Salvatore Robert - A Szellemkiraly

Forgotten Realms® Átmenetek sorozat R. A. Salvatore: Az orkkirály R. A. Salvatore: A kalózkirály R. A. Salvatore: A szellemkirály

1

FORGOTTEN REALMS

R. A. SALVATORE

A SZELLEMKIRÁLY ÁTMENETEK III. kötet

Delta Vision Kft. Budapest, 2010

2

R. A. SALVATORE: A SZELLEMKIRÁLY Átmenetek – III. kötet © Delta Vision Kft., 2010 Hungarian translation © Antoni Rita, 2010 Korrektúra: Dobos Attila Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Borítógrafika: Todd Lockwood Kiadja a Delta Vision Kft. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: R. A. SALVATORE: THE GHOST KING Copyright © Hasbro, 2009 A Forgotten Realms és a Wizards of the Coast a Hasbro Inc. leányvállalatának, a Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye. A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok, helyszínek és egyéb jellegzetességek következésképp a Wizards of the Coast Inc. tulajdonai. Minden jog fenntartva © Hasbro, 2009 All rights reserved Licensed by Hasbro A Wizards of the Coast Inc. egyesült államokbeli, kanadai, ázsiai és latin-amerikai központja: P.O. Box 707 Renton, WA 98057-0707 +1-800-324-64-96 A Wizards of the Coast Inc. európai központja: T Hofveld 6d 1702 Groot-Bijgaarden Belgium Telefon: +322 467 3360 www.wizards.com ISBN 978 963 9890 69 5 Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (1) 769-1669 Fax: 36 (1) 216-7054 www. deltavision.hu

3

ELŐHANG Hephaistos felhördült, behúzta karmait, és védekező testtartásba kuporodott. Szeme világától megfosztotta a vakító fény, mely egy megsemmisített varázstárgyból tört elő, ám sárkányérzékei bőven kárpótolták a veszteségért. Minden kétséget kizáróan tudta, hogy valaki van barlangjában – de nem érezte a szagát, és a hangját sem hallotta. – Nos? – kérdezte a sárkány zengő mennydörgéssel, mely számára suttogásnak tűnt, ám valósággal kongott, miközben a hegyi barlang kőfala visszaverte. – Azért jöttél, hogy szembenézz velem, vagy hogy elbújj előlem? – Itt vagyok előtted, sárkány! – érkezett a válasz, nem hallható formában, csupán a wyrm elméjében. A telepatikus behatolás hatására Hephaistos hátrabillentette két szarvval díszített, hatalmas fejét, és felmordult. – Nem emlékszel rám, sárkány? Elpusztítottál, amikor elpusztítottad a Kristályszilánkot. – Nem vagyok elragadtatva a találós kérdéseidtől, te drow! – Nem vagyok drow. Hephaistos erre egy pillanatra meghökkent, és kiégett szemgödre elkerekedett. – Illithid! – üvöltött fel aztán, és arra a pontra célozta gyilkos, tüzes leheletét, ahol – egy időben a Kristályszilánkkal – valaha elpusztította az agyszívót és drow társát. A tűz tovább égett, és az izzó kövek felfűtötték az egész helyiséget. Sok-sok pillanattal később, miközben a lángok még mindig lobogtak, Hephaistos ismét meghallotta a hangot az elméjében: – Köszönöm! Az összezavarodottságtól elakadt a sárkány maradék lélegzete – ám kisvártatva fagy kúszott a körülötte terjengő levegőbe, és lassan vörös pikkelyei alá szivárgott. Hephaistos nem szerette a hideget. A láng, a forróság és a tűzként lobogó düh gyermeke volt ő; amikor a tomboló télben kirepült hegyi barlangjából, a fagy fájdalmasan csípte szárnyát. Ám ez a hideg ennél is erősebben kínozta, jóval több volt ugyanis a testet dermesztő fagynál. Maga volt az üresség, az élet melegségének teljes hiánya. A Crenshinibon maradványai táplálták, a sötét mágikus energia, mely évezredekkel korábban a nagy hatalmú varázstárgyat létrehozta. Jeges ujjak feszítették fel a sárkány pikkelyeit, és – miközben elszívták a hatalmas fenevad életerejét – behatoltak a húsába. Hephaistos hörögve, prüszkölve tiltakozott, megfeszítette inas izmait, mintha így próbálná meg visszaverni a hideget. Belélegzett, próbálta életre kelteni belső tüzét; ezúttal nem azért, hogy kibocsássa, hanem hogy önnön melegével vegye fel a versenyt a hideg ellen. A koppanás, mellyel az egyik pikkely a földre hullt, visszhangzott a sárkány fülében. Hephaistos elfordította jókora fejét, mintha szemügyre akarná venni, mi történt, de persze semmit sem látott. Tudatában volt ugyanakkor… a rothadásnak. A sárkány érezte, hogy a halál áramlik belé, áthullámzik belsőjén, majd megragadja és megszorítja a szívét. Utolsó lehelete hideg láng formájában, fújtató hang kíséretében távozott. Megpróbált újra lélegzetet venni, ám tüdeje nem engedelmeskedett. Előrelendült volna, ám nyaka félúton megadta magát, és a hatalmas, szarvakkal díszített fej a földre hanyatlott. Hephaistos azóta, hogy elpusztította a Kristályszilánkot, nem látott maga körül mást, csak sötétséget, ám ezúttal belül is érezte ugyanezt. A fekete semmit.

***** 4

Két láng lobbant életre, két szem, melyet a tűz, a színtiszta energia, a színtiszta gyűlölet táplált. És már ez önmagában – a tény, hogy lát! – összezavarta a korábban vak sárkányt. De hogyan lehetséges ez? – tűnődött magában. Ekkor hirtelen kék fényt vett észre, és nézte, ahogy a vakító villám pattogva, sisteregve előretör, majd energiafüggönyt húz maga után. Áthaladt a ponton, ahol hosszú idővel ezelőtt végbement a teljes pusztulás, amikor a nagy hatalmú varázstárgy egymás után robbantotta ki magából a mágia újabb és újabb rétegeit, melyekkel megvakította őt. Az imént pedig gyilkos varázserővel támadt rá, és. Mi a szándéka? A sárkány visszaidézte a hideget, lehulló pikkelyeit, a rothadás és a halál mélyrehatoló érzetét. Valami oknál fogva újra látott, no de milyen áron? Sóhajtott volna, ám ekkor hirtelen rátört a felismerés, hogy egyáltalán nem lélegzik. Rémülten kapta a fejét a furcsa jelenség felé. A kék mágia különös leple elvékonyodott, és a fenevad kavargó alakokat vett észre, melyek egykoron a varázstárgyban lakoztak, és most otthonukat táncolták körbe. A jelenések – a Crenshinibont létrehozó hét halálúr – hátukat felpúpozva, mélyen előrehajolva köröztek és réges-régi varázsszavakat kántáltak, melyek már hosszú ideje nem csendültek fel Faerűn kontinensén. Amikor a sárkány tüzetesebben szemügyre vette őket, feltűnt neki, hogy ezek a régi időkből származó emberek különböző helyekről érkeztek, eltérő arcvonásokat hordoztak, más és más kultúrák nyomait. Messziről azonban egyforma szürke, felbolydult teremtményeknek tűntek; rongyos ruháik homályt árasztottak, mintha csak szürke köd gomolygott volna minden mozdulatuk nyomán. Hephaistos nyomban rájött, ők testesítik meg az értelemmel bíró varázstárgy életerejét. De hát ők elpusztultak a Kristályszilánk első robbanásakor! A fenevad nem emelte magasra hosszú, kígyózó nyakán ülő hatalmas fejét, hogy végzetes tüzet okádjon az élőholtakra. Figyelt, és igyekezett felmérni a helyzetet. Megfigyelte az alakok beszédét, és felismerte kétségbeesésüket. Vissza akartak térni otthonukba, a Crenshinibonba, a Kristályszilánkba. A kíváncsi és egyúttal rémült sárkány az üres, egykoron hatalmas erejű varázstárgyat figyelte, amelyet akaratán kívül elpusztított, és amely bosszúból megvakította. És, döbbent rá, amely másodszor is megsemmisítette. Nem volt tudatában, hogy maradt még némi erő a Kristályszilánkban; és amikor a csápos fejű illithid erre ösztökélte, tüzet okádott ki, melyet ismét a Kristályszilánkra irányított. Hephaistos körbeforgatta a fejét. A düh még jobban elöntötte, iszonyattal teli meghökkenést érzett, melynek nyomán rémülete hamarosan átcsapott színtiszta haragba. Hatalmas, gyönyörű vörös pikkelyeinek nagy része ugyanis levált és szétszóródva hevert a földön. Néhány még itt-ott megcsillant csontvázszerű alakján, mint a valamikori fenség és hatalom szánalmas maradványai. Felemelte egyik szárnyát, a csodálatosat, melynek segítségével valaha erőfeszítés nélkül vitorlázott a magasban, a Hópehely-hegyekből északnyugatra süvítő szelek sodrásában. Ám a felrobbantott lebeny már nem állt másból, mint csontokból és szakadt bőrcafatokból. A hajdani pompázatos, fenséges, félelmetes szépséggel megáldott teremtmény önmaga kísérteties paródiájává sorvadt. Az egykori sárkány – legalábbis nemrég még az volt – átváltozott. mivé is? Fogalma sem volt, mi történt, él-e még egyáltalán. Hephaistos másik törött, csontvázzá zsugorodott szárnyára pillantva rájött, hogy a különös kék mágikus energia áthaladt rajta. Amikor tüzetesebben is megszemlélte a majdhogynem átlátszatlan függönyt, újabb pattogó energiaáramlatra lett figyelmes – a kékségből kiemelkedő zöldes nyílra, mely szikrázva ide-oda cikázott a függönyön belül. Ez a jól kivehető energiapányva lent a földön a varázstárgyhoz kötötte a sárkány szárnyát, összekapcsolva őt a Kristályszilánkkal, melyről pedig Hephaistos azt hitte, már réges-rég elpusztította. – Ébredj, hatalmas fenevad! – szólalt meg egy hang a fejében, melynek tulajdonosa nem volt más, mint Yharaskrik, az illithid.

5

– Te tetted ezt! – bömbölte a sárkány, és újra felmordult volna, ha hirtelen, mindenféle figyelmeztető jel nélkül belé nem csap a pszionikus energia egy hulláma, mely miatt végül csak zavart dadogásra tellett tőle – Életben vagy – mondta neki az energiában lakozó teremtmény. – Legyőzted a halált. Hatalmasabb vagy, mint valaha. Veled maradok, s olyan képességekkel ruházlak fel, melyekről álmodni sem mertél. A fenevad erre fejét magasra tartva, a düh szította erő hirtelen kitörésével felemelkedett és forgolódott, hogy felmérje a terepet. Nem merte kirántani szárnyát a mágikus függönyből, mert attól tartott, hogy akkor újra betemetné a semmi, így csak óvatosan közelített a táncoló jelenésekhez és a Kristályszilánkhoz. Az élőholtak kavargó árnyalakjai erre abbahagyták a körözést és egyszerre fordultak a sárkány felé. Aztán – Hephaistos nem tudta eldönteni, hogy vajon félelemből vagy tiszteletből – meghátráltak. A fenevad megközelítette a szilánkot, és egyik karmos mellső lábával nagy lendülettel előrenyúlt, hogy megérintse. Alig zárultak a tárgy köré csontvázujjai, hirtelen késztetés, mindent elsöprő hívás kényszerítette, hogy emelje fel a mellső végtagját, és éppen lángoló szeme fölött törje össze azt, ami a Kristályszilánkból megmaradt. Miközben végrehajtotta a mozdulatot, már rá is jött, hogy Yharaskrik ellenállhatatlan akaratereje parancsolta ezt neki. Azonban mielőtt bosszút állhatott volna az őt ért sérelemért, már el is szállt a dühe. Önkívület lett úrrá rajta, iszonytató erő és mindent elsöprő öröm áradt szét benne, miközben elárasztotta az egység és teljesség érzete. A sárkány hátratántorodott. Szárnya elvált az energiafüggönytől, ám Hephaistos nem rémült meg a felismerés hatására, mert újonnan szerzett érzékei, tudatossága és visszanyert életenergiája mit sem csökkent. Nem, nem életenergia, ismerte fel a következő pillanatban. Inkább az ellentéte – egész pontosan az ellentéte. – Te vagy a szellemkirály – mondta neki Yharaskrik. – A halál már nem ural téged. Te uralod a halált. Valamivel később Hephaistos leült hátsó lábaira, eltűnődött az imént lezajlott jeleneten, és megpróbált értelmet keresni benne. A kúszó villám elérte a barlang szemközti oldalát, és a sziklafal hirtelen ezer kis csillag fényével szikrázott. A függönyön keresztül az élőholt halálurak érkeztek, majd félkört alkottak a sárkány előtt. Ősi, rég elfeledett nyelveken imádkoztak, szörnyűséges arcukat alázatosan lehajtották, tekintetüket a földre szegezték. Hephaistos rájött, hogy képes nekik parancsolni; ám úgy döntött, hadd maradjanak egyelőre alázatosan térdet hajtva, jobban érdekelte ugyanis a barlangját átszelő kék energiafal. Mi lehet ez? – Mystra Szövedéke – suttogták a halálurak, mintha olvastak volna a gondolataiban. A Szövedék? – gondolta Hephaistos. – A Szövedék… felfeslett – válaszolták a halálurak kórusban. – Mágia… vad mágia. A sárkány a nyomorult teremtményeket tanulmányozta, miközben megpróbálta felmérni a lehetőségeket. A Kristályszilánk az ősi varázslók alakjában jelent meg, akik önnön életerejükkel itatták át a varázstárgyat, magjából pedig a Crenshinibon sugározta a mágiát. Hephaistos tekintete visszatért a függönyhöz, a Mystra – ezek szerint mégsem olyan erős – Szövedékéből láthatóvá tett szálhoz. Visszagondolt az utolsó emlékeire, amikor még látott, amikor lángoló leheletét egy drow-ra és egy illithidre bocsátotta, és egyúttal a Kristályszilánkra is. Sárkánytűz remegtette meg a fenséges ereklyét, és ragyogó, vakító fényt bocsátott Hephaistos szemébe. Majd az üresség hideg hulláma terítette le, és rohasztotta le csontjairól a pikkelyeket meg a húst. A varázslat… akármi is volt az… lehasított volna egy darabot Mystra Szövedékéből? – A szál már itt volt, mielőtt megszülettél – magyarázták a jelenések, akik olvastak gondolataiban és el akarták oszlatni a félreértéseket. – A szilánkot megtámadó első tűz táplálja – vélte Hephaistos. – Nem, válaszolta Yharaskrik a sárkány elméjében. – A szál szabadjára engedte a megrongálódott szilánk mágikus energiáját, így újra érzékeléssel ruházott fel, és jelenlegi állapotukban újjáélesztette a jelenéseket. – És betörtél az álmomba! – vádaskodott Hephaistos. 6

– Nem tagadom – ismerte el az illithid. – Mivel annak idején elpusztítottál, visszatértem, hogy megfizessek érte. – Újra el foglak pusztítani! – fenyegetőzött Hephaistos. – Nem tudsz, mert nincs mit elpusztítani. Test nélküli gondolat vagyok, anyag nélküli érzékelés. És otthont keresek magamnak. Mielőtt a fenevad egyáltalán felfogta volna, hogy mindez nem más, mint színtiszta fenyegetés, a pszionikus energia újabb, az előbbinél jóval makacsabb és leküzdhetetlenebb hulláma árasztotta el minden idegszálát, minden gondolatát, és zúgva, recsegve eltorzította egész elméjét. Azt sem lett volna képes megmondani, hogy hívják, így végképp nem tudott védekezni a behatolással szemben: az élőholt illithid erőteljes elméje utat tört magának a tudatalattija felé, és áthatotta a sárkány pszichéjét alkotó minden egyes elmerostot. Aztán, mintha valaki hirtelen fellebbentette volna a sötétség fátylát, Hephaistos mindent megértett. – Mit tettél? – kérdezte telepatikus úton az illithidet. De a válasz már ott volt, készen várt rá saját gondolataiban. Hephaistosnak ugyanis soha többé nem kellett semmit megkérdeznie Yharaskriktól. Így cselekedni annyi lett volna, mint magában tűnődni. Immár ugyanis Hephaistos volt Yharaskrik, és Yharaskrik volt Hephaistos. És mindketten a Crenshinibon voltak, a szellemkirály. Hephaistos ragyogó elméje visszatért jelen állapotának valóságáról a hét halálúr lelkesedésére. Gondolatai meg-megtorpantak, majd lassan logikus egésszé álltak össze és végül a bizonyosság útjára kormányozták őt. A kék tűzzel lobogó szál, akárhogy is, de valamiféleképpen összekötötte a Crenshinibonnal és a belőle áradó varázserővel. Amikor a Kristályszilánk a koponyájának csapódott, rájött, hogy ezek az erők, hiába csak maradványok, még így sem jelentéktelenek. És, mint világossá vált számára, ez a varázserő abban a pillanatban porhüvelyébe áramlott. Így ha nem is támadt fel, de élőhalott állapotra tett szert. A jelenések meghajoltak előtte, ő pedig olyan tisztán értette a gondolataikat és a szándékaikat, ahogy ők az övéit. Egyetlen céljuk az volt, hogy szolgálják őt. Hephaistos előtt világossá vált saját szerepe: ő lett az értelemmel bíró közvetítő az élők és a holtak birodalma közt. A kék tűz lesiklott a szemközti falról és végigmarta a padlót. Áthaladt a ponton, ahol a Kristályszilánk állt, majd Hephaistos szárnyának csúcsát is elhagyta. Néhány pillanat leforgása alatt teljesen eltűnt a helyiségből, mely homályba borult, csak a halálurak és Hephaistos szemének táncoló narancsvörös lángjai, valamint a Crenshinibon halványzöld izzása világította meg. Ám a láng távozásával a fenevad ereje nem csappant meg, és a jelenések továbbra is leborultak előtte. Hephaistos, immár csontvázsárkányként, felegyenesedett.

7

A FELFESLŐ SZÖVEDÉK

8

A FELFESLŐ SZÖVEDÉK Hol végződik az értelem, és hol kezdődik a mágia? Hol végződik az értelem, és hol kezdődik a hit? Ez az a két kérdés, ami leginkább foglalkoztatja a gondolkodó elmét, mondta egy filozófus barátom, aki a halál közelébe jutott, ám visszatért onnan. Ez a gondolkodás legmeghatározóbb iránya, a keresés végső tárgya, központi valósága annak, hogy kik is vagyunk. Az élet magában foglalja a halált, a halálnak a tudatát, és a tűnődést, az örökös tűnődést. Mindennek igazságán alapul a Szárnyaló Szellem, e katedrális, könyvtár, a kegyelet és az értelem, a vita és a bölcselkedés székhelye. Kövei a hit és a mágia, falai a rácsodálkozás és a remény, mennyezete az értelem. E falak közt jár a bölcs Cadderly Bonaduce, aki megköveteli látogatóitól, hívőtől és tudóstól egyaránt, hogy ne riadjanak meg a lét nagy kérdéseitől, ne emeljék pajzsként maguk elé az értelem nélküli dogmát és másoktól se várják el, hogy megelégedjenek ilyesmivel. Ádáz vita zajlik most a nagyvilágban – értelem és dogma csap össze. Mik vagyunk: az istenek puszta szeszélyei, vagy harmonikus folyamat részei? Halandók vagy halhatatlanok, és ha utóbbi az igaz, mi köti össze az örökkévaló lelket azzal, amiről jól tudjuk, hogy férgek tápláléka lesz? Mi a következő lépés a tudat és a szellem számára: az öntudat megőrzése, vagy az egyéni jelleg elvesztése a mindenséggel való egység állapotában? Mi a kapcsolat a megválaszolható és a megválaszolhatatlan dolgok közt, és milyen következményt von maga után a tudás keresése, amint egyre több igazságot fed fel? Természetesen már e kérdések puszta feltevése is zavaró lehetőségeket hordoz magában sok ember számára, mások büntetendő eretnekséget látnak benne; és valójában egyszer, egy bizalmas beszélgetés során, még maga Cadderly is bevallotta, úgy érzi, egyszerűbb lenne az élete, ha el tudná fogadni azt, ami adott, és képes lenne a jelennek élni. Az élettörténetében rejlő irónia nem kerülte el a figyelmemet. Már fiatalkorában Deneir legkiválóbb papjainak egyikeként tevékenykedett, mégis szkeptikusan közelített még az általa szolgált isten létezéséhez is. Valójában agnosztikus pap volt, de egyúttal nagy hatalmú, isteni erőkkel megáldott. Mert volna más istent imádni Deneiren kívül, akinek a legalapvetőbb tételei inkvizícióra biztatnak, a fiatal Cadderlynek valószínűleg soha nem nyílt volna alkalma rálelni ezekre az erőkre, hogy gyógyítson velük, vagy istene segítségéért folyamodjon. Most már biztos az örökkévalóban, és lehetségesnek tartja valamiféle deneiri mennyország létezését is, de még mindig kérdéseket tesz fel, és még mindig válaszokat keres. A Szárnyaló Szellemben az igaznak vélt tételeket – a nagyvilág törvényeit, akár még az égi törvényeket is – tüzetes tanulmányozásnak vetik alá. Az ide sereglő tudósok alázattal és bátorsággal veszik górcső alá a valóságról alkotott elképzelésünk különböző részleteit, a multiverzum felépítésén és az azt mozgásban tartó szabályszerűségeken vitatkoznak, és valójában nem tesznek mást, mint alapjaiban rendezik át a Torilról, valamint annak a holddal és a csillagokkal való kapcsolatára vonatkozóan alkotott fogalmainkat. Néhányak számára a puszta cselekedet felér az eretnekséggel, mert merészen behatol a tudásnak egy olyan területére, mely csak az istenek, nálunk magasabb rendű lények számára kellene, hogy hozzáférhető legyen. Ennél is rosszabb, figyelmeztetnek e vakbuzgó vészmadarak, hogy az efféle tűnődések és oktalan magyarázkodások csorbítják maguknak az isteneknek a tekintélyét, és elfordítják a hittől azokat, akik szomjaznák az igét. Az olyan filozófusoknak azonban, mint Cadderly, minél bonyolultabbnak, minél összetettebbnek ismerik meg a multiverzumot, annál inkább megerősödik a jóságba vetett hitük. A természet harmóniája, mondja a barátom, valamint a mindenre kiterjedő törvény és haladás szépsége bölcsességről és végtelenségről árulkodik, mely túlhalad mindazon, amit a vakbuzgó hit vagy az önkéntes, félelem szülte tudatlanság felfogni képes. Cadderly kutató elméje számára az általa megfigyelt, isteni törvény által fenntartott világrend mesze felülmúlja az anyagi sík babonáit és hiedelmeit. 9

Mások azonban, sokszor még azok is, akik egyetértenek Cadderly kutató szándékával, nem leplezhetik, hogy mindezek hallatán kényelmetlenül érzik magukat. Az ellentmondást, mely ebben a megközelítésben rejlik, Catti-brie testesíti meg számomra, a kitartás, mellyel tanulmányozza és egyre inkább megérti a mágiát. Azt mondta, megnyugvásra lel benne, mert nem lehet megmagyarázni. Hite és lelkiereje még a mágiával szemben tanúsított bátorságát is túlszárnyalja. A hit lényege nem más, mint magyarázkodás, elméletek gyártása és ellenvetések nélkül szemlélni azt, ami előttünk van. Nem tudom, hogy Mielikki létezik-e. Fogalmam sincs, hogy az istenek igaziak-e, valódi lényeke egyáltalán, és törődnek-e vajon egy csavargó sötételf hétköznapjaival. Mielikki tanai – az erkölcsiségről, a közösség szelleméről és annak szolgálatáról, valamint az élet iránti tiszteletről – érvényesek számomra, tiszta szívből elfogadom őket. Már azelőtt is ott voltak, mielőtt rátaláltam volna Mielikkire, a rájuk vonatkoztatható névre, és akkor is ott maradnának örökön-örökké, ha vitathatatlan bizonyíték tárulna fel előttem arra nézve, hogy e tanok mögött nem áll semmiféle konkrét létező, semmiféle fizikai jelenség. Cselekedeteinket a büntetéstől való félelem, vagy a szív törvényei mozgatják? Esetemben az utóbbi, és reménykedem, ez minden felnőttre igaz, noha keserű tapasztalatok igazolták, hogy nem mindig ez a helyzet. Ha valaki csak azért éli életét bizonyos szabályok szerint, mert úgy tudja, hogy ha betartja őket, a mennybe jut; nem válna-e átlátszóvá az isten – bármely isten – előtt? Ha a lélek nincs összhangban a mennyország teremtőjével, akkor… akkor mi értelme van az egésznek? Így hát minden tiszteletem Cadderlyé és a többi keresőé, akik félreteszik az egyszerű, könnyedén odavetett válaszokat, és bátran törik tovább az utat maguknak az őszinteség és a magasabb rendű harmónia szépsége felé. Amíg Faerűn számtalan lénye átküzdi magát a mindennapi feladatain, és elérkeznek tisztes életük végnapjai, sok kétely fog még felmerülni a Szárnyaló Szellemből áradó szavak miatt. Sokan neheztelni fognak, sőt e szavak elnémítására is tesznek majd kísérletet. Cadderly személyes utazása, melynek során tekintélyes értelme határai közt bejárja a kozmoszt, kétségkívül félelmet szít majd, különösképpen a legáltalánosabb és legmélyebben gyökerező iszonyatot, a haláltól való rettegést. Ami engem illet, én teljes szívemből támogatom pap barátomat. Visszagondolok a Jeges Szelek Völgyében töltött éjszakáimra, ott fent magasan, Bruenor Hágóján, ahol úgy tűnt, távolabb van a tundra a lábunk alatt, mint a csillagok a fejünk felett. Ottani tűnődéseim mivel álltak messzebb az eretnekségtől, mint a Szárnyaló Szellemben folyó munka? És ha mindaz, amire Cadderly és társai jutnak, közel áll ahhoz, amire én magam rájöttem a magányos hegytetőn, akkor megértem a barátom erejét, amivel felvértezi magát az érdektelenek és az eretneket kiáltók, a kevésbé felvilágosultak és a dogma vezérelte ostobák ellen. A csillagok közé tett kirándulásom, ahogy eggyé váltam velük, a teljes elégedettségről és a féktelen örömről szólt, melynek során megtapasztaltam a létezés legbékésebb pillanatát, melyet valaha átéltem. És ez egyúttal soha nem tapasztalt hatalomérzettel ruházott fel. A körülöttem levő világegyetemmel való egység állapotában ugyanis én, Drizzt Do'Urden istenként álltam ott.

Drizzt Do'Urden

10

ELSŐ FEJEZET

LÁTOGATÁS EGY DROW ÁLMÁBAN

– Megfoglak találni, drow! A sötételf szeme felpattant, és ő villámgyorsan igazította hozzá érzékeit a környezetéhez. A hang, mely bekúszott az álom csendes pillanatába, tisztán csengett elméjében. Felismerte a betolakodót, mert vele együtt túlságosan is tisztán villant elméjébe egy katasztrófa képe, úgy tizenöt évvel azelőttről. Megigazította baloldalt a szemkötőjét, és egyik kezét végigsimította kopasz fején, próbálva értelmet adni az imént történteknek. Nem lehet! A sárkány elpusztult, és semmilyen lény, még Hephaistos, a hatalmas vörös wyrm sem élhette túl az irtózatos robbanást, amikor a Crenshinibon szabadjára bocsátotta erejét. Vagy még ha a fenevad meg is úszta valahogy, miért nem bukkant fel máshol; hiszen ellenségei tehetetlenül álltak volna előtte! Nem lehet, gondolta Jarlaxle. Biztos volt benne, hogy Hephaistos odaveszett. Ám egyúttal abban is biztos volt, hogy valaki nagyon is valóságosan behatolt az álmába. – Megfoglak találni, drow! Mégiscsak Hephaistos volt az – a telepatikus behatolás a lehető leghatározottabban idézte az óriási sárkány képét Jarlaxle elméjébe. Semmivel sem téveszthette volna össze e dörgő hangot, amely felriasztotta elmélkedéséből, és amely elől ösztönszerűen visszahúzódott, és a jelenben, kézzelfogható környezetében igyekezett biztonságra lelni. Erre zaklatottabbá vált. Addig nem nyugodott meg, míg meg nem hallotta törpe társa hortyogását, és amíg biztos nem volt benne, hogy körülötte minden biztonságos. Aztán újból lehunyta szemét, és befelé irányította gondolatait, az elmélkedés és magány színhelyére. Ahol ezúttal mégsem volt egyedül. Hephaistos ugyanis ott várt rá az elméjében. A drow maga előtt látta a sárkány szemét, a két dühös, vibráló lángot. Érezte a fenevad bosszúval fenyegető, fortyogó haragját. Elégedett morgás morajlott át Jarlaxle gondolatain; kihallatszott belőle az önelégültség, amit akkor érez a ragadozó, ha a védtelen zsákmány már csak karnyújtásnyira van tőle. A drow azon tűnődött, hogy a tény, miszerint a sárkány telepatikus úton rátalált, egyben azt is jelenti-e, hogy tudja, hol tartózkodik. Egy pillanat erejéig pánik és összezavarodottság lett úrrá Jarlaxle-en. Felemelte kezét és megérintette a szemkötőjét, melyet aznap bal szeme fölött viselt. Mágikus ereje útját kellett volna, hogy állja Hephaistos betolakodásának, pajzsként visszaverve minden fürkészésre, vagy nemkívánatos telepatikus kapcsolatteremtésre tett kísérletet. De mégsem képzelődött. A fenevad ott volt vele. – Megfoglak találni, drow! – bizonygatta újra a sárkány. Tehát még nem talált meg, következtetett a sötételf. Jarlaxle gyorsan megerősítette mentális védelmét, és nem volt hajlandó jelenlegi tartózkodási helyére gondolni. Rájött ugyanis, hogy miért ismételgette a sárkány egyfolytában a fenyegetését. 11

Azt akarta, hogy ő a tartózkodási helyére gondoljon, mert akkor telepatikus úton megszerezhette volna tőle az értesülést. Így hát Jarlaxle színültig töltötte gondolatait Luskan városával, Calimporttal és a Mélysötéttel. Első helyettese a zsoldoscsapatban egy nagy hatalmú elmemágus volt, és ő sokat tanult tőle a mentális trükkökről és a védekezés formáiról, és híven alkalmazta mindezt az legapróbb részletekig. Hephaistos elégedettsége frusztrációba csapott át, és a sárkány bömbölését, mely telepatikus úton érte el Jarlaxle elméjét, a drow nevetése követte. – Úgysem menekülhetsz előlem! – makacskodott a fenevad. – Hát nem haltál meg? – Megfoglak találni, drow! – Akkor majd megint megöllek. Jarlaxle tárgyilagos, könnyedén odavetett válasza hatalmas dühöt váltott ki a sárkányból. A drow épp ebben reménykedett, mert az indulat feltörésével egyidejűleg a bestia egy pillanatra elvesztette az irányítást, és Jarlaxle-nek épp erre volt szüksége. Mentális védőfalat emelt Hephaistos elé, így kiszorítva őt a gondolataiból. Szemkötőjét átcsúsztatta a jobb oldalra. Erintése végre felébresztette a tárgyat, és működésbe hozta az erejét. Az utóbbi időben gondok támadtak minden mágikus eszközzel. Jarlaxle érezte, valami szokatlan megy végbe a nagyvilágban, valami történt Mystra Szövedékével. Kimmuriel figyelmeztette, óvakodjék a mágia alkalmazásától, mert túl sok jelentés érkezett olyan esetekről, hogy még a legegyszerűbb varázslatok is katasztrófába torkolltak. A szemkötő ezúttal mindazonáltal tette a dolgát: erejét egyesítve Jarlaxle okos trükkjeivel és jól begyakorolt védelmi manővereivel, kivetette Hephaistost a drow tudatalattijából. Jarlaxle ismét kinyitotta szemét, és a kis tábort tanulmányozta. Ő és Athrogate Mirabartól északra jártak. A nap még nem kelt fel, de keleten már pirkadt. Kettejük küldetése nem volt más, mint hogy még aznap reggel titokban találkozzanak a mirabari Elastul őrgróffal abból a célból, hogy kereskedelmi egyezményt írjanak alá az önkényes uralkodó és Luskan tengerparti városa közt. Azaz pontosabban Elastul és a Bregan D'aerthe, Jarlaxle egyre kapzsibb zsoldoscsapata közt. A Bregan D'aerthe Luskant a fenti világgal való összeköttetés céljára használta fel. A Mélysötétből származó árucikkeket a felszíni népek javaira cserélte el, értékes és egzotikus tárgyakat szállítva Menzoberranzan városából és vissza. A drow a három hatalmas tölgy között fekvő kis üregben felállított táborukat fürkészte. Majd az utat nézte – csendes volt, senki nem járt rajta. Az egyik fáról kabóca sírta el egyre hangosabban bánatos dalát, és madár károgott rá válaszul. Nyúl szökellt át a tábortól délre fekvő kis füves réten, majd hatalmas ugrások közepette éles kanyart vett, mintha megrémült volna Jarlaxle tekintetének súlyától. A drow lecsusszant a súlyos faág mélyedéséből, mely fekhelyéül szolgált. Varázscsizmájában nesztelenül ért földet, és óvatosan kikanyarodott a csalitosból, hogy alaposabban megszemlélje a környéket. – Hova tartsz, komám, mondd izibe', az ám! – kiáltott utána a törpe. Jarlaxle Athrogate felé fordult, aki még a hátán feküdt, az összegyűrt hálózsákban és félig lehunyt szemmel nézett rá. – Nem is tudom, mi az idegesítőbb benned, te törpe, a horkolásod, vagy a rímfaragásod? – Én se – vallotta be Athrogate. – De mivel nem sokat hallám a saját horkolásomat, a verselést választanám. Jarlaxle a fejét rázta, és már sarkon fordult volna. – Nem válaszoltál, elf! – Úgy gondolom, okosan tenném, ha átvizsgálnám a terepet, mielőtt nagyra becsült látogatónk megérkezik – magyarázta Jarlaxle. – Kétség nem fér hozzá, mirabari pajzstörpéknek legalább fele fogja kísérni! – vélte Athrogate. Jarlaxle tudta, hogy társának igaza van. Hallotta, amint Athrogate végre kikászálódik a hálózsákjából és feltápászkodik. – Fő az óvatosság, barátom! – szólt a drow, és elindult az ellenkező irányba. – Nana! Többről van szó annál! – jelentette ki a törpe, mire a drow megadóan felnevetett. A világon kevesen ismerték őt olyannyira, hogy kiigazodjanak körmönfont elterelő hadműveletein és 12

csalafinta szavain, ám Athrogate már évek óta mellette volt, és így Jarlaxle Baenre betekintést engedett számára az igazi énjébe. Megfordult és koszos, szakállas barátjára vigyorgott. – Nos? – kérdezte Athrogate. – Szavaidat felfogám, csak azt nem, hogy mit forgatál. – Mit forgatok? – csodálkozott Jarlaxle, mire Athrogate vállat vont. – Legyen, minek lennie kell, meglátom én, nem szökik el! – Elég! – esedezett Jarlaxle összekulcsolt kézzel. – Megmondod, vagy újabb verset faragok! – fenyegetőzött a törpe. – Könyörgöm, inkább csapj fejbe a láncos buzogányoddal! Athrogate csípőre tette kezét, és szigorú tekintettel nézett a sötételfre. – Még nem tudom – ismerte el Jarlaxle. – Valami. – mondta, majd oldalra nyúlt, felvette hatalmas, széles karimájú kalapját, formába rázta, és a fejébe nyomta. – Valami? – Igen – válaszolta a drow. – Egy látogató. Lehet, csak álmomban, de az is lehet, hogy a valóságban. – Monddsza, hogy vörös szakállú nő! – Valószínűbb, hogy vörös pikkelyei vannak. Athrogate arca eltorzult az undortól. – Álmodj valami szebbet, elf! – Jó lenne…

***** – Bízom benne, hogy a lányom sora jól megy! – jegyezte meg Elastul őrgróf. Roskadozó, gazdagon díszített asztalnál ült, melyet szolgái hoztak el palotájából, és vagy egy tucat mirabari pajzstörpe vette körbe. Vele szemben, alacsonyabb székeken ült Jarlaxle és Athrogate – utóbbi bőszen tömte magát kenyérrel, tojással és mindenféle finomsággal. Elastul még a vadonban is elengedhetetlennek tartotta a civilizált viselkedés bizonyos szintjét, és ez számára, a törpe legnagyobb gyönyörűségére, a bőséges reggelit is magába foglalta. – Igen, Arabeth könnyedén alkalmazkodott a Luskanban végbemenő változásokhoz – válaszolta Jarlaxle. – Kensidannal közel kerültek egymáshoz; egyre előkelőbb pozícióra és mind nagyobb hatalomra tesz szert a városban. – Az a nyomorult Varjú! – suttogta Elastul nagyot sóhajtva a várost uraló öt főkapitány egyikének neve hallatán. Nagyon jól tudta, hogy Kensidan az előkelő csoport vezetőjévé lépett elő. – Kensidan győzött – emlékeztette Jarlaxle az őrgrófot. – Túljárt Arklem Greeth és a Misztikus Testvériség eszén – ez már önmagában nem csekély dolog! – és meggyőzte a többi főkapitányt, hogy az ő útja a követendő! – Én inkább Deudermont kapitányt választottam volna! – De így mindannyiunk számára jövedelmezőbb a végkifejlet – vont vállat Jarlaxle. – Ha csak belegondolok, hogy most itt ülök és szóba álltam egy sötételffel…! – sopánkodott Elastul. – Pajzstörpéimnek vagy fele inkább azt szeretné, hogy megöljelek, mint hogy tárgyaljak veled! – Nem lenne bölcs döntés. – Vagy inkább nem lenne jövedelmező? – Sőt, egészséges sem. Elastul felhorkant, de lánya, Arabeth éppen eleget mesélt neki a Jarlaxle nevű lényről ahhoz, hogy tudja, a drow csípős megjegyzése csak félig tréfa – félig nagyon is komoly, halálos fenyegetés. – Ha Kensidan, a Varjú, és a többi főkapitány értesül a mostani kis egyezményünkről, nem fogja őket elégedettséggel eltölteni – vélte az őrgróf. – A Bregan D'aerthe nem tartozik számadással Kensidannek és a többieknek. – De egyezményt kötöttél velük, hogy az áruidat csak az ő piacukra viszed!

13

– Vagyonuk egyre nő a Menzoberanzannal kötött titkos szerződésnek köszönhetően – válaszolta Jarlaxle. – És ha én úgy határozok, hogy előnyös lenne az egyezményben rögzítetteken kívül üzletet kötnöm, akkor… végül is zsoldos vagyok! – Méghozzá halott zsoldos, ha Kensidan ezt megtudja! A drow azonban válaszul csak nevetett. – Inkább fáradt zsoldos – nehezemre fog esni ugyanis, hogy egy felszíni várost uraljak! Szükség volt némi időre ahhoz, hogy Elastul rájöjjön, mit akart mondani a drow ezzel a hencegéssel, és a felvetett lehetőség nem igazán volt az őrgróf ínyére. A fenyegetettség érzetét továbbra is fenntartva emlékeztette ugyanis, hogy sötételfekkel van dolga. Méghozzá nagyon veszélyes sötételfekkel. – Akkor megegyeztünk? – kérdezte Jarlaxle. – Meg fogom nyitni a Barksin raktárba vezető csatornát – válaszolta Elastul. A Barksin raktár egy titkos piac volt a Mirabari Alvárosban, a törpék lakhelyén. – Egyedül Kimmuriel karavánjai haladhatnak rajta keresztül, senki mást nem engednek be az előcsarnokba. A díjazást pedig a megbeszéltek szerint várom el, mivel a drow-k jelenlétére felkészült őrség már önmagában jelentős költséget emészt fel! – A drow-k jelenléte? Csak nem gondolod, drága őrgróf, hogy odáig alacsonyodunk, hogy még jobban bevegyük magunkat a városodba? Biztosítalak afelől, hogy kellőképen meg vagyunk elégedve a most kötött egyezménnyel. – Jarlaxle, te drow vagy. Soha nem lehetsz kellőképpen elégedett. Erre a sötételf csak nevetett; nem tudott és nem is akart ellenvetést felhozni. Beleegyezett, hogy személyesen üti nyélbe az üzletet Kimmuriel számára, aki majd felügyeli a művelet kivitelezését, mivel Jarlaxle-nek visszatért a kalandvágya, és szeretett volna egy kis időt Luskantól távol tölteni. Valójában be kellett ismernie magának: egyáltalán nem lenne meglepve, ha a néhány hónap után, melyet az úton tölt, arra érne vissza, hogy Kimmuriel bevette Mirabart, akár átvette a teljhatalmat a város felett, Elastult pedig – vagy bárki más, útjába akadó bolondot – bábként használja fel, hogy jelenlétét általa leplezze. Jarlaxle megbillentette jókora kalapját, majd felemelkedett és intett Athrogate-nek, hogy kövesse. A törpe haragosan horkantott, akár a disznó a szarvasgomba felett, és tovább habzsolt, miközben tojássárgája és lekvár csöpögött piszkos végű, hatalmas, fonott szakálláról. – Hosszú volt az út és megéhezett – mentegetőzött Jarlaxle Elastulnak, az őrgróf azonban csak undorodva ingatta a fejét. A mirabari pajzstörpék eközben nyilvánvaló féltékenységgel figyelték az eseményeket.

***** Jarlaxle és Athrogate több mint egy mérföldet gyalogoltak már, mire a törpe annyi időre abbahagyta a böfögést, hogy megkérdezhesse: – Nos, visszamegyünk akkor Luskanba? – Nem – felelte Jarlaxle. – Most, hogy nyélbe ütöttem a megállapodást, Kimmuriel hozzáláthat a gyakorlati teendőkhöz. – Nagy utat tevénk meg ehhez a kurta beszélgetéshez és még kurtább étkezéshez képest! – De hát a fél délelőttöt evéssel töltötted! Athrogate erre megvakarta tekintélyes pocakját, és akkorát böfögött, hogy a közeli fa ágai közül ijedten röppent fel egy csapat madár. Jarlaxle csak tehetetlenül rázta a fejét. – Fáj a hasam – magyarázta a törpe. Ismét megvakarta a hasát és sokszor, gyors egymásutánban böfögött. – Tehát nem megyünk vissza Luskanba. Akkor hová tartunk? Jarlaxle egy ideig hallgatott, majd őszintén bevallotta: – Nem tudom biztosan. – Nem fog hiányozni az a hely – válaszolta Athrogate. Átnyúlt válla fölött és megveregette egyik hatalmas, üvegacél láncos buzogányának nyelét. A fegyvert átlósan a hátára szíjazva hordta. A nyél magasra felért, a tüskés golyók pedig fel-alá ugráltak a törpe válla mögött, ahogy az ösvényen baktatott. 14

– Már hónapok óta nem használtam! Jarlaxle szórakozottan a távolba meredt és csak bólintott. – Nos, bárhová is megyünk, hogy hova, ne fájjon fejünk; de úgy hiszem én, rontom-bontom, jobb nyeregben, mint a talpon! Bruhahaha! – nevetett a törpe, majd az övén csüngő erszénybe nyúlt, ahol a vadkan fekete szobrocskáját tartotta. Az állatot bármikor maga mellé szólíthatta, felszerszámozva. Már vette volna ki a tárgyat, ám Jarlaxle megállította a kezét. – Ma ne! – magyarázta a drow. – Ma csak úgy kószálunk. – Bahh, de hepehupás utat akarok, hogy kirázzon belőlem még jó pár böffentést, te átkozott elf! – Akkor is gyalog megyünk – jelentette ki Jarlaxle ellentmondást nem tűrő hangon. Athrogate gyanakvóan nézett rá. – Így hát még mindig nem tudod, merre visz az utunk. A drow körbepillantott a zord terepen, és megvakarta keskeny állát. – Nemsokára – ígérte. – Bah! Igazán visszamehetnénk Mirabarba egy kis elemózsiáért! Athrogate alig fejezte be, máris elsápadt, holott ez a legkevésbé sem volt jellemző a keménykötésű törpére. Jarlaxle ugyanis komor, egyenesen megsemmisítő pillantást vetett rá, mely a lehető legnyomatékosabban emlékeztette a szakállast arra, hogy ki a vezető és ki az alárendelt. – Szép napunk van a sétához! – kiáltott fel Athrogate, majd ismét hatalmasat böfögött. Mindössze pár mérföldnyire északkeletre állították fel a táborukat attól a mezőtől, ahol Elastul őrgróffal találkoztak. Egy kis hegyháton, bütykös, alacsony fák között, mellyel közül sok már élettelenre száradt, és a többin is alig akadt levél. Alattuk, tőlük nyugatra régi gazdaság, vagy talán falucska romjai derengtek fel egy lapos, faragott kövekkel teletűzdelt kis sziklás földterület mögött. A kövek legtöbbje a földön hevert, néhány azonban még állt, arra a gondolatra sarkallva Athrogate-et, hogy egy régi temetőt szemlélhet. A törpe motyogva hangot is adott e feltételezésnek, mire Jarlaxle közömbösen így válaszolt: – Az lehetett, vagy kerti ház. Selűne már fent volt, táncolva elő-előtűnt az égen úszó számtalan felhőcske közül. Sápadtan izzó fényében Athrogate kisvártatva elégedetten hortyogott, ám Jarlaxle számára az álom nem tűnt vonzó gondolatnak. A drow figyelte, ahogyan az árnyak egyre zsugorodnak a halovány holdfényben, majd eltűnnek, végül pedig, miután a hold áthaladt az égen és nyugat felé ereszkedett, kelet felé kezdenek nyújtózkodni. Kimerültség lett úrrá a zsoldoson, ám hosszú ideig küzdött ellene. Végül azonban csendben megfeddte magát az ostobaságáért. Nem maradhat örökké ébren! Egy halott fának támaszkodott, melynek tekervényes körvonalai különleges, csontvázszerű árnyat formáztak: egy olyan emberét, aki esedezve nyújtotta karját az istenek felé. Jarlaxle nem mászott fel rá – a öreg fa valószínűleg meg sem tartotta volna a súlyát –, inkább állva maradt és az érdes fatörzsnek támaszkodott. Hagyta, hogy elméje elrugaszkodjon közvetlen környezetétől és befelé forduljon. A Révület lágy örvényében emlékek keveredtek az érzékek közé. A drow érezte saját szívverését, ereiben a vér lüktetését. Érezte a világ ritmusát, mint gyengéd lélegzetet a lábai alatt, és elmerült az érzésben, hogy úgy kapcsolódik a földhöz, mintha gyökeret eresztett volna a mély sziklába. Egyúttal súlytalanságot is érzett, mintha lebegne, mintha a Révület csodálatos nyugalma áradna szét testében, lelkében. Csak itt volt szabad. A Révület volt az egyetlen menedéke. – Megfoglak találni, drow! Hephaistos ott volt az elméjében, várt rá. Jarlaxle lelki szemei előtt ismét megjelent a fenevad tekintete, érezte a lángoló leheletet és a még lángolóbb gyűlöletet. – Menj el! Nincs okod neheztelni rám – válaszolta halkan. – Nem felejtek! – A tulajdon lélegzeted törte el a szilánkot – emlékeztette Jarlaxle a teremtményt. – A te trükköd következtében, te agyafúrt drow! Nem felejtettem el! Megvakítottál, elvetted az erőmet, elpusztítottál! 15

Az utolsó kijelentés furcsának tűnt Jarlaxle számára; nem csak azért, mert a sárkány nyilvánvalóan nem pusztult el, hanem mert még mindig nem hagyott alább az a különös érzés, hogy nem is Hephaistos az, akivel beszél – de hát ugyan ki más lett volna? Újabb kép tolakodott Jarlaxle elméjébe: egy kerek fejű lényé, akinek arcából fenyegető csápok integettek. – Ismerlek. Megfoglak találni! – folytatta a sárkány. – Te loptad el tőlem az életet és a test örömeit. Te loptad el tőlem az étel édes ízét és az érintés örömét! Szóval a bestia meghalt, állapította meg magában Jarlaxle. – Én nem! Csak ő! – visszhangzott a drow fejében a Hephaistos bömbölésére emlékeztető hang. – Vak voltam, és a sötétben aludtam! Túl intelligens voltam a halálhoz! Gondolj csak bele, drow, milyen ellenségeket szereztél magadnak! Gondolj csak bele, egy király majd megtalál – sőt, ez már meg is történt! Ez az utolsó gondolat olyan ádázul, olyan szörnyű, burkolt jelentéseket hordozva csapódott be Jarlaxle elméjébe, hogy felébresztette a drow-t Révületéből. Kétségbeesetten nézett körbe-körbe, mintha arra számított volna, hogy egy sárkány lecsap rá, tüzet okád és egy pillanat alatt a földbe olvasztja táborát, vagy egy illithid ölt testet előtte és olyan pszionikus energiát bocsát felé, mely örökre összezúzza az elméjét. Ám a hold halovány izzása alatt csendesen lüktetett az éj. Túlságosan halk az erdő, vélte Jarlaxle, nesztelen, mint egy osonó ragadozó. Miért hallgatnak a békák, az éji madarak, a bogarak? Hirtelen felfigyelt arra, hogy tőle nyugatra valami mozgolódik. A mezőt pásztázta, a hang eredetét keresve – úgy gondolta, valamiféle rágcsáló lehet. De nem látott semmit, csupán az egyenetlen fű tánca tűnt fel a holdfényben, a lágy éji szellőben. Valami ismét megmozdult, és Jarlaxle átfuttatta pillantását a mezőt tarkító elhagyott köveken, majd kiegyenesedett és felemelte szemkötőjét, hogy jobban tudjon összpontosítani. A mező túloldalán árnyba vesző, összekuporodó alak állt, aki biccentett és integetett. A drow számára úgy tűnt, hogy nem élő ember, hanem lidérc, kísértet vagy halálúr. A kettejük közt elnyúló nyílt területen egy lapos kő megmozdult. Egy másik, mely egyenesen állt, megdőlt. Jarlaxle tett egy lépést feléjük. A hold eltűnt egy felhő mögött, és teljes sötétség borult a vidékre. A drow azonban Mélysötét fia volt, és olyan szemekkel büszkélkedhetett, melyekkel a leghaloványabb fénynél is látott. A szinte teljes sötétségben a kő alatt, egy foltban világító zuzmó izzott, akár a lobogó fáklya. Még azokban a pillanatokban is, amikor a hold elrejtőzött, a drow látta, hogy az álló kő ismét megdől, még ha csak enyhén is, mintha valami mozgolódott volna alatta a földben. – Temető… – suttogta Jarlaxle, aki végre felismerte, mik ezek a régi kövek valójában, és rájött, Athrogate-nek igaza volt. Miközben ezt kimondta, a hold újra megjelent az égen és bevilágította a terepet. A mozgolódó kő mellett valami matatott a földben. Kéz volt az, egy csontváz fehér keze. Ekkor hirtelen különös, zöldeskék villámcsapás reccsent fel és mélyedéseket irdalt szerte a mezőbe. Fényénél Jarlaxle látta, hogy még több kő mozdul meg – a föld hánykolódott alattuk. – Megtaláltalak, drow! – suttogta ekkor ismét a fenevad a drow gondolataiban. – Athrogate! – szólította Jarlaxle halkan a társát. – Ébredj, jó törpe! A szakállas azonban csak hortyogott, köhögött, böfögött, majd, hátát mutatva a drow-nak, a másik oldalára fordult. Jarlaxle az övén függő fegyvertáskából lecsúsztatott egy kézi számszeríjat, és szakértő módon, ugyanazzal a mozdulattal hátrahúzta hüvelykujjával a húrt. Meghatározott típusú, tompa és súlyos nyílvesszőket keresett, és a mágikus erszénynek hála, ahogy értük nyúlt, azok már a kezébe is csúsztak. – Ébredj, jó törpe! – kérte újra barátját, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a mezőről. A mélyen megdőlt sírkő mellett csontvázkéz markolt a levegőbe. Athrogate azonban ezúttal sem válaszolt, így hát Jarlaxle a célpontra irányította a számszeríjat és meghúzta a ravaszt. 16

– Hé, mi a fűzfán fütyülő rézangyala…! – kiáltott fel a törpe, amikor a nyíl a hátsójának ütődött. Megfordult és egy darabig hátára fordított rákként kapálózott, végül azonban talpra ugrott. Hajlított lábbal ugrándozott, és egész idő alatt sérült ülepét dörzsölte. – Mit tudsz te, elf, amit én nem? – kérdezte végül. – Egyvalamit biztosan. Olyan hangos vagy, hogy a holtakat is felkeltetted – válaszolta Jarlaxle, és Athrogate válla fölött a kövekkel teletűzdelt mező felé intett. A törpe megpördült. – Nem látok semmit, csak… sötétséget – mondta. Alighogy befejezte, nemcsak a hold szabadult ki a felhők takarásából, de egy újabb furcsa villámcsapás is átívelt a mezőn, mintha energiahálót bocsátott volna rá valaki. A villanófényben teljes alakos csontvázak váltak láthatóvá, melyek kiszabadultak a sírjukból és a fákkal szegélyezett hegygerinc felé tülekedtek. – Asszem ezek értünk jönnek! – bömbölte Athrogate. – És egy csöppet éhesnek tűnnek. Nem is egy csöppet! Bruhaha! Fogadok, mindjárt éhen halnak! – Gyerünk innen, méghozzá gyorsan! – szólt Jarlaxle. Övén függő erszényébe nyúlt, és elővett egy obszidiánszobrocskát, mely lovat formázott, patáinál lángnyelvszerű tekervényekkel. Athrogate bólintott és hasonlóképpen cselekedett: hamarosan kezében tartotta saját, vaddisznót ábrázoló szobrocskáját. Mindketten a földre ejtették a tárgyakat, és megidézték hátasaikat: Jarlaxle-nek egy pokolbéli lovat, mely füstöt horkantott és lángpatákon vágtatott, Athrogate pedig ördögvadkant, mely hőt sugárzott és az alsóbb síkok tüzét böfögte fel. Elsőnek a drow szállt nyeregbe, és már fordította volna hátasát az ellenkező irányba, válla fölött azonban meglátta, hogy Athrogate felkapja kettős láncos buzogányát, felugrik a vaddisznóra és úgy belérúg, hogy az visítva megindul a temető felé. – Erre rövidebb! – üvöltötte a törpe, és mindkét kezében megpörgette a tüskés golyókat a láncok végén. – Bruhaha! – Ó, Lolth úrnő! – nyögött fel Jarlaxle. – Ha azért küldted ezt az istencsapását, hogy megkínozz, tudd meg, megadom magam, csak szabadíts meg tőle! Athrogate a rugdalózva tiltakozó vaddisznó hátán egyenesen a mező felé vágtatott. Újabb zöld villanófény gyúlt fel a kövekkel megtűzdelt mezőn, felfedve a többtucatnyi élőholtat, amelyek előmásztak a feltöredezett földből, és csontvázkezeiket a közeledő törpe felé nyújtották. Athrogate erre csak még hangosabban bömbölt és erős lábával szorosan megkapaszkodott a vaddisznóban. Az állat hasonlóan elvetemültnek tűnt, mint szakállas gazdája, így egyenesen a támadó hordának rontott, mire a törpe megpörgette mindkét láncos buzogányát. A tüskés golyók törtek-zúztak mindent, amit csak értek; nekicsapódtak a csontoknak, letörték a törpe felé nyúló ujjakat és karokat, és szilánkokra aprították a bordákat. A vaddisznó megsebesült, és rugdalózva próbálta átküzdeni magát az éhesen köréjük záruló, a legcsekélyebb értelmet is nélkülöző élőholtak közt. Athrogate keményen a vaddisznó tomporába rúgott a sarkával, mire az felugrott és megidézte az alsóbb síkok tüzét. Amikor földet ért, narancsvörös láng tört elő patája alól, mely forrongva robbant elő, majd a törpe magasságát széltében másfélszer meghaladó, kitörő lángoszloppá csavarodott. A fű füstölt szerte Athrogate körül, és a magasabb csomókon felcsaptak a lángnyelvek. Hiába gyulladtak ki nyomában a legközelebb ólálkodó csontvázak, a látvány nemigen riasztotta el a mögöttük nyomuló szörnyetegeket: a teremtmények a félelem legcsekélyebb jele nélkül zárták körbe a törpét. Athrogate a feje fölül hatalmas lendülettel lesújtott láncos buzogányával egy koponyára, mire az fehér porfelhővé robbant szét. Aztán nagy ívben előrelendítette másik buzogányát is – három, felé nyúló csontvázkart ért vele, és a jól irányzott csapás lehasította a végtagokat. Azonban csontvázak észre sem vették ezt, vagy ha igen, mit sem törődtek vele, és tovább nyomultak előre. Csak jöttek és jöttek, egyre közelebb. Athrogate a szoruló hurokban egyre hangosabban bömbölt, és még dühösebben lengette láncos buzogányait. Még csak céloznia sem kellett; csontokat ért volna akkor is, ha nem akarja. Karmos ujjak nyúltak felé, és vigyorgó koponyák csattogtatták állkapcsukat. Egyszer csak a vaddisznó fájdalmasan felüvöltött. Ugrott egyet, körös-körül újabb lángokat bocsátott ki, ám a gépiesen cselekvő csontvázak szemlátomást mit sem törődtek vele, hogy a lábszáruk elfeketedett. Karmos kezek kaptak a vaddisznó után, mire az vadul ficánkolni kezdett, 17

és Athrogate nagy ívben lerepült róla, kikerülve a csontvázakat. Ám azok, ahogy földet ért, egyből megindultak felé.

***** Jarlaxle ki nem állhatta ezt a fajta küzdelmet. Harci repertoárja – mind a mágikus, mind a közvetlen – az ellenség félrevezetésére, összezavarására irányult, és arra, hogy kizökkentse a másikat az egyensúlyából. A legcsekélyebb értelmet is nélkülöző csontvázakat és zombikat azonban nem lehet összezavarni. A drow nagyot sóhajtott, levette kalapjáról a hatalmas madártollat, a földre dobta, és a titkos nyelven parancsszavakat intézett a mágikus tárgyhoz. Szinte azonnal hatalmas füstfelhő támadt, és a madártoll óriási, röpképtelen madárrá, diatrymává változott, mely tíz láb magas volt, olyan vastag nyakkal, mint egy erős férfi mellkasa. A madár, meghallva Jarlaxle telepatikus parancsát, a mezőre rontott, rövid szárnyával csapkodta, erőteljes csőrével pedig darabokra tépte az élőholtakat. Átnyomult az élőholt csőcseléken, és teljes erejéből rúgott, vágott, csípett. Mozdulatai nyomán zörögve hullottak darabokra a csontvázak, és porrá zúzódtak a koponyák. Ám a repedezett földből újabb és újabb élőhalottak másztak elő; egyre közelebb érve karmaikkal Jarlaxle után kaptak. A drow a hegygerinc oldalában laza mozdulattal ujjára csúsztatott egy gyűrűt, és vékony pálcát vett elő zsákjából. Gyűrűs kezével előreütött, mire az ékszer varázsereje működésbe lépett és megsokszorozta az ütés erejét: hatalmas energiasugár tört előre, mely végigsöpört a csontvázak legközelebbi sorain, s nyomában nagy ívben repültek a csontok szerteszét. A második ütés újabb három csontvázat tett ártalmatlanná, melyek bal oldalról próbálták támadni a sötételfet. Miután a drow bebiztosította magát, felemelte varázspálcáját és megszólítva annak erőit, ragyogó fényt idézett. A meleg, varázslatos fény előretört, és a teljes pusztulást jelentette az élőholtak számára. Az ördögvadkan lángjaival ellentétben a csontvázak nem tudták semmibe venni a varázspálca fényét. Míg a tűz csupán megfeketítette őket, esetleg enyhe sérüléseket okozott, a mágikus fény éppen abba a mágiába csapott bele, mely éltette őket, ellensúlyozva a negatív energiát, mely kiszólította őket a sírból. Jarlaxle arra irányította a robbanást, amerre Athrogate esett, mire a törpe a meglepetéstől és a fájdalomtól felkiáltott – a lángok csípték a szemét. A hang zene volt a drow fülének. Nem tudta elfojtani nevetését, amikor a törpe végül erőteljes csörömpölés közepette kidugta bozontos fejét egy nagy rakás széthullott csontváz alól. A csatát ugyanakkor még távolról sem nyerték meg. Egyre több élőhalott kelt ki sírjából és tört előre. Athrogate vaddisznója odalett, meggyilkolta a horda. A drow és a törpe tudták, hogy a szobrocska még több óráig nem fog tudni újabbat varázsolni. Jarlaxle madara is áldozatul esett a kaszaboló ujjaknak; cafatokban végezte. A drow kalapja szalagjához emelte kezét, és érezte, hogy újabb toll kezd kinőni onnan. Tisztában volt azonban azzal is, hogy sok napnak kell még elmúlnia, mire újabb diatrymát idézhet meg. Athrogate megfordult, úgy tűnt, újabb csontvázhadnak készül nekimenni, mire Jarlaxle rákiáltott: – Azonnal gyere vissza! A törpe, miközben még mindig dörzsölte fájó szemét, így válaszolt: – De hát még maradt egy csomó lekaszabolnivaló! – Ha nem maradsz itt, magadra hagylak, és majd szétszednek! – Na persze, azt kéred, hogy futamodjak meg! – kurjantotta Athrogate, miközben láncos buzogánya újabb csontvázat zúzott porrá, mely karmos kezével érte nyúlt. – Lehet, hogy a mágia, mely ezeket a lényeket életre keltette, zombiként fog téged is feltámasztani! – figyelmeztette a drow, miközben a hegygerinccel szembefordulva végigpásztázta 18

a rémálomszerű jelenetet. Néhány pillanat elteltével hallotta, hogy a törpe morogva megindult felé. Aztán dúlva-fúlva lehuppant mellé, miközben kezében tartotta az ónixszobrocskát és motyogott magában. – Most nem tudsz újabbat hívni – emlékeztette Jarlaxle Athrogate-et, majd kezét kinyújtva felsegítette. A szakállas elhelyezkedett a sötételf mögött a pokolbeli hátason, mire Jarlaxle megrúgta az állatot és messzire maguk mögött hagyva a csontvázakat, elvágtattak vele. Eleinte gyorsan száguldottak, aztán könnyedebb tempóra váltottak. A törpe egyszer csak kuncogni kezdett. – Beavatnál? – kérdezte a drow, de társa csak éktelen hahotával válaszolt. – Mi olyan vicces? – faggatózott tovább Jarlaxle, de nem volt ideje hátranézni, Athrogate pedig túl jót mulatott ahhoz, hogy rendesen válaszoljon. Amikor végre elérkeztek egy olyan helyre, ahol biztonsággal meg tudtak állni, Jarlaxle hirtelen lefékezett és megfordult. Athrogate arca kivörösödött a nevetéstől, ahogy ott ült, és magasra emelte a kezében tartott alkarcsontot, melyen az ujjak még mindig mozogtak. A sötételf leugrott a kancáról. Látta, hogy a törpe nem követi a példáját, mégis elbocsátotta a hátast, mire Athrogate homályos fekete füstfelhőbe veszett és a földre huppant. Azonban továbbra sem hagyta abba a nevetést; szemlátomást meglehetősen mulattatta az életre kelt csontvázkéz. – Dobod el, de rögtön, azt a nyomorult vackot! – kiáltott rá Jarlaxle, mire a törpe hitetlenkedve nézett rá. – Több fantáziát nézém ki belőled, te elf – közölte. Felugrott és lecsatolta súlyos mellvértjét. Alighogy az földet ért, a szakállas zsoldos átnyúlt válla fölött a még mindig mozgó kézzel, és elégedetten felsóhajtott, amikor az ujjak vakarni kezdték a hátát. – Mit gondolsz, meddig mozog még? – Remélem, tovább, mint te – válaszolta a drow, majd lehunyta a szemét és tehetetlenül rázta a fejét. – Szerintem nem sokáig – tette végül hozzá. – Bruhaha! – bömbölt Athrogate. – Áhhhh – sóhajtott ezután szertefelett elégedetten.

***** – Ha legközelebb hasonló lények sodródnak az utunkba, elvárom, hogy rám hallgass! – förmedt Jarlaxle Athrogate-re másnap reggel, amikor a törpe ismét a csontvázjátékával kezdett el babrálni. – Legközelebb? Mit tudsz te, elf, amit én nem? – Nem volt véletlen, ami történt – ismerte el a drow. – Álmomban már kétszer is meglátogatott egy fenevad, melyről azt hittem, hogy elpusztítottam, ám valahogy felülkerekedett a halálon. – És ez a fenevad szólítá elő a csontvázakat? – Hatalmas sárkány – magyarázta Jarlaxle – Innen délre lakozik, és… A drow itt szünetet tartott, mert nem volt teljesen biztos benne, hogy pontosan hol lehet Hephaistos búvóhelye. Járt már ott, de csak varázslat által, teleporttal. Felismerte a távoli vidék jellegzetességeit, ám a búvóhely sajátosságait nem, noha eszébe jutott valaki, aki biztosan ismeri a helyet. – Közel a Hópehely-hegyekhez – fejezte be. – Egy roppant sárkány, akinek a gondolatai, úgy tűnik, képesek több száz mérföldet átszelni. – Úgy gondolod, hogy meneküljünk még messzebbre? A drow a fejét rázta. – Nagy erőket hívhatnék segítségül, melyekkel legyőzhetem ezt a lényt. – Ühüm – helyeselt a törpe. – Csak meg kell őket győznöm, hogy ne azzal kezdjék, hogy minket megölnek. – Ühüm. – Így van – jelentette ki a drow. – Egy nagy hatalmú papra gondolok, Cadderlyre, istene kiválasztottjára, aki megígérte, hogy megöl, ha valaha vissza merek térni. – Ühüm. – De megtalálom a módját. – Valamit vígy neki, s meglágyul, de tán csak ne engemet váltságul! 19

Jarlaxle a törpére meredt. – Mégsem mehetsz vissza, hiába, parancs – s nem értem, miért vagy ilyen makacs! Nyomodban a sárkány, akkor is maradsz! A meredt tekintet nyögésbe váltott. – Tudom, tudom – mondta Athrogate – Nincs több rímfaragás. De ez jó volt, ugye? – Még dolgozni kell rajta – közölte a drow. – Noha talán kevesebbet, mint a többi alkotásodon. – Ühüm – vigyorgott a törpe, és sugárzott a büszkeségtől.

20

MÁSODIK FEJEZET

A MEGSZAKÍTOTT FOLYTONOSSÁG Drizzt Do'Urden kicsusszant hálózsákjából. Szélesre tárt ujjakkal magasra emelte karját, és kinyújtózkodott a reggeli ég felé. Örült, hogy a hosszú tél után távol került Mithrill Csarnoktól és végre úton lehet. Felélénkült a friss, csípős levegőtől; boldog volt, hogy nélkülözheti a kohók füstjét és ehelyett a lágy szellőt érezheti, ahogy a vállát éri és belekap hosszú, sűrű, fehér hajába. Ám ennél is nagyobb örömmel töltött el, hogy kettesben lehet a feleségével. A sötételf nagyokat körzött a fejével, így nyújtotta a nyakát. Takarójára térdelve ismét kinyújtózott. A hűvös szellő csípte meztelen testét, de Drizzt nem bánta, mert felélesztette és új erővel töltötte el érzékeit. Lassan nekikezdett, hogy felálljon, de elnyújtott minden egyes mozdulatot, hogy megfeszítse a matracul szolgáló kemény földön begörcsölt izmait. Aztán arrébb sétált a kis tábortól, kilépett a körkörösen álló vándorkövek közül, és megpillantotta Catti-brie-t. A nő csak színes mágikus blúzát viselte, mely valaha egy gnóm varázsló köpenyéül szolgált. Nem messze, a domboldalon állt, tenyerét a mély összpontosítás testtartásában összeérintette maga előtt. Drizzt csodálta a nő egyszerű báját. A színes ing csak combközépig ért feleségének, és Catti-brie természetes szépségét nem csökkentette, de nem is ragyogta túl a finoman megmunkált ruhadarab. Mithrill Csarnokba tértek vissza Ezüsthold városából, ahol a Catti-brie-t szárnyai alá vevő varázslónő, Alustriel úrnő uralkodott. A látogatás nem telt jó hangulatban. Rémisztő veszély érzete nyomasztotta a légkört, és az összegyűlt varázslók körében eluralkodott az aggodalom, hogy valami nincs rendben a mágia Szövedékével. Egész Faerűnben hírek és pletykák kaptak lábra balul elsült varázslatokról, rossz helyen fellobbanó vagy idő előtt kialvó mágikus tüzekről, és kiváló varázslókról, akiken szemlátomást kitört az őrület. Alustriel bevallotta, hogy Mystra Szövedékének épségét félti – az isteni energia elsődleges forrásáét! – és ezt a tekintetet, ezt a hamuszürke arcot Drizzt sosem látta rajta azelőtt, még akkor sem, amikor Obould király nagy orkhordájával együtt, gyilkosan tomboló dühtől vezérelve előbújt barlangi üregeiből. A drow soha nem gondolta volna, hogy valaha még ennyire letört és félelemmel teli kifejezést lát ezen az arcon – hiszen Alustriel messze földön híres bölcs volt, a Hét Nővér egyike, Mystra kiválasztottja, a fenséges Ezüsthold nagy tekintélyű uralkodója. Az éberség, a megfigyelés és az elmélyülés Alustriel mindennapjainak részét képezte, így ő és társai összegyűltek, hogy megpróbálják kisütni, mi a kilenc pokol történik. Catti-brie pedig, aki még egy évtizede sem gyakorolta a varázslómesterséget, de már nagyon ígéretesnek számított, megszívlelte a rendelkezéseket. Drizzt is tudta, hogy ezért kelt olyan korán, ezért hagyta el a tábort és férje közelségét, hogy semmi ne terelhesse el a figyelmét, és egyedül lehessen a gondolataival. 21

A sötételf mosolyogva nézte feleségét; még mindig élénk gesztenyebarna haját, mely sűrű tincsekben hullott a vállára. A szellőben ringva teste, mely talán egy kicsit teltebbé vált a korral, de a drow számára még mindig gyönyörű volt és kívánatos, gyengéden hajlott ide-oda a gondolataival együtt. Aztán a nő, mintegy hívásul a mágikus erőknek, lassan szélesre tárta a kezét – blúzának ujja csupán könyökéig ért. Drizzt mosolyogva nézte Catti-brie-t, ahogy felemelkedik a földről és a könnyed levitáció állapotában néhány láb magasságban lebeg. Tündértűz csapott fel testéből, mintha blúzának lila színe kelt volna életre – mintha a mágia a legteljesebb egységben olvadt volna vele össze. Mágikus széllökés érte, és a háta mögött lobogtatta gesztenyebarna hajzuhatagát. A drow megértette, hogy felesége egyszerű varázslatokban mélyed el, biztonságos mágiában, miközben megpróbál bensőségesebb kapcsolatot létesíteni a Szövedékkel, hogy közben az Alustriel által megfogalmazott aggályokon elmélkedhessen. Hirtelen távolból érkező villámcsapás ijesztette meg Drizztet, és amikor odafordította a fejét, a villámot mennydörgés követte. A sötételf zavarodottan vonta össze szemöldökét. A hajnali égen egyetlen felhő sem tűnt fel, ám kétségkívül villámcsapás érkezett az égből a földre, mert látta a sistergő kék villámot, amint elidőzik a távoli területen. Drizzt már negyvenöt éve élt a felszínen, de még soha nem látott ehhez hasonló természeti jelenséget. Deudermont kapitány Tengeri Szellem nevű hajójának fedélzetén szörnyű viharoknak volt tanúja; végignézte, hogyan nyeli el a homokvihar a Kálim-sivatagot, és látta, hogy a szélben miként gyűlik fel egy óra alatt térdig érő hó. Még a gömbvillám nevű ritka jelenséget is megszemlélhette a Jeges Szelek Völgyében, és így az ezúttal szeme előtt lejátszódó jelenséget e különös energia egy fajtájának vélte. Ez a villámcsapás azonban egyenes vonalban haladt, és kékesfehér, csillogó energiauszályt húzott maga mögött. A drow nem tudta felbecsülni sebességét, csak nézte, ahogy a kék tűzfátyol egyre terjeszkedik mögötte. Úgy tűnt, hogy hozzá képest északra szeli át a vidéket. Feltekintett Catti-brie-re, aki keletre lebegett és izzott a dombtetőn. A sötételf azon tűnődött, megzavarja-e a nő meditációját, hogy felhívja figyelmét a jelenségre. A villámcsapás vonalát figyelte, és levendulakék szeme tágra nyílt a döbbenettől. A villám ugyanis felgyorsult és irányt változtatott: feléjük tartott. A drow elfordult a villámtól és Catti-brie-re tekintett: rájött, hogy a jelenség egyenesen a nő irányába halad! – Cat! – üvöltött fel Drizzt, és futásnak eredt. A nő, úgy tűnt, nem hallotta. A varázslatos bokaperec növelte a drow sebességét, lába elmosódott futás közben. Ám a villámcsapás még így is gyorsabb volt nála, és ő csak kiáltani tudott újra meg újra, amikor az elsistergett mellette. Érezte túláradó energiáját. Haja az erős töltés közelségének hatására vadul égnek állt – a fehér szálak minden irányban szerteszét lebegtek. – Cat! – kiáltott Drizzt újra a lebegő, izzó nőnek. – Catti-brie! Fuss! A nő a meditációjába mélyedt, noha látszólag, ha csak egy kicsit is, de reagált, és Drizzt felé fordította a fejét. De már késő volt. Catti-brie szeme elkerekedett, amikor az egyre gyorsuló, gömb alakú villám elnyelte őt. Kinyújtott karjából kék szikrák pattogtak, ujjai görcsösen rángatóztak, egész teste erőteljes kisülésektől rázkódott. A különleges villámcsapás szegélye egy darabig ott maradt, aztán továbbhaladt, nyomában csillogó kék fátyolba burkolva a még mindig lebegő nőt. – Cat! – kapkodott Drizzt levegő után, miközben kétségbeesetten bukdácsolt át a köveken. Mire odaért, az uszály már odébbállt, erejénél fogva cikcakkos repedést hagyva maga után a földön. Catti-brie még mindig lebegett és továbbra is reszketett, rángatózott. A drow visszafojtott lélegzettel közeledett felé, és látta, hogy a nő szeme felakadt, csak a fehérje látszik. Amikor megragadta Catti-brie kezét, még mindig érezte az elektromos kisülés csípését. De nem engedte el a nőt, ehelyett makacsul próbálta elrángatni a cikcakkos vonal fölül. Magához vonta, és hasztalanul próbálta lehúzni a földre. 22

– Catti-brie! – könyörgött neki. – Ne hagyj el! Még nagyon hosszú ideig tartotta karjaiban a feleségét, mire a lebegő nő végre elernyedt és lassan leereszkedett. Drizzt megtámasztotta a hátánál, hogy lássa az arcát, és szíve hevesen ugrált, amíg újra a gyönyörű kék szempárba nem nézhetett. – Az istenekre, azt hittem, elvesztél számomra! – mondta a megkönnyebbülés nagy sóhajával, melyet elharapott, amikor észrevette, hogy Catti-brie nem pislog. Drizzt hátranézett, hogy lássa, vajon mi tarthatja fent ilyen intenzíven felesége érdeklődését – de nem talált a háta mögött semmit. – Cat? – súgta a drow, és a nő nagy szemébe nézett, ám felesége nem nézett sem rá, sem máshová, csupán a semmibe bámult. Megrázta Catti-brie-t, mire a nő motyogott valamit, amit Drizzt nem értett. Erre közelebb hajolt hozzá. – Micsoda? – kérdezte, és ismét megrázta feleségét, majd többhüvelyknyire felemelte a földről. A nő karja széttárult, szemgolyója visszagördült a helyére. A lila lángok ismét felcsaptak, akárcsak a sistergő energia. Drizzt mozdult, hogy átölelje a nőt és újra lehúzza, ám meglepetten hátrahőkölt, amikor felesége egész alakja csillogni kezdett, mintha energiahullámokat bocsátott volna ki. A drow tehetetlenül, megbűvölten és elszörnyedve nézte. – Catti-brie? – kérdezte, és amikor a kék szempárba nézett, rájött, hogy valami nincs rendjén, a nő erősen megváltozott! A ráncok elhalványultak az arcán, majd eltűntek. Haja hosszabbnak és sűrűbbnek tűnt – még a választék is módosult olyan formában, amilyen frizurát Catti-brie évek óta nem viselt! És egy kicsit soványabbnak tűnt, bőre pedig kicsit feszesebbnek. Fiatalabbnak. – Vala egy íj, amit én magam találék a törpekirály csarnokában – mondta, bár Drizzt nem értette teljesen. A nő jellegzetes törpeakcentust használt, ami akkoriban jellemezte beszédét, amikor szinte kizárólag Bruenor klánjának tagjaival érintkezett a Kelvin Halma árnyaiban, a messzi Jeges Szelek Völgyében. Még mindig a föld felett lebegett, de tündértűz és a recsegő energia már szertefoszlott. Szeme megtelt végre élettel – kitisztult a sokatmondó, mély kékség, mely annak idején rabul ejtette Drizzt szívét. – Igen, a Szívkereső – mondta Drizzt. Hátralépett, levette a hatalmas íjat a válláról, majd átnyújtotta a nőnek. – De hát íjjal nem lehet a Maer Dualdonnál halat fogni, így inkább Bendőkorgi horgászzsinórja kell nekem! – felelte Catti-brie, miközben még mindig a távolba meredt, továbbra sem nézett a férjére. Aki értetlenségében a homlokát ráncolta. A nő mélyet sóhajtott. Szeme ismét felakadt, Drizzt újra csak fehérséget látott. A lángok és az energia újra megjelentek, és széllökés támadt a semmiből, mely csak Catti-brie-t érte, mintha az energiahullámok, melyek belőle áradtak, visszatértek volna lényébe. Haja, bőre, kora visszatért, és színes ruhája már nem lebegett a szélben, miből a nő mit sem érzékelt. Újabb pillanat múlt el, és Catti-brie, ismét eszméletlenül, leereszkedett a földre. Drizzt ismét megrázta, számtalanszor a nevén szólította, de a nő, úgy tűnt, nem hallja. A drow csettintett az ujjával felesége szeme előtt, de Catti-brie még csak nem is pislogott. Már azon volt, hogy felemelje, és a tábor felé vigye, hogy mihamarabb sietve elinduljon vele Mithrill Csarnokba, de alig nyújtotta ki a karját, szakadást vett észre a nő mágikus blúzán, épp a váll fölött. Aztán, amikor horzsolásokat pillantott meg a ruhaanyag alatt, megdermedt. Reszkető pánik közepette óvatosan tovább tépte a ruhát. Félelemmel vegyes zavarodottsággal állt el a lélegzete. Ezerszer látta már Catti-brie meztelen hátát, nem győzte csodálni a hibátlan, sima bőrt. De most meg volt jelölve, sőt inkább sebezve, jellegzetes homokóra formában, mely akkora volt, mint Drizzt ökle. Az alsó fele már csaknem teljesen elvesztette a színét, a tetején pedig csak egy kis folton mutatott horzsolást – mintha a homok már majdnem lefolyt volna. A drow remegő ujjakkal érintette meg a homokórát, ám felesége meg sem rezzent. – Mit jelentsen ez? – suttogta a Drizzt tehetetlenül. Karjába vette Catti-brie-t és sebesen megindult vele, miközben a nő feje ernyedten lógott, mintha félig aludna. 23

HARMADIK FEJEZET

MEGFEJTENI A MEGFEJTHETETLENT

Szárnyaló tornyok, méltóságteljes lépcsők, támpillérek és óriási, festett ablakok. Fény és megvilágosodás, mágia és értelem, hit és tudomány. Ez volt a Szárnyaló Szellem, melyet Cadderly Bonaduce, Deneir kiválasztottja emelt. Cadderly, a Kérdező, ahogyan a testvérek nevezték, akik szintén Deneir hívei voltak – az istené, aki szakadatlan kérdésfeltevést és szüntelen elmélkedést követelt meg híveitől. Cadderly a hatalmas katedrálist az Épülés Könyvtárának romjain emelte, melyet sokan egész Faerűn legnagyszerűbb könyvtárának tekintettek. És valóban, messzi vidékekről, például Ezüstholdból vagy Calimportból is érkeztek az építészek a Hópehely-hegyekbe, hogy megtekintsék az alkotást, megcsodálják a támpilléreket – ez a megoldás újszerűnek számított Faerűnben, ráadásul korábban sosem alkalmazták ekkora méretekben. Az isteni ihletettségű mágia alakította ki a festett üveg ablakokat, és alkotta a falakra a festményeket, melyek az igazság örök keresésén munkálkodó tudósokat ábrázolták. A Szárnyaló Szellemet könyvtárnak és katedrálisnak emelték, mindenki számára, ahol a tudósok, mágusok, bölcsek és papok összegyűlhettek, hogy megkérdőjelezzék a babonát és felvértezhessék magukat a tudással. Szerte a kontinensen sehol nem akadt még egy ilyen hely, mely ily híven képviselte volna hit és tudás csodálatos egységét; ahol nem kellett félni, hogy a logika, a megfigyelés és a kísérletezés eltérítheti a tanulót az isteni kinyilatkoztatás útjáról. A Szárnyaló Szellem olyan hely volt, ahol az igazságot nem istentelennek, hanem isteni eredetűnek tekintették. A tudósok itt nem riadtak vissza attól, hogy kritikai vizsgálódásnak vessék alá elméleteiket. A filozófusok nem féltek kétségbe vonni a panteon és a világ köznapi értelmezését. A papoknak, bármely istent szolgáltak is, itt nem kellett tartaniuk az üldöztetéstől, hacsak a józan észen alapuló vita nem adott okot az üldöztetésre néhány szűk látókörű, kicsinyes elme szemében. A Szárnyaló Szellem a felfedezés, a kérdésfeltevés és a tanulás mindent átfogó helyszíne volt, ahol a Toril világának különböző isteneiről folyó vita mindig is az eretnekség határán egyensúlyozott. Itt a mágia természetét is vizsgálódásnak vetették alá, így ezekben az időkben, amikor félelem és bizonytalanság lett úrrá a vidéken, amikor a Szövedék kezdett felfesleni, mindenünnen ide sereglettek a tudósok. És Cadderly mindannyiukat tárt karokkal fogadta, és osztozott aggodalmaikban. A pap nagyon fiatalnak látszott, negyvennégy événél sokkal kevesebbnek. Szürke szeme fiatalos hévvel izzott, kócos, göndör barna haja a vállát verte. Erőteljes, lendületes léptekkel, fiatalosan, lazán és fürgén mozgott. Jellegzetes deneiri öltözéket viselt: cserzett fehér tunikát és nadrágot, kiegészítve saját ízlésével egy világoskék köpeny és széles karimájú kalap formájában, 24

mely utóbbi – harmóniában a köpennyel – szintén kék volt, és vörös szalag, valamint jobb oldalán toll díszítette. Zavaros idők jártak, fennállt az esélye, hogy a világot átfogó mágia Szövedéke felfeslik, Cadderly Bonaduce szeme mégis inkább izgalmat, mintsem félelmet sugárzott. A pap örök kereső maradt, szüntelenül kíváncsi elmével, és soha nem félt azoktól a dolgoktól, amikre még nem került magyarázat. Csak meg akarta őket érteni. – Üdvözöllek benneteket! – köszöntött egy reggel három látogatót, akik a druidák zöld köpenyét viselték. – Feltételezem, te lennél a fiatal Bonaduce – szólt az egyik, egy öreg, ősz szakállú ember. – Nem vagyok már annyira fiatal – vallotta be Cadderly. – Még évekkel ezelőtt ismertem meg apádat – válaszolta a druida. – Jól gondolom, hogy e zavaros időkben szívesen láttok itt minket? Cadderly furcsán nézett az emberre. – Az apád még él, ugye? – Nos, igen – válaszolta Cadderly, majd vigyorogva hozzátette: – Te vagy Cleo, ugye? – Ah, apád mesélt neked rólam…? – kérdezte erre a druida, majd tágra nyílt szemmel, hebegve adott hangot a hirtelen felismerésnek: – Ca-cadderly? Csakugyan te lennél? – Azt hittem, barátom, talán elvesztél a ránk háruló káosz átkos örvényében! – nevetett fel Cadderly. – De hát hogy lehet…? – hüledezett Cleo, a teljes összezavarodottság állapotában. – Hát nem vesztél oda? – kérdezte a fiatalos kinézetű pap. – Persze, hogy nem, hiszen itt állsz előttem! – Éveken keresztül teknős alakjában kóboroltam – magyarázta Cleo. – Az őrület az általam leginkább kedvelt állat alakjában tartott. De hogy lehet az, hogy te vagy Cadderly? Hallottam Cadderly gyerekeiről, akik elvileg olyan idősek, mint… Miközben a druida beszélt, egy fiatal férfi lépett a paphoz. Nagyon hasonlított rá, de neki különleges, mandulavágású szeme volt. – És itt is van az egyik – magyarázta Cadderly, miközben kiterjesztette karját, és magához vonta gyermekét. – A nagyobbik fiam, Temberle. – Aki idősebbnek látszik nálad – jegyezte meg Cleo szárazon. – Hosszú és bonyolult történet – válaszolta a pap. – Ehhez a helyhez van köze, a Szárnyaló Szellemhez. – Hívnak a csillagvizsgálóba, apám – közölte Temberle, miközben udvariasan biccentett az újonnan érkezett látogatók felé. – Gond hívei újra hatalomra törnek, most, hogy a gépek megbízhatóbbak a mágiánál! – Kétség nem fér hozzá, mindkét csoport meg van arról győződve, hogy majd az ő oldalukra állok. Temberle vállat vont, mire Cadderly mélyet sóhajtott. – Öreg barátom – szólt a pap Cleóhoz –, jó lenne eltölteni együtt egy kis időt, hogy megtudjam, mi minden történt veled! – Mesélhetek arról, milyen is egy teknős élete – válaszolta Cleo szenvtelen arckifejezéssel, mire Cadderly elmosolyodott. – Sok különböző álláspont csap most össze a Szárnyaló Szellemben, és kevés az egyetértés – magyarázta aztán. – Nem csoda, hogy mindenki ideges. – Meg is van rá az okuk – szólt közbe egy másik druida. – És az értelem az egyetlen, ami kivezethet minket a válságból – jelentette ki Cadderly –, így hát üdv néktek, barátaim, kerüljetek beljebb! Bőségesen tudok szolgálni élelemmel, és még bőségesebben vitával. Ne fogjátok vissza magatokat, ti is mondjátok el a véleményeteket! A három druida összenézett, és a másik kettő tetszését kifejezve bólintott Cleónak. Mondtam, hogy így lesz – szólt Cleo. – Józan emberek ezek a Deneir-hívők – tette hozzá, majd Cadderly felé fordult, aki biccentett, és széles mosollyal távozott. – Látod? – mondta Cadderly Temberlének, miután a druidák megindultak a Szárnyaló Szellem felé. – Hányszor mondtam már neked, hogy milyen józan vagyok! Vállon veregette a fiát, majd a druidák után indult. 25

– És akárhányszor elmondtad, Anya mindig a fülembe súgta, hogy a józanságod teljes mértékben az aktuális vágyaidtól függ! – kiáltott utána Temberle. Cadderly ugrott egyet, és majdnem megbotlott. Nem nézett hátra, csak nevetett, és odébbállt.

***** Temberle elhagyta az épületet és a déli falhoz igyekezett, a hatalmas kertbe, ahol ikertestvérével, Hanaleisával akart találkozni. Úgy tervezték, hogy aznap délelőtt Carradoonba kirándulnak, az Impresk-tó partján álló városkába, mely egynapi gyalogútra volt a Szárnyaló Szellemtől. Temberle szélesen elmosolyodott, amikor a hatalmas, kerítéssel körülvett kerthez közeledve testvére társaságában megpillantotta kedvenc fogadott nagybácsiját. A zöld szakállú törpe átugrott egy sor újonnan vetett mag fölött, miközben bátorító szavakat suttogott, két karját lengette – az egyik könyöktől lefelé hiányzott –, és úgy festett, mint egy madár, aki felszállni igyekszik az erős szélben. Ez a törpe, akit Tömbváll Pikelnek hívtak, meglehetősen eltért fajtájától, például mert átvette a druidák szokásait, illetve számos egyéb okból is, melyek miatt ő lett Temberle kedvenc bácsikája. Hanaleisa Maupoissant Bonaduce, aki vörösesszőke hajával és bátyjáéhoz hasonlatos, mandulavágású, átható barna szemével anyjuk, Danica fiatalabb kiadásának tűnt, felnézett egy sor újonnan ültetett palánta mellől és testvérére vigyorgott. Szemlátomást épp olyan jót mulatott azon, ahogy a törpe körbe-körbe forgott, mint a bátyja. – Pikel bácsi azt mondja, hogy ettől majd nagyobbra nőnek, mint valaha! – jegyezte meg Hanaleisa, amikor Temberle belépett a kapun. – Piha! – ordította Pikel, és Temberle le volt nyűgözve, amiért ismét egy új szót sajátíthatott el. – De én azt hittem, hogy az istenek nem figyelnek – jelentette ki merészen Temberle, mire Pikel megrökönyödve kapkodott levegő után, és az ujját ingatva fejezte ki tiltakozását. – Csak bízzál, testvérem! – mondta Hanaleisa. – Pikel bácsi ismeri a föld titkait. – Hi-hi-hi! – kuncogott a törpe. – Carradoon vár ránk! – figyelmeztette testvérét Temberle. – Hol van Rorey? – kérdezte Hanaleisa, a náluk öt évvel fiatalabb, tizenhét éves öccsüket, Rorickot keresve. – Egy csapat mágussal vitatkozik azon, hogy mennyire sérülhettek meg a világot fenntartó Szövedék szálai. Azt hiszem, ha vége lesz ezeknek a furcsa eseményeknek, vagy egy tucat nagy hatalmú varázsló fog tülekedni, hogy tanítómesterként szolgálhassák Roreyt. Hanaleisa egyetértéssel bólintott, mert Temberléhez hasonlóan ő is jól tudta, mekkora lelkesedéssel, ügyességgel és tehetséggel veti bele magát testvérük a vitákba. A fiatal nő lesöpörte a földet a térdéről, majd tenyerét összedörzsölve kezét is megtisztította. – Menj előre! – kérte testvérét. – Pikel bácsi, ugye gondját viseled a kertemnek? – Dú-dad! – kiáltotta győzedelmesen Pikel, és nekifogott esőtáncának – vagy termékenységi, esetleg naptáncának, vagy valami másnak; mindenesetre táncra perdült. A Bonaduce ikrek, mint kora kisgyermekkoruktól fogva mindig, ezúttal is széles, őszinte mosollyal búcsúztak fogadott bácsikájuktól.

***** A nő alkarjával és homlokával erősen támaszkodott a szőnyegen, majd lábfejét fellendítette a padlóról, és kiegyenesedett. Lábait kecsesen kinyújtotta oldalra, majd összezárta őket, és könnyedén, magabiztosan tartotta ki hosszan a fejenállás testhelyzetét. Egyenletesen lélegzett; a tökéletes egyensúly és harmónia állapotában megfordította a kezét, tenyérrel lefelé támaszkodott, és kézenállásba nyomta fel magát. Olyan megingathatatlanul tartotta ki ezt a testhelyzetet is, mintha a víz alatt lenne, vagy ha a gravitáció nem lenne rá érvényes ebben az elmélyült állapotban. Mozdulatai addigi báján is túltett, amikor – mintha egy drótkötél vagy valamilyen titokzatos erő húzta volna – tenyeréről ujjaira emelkedett. Teljesen mozdulatlanul és tökéletesen egyenes tartásban maradt ebben a fordított testhelyzetben, mely mit sem lankadt az idő múlásával, és ez különösebb erőfeszítésébe sem került. Izmai nem küzdöttek az egyensúly megőrzéséért, a nő szilárdan tartotta magát 26

kézenállásban úgy, hogy erős ujjaival tartotta teljes testsúlyát. Szemét behunyta, vörösesszőke haja pedig, melybe már néhány ősz szál vegyült, a padlóra omlott. Önmagába süppedve, mélyen átélte a pillanatot. Mégis észrevette, hogy valaki közeledik felé: mozgást hallott, és amikor kinyitotta a szemét, Tömbváll Iván, Pikel sárga szakállú testvére dugta be bozontos fejét az ajtón. Danica a törpére nézett, aki kacsintott és így szólt: – Ha minden mágia odalesz, te és én majd átvesszük a hatalmat a világ felett, lányom! Danica leeresztette a lábát, és kecses mozdulattal talpra állt, közben meg is fordult, így szembenézett a törpével. – Mit tudsz, amit én nem, Iván? – kérdezte. – Többet, mint kellene, de túl keveset a bizonyossághoz – válaszolta a szakállas. – Most mondá testvérem, hogy két nagyobb ivadékod Carradoonba távoza. – Úgy hallottam, Temberle néhány fiatal hölgy társaságát keresi arrafelé. – Ahh – tűnődött a törpe, majd nagyon komoly kifejezés jelent meg az arcán. – Na és Hana? – Mi van vele? – nevetett Danica. – Csak nem ólálkodik körülötte is valami akasztófáravaló gazfickó? – Iván, Hanaleisa huszonkét éves! Ez az ő magánügye! – Bah! Amíg Iván bácsikája nem beszélt az eszelőssel, addig nem! – Tud magára vigyázni! Alapos kiképzést kapott, és… – Nem, nem tud! – Látom, Temberle miatt nem aggódsz ennyire. – Bah! A fiúk tegyék csak a dolgukat, de ne az én Hana lányommal! Danica, hiábavaló erőfeszítésében, hogy eltitkolja, milyen jól mulat, szája elé tette a kezét. – Bah! – háborgott Iván, kezével a nő felé intve. – Elviszem én azt a lányt Bruenor csarnokaiba, el bizony! – Nem hiszem, hogy beleegyezne. – Ki kérdezné tőle? Sarjaid nagyon elkanászodának, úgy biza! A törpe tovább morgott, míg Danicának abba nem sikerült hagynia a nevetést annyira, hogy ki tudja mondani: – Szerettél volna kérdezni tőlem valamit? Iván egy pillanatig üres tekintettel, zavarodottan és nyugtalanul meredt a nőre. – Igen – mondta, noha hangja bizonytalanságról árulkodott. Majd újabb pillanatnyi tűnődést követően így folytatta: – Hol a kicsi? A testvérem arra gondolt, elugorhatnánk Carradoonba, és hiányolta a nagyokat, mert elmentek. – Egész nap nem láttam Rorickot. – Nos, nem ment el Temberlével és Hanával. Beleegyezel hát, hogy a bácsikájával tartson? – Egyik gyerekem sem lenne sehol máshol nagyobb biztonságban, mint veled, jó Iván. – Igen, ez már csak így van – helyeselt a törpe, és hüvelykujját a nadrágtartójába akasztotta. – Attól tartok, ugyanezt azonban nem mondhatom el gyerekeim jövendőbelijeiről. – Csak a vejedről nem – helyesbített Iván, és kacsintott. – Azért nehogy csontját törd! – könyörgött Danica. – És ne hagyj nyomokat magad után! Iván bólintott, majd összedörzsölte két tenyerét, és hangosan megropogtatta ízületeit. Ezután biccentett és távozott. Danica tudta jól, hogy Iván ártalmatlan, legalábbis ami lánya kérőit illeti. Egyúttal az is felötlött benne, milyen nehéz lehet Hanaleisának bármilyen kapcsolatot fenntartania így, hogy Iván és Pikel őrködnek felette. Vagy lehet, épp ez teszi próbára a fiatalember komoly szándékait. Fülig szerelmesnek kell lennie, ha kitart azután is, hogy a törpék acsarkodnak rá. Danica kuncogott magában, majd elégedetten sóhajtott, emlékeztetve magát arra, hogy – nem számítva azt a pár évet, amit Iván és Pikel távol, Bruenor király szolgálatában Mithrill Csarnokban töltöttek – a két törpe gyermekei lehető legjobb őrzőjének bizonyult.

***** 27

Az árnyszerű lény, aki valaha Fetchigrol volt, egy nagyszerű, elveszett civilizáció ősmágusa, már nem is emlékezett erre a nevére, mert már olyan régen feloldotta személyiségét a közösségi egyesítő szertartásban, mely kialakította a Kristályszilánkot. Ismerte az életet, halálúrként ismerte az élőholt állapotot is, a Kristályszilánk részeként megismerte a tiszta energia állapotát, az ürességet, a megsemmisülést. És még ez utóbbi állapotból is visszatért a hajdani Fetchigrol, akit maga a Szövedék érintett meg. Nem volt többé önálló akarattal rendelkező szabad szellem, csupán dühödt kiterjesztése a hatalom különleges triumvirátusának, melyek egyetlen gonosz erővé olvadt össze egy tűzbe borult barlangban, messze délkeleten. Fetchigrol Crenshinibon-Hephaistos-Yharaskrik haragját szolgálta, a lényét, aki a szellemkirállyá lett. És, mint a hét árnyszerű kísértet mindegyike, Fetchigrol is kutatott az éjszakában, keresve azokat, akik ártottak gazdáinak. Végighaladt a Hópehely-hegyek alsó lejtőin, melyek nyugati irányban egy, a hold fénye alatt ragyogó hatalmas tóra néztek, majd az ösvényen, mely a hegyek mélyébe vezetett, egészen egy hatalmas könyvtárig, és érezte, közel jár. Amikor meghallotta a hangokat, borzongás futott végig árnyszerű lényén, mert élőholt kísértetként mindenekfelett azt kereste, hogyan élhetné ki rosszindulatát, kire irányíthatná gyűlöletét. Az ösvény mellett álló fa sötét árnyai közé húzódott, amikor két fiatal ember tűnt fel a láthatáron, óvatosan lépkedve a homályban a csapást átszövő gyökerek közt. Épp vele szemben álltak meg anélkül, hogy észrevették volna – noha a fiatal nő kíváncsian felkapta a fejét és megborzongott. Mennyire szerette volna Fetchigrol, ha rájuk vetheti magát, és felfalhatja őket! De túl távol volt az ő világuktól, túlságosan is része volt az Árnyzuhatagnak, a sötétség birodalmának, mely betolakodott Faerűnbe. Hat testvéréhez hasonlóan neki sem volt teste, így nem tudott ártani az anyagi lényeknek. Csak a lelkeknek. Csupán a holtak egyre zsugorodó életenergiájának. Követte a két embert a hegyről lefelé, míg azok nem találtak egy olyan helyet, amelyet megfelelőnek tartottak ahhoz, hogy ott tábort verjenek. A rosszindulatú lélek biztos volt benne, hogy pirkadatig maradnak, így a vadonba sietett, hogy hordozót keressen magának. Mindössze néhány mérföldre a tábortól már meg is találta: medve tetemére lelt. A félig elrothadt hullában már nyüzsögtek a férgek és a legyek. Fetchigrol meghajolt a fenevad előtt és kántálni kezdett, hogy segítségül hívja a szellemkirály erejét és a medve lelkét. A holttest megmozdult.

***** Drizzt Do'urden lassuló léptekkel – fáradt tagjainál már csak a szíve volt nehezebb – kelt át a Surbrin folyó hídján. Már látszott Mithrill Csarnok keleti kapuja, akárcsak a Harcpöröly klán néhány tagja, akik hanyatt-homlok rohantak elé, hogy átvegyék terhét. Catti-brie mozdulatlanul feküdt a drow karjában, feje minden lépésnél ingott, szeme nyitva volt, de semmit sem látott. Drizzt félelemmel és szomorúsággal teli arckifejezése tovább fokozta a látvány iszonyatát. Míg a drow elért a hátsó ajtóig, egymás után harsantak fel a kiáltások: – Hívjátok Bruenort! Nyissátok ki a kaput! Félre az útból! Alig tett tíz lépést Mithrill Csarnokban, szekér gördült mellé, és egy csapat törpe felsegítette rá őt és az eszméletlen Catti-brie-t. Drizzt csak ekkor kezdte el érezni, hogy mennyire kimerült. Mérföldeket tett meg feleségével a karjában, nem mert megállni sem, mert a nőnek olyan segítségre volt szüksége, melyet ő nem tudott megadni. Imádkozott, hogy Bruenor papjai tudják, mi a teendő, és az összegyűlt törpék folyamatosan efelől biztosították. A vezető kemény kézzel irányította a szekeret keresztül a Garumn-szurdokon, majd a hosszú, kanyargós alagutakon át Bruenor termeihez. Hírük már megelőzte őket, így Bruenor az előcsarnokban várt rájuk. Regis és sokan mások ott álltak a király mellett, aki idegesen járkált fel-alá, erős kezét dörzsölte, és húzogatta hatalmas 28

szakállát, az egykori tűzvörös éket, melyet a belé vegyülő ősz szálak immár narancssárgává halványítottak. – Mit jelentsen ez, te elf? – kiáltott fel Bruenor. Drizzt majd' összeesett a kedves barátja hangjában rejlő kétségbeeséstől, ugyanis nem szolgálhatott sok magyarázattal vagy reménnyel. Ahogy csak tudta, összeszedte erejét, átvetette lábát a szekéroldalon és könnyedén földet ért. Tekintete találkozott Bruenoréval, mire alig észrevehetően, reményt sugározva bólintott. Igyekezett, hogy fenntartsa ezt a bizakodó látszatot. Megkerülte a szekeret, leeresztette a saroglyát és karjába vette szeretett feleségét. Mire Drizzt leemelte a nőt, Bruenor már ott is volt mellette. A törpe szeme elkerekedett, keze pedig remegett, amikor imádott lánya után nyúlt. – Elf? – szólt végül, alig hallható hangon, mely úgy remegett, hogy ez a rövid szó is több szótagúnak tűnt. Drizzt ránézett, és abban a pillanatban teljesen megdermedt; arra sem volt képes, hogy a fejét rázza, vagy reményt keltve elmosolyodjon. Nem tudott mit mondani. Catti-brie-t valami vad mágia érintette meg, és amennyire a drow meg tudta állapítani, a nő elveszett számukra, nem észlelte a körülötte levő valóságot. – Elf? – szólt újra Bruenor kérdő hangsúllyal, és megsimította lánya bársonyos arcát.

***** A nő teljesen mozdulatlanul állt, a halott fa kiszögellő részét bámulta, kezét pedig jellegzetes tartásban maga elé emelte. Hanaleisa, aki ízig-vérig anyja lánya volt, megtalálta békéjének és erejének középpontját. Akár fel is emelhette volna a kezét, megragadhatta volna a végénél a faágat, majd saját súlya segítségével letörhette volna. De ugyan mi szórakoztatót talált volna abban? Így hát ellenfélnek tekintette a fát, kihívásnak. – Siess, egyre hidegebb az éjszaka! – kiáltott Temberle az ösvény mellett felvert táborukból. Hanaleisa egy pillanatra sem engedte, hogy mosoly ráncolja komoly arcát, és kirekesztette a tudatából testvére hívását. Most, hogy megvalósította a teljes összpontosítást, hirtelen mozdulattal, nagy erővel támadt: balra döfött, majd jobbról visszakezes csapást hajtott végre, végül ismét bal oldalra vágott, aztán védekező pozícióban hátradőlt, és erőteljes rúgásra emelte lábát. Pörögve felpattant, majd hirtelen csapással levágta az ág végét, messze a törzstől, aztán a következő mozdulattal kettécsapta az ágat. Ezt követően ismét pörögve felugrott, lábát magasra emelte, messze kitartotta, majd keményen leérkezett arra a pontra, ahol már elgyengítette az ágat a csapásaival. A faág letört, és három darabban a földre hullott. Hanaleisa is földet ért, tökéletes egyensúlyi helyzetben, és összeérintette ujjait. Meghajolt a fa, legyőzött ellensége előtt, majd összeszedte a törött ágakat, és – mivel testvére már másodjára szólította – elindult a tábor felé. Alig tett pár lépést, amikor az erdőből, nem túl távolról nesz ütötte meg fülét. Mozdulatlanná dermedt, egy hangot sem hallatott; szemével a holdfény által megvilágított foltokat pásztázta, figyelte, van-e mozgás. Valami zörgött a bokorban, valami nehéz, alig húsz lépésre, és a nő rájött, hogy akármi is az, a tábor felé tart. Hanaleisa lassan behajlította a térdét, leereszkedett a földre, óvatosan, halkan letette a tűzifát, kivéve egyetlen vastag darabot. Felállt és egy pillanatig egyáltalán nem mozdult, a hangokat figyelte, hogy pontosan merről jönnek. Majd rendkívül ügyesen, nesztelenül felemelte lábát és levette a csizmáját, és könnyű léptekkel, lábujjhegyen megindult. Hamarosan fényt látott, amiből tudta, hogy Temberlének sikerült tüzet gyújtania. Kisvártatva észrevett maga előtt, a tűztől nem messze egy esetlenül mozgó alakot, mely hatalmasnak bizonyult.

29

Hanaleisa lélegzetvisszafojtva gondolkozott, mi legyen a következő mozdulata – tudta, gyorsan kell döntenie, mert a lény egyre közeledett testvéréhez. A lány szülei révén kiváló harci kiképzésben részesült, de még soha nem került ilyen közvetlen életveszélybe. Bátyja hangja, amint a nevén szólította, kizökkentette gondolataiból. Temberle is meghallotta a fenevadat, mely nagyon közel volt már, és nagy sebességgel csörtetett felé. Hanaleisa előrevetette magát és nagyot kiáltott, hogy elvonja a lény figyelmét. Attól tartott, túl sokáig húzta az időt. – A kardodat! – kiáltotta a testvérének. A nő a fenevadhoz közeledve felugrott, és akkor látta, hogy egy medve az. Megragadta a feje fölött a faágat, majd nekilendült és elengedte a kapaszkodót. Nagy ívben elrepült az állat felett, s csak akkor tűnt fel számára annak valódi természete – nem egyszerű medve volt, amit el lehetett volna ijeszteni. A fél feje már elrothadt, és pofacsontja fehéren villant meg a holdfényben. A nő, miközben átlendült a medve felett – amely meglepetten nézett fel –, nyitott tenyerével keményen az állat orrára csapott. A szörnyeteg kissé megingott az erős ütéstől, ám lendülete mit sem csökkent: mancsával megcsapta Hanaleisát, aki ennek hatására megpördült. És bár sérülés nélkül ért földet, elvesztette az egyensúlyát és megbotlott. A villámgyors Temberle azonban, kezében pallosával, épp időben ért oda. A fiatal férfi erőteljes döféssel támadt az ellenségre, és a kard az élőholt lény vékony bőrén áthatolva csontot tört. Ám a medvét szemlátomást cseppet sem zavarta a sérülés: feltartóztathatatlanul nyomult előre. Noha Temberle kardja továbbra is átdöfte, két iszonytató, karmos mancsát szélesre tárta, és veszedelmes fogakkal teli szájából bömbölés tört elő. Hanaleisa a testvére mellé ugrott, a levegőbe szökkent, majd egy-egy erőteljes rúgást mért a fenevad vállára és mellkasára. Ha az élő medve lett volna, több száz fontnyi izommal, vastag irhával és erős csontozattal, meg se kottyant volna neki mindez, ám a szörny élőhalott állapota ezúttal Hanaleisa előnyére vált, ugyanis a lény tömegének nagy része már elrohadt, vagy dögevők martalékává vált. A medvedög hátratántorodott, és ahhoz éppen eléggé visszacsúszott a pallos pengéjén, hogy Temberle kiránthassa a fegyverét. – Üsd, ne szúrd! – figyelmeztette Hanaleisa, amikor földet ért és ütések, rúgások áradatával újra támadásba lendült. Félrecsapta a medve mancsát, mely kis híján újra eltalálta, és ügyesen kikerülte a felé kapó hatalmas karmokat is, majd ezt követően súlyos csapások sorozatát mérte a medve két vállára. Érezte az ütések ereje nyomán ropogó csontokat, ám a fenevad ezúttal sem tántorodott el a legkisebb mértékben sem, sőt még egy visszakezes csapást is a nőre mért, melytől az hátrálni kényszerült. A medveszörny tovább támadt, egye ádázabbul, és már-már felöklelte a nőt. Hanaleisa hátrahőkölt, majdnem megbotlott egy kiálló gyökérben, de végül egy nyírfa felfogta az esését. Félelmében felkiáltott, amikor a medve fölé tornyosult és már rádőlt volna, azonban a hatalmas pallos megcsillant a lény feje fölött, majd erőteljesen lecsapott az állat jobb vállára, és tovább mélyedt a húsába. Az élőholt fenevad felüvöltött és a félreugró Hanaleisára támadt, aki végül kénytelen volt a nyírfák közé hátrálni. A medvedög ütött-vágott, mintha már biztos lett volna abban, hogy legyőzi ellenfelét, a nő azonban félresiklott, szélsebesen oldalra kúszott. A szörny megpróbált utána eredni a sűrű erdőben, ám Temberle gyorsan mögé került, és szünet nélkül mérte rá a csapásokat súlyos pallosával. Egész húsdarabokat vágott le a fenevadról, mire férgek repültek nagy ívben szerteszét, és csontok zúzódtak porrá. A szörnyeteget azonban még ez sem döntötte le a lábáról; tovább nyomult, és egyre közeledett Hanaleisához. A nő azonban leküzdötte viszolygását és félelmét. Egy tömör fatörzshöz támasztotta hátát, behajlította lábát, és amikor a fenevad nyitott szájjal közeledett felé, hogy megharapja, több ízben kirúgott, sarkával újra meg újra eltalálta a medve orrát. Az állat ennek ellenére sem tántorodott el, mire Temberle tovább ütötte, Hanaleisa pedig tovább rúgta. A szörny felső állkapcsa eltört, az egész pofája megroggyant, az életre kelt holttetem azonban még mindig támadott. Az utolsó pillanatban Hanaleisa oldalra ugrott, és hátrabukfencet vetett. Amikor talpra állt, ösztönei egyre csak azt súgták, szaladjon, amerre lát. 30

De legyőzte félelmét. A medve ádázul Temberlére rontott. A férfi kardja lesújtott a fenevad kulcscsontjára, ám a szörnyeteg olyan erővel csapta vissza, hogy a mozdulat kitépte a fegyvert Temberle kezéből, és az nagy ívben messzire repült. A medvedög ekkor teljes nagyságában felemelkedett, két hatalmas mancsát az égnek emelte, és lecsapni készült a fegyvertelen harcosra. Hanaleisa azonban a néhai állat hátára ugrott, és azzal a lendülettel, a lehető legnagyobb figyelemmel és összpontosítással, a csapásba beleadva minden erőt, amire szerzetesi kiképzése alatt szert tett, hüvelyk- és középső ujját pengeként kinyújtva lecsapott a medve fejének hátuljára. Érezte, hogy az ujjai áttörik a koponyát. Visszahúzta a kezét, majd újra és újra lecsapott, porrá zúzta a csontot, ujjaival a medvedög agyába nyúlt, és egyre nagyobb darabokat tépett ki belőle. A fenevad megpördült, mire Hanaleisa a fák közé repült, és két fiatal szilfának ütődött, egyiktől a másikig csapódott, majd a lendület hatására földet ért mögöttük. Ám esés közben beakadt a bokája a két fa közti egyre keskenyedő résbe, így beszorulva csak kétségbeesetten nézte a felé tartó szörnyeteget. Látta, ahogy a kard lecsap arra, egyenest a koponyájára; félbevágja a fejét és továbbhalad a lény nyaka felé. És a medve még mindig közeledett! Hanaleisa szeme elkerekedett az iszonyattól. Nem tudta kiszabadítani a lábát. De az élőholt szörnyeteget már csak a lendület hajtotta előre – kisvártatva nekiment a szilfáknak és elzuhant. Hanaleisa ekkor már könnyebben vette a levegőt. Temberle odaszaladt hozzá, kiszabadította a lábát, majd felsegítette. A nő számos sérülést szerzett – a válla nagyon felhorzsolódott. De a lény elpusztult – ismét. – Miféle gonosz szállta meg ezt az erdőt? – érdeklődött a fiatal nő. – Nem tu… – nyitotta Temberle válaszra a száját, de aztán elhallgatott. Ő is, testvére is reszketett, szemük elkerekedett a meglepetéstől. Hirtelen megfagyott körülöttük a levegő. Sziszegő hangot hallottak, amibe talán nevetés is vegyült, mire visszaugrottak védekező testtartásba, ahogyan tanították nekik. A fagy felengedett, a nevetés pedig elhalkult. A közeli tábor tüzének fényénél távozó, árnyba vesző alakot láttak. – Mi volt ez? – kérdezte Temberle. – Vissza kellene mennünk – válaszolta Hanaleisa lélegzetvisszafojtva. – De már sokkal közelebb vagyunk Carradoonhoz, mint a Szárnyaló Szellemhez! – Akkor igyekezzünk oda! – mondta a nő, mire mindketten a táborhoz futottak és gyorsan összeszedték a holmijukat. Magukhoz vettek egy-egy égő faágat fáklyának, majd megindultak az ösvényen. Miközben futottak – időnként fel-feltűnő árnyak kíséretében, melyek sötétebbek voltak, mint a körülöttük sűrűsödő éjszaka – újra és újra hideg levegő csapta meg őket, és sziszegő nevetést hallottak. Körülöttük az állatok félelmükben felrivalltak, a madarak pedig szárnyukat verdesve felröppentek az ágakról. – Menjünk, siessünk! – biztatták egymást időről időre, és még izgatottabban tették ezt, amikor az utolsó fáklyájuk is kialudt, így a teljes sötétség zárta körbe őket. Meg sem álltak, míg el nem érték Carradoon határát. A város az Impresk-tó partján sötétségbe burkolózott és mélyen aludt – még több óra volt hátra hajnalig. A testvérek jól ismerték a környékbeli kitűnő fogadó, a Cédruspálcák tulajdonosát, így egyenesen oda tartottak, majd hangosan, kitartóan verték a bejárati ajtót. – Nahát, nahát! Mi ez a lárma a boszorkányok óráján? – hallatszott az éles hangú válasz az emeleti ablakból. – Várjunk csak! Danica gyermekei? – Engedj be minket, jó Bilge mester! – kiáltott fel az embernek Temberle. – Kérünk, engedj be minket! Az ajtó, mint az utazók megkönnyebbülten nyugtázták, hamarosan kinyílt. A jó kedélyű öreg Bester Bilge betessékelte őket, meghagyta Temberlének, hogy dobjon pár fahasábot az alig pislákoló tűzre, majd erős italt és meleg levest ígérve elsietett. Temberle és Hanaleisa nagy megnyugvással néztek egymásra, remélték, a hideg és a sötét kívül maradt. 31

Nem tudták, hogy Fetchigrol Carradoonba is követte őket, és abban a pillanatban is a város falai mellett elhelyezkedő temetőben bujdosott, tervezve a következő napnyugtára a vérontást.

32

NEGYEDIK FEJEZET

REMÉNYSUGÁR

Athrogate magasra tartotta a csontváz karját. Mérgelődött, amiért az nem mozdult, és kicsit megrázta. Az ujjak ismét feléledtek, mire a törpe széles vigyorral vetette át a csontos kart válla fölött, és elégedetten sóhajtott, amikor az ujjak megvakarták hátán a nehezen elérhető, viszkető helyet. – Mit gondolsz, elf, meddig fogja bírni? – kérdezte. Jarlaxle túlságosan is magába mélyedt ahhoz, hogy akár csak észrevegye a törpe bohóckodását, ehelyett vállat vont és folytatta kanyargós útját. A drow nem volt biztos benne, hová tart. Bárki, aki ismerte őt, pusztán a zavart arckifejezéséből is rájöhetett volna, milyen komoly a helyzet, mert ha valaki, hát Jarlaxle aztán ritkán bizonytalanodott el. A drow rájött, nem várhat arra, hogy Hephaistos mikor jön el hozzá. Nem akart egyedül, vagy oldalán csupán Athrogate-tel szembenézni az ellenséggel. Arra gondolt, talán vissza kellene térnie Luskanba – Kimmuriel és a Bregan D'aerthe biztosan segítségére lennének –, de ösztönei ellenezték ezt. Így újra átadná Hephaistosnak a támadás lehetőségét, és olyan ellenséggel kerülne szembe, aki, úgy tűnik, könnyedén tud élőholt alattvalókat a szolgálatába állítani. Semmi nem volt fontosabb Jarlaxle számára, mint hogy ő legyen az, aki megtámadja a sárkányt, ne pedig fordítva; és hitt abban, hogy Cadderly megoldást nyújt majd a bajra. De hogyan is állíthatná a maga oldalára a papot, aki távolról sem volt hajlandó szövetségre lépni a sötételfekkel? Egy bizonyos sötételfet kivéve. Hát nem lenne nagyszerű maga mellett tudni Drizztet és még néhány nagy hatalmú barátját, amíg a sárkány a nyomában van? Na de hogyan? Így hát Jarlaxle vezetésével ő és a törpe kelet felé tartott, az Ezüst Gyepűkön át Mithrill Csarnokba. Jarlaxle tisztában volt vele, hogy ez akár egy tíznapot is igénybe vehet, ám egyúttal gyanította, hogy nincs vesztegetnivaló ideje. Az első napon leküzdötte az álmosságot, és amikor leszállt az éjszaka, csak könnyedén meditált egy ingatag faágon állva. Hideg szellő legyintette meg, és ahogy megmozdult, hogy védje magát vele szemben, lecsúszott a keskeny ágról, melyen állt, és megbotlott, amin igencsak meglepődött. Keze már a zsebében volt, és elővett egy marék kerámiakavicsot. Gyorsan megpördült a sarkán, és szétszórta őket. Mindegyik, abban a pillanatban, amint földet ért, széttört, és a benne rejlő mágikus erő hatására ragyogó varázsfény tört elő belőle. – Mi a…? – kiáltott fel Athrogate, amikor a hirtelen világosság felébresztette álmából. De Jarlaxle ügyet sem vetett rá. Villámgyorsan egy árnyba vesző alak után eredt, mely igyekezett minél távolabb kerülni az élőholtakat bántó fénytől. A drow újabb fénnyel bombázta a menekülő, összegörnyedő alakot, aztán újabbal, amikor az egy árnyfolt felé iramodott. 33

– Siess, törpe! – kiáltotta, majd kisvártatva meg is hallotta a szakállast, amint az a nyomában szuszog és fújtat. Alighogy Athrogate elhaladt mellette, Jarlaxle pálcát vett a kezébe és azzal még ragyogóbb és erősebb fényt idézett, melyet az árnyba vesző alakra irányított. A lény felrikoltott, majd olyan szörnyű, természetfeletti, lélekbe markoló üvöltést hallatott, hogy a drow hátán végigfutott a hideg. A bátor Athrogate azonban a legkevésbé sem hátrált meg az ordítás hallatán: széttárt karral, minden erejét bevetve, mindkét kezében láncos buzogányt pörgetve támadásba lendült. Felélesztette a jobb kezében levő buzogány varázserejét, mire a fémgolyóból robbanóolaj kezdett el szivárogni. A törpe a rettegő teremtményre rontott és minden erejét beleadva lendítette meg a buzogányt, mert azt remélte, hogy egyetlen hatalmas sújtással megnyeri a harcot. A láncos buzogány azonban nem ért semmiféle testtel rendelkező lényt, csak átsuhant az éji levegőn. Majd Athrogate keservesen felüvöltött, mert éles ütést érzett a vállán, melyet hirtelen felcsapó, égő kínzó fájdalom kísért. A törpe hátrahőkölt, teljes erejéből ütött-vágott, buzogányai keresztezték egymást, de újra csak a semmit érték. Mivel a harcos látta, hogy a kísértet sötét, hideg keze felé nyúl, újabb taktikával próbálkozott. Szemből lendítette meg buzogányait – azt szerette volna elérni, hogy a két fej éppen az árnyba vesző sötét alakban találkozzon. Jarlaxle kíváncsian figyelte a csatát, miközben megpróbálta felmérni ellenfelét. A kísértet nyilvánvalóan Hephaistos alattvalója volt, és a sötételf pontosan tisztában volt a test nélküli élőholt lények tulajdonságaival. Athrogate fegyverének legalább egy kicsit meg kellett volna sebesítenie a teremtményt – a törpe buzogánya varázserővel bírt. Még a leghatalmasabb élőholt lénynek, egy olyannak, aki egyidejűleg létezett az elsődleges anyagi síkon és egy még sötétebb, negatív energiával átitatott helyen, sem lett volna szabad teljes érzéketlenséggel reagálnia a támadásra. Jarlaxle arca megrezzent, és a sötételf oda sem mert nézni, amikor Athrogate két láncos buzogányfeje összecsapódott, és az illékony olaj vakító villanással felrobbant. A rázkódástól a törpe hátratántorodott. Amikor a drow ismét odapillantott, látta, hogy a kísértetnek meg sem kottyant a robbanás. De egyúttal más, szokatlan jelenséget is észrevett, nevezetesen azt, hogy amikor a két buzogányfej egymásnak csapódott, a kísértet mintha összezsugorodott volna, a robbanás pillanatában pedig látszólag eltűnt. Ám amikor az élőholt lény a törpe felé közeledett, ismét visszanyerte eredeti nagyságát, és a sötét kezek előrenyúltak, hogy még több hideg kínt okozzanak. – Elf! Nem bírok ezzel az átkozottal! – üvöltött fel a törpe fájdalmában és újból megingott. – Több olaj kell! – kiáltotta Jarlaxle, mert hirtelen támadt egy ötlete. – Csapd őket össze újra! – Az fáj, elf! A karom megbénult! – Csináld! – parancsolta Jarlaxle. A drow ismét felemelte a varázspálcáját, mire a kitörő fénytől a kísértet meghátrált. Ezzel Athrogate nyert néhány pillanatot. Jarlaxle levetette kalapját, belenyúlt, és abban a pillanatban, amikor a törpe hatalmas ütésre lendítette láncos buzogányait, a drow előhúzott egy kör alakú rongydarabot, mely olyan volt, mint a kalapja fekete bélése. A levegőbe hajtotta, és ahogy a szövet pörgött, egyre nagyobbra nyúlt a törpe mellett. A buzogányok újra összeütköztek, és a robbanás hátradobta Athrogate-et. A kísértet, Jarlaxle számításainak megfelelően, elhalványult és semmivé foszlott – pontosabban ha semmivé nem is lett, de más síkra vagy dimenzióba távozott. És a kör alakú szövedék, a Jarlaxle varázskalapja által létrehozott mágikus, dimenziókon kívüli zseb, a földre hullott. A hirtelen vakító fényben lila, kék és zöld energiahullámok szabadultak fel, és nyers erő morajlott bennük. A világ szövedéke felfeslett. Jarlaxle és Athrogate súlytalanul lebegett, és a valamikori erdei tisztást nézték, mely inkább csillagos égnek tűnt. – Mit csináltál, te elf? – kiáltott fel a törpe, és hangja úgy csengett, mintha hatalmas erejű ellenszél vinné messzire. 34

– Tartsd magad távol tőle! – figyelmeztette társát Jarlaxle, majd enyhe lökést érzett a hátában, mely a csillagos rész felé hívta, amiről tudta, hogy az asztrális síkra nyíló hasadék. Athrogate hirtelen nagyon megijedt és vadul kapálózott, mert nem volt messze a veszélyes helytől. Fejjel lefelé fordult, majd körbe-körbe pörgött, ám igyekezete mit sem számított – egyre csak sodródott a csillagok felé. – Ne így! – kiáltott oda neki Jarlaxle. – Akkor hogy, te ostoba elf? A drow számára könnyű megoldás kínálkozott: egy fa mellé sodródott, mely erősen gyökeret vert az égboltban. Egyik kezével megragadta és biztonsággal tartotta magát; tisztában volt azzal, hogy egy könnyed lökés is elsodorhatja a hasadéktól. Pontosan tudta, mi ez: szakadás az elsődleges anyagi sík szövedékén – a két dimenziókon túli hely energia-összecsapásának eredménye. Számára, aki számos olyan tárgyat tartott magánál, melyek dimenziókon kívüli lyukakat tudtak létrehozni – nagyobbakat, mint amekkora látszólag kitellett tőlük –, és két hasonló erővel felruházott erszény is függött az övén, ezen eszközök egyidejű alkalmazásának hatása nem volt sem váratlan, sem ismeretlen. Ami mégis meglepte a sötételfet, az az volt, hogy dimenziókon túli hasadéka így reagált az árnylényre. A drow azt remélte, hogy majd a mágikus rés csapdájába ejti a teremtményt, amikor az megpróbál visszaáramlani az élők síkjára. – Vágj hozzá valamit! – kiáltott a törpének, mire Athrogate már emelte a karját, és egyik buzogányát készült elhajítani, ám ekkor a drow gyorsan hozzátette: – Olyasvalamit, amire már nem lesz szükséged! A törpe az utolsó pillanatban állt meg, majd levette hátáról súlyos zsákját. Várt, míg megpördül, aztán a hasadék felé dobta. Az ellentétes erők hatására a törpe hátrafelé lebegett, egyre távolabb a szakadástól – meglehetősen messzire ahhoz, hogy Jarlaxle szerencsét próbálhasson a kötéllel. Egyik végét Athrogate felé dobta, elég közel ahhoz, hogy a törpe meg tudja ragadni, és amint a törpe elkapta, a drow keményen megrántotta a kötelet, mire a szakállas vitorlázva közeledett felé, majd jobbra lebegett. Jarlaxle figyelmét nem kerülte el, hogy Athrogate alig pár lábnyi hosszon sodródott csak, majd el is érte a határt, ahonnan már nem volt érvényben a súlytalanság állapota, és keményen landolt a hátsóján. A drow egy pillanatra sem vette le a szemét a csillagos égről, mely alig tízlábnyira derengett. Visszahúzódzkodott, és Athrogate mellett ért földet, aki éppen akkor állt talpra. – Ezt hogy műveléd? – kérdezte a törpe a lehető legnagyobb komolysággal. – Fogalmam sincs – vallotta be Jarlaxle. – Mindenesetre működött – állapította meg a törpe. A drow nem volt ebben egészen biztos, így csak halványan mosolygott. Egy kis ideig még őrizték a hasadékot, amíg a jelenés fokozatosan szét nem oszlott, és az erdő, minden látható károsodás nélkül, vissza nem nyerte eredeti formáját. Minden olyan volt, mint azelőtt, a kísértet pedig eltűnt.

***** – Még mindig kelet felé? – kérdezte Athrogate, amikor másnap együtt elindultak. – Ez volt a tervünk. – Hogy győzzünk? – Igen. – Azt hiszem, múlt éjjel győztünk – állapította meg a törpe. – Legyőztünk egy alattvalót – magyarázta Jarlaxle. – Tapasztalataim szerint ha legyőzöd egy nagy hatalmú ellenség alattvalóját, akkor az a bizonyos ellenség még dühösebb lesz. – Akkor hát hagyni kellett volna nyerni az árnylényt? A drow sóhajtott, mire a törpe harsányan felnevetett. Egész nap mentek, csak este vertek tábort, amikor is Jarlaxle engedélyezett magának némi időt az álomra. És ott, a tudatalattijában üldözője újra rátalált. – Agyafúrt drow! – szólította meg a csontvázsárkány az elméjében. – Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyen megszöksz előlem? 35

Jarlaxle védekezett, ahogy tudott: Menzoberranzan, a hatalmas mélysötétbeli város képeit idézte maga elé. Egy bizonyos emlékre koncentrált: a csatára, amit zsoldoscsapata vívott Baenre nagyasszonyanya nevében. Abban a harcban, még jóval fiatalabb korában két, a fegyvert mesterien forgató ellenféllel küzdött meg, noha alig került még ki a Melee-Magtheréből, a drow-k harcászati iskolájából. Az volt a legkétségbeejtőbb csata, melyben valaha is részt vett. Bizony, ott is hagyta volna a fogát, ha nem avatkozik be egy harmadik fegyvermester, az egyik alacsonyabb rangú házból, a Do'Urdenek közül – noha azt a harcot sok évtizeddel azelőtt vívták, hogy Drizzt először felsírt volna. Ez az emlék már régóta kikristályosodott Jarlaxle Baenre elméjében, jól elkülönülő, éles képek formájában, melyekből bőven elég állt rendelkezésére ahhoz, hogy lefoglalják a tudatát. A drow remélte, hogy ilyen fokú érzelmi, mentális forgatagban nem fedi fel jelenlegi tartózkodási helyét a betolakodó Hephaistosnak. – Bravó, drow! – gratulált neki a csontvázsárkány. – De a végén úgyis alul maradsz. Valóban azt hiszed, hogy ilyen könnyen elbújhatsz előlem? Valóban azt hiszed, hogy az egyszerű, ám tagadhatatlanul okos trükköd képes elpusztítani a Hetek egyikét? Vajon milyen „Hetekre” gondolhat? – tűnődött Jarlaxle magában. De gyorsan elsüllyesztette a kérdést elméje egy hátsó zugába, és újra felvette mentális védekező pozícióját. Tudta, hogy makacs kitartása vajmi kevéssé ingatja meg Hephaistost magabiztosságában, ám egyúttal abban is biztos volt, hogy a sárkány nem halad egykönnyen előre terve megvalósításában. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, ami kizökkentette a sárkánnyal való összeütközésből, illetve általában a Révületből. Botladozva eltávolodott a fától, amelynek addig támaszkodott. – A Hetek – mondta, és nagyot nyelt, próbálta visszaidézni mindazt, amit a Kristályszilánk eredetéről tudott… … és a hét halálúrról, akik létrehozták azt. – A Hetek – suttogta újra, és végigfutott hátán a hideg.

***** Jarlaxle másnap még tovább fokozta a tempót, a pokoli hátas és az ördögvadkan megfeszített tempóban futottak végig az úton. Amikor nem túl messzire előttük tábortűz füstjét pillantották meg, a drow lassított. – Valószínűleg orkok – magyarázta a törpének. – Obould király birodalmának határa közel van. – Akkor hát végezzünk velük! – javasolta a törpe, mire Jarlaxle a fejét rázta. – Meg kell tanulnod felismerni ellenségeidet, bozontos kis barátom! – magyarázta. – Ha ezek Obould orkjai, akkor nem ellenségei Mithrill Csarnoknak. – Bah! – háborgott Athrogate, és a földre köpött. – Nem ellenségekként, hanem barátságos utazókként keressük fel őket – rendelkezett Jarlaxle. – Lássuk csak, mit tudunk meg tőlük! – folytatta, majd, látva a törpe csalódott arcát, hozzátette: – De azért legyen kéznél a buzogányod! A tábort valóban Sokvesszős orkjai lakták, akik Obould szolgálatában álltak, de – noha a törpe és a sötételf furcsa kettősét közeledni látva készenlétbe helyezték fegyvereiket – nem lőttek rájuk. – Luskani utazók vagyunk – üdvözölte őket Jarlaxle hibátlan orknyelven –, egyben Obould király és Bruenor király kereskedelmi megbízottai. Majd foghegyről arra kérte Athrogate-et, hogy maradjon nyugton, és lassú, egyenletes tempóban irányítsa hátasát. – Kiváló eledelünk van, szívesen megosztjuk veletek – ajánlotta szívélyesen –, és még kiválóbb grogunk. – Mit mondtál nekik? – kérdezte a törpe, amikor meglátta, hogy a disznófejű katonák egészen felvillanyozódva bólogatnak egymásnak. – Azt, hogy mindannyian jól berúgunk – válaszolta a drow suttogva. – Persze, ezekkel! Majd a disznó hájas fertályában! – tiltakozott a törpe. – Ahol tetszik – válaszolta a sötételf, majd lesiklott a nyeregből és elbocsátotta pokolbéli hátasát. – Gyere, tudjunk meg mindent, amit csak lehet! A társaság eleinte gyanakodva szemlélte őket, miközben Jar-laxle rengeteg ételt és „grogot” vett elő. Az ital jól fogyott az orkok körében, főleg, miután a törpe undorodva köpte ki az első 36

kortyot. A szava is elakadt a döbbenettől, tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy még csak elképzelni sem tudja, hogyan létezhet ilyen szörnyűséges ízű kotyvalék. A drow kacsintással felelt, és előrenyújtotta az üveget, hogy újra teletöltse Athrogate bögréjét, de – mint a törpe észrevette – ez alkalommal más itallal. Zsigerontóval. Athrogate ezek után egy szóval sem panaszkodott. – Drizzt Do'Urden barátja vagy? – kérdezte az egyik ork Jarlaxle-et, miután az italtól megeredt a nyelve. – Ismeritek őt? – kérdezett vissza a drow, mire az orkok közül többen bőszen bólogattak. – Én is! – jelentette ki Jarlaxle. – Számtalanszor találkoztam már vele, és nemegyszer harcoltam az oldalán – jaj azoknak, akik szembekerülnek szablyáival! Az utolsó megjegyzést az orkok nem fogadták túl lelkesen, egyikük még fenyegetően fel is mordult. – Drizztet nagy szívfájdalom érte – közölte ezután Obould egyik alattvalója, és vigyora arról árulkodott, meglehetősen nagy elégedettséggel tölti el a tény. Jarlaxle kemény tekintettel az orkra meredt és megpróbált rájönni, mi állhat kijelentése mögött. – Catti-brie-vel történt valami? – Eszét vesztette – magyarázta az ork. – Megérintette a mágia. Megbolondította – tette hozzá, mire néhány társa kuncogásban tört ki. A Szövedék, döbbent rá az igazságra Jarlaxle, ugyanis nem kerülték el figyelmét a környezetében elszaporodó vészjósló események. Luskanra is, a városra, mely egykor otthont adott a Misztika Vendégtornyának, és annak számos varázslóját – egyben a Bregan D'aerthe szövetségeseit – a mai napig lakosai közt tudhatta, kihatott a felfeslő Szövedék. – Hol van most? – kérdezte, mire az ork vállat vont, jelezve, hogy nem érdekli a dolog. A sötételfet azonban annál jobban érdekelte, és már új terv bontakozott ki a fejében. Tudta: ahhoz, hogy legyőzze Hephaistost, szüksége lesz Cadderlyre. Ahhoz pedig, hogy a maga oldalára állítsa Cadderlyt, Drizztre. Lehetséges hát, hogy Catti-brie-nek, és így Drizztnek is szüksége van a papra?

***** – Guenhwyvar – szólította a fiatal lány a párducot előreszegeződő, mélykék szemmel. Drizzt és Bruenor lesújtva álltak a kis szobában, és meredten bámulták Catti-brie-t, akinek viselkedése gyerekkorát idézte. Ismét lebegve felemelkedett az ágyról, miközben szeme felakadt és újra csak a fehérje látszott. Lila lángok és pattogó energiavillámok táncoltak körülötte, haja pedig olyan szélben lebegett, melyet sem Drizzt, sem Bruenor nem érzékelt. A drow már korábban is tanúja volt e furcsa eseménynek, és előre figyelmeztette Bruenort, ám a törpekirály, látva, hogy lánya testtartása és viselkedése, egész lénye fokozatos, végeredményben mégis drámai mértékű változáson megy keresztül, majdnem összeesett. A nő abban a pillanatban egészben más embernek látszott, fiatalkori önmagának. Bruenor kétségbeesve, lelkiismeret-furdalással teli hangon szólongatta, de Catti-brie meg sem hallotta. – Guenhwyvar? – hívta újra a párducot. Aztán úgy tűnt, mintha lassan és céltudatosan lépkedne, de valójában nem haladt előre. Egyik kezét kinyújtotta a nagymacska felé – aki valójában nem volt ott. Ezután szelíd, halk hangon kérdezte: – Hol a sötételf, Guenhwyvar? El tudol vinni hozzá? – Az istenekre! – motyogta Drizzt. – Mire gondolsz, te elf? – érdeklődött türelmetlenül Bruenor. A lány felegyenesedett, majd lassan hátat fordított két barátjának. – Te drow vagy? – kérdezte, majd szünetet tartott, mintha a válaszra figyelt volna. – Azt hallám, hogy a drow-k gonoszak, de te nem látszol annak. – Mit jelentsen ez, te elf? – kérdezte kétségbeesetten Bruenor. – Ezek voltak hozzám az első szavai – suttogta Drizzt. 37

– Az én nevem Catti-brie – mondta a nő továbbra is a fal felé fordulva. – A papám Bruenor, a Harcpöröly-klán vezére. – Kelvin Halmánál van – állapította meg Bruenor. – A törpéké – folytatta Catti-brie. – Ő nem az igazi papám. Bruenor csak magához veve engem, amikor kisbaba valék, és az igazi szüleimet. – itt a nő elhallgatott és nagyot nyelt. – Amikor először találkoztunk, Kelvin Halmánál… – magyarázta Drizzt zaklatottan, és valóban úgy hallotta a nőt, az akkori fiatal lányt, mint annak idején azon a szokatlanul meleg téli napon a messzi-messzi hegyoldalon. Catti-brie a válla fölött a drow-ra és a törpére nézett – nem, valójában nem rájuk, hanem elnézett felettük. – Gyönyörű macs… – kezdett bele az újabb mondatba, ám hirtelen elakadt a lélegzete, szeme ismét felakadt, karját pedig szétvetette. A láthatatlan, mágikus energia ismét visszatért belé, és erőteljesen rázni kezdte. Majd Drizzt és Bruenor legnagyobb döbbenetére ismét öregedni kezdett. Mire lebegve földet ért, a törpe és a drow átölelték, gyengéden odavitték az ágyhoz és lefektették. – Mit jelentsen ez, te elf? – kérdezte Bruenor hangjában végtelen kétségbeeséssel. – Nem tudom – válaszolta Drizzt reszketve, miközben könnyeivel küszködött. A pillanat, melyet Catti-brie az imént felidézett, annyira drága volt számára; beleégett a szívébe, a lelkébe… Hosszú-hosszú ideig ültek még a nő ágya mellett – azután is, hogy Regis bejött, és emlékeztette Bruenort, hogy a fogadótermében várják a követek, akik Ezüstholdból, Nesméből, Obouldtól és a világ minden tájáról érkeztek. Itt volt az ideje, hogy Harcpöröly Bruenor, Mithrill Csarnok királya, ismét eleget tegyen uralkodói kötelezettségeinek. De nem volt számára nehezebb feladat, mint otthagyni ágyban fekvő lányát. A törpe nagy megkönnyebbülésére Drizzt, miután biztosította a királyt, hogy a nő mélyen alszik, vele tartott, és otthagyta a megbízható Regist, hogy őrködjön Catti-brie felett.

***** A fekete szakállú törpe, aki a harmadik volt a küldöttek sorában, ácsorgás közben bőszen próbálta észben tartani rímbe szedett szövegét. Követ vagyok, mondta magának, egy királyi udvar hivatalos küldötte. A helyzet nem volt új Athrogate számára, mert valaha olyan életet élt, melynek mindennapos része volt a helyi vezetőkkel való tárgyalás. Valaha, régen. – Nem szabad rímekben beszélni – emlékeztette halkan magát, mert mint Jarlaxle felhívta a figyelmét, álruhája ellenére már egyetlen bugyuta szójáték is leleplezheti Drizzt Do'Urden előtt. Athrogate hangosan megköszörülte a torkát, és nagyon vágyott rá, hogy a láncos buzogánya nála legyen, vagy bármi más fegyver, amivel védekezhet, ha netán kiderülne, ki is ő valójában. Az első követ befejezte Bruenorral a tárgyalást, és odébbállt. A törpe ekkor némán ismét elpróbálta a szövegét, és egyfolytában győzködte magát, hogy nagyon egyszerű dolga lesz, hiszen Jarlaxle kiválóan felkészítette. Újra és újra elismételte, mit kell majd mondania. – Rajtad a sor, törpetársam! – szólalt meg Bruenor király, megijesztve Athrogate-et. – Igyekezz, nincs időm itt ülni és várni! A megszólított a trónon helyet foglaló Bruenorra nézett, majd Drizzt Do'Urdenre, aki a király mögött állt. Amikor tekintete találkozott a drow-éval, az mintha felismerte volna – ugyanis nyolc évvel korábban, a Deudermont által vezetett Luskan bukásakor összecsaptak. Ha a drow át is látott az álruhán, jól titkolta. – Örvendek, Bruenor király, sok jót hallék rólad! – köszönt Athrogate lelkesen, amint a trón elé lépett. – Remélem, nem neheztelsz, hogy személyesen veled akarék találkozni, de ha anélkül térnék vissza földijeimhez, hogy átadom az üzenetet, minden bizonnyal száműznének! – És honnan jöttél, jó…? – Stuttgard vagyok – felelte Athrogate. – Stuttgard, a Kő-he-gyekbeli Stuttgard klánból. Bruenor erre kíváncsian nézett a törpére és a fejét rázta. – A Hópehely-hegyektől délre, messze délre innen – blöffölt a jövevény. 38

– Attól tartok, még nem hallék sem a klánodról, sem a Kőhegyekről – jelentette ki Bruenor, majd Drizztre nézett, aki vállat vont és megrázta a fejét. – Hát, mi viszont hallánk terólad! – válaszolta Athrogate. – Mithrill Csarnok sok dalát éneklik a Kő-hegyekben! – Jó tudni – válaszolta Bruenor, majd a követ felé legyintett, a gesztussal kifejezve, szeretné, ha átugranák a formaságokat. – És azért vagy itt, hogy kereskedelmi ajánlatot tégy? Vagy szövetségre akartok lépni velünk? – Á, nem – válaszolta Athrogate. – Csak egy törpe volnék, aki utazgat széles e világban, és szeretett volna a Harcpöröly klán Bruenor királyával találkozni. – Jól van – bólintott erre az uralkodó. – És itt kívánsz maradni egy időre nálunk Mithrill Csarnokban? Athrogate válaszul vállat vont. – Kelet felé, Adbarba tartok – jelentette ki. – Rokonainkhoz. Eredetileg a visszaúton akarék betérni Mithrill Csarnokba, nem tervezém, hogy már most megállék. De útközben híreket hallék a lányodról. Bruenor erre felkapta a fejét, akárcsak a mögötte álló drow. – Mit hallál őróla? – kérdezte meglehetősen gyanakvó hangon. – Azt hallám útközben, hogy megérinté őt a mágia felfeslő Szövedéke. – Ezt hallád? – Igen, Bruenor király. Ezért gondolám, ide kell jönnöm olyan gyorsan, ahogy csak a lábam vinni bír! – Akkor hát pap vagy? – Nem, csupán egy szóvivő. – Akkor miért? Miről van szó? Van valami ajánlatod számomra, Kő-hegyek fia, Stuttgard? – kérdezte Bruenor nyilvánvaló zaklatottsággal. – Olyasvalakiről van szó, akit valószínűleg ismersz – mondta Athrogate. – Egy ember, Cadderly. Bruenor és Drizzt egymásra néztek, majd mindketten szigorú tekintettel meredtek a látogatóra. – Lakhelye közel van az én otthonomhoz – magyarázta Athrogate. – Idefele megállék ott, természetesen. Varázslók és papok százai nyüzsögnek nála, azon vitatkoznak, mi történik, ha érted, mire gondolok. – De mit akarsz mondani egészen pontosan? – kérdezte Bruenor, aki szemlátomást igyekezett fenntartani a nyugalom látszatát, valójában azonban nem tudta hangszínében leplezni a kétségbeesést – még testtartásában sem, mert feszülten előrehajolt trónjából. – Ő és emberei próbálják megoldani a problémákat – magyarázta Athrogate. – Úgy gondolám, tudnod kell, hogy nem egy, aki megőrüle a Szövedéktől, ép ésszel távoza onnan! Bruenor erre felugrott a székéből. – Hát Cadderly meg tudja gyógyítani azokat, akik megőrültek e bajban? – Úgy gondolám, tudni akarád – vont vállat Athrogate. Bruenor erre Drizzt felé kapta a fejét. – Egy hónap kemény út – figyelmeztette a királyt a drow. – A mágikus eszközök jól működnek – válaszolta Bruenor. – Van szekerünk, amit a fiúk az ezüstholdi utakhoz építettek. Van zafírcipő és… Drizzt arca erre felragyogott, mert a Harcpöröly klán törpéi valóban azon igyekeztek, hogy megoldást találjanak elszigeteltségükre – már a mágikus szerencsétlenségek elszaporodása előtt is. A szomszédos városokban elterjedt mágikus teleport, vagy olyan varázsos találmányok híján, mint Alustriel úrnő repülő tűzszekere, a törpék földhözragadtabb megoldásokhoz folyamodtak, és megépítettek egy olyan szekeret, mely elég erős volt ahhoz, hogy megbirkózzon a zord vidék hepehupáival és köveivel. A járművet a mágia segítségével szándékozták megmozgatni. A drow, mielőtt Bruenor befejezte volna a mondatot, már le is lépett az emelvényről. – Utamra indulok – jelentette ki. – Stuttgard a Kő-hegyekből – ismételte Bruenor, és az udvari tollnokhoz fordult. – Írd le! – Igenis, királyom! 39

– És tudd – folytatta az uralkodó visszafordulva Athrogate felé –, hogy ha a lányom békére lel a Szárnyaló Szellemben, meglátogatom a klánodat, jó barátom! És azt is tudd – tette hozzá –, hogy mindörökre Mithrill Csarnok barátja leszel! Maradj, ameddig tetszik, az én költségemen! De, elnézésed kérem, most mennem kell! A király biccentett, és mielőtt Athrogate válaszképpen egy szóval is köszönetet mondhatott volna, kiviharzott a teremből.

***** Hosszú napok óta először tele energiával és lelkesedéssel, a reményektől szárnyaló Drizzt és Bruenor átszelte a Csarnokot és Catti-brie szobája felé igyekezett. Amikor odaértek, hirtelen megtorpantak, mert látták, hogy az ajtó repedésein sistergő lila és kék energiavillámok távoznak. – Jaj, ne, már megint! – nyögött fel Bruenor. Maga mellé húzta Drizztet és feltépte az ajtót. Catti-brie kinyújtott karral az ágy felett lebegett, szeme elfehéredett, és egész testében erőteljesen reszketett. – Lányom… – kezdte volna Bruenor, ám elharapta a szótagot, amikor észrevette Regist a szemközti falnál, amint feje fölé emelt kézzel a földön kuporog. – Elf! – kiáltott fel Bruenor, de Drizzt már oda is rohant Catti-brie-hez, megragadta és lehúzta az ágyra. A király morogva, átkozódva sietett Regishez. A roham végeztével Catti-brie merevsége felengedett, és ernyedten zuhant Drizzt karjába. A drow ülő helyzetbe engedte, szorosan magához húzta, és csak ekkor vette észre a kétségbeesett félszerzetet. Az apróság vadul hadonászott Bruenor felé, szünet nélkül csapkodott, és elhúzódott a király felé nyúló keze elől. Nyilvánvaló volt, hogy rémületében nem a törpét látja maga előtt, hanem valami hatalmas szörnyeteget. – Bendőkorgi, mi van veled? – kérdezte Bruenor. Regis kirobbanó rémületében válaszul a törpe arcába üvöltött. Ahogy a király hátraesett, a félszerzet arrébb bukdácsolt. Aztán térdre emelkedett, majd lábra állt. Fejjel előrerohant, arccal neki a szemközti falnak. Onnan visszapattant, és nyögve összeesett. – Óh, az istenekre! – hüledezett Bruenor, majd lehajolt és felvett valamit a földről. Aztán Drizzt felé fordult, és átnyújtotta neki a tárgyat, hogy nézze meg. A félszerzet rubinmedálja volt az, a varázserejű ékkő, mellyel Regis el tudta bűvölni mit sem sejtő áldozatait. A félszerzet ekkorra magához tért a becsapódás okozta kábulatból és talpra ugrott. Ismét felüvöltött és karjaival eszelősen hadonászva elfutott Bruenor mellett. Amikor a király megpróbálta feltartóztatni, a félszerzet pofozta, ütötte, csípte és harapta, és a törpe hiába szólongatta, Regis egy szót sem hallott belőle. Bruenor lehetett volna akár démon is, aki vacsorának nézte ki az apróságot. – Elf! – kiáltott a király, majd felüvöltött és vérző kezét szorítva hátrahőkölt. Regis az ajtó felé száguldott. Drizzt ekkor egy feltartóztató csapást mért rá, melytől mindketten kigurultak az előcsarnokba. A bukfenc közben a drow fürgén mozgatta a kezét, így amikor megálltak, Regis mögé került, lábát a félszerzet dereka köré fonta, karját barátja karja alá helyezte, és olyan ügyesen forgatta míg gúzsba nem kötötte az apróságot. Innen Regis már nem tudott kitörni, és megütni sem volt képes a sötételfet, sem elhúzódni tőle. Ugyanakkor mindez aligha mérsékelte fékevesztett rángatózását, ahogyan nem hallgattatta el eszelős üvöltését sem. Az előcsarnokban egymás után bukkantak fel a kíváncsi törpék. – Tán tűt szúrál az apróság hátsójába, te elf? – kérdezte az egyik. – Segíts már! – könyörgött Drizzt. A törpe oda is ment és Regis után nyúlt, ám gyorsan vissza is húzta a kezét, amikor a félszerzet megpróbálta megharapni. – Mi a kilenc pokol?! – Csak vigyétek el! – kiáltott ki Bruenor a szobából. – Vigyétek el és kötözzétek meg! De ne bántsátok! – Igenis, királyom! 40

Sok időbe telt, de a törpéknek végül sikerült elráncigálniuk a rángatózó Regist Drizzttől. – Leterítem én, attól majd nyugta lészen! – ajánlkozott az egyik, de a sötételf szúrós pillantására elállt ettől a megoldási javaslattól. – Vigyétek a szobájába és gondoskodjatok a biztonságáról! – rendelkezett a drow, majd visszament Bruenorhoz és becsukta maga után az ajtót. – Catti-brie még csak észre sem vett semmit – magyarázta a törpe, amikor Drizzt leült az ágy szélére, felesége mellé. – Nem fog fel semmit a körülötte levő világból. – Jól tudtuk – emlékeztette a drow a királyt. – Ez nem lehet! És most már az apróság is! Drizzt vállat vont. – Cadderly – emlékeztette a törpekirályt. – Most már ketten – állapította meg barátja, és az ajtó felé nézett. – Bendőkorgi kipróbálta rajta a rubint. – El akarta érni őt – értett egyet Drizzt. – És ehelyett Catti-brie érte el Regist – következtetett a törpe.

41

ÖTÖDIK FEJEZET

DÜHÖDT HOLTAK – A Szárnyaló Szellemben lesz! – jelentette ki a szellemkirály. A Jarlaxle-et üldöző kísértet már az előtt kikövetkeztette a drow szándékait, hogy az okos sötételf gonosz trükkje síkokon kívüli utazásra küldte volna. És amit a kísértetek tudtak, azt mind tudta a csontvázsárkány is. Itt, a Hópehely-hegyekben gyülekeztek Hephaistos, Yharas-krik és leginkább a Crenshinibon ellenségei, ahol a szellemkirály néhány kísértet alattvalója már okozott egy-két galibát. És már csak egy lenne hátra, a déli ember. A Kristályszilánk tudta, hogy őt is meg lehet találni, még ha nem is olyan könnyen, mint Jarlaxle-et. Elvégre a Crenshinibon több tíznap óta szoros kapcsolatban állt a sötételffel. Így, hogy a Szilánk ereje kiegészült Yharaskrik pszichikai képességeivel, a drow tartózkodási helyének meghatározása a lehető legegyszerűbbnek bizonyult. Jarlaxle lett a düh célpontja, mely összehozta a három nagy hatalmú lényt, amely egyesítette őket a közös ügy érdekében. És az embert is, akárhol is legyen, gyorsan meg fogják találni. Emellett a három bosszúszomjas lény közül legalább egy – a sárkány – igazán örömét leli majd az elkövetkező katasztrófában. Yharaskrik számára ellenségei elpusztítása praktikus és tanulságos lenne, a kényelmetlen ám valószínűleg hasznos egyesülés méltó próbája. És a Crenshinibon, ami összekötő kapocsként szolgált a vad, szenvedélyes sárkány és az alapvetően gyakorlatias agyszívó között, osztozna az összes érzésben, amit Jarlaxle és a többiek elpusztítása hoz majd két másikra.

***** – Pikel bácsi! – kiáltott fel Hanaleisa, amikor másnap késő délelőtt megpillantotta a zöld szakállú törpét a carradooni utcán. A törpe utazáshoz volt öltözve, ami nem jelentett mást, mint hogy vándorbotot tartott a kezében, és fejfedő gyanánt egy fazekat nyomott a fejébe. Pikel szélesen elmosolyodott és bekiáltott a háta mögött elhelyezkedő boltajtón. Amikor a törpe előrelépett, hogy szorosan megölelje Hanaleisát, a lány öccse, Rorick lépett ki az üzletből. – Hát te meg mit keresel itt? – kiáltott át a nő Pikel válla fölött vigyorgó testvérének. – Mondtam, hogy én is jönni akarok! – Igen, aztán a délelőtt hátralevő részét azzal töltötted, hogy varázslókkal vitatkoztál a kozmosz természetéről! – válaszolta Hanaleisa. – Dú-dad! – rikoltotta Pikel, miközben visszahúzódott a fiatal nőtől, és amikor mind Hanaleisa, mind Rorick furcsán néztek rá, csupán ennyit tett hozzá: – Hi-hi-hi! – Mindent ért – magyarázta Rorick, mire Hanaleisa bólintott. – Akárcsak a varázslók és a papok? – kérdezte a nő. – Hála az éleslátásodnak? Rorick erre lesütötte a szemét. 42

– Kirúgtak – jutott a következtetésre nővére. – Kétség nem fér hozzá, azért, mert nem bírták elviselni, hogy a kistestvérünk túltesz rajtuk! – szólt közbe köszönés helyett Temberle, aki épp akkor fordult ki a kovács utcájából. Pallosa előző éjjel csúnyán kicsorbult, amikor visszapattant az élőholt medve kulcscsontjáról. Rorick erre kissé felvidult, ám amikor feltekintett testvéreire, zavarodottság ült ki az arcára. – Mi történt? – kérdezte, amikor észrevette, hogy Temberle a kezében tartja pallosát, és a pengét vizsgálja. – Tegnap későn indultatok el a Szárnyaló Szellemből? – kérdezte Temberle. – Igen, délben – válaszolta Rorick. – Pikel bácsi fagyökerek segítségével akart minket lejuttatni a hegyekből, de apa ezt megakadályozta, félt, hogy még a druida mágia is megbízhatatlan és szeszélyes. – Dú-dad! – szólt közbe Pikel kuncogva. – Én se utaznék most mágiával – mondta Hanaleisa. – Most biztosan nem. Pikel keresztezte karját és a csonkját a mellkasán, majd a nőre meredt. – Tehát múlt éjjel az erdőben táboroztatok? – folytatta Temberle. Rorick egy bólintással válaszolt, bár nem igazán értette, hová akar a bátyja kilyukadni, ugyanakkor Pikel gyorsan kapcsolt. – Ó! – adott hangot csodálkozásának. – Az erdőben valami nincs rendjén – mondta Temberle. – Ja, ja – helyeselt Pikel. – Miről beszéltek? – kérdezte Rorick, és hol egyikre nézett, hol másikra. – Brr – borzongott Pikel és a mellkasa köré fonta karját. – Végigaludtam az éjszakát – mondta Rorick. – De annyira nem volt hideg. – Harcoltunk egy zombival – magyarázta Hanaleisa. – Egy élőholt medvével. És volt ott még valami más is, ami kísértett az erdőben. – Ja, ja – helyeselt újra Pikel, mire Rorick kíváncsian nézett a törpére. – Nem szóltál, hogy bármi baj lenne! Pikel vállat vont. – De éreztél valamit? – kérdezte Temberle. – Ja, ja – ismételte a törpe. – Hát harcoltatok, igazi harcban? – kérdezte Rorick testvéreit, nyilvánvaló izgatottsággal. Mindhárman egy hatalmas könyvtár árnyékában nőttek fel, nagy hatalmú papokkal és tapasztalt varázslókkal körülvéve. Számos történetet hallottak nagyszabású csatákról, leginkább azokról a harcokról, melyeket szüleik vívtak a rettegett káosz és saját nagyapjuk ellen, de, leszámítva azt a néhány rövid időszakot, amikor szüleiknek csatába kellett vonulniuk, vagy törpe nagybácsikáik elhagyták őket, hogy Bruenor királyt szolgálják Mithrill Csarnokban, a Bonaduce gyerekek élete szelíden és békésen telt. Kiváló képzést kaptak a harcművészetekből, legyen szó akár puszta kézzel, akár karddal vívott küzdelemről, továbbá papok, varázslók, szerzetesek okították őket. Olyan szülőkkel, mint Cadderly és Danica, a három ifjú a lehető legátfogóbb és legalaposabb nevelésben részesült, amit egy gyerek Faerűnben csak remélhetett. Ugyanakkor főleg a harc terén, ami az ismeretek gyakorlati alkalmazását illeti, mindhárman újoncok voltak még, és egészen az előző éjszakáig nem adódott alkalmuk élesben is kipróbálni a tanultakat. Hanaleisa és Temberle aggodalmas pillantásokat váltottak. – Mondjátok el! – követelőzött Rorick. – Rettenetes volt – ismerte el a nővére. – Soha életemben nem féltem ennyire. – Ugyanakkor izgalmas is – tette hozzá Temberle. – Amikor már benne voltunk a küzdelemben, nem volt idő arra gondolni, hogy mennyire félünk. – Nem is volt idő gondolni semmire – tette hozzá Hanaleisa. – Hi-hi-hi! – bólogatott Pikel. – Ezt is megtanították – mondta Rorick. – Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy szüleink és bácsikáink – Hanaleisa itt a büszkeségtől sugárzó Pikelre pillantott – nem tekintették örökérvényűnek a békét, melyben éltünk, és megtanítottak minket… – …harcolni – szólt közbe Temberle. 43

– És gyorsan reagálni – egészítette ki lánytestvére, aki mindig is egy kicsit filozofikusabban közelített a csatához és a harcászati képzéshez. E tekintetben mindig is anyjára hasonlított, és ezért is szorította háttérbe a karddal vagy buzogánnyal való harci kiképzést a Danica rendje által alkalmazott, fegyelmezettebb és közvetlenebb, puszta kézzel vívott küzdelemhez képest. – Még a legkiválóbb kardforgató is halálát lelte volna múlt éjjel az erdőben, ha elméje nem tudta volna, hogyan kell elűznie félelmeit. – Tehát akkor te is érezted a jelenlétét az erdőben – mondta Temberle Pikelnek. – Ja. – Még mindig ott van. – Ja. – Figyelmeztetnünk kell a városlakókat, és el kell vinnünk a hírt a Szárnyaló Szellembe is! – tette hozzá Hanaleisa. – Ja, ja. A törpe maga elé emelte ép karját, és előremutatva kinyújtotta ujjait. Előre-hátra ingatta kezét, mely úgy siklott, mint a hal az Impresk-tó vizében. – Dú-dad! – tette hozzá. – Nem teheted! – mondta Hanaleisa, mire Temberle is a fejét rázta. – Holnap is kimehetünk oda, hajnalhasadáskor – javasolta a testvére. – Bármi is van odakint, közelebb van Carradoonhoz, mint a Szárnyaló Szellemhez. Az út első felében mehetünk lóháton; biztos vagyok benne, hogy az istállómesterek elkísérnek minket az alsóbb ösvényeken. – Ha igyekszünk, naplemente előtt odaérünk – helyeselt lánytestvére. – De először fel kell készítenünk a várost arra, ami ezek után jöhet! – jelentette ki Temberle, majd Hanaleisára nézett és vállat vont. – Noha valójában nem is tudjuk, mi volt az, illetve hogy ott van-e még egyáltalán. Lehet, hogy a medve, amit megöltünk, egyedül volt; csupán egy makacs, gonosz lélek, és már nincs többé. – De nem biztos, hogy erről van szó – mondta Rorick és hanghordozása elárulta, reménykedik az igazában. Ifjonti lelkesedésében féltékenységet érzett – és ekkor még nem tudta, hogy baljós vágya nemsokára valóra válik.

***** – Lehet, hogy már száz éve vándorol – motyogta egy vén tengeri medve. Caradoonban így nevezték azokat a ráncos arcú vén halászokat, akik a városban laktak. A férfi lemondóan intett, jelezve, hogy a történteken nem érdemes bosszankodni. – Eh, de a világ azóta szelídebb lett! – állapította meg panaszos hangon egy másik a kocsmában. – Nem, nem az egész világ – helyesbített egy újabb –, csak a mi részünk, ahol hármójuk szüleinek árnyékában élünk. Civilizálódtunk, azt hiszem! A sok összegyűlt vendég erre félig gúnyosan, félig őszintén, nevetésben tört ki. – A világ többi része lett zordabb! – folytatta a férfi. – És ne kételkedjetek benne: a vész minket is elér majd! – És közülünk az idősebbek emlékeznek is a harcokra – vette át újra a szót az első tengeri medve. – De azon tűnődöm, hogy a fiatalabbak, akik Cadderly idejében nőttek fel, készen állnak-e az elkövetkezendő harcokra. – A pap gyermekei is megállták a helyüket – érkezett a válasz, mire a kocsmában mindenki éljenzett, és fedeles kupáját a pultnál álló ikrek tiszteletére emelte. – Életben maradtunk – szólalt meg Hanaleisa hangosan, mire mindenki rá figyelt. – De valószínű, hogy a gonosz még mindig ott bujkál. A nő reményei dacára ez a kijelentés nem váltott ki félelmet a jelenlevőkből, épp ellenkezőleg – az egymásnak verődő bögrék csörömpölése nevetéssel keveredett. Hanaleisa Temberlére nézett, majd mindketten hátrapillantottak Pikelre, aki elnyújtott sóhajjal fejezte ki, mennyire helyteleníti az egybegyűltek komolytalanságát. – Carradoonnak őrszemeket kellene állítani minden kapujához, és végig a falak mentén! – kiáltotta Temberle. – Küldjetek felfegyverzett, fáklyás járőröket az utcákra is! Könyörögve kérlek benneteket, világítsátok ki a várost! 44

Noha a kitörése részben magára vonta a figyelmet, nemsokára minden szem a kocsmaajtóra szegeződött, melyet hirtelen feltépett valaki, és egy férfi esett be rajta lélekszakadva, majd így kiáltott: – Megtámadtak minket! Nem csak ennek az egy embernek az ordítása hasított az egybegyűltek fülébe, ugyanis az idegen mögül elszörnyedt és szenvedéssel teli üvöltések, sikolyok szűrődtek be. Az asztalok egymás után borultak fel, ahogy a tengeri medvék talpra ugrottak. – O-ó! – mondta Pikel, és, még mielőtt a testvérek beavatkozhattak volna, ép kezével megragadta Temberle karját, csonkjával pedig megbökte Hanaleisát. A nő és a férfi azért jöttek a kocsmába, hogy figyelmeztessék az embereket, és megszervezzék a védekezést, ám Pikel kellőképpen eszes volt ahhoz, hogy rájöjjön, utóbbi igyekezet mennyire hiábavaló. Temberle mégis megpróbált beszélni, de hiába, a carradooni halászhajók matrózai már heves szervezkedésbe kezdtek; egyes csoportjaik a kikötőbe mentek fegyverekért, a többiek pedig bandákba álltak össze, hogy az utcákat figyeljék. – De emberek…! – próbált Temberle tiltakozni, miközben Pikel makacsul rángatta és csitítgatta. – Akkor hát nézzük, mit tehetünk mi négyen! – javasolta Hanaleisa. – Lássuk csak, hol tudunk segíteni! Vagy húsz vendéggel együtt hagyták el a kocsmát, noha néhányan – többnyire a halászhajók kapitányai – hátramaradtak, és megpróbáltak valamiféle haditervet kidolgozni. Pár gyors szó kíséretében Pikel félig hiányzó karja alá dugta mágikus, fekete tölgyfa bunkósbotját, és vége felett megmozgatta az ujjait. Kisvártatva a feltörő fehér fény a fegyvert mágikus, tűz nélküli fáklyává alakította át. Alig két háztömbnyire a kocsmától, nem messze attól a kaputól, amelyiken beléptek Carradoonba, a kis csapat láthatta, mi okozta a felfordulást. Rothadó holttestek és csontvázak özönlötték el az utcákat. Seregnyi halott ember és elf, törpe és félszerzet, továbbá számos állati holttetem garázdálkodott szabadon. Mindenütt ott voltak, és támadtak. A csapat észrevette, hogy egy család a széles út szélén menekülni próbál, így feléjük vették az irányt, ám Rorick hirtelen megállt és felkiáltott, aztán botladozni kezdett és felhúzta nadrágszárát. Amikor Pikel ráirányította a fényt, csordogáló vért láttak, a fiú mellett pedig valami kicsi, verdeső szerzetet. Rorick egy rúgással a lényre támadt, mire az átrepült az út másik oldalára. Hamarosan azonban visszacsapódott, és akkor látszott, nem más, mint egy kupac csont, bőr és toll. – Madár – kapkodott levegő után Hanaleisa. Pikel odaszaladt, és furkóját meglendítve lecsapott vele, mire a lény szétfröccsent a macskaköveken. A fény hasonlóképpen ártott neki: elégett és csak hamu maradt belőle. – Sálálá! – kiáltott fel büszkén Pikel, és magasra emelte bunkósbotját. Gyors fordulatot vett, közben megigazította a kalapként szolgáló fazekat a fején, és megindult a legközelebbi sikátor felé. Alighogy felemelte a fáklyát, egy egész sereg csontváz vált láthatóvá, mely mind rátámadt. Temberle átkarolta testvérét, megtámasztotta és húzni kezdte arrafelé, amerről jöttek. Közben odakiáltott a menekülő carradooni családnak, hogy menjenek velük, ne maradjanak le. – Pikel bácsi! – kiáltott fel a törpe segítségére siető Hanaleisa. Gyorsan utolérte bácsikáját, útközben csontok ropogása ütötte meg a fülét. Borda- és koponyadarabok repültek mindenfelé. Pikel fáklyafénye vadul táncolt, mint a láng az erős szélben, mert a dú-dadozó törpe is így tett. Hanaleisa még soha életében nem látott tőle ilyen ádáz viselkedést – soha nem képzelt volna ilyesmit nagybátyjáról, a jámbor kertészről. Aztán a nő ismét az utcát kémlelte; a menekülő családot, a háromgyerekes házaspárt figyelte. Bízva abban, hogy Pikel a többszörös túlerő ellenére legyőzi a sikátorban támadó lényeket, Hanaleisa futásnak eredt, és felzárkózott a család mögé, majd rávetette magát a két legközelebbi csontvázra. Keményen, teljes erőből megütötte őket, ezzel sikerült pár lépésnyire visszavernie az élőhalottakat, majd szaltót vetett és könnyedén földet ért. Ezt követően lábujjhegyre állt, megpördült és nagyot rúgott az egyik támadó bordái közé. Amikor kihúzta a lábát, csontszilánkok röpködtek szerteszét. Aztán anélkül, hogy lerakta volna a lábát, ám egyensúlyát mégis tökéletesen megőrizve, új irányba rúgott, és betörte a csontváz koponyáját. 45

Majd továbbra is egy lábon egyensúlyozva ügyesen megfordult és háromszor egy másik csontvázba rúgott. Aztán felugrott, és újra nagy ívű rúgást irányzott a csontváz koponyája felé, de szándékosan nem találta el, pusztán el akarta terelni a figyelmét – mert amikor nagy biztonsággal, mindkét talpára érkezve földet ért, egyúttal előre is hajolt, és tökéletes helyzetbe került ahhoz, hogy megsemmisítő ütéseket mérjen az ellenségre. Miután elbánt mindkét csontvázzal, Hanaleisa a család nyomába eredt. Miközben elhaladt a sikátor mellett, nagy megkönnyebbülésére, Pikel is csatlakozott hozzá. A két harcos vállvetve, vicsorítva megfordult és kézzel-lábbal küzdött a nyomukban törtető élőholt csőcselék ellen. Hamarosan több polgár csatlakozott hozzájuk Temberlével együtt, aki ütötte-vágta a csontvázakat és a zombikat, ahol csak érte őket. De rengeteg volt belőlük. A holtak a temetőből támadtak, amely Carradoon számos generációjának szolgált végső nyughelyéül. Jöttek a sűrű erdőből is, ahol az élet körforgása nyújtott kiváló utánpótlást e könyörtelen, nagy hatalmú, gonosz átok számára. Még az Impresk-tó partjainál is, a víz sötét felszíne alatt, ezernyi halcsontváz – melyeket a vízbe hajítottak, miután megtisztították őket valamelyik halászhajón – élőholt állapotban megelevenedett, és támadt: áttörte a hajók alját, felcsapott, vagy elúszott a hajók mellett és kivetette magát a vízből a partra és a kikötőbe. Eszelősen vagdalkoztak az élőholt vízi lények, pusztítani akartak; mindegy, mit, csak élő legyen. Fetchigrol pedig a sötét vízfelszínen állva nézte mindezt. Halott szeme lángra lobbant a benne visszatükröződő narancsvörös fényben, ahogy a tűz egyre terjedt és több házat is elemésztett. És minden alkalommal, amikor iszonyattal teli kiáltás harsant a sötétségbe burkolt, ostromlott városból, tekintetében belső megelégedettség villogott. Érezte, hogy hajóroncs van a közelben, nem is egy; a fedélzeten élőholt tengerészekkel.

***** – Jól vagyok! – makacskodott Rorick, és megpróbálta elhúzni a lábát az izgága Pikel bácsi elől. Ám a törpe ép kezével ellentmondást nem tűrően megragadta – olyan erővel, amivel egy lovat is meg tudott volna fékezni –, karcsonkjával pedig vadul integetett a nyakas fiatal férfi felé. Visszaértek a kocsmába, ám kint cseppet sem enyhült a helyzet – épp ellenkezőleg, inkább súlyosbodott. Pikel a fogával szétharapott egy rongydarabot, és leszakított belőle egy csíkot. Majd felfelé fordított fazéksisakjába dobta, melybe aztán gyógynövényekkel összekevert erős likőrt öntött, amiből mindig tartott magánál egy keveset. – Nem maradhatunk itt! – jelentette ki az ajtón belépő Temberle. – Egyre közelednek! Pikel erre gyorsított a tempón, bekötözte Rorick véres lábszárát, majd a rongy egyik végét megtámasztotta a csonkjával, a másik kezével pedig addig ügyeskedett, míg nem sikerült csomót kötnie. Aztán egyik végét kezével, a másikat fogával meghúzta. – Túl szoros! – panaszkodott Rorick, de a törpe csupán csendre intette. Majd megragadta sisakját és a fejébe nyomta, elfeledkezve, vagy egyszerűen csak tudomást sem véve arról, hogy nem üres – a lé végigfolyt zöld haján és szakállán. Ha zavarta is a dolog, nem mutatta, noha lenyalta a szája mellett csordogáló kis patakokat. Aztán felugrott, furkósbotját karcsonkja alá szorította, és talpra állította Rorickot is. A fiatal férfi gyorsan nekirugaszkodott volna, de majdnem elesett, amikor sérült lábával lépni próbált. A seb mélyebbnek bizonyult, mint amilyennek Rorick hitte. Pikel azonban készséggel támogatta unokaöccsét, és Temberle nyomában kisiettek a helyiségből. Hanaleisa kint várta őket, és a fejét rázta. – Túl sokan vannak – jelentette ki komoran. – Nincs esélyünk nyerni, egyetlen lehetőségünk a visszavonulás. – A kikötőbe? – kérdezte Temberle, aki – elnézve a városlakók áradatát – úgy érezte, ez nem túl szívderítő kilátás. – A vízen át meneküljünk?

46

Hanaleisa arckifejezése elárulta, hogy neki sem tetszik jobban az ötlet, mint bátyjának, de hirtelenjében nem akadt más választásuk. Csatlakoztak a menekülő városlakókhoz és velük együtt futottak tovább. Félúton a kikötő felé látták, hogy néhányan megpróbálnak szervezett védelmet kialakítani, és gyorsan meg is találták helyüket soraikban. Pikel helyeslően bólintott, majd Rorickkal együtt tovább folytatta útját egy nagy épülettömb felé, mely a pallók és a rakpart felé nézett. A kapitányok a régi erdőnél tanácskoztak. – Harcolj derekasan, anyáért és apáért! – kérte Hanaleisa Temberlét. – Nem hozhatunk szégyent a nevükre! Temberle visszamosolygott, és máris veteránnak érezte magát. Hamarosan lehetőségük is nyílt a bizonyításra, mert a csapatuk az utcákra szaladt, ahol a menekülő városlakókat segítették az őket üldöző szörnyetegekkel szemben. Hanaleisa és Temberle halált megvető bátorsággal támadtak az élőholtakra, és kíméletlenül ütötték-vágták őket. Utóbb Pikel nagybátyjukkal kiegészülve még nagyobb pusztítást végeztek – a törpe remek bunkósbotja minden közelbe merészkedő szörnyeteggel elbánt. Egyesült erejük dacára a mellettük harcoló szakasz visszaszorult, ám ők még ekkor is fáradhatatlanul küzdöttek. Ugy tűnt, ha lekaszabolnak egy zombit vagy csontvázat, három másik jön helyette. Saját haderejük viszont egyre csak fogyott: a dühödten előretörő, harapó, marcangoló horda egymás után végzett a harcoló férfiakkal és nőkkel. Ráadásul e szerencsétlen áldozatok hamarosan feltámadtak és tovább küzdöttek – a másik oldalon. A döbbent, elszörnyedt védők harci morálja is megtépázódott: amikor a valamikori barátok és családtagok támadtak ellenük élőholt állapotban, a városlakók visszavonultak. Az épületek közt némi menedékre leltek, de még ott sem volt más választásuk, mint folytatni a harcot. Ráadásul az élőholtak lassan az épületeket is megbontották. Hanaleisa, mélybarna szemében kétségbeeséssel és szomorúsággal, testvérére nézett. A vízre nem tudtak visszavonulni, és az épület falain látszott, hogy nem sokáig bírja az élőholtak támadását. A nő, akárcsak a testvére, halálra volt rémülve. – Meg kell találnunk Rorickot! – mondta Temberle törpe nagybátyjának. – He? – értetlenkedett Pikel. Nem jött rá, hogy az ikrek már csak abban akartak biztosak lenni, hogy ők, a három testvér, együtt lesznek, amikor eljön értük a halál.

47

HATODIK FEJEZET

EGYÜTTMŰKÖDÉSI STRATÉGIÁK Ez volt az, amit Harcpöröly Bruenor abban a pillanatban a legkevésbé akart hallani. – Obould mérges – magyarázta Nanfoodle, a gnóm. – Azt hiszi, mi vagyunk a hibásak ezért a mágikus őrületért, és istene hallgatásáért. – Ja, az ő kemény fejében mindig mindenért mi vagyunk a hibásak – morgott válaszul Bruenor. A Garumn-szurdok folyosójára vezető ajtóra nézett, a Csarnok keleti kijárata felé, és reménykedett, hogy meglátja Drizztet. Hiába múlt el az éjszaka, reggelre sem Catti-brie, sem Regis nem lett jobban. A félszerzet addig ütött-vágott, míg teljesen ki nem merült, és azóta is nyugtalan nyomorúságban bágyadozott. – Obould követe. – kezdett Nanfoodle a mondandójába. – Nincs rá időm! – kiáltotta Bruenor. Az út mentén számos törpe volt tanúja a szokatlan kitörésnek. Köztük volt Kérgesüllő Banak is, aki tolószékben ült. A törpe deréktól lefelé lebénult az Obould feltörekvő seregeivel vívott, régesrégi, első csatában. – Nincs időm! – kiáltott Bruenor ismét, ezúttal némileg bocsánatkérőbb hangnemben. – A lányomnak azonnal útra kell kelnie! És Bendőkorginak is! – Majd én elkísérem Drizztet – ajánlkozott Nanfoodle. – Soha! Kerüljek inkább a kilenc pokolba, meg a tizedikbe! – bömbölte Bruenor. – Nem hagyom el a lányomat! – De te vagy a király! – kiáltott fel az egyik törpe. – És az egész világ megtébolyodott – tette hozzá Nanfoodle. Bruenor szinte füstölgött, majd' szétrobbant. – Nem – jelentette ki végül, majd – miután biccentett a gnómnak, egyik legkiválóbb, legmegbízhatóbb tanácsadójának – átment a szoba szemközti oldalára, és Banak elé állt. – Nem – ismételte. – Nem vagyok király. Most nem. Néhány törpe levegő után kapkodott, Kérgesüllő Banak azonban ünnepélyesen bólintott, jelezve, hogy elfogadja a hamarosan rá háruló felelősségteljes feladatot. – Már korábban is átvevéd tőlem az uralkodói tisztséget – idézte fel a múltat Bruenor. – És tudom, hogy megint helyt fogsz állni! Oly régen kelék már útra! – Csak mentsd meg a lányt! – válaszolta öreg barátja. – Ezúttal nem adhatom melléd Bendőkorgit segítségül – folytatta Bruenor –, de itt van ez a kiváló gnóm, aki igen ragyogó elme. A király hátranézett Nanfoodle-re, aki nem tudta elnyomni mosolyát a váratlan bók hallatán. Örömmel töltötte el, hogy uralkodója ennyire bízik benne. – Sok hasznos segítő áll rendelkezésre – helyeselt Banak. – Csak nehogy új háborút kezdj Oboulddal! – parancsolta Bruenor. – Legalábbis ne úgy, hogy én nem vagyok itt, és nem tudom lecsapni pár kutyáját! – Soha! 48

Bruenor vállon veregette a barátját, majd sarkon fordult, és elindult kifelé. Szíve mélyén jól tudta, hogy kötelezettségei ide kötik, ahol a Harcpöröly klán lesi a szavait. Főleg ilyen hirtelen rájuk törő, vészterhes időkben. De a lelke másik fele – és ez volt az erősebb – tiltakozott ez ellen. Tudta, hogy ő Mithrill Csarnok királya, ám egyúttal azt is, hogy Catti-brie apja és Regis barátja. És e sötét pillanatban úgy tűnt, minden más vajmi keveset számít. Drizztet a Garumn-szurdoknál találta, a legbüdösebb, legkoszosabb törpe társaságában, akit valaha ismert. – Útra készen állok, királyom! – üdvözölte Thibbledorf Pwent lelkesen. Az elrettentő külsejű, szakállas harcos fürgén felpattant, és ijesztő harci páncélzata, mely kiélezett lemezekből és kicsorbult tüskékből állt, csak úgy csörgött-nyikorgott a hirtelen mozdulat nyomán. Bruenor a drow-ra nézett, aki csak lehunyta szemét – már régen felhagyott vele, hogy olyan szerzetekkel vitatkozzon, mint a harci tomboló. – Készen állasz? – kérdezte Bruenor. – Amikor itt meg menten kitör a háború? Pwent szeme felcsillant egy pillanatra e reményekkel kecsegtető lehetőség hallatán, majd eltökélten megrázta a fejét. – Királyom mellett a helyem! – Távollétemben Kérgesüllő Banak az uralkodó! Villanásnyi időre tanácstalanság jelent meg Pwent arcán, ám gyorsan el is illant. – Bruenor király mellett a helyem! – makacskodott. – Ha útra kelsz, Pwent és fiai is útra kelnek! E kiáltást kitörő éljenzés követte, és nagy dérrel-dúrral egymás után csapódtak ki a közeli ajtók. Nemsokára a hírhedt Zsigerontó brigád özönlötte el a széles folyosót. – Ó, nem és nem! – szitkozódott Bruenor. – Nem, nem tarthattok velem! – De királyom! – kiáltott egyszerre húsz Zsigerontó. – E vészterhes időkben nem fogom elvinni Kérgesüllő Banak-tól Faerűn legkiválóbb harci brigádját! – jelentette ki Bruenor. – Nem tehetem! Mélyen Pwent szemébe nézett és így folytatta: – Egyikőtöket se vihetem el. Egyébként sincs hely a szekéren. – Bah! Majd gyalog megyünk! – kötötte az ebet a karóhoz Pwent. – De mágikus cipőben megyünk és abból nincs annyi, hogy mindnyájotoknak adjunk – magyarázta Bruenor. – Egy percig sem kétlem, hogy akár futnátok is addig, míg holtan nem estek össze, de nem lenne semmi értelme! Nem, barátom, itt a helyetek, mert fel kell készülni az eshetőségre, hogy Obould elérkezettnek látja az időt egy újabb háborúhoz! A király nagyot sóhajtott, és segítségkérő pillantást vetett Drizztre, miközben így motyogott: – Az én helyem is itt lenne. – És gyorsan vissza is térsz! – ígérte Drizzt. – Ám a kötelességed most az útra szólít, velem, Catti-brie-vel és Regisszel. Figyelmeztetlek: nincs idő ostobaságokra! Vár a szekér. – Királyom! – kiáltott fel Pwent. Egy intéssel elbocsátotta brigádját, de ő maga Drizzt és Bruenor után eredt, a szerencsétlenségtől sújtott barátokhoz vezető alagutakban. Végül mégis csak négyen hagyták el Mithrill Csarnokot a szekéren, melyet a törpék lakhelyén fellehető legjobb öszvérek húztak – azonban nem Pwent maradt otthon, hanem Regis. A szerencsétlen félszerzet nem hagyott fel a vagdalkozással, mellyel a többiek számára láthatatlan szörnyeket próbált magától elhessegetni. Oly kétségbeesetten, eszeveszetten őrjöngött, mintha az Abyss poklának peremén inogna. Nem evett, nem ivott, és egy pillanatra sem hagyta abba a kapálózást, rugdalózást, harapdálást; lecsillapítására minden szó hiábavalónak bizonyult. Csak jó pár őr derekas erőfeszítései árán sikerült némi táplálékot belé diktálni, és ezt nem lehetett volna egy zötykölődő szekéren, a vadonban véghezvinni. Bruenor ragaszkodott hozzá, hogy mégis magukkal vigyék, üvöltött, ahogy a torkán kifért, míg be nem rekedt; de végül Drizzt volt az, aki megelégelte a dolgot, és elvezette a csalódott királyt. – Még ha a mágia ki is tart, még ha a szekér épségben is marad – magyarázta a drow –, bő tíznapba telik az út a Szárnyaló Szellemig és ugyanennyi vissza – nem élné túl! Így hát otthagyták a kimerülés szélén álló, elgyötört Regist. – Lehet, hogy idővel magától is rendbe jön! – magyarázta a drow, miközben végigsiettek a folyosókon és a hatalmas szakadék fölött átívelő hídon. – A mágia őt nem közvetlenül érintette meg, mint Catti-brie-t. – De hát megbolondult, te elf! 49

– Ugyanakkor, mint mondtam, lehet, hogy nem tartósan! A papjaid elérik majd – itt szünetet tartott, és meg is állt –, vagy esetleg én. – Ezt azonnal magyarázd meg, te elf! – követelőzött Bruenor. – Menj, készítsd elő a szekeret – rendelkezett Drizzt –, és várjatok meg! Megfordult, és visszaszaladt arra, amerről jöttek. Egészen Regis szobájáig futott, majd berontott. Egyből a komód tetején álló kis ládikához robogott, majd reszkető kézzel húzta elő belőle a rubinmedált. – Mire készülsz? – kérdezte Sütifejű Cordio, a nagy tiszteletű pap, aki a félszerzet mellett állt. Drizzt felemelte a medált, és a bűverejű rubinkő igézően pörgött a fáklyafényben. – Van egy ötletem. Kérlek, ébreszd fel az apróságot, de tartsátok olyan erősen, ahogy csak tudjátok! A törpék értetlenül néztek a drow-ra, de a számtalan együtt töltött év alatt megtanulták, hogy meg lehet benne bízni, ezért teljesítették a kérését. Regis hadonászva ébredt, lábai úgy mozogtak, mintha valami láthatatlan szörnyeteg elől próbálna elfutni. A sötételf nagyon közel hajolt a barátjához, a nevén szólította, de a félszerzet semmi jelét nem mutatta, hogy hallaná. Aztán a drow előhúzta a rubinmedált, és megforgatta Regis szeme előtt. A szikrák befelé hívták Drizztet, és nem sokkal később, a rubin mélyén megtalálta az apróságot. – Drizzt – szólt a félszerzet hangosan, és a drow elméjében is. – Segíts rajtam! A drow csak a lehető leghalványabban látta a Regist kínzó rémképeket. Árnyakkal teli vidéken találta magát – talán magán az Árnyak Síkján, vagy egy másik alsóbb régióban – és sötét, vészjósló teremtmények támadtak rá minden oldalról: karmaikkal felé kaptak, hegyes fogakkal teli, nyitott szájukkal pedig próbálták megharapni. Látótere peremén karmos kezek sújtottak felé, és mindig csak egy hajszálon múlott, hogy el nem találták. Drizzt szabad keze ösztönösen az övére csatolt szablyák felé siklott, majd egy kiáltással ki is vonta a fegyvereit. Ekkor erős ütés érte, mely elrepítette az ágy fölött, melyet nem is látott. Aztán a földre zuhant, de továbbra sem tudta, hol van. A távolban hallotta, hogy valami végigzörög a padlón, és tudta, hogy a rubinmedál az. Égő érzés öntötte el az alkarját, és ő a szemét szorosan lehunyva grimaszolt a fájdalomtól. Amikor újból kinyitotta a szemét, ismét Regis szobájában találta magát, és Cordio állt felette. A sötételf a karjára nézett, melyről egy csíkban vér folyt lefelé: esés közben megvágta magát a félig kivont szablyával. – Mi.? – kérdezte volna a törpétől. – Bocsánatod kérem, elf – mondta Cordio –, de meg kellett, hogy üsselek! Szörnyeket látál, akárcsak az apróság, s már kivontad szablyáidat, és… – Ne is folytasd, jó törpe! – szakította félbe Drizzt, majd ülő helyzetbe tápászkodott, maga elé emelte a karját, és erős nyomást gyakorolt a sebre, hogy elállítsa a vérzést. – Hozzatok kötszert! – kiáltott Cordio a társainak, akik nehéz feladattal bajlódtak: próbálták lefogni a ficánkoló Regist. – Rátaláltam! Ott van belül – magyarázta a drow, miközben Cordio bekötözte a karját. – Segítségért kiáltott. – Igen, ezt mi is hallánk! – Szörnyeket lát – árnylényeket – valami irtózatos helyen. Az egyik törpe odalépett hozzájuk és átadta a rubinmedált Cordiónak, aki továbbította volna Drizztnek, ám a drow feltartotta a kezét. – Tartsd meg! – mondta. – Megtalálhatod a módját, miként juss el általa hozzá – de nagyon vigyázz! – Ugyan, egy csapatnyi Zsigerontó van itt a közelben, ha netán arra lenne szükség, hogy valaki leüssön – biztosította Cordio a barátját. – Többről van szó ennél – magyarázta Drizzt. – Légy óvatos, nehogy ne tudj elmenekülni onnan, ahol Regis most tartózkodik! A drow mély együttérzéssel tekintett szegény félszerzet barátjára, mert ekkor érezte át először mindazt az iszonyatot, amin Regis minden pillanatban keresztülment. 50

A drow ezután felzárkózott Bruenorhoz a keleti termekben. A király egy mesés szekér bakján ült. A jármű fényesre csiszolt fából készült, tömör kerekei voltak, és alkotórészeit számos, Nanfoodle által készített nemesacél rugó tartotta össze, melyek erősek voltak, és törhetetlenek. A szekér igazi mestermunka volt, Mithrill Csarnok büszkesége – méltán képviselte annak bölcsességét és szaktudását. Azonban még nem volt kész, mert a törpék zárt szekérágyat terveztek hozzá, továbbá ki akarták bővíteni a helyet a szállítmánynak, és meg akarták nagyobbítani az elülső felhércet, hogy hat vagy nyolc öszvért is be lehessen fogni. Bruenor parancsára azonban rövidre kellett fogniuk a munkát, így gyorsan beillesztették az alacsony szekéroldalt és a hátsó saroglyát. Ezután elővezették a legkiválóbb öszvéreket – fiatal, erős állatokat –, és mágikus patkókat szögeltek rájuk, melyek képessé tették őket arra, hogy egész nap szélsebes tempóban haladjanak. – Elértem Regist a rémálmaiban – magyarázta Drizzt, miután felkapaszkodott barátja mellé. – Kipróbáltam rajta a rubinmedált, ahogyan előtte ő is Catti-brie-n. – Te istenverte bolond! A sötételf a fejét rázta. – Nagyon óvatos voltam – biztosította társát. – Látom – válaszolta Bruenor szárazon, és a drow bekötött karjára sandított. – Megtaláltam, és ő is látott engem, de csak rövid ideig. Regis a rémálmok birodalmában rekedt, Bruenor, és noha próbáltam visszahúzni magammal, még csak meg sem tudtam vetni ott a lábam. Ehelyett ő rántott magával befelé, egy olyan helyre, amely rám is olyan csüggesztő hatást gyakorolt, mint rá. De úgy hiszem, van remény – sóhajtott, és kimondta a nevet, melyhez e bizakodást kapcsolták: – Cadderly. Ennek hallatán Bruenor még gyorsabban hajtotta a fogatot, mely kifordult Mithrill Csarnok keleti kapuján, és szélsebesen délnyugat felé vette az irányt. Pwent odaült a bakra Bruenor mellé, Drizzt pedig felderítőként futott elöl, noha gyakorta fel kellett kapaszkodnia a szekérre, hogy kifújja magát, mert az szünet nélkül gördült tovább anélkül, hogy pihentetniük kellett volna az öszvéreket. Catti-brie pedig egész idő alatt csendben, elveszetten, egymagában ült hátul; nem látott semmit abból, amit társai láttak és nem hallott semmit abból, amit hallottak.

***** – Jól ismered őket – gratulált Jarlaxle Athrogate-nek, miközben egy füves dombtetőn heverésztek és az északkeletről érkező szekeret kémlelték, ahogy végiggördül az úton. Jarlaxle arckifejezése nem volt ilyen magabiztos, ugyanis letaglózta a döbbenet, melyet a jármű hihetetlen gyorsasága váltott ki belőle. Másnap reggelre várta csak Bruenor csapatát. – Egy nap alatt a végkimerülésig hajszolják az öszvéreket – motyogta a zsoldos, és a fejét rázta. A távolban sötét alak mozgott az árnyak közt, és Jarlaxle tudta, hogy Drizzt az. – Lóhalálában igyekeznek megmenteni a barátjukat – jegyezte meg Athrogate. – Nincs nagyobb erő annál a köteléknél, ami köztük van, barátom! – jelentette ki a drow, majd végül megköszörülte a torkát, és igyekezett elnyomni hangjában a sóvárgást. De, mint rájött, amikor Athrogate-re pillantott, nem kapott észbe elég gyorsan, a törpe ugyanis hitetlenkedve bámult vissza rá. – Az érzelgősségük a gyengeségük – próbálta Jarlaxle menteni a menthetőt, olyan meggyőzően, ahogy csak telt tőle. – És tudom is, miként használhatjuk ki ezt a gyengeséget! – Ühüm – bólogatott a törpe, majd bömbölő hahotában tört ki, mire társa csak mosolygott. – Lemegyünk oda, vagy innen követjük őket? Jarlaxle egy pillanatra elgondolkodott, aztán, saját magát is meglepve, felpattant a fűből és leporolta az öltözetét.

***** 51

– Stuttgard a Kő-hegyekből? – kérdezte meglepetten Bruenor, amikor egy kanyar után megpillantotta az úton a törpét. – Azt hivém, hogy Mithrill Csarnokban… – szólt, és a szekeret lelassítva megállt a törpe előtt, ám hangja elhalkult, amikor észrevette a másik impozáns fegyverét: egy pár üvegacél láncos buzogányt, mely ott ugrált fel-le széles válla mögött. Bruenor arcára gyanú ült ki, Stuttgart ugyanis nem mutatkozott ilyen fegyverzettel Mithrill Csarnokban. A király gyanúja csak fokozódott, amikor belegondolt, mennyit haladtak már aznap – Stuttgardnak ahhoz, hogy beérje őket, azonnal el kellett indulnia Mithrill Csarnokból, miután vele beszélt. – Bahh, örülök, hogy ismét találkozánk! – válaszolta Athrogate. – Mire készülsz, törpe? – kérdezte Bruenor. Mellette Pwent megfeszült, majd harcra készen felállt. Hirtelen morgást hallottak. A hang irányába néztek, és látták, hogy az út menti fák egyikén ott ül Guenhwyvar, és a mancsával dobol, mintha arra készülne, hogy ráugorjon a törpére. – Békével jövék, jó királyom! – mondta Athrogate, és nagy nyugalommal feltartotta a kezét. – Nem vagyok ellenség! – De Stuttgard sem vagy a Kő-hegyekből! – kiáltotta valaki az út távolabbi részéről, Athrogate és a szekér mögül. Bruenor és Pwent elnéztek a buzogányos törpe mellett és bólintottak, noha nem látták sehol drow társukat. Stuttgard hátrapillantott a válla fölött; tudta, hogy Drizzt az, noha a bokorban rejtőző drow-t ő sem látta. – Már Bruenor udvarában fel kellett volna, hogy ismerjelek! – szólt ismét a sötételf. – A buzogányaimról – magyarázta Stuttgard. – Azt mondják, nagyobbnak látszom, ha nálam vannak. Sok éve már, hogy összecsapánk, igaz-e, Drizzt Do'Urden? – Ki ez? – tudakolta Bruenor előbb barátjától, majd egyenesen a törpére nézett: – Ki vagy? – Hol van ő? – kérdezett vissza Drizzt, mire Pwent és Bruenor is meglepetten bámultak. – Hát itt van előttünk! Vak vagy, elf? – kiáltott fel Pwent. – Nem ő – válaszolta Drizzt. – Nem… Stuttgard. – Ahh, rögvest megszakad szomorú szívem, mert e nemes drow itten nem ismeri a nevem! – szavalta az úton álló, láncbuzogányos törpe. – Ki hol van? – faggatta Bruenor türelmetlenül Drizztet, miközben dühe egyre fokozódott. – Rám gondol – válaszolt egy újabb hang, és az út szélén, Guenhwyvarral szemben megjelent Jarlaxle. – Ó, Moradin viszkető hátsója! – morgolódott Bruenor. – Megvakarta, és ez pottyant le. – Én is örülök, hogy újra látlak, Bruenor király – köszöntötte Jarlaxle, és meghajolt. Drizzt erre kilépett a bokorból és odasétált a csoporthoz. Nem vonta ki fegyvereit, íját a vállára függesztette. – Mi lesz itt, királyom? – kérdezte Pwent, miközben idegesen pillantott hol a buzogányos törpére, hol Jarlaxle-re. – Mi? – Nem lesz harc – biztosította Bruenor a Zsigerontót, bár egyúttal csalódást is okozott neki. – Még nem. – Később sem – tette hozzá Jarlaxle, miközben társa mellé lépett. – Bah! – horkant fel Pwent. – Mi ez az egész? – kérdezte türelmetlenül Bruenor. Athrogate morgott, amikor Drizzt elhaladt mellette, és panaszosan a fejét rázta, szakállában a belefont gyöngyök csörögtek. – Athrogate – suttogta a drow elmenőben, mire a törpe nevetve felüvöltött. – Ismered? – kérdezte Bruenor. – Meséltem neked róla. Még Luskanból ismerem – felelte a barátja, és Jarlaxle-re nézett. – Nyolc évvel ezelőttről. – Szomorú nap volt az sokak számára – bólintott a drow zsoldos. – De nem neked és a társaidnak. – Akkor is megmondtam, és most is mondom, Drizzt Do'Ur-den: Luskan bukása és Deudermont kapitány eleste nem a Bre-gan D'aerthe műve. Én is boldog lennék, ha még lenne lehetőségem szövetségre lépni azzal az emberrel, de… – Soha nem lépett volna szövetségre a magadfajtákkal – szakította félbe Drizzt. 52

Jarlaxle nem fejezte be, amit akart, csak egyetértését kifejezve széttárta a kezét. – És most mi a szándékotok? – kérdezte Bruenor. – Hallottuk, milyen szörnyű helyzetbe kerültetek, mi történt Catti-brie-vel – magyarázta Jarlaxle. – A megoldás útja Cadderlyhez vezet, így beküldtem a barátomat és… – …azt mondtad neki, hogy hazudjon! – vágott közbe Drizzt. – Abban a pillanatban ésszerűnek tűnt – ismerte el Jarlaxle. – De az az út Cadderlyhez vezet és ezt te is tudod. – Ha Jarlaxle-ről van szó, semmit sem lehet tudni! – vágott vissza Drizzt, és még Bruenor is rábólintott. – Ha csupán ez a szándékotok, miért az úton akartatok velünk találkozni? – Biztos azt akarják, hogy elvigyük őket – vélte Pwent, és alkarvédői csikorogtak, amikor zömök karját keresztezte a mellkasán. – Aligha – válaszolta a drow –, noha szívesen venném a társaságotokat. Ekkor megállt és az öszvérekre nézett. Szemlátomást meglepődött, hogy az állatok milyen kipihenteknek tűnnek, noha akkora út állt mögöttük, amit a legtöbb csapat két nap alatt sem tett volna meg. – Varázspatkó – magyarázta Drizzt. – Hatnapi táv tehető meg velük egy nap alatt. Jarlaxle bólintott. – Na, most már biztos akarja, hogy elvigyük! – szólt közbe Pwent, mire az említett felnevetett, de a fejét rázta. – Nem, jó törpe, nem akarom! – bizonygatta a drow. – De mégis lenne valami, amit kérnék tőletek. – Ki gondolta volna – jegyezte meg Drizzt szárazon. – Nekem is szükségem lenne Cadderlyre, noha teljesen más okból – kezdett bele mondandójába Jarlaxle. – És ha megtudja, miről van szó, neki is szüksége lesz rám, és örülni fog, hogy ott vagyok. Sajnos azonban legutolsó látogatásom a nagy hatalmú papnál nem igazán jól sült el, és arra kért, hogy többé ne térjek vissza. – És úgy gondolod, ha velünk vagy, akkor majd mégis fogad – következtetett Bruenor, mire Jarlaxle bólintott. – Bah! – horkant fel a törpekirály. – Biztosan van még mondanivalód ezen kívül! – Több, mint gondolnád – válaszolta Jarlaxle inkább Drizzt-nek, mintsem Bruenornak. – És el is fogok mesélni mindent. De hosszú történet, és nem kellene késlekednünk, már csak a feleséged miatt sem! – Csak ne tettesd, hogy érdekel a lányom sorsa! – kiáltotta Bruenor, mire Jarlaxle hátrált egy lépést. Ekkor Drizzt észrevett valamit, amit a túlságosan is zaklatott Bruenor nem. Valódi fájdalom villant meg Jarlaxle szemében: igenis törődött Catti-brie-vel. A sötételf visszagondolt azokra az időkre, amikor Jarlaxle megengedte, hogy a lánnyal és Artemis Enterivel együtt elszökjön Menzoberranzanból és ez csak egyike volt a számtalan alkalomnak, amikor drow fajtársa futni hagyta. Drizzt megpróbálta mindennek tükrében értelmezni a jelen helyzetet, megpróbálta kitalálni a Jarlaxle tettei mögött rejtőző valódi indítékot. Hazudik vajon, vagy igazat beszél? – tűnődött. Végül döntött: a másik igazat beszél, és a felismerés igencsak meglepte. – Mit gondolsz, elf? – kérdezte Bruenor. – Szeretném hallani a történetet – válaszolta Drizzt, és közben le sem vette a szemét Jarlaxleről. – De út közben. Jarlaxle megbökte Athrogate-et, mire a törpe elővette a vaddisznót formázó szobrocskát, és Jarlaxle is erszényébe nyúlt az obszidiánló után kutatva. Egy pillanattal később hátasaik előálltak, mire Bruenor öszvérei fülüket hátracsapva, idegesen hátráltak. – Mi a kilenc pokol?! – morgott Bruenor, miközben nagy erőfeszítésébe tellett, hogy megfékezze az állatokat. Jarlaxle jeladására Athrogate a szekér mellé kormányozta a vaddisznót, majd indulásra készen beállt mögé. – Én is akarok egy ilyet! – sóvárgott Thibbledorf Pwent a csodálattól tágra nyílt szemmel, amikor a tüzes, démoni vadkan elcsörtetett mellette. – Ó, királyom! Jarlaxle is a szekér mellé kormányozta hátasát. Drizzt arrébb húzódott, hogy a hozzá legközelebb eső oldalkorlátra ülhessen, majd hívta Guenhwyvart. 53

A párduc tudta, hol a helye. Leugrott a fáról, futva elhaladt Athrogate mellett, felugrott a szekérágyra, és védelmezőn körülölelte az ülő Catti-brie-t. – Hosszú út vár ránk – jegyezte meg Drizzt. – A történet is hosszú – válaszolta Jarlaxle. – Akkor hát mesélj, és ki ne hagyj valamit! A szekér nem indult, mire Drizzt és Jarlaxle Bruenorra néztek, aki kétellyel teli, sötét pillantást vetett rájuk. – Biztos vagy te ebben, elf? – kérdezte Drizztet. – Nem – felelte a drow, de aztán Jarlaxle-re tekintett, megrázta a fejét és meggondolta magát. – Gyerünk a Szárnyaló Szellembe! – mondta. – Ebben van minden reményem – tette hozzá Jarlaxle. Drizzt aztán Catti-brie-re emelte tekintetét, aki mozdulatlanul ült, és semmit sem érzékelt a körülötte levő világból.

54

HETEDIK FEJEZET

A SZÁLAK MEGSZÁMLÁLÁSA – Ennek semmi értelme! – kiáltott fel Wanabrick Prestocovin, egy temperamentumos, fiatal varázsló Baldur Kapujából, és tenyerével meglökte az asztalon felhalmozott pergamenkupacot. – Csak nyugodtan, barátom! – csitítgatta Ígéretes Dalebrentia, utastársa a kikötővárosból. Ő volt az idősebb, és hatalmas, ősz szakálla mellett eltörpült sovány alakja. Tökéletesen megtestesítette azt, ahogyan egy mágust szokás elképzelni – még ruházatát tekintve is, mely egy kék színű, kúp alakú fejfedőből és azonos árnyalatú, aranycsillagokkal díszített köpönyegből állt. – Arra kértek bennünket, hogy tartsuk tiszteletben a Szárnyaló Szellem tekercseit és könyveit. Pár hónappal korábban Wanabrick csalódott kitörését valóságos megvetésáradat fogadta volna a hatalmas könyvtár dolgozószobájában, ahol a Faerűn-szerte mindenhonnan összegyűjtött roppant tudást igencsak tisztelték és nagy becsben tartották. Sokat elárult azonban a tény, hogy ezúttal a tágas teremben összegyűlt varázslók, bölcsek és papok közül éppen annyian bólintottak egyetértően, mint ahányan ellenvéleményüket fejezték ki. Cadderly figyelmét sem kerülte el mindez, aki a szoba szemközti oldalán ült a maga pergamenjei társaságában, köztük azzal, amelyen matematikai egyenletek segítségével próbált a titokzatos események látszólagos összevisszaságába kiszámíthatóságot és logikus magyarázatot csempészni. Azonban a tehetetlensége fölött érzett csalódottsága – hiába sikerült azt ügyesen lepleznie – egyre csak fokozódott. Mert a látszólagos összevisszaság egyre kevésbé tűnt fátyolnak, melyet csak fel kell lebbenteni – épp ellenkezőleg, egyre nőtt annak valószínűsége, hogy a Mystra Szövedékét fenntartó logika valóban összeomlott. Az istenek nem burkolóztak sötétségbe és nem hallgattak el teljesen, mint a zűrzavarok szörnyűséges korában, ám világosan érzékelhető távolság volt érezhető a velük való kapcsolatteremtés során. Ami pedig akár az isteneket megszólító, akár a mágusok erejére támaszkodó varázslást illette, teljes kiszámíthatatlanság uralkodott. Cadderly felállt és megindult az asztal felé, ahol a három Baldur Kapujából érkezett varázsló mélyedt tanulmányaiba, de szándékoltan lefegyverző mosolyt erőltetett az arcára, és nyugodt, kimért léptekkel haladt. – Elnézésed kérem, jó Bonaduce testvér! – fogadta Dalebrentia a közelgő papot. – A barátom fiatal még, és nagyon aggódik. Wanabrick erre elgyötörten Cadderlyre nézett, és szemében a pap nyugodt bólintása ellenére ott maradt a feszültség. – Nem téged hibáztatlak, nem is a Szárnyaló Szellemet! – bizonygatta Wanabrick. – Úgy látszik, haragom is éppen annyira célt tévesztett, mint mágiám. – Mind csalódottak vagyunk és elgyötörtek – válaszolta Cadderly. – Céhünk három tagját az őrület különböző állapotában hagytuk otthon – magyarázta Dalebrentia. – És egy negyediket, Wanabrick barátját elemésztette a saját tűzgolyója, amikor egy gazdának próbált segédkezni földje megtisztításában. Messzire vetette, ahogyan kell, ebben biztos vagyok, mégis felrobbant, amikor még a kezében volt! 55

– A Szövedék örök – füstölgött Wanabrick. – Annak kell lennie, stabilnak és örökkévalónak, különben az egész életem munkája nem más, mint kegyetlen tréfa! – A papok sem tiltakoznak – szólt egy gnóm, Gond híve. Egyetértése igen sokatmondónak számított. Gond híveit – akik imádták a logikát és a fogaskerekeket, a füstöt, és az inkább ésszel, mintsem mágiával létrehozott szerkezeteket – érintették legkevésbé a hirtelen jelentkező bajok. – Még fiatal – magyarázta Dalebrentia. – Nem emlékszik a zűrzavarok korára. – Nem vagyok annyira fiatal! – tiltakozott Cadderly. – Legalábbis lélekben – kiáltott fel Dalebrentia, és a feszültséget enyhítendő, felnevetett. A másik két balduri varázsló – egyikük Cadderlyhez hasonlóan középkorú, másikuk pedig Dalebrentiánál is öregebb – vele nevetett. – De sokakat közülünk, akik esős reggeleken megérzik a térdükben az időt, ez nem igazán hat meg, megfiatalodott testvérünk, jó Cadderly Bonaduce! – fejezte be Dalebrentia. Ezen még maga Cadderly is mosolygott, mert valóban furcsa utazást tett az életkorokon át. A Szárnyaló Szellemet azután kezdte el építeni, hogy az irtózatos káoszátok lerombolta elődjét, az Épülés Könyvtárát. Cadderly, miközben az istene által adott – azaz inkább közvetített – mágiát alkalmazta, rohamosan öregedett, és a végén már azt hitte, hogy mire felépül a katedrális, vénséges vén emberként jobblétre szenderül. Danicával együtt elfogadták ezt a végzetet a józan észt és a megvilágosodást képviselő Szárnyaló Szellem kedvéért. De ez a következmény nem bizonyult véglegesnek – talán istene csak így akarta próbára tenni Cadderly hűségét az általa képviselt ügyhöz, Deneir eszmeiségéhez. Miután befejeződött a katedrális építése, a férfi teste fokozatosan visszafiatalodott, míg végül valódi koránál is kevesebbnek látszott. Negyvennégy éves létére húsz év körüli fiatal férfi benyomását keltette; még saját ikergyermekei is idősebbeknek tűntek nála. Végül furcsa visszaútja a fiatalság irányába abbamaradt – vagy legalábbis Cadderly ezt gondolta, mert az elmúlt néhány hónap tapasztalatai alapján úgy vélte, ismét a megszokott ütemben öregszik. – A lehető legkülönlegesebb utat jártam be – jelentette ki, és vigasztalón Wanabrick vállára tette a kezét. – Attól tartok, a változás az egyetlen, ami állandó. – De tán csak nem ebben a formában! – vágta rá a fiatal varázsló. – Reméljük – felelte Cadderly. – Találtál már válaszokat, jó pap? – kérdezte Dalebrentia. – Csupán annyit, hogy Deneir is azon munkálkodik, amin jómagam: logikát keres, értelmet a káoszban, olyan szabályok szerint, melyek most, úgy tűnik, nem működnek. – És persze nem jár sikerrel – állapította meg Wanabrick némileg lemondóan. – Türelem! – intette Cadderly. – Vannak válaszok, melyeket meg lehet találni, és szabályok, amelyek érvényesek. Amint rájövünk, hogy melyek ezek, azt is megértjük majd, hogy mi áll mögöttük. Ehhez a felismeréshez igazíthatjuk a gondolkodásunkat és a varázslatainkat. A közeli asztalnál ülő gnóm tapsolni kezdett, példáját pedig addig követte a többtucatnyi mágus és pap, míg az egész terem vastapstól visszhangzott. Cadderly tudta azonban, hogy nem őt éljenzik, hanem – talán legrémisztőbb próbatételükkel szembesülve – magát a reményt. – Köszönjük! – hálálkodott halkan Dalebrentia. – Nagyon nagy szükségünk volt rá, hogy ilyesmit halljunk. Cadderly ezután Wanabrickre nézett, aki mellkasán keresztbe tett karral állt, aggodalomtól és dühtől merev arccal, de végül mégiscsak sikerült felé biccentenie. Cadderly vállon veregette a fiatal varázslót és elindult kifelé. Útközben mosolyogva biccentett azoknak, akik csendesen üdvözölték. A terem előtt a pap aggodalommal teli, mélyről felszakadó sóhajt hallatott. Nem hazudott, amikor azt mondta Dalebrentiának, hogy Deneir rettenetesen igyekszik kibogozni az összekuszálódott szálakat, ugyanakkor nem is mondta el a teljes igazságot. Deneir, a tudás, a történelem és a józan ész istene ugyanis Cadderly imájára már csak komor hallgatással válaszolt.

***** 56

– Ne veszítsd el a hited, barátom! – biztatta később Cadderly Wanabricket, amikor a balduri csapat elhagyta a Szárnyaló Szellemet. – Biztos vagyok benne, hogy csak valami múló zavarról van szó. A fiatal varázsló, bár nem értett vele egyet, bólintott, és elindult az ajtó felé. – Reménykedjünk! – mondta Dalebrentia Cadderlynek, miközben odalépett hozzá és hálája jeléül felé nyújtotta a kezét. – Nem maradsz legalább éjszakára, és várod meg a napfelkeltét az indulással? – Nem, jó testvérem, már így is épp eleget voltunk távol az otthonunktól! – válaszolta Dalebrentia. – Céhünk számos tagját megérintette a felfeslett Szövedékből áradó őrület. Igyekeznünk kell hozzájuk, hátha az itt megszerzett tudás segíthet rajtuk! Még egyszer köszönjük, hogy használhattuk a könyvtáradat! – Ez nem az én könyvtáram, jó Dalebrentia, hanem az egész világ könyvtára. Én csak az itt őrzött tudás gondnoka vagyok, és megtiszteltetésnek veszem a nagy bölcsek által rám ruházott felelősséget. – Gondnok vagy, de ezen felül szerzője is nem egy kötetnek – tette hozzá az idős mágus. – És a munkád mindannyiunknak előnyére válik, Bonaduce testvér. E vészterhes időkben hatalmas vigasz egy olyan helyre lelni, ahol a nagy elmék összegyűlhetnek. Még ha ezen alkalommal nem is jutottunk elsöprő eredményekre. De itt az ismeretlennel foglalkozhatunk, és biztos vagyok benne, hogy ha a Szövedék felbomlását – már ha erről van szó egyáltalán – végre megértjük, akkor további jelentős művekkel egészítheted ki a gyűjteményedet. – Nagy örömmel veszek bármit, ami a te vagy társaid tollából származik! – biztosította a varázslót Cadderly. – Írnokaink papírra vetnek majd minden egyes szót, ami ma a Szárnyaló Szellemben elhangzott – bólintott Dalebrentia –, hogy elő lehessen őket venni, ha újra hasonló baj sújtana le Faerűnre. Bár Tymora óvjon ettől, de akkor bölcsességünk segít majd az aggódó varázslókon és a jövő papjain. A beszélgetés alatt nem engedték el egymás kezét, egymásból merítettek erőt, mert mindketten: a bölcs Cadderly, Deneir kiválasztottja, és Dalebrentia, aki már a zűrzavarok korában, sőt két évtizeddel azelőtt is nagy hírű mágus volt, gyanították, hogy amit mostanában megtapasztaltak, nem múló zavar csupán – a végét jelentheti Toril általuk addig ismert formájának, és minden képzeletet felülmúló káoszt eredményezhet. – Nagy érdeklődéssel fogom olvasni az írásaidat – biztosította Cadderly a férfit, amikor végül elengedték egymás kezét, és Dalebrentia követte három társát az éjszakába. A csoport tagjai komor hallgatásba burkolóztak, amikor a szekerük végiggördült a Szárnyaló Szellem hosszú, macskaköves bekötőútján – de nem voltak annyira csüggedtek, mint jöttükben. Noha kérdéseikre nem találtak biztos válaszokat, melyek segítettek volna megoldani az előttük álló aggasztó rejtélyeket, mégis óhatatlanul bizonyos fokig reménykedve hagyták el a katedrálist. A könyvtárban felhalmozott tudásanyag fenségében vetekedett az épület impozáns külsejével – pergamenek és kötetek ezrei sorakoztak oly messzi városokból, mint Vízmélyvára, Luskan, Ezüsthold, vagy a déli Calimport. Ezen a helyen, mellyel nem ért fel a vidék egyetlen másik épülete sem, a könnyedség és a remény légköre uralkodott, emelkedettség és bizakodó hangulat. Dalebrentia felkapaszkodott a szekérre az öreg Resmilitu mellé, míg Wanabrick a bakon csatlakozott a két öszvért hajtó Pearson Bluthhoz. – Meg fogjuk lelni a válaszokat! – bizonygatta Dalebrentia, főként a füstölgő Wanabricknek, de végső soron mindhárom társának. A kopogó paták és a macskaköveken pattogó kerekek törték meg egyedül a csendet, amíg végighaladtak a bekötőúton. Végül elérték a főút magas töltésű földjét, amely kivezette őket a Hópehely-hegyekből Carradoon irányába. Egyre sötétedett, miközben a fejük fölé nyúló faágak alatt haladtak tovább. Az erdő mély csendbe burkolózott körülöttük – furcsának is vélték volna, ha feltűnik nekik egyáltalán –, leszámítva a szélben néha megzizzenő faleveleket. A Szárnyaló Szellem fényei egyre halványodtak mögöttük, majd végül teljesen a sötétbe vesztek. – Gyújtsatok egy fáklyát! – kérte Resmilitu a többieket. – A fény idevonzhatja az ellenségeinket! – aggodalmaskodott Wanabrick. 57

– Nagy hatalmú varázslók vagyunk, fiatal barátom. Ugyan miféle ellenségektől kellene tartanunk e hideg, hűvös éjszakán? – Nem is olyan hűvös, nemde? – vetette oda Pearson Bluth, és a válla fölött hátrapillantott. Noha a vezető megjegyzése jogos volt, két társával együtt meglepetten nézték, ahogy Resmilitu a mellkasa köré fonja két karját és erősen reszket. – Akkor gyújts fényt! – kérte Dalebrentia Wanabricket. A fiatal varázsló lehunyta szemét, rövid varázsigét suttogva megmozgatta ujjait, és tölgyfa botjára mágikus fényt bűvölt. A fény, Resmilitu nagy megelégedettségére, fellobbant, noha meleget nem árasztott. Dalebrentia mozdult, hogy előhúzzon egy takarót a szekérben elhelyezett csomagokból. Aztán ismét sötét lett. – Ah, Mystra, már megint a bolondját járatod velünk – morogta Pearson Bluth, míg Wanabrick dühödtebb átkozódással felelt a történtekre. A következő pillanatban a nyugodt természetű Pearson is megriadt, ugyanis a sötétség még az őket körülölelő éjszakánál is mélyebbé vált; mintha Wanabrick varázslata nemcsak hogy meghiúsult volna, de az ellenkezőjébe átfordulva sötétséget idézett volna elő. A férfi lefékezte a szekeret húzó állatokat. Nem látta az öszvéreket, de még a mellette ülő Wanabricket sem. Nem tudhatta, vajon őket is elnyelte-e a szurokfekete sötétség. – A fene ebbe az őrületbe! – kiáltott fel Wanabrick. – Nahát, még a csillagok fényei is kialudtak! – szólalt meg Dalebrentia oly könnyed hangsúllyal, amilyen csak tellett tőle. Bizonyosságát adva ezáltal annak, hogy a szekér hátulja is áldozatul esett a szemmel láthatóan fordítva elsült varázslatnak. Resmilitu vacogó foggal felkiáltott: – Olyan hideg van! – és mielőtt a többiek felelhettek volna neki, ők is megérezték a hirtelen, természetellenes, mély és csontig hatoló fagyot. – Mi a fene…? – fakadt ki Pearson Bluth, mert, a többiekhez hasonlóan tudta, hogy ez a hideg nem természetes jelenség – és akárcsak társai, rosszindulatot érzett benne, magát a halált. Resmilitu volt az, aki elsőként felkiáltott fájdalmában, amikor valami láthatatlan lény osont a szekér mellé, és kalimpáló kezével az idős mágusba karmolt. – Fényt! Fényt! – ordította Dalebrentia. Pearson Bluth sietve mozdult, az öszvérek azonban hevesen ellenszegültek, rugdalóztak és irtózatos hangon nyerítettek – a szegény hajtó nem tudta többé ellenőrzése alatt tartani az állatokat. Mellette Wanabrick integetett, próbált mélyebbre merülni a mágia hirtelen kiszámíthatatlanná vált világában, hogy erősebb varázslatot hajtson végre. Ragyogó fényt sikerült megidéznie, ám csak egy pillanatig – ami azonban elég volt ahhoz, hogy felfedje a Resmilitura támadó púpos, árnyba vesző alakot. A lény kicsi volt és zömök, fekete húsból és széles vállakból álló nyomorúságos torzó, olyan fejjel, mely így nyak nélkül inkább valamiféle kinövésnek tűnt. Lába nem volt több, mint a törzs alá gyűrt két bőrdarab, karja azonban hosszú volt és inas, és karmos, hosszú ujjakban végződött. Amikor Resmilitu odébb gurult, a lény ezekkel a mellső végtagokkal vonszolta magát előre, akár egy lábatlan ember. – Távozz! – kiáltotta Dalebrentia, miközben egy fényesre csiszolt, fémben végződő vékony pálcával hadonászott. Éppen akkor bocsátotta belőle a tiszta energiát közvetítő, izzó villámcsapásokat, amikor Wanabrick mágikus fénye kialudt. A lény felüvöltött fájdalmában, de így tett szegény Resmilitu is, és a többiek hallották, hogy az öreg varázsló köpönyege elszakad. – Távozz! – kiáltott fel újra Dalebrentia – ez volt a pálcához tartozó varázsszó –, és hallották, hogy a lövedékek kirobbannak belőle, még így is, hogy a villanásokat nem láthatták a mágikus sötétségben. – Több fényt! – ordította az öreg varázsló. Resmilitu ismét felkiáltott, akárcsak a szörny, bár utóbbi inkább hangzott gyilkos örömkiáltásnak, mint fájdalomüvöltésnek. Wanabrick gyorsan átvetette magát az ülés fölött és ütni, vágni, csépelni kezdte a lényt a botjával, próbálta tőle megszabadítani szegény Resmilitut. 58

A szörnyeteg nem volt annyira erős, és a varázslónak sikerült az egyik karját lefeszíteni barátjáról. Ekkor azonban Pearson Bluth ordított fel elöl, és a szekér félrecsúszott. Abban a pillanatban egyúttal ki is gurult a mágikus sötétségből, és a Wanabrick tölgyfa botján izzó fény világosságot gyújtott körülöttük. De a varázslókat ez nemigen vigasztalta, mert a rémült öszvérek lehúzták a szekeret az útról, és az legördült a meredek töltésen. Mindannyian próbáltak kapaszkodni, de az elülső kerekek élesen kifordultak, beakadtak, mire a jármű hátulja felemelkedett. Faszilánkok röpködtek, a varázslók pedig ordítottak. Leghangosabban az egyik öszvér üvöltött, mert amikor a szekér legurult a töltésről, eltört a lába. Dalebrentia erősen egy fa mohás aljának csapódott, és biztos volt benne, hogy az ő karja is eltört. De igyekezett leküzdeni a fájdalmat, és kényszerítette magát, hogy feltérdeljen. Gyorsan körbepillantott, az elveszett pálcáját kereste, ehelyett azonban csak szegény Resmilitut látta meg: a nagydarab szörny még mindig fölé magasodott, és eszeveszetten őrjöngve tépte megtört testét. Dalebrentia elindult feléjük, ám visszaesett, mert villámcsapás érkezett a másik oldalról, amely felemelte a fenevadat barátjáról, és elrepítette messzire az éjszakába. Az idős varázsló már biccentett volna Wanabrick felé, de nem volt ideje kifejezni helyeslését. Amikor ugyanis a férfira nézett, aki mellett ott hevert a mágikusan megvilágított bot, látta, hogy árnylények kúsznak a fiatal mágus mögé; őrjöngve tolong oda mind több és több. A másik oldalról Pearson Bluth botladozott a látóterébe egy fenevaddal a hátán, amely egyik karját a nyaka köré csavarta, másikkal pedig Pearson arcát karmolta. Dalebrentia varázslásba kezdett: borsószem nagyságú tűzgolyót idézett meg, remélve, hogy sikerül majd Wanabrick mellett elvetnie, elég messze ahhoz, hogy a robbanás elérje a közeledő hordát, de ne okozzon kárt barátjában. A felfeslő Szövedék azonban cserbenhagyta az idős mágust. A tűzgolyó alig hagyta el a kezét, már fel is robbant. Erős hőhullámok csapódtak felé, és ő hátraesett, majd pedig megégett szemét kezdte dörzsölni. Majd a földön fetrengve próbálta kioltani a lángokat. Túlságosan el volt veszve saját szenvedésében ahhoz, hogy barátai kiáltásait meghallja, vagy a termetes szörnyekét, amelyek úgyszintén visítottak az égési sebek okozta fájdalomtól. Valahol elméje egy hátsó zugában csak remélhette, hogy a tűzgolyó elbánt a szörnyetegekkel, és épségben hagyta társait. Ebbéli reménye azonban gyorsan semmivé lett, mert a következő pillanatban mocskos, karmos kéz sebezte meg oldalt a nyakát, és ütött sebet a bőrén. Dalebrentia ebben az állapotában – karomhorogra akasztva, akár egy hal, megvakítva, saját tüzétől megégve és az eséstől összezúzódva – nem sokat tudott tenni a nekitámadó árnyszerű fenevad ellen.

***** Ha Cadderly ott maradt volna az ajtónál, ahonnan több mint egy órával korábban útjukra bocsátotta a varázslókat, akkor láthatta volna a távolban, a hegyi út végén a hirtelen fellobbanó tüzet, és a nagy fenyőfát, melyen felcsapnak a lángok – hasonlóan a tűzijátékhoz, amivel a pap gyakorta szórakoztatta gyermekeit, amikor azok még kicsik voltak. Cadderly azonban rögtön bement az épületbe, amikor a Baldur Kapujából érkezett négy vendége eltávozott. Mivel nem tudtak egyetlen értelmes magyarázatot sem kiötleni, a pap meditációba mélyedt; próbált újra kapcsolatot teremteni Deneirrel. Azzal az istennel, aki az egész panteonból a legnagyobb eséllyel szolgálhatott magyarázatokkal a kiszámíthatatlan és aggasztó eseményekre. Egy kis szobában ült, melyet csak két hosszú gyertya fénye világított meg a földre terített takaró két oldalán, melyen Cadderly keresztbe tett lábbal helyet foglalt. Kezét tenyérrel felfelé a térdén nyugtatta. Hosszú ideig csak légzésére összpontosított: ugyanolyan hosszan szívta be és fújta ki a levegőt, illetve számolással igyekezett megtisztítani elméjét minden aggodalomtól és gondtól. Továbbra is egyenletesen lélegzett, miközben elmozdult az elsődleges anyagi síkról a tiszta gondolatok régiójába, Deneir birodalmába. A bajok megjelenése óta már számtalanszor tett így, de soha nem járt nagy sikerrel. Egyszerkétszer már azt hitte, elérte az istent, ő azonban elsuhant gondolataiból, mielőtt bármilyen tiszta kép is kirajzolódhatott volna a pap lelki szemei előtt. 59

Ezúttal azonban tisztán érezte Deneir jelenlétét. Tovább igyekezett, és hagyta, hogy kilépjen saját öntudatából. Látta maga körül a csillagokat, miközben az égen lebegett, és látta Deneir képmását, az öreg írnokot, aki az éjszakai égen ült, hosszasan kiterjesztett tekerccsel maga előtt, és valamit kántált, noha Cadderly kezdetben nem tudta kivenni az isten szavait. A pap tovább igyekezett istene felé; tudta, hogy a szerencse őt pártolja, mert a Rúnák és Képek Urával összhangban lépett be az összpontosítás és a józan ész e magasztos síkjára. Továbbra is hallotta a kántálást. Számok. Deneir tehát az Őstextuson, a multiverzumot összetartó logika rendszerén dolgozik. Cadderly fokozatosan ki tudta venni az egyre növekvő szálakat, melyek fölötte és az isten fölött hálóvá illeszkedtek össze, a mágia takarójává, mely varázserővel ruházta fel Torilt. A Szövedék. A pap megállt, és azon tűnődött, mit jelenthet mindez. Lehetséges, hogy az Őstextus és a Szövedék közt a kapcsolat nem pusztán filozófiai? És ha ez igaz, akkor – hiszen a Szövedék is nyilvánvalóan hiányos és hibás – lehetséges, hogy az Ős-textussal is ugyanez a helyzet? Nem, az nem lehet, bizonygatta magának, és ismét Deneirt kezdte figyelni. Az isten, mint a pap rájött, a szálakat számolta, rendezgette, és az általuk alkotott mintát lejegyezte a tekercsére. Talán azon munkálkodott, hogy tökéletes logikát vigyen a felfeslő Szövedékbe, így állítva helyre egyúttal az Őstextus egységét? Cadderly a gondolattól megborzongott. Istene lenne az, aki mindenekfelett helyre akarná hozni a repedéseket a mágia Szövedékén? Arra gondolt, hogy könyörög Deneirnek némi sugallatért és iránymutatásért, de meglepődve rádöbbent: az isten nem volt ott, hogy válaszoljon hívására, és még csak nem is ő vezette ide. Nem, nem szándékosan, pusztán a véletlen folytán került arra a helyre és akkor, amikor Deneir. Közelebb sodródott – elég közel ahhoz, hogy elnézhessen az isten válla fölött, miközben Deneir ott ült a semmibe burkolózva, és a megfigyeléseit rögzítette. Cadderly észrevette, hogy a tekercs különös alakokba rendezett számokat tartalmaz, akár valami hatalmas feladvány. Deneir próbálta megfejteni magát a Szövedéket; mindegyik szálat külön-külön típus és alak szerint. Lehetséges, hogy a mágia szövetét, mint valami pókhálót, egymással összefüggő részek tartják össze? Lehetséges, hogy azért feslett fel a Szövedék, már ha valóban ez okozta e zűrzavart, mert hiányzott a fő szál? Vagy hibás az elrendezés? Az nem lehet! Cadderly továbbra is Deneir válla fölött leselkedett. Igyekezett megjegyezni néhány számsort, hogy később, amikor újra a dolgozószobájában lesz, leírhassa őket. A pap, noha tisztában volt vele, hogy ő maga nem isten, remélte, hogy mégiscsak felfedezhet valamit e számsorokban, melyeket esetleg elmondhat majd Deneirnek, hogy ezzel is segítse Oghma Írnokát elmélyült gondolataiban. Mikor végül Cadderly ismét kinyitotta szemét, látta, hogy a két gyertya még mindig ég mellette. Elnézve őket arra következtetett, hogy talán úgy két órát tölthetett az összpontosítás birodalmában. Felállt, az asztalához lépett, és leírta a számokat, melyeket látott, melyek a Szövedék részeit ábrázolták. A felfeslő Szövedékét. Azon tűnődött, hogy a hibát vajon hiányzó, vagy rosszul elrendezett szálak okozták-e?

***** Cadderly nem látta a tűz fényét a hegyi ösvény végén, ellentétben Tömbváll Ivánnal, aki éppen fát gyűjtött a kohó tüzéhez. – Nahát, mi ez a felfordulás? – morfondírozott a törpe, majd bátyjára gondolt és arra, hogy Pikel igen dühös lenne, ha látná, hogy ily fenséges fenyő lángoszloppá válik. Iván egy sziklás kiszögelléshez lépett, hogy jobb kilátást nyerjen az eseményekre. Még mindig nem tudott túl sokat kivenni a sötét ösvényen történtekből, de az új helyen szembeszél fújt az arcába, és elhozta magával a sikolyokat is. A törpe lerakta csomagját a kéziszánkó mellé, melyen a tűzifa nyugodott, megigazította hatalmas szarvasagancsokkal díszített sisakját, és kezébe vette Hasítót, a kétélű harci bárdot, melyet – miután Cadderly igen nagyerejű éllel ruházta fel – Iván nevezett el így a fahasábokon és a goblinkoponyákon végzett munkájáról. Aztán anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna a 60

Szárnyaló Szellem felé, a sárga szakállú törpe végigfutott a sötét ösvényen; rövid lába irtózatos sebességgel vitte előre. Amikor odaért, látta, hogy a balduri varázslók testén termetes árnyszörnyek lakmároznak. Iván hirtelen lefékezett, mire a legközelebbi fenevadak észrevették és hosszú mellső végtagjaikkal vonszolva magukat, rátámadtak. Iván már-már a visszavonulásra gondolt, de csak addig, míg nem hallotta meg az egyik varázsló nyöszörgését. – Na, akkor gyerünk! – határozta el magát a törpe, és a fenevadakra támadt. Hasító csak úgy suhogott, miközben ő ütött-vágott vele, ahogy csak bírt. Az éles bárd könnyedén átvágta a fekete bőrt, mire az üvöltő csúszómászókból csak úgy ömlött a ragacsos lé. A szörnyek túl lassúak voltak ahhoz, hogy elugorjanak az erőteljes csapások elől, és túl ostobák ahhoz, hogy kielégíthetetlen éhségüket leküzdve egyszerűen kereket oldjanak. Egyik hullott el a másik után Iván keze által; beteges hangokat kiadva fröccsentek szét, amikor Hasító kizsigerelte őket. A törpe karja egy pillanatra sem fáradt el, csapásai nem lassultak, noha a szörnyetegek hosszú ideig egyre csak jöttek és jöttek. Amikor végre úgy tűnt, nincs belőlük több, Iván odaszaladt a legközelebbi varázslóhoz, a csapatból a legidősebbhez. – Rajta már nem lehet segíteni – motyogta, amikor megfordította Resmilitut, és látta, hogy az idős varázsló nyakát feltépték. Csak az egyik mágusban pislákolt még élet. Szegény Dalebrentia egész testén felhólyagosodott bőrrel, összeszorított szemmel, reszketve feküdt. – Megtalálálak téged! – suttogta neki Iván. – Még van benned némi élet, visszaviszlek Cadderlyhez. Ezután gyorsan körbepillantott, majd a Hasítót a hátán lévő tokba rakta és lehajolt, hogy egyik kezét Dalebrentia térde alá, a másikat pedig háta alá csúsztassa. Mielőtt azonban felemelte volna a férfit, furcsa hideget érzett – nem a tél hidegét, hanem annál mélyebbre hatolót, mintha maga a halál állt volna ott mögötte. Megfordult, és megragadta a fegyverét. Árnyszerű alak állt a közelben, és egyenesen őt nézte. Ellentétben a megtermett fenevadakkal, melyek holtan hevertek körülöttük – közülük néhánnyal a négy varázsló végzett –, ez inkább tűnt emberszerűnek. Amolyan hajlott hátú öregapónak. Ekkor azonban olyan hideg futott át Ivánon, hogy még a foga is belevacogott. Szólni akart az emberhez, vagy árnyhoz, vagy kísértethez, vagy ki tudja, mihez, de azzal szembesült, hogy egyetlen hang sem jön ki a torkán. Aztán rájött, hogy erre nincs is szükség. Régi időkből felcsapó emlékképek rajzottak az elméjében arról, amikor hat nagy hatalmú barátjával táncolt körbe egy hatalmas erővel bíró varázstárgyat. Ezek után egy vörös sárkány képe jelent meg előtte, olyannyira tisztán, hogy a törpe le is bukott, mintha a lény a feje fölött körözne. Ezt követően egy másik lény képe elhomályosította az összes többiét – polipfejű szörnyeteg volt az, az álla alatt tekergő nyúlványokkal, melyek egy öreg törpe szakállának befont tincseire emlékeztettek. Iván hirtelen suttogást hallott a fülében, melyet mintha láthatatlan szelek sodortak volna magukkal: – Yharaskrik. A törpe kiegyenesedett, és a karjába emelte Dalebrentiát. Aztán leejtette a férfit maga elé a földre, felemelte súlyos csizmás lábát, és addig taposta vele Dalebrentia torkát, míg a zihálás és a mozgolódás abba nem maradt. Iván, aki nem volt többé önmaga, elégedett mosollyal nézett körül. Ezután kinyújtotta a kezét a balduri varázslók felé, mire azok egymás után támadtak fel a hívására. Mit sem számított a feltépett torok, a félig lerágott kar, a hasban tátongó hatalmas lyuk. Iván hívása ugyanis a szellemkirály visszhangja volt, márpedig az ő hívása könnyűszerrel visszaszólította a lelkeket a holtak földjéről. Tömbváll Iván négy hátborzongató testőrével a nyomában megindult lefelé az ösvényen, és egyre távolodott a Szárnyaló Szellemtől. 61

Aznap éjjel nem érte el a kívánt helyet. Ehelyett talált egy közeli barlangot, melyben testőreivel átvészelhette a nappali órákat. Lesz majd éppen elég idő a vérontásra, ha újból leszáll a sötétség.

62

NYOLCADIK FEJEZET

HARC KARDDAL ÉS ELMÉVEL Hanaleisa oldalra rúgott és eltörte a csontváz sípcsontját, amely így Temberle pallosának hatósugarába került. A fiatal nő mélyen balra hajolt, és magasabbra emelte jobb lábát, majd újra rúgott, mire a felé forduló élőholt csontváz koponyája messzire repült. Ezzel egy időben ütést mért egy másik célpontra, és repülő ökle taszító, fröcsögő hangot hallatott, amikor szétzúzta egy zombi rothadó mellkasát. Az ütéstől bármelyik halandónak elakadt volna a lélegzete, de az élőhalottak nem lélegeznek. A teremtmény nehézkes mozgásával tovább tört előre. Súlyos karja Hanaleisa védekezésre emelt bal karjának és vállának csapódott, mire a nő kénytelen volt egyet oldalra lépni, így közelebb került testvéréhez. Hanaleisa az egész éjszaka elhúzódó küzdelem miatt már a teljes kimerülés határán állt, mégis újra összeszedte az erejét, előrelépett, és ütések, rúgások egész áradatát zúdította a rátámadó zombira. Nem törődött az undorító következményekkel: a csapások rothadó bőrt és szilánkosra törő csontokat értek, nyomukban lyukak támadtak, melyek oszladozó belső szerveket és egész seregnyi kukacot fedtek fel. A nő újra és újra nekiment a zombinak, míg az végül el nem esett. Helyére azonnal új lépett – úgy tűnt, az ellenséges sorok kiapadhatatlanok. Temberle pallosa épp akkor sújtott le Hanaleisa előtt, amikor a nő szembekerült az új ellenséggel. A férfi csapása épp a szörnyeteg vállát érte: lenyeste a karját, könnyedén átsiklott a bordákon, és ártalmatlanná tette a zombit. – Úgy tűnt, szükséged van egy kis időre, hogy kifújd magad – magyarázta Temberle a testvérének. A következő pillanatban felkiáltott, mivel amíg védte a nővérét, elmulasztotta elhárítani a rátámadó fenevad csapását. Jobb karja hosszú, mély sebből vérzett. A férfi ezt látva gyorsan hátralépett, kicsapott a kardgombjával, és egyre csak ütötte, rázta a csontvázat. Hanaleisa azonnal mellette termett. Felugrott, előrevetette magát és a rátámadó, valamint a Temberle életére törő csontváz közé érkezett. Rúgott kettőt két ellentétes oldalra, mire mindkét szörnyeteg messzire repült, majd a talajhoz csapódva, fülsiketítő csontzörgés közepette szétesett. Hanaleisa könnyedén ért földet. Bal lába ujjhegyére állt és erőteljes, nagy ívű rúgást irányzott a következő zombi hasára. A lába áthaladt a fenevad testén, és amikor megpróbálta kihúzni, rájött, hogy beakadt a szörnyeteg gerincébe. Nem maradt más választása, újra megpróbálta kiszabadítani, azonban még inkább csapdába került, mert a zombi, akit mégsem pusztított el a hatalmas rúgás, felé kapott. Temberle kardja azonban oldalról lecsapott, telibe találta a szörnyeteg arcát és felnyársalta. Hanaleisa, akinek még mindig a holttestbe volt akadva a lába, hátrabotladozott. – Védj meg! – kiáltotta testvérének, de elharapta a szavakat, amikor észrevette, hogy Temberle karja vörösen ázik, és a sebből még több vér ömlik. Ahogy a fiatal férfi izmait megfeszítve ismét lendületes csapásra emelte kardját, piros szökőkút lövellt a levegőbe. Hanaleisa tudta, hogy testvére nem bírja már sokáig, ahogyan a többiek sem. Mindannyian kimerültséggel és bénító halálfélelemmel küszködtek, ráadásul a támadók már szinte 63

odaszorították őket a kikötő raktárépületének falához. Szükségük volt arra, hogy egy időre visszavonuljanak a könyörtelen támadások elől, átcsoportosítsák erőiket és ellássák a sérülteket. A nő tudta, hogy ha ez nem történik meg rövid időn belül, akkor Temberle elvérzik. Mikor végre kiszabadította a lábát és felugrott, tekintetével kétségbeesetten kereste Pikelt, vagy valamilyen menekülési útvonalat; bármit, ami reményt adhat. Azonban nem látott semmi ilyesmit – csak azt, hogy újabb védő esik áldozatul az élőholtak hordájának, és csak egyre duzzad körülöttük a szörnyek tengere. A távolban, alig néhány háztömbnyire, dühödt lángok lobbantak életre – Carradoon égett. A fiatal nő elkeseredett sóhajjal, majd eltökélt morgással, szipogva, könnyeivel küszködve vetette magát ádázul újra a csatába. Felváltva mérte a hatalmas csapásokat a hozzá legközelebb álló szörnyre, és arra, amelyik Temberlére támadt. Ugrott, pörgött, rúgott, csapott, és testvére próbált vele lépést tartani. De a férfi csapásai egyre ernyedtek, ahogy egyre több vére elfolyt. Közeledett a vég.

***** – Túl nehezek! – panaszkodott a fiatal lány, miközben azon küszködött – nem sok sikerrel –, hogy felemeljen egy hordót. Hirtelen azonban a tárgy súlya mintha csak elszállt volna, és olyan könnyűnek tűnt felemelni a csapóajtóról, mintha csak üres lenne. A lány, amikor meglátta, hogy senki nem nyomja alulról, a hordó feneke alá pillantott, mert azt hitte, kifolyt belőle a whisky. Egy közeli tetőn Rorick összpontosított, miközben megparancsolta láthatatlan szolgájának, hogy tartsa meg a hordót és segítsen a kistermetű védőnek. Nem volt nagy mutatvány, de Rorick sem volt még nagy varázsló, és e kiszámíthatatlan időkben, amikor a mágia gyakran a visszájára fordult, nem mert nehezebb trükkökhöz folyamodni. Erőfeszítéseit mindenesetre siker koronázta, és ez egyben emlékeztette őt arra, hogy ésszel és megfontoltsággal is élniük kell, nem csak a Tudomány erejével. Apja sosem tartozott a legnagyobb harcosok közé: csupán az Épülés Könyvtárát sújtó veszedelem vége felé történt meg, hogy Cadderly ráébredt önnön erejére, mellyel Deneir ruházta fel. Rorick mégis azt kívánta, bárcsak ő is többet edzett volna. Legalább annyit, mint két testvére. Botra támaszkodva, dagadt bokával, gennyes, koszos sebbel minden fájdalmas lépés arra emlékeztette, hogy mint harcos nem sokat ér. Talán nem sokat érek varázslóként sem, gondolta, és arca megrezzent, amikor láthatatlan szolgája semmivé foszlott. A lány, aki elvesztette az egyensúlyát, elesett. A lezuhanó hordó oldalán rés keletkezett és a whisky a raktár tetejének sarkára ömlött. – Most mi legyen? – kérdezte egy tengerész, és Rorick a következő pillanatban már rá is jött, hogy a férfi, aki sokkal idősebb és tapasztaltabb volt nála, hozzá beszél, és tőle kér útmutatást. – Döntsd el te! – motyogta vissza halkan, és a raktár elülső részére mutatott, az alacsony tető szélére, mely alatt bőszen tombolt a csata.

***** – Dú-dad! – harsant fel a jól ismert kiáltás Hanaleisa jobbján, jóval Temberle mögött. A nő mármár odafordult volna, ekkor azonban mozgást észlelt fentről, és riadtan hátrahőkölt. A védők feje fölül ugyanis whiskys hordók estek lefelé, tucatjával! Lezuhantak és összetörtek, nem egy a zombik és a többi nyomorult fején, mások pedig a macskaköveken. – Mi a fene! – kiáltott fel nem egy meglepett védő, köztük Temberle is. – Dú-dad! – érkezett a megnyugtató válasz. Amikor a védők a hang irányába fordultak, Pikelt látták, amint feléjük rohan, messzire kinyújtva jobb karját, kezében a hordára irányított bunkósbotjával. A fegyver szikrákat vetett, és először csak a fény tartotta vissza az élőholtakat attól, hogy Pikelre támadjanak, így a törpe zavartalanul folytathatta útját. De ennél is fontosabbnak bizonyult, hogy a szikrák sisteregve repültek a kiömlött alkoholra, és semmi nem égett fényesebben a carradooni whiskynél! A törpe tovább száguldott, miközben a varázsbot tovább szórta a szikrákat, és nyomában lángok lobbantak fel. 64

Fájdalma és a testvérei miatt érzett rettegése dacára Hanaleisa nem tudta elfojtani nevetését, amikor a törpe elhaladt mellette, és karcsonkjával úgy hadonászott, akár meglőtt kacsa a szárnyával. Hanaleisa látta, hogy valójában nem is fut, hanem ugrál. Ekkor bevillant elméjébe a kép, amint az ötéves Rorick ugrándozik az anyjuk kertjében a Szárnyaló Szellem tövében, kezében szikravetővel. E gondolattól hirtelen megelégedettség áradt szét benne, és elöntötte a biztonság érzete. Ha Pikel bácsi itt van, minden rendben lesz. A következő pillanatban kénytelen volt gyorsan elhessegetni ezeket a gondolatokat, és kivégzett egy közeli szörnyet, aki a tűzfalnál ólálkodott. Aztán tovább szaladt Temberléhez, aki már hangosan kiabálva próbálta irányítani a visszavonulást. Hanaleisa az erszényébe nyúlt és elővett egy tiszta ruhát, amivel gyorsan bekötözte testvére sérült karját. Még épp az utolsó pillanatban. Temberle hálásan bólintott, majd elájult. Hanaleisa elkapta és segítségért kiáltott. Megkért egy nőt, hogy vegye fel a földről testvére pallosát, mert tudta – mindnyájan tudták –, hogy hamar, nagyon hamar újra szüksége lesz rá. Aztán bementek a raktárba, a fáradt, elkínzott védők közé, akik ugyanúgy gyötrődtek lelkileg, mint testileg – minden férfi és nő tudta ugyanis, hogy szeretett városuk nem sok eséllyel éli túl a rajtaütésszerű támadást.

***** – Mindnyájunkat megmentettél – mondta Hanaleisa Roricknak nem sokkal később, amikor újra mind együtt voltak. – A munka veszélyes részét Pikel bácsi végezte – bizonygatta Rorick, miközben állával a törpe felé bökött. – Dú-dad, hi-hi-hi! – kommentálta az eseményeket a törpe, majd magasra emelte bunkósbotját, és bozontos fejét rázva hozzátette. – Bumm! – Még nem menekültünk meg – állapította meg Temberle, miközben egy kis ablakon keresztül figyelte az utcán zajló vérontást. Ismét eszméletre tért, de nagyon gyenge volt, és hangja igazán komoran csengett. – Ezek a tüzek nem fognak sokáig égni. Ezt senki nem tagadhatta, ám azt sem, hogy a kigyulladt whisky fordította meg a csata állását, általa nyertek ideiglenesen egérutat a védők. Az agyatlan élőholtak nem ismertek félelmet, egyre csak közeledtek, rothadó ruházatuk és húsuk csupán a lángokat táplálta, míg összezsugorodott, szétégett testük rá nem zuhant a többiekére. Néhányan közülük azonban sértetlenül masíroztak tovább, és már kikezdték a raktárépület falait: leszedték a deszkákat, kívül pedig egyre veszítettek erejükből a lángok. Egy zombi áthatolt a tűzön, de még lángokkal borítva is tovább tört előre, egyenesen a raktár faajtajáig, és öklével megdöngette, mielőtt a lángok martalékává vált volna. Hamarosan már a deszkák is égtek. Nem okoztak volna nagy bajt, ha a tetőn fel nem fordul egy hordó és tartalma végig nem ömlik az épületen. Többen felkiáltottak, amikor a raktár sarka kigyulladt. Néhányan megpróbálták felvenni a harcot a lángokkal, de nem jártak sikerrel. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a hordókat dobáló védők a whiskykészletnek még úgy egyharmadát nem vitték ki a raktárból. A whisky Carrodoon legjelentősebb kereskedelmi cikkének számított – majdnem minden tíznapon több hordóval vittek el belőle a hajók. A raktárban több mint száz ember tartózkodott, és gyorsan nőtt a pánik, amikor a lángok már a fejük fölött nyalták a tetőt, és szétterjedtek az egész mennyezeten. – Ki kell jutnunk innen! – kiáltott fel egy férfi. – Gyerünk a kikötőbe! – helyeselt egy másik, mire mindenki elkezdett a hátsó ajtó felé nyomakodni. – U-ó – mondta Pikel. Temberle átvetette Rorick karját a válla fölött, és a két testvér – egymást erősen támogatva – a kijárat felé igyekezett, miközben egyre csak hívták magukkal Hanaleisát és Pikelt. A törpe már ment is volna, a lány azonban megragadta a karját és visszatartotta. – He? 65

Hanaleisa egy közelben álló hordóra mutatott és odaszaladt. Lepattintotta a tetejét és felemelte, aztán a bejárathoz futott, ahol kitartóan dörömböltek a zombik és a csontvázak. A nő hátranézett Pikelre, majd nekilátott, hogy szétfröcskölje a hordó tartalmát a falon. – Hi-hi-hi! – fejezte ki egyetértését a törpe, és egy másik hordóval csatlakozott a nőhöz. Először a szájához emelte és jókorát húzott belőle, de aztán végigszaladt a fal mentén, és whiskyt locsolt végig a földre és a deszkák aljára. Hanaleisa végigtekintett a raktáron. A derék városlakók valamennyire visszanyerték a nyugalmukat, és gyorsan, rendezett sorokban vonultak a kikötő felé. A hőség egyre erősödött. Egy gerenda leesett a mennyezetről, és nyomában tűzcsík indult el a padlón. – Hana! – kiáltotta Rorick a raktár végéből. – Menj ki innen! – kiáltott rá a nő. – Pikel bácsi, gyere! A törpe odaszaladt hozzá, átugrotta mellette a leesett gerendát, és mindketten hanyatt-homlok rohantak az ajtó felé. Egyre több tüzes törmelék hullott a mennyezetről. A whisky áztatta oldalfal vadul égni kezdett, és egyre gyorsabban terjedtek tova a lángok. De az élőholtak, döbbent rá Hanaleisa amikor a kijárathoz ért, még nem törtek át. – Menj! – parancsolt Pikelre, és kituszkolta a törpét az ajtón. Majd nagybátyja és az összes szemtanú legnagyobb elszörnyedésére megfordult és visszavetette magát az égő épületbe. A füst betöltötte az orrát és csípte a szemét. Alig látott, de tudta, merre kell mennie. Átugrotta a helyiség közepén égő gerendát. Aztán gyorsan lebukott egy másik elől, ami épp akkor zuhant le fölülről. A bejárat felé haladt, és épp mikor már odaugrott volna, az egyik hordó tűzgolyóvá változott, ráadásul a mellette levőt is felrobbantotta. Hanaleisa szétrúgta az ajtót elzáró súlyos reteszt – ebbe a mozdulatba összpontosította minden erejét. Hallotta, ahogy a fa megreped a lába alatt, és ennek nagyon örült, mert ideje fogytán volt. Abban a pillanatban a tűz elérte a whiskyt, amit ő és Pikel öntöttek ki, és neki rohannia kellett, hogy mentse a bőrét. De az ajtó immár nyitva volt. És az esztelen, éhes élőholtak beözönlöttek. Még több hordó robbant fel és a fél tető beomlott mellette, Hanaleisa azonban megacélozta akaratát és nem állt meg. Alig látott a sűrű füstben, és megbotlott egy égő gerendában – a nagy fájdalom ráébresztette, hogy eltört a lábujja. Tovább bukdácsolt, és lassan visszanyerte egyensúlyát. Újabb hordók robbantak fel, és tüzes törmelék repült körülötte szerteszét. A füst olyan sűrű lett, hogy már nem tudott tájékozódni, és az ajtót sem látta. Lefékezett volna, de tudta, nincs ideje megállni. Újra nekilódult, és belerohant néhány egymásra halmozott ládába, melyek zajosan szétborultak. Hanaleisa nem látott, nem kapott levegőt, fogalma sem volt, merre van a kijárat – bár egyúttal azt is tudta, hogy ha nem találja meg hamarosan, akkor a biztos halál vár rá. Jobbra-balra pörgött, elindult az egyik irányba, majd ijedten visszahőkölt. Segítségért kiáltott, de hangját elnyelte a lángok ropogása. Abban a pillanatban az elszörnyedés belenyugvásba fordult. Tudta, hogy a sorsa megpecsételődött: merész mutatványa az életébe fog kerülni. Hát legyen. A fiatal nő négykézlábra ereszkedett és testvéreire gondolt. Remélte, elég időt hagyott nekik a menekülésre. Majd Pikel bácsi biztonságos helyre vezeti őket, győzködte magát, és végzetét tudomásul véve bólintott.

***** Bruenor javára legyen mondva, nem szólt egy szót sem. Ám Thibbledorf Pwent és Drizzt figyelmét nem kerülte el, hogy folyton nyugtalan pillantásokat vet az út szélére, ahol Jarlaxle és Athrogate mágikus hátasaikon ki-be vágtattak az erdőből. – Jó zsigerontó válhatnók belőle – jegyezte meg Pwent, aki a bakon ült Bruenor mellett, míg Drizzt gyalog haladt mellettük. A Zsigerontó bozontos állát Athrogate felé bökte: – Asszem kissé túl tisztára suvickolt, de azért tetszik ez a disznó. Na meg a láncos buzogányai! 66

– A Zsigerontók szövetkeznének a drow-kkal, nahát! – gúnyolódott Bruenor, de még mielőtt szúrós megjegyzése célba ért volna, Drizzt már rá is vágta: – Megesik néha. – Bahh, elf, te nem vagy drow, és soha nem is voltál az! – tiltakozott Bruenor. – Tudod, mire gondolok! – Tudom – ismerte el Drizzt. – Ne bánts senkit, és neked sem esik bántódásod, én azt vallom. Ugyanakkor Jarlaxle-ről sem hiszem, hogy megtestesítené mindazt, amit a népemről gondoltok. – Bahh, ő akkor sem Drizzt! – Ahogyan Zaknafein sem volt az – válaszolta a sötételf. – De Bruenor király örömmel fogadta volna apámat Mithrill Csarnokban, ebben biztos vagyok. – És eme furcsa szerzet apád rokona, ugye? Drizzt benézett az erdőbe, és figyelte, hogyan irányítja Jarlaxle pokoli paripáját, majd nem titkolva tanácstalanságát, vállat vont. – Valaki azt mondta, barátok voltak. Bruenor erre kis ideig elhallgatott, és az ő tekintete is elidőzött a Jarlaxle nevű furcsa szerzeten, meg az égbekiáltóan nagy, tollas kalapján. A megszokott dolgokat előnyben részesítő törpe számára minden idegen volt Jarlaxle-en: a szemében ő testesítette meg a bizalmatlanságot gerjesztő másságot. – Hát én ebben nem bíznék annyira – motyogta a törpekirály. – A lányom veszélyben van, te meg arra kérsz, hogy bízzak az ilyen Jarlaxle-félékben – na meg a törpéjében! – Megértelek – ismerte el Drizzt. – És azt sem tagadom, hogy megvannak a magam aggályai is – tette hozzá, majd felugrott, megragadta az ülés mögötti korlátot, és kis időre felkapaszkodott a szekérre. Egyenesen Bruenor szemébe nézett; azt szerette volna, hogy a törpe csak rá figyeljen. – De ugyanakkor azt is tudom, hogy ha Jarlaxle meg akart volna ölni bennünket, már mind a Köztes síkon járhatnánk. Regis és én a segítsége nélkül nem jutottunk volna ki Luskanból, és évekkel ezelőtt nem tudtunk volna annyi harcosa elől megszökni Catti-brie-vel sem Menzoberranzanból, ha ő nem engedte volna meg. Semmi kétségem persze afelől, hogy nem csak azért ajánlotta fel nekünk a segítségét, mert aggódik értünk, vagy Catti-brie-ért. – Szakállas gnóm legyek, ha nem nyomasztja őt is valami! – kiáltott fel Bruenor. – És nem csak arról a meséről van szó, amit előada nekünk. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy a Kristályszilánk valóban elpusztult-e – de van itt még más is! – Lehet – bólintott helyeslőn Drizzt. – De még ha így is áll a helyzet, akkor is jobbak az esélyeink, amennyiben Jarlaxle velünk van. Eszünkbe sem jutott volna a Szárnyaló Szellemhez és Cadderlyhez fordulni, ha Jarlaxle nem küldi el törpe társát Mithrill Csarnokba ezzel a javaslattal. – Ki akart minket csalni! – vágott vissza Bruenor meglehetősen hangosan. A drow felemelte a kezét, így próbálta csitítani a törpét. – Megint csak azt tudom mondani, barátom, hogy ha csupán arra ment ki a játék, hogy sebezhetővé tegyen minket, akkor Jarlaxle már a kapud előtt csapdát állított volna nekünk, és most varjak lakomáznának belőlünk! – Ha csak nem akar tőled valamit – ellenkezett Bruenor. – Menzoberranzan nagyasszonyanyáinak hála valószínűleg még mindig csinos kis vérdíj van érvényben Drizzt Do'Urden fejére. A sötételf magában elismerte, hogy ez igaz lehet. Majd a válla fölött ismét Jarlaxle-re pillantott, de végül csak a fejét rázta. Ha a zsoldos ilyen szándékokkal érkezett volna, elsöprő erővel repítette volna el a szekeret minél messzebbre Mithrill Csarnoktól, és könnyedén foglyul ejthette volna mind a négyüket, vagy bárkit közülük, akire éppen szüksége lett volna galád terveihez. Eme egyszerű logikán túl munkált Drizztben valami más is: megértette Jarlaxle-et és indítékait, és mindez, akárhányszor csak eltűnődött rajta, nagyon meglepte. – Nem hiszem – mondta végül Bruenornak. – Nem lehet erről szó. – Bahh! – horkantott a törpe, akit szemlátomást nemigen győztek meg a hallottak. Az öszvérek közé csapott a gyeplővel, nógatta őket, hogy haladjanak gyorsabban, holott reggel óta már ötven mérföldet hagytak maguk mögött, és még csupán a nap felénél jártak. A szekér csak enyhén rázkódott; a hozzáértő törpék figyelmét semmi nem kerülte el, amire egy hosszú út alatt ügyelni érdemes. – Tehát azt hiszed, hogy csak azért kellünk neki, hogy valaki Cadderly elé vezesse? Beveszed a meséjét, mi? Bahh! 67

Nehéz volt megfelelő választ adni a méltatlankodó Bruenornak, ám mielőtt Drizzt egyáltalán megpróbálhatta volna, a szekér végéből velőtrázó sikoly szakította félbe a vitát. Mindhárman Catti-brie felé fordultak, aki kifordult szemekkel a levegőben lebegett. Nem emelkedett elég magasra ahhoz, hogy a szekér hátsó saroglyájánál feljebb kerüljön, így súlytalan állapotában a jármű magával húzta. A nő egyik karja oldalra emelkedett, lebegett a teste mellett, mintha csak vízben lenne – mint ahogyan azt korábbi rohamai során már látni lehetett –, másik karja előrenyúlt, keze kifordult és megragadta a levegőt, mintha kardot emelne maga elé. Bruenor meghúzta a gyeplőt, odadobta Pwentnek, és mielőtt meggyőződött volna róla, hogy a Zsigerontó törpe elkapta-e azt egyáltalán, hátraszaladt. Közben az ügyes drow sietve oldalra pattant, és megragadta Catti-brie bal karját, mielőtt a nő a lecsúszott volna a saroglya felsőfáról. Drizzt másik kezét Bruenor felé nyújtotta, hogy megállítsa barátját, és közben szünet nélkül Cattibrie-t nézte, akinek pusztán a mozdulataiból lehetett következtetni arra, mi játszódik le lelki szemei előtt. Ekkor a nő szeme visszafordult a helyére, ismét felfedve a mély kékséget. Ezután jobb karja megrándult, és az arca megrezzent. Látszólag egyenesen előre nézett, de egyúttal a messzeségbe is tekintett, így nehéz volt biztosan megállapítani. Előrenyújtott keze lassan megfordult, mintha képzeletbeli kardját lefelé irányította volna. Aztán a marka kicsit megrándult, mintha valaki vagy valami lecsúszott volna a penge végéről. Catti-brie gyorsan kapkodta a levegőt. Egy könnycsepp gördült le az arcán, és ajka ezt formálta: „Megöltem őt.” – Mit jelentsen ez? – kérdezte Bruenor. Drizzt felemelt kézzel kérte a törpét, hogy csendesedjen el és várják ki a végét. A nő leszegte az állát, mintha a földet nézné, utána azonban feltekintett és ismét felemelte képzeletbeli kardját. – Úgy fest, mintha a vért nézné – suttogta a törpekirály. Hallotta, hogy Jarlaxle lova ott vágtat mellettük, akárcsak Athrogate hátasa, de nem vette le a szemét hőn szeretett lányáról. Catti-brie hangosan szipogott és megpróbált levegőhöz jutni, miközben újabb könnycseppek patakzottak végig az arcán. – A jövőbe néz, vagy a múltba? – tudakolta Jarlaxle. Drizzt bizonytalanul rázta a fejét, de valójában teljes biztonsággal felismerte a szeme előtt lejátszódó jelenetet. – De hát fellebege, s majd' tovaszálla a szekérből! Nem szívesen mondom, de ennek hiányzik a kerékből! – verselt Athrogate. Bruenor ekkor már oldalra fordult, és gyűlölettel teli pillantást vetett a másik törpére. – Bocsánatodért esedezem, jó Bruenor királyom – szabadkozott Athrogate –, de akkor is ezt gondolom! Catti-brie zokogásban tört ki; egész teste erősen rázkódott. Drizzt már eleget látott. Magához húzta a nőt, átölelte, és a fülébe suttogott. És ekkor a világ elsötétült a drow előtt. Egy pillanat erejéig látta Catti-brie áldozatát, egy nőt, aki a Misztika Vendégtornyának köpönyegét viselte, a Sydney nevű mágust – és ekkor már tudta, melyik szerencsétlen eset játszódott le a felesége előtt. Mielőtt a drow teljességgel felfogta volna, hogy Catti-brie első gyilkosságának áldozatát látja, és nézi, ahogy annak vére szétfröccsen a bőrén, a kép elhalványult elméjében és mélyebbre ereszkedett, a halál birodalmába; majd még lejjebb, a... Drizzt nem tudta, hova. Riadtan körbepillantott, és nem a szekeret látta Bruenorral együtt, hanem a homályos fény és sötét árnyak fura Síkját, és a sötétszürke, szinte fekete ködöt, amint a soha nem érzett szelek fölött lebegett. És ott, azon a másik helyen odasereglettek hozzá azok a sötét, testtel bíró szörnyetegek, lábatlan, alaktalan trollok, akik hosszú, inas karjaikkal tolták előre magukat és hosszú, hegyes fogakkal vicsorítottak. A drow gyorsan megfordult, Catti-brie-nek háttal, és amint az első szörny karjaival felé kapott, a szablyáiért nyúlt. Még Csillám fénye is sötétnek tűnt, amikor lecsapott a pengével. A fegyver azonban mégiscsak tette a dolgát, és könyöknél leszelte a lény karját. Drizzt a vágás mögött továbbcsúsztatta a szablyát, és Jéghalált a nyomorult teremtmény torzójába mélyesztette. Majd gyorsan visszatért a kiindulóhelyzetbe és megpördült a sarkán. Legnagyobb elszörnyedésére Catti-brie már nem volt mögötte. Nekiiramodott, keményen nekiment valakinek, aztán megbotlott és előrebukfencezett. Azaz csak próbált, merthogy a föld jó pár lábnyival lejjebb 68

volt, mint ahogy számított rá, és így nagyot zuhanva, fogcsikorgatva ért földet a háta alsó részén és a hátsóján. Amikor a sötét fenevadak rajzani kezdtek fölötte, Drizzt vadul szúrt és vágott. Végül nehezen ugyan, de talpra állt és nagyot ugrott, csak hogy elkerülje a számtalan hadonászó karmot. Dühösen kapkodva ért földet; erőteljes, pusztító csapásai nyomán a lények hármasával, iszonytató üvöltések és rikoltások közepette estek el. – Catti-brie! – kiáltozott, mert nem látta a nőt, noha tudta, a fenevadak hurcolták el. Próbált előretörni, ám ekkor kiáltást hallott jobb oldalról, és amikor arra fordult, valami keményen eltalálta, mintha az egyik szörnyeteg nekiugrott és hihetetlen erővel hozzácsapódott volna. Miközben vagy tizenkét láb hosszú szakaszon hátrafelé repült, elvesztette a szablyáját, és amikor leért, valami keménynek ütközött. Talán egy fának – azon kapta magát, hogy odaragadt teljesen, mintha a hatalmas lény, vagy mi is volt az a szerzet, amelyik megütötte, ragacsossá vált volna, miközben magába szippantotta. Csupán az egyik kezét tudta mozgatni és nem látott, levegőt is alig kapott. Drizzt, miközben egyre csak Catti-brie-re gondolt, próbálta kiszabadítani magát, és tudta, hogy a jól megtermett lények hamarosan teljesen körbezárják.

69

KILENCEDIK FEJEZET

A HŐSÖK IDEJE Hirtelen ragyogó fénysugár hatolt át a füstön, és megérintette Hanaleisát. A nő érezte hívogató melegségét, ami olyannyira különbözött a tűz maró lángjaitól. Megszólította őt, mintha csak varázserővel bírt volna. Amikor végre eljutott a rakpartig gomolygó sűrű füstön át az ajtóig, cseppet sem lepődött meg, hogy a vigyorgó Pikelt látja az ajtónál, magasra tartott, izzó bunkósbottal. Megpróbált volna köszönetet mondani bácsikájának, de köhögött és émelygett a füsttől. Az ájulás szélén sikerült még szoros ölelésébe zárni a törpét, és már a testvérei is megjelentek a két oldalán; gyengéden ütögették a hátát, hogy kiköhögje tüdejéből a makacs füstöt. Hosszú idő elteltével sikerült csak Hanaleisának abbahagynia a köhögést, és kiegyenesednie. Pikel gyorsan elterelte mindannyiukat a raktártól, mert további robbanások rázták meg az épületet – még mindig többhordónyi whisky várt a sorsára. – Miért mentél be oda? – korholta Rorick nővérét, amikor már elmúlt a közvetlen életveszély. – Jó nagy ostobaság volt! Pikel ciccegett, és ujját a levegőben ingatva csendre intette a fiút. A tető ekkor ismét nagy robajjal beomlott, és a fal egy részét is magával sodorta. Az így keletkezett lyukon keresztül mindnyájan láthatták az élőholtak szüntelen áradatát. Az esztelen szörnyek önként sétáltak be az ajtón, miután Hanaleisa kinyitotta azt. Ám bent gyors egymásutánban estek el, mind a lángok martalékává váltak. – Ő hívta be őket – magyarázta Temberle az öccsének. – Hana által nyertük meg a szükséges időt! – Mit csinálnak? – kérdezte Hanaleisa, miközben két testvére mellett elnézett a kikötő felé, de köhögése megszakította a kérdést. Bár inkább csak a meglepetését akarta kifejezni, mert a válasz nyilvánvaló volt. Az emberek a közelben kikötött két halászhajóra özönlöttek fel. – Majd átkelünk a tavon észak felé, Byernadine-be – magyarázta Temberle a Carradoonhoz legközelebb eső parti falucskára utalva. – Nincs időnk – felelte Hanaleisa. – Nincs más választásunk! – ellenkezett Temberle. – Jó tengerészek vannak itt. Hamarosan új csónakokat állítanak be. Hirtelen kiabálás tört ki a kikötőben, majd a lökdösődés verekedéssé fajult, amikor a kétségbeesett városlakók egymáson átgázolva próbáltak meg feljutni a két halászhajóra. – Csak tengerészeknek! – kiáltotta egy férfi a lent maradottaknak, mert az eredeti terv az lett volna, hogy tapasztalt halászokkal töltsék meg a két csónakot, akik aztán majd irányítják a flottát. Ám a dolgok cseppet sem a terv szerint haladtak. – Horgonyt fel! – kiáltotta több ember is a fedélzetről, miközben még jó néhányan próbáltak felugrani a hajóra. – Túl sokan vannak – suttogta Hanaleisa a társainak, és igaza is volt, mert az alig húsz láb hosszú kis halászhajó alkalmatlan volt ekkora tömeg elszállítására. Az emberek mégis vízre szálltak vele. Amikor elindult, többen a hullámok közé estek, és úszva próbálták elkapni, majd 70

kétségbeesetten, görcsösen megtartani a fedélzeti korlátot, ami alig emelkedett a hideg Impresktó vízszintje fölé. A második hajó – kevésbé zsúfoltan – szintén vízre szállt és a négyszögletes vitorlák is hamarosan felfehérlettek, ahogy a jármű eltávolodott a parttól. Az első bárka viszont olyannyira tele volt, hogy a legénység tagjai még mozdulni is alig tudtak benne, nemhogy leengedhették volna a vitorlákat. A hajó erősen megdőlt, és kiszámíthatatlan vonalban kígyózott. Bárki, aki látta a partról, levegő után kapkodott és idegesen suttogott, míg a hajón a kiabálás és veszekedés csak fokozta a kétségbeesést. Sokan már csüggedten rázták a fejüket és felkészültek az elképzelhető legrosszabbra, amikor a helyzet hirtelen még szörnyűbbé vált. Az emberek a vízben egyszer csak velőtrázó üvöltésben törtek ki és tolongani kezdtek. Halcsontvázak csaptak fel, és beléjük szúródtak, mintha valaki késekkel hajigálta volna őket. A halászhajó ringatózott, miközben az utasok egymás után estek a vízbe, és mind többen üvölteni kezdtek, miközben a hullámok vértől vörösen kavarogtak. Ezek után érkeztek az élőholt tengerészek, akik láthatatlan parancsolójuk szavára támadtak fel. Csontvázkezek ragadták meg mindkét hajó vízszinthez közel ringó korlátját, és az emberek a fedélzeten és a parton egyaránt felüvöltöttek az iszonyattól, amikor a régóta halott tengerészek egymás után húzódzkodtak fel a bárkák fedélzetére a zavaros vízből. Az első hajón kitört pánik hatására számos ember nagy csobbanással a vízbe vetette magát. A bárka ringatózott és ide-oda forgott a változó súly hatására, a legénység elvesztette felette az irányítást – közel volt a katasztrófa. A második hajó nem kevésbé kétségbeesett tengerészei nem tudtak elég gyorsan cselekedni, amikor az első vitorlás megindult feléjük. Összeütköztek – a szilánkosra tört fadarabok ide-oda röpködtek, a végzetüket felismerő városlakók tucatjai pedig felkiáltottak. Sokan a nagy dulakodás közepette beleestek a vízbe, amikor a csontvázak a fedélzetre nyomultak, többeknek pedig nem volt más választásuk, mint maguktól ugrani az Impresk-tóba, és megpróbálni a partra úszni. Az eltelt évszázadok alatt már nem egy ember lelte halálát a tóban. Mélységei több ezer nemzedéket láttak már. Medre immár a feltámadó holtaktól kavargott, és a víz még zavarosabbá vált, amikor újabb csontvázhalak ugrottak a vízbe érkező carradooniaknak. A parton maradottak, köztük Hanaleisa, testvérei és Pikel bácsi nem tehettek semmit, csupán elszörnyedve figyelték az eseményeket: a hajókra szálló jó nyolcvan ember közül ugyanis egy sem ért élve a partra. – Most mitévők legyünk? – érdeklődött sírva Rorick. Arcát könnyek áztatták, és olyannyira kapkodott levegő után, hogy alig tudott beszélni. Ez a szörnyű kérdés ott motoszkált a parton állók mindegyikében. Ezt követően a raktárépület nagy robajjal összeomlott. Az élőholt horda sok tagja, köszönhetően Hanaleisa vakmerőségének, elpusztult a tűzben, de sokkal többen maradtak életben. És a városlakók csapdába kerültek: hátat fordítottak a víznek, mely nem nyújtott menekülési lehetőséget. A szervezettség legutolsó nyoma is elillant: rendezetlen csoportok futottak északra és délre. Néhány hajó legénysége összeverődött a parton, és számos városlakó szegődött a nyomukba védelmet keresve. Ennél is többen vártak útmutatást Cadderly és Danica gyermekeitől, akik már régóta hősnek számítottak a szemükben. A három testvér viszont az egyetlen reménysugarukra, törpe nagybácsijukra emelte a tekintetét. Szélesvállú Pikel rá jellemző lelkesedéssel fogadta a felelősséget, és karcsonkjával a levegőbe bökött. Majd bunkósbotját e hiányos kar alá dugta és elkezdett körbe-körbe ugrálni, miközben egyik ujjával ütögette az ajkát, és egyfolytában csak ennyit motyogott: „Umm.” – Ez most mit jelentsen? – kérdezte az egyik halászhajó kapitánya, miközben a három testvért és a törpét egyre több válaszra váró ember vette körbe. – Keresünk egy helyet, amit meg tudunk védeni, és átszervezzük a sorainkat! – mondta Temberle, miután úgy látta, hogy a szakállas harcostól hiába vár választ. – Keressünk egy keskeny sikátort! Itt nem maradhatunk. – A-a! – tiltakozott Pikel, noha a csapat már elkezdte megszervezni a visszavonulást. – Nem maradhatunk itt, Pikel bácsi! – mondta Rorick a törpének, ám a hajthatatlan Pikel válaszul csak mosolygott. 71

Ezután becsukta a szemét és a palló deszkáihoz ütötte a bunkósbotját, mintha az alatta levő földet akarná megszólítani. Balra fordult, majd északra, aztán némi habozást követően visszafordult, ezután ismét észak felé, majd szélsebesen elviharzott. – Most meg mit csinál? – értetlenkedett a kapitány másokkal együtt. – Nem tudom – válaszolta Temberle, de ő és Rorick ismét összekapaszkodtak és követték nagybátyjukat. – Nem fogunk vakon megbízni ebben a félnótás törpében! – tiltakozott a kapitány. – Akkor biztosan meghaltok – vetette oda Hanaleisa a legcsekélyebb habozás nélkül. A hatás nem maradt el, mert hamarosan mindenki Pikel nyomában robogott. A törpe elvezette őket az északi partra, és szélsebes tempóban száguldott a zord sziklák felé, melyek Carradoon kikötőjét óvták az északi szelektől. – Nem tudunk átjutni azokon a sziklákon! – siránkozott az egyik férfi. – Túl közel vagyunk a vízhez! – kiáltott fel egy nő, és szavai igaznak bizonyultak: három élőholt tengerész támadt rájuk a vízből, így Temberle és Hanaleisa – más harcosokkal együtt – egész úton kénytelenek voltak a jobb szárnyat védeni. Végül látszólag zsákutcába jutottak: a sziklás ösvény hosszú emelkedő után egy kővel megtelt tómeder fölé nyúló meredélyben végződött. – Remek! – szitkozódott a kapitány, és odalépett Pikelhez. – Ostoba törpe, mindannyiunkat a halálba vittél! Valóban úgy tűnt, hogy igaza van, mert az élőholtak a nyomukban voltak, és a csapat nem tudott hova menekülni. Pikelt azonban nem izgatta a vádaskodás. A szakadék szélén állt, egy ide-oda himbálózó fenyőfa mellett, és druida varázsszavakat kántálva lehunyta a szemét. A fa válaszul lehajtotta elé az egyik ágát. – Hi-hi-hi – mondta a törpe, majd kinyitotta szemét és átadta az ágat a mellette álló Roricknak. – Mit tegyek? – értetlenkedett a fiatal férfi. Pikel a szakadék felé bökött a fejével, és Rorick tekintetét egy barlangra irányította, melynek bejárata a szakadék másik felében tátongott. – Most azt akarod, hogy ugorjak le oda? – kérdezte hitetlenkedve az ifjú. – Azt akarod, hogy lendüljek le? Pikel bólintott, és lelökte a fiút a szakadékba. Az engedelmes fa az üvöltő Rorickot oly gyengéden tette le a vizes szakadék melletti keskeny kősávra, akár egy anya fekteti gyermekét a bölcsőbe. A fiú ott várta meg a kapitányt, aki két másik emberrel együtt érkezett a következő lendülettel, aztán elindultak a barlang felé. Pikel rugaszkodott el utoljára – hajszálon múlott csak, hogy nem csípték el a közelgő zombik és csontvázak. Néhány szörnyeteg még utána is ugrott, és lent a köveken összezúzta magát. A törpe bunkósbotja fényesen izzott, azzal vezette a szorosan összetartó csoportot a barlangig, mely első pillantásra széles, magas és viszonylag szabályos teremnek tűnt – igaz, bokáig érő vízben állt. De Pikelt helyes útra vezérelték az ösztönei és a föld varázserejű hívása. A barlang hátsó faláról oldalirányú folyosó nyílt, mely a sziklák mélyébe vezetett, egészen a Hópehely-hegyekbe. Ebbe a sötétségbe indult a negyven carradooni túlélő, akiknek csak fele volt épkézláb harcos; a csapat másik felét halálra rémült polgárok alkották, akik vagy túl öregek, vagy túl fiatalok voltak a fegyverforgatáshoz. Kisvártatva egy jól védhető helyszínre értek, ahol a folyosó keskeny kéményben végződött, amin túl egy másik csarnok helyezkedett el. Itt elhatározták, hogy tábort vernek, miközben néhányan őrt álltak a barlang bejáratánál, melyet súlyos kövekkel zártak el, mások pedig a kamrából a hegyek mélyébe vezető két folyosót őrizték. Többé senki sem panaszkodott Pikelre.

***** Jarlaxle félretette a pálcáját, és így kiáltott Athrogate-nek: – Csak az arcát! 72

A drow átugrott a lováról a szekérbe, és átlépett Bruenoron, aki fél térdre ereszkedett és jobb kezével próbálta elszorítani a bal vállából spriccelő vért. Csillám ugyanis keresztülhatolt a törpe kiváló páncélzatán és mélyen az alatta levő húsba fúródott. Jarlaxle megragadta a szekér hátulja fölött lebegő Catti-brie-t – a járművet alaposan meggyötörte a rángatózó, hadonászó Drizzt. Jarlaxle magához húzta és megölelte a nőt, éppen úgy, ahogyan Drizzt az imént, és rálépett ő is az őrületbe vezető útra. Jarlaxle tudta, mik ezek a torz látomások, mert szemkötőjének varázsereje visszaverte az illúziót. Így hát magabiztosan tartotta Catti-brie-t és halkan suttogott a fülébe. Fokozatosan le tudta engedni a szekér aljába, és ülő helyzetben az oldalkorlátnak támasztotta. Aztán elfordult, a fejét ingatta, és látta, amint Thibbledorf Pwent sietve igyekszik letépni Bruenor vérrel átitatott ruhaujját. – Ó, jaj, királyom! – siránkozott a törpe. – Lélegzik – szólt Athrogate az út széléről, ahová Drizztet rögzítette a Jarlaxle varázsvesszejéből ráirányzott nyúlós gömb. – És dühöng és hadonász és üt-vág, meg se mozdul, de ellenségvért kíván! – Ne is kérdezzetek! – mondta Jarlaxle, amikor Bruenor és Pwent is Athrogate felé néztek, majd kérdőn vissza a sötételfre. – Mi történt? – kérdezte türelmetlenül Bruenor. – Hogy a lányoddal mi történt, azt nem tudom – ismerte el Jarlaxle. – De amikor odamentem hozzá, engem is beszippantott magába az a sötét hely – mondta, majd lopott pillantást vetett Drizztre és hozzátette: – Az a hely, ahová, attól tartok, a barátunk is került. – Regis – motyogta Bruenor, és Jarlaxle-re nézett, ám a drow gondolataiba mélyedve a távolba meredt. – Mit tudsz te, amit én nem? – faggatózott a törpekirály, Jarlaxle azonban csak a fejét rázta. Majd ismét Catti-brie-re nézett, és a rövid kirándulásra gondolt, melyet akkor tett, amikor megérintette. Hitte, hogy az több volt illúziónál. Majdnem felért azzal, mintha elméje átsétált volna egy másik létsíkra. Talán az Árnyék Síkján, vagy egy másik sötét vidékre, melyről remélte, hogy soha többé nem látja. Jarlaxle ugyanakkor e rövid idő alatt nem került át igazán – mintha az a sík és az elsődleges anyagi sík fedték volna egymást, és valami különleges és veszélyes törésvonalon kapcsolódtak volna össze. Eszébe jutott a kísértet, amivel akkor találkozott, amikor Hephaistos kereste őt; aztán a dimenziókapura gondolt, melynek segítségével megpróbálta a lényt ártalmatlanná tenni, és az asztrális síkra vezető hasadékra, melyet akaratlanul hozott létre. Ez a kísértet, ez a borzalmas teremtmény fizikai testével együtt mozog ide-oda Toril és az árnyak dimenziója közt? – Meglehet – mondta halkan. – Micsoda? – kérdezték türelmetlenül egyszerre Bruenor és Pwent. Jarlaxle rájuk nézett és a fejét rázta, mert nem tudta, miként magyarázza meg azt, aminek a bekövetkeztétől tart.

***** – Megnyugodott – kiáltott Athrogate a fa mellől. – A lányt keresi, és beszél hozzám! Pwent segítségével Bruenor talpra állt, majd a drow-val és a törpével együtt odament Drizzthez. – Meg tudod magyarázni, te elf? – kérdezte a törpekirály, amikor odaért Drizzthez, aki szoborszerű mozdulatlansággal támaszkodott a fához. – Mi történt? – kérdezett vissza a drow, kósza tekintetét Bruenor karjára szegezve. – Csak egy karcolás – bizonygatta a király. – Bahh, de ha kétujjnyival feljebb találsz, lenyiszálod a fejét, komám! – szólt közbe Athrogate, mire Bruenor és Jarlaxle is a szemtelen törpére meredt. – Ezt én tettem? – kérdezte Drizzt, aztán elhallgatott, és zavarodott tekintettel összevonta szemöldökét. 73

– Akárcsak Mithrill Csarnokban – motyogta Bruenor. – Tudom, hol van Regis – jelentette ki Drizzt és riadtan felnézett. Biztos volt benne: a többiek is láthatják rajta, hogy ebben a sötét pillanatban jobban retteg kis barátjáért, mint bárki más. Arca még jobban eltorzult a félelemtől és a fájdalomtól, amikor Catti-brie-re nézett. Regis elméje szándéktalanul lépett be e sötét helyre és fogolyként ragadt ott, Catti-brie viszont a két világ között rekedt. – Te is visszajöttél, elf, akkor az apróság is vissza fog! – bizonygatta a törpekirály. Drizzt azonban nem volt ebben olyan biztos. Ő éppen csak betette a lábát abba az sötét dimenzióba, Regis viszont a rubinmedál segítségével Catti-brie elméjének mélyére hatolt. Jarlaxle megrázta a csuklóját, mire egy tőr jelent meg a kezében. Intett Athrogate-nek, hogy menjen arrébb, majd előrelépett, lehajolt, és óvatosan kiszabadította Drizztet. – Ha ismét meg akarsz őrülni, légy szíves, szólj előtte! – mondta a fajtársának egy kacsintás kíséretében. Drizzt nem válaszolt, még csak nem is mosolygott. Arckifejezése még inkább elkomorult, amikor Athrogate odalépett hozzá, és a kezében tartotta az ő elvesztett szablyáját, mely legkedvesebb barátja vérétől vöröslött.

74

A NÖVEKVŐ HASADÉK

75

A NÖVEKVŐ HASADÉK Tudom, hogy állandó gyötrelem az osztályrésze, és nem érhetem el. Betekintettem a sötétségbe, ahol tévelyeg, az árnyakkal teli régióba, mely zordabb és kegyetlenebb az alsó síkoknál is. Ő vitt el engem oda szándéktalanul, amikor megpróbáltam némi megnyugvást nyújtani számára, és az ott töltött rövid idő alatt kis híján magam is áldozatul estem. Szintén akaratán kívül Regist is magával vitte oda, amikor a félszerzet megpróbálta elérni őt a rubin ékkő segítségével – és Regis is ott maradt vele. Kis barátom kötelet próbált dobni a fuldokló feleségemnek, és ahelyett, hogy sikerült volna kihúznia, Catti-brie rántotta be magával az őrület háborgó tengerébe. A kedvesem elveszett a számomra, attól tartok, örökre. Elmerült a feledés hullámaiban, a teljes ürességben, a minden iránt közömbös, élettelen létezésben. És azon ritka alkalmak, amikor mégis kizökken a tétlenségből, talán a legfájdalmasabbak számomra, mert olyankor tárul fel a legvilágosabban, hogy milyen távolra sodródott a valóságtól. Olyan, mintha egyik szakaszról a másikra újraélné az életét, és ismét részese lenne azoknak a meghatározó pillanatoknak, melyek e gyönyörű nőt, kit teljes szívemből szeretek, azzá tették, aki. Mintha ismét ott állna a Kelvin Halmánál a Jeges Szelek Völgyében, és lejátszódna előtte a legelső találkozásunk. S noha azt a pillanatot legkedvesebb emlékeim közt tartom számon, így, hogy szerelmem távolba révedő tekintetében elevenedett meg, csak összefacsarja a szívemet. Mikor tér vissza imádott Catti-brie-m hozzám? Na és szegény Regis? Nem tudhatom, Catti-brie milyen mélyen veszett el a sötétségben, de nyilvánvaló, hogy az apróságot teljesen elnyelte az az árnyakkal zsúfolt vidék. Arról, hogy milyen élethűek a képzelgései, magam is megbizonyosodhattam – akárcsak Bruenor, aki karján viseli szablyám nyomát azóta, hogy a képzeletbeli szörnyekkel küzdöttem. Már ha valóban csak fantazmagóriák voltak azok a lények; ugyanis kezdek kételkedni ebben. Regis számára a kérdés nem vitás – az ő szemében a fenevadak a lehető legvalóságosabbak, ahogy karmaikkal könyörtelenül felé kapnak, újabb és újabb sebeket ejtenek rajta, így állandó rettegésben él miattuk. Attól tartok, mi négyen – Bruenor, Catti-brie, Regis és én – híven példázzuk a körülöttünk levő világ sorsát. Luskan eleste, Deudermont kapitány meggondolatlansága, Obould előretörése – ezek mind csak előjelek voltak. Mert összeomlott valami, amit örökkévalónak hittünk: Mystra Szövedéke felfeslett. A mindig higgadt Alustriel úrnő arcáról le lehet olvasni, milyen nagy a baj! A lehetséges következmények világosan láthatóak Regis őrületében, Catti-brie üres tekintetében, saját, kis híján megtébolyodott elmémben és Bruenor király sérülésében. Ezt a drámai változást nem csak Faerűn varázslói fogják megérezni. Hogyan fogunk megbirkózni a betegségekkel, ha az istenek nem hallják meg papjaik kétségbeesett könyörgését? Miként boldogulnak majd a királyok szerte a világban, ha a kapcsolatteremtés a lehetséges riválisokkal és szövetségesekkel a jól bevált divináció és teleport helyett fáradságos és hosszadalmas eljárássá válik? Mennyit veszítenek majd erejükből a hadseregek, a karavánok és a kis városok a mágiához értők hathatós segítsége nélkül? És a rosszindulatúbb fajok, a goblinfajzatok és az orkok mit fognak lépni a mágia e hanyatlása láttán? Hogyan gondoskodnak majd a druidák a szántóföldek terményeiről? Támogatja majd a mágia biztonságosan a világot fenntartó finom vázat? Vagy világunk sorsa ugyanúgy katasztrófába torkollik, mint a Misztika Vendégtornyáé, vagy a régóta halott Netherilé? Nem is olyan régen Mithrill Csarnokban sor került egy beszélgetésre köztem és Nanfoodle között. Méltattam barátom éles elméjét, amiért csatornarendszeren keresztül robbanógázokat juttatott a hegygerinc alá, ahol Obould óriás szövetségesei állították fel megsemmisítő tüzérségüket. Valóságos mérnöki bravúr volt a gnóm és törpe segítői részéről ez – a hegygerinc felrobbant, Elminster tűzgolyója sem lett volna hatásosabb. Nanfoodle inkább követője Gondnak, a találmányok istenének, mintsem gyakorlója a Művészetnek. Erről faggattam őt: miért vesződik annyit, amikor eredményeit sokkalta gyorsabban is el lehetne érni a Szövedék megérintésével? 76

Persze nem kaptam választ, márpedig ez nem vall Nanfoodle-ra. Ehelyett a gnóm filozófiai fejtegetésbe bocsátkozott: meggyőződése szerint hamisan áltatjuk magunkat, ha ragaszkodunk a valóság általunk elképzelt formájához, és mindenáron erre hagyatkozunk. Most látom csak, mennyire igazat beszélt, most, amikor a „valóság általam elképzelt formája” szerte körülöttünk semmivé foszlik. Vajon tudják-e Faerűn nagyobb városaiban, Vízmélyvára és Ezüsthold határában a gazdák, hogy miként gondoskodjanak a termésről a druidák mágikus segítsége nélkül? Ráadásul így, magukra hagyva, megfognak tudni felelni a hatalmas népességű városok igényeinek? És ez még csak a kezdete lenne a problémáknak, melyek felütnék a fejüket, ha a mágia megszűnne működni! Még Vízmélyvára csatornái is nehézségeket okoznának. Generációkon keresztül építették őket, és ahogy a város egyre terjeszkedett, a kritikus pontokon a varázslók hatalmánál fogva erősítették meg őket, és a megidézett elemi lények vezették el a szennyvizet. Mi is lenne nélkülük? Na és Calimporttal? Regis gyakran mesélte, hogy túl sok ember zsúfolódott ott össze, jóval több annál, amennyiről az óceán és a sivatag gondoskodni képes. Ám a mesésen gazdag pasák nagy hatalmú papok alkalmazásával egészítették ki a természetes forrásokat, akik ételt és italt varázsoltak a piacra, és fenséges varázslókkal, akik friss árukat teleportáltak messzi vidékekről. E segítség nélkül elképzelhetetlen káosz hatalmasodna el. És természetesen tulajdon szülővárosomban, Menzoberranzanban is a mágia az, ami fogságban tartja a koboldokat, és védi meg a hatalmasabb Házakat irigykedő riválisaiktól – tulajdonképpen a mágia tartja össze az ottani társadalmat. Azt beszélik, Lolth úrnő szereti a káoszt – lesz is alkalma gyönyörködni féktelen tombolásában, ha a mágia hanyatlani kezd! A világ népei a századok során egyre csak növekedtek. A jelenlegi rendszer több nemzedék során alakult ki, és míg e folyamat végbement, attól tartok, régen elfelejtettük társadalmunk alapjait. És talán még ennél is rosszabb, hogy ha esetleg újra elsajátítanánk e mesterségeket, akkor sem bírnánk el a mágikus segítséggel megnövelt földekkel. Calimport néhány évszázaddal ezelőtt semmiképp nem tudott volna ekkora népességet eltartani. Ahogyan a világ sem tudott volna az egység tudatának, a közösségi érzésnek a mai szintjére eljutni. Az emberek ugyanis sokkal többet utaznak a távoli vidékekre, illetve érintkeznek azok lakóival, mint a rég letűnt időkben. Baldur Kapujának nem egy befolyásos kereskedőjét lehet gyakorta látni Vízmélyvárában, és fordítva. Egyre kiterjedtebb a hálózatuk, mert a varázslók őket is segítik. És ezek a kapcsolatok létfontosságúak, mert megakadályozzák, hogy háború törjön ki a rivális nagyvárosok közt. Ha Baldur Kapujának lakói Vízmélyvára mesterembereire és gazdáira vannak utalva, semmiképpen sem akarnak háborúzni az utóbbi várossal! De mi lesz, ha mindez összeomlik? Ha minden, amit biztosnak hittünk, felborul? Miként birkózunk majd meg a nehézségekkel, ha az élelmiszerkészletek kimerülnek, és a betegségeket nem lehet isteni segítséggel leküzdeni? Az emberek majd összefognak, és új valóságot teremtenek, új alapokat, hogy kielégítsék a tömegek igényeit? Vagy a világra soha nem tapasztalt szerencsétlenség zúdul? Az utóbbitól tartok. Annak, hogy felborult mindaz, amit biztosnak véltünk, háború és széthúzás lesz a vége: a csoportok a világ különböző sarkaiba húzódnak majd, így próbálva védekezni a gyilkos dühvel tomboló őrület ellen. Tehetetlenül nézem az élettelen Catti-brie-t, Regis elszörnyedését, Bruenor sérült vállát – és attól tartok, hogy a jövőt látom.

Drizzt Do'Urden

77

TIZEDIK FEJEZET

HALADÉK – Túlságosan nagy élvezetet merítesz egy ilyen egyszerű trükkből – jegyezte meg Hephaistos társának a Szárnyaló Szellemtől délre fekvő barlangban. – Csupán hatékonyság és szemfülesség kérdése, sárkány, és örömöm nem ilyen alantas forrásból fakad – válaszolta Yharaskrik Tömbváll Iván hangján, akinek a testében lakozott – legalábbis részben. Bárki, aki ismerte Ivánt, tanácstalanul vakarta volna a fejét, ha meghallja érces hangjában a különös akcentust. Amennyiben a külső szemlélő tüzetesebben tanulmányozta volna a törpét, értetlensége csak tovább fokozódik: Iván ugyanis túlságosan nyugodt testtartást vett fel. Nem rángatta hatalmas sárga szakállát, nem állt egyik lábáról a másikra, és szokásával ellentétben nem paskolgatta tenyerével csípőjét vagy mellkasát. – Még mindig benned vagyok – tette hozzá az illithid. – Hephaistos, a Crenshinibon és Yharaskrik egyek. Így, hogy a hatalmam alá vontam ezt a törpét, külső hangot tudok biztosítani a beszélgetéseinkhez, noha úgy látszik, ez aligha válik előnyömre. – Minden gondolatomba belelátsz – válaszolta a sárkány, nem kevés gúnnyal a hangjában –, azt viszont, hogy a te fejedben mi jár, eltakarod előlem, mert tudatod egy részét kívülre helyezted! A törpe bólintott. – Még csak nem is tagadod? – kérdezte Hephaistos. – Benne vagyok a tudatodban, sárkány. Mindent tudsz, amit én tudok. Ha valamit kérdezel tőlem, az csupán költői kérdés lehet. – De már nem vagyunk teljesen összekötve! – tiltakozott Hephaistos, mire a törpe csak kuncogott a sárkány nyilvánvaló tanácstalanságán. – Hát nem vagy elég bölcs ahhoz, hogy feloszd a gondolataidat, elkülönítsd őket, egy részüket belül, másik részüket pedig a ronda kis törpe alakjában, kívül? Yharaskrik, Iván testében, ismét bólintott. – Le vagyok tőled nyűgözve, nagy Hephaistos. Hidd el, széttéphetetlenül össze vagyunk kötve! Ha sérülést okoznék neked, azzal egyúttal magamnak is ártanék; mert ha valami történik az egyikünkkel, azt megérzi a másik is. Te is tudod, hogy így van! – Akkor miért volt szükséged a törpére, erre a pót gazdatestre? – Részben miattad, mert soha nem ismerted a mentális bensőségesség e fokát – válaszolta az illithid. – Zavaró lehet, ha nem tudod, hol végződik az egyik hang, és hol kezdődik a másik. A végén még azon kapnánk magunkat, hogy harcolunk a mindkettőnk által lakott test feletti hatalomért, és a legegyszerűbb mozdulatok miatt is a végkimerülésig hajszoljuk egymást! Jobb így! – Mondod te! – Nézz magadba, Hephaistos! A csontvázsárkány pontosan így tett, és hosszú ideig nem is válaszolt. Végül egyenesen a törpe szemébe nézett és így szólt: – Jó dolog. 78

Yharaskrik ismét biccentett. A terem szélére pillantott, a négy balduri varázsló feltámasztott holttestére, majd nem messze, az árnyékban rejtőző két torz teremtményre. – Ahogy a Crenshinibon is kivetítette egyes részeit – állapította meg az illithid a törpe hangján. Mielőtt Hephaistos válaszolhatott volna, Fetchigrol előrelépett. – Mi alkotjuk a Crenshinibont – szólt a szellem. – Most már testben különváltunk, a felfeslő Szövedék mágiája szétválasztott minket, de gondolatban egyek vagyunk. Hephaistos óriási fejével bólintott, Yharaskrik azonban, aki az elmúlt napok során furcsa fejleményeket észlelt, nem értett egyet: – Nem így van! – tiltakozott. – Csupán olyanok vagytok, mint a tintahal csápjai. Ám mozdulataitok függetlenek. – Azt cselekedjük, amit parancsolnak nekünk – tiltakozott Fetchigrol, ám nem tűnt valami meggyőzőnek a szellemkirály számára. Az illithid helyesen mérte fel a helyzetet. A hét jelenés újra bizonyos fokú független gondolkodásra tett szert, noha a szellemkirály nem gondolta volna, hogy ilyesmi előfordulhat. – Derék katonaként szolgáljátok a Crenshinibon ügyét – mondta Yharaskrik. – Ugyanakkor a benneteket vezérlő filozófiában benne foglaltatik a függetlenség, ahogyan azt már ezekben a hegyekben is megmutattátok. A szellem erre halkan felmordult. – Két külön világban létezünk – magyarázta Yharaskrik. – Továbbá a Crenshinibon, Fetchigrol és hat testvérének áldozata folytán egyúttal egy harmadikban is. Milyen könnyű volt számodra, milyen könnyű volt mindannyiunk számára elérni a halál birodalmát és előhívni az értelem nélküli alattvalókat – Fetchigrol is így tett! – Carradoont elborította a káosz – hallatszott a szellem hangja, noha a sötét humanoid arca nem mutatta jelét, hogy beszélne. – És amikor a menekülő emberek elesnek, ők is csatlakoznak sorainkhoz. Yharaskrik erre oldalra intett, a négy élőholt varázsló felé, akiket ő támasztott fel – egyiküknek a tűzgolyó lángjai még mindig perzselték elfeketedett bőrét. – Méghozzá milyen könnyen! – állapította meg az illithid, és a beszélgetés során most először vált bizonytalanná a hanghordozása. – Eme erő birtokában nagy hatalommal rendelkezünk! – De többek vagyunk ennél az egyszerű erőnél! – jelentette ki Hephaistos. Fetchigrol szellemtársa előrelebegett, ahogyan a szellemkirály akarta. – Az Árnyzuhatag áldozatainak tömege lesi hívó szavunkat! – jelentette ki Solmé. – A kapu nem olyan vastag! Az ajtó nincs bezárva! A portyázók Toril húsára fenik a fogukat! – És ahogy ölnek, seregünk egyre gyarapszik! – állapította meg Fetchigrol. Yharaskrik bólintott, és a lehetőségeket számba véve lehunyta a törpe szemét. A körülmények különös fordulata, a mágia, az intellektus és a nyers erő, a Crenshinibon, Yharaskrik és Hephaistos eme váratlan egybeolvadása látszólag végtelen lehetőségeket teremtett. De vajon az egybeolvadással céljaik is eggyé váltak? Leigázni, vagy elpusztítani? Tűnődni, szemlélődni, felfedezni? Milyen gyümölcsöt terem vajon a sors fája? És mi végett? Hephaistos morgása kizökkentette Yharaskrikot az elmélkedésből, és látta, hogy a sárkány gyanakodva méregeti. – Most nem az a legégetőbb kérdés, hogy utána hova megyünk! – dörgött figyelmeztetően a szörnyeteg, a lelkében felhalmozódott dühtől öblös hangon. – Bosszút állok! Yharaskrik elég tisztán hallotta a sárkány belső monológját, melyben a Szárnyaló Szellem képei villantak fel, annak a papnak a lakhelye, aki az egyesült szellemek mindegyikének elpusztításában segédkezett. Hephaistos e helyre összpontosította minden gyűlöletét és haragját. Már amikor előző éjjel átrepültek az épület felett, Yharaskrik és a Crenshinibon alig bírtak el a sárkány dühével. Ha nem lett volna ez a két közvetítő belső hang, a szörnyeteg pusztításvágytól eltelve csapott volna le az épületre. Yharaskrik nem mutatta ki nyíltan a helytelenítését; még azt sem engedélyezte elméje számára, hogy az ellenkezésnek leghalványabb jelét is érezzék rajta. – Gyerünk, most azonnal! – bömbölte Hephaistos. – Nem! – vetemedett ellenkezésre az illithid. – A mágia Szövedéke lassan felfeslik, még ha nem is lehet érteni, miért. Néhány esetben talán istenek állhatnak mögötte – de még nem feslett fel teljesen. Nem veszett el a világ számára, csak nem lehet rá számítani. Ez a hely, a Szárnyaló 79

Szellem, tele van nagy hatalmú papokkal és varázslókkal. Igen veszélyes dolog alábecsülni az ott felhalmozott erőt! A hely az általunk megválasztott időben majd elbukik. De nem hamarabb! Hephaistos ismét mély, elnyújtott morgást hallatott, Yharaskrik azonban nem félt a szörnyeteg kitörésétől, mert tudta, hogy a Crenshinibon úgyis mindig rákényszeríti saját álláspontját a sárkányra. A fenevad mindent elsöprő, végzetes cselekvésre vágyott, legszívesebben csak úgy záporozta volna a halált azokra, akik szerepet játszottak bukásában. Hephaistos – csakúgy, mint a sárkányok általában – lobbanékony és ingerlékeny természettel bírt. Az illithideket azonban inkább a türelem és megfontoltság jellemezte, és a világon létező összes, értelemmel bíró lény közül a Crenshinibon rendelkezett a legnagyobb türelemmel – a Kristályszilánk, amely évezredeknek volt tanúja. Így hát ők ketten túlerőt képviseltek Hephaistosszal szemben és megnyugtatták a fenevadat. Ígéretekkel kecsegtették; egyre csak győzködték, hogy a Szárnyaló Szellem helyén egy szép napon csupán füstölgő rom áll majd. E mézesmázos szavak megtették hatásukat, mert valódi szándék és őszinte várakozás rejlett mögöttük, és ezt Hephaistos is tudta; úgy, mintha a gondolat a sajátja lett volna. A csontvázsárkány egészen beleélte magát ezekbe az ábrándokba. Úgy döntött, ő is lehet egyszer türelmes. Legalábbis egy ideig.

***** – Tartsátok a szárnyat! – kiáltotta Rorick a barlang bal oldala mentén elszórt sziklák közt harcoló férfiaknak. Mindannyian bokáig érő vízben álltak és megfeszítetten küzdöttek egy csapat csontváz és zombi ellen. A védelmi vonal központját a három Bonaduce gyerek és Pikel alkotta, akik keményen tartották magukat a betörő élőholt ellenséggel szemben. Ahol ők álltak, a víz majdnem térdig ért, és ez a támadó szörnyeket jobban zavarta, mint a védőket. Jobb oldalon az alagút körvonalai és kanyarulatai szintén a menekülőknek kedveztek. Előttük, ahol a járat kiszélesedett, mély tó terült el. Az oda merészkedő csontvázak és zombik egytől egyig a víz alá süllyedtek, és azokra, amelyeknek mégis sikerült kimászniuk, súlyos csapások záporoztak. Éppen e tó volt az elsődleges ok, amiért a védők úgy döntöttek, itt táboroznak le, és kisvártatva az élőholt horda le is csapott rájuk. Kezdetben bölcs döntésnek tűnt, de az ellenség hajthatatlansága sokakat, beleértve Hanaleisát és Temberlét is, arra a gondolatra sarkallt, hogy választhattak volna ennél a harminc láb széles szakasznál keskenyebb helyet is. – Nem fognak kitartani – mondta Rorick a testvéreinek, miközben Hanaleisa lerúgta egy csontváz fejét, mire az nagy ívben messzire repült az alagútban. A kijelentés nem szorult további magyarázatra Hanaleisa számára. Pillantása bal oldalra tévedt, a számtalan sziklára az alagút töredezett részében. Azt hitték, ezek a kiszögellések majd előnyükre válnak, mivel az előretörő élőholtak kénytelenek lesznek több csoportra oszlani, hogy átjussanak a számtalan akadályon. De mivel a szörnyetegek nem váltak szét, a számtalan elszórt vándorkő a védők ellenében dolgozott, mert túl gyakran vágták el őket szövetségeseiktől. Hanaleisa vállon veregette Temberlét, majd nagy csobbanással félreugrott. Alig tett azonban két lépést, Rorick máris fájdalmasan felüvöltött. A nő megpördülve látta, hogy testvére elesik, és felemeli már eleve sérült lábát, amiből újra elkezdett ömleni a vér. Temberle odanyúlt, de a csobbanást követően kénytelen volt sietve meghátrálni, ugyanis egy csontvázhal tört fel a vízből és keményen arcul csapta. A védők soraiban egyik ember nyögött fel és húzódott arrébb a másik után, mert további élőholt halak vetődtek egymás után célpontjaikra. – Vonuljunk vissza! – kiáltotta egy férfi. – Meneküljünk! – Nincs hova! – válaszolta ordítva egy másik. – Vissza az alagútba! – kiáltotta az első, majd nyomában több emberrel hangos csobbanások közepette megindult, és ezzel megbontotta a védők sorait. Rorick és Temberle ezzel egy időben visszanyerték egyensúlyukat, és a fiatalabb fivér intett bátyjának, hogy menjen tovább. Temberle, akinek csak úgy ömlött a vér az orrából, gyorsan visszafordult az ellenség felé, és megemelte súlyos pallosát. 80

Hanaleisa a bal szárnyra pillantott, és észrevette, hogy tucatnyi rothadó kéz ránt le a földre egy férfit. Az összes lehetőség közül, mely hirtelen körvonalazódott előtte, azt választotta, amit gyermekkorában oly sokszor, ha úrrá lett rajta a kétségbeesés. Hangosan felkiáltott: – Pikel bácsi! Ha a törpe hallotta is, nem mutatta ki, ugyanis a frontvonaltól messze, lehunyt szemmel állt. Kinyújtotta a kezét maga elé, megragadta mágikus bunkósbotját és lassan körözni kezdett karcsonkjával. Hanaleisa újra kiáltott volna neki, de látta, hogy bácsikája már kántál. A fiatal szerzetesnő a hátsó fal felé sandított, majd vissza a csata középpontjába. Rájött, hogy kénytelen bízni a törpében, és a sziklák felé vetette magát, ahol csontvázak egy csoportja püföltszaggatott egy földre zuhant védőt. A nő közéjük vetette magát; karja és lába nagy erővel és pontossággal tette a dolgát. Félrerúgott egy csontvázat, és bezúzta az egyik zombi mellkasát. Lábujjhegyre érkezett, és már azonnal nyújtotta is a másik lábát és dühödten rúgott jobbra-balra, miközben villámgyorsan megpördült. – Gyertek ide! – kiáltott az elesett férfi társainak, akik közül, mint világosan látta, sokan megfordultak és el akartak menekülni – akárcsak jó páran a csatamező közepén. Hanaleisának ezután fájdalom ült ki az arcára, ugyanis egy kéz ragadta meg a vállát, és csontos ujjak ejtettek mély vágást rajta. A nő erre könyökével bezúzta az őt támadó lény arcát, és messzire repítette a fejét. Aztán megsokszorozódott erővel ütött és rúgott; eltökélte magában, hogy harcol a végsőkig. A barlang mélyén a nők és a férfiak erre felhagytak a visszavonulásnak még a leghalványabb gondolatával is, és dühödt támadásba lendültek, miközben Hanaleisa mindenkit megszégyenítő elszántságával ösztönözte őket. A harcos szerzetesnőt elégedettséggel töltötte el, hogy a hordát visszaverték, és a csapdába esett férfit végül élve kimenekítették a fenevadak szorításából. Hanaleisa kételkedett abban, hogy a végkifejleten változtat-e mindez, de aztán arra a következtetésre jutott, igenis van némi jelentősége. Így legalább becsületes, bátor harcosokként halnak meg, és ennek igenis van jelentősége. Amikor testvérei felé nézett, Pikel éppen – negyedik próbálkozásra – sikeresen befejezte a varázslatot. A törpe bunkósbotjából ragyogó fehér golyó bukkant elő, akkora, mint Hanaleisa ökle, és átvitorlázott a védők feje felett. Eltalált egy csontvázat, majd visszapattant róla és továbbhaladt. Hanaleisa szája tátva maradt a csodálkozástól: a csontváz ugyanis jégbe fagyott. – Mi…? – nyitotta volna szóra a száját a nő, miközben a kis golyó csobbanva a vízbe esett. Kisvártatva a szerzetes a többi harcossal együtt levegő után kapkodott a döbbenettől: a tó vize ugyanis a golyó körül kőkeményre fagyott. Az élharcosok meglepetésükben és fájdalmukban felkiáltottak, amikor a jég elérte őket is és visszaverte, vagy fogva tartotta és a helyükre fagyasztotta őket. Ez kétségkívül a nemkívánt következmények közé tartozott, mindenesetre a démoni horda támadása, beleértve az alattomos élőholt halakét is, azonnal abbamaradt. A jég közepéről fagyott sávok kanyarogtak a part felé, majd Pikel akaratának megfelelően leváltak a védőkről. – Most! – kiáltott Hanaleisa a bal oldali falnál álló harcosoknak, akik dühödten megindultak, hogy visszaverjék az élőholtak áradatát. Azok, akiket nem ejtett foglyul a jég, vadul dolgoztak a csákánnyal, hogy kiszabadítsák társaikat. Mozdulataik egyre kétségbeesettebbé váltak, mikor látták, hogy újabb élőholtak jelennek meg a megfagyasztott területen túl, feltartóztathatatlanul nyomulnak előre, és a jégen megrekedt társaikba kapaszkodva jutnak át a csúszós felületen. Pikel mágiája azonban elegendő időt biztosított a védőknek, és a viharvert, több sebből vérző csapat sikeresen visszavonult az alagútban, mélyen a hegyek alá. Addig mentek, amíg el nem értek egy keskeny folyosóhoz, ahol csak egyesével tudtak haladni, viszont a járat végül szerencsére egy több száz lépés széles, nagy terembe nyílt. Az alagút kijáratánál aztán megvetették a lábukat, és két harcos fogadta a betörni próbáló élőholtakat. És amikor annak a kettőnek az ereje a számtalan elszenvedett sérüléstől elszállt, akkor két másik vette át a helyüket. Eközben mögöttük Rorick megszervezte, hogy a védők egy csoportja hatalmas köveket hordjon össze egy halomba. Amikor már megbizonyosodott róla, hogy eleget gyűjtöttek, szólt a 81

harcolóknak, hogy álljanak sorba. Csapatának tagjai ezek után egyesével léptek előre és a sziklákat az alagútba hajították, így verve vissza a támadó csontvázakat és zombikat. A harcosok alig dobták el az egyik követ, már szaladtak is a következőért. Így ment ez addig, míg a kövek már csupán újabb köveket értek, és a fenevadak az egyre magasodó kőfal mögé szorultak. Ám a makacs szörnyek még ekkor sem adták fel: karmaikkal a kövekbe vájva igyekeztek a hátoldalon felkapaszkodni, Pikel azonban előrelépett, és gyengéden dörzsölni kezdte az alagút falán a sarat és a köveket. Hívta a növényeket, hogy bújjanak elő, eresszék ki indáikat és gyökereiket, kapaszkodjanak a kövek közé, és rögzítsék őket a helyükre. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy a fenyegetés elhárul. A védők számos vágást és horzsolást szereztek, néhányan komolyabban megsérültek, a férfi pedig, akit lehúztak magukkal az élőholtak, úgy festett, hogy még ha életben marad is, akkor sem fog tudni egyhamar újra részt venni a harcokban. A védők mélyen bevették magukat az alagutakba, az ismeretlen sötétségbe. Hány másik alagutat találhatnak még a Hópehely-hegyek lábai alatt, és hány szörnyeteg lel azokra velük együtt, és hányszor kell még élőholt támadókat visszaverniük? – Most akkor mihez kezdünk? – kérdezte az egyik férfi, amikor rádöbbentek iszonyatos helyzetükre. – Elbújunk, és ha kell, harcolunk! – kardoskodott eltökélten a betört orra miatt szipogó Temberle. – És meghalunk – szólt közbe egy öreg, mogorva, ősz szakállú ember, az egyik halászcsónak kapitánya. – Persze, aztán meg feltámadunk, és visszatérünk a harcba, csak éppen a másik oldalon – tette hozzá egy újabb védő. Temberle, Hanaleisa és Rorick egymásra néztek, de nem tudtak semmi ellenérvet felhozni. – Óóóó – fűzte hozzá Pikel.

82

TIZENEGYEDIK FEJEZET

VALÓRA VÁLT RÉMÁLOM – Új hátasokat kell, hogy szerezzek nektek! – jelentette ki Jarlaxle színpadias sóhaj kíséretében. – Több mint ezer mérföldet tevénk már meg Mithrill Csarnoktól – állapította meg Bruenor. – És egész nap keményen hajtottuk őket. A patkókkal sem tudnak már továbbmenni…– rázta a fejét. A kiváló öszvérek valóban elérték teljesítőképességük végső határát. Bár mind ez idáig derekasan helytálltak: mindennap látástól vakulásig húzták a szekeret. A varázspatkó segítségével, valamint a szekér zseniális kivitelezésének köszönhetően egy nap alatt mégis nagyobb távolságot tettek meg, mint amennyit egy szokványos fogat egy tíznap alatt. – Így van – helyeselt a drow. – De már valóban fáradtaknak tűnnek. Drizzt és Bruenor kérdőn néztek egymásra, amikor Pwent nagyot kurjantott: – Én is akarok egy ilyet! – és Athrogate tűzokádó vadkanjára mutatott. – Bruhaha! – rikkantotta válaszul Athrogate. „Biztos lehetsz, komám, nagyszerű bír lenni, tűzvadkanom hátán a csatába menni! És ha egy-egy bűzhödt ork rajtam mégis kifogna, tüzet kapnak pofájukba, csak rácsapok disznómra! Bruhahahaha!” – Bruhahaha! – visszhangozta Pwent. – Nem szerszámozhatnánk fel egyszerűen azt a kettőt, hogy egy kicsit ők húzzák ezt az átkozott szekeret? – kérdezte Bruenor, és a másik két törpe felé intett. – Majd én rájuk szögelem a mágikus patkót. – Legalább megérted, mily szenvedéseken mentem keresztül az elmúlt évtizedben! – sóhajtott Jarlaxle. – Mégsem szabadulsz meg tőle – állapította meg Drizzt. – Mert az ereje jól jön az ellenségeimmel szemben, könnyűszerrel visszaveri őket – magyarázta a drow zsoldos. – És ha netán vissza kell vonulnunk, úgyis gyorsabban futok nála. Majd Jarlaxle átadta az öszvér kantárát Drizztnek, aki lassan a szekér mögé vezette a megfáradt állatot – oda, ahová az imént kötötte ki társát. Egyértelműen látszott, hogy egy ideig nem lesznek képesek húzni a járművet. A pokolbéli hátas igencsak ellenkezett, amikor Jarlaxle próbálta befogni a szekér elé. – Nem nagyon tetszik neki – állapította meg Bruenor. – Nincs választása – jelentette ki a drow zsoldos, és megpróbálta legalább felszerszámozni az állatot. Leporolta a koszt a kezéről, majd felmászott Pwent és Bruenor mellé a bakra. 83

– Egyenletes, gyors tempóban hajts, jó törpe! Meglátod, a démoni hátas… – itt hirtelen félbeszakította mondanivalóját, mert mindkét szakállas harcos szkeptikus pillantást vetett rá. – Nektek adom a lovamat, ti meg azt akarnátok, hogy gyalogoljak? – kérdezte ezután némileg sértődötten. Pwent kérdőn nézett Bruenorra. – Engedjük fel! – határozott a törpekirály. – Megvédelek, királyom! – fordult az uralkodó felé a harci tomboló, amikor a zsoldos elhelyezkedett a másik oldalán. – Végez veled, mielőtt előkapnád a fegyvered, hogy megvédd magad – jegyezte meg erre a békésen mellettük battyogó Drizzt, mire Pwent szeme elkerekedett a riadalomtól. – Ez így van – biztosította Jarlaxle a zsigerontót. Pwent csak hebegett-habogott, Bruenor azonban erősen oldalba lökte. – Mi az, királyom? – kérdezte a meglepett törpe. – Csak hallgass! – felelte Bruenor, mire Jarlaxle felnevetett. A törpekirály a lovak közé csapott, ám a lidérces táltos anélkül, hogy egyet is lépett volna, tüzet fújtatott, és tiltakozva rángatta a fejét. – Kérlek, engedd meg! – szólalt meg a nyilvánvalóan megriadt Jarlaxle, és megragadta a gyeplőt, melyet Bruenor végül átadott neki. A drow zsoldosnak nem tellett nagy erőfeszítésébe, hogy indulásra bírj a hátasát. A démoni lény könnyűszerrel húzta a szekeret. Egyedül csak azért lassítottak időnként, mert a drow tekintettel volt a hosszú úttól kimerült két öszvérre. Reggelig sok mérföldet tettek meg, és noha még mindig egynapi távolságban, de már feltűntek a láthatáron előttük a Hópehely-hegyek. Jarlaxle bizonygatta, hogy varázserővel felruházott fenevad napnyugta után is képes továbbmenni, mert a sötétben is lát, de az utazók továbbra is méltányolták, hogy az öszvérek az eddigi út során mindent beleadtak, így Bruenor úgy döntött, hogy délután megállnak. A hegy lábánál tábort vertek. Jarlaxle elbocsátotta pokolbéli hátasát otthonába, az egyik alsóbb létsíkra, és törpe társa is hasonlóképpen tett démoni vadkanjával. Aztán Athrogate és Pwent elmentek fahasábokat és vándorköveket keresni, hogy valamiféle védelemmel lássák el a tábort. Alig tettek azonban pár lépést, miközben a drow zsoldos és Bruenor kifogták az öszvéreket, azok hirtelen fészkelődni kezdtek és dühödten felhorkantak. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Bruenor. Jarlaxle hiába nógatta hátasát, az csak prüszkölt, és nem volt hajlandó engedelmeskedni neki. – Várjatok! – szólt nekik Drizzt, aki a szekéren állt az ülő Catti-brie mellett. A többiek magyarázatot várva ránéztek, s egy idő után elcsendesedtek, mert észrevették, hogy a drow meredten nézi a szemközti fákat. – Mit látol, te elf? – suttogta Bruenor, Drizzt azonban kinyújtotta a kezét és a törpe felé legyintett, jelezve, hogy hallgasson. Jarlaxle halkan visszakötötte az öszvéreket a szekérhez, és tekintete ide-oda cikázott fajtársa és a fák között. Aztán Drizzt lecsúsztatta Taulmarilt a válláról, és felajzotta. – Mire készülsz, te elf? – suttogta Bruenor. – Mi a kilenc pokol? – üvöltött fel hirtelen mögöttük Thibbledorf Pwent. Bruenor és Jarlaxle mindketten hátranéztek, és egy hosszú karú, rövid lábú, felpuffadt, szürkésfekete bőrű teremtményt pillantottak meg, ami keresztülvonszolva magát a vándorköveken egyenesen Pwent és Athrogate felé igyekezett. Drizzt egy pillanatra sem vette le a szemét a fákról, és nemsokára újabb, hasonló kinézetű lényt látott kicsörtetni a bozótból. A drow ereiben megfagyott a vér – nagyon is jól ismerte ezeket a teremtményeket, e karmos, torz, árnyszerű lényeket. Ugyanis már járt az otthonukban. Ott, ahol Catti-brie és Regis tartózkodott. Ismét odakerült volna? Felemelte íját, és már-már útjára engedte a vesszőt, amikor hirtelen mély lélegzetet vett, mert eszébe jutott, hogy ismét megzavarodhatott az elméje, és megrettent: nehogy ezúttal Bruenor szívébe találjon a nyilával.

84

– Lődd le, Drizzt! – törték meg a csendet Jarlaxle mélységi drow nyelven kiejtett szavai. E nyelv hangjai már hosszú ideje nem ütötték meg Drizzt fülét. Mintha sötételftársa tökéletesen olvasott volna a gondolataiban. – Nem képzelődsz! Drizzt hátrafeszítette a húrt és kilőtte a nyilat, mely mindent elégető, villámszerű energiacsíkot húzott maga után, és telibe találta a jól megtermett fenevadat: a mellkasába csapódott, és hátravetette a bokorba. De ahonnan jött, most hirtelen újabbak jelentek meg, és a két törpe kiáltásából Drizzt arra következtetett, hogy tömegével állták el az utat. A sötételf dühödten dolgozott a karjával; újra és újra mágikus tegezébe nyúlt, és egyik nyilat húzta elő, majd repítette ki a másik után, így oszlatva el ragyogó fények sistergő íveivel a sötétséget. A fenevadak olyan sokan voltak, hogy célozni sem kellett, szinte minden nyílvessző a húsát érte valamelyiknek. Volt, amelyik keresztül is égette a szörnyeteg testét, és egy újabba fúródott. Taulmaril mennydörgő nyilai nyomán égő hús orrfacsaró bűze töltötte meg a levegőt, és hányingert keltő, bugyborékoló, vizenyős hangok zavarták meg a halotti csendet. Hiába záporozta azonban Drizzt a szörnyekre a pusztulást, azok csak jöttek és jöttek. Sok közülük átkelt az úton és a szekérhez közeledett. A drow újabb nyilakat lőtt ki, aztán kénytelen volt letenni Taulmarilt, hogy kivont pengékkel védekezhessen. Mellette Bruenor leugrott a szekérről, megveregette régi, kipróbált pajzsát, melyet a Harcpöröly klán habzó kupát ábrázoló címere ékesített, majd kezébe vette rovátkás bárdját, a sok évtizede használt fegyvert. Amikor a törpe leugrott, Jarlaxle felpattant az ülésre, és két varázspálcát vett elő, köztük azt, amellyel nemrégiben lecsillapította Drizztet. – Tűzgolyó – magyarázta Bruenornak, aki ránézett, és már feltette volna a kérdést, hogy miért nem csatlakozik ő is hozzájuk a csatatéren. – Akkor hát gyújtsd fel az ebugattákat! Jarlaxle egy pillanatra eltűnődött ezen, aztán a fejét rázta, mert tartott a varázslat megbízhatatlanságától. Ha a másik pálca hibásan működik, odaragaszthatja magát a szekérhez, de ha ez sül el visszafelé, felgyújtja magát, Bruenorral és Catti-brie-vel együtt. A törpe legnagyobb meglepetésére Jarlaxle mindkét pálcáját a bal kezébe csúsztatta, aztán jobb kezének hirtelen mozdulatával mágikus csuklóvédőjéből egy pengét vett elő. Eztán egy újabb csuklómozdulattal karddá nyújtotta a pengét, majd a következő kettővel pallossá. Ezután már készült, hogy eltegye a tűzgolyót előidéző pálcát, hirtelen azonban meggondolta magát és a másikat az övébe csúsztatta. Ha a helyzet odáig fajul, hogy mégis szüksége lesz erre az eszközre, muszáj lesz tennie egy próbát.

***** Athrogate lenyűgöző ügyességgel használta láncos buzogányát; a súlyos tüskés golyók csak úgy suhantak a láncok végén, ide-oda cikáztak előtte, mellette és a feje fölött. – Vedd elő a fegyvered! – ordított rá Thibbledorf Pwentre. – Én magam vagyok a fegyverem, te tökfilkó! – kiáltott vissza a harci tomboló, és amikor a jól megtermett szörny közelebb kúszott, Athrogate pedig előrelépett, hogy ütésre lendítse buzogányait, Pwent megindult az ellenség felé, és kézzel-lábbal csépelve rávetette magát. Miután az első tüskék rabul ejtették, a csapdába esett lény hiába hadonászott, és próbált támadója felé harapni. A törpe, erőteljesen rángatózva, vad, dühödt pörgésbe fogott; úgy festett, mintha valamiféle roham kerítette volna hatalmába. Éles, tüskés páncélzata felhasította az ellenség testét, és hamarosan húskupaccá változtatta a vérszomjas szörnyeteget. – Bruhaha! – örvendezett Athrogate, aztán vigyorgott és tisztelgett. A pocakja csak úgy rengett a kacagástól, majd Pwent mellé szökkent és karját megpörgetve láncos buzogányával támadásba lendült a következő fenevad ellen. A tompa fegyverek nem bizonyultak annyira végzeteseknek a vastag, képlékeny húsú lények számára, és alig tartották vissza a szörnyetegeket. Egy átlagos harcos nyomorult helyzetben találta volna magát az árnyszerű, kúszó szörnyekkel szemben, Athrogate azonban minden volt, csak átlagos harcos nem. Egy óriás ereje lüktetett benne, képességei sok évszázadon keresztül csiszolódtak a folyamatos harcban, és buzogányai is igen messze estek a szokványosaktól. 85

Ügyesen manőverezett velük, ide-oda siklott a sérült lény előtt, majd feje fölül hatalmas csapással lesújtott, melytől a lény szétfröccsent előtte a kövön. Ám Athrogate-nek nem volt rá ideje, hogy gratuláljon magának, még Pwentet is alig tudta figyelmeztetni, hogy legyen résen, mert újabb három lény rontott rájuk, nyomukban számtalan társukkal. Egymás után nyúltak felé a fekete karmos kezek, de Athrogate csak pörgette a két buzogányt, majd amikor az ellenség látszólag megfogyatkozott, visszarántotta őket. Szeme sarkából azonban, nem messze egy fa tetején újabb szörnyet vett észre, ám a fenevad máris rávetette magát, és a törpe nem tudott védekezni. De a szemét legalább sikerült becsuknia.

***** Bruenor emlékeztette magát, hogy Catti-brie magatehetetlen állapotban fekszik a szekér hátuljában. Ezzel a tudattal tüzelve elméjét, nem sokkal később az első rátámadó lény egy kétkezes, fej fölül irányzott csapás eredményeként a fejétől a lágyékáig félbe vágva végezte. A király mit sem törődött a vérrel és a mocsokkal, félrerúgta a húskupacot és újabb hosszanti vágással üdvözölte második támadóját, miközben tömör, súlyos pajzsával kivédte a harmadik veszedelmes karmait. Érezte, hogy a másik irányból már érkezik is a negyedik, és ösztönszerűen felé csapott a bárdjával. Túl későn vette észre, hogy egy drow az, nem a hatalmas szörnyek egyike. A fürge Jarlaxle azonban felugrott és maga alá húzta a lábát. – Óvatosan, barátom! – mondta, amikor földet ért; igaz, a fogai közé szorított pálca miatt nem egészen érthetően. A meglepett törpe elé vágott, és két lyukat ütött a következő támadó szörny mellkasába. – Mér'nem figyelmeztettél – mormogta Bruenor, majd tovább ütött-vágott. Hirtelen bőgő hangot hallott, és ebből tudta, hogy a fenevadak az öszvéreket is megtámadták.

***** Drizztnek nem volt ideje gyönyörködni az egymás oldalán harcoló Bruenor és Jarlaxle látványában, noha korábban sosem gondolta volna, hogy ilyesminek lesz szemtanúja. A furcsa páros elé vetette magát, minden lépésnél lesújtott, majd villámgyorsan megpördült; a szablyák pedig keményen szeltek, még csak le sem lassultak, amikor átvágták egy-egy kúszó szörnyeteg húsos testét. A drow ismét megpördült, és három futó lépéssel ugyanennyi, célt nem tévesztő szúrással támadt az ellenségre. Visszakozott, megfordult, majd ugrott és oldalvást egy újabb lényre vetette rá magát, amelyet sikerült kétszer is megszúrnia. Ezt követően könnyedén landolt a lény másik oldalán, azonnal ismét pördült-fordult, szablyái zúgva szelték a levegőt és a körülötte tornyosuló szürkésfekete húsmasszát. A drow ezután visszafordult a szekér felé, és erőt merített a látványból, ahogy Jarlaxle pokolbéli hátasa patájával dobogva és apró tűzgolyókat eregetve kíméletlenül elbánik minden közel merészkedő szörnnyel. Drizzt odaszaladt mögé, és szeme elkerekedett, amikor meglátta, hogy egy fenevad lép a szemközti oldalkorláthoz. A drow a bakon termett, majd a legcsekélyebb habozás nélkül vetette át magát a korláton. Teljes sebességgel Catti-brie elé rontott, és kettévágta a nő felé közeledő szörnyet. Ó, hogy mennyire szeretett volna felesége mellett maradni! De nem tehette, így, hogy az állatok rángatóztak félelmükben. Ügyesen kitérve rúgásaik és toporzékolásuk elől, közéjük ugrott, és pontosan célba találó döfések és szúrások villámgyors egymásutánjával fürgén takarította el az útból az ellenségeket. Aztán az öszvérek mögött megállt, és ismét irányt változtatott. Azon gondolkozott, visszafusson-e az előbbi helyszínre. Nem szükséges, jutott nemsokára a következtetésre, amikor tüzetesebben megszemlélte Jarlaxle-et és Bruenort, akik úgy harcoltak együtt, mintha ugyanannál a mesternél tanultak volna, és több száz közösen megvívott csatát hagytak volna már maguk mögött. Jarlaxle harci stílusa, 86

melyben a pörgő pengéket és a szúrást részesítette előnyben, nem állt távol Drizzt kinyújtott karral végrehajtott vágásaitól, és jól kiegészítette Bruenor lényegre törő brutalitását. Együttműködtek; egyikük rövid, rézsútos döfésekkel ejtette csapdába a lényt, és meghagyta a másiknak a gyilkos csapást. Drizzt, meglepett mosollyal az arcán, eredeti tervével ellentétben a páros mögé érkezett – futva megkerülte a szekeret, gondosan biztonságos távolságban maradva a dühödten tomboló pokolbéli hátastól.

***** Athrogate hangosan felkiáltott: azt hitte, elérkezett a vég, ám hirtelen egy másik alak bukkant fel előtte, aki lehajtott fejjel, nagy dérrel-dúrral érkezett. Thibbledorf Pwent telibe találta az ugró szörnyeteget, tüskés sisakjára nyársalta, és amikor a sziklás földre zuhant, magával vitte. Fel-alá ugrált, miközben a lény is ugyanígy rángatózott a fején; nem tudott szabadulni, már haláltusáját vívta. – Ó, nagyszerű! – kiáltott lelkesen Athrogate. – Pompás! Az ádáz harci tombolót azonban túlságosan elöntötte a düh, így nem hallotta az elismerést. A csapatnyi szörnyeteg közé rontott, hadonászott, könyökét, térdét egyaránt bevetve ütött, rúgott, és amikor egy karmos kéz túl közel merészkedett az arcához, még harapott is. Athrogate buzogányait ádázul pörgetve odafutott mellé, és minden erőteljes, lendületes ütésével szétloccsantott egy-egy fekete húsú szörnyet. A törpék egymás mellett törtek előre, nyomukban szerteszét repültek az ellenségek, miközben a felnyársalt szörny mindvégig Thibbledorf Pwent sisaktüskéjére tűzve vonaglott. Bruenor és Jarlaxle inkább a védelemre összpontosítottak; kimért vágásokkal és szúrásokkal igyekeztek tartani az állásukat. Ahogy a szörnyek fogytak és sikerült biztosítani a szekeret, Drizzt felugrott az ülésre, felvette íját és nyilakat repített a fák közé, így tovább tizedelve a társai felé csörtető hordát. Amikor a sziklás táborhelyről eltakarították a szörnyeket, Pwent és Athrogate is csatlakoztak a többiekhez, Drizzt pedig letette az íjat és kivonta szablyáit. Mind az öten egyetértéssel bólintottak és egymásra vigyorogtak, majd egyként indultak pusztító útjukra, melynek során az út menti füves rétet, majd magát az utat is megtisztították a szörnyektől. Végül megfordultak, és mind visszatértek a szekérhez. Amikor már nem volt mit levágni, a csoport négy tagja: Jarlaxle és a törpék a négy égtáj szerint elhelyezkedtek a szekér négy oldalán. Drizzt pedig, kezében Taulmarillal, a Szívkeresővel, a szekérre sietett Catti-brie mellé, készen állva, hogy segítse társait, ahol szükség van rá. Figyelmét azonban hamarosan az öntudatlan utas kötötte le, mert észrevette, hogy Catti-brie görcsösen rángatózik, majd kiegyenesedik, de nem próbál előrelépni. Ehelyett lebegve felemelkedik, és szeme felakad. – Jaj, ne! – mormogta Drizzt, és önkéntelenül hátrahőkölt. A legkínzóbb az volt az egészben, hogy nem maradhatott gyötrődő felesége mellett.

87

TIZENKETTEDIK FEJEZET

AMIKOR AZ ÁRNYAK A FÉNYRE LÉPNEK Danica és Cadderly sebesen végigszaladtak a Szárnyaló Szellem folyosóján, hogy megnézzék, mi ez a felfordulás. Nagy csapat suttogó varázslón és papon kellett áttörniük magukat, mire végül elfurakodtak az ajtóig, ám a bejáratnál az előcsarnok sem bizonyult kevésbé zsúfoltnak. – Maradj itt! – kiáltott rá egy mágus Danicára, amikor a nő keresztülfurakodott a tömegen, és leugrott a lépcsőről a macskakövekre. – Cadderly, ne engedd! A férfi magába fojtotta a további tiltakozást, amikor a pap felemelte a kezét, hogy maradjon csöndben. Deneir helytartója bízott Danicában, és emlékeztette a többieket, hogy ezt tőlük is elvárja. Mindazonáltal Cadderly-t meglehetősen összezavarta az eléjük táruló látvány. Szarvasok, nyulak, mókusok és mindenféle más állat rohant végig a Szárnyaló Szellem körüli pázsiton; a jelek szerint fejvesztve menekültek valami elől. – Medve – magyarázta egy idősebb pap. – Egy medve így megijesztette volna őket? – kérdezte Cadderly nyilvánvalóan hitetlenkedve. – Medvét is láttam, ugyanilyen rémülten szaladt! – ellenkezett másvalaki, mire Cadderly kételkedve ráncolta a homlokát. Többen bólintottak, megerősítve az elmondottakat. – Valóban medvét láttál? – Méghozzá jókorát! Biztosan tűz ütött ki! Azonban amikor dél felé nézett, amerről az állatok jöttek, Cadderly nem látta, hogy füst sötétítené el a késő délutáni eget. Szimatolt, de nem érzett égett szagot. Danicára pillantott, aki a déli erdő felé törte az utat magának. Valahol mögötte felbömbölt egy medve, aztán valami nagymacska. Cadderly utat tört magának az alsó lépcsőig, és óvatosan leereszkedett. Szarvas ugrott ki a fák közül, és lélekszakadva vágtatott át a gyepen. Cadderly összecsapta a kezét, rá akart ijeszteni az állatra, hogy az húzódjon félre, de szerencsétlen pára se látott, se hallott, csak fejvesztve száguldott tovább. Menet közben még a papot is majdnem feldöntötte. – Mondtam! – kiáltott rá az előbbi mágus. – Nem néznek ezek se istent, se embert! Az erdőben a medve fájdalmában ismét tiltakozva felbömbölt, és hátborzongató üvöltését magas tónusú sikolyok szakították meg. – Danica! – kiáltott fel ismét Cadderly, ezúttal zaklatottabban, és futva megindult a fák közé. Amikor azonban felesége kitört a bozótosból, hirtelen megtorpant. – Befelé! Siessetek! – sürgette a nő mindnyájukat. Cadderly kérdőn nézett feleségére, aztán kisvártatva a szeme elkerekedett a meglepetéstől és az elszörnyedéstől, ugyanis a nő nyomában lények egész hordája rontott ki a fák közül. A földön kúszó szörnyek hosszú karjukkal iszonytató sebességgel hajtották előre magukat. A pap már alaposan áttanulmányozta Faerűn számtalan különféle állatának és szörnyetegének lajstromát, de ezekhez hasonlót még soha, sehol nem látott. Amikor beazonosítás céljából megszemlélte őket, lábatlan ember képe ötlött fel előtte, aki hosszú, erőteljes karja segítségével hajtja magát előre, ám a tüzetesebb vizsgálatot követően elvetette az elképzelést. A zömök torzókon széles, hajlott váll ült, és a sötét bőrű lények a karjukkal haladtak előre. Tönkszerű alsó 88

végtagjukon látszott ugyan valami lábfejszerűség, de az leginkább egy tengeri emlős uszonyára hasonlított. Részben ugrálva, részben magukat vonszolva változtatták helyüket. Kiegyenesedve magasságuk majdnem megközelítette volna egy átlagos termetű férfiét, csökevényes válluk és torz fejük dacára, mely félgömbszerűen ült a vállukon. Arcuk igencsak távol állt az emberi ábrázattól: homlokuk nem volt, lapos orrukon hatalmas lyukak éktelenkedtek, sárga szemük rosszindulatú fénnyel ragyogott. De csúf fogakkal teli gonosz szájuk riasztotta meg leginkább Cadderlyt és bárki mást, aki egy pillantást vetett rájuk – ugyanis megnyúlt arcuk teljes szélességén terpeszkedett. Hatalmas alsó állkapcsuk pedig, mely mintha egyenesen a mellkasukból ugrott volna ki, áldozatok húsára éhezve csapkodott felfelé. Danica, aki kiváló futó volt, megelőzte e fenevadak többségét, egyikük azonban mégis utolérte, és lecsapni készült rá. Cadderly ajkát már-már elszörnyedt kiáltás hagyta el, de a pap végül erőt vett magán, mert látta, hogy felesége a sarkára helyezi testsúlyát, hirtelen lelassít, majd megpördülve felugrik, és amikor a lény elszáguld alatta, maga alá hajlítja a lábát. Erre a fenevad is gyorsan megállt, hosszú karjait felemelte, mire Danica fürge lábával a szörnyeteg felfelé fordított pofájába rúgott. A nő a mozdulatból egyúttal lendületet merített, és a fenevad ábrázatáról, mint ugródeszkáról, nagy ívben messzire vetette magát. A szörnyeteg a rúgás súlyától megingott. Danica leszegte fejét és futott, ahogy csak bírt, csupán amiatt lassított egy pillanatra, hogy kétségbeesett arccal intsen Cadderlynek, siessen vissza a katedrálisba, mert ő is komoly veszélyben forog. Amikor a pap megfordult, akkor látta csak meg igazán, milyen súlyos a helyzet. Az erdőből ugyanis számtalan hasonló lény özönlött kifelé; csak jöttek és jöttek. A medve, melyet eddig nem láttak, azonban nem egy alkalommal hallottak, botladozva, dobálva magát, szintén elővánszorgott, és alig látszott ki az őt csaknem teljesen ellepő lények alól. Cadderly hevesen dobogó szívvel ugrott a lépcső felé, de az előcsarnokban a számtalan, pánikba esett varázsló és pap hiába tolakodott az ajtó felé, alig néhányan jutottak csak be. A dupla ajtó mindkét oldalán egyre-másra nyíltak ki az ablakok, és akik bent voltak, integettek társaiknak, hogy ugorjanak be. Nem fog sikerülni, ismerte fel Cadderly, amikor hátrapillantott Danicára. Mennyire szerette volna, hogy nála legyen a kézi számszeríja, vagy akár a sétapálcája! Aztán mégis arra jutott, hogy igazából nem szenved hiányt semmiben. Felismerte, hogy fizikai értelemben fegyvertelen ugyan, ám Deneirre mindig számíthat. A felső lépcsőn megfordult, lehunyta szemét és imájába merült, valamiféle megoldásért könyörgött. Szinte nem is tudatosult benne, hogy varázslatba fogott. Kinyitotta szemét, és szélesre tárta a karját. Danica közben, nyomában egy seregnyi szörnyeteggel, elérte az alsó lépcsőt, és felugrott férje mellé. Hirtelen energia robbant ki Cadderlyből, végigszáguldott a földön és egyetlen hatalmas, tekergőző hullámba tömörülve a számtalan teremtménnyel együtt felemelte a macskaköveket és a pázsitot. Majd újabb energialöketek áradtak ki, és akár egy csendes tavacska felfodrozódott hullámai, gördülő félkörök egymásutánjában mosták el a szörnyeket. A vérszomjas teremtmények próbáltak küzdeni ellene, de elkerülhetetlenül kicsúszott lábuk alól a talaj, és egyre hátrébb sodródtak. – Ez mi? – kérdezte az egyik varázsló nyilvánvaló félelemmel a hangjában, és Cadderly, minden összpontosítása dacára, meghallotta a nőt. Felelni azonban nem tudott. Annyiban lehetett csak biztos, hogy a varázslat megnyerte számukra a szükséges időt, és így mind bejutottak a Szárnyaló Szellembe. Danica és Cadderly értek be utoljára, bár a nőnek valósággal vonszolnia kellett maga után döbbent férjét.

***** Danica megkönnyebbüléssel hallotta, mások már parancsokat osztogatnak a többieknek, hogy őrizzék az ablakokat és az ajtókat – Cadderly ugyanis abban a pillanatban nem sokat tudott volna tenni, és férje állapota őt magát is lekötötte. Gyorsan körülnézett, és rádöbbent, hogy valaki hiányzik. A Szárnyaló Szellem sok-sok helyiségből állt, ezért nem tűnt fel neki korábban. De a 89

hirtelen támadt szükségben, a rájuk acsarkodó veszély ádáz pillanatában Danica észrevette, hogy a Szárnyaló Szellem csapata nem teljes. Hová lett Tömbváll Iván? Ismét körbepillantott, megpróbálta felidézni, vajon mikor látta utoljára a nagyhangú törpét. Cadderly zihálása azonban visszazökkentette a valóságba. – Mit tettél odakint? – kérdezte a paptól. – Még sosem láttam ilyen. – Fogalmam sincs – vallotta be a férfi. – Deneirhez fordultam varázslatok, és megoldás után kutatva. – És meghallgatott! Cadderly egy pillanatig üres tekintettel meredt feleségére, majd gondterhelten megrázta a fejét. – Az Őstextus, a Szövedék… – suttogta. – Most már a részévé vált. Danica összezavarodva nézett a férjére. – Mintha a kettő, azaz talán három: Deneir, az Őstextus és a Szövedék már többé nem különülnek el! – próbálta Cadderly megmagyarázni. – De, Mystra kivételével, az istenek sosem voltak részei a… – Többé már nem így van – állapította meg a férje és egyre erőteljesebben rázta a fejét. – Írt a Szövedékre, számokkal látta el, most pedig. Hirtelen azonban betörő ablak csörömpölése szakította meg a beszélgetést, s a hangot kiáltások és sikolyok követtek. – Itt vannak – állapította meg Danica, és Cadderlyt maga után húzva megindult. Már két ajtóval arrébb, az előcsarnoktól nem messze beleütköztek az első csetepatéba: papok egy csoportja csapott össze két betörő fenevaddal. A többségében felfegyverzett emberek buzogányaik segítségével jól kézben tartották a helyzetet. Cadderly átvette a vezetést; villámgyorsan elfutott a központi lépcsőhöz, és hármasával szedte a fokokat, egészen a negyedik emeletig, magánlakosztálya helyszínéig. Az ajtón belépve megragadta széles bőrövét, melynek két oldalán egy-egy táska helyezkedett el, ahol kézi számszeríjait tárolta. Különleges módszerrel előállított nyilakat tartalmazó, vállon viselhető töltényövet hurkolt a nyakára, aztán visszarohant Danicához, és menet közben megtöltötte a számszeríjakat. A pár elindult a lépcső felé, és akkor szembesültek a különös, kúszó betolakodóknak egy enyhén szólva nemkívánatos képességével: kiválóan tudtak mászni. Előrébb a folyosón betört egy ablak, majd – ahogy egy lény próbált rajta befurakodni – tompa puffanások követték egymást. Danica Cadderly elé tört, amikor a pap a csörömpölés irányába robogott, de alig érték el a termet és rúgták be az ajtót, a férfi félrelökte a nőt, és felemelte a számszeríjat. Egy fenevad már a szobában volt, társa pedig az ablakpárkánynál tartott, és mindketten gonosz vicsorra húzták csúf szájukat. Cadderly célzott, a lövedék átvillant a szobán, és az ablakban levő lény mellkasába fúródott. A nyíl oldalsó részei befelé fordultak, egymás irányába, és így összetörték a belül elhelyezkedő kis fiolát. E rázkódás egy robbanással lángra gyújtotta a mágikus olajat, mely hatalmas lyukat ütött a szörnyeteg fekete húsán, aki kirepült az ablakon. Cadderly a második lövést a bent maradt lényre irányította, de amikor Danica megtámadta a fenevadat, elfordította a fegyvert. A nő az utolsó pillanatban félrelépett, bal lábát keresztezte a jobb előtt, majd erőteljesen kirúgott, és nagy ívben elhárította mindkét felé nyúló karmos kezet. Közben ügyesen elfordította csípőjét, amivel új lendületre tett szert. Alig ért bal lábbal földet, a jobbal már rúgott is egy jó nagyot, és lábujjhegyével egyenesen beletalált a lény bal szemébe. A fenevad üvöltött és karjával dühösen összevissza hadonászott – ám kiszámíthatóan kalimpált, így Danica könnyűszerrel kitért az útjából, majd előrelépett, mellkason rúgta a lényt, aztán pedig a falhoz vágta. A szörnyetegben még mindig maradt erő, hogy dühödten reagáljon, a nő azonban ismét kitért előle. Danica ekkor megértette, miként lehet hatékonyan szembeszállni eme fenevadakkal. Üss, hátrálj, ezt ismételd, és soha ne maradj közel, nehogy azok a szörnyű karmok eltaláljanak.

90

Cadderly roppant mód örült, hogy felesége ura a helyzetnek, ugyanis hallotta, hogy a szomszéd szobában is betört egy ablak. Kifordult az ajtón, berúgta a szomszéd szobáét és bal karját magasra emelve berontott. A lény éppen előtte kuporgott, és egyenesen rá akarta vetni magát. Cadderly meglepett kiáltás közepette lőtt a kézi számszeríjjal. A nyílvessző a támadótól úgy kétlábnyi távolságban csapódott le, ám a robbanás ereje elérte a szörnyet. A megfeketedett lény átrepült a helyiségen, majd egész testében reszketve, hosszú karját széttárva a falnak csapódott. Mellkasán akkora lyuk tátongott, hogy a férfi ökle is átfért volna rajta. A pap meglepetten kapkodott levegő után, aztán csatazajt hallott nem messziről. Bal kezéből leejtette a számszeríjat – ami ezek után combja közepe táján pattogott, ugyanis biztosan volt rögzítve –, és szélsebesen igyekezett, hogy megtöltse a másik fegyvert. Kishíján azonban elejtette a robbanónyilat, amikor Danica berohant, és becsapta a szoba ajtaját. – Túl sokan vannak! – kiáltotta. – És csak jönnek és jönnek, minden oldalról! Segítséget kell hívnunk az alsóbb szintekről! – Menj! Indulj! – kiáltotta a férje, és idegességében ügyetlenül matatott egy nyílvesszővel, amikor észrevette, hogy újabb torz alak árnyékolja be az ablakot. Danica a közeledő ellenségről tudomást sem véve a lépcső felé szaladt. A jól megtermett lény pedig Cadderlyre vetette magát. A számszeríj húrja kicsúszott a férfi szorításából; még szerencse, hogy a nyilat sikerült elkapnia, mielőtt az kiesett volna barázdált tartójából. Cadderly tekintete ide-oda cikázott a fegyver és a fenevad közt, majd látta, hogy karmos kéz kap az arca felé.

***** A Szárnyaló Szellem központi lépcsője egy sorban haladt lefelé, majd fordulatot vett, aztán ismét lefelé haladt az ellenkező irányban, minden emeleten kétszer. Danica valójában nem futott végig rajtuk. Félig leért az első soron, majd felugrott a korlátra, és a következő forduló után könnyedén ért földet. Nem tért rá egyből a következő lépcsősorra, ehelyett levetette magát a korlátról, hogy feltérképezze a harmadik emeletet. Félelmei sajnos beigazolódtak, mert üvegcsörömpölés hangja fogadta. Ismét lekiáltott a lépcsőn, és a következő fordulóra ugrott, majd a negyedik lépcsősorra érkezett. Ekkor zajt hallott: egész csapat ember tülekedett felfelé. – Alkossatok csoportokat, és biztosítsatok minden emeletet! – kiáltott rájuk, és parancsa még nagyobb nyomatékot nyert, amikor a csoport a második emeletre érve két szörnybe botlott, akik rájuk rontottak. Az ujjak nem győztek mozogni, ahogy egyik mágikus villámcsapást idézte elő a másik után. A felfegyverzett papok elállták az ajtót, és pajzsként védték a fegyvertelen varázslókat. A Szárnyaló Szellemben szinte mindenki harcedzettnek mondhatta magát, vagy legalábbis részt vett már csatában, így hát jó páran pontosan, fegyelmezetten leváltak az első csoporttól, és a lépcsőn felfelé igyekeztek. Danica már eltávolodott a többiektől, és hármasával szedte a lépcsőfokokat. Nem akarta a szükségesnél tovább magára hagyni férjét, noha bízott benne. Hogyne tette volna, amikor láthatta, mily halált megvető bátorsággal száll szembe egy iszonytató sárkánnyal, sőt egy vámpírral is, és amikor végignézte, hogyan hozza létre, pusztán a színtiszta akaraterő és az isteni mágia segítségével a pompás könyvtárkatedrálist? De tudta, hogy férje egyedül van ott, a negyedik emeleten. És egyedül védi a mintegy kéttucatnyi ablakkal rendelkező szárnyat.

***** A férfi riadtan felkiáltott és igyekezett kitérni a csapás elől, a hosszú, ádáz karmok azonban mégiscsak súrolták. Érezte, hogy felszakad a bőr a bal szeme alatt, és az ütés súlyától kis híján eszméletét vesztette. 91

Alig volt tudatában, hogy meghúzta számszeríjának ravaszát. A lövedék nem volt tökéletesen rögzítve, de valahogy mégiscsak kirepült, és – csakis a jószerencsének köszönhetően – a megfelelő irányba. Ugyanis egyenesen beleállt egy szörnyeteg húsába, ahol összeroppant majd felrobbant, ahogy kell, és hátrataszította a fenevadat. A lény nekirepült a falnak, és kísérteties hangot adott ki, miközben karmos végtagjaival próbálta összefogni tátongó sebét. Cadderly hallotta ugyan az üvöltést, de nem tudta volna megmondani, hogy a fájdalom, a vereség vagy a győzelem szülte-e. Mélyen összegörnyedve kibotladozott a szobából, miközben a vér ömlött az arcából, és a padlóra csöpögött. Az ütés nem érte a szemét, de az mégis olyannyira megduzzadt már, hogy csak kivehetetlen fényfoltokat látott, semmi mást. Tántorgott, azt sem tudta, hol van, csak hallotta, hogy még több lény húzza be magát a többi terembe. „Tölts! Tölts!” – üvöltött hangtalanul fejében a gondolat, és ügyetlenül kapkodott is, hogy eleget tegyen a belső parancsnak, de aztán kisvártatva rájött, hogy nincs rá ideje. Lehunyta szemét, és megszólította Deneirt. Nem talált mást, csak számokat, a Szövedékre írott alakzatokat. Zavara addig tartott, míg egy lény be nem rontott elé az előcsarnokba. A számok átlátható rendszert alkottak elméjében, és varázsige hagyta el ajkait. Isteni energia csillogó pajzsa vonta be a papot, amikor a lény rárontott, és noha Cadderly ösztönösen összerezzent a hadonászó karmok látványától, azok nem tudtak komolyabb kárt tenni benne. Nem voltak képesek áthatolni a mágikus pajzson, mely szemlátomást sikeresen létrejött a pap körül. Újabb varázsige áramlott Cadderly gondolataiba, és ő, miközben elengedte a számszeríjakat, melyek a köteleken függtek, nem vesztegette az időt: felemelt karral azonnal ki is ejtette a bűvös szavakat. Érezte, ahogy keresztüláramlik rajta az isteni, csodálatos, hatalmas energia, mintha csak a semmiből teremtette volna elő. Végigbizsergette a karját és felsőtestét, majd a lábát elhagyva leszaladt a földre, és narancsvörösen izzó pókhálóként szétterjedt a padlódeszkákon minden irányban. A nekitámadó lény hamarosan felüvöltött fájdalmában, Cadderly pedig végigbaktatott az előcsarnokon, és a védőpajzs is vele tartott. A jól megtermett lény túl ostoba volt: meggondolatlanul követte, majd, ahogy megégette a sugárzó energia, elnyújtott rikoltást hallatott, miközben alteste valósággal sistergett. Egyre több lény ugrott volna neki a papnak; próbálták támadni, de amint az energiakörbe léptek, velőtrázó üvöltés tört fel a torkukból. A mágia együtt mozgott Cadderlyvel, miközben ő a lépcső felé fordult. Ahol is megpillantotta Danicát, aki értetlenül meredt rá. Az egyik lény elpusztult. Egy másik is elesett, aztán egy harmadik, ahogy legyőzte Cadderly ismeretlen varázslatának ereje, melyet Deneir hatalma táplált. A férfi intett Danicának, hogy fusson el, ám a nő nem tette, ehelyett odament hozzá. Alighogy közelebb ért, máris ő is az isteni pajzs fényében csillámlott. – Ezt hogy csináltad? – kérdezte. – Fogalmam sincs – válaszolta Cadderly. Nem akarta jószerencséjét firtatni, egyszerűen csak örült, hogy biztonságban vannak. – Tisztítsuk meg az emeletet a szörnyektől! – sürgette férjét Danica, és együtt végighaladtak az előcsarnokon. A nő sietett elöl; rúgásainak, ütéseinek zápora máris ledöntött a lábáról két szörnyet, akik valósággal vonaglottak a fájdalomtól, amikor az isteni energia hatósugarába kerültek. Az egyik megpróbált egy szobába oldalazni, Danica azonban rögtön a nyomában termett. Cadderly előrenyújtotta mutatóujját, és újabb imára nyitotta száját. Fénynyaláb, isteni energia valóságos lándzsája indult útjára és felnyársalta a fenevadat, mire az, éppen amikor Danica közeledett, az ajtófélfának ütődött. A lény túlélte ugyan a lándzsaszerű energia behatolását, de szikrázott és izzott, így a tapasztalt Danicának elég ideje maradt, hogy felsorakoztassa és gyors egymásutánban kilője nyilait. Mire öt vérben ázó, elgyötört pap a lépcsőhöz ért, hogy segítsen a párosnak, a negyedik emelet egyik szárnyát már sikerült teljesen megtisztítani a szörnyektől. Cadderly további 92

energiaköröket bocsátott ki magából – mind ott lebegett körülötte – és felfedezte, hogy sérülései varázslatos módon maguktól begyógyulnak. A többi pap összezavarodva, és egyben kíváncsian nézett rá, ő azonban nem tudott nekik válaszokkal szolgálni. Annyiban volt biztos, hogy Deneirt hívta, és az isten – vagy esetleg valamely másik nagy hatalmú lény – ismeretlen mágikus aurákkal segítette őt. Cadderly azonban tudta, hogy nincs idő ölbe tett kézzel ülni és gondolkodni, a Szárnyaló Szellem ugyanis hatalmas épület volt számos ablakkal, oldalhelyiséggel és hálófülkével, ráadásul keskeny hátsó folyosókkal és több föld alatti szinttel. Harcoltak egész éjjel, még kora hajnalban is, addig, amíg már több szörny nem mászott be az ablakon. A csata ezek után még délelőtt is folytatódott; az elgyötört, megkínzott harcosok, akiknek nem egy társa elesett, megtisztították a Szárnyaló Szellem hatalmas helyiségeit. Cadderly és Danica jól tudták, hogy még mindig akad számos szoba, melyeket át kell fésülniük és meg kell szabadítaniuk a szörnyektől, azonban mindketten a végsőkig kimerültek. Nekiláttak a további feladatoknak: súlyos deszkákkal biztosították az ablakokat, ellátták a sebesülteket, és megszervezték a harcoló csapatokat az elkövetkezendő éjszakára, az esetlegesen bekövetkező további támadásokra. – Hol van Iván? – kérdezet Danica a férjét, amikor végre néhány pillanatra kettesben maradtak. – Azt hittem, Carradoonba ment. – Nem, csak Pikel, Roreyval és… – a nevek itt Danica torkára fagytak. Mindhárom gyermeke Carradoonba távozott, és éppen azokon a hegyi erdőkön keresztül utaztak, ahonnan ezek a hátborzongató teremtmények jöttek. – Cadderly? – suttogta megtört hangon. A férfinak is mély lélegzetet kellett vennie, nehogy elaléljon a félelemtől. – Sietnünk kell hozzájuk! – jelentette ki végül. Danica azonban a fejét rázta. – Itt kell maradnod! – válaszolta. – De nem… – Egyedül gyorsabban tudok haladni! – Fogalmunk sincs, mi idézte elő mindezt! – panaszkodott a férfi. – Azt sem tudjuk, miféle erőkkel állunk szemben! – És ki lenne alkalmasabb nálam arra, hogy ezt kiderítse? – kérdezte a nő, és még egy mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie. Egy nagyon halvány mosolyt.

93

TIZENHARMADIK FEJEZET

NEM VAGYOK AZ ELLENSÉGED Mindentudó mosoly jelent meg a nő arcán, mely szöges ellentétben állt ismét fennakadó szemével. Catti-brie lassan lebegve felemelkedett a földről. – Meg akarád ölni? – kérdezte, mintha valaki állna előtte, és hozzá beszélne. Eközben szeme visszagördült a helyére. – Az akcentus – jegyezte meg Jarlaxle, amikor Catti-brie válla visszafordult az eredeti helyére – mintha csak azt hitte volna, hogy egy szék háttámlájának dől. – Ha azért ölöd meg Entrerit, hogy kiszabadítsd Regist, és azért, hogy többé ne árthassék senkinek, akkor a szívem azt súgja, hogy ez helyes dolog – jelentette ki a nő és feszülten előrehajolt. – De ha azért akarod megölni, hogy magadnak bizonyíts, vagy hogy megtagadd, mi is ő valójában, akkor sír a szívem. – Calimport – suttogta Drizzt, és élénken lejátszódott előtte a jelenet. – M-mi? – kérdezte volna Bruenor, Catti-brie azonban félbeszakította. – A világ nem igazságos. A szíved biztosan azt mondja, hogy becsaptak. De vajon a bérgyilkost üldözöd, vagy a saját dühödet? Entreri halálával megjavulna az, ami rossz? Nézz a tükörbe, Drizzt Do'Urden! Maszk nélkül. Entreri halála nem változtatja meg a bőröd színét – a tulajdon színedet. – Elf? – noszogatta Bruenor magyarázatot követelve barátját, de e megdöbbentő pillanatban Drizzt még csak nem is hallotta. A Catti-brie-vel való réges-régi találkozás emléke úgy zúdult rá, akár egy hatalmas, morajló vízesés. Ismét ott volt, átélte azt a pillanatot abban a kis szobában, ahol a jéghideg bölcsesség legkijózanítóbb pofonját kapta olyasvalakitől, aki elég mélyen szerette őt ahhoz, hogy ezzel észre térítse. Az volt az a pillanat, amikor rájött, mennyire szereti Catti-brie-t, noha még évek kellettek hozzá, hogy ezen érzésektől vezérelve a tettek mezejére lépjen. Némileg zavartan, egészen az események hatása alatt pillantott Bruenorra és Jarlaxle-re, majd ismét szerelméhez fordult, aki szóról szóra folytatta azt a régi beszélgetést. – Bárcsak megtanulnál a dolgok mélyére nézni – mondta azzal a lefegyverző, bájos mosollyal, melyet oly gyakran villantott Drizztre, megsemmisítve a legkisebb ellenállását, ha éppen nem akarta azt csinálni, amit mondott. – És bárcsak egyszer megtanulnál szeretni. Annyi bizonyos: hagyod, hogy elmenjenek melletted a dolgok, Drizzt Do'Urden. A nő elfordította a fejét, mintha valami neszt hallana, és a drow-nak eszébe jutott, hogy Wulfgar éppen abban a pillanatban lépett be. A barbár volt akkoriban Catti-brie szeretője, noha a nő célzott rá, hogy szíve Drizztért dobog. Már akkor is. A sötételf reszketett, amikor arra gondolt, mi következett ezek után. Jarlaxle ekkor mögé osont, és a feje felé nyúlt. Egy feszült pillanat erejéig Drizzt azt hitte, garott van a zsiványnál. Azonban nem az volt, hanem a szemkötő, melyet Jarlaxle erősen rögzített, mielőtt előrelökte volna Drizztet. 94

– Menj hozzá! – parancsolt rá. Alig egy lépésnyire Drizzt ismét meghallotta azokat a szavakat, melyek – utólag már látta – megváltoztatták az életét, valósággal felszabadították. – Ami pedig a gondolkodásodat illeti, barátom – mondta Catti-brie halkan, és Drizzt megállt, mielőtt tovább közeledett volna felé – nem hagyhatta, hogy ne fejezze be! –, mi köt gúzsba jobban: az, ahogy a világ lát téged, vagy az, ahogyan hiszed, hogy lát? Drizzt levendulakék szeméből csorogtak a könnyek, miközben szoros ölelésbe vonva őt, a nőre borult, és lehúzta őt a karjaiba. Ezúttal nem lépett át arra az árnyakkal teli síkra, mert Jarlaxle szemkötője védte. Drizzt magához húzta Catti-brie-t és szorosan magához ölelte, és addig el sem engedte, míg a nő végre el nem ernyedt, és vissza nem siklott ülő helyzetbe. Drizzt végül a többiekre nézett, különösen Jarlaxle-re. – Nem vagyok az ellenséged, Drizzt Do'Urden – bizonygatta a másik drow. – Mire készülsz? – faggatta Bruenor. – A szemkötő megvéd attól, hogy akár mágia által, akár a pszionika útján behatoljanak az elmémbe – magyarázta Jarlaxle. – Nem teljes biztonsággal ugyan, de ahhoz éppen eléggé, hogy Drizztet, aki éppen elég körültekintő, ne rántsa magával az a hely, ahol… – Ahol Regis elméje most tartózkodik – fejezte be Drizzt. – Ne aggódjatok, egy kukkot sem értek abból, amit most összehordtok! – zsémbelt Bruenor csípőre tett kézzel. – Mi a kilenc pokol folyik itt, azonnal magyarázd meg, te elf! Drizzt összezavarodott arckifejezéssel a fejét rázta. – Olyan, mintha a lét két síkja, vagy két különböző világ ütközne össze – közölte Jarlaxle, mire mindnyájan úgy néztek rá, mintha hirtelen még egy feje nőtt volna, akár egy ettinnek. A drow mélyet lélegzett, és halkan felnevetett: – Nem véletlen, hogy rátok találtam az úton – vallotta be. – Azt gondolád, hogy valaha is az ellenkezőjében hittünk, te tökfilkó? – kérdezte mérgesen Bruenor, mire a drow zsoldos tehetetlenül felkuncogott. – És az sem véletlen, hogy Athrogate-et, vagy ha úgy tetszik, Stuttgardot Mithrill Csarnokba küldtem, hogy rábírjon benneteket, induljatok azonnal a Szárnyaló Szellembe! – Igen, a Kristályszilánk – motyogta Bruenor nyilvánvaló hitetlenkedésről árulkodó hangon. – Minden, amit mondtam, igaz volt – válaszolta Jarlaxle. – De az is igaz, jó törpe, hogy beszámolóm nem volt teljes. – Alig várom, hogy halljam! – Van egy sárkány. – Előfordul – vont vállat Bruenor. – És üldöz engem, meg a barátomat! – magyarázta Jarlaxle. – Hitvány gazfickók! – mérgelődött Athrogate. – Olyan lényeket küld a nyomunkba, akik könnyűszerrel feltámasztják a holtakat! – folytatta Jarlaxle. – Úgy gondolom, ők a Kristályszilánk megalkotói, akik valamiféleképpen áthágták e sík korlátait. – Na persze, megint az orromnál fogva akarsz vezetni! – gyanakodott Bruenor. – Két világban tartózkodnak, mint Catti-brie – állapította meg Drizzt. – Lehet. Nem tudhatom biztosan. Annyi bizonyos, hogy két dimenzióból származnak, vagy legalábbis rendelkeznek a két helyre kivetülés képességével. E kalap segítségével dimenziólyukakat tudok előidézni, és így is tettem, majd egy ilyen tárgyat hozzávágtam az egyik lényhez, mely minket üldözött. – Az meg egyfolytában csak olvadt, mielőtt a buzogányaim kilapíthatták vón'! – nyomatékosította az elmondottakat Athrogate. – A lény váltogatta a síkokat – folytatta Jarlaxle. – És éppen akkor, amikor a dimenziólyuk magába szippantotta volna, és a dimenziókon túli mágiák egyesülése hasadékot ejtett az asztrális síkon. – Aztán a lény eltűnt – állapította meg Bruenor. – Gondolom, örökre – helyeselt Jarlaxle. – És akkor miért is van szükséged Cadderlyre és ránk, he? – Mert ez csak egy küldött volt, nem a bajok fő forrása. Az sajnos a... – …a sárkány – fejezte be Drizzt, mire Bruenor ismét csak ennyit fűzött hozzá: 95

– Előfordul. Jarlaxle azonban nem hagyta magát. – Bármi is legyen, életben maradt, és iszonytató hatalommal bír: szerte a világba képes közvetíteni a gondolatait, és ha úgy akarja, bármikor mozgósítja az alattvalóit. Aggályoktól mentesen hívja életre őket a holtak birodalmából, és – itt megállt, majd a körülöttük heverő legyilkolt lényekre nézett –, talán erről a másik, sötét helyről is. – Na és mire készülsz, te átkozott elf? – morgolódott Bruenor. – Mibe vittél bele minket? – Hogy keljetek útra; miáltal, remélem, gyógyírt lelhettek kedves leányod szenvedéseire – válaszolta Jarlaxle habozás nélkül. – És igen, a magam érdekeit is szem előtt tartottam. – Úgy érted, belerántál minket a kellős közepébe! – zsémbelt a törpekirály. – Majd beverem én azt a csont és bőr ábrázatod, bizony ám! – ordított fel Pwent. – Már eleve nyakig benne voltunk! – próbálta csitítani a kedélyeket Drizzt, és amikor mindannyian felé fordultak, és látták, ahogy térdel és két karjával szorosan öleli Catti-brie-t, nehéz volt ellentmondani neki. A drow ekkor Jarlaxle-re nézett, és így szólt: – Az egész világ benne van.

96

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A FELDERÍTŐK RÉMÜLETE – Nem várhatunk ölbe tett kézzel, hogy alkonyatkor újra rajtunk üssenek! – kiáltott fel egy fiatal varázsló, és szavait többen visszhangozták. – Nem tudhatjuk, hogy így lesz-e – emlékeztette társait Ginance, egy idősebb nő, aki Cadderly rendjének papjaként már a Szárnyaló Szellem első napjaitól kezdve részt vett a tekercsek rendezésében. – Még soha nem szembesültünk ezekhez hasonló szerzetekkel! Micsoda rút húskupacok! Még azt sem tudjuk, hogy irtóznak-e a napfénytől, avagy csak stratégiai megfontolásból vonultak vissza! – Azonnal visszavonultak, amikor a pirkadat első sugara megjelent keleten! – tiltakozott az első varázsló. – Ez számomra azt jelenti, hogy előnyös helyzetből indíthatjuk az ellentámadást. – Mégpedig azonnal indulnunk kell! – Igen! – kiáltottak fel többen. Már jó ideje zajlott a vita a Szárnyaló Szellem főhajójában, és ezalatt Cadderly csak hallgatott, próbálta felmérni a teremben zúgolódók viselkedését. Az előző éjjel történt brutális támadás során számos varázsló és pap elesett – és mindegyikük csupán látogatóként tartózkodott a könyvtárban. Cadderly örömmel nyugtázta, hogy a megmaradt, úgy hetvenöt férfi és nő többsége a lehető legmagasabb képesítéssel rendelkezik a beavatottak tudásából illetve az isteni mágiából, és azt is látta, hogy nem vett rajtuk erőt a kétségbeesés a váratlan ütközet után. Harci kedvük egyértelmű tűzzel lobogott, és a pap tudta, ez igen fontos tényező a kínos helyzet megoldása szempontjából. Ismét Ginance-t kezdte figyelni, régi jó barátját, klérusának egyik legbölcsebb, leghatalmasabb tudású tagját. – Azt sem tudhatjuk, hogy sikerült-e egyáltalán megtisztítani a Szárnyaló Szellemet a fenevadaktól! – mondta a nő, ezzel lecsendesítve a fellángoló kedélyeket. – De hát már egy sincs odakint az ádáz szörnyetegek közül! – ellenkezett a korábbi mágus. Ginance hangját elnyomni tűntek a rákövetkező kiáltások, melyek mind azt követelték, hogy a katedrálison kívül lendüljenek támadásba. – Feltételezitek, hogy nem bírnak értelemmel, vagy ha igen, akkor sem sokkal, és ostobák! – szólt közbe végre Cadderly, és, noha egyáltalán nem emelte fel a hangját, alig szólalt meg, a terem elcsendesedett és minden szem rá szegeződött. Ő pedig, akiben ezzel ismét tudatosult fontossága és hírneve, mélyet sóhajtott. Ő építtette a Szárnyaló Szellemet, és jól tudta, ez nem csekély teljesítmény. Mégsem vett erőt rajta az elbizakodottság az iránta mutatott nagy tisztelet láttán, már csak azért sem, mert nem egy vendége sokkal nagyobb tapasztalattal bírt a háborúzás terén nála. Például a Sundabarból érkezett papok éveket töltöttek az alsóbb síkokon, démonokkal és ördögökkel harcolva. Mégis rajta csüngtek a tekintetek, az emberek az ő szavait szomjazták. – Feltételezésed szerint tehát azért futamodtak meg, mert nem bírják a napfényt, nem pedig taktikai okokból – állapította meg Cadderly gondosan megválogatva minden szavát. Hiábavaló nyugtalanságát gyorsan elhessegette, amikor eltűnt gyerekeire, és a Tömbváll fivérekre gondolt, 97

akiknek szintén nyomuk veszett. – És most úgy véled, hogy ha még lennének fenevadak a Szárnyaló Szellemben, akkor vérszomjasan ránk rontanának ahelyett, hogy alkalmasabb pillanatot lesve elbújnának. – És te miként vélekedsz, jó Cadderly? – kérdezte ugyanaz a fiatal varázsló, aki olyannyira makacs és dühödt hangot ütött meg Ginance-szal szemben. – Üljünk és gyűjtsünk erőt, készüljünk a következő rajtaütésre, vagy pedig menjünk ki és járjunk utána ellenségeinknek? – Tegyük mindkettőt! – válaszolta a pap, és sokan, különösképpen a legidősebb veteránok, egyetértéssel bólogattak. – Legtöbben nem egyedül érkeztetek, hanem megbízható barátokkal és társakkal, így rajtatok áll, hogy döntsetek a harci csapatok létszáma és elrendezése felől. Én azt javaslom, éljünk testi erővel, a beavatottak tudásával, valamint isteni mágiával egyaránt. Nem tudhatjuk, hogy ez a… járvány mikor hagy alább, vagy rosszabbodik-e még, így hát minden eshetőségre felkészülve a legjobbat kell kihoznunk magunkból! – Azt javaslom, oszoljunk hét fő csoportra! – javasolta egy idősebb varázsló. Aztán tanakodni kezdtek egymás közt, és Cadderly úgy gondolta, ez így a legjobb. Ezek a nők és férfiak nem szorultak irányításra a részleteket illetően. Ginance ekkor odalépett hozzá, mert még mindig aggasztotta annak lehetősége, hogy a Szárnyaló Szellemben hívatlan vendégek lapulnak. – Minden testvérünk harcra kész a tegnap éjszaka után is? – kérdezte tőle Cadderly. – Legtöbben igen. Úgy negyven testvér áll készenlétben, hogy átfésüljék a Szárnyaló Szellemet – hacsak nem akarsz közülük párat a többiekkel kiküldeni. – Csupán néhányat – határozta el Cadderly. – Világiasabb testvéreinket ajánld fel a felderítőcsapatok számára! Azokat, akik növények gyűjtögetésével foglalkoztak, így orvoslásban hasznosak lehetnek, ráadásul ők ismerik legjobban a könyvtárat körülvevő területet. De a mieink legtöbbjét tartsuk csak a Szárnyaló Szellemen belül, ők ismerik ugyanis a számtalan katakombát, alagutat és előtermet. Természetesen te vagy a legméltóbb ennek a megszervezésére. Ginance bólintással fogadta a megtisztelő elismerést. – Danica úrnő nagy segítségünkre lenne, akárcsak Iván. – kezdte, de amikor meglátta Cadderly savanyú arckifejezését, elhallgatott. – Danica hamarosan elhagyja a Szárnyaló Szellemet – magyarázta a férfi. – Legfőképpen Ivánt keresi, aki minden jel szerint eltűnt, és… – Biztonságban vannak Carradoonban – biztosította barátját Ginance. – Pikel is velük van! – tette hozzá, mire Cadderly-től csak ennyi tellett válaszképpen: – Reméljük…

***** Nem sokkal később a pap magánlakosztályának erkélyén ült és délkelet felé, Carradoon irányába nézett. Elméjében egymást érték a gondolatok; aggódott gyermekeiért és Danica miatt is, aki utánuk és az eltűnt törpe után eredt. Féltette otthonát, a Szárnyaló Szellemet, és aggódott, hogy ha netán összedőlne, annak milyen következményei lehetnek rendjére és személy szerint rá nézve. A ismeretlen szörnyek, akik seregnyi sokaságban oly erőszakosan és ádázul támadtak rájuk, nem tettek sok kárt az épület szerkezetében. Cadderly azonban minden egyes bezúzott ablakot a saját testében érzett – mintha valaki az ujjával erősen megpöccintette volna a bőrét. Bensőséges kötődése alakult ki a helyhez, úgy, hogy azt még ő maga sem értette. Ennyi aggodalom közepette Cadderly Bonaduce az istene és a világ állapotáért is reszketett. Annyi bizonyos, hogy ott járt, a Szövedéknél, és megtalálta Deneirt. Egyúttal olyan rejtélyekkel találta szemben magát, mint azelőtt soha. Deneirt látta, de valahogy mégsem ő volt az – mintha az isten a tulajdon szeme előtt változáson ment volna keresztül; mintha Deneir, az istene, a pap létét megalapozó filozófiai eszmerendszer sziklaszilárdnak hitt alapja fokozatosan valami másnak a részévé vált volna, talán valami nagyobbnak és… sötétebbnek. Cadderly számára úgy tűnt, hogy Deneir, abbéli igyekezetében, hogy megfejtse a Szövedék felfeslésének titkát, mintha saját magát is beleírta volna annak mintázatába, vagy mintha megpróbálta volna beledolgozni a Szövedéket az Őstextusba, és közben önmaga is elsodródott volna vele! 98

Keleten egy erdős völgyben tűz villant meg, és a fény visszazökkentette a papot a jelenbe. Felállt és odament a korláthoz, majd feszülten figyelt a távolba. Néhány fa égett – Cadderly úgy vélte, valamelyik varázsló tűzgolyót idézett meg, vagy a papok egyike lángoszlopot vetett be. Akárhogy is, görgette tovább a pap a lehetőségeket, ez mindenképp azt jelenti, hogy szörnyek kerültek az útjukba. Majd dél felé, a messzi Carradoon irányába fordította a fejét, az alacsony hegyeken túlra. Mivel tiszta volt az ég, látta az Impresk-tó nyugati partját, és megpróbált nyugalmat meríteni abból, hogy a vize nem tűnt zavarosnak. Imádkozott, hogy az elkövetkezendő katasztrófa csak a Szárnyaló Szellemet érintse, mert tudta, akkor reménykedhetne abban, hogy gyermekei és Pikel épségben jutottak el Carradoonba, és nem találkoztak a hegyekből lezúduló szörnyhordával. – Találd meg őket, Danica! – suttogta a pap a kora reggeli szélbe.

***** A nő aznap elsőként távozott a Szárnyaló Szellemből. Egyedül gyorsabban haladt. Alapos kiképzésben részesült, tudta, hogyan kell észrevétlenül, mégis sebesen osonni, így fürgén maga mögött hagyta a könyvtárat, és délkelet felé haladt a földúton Carradoon felé. Az ösvény szélére húzódott, és könnyedén, fürgén haladt a bozótosban. Amikor a nap felkelt, és még mindig nem találkozott egyetlen szörnnyel sem, és pusztításnak semmi nyomát nem látta, reményei felerősödtek. Kisvártatva azonban égett hús szaga csapta meg az orrát. Óvatosan, de még mindig nagy sebességgel mozgott; felszaladt az út melletti töltés tetejére, ahol nemrégiben lezajlott csata nyomai fogadták: egy összezúzódott szekér és égett foltok a talajon. A balduri varázslók. Leereszkedett a meredek lejtőn, és amikor észrevette az olvadt húskupacokat, nem okozott túl sok nehézséget számára, hogy felismerje őket: olyan szörnyek maradványait látta, amelyek előző éjjel megtámadták a Szárnyaló Szellemet. Miután a gyors vizsgálódás során nem vett észre emberi holttesteket, Danica visszapillantott északnyugat felé, a Szárnyaló Szellem irányába. Eszébe jutott, hogy Iván, amikor a másik négy elindult, kiment az erdőbe fáért, és jellemzően ezt a keleti út mentén szokta tenni – éppen arrafelé, ahol ő most áll. Erre reményei barátját illetően hirtelen megcsappantak. Talán a törpe is találkozott egy ádáz hordával? Talán meglátta, hogy a balduri varázslók bajban vannak, és segítségükre sietett? Egyik eshetőség sem kecsegtetett túl sok jóval. A tehetséges és okos Iván volt a legkeményebb harcos, akit Danica valaha is ismert, de egyúttal annak is tudatában volt, hogy a törpe egyedül járt kint az erdőben, és a túlerőben levő horda, mely rajtaütött a Szárnyaló Szellemen, és akiknek minden jel szerint a négy varázsló is áldozatul esett, bárkivel képes elbánni. A nő mély, kijózanító lélegzetet vett, így kényszerítette magát, hogy ellenálljon a borúlátó következtetéseknek a varázslókat, Ivánt és saját gyermekeit illetően. Mindannyiuknak megvan a magukhoz való esze, idézte emlékezetébe. És nem látott sem emberi, sem törpeholttesteket. Válaszok után kutatva kisvártatva tüzetesebben körülnézett. Honnan jöttek a szörnyek, és hová távoztak? Nyomra lelt: halott fákat talált, és észak felé vezető megbarnult füvet. Kelet felé pillantott, Carradoon felé, elmondott egy rövid imát gyermekeiért, majd elindult a nyomok mentén.

***** A Ginance arcán éktelenkedő vér világossá tette Cadderly előtt, hogy a nő sejtése, miszerint még rejtőzik néhány fenevad a Szárnyaló Szellemben, nem volt alaptalan. 99

– A katakombákban csak úgy hemzsegnek a szörnyetegek! – magyarázta a nő. – Egyesével tisztítjuk meg tőlük a termeket és a kriptákat. – Csak módszeresen – szólt Cadderly, mire Ginance bólintott. – Nem hagyunk szabad helyet számukra, nehogy hátulról bekerítsenek minket! A férfi örömmel fogadta újabb megerősítését annak, amiről eddig is meg volt győződve: a papok, akik a Szárnyaló Szellem hívására idesereglettek az elmúlt években, mind kellő intelligenciával és szorgalommal bírtak. Mind Deneir és Gond helytartói közül kerültek ki; tehát két olyan istent imádtak, akik a beléjük vetett hit támpilléreiként követelték meg az értelmet és a józan gondolkodást. Ginance magasra emelte világos csövét, mely a mágiát és a mechanikát elegyítve, kimeríthetetlen fényvarázslat és burkolt cső segítségével örökmécsest hozott létre. A Szárnyaló Szellemben minden pap rendelkezett egy hasonlóval, és ezzel felszerelkezve a legmélyebb zugokból is ki tudták űzni a sötétséget. – Ne hagyjatok semmit magatok után! – rendelkezett Cadderly, mire Ginance bólintott és távozott. A pap fel s alá járkált a szobájában, és dühöngött tehetetlenségében, hogy személyes felelőssége miatt a Szárnyaló Szellemben kell maradnia. Danicával kellene lennem, zakatolt egyfolytában a fejében. Mindazonáltal, annak tudatában, hogy felesége egymagában gyorsabban és biztonságosabban halad, elűzte ezt a gondolatot. Aztán arra érzett késztetést, hogy Ginance után eredjen, és segítsen a nő által irányított csapatnak megtisztítani a könyvtárat. – Nem – beszélte le végül magát. Tudta, helye nem a katakombákban van – de nem is a magánlakosztályban! Szüksége volt azonban némi időre, hogy összeszedje erejét, elméjében újra helyre tegye eltökéltségét és nyugalmát, mielőtt visszatér a spirituális régióba, hogy megtalálja Deneirt. Ezután rájött, nem is kell keresnie, ugyanis már tudta, hová távozott istene. Az Őstextusba. Talán örökre. Rá hárult a feladat, hogy utánajárjon, és közben megpróbálja megfejteni az isteni varázslatok váratlan, furcsa módosulásait. De nem most, amikor sürgetőbb teendője akadt. Felcsatolta fegyverövét és feltöltötte a nyilakat tartalmazó töltényövet, mielőtt átvetette válla fölött és a mellkasára rögzítette. Ellenőrizte orsókorongjait; két kemény, ökölnyi, félkör alakú lemezt. Kis pálca kötötte őket össze, mely köré a legfinomabb, elfek által készített zsinór tekeredett. Cadderly a zsinegek hosszában háromlábnyira ki tudta vetni a korongokat, majd – szintén nagy sebességgel – visszaránthatta azokat, és oly könnyedén tudta a becsapódás szögét változtatni, hogy egy kígyó ügyességével csapott le az ellenségre. Nem tudta biztosan megállapítani, hogy a fegyver mennyire lehet hatékony a furcsa, képlékeny húsú betolakodók ellen, mindenesetre az övén függő erszénybe csúsztatta. Megindult az ajtó felé, de menet közben elhaladt a fali tükör mellett, ahol megállt, és tüzetes vizsgálatnak vetette alá önmagát, az előtte lebegő célt és legfontosabb kötelességét, vezetői szerepét. Igazán elegánsan festett fehér ingében és barna nadrágjában, de úgy döntött, ezek a ruhadarabok mégsem felelnek meg, főleg mert nagyon fiatal embernek látszott, saját gyermekeivel egykorúnak. A nem is olyan zsenge korú pap mosolyogva a szekrényéhez lépett, és kivette többrétegű világoskék utazóköpenyét, majd átvetette a válla fölött. Aztán következett a széles karimájú, színben harmonizáló kalap, melynek az elülső oldalán arannyal hímzett vörös szalag hordozta Deneir szemet és gyertyát ábrázoló szimbólumát. Az összhatást finoman megmunkált sétapálca tette teljessé, mely kosfejben végződött. Cadderly ezután még egy pillanatra a tükörbe nézett, és eltöprengett a látottakon. Olyannyira hasonlított most is ahhoz a fiatal férfihoz, aki először fedezte fel a hitében rejlő igazságot! Micsoda utazás volt! Mekkora kaland! Amikor a Szárnyaló Szellemet építette, időlegesen hatalmas áldozatra kényszerült. A teremtés mágiája gyors, egyenletes öregedési folyamatot indított el nála, oly mértékben, hogy a végén mindenki, beleértve szeretett Danicáját is, azt hitte, életét adja ezért a tettért. Ő maga felkészült rá, hogy mire a nagyszabású épület elkészül, ő távozik az élők sorából, és egy darabig így is festett a dolog. Később azonban kiderült, ezzel 100

Deneir csupán próbára akarta tenni, és ugyanaz a varázslat, ami felgyorsította az öregedését, ezek után visszafiatalította. Sőt, hamarosan újra húszévesnek érezte magát, tele erővel és a fiatalságtól buzgó energiával – azonban egyúttal egy harcedzett veterán bölcsességével felruházva, miközben feleannyi idősnek látszott, mint amennyi valójában volt. És most ismét csatába szólították. Ám attól tartott, az épp zajló események még a káoszátoknál is jobban kihatnak majd az egész világra. Tüzetesen megszemlélte a tükörben önmagát, Deneir kiválasztottját, ahogy harcra készen áll, hogy a józan értelem segítségével utat törjön a zűrzavaron át. A Szárnyaló Szellemben nagy önbizalomra tett szert. Tudta, istene nem hagyja el, és hűséges barátok, valamint nagy hatalmú szövetségesek vették körül. Reménykedett abban, hogy Danica megtalálja gyermekeiket. A Szárnyaló Szellem győzedelmeskedik majd, és ők, akármi is lesz, mutatják az utat, miután sikerült felülkerekedni ezen a mágikus zűrzavaron. Hinnie kellett ebben. Ráadásul arról is gondoskodnia kellett, hogy mindenki körülötte úgy tudja, hisz ebben. Lement az első emeletre, a nagy előadóterembe, és szélesre tárta a hatalmas duplaajtót, így készülve a felderítők fogadására. Nem kellett sokáig várnia. Alig lépett be a lépcső utáni boltív alatt a terembe, a visszatérő felderítők első csoportja – pontosabban csak a csoport fele – már be is támolygott a Szárnyaló Szellem bejárati ajtaján. Négyen ugyanis ott maradtak a csatatéren. Alighogy Cadderly helyet foglalt, két deneiri pap lépett be, és fiatal, jól megtermett társukat támogatták, aki látogatóként érkezett a katedrálisba. Egyikük eközben próbálta bekötözni a férfi pajzsot tartó, sérült, összeégett karját. – Mindenütt ott voltak! – magyarázta a felderítő Cadderly-nek. – Alig másfél mérföldnyire innen támadtak meg minket. Az egyik varázsló tűzgolyóval próbálkozott, ám az rövid időn belül felrobbant, és megégette a karomat. Egy pap a helyszínen próbált meggyógyítani, de varázslatával csak sérülést okozott – saját magának. Az egész mellkasa szétnyílt, és… bahh, mostantól semmilyen mágiára nem hagyatkozhatunk! Cadderly komor ábrázattal hallgatta a beszámolót, majd így szólt: – Úgy gondolom, ezt az ütközetet láthattam az erkélyemről. Innen keletre…? – Északra – helyesbített a pap felderítő. – Északra és nyugatra! Ezek a szavak valósággal belemartak Cadderlybe, mert ő éppen az ellentétes irányban látta a tűzgolyót. A pap kijelentése, miszerint „mindenütt ott voltak”, csak úgy visszhangzott az elméjében, és egyre elkeseredettebb igyekezettel győzködte magát, hogy gyermekei biztonságban vannak Carradoonban. – Megbízható mágia nélkül még nehezebb lesz küzdeni ellenük! – állapította meg végül. – Rosszabb a helyzet, mint gondolnád! – tette hozzá az egyik kísérő a Szárnyaló Szellemből, és a felderítőre nézett, tőle várva, hogy fejtse ki, mire céloz. – Kilenc tagú csapatunkból négy főt legyilkoltak – közölte a férfi. – De nem maradtak halottak. – Feltámadtak? – kérdezte Cadderly. – Élőholttá váltak! – magyarázta a férfi. – Feltámadtak és tovább folytatták a harcot, csakhogy ekkor már ellenünk! – A szörnyek soraiban volt pap vagy varázsló? – Akik elestek, mind meghaltak és feltámadtak – vont vállat a férfi. Cadderly tovább faggatózott volna, azonban szeme hirtelen elkerekedett az újabb felismeréstől. A harc után, mely előző éjjel zajlott le a Szárnyaló Szellemben, legalább tizenöt elesett férfit és nőt helyeztek el a katakombák első szintjén levő oldalhelyiségben. Nyilvánvaló riadalommal az arcán, felugrott a székéből. – Mi az? – kérdezte a felderítő pap. – Gyertek velem, mind a hárman! – parancsolta Cadderly, és a helyiség hátsó része felé igyekezett. Az oldalajtók irányába fordult, és kilépett a folyosóra, melyen keresztül gyorsabban át tudta verekedni magát a hatalmas könyvtár útvesztőin.

***** 101

Danica óvatosan, de gyors tempóban folytatta útját, követve a pusztítás nyomait. Öt-tíz lépés távolságban minden irányban kitört fákat és letaposott füvet lehetett látni – mintha valami óriási lény csörtetett volna erre. A széleken csak foltokban pusztult el a környezet, nem úgy, mint a nyom közepén. Undorral haladt végig a nyomvonalon, és még kevésbé szívesen lépett a legmélyebb pusztítás középpontjába, de amikor lábnyomot pillantott meg a földön, tudta, hogy ennek utána kell járnia. Visszafojtott lélegzettel közelítette meg, ugyanis a hatalmas lábnyom a négy lábujjal és a roppant karmokkal egy sárkány nyomaira emlékeztette. Letérdelt és megvizsgálta a területet, különös figyelmet fordítva a fűre. Nem halt ki minden, de a lábnyomokhoz közeledve egyre intenzívebbé vált a pusztulás. Aztán felállt és a ösvény mellett álló fákat tanulmányozta, és már látta is maga előtt az erre elhaladó sárkányt, aki összezúz minden fát és cserjét, ami csak az útjába kerül, néha talán kiterjeszti a szárnyait, így az út menti fákat is eléri. A fák elhalt részeit figyelte, melyek oly éles ellentétben álltak az élettől buzgó erdővel. A sárkány szárnyának puszta érintése halált hozott? Újra szemügyre vetet a lábnyomot, és észrevette, hogy közvetlen közelségében a növényzet az élet legcsekélyebb jelét sem mutatja. Miféle sárkány ez, ami ilyesmit idéz elő csupán az érintésével? Nagyot nyelt, mert rájött, hogy azok torz, nagy termetű, kúszó fenevadak valószínűleg csupán a kisebb gondot jelentik.

102

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A VEZETŐI SZEREP SÚLYA – Nem valószínű, hogy vigaszt merítenek törpeörökségéből, ha egyszer félnótásnak tartják! – magyarázta Hanaleisa Temberlének, akit nem kis mértékben felzaklatott a carradooni menekültek egymás közti suttogása. Temberle ragaszkodott hozzá, hogy Pikel vezesse a társaságot; az egyetlen törpe, és nem mellesleg az egyedüli, aki mágikus fényt tudott elővarázsolni az egyébként teljesen sötét alagutakban. Noha páran kételyeiknek adtak hangot, és csak vonakodva követték az összefüggéstelenül beszélő, zöld szakállú szerzetet, senki nem tanúsított nyílt ellenállást. Hogy is tehették volna, amikor az előző este hőse minden kétséget kizáróan Pikel volt, a törpe, aki megfagyasztotta a vizet, ezzel megmentve társait a biztos pusztulástól? De az az előző nap volt, és az elmúlt pár óra azzal telt, hogy ide-oda kóvályogtak, megálltak, irányt változtattak, és egyre biztosabban érezték, hogy eltévedtek. Szerencsére legalább élőholttal nem találkoztak, de ez a nyirkos, sötét barlangban – ahol még a gyerekek is csak négykézláb tudtak haladni, miközben bogarak másztak körülöttük – nem sok vigaszt nyújtott a számukra. – Félnek – suttogott válaszul Temberle. – Így is, úgy is panaszkodnának, akárki venné át a vezetést. – Mert eltévedtünk! Hanaleisa beszéd közben Pikel felé bökött az állával, aki karcsonkja alá dugott kivilágított furkóval elöl állt, és ép kezével a szakállát vakargatta. A különösen festő törpe az előtte szétágazó alagutakat nézte, és szemlátomást semmilyen támponttal sem rendelkezett. – Miért is ne tévedtünk volna el? – sóhajtott Temberle. – Járt itt valaha bármelyikünk? Hanaleisa vállát vonogatva adott igazat, de aztán magával húzta a testvérét, hogy csatlakozzanak a törpe mellett álló Rorickhoz, akinek valaki faragott egy botot, melyre támaszkodhatott, hogy törött bokájával könnyebben haladjon előre. – Pikel bácsi, tudod, hol vagyunk? – kérdezte Hanaleisa, ahogy közeledtek. A törpe ránézett és vállat vont. – Tudod, hol van Carradoon? Melyik irányban? Pikel anélkül, hogy gondolkozott volna, tehát nyilvánvalóan teljes bizonyossággal a válasz felől, hátrafelé bökött, amerről jöttek, és jobbra, amerre a lány a délkeleti irányt vélte. – Megpróbál minket beljebb vezetni a hegyek mélyébe, mielőtt elhagyjuk az alagutakat – magyarázta Rorick. – Ne! – vágta rá Temberle, mire Rorick és Pikel is kérdőn néztek rá. – He? – szólalt meg Pikel. – Ki kell jutnunk az alagutakból! – makacskodott Temberle – Méghozzá azon nyomban. – A-a! – ellenkezett Pikel, majd megragadta bunkósbotját, és mondandóját nyomatékosítandó, mindkét karját maga elé emelve zombit imitált. – Valószínűleg már elég messzire jutottunk Carradoontól, és attól az őrülettől! – vélte Temberle. 103

– A-a! – hangzott a válasz. – Nem vagyunk olyan messze – magyarázta Rorick. – Az alagutak oda-vissza kanyarognak. Ha letekintenénk egy magas hegyfokról, még mindig látnánk Carradoont. – Nem vélekedem másképp – bólintott Temberle. – De mégiscsak ki kell jutnunk az alagutakból, méghozzá a lehető leghamarabb – tette hozzá Hanaleisa. – Ha sokáig vonszolunk ilyen keskeny, koszos alagutakban egy súlyosan sérült embert, akkor meghal! – Ha felmegyünk a felszínre, akkor pedig mind meghalunk! – vágott vissza Rorick. Hanaleisa és Temberle értő pillantásokat váltottak. A feléledő, nekik rontó holtak látványa súlyosan megviselte öccsüket, és undorában, rémületében idősebb testvérei is osztoztak. Hanaleisa előrelépett, és átkarolta Pikel vállát. – Legalább menjünk szabad térre! – suttogta neki. – Ez a bezártság, a végtelen sötétség mindannyiunk idegeit kikezdi! A törpe erre válaszul újra felvette a zombira emlékeztető testtartást. – Tudom, tudom – felelte a lány. – Ha kimegyünk, én sem szeretném újra szembetalálni magam azokkal a lényekkel. De mi nem vagyunk törpék, Pikel bácsi! Nem maradhatunk örökké idelent! Fogadott nagybátyja a bunkósbotjára támaszkodott, és hatalmas sóhajt hallatott. Aztán karcsonkja alá szorította a botot, egyik ujját a szájába dugta, egy pillanatig szörcsögött, majd tompa, pukkanó hanggal kihúzta. Lehunyt szemmel kántálásba fogott, miközben megnedvesített ujját maga elé emelte, és a mágia segítségével próbálta érzékelni a légáramlatokat. Végül a jobb oldali folyosóra mutatott. – Ez majd kivezet bennünket? – kérdezősködött Hanaleisa. Pikel vállat vont; szemlátomást nem volt hajlandó ígéretekbe bocsátkozni. Felvette izzó botját, és mutatta az utat.

***** – Követeljük a másik négyet is! – közölte döntését Yharaskrik, aki még mindig Iván testében tartózkodott, és a törpe szájával beszélt. – Wu Első Nagyapa, a halálúr elveszett számunkra, legalábbis jelenleg, de négy másik még mindig várja a hívásunkat. – Nem érnek rá! – ellenkezett Hephaistos. – Semmi más ügy nem lehet fontosabb a mienknél! A csontvázsárkány erre mélyen, fenyegetően felmordult. – Majd én utolérem őket! – jelentette ki. – A drow-t és az embert? – Tudod, kikre gondolok! – Wu Első Nagyapát már így is elvette tőlünk a drow! – idézte fel a szomorú eseményt Yharaskrik. – Az is lehetséges, hogy ugyanezen eset alkalmával Jarlaxle is életét vesztette! – Még azt sem tudjuk, hogy mi történt Wu Első Nagyapával. – Annyit tudunk, hogy elveszett számunkra, nincs többé. Most ennyi tudás épp elég is. Szembekerült Jarlaxle-lel és vesztesen került ki az ütközetből, és hogy a drow is meghalt-e. – Az olyasmi, amit tudnánk, ha vennéd a fáradságot és utánajárnál! – és már meg is volt parázsló dühének valódi forrása. – Ne légy elbizakodott! – feddte meg a sárkányt a törpe testét felöltött illithid. – Hatalmasak vagyunk és erősek, és hatalmunk megsokszorozódik, ha még több alattvalót hozunk át a hasadékon és még több élőholtat állítunk szolgálatunkba! Lehet, nemsokára azt is tudni fogjuk, miként támasszuk fel a legyilkolt kúszó szörnyeket, és akkor seregünk végtelen nagyságúra duzzad! Ugyanakkor ellenségeink is igen nagy hatalmúak. Legveszedelmesebb köztük az, aki itt van egy karnyújtásnyira, a Szárnyaló Szellemnek nevezett helyen! – A mágia nem működik. – De még nem veszett el teljesen! Kiszámíthatatlan, de azért még bevethető. – Fetchigrol és Solmé gyorsan visszaűzték ezt a fölöttébb veszedelmes ellenséget a vackába! – ellenkezett Hephaistos lenéző gúnnyal a hangjában, és amikor Cadderlyre utalt, valósággal fröcsögött a hangja a gyűlölettől. 104

– Igen, és már a nyomunkban vannak! – Ott, ahol sokat megöltünk közülük! – Párat, nem többet! – mondta Yharaskrik. – És a mi alattvalóink közül is sokan odalettek a csatában! Forrásaink sajnos nem kiapadhatatlanok, kedves Hephaistos. – De az élőholtak igenis azok! Milliók felelnek majd a hívásunkra! És ahogy ölnek, seregük tovább gyarapszik! – makacskodott a sárkány. – Az e világban elesetteket valóban könnyű megidézni – helyeselt Yharaskrik. – De ez nem hagyja érintetlenül a Crenshinibon erejét – és ugyan ki lenne alkalmasabb a nagy hatalmú Cadderlynél az ellenmágia kidolgozására? – Majd én elkapom őket! – bömbölte Hephaistos. – A drow-t és ember társát – azt a Calishiteet! Elkapom és felfalom őket! Tömbváll Iván teste erre megingott a sarkán. A benne lakozó illithid csüggedten rázta a sárga szakállat. – Egy századokat megélt lénynek türelmesebbnek kellene lennie! – korholta aztán a sárkányt halkan. – Egyszerre csak egy ellenségre összpontosítsunk! Pusztítsuk el Cadderlyt és a Szárnyaló Szellemet, aztán mehetünk vadászni! Újra megidézhetjük a négy jelenést. – Nem! – Minden erőnkre szükségünk lesz, hogy… – Nem! Kettő délen és kettő északon! Kettőt a drow-nak és kettőt az embernek! Ha Wu Első Nagyapa visszatér, a mi oldalunkra állítjuk, de a másik négy addig fog vadászni, míg meg nem találták a drow-t és az embert. Majd én elkapom az áruló bolondokat! És egyet se félj Cadderlytől és haderejétől! Majd addig csipkedjük őket, míg el nem gyengülnek teljesen, aztán elsöpri őket Hephaistos végzetes dühe! Éppen ma mentem el Solméhoz. Amerre csak jártam, elhalt alattam a föld, szárnyaim érintése pedig elrohasztotta a fákat! Nem félek senki halandótól, még ettől a Cadderlytől sem! Hephaistos vagyok, maga a balvégzet! Nézz rám, és megismered magát a pusztulást! Mivel hatalmas öntudatának jelentős része még mindig ott lakozott a sárkány testében, melyen vele és a Crenshinibonnal osztozott, Yharaskrik megértette, hogy egyelőre nem lehet a sárkányt meggyőzni. Az illithid, nem kis rémületére, arra is rájött, hogy Hephaistos lassan fölényre tesz szert a Crenshinibonnal való szövetkezésért folyó versenyben. Az illithid úgy gondolta, talán tévedett, amiért akkor hagyta el a testet, amikor még ilyen sok lobogott benne a saját tudatából. Talán itt volna az ideje visszatérni a többiekhez Hephaistos életerejének birtokában, és móresre tanítani a makacs sárkányt. Mosoly jelent meg Tömbváll Iván arcán – méghozzá meglehetősen gunyoros mosoly, mert Yharaskrik pillanatnyilag arra a következtetésre jutott, hogy az, ha feláldozza a törpét Hephaistos dühének, egy időre megbékítheti a sárkányt, és ezzel időt nyer magának, hogy némi fölényre tegyen szert.

***** A megviselt menekülők fáradt éljenzésben törtek ki, amikor végre megpillantották a napfény első sugarát. Azelőtt még csak el sem tudták képzelni, milyen mélyek és sötétek a hegyi alagutak – kivéve Pikelt, aki a törpék bányáiban nőtt fel. Roricknak voltak ugyan fenntartásai az ötlettel szemben, hogy a csapat kitörjön a felszínre, de még ő sem tudta elrejteni megkönnyebbülését, amikor bebizonyosodott, hogy azoknak a sötét folyosóknak valahol mégiscsak vége szakad. A vándorok nagy reményekkel fordultak a hosszú, kanyargós alagút felé, mely majd kivezeti őket a napfényre. Végül egy emberként, mélyről feltörő, kiábrándult sóhajt hallattak. – U-ó – állapította meg Pikel, ugyanis nem az alagút végén kötöttek ki, hanem egy természet által kialakított kürtőnél, amely nagyon hosszúnak és keskenynek bizonyult. – Mélyebben vagyunk, mint gondoltam – ismerte el Temberle, és felnézett a kürtőbe, mely több mint száz láb magasra nyújtózkodott. Nem lehetett megmászni, és sok helyütt még a próbálkozáshoz is keskenynek látszott. Még a hajlékony Hanaleisa és Rorick számára is, akik a legkarcsúbbak voltak a csoportból. 105

– Tudtad, hogy ennyire mélyen vagyunk? – kérdezte Hanaleisa Pikelt, mire a törpe válaszul hegyeket rajzolt a levegőbe, aztán vállat vont. De a lány és a többiek tisztában voltak vele, hogy a törpének igaza van, mert jelenlegi tartózkodási mélységük inkább függött a hegyek odafenti magasságától, mint az átszelt alagutak viszonylag enyhe lejtésszögétől. A hatalmas akna ugyanakkor megerősítette a feltételezést, hogy egyre mélyebben haladnak a Hópehely-hegyek gyomrában. – Ki kell juttatnod minket! – mondta Temberle Pikelnek. – Hogy aztán élőholtak hordáival találjuk szembe magunkat? – vágott közbe Rorick, mire bátyja dühödt pillantást vetett rá. – Vagy legalábbis meg kell mutatnod nekünk… azaz inkább nekik – pillantott vissza a kanyar mögül a látótérbe kerülő számtalan carradoonira –, hogy van kiút. Még ha nem is megyünk ki – tette hozzá csípős hangon, miközben az öccsére tekintett –, fontos a tudat, hogy majd egyszer megtehetjük. Nem vagyunk törpék! Ekkor azonban hirtelen kiáltás tört fel a menekülők soraiból. – Hátul harc folyik! – kiáltotta egy nő. – Élőholtak! Már megint az élőholt tengerészek! – Tudják, hogy létezik kiút – állapította meg Hanaleisa komor hangon –, mert láthatják, valahol be is lehet jönni. – Lehet, hogy ott jöttek be, ahol mi – tette hozzá Temberle, majd nővérével együtt ismét fegyvert rántott, hogy ismét felvegye a harcot a vérszomjas szörnyetegekkel. Mire azonban elértek a csetepaté helyszínére, az már véget is ért: három víztől felpuffadt, elrohadt zombi hevert a folyosón. Ugyanakkor az egyik carradooni, egy harcos nő is elesett, mert a hirtelen támadás ellen nem tudott idejében védekezni: kitört nyaka a rajtaütésszerű összecsapásban. – Mit csináljunk vele? – kérdezte egy férfi, elnyomva tengerésztársának, a nő férjének jajongását. – Égessük el, méghozzá gyorsan! – kiáltotta valaki, mire néhányan tiltakozásuknak, többen pedig egyetértésüknek adtak hangot. Minden egyes kiáltással mindkét oldal csak egyre jobban feltüzelte magát, így félő volt, hogy a vita hamarosan verekedéssé fajul. – Nem égethetjük el! – kiáltotta mindenkit túlharsogva Hanaleisa, és – talán a tisztelet lehetett az oka, mellyel az emberek Cadderly gyermekeinek adóztak, vagy egyszerűen csak a hangjában rejlő erő és magabiztosság – kiáltása megtörte a készülődő vihar zűrzavarát, legalábbis egy pillanatra. – Inkább azt akarnád, hogy feltámadjon, és csatlakozzon az ellenséghez? – kérdezte egy vén tengeri medve. – Jobb, ha most elégetjük, az a legbiztosabb! – De nincs semmink, amivel tüzet csiholhatnánk! – vágott vissza Hanaleisa. – És még ha lenne is, csak nem akarnád, hogy utána a szag elterjedjen az alagutakban, amelyeken járunk, és folyton a történtekre emlékeztessen minket? A halott nő férje végre kitépte magát társai szorításából, akik vissza akarták volna tartani, utat tört magának a tömegben, és térdre rogyott halott felesége mellett. Felemelte a nő fejét, a karjában ringatta, és erős válla rázkódott a zokogástól. Hanaleisa és Temberle tanácstalanul néztek egymásra. – Akkor vágjuk le a fejét! – kiáltotta valaki hátulról, mire az elesett nő férje gyűlöletes, fenyegető pillantást küldött a hátborzongató javaslat kiagyalója felé. – Nem! – kiáltotta Hanaleisa, és ismét sikerült elcsendesítenie a tömeget. – Nem! Gyűjtsetek köveket! Tisztességgel sírba temetjük, ahogy megérdemli! Ez szemlátomást valamelyest megnyugtatta a fájdalomtól valósággal eszét vesztett férjet, néhányan a tömegből azonban annál hangosabban tiltakoztak. – Na és ha ő is olyan élőholt állapotba kerül, mint a többiek, és ránk támad? – kérdezte valaki. – Elég elszántak lesztek ahhoz, hogy végezzetek vele, ráadásul e szegény férfi szeme láttára? Nem gondoltok arra, hogy miközben kegyesek próbáltok lenni, kegyetlenségre készültök? Hanaleisa nemigen tudott mit válaszolni, és a felelősség, miszerint neki kell elrendeznie ezt a nézeteltérést, ólomsúllyal nehezedett fiatal vállaira. Ismét a férjre pillantott, aki szemlátomást észrevette vívódását, és könyörgő tekintettel nézett vissza rá. 106

– Akkor válogassatok nehezebb köveket! – parancsolta a nő. – Ha az a förtelem, ami életre kelti a halottakat, eléri őt is, bár ezt nem tartom valószínűnek – tette hozzá, tekintettel az elgyötört férjre –, akkor sem fog tudni ránk támadni, vagy bárki másra. – Nem, hanem ott kapálózik majd a súlyos kövek alatt az örökkévalóságig! – kontrázott rá a vén tengeri medve. Erre újabb kiabálás tört ki, mire a férj elgyötört arccal szorította magához szeretett feleségét. – Na ja, ha levágjuk a fejét, és úgy támad fel, akkor meg a hóna alá csapja, és úgy járhatkelhet az örökkévalóságig! – tromfolta le egy másik férfi az előbbit. – Ez undorító – súgta Temberle a testvérének. – Nincs más választásunk – felelte Hanaleisa. – Ha nem vállaljuk fel a vezető szerepet, akkor ki fogja? Végül az eredeti ötlet mellett maradtak, és súlyos kövekből sírt építettek, mely biztonsággal befalazta a halott nőt. Hanaleisa javaslata nyomán Pikel ezután rövid szertartást mutatott be, mellyel megszentelte a sír körül a földet, a szerzetesnő pedig biztosított mindenkit, de főleg a férjet, hogy ezek után igen valószínűtlen, hogy bármiféle halottkeltő mágia megzavarja az elesett harcos örök nyugalmát. Ez valamelyest lecsillapította a szenvedő tengerészt, és a tiltakozókat is, noha Pikelnek valójában nem szerepelt efféle szertartás a repertoárjában; a rögtönzött tánc és az előadott dal sajnos nem volt több színjátéknál. E sötét helyen és időben azonban Hanaleisa úgy vélte, ez is megteszi. Tudta, hogy ez még mindig jobb a többi lehetőséghez képest, melyekbe bele se mert gondolni.

107

TIZENHATODIK FEJEZET

SÖTÉT LYUKAK Danica már a messzi távolból látta a bejáratot; jóval azelőtt, hogy rájött volna, az oda vezető ösvény a halálba vezet. Ösztönösen ráérzett, hogy az a lény, mely mindezt a sorvadást és pusztulást okozta, nem bírja sokáig a napfényt. A nyom kanyargott egy darabig, hamarosan azonban egyértelműen a komor, távoli hegy felé irányult, ahol hirtelen vége szakadt. Itt a sárkány valószínűleg a levegőbe emelkedett. Amikor a szerzetesnő végül megérkezett a hegy lábához, felnézett a barlang fekete szájára. Valóban elég nagy volt ahhoz, hogy egy óriási wyrm beférjen rajta, ráadásul a magasan a hegy oldalában levő hasadékot lehetetlen volt megközelíteni egy olyan lénynek, aki nem tud repülni. Hacsak nem tudott egy szerzetesmester ügyességével mászni. Danica lehunyta szemét, és kizárólag a bensőjére koncentrált, tökéletes harmóniában egyesítve testét és lelkét. Elképzelte saját magát, ahogy egyre könnyebb és könnyebb, és már nem is hat rá a nehézkedés. Ezután lassan kinyitotta szemét, és felemelte a fejét, a lehetséges útvonalat fürkészve a kövek közt. Nem sokan láttak volna egyáltalán bármiféle lehetőséget, az ő számára azonban egy alig egyujjnyi szélességű taréj is ugyanolyan hívogatónak tűnt, mint egy párkány, ahol öt ember is elfért egymás mellett. Elméje ereje segítségével felemelte a testét, aztán felnyújtózkodott a keskeny taréjig és biztonsággal rögzítette az ujjait, miközben felmérte, mi legyen a következő mozdulata. Látszólag minden erőfeszítés nélkül mászott a falon, és akár egy pók, kinyújtott kezével, lábával egyaránt araszolt előre. Vízszintesen és függőlegesen is a kedvezőbb fogású szélek, törött kövek és előnyösebb kapaszkodók után kutatott. A nap már lemenőben volt, Danica azonban még mindig mászott. A szél üvöltött körülötte, de ő mit sem törődött csípős hidegével, nem hagyta magát eltántorítani. Ennél erősebben aggasztotta az időzítés problémája. Eleve azzal a vélekedéssel indult neki az útnak, hogy a teremtmény, melyet keres, a sötétség gyermeke, és úgy volt vele, hogy amikor a sárkány elhagyja búvóhelyét, a legkevésbé kívánatos helyzet kifeszítve inogni egy sziklaoldalban, több száz láb magasságban a föld felett. Elméjében e nyugtalanító gondolattal haladt tovább, miközben kezével és lábujjaival figyelmesen kereste a kapaszkodókat. Folyamatosan változtatta a súlypontját, nehogy valamely végtagra vagy akár csak egy ujjra túl nagy nyomás nehezedjen. Amikor közeledett a barlang nyílásához, a terep egyre könnyebbé vált; már nem volt olyan meredek, és megszaporodtak a kiszögellések, ahol egy kicsit megállhatott és kifújhatta magát. Egy hosszú szakaszon már inkább gyalogolt, mint mászott. Nem sietett, és gondosan igénybe vett minden fedezéket, amit csak talált a számos kő között az ösvény mentén, mely a hívogató barlang pokoli sötétjébe vezetett.

***** 108

Számok. Számolt, összeadott, kivont, aztán megint számolt. Kényszer uralta minden gondolatát, hogy számoljon, összeadjon, és szabályszerűségeket fedezzen fel az elméjén átsuhanó rengeteg szám között. Tömbváll Iván világéletében rajongott a számokért. Ha bármikor új szerszám vagy eszköz készítésére került a sor, a megfelelő arányok kidolgozása és külön-külön az egyes alkotórészek optimális erejének kiszámítása a törpe mesterember legkedveltebb feladatai közt szerepelt. Vagy amikor Cadderly egy falikárpittal kereste fel, mely sötételfeket ábrázolt, és legendás kézi számszeríjaikat. Kizárólag ez a kép állt rendelkezésére – na meg persze tudása és beleérzőképessége –, és majdnem tökéletes mását állította elő a kifinomult fegyvereknek. Számok. Minden csak a számok körül forgott – legalábbis Cadderly mindig emellett tört lándzsát. Bármit le lehet számokra egyszerűsíteni, és attól a ponttól fel lehet építeni, már ha a számítást végző elme elég nagyszerű ahhoz, hogy felfogja a szabályszerűségeket. Cadderly gyakorta mondogatta, hogy ez a különbség az istenek és a halandók között. Az istenek képesek az életet számokra redukálni. Az efféle gondolatok soha nem vertek gyökeret a jelentősen kevesebbet tűnődő, inkább gyakorlatiasabb Tömbváll Iván elméjében, ám ezúttal felismerte, hogy barátja beszédei jóval nagyobb nyomot hagytak benne, mint azt gondolta. Azon tanakodott magában, vajon mire utalhatnak ezek a számok, és a hajdani beszélgetés emléke volt az egyetlen, amelynek hatására a megzavarodott törpe rájött, hogy az egyfolytában a szeme előtt kavargó számok semmi többet nem jelentenek, mint célzatos, rossz szándékú figyelemelterelést. Iván úgy érezte, mintha egy csörgedező patak mellett ébredne; a felismerés pillanata sikeresen kívül helyezte az álmain, az állandóság és valóság egy szeletét nyújtotta számára, ahonnan visszairányíthatta gondolatait az éber világba. A számok erre még makacsabbul villogtak, vibráltak, majd eltűntek. Figyelemelterelés. Valaki azon igyekezett, hogy állandó jelleggel kibillentse egyensúlyából és józan ítélőképességéből, minél távolabbra vezesse egyáltalán a tudatától. És nem tudta becsukni szemét, hogy kivédje a behatolást, mert már le volt hunyva a szeme. Nem, hirtelen megértette, hogy nem is erről van szó. Hogy nyitva vagy csukva van-e a szeme, a gyakorlatban semmi következményt nem vont maga után, mert nem ő használta őket, nem ő látott a segítségükkel. Ő maga el volt veszve, és céltalanul kóborolt tulajdon gondolatai forgatagában. Valaminek a hatására odakerült. És ez a valami ott is tartotta – valami erő, vagy lény, vagy más, rajta kívüli elme. A törpe megtörte a figyelemelterelés bűvöletét, és noha vakon tapogatózott, végül kitört a számok gubójából. Emlék villant át a gondolatain: amikor Mithrill Csarnoktól északra egy sziklás emelkedőn harcolt, és egy korong pörgött végig a levegőben, és szelte le testvére karját. Az emlék eltűnt, olyan hirtelen, ahogy Pikel karja odalett, Iván azonban továbbszáguldott elméje sötétjében, és önmaga felvillanó emlékképeit kereste. Újabb múltfoszlányt sikerült felidéznie: azt az időt, amikor sárkányháton repült. Csak a szabadság érzete volt a lényeg, ahogy a szél belekap a hajába, és a szakálla is lobog utána. Villanásnyi időre feltárult előtte a hegyek fenséges szépsége. És a törpének úgy tűnt, ez a metafora tökéletesen illik hozzá. Most is ugyanígy érezte magát, csak belül. Mintha ezúttal elméje emelte volna mindama táj fölé, mely Tömbváll Iván volt; mintha messziről szemlélte volna magát, és csupán egy néző lett volna gondolataiban. De legalább tudta. Megszabadult a figyelemeltereléstől, és végre tudta, ki ő valójában. Küzdelembe kezdett. Megragadott minden egyes emléket és szorosan tartotta, acélozva gondolatait annak bizonyosságával, hogy amire emlékszik, igaz. Látta Pikelt, látta Cadderlyt, látta Danicát és a gyerekeket. A gyerekeket. 109

Megfigyelhette, miként fejlődnek magatehetetlen, gügyögő csecsemőkből magas, erős, lehetőségek miriádját magukban hordozó felnőttekké. Olyan büszke volt rájuk, mintha a sajátjai lettek volna, és olyan erősen kapaszkodott ebbe a gondolatba, amilyen erősen csak tellett tőle. Végtére is, az egész multiverzumban aligha akadt makacsabb nép a törpéknél. És közülük is kevés volt olyannyira előrelátó, mint Tömbváll Iván. Azt, hogy felismerte, miszerint egy lény telepatikus úton uralkodik felette, rögtön használni kezdte arra, hogy információk áradatát indítsa meg a másik irányba. És e másik lény emlékezete segítségével lassan megismerte környezetét. Valamilyen mértékben megértette, hogy fenyegetés alatt áll, és erőteljesen érezte a csontvázsárkány hatalmát. Tudta, hogy ha életben akar maradni, ha egyáltalán van erre mód ebben a pillanatban, mikor végre ráébredt, hogyan szerezheti vissza az irányítást porhüvelye fölött, nem engedheti meg magának, hogy összezavarodjon, és nem hagyhatja, hogy meglepetést okozzanak neki.

***** Tömbváll Iván arca, melyet egyedül Yharaskrik, az illithid uralt, mosolygott. A törpe ébredezett. Yharaskrik is tisztában volt azzal, hogy ezért önnön bizonytalansága okolható, mert ahogy elkezdett azon gondolkodni, nem lenne-e bölcs dolog teljes egészében visszatérni a Crenshinibon sárkány-gazdatestébe, óhatatlanul is enyhítette szorítását a törpén. Az illithid nagyon jól tudta, hogy ha egy intelligens, erős akaratú lény – és utóbbi talán minden fajnál inkább jellemző a törpékre –, akinek megszállták az elméjét, egyszer kiszabadul a benyomuló pszionikus energia kezdetben elsöprő hatása alól, az ahhoz hasonlítható, mint amikor a víz elkezd szivárogni a duzzasztógáton keresztül. Yharaskrik tisztában volt vele, hogy akkor sem lehetne a folyamatot megállítani, ha döntő fontosságúnak ítélné ezt. Időlegesen el lehet hárítani, de vissza már nem fordítható, mert a pókhálók, melyekkel átszőtte a törpe elméjét, hogy abban a sötét börtönben tartsa, kezdtek szétfoszlani. Az illithid jót mulatott azon a gondolaton, hogy mi lenne, ha a törpe arra a látványra szabadulna fel, amint a félelmetes Hephaistos kitátott szája várja. Úgy vélte, legjobb lenne majdnem teljes egészében fogva tartani Iván elméjét – úgy, hogy azért a tudatosságnak egy nagyon pici lángja pislákoljon. Éppen csak annyi, amennyivel a törpe átérzi a kétségbeesett iszonyatot, és életének utolsó pillanatait. Végül is, tűnődött, létezhet-e annál mélyebb és bensőségesebb tapasztalat, mint részese lenni egy másik lény végső pillanatainak? És az igazsághoz tartozik, hogy Yharaskrik már sokszor kipróbálta ezt az élményt. Továbbra is rejtve maradt előtte azonban a halál mibenléte, mert ezen alkalmakkor, nagy csalódására, nem sikerült a gazdaelmével együtt átküldenie saját tudatát is a túlvilágra. De ez most nem számít, lökte félre magában sóhajtva az illithid a múltbeli hibák gondolatát. Hiszen így is élvezte ezeket a betekintéseket, amikor megoszthatta a mindent elsöprő érzéseket, a váratlan rettegést, és mélyebbre hatolhatott, bensőségesebb régiókba, mint amire bármi egyéb, értelemmel bíró lény képes lett volna. Yharaskrik, Tömbváll Iván szemén keresztül, Hephaistosra tekintett. A csontvázsárkány összegömbölyödve feküdt a hegyi barlang legnagyobb, hátsó termében. Nem, nem aludt – az alvás az élőknek való –, ám az elmélyültség állapotában terveket szövögetett, és az eljövendő győzelmek képzeteiben tobzódott. Az illithid, miután megérezte a sárkány egyre dagadó felsőbbrendűségi tudatát, úgy döntött, nem váltja be tervét. Nem adja meg Hephaistosnak az újabb ölés mámorító örömét. A törpe testében módszeresen tett pár lépést, felvette Iván agancsokkal díszített sisakját és súlyos csatabárdját, és menet közben újabb tervet eszelt ki. Érezni akarta a törpe egyre növekvő iszonyatát, dühét és rettegését. Miközben elhagyta a barlangot, intett a négy élőholt varázslónak, hogy kövessék, és kilépett a közeli sziklás lejtőre, aztán megállt, és maga mellé szólította Fetchigrolt. 110

Parancsára a kísértet újra átlépte a láthatatlan határt. Elhagyta a halál birodalmát, és a másik világba, az Árnyzuhatagba érkezett, mely a felfeslő Szövedéknek köszönhetően nyílt meg számukra. Yharaskrik már csak egy pillanatot várt a gúnyos lépéssel. Aztán átadta a törpének az irányítást halandó teste és érzékei fölött – miközben körbevették az ellenségek, nem volt hova futnia, és esélye sem volt a győzelemre.

***** Iván tudta, hol van, és mi támad ellene – ezeket az értesüléseket már megszerezte megszállója tudatából. Az illithid távozása nem jelentett hirtelen megrázkódtatást számára, inogva tért magához. Csatabárdja hatalmas, lendületes csapásokkal szelte a levegőt. Nekiesett az összeégett varázslónak, vágások valóságos áradatával tarkította annak megfeketedett bőrét. Visszakezes csapással egy másik zombi mellkasába talált, mire a förtelmes teremtmény hátratántorodott. Ugyanabból az irányból azonban egy újabb ellenség támadt rá, mire Iván lehajtotta fejét és felöklelte a lényt; a sisakján meredező szarvasagancs mély lyukakat hasított a támadó mellkasába. Miután kiszabadította magát az agancsok fogságából, az élőholt varázsló nyöszörögve esett hátra. A törpe lendülő bárdja azonban a következő pillanatban már fejen is találta. A fegyver újra útnak indult, és a negyedik varázslót is fejbe kólintotta, mely csoszogó léptekkel közeledett és Iván után nyúlt. Alighogy a törpe kiélte kezdeti indulatait, máris újabb ellenségek rajzottak felé: hatalmas, torz fenevadak. Iván végigszaladt az ösvényen, minél távolabb akart jutni a barlangtól, noha emlékezetből tudta, hogy az út zsákutcába torkollik, meredek szakadékba. Érzékelte azonban, hogy a betolakodó tudat valahogy még mindig ott lebeg a feje fölött, és éppen egy ilyen kirohanásra vár. Így hát Iván megfordult, majd puszta dühe és ereje segítségével átfurakodott az őt üldöző két szörny között. Futott, amilyen gyorsan csak tudott, egyenesen a barlang szájához, aztán tovább befelé, félrelökdösve ellenfeleit. És ott feküdt a titáni sárkány oszló csontváza, melyet áthatott az élőholtak ereje. A szörny azonnal megmozdult, amikor Iván rátámadt, és megdöbbentő fürgeséggel ugrott a négy lábára. A látványtól csaknem elakadt a törpe lélegzete. Már mielőtt teljesen magához tért, tudta, hogy valami nagy és szörnyűséges szunnyad a barlangban, ekkora veszedelemre azonban mégsem számított. Egy kevésbé elszánt, bátor harcos már a bejáratnál elbizonytalanodott volna, a torz fenevadak ádáz támadása után. Még akkor is, ha valahogy felülkerekedik az összecsapásban. Ám az előtte magasodó szörnyeteg semmiképp sem kecsegtetett nagy esélyekkel. Iván azonban egy percig sem habozott. Magasra emelte csatabárdját, és a csontvázsárkányra támadt, miközben istene, Moradin nevében csatakiáltást hallatott. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy hamarosan meghal, de ő akarta eldönteni, hogyan: igaz harcosként.

***** Danica a küzdelem első hangjaira felkapta a fejét. Ügyesen kúszva megkerült egy követ, és elszorult a szíve, mert meglátta Ivánt, amint derekasan küzd a túlerőben levő kúszó szörnyek és néhány, megcsonkított élőholt ellen. Mögöttük állt – és Danica érzékelte, hogy ő irányítja a többit –, egy kísértetszerű, torz, árnyba vesző lény, mely úgy tűnt, mintha csillámló, egyszerre ritkuló és sűrűsödő füstből lenne. A nő első ösztöne azt súgta, hogy siessen Ivánhoz, vagy vesse magát üldözői mögé és támadja meg a vezető lényt; ám alig emésztette meg a szörnyű látványt, a törpe máris megfordult és a hatalmas barlang felé rohant. A szörnyek, nyomukban a kísértettel, utána vetették magukat. Danica követte őket.

111

Iván eltűnt a barlang szájában, majd kisvártatva a szörnyek, a zombik és a kísértet is követték. A nő odalopakodott a bejárat pereméhez, és hirtelen hátrahőkölt. Megpillantotta a törpe végzetét – mely egyúttal a saját, sőt az egész világ pusztulását is jelentette. Danica levegőt is alig kapott, miután meglátta az óriási csontvázsárkányt, és ami megmaradt a fenevad régi valójából, annyi is elég volt a nőnek, hogy felismerje a wyrm vörös pikkelyeit. Meredten bámulta a szörnyeteg elrettentő ábrázatát, mely félig elrohadt, és láttatni engedte a fehér állkapocscsontot. A szemgolyók kiégtek, a homlokról, éppen a kellős közepéről pedig különleges, zöld színnel izzó szarv meredt előre. Danica érezte a szarvból áradó erőt. Az iszonytató erőt. Révületét Iván csatakiáltása törte meg. Látta, hogy a törpe előretör, bárdját magasan a feje fölé emeli, mintha egyenesen át akarná szakítani a fenevadat. A csontvázsárkány mellső lábának rontott, és a wyrm az utolsó pillanatban emelte fel a végtagot. Iván lebukott, és így tettek a torz, jól megtermett fenevadak is, az egyik élőholttal együtt – akiben Danica elszoruló szívvel ismerte fel Baldur Kapujának egyik varázslóját. A csontvázsárkány dobogó léptei olyan erővel döngtek, hogy valósággal megremegtették a hegyet, és nyomukban pókhálószerű repedések keletkeztek a sziklán. Lába körül, mintegy megpecsételve a mindenség sorsát, vér és alvadékdarabok repültek a levegőbe, és a teljes pusztulás bíborvörös ködévé sűrűsödtek. Danica nem tudta elfojtani zihálását. A lények közül néhányan – akik nem követték a törpét a biztos pusztulásba, hanem hátrahőköltek, és ahányan voltak, annyi irányba botladoztak a rázkódó, döngő léptek elől – észlelték ezt az elhaló neszt. Kisvártatva a nő, nyomában a vérszomjas fenevadakkal, már futva távolodott a barlangtól. Miközben végigszökellt az ösvényen, próbálta kifundálni, merre és miként mehetne tovább, mert már egyik irányban sem tudott haladni. A válla fölött hátrapillantott, majd hátrafordult és egy sziklás kiszögelés mögött irányt változtatott. Igyekezett némi előnyre szert tenni, hogy átvethesse magát egy párkányon és megkezdhesse a leereszkedést a sziklaszirten. De üldözői túl sokan voltak: akármerre fordult, újabb szörnyekkel került szembe. Már nem volt hová mennie; a szikla szélére szorult, mely a legmagasabbként nemcsak több száz láb magasságba emelkedett a sziklafal tetején, melyen Danica odáig futott, de egyik oldalán még feneketlen mélység is tátongott : a Hópehely-hegyek lábáig elnyúló mély szakadék. A nő megfordult, és amikor az egyik lény ráugrott, a földre vetette magát. A fenevad átvitorlázott felette, ám éhes kiáltása elszörnyedt üvöltésbe fordult, ahogy a semmibe zuhant, majd gyorsan el is halt. Danica felpattant, és rúgott egyet, hogy visszaverje a következőnek rátámadó szörnyet. A harmadik szemlátomást mit sem okult első társa sorsából: a levegőbe rugaszkodva rontott a nőnek, aki ismét lebukott, ám ezúttal nem akkora sikerrel, mint korábban, mert a lény röptében súrolta őt. De Danica keményen küzdött, és épp időben nyerte vissza egyensúlyát. A lény hadonászó karmával azonban elkapta és magával húzta. Mintha a pillanat minden dühe és káosza hirtelen eltűnt volna – egyszerre csak a gyászos szél üressége töltötte be a nő fülét. Zuhant. Estében megfordult, és legalább ezerlábnyi magasságból nézett le az alatta levő magas fák koronáira. Cadderlyre gondolt, a gyermekeikre, és a még meg nem élt életére.

112

EGYESÜLT ERŐVEL

113

EGYESÜLT ERŐVEL Veszedelmes világban élünk, mely most még baljóslatúbb, így, hogy a mágia változik, sőt talán egyenesen a vég leselkedik rá. Ha Jarlaxle sejtése megfelel a valóságnak, világok, vagy síkok összeütközésének lehetünk tanúi, és eljutunk egy olyan pontra, ahol a hasadékok mindannyiunk számára újszerű, nagy horderejű kihívásokat jelentenek. Gyanítom, ez a hősök ideje. Már rég megbékéltem saját kalandvágyammal. Akkor vagyok a legboldogabb, ha újabb kihívások elé nézhetek, és legyőzhetem őket. E nagy krízisek idején érzem azt, hogy valami nálam nagyobbnak a része vagyok: a közösségnek, mely iránt felelősséggel tartozom, a nemzedéknek, mellyel szemben kötelességeim vannak – és ez nagy megnyugvást nyújt számomra. Mindannyiunkra szükség lesz: minden pengére és minden elmére, minden tudósra és minden harcosra, minden varázslóra és minden papra egyaránt. Attól tartok, az Ezüstgyepűkön lezajlott események – ahogy azt az Alustriel úrnő arcára kiülő aggodalom is jelezte – végiggyűrűznek szerte Toril birodalmán. Elképzelni is alig tudom, miféle káosz törne ki Menzoberranzanban a varázslók és papok bukásával! Alapjaiban rendülne meg a matriarchális társadalom, és feldühödött koboldok egész seregei rohamoznák meg a legnagyobb Házakat. A mi helyzetünk sem rózsásabb itt a fenti világban, így hát eljött a hősök ideje. De mit is jelent hősnek lenni? Mi emel ki valakit a harcosok és csatamágusok sokaságából? A körülmények mindenképpen jelentős szerepet játszanak – kivételes helytállásra, bátor cselekvésre válsághelyzetben nagyobb valószínűséggel kerül sor. És mégis gyakran előfordul, hogy a krízis e pillanatai katasztrófába torkollanak, mert egy hős sem lép elő. Nem akad megváltó, aki a seregek élére áll, vagy megöli a sárkányt – és a várost elborítják a lángok. A mi világunkban – nézőpont kérdése, hogy ez jó-e vagy rossz –, a hősök számára kedvező pillanatok túlságosan is elszaporodtak. Így hát ez nem csak körülmény, vagy idő kérdése. A szerencse természetesen közrejátszhat, és vannak olyanok – magamat is közéjük számolom –, akik szerencsésebbek másoknál. De mivel nem hiszem, hogy léteznek eleve áldott illetve elátkozott lelkek, vagy hogy valamelyik isten beleártja magát mindennapi ügyeinkbe és atyáskodik felettünk, meggyőződésem, hogy bírniuk kell valamilyen szükséges tulajdonsággal azoknak, akik megtalálják a módját, hogy kiemelkedjenek társaik közül. Állíts fel egy célpontot harminclépésnyire, és hívd össze a környék száz legjobb íjászát – mind eltalálják. Hirdesd ki, hogy lehet aranyban fogadni a versenyzőkre – néhányan, társaik gúnyos fütyülése közepette, visszakoznak. Most pedig cseréljük le a célpontot egy orgyilkosra, aki tőrt szegez arra, akit az íjász a világon a legjobban szeret. Az íjász csak egyszer lőhet. Egyetlenegyszer. Ha nem téveszt célt, és eltalálja az orgyilkost, szerelme megmenekül. Ha elvéti, szerelmére biztos pusztulás vár. A hétköznapi íjászok közül a legtöbben nem találnák el az orgyilkost. A hős viszont igen. És ez az a bizonyos tulajdonság, amiről az imént szóltam: a képesség, hogy valaki higgadt maradjon, megőrizze nyugalmát és józanul tudjon gondolkodni, akármit is tesz kockára, ha hibázik. A hős a testet-lelket próbára tevő legviharosabb időkben is mindig rendíthetetlenül összpontosít – nem csak a szerencsére hagyatkozik. A hős nem véti el a lövést. A hős éppen az ilyen lövésért él. Mindennap, végtelen órákon át, minden erejét bevetve erre az egy lövésre készül. Sok kiváló harcos él a világon, akik kardot forgatnak vagy nyílvesszőkkel céloznak, seregüket szolgálják, és csendes, dicséretre méltó állhatatossággal tűrik a természet, valamint az elemek csapásait. Sokan ügyességükkel, elkötelezettségükkel kiemelkednek társaik közül. 114

De amikor minden bizonytalanul inog a szakadék szélén, amikor a győzelem vagy vereség már nem a puszta erőn, bátorságon és vitézségen múlik, amikor a végkifejlet azon a pengeéles vonalon egyensúlyoz a győzelem és vereség között, a hős megtalálja a probléma megoldásának módját – méghozzá olyan módot, ami lehetetlennek tűnik azok számára, akik nem látják át a harc mikéntjét, a kardforgatás művészetét, az ellenségfeltartóztatásának logikáját. Mert a harcos tisztában van a különböző fegyverforgatási technikákkal, tudja, hogyan kell felemelni a pajzsot, elhárítani a döfést, és ellentámadásba lendülni; a hős viszont felülemelkedik e puszta képességeken. Minden mozdulata ösztönös; a tökéletes, könnyed koordináció érdekében beivódott az izmaiba. Minden hárítását a tiszta gondolatok vezérlik – melyek éppen annyira előrelátók, mint amennyire figyelembe veszik az előzményeket. Márpedig a hős egyetlen pillantással felméri ellenfele minden gyenge pontját. Az igazi harcos higgadtan, dühét kordában tartva, félelmeit lecsillapítva harcol. Minden helyzetben élesen összpontosít, és így a lehetséges megoldások tisztán felragyognak előtte. A hős pedig ennél is tovább megy: megtalálja a győzelem felé vezető utat akkor is, ha az látszólag nem létezik. A hős megtalálja az utat, és ha az már egyszer feltűnt előtte, legyen bármily nehéz is, nem tágít tőle. Célba talál a döféssel, sikeresen hárít, vagy, megfosztva ellenfelét a már-már biztosra vett győzelemtől, az utolsó pillanatban mindent elsöprő ellentámadásba lendül. Mint amikor Regis Luskanban bevetette rubinmedálját, és megbénította vele a csatamágust. Vagy amikor Wulfgar a yochlolra vetette magát, hogy megmentse Catti-brie-t. Vagy amikor Catti-brie rászánta magát a kétségbeesett célzásra Calimport csatornáiban, hogy elhárítsa Entreri támadását, aki előnyre tett szert velem szemben. Vagy amikor Bruenor Mithrill Csarnokban bevetette ügyességét, erejét és megingathatatlan akaraterejét Homálycsillám ellen. Annyi bizonyos, hogy a „vereség” nem szerepel a hős szótárában, mert a hős éppen azokban a pillanatokban, amikor a vereség a legbiztosabb – például amikor Bruenor egészen a Garumnszurdok mélyéig lovagolta a lángoló árnysárkányt –, akkor emelkedik a többi harcos fölé. Ösztönösen, nem gondolva saját magára, az életére. A hős nem véti el azt a lövést. És attól tartok, ez az időszak mindannyiunkat próbára tesz. A veszély és zűrzavar korát éljük; sokan a katasztrófa szakadékának szélén inognak, és nem kevesen le is zuhannak. De néhányan megtalálják a módját, hogy túllépjenek a kétségbeesésen, és lövésük célba talál. Ezekben a pillanatokban azonban fontos észben tartani, hogy a hírnév nem jelent semmit, és míg a múltbeli tettek magabiztosságot adhatnak, nem szavatolják a jelenlegi vagy jövőbeli győzelmet. Reménykedem abban, hogy Taulmaril nem remeg majd meg a kezemben, amikor ama szakadék szélén állok. Mert tudom, hogy a pusztító árnyak közé merészkedem, a szurokfekete verembe, és elég a megtört Regisre gondolni, és szeretett Catti-brie-mre, hogy megértsem, mi forog kockán. Remélem, megadatik a lehetőség, hogy arra a bizonyos orgyilkosra lőjek, aki nekünk szegezi hegyes tőrét – legyen az akárki vagy akármi –, mert ha így lesz, feltett szándékom, hogy célba találjak. Ugyanis ez az utolsó, amit tudni kell a hősök természetéről. Az imént említett íjászversenyen a hős akar lenni a kiválasztott, aki megpróbálkozhat a mindent eldöntő célzással. Amikor a legnagyobb a kockázat, a hős arra törekszik, hogy a dolgok kimenetele rajta múljon. Nem becsvágyról szól ez, hanem a szükségszerűségről, és a leendő hős magabiztosságáról. A hős ugyanis tudja magáról: megfelelő képzettséggel és gyakorlattal rendelkezik ahhoz, hogy célt találjon. Drizzt Do'Urden

115

TIZENHETEDIK FEJEZET

CSAK A SZÉL Minden abbamaradt. Minden. A csata, a félelem, és az üldözés. Mindezeknek vége szakadt, nem maradt semmi, csak a szél zúgása, és a fenséges kilátás a magasból. A szerzetesnőn üresség és magány érzete áramlott keresztül, a szabadságé, és egyúttal a közelgő halállé. Hirtelen fordulat, ügyes helyezkedés, összpontosítás, önuralom – Danica egy pillanat alatt kiegyenesedett. Ezután szembefordult a sziklával, amelyről épp az imént zuhant le. Kinyújtotta karját, előrelendült, és egy pillanat alatt feltérképezve az előtte és alatta elterülő terepet, jól megfigyelte, hol találhatók nagyobb kiszögellések a csipkézeten. Odacsapta egyik tenyerét a kőhöz, majd a másikat, ezek után pedig folyamatosan ismételte e mozdulatsort. Minden egyes érintéssel csökkentette az esés lendületét. Egyik lábát gyorsan kinyújtotta balra, egy kiszögellő kő irányába, aztán mindkét kezével rácsapott a kőre, ügyelve, hogy csak a legkevesebb energiát vegye el magától, és ezt, ahogy tovább ereszkedett, újra és újra, gyors egymásutánban úgy tízszer megismételte, miközben óvatosan ugyan, de igyekezett balra kormányozni magát. Lábujja egy szikla csipkézetéhez ért, mire a nő ránehezedett a lábára, és behajlította azt, hogy tompítsa a becsapódás erejét. Ezzel még mindig nem tudta leállítani az esést, sikerült azonban a sebességét csökkentenie. Ahogy az egy kiváló szerzetesmestertől elvárható, Danica le tudott ereszkedni bármilyen magas épület falán, és képes volt sértetlenül földet érni. Végrehajtott már hasonlót nemegyszer. De persze egy magas épület sem volt mérhető a sziklához, és a hol meredek, hol függőleges terep is nehezebbnek bizonyult. A nő azonban teljes erőbedobással igyekezett, és izmai engedelmeskedtek akaratának. A sziklaoldal újabb csipkézete lehetővé tette a számára, hogy tovább mérsékelje a lendületét, majd egy keskeny párkányt használt ki: hozzáérinthette mindkét lábát, és izmaival nekifeszülhetett az őt a mélybe húzó könyörtelen erőnek. Ezek után, mire már úgy félúton járt a föld és a pont között, ahonnan lezuhant, egyre inkább hasonlított egy pókhoz, mely dühösen kapkodva végtagjait, eszeveszett gyorsasággal szalad le a falon. Sötét alak zuhant le mellette. Danica megijedt, és majdnem kizökkent az összpontosításból, mert rájött, hogy a kúszó fenevadak egyike volt az; de nem kezdte el latolgatni, vajon miként is eshetett le. Nem volt erre ideje, mint ahogy semmi másra – egyedül csak arra, hogy teljes egészében az előtte álló feladatra összpontosítson. Csupán a szél uralta érzékeit, és a szikla körvonalai. Már közel járt a talajszinthez, de még mindig túl gyorsan zuhant ahhoz, hogy túlélhesse az esést. Nem remélhette, hogy földet érés után végig tud majd gördülni a földön, és azzal elnyelheti az óriási becsapódás erejét. Így hát begörbítette a lábát, és hátralökte magát a szikláról, majd éppen időben fordult meg ahhoz, hogy meglássa a már fentről észrevett hatalmas fenyvest. 116

Hamarosan a fák közé zuhant; ágak recsegtek, szilánkok repültek szerteszét. Egy törött ág horogszerűen beleakadt a testébe: az oldalából leszakított egy nagy darab bőrt, és eltépte az ingét. Nem sokkal lejjebb egy vastagabb ág nem tört el alatta, de meghajolt, és Danica bukfencezve, ide-oda csapódva legördült róla, majd visszapattant a legtekintélyesebb alsó ágakról, és átszakította a zöld tűlevelek sűrűjét. Még mindig harminclábnyi magasságban volt a föld felett. Alig látott már a fájdalomtól, és egyre kevésbé volt eszméleténél, mégis összeszedte magát és megpördült annyira, hogy a lába kerüljön alulra. Amikor földet ért, összegörnyedt és oldalra gurult. Megpördült háromszor, ötször, tízszer. Végül zihálva megállt, miközben a fájdalom erősen lüktetett a lábában, felhasadt oldalában, és vállában, melyről tudta, hogy kimozdult a helyéről. Sikerült egy kicsit megfordulnia, mire felismerhetetlenné roncsolódott húskupac tárult a szeme elé. Én legalább nem jártam így, gondolta. De hiába kerülte el a kúszó szörnyetegek támadását, attól tartott, hogy az eredmény ugyanaz lesz, és nem fogja túlélni az esést. A sötétség egyre sűrűbben ereszkedett köré. Ő azonban küzdött ellene, egyfolytában emlékeztetve magát, hogy nincs biztonságban, mivel a csontvázsárkány bármikor a keresésére indulhat, és még ha nem is hal bele az esés következtében szerzett sérüléseibe, a fenevad megkaparinthatja. Hasra fordult, majd könyökére próbált támaszkodni, a válla azonban nem engedte. Hamarosan elborították a gyötrelem szerteáradó hullámai. Végül mégis felemelkedett az egyik karjára, öklendezett, majd levegő után kapkodott. Mandulavágású szemét az erőlködés hatására könnyek töltötték meg, és a bordái tájékáról feltörő görcsök a kínszenvedés újabb mélységeibe taszították. Tovább kell mennem, mondta magának. De már elfogyott az ereje. Az újra köré záruló sötétséggel szemben már nem tudott védekezni. Catti-brie kinézett az elsötétült szurdok egyik oldalsó termének ajtaján, és csak halványan tudta kivenni társai körvonalait a másik szobában pislákoló fáklyafényben. Úgy látszott, hogy zsákutcába kerültek, árnykutyák futottak a nyomukban, előttük pedig sárkány állta el az utat. Drizzt elveszett számukra, a Catti-brie mellett álló Wulfgart pedig megcsapta a sárkány lehelete: szörnyű fekete felhő burkolta be, és a kétségbeesés megbénította, majdnem teljesen tehetetlenné tette. A nő, kétségbeesetten kutatva válasz után, kikémlelt az ajtón, és azért imádkozott, hogy apja megtalálja a módját, hogy megmentse mindannyiukat. Nem tudta mire vélni, hogy Bruenor levette a drágakövekkel díszített sisakot és régi, törött szarvú fejfedőjére cserélte ki. Szándéka aztán világossá vált, amikor odaadta a koronát Regisnek e szavak kíséretében: – Vigyázz jól a sisakra! Mithrill Csarnok királyának koronája! – De hát akkor a tiéd! – tiltakozott a félszerzet, és hangjában ugyanaz a torokszorító félelem bujkált, ami Catti-brie-t is kínozta. – Nem. Nem is kell, de jogom sincs rá. Mithrill Csarnok nincs többé, Bendő… Regis. A Völgybéli Bruenor vagyok, immár kétszáz éve, de túl vastag a koponyám ahhoz, hogy ezt megértsem! Catti-brie alig hallotta a következő szavakat. Döbbenetében levegő után kapkodott, hiszen túlságosan is tisztán értette, nevelőapja mire készül. Regis kérdezett valamit a királytól, amit azonban a nő nem hallott, de rájött, hogy ez ugyanaz a kérdés, amire a szörnyűséges válasz már ott üvöltött önnön elméjében is. Bruenor aztán teljes életnagyságban láthatóvá vált, kirontott a teremből, és megindult egyenesen a szurdokba. – Ez a te egyik trükköd, fiú! – rikkantotta Wulfgarék kamrája felé. – De ha én elhatározom, hogy ráugrom egy féreg hátára, akkor nem hibázom el! Így hát nyíltan kimondatott: Bruenor arra készült, hogy most, hogy a valamikoron Mithrill Csarnokként ismert barlangrendszer mélyén egy óriási árnysárkány csapdába ejtette őket, a többiek kedvéért feláldozza magát. 117

– Bruenor! – hallotta meg Catti-brie önnön sikolyát, noha alig tudatosult benne, hogy hangosan megszólalt, olyannyira bénító hatással volt rá a tudat, hogy el fogja veszíteni a törpét, aki annak idején lányául fogadta, a nagy hatalmú Bruenort, aki egész életében a biztos pontot, az erőt jelentette Harcpöröly Catti-brie számára. Ebben a szörnyű pillanatban megfordult a nő körül a világ, mert látta, hogy Bruenor átugrik a szurdok fölött, és átnyúl válla fölött, hogy felgyújtsa a köpönyegét – alatta ugyanis egy hordó olajat rejtegetett. A törpe nem torpant meg és nem lassított, amikor elérte a hasadék peremét: magasra emelt csatabárddal, lángokban álló háttal levetette magát. Rettegésbe hajló leküzdhetetlen késztetés ösztökélte Catti-brie-t, hogy Regisszel együtt a hasadékhoz lépjen: mindketten levegő után kapkodva meredtek az égő törpére, aki a hatalmas árnysárkány hátán csimpaszkodott. Bruenor egy pillanatra sem ingott meg, de amit tett, minden erejétől megfosztotta Catti-brie-t! Alig tudta egyenesen tartani magát, hiszen végig kellett néznie, hogy az apja meghal, hogy ő, Wulfgar és Regis átkelhessenek a szurdokon, és kimeneküljenek Mithrill Csarnok sötétjéből! Egyúttal attól tartott, hogy ehhez a lépéshez nem tudná összeszedni az erejét, és így Bruenor hiába fog meghalni. Wulfgar akkor mellette termett, elfintorodó arccal próbált küzdeni a mindent bénító mágia által előidézett kétségbeesés ellen, és, a Jeges Szelek Völgyében született barbárhoz méltó eltökéltséggel le is gyűrte. Catti-brie alig értette a férfi szándékát, amikor az magasra emelte csodálatos harci pörölyét, és a sárkány felé hajította. – Megőrültél? – kiáltott rá a nő és megragadta a barbárt. – Fogd az íjadat! – mondta az neki. Wulfgar ismét önmaga volt, lerázta magáról a sárkány alattomos átkát. – Ha igaz barátja vagy Bruenornak, nem hagyod hiába elpusztulni! Igaz barát? E szavak szíven ütötték Catti-brie-t, mert maró éllel emlékezették arra, hogy a törpe, apja, élete biztos pontja sokkal több számára, mint barát. Tudta azonban, hogy Wulfgarnak igaza van, így hát reszkető kezébe fogta íját, és könnyein keresztül a célpont felé fordította. Tudta, nem segíthet Bruenoron. Nem mentheti meg a saját döntésétől, melyet hármuk érdekében hozott. Ez volt a legnehezebb lövés, melyre valaha vállalkozott, de tudta, hogy Bruenor kedvéért meg kell tennie. Taulmaril kirepítette az ezüstösen villogó nyilat, melynek izzása elvakította Catti-brie könnyáztatta szemét. A nő érezte, hogy valaki megragadja, és oldalához illeszti a karját. Távolról suttogást hallott, de nem értette a szavakat, és azt sem tudta, kinek az érintését érzi. A finom kezek gyengédségéből és egyszersmind erejéből aztán rájött, hogy Drizzt az. De hát a drow elveszett számára, és mindenki más számára is. Ez nem lehet, gondolta. És Bruenor. A szurdok azonban eltűnt, a sárkánnyal, apjával és az egész világgal együtt. Mindent elöntött a barna köd, és a kúszó, árnyba vesző szörnyek, melyek egyre csak jöttek és jöttek felé. Nem tudták elérni, nem tudtak ártani neki, de Catti-brie kevés vigaszra lelt az ürességben. Nem érzett semmit, és semminek nem volt tudatában, csupán a nyomorúságos, csúf alakoknak, egy olyan vidéken, melyet nem ismert. És ahol teljesen egyedül volt. Ennél is rosszabbnak, sőt a legrosszabbnak az bizonyult, hogy a két valóság közti határvonal elmosódott. Az így keletkezett zűrzavar pedig önmagában valami még személyesebbtől fosztotta meg őt, mint barátai és jól ismert környezete. Próbált ellenállni, próbált a köré fonódó erős karokra összpontosítani – biztos volt benne, hogy Drizzt az! –, de rájött, hogy már nem is érzi az ölelést. A zavaros képek halványulni kezdtek. A két világ villogva váltakozott elméjében, és a két egymásnak ütköző sík nyomán keletkezett összefüggéstelen hangok kakofóniájától nem volt menekvés. 118

Catti-brie magába zuhant, próbált emlékeire támaszkodni, önnön valóságába, tulajdon egyéniségébe. De nem volt mibe kapaszkodni, nem akadt egy biztos pont, mely bármire, legalább önmagára emlékeztette volna. Nem voltak összefüggő gondolatai és tiszta emlékei, és öntudata is tovatűnt. Olyannyira elveszett, hogy a végén már elveszettségének ténye sem tudatosult benne.

***** Ragyogó narancsvörös fénysugár törte át Danica lehunyt szemhéját, és szakította át a nő érzékeit betöltő feketeséget. Amikor elgyötörten, erőlködve kinyitotta a szemét, napfény fogadta – a ragyogó gömb éppen hogy feltűnt keleten, a két hegy közti V alakú résben. Danica számára majdhogynem úgy tűnt, mintha a távoli hegyek szándékosan felé irányítanák a világosságot, egyenesen a szemébe, hogy felébredjen. Az előző nap eseményei lejátszódtak a gondolataiban, és nem tudta elkülöníteni, hol ér véget az álom, és hol kezdődik a szörnyű valóság. Vagy talán az egész álom volt csupán? De akkor miért fekszik itt egy szurdokban, egy hatalmas szikla mellett? Lelki szemei előtt kezdte lassan visszapörgetni az eseményeket, mire a sötétség fokozatosan eloszlott. A könyökére akart támaszkodni, de a vállából áradó kínzó fájdalom visszakényszerítette a fekvő helyzetbe. A kíntól elgyötört arccal, szorosan lehunyt szemmel idézte fel újra a zuhanást, azt, ahogy átbukdácsolt a fákon, onnan pedig elméje visszakanyarodott a szikla tetején, az élőholt sárkány barlangjában lejátszódott jelenetre. Iván meghalt. A felismerés szíven ütötte Danicát. Újra hallotta a csontvázsárkány lépteit, és a feltrancsírozott lények hangjait. Felidézte maga előtt Ivánt, amint a szerető nagybácsi szerepében szigorúan egyengeti gyermekei útját, és átadja a keményen megtanult leckék által szerzett bölcsességet, szemben a nem kevésbé szerető Pikellel, aki jóval szelídebbnek bizonyult testvérénél. – Pikel – suttogta a nő a fűbe, és lesújtotta a gondolat, hogyan közli majd a szomorú hírt a törpével. E név hatására gondolatai újra visszaszáguldottak a gyerekei felé, akik valahol – ki tudja, hol – a törpével kóboroltak. Kinyitotta a szemét – már a nap alsó pereme is láthatóvá vált, gyorsan telt a délelőtt. Aggódott, hogy a gyermekei bajban vannak, és sehogy sem tudott szabadulni a gondolattól. Vagy még mindig veszély leselkedik rájuk, vagy pedig a balszerencse már meg is találta őket és lesújtott – utóbbi lehetőség elfogadhatatlannak tűnt a szerzetesnő számára. Dacos morgás közepette felhúzódzkodott az egyik karjára, maga alá gyűrte a lábát, aztán hirtelen mozdulattal felemelkedett, majd visszatért térdelő helyzetébe. Bal karja mindeközben ernyedten lógott, nem is mellette, inkább valamelyest mögötte. Akkora fájdalom gyötörte, hogy nem tudta elfordítani a fejét, de anélkül, hogy megnézte volna, tudta, hogy válla kimozdult a helyéről. Ez így nem lesz jó, gondolta. A mögötte elnyúló területet tanulmányozta, a sziklafal felületét. Eltökélt bólintással talpra ugrott, és mielőtt a fájdalom lelassíthatta volna, a fal felé futott, a levegőbe ugrott és lefelé menet a kőhöz csapta sérült vállát. Hangos, pukkanó hangot hallott, és tudta, ez a kín nyitánya. Valóban, a fájdalom hullámai megsokszorozódott erővel borították el, mire újra öklendezni kezdett. Ekkor azonban már látta a vállát. Újra kiegyenesedett, mire a fájdalom gyorsan alábbhagyott. Kicsit még mozgatni is tudta a karját, noha minden próbálkozás szörnyű fájdalommal járt. Sokáig állt ott a kőfalnak támaszkodva, önmagába zuhanva, és igyekezett az elgyötört testében dúló dühöngő vihar közepette megnyugvásra lelni. Amikor végre kinyitotta szemét, az első, amit megpillantott, nem volt más, mint a kúszó fenevadak egyike, kilapítva, darabokra szakadva a földön. 119

Sikerült maga mögött felnéznie a sziklára. A csontvázsárkányra gondolt, és azon gyötrődött, miként tudná értesíteni azokat, akik a segítségére lehetnének a fenevad legyőzésében. Anyai ösztöneitől vezérelve dél felé tekintett, a Carradoon felé vezető út irányába, amerre gyermekei jártak, és kétségbeesetten el akart indulni megkeresni őket. De aztán mégis egy másik területre összpontosított, kevésbé messze délre, és próbálta meghatározni helyét a völgyben a Szárnyaló Szellembe vezető, észak-dél fekvésű ösvény viszonylatában. Elégedetten bólintott, mikor rájött: nem kell hegyi akadályokat átszelnie ahhoz, hogy megtalálja ezt az utat. Szinte biztosan tudta, hogy hol van: egy mély völgyben többmérföldnyire a katedrálistól. Ingatag lábán megindult, miközben bokája minden lépéssel vészesen remegett. Nemsokára vándorbotot kerített magának, leküzdötte a fájdalmát, és rettegve megindult hazafelé. Az út sokkal meredekebbnek bizonyult, mint a carradooni, így a nő eljátszott a gondolattal, hogy a kikötőváros felé folytatja útját, a könnyebben járható ösvényeken. E gyenge lábakon álló kifogás önkéntelen nevetésre késztette. Egy egész napot vagy még többet veszítene, ha arra menne, márpedig Cadderlynek nincs egy perc vesztegetnivaló ideje sem! Nem sokkal azután, hogy a nap delelőre hágott az égen, a nő elérte az észak-déli utat. Jártányi ereje alig volt, ruhái ragadtak az izzadságtól. Ismét délkelet, Carradoon felé tekintett, melyet nem látott, csak tudta, hogy arra helyezkedik el – és a gyermekeire gondolt. Lehunyta szemét, majd dél felé fordult, aztán a hazafelé vezető utat pásztázta, az ösvényt, melyről tudta, hogy mindannyiuk érdekében végig kell rajta küzdenie magát. Emlékezetébe idézte, hogy az út úgy negyedmérföldes szakaszon viszonylag egyenletes, aztán fárasztó kaptató vezet fel a Hópehely-hegyekbe. Arra gondolt, meg kell tennie, nincs választása, ez kötelessége. Cadderlyt értesítenie kell. És eldöntötte: ha kell, akár egész éjjel vonszolja magát, hogy szólhasson a férjének. Lassú tempóban kezdte, gyakorlatilag egyik lábát csak húzta maga után, és majd' teljes súlyával a jobb kezében levő vándorbotra támaszkodott, miközben bal karja használhatatlanul csüngött. Sérült válla minden lépéssel megrázkódott, így megállt, letépett egy darabot eleve szakadt ingéből, és hevenyészett kötést rögtönzött. Eltökélt sóhajjal indult újra útnak, kicsit gyorsabban, mint azelőtt, ám ereje fogytán volt. Időérzékét elvesztette, de látta, hogy az árnyak egyre nyúlnak körülötte. Ekkor hátulról hangot hallott – ló lehetett, vagy szekér. Kivánszorgott az út mellé, és egy bokor, valamint egy szikla mögé csoszogott, majd úgy helyezkedett, hogy lássa, kik közelednek. Erősen alsó ajkába harapott, hogy ne kezdjen el fájdalmasan zihálni, de mindenről megfeledkezett, amikor feltűntek a különös utazók. A lovat pillantotta meg először, a fekete csontvázhátast a lángoló patáival. Az állat széles orrlyukából sűrű füstöt okádott. Pokolbéli táltos, állapította meg Danica, és amikor a szekérhajtóra fordította tekintetét – pontosabban annak hatalmas, széles karimájú, tollas kalapjára és ébenfekete bőrére –, már azonnal tudta, kivel áll szemben. – Jarlaxle? – suttogta. Ami még furábbá tette a helyzetet, hogy a drow egy másik sötételf mellett ült, akit Danica szintén azonnal felismert. A gondolat, hogy Jarlaxle, a gazfickó Drizzt Do'Urdennel kocsikázik, még inkább kizökkentette a nőt az érzelmi egyensúlyából. Hogy lehet ez, kérdezte magában. És nem utolsósorban, ez mit jelent rá és Cadderlyre nézve? Ahogy a szekér közeledett, Danica két fejet pillantott meg a hátsó saroglya mögött. Minden kétséget kizáróan megállapította, hogy törpék. Oldalról kiáltást hallott, és a hang irányában egy harmadik szakállas alakja ötlött a szemébe, aki egy vaddisznón lovagolt. Az állat úgy festett, mintha mindig is a szekeret húzó pokolbéli hátas mellett legelészett volna az alsóbb síkokon. A nő egyre csak azt ismételgette magában, hogy ez nem lehet Drizzt Do'Urden, és azt is számításba vette, hogy esetleg az ördögi Jarlaxle áll minden baj mögött, mely Erlkazart sújtja az utóbbi időben. Nem kockáztathatom meg, hogy odamegyek hozzájuk, győzködte magát, miközben a szekér végiggördült az ösvényen, közel a búvóhelyéhez. Amikor a jármű úgy tízlábnyira volt tőle, a pokolbéli táltos lángokat okádott és tüzes patáival kapálta a földet. A kétségbeesett Danica – nagyon is valóságos és megalapozott fenntartásai ellenére – térdelő helyzetbe erőltette magát, és segítségért kiáltott. – Danica úrnő! – kiáltott fel Jarlaxle, és Drizzt visszhangozta a nevet. 120

A két sötételf egyszerre pattant le a szekérről, szaladt oda hozzá, majd két oldalt térdre ereszkedtek mellette. Aztán együtt gyengéden karjukba vették és feltámogatták, miközben hitetlenkedve néztek egymásra: elképzelni sem tudták, vajon mi viselhette meg ennyire a dicső harcos szerzetesmestert. – Ki ez, te elf? – kiáltott az egyik törpe, aki hátulról kapaszkodott a szekérre. – Tán csak nem Cadderly asszonya? – Danica úrnő – magyarázta Drizzt. – Vigyetek… – kapkodott levegő után a nő. – Vigyetek el Cadderly-hez, gyorsan! Figyelmeztetnem kell, hogy… – hangja elakadt, ő maga pedig az eszméletlenségbe süppedt. – Elviszünk – ígérte Drizzt. – Te csak pihenj!

***** Drizzt komor arccal, mélységes aggodalommal nézett Jarlaxle-re. Attól tartott, hogy Danica nem éli túl az utat. – Nálam vannak a főzeteim – biztosította drow-társát Jarlaxle, de kevésbé magabiztosan, mint amire Drizzt számított. Ráadásul a megvadult mágia idejében ugyan ki lehetett volna biztos ezek hatásában? Danicát a lehető legnagyobb kényelembe helyezték a szekér hátuljában: Catti-brie mellé fektették, aki a hátsó deszkának támaszkodva ült, és szemlátomást továbbra sem vett tudomást semmiről, ami körülötte zajlott. Jarlaxle a szerzetesnő mellett maradt, és mágikus gyógyitalokat kanalazott a szájába, Bruenor pedig olyan gyorsan hajtotta a szekeret, ahogyan csak a pokolbéli táltostól tellett. Drizzt és Pwent a szekér két oldalán futottak, mert attól tartottak, hogy ami megtámadta Danicát – legyen az bármi –, nem lehet messzire. Athrogate és az ördögvadkan Jarlaxle nyomatékos kérésére a közelben maradtak, és közvetlenül a pokolbéli hátas előtt haladtak. – Egyre meredekebb az út – állapította meg Bruenor idővel. – A hátasaitoknak nem fog tetszeni! – Az öszvérek már kipihenték magukat – felelte Jarlaxle. – Hajtsunk, amilyen gyorsan csak lehet, aztán majd visszakötjük őket a szekér hátuljához! – Addigra már leszáll az éj! – Talán nem kellene megállnunk! Bruenor nem igazán értett egyet, de fenntartásai ellenére azon kapta magát, hogy beleegyezően bólint. – Mit láttál, elf? – tette fel a kérdést, amikor megpillantotta Drizztet, amint előlép az útszéli bozótosból. – Semmit – hangzott a felelet. – Nem találtam semmilyen nyomot, mely szörnyek jelenlétére utalna. Danica lábnyomai kivételével mást nem láttam. – No, ez jó – állapította meg Bruenor. Előrenyúlt, megragadta Drizzt övét, és felsegítette a szekérre. – Danica egyenletesen lélegzik – közölte a drow, mire Jarlaxle bólintott, és hozzátette: – Segítettek a főzetek. Azért valamennyire még előreláthatók a mágia hatásai. – Bah, de még egy szót se szóla! – morgolódott Bruenor. – Szándékosan kábult állapotban tartom – magyarázta Jarlaxle. – A saját érdekében. Egyszerű varázslat – bizonygatta aztán, és Bruenor gyanakvó arca láttán elővett a mellényéből egy rubinfüggőt, mely kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit Regis viselt. – Hé-hó! – tiltakozott a törpe, és erősen meghúzta a gyeplőt, így gyorsan leállította a szekeret. – Nem Regisé! – győzködte a királyt Jarlaxle. – Az övé nálad volt, még Luskanban! – idézte fel Drizzt a múltat. – Egy ideig igen – ismerte el Jarlaxle. – Éppen addig, míg a kézműveseim előállították a pontos mását. Bruenor és Drizzt továbbra is szigorú tekintettel meredtek rá, ő azonban csak vállat vont és ennyit fűzött az eddigiekhez: – Ez a szokásom. A drow és a törpe erre egymásra néztek és sóhajtottak. 121

– Nem loptam el tőle semmit, pedig könnyűszerrel megtehettem volna! – érvelt Jarlaxle. – És nem öltem meg, ahogyan téged sem, pedig… – …könnyűszerrel megtehetted volna – fejezte be Drizzt a mondatot, elismerve egyúttal Jarlaxle igazát. – És mikor téríted magához az önkívületből? – kérdezte aztán Drizzt. Jarlaxle letekintett Danicára, aki már nyugodtabbnak tűnt. – Hamarosan – jelentette ki. Azonban alighogy kimondta, a nő karja hirtelen felemelkedett, és megragadta a láncot, melyen a rubinmedál függött. Finom, egyszerű mozdulattal lendült, fordult, felült a szekéren, megpördült a megrökönyödött Jarlaxle körül, hátulról lecsapott rá a lánccal, és a következő pillanatban már fenyegetően gúzsba kötötte. – Megmondtuk világosan, Jarlaxle Baenre, hogy soha többé ne térj vissza! – sziszegte aztán egyenesen a sötételf fülébe. – Hálájával végtelenül lenyűgöz, hölgyem – préselte ki magából az ironikus szavakat a drow, mire a nő közelebb húzta magához és csavarintott egyet a fején. – Merj csak egy mozdulatot is tenni a fegyvered felé! – folytatta – Kitöröm a nyakad, oly könnyedén, akár egy száraz gallyat! – Segítenél? – suttogta Jarlaxle Drizztnek, mire fajtársa ekképpen szólt: – Danica, engedd el! Nem az ellenségünk! Legalábbis most nem. A szerzetesnő enyhített a szorításon, de el nem engedte áldozatát, és hitetlenkedve nézett a kószára, majd Bruenorra. Drizzt oldalba bökte a mély hallgatásba burkolózó törpét, mire az végre megszólalt. – Jó végre találkozni veled, Danica úrnő. Harcpöröly Bruenor király, szolg... – folytatta volna, ám a sötételf ismét oldalba bökte. – Igen, engedd el a patkányt! – kérte erre a király a nőt. – Jarlaxle ada néked varázsitalt, és ezzel megmente, ráadásul a lányomon is segíteni akar. A nő egyikükről a másikra nézett, aztán szemügyre vette Catti-brie-t. – Mi történt vele? – kérdezte, miközben elengedte Jarlaxle-et, aki ezután igyekezett a lehető legtávolabbra kerülni tőle. – Nem gondoltam volna, hogy valaha hasonlót látok; Jarlaxle Baenrét ilyen könnyen elkapták! – jegyezte meg Drizzt. – Nem kevésbé vagyok meglepve – ismerte el a zsoldos. Drizzt mosolygott, és rövid időre kiélvezte a pillanatot. Aztán átvetette magát a szekér korlátján, és Jarlaxle mellett elhaladva Danicához lépett, aki a hátsó saroglyának támaszkodott. – Nem követem el többé azt a hibát, hogy alábecsülöm őt! – fogadkozott halkan Jarlaxle. – El kell vinnetek a Szárnyaló Szellembe! – mondta Danica, mire Drizzt bólintott. – Mi is éppen oda tartunk – magyarázta a sötételf. – Catti-brie-t megérintette a felfeslő Szövedék; valamiféle kék tűz. Úgy tűnik, azóta saját elméjének a foglya, és egy sötét helyen rekedt, ahol torz, kúszó lények hemzsegnek. Danica e jellemzés hallatán felkapta a fejét. – Láttad őket? – kérdezte Jarlaxle. – Hosszú karúak, rövid lábúak – szinte nincs is lábuk –, szürke a bőrük, és tömegesen támadtak múlt éjjel a Szárnyaló Szellemre! – magyarázta a nő. – Kint voltam felderítőként, és… Hangja elhalkult, majd felsóhajtott. – Tömbváll Iván meghalt – közölte, mire Bruenor felkiáltott, Drizzt arca fájdalmasan megrezzent, a szekér mellett haladó Thibbledorf Pwent pedig hangos jajveszékelésbe kezdett. – A sárkány… élőholt csontvázsárkány… de több annál is. – Csontvázsárkány? – csodálkozott Jarlaxle. – Halott sárkány lépdel, halott sárkány zsémbel, halott sárkány dühös – fölöttébb különös! – faragott újabb verset Athrogate, mire Thibbledorf Pwent elismerően bólintott, Bruenor a homlokát ráncolta, Danica pedig hüledezve meredt a bizarr szerzetre. – A csontvázsárkány nem mindennapos látvány, el kell ismerni – állapította meg Jarlaxle rezzenéstelen arccal, mire Danica még értetlenebbül bámult rá. – Azt mondtad, ennél is többről van szó – firtatta Jarlaxle.

122

– Az érintése halált hoz – magyarázta a szerzetesnő. – Úgy találtam rá, hogy egy pusztulással szegélyezett ösvényt követtem, amely mentén minden elfonnyadt, amit a fenevad csak megérintett. A fák, a fű, minden! – Hát ilyet én még nem hallék – jelentette ki Bruenor. – Amikor megláttam az iszonytató, gigászi fenevadat, tudtam, hogy a sejtésem helyesnek bizonyult. A szörnyeteg érintése maga a pusztulás! Ő a megtestesült halál, és még ennél is több! Van a fején egy erőtől izzó szarv… – folytatta Danica, miközben lehunyta szemét, mintha kényszerítenie kellene magát, hogy olyan dolgokra emlékezzen, amiket nem szívesen idéz fel. – Az hiszem, nem volt más, mint… – …a Crenshinibon, a Kristályszilánk – fejezte be Jarlaxle bőszen bólogatva. – Igen. – Már megint az az átkozott! – morgott Bruenor. – Hát akkor helyben vagyunk, te elf. Mégsem törted össze. – De igen! – bizonygatta Jarlaxle. – És attól tartok, ez is része a problémának. Bruenor egyre csak ingatta bozontos fejét, Danica pedig egy hegycsúcsra mutatott, nem túl messze a hátuk mögött észak felé. – Az irányítása alatt tartja őket – jelentette ki, majd egyenesen Jarlaxle-re tekintve folytatta. – Úgy vélem, a fenevad maga Hephaistos, a hatalmas vörös sárkány, akinek a lehelete megsemmisítette a varázstárgyat. Legalábbis mi ezt hittük! – Valóban Hephaistos lehet – helyeselt Jarlaxle. – Esetleg beavatnátok, hogy egészen pontosan min töritek a fejeteket? – morgott Bruenor. – Már beszámoltam a félelmeimről – válaszolta Jarlaxle. – A sárkány és a halálurak, akik valamiféleképpen kiszabadultak a maguk teremtette varázstárgy börtönéből. – A Kristályszilánk – állapította meg Danica, és a homlokára mutatott – itt van, a csontvázsárkányon! – A felfeslő Szövedék mágiája tartja őket össze – tette hozzá Jarlaxle –, és erejük az egymásnak ütköző világokból táplálkozik! A szerzetesnő hitetlenkedve nézett a drow-ra. – Én sem tudom pontosan, Danica úrnő – szabadkozott Jarlaxle. – Csak találgatok. Az összefüggésekben azonban bizonyos vagyok. Majd a sötételf Catti-brie-re pillantott, aki tágra nyílt szemmel ült, ám továbbra sem látott semmit maga körül. – Az ő szenvedése, a fenevadak, a halottaiból feltámadó sárkány… mindez… ugyanabból a szerencsétlenségből fakad, amit még mindig nem tudunk felmérni! – Így hát utána kell járnunk! – állapította meg Drizzt. – Először is vigyük Catti-brie-t Cadderlyhez, és reménykedjünk benne, hogy tud rajta segíteni! – És azt gondolám, néked is elkél a segítségünk – mondta Bruenor Danicának. A nő tehetetlenségében csak helyeslően bólintott, és a messzi sziklára tekintett, a csontvázsárkány és a Kristályszilánk barlangjára, Tömbváll Iván sírjára. Próbálta nem továbbgondolni mindezt, de nem tudott uralkodni magán. Reszketett a gyerekeiért.

123

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A SZÉTVÁLÁS Yharaskrik tudta, hogy ez több, mint a függetlenségre irányuló gondolat. Ez a függetlenségre irányuló vágy. Márpedig az ilyesmit nem tűrhette. A Kristályszilánkot létrehozó hét halálurat egyedül a Crenshinibon hatalmas ereje képviselte. Nekik nem lehetett szavuk, véleményük, kívánságuk nem számított. De a szemfüles illithid figyelmét nem kerülte el a Fetchigrol kéréséből kicsengő sóvárgás. A lény nem csupán a hasznosságot szem előtt tartva, vagy a szellemkirályként szövetkezett három gazdájának való megfelelési vágyból cselekedett. Fetchigrol akart valamit. És a Crenshinibon állásfoglalása a szellemkirályon belül fortyogó vitában nem bizonyult kedvezőnek Yharaskrik számára. Az agyszívó telepatikus úton próbálta meggyőzni Hephaistost, hogy ne foglalkozzon a halálúrral, és próbálta nyomatékosan érzékeltetni felindulását; de tojáshéjon járt, mert nem akarta, hogy a Kristályszilánk megérezze aggodalmát. Az illithid nem tudta megállapítani, hogy a Hephaistos figyelmét elkerülte-e ez a kis gondolati kitérő, vagy a sárkány, aki továbbra sem volt elragadtatva Yharaskriktól, egyszerűen csak nem törődött vele. A fenevad válaszát, Fetchigrol igényeinek megfelelően, mohóság uralta. – Mily nagyszerűen kihasználhatjuk az átalakult Árnyzuhatag alattvalóit, mielőtt megszűnünk e világban parancsolóik lenni! – szólt hangosan Yharaskrik. Hephaistos kiverekedte magának a teljes irányítást a csontvázsárkány szája felett, és így válaszolt: – Csak nem félsz ezektől a torz húskupacoktól? – Az Árnyzuhatag nem csak ezeket a kúszó lényeket hozza magával – válaszolta az illithid rövid küzdelem után, melynek során visszanyerte a saját hangját. – Jobban tennénk, ha saját harcainkba a saját síkjainkról származó élőholtakat vetnénk be, akiknek a száma gyakorlatilag végtelen! – Hiába, ha nem jó semmire! – bömbölte a csontvázsárkány olyan hangosan, hogy a barlang kőfala is beleremegett. – Esztelenek és... – De irányíthatóak! – szakította félbe az illithid, és a szavak időnként elnyúltak, tempójuk egyenetlenné vált, ahogyan a lények a test feletti irányításért küzdöttek. – Mi vagyunk a szellemkirály! – üvöltötte Hephaistos. – Mindennél erősebbek vagyunk! Yharaskrik már-már visszavágott volna, de megállt, amikor az előtte álló, bólogató Fetchigrolt tanulmányozta. Világosan érzékelte az árnylényből áradó elégedettséget, és tudta, hogy a Crenshinibon Hephaistos pártjára állt, és azt is, hogy Fetchigrol engedélyt kapott, hogy térjen vissza Carradoonba, hozzon létre óriási sereget a kúszó fenevadakból, és ölesse le velük a föld alatti járatokban bujdosó embereket. És micsoda elégedettség töltötte el a lényt! Miért is nem értette meg Hephaistos, hogy milyen veszélyes, ha a hetek egyike független érzelmeket táplál? Nem lett volna szabad hagyni, hogy elégedettség uralkodjon el rajtuk, kivéve az, ami a szolgálatból ered. Fetchigrol azonban 124

személyes indíttatásból cselekedett, nem a nála hatalmasabb gazda szolgálatában. Solmé az Árny-zuhatagba távozott, hogy onnan állítson sereget, míg Fetchigrol holttesteket támasztott új életre. Hibázott – már csak azért is, mert így sokan megszöktek Carradoonból –, és most igyekezett menteni a menthetőt. Ezt miért nem értette meg Hephaistos? – kérdezte magában dühösen Yharaskrik. Hozzáértő vezérekkel többet elérünk! – jött egy gondolat, melynek forrását az illithid a Crenshinibonban ismerte fel, aki nem volt hajlandó hangosan megszólalni a sárkány hangján. – Akkor nem merik majd keresztezni az utunkat – helyeselt Hephaistos. Használjuk ki a dühüket! És mit nyerhetünk ezáltal – kérdezte magában Yharaskrik, de kellőképpen elővigyázatos volt ahhoz, hogy ezt a megfontolást elrejtse a többiek elől. Arra gondolt, ugyan mi hasznuk származna abból, ha üldözőbe vennék a carradooniakat? Miért kellene bármelyiküknek is értékes pillanatokat vesztegetnie amiatt, hogy a menekülők sorsával törődik? – Aggodalmad egyre fárasztóbb méreteket ölt! – állapította meg a csontvázsárkány, amikor Fetchigrol elhagyta a barlangot, és Carradoon felé vette az útját. Az illithid eleinte azt hitte, Hephaistos beszél, de aztán kénytelen volt megváltoztatni álláspontját: a szavak megválasztása, a hangszín és a Hephaistosra jellemző bömbölésnél jóval megfontoltabb megjegyzés nem a sárkányra vallott: – Nem lehetne, hogy egyszerűen csak pusztítsunk, az élvezet kedvéért? Az illithid nem rendelkezett saját fizikai testtel, de minden bizonnyal megroggyant volna a térde a felismerés eme pillanatában. Nem sikerült kellőképpen elrejtenie aggodalmait a másik kettő elől. Az agyszívó nem tudott hova elbújni a… De kik elől is? A szellemkirály, a sárkány elméje válaszolt; úgy olvasott a gondolataiban, mintha a sajátjai lettek volna. Yharaskrik abban a pillanatban megértette, hogy a kötelék Hephaistos és a Crenshinibon között egyre erősödik, és valóban egyetlen létezővé, egyetlen elmévé válnak. Az illithid még csak el sem tudta rejteni a félelmét, miszerint rá is hasonló sors vár. Agyszívóként jól ismerte az elmekaptár fogalmát – mélysötétbeli lakhelyén fajtájának százai kapcsolódtak össze az értelem, filozófia és gondolkodás közös tartályában. De ott a társak is illithidek voltak, egyenlő értelemmel bíró, azonos lények! – A szellemkirály pedig hatalmasabb a fajtádbélieknél – válaszolt a csontvázsárkány hangja. – Ettől félsz, ugye? Az illithid rádöbbent, hogy minden gondolata nyitott könyv előttük! – Van hely számodra is, Yharaskrik – biztosította az agyszívót a szellemkirály. – Hephaistos az ösztön, a düh és a testi erő. A Crenshinibon egyesíti magában a majdhogynem örök bölcsességet és a legfőbb jó, a helyes ítélet szenvtelenségét. Yharaskrik pedig a messzire tekintő előrelátás letéteményese, és ő az, aki felülemelkedik az összekapcsolódó világok zűrzavarán! Az illithid számára a hatalom e kinyilatkoztatásából egy kiragadott szó fedte fel az igazságot: az ítélet. Az imént ábrázolt egész részei közül ez helyezkedett el a rangsor legtetején, így hát ebből kiderült, hogy a Crenshinibon meg kívánja őrizni önazonosságát. A sárkány lesz a végrehajtó, az illithid pedig az értesülések forrása, és az egészet majd a Crenshinibon irányítja. Így hát Yharaskrik abban a szörnyű pillanatban felismerte: a Crenshinibon csak azért ruházta fel nagyobb önállósággal a halálurakat, mert a Kristályszilánk teljes magabiztossággal tudta, hogy úgyis örökké rabszolgai hűséggel adóznak majd neki, fő művüknek. Az agyszívó egyetlen lehetősége az lett volna, ha megpróbál eljutni Hephaistoshoz, és meggyőzi a sárkányt, hogy ebben a teljességgel alárendelt szerepben elveszíti a saját egyéniségét. Ez a megfontolás nem maradt rejtve a csontvázsárkány előtt, aki iszonytató, csikorgó nevetést hallatott.

***** Solmé tehát legyőzte Fetchigrolt. Századokkal korábban öt társukkal szövetkeztek a közös cél érdekében, teljesen eggyé váltak a hatalmas erejű, örökéletű varázstárgyban. Nem volt várható, 125

hogy Fetchigrolt érdekelni fogja, hogy Solmé túltett rajta. Nem tűnt valószínűnek, hogy Fetchigrolt, aki jelenleg nem volt több, mint pusztán a Crenshinibon kiterjesztését szolgáló eszköz, érdekelni fogja a tény, miszerint Solmé túltett rajta. És mégsem hagyta hidegen. Amikor később, aznap éjjel Fetchigrol ott állt a viharvert Carradoon kikötőjében, és átnyúlt a síkokon keresztül az Árnyzuhatagba, elragadtatást érzett. A sajátját, nem a Crenshinibonét. És amikor a tudata visszatért Toril birodalmába, majd feltépte a hasadékot, nagy elégedettséget érzett – a sajátját, nem a Crenshinibonét –, mert tudta, hogy a következő kioktató szónoklat Solméra, és nem rá fog irányulni. A hasadékon keresztül torz teremtmények kezdtek özönleni. Fetchigrol nem parancsolt nekik, de irányította őket, mutatott nekik egy kis bejárati öblöt a kikötőtől északra, ahol az Impresk-tó vize véget ért, és az alagútrendszer elkezdődött. A kúszó lények nem rettentek meg az alagutaktól. Szerették a sötét búvóhelyeket, és szerte a multiverzumban egyetlen teremtmény sem lelte nagyobb örömét a vadászatban, mint a sötét Árnyzuhatag kiéhezett szörnyei. Még több jelent meg, majd a hasadék visszakanyarodott önmagába, lassan bezárult, és a dolgok visszatértek a szokásos kerékvágásba. Fetchigrol, miközben tisztán csengett a gondolataiban a Crenshinibon jóváhagyása, megint feltépte a hasadékot. És amikor az ismét elkezdett összezárulni, újra feltépte, és mindvégig jól tudta: minden egyes alkalommal, amikor így tesz, gyengül a két világot elválasztó szövedék. A valóság azon szövedéke, amely mindig is az irányítás egyetlen valódi eszköze volt. Lassan a harmadik hasadék is kezdett eltűnni. Fetchigrol viszont újra jó hosszan feltépte! Minden egyes alkalommal egyre kevesebb kúszó lény jelent meg, mert a jelenésekkel benépesített szürke árnyrégió már szinte teljesen lakatlanná vált. Fetchigrol, aki nem akart veszíteni Solméval szemben, még mélyebbre nyúlt az Árnyzuhatagban. Vakmerő módon kiáltott a szürke síkság messzi határai felé, olyan régiókba, melyeket nem is látott. Nem látta, nem hallotta a fenevad közeledését, mert az árnylény volt, és így teljes csendbe burkolózott. Fekete felhő tornyosult a jelenés fölött, és elnyelte. Fetchigrol abban a szörnyű pillanatban megértette, hogy elbukott. De hiába, nem nyílt számára semmilyen mentő megoldás. Határozottan érezte, hogy helyrehozhatatlan hibát követett el. A szörnyeteg elnyelt minden gondolatot, mely a menekülési lehetőségeket kutatta volna. Az árnysárkány nem tudott átjutni a hasadékon, de sikerült elég messzire kinyújtania a fejét ahhoz, hogy a kétségbeesett jelenés felé kapjon az állkapcsával. És Fetchigrolnak nem volt hova menekülni. A síkok közti váltás csak még közelebb vitte volna az őt felfalni akaró sárkányhoz, mert a hasadék másik felére juttatta volna. Már nem is akart elmenekülni, mert a kétségbeesés, melyet az árnysárkány leheletéből képződő fekete felhő idézett elő, megértette vele, hogy a megsemmisülés elkerülhetetlen. És a következő pillanatban az be is következett.

***** A sárkány visszahúzódott, de jól megjegyezte magának, hol volt a hasadék, mert abban bízott, hogy hamarosan elég szélesre nyílik ahhoz, hogy átférjen rajta. Amikor a fenevad hátrahúzódott, más lények tülekedtek a nyílás felé. Éjbenszárnyalók, óriási fekete denevérek tárták szélesre bőrszárnyaikat és kezdtek körözni Carradoon romjai fölött. Alig várták, hogy az anyagi világ könnyű húsán lakomázhassanak. Félelmetes, rémisztő lidércek másztak elő nagy falkákban, sötét színű rongyokba burkolt, lesoványodott humanoidok, akik egyetlen érintéssel ki tudták szívni áldozatuk életerejét. És egy éjbenjáró is: egy gigászi, csupasz, húsz láb magas, inas és erejét tekintve hegyi óriással vetekedő humanoid is átpréselte magát a hasadékon, majd megjelent az Impresk-tó partján. 126

***** A szellemkirály a sziklabarlangban már tudta. Fetchigrol elbukott, energiájának utolsó lángja ellobbant, a lény elveszett számukra. Yharaskrik illithid volt. Az illithidek legszembetűnőbb tulajdonsága a hűvös logika volt, így nem hagyták elragadtatni magukat. A sárkányokat viszont az érzelmi túlfűtöttség jellemezte. Ezért amikor az illithid rámutatott, hogy igaza volt Fetchigrol tervének elutasításában, a düh valóságos áradata zúdult rá. Hephaistos és a Crenshinibon részéről egyaránt. Az első pillanatban Yharaskrik nem tudta felfogni, hogyan érthet egyet a Kristályszilánk az ingatag fenevaddal. A Crenshinibont is alapvetően a gyakorlatias, logikus gondolkodás jellemezte, és – akárcsak az illithidet – az érzéketlenség. De Yharaskrikkal ellentétben, a Crenshinibont becsvágy is hajtotta! És akkor az illithid megértette, hogy a szövetség nem lesz hosszú életű; a csontvázsárkány tudatát elfoglaló triumvirátust nem lehet fenntartani. Az agyszívó arra gondolt, hogy gazdatestet kellene keresnie a sárkányon kívül, de azonnal el is hessegette az ötletet, mert rájött, hogy a csontvázsárkánynál semmi sem erősebb, márpedig ha távozna, Hephaistos nem hagyná őt életben. Így hát arra jutott, hogy küzdenie kell. Hephaistos csordultig telt dühvel és méreggel, és ezekből valóságos falat emelt maga köré, melyet az illithid módszeresen próbált kikezdeni. Logikával és érveléssel ütött lyukakat rajta, vitathatatlan igazságokra emlékeztetve ellenfelét, mert csak ezek az igazságok – például, hogy mily elővigyázatlan dolog szélesre tárni egy ismeretlen síkra nyíló kaput, vagy hogy óvatosnak kell lenni egy olyan erőteljes és sokoldalú ellenséggel szemben, mint a Szárnyaló Szellem – biztosították a cél eléréséhez szükséges alapot. A vita elveit bármilyen nézőpontból tekintve Yharaskrik túlmutatott ellenfelén. Az egyszerű igazság és logika az ő oldalán állt. Az illithid lyukakat ütött a düh falán, és újra meg újra bevetette az észt az indulatokkal szemben, mert arra gondolt, hogy majd a maga oldalára fordítja a Crenshinibont, akitől különösen tartott, mert a harc kimenetele rajta múlott. A belső küzdelem hamarosan vad külső rohammá változott: Hephaistos csontvázsárkány alakja dobálni kezdte magát, a kőfalat kaparta, tüzet okádott, mely sziklát és alattvalókat egyaránt megolvasztott, és tombolása nyomán megremegett az egész hegy. Egy idő után a fenevad dühe lecsillapodott, és a belső harc is mérséklődött – párbeszéddé, társalgássá szelídült. Yharaskrik vezetésével a szellemkirály azon kezdett tűnődni, hogyan lehetne helyrehozni Fetchigrol elvesztését. Miközben a lény lassacskán elfogadta a múltat, azt kezdte latolgatni, hogy a nagyobb, fontosabb csatában mi legyen a következő lépés. Yharaskrik kissé megnyugodott a győzelme tudatában, amiről ugyanakkor teljesen belátta, hogy ideiglenes jellegű, és ahhoz, hogy a dolgok elrendeződjenek, még egy jó párszor le kell gyűrnie a sárkányt. Az illithid gondolatait és érveit egy a nagyon is valóságos lehetőségre irányította: Fetchigrol pusztulása nem utalhatott másra, mint hogy a lény túl messzire nyúlt abban a régióban, melyet valamikor az árnyak síkjának neveztek. De a szellemkirály előtt még mindig ismeretlen okokból az árnyak síkja túlnőtt önmagán. Az is feltűnt, hogy valamiféleképpen egyre közeledik az elsődleges anyagi síkhoz – és ez beláthatatlan következményekkel fenyegetett. A Crenshinibon szemlátomást mit sem törődött ezzel; úgy vélte, hogy a káosz elhatalmasodásával a szellemkirály egyre erősebb lesz. És ha netán veszélyes, túlságosan is erős, szervezett haderő kel át a hasadékon, a szellemkirály foghatja magát, és elrepülhet. A Kristályszilánkot, mint Yharaskrik is észlelte, sokkal inkább foglalkoztatta az, hogy kettőt elveszített a hetekből. Hephaistosból csak a kérlelhetetlen, füstölgő düh maradt, és legerősebb indulattal arra a gondolatra reagált, hogy nem lesz képes bosszút állni azokon, akik elpusztították a fenevadat, akinek halandó életében számított. Míg Yharaskrik az eljövendő időkre gondolt, és távlati terveket szövögetett, a Crenshinibon pedig a maradék öttel foglalatoskodott, és azon tűnődött, miként lehetne helyrehozni a 127

veszteséget, a sárkány szüntelenül csak azt sürgette, hogy mielőbb támadják meg a Szárnyaló Szellemet. Nem egyek voltak most, hanem megint hárman, és az agyszívó számára úgy tűnt, hogy a szellemkirályt alkotó triumvirátus tagjait elkülönítő falak áthatolhatatlan vastagságúak és ijesztőbbek, mint valaha. Így hát az illithid kikerülhetetlen következtetésre jutott: meg kell találnia a módját, miként tehetne szert fölényre, hogyan kényszeríthetné ki erős akaratával és elméjével az egységet. Egyúttal abban reménykedett, hogy ezt a veszélyes törekvést el tudja rejteni a túlságosan meghitt közelségben levő társai tudata elől.

128

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A SEMMI PAPJAI – Semmik vagyunk! Nincs semmink! – kiáltotta a pap, miközben végigrobogott a Szárnyaló Szellem fogadótermén, és minden egyes szót lábdobbantással nyomatékosított. Mondandója még hitelesebbnek tűnt a haját borító vérrel együtt, mely az arcára és a vállára is ráalvadt. Sérülése azonban nem volt olyan súlyos, amilyennek látszott. Az öt ember közül, akik vele tartottak a felderítőúton a Hópehely-hegyek felé, a két túlélő egyikeként messze ő volt a legszerencsésebb. Társa elvesztette az egyik lábát, és nagyon úgy festett, hogy a másik lába is levágásra van ítélve – már ha a szegény nő egyáltalán életben marad. – Ülj már le, Menlidus, te vén bolond! – kiáltott rá egy társa. – Csak nem gondolod, hogy ettől a tirádától bármi jobb lesz? Cadderly remélte, hogy Menlidus, aki szintén Deneir papja volt, megfogadja a tanácsot, de fennállt az esély, hogy nem tesz így, és mivel a férfi vagy tíz évvel idősebb volt nála – és mintegy harminc évvel látszott öregebbnek – remélte, nem kell erőszakosan beavatkoznia, hogy elhallgattassa a feldühödött embert. Cadderly ráadásul meg is értette, mi rejlik a pap kirohanása mögött, és nem kerülték el figyelmét a kétségbeejtő következtetések. Ő maga is felkereste Deneirt, és tartott tőle, hogy istene örökre elveszett számára: mintha Deneir valamiféleképen beírta volna magát az Őstextusnak nevezett, számokkal telizsúfolt útvesztőbe. – Bolond volnék? – tette fel a kérdést Menlidus, miközben felhagyott a kiabálással és a fel-alá járkálással. Egyik ujjával saját mellkasára bökött, és kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára. – Lángoszlopokat zúdítottam azokra, akik istenünk ellenségei voltak! Vagy már elfelejtetted, Donrey? – Biztos lehetsz benne, hogy nem! – válaszolta a pap társa. – A zűrzavarok korát sem felejtettem el, és elmémbe vésődött a sok kétségbeejtő helyzet, amivel már szembenéztünk, amiken keresztülmentünk! Cadderlynek tetszésére voltak e szavak, és ahogy körbetekintett a sokaságon, úgy látta, ezzel a többiek is így vannak. Menlidus ugyanakkor nevetésben tört ki. – Ez most már mit sem számít! – közölte. – Nem ítélkezhetünk, amíg ki nem derítjük, mit jelent ez a hallgatás valójában! – hangzott az ellenvetés. – Mi mást, mint azt, hogy életünk értelmetlenné vált! – válaszolta halkan a vereséget szenvedett Menlidus. – Ez mindenkire vonatkozik, nézzünk végig magunkon! Művészek vagyunk! Festők! Költők! Férfi és nő, törpe és elf, akik a mélyebb jelentéseket keresik a művészetben és a hitben. Olyanok vagyunk, mint a művészek, akik felkorbácsolják az érzelmeket és feltárják a mélységet a festményeikkel, vagy írók, akik okosan válogatják meg a szavakat a drámai hatás érdekében – itt kuncogása egyre élesebben csengett –, vagy csak szemfényvesztők lennénk? – Ezt te sem hiszed! – vélekedett Donrey. – Szemfényvesztők, akik hisznek a saját illúzióikban! – folytatta Menlidus. – Mert nincs más választásunk! Mert a másik lehetőség: az a gondolat, hogy többé nem kapaszkodhatunk semmibe, minden csak a képzeletünk szüleménye, mely józan eszünk megőrzését szolgálja – 129

még elgondolni is szörnyű, nem? Mert az a gondolat, hogy az istenek, akiket imádunk, nem halhatatlan lények, hanem csalók, akik az örökkévalóság ígéretével kecsegtetnek minket annak érdekében, hogy hűséget csikarjanak ki belőlünk, túlságosan is elkeserítő és kétségbeejtő, nem igaz? – Azt hiszem, eleget hallottunk, testvérem – jelentette ki egy nő, egy híres mágus, aki dicső harci múlttal is büszkélkedhetett. – Valóban? – Igen – hangzott az éles hangú, egyenes válasz, nem egészen fenyegetően, de mindenképpen ahhoz közelítve. – Papok vagyunk, egyek mind – mondta Menlidus. – Nem egészen – ellenkezett számos varázsló, mire a több sebből vérző pap újra halkan felnevetett. – De, így van! – makacskodott tovább. – Amit mi isteninek hívunk, ti misztikusnak; oltáraink nem is olyan különbözőek! Cadderly arca önkéntelenül is megrezzent ennek hallatán, mert az a feltételezés, hogy minden mágia ugyanabból a forrásból fakad, fiatalkorára emlékeztette az Épülés Könyvtárában. Akkor még agnosztikus pap volt, és ő is eltűnődött: nem lehetséges, hogy a misztikus és az isteni ugyanarra az energiára vonatkozik? – Leszámítva, hogy mi elfogadjuk a változás lehetőségét, ugyanis ennek ellenkezője nincs rögzítve dogmáinkban! – kiáltott fel az egyik varázsló, és a teremben egyre nőtt a hangzavar, ahogy a varázslók és a papok a szócsatában összecsaptak egymással. – Jó, akkor nem szólok semmit – sóhajtott Menlidus, miután Cadderly összevont szemöldökkel, zordan ránézett. – De nem mi, a papok lennénk azok, akik azt állítjuk magunkról, hogy mindenki máson felülemelkedve az igazság letéteményesei vagyunk? Az isteni igazságé? – Könyörgöm, testvérem, fejezd be! – szólt ekkor Cadderly, mert jól tudta, hova akar Menlidus a látszólagos higgadtsága ellenére kilyukadni, és ez egyáltalán nem volt ínyére. Deneir kiválasztottja lassan háborgó társa felé lépdelt, miközben kínosan ügyelnie kellett, hogy arca derűt tükrözzön. Mivel nem hallott semmi hírt Danica és a gyerekei felől, minden volt, csak éppen derűs nem. Gyomra összeszorult, és elméjében aggasztó gondolatok kavarogtak. – Nem így van? – kiáltott rá Menlidus. – Te, Cadderly, Deneir kiválasztottja, aki a jó szó erejével és Deneir hatalma által létrehoztad a Szárnyaló Szellemet, igazán nem kételkedhetsz abban, amit mondok! – Ez ennél bonyolultabb – jelentette ki Cadderly. – A te tapasztalatod nem azt mutatja, hogy tanaink nem ostoba dogmák, hanem az isteni igazság ragyogja át őket? – vitatkozott Menlidus. – Még ha csupán közvetítője is voltál Deneirnek e tekintélyes katedrális megépítése során, miért nem nevetsz a világi barátaink által hangoztatott kételyek hallatán? – Mindannyian átéljük a kétely pillanatait – mentegetőzött Cadderly. – Ez nem lehet! – tiltakozott Menlidus lábával dobbantva. A mozdulat szemlátomást legyőzte, mert hirtelen támadt fájdalom horgasztotta le széles vállát. – És mégis erre kényszerülünk, mert feltárul előttünk az igazság. Szegény Dahlaniára tekintett, aki terem szemközti fala tövében feküdt, egyik lába helyén csonkkal, halálközeli állapotban. – Imádkoztam a gyógyulásáért – mormogta Menlidus. – Akár egy kisebb varázslatért, ami legalább enyhíti fájdalmát. Deneir azonban még ezt a kérést sem hallotta meg! – Ez a szomorú eset sajnos nem egyedüli – közölte halkan Cadderly. – Nem vádolhatod… – Az egész életem másról sem szólt, mint hogy őt szolgáltam! És amikor a legégetőbb szükség pillanatában hozzá fohászkodom, süket fülekre találok! Cadderly mélyet sóhajtott és vigasztalón Menlidus vállára tette a kezét, a férfi azonban csak idegesen lerázta magáról az érintést. – Mert a semmi papjai vagyunk! – üvöltötte a zaklatott felderítő a terembe. – Színleljük a bölcsességet és az éleslátást, és azzal hitegetjük magunkat, hogy egy festmény vonásaiban vagy egy szobor vonalaiban a végső igazság tárul fel előttünk! Amondó vagyok, értelmet látunk ott, ahol nincs, és ha egyáltalán vannak még istenek, bizonyára jót mulatnak szánandó téveszméinken! 130

Cadderlynek nem kellett körbenéznie a teremben a jelenlévők elgyötört, megkínzott arcán, anélkül is megértette, miféle kór terjed közöttük: tartott tőle, hogy az akarat és hit megrendülése mindannyiukat próbára teszi. A pap fontolgatta, hogy ki kellene parancsolnia Menlidust a teremből, sőt nem ártana hangosan, erőszakosan megfenyítenie – de aztán elűzte magától a gondolatot. Tudta, nem csalódott társa az oka a mételynek, ő csak hangot adott neki. Neki sem sikerült elérnie Deneirt, az ő imái sem találtak meghallgatásra. A pap attól tartott, hogy az isten örökre elhagyta őt, netán a túlságosan kíváncsisága folytán beírta magát a Szövedékbe, vagy esetleg elveszett annak végtelenségében. Cadderly ugyanakkor mégis erőre lelt a kúszó árnyszörnyekkel való harc során, mert olyan nagy hatalmú varázslatokat tudott véghezvinni, mintha csak Deneirtől kért volna segítséget. Ugyanakkor úgy vélte, ez az energia nem attól származott, akit ő Deneirként ismert. Nem tudta, miféle lény – ha egyáltalán élő lény – ruházta fel őt a hatalommal, melynek segítségével ily áldott mágiával szentelte meg a földet a lába alatt. És ez volt a legaggasztóbb az egészben. Ugyanis megértette, mit akart Menlidus mondani: ha az istenek nem halhatatlanok, akkor az, ahogyan követőik látják őket, nem szintén múlandó? Mert ha az istenek nem elég hatalmasak és bölcsek ahhoz, hogy visszaverjék a Faerűnre sújtó csapásokat, akkor miben reménykedhet a kontinens lakossága? És ami még ennél is rosszabb, akkor mi értelme van az egésznek? Cadderly igyekezett azonnal elhessegetni magától a pusztító gondolatot, valójában azonban nem tudott tőle szabadulni, ahogyan az egybegyűltek egyike sem. Menlidus utoljára, fröcsögő hangon megismételte bomlasztó litániáját: – A semmi papjai vagyunk!

***** – Elmegyünk – szólt Menlidus másnap korán reggel, egy hátborzongatóan csendes éjszakát követően. Cadderly mégsem tudta kipihenni magát, Danica ugyanis még mindig nem tért vissza. A pap semmit nem tudott a feleségéről, sem a gyerekeiről, és talán még ennél is rosszabbnak bizonyult, hogy hiába kiáltott kétségbeesetten Deneirhez, válasz még mindig nem érkezett. – Hogyhogy elmentek? – csodálkozott Cadderly. Menlidus az ajtón túlra mutatott, az előcsarnokra és egy oldalteremre, ahol úgy tucatnyi, útra készen felöltözött férfi és nő állt. – Mind távoztok? – hüledezett hitetlenkedve Cadderly. – A Szárnyaló Szellemet egymás után érik a támadások, erre ti meg csak úgy képesek lennétek elhagyni, és… – Deneir hagyott el engem, nem én őt! – válaszolta Menlidus némi éllel a hangjában, ám alapvetően nyugodt magabiztossággal. – Ahogyan az ő isteneik is elhagyták őket, és ahogyan a Szövedék cserbenhagyta mindazokat, akik hozzám hasonlóan felismerték, hogy az, amire feltették az életüket, szomorú tréfa csupán. – Nem kellett sok, hogy meginogjon a hited, Menlidus! – korholta a papot Cadderly, ám legszívesebben azonnal visszavonta volna a szavakat, amint elhagyták az ajkát. Hiszen a szegény pap a lehető legrosszabb pillanatban szembesült a mágia hanyatlásával, és emiatt végig kellett néznie egy barátja halálát. Cadderly tudta, hogy még ha nem is értett egyet a férfi következtetésével, helytelen ítélkezni ekkora kétségbeesés esetén. – Lehet, hogy így van, Cadderly, a Semmi kiválasztottja! – válaszolta Menlidus. – Én csak azt tudom, mit érzek, és mit hiszek – illetve mit nem hiszek. – Hová mégy? – Először Carradoonba, aztán, gondolom, Cormyrba. Cadderly erre felkapta a fejét. – A gyerekeid, hát persze – nyugtatta meg a papot Menlidus. – Ne félj, drága barátom, mert noha többé már nem osztom lelkesedésedet régi hitünk iránt, nem felejtem el a barátságot, mely Cadderly Bonaduce-hoz és családjához köt! Ne félj, megkeressük a gyermekeidet, és gondoskodunk a biztonságukról! Cadderly bólintott, hiszen semmi mást nem akart. Mégis úgy érezte, rá kell mutatnia egy másik problémára. 131

– Az út veszélyes. Talán inkább itt kellene maradnotok – nem tagadom, szükség is lenne rátok. Alig tudtuk visszaverni a legutóbbi támadást, és elképzelni sem tudom, mi leselkedik még ránk. Sötét ellenségeink odakint vannak, nagy erőkkel gyülekeznek, amint arról felderítőink fájdalmas veszteségek árán megbizonyosodtak. – Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy átverekedjük rajtuk magunkat – felelte Menlidus. – Legszívesebben azt tanácsolnám, győzz meg mindenkit, hogy tartson velünk! Hagyjátok el a Szárnyaló Szellemet – ez egy könyvtár, katedrális, nem pedig erődítmény! – Ez Deneir műve. Ha elhagynám, megtagadnám azt, aki vagyok! – A semmi papja? Cadderly sóhajtott, mire Menlidus, a megfordult erőviszonyok jeleként, vállon veregette. – Cadderly, drága, öreg barátom, mindannyiótoknak velünk kellene tartania! A közös érdeket szem előtt tartva, egy emberként kellene Caradoonba vonulnunk! Azt tanácsolom, meneküljünk el innen, és toborozzunk sereget, majd azzal térjünk vissza, és… – Nem! Menlidus zord tekintettel nézett a papra, de a Cadderly hangjában rejlő eltökéltséggel szemben semmilyen érv nem bizonyult hatásosnak. – Az én helyem a Szárnyaló Szellemben van! – jelentette ki a pap. – Amíg el nem ér a gyötrelmes vég? Cadderlynek a szeme sem rebbent. – És képes lennél másokat is erre a sorsra ítélni? – szegezte barátjának a kérdést Menlidus. – Mindenki maga dönt a sorsa felől. Én úgy vélem, hogy itt nagyobb biztonságban lennénk, mint odakint a nyílt ösvényeken. Hány felderítőre sújtott le a balvégzet – a tieid sem úszták meg! Itt legalább van lehetőségünk a védekezésre! Odakint viszont az ellenség választhatja meg a csata helyszínét. Menlidus egy pillanat múlva már el is fordult Cadderlytől, horkantott, és intett a teremben álló embereknek. Azok felemelték a zsákokat, pajzsokat és fegyvereket, majd követték a férfit a folyosó mentén. – Most már csak alig ötvenen védjük a Szárnyaló Szellemet – jegyezte meg Ginance, amikor a felbőszült, csalódott pap eltávozott. – Ha a kúszó szörnyetegek olyan ádázul támadnak ránk, mint legutóbb, akkor igencsak szorongatott helyzetben találhatjuk magunkat… – Most viszont felkészültebben fogadjuk a támadást – felelte Cadderly. – Úgy tűnik, a mágikus eszközök megbízhatóbbak, mint a varázslatok. – Igen, ez az általánosan elfogadott vélemény – állapította meg Ginance. – A varázsitalok és a pálcák nem hagytak minket cserben, míg a varázslatok irányt tévesztettek, vagy egyáltalán nem sikerültek. – Számos varázsitallal rendelkezünk. Vannak pálcáink, vesszőnk és botjaink, mágikus fegyvereink és pajzsaink – vette számba a rendelkezésükre álló eszközöket Cadderly. – Gondoskodj róla, hogy megfelelően szét legyenek osztva! Erősítsünk meg minden falat! Ginance bólintott, majd elindult volna, Cadderly azonban a következő szavakkal állította meg: – Érd utol Menlidust, és adj neki mindent, amit csak nélkülözni tudunk, hadd vigye magával az útra! Attól tartok, a csapatának szüksége lesz erre, ahogyan egy adag jó szerencsére is, hogy egyáltalán lejussanak a hegyről! Ginance megállt az ajtónál, aztán elégedetten bólintott. – Az, hogy ő elhagyta Deneirt, nem jelenti azt, hogy Deneir is elhagyja őt – állapította meg. Cadderlynek sikerült halvány mosolyt erőltetnie az arcára, közben azonban attól félt, hogy – még ha szándéktalanul, általa befolyásolhatatlan körülmények nyomására, de – az isten éppen így tett, mindannyiukkal. A pap a következő pillanatban már emlékeztette is magát, hogy nincs ideje ilyesmin törni a fejét, vagy eltűnt felesége és gyermekei miatt aggódnia. A szükség pillanatában mégis nagy hatalmú mágia sietett segítségére, melynek, jól tudta, mindannyiuk érdekében meg kell találnia a forrását. Tűnődését azonban kisvártatva kiáltások szakították félbe. Mint kiderült, ellenségeik nem vártak napnyugtáig. Cadderly leszaladt a lépcsőn, menet közben felcsatolta fegyvereit, és a lépcső aljánál kis híján feldöntötte Ginance-t. 132

– Menlidus! – kiáltott fel a nő. Cadderly megindult, majd elakadt lélegzettel hőkölt hátra. Menlidus és csapatának tagjai merev léptekkel, karjukat ernyedten lógatva maguk mellett, halott és – már akiknek egyáltalán volt még szemük – üres tekintettel visszatértek. A zombik mellett pedig teljes sebességgel, magukat vonszolva, ugrálva törtek előre a kúszó szörnyetegek. – Küzdjetek derekasan! – kiáltott Cadderly a védőknek, mire a Szárnyaló Szellem mindkét emeletén, minden fal mentén, minden ablaknál és ajtónál a papok és a varázslók felemelték a pajzsaikat, fegyvereiket, pálcáikat és tekercseiket.

***** A kis csapat látta, hogy pár száz yardnyira tőlük lángok csapnak fel a messzi fák ágai fölött, a hegyi út magaslati részén. Bruenor, Drizzt és Jarlaxle a bakon megrökönyödve nyújtogatta a nyakát, mögöttük pedig Danica fészkelődött. – A Szárnyaló Szellem – jegyezte meg Drizzt. – Mi történhetett? – tűnődött a nő, miközben sietve előrehajolt, majd Drizzt és Bruenor között felfelé kémlelt. Fekete füstoszlop jelent meg és a fák fölött az ég felé szállt. – Igen, az! – állapította meg Danica levegő után kapkodva. – Hajtsatok gyorsabban! Drizzt Danicára pillantott, és megrökönyödve pislogott, amikor látta, hogy a szerzetesnő milyen gyorsan felépült. Képzettségére, fegyelmezettségére rásegítettek Jarlaxle gyógyitalai és szerzetesi képességei, így a nő állapota ugrásszerűen javult. A drow megjegyezte magában, hogy majd mindenképpen szeretne Danicával arról beszélgetni, miként képezte ki magát, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot, és könyökével oldalba bökte Bruenort. A törpe azonnal megértette barátja szándékát, és Drizzttel együtt, leugrott a szekérről. Futtában odakiáltott Pwentnek is, majd mindannyian nekiveselkedtek a szekér hátuljának. – Toljátok meg erősen! – kiáltott Drizzt Jarlaxle-nek, amikor mindhárman elhelyezkedtek, a drow rácsapott az öszvérekre, és társaival hátul vállukkal nekiveselkedtek a szekérnek.Teljes erőbedobással, lábukkal makacsul a földet kapálva meglökték, és felküzdötték a szekeret a meredek emelkedőn. Danica egy szempillantás alatt ott termett mellettük, és noha az arcára kiült a gyötrelem, amikor sérült vállát a szekérhez nyomta, nem visszakozott. Miután feljutottak a hegygerinc tetejére, Jarlaxle így kiáltott: – Ugorjatok fel! – mire mind a négyen erősen megkapaszkodtak, és ahogy a jármű felgyorsult a lejtőn, felemelték a lábukat. Ugyanakkor nem bizonyult hosszúnak a vágta, mert újabb meredek emelkedő tárult fel előttük. Az öszvérek, akárcsak a négy utazó, derekasan küzdöttek, és a szekér lassan továbbgördült. Ekkor kúszó szörnyek torz alakjai jelentek meg előttük az ösvényen, de mielőtt Jarlaxle figyelmeztető kiáltást hallathatott volna, a szemközti bozótból egy démoni tűzvadkan hátán lovagló törpe tört ki. Nyomában füstgomolyagok szálltak fel az ágakról. Athrogate a kúszók közé robogott, miközben a hátasa ugrált és patáival dobogva lángokat robbantott ki. Agyarával felöklelte az egyik szörnyeteget, mire az messzire repült, egy másik pedig a füstölgő paták alá szorult. Egy harmadiknak azonban, nem messze az út szemközti szélétől, volt ideje cselekedni: erős karját meglendítve fordult és nagy ívben átugrott a horkantó vadkan fölött, egyenesen elállva Athrogate útját. – Bruhaha! – kurjantott a törpe, és már abban a pillanatban megpörgette láncos buzogányait. A fegyverek egymással összhangban pördültek meg a szörnyeteg körül, az egyik jobboldalt lent, a másik pedig baloldalt fent, majd amikor összetalálkoztak, a kúszó szörnyeteg rézsútos irányban a levegőbe pördült. Utána Athrogate nagy szakértelemmel behajlította jobb karját, aztán fordított a lendület irányán és ádáz visszakezes csapással egyenesen a teremtmény rút ábrázatába csapta a fegyvert. Utolsó simításként bevetette a láncos buzogány varázserejét, mely rögtön az első csapást követően életbe lépett, és gubós tüskéi robbanó olajat juttattak a fegyver végébe. 133

Hirtelen durranás, majd villámlás árulta el, hogy varázslat történt. Azonban még ezek nélkül is nyilvánvaló lett volna, hogy az ütést további erő is fokozta, a lény ugyanis számtalanszor megpördült a tengelye körül, mielőtt földet ért. Athrogate alig lassított le; buzogányait pörgetve, tüzet horkantó hátasával átrontott a szemközti bozótoson. Miután a szekér elhaladt, a törpe újra megjelent, üldözőbe vett egy kúszó fenevadat, minden lépéssel újabb csapást mért rá, és amint a lény holtan esett össze, Athrogate lábával szorított egyet hátasán, és társai irányába kormányozta az állatot. Éppen akkor érte utol őket, amikor a szekér átjutott az utolsó hegygerincen, és feltűnt a fákkal szegélyezett kanyargós út, mely a pompázatos Szárnyaló Szellem nyílt ligetei felé vezetett. A gyepen jól megtermett szörnyek kúsztak, akárcsak a katedrális falain. Az épület felső sarka égett, és számos ablak fekete füstöt ontott magából. Athrogate megfékezte vadkanát Bruenor és Pwent mellett, és így kiáltott: – Minden törpe emelje fegyverét! Harcolunk, míg egy is emeli fejét! Bruenor csupán egy futó pillantást vetett a bólintó Drizztre, majd odakúszott a szekér széléhez, felpattant és kezébe vette sokrovátkás csatabárdját. Pwentnek nem volt szüksége efféle előkészületre, így elsőként termett Athrogate mellett. – Védd a királyom! – parancsolt szakállas társára, mire Athrogate válaszul szívből jövő kacajt hallatott. Ez éppen elégségesnek bizonyult Thibbledorf Pwent számára, akinek a „védelem” nagyjából annyit jelentett, hogy olyan gyorsan és eszeveszetten rontott az ellenség soraiba, hogy senki nem tudott vele lépést tartani. – Megtartod a disznót? – kérdezte Bruenor. – Ja, bemutatkozásnak éppen megteszi! Athrogate a három törpéből álló ék csúcsára állt, és olyan ütemben ügetett a vadkanjával, hogy két futó társa ne maradjon le. Mögöttük Jarlaxle irányítása alatt tartotta az öszvéreket és a szekeret, miközben Danicára és Drizztre nézett. – Az oldalajtóhoz, jobbra! – kiáltott a nő a törpéknek. Drizzt előreszegezett szablyákkal odafutott Jarlaxle mellé. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kérte őket Danica, miközben átvetette magát a jármű oldalán. – Én felügyelek a szekér biztonságára, vigyázok Catti-brie-re! Drizzt esedező pillantást vetett a nőre – nem akarta, hogy a magatehetetlen Catti-brie ilyen ádáz harc közepébe csöppenjen. – Nincs hova futnunk – szólalt meg Jarlaxle, mintegy megválaszolva fajtársa fenntartásait. – Akár továbbmegyünk, akár visszafordulunk, egyre megy; ha Cadderly itt elveszti a harcot, a mi sorsunk is megpecsételődik! Drizzt bólintott, és társa felé fordult. – Tisztítsunk meg egy rövid szakaszt az ösvényen, és haladjunk a szekérrel! – javasolta Jarlaxle. – Aztán tisztítsunk meg még egy szakaszt, és így araszoljunk előre! – De ha odaérünk a nyílt területre, valósággal rajzani fognak! – aggodalmaskodott Drizzt, miközben ideges pillantást vetett a járműre, és rajta védtelen kedvesére. – Akkor többet kell megölnünk, és gyorsabban – válaszolta Jarlaxle, majd megbillentette kalapját, és kisvártatva már a kezében tartotta a hatalmas tollat. A következő pillanatban kipattintotta a tőrt varázserejű csuklóvédőjéből, majd néhány csavarin-tással karddá nyújtotta a mágikus fegyvert. Drizzt megragadta az egyik öszvér kantárját, és magával húzta az állatot a fákon át a nyílt mezőre, ahol elé tárult a szörnyek hordája. Nem torpant meg, és látta, hogy Bruenor a többi törpével együtt teljes erőből közéjük veti magát.

***** Athrogate felüvöltött, és hátasát megsarkantyúzva támadásba lendült, majd hirtelen felemelte mindkét karját, és tökéletes hátrabukfencet hajtott végre, mely után a horkantó pokolbéli fenevad mögött ért földet. 134

Szemből és mindkét oldalról fenevadak özönlöttek rájuk. Míg a vadkan a szemközti támadásokat a dobogó patája alól kibocsátott lángnyelvekkel, valamint vad és ádáz fejlendítésekkel fogadta, a láncos buzogányait pörgető Athrogate jobbra húzódott. Amikor szembekerült a támadókkal, húscafatok röpködtek szerte minden irányba: lendületes csapásainak súlya alatt valósággal szétrobbantak a kúszó szörnyetegek. Thibbledorf Pwent sem akart lemaradni: oldalról nekirontott egy csapat kúszó szörnynek, mintha csak kihívást intézett volna hozzájuk: találjanak akár egyetlen gyenge pontot pusztító páncélzatán, ha tudnak. Az ádáz Zsigerontó dühödt örömmel vetette magát a harcba: hadonászott, ütött, rúgott, bevetette térdét, könyökét, a fejével is öklelt – minden rendelkezésére álló fegyverét felhasználta, hogy darabokra szaggassa az ellenséget. Pwentet Mithrill Csarnok legvadabb harcosaként ismerték – ami nem csekély elismerés! –, és Athrogate-et is hasonló nagy becsben tartották egy még nagyobb törpeklán soraiban. Együtt le is vágták rendre a kúszó szörnyeket, egyiket a másik után. De bárki, aki abban a hitben kísérte volna figyelemmel a jelenetet, hogy a két harcos a királyát védi, hamarosan a legcsekélyebb kétsége sem lett volna afelől, hogy ennek az uralkodónak semmiféle védelemre sincs szüksége. A démoni vadkan megingott a támadó karmok és fogak áradta alatt. A csípős tűz egy utolsó lobbanása még megperzselte a fekete húst, majd az állat elhalványult, és visszatért a síkra, ahol lakozott. A kúszó fenevadak alig ocsúdtak fel a hirtelen elpárolgás okozta meglepetésből, máris újabb ellenféllel találták szemben magukat. Bruenor súlyos pajzsát maga előtt tartva rontott a csoportosulásba, és kellő erővel vágta azt az egyik jól megtermett fenevadba ahhoz, hogy a habzó kupát ábrázoló címer nyomot véssen a teremtmény mellkasába. A roppant ütéstől a lény hátraesett. Bruenor utat tört magának, és pajzsot tartó kezével balra vágott, egy másik lényre, majd keresztirányban jókora csapást mért egy harmadiknak a kulcscsontjára, és iszonytató erővel a földre kényszerítette. A király szemvillanásnyi idő alatt kiszabadította csatabárdját, és balról jobbra pusztító visszakezes csapást hajtott végre. A végén még fel is ugrott, és hirtelen teljes fordulattal növelte meg a lendületét. Csapása nyomán újabb ellenség csuklott össze, halálos sebből vérezve. Bruenor mindazonáltal szerencsétlenül ért földet, és az egyik lény a karmával át tudott nyúlni a pajzs fölött az arcához. A király felmordult, felrántotta pajzsot tartó karját, egyben erősen eltalálta a kúszó szörnyeteg végtagját is. A fenevad megpróbált szabad kezével Bruenor felé kapni, így hát a király védekezésképpen magasra emelte a csatabárdját. Az erős törpe könnyedén kivédte az ütést, ráadásul – a kúszó lény szerencsétlenségére – az összecsapás alig lassította le Bruenor lendületét, és kiváló fegyver felhasította a szörny mellkasát. A törpe újra nekiveselkedett és pajzsával félrelökte a sérült lényt, aztán csatabárdjával a másik irányba csapott, mire egy újabb támadó koponyája szakadt be recsegve-ropogva. Aztán Bruenor hirtelen megfordult, más szögből próbálkozott, rántott egyet, mire a koponya szétrepedt, a bárd pedig kiszabadult. A törpekirály, nyomában újabb szörnyekkel, rendíthetetlenül küzdött tovább.

***** Úgy húsz lépésnyire az ádáz törpék mögött Drizzt és Jarlaxle nem engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy tétlenül figyeljék a kiváló harcosok pusztító bemutatóját, ugyanis őket is jól megszorongatták. Drizzt jobbra, Jarlaxle pedig balra húzódott, és mindketten a drow-kra jellemző sebességgel és kardvívó tudással néztek szembe ellenségeikkel. Jarlaxle egyenes pengéivel kis, gyors lépéseket tett előre-hátra, és csak annyira mozgatta a kezét, hogy még több halálos szúrást hajthasson végre fegyverei hegyével. A drow minden tánclépése előre irányuló döfésekbe torkollott. Azok a kúszó szörnyek, amelyek túl közel merészkedtek hozzá, kis lyukakkal telidöfködve végezték. A görbe szablyáit forgató Drizzt számára a tánc inkább lendületes csapásokból ált. Mindkét pengéje erős, pontos csapásokkal érte a végtagokat és szorította vissza a szörnyeket, akik hátrahőköltek, vagy összeestek előtte a földön. Míg Jarlaxle csak elvétve fordult meg harc közben, Drizzt alig nézett egy irányba pár pillanatnál tovább. Rövid idő alatt felismerte, hogy 135

leghasznosabb adottsága a szörnyekkel szemben a fürgesége, így hát pördült, fordult, ugrott, és ügyesen ért földet. Aztán ismét a levegőbe emelkedett, egy alkalommal egyenesen két kúszó szörnyeteg fejére, akik hiába próbáltak lépést tartani mozdulataival. Drizzt közvetlenül mögöttük ért földet, de egyre több szörny rontott rá. A drow azonban előre kiagyalt fortély alapján cselekedett, ugyanis egy szempillantás alatt ismét a levegőbe ugrott, a magasban hátravetette magát, és gyorsan maga alá rántotta mindkét lábát a két szörnyeteg fölött, akikre korábban rátámadt. A két lény erejét megfeszítve iparkodott, hogy lépést tartson vele, és megfordult – így a drow ismét mögöttük találta magát. Lecsapott szablyáival, és kisvártatva a két kúszó szörny betört koponyával végezte. A helyükre azonban újabbak özönlöttek: a félelmet nem ismerő, kiéhezett fenevadak minden erejüket bevetve támadtak. Noha a drow-k kiválóan harcoltak, nem sokat sikerült a Szárnyaló Szellem irányába haladniuk. És legderekabb erőfeszítéseik dacára, néhány kúszó szörny utat tört mögéjük, majd a szekér felé tartott.

***** Bruenor látta meg őket elsőnek. – A lányom! – kiáltott fel, amikor elszörnyedve vette észre, hogy egy szörny felhúzódzkodik a szekér oldalán. – Túl messze vagyunk! – szidta társait, a törpéket és a drow-kat. – Forduljunk vissza! A széttrancsírozott lények véres maradványaival borított Pwent és Athrogate azonnal megfordultak. Bruenor vezette az alakzatot, és a hármas egy újabb, az előbbinél is pusztítóbb támadást hajtott végre az út mentén, amerről jöttek. – Drizzt! Elf! – kiáltott fel Bruenor kétségbeesetten minden lépésnél, mert aggódott, hogy a drow eléri-e időben Catti-brie-t.

***** Drizzt előtt is világossá vált, hogy a lények elég ravasznak bizonyultak és mögéjük kerültek. Megkísérelt ugyanúgy visszafordulni, ahogy Bruenor és társai. De őt, akárcsak Jarlaxle-et, keményen szorongatták. Mindketten egymaguk voltak a fenevadak ellenében, akik meg akarták akadályozni, hogy a drow-k visszavonulhassanak a szekér irányába. Drizzt nem tehetett mást, harcolt, és remélte, talál majd valahol kiutat, mindeközben pedig figyelmeztető kiáltásokat hallatott Danica felé. A lélegzete is elakadt, amikor észrevette, hogy az egyik szörnyetegnek már sikerült átvetnie magát a szekér oldalán. – Jarlaxle! – kiáltott társának könyörgő hangon. Ötlépésnyire tőle a drow zsoldos bólintott, és ledobta a tollat, mire az óriási röpképtelen madár azonnal megjelent mellette. – Menj! – ordított Jarlaxle, miközben Drizzt mellé furakodott, amikor a madár már rendelkezésre állt. Egymás mellett haladtak, a megfelelő ütemet keresve, mely kiegészítheti eltérő stílusukat. Ám Drizzt tudta, hogy nem fogják időben elérni a szekeret. És a mögöttük kiabáló Bruenor is tisztában volt ezzel. De mind az öten, a drow-k és a törpék egyaránt könnyebben lélegeztek, amikor magas alak tornyosult fel a szekéren a kúszó szörny előtt. Danica ugyanis felpattant, parittyája üresen lógott, keze azonban ökölbe szorult a mellkasa előtt. Egyik lábát felemelte, egyenesen a feje fölé, és megdöbbentő fürgeségét erővel párosítva lábfejével az egyik szörny feje felé rúgott. A fej gyomorforgató reccsenéssel lapult ki, a lény pedig oly fékezhetetlen lendülettel és sebességgel penderült ki a szekérből, mintha csak egy hegy omlott volna rá. A jármű felé igyekvő csapat minden tagja egyszerre kiáltott Danicának, amikor egy kúszó szörny a másik oldalról a háta mögött felugrott a szekérre. A szerzetesnőt azonban nem kellett félteni, mert a pusztító táncot tökéletesre sikeredett, hátrafelé irányuló rúgással egészítette ki, 136

mely egyenesen a szörny rút ábrázatába talált. Ez a támadó is, mint társa az imént, messzire repült. Addigra azonban már egy harmadik lény kúszott fel a korláton, de nem sok idő múlva körkörös ívet leíró rúgás találta el vicsorgó pofáját. Danica nem engedte le jobb lábát, másikkal pedig lábujjhegyre állt, teljes fordulatot hajtott végre, és lecsapott a negyedik szörnyetegre. A következő felkapaszkodó lényt ökölcsapások áradata fogadta, és a tíz, gyors egymásutánban következő ütés hamarosan véres masszává változtatta az ábrázatát. Mielőtt elzuhant volna, Danica megragadta a hónaljánál fogva, nagy erővel fordulatot vett, és áthajította a szekéren, mire az felborított és a földre kényszerített egy másik szörnyet is. A szerzetesnő villámgyorsan megfordult és védekező testtartásba kuporodott. Látta, hogy két újabb szörny mászott fel a bakra. Az egyik furcsán rángatózott, majd a másik is, és a következő pillanatban finoman megmunkált drow kardhegyek emelkedtek ki a mellkasukból. A szörnyetegeket a döfések a szekér két szemközti oldalába vetették, majd a kardok kicsúsztak a tetemekből. Jarlaxle egymaga állt az ülésen. Mosolyogva pörgette meg jobb csuklóját, mire a mágikus penge kardból tőrré változott vissza. Aztán a drow kacsintva nyújtotta a tőrt Danicának, majd arrébb fordította, felnyársalt vele egy újabb szörnyet, és azt a szekér hátuljába hajította. Utána megemelte kalapját, újabb tőrt pattintott elő egyetlen csuklómozdulattal, és megfordult, hogy visszatérjen Drizzthez, aki éppen legyőzött négy szörnyet, akik az öszvéreknek akartak rontani. – Ti hárman, maradjatok a szekérnél! – szólt oda az érkező törpéknek. Jarlaxle leugrott mellette, és bólintott drow-társának, Drizzt pedig tovább törte az utat a rikoltó, csőrével vagdalkozó, lábával taposó diatryma felé. – Te mész elöl, én biztosítom a szekeret! – jelentette ki Jarlaxle, és a parancs világosan csengett Drizzt Do'Urden számára. Ebben a rövid támadásban és visszavonulásban, a szekér miatti kétségbeesés e pillanatában a két drow a bizalomnak és a harmóniának olyan szintjét érte el, melyről Drizzt korábban soha nem gondolta volna, hogy lehetséges. Szeretett felesége magatehetetlenül ült a szekéren, és ő mégis megállt, hogy az öszvéreket megtámadó szörnyekkel viaskodjon, mert teljesen megbízott Jarlaxle-ben, hogy az majd biztosítja a bakot és kellő erősítést nyújt a Catti-brie-t kétségbeesett igyekezettel védő Danica számára. Így hát egyesült erővel folytatták a harcot. Drizzt ugrálva, erőteljes vágásokkal vezette a csapatot, míg mögötte íves tőrcsapások egészítették ki támadásait. Minden alkalommal, amikor felemelte szablyáját, tőr hasította a levegőt a karja alatt. Minden alkalommal, amikor lebukott és jobbra húzódott, tőr süvített a balján – vagy éppen tőrök áradata, Jarlaxle csuklóvédője ugyanis kimeríthetetlen készlettel állt gazdája rendelkezésére. Mellettük a kúszó fenevadak végül leterítették a diatrymát, de nem számított, mert a drow mögött Bruenor elvezette a szekeret az öszvérekkel együtt, miközben Pwent és Athrogate egyből rávetették magukat a közel merészkedő szörnyekre. Danica gondoskodott a jármű őrizetéről, és pusztító erővel csapott le az arra felkapaszkodni próbáló lényekre. Végül lassacskán mégiscsak továbbgördültek, és ellenségeik sorai egyre ritkultak előttük. Drizzt jobbra-balra szökellt, nagy kockázatokat vállalt; ha kellett, bukfencezett és pördülve felugrott, bízva abban, hogy bármikor, ha egy szörny véletlenül rést talál a védelmén, egy jól irányzott dobótőr a segítségére siet.

***** A Szárnyaló Szellemben lángra kaptak a híresztelések a szövetségesek által vívott harcokról, mire a papok és a varázslók kivezényelték tartalékaikat és nagy megkönnyebbüléssel, örvendezve fogadták a váratlan erősítést. Danica úrnő visszatérte láttán a megkönnyebbült kiáltások még inkább megszaporodtak. Az ujjongás betöltötte az egész könyvtárat, és a védők bátorságot merítettek a hallottakból, csak úgy, mint Cadderly. A pap kézi számszeríjával és pusztító nyilaival módszeresen 137

megtisztította a betolakodóktól a második emeleti balkonok többségét, ráadásul még lefelé is lövöldözött a magasból, és vagy tucatnyi tetemet halmozott fel a kapu előtt. Amikor azonban nagy hírű hősök társaságában a felesége tűnt fel a láthatáron, Cadderly annyira magánkívül volt az örömtől, hogy levegőt is alig kapott. A szekérre meredt, mely végiggördült a Szárnyaló Szellem udvarán, ahol Drizzt Do'Urden haladt Jarlaxle – igen, Jarlaxle! – társaságában, ráadásul oly összhangban együttműködve, mintha egyetlen, négykezes harcossá olvadtak volna össze. Drizzt szökellt és pörgött, egyre-másra kaszabolta a kúszó szörnyetegeket, akiknek a végtagja akár egy pillanat töredékével is elkésve nyúlt felé. Jarlaxle pedig úgy haladt mögötte, mint valamelyik isten villáma: rövid, halálos szúrásokkal terítette le a fenevadakat, és fürgén áttáncolt köztük, ahogy azok halálos sebekből vérezve a földre zuhantak. Ott volt néhány törpe is, és Cadderly azonnal felismerte Bruenort a legendás egyszarvú sisakról, valamint a habzó kupát ábrázoló pajzsról. A király halálos hatékonysággal használta csatabárdját, közben húzta az öszvéreket, míg két másik törpe harcos hátul haladt. Bármely lény, amely túl közel merészkedett, szétzúzva végezte az elmosódva pörgő láncos buzogányok közt, vagy darabokban a másik oldalon küzdő vad törpét díszítő tüskéknek és érdes felületeknek köszönhetően. Ott volt Danica is, és – ó! – Cadderly soha azelőtt ilyen szépnek nem látta, mint abban a pillanatban. A pap összeszorult szívvel vette észre, hogy kedvese sérüléseket szenvedett, de azt is megfigyelhette, hogy a nő harci szelleme folytán figyelmen kívül hagyta ezeket, és lenyűgöző táncban küzdött a szekéren. Így egyetlen lény sem tudott átjutni a korláton. Az erkély alól, ahol állt, Cadderly paptársainak utasítását hallotta, hogy álljanak fel alakzatba, és ebből tudta, ki akarnak törni az érkező társaság fogadására. Amikor végre kizökkent a hat harcos képességei felett érzett döbbenetből, felismerte, hogy a hősök fájdalmasan segítségre szorulnak. Sok szörnyeteg figyelt fel a szekéren közeledő friss húsra. Az épületet ért támadás abba is maradt, és minden kiéhezett fenevad figyelme a könnyű zsákmány felé fordult. Cadderly ekkor ráébredt a szörnyű igazságra. Hiába a hat harcos ereje, nem fogják tudni véghezvinni. Szörnyek hordája leselkedik rájuk; arra készültek, hogy elmossák őket, mint a kigördülő hullámok a tengerparti homokot. A pap rájött: lehet, hogy szeretett felesége soha nem tér haza. Befordult az erkélyről a katedrálisba, és arra gondolt, hogy a lépcső felé kellene sietnie. Hirtelen azonban megtorpant, mert távoli kiáltásra lett figyelmes – akárcsak abban a korábbi, kétségbeesett pillanatban, amikor egyedül maradt a felsőbb szinteken a kúszó fenevadakkal. Megfordult, és szemét egy felhőre szegezte az égen. A felhő felé nyúlt, odakiáltott neki, mire annak egy része leszakadt. Hamarosan szárnyas ló által húzott felhőszekér száguldott lefelé a magasból. Cadderly felkapaszkodott az erkély korlátjára, mire az egyre gyorsuló szekér lecsapott elé. A pap nem is gondolta végig, mit tesz: felugrott egy felhőre, majd onnan a szekérre. A szárnyas ló engedelmeskedett minden mentális parancsának, és lesuhant az erkélyről, közvetlenül a papok és varázslók szeme láttára, akik a bejárati ajtónál összegyűltek a támadáshoz. A történtek tanúi egy emberként kapkodtak levegő után és hőköltek vissza, Cadderly szekere pedig a rémült szörnyetegek fölé suhant. Az élőholtak közül néhány, köztük Menlidus is megfordult, hogy szembenézzen az újonnan támadt ellenséggel, Cadderly azonban rájuk tekintett, utat talált a benne hömpölygő isteni energiának, és hatalmas fénykitörést bocsátott az élőholt szörnyetegekre, akik azonnal hamuvá porladtak. Kedves barátja pusztulását látva a fájdalom ült ki a pap arcára, a következő pillanatban azonban elhessegette a szomorúságot és tovább igyekezett. Sebesen közeledett a hat harcos felé, akik alig győzték visszaverni a kúszó szörnyetegek seregét. Újabb varázslathoz folyamodott, noha azt sem tudta, pontosan mi az; egyszerűen csak bízott az erőben, melyet érzett magában. A szörnyetegek legnagyobb csoportosulására nézett és kiejtett egy igét – nem csupán egy szót, egy mennydörgő bűvigét –, melynek ereje kizárólag az ellenségekre hatott; a csődület közepén vadul küzdő, tüskés páncélzatot viselő törpének ugyanis nem esett bántódása. Az ádáz szakállas harcos azonban jócskán meglepődött; döbbenten és összezavarodottan állt, amikor az összes, foggal-körömmel támadó szörnyeteg hirtelen eltávolodott tőle. Felemelkedtek a 138

levegőbe, tehetetlenül kapálóztak, de hiába küzdöttek a pap viharokkal vetekedő, mennydörgés hangjával kísért ereje ellen. Úgy harminc lépés távolságban keményen csapódtak a földre, egymás hegyén-hátán tülekedve igyekeztek eliszkolni, nem kértek többet az istenhez hasonlatos papból és végzetszerű varázsszavaiból. Cadderly a továbbiakban azonban ügyet sem vetett rájuk: szekerét a harcosok mellé kormányozta, és intett barátainak, hogy szálljanak fel. Újabb parancsszót ejtett ki, mire ragyogó fény gyúlt fel körülötte és a szekér körül. Hatósugarában az összes szörnyeteg vonaglani kezdett, majd megégett, de a többiek – a drow-k, a törpék és a két nő – nem éreztek fájdalmat. Ehelyett melegség öntötte el őket, és a mágikus fény ragyogó sárga sugaraiban számos, nemrég szerzett sebük csodálatos módon begyógyult. Bruenor letorkollta Drizztet, midőn barátja felszólította, hogy szálljon fel a szekérre. Amikor a törpekirály tovább habozott, Athrogate és Pwent odafutottak hozzá, megragadták a hónaljánál fogva, és felhúzták. Drizzt a saját szekerükre ugrott, és tekintete találkozott Danicáéval. – Ügyelj azokra a szörnyekre helyettem! – mondta neki, mert teljes mértékben megbízott a nőben. Visszacsúsztatta szablyáit a hüvelyükbe, odasietett szerelméhez, és karjaiba vette. Danica vezetésével könnyedén eljutottak Cadderly szekeréig. Jarlaxle azonban nem követte őket, hanem intett a papnak, hogy induljanak nélküle. Jó erősen belevágta tőreit a legközelebbi támadó szörnybe, aztán a rémült csapat szeme láttára megidézte pokolbéli hátasát. Majd futva megkerülte az öszvéreket, menet közben újabb kardot vett elő mágikus csuklóvédőjéből, pokolbéli hátasa pedig tüzes patáival kapálta a földet. Majd a drow zsoldos néhány ügyes vágással szabadon engedte az öszvéreket, kezében a gyeplővel átfutott köztük, és felpattant lovára. Megsarkantyúzta a paripát, és végigvágtatott a Cadderly felhőszekere által megtisztított ösvényen. Magával húzta az öszvéreket, elvezette őket a verandáig, mielőtt a kúszó lények feltartóztathatták volna, majd be a kapun. A bent álló papok gyorsan becsapták az ajtót a drow és négylábú társai mögött. Jarlaxle tüstént elbocsátotta pokolbéli hátasát, és az öszvéreket a döbbent bámészkodók gondjaira bízta. – Kár lett volna ezért a tökéletes fogatért – magyarázta. – Igazán hosszú úton elhoztak minket – fejezet be nevetés közepette, mely azonban csak addig tartott, míg megfordulva szembe nem került Cadderlyvel. – Megmondtam, hogy soha többé ne térj ide vissza! – szólt a pap, figyelmen kívül hagyva az egyre több kíváncsi bámészkodót, akik azt szerették volna mindenáron tudni, hogyan varázsolta elő a felhőszekeret, hogyan idézett a hangjával mennydörgést, hogyan izzott a gyógyítás istenének fényében és hogyan porlasztotta egyetlen szóval hamuvá az élőholtakat. Ők, akik többé már a legegyszerűbb varázslatokat sem tudták biztonsággal alkalmazni, olyan erők tombolásának lehettek tanúi, melyeket még Faerűn leghatalmasabb papjai és varázslói is alig tudtak elképzelni. Jarlaxle válaszul mélyen meghajolt, és megemelte immár toll nélküli kalapját. Nem válaszolt, csak Drizzt felé intett, aki rögtön ott is termett mellette, ahogyan Danica is Cadderly mellett. – Nem az ellenségünk! – győzködte a nő férjét. – Most már nem. – Mást sem próbálok egyfolytában elmagyarázni – bizonygatta Jarlaxle. Cadderly Drizztre nézett, aki egyetértéssel bólintott. – Ebből elég, különben is, kit érdekel? – kiáltott fel egy varázsló, és odalépett Cadderlyhez. – Hol tettél szert ennyi erőre? Milyen imákat mondtál? Hogyan tudtad az ellenségek sokaságát egyetlen szóval félrehajítani? És a felhőszekér? Kérlek, mondd el, jó Cadderly! Deneir válaszolt a hívásodra? A pap zord tekintettel meredt a férfira, majd mindannyiukra, arca pedig a megfontolt összpontosítás maszkjává merevedett. – Nem tudom – ismerte el végül. – Nem hallom Deneir hangját, mégis úgy hiszem, valamiképp köze van mindehhez – folytatta, majd egyenesen Drizztre nézett. – Olyan, mintha Deneir adná ezt a kegyet, egy utolsó ajándékot… – Utolsót?! – kiáltott fel riadtan Ginance, és sokan mások pusmogni, mormogni kezdtek. Cadderly rájuk tekintett, de nem tudott mást tenni, csak vállat vont, mert valóban nem volt képes megfejteni újonnan támadt ereje rejtélyét. Tekintetét Jarlaxle felé fordította. – Bízom a feleségemben, és bízom Drizztben, így hát szívesen látlak itt e vészterhes időkben. 139

– Fontos értesülésekkel tudok neked szolgálni – biztosította Jarlaxle a papot, szavait azonban éles kiáltás szakította meg a tömeg mögül. Minden szem Catti-brie-re szegeződött. Drizzt korábban leültette egy díványra az előcsarnok szélén, a nő azonban ekkor már a levegőben lebegett, karját kitárva, mintha vízben lenne, szeme fehérje kifordult, haja pedig szerteszállt körülötte, mintha a nehézkedés ereje egyáltalán nem vonatkozott volna rá. Hirtelen elfordította a fejét, köpött egyet, aztán visszarántotta a fejét az iménti oldalra, mintha valaki megpofozta volna. Szeme újra kéken ragyogott, noha továbbra is mást látott, nem a körülötte lévő valóságot. – Megszállta egy démon! – kiáltott fel egy pap. Drizzt felvette a szemkötőt, melyet Jarlaxle átnyújtott neki, majd a feleségéhez sietett, megragadta, magához ölelte, és gyengéden lehúzta a földre. – Vigyázz magadra, mert sötét helyen jár, amely ádázul leselkedik az új áldozatokra! – figyelmeztette Jarlaxle Cadderlyt, aki már mozdult, hogy csatlakozzon Drizzthez. A pap kérdőn nézett rá, de aztán mégsem visszakozott, megfogta Catti-brie kezét. A teste azonnal megrázkódott, mintha villámcsapás érte volna. Szeme kifordult és egész kinézete megváltozott, mintha valami szellem szállta volna meg angyali testét, és tollas szárnyakat rakott volna emberi alakjára. Catti-brie felkiáltott, majd Cadderly is így tett. Jarlaxle megragadta a papot, és visszahúzta. Cadderly alakjának kísérteties vonalai eltűntek, és a pap újra tanácstalanul meredt a nőre. – Két világ közt rekedt – magyarázta Jarlaxle. Cadderly ránézett, megnedvesítette hirtelen kiszáradt ajkát, és nem tiltakozott.

140

HUSZADIK FEJEZET

EGY TÖRPE MAKACSSÁGA Az érzés lassan átitatta tudatát: egy másik lény akaratereje megpróbálta birtokba venni az elméjét. Ez azonban nem érte felkészületlenül Tömbváll Ivánt. Az együgyűség távol állt tőle, és nem számított újoncnak, bármiféle csatáról lett légyen is szó. Érezte már egy vámpír uralomra törekvő akaraterejét is az elméjében – míg végleg el nem pusztította a lényt – és ahogy egy jól felkészült törpeharcoshoz illik, tanulmányozta a varázslók, illuzionisták, sőt még az illithidek módszereit is. Tény, első alkalommal a behatoló lény váratlanul csapott le rá. A Szárnyaló Szellem és a Hópehely-hegyek sok éven keresztül békés helynek számítottak, kivéve Artemis Entreri, Jarlaxle Baenre és a Kristályszilánk megjelenését. Amióta azonban Cadderly felépítette az új könyvtárat, Iván és mindenki más békés, biztonságos otthonként tekintett az épületre. A törpe nem volt felkészülve a szellemkirály támadására; még így sem, hogy zűrzavar uralkodott el a nagyvilágban, és nehézségek léptek fel a mágia működtetésében. Az efféle gondok egyébként nem különösebben izgatták a Tömbváll Ivánféléket, akik jobban bíztak karjaik izmainak erejében, mint a fürge ujjakban. De semmiképp sem készült fel arra, hogy valaki behatol az elméjébe, és megfosztja tulajdon testétől! Azonban szinte egész idő alatt, míg a megszállás tartott, Iván nem mulasztotta el tanulmányozni a betolakodót. Ahelyett, hogy hiábavalóan dörömbölt volna az átlátszatlan falon, melyet nem volt esélye áttörni, a törpe csak várt az alkalmas pillanatra, és annyi ismeretet próbált megszerezni bitorlójától, amennyit csak tudott. Így hát amikor Yharaskrik elengedte a magas hegyi síkságon, Iván készen állt a harcra – azaz egész pontosan a menekülésre. És az illithid akaratlanul is megmutatta az utat: a repedést a padlón a csontvázsárkány lába alatt, mely több volt puszta repedésnél: valójában járat volt a hegyek mélyére, és a törpe remélte, hogy egyúttal elvezet az alacsonyabb sziklákig kanyargó alagutak felé. Jól tudta, nincs más választása: ha fent marad, biztos halál vár rá – így hát egyenesen az egyetlen lehetséges útvonal felé igyekezett, és bízott benne, hogy a meglepetés ereje segít majd neki sértetlenül elhaladni a hatalmas fenevad karma mellett. Szerencséjére, amikor a sárkány dobbantott a lábával, eltalált egy csapatnyi torz szörnyet, és a minden irányban fröcsögő húscafatok és spriccelő vér kiválóan elvonta a figyelmét Iván kétségbeesett meneküléséről. Szintén kedvezett a törpének, hogy a járat nem egyenesen vezetett lefelé, hanem rézsútosan dőlt oldalra, és így megkönnyítette a becsapódást, amikor Iván végül a sáros kövekre pottyant. Ráadásul az üreg szélesedett is, így még meg is tudott fordulni, és ki tudta nyújtani súlyos bakancsba bújtatott lábát, majd azt a földbe vájva tovább könnyíthetett a becsapódáson. Az esés utolsó szakasza fájdalmasnak bizonyult: a törpe mintegy húszlábnyi szakaszon zuhant, miközben csak a sötét semmi zúgott a füle mellett, majd áttörte egy föld alatti terem tetejét. De még ott is megtalálta a hősiességnek egy olyan összetevőjét, melyet a hősök legtöbbször elfelejtenek megemlíteni: a szerencsét. Ugyanis vízbe érkezett. A tavacska nem volt túl mély, és igazán tiszta sem, de tökéletesen enyhítette az esését. Rájött, odafent elvesztette agancsokkal díszített sisakját, de a bárdja 141

megvolt, és ami a legfontosabb: életben maradt, és sikerült olyan helyre jutnia, ahová a csontvázsárkány már nem tudta követni. A sors tehát adott neki még egy esélyt. Nem sokkal később azonban rátört a keserű felismerés: a szerencséje ezzel véget is ért. A nap hátralevő részében ugyanis a sötétben kóválygott, és mindvégig vízben gázolt, mert a hatalmas csarnokban nem talált sem száraz területet, sem kijáratot. Érezte, hogy a combig érő zavaros tóban valami mozog a lábánál, és arra gondolt, hogy hal lehet, vagy valami csúszómászó, amit majd kifoghat az időszakos túlélés érdekében. Mindezzel együtt úgy vélte, nyomorúságos halál vár rá egyedül a sötétben. Hát legyen. Ekkor jelent meg újra az illithid: a tudatalattijában suttogott, próbált visszafurakodni az elméjébe, hogy újra átvegye fölötte a hatalmat. Iván falat emelt a haragjából és a fajtájára jellemző makacsságból, mellyel sikerült sakkban tartania a lényt, és teljes bizonyossággal meg volt róla győződve, hogy erre tartósan képes, így az soha többet nem szállhatja meg az elméjét. – Távozz, ostoba fenevad! – parancsolt rá, miközben erősen összpontosított minden egyes kiejtett szóra. – Mit akarsz itt velem, ahonnan nincs kiút? Meglehetősen logikus érvnek tűnt. Tényleg, kérdezte magában Iván – ugyan mi előnye származna ebből az illithidnek? A lény azonban továbbra is megpróbált gondolatai közé furakodni és igyekezett átvenni az irányítást. – Na mi van, te bolond, tán tudol engem röptetni? – kiáltotta Iván a sötétségbe. – Akkor nosza, röptess vissza a döglött sárkányodhoz és imádott kis szörnyecskéidhez! A szakállas harcos ekkor dühöt és undort érzett, és megértette, hogy ha csak egy múló pillanatra is, de elérte, hogy ellensége megfeledkezzen magáról. Azonban, ha csak kis mértékben is, de vele is ugyanaz történt. Tisztán érezte a másik lényt az elméjében, ahogyan az igyekezett fölényre szert tenni. A viszolygás mindent elsöprő hulláma kis híján ledöntötte a törpét a lábáról. Azonban kitartott, és szándékosan enyhített egy kicsit az összpontosításon. Hamarosan a kiterjedt kamra északi vége felé igyekezett. Épp csak ki tudta venni a fal mentén felhalmozott köveket. Yharaskrik akarata irányította, és a törpe remélte, hogy az illithid jobb rálátással bír környezetére, mint ő, így felmászott az alacsonyabb kövekre. Félrehúzott egyet, és enyhe szellőt érzett, majd amikor szeme hozzászokott a sűrű homályhoz, hosszú, széles alagút tárult fel előtte. Elég legyen belőled, üvöltötte gondolatban, majd nekiveselkedett élete legkeményebb harcának. Akkora makacssággal és dühvel szegült szembe az agyszívó mindent elsöprő elméjével és akaraterejével, amekkora csak egy törpétől tellett. Testvérére gondolt, klánjára, Bruenor királyra, Cadderlyre, Danicára és a gyerekekre, és mindenre, ami őt azzá tette, aki. Mindenre, ami örömöt vitt az életébe, és erővel ruházta fel tagjait. Ellenállt Yharaskriknak. Rákiabált, hangosan és elméje minden erejével. Küzdött a testével, a kövekhez vágta magát, nekiesett az alagút nyílásának, hogy kiszélesítse, mit sem törődve a karjára, vállára hulló kövekkel. És küzdött az elméjével is, üvöltött az átkos fenevadra, hogy hagyja őt békén. Távozzon az elméjéből, mely csak az övé, senki másé! A dühe addig fokozódott, hogy a végén már hiába tört le szikladarabokat a falról véres ujjaival, nem érzett semmi fájdalmat. A harag oly magasságokig tüzelte erejét, hogy a köveket – mit számított, hogy valamelyik testsúlyának akár a felét is meghaladta! – hangos csobbanásokkal a háta mögött elterülő zavaros pocsolyába hajította. A továbbiakban is figyelmen kívül hagyta a horzsolásokat és a vágott sebeket, és az acélos izmait terhelő fokozott igénybevételt. Hagyta, hogy teljesen birtokába vegye a düh, a hatalmában tartsa, és az illithid távozását követelve az ellenkezés falát emelje köré. Az üreg már elég széles volt ahhoz, hogy Iván akár másodmagával is át tudjon mászni rajta, mégis tovább kaparta a köveket sérült kezével, dühe összpontosítására használva a testi fájdalmat. 142

Fogalma sem volt, mennyi ideje mehetett ez így – pár perce, vagy több napja talán –, végül azonban kimerülten átfurakodott a nyíláson és az alagútba gurult. Sima talajon ért földet, arccal előreesett, és egy darabig úgy is maradt, miközben levegő után kapkodott. Aztán minden fájdalom dacára széles vigyor jelent meg borzas szakállú arcán, mert tudta: végre-valahára teljesen egyedül maradt. Sikerült visszavernie a csápos arcú illithidet. Kisvártatva, még a sárban heverve, a kövek közt álomba merült; elméjét azonban készenlétben tartotta arra az esetre, ha újabb mentális betolakodást kellene elhárítania. Egyúttal remélte, egyetlen kódorgó, mélysötétbeli lény sem fog rálelni, hogy felfalja, miközben kimerülten, sérülten fekszik a sötétben.

***** Rorick lebukott a földre, és épp hogy csak kitért egy hatalmas fekete denevér karmos lába elől. – Pikel bácsi! – kiáltotta, esdekelve, hogy a törpe tegyen valamit. Pikel ökölbe szorította a kezét, és dühösen hadonászott karjával, egyúttal tehetetlenségében dobogott a lábával – ugyanis semmi, de semmi nem állt rendelkezésére, amivel segíthetett volna. A mágia elveszett; még az állatokkal való természetes meghittsége is tovatűnt. Keserűen emlékezett vissza, hogy még alig pár napja is sikeresen kicsalogatta a gyökereket a falakból, hogy a helyükön tartsák a barikádokat – de úgy látszik ez a képessége sem maradt meg örökérvényűen. A törpe tudta, hogy a mágiának ezt a fokát talán soha többé nem éri el, és tehetetlen dühe egyre csak fokozódott a sötét kamrában, mélyen a Hópehely-hegyek gyomrában. – Úhhh! – szólalt meg panaszos hangon, és egyre nagyobbakat dobbantott sarus lábával. Nyöszörgése morgásba fordult át, amikor észrevette, hogy a denevér, mely elől Rorick az imént lebukott, kiterjeszti szárnyát, és egyenesen felé tart. Pikel a denevért hibáztatta. Persze ennek nem volt semmi értelme, de abban a pillanatban ezt szinte mindenről el lehetett volna mondani. Így hát úgy gondolta, a denevér a hibás. Ez a denevér. Csak a denevér. Ez okozta a mágia hanyatlását, ez űzte el istenét. Behajlította a lábát és kezébe vette a botját. A tárgy már nem bírt többé varázserővel, már nem volt mágikus furkó, ugyanakkor – mint a denevér hamarosan megbizonyosodhatott róla – még mindig nagyot lehetett vele ütni. A fekete bőregér lecsapott Pikelre, mire a törpe felugrott, megpördült, és beleszámítva azokat az időket is, amikor még mindkét végtagja rendelkezésére állt, élete leghatalmasabb ütésével sújtott le az állatra. A kemény fa a denevér koponyájának csapódott, és bezúzta a csontot. Az éjszakai lény a föld felé hullott, olyannyira visszafordíthatatlanul, mintha egy óriási vándorkő zuhant volna alá, és Pikelre érkezett – mire a törpe és a fekete denevér egyként a talajra rogyott, és összegabalyodva küzdöttek tovább. Pikel próbálta a fejével felöklelni ellenfelét, miközben rugdalta, ahogy csak bírta. Közben harapott is, és a karcsonkjával böködte az állatot. Rövid, mégis erős ütésekre lendítette a furkót, és könyörtelenül csépelte a lényt. Nem messze egy férfi felkiáltott, amikor egy másik éjbenszárnyaló csapott le rá és ragadta meg hatalmas, karmos lábával a vállánál fogva – Pikel azonban meg sem hallotta ezt. Nemsokára újabb üvöltések törték meg a csendet, és egy nő rémült sikolyt hallatott, amikor a denevér egyenesen a fal felé repült, és elengedte zsákmányát: a szerencsétlen férfi a szikláknak csapódott és csontjai émelyítő ropogással törtek össze. A törpe azonban még erre sem figyelt fel. Tovább lengette a botját, és szünet nélkül, dühösen rugdosott, noha a denevérszörny, mely hatalmas szárnyaival beborította, már mozdulatlan és döglött volt. – Kelj fel, Pikel bácsi! – kiáltott Hanaleisa, amikor odaszökkent a törpe mellé. – He? – szólalt meg válaszképpen fogadott nagybácsija, majd lehúzta arcáról a rátapadt szárnyat, és követte a nő hangját. Látta, hogy Hanaleisa Rorick felé száguld tovább, aki elterülve feküdt a földön. Temberle ott állt fölötte és nagy ívben ide-oda lengette pallosát: próbálta levágni a makacs bőregeret, mely úgy verdesett körülöttük, mintha csak gúnyolná őket. A férfi egyszerűen képtelen volt eltalálni a fürge állatot.

143

Hanaleisának azonban sikerült. A nő magasan a levegőbe ugrott, elszáguldott Temberle mellett, majd bukfencet vetett, hogy ezzel is növelje a támadás erejét. Aztán erősen oldalba rúgta a denevért, mire az jó néhány lábnyival arrébb penderült, a nő pedig lendületesen ért földet. Az éjbenszárnyaló ezek után Hanaleisára irányította a figyelmét, a levegőbe emelkedett, és arra készült, hogy lecsap rá. Temberle kardja az utolsó pillanatban vágott a megfelelő irányba, és a hátától az elülső feléig felhasította a bőrszárnyat. A lény furán rángatózott a levegőben, majd lebucskázott, és Hanaleisa Temberlével együtt szélsebesen mellette termett, mielőtt kihúzhatta volna maga alól sérült szárnyát. Miután végeztek vele, a nő parancsokat kezdett osztogatni: próbálta valamilyen szinten helyreállítani a rendet, és a védelmi vonalakat. Az emberek ugyanakkor szerte a teremben őrjöngtek a kétségbeeséstől, mert mindenütt éjbenszárnyalók csapkodtak körülöttük, megsebesítve a férfiakat és a nőket: az egyiknek felhasadt a háta, a másikat megskalpolta egy karom, és lebukva, üvöltve igyekezett fedezékbe jutni. Egy jó tucatnyi emberből álló csapat megragadta a terem végében, a pihenő utáni továbbhaladás céljából kiszemelt alagút bejáratánál tárolt, becsben tartott fáklyákat, és elinaltak velük. A nagy felfordulásban néhányan követték őket. Temberle újabb denevért terített le, Hanaleisa pedig követte a példáját. Azonban újabb és újabb éjbenszárnyalók özönlötték el a termet, és vették üldözőbe az alagútba menekülőket. Amikor végre-valahára befejeződött a harc, alig tucatnyira csappant a védekezők serege, köztük három súlyos sérülttel. – Itt nem maradhatunk – mondta Hanaleisa a testvéreinek, és nagybátyjának, miközben összeszedték hiányos készleteiket és a néhány megmaradt fáklyát. – Meg kell találnunk a kiutat! – U-ú! – tiltakozott nyomatékosan Pikel. – Akkor csiholj tüzet a botoddal! – kiáltott rá Hanaleisa. – Óóóó! – válaszolta a törpe. – Hanaleisa! – korholta a nővérét Rorick. A szerzetesnő széttárta a tenyerét, mélyet sóhajtott, és próbálta összeszedni magát. – Sajnálom! De tovább kell haladnunk, méghozzá gyorsan! – Itt nem maradhatunk! – helyeselt Temberle. – Olyan közel kell jutnunk a Szárnyaló Szellemhez, amilyen közel csak tudunk, és mielőbb ki kell kerülnünk ezekből az alagutakból! A férfi ekkor Pikelre nézett, aki azonban szemlátomást nem volt meggyőződve a hallottak helyességéről, és csak vállat vont. – Nincs más választásunk! – tette hozzá Temberle. Ekkor hirtelen mozgolódást hallottak a hátuk mögül, mind megfordultak, mire Rorick így kiáltott fel: – A felderítő visszatért! Mindannyian odaszaladtak Alagisthoz, a halászhoz, és még a halvány fáklyafényben is látták, társuk mennyire elgyötört. – Attól tartottunk, hogy meghaltál! – mondta Hanaleisa. – Amikor bejöttek a denevérek… – Felejtsétek el az átkozott denevéreket! – felelte a férfi, és szavait egy messzi folyosóról érkező, mennydörgéshez hasonló dübörgés nyomatékosította. – Mi…? – kérdezték megrökönyödve Temberle és Rorick egyszerre. – Nehéz léptek – válaszolta Alagist. – U-ó… – mondta Pikel. – Micsoda? – faggatta Hanaleisa a törpét. – U-ó – ismételte amaz. – Segítsétek fel a sebesülteket! – kiáltotta Temberle a terem csendjébe. – Fogjatok meg mindent, ami csak mozdítható! Azonnal el kell hagynunk ezt a helyet! – Nem tud felállni! – szólt egy nő, aki egy eszméletlen férfi felett állt. – Nincs más választásunk! – felelte Temberle, és odaszaladt segíteni. A terem valósággal megremegett az újabb súlyos léptek utórezgéseitől. A nő nem ellenkezett, amikor Temberle vállára vette a sérült férfit. 144

Pikel, kezében fáklyával, mutatta a kiutat a teremből.

***** – Akkor gyere, ha mersz! – kurjantotta Iván a sötétségbe. – Ne csak a fejeddel, te istenverte tintahal, hanem az egész mindeneddel! Gyere csak, hadd játsszak veled! Nem volt ugyan már nála a csatabárdja, de helyette megragadott két szikladarabot és gyilkos örömmámorhoz közelítő lelkesedéssel csapta őket össze. A harag e fizikai megnyilvánulása híven kifejezte a feldühödött törpe lelkiállapotát, és Yharaskrik betolakodási kísérletei ismét semmivé foszlottak. Hiába reménykedett az illithid abban, hogy újra birtokba veheti a tudatát, Iván teljes magabiztossággal hitt abban, hogy a csápos fejű kénytelen lesz leszámolni az illúzióival. Mindazonáltal a törpe még mindig egyedül volt, vérző sérülésekkel, küszködött, nem tudta, merre jár, és a végtelenül tekergő alagutak nem sok reménnyel kecsegtettek a kiutat illetően. Válla fölött visszapillantott a vízzel teli barlangra, és egy pillanatig arra gondolt, vissza kellene mennie, és kiötleni, miként tudna a halak – illetve legyenek bármik is azok az úszó lények – segítségével életben maradni. Azon is eltűnődött, hogyan tudná valamiféleképpen ihatóvá tenni, megszűrni, vagy felforralni a zavaros vizet. – Bah! – méltatlankodott a sötétségben, és arra jutott: meghalni is jobb, mint ebben a sötét, üres lyukban tengődni. Így hát kezében a két sziklával, összevont szemöldökkel folytatta hosszú, fárasztó útját, miközben belül fortyogó dühe a kitörés lehetséges irányát kutatta. Órákig meg sem állt, gyakorta megbotlott, felbukott, mert noha szeme gyorsan alkalmazkodott a sötétséghez, végig csak tapogatózni tudott. Számos oldalfolyosót talált, melyek közül nem egy zsákutcába torkollott, és sokszor csak azért indult el egy-egy úton, mert „megérzései” alapján az ígéretesebbnek tűnt. Még törpeérzékei birtokában is – hiába ismerte ki magát olyannyira a föld alatt – kevés fogalma volt arról, hogy a fenti világ viszonylatában merre járhat, sőt ezt ahhoz a ponthoz képest sem tudta már megállapítani, ahol a zavaros föld alatti tóba esett. Minden egyes fordulatnál lélegzetvisszafojtva reménykedett benne, hogy nem csak körbe-körbe járkál. Minden kanyarulatban az egyik fegyvernek használt követ a hóna alá dugta, és megnedvesítette ujját, így próbálta felmérni a légáramlatokat. Végre egyszer csak enyhe szellőt érzett a felemelt ujján, és reménykedve bámult a feketeségbe. Tudta: lehet, hogy csak egy repedés az, beugró, áthatolhatatlanul kémény, netán csak valamilyen járat, melyen, bármennyire is nehéz tudomásul venni, az életben nem passzírozza át magát. De aztán eltökélten egymásnak verte a két szikladarabot és döngő léptekkel megindult. Igyekezett a derűlátásba kapaszkodni, és felfegyverezni magát a dühből merített erővel. Egy óra elteltével még mindig sötétség vette körül, ám könnyebbnek hatott a levegő, és akárhányszor felemelte az ujját, mindannyiszor továbbra is érzékelte a légmozgást. Némi idő elteltével fényt pillantott meg. Aprócska, messzi szikrát, mely számtalan irányban szétszóródott és visszatükröződött. Mindenesetre mégiscsak fény volt. A falak mentén a sziklák formája már kivehetőbbnek tűnt éles törpeérzékei számára. Kétségkívül oszlott a sötétség. Tovább igyekezett hát, közben pedig máson sem járt az esze, mint hogy miképp tudna ellentámadást intézni a csontvázsárkány, az illithid és torz, árnyszerű alattvalóik ellen. Félelmei saját helyzetéről fent lévő barátaira terelődtek át; Cadderlyre, Danicára, a gyerekekre és a testvérére. Megszaporázta lépteit. Ugyanis az a típus volt, aki ha önmagáról volt szó, oroszlánként küzdött, ha viszont a barátairól, akkor egy egész seregnyi pokolbéli oroszlánként. Nemsokára azonban lelassított, mert észrevette, hogy a fény nem a napból származik, és nem is a Mélysötétben oly gyakori izzó gombákból. Tűz árasztotta, valószínűleg egy fáklyáé. Márpedig ez ebben a helyzetben elsősorban ellenség jelenlétére utalt. Iván harcra készen osont előre. Ujjpercei elfehéredtek, miközben fogait csikorgatva képzelte el, milyen érzés lesz, amikor összezúz pár koponyát. Harci kedve azonban egyetlen hangtól semmivé lett, és csak döbbenten pislogott, amikor ezt hallotta: – O-ój! 145

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

SZEMBENÉZNI AZ IGAZSÁGGAL Cadderly hamuszürke arccal, gyötrelemről árulkodó szemekkel került elő a szobából, ahol a fél délelőttöt Catti-brie-vel töltötte. Drizzt az előtérben várt a papra, és reménnyel telve nézett rá, a mellette álló Jarlaxle pedig Cadderly helyett inkább sötételf társát figyelte. A zsoldos felismerte a pap arcát elkomorító igazságot, még ha barátja erre nem is volt képes. – Megtaláltad? – kérdezte Drizzt. Cadderly sóhajtott, miközben átadta Jarlaxle-nek a szemkötőt. – Úgy van, ahogy hittük – mondta inkább Jarlaxle-nek, mint Drizztnek. A drow zsoldos bólintott, a pap pedig Drizzthez fordult. – Catti-brie egy sötét helyen rekedt, két világ közt: a mi világunk és egy árnyakkal benépesített régió között – magyarázta. – A felfeslő Szövedék érintése Faerűn-szerte számos alkalommal okozott ártalmat a papoknak és a varázslóknak, és abból a kevésből kiindulva, amit eddig láttam, e csapásnak nem akadt két egyező formája. A memnoni Argust számára az érintés azonnal végzetesnek bizonyult, mert barátom jéggé változott – üres jéggé, alatta semmi hús sem maradt! A sivatagi nap rövid időn belül pocsolyává olvasztotta. Egy másik pap szörnyű betegséget hurcol magával: teste tele van nyílt sebekkel, és egész biztos, hogy már nem húzza sokáig. Számos hasonló történetet… – Nem érdekelnek! – szakította félbe Drizzt, mire Jarlaxle, akinek nem kerülte el a figyelmét a társa hangjában hallható indulat, vigasztalón a vállára tette a kezét. – Megtaláltad Catti-brie-t, aki, mint mondod, két világ közt rekedt. Én viszont valójában attól tartok, hogy mindez roppant megtévesztés csupán, mely valami baljóslatú tervet hivatott elleplezni – talán a vörös varázslók állnak mögötte, vagy… – Sajnos, nem ámítás. Maga a Szövedék feslett fel; az istenek közül néhány elmenekült, vagy meghalt… ezt még nem tudjuk biztosan. És hogy mindez oka vagy eredménye annak, hogy felfeslett a Szövedék, nem tudjuk. Egy másik világ ereszkedik lassan körénk, és a kettőnek a találkozása, úgy tűnik, kiterjesztette az árnyak síkját. Vagy az is lehetséges, hogy új kapukat nyitott az árny és a sötétség más régióiba! – jelentette ki Cadderly. – És arra jutottál, miközben Catti-brie-t kerested, hogy ő a mi világunk és e sötét hely közt rekedt. Hogyan kaphatnánk vissza, hogyan hozhatnánk vissza közénk. – Drizzt hangja elhalkult, és a drow Cadderly túlságosan is együtt érző arcára meredt. – Kell, hogy legyen megoldás! – kiáltott fel aztán, és megragadta a papot a tunikájánál fogva. – Ne mondd azt, hogy reménytelen! – Nem akarom ezt mondani – felelte Cadderly. – Mindenféle váratlan és megmagyarázhatatlan események zajlanak körülöttünk, ráadásul napi rendszerességgel! Olyan varázserőkre leltem, melyekről eddig nem is tudtam, hogy a birtokomban vannak. Ahogyan azt sem, hogy Deneir fel tud velük ruházni; és alázatosan, őszintén bevallom, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ettől az istentől származnak-e! Olyan válaszokat kérsz tőlem, barátom, melyekkel nem tudok szolgálni! 146

Drizzt elengedte a papot, majd lehorgasztott vállal, fájó szívvel magába roskadt. Végül igyekezete halvány elismeréseként biccentett Cadderlynek, és így szólt: – Megyek és megmondom Bruenornak. – Majd inkább én! – ajánlkozott Jarlaxle, mire Drizzt meglepetten meredt rá. – Te csak menj a feleségedhez! – De hát nem is érzi az érintésemet! – Nem tudhatod! – ellenkezett Jarlaxle. – Menj, vedd a karjaidba, mindkettőtöknek jobb lesz! Drizzt fajtársáról Cadderlyre fordította a tekintetét, és látta, hogy a pap egyetértéssel bólint. Az összezavarodott drow, miközben elindult a szomszéd szobába, felvette a szemkötőt. – Catti-brie elveszett számunkra – állapította meg Jarlaxle halkan, amikor kettesben maradt a pappal. – Nem tudhatjuk! A zsoldos csak tovább meredt Cadderlyre, zord arccal, amíg annak meg nem tört a tiltakozása. – Nem látok semmi esélyt arra, hogy visszahozzuk – ismerte el végül. – És még ha netán valahogy sikerülne is, attól tartok, az elméje helyrehozhatatlan károsodást szenvedett. Az általam ismert módszerekből kiindulva azt kell mondanom, Catti-brie örökre elveszett a számunkra. Jarlaxle nagyot nyelt, noha egyáltalán nem érte meglepetésként ez a kilátás. Úgy döntött, egyelőre inkább nem fedi fel Bruenor előtt a teljes igazságot.

***** – Újabb vereséget szenvedtünk – állapította meg Yharaskrik. – De meggyengítettük őket! – Éppen hogy csak repedéseket ejtettünk a védelmük falán! – ellenkezett az illithid. – És most már új, erős szövetségesek erősítik soraikat! – Legalább az összes ellenségem egy helyen van, így könnyebben eltaposom őket! – Cadderly, Jarlaxle és Drizzt Do'Urden. Ismerem ezt a Drizzt Do'Urdent, és tudom, hogy nem szabad őt alábecsülni. – Én is ismerem – kapcsolódott be a Crenshinibon váratlanul a belső beszélgetésbe, és az illithid az egyszerű telepatikus közlés mögött izzó gyűlöletet érzékelt. – El kellene hagynunk ezt a helyet – vetemedett Yharaskrik a javaslatra. – A hasadékon át irányíthatatlan fenevadak érkeztek az árnyak síkjáról, ráadásul Cadderly váratlan szövetségesekre tett szert! A sárkánytól semmiféle érv nem érkezett válaszként, csak elnyújtott morgás visszhangzott a szellemkirályt alkotó triumvirátus tagjaiban: düh és neheztelés masszív fala, talán a legzengzetesebb tiltakozás, melyet Yharaskrik valaha is hallott. Az illithid messzire elérő mentális ereje segítségével a szellemkirály tudata távolra repült, hogy tanulmányozza a környéket – így szerzett tudomást a carradooni hasadékról. Észrevette az óriási éjbenjárókat és éjbenszárnyalókat, mire világossá vált előtte, hogy új erők érkeztek az elsődleges anyagi síkra. És az illithid szemével látta a Szárnyaló Szellemnél lezajlott legutóbbi ütközetet, valamint a törpék és a drow-k érkezését is, a Cadderly által felfedezett erőkkel együtt. Yharaskrikot leginkább ez az ismeretlen eredetű papi varázserő aggasztotta, mert érezte már a Cadderly varázspálcájában megbúvó mágikus mennydörgést, és futamította már meg a pap által megidézett ragyogó fénysugár. Az ősöreg illithid, aki valaha egy nagy hatalmú agyszívócsapat tagja volt, úgy hitte, hogy ismer minden varázslatot, ami Toril segítségével véghezvihető, de soha nem látott ahhoz hasonlót, mint mikor ama bizonyos napon megnyilvánult a kiszámíthatatlan pap ereje. A szörnyek olvadó húsa és a feltámasztott holtak után maradó hamukupacok komor mementóként szolgáltak az agyszívó számára: tudatosult benne, Cadderlyt nem szabad alábecsülni. Így hát terjeszkedő elméje nem fogadta szívesen a csontvázsárkány elnyújtott, tiltakozó bömbölését. Az illithid várta, mikor hagy alább a hang, azonban ez nem történt meg. Harmadik kitörésre várt volna, hogy mérséklő célzattal bekapcsolódjon a beszélgetésbe, azonban erre sem került sor. 147

Aztán megértette. Hirtelen tisztán látott – felismert egy aprócska, de annál fontosabb változást: rájött, hogy a szellemkirály többé nem három tagból áll. A bömbölés visszhangja tovább mélyült: úgy tűnt, inkább kettő, mintsem egy torokból tör fel. Két hang tulajdonosa eggyé vált. A düh morajló faláról nem szűrődtek ki szavak, Yharaskrik azonban tudta, hogy a fenyegetést komolyan kell venni. Nem fognak megfutamodni. Ők ketten: az agyszívó és a kettős teremtmény, akivel megosztotta a halott sárkány gazdatestét – Yharaskrik ugyanis nem számolta Hephaistost és a Crenshinibont két külön lénynek – nem fognak mérsékletet tanúsítani. Sem a hasadék, sem Cadderly megmagyarázhatatlan új képességei, sem a Szárnyaló Szellembe érkező erősítés nem fogja hátráltatni a szellemkirály eltökélt bosszúhadjáratát. A bömbölés tovább folytatódott: őrjítő, áthatolhatatlan falat emelt, és mindenre kiterjedő választ adott az illithid fenntartásaira. Nem tűrte a józan ész érvein alapuló ellenkezést – és mint az illithid megértette, a tervek megváltoztatását sem, merüljenek fel bármilyen új körülmények vagy ellenségek. A szellemkirály mindenképpen meg akarta támadni a Szárnyaló Szellemet. Yharaskrik megpróbálta saját gondolataival bombázni a bömbölés falát, meg akarta találni a Crenshinibont, vagy bármit, ami a Kristályszilánkból, mint független értelemből megmaradt. Azon tűnődött, vajon miféle logikával lehetne útját állni a csontvázsárkány dühöngésének. Semmit nem talált. Minden ösvény ugyanoda torkollott: száműzni akarták. Már nem nézeteltérésről volt szó, nem vitáról, hogy mi legyen a következő lépésük. Nyílt lázadás volt ez, mindent elsöprő. Hephaistos-Crenshinibon megpróbálta kivetni a gazdatestből Yharaskrikot – olyan erővel, mint az a törpe az alagutakban. Csakhogy – ellentétben e korábbi esettel – az agyszívónak ezúttal nem lett volna hova mennie. A bömbölés tovább gyűrűzött Az illithid disszonáns gondolatok és érzések áradatával támadt a szellemkirályra; nyakatekert elmetartalmakkal, melyek a legbölcsebb embert is megőrjítették volna. A bömbölés azonban tovább folytatódott. Yharaskrik megtámadott minden félelmet, melyet Hephaistos eltemetett magában. Felidézte az évekkel korábbi képet, a Kristályszilánk felrobbanását, amikor a fény kiégette a sárkány két szemét. A bömbölés tovább gyűrűzött. Az agyszívó már nem találta a határt a sárkány és a varázstárgy között. Eggyé váltak, olyannyira, hogy Yharaskrik megbecsülni sem tudta, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Sem azt, hogy melyik van fölényben; sőt, még azt sem – és ez döbbentette meg legjobban az illithidet, ez töltötte el kínnal teli aggodalommal – azt sem, egyáltalán melyiktől származik a bömbölés. Ami tovább folytatódott, változatlan erővel, rendíthetetlenül, szakadatlanul, és mint az illithid rájött, szükség esetén akár örökkön-örökké. Eszes fenevad! Az agyszívó számára már semmi nem maradt. Nem irányíthatta többé az óriási csontvázsárkány végtagjait. Nem volt lehetősége beszélgetésre vagy vitára. Nem talált ott semmit, csak a bömbölést, a szívdobogást, a napokat, az éveket, a századokat. Csak a bömbölést; a végeérhetetlen hang átlátszatlan falát, amely eltompította saját érzékeit, megfosztotta kíváncsiságától, amely arra kényszerítette, maradjon belül, örökös harcra ítélve. Yharaskrik tudta, ha csak Hephaistosszal kellene szembenéznie, győzhetne. Úgy vélte, hogy ha egyedül a Crenshinibonnal kellene harcolnia, akkor is megtalálná a módját, hogy ne ő maradjon alul. De mikor mindkettejükkel egyszerre próbált megküzdeni, csak a bömbölés maradt. És akkor minden világossá vált az illithid számára: a Kristályszilánk, melynek arroganciája felért az övével, makacssága a sárkányéval, türelme pedig az idővel, döntött. Az illithid számára először érthetetlennek tűnt ez a döntés: ugyan miért paktálna le a Crenshinibon a nála kevésbé intelligensebb sárkánnyal? Azért, mert a Kristályszilánk önzőbb volt, mint ahogy azt az agyszívó először feltételezte. A Crenshinibont nem a puszta ésszerűség vezérelte. Azzal, hogy Hephaistost választotta szövetségesének, egyúttal fölényét is bebiztosíthatta. A bömbölés tovább gyűrűzött. 148

A moraj közepette még az idő is jelentését vesztette. Megszűnt a tegnap, csakúgy, mint a holnap; tovatűnt a remény, a félelem, az öröm, s a fájdalom. Csak a fal maradt, mely nem vastagodott és nem vékonyodott – áthatolhatatlanul, leküzdhetetlenül magasodott. Yharaskrik nem győzhetett. Nem tudta tartani magát. A szellemkirály immár két tagból állt, nem háromból, és – egy időben az illithid távozásával – e kettő egyesült. A roppant hatalmú agyszívó testtől megfosztott elméje szinte azonnal oszlásnak indult, és a feledésbe merült.

***** Mindazon ráncos arcú, tapasztalt varázslók, akik a Szárnyaló Szellemben maradtak, előadásokon és szemináriumokon dugták össze a fejüket, feltárva egymás számára megfigyeléseiket és megérzéseiket az összeütköző világokról, valamint a sötét régió, a megváltozott árnyak síkjának előretöréséről, melyet Árnyzuhatagnak neveztek el. Pap és mágus, ember, törpe és drow minden fenntartásukat félretették egymással kapcsolatban. Mind összetartottak, tanakodtak, terveztek, válaszokat kerestek. Gyors egyetértésre jutottak abban, hogy a Szárnyaló Szellemet megtámadó kúszó szörnyetegek valószínűleg egy másik síkról származnak, és senki nem vitatta a feltételezést, hogy valószínűleg két világ csap össze, vagy legalábbis veszélyes módon érintkezik egymással. De még így is olyan sok kérdés maradt megválaszolatlanul! – És az élőholtak? – tűnődött Danica. – A Crenshinibon akarta ezzel a zűrzavart tetézni! – magyarázta Jarlaxle meglepő magabiztossággal. – A Kristályszilánk alkalmasabb a halottkeltésre, mint bármely másik varázstárgy! – Azt állítottad, hogy megsemmisült! Cadderly divinációja megmutatta az utat, miként számolhatunk le vele, és mégis felmerültek ezek a körülmények! Hogyan lehetséges…? – A két világ összeütközése? – kérdezte Jarlaxle határozott hangon. – A Szövedék felfeslése? Hogy az idők egyszer csak káoszba fordultak? Nem hiszem, hogy régi formájában visszatért közénk: a Crenshinibon korábbi megtestesülése ténylegesen elpusztult. De lehetséges, hogy közben a halálurak, akik létrehozták, kiszabadultak belőle. Úgy vélem, egyet legyőztem, és te is egy ilyennel találkozhattál! – Nagyon sok itt a feltételezés – jegyezte meg Danica. – Igen, ez csupán eszmefutatás, semmi több, de valahol el kell kezdenünk a vizsgálódást. – És úgy gondolod, hogy ezek a lények, a halálurak a vezetők? – kérdezte Cadderly Jarlaxle már válaszra nyitotta a száját, Danica azonban közbevágott: – A csontvázsárkány a vezető! – Szövetségben a Crenshinibon maradványaival, és így a halálurakkal – állapította meg Jarlaxle. – Hát, akármi légyen is, valami nagyon rossz megy itten végbe! Rosszabb, mint bármi, amit eddigi életem során tapasztaltam – jelentette ki Bruenor, miközben Catti-brie szobája felé pillantott. Kínos csend állt be, majd a törpekirály nagy, mélyről jövő sóhajt hallatott, és végül elhagyta a társaságot, hogy sérült lányával legyen. Mindenki – legfőképpen azonban maga Cadderly – meglepetésére, amikor a beszélgetés folytatódott, a pap Jarlaxle mellett találta magát. A drow meglepő megállapításokat tett a „két világ”-hipotézissel kapcsolatban. Saját tapasztalatról tudott beszámolni az árnyszerű alakról, akit mindketten a Crenshinibont réges-rég létrehozó halálurak egyikeként értelmeztek. Cadderly számára ez a felvetés számított a legértékesebbnek. Sem Drizzt, sem Bruenor, de még Danica sem hatolt ilyen mélyre a Catti-brie-t fogva tartó csapda feltérképezésében, továbbá az irtózatos, valószínűleg helyrehozhatatlan hatást illetően, melyet az új világ gyakorolt a régire – vagy akár az árnyat és a fényt elválasztó megrendült falak tanulmányozásában. A többi mágus illetve pap közül senki nem ragadta meg a lényeget: az őket sújtó változások tartós jellegét, és azt, hogy néhány, vagy akár az összes isten elveszett számukra. Jarlaxle viszont mindezt felismerte. 149

Deneirnek, mint Cadderly kénytelen volt belátni, nyoma veszett, és a papnak azt is tudomásul kellett vennie, hogy istene már nem is tér vissza, legalábbis az általa ismert formában biztosan nem. A Szövedéket, Toril mágiájának forrását már nem lehetett helyreállítani. Úgy tűnt, mintha maga Mystra – és egész birodalma – egyik pillanatról a másikra semmivé lett volna. – Valamiféle mágia a továbbiakban is működni fog – jelentette ki Jarlaxle, amikor a beszélgetés a végéhez közeledett, és már alig bizonyult többnek elcsépelt érvek folyamatos előráncigálásánál. – Tetteid is ezt igazolják. – Hacsak nem az elhaló mágia utolsó lélegzetvételeiből eredtek – felelte Cadderly. A zsoldos erre vállat vont, és – elismerve az elmélet lehetségesen helytálló voltát – kelletlenül bólintott. – Ebben az új világban, mely a mienkhez kapcsolódik, van mágia és vannak istenek? – kérdezte Danica. – A fenevadak, amelyeket láttunk. – Úgy gondolom, azoknak semmi közük az új világhoz, melyet, akárcsak a miénket, valószínűleg ugyanúgy áthatja a mágia és a nyers erő – szakította félbe Jarlaxle fenntartás nélkül. – A kúszó szörnyek az Árnyzuhatagból érkeztek – folytatta, mire Cadderly egyetértéssel bólintott. – Akkor hát a mágia hanyatlik? – kérdezte Drizzt. – Ez az összeütközés, amiről beszélsz, a Szövedéket is tönkretette? – Vagy a kettő valamiféle új módon fog kapcsolódni, köztük talán az árnyak síkjával, ezzel az Árnyzuhataggal? – vetette fel Jarlaxle. – Nem tudhatjuk – felelte Cadderly. – Most még nem. – És mi legyen a következő lépésünk? – kérdezte Drizzt. Szokatlan hangszíne mély kétségbeesésről árulkodott, és mindenki tudta, Catti-brie-ért reszket. – Számba vesszük az eszközeinket – jelentette ki Cadderly, majd felállt, és karját keresztezte a mellkasán. – Erőre erővel felelünk, és remélem, valamiféle mágia mégiscsak utat talál majd a varázslóinkhoz. – Erről már így is tanúbizonyságot tettél! – állapította meg Jarlaxle. – De nem tudom megmondani, mi módon, így hát ez az erő nem áll az irányításom alatt, nem tudom bármikor megidézni! – Én hiszek benned – biztatta a drow zsoldos, és ezzel mind a négy beszélgetőtársából hatalmas megrökönyödést váltott ki. Hiszen lehetetlennek tűnt, hogy Jarlaxle ilyesmit állítson Cadderlyről – vagy egyáltalán bárkiről! – Cadderlynek is hasonló bizalmat kellene tanúsítania? – kérdezte Danica a drow-tól. Jarlaxle erre nevetésben tört ki; tehetetlen, abszurd nevetésben, és hamarosan Cadderly, majd Danica is csatlakozott hozzá. Drizzt azonban képtelen volt erre. Tekintete a terem oldalára siklott, az ajtóra, mely mögött Catti-brie ült a soha el nem oszló sötétségben. Számára elveszetten.

***** A máskülönben higgadt Yharaskrikon, amikor ráébredt helyzetére, úrrá lett a kétségbeesés. Az emlékek tovatűntek és minden zavarossá vált. Már korábban is adódott alkalma megismerni a fizikai feledést, amikor Hephaistos tüzes leheletét a Crenshinibonra irányította, és azzal szétrobbantotta a varázstárgyat. Csak a hihetetlen szerencsének volt köszönhető – a felfeslő Szövedék megérintette a varázstárgy megmaradt erejét –, hogy az illithid ismét öntudatára ébredt. De a feledés fenyegető lehetősége újra felderengett, és immár semmi nem kecsegtette azzal a reménnyel, hogy valamiféleképpen megúszhatja. Testétől megfosztott elméje néhány értékes pillanat erejéig céltalanul kapkodott, aztán a legközelebb eső gazdatest felé nyúlt. Tömbváll Iván azonban felkészülten fogadta a támadást, és olyan erős falat emelt tagadásból és dühből, hogy Yharaskrik még csak el sem tudott indulni a tudata felé. Az illithid olyannyira kirekesztettnek bizonyult, hogy azt sem tudta, hol van, és még azt sem fogta fel, hogy alacsonyabb rendű lények veszik körül, akiket meg tudna szállni. Az agyszívó meg sem próbált ellenszegülni a visszautasításnak, ugyanis tudta, hogy a törpe megszállása nem oldaná meg a problémáját. Nem lakozhat örökké egy vonakodó gazdatestben, és még ha el is árasztana teljes tudatával egy alacsonyabb rendű lényt, ha meg is szállna egy törpét, embert, vagy akár elfet, jelentősen korlátozná az adott lény lelki felépítése. 150

Nem állt rendelkezésére megfelelő menekülési útvonal. De miközben eltávolodott Tömbváll Ivántól, újabb ötlete támadt, és széles hálót vetett ki: tudatával átnyúlt Faerűn kontinensén. Egy másik éber elmét keresett, másik elmemágust, társat. Ismert is egyet, és érte nyúlt, miközben otthontalan elméje céltalanul bukdácsolt. Sok-sok mérföldre északnyugatra, Luskan kikötővárosa alatt egy pazarul berendezett szobában Kimmuriel Oblodra, a Bregan D'aerthe hadnagya, a rangsorban a második, akit csak Jarlaxle Baenre előzött meg, érzékelte a hívást. A kétségbeesett könyörgést.

151

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

SUTTOGÁS A SÖTÉTBEN

Halkan lüktetett az éj, a Szárnyaló Szellem széles udvara mögött csendbe és sötétségbe borult az erdő. Túlságosan is nagy csendbe, mint Jarlaxle megállapította, miközben kikémlelt a második emeleti erkélyről, kijelölt őrhelyéről. Hallotta, hogy mások az előcsarnokban a reményeiknek adnak hangot; számára viszont a csalóka béke éppen ellenkező jelentést hordozott. Az időszakos szünet megértette vele, hogy ellenségeik megfontoltak. Az utolsó támadásban ugyanis számtalan kúszó szörnyet mészároltak le – szétégett, felrobbant maradványaik még mindig ott éktelenkedtek a pázsiton. A drow azonban arról is meg volt győződve, hogy a visszavonulás nem végleges. Figyelembe véve Danica jelentését, valamint a gyűlöletet, mely Cadderlyre és feleségére, valamint rá, Jarlaxle-re irányult, nem tartotta elképzelhetőnek, hogy a Szárnyaló Szellem a közeljövőben békére lel. Az éjszaka ugyanakkor nyugodtan telt – tagadhatatlanul, paradox módon, hátborzongatóan nyugodtan. És a csendben, melyet még egy aprócska szellő sem tört meg, Jarlaxle, egyedül csak ő, kiáltást hallott. Szeme, annak dacára, hogy majdnem tökéletesen uralta érzelmeit, elkerekedett, és ösztönösen körbepillantott. Tudta, milyen bizalmatlanul fogadták a Szárnyaló Szellemben őt és Athrogate-et, és alig volt hajlandó elhinni, hogy balszerencséjére egy másik szövetségese, akit aligha fogadna bárki is a Szárnyaló Szellemben, kér meghallgatást. Megpróbálta elhárítani a csendes, de kitartó hívást, ám hiába: az egyre sürgetőbbé vált. Jarlaxle az erdőt tanulmányozta, majd egy nagy fára összpontosította gondolatait. Aztán, miután újra körbepillantott, lesiklott az erkély korlátján, és fürgén lemászott a földre. Miután óvatosan áthaladt az udvaron, eltűnt a sötétben.

***** – Bah, éppen ahogy mondám, te elf! – mondta Harcpöröly Bruenor gúnyos mosollyal Drizztnek, miközben Jarlaxle-et figyelték, amint az lecsusszan őrhelyéről. – Ez a Jarlaxle bizony nem barát! A drow mély csalódottsága elnyújtott sóhaj formájában szakadt fel. – Megyek is, szólok Pwentnek, hogy tegyük el láb alól azt az átkozott, idegesítő törpét, a nagykalapossal együtt, aki idehozá! – dühöngött Bruenor, és már indult volna, Drizzt azonban a vállánál fogva visszahúzta. – Nem tudhatjuk, mi áll emögött! – figyelmeztette a királyt. – Lehet, hogy csak újabb felderítőútra indult! Talán meglátott valami gyanúsat! 152

– Bah! – horkantott Bruenor, és elhúzódott. – Menj, és győződj meg róla, de én már tudom, amit tudok! – Várj, amíg vissza nem jövök! – kérte Drizzt, mire a törpekirály szótlanul meredt rá. – Kérlek, bízz bennem ebben a kérdésben! – könyörgött a drow. – Túl nagy a kockázat mindannyiunk számára, és Catti-brie számára is! Ha valaki segíthet megfejteni bajai forrását, hát az egyedül Jarlaxle! – Azt hivém, Cadderly! Hát nem azért jövénk ide? – Ő is! – bizonygatta Drizzt, mire Bruenor jól láthatóan lehiggadt, és nézte, ahogy barátja kicsusszan az ablakon, majd fajtársa nyomába ered. A drow egyetlen óvatos teremtményt sem zavart fel csendes járásával.

***** – Mindig olyan furcsa helyeken akadok rád – mozdultak Kimmuriel Oblodra ujjai Jarlaxle felé, miközben a drow-k bonyolult jelnyelvével gesztikulált. – Cadderly Bonaduce-szal és szánalmas papjaival? Ugyan már… – Ezekben az időkben, amikor mindannyian ugyanazokkal a bajokkal küszködünk, mindenkinek csak előnye származhat az együttműködésből – válaszolta Jarlaxle hasonló módon. – A helyzet itt kétségbeejtő, egyenesen gyászos. – Többet tudok erről, mint te – biztosította Kimmuriel felettesét, mire Jarlaxle arca zavarodottságról árulkodott. – Úgy érted, a Szövedék felfesléséről? – kérdezte halkan. Kimmuriel a fejét rázta, és hangos beszéddel válaszolt. – Szorongató helyzetedről. Hephaistosról és a Crenshinibonról. – És az illithidről – tette hozzá Jarlaxle. – Az illithidtől – helyesbített Kimmuriel. – Yharaskrik, aki test nélkül maradt és lassan semmivé foszlik, rám talált Luskanban. Többé nem része a szellemkirálynak nevezett lénynek. Kiűzték, hogy semmivé legyen! – És most bosszúra szomjazik? – A bosszúállás nem jellemző az agyszívókra – magyarázta Kimmuriel. – Noha Yharaskriknak kétségkívül tetszésére vált az alku, amit ajánlottam neki. – Mondd már el! – sürgette Jarlaxle az ujjaival, miközben arckifejezése alapján jót mulatott. – Egyetlen reménye abban állt, ha elmegy az asztrális síkra, ahol testi korlátok nélkül elboldogulhat a tudata – világosította fel Kimmuriel. – Így, hogy a hagyományos mágiára és az isteni mágiára nem lehet hagyatkozni, a legjobb segítség ehhez az utazáshoz nem más, mint egy másik elmemágus – jelen esetben én. Saját teste nélkül, melyben horgonyt vethet, az agyszívó nem vállalkozhatott egyedül az útra. – És elengedted? – kérdezte Jarlaxle némileg emelt hangon. Ugyanakkor kíváncsisága nagyobb volt, mint dühe – ezt laza mozdulata árulta el, amivel felnyúlt és megigazította a diatrymatollat, ami már majdnem teljesen újra kinőtt varázskalapján. – Ahhoz, hogy túlélje az eljövendő éveket, Yharaskriknak találnia kell egy illithidcsoportot. Számunkra, akik pszionikus erővel bírunk, nem közömbös, hogy mi megy végbe a multiverzumban, és ilyen szövetségesekkel. – Förtelmes teremtmények! – Minden halandó lények közül a legeszesebbek – vont vállat Kimmuriel. – Nem tudom, milyen sors vár az erőimre, vagy akár az isteni mágiára és a beavatottak mágiájára. Csak azt tudom, hogy a világ változóban van – sőt, már meg is változott. Még itt is kockázatosnak tűnt a dimenziók váltogatása, de muszáj volt megkísérelnem! – Hogy figyelmeztess. – Hogy figyelmeztesselek és egyúttal kioktassalak, mert Yharaskrik, cserébe az átjutásért, elmondott nekem mindent, amit a szellemkirályról és a Crenshinibon maradványairól tud! – Lekötelezel, hogy így aggódsz értem. – Még szükség lehet rád – közölte Kimmuriel, mire Jarlaxle felnevetett. – Akkor hát, mondd meg – kérte aztán drow-társát –, hogyan győzhetjük le ezt a szellemkirályt? 153

Kimmuriel bólintott, majd mindenről beszámolt a legapróbb részletekig. Megismételte Yharaskrik fejtegetéseit a lényről, mely Hephaistos és a Crenshinibon is egyszerre, valamint kitért erősségeire és korlátaira. Elmagyarázta, kik az alattvalói, és hogy azok milyen kapukon át érkeztek Faerűnre. Beszélt egy hasadékról, melyet érzékelt, de nem látott, ugyanakkor még mindig nyitva áll a tőlük délkeletre fekvő tóparti városban. Azt sem felejtette el megemlíteni, hogy az alagutakban ember és törpe menekültek rejtőznek. – És te hiszel ennek az agyszívónak? – kérdezte Jarlaxle, amikor Kimmuriel mondandója végére ért. – Az illithidek megbízhatóak – válaszolta a fajtársa. – Noha időnként undort keltők, mégis mindig lenyűgözőek. Csak meg kell érteni, mi a céljuk, és az észjárásuk azután könnyűszerrel követhető. Ebben az esetben Yharaskrik célja egyértelműen a túlélés volt. Nagyon is valóságos és közvetlen veszélyben forgott az élete, és a fenyegetés a szellemkirálytól származott. Ennek ismeretében bíztam benne, hogy igazat beszél. Jarlaxle úgy vélte, talán ő is bír némi rálátással az illithidek gondolkodásmódjára, hisz már hosszú-hosszú ideje volt Kimmuriel Oblodra társa, akinek az összes drow közül a legközelebb állt a gondolkodása az agyszívókéhoz.

***** Nem messze egy bokorban Drizzt Do'Urden érdeklődve hallgatta a párbeszédet, noha túlnyomó része nem volt több, mint megerősítése annak, amit már eddig is gyanítottak a nagy hatalmú ellenségről. Aztán a meglepetéstől tágra nyílt szemmel hallgatta Jarlaxle válaszait és utasításait, és ekkor már igazán méltónak érezte a drow zsoldost a bizalmára. – Nem parancsolhatod nekem, hogy ilyen mértékben kockára tegyem a Bregan D'aerthét! – ütötte meg a fülét Kimmuriel ellenkezése. – Gondolj arra, mit nyerhetünk! – vágta rá Jarlaxle. – És vedd számításba azt is, hogy mennyivel többet megtudhatsz a körülöttünk zajló titokzatos eseményekről! Az utolsó mondat szemlátomást kiváltotta Kimmurielből a kívánt hatást, mert a drow biccentett Jarlaxle-nek, oldalra fordult, és sistergő kék csíkot hagyva maga után, kinyújtott ujjával valósággal széthasította a levegőt. Majd egy intéssel kapuvá változtatta a kék vonalat, belépett rajta, és eltűnt szem elől. Jarlaxle még ott állt egy darabig csípőre tett kézzel, és próbálta megemészteni a történteket. Aztán hitetlenkedve, egyúttal kissé szédülten a fejét rázta, majd elindult visszafelé a Szárnyaló Szellembe.

***** Mire Drizzt – alig néhány pillanattal Jarlaxle után – megérkezett, Cadderly már hívatta őt és Bruenort meghallgatásra. És természetesen Jarlaxle-et is.

154

HUSZONHARMADIK FEJEZET

AZ ELHAJÍTOTT KESZTYŰ A szellemkirály fülsiketítő bömböléssel lépett ki barlangjából, és karmos lábával akkorát dobbantott, hogy kúszó szörnyek repültek szerteszét minden irányban. De a fenséges teremtmény ügyet sem vetett a tülekedő fenevadakra. Túlnyomó részben csontvázból, továbbá némi rothadó sárkányhúsból álló farkával könnyedén félresöpörte azokat, amelyek túl közel merészkedtek. Szakadt cafatokban lógó bőrszárnyával nem kisebb lendülettel csapta félre a szörnyeket. A támadás nem terv alapján indult meg, és a szellemkirály az alattvalóival sem törődött, bármilyen szerepet is játszottak a küzdelemben. Egyes-egyedül csak a harag vezette. Immár megszabadulva az akadékoskodó Yharaskriktól, a hatalmas fenevad hagyta, hogy érzelmei vegyék át az irányítást. Meg volt róla győződve, hogy nem maradhat alul holmi halandókkal szemben, akiknek ráadásul még megbízható mágia sem áll a rendelkezésükre. Úgy vélte, neki nem szükséges terveznie, másokkal összejátszania, vagy különösebben megfontolnia a lépéseit. Szélesre tárt szárnyakkal levetette magát a hegyoromról, és a légáramlatok segítségével a Hópehely-hegyek fölé siklott. Mágikus szemével mérföldek távolságából is ellátott az ellenségeit egybegyűjtő helyig, amelyre minden dühét összpontosította. Még magasabbra emelkedett, a néhány gomolyfelhő fölé, melyek részben elhomályosították a csillagos éjszakai eget. És ott körözött, egyre növelve sebességét, egyre csak halmozva gyűlöletét. Egyszer csak behúzta szárnyait, leszegte óriási fejét, és villámként lecsapott a Szárnyaló Szellemre. Noha ajka nagy része elrohadt, ha bárki látta volna abban a pillanatban, gonosz vigyort fedezett volna fel a csontvázsárkány ábrázatán.

***** Huszonegy varázsló és pap, a Szárnyaló Szellemben maradt lakók és látogatók csaknem fele megnedvesítette kirepedezett ajkát, és robbanóolajba mártott köveket ragadtak. Az épületben tartózkodók másik fele aludni próbált ezen a túlságosan is csendes éjszakán. Mind újra és újra ellenőrizték felszereléseiket, fegyvereiket, vértjeiket, mágikus gyűrűiket, varázspálcáikat, tekercseiket és a varázsitalokat tartalmazó üvegeket. Idegesen várták a támadást, amiről tudták, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Hatalmas lényre kell számítani, értesítette őket Cadderly, miután megbeszélést folytatott az újonnan érkezőkkel, a sötételfekkel és a törpékkel. Sárkány, élőholt csontvázsárkány, a számos, a katedrálist megtámadó lényhez hasonló szörny ura fogja vezetni a következő támadást, közölte a pap minden kételytől mentesen. Néhányan már látták korábban is a fenevadat, páran pedig csontvázsárkány-pompájában is megszemlélhették. Végül is mindannyian harcedzett veteránok voltak, többnyire utazók, akik azért 155

jöttek a Szárnyaló Szellembe, hogy megpróbáljanak értelmet vinni ebbe a megtébolyodott, veszélyes világba. Férfi, nő egyaránt a torkában dobogó szívvel várta, mi következik ezután; mert ugyan miféle korábbi tapasztalat kecsegtette volna őket – vagy egyáltalán bárkit – megnyugtató kilátásokkal e kétségbeejtő időkben? Készenlétben álltak, szétszóródtak a Szárnyaló Szellem jó kilátást biztosító pontjain, míg társaik tőlük nem messze aludtak egymás mellett, kéznél tartva fegyvereiket. Cadderly azt jósolta, hogy a támadás hamarosan bekövetkezik. Azzal is számoltak, talán már azon az éjszakán. A második emelet központi termében, ahonnan könnyedén elérhették a folyosókat, melyek gyorsan eljuttatták őket az épület bármely pontjára, Cadderly és Danica is ott várakozott a két drow-val és a három törpével együtt. Egyikük szemére sem jött álom. Mind arra számítottak, akárhányszor csak megjelent Ginance körbe-körbe járőröző csapatával együtt, hogy azt hallják, rajtuk ütött a fenevad. A Szárnyaló Szellem ébren, készenlétben várt. De valójában az ötvennégy lelket számláló kis csapat sehogy sem tudott volna igazán felkészülni a szellemkirály eljövetelére. Néhány őrszem a hatalmas építmény északkeleti szegletében észlelte fentről a mozgást, és halálra váltan mutatott a Szárnyaló Szellemre lecsapni készülő óriási fenevad felé. Néhánynak sikerült figyelmeztető üvöltést kipréselni a torkán, egyikük pedig, nevetségesen védekezni próbálva, pajzsot emelt maga elé. A szellemkirály estében az utolsó pillanatban elképzelhetetlen erővel fékezte le a testét, maga elé nyújtotta óriási hátsó lábát, és becsapódott az épületbe. Nem akadt senki, aki talpon maradt volna az ütközés után, még Bruenor király sem, aki pedig mindig olyan megingathatatlanul állt a lábán. Sőt – hiába bírt egy törpe alacsonyan elhelyezkedő súlypontjával és egy hegyi óriás erejével – még Athrogate sem volt képes állva maradni. A Szárnyaló Szellem alapjaiban rázkódott meg, és a becsapódás puszta erejénél, valamint a mágikus épület rettenthetetlen vázának megrendülése okán betört az összes ablak. Az ajtók felpattantak, a folyosók megtekeredtek. Minden kéményről hullottak a téglák. A sárkány bömbölésének mennydörgő hangja elnyomott minden sikolyt, robajt és recsegéstropogást. A védők feltápászkodtak, de nem hátráltak meg az ütközet elől. Mire Cadderly és válogatott csapata a helyszínre sietett, ahol az összeomlott fal közepén a szellemkirály állt, az ott őrködő harcosok már vagy tucatnyi követ elhajítottak, amelyeken felrobbant a mágikus olaj, amikor a fenevad húsát és csontját érték. A szellemkirály kígyónyakán dühösen forgatta hatalmas fejét, lángoló szeme a bosszantó kődobálókat kereste, de mielőtt kitölthette volna haragját a férfiakon és az egy nőn, egy varázsló tűzgolyója, melyet mágikus rubinokból álló nyakláncról lövellt ki, csípős lángokkal borította el a szörnyeteg pofáját. A támadás villámcsapásokkal folytatódott. Isteni mágia által szított tűz zúdult le fentről és hátul megperzselte a csontvázsárkány nyakát. A fenevad felbömbölt, kapálózott, mire az épület újból megrázkódott, és a férfiak, nők, elfek, drow-k és törpék szerteszét bukfenceztek. Aztán a csontvázsárkány óriási farkával végigcsapott az épület teljes hosszán, mire hangos csörömpöléssel még több ablak tört be, a kőburkolat és a vastag faoszlopok pedig megrepedtek. A terem kettényílt, és Cadderly közeledő csapata teljes nagyságában megpillanthatta a sárkányt. Az elöl haladó három törpe nem habozott a katasztrófa láttán, de nem is lassíthattak. A Cadderly által felvázolt terv alapján a csata középpontjában kellett maradniuk. A pap már az első becsapódás mennydörgését meghallva azonnal – mintha csak a saját testén keletkezett volna – megérezte az önnön varázsereje által emelt épületen keletkezett sebet. Amikor a csontvázsárkány a látóterébe került, Cadderly érezte, hogy mágikus erő halmozódik fel benne. És a kétségbeeséséből, dühéből, mindeme iszonyat tagadásából összeálló ismeretlen varázserő lassan működésbe lépett. Nem tudni, érzékelte-e ezt az erőt, vagy csak felismerte Cadderlyt, mindenesetre a szellemkirály a közeledő kis csapatra meredt, és kitátotta hatalmas állkapcsát. – Földre! – ordította Bruenor, mire Thibbledorf Pwent királyát is magával rántva lebukott, és mindketten egyenesen Athrogate-re érkeztek. 156

Drizzt, Jarlaxle és Danica, akik a törpék mögött helyezkedtek el, könnyedén félreálltak a sárkány leheletének közvetlen hatósugarából. Cadderly azonban nem mozdult se jobbra, se balra. Előrelendítette mindkét kezét, egyikben kézi számszeríját tartotta, másikban pedig a sétapálcáját, és számára ismeretlen szöveget kezdett kántálni. A fenevad sárkánytüzet okádott, mely elöntötte a termet. Míg a Szárnyaló Szellem mágikus váza visszaverte a hatást a falakról és a padlókról, a bútorok, a könyvek és az apró tárgyak tüzet fogtak, hatalmas lángok csaptak fel róluk, és a pusztítás tovább terjedt a padlón az élő célpontok és a tárva-nyitva álló ajtó felé. Ott azonban Cadderly útját állta. Amikor a lángok kissé alábbhagytak, a pap célzott kézi számszeríjával – inkább csak a dac és a kihívás elfogadásának kifejezéseképpen, mintsem abban a reményben, hogy komolyabb kért tesz a hatalmas fenevadban. Ugyanakkor midőn a nyíl a csontvázsárkány arcába robbant, a pap elmosolyodott. Majd mind a heten berohantak az égő helyiségbe, és bátran szembenéztek a fenevaddal. Jobbról-balról sziklák repültek be, eltalálták a csontvázsárkányt és mágikus lángok hirtelen kitörése közepette felrobbantak. Még több varázslat morajlott fel: darázsfészek, villám, hurrikán, akár egy isten lángoló haragja. A csontvázsárkány válaszul a Szárnyaló Szellemhez verdeste szárnyait. Az óriási farok jobbra-balra csapkodott, egyre csak törte-zúzta a követ és a fát, és ideoda dobálta a varázslókat és papokat. De a sárkány nem terelte el figyelmét arról a bizonyos teremről, ahol a hét mitugrász hős állt. – Végre találkoztunk! – állapította meg, és hangja megrázta a lángoló gerendákat. Cadderly válaszul újabb nyilat irányzott ellensége rút pofája felé. Bruenor, Athrogate és Pwent sem álltak le: berontottak az ajtón és keresztülszáguldottak a termen. Azonban a sárkánytűz miatt kénytelenek voltak hátrahőkölni. – Maradjunk együtt! – parancsolta Cadderly zengő hangon, mire mind a heten szorosan a pap köré gyűltek, akinek tűzfala mindannyiukat megvédte a csontvázsárkány leheletének pusztító érintésétől. A pap egyik varázslatot ontotta a másik után, olyan szavak kíséretében, melyeket egyikük sem értett, és már minden védő úgy érezte, kellőképp megacélozódott ahhoz, hogy kiállja a fenevad halálos érintését. Továbbmentek, egyenesen a szellemkirály leheletének vakító tűzvonalába. A lángok kettéváltak előttük, majd, miközben a csontvázsárkány továbbra is tüzet okádott, újra összezárultak mögöttük, így hát a héttagú csapatot teljesen körbevette a terjedő lángok áthatolhatatlan fala. De nem hátráltak meg, és amint a sárkány befejezte a tűzokádást, Cadderly támadást kiáltott. A csapat tagjai pedig engedelmeskedtek: Bruenor magasra emelte csatabárdját, mellette Athrogate megpörgette láncos buzogányát, Thibbledorf Pwent pedig elviharzott kettejük közt, és teljes erőből a sárkányra vetette magát. A harci tomboló a csontvázsárkány egyik hatalmas hátsó lábába kapaszkodott, és hogy meg tudja tartani egyensúlyát, lábtüskéit a földbe szúrta, majd mindkét kezével csapkodni kezdett, és hadonászása közben érdes páncéljával valósággal leborotválta a bőrt és a húst a csontokról. Drizzt és Danica felzárkóztak a törpék mögé – azaz a drow csak tervezte ezt, Cadderly azonban megragadta a karjánál fogva, majd kezét barátja szablyát tartó jobb öklére tette. –Te vagy minden jó letéteményese! – kiáltott a meglepett drow-ra. Aztán mondott még pár szót, amit sem ő, sem Drizzt nem értett, mire Jéghalál még sugárzóbban, isteni fehér fénnyel izzott, mely túlragyogta a szokványos kékes árnyalatot. – Győzd le a fenevadat! – parancsolta Cadderly, pontosabban – mint Drizzt meglepve és egyúttal elszörnyedve felismerte – valaki, aki a papot használta szócsövének. Olybá tűnt, mintha valaki, vagy netán valami más, isten, esetleg angyal megszállta volna a papot, és az ő közvetítésével erővel és felelősséggel ruházta volna fel a drow-t. Drizzt pislogott, és habozás nélkül szólította Guenhwyvart. Olyan dühvel fordult meg, hogy egyenesen nekiütközött a csontvázsárkánynak. Danica mellé igyekezett, aki felugrott, megpördült és nagyot rúgott, erős csapások gyors egymásutánjával támadva a sárkányt. A szellemkirály próbálta megharapni, a nő azonban gyorsabb volt annál, mint hogy ilyen könnyen el lehessen bánni vele, és az utolsó pillanatban félreugrott. 157

A fenyegető állkapocs a semmiben csattant össze, Drizzt pedig, kezében az izzó fegyverrel, odarontott. Lecsapott Csillámmal, mire a finom penge átszakított némi rothadó bőrt, és csontot ért. Aztán a drow lecsapott Jéghalállal is, azzal a szablyával, melyet Cadderly valamiféleképpen isteni hatalommal ruházott fel. Az ütésnek olyan hangja volt, mint amikor egy óriási vándorkő lezuhan – a hirtelen, éles visszavágás mellett eltörpült a tűzgolyó robbanása, és Athrogate olaj áztatta lövedékei is madarak ártalmatlan csipkedésének tűntek. A szellemkirály feje hátrahanyatlott, pofacsontjából és felső állkapcsából egy hatalmas darab lerepült az udvarra. És repült Guenhwyvar is, menet közben végigkarmolva a fenevad rút ábrázatát. Egy pillanatra mindenki, még a vad Pwent is megállt, és hitetlenkedve figyelte a jelenetet. – Lenyűgöző! – gratulált az esetlenül bámuló Cadderly mellett Jarlaxle, majd ledobta kalaptollát, és előhívta az óriási madarat, a diatrymát. Aztán felemelte karját – mindkét kezében varázspálcát tartott. Egyikből mennydörgő villámok törtek elő, a másikból pedig ragacsos, nyúlós, zöld golyók, melyeket a drow egyenesen a wyrm arcába célzott, abban a reményben, hogy megvakítja a szörnyeteget, vagy feltartóztatja a csattogó állkapcsot. Micsoda erő összpontosult bennük! De sajnos ellenségük sem volt akárki. A szellemkirály nem emelkedett a levegőbe, nem repült el, még csak meg sem ijedt Drizzttől és szörnyű fegyvereitől. Ehelyett dobbantott egyet, lába szétmorzsolta a gerendákat, és áttörte az épület első emeletének a mennyezetét. Szegény Pwent megingott és lebukott a földszintre. A szellemkirály vadul megrázta a fejét, mire Guenhwyvar elrepült. Aztán a fenevad megsemmisítő erővel fordult Drizzt felé – ha telibe találja a drow-t, akár meg is ölhette volna. Azonban Drizzt Do'Urdent még soha, senkinek sem sikerült telibe találnia. Amikor a hatalmas fej előrelendült, a sötételf oldalra lebukva igyekezett kitérni előle. Ám a villámgyors ütés puszta ereje akkora volt, hogy a drow csupán jó pár bukfenccel kigördülve tudta tompítani. Végül keményen a tönkrezúzott szoba falának csapódott; bucskázását parázseső követte. Kicsit megperzselődött ugyan és elkábult, de még korántsem győzték le – felpattant, és ismét a szörnyetegre támadt. Látta, hogy Athrogate elvitorlázik fölötte – a sárkány ugyanis egyik mellső lábával eltalálta. A törpe olajba ázatott láncos buzogánya nekicsapódott ugyan a fenevad pofacsontjának, és szilánkosra zúzta, a szellemkirálynak mégis sikerült szakállas ellenségét messzire hajítania. – Fejem bezúzá, csontjaim aprítá! – kiáltotta a megtörhetetlen Athrogate, miközben átrepült a termen. – Engem, a kősziklát elhajítá! – fejezte be, miután a földre zuhant. Majd felugrott és a falba csapott, nem messze egy réstől, de a hangja elakadt, mert a hős harcos végül megszédült és kizuhant a teremből. A két törpe és Guenhwyvar nélkül Danica és Bruenor szorongatott helyzetbe került. Bruenor a pajzsa mögül visszaverte az ütéseket; lába meghajlott, de nem botlott meg – mindig készen állt, hogy súlyos bárdcsapással fogadja a támadásokat. Danica ugrott, pördült, szaltózott és bukfencezett a levegőben, és ha csak hajszálnyira is, de minden karmot és harapást elkerült. – Nem tudjuk tartani magunkat! – állapította meg Jarlaxle a fogát csikorgatva. A zsoldos komor arckifejezése akkor sem enyhült, amikor Drizzt újra a harcba vetette magát, és isteni erővel átitatott szablyájával a fenevadra támadt. Jarlaxle sajnos a fájdalmas igazságot öntötte szavakba. Minden erejük és hősies erőfeszítésük dacára csak kisebb sérüléseket tudtak okozni a sárkánynak, és az is ellenük dolgozott, hogy készleteik kezdtek kimerülni. Ráadásul kiáltások csaptak fel, miközben kúszó fenevadak özönlenek az erdőből, és a harctér peremén küzdők kénytelenek voltak belülről kifelé fordítani a figyelmüket. Az igazság e szörnyű pillanatában úgy festett, a Szárnyaló Szellem és védői számára minden elveszett. Cadderly felemelte két karját, majd mágiája segítségével még magasabbra emelkedett. Mindenkinek, aki szemtanúja lehetett az eseménynek, úgy tűnt, mintha a nagy hatalmú pap egy csillagot idézett volna az égről, vagy magát a napot, és bevonta volna fényével saját testét. Cadderly olyan erős fénnyel ragyogott, hogy az általa kibocsátott fénysugarak áthatoltak a Szárnyaló Szellem deszkáinak minden egyes repedésén. A leomlott fal mögött az udvar és az erdő úgy fénylett, mintha a tiszta égről ragyogó déli nap világította volna meg. 158

Az éjszaka sötétsége semmivé lett, akárcsak a pap mellett állók sebei, melyek mind begyógyultak. A fájdalmat és a fáradtságot olyan melegség és pezsdítő életerő váltotta fel, amilyet azelőtt soha nem ismertek. A szellemkirályt viszont éppen ellenkező érzések döntötték le a lábáról, és a fenevad végül döbbenten, kínzó fájdalomtól legyűrve hátrált meg. A falon túl a közeledő kúszó szörnyetegek torz lábukon visszakoztak, és hosszú karjukkal hadonászva hiába próbálták elhárítani a mennyei fényt. Fekete bőrükből füst gomolygott. Amelyek közülük nem tudtak meghátrálni, a fák felé tülekedtek árnyékot keresve. A szellemkirály bömbölése ismét alapjaiban rázta meg az épületet. A fenevad nem repült el, de egyre vadabbul hadonászott, és Bruenor felé csépelt, aki minden egyes ütést fogcsikorgatva, ellencsapással fogadott. A lény lába csak levegőt ért, amikor megpróbálta elkapni Danicát, akinek akrobatikus képességei semmibe vették a nehézkedés törvényeit, miközben a nő felemelkedett, fordult, pörgött. A csontvázsárkány hatalmas állkapcsa ezek után a diatrymára csapott le, és felemelte a szárnyát verdesve tiltakozó madarat a levegőbe, ahol a hatalmas fej jobbra, balra, és lefelé csapkodott, míg a madár két darabra nem szakadt. A csontvázsárkány ezt követően próbált a kitérő nőre támadni, Drizzt azonban a helyszínen termett, pengéi jobbra, balra és előre csaptak. Jéghalál minden egyes ütése egy kicsit mélyebbre talált, átvágta a pikkelyeket, megolvasztotta a húst, szétrobbantotta a csontot. A szellemkirály visszacsúszott a párkányról, miközben kinyújtotta hátsó lábát, hogy rögzítse magát. Alig lépett egyet, amikor Thibbledorf Pwent máris felöklelte: sisaktüskéje a fenevad lábszárába fúródott, és ott is maradt. A másik oldalról Athrogate támadott, kezében egyik láncos buzogányával – a másik esés közben elveszett. A feje fölött mindkét kezével megpörgette a súlyos golyót, ezzel fokozva a mágikus olaj erejét, majd akkora lendülettel ütötte meg a szellemkirály lábát, hogy a csapás alatt a vörös pikkelyek semmivé foszlottak, a fenevad kiszáradt húsa szétzúzódott, egészen a hangosan recsegő csontig. És a dühödt harcosok minden fájdalmas igyekezetét, Jarlaxle nem szűnő villámcsapásait és a drow ragacsos gömbjeinek gátló hatását tovább tetézte Cadderly fénye, mely kínnal hatotta át a szellemkirály minden porcikáját. A szörny ismét tüzet okádott és elárasztotta vele a termet, Cadderly védelmi mágiája azonban továbbra is elhárította annak hatásait, fénye pedig azonnal meggyógyította barátait, amint beléjük kapott egy-egy lángnyelv. Ez az erőfeszítés sokba került a szellemkirálynak, mert amíg mereven tartotta a fejét, hogy az egész termet elárassza tűzzel, addig Drizztnek, aki felmászott a lábán, majd a nyakán, lehetősége támadt, hogy csépelni kezdje a sárkány koponyáját. Jéghalál növekvő dühvel csapott le újra és újra, és minden mennydörgésszerű vágása nyomán csont, hús és pikkely robbant szerteszét. A drow utolsó csapásával a sárkány hirtelen abbahagyta a tűzokádást, és akkora erővel rázkódott meg, hogy mindenki, Drizztet és Athrogate-et is beleértve, félrebukfencezett. Majd a fenevad hátraugrott, messze ki az udvarra. – Végezzetek vele! – kiáltotta Jarlaxle mindannyiuknak, és abban a pillanatban tényleg úgy tűnt, hogy a csontvázsárkány az utolsókat rúgja, így egy jól összehangolt támadással végleg le tudnak vele számolni. Meg is próbálták, de fegyvereik, varázslataik és lövedékeik semmiféle hatást nem gyakoroltak a szellemkirályra. Hirtelen ugyanis semmi kézzelfogható nem maradt a fenevadból, csupán a körvonalai ragyogtak kék fénnyel. Thibbledorf Pwent kirontott a Szárnyaló Szellem alagsorából, úgy ordított, ahogy csak egy harci tombolótól telik, és teljes erejéből az ellenségre vetette magát – ám hiába, mert átbukdácsolt a test nélküli fenevadon, és végiggurult a pázsiton. Ennél is többet árult el Drizzt számára a tény, hogy amikor Pwent nyomába indult, Guenhwyvar megjelent az udvaron, de nem támadt a szellemkirályra. A párduc, aki soha semmitől nem félt, rá cseppet sem jellemző módon fülét hátracsapva, reszketve megfordult és eliszkolt. Gazdájának meglepetésében tátva maradt a szája. A mező felé fordult, a fenevadra nézett és Pwentre, aki idegesen futkározott az izzó alak körül, néha még bele is szaladt, és egyre csak ütött-rúgott, de hiába. Aztán hirtelen már semmit nem lehetett látni a szellemkirályból, ugyanis elhalványult, majd semmivé foszlott. Egyszerűen eltűnt. 159

A védők döbbentek néztek maguk elé. Cadderly elképedve meredt arra a helyre, ahol az imént még a kék-fehér jelenés állt, és levegő után kapkodva kutatott emlékei között; próbálta felidézni Alaundo jóslatait és az 1385-ös esztendőt, a Kék Tűz Évét. Véletlen egybeesés, vagy az ő nagyobb katasztrófájuk hű előrevetítése? Mielőtt belemerülhetett volna tűnődéseibe, a Szárnyaló Szellem egy távolabbi sarkában Catti-brie kétségbeesett sikolyt hallatott.

160

ÁLDOZAT

161

ÁLDOZAT

A tehetetlenség felismerése nem csak megalázó, de egyenesen megsemmisítő érzés. A lélekbe maró felismerés, hogy az akarat, a testi erő vagy a technikai tudás nem lesz elegendő az egyre tornyosuló akadályok legyőzéséhez, rettenetes lelki kínokat okoz. Amikor Errtu elragadta Wulfgart az Abyssba, a barbár testileg is sokat szenvedett, de azon pár alkalommal, amikor sikerült rábírni barátomat, hogy beszéljen az ott átélt tapasztalatairól, arról számolt be, hogy leginkább az iszonytató tehetetlenség gyötörte. A démon, példának okáért, elhitette vele, hogy szabad, és a szeretett nővel él együtt, majd végignézette a tehetetlen Wulfgarral, ahogy meggyilkolja képzeletbeli gyermekeiket. Ez a megpróbáltatás vájta a barbár lelkébe a legmélyebb sebeket. Amikor gyerek voltam, nekem is megtanították azt a leckét, amit minden fiúnak Menzoberranzanban. Nővérem, Briza kivitt föld alatti otthonunk határába, ahol egy gigászi méretű, felszerszámozott elemi földlény várt minket. Majd a kezembe adta a gyeplője végét. – Tartsd meg! – parancsolt rám. Nem egészen értettem, és amikor az elemi lény egy lépést távolodott, a kötél kicsúszott a kezemből. Briza rám csapott az ostorral – kétség nem fért hozzá, élvezte is. – Tartsd meg! – ismételte. Megfogtam a kötelet, és megfeszítettem magam. Az elemi lény tett egy lépést, mire én utána repültem. Hiába igyekeztem jelentéktelen erőmmel visszafogni a szörnyeteget, az még csak tudomást sem vett rólam. Briza a homlokát ráncolva közölte, hogy újra meg kell próbálnom. Ekkor eszembe ötlött: lehet, hogy az elmém akarja próbára tenni, így ahelyett, hogy megfeszítettem volna magam, Briza elégedett bólogatása közepette egy közeli cseppkő köré tekertem a kötelet, és sarkamat mélyen a földbe vájtam. Nővérem parancsára az elemi lény tett egy újabb lépést, mire én a sziklához csapódtam, akár falevél a dühödt szélviharban. A szörnyeteg nem lassított, még csak észre sem vett. Abban a pillanatban egyértelműen megmutatkoztak előttem a korlátaim, csakúgy, mint a tehetetlenségem. Briza aztán egy varázslattal megálljt parancsolt az elemi lénynek, majd elbocsátotta. Azt próbálta velem megértetni, hogy Lolth isteni mágiája felülmúlja mind az erőt, mind az ügyességet. Mindez nem volt más, mint a nagyasszonyanyák egy újabb elnyomási taktikája, mellyel a menzoberranzani férfiak előtt akarták megvilágítani azok alantas helyzetét és kisebbrendűségét – és azok esetében, akik Lolth úrnő kegyeltjeinek számítottak, különös gondot fordítottak a nevelés ezen részére. Számomra – és feltételezem, sok fajtársam számára – a lecke inkább személyre szólónak, mintsem társadalmi vonatkozásúnak bizonyult, ugyanis ekkor találkoztam először akkora erővel, melyet sehogyan sem tudtam az irányításom alá vonni. Nem arról volt szó, hogy ha kitartóbban próbálkozom, vagy eszesebben járok el, akkor megváltoztathattam volna a végeredményt. Akármekkora elszántsággal fogok a feladathoz, az elemi lényt semmiképpen nem tudtam volna megállítani. Az, hogy megalázva éreztem magam, még enyhe kifejezés. Ott, a sötét üregben szembesültem a halandó lét és a test korlátaival. És most ismét ugyanezt a tehetetlenséget érzem. Amikor Catti-brie-re tekintek, tudom, nem áll hatalmamban segíteni rajta. Mindannyian arról álmodunk, hogy egy nap mi leszünk a hősök, mi találjuk meg a megoldást, mi leszünk azok, akik a megfelelő pillanatban előlépnek, és a maguk javára fordítják meg a helyzetet. És valamilyen szinten mindannyian abba a feltételezésbe ringatjuk magunkat, hogy akaratunk majd 162

győzedelmeskedik, hogy eltökéltségünk, kitartásunk nagy célokat képes elérni – mert ez adott esetben igaz is. Egy bizonyos szintig. Az elmúlás leküzdhetetlen akadály – így amikor a saját haláloddal, vagy egy szeretted közelgő elhunytával szembesülsz, az a legmélyebb megaláztatás is egyben. Mindannyian úgy hisszük, hogy a járványt, betegséget – ha netán elér minket – puszta akaraterőnkkel le tudjuk győzni. Az elme megszokott védekezése ez az elkerülhetetlen ellen, melyről valójában tudjuk, hogy egyszer mindannyiunkat utolér. Azon tűnődöm hát, nem akkor érezzük-e át igazán a halál közelségét, amikor a testünk kicsúszik az irányítás alól? Az én esetemben a fájdalom, amit Catti-brie-re tekintve érzek, sokrétű, és leginkább önnön tehetetlenségem táplálja. Nem veszek tudomást a gondterhelt és egyben aggódó pillantásokról, melyeket Cadderly és Jarlaxle váltanak. Úgy vélik, Catti-brie el van átkozva, és nem lehet rajta segíteni, de ez nem lehet igaz! Követelem, hogy ne legyen igaz! Holott valójában tudom: a barátaim nem tévednek. Bármely eddig tapasztalt félelmemet messze meghaladja az, amit ezzel kapcsolatban érzek – és ha bebizonyosodik, az nem tudom, hová vezet. Még csak el sem tudok búcsúzni Catti-brie-től – attól tartok, már megtettem. És így, a gyengeség pillanataiban, elveszítem a hitemet, és jól tudom, hogy igazuk van. Szerelmem, egyben a legjobb barátom, örökre elveszett számomra – és már megint itt ólálkodik a makacsságom, mert első ösztönöm arra sarkallt, hogy azt írjam, „valószínűleg örökre”. Még akkor sem vagyok képes beismerni az igazságot, ha éppen ezt teszem! Oly sokszor láttam már barátaimat visszatérni a halál torkából: Bruenort a sárkány hátáról, Wulfgart az Abyssból, Catti-brie-t a Tartarosz sötét síkjáról. Oly sokszor kerültünk már ki a veszélyből a legváratlanabb módokon, hogy azt lehet hinni, a végén úgyis mindig győzünk! De ez nem így van. Talán a legkegyetlenebb tréfa, hogy a jó szerencse és a nagy kalandok ekkora önbizalmat és derűlátást oltottak belénk, a Csarnok Vándoraiba. Mennyivel zordabb a valóság, amely feltárul előttünk most, amikor kikerülhetetlen tragédiával találjuk szembe magunkat! Rátekintek az elveszett Catti-brie-re, és újra elém tornyosulnak a korlátaim. Ábrándjaim, hogy majd hősként felülkerekedek a gondokon, csipkés szélű, megingathatatlan szikláknak csapódnak. Meg akarom őt menteni, és nem tudom! Nézem őt, a maga elveszettségében, és ezekben a pillanatokban el tudom fogadni, hogy ez az állapot örökre szól. Reményeim ilyenkor nem a győzelemre irányulnak, hanem… Bele sem merek gondolni. Valóban már ott tartanék, hogy csupán abban bízom, a nő, akit szeretek, gyorsan és békében lép át a másvilágra? A harc pedig tovább tombol körülöttünk e megtébolyodott világban. Fognak még villódzni szablyáim e harcban, mely, attól tartok, még csak most kezdődött. És továbbra is szükség lesz rám mint közvetítőre Bruenor és Jarlaxle, illetve Cadderly és Jarlaxle között. Nem vonulhatok el, nem maradhatok egyedül egyre növekvő fájdalmammal, gyászommal. Nem ruházhatom át a felelősségemet a körülöttem élőkre. De hirtelen mindez már nem tűnik olyan fontosnak számomra. Catti-brie nélkül mi értelme van harcolni? Miért is győzzük le a csontvázsárkányt, ha a harc kimenetele nem változtat semmin, mivel végül úgyis mind elbukunk? Lehetséges, hogy mindaz, amit fontosnak vélünk, az évezredek és a multiverzum tükrében teljesen jelentéktelen? A kétségbeesés e démonát a tehetetlenség szüli, és ez rémületesebb, mint a sötét árnyfelleg, melyet Homálycsillám, az árnysárkány lehel a tehetetlen harcosra. Húsbavágóbb, mint a nagyasszonyanyák leckéztetése. Mert a kérdés, mely így hangzik: „mi értelme van az egésznek?”, a legalattomosabb és legpusztítóbb. Küzdenem kell ellene! Nem adhatom meg a magam neki, a körülöttem levők kedvéért, a magam kedvéért, és, igen, Catti-brie kedvéért sem, aki nem engedné, hogy efféle képzet foglya legyek. Őszintén szólva, ez a belső zűrzavar jobban próbára tesz, mint bármelyik démon, sárkány, vagy tomboló orkhorda. 163

Mert ez a sötét pillanat úgy szembesít a hiábavalósággal, hogy egyúttal hitet követel meg tőlem – a hitet, hogy van valami a földi élet zűrzavarán túl, van egy hely, ahol több a megértés és általános érvényűbb a közösségi érzés, mint eme átmeneti létben. Különben az egész csak szomorú tréfa lenne. Drizzt Do'Urden

164

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

SÖTÉTBEN KÓVÁLYGÁS

– Hogy mondjam meg, amit én se tudok? – morgott Iván, mire Temberle megtorpant a döbbenettől. – Azt hittem.. hogy te biztos tudod…! – hebegett a fiatal férfi. – Elvégre törpe vagy – tette hozzá Hanaleisa szárazon. – Akárcsak ő! – füstölgött Iván, miközben Pikel felé bökött az ujjával. Makacs arckifejezése elolvadt, amikor a kétkedő Bonaduce-ikrekre nézett. – Igen, tudom – sóhajtott végül mérgesen. – Dú-dad – fűzte hozzá Pikel dölyfös méltatlankodás kíséretében, majd odébbállt. – Átkozottul jól tájékozódik viszont a felsőbb alagutakban! – sietett Iván testvére védelmére. – Ott, ahol átütnek a gyökerek. Beszél hozzájuk, a nyavalyások meg válaszolnak neki! – És jelenlegi szorongatott helyzetünkben mit tehetnénk? – kérdezte Rorick, amikor odalépett hozzájuk. – Az emberek már rosszul vannak az alagutaktól, és egyre nyugtalanabbak! – Szívesebben volnának Carradoonban, igaz? – vágott vissza Iván. Ironizált, persze, de, mindenki legnagyobb meglepetésére, Roricknak a szeme sem rebbent. – Éppen ezt mondogatják – közölte. – Persze, már elfelejtették, mi űzött ide minket! – vélte Temberle, öccse azonban minden szónál rázta a fejét. – Nem felejtettek el semmit – de ugyanolyan szörnyekkel küzdöttünk itt lent is! – Jól védhető pozícióból, a magunk megválasztotta csatamezőn! – ellenkezett Hanaleisa, Rorick azonban csak vállat vont. – Gondoljátok, hogy visszatalálnátok a Carradoon melletti alagutakhoz? – kérdezte Iván Temberlét és Hanaleisát. – Nem… – kezdte volna a férfi a választ, a nő azonban a szavába vágott. – De igen! – jelentette ki. – Megjelöltem a kereszteződéseket! Biztos vagyok benne, hogy visszajuthatunk oda, ahonnan elindultunk! – Talán ez lenne a helyes választás – vélte Iván. – Nem! – tiltakozott Temberle. – Nem tudhatjuk, mi vár ott még ránk, fiam – emlékeztette Iván. – Ahogyan azt sem tudjuk, mi vár ránk a hegyekben, de azt tudom, hogy akkora szörnyeteggel, mint az az átkozott carradooni wyrm, nem találkozátok, különben már mind kiterültetek vón'! Szeretném, ha tudnék valami jobbat ajánlani, de más kiutat eme alagutakból nem tudok. Én nem mászva érkezém, de ahonnan lepottyanék, oda ha lehetne, se kapaszkodnék vissza! Temberle és Hanaleisa aggódó pillantásokat váltottak, és mindketten a fáklyafénnyel megvilágított kamra túloldalára néztek, az elgyötört menekültekre. A felelősség súlya kínzón nehezedett vállukra, mert tudták, döntésük mindenkit érint, aki a közelükben tartózkodik, és akár halálos következményekkel is járhat. 165

– De úgysem a tiétek a döntés! – jelentette ki dölyfösen Iván néhány pillanattal később, mintha olvasott volna a gondolataikban, vagy legalábbis az arckifejezésükben. – Ügyesek valátok, amiért elhozátok ezeket az embereket Carradoonból. Ha visszaérünk a Szárnyaló Szellembe, el is mondom a szüleiteknek! De most már itt vagyok én, és ha jól gondolom, magasabb a rangom és több a tapasztalatom, mint kettőtöknek együttvéve! Nem maradhatunk itt lent. A testvéreteknek ebben igaza van. Ha mindnyájan törpefajzatok vónánk, kiszélesítenénk pár járatot, felhúznánk pár falat, és kineveznénk a helyet az új otthonunknak. De nem vagyunk mind azok, így ki kell jutnunk; márpedig én másutt nem tudok kijutni, csak ott, ahol bejöttetek. – De arrafelé harc vár ránk! – figyelmeztette a törpét Hanaleisa. – Eggyel több ok, hogy arra menjünk! – válaszolta Iván széles vigyorral. Így hát elindultak visszafelé, arra, amerről jöttek. És amikor nem tudták eldönteni, merre forduljanak, mert Hanaleisa jelzései eltűntek vagy alig látszottak, találomra haladtak előre. Amikor rosszul választottak, megfordultak és visszamasíroztak – Tömbváll Iván hangos parancsának megfelelően futólépésben. A derűs ígéretekkel kecsegtető törpe azonban nem csak utasítgatta az embereket, hanem az olyannyira szomjazott lelkesedést is beléjük csöpögtette. Lendülete ragályosnak bizonyult, és a csoport az első napon nagyot haladt előre. A második nap is ugyanolyan ragyogóan telt, leszámítva egy szokatlanul hosszú kerülőutat, amely során Iván, aki makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen elöl, kis híján egy mély szakadékba zuhant. Harmadik napra lépteik rövidültek és a kiáltások is elhalkultak. Azonban továbbmentek, mert ugyan mi más választásuk lett volna? Amikor a távoli alagutak szörnyek morgását visszhangozták, hiába rezzentek össze mindannyian az újabb harc gondolatára, reményt merítettek a feltételezésből, hogy a zajok nem másra utalnak, mint arra, hogy kínszenvedésük a sötétben hamarosan véget ér. Éhesek voltak – hiszen nem ettek mást, csak néhány gombát és barlangi halat –, és szomjaztak is – ha találtak is vizet, az általában túl büdös volt ahhoz, hogy meg lehessen inni –; így mély levegőt vettek és rendületlenül folytatták útjukat. Egy kanyar után, ahol az alagút hirtelen óriási kamrává szélesedett, megpillantották ellenségeiket – ezúttal nem élőholt szörnyetegeket, hanem a kúszó fenevadakat, melyeket Iván már jól ismert. Abban a pillanatban azok is észrevették őket. Tömbváll Ivánt lángra lobbantotta a harag, mert tisztában volt vele, ő sodorta veszélybe ezeket a szegény, elgyötört embereket, köztük Cadderly hőn szeretett gyermekeit; így ő támadott elsőként. A harag irányította lépteit, és az eltökéltség, hogy nem lesz katasztrófa okozója, erőt sugárzott végtagjaiba. A törpe úgy csapódott be a közelgő ellenség soraiba, akár egy óriási szikla, mely mit sem törődik a dagállyal. A kúszó szörnyek nyüzsögtek körülötte, de a túl közel merészkedők hamar szétfröccsentek Iván súlyos bárdcsapásai alatt. Mögötte két oldalról érkezett Temberle és Hanaleisa; suhogott a kard, és szaporán zuhogtak az ökölcsapások – jobbról pedig Pikel és Rorick támadt. Utóbbi megpróbált varázsolni, de amikor az nem sikerült, fogta az övére tűzött tőrt, és nagyon örült, hogy testvéreihez hasonlóan őt is megtanították harcolni. Ami Pikelt illeti, az ő furkója sem izzott mágikus fénnyel, és ütései erejét nem fokozta isteni erő. De akárcsak testvére, ő is eljutott a düh egy olyan fokára, ahol már nem csak önmagáért küzdött, hanem társaiért is, akik alig tudták magukat megvédeni ilyen ellenségekkel szemben. – U-ójj! – rikkantotta újra és újra, és minden egyes kiáltást azzal nyomatékosított, hogy furkójával bezúzta egy-egy szörnyeteg koponyáját. Igaz, hogy csak egy kezét tudta lendíteni, ráadásul az abban szorongatott fegyverből is nélkülöznie kellett a szokásos varázserőt, a kúszó lények mégis egymás után hőköltek hátra vagy zuhantak a földre, és vonaglottak utolsókat szilánkokra zúzott koponyával. Az öt tehetséges harcos valóságos élő ékként tört át az ellenség hullámain, a csatarendbe felálló menekültek pedig a nyomukban küzdöttek, és visszaverték az ellenséget. Bármilyen kósza gondolat, mely arra irányult, hogy le kellene lassítani, vagy visszafordulni, gyorsan elhalt, ugyanis Iván egyikre sem volt hajlandó. Úgy tűnt, nem is foglalkozik azzal, hogy a mögötte levők lépést tartanak-e vele egyáltalán. A törpe számára ugyanis mindez nem a taktikázásról szólt, hanem egyszerűen a dühről, mely az egész helyzetre irányult: a sárkányra, a Cadderly gyermekeit fenyegető veszélyre, fogadott testvére csalódottságára, amiért istene elhagyta, és arra, hogy a hely, amelyet az otthonának 166

tekintett, nem biztonságos többé. Bárdja ide-oda lendült, a törpe védekezésre nem is gondolt – támadást felfogó kar, vagy éppen a rávetődő szörnyek nem vetettek gátat csapásainak. Ha a bárdja odatalált, leszelte a felé nyúló kart, és hiába támadt rá több szörnyeteg egyszerre, mindegyiket jókora ütés fogadta, vagy ha nem, akkor a fegyver foka zúzta be a képüket. Aztán ahogy az ostoba lények elkerülhetetlenül hátrazuhantak, Iván beléjük rúgott, köpött egyet, majd kétélű, iszonytató csatabárdjával valósággal szétszabdalta a fejüket. Aztán továbbgázolt a vértől, valamint agy- és húscafatoktól ragacsos terepen. Kisvártatva túlságosan is előrekerült a többiekhez képest, és a lények minden oldalról, még hátulról is, lecsaptak rá. A dühöngő törpe azonban mindet elintézte – a szörnyek egytől egyig elhullottak. De újabbak jöttek, amelyek megragadták a törpét, és karmaikkal felé szántottak. Iván minden szabad testfelületét vér borította, és a lények úgy estek el, hogy közben hosszú ujjaik között sárga hajának és szakállának tincseit szorongatták. Ő mégsem lassított le, sőt, ütései csak még nagyobb erővel és dühvel zúdultak az ellenségre. Hamarosan még ezek az ostoba kúszó fenevadak is felfogták, hogy jobban teszik, ha távol tartják magukat az ádáz törpétől, így Iván akadályoztatás nélkül haladhatott át a termen. Csak ekkor fordult meg, hogy társai segítségére siessen. A harc egyre csak folytatódott, addig, míg a küzdőknek már égett a karja a sok fegyveremelgetéstől; addig, míg a menekültek közül már mindenki zihálva szedte a levegőt, miközben utolsó erejüket vetették be a szűnni nem akaró csatába. Mégsem álltak meg, egyremásra ölték a szörnyeket. Amikor végre mindennek vége szakadt, és a különös ellenség megmaradt egyedei az oldalfolyosók irányában eliszkoltak, miközben a teremben szerte hevertek társaik véres holttetemei, a menekültek láthatták, hogy saját csapatuk jelentősen nem fogyatkozott meg. De egyikük sem látta még a harc végét. – Vezessetek minket Carradoonba! – kérte a hajthatatlan Hanaleisa Ivánt és Pikelt, olyannyira emelt hangon, hogy lehetőleg mindenki hallja. Minden reménytelenség dacára bízott abban, hogy színlelt derűlátása ragályosnak bizonyul. Tudta – mint mindenki –, hogy a silány étek, az állandó harc, a napfény hiánya, a halál bűze és a gyász együttesen alaposan kiszipolyozta a csapatot. A haladék, melyet Iván vastag, magabiztos és félelmet nem ismerő hangja nyújtott, csupán ideiglenesnek bizonyult. – Most már lépten-nyomon harcolni kell! – panaszkodott az egyik halász, aki egy sziklán ült, arcát saját és a szörnyetegek könnyel vegyülő vére áztatta. – A gyomrom korog, és a karjaim fájnak! – És hiába jöttünk ide, nincs itt semmi, csak a sötét halál! – kiáltott egy másik, mire újabb vita tört ki. – Vigyél ki innen minket! – súgta Hanaleisa Ivánnak. – Most! Nem temették el halottaikat súlyos kövek alá, és azt sem gondolták végig, mi legyen a sebesültekkel – csak megtámogatták, és magukkal vonszolták őket. A harc után végre újra előre indulhattak, de úgy tűnt, inkább csak araszolnak. – Ha ismét harcra kerül a sor, rajtatok áll vagy bukik minden! – figyelmeztette Iván Temberlét és Hanaleisát. – Igaz, hogy ennél gyorsabban nem tudunk haladni, de ha a harcban lassítunk, mind otthagyjuk a fogunkat! Az emberek benneteket fognak figyelni! Találjátok meg magatokban a mélyen szunnyadó erőt, és hívjátok segítségül, amikor szükség lesz rá! Az ikrek félelemmel teli pillantásokat váltottak, melyek azonban rövid időn belül eltökélt szemvillanásokba fordultak át.

***** Egy csendes kamrában, nem messze attól a helyszíntől, ahol a Tömbváll fivérek és a Bonaduce sarjak a többi menekülttel együtt kemény harc árán kivívták a győzelmüket, a föld fölött több mint hat lábnyira lebegő, kéken izzó fénypont törte meg a sűrű sötétséget. Mintha valami láthatatlan kéz rajzolt volna vele, úgy mozgott, és kék vonalakat vágott a feketeségbe. Megállt, és egy ideig mágikus erővel sistergett, aztán kiterjedni látszott – kettőből három dimenzióba –, és izzó Kaput formázott. 167

A Kapuból fiatal drow-férfi lépett elő – úgy tűnt, mintha csak az áttetsző levegőből anyagiasult volna. A harcos, egyik kezében kézi számszeríjjal, másikban karddal, csendben előosont, és feszülten figyelte a folyosót előbb az egyik, majd a másik irányban. Miután gyorsan végigpásztázta a terepet, kilépett a Kapu elé, kiegyenesedett, kardját pedig a hüvelyébe csúsztatta. Ekkor újabb sötételf lépett ki a folyosóra. Fajuk jelbeszédével értekezni kezdtek: az első sötételf ujjait mozgatva utasította a felderítőt, hogy lépjen vissza a mágikus Kapu mögé, és foglalja el őrhelyét. Ezután még több drow lépett elő; módszeresen, precízen, fegyelmezetten mozogtak, és biztosították a terepet. A Kapu sistergett, izzása egyre fokozódott. Még több sötételf lépett át rajta, többek között Kimmuriel Oblodra, aki létrehozta a pszionikus dimenzióhasadékot. A mellette álló drow már jelbeszédbe kezdett volna az ujjaival, a magabiztosnak mutatkozó Kimmuriel azonban megragadta a kezét, és arra kérte, hogy inkább suttogjon. – Biztos vagy benne? – kérdezte a társa, név szerint Mariv. – Jarlaxle javaslata és kérése alapján jár el – válaszolta a második drow, aki átlépte a Kaput. Őt Valas Hune-nak hívták, és remek felderítő hírében állt. – Így hát, Mariv, nem, nem biztos a dolgában, mert tudja, hogy Jarlaxle sem az. Ő mindig úgy cselekszik, mintha mindenben biztos lenne, pedig az egész élete nem más, mint szerencsejáték, nem így van? – Ez adja a vonzerejét, attól tartok – állapította meg Kimmuriel. – És ezért is követjük – tette hozzá Mariv vállvonogatva. – Azért követitek, mert beleegyeztetek, hogy ezt teszitek, és meg is ígértétek – emlékeztette társait Kimmuriel, és vitathatatlanul kényelmetlenül érezte magát, amiért efféle érvelésbe bocsátkozott. Ugyanis ő volt talán az egyetlen olyan drow, aki elég közel állt Jarlaxle-hez ahhoz, hogy megértse az igazságot vele kapcsolatban: lehet, hogy a szerencsejátékos látszata adja Jarlaxle báját, Kimmuriel azonban azt is tudta, hogy a báj forrása valójában nem más, mint puszta komédia. Jarlaxle egyfolytában hazárdjátékos benyomását keltette, de lépéseit aligha mozgatta bizonytalanság. Ezért is fordulhatott elő, hogy a logikus, gyakorlatias és soha nem kockáztató Kimmuriel megbízott Jarlaxle-ben. És ennek a bájhoz nem volt semmi köze, sokkal inkább a Jarlaxle ígéretéhez kapcsolódó felismeréshez. – Természetesen meg is gondolhatod magad – fejezte be a Marivhoz intézett mondanivalót –, de ezt nem javasolnám. – Hacsak nem szeretne inkább holtan látni – jegyezte meg Valas Hune Marivnak ravasz mosollyal, és odébb lépett, majd körülnézett. Meg akart bizonyosodni arról, hogy senki és semmi nincs a láthatáron. – Tudom, nem vagy kibékülve ezzel a küldetéssel – mondta Kimmuriel Marivnak, és ez az empátia szokatlan volt, majdhogynem példátlan a kérges szívű, logikus gondolkodású elmemágus részéről. Mariv Kimmuriel kinevezettje volt, és míg Jarlaxle távol járt, miközben a Bregan D'aerthe teljes mértékben Kimmuriel irányítása alatt állt, Mariv magasra jutott a zsoldoscsapat ranglétráján. A fiatal varázsló Kimmuriel kegyeltjei közé tartozott; a zsoldoscsapat harmadik páholyában, ahol vitathatatlanul Kimmuriel foglalta el a második, Jarlaxle pedig a vezető helyet, ő a harmadiknak számított. A leleményes Mariv még a mágia hanyatlása és utóbbi időben észlelt megbízhatatlansága dacára sem esett ki Kimmuriel kegyeiből, ugyanis számos nagy erejű varázstárgyat birtokolt, és a kardforgatáshoz is értett. Utóbbit a Melee-Magtherében, a drow-k harcászati iskolájában sajátított el, majd a Sorcerén, a varázslóakadémián folytatta tanulmányait. Mindezeket tekintve Mariv a felfeslő Szövedék idején is jelentős erőforrás maradt. Kimmuriel ezután csendben állt, és egy intéssel jelezte, nem kíván tovább értekezni. Várta, hogy ütőképes csapatának minden tagja átlépje a Kaput, és azt, hogy minden előkészület megtörténjen körülötte. Amint ez megvolt, minden szem rá szegeződött. – Tudjátok, miért jöttünk – mondta a körülötte állókhoz. – A parancs általános érvényű. Csapjatok le keményen, az utasítás szerint – és csak az utasítás szerint! Az elmemágus jól tudta, hogy a Bregan D'aerthe nem egy harcosa össze van zavarodva a küldetést illetően, sőt néhányukat még taszítja is a dolog. De nem foglalkozott ezzel. Bízott abban, hogy alárendeltjei úgyis teljesítik a kiosztott parancsokat – azok megtagadása ugyanis nem csak a pusztító erejű Jarlaxle haragját vonta magára, hanem az övét is, márpedig egy elmemágusnál senki nem tudott gyötrelmesebb bosszút állni. 168

Úgy negyven Bregan D'aerthe-harcos lépett ki a Hópehely-hegyek alatt kanyargó alagutakba, nem messze Carradoon lerombolt városától. Csendben, módszeresen, halálosan mozogtak.

169

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A SZÖRNYŰ IGAZSÁG Bizonytalanul kezdődött; a kételyek és zavart arckifejezések tengeréből egyszer csak felharsant egy győzelmi kiáltás. Mert a Szárnyaló Szellemen kívül állók, a törpék a földön, az erkélyeken és tetőkön harcoló döbbent varázslók és papok nem láttak mást, csak azt, hogy a csontvázsárkány a szemük láttára eltűnik, és minden jel szerint semmivé foszlik a Cadderly által megidézett nap izzó fényében. Abban bizonyosak voltak, hogy a sárkány eltávozott, és az óriási wyrm eltűnésével alattvalói is visszavonultak. A varázslók még csak arra sem vették a fáradságot, hogy mágikus villámokat szórjanak a visszavonuló hordákra, olyannyira meredten bámulták az üres helyet, ahol az imént a csontvázsárkány állt. Az egyetlen kósza kiáltást egy egész kórus visszhangozta megkönnyebbülten. A harcosok tapsolva, fütyülve, örömkiáltásokat hallatva igyekeztek a hely felé, ahol a fenevad eltűnt a csatamezőről, mintha csak a föld nyelte volna el. Az öröm és remény kiáltásai egyre hangosabban harsogtak. A varázslók már-már azt hirdették, hogy a Szövedék rendbe jött. A papok ujjongtak abban a hitben, hogy újra tudnak beszélni isteneikkel. A Cadderlyt éltető kiáltások csak úgy visszhangoztak a falakról. Egyesek istenné nyilvánították, aki magát a napot is le tudja hívni az égről, hogy lesújtson ellenségeire. – Mindannyian féljétek Cadderlyt! De mindez a Szárnyaló Szellemen kívül zajlott. Az eufória azokat öntötte csak el, akik nem hallották Catti-brie kiáltását. A sebességét növelő mágikus bokaperec segítségével Drizzt megelőzte Cadderlyt, Danicát, és még Bruenort is, aki pedig lélekszakadva sietett lányához. A drow végigrohant a folyosókon, a korlátról egyből az ötödik lépcsőfokra ugrott, és hármasával szedve a fokokat, hanyatt-homlok felrohant a harmadik emeletre. Futtában a falakról rugaszkodott el, hogy még a kanyarokban se kelljen lelassítania, és amikor kezében Jarlaxle szemkötőjével, illetve isteni hatalmú szablyáival odaért felesége ajtajához, jobb vállát nekivetve betörte. Jarlaxle már ott várt rá. Drizzt nem tudta, mi módon érhetett oda hamarabb, de ideje sem volt ezen tűnődni. Catti-brie a hátsó falnál kucorgott; már nem sikoltott, de undorral vegyes rémülettel reszketett. Felemelt karjával takarta az arcát, de Drizzt egy pillanatra láthatta, szeme mennyire elkerekedett. Már odafutott volna hozzá, Jarlaxle azonban elkapta és visszahúzta. – A szemkötő! – figyelmeztette a zsoldos a fajtársát. Drizzt kellőképpen megőrizte lélekjelenlétét ahhoz, hogy egy pillanatra meg tudjon állni és felerősítse a mágikus védőeszközt. Közben Jéghalált leejtette a földre. Ezután odament szerelméhez és hatalmas ölelésbe zárta, így próbálva megnyugtatni őt. Catti-brie akkor sem festett kevésbé rémisztően, amikor néhány pillanattal később megérkeztek Bruenorék. – Mi ez az egész? – faggatta a király Cadderlyt és Danicát. 170

Jarlaxle gyanakodott egy eshetőségre, és már válaszra nyitotta száját, aztán mégiscsak elharapta a mondatot és a fejét rázta. Valójában bizonyítékkal nem tudta véleményét alátámasztani, ahogy Cadderly sem. Mindannyian Drizztre néztek, akinek a szeme – már amelyiket nem fedte a szemkötő – tágra nyílt az iszonyattól.

***** Nem pusztították el a szellemkirályt – ez hamar világossá vált a Catti-brie-t ölelő Drizzt előtt, aki leereszkedett a nőt börtönként fogva tartó kétségbeesés bugyraiba. Felesége szeme ezt az idegen világot látta. A drow egyszer rövid ideig tartózkodott már az Árnyzuhatagnak nevezett, szürke árnyakkal borított vidéken, mely a Hópehely-hegyekhez volt hasonlatos. A szellemkirályt itt találta. A fenevad a Catti-brie előtt elterülő síkságon vergődött, és dühében, fájdalmában bömbölt. Csontjai fehérebben ragyogtak, élénkvörös bőrét pedig, melyről leváltak a pikkelyek, hatalmas hólyagok tarkították. Mivel a szent fény megperzselte, a wyrm szemlátomást magánkívül volt a fájdalomtól és a dühtől, és Drizzt, noha épp az imént került vele szembe, el sem tudta képzelni, hogy e szörnyű teremtménnyel küzdött. Cadderly jelentős sérüléseket okozott a lénynek, a drow azonban azonnal észrevette, hogy ezek a sebek nem halálosak. Úgy látszott, a sárkány máris a felépülés útjára lépett, és ez mindennél rémisztőbbnek tűnt. A fenevad visszanyerte démoni dicsfényét, és forogni kezdett, egyre gyorsabban. Pörgő alakjából árnyak áradtak, mint a sötétség ördögi karjai. Átnyúltak a síkon, megragadták a tülekedő, kúszó szörnyetegeket, akik felüvöltöttek – de csak egyszer, mert rögtön utána holtan estek össze. Drizzt azelőtt soha nem látott ehhez foghatót, és a látványnak csak egy kis részére összpontosított. Önnön elméjének épsége érdekében tartania kellett az érzelmi és mentális távolságot a Catti-brie-t foglyul ejtő útvesztőtől. A szellemkirály kiszívta mindennek az életerejét, amit csak el tudott érni, ellopta a kúszó szörnyek energiáját, és arra használta, hogy a saját hatalmas sebeit begyógyítsa. Drizzt tudta, hogy a fenevad teljesen fel fog épülni, méghozzá hamarosan. Aztán pedig, kétség nem fér hozzá, visszatér a Szárnyaló Szellembe. A drow hatalmas erőfeszítéssel és marcangoló lelkiismeret-furdalás közepette ellökte magát szeretett feleségétől. Nem tudott vigaszt nyújtani a számára. A nő nem érezte az ölelését, és egyáltalán nem hallotta, ahogy szelíden szólongatta. A drow tudta, hogy vissza kell térnie társaihoz, és figyelmeztetnie kell őket. Végül sikerült elszakadnia, és megtörnie a Catti-brie-vel való mentális kapcsolatát. Az erőfeszítéstől olyannyira kimerült, hogy összerogyott a szoba padlóján. Érezte, hogy erős kezek ragadják meg és segítik fel, majd odavezetik egy kis ágyhoz. Hátrahúzta a szemkötőt, majd kinyitotta a szemét. – Bah, megint roham éré? – morgott Athrogate, aki Thibbledorf Pwenttel együtt abban a pillanatban jelent meg az ajtóban. – Nem – felelte Cadderly, miközben folyamatosan a sötételfet figyelte. Minden szem rá szegeződött, és sokan, de leginkább Danica, levegő után kapkodtak a meglepetéstől. Ugyanis a pap nem volt többé fiatal. Azoknak, akik először látogattak el a Szárnyaló Szellembe, éveken keresztül hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy megszokják Cadderly Bonaduce küllemét. A művelt, tiszteletre méltó pap, kinek dicső tettei idestova két évtizedre nyúltak vissza, eddig olyan fiatalnak látszott, mint tulajdon gyermekei. De most a három törpe, a két drow és felesége döbbent szeme láttára ez a fiatalság semmivé lett. Cadderly előbb középkorúnak látszott, majd még idősebbnek. Bőre petyhüdtté vált, válla kissé lekókadt, izmos teste lesoványodott – a többiek csupán tátott szájjal álltak és nézték. A pap már idősebbnek tűnt Danicánál, sőt valódi koránál is; látszólag közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez. 171

– Cadderly! – nyögte ki Danica levegő után kapkodva. A papnak sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, majd felemelte a kezét, jelezve, hogy senki ne közelítse meg. Végül az öregedési folyamat megállapodni látszott, és valódi koránál nem sokkal idősebb, ötvenes férfi állt előttük. – Emberek! – horkantotta Athrogate. – A katedrális mágiája – magyarázta Jarlaxle. – A sérült katedrálisé. – Mi folyik itt pontosan? – faggatta Danica a drow zsoldost. – Igazat mond – közölte Cadderly, mire Danica férje felé fordult, odalépett hozzá, és hamarosan összeölelkeztek. – A fiatalságom, az egészségem a Szárnyaló Szellem falaival együtt megsérült – fejtette ki a társainak. – A fenevad megsebzett mindkettőnket! – nevetett fel tehetetlenül. – Engem minden bizonnyal. – Majd újjáépítjük – ígérte Danica elhaló hangon, Cadderly azonban csak a fejét rázta. – Ez nem olyan, amit fa, szögek és kövek segítségével meg lehet oldani – jelentette ki. – Akkor majd Deneir újjáépíti! – felelte erre Jarlaxle, mire a többiek, váratlan együttérzése hallatán, hitetlenkedve meredtek rá. Cadderly már a fejét rázta volna, aztán a drow-ra nézett és bólintott, mert ezekben az időkben nem volt ildomos bármiféle borúlátásnak hangot adni. – Előbb azonban fel kell készülnünk a szellemkirály visszatérésére! – jegyezte meg Jarlaxle, mire mindenki Drizzt Do'Ur-denre nézett, aki az ágyon ült, és tehetetlenül figyelte Catti-brie-t. – Mit lát, elf? – faggatózott Athrogate. – Ezúttal milyen emlék jelene meg előtte? – Nem emlék – súgta Drizzt alig hallható hangon. – A dühöngő szellemkirálytól reszket. – Az Árnyzuhatagban – következtetett Cadderly, mire a drow bólintott. – A fenevad oda menekült minden dühével együtt, és ott nyalogatja a sebeit – közölte, és megindító tehetetlenséggel nézett elveszett, rémült feleségére. Nem tudta elérni. Nem tudott segíteni neki. Nem tehetett semmit, csak figyelte, és azért imádkozott, hogy Catti-brie valamiféleképpen kitaláljon a sötétségből. Egy futó pillanat erejéig Drizzt úgy gondolta, ennél talán még az is jobb lenne, ha felesége halott lenne, mert úgy tűnt, kínjai soha nem érnek véget. Visszaemlékezett a csendes reggelre, amikor elindultak Ezüstholdból, és a gondok ellenére, melyeket a megzavarodott mágia okozott, ott és akkor úgy tűnt, minden rendben van a világgal: azzal a nővel volt, akit szeretett. Alig néhány tíznapja történt, hogy a mágia lebomló szála lesújtott Catti-brie-re, és elvette őt tőle, de a drow számára, ahogy ott ült, oly közel s mégis oly távol a feleségétől, úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el azóta. Amikor társaira nézett, rájött, hogy mindennek fájdalma és zavara kiült az arcára. Bruenor az ajtóban állt, reszketett a dühtől, könnyek csorogtak végig szakállas arcán, kezét pedig olyan erősen szorította ökölbe, hogy köveket tudott volna összezúzni. Ezután Drizzt Danicát tanulmányozta, akit felzaklatott férje állapota, mégis ugyanakkora együttérzéssel és aggodalommal nézett hol rá, hol pedig Drizztre. Jarlaxle fajtársa vállára tette a kezét. – Ha vissza lehet őt hozni valahogy, meg fogjuk találni a módját! – ígérte, és Drizzt tudta jól, komolyan is gondol minden szót. Amikor pedig elnézett mellette Bruenor felé, azt is láthatta, hogy a törpe sem kételkedik Jarlaxle őszinteségében. De mindketten tudták azt is, hogy ez önmagában nem sokra elég. – A sárkány meggyógyul, aztán visszajön! – figyelmeztette társait Cadderly. – Elő kell készülnünk, méghozzá gyorsan! – Mi végre? – csendült fel egy hang a folyosóról, és amikor megfordultak, Ginance-t látták ott társaival együtt. Az előbb megszólaló varázsló szorosan fogta egyik karját, ugyanis köpenyének ujja cafatokban lógott, alatta pedig a kar kiszáradt csonttá-bőrré aszott. A sárkány, amikor a farkával csapkodott, eltalálta. – Ha újból legyőzzük, nem vonul majd vissza egyszerűen újra erre a másik világra, amiről beszéltek? – kérdezte Ginance, Cadderly arca pedig fájdalmasan megrezzent, amikor egyébként derűlátó támogatójától ilyen pusztító kérdést kellett hallania. Senki figyelmét nem kerülte el a pap arckifejezése, főleg Drizztét nem, ugyanis Ginance megjegyzésének igazságát egyszerűen nem lehetett tagadni. Hogyan is lehetne legyőzni egy olyan fenevadat, aki, mint Drizzt megbizonyosodhatott róla, miközben átölelte Catti-brie-t, ilyen könnyedén elmenekül, és ilyen gyorsan meggyógyul? 172

– Megtaláljuk a módját! – ígérte Cadderly. – Még a Szárnyaló Szellem elődjében, az Épülés Könyvtárában megküzdöttünk egy vámpírral. Az a lény is el tudott menekülni a harcmezőről, ha hátrányára alakult a küzdelem. De mégiscsak rájöttünk, miként végezhetnénk vele. – Na ja, gáznemű lény volt, így a törpék beszívták őt a fújtatóba! – üvöltötte Thibbledorf Pwent, aki többször töviről hegyire elmeséltette Tömbváll Ivánnal a történteket, amikor az testvérével együtt Mithrill Csarnokban tartózkodott. – És beleköptétek egy csörgedező patakba, ki a napfényre! – Mit mondsz? – kíváncsiskodott Athrogate, érdeklődéstől és elismeréstől elkerekedett szemmel. – Igazat beszélsz? – Igen – bizonygatta Cadderly, és a csapat többi tagjára kacsintott; mindannyian örültek a könnyed figyelemelterelésnek. – Bruhahaha! – bömbölte Athrogate. – Úgy vélem, ezt meg kell énekelnünk egy versben! A körülöttük állók arckifejezése azonban nem sokat változott, mert súlyos helyzetük tudata gyorsan semmibe foszlatta a megkönnyebbülés tovatűnő pillanatát. – Fel kell készülnünk! – ismételte Cadderly, amikor beállt a feszült csönd. – Vagy el kell mennünk innen, méghozzá a lehető leggyorsabban! – vetette fel az aszott kezű varázsló. – Siessünk gyorsan Baldur kapujába, vagy más nagyvárosba, ahol a fenevad nem mer közelíteni. – Ahol íjászok serege olyan nyílzáporral fogadja, hogy nem lesz ideje kimódolni a ravasz visszavonulást sem! – tette hozzá ez újabb hang az ajtón túlról. Drizzt végig Cadderlyt figyelte, miközben az elvonulást sürgetők kórusa egyre hangosabban és követelőzőbben zengett. Megértette, milyen belső zűrzavart él át a pap. Cadderly nem tudott hathatós ellenérvet felhozni a mielőbbi távozással, a minden jel szerint elátkozott hely sürgős elhagyásával szemben. Ő maga azonban ezt nem tehette meg. A Szárnyaló Szellemet ért kár az ő lényére is ugyanúgy kihatott. Ráadásul feleségével együtt nem is mehetett volna messzire, mert gyermekeik még mindig nem kerültek elő. Drizzt Bruenortól várt útmutatást. – Nem megyek el! – szólt a törpekirály habozás nélkül, és kijelentése az egybegyűltekre parancsoló erővel hatott. – Várjuk meg, míg visszajön a fenevad, és zúzzuk porrá minden porcikáját! – Ez őrültség! – kezdett volna az ellenkezésbe az aszott karú varázsló, Bruenor arckifejezése azonban még kibontakozása előtt véget vetett a vitának, mert hatására a férfi arcából úgy kiszaladt minden csepp vér, mintha csak a csontvázsárkányt pillantotta volna meg. – Nem megyek el innen – ismételte a törpekirály. – Hacsak azért nem, hogy megtaláljam Cadderly gyerekeit, vagy elveszett barátomat, Pikelt, aki kiálla mellettem és népem mellett a szükség idején! Mint Danica úrnő mondá, elveszté a testvérét – de nem fogja soha elveszíteni a Mithrill Csarnokban szerzett barátait! – Akkor mind meghaltok! – szólt közbe valaki a folyosóról. – Egyszer úgyis mind meghalunk! – vágott vissza Bruenor. – Néhányan közülünk már meghalának, csak nem tudnak róla. Mert ha megfutamodsz, és itt hagyod a barátaidat a bajban, akkor máris meghalál! Néhányan már vitatkozni kezdtek volna, Cadderly azonban felkiáltott: – Ne most! A pap olyan ritkán emelte fel a hangját, hogy amikor mégis előfordult, minden vita a szobában és azon kívül egyszerre abbamaradt. – Menjetek, mérjétek fel a kárt! – adta ki Cadderly az utasítást. – Vegyétek számba a sebesülteket! – És a halottakat – tette hozzá sziszegve az aszott karú varázsló. – És a halottakat – ismételte megadóan a pap. – Menjetek, becsüljétek fel a kárt, gondolkozzatok, és cselekedjetek gyorsan! – rendelkezett, majd Drizztre nézett, és megkérdezte: – Mennyi időnk van? A drow azonban csak vállat vont. – Gyorsak legyetek! – ismételte Cadderly. – És azokat, akik el akarnak menni, pakoljátok fel mielőbb a szekérre! Nem lenne jó, ha a visszatérő szellemkirály útközben lecsapna rájuk. 173

***** Jarlaxle, kezében óriási kalapjával, belépett Cadderly és Danica magánlakosztályába. A házaspár a pap asztalánál ült, és meredten bámulták a drow-t. – Micsoda meglepetés! – üdvözölte a pap. – Te jelented a meglepetést mindenkinek a környezetedben, ezzel az újfajta mágiával, amire ráleltél! – felelte a zsoldos, és elfoglalta a széket, melyre Danica rámutatott, maga mellett, Cadderlyvel szemben. – Nem! – tiltakozott a pap. – Nem találtam semmiféle új mágiát! A mágia talált meg engem. Meg sem tudom magyarázni; így hát hogyan is mondhatnám a magaménak? Nem tudom, honnan származik, ahogyan azt sem, hogy számíthatok-e rá a következő vészhelyzetben. – Reménykedjünk benne! – mondta Jarlaxle. A szoba délre néző ablakából zaj szűrődött be: lovak nyerítettek, parancsszavak hangzottak. – Mind elmennek – közölte Jarlaxle. – Még Ginance barátod is. – Én mondtam neki, hogy menjen csak – felelte Cadderly. – Ez nem az ő harca. – Te is elmennél, ha tudnál – következtetett a drow a pap hangsúlyából. Cadderly nehéz sóhajjal felállt és az ablakhoz ment, hogy megszemlélje a nyüzsgést az udvaron. – Ez a csata réges-régi félelmet váltott valóra – magyarázta. – Amikor a Szárnyaló Szellemet építettem, és beleszőttem a mágiát, amit Deneir rendelkezésemre bocsátott a földi élet e zűrzavarában, megöregedtem. Amikor a katedrális már majdnem elkészült, vénemberré váltam. – Már el is búcsúztunk egymástól – tette hozzá Danica. – Azt hittem, életem végére értem; és ezt elfogadtam, mert istenemmel szemben teljesítettem a kötelességemet. A pap itt elhallgatott, és kíváncsian nézett Jarlaxle-re. – Te vallásos vagy? – kérdezte. – Az egyetlen isten, akinek ismeretében felnőttem, olyan, akit bár ne ismernék – válaszolta a drow. – Világiasabb vagy te annál – vélekedett Cadderly. – Nem – felelte Jarlaxle. – Nem vagyok követője egy istennek sem. Arra gondoltam, először sorra mindegyiket kifaggatom, hogy lássam, milyen mennyországot ajánlanak, ha végül elhagyom e földi létet. Danica ennek hallatán a homlokát ráncolta, Cadderly azonban felnevetett. – Jarlaxle-től mindig lehet számítani egy-két csípős megjegyzésre! – Mert nem veszem komolyan a kérdést! – Nem? – kérdezte a pap eltúlzott meglepetéssel. – Mi lehet komolyabb annál, mint hogy felfedezd, melyikük él a szívedben? – Én tudom, mi él a szívemben. Talán csak nem érzem szükségét, hogy nevet adjak neki. Cadderly erre ismét csak nevetett. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem értem! – Hazudnék, ha elhinném, hogy nem érted. Vagy bolond volnék. – Jarlaxle nem bolond – szólt közbe Danica. – De hogy hazug-e – inkább tartózkodnék az ítélkezéstől. – Vérig sértesz, Danica úrnő! – szólt a drow, de egyúttal szélesen vigyorgott, mire a nő is megeresztett egy mosolyt. – Miért nem mentél el? – kérdezte Cadderly nyersen. Jarlaxle tudta, ez a kérdés a lényeg, emiatt hívatta a házaspár. – Az út nyitva, a helyzetünk viszont majdhogynem teljességgel reménytelen, és te mégis maradtál! – Az a helyzet, fiatalember, hogy… – Nem vagyok én olyan fiatal! – tiltakozott Cadderly. – Hozzám képest te még akkor is fiatal leszel, ha megéred a századik születésnapodat. Sőt még akkor is, ha egy újabb évszázadot a földben rohadsz – jelentette ki Jarlaxle. – De hogy a lényegre térjünk, nincs olyan hely, ahová elmenekülhetnék, és ahol ez a szellemkirály nem talál 174

meg! Megtalált északon, Mirabar mellett. És ahogyan engem megtalált, biztos vagyok benne, ugyanúgy téged is meg fog. – És Artemis Entrerit? – kérdezte Danica, mire a sötételf csupán vállat vont. – Évek óta nem beszéltem vele. – Így hát idejöttél, remélve, hogy majd én kiutat mutatok szorongatott helyzetedből – állapította meg Cadderly. A drow erre ismét csak vállat vont. – Vagy azért, hogy együtt dolgozhatnánk, amíg megoldást nem találunk a problémára, mely mindkettőnket érint – felelte. – És nagy hatalmú szövetségeseket is hoztam az ügyünk érdekében. – És nem érzed magad bűnösnek, amiért belekeverted Bruenort, Drizztet, Catti-brie-t és azt a Pwent nevű szerzetet egy ilyen kétségbeejtő harcba? – kérdezte Danica. – A majdnem biztos pusztulásba hoztad őket! – Úgy látom, én jobban bízom magunkban, mint te, úrnőm – vágott vissza Jarlaxle, majd Cadderlyhez fordult. – Nem aljas szándék vezérelt, amikor azt javasoltam Bruenornak és Drizztnek, hogy hozzák ide Catti-brie-t. Tudtam, kétség nem fér hozzá, hogy korunk számos nagy elméje gyűlik össze a Szárnyaló Szellemben a válaszok után kutatva – és mi bizonyíthatná jobban, hogy mekkora baj ért minket, mint Catti-brie szenvedése? Figyelembe véve a szellemkirályt is, úgy gondolom, mindezek összefüggnek. Még inkább, mióta Drizzt elmondta, hogy felesége egy másik világban látja a fenevadat, ott, ahol elméje csapdába esett. – Igen, ezek közt lehet összefüggés – helyeselt Cadderly, megelőzve Danicát. – Mindkét jelenség ugyanabból a katasztrófából ered. – Ha az egyiket megmagyarázzuk, akkor a másikat is – állapította meg Jarlaxle. – És már meg is tettük! Hála az istenednek, hogy Catti-brie itt van, mert így megfejtettük, miért sikerült legyőznünk a szellemkirályt, és egyúttal megtudhattuk, hogy a fenevad visszatérhet. – Ha megtalálnám az istenemet, meg is köszönném neki – felelte a pap szárazon. – De természetesen igazad van, Jarlaxle. Most már tudjuk: a fenevad vissza fog térni, ereje teljében, dühtől fűtve, és bölcsebben, mint az első ütközetkor. Szándékozol itt maradni és szembeszállni vele? – Úgy gondolom, így a legjobbak az esélyeim arra, hogy felülkerekedjek rajta. Így hát, engedelmeddel, jó Cadderly úr, én és törpe társam szeretnénk a következő csatában az oldaladon harcolni. – Rendben – felelte Danica tömören, mielőtt a pap megszólalhatott volna, és amikor férjére nézett, elismerő mosoly fogadta. – De vannak ötleteid? Az a hír járja, hogy igen eszes vagy! – Ó, hát nem láttál már eleget belőlem ahhoz, hogy egyedül következtetésre juss e kérdésben? – kérdezett vissza a drow, és mély megbántottságot színlelve, szívére tette a kezét. – Nem, nem igazán – felelte a nő. Jarlaxle erre nevetésben tört ki, ám gyorsan abba is hagyta. – Gyorsan kell végeznünk vele – mondta –, ennyi bizonyos. Nem látom lehetőséget, hogy megakadályozzuk a mozgását a világok közt, így hát hirtelen és teljesen kell elpusztítanunk. – Rátámadtunk minden mágiával, ami csak a rendelkezésünkre állt – tűnődött Cadderly. – Csupán remélhetem: meg tudom ismételni azokat a varázslatokat, és nem ringatom magam illúziókba, hogy nagyobb erők állnak majd a rendelkezésemre. – Léteznek más módok is – jelezte Jarlaxle, miközben Cadderly kézi számszeríja és vállvetve viselt töltényöve felé bökött a fejével. – Szünet nélkül lőttem rá – emlékeztette a pap. – Száz méh is megcsíphet egyszerre egy embert anélkül, hogy különösebb bántódást okoznának neki – felelte a drow. – De jártam egy sivatagban, ahol a méhek embernagyságúak. Hidd el, nem kívánnám, hogy azok közül akár egy is megcsípjen! – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Danica. – Társam, Athrogate igazán eszes, és Bruenor király még inkább – válaszolta Jarlaxle. – Bárcsak Tömbváll Iván még mindig itt lenne velünk! – mondta Cadderly, inkább reménykedő, mintsem sajnálkozó hangon. – Az ostromfegyverekkel mi a helyzet? A ballista hatásos lenne ellene? – vetette fel Danica, mire a drow ismét csak vállat vont. 175

– Drizzt, Bruenor és a harci tombolója szintén itt maradnak – tájékoztatta Jarlaxle Cadderlyt, és felállt a székéből. – Ginance és néhány másik varázsló felajánlotta, hogy elviszik Catti-brie-t, Drizzt azonban visszautasította. – A zsoldos határozottan Cadderly szemébe nézett, és ekképp fejezte be mondanivalóját: – Ők nem szoktak veszíteni. – Hagyni kellett volna, hogy elvigyék Catti-brie-t – mondta Danica. – Nem – ellenkezett Cadderly, és amikor mindketten ránéztek, látták, hogy kibámul az ablakon. Danica érezte, hogy férje mélyen elmerül a gondolataiban. – Szükségünk van rá! – mondta végül a pap olyan hangon, amiből világosan kihallatszott, hogy biztos az állításában – noha talán maga sem tudta, miért.

***** – Mi jár az eszedben, te elf? – kérdezte Bruenor, majd odalépett Drizzt mögé, aki a Szárnyaló Szellem udvarára néző erkélyen állt, és az elhaladó csontvázsárkány nyomán elpusztult erdőt nézte. A drow hátrapillantott a törpére, és egy biccentéssel üdvözölte, de nem szólt semmit – csak tovább meredt a távolba. – Ó, a lányom! – suttogta Bruenor, miközben odalépett barátja mellé. Hogy is gondolhatott volna Drizzt másra? – Attól tartasz, hogy elveszett számunkra. A drow továbbra sem válaszolt. – Jól oda kéne sóznom neked egyet, te elf, amiért el merted veszíteni a hitedet! – jelentette ki a törpekirály. Drizzt ekkor ismét a törpére nézett, és az őszinte tekintet megsemmisítő hatást gyakorolt rá. A király magabiztossága győzedelmeskedett önnön lemondó hozzáállása felett. – Különben miért maradnánk? – kérdezte Bruenor, ezzel végleg megtörve a drow makacsságát. Drizzt zavartan nézett rá. – Ha nem azért, hogy leányomat visszahozzuk, akkor miért? – nyomatékosította a törpe. – Nem hagynál bajban egy barátot. – No de akkor miért tartjuk itt? – folytatta a király. – Miért nem rakjuk fel őt az egyik induló szekérre, hogy az utazók biztonságosabb helyre szállítsák? – Mert nem valószínű, hogy akár kettőből egy élve kijut az erdőből. – Bah, te sem gondolhatod így! – korholta barátját Bruenor. – Te is bízol abban, hogy találunk megoldást! Ha megöljük ezt az átkozott sárkányt, akkor annak is meglelhetjük a módját, hogy visszahozzuk a lányomat! Te is meg vagy erről győződve, elf, és ne hazudj nekem! – Reménykedem ebben – vallotta be Drizzt –, de nem vagyok róla meggyőződve. A kettő nem ugyanaz. A remény szemben áll a józan ésszel. – Annyira nem is, különben nem tartanád őt itt, egy olyan helyen, ahol jó esély van arra, hogy mindannyian meghaljunk! – Létezik egyáltalán biztonságos hely bárhol a világon? – kérdezte a drow. – És van még valami: amikor a csontvázsárkány elindult a másik síkra, Guenhwyvar elmenekült. – Ha igazán eszes macska lett vón', hamarabb így tesz! – jelentette ki Bruenor. – Guenhwyvar nem ijed meg a harctól, de tisztában van azzal, hogy mekkora gondot okoz két dimenzió találkozása. Emlékszel, amikor a Kristálytorony összedőlt a Jeges Szelek Völgyében? – Ja – felelte Bruenor, és az arca kissé felderült. – És akkor Bendőkorgi hazaküldte azt az átkozott macskát. – Emlékszel Pook pasa palotájára Kalimportban? – Igen, és tengernyi macska követé Guenhwyvart az otthonából! Mire gondolsz, elf? Arra, hogy a macska el tudna vinni téged lányomhoz a másik síkra, és visszahozhatna mind a kettőtöket? – Nem tudom – ismerte el Drizzt. – De azt gondolod, hogy lenne erre esély? – kérdezte a törpe olyan kétségbeesett reménnyel, amilyet a drow még sosem tapasztalt szakállas barátjától. Vigyorogva Bruenorra nézett. – Mindig van kiút, nemde? A törpe erre gondterhelten bólintott, mire Drizzt ismét lenézett az erkélyről az erdőre. 176

– Mit csinálnak? – kérdezte egy pillanattal később, amikor Thibbledorf Pwentet és Athrogate-et látta kijönni az erdőből, vállukon egy hatalmas fahasábbal. – Ha úgy döntöttünk, hogy itt maradunk, és harcolunk, akkor egyben azt is eldöntöttük, hogy győzni fogunk – jelentette ki Bruenor. – De mit csinálnak egészen pontosan? – kérdezte a drow. – Megtudakolni is félek – ismerte el a törpekirály, mire a drow-val együtt végre felnevetett. Már mindkettejüknek nagy szüksége volt erre. – Akkor újra beveted a harcba azt a nyomorult macskát? – érdeklődött Bruenor. – Félek így tenni. A hasadék a világok közt, ahogyan élet és halál közt, túlságosan is kiszámíthatatlan. Nem akarom Guent is elveszíteni úgy, mint… Hangja elhalkult, de nem kellett befejeznie a gondolatot ahhoz, hogy Bruenor megértse, mire gondol. – A világ megtébolyodott – jelentette ki a törpe. – Vagy mindig is ilyen volt. – Na-na, ne beszélj azért így! – szidalmazta törpekirály. – Sok jó évet, derék munkát hagyánk magunk mögött, és ezt te is tudod. – Igen, még az orkokkal is békét kötöttünk – idézte fel az eseményt Drizzt, mire Bruenor arca megfeszült, és a törpe méltatlankodva felmordult. – Te vagy a fény az éjszakában, elf! – mormogta. Drizzt erre még szélesebben mosolygott, majd nyújtózott egyet. – Maradunk és harcolunk, barátom. És még egy dolgot teszünk. – Nyerünk! – vágta rá Bruenor. – Lehet, hogy visszaszerezzük a lányomat, az is lehet, hogy nem, de az biztos, hogy esztelen elszántsággal küzdök érte – jelentette ki, majd vállon veregette az elfet. – Kész vagy megölni a sárkányt? Drizzt nem válaszolt, de a tekintetétől, melyet Bruenor már korábban is rengetegszer látott, a levendulakék szempár tüzétől a király majdhogynem megsajnálta a csontvázsárkányt. Lent az udvaron Pwent haladt elől, megbotlott, mire a két törpe a súlyos rakománnyal együtt a földre zuhant. – Ha ez a kettő nem végez mindannyiunkkal a nagy tervezgetés hevében, akkor a wyrm nem fog visszajutni a búvóhelyére – jelentette ki Bruenor. – Vagy ha mégis, akkor megtalálom a módját, hogy a nyomába eredjek és végezzek vele! Drizzt bólintott, nagyon is harcrakészen, de az arcán is kiütköző elszántság az utolsó kijelentésen való tűnődéssel vegyült. Keze az övén függő erszényéhez tévedt, a Guenhwyvart formázó szobrocskára, és eltűnődött. Arra gondolt, hogy végülis már korábban is utazott a nagymacskával a síkok között. – Mi jár a fejedben, te elf? – firtatta a törpekirály. Drizzt ismét rávillantotta elszántsággal teli tekintetét. Bruenor bólintott, majd nem kevésbé eltökélten és dühösen, elmosolyodott.

***** – Nincs rá mód, hogy megtudjuk? – kérdezte Danica Cadderlyt. A pap a fejét rázta. – Megpróbáltam. Próbáltam kérdezni Deneirt, vagy bármely más, értelemmel bíró égi lényt, mely akárhol az utamba akad. – Nem bírom tovább – vallotta be a nő. A székébe süppedt, és az arcába temette a kezét. Cadderly egy pillanat alatt ott termett mellette, átölelte, de nem sok vigaszt tudott nyújtani neki. Ő is épp annyira szenvedett, mint a felesége. Nem tudták, hol vannak a gyermekeik, sőt azt sem, hogy életben vannak-e még egyáltalán. – Újból kimegyek – jelentette ki Danica, miközben kiegyenesedett és, hogy megnyugtassa magát, egy mély lélegzetet vett. – Carradoonba kell mennem! – Már megpróbáltad, és majdnem meghaltál – emlékeztette a feleségét Cadderly. – Az erdő nem kevésbé… 177

– Tudom! – szakította félbe Danica. – Tudom, de nem érdekel! Nem maradhatok itt, hogy csak ölbe tett kézzel üljek, és várjak! – Én nem tudok innen elmenni! – kiáltotta vissza a férfi. – Tudom – felelte a nő halkan, gyengéden, majd felemelte a kezét, és végigsimított Cadderly arcán. – Szorosan kötődsz ehhez a helyhez, tudom jól. Nem hagyhatod el, mert ha elbukik, te is elbuksz, és ellenségeink győznek. De már felépültem a sebeimből, és egy időre elzavartuk a szörnyeteget. A férje már félbeszakította volna, Danica azonban ujját az ajkára téve elcsitította. – Tudom, szerelmem – mondta. – A szellemkirály vissza fog térni, és újból megtámadja a Szárnyaló Szellemet. Tudom. És várom ezt a harcot, mert végre holtan fogom látni a lényt. De… – De nem tudjuk, hol vannak a gyerekeink! – vette át a szót Cadderly. – Élnek, ebben biztos vagyok! Ha csak egyikük is elesett volna, a Szárnyaló Szellem megérezné a veszteséget. A szerzetesnő erre kérdőn nézett férjére. – Belőlem származnak, ahogyan ez a hely is – próbálta Cadderly elmagyarázni. – Élnek, ehhez kétség nem fér. Danica kissé hátradőlt, és a férjére meredt. Megértette, hogy bízni akar, de egyúttal azt is tudta, hogy derűlátása inkább a vágyon alapult, hogy élőnek higgyék gyermekeiket, mintsem tényleges bizonyítékokon. – Nem maradhatsz itt! – mondta Cadderly meglepő módon, mire Danica kiegyenesedett, és szeme elkerekedett. – Arra készülsz, hogy megvívd életed legkétségbeesettebb csatáját, és elküldenél innen? – Ha a szellemkirály visszatér, és vesztesként végzi… – a pap itt abbahagyta a beszédet, és szinte úgy tűnt, zavarban van. – Az Cadderly erején, és nem Danica öklén fog múlni – következtetett a nő, mire a férfi vállat vont. – Erős csapat vagyunk, mi heten, mindenki a maga módján felfegyverezve ahhoz, hogy szembe tudjon nézni egy ilyen fenevaddal, mint a szellemkirály. – De én vagyok a legjelentéktelenebb – vélte a nő, és feltartotta üres kezét. – Az én fegyverem kevésbé hatékony, mint Bruenor bárdja, és Jarlaxle trükkjeivel sem vehetem fel a versenyt. – Senki mást nem szeretnék jobban magam mellett tudni a harcban, mint téged – jelentette ki Cadderly. – Ugyanakkor senki más nem lenne képes ügyesebben kikerülni a szörnyeket az erdőben, és megtalálni gyermekeinket. Márpedig ha ők nincsenek velünk, akkor… – Akkor mi értelme van bárminek is? – fejezte be Danica a mondatot, majd előrehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta a férjét. – Élnek – bizonygatta Cadderly. – Én pedig meg fogom őket találni! – suttogta válaszul a nő. Egy óra múlva már a Szárnyaló Szellemen kívül járt, a Carradoon felé vezető erdőben, és láthatatlanul, nesztelenül osont az éjszaka sötétjében.

178

HUSZONHATODIK FEJEZET

HAJNAL – Miért nem harcolunk? – suttogta Temberle Ivánnak. A síri csöndbe boruló alagutakban még ez a halk kérdés is visszhangzott. – Nem tudom – felelte a kérdezett Temberlének, és a megmaradt menekülteknek, alig húsz személynek. – Remélem, apád intézé el! – Bumm – szólt közbe Pikel reménykedő, ámde harsány hangon, mire a többieknek elakadt a lélegzetük. – Upsz! – kért bocsánatot a zöld szakállú törpe, majd gyors mozdulattal a szájára tapasztotta a tenyerét. – Vagy csapdát állítottak nekünk! – vélekedett Hanaleisa. Iván rábólintott, mert ő is éppen e gyanújának szeretett volna hangot adni. – Lehet, tanultak a mészárlásból. – Akkor hát mit tegyünk? – kérdezte Rorick. Amikor a nő az öccsére nézett, valós félelmet látott megcsillanni a szemében, így vigasztalón a vállára tette a kezét. – Továbbmegyünk, mi más választásunk lenne? – jelentette ki Iván, és célzottan felemelte a hangját. – Ha valahol meglapultak és ránk várnak, hát egyszerűen rakásra öljük őket, majd átgázolunk rothadó hulláikon! Hogy mondandóját nyomatékosítsa, vérfoltos csatabárdjával tenyerébe csapott, eltökélten bólintott, majd határozott, döngő léptekkel haladt tovább. – U-ój! – helyeselt Pikel, megigazította a sisakként szolgáló fazekat a fején, és testvére nyomába sietett. Nem sokkal később a megfáradt kis csapat egy terembe ért, mely újabb rejtéllyel szembesítette őket, első látásra mégis megörültek neki. Később azonban látták, hogy szerte halott szörnyek, denevérek hevernek, sőt még egy halott óriás is. A csoport körbe-körbe pislogott magyarázat után kutatva. Leginkább arra voltak kíváncsiak, ki számolt le ezekkel a fenevadakkal. Talán menekültek egy másik csoportja? – Egymást ölték meg? – találgatta Temberle, hangot adva a mindannyiuk fejében motoszkáló kérdésnek. – Nem valószínű. Hacsak ők is ilyen kis nyilakat nem használnak – válaszolta az egyik menekült. Temberle és a többiek odaléptek mellé a gyenge fényt adó fáklyáikkal együtt. A férfi egy kicsi nyilat tartott a kezében, olyat, amit Cadderly használt a kézi számszeríjában. – Apa! – kiáltott fel Rorick reményteljes hangon. – Ha ő volt az, igen alaposan dolgozott – állapította meg Hanaleisa, miközben körülnézett, és még több ugyanolyan nyilat talált a földön, illetve a testekben. A lány kételkedve rázta a fejét. A Szárnyaló Szellemben csak kettőt tartottak a kézi számszeríjból, ebben a harcban viszont több tucat, sőt valószínűleg több száz nyilat is kilőttek. Kihúzott egy lövedéket az egyik szörnyeteg teteméből, a magasba tartotta, és még hevesebben megrázta a fejét. Ugyanis egyik nyíl sem tartalmazta apja különleges adalékát, az összecsukható szerkezetet a kis üvegnyi robbanóanyaggal.

179

– Ez nem Cadderly-é – erősítette meg Iván a feltételezést. Tekintve, hogy ő tervezte és készítette el a pap kézi számszeríjait és a hozzá való lövedékeket is, szavai megkérdőjelezhetetlen nyomatékkal bírtak. – Akkor hát kié? – Nem lehetünk messze tőlük – tette hozzá Temberle. – És ez a csata nem olyan rég zajlott le. Gyorsan történt, ráadásul csendesen. – Mérgezett nyilak – állapította meg Hanaleisa. Erre nem egy szempár elkerekedett, mert legtöbben tudták, miféle vészjósló lények jelenlétére utalnak a mérgezett hegyű számszeríjlövedékek. – Akkor hát az egész világ fenekestül felfordult? – kérdezte Iván, és a hangja józanabb, sőt komorabb volt, mint valaha. – Azt hiszem, legjobb lenne minél gyorsabban a felszínre jutnunk! – Uh-huh – helyeselt Pikel is. Így hát sietősen tovább meneteltek, azzal a meggyőződéssel, hogy ellenségük ellensége ezúttal nem a barátjuk.

***** A szőrtelen, fekete bőrű óriás újabb tántorgó lépést tett előre. Csatt! Csatt! Csatt! A szörnyeteg felnyögött, amikor újabb nyilak fúródtak a bőrébe, és a drow-k altatómérge szétáradt az ereiben. Léptei súlyosabbá váltak, már húzta a lábát. Csatt! Csatt! Csatt! Az óriás térdre zuhant, és alig volt tudatában a történteknek. Kicsi, ravaszul cselező lények támadtak rá jobbról, balról és középről, és karcsú pengéik mágikus fényben csillogtak. Az éjbenjáró a karját lengette, próbálta elhárítani közelgő ellenségeit, kivédeni a sötételfek támadását és kilapítani őket, mintha csak szúnyogok volnának. De minden tétova csapása, melyet még el is gyengített a méreg bágyasztó hatása, túl lassúnak bizonyult ahhoz, hogy eltalálja az ügyes harcosokat. Egyik hárítása sem tudta eltéríteni a döféseket, szúrásokat és vágásokat, így az óriási éjbenjáró mancsa csak a barlang pangó levegőjét hasította. A drow-k nem marcangolták szét az óriást. Minden ütés pontosan és hatékonyan ért célba olyan helyen, ahonnan egyenletesen és sebesen folyni kezdett a vér. A behemótot nem érte száz találat, talán még tucatnyi sem, de abból kiindulva, ahogyan összerogyott a padlón a méreg és a vérveszteség hatására, lehetett tudni, hogy sebei halálosak. – Az utolsó csoport – jelezte Valas Hune. – Tiszta a levegő. Kimmuriel bólintott és követte csapatát, mely átszelte a termet. Egy újabb hatalmas denevér csapódott neki a szemközti falnak, mert repülés közben találta el a mérget tartalmazó lövedék. Számos kúszó szörnyeteg csapkodott összevissza, hánykolódott céltalan mozdulatokkal a földön – de nem adták fel, egészen addig, míg valamelyik drow nem végzett velük egy-egy nyakra mért biztos csapással. A Bregan D'aerthe a teremből egy folyosón keresztül alagutakkal és kamrákkal szegélyezett terület felé folytatta útját, ahol egy zavaros vizű tó feküdt. Alig néhány kanyar után minden sötételf a ragyogó felszínt bámulta. Az éj már rég leszállt, de a hold már fent volt, és a drow-k érzékeny szemét zavarta az izzó Selűne ragyogása. – Nem hagyhatnánk el egyszerűen ezt a helyet? – villant nem egy ujj merészen Kimmuriel felé, de csak ellentmondást nem tűrő, zord pillantásokat kaptak válaszul. Kimmuriel úgy döntött, hogy mielőtt elhagyják a civilizálatlan területeket a Régi Shanatar és a Nagy Bhaerynden között, érinteniük kell a tóparton fekvő romos várost – így hát Carradoon felé vették az útjukat. A várostól északra jutottak ki az alagutakból egy vájaton keresztül, és könnyedén megmászták a sziklákat a romos városra néző hegyfokig. Az épületek több mint fele porig égett, és a megmaradtak közül alig néhányat hagyott érintetlenül a tűzvész. A levegő sűrű volt a füsttől és a halál bűzétől, és hajóárbocok szegélyezték a kikötőt, mint ha tömegsírokat jeleztek volna. A sötételfek szoros alakzatban haladtak tovább – a felszínen még óvatosabbak voltak, mint az alagutak ismerősebb környezetében. Alkalmanként óriási éjbenszárnyaló repült el a fejük fölött, de 180

– hacsak nem merészkedett túl közel – a fegyelmezett drow-k elfojtották kitörni készülő kiáltásaikat. Valas Hune vezetésével felderítők szakadtak le és indultak jobbra, balra, előre, és hátra, hogy megbizonyosodjanak arról, senki sem leselkedik a csapatra. – Mit keresel a romok között? – kérdezet Valas jelbeszédet használva Kimmurieltől nem sokkal azután, hogy beléptek a város szívébe. A mágus visszajelzett, hogy nem tudja pontosan, de egyúttal biztosította a felderítőt, hogy nem hiábavaló a körültekintés. Határozottan érzékelte, hogy van ott valami. Oldalról csetepaté zaja szakította félbe a beszélgetést, és a drow-k kisvártatva láthatták, hogy az övékével párhuzamos út mentén csata bontakozik ki. Újabb óriási éjbenjáró lelt a csapatra, és lendült esetlen támadásba. A felfordulás nőttön-nőtt, de aztán a legközelebb álló drow-nak támadt egy ötlete. A két épület közötti keskeny tisztásra csalta a behemótot, olyan helyre, ahol társai kézi számszeríjai nem téveszthettek célt. Kimmuriel és az általa vezetett haderő zöme már akkor továbbindult, amikor a lény még ki sem adta a páráját – a vezetők bíztak a tehetséges és harcedzett társaság fegyelmében és ügyességében. A rakpartról ekkor tért vissza egy felderítő, akitől Kimmuriel azt a jelentést hallotta, amire számított; ezután a drow parancsnok gyorsan a helyszínre vezényelte csapatát. – Ez rosszat sejtet – szólalt meg az alagutak elhagyása óta először Valas Hune, amikor eléjük tárult a hasadék. Amikor megszemlélték a jelenséget, azonnal tudták, hogy mi az: a két külön világ anyaga felhasadt, és mágikus Kapu keletkezett. Tisztes távolságban megálltak, és a védők úgy csusszantak ki a seregből, akár a csápok – csak a Bregan D'aerthe tudta ilyen erősen biztosítani a terepet. – Ez szándékos cselekedet eredménye lehet? Vagy félresikerült mágia okozott balesetet? – tűnődött Valas Hune. – Nem számít – felelte Kimmuriel. – Noha úgy vélem, sok ilyen hasadékot fogunk még látni. – Még szerencse, hogy egy drow sosem fárad bele a gyilkolásba! Valas Hune elcsendesedett, amikor rájött, hogy a lehunyt szemű Kimmuriel már nem figyel rá. Nézte, amint az elmemágus ellazul, aztán kezét a dimenziókapu felé emeli, és mentális energiáit löketszerűen kibocsátva, hirtelen tágra nyitja a szemét. Semmi nem történt. – Akaratlagos – jelentette ki Kimmuriel. – És bolond tett következménye. – Nem tudod lezárni? – Egy illithidraj sem lenne rá képes, de még a Sorcere sem, a legjobb napján! – közölte a mágia művészetét oktató nagy hírű menzoberranzani iskolára utalva. – Akkor mit tegyünk? Kimmuriel Marivra nézett, aki elővett egy vastag, fából és fémből készült, alkar hosszúságú pálcát. A henger alakú tárgyat, melyet átadott a parancsnoknak, finoman kidolgozott vörös és barna rúnák díszítették. – Ez az a vessző, amely semlegesíti a mágia hatásait? – kérdezte Valas Hune. Kimmuriel egy fiatal harcosra nézett, arra, aki átvezette a csapatot az alagutakon keresztül, és kérte, hogy lépjen elő. Szabad kezének ujjaival jelezte a vessző varázsszavait, miközben átadta a nagy erejű eszközt a nála fiatalabb drow-nak. Fajtársa kiszáradt ajkát megnedvesítve lépett a hasadék felé. Ahogy közeledett, hosszú fehér haja táncolt az arca körül – mintha energia bizsergett volna benne, vagy a dimenziókapu másik oldalán tomboló szelek kaptak volna belé. A harcos Kimmurielre pillantott, aki fejével intett neki, hogy folytassa. Az ifjú drow felemelte a vesszőt a hasadék felé, ismét megnyalta az ajkát, és kiejtette a parancsszavakat. A mágikus eszközben fellobbant a feltörő energia, végigszaladt rajta, majd a hasadékba pattant. Ekkorra visszatért a teljes sötétség, szürke köd gördült végig az átjárón és a drow harcos kezébe hullámzott – aki nem volt elég bölcs ahhoz, hogy időben leejtse a vesszőt. Akkor tette meg csak, amikor a karja megbénult. Majd Kimmurielre és a többiekre nézett. Arca a legmélyebb iszonyat kifejezésébe torzult – melyet még egyikük sem látott rajta soha. Társai végignézték, ahogy életereje semmivé foszlik, és üres porhüvelye élettelenül terül el a földön. 181

Senki nem ment oda segíteni, de még csak a közelébe sem. – Nem tudjuk bezárni – jelentette be Kimmuriel. – Így hát itt végeztünk. Valas gyors tempóban elvezette a seregét, és menet közben még visszahívta a felderítőit. Kimmuriel, amint úgy gondolta, hogy elég messze vannak ahhoz, hogy a hasadék már ne legyen hatással rájuk, újabb dimenziókaput hozott létre. – Vissza Luskanba? – kérdezte Mariv, amikor a csapat egy része előlépett, hogy biztosítsák a Kapu sértetlenségét. – Egy időre igen – válaszolta Kimmuriel, aki valójában úgy gondolta, hogy lehetséges, az utuk messzebb fog vezetni, mint Luskan. Talán vissza Mélysötétbe és Menzoberranzanba, ahol csatlakoznak a drow-k védelmi erejéhez, mely húszezer harcosból, papnőből és varázslóból áll. Egy fiatal drow átlépett és jelzett a másik oldalról, a föld alatti otthonból, melyet Kimmuriel csapata épített a Kardpart távoli kikötővárosa alatt. A Bregan D'aerthe olyan gyorsan és nesztelenül hagyta el Impresk tartományt, ahogyan érkezett.

***** A menekültek szeme is káprázott a fényben, amikor végre újra megpillantották a felszíni világot a sötét alagutakban bolyongással és csatározással töltött hosszú és nyomorúságos napok után. Mindannyian hunyorogtak az Impresk-tóról visszatükröződő napfényben, miközben Iván a barlang széléhez vezette a csapatot. Az emberek felsorakoztak mögötte, alig várták, hogy újra érezzék a napfényt az arcukon, hogy végre kikeveredjenek a többtonnányi szikla- és földtömeg alól. Mindannyiukra megnyugtató hatást gyakorolt a reggel csendje, melyet egyedül a madarak csiripelése tört meg, és a szikláknak csapódó hullámok moraja. Iván gyorsan kivezette csapatát a szabad levegőre, ahol újabb legyilkolt éjbenszárnyalókat, éjbenjárókat és kúszó szörnyetegeket találtak. Abban a meggyőződésben, hogy az alagutakban hemzsegnek a sötételfek, igazán megkönnyebbültek, hogy már nem kell odalent bujdokolniuk. A kis öbölből kikerülni azonban a vártnál tovább tartott. Nem mertek kimerészkedni a mélyebb vizek felé, miután már annyi élőholt halat láttak. A sziklán – melyről lefelé Pikel mágiájának segítségével érkeztek – nem volt könnyű felkapaszkodni a kimerült embereknek és a rövid lábú törpéknek. Több útvonalat is kipróbáltak, de nem jártak sikerrel, és végül a szemközti oldalról próbálkoztak, a lankásabb északi szakaszon. A nap már magasan járt, amikor végül sikeres kerülőt tettek, és megpillantották Carradoont. Hosszú-hosszú ideig csak álltak a meredélyen, és a menekültek némelyikének időnként felfeltörő zokogásától eltekintve hang nélkül néztek le a romokra. – Nincs értelme lemenni – jelentette ki végül Iván. – De a barátaink. – tiltakozott volna egy férfi, a törpe azonban félbeszakította. – Senki élő nincs odalent! Legalábbis olyan, akivel szívesen találkoznál. – Az otthonunk! – sírt fel egy nő. – Odalett – válaszolta Iván. – Akkor hát mitévők legyünk? – kiáltott rá az iménti férfi. – Folytassátok az utat, hagyjátok el ezt a helyet! – tanácsolta a törpe. – Én és a testvérem megindulunk a Szárnyaló Szellem felé… – A testvéremmel! – örvendezett Pikel, miközben karcsonkjával a levegőben hadonászott. – Cadderly gyermekivel együtt! – tette hozzá Iván. – Shalane sincs messzebb, és oda biztonságosabb az út – érvelt egy férfi. – Akkor menjetek arra – hagyta rá a törpe. – Járjatok szerencsével! – tette még hozzá nemes egyszerűséggel, majd megindult nyugat felé, a szétrombolt Carradoont megkerülő út irányába, hogy aztán a hegyekbe, a Szárnyaló Szellembe visszavezető ösvényre térjen. – Mi történik a világgal, Iván bácsi? – suttogta Hanaleisa. – Ha én azt tudnám, lányom… ha én azt tudnám…

182

HUSZONHETEDIK FEJEZET

A VILÁGOSSÁG ODAÁT

Cadderly egyik ujját ajkára illesztette, miközben a nőt, és az előtte lejátszódó jelenetet tanulmányozta. Úgy vélte, Catti-brie Guenhwyvarhoz beszél, és akaratlanul is leselkedőnek érezte magát, amikor egy ilyen bensőséges pillanat újra lejátszódott a szeme előtt. – Ó, olyan szép és mesés! – mondta Catti-brie, keze a levegőt simogatta, mintha a lábánál összegömbölyödő nagy párduc bundáját érezné a tenyere alatt. – A csipkéiben, a cicomájával, olyan magas és méltóságteljes, és egyetlen ostoba szó sem hagyja el a festett ajkait. A pap érzékelte, hogy a nő ott van, és még sincs. Mozdulatai túlságosan teljesek és összetettek voltak ahhoz, hogy csak egyszerű emlék legyen számára a jelenet. Nem, újra átélte a pillanatot, pontosan úgy, ahogy megtörtént. Catti-brie elméje visszazuhant az időben, míg fizikai teste a jelen idő és hely foglyává vált. A fizikai teste öregedésével és megfiatalodásával a háta mögött Cadderly furcsállotta a nő nyilvánvaló őrületét. Azon tűnődött, tényleg megbomlott-e az elméje, vagy az idő hatalmas óceánjában sodródva ártalmatlan, de elkülönülő buborékok foglya lett? A pap gyakorta tűnődött a múlton; sűrűn merengett, hogy minden elmúló pillanat nem egy örök színjáték tovatűnő képe-e, vagy pedig a múlt valóban örökérvényűen elvész a következő pillanattal? Catti-brie-t szemlélve arra jutott, hogy az első lehetőség nem is olyan elrugaszkodott, mint amennyire a józan ész diktálná. Lehetséges vajon az időutazás? Lehetséges valamely módon előre látni az eljövendő katasztófa előjeleit? – Szerinted szép, Guenhwyvar? – kérdezte a nő, kizökkentve a papot a tűnődésből. Az ajtó kinyílt Cadderly mögött, és a pap Drizztet látta belépni. A drow arcára kiült a kín, amikor észrevette, hogy párján újra kitört a roham. Cadderly egy intéssel, és ajkára illesztett ujjal kérte, hogy maradjon csendben, és a sötételf, kezében a nő vacsorájával, mozdulatlanul meg is állt, és szeretett feleségére meredt. – Drizzt szerint szép – folytatta Catti-brie, és nyilvánvalóan nem a drow-hoz és a paphoz beszélt. – Mindig elmegy Ezüstholdba, amikor csak tud, és részben azér', mer' vonzónak találja Alustrielt. A nő itt elhallgatott és felnézett, de egyértelműen nem Cadderlyre és Drizztre. Arcán örömteli, egyúttal fájdalmas mosoly ült. – Igen, remélem, megtalálja a szerelmet! – mondta a párducnak, akit csak ő maga látott. – De ne vele, vagy az udvarában mással, mert akkor biztosan elhagy minket. Azt akarom, hogy boldog légyen, de hogy elmenjen, azt nem tudnám elviselni! Cadderly ennek hallatán kérdőn nézett Drizztre. – Amikor első alkalommal visszafoglaltuk Mithrill Csarnokot – magyarázta a drow. – Te és Alustriel úrnő? – kérdezte Cadderly.

183

– Barátok vagyunk – válaszolta Drizzt, miközben egy másodpercre sem vette le a szemét feleségéről. – Megengedte, hogy Ezüstholdba menjek, és ezzel fontos lépést tehettem meg afelé, hogy a fenti világban elfogadtassam magam – fejezte be, majd, felesége felé intve, ezt kérdezte: – Mióta tart? – Már jó ideje érzi magát ezen a másik helyen. – És milyen messze van az én Cattim! – panaszkodott Drizzt. – Elméje egy távoli zugában talált önmagára. A nőn ekkor reszketés lett úrrá, keze rángatózott, feje hátracsuklott szeme felakadt. Ismét a tündértűz lila izzása lengte körbe. Felemelkedett a földről, karját széttárta, és gesztenyebarna haját olyan szél lobogtatta, melyet barátai nem éreztek. Drizzt letette a tálcát, és felvette a szemkötőt. Csak egy pár pillanatig habozott, Cadderly ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy előbb ő maga menjen közelebb, és még attól sem riadt vissza, hogy az átmenet veszélyes időszakában megérintse a nőt. A pap lehunyta szemét és kitárta elméjét a gyötrődő nő rohamainak zűrzavarában kavargó lehetőségekre. Aztán hátrahőkölt, Drizzt pedig gyorsan a helyére ugrott, szoros ölelésbe vonta Catti-brie-t, és lassan lehúzta a földre. A drow Cadderlyre nézett, arckifejezésével valósággal esedezett valamiféle magyarázatért, de csak annyit látott, hogy az elkerekedett szemű pap még nála is jobban össze van zavarodva, és saját kezét bámulja. Drizzt is szemügyre vette Cadderly kezét, melyet a pap korábban Catti-brie-re helyezett. Az, ami az imént áttetsző kékségnek tűnt, megkeményedett, és ismét felvette az izomzat tónusát. – Mi volt ez? – kérdezte a drow, miután Catti-brie megnyugodott. – Nem tudom – ismerte el Cadderly. – Túl gyakran hallom mostanában e szavakat. – Elismerem. – De abban biztosnak tűnsz, hogy a feleségemet nem lehet megmenteni – állapította meg Drizzt némi éllel a hangjában. – Nem szándékozom ezt a benyomást kelteni. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy te és Jarlaxle mennyire rázzátok a fejeteket, amikor Catti-brie szóba kerül! Nem hiszel abban, hogy vissza tudjuk hozni – legalábbis ép elmével biztosan nem. Elvesztetted a reményt! Kíváncsi vagyok azonban, mit mondanál, ha nem ő lenne itt, ebben az állapotban, hanem Danica úrnő? – Barátom, csak nem gondolod, hogy… – Én is adjam fel a reményt? Ezt várod tőlem? – Nem te vagy itt az egyetlen, barátom, aki kétségbeesetten kapaszkodik a reménybe! – emlékeztette Cadderly megrovón a drow-t, mire Drizzt kissé lehiggadt. – Danica meg fogja találni őket! – biztatta a papot, de maga is tudta, milyen üresen csengenek a szavai. – Úgy érzem, kicsúszott a talaj a lábam alól – vallotta be halkan. Cadderly együttérzéssel bólintott. – Küzdjek a csontvázsárkánnyal abban a reményben, hogy ha legyőzöm, újra megtalálom a feleségemet? – fakadt ki Drizzt, és hangja ismét megemelkedett. – Vagy annak dühödt tudatával szálljak vele szembe, hogy soha többé nem érem el őt? – Olyan kérdéseket teszel fel… hogy... – sóhajtott Cadderly, majd tehetetlenül széttárta a kezét. – Nem tudom, Drizzt Do'Urden. Ami Catti-brie-t illeti, semmi sem biztos. – Tudjuk, hogy megbomlott az elméje. A pap már azon volt, hogy ezt megkérdőjelezze, de aztán mégsem szólt semmit, mert nem akarta beavatni a drow-t korábbi tűnődésébe. Catti-brie valóban megőrült, vagy csak a józan ésszel belátható módon válaszol a számára feltáruló valóságra? Összekeveredett sorrendben újraéli az életét, vagy valóban visszatér azokba a tér-idő buborékokba, és azokat a pillanatokat valóságként éli meg? A pap a fejét rázta, mert nem volt ideje, hogy alaposan végigjárja az eszmefuttatásban foglalt lehetőségeket. Főleg, mert a tudósok és bölcsek, a nagy varázslók és papok, akik ellátogattak a Szárnyaló Szellembe, elutasították a szabad időutazás minden lehetőségét. – Ám az elmezavar is lehet ideiglenes – jegyezte meg Drizzt. – De te és Jarlaxle mégis úgy vélitek, hogy örökre elveszett számunkra! Miért? 184

– Amikor az őrület nagyon kínzó, az elme tartós sérülést szenvedhet el – felelte Cadderly, és komor hanghordozása világossá tette, hogy ez a majdnem biztos végkifejlet, nem pedig egy távoli lehetőség. – Márpedig a feleségeden elhatalmasodó őrület igen súlyosnak látszik. Attól félek, azaz Jarlaxle-lel együtt attól félünk, hogy ha az átok valahogy meg is törik, szörnyű sebet fog hagyni maga után. – Féltek, de nem tudjátok biztosan! Cadderly beismerően bólintott. – Láttam én már csodákat, barátom. Ezen a helyen is. Úgyhogy ne hagyj fel a reménnyel! A pap ennél többet nem tudott nyújtani, a sötételf azonban másban sem reménykedett, mint hogy ezt fogja tőle végül hallani. – Gondolod, hogy az isteneknek még maradtak csodáik, melyekkel megajándékozhatnak minket? – érdeklődött végül csendesen. Cadderly tehetetlenül felnevetett és vállat vont. – Megragadtam magát a napot és lehúztam magamhoz – emlékeztette a drow-t. – Nem tudom, hogy, mert nem állt szándékomban ilyesmi. Hangom mennydörgésbe fordult… valóban ez történt, barátom… Nem is értem, miért jut eszébe bárkinek is kérdéseket feltenni nekem ezekben az időkben. És az sem világos számomra, hogy miért is hiszi el bárki is a válaszokat. Drizzt erre önkéntelenül is elmosolyodott, és elfogadón bólintott. Aztán Catti-brie felé fordult, és gyengéden megsimogatta a nő sűrű haját. – Nem veszíthetem el! – szólt. – Akkor pusztítsuk el az ellenséget! – javasolta Cadderly. – Aztán minden figyelmünkkel, minden gondolatunkkal, és minden mágiánkkal azon leszünk, hogy megtaláljuk az értelmet, ami még maradt benne… és hogy visszahozzuk az érzékeit a jelen időbe és térbe. – Guenhwyvar – szólalt meg Drizzt, mire Cadderly meglepetten pislogott. – Igen, az imént a macskát simogatta. – Nem, én most a következő harcra gondolok! – magyarázta a drow. – Amikor a szellemkirály megkezdte a visszavonulást, Guenhwyvar gyorsan elmenekült. Pedig soha nem futamodik meg a harctól. Soha nem félt dühöngő elemi lénytől, vagy iszonytató démontól, sárkánytól, még csontvázsárkánytól sem! De most fülét hátracsapva menekült, teljes sebességgel az erdőbe! – Az is lehet, hogy a kúszó szörnyetegekre vadászott. – Menekült! Emlékezz csak vissza, mit mesélt Jarlaxle a szellemmel való találkozásáról, akiről úgy véli, valaha a Kristályszilánk halálura volt! – Guenhwyvar nem e sík szülötte, és attól félt, hogy hasadékot hoz létre, amikor a szellemkirály megnyitotta a dimenziókaput – következtetett Cadderly. – Egy olyat, amin valószínűleg át tud menni – felelte Drizzt. – És talán én is átmehetnék vele, arra a másik helyre. Cadderly az eszmefuttatás hallatán önkéntelenül is elmosolyodott, mire a drow kíváncsian nézett rá. – Van egy régi mondás, miszerint a nagy elmék hasonló utat járnak be, ugyanazon cél érdekében – mondta. – Guen? – kérdezte a sötételf reménykedve, és meglapogatta az övén függő erszényt. Cadderly azonban csupán a fejét ingatta. – A párduc az asztrális síkról származik – magyarázta a pap. – Szabad akaratából nem tud elmenni oda, ahol a szellemkirály lakozik, hacsak valaki nem rendelkezik egy szobrocskával, mely rokon a tiéddel, és oda nem hívja. – Elmenekült a csatamezőről. – Mert attól félt, hogy egy nagy hasadék mindent és mindenkit felemészt, aki körülötte és a szellemkirály körül van, ha veszélyes képességeik összecsapnak. Lehet, hogy a hasadék elküldené ellenségünket az asztrális síkra, vagy valamely másik régióba, ugyanakkor valószínű, hogy a fenevad mindkét helyen horgonyt vetett: nálunk is és az Árnyzuhatagban is, ahová bármikor visszatérhet. A pap továbbra is a fejét rázta. – De kevés bizodalmam van abban, hogy a dolgok ilyen irányba alakulnak, és inkább nagyobb katasztrófától tartok. – Nagyobbtól? – kérdezte Drizzt, és üres nevetést hallatott. – Ennél mi lehet nagyobb? – Eljutottunk volna arra pontra, hogy kétségbeesetten, vakon kapálózunk bármilyen elérhető lehetőség után? – kérdezte Cadderly. 185

– Hát nem? A pap ismét vállat vont. – Nem tudom – vallotta be, miközben ismét tüzetesen megszemlélte Catti-brie-t. – Az is lehet, hogy találunk valami más megoldást. – Talán Deneir csodát tesz? – Reménykedhetünk ebben. – Úgy érted, imádkozzunk. – Igen, erre is gondoltam.

***** Drizzt Catti-brie ajkához emelte a kanalat. A nő nem tiltakozott, gépiesen lenyelt minden felkínált falatot. A drow a meleg vizes tálkába mártotta a szalvétát, és letörölte a zabkását felesége szája széléről. A nő, úgy tűnt, észre sem vette, ahogyan az imént elfogyasztott étel ízét sem. Ha étel került a szájába, arca, Drizzt nagy fájdalmára, ugyanolyan kifejezéstelen maradt, és emlékeztette a drow-t, mennyire hiábavaló az egész. Éppen úgy ízesítette a zabkását, ahogyan a felesége szerette, de minden újabb kanálnál bebizonyosodott előtte, hogy ennyi erővel nyugodtan ki is hagyhatta volna a mézet és a fahéjat, és keserű fűszereket is rakhatott volna az ételbe – Catti-brie-nek mit sem számított volna. – Még mindig emlékszem arra a pillanatra Kelvin Halmánál – mondta neki. – Amikor újra átélted a szemem előtt, minden olyan tisztán lejátszódott előttem, és már azelőtt visszaidéztem szavaidat, hogy kimondtad volna őket. Emlékszem, hogy állt a hajad, az esetlen frufruval, ahogy két oldalt különböző hosszúságokban meredt minden irányba. Soha ne bízz egy törpében, ha olló van a kezében, ugye? A drow itt még halkan fel is nevetett, de nem tűnt úgy, mintha Catti-brie hallotta volna. – Persze akkor még nem voltam beléd szerelmes. De az a pillanat oly különleges maradt számomra, és oly jelentős! A tekinteted, szerelmem! Amivel a lelkemet láttad, és nem a bőröm színét! Amikor megtaláltalak Kelvin Halmánál, tudtam, hogy végre hazaértem. És noha akkor még évekig – egészen a Calimportban töltött időkig – nem gondoltam arra, hogy több is lehetne köztünk, már fontos voltál számomra. És most még inkább az vagy! Gyere vissza hozzám, Cattibrie! Csak ez számít! A világ zord hellyé változott. A szellemkirállyal és a felfeslő Szövedékkel, és mindazzal a vésszel, amit mindez maga után vonhat, tudom, hogy sok próbán elbukom majd, számos jóakaratú társammal együtt. Azonban hiszem, hogy a végén majd legyőzzük a kihívásokat, hogy együtt majd találunk megoldást! Hiszen eddig mindig így történt! Ehhez viszont vissza kell térned hozzám! Ahhoz, hogy legyőzzünk egy nagy hatalmú ellenséget, elsősorban akarat szükséges. De mi értelme van az egésznek, szerelmem, ha egyedül vagyok? Mélyet sóhajtott, és tovább ült felesége mellett, aki azonban még csak nem is pislogott, semmilyen módon nem reagált. Nem hallotta a drow-t. Saját ép elméje megőrzése érdekében Drizzt színlelhette volna magának, hogy nem így van, de a szíve mélyén tudta, Catti-brie nagyon messze jár, és a károsodott felszín alatt nem tud elérni hozzá. A drow elmorzsolt egy könnycseppet levendulakék szeme sarkában, majd tekintete ugyanolyanná vált, mint amellyel megrázta és egyben bátorította Bruenort; a Vadász ígérete, az eltökéltség, a füstölgő düh. Drizzt előrehajolt, és homlokon csókolta Catti-brie-t, miközben azt mondogatta magának, hogy mindezt a bajt a szellemkirály hozta rájuk, miatta tébolyodott meg a világ, és nem valami nagyobb katasztrófa miatt. Úgy határozott, könnyeknek többé nincs helye. Másra sem gondolt, mint hogy el akarja pusztítani a fenevadat.

186

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

GYŰLÖLETTŐL VEZÉRELVE Tudták, hogy ellenségük vissza fog térni – ahogyan azt is, hogy le akarják győzni, De amikor megtörtént, amire számítottak, a keménykötésű törpék, Athrogate és Thibbledorf Pwent harsány csatakiáltás helyett levegő után kapkodtak. A szellemkirály éppen ott tért vissza Toril anyagi világába, ahonnan eltávozott. Kezdetben rövid ideig áttetsző, kékesfehér fény vette körbe, de kis idő múlva azonban már teljes anyagi valójában magasodott ellenségei fölé ott, a katedrális udvarán, és miközben az első kiáltások elhagyták Pwent és Athrogate ajkát és visszhangoztak az elhagyatott folyosókon, a hatalmas fenevad a levegőbe szökkent és szárnyra kapott, majd eltűnt az éjsötét égen. – Ott van fent! Ott van fent, királyom! – harsogta Pwent, miközben le-föl ugrált, és az ég felé hadonászott. Bruenor, Drizzt és a többiek hamarosan megérkeztek az erkély melletti szobába, ahol a két törpe őrködött. – A csontvázsárkány ugyanott jelent meg, ahol korábban eltűnt? – kérdezte Cadderly, egyértelműen nagy jelentőséget tulajdonítva e ténynek. – Ípp, ahogy mondád! – felelte Athrogate. – Izza, meg minden, azt' elpattana! – Ott van fent, királyom! – kiáltotta újra Pwent. Drizzt, Cadderly, Bruenor és Jarlaxle eltökélt pillantásokat váltottak. – Ezúttal nem lóg meg előlünk! – jelentette ki a törpekirály. E kiáltás hallatán minden szem Cadderlyre szegeződött, mire a pap magabiztosan bólintott. – Befelé! – rendelkezett aztán. – A fenevad nagy dühvel, tüzet okádva fog visszatérni. A Szárnyaló Szellem megvéd minket!

***** Danica mély lélegzetet vett, és megragadta egy közeli fa gyökerét, hogy el ne essen, amikor meghallotta a felszálló csontvázsárkány szörnyű, túlvilági üvöltését. Önkéntelenül is a Szárnyaló Szellem felé pillantott, melyet már többmérföldnyire maga mögött hagyott. Győzködnie kellett magát, hogy Cadderlyt nagy hatalmú szövetségesek veszik körül, és hogy Deneir, vagy valamely más istenség, valami csoda folytán eddig mindig meghallgatta. – Győzni fognak – mondta halkan. Nagyon halkan, mert tudta, hogy körülötte az erdőben szörnyek ólálkodnak. Az utat kúszó szörnyetegek kaparták, és a nő érezte, hogy valamilyen behemót fenevad mennydörgő lépteitől remeg a talaj a lába alatt. Soha ehhez foghatót még nem tapasztalt. Félúton járt Carradoon felé, és remélte, hamar odaér. De hiába, mert kénytelen volt lassan és körültekintően araszolni előre. Bármennyire is szeretett volna harcolni, ebben a helyzetben aligha engedhette meg magának, hogy ilyesmibe keveredjen. Csak és kizárólag Carradoonra 187

összpontosította gondolatait, a helyre, ahol megtalálhatja gyermekeit, míg Cadderly és a többiek a csontvázsárkánnyal hadakoznak a Szárnyaló Szellemben. Ez volt a terv – tudták ugyanis, hogy az élőholt fenevad újra le fog csapni –, és Danica megacélozta akaratát, hogy ne bonyolódjon bele a különféle eshetőségekbe. Tudta, meg kell bíznia a férjében, és nem fordulhat vissza. – Drága gyermekeim! – suttogta. – Temberle, Rorick és Hana, én édes Hanám… Meg foglak találni benneteket! Mögötte a magasban szárnyaló szellemkirály rikoltása hasította szét az éjszaka csendjét, akár a villámlás és az azt követő mennydörgés. Danica nem vett róla tudomást, inkább az előtte sötétlő erdőre összpontosított: óvatosan, mégis a lehető legsebesebben vágott át a fák és a kísértetek között. – Öld meg, Cadderly! – ismételgette alig hallhatóan, újra és újra.

***** A szellemkirályt röptében immár nem gátolták Yharaskrik figyelmeztetései vagy a jelenléte, így valósággal tobzódott a tudatban, hogy hamarosan elpusztíthatja az alatta elterülő érzékeny célpontját, a Szárnyaló Szellemet, a falai közt meghúzódó ostobákkal együtt. A közelgő bosszú édes íze töltötte meg Hephaistos halott torkát, és a sárkány semmit nem akart jobban, mint hogy teljes gőzzel lecsaphasson az épületre, és szilánkokra szedje. De a szellemkirályt alkotó mindkét entitás nagy meglepetésére féktelenségét a nemrégiben elszenvedett fájdalmas vereség emléke mérsékelte. A lény még nem felejtette el Cadderly vakító lángjait, és Drizzt szablyáinak csapásait. Noha egyúttal bízott benne, hogy a második támadása nem ilyen eredménnyel fog zárulni, nem akart felesleges kockázatokat vállalni. Így hát a fenevad onnan a magasból, a felhők közül, újra szólította alattvalóit: előhívta őket a Szárnyaló Szellemet körülvevő erdőkből. – Nem fogják megölni Cadderlyt – mormolta a széllel szemben repülő szörnyeteg. – De jelentősen hátráltathatják! Aztán behúzta szárnyait és lesiklott, majd kiterjesztette őket, és meglovagolva a lendületet valamint a légáramlatokat, körözni kezdett az épület fölött. Közben a mágia segítségével élesített szemével az alatta fekvő területet pásztázta. Az erdő már feléledt a kúszó szörnyek és az éjbenszárnyalók mozgolódása nyomán. Velük együtt összekuporodott lidércek rajzottak a Szárnyaló Szellem felé, sőt még egy éjbenjáró is. A szellemkirály nevetése mint távoli mennydörgés visszhangzott szerte a vidéken.

***** A bent tartózkodók hallották az üvegcsörömpölést – a legutóbbi támadásnál épen maradt kevés ablak egyike tört be –, de az épület nem rázkódott meg. – Az istenekre! – szitkozódott Cadderly. – Az átkozott kúszó szörnyek! – kiáltott fel Bruenor is. Az épület első emeletén tartózkodtak, a legnagyobb fogadóteremben. Az ablaktalan helyiséget csak néhány folyosó kötötte össze a katedrális többi részével. Pwent és Athrogate úgy huszonöt lábnyi magasságban a többiek fölött, az északi erkély korlátjánál álltak, melyről nem egy fadarab már kezdett leválni. Bruenor, Cadderly és a többiek az emelvényen álltak, ahonnan a pap általában a meghallgatásokat bonyolította, szemben a duplaszárnyú ajtóval és a fő folyosóval, mely a katedrális előcsarnokába vezetett. Drizzt a kis, biztonságos előszoba ajtajánál állt, és a bent tartózkodó Catti-brie-t őrizte. A drow lehajolt, betakargatta feleségét, miközben így suttogott: – Nem hagyom, hogy megkaparintson! Az életemre esküszöm, szerelmem, megölöm a fenevadat! És megtalálom a hozzád vezető utat, vagy a módját, hogy visszavezesselek közénk. Catti-brie nem reagált, csak üresen meredt a távolba. Drizzt előrehajolt, és arcon csókolta a feleségét. – Ígérem! – suttogta. – Szeretlek. 188

Nem messze tőlük fa recsegett-ropogott. A drow felállt, és elhagyta a szobát, de közben végig ügyelt a mögötte elhelyezkedő ajtóra. Cadderly megremegett, amikor a testén érezte, hogy az ocsmány szörnyek bemásznak a Szárnyaló Szellem törött ablakain. – Tisztítsuk meg a terepet? – kiáltotta le Athrogate. – Ne, maradjatok a helyeteken! – rendelkezett a pap. Még ki sem mondta, a két törpéhez legközelebb elhelyezkedő ajtó rázkódni kezdett, valaki dörömbölt rajta. Cadderly magába fordult, megpróbált kapcsolatot teremteni a Szárnyaló Szellemet megerősítő mágiával, könyörgött Deneirnek, hogy képes legyen kitartani. – Akkor hát gyere – suttogott aztán a szellemkirálynak. – Mérkőzzünk meg! – Tanult a vereségből – állapította meg Jarlaxle, mikor Drizzt ismét csatlakozott hozzájuk. – Előreküldte a feláldozható szolgáit. Nem akar ismét egyedül csapdába esni, mint a legutóbb. Cadderly riadt pillantást vetett Drizztre és Bruenorra. – Majd én becsalom – ígérte a drow, és átrobogott a termen a dupla ajtóig, nyomában szorosan három társával. Mielőtt azonban elhagyhatta volna a termet, Cadderly megállította. Amikor Drizzt megfordult, a pap megragadta a drow Jéghalált szorongató jobb kezét, majd másik kezében Csillám markolatát érezte. Aztán lehunyta szemét és kántálásba fogott, mire a sötételf érezte, hogy mindkét fegyverébe erő áramlik. – Bruenor, az ajtóhoz! – szólt Jarlaxle, és előhúzott két fém varázspálcát. – És bukj oldalra! Aztán a zsoldos bólintott Drizztnek, majd Bruenornak, aki lendületesen a dupla ajtóhoz igyekezett. Mögöttük a folyosón hemzsegtek a kúszó szörnyek, fölöttük pedig éjbenszárnyalók köröztek. Jarlaxle pálcájából ekkor villám csapott ki, és eloszlatta a sötétséget. Másik pálcája hasonló hatást idézett elő, majd újra az elsőre került a sor, aztán megint a másodikra. A füstölgő hús és a lehulló, még verdeső denevérek nyomán bűz töltötte be a szent helyet. Ötödik, majd hatodik villámcsapás harsant fel. A szörnyek menekülőre fogták a dolgot; tülekedtek, hogy mielőbb elhagyhassák a folyosót. De akadt, amelyik el sem tudott indulni, mert ott helyben megolvadt. Ezután a hetedik villámcsapás remegtette meg a Szárnyaló Szellem falait. – Menj! – parancsolt Jarlaxle Drizztre, és újabb sistergő, robbanó energianyalábot bocsátott ki a varázspálcájából. Drizzt Do'Urden pedig szorosan a nyomába eredt, futott, ugrált, pördült és vágott, látszólag összevissza. Valójában azonban minden egyes csapás gondos tervezés alapján született, hogy az út megtisztuljon, és a drow továbbhaladhasson. Hirtelen éjbenszárnyaló csapott le rá – azaz egészen pontosan esett, ugyanis csúnyán megsebesült a számos villámcsapástól. Drizzt határozott visszakezes vágást tett, majd isteni mágiával átitatott szablyája segítségével félrelökte az óriási denevért. A penge könyörtelenül vágta szét az ellenség húsát. A drow két reszkető, haldokló kúszó szörnyre ugrott, majd onnan tovább egy harmadikra, amelyet felborított. Ő maga pördülve haladt tovább, és közben félbevágott egy újabb, útjába kerülő fenevadat. Elérte az előcsarnok ajtaját, melynek szárnyai a nyolc villámcsapás hatására meglehetősen kilazultak. – Jarlaxle! – kiáltotta a sötételf, majd hirtelen megtorpant és berúgta az ajtót. Nem éppen biztató látvány fogadta: az előcsarnok dugig volt ellenséggel. Ismét villámcsapások cikáztak a lebukó drow feje fölött, és szétrobbantották, elégették, megvakították és szétszórták a fenevadakat. Aztán Drizzt mögéjük került, és mágikus szablyái nyomán csak úgy hullott az ellenség. A drow végül kilépett az épületből az udvarra. – Gyerünk, sárkány, küzdj meg velem! – rikkantotta. Ekkor elvetemült éjbenszárnyaló csapott volna le a magasból rá, de megvillanó szablya fogadta, mely átvágta a húsát és a csontját, és égető, isteni fényt bocsátott a sötétség gyermekére. A denevérszerű lény pörögve hátrált, de amikor a földre zuhant, már nem élt. Körös-körül, a Szárnyaló Szellem falaitól annak törött ablakaiig egy pillanatra mintha minden megdermedt volna. Drizzt magára vonta a figyelmüket, és a szörnyek csak úgy rajzottak felé: leugráltak a fákról és a falakról, elözönlöttek az udvarról. Gonosz vigyor ült ki a sötételf arcára. 189

– Gyertek csak! – suttogta, és Catti-brie-re gondolt, majd bólintott.

***** – Oda kell mennünk hozzá! – kiáltotta Bruenor. Cadderly-vel és Jarlaxle-lel együtt elhagyta a fogadótermet, és az előcsarnok felé araszolt, ahonnan ráláttak az udvarra is. – Várj, törpe! – figyelmeztette a zsoldos. Beszéd közben a papra nézett – nem kerülte el a figyelmét, hogy az mennyire megbízik Drizztben. Bruenor már válaszra nyitotta a száját, de a torkára fagyott a szó, amikor meglátta, mennyi szörny özönlik sötételf barátja felé. A drow kósza mozgásba lendült: ugrott, pördült, átlépett a szörnyetegek fején, hátán, pusztító sebességgel és pontossággal vágott. Egyik szörny a másik után vált reszkető húskupaccá, vagy hőkölt hátra a lendülő, isteni mágiával átitatott szablya csapásától. Drizzt ugródeszkának használta az egyik lény hátát, és gyorsan a földet ért, majd egy másik fenevadon termett, ahonnan kettőt szúrt, oldalra döfött, és újabb szörnyet terített le egy halálos visszakezes csapással. Aztán továbbpördült, és kikerülve egy haldokló szörny jól megtermett porhüvelyét, leszúrt egy negyediket, megvágott egy ötödiket, majd átugrott a következő felett, és közben Csillám egy döfésével halálos sebet ejtett rajta. Ráadásul még ugyanazzal a lendülettel egy lecsapni készülő éjbeszárnyaló lábát is lekaszabolta. – Régóta ismered már – szólt Jarlaxle Bruenorhoz. – De még sose láttam ilyennek – ismerte el a döbbent törpe. Drizzt, aki pusztító örvényhez hasonlatosan pörgött, egyszer csak eltűnt barátai látóteréből, mert távolabb mozdult és már nem látszott a nyitva hagyott dupla ajtóban. Ugyanakkor a feltörő zajok és üvöltések világossá tették barátai előtt, hogy dühödt támadóereje mit sem lankadt. Rövid időre ismét megpillantották – minden lépéssel, minden döféssel, minden lendületes suhintással pusztulást zúdított ellenségeire. A kúszó szörnyetegek szanaszét repültek, csontjaikat törték, az éjbenszárnyalók holtan buktak le a magasból, de Drizzt szablyáinak isteni izzása mit sem tompult, sőt még eltökéltebben, még nagyobb dühvel lobogott. Barátai hirtelen csörömpölésre lettek figyelmesek a másik helyiségből, így megfordultak, és egy vonagló, haldokló szörnyet pillantottak meg a földön. Majd egy másik hullott alá a magasból, Thibbledorf Pwent lelkes vihogása közepette. – Bízzatok Drizztben! – mondta Cadderly két társának, és visszavezette csapatát a fogadóterembe, a maguk választotta csatamezőre.

***** Thibbledorf Pwent túláradó energiája az ajtó mögött tartotta az ellenség tömegét. A hadonászó, rugdalózó törpe egyre hangosabban nevetett minden újabb húscafaton, mely szétfröccsent éles kiszögellésekkel teli páncélzatán, és a térdénél elhelyezkedő tüskék vagy a kesztyűje fémhegyeinek minden gyomorforgató szúrásánál. – El az útból! – kiáltott rá Athrogate újra és újra. A nem kevésbé vad törpének szintén fájt a foga valami kis felnyársalnivalóra. – Bruhahaha! – felelte Thibbledorf Pwent, tökéletesen utánozva Athrogate jellegzetes kiáltását. – Húhh! – füstölgött a vad törpe, mert ez valóban a torkára fagyasztotta a szót. Mindazonáltal nem sokáig, mert hamarosan felcsendült fajtársa kacajának eredeti változata. Thibbledorf Pwent félrehúzódott, mire két kúszó szörnyeteg sietett az erkélyre, hogy szembeszálljon Athrogate-tel. Aki roppant láncos buzogányainak csapásaival fogadta őket, és újra teljes szívből, hangosan felkacagott. Pwent mindeközben egyenesen a folyosó kijáratához sietett, és csépelni kezdte az útjába kerülő szörnyeket. Egyet a kesztyűjéről előremeredő tüskére tűzött, majd ügyesen, fürgén megfordult, megvonaglott, és ezzel levetette a kapálózó lényt az erkélyről. Aztán visszafordult, mire még több kúszó szörnyeteg jött be a szobába, ahol ő és Athrogate együtt felnyársalták őket.

***** 190

A drow harcos nem lassított és cseppet sem fáradt. Sérült feleségének a képe kristálytisztán kirajzolódott az elméjében, és egyre csak hajtotta tovább. Mivel szemernyi fáradtságot sem érzett, azon kezdett tűnődni, hogy a Cadderly által a fegyvereibe árasztott energia nem növelte-e meg valamiféleképpen az ő erejét és kitartását is. Ugyanakkor mindez futó gondolat volt csupán, mert pillanatnyi szorongatott helyzete előhívta belőle legádázabb harci ösztöneit is. Drizzt nem hagyott magának időt a tűnődésre, mert minden fordulattal újra és újra szembetalálta magát az ellenséggel, és minden ugrás közben kifordulni és lebukni kényszerült, hogy elkerülje a felé nyúló karmos végtagokat. Ő azonban mit sem törődött azzal, hány karmos kéz nyúl felé. Mindegyik elől kitért, és dühvel, erővel átitatott pengéi segítségével megtisztította az utat, bármerre is indult. Vérontás szegélyezte a lépteit, és a meleg szörnyvérből felszálló pára betöltötte a levegőt. Minden második lépése egy halott ellenség húsos holttestén vezetett át. – Küzdj meg velem, sárkány! – kiáltotta, és hangja majdhogynem csipkelődő vidámságot tükrözött. – Gyere le onnan a magasból, te gyáva! E két mondat között is négy kúszó szörnyeteg lelte halálát, így lassan még a gonosz, ám végtelenül ostoba lények is meghátráltak az őrjöngő drow harcos elől. Az események ebben az irányban haladtak tovább – Drizzt nemhogy nem futamodott meg ellenségei elől, de még üldözőbe is vette őket, miközben egy percig sem szűnt meg hangos kiáltásokkal kihívni a szellemkirályt. Azonban üzenetére nem a sárkány felelt, hanem egy másik lény, egy hatalmas éjbenjáró, amely az erdőből lépett elő, és a táncoló drow-ra rontott. Drizzt korábban már harcolt hasonló behemótokkal, így tudta, milyen veszedelmesek: csalóka módon vékony karjukat erős izomkötegek borítják, melyek egy szempillantás alatt kiszorítják a szuszt az ellenfélből. A drow a szörnyre támadt, miközben ajka mosolyra húzódott.

***** Számos szörny, miután hátrahőkölt Drizzt elől, a kitárt dupla ajtókon át berontott a Szárnyaló Szellembe, és a folyosón végigrobogva a fogadóterembe özönlött. A horda élén futó fenevad már majdnem át is jutott az ajtón, Bruenor azonban a közelben lesben állt a fal mellett, és tökéletesen időzített kétkezes csapást mért a lény mellkasára, melytől az rögvest elpusztult. A törpe ezután félrelökte a tetemet, közben biztos fogást keresett a pajzsán, és az ajtóban feltűnő következő lényre vetette magát. Bruenor és a kúszó szörnyeteg egyaránt a földön gurulva végezte, így Jarlaxle lehetőséget kapott arra, hogy egyik villámát a másik után bocsássa ki. Az energianyalábok végigszikráztak a zsúfolt folyosón. Mögöttük, egyenesen az ajtóban, megjelent Cadderly, magasra lendítette a karját, és mágikus erőt bocsátott alá a lábához, majd azon átáramoltatva izzó körben megindította a boltíves folyosón. Aztán a pap hátralépett, a makacs kúszó szörnyek pedig egyre csak jöttek, és amikor a Cadderly által megszentelt földre léptek, pusztító sugárzás emésztette fel őket. Felüvöltöttek, parázslottak, majd halálos kínok közt vonaglottak, végül hamuvá porladtak. Jarlaxle újabb villámokat bocsátott a folyosóra. A fenti erkélyről újabb kúszó szörnyeteg repült alá nagy ívben; ott fenn is, ahogyan a fogadóteremben, gyorsan csillapodott a küzdelem. – Gyertek, ti kis átkozottak! – kiáltotta le Athrogate az immár üres folyosóra. – Gyere, sárkány! – felelte Cadderly. – Gyerünk, Drizzt! – kontrázott rá Bruenor.

***** A fekete bőrű óriás iszonytató sebességgel és elszántsággal csapott a támadó drow felé, és ütése egy kevésbé erős harcost porrá is zúzott volna. A kósza ugyanakkor – aki gyorsan reagált, mert vágott az esze, mint a borotva – a sebességét növelő bokaperec segítségével idejében kitért balra. Számított rá, hogy a behemót újra próbálkozni fog, így gyorsan átlendült a másik oldalra, minek következtében a lény ökle ismét cél tévesztve szelte a levegőt. 191

Drizzt továbbra sem lassított: amikor elhaladt az óriás mellett, felugrott, megpördülve fokozta a lendületét, és Jéghalállal odacsapott egyet. A behemót térdkalácsát vette célba, mert úgy gondolta, a becsapódás segítségével visszafordítja a lendületét és pördülve kitér az ellenség útjából. Ám legnagyobb meglepetésére nem érezte a becsapódást. A drow úgy ért földet, mintha semmi keménybe nem ütközött volna, és isteni erővel átitatott fegyverei révén korábban szerzett tapasztalatai dacára majdnem kővé vált a rázúduló valóságtól, miszerint pengéje átsiklott a behemót lábán. Rögtönözni volt hát kénytelen: átlósan balra ugrott, felemelkedett a földről, megpördült a levegőben, és az óriás háta mögé érkezett. Újabb fordulatot követően Jéghalált az óriás másik combjának hátuljába döfte, mire a lény végre üvöltve felemelkedett, és tántorogva szorította másik lábának levágott csonkját. Drizzt visszahúzta a Jéghalált, ugyanakkor Csillámmal már suhintott is, és lekaszabolta az óriás megmaradt alsó végtagját. Az erős fenevad a földre zuhant, és üvöltését a szellemkirály tisztábban hallotta, mint a drow harcra hívó kiáltásait. A sötételf nem vesződött azzal, hogy kivégezze az óriást – gondolta, majd úgyis elvérzik magától –, ehelyett futni kezdett a katedrális felé. Minden lény menekült előle: az éjbenszárnyalók elrepültek a sötétségbe, a kúszó szörnyek pedig annyi irányba, ahányan csak voltak, igyekeztek eliszkolni az útjából. A drow párat elkapott futtában, pusztító csapásaival többet a másvilágra küldött, és tervezett egyenes útjához képest némi kerülőt tett, hogy a horda még inkább szétszóródjon. Fentről fájóan éles kiáltás hasított bele az éjszakába. Drizzt bukfencet vetett, majd talpra ugrott, és szembenézett a hang tulajdonosával. Először csak két, tűzben izzó szemet látott a csontvázsárkányból, melyek hullócsillagokként száguldottak felé, aztán megpillantotta a szörny legújabb szarvává vált Crenshinibon zöld izzását is. – Gyere csak! – kiáltotta, majd összecsapta szablyáit, olyan erősen, hogy szikrák röpködtek szerteszét. Aztán egy mozdulattal visszacsúsztatta őket a hüvelyükbe, és leemelte válláról Taulmarilt. Gonoszul vigyorogva, egymás után repítette ki a nyilakat, melyek ezüstös csíkokat húztak maguk után, és sorra megégették a lecsapó fenevadat.

192

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

ÜLDÖZÉS A VALÓSÁG HATÁRÁIG – Nézzétek! – kiáltott fel Rorick, és a hegyek fölötti magas égre mutatott. Hallották mind a pusztulás sikolyát, és Rorick tekintetét követve megpillantották a szellemkirályt, amint átvitorlázott a csillagos égbolton. – Az otthonunk felett lebeg! – állapította meg Hanaleisa, mire mind az öten futásnak eredtek. Azonban Iván minden tizedik lépésnél kérte, hogy álljanak meg. Végül a többiek lihegve lelassítottak. – Együtt kell maradnunk, vagy mind meghalunk! – feddte meg Hanaleisát a sárga szakállú törpe. – Márpedig én nem tudok veled lépést tartani, lányom! – Én meg nem tudom távolról végignézni, hogy az otthonomat megtámadják! – vágott vissza Hanaleisa. – Hiába, nem érsz oda! – felelte Iván. – Több mint fél nap gyaloglás, futva is több óra! Persze készen állsz ennyi ideig futni, igaz-e? – Ha arról van szó, hogy… – kezdte volna Hanaleisa a választ, de Pikel látványa elhallgattatta. Minden szem a zöld szakállú törpére szegeződött, aki ugrált, és a sötét erdő felé mutogatott. A következő pillanatban hallották, hogy számos lény mozgolódik a bozótban. A csoport tagjai egyként megfeszülve számítottak a harcra, azonban hamarosan felismerték, hogy azok a lények, a szellemkirály alattvalói, nem rájuk készülnek támadni, hanem nyugat felé tartanak, a dombokon át egyenesen a Szárnyaló Szellem irányába. Ezek az ellenségek mind a távolban zajló csatába özönlöttek. – Haladjuk gyorsan, de ne fussatok! – rendelkezett Iván. – És maradjunk együtt! – tette hozzá. Hanaleisa gyors tempóban az élre tört. Miután alapos képzést kapott, és képes volt észrevétlenül, ám egyúttal villámgyorsan haladni, biztos volt benne, hogy megállás nélkül tudna futni hazáig, noha az ösvény végig hegynek felfelé vezetett. De nem hagyhatta magukra ellenségekkel körbevett társait, főleg Rorickot nem, akinek – sérült bokája miatt – kínszenvedés volt minden egyes lépés. – Apát és anyát száz tehetséges mágus és pap veszi körbe! – próbálta Temberle megnyugtatni a testvérét, valamint egyúttal – és ez nem kerülte el Hanaleisa figyelmét – saját magát is. – Visszaverik majd a támadást. Nem sokkal később, miután már majdnem egy mérföldet maguk mögött hagytak, le kellett lassítaniuk; egyrészt a kimerültségtől, másrészt pedig azért, mert az erdő körülöttük hemzsegett az árnyszerű lényektől. Hanaleisa nem egy alkalommal állította meg kezét felemelve mögötte haladó társait, és bukott le egy farönk vagy bokor mögé, közelgő harcra számítva. Ugyanakkor az előttük és mellettük tülekedő fenevadakat minden jel szerint csak egy cél vezérelte, a carradooni menekültek kis csapata pedig hidegen hagyta őket. Hanaleisa lépésről lépésre haladt előre, még akkor is, amikor az ellenség már nagyon közelről hallatszott. Mint a lány legalább önmaga előtt beismerte, a lelke mélyén remélte, hogy a szörnyek közül néhány rájuk ront. Megölnék őket, és annyival is kevesebb rohamozná meg a Szárnyaló Szellemet. 193

Kisvártatva azonban valami másra lett figyelmes: úgy tűnt, valami ismeretlen lény tart feléjük. Egy vaskos fa mögé kúszott, intett a többieknek, hogy álljanak meg, majd lélegzetvisszafojtva figyelte a közelgő alakot, aki vele szemben, a fa másik oldalánál lapult. A lány kitört, mire ellenfele hasonlóképpen tett. Hanaleisa ekkor csapások sorozatát mérte rá, melyek két vállra fektettek volna egy képzett harcost is. Ugyanakkor minden ütését puszta kéz verte félre. Hanaleisa egy pillanat alatt rájött, hogy veszített, és kisvártatva felismerte ellenfelében a nőt, aki egész életében tanítómestere volt. – Anya! – kiáltott fel, mire Danica a nyakába borult, és olyan szoros ölelésbe vonta lányát, mint még soha. Rorick és Temberle visszhangozták Hanaleisa kiáltását, majd Ivánnal és Pikellel együtt odaszaladtak Danicához és átölelték. A mély megkönnyebbülés és a nagy öröm könnyei töltötték meg Danica szemét, miközben egyenként átölelte gyermekeit, majd Pikelt vonta magához. És a könnyek fátyla alatt az arc hamarosan zavarossá vált, a nő ugyanis megpillantotta Ivánt. – Láttalak meghalni – szólalt meg. – Ott voltam a sziklán, a barlang bejáratánál, amikor a csontvázsárkány széttaposott. – Egészen pontosan a szörnyeket taposá szét, kik engem üldözének! – helyesbített Iván. – Az ostoba szerzet nem tudá, hogy egy üreg felett állék – neki szűk, de nekem ípp jól jöve alagútnak! – De. – hebegett Danica döbbenten, aztán csak a fejét rázta, majd arcon csókolta Ivánt. – Te is megtaláltad a kiutat, ahogyan mi is meg fogjuk! – jelentette ki. – Hol van apa? – kérdezte Hanaleisa. – A Szárnyaló Szellemben maradt – felelte Danica, és aggodalommal telten fordult a hegyek irányába –, hogy szembenézzen a szellemkirállyal. – Varázslókból és csatamágusokból álló sereg élén áll – makacskodott Rorick, Danica azonban csak a fejét rázta. – Nagy hatalmú szövetségesek kis csapatával van – helyesbített, majd Ivánra és Pikelre nézett. – Ott van Bruenor király egyik harci tombolójával és Drizzt Do'Urdennel együtt! – Bruenor – ismételte Iván lélegzetvisszafojtva. – A királyom eljöve a szükség idején! – Drizzit Dudden – örvendezett Pikel, jellegzetes kuncogását hallatva. – Vezess minket, úrnőm! – kérte Iván Danicát. – Siessünk, hogy még nekünk is jusson a legyőznivaló ellenségből!

***** A szellemkirály nem tárta szélesre a szárnyait, hogy még sebesebben zuhanjon. Alázúduló lövedékként érkezett a magasból. Szárnyait összecsukta, szeme izzott, állkapcsát szélesre tárta. Az utolsó pillanatban, éppen a földet érés előtt, felkapta a fejét és kipattintotta szárnyait – de csak azért, hogy a leereszkedés szögét megváltoztassa. A füvet végigszántva ért földet; valósággal árkot ásott, miközben a kiszemelt áldozata felé tartott. És – arra az esetre, ha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy az őrültnek, aki harcra mert hívni egy istent, vége legyen –, a sárkány lángokat okádott. Közben egyre csak haladt tovább; mindent felemésztett, ami az útjába került, és így csörtetett el a Szárnyaló Szellem kapujáig. A tűzben a halott kúszó szörnyek húsa bugyborékolt, kifakadt és cafatokra szakadt. A fű megfeketedett és elpusztult. – Drizzt! – kiáltott fel Bruenor, Cadderly és Jarlaxle a katedrálisban, mert azt hitték, barátjuk is a tűz martalékává vált. Tény, hogy a lángok tovább lobogtak, a katasztrófa már megállíthatatlannak tűnt, de az elesettnek hitt drow kezében hirtelen szablya lendült, egyenesen a szellemkirály pofája felé. A fenevad meghökkent, és kizökkent az egyensúlyából, amikor látta, hogy a sötételf túl gyors, és már ki is tért előle. Megsokszorozott dühét a drow-ra zúdította. Ekkor azonban újabb, mágikus hatalommal megerősített ütés lódította félre a csontvázsárkány fejét. A szellemkirály hátsó lábaira ágaskodott, de még így is, hogy az üstökösszerű becsapódása eredményeképpen két ember mélységű árokban állt, a drow fölé tornyosult. 194

Ezután rögtön fel akarta falni ellenségét: dárdaszerű fogai hangosan csattantak össze, mire a Szárnyaló Szellem kapujában álló Bruenornak elakadt a lélegzete, mert azt hitte, Drizztet elnyelte a fenevad. A drow azonban hamarosan újra előtűnt, és tovább küzdött az ellenséggel. Sérült feleségének képe olyan elevenen élt benne, olyan tökéletes fegyelemmel összpontosított és ügyesen hárított, hogy mindig eltalálta a megfelelő szöget, és a veszedelmes közelség ellenére kitért a szellemkirály elől. Amikor barátai ismét megpillantották, három villámgyors lépéssel a fenevad hátsó lábánál termett, és mélyen belevágta szablyáit. Azonban hiába: még Cadderly mágiájának és Drizzt dühének egyesült ereje sem tudott úgy elbánni a szellemkirállyal, mint korábban az éjbenjáróval. A drow minden dühe, haragja és összpontosítása dacára sem feledte el a vitathatatlan igazságot, miszerint egyedül nem tudja legyőzni a szörnyet. Újra támadásba lendült a tőle telhető legnagyobb sebességgel, és keményeket ütött. A sárkány ismét fenyegetőn csattogtatta felé gyilkos tépőfogait, mire Drizzt kitért, és rohant, egyenesen a Szárnyaló Szellembe. Közben ösztönösen széles kanyart vett és ismét lebukott, mert maga mögött megérezte a szellemkirály tüzes leheletét. Amikor a sárkány már nem okádott tüzet, Drizzt kikerülte a lehelet nyomában megfeketedett sávot, és fogait csattogtató üldözőjének ezúttal sem sikerült elcsípnie. Hajszálnyira a szellemkirály előtt viharzott be a dupla ajtón, és egyből Cadderly után kiáltott. Mint számított rá, a szellemkirály dühödt tüze követte őt az épület belsejébe is: elérte a hátát és teljesen elborította, sárkány-tűzzel töltve be a folyosót mögötte, sőt előtte is.

***** Cadderly fájdalmában felnyögött, amikor a kavargó lángok belekaptak a Szárnyaló Szellembe – közvetlenül a mágiába, mely életben tartotta a papot és művét. Sugárzó kezét maga elé tartotta, a folyosó felé nyúlt, elérte Drizztet, és csak reménykedni tudott abban, hogy kellőképpen gyorsan cselekedett. Csupán akkor lélegzett fel, amikor a drow végre berontott a terembe, és szemlátomást épségben került ki a sárkánytűz robbanásából. De a pap megkönnyebbülése, a többiekével együtt, csak egy pillanatig tartott, mert a hatalmas épület teljes egészében erősen rázkódni kezdett. Cadderly hátrahőkölt, arca fájdalmasan megvonaglott, miközben újabb és újabb robbanások rázták meg a Szárnyaló Szellemet. Falai még a bennük izzó mágiával sem tudtak dacolni a szellemkirály dühével, aki berontott, foggal-körömmel pusztított, koponyájával pedig szétrombolta a fa- és kőfalakat. Törve-zúzva benyomult az épületbe, kiszélesítette az átjárót, és a fogadóteremtől nem messze áttörte az alacsony mennyezetet.

***** A teremben várakozó négy harcos hátrahőkölt, és minden lépés nyomán próbálta megőrizni nyugalmát és magabiztosságát. Ha Cadderlyre néztek, a látvány – enyhén szólva – nem bizonyult lelkesítőnek számukra. Minden alkalommal, amikor a Szárnyaló Szellem valamelyik ablaka betört, vagy egy fala leomlott, a pap megrázkódott – és egyúttal öregedett is. Barátai döbbent szeme láttára Cadderly haja teljesen megőszült, arcára ráncok ültek ki, tartása meggörnyedt. A fogadóterem fala berepedt, majd, amikor a szörnyeteg átcsörtetett rajta, leomlott. A szellemkirály felemelte a fejét, és színtiszta gyűlölet fülsiketítő üvöltését hallatta. További lépteinek súlya alatt az épület újra és újra megrázkódott, és a fenevad egyre közelebb került kiszemelt áldozataihoz. – Királyomért! – kiáltotta Thibbledorf Pwent, aki a magas erkély egy kilazult farönkjén ült. Előtte a korláton Athrogate egyensúlyozott; kiszemelte a legnagyobb farönköt, meglendítette, és nagy ívben lehajította. A hatalmas lándzsa a szellemkirály oldalába fúródott. Éppen a válla alatt találta el, szárnya alatt, és ha rövid időre is, de az ütéstől a szörnyeteg megtántorodott. 195

Ugyanakkor a rögtönzött fegyver súlya jelentéktelen volt egy ekkora, istenhez hasonlatos csontvázsárkányhoz képest. Thibbledorf Pwent azonban ekkora kiszabadította a következő farönköt – azt, amelyiken ült. – Huhú! – kiáltotta, amikor ellendült Athrogate mellett, aki jókora lökéssel járult hozzá a művelet sikeréhez. A rönk végül, rajta Pwenttel, elődje útját járta be. Azonban nem csak a törpe súlya fokozta a becsapódás erejét; ugyanis a második fadarab végét a törpék kivájták és robbanóanyagot töltöttek bele. A Cadderly kézi számszeríjából kirepülő nyilak óriási változataként e sietve készített fegyver is működésbe lépett, és egy villámcsapás erejével robbant fel. Az első rönk előrelendült, felemelte a szellemkirályt, és messze elhajította a szemközti falig. A második rönk szilánkokra robbant, és a rajta ülő törpe, kezét-lábát lengetve nagy ívben a csontvázsárkány nyomába repült, és elkapta, akár egy élő horog, még azelőtt, mielőtt a mennyezet leomlott a döbbent szellemkirályra. Thibbledorf Pwent támadt, és úgy festett, mint egy idegesítő légy a lovon. A szörny mégsem vett róla tudomást, mert felbukkant Drizzt, mögötte Bruenorral. Az elgyötört Cadderly mellett álló Jarlaxle ráadásul újra felemelte a pálcáját, és villámzáport zúdított az ellenségre. Drizzt támadását Taulmaril csípős nyilaival kezdte, melyek kellő mennyiségben fúródtak a szellemkirály arcába ahhoz, hogy teljes egészében lefoglalják a lényt. Amikor a drow közelebb került hozzá, eldobta az íjat, és pengéi után nyúlt. Azonban a szeme hirtelen ötlettől ragyogott fel, és csupán Jéghalált vonta ki hüvelyéből.

***** A férfi érezte, hogy csontjai úgy ropognak, mint a Szárnyaló Szellem gerendái. Háta meggörnyedt a hirtelen keletkezett fájdalmas púptól, karja reszketett az erőfeszítéstől, amikor maga elé akarta emelni. De a pap tudta, hogy közel az igazság pillanata – önmaga, a Szárnyaló Szellem és Deneir pillanata. Valahogy érezte, hogy ez lesz Oghma írnokának utolsó lehetősége, istene végső cselekedete. Erőre volt szüksége, és meg is találta, ahogyan akkor, amikor korábban harcolt a szellemkirállyal: az ég felé nyúlt, és úgy tűnt, lehúzza maga felé a napot. A szövetségeseket hirtelen erő és gyógyító energia töltötte el. Olyannyira, hogy Athrogate éppen csak felnyögött, amikor levetette magát az erkélyről; és kificamodott bokája helyrejött, mielőtt a fájdalom eljutott volna a tudatáig. A szellemkirály érezte Cadderly fényének könyörtelen csípését. A pap közeledett felé. A szörny sárkánytűzzel töltötte be a helyiséget, Cadderly azonban erősen kitartott, és a lehelet nem vetette vissza eltökélt támadását. A szellemkirály ekkor úgy döntött, inkább Drizztre összpontosít, és megpróbál megszabadulni attól a nyomorult harcostól. De megint csak nem tudott elég gyorsan harapni ahhoz, hogy a fogával elkapja a mindig eltáncoló elfet. Amikor megpróbálta a sötételfet sarokba szorítani a leomlott falnál, saját magát találta végül szorongatott helyzetben. Drizzt nekiugrott a csontvázsárkánynak, és szabad kezével belekapaszkodott a szörnyeteg bordájába, mely egy széles lyukból kandikált ki, ami a törpék robbantásos hadművelete révén keletkezett a testen. Mielőtt azonban a szellemkirály vagy bárki más értelmezhette volna a drow meglepő mozdulatát, Drizzt bevette magát a fenevad belsejébe, egészen a felszakított tüdőig. A szörny megrázkódott, majd vadul hadonászni kezdett; magánkívül volt a kíntól, amikor a drow, miután mindkét szablyáját kivonta, belülről kezdte kaszabolni. A sárkány olyannyira veszedelmesen dobálta magát, és olyannyira megrázóan üvöltött, olyannyira dühödten okádta a tüzet, hogy a többi harcos megingott, majd megállt, és a fülére szorította a kezét. Még Pwent is lezuhant a teremtményről. Belül azonban Drizzt tombolva adta ki a dühét, és Cadderly tovább áramoltatta a sugárzó energiát, mely erővel látta el a szövetségeseket, az ellenfelet viszont pusztította. A rángatózó, rugdalózó szellemkirály ellökte magát a faltól, és olyan erőset dobbantott, hogy lába a katakombákban kötött ki. Majd üvöltött és tüzet okádott. Ekkor a meggyengült Szárnyaló 196

Szellem megadta magát a lángoknak. A füst egyre sűrűsödött, eltompítva Cadderly fényének vakító ragyogását, de mit sem csökkente annak hatékonyságát. – Öld meg, amilyen gyorsan csak tudod! – kiáltott fel Jarlaxle, amikor a fenevad megrázkódott a gyötrelemtől. Bruenor felemelte a csatabárdját és támadott, Athrogate is megpörgette láncos buzogányát, Thibbledorf Pwent pedig talpra ugrott, és úgy küzdött, ahogy csak egy harci tombolótól tellett. Kék izzás nyelte el Cadderly ragyogásának sárga árnyalatát, mire a három törpe érezte, hogy fegyvereik hirtelen elgyengülnek. Drizzt átzuhant az immár anyagtalan torzón, könnyedén földet ért, de megcsúszott az őt borító vérben. – Upsz! – kiáltott Pwent, mivel ő is elvesztette az egyensúlyát. – Megszökik! – kiáltott fel Jarlaxle, és mögötte, a kis szobában felharsant Catti-brie sikolya. A szellemkirály eltűnt a teremből. Cadderly ért először az előtérbe, noha a vénembernek szemlátomást minden lépés nehezére esett. Elhúzta a reteszt, kinyitotta az ajtót, és fehér inge alól elővette a rubinfüggőt, melyet Jarlaxle adott neki kölcsön. Az előtte álló Catti-brie reszketett és felkiáltott. Mögötte Drizzt felvillantotta az ónixszobrocskát, Cadderly viszont drow barátjára nézett és a fejét rázta. – Guenhwyvar nem fog tudni odavinni – jelentette ki. – De hát nem engedhetjük meg, hogy ismét elmeneküljön előlünk! – aggodalmaskodott Drizzt, és rendíthetetlenül tört a felesége felé, aki fájdalmával valósággal magához vonzotta. – Nem fog – ígérte a pap, majd mélyet sóhajtott. – Mondd meg Danicának, hogy szeretem! És ígérjétek meg, hogy megtaláljátok és megvéditek a gyerekeimet! – Ígérjük! – felelte Jarlaxle, miközben Drizzt, Bruenor és Cadderly döbbenten nézett rá. Ha a helyzet súlya nem nehezedett volna rájuk, mind a hárman nevetésben törnek ki. Ugyanakkor a megkönnyebbülés pillanata hamar elszállt. Cadderly elismerően bólintott Jarlaxle irányába, majd Catti-brie felé fordult, és felemelte előtte a rubinfüggőt. Szabad kezével gyengéden megérintette a nő arcát, és nagyon közel húzódott hozzá; Catti-brie gondolatai közé zuhant, és az ő szemével látott. A két drow-nak és a három törpének egyszerre elállt a lélegzete, amikor a pap maga is a tovatűnő szellemkirály kékesfehér izzásával kezdett világítani. A zihálást kiáltások követték, amikor barátjuk semmivé foszlott. Catti-brie újból felkiáltott, de ezúttal, úgy tűnt, inkább meglepetésében, mintsem félelmében. Drizzt eltökélten hívta volna újra Guenhwyvart, Jarlaxle azonban megragadta a csuklóját. – Ne! – kérte. Robaj szakította félbe a mondandóját, és amikor a hang irányába fordultak, látták, hogy az egyik hatalmas tartógerenda átlósan lelóg a padlóra az erkély mellől, és a lángok emésztik. – Kifelé! – szólította fel Jarlaxle a többieket, mire Drizzt Catti-brie-hez lépett, és a karjaiba emelte.

***** Leszámítva az épületeket, a pap a maga mögött hagyott világ árnyképével szembesült. Buta eltökéltséggel és gyakran teljes sötétséggel uralt vidékkel, mely tele volt rút, iszonytató fenevadakkal. De az árnyvidék felhőin különös fény ragyogott át, Cadderly izzása – aki előtt felderengett a legsötétebb alak, a szellemkirály. És ők ketten megküzdöttek – fény a sötétség ellen, Deneir utolsó ajándéka, mellyel beragyogta kiválasztottját, a pusztítás egyesült erői ellen. Hosszú-hosszú ideig a fény tompította az árnyakat, majd a visszahömpölygő sötétség elborította a világosságot. Egy darabig egyik sem kerekedett felül, és e hátborzongató sík lakói megrökönyödve figyelték az eseményeket. Kisvártatva azonban hátrahőköltek, mert az árny nem tudta leküzdeni a sugárzást, Cadderly Bonaduce kérlelhetetlen melegségét. Hatalmas intelligenciája és több évszázados bölcsessége birtokában a csontvázsárkány is felismerte az igazságot. Elvesztette uralmát. A sötétből az új szellemkirály ragyogott ki, és ebben a végső harcban Cadderlyt már nem lehetett legyőzni. 197

A csontvázsárkány tiltakozva felüvöltött és elrepült. De Cadderly sem akart tovább maradni. Mert tudta, ez a sík nem az övé, és nem foglalkozott azzal, hogy a fenevad él-e, hal-e. Azonban azt sem engedhette meg, hogy a lény visszatérjen az otthonába. A pap számára világossá vált, milyen áldozatot kell meghoznia. Tudta, nem léphet át visszafelé a két világot elválasztó hártyán, ha hű akar maradni a Deneirnek szóló felelősségéhez, a helyesről és helytelenről alkotott meggyőződéséhez, valamint családjához és barátaihoz. Elégedett mosollyal, a jól megélt élet tudatában hagyta el a sötétség világát egy olyan helyért, mely majdnem, de mégsem egészen, az otthona volt.

198

HARMINCADIK FEJEZET

A VÁLTOZÓ ISTENEK UTOLSÓ EMLÉKEI A nő nem ernyedt el Drizzt karjaiban, sokkal inkább úgy tűnt, hogy valami félelmetes látványt szemlél. Catti-brie rángatózásából és zihálásából a férje el tudta képzelni, milyen szörnyű csata zajlik barátja, Cadderly és a szellemkirály között. Azon kapta magát, hogy így suttog: – Végezz vele! Közben botladozó léptekkel, a dupla ajtón és a széles előtéren át elhagyta a rommá dőlő katedrálist. Valójában magában azért imádkozott Cadderlyhez, hogy találja meg a módját annak, hogy visszahozhassa Catti-brie-t. Nem csak a sárkányra gondolt, azonban ezzel a megfogható formával jelképezte mindazt, ami rabul ejtette a világot, és csapdában tartotta a párját. Úgy vélte, ez az utolsó lehetőség. Ha barátja nem találja meg a módját, hogy megtörje a szeretett feleségén eluralkodó átkot, akkor a nő örökre elvész számára. Mindannyiuk megkönnyebbülésére egyetlen szörny sem maradt az épület környékén. Az udvart tetemek borították, melyeket vagy Drizzt ölt meg, vagy a szellemkirály ádáz támadása következtében pusztultak el. A valaha olyan pompás és szép pázsiton megfeketedett sebet ejtett a sárkánytűz, nagy barna foltokat hagyott a fenevad érintése, aki levitorlázva mély árkot is ásott. Jarlaxle és Bruenor kivezették a többieket az építményből, és amikor visszanéztek a hatalmas katedrálisra, Cadderly Bonaduce életművére, jobban megértették, miért gyötörte meg a papot ennyire a Szárnyaló Szellemet ért támadás. Számtalan helyen lobogott még a tűz, legerősebben abban a szárnyban, amit épp az imént hagytak el. Ha a sárkánytűz kezdeti rombolását helyenként meg is törte a katedrális mágikus ereje, a védővarázslatok utóbb mégiscsak kevésnek bizonyultak. A tűz nem emésztette fel teljesen az épületet, de jelentős kárt okozott. – Tedd le, barátom! – szólt Jarlaxle, megérintve Drizzt karját. A kósza a fejét rázta és elhúzódott, és abban a pillanatban Catti-brie szemében fény lobbant fel. Arra a kis időre, alig egy másodpercre Drizzt mintha értelmet látott volna benne, mintha felismerte volna őt! – Lányom! – kiáltott fel Bruenor reménykedve. Nyilvánvalóan ő is észrevette, mi történt. De ha igaz is volt, a javulás múlékonynak bizonyult, és a nő hamarosan visszazuhant ugyanabba a letargikus állapotba, mely azóta, hogy a felfeslő Szövedék megsebezte, uralta napjait. Férje a nevén szólongatta, és gyengéden rázogatta. – Catti! Catti-brie! Ébredj! Amikor a nő teljesen visszasüllyedt korábbi állapotába, Athrogate felkiáltott. Minden szem rá szegeződött, aztán követték döbbent tekintetét a katedrális szélesre tárt kapujáig, ahonnan Cadderly lépett ki. Nem hús-vér emberként jelent meg, hanem az öreg pap áttetsző, kísérteties alakjaként, púpos háttal, de céltudatosan haladva előre. Megközelítette őket, és keresztülsétált rajtuk, mire mindenki határozottan hideget érzett. 199

Szólították, de nem hallotta – mintha ott sem lettek volna. És megértették, Cadderly új valóságában ez így is van. Az idős pap az erdő széléhez ment, ők hatan pedig követték. Majd Cadderly a felszökő, narancsvörös lángfüggöny alkotta háttér előtt lépkedni és suttogni kezdett, mélyen lehajolt, és kezével a földet érte. Mögötte kékesfehér fény vonala izzott lágyan a fű mentén, és így rájöttek, hogy a vonalat jártában a pap hozza létre. – Védővarázs – ismerte fel Jarlaxle. Kísérletképpen átlépett fölötte, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor látta, hogy semmi bántódása nem esett. – Mint az akadály Luskanban – helyeselt Drizzt. – A mágia, mellyel lezárták a régi városrészt, ahol az élőholtak járnak. Cadderly továbbhaladt; valójában körbejárta a Szárnyaló Szellemet. – Ha a szellemkirály visszatér, akkor valószínűleg ide érkezik – jelentette ki a drow zsoldos, noha nem tűnt igazán magabiztosnak, és érvelés helyett inkább reményének adott hangot. – Az élőholtak nem fognak tudni átlépni a vonalon. – De mennyi ideig szövi még? – kérdezte Bruenor. – Hát tudta… – kapkodott Drizzt levegő után. – A szavak, amiket Danicához intézett… – Örökké – suttogta Jarlaxle. Hosszú ideig tartott, míg a pap befejezte az első kört, és kezdhette is az újabbat – mert ott, ahonnan elindult, a mágikus védvonal már halványodni kezdett. Nem sokkal azután, hogy Cadderly nekikezdett a második körnek, egy hang szólt az erdő sötétjéből. – Apa! – kiáltott fel Rorick Bonaduce. – Milyen öreg vagy! Anya, miért ilyen öreg? Ezt követően a fák közül kiszaladt Danica a gyerekeivel, valamint Ivánnal és Pikellel együtt. Az ujjongó üdvözlés és az egymás nyakába borulás azonban még váratott magára, mert az örömöt elfojtotta a fájdalom, mely kiült a három fiatal felnőtt arcára, és a nőére, aki olyannyira szerette Cadderlyt. Drizzt, Catti-brie-vel a karjában, nagyon is jól tudta, mekkora fájdalmat érez Danica. – Mi történt? – kérdezte a szerzetesnő, miután odasietett hozzájuk. – Elüldöztük a sárkányt, és súlyosan megsebesítettük – felelte Jarlaxle. – És amikor menekült, Cadderly üldözőbe vette – tette hozzá Bruenor. Danica elnézett mellettük az égő Szárnyaló Szellemre, és ekkor természetesen már tudta, miért tűnik kísértetszerű férje ilyen öregnek. A Szárnyaló Szellem elpusztult, mágiája majdhogynem semmivé lett, márpedig ez a mágia éltette a papot, és tartotta Deneir katedrálisnak gerendáit, köveit és ablakait a helyükön. Ugyanaz az energia, mely megfiatalította, és ebben az állapotban tartotta Cadderlyt. És a varázslat most semmivé foszlott. A férje pedig meghalt. vagy mégsem? Danica ránézett, de nem tudta. – Utolsó gondolatai hozzád szálltak – tolmácsolta Drizzt. – Nagyon szeretett téged. Most is szeret, és azzal, hogy Deneirt szolgálja, mindannyiunk érdekében cselekszik. – Vissza fog térni! – jelentette ki Hanaleisa eltökélten. – Bevégzi feladatát, és újra velünk lesz! Senki sem mondott neki ellent, mert ugyan mi haszna lett volna? A pillantása azonban felfedte Drizzt előtt, hogy a nő is tisztában van az igazsággal. Cadderly lett a szellemkirály. A pap élete, és szolgálata a Szárnyaló Szellem, valamint az egész világ számára, örök. A szellempap a harmadik kör felénél tartott, és társai kimerülten követték, amikor a hajnal első sugarai megjelentek a keleti láthatáron. A szellemalak izzása egyre halványodott a felkelő nappal, amíg – miközben gyermekei reménykedve és elszörnyedten kapkodtak levegő után – el nem tűnt szem elől. – Elment! – kiáltott fel Temberle. – Visszajön! – mondta Rorick. – Nem ment el – állapította meg Jarlaxle a következő pillanatban, és intett a többieknek, hogy lépjenek közelebb. Az izzó vonal folytatta útját, és ott, ahol a legfényesebben ragyogott – legújabb szakaszán – a levegő sokkal hidegebbnek érződött. Cadderly még mindig ott járt, csak nem látszott a nappali fényben. A Szárnyaló Szellemben a tűz jelentősen alábbhagyott, a csapat azonban nem tért vissza a katedrálisba, ehelyett inkább a bejárat közelében vert tábort. Kimerültek voltak, így – egymást 200

gondosan váltva – rövid időre mindegyikük aludni tért. Amikor ismét bealkonyult, a szellemkirály, a Cadderly alakját öltő jelenés újra láthatóvá vált, amint magányosan rója köreit. Nem sokkal később néhány kúszó szörnyeteg tért vissza: kis csoportjuk meg akarta támadni a Szárnyaló Szellemet. Kirontottak az erdőből, ám egyszerre felüvöltöttek, amikor a pap izzó körének hatósugarába kerültek, majd hanyatt-homlok elrohantak, és elvesztek a sötétben. – Cadderly védővarázsa jól működik – állapította meg Bruenor. A csapat tagjai ezek után nyugodtabban hajtották pihenőre a fejüket. – El kell hagynunk ezt a helyet! – jegyezte meg Jarlaxle később az éjszaka folyamán. Minden szem rá szegeződött, de nem sok tekintetben tükröződött egyetértés. – Muszáj! – kardoskodott a drow zsoldos. – Be kell számolnunk a világnak mindarról, ami itt történt. – Akkor menj és számolj be! – acsargott Hanaleisa, Danica azonban, kezét lánya karjára téve, lecsendesítette. – A szörnyek innen visszavonultak ugyan, de odakint még maradt belőlük! – Akkor maradjunk itt, ahol nem árthatnak nekünk! – érvelt Rorick. – A csontvázsárkány át tudja törni a védvonalat – figyelmeztette társait Jarlaxle. – Azonnal el kell ind… – folytatta volna, Drizzt azonban felemelt kézzel csendre intette, és Danicához fordult. – Reggel, napkeltekor induljunk! – kérte a nőt. – Ez az otthonunk. Ugyan hová menjünk innen? – Mithrill Csarnokba, onnan pedig Ezüstholdba – felelte Drizzt. – Ha van minderre magyarázat, azt Alustriel úrnőtől kapjuk meg. Danica gyerekeihez fordult, akiknek az arckifejezése egyöntetű nemtetszést mutatott, de végül nem tudtak semmilyen érvet felhozni a nyilvánvaló tények ellen. Tisztában voltak azzal, hogy az élelemkészlet, melyet sikerült kihozniuk az épületből, nem tart örökké. Mintegy kompromisszumként vártak még két éjszakát, de aztán már Hanaleisa és Rorick is kénytelen volt elismerni, hogy édesapjuk nem tér vissza hozzájuk. Így hát egy fényes reggelen komor karaván távolodott el a Szárnyaló Szellemtől. Az udvaron álló szekeret nem érte jelentős kár, és az öt, nagy szakértelemmel rendelkező törpe jóvoltából sikerült teljesen megjavítani. Ennél is jobban megörültek, amikor ráleltek az öszvérekre. A szegény párákat halálos rémület gyötörte, és hosszadalmas koplalásra kényszerültek, ám nagyon is életben voltak, ahogyan a katedrális első emeletének egy távoli folyosóján ép mágikus patával járkáltak fel s alá. Az utazók az elnéptelenedett, romos Carradoon mellett lelassítottak, majd észak felé vették az irányt, és rátértek a Mithrill Csarnokhoz vezető ösvényre. Tudták, hogy a Hópehely-hegyekben ellenségekkel találhatják szemben magukat, és így is történt. Az öt törpe, a Bonaduce-család, valamint a két drow egyesült erejével szemben azonban a kúszó szörnyetegek, óriási denevérek, sőt még az éjbenjárók sem jelentettek valódi veszélyt. Ezúttal könnyedebbre vették a tempót, mint amikor kétségbeesetten, lóhalálában igyekeztek dél felé, így két tíznap múltán keltek át a Surbrinon és lépték át Mithrill Csarnok kapuját.

***** Éjjel Cadderly, a szellemkirály meggörnyedve, zokszó nélkül rótta a köröket a Szárnyaló Szellem körül. És így tett aztán minden éjjel, örökké.

***** Nem volt semmi, csak homály, a kavargó örvény, a mindent eluraló szürkeség, mely kiszorította a fényt. Villogva váltakozó képek, többségében iszonytatók, kínozták tőrdöfésként az érzékeit, és taszították a tudatát egyik emlékből a másikba, így érzékeltetve vele az életet, melyet valaha ismert. Megfoghatatlan köddé vált minden. De aztán Catti-brie e morajló tengerben észrevett egy pontot, mely mintha menedéket ígért volna a ködben. Elméjében, és a kezével is e világos pont után nyúlt, és nagy meglepetésére, 201

meg is érintette. A jelenség szilárnak tűnt, de kívül lágy felszínűnek, akár a legtisztább elefántcsont. A felhők kavarogva elörvénylettek a ponttól, és Catti-brie ekkor már tisztán látott a szemével. Sok tíznap óta először a jelent szemlélte. Követte a jelet. Egyszarvú! – Mielikki! – suttogta elakadó lélegzettel. Szíve hevesen vert, miközben megpróbált értelmet találni e zűrzavarban, kibogozni, mi is történt valójában. A Szövedék szála! Eszébe jutott, hogy a Szövedék szála megérintette, és megsebezte. És még mindig ott volt, benne. A szürke felhők kavarogtak látóhatára peremén. – Mielikki – ismételte, és minden kétséget kizáróan tudta, hogy az istennő áll előtte. Az egyszarvú bólintott, és mellső lábaival hívogatón térdre ereszkedett. Catti-brie szíve olyan hevesen vert, hogy majd' kiugrott a helyéről. A szemét könnyek töltötték meg, miközben tiltakozni próbált az ellen, amiről tudta, hogy következni fog: csendben haladékért könyörgött. Az unikornis, szemében hatalmas együttérzéssel tekintett rá. Aztán felállt, és hátrált egy lépést. – Add meg még nekem ezt az egy éjszakát! – suttogta Catti-brie. Kiszaladt, és mezítláb a szomszédos szobába sietett, melyet olyan jól ismert, és amelyet annyi éven át megosztott Drizzttel Mithrill Csarnokban. A drow nyugtalanul forgolódott álmában, amikor felesége belépett a szobába, kioldozta mágikus ruháját, lecsúsztatta a földre, és férje mellé bújt. Drizzt meghökkenve fordult felé, mire Catti-brie szenvedélyes csókkal köszöntötte. Érzelmektől túlcsordulva ölelkeztek össze, és szeretkeztek, míg el nem aléltak egymás karjaiban. A drow ezután nagyon mély álomba merült, és amikor a nő meghallotta az unikornis szarvának finom kopogását a becsukott ajtón, megértette, hogy Mielikki bocsátott szerelmére álmot. Most pedig őt szólítja, hogy engedjen a sorsnak. Kicsusszant Drizzt karjai közül, könyökére támaszkodott, és csókot lehelt férje fülére. – Örökké szeretni foglak, Drizzt Do'Urden – mondta. – Napjaimat hiánytalanul megéltem, és nem bánok semmit, mert ismerhettelek, és teljessé tetted az életem. Aludj jól, szerelmem! Kibújt az ágyból, és már nyúlt volna mágikus inge után. Hirtelen azonban meggondolta magát, fejét rázta, és szekrényéhez lépett. Ott meglelte a becses holmit, melyet az ezüstholdi Alustriel úrnő adott neki: egy hosszú, fehér, redőzött, többrétegű, ujjatlan, vállát is szabadon hagyó ruhát, mely együtt hullámzott minden mozdulatával, és amely kiemelte alakja szépségét. Ennek a tetejére fekete, csuklyást köpenyt öltött, és megpördült, hogy lássa az esését. Azután mezítláb elhagyta a helyiséget. Többé nem volt szüksége cipőre. Az egyszarvú várt, és nem tiltakozott, amikor Catti-brie csendben végigvezette a sötét folyosón egy közeli ajtóig. Ott bent feküdt az elkínzott, lesoványodott Regis, akibe már csak hálni járt a lélek, és ezt is csak a Mithrill Csarnok hűségesen szolgáló papjainak köszönhette, akik szüntelenül őrizték – egyikük ekkor is ott ült a félszerzet ágya mellett a széken, és fejét lehajtva mélyen aludt. Catti-brie-nek nem kellett kioldoznia a Regis kezét és lábát rögzítő köteleket, mert a félszerzet maga mögött hagyta porhüvelyét, és a nő – vezetője, egyben társa – gyengéden a karjaiba emelte. Regis erre nyögdécselni kezdett, de Catti-brie halkan suttogott neki, s így, hogy Mielikki varázsereje itatta át a lélegzetét, a félszerzet megnyugodott. Kint a csarnokban az egyszarvú térdre ereszkedett, Catti-brie női lovaglóülésben a nyeregbe szállt, majd megindultak a folyosón.

***** Ismerős hang kiáltása ébresztette Drizztet – a benne túláradó rettegés olyannyira szöges ellentétben állt a tovatűnt, csodálatos éjszaka simogató melegségével. De még ha Bruenor kétségbeesett ordítása nem is törte volna meg a bűvös álmot, a Drizzt elé táruló kép, és a valóság, melyre a drow ezzel egyidőben ráébredt, mindenképpen. Catti-brie ott volt vele, az ágyában, lehunyt szemmel, és nyugodt arccal, mintha csak aludna. 202

De nem aludt. A drow ülő helyzetbe pattant, torkán akadt a hang, valósággal fuldoklott. A szeme elkerekedett, a keze pedig reszketett. – Catti! – kiáltotta. – Catti, ne! A nő kihűlt, mozdulatlan testére borult, és magához ölelte az ernyedt alakot. – Ne, ne menj el! Gyere vissza hozzám! – Elf! – üvöltött ekkor újra Bruenor. Drizzt korábban soha nem hallott ekkora zaklatottságot a sztoikus, higgadt törpe hangjában. – Ó, az istenekre, jöjj ide, te elf! A drow ekkor óvatosan letette Catti-brie-t az ágyra. Nem tudta, megérintse, megcsókolja-e, hogyan próbáljon meg életet lehelni belé. Fogalma sem volt, mit tehetne, de amikor Bruenor harmadszorra is kiáltott, felkelt és kibotladozott az ajtón. Úgy, ahogy volt, mezítelenül, verejtékben úszva botorkált ki, és majdnem feldöntötte a törpekirályt, aki reszketve tántorgott a folyosón, karjában Regis élettelen testével. – Ó, elf! – Bruenor, Catti-brie is… – dadogta volna Drizzt, a törpe azonban félbeszakította. – Az átkozott unikornis hátán van, Bendőkorgival együtt! A sötételf döbbenten nézett rá, mire a törpekirály állával a folyosó felé bökött, majd reszkető léptekkel a legközelebbi összekötő járat felé indult. Drizzt vele tartott, és támogatta őt, és együtt fordultak be a sarkon. És akkor ott, előttük megjelent a látomás, mely kiváltotta Bruenorból a kétségbeesett kiáltást. Catti-brie női lovaglóülésben egy unikornison helyezkedett el, és a karjaiban ringatta Regist. Hiába az utánuk száguldók által csapott zaj, és Bruenor folyamatos kiáltásai, sem a hátas, se a nő nem nézett hátra. A folyosó ekkor éles fordulatot vett, az egyszarvú azonban nem tett így. Ehelyett egyenesen a kőfalnak ment, és eltűnt a szemük elől. Drizzt és Bruenor majdnem egyensúlyukat vesztve torpantak meg; levegő után kapkodtak, és csak hebegtek, sehogy sem találtak szavakat. Mögöttük a királyuk hangja hallatán elősiető törpék tülekedtek, és Jarlaxle is odafutott két elszörnyedt barátjához. Sokan felkiáltottak, amikor megpillantották a király karjában az élettelen Regist – a félszerzet ugyanis hűségesen szolgált a Mithrill Csarnok háznagyaként, és szeretett királyuk legközelebbi tanácsadójaként. Jarlaxle odanyújtotta a köpenyét Drizztnek, de végül neki kellett ráterítenie, mert barátja magánkívül volt az iszonyattól és a fájdalomtól. Végül amikor Drizzt odafigyelt drow-társára, megragadta a ruháját, és odaszorította a falhoz. – Keresd meg! – kérlelte, ellentmondva a józan észnek, mely alapján tudta, hol fekszik a nő, mozdulatlanul, kihűlt testtel. – Meg kell találnod! Megteszek mindent, amit kérsz! Neked adom a világ minden kincsét! – Az egész Mithrill Csarnokot, mindennel együtt! – üvöltötte Bruenor. Jarlaxle egyre csak próbálta megnyugtatni a kószát és a királyt. Bólintott, és megveregette fajtársa vállát, noha fogalma sem volt, miként fogjon hozzá a feladathoz, és egyáltalán mit kell megkeresnie – talán Catti-brie lelkét? A szolgálatokra és kincsekre vonatkozó ígéretek furcsamód idegenül csengtek Jarlaxle fülében. Megfogadta magában, hogy megtalálja a nőt, vagy legalábbis megpróbálja. Efelől semmi kétsége sem volt. De, és ezzel önmagát is meglepte, egy fityinget sem akaródzott elfogadnia az erőfeszítéseiért, és Drizzt hűségesküjére sem tartott igényt. Minden jel szerint valami egészen más ösztökélte.

203

UTÓHANG A nő mint szívdobogást érezte meztelen lába alatt az elevenen lüktető földet, magának az életnek a ritmusát, mely táncra hívta. Soha nem volt táncos, mozdulatai mégis lágy bájjal hullámoztak, híven tükrözték a tavaszi erdő üdeségét, ahová került. És súlyosan sérült csípője dacára – melyről mindenki azt hitte, sosem jön már rendbe –, nem érzett fájdalmat akkor sem, amikor magasra emelte lábát, sőt felugrott, és megpördült. Kisvártatva rálelt az apró vadvirágos réten üldögélő Regisre, aki a kis tavacska fodrozódó hullámait figyelte. A nő a félszerzetre mosolygott, és nevetve körbetáncolta. – Meghaltunk? – kérdezte Regis. Catti-brie nem tudta a választ. Ott volt a világ, valahol a tavaszi erdő fáin túl – ők pedig itt voltak, ebben az új létformában, a mennyország e kis szeletében, mely Mielikki istennő ajándékaként szolgált az ő, Regis és Toril egész birodalma számára. – Miért vagyunk itt? – kérdezte a félszerzet, akit már nem gyötörtek az árnyszerű, kúszó szörnyetegek. Catti-brie tudta, hogy azért, mert életükben jók voltak. Mert ez volt Mielikki ajándéka – Drizztnek éppen úgy, mint nekik. Csodálatos emlékek az istennőtől, aki tudta, hogy a világ örökre megváltozott. A nő énekelni kezdett, és eltáncolt. Noha dalnok sem volt soha, hangja, a varázsos erdőnek köszönhetően, tisztán csengett. Jóllehet ők ezt nem tudták, Toril birodalmában maradtak, az egyre sötétebbé és hidegebbé váló világ egy elszigetelt kis szegletében, ahol örök tavasz uralkodott. Ugyanúgy e helyben testesült meg a lényegük, ahogyan Cadderlyé a Szárnyaló Szellemben. Ha elhagynák ezt a helyet, az nem jelentene mást, mint hogy újra magukra vonnák a rémálmokat, és a gyomorforgató zavarodottság kábulatát. És ha itt bárki megpróbálná megközelíteni őket, hasonló következmények zúdulnának a nyakába. Mert a völgy Mielikki megtestesülése volt, a lehetőségek tárháza; mindarról szólt, ami lehetne, és nem arról, ami a valóságban létezett. Itt nem voltak szörnyek, csak rengeteg szelíd állat. És az ajándék magánjellegű volt, amit nem lehetett másokkal megosztani; egy titkos hely, Mielikki istennő kitörölhetetlen kézjegye. Hozzá méltó emlékhely egy olyan világban, amely új fordulatot vett.

***** Két kőhalom. Két síremlék: az egyik Regist zárta magába, a másik pedig Catti-brie-t. Alig több, mint egy hónap telt el azóta, hogy Drizzt és párja az ezüstholdi utat járták, és a Szövedékkel kapcsolatos aggodalmaik ellenére jól érezték magukat. Több mint nyolc éve annak, hogy a drow úgy érezte, teljessé vált az élete, az örömök megduplázódtak, a fájdalmak pedig megfeleződtek, miközben kart karba öltve végigtáncolt az életen a csodálatos nővel, akitől soha mást nem kapott, csak őszinteséget, együttérzést, és szerelmet. És most mindezen boldogság odalett, ellopták tőle. Ráadásul nem is értette, hogyan. Próbált vigaszra lelni abban a tudatban, hogy a nő fájdalma véget ért, és most már békére lelt – tekintve az egyszarvú látomását, nyilvánvalóan Mielikki ölén. De ez nem volt elég a megnyugváshoz. Drizzt a fejét ingatva próbálta visszanyelni a könnyeit, és alig tudta elfojtani vágyát, hogy ő is bevesse magát a hideg, kemény sírba, melyet Mithrill Csarnok egyik szépen kidíszített alsóbb termében hoztak létre. A kisebb kőhalomra pillantott, és emlékezetébe idézte az utat Luskanba, melyet Regisszel tett meg, aztán pedig még nagyobbat lépett vissza az időben, egészen a Jeges Szelek Völgyében töltött első napjaikig. 204

Aztán Guenhwyvarra tette a kezét, akit előhívott a szertartás idejére. Úgy gondolta, a párducnak jelen kell lennie, és ha tudta volna módját, hogy ezt keresztülvigye, Wulfgart is szerette volna a gyászolók körében látni. Elhatározta, elmegy barátjához a Jeges Szelek Völgyébe, hogy szemtől szemben közölje a hírt a barbárral. Aztán könnyezni kezdett. A gondolat, hogy el kell majd mondania Wulfgarnak, mi történt, végül megrepesztette Drizzt önuralmának higgadt maszkját. A drow zokogásban tört ki, válla rázkódott, és úgy érezte, lesüllyed a padlóra, vagy mintha a kövek felemelkednének, és maguk alá temetnék – és milyen erősen kívánta, bárcsak így lenne! Bruenor barátja nyakába borult, és vele együtt sírt. Drizzt azonban kisvártata megrázta magát, és zord arckifejezéssel kiegyenesedett – tekintetétől mindenkinek a hátán, aki a helyiségben tartózkodott, végigfutott a hideg. – Minden rendben lesz, elf – suttogta Bruenor. A drow azonban csak hideg, kemény, céltalan dühvel az arcán meredt előre. Tudta, hogy már sosem lesz az, aki volt; tudta, hogy a belső kín nem fog elmúlni az eljövendő napok, tíznapok, hónapok, évek és talán évtizedek alatt sem. A sötét alagút végén nem ragyog a remény fénye. Többé már soha.

***** Ha Regis keresett valamit, ami alkalmas lehetett horgászzsinórnak, azt azonnal meg is találta. Amennyiben horog és bot után kutatott, azok is a rendelkezésére álltak. És amikor kihúzta az első bütykösfejű pisztrángot a tavacskából, meglepetésében levegő után kapkodott, és azon tűnődött, nem a Jeges Szelek Völgyében van-e véletlenül. De tudta, hogy nem – még ha ez a furcsa erdő hasonlított is a szeretett helyhez, nem volt azzal azonos. A csontfaragó szerszámok is a kezéhez idomultak. Regis már meg sem lepődött, amikor rájuk talált. Akarta őket, és ott teremtek – így hát a félszerzet azon kezdett el tűnődni, hogy nem álmodik-e véletlenül, nem valami nagyszabású illúzió-e ez a hely. A menny vagy a pokol? Felébred valaha? Fel akar ébredni egyáltalán? Horgászással és halcsontfaragással töltötte napjait, sosem fázott, és boldognak érezte magát. Finomabb ételeket evett, mint valaha, teli hassal feküdt le, és gyönyörű álmokat látott. Eközben Catti-brie éneke betöltötte az erdő levegőjét – noha a félszerzet csak futó pillanatokra látta a nőt, amint úgy szökellt a nap- és holdsugarakon, mintha azok létrafokok lennének, melyek egyenesen a mennybe vezetnek. Catti-brie táncolt, örökké táncolt. Az erdő a mozdulatai és a dalai által telt meg élettel, és a madarak éneke vidáman kísérte el a napsütésbe ugyanúgy, mint az éjszaka puha sötétségének kísérteties szépségébe. Regis nem érezte magát boldogtalannak vagy csalódottnak, de a kíváncsiságát követve sokszor megpróbált egyenes vonalban elsétálni az erdő széléig úgy, hogy egyetlen lépéssel sem tért ki se jobbra, se balra. Megmagyarázhatatlan módon mégis minden alkalommal ott találta magát, ahonnan elindult, a kis tavacska partján. Nem tehetett mást, csípőre tett kézzel nevetett – majd újra a horgászbot után nyúlt.

***** És így telt a jelentését vesztett idő, amelyben többé nem számítottak a napok és az évszakok. Esett a hó az erdőben, de nem volt hideg; a virágok tovább nyíltak, és Catti-brie, Mielikki mágikus lelkének megtestesülése, egy pillanatra sem lassított táncán, és nem is szűnt meg énekelni. Ez volt az ő helye, az ő erdeje; itt rálelt a boldogságra, a nyugalomra, a lelki békéjére. Jól tudta, hogy ha támadás érné az erdőt, képes lenne visszaverni azt. Regis is tisztában volt 205

mindezzel, ahogyan azzal is, hogy ő itt csak vendég – igaz, örökérvényűen szívesen látott vendég, mégsem tartozik olyan eltéphetetlenül ehhez a helyhez, mint társa. Így hát a félszerzet egyfajta gondnoki feladatot osztott magára. Kertet jelölt ki, és ápolta, hogy mindig tökéletes legyen. A domboldalon otthont épített magának kerek ajtóval és meghitt kandallóval, a polcokon a maga faragta halcsont szobrocskákkal, fatányérokkal és poharakkal, az asztalt pedig mindig megterítette… …a vendégeknek, akik sosem jöttek el.

Kiadja a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100817 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Megjelent 2010-ben, Budapesten, 29,5 ív terjedelemben.

206