, ezt magának hoztam! - Quentin egy meglehetősen nagyra sikeredett csokrot hámozott ki a celofánból. Marcia elképedve bámult a férfira. - Köszönöm - bökte ki végül rekedten. - Elnézést, de foglalt a kezem, Lucy majd vízbe teszi ezt a virágkölteményt. - Az öltönyömet a szállóban hagytam - mondta jelentőségteljesen Quentin, aki ezúttal szürke kordnadrágot, sötétkék pulóvert viselt. Lucy kezébe nyomta a csokrot, és Marciához lépett. - A kicsi ki fogja tépni a haját. Engedd el szépen, Chris! Marcia a nyakán érezte a férfi kezét. Megborzongott. Képtelen volt megmozdulni, pedig a kisfiú tiltakozó hangokat hallatott, és mosl már görcsösen kapaszkodott a hajába. -Nem szabad, Chris... Légy szíves... így, légy jó kisfiú! Quentin nagyon gyengéden fejtette le a baba ujjait Marcia hajfürtjeiről. Amikor vissza tudta

venni a gyereket, a karja súrolta a nő keblét. Marciát olyan forróság öntötte el, ami nyilván nem kerülte el Quentin figyelmét. - Ne haragudjon, de a vacsora után kell néznem. Azonnal visszajövök mondta a háziasszony, és kisietett a konyhába. Lucy követte. - Ugye anyu is jön? - kérdezte. - Persze. Képzeld, egy vendéget is hoz, méghozzá hímnemüt! Újból megszólalt a csengő, Lucy ajtót nyitott Catherine-nek. Marcia rövidesen már kettőjüknek mesélte el kurta, de meglepő beszélgetését anyjukkal. Catherine kecses termete, sötét haja Marciára emlékeztetett, de eleganciáját Evelyntől örökölte. Ugyancsak orvos volt, és a rákkutató intézetben dolgozott. - Szabadságra megyek - újságolta. - Egy hétre elvállaltam Lydia kutyáit, mert el kell utaznia. Tulajdonképpen örülök neki, mert legalább kénytelen leszek kimenni a levegőre. Szó, ami szó, neked se jönne rosszul egy kis napfény, Marcia! Holtsápadt vagy. - Ugyan mitől lennék rózsapiros? Nem tudom, észrevetted-e, hogy négy napja megállás nélkül zuhog az eső -jegyezte meg Marcia enyhe gúnnyal. Foglalkozzunk inkább a vacsorával! Ideadnád a polcról azt a doboz sós kekszet? Van ott egy üveg kagylómártás, azt is. Troy, légy szíves, vedd elő az italokat! - Hová tegyem a vázát? - kérdezte Lucy. Quentin dugta be a fejét a konyhaajtón. - Bízd csak rám, Lucy! - ajánlotta. Felkapta a széles kristályvázába helyezett csokrot, és bevitte az étkezőbe. A terített asztalon egy keskeny fehér vázában pár szál hosszú, halványkék üvegházi harangvirág állt, épp olyanok, mint az étkészlet kék virágmintái. Quentin a tálalóra tette át a kecses virágokat, és az asztal közepére helyezte a hatalmas csokrot. Marcia bekukkantott az ajtón, de azonnal vissza is fordult, mert forrt benne a méreg. Quentin úgy viselkedik, mintha otthon lenne! Kiállhatatlan alak! Amikor a festő visszajött a konyhába, Marcia szárazon megjegyezte: - Csak egy fej kelkáposzta hiányzik abból a csokorból!

- ígérem, hogy a következő alkalommal az is lesz benne! - Bocsásson meg... A, biztos az édesanyám csönget - mondta Marcia kissé megkönnyebbülten, de a hangja cseppet sem volt barátságos. Evelyn Barnes nagyon csinos volt. Lazacszínű kosztümöt viselt, ősz haja puha hullámokban keretezte az arcát. Marcia eddig csak magas, jó külsejű, magabiztos férfiakat látott anyja kíséretében. Henry Woods viszont meglehetősen alacsony, testes, kopasz férfiú volt, mégis mindenki egy pillanat alatt megkedvelte őszinte, meleg barna szeme miatt. Míg Troy az italokkal foglalkozott, Marcia terítéket készített az asztalra Quentin számára, amit úgy helyezett el, hogy a meghökkentő virágcsokor épp eltakarja őt a férfi szeme elől. Bő két és fél óra múlva már a kávét készítette a konyhában. A vacsora jól sikerült. Quentin és Henry szórakoztatták a társaságot, még Catherine is felszabadultabban viselkedett, mint máskor, és ha a társalgás kicsit akadozni kezdett, a baba gondoskodott beszédtémáról. Marcia csak a legszükségesebb esetben szólt Quentinhez, akkor is csak röviden. Kivette a tejszínt a hűtőből, és rögtön látta, hogy nem lesz elég. Besietett a nappaliba, ahol Quentin és Troy épp a sakktáblára állították fel a bábukat, Evelyn pedig az unokáját cumiztatta. - Leszaladok a sarki boltba - mondta Marcia -, nem lesz elég a tejszín. Quentin felállt. - Lekísérem. Túl finom volt a vacsora, szükségem van egy kis mozgásra jelentette ki, s már indult is a kabátjáért. Marcia nem akart udvariatlan lenni, bólintott, fogta a pénztárcáját, majd Quentinnel együtt elindult. - Ne hívja a liftet, szaladjunk le gyalog! - kérte a festő. - Nem kellett volna másodszor kérnem a csokoládékrémből, de nem bírtam ellenállni a csábításnak. - Semmi az egész, csak csokoládé, vaj és tejszínhab - vont vállat Marcia meg hat tojás. - Maga orvos. Nem furdalja a lelkiismerete, amikor ilyen koleszterinbombát gyárt?

- Ez a krém Catherine kedvence, igaz, hogy egyébként élharcosa az egészséges táplálkozásnak. Mi a véleménye arról az igen figyelemreméltó cikkről, amelyet Catherine említett? Quentin úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Most értek le a kapuhoz, és nem azért vállalkozott arra, hogy kijöjjön a zuhogó esőbe, hogy orvosi cikkekről értekezzenek. Kinyitotta az esernyőjét, a fejük fölé tartotta, és belekarolt Marciába, de nem indult el. - Ez az -jelentette ki elégedetten. - Végre egyedül! - Egészen közelről fürkészte Marcia arcát. - Egy ekkora városban az ember soha nincs egyedül - mondta szárazon Marcia. - Jaj, ne legyen már ilyen szőrszálhasogató! Itt, az esernyő alatt csak kettőnknekjut hely. Ne keressen mindig kibúvókat! - Jó, rendben van. Tehát egyedül vagyunk. És? - Miért fakadt sírva a festményem előtt? - kérdezte váratlanul Quentin. - Quentin, kérem, a vendégeim várják a kávét! Sietnünk kell! - Maga okos, müveit nő, és nagyszerűen főz. Mégis fél a saját érzéseitől. Érdekes, nagyon ellentmondásos személyiség. Marcia a férfi felé fordult. - Tényleg akarja tudni az igazságot? Kibúvók nélkül? Velem csak pazarolja az idejét. Harminchárom éves vagyok, és ha félek az érzésektől, megvan rá a jó okom, de semmi esetre sem mesélem el az élettörténetemet minden férfinak, aki véletlenül az utamba akad. Quentin összehúzott szemmel figyelte Marciát, majd könnyedén megcirógatta a haját. - Tudja, nagyon szexis ebben a fekete szerelésben. - Quentin olyan ártatlan képet vágott, mintha a legkézenfekvőbb tényt közölte volna. - Ha tudtam volna, hogy hívatlan vendég is érkezik, mást vettem volna fel! - csattant fel Marcia, de azonnal megbánta. Elárulta magát. - Induljunk már! Nem látja, hogy egyre jobban zuhog? - Megpróbálok besegíteni, hogy a valódi énjét megismerhesse. - Quentin

megfogta Marcia állát, majd szájon csókolta. A férfi úgy érezte, sötét verembe zuhan. Azt se tudta, hol van, amikor Marcia végül ellökte magától. - Azt képzeli, egy hollywoodi film szerelmespárja vagyunk?! -A doktornő hangja kicsit elcsuklott. - Rúzsos lett a szája széle... - tette hozzá. Most nem sikerült a hűvös, tartózkodó nőt alakítania, hiszen akaratlanul is viszonozta Quentin csókját. A férfi elővett egy zsebkendőt. - Kérem, törülje le! - Aha, ezért hord magánál mindig egy hótiszta zsebkendőt! Gondolhattam volna - mondta gúnyosan Marcia, és kíméletlenül dörzsölni kezdte a férfi száját. Quentin hirtelen dühbe gurult. - Hát ide figyeljen! Az én apám favágó volt egy New Brunswick-i kis faluban, az anyám meg takarítónő. Az ő szemében a fehér zsebkendő jelentette az úriembert. Amikor tizenkét éves koromban elnyertem egy kisebb művészeti díjat, három tucat fehér zsebkendőt ajándékozott nekem. Úriember talán nem lett belőlem, de nagyon szerettem és tiszteltem az édesanyámat. Rá emlékezem, amikor mindennap tiszta fehér zsebkendőt veszek magamhoz. Marcia elnémult. Az ernyőről kis sugarakban csorgott a víz a csizmájára. - Bocsánatot kérek. Ostobaságot mondtam - szólalt meg halkan. - Rendben van. De maga igazán próbára teszi a béketűrésemet. - Ez kölcsönös. - Marcia letörölgette a rúzs utolsó nyomait, eközben figyelmesen megnézhette Quentin arcát. Kissé szabálytalan orra volt, szemöldöke és szempillája sötét, mint a haja. És az ajka... Kissé megborzongott. Még soha életében nem csókolták meg ilyen szenvedélyesen. Belekarolt kísérőjébe, és elindultak. - Vacsorázzunk együtt holnap! - szólalt meg Quentin pár pillanat múlva. - Nem érek rá. - Akkor kedden. - Ez itt a bolt. Egy perc, és itt vagyok. - Marcia valósággal bemenekült az üzletbe. Kiemelt a hűtőből egy doboz tejszínt, s a pénztárhoz vitte. Nem,

nem mehet sehová Quentinnel! Elég gondja-baja van, ez a férfi pedig megbolondítja. A festő egy utcai lámpa alatt várakozott. - Ha ezen a héten nagyon elfoglalt, szívesen várok a hétvégéig - mondta elszántan, amikor Marcia kilépett a boltból. - Ne haragudjon, de nem akarok magával találkozni. Lehet, hogy ez gorombán hangzik, de ez a helyzet. - De miért nem?! Tudom, hogy nem vagyok közömbös magának. Marcia dühbe gurult. - Maga okos ember, és amit mondok, világos. Miért nem érti meg végre? - Mert nem akarom! - Quentint feszítették az indulatok. Magának sem akarta bevallani, hogy hirtelen félelem fogta el. Amikor arról ábrándozott, hogyan fogja megismerni álmai asszonyát, természetesnek vette, hogy az illető elolvad a boldogságtól, amikor találkoznak. De Marcia egyáltalán nincs elragadtatva. Quentin igyekezett rendezni a gondolatait. - Én gyakran meglátogatom Lucyt és Troyt, így egészen biztos, hogy kénytelen lesz velem újra találkozni. Kivéve, ha szándékosan kerülni fogja őket úgy két hónapon keresztül. - Nem fogunk találkozni. Mielőtt elindulnék, odatelefonálok, hogy tudjam, véletlenül nincs-e ott maga is. - Marcia most már valóban haragudott. - Nem szeretem, ha folyamatosan zaklatnak. Quentin lelassította a lépteit. - Ez nagyon csúf szó. - Akkor másként mondom: ne akarjon olyan dolgokra rávenni, amelyek ellenemre vannak! Quentin komolyan kétségbeesett. - Marcia, én soha életemben nem könyörögtem nőnek. Nem is volt rá suk ségem, és nincs is gyakorlatom benne. Nagyon szépen kérem, adjon nckom egy esélyt! Magam sem tudom igazán, milyen sokat jelent a számomra, zal tisztában vagyok, hogy amit érzek, az igaz és őszinte. Marcia fellélegzett, mert közben hazaértek. Összeszedte magát, ho

be tudjon nézni Quentinnel. Az olyan kétségbeesett arccal állt előtte, hogy majdnem a sutba dobta minden elhatározását. - Ennek semmi értelme. Kérem, higgye el! - Marcia kényszeredetten elmosolyodott. - Igazán sajnálom. Ez az egyetlen ésszerű döntés. Quentinnel nem lehetne csupán egy röpke, felületes kapcsolatba lépni. Jobb tehát bele sem kezdeni. Hátra sem nézett, úgy rohant be a kapun, és felszaladt a lépcsőkön. A következő két óra Marcia számára merő kínszenvedés volt. Végül Evelyn és Henry szedelőzködni kezdett, aztán a többiek is követték a példájukat. Quentin hátratolta a székét, lassan felállt, és kinyújtóztatta zsibbadt tagjait. Troytól többször is mattot kapott, mert képtelen volt a játékra figyelni. Hogy viselkedhetett így?! Higgadtan, könnyedén, felületesen kellett volna csevegnie Marciával, ehelyett rárontott, megcsókolta, és illetlenül vad ostromba kezdett. Mindent elrontott. Arról pedig halvány fogalma sem volt, hogyan tehetné jóvá baklövését. Ő maradt ott utolsónak. Bűnbánat fogta el, és félelem, hogy soha többé nem látja viszont álmai asszonyát. Rekedten szólalt meg: - Ha mégis meggondolná magát, tudassa velem! Bár elutazom, Lucy és Troy tudni fogják, hol találnak meg. - Igen... igen, hogyne - válaszolta Marcia, majd becsukta mögötte az ajtót. Alig várta, hogy megszabaduljon tőlem! - gondolta leverten Quentin. Csatlakozott a többiekhez, akik a liftnél vártak rá. Amikor Troy letette a hotel előtt, egyenesen a bárba sietett, és rendelt magának egy italt. 3. FEJEZET A következő vasárnapon Marcia egy kisvendéglőben együtt ebédelt Lucyval. Miután rendeltek, Lucy kertelés nélkül kimondta: - Elég pocsékul nézel ki! Marcia ezzel tökéletesen tisztában volt, sőt azt is tudta, miért. De nem akarta Quentint szóba hozni, inkább beszélt arról a problémájáról, ami sorrendben a második helyet foglalta volna el, ha aggodalmairól listát készített volna.

- Kedden hívatott az igazgatóm. Közölte, hogy bajok vannak az intézet költségvetésével, ezért a rövidebb ideje ott dolgozó munkatársakat kénytelen egy hét fizetés nélküli szabadságra küldeni. Azóta vakáción vagyok. Lucy rögtön rátapintott a legérzékenyebb pontra. - És mennyiben érinti mindez a kutatásaidat? - Hát... jelenleg méregdrága gyógyszereket tesztelek, nem lesz rájuk vevő. Tökéletesen feleslegesen dolgoztam három hónapon át. - És mennyire biztos az állásod? - kérdezte Lucy minden szépítgetés nélkül. - Bármelyik nap felmondhatnak. - Marcia hangja megremegett. - Tudom, hogy nem kellene ennyire a szívemre venni a dolgot, de te is tudod, mennyire szeretem a munkámat. Két-három hét múlva már többet tudok. - Az egész életed a kutatás körül forog, igaz? - érdeklődött gyengéden Lucy. - Hallgass! Mindjárt bőgni kezdek. - Néha jót tesz. - De nem egy étteremben. - Ebben igazad van. - Lucy vaj ázni kezdett egy szelet kenyeret. - Most milyen terveid vannak? - Még nem határoztam. - Miért nem mész el pár napra Quentin barátjának a nyaralójába? Említette, hogy mindössze egyórányira van Ottawától... - Ugyan, miket beszélsz?! - csattant fel élesen Marcia. Quentin nevének puszta említése kihozta a sodrából. - De miért? Nagyon jót tenne neked. Quentin most úgysem tartózkodik ott. New Yorkba repült, mert egy modern művészeti kiállításon valaki szándékosan megrongálta az egyik képét, és fel kell becsülnie a kárt. Csak pénteken vagy szombaton érkezik vissza, legalábbis nekem ezt mondta. Nem is lenne rossz elmenekülni a lakásból, ebből az egész városból! Marcia mindenesetre ellenkezni kezdett. - Sosem kedveltem a nomád életet.

- Ugyan, tegnap ott jártunk Troyjal és a babával. A ház az erdő közepén egy tó partján áll, és tökéletesen felszerelt. - Mindenképp szólnom kellene Quentinnek, de hát ő nincs itt. - Ez nem gond. Vállalom a felelősséget. Quentin úgyis azt szerette volna, ha ott maradtam volna Chrisszel, amíg ő vissza nem jön. De én inkább Troyjal tartok, annál is inkább, mert a héten két szabad délutánja is lesz. Biztos vagyok benne, hogy Quentin csak örülni fog, ha gondot viselsz a házra. Marcia pontosan tudta, miért nem akar a húga még egy hétre sem elszakadni a férjétől. Első gyerekük két hónapos korában meghalt, és ettől súlyos válságba került a házasságuk. Egy teljes évig külön éltek. Most, hogy újból egymásra találtak, Lucy egyetlen pillanatot sem akart a férjétől távol tölteni. Az is fontos volt számára, hogy Troy - aki gyermekorvos - bármikor elérhető legyen, ha a kicsinek valami baja esne. - Chris nagyszerű baba - mondta hirtelen Marcia. - Úgy van. Ő az életünk értelme. És most, hogy már elmúlt hét hónapos, kissé kevésbé szorongok miatta. Mondd csak, te végképp nem akarsz gyereket? Olyan édesek voltatok, amikor Christ a karodban tartottad. - Nézetem szerint ez nem teljesen meggyőző érv az anyaság mellett. Egyébként hogy érzi magát Troy azon a tanfolyamon? - Nagyon jól. De nem feleltél a kérdésemre. - Nem tudom a választ. Lucy tűnődve nézett testvérére. - Nem nagyon értitek meg egymást Quentinnel, vagy tévednék? Marcia sötét pillantást vetett rá. - Tisztázzuk: ebédre hívtál meg, vagy kihallgatásra? - Természetesen az utóbbira - mondta Lucy lefegyverző mosollyal. Ekkor jelent meg a pincérnő. - Parancsolnak még valamit? - érdeklődött, amikor a tányérokat elhelyezte az asztalon. - Nem, köszönjük. - Marcia nekilátott a vajban párolt tengeri halszeleteknek. Nem óhajtott Quentinről társalogni. Eddig mindössze kétszer találkoztak,

és mégis folyton rá gondolt. Napok óta nyugtalanul töltölte az éjszakákat, de ha végre elaludt, gyakran különös, érzéki álmokat látott, és mindnek Quentin volt a főszereplője. Ilyenkor szívdobogva, vágyakozva riadt fel. Néha lidérces rémálmok gyötörték, amelyekből nyirkos tenyérrel, rettegve ébredt. Mindig ugyanarról szólt ez az álom. A tengerben fuldoklott, a hullámok egyre messzebbre sodorták. A vihartól felkorbácsolt vízben egyszerre Quentin arcát pillantotta meg. Integetett neki, segítségért kiáltott, de hiába. A férfi gúnyosan mosolygott... - Az a helyzet, hogy nem akarok Quentinről beszélgetni - mondta végül Marcia kurtán. - Furcsa, de tegnap, amikor Quentinnel találkoztunk, épp olyan szerencsétlennek látszott, mint te. És ő sem akart rólad beszélni.... - Lucy, elárulnád, hogy vehetnélek rá arra, hogy végre leszállj erről a témáról? A fiatalasszony felsóhajtott. - Troy szerint javíthatatlanul romantikus vagyok... Jó, jó, nem szóltam semmit. Azért tessék, itt vannak a ház kulcsai, és mindjárt lerajzolom, hogy találsz oda. Mindenképpen vigyél magaddal némi ennivalót, mert Quentin nem éppen mintaszerű háztartást vezet. És ha péntek reggel jössz haza, nem kell attól tartanod, hogy a karjaiba futsz. A beszélgetés ezután kellemesen alakult. Amikor Marcia az autója felé indult, a kezében tartotta a nyaraló kulcsait és a számla hátára sebtében felrajzolt vázlatos térképet. Végül is, miért ne? Jobb, ha nem tölti a saját lakásában a következő napokat, mert előbb-utóbb elkezd a szobanövényeivel beszélgetni. Megnézni néhány szép napfelkeltét a tó partján, sétálni az erdőben a friss, tiszta levegőn, esténként egy jó könyvbe elmerülni - csak jót tehet neki. De csak csütörtök estig marad, hogy véletlenül se fusson össze Quentinnel. Hétfő reggel Marcia különféle élelmiszereket, néhány meleg ruhadarabot és egy kis hordozható tévékészüléket rakott kis szürke kocsijába, és jókedvűen,

dúdolva indult útnak. Hirtelen meg se tudta volna mondani, utoljára mikor határozta el magát ilyen hirtelen, pillanatnyi szeszélynek engedve. Még a szabadságait is jó előre meg szokta tervezni. Elhatározta, hogy most el fogja olvasni az utóbbi hónapokban vásárolt regényeket, amelyekre idő híján eddig nem tudott sort keríteni. Néhány olasz ételreceptet is kipróbál, és megnézi azokat a műsorokat a tévében, amelyeket elmulasztott, mert valahogy mindig egybeestek az intézetben töltött túlóráival. Kétszer is eltévedt, pedig igyekezett pontosan követni Lucy útmutatásait, de végül elérkezett egy útelágazáshoz, ahol a jobb oldali keskeny bekötőút egy Richardson feliratú táblát viselő kapunál végződött. Marcia nagyot sóhajtott, így hívták a ház tulajdonosát, Quentin barátját. Marcia üggyel-bajjal kinyitotta a kaput, behajtott, aztán kiszállt, és gondosan újból bezárta a lakatot. Lassan ment a kocsival tovább egy hepehupás ösvényen a rügyező bükkök és juharfák között. Egyszerre az ágak között egy mesebeli mézeskalács-házat pillantott meg egy tisztáson, mögötte a fák közül tiszta kéken csillogott a tó. A talajt hófehér szőnyegként fedték be a korán virágzó vadcseresznye fehér szirmai. A kis ház falai cédrusfából készültek, a tetőt fazsindely borította. Marcia nagyot fékezett, aztán kiugrott a kocsiból. Először a csend tűnt fel neki, amelyet csak a halk hullámcsobogás és a madarak csicsergése tört meg. Megkerülte a házat, mert a bejárati oldal a tóra nézett. A vastag gerendák közé széles ablakok ékelődtek, amelyekben az ég, a sok fa és a víz tükröződött vissza. Amikor Marcia - arcán a legtökéletesebb elégedettség kifejezésével kikereste a megfelelő kulcsot, kinyitotta a vaspántos ajtót, és belépett, megrökönyödve hőkölt vissza. Hogy is mondta Lucy? Hogy Quentin nem mintaszerű házigazda? Ez a kijelentés messze elmaradt a valóságtól. A székeken ingek, pólók, pulóverek, kabátok hevertek a legelképesztőbb összevisszaságban. A szoba közepén egy ballábas, igen sáros csizma állt magányosan. Az asztalokon könyvek és újságok halmaza készült ledőlni az első érintésre. A könyvespolcon és az ablakpárkányon tányérok és poharak. Rájuk fért volna egy sürgős mosogatás. Az ablakon beáradó fény erősen megvilágította a sarokban álló festőállványt és az

ecsetek, festékek, egyéb szerszámok tarka gyűjteményét. Marcia elfintorította az orrát. Terpentin és lenolaj szagát érezte a levegőben - és még valami nagyon kellemetlen bűzt, amely a konyha felé menet egyre erősödött. Marcia összeszedte magát, átgázolt jó néhány folyóiraton, és a konyhában megtalálta Quentin utolsó ebédjének maradványait. Vegyes salátát fogyaszthatott szardellás kenyérrel, ezek árasztották a fojtogató bűzfelhőt, amely néhány legyet is odacsalt. A lehangoló zűrzavar láttán Marciában felötlött a felismerés, hogy nem nagyon lesz ideje a regényolvasásra, legalábbis az első napon aligha. Gyorsan behozta a csomagjait, és átöltözött, aztán nekilátott a munkának. Mindenekelőtt kidobta az ételmaradékokat, és kitárta az összes ablakot. Kimosta a hűtőszekrényt, hogy az otthonról hozott élelmiszereket betehesse. A hűtő tartalma elárulta, hogy Quentin a külföldi söröket, a svájci sajtokat és a bélszínt kedveli. A kamrából előszedte a takarítószereket, elmosogatta a temérdek edényt, letörölte a port, elrendezte a könyveket és az újságokat, felporszívózta a nappali szőnyegeit, felmosta a konyhát és a verandát. Közben ittott elidőzött egy kicsit, a könyvespolcon felfedezett néhány érdekes könyvet, a kezében forgatta Quentin ruhadarabjait, és megállapította, hogy meglehetősen kopottasak. A hátsó verandán talált egy agyaggal összekent inget és farmert. Leballagott az alagsorba, és bedugta a holmikat a mosógépbe. Ekkor nézett először az órájára, és meglepődve állapította meg, hogy már délután van. A konyhában készített magának egy erős teát, néhány szendvicset, majd a tálcával együtt leült a nappali sarkában álló, hívogatóan kényelmes kanapéra. Felfedezte, hogy a kandalló fölött Quentin egyik absztrakt festménye függ. A lágy, egymásba olvadó kék és zöld színek szinte párbeszédet folytattak a házon kívüli világgal. Ahogy a szendvicset majszolta, Marcia elgondolkozott azon, hogy nyilván nem csupán azért takarított, mert nem szíveli a rendetlenséget, hanem mert igyekezett eltüntetni Quentin jelenlétének még a nyomait is. Ez persze azzal járt, hogy összehajtogatta a férfi szétszórt holmijait, elmosogatta az edényeket,

belenyúlt a farmerje zsebeibe, mielőtt a mosógépbe hajította. Nem szívesen tette, mert úgy érezte, hogy a festő legbensőbb magánéletében turkál. Most sokkal többet tudott róla, mint néhány órával ezelőtt, amikor a házba belépett, és jóval többet, mint amennyit tudni akart. A festőszerszámokhoz azonban nem nyúlt. Még az állványon lévő képre is csak egy röpke pillantást vetett. Egymásba fonódó köröket látott, amelyek benne mégis a kötetlenség, a függetlenség érzetét keltették. Talányos, nyugtalanító kép volt. Miután Marcia rendbe tette a konyhát, elégedetten nézett körül. Mindenütt rend és tisztaság honolt. Aztán határozott léptekkel elindult felfelé az emeletre vezető lépcsőn. A hálószoba előtt megtorpant, vonakodva nyitott be. Először a vetetlen ágyat pillantotta meg. Gyorsan körülnézett. A fehérre meszelt falakat néhány kép díszítette. Az ágy fölötti bájos kis festményen egy kisfiú horgászott a folyóban. Marcia elmosolyodott. Ugyanaz a béke sugárzott erről a képről is, mint arról, amelyen a három kislány kergetőzik. Viszont a szemközti falon függő festmény úgy érte Marciát, mint egy arculcsapás. Maga volt a megtestesült kétségbeesés, kilátástalanság. A szekrényben tiszta ágyneműt keresett, majd türelmetlenül az ágyhoz lépett. Pizsamát nem látott sehol. Ezek szerint Quentin meztelenül alszik? Rosszkedvűen csóválta meg a fejét. Épp elég, hogy állandóan őrá gondol, ahhoz már semmi köze, hogyan alszik - és kivel! Visszautasította a férfi közeledését, semmi köze a magánéletéhez. A környezetváltozás biztosan segít elviselni a gondokat, amelyek a munkája és a családja miatt gyötrik. Rá kell jönnie, hol a bajok gyökere. Miért szeréti, de egyben irigyli is Lucyt? Miért temetkezik bele a munkájába? És miért jelenik meg álmaiban olyan gyakran egy valószínűtlenül kék szemű férfi? Vacsora előtt Marcia körbesétálta a házat, és felfedezett egy kis fedett teraszt, a falak közé kifeszített függőággyal. Egy óra hosszat ringatózott benne. A halk, ismétlődő zaj, ahogy a hullámok a parthoz ütődtek, olyan békével töltötte el, amelyről eddig fogalma sem volt. Talán nem is akarta, hogy legyen... Amikor alkonyodni kezdett, visszament a házba. Tésztát főzött ki, hozzá kibontott egy kagylómártás-konzervet. A vacsorát gyümölcssalátával fejezte be.

Kipillantott az ablakon. A nap már lebukott a fák mögé, az árnyak meghoszszabbodtak a füvön. Marcia megborzongott. A közelben nem voltak házak. Még korábban végig kellett volna mennie az utcán, hogy megtudja, hol lakik a legközelebbi szomszéd, de ezt elmulasztotta. Ellenőrizte, hogy bezárta-e a hátsó ajtót, és a földszinti ablakokon bereteszelte a zsalugátereket. Csak ezután mosogatott el. Aztán a nappaliban feltett egy CD-t, és elővett egy könyvet. A jó tollú író regénye érdekesen kezdődött, mégsem tudta most lekötni Marciát. Összecsapta a könyvet, visszament a konyhába, és készített magának egy karamellakrémet. Újból elmosogatott, s közben szívből kívánta, bár lenne még valami takarítanivaló a házban. Odakint teljes volt a sötétség. Összeszedte minden bátorságát, és kisétált a kapuig. Felnézett a csillagoktól sziporkázó égre, és kimondhatatlanul egyedül érezte magát. Visszament a házba. Elővett egy másik könyvet, és fél tizenegyig eltökélten olvasott. Ezután lezuhanyozott, pizsamába bújt, és felment a hálószobába. Maga sem tudta, miért, levette a nyugtalanító absztrakt képet a falról, kivett a szekrényből egy férfipizsamát, belecsavarta, és az egészet bedugta az éjjeliszekrény mögé. Meleg volt, ezért felállt az ágyra, és résnyire nyitotta az egyik tetőablakot. Biztosan nem fog esni, gondolta. Végül bebújt az ágyba, és leoltotta a lámpát. Pillanatok alatt elnyomta az álom. Arra riadt fel, hogy nagyon fázik. Jól beburkolózott a takaróba, majd az óra foszforeszkáló számlapjára pillantott: tíz perc múlva hajnali egy. Ekkor zajt hallott. Rémülten ült fel. Egészen közelről hallotta egy autó ajtajának csapódását. Talán egy betörő, aki azt hiszi, üres a ház? És ha rátalál? Meg is gyilkolhatja! Nem maradhat itt... Felugrott, óvatosan kitámasztotta a tetőablakot, aztán teljes erejéből belekapaszkodott az ablakkeretbe, és felhúzta magát. Amikor már derékig kijutott, lihegve pihent egy kicsit, majd nagy nehezen maga után húzta a lábait is. Alig fért ki, de végül kijutott a szerencsére nem túl lejtős tetőre. Mozdulatlanul nyújtózott el, és feszülten hallgatózott. Nem hallott semmit, de látta, hogy a földszinten kigyullad a lámpa, és kísérteties fényeket vet a nappal

teljesen ártatlannak látszó, most azonban rosszindulatú óriásoknak tűnő fákra. Marcia lehunyta a szemét. Tökéletesen megértette, miért dugják a struccok a homokba a fejüket, amikor veszélyt sejtenek. A következő percben görcsösen összerándult, mert meghallotta, hogy valaki egyenesen a hálószobába lép be. Rettegve visszatartotta a lélegzetét. Mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor a léptek távolodtak, majd a lépcsőn elhaltak. Csend lett. Marcia a tetőre feszítette a lábujjait, nehogy lecsússzon. Tudta, hogy hoszszabb ideig nem lesz képes ebben a helyzetben maradni, és menthetetlenül lezuhan a földre. Ekkor lentről a nevén szólították. - Marcia! Hol a csudában bujkál? Én vagyok az, Quentin! Tőlem nem kell félnie! Tehát ő az! Marcia fellélegzett, és ösztönösen ellazult egy kicsit. Azonnal megcsúszott. Egy rémült kiáltással újból görcsösen megkapaszkodott az ablakkeretben. Hallotta, hogy Quentin kettesével veszi a lépcsőfokokat, majd reccsen a padló a hálószobában. - Marcia! Hol a... - Quentin arca jelent meg az ablakban. - Az ég szerelmére, halálra rémített! - Már hogy én magát?! És maga engem?! - De miért tölti az éjszakát a háztetőn? - Ugyan miért? Valószínűleg a csillagokat akartam tanulmányozni, esetleg a baglyok éji röptét megfigyelni. Szóba sem jöhet semmiféle betolakodó, aki a hálószobámban akart megtámadni. - Szerintem ez az én hálószobám - mondta nyugodtan Quentin. - Csak akadékoskodik! - fortyant fel Marcia. Quentinből elszállt a torokszorító aggodalom. Mérhetetlenül örült. Fogalma sem volt, miért van itt Marcia, de ez nem is érdekelte. Fő, hogy láthatja. Bárcsak megcsókolhatná, most rögtön! - Maga olyan szép, mint az Éj Királynője - lelkendezett. - Mit szólna ahhoz, ha szerenádot adnék magának, mint a középkori dalnokok szívük hölgyének? Marciának már sajgott a karja, de a tetőn való tartózkodás nemcsak fizikai

egyensúlyából billentette ki, hanem a józanságából is, mert habozás nélkül válaszolt: - Hát, úgy még nem kaptam szerenádot, hogy közben mint egy macska a háztetőn nyújtózkodtam. - Úgy, szóval szerenádot már kapott? - Quentin hangjából kicsendült a féltékenység. Marcia nevetett. - Bevallom, igen. Egy enyhén szólva koszos velencei csatornán úszó gondolában ülve. A gondolás meglehetősen borsos árat számított fel kétes értékű művészi teljesítményéért. Nem túl regényes, igaz? - Én biztosan szebben énekelnék. De kapaszkodjék erősen a kezembe! Ketten együtt valahogy megoldjuk, hogy kellemesebb körülmények közé keMarcia megragadta a felé nyújtott kezet. Quentin húzta, ő pedig megpróbálta fölfelé lökni magát. A cserepek felhorzsolták a térdét és a könyökét, de amikor a férfi végül egy nagyot rántott rajta, beesett az ablakon, és Quentin karjába zuhant. A festő elvesztette az egyensúlyát, és mint egy kibogozhatatlan csomag, ketten együtt az ágyra huppantak. 4. FEJEZET Marcia döbbenten észlelte, hogy Quentin teljes súlyával rajta fekszik, szinte odaszögezi az ágyhoz. Alig kapott levegőt, mégsem volt ellenére a helyzet. A férfi némi üggyel-bajjal félkönyékre emelkedett. - Nem esett baja? - kérdezte aggódva. Valószínűleg leolvasta Marcia arcáról az egymásnak ellentmondó érzéseket, mert rekedten folytatta: - Ha nekem ma reggel valaki azt jósolta volna, hogy estére már egy ágyban fekszem veled, a hasamat fogom a nevetéstől. - De hát... erről szó sincs! - Már hogy ne lenne! - Tekintete Marcia feszes, gömbölyű keblére tévedt. Ezt ki kellene használnunk, nem gondolod? Lassan Marcia fölé hajolt, aki nem tiltakozott. Mint akit hipnotizálnak, lehunyta a szemét, és átadta magát a csóknak. Quentin ajka gyöngéden, mégis izgatóan csókolta, aztán végigsimogatta az arcát, a haját.

Forróság és szinte fájdalmas vágyakozás öntötte el Marcia testét. Félreérthetetlenül érezte, hogy Quentin is nagyon kívánja őt. A férfi a nevét suttogta, egyre szenvedélyesebben csókolta. Marcia egészen elbódult, de kétségbeesetten elfordította a fejét. - Nem szabad! Quentin, ezt nem szabad! Ezt nem csinálhatjuk! - De miért?! - kérdezte a férfi értetlenül. - Életemben nem éreztem úgy, mint most, hogy a helyemen vagyok, hogy minden így jó, ahogy van. Marcia tágra nyílt szemmel meredt rá. - Hogy mondhatsz ilyet? Alig ismerjük egymást! - Mindig is ismertelek! Más férfin Marcia csak nevetett volna, de most a lelke mélyén tudta, hogy Quentin nagyon komolyan veszi ezt az eléggé elcsépelt közhelyet. - Egyet el kell ismernem - mondta -, a módszered párját ritkítja. Quentin végigcsúsztatta tenyerét Marcia keblén. A doktornő megborzongott, mellbimbói felágaskodtak. - Kérlek, tegyük félre a szokásos körülményeskedéseket - sürgette Quentin türelmetlenül. - Mind a ketten pontosan tudjuk, hogy mi ketten összetartozunk. Örömet és szerelmet akarunk egymásnak adni. A széptevést, a játékos civódást hagyjuk későbbre! Lesz még rá időnk bőven. Ahogy Marcia a bőrén érezte Quentin ajkát, minden ellenállása szertefoszlott. Szenvedélyes csókokkal borította a férfit, csípője érzékien vonaglott. A hátára fordult, s közben a bokájával a férfi cipős lábához ért. Összerándult a fájdalomtól. - Mi a baj?! - Quentin nem eresztette el Marcia derekát, de felült. - Hiszen vérzik a bokád! - Biztosan felsértette egy tetőcserép. Marcia nem akart mindenféle cserepekről meg sebekről beszélni. Olyan jó volt csak az ösztönökre gondolni, az érzéki vágyaknak engedelmeskedni. Quentin felé nyújtotta a kezét, de az gondterhelten nézte tovább a lábát, aztán felállt.

- Maradj itt, mindjárt visszajövök. Marcia keze lehanyatlott. Nem is tudott volna felkelni, gyengének érezte magát. Hirtelen ráébredt, hogy a tetőablakon befúj a hűvös éjszakai szél. A férfi egy lavór meleg vízzel tért vissza. Vállára vetve egy törölközőt, hóna alatt egy elsősegélydobozt hozott. - Tudom, hogy te vagy az orvos, de hagyd, hogy én lássalak el! Quentin kíméletesen lemosta a horzsolást. Marcia bokája olyan karcsú volt, hogy fél kezével átfoghatta volna, a finom bőrön kéken átderengtek az erek. Amikor a férfi elkészült, könnyedén végighúzta a kezét Marcia pizsamás lábszárán. A könnyű anyag csak izgalmasabbá tette, amit eltakart. - Bizakodhatunk. A beteg élete nem forog veszélyben - mondta komoly, hivatalos hangon. De Marciának nem volt kedve tréfálni. Lehajtotta a fejét, a szeme könnybe lábadt. Quentin a térdére tette a kezét. - Most jobb lesz, ha alszol egyet. Mindjárt adok még egy takarót. Úgy látom, dideregsz. - De ez a te szobád... - tiltakozott Marcia. - Ma a vendégszobában alszom. - Quentin kivett egy takarót a szekrényből. Marcia az ágy közepén ült, a takarót az álláig húzta. A szeme szokatlanul nagynak tűnt. Vajon mi bántja? - töprengett a férfi, aztán arra gondolt, milyen címeres szamár, hogy takarót ad Marciának a hideg ellen, amikor ő sokkal kellemesebben felmelegíthetné... Hiszen erre a nőre várt egész életében! Akkor rászánhat még néhány órát, vagy akár napot is. - Pihenned kell. Látszik rajtad, hogy megviseltek az események. Talán már nem is kíván, tűnődött Marcia. Engedelmesen elnyújtózott az ágyon, s Quentin betakarta, majd futó kis csókot nyomott az arcára. Valahol nagyon közel, talán a háztetőn egy madár trillázott. Marcia lassan kinyitotta a szemét, s felnézett a tetőablakra. Ragyogó kék eget és tündöklő napfényt látott. Az órára pillantott. Fél tizenegy múlt.

Nagyot nyújtózott, és kedvetlenül állapította meg, hogy a tetőre tett kirándulás és a dicstelen visszamászás következményeként több helyen fáj, sajog a teste. Ennek ellenére nagyon jól aludt, valószínűleg azért, mert Quentin közelségében biztonságban érezte magát... Hogy is van ez? - töprengett. Ugyanaz a férfi hat rá megnyugtatóan, és kelt benne félelmet?! Ennek semmi értelme... Szégyenében elvörösödött, amikor akarata ellenére eszébe jutott, milyen szenvedélyesen csókolta Quentint, és mennyire kihívóan viselkedett vele. Ki gondolta volna, hogy minden gátlást képes felrúgni? Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hazautazik. Majd Ottawában tesz róla, hogy ezek a visszataszító tulajdonságok többé ne kerülhessenek felszínre. Marcia gyorsan lezuhanyozott, felvett egy hosszú ujjú blúzt, hogy eltakarja a kék foltokat a karján. A farmerja szerencsére jótékonyan elfedte a horzsolásokat és a tapaszt a lábán. A holmijait bedobálta a bőröndbe, aztán gondosan kikészítette magát, megfésülködött, az orrára tette a szemüvegét, és a csomagjaival együtt lement a lépcsőn. Quentint nem látta sehol. A hűtőszekrényhez lépett, a fagyasztott élelmiszereket berakta a hűtőtáskába, a többit zacskókba dugdosta. Éppen a könyveit szedte össze, amikor mozgást észlelt a kert fái között. A torka kiszáradt, amikor megpillantotta Quentint. Nyilván úszott egyet a tóban, mert csak egy fürdőnadrág volt rajta, és egy törülköző a vállán. Haja nedves fürtökbe göndörödött, testén csillogtak a vízcseppek. Ha itt maradna, nem tudna ellenállni Quentin Ramseynek, aki most jókedvűen robbant be a konyhába. - Akad egy kis forró kávé? Jéghideg volt a víz, és... - A férfi szeme megakadt a bőröndön. - Mi az ördögre készülsz? - kérdezte hitetlenkedve. A mellén kis patakokban folydogált a víz lefelé. Marcia elnézett a válla felett. - Elutazom - mondta közönyösen. - De hát miért? - Egyszerűen csak azért, mert korábban jöttél vissza New Yorkból, mint ahogy én vártam.

Quentin dörzsölni kezdte a mellét a törülközővel. - Nem bírtam ott tovább. Fuldokoltam a tömegben, a rossz levegőben, a szemetes utcákon. Gyorsan elintéztem a tennivalóimat, és már jöttem is vissza. Neked viszont meg kell magyaráznod, miért nem maradhatsz. - Mondtam már, azért, mert itt vagy. - Marcia hangja megremegett a viszszafojtott indulattól. - Ennyire visszataszító vagyok? Az a visszataszító, ahogy én viselkedem a hatásodra, gondolta Marcia. - Azért jöttem ide, mert Lucytól úgy tudtam, hogy péntekig távol leszel. S mivel előbb jöttél meg, elmegyek - mondta Marcia lassan, tagoltan, mintha egy kisgyereknek magyarázna. - Ma kedd van. Én nagyon örültem, hogy itt találtalak, de valójában nem értem, miért nem vagy a munkahelyeden. - Költségvetési hiány - felelte Marcia kurtán. - Kényszerszabadság. - Hangos éljen a vezetőségnek! Nem tetszik neked ez a ház? - Elbűvölő. - Akkor talán a tó és az erdő vannak ellenedre? - Quentin, kérlek, ne ugrass engem! Mind a ketten tudjuk, mi történhetett volna az éjjel... - És ha megtörtént volna? Mi lenne abban ennyire elfogadhatatlan? - Nem szeretem a futó kalandokat. - Én sem - mondta halkan a férfi. Marcia elpirult. Látszott rajta, hogy haragos. - Hát pontosan ezért kell most búcsút vennünk. - Amit irántad érzek, abban nincs semmi futó vagy felszínes. - Más nők látható örömmel vállalnának bármiféle kapcsolatot veled -jelentette ki Marcia látszólag tudomást sem véve arról, hogy a válaszának nincs sok köze a feltett kérdéshez. - Egek, azt hiszed, egész háremet tartok? - Quentint mulattatta a feltevés. - Nagyon is jól láttam a kiállításon, hogy rajzottak körülötted a nők. És eszed ágában sem volt megszabadulni tőlük! - Nem futok én minden szoknya után, te viszont nagyon sokat jelentesz nekem, még ha én magam sem értem tökéletesen, miért. Továbbá, ha együtt lettünk

volna az éjjel, a világon mindent megtettem volna, hogy boldoggá tegyelek, és hogy végre megértsd, mennyire kívánlak! Én annyira... - Hagyd abba! Hogy mersz ilyeneket mondani? - szakította félbe rekedten Marcia, és befogta a fülét. - Alig ismerlek! Miért kellene lefeküdnöm veled? Quentin gyengéden megfogta Marcia kezeit. - így. Csak, hogy halld a választ: azért, mert te is akarod. Vagy talán tévedek? Marcia egész részletesen felidézte, hogyan csókolta meg Quentint, és saját legnagyobb rémületére sírva fakadt. Lerogyott a kanapéra, kezébe temette az arcát, és szabad folyást engedett könnyeinek. Quentin leejtette a törülközőt, térdre ereszkedett Marcia előtt, óvatosan levette a szemüvegét, és magához ölelte. Vigasztaló szavakat suttogott a fülébe, s közben eltűnődött, vajon érzett-e ilyen mélyen más nő iránt valaha is. Biztosan nem, mert arra emlékeznie kellene. Marcia hajának olyan illata volt, mint a tavaszi szélnek. Vállát törékenynek érezte a keze alatt. Vágyódott rá, ugyanakkor szerette volna meg is védeni. Ez is ismeretlen érzés volt Quentin számára. Jól ismerte az érzéki gyönyört, a test vad örömeit. De a gyengédséget? A szerelmet? Vajon tényleg Marcia az igazi? Erre egyedül nem tud válaszolni. Életében először most döbbent rá, hogy a válaszhoz két ember kell. Nem szívesen gondolt erre. Hogy saját figyelmét is elterelje, megszólalt: - Érdekes helyzet állt elő. Kivételesen nem vettem magamhoz zsebkendőt. Marcia nyomorultnak, teljesen elgyötörtnek érezte magát. Felsóhajtott. - A táskámban van papír zsebkendő. Quentin átnyúlt a székre a táskáért. Válla nedves volt a könnyektől. Marcia kihúzta magát, aztán kifújta az orrát. - Értsd meg, el kell utaznom! - nézett a férfira. - Csak a holttestemen keresztül! Marcia elmosolyodott. - Sok mindenben szeretnék megváltozni, de azért nem szívesen gyilkolnék.

- Akkor ez azt jelenti, hogy maradsz. Richardsonék, akiké a ház, egy hónapra utaztak el. Addig én vigyázok itt mindenre, és azt hívok meg, akit akarok. Én téged hívlak meg - jelentette ki Quentin. - Aha, szóval vigyázol a házra? Mit mondjak, hát nem vagy a gondnokok gyöngye! Amikor először beléptem ide, majdnem hanyatt estem, akkora disznóól fogadott. Marcia a keze fejével felszárogatta arcáról a könnyeket, aztán feltette a szemüvegét. - Hát, ami azt illeti, én is azt hittem, eltévesztettem a házszámot - vallotta be Quentin bűntudatosan. - Tudod, ha festek, megszűnik körülöttem a világ. Ezért volt itt némi felfordulás. - Nem értem, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy itt lebzseljek körülötted. - Ezt majd akkor magyarázom el neked, amikor elárulod, miért sírtál a festményem láttán. - Nos, ha ennyire akarod - mondta vonakodva Marcia -, de te kezded. Quentint meglepte, hogy Marcia ilyen könnyen enged a kérésének. Eltűnődött, aztán mesélni kezdett. - Amikor megérkeztem, meglehetősen furcsának találtam, hogy egy idegen autó áll a ház előtt. Aztán beléptem a tiszta, rendes nappaliba, és már végképp nem tudtam mire vélni a dolgot. Értetlenül néztem szét, ekkor megpillantottam egy ismeretlen könyvet. Kinyitottam. A te neved volt beírva az első oldalra. Nem találom a megfelelő szavakat, hogy ecseteljem neked, mit éreztem. Ha azt mondom, boldogságot, tudom, nagyon távol vagyok az igazságtól. Úgy áradt szét bennem a mindent magával ragadó öröm, mint amikor a messzi északon élő eszkimó először pillantja meg a napot a hónapokig tartó téli éjszaka után. Ezt magyarázd meg nekem, ha tudod, mert magam sem értem a pontos okát. Beletúrt vizes hajába. - Aztán kerestelek, de sehol sem találtalak. Teljesen kétségbeestem, a legrosszabbtól tartottam. Végül, szerencsére, rád bukkantam a háztetőn. Akkor elhatároztam, hogy ha a gondviselés megint mellém sodort, nem engedem,

hogy elmenekülj a közelemből. - Quentin felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett. Nem tudom elképzelni az életemet nélküled. Ezt ma éjszaka óta már biztosan tudom. - Megállt a félig kész kép előtt. - Nézd csak meg, itt tetten érheted, milyen érzések kerítettek hatalmukba, amikor kijelentetted, hogy többé nem akarsz látni. Kérlek, maradj itt velem! Marcia lassan felállt, megkerülte a kanapét, szinte menedéket keresett. Most rajta a sor. - Nekem egészen mostanáig sikerült mind az életemet, mind pedig az érzéseimet szigorúan kordában tartanom - kezdte akadozva -, de az utóbbi időben... valami megváltozott. És nem csak miattad. Régebben soha nem sírtam, most pedig egymás után háromszor bőgtem el magam abban a szerencsétlen galériában. - Görcsösen megmarkolta a kanapé támláját. - Gyűlölöm, ha... magamról kell beszélnem... Quentin erőt vett magán, és nem rohant hozzá. - Pedig egész jól csinálod - jegyezte meg halkan. - Most a szex miatt sírtam! - robbant ki indulatosan Marciából. Quentin összerezzent - Ezt meg hogy érted? - Szégyellem magam, ha arra gondolok, mit műveltem az éjjel. Valószínűleg nagyon megviselt a rémület, meg a tetőn való lógás, ezért viselkedtem kritikán aluli módon. - Mondd, te el is hiszed, amit mondasz? - kérdezte keményen Quentin. - Én nem vagyok olyan érzéki nő, mint Lucy! - kiáltotta Marcia kétségbeesve. Quentin óvatosan közelítette meg a lényeget. - Persze hogy nem. Te olyan érzéki nő vagy, mint Marcia. - De te jobban szeretnéd, ha olyan lennék, mint Lucy! Quentin habozott. Eszébe jutott, amikor Marcia belépett a kiállítóterembe szigorú szabású kosztümjében, tökéletes frizurájával, kifogástalan sminkkel, orrán a biztonságot nyújtó szemüveggel. Marcia hirtelen holtsápadt lett. - Te szerelmes vagy Lucyba! - A hangjában felháborodás reszketett.

- Az ég szerelmére, nem tudod, mit beszélsz! - Pedig ez így van, biztos vagyok benne. Sok időt töltöttetek együtt, amikor Lucy külön élt Troytól. A húgom szép, kedves és nagyon nyílt. Mindig kimutatja, amit érez. Csak az nem szeret belé, aki fából van. - Marcia! - kiáltott rá szigorúan Quentin. - Soha nem voltam szerelmes Lucyba! - Nagyszerű az alakja is. Képzelem, hogy... Mit mondtál? - Azt, hogy soha, egyetlen másodpercig sem voltam Lucyba szerelmes mondta türelmesen Quentin, - Amikor annak idején a Shag-szigeten felbukkant, olyan magányos és elveszett volt, mint egy kitett kismacska. Számomra ő az a lánytestvér, akit nekem nem adott meg a sors, és nagyon boldog voltam, amikor összebékültek Troyjal. Azóta mind a ketten a legjobb barátaim. -Ó! - Elismerem, hogy Lucy tényleg szép - Quentin kicsit szorongott, hogy nem ront-e el mindent -, de nekem ő csak barát. Soha nem akartam lefeküdni vele. Veled annál inkább! - De hát... Quentin leült egy szék karfájára, és rámosolygott Marciára. - Te olyan illedelmesen öltözködsz, mint egy zárdaszűz, és én mégis majd megbolondulok érted. Nem is tudom, mit csinálnék, ha meglátnálak egy sortban. - Évek óta irigylem Lucyt - mondta halkan Marcia. - Ő mindig szerelmes volt valakibe, mindig azt tette, amit akart, akkor is, ha mi, a testvérei nem értettünk vele egyet. Hármunk közül csak ő nem lett orvos, pedig a családi hagyomány, azt kívánta volna. A szememben Lucy maga a megtestesült szabadság. - 0 valóban azok közé a szerencsések közé tartozik, akik mindig tudják, mit akarnak, és elegendő önbizalommal is rendelkeznek ahhoz, hogy a céljukat elérjék. Nálad ehhez egy kicsit több időre volt szükség. - Quentin felemelte az ujját. - Semmi olyat nem tettél az éjjel, ami miatt szégyenkezned kellene. Egyszerűen arról volt szó, hogy mindeddig elnyomtad az igazi, szenvedélyes énedet, amely most utat tört magának.

- De én nem vagyok szerelmes beléd! - kiáltotta indulatosan Marcia. Quentin az ajkába harapott. - Túl korai lenne szerelemről beszélni - mondta nyersen. - De te le akarsz velem feküdni! Megmondtad nyíltan! - Marcia olyan erővel markolta a kanapé támláját, hogy öklén a csontok felett kifehéredett a bőr. Quentin tűnődve nézett rá. Úgy viselkedik, mint egy sarokba szorított kis állat, mindenkibe belemar, aki a közelébe merészkedik, gondolta. - Esküszöm neked, hogy ha maradsz, egy ujjal sem nyúlok hozzád. Marcia láthatóan megkönnyebbült. - Akkor se, ha sortot veszek? - Természetesen nem. Tehát maradsz? - Azt hiszem... igen. Quentin olyan fáradtnak érezte magát, mintha oda meg vissza átúszta volna a tavat. - Jól van. Csomagolj ki, addig készítek reggelit. Rendben? - Szobát kell cserélnünk, nem? Quentin összehúzott szemmel méregette. - Inkább ne. így szükség esetén ki tudsz előlem menekülni a tetőre. Most megyek, és felöltözöm. Nem tart soká. Marcia lassan kirakosgatta az élelmiszereket a hűtőbe meg a polcokra. Bizonyára teljesen megbolondult, hogy engedett Quentinnek... 5. FEJEZET Két nap elteltével Marcia még mindig azon töprengett, hogy helyesen döntött-e. Quentin tartotta magát az ígéretéhez, nem nyúlt hozzá. Talán csak álom volt, hogy azt suttogta a fülébe, megőrül a vágytól? Tegnap sortot vett fel, de a festő egy pillantásra sem méltatta a lábát, amelyet pedig Marcia egész formásnak tartott. A férfi szinte teljesen függetlenítette magát tőle. Egyedül ment úszni naponta kétszer is a tóra, és gyakran tett hosszú sétákat az erdőben. Az ecsethez nem nyúlt, de sokat rajzolt. Marciát nagyon leverte, hogy olyan udvariasan társalogtak egymással, mint

a futó ismerősök. Semmi közelebbit nem tudott meg Quentinről, legföljebb annyit, hogy minden rákfélére allergiás. A doktornő többnyire a fúggőágyban feküdt a teraszon, olvasni próbált, de leginkább azt fülelte, mit csinál éppen Quentin. Szinte fájt neki a jelenléte, és ez ellen nem tudott mit tenni. Egyre ingerültebb lett. Csütörtök délután a férfi elmélyülten rajzolt. Marcia kisétált a tóhoz, hogy ne zavarja. Egy náddal benőtt kis öbölnél leült egy lapos kőre, és mogorván bámulta a zöldes vizet. Eszébe jutott az intézet, és csodálkozva állapította meg, hogy egyáltalán nem hiányzik neki. Hirtelen meglátott egy pézsmapockot, amint fülét hátracsapva fürgén úszott a frissen sarjadzó nádas felé. Marcia lélegzetét is visszafojtva figyelt, és látta, amikor az állat buzgón nekilát a világoszöld hajtásoknak. Ekkor furcsa, kaffogó hangok kíséretében megjelent egy második pocok, és pillanatokon belül össze is verekedtek, majd egymást kergetve eltűntek a sűrű növényzetben. Marcia csillogó szemmel sietett vissza a házba. Quentin még mindig a rajzasztalánál dolgozott. - Képzeld csak, két pézsmapockot láttam a tónál! - Aha - mondta Quentin, fel sem pillantva. Marcia eléje állt. - Hozzád szóltam! - Egy pillanat. Marcia türelme hirtelen elfogyott. - Egyszerűen nem értem, miért erősködtél annyira, hogy maradjak - tört ki. - Még annyi figyelmet sem szentelsz nekem, mint egy szelet húsnak, amit kisütsz. És még azt állítod, hogy sokat jelentek neked! Kíváncsi vagyok, hogyan viselkednél akkor, ha közömbös lennél irántam! A férfi hátratolta a székét. - Nocsak! Mi az ördög bújt beléd? - Gyűlölöm, ha úgy kezelnek, mint egy bútordarabot. - Ebben állapodtunk meg, vagy nem? - fortyant fel Quentin. - Egy ujjal

sem szabad hozzád érnem. - De arról nem szólt a megállapodás, hogy keresztül is nézel rajtam! - Valahányszor rád néztem, mindig takarítottál. - Ha nem lennél ilyen elképesztően rendetlen, nem lett volna rá szükség. - Tudod, mi a te bajod? Fogalmad sincs róla, mit jelent szabadságon lenni. Quentin ezzel nagyon érzékeny pontot érintett. Marcia megsértődött. - Mindenesetre sokkal jobban tetted volna, ha New Yorkban maradsz. - Ebben egyetértünk. A doktornő mérge egy pillanat alatt elpárolgott. - Tényleg így gondolod? A férfi zsebre vágta a kezét. -Nem. Marcia gondosan leplezte megkönnyebbülését. - Éppen te akarsz engem megtanítani a lazítás művészetére?! - felháborodása majdnem őszintének hatott. - Te folyton csak rajzolsz! - Összeráncolt homlokkal nézte az asztalon heverő lapokat. - Csak nem ennek a háznak a tervrajza? - De igen - felelte Quentin kelletlenül. - Ha egy ugyanilyen házat szeretnél te is, miért nem kérsz egy másolatot az építésztől? - Mert én voltam az építész. - Te építetted ezt a házat? - Nem mondta Lucy? Marcia megrázta a fejét. Körülnézett. Egészen más szemmel vette most szemügyre a részleteket. - És te is tervezted? - Amikor Quentin bólintott, őszinte elismeréssel mondta: - Ez a ház csodaszép. És hol tanultad a mesterséget? Marcia arcán igazi érdeklődés tükröződött. Quentin még mélyebbre sülylyesztette kezét a zsebében.

- Az édesapámtól tanultam. Amikor már meg tudtam fogni a ceruzát, rajzolni kezdtem. Apám hamarosan meglátta bennem az eljövendő művészt, különösen akkor, amikor ötéves koromban egyenként lefestettem mind a hét tyúkunkat a konyha falára. - Elnevette magát. - Apa soha nem akarta elvenni a kedvemet a festéstől, csak éppen nem hitt abban, hogy ebből meg tudnék élni. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljam ki az ácsmesterséget, ahogy azt annak idején ő is tette. Gondolta, jobb, ha értek valami gyakorlatiasabb dologhoz is. - Az emlékezéstől párás lett a szeme. Látszott rajta, hogy nagyon szerette az édesapját. Marcia apja meghalt, amikor ő ötéves volt, és nagyon sokáig nem heverte ki a veszteséget. - Édesapád házakat is épített? - Nem, csak pajtákat, felvonulási épületeket meg barakkokat az erdőben a favágók számára. Amikor a faluban egy család faházat építtetett, naponta elmentem megnézni, hogy halad a munka, és valósággal beleszerettem az építkezésnek ebbe a fajtájába. Egyszerűen elbűvöltek a szabadon elhelyezett gerendák és a tágas, jó illatú helyiségek. - Tudod, hogy most először beszélgetünk igazán? - kérdezte Marcia. Quentin elmosolyodott. - Tudom. De vissza kellett húzódnom, különben megszegtem volna a megállapodásunkat. - Én azt hittem, kiábrándultál belőlem, és már fütyülsz rám! - Ebben óriásit tévedsz. Marcia hadarva fogott a mondókájába, félt, hogy ha tétovázik, elszáll a bátorsága. - Jobb, ha tudod, hogy azért van ilyen gyászos véleményem a férfiakról, mert az a kettő, akihez közelebbi kapcsolat fűzött, hazudott nekem. Mind a ketten becsaptak, és méghozzá komoly dolgokban. És akkor jössz te, és telebeszéled a fejemet azzal, hogy mennyire tetszem, meg milyen fontos vagyok neked. Tudom, hogy megállapodtunk, de én meg voltam győződve arról, csak el akarod altatni bennem a gyanakvást, hogy könnyebben az ágyadba csalogathass.

Quentin átölelte és gyengéden, de sóvárogva megcsókolta Marciát. Amikor szétváltak, olyan csodálkozva néztek egymásra, mintha most találkoztak volna először. - Szerintem menjünk be a faluba fagylaltozni! -javasolta rekedten a férfi. - Én csak a vaníliát szeretem - suttogta Marcia. - Nem vagy te egy icipicit válogatós? - Nagyon is! Marcia úgy mosolygott, hogy lelke minden vágyódása kiült az arcára. Quentin alig kapott levegőt. Azért mosolyogva hozzátette: - Ha a faluban nem árulnak vaníliafagylaltot, addig autózunk, amíg valahol nem találunk. Gyere! Kézenfogva léptek ki a házból. - Ha akarod, mehetünk az én kocsimmal - ajánlotta Marcia. A férfi sanda pillantást vetett az ütött-kopott kis szürke járgányra. - Én mindig abban a tévhitben éltem, hogy az orvosok jól keresnek. - Nem az autó a legfontosabb az életben. - Tulajdonképpen mire költöd a pénzedet? - érdeklődött Quentin, míg beszálltak sárga sportkocsijába. Marcia beült mellé. Elismerő pillantást vetett a csillogó műszerfalra és az ülések finom bőrhuzatára. - Csak a legszokásosabbakra - felelte kitérően. - Ennivalóra, lakásrészletre. .. Miért kérdezed? - A mi társadalmunkban nagyon sbkat jelent a pénz, ezért érdekel, hogy ki mire költi. Marcia a napszemüvegét keresgélte táskájában. - Öt évvel ezelőtt Indiában voltam - mondta halkan -, azóta támogatok egy kórházat Delhiben. Quentin erősen megmarkolta a sebességváltót. - Én pedig egy perui árvaházat segítek. Látod, ebben is hasonlítunk egymásra. Mesélnél nekem valamit arról az indiai kórházról?

Marcia néhány tőmondattal lefestette a szemészeti és a preventív gyógyászati osztályt. Mindkettőt szívügyének tekintette, de látszott, hogy nem szívesen beszél életének erről az oldaláról. - Alapíthatnánk egy klubot, s az lenne a neve, hogy Ramsey és Barnes Védencei fejezte be a mesélést. Quentin Marciára mosolygott, aztán elindította az autót. - Váltsunk témát! Beszélnél nekem arról a két férfiról, akiket az előbb említettél? - Nagyon ragaszkodsz hozzá? - Szeretném. Van időnk. Ismerni akarom az összes csúf részletet. Kezdd az elsővel! Neve, kora, foglalkozása? - Rendben, de akkor dupla adag fagylaltot kapok - mókázott Marcia. - Szóval: Paul Epson. Harmadéves orvostanhallgató. Huszonegy éves. Én tizennyolc éves voltam akkor, és életemben először hiányzott mellőlem a család. Egymásba szerettünk, és én hat teljes hónapig azt hittem, hogy most már minden úgy lesz, ahogy a filmekben, ahol a szerelmesek lépteit mennyei muzsikaszó kíséri. Aztán múlt az idő, és Paulnak egyre kevesebb ideje maradt számomra. Mindig éppen egy rendkívül fontos vizsgára készült. Aztán félreérthetetlen helyzetben találtam egy másik lánnyal. Kiderült, hogy már hónapok óta szerelmes ebbe nőbe, viszonyuk van, csak elfelejtette velem közölni ezt a mellékes körülményt. Quentin elkáromkodta magát. - Micsoda piszok alak! - tette hozzá. - Gazember, disznó, gyáva! Mondjak még valamit? - Ennyi elég is lesz, köszönöm. - Marcia hálásan mosolygott. - Úgy éreztem, végem van. Azt se tudom, hogy sikerült letennem a vizsgáimat. Aztán megbetegedtem, influenzát kaptam, ami egyszerűen nem akart elmúlni. Borzasztó volt. - Anyád és Lucy mit szóltak mindehhez? - Semmit sem tudtak. Anyu nem örült volna, ha megtudja, hogy lefeküdtem Paullal, Lucy pedig se látott, se hallott a saját dolgaitól. - Marcia megköszörülte a torkát. - Jó darabig egyáltalán nem érdekeltek a férfiak, nem akartam senkit meghódítani. Az egyetlen vágyam az volt, hogy sikeresen tegyem le a vizsgáimat, és le tudjak szakvizsgázni. így történhetett, hogy csak huszonöt

éves koromban találkoztam másodszor a szerelemmel. - Ez bizony már előrehaladott életkor - csúfolódott Quentin. - Lester harmincegy éves volt, torontói vesegyógyász szakorvos. Jóképű férfi, de nagyon tartózkodó, szinte bátortalan. Megszerettük egymást, és valahányszor Torontóba kellett mennem, mindig találkoztunk. Aztán Lester bevallotta, hogy nős, de nem válhat el, mert a felesége elmebeteg, egy szanatóriumban ápolják. A vallomása következtében szerelmünk csak erősödött, hiszen nagyon sajnáltam Lestert, és tiszteltem a helytállásáért. A diszkrét kapcsolat nekem is megfelelt, nem kívántam lekötni magam, kötelezettségeket vállalni, a munkámnak akartam élni. így éltünk négy évig, amikor meghívást kaptam egy kaliforniai kongresszusra. A legnagyobb meglepetésemre Lester is ott volt, mégpedig a feleségével együtt, aki mindennek látszott, csak elmebetegnek nem. Quentinnek volt néhány keresetlen szava Lestert illetően is. Marcia elhúzta a száját. - Köszönöm az együttérzést. Az az igazság, hogy megérdemeltem, ami történt. Tudtam, hogy Lester nős, nem lett volna szabad belemennem a vele való kapcsolatba. Mindössze azt nem voltam képes felfogni, hogyan tudott ilyen hosszú ideig az orromnál fogva vezetni. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy lehetek én bármilyen jó a tudományok területén, a férfiakkal csődöt mondok. Valami hiányzik belőlem. Quentin most már értette, miért kerülte őt Marcia mindenáron. - Hogyan győzhetnélek meg, hogy én nem vagyok olyan, mint azok a jellemtelen fickók? - tűnődött. Aztán felkiáltott. - A, ott a fagylaltozó! Talán egy nagy adag csokoládéfagylalttól megjön az ihlet... Nézd csak, mi történik ott? Egy fiatal nő térdelt kétségbeesett arccal az üzlethez vezető lépcsőn egy kisfiú mellett, aki keservesen sírt. Quentin leállította az autót, Marcia kiszállt és odasietett. - Mi történt, asszonyom? - Ő is letérdelt. - Talán segíthetek, orvos vagyok. - A fiam leesett a lépcsőn, és most nem tud felállni. - Az anya a kezét tördelte. Marcia megnyugtatóan a kicsire mosolygott, és óvatosan megtapogatta a

bokáját. - Azt hiszem, ez csak egy fájdalmas rándulás. - Felnézett. - Quentin, kérj egy kis jeget a boltban! Jól van, kicsikém, a finom hideg borogatástól jobban érzed majd magad. Hogy hívnak? - Jason - felelt a gyerek helyett az anyja. - Kirohant mellőlem az üzletből, és mire utolértem, már le is esett. Quentin jelent meg egy jégkockákkal teli műanyag zacskóval. Marcia ráhelyezte a dagadt kis bokára. - így ni. Anyukád majd otthon ráköti egy kendővel. Még egy kis türelem, és már nem fáj annyira. Ma és holnap ágyban kell maradnod. - Bátorítóan az asszonyra mosolygott - Nézéssé meg egy gyerekorvossal is, de meg vagyok győződve róla, hogy nincs szó törésről. Kocsival jöttek? - Igen, az a piros a mienk, ott a sarkon. - Majd én odaviszem a kicsit - ajánlkozott Quentin. Jason, aki körülbelül négyéves lehetett, már nem sírt. - Piszkos lett a fagyim - panaszolta, és a lépcsőn heverő tölcsérre mutatott. - Quentin bácsi az autóhoz visz, én közben hozok neked egy másikat - vigasztalta Marcia. Megvárta, amíg Quentin a karjába emeli a gyereket. Ekkor jött rá, hogy a baba miatt irigyli legjobban Lucyt. Nem csoda, hogy az utóbbi időben szándékosan kerülte a húgát. Vajon Quentinnek nem hiányzik egy-két rosszcsont kölyök? Bement az üzletbe, a mélyhűtőből kiválasztott egy jégkrémet, és kifizette. Mire az autóhoz ért, Jason már a hátsó ülésen ült. Kis arca felragyogott, amikor az édesség után nyúlt. Az anyja hálásan mondott köszönetet. Amikor elindultak, Marcia integetett utánuk. - Jól bánsz a gyerekekkel -jegyezte meg Quentin elgondolkozva. - Most már mi is kiérdemeltünk valami hideget. - Egyetértek. Mindjárt megvesszük. - Szemügyre vette Marciát. - Tudod, hogy bűbájos vagy, amikor elpirulsz, és kivételesen nem találsz szavakat? - Kész csoda, hogy az eddigi barátnőid nem fojtottak meg - vágott vissza

Marcia. - Nem volt sok belőlük. Huszonöt éves koromban megnősültem, és két év múlva már el is váltam. Helen otthagyott egy bankigazgató miatt, aki kétszer olyan idős volt, mint én, viszont háromszor annyit keresett. Mielőtt a feleségem végleg elment, elmagyarázta nekem, hogy téved, aki azt hiszi, regényes dolog egy művész házastársának lenni. Marcia belátta, hogy nevetséges lenne, ha féltékenységet érezne egy olyan asszony iránt, akit nem is ismer. - Ez komoly sértés - állapította meg. - Kölcsönösen megsértettük egymást. Még csak a templomból tartottunk kifelé, amikor éreztem, hogy nem a megfelelő nőt vettem el, de türelmetlen voltam, nem tudtam kivárni az igazit. De mit álldogálunk itt a járdán? Vagy nem akarunk fagyizni? Marcia egészen biztos volt benne, hogy Quentin voltaképpen többet akart volna mondani. Bólintott, és belépett az üzletbe, ahol a zacskós levesektől kezdve a kerti szerszámokig mindent lehetett kapni. Megállt a mélyhűtő előtt. Quentin utolérte, és átölelte a derekát. - Micsoda szerencse! Van csokoládé meg vanília is! Marcia hozzásimult, érezte, mennyire erős Quentin teste. Quentin arcát egy pillanatra beletemette Marcia hajába. - Mondtam már, hogy csodálatos vagy? - A boldog jelző most jobban illenék rám - vallotta meg őszintén Marcia. Quentin magához szorította. - Gyönyörű és elbűvölő! - Gyengéden belecsókolt Marcia nyakába. A finom bőr illata valósággal megrészegítette. - Kedvem lenne ledőlni veled a hűtőpult tetejére! - Nem kell mondanod, észrevettem. Sokkal jobban kedvellek, amikor hallgatagon ülsz, és rám se nézel. - Gondolod, hogy az olyan könnyen megy nekem? Azt képzelted, merő szórakozásból megyek úszni a jéghideg tóba?

Marcia ismét elpirult. - Mivel szolgálhatok? - lépett elő a boltos a középen álló polcok mögül. - Egy csokoládés és egy vaníliás jégkrémet kérünk - mondta gyorsan Marcia. Quentin fizetett, aztán kisétáltak a tópartra, és leültek egy padra. A juharfák halványzöld levelei épp most bomolhattak ki a rügyek takarójából, mert még gyűrötten hintáztak az enyhe szélben. A mohos kövek között megcsillant ló vize, benne apró halak hada cikázott. Egy vadkacsapár úszott el előttük, és kíváncsi pillantásokat vetett feléjük, vajon kapnak-e valami csemegét. Az egész világ új és friss volt, mint a teremtés után. Amikor elfogyott a jégkrém, Quentin visszaballagott a boltba, és csakhamar egy jókora görögdinnyével tért vissza. - Imádom a dinnyét -jelentette ki. - Versenyezhetnénk is, hogy ki tudja messzebbre köpni a magokat. - Mit kapna a győztes? - A vesztesnek teljesítenie kell a győztes kívánságát. - Előre leszögezem: nem megyek a tóba úszni. - Ez meg sem fordult a fejemben - mondta Quentin jelentőségteljesen, aztán lehajolt, és megcsókolta Marcia ajkát. Marcia olyan szívdobogást kapott, hogy majd megfulladt. - Ez a verseny mindkettőnk számára veszedelmes lehet - mondta akadozva. - Menjünk haza! - szólalt meg hirtelen Quentin. Haza. Marcját szíven ütötte ez az egyszerű szó. - Mondd csak, hol vagy te otthon? - kérdezte. - Még mindig New Brunswickben élsz? - Nem. Evek óta nincs igazi otthonom. Keresztül-kasul utaztam a világban, voltam Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában. Majdnem minden nyaramat a Shag-szigeten töltöm, ahol bérelek magamnak egy faházat. De egyre többet gondolok arra, hogy egy saját házat építsek magamnak. Valahol a nyugati

parton. - Hát az tényleg nagyszerű lenne - mondta Marcia udvariasan. - Indulhatunk? Tíz perc múlva, amikor beléptek a házba, hirtelen megjegyezte: - Amit te csinálsz, az mind kézzelfogható. Bármikor megérintheted a műveidet, akár bennük is élhetsz. Ezzel szemben én a számítógép előtt, a mérőműszerek között ülök. Tanulmányokat írok, amelyeket csak a többi immunológus olvas el. Persze tudom, hogy a kutatásaimmal valahol az embereknek segítek, de minden olyan közvetett, sokszorosan áttételes... A nappaliban megszólalt a telefon. Quentin meglepődve húzta fel a szemöldökét, s a készülékhez sietett. - Halló! Te vagy az, Lucy? Hogy vagy?... Nem, hamarabb jöttem vissza New Yorkból... Igen, még itt van. Már adom is. - Marcia felé nyújtotta a kagylót. Marcia nem örült, hogy Lucy tudomást szerzett arról, hogy napok óta kettesben van Quentinnel. - Szia, Lucy! - szólt a telefonba Marcia. - Nővérkém, nem akarlak sokáig feltartani, csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e, és elboldogulsz-e ott egyedül. Sejtelmem sem volt róla, hogy Quentin is megérkezett, de ez szerintem nem nagy baj. Egészen különleges egyéniség, ugye? - Nem, itt egy csepp eső sem esett - mondta nyomatékosan Marcia. - És nálatok milyen az idő? - Jó, jó, értelek - felelte Lucy csalódottan. - Egyébként Catherine elkérte tőlem az ottani telefonszámot. Szerintem perceken belül felhív. Hogy határoztál, mikor jössz vissza Ottawába? - Még nem tudom. - Maradj nyugodtan ott a hétvégére is! Majd Troyjal kettesben megyünk moziba szombaton. Örülök, hogy jól érzed magad. Szia! Marcia letette a kagylót. Lucy nyilvánvalóan most rögtön férjhez adná őt Quentinhez. Még ott állt tűnődve, amikor a telefon újból megcsörrent. Furcsa,

rossz érzés fogta el, amikor felvette a kagylót. - Én vagyok, Catherine. Egy kis segítséget szeretnék kérni tőled. Lucytól tudom, hogy egész héten szabad vagy. Nem tudnál esetleg eljönni, és vigyázni helyettem Lydia kutyáira? Catherine aztán nem fecséreli az időt fölösleges udvariaskodásokra! Viszont jóformán soha nem kér szívességet senkitől. - Miért? Mi történt? - Marcia megpróbált időt nyerni. - Megnyertem egy munkahelyi vetélkedőt. A díj egy repülőjegy New Yorkba, három színházjegy és három szállodai éjszaka. De ha nem találok valakit, aki elvállalja a kutyákat, nem tudok elmenni. - És mikortól kellene gondjukat viselnem? - tudakolta Marcia. - Ma estétől. Tehát máris indulnia kellene. És itt hagynia Quentint. Talán ez lenne a legokosabb. Jó lenne egy lélegzetvételnyi szünet az. érzelmeknek ebben a zűrzavarában. - Rendben van, elvállalom. - Angyal vagy! - Catherine hangján érződött a megkönnyebbülés és a hála. Nekem már most indulnom kell, nem tudlak megvárni. Anyunál vannak a lakásom pótkulcsai, be kellene ugranod értük. Felírom neked a kutyákkal kapcsolatos teendőket. A nagyobbikat Tansynek hívják, teljesen idétlen, túltenyésztett fajkutya. Artie viszont nagyon okos. Még egyszer köszönöm. Vasárnap délután négy óra körül érkezem vissza. - Jó mulatást! - mondta Marcia, de a húga már letette a telefont. Lassan, elgondolkodva tette a helyére a kagylót. - Valami baj van? - kérdezte Quentin gyanakodva. -Máris indulnom kell. Catherine megkért, hogy költözzem hozzá vasárnapig. Egy barátnője kutyáira kell vigyáznom. Quentin balsejtelmei beigazolódtak. Igyekezett nem kimutatni, liogy dühbe gurult. - Ilyesmire lehet bizonyos szolgáltatásokat igénybe venni. - Ennyire rövid idő alatt nem lehetne megoldani. Egyébként Catherine még soha nem kért tőlem szívességet. - Nem akarom, hogy elmenj!

- Én nagyon jó lehetőségnek tartom - válaszolta Marcia tárgyilagosan. Időre van szükségünk, hogy az érzéseinket... - Csak a magad nevében beszélhetsz! - vágott közbe Quentin. - Jó. Elfogadom. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Úgy érzem, mintha ostrommal vettél volna be engem, mint egy várat. Túl sok minden történt, és túl gyorsan. Nyugodtan végig akarok gondolni mindent. - Te egész életedben csak gondolkodtál, ahelyett hogy éreztél volna. Semmi szükséged további elmélkedésre. - Légy szíves, ne utasítgass engem! - szólt rá Marcia bosszúsan. - Tudom, hogy ügyetlenül fogtam hozzá - mondta békítően. - Kezdjük elölről! Elkísérhetlek? Segíthetek neked a kutyákkal? - Nem, köszönöm. - Marcia kitartott. - Tényleg szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Te és én semmiben nem hasonlítunk egymásra - fakadt ki indulatosan. - Én szeretem a rendet, te hanyag vagy, és elképesztően rendetlen. Én tudományos munkát végzek, te művész vagy. Én a városban élek, te faluról jöttél. Én a tésztát szeretem, te a sült húst. Nem érted? Teljesen különbözőek vagyunk! - Olyan biztos vagy ebben? És ehhez mit szólsz: én egy árvaházat támogatok Peruban, te egy kórházat Indiában. Én szeretem a munkámat, te is a tiédet. Én szeretnék lefeküdni veled, te is velem. Nincs olyan nagy különbség! Legalábbis döntő vagy jelentős ellentmondást sehol sem látok. - Ez az egész vita teljesen felesleges. Ezért vagy azért, de el kell mennem. Azonnal indulok. Kár, hogy ennyit veszekszünk. - Nem csoda. Régóta élünk egyedül. Megszoktuk, hogy senkire sem kell tekintettel lennünk. Ezért is kapunk össze annyiszor... és ez is közös bennünk. Quentin győzedelmesen mosolygott. - Eggyel több ok, hogy ne találkozzunk többé - vágta rá Marcia meggondolatlanul, rögtön meg is ijedt attól, amit mondott. - Csak azt ne hidd, hogy olyan könnyen megszabadulsz tőlem, mint a képemtől, amit eldugtál a hálószobában! Én nemcsak a saját boldogságomért harcolok, hanem a tiedért is! - Senki sem kért rá!

- Egyre rokonszenvesebbnek találom Pault és Lestert! - mordult fel Quentin nyersen. - Nem lehetett könnyű dolguk. Tudod mit? Csinálj, amit akarsz! Én megyek fát vágni... Marcia pillanatok alatt becsomagolt, aztán elővette a képet az éjjeliszekrény mögül, a helyére akasztotta, és kiöltötte rá a nyelvét. Gyerekes dolog volt, de pillanatnyilag megkönnyebbült tőle. A ház mögül ütemes favágás tompa zaja hallatszott. A doktornő nem búcsúzott el Quentintől, hanem gyorsan beült az autóba. 6. FEJEZET Az önindító nyekkent egyet, aztán csend lett. Marcia még egyszer próbálkozott. Semmi. - Undok dög! Mindig a legrosszabbkor hagysz cserben! Most mi a fenét csináljak?! - Valami baj van? Marcia felnézett. Quentin dugta ki a fejét az ajtón. - Nem indul ez a vacak! - morogta, miközben dacosan előre bámult. - Miért nem szállsz ki, és rúgsz bele egyet? - Az nekem talán jót tenne, mert kiadhatnám a mérgemet, de attól tartok, a kocsi nem venné jó néven, és egyszerűen összeroskadna. - Van benne valami. Attól tartok, rám vár az a megtisztelő feladat, hogy elszállítsalak. Marcia kénytelen volt Quentinre nézni. A férfit tetőtől talpig belepte a fürészpor, keze és farmerja feketéllett a piszoktól. A szeme szokatlan indulattal villogott. - Fűrészporos a hajad - figyelmeztette Marcia rosszkedvűen. - Épp ezért lenne szükségem egy asszonyra, aki törődik velem. - Úgy érted, aki megstoppolja a zoknijaidat, és kivasalja az ingeidet? Akkor rossz évszázadban születtél. - Aki a hideg éjszakákon megmelegíti az ágyamat - felelte Quentin. - Átrakhatom a csomagjaidat az én kocsimba?

Marcia kényszeredetten bólintott. Quentin egy pillanat alatt átrakodott, aztán bement a házba. Mire Marcia kivette a hűtőtáskát a hátsó Ülésről, és azt is elhelyezte a sárga kocsiban, kicsit sétált a ház körül, ós egy utolsó pillantást vetett a tóra, a férfi már vissza is tért tisztán, átöltözve ezárta a házat, beszálltak, és a sportkocsi meglódult. Egy ideig némán haladtak, végül Marcia szólalt meg. - Köszönöm, hogy elviszel - mondta kényszeredetten Nagyon rendes tőled. - Azt el is hiszem. Végül is magam ellen cselekszem. - Bocsáss meg, hogy olyan utálatos voltam. Általában nem szoktam kijönni a sodromból. - Felhívhatlak a hét végén? - Hát persze. - Kérlek, ne zárkózz el előlem! - Quentin igyekezett féken tartani indulatait. - Attól kétségbeesem. - Én csak azt kérem, ne sürgess! Quentin nem válaszolt. A lány csendben nézte az elfutó tájat. A városba érve eligazította a férfit, hogy megtalálja a házat. Catherine egy elegáns kis villában lakott, melyet magas fák és sűrű bokrok takartak el a kíváncsi szemek elől. Amikor Marcia belépett a kertbe, már hallotta az ugatást. Kinyitotta a bejárati ajtót. Egy borjú nagyságú kutya ugrott neki, és mindenáron végig akarta nyaldosni az arcát. - Ül! - szólt rá erélyesen Marcia. A kutya ekkor két mellső lábát Marcia vállára tette, és lihegve a szemébe bámult. - Te lehetsz Tansy - mormogta a doktornő, aztán letette a bőröndjét, és némi közelharc árán eltolta magától a kutyát. - Biztos vagy benne, hogy nem lenne jobb, ha itt maradnék, és segítenék neked? - szólalt meg Quentin. Marcia megfordult. A férfi úgy állt ott kezében a hűtőtáskával és az ő dzsekijével, mint maga a megtestesült megbízhatóság és erő. Marcia egyszerre nagyon szerencsétlennek érezte magát. Hiányozni fog neki Quentin.

- Van egy ennél is jobb ötletem - mondta. - Ha kivinnéd magaddal Tansyt a nyaralóba... A kutya ekkor csapta a bőröndöt az előszobában álló kisasztalhoz. Marcia még el tudta kapni a zuhanó vázát, de az asztal felborult. Tansy megijedt, és nyüszítve menekült a konyhaasztal alá. Artie, a skót terrier ezt a pillanatot választotta a színrelépésre. Fenyegető morgással állt meg a konyhaajtóban. - Én is így gondolom, Artie -jegyezte meg Marcia, aztán felemelte az asztalt, és a helyére tette a vázát. Artie farkcsóválva közeledett, s megszaglászta Marcia kezét. Amikor Quentin belépett a konyhába, Tansy a bokája felé kapott, és már kászálódott elő, hogy rávesse magát. - Vissza! szólt rá a festő nyugodtan. Marcia bosszankodva látta, hogy Tansy megtorpan, és tisztelettel bámul fel Quentinre. - Jól tudsz bánni a nőkkel -jegyezte meg Marcia enyhe gúnnyal. - Akkor vajon veled miért nem tudok zöld ágra vergődni? - A zsebéből előhalászott egy darab papírt, egy ceruzát, megnézte a Catherine telefonján szereplő számot, és felírta magának. Tényleg fel akar hívni? - tűnődött Marcia. A nappaliban ütött a falióra. Marcia meglepődött azon, hogy milyen késő lett. - Meg akartalak hívni vacsorára - fordult Quentinhez -, főként köszönetképpen, amiért elhoztál... - De aztán meggondoltad magad - emelte fel a hangját Quentin, majd dühösen a falba öklözött. Artie rémülten szűkölni kezdett, Tansy újfent a konyhaasztal alatt keresett menedéket. - Igen, tudom, hogy sürgetlek. De attól félek, hogy ha most elmegyek, soha többé nem látlak viszont. Ez az igazság. Legalább szombaton vacsorázzunk együtt! - Értsd meg, nem akarok a hétvégén találkozni veled. - Marcia nyugalmat erőltetett magára. - Szeretnék egy kicsit magamban lenni ... - Hétfőn már újra dolgozol. Tisztában vagyok vele, hogy ez mit jelent. Az intézet most távolinak, szinte jelentéktelennek tűnt Marcia számára. - Talán a következő hét végén - mondta engesztelőén. - Talán, talán! Mindössze ennyit tudsz nyújtani nekem?

Most már Marcia is kezdte elveszíteni a türelmét. - Ha neked ez kevésnek tűnik... - Jól van. Ha nem felel meg nekem, küldök egy képeslapot. Mondjuk Peruból vagy Ausztráliából. Lehet, hogy az Északi-sarkról! - magához rántotta Marciát, vadul megcsókolta, aztán kirohant. Az ajtó dörrenve becsapódott. Tansy égnek emelte az orrát, és farkasüvöltésben tört ki. - Azért sem fogok sírni! - mormogta Marcia, és ez emberfölötti erőfeszítéssel sikerült is. Csak nem képes Quentin Peruba utazni?! Vagy mégis? Pénteken Marcia hosszú sétákat tett a kutyákkal, s közben volt ideje meghánynivetni a történteket. A sétáitatás nem volt éppen veszélytelen, mert Tansy ügyet sem vetett a forgalomra, és minden kutyát, macskát és járókelőt azonnal el akart árasztani kiapadhatatlan szeretetének jeleivel. Marcia naponta négyszer futtatta meg a kutyákat, remélve, hogy sikerül Tansyt kifárasztania, de kiderült, az eb kifogyhatatlan energiaforrásokkal rendelkezik. Viszont Marcia és Artie meglehetősen kikészültek. Még reggel felhívta a szervizt, hogy vontassák a műhelybe, és javítsák meg a kocsiját. Délután vásárolni ment. Szüksége van néhány új holmira, állapította meg. Egy elegáns kis boltban vett egy málnaszínü ruhát, egy másikban fehér selyemblúzt meg egy különlegesen jó szabású farmert, hozzá illő mexikói övvel. A leghosszabb időt egy fehérnemüszalonban töltötte. Rengeteg pénzt költött. Amikor a csomagjaival visszaért Catherine házába, felhívta Lucyt, hogy itt van a városban, és szombaton este tudna vigyázni Chrisre. Gyere inkább el te is, vacsorázz velünk! Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk étterembe, inkább hozatunk valamit. Hogy van Quentin? - Fogalmam sincs. Lucy felsóhajtott. - Ha tudtam volna, hogy Catherine miatt vissza kell jönnöd a városba, nem adtam volna meg neki a telefonszámodat. Tudod mit? Megkérem anyut, hogy ő meg Henry vigyázzanak Chrisre. Akkor te meg Quentin eljöhetnétek velünk moziba. - Nem! - mondta Marcia erélyesen.

- Ide figyelj - Lucy hangja komolyra váltott , egy napon arra ébredsz, hogy az élet elment melletted. Aztán majd bánhatod. Majdnem ez történt velem is, amikor külön éltem Troytól. Szóval, a holnapi viszontlátásra! - A vonal megszakadt. Marcia készített magának egy teát, és kiült a napra a kis terasz szélvédett sarkában. Artie a lába mellé heveredett, Tansy meg addig rohangált körbe-körbe a kertben, míg végül lógó nyelvvel ő is elnyúlt mellettük. Nem akart sem Lucyról, sem a telefonbeszélgetésről elmélkedni, Quentinről pedig végképp nem. Gondolatai elkalandoztak. Eszébe jutott a bokarándulásos kisfiú, aztán a békés tópart a kacsákkal. Eltűnődött azon, milyen régen is volt, hogy szabadon csatangolt egy vadvirágos réten. Hirtelen az indiai kórház ötlött az eszébe, amelyet jelentős anyagi támogatásban részesített, de érzelmileg igyekezett magát távol tartani az ottani gondoktól. Ezen az éjszakán megint lidércnyomásos álma volt. Örvénylő sötétzöld hullámok között fuldoklott a tengerben, aztán elmerült. Vad szívdobogására riadt fel. Be kellett vallania magának, hogy nagyon fél Quentintől és mindattól, amit ő képvisel. Reggel hétkor, amikor felébredt, a hátsó bejárat felől Tansy nyüszítése hallatszott. Artie méltatlankodva ugatott. Marcia óvatosan megmozgatta a fejét, hogy ellazítsa görcsbe rándult nyakizmait. Elindult, aztán megtorpant. Nagyszerű gondolata támadt. Még ma vesz egy új autót! A pszichiáterek ezt nevezik pótcselekvésnek... Marcia megvonta a vállát, a hátsó ajtóhoz ment, és felkészült Tansy reggeli üdvözlésének elviselésére. Később valóban vett magának egy tündöklően piros autót. Nem volt nagyobb, mint a régi, de sokkal feltűnőbb. Leparkolt Catherine kocsibeállójában, néhányszor körbejárta az autót, ittott megérintette a ragyogó fényezést, megnézte a saját tükörképét a kékes színű fényszürő ablakokban, aztán sétálni vitte a kutyákat. Késő délután elautózott Lucyékhoz. A málnaszínű ruhát viselte, bár tudta, hogy ez nem éppen a legalkalmasabb darab, ha az embernek egy csecsemőre kell felügyelnie. Mégis ezt választotta, mert számára olyasvalamit jelképezett, amit csak érzett, de szavakba önteni még nem volt képes.

- Ez igen! - kiáltott fel Lucy, amikor ajtót nyitott. - Gyere beljebb! Nem vitás, hogy te vagy a legelegánsabb pótmama egész Ottawában. Egyébként pizzát rendeltünk. Remélem, éhes vagy. Miután az utolsó morzsáig elfogyasztották a gombával, olasz szalámival és mozzarella sajttal ízesített óriási pizzát, Lucy a kicsit is megetette. Chris egyfolytában az ujját szopta, és nyafogott. - Megint jön egy foga. - Lucy aggódva figyelte a kisfiát, amikor Troy kiemelte az etetőszékből. - Mondd, drágám, helyes az, hogy moziba megyünk? Nem szívesen hagyom Christ egyedül, amikor nem érzi jól magát. - Persze hogy elmentek - szólalt meg Marcia. - Nem marad egyedül, és elfelejted, hogy végül is orvos vagyok. - Néha tényleg elfelejtem. A te munkakörödben nincs dolgod fogzó kicsikkel és aggodalmaskodó anyákkal - mondta Lucy. - írd fel a mozi telefonszámát! Ha Chris semmiképp nem akarna megnyugodni, értesítelek. Lucy a száját harapdálta, és igen szerencsétlen arcot vágott. Troy viszont hajthatatlan volt. - Hozd a kabátodat, Lucy, mert elkésünk! - Christ Marcia karjába tette. Ha nagyon panaszkodna, a gyógyszeresszekrényben legelöl megtalálod a folyadékot, amivel az ínyét szoktuk ecsetelni. Köszönjük, hogy vigyázol rá! Amint a szülei elmentek, Chris sírdogálni kezdett. Marcia kiment vele a fürdőszobába, és óvatosan bedörzsölgette a szerrel a kicsi duzzadt, piros ínyét. Ezután Chris az egész öklét a szájába gyömöszölte. Marcia halk, megnyugtató zenét keresett a rádióban, és fel-alá kezdett sétálni a gyerekkel a nappaliban. Félóra múlva a kicsi lassan elszenderedett. Meglepően súlyos volt, ezért Marcia karja már sajogni kezdett. Bevitte a babát a gyerekszobába, és éppen letette az ágyra, amikor megszólalt a csengő. Chris szeme kipattant, és azonnal, torka szakadtából sírni kezdett. Marcia felkapta a gyereket, fejcsóválva ment az ajtóhoz, és kinézett a kukucskálón. Quentin állt ott. A doktornőben meghűlt a vér. Amikor ajtót nyitott, úgy tartotta maga előtt a babát, mint egy védőpajzsot. Quentin először döbbenten meredt rá, aztán felderült az arca. - Tehát Lucy téged is meghívott. Milyen szép tőle!

Kezében egy üveg bort szorongatott. Barna, agyonhordott bőrdzsekit és fakó farmert viselt. Marcia oldalra lépett, hogy beengedje. - Látszik rajtad, hogy fogalmad sem volt arról, hogy én is jövök. Hol van Lucy? - érdeklődött Quentin. - Moziba ment Troyjal. Amikor az én drága jó húgom hazajön, kitekerem a nyakát... Jól van, Chris, nincs semmi baj. Quentin becsukta maga mögött az ajtót. - Eszerint fél nyolckor nem lesz vacsora hármasban? - Egyáltalán nem lesz vacsora. Pizzát rendeltünk, és meg is ettük. - Sebaj! - mondta derűsen Quentin. - Mindenesetre hoztam egy üveg bort. Méghozzá igen finomat, ha nem túl szerénytelen ilyet állítani. Meghívlak egy pohár borra. - A pótmamáknak nem szabad lerészegedniük. Ennyit csak tudhatnál! Quentin csodálkozva emelte fel szemöldökét. - Nagyon jól nézel ki. Remekül áll neked a piros. De miért sír a kicsi? - Jön a foga. Épp akkor aludt el, amikor csöngettél. Quentin kibújt a dzsekiből. - Add csak ide a gyereket! Teljesen összenyálazta a ruhádat. Új? - Igen. Tegnap egy egész vagyont költöttem - felelte némi daccal Marcia. Quentin átvette tőle a babát. - Hűha! Hiszen teljesen átnedvesedett a pelenkája. Rajta, Barnes doktornő! Ebben ön az illetékes. - Nem is vettem észre, hogy tisztába kell tenni - felelte kicsit idegesen Marcia. - Menjük át vele a gyerekszobába! Quentin figyelte, hogyan bánik Marcia a babakrémmel, a hintőporral, és mennyire küzd, amíg megfelelően helyére kerül a rugdalózó kicsin a pelenka. - Ilyet orvostanhallgató korod óta nem csináltál, ugye? - érdeklődött. - Légy szíves, tölts nekem egy pohár bort! - felelte barátságtalanul Marcia. - Úgy látszik, hosszú este vár ránk.

Mikor visszament a nappaliba, már csak az állólámpa égett. Két pohár bor meg egy halkrémes szendvics volt a kanapé melletti asztalkán. Chris hüvelykujját a szájába dugta, és halkan hüppögött. Marcia sétálni kezdett vele, s amikor már alig érezte a karját, leült a kanapéra - tisztes távolságban Quentintől. A férfi megette a szendvicsét, aztán elvette tőle a babát. - Ne félj, Marcia, nem harapok. Idd ki a borodat, és meséld el, mire adtad ki azt a vagyont! Marcia megkóstolta a sűrű burgundi bort. - Vettem egy-két ruhaneműt és egy autót. Egyik sem sötétkék, sem barna, sem szürke. Quentin elnevette magát. - Te aztán nem végzel félmunkát, igaz? Marcia a piros alsónemüre gondolt, amelyet a ruhája alatt viselt. - Bizony nem - mondta határozottan. - Biztató fejlemények. Jól van, jól van, Chris, csak ne sírj! - A fiúcska időnként halkan nyöszörgött, és cuppogva szopta az ujját. Quentin kényelmesen befészkelte magát a kanapé párnái közé, aztán Marciára mosolygott. - Olyan messze ülsz tőlem, hogy kiabálnom kell, ha azt akarom, hogy meghallj. Csúszszál már egy kicsit közelebb! Marcia bizalmatlan pillantást vetett rá, ivott még egy korty bort. Milyen szép ebben a piros ruhában, gondolta Quentin. - Megőrülök érted - mondta szinte közönyösen. - De nincs, aki jobban vigyázna az erkölcseidre, mint egy fogzó kisbaba. Lucy biztosan nem gondolt erre, amikor idecsalt. Teljes biztonságban vagy tőlem, nem fogom bevetni csábítási trükkjeimet. Sajnos. Marcia szeme megvillant. - Egyáltalán nem érzem biztonságban magam a közeledben. - Folytasd csak, szívesen hallgatom. - De azért örülök, hogy nem repültél el Peruba. - Pillanatnyilag én is. Marciának egészen különös dolgok jutottak eszébe, ahogy Quentint nézte.

A férfi gyengéden tartotta a babát, aki már lehunyta a szemét, és édesen szuszogott a vállán. Hirtelen fájdalmas vágy fogta el. - Anyám férjhez akar menni Henryhez - közölte hirtelen. - Miért éppen most jutott ez az eszedbe? - kérdezte halkan Quentin. - Különös tehetséged van ahhoz, hogy megválaszolhatatlan kérdéseket tegyél fel. Neked rokonszenves Henry? - Nagyon. Szükségem lenne egy ellensúlyra a bal karomnál, különben leszakad a jobb, Chris nem éppen pehelysúlyú. Gyere már közelebb! Marcia ivott egy nagy kortyot, aztán Quentin mellé húzódott. - Romantikusnak találod, ha úgy csalsz egy nőt a karjaidba, hogy ellensúlynak nevezed? - kérdezte. - Csak az egyik karomba, a másik foglalt. Lazíts egy kicsit, Marcia, mert el akarok mondani neked egy történetet. Marcia lerúgta a körömcipőjét, felhúzta a kanapéra a lábát, és fejét Quentin vállára hajtotta. - Miért pont én vagyok az álmaid asszonya? - kérdezte hirtelen. - Pontosan erről szól a történet. - Quentin magához szorította Marciát, majd lehunyta a szemét. - Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, Quentin, és egy Holton nevű faluban lakott. Egyedüli gyerek volt, de nem nagyon bánta, mert ott volt az erdő és a mező, ahol játszhatott, és megfigyelhette az állatokat. És le is rajzolhatta kedvenceit, mert már kicsi korában elhatározta, festő lesz. Talán azért sem érezte a testvérek hiányát, mert a szülei kárpótolták értük. Mindig mellette álltak, bennük vakon megbízhatott. Még kisgyerek volt, amikor már tudta, hogy a szülei úgy szeretik egymást, mint a vadhattyúk, amelyek életükben csak egyszer házasodnak, és mindvégig együtt maradnak. Fájdalmas érzés hasított Marciába. Ő ötéves korában vesztette el apját. - És aztán? - kérdezte csendesen. Quentin nem vette észre, hogy egyes szám első személyben beszél tovább. - Mindig tudtam, hogy a szüleim rendkívüli emberek, mert sehol másutt nem láttam, hogy két ember hosszú éveken át egyforma szenvedéllyel szeresse egymást, úgy, mint ők. És minél idősebb lettem, annál meglepőbbnek találtam

ezt. Lucynak és Troynak is sikerült megőrizni a szerelmüket, de mi mindenen kellett keresztülmenniük! Ezért is becsülöm őket olyan nagyra. Marciára pillantott, aki bensőségesen simult a karjába. - Tizenegy éves lehettem, amikor hirtelen teljes bizonyossággal megéreztem, hogy én is megtalálom majd azt az igazit, aki úgy illik majd hozzám, mint anyám az apámhoz. Sokáig kellett várnom. Egészen addig a pillanatig, amikor beléptél a galériába azon az esős napon. Megláttalak, és tudtam, rád vártam egész eddigi életemben. - Kis szünetet tartott. - Ez a történet vége. Vagy inkább a kezdete. Marcia kihúzta magát, és Quentin szemébe nézett. - Azt akarod mondani, hogy belém szerettél? - így is lehet fogalmazni. Bár ez egy olyan elcsépelt kifejezés, hogy nem szívesen használom. Kettőnket elszakíthatatlan kötelék füz össze. Az, hogy egymásnak lettünk teremtve. A fenébe is! Nehezen tudom magam kifejezni. Végtére is festő vagyok, nem költő! - Tűnődve nézett maga elé. - Te vagy az a nő, akiről mindig álmodtam. - Komolyan mondod mindezt, minden egyes szót? - kérdezte Marcia feldúltan. - Hát persze. Megpróbáltam harcolni az érzéseim ellen, mert úgy gondoltam, nagyon különböző elvek szerint élünk. Lucy pedig annak idején, a Shag-szigeten nem túl hízelgő képet festett nekem rólad. - Quentin habozott egy pillanatig. Lehet, hogy az a kép akkor valóban megfelelt a valóságnak, de most már biztosan nem. 7. FEJEZET Marcia felsóhajtott. Szempillái egy pillanatra lecsukódtak, aztán újra tágra nyílt szemmel bámult Quentinre, de nem szólt semmit. - A piros a szenvedély színe - mondta végül halkan a férfi -, tudod, ugye? - Tényleg ki tudnál tartani mellettem életed végéig? - kérdezte Marcia. - Hát persze! - De alig két hete ismerjük egymást! - Nos, tölts velem több időt, akkor hamarabb eligazodunk egymáson.

Marcia kiitta a maradék borát. Chris felemelte a fejét, és csodálkozva nézegette Quentint. - Szia, kicsikém - szólt hozzá Quentin suttogva. - Zavarsz minket, tudod-e? Chris Marcia felé nyújtogatta a kezét, ránevetett, és megmutatta három csöpp fogát. Marcia a karjába vette, és picit a nyakára fújt, hogy csiklandozza. Chris hangosan nevetett. - Ahogy így elnézlek titeket - Quentin hangja különös módon elcsuklott egészen olyan, mintha Chris a miénk lenne. El tudnád képzelni, hogy a gyerekeim anyja legyél? Marcia egyenesen a férfi szemébe nézett. - Tudod, én még senkivel sem éltem együtt. Úgy értem, hogy senkivel sem osztottam meg a hétköznapi dolgokat. Ki mosogat, ki mossa ki a fürdőkádat? Lefogadom, mi ketten egy hónap alatt az őrületbe kergetnénk egymást. - Ennek könnyen utána tudunk járni - kapott a szón Quentin. - Költözz le hozzám a nyaralóba! Marcia elképedve meredt rá. - Tudod, mi a legfurcsább ebben az egész beszélgetésben? Az, hogy komolyan mérlegelem, elfogadjam-e a javaslatodat. - Mondj igent! Rövid, egyszerű szó. - Meg kell cumiztatnunk Christ - mondta Marcia reszkető hangon -, utána pedig le kell fektetnünk. Lucy nem köszöni meg, ha fél éjjel ébren tartjuk. -Ne beszélj mellé! Mondj igent! - Megfognád a gyereket, amíg megmelegítem a cumisüvegét? - Marcia felállt. - És megígérem, hogy a jövő hét végén válaszolok neked. Addig, kérlek, ne sürgess! Quentin a derengő fényben elbűvölőnek látta Marciát, törékenynek, szinte áttetszőnek. Nem szabad elriasztania! Lassan ivott egy korty bort, aztán ő is felállt, és átvette a babát. - Te annyira kedves és figyelmes vagy, hogy nem szívesen hitegetlek

Marcia rátette a kezét Quentin karjára -, de egészen biztosnak kell lennem magamban. Ezek nagyon komoly dolgok, és én félek. Próbálj megérteni, kérlek! - Tudod, mi a legrosszabb? - kérdezte Quentin rekedten. - Az, hogy nincs más választásom. Tizenegy éves kölyökként el se tudtam képzelni, miféle csapda a szerelem. Nem tudok szabadon dönteni, mert akit szeretek, esetleg nem szeret viszont. Ez akkor meg sem fordult a fejemben. - Lehet, hogy a szerelem csak kívülről látszik tökéletes boldogságnak? - tűnődött Marcia. - Az embernek mindenért áldozatot kell hozni. Ezt már megtanultam a saját tapasztalatomból. Eddig nomád életmódot folytattam. Ha kedvem szottyant rá, öt perc alatt összekaptam magam, és elutaztam a világ másik felébe. Most, hogy szeretlek, le kell mondanom a szabadságnak erről a formájáról. Persze lehet, hogy nyerek magamnak egy másfajta szabadságot. - Én biztosan elveszíteném a függetlenségemet - mondta halkan Marcia. - De többet nyernénk, mint amennyit veszítenénk! Most lefektetjük Christ, aztán elmegyek - folytatta nyugodtan. - Mit szólnál ahhoz, ha a napokban szabályosan randevúznánk? Ennénk egy pizzát, aztán moziba mennénk... Marcia bizonytalanul mosolygott. - Jól hangzik! Fél óra sem telt el, és Chris már a kiságyában aludt jól betakarva. Quentin a dzsekijébe bújt éppen, amikor Marcia - arcán a feszültség, a határozatlanság, de kétségtelenül a boldogság jeleivel is - megszólalt: - Most úgy érzem, hogy... - Nem tudta folytatni, mert Quentin olyan viharosan ölelte magához, mintha legalábbis Dél-Amerikába készülne. A zárban fordult a kulcs. Quentin felpillantott, de továbbra is magához szorította Marciát. Lucy lépett be elsőnek. - Szia, Quentin! Micsoda meglepetés! - kiáltott fel örvendezve Lucy, bár nem sikerült igazán meglepődnie. Marcia hátralépett, arca színe felvette a versenyt a ruhájáéval. - Quentin éppen indulóban volt - mentegetőzött.

- Rémesen rossz filmet láttunk - közölte Lucy -, meg sem vártuk a végét. Felesége válla fölött Troy jókedvűen hol Quentinre, hol Marciára nézett. - Maradj még egy kicsit, Quentin! Hogy van a fiúcska? - Néhány perccel ezelőtt aludt el - mondta Marcia. - Kétszer is megcumiztattuk, mert éhesnek tűnt. Remélem, nem baj. - Ha abbahagyta a sírást, és elaludt, akkor helyesen csináltátok - bújt elő Troyból a gyerekorvos. Quentinnek most valahogy nem volt kedve filmekről és bébipapiról csevegni. - Megyek az én kis tóparti kunyhómba -jelentette ki. - Marcia, holnap felhívlak. Minden jót! - Szájon csókolta, sarkon fordult, és kisétált az ajtón. Fütyörészve sietett le a lépcsőn. Egyértelmű, hogy szereti Marciát. Hogy Marcia viszontszereti-e? Ez még nem biztos, de a kilátások sokkal jobbak, mint huszonnégy órával ezelőtt voltak. És ennyi most elég is. Vasárnap reggel Marcia hosszú sétát tett a kutyákkal. Amikor visszaértek, látta, hogy az üzenetrögzítő kis piros jelzőlámpája villog. Lenyomta a gombot, és Quentin hangja szólalt meg. - Marcia, utálok ezekkel a készülékekkel beszélgetni. Félek, hogy ez is belém fojtja a szót, mielőtt befejezhetném a mondókámat. Indulok a tóhoz egy kiadós kenuzásra. Tudniillik veled álmodtam az éjjel, és ez olyan következményekkeljárt, hogy csak kemény fizikai megerőltetéssel segíthetek magamon. Később megint felhívlak. Nem vacsorázhatnánk együtt? Addig is, a viszontlátásra! Az ördögbe is! Kitől búcsúzkodom én, ettől a vacak géptől?! Szeretlek! Marcia az ölébe kapta Artie-t, magához szorította, aztán újra letette maga elé. - Figyelj, Artie! - komolyan a kutya szemébe nézett. - Lehet, hogy szerelmes vagyok? Soha nem éreztem semmi ehhez hasonlót sem Paul, sem Lester iránt! Artie néhányat vakkantott, Tansy vonítani kezdett. Marcia feltett egy CD-t, és az előadóval együtt maga is dúdolta az operaáriákat. Közben kitakarított, és

összeszedte holmijait, hiszen ma hazaérkezik Catherine. Aztán lezuhanyozott, felvette az új farmerját, a selyemblúzt és a mexikói övet. Nem rossz, állapította meg, amikor a tükörben megszemlélte az eredményt. Vajon tetszeni fog Quentinnek az új blúz? Miért ne vacsorázhatna vele? Nincs abban semmi. Készített magának egy salátát, és várta Quentin telefonját. Már épp eleget kenuzhatott... Az aggodalom a szerelem jele? Kinézett az ablakon. Tansy a kerítés melletti bokrokat akarta kiásni. Artie a napóra mellett hevert. Marcia elhatározta, hogy még egyszer megjáratja a kutyákat, így is telik az idő. Fogta a pórázokat, és kiment a kertbe. Tansy - mint mindig - őrjöngött a boldogságtól, hogy sétálni mehet. A nap melegen sütött, és Marcia lassú léptekkel, ábrándozva vezette az ebeket. Mintegy félóra múlva hazafelé indultak. Marcia gondolatai Quentinnél jártak, nem nagyon ügyelt a környezetére, és nem vette észre a hatalmas dán dogot sem, amely gazdája, egy elegáns hölgy mellett lépdelt a szemközti járdán. Tansy azonban szimatot fogott, és lelkes csaholással jelezte a dognak, hogy már útban van felé. Marciát - aki álmodozva a felhőkben járt - váratlanul érte a hatalmas rántás. Repült vagy egy métert, végül támaszt keresve megkapaszkodott egy lámpaoszlopban. De a póráz kicsúszott a kezéből. Tansy száguldott az utca másik oldala felé. - Tansy! Vissza! - kiáltotta rémülten Marcia. Egy nagy fekete autó csikorgó kerekekkel fékezett a zebrán. Sajnos későn. Marcia látta, hogy a kutya felrepül a levegőbe, majd tompa puffanással zuhan vissza az aszfaltra. Marcia egy pillanatra valósággal megbénult, aztán az elnyúlt állathoz rohant, magával vonszolva Artie-t is. Szerencsére nem jött arra egy másik autó... Tansy reszketett, nyöszörgött, az oldala vérzett. A kocsiból egy férfi ugrott ki. - Végtelenül sajnálom, de a szegény állat oly hirtelen ugrott elém, hogy nem volt időm fékezni! Jöjjön, néhány sarokra innen van egy állatkórház.

Ketten együtt nagy nehezen beemelték Tansyt a hátsó ülésre. Nagyon súlyos volt, és szükségtelen fájdalmat sem akartak okozni neki. Marcia dolgát még nehezítette a pórázán szűkölő Artie. A lány - ölében Artie-val - jó félórát várakozott az ügyeletes állatorvosnő ajtaja előtt. - Nincs nagyobb baja a kutyának - nyugtatta meg a doktornő, amikor végre kijött. - Agyrázkódást kapott, ezért holnapig itt kell maradnia megfigyelésre. A sebet már összevarrtuk. Szerencsére nincs csonttörése, sem belső sérülése. Tansynek szerencséje volt. Marcia fellélegzett. Kifizette a számlát, és megadta Catherine címét és telefonszámát. Aztán taxival ment vissza húga lakására. Sárga sportkocsi állt a járda mellett. Quentin a ház lépcsőjén ült. Felpattant, és elindult Marcia felé. Hirtelen megtorpant. - Mi történt? Csupa vér a blúzod! - Tansy megsérült. Bent van az állatkórházban. Kiugrott egy autó elé. Marcia reszketni kezdett. - 0, édes drágám! - Ilyen gyengéden, mint egy kisgyerekhez, még sosem szólt Marciához. - Add csak ide a kulcsokat és Artie-t! Amikor Marcia meglátta magát a nagy előszobai tükörben, elborzadt. - Teljesen tönkrement a blúzom - panaszkodott. - Most vettem! - Az ég szerelmére, ez csak egy blúz. Egy rettenetes pillanatig azt hittem, te vérzel! - Quentin arca valóban nagyon sápadt volt. Marcia a kezét tördelte. - Hogy mondom el Catherine-nek? Az én hibámból történt. Nem figyeltem oda, Tansy meg kirohant az úttestre, és elgázolták! - Súlyos a sérülése? - Nem, azt mondták, hamar összeszedi magát. De én tehetek róla, nem érted? Quentin gondosan megválogatta a szavait. - Szegény Tansy különlegesen ostoba kutya. Emberfölötti képességekre

van szükség, ha valaki minden percére ügyelni akar. - De én megígértem, hogy vigyázok rá! És nem vigyáztam rá eléggé! Quentin nem egészen értette ezt a heves kitörést. Megnyugtatóan Marcia vállára tette a kezét, de az hátrált egy lépést. - Marcia, azt hiszem, nem ugyanarról beszélünk. Sajnos előfordulhatnak balesetek, sőt hibákat is elkövetünk. Te is ember vagy. És ami a felelősséget illeti, Tansy gazdája épp annyira felelős, amiért nem nevelte meg rendesen a kutyáját! De még Catherine is hibás, mert nyomatékosan figyelmeztetnie kellett volna téged, mit is vállalsz Tansyvel. - Én vagyok a felelős! - ismételgette Marcia. Szemét elöntötték a könnyek. Quentin nem bírta elviselni, hogy sírni látja. A karjába kapta, és megindult vele a lépcső felé. - Felviszlek, készítek egy fürdőt neked. Amíg te fürdesz, én a konyhában kimosom a blúzodat. Marcia mindkét öklével a férfi mellének esett. - Nem akarom, hogy parancsolj nekem, hogy mindenbe beleszólj! Nem hallod? Azonnal tegyél le! - Nem én! - felelte Quentin. - És légy szíves, ne üss! - Tegyél le, akkor abbahagyom. - Most az egyszer azt fogod tenni, amit én mondok, és nem azt, amit a szeszélyed diktál. Vadonatúj tapasztalatban lesz részed! Jót fog tenni neked. Jaj, ez most tényleg fájt! - Nagyon örülök - mondta dühösen Marcia. - Menj haza, Quentin! Nem akarom, hogy itt legyél. Mintha egy jeges kéz fogta volna át Quentin torkát. Letette Marciát a fürdőszoba kövére. - Ezt nem mondhatod komolyan. - De igen. Sok éve, hogy magam intézem a dolgaimat. Nincs rád szükségem! - Ha így állnak a dolgok, már megyek is - mondta a férfi fagyosan. - Ne félj, nem jövök vissza. Soha többé!

Marcia arcáról most már nem a düh, hanem a szörnyű megrázkódtatás jeleit lehetett leolvasni. Közel került a sokkos állapothoz. De Quentin már nem tudott visszakozni. - A szerelem nem csupán szép órák sora, merő enyelgés - mondta. Szavai olyan keményen koppantak, mint a jégverés. - A szerelem megannyi együtt megélt válság, tragédia, veszteség is. Azt jelenti, hogy két ember megosztja mindazt, ami osztályrészül jut nekik. Ettől mind a ketten megerősödnek. Mert szükségük van egymásra... De ha te nem engedsz a közeledbe, semminek sincs értelme! Arra most nem akart gondolni, hogy fog élni a nő nélkül. Marcia váratlanul megszólalt. - Ez zsarolás! - Már itt se vagyok, és soha többé nem látsz! Marcia leült a fürdőkád szélére, és hangos zokogásban tört ki. - Egyáltalán nem értesz meg engem! Én vagyok felelős Tansyért. El is pusztulhatott volna! Ezt nem bírom ki, nem, nem... Quentin letérdelt elé. Marcia szeméből patakzottak a könnyek. Ennyi gyötrelem nem Tansy miatt kínozza, de még csak nem is őmiatta... - Mit nem bírsz ki? - kérdezte gyengéden. Marcia Quentin vállára hajtotta a fejét. - Mondtam már neked, hogy ötéves voltam, amikor apám meghalt. - Lassan, akadozva beszélt. - Az óvodában volt egy vörös hajú kisfiú, Kevin Meade. Ki nem állhattam. Mindig meghúzta a hajamat, a játékaimat meg beledobálta a pocsolyába. Ez a fiú mondta azt nekem, hogy én vagyok az oka apa halálának. Hogy ez a büntetés, mert egyszer látta, hogy a szomszédék fájáról leloptam egy almát. Én már tudtam, hogy lopni nem szabad, és elhittem, amit Kevin mondott. Rossz kislány voltam, ezért halt meg apa. Bűnös voltam, és az ő halála volt a büntetésem. Quentin szinte látta maga előtt Marciát, amint beszalad a szomszédék udvarába, megáll az almafa alatt, felugrik, és elkapja a legalacsonyabb ágat, leszakít egy szép, piros almát... - Elmondtad ezt anyádnak?

- Nem lehetett. Apa halála után anya olyan volt, mint akiből kiszállt a lélek. Azt képzeltem, ez is miattam történt... - Quentinre emelte könnyektől égő szemét. - Tudom, hogy oktalanság az egész, de ne felejtsd el, hogy csak ötesztendős voltam. És nehogy megint valami borzasztó dolog történjék, soha többé nem tettem rossz fát a tűzre. Nagyon jó kislány lettem. Quentin végre megértette, mi okozza a szinte megmagyarázhatatlan ellentmondásokat Marcia egyéniségében. Vasfegyelemmel kényszerítette magát az állandó önuralomra, nehogy újabb szerencsétlenséget idézzen elő. Marcia letörölte arcáról a könnyeket. - Természetesen orvos lettem, mert ezt kívánta nálunk a családi hagyomány. Csak Lucy a kivétel, ő viszont orvoshoz ment feleségül. Én mindent szabályosan végigcsináltam, ahogy kell. Az egyetemi évek alatt díjakat és kitüntetéseket kaptam, kiváló eredménnyel végeztem. A kutatásaimról tanulmányokat írtam, amelyek felkeltették a szakmai körök érdeklődését is. Kongresszusokon tartottam előadásokat. Csak Lucy első fiának halála után, és főleg, amióta téged ismerlek, jöttem rá lassanként arra, milyen üres és értelmetlen az életem. Azért könnyeztem a képed előtt a galériában, mert hirtelen feltörtek bennem az elnyomott érzéseim. - Nem csoda, hogy sírtál! - Szükségem van rád -jelentette ki hirtelen Marcia. - Csakhogy nem vagy mindig a közelemben... - Esküszöm neked, hogy amennyire csak lehet, igyekszem mindig melletted állni! - Látod, megint sírok - suttogta Marcia, és könnyei között úgy mosolygott rá, hogy Quentin szíve összeszorult. - Nemsokára megérkezik Catherine. Egyáltalán, hogy kerültél ide? Azt hittem, a tavon csónakázol, és a természettel beszélgetsz. - Minden csónakázásnak vége szakad egyszer. Megint felhívtalak, de újfent csak azzal a szerencsétlen üzenetrögzítővel csevegtem. Tehát beültem a kocsiba, és idejöttem. Feltápászkodott, hiszen a legedzettebb férfi tagjai is elmacskásodnak, ha majd félóra hosszat térdel egy nő előtt. Bedugaszolta a kádat, és megnyitotta

a meleg víz csapját. Aztán szemügyre vette a különböző flakonokat, dobozokat és üvegcséket a polcokon. Kiválasztott egy kecses világoskék üveget, és bőségesen zúdított belőle a fürdővízbe. - Ez Catherine kedvenc habfürdője, és méregdrága - tiltakozott a doktornő. - Ennyit megérdemelsz a kutyák felügyeletéért. - Quentin még egy kicsit hozzáöntött. Marcia elnevette magát. - Ebben a rengeteg habban eltűnök, semmit nem látsz majd belőlem. - Dehogynem - Quentin kigombolta Marcia blúzát, aki rögtön elpirult. A férfi viszont úgy érezte magát, mintha egy törékeny kenuval akarna lejutni egy zúgó vízesésen. Lassan kihúzogatta a blúzt a szép mexikói öv alól, aztán könynyedén végigfuttatta a kezét Marcia sima, selymes bőrén. - De szeretnélek így lefesteni! - Quentin hangja elfúlt az izgalomtól. - Szavakkal nem tudom kifejezni, milyen gyönyörű vagy. Szenvedélyes csókban forrtak össze. Simogatták, becézték egymást, Marciát soha nem ismert édes érzés kerítette hatalmába. Hirtelen valami egészen mást és nagyon furcsát érzett hátul, a dereka táján. Megfordult, aztán nevetésben tört ki. - Megérkezett a tavaszi árhullám! A fürdőhab már a kád pereménél jóval magasabbra emelkedett. Quentin halkan szitkozódva elzárta a csapot. Marcia is felállt. A férfi egyszerre érzett vágyat és gyöngéd szeretetet. - Inkább kimegyek, különben ide fektetlek a fürdőszoba kövére. Az pedig túl vizes. Catherine fél óra múlva hazaérkezett, és futólag megölelte Marciát. Artie boldog ugatással üdvözölte. - Mondd csak, hogyan sikerült leszoktatnod Tansyt arról, hogy mindenkinek már az ajtóban a nyakába boruljon? - Tansy az állatkórházban van - mondta Marcia, és beszámolt a történtekről. Quentinnek feltűnt, hogy még mindig remeg egy kicsit a hangja. Catherine-t nem dúlta fel a beszámoló.

- Egyáltalán nem csodálkozom. Hiszen mondtam neked, hogy nincs ki mind a négy kereke. Örülök, hogy életben van, és meg fog gyógyulni. De eszedbe ne jusson magadat vádolni! És természetesen megadom neked a kezelési költségeket. - Hogy érezted magad New Yorkban? - érdeklődött a nővére. - Csodálatos volt! - Catherine belefogott, hogy részletesen elmesélje, melyik színdarab miért tetszett neki. Marcia türelmesen meghallgatta, aztán kicsit fáradtan megjegyezte: - Mennem kell, hosszú volt ez a nap. Örülök, hogy jól érezted magad. - Mindent köszönök. Cserébe meghívlak egy elegáns vacsorára abba az új francia étterembe a Rideau Streeten, amiről mostanában annyit hallani csevegett Catherine, miközben kikísérte őket a kertkapuig. - Minden jót, Quentin! A férfi vitte Marcia bőröndjét, s közben jócskán elcsodálkozott azon, menynyire különbözik egymástól a két testvér. Catherine hanyag közömbössége bosszantotta. A bőröndöt elhelyezte Marcia szép új kocsijának csomagtartójában, aztán kicsit zavartan nézett fel. Szeretett volna Marciával maradni, hogy megvigasztalja. Talán végre hallhatná tőle, hogy ő is szereti... De józan ésszel belátta, jobb, ha egyedül hagyja, hadd dolgozza fel az eseményeket. - Nekem vissza kell mennem a nyaralóba. Megleszel egyedül? Vagy maradjak mégis veled? Marcia megrázta a fejét. - Köszönöm, nem szükséges. Lucyék meg szeretnének hívni mindkettőnket kedd estére vacsorára - mondta. - Lenne kedved eljönni? Tehát két hosszú napig nem láthatja. - Hát persze, ha nem tudsz jobbat ajánlani - zsörtölődött a férfi. - Pénteken megmondom, hogy kiköltözöm-e hozzád a nyaralóba - felelte Marcia kissé türelmetlenül. - Ezt megígértem neked, és be is tartom. - Egy hirtelen támadt érzésnek engedve megérintette Quentin arcát, ujjaival végigcirógatta a homlokát, orrát, szemöldökét, a kis ráncokat a szeme sarkában.

- Nincs kedvem most lemenni vidékre - morogta mogorván Quentin. Marcia szájon csókolta. - Kedden találkozunk. Lucy és Troy este hétre várnak bennünket. 8. FEJEZET Másnap reggel Quentin kifeszített egy vásznat az állványára, aztán munkához látott. Két napig dolgozott egyfolytában. Ahogy először egy széndarabbal körvonalazta az vázlatot, majd sorban hordta fel a színeket, mindig arra a családi fotóra gondolt, amelyet Lucyéknál oly sokszor látott. Kedd délutánra elkészült. A még nedves vásznat úgy csomagolta be, hogy a papír ne érjen hozzá, kivitte a kocsijához, és a jobb oldali ülésre fektette. Aztán maga is beült, és beautózott Ottawába Marciához. Marcia a piros ruhájában nyitott ajtót, fülében nagy aranykarikák hintáztak. - Ezt neked festettem! - nyújtotta felé a képet Quentin. - Egy képet?! - A doktornő arca ragyogott. - Vigyázz, még nem egészen száraz! Hová tehetném? Marcia körülnézett, majd a nappaliban álló régi cseresznyefa komódra mutatott. Quentin lehámozta a csomagolást, a komód tetején a falhoz támasztotta a keret nélküli festményt, aztán hátrált egy lépést. Szótlanul nézték. A kép középpontjában Marcia egy piros ruhás nőalakot látott, akiben saját magára ismert. A sötét háttérben szüleinek arca derengett, egy vörös hajú kisfiú árnyékát lehetett sejteni, és a sarokban, szinte elbújva egy kislányt fedezett fel, aki szintén ő volt. A központi, bűbájosán szép nőalak könnyedén lebegni látszott. - Lehetek én valaha ilyen szép? - kérdezte halkan Marcia. - Már most is az vagy. - Ez életem legszebb ajándéka! - A doktornő igen komolyan beszélt. Megajándékoztál engem önmagammal, és ráadásul magaddal is. - Hiszen világosan látszott, hogy művész szíve minden szeretete ezé a finom kis pirosba öltözött alaké. - Felvetted az öltönyödet a kedvemért! - csapta össze a kezét Marcia. - Ne

hidd, hogy nem tudom, mekkora bóknak számít ez...Te tényleg szeretsz engem? kérdezte tűnődve. - Erről próbállak meggyőzni megállás nélkül. És majd ha olyan öreg leszek, hogy a köszvényes ujjaimmal már nem tudom tartani az ecsetet, még akkor is szeretni foglak. - Ha így nézel rám - mondta Marcia különösen csillogó szemmel -, kedvem támad a legközelebbi ágyhoz vonszolni téged... - Tessék, rajta, nem is kell vonszolni. Élvezni fogom, ha te csábítasz el engem. - Hé, hé, elkésünk! - tiltakozott Marcia. - Előbb csókolj meg! - kérte Quentin. Amikor Marcia ennek mély meggyőződéssel eleget tett, a férfi annyira kijött a sodrából, hogy rekedt hangon azt suttogta Marcia fülébe: - Menj, hívd fel Lucyt, és mondd már meg neki, hogy a világ leghíresebb éttermének legnagyszerűbb konyhája sem tud olyan élvezeteket nyújtani nekünk, mint amiben itt részünk lesz! - Nem akarok ünneprontó lenni, de én ma nem is ebédeltem. Számomra a vacsora jelenti most a legnagyobb csábítást - tiltakozott Marcia. Lucyék már csak rájuk vártak. Az étteremben gyertyák égtek az asztalokon, a táncparkett mellett egy kis szalonzenekar játszott. A bőrkötéses étlap számos oldala láttán a doktornő elbizonytalanodott. Végül a roston sült lazac és a sajtos rakott tészta mellett döntött. Rendeltek még fehér- és vörösbort is. Quentin felkérte Marciát egy táncra. Nem tudta volna megmondani, hogy partnere jó táncos-e, mert csak arra tudott figyelni, hogy szinte a bőrén érzi a férfi izmos testének legkisebb mozdulatát is. Ma az ágyban fogják befejezni az estét. Tudta, hogy így lesz. Quentin kék szeméből sütött a vágy. Amikor a szám véget ért, Quentin visszavezette Marciát az asztalhoz. Vacsora közben sokat beszélgettek, és még többet nevettek. Marcia nagyszerűen szórakozott. A levegő közte és Quentin között megtelt elektromossággal, szikrák pattogtak, ha megérintették egymást. A desszert előtt Lucyval kimentek a mosdóba. Marcia belenézett a tükörbe,

és alig ismert magára, olyan rózsás volt az arca, ragyogó a szeme. - Fantasztikusan nézel ki - állapította meg Lucy elismeréssel. - Mindig élénk színeket kellene hordanod. - Valószínűleg így lesz - mondta a nővére, aztán nekifogott, hogy szükségtelenül hosszú ideig fésülje a haját. - Néha fejest kell ugrani a hideg vízbe -jelentette ki ünnepélyesen Lucy. Ne utasítsd el Quentint csak azért, mert félsz a saját érzéseidtől! Ennél roszszabbat nem is tehetnél. Na elég, most már befogom a szám. Troy mindig mondja, hogy kéretlenül ne avatkozzam mások ügyeibe. Mehetünk? A teremben Troy egyedül ült az asztalnál. Amikor odaértek, felállt, és udvariasan Lucy alá igazította a széket. - Quentin rosszul lett. Kiderült, hogy a halleves darált rákot is tartalmaz, amiről a pincér nem tudott. Ebben a pillanatban ment el. Azt mondta, tudja, mi vár rá, és egyedül is elboldogul. Majd én hazaviszlek, Marcia. - Csak nem akar egyedül vezetni a nyaralóig? - kérdezte rémülten a doktornő. - Úgy tűnik. Felajánlottam, hogy töltse nálunk az éjszakát, de hallani sem akart róla. - Mikor ment el? - Néhány perce. Hé, most hová rohansz? - Megpróbálom utolérni a parkolóban! Hazaviszem a lakásomba, nem vezethet hatvan kilométert ilyen állapotban! Ha nem találom meg, visszajövök hozzátok! Marcia az utca túloldalán lévő mélygarázs felé igyekezett, ott hagyták az autót pár órával ezelőtt. - Nem látott mostanában egy sárga sportkocsit kihajtani? - kérdezte lélekszakadva a sorompó előtti fülkében ülő fiatalembertől. - Már vagy negyedórája nem jött ki senki. - Ez az egyetlen kijárat? - Hát persze. Itt kell fizetni. - A fiú kíváncsian méregette Marciát. Máris motorzúgás hallatszott, s feltűnt Quentin autója. Amikor a kocsi megállt a sorompó előtt, és Quentin lehúzta az ablakot, Marcia kivette a kezéből a

parkolójegyet, és odanyújtott öt dollárt a parkolóőrnek. - Csússz arrébb! - mondta Quentinnek. - Hozzám megyünk. A férfi halálsápadt arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. - Nem, ezt nem várhatom el tőled... - Jó, akkor menjünk a nyaralóba! - Amikor megkapta a visszajáró pénzt, Marcia türelmetlenül megkérdezte: - Hozzám vagy hozzád? Döntsd el végre! Quentin arca eltorzult a fájdalomtól, megmarkolta a kormányt. Amikor újból beszélni tudott, szaggatottan szakadtak ki belőle a szavak. - Egyedül jobban viselem el. Nem akarom, hogy... - Most szükséged van rám - szólt közbe Marcia nyugodtan. - Én soha sem engedem meg, hogy bárki is... - Ez a jövőben másképp lesz. És én nem vagyok bárki. Arról már nem is beszélve, hogy én is megváltoztam, amióta ismerjük egymást - mondta Marcia indulatosan. - És még orvos is vagyok - tette hozzá. Quentin megtörölte a homlokát. - Miért nem hagysz engem békén? - Csak! - Akkor szállj már be, a fenébe is - felelte nyersen a férfi, és átcsúszott a másik ülésre. Marcia beszállt, és indított, Szerencsére a motor nem fulladt le. - Te sem vagy különb nálam, senkit nem engedsz közel magadhoz! - Az más, én férfi vagyok, és... - Hirtelen mindkét kezét a gyomrára szorította, és előregörnyedt. - Vigyél gyorsan a lakásodra! Marcia a legrövidebb úton hajtott haza. Quentin lehunyt szemmel dőlt hátra, kezével görcsösen markolta a biztonsági övet. - Még két sarok - mondta nyugodt hangon Marcia. - Kérlek, mondd el, milyen tünetekre számíthatok! Nem értem, miért nincs erre gyógyszered... - Nincs. Először elviselhetetlen görcseim vannak - mormolta Quentin -, aztán órákon át hányok. Nem éppen majális. Marcia beállt a ház elé, kiugrott a kocsiból, Quentin is kiszállt, és megpróbált kiegyenesedni. Megingott. Marcia gyorsan megfogta a karját.

- Elnézést, doktornő - motyogta Quentin némi gúnnyal -, a tünetek közül kifelejtettem a szédülést. Marcia betámogatta a férfit a lakásba. Quentin megkérdezte, merre találja a fürdőszobát, betámolygott, és magára zárta az ajtót. Marcia a hálószobájába sietett, felvett egy kényelmes háziruhát, és áthúzta az ágyat. Megállt a fürdőszoba ajtaja előtt. Hallotta, hogy Quentin hány. Haszontalannak érezte magát, hogy nem tud segíteni rajta. Egy ideig fel-alá járkált a kis folyosón, majd a konyhában készített egy bögre kávét magának, de nem itta meg. A fürdőszobában most csend volt. Az ajtó előtt hallgatózott egy darabig, aztán ijedten szólította Quentint. A válasz mintha nagyon távolról érkezett volna. - Ne aggódj, jól vagyok. Ez nem hangzott túl meggyőzően. Marcia megpróbált bemenni, de az ajtó továbbra is zárva volt. - Eressz be! - követelte haragosan. - Nem, ez még órákig eltarthat, és különben sem tudsz semmit csinálni. Menj vissza nyugodtan az étterembe! Bízd rám, én ellátom magam! Két nappal ezelőtt ugyanezt mondta neki Marcia, akkor Quentin annyira megsértődött, hogy azt vágta a fejéhez, többé nem látja. Most fordult a kocka. - Ne játszd már a teremtés koronáját, a sérthetetlen férfiút, hanem nyisd már ki ezt az átkozott ajtót! - kiáltotta a kilincset rázva. Az ajtó olyan váratlanul nyílt ki, hogy Marcia majdnem bezuhant rajta. Quentin zöldesszürke arccal támaszkodott a falnak. - Menj el, Marcia! Nincs erőm veled hadakozni! - Orvos vagyok, nem kell velem hadakoznod. Nem ájulok el, ha pillanatnyilag nem tudnál benevezni egy fitnessbajnokságra. Nem te mondtad azt, hogy velem akarod leélni az életedet? Ezek szerint csak a kellemes pillanatokra gondoltál? Szerintem az élethez hozzátartozik a betegség, a nyomorúság is. - De hiszen semmit nem tudsz tenni értem! Ez nem fér bele abba a makacs, kemény fejedbe? Quentinen látszott, hogy egyre dühösebb. Tanácsos lett volna visszavonulni, de Marcia kitartott.

- Legalább veled akarok lenni! - Ezek szerint nem veszed észre, mikor vagy felesleges? - Szóval felesleges vagyok? - Mit kell ezen még kérdezni?! - Quentin alig bírt beszélni. Hirtelen egész testében reszketni kezdett. - Tűnj el! Kifelé! Marcia engedelmeskedett, de azonnal visszatért, amikor Quentin túljutott a mélyponton. A férfi a kád szélén ült, fejét a kezére támasztotta. Még mindig reszketett, haja csapzottan tapadt a fejére. A doktornő a faliszekrényből kivett egy pulóvert, és Quentin vállára terítette. Aztán mellé ült, és átölelte, hogy felmelegítse. A férfi nem tolta el, de nem is húzódott közelebb. - Hát ennyit az est regényes befejezéséről - mormogta alig érthetően. - Quentin, ha még mindig akarod - Marcia minden egyes szót külön hangsúlyozott -, lefekszem veled. Persze nem ma, de hamarosan. A férfi ránézett, szeme alatt mély árkok sötétlettek. - Hogy még mindig akarom-e? Amíg élek, kívánni foglak. Hiszen nagyon szeretlek... - motyogta. Marcia tudta, hogy ilyen állapotban senki nem képes lódítani. Quentin komolyan gondolja, amit mond. - Csak azt szeretném tudni, miért mindig a fürdőszobában kerítünk sort a legbizalmasabb pillanatainkra. - Mihelyt jobban leszek, megszüntetem ezt a helytelen gyakorlatot. - A hálószoba alkalmasabb, és kényelmesebb is lenne -jelentette ki Marcia. - Most pedig mint orvos figyelmeztetlek, hogy igyál sok folyadékot, különben kiszáradsz! - Ezzel magára hagyta a férfit. Nagyon későre járt, amikor Quentin állapota észrevehetően javulni kezdett. Marcia hallotta, hogy arcot mos, öblíti a száját. Aztán lassan, fél kézzel a falnak támaszkodva, kijött a fürdőszobából. - Be kell vallanom - mondta -, még akkor is, ha sokat rontok azon a képen, amelyet mint férfi szeretek magamról dédelgetni, hogy most nem vagyok képes elvezetni az autót a nyaralóig. Alhatnék a kanapén?

- Szó sem lehet róla - mosolygott Marcia, aki nagyon megkönnyebbült. Az ágyamban fogsz aludni, és én megyek a kanapéra. - Marcia... - Quentin most hirtelen tudatára ébredt, mennyire fáradt és kimerült Marcia, aki ilyenkor - hajnali három óra volt - már régen az igazak álmát szokta aludni. - Köszönöm - mondta elcsigázva -, nagyon szép tőled, hogy törődtél velem. - Gyere, és feküdj le gyorsan, mielőtt még összeesnél! A hálószoba, amelynek nagy részét egy széles, régi mahagóniágy foglalta el, kellemes, megnyugtató légkört sugárzott krémszínű falaival, néhány elszórt, fehér virággal díszített halvány orgonaszínű függönyeivel, az ágytakaróval. Az éjjeliszekrényen tompa sárga fénnyel világított egy ernyős lámpa. Quentin lopva körülnézett. Az ággyal szemben álló kecses kis asztalon Marcia már elhelyezte a piros ruhás nő képét. - Te vagy az első férfi, aki ide beteszi a lábát - mondta kicsit szorongva Marcia. Quentin gyengének érezte magát, lerogyott az ágyra. - Bízom benne, hogy az utolsó is... Aludj velem, kérlek! Marcia döbbenten nézett fel. - Zavarnálak reggel, amikor felkelek. - Egy allergiás roham után engem legfeljebb csak ágyúval lehet felébreszteni. Persze csak akkor, ha a fülem mellett sütik el. - Quentin kínosan elmosolyodott. Egyébként én most csak aludni tudok. Nem szerelmi ajánlatot tettem, édesem. Marcia elvörösödött. - Elhiszem. Nos... ha tényleg ezt akarod... Quentin szerette kizökkenteni Marciát szokásos hűvös modorából. - Amit én tényleg akarnék, ahhoz sajnos most gyenge vagyok... - hangja elfulladt. Dideregve húzta össze a nyakán a pulóvert. - Nem egészen így képzeltem az első éjszakámat a hálószobádban - dünnyögte. Marcia olyan édesen mosolygott rá, hogy a férfi rögtön jobban érezte magát. - Én sem... Dőlj csak hátra, hogy le tudjam húzni a nadrágodat... Akkor is örülök, hogy itt vagy! - Hát még én! - Quentin megkönnyebbülten nyúlt el az ágyon, és magára

húzta a takarót. - Siess, mert jéghideg a lepedő! - mondta elcsigázva. Marcia kiment a fürdőszobába. Pár perc múlva, amikor már hálóingben visszatért, a férfit még mindig ébren találta. A hálóruhát is akkor vette, amikor a ruhákat meg az autót. Könnyű csontszínű selyemből készült, kömbinépántos kivágása egy kicsit megmutatott gömbölyű kebleiből is. Az enyhén áttetsző anyagon átderengtek teste hajlatai. Quentin követte Marcia minden mozdulatát, ahogy a piros ruhát beakasztotta a szekrénybe, a fésülködőasztalhoz ült, levette karkötőjét, fülbevalóját, aztán átkefélte a haját. Amikor végre az ágyhoz ment, és a lámpa kapcsolója után nyúlt, a fény átvilágította a selymet, és kirajzolta karcsú teste körvonalait. Aztán sötét lett. Marcia elhelyezkedett az ágyban, Quentin pedig átölelte. - Szeretlek! - suttogta. - Én még nem merem ezt kimondani - válaszolta Marcia. - De egy biztos: soha senkivel nem éreztem magam ilyen jól, mint veled. - Hozzásimult, hogy átmelegítse. - Olyan, mintha már évek óta házasok lennénk - kuncogta. - Nekem ez maga a mennyország! - motyogta Quentin, és néhány másodperc múlva már mélyen aludt. Marcia élvezettel hunyta le a szemét. Amikor újra kinyitotta, és az órára pillantott, kiderült, hogy már régen az intézetben kellene lennie. Óvatosan kikelt az ágyból. Félóra múlva - kezében egy félig elfogyasztott zsemlével - már a kocsijában ült. Nagyon nem szívesen hagyta ott Quentint. A munkahelyén igen feszült, szinte baljós légkör fogadta. Egyesek azt állították, nem lesznek elbocsátások, mások tudni vélték, hogy a kutatógárda mintegy fele számolhat azzal, hogy felmondanak nekik. Marcia nem akart belemélyedni ezekbe a spekulációkba, inkább leült a kis irodájában, hogy megírja a szeptemberi konferencián megtartandó előadásának vázlatát. Fél háromkor azon kapta magát, hogy kibámul az ablakon, keze mozdulatlanul pihen a számítógép billentyűzetén. A fiatalabb munkatársak könnyebben találnak állást, csengett a fülében, amit délelőtt hallott. A munkája volt az élete értelme, napjainak tartalma. Nem veszítheti el!

Elhatározta, hogy hazamegy Quentinhez. Nem akarta beavatni félelmeibe, de az ő társaságában biztosan képes lesz elfelejtkezni róluk. Az is nyugtalanította, teljesen jól van-e már a férfi. És ha igen, még mindig vágyik arra, amire eddig? Összekapta és betette a fiókba az előadás anyagát, kibújt fehér köpenyéből, elszántan elhagyta az épületet, és sebtében beült a kocsijába. Negyedórába sem telt, és már nyitotta is a lakása ajtaját. 9. FEJEZET A fürdőszobából vízcsobogás és Quentin hangos, kissé hamis éneke hallatszott ki. Marcia megkönnyebbült mosollyal lépett a fürdőszoba nyitott ajtajához. Quentin éppen borotválkozott. Amikor a tükörben meglátta Marciát, feléje fordult. A dalolást szerencsére abbahagyta. - Sokkal jobban festesz, mint énekelsz - állapította meg Marcia. - Ébren vagyok, vagy még álmodom? - kérdezte Quentin. Szeme tisztán ragyogott. - Nem kellene még a munkahelyeden lenned? - Egészen biztosan ébren vagy, és már megint a fürdőszobában beszélgetünk. - Valóban - Quentin egy vattadarab segítségével felitatott egy vércseppet az álláról. - A te borotvakészülékedet nem az én szakállamhoz tervezték. Édesem, nincs tiszta ruhám! - Akkor bújj vissza az ágyba! - Csak veled együtt. Rád fér egy kis pihenés, fél éjjel fenn voltál. - Úgy érted, hogy nem vagyok a legjobb színben? - kérdezte Marcia duzzogva. - Gyönyörű vagy. Bár ezt az unalmas szoknyát és illedelmes blúzt jobb, ha eldugod a szekrény mélyére. - Látom, hogy jobban vagy, már megint kötözködsz velem. - Átaludtam az egész napot, kiválóan érzem magam. Te pedig jó három órával előbb érkeztél, mint vártalak. - Nem tudtam odafigyelni a munkámra. - Fáradt voltál? Vagy túl szépen süt a tavaszi napocska? - érdeklődött Quentin.

- Veled akartam lenni - mondta meg a doktornő az igazat. - Aggódtam érted. Quentin odalépett hozzá. - Ennek örülök, de túl sok a ruha rajtad. - Meglepő gyorsasággal tüntette el Marciáról leszólt blúzát és a szoknyáját. Amikor meglátta a málnaszínü bodyt, csettintett. - Mindig tudsz meglepetésekkel szolgálni! - Megfogta Marcia keblét, és izgatóan simogatni kezdte a mellbimbóit. Olyan szenvedélyesen csókolóztak, hogy a férfi csípőjéről a földre csúszott a törülköző, és Marcia már semmi mást nem akart, mint eggyé válni Quentinnel. Az mégis kicsit eltolta magától. - Nem lenne jobb, ha átmennénk a szobába? - kérdezte, miközben érezte, hogy Marcia ujjai fel-le futkároznak a hátgerincén. - Nem biztos, hogy el tudok gyalogolni olyan messzire... - Akkor viszlek. Quentin felkapta, és elindult vele a szobába. Ott az ágyra tette terhét, aztán mellébújt, megcsókolta, és közben lassan fölébe került. Fél kezével lehúzta a bugyiját is. Marcia magánkívül vonaglott, szinte hívta a csípőjével. - Megőrjítesz, ha ezt csinálod - dadogta Quentin. Marcia Quentin nevét ismételgette, hívta, szinte dorombolt neki. A férfi egy pillanatra visszahúzódott - Marcia tiltakozott -, aztán viharosan megcsókolta, a hátára fordult, és őt is magára húzta. A nő tüzetesen és türelmetlenül végigkutatta a férfi testét, arcát mellére fektette, hallotta szívének dübögését, kezét végigcsúsztatta lapos hasán, aztán lejjebb merészkedett. Quentin felnyögött. - Nem bírom tovább, érezni akarlak! - sürgette Marcia rekedten. Egymásnak születtünk, gondolta még kábultan, aztán már nem gondolt semmire, csak érezte a tüzes lángnyelveket, a forró ciklont, amely felkapta és magával ragadta őket egészen az önkívület csúcsáig. Amikor a férfi végre felült, megrázta a fejét. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, másodpercek, percek vagy órák... Kisimította Marcia haját az arcából,

tűnődve szemlélte. - Az első pillanattól kezdve gyanítottam, hogy szenvedélyes nő vagy, és most végre meggyőződhettem róla. Ugyanúgy kívántál engem, mint én téged, igaz, édesem? Tudod, milyen csodálatosan érzem most magam? - Lehet, de nem annyira, mint én! - Marcia jólesően nyújtózkodott. - Vigyázz csak, mit csinálsz - Quentin nagyot nyelt -, még baj lehet belőle! - Szóval kielégületlen maradtál? - Marcia szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. - Te kis boszorkány! Pontosan tudod, hogy nem így van. Persze, ha egy kicsit is igyekszel, újrakezdhetjük! Quentin most ismerte be magának, hogy a lelke mélyén nem hitte, hogy valaha is sikerül Marciát az ágyba vinnie. Sőt még most, egy ilyen szenvedélyes, viharos együttlét után is maradt benne egy kis hiányérzet. Úgy várta, hogy Marcia egészen halkan, legalább egyszer kimondja: szereti. Sokkal többet adott, mint gondolta volna, de nem mondta ki a bűvös szót. Igaz, most ő sem vallott neki szerelmet. Ledőlt kedvese mellé, s elbűvölten csodálta meztelen testét. - Tudod, mihez lenne kedvem? - nevetett Marcia Quentinre. - Egy finom francia kiflihez a sarki péktől. - Nos, ami engem illet - mondta fejcsóválva a férfi -, egy kiflivel nem tudnál boldoggá tenni. Ma még egy falatot sem ettem. Marcia kiült az ágy szélére. - Szent ég, mindjárt éhen halsz! Körülnézek a hűtőben. - Inkább adjuk meg a módját, és vacsorázzunk házon kívül! - Rendben van, de csak akkor, ha semmi esetre sem rendelsz magadnak rákot! Először a pékségbe mentek, és bekaptak néhány friss süteményt. Aztán a szomszédos kisaruhazban vettek egy borotvakészletet meg egy férfias illatú szappant Quentinnek, majd kiválasztottak neki egy farmert, egy pulóvert és némi alsóneműt.

Hazasiettek, hogy gyorsan átöltözzenek a vacsorához, de nem volt az a korgó gyomor, amely elnyomhatta volna egymás iránti szenvedélyes vágyukat. Hosszan, boldogan szerették egymást. Utána Marcia mély álomba merült. Edények csörömpölésére ébredt. Egyedül volt az ágyban. A konyha felől curry illata áradt. 10. FEJEZET Másnap Marcia csak fél óra késéssel érkezett a munkahelyére. Igyekezett úgy eljutni az irodájáig, hogy senkivel se találkozzék, mert meg volt győződve arról, hogy az arcára vannak írva az éjszaka történtek, de a kollégái mással voltak elfoglalva. Az intézet vezetői egyórás megbeszélést tartottak, s most hírek és rémhírek tömege keringett az épületben. Marcia mindenesetre csukott ajtó mögött dolgozott az előadásán, hogy még véletlenül se tűnjön fel senkinek, hogy időnként álmodozó mosollyal bámul ki az ablakon. Négy órakor kikapcsolta a számítógépét, s fél ötkor már az otthoni liftbe lépett be türelmetlenül. Reggel átadott egy lakáskulcsot Quentinnek, hogy a férfi szabadon jöhessen-mehessen. Amikor Marcia kinyitotta az ajtót, a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. Az előtér fala telis-tele volt szénrajzokkal, amelyek két meztelen alakot, egy férfit meg egy nőt ábrázoltak. Marcia arca, ahogy lassan haladt előre, egyre jobban lángolt a szégyentől. Quentinnek aztán nem voltak gátlásai, a legnagyobb részletességgel szó szerint mindent lerajzolt! A férfi a nappaliban üldögélt, és kíváncsi arccal leste a hatást. - Ha az erkölcsrendészet parancsnoka véletlenül a társaságomban lenne, ezt az éjszakát már biztosan a fogdában töltenénk - mondta szemrehányóan a háziasszony, de a szeme derűsen csillogott. Quentin nagyot nevetett. - Végtelen önteltségemben azt képzeltem, hogy ma nem hívsz vendéget, mert kettesben akarsz lenni velem. - így is van. De Lucy is eljöhetett volna, vagy... anyám Henry vei. - Nem engedtem volna be őket!

- Egek, ez nem lehet igaz! Én ilyet nem csináltam! - Marcia az egyik kép felé bökött, míg kezét lángoló arcára szorította. - De bizony! És hogy élvezted! - Mondd csak, mit tegyek veled?! - Gyere hozzám feleségül! - vágta rá Quentin. - Mit mondasz? - Jól hallottad. Gyere hozzám feleségül! - A minap még csak arról volt szó, hogy ideiglenesen költözzem hozzád! Marcia a homlokát ráncolta. - Ezzel csak becsapnánk magunkat. Már nem érvényes. Veled szeretnék élni, mindegy, hol. De mint törvényes házastársad. - Mondtam, hogy pénteken válaszolok - felelte Marcia bosszúsan. Quentin uralkodott magán. - Ma már csütörtök van. Mi változhat holnapig? - Honnan tudhatnám? Amióta ismerlek, a dolgok kifordulnak a sarkukból. Lehet, hogy holnapig is történik valami. - Tudom, érzem, hogy te is szeretsz. Marcia dühbe gurult attól, hogy Quentin ennyire biztos a dolgában. - Akkor te többet tudsz, mint én! - Annyira indulatos, szinte goromba volt a hangja, hogy maga is megrettent. - Gyűlölöm ezeket a szócsatákat! -.tette hozzá elcsukló hangon. - Én nem veszekedni akarok, hanem lefeküdni veled! Ennyi az egész. - Dacos, mégis könyörgő pillantást vetett Quentinre. De a férfi rendíthetetlen maradt. - Szeretlek - ismételte makacsul -, és eszem ágában sincs letagadni az érzéseimet. Marcia szája széle váratlanul megrándult. Végignézett a falakon, és harsány nevetésben tört ki. - Jó, hogy mondod, nem is gyanítottam volna! Quentin is megenyhült. Összevissza csókolta Marciát, aztán karon fogta, és

kivezette a fürdőszobába. - Nézz csak ide! Vettem neked is olyan habfürdőt, amilyen Catherine-nek van. Nincs kedved egy üdítő, frissítő fürdőhöz? Marcia örömmel vette tudomásul, hogy sikerült a közvetlen veszélyt elhárítania. - Mennyire figyelmes tőled! -jegyezte meg kedvesen. Amíg a kád lassan telni kezdett meleg vízzel, Quentin kigombolta a doktornő blúzát. - Hogy ment ma a munka? Megint korábban jöttél haza. Marcia nem akart a munkahelyi mendemondákról, félelmekről beszámolni, más megoldást választott. - Ma végre befejeztem a brüsszeli előadásom vázlatát. Holnap hozzáfogok egy másikhoz - mondta, miközben Quentin meztelen keblét becézte. Akadozva folytatta. - Egész nap arról ábrándoztam, hogy együtt leszünk, most meg olyan prózai dolgok foglalkoztatnak, hogy beleférünk-e együtt a fürdőkádba. - Tudod, hogy minden csak attól függ, elég erősen akarjuk-e - jelentette ki sokatmondóan Quentin, aztán mint a villám, ledobálta magáról a ruháit, belépett a kádba, Marciát is besegítette, és együtt lassan belecsúsztak a meleg vízbe. Marcia fejét Quentin álla és válla közé fúrta, az meg lassan, kéjesen simogatta kezével, egész testével. Amikor a férfi keze a combja közé siklott, a vágy elviselhetetlenné fokozódott benne, nem tudott tovább ellenállni, a csúcspontra jutott. Quentin megcsókolta, gyengéd szavakat suttogott a fülébe, míg Marcia le nem csillapodott. - Veled egyre szebb és jobb - vallotta be aztán halkan Marcia. Quentin magához szorította. - Meg ne fázz! Gyere az ágyba! Kölcsönösen szárazta dörzsölték egymást, aztán egymásba kapaszkodva mentek a háló felé. Az ajtóban Marcia döbbenten kiáltott fel. Az egész szoba tele volt virággal, vázákban, cserepekben, vödrökben, tálakban rózsa, szegfű, margaréta, liliom, tulipán, nárcisz, orgona s még ki tudja, mi minden illatozott.

Marcia belekapaszkodott Quentin karjába. - Egyszer már megleptél engem a virágaiddal, csak akkor nem okoztál ekkora örömet. Nincs még egy hozzád fogható bolond! - Tudod, ahol én felnőttem, nem ritka, hogy júniusban még, szeptemberben már fagyosak az éjszakák. így aztán, ha egyszer kijutok egy virágpiacra, az összes virágot szeretném megvenni. - Azt hiszem, most sikerült. - Komolyan nézett a férfira. - Mindent megteszel, hogy elhiggyem, különleges lény vagyok, de én meg vagyok győződve arról, hogy te vagy a különleges. Gyere, feküdjünk le most rögtön! Szinte reszketett a vágytól, s ettől persze Quentin is izgalomba jött. Marcia egész életében nem érezte ilyen tökéletesen szabadnak magát. Gátlásai eltűntek, azt tette és mondta, amit megkívánt, és boldoggá tette, hogy Quentinnek örömet szerezhetett. Aztán mintha egy hatalmas hullám kapta volna fel és emelte volna őket ismeretlen magasságok felé. Egyszerre, önkívületben értek a csúcsra. - Mintha a lelkünk is egyesült volna - mondta később Marcia. - Soha többé nem lesz az életem olyan, mint amilyen eddig volt. A doktornő másnap is elkésett. Előző este még elmentek Quentinnel egy kicsi, de nagyon elegáns étterembe vacsorázni, aztán hazasiettek, és reggelig szerették egymást. A titkárnője azzal fogadta, hogy az igazgató kettőre várja az irodájában. Marcia igyekezett legyűrni a pánikot, amely azonnal hatalmába kerítette. - Köszönöm, Rosemary - mondta fegyelmezetten. - Jött postám? - Elvette a leveleket, és bement az irodájába. Igyekezett elfoglalni magát a számítógéppel. Délig azt is megtudta, hogy az igazgató rajta kívül még három másik munkatársat is magához rendelt különböző időpontokra, de ez a tudat egy cseppet sem vigasztalta. Felhívhatta volna Quentint, mégsem tette. Pontosan kettőkor ott volt az igazgatónál. Wayne Martell doktor a magasságához képest vagy huszonöt kiló túlsúlyt viselt. Rendkívül méltóságteljes viselkedésével jelezte, tudja, mivel tartozik a beosztásának. Marcia tisztelte, de nem nagyon kedvelte.

Martell doktor udvariasan, mint mindig, hellyel kínálta Marciát, aki látszólag fesztelenül foglalt helyet, s kezét összekulcsolta az ölében. Martell doktor az íróasztala mögött trónolt. - Bizonyára hallotta a híreket arról, hogy a költségvetésünket csökkentik. Sajnos a hírek igazak. Ezért a vezetőség az én egyetértésemmel úgy határozott, hogy létszámcsökkentést hajt végre. Nem szívesen folyamodunk ehhez a megoldáshoz, és valóban kényszer alatt cselekszünk. Ön ezt bizonyára megérti kis szünetet tartott, ezalatt megigazította arany mandzsettagombjait. Marcia csak most vette észre, milyen zsíros-olajos az igazgató hangszíne. Teljesen összhangban volt kenetteljes beszédmódjával. - Ön nálunk - folytatta, s színpadias mozdulattal körbemutatott - még csak hét esztendeje dolgozik, ezért a kezdők csoportjába tartozik, legalábbis a mi besorolásunk szerint. És éppen ennek a csoportnak a létszámát kell sajnálatos módon csökkentenünk. Az intézet számára különösen fájó veszteség, hogy kénytelenek leszünk nélkülözni az ön kimagaslóan értékes kutatómunkáját. Reméljük, hogy önt nem éri személyes veszteség, hiszen sokoldalú tudását minden bizonnyal másutt tudja majd kamatoztatni. Tekintetét várakozóan függesztette Marciára. A doktornő színtelen hangon szólalt meg: - Szóval felmond nekem. - Igen, tizenötödikéi hatállyal. Addig természetesen megkapja a teljes fizetését. Nem is tudom kellően kifejezni, mennyire sajnálom, hogy így alakultak az események - Martell doktor együtt érzően rezegtette a hangját. - Igen - felelte Marcia. - Elmehetek? Az igazgató felállt, kezet nyújtott. Marcia habozva fogta meg az ernyedt, nyirkos mancsot. Semmi nem jutott az eszébe, biccentett Martell doktor felé, és kisietett. A titkárnője szerencsére nem volt a szobájában. Marcia fogta a táskáját, és elment. Még üzenetet sem hagyott.

Amikor már az autójában ült, hirtelen ráeszmélt, hogy reszket a térde. Gépiesen kifordult az autópályára, és kelet felé hajtott. Egyetlen épkézláb gondolat sem jutott eszébe. A nap melegen sütött, ezért a doktornő leengedte az ablakot, és hagyta, hogy a szél borzolja a haját. Hirtelen Quentin jutott az eszébe, de most nem akart rá gondolni. Megállás nélkül hajtott a Szent Lőrinc-folyó mentén, elhagyta Ontario államot, s Quebecben folytatta útját. Amikor látta, hogy fogytán van az üzemanyaga, megállt egy benzinkútnál, tankolt, és a mosdóba ment. Aztán fizetett, vett egy üveg limonádét, egy zacskó sült krumplit, és tovább indult. A nap gyorsan hanyatlott a nyugati horizonton. Háromnegyed hatkor megállt egy autópálya-pihenőben, és bement a kávézóba. Valójában közönséges büfé volt, bömbölő zenegéppel és fullasztó cigarettafüsttel. Szöges ellentéte annak a kis étteremnek, ahol előző este együtt vacsorázott Quentinnel. Tojásomlettet választott, pirítóst és kávét, s bár szüksége volt az ételre, amikor kihozták, kedvetlenül turkált a tányérjában. Újból az órájára nézett, és megállapította, hogy már negyed hét is elmúlt. Ráébredt, hogy Quentin biztosan már hosszabb ideje várakozik rá, de nem érezte magát képesnek arra, hogy felhívja, és közölje vele, hogy kirúgták. Határozott léptekkel a bejárat melletti telefonkészülékhez sietett, és Lucy számát hívta. Troy jelentkezett. - Szia, Marcia vagyok. Egy... valami váratlan dolog történt. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Kérlek, hívd fel Quentint, hogy ne aggódjon! Én... - Marcia, mi történt? Eléggé összefüggéstelenül beszélsz. -Csak annyit tegyél meg nekem, hogy megmondod Quentinnek, nincs semmi bajom. Még nem tudom, mikor megyek haza. - Én se tudhatom meg, mi történt? - kérdezte most már határozottan Troy. - Nagyon kérlek, add át Quentinnek az üzenetemet! Most nem tudok egyikőtökkel sem találkozni. Ennyi az egész. Be kell fejeznem, szia! - Letette a kagylót, visszaült az asztalához, és megitta a maradék kávét. A zene még elviselhetetlenebbül dübörgött, mint az imént. Fizetett, és hajtott tovább. Quentin egész nap rajzokat, vázlatokat készített, s szinte fogalma sem volt

arról, reggel van-e, vagy este. Minden egyes vonal, forma így vagy úgy, Marciáról szólt. Amikor az állóóra ötöt ütött, letette a szénceruzát, és nagyot nyújtózott. Kedvese hamarosan itthon lesz. Kiment a konyhába, hogy rendet rakjon, aztán beágyazott, friss vizet adott a virágoknak, és összeszedte a lehullott leveleket. Az előszoba falát díszítő rajzokhoz egyelőre nem nyúlt. Lezuhanyozott, kitakarította a fürdőszobát. A kamrában keresett egy üveg vörösbort, kinyitotta, és kiöntötte egy kancsóba, hogy levegőzzék. Egy tányérra libamájpástétomot és sós kekszet készített. Közben már majdnem hat óra lett. Úgy látszik, Marcia ma tovább marad a munkahelyén. Újból elővette a vázlatkönyvét, de nem tudott igazán összpontosítani. Ma van a napja, amikor Marcia végre megmondja, akar-e vele élni. Szórakozottan töltött magának egy pohár bort, megkóstolta a pástétomot. A rajzokat nézegette. Fél hétkor csengett a telefon. Felkapta. - A bor az asztalon, megágyaztam, csak te hiányzol - mondta. Egy pillanatig senki sem válaszolt, aztán egy férfihang szólalt meg. - Troy vagyok. Most hívott fel Marcia. Arra kért, mondjam meg neked, hogy történt valami, ami miatt egy ideig egyedül akar maradni. Nincs semmi baja, ne aggódj érte. Quentin alig kapott levegőt. - Mi a fenéről beszélsz? Mi történt? - Azt nem volt hajlandó elárulni. - Lehet, hogy elrabolták - Quentin képzelete elszabadult -, s most fegyverrel kényszerítik, hogy mondjon valami semmitmondó dolgot... -Ne beszélj már ilyen esztelenségeket! Ha ez történt volna, már tudnánk róla. Én inkább azt gyanítom, hogy valami személyes indítéka van erre a viselkedésre. - Honnan hívott? - Azt sem mondta meg, de a háttérzajokból ítélve egy vendéglőre vagy bárra tippelnék. - Hány átkozott bár van ebben a nyavalyás államban? - fortyant fel

Quentin. - Akármelyik lehetett. - Mindenesetre azt mondta, hogy nem kell aggódnod - ismételte kicsit fáradt hangon Troy. - Bocsáss meg - tért magához Quentin -, te igazán nem tehetsz arról, hogy rossz híreid vannak. De az ég szerelmére, mi folyik itt? - A ti kapcsolatok, ha nem tévedek, eddig is bővelkedett viharos fordulatokban. Mióta is ismeritek egymást? Úgy három hete, igaz? Lehet, hogy Marciának szüksége van egy lélegzetvételnyi szünetre - latolgatta Troy. - Akkor miért nem engem hív fel? - Fogalmam sincs róla. Később biztosan neked is telefonál. A válaszról van szó! - gondolta Quentin. És ez a válasz: nem! Marcia egyszerűen kereket oldott, mert nem tud a szemébe nézni! - Egyébként egész este itthon vagyunk - próbált Troy valami megnyugtatót is mondani. - Nagyon szépen kérlek, ha Marcia ismét telefonálna, azonnal értesíts! Most leteszem, hátha épp hívni akar. Mindent köszönök. Quentin odasétált az asztalhoz, rápillantott a rajzaira, amelyek egyszerre jelentéktelen firkáknak tűntek. Megitta az egész üveg bort, és egy teljes óra hosszat ült mozdulatlanul a telefonra meredve. Valósággal hipnotizálta, hogy szólaljon meg. Aztán lassan felállt, az ablakhoz ment, szemét végighordozta a tetszetős házakon, a csatorna zöld vizén. Nem mehetek el, hátha mégis telefonál. Esetleg mégis hazajön. Hirtelen rabnak érezte magát a városban. Mindezt azért, mert szeret egy ibolyakék szemű, sötét hajú nőt... Elvesztette a szabadságát. De akkor mi van, ha Marciát is elvesztette? 11. FEJEZET Marcia este fél kilenckor lefékezett egy bevásárlóközpont előtt, ahol vett magának néhány, az éjszaka eltöltéséhez szükséges holmit. Halálosan kimerült. Betért a legközelebbi motelba, és kivett egy szobsát. Bekapcsolta a tévét, ahol épp a híradót sugározták. Az egyik hír arról számolt be, hogy egy hatalmas olajvállalat ezerötszáz alkalmazottját bocsátotta el. Marcia a kezébe temette az arcát.

Elvesztette az állását, ami hét éven keresztül élete értelme volt. Szemrehányást tett magának azért, hogy épp akkor, amikor eldöntötték, ki maradhat, és ki nem, több ízben is elkésett, és nem is kicsit, a munkaidő végét pedig nem várta ki. Bezzeg mások buzgóbban dolgoztak, mint valaha! Pedig a munkája nélkül nem ér ő egy lyukas garast sem! Egy senki! Maga a megtestesült kudarc! Sírni kezdett - a haragtól, a teljes csődtől és a kilátástalanságtól. Még álmában is szivárogtak szeméből a könnyek. Amikor reggel felébredt, kinyújtotta a kezét Quentin felé. Alig két éjszakán át osztotta meg vele az ágyát, s máris hiányzott. Nem mehet hozzá feleségül, hiszen munkanélküli lett. Csak nyűg lenne a nyakán. Elképzelni sem tudta, hogy odaálljon elé, és pénzt kérjen tőle. Nem tudna átvedleni eltartott háztartásbelivé, egész felnőtt életében a maga ura volt. Csütörtökön azt kérdezte tőle Quentin, ugyan mi jöhet közbe egy nap alatt. Tessék, itt a bizonyíték, hogy sorsok dőlhetnek el egy pillanat alatt. Valahogy összeszedte magát, lezuhanyozott, a motel éttermében magához vett némi reggelit, aztán folytatta útját. Most már azt is tudta, hová igyekszik: Holtonba megy, Quentin szülőfalujába. Kivette a kesztyűtartóból az autótérképet, és hosszan tanulmányozta. Délben megebédelt egy országúti étteremben, amely tele volt kamionsofőrökkel. Késő délután letért az autópályáról, és egy bekötőúton elindult a völgy felé, ahol Holton fekszik. Lassan hajtott, hogy jobban szemügyre vehesse a tájat. A gondosan megművelt táblák között egy kis folyó kanyargott, valamivel messzebb sűrű erdővel borított dombok szelíd hajlata emelkedett. Az út menti fák friss lombjából rigófütty hallatszott, meg a vadgalambok egymásnak felelgető bugása. Egy itatóvályú szélén izgatott verébcsapat csiripelt, majd mintha egy láthatatlan jelnek engedelmeskednének, mind egyszerre rebbentek fel. A folyón vén kőhíd ívelt át, s Marcia úgy érezte, mintha száz évet utazott volna visszafelé az időben. Holton mindössze pár tucat házból és farmból, egy benzinkútból és egy vegyesboltból állt. Most, hogy megérkezett, nem tudta, mihez kezdjen. Mindenesetre bement az üzletbe, és vett egy tábla csokoládét. - Véletlenül nem tudja, hol lakott itt annak idején Quentin Ramsey? - kérdezte a fiatal kiszolgálólánytól.

- Nem is hallottam róla. - Esetleg kaphatnék valakitől felvilágosítást? - Ha gondolja, felhívhatom Margie-t - mondta kelletlenül a lány -, ő mindenkit ismer a környéken. Marcia bólintott. A lány elvonult a telefonhoz. - Itt jobbra menjen végig a főutcán - mondta, amikor visszatért -, a végén talál egy sárga házat. Ott lakik Ed és Kaye Miller. Ők majd útbaigazítják. - Nagyon köszönöm. - Marcia kisietett a boltból. A sárga házra hamar rátalált. Meglehetősen rozoga épület volt, de a kerti út mellett sűrű sorokban nyílt a fehér nárcisz, a fák alatt ibolyák kéklettek. A ház mellett néhány tyúk kapirgált. Marcia mély lélegzetet vett, és bekopogott. Szikár öregember nyitott ajtót. Buján tenyésző hófehér szemöldöke párját ritkította, legalábbis Marcia még életében nem látott ehhez hasonlót. - Jó napot, Mr. Miller! - köszönt zavartan. - Bocsásson meg a zavarásért. Az érdekelne, hol élt Quentin Ramsey annakidején. Egy bizonyos Margie mondta, hogy ön bizonyára tudja. - Egy szavát se higgye annak a nőszemélynek! - Az öreg megvetően legyintett. A legnagyobb pletykafészek az egész járásban. Marcia hátrált egy lépést. - Tehát nem tud segíteni, Mr. Miller? - Mondtam én ezt egy szóval is? Jöjjön csak beljebb, és szólítson nyugodtan Ednek! Kaye, gyere, látogatónk érkezett! - emelte fel a hangját. - Kaye nincs valami jól, meggyült az ujja. Már egy hete rágom a fülét, hogy menjen orvoshoz, de mintha a falnak beszélnék. Az öregúr a nappalin keresztül bevezette Marciát a tágas, otthonos lakókonyhába. Ott jött eléjük Kaye Miller. Hófehér haja volt, kék szeme, és úgy mosolygott, mint a mesebeli jóságos nagyanyók. - Marcia Barnes vagyok - mutatkozott be a vendég -, és Ottawából jövök. Elnézésüket szeretném kérni, biztosan feltartom magukat, de csak pár pillanatig maradnék. Arról lenne szó, hogy szeretném megtalálni azt a házat, ahol

Quentin Ramsey nevelkedett. Azt hallottam, hogy esetleg önök segíthetnek... Kaye szeme felragyogott. - Tehát ismeri Quentint? Foglaljon helyet, kérem! - Igen... barátok vagyunk. - Nagyon derék gyerek volt. - Derék, persze, rosszabb volt, mint hét ördög! - dörmögte Ed. - Ugyan már, öreg! Tudod, hogy minden kamasz született csínytevő, elképesztő dolgokat tudnak kitalálni. De Quentin hamar kinőtt ebből a korból, és most gyönyörű képeket fest. - Micsoda?! Olyan színeket használ, amilyenre én még az istállómat se festeném! - jelentette ki Ed. - De Edward! - Kaye szemrehányóan nézett férjére. - Jobb lesz, ha felteszed a teavizet. Mit akar megtudni Quentinről, kedvesem? Marciának nagyon tetszett, hogy Ed engedelmesen a tűzhelyhez baktat, és felteszi a kannát. - Szeretném megtudni, hogy élnek-e még a szülei, és hogy hol van a ház, ahol lakott. - Sajnos a szülei rég meghaltak egy autóbalesetben. Quentin akkor egy éjszaka alatt úgy megváltozott, hogy rá sem lehetett ismerni. Nagyon csendes fiú lett belőle. A legközelebbi rokonai St. Johnban éltek, be kellett költöznie hozzájuk a városba. Nem könnyen szokott hozzá, hiszen élt-halt a természetért. - Csepp kölyök kora óta kint rohangált a szabadban - tette hozzá Ed, amikor a teáskannát és a tejet az asztalra tette. - A házat persze el kellett adni. Nem volt elég pénz a temetésre - Kaye felsóhajtott. - A bútorokat elárverezték. Martinék vették meg a házat. - Piszok népség -- dünnyögte Ed. - Ami igaz, az igaz, nem voltak rendes emberek. Egyébként az a ház egy évvel később leégett. Mi szerettük volna Quentint magunkhoz venni, de a bácsikája hallani sem akart róla. Ed néhány nyomdafestéket nem tűrő szóval emlékezett meg a nagybácsiról. - De Edward! - figyelmeztette Kaye. Aztán sóhajtott. - Később hallottuk, hogy St. Johnban Quentin sokszor keveredett verekedésbe. Az utcai csibészek

megkeserítik a falusi gyerekek életét. Egyszer az orra tört el, egyszer meg a csuklója. - Aztán vidámabban folytatta. - Quentin minden évben meglátogat bennünket. Remélem, mostanában minden rendben van vele. - Hogyne - mondta Marcia, és elpirult. Mélységesen szégyellte magát. Micsoda önző perszóna vagyok, gondolta. Közönyös és képtelen az együttérzésre. - Maga ugyancsak hosszú utat tett meg azért, hogy néhány semmiséget megtudjon Quentinről - dörmögte Ed. - Feleségül akar hozzá menni? Marcia összerezzent. - Hát... ő legalábbis megkért, hogy legyek a felesége - mondta őszintén. - Rosszabbul is járhatott volna - vélte Ed. - Te csak ne szólj bele - intette le a férjét Kaye -, inkább hozd ide a régi fotóalbumot! Talán Miss Barnes szívesen megnézné, milyen volt Quentin kisfiú korában. - Kérem, szólítson Marciának! Nagyon örülnék, ha láthatnám a képeket. Ed át akarta nyújtani az albumot a feleségének, de kicsúszott a kezéből, és ráesett az asszony kezére. Kaye feljajdult a fájdalomtól. - Mi a baj? - kérdezte Marcia aggódva. - Nyugodtan megmondhatja, orvos vagyok. Kaye megmutatta gyulladt, dagadt, lilásvörös ujját. - Itt egy csúnya tályog van, amit minél előbb fel kell nyitni - állapította meg Marcia. - Én kutatóorvos vagyok, nem gyakorlok, ezért nem végezhetem el ezt a kis beavatkozást, de nagyon szívesen elviszem a legközelebbi orvoshoz. - Ezt igazán nem kívánhatjuk magától - tiltakozott Kaye. - Quentin barátai az én barátaim is - mondta komolyan Marcia. Hirtelen ráébredt, ilyen messzire kellett eljönnie ahhoz, hogy igazán megértse, mit is jelent az a szó, hogy barátság. A Troy péntek esti telefonhívását követő huszonnégy óra Quentin életének leghosszabb napja volt. Az állóóra idegesítően ketyegett, és hangosan, zengve ütötte az órákat. Ő pedig nyugtalanul járkált fel-alá, munkált benne a düh, a félelem és a kétségbeesés. Úgy érezte, megőrül az aggodalomtól.

Miért ment Marcia világgá? Hogy volt képes szó nélkül eltűnni ilyen boldog napok után? Talán fél tőle? Ettől még zaklatottabb lett. Az idő gyötrelmes lassúsággal vánszorgott, a telefon makacsul hallgatott. Hajnali kettőkor nyomta el az álom a kanapén, de lidérces álmok kínozták, s időről időre verítékben fürödve riadt fel. Soha nem érezte magát olyan magányosnak, mint most. Szombaton délután négykor ráeszmélt, hogy nem bírja tovább a csendet és az egyedüllétet. Mindent egy lapra tett fel - az életét ajánlotta fel egy nőnek, akiről azt hitte, lelke rokon az övével. És ezzel a lappal vesztett. Marcia nem szereti őt, de nincs bátorsága ezt bevallani neki. Nincs mit tenni, tudomásul kell vennie, minél előbb, annál jobb. Lassan, szomorúan összeszedte a holmijait, aztán mindent, ami rá emlékeztethetne, eltüntetett a lakásból, kidobta a szemétgyűjtőbe. És most? El innen, minél messzebbre. Elszánt léptekkel a telefonhoz lépett, és felhívta a repülőteret. A két öreg beszállt Marcia kocsijába, és elindultak az orvoshoz. Ed a hátsó ülésen foglalt helyet, de ez egyáltalán nem vette el a kedvét a további beszélgetéstől. - Hogy kell azt érteni, hogy maga nem igazi orvos, Marcia? - Egy intézetben dolgoztam mostanáig, ahol különböző kutatásokat folytattunk, amelyek célja, hogy bizonyos betegségekre megtaláljuk a megfelelő gyógyszereket. - A, szóval nem akar közvetlen kapcsolatba kerülni az emberekkel? Nem okoz magának örömet, ha velük foglalkozik? Marcia elgondolkozott. Néha előfordult, hogy örült, ha segíthetett, mint a kisfiúnak a bolt lépcsőjén, vagy Quentinnek, amikor rosszul volt. És most is, hogy sikerült Kaye-t rábeszélnie, jöjjön el vele az orvoshoz, hasznosnak, sőt sikeresnek érezte magát. Izgatott lett. Megint megváltozott benne valami! Mi történik vele? - Egyébként tegnap elbocsátottak az állásomból - mondta, és egyáltalán nem találta nehéznek, hogy erről beszéljen.

- Itt, vidéken mindig szükség van jó orvosokra. Ha a mi jó öreg Meade doktorunkkal valami történik, mehetünk be a városba, ha megbetegszünk. Az pedig jó messze van - méltatlankodott Ed. - Quentinnek még el sem mondtam, hogy elbocsátottak - vallotta be hirtelen Marcia. Ed harsány nevetésben tört ki. - Neki nem volt olyan állása, ahonnan ne rúgták volna ki! Tudniillik az első langyos, napfényes tavaszi napon otthagyott csapot-papot, fogta a hegyjáró botját, és kiment az erdőbe. Fütyült a munkájára, hiszen kisütött a nap. - Úgy gondolja, hogy Quentin nem fog felháborodni azon, hogy munkanélküli lettem? - kérdezte szorongva Marcia. - Hát, ő lenne az utolsó, aki ezen felháborodna! - Szégyelltem elmondani neki, inkább elszöktem előle. Otthagytam Ottawában. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha a lába előtt szörnyű mélység tátongana. Vajon megbocsátja ezt nekem valaha? - dünnyögte maga elé. - Hát persze, kedvesem - vigasztalta Kaye. - Mondok én magának valamit, Marcia! - élénkült meg Ed. - Lefogadom, hogy Quentin sokkal boldogabb lesz, ha maga igazi orvosként helyezkedik el. Ez a kutatási dolog olyanoknak való, akiknek nem fűlik a foguk ahhoz, hogy a mindennapi élet problémáival foglalkozzanak, nehogy bepiszkolják a kezüket. Vajon mit szólna ehhez Martell doktor? Egyszeriben világossá vált Marcia előtt, hogy a felmondással lehetősége nyílt rá, hogy gyökerestül megváltoztassa az életét. - Megállhatunk, ez itt Meade doktor háza - figyelmeztette Edward. Mialatt Kaye-t kezelték, Marcia a várószobában ült, és végiggondolta az elmúlt két nap eseményeit. Most már világossá vált előtte, hogy azért ment ilyen nevetséges módon világgá, mert pontosan úgy, mint régen, senkivel nem akarta megosztani a gondjait... Egy ehhez hasonló helyzetben Quentin már kilátásba helyezte, hogy örökre elhagyja. Pánik lett úrrá rajta. Azonnal beszélnie kell a férfival, meg kell neki mondania, hogy nagyot vétett ellene, és bocsánatot kell kérnie tőle. De a kis

várószobában nem volt telefon. Szeretem Quentint, fogalmazta meg magában, és úgy mosolygott, mintha egyenesen a férfi szemébe mondaná. És Quentin is szereti őt. Nem a jól kereső tudományos kutató érdekli, hanem a nő. Legszívesebben nevetett, énekelt, és táncra perdült volna a kopott szőnyegeken. Sürgősen meg kell mondania a férfinak, hogy szereti. Hallani akarja a hangját, és szeretne a karjában feküdni. Türelmetlenül várt Edre és Kaye-re. Amikor kijöttek, gyorsan hazaszállította őket, és megkérdezte, felhívhatja-e tőlük Quentint. - Természetesen. Talán mi is válthatunk vele egy-két szót - mondta Kaye. Marcia először a saját számát tárcsázta. Öt csengés után az üzenetrögzítő kapcsolt be. Tehát Quentin nincs ott! A kétségbeeséstől reszkető hangon mondta a rögzítőre: - Quentin! Itt vagyok Ed és Kaye Millernél. Vasárnapra Ottawában leszek. Szeretlek. Bocsásd meg, hogy ilyen esztelenül megfutamodtam! Rögtön ezután Lucyt hívta. Megint Troy jelentkezett. - Quentin nincs nálatok? - kérdezte Marcia türelmetlenül. - Nem... Most hol bujkálsz? - Troy hangja valahogy furcsán csengett. - Itt vagyok Quentin szülőfalujában. Nem tudod, ő hol van? Okvetlenül beszélnem kell vele! - Egy kicsit elkéstél - közölte Troy. - Quentin úgy két órával ezelőtt elrepült a Baffin-szigetre, tudod, oda északra, ahol van néhány eszkimó település. Clyde Riverben élnek barátai, őket látogatja meg. - Tehát nem várt meg engem - állapította meg Marcia csüggedten. - Én a helyedben ezen nem csodálkoznék. Nagyon nehéz órákat élt át. Ne haragudj, de én még a kutyámmal sem bánnék így. Persze megpróbáltuk lebeszélni, de hiába. Elutazott. - Jaj, ne mondj ilyet! - Marcia mint egy fuldokló, úgy kapaszkodott a kagylóba. Hiszen annyira szeretem! Csak azt ne kérdezd tőlem, miért tartott enynyi ideig, amíg ezt magam is beláttam... Nem tudod véletlenül, hogy hívják a barátait, akikhez indult?

- Azt nem, csak azt, hogy Clyde Riverben laknak. Esetleg próbáld meg felhívni a repülőteret, és Quentint a telefonhoz kéretni! Talán még nem szállt fel a gépe. - Köszönöm. Megpróbálom. Azonnal meg is tette, de az ottawai repülőtéren már nem lehetett Quentint utolérni. Marcia letörten tette le a telefont. Elment. Elhagyta őt, mert nem volt ahhoz bátorsága, hogy megmondja neki: szereti. - Minden rendben van? - kérdezte Kaye együttérzéssel. -- Semmi sincs rendben - mondta Marcia. - Azt hiszi, hogy nem szeretem. Itt hagyott, elrepült a Baffin-szigetre. Valahová a sarkkörön túlra. - Na és? - Ed bátorítóan Marcia vállára tette a kezét. - Maga meg utánarepül, és tisztáznak minden félreértést. - De hát Baffin, azt hiszem, egy jó nagy sziget. - Meg fogja találni! - mondta Ed mély meggyőződéssel. - És még csak nem is kell szabadságot kérnie, már úgyis kitették. Marcia elnevette magát. - Igaza van. Addig keresem, amíg meg nem találom. Ott, északon kevés a lakott hely, de tudom is, hol élnek a barátai. Ő meg még a legnagyobb sokaság közepette is kitűnik. - És aztán ne kerülgesse a forró kását, mondja meg neki kerek perec, hogy szereti! - figyelmeztette Ed. - De ma nálunk kell aludnia - jelentette ki Kaye. - Már későre jár. Ed pitymallatkor már az állatokkal foglalatoskodik, nem kell attól tartania, hogy elalszik. Marcia korán, de kipihenten ébredt, s fél hétkor már készen állt az indulásra. - Aztán el ne felejtsen meghívni minket az esküvőre! - Hát, ha lesz... Ed szeme szigorúan villant.

- Semmi ha! Lennék csak fiatalabb, magam téríteném észhez a fickót! Miért vette fel a nyúlcipőt, és lógott meg egy ilyen szép, belevaló fiatal nő elől?! Az én Kaye-em rögtön megszerette magát, pedig ő nagyon jó emberismerő. És tegyen róla, hogy hamarosan igazi doktor legyen magából! - Igenis! - bólogatott Marcia. - Hamarosan jelentkezem! - intett Ednek, és útnak indult. Minél közelebb ért Ottawához, annál jobban félt, hogy Quentin végképp otthagyta, mert ő túl lassan tanulta meg a leckét. Csak azért nem sírt, mert úgy nem lehet autót vezetni. De a szeme égett, keze, lába kihűlt. Amikor a város közelében egy tábla mutatta a repülőtér felé vezető leágazást, gondolkodás nélkül azt választotta. Mindenekelőtt jegyet vált a legközelebbi Baffin-szigeti járatra, aztán hazamegy elhagyott lakásába, ahol minden Quentinre fogja emlékeztetni. Leállította a kocsit a parkolóban, s a visszapillantó tükörben egy pillanatra szemügyre vette magát. Rémesen nézett ki. Péntek óta hordta ugyanazt a blúzt és farmert. Figyelemre méltó pulóverét már útközben vette. Lila volt, neonsárga rózsákkal. Mindenesetre átkefélte a haját, aztán lassan beballagott a repülőtér épületébe. Minden tagja fájt a hosszú vezetéstől, és különben is, úgy érezte, hogy teljesen összezavarodott. Ellentmondásos érzések viaskodtak benne, éppen őbenne, aki egész életében kerülte az érzéseket... Megfordult, és az orra előtt, egy nyilvános telefonfülkében megpillantotta Quentint. Döbbenten torpant meg. Bizonyára csak a fáradtságtól vannak látomásai. A férfi indulatosan lecsapta a telefont, táskáját a vállára kapta, és hosszú léptekkel a kijárat felé indult. Ha lehet, Quentin még pocsékabbul néz ki, mint én, állapította meg Marcia. - Quentin! - Marcia torkából rekedten szakadt fel a hang. - Hahó, Quentin! Hosszú másodpercekig tartott, amíg a férfi, mint egy lassított videofelvételen, a hang irányába fordult. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak állt, nézte Marciát, de nem mozdult. Aztán megindult.

Szeret, nem szeret, kicsit, nagyon, idézte magában a mondókát a doktornő. Quentin egy méterre tőle lecövekelt. - Éppen téged próbáltalak hívni - mondta színtelen hangon. - Nem vagyok otthon. Quentin ajka önkéntelenül megrándult. Fáradtnak, elgyötörtnek látszott. Állán borosta sötétlett. - Azt látom. És mit keresel itt? - Jegyet akartam váltani Clyde Riverbe. Tulajdonképpen azt se tudom, hol van. - A Baffin-sziget keleti partján - mondta Quentin közönyösen. - És miért akartál odarepülni? - Te aztán nem könnyíted meg a dolgomat! - sóhajtott Marcia. - És ahogy látom, eléggé rossz formában vagy. - Életem legkeservesebb két napja van mögöttem. Ami pedig a te külsődet illeti, a helyedben én nem dicsekednék vele. Ezt a kötött vackot pedig, amit viselsz, sürgősen ajándékozd el, bár nem hiszem, hogy találsz valakit, aki igényt tartana rá. - Nem, nem. Meg szeretném tartani. Egyhamar nem tudok másikat venni magamnak. Péntek óta nincs állásom. Quentin szeme felvillant. - Tényleg? Kidobtak, mert három egymást követő napon elkéstél? - Ugyan. Megkurtították a költségvetést, ennyi az egész. - Egész hétvégén abban az átkozott intézetben bujkáltál? Ahol természetesen egyetlen telefon sem működött? - kérdezte Quentin növekvő haraggal. Marciát meglepte, mennyire dühös a férfi. - Dehogy. Ednél és Kaye-nél voltam - mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Quentin arcán jól lehetett volna tanulmányozni, hogyan érezhet valaki egyszerre felháborodást és megkönnyebbülést. - Quentin, tudnom kell, szeretsz-e még.

- Mit képzelsz, szórakozásból repültem el egyetlen nap leforgása alatt a Baffin-szigetre és vissza? - tört ki Quentin. - Persze hogy szeretlek. És arra ítéltettem, hogy egész életemben szeresselek! - Nem tűnt túl boldognak ettől a kilátástól. - Akkor minden rendben van - mondta Marcia halkan -, mert én is szeretlek. - Hallgass ide, Marcia Barnes! Piszkos vagyok, borotválatlan, éhes, szomjas és nagyon fáradt. Ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy ugrass engem, mert nem vagyok épp vicces hangulatban! - Dehogy ugratlak. Szeretlek - ismételte Marcia nyugodtan. - Most már biztosan tudom. Szeretlek ma, holnap és az egész jövő héten is. Gyanítom, ez már így marad, amíg élek. Quentin végre elmosolyodott. - Lássuk, hogy komolyan mondod-e! Feleségül jössz hozzám? - Elvennél engem ebben a pulóverben? - kérdezte Marcia kajánul. - Isten engem úgy segéljen, még erre is képes lennék! - Akkor semmi baj. Quentin arcán lassan oldódott a feszültség, de semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy megölelje Marciát. - Utálom a repülőtereket -jelentette ki mogorván. - Gyere, menjünk haza! - Kinn áll az autóm - mondta Marcia. - Az enyém is. Quentin a kijárat felé indult. Marciának futnia kellett utána. Azzal tisztában volt, hogy eddig sem békés kapcsolatuk legkeményebb csatája következik. - Az otthoni viszontlátásra - szólt oda a férfinak, mielőtt beszállt a kocsijába. A lakás ajtajában találkoztak. A festő mogorván megkérdezte: - Melyikünk zuhanyozhat elsőnek? - Te borotválkozz meg, addig én lezuhanyozom, aztán én megszárítom a hajamat, és azalatt te állhatsz a zuhany alá - mondta Marcia, és belépett a lakásba. - Levetted az összes rajzodat! - kiáltott fel.

- El is égettem mindet egytől egyig. Marcia azon már nem csodálkozott, hogy a virágok is eltűntek a hálószobából. Quentin még a nyomát is kiirtotta annak, hogy valaha betette ide a lábát. A doktornő ledobta a ruháit, s egy flanelpongyolát vett magára. Aztán a fürdőszobába sietett. A forró zuhany ellazította görcsös izmait. Gyorsan lemosta magát, sietve törülközött. Quentin szótlanul állt a mosdó előtt, éppen elkészült a borotválkozással. Marcia valósággal bemenekült hálószobájába, ahol megszárította a haját. Aztán kiszaladt a konyhába, előkeresett egy lábast, tejet öntött bele, és gyorsan a tűzhelyre tette. - Miért nem mondtad meg nekem, hogy elbocsátottak? - szólalt meg Quentin a háta mögött. - És miért hagytál itt engem?! - A mi családunkban eddig mindenki sikeres volt. Négy egymást követő generáció szinte valamennyi tagja az orvosi hivatást választotta. Én vagyok az első, akinek felmondtak. Megalázva, megtiporva éreztem magam, olyannak, aki megmérettetett, és könnyűnek találtatott. És még valami. Meg voltam győződve róla, hogy soha nem lennék képes pénzt kérni tőled, ehhez túl hosszú ideig voltam teljesen önálló... - Nekem teljesen mindegy, felvet-e a pénz, vagy egy vasad sincs. Téged szeretlek, Marcia, és nem a pénzedet vagy a szakmai sikereidet. - Pénteken annyira magamon kívül voltam, hogy ezt nem tudtam így felfogni védekezett Marcia. - Talán, ha felhívtál volna... - mondta vészjósló kedvességgel Quentin. - Nagyon sajnálom. Elvesztettem a fejem, és elrohantam. Bocsáss meg nekem! - Teltek-múltak az órák, és te Troyt hívtad fel, nem engem. Mit gondolsz, hogy éreztem magam? - kérdezte a férfi indulatosan. - Természetesen azt gondoltam, hogy nem akarsz a feleségem lenni, nem akarsz velem élni, csak egyszerűen gyáva vagy ezt a szemembe mondani. Kénytelen voltam én is elindulni, neki a messzi északnak. Gondoltam, megint tévedtem. Marcia egy pillanatra behunyta a szemét.

- Tudod, úgy éreztem, hogy egy senki vagyok. Csak Ed Miller tudott észhez téríteni. Fogalmam sincs, miért indultam el kelet felé, de talán van rá magyarázat. Hiszen amikor elmenekültem előled, valójában nálad kerestem menedéket... Ed szerint jobb lenne, ha általános orvosként dolgoznék. Azt hiszem, igaza van. - Nagyszerű falusi orvos lesz belőled. - De ahhoz legalább egy évig kell még az egyetem padjait koptatnom! - Remek. Azalatt felépítem a házunkat. - Tehát: még mindig feleségül akarsz venni? - Ahogy az első pillanattól kezdve! - Tegnap reggel egészen biztos voltam benne, hogy már nem szeretsz. Marcia szeme könnybe lábadt. - Esküszöm neked, hogy soha többé nem tűnök el! - Elgondolkodva ráncolta a homlokát. - Csak azt nem értem, miért kellett nekem Holtonba utazni ahhoz, hogy teljesen megbizonyosodjam arról, hogy szeretlek. De valamit most már biztosan tudok: te vagy nekem a kikötő, ahová mindig megtérhetek. Neked mindent elmondhatok, te mindent megértesz... Nagyon összevissza beszélek? - Dehogy. Sokat tanultál Edtől és Kaye-től. - Ed ott akar lenni az esküvőnkön. - Nélküle nem is nősülök meg! - A férfi gyengéden megcsókolta Marciát. Annyira szeretlek! A mi házasságunk egy pillanatig sem lesz unalmas. Holnap mindenesetre veszek neked egy köntöst, ami egy cseppet szexisebb lesz, mint ez az izé itt rajtad. - Quentin kioldotta a pongyola övét, és Marcia keblét kezdte simogatni. - Egyszer egészen biztosan a konyhában is fogjuk szeretni egymást, de ma még nem. Most még tiszteljük a hagyományokat: válasszuk az ágyat! Kézen fogva mentek a hálószobába, ahol boldog, önfeledt ölelésben egyesültek. Jóval később nekiláttak telefonálni. Elmondták Lucynak, Evelynnek, Catherine-nek és Ednek, hogy hamarosan összeházasodnak. Aztán visszabújtak azágyba, és sírva-nevetve összeborultak. Épp két hónap múlva érkeztek vissza nászútjukról, amelyet New

Brunswickben töltöttek. Hozzákészülődtek, hogy a nyugati partra költözzenek, ahol Marcia egy éven keresztül gyakorlóorvos-képzésen vesz részt, Quentin pedig felépíti a házat. Amikor már mindennel elkészültek, utoljára egy faládát raktak fel a teherautóra. Három festmény volt benne: A piros ruhás nő, a Három kislány a virágok között és egy nagyméretű vászon, amelyen erőteljes színű spirálok fonódtak egymásba. Ez volt az a kép, amelynek Marcia a boldogságát köszönhette, és a férfit, akit mindenkinél jobban szeretett...