Salamon-Konrád - Világtörténet

VILÁGTÖRTÉNET

1

AKADÉMIAI KÉZIKÖNYVEK Szerkeszti | BAJOR PÉTER

VILÁGTÖRTÉNET Főszerkesztő | SALAMON KONRÁD MAGYAR NYELV Főszerkesztő | KIEFER FERENC KÉMIA Főszerkesztő | NÁRAY-SZABÓ GÁBOR VILÁGIRODALOM Főszerkesztő | PÁL JÓZSEF

2

VILÁGTÖRTÉNET Főszerkesztő | SALAMON KONRÁD

AKADÉMIAI KIADÓ

3

A főszerkesztő munkatársa: KATONA ANDRÁS Írták: BÁCSKAY ANDRÁS, CSORBA CSABA, HEGYI W. GYÖRGY, KATONA ANDRÁS, KOZÁRI JÓZSEF, SALAMON KONRÁD, ZAKAR PÉTER

ISBN 963 05 8412 3 ISBN 978 963 05 8412 8 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akkrt.hu www.szakkonyv.hu Első magyar nyelvű kiadás: 2006 © Akadémiai Kiadó, 2006 Mindenjog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary

4

Tartalom Bevezetés ....................................................... 1. Az őskor (Kr. e. 7 millió-Kr. e. II. évezred) (Csorba Csaba) . . . . . . . . . . . . 1.1. A világ képe az ember megjelenése előtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.1.1. A kontinensek állat- és növényvilága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.1.2. Az emberszabású majmok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.2. Az emberelődöktől az első emberekig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.2.1. Afrika, az emberiség bölcsője . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.2.2. Az emberi jellegzetességek kialakulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.3. Az eszközkészítő ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.3.1. Az első eszközkészítők Afrikában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.3.2. Emberelődeink benépesítik a világot . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.3.3. Európa első emberei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.3.3.1. A Neander-völgyi ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.4. A mai ember megjelenése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.4.1. A mai ember bölcsője: Dél-Afrika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.4.2. A mai ember birtokba veszi Európát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.4.3. Ázsia benépesülése .................................. 1.4.4. Ausztrália és Óceánia benépesülése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.4.5. Amerika benépesülése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.5. Élelemtermelő ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.5.1. A növénytermesztés kezdetei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.5.2. Az állatok háziasítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.6. Termelő és gyűjtögető térségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.6.1. Az első földművelők Közel-Keleten . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.6.2. Vadászok-gyűjtögetők és földművelők Európában . . . . . . . . . 1.6.3. Földművelők és állattartók Dél- és Délkelet-Ázsiában . . . . . . 1.6.3.1. Ausztrália és Óceánia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.6.4. Földművelők, állattartók és vadászok Afrikában . . . . . . . . . . 1.6.5. Amerika első földművelői és állattenyésztői . . . . . . . . . . . . . . 1.6.5.1. Közép- és Dél-Amerika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.6.5.2. Észak-Amerika............................... 1.7. Társadalmi és gazdasági változások .......................... 1.7.1. Az új közösségek és a termelőgazdálkodás . . . . . . . . . . . . . . . 1.7.2. Afro-Eurázsia régiói a Kr. e. IV-II. évezredben . . . . . . . . . . . . 1.7.2.1. Európa ..................................... 1.7.2.1.1. Bányászat és fémfeldolgozás . . . . . . . . . . 1.7.2.1.2. Az indoeurópai népek őshazája . . . . . . . 1.7.2.2. Afrika ...................................... 1.7.2.3. Ázsia ....................................... 1.7.2.3.1. India .............................. 1.7.2.3.2. Délkelet-Ázsia ...................... 1.7.3. Amerika a Kr. e. N-II. évezredben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.7.3.1. Közép- és Dél-Amerika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.7.3.2. Észak-Amerika............................... 1.8. A világ képe Kr. e. 1000 körül (Kitekintés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.8.1. Afro-Eurázsia ....................................... 1.8.1.1. Európa ..................................... 1.8.1.2. Afrika ...................................... 1.8.1.3. Ázsia ....................................... 1.8.2. Amerika............................................ 1.8.2.1. Közép-Amerika............................... 1.8.2.2. Dél-Amerika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1.8.2.3. Észak-Amerika............................... 1.8.3. Ausztrália és Óceánia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2. Az ókori Kelet (Kr. e. VI. évezred-Kr. u. 4. század) (BácskayAndrás) . . . . 2.1. Az ókori Közel-Kelet története ............................... 2.1.1. Az ókori Közel-Kelet története a Kr. e. VI-IV. évezredben . . . 2.1.1.1. Az Ubaid-kor (Kr. e. 6000--4000) . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.1.2. Az Uruk-kor(Kr.e.4000-3200) ................ 2.1.2. Mezopotámia története a Kr. e. III. évezredben . . . . . . . . . . . 2.1.2.1. A korai civilizációk kora (Kr. e. 3200-2800) . . . . . .

25 27 27 27 28 30 30 32 33 33 36 37 38 40 40 41 45 46 48 50 50 52 55 55 57 62 63 64 64 65 65 66 66 67 68 68 70 72 73 74 75 76 76 77 77 78 78 79 79 81 81 81 82 83 84 84 85 85 86 87 87

5

2.1.2.2. A vetélkedő városállamok kora, az ún. kora dinasztikus kor (Kr. e. 2800-2350) . . . . 2.1.2.3. A territoriális államok kora (Kr. e. 2350-2000) . . . . 2.1.2.3.1. Az Akkád-kor (Kr. e. 2334-2193) . . . . . . 2.1.2.3.2. Partikularizmus és centralizáció, a mezopotámiai államszervezet két formája . . . . . . . . . . . 2.1.2.3.3. A guti időszak ...................... 2.1.2.3.4. Lagas Gudea korában ................ 2.1.2.3.5. A III. uri dinasztia állama (Kr. e. 2112-2004) ..... 2.1.3. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. III. évezredben . . 2.1.4. Mezopotámia története a Kr. e. II. évezred első felében . . . . . 2.1.4.1. Az Iszin-Larsza-kor (Kr. e. 2004-1763) . . . . . . . . . . 2.1.4.2. Az óbabiloni kor (Kr. e. 18. század-Kr. e. 1595) . . . . . 2.1.4.3. Elám ....................................... 2.1.4.4. Asszíria története a Kr. e. II. évezred első felében . . 2.1.4.4.1. Samsi-Adad állama . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.5. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. II. évezred első felében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.6. Mezopotámia története a Kr. e. II. évezred második felében ..................................... 2.1.6.1. A hurrik és a Mittani állam története . . . . . . . . . . . . . 2.1.6.2. A kassú Babilon .............................. 2.1.6.3. Asszíria a középasszír időszakban . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.7. A hettita állam története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.8. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. II. évezred második felében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.9. A bronzkori civilizációk bukása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.10. A Közel-Kelet története a Kr. e. I. évezredben . . . . . . . . . . . . 2.1.10.1. Változás és állandóság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.10.2. Izrael és Júda.............................. 2.1.10.3. Fönícia ................................... 2.1.10.4. Asszíria nagyhatalmi időszaka, az újasszír kor . . 2.1.10.4.1. Az Urartui Királyság története . . . . . 2.1.10.4.2. Asszíria, a Közel-Kelet vezető állama (Kr. e. 744-612) . . . . 2.1.10.5. Az újbabiloni kor (Kr. e. 626-539) . . . . . . . . . . . . 2.1.10.6. A méd állam története (Kr. e. 850-550) . . . . . . . . 2.1.10.7. Az óperzsa állam története . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.1.10.8. A birodalmi hagyomány továbbélése . . . . . . . . . . 2.2. Az ókori Egyiptom története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.2.1. Óntörténet.......................................... 2.2.2. Az egyiptomi állam kialakulása, az egyesített állam mítosza . . 2.2.3. A predinasztikus kor ................................. 2.2.4. A királyi hatalom természete és az egyesített királyság korai szakasza (kb. Kr. e. 3000-2675) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.2.5. Az Óbirodalom kora (Kr. e. 2675-2130 körül) . . . . . . . . . . . . 2.2.6. Az Óbirodalom összeomlása (kb. Kr. e. 2170-1980) . . . . . . . 2.2.7. A polgárháború időszaka, az ún. első átmeneti kor . . . . . . . . 2.2.8. A Középbirodalom kora (kb. Kr. e. 1980-1630) . . . . . . . . . . . 2.2.9. A Középbirodalom felbomlása és a második átmeneti kor (kb. Kr. e. 1630-1539/23) . . . . . . . . 2.2.10. Az Újbirodalom (kb. Kr. e. 1539-1075) . . . . . . . . . . . . . . . . 2.2.11. Az Aton-reform ..................................... 2.2.12. A ramesszida állam, a XIX. és a XX. dinasztia kora (kb. Kr. e. 1292-1075) ................................. 2.2.13. A tengeri népek és a líbiai törzsek támadása, valamint a késő ramesszida kor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.2.14. A harmadik átmeneti kor: a megosztott ország (kb. Kr. e. 1075-656) . . . . . . . . . . . . . . 2.2.15. A Későkor időszaka: a meghódított ország (Kr. e. 664-332) . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.2.16. Asszíria és Napata harca az Egyiptom feletti ellenőrzésért . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

89 93 95 98 99 100 100 103 104 105 106 107 108 109 109 110 110 111 113 114 116 117 117 117 118 120 121 123 124 128 131 133 136 137 139 140 141 143 145 150 151 151 154 156 161 163 164 166 168 169

6

2.2.17. A szaiszi kor (Kr. e. 664-525) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.2.18. A perzsa uralom időszaka (Kr. e. 525-332) . . . . . . . . . . . . . 2.2.19. A görög-római kor: az ókori egyiptomi civilizáció hanyatlása (Kr. e. 332-Kr. u. 624) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.3. Az ókori India története .................................... 2.3.1. Az Indus-civilizáció .................................. 2.3.2. Az indoiráni térség viszonyai a Kr. e. II, évezred első felében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.3.3. A védikus kor (Kr. e. 1500-560) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.3.4. A Maurja Birodalom (Kr. e. 324-185) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2.3.5. A Gupta-dinasztia birodalma(320-455)................. 2.4. Az ókori Kína története ..................................... 2.4.1. A kínai kultúra kezdetei............................... 2.4.2. A Sang- (Shang-) dinasztia időszaka (Kr. e. l6-ll.század) ................................ 2.4.3. A Csou- (Zhou-) dinasztia (Kr. e. 11-3. század) . . . . . . . . . . . 2.4.3.1. A Tavasz és az Ősz korszak (Kr. e. 722-481) . . . . . . 2.4.3.2. A Hadakozó Fejedelemségek kora (Kr. e. 403-221) ............................. 2.4.4. A Csin- (Qin-) dinasztia uralma (Kr. e. 221-206) . . . . . . . . . . 2.4.5. A Han-dinasztia állama (Kr. e. 206-Kr. u. 220) . . . . . . . . . . . 3. Az ókori Hellász (Kr. e. III. évezred vége-Kr. e. 30) (Hegyi W. György) . . . . 3.1. Európa hellén öröksége..................................... 3.2. Kréta és Mükéné...........,............................... 3.2.1. Krétai paloták, bronzkori görög várak ................... 3.2.2. A hérószok kora ..................................... 3.3. Az archaikus kor........................................... 3.3.1. A sötét kor.......................................... 3.3.2. A polisz ............................................ 3.3.3. Gyarmatosítás....................................... 3.3.4. "A vagyon az ember" (Kr. e. 7-6. század) . . . . . . . . . . . . . . . . 3.3.5. Spárta ............................................. 3.3.6. Athén. Külón, Drakón, Szolón ......................... 3.3.7. Peiszisztratosz türannisza; Kleiszthenész, a demokrácia kiépülése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3.4. A klasszikusgörög világ .................................... 3.4.1. Görög-perzsa háborúk ............................... 3.4.2. A demokrácia kiteljesedése, a déloszi szövetség . . . . . . . . . . . 3.4.3. Harc a hegemóniáért- a polisz átalakulása . . . . . . . . . . . . . . . 3.5. Nagy Sándor és a hellenisztikus kor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3.5.1. Nagy Sándor hódításai................................ 3.5.2. A hellenisztikus monarchiák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4. Az ókori Róma (Kr. e. 10. század-Kr. u. 476) (Hegyi W. György) . . . . . . . 4.1. "Minden út Rómába vezet" . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.2. A korai Róma ............................................. 4.2.1. Itália népei .................,....................... 4.2.2. Róma alapítása és a királyok kora . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.2.3. A res publica és intézményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.3. Itália meghódítása és megszervezése ........................... 4.3.1. A plebejusok és patríciusok harca . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.3.2. A formálódó Itália . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.4. A pun háborúk, a Római Birodalom kialakulásának kezdete . . . . . . 4.4.1. Róma és Karthágó háborúi ............................ 4.4.2. A Római Birodalom kialakulása, a hódítások Kr. e. 133-ig . . . 4.4.3. Társadalmi változások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.5. A köztársaság válsága ...................................... 4.5.1. A Gracchusok és Marius, a földkérdés és a hadseregreformja................................ 4.5.2. A szövetséges háború, Spartacus ....................... 4.5.3. A köztársaság bukása,Caesar .......................... 4.6. A principátus ............................................, 4.6.1. Octavianus - Augustus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.6.2. A principátus kiépülése, a Iulius-Claudius-dinasztia . . . . . . .

171 172 173 174 176 178 179 181 182 183 185 186 187 189 189 191 193 195 195 204 204 208 210 210 212 214 217 220 222 225 228 228 230 233 236 236 238 244 244 255 255 258 261 263 263 266 269 269 273 276 279 279 281 285 288 288 292

7

4.6.3. A Flaviusok és Antoninusok ........................... 4.6.4. A principátus társadalma és gazdasága . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.7. A principátus válsága, a dominótus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4.7.1. Megoldási kísérletek (192-305)........................ 4.7.2. A dominótus, Diocletianus, Constantinus, a keresztények . . 4.7.3. A kereszténység, Jézus és az evangéliumok . . . . . . . . . . . . . . 4.7.4. A Római Birodalom hanyatlása és kettészakadása . . . . . . . . . 4.7.5. A Nyugatrómai Birodalom bukása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5. A középkor (476-1492) (Csorba Csaba) ........................... 5.1. A kereszténység jegyében ................................... 5.1.1. Idő és tér ........................................... 5.1.2. A kereszténység ..................................... 5.2. A középkori európai társadalom ............................. 5.2.1. A világ rendje ....................................... 5.2.2. Hányan és kik lakták Európát? ......................... 5.2.3. Az ország ura: a király ................................ 5.2.4. Isten szolgái: az egyházi társadalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.2.5. Az ország oszlopa: a nemesi társadalom . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.2.6. A föld népe: a paraszti társadalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.2.7. A biztonságos falakon belül: városi társadalom . . . . . . . . . . . 5.2.8. A gazdaság működése ................................ 5.2.8.1. A mezőgazdaság ............................. 5.2.8.2. Az ipar ..................................... 5.2.8.3. A kereskedelem .............................. 5.2.8.4. A pénzrendszer, pénzügyletek .................. 5.2.8.5. A közlekedés ................................ 5.2.9. Írásbeliség, művelődés ............................... 5.2.10. Művészet és irodalom ............................... 5.2.11. A középkori ember élete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.3. A világ képe az V. században................................. 5.3.1. Európa ............................................. 5.3.1.1. A Római Birodalom ........................... 5.3.1.2. Barbárok Európája ........................... 5.3.2. Ázsia népei, hatalmi viszonyainak változásai . . . . . . . . . . . . . 5.3.2.l. Irán ........................................ 5.3.2.2. India ....................................... 5.3.2.3. Kína........................................ 5.3.2.4. Japán ...................................... 5.3.2.5. Délkelet-Ázsia ............................... 5.3.2.6. Észak-Ázsia ................................. 5.3.3. Afrika.............................................. 5.3.4. Amerika............................................ 5.3.4.1. Észak-Amerika............................... 5.3.4.2. Közép-Amerika .............................. 5.3.4.3. Dél-Amerika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.4. Európa új világrendje felé (5-9. század) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.4.1. "Mindenkinek mindene" – a keresztény egyház . . . . . . . . . . . 5.4.2. Európa új rendjének pillérei: a germán népek . . . . . . . . . . . . 5.4.3. Germán népek, germán királyságok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.4.3.1. A hatalmas gótok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.4.3.2. A félelmetes vandálok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.4.3.3. Franciaország névadói: a frankok . . . . . . . . . . . . . . . 5.4.3.4. Egy borvidék névadói, a burgundok . . . . . . . . . . . . . 5.4.3.5. Kisebb germán népek ......................... 5.4.3.5.1. Alemannok ........................ 5.4.3.5.2. Gepidák ........................... 5.4.3.5.3. Szkírek ............................ 5.4.3.5.4. Herulok ........................... 5.4.3.5.5. Szvébek ........................... 5.4.3.6. Akik olasszá lettek: a langobardok .............. 5.4.3.7. A büszke angolszászok ........................ 5.4.3.8. Skandinávia germán népei..................... 5.4.4. Ázsiai népek betörése Európába ........................

294 296 299 299 302 305 308 311 315 315 315 319 322 322 323 325 327 332 336 340 342 342 344 346 348 348 350 352 359 362 362 362 363 364 364 366 366 368 369 369 369 370 371 371 372 372 373 375 377 377 379 380 382 383 383 383 383 384 384 384 385 388 389

8

5.4.4.1. A rettegett hunok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.4.4.2. Kincses avarok ............................... 5.4.5. Ami a Római Birodalomból megmaradt: Bizánc . . . . . . . . . . . 5.4.6. Nyugat császára: Nagy Károly.......................... 5.4.7. Kalandozó hajósnépek: a skandinávok .................. 5.4.7.1. A portyázások kora ........................... 5.4.7.1.1. Norvégok .......................... 5.4.7.1.2. Izland ............................. 5.4.7.1.3. Svédek ............................ 5.4.7.1.4. Dánok .......................,..... 5.4.7.1.5. Skandinávok francia földön .......... 5.4.7.2. Hogyan lettek a skandinávok az angol és skótföld urai?................,..... 5.4.8. Kelet-Európaszláv népei........................,..... 5.4.8.1. Szláv nyelvek és etnikai csoportok . . . . . . . . . . . . . . 5.4.8.2. Kelet népe: az oroszok ........................ 5.4.8.3. A "mezőlakó"lengyelek .................,..... 5.4.8.4. Bolgárszlávok és bolgár-törökök . . . . . . . . . . . . . . . . 5.4.8.5. Kisebb szláv népek............................ 5.4.8.5.1. Szlovének ......................... 5.4.8.5.2. Horvátok .......................... 5.4.8.5.3. Bosnyákok ......................... 5.4.8.5.4. Szerbek ........................... 5.4.9. Kelet-Európa török népei és a magyarság ................ 5.4.9.1. Ogurok ..................................... 5.4.9.2. Bolgár-törökök............................... 5.4.9.3. A Kazár Birodalom tündöklése és bukása . . . . . . . . . 5.4.9.4. Kisebb török népek ........................... 5.4.9.4.1. Besenyők .......................... 5.4.9.4.2. Úzok .............................. 5.4.9.5. Magyarok .................................. 5.5. Ázsia az I. évezred második felében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.5.1. Az iszlám, az arab világbirodalom kezdetei . . . . . . . . . . . . . . 5.5.1.1. Mohamed, a próféta .......................... 5.5.1.2. Az iszlám alapelvei és a Korán . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.5.1.3. Mohamed örökében: hódító arabok ............. 5.5.2. Török népek és államaik Közép-Ázsiában . . . . . . . . . . . . . . . . 5.5.2.1. Akiknek farkas volt az ősük: a türkök . . . . . . . . . . . . 5.5.2.2. A török-mongol világ "nevelői": az ujgurok . . . . . . . 5.5.2.3. Kirgizek .................................... 5.5.3. Birodalmak Dél- és Kelet-Ázsiában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.5.3.1. Az arab világbirodalom kialakulása . . . . . . . . . . . . . 5.5.3.2. Költők és tudósok hazája: Irán . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.5.3.3. India,a mesék hazája ......................... 5.5.3.4. A kora középkori világ legnagyobb birodalma: Kína . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.5.3.5. A kínai kultúra fő haszonélvezője: Japán . . . . . . . . . 5.5.3.6. A buddhista építészeti világcsodák földje: Délkelet-Ázsia ............................... 5.5.4. Afrika királyságai .................................... 5.5.4.1. Észak-Afrika................................. 5.5.4.2. Déli területek ................................ 5.6. Európa az első ezredfordulón ................................ 5.6.1. A nyugati keresztény államok új rendszerének kialakulása . . . 5.6.1.1. A Német-római Birodalom dicsősége teljében . . . . . 5.6.1.2. A megerősödő, majd hanyatló Bizánc . . . . . . . . . . . . 5.6.1.3. A normannok meghódítják Angliát .............. 5.6.1.4. Formálódó Franciaország...................... 5.6.1.5. A széttagolódott Itália . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.6.1.6. Keresztények és mórok földje: az Ibériai-félsziget . . . 5.6.2. A pápaság és a kereszténység térnyerése ................. 5.6.2.1. Az egyház szerepe és a pápai hatalom . . . . . . . . . . . . 5.6.2.2. A kereszténység térnyerése ....................

389 390 392 394 397 397 399 399 399 400 400 401 402 403 405 406 407 408 408 408 409 409 409 409 410 411 412 412 413 413 414 414 415 417 418 420 420 421 422 423 423 424 425 426 428 430 430 431 432 432 433 433 434 437 438 439 440 442 443 445

9

5.6.2.3. Szakítás Kelet és Nyugat között . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.6.3. Új államok a Nyugat peremén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.6.3.1. A cseh-morva keresztény egyház és állam . . . . . . . . 5.6.3.2. A lengyel keresztény egyház és az állam létrejötte . . . 5.6.3.3. A magyarság betagolódása a keresztény Európába ........................ 5.6.3.4. A tengermellék állama: Horvátország . . . . . . . . . . . . 5.6.3.5. Hatalmas területek ura: a Kijevi Rusz . . . . . . . . . . . . 5.6.3.6. A Kárpátokon túli világ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.6.3.7. A Bolgárcárság .............................. 5.6.3.8. Szerbek. Hogyan lett a zsupákból királyság? . . . . . . 5.7. Európa felvirágzása (11-13.század).......................... 5.7.1. A nagyhatalmak ..................................... 5.7.1.1. A Német-római Birodalom viszontagságai . . . . . . . . 5.7.1.2. Királyok vetélkedése: Franciaország és Anglia . . . . . 5.7.1.3. A Bizánci Birodalom megpróbáltatásai . . . . . . . . . . . 5.7.2. Nyugat és Kelet találkozása: keresztes háborúk a Szentföldön ....................................... 5.7.3. A fölemelkedő Közép- és Kelet-Európa . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.7.3.1. Harc a Baltikum birtoklásáért . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.7.3.2. Lengyelország viszontagságai . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.7.3.3. Fény és árnyék: Cseh- és Morvaország . . . . . . . . . . . 5.7.3.4. Babenbergek földje: az osztrák tartományok . . . . . . 5.7.3.5. Virágzás és hanyatlás: orosz fejedelemségek . . . . . . 5.7.3.6. Nagyhatalmak szorításában: balkáni országok . . . . 5.7.3.6.1. Kunország ......................... 5.7.3.6.2. Bulgária ........................... 5.7.3.6.3. Románok .......................... 5.7.3.6.4. Szerbia ............................ 5.7.3.6.5. Albánia ............................ 5.8. Az Európán kívüli világ a 11-13. században . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.8.1. Afrika népei és államai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.8.2. Birodalmak és birodalmakon kívüli világ Ázsiában . . . . . . . . 5.8.2.1. A mongol világbirodalom kialakulása . . . . . . . . . . . . 5.8.2.2. A hanyatló Arab Birodalom ................... 5.8.2.3. A gazdag Irán .............................. 5.8.2.4. Hódítók Indiában ........................... 5.8.2.5. A virágzó Kína.............................. 5.8.2.6. Hadurak prédája: Japán ..................... 5.8.2.7. Délkelet-Ázsia királyságai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.8.3. Amerika népei és államai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.8.3.1. Észak-Amerika ............................. 5.8.3.2. Közép-Amerika............................. 5.8.3.3. Dél-Amerika ............................... 5.9. A középkor alkonya(14-l5.század) ......................... 5.9.1. A keresztény egyház ................................ 5.9.2. Nyugat-Európa válságos százada ..................... 5.9.2.1. Franciaország viszontagságai................. 5.9.2.2. A háborúzó Anglia .......................... 5.9.2.3. Virágzó Itália .............................. 5.9.3. A császárok hatalmának hanyatlása ................... 5.9.3.1. A hét választó országa: a Német-római Birodalom . 5.9.3.2. Út a bukás felé: a Bizánci Birodalom . . . . . . . . . . . 5.9.4. Új hódító Európában: az Oszmán Birodalom . . . . . . . . . . . . 5.9.4.1. Oszmán, egy nép névadója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.9.4.2. Egy katonaállam, az Oszmán Birodalom működése .......... 5.10. A közép- és kelet-európai régió államai (14-15. század) . . . . . . . . . 5.10.1. Lengyelország felemelkedése ........................ 5.10.2. A gazdag Cseh-és Morvaország ...................... 5.10.3. A virágzó Magyarország............................. 5.10.4. A román fejedelemségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.10.5. Virágkor és hanyatlás: szerbek ....................... 5.10.6. Hegyek népe: a bosnyákok ..........................

446 447 448 449 449 450 451 452 452 453 454 454 454 457 460 462 465 465 466 466 467 468 469 469 469 470 471 471 471 472 474 474 477 477 478 480 482 484 484 484 485 485 486 486 488 488 490 492 495 495 497 498 499 500 501 502 503 504 505 505 506

10

5.10.7. Bulgária bukása.................................... 5.11. Európa peremén (14-l5.század)............................ 5.11.1. Skandinávia és a Baltikum ........................... 5.11.2. A Pireneusi-félsziget államainak fölemelkedése . . . . . . . . . 5.11.3. A megerősödő Oroszország .......................... 5.11.4. Az Arany Horda tündöklése és hanyatlása . . . . . . . . . . . . . . 5.12. Az Európán kívüli világ a 14-15. században . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.12.1. Az arab világ és fekete Afrika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.12.2. Ázsia népei és birodalmai............................ 5.12.2.1. Irán ..................................... 5.12.2.2. A sánta Timur birodalmat épít . . . . . . . . . . . . . . . . 5.12.2.3. Hanyatló India............................. 5.12.2.4. Kína fölemelkedése ......................... 5.12.2.5. Japán, a szamurájok országa . . . . . . . . . . . . . . . . . 6. Kora újkor (1492-1789) (Katona András) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.1. A gabona rabságában – a reformáció és a felvilágosodás igézetében . . 6.1.1. Kora újkor vagy modern kor? .......................... 6.1.1.1. Mi is az a kora újkor? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.1.1.2. A "hosszú l6.század" ......................... 6.1.2. Élet az újkor hajnalán ................................ 6.1.2.1. Demográfia ................................. 6.1.2.2. A demográfiát szabályozó tényezők . . . . . . . . . . . . . 6.1.2.3. A gabona"rabságában"........................ 6.1.2.4. Az életminőség változásai ...................., 6.1.2.5. A városiasodás és következményei . . . . . . . . . . . . . . 6.1.3. Eszmék, tudomány és művészet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.1.3.1. A reneszánsz és humanizmus kora . . . . . . . . . . . . . . 6.1.3.1.1. A reneszánsz fogalma és jellemzői . . . . . 6.1.3.1.2. A reneszánsz tudomány . . . . . . . . . . . . . . 6.1.3.1.3. A reneszánsz művészet............... 6.1.3.2. A barokk kor tudománya és művészete . . . . . . . . . . . 6.1.3.3. A felvilágosodás kora ......................... 6.1.3.3.1. A felvilágosodás fogalma, létrejötte, nagy alkotói és alkotásai.............. 6.1.3.3.2. A felvilágosodás korának tudománya: "Merj tudni!" . . . . . 6.1.3.3.3. A rokokó és a klasszicizmus művészete a felvilágosodás korában . . . . 6.2. A nagy földrajzi felfedezések kora ............................ 6.2.1. A felfedezések előtti világ képe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.2.1.1. Óvilág ...................................... 6.2.1.2. Újvilág ..................................... 6.2.1.3. A világ kulturális régiói . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.2.2. A gazdasági élet jellegzetességei és érdekességei .......... 6.2.2.1. Mezőgazdaság ............................... 6.2.2.2. Ipar ........................................ 6.2.2.3. Kereskedelem-közlekedés .................... 6.2.3. A földrajzi felfedezések előzményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.2.3.1. Miért éppen Európa?.......................... 6.2.3.2. A felfedezések okai és feltételei . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.2.4. Az első felfedezőutak és a korai gyarmatosítás . . . . . . . . . . . . 6.2.4.1. A portugálok kezdték.......................... 6.2.4.2. ...a spanyolok folytatták ...................... 6.2.4.3. Más felfedezők............................... 6.2.4.4. Alkirályok és konkvisztádorok . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.2.5. A felfedezések következményei ........................ 6.2.5.1. A tengerentúli terjeszkedés visszahatása . . . . . . . . . 6.2.5.2. Az árrobbanás és következményei . . . . . . . . . . . . . . . 6.2.5.3. Az ipar és a mezőgazdaság változásai . . . . . . . . . . . . 6.2.6. Birodalomépítés Nyugaton és Keleten . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.2.6.1. A régiók Európája ............................ 6.2.6.2. Egységesülő országok, formálódó birodalmak . . . . . 6.2.6.3. Európa"vesztesei"............................

506 507 507 508 509 510 511 511 512 512 513 514 514 515 519 519 519 519 520 520 520 522 523 524 525 526 526 526 529 531 536 543 543 550 552 555 555 555 557 559 561 561 562 563 565 565 566 567 567 569 570 571 572 572 573 573 575 575 575 576

11

6.2.6.4. Harcok Itáliáért-az itáliai háborúk (1494-1559) ... 6.3. Reformáció és katolikus megújulás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.3.1. A reneszánsz pápák(1447-1521) ...................... 6.3.2. A reformáció és főbb irányzatai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.3.2.1. Előzmények ................................. 6.3.2.2. A reformáció kezdete: Luther fellépése . . . . . . . . . . . 6.3.2.3. Kálvin és a kálvinizmus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.3.2.4. Egyházreform Angliában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.3.3. A katolikus megújulás és a vallásháborúk kora . . . . . . . . . . . . 6.3.3.1. Általános jellemzők . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.3.3.2. Jezsuiták és másszerzetesrendek ............... 6.3.3.3. Tridenti zsinat ............................... 6.3.3.4. A vallásháborúk kora ......................... 6.4. A modern állam kezdetei: az abszolutizmus létrejötte Európában . . 6.4.1. Az abszolutizmus fogalma és jellemzői . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.4.1.1. Társadalmi előfeltételek ....................... 6.4.1.2. Korlátlan vagy korlátozott monarchia? . . . . . . . . . . . 6.4.1.3. Az abszolutizmus változatai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.4.1.4. Az abszolutista állam . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.4.2. Nyugat-Európa jelentősebb államai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.4.2.1. Spanyolország hatalmának csúcsán (1479-1598) ................................ 6.4.2.2. Anglia felemelkedése a Tudor-korban (1485-1603) ................................ 6.4.2.3. Franciaország az utolsó Valois-k és az első Bourbon idején (1491-1610) . . . . . . . . . . 6.4.3. Közép-és Kelet-Európafontosabb országai............... 6.4.3.1. A Habsburgok birodalma (1493-1618) .......... 6.4.3.2. Lengyelország aranykora, a hanyatláskezdete (1492-1648) ............... 6.4.3.3. Oroszország a Romanovok hatalomra jutásáig(1462-1613)................ 6.4.3.4. A Török Birodalom fénykora és a hanyatlás kezdete (1481-1606) . . . . . . . . . . . . . 6.5. Nemzetközi kapcsolatok, háborúk és polgárháborúk a 16-17.században......................... 6.5.1. A németalföldi szabadságharc. Hollandia aranykora (1566-1648) ..................... 6.5.1.1. Németalföld a szabadságharc előtt . . . . . . . . . . . . . . 6.5.1.2. Németalföld szabadságharca (1566-1609) . . . . . . . 6.5.1.3. Hollandia aranykora .......................... 6.5.2. Nemzetközi kapcsolatok az itáliai háborúk után . . . . . . . . . . 6.5.2.1. A spanyol hegemónia hanyatlása ............... 6.5.2.2. Egyetemesség és államérdek. Nemzetközi kapcsolatok a harmincéves háború előtt . . . . . . . . . . . 6.5.2.3. A harmincéves háború (1618-1648) ............ 6.5.2.3.1. A cseh-pfalzi szakasz (1618-1623) . . . . . 6.5.2.3.2. A dánszakasz(1625-1629)........... 6.5.2.3.3. A svéd szakasz (1630-1635) . . . . . . . . . . 6.5.2.3.4. A francia szakasz (1635-1648) . . . . . . . . 6.5.2.4. A vesztfáliai békék és a háború mérlege . . . . . . . . . . 6.5.3. Az angolforradalom évszázada(1603-1714) ............ 6.5.3.1. A Stuart-abszolutizmus időszaka (1603-1640) . . . . 6.5.3.2. Forradalom, polgárháború és köztársaság (1640-1660) ....... 6.5.3.3. Restauráció és dicsőséges forradalom (1660-1689) ................................ 6.5.3.4. Búcsú a Stuart-dinasztiától (1689-1714) . . . . . . . . . 6.5.4. Az abszolutizmus fénykora és a francia hegemónia Európában ..................... 6.5.4.1. XIV. Lajos útja a tényleges hatalom felé (1643-1661) ................................ 6.5.4.2. A Napkirály tündöklése (1661-1684/85) . . . . . . . .

577 578 579 580 580 581 583 584 587 587 588 589 590 592 592 592 593 595 596 597 597 599 603 604 604 607 611 615 621 621 621 622 625 626 626 627 629 629 631 631 632 633 636 636 639 644 648 650 650 651

12

6.5.4.3."A Nap árnyéka"(1685-1715) ................. 6.5.5. Nemzetközi kapcsolatok a vesztfáliai béke után (1648-1715/1721) . . . . . . . . . . . . . . . 6.5.5.1. A francia "könnyű hegemónia (1648-1685) . . . . . 6.5.5.2. A török visszaszorulása és a "vitatott" francia hegemónia (1685-1715) . . . . 6.5.5.3. Az északi (nagy) háború (1700-1721) ........... 6.6. Az abszolutizmus alkonya Nyugaton, felvilágosult abszolutizmus Keleten . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.6.1. A nemzetközi kapcsolatok alakulása .................... 6.6.1.1. "Emelkedő" és hanyatló államok Európában . . . . . . 6.6.1.2. A dinasztikus háborúk és a "személyes" diplomácia évszázada . . . . . . . . . . 6.6.2. Európa élén: Anglia és Franciaország a 18. században . . . . . 6.6.2.1. Nagy-Britannia létrejötte és erősödése . . . . . . . . . . . 6.6.2.2. Franciaország a Napkirály halálától a forradalomig ............................... 6.6.2.3. Európa középső része: a Habsburg Birodalom, Poroszország és Lengyelország ................. 6.6.2.3.1. A Habsburgok dunai birodalmának kialakulása és az osztrák felvilágosult abszolutizmus a 18. század második felében .................... 6.6.2.3.2. Poroszország születése és első évszázada.................... 6.6.2.3.3. Lengyelország a hanyatlás útján . . . . . . . 6.6.2.4. Európa peremén: az Orosz és a Török Birodalom . . . 6.6.2.4.1. Az orosz állam birodalommá válása a Romanovok idején . . . . . . . . . . . . . . . . . 6.6.2.4.2. A Török Birodalom hanyatlása: világhatalomból "Európa beteg embere" . . 6.7. Az Európán kívülivilág ..................................... 6.7.1. Észak-Amerika ...................................... 6.7.1.1. Az angol gyarmatok létrejötte és élete . . . . . . . . . . . 6.7.1.2. Az amerikai függetlenségi háború . . . . . . . . . . . . . . . 6.7.1.3. Az Egyesült Államok születése és alkotmánya . . . . . 6.7.2. A világ másrégiói.................................... 6.7.2.1. Latin-Amerika ............................... 6.7.2.2. Afrika ...................................... 6.7.2.3. Ázsia ....................................... 6.7.2.3.1. Közép-Ázsia ........................ 6.7.2.3.2. Távol-Kelet......................... 6.7.2.3.3. Délkelet-Ázsia ...................... 6.7.2.4. Ausztrália és Óceánia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7. A"hosszú" 19. század (1789-1914) (Zakar Péter – Kozári József) . . . . . . 7.1. Európa tündöklése és bukása ................................ 7.1.1. A század uralkodó eszméi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.1.2. Ipari forradalom ..................................... 7.1.3. Vallási és művészeti élet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.2. A francia forradalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.2.1. A forradalom kitörése ................................ 7.2.2. Az alkotmányos monarchiától a köztársaságig . . . . . . . . . . . . 7.2.3. A jakobinus diktatúra és következményei ................ 7.2.4. Napóleon........................................... 7.3. Európa a két nagy forradalom között (1815-1848) . . . . . . . . . . . . . . 7.3.1. A Szent Szövetség korának diplomáciája . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.3.2. Nagy-Britannia ...................................... 7.3.3. A restauráció és a polgárkirályság Franciaországban . . . . . . . 7.3.4. A Német Szövetség és Poroszország . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.3.5. Az Osztrák Császárság ................................ 7.3.6. Itália .............................................. 7.3.7. Spanyolország és Portugália ........................... 7.3.8. Oroszország ........................................

655 656 657 659 662 665 665 666 667 673 673 675 677

677 680 684 688 688 693 696 697 698 701 705 708 708 714 718 718 721 725 726 733 733 733 743 753 759 759 761 764 766 774 774 779 786 790 795 800 804 806

13

7.3.9. A Balkán-félsziget.................................... 7.4. Az Európán kívüli világ (1815-1848) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.4.1. Az Amerikai Egyesült Államok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.4.2. Latin-Amerika....................................... 7.4.3. Ázsia, Afrika, Ausztrália . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.5. Európa forradalma (1848-1849)............................. 7.5.1. Franciaország ....................................... 7.5.2. A német kérdés1848-1849-ben ........................ 7.5.3. Magyarok és olaszok ................................. 7.6. Forradalmak után ......................................... 7.6.1. Anglia az 1850-1860-as években . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.1.1. Az ír kérdés .................................. 7.6.1.2. Külpolitika .................................. 7.6.2. Franciaország az 1850-1860-as években . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.2.1. A Második Császárság......................... 7.6.2.2. Külpolitika .................................. 7.6.3. A krími háború ...................................... 7.6.3.1. A keleti kérdés ............................... 7.6.3.2. A háború .................................... 7.6.4. Kelet-Európa a krími háború után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.4.1. Románia megalakulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.4.2. Szerbia ..................................... 7.6.4.3. Görögország................................. 7.6.4.4. A bolgár nemzeti mozgalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.5. Oroszország az 1850-1870-esévekben .................. 7.6.5.1. II. Sándor reformjai........................... 7.6.5.2. Közép-Ázsia meghódítása...................... 7.6.5.3. Külpolitika .................................. 7.6.5.4. A Kongresszusi Lengyelország végnapjai . . . . . . . . . 7.6.6. A keleti kérdés az 1870-es évek végén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.7. A porosz uniótól a Német Császárságig (1850-1871) . . . . . . 7.6.7.1. Porosz Lengyelország ......................... 7.6.7.2. Kisnémet és nagynémet egység . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.7.3. Bismarck kancellársága és az alkotmánykonfliktus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.7.4. A dán háború ................................ 7.6.7.5. Porosz-osztrák ellentétek...................... 7.6.7.6. Az Északnémet Szövetség...................... 7.6.7.7. A porosz-francia háború....................... 7.6.8. Itália egyesítése ..................................... 7.6.9. A Habsburg Birodalom az 1850-1860-as években . . . . . . . . . 7.6.9.1. A cseh tartományok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.6.9.2. Horvátország ................................ 7.6.9.3. Galícia...................................... 7.6.10. Az észak-amerikai polgárháború ...................... 7.6.10.1. Észak és Dél ellentéte ...................... 7.6.10.2. Az elszakadás (szecesszió) .................. 7.6.10.3. A polgárháború ........................... 7.6.11. Latin-Amerika a függetlenségi háborúk után . . . . . . . . . . . . 7.6.11.1. A mexikói reformháború.................... 7.6.12. A Távol-Kelet az 1850-1860-asévekben ............... 7.6.12.1. India az 1850-esévekben ................... 7.6.12.2. Kína félgyarmattá változtatása az 1850-esévekben ........................ 7.6.12.3. Japán az 1850-1860-asévekben ............. 7.6.13. A nemzetközi munkásmozgalom a 19.század második felében ......................... 7.6.13.1. Az I. Internacionálé ........................ 7.6.13.2. A II. Internacionálé ........................ 7.7. A gyarmatbirodalmak kora . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.1. Anglia az 1870-es évektől az I. világháború kitöréséig . . . . 7.7.1.1. A whigek és a toryk küzdelme . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.1.2. Az ír önkormányzati mozgalom (Home Rule) . . . . .

812 814 814 816 818 821 821 822 825 827 827 828 829 829 830 831 833 833 834 836 836 837 838 838 840 840 843 844 845 846 849 850 851 852 853 854 855 856 857 862 868 870 873 874 874 879 880 884 885 887 887 889 890 891 892 893 893 893 894 896

14

7.7.1.3. A századvég kül- és belpolitikája . . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.1.4. Munkásszervezetek a századfordulón............ 7.7.1.5. A viktoriánus kor vége ........................ 7.7.2. A Harmadik Köztársaság Franciaországa az I. világháborúig ................................... 7.7.2.1. A porosz-francia háború és a párizsi kommün . . . . . 7.7.2.2. Gazdasági fejlődés............................ 7.7.2.3. Politikai küzdelmek a frankfurti béke után . . . . . . . . 7.7.2.4. A Harmadik Köztársaság ...................... 7.7.2.5. A boulangerizmus és a Dreyfus-ügy . . . . . . . . . . . . . 7.7.2.6. Politikai küzdelmek a századelőn . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.3. A Németcsászárság.................................. 7.7.3.1. Gazdasági fejlődés............................ 7.7.3.2. Állami berendezkedés......................... 7.7.3.3. A "Kulturkampf" ............................. 7.7.3.4. A szocialistaellenes törvények . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.3.5. Bismarck külpolitikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.3.6. II. Vilmos politikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.4. Olaszország az egység létrejöttétől a világháború kezdetéig . . 7.7.5. Oroszország az imperializmus korában . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.5.1. Politikai szervezetek Oroszországban ............ 7.7.5.2. Távol-keletiterjeszkedés ...................... 7.7.5.3. Az 1905-ös forradalom ........................ 7.7.5.4. A századelő külpolitikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7.7.6. A Balkán államai a 19. század végén és a 20. század elején . . . 7.7.6.1. Románia .................................... 7.7.6.2. Szerbia ..................................... 7.7.6.3. Görögország................................. 7.7.6.4. Bulgária .................................... 7.7.6.5. A Balkán Szövetség kialakulása és a Balkán-háborúk .......................... 7.7.7. Az Amerikai Egyesült Államok a 19. század végén és a 20. század elején ................................. 7.7.7.1. Munkásszervezetek........................... 7.7.7.2. Külpolitika .................................. 7.7.8. A Távol-Kelet a 19. század végén és a 20. század elején . . . . . 7.7.8.1. Kína........................................ 7.7.8.2. Japán ...................................... 7.7.8.3. Az Ausztráliai Államszövetség megalakulása . . . . . . 7.7.8.4. A mexikói forradalom ......................... 8. A "rövid" 20. század (1914-1991) (Salamon Konrád) . . . . . . . . . . . . . . . . 8.1. "A teremtés nyolcadik napja"? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.1.1. Természettudományok ............................... 8.1.2. Technika ........................................... 8.1.3. Gazdaság........................................... 8.1.4. Szellemiség és művészet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.1.5. Társadalom, életmód ................................. 8.2. Az I. világháború és következményei (1914-1920) . . . . . . . . . . . . . . 8.2.1. Az I. világháború .................................... 8.2.1.1. A merénylettől a hadüzenetekig . . . . . . . . . . . . . . . . 8.2.1.2. A haditervek kudarca ......................... 8.2.1.3. Verduntől Breszt-Litovszkig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.2.1.4. Az utolsó erőfeszítések ........................ 8.2.2. Az oroszforradalom .................................. 8.2.2.1. A februári forradalom ......................... 8.2.2.2. A demokrácia buktatói . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.2.2.3. Az első válság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . 8.2.2.4. Megmenthető-e még a demokrácia? . . . . . . . . . . . . . 8.2.2.5. Az októberi államcsíny . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.2.2.6. A bolsevikok diktatúrája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.2.3. A vesztesek forradalmai............................... 8.2.3.1. Bulgária .................................... 8.2.3.2. Törökország .................................

898 900 901 903 903 906 907 908 911 913 914 914 915 916 917 918 921 924 930 933 933 935 936 937 937 938 939 941 941 943 946 948 950 950 953 955 957 962 962 963 971 975 987 995 1000 1000 1000 1003 1006 1009 1013 1013 1015 1017 1019 1021 1024 1029 1029 1030

15

8.2.3.3. Németország ................................ 8.2.3.4. Ausztria .................................... 8.2.3.5. Magyarország ............................... 8.2.4. A Párizs környéki békék............................... 8.2.4.1. A versailles-i béke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.2.4.2. Közép-és Kelet-Európa átrendezése ............. 8.2.4.3. Változások Ázsiában és Afrikában . . . . . . . . . . . . . . . 8.3. A két világháború között (1920-1939) ........................ 8.3.1. A Szovjetunió ....................................... 8.3.2. Az 1920-asévek nemzetközi kapcsolatai................. 8.3.3. Olaszország és a fasizmus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.3.4. Az Egyesült Államok ................................. 8.3.5. Nagy-Britannia ...................................... 8.3.5.1. Az ír függetlenség ............................ 8.3.5.2. Liberálisok, munkáspártiak, konzervatívok . . . . . . . 8.3.6. Németország és a nemzetiszocializmus . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.3.7. Franciaország ....................................... 8.3.8. A nemzetközi kapcsolatok változásai (1930-1936) . . . . . . . . 8.3.9. Ázsia .............................................. 8.3.9.1. Japán ...................................... 8.3.9.2. Kína........................................ 8.3.9.3. India ....................................... 8.3.10. A muzulmán térség országai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.3.11. Fekete-Afrika ...................................... 8.3.12. Latin-Amerika ..................................... 8.3.13. Az ellentétek kiéleződése (1936-1939) . . . . . . . . . . . . . . . . 8.3.13.1. Kelet-Közép-Európa ........................ 8.3.13.2. A spanyol polgárháború..................... 8.3.13.3. Ausztria és az anschluss . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.3.13.4. Csehszlovákia ............................. 8.4. A II. világháború és következményei (1939-1947) . . . . . . . . . . . . . . 8.4.1. A világháború kezdete ................................ 8.4.2. A nyugati hadjárat ................................... 8.4.3. A keleti front megnyitása után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.4.4. A holokauszt ........................................ 8.4.5. Felülkerekednek a szövetségesek ....................... 8.4.6. A békétől a hidegháborúig(1945-1947)................. 8.5. A hidegháború korszaka (1947-1962) ........................ 8.5.1. A Szovjetunió és csatlósai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.5.2. A Truman-elvtől az európai egység megalapozásáig (1947-1952) ......................... 8.5.3. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.5.4. Ázsia a II. világháború után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.5.4.1. Izrael állam megalakulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.5.4.2. India ....................................... 8.5.4.3. Kína........................................ 8.5.4.4. A koreai háború .............................. 8.5.4.5. Vietnam .................................... 8.5.4.6. Japán ...................................... 8.5.5. Latin-Amerika....................................... 8.5.6. Afrika.............................................. 8.5.7. A kelet-berlini felkeléstől a magyar forradalomig (1953-1956) ....................................... 8.5.8. A szuezi válságtól a kubai válságig (1956-1962) . . . . . . . . . . 8.6. A békés egymás mellett élés küzdelme (1963-1988) . . . . . . . . . . . . 8.6.1. A kínai-szovjet ellentéttől a Csehszlovákia elleni agresszióig (1963-1968) . . . . . . . . . . 8.6.1.1. A harmadik világ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.6.1.2. Kínai és szovjet változások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.6.1.3. A vietnami háború kezdete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.6.1.4. A hatnapos háború ........................... 8.6.1.5. A Csehszlovákia elleni agresszió . . . . . . . . . . . . . . . . 8.6.2. A világ vezető hatalmai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1030 1031 1032 1032 1034 1035 1039 1040 1040 1045 1049 1053 1056 1056 1057 1058 1063 1066 1070 1071 1072 1073 1074 1076 1078 1079 1079 1082 1083 1083 1084 1084 1087 1092 1095 1096 1104 1109 1109 1117 1122 1128 1128 1129 1132 1133 1135 1136 1138 1138 1140 1147 1151 1151 1151 1153 1155 1156 1156 1157

16

8.6.2.1. Az Amerikai Egyesült Államok . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.6.2.2. Japán ...................................... 8.6.2.3. Német Szövetségi Köztársaság . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.6.2.4. Nagy-Britannia .............................. 8.6.2.5. Franciaország ............................... 8.6.2.6. Olaszország ................................. 8.6.2.7. Az Európai Közösség létrejötte . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.6.3. A szovjet-kínai határháborútól Helsinkiig (1969-1975) . . . . 8.6.4. Az enyhülés utáni lehűlés (1976-1984) . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.6.5. Válság és újabb enyhülés (1985-1988) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.7. A harmadik évezred küszöbén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.7.1. A kommunizmus bukása (1989-1991) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8.7.2. Az Európai Unió létrehozása........................... 8.7.3. A nemzetközi kapcsolatok alakulása .................... Bibliográfia...................................................... Kronológia ...................................................... 1. Az őskor...................................................... 2. Az ókori Kelet ................................................. 3. Az ókori Hellász ............................................... 4. Az ókori Róma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5. A középkor ................................................... 6. Kora újkor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7. A "hosszú" 19.század........................................... 8. A "rövid"20.század ............................................ Személy- és földrajzinév-mutató ....................................

1157 1159 1161 1164 1165 1168 1171 1171 1179 1184 1186 1186 1194 1196 1202 1211 1211 1213 1215 1218 1222 1231 1236 1240 1253

17

Bevezetés Könyvünk azt a célt tűzte maga elé, hogy a történettudomány jelenlegi eredményeinek alapján egy kötetben foglalja össze az emberiség történetét a kezdetektől a 20. század végéig. Mivel Európából szemléljük a világot, kontinensünk történetét részletesebben tárgyaltuk, mint például a Távol-Keletét vagy Fekete-Afrikáét. Igyekeztünk azonban e hatalmas anyagot úgy tömöríteni, hogy az egyetemes történet minden fontos eseményével megismerkedhessenek az olvasók. Elsősorban a politikatörténet bemutatására törekedtünk, mert ebből vonható le a legtöbb tanulság, de az egyes fejezetek bevezetőiben áttekintést adtunk az adott korszak tudományáról, művészetéről, gazdaságáról s az akkor élt emberek életmódjáról. Az egyes témák könnyű megtalálása érdekében sok fejezetre és alfejezetre osztottuk a kötetet, így a részletes tartalomjegyzék, valamint a mutató és a kronológia segíti az olvasót az eligazodásban. Az utóbbi időkben megnőtt a múlt kérdéseivel, a történelemmel foglalkozó könyvek iránti érdeklődés. Ez azonban csak részben örvendetes, mert miközben egyre több kötet jelenik meg, egyes történelmi tárgyú könyveknek semmi közük a történettudományhoz. Mások pedig azzal érnek el zajos sikert, hogy az egyes történelmi események kapcsán csupán egy meghökkentő véleményt fogalmaznak meg, s a piacon a botrányos mindig keresett cikk. Ennek ellenére bíznunk kell abban, hogy egyre több olvasó lesz kíváncsi a történelmi múltat a valóságnak megfelelően bemutató könyvekre, azokra az egyszerű, de legfontosabb kérdésekre keresve a választ, hogy mi mikor és miért történt? A jó válaszok pedig azért nélkülözhetetlenek, mert amint Cicero óta tudjuk, a történelem az idők tanúja és az élet tanítómestere. A jövőjét alakító ember a múlt tapasztalataira támaszkodva cselekszik, tehát a múlt tanulságainak és a mindenkori jelen lehetőségeinek jó megértése alapján biztosíthatja a minél kevesebb tévedés és áldozat árán elérhető jövőt. Ugyanakkor a múltban megfogalmazott örök érvényű, illetve korszakos jelentőségű igazságok, törvények, szabályok ismerete és követése tartja meg embernek a lét- és fajfenntartás ösztöne által meghatározott embert. Ezek a munka és a társadalom, illetve a szerelem és a család. E keretek különböző változatai között zajlott és zajlik az emberi történelem. Ha egy közösség nem tudja az életét ezen a szabályok szerint élni és szervezni, biztosan veszteségeket szenved, sőt akár el is pusztulhat. Így a sokat emlegetett reálpolitika nem más, mint az adott közösség jövőjének biztosítása. A történelmet tehát nem azért tanuljuk, mert egyes múltbeli dolgokat illik ismerni, hanem hogy a múlt tapasztalatai segítsék a napjaink körülményei közti eligazodást, továbbá hogy megőrizzük emberi önazonosságunkat családi, nemzeti és egyetemes szinten egyaránt. Arról már gyakran esik szó, hogy a nemzeti önazonosság megőrzésének előfeltétele az adott közösség múltjának, hagyományainak ismerete és továbbvitele, hiszen csak addig vagyunk az adott nemzet tagjai, amíg ismerjük és hordozzuk annak múltját. A családi, illetve az egyetemes emberi szintre viszont még kevés figyelmet fordítunk. Pedig az euroamerikai civilizáció demográfiai válsága mutatja, hogy a családdal kapcsolatos kérdésekkel is foglalkozni kell. Ahol ugyanis nem születnek meg az új nemzedékek, ott nincs jövő, melyet csak a család valamilyen formájával lehet biztosítani: mert a jövő a családokban és a szülőszobákban dől el. Napjainkban válik egyre időszerűbbé az egész emberiségben való gondolkodás. Ez azonban csak úgy valósulhat meg, ha az egyes emberek a saját hagyományaik mellett tisztában lesznek a tőlük távolabb élő embercsoportokéival is. A sokat emlegetett globalizáció következtében ugyanis a Föld bármely részén élők sorsának jó vagy rossz irányú változása egyrészt függ az emberiség egészének vagy egy részének cselekedeteitől, másrészt visszahat ezeknek a sorsára is. A mindenkinek érdekében álló jó és sikeres együttműködés előfeltétele pedig, hogy ismerjük a tőlünk legtávolabb élő emberek történetét, hagyományait szokásait. S ha jól megértjük ezt a Földön egymás mellett élő sokféle múltat és hagyományt s az ebből következő mai viselkedést, akkor lesz remény a szót értésre. Budapest, 2006. SALAMON KONRÁD

18

1. Az őskor (Kr. e. 7 millió-Kr. e. II. évezred) Az őskor az emberiség történetének legkorábbi s egyben a leghosszabb időszaka. Ezt a korszakot a kutatás sokáig hagyományosan "történelem előtti" (prehistorikus) időszaknak nevezte, szembeállítva a "történeti" (historikus) időszakasszal. Történelem előttinek számították az írás ismerete (használata) előtti korszakot, amikor még nem alakultak ki az első államok. Az utóbbi fél évszázad kutatási eredményei bebizonyították, hogy tarthatatlan az ilyesfajta merev szétválasztás. Abban a tekintetben teljes az egyetértés, hogy az emberiség őskora az ember kialakulásával kezdődik. Az őskor vége azonban kontinensenként, s azon belül is egyes térségekben rendkívül eltérő. Míg például az ókori Keleten a városok, majd az állam megjelenése mintegy 10 ezer éve kezdődött, a világ igen jelentős részén őskori jellegű életmódhoz hasonlóan éltek egyes népek a 19. század végéig, sőt bizonyos elszigetelt területeken még a 20. században, mi több, még napjainkban is. Manapság általánosan elfogadott tudományos ténynek számít az, hogy az ember egyetlen kontinensen (Afrikában) alakult ki, amelynek azonban évmilliókon keresztül csupán kis hányadát lakták emberszerű lények. Az egyes kontinenseken az emberek igen nagy időkülönbséggel telepedtek meg. Az utóbbi egymillió évben fokozatosan eljutott az ember valamennyi kontinensre, a nagyobb szigetekre, a sarkkörtől az Egyenlítőig. Megtanult alkalmazkodni az esőerdők övezetének sajátosságaihoz csakúgy, mint a mérsékelt égöv szélsőségeihez, beleértve a sivatagokat és a tengereket. Meghódította az alföldeket, a magashegységeket, az erdőket és a mocsarakat. Az őskor története egyben annak a története, hogyan tanulta meg az ember "belakni" a Földet.

1.1. A világ képe az ember megjelenése előtt 1.1.1. A kontinensek állat- és növényvilága Az emberiség eredetének időszakában mind a kontinensek elhelyezkedését, mind a növény- és állatvilágot tekintve igen jelentősen különbözött a Föld a mai állapotától. A földtörténet kainozoikumnak, azaz "új időnek" nevezett korszaka 66,4 millió évvel ezelőtt vette kezdetét, s napjainkban is tart. Ennek nagyobbik részét a 66,4 millió évtől kezdődött és 1,6 millió éve befejeződött ún. harmadidőszak teszi ki. A csaknem három évszázada adott megnevezés a Föld három alapvető kőzetsorozata közül a legfiatalabbra utal. Csaknem 60 millió évvel ezelőtt vált el Ausztráliától és Indiától az Antarktisz, és kezdett el mozogni a Déli-sark felé, s 45 millió éve határolja óceán. 35 millió évvel ezelőtt kezdődött az Antarktisz eljegesedése, s annak a jégtakarónak a kialakulása, amely az utóbbi 5 millió évben aztán teljesen elborította. Az addig szigetnek számító India 45 millió évvel ezelőtt kapcsolódott Ázsiához. Grönland 55 millió évvel ezelőtt vált le Skandináviáról. Az Urál hegység az eurázsiai kontinensen ekkoriban megakadályozta a szárazföldi állatok kelet-nyugati vándorlását. A korai időszakban Európa és Észak-Amerika között mindkét irányban vándorolhattak a szárazföldi emlősök, később ez a lehetőség megszűnt, s az állatvilág egyetlen vándorlási útvonala a Bering-szoros szárazföldi hídjára szorítkozott, egészen a 2,5 millió évvel ezelőtti időszakig. Amerika északi és déli felét nem kapcsolta össze szárazföld, azaz összeköttetésben állt egymással az Atlanti- és a Csendes-óceán. Közép-Amerika keskeny földsávja mintegy 3 millió évvel ezelőtt zárta el egymástól a két világóceánt. Ezáltal lehetővé vált az állatvilág (a fauna) intenzív kicserélődése Észak- és Dél-Amerika között. A Föld éghajlata mintegy 60 millió évvel ezelőtt volt a legmelegebb. Majd 1520 millió évvel később csökkenni kezdett a hőmérséklet. Ez a lehűlés azután fölgyorsult. Majd a fölmelegedési hullámot újabb lehűlések követték. Az állatvilágban uralkodóvá váltak az emlősök, amelyek közül 35 millió évvel ezelőtt azok a csoportok váltak jellemzővé, amelyek manapság is élnek Földünkön: a ló, a teve, az antilop, a szarvas, a macska, a kutya, az orrszarvú, az elefánt stb. A növényzetben a leglátványosabb változást a fűfélék elterjedése jelentette. 20 millió évvel ezelőtt elkezdődött a szavannák és sztyeppék területének növekedése.

1.1.2. Az emberszabású majmok Afrika az a kontinens, amely kulcsszerepet játszott az emberiség kialakulásában. Amikor ez a folyamat elkezdődött, Afrika még Ázsiához és Európához nem kapcsolódó sziget volt. Az emberhez és a ma élő emberszabású majmokhoz (csimpánz, gorilla, orangután) vezető leszármazási vonal kezdete 35 millió évre vezethető vissza. Afrikában, a mai Egyiptom területén ekkoriban élt az első, valódi emberszabású majom, tudományos, azaz latin nevén az Aegyptopithecus (egyiptomi majom). A Nílus-deltában, Fajum környékén eddig három koponyatöredéke került elő. Ezek a korai emberszabású majmok macska nagyságú, mintegy 68 kg súlyú lények voltak. Arcuk és agykoponyájuk megnyúlt, szemüregük kisméretű, ezért feltételezhető, hogy elsősorban éjszaka mozogtak, az erdők fáinak ágain. Jórészt gyümölcsökkel és falevelekkel táplálkoztak. Mintegy 19-20 millió évvel később Kelet-Afrika trópusi őserdeiben (Ugandában és Kenyában) már olyan emberszabású majmok éltek, amelyeknek robusztus, gorilla méretű koponyamaradványaiból arra következtethetünk,

19

hogy testsúlyuk akár az 50 kg-ot is elérhette. Velük egy időben azonban sokkal kisebb (alig 10 kg-os) emberszabásúak is éltek. A nagy testű emberszabásúaknak farkuk nem volt, négy lábon mozogtak (vagy csüngtek) a fákon. A talajra viszonylag ritkán ereszkedtek le. Egy Kelet-Afrikában talált, 15 millió éves leletből arra következtetnek, hogy mind a faágakon, mind a talajon jól mozoghattak. A korábbi majmokhoz képest az arcuk rendkívüli módon megrövidült, fogaik kúposak-redősek voltak, s egyaránt fogyasztottak gyümölcsöket és lombleveleket. Az ekkoriban élő emberszabásúak között több faj is megkülönböztethető, ezek testsúlyban is jelentősen eltértek egymástól (18-50 kg). Agytérfogatuk 280300 cm3 lehetett. A földkéreg (16 millió évvel ezelőtt) 2 millió éven keresztül tartó erőteljes mozgását követően, először ért össze Afrika és Eurázsia. Az Arab-félsziget délnyugati részén képződött földhíd lehetővé tette, hogy az afrikai állatok, közöttük emberszabásúak és más majmok eljussanak Európába és Ázsiába is. Afrika történetében 14 millió évvel ezelőtt olyan időszak kezdődött, amelynek földmozgásai (az Etióp-magasföld kiemelkedése, megélénkülő vulkáni tevékenység) nem voltak kedvezőek emberszabásúak csontleletei megőrződése szempontjából. Ezért mintegy 10 millió éves időszakból szinte teljesen hiányoznak az emberszabásúak leletei. Európába már 15 millió évvel ezelőtt eljutottak az emberszabású majmok. Nemrégiben Spanyolország területén, Barcelona mellett megtalálták egy (a mai csimpánznál valamivel kisebb) emberszabású ősmajom mintegy 13 millió éves csontjait. Növényevő lehetett. Még nemigen tudott fölegyenesedve járni, rövid ideig sem. A 12-9 millió év közötti időszakból meglehetősen sok leletet ismerünk. Ebbe a sorba tartoznak a magyarországi Rudabányán föltárt emberszabású majom csontmaradványai is. A rudabányai majom erdei körülmények között élő, puha gyümölcsöket fogyasztó, kis termetű lény lehetett. A hasonló korú makedónfai leletek arra engednek következtetni, hogy az ott élő emberszabásúak a nyílt területet és a kemény magvak fogyasztását kedvelték. Az Európában megtelepedett emberszabásúak rendkívül sok hasonlóságot mutatnak a ma élő afrikai emberszabású majmokkal, s ezért bennük gyaníthatjuk annak a származási vonalnak a közös ősét, amelynek egyik ágából indult a mai emberhez vezető származási vonal, a másik ágból viszont mintegy 5-6 millió évvel ezelőtt a csimpánzok és gorillák alakultak ki. Az Afrikából Ázsiába vándorló emberszabású ősmajmok egyik, 9-10 millió évvel ezelőtti egyedének maradványait, a koponyáját és néhány végtagcsontját Törökországban fedezték föl. A csontokból arra következtettek, hogy ezek az ősmajmok nemcsak a fákon, hanem a talajon is mozogtak. A 8-9 millió éves pakisztáni majomkoponya az Ázsiába vándorolt emberszabásúak egyik ágából kialakult orángután őséé lehetett. Kínából is ismerünk hasonló korú leleteket (hím és nőstény példány maradványait), amelyek szintén az orangután ősei közé sorolhatók.

1.2. Az emberelődöktől az első emberekig 1.2.1. Afrika, az emberiség bölcsője Afrikát 15 millió évvel ezelőtt kelettől nyugatig terjedő összefüggő erdők borították, s ezeket az erdőket a főemlősök (majmok, emberszabású majmok) uralták. Az emberszabású majomfajok száma jóval meghaladta a többi majomfajtáét. Ez a helyzet mára alapvetően megváltozott. A korábban is jellemző kéregmozgások 12 millió évvel ezelőtt fölerősödtek, s ezek mélyreható környezeti változásokat eredményeztek. Kelet-Afrikát egy észak-déli irányban, Etiópián, Kenyán, Tanzánián át Mozambikig nyúló hosszú, kanyargós szakadékvölgy két részre választotta. A völgy elrekesztette egymástól az állatcsoportokat is. Kettészakadt az ember, illetve az emberszabású majmok közös ősének populációja. A nyugati, alacsonyabban fekvő, csapadékosabb területeken élők a mai emberszabású majmok ősei. A 2500 m magasra kiemelkedő keleti területekre, az Etióp-magasföldre szorult emberszabásúak viszont az emberek ősei. A keleti magasföld meggátolta az addig akadálytalan kelet-nyugati légáramlást, elzárta az esőt. Az összefüggő erdők csapadékhiány miatt földarabolódtak, eleinte azonban még csak szórványosan keletkeztek nyílt, füves térségek. Az emberszabású majmok a természeti változásokhoz kevéssé tudtak alkalmazkodni, ennek tudható be, hogy mára már csupán három fajuk maradt fönn (a gorilla, a közönséges és a törpe csimpánz). A legújabb DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy a csimpánz, a gorilla és az ember nagyon közeli rokonságban állnak egymással. Hozzájuk képest az orangután távolabbinak számít, s még jóval messzebb helyezhetők el a rokoni skálán a gibbonok meg a többi majom. A kutatók egyelőre vitatják, hogy a csimpánz vagy a gorilla áll-e közelebb az emberhez. Egy bizonyos, hogy mindhárom nagyon közeli rokonnak számít. A DNS viszonylag szabályos változásaiból arra következtetnek, hogy az ember fejlődési vonala valamikor 5-7 millió évvel ezelőtt válhatott el a csimpánzokétól. A magasra kiemelkedett kelet-afrikai területek új természeti környezetében megjelentek tehát az első, emberelődeinknek számító emberszabású majomcsoportok. A mai ember és az afrikai emberszabású majmok vérfehérjéinek összehasonlítása alapján az emberszabású majmok és emberelődeink szétválására mintegy 7 millió évvel ezelőtt, Kelet-Afrikában kerülhetett sor. Első emberelődeink voltaképpen két lábon járó emberszabású majmok voltak. Életmódjuk a mai páviánokéhoz hasonló lehetett. Mintegy harminc egyedből álló csapatokat alkottak, amelyek összehangoltan kutatták át területüket, táplálékot keresve, éjszakára pedig sziklákon vagy facsoportok ágain kerestek maguknak biztonságos hálóhelyet. A csapat zömét ivarérett nőstények és ivadékaik alkották. Rajtuk kívül néhány hím élt velük, akik szüntelenül keresték a

20

párosodási alkalmakat. A szavannai páviánok hímjei kétszer akkorák, mint a nőstények. A méretbeli különbség oka: a hímeknek keményen meg kell küzdeniük egymással a párosodási alkalmakért. Emberelődeinknél eleinte szintén hasonlóak lehettek az arányok, majd a méretkülönbség fokozatosan csökkenni kezdett. A két lábon járás, amely a földön történő helyváltoztatásnak hatékonyabb módja, már emberi jellegű viselkedésforma. Az emberszabású majmok fogólába kitűnően alkalmas a fákon való függeszkedésre, a földön járásra, nagyobb távolságok megtételére nem alkalmas. A földön mozgó emberszabásúak törzsüket mellső végtagjaikkal megtámasztva járnak. Lábukat képtelenek kiegyenesíteni, s rendkívül nehezükre esik hosszabb ideig két lábon állni. Az emberre jellemző felegyenesedett testtartáshoz át kellett alakulnia a medencének és a gerinc hajlatának is, ami hosszú folyamat volt. Az átalakulás oka a következő lehetett: a talajszinten két lábon mozgó emberelődünk eleinte meglehetős hátrányban lehetett a négylábú emlősökhöz képest a gyors helyváltoztatás, a rugalmasság stb. tekintetében. A két lábon járó emberelődök a magas fűben fölegyenesedve jobban (és előbb) megláthatták a ragadozókat, jobban lehűlt a testük, amikor napközben táplálék után kutattak. Más vonatkozásban azonban életük továbbra sem különbözött a többi főemlősökétől. Nem az étrendjük változott meg, csak táplálékszerzésük formája. Mellső végtagjaik, állkapcsuk, fogazatuk még sokáig majomszerű maradt. A rendszeres, biztonságos és gyors két lábon járás követelménye a testfelépítés jelentős átalakulását kényszerítene ki. Az emberszabású majoméhoz képest alacsonyabb és szélesebb medencecsontra volt szükség. A célszerűség megkövetelte az első végtagok jelentős megrövidülését. A hátsó végtag ujjai viszont fokozatosan alkalmatlanná váltak a fogódzkodásra, de alkalmasabbak lettek a két lábon járásra, majd a futásra is.

1.2.2. Az emberi jellegzetességek kialakulása Emberelődeink legrégebbi, mintegy 3,5-4 millió éves maradványai Kelet-Afrikában, a Viktória-tótól keletre, illetve Etiópiában kerültek elő. Ezeknek a "majomembereknek" a tudományos összefoglaló latin neve Australopithecus (déli majom). A lelőhelyekből arra következtethetünk, hogy elsősorban a füves területeket kedvelték, ahol sokféle élelemforrást találhattak. Az 1,5 m-es hímek az 1,2 m magas nőstényeknél jóval termetesebbek, súlyuk azokénak csaknem kétszerese volt. Két lábon jártak, viszont még nem tudtak futni, mellkasuk ugyanis nem volt képes olyanképpen megemelkedni, mint a mai emberé, amikor futás közben zihál. Pocakos alkatúak lehettek, nem volt derekuk. Ezek miatt a törzsük kevéssé volt hajlékony, noha az a futáshoz feltétlenül szükséges lett volna. Agytérfogatuk viszonylag kicsi, arcuk és szájuk előreállt, viszont a szemfoguk a korábbinál jóval kisebb. Az észak-tanzániai Laetoli puha vulkáni hamujába nyomódva megőrződtek 3,5-3,8 millió éves lábnyomaik: 30 lábnyomból álló sor, két felnőtté és egy gyermeké. Ezek egyértelműen bizonyítják a két lábon való egyenes járást. A nagylábujj jól láthatóan elkülönült, a többinél hosszabb volt, a mai emberéhez hasonlóan, és az emberszabású majmokénál valamivel rövidebb. Az etiópiai Hadarban került elő egy 2/3 részben megmaradt, 3,2 millió éves csontváz: alacsony, izmos felnőtt nőstény maradványa (a kutatóktól a Lucy nevet kapta). Emberelődünk 1 m magas lehetett, lábai rövidek, karjai hosszúak. Fogazata részben majomszerű, de már emberi jegyeket is mutatott. Dél-Afrikában került elő két, 2,5-3 millió éves lelet. Az előzőektől eltérően arckoponyájuk széles és erős felépítésű volt, agytérfogatuk átlagosan 450 cm3, szemfogaik Lucyéhoz képest jóval kisebbek, igen nagyok voltak viszont őrlőfogaik, s az erős rágóizmoknak köszönhetően arcuk előreugrott. Csontjaikból arra lehetett következtetni, hogy képesek voltak akár két lábukon, felegyenesedve járni, akár a fákon függeszkedni. A Dél-Afrikában talált, Australopithecus africanusnak (afrikai déli majomembernek) nevezett emberelődeinket a kelet-afrikaiakhoz képest más fajba sorolták, s egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az ember közvetlen ősei lehettek, vagy pedig az emberi fejlődés egyik mellékágába sorolhatók.

1.3. Az eszközkészítő ember 1.3.1. Az első eszközkészítők Afrikában Az emberszabásúak egy csoportjának életmódja, s ezzel együtt testfölépítésük is fokozatos átalakulásokon ment keresztül. Ez azonban a megváltozó környezethez való alkalmazkodásnak csupán az első szakasza lehetett. A testfelépítés, a testarányok, az agy változásai ugyanis nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a megváltozott környezetben az új életmód szerint megmaradhassanak a faj fennmaradásáért, az élet megőrzéséért folyó kíméletlen versenyben. Ugyanis amíg az emberszabású majmok (más állatokhoz hasonlóan) születésüktől kezdve rendelkeztek az életben maradásukhoz szükséges eszközrendszerrel, emberelődeinknél ez már korántsem volt ilyen egyszerű, azaz genetikusan kódolt. Segédeszközökre, szerszámokra volt szükségük, amelyek kiegészítették azt, amivel testileg nem rendelkeztek. A környezethez való alkalmazkodás, egyben az állatvilágból való továbblépés első igazi, szembetűnő lépcsőfokát az eszközkészítés jelentette. Noha kétségtelen, hogy az emberszabású majmok is használnak alkalmilag bizonyos eszközöket (köveket, faágakat), soha nem jutnak el azonban a tudatos, tervszerű eszközkészítés szintjéig. Az első eszközök roppant egyszerű, szabálytalan élű, folyóágyakból gyűjtött, megmunkált kavicsok voltak. Úgy készültek, hogy egy bazalt- vagy lávakövet, kvarcot vagy kvarcitot egy másikkal ütögetni kezdtek. A kisebb kővel a

21

nagyobbik, azaz a magkő két oldaláról szilánkokat pattintottak le. Így hegyes, éles felületeket alakítottak ki, s emellett a keletkezett szilánkokat is föl lehetett használni. A viszonylag egyszerű technika bizonyos tudást és gyakorlatot feltételez: meg kellett ismerni, milyen fajta kövek a legalkalmasabbak a megmunkálásra, s gyakorolni kellett a pattintgatást is, hogy megfelelő eredmény, azaz használható eszköz születhessen. Az éles felületű köveket állatok feldarabolásához használták. Néhány lelőhely csontanyagán kimutathatók a kőeszközök által okozott karcolások nyomai. Az eddigi legkorábbi, 2,5 millió éves kavicseszközöket az etiópiai Hadaróan találták meg. Hasonlók kerültek elő Kelet-Afrikában is, az Olduvai-szurdokból. Napjainkban még vita folyik arról, hogy az eszközkészítéshez feltétlenül szükség volt-e a nyelv használatára. A növényi táplálék mellett a húsnak is egyre jelentősebb szerepe lett emberelődeink étkezésében. A szükséges húst aligha tudták vadászattal megszerezni, bizonyára inkább a természetesen elhullott vagy más ragadozók által elejtett állatok húsát fogyasztották. Valószínű, hogy már ekkor kialakult bizonyos munkamegosztás is a csoportokon belül: a nők elsősorban kisgyermekeiket gondozták, és gyűjtögetéssel (a növényi élelem beszerzésével) foglalkoztak, a férfiak dolga lehetett a hús megszerzése. A 2,5 millió évvel ezelőtt az emberi fejlődésben bekövetkezett jelentős változások okát a globális éghajlatváltozásban és az abból következő környezetváltozásban kereshetjük. A földi hőmérséklet csökkenése már 5 millió évvel ezelőtt megindult, amikor az Antarktisz jégtakarója jelentősen megvastagodott. 2,5 millió évvel ezelőtt vette kezdetét az a jégkorszak, amely mintegy 12 ezer évvel ezelőtt ért véget. A növény- és állatvilág 2,5 millió évvel ezelőtt más földrészekhez hasonlóan Afrikában is jelentősen átalakult. A nagy területű esőerdők övezete összeszűkült, s a facsoportokkal tarkított füves szavanna egyre nagyobb kiterjedésűvé vált. A változásokhoz alkalmazkodni nem tudó korábbi növény- és állatfajok egy része kihalt, illetve kicserélődött olyan fajokkal, amelyek képesek voltak fennmaradni az új környezetben. A 2,5 millió éve élt Australopithecus africanus korszakát követő félmillió év emberi fejlődéséről alig vannak adataink. Az ezt követő időkből viszont egyre inkább megsokasodnak a régészeti leletek. A tanzániai Olduvaiszurdokban és a kenyai Koobi Forában 1,5-2 millió évvel ezelőtt három különböző emberfaj élt egymás mellett. Olduvaiban a robusztusabb, nagy termetű (átlagosan 515 cm3 agytérfogatú) elődeink némileg különböznek az Australopithecus africanustól, ezért a kutatók más nemzetségbe és fajba (Parantropus boisei) sorolják őket. A kisebb termetű, törékenyebb alkatú egyedek agytérfogata lényegesen nagyobb (átlagosan 650 cm3), arcuk lapos, arccsontjaik finom fölépítésűek, orruk az arc síkjából előreáll, rendkívül erős rágóizmaik a fejtetőn lévő csonttaréjhoz tapadtak. Felegyenesedve jártak, de lábuk még mindig viszonylag rövid, karjuk viszont hosszú. Mindezen tulajdonságok alapján a kutatók úgy vélik, hogy már embernek (latinul: homo) tekinthetők. Eszközkészítő képességükre utalva a tudomány homo habilis (ügyes ember) névvel illeti őket. Kőeszközkészítő elődeink megjelenésével kezdődik a paleolitikumnak, azaz őskőkornak nevezett időszak, amelynek embere pattintással állította elő kőeszközeit. Kelet-Afrikában 1,7 millió éve új emberfaj jelent meg, amit a Koobi Fora-i lelőhelyen talált teljes épségben megmaradt koponya, majd később előkerült csontváztöredékek, aztán a Turkana-tó másik oldalán egy szinte teljesen ép csontváz is bizonyítanak. Igen erős volt a szemöldökeresze, arca rövid, az orr is alig emelkedett ki az arc síkjából, viszont a 848-908 cm3-es agytérfogat a korábbit lényegesen meghaladja. Hosszú lábai miatt testfelépítése közelebb állt a mai emberéhez, mint korábbi emberelődeinké. Az egyik csontváz 12 éves fiúé lehetett, aki, ha megéri a felnőttkort, akár a 180 cm-es magasságot is elérhetett volna, amely napjainkban sem lenne lebecsülendő testméret. Az értelmi, technikai, társadalmi fejlődésben a 2,5-1,5 millió évek közötti időszak meghatározó jelentőségű lehetett. A környezet változása okozta kihívások igazi versenyhelyzetet jelentettek: emberelődeink egyes fajainak kialakulásához, illetve más fajok kihalásához vezettek. Kelet-Afrikában a lélekszámuk talán annyi lehetett, mint ma ezen a területen a páviánoké. Kis csoportokban éltek, csakúgy, mint a mai vadászó-gyűjtögető népek. Társas kapcsolatuk talán hasonló lehetett a csimpánzokéhoz. Bár az agy mérete megnövekedett, az újszülötteké azonban még kicsi volt, így a szülés egyelőre nem okozhatott nagyobb nehézséget. Az emberszabású majmok nőstényei kétszer annyi ideig (a csimpánzok öt, az orángutánok több mint hét évig) szoptattak, mint 2,5 millió évvel ezelőtt élt elődeink. Az életben maradáshoz szükséges lehetett a csecsemőnek az anyától való gyorsabb elválasztása. Az egyre több húst evő gyermekek agya háromszor olyan gyorsan nőtt, mint a sokkal tovább anyatejen élő csimpánzoké. A korai elválasztás lehetővé tette az emberszabásúakhoz képest kétszer annyi utód nemzését is. Változások következtek be a szexuális életben is: a női szőrzet csökkenése és a mellek megnagyobbodása a nemi vágy erőteljesebb felkeltésével járt. Az emberi fejlődés következő lépcsőfoka a homo erectus, azaz felegyenesedve járó ember fajának kialakulása volt. Ennek legősibb maradványait eddig az Olduvai-szurdok 1,6 millió éves rétegeiben találták meg. Csapott homlokuk, erős homlokereszük, lapos álluk még elődeikére hasonlított. Ekkorra már egyértelműen alkalmazkodott a csontozat és az izomzat a fölegyenesedett járáshoz: A magasság 1,5-1,8 m közötti, a testalkat zömök, különösen a nyakszirt és a nyak izomzata volt rendkívül fejlett. Egészében igen erőteljes lénynek tűnhettek. A legszembetűnőbb változás az agytérfogat igen jelentős megnagyobbodása: 775 cm3-ről 1300 cm3-esre. Ez már nagyon megközelíti a mai emberét. Az agy tetemes növekedése a táplálkozás összetételének változásával is összefüggésbe hozható. Az agy ugyanis rendkívül anyagcsere-igényes szerv. A modem ember agya a testsúlynak ugyan mindössze 2 százalékát teszi ki, ámde az ember energiaháztartásának nem kevesebb mint 20 százalékát emészti föl. A mai ember agya háromszor nagyobb, mint a hasonló súlyú emberszabású majomé. Valószínűsíthetjük, hogy az agynövekedés csak az energiatartalékok megnövekedésével párhuzamosan következhetett be. A tápértékben gazdag étrend legfontosabb része a hús volt, amely fehérjékből és zsírokból álló koncentrált kalóriaforrás. Az agy nagyarányú súlygyarapodása csak úgy volt lehetséges, ha a korai homoformák étrendjének zömét hús alkotta.

22

Afrikában bizonyára a növényi táplálékok jelentették a megélhetés alapját, de egyes régészeti lelőhelyek tanúsítják azt is, hogy már képesek voltak nagyvadak elejtésére, azaz a vadászat kezdte kiszorítani az elhullott tetemekre szorítkozó zsákmányolást. Nagy jelentősége volt az életmódban a tűz használatának is, amelynek legkorábbi nyomai (Kenyában) talán már több mint 1 millió évesek lehetnek. A táplálék összegyűjtése általában napi három-négy óránál nem igényelt több időt. A Kalahári sivatag igen szélsőséges éghajlatú vidékén az 1960/70-es években végzett megfigyelések alapján következtethetünk erre. Az itt élő csoportok olyan szoros összhangban éltek a környezettel, amit a mai városlakó el sem tud képzelni. Egy amerikai orvosnő (együtt vándorolva ausztrál bennszülöttekkel) szintén hasonló tapasztalatokra tett szert. Egy-egy korai ősemberi lelőhely feltárásakor nehezen eldönthető kérdés, hogy táborhelynek tekinthető-e. A csontok és kőeszközök halma önmagában még nem bizonyíték. Észak-Kenyában egy hajdanvolt folyócska homokos partján 1405 kőszerszám és 2100 kisebb-nagyobb csonttöredék került elő. Az esős évszak elején időszakos folyó árasztotta el, így maradt meg, s találtak rá 1,5 millió év múltán. Mikroszkopikus vizsgálatokkal kimutatták néhány csonttöredéken a kőszilánkokkal végzett húsdarabolások nyomát. A hosszú csontok egyikét kövön törhették össze, hogy hozzájussanak a belsejében lévő csontvelőhöz. A kőszilánkok mikroszkopikus vizsgálata kimutatta, hogy azokat hús trancsírozására, fa faragására, növényi részek elnyesésére használták.

1.3.2. Emberelődeink benépesítik a világot Az utóbbi 2,5 millió évben a lehűlés és fölmelegedés egymással váltakozott. Afrikában egyes hűvösebb időszakokban a szavannarégió megnövekedett, a melegebb időszakokban viszont jelentős mértékben gyarapodott az esőerdők területe. Az emberek a túlélés érdekében vagy igyekeztek alkalmazkodni a helyi változásokhoz, vagy elvándoroltak. Az éghajlat módosulásai kihatással voltak a táplálkozás jellegére is: időről időre változott a növényi táplálékok, illetve a húsevés közötti arány. Természetesen nemcsak az embercsoportok, hanem az állatok is változtatták élőhelyüket. Afrikából szárazföldi nagyállatok vándoroltak Európába, ahol 700 ezer évvel ezelőtt rendkívül megnövekedett az elefántfélék, a párosujjú patások, a vízilovak, a ragadozók (oroszlánok, leopárdok stb.) száma. A Kelet-Afrikában élő emberelődeink egyes csoportjai 1-1,5 millió évvel ezelőtt kezdtek lassan észak felé húzódni (Algériában 900 ezer éves ősemberi maradványt találtak). Észak-Afrikából továbbvándorolva benépesítették egész Európát, Dél- és Közép-Ázsiát, sőt eljutottak Kelet-Ázsiáig is. Az Afrikához képest hidegebb és sötétebb Európa és Ázsia területén évszázezredek alatt a vándorlók bőre világosabb lett, a bőrbe behatoló napsugarak D-vitamint termelhettek. A vadászó-gyűjtögető életmódot folytató embercsoportok hatalmas területeket jártak be, hogy megszerezzék táplálékukat. Ha egy-egy generáció 20 km-t haladt bizonyos irányban, s ha ezt az irányt folyamatosan tartották, akkor a mai Nairobitól Kínáig a 14 ezer km-es utat 20 ezer év alatt tehették meg (valójában jóval hosszabb ideig tarthatott a vándorlás). Arab területen (Jemen) legkorábbi előfordulásuk 700 ezer éves rétegekben mutatható ki. Délkelet-Ázsiában (Thaiföldön) az egyik legrégebbi lelet szintén 700 ezer éves. Kínából 600 ezer éves leleteket ismerünk, Jáváról az ősember 600-900 ezer éves nyomait találták meg. A grúziai Tbiliszi mellett megtalált, állítólag 1,8 millió éves lelet (egy alsó állkapocs) arra utal, hogy a szétvándorlás Afrikából már nagyon korán megindulhatott. Vannak olyan adatok is, amelyek szerint Nyugat-Kínában emberelődeink már 1,7 millió éve megjelentek, az előkerült kőeszközök és faszénmaradványok a tűz használatára utalnak. Jáván 1,3 millió éves leleteket találtak. Itt a kőeszközök hiánya talán a nedves, tropikus éghajlattal magyarázható: azaz a környezethez való alkalmazkodás nem tette szükségessé kőeszközök használatát.

1.3.3. Európa első emberei Európa képe 800 ezer-100 ezer évvel ezelőtt igen jelentősen különbözött a mostanitól, mivel a tenger szintje a mainál több mint száz méterrel alacsonyabb volt. A Balti-tenger helyén édesvizű tavak voltak, a mai Dánia és Svédország közötti térséget széles szárazföldi híd választotta el az Északi-tengertől. A Brit-szigetek területe csaknem kétszerese lehetett a mainak, s összefüggésben volt az európai szárazfölddel, annak egyik félszigetét alkotta. A Földközi-tenger helyén kisebb-nagyobb tavak sorakoztak, az Adriai-tenger területe is szárazföld volt. Gibraltárnál földhíd zárta el az Atlanti-óceán vizét. A Boszporusznál szintén széles földhíd rekesztette el a mai Fekete-tenger területét, melynek helyén édesvizű tó volt. Skandináviát és az olyan magashegységeket, mint az Alpok, Kárpátok, Pireneusok, általában jég borította. A lehűlés (glaciális) időszakban a jéggel borított terület megnőtt, a felmelegedés (interglaciális) időszakaiban a jéghatár északra húzódott, és Európa nagyobb felén a maihoz hasonló volt az éghajlat. Európából a legrégebbi, 730 ezer éves ősemberi lelet az olasz félszigeten került elő, Rómától délkeletre. 700 ezer évnél régebbi kavicseszközöket Franciaország, Csehország területén és a Balkán északi részén is találtak. A Kr. e. 700400 ezer év közötti időszakban már lényegében Európa egész területét benépesítették az ősemberek. Többnyire folyó vagy tó mellett telepedtek meg. A Kárpát-medencében a legrégebben, 350-400 ezer éve Vértesszőlős határában éltek ősemberek. Egy mai mésztufabánya területén két felnőtt ember maradványát, két gyermekfogat, kőeszközöket, állatcsontokat, tüzelési helyeket találtak. A második eljegesedés közepén itt élt ősemberek langyos vizű források mellett, csaknem függőleges

23

fallal körülvett, kiszáradt mésztufa medencében telepedtek meg. Olyan környezetben, ahol a síkság füves pusztái, illetve a lombos és fenyőerdőkkel borított hegyvidék találkozott. Hasonló korú (400 ezer éves) egy vadászó-gyűjtögető embercsoport németországi tóparti telephelye. Nemcsak kő-, hanem faeszközöket, kunyhókat, fa- és kovafeldolgozó helyeket is találtak itt. Az állatcsontleletek tanúsága szerint a leggyakrabban vadászott vad az orrszarvú, de a zsákmányban jelentős hányadot képviselt a hód, a dámvad, a medve, az elefánt, az őstulok (bölény) is. Ezeken kívül még előkerültek ló, disznó, őz, oroszlán, róka, farkas és macskafélék csontjai. A délfrancia tengerparton mintegy 300 ezer éves egyszerű fakunyhók nyomait (tíz, ovális alakú, 8-10 m hosszú építményt, közepükön tűzhellyel) találták meg. Sőt emberi lábnyomok is megmaradtak. Késő tavasszal és nyár elején laktak a telephelyen, évről évre visszatérve oda. Egy spanyolországi lelőhely, ahol elefántokat hajtottak fáklyákkal lápos területekre, azt bizonyítja, hogy a nagyvadak vadászata volt a legfontosabb. Máshol orrszarvút hajtottak szakadékba. Egyes kutatók azonban vitatják, hogy az európai ősemberek főleg nagyvadvadászok lettek volna. A legjellegzetesebb európai eszközök a kétoldalasan megmunkált, vízcsepp alakú kőeszközök, a szakócák, amelyeknek kidolgozása az idők folyamán egyre finomodott, tökéletesedett. A kísérleti régészet specialistái több hónapon keresztül kísérleteztek, amíg az ősemberéhez hasonló minőségű szakócákat tudtak készíteni. A szakócákat marokra fogva használhatták, sosem illesztették nyélbe. Talán úgy vadászhattak velük, mint egy dobókővel, illetve diszkosszal. A 400-120 ezer évvel ezelőtti időszakban terjedt el a kőeszközök új megmunkálási módszere: a magkőtechnika. A kovatömböt úgy igyekeztek megformálni, szilánkokat pattintgatva le róla, hogy a megmaradó rész legyen eszközként fölhasználható. 300 ezer évvel ezelőtt fontos időszak kezdődött az ősember fejlődésében. Az agytérfogat 1100 cm3-ről 1400 cm3-re nőtt, s ezzel együtt az arc és a testfelépítés is nagyon hasonlóvá vált a mai emberéhez. Finomodtak az eszközök is. Már nemcsak szakócákat, hanem jellegzetes, éles szilánkokat is készítettek (az első ilyeneket London közelében találták meg). Angol lelőhelyen került elő egy 225 ezer évvel ezelőtt élt nő csontmaradványa, akinek az agytérfogata 1325 cm3 volt. A Pireneusokban talált 200 ezer éves koponya agytérfogata csaknem azonos volt a mai emberével. 1.3.1.1. A Neander-völgyi ember A németországi Düsseldorf melletti Neander-völgyben 1856-ban nevezetes esemény történt: az első európai ősemberlelet fölfedezése. Erről a lelőhelyről nevezték el az ősembertípust Neander-völgyinek. Ők uralták Európát mintegy 100 ezer éven keresztül, s mintegy 35 ezer évvel ezelőtt haltak ki. Sokáig a Neander-völgyieket tekintette a tudomány a mai ember közvetlen elődeinek, az utóbbi évtizedek kutatása azonban ezt megcáfolta. Bár a Neander-völgyiek agya még a mai emberénél is nagyobb volt, koponyájuk azonban jelentősen különbözött a miénktől: szembetűnő erős szemöldökereszük, erőteljes állkapcsuk s az állcsúcs hiánya. Rendkívül izmosak, ám viszonylag alacsonyak (1,6 m) voltak. Életüket jelentősen befolyásolta a Föld legutóbbi eljegesedése, amely 115 ezer évvel ezelőtt kezdődött és mintegy 12 ezer évvel ezelőtt fejeződött be. A hűvös Közép- és Kelet-Európában elsősorban vadászattal foglalkoztak, olyan nagyvadakat ejtettek el, mint a hatalmas termetű mamut, amelynek nemcsak a húsát, hanem sűrű szőrrel fedett bőrét és hatalmas csontjait is jól tudták hasznosítani. A hideg elleni védekezésül (is) állatbőrökbe öltöztek. Szarvasra, rénszarvasra, az enyhébb éghajlatú Nyugat-Európában ezeken kívül lóra, őstulokra vadásztak. Feltehetően halásztak is. Az éghajlat zordsága szükségessé tette, hogy az év hidegebb időszakaira élelmet raktározzanak maguknak. Bár a régészeti leletekben nem tükröződik, a vadászat mellett igen jelentős lehetett a táplálékszerzés rendszerében a gyűjtögetés is. Elsősorban barlanglakók voltak, bár (a melegebb évszakokban) szabadtéri telepeken is éltek. Ismerték és használták a tüzet. Egy dél-franciaországi (átmeneti menedékhelynek használt) barlang mintegy 60 ezer éves leletei arról tanúskodnak, hogy zuzmót használtak tüzelőanyagként. Ebből nagyobb mennyiséget kellett összegyűjteniük és kiszárítaniuk, hogy legyen mivel tüzelniük. Helyszíni kísérletek alapján bebizonyosodott, hogy a zuzmó viszonylag nagy hőt leadva ég el, tehát fényt és meleget biztosít (nem találtak bizonyítékot arra, hogy sütöttek és főztek volna itt). Egy másik franciaországi barlangnak a bejárattól több száz méterre lévő termében 47 600 évesre becsült égett csontokat találtak. Ez is azt bizonyítja, hogy tudatosan használták világításra a tüzet, mert valamiféle fáklyaszerű világítóeszköz nélkül aligha merészkedhettek volna ilyen mélyre a sötét barlangi járatokba. Magyarországon a Bükk és a Dunakanyar vidékének barlangjaiban kerültek elő a legjelentősebb 30-40 ezer éves leletek. A bükki Subalyuk-barlangban szabályszerűen eltemetett emberi csontmaradványokat leltek. Az itt élők vadló, kőszáli kecske és zerge vadászatára specializálódtak, jellegzetes, háromszög alakú lándzsahegyeket és kaparókat használtak. A dunántúli Érd közelében föltárt Kr. e. 44-38 ezer év között használt telepen 50 ezer állatmaradványra bukkantak. Sőt találtak egy hús tárolására használt vermet is. Tatán az egykori hőforrások mellett létesült mintegy 34 ezer éve egy szabad ég alatt elterülő vadásztelep. A Neander-völgyi emberek nemcsak Európában és a Közel-Keleten, hanem Afrikától Délkelet-Ázsiáig hatalmas területen éltek. Anatómiai szempontból az egymástól több ezer km-es távolságban élő különböző csoportok között jelentős különbségek voltak. Ők voltak a halottak első tudatos, szándékos eltemetői, bár egyes kutatók a legtöbb ilyen lelőhely értékelését vitatják. Lehettek bizonyos vallásos, mágikus elképzeléseik is, ám ennek tárgyi bizonyítékait szintén vitatják.

24

1.4. A mai ember megjelenése 14.1. A mai ember bölcsője: Dél-Afrika A ma élő emberek közvetlen ősének kialakulásáról az utóbbi évtizedek felfedezéseinek köszönhetően alapvetően módosultak korábbi ismereteink. A történet valamikor 200 ezer évvel ezelőtt kezdődhetett. Az Indiai-óceán közelében, egy dél-afrikai barlangban 80115 ezer éves emberi csontmaradványokat találtak. A terület egyes barlangjaiban egész sor tűzhely maradványára bukkantak, ami a tűz rendszeres használatára és hasznosítására (pl. hús szárítására) utalt. A délkelet-afrikai régió tucatnyi más barlangjában és a sziklapárkányokon is találtak hasonló leleteket. Viszonylag közel volt valaha ezekhez az élőhelyekhez a tenger, s az itt élők parti csigát, éti- és tapadókagylókat gyűjtöttek. A sziklás partokon prémfókákra vadásztak, melyeknek mind a húsát, mind a prémjét hasznosították. Egészen addig laktak ezen a tájon, amíg az utolsó eljegesedés időszakában lehűlő éghajlat miatt a tengerszint lesüllyedt, s 64 km-rel távolabb kerültek a víztől, mint korábban voltak. Ekkor rátértek az antilop vadászatára. A modern genetikai vizsgálatok azt is valószínűsítik, hogy az összes ma élő ember egy Dél-Afrikában mintegy 200 ezer (más adatok szerint 150 ezer) évvel ezelőtt élt egyetlen közös anyára vezethető vissza. Számítások szerint minden más anya leszármazottai 50 ezer generáció alatt kihaltak, s így egyetlen anyaági leszármazási csoport maradt volna fenn. Ez az ún. Éva-elmélet, amely vita tárgya. A vitáktól függetlenül a mai ember dél-afrikai kialakulása napjainkban már elfogadott ténynek számít. A mai ember a korábbi emberelődöknél sokkalta nagyobb területeket foglalt el Afrikában. Az esőerdők övezete is lakottá vált, csupán a magasan fekvő területek maradtak lakatlanok. Hordákban éltek. A horda olyan vadászógyűjtögető közösség, amely száznál kisebb lélekszámú, tagjai egyenlők, formális vezetőjük nincs. Korunkban is léteznek ilyen közösségek: a hagyományos életmódot folytató eszkimók, a dél-afrikai Kalahárit lakó sanok (busmanok) vagy az ausztráliai bennszülöttek. 42 ezer évvel ezelőtt Szváziföldön már okkert is bányásztak, s ezt a vörös ásványt széles körben használták testfestékként. Hasznos lehetett a festékes testbedörzsölés mind az erős napsugárzás, mind a rovarok ellen, sőt sebek gyógyítására is. Egyiptomban, a Nílus-völgyben 30-35 ezer évvel, illetve 40-50 ezer évvel ezelőtt föld alatti kovakőbányák létesültek. A régibb bányában nem találtak bányászati eszközöket. Az újabb bányában végzett kutatás kiderítette, hogy a bányászok 2 m mély függőleges tárnákat ástak, sőt ezeket alagutakkal is összekötötték. Bányászeszközeik durva kőkalapácsok és csontból készült csákányok voltak. Észak-Afrikában ebben az időszakban sztyeppszerű növényzet alakult ki, a tavak környékén erdőfoltokkal. Gazdag volt az állatvilág: olyan nagyvadak voltak otthonosak e tájon, mint az elefánt, az orrszarvú, a bivaly, az antilopfélék.

1.4.2. A mai ember birtokba veszi Európát A mai ember kialakulásának időszakában, mintegy 115 ezer éve kezdődött a legutolsó eljegesedés, amely 10 ezer éve fejeződött be. A mai embernek tehát alkalmazkodnia kellett észak felé vándorlása során a Föld gyors és jelentős környezeti változásaihoz. Az észak felé vándorlás fontos bizonyítéka az izraeli Karmel-hegy barlangja. Ebben már több mint 100 ezer évvel ezelőtt megtelepedett a mai ember. Európába mintegy 40 ezer évvel ezelőtt juthatott át. A benépesedés valószínűleg két irányból indult: délnyugatról, a mai Marokkó és Algéria területéről, illetve délkeletről, a Balkánon át. Kelet-Európa hatalmas síkságait bizonyára a folyók mentén vándorolva népesítették be. Még évtizedeken keresztül egymás mellett éltek a Neander-völgyiek és a modern ember csoportjai. Ekkoriban északon egész Skandináviát és a Brit-szigetek nagy részét csaknem 1 km vastag jégtakaró borította. A jégvilágtól délre húzódott a széles tundrasáv, a rénszarvas, a ló, az őstulok, a bölény, a szarvas, a mamut és a gyapjas orrszarvú, valamint a ragadozók (oroszlánok, leopárdok, farkasok) élőhelye. A mediterráneum éghajlata sokkal melegebb volt, a nyári középhőmérséklet elérte a 15 Celsius-fokot. A leghidegebb időszak 20-25 ezer évvel ezelőtt köszöntött be, ekkor érte el legnagyobb kiterjedését a szárazföldi jégtakaró, a tengerek szintje 120 m-rel süllyedt a mai szint alá. Ebben a zord világban a természet kihívásai megedzették az embereket, s nagyobb teljesítményekre sarkallták közösségeiket. Megjelentek a szervezett települések, a közösségi sírok. Hegnövekedett a telepek száma és mérete. Nagy kunyhókat és sátrakat, sőt néhol tárológödröket (vermeket) is készítettek. Telepeiket vagy egész évben használták, vagy csak idényjelleggel. A csontleletek tanúsága szerint egyes vadászközösségek specializálódtak, szervezetten vadásztak, pl. rénszarvasra vagy mamutra (egy csehországi lelőhelyen több ezer mamutcsont, egy francia lelőhelyen pedig jelentős mennyiségű lócsont került elő). Szembeötlő a technikai fejlődés is. Felfedezték a szilánkfeszítést, s így egyre jobban megformált eszközöket hoztak létre. Pengék, kaparók és árvésők a jellegzetes szerszámaik. Az íj, a halászháló, a horgok révén a vadászok és halászok egyre eredményesebbek a zsákmányolásban. Gyarapodott a hidegnek jobban ellenálló csont- és agancseszközök száma (a kovakő a nagyobb hidegben ugyanis törékennyé válik). Jelentős változás a korábbi időkhöz képest, hogy a jégkorszak vége előtti időszakban (30-40 ezer éve) már korántsem annyira egységesek a kőeszközök, mint korábban, hanem eltérő, sajátos formájúak, amelyek alapján a régészek "kultúráknak" nevezett régiókat különítenek el. Az egyes embercsoportokon belül kialakult a

25

munkamegosztás, a csoporthoz tartozás tudata, meghatározhatóvá vált az egyes csoportok karaktere. Mindezek az emberi viselkedés természetes velejáróivá váltak. Az európai emberek számára sem volt ismeretlen foglalatosság a bányászat. Ennek dunántúli példája (a Balaton északi dolomitfennsíkján) a (30-40 ezer éves) lovasi festékbánya. Vörös színű, limonitos-hematitos földfestéket (okkert) bányásztak itt ki (rövid idő alatt 25 m3-nyit). A két bányagödörben száznál több csont- és agancsszerszám került elő. A vallási kultuszok egyértelmű bizonyítékai a különböző művészeti alkotások: szobrocskák, karcok, rajzok, majd festmények. Talán a termékenységkultusszal hozható összefüggésbe egy Ausztriában talált 31 ezer éves, kőből faragott, kicsiny (7 cm magas) nőszobor, amely időrendben az első szobrocskának számít Európában, sőt világviszonylatban is a legkorábbiak közül való. A mai Franciaország területén találták meg először a mintegy 27 ezer évvel ezelőtt élt emberek olyan lelőhelyeit, amelyek a korábbinál magasabb szintű műveltséget tükröztek, s ezt gravette-i kultúra néven különbözteti meg a kutatás. Az egyes embercsoportok között egyre állandóbb kapcsolatrendszer alakult ki, különleges anyagokat (pl. kagylókat vagy borostyánt) több száz km-es távolságokra is elszállítottak, hogy találkozóhelyeiken olyan dolgokra cseréljék, ami számukra hasznos volt. Egy-egy telepen jelentősebb népesség talált lakóhelyet. Egy 27 ezer éves csehországi telep veremházaiban mintegy 100-150 ember élhetett. A házak facölöpökön nyugvó tetőzetét állati bőrökkel fedték be. Fa hiányában mamutcsontokkal tüzeltek. Moszkvától csaknem félezer km-re délre, a Don mellett a XXVII. és XIII. évezred közötti település lakói veremházakban éltek, amelyek padlószintje egy méterrel volt a föld felszíne alatt. Az ívelt tető mamutagyarakból készült. A házak elég nagyok voltak ahhoz (a több tűzhelynyom is erre utal), hogy több család lakhassa őket. A Dnyeper mentén (Kijev közelében) is találtak 15 ezer éves mamutcsontokból és agyarakból emelt, nagyméretű, 80 m2-t meghaladó házakat, amelyeket egyszerre többtucatnyi ember is lakhatott. A csontokból összeállított tetőtartó vázra valószínűleg állatbőröket feszítettek. A két folyó találkozásánál kiemelkedő magasabb teraszon létesített település fölépítéséhez 10 embernek mintegy 15 napi munkájára volt szükség. Egy-egy épülethez több száz csontot használtak föl, amelyeket valószínűleg egy közeli, természetes úton létrejött mamuttemetőből szerezhettek. A telep lakói elsősorban mamutokra, továbbá bölényekre, lovakra, rénszarvasokra, prémjükért nyulakra, sarki rókákra vadásztak, a folyókban halásztak is. Olyan borostyánköveket és kagylókat találtak a házakban, amelyek 160-800 km-ről szállíthattak ide. Ez arra enged következtetni, hogy a település fontos szertartási központ és találkozóhely lehetett, ahol kiterjedt cserekereskedelem is folyt. A Moszkvától északkeletre (200 km) fekvő Szungirban föltárt 20-25 ezer éves sírok leletei támpontot szolgáltatnak az egykori viseletre: egy felnőtt sírjában gyöngyökkel és sarki róka átfúrt fogaival díszített prém felsőruha és nadrág maradványai kerültek elő. Két kisfiú sírjában elefántcsont gallérkapcsokra és mamutagyarból faragott hosszú lándzsákra bukkantak. Egy szibériai szobrocska ábrázolása szerint az ott élők nadrágot és rövid, csuklyás köpenyt viseltek, mint az eszkimók. A sírokba tett díszesen faragott fegyverek, a sok-sok gyönggyel díszített ruhák arra vallottak, hogy az elhunytak vagyonuk révén kiemelkedhettek a társadalomból. Mindebből arra következtethetünk, hogy a paleolitikum utolsó szakaszában egyes családok a többinél vagyonosabbak lettek, azaz megjelentek a társadalmi egyenlőtlenségek. Hasonló temetkezéseket ismerünk olasz és francia területekről is. Mintegy 18 ezer évvel ezelőtt kezdődött a modern ember történetének új szakasza. Egy franciaországi kőfülke (abri) feltárásakor figyeltek fel először a változásokra, s erről a lelőhelyről kapta a nevét (magdaléni) a mintegy nyolc évezredig tartó időszak. A korszak embere minden tekintetben kitűnően alkalmazkodott a jégkorszaki körülményekhez. Tűzkőből pattintott, csontból, agancsból készített eszközei fölülmúlták az előző korok szerszámait. Megjelentek a hosszúkás, vékony, babérlevél alakú pengeeszközök, valamint olyan kovaeszközök, amelyeknek egyik végét vakarónak, a másikat pedig árvésőnek alakították ki. Valószínű, hogy ebben a történelmi időszakban alakult ki két alapvető ruhatípus: a szabással kialakított kabát és a nadrág (a hagyományos ruhák máig élő formája látható az eszkimóknál), valamint az egyetlen darabból álló, a test beburkolására szolgáló öltözet. A bőr- vagy prémruhát gombokkal vagy kapcsokkal fogták össze, az egyetlen darabból álló öltözetet tűkkel rögzítették a testen. Az életért, a viszonylag szűkös élelemforrásokért keményen meg kellett küzdeni. A 76 európai és ázsiai lelőhelyről származó csontvázak alapos vizsgálata alapján kiderült, hogy az embereknek még a fele sem érte meg 21. életévét, a 40. évet pedig csak 12 százalékuk. A nők között nem találtak olyat, aki megélte volna a 30. évét. Nagyon valószínű, hogy az igen eredményessé váló vadászat mellett már ekkoriban kísérleteztek az állatok (rénszarvasok s talán lovak) befogásával, háziasításával is, hasonlóképpen a mai szibériai rénszarvasvadászokhoz. A tömeges vadászat miatt fogyatkozhatott meg Dél-Franciaországban és a Pireneusoktól délre a lovak, mamutok, bölények és rénszarvasok száma. Ekkor vált jelentőssé a lazac halászata is. A halakat megszárítva tárolhatták. Táplálékukat gyűjtött növényekkel egészítették ki. Egyes barlangi telepek nagyobb környék embereinek találkozóhelyei, szertartási helyei lettek. Jelentősen megnőtt a népesség. Dél-Franciaország területén a 20 ezer évvel korábbihoz képest például megháromszorozódott, s némelyik telep lakóinak száma elérhette akár a több száz főt is. Ma élő vadászó-gyűjtögető népek tanulmányozása arra enged következtetni, hogy a magdaléni kor emberének kisebb-nagyobb csoportjai 500-800 főből álló törzsekbe szerveződtek. A népesség számának növekedése együtt járt a társadalom egyre bonyolultabbá válásával. Ennek tükröződnie kellett a nyelvben is, másrészt egyre fontosabbá válhattak a szimbólumok, a képi kifejezésmód. Ezért jelentek meg s terjedtek el a művészeti alkotások (festmények és szobrocskák). Az egész Európában elterjedt női szobrocskák jellemzője (legismertebb az ausztriai Willendorfban került elő) a mellek és a fartájék túlhangsúlyozása (a test többi része ezekhez képest elnagyolt).

26

A "barlangi" művészet mintegy 23 ezer éve jelent meg. Eddig több mint 200 ilyen barlang ismert, és évente átlagosan egy-egy újabbat fedeznek föl. Az alkotások több mint 80 százaléka 12-17 ezer éve készült. 90 százalékban dél-franciaországi és észak-spanyolországi barlangokban lelhetők föl azok a falfestmények, amelyek a mai kor emberét is csodálatba ejtik. Ezen a tájon meglehetősen nagy népesség összpontosult (20 ezer éve mintegy 2-3 ezer fő), míg ugyanekkor egész Európa lakossága a 10 ezret sem érte el. Az utóbbi évtizedek kutatásai bebizonyították, hogy a "barlangi" művészet valójában korántsem korlátozódott csupán a barlangokra. A szabadtéri alkotások száma sokkal nagyobb lehetett, csakhogy azok legnagyobb része a készítésük óta eltelt évezredek alatt elpusztult. Általában a barlangok legnehezebben megközelíthető részein találhatók a művészeti alkotások, amelyek többnyire állatokat (mamutokat, rénszarvasokat, bölényeket, gyapjas orrszarvúkat, lovakat, szarvasokat, kőszáli kecskéket, őstulkokat) ábrázolnak. Láthatunk olykor állatbőrbe bújt embereket is, akik alighanem a sámánok lehettek. Az alakok mérete rendkívül eltérő: vannak közöttük egészen aprók. A másik véglet: az 5 méteres hosszúságúak. Az ábrázolás technikája változatos. Rajzoltak a művészek ujjukkal, néhol bevésték az ábrákat a falba, sőt domborműveket alkottak. Érdekesek a kézlenyomatok is (a falra helyezett kéz köré fúvócsővel spriccelték a festéket). Egyes festmények elkészítéséhez két-három színt is használtak. Néhol megmaradtak a kőkori ember lábnyomai is. A barlangi művészet értelmezésére sok elmélet született, de kétséget kizáróan egyik sem bizonyítható. Történeti szempontból az a fontos, hogy állatok és emberek ábrázolása feltételezi az emberi tudat olyan fejlettségi szintjét, amely rendkívüli mértékben meghaladja az összes főemlős képességét. A barlangi művészet, az egyes telepek és olyan tevékenységi formák, mint a bányászat, valamint a temetkezési szokások mind-mind arra utalnak, hogy itt már sokkal többről van szó, mint élőlények egyes csoportjainak egyre magasabb szintű, tökéletesedő alkalmazkodásáról a változó valósághoz. Az állatvilágban is szerveződő csoportokat az ősemberi fejlődésnek ezen a szintjén már fölváltja a társadalom, amely egészen más minőség, mint amilyet addig ismert az élővilág.

1.4.3. Ázsia benépesülése Ázsia hatalmas területein a földrajzi adottságok jelentős különbségei miatt nagyon eltérően alakult az emberi betelepülés története. Közel-Keleten a folyamat az európaihoz hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy míg Európában csak mintegy 40 ezer éve jelent meg a mai ember, addig itt már 100 ezer éve megtelepedett, s mellettük több tízezer évig éltek Neander-völgyi típusú embercsoportok is. Kelet-Ázsiát (amennyire a terület nagyságához képest meglehetősen kevés régészeti ásatásból erre következtetni lehet) 100-200 ezer éve különféle embertípusok népesítették be. Ezek valószínűleg sem a Neander-völgyiek, sem a mai emberek közé nem sorolhatók. Kelet-Ázsia hatalmas területein 300 ezer évig, azaz mintegy a Kr. e. X. évezredig szilánkeszközöket és szakócákat használtak, agancs- és csonteszközöket viszont nem. A paleolitikum utolsó időszakában, csakúgy, mint Európában, elterjedt itt is a művészet, a hozzá kapcsolódó rituális, illetve temetkezési szokásokkal együtt. Ázsia déli-délkeleti részén mintegy 70 ezer éve jelent meg a mai ember. Kínában 67 ezer éves leleteket találtak, Srí Lanka szigetének egyik barlangjában 29 ezer éves emberi maradványok kerültek elő. Ezek az emberek kifinomult technikával készült kő- és csonteszközöket használtak. Az utóbbi évtizedek délkelet-ázsiai (elsősorban vietnami, thaiföldi) régészeti kutatásainak köszönhetően a Kr. e. XL. és X. évezred közötti időszakra vonatkozó ismereteink jelentősen növekedtek. A barlangokban jó minőségű szilánk- és pengeeszközöket találtak. Egy borneói sziklaüregben a kőeszközök mellett talált állatcsontok között kimutathatók a ma is ott élő fajok (sertések, szarvasok, majmok, kígyók, teknősök, madarak, édesvízi csigafajok). Közép-Ázsiában Szamarkandtól délkeletre, egy folyó partján 20 ezer éves telep nyomai kerültek elő. Ez a Föld egyik legmagasabban fekvő paleolit lelőhelye, ahol lovak, őstulkok, vadkecskék és juhok csontjait is megtalálták.

1.4.4. Ausztrália és Óceánia benépesülése Ázsiai délkeleti részének partvonala mintegy 50-60 ezer évvel ezelőtt jelentősen különbözött a maitól. A jégkorszak tengerszintje olyan alacsony volt, hogy Ausztrália, Új-Guinea és Tasmania egyetlen, összefüggő szárazföldet alkotott, amelyet a Sahul-földnek nevezett partgyűrű vett körül. Az Indokínai-félszigettel összefüggő szárazföld volt Szumátra, Borneó, Jáva, Celebesz, valamint a Fülöp-szigetek. Ausztráliától a mai Indonézia területét mintegy 60 km széles tengerszoros választotta el. Ahhoz, hogy Délkelet-Ázsiából a Fülöp-szigeteken keresztül átkelhessenek a mai emberek ősei, olyan tengerjáró eszközeiknek kellett lenniük, amelyek alkalmasak voltak ilyen hosszú út megtételére. A tenger vízszintje leginkább két időszakban, 53 ezer éve, majd 35 ezer éve csökkent le a legjelentősebben, s ezekben az időpontokban volt a legkisebb a kontinensek közötti távolság. Ausztrália és az akkor hozzá tartozó területek állatvilága jelentősen különbözött az eurázsiaitól. Csupán az ember, a dingó és a patkány tudott átjutni oda. A ragadozómentes környezethez és a különleges növényvilághoz alkalmazkodó erszényes emlősök és a hüllők képviselték a nagytestű állatokat. A legkorábbi emberi települések abban a tengerparti sávban lehettek, amelyek az utolsó jégkorszak végeztével, mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtt víz alá kerültek, azóta mintegy 100 m-rel a tenger szintje alatt fekszenek. Ekkor szakadt el Új-Guinea és Tasmania Ausztráliától. A belső, ma is szárazföldi területeken lévő telepek legrégebbi régészeti leletei mintegy 40 ezer évesek lehetnek. Mindez azonban

27

nem zárja ki, hogy a betelepülés már 10-20 ezer évvel korábban megtörténhetett. 50 ezer évvel ezelőtt Ausztrália jellegzetessége a sok tó volt, amely a mainál lényegesen csapadékosabb éghajlatra utal. A központi, száraz terület kiterjedése sokkal kisebb volt, mint napjainkban. A legkorábbi időkben elsősorban barlangokban és kőfülkékben húzódtak meg a betelepülők, majd egyre több telepet (rövid ideig használt szálláshelyet) létesítettek nyílt területeken. A hulladékhalmok (kagylóhalmok) tanulmányozása alapján kiderült, hogy egyes folyók mentén vannak olyan helyek, amelyeket 27, sőt 35 ezer éve folyamatosan laknak az emberek. A régészeti leletek tanúbizonysága szerint 25 ezer éve már telepesek népesítették be Dél- és Kelet-Ausztráliát, valamint Tasmaniát, továbbá Új-Guinea fennsíkjait. Ausztrália déli partvidékének egyik barlangjában 20 ezer éve már kovakövet bányásztak. Sőt a barlang falán különféle emberkéz alkotta jeleket is találtak. 16-18 ezer éve Ausztrália éghajlata drámaian megváltozott: a lecsökkenő csapadék miatt a belső területek rendkívül szárazzá, sivatagossá váltak, ezért lakatlanok maradtak. Az éghajlatváltozás lehetett az oka az óriáserszényesek kihalásának, nem pedig (mint egyesek vélik) a vadászat. Az emberek a tengerpart, illetve a folyók mellé húzódtak, ahol elegendő vizet találhattak. Az éghajlat csekély mértékben enyhült. 10 ezer éve (alighanem a belterjes szaporodás eredményeként) új, robusztus, nagy koponyájú emberfajta jelent meg Ausztráliában és a környező szigeteken. Ekkorra a parti területeket már elöntötte az emelkedő tengervíz, így megkezdődött a száraz belső területek benépesítése. Ausztrália népei történetének tisztázásához a régi temetkezések régészeti feltárása különösen fontos volna, az őslakók azonban az utóbbi évtizedekben többnyire már nem engedik meg őseik nyugalmának háborítását. A legkorábbi eddig feltárt temetkezések több mint 20 ezer évesek. Nem hiányoznak Ausztráliából sem az őskori művészeti alkotások. A legrégebbi sziklarajzok 13 ezer évesek lehetnek (az ennél sokkal régebbi, pl. 30 ezer évesnek meghatározott rajzok korát vitatják). Tasmaniai barlangok falán 30 kéz vörös festékkel készített 12 ezer éves körvonalát találták meg. Ausztrália annyiban különleges, hogy az őskori eredetű művészetet az őslakók folyamatosan művelték, egészen a legutóbbi időkig. Új-Guinea és Ausztrália őslakói között olyan alapvető különbségek vannak testfelépítésüket tekintve amelyek arra utalnak, hogy egymástól független (s bizonyára nem ugyanazon időben érkezett) csoportok népesítették be a két területet. Új-Guineában olyan nagyméretű kőbaltákat készítettek, amelyek alkalmasak lehettek a növénytakaró kurtására, így lehetővé vált, hogy az ehető növények (banán, jam- és tárógyökér) számára nagyobb termőterületet alakíthassanak ki. Ez a folyamat vezetett később a földművelés megindulásához. Tasmania legrégibb emberi településnyomai (barlangi és nyílt színi lelőhelyek) 11-35 ezer évesek. A halász-vadász csoportok nemcsak a tenger, a tavak és a folyók mentén telepedtek meg, hanem benyomultak a szubarktikus szárazföld belsejébe is. Eszközeik 19-20 ezer évvel ezelőtt sokféle anyagból (kovából, szarukőből, kvarcból, természetes üvegből) készültek. Ausztráliától és Új-Guineától keletre, a Csendes-óceánban, az esőerdők övezetében többezernyi kisebb-nagyobb sziget található. Új-Írország és a Salamon-szigetek területén a legkorábbi települések kora állítólag 30 ezer éves is lehet. Kőeszközeik sajátos csoportját alkotja az obszidián, amely 10-19 ezer éve jelent meg. A telepeken megfogott és elfogyasztott állatok csontjai arról tanúskodnak, hogy táplálékul szolgált az oposszum, egyes kígyók, gyíkok, a törpekenguru stb. A legtöbb szigetcsoportról egyelőre kevés a régészeti lelőhely ahhoz, hogy a betelepülés pontos időrendjét meghatározhassuk.

1.4.5. Amerika benépesülése A kietlen északi, szibériai tundravidéket 20-35 ezer éve kezdték benépesíteni a mai ember őseinek nagyvadra vadászó csoportjai. Korábban a Neander-völgyiek a sarkvidéki tundrákon nem telepedtek meg, csupán a nyári hónapokban jutottak el ezekre a tájakra is vadászútjaikon. Az Urálon túli területek éghajlata jelentősen különbözött az észak-európaitól. A kevés csapadék következtében itt nem alakult ki nagy kiterjedésű hó- és jégtakaró. A hatalmas területeket bekóborló vadászok ritkán találtak a kietlen vidéken védelmet nyújtó barlangot, ezért kunyhókat építettek a maguk számára. Szerszámaik kőből, illetve jórészt agancsból és csontból készültek. Fő táplálékuk a mamut húsa volt. A hatalmas állatok csontjait, bőrét, prémjét is hasznosították. Szibériának a Bajkál vidékétől északra fekvő térségét, a Jenyiszej völgyét benépesítő csoportok 22 ezer évvel ezelőtt hosszú házakat készítettek maguknak. Mamutokra, lovakra és más állatokra vadásztak. Kőeszközeik retusáltak, jól kidolgozott kő dárdahegyeik, vakaróik mellett csontból, mamutagyarból, agancsból készült eszközeik voltak. Szobrocskáik asszonyokat és madarakat ábrázoltak. A Jenyiszejtől keletre, a Léna és az Aldan völgyében megtelepedő csoportok a XVIII-XII. évezred között jellegzetes apró kőeszközöket (mikropengéket) használtak. Ezekhez hasonlókat készítettek 22 ezer éve a mai Észak-Kína és Japán területén. Mindkét csoport fokozatosan kelet felé húzódott, a Beringszoros irányába, amely Amerika betelepülésének folyamata szempontjából alapvető fontosságú volt. Az utolsó eljegesedés során két időszakban (40-50 ezer és 14-25 ezer éve) vált szárazzá a Bering-szoros. A szibériai Csukcs-félsziget és Alaszka között széles (Beringiának nevezett) szárazföldi híd képződött. Mivel ÉszakkeletSzibériából 1815 ezer évnél régibb településnyomokat nem ismerünk, ezért csak ezt követően kerülhetett sor az Ázsiából Amerikába vándorlásra. Az Alaszkában talált legkorábbi (barlangi) leletek 15 ezer évesek. A mai Kanadának csaknem az egész területét hatalmas, összefüggő jégtakaró borította 18 ezer évvel ezelőtt. A jégtakaró olvadása együtt járt a tengerek vízszintjének fokozatos emelkedésével. Az alaszkai Yukon vidékétől

28

Montanáig a jégpáncél visszahúzódásával 12 ezer évvel ezelőtt jégmentes sáv alakult ki. A nagyemlősökre vadászó népcsoportok ezen a "folyosón" jutottak el az észak-amerikai prérikre. Ekkoriban a telek enyhébbek, a nyarak viszont hűvösebbek voltak, mint manapság, azaz az évszakok között még nem volt igazán éles különbség. A síkságok még nem száraz puszták voltak, hanem a hosszú szárú füvek által uralt dús vegetáció volt rájuk jellemző. A jégkorszak végének nagyemlősei között uralkodóvá vált a csordákban élő hatalmas bölény (a mainál nagyobb termetű volt), míg a mamutok, masztodonok, lovak, tevék és óriáslajhárok kezdtek kipusztulni. 11 ezer éve kezdődött az éghajlat átalakulása, amely egy évezred múltán már nagyjából a maihoz hasonlóvá vált. 11-12 ezer éve jelentek meg azok az embercsoportok, amelyek kitűnő kőeszközeik és fegyvereik révén eredményes vadászok voltak. Egy-egy helyen a táplálékforrás apadása vándorlásra késztette őket, így bekóborolták egész ÉszakAmerikát. Fél évszázada egy nyelvész (Joseph Greenberg) az összes őshonos amerikai nyelvet három makronyelvcsaládba sorolta, s ennek alapján azt állította, hogy három nagy bevándorlási hullámnak köszönhető a kontinens benépesülése. Genetikai és fogászati vizsgálatok újabban ezt az elméletet megerősíteni látszanak, a bevándorlási időpontokat illetően azonban még nagy a bizonytalanság. Mintegy 10 900 évvel ezelőtt jelentek meg a Sziklás-hegység medencéiben egyes vadászközösségek, amelyek hat évszázadon keresztül éltek itt. Ők már nem mamutra, hanem egy ma már kihalt bölényfajra, illetve villás szarvú antilopra és hegyi kecskére vadásztak. Különösen jól kihasználták a kiszáradt vízmosásokat, amelyeket bölénycsapdáknak használtak (belehajtva s ott leölve az állatokat). Kőeszközeiket még finomabban hornyolták, mint elődeik. Dél-Amerikában az Andok vidékén sorakoznak az eddig régészetileg föltárt legkorábbi emberi telepnyomok, egészen a Tűzföldig. Kormeghatározásuk vitatott, némelyiket 14-15, sőt több mint 30 ezer évesnek vélik. Utóbbi dátum jelen tudásunk szerint csak úgy volna lehetséges, ha Észak-Amerika betelepítése már 40-45 ezer éve bekövetkezett volna, ami mostani ismereteink alapján nehezen hihető.

1.5. Élelemtermelő ember Évmilliókon keresztül az emberiség ősei viszonylag kicsiny területen éltek, egyetlen kontinensnek jól körülhatárolható térségében. Majd bekövetkezett az a változás, hogy igen kis létszámú csoportok Afrikából eljutottak a vele szárazföldi összeköttetésben lévő Európába és Ázsiába. A mai ember közvetlen ősei voltak azok, akik már képesek voltak egyre nagyobb csoportokban a korábbinál összehasonlíthatatlanul nagyobb területeket birtokba venni, s benépesíteni az Antarktisz kivételével valamennyi kontinenst. Az ember e rendkívüli teljesítmények ellenére is megmarad a földi élővilág periferikus szereplőjének. Hiszen emlősök egész sora sokkal nagyobb egyedszámot tudott fölmutatni, mint az ember, és sokkal nagyobb mértékben befolyásolta (emiatt is) élőhelye viszonyainak alakulását, mint az ember. A zsákmányoló-gyűjtögető életmódról a termelő életmódra való áttérés volt az, amely döntően megváltoztatta az ember és a természet viszonyát. Elindult egy olyan folyamat, amely fokozatos felgyorsulva egyre drámaibb arányú változásokhoz vezetett, s ezeknek a változásoknak a Föld egészére gyakorolt hatásáról, annak mértékéről és irányáról (a pozitív és negatív jelenségek egyenlegéről) napjainkban is rendkívül élénk vitát folytatnak a különböző tudományágak képviselői. A mozgó (vadászó-gyűjtögető) népcsoportok lélekszáma soha nem növekedhetett meg jelentősen, mert az anyák lehetőségei korlátozottak a tekintetben, hogy hány kisgyermeket képesek egyik helyről a másikra magukkal hordozni. A letelepedett, állandó faluban élő közösségeknél ezek a korlátok már nem léteztek. Lewis Binford figyelt föl arra, hogy ha egy embercsoport már az élelemtermelésre való áttérés előtt letelepedett, akkor olyan népességi feszültség keletkezett a több életben maradt gyermek miatt, hogy a közösség rákényszerült az addig nem különösebben nagy figyelemre méltatott, helyben termő növények (köztük a vad gabonafélék) élelemként való felhasználására és az állatok háziasítására, mert csak így vált lehetővé a táplálékmennyiség biztosítása. Az új élelmezési formák tehát szükségtelenné tették a vándorló életmódot.

1.5.1. A növénytermesztés kezdetei Izraelben, a Galileai-tengernél bukkantak rá a világon eddig ismert legrégibb (19 ezer éves) gabonamagvakra: vad búza és árpa megperzselődött magjaira. Eurázsia, Afrika és Amerika kultúrája-gazdasága között 12 ezer évvel ezelőtt alig volt különbség. Lényegében azonos vagy nagyon hasonló eszközöket készítettek az emberek mindenfelé a világban. A megelőző tízezer év során ugyanis nem sokat változott az életmód, a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés segítségével szereztek meg minden szükségest. A Föld éghajlata 10 ezer évvel ezelőtt igen jelentősen megváltozott: az átlaghőmérséklet rohamosan emelkedett, ezért a hatalmas területeket borító jégtakaró gyors ütemben olvadni kezdett. Az Egyenlítő körüli kietlen sivatagok és a zord északi-sarkvidéki övezetek helyét vadban gazdag erdők és sztyeppék foglalták el. Ez lehetővé tette az ember által addig lakott területek jelentős kiterjesztését. A következő, Kr. e. VI-V. évezred során Ausztráliát kivéve valamennyi földrész lakosságának egyre jelentősebb része fokozatosan kezdett rátérni az élelemtermelésre. Ez a változás olyan folyamatokat indított el, amelyek során rendkívüli mértékben fölgyorsult az emberi társadalom átalakulása.

29

A történettudományban az utóbbi évszázad során meggyökeresedett a termelőgazdálkodásra való átmenetet "neolit forradalomnak" minősítő terminus. A tetszetős megfogalmazás voltaképpen eltorzítja a folyamat lényegét. Ugyanis korántsem valamiféle robbanásszerű minőségi változásról volt szó, hanem lassú, fokozatos átmenetről, amely így tehát a legkevésbé sem nevezhető valamiféle forradalomnak. Az viszont tény, hogy a változás gyökeresen átformálta az emberiséget. A vándorló vadászó-gyűjtögető életmódról a letelepedett, földművelő és állattenyésztő életmódra való átállás megváltoztatta a települések jellegét, a társadalmi szerkezetet, a vallási életet, s rohamosan felgyorsult a népesség növekedése. A korszak társadalmában a letelepült földműves vagy pásztorkodó állattartó népesség jellegzetes szerkezeti egységei a törzsek, amelyek a korábbi idők hordáihoz képest általában nagyobbak, de egy-két ezer főnél ritkán népesebbek. Az időszakos táborok helyébe az állandó falvak léptek. A 19-20. század fordulójának régészeti ásatásai alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a földművelés egyetlen területen, a Közel-Keleten alakult ki: a Holt-tenger vidékétől Levante déli részén át a Zagrosz-hegység előterében, a Perzsa-öbölig húzódó, "termékeny félholdnak" nevezett sávban. Az utóbbi fél évszázad újabb ásatásai alapvetően megváltoztatták ezt a nézetet. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a földművelés a Föld több helyén (több világrészen) egymástól függetlenül alakult ki, mégpedig elsősorban az Egyenlítőtől délre, illetve északra húzódó trópusi és szubtrópusi övezetekben. E1 gyűjtögetők alaposan megfigyelhették a növényeket, s megismerték szaporodásuk módját is. Eleinte bizonyára a termés megóvása, illetve növelése volt a céljuk, ami az első lépés a földművelés felé. Ezt követte a növények ültetése, gondozása, majd a legtöbb termést adó fajták, illetve egyedek kiválogatása. Az első Földművelők bizonyára ásóbotokat vagy egyszerű kapákat használhattak az ültetéshez és a terület gyomtalanításához. Amerikában és Afrikának a Szaharától délre eső részén az újkorig ilyesfajta mezőgazdasági eszközökkel dolgoztak. Eurázsia legnagyobb részén viszont a kezdetleges kézi munkát meglehetősen hamar fölváltotta az állati erővel vont eke. Az egyes növények háziasítására ott kerülhetett sor, ahol vad ősük is megtermett. A Közel-Keleten és a mediterráneumban (beleszámítva az észak-afrikai tengerparti sávot is) háziasították a búzát, az árpát, a borsót, a lencsét, a babot, a répát, a hagymát és a póréhagymát, a káposztát, a salátát, a lent, a csicseriborsót, a repcét, a datolyapálmát, az olajbogyót, a szőlőt, a szilvát, a körtét. Afrikában (az Egyenlítő és a Szahara közötti sávban) háziasították az olajpálmát, a baobabot, az abesszíniai banánt, a földimogyorót, a tehénborsót, az afrikai rizst, a kölest, a cirokot. A mai Északnyugat-India és Pakisztán területén háziasították a gyapotot, a búzát és az árpát. Észak-Kínában a kölest, a szójababot, a tarlórépát, a szögletes paszulyt, az uborkát, a gyömbért, a teát, a barackot, a repcét. DélkeletÁzsiában (Kelet-Indiában, Indokínában, az indonéz szigetvilágban és Dél-Kínában) a rizst, a tárógyökeret, a nyílgyökeret, a kókuszdiót, a citromot, a banánt, a szágópálmát, a cukornádat, a szerecsendiót, a jutát. Amerikában háziasították a kukoricát, a maniókát, a közönséges babot, a burgonyát, az édesburgonyát, a paradicsomot, a tököt, a kobaktököt, a földimogyorót, a maniókát, a chilit, a napraforgót és a gyékényt, a dohányt meg a gyapotot. A régészeti feltárásoknak köszönhetjük, hogy ismerünk liszt-, kása- és kenyérmaradványokat. A kísérletek azt mutatták, hogy kézi őrlőkövekkel 1 kg jó minőségű liszt előállításához 2 órai munkára volt szükség. Ehhez előbb a gabonaszemeket 200 Celsius-fokon meg kellett pörkölni. A cserépedényekben előbb rántott levest főztek, így lehetett a porózus agyagedény vízáteresztését kiküszöbölni. Aztán kásaszerű ételeket készítettek. Kelesztett kenyeret már a Kr. e. IX-VIII. évezredben tudtak sütni. Ehhez szükség volt olyan kemencére, amelyben állandóan és tartósan biztosítani tudták a 250 Celsius-fok körüli hőmérsékletet.

1.5.2. Az állatok háziasítása A vadászok és gyűjtögetők tevékenységük során jól megfigyelték az állatok viselkedését, szokásaikat, szaporodásukat (ezt a barlang- és sziklarajzok is bizonyítják). Sok állatfaj egyes egyedei könnyen megszelídíthetők háziasítás nélkül is. Vadászat során olykor az újszülött, illetve nagyon fiatal állatokat befoghatták, s néhány hétig-hónapig tartották. A háziasítás alapvetően különbözik az előző tevékenységtől: nem néhány egyeddel, hanem egész állatcsoporttal való foglalkozást feltételez. Az ember ellenőrzése alatt tartja az egész folyamatot: bizonyos szempontok szerint kiválogatja az állatok közül a szaporításra, azaz továbbtenyésztésre kiszemelteket, vagyis egyes hímeket bevon, másokat kizár a tenyésztésből. A háziasítás voltaképpen az ember különleges beavatkozása adott állatfaj életébe, viszont védelmet és táplálékot biztosít állatainak. Befogásra a fiatal állatok alkalmasak. Ehhez azonban előfeltétel, hogy a kifejletteket levadásszák. Az emberek sokféle állat háziasításával megpróbálkoztak. Bebizonyosodott, hogy csak a csordaállatot lehet háziasítani (kivétel a macska), de közülük sem mindegyiket. Az ókori egyiptomiak például sikertelenül kísérleteztek az antiloppal. Sőt nem tudtak háziállatot tenyészteni a zebrából sem, csakúgy, mint az amerikai vagy európai bölényből. A svájci Keller rövid és találó meghatározása szerint: "A háziállatok az emberrel tartós szimbiózisban élnek, fogságban is felnőnek és szaporodnak." A vadállatra jellemző a menekülési reflex (félelem az embertől), ami a háziállatban nincs meg. Az állatok háziasítása során azok testnagysága eleinte csökkent (pl. az őstulok marmagassága 135 cm-ről 130 cmre). A sertés, a juh, a kecske nagysága vad ősével azonos maradt, a nyúlé, a lóé és a tyúké viszont nőtt. Megváltozott az állatok testalakja csakúgy, mint az arányaik. A régészeti leletek révén megfigyelhető az állatok csontozatának átalakulása: a sertés alakja pl. szélesedett, az agár keskenyebb lett. A háziállatok bőre a vad ősökéhez képest vékonyodott, finomodott, felülete nőtt (mindez a tudatos tenyésztés eredménye), szőrzete finomabb, hullámosabb lett

30

vagy rövidült. A vadjuhok bundájában pl. kevés, nem göndörödő és rövid volt a gyapjúszál, az állatok évenként vedlettek. A háziasítás révén fejlődött ki a sok gyapjút adó juh (Iránban a Kr. e. V-III. évezredben). A háziasítás során megnőtt az állatok teljesítménye: több tejet, tojást, gyapjút adtak, nagyobb lett a vonóerejük stb. A vad bankivatyúk pl. évente 8-12 tojást tojik, a mai házi tyúk 350-et. A vadtyúk súlya 1 kg alatti, a házi tyúk viszont 2,5-3 kg-osra megnő. Nagyobb lett a szaporulat is, pl. a sertés, a kutya, a nyúl, a macska esetében.

A fontosabb háziasított állatok eredete Háziasítás ideje Kr. e. 11000 Kr. e. 8000 Kr. e. 8000 Kr. e. 8000 Kr. e. 7000 Kr. e. 7000 Kr. e. 6000 Kr. e. 4000 Kr. e. 4000 Kr. e. 4000 Kr. e. 3500 Kr. e. 3000 Kr. e. 3000 Kr. e. 2500 Kr. e. 2500 Kr. e. 2400 Kr. e. 2000 Kr. e. 2000 Kr. e. 1000 Kr. e. 1000 Kr. e. 1000 Kr. e. 500

Háziasított állat kutya juh kecske szarvasmarha sertés macska jak ló láma alpaka szamár egypúpú teve liba ázsiai bivaly kétpúpú teve méh selyemhernyó tyúk kacsa nyúl rénszarvas pulyka

Vad ős farkas vadjuh bezoár, vadkecske őstulok vaddisznó vadmacska vadjak vadló guanakó guanakó vadszamár vadteve vadliba indiai vadbivaly vadteve vadméh vadselyemhernyó vörös dzsungeltyúk vadkacsa üregi nyúl vadrénszarvas vadpulyka

A háziasítás ideje több helyen Irak, Irán, Levante Zagrosz-hegység, Irak Délnyugat-Azsia, Európa, Afrika Délnyugat-Azsia, Anatólia Délnyugat-Ázsia Tibet Dél-Ukrajna Andok Andok Északkelet-Afrika Dél-Arábia Délkelet-Európa, Északkelet-Afrika Indus-völgy, Mezopotámia Türkmenisztán, Irán Délnyugat-Azsia, Európa, Afrika Kína Indus-völgy több helyen Dél-Európa Arktikus Eurázsia Mexikó

1.6. Termelő és gyűjtögető térségek 1.6.1. Az első földművelők Közel-Keleten Délnyugat-Ázsiában, a Taurusz és a Zagrosz-hegység közötti ívben húzódó régió környezetéhez képest viszonylag csapadékosabb. Megteremtek itt a vadgyümölcsök, olajos magvak, a vadgabona (árpa, búza), a hüvelyesek, megélt az állatok közül a vadjuh, a vadkecske, a szarvasmarha vad őse (az őstulok), a házi sertés őse, a vaddisznó. 12 ezer éve a korábbinál melegebb, nedvesebb volt az éghajlat. Az emberek begyűjthették a vadon termő gabonaféléket. Ezek feldolgozása szükségessé tette olyan eszközök kifejlesztését, mint az ültetéshez, a talaj föllazításához szükséges ásóbot és a kapa, a gabonafélék levágását szolgáló sarló és a magvak porlasztására alkalmas őrlőkő. A növények háziasítása (termesztése) megelőzte az állatok háziasítását. A különféle állatfajtákat természetesen nem egyszerre háziasították. Ez alighanem hosszan elhúzódó folyamat lehetett. A Kr. e. VIII. évezredben például megpróbálkoztak a gazella háziasításával is, de Kr. e. 7000 körül belátták, hogy a könnyebben szelídíthető, igénytelenebb kecske hasznosabb. A melegebb éghajlat lehetővé tette, hogy elhagyhassák addigi barlangi lakhelyeiket. Az élelemtermelésre való áttérés miatt szükséges volt, hogy megművelt földjeik mellett (közelében) állandó lakóhelyeket alakítsanak ki. Így jöttek létre az első állandó települések, amelyek közül a legjobban kiválasztott, legalkalmasabb helyek nemritkán több ezer éven keresztül lakottak maradtak. A települések, valamint a földművelés és az állattenyésztés összefüggéseit néhány példával érzékeltetjük. Palesztinában, az izraeli hegyekben az egyik régészeti lelőhelyről elnevezett Natúf-kultúra (Kr. e. 10 500-8300) telepeinek kiterjedése olykor az 10 ezer m2-t is meghaladta. Kerek, kő alapozású, sárral bevont gyékényből készült falú kunyhóikban (belül tűzhelyet is kialakítottak) viszonylag nagyszámú népesség lakott. Használati eszközeik között kőmozsarak, őrlőkövek, kovapengés sarlók voltak. A cserekereskedelem révén érkeztek hozzájuk tengeri kagylók, obszidián, kőedények. Jellegzetesek voltak a sivatagos térség oázisaiban kialakult települések. Egyik legrégibb ilyen a Holt-tenger közelében fekvő Jerikó, amely egy jellegzetes dombon (arab neve: tell) feküdt. Az első település Kr. e. 9000 körül létesült itt, s ugyanerre a helyre érkeztek évezredeken keresztül az újabb és újabb telepes csoportok. Kr. e. 8000 körül már kőfal vette körül (egyik tornyát föltárták) az akkor 1,6 ha kiterjedésű települést. Vályogtéglákból rakott, döngölt agyagpadlójú, kör alakú, befelé hajló falu (azaz kupolaszerű, agyaggal összetapasztott ágakból formált tetejű) házakban

31

éltek, amelyek kellemesen hűsek voltak a nappali forróságban, viszont megtartották a meleget a hűvös éjszakai órákban. Agyagedényeket még nem készítettek. A mai Jordániában Kr. e. 7250 körül alapított egyik, régészetileg feltárt település (Ain Gazal) területét több mint másfél ezer éven keresztül lakták. Lakossága Kr. e. 6500 körül kezdett robbanásszerűen megnövekedni. Félezer évvel később területe már elérte a 12 ha-t, s akkor már mintegy kétezren élhettek itt. Gabonaféléket, hüvelyeseket termesztettek, kecskét, juhot, szarvasmarhát, sertést tenyésztettek. Előkerültek apró agyagfigurák is, közülük némelyik talán gyermekjáték lehetett, a szarvasmarhaszobrok talán a szarvasmarhakultusszal hozhatók összefüggésbe. A jellegzetes női szobrocskák (istenszobrok?) termékenységre utalnak. Halottaikat rendszerint a házak padlója alá temették. A több mint ezer éven keresztül folytatott egyre intenzívebb földművelés kimerítette a talajt, tönkretette a növényvilágot. Bár a település területe tovább növekedett, de már kevesebben lakhatták a lazább beépítés miatt, s a földművelés helyett inkább a legeltetéses kecsketartás dominált. 5500 körül elkezdtek agyagedényeket is készíteni (terménytárolásra, főzésre). Kis-Ázsiában (Anatóliában) az előbb említett jordániai településsel egy időben létesült egy folyócska magas partján egy félezer éven keresztül lakott, viszonylag kicsi (100 x 200 m kiterjedésű) település. Lakói búzát, borsót, lencsét termesztettek. Az ásatás során előkerült állatcsont jól mutatja, hogyan szorította ki lassanként a vadászatot az állattenyésztés. Három nagyméretű épületük alighanem közösségi célokat szolgálhatott. Agyagedényeket még ők sem készítettek, kovából, obszidiánból pattintott és csiszolt szerszámokat használtak, sőt hevítéssel formázva rézből tűket, horgokat, fúrókat, gyöngyöket kalapáltak, azaz tudatosan használtak föl fémet is. Egy másik, szintén egy kis folyó melletti anatóliai telep (Çatal Hüyük) kiterjedése elérte a 13 ha-t. A Kr. e. 6000 körül egységesített alaprajzú (25 m2-es), méhsejtszerűen egymás mellé épült vályogházakból álló település központi tervezés alapján épülhetett. Mintegy ezer házában 5-6000 ember élhetett. A házak belsejébe a tetőnyíláson keresztül lehetett bejutni. A finom fehér gipszvakolattal borított lakószobákba döngölt agyagból készült emelvényeket, padokat, kemencéket és tűzhelyeket építettek be. Voltak vadászjeleneteket, szülő asszonyokat ábrázoló vagy geometrikus mintákból álló falfestményekkel díszített, embereket és állatokat megmintázó, agyagból formált szoborcsoportokkal ékített szentélynek használt épületeik is, amelyek a termékenység-istennőre és a bikakultuszra utalnak. Kézműveseik kitűnő pattintott kőeszközöket készítettek. Az agyagedényeik díszítetlenek. Előképeik fából készült és fonott edények lehettek. Változatos szövésmóddal gyapjúszöveteket is készítettek. A települést joggal tekinthetjük a térség központjának, városnak. Gazdagságát a mezőgazdaságnak és a kiterjedt kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhette. Félezer esztendei virágzás után lakói ismeretlen okból hagyták el. A Zagrosz-hegység előterében, Mezopotámia száraz déli síkságán, a Tigris és az Eufrátesz folyó völgyében a kedvezőbb adottságú északi területekhez képest jóval később, Kr. e. 5000 körül jelentek meg az első települések. A gyakorlatilag minden nyersanyagot (az alapvető fontosságú követ és fát) nélkülöző területen alakultak ki mégis a következő évezredekben azok a földművelő falvak, amelyekből majd az első magas kultúrájú városi civilizáció fejlődött ki.

1.6.2. Vadászok-gyűjtögetők és földművelők Európában Az utolsó eljegesedés csúcspontján, 18 ezer évvel ezelőtt a Brit-szigeteket, valamint Skandinávia nagyobb részét és Európa 1500-2000 m-nél magasabb hegységeit jégtakaró borította. A Földközi-tengertől távolabbi belső területek a fátlan tundra övezetébe tartoztak, ahol főleg rénszarvas, kevesebb gímszarvas, őstulok, bölény és ló élt. Az embercsoportok a jégtakarótól távolabbi mediterrán, illetve közép- és kelet-európai területeket lakták. 15 ezer évvel ezelőtt az időjárás melegedni kezdett, ám 2 ezer évvel később újabb lehűlés (az utolsó eljegesedés) következett. Európa történetében a jégkorszak vége és a földművelés elterjedése között eltelt időszakot (mintegy öt-hat évezredet) a tudomány mezolitikumnak (átmeneti kőkornak) nevezi. Erre az időszakra az egyes népcsoportok lassú észak felé vándorlása, az addig lakatlan területek benépesítése a jellemző. A mezolitikum embere is vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, csakúgy, mint elődei, s hozzájuk hasonlóan barlangokban vagy nyílt terepen élt. A vadászógyűjtögető csoportok a táplálékforrásokat követve táborhelyről táborhelyre vándoroltak, gondosan megtervezett útvonalon. Mivel jól megismerték környezetüket, az év minden szakában megfelelő eleséghez juthattak. Más csoportok egész évben az ún. alaptáborban éltek, s onnan küldtek ki az időszakos vadász- és halásztáborokba kisebb csapatokat. Volt rá példa, hogy a két módszert vegyesen alkalmazták: helyben maradtak az alkalmas időszakokban, s elvándoroltak, amikor az élelemszerzés miatt rákényszerültek. A tenger közelében északon (pl. Dániában) és délen (pl. Portugáliában) általában a nagy folyók torkolata mellé települtek. Tavasztól őszig itt éltek, halásztak, és különösen sok kagylót fogyasztottak, melynek bizonyítékai a ma is megtalálható hatalmas kagylóhalmok. Télen vadászcsapatok indultak a szárazföld belsejébe (gímszarvast, vaddisznót próbáltak elejteni húsukért, nyestet szőrméjéért). Más csapatok a tengerparton maradva emlősökre, madarakra vadásztak, kagylót gyűjtöttek. A korszak jellegzetes eszközei a kisméretű kőeszközök (mikrolitok). Bőr és famunkára szolgáltak kaparóik, árvésőik, nagy pengéik (késeik), baltáik. Csontból és agancsból készített szerszámaik is voltak. Igen hatásosak lehettek pattintott nyílvesszőik és dárdahegyeik. Sok lehetett a faeszközük is. Tőzeglápban használtak evezőlapátokat, kenukat, szántalpat, sőt íjat is (szilfából készült, 1,6 m hosszú volt). A csoportok vándorló életmódjának tudható be, hogy nem voltak állandó temetőik, halottaikat nem földelték el, ezért nem is maradt régészeti nyomuk. A jégkorszak végén (mintegy 11 500 éve) a hőmérséklet gyors ütemben emelkedett a mai szintre. Dél-Anglia júliusi középhőmérséklete például egy évszázad alatt 7 Celsius-fokról 17 fokra emelkedett. A tenger Kr. e. 7500 körül vágta el

32

a Brit-szigeteket Európától, és hatalmas területeket öntött el: két évezred alatt Nyugat-Európa korábbi területének csaknem a fele víz alá került. A Kr. e. 6000 körül kezdődött erős fölmelegedés alapvetően megváltoztatta a tájat: mind a növényzetet, mind az állatvilágot. Nem kedvezett a lombos erdők nagyarányú elterjedése a legelésző állatoknak (egy részük ki is halt). Ekkoriban sokkal melegebb volt Európában, mint manapság. Skandináviában pl. olyan állatok is megéltek, amelyek ma leginkább a mediterráneumban honosak. A Balkánon és az Alföld déli részén már Kr. e. 7000 körül fokozatosan délről északra haladva megkezdődött a termelőgazdálkodásra való áttérés. Az Itáliai- és az Ibériai-félsziget tengerparti sávjában fél évezreddel később indult ez a folyamat. Közép-Európában további egy évezreddel később, Kelet-Európában és az Atlanti-óceán partjai mentén, illetve a Baltikumban még később, 5000 után. A legtöbb termesztett növény (pl. búza, árpa) és háziasított állat (pl. juh és kecske) vad őse nem található meg Európában. Viszont a kontinensszerte elterjedt vadtulkot és vaddisznót valószínűleg itt háziasították. Egyelőre nem egyértelműen eldönthető, hogy a földművelést és az állattartást a Közel-Keletről bevándorolt népek honosították meg, vagy a helyi mezoliktikus népcsoportok valamiképpen átvették a szomszédságból ezt a tudást és gyakorlatot. Egy bizonyos, hogy Dél-Görögországban, a Peloponnészosz félsziget egyik barlangjában Kr. e. 7000 körül megtalálhatók az árpa, a lencse termesztésének, a juh- és a kecsketartásnak a régészeti nyomai. A legkorábbi európai földművelők életmódja Délkelet-Európában hasonló volt a délnyugat-ázsiaihoz. Az egymáshoz közel fekvő falvakat mintegy 50-300 fő lakta, s hosszabb ideig maradtak a jól megválasztott telepeken. Így alakultak ki a közel-keletihez hasonló telephalmok (tellek): azaz az összedőlt házak elegyengetett törmelékhalmain újabb épületeket emeltek. A földművelési ismeretek feltehetően a vízi utakon és azok mentén terjedtek el. A szárazföldi közlekedés ugyanis akkoriban, a vízi utakhoz viszonyítva, még meglehetősen nehézkes lehetett. A Balkánon észak felé terjedő termelőgazdálkodás Kr. e. 6000 körül eljutott a magyar Alföldre is. Az Al-Dunától a Körösök vidékéig húzódó területet benépesítő csoportok a folyók és erek partsávjára települtek. A nagyobb falvak kiterjedése a 600 x 200 m-t is meghaladta. A házak 40-50 m távolságra épültek egymástól. A földet agancskapákkal művelték meg, a gabonából őrlőkövek segítségével készítettek lisztet. Durva vastag falú agyagedényeik voltak. Nagy gabonatároló hombáredényeik között akadt 100 liter űrtartalmú is. Kecskét, juhot, sertést, rövid szarvú szarvasmarhát és kutyát tenyésztettek. Termékenységi kultuszukra a házakban talált kis szobrocskák utalnak. Közép-Európa északabbra fekvő, hűvösebb és nedvesebb éghajlatú területein a földművelés és állattenyésztés Kr. e. 5300 után kezdett teret nyerni, s néhány száz esztendő múltán már Skandinávia határáig húzódott a termelőgazdálkodás övezete. Az északabbi régióban búzát és árpát termesztettek. Más növények (pl. a lencse és a borsó) egyelőre még nem tudtak alkalmazkodni a hidegebb éghajlathoz. A gabonafélék meghonosítása sem volt egyszerű. A meleg és száraz mediterrán vidékeken ugyanis ősszel vetettek, a hűvös és nedves tél kedvezett a növény kifejlődésének, és májusban, a nyári aszály előtt arattak. Közép-Európában viszont nem a nyári aszály, hanem a téli fagy fenyegette a vetést. Kitapasztalták, hogy tavasszal kell vetni, s akkor a nyár végén arathatnak. Ehhez új növényfajták kitenyésztésére és új mezőgazdasági módszerekre volt szükség. A Földközi-tenger nyugati medencéjének népessége csak fokozatosan vette át a termelőgazdálkodás egyes elemeit. A tengerparti sávban csak a juhtartás (Kr. e. 6000-5200 között) és a búzatermesztés terjedt el, és hosszú ideig megmaradt a halászat, a vadászat (nyugaton valószínűleg nagyobb volt a vadállomány, mint keleten) és a gyűjtögetés elsőbbsége. A juh után a háziasított kecske csak mintegy félezer évvel később mutatható ki, a sertések még későbben. Az atlanti partok mentén az élelemtermelésre való áttérés csak akkor következett be (Kr. e. 4000-re), amikor a növekvő népességet a természetes élelemforrások már csak egyre szűkösebben tudták eltartani (a tengervíz sótartalmának csökkenése miatt eltűntek az osztrigák). A gazdaság átalakulása nem hagyta érintetlenül a társadalmat sem: a szorosan egymás mellé épült kis házak helyett megjelentek a hosszúházak (50 m) a mai Ukrajna területétől Hollandiáig. Ezek az új termelőgazdálkodást folytató csoportok jellegzetes vonaldíszes fazekastermékeket készítettek. Ám a mezőgazdaság csak újabb évezred elteltével jutott el Skandinávia déli részére meg a másik tenger menti régióba, a mai Portugália területére. Az itt élő lakosok ugyanis a gazdag tengeri zsákmány és a szárazföldi eredményes vadászat-gyűjtögetés helyett csak nehezen szoktak rá a több fáradsággal, helyhez kötöttséggel járó földművelésre. Nyugat-Európa tengermelléki területein, Svédország déli részétől Dánián és Franciaországon át Spanyolországig és Portugáliáig (beleértve a Brit-szigeteket is), továbbá a Földközi-tenger nyugati medencéjének egyes szigetein Kr. e. 4700 körül kezdett elterjedni a nagyalakú kőemlékek, azaz "megalítok" létesítésének szokása. Ezek a dolmenek (egyetlen fedőlapot tartó álló kövek), a folyosós sírok, a kőkörök, a menhirek (kősétányok). Az atlanti partok mentén néhány település valamiféle kultuszközpont szerepét töltötte be. A csúcspont Kr. e. 3000 körül lehetett: ekkor épült az angliai Stonehenge, az írországi Newgrange, a franciaországi Bretagne kilométeres kősora. Málta szigetén emelték Kr. e. 3000 körül a világ első kőtemplomait. Az ilyen nagyságrendű építmények jól szervezett társadalom létére utalnak: a közösségeket a magas rangú harcosok által támogatott, öröklött hatalmú főnökök vezették. Kimutathatók már a társadalmi különbségek, megjelent a javak és szolgáltatások újraelosztása. Megfigyelhetők a kézműves szakosodás kezdetei. A főnök (nemzetségfő) gyakran egyben vallási vezető is (a szertartások mestere vagy főpap). Ilyen társadalmak újkori példái a 18. századi polinéz főnökségek Tongán, Haitin és Hawaiin. Tehát a világon először Európában emeltek (sírok számára, illetve szertartási helyként) monumentális építményeket, mintegy két évezreddel megelőzve a Közel-Kelet máig csodált egyiptomi piramisait, mezopotámiai zikkuratjait stb. Több mint másfél ezer éven keresztül élt a megalithagyomány, majd kihalt. Megszűnésének magyarázatát a tudomány mindeddig nem találta meg. Európa táji adottságai alapvetően különböztek a közel-keletitől: ahhoz, hogy szántóterületekhez jussanak, erdőket kellett irtani, amihez nagy, nehéz kőbaltákat készítettek. A föld szerkezete is más

33

volt, tehát az ásóbot és agancskapa a föllazítására kevéssé volt alkalmas. Kr. e. 3000 körül már a viszonylag csekély mélyedést húzó, kerék nélküli, ún. túróekét kezdték használni. A földművelésnek és az állattartásnak köszönhetően megkezdődött Európa gyökeres átalakulása. A korábbi több mint félmillió évben az ember a természet részeként viszonylag nagyon csekély mértékben hagyta rajta a keze nyomát a világon. A gazdálkodás fejlődésének köszönhető, hogy két-háromezer év alatt a népesség rohamos gyorsasággal kezdett gyarapodni, a társadalom szerkezetének átformálódása megnyitotta a civilizációk kifejlődése felé vezető utat. Másrészt azonban a népesség gyarapodása, a települések sűrűsödése ellentétek forrásává is vált: a legjobb területeket elfoglalók igyekeztek megtartani földjeiket, mások viszont erőszakkal igyekeztek maguknak új élelemforrásokat keresni. KözépEurópától az atlanti partokig ennek tudható be az erődített telepek (körárkos, sáncos erődítmények elterjedése Kr. e. 3800-3200 között) és a – nem vadászatra használt – fegyverek (pl. buzogányok) megjelenése. A letelepedett életmódra való áttérés során a házépítést, a növénytermesztést és az állattenyésztést előnyösen befolyásolta, ha egy-egy csoport nagy létszámú volt, így több esélyük lehetett másokkal szemben a tulajdonuk megvédésére. Európa északi peremterületein a vadászatra, a halászatra és a gyűjtögetésre épülő életmód maradt uralkodó, a természetföldrajzi adottságok következtében. A Baltikum teljes területe csak Kr. e. 9000-8000 körül szabadult föl a jégtakaró alól, sőt a folyamat valójában elhúzódott a Kr. e. IV. évezredig. A vadászcsoportok már Kr. e. 7000 körül egészen Karéliáig hatoltak föl. Az Alsó-Volga vidékéről újabb és újabb rénvadász népcsoportok érkeztek a folyóvölgyekben vándorolva észak (a Baltikum, a mai Finnország területe) felé. A Kr. e. V-IV. évezredben Kelet-Európa hatalmas területein, a sztyeppén gyűjtögető vadásznépek éltek a Dnyeszter és a Volga régiójában. A Dnyeper- és a Don-vidéki sztyeppéken főleg állattenyésztéssel foglalkozó csoportok laktak a Kr. e. IV. évezred második felétől a III. évezred első negyedéig. A mai Ukrajna és Moldva területének, a Dnyeperig húzódó erdős sztyeppének a lakói Kr. e. 4000-2400 között földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Krímben és a Kaukázus északi előterében kisebb területeken szintén kezdett meghonosodni a földművelés. A Kr. e, IV-III. évezredben az Urál és a Volga-Káma közötti régióban élő népek lehettek az ős-finnugorok. A finnugor egység fönnmaradt egészen a Kr. e. III. évezredig. A legújabb kutatások szerint a finnugorok és az indoeurópai népek gyökerei közösek.

1.6.3. Földművelők és állattartók Dél- és Délkelet-Ázsiában E hatalmas terület történetének alakulását is alapvetően befolyásolták a földrajzi tényezők. A legdélibb (egyenlítői) régió egész évben bőséges csapadékot kap, ez az esőerdők övezete. Az északabbi terület éghajlatának meghatározója a monszun: a gyakran özönvízszerű, hatalmas áradásokat okozó nyári esők. Indiában június és szeptember, Kínában május és október között. A tengerpartokon a nyár a pusztító erejű trópusi ciklonok (tájfunok) időszaka. A tavasz száraz és perzselően forró, az északi területeken a decembertől márciusig tartó téli időszakban hűvös, szeles, száraz az időjárás (délen ekkor is meleg, párás az idő). Az éghajlatot jelentősen befolyásolja a domborzat: az, hogy a Föld legnagyobb kiterjedésű és legmagasabb hegyláncai Ázsiában húzódnak. Indiában a termelőgazdálkodásra való áttérés minden bizonnyal közel-keleti hatásra történhetett. Kr. e. 7000 körül az Indus-völgyben (a mai Pakisztán területén) már téli búzát és árpát termesztettek, juhot, kecskét és szarvasmarhát tenyésztettek. Ez az a terület, ahol a III. évezredben a többi ókori keleti (egyiptomi, mezopotámiai) kultúrához hasonló civilizáció alakult ki. Kínában más területektől függetlenül tértek át a termelőgazdálkodásra. Kr. e. 6000 körül (újabb ásatások szerint talán Kr. e. 8000 körül) a (déli) Jangce folyó völgyében már rizst termesztettek, az (északi) Huangho-folyó völgyében viszont a köles termesztését részesítették előnyben. Sertést, csirkét meg kutyát, a Jangce völgyében vízibivalyt tenyésztettek. Tehát a két nagy folyó völgye egyben két nagy földműves kultúra is. Ezt a földrajzi különbségek magyarázzák: az északi területet lösz borítja, néhol több száz méter vastagságban (erről kapta nevét a Sárga-folyó), kevés a csapadék, ami van, az nyáron hull. Ez a szárazságtűrő kölesnek kedvez. Délen a vízbőség, a mocsarak és tavak közt kanyargó folyó a rizs számára ideális. A rizsnek a növekedés időszakában víz kell, éréskor pedig szárazság. Ez öntözőcsatornákkal oldható meg. Így alakították ki a rizstáblák sakktáblaszerű elrendezését. Japánban már Kr. e. 5000 körül megkezdődött a termelőgazdálkodás (vörösbab, tök, hajdina termesztése). A fazekasság (a kiégetett cserépedények készítése) viszont Japánban jelent meg először a világon, Kr. e. 10 500 körül. A termelőgazdálkodásra korán áttért harmadik, minden más régiótól elszigetelten maradt terület az óceániai ÚjGuinea. Ennek 1500 m magas felföldjein és széles völgyeiben Kr. e. 7000 körül vízszabályozó árkokkal körülvett kerthalmokon édesburgonyát termeltek. Majd háziasították a banánt, a tárót, a cukornádat is. Fából készült ásóbotokat és csónaklapátszerű ásókat meg kőbaltát használtak. t1 gazdálkodás sajátossága, hogy a zöldségfélék mellett nem foglalkoztak a gabonafélékkel. Az éghajlat lehetővé tette, hogy egész évben szüretelhessék, illetve betakarítsák a termést, ezért nemigen volt szükségük terménytárolásra.

1.6.3.1. Ausztrália és Óceánia Ausztrália széles tengerparti sávját az emelkedő tengervíz Kr. e. 5000 körül kezdte elönteni, s ekkor elszakadt tőle ÚjGuinea és Tasmania. A vízszint Kr. e. 4000 körül stabilizálódott, lényegében a mai szinten. Dél-Ausztrália egyes vidékei a mainál melegebbek és csapadékosabbak voltak (Kr. e. 6000-3000 között), ami lehetővé tette a letelepülést a

34

belső tóvidékeken. A kontinens csaknem 8 millió km2-nyi területén a szubtrópusitól a hűvös mérsékeltig sokféle éghajlati zóna megtalálható, s ezek a különbségek természetesen megjelentek az egyes régiókat lakó embercsoportok kultúrájában is. Ausztrália lakói Kr. e. 3000 körül új típusú, nyeles kőszerszámokat, csiszolt kőbaltákat készítettek, s halottaikat már rendszeresen eltemették, illetve elhamvasztották (a temetés szokása 25 ezer éve kezdődött). A délkelet-ázsiai kapcsolatoknak köszönhető, hogy megjelent egy kutyafajta, a dingó (legközelebbi rokonai Indiában találhatók), amelyet háziasítottak, és olykor vadászataikhoz is használtak. A népesség erőteljes növekedésnek indult, egyes falvak lakossága meghaladhatta a 700 főt is. Kialakították a szent helyeket, ahol a vallási szertartásokra időről időre nagy területek lakossága gyűlt össze. Sok sziklát állatokat és embereket (az ősöket) ábrázoló képpel díszítettek, amelyek valamiféle álomvilágot, a mitikus aranykort próbálták ábrázolni. Hatékony és nagy területet átfogó kereskedelem és cserehálózat is kialakult. A kőbalták, a festékek, a nikotin tartalmú narkotikumok és szertartási eszközök cseréje lehetett a legfontosabb. A csapadék szeszélyes eloszlása miatt a termelőgazdálkodásra való áttérésnek nem sok értelme lett volna. Egyes területek fölperzselésével, fák átültetésével, kisebb patakok öntözés céljából való eltérítésével, bizonyos fűmagok újravetésével arra törekedtek, hogy növeljék a természetes terméshozamot. Mindez valamiféle kezdetleges földművelésnek is tekinthető. A gyűjtögetés, a vadászat és a halászat nagyon eredményes módjait fejlesztették ki, s gyakorlatilag minden elérhető növényi és állati táplálékot hasznosítottak. A legismertebb ausztráliai eszköz, a bumeráng (egyfajta visszatérő hajítóbot) csak Kelet-Ausztrália egyes területein terjedt el. Legkorábbi maradványa Kr. e. 8000-ből ismert, de alighanem a technika ennél is régebbi lehet.

1.6.4. Földművelők, állattartók és vadászok Afrikában Afrika sajátossága, hogy a jégkorszakban soha nem érintette az eljegesedés, sőt klímáját inkább a szárazság jellemezte. A jégkorszak után viszont csapadékosabb lett az éghajlat, olyannyira, hogy a Szahara Kr. e. 9000 után mintegy 5-6 ezer esztendőn keresztül lakhatóvá vált (sok helyen még tavak is kialakultak). Ennek bizonyítékai a Kr. e. 6000-4000 között készült szaharai sziklafestmények, amelyeken zsiráfokat, elefántokat, orrszarvúkat, vízilovakat láthatunk. Majd feltűnnek a háziasított szarvasmarhacsordák is, sőt a zsiráf háziasításának kísérletei is dokumentálhatók. A Szaharától a Nílusig és a kelet-afrikai árokrendszerig húzódó sávban vadászó, gyűjtögető embercsoportok éltek, amelyek halásztak, illetve vízilóra, krokodilra és más állatokra vadásztak. Kr. e. 7000 körül már egyre több volt az állandó településük, ahol agyagedényeket is készítettek. A VII. évezred végén már kimutatható a köles, a cirok, majd az árpa termelése. Ekkor kezdődött meg a juh- és kecsketenyésztés is. Mivel Észak-Afrikában nagy területeken élt az őstulok, a szarvasmarha őse, valószínű, hogy helyben háziasították. Kr. e. 5000 körül a Szahara régiójában általánossá vált a szarvasmarha-, juh- és kecsketartás, valamint a gabonatermesztés. A folyamat a délebbi területeken (a szavannák övezetében) folytatódott, mert az éghajlat kezdett szárazabbá válni.

1.6.5. Amerika első földművelői és állattenyésztői Az amerikai földművelés történetének megismerése azért is fontos számunkra, mert a Föld mai lakosságát tápláló élelemfélék 60 százaléka eredetileg Amerika őslakói által háziasított növény volt. Észak- és Dél-Amerika földrajzi (főleg éghajlati) adottságainak jelentős eltérése megmutatkozott abban is, ahogy a földművelés kialakult és elterjedt e területeken. Közép- és Dél-Amerika több évezreddel megelőzte az északi területeket. A Kr. e. IX. évezredben Amerika éghajlata a mainál hidegebb és szárazabb lett. Ennek tudható be több állatfaj (pl. a lovak és az antilopok) kihalása, aminek következtében a kisebb állatok, mint a szarvas, az üregi nyúl meg a hörcsög váltak a vadászó közösségek fő célpontjaivá. Az állattenyésztésre Amerikában összehasonlíthatatlanul kevesebb lehetőség nyílt, mint Európában, Ázsiában vagy akár Afrikában. Közép-Amerikában a pézsmakacsát, a pulykát, a kutyát, a fullánktalan méhet háziasították. Egyes feltételezések szerint a vadászkutyát már az Ázsiából betelepülő első embercsoportok magukkal hozhatták. Egy másik kutyafajtát Mexikóban kukoricán hizlalva táplálkozásra használták. 1.6.5.1. Közép- és Dél-Amerika Peruban Kr. e. 8500 körül kezdődött meg egyes fűfélék, a bab, a tök és a paprika termesztése. A maniókát (gumós gyökeréből lisztet, kenyeret, keményítőt és alkoholtartalmú italt készítettek) az Amazonas felső folyása mentén valószínűleg Kr. e. 7000 körül már termesztették. Közép-Mexikó vadászó-gyűjtögető embercsoportjai ugyanekkor egyre inkább a későbbiekben háziasított növények (bab- és tökfélék, a kukorica vad őse) gyűjtögetésére tértek át. Ekkoriban kezdődhetett meg az avokádó, a chili, a bab és a kobaktök háziasítása is. Bizonyosnak tűnik, hogy a kukoricát Közép-Amerikában már Kr. e. 5000 körül elkezdték termeszteni. Az Andokban, a magasan fekvő füves területeken az állattenyésztés volt az egyetlen lehetséges gazdálkodási mód, nem a földművelés. A vad tevefélék, az alpaka, a guanaco (a láma őse), a (finom gyapjat adó) vikunya vadászatáról a Kr. e. VI. évezred második felében kezdtek áttérni háziasításukra. Teherhordásra csupán a lámát lehetett használni (60

35

kg terhet volt képes a hátán elszállítani). Az említett állatok húsát, zsírját, gyapját, bőrét, irháját is hasznosították, ürülékét trágyának, illetve megszárítva tüzelőnek használták. Az Andok völgyeiben őshonos tengerimalac húsát előszeretettel fogyasztották: Kr. e. 7500-ban a mai Peru és Kolumbia hegyvidékén az elfogyasztott hús 40 százalékát ez biztosította. Közép-Amerika népessége nagyrészt növényi táplálékot fogyasztott, ezt egy kacsafajta és pulyka húsával egészítették ki.

1.6.5.2. Észak-Amerika A növények háziasítása itt is hosszú folyamat lehetett. Az egyes népcsoportok többnyire valamilyen formában igyekeztek alakítani növényi környezetüket. A vadnövények közül a táplálkozás szempontjából hasznosak elterjedését igyekeztek elősegíteni, a legtöbb esetben azonban nem jutottak el igazi mezőgazdasági rendszerek kialakításához, nem került sor háziasításra, a növények céltudatos termesztésére. Ugyanakkor a tárolóedényként használt kobaktök már Kr. e. 5000 körül eljutott Észak-Amerikába (bizonyára kereskedelem, illetve vándorlás révén), a többi növény (köztük a kukorica) azonban csak jóval később.

1.7. Társadalmi és gazdasági változások 1.7.1. Az új közösségek és a termelőgazdálkodás Az egyes kontinensek népességének jelentős része a Kr. e. 8000-3000 közötti időszakban áttért a termelőgazdálkodásra. A Föld népessége a korábbi időszakokhoz képest rohamos gyorsasággal kezdett növekedni. A táplálkozás megváltozása, a vadászó-gyűjtögető életmódról a földművelő életmódra való áttérés nem tekinthető egyértelműen pozitívnak: a táplálék a réginél kevésbé kiegyensúlyozott és kisebb tápértékű lett, a tárolt élelmiszert bakteriális fertőződések támadhatták meg, s ismeretlen higiéniás gondok is jelentkeztek. A vadászó-gyűjtögető társadalmak korántsem az éhezés határmezsgyéjén vegetáltak (mint azt sokáig gondolták). Valójában naponta mintegy két-három órát, azaz hetente kevesebb mint 20 órát tölthettek élelemkereséssel (akárcsak a Kalahári busmanjai), míg a földművelés és az állattenyésztés bármely válfaja ennél sokkal nagyobb időbeli (és térbeli) megkötöttséget jelentett. Az egyes ma is létező vadászó-gyűjtögető közösségek többségükben elszigetelt peremterületeken maradtak fenn. Volt arra is példa, hogy adott régióban az ökológiai adottságok megváltozása miatt egyes földművelő közösségek kénytelenek voltak visszatérni a célszerűbb, a lehetőségek jobb kihasználására alkalmas vadászó-gyűjtögető életmódra. A földművelő társadalom eleinte korántsem élhetett nagyobb biztonságban, mint a vadászó-gyűjtögető közösségek. A terményt (és tárolását) meg az állatállományt váratlan környezeti katasztrófák veszélyeztették (pl. rossz termés, állatok elhullása). A termelőgazdálkodásnak köszönhető, hogy megjelentek az egymáshoz viszonylag közeli, faluszerű állandó települések, sőt a városszerű központok is. A földrajzi adottságok miatt az élelem- és nyersanyagforrások eloszlása azonban rendkívül egyenlőtlen volt az egyes régiókban. Ezért vált szükségessé a cserekereskedelem. Az állandó települések, a növénytermesztésre és az állatok legeltetésére (élelmének biztosítására) használt földek birtokbavétele és megtartása szükségszerűen egyre több ellentétet szült. Ennek folyományaként megjelentek az agresszióra utaló jelenségek. A megnövekvő népesség egyes telepei már nem (viszonylag) elszigetelten élték életüket, hanem kapcsolatot kerestek (találtak) egymással. Összeköthették őket vérségi, gazdasági, nyelvi, kultikus kapcsolatok. A közösen emelt, gondozott kultuszhelyek jelenthették a szimbolikus összetartó erőt. A Kr. e. VI. évezredtől kezdődik az emberiség történetének az a korszaka, amelyben a termelőgazdálkodás párosul egy újfajta, sajátos anyag, a fémek felfedezésével, hasznosításával. Eleinte a réz és az arany, majd a réz ötvözetei, aztán a vas felhasználása olyan távlatok felé nyit utat, amely a korábban használt anyagokkal elképzelhetetlen lett volna. A fémek egymást követő megismerése késztette arra a tudományt, hogy a kőkorszak után réz, bronz, majd a vaskorszak periodizációt használja. Valójában azonban ez a régi, mechanikus felosztás nem fedi a tényleges történeti folyamatokat, ezért (bár utalunk rájuk) a következő évezredek históriáját nem ebben a "hagyományos" rendszerben fogjuk bemutatni. A Kr. e. VI. évezredet követő időszak jellemzője, hogy az egyes térségek történetének alakulása egyre erőteljesebben eltért környezetüktől, s olyan nagyfokú aszinkronitás jött létre az emberiség történetében, amelyre korábban nem volt példa. Ezek azok az évezredek, amikor kezdtek kialakulni azok a népek és nyelvek, amelyeknek leszármazottai ma is lakják bolygónkat. A kutatók feltételezik, hogy lehetett valaha egy ősnyelv (amely Afrikában alakulhatott ki), s a szétvándorló embercsoportok aztán kialakították a saját nyelveiket, amelyekben az ősnyelvnek a nyomai már úgyszólván kimutathatatlanok. Az egyre népesebb földművelő, állattenyésztő s fémeket használó közösségek egymással kapcsolatban lévő csoportjainak nyelvéről még mindig bizonytalanok az ismereteink. A régészet emberi maradványokat, településnyomokat, tárgyakat talál és elemez, ezek hasonlósága (azonossága) azonban korántsem jelent feltétlenül nyelvi együvé tartozást, s nem lehet egyértelműen elkülöníteni egymástól az egyes hatalmi szervezeteket ("országokat"). A különféle afrikai, europid, északkelet-, illetve délkelet-ázsiai, sarkvidéki, amerikai, ausztráliai, illetve óceániai népek és nyelvek elkülönülésének szakaszai mindmáig erősen vitatottak.

36

A termelőgazdálkodás bizonyos feltételeinek megteremtése, a termelés szintjének fenntartása, sőt növelése, a birtokba vett földek és az állatállomány megóvása a természet erőitől, illetve más embercsoportoktól, a kereskedelmi kapcsolatok élénkülése stb. kihatott a társadalom formálódására is. A sokféle természeti, gazdasági stb. feltétel és lehetőség közepette az egyes embercsoportok sorsa eltérően alakult. Bizonyos területen fölgyorsult a népesség koncentrációja, melynek következménye az állam kialakulásához vezető társadalmi szerveződés kialakulása lett. Más területeken ilyesfajta szerveződés vagy nem indult meg, vagy csak viszonylag lassan. Ezeknek a részleteiben ma még ismeretlen folyamatokban a technikai fejlődés (ezen belül egyes fémek megismerése és felhasználása) jelentős, de korántsem döntő tényező volt.

1.7.2. Afro-Eurázsia régiói a Kr. e. IV-II. évezredben Nem véletlenül említettük ilyen (szokatlan) összefoglaló néven a három összefüggő kontinenst, az ún. Óvilágot. Olyan folyamatok zajlottak itt le (részben párhuzamosan), amelyek többé-kevésbé jelentős hatással voltak egymásra, így ezeket a térségeket nem volt célszerű egymástól elválasztva tárgyalni.

1.7.2.1. Európa Európa földművelő népessége öt-hat ezer évvel ezelőtt viszonylag nagy (akár másfél száz házból álló) falvakban élt. A IV. évezredben már ismerték, háziasították a lovat, amelynek használata keletről a Brit-szigetekig egy évezrednyi idő alatt általános lett. Agyagmodellek bizonyítják, hogy készítettek tömörfa kerekű kocsikat, ami lehetővé tette jelentős terhek szállítását nagyobb távolságokra is. A kocsival való közlekedés, a kereskedelem velejárója volt valamiféle, a kontinens jelentősebb részét átszövő úthálózat léte. Feltehető azonban, hogy amikor alternatív lehetőség nyílt rá, a szárazföldi út helyett szívesebben választották az egyszerűbb (folyókon, tavakon keresztül vezető) vízi utat s a tengereken a part menti hajózást. A szántóföld művelését megkönnyítette az állatok vontatta eke használata. A szarvasmarhák tejének, a juhok gyapjának a hasznosítása jelentősen javította az élet minőségét. A termelőgazdálkodás elkerülhetetlenné tette a munkamegosztást. Nem volt célszerű, hogy a földművelés és a háziállatok ellátása mellett egy-egy család még kézművességgel is foglalkozzék. Az egyik legkorábbi önállósodó iparág bizonyára a fazekasság lehetett. 1.7.2.1.1. Bányászat és fémfeldolgozás Az addig ismert és fölhasznált nyersanyagok (kő, csont, fa, növényi rostok, gyapjú) után a fémek felfedezése új távlatokat nyitott. A fémek lehetővé tették, hogy sokkal változatosabb alakú tárgyakat, eszközöket készítsenek, mint kőből, csontból vagy fából. Az olvasztás révén a formák megváltoztathatósága gyakorlatilag korlátlanná vált. A fémmegmunkálás tökéletesítése révén rájöttek arra, hogy a fémszerszám a legalkalmasabb az ismert anyagok megmunkálására, jobb, mint bármely más, addig előállított eszköz. De azzal is szembe kellett nézniük, hogy a fém sokkal nehezebben megszerezhető nyersanyag, mint a többi (kő, csont, fa stb.). A felszínen viszonylag ritkán fordul elő, föld alóli kinyerése (bányászat) pedig fáradságos és veszélyt rejtő feladat. A fémek kibányászása és feldolgozása még több időt és még sajátosabb szakismeretet követelt meg. Az elsőként megismert és használt fém, a réz természetes körülmények között csak nagyon ritkán található meg tiszta, fémes állapotban. A rézérc teljesen más jellegű és tulajdonságú, mint a tiszta fém. Azzal, hogy az ember megtanulta, hogyan lehet egy természetes eredetű anyagot egy másikká átalakítani, nagyon fontos lépést tett a természet minél alaposabb megismerése felé. Ahhoz, hogy a rezet az ércből kiolvasszák, 800 Celsius-fok körüli hőmérsékletre volt szükség, azaz nagyjából akkora hőre, mint amekkorára a jó minőségű kerámia kiégetésére szolgáló fazekaskemencékben. A közösség, amennyiben az általa birtokolt területen érdemes volt bányát nyitni, annak feltárására elkülönített egy csoportot. A fémfeldolgozás mesterei is önálló közösséget alkothattak. Egy harmadikat pedig azok, akik a fémek, illetve a fémekből készült dísztárgyak, ékszerek, szerszámok, fegyverek kereskedelmével foglalkoztak. A Balkánon és a Pireneusi-félsziget déli részén a Kr. e. IV. évezredben egyre jelentősebb rézbányászat folyt, s a feldolgozott fém (más árukkal együtt) a kereskedelmi utakon eljutott az Északi- és a Balti-tenger partvidékéig, a keleteurópai sztyeppékre, Itáliába, illetve a délnyugat-európai fémfeldolgozó központból a Brit-szigetekre, a mai Franciaország területére. A réz mellett ismerték és feldolgozták az aranyat is. A pompásan csillogó, a nap színére emlékeztető, nem korrodálódó sárga fém használati eszköznek, fegyvernek alkalmatlan volt, viszont pompás dísztárgyakat, ékszereket, rangjelző kellékeket lehetett belőle készíteni. A sírokban elhelyezett fémtárgyak (harci balták, réztőrök) jól jelzik a társadalmi tagozódást: vezetők, harcosok (gazdag sírok), köznép (szegény sírok). 1991 szeptemberében hegymászók találtak rá a világ eddig legrégebbi, teljes egészében épségben megmaradt emberi tetemére az Alpokban, az olasz-osztrák határvidéken. A vizsgálatok megállapították, hogy Kr. e. 3300 körül halt meg, s jégbe fagyva megőrződött nemcsak a teste, hanem teljes felszerelése is. Halálát harcban szerzett súlyos sebei okozhatták. Mintegy 160 cm magas, sötét bőrű, középkorú férfi volt, alighanem szakállas, testének mai súlya 54 kg. Lábszárvédője, ágyékkötője, köpenye bőrből készült, fölötte fonott fűből vagy sásból készült kabátot viselt, fején szőrmesapka volt. Fűvel bélelt cipője borjúbőrből készült. Fegyverei: hosszúíj, rézbalta, tegezében 14 nyílvessző.

37

A III. évezredtől egyre több réz- és aranylelőhelyet fedeztek fel: a Kárpát-medence hegyeiben, az Alpokban, az Appennini-félszigeten, a Brit-szigeteken. A települések legjellegzetesebb, legnagyobb számban fennmaradó régészeti leletei, a cserépedények maradványai (a kerámia) alapján a IV. évezredben három nagy csoport különíthető el: az egyik leletei Nyugat-Európa nagy részén, a másiké Közép-Európában és a Baltikumban mutathatók ki, a kelet-európai síkságtól Erdélyig húzódott a harmadik kerámiatípust használók régiója. A tárgyi leletek alapján etnikai összefüggések azonban nem mutathatók ki, csak kereskedelmi kapcsolatok feltételezhetők. Sajátos területre enged bepillantást az a lelet, amelyet Grönland nyugati partján tártak föl 1972-ben. A Kr. e. 15. századból származó csoportos temetkezési helyek kerültek itt elő. A száraz, hideg éghajlatnak köszönhetően nyolc holttest természetes körülmények között mumifikálódott. Egy hathónapos gyermeknek megmaradt a bőrből készült teljes ruházata is. A sírokba temetett nők alsó- és felsőruhái is épségben kerültek elő. Különböző madarak tollából készült a női felsőruha, amelyet közvetlenül a testen viseltek, hogy így több meleget adjon. A tetovált arcú hat nő közül három fiatalon, 20 éves kora körül halhatott meg, a másik három viszont megélhette az 50 évet is. A vizsgálatok kimutatták, hogy táplálékuk 75 százaléka a tengerből származott (fóka, bálna, hal), 25 százaléka szárazföldi eredetű volt (rénszarvas, nyúl, növények).

1.7.2.1.2. Az indoeurópai népek őshazája E sokak által vitatott történelmi folyamat Makkay János szerint valószínűleg a következőképpen zajlott le: a Kr. e. III. évezred folyamán az Urál, a Kaukázus és a Fekete-tenger közötti térségben lehetett az indoeurópai népek őshazája. Erre utalnak e nyelvekben egyes közös fanevek (nyír, bükk, tölgy, fűz) és állatnevek (medve, farkas, liba, sertés, darázs, lazac) stb. Az indoeurópai "ősnép" mezőgazdasággal foglalkozott (gabonát termelt), háziasított szarvasmarhát, sertést, juhot, lovat tenyésztett, a fémek közül ismerte a rezet (bronzot), s használt kerekes járműveket is. Az indoeurópai őstársadalom három rétege (a harcosok, az összes fegyverre fogható férfi alkotta népgyűlés, valamint a termeléssel foglalkozó szabadok) fölött a királyi családból választott istenkirály uralkodott. Indoeurópaiak voltak a Kr. e. 2000 körül Anatóliába érkező hettiták, az India nagy részét elfoglaló árja népek, Európában a germánok, az itáliai, a kelta nyelvcsoportok, a balto-szlávok. Az még vitatott, hogy az Uráltól a nyugati partokig húzódó európai síkság régészeti csoportjai közül melyeknek a tárgyi hagyatéka köthető az egyes indoeurópai népekhez. A Kaukázustól északra, a Kaszpi-tenger és a Volga alsó folyása közötti térségben élő marhatartó népcsoportok nyugat felé terjeszkedtek, s a mai Ukrajna területének népeit is magukba olvasztották. Sikerült megszerezniük a Kaukázus rézlelőhelyeit, s behatoltak Anatólia keleti régiójába is. Vezetőik (főnökeik) hatalmáról és gazdagságáról tanúskodnak a hatalmas halomsírok. Volt olyan halom, amelynek magassága meghaladta a 11 m-t, átmérője pedig a 100 m-t. A Dnyepertől nyugatra emelt sírok ennél jóval szerényebb méretűek. Ezen a területen megjelennek a négyszögletes gerendaházakból álló, erődített fallal övezett falvak is. A mediterráneum keleti régiójában a Kr. e. III. évezred folyamán jelentős társadalmi-gazdasági mozgások zajlottak le. Az északi (thesszáliai, makedóniai) területek elvesztették jelentőségüket. Viszont a déli területeken (ideszámítva a szigeteket, valamint Kis-Ázsia nyugati partvidékét is) fölvirágzott a bronzipar és a kereskedelem, s ezzel összefüggésben megnövekedtek a társadalmi különbségek, kiemelkedtek a főnöki (uralkodói) családok. Kialakultak a hatalmi központok: a fallal körülvett paloták (citadellák). Itt tárolták a lakosság által beszolgáltatott mezőgazdasági terményeket, s itt voltak azok a műhelyek is, amelyek a fémeket (rezet, aranyat) földolgozták. A kereskedelem haszna is a hatalmat birtoklók erejét növelte, tekintélyét gyarapította. A vallási kultuszok szorosan összefonódtak az uralkodó elittel. A legmagasabb szintre Kréta társadalmának szervezettsége emelkedett. Nyugat felé haladva az Appennini-félszigeten, Szicíliában, Korzikán és Dél-Franciaországban is épültek erődített települések. Iparuk helyben bányászott rezet dolgozott föl. A Pireneusi-félsziget déli részén, a Tajo óceáni torkolata mentén is kialakultak az erődített fallal övezett települések. Magas színvonalon dolgozták föl a térségben bányászott rezet, aranyat, a fazekasok égetett kerámiát készítettek. A régészek által feltárt sírok alapján is kimutatható a társadalmi különbségek növekedése. A gazdagabb rétegek számára fontos volt az észak-afrikai luxustárgyak (elefántcsont, strucctojás stb.) behozatala. A mediterráneumban leginkább a tengeri kereskedelem kapcsolta össze az egyes területeket. A Kárpát-medencében a Kr. e. III. évezred elején a szárazabbá vált időjárásnak is köszönhető, hogy a földművelés visszaszorult, helyébe a szarvasmarhára alapozott nagyállattartó pásztorkodás lépett. Majd az Észak-Balkánról és a keleti sztyeppékről érkező népcsoportok bevándorlása megváltoztatta az itteni életet, amihez hozzájárult a rézszerszámok és -eszközök elterjedése is. Kr. e. 2100 körül Erdély kivételével a Kárpát-medence régészetileg egyetlen egység (péceli kultúra), valójában azonban egymástól független kisebb-nagyobb települések töltötték ki a régiót. A hegy- és dombvidéki erődített falvakban nagyállattartók éltek. Egyes helyeken a földművelés jelentősége nőtt meg. A Duna és a Tisza mentén kis halászfalvak sorakoztak. Minden kisebb közösség saját vezetőjének fennhatósága alatt élt, nagyobb területre kiterjedő hatalmi koncentráció nem jött létre. A Kr. e. II. évezred legelején költöztek be a keleti sztyeppékről a harcias ló- és szarvasmarhatartó pásztortörzsek, amelyek leigázták az itt talált csoportokat. Dombtetőkön épültek föl jól védhető, vesszőből font, agyaggal tapasztott fallal körülvett telepeik. Vezetőik sírjai fölé jellegzetes nagy halmokat (kurgánokat) emeltek. A Kárpát-medencébe nyugatról és délről betört hódítók erődített telepek sorával védelmezték az általuk birtokolt területeket. Ezekben az évszázadokban lassan, fokozatosan kezdte kiszorítani a rezet a bronz (a réz és az ón, illetve a Kárpát-medencében

38

elsősorban a réz és az antimon 2-12 százalékos ötvözete). A réz ritka fémnek számított, az ón azonban még ritkábbnak, ezért a bronzkészítés a rézfeldolgozásnál is több távoli kereskedelemi kapcsolatot igényelt. A Kr. e. 12. századi Közép- és Kelet-Európában egyre több erődített hegyi település épült. A társadalom militarizálódott, kialakult a katonai arisztokrácia. Új típusú fegyverek (kardok, bronzlemezből készült lábszárvédők, sisakok, páncélok) jelentek meg. Változott a temetkezés jellege is: a halottakat elégették, s a hamvakat urnába helyezték. Nagy kiterjedésű (akár 10 ezer síros) urnatemetők a korszak jellemzői. A Kr. e. 12. századtól kezdve virágzott föl igazán a bronzművesség, s a Kárpát-medencében készült kitűnő minőségű eszközök és fegyverek a kereskedelem révén szinte egész Európába eljutottak. Noha a II. évezredben Európának a görög földtől északra, illetve nyugatra fekvő részén kimutatható a régészeti leletanyagban (sírok) a társadalom rétegződése (főnökök, előkelő harcosok, szabadok, közemberek), a településeken még nincsenek paloták, sőt főnöki lakóházaknak meghatározható épületek sem. Ez az időszak a háborúk kora volt Európában, különösen a Kr. e. 12. századtól. Az italicus népek vándorlásnak indultak, a mediterráneum keleti régiójában a "tengeri népek" támadássorozatba kezdtek.

1.7.2.2. Afrika Afrika gazdasági életének máig a legfőbb meghatározója a mezőgazdaság (a földművelés és az állattartás), ezért különösen fontos a gazdálkodó életmódra való áttérés folyamatának, egyes szakaszainak, a regionális időrendi és egyéb különbségek részleteinek és okainak tisztázása. A Szahara régiójában egymás mellett, sőt egymással keveredve éltek Kr. e. 5000-2000 között a fekete és a kaukázusi népek. A mezőgazdaság fejlődése itt ugyanolyan jellegű volt, mint Közel-Keleten és Egyiptomban. Csaknem minden eredeti afrikai termesztett növényféleség háziasítására először a Szahara és az Egyenlítő közötti övezetben került sor. A feketék voltak a Szahara első agyagművesei. A kusita népek manapság is elsősorban állattenyésztéssel foglalkoznak. Az állattartás a Kr. e. IV. évezredben honosodott meg a Szahara térségében, csakúgy, mint Egyiptomban. A Kr. e. IV-III. évezred folyamán a Szahara lassan elsivatagosodott, így az itt élő emberek életfeltételei alapvetően megváltoztak. A talaj kiszáradása és a vadászat együttesen vezettek oda, hogy kipusztultak a vadállatok (elsősorban a nagyvadak), a földművelés pedig visszaszorult az oázisok területére, hiszen csak ott maradt elégséges felszín alatti víztartalék. A Szahara legnagyobb részén a legeltetéses (vándorló) állattartáson kívül más lehetőség nem kínálkozott az emberi létfenntartásra. Az állattartás fokozatosan kétlegelőssé vált: azokban a rövid időszakokban, amikor a sivatag alkalmas volt legeltetésre, oda terelték az állatokat, majd az év többi (nagyobb) részében vagy az északi, vagy a déli dús legelőkre hajtották az állományt. Az életfeltételek említett változása nem kedvezett a népességszám növekedésének. A sivatagos terület csupán kis létszámú csoportok megélhetőségét biztosította. Ezért a népesség jelentős hányada (elsősorban a földművelésből élők) kénytelen volt elvándorolni olyan területekre, ahol bőségesek és állandóak voltak a vízkészletek. A szaharai feketék elsősorban délre települtek át, más népcsoportok pedig észak-északkelet felé vándoroltak, ahol a Földközi-tenger partvidékén és a Nílus-deltában korábban letelepedett rokonaik éltek. A Szahara kiszáradási folyamatának kezdetét követően jelentek meg a Nílus-völgyben Kr. e. 5000-4500 körül a földműves falvak. A búza, árpa és len termesztése, valamint a juh, kecske, szarvasmarha és sertés tenyésztése lépett a vadászat és gyűjtögetés helyébe. A IV. évezred végére a gazdaság és a társadalom fejlődése elvezetett az Egyiptomi Királyság megalakulásához Kelet-Afrikában (a mai Szudán területén) Kr. e. 4000 körül honosodott meg az állattartás (szarvasmarha-, juh-, kecsketenyésztés), ekkor már készítettek agyagedényeket is. Etiópia, Kenya, Észak-Tanzánia térségében Kr. e. 2500 után kezdett meghonosodni az állattartás (pásztorkodás). Eleinte a vadászat mellett az állattenyésztés csupán kiegészítő élelemforrásnak számított. A földművelés azonban még évezredekkel később sem terjedt el. A háziasított állatok a délebbi, trópusi környezethez nehezen tudtak alkalmazkodni, így a pásztorkodás nem kelhetett versenyre a vadászó-gyűjtögető életmóddal. A viszonylag kicsi népsűrűség miatt a szükséges táplálék megszerzése nem okozott gondot, tehát nem állt fenn olyan (a lakosság szaporodása miatti) kényszer, mint az északabbi területeken. A növénytermesztés még az állattenyésztésnél is lassabban terjedt dél felé. A trópusi Afrikában csak néhány elszigetelt magasföldön termeltek búzát és árpát. Kölest Kr. e. 1200 körül már termeltek, ezenkívül az afrikai rizs, a földimogyoró termesztése mutatható ki. A füves szavannákon és a trópusi erdők övezetében az éghajlati adottságoknak megfelelően nem fű- és gabonaféléket, hanem főleg gumósokat és fogyasztható termést adó fafajtákat termesztettek. Dél-Afrikában csak mintegy kétezer éve jelentek meg az első pásztornépek, illetve földművelők. Ebben a régióban és Kelet-Afrika bizonyos területein a legújabb időkig az állattartás fontosabbnak számított, mint a földművelés. Egyiptomot és a Földközi-tenger menti partsávot nem számítva, Afrika legnagyobb részének földművelése nem volt olyan intenzív, mint a többi kontinensé. Legfontosabb eszközük mindvégig a kapa és az ásóbot. Ennek következménye, hogy a mezőgazdaság által eltartott népesség száma (a népsűrűség) viszonylag alacsony maradt.

1.7.2.3. Ázsia

39

A Kr. e. IV-II. évezred időszakában a Kis-Ázsiától Mezopotámián, a perzsa területeken át India nyugati részéig a mezőgazdaságra alapozottan városias központok sora alakult ki. Hasonló fejlődés játszódott le Kínában is. A nagyrészt lakatlan hegyvidékektől északabbra a sztyeppéken nomád népcsoportok telepedtek meg Ázsiától a nagy európai síkságig. Ázsia és Európa között a népmozgást rendkívül megnehezítette a Kaszpi-tenger vízszintjének időnkénti jelentős emelkedése (Kr. e. 9500, 8000, 6000, 4000 és 1500 körül), ami annyit jelentett, hogy északon a Volga, Urál és az Emba folyók deltáinak irányában messze vidéket elöntött a víz, amelyet széles sávban mocsaras (azaz járhatatlan) terület övezett. Indiát és Délkelet-Ázsia nagyobb részét (a Kínával szomszédos északi területek kivételével) Kr. e. 4000-ig vadászógyűjtögető népek lakták. Indonéziában (Jáván, Celebeszen, a Fülöp-szigeteken) hasonló volt a helyzet. A régészek egyelőre nem találták nyomát annak, hogy Kr. e. 4000 előtt állandó települések léteztek volna, földet műveltek volna és ismerték volna a kerámiát.

1.7.2.3.1. India India területén Kr. e. 4000-2000 között jelentős változásokat figyelhetünk meg. Kr. e. 3000 körül Rádzsaszthán felől kezdett dél felé terjedni a szarvasmarhatartáson alapuló pásztorgazdaság. Ezek az embercsoportok ismerték az agyagedényeket (készítettek festett edényeket is). A korai pásztorok nyomában Északnyugat-Indiában és a Dekkánon megjelentek az első földműves közösségek. Az Indus vidékéről Kr. e. 2500 körül jutott el Gudzsarátba a földművelés gyakorlata. Elkezdték a nyári növésű gabonafélék (kölesfajták és szorgum) termesztését. A Gangesz síkságának legfontosabb termesztett növényei az árpa, a búza és a rizs. A rizs termesztésére az első biztos adatok Bihár állam területéről Kr. e. 2500 körüli időszakra keltezhetők. Északnyugatról nemcsak a mezőgazdasági, hanem az ipari ismeretek (fazekaskorongon készített, égetett, festett edények, réz- és bronzbalták készítésének módszerei) is terjedtek dél felé. Ezek mellett továbbra is használtak kőpengéket. Jellegzetesek az embereket, állatokat (főleg szarvasmarhákat) ábrázoló szobrocskáik. Téli és nyári gabonafajtákat termesztettek, tartottak szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést, bivalyt meg baromfit. Gyapotot és lent termesztettek a szövéshez és a fonáshoz. Négyszögletes épületeik sövényfalát sárral tapasztották be, házaikat meszes gipszpadlóval látták el, és volt bennük agyagból készült kemence is. Találtak kerek épületeket is, amelyek raktárak lehettek. Föltártak egy Kr. e. 1400 körül épült 5 ha területű, föld- és kősánccal körülvett települést is. A védőfalon belül a házak négyszögletes tömbökben, egymástól kis utcákkal elválasztva épültek. Az egész év folyamán árpát, hüvelyeseket termesztettek, volt öntözőárkuk is. A délebbi területeken a Kr. e. III. évezred végén kerek házak épültek. Néhánynak volt kőalapozása és döngölt agyagpadlója is. A rézeszközök mellett továbbra is használták a kőbaltákat és a pattintott kőeszközöket. A Gangesz síkságán a Kr. e. III. évezred elején megjelent a vörös bevonatú kerámia. Egyre fontosabb szerepet játszott ekkor már a mezőgazdaságban a rizstermesztés. A Gangesz völgyében a Kr. e. II. évezred folyamán indoeurópai népek telepedtek meg, a Dekkánban az első földműves települések a korai dravida nyelvekkel hozhatók összefüggésbe. A dravida nyelvek őshazája Pakisztánban vagy Irán területén lehetett.

1.7.2.3.2. Délkelet-Ázsia Délkelet-Ázsiában a földművelés korai története Kínához kötődik. A Jangce medencéjéből kiindulva két-háromezer év múltán a gazdálkodási módszerek (rizstermesztés, a kutya, a sertés, a szarvasmarha, a szárnyasok tenyésztése) ismertté váltak Kína déli tengerparti részén, majd a mai Vietnam és Thaiföld, Kr. e. 2500 körül Északkelet-India területén is. A korszak településeit egyelőre alig ismerjük. Thaiföld északi részén viszont egész sor temetőt tártak föl a régészek. Egy 5 ha kiterjedésű halmon Kr. e. 2000-1500 közé keltezhető korú temetőt (bekerített térséget) találtak, amelyet több generáción keresztül használtak a családok. Megállapították, hogy a tetemeket általában háncsból készült ruhába csavarták bele, és vörös okkerrel szórták be. Sok mellékletet (kerámiát, kagyló ékszereket, csonthorgokat, kőbaltákat, rizsáldozatot) helyeztek köréjük. Thaiföld jellegzetessége, hogy nem sokkal a földművelés elterjedése után megjelent a réz- és bronzművesség is. Viszont Indonéziában még további egy évezredig nem ismerték a fémeket. Japánban az árasztásos rizstermesztés viszonylag későn, Kr. e. 1000-től vette kezdetét (eddig több mint félezer egykori rizsföldet tártak fel régészeti módszerekkel). Ezt megelőzően a vadászat és a gyűjtögetés játszotta a legfontosabb szerepet az élelmezésben. A Tokiói-öböl partja mentén a Kr. e. II. évezred elejéről származó, mintegy hatszáz kagylóhéjhalmot találtak. Az egyik régészetileg feltárt telepen átlagosan egy-egy időszakban három, 18-24 m2es lakógödröt használtak. Az egyes házakat 3-9 ember lakhatta, ami azt jelenti, hogy a telep lakossága 1-18 főnyi lehetett. A kagylógyűjtésen kívül vadásztak is, főleg szarvasra, amely a lakosság kalóriaszükségletének mintegy 60 százalékát fedezte. Korea területén Kr. e. 6000 körül még vadászó-gyűjtögető népcsoportok éltek. Egy-két évezreddel később kezdődött meg a termelőgazdálkodásra való áttérés. Kr. e.1500 körül már kimutatható a rizs és a köles termesztése. Jelentős volt emellett a halászat is. Ázsiának a legdélebbi területein (a mai Indonézia, a Fülöp-szigetek, Kelet-Malajzia régiójában) Kr. e. 3000-2000 között tértek át a termelőgazdálkodásra. Thai területről Malajziába Kr. e. 2500 körül jutott el a földművelés ismerete.

40

Tajvanon Kr. e. 3000-2000 között Dél-Kínából érkezett földművelők telepedtek meg. Délkelet-Ázsia sok helyére elkerült a tajvani kerámia. Kr. e. 2000 körül Tajvanról juttatták el a földművelési tapasztalatokat egyes csoportok Kelet-Indonéziába, majd Kr. e. 1500 körül a Salamon-szigeteken túlra is. A szigeteken kevés kerámia és kőeszköz került elő. Főleg barlangokból és sziklaereszekből, ugyanis a dús növényzet és az erős talajerózió miatt nehéz megtalálni a nyílt telepeket. Szumátrán, Jáván Kr. e. 2000 körül erdőirtást végeztek, alighanem földművelés céljából. A régió mezőgazdaságára a rizs, a jam, a táró, a cukornád, a banán, a kókuszdió és más gyümölcsök, valamint gumók, illetve néhol a köles termesztése volt a jellemző.

1.7.3. Amerika a Kr. e. IV-II. évezredben A kezdetleges földművelő gazdálkodásról a termelőgazdálkodásra való teljes áttérés hosszú folyamat volt, mintegy három évezreden keresztül tartott, Kr. e. 4000-1000 között. Közép- és Dél-Amerikából fokozatosan terjedt el északra, a Missouri vidékére és a keleti erdős régió területére.

1.7.3.1. Közép- és Dél-Amerika Mintegy másfél ezer esztendő alatt, Kr. e. 2500-re a terméseredmények annyira jók lettek, hogy fölgyorsult a népesség növekedése. Az egyik dél-mexikói völgy településein a régészeti megfigyelések arra utalnak, hogy az élelmiszer-ellátás mintegy 25 százaléka ekkoriban már a földművelésből származott. Egy évezred múltán az arány már 40 százalékra nőtt. Megjelentek az egyre nagyobb állandó falvak, sőt az akár 4 ezer embert befogadó városok is. Már agyagedényeket készítettek: a legkorábbiakat Kolumbiában és az ecuadori partvidéken, Kr. e. 3600-3000 között, Közép-Amerikában Kr. e. 2300 körül. Használatuk Kr. e. 1500 körül kezdett szélesebb körben elterjedni. Föltalálták a szövőszéket is. A társadalom szerkezete is megváltozott, amit a temetkezések is tükröznek: egyes sírokba nem csupán a holttestet tették, hanem mellé helyeztek gyöngyöket, tükröket, kagylódíszeket, ékszereket, egzotikus színes tollakat is. Másrészt megjelentek a szertartási központok: Peruban a régészek feltártak egy többlépcsős templomdombot, amelyen egy fülkékre tagolt kultuszépület állt. A trópusi őserdők övezetében is egész sor növényt háziasítottak (pl. a maniókát), amelyek innen terjedtek el a hegyvidéki tájakon is. Az Orinoco középső folyása mentén manióka kisütésére szolgáló kerámiarostélyok már a Kr. e. 2100-1000 tájékán léteztek, de egyes régészeti leletek arra utalnak, hogy Kolumbia, Venezuela és Ecuador síkvidéki trópusi erdeinek lakói már évezredekkel korábban is termesztették. A gyapotra utaló legrégibb maradványok az Andok barlangjaiból kerültek elő (Kr. e. 3100-1750 közötti időszakra keltezhetők). Kr. e. 2000 körül a gyapot termesztése kezdett általánossá válni. Kr. e. 2000 körül az Andokban megjelentek a későbbi nagy civilizációk előzményei. Széles körűvé vált a kukorica termesztése, tárolására és főzésére agyagedényeket használtak. Közép-Amerikában a Mexikói-öböl partvidékén Kr. e.1350 körül kialakult az első nagy amerikai civilizáció, az olmék állam.

1.7.3.2. Észak-Amerika A Kr. e. IV-II. évezred során Észak-Amerika népcsoportjainak gazdasága összetetté vált. A férfiak nagyvadakra vadásztak, de elkezdtek foglalkozni növénytermesztéssel, gyűjtögetéssel is, sőt az állattartásra utaló nyomok is vannak. A kukorica termesztése Észak-Amerika nyugati részén Kr. e. 1000 körül kezdődött (más adatok szerint délnyugaton talán már egy évezreddel korábban is). A hagyományos vadászó-gyűjtögető életmód megtartása mellett foglalkoztak növénytermesztéssel is, ami táplálékkiegészítő tevékenységnek számított: A kukorica művelése viszonylag kevés időráfordítást igényelt, így jól összeegyeztethető volt egyéb élelemszerző tevékenységekkel. Tegyük hozzá, hogy korai változatai még nem sokat teremtek. Az indiánok étrendjének egynegyede származott termesztett növényekből, a vadászatból viszont lényegesen több (30-40 százalék). Egyes indián népcsoportok a földművelő, illetve a vadászógyűjtögető életmódot váltogatták. Néhány évig elsősorban az egyik, más években inkább a másik módon szerezték be a szükséges élelmet.

1.8. A világ képe Kr. e. 1000 körül (Kitekintés) Az emberi történelem ezen időszakában négy kontinensen megindultak azok a folyamatok, amelyek a jól szervezett közigazgatással rendelkező, az írást felhasználó államok kialakulásához vezettek. Mindemellett azonban a Föld lakott területének döntő hányadát, legalább 95 százalékát még mindig olyan népek-népcsoportok lakták, amelyek nem jutottak el a klasszikus ókori államfejlődés szintjére. A Kr. e. II. évezred során egyre világosabbá vált, hogy szaporodik azoknak a térségeknek a száma (és kiterjedése), ahol államok alakulnak ki, s ezek az államok képesek arra, hogy fennhatóságukat kiterjesszék. Az egyes területek megszerzése és megtartása erőszakot, agressziót szült. Megkezdődött az emberi történelem háborús korszaka, amely

41

azóta sem ért véget. A II. évezred során vált nyilvánvalóvá az is, hogy az államszerveződés szintjétől függetlenül számolnunk kell az egyes népek-népcsoportok közötti erőszakkal. Habár a Föld hatalmas térségei továbbra is lakatlanok voltak, bizonyos, az akkori kor megítélése szerint különösen értékes vidékek száma sokkal kevesebb volt annál, hogy az ellentétek elkerülhetők legyenek. Az egyes államok területének növelése (növekedése) és egyes térségekben (pl. a Közel-Keleten, Dél-Európában) a megszerveződött népek, illetve államok közötti távolság csökkenése mind nagyobb esélyt adott arra, hogy az ellentétek erőszakhoz vezessenek. Ezekben az évezredekben vált világossá az is, hogy a változó, alakuló társadalom és gazdaság milyen kihívást jelent a népet-népeket és térségeket megszervező hatalmi elit számára, hogy az államot hosszabb távon (évszázadokig, sőt évezredekig) fönntartsa. A megszerveződő államokon egyelőre kívül rekedő népek-népcsoportok többsége hosszú évszázadokon keresztül látszólag "statiszta" szerepet játszott csupán a történelemben. E népek közül azonban a következő évezredekben egyre több eljutott a magasabb szintű társadalmi szerveződés fokára, s eljutott az államalkotásig. Nagyon jelentős hányaduk (hogy mekkora, azt becsülni sem tudjuk) az idők folyamán "eltűnt", "megsemmisült", "beolvadt" más népekbe. Legtöbbjüknek nem ismerjük sem a létszámát, sem a nyelvét, sem azt, volt-e nagyobb csoportjaiknak közös megkülönböztető neve, nem ismerjük a vezetőiket, uralmi viszonyaikról is csak annyit tudunk, amit a régészetileg föltárt temetkezéseik, településeik tárgyi anyaga tükröz. A tárgyak "beszédessége" azonban nagyon is korlátozott. A következőkben próbálunk valamiféle áttekintést adni az államalkotó népekhez hasonló történelemmel nem rendelkező népekről, s egyes esetekben röviden utalunk arra is, hogy milyen kapcsolatuk lehetett a Földünkön megszerveződő első fontosabb államokkal.

1.8.1. Afro-Eurázsia 1.8.1.1. Európa A Kr. e. I. ezredfordulón már egész Európában elterjedt a bronzeszközök és fegyverek használata. A Kr. e. 9. század végén viszont a vaseszközök és fegyverek megjelenésének lehetünk tanúi. Az ipari fejlődés meghatározójává válik a bányászat: a vasbányák mellett különösen fontosak a sóbányák. Mind a vasat, mind pedig a sót az egész kontinenst behálózó kereskedelmi utakon viszik el rendeltetési helyükre. A Balti- és az Északi-tenger partvidékéről az ékszerek kedvelt anyaga, a borostyán az Elba és a Visztula mentén jutott el Közép-Európába, onnan a Fekete-tenger vidékére, a Balkánra és az Appennini-félszigetre. Az ezredfordulót követő évszázadokban fokozatosan a mediterráneum meghatározójává vált a görög és a római kultúra. Ettől a régiótól északra a Kr. e. 8-5. században jelent meg egy olyan indoeurópai nyelvet beszélő nép (a kelták), amely sajátos kultúrát volt képes létrehozni. A Brit-szigetektől a mai Franciaországon, Németországon, Svájcon, Ausztrián, Csehországon át a Kárpát-medencéig terjedő hatalmas régió a kelták világa, amely azonban korántsem egységes. A mai Spanyolország területét is kelták (keltibérek) lakták, valószínűleg már a Kr. e. I. évezred elejétől. Jellegzetesek hegycsúcsokra épült 1-2 ha területű fejedelmi erődjeik. Majd megjelennek erődített településeik (oppidumaik), amelyek közül a legnagyobbak hatalmas kiterjedésűek, meghaladják a száz hektárt, sőt több száz hektárosak, mi több, ezer hektárnál nagyobbak is akadnak közöttük. Európa belső területeiből voltaképpen először a kelták formáltak "kultúrtájat". Kelet-Európa nagy síkságain a Kr. e. 8. században a kimmerek lovas népe tör előre nyugat és dél (Kis-Ázsia) felé. Őket követi a Turkesztán felől érkező legendássá vált másik lovas nép, a szkíta. A Bajkál-tótól a Kaukázus előteréig ők uralják a sztyeppi övezetet, sőt a Kárpát-medencébe és a Balkánra is eljutnak. A médek majd a Perzsa Birodalom félelmetes ellenfelei. Állattartó népek lévén, művészetüket is az állatábrázolás, az "állatstílus" jellemzi, különösen a szarvasfigurák. Előkelőik sírja fölé halmokat emeltek.

1.8.1.2. Afrika A Kr. e. 9. század közepén Afrika északi partvidékén megkezdődött a föníciai gyarmatosítás. Ezt megkönnyíti, hogy az ezredfordulón meggyengült az Egyiptomi Birodalom. A föníciaiak révén jutott el a vas ismerete Afrikába, a tengerpartról kiindulva terjedt el a Szaharától délre eső régiókban is. A sziklavésetek kocsiábrázolásai arra utalnak, hogy ezeket a járműveket használhatták a szaharai kereskedelemben is. A Nagy-tavak vidékén letelepedett földműves közösségek vasolvasztó kemencéit megtalálták a kutatók, a másik vasolvasztó központ a Niger vidékén (a mai Nigéria északi részén) alakult ki a Kr. e. 5. században. A vas elterjedése jelentősen megváltoztatta a kontinens lakóinak életét. A Nagytavak környékén kialakult egy hierarchizált pásztortársadalom, a későbbi bantu társadalom elődje. Rézércet a Kr. e. I. évezred első felében két helyen bányásztak és dolgoztak föl: Nyugat- és Közép-Szahara déli részén. A réz és a vas feldolgozásának ismerete lényegében együtt terjedt el a déli övezetekben. Az Egyenlítő vidékén az esőerdők övezete, valamint az élősködők (cecelégy) akadályozták meg, hogy a földművelés és az állattartás délen is elterjedjen. A szarvasmarha (és valószínűleg a juh) tenyésztése az ezredfordulón jutott el Dél-Afrikába, s ekkor már ismerték a kerámiakészítés technikáját is. A kontinens szárazabb, délnyugati részére szorult vissza a vadászat és gyűjtögetés.

42

1.8.1.3. Ázsia Ázsia északi részén, Szibériában a Kr. e. II. évezred végén a szárazabbra és melegebbre forduló időjárás lehetővé tette, hogy egyes népek, köztük az állattenyésztő, s kismértékben földműveléssel foglalkozó ugorok északra vándoroljanak, s "belakják" az Urál és a Jenyiszej közötti hatalmas térséget. A délebben maradt népcsoportok viszont (alkalmazkodva az éghajlati változásokhoz), áttértek a nomád állattenyésztésre. Kr. e. 800-700 körül ismét éghajlati változás következett: újra hűvösebb, nedvesebb időszak kezdődött. Az északi területeken uralkodóvá vált a tajgai növény- és állatvilág. Az ebben az övezetben megtelepedett népek (köztük az obiugorok is) rátértek a halász-vadász életmódra. Az egyetlen állat, amelyet ebben a térségben tenyészteni lehetett, a rénszarvas volt. Dél-Szibériában Mandzsúriától Oroszország európai területéig és Ukrajnán át a Kárpát-medencéig nyúlt a sztyeppvidék hatalmas, füves, egyes helyeken sivatagokkal, felföldekkel tagolt, mintegy 7 ezer km hosszú sávja. Ebben a térségben a Kr. e. II. évezredben kialakult a lótartáson alapuló vándorló (nomád) állattartás. A lovaglás szokása is ebben az időszakban vált általánossá. A kerekes járművek már az előző, a Kr. e. III. évezredben kezdtek elterjedni. A legelőről legelőre vándorláshoz ugyanis nélkülözhetetlen volt a kocsi (szekér), hiszen szétszedhető házaikat (jurtáikat) és különböző felszerelési tárgyaikat, eszközeiket csak így tudták szállítani. A sztyepp népei lovon harcoltak, legfontosabb fegyverük az íj volt. Törzsfőik földbe ásott sírja fölé fából négyzetes sírépítményt emeltek. Az elhunyt mellé temették kísérőit és lovaikat, s az egész építményt földdel borították. Így jöttek létre a jellegzetes sírhalmok (kurgánok). A Kr. e. 1000 körüli időszakban a sztyepp térségét már nagyrészt pásztorkodó népcsoportok lakták. A ló mellett szarvasmarha- és juhtenyésztéssel foglalkoztak, amit kiegészített a vadászat és (ahol a földrajzi viszonyok lehetővé tették) némi földművelés is. A sztyepp népei általában nyugati és déli irányban mozogtak. India felé a behatolást föltartóztatták a Himalája magas hegyei. A gazdag Kína vonzó kereskedelmi és hadicél volt. Ellenük védte a birodalmat a híres, 6500 km hosszan húzódó kínai nagy fal, amelynek kiépítését a Kr. e. 3. század végén kezdték meg. A két nagy civilizáció, India és Kína volt a meghatározó a dél-ázsiai térségben a Kr. e. 1000 körüli időszakban s az ezt követő századokban is. Elsősorban a kereskedelem révén jutott el távoli területekre is a fémfeldolgozás ismerete és más technikai újítások. Délkelet-Ázsiában a Kr. e. I. évezredben jelentek meg az első városi jellegű települések. A mai Dél-Vietnam és Kambodzsa területén a Kr. e. 1000 körüli időben megjelent a vas. Vietnam területén az éllel rendelkező szerszámok között a Kr. e. I. ezredfordulót követőn a bronzeszközök részesedése a kőeszközökhöz képest 40 százalék, majd néhány száz év múltán már 60 százalék, Kr. e. 500 körül csaknem eléri a 90 százalékot. Kambodzsa, Thaiföld és Vietnam kultúrája nagyon hasonló. Kétségtelen, hogy hatással voltak egymásra. Thaiföldön a Kr. e. 2000 után létesült bányákat és fémolvasztókat találtak. Kr. e. 1000 körül épültek Jáva megalitikus építményei. A bronzművesség termékei a kereskedelem révén távoli területekre is eljutottak. Thaiföldön mutatható ki legkorábban Délkelet-Ázsiában a vasfeldolgozás ismerete (Kr. e. 700 körül). Az újabb kutatás kiderítette, hogy ez nem kínai eredetű. Indonézia számos helyén fölfedezhető a Kr. e. I. évezredben az indiai hatás. A hinduizmus és buddhizmus hatása a Kr. e. 3-2. század fordulóján kimutatható.

1.8.2. Amerika 1.8.2.1. Közép-Amerika Felszíne rendkívül változatos. Északon viszonylag magasan fekvő, száraz, sztyeppés, sivatagos tájat fognak közre a hegyvonulatok. Dél felé alföldi területek húzódnak. A tropikus éghajlatnak megfelelően a száraz (novembertől május végéig) és az esős évszakok (legintenzívebb az esőzés szeptemberben és októberben) váltakoznak. A Mexikói-öböl partvidékén, az elkeskenyedő földnyelv északi részén Kr. e. 1000 körül és az ezt követő évszázadokban két jelentős civilizáció fejlődött ki: az olmék és a zapoték. A Mexikói-öböl forró, nedves éghajlatú síkságán, a mai Mexikó déli részén épültek Közép-Amerika első fejlett kultúrájának városai. Az olmék kultúra különleges alkotásai az uralkodók portréi (hatalmas faragott kőfejek), amelyeket a Kr. e. 12. századtól kezdenek megformázni. Ezek is az erősen hierarchizált társadalom bizonyítékai. Északi és déli irányban kiterjedt kereskedelmi hálózatot hoztak létre. Kr. e. 800 körül településeik többsége elnéptelenedett, az olmék civilizáció elveszítette addigi központi szerepét. 1.8.2.2. Dél-Amerika A kontinens nyugati partján rendkívül száraz sivatag húzódik, a tenger viszont halban igen gazdag. A partvonalat a világ egyik legmagasabb hegyvonulata, az Andok kíséri (csúcsai elérik a 7 ezer métert). Ettől keletre húzódik a Föld legnagyobb kiterjedésű trópusi erdeje s a leghatalmasabb folyórendszer, amelynek központja az Amazonas. Délre a Brazil-felföld, majd a pampák hatalmas füves területe található. Északkeleten, a mai Venezuela, valamint délen,

43

Paraguay területén szavannai földművelő népek éltek, a mai Argentína területe a szavannai vadászok és a füves sztyeppi vadászok térsége volt. Amazónia őserdeiben földművelő törzsek éltek kis falvaikban. Az Andok északi vidékén jelentősebb kultúrák nem alakultak ki, a hegység középső része lett a magas civilizációk színtere. A mai Peru északi felén virágzott Kr. e. 900-200 között a Chavín kultúra, amely legjelentősebb központja, Chavín de Huántar romjairól kapta a nevét. A város fő építménye egy hatalmas, faragott kőtömbökből épített, csarnokokból álló, féldomborművekkel díszített templomegyüttes volt. A századokkal korábban a területen letelepedett földművelő közösségeket először a Chavín kultúra egyesítette. A másik korai civilizáció (Kr. e. 400-Kr. u. 600) Peru északi partvidékén a moche kultúra volt, amely nevét a Moche-völgyben fekvő romvárosról kapta. Legnevezetesebb emléke a Naptemplom, egy 41 m magas lépcsős piramis. 1.8.2.3. Észak-Amerika A legészakibb (szubarktikus) régiót erdei vadásznépek lakták. A nyugati hegyvidékeken vadász és gyűjtögető életmódot folytató népek éltek. Nagyvadakra (szarvasra, jávorantilopra, hegyijuhra stb.) vadásztak. A hegyvidék délebbi részén a pueblo-indiánok régiója húzódott. Nevüket különleges, sziklafalba épített épületrendszerükről kapták (az egyik legismertebb a Mesa Verde). Kelet-nyugati irányban, a Mississippi vidékéig hosszan húzódott a síkvidéki vadásznépek területe. A hagyományos vadászó-gyűjtögető életmód mellett egy évezredig tartott az a folyamat, amelynek során a földművelés hatékonysága fokozatosan növekedett. A férfiak még nagyvadra vadásztak, de vigyáztak, hogy csak annyi állatot ejtsenek, hogy ezzel ne űzzék el, illetve ne irtsák ki azokat. Emellett növényeket is termesztettek, de nem annyit, hogy egész évre elegendő táplálékot adhatott volna. A kisállatok és a növények gyűjtése jól kiegészítette az előző kettőt, viszont nem tette szükségtelenné a nagyvadak vadászatát. Az élelem 25 százaléka származott termesztett növényekből és 30-40 százaléka vadászatból. Keleten, a Nagy-tavaktól délre a Kr. e.1000 körüli időszak és az azt követő évszázadok népessége a folyóvölgyek kis falvaiban élt, olyan természeti környezetben, ahol bőségesen állt rendelkezésükre egész sor különféle élelemforrás (emlősök, madarak, halak), továbbá növényi táplálék. Ekkoriban kezdtek rátérni a kertművelésre. Főleg napraforgót, tökféléket termesztettek. A társadalom főnökségekbe szerveződött. A vezetők sírjait nagy, akár 20 méteres földhalommal fedték be.

1.8.3. Ausztrália és Óceánia A kontinens lakóinak életében jelentős változások nem következtek be ebben az időszakban sem. Életmódjukat továbbra is a vadászat és a gyűjtögetés jellemezte. Egyes törzsi csoportok a sivatagos területeken vándoroltak, több ezer km2-t bebarangolva. A kedvezőbb földrajzi adottságú területeken kialakultak az állandó falvak. Bizonyos füveket és gumókat is elültettek, s a régi növényzetet időről időre leégették, ami elősegítette az új növényzet kifejlődését. A Kr. e. I. ezredfordulóra már benépesült az Új-Guineától északra fekvő Melanézia is. A Fidzsi-szigetekig Kr. e. 1300 körül, a távolabbi szigetvilágba viszont a Kr. u. I. évezred folyamán jutottak el az emberek. Burenhult, Göran (főszerk.): Az ember képes története 1-3. (1. Az első emberek; 2. A kőkori világ; 3. Óvilági kultúrák.) Bp. 1996; Coe, M. – Snow, D. – Benson, E.: Az ősi Amerika atlasza. Bp. 1997; Harding, D. W.: Az őskori Európa. Bp. 1986; Kidder, Edward: Az ősi Japán. Bp. 1987; Laughlin, W. S. – Harper, A. B. (eds): The First Americans: Origins, Affinities and Adaptations. New York, 1979; Leakey, Richard: Az emberiség eredete. Bp. 1996; Makkay János: Az indoeurópai népek őstörténete. Bp. 1991; Muckleroy, K.: Maritime Archeology. Cambridge, 1978; Piggott, Stuart: Az európai civilizáció kezdetei. Az őskori Európa az első földművelőktől a klasszikus ókorig. Bp. 1987; Reich, John: Az ősi Itália. Bp. 1987; Renfrew, Colin: A civilizáció előtt. (A radiokarbon forradalom és Európa őstörténete). Bp. 1995; Renfrew, Colin-Bahn, Paul: Régészet. Elmélet, módszer, gyakorlat. Bp. 1999; Waechter, John: Az ember őstörténete. Bp. 1988.

44

2. Az ókori Kelet (Kr. e. VI. évezred-Kr. u. 4. század) 2.1. Az ókori Közel-Kelet története A zsákmányoló életmódot a világ sok táján a termelő életmód váltotta fel, sőt civilizáció is számtalan helyen született. Hogy az ókori Közel-Kelet átalakulása mégis kiemelkedő fontosságú, az két tényezőnek köszönhető: egyrészt – mai ismereteink alapján – ebben a térségben zajlott le a legkorábban, másrészt- ami még ennél is fontosabb – a folyamat megismerését segítő legtöbb forrás ebből a térségből származik. Itt alakultak ki a legkorábbi városi civilizációk, amelyeknek saját írásrendszerük, önálló művészeti formanyelvük volt. Az európai történetírás azért is szentel kitüntetett figyelmet az ókori Közel-Keletnek, mert az európai kultúrát meghatározó zsidó-keresztény hagyomány háttere a térség Kr. e. I. évezredi államainak történetében gyökeredzik. Az ókori Közel-Kelet három nagy kulturális régióra osztható: a mezopotámiai, a szíriai-palesztinai és az anatóliai régióra. A közvélemény által talán a legismertebbnek számító ókori Egyiptom a közel-keleti térség fontos külső partnere, de sohasem vált annak integráns részévé. Egyiptom a legszorosabban a dél-palesztinai államokhoz és egyes föníciai városokhoz kötődött. A fentebb említett három régió a köztük lévő szoros politikai és kulturális kapcsolatok és a sok tekintetben közös nyelvi és kulturális hagyomány alapján alkotott egy térséget. A folyamatot csak erősítette a Kr. e. II. évezredben kialakuló mezopotámiai és kis-ázsiai központtal létrejövő birodalmak régiókon átnyúló terjeszkedése. Földrajzi keretek Az ókori Közel-Kelet területe Kis-Ázsiától Szírián, Fönícián és Palesztinán keresztül Mezopotámiáig terjed. Hozzátartoznak az Örmény-hegyvidék és az Iráni-felföld államai is. A térség környezeti viszonyai változatosak: a Taurusz, az Örmény-hegyvidék és a Zagrosz-hegység mellett hatalmas síkságok (ÉszakSzíria, Dél-Mezopotámia, Anatóliai-fennsík, Iráni-fennsík), valamint kiterjedt félsivatagos és sivatagi területek (Szírsivatag) tartoznak ide. Mivel a lakott régiókban a nyarak melegek és szárazak, a közel-keleti térség vízellátását a téli esőzéseket felfogó ciszternák és a hegyekből fakadó folyók biztosították, Szíriában az Oromész és az Eufrátesz, valamint mellékfolyói (Balih, Habúr), Palesztinában a Jordán és a Holt-tenger, Mezopotámiában az Eufrátesz és a Tigris.

2.1.1. Az ókori Közel-Kelet története a Kr. e. VI-IV. évezredben Mivel az őskort külön fejezet tárgyalja, itt csak a közel-keleti sajátosságokat emelem ki. Az ókori Közel-Kelet térségében az emberi megtelepedés a paleolitikum korára nyúlik vissza, a jellemzően barlangi telepek (Karmel, Beldibi, Sanidar stb.) leletanyaga azonban az európai paleolitikum kőeszközeivel rokon, és a csontanyag is erre utal. A térség tehát csak később, a neolitikum korában lépett önálló útra. Az újkőkorszak, a neolitikum korát két periódusra szokás bontani: a kerámia nélküli, azaz akeramikus (Kr. e. 90006000) és a kerámiát használó, azaz keramikus neolitikumra (Kr. e. 6000-5000). A keramikus neolitikum korának kultúráiban a kerámia használata nem kizárólagos, de jellemző. A kerámia megjelenésével és az egyes stílusok elkülönítésével lehetőség nyílik a térség különböző régészeti kultúráinak elhatárolására. A kerámia azért is fontos, mert nem rendelkezünk más olyan régészeti tárggyal, amely lehetővé tenné a helyi stílusok finom megkülönböztetését. Így pl. az építőanyagok között a Közel-Keleten nem lehet jelentős különbségeket látni. Az állandó települések kialakulását követően azonban megszaporodik a régészeti leletanyag. Tisztázatlan, hogy mi vezet az ókori Közel-Keleten a kerámiaedények hirtelen megjelenő és gyorsan elterjedő használatához. Bár nincs mindig szoros összefüggés a kerámiaedények és az élelemtermelő életmód kialakulása közt, a tárgyalt térségben a kerámiahasználat és a letelepedett életmód közvetlen kapcsolatban volt egymással, azaz gyors és széles körű elterjedése a letelepült életmód térhódítását jelzi. A keramikus neolitikum korszakában a Közel-Keleten már olyan egyéni kerámiastílusok alakultak ki, amelyek révén egymástól jól megkülönböztethető kerámiakultúrákat tudunk azonosítani. Bár a korai kultúrák (Szamarra, Hasszúna) helye Észak-Mezopotámia volt, a későbbiek (Halaf, Ubaid) már a dél-mezopotámiai térséget is magukban foglalták. A Közel-Keleten ebben az időszakban népesültek be a széles síkságok, ekkor vált a térségben szinte mindenhol kizárólagossá az élelemtermelő életmód. A mezopotámiai alluviális (azaz a folyók hordaléka által feltöltött) síkság betelepülése a Kr. e. VI. évezredi Halaf-kultúra időszakához köthető. 2.1.1.1. Az Ubaid-kor (Kr. e. 6000-4000) Az Ubaid-kultúra Dél-Mezopotámiában a Kr. e. 5900 körüli időre nyúlik vissza. A kultúrát egyik lelőhelyéről, a délmezopotámiai Tell-el-Ubaidról nevezték el. Legkorábbi rétegeit egy dél-mezopotámiai város, Tell Awaili romjai alatt azonosították, a legteljesebb rétegsort pedig Eriduban tárták fel. Az eridui épületmaradványok és a különféle kerámiastílusok alapján az Ubaid-korszakot 4 fázisra osztották. Az első fázisához tartozó kerámiát csak kb. tíz délmezopotámiai lelőhelyen sikerült azonosítani, a második kerámiastílusa már szélesebb körben elterjedt. A harmadikhoz és negyedikhez tartozó edényeket Észak-Mezopotámiában is megtaláljuk. Az alluviális síkságon lévő Ubaid-kori

45

településeket a magas hordalékszint miatt nehéz azonosítani, ezért a Halaf-korból való átmenet az Ubaid-korba az észak-mezopotámiai Tepe-Gawra rétegsorában látható a legvilágosabban. Annak ellenére, hogy az Ubaid stílusú edények egész Mezopotámiában elterjedtek, megjelenésük egy-egy lelőhelyen nem ad választ arra a kérdésre, hogy milyen úton kerültek az adott településre. Minden kétséget kizáróan téves az az elképzelés, amely nagyarányú népmozgásokkal igyekszik magyarázni a különböző stílusú kerámiák megjelenését egy-egy lelőhelyen. Sok esetben a kérdésre a kereskedelem sem ad megfelelő választ. Egy újabb elmélet szerint vándorfazekasok vitték magukkal egyik helyről a másikra egy-egy térség jellemző mintáit. Mindez rávilágít a kerámiastílusok régészeti kultúrával való azonosításának korlátaira. Az Ubaid-kultúra lokalizálását azonban segíti, hogy viszonylag sok lelőhely szolgáltat Ubaid-kori anyagot, ezért ezekben az esetekben a kerámián kívül más leleteket is lehet vizsgálni. A jellegzetes kerámián túl egy ún. Ubaid háztípust is azonosítanak a kutatók. Ez a sejtszerű, számos egymáshoz kapcsolódó helyiséget mutató alaprajz és a templomok háromosztatú alaprajza is ubaidi jellegzetességnek látszik. Jelentős lelőhelyek még délen: Ur, Uruk, illetve a feltöltött síkság peremén elhelyezkedő Tell-Uqair, valamint az északabbi Csonga-Mami.

2.1.1.2. Az Uruk-kor (Kr. e. 4000-3200) Az Uruk-kultúra időszakában alakultak ki Mezopotámiában a falusi településekből a városok kezdeményei. Az Urukperiódust három – kora, középső és kései – szakaszra szokás osztani. A döntő változások a kora és középső szakaszban (Kr. e. 4000-3450) játszódtak le. A kultúrát a korszak egyik legjelentősebb települése, a dél-mezopotámiai Uruk városa (ma az iraki Warka) után nevezték el. Az Uruk-periódusban a települések száma és mérete ugrásszerűen megnövekedett, ezért ennek az időszaknak a változásait városi forradalomnak is szokták nevezni, melynek eredményeképpen a lakott övezet határa Dél-Mezopotámiában jelentősen kitágult. A korszakban már megfoghatóak a majdani babilóniai kultúra jellegzetes jegyei. Ekkor alakult ki a később is jellemző városi civilizáció, és ekkor jöttek létre az ehhez szükséges gazdasági és társadalmi struktúrák. A nagyvárosok megjelenése új osztályokra, rétegekre tagolta a társadalmat. E folyamat hatással volt a gazdaságra is: nagy gazdasági központok alakultak ki. Ekkor jelentek meg az ókori közel-keleti civilizációk jellegzetes elemei: a monumentális építészet, az önálló formanyelvvel rendelkező művészet és az írás. Bár az Uruk-kultúra bölcsőjének a dél-mezopotámiai térséget szokás tartani, az alapok igazán még nem tisztázottak. Nem tudunk biztosat állítani sem az Ubaid-, sem pedig az Uruk-kultúra népességének etnikai összetételéről, azaz nem tudjuk, hogy a tárgyalt kultúrák népessége mennyiben tekinthető mezopotámiai őslakóinak, illetve bevándorlónak. A korszakban megjelenő kerék átalakította a gazdaságot, és lehetővé tette az Uruk-kerámia gyors és széles körű elterjedését, illetve dinamizálta a termelést. Minden valószínűség szerint ezzel szoros összefüggésben jelent meg az ékírás használata is. Az ékírás korai változata a már korábban is használt nyilvántartási rendszerből, az agyag számolókövekből fejlődött ki. Az ékírást Mezopotámiában a dinamikusan fejlődő gazdaságból adódó egyre összetettebb adminisztrációs elvárás hívta életre. Ugyanekkor jelentek meg nagy számban az ún. pecséthengerek is. Míg az írás nyilvántartási-gazdasági célokat szolgált, addig a pecséthenger a tanúsítás, a hitelesítés eszköze volt. Mindkét eszköz ugyanazon jelenség – azaz a fejlődő gazdaság és a városi civilizáció – gyermeke. Ez volt az az időszak, amikor az ókori Közel-Keleten a változások, a civilizációs fejlődés súlypontja bél-Mezopotámiába helyeződött.

2.1.2. Mezopotámia története a Kr. e. III. évezredben 2.1.2.1. A korai civilizációk kora (Kr. e. 3200-2800) Az Ubaid- és Uruk-kultúrát követő időszak közt nem érzékelhető kulturális törés a mezopotámiai leletanyagban. Az ezt követő korszakot általában két fázisra szokták bontani: a késő Uruk- vagy Dzsemet-Naszr-korra (Kr. e. 3200-2900) és az ún. kora dinasztikus kor első fázisára (Kr. e. 2900-2800). A késő Uruk-korban megváltozott a mezopotámiai térség településszerkezete: a dél-mezopotámiai települések kiterjedése megnőtt, az észak-mezopotámiaiaké viszont lecsökkent, a változások súlypontja délre helyeződött. Dél-Mezopotámiában pedig folytatódott a már korábban is érzékelhető változás: a települések száma csökkent, a fennmaradók kiterjedése azonban jelentősen megnövekedett. Ezzel párhuzamosan a művelés alá vont területek kiterjedése is nőtt. A településszerkezet változása mögött elsősorban környezeti változások húzódtak meg. A Kr. e. IV. évezred közepétől érzékelhető éghajlatváltozás következtében a térség klímája szárazabbá vált. A kevesebb csapadék miatt jelentősen csökkent a Tigris és még inkább az Eufrátesz vízhozama, aminek következtében a dél-mezopotámiai alföldet sűrűn behálózó folyóágak és mocsarak egy része kiszáradt. A vízzel együtt tűntek el a települések is. A lakosság oda tömörült, ahol a vízellátás továbbra is biztosított maradt. Az egykori vizes állapotok helyreállítása, valamint a közlekedés és a szállítás megkönnyítése lehet a magyarázata a már korán kialakuló csatornaépítkezéseknek. A változások eredményeképpen a nagyobb városi központokat kisebb települések hálózata vette körül. Az ilyen – szuprarégiónak is nevezett – képződmények lehettek a későbbi írott forrásokban azonosított dél-mezopotámiai államok csírái. A késő Uruk-kor legalaposabban feltárt ilyen régiója Uruk város és a vonzáskörzetébe tartozó kisebb települések. A korabeli Uruk a dél-mezopotámiai városi centrumok legjelentősebbike lehetett, feltárt épületei a korszak monumentális építészetének legjellemzőbb példái. Ezek közül a legfontosabbak az eredetileg két település összeolvadásából létrejött

46

nagyváros két védőistenének szentélykörzetei: Inanna istennő Éanna és Anu isten Kulaba nevű temploma. Ezenkívül megemlíthetjük a város kora dinasztikus kori, 9,5 km hosszú városfalát, amelyet 900 torony egészített ki. Az építkezéseken ekkor egy már minden bizonnyal téglavető formában készült téglatípust, az ún. plánkonvex (síkdomború, azaz olyan agyagtégla, amelynek alja lapos, teteje pedig domború) téglát használtak. A város késő Uruk-kori rétegeiből kerültek elő az általunk ismert legkorábbi írott dokumentumok. A mezopotámiai írásbeliség alapanyaga az agyagtábla volt, amelyre egy nádpálcával rajzolták fel a jeleket. A korai Uruk-kori táblákon az ún. piktografikus (képírás, azaz az írásjel valós tárgyak felismerhető képén, nem pedig szimbólumán alapszik) írással jegyeztek fel bizonyos raktári árumozgásokat. Az írás használatának növekvő igényei miatt a képírás fokozatosan szó-, szótagírássá alakult, aminek segítségével az egyszerű gazdasági ügyletnél már jóval bonyolultabb szövegeket is le lehetett jegyezni. Bár a korai, piktografikus táblák nyelvéről semmi biztosat nem tudunk, a dél-mezopotámiai lelőhelyeken (Uruk, Dzsemdet-Naszr, Tell-Uqair, Esnunna) megtalált késő Uruk-kori táblákat már sumer nyelven írták. Az Uruk-kultúra kisugárzása a késő Uruk-korban a Földközi-tenger partvidékéig, illetve az Iráni-fennsíkig terjedt. Az Eufrátesz és a Tigris folyók mentén fekvő Észak-Mezopotámiában kolonizációs tevékenység nyomait lelhetjük fel. Itt olyan, a déli települések leletanyagával nagyon szoros kapcsolatban lévő településeket (Tell-Brák, Habúba-Kabíra, Ninive) alapítottak, amelyek valószínűleg a dél-mezopotámiai nagyvárosok kereskedelmi érdekeit védték. A kulturális befolyás eredményeképpen jelentős, ún. másodlagos civilizációk alakultak ki Dél-Mezopotámia szomszédságában. Az Uruk-kultúra a legjelentősebb hatással a tőle keletre fekvő Szúsziánára volt. A délnyugat-iráni alluviális síkság két fontos központja: Szúsza és Csonga-Mis. A térséggel való szoros kapcsolatot jelzi, hogy itt is ugyanebben az időszakban jelent meg az írás: az ún. proto-elámi táblák Szúszától keletre széles körben fordulnak elő. A délmezopotámiai településszerkezethez hasonlít a szúsziánai síkság és Észak-Szíria területe is. Ezeken a területeken az Uruk-kultúra közvetlen hatását az ékírás és a plánkonvex tégla használata is jelzi. A hatás ereje és hossza azonban a Mezopotámiával szomszédos területeken (Szúsziána, Zagrosz, Észak Mezopotámia, Perzsa-öböl) régiónként különbözött.

2.1.2.2. A vetélkedő városállamok kora, az ún. kora dinasztikus kor (Kr. e. 2800-2350) A történészek által Babilóniának nevezett dél-mezopotámiai területen a fejlődés mid gazdasági, mind társadalmi, mind pedig művészeti szempontból zavartalanul folytatódott. A politikai változások azonban valószínűleg eltértek a korábbiaktól. A változás alapját az jelentette, hogy a fentebb már kifejtett okokból csökkent a Tigris és az Eufrátesz vízhozama, és ebből adódóan csökkent a Perzsa-öböl vízszintje is. Az alacsonyabb tengerszint miatt a folyók medre mélyebbre került, gyorsabb lett a lefolyásuk, így csökkent a folyóágak száma és a könnyen öntözhető földek aránya. Ennek következtében egyrészt a víz szántóföldekre juttatásához csatornahálózat kiépítésére volt szükség, másrészt a városállamok közt megindult a küzdelem a folyóágak, a jól öntözhető földek birtoklásáért. Folytatódott az előző korszakban megfigyelt változás: a lakosság a városokba települt, így tovább csökkent a falusi települések száma. Uruk körül például 62-ről 29-re. A települések a folyók fő ága mellé tömörültek, a folyók közti – korábban valószínűleg a mellékágak által szabdalt-rész lakatlanná vált, teret nyitva a nomád törzsek beszivárgásának. Korszakunkban Dél-Mezopotámia, azaz Babilónia két régióra oszlik: délen az Eridutól Nippurig terjedő Sumerra, északon pedig Abú-Szalábihtól az alluviális síkság pereméig tartó Akkádra. Délen a lakosság többsége a sumert, északon az akkádot beszélte. Míg a sémi nyelvcsaládba tartozó akkád a Kr. e. III. évezredi Közel-Kelet más régióiból – így például a szíriai Eblából – is ismert, a sumer nyelv az ún. szigetnyelvek közé tartozik, azaz nem besorolható egyetlen általunk ismert nyelvcsaládba sem. Bár az írott források megjelenését megelőző időszak etnikai viszonyait nem ismerjük, a régészeti kultúra folyamatosságából arra következtetünk, hogy a sumer és az akkád népesség már a Kr. e. IV. évezredben Mezopotámiában élhetett. A Kr. e. III. évezredi írott forrásokban Sumer és Akkád egy-egy terület elnevezése. Bár Mezopotámia kulturális tekintetben egységes, politikailag azonban széttagolt. A nagyobb települések önálló államisággal rendelkeztek. Politikai és gazdasági téren a kora dinasztikus kor egész időszakában a déli Sumer volt a meghatározó. Sumer területén jóval több és jelentősebb népességet koncentráló város jött létre, a déli sumer városállamok uralkodói – ahogy királyfelirataikból kiderült – számos alkalommal vezettek hódító-zsákmányszerző hadjáratokat az északi Akkád térségbe. A legfontosabb sumer városállamok az Eufrátesz folyó két fő ága mellett helyezkedtek el. A régebbi – már a Kr. e. IV. évezredben meglévő – ág mellett Nippur, Suruppak és Uruk, a környezeti változások hatására kialakult újabb főág mellett pedig Adab, Zabalam és Umma feküdt. További jelentős államok még Larsza, az Ummához közeli Lagas és a Perzsa-öböl partján fekvő Ur. Az egyes városállamok földrajzi elhelyezkedése nagyban meghatározta történetüket. Jelentős konfliktusok az azonos folyóágakon egymás felett elhelyezkedő városok között alakultak ki. A kora dinasztikus kor első szakaszában még csupán adminisztratív, gazdasági célból alkalmazott ékírás a korszak második szakaszában vált alkalmassá történelmi, politikai, irodalmi és vallási események rögzítésére. A királyfeliratok műfaja pedig csupán a kora dinasztikus kor harmadik szakaszában jelent meg. A változás során a kezdetben nagyon sok jelet használó, szóírás jellegű ékírás szillabikus, szótagírássá fejlődött, illetve képessé vált a nyelvtani elemek jelölésére. A változás nyomán a jelek száma jelentősen lecsökkent. Nehéz választ találni arra a kérdésre, hogy mi állt az írás változásának hátterében, úgy véljük, hogy a sémi, akkád anyanyelvű népesség számarányának, gazdasági és politikai súlyának növekedése jelentős mértékben hozzájárulhatott ehhez a folyamathoz.

47

Az ékírást egyre szélesebb körben használták, így jelentősen növekedett az írott források mennyisége is. Ennek következtében sokkal összetettebb képpel rendelkezünk a korszak gazdaságáról és társadalmáról. A forrásokból leginkább a két nagy adminisztratív-gazdasági központ, a palota és a templom struktúráját ismerhetjük meg. Az egyes városok védőistenségének székhelyéül szolgáló szentélyek a mezopotámiai gazdaság és társadalom fontos részei voltak. A jelentős földbirtokokkal rendelkező nagy szentélykörzetek a szakrális funkció mellett fontos gazdasági szerepet is betöltöttek. A szentélyekhez kötődő személyeket általában 4 csoportba sorolhatjuk: a kultikus feladatokat ellátó papok, a szentélykörzet birtokában lévő javak (termőföldek, ingatlanok, kölcsönök) kezelésével foglalkozó adminisztratív beosztottak, a szentélyhez tartozó műhelyekben dolgozó kézművesek és a templom tulajdonában lévő földeken dolgozó földművesek. A szentélyek világánál jóval kisebb mértékben ismerjük a gazdaság és társadalom másik nagy központjának számító palotaszervezet felépítését. Míg a szentélyeket már az Ubaid-kor óta tudjuk azonosítani, palotákat csak a későbbi időszakokból ismerünk. A legrégebbinek tartott palotaszerű épületet az észak-mezopotámiai Tell Brákban azonosították. A késő Uruk-korhoz sorolt épület valószínűleg helytartói rezidencia lehetett. Dél-Mezopotámia területén Kisből és Eriduból ismerünk kora dinasztikus kori palotákat. A kép azonban csalóka, hiszen a templomokat – a hely szentségéből fakadóan – évezredeken keresztül egymásra építették, ezért azok az egyes lelőhelyeken jól azonosíthatóak. A királyi paloták azonban csupán egy-egy uralkodóhoz vagy egy-egy dinasztiához kötődtek, ezért mindig újat építettek, és az esetleges korábbi épületet elbontották. A palotához köthető személyek – a gazdasági és adminisztratív feladatokon kívül – állam- és közigazgatási feladatokat láttak el. A templomi szervezet élén a főpap, illetve istennő esetében főpapnő (ún. en-pap, illetve entu-papnő), a palotaszervezet élén pedig az uralkodó állt. A sumer államokat irányító királyt a leggyakrabban az en címmel (jelentése: úr) jelölték, amely több, kora dinasztikus kori sumer uralkodó nevében fennmaradt (Entemena lagasi, Enmebarageszi kisi királyok). Más uralkodók a lugal címet (jelentése: nagy ember = király) használták, a Lagasban uralkodó királynak pedig ensi volt a címe. A különböző megszólítások és címek ellenére a királyi méltóság tartalmában nincs különbség az uralkodók között. Annak ellenére, hogy a későbbi korokban is közismert mezopotámiai epikus történetek szereplői (Enmerkar, Gilgames, Aka, Lugalbanda) ehhez az időszakhoz sorolhatók, a korszak politikatörténetét csak vázlatosan ismerjük. Egykorú forrásokkal alig-alig rendelkezünk, hiányoznak a későbbi időszak politikatörténetéhez oly fontos krónikák, királyfeliratok. Az egész korszakot átfogó ún. sumer királylista egy szűk évezreddel későbbi forrás. E szerint a királyság – isteni adományként – az égből szállt alá, majd megkezdődött az egymást követő városok és dinasztiák uralma a listában politikai egységnek tekintett Sumer és Akkád felett. A dinasztiák sorát a vízözön választja két periódusra. A vízözön előtti királyok legendásan hosszú uralkodási ideje – a vízözönt követően – egyre zsugorodott. A kora dinasztikus kor végétől már meglehetősen pontos uralkodási adatokat ismerünk. Az egymást követő dinasztiák sorrendjében egy ún. észak-déli váltakozás figyelhető meg, általában két déli (sumer) várost egy északi (akkád) város követ. A déli városok közül Ur és Uruk, az északiak közül Kis a leggyakrabban említett. A sumer királylista valójában egy propagandisztikus forrás, olyan korszak terméke, amikor a dél-mezopotámiai városok feletti uralmat kellett igazolni. Bár az egységes Sumer és Akkád víziója a Kr. e. III. évezred első felében teljesen hamis, a listában szereplő királyok és dinasztiák nem légből kapottak, hanem a sumer hagyomány szerves részét alkották, néhányuk létezését egykorú régészeti és epigráfiai bizonyítékok is megerősítettek. A vízözönt követően "Kis városába alászálló királyság" 22. királya a lista tanúbizonysága szerint a 900 évig uralkodó Enmebaragerszi volt, akinek két feliratát is ismerjük. Személye megegyezik a Gilgames és Aka történetében szereplő kisi király apjával. Az első uri dinasztia királyainak egyikét, Meszanepadát több feliratból is ismerjük. Ezek egyikén apját, Meszkalamdug királyt is megnevezi. Meszkalamdug feliratos aranysisakja az uri királysírok egyikéből került elő. A kora dinasztikus kor végéről származó királyfeliratokból nyilvánvaló, hogy a lista nem teljes. Tudatosan kihagyja Lagas város több mint öt generáción (UrNanse, Éannatum, Entemena, Irikagina) át regnáló királyait, csakúgy, mint Adab város uralkodóit. Éannatum és Entemena lagasi királyok feliratai a Lagas és Umma város között három nemzedéken keresztül zajló küzdelemről számolnak be. A szembenállás oka az volt, hogy mindkét város az Eufrátesz ugyanazon, keleti partján fekvő földeket művelte. Mivel kevés volt a jól öntözhető föld, mindkét város számára kulcsfontosságú volt, hogy hol húzódjon a két város határa. A királyfeliratokból kiderül, hogy bár a két város közti határt Meszalim, Kis királya jelölte ki, a két város közt folyamatosan dúlt a harc a csatorna és a mellette elterülő szántóföld birtoklásáért. A váltakozó sikerű küzdelem ummai győzelemmel zárult a kora dinasztikus kor végén. A két város közti ellentét jellemzőnek tekinthető, a térség államai közt hasonló okokból robbanhattak ki háborúk, mivel minden város számára a könnyen öntözhető földek és a megfelelő mennyiségű víz birtoklása jelentette a létbiztonság alapját. Bár a jelentős nagyvárosok önálló államot alkottak, úgy látszik, bizonyos városoknak kiemelkedőbb rangja volt. A Babilónia középső részén fekvő Nippur vallási szempontból emelkedett ki a déli városok sorából. A városban található Enlil-szentély révén egyfajta szent városnak számított, ahol minden jelentős sumer és akkád uralkodó fogadalmi szobrot állíttatott az istenek királyának, Emilnek. A feliratok alapján Enlil bízza a jó pásztorra, azaz a királyra a fekete fejűek, azaz a sumer nép feletti kormányzást, a királyi hatalom legitimitása tehát Enliltől eredt. Az északabbra fekvő Kis város királyi címe viszont politikai szempontból volt kiemelkedő jelentőségű. A kora dinasztikus korban a "Kis királya" titulus többet jelentett egy város feletti uralomnál. A kisi királyok tekintélye a sumer királylistában is megfogható, a királyság – a vízözönt követően – Kisbe került. A lagasi királyok felirataiban Kis királya döntőbíróként jelent meg önálló államok vitájában, illetve a kisi király döntése olyan jogalap, amelyre az egymással vetélkedő államok királyai hivatkozhattak. A Gilgames és Akka eposz történetében Kis királya még Uruk belügyeibe is beleszólhatott. A jól öntözhető termőföldért és a nagyobb csatornaágak feletti ellenőrzésért egymással gyakran háborúba keveredő városállamok némelyike idővel több kisebb-nagyobb város felett uralkodott. Efféle regionális vezető szerep megszerzése volt a célja a lagasi Éannatum hadjáratainak, aki a rivális Umma legyőzését követően az északi Akkád

48

területére is hadjáratot vezetett, majd sikereit követően felvette a Kis királya címet. Kis királyának vezető szerepe valószínűsíthetően a város földrajzi helyzetéből adódott. Akkád területén kevés a folyóág, az Eufrátesz délen viszont ágakra szakadozik. A lassuló folyás, illetve a lefolyástalan felszín miatt megnő az árvízveszély. Régészeti forrásokból világos, hogy a dél-mezopotámiai városokat a kora dinasztikus kor elején többször is árvíz sújtotta. A vízszabályozásban az északabbra fekvő városoknak, talán éppen Kisnek lehetett kulcsszerepe. Ez megmagyarázhatja a város jelentőségét. A városok közös függősége az Eufrátesztől – amely az egyes városok öntözési rendszerének forrása – idővel összefogásra szorította a jelentősebb sumer államokat. Így a csatornák és folyóágak ellenőrzésének megszerzéséért, illetve megtartásáért küzdő városok szövetségeket hoztak létre. Entemena lagasi király feliratából tudjuk például, hogy Umma Zabaiam városával lépett szövetségre. Efféle városszövetségeket a kora dinasztikus kor első szakaszára datált városjelvényeket tartalmazó pecsételők kapcsán is feltételezünk. Az itt előkerült agyagtáblákon lévő pecséthengerlenyomatokon Ur, Larsza, Uruk, Zabaiam, Umma és Aksak városok isteneinek jelképei szerepelnek. A kora dinasztikus kor végén Uruk és Ur Lugalkiginedudu uralma alatt egyesült, az uralkodó felvette a Kis királya címet, és szövetkezett Lagassal. A déli városok meghódítása már Lugalkiginedudu politikai célja volt, hiszen a dél-babilóniai sumer államok fejlődése a nagyobb politikai integráció felé haladt. A déli területek egyesítését azonban riválisa, az Umma trónjára kerülő Lugalzageszi hajtotta végre, aki legyőzte Lagast, és később Urukot is megszerezte. Uralma alatt egyesült tehát Sumer városainak nagy többsége. A déli városok legyőzése azonban nem jelentette azt, hogy a dél-mezopotámiai városok közös politikai egységet hoztak volna létre, csupán arról lehetett szó, hogy a déli városok elismerték Lugalzageszi névleges elsőbbségét. A király- legitimitása alátámasztása érdekében – felvette a déli városok egyik legtekintélyesebbjének tartott Uruk királyi címét. Ezzel tette nyilvánvalóvá, hogy a legendás uruki királyok – Gilgames, Enmerkar, Lugalbanda – dinasztiájához kapcsolódik. Az elvben Lugalzageszi "birodalmához" tartozó déli sumer városok önállóságát jól mutatja, hogy az akkád Sarrukínnal a későbbiekben harcot vívó Lugalzageszi oldalán – az akkád király felirata szerint- ötven város királya küzdött. A kora dinasztikus kori mezopotámiai államok kisugárzása másodlagos civilizációkat hozott létre a térség határain. Észak-Szíria legjelentősebb központja valószínűsíthetően Ebla volt. A városban nagy mennyiségű ékírásos táblát tartalmazó királyi levéltárat tártak fel. Eblában a babilóniai ékírást egyrészt saját nyelvük lejegyzésére, másrészt a babilóniai írott hagyomány szövegeinek másolására használták. Ebla szíriai kulcsszerepét mutatja, hogy rendszeresen szerepelt a térségbe hadjáratot vezető akkád királyok felirataiban, amelyek Észak-Szíriában általában három városról – Ebláról, Móriról és Tuttulról – tettek említést. Dél-Mezopotámia államaival a legszorosabb kapcsolatot Szúsziána és az észak-mezopotámiai térség tartotta fenn. Az említett régiókban nem csupán az ékírás használatát és szövegállományát vették át, hanem a művészeti formák – különösen a pecséthenger-ábrázolások – is szoros kapcsolatra utalnak. 2.1.2.3. A territoriális államok kora (Kr. e. 2350-2000) A korszakban az eddig jellemző városállami struktúrát a Sumer és Akkád egészét magában foglaló territoriális államok váltották fel. A legjelentősebb változás, hogy a dél-mezopotámiai forrásanyagban nagymértékben megnőtt az akkád nyelven írt szövegek száma, és sok akkád nevet viselő uralkodó tűnik fel. A folyamat azonban nem egy etnikai változást dokumentál, és nem írható le egyszerűen azzal, hogy az akkád nyelvű népesség vált meghatározóvá. A kora dinasztikus kori írott forrásokban nagyon nehéz a sumereket az akkádoktól elkülöníteni. A névanyag alapján elmondható hogy délen a sumer, északon az akkád nevek vannak többségben. A név azonban nem feltétlenül jelentett etnikai hovatartozást, még kevésbé nyelvi meghatározottságot. A kétnyelvűség viszonylag általános jelenség lehetett. Az írott dokumentumok nyelvét tekintve világosan érzékelhető, hogy a kezdeti sumer dominanciát követően az akkád egyre több területen szorította ki a sumer nyelv használatát. A Kr. e. III. évezred végén lezajlott újabb sémi bevándorlás következtében a korszak végére a sumer holt nyelvvé vált, az írásbeliség viszont a mezopotámiai civilizáció végéig fenntartotta a sumer nyelv ismeretét. Bizonyos műfajok, így például az írott tradíció egyik legjelentősebb szövegállományát adó ráolvasások esetében a nyelvi változás a Kr. e. II. évezredre tolódott.

2.1.2.3.1. Akkád-kor (Kr. e. 2334-2193) A korszakra az írott források viszonylagos bősége jellemző – főleg a megelőző időszakhoz viszonyítva. Ezt kiegészíti, hogy a sumer királylistában szereplő Akkád dinasztia királyainak uralkodási ideje normalizálódott, bár a lista szerint a dinasztiaalapító Sarrukín még 80 évet uralkodott, az őt követő akkád királyok – Rimus 9, Manistusu 15 és Narám-Szín 37 – uralkodási éve már reálisnak tűnik. Az Akkád-dinasztiát megalapító Sarrukín (Kr. e. 2334-2279) származásáról számos legendás történet maradt fenn. Egy későbbi változat szerint a gyermek Sarrukínt nádkosárba helyezték, a kosarat bitumennel lezárták, majd – a bibliai Mózeshez hasonlóan – leúsztatták az Eufrátesz folyón. A gyermeket Akki, a vízmerítő nevelte fel, felnővén Urzababa, Kis királyának pohárnoka lett. Források hiányában valójában nem tudjuk, hogyan lett Sarrukín Akkád város királya, majd az északi, akkád területek ura. Az azonban bizonyos, hogy a Lugalzageszivel folytatott harcát megelőzően vált az észak-babilóniai térség elfogadott uralkodójává. A király uralkodási neve azt jelenti, hogy a király törvényes, jogos. Ebből és valós származásának eltitkolásából azt feltételezzük, hogy Sarrukín esetleg trónbitorlóként kerülhetett Akkád

49

város élére. A király feliratai – a többi akkád uralkodó királyfelirataihoz hasonlóan – későbbi, óbabiloni másolatokban maradtak ránk. Ezekből részletesen ismerjük a Lugalzageszi ellen vezetett déli hadjáratát, amelynek során legyőzte az uruki királyt és az oldalán harcoló déli városok uralkodóit. A felirat szerint Lugalzageszit Sarrukín személyesen fogta el, majd megkötözve Nippurba szállíttatta, és legyőzött ellenfelét az Enlil-szentély bejáratánál helyezte közszemlére. A déli területek meghódítását követően Sarrukín a szomszédos államok ellen vezetett hódító, zsákmányszerző hadjáratokat. Egyik felirata a Felsőtenger (Földközi-tenger) térségébe, azaz Szíria területére vezetett hadjáratról tudósít, megemlítve Mári, Ebla és Jarmuti államok elpusztítását. Hadjáratokat nemcsak nyugatra, hanem keletre is vezetett. Egyik nippuri évneve (az év hivatalos elnevezése amely a dokumentumok keltezéséül szolgált) Elám és Szimurru ellen folytatott hadjáratot említ. Későbbi források még távolabbi területek – Ciprus és Anatólia – ellen folytatott hadjáratokról is tudnak. Nehéz a feliratok alapján megvonni a Sarrukín által létrehozott állam határait. Mezopotámia térségén túli, nyugati és keleti hadjáratainak célja nem a tartós hódítás, inkább az erődemonstráció és a zsákmányszerzés lehetett. Az állam kereskedelmi kapcsolatai még távolabbi vidékekig nyúltak, "Akkád város rakpartján Meluhha, Magan és Tilmun hajói kötnek ki" – tudósít Sarrukín. Az első az Indus-civilizációval, a második Ománnal és esetleg a vele átellenben fekvő területekkel, a harmadik pedig a Perzsa-öböl két szigetével, Bahreinnel és Failakával, illetve a köztük elterülő partvidékkel azonosított területek. A későbbi hagyomány az első mezopotámiai "birodalom" létrehozását és a birodalom központjául új fővárost, Akkád város alapítását tulajdonította az akkád királynak. Az akkád állam "birodalmi" jellege vitatható, a várost azonban bizonyos, hogy nem Sarrukín építtette. A Sarrukín előtti generációhoz tartozó uruki Ensakusanna feliratából ugyanis kiderül, hogy az uruki király hadjáratot vezetett a város ellen. A kora dinasztikus uralkodók felirataiból látszik, hogy Kis és Aksak városok mellett Akkád a harmadik jelentősebb észak-babilóniai település. Sarrukín a Lugalzageszivel folytatott harcok befejeztével új királyi címet vett fel. Az "ország királya" cím megjelenése a királyi titulatúrában egy belső folyamatot jelöl, amelynek során az uralkodó szakított az eddig alkalmazott hatalomgyakorlással, amely bizonyos mértékig tiszteletben tartotta az egyes városok önállóságát, és centralizálta hatalmát. A Sarrukín által létrehozott központosított állam sikere a legyőzött déli sumer városok helyi dinasztiájának a visszaszorításán múlt. A déli városok önállóságát a városfalak lerombolásával és a jelentős városok élére állított helytartók segítségével igyekezett letörni. A központosítás eszközeiről ugyan keveset tudunk – egyik felirata szerint a déli városokba kinevezett helytartók "Akkád fiai" voltak-, hatékonyságát azonban igazolja, hogy az állam több nemzedéken keresztül fennmaradt. A királytól közvetlenül függő helytartói rendszer mellett az akkád király hatalmát esetleg egy központi zsoldossereg is biztosíthatta. Az uralkodócsalád tagjai minden bizonnyal fontos pozíciókat töltöttek be, bár erre csak a valláspolitikában ismerünk példákat, Úgy tűnik, az akkád királyok a fontos déli szentélyek feletti ellenőrzésre törekedtek. Sarrukín egyik lányát, Enheduannát az uri Nanna istennő entu-papnőjének, egy másik gyermekét pedig valószínűleg a nippuri Enlil en-papjának nevezte ki, bár az utóbbira csak Narám-Szín idejéből van forrás. Az akkád királyok a sumer hagyományok iránti elkötelezettségükkel valószínűleg a sumerok és a legtekintélyesebb sumer városok vallási-politikai elitjének lojalitását igyekeztek biztosítani. Az Enheduanna által írt vagy íratott himnuszok a hivatalos ideológiát közvetítették: Babilónia a déli Eridutól Akkádig egy és oszthatatlan terület. Az egységes birodalom képét igyekezett erősíteni egy olyan mértékrendszer bevezetése is, amelynek súlyait a király garantálta. Az akkád állam területi egységét, a központ fontosságát hangsúlyozta, hogy a dél-mezopotámiai városok számára kulcsfontosságú, a Perzsa-öbölben bonyolódó kereskedelmi kapcsolatokat a király Akkád városában összpontosította. Akkád ugyan földrajzi fekvéséből fakadóan nem, de politikai helyzetéből adódóan felügyelhette a délmezopotámiai térség külkereskedelmét. Részben a kereskedelmi érdekek védelmét szolgálták az akkád királyok északmezopotámiai és szíriai hadjáratai is. Sarrukín halála után a trónt ifjabbik fia, Rímus (Kr. e. 2278-2270) örökölte. Az új királynak azonban szinte mindent elölről kellett kezdenie, ugyanis apja halálát követően a déli városok Ur vezetésével fellázadtak. A felkelés leveréséről beszámoló feliratában Rímus Elám felett aratott győzelméről is tudósít. A feliratos emlékanyag alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy az akkádok ott voltak a Hábúr felső folyásánál fekvő Tell-Brákban és Ninivében is. Rímus idején tehát az akkád állam bizonyosan magában foglalta Észak-Mezopotámia és Észak-Szíria egy részét is. Rímus halálát követően Sarrukín idősebbik fia, Manistusu (Kr. e. 2269-2255) került trónra, akinek felirata a délnyugat-iráni Ansan felett aratott győzelemről számol be. Manistusut követően fia, Narám-Szín (Kr. e. 2254-2218) uralkodott, akit a későbbi – elsősorban óbabiloni – irodalmi szövegek és ómengyűjtemények szembeállítanak Sarrukínnal. Míg Sarrukínt istenfélő, ezért vállalkozásaiban sikeres uralkodónak, unokáját gőgös, az istenekkel szemben tiszteletlen, ezért vállalkozásaiban sikertelen királyként ábrázolták. A későbbi hagyomány szerint a szerencsétlenség forrása a király isteni tiszteletet követelő magatartásában rejlett. Megjegyzendő, hogy Mezopotámiában a királyságot tartották isteni eredetűnek, illetve az adott király az istenek jóváhagyásával került trónra, maga a király személye azonban általában nem részesült isteni kultuszban. Bizonyos legendás királyokat-mint például az uruki királyok némelyikét – istenként tiszteltek. Narám-Szín feliratainak némelyikén valóban szerepel a király neve mellett a király isteni mivoltára utaló ékjel, illetve a híres Narám-Színsztélén is az isteni attribútumként értelmezett bikaszarvakat visel. Valószínűsíthetően Narám-Szín istenné válására uralkodásának második felében kerülhetett sor, amikor Szíria keleti részébe és a Zagrosz-hegységbe vezetett hadjáratokat. Az akkád állam zavarai már Narám-Szín uralkodása alatt a felszínre kerültek, az uralkodása végén kitört felkelésben nemcsak a déli, hanem már az északi városok is részt vettek. Fontos hangsúlyozni, hogy sem itt, sem a Rímus alatt zajló nagy déli felkelés során nem Sumer és Akkád ellentétéről, még kevésbé a sumerek és az akkádok közti ellentétről volt

50

szó. A korábbi időszakok forrásai szimbiotikus együttélésről tanúskodnak, nem pedig két egymástól elkülönülten elő népről. A sumer nyelvű ékírásos forrásokban nyelvészetileg is igazolt a sumer nyelvet ért többrétegű akkád hatás, a nyelvészek által emlegetett ún. sumer-akkád nyelvszövetség minden bizonnyal nem csak a nyelvre terjedt ki. Az akkád állam szétesésének folyamata, a változás pontos menete azonban nem ismert. A széthullásban jelentős szerepet játszhattak a Zagrosz-hegység területéről a mezopotámiai térségbe bevándorló gutik. Narám-Szín fiának, Sar-kaliBarinak (Kr. e. 2217-2193) a hatalma már csak a főváros környékére szorítkozott. Az Akkád Birodalom az utókor számára a későbbi, mezopotámiai birodalmak archetípusává vált, legendás uralkodói – Sarrukín és Narám-Szín – a babilóniai ómenirodalom gyakori szereplői, az Akkád-dinasztia alapítójának nevét két asszír király is trónnevéül választotta a Kr. e. II. és az I. évezred során. 2.1.2.3.2. Partikularizmus és centralizáció, a mezopotámiai államszervezet két formája Az Akkád Birodalom összeomlását leíró Átok Akkád felett című irodalmi mű egy jóval későbbi korból származó és propagandisztikus ízű alkotás. A történet során Narám-Szín egy megnevezhetetlen szakrális vétséget követett el Enlil ellen, ezért az isten egy rivális királyt állított szembe vele. Narám-Szín azonban legyőzte ellenfelét, sőt a harc során lerombolta Enlil nippuri szentélyét. A feldühödött istenség ekkor büntetésül "a hegység sárkányait", a gutikat küldte Akkád ellen, akik véget vetettek a dinasztia hatalmának, és a fővárost is feldúlták. Sem más forrás, sem a régészeti leletek nem erősítik meg a fentieket, sőt Narám-Szín egyik felirata a nippuri Enlil szentély helyreállítását említi. A történetben Enlil és Narám-Szín közti küzdelem valójában a helyi és a központosító erők közti konfliktust jelenítette meg szimbolikus és tipikus formában. A déli városokban talált ékírásos táblák keltezését vizsgálva – azaz hogy az egyes városokban melyik király uralkodási éve után állítják ki az ékírásos táblákat – megállapíthatjuk, hogy az Akkád-dinasztia bukása után a délbabilóniai városokban nagyon gyorsan magukra találtak a helyi dinasztiák. Mindez arra utal, hogy a centralizáció sikerei ellenére Dél-Babilóniában kitörölhetetlenül fennmaradtak az egyes nagyobb városokhoz kötődő helyi dinasztikus hagyományok. A központosított állammal szemben álló partikuláris, helyi érdekeket képviselő hagyományt a nagyvallási központok, azaz a nagy déli szentélykörzetek jelenítették meg. Az uruki Inanna, az uri Nanna, a nippuri Enlil az akkád államot megelőző dinasztikus kor hagyományát őrizték meg mind vallási, mind politikai síkon. A mezopotámiai civilizáció ugyanis ez ideig az önálló városállamokban testesült meg, a nagy területi egységeknek semmiféle hagyománya nem volt. A nagy szentélykörzetek által képviselt partikuláris, helyi érdekek álltak tehát szemben a központosítást, a Babilóniát politikai egységként felfogni szándékozó akkád királyok érdekeivel. Ebbe a folyamatba simult bele Sarrukín és Narám-Szín valláspolitikája: a legjelentősebb babilóniai istenségek főpapi méltóságait megszerezve igyekeztek ellenőrizni a nagy szentélykörzeteket. A nagy déli városok fontos szentélyei iránti kitüntető figyelem természetesen a politikai legitimáció igényét is magában hordozta. Sarrukín a királyi család egy-egy tagjának főpappá történő beiktatásával jelezte, hogy tiszteletben tartja a déli területek hagyományait, cserébe azonban politikai elismerést várt el. Narám-Szín azonban ennél is tovább ment, és önmagát isteni rangra emelvén, megkísérelte megteremteni a birodalmi isten alakját. Az elhunyt uralkodók istenítése nem volt szokatlan jelenség Babilóniában – a legendás uruki királyok: Lugalbanda, Gilgames a kora dinasztikus korból való suruppaki istenlistákban is szerepeltek, illetve a későbbi korokban istenként tisztelték őket –, az élő uralkodóké azonban nem volt jellemző. Narám-Szín mint Akkád istenének tisztelete azonban más, mint a legendás uruki uralkodók kultusza. A király istenné válásával megváltozott a városok és az uralkodó viszonya, hiszen a városállami keretek között az egyes városok fölött csak egy istenség- a város védőistene – gyakorolt ellenőrzést. Akkád istene politikai istenség, amely kifelé képviselte a központosított állam eszményét. A központi hatalom és az egyes városok érdekei – a vallási-politikai kérdéseken túl – a vízelosztás kapcsán ütköztek a legélesebben. Mivel a rendelkezésre álló víz sohasem volt elegendő minden nagyváros öntözőcsatorna-hálózatának teljes ellátásához, illetve a városok körüli földek jelentős része minden bizonnyal a nagy szentélykörzetek birtokában lehetett, ezek váltak az egyes városok önállóságának természetes előharcosaivá. A vízelosztásból, a folyóágak vándorlásából és a túlöntözött földek szikesedéséből fakadó problémákat viszont éppen a központi kormányzat tudta hatékonyan megoldani. Az Akkád-dinasztia összeomlásától a III. uri dinasztia bukásáig tartó időszakot szokás az ún. "sumer reneszánsz" korának is nevezni. A korszakra használt elnevezés azonban helytelen abban az értelemben, hogy a kora dinasztikus politikai formák megjelenése nem a sumerek akkádok elleni tudatos reakciója, de helyes abban az értelemben, hogy a partikularizmus, a helyi kultuszok felértékelődtek, a reneszánszukat élték. 2.1.2.3.3. A guti időszak Az Akkád Birodalom bukását követően látszólag a kora dinasztikus kor harmadik szakaszához hasonló állapotok alakultak ki Babilóniában: a jelentősebb központok körül kisebb-nagyobb politikai egységek jöttek létre. Bár a korszak írott forrásai meglehetősen szegényesek, az akkád állam valószínűleg nem egyszerre robbant szét, hanem kisebbnagyobb politikai egységekre darabolódott. Az Akkád Birodalom szétesésében minden bizonnyal kulcsszerepet játszó gutik a későbbi írott forrásokban például az Átok Akkád felett című költeményben vagy Utu-hegal győzelmi feliratában barbár, civilizálatlan csürheként jelentek meg. Ezzel szemben a sumer királylista legitim dinasztiaként tünteti fel a guti

51

királyokat. A gutik azonban nem ellenőrizték egész Babilóniát, jelenlétük csak a terület keleti részén fogható meg, és innen vezettek rablóhadjáratokat a többi dél-mezopotámiai állam ellen. A gutik a térség feletti hatalomban a visszaszoruló Akkáddal, valamint a megerősödő Urukkal és Lagassal osztoztak.

2.1.2.3.4. Lagas Gudea korában Az akkád állam visszaszorulását követően az önállóságát visszanyerő Lagas legismertebb királya Gudea volt. Uralkodási ideje vitatott, kérdéses, hogy Ur-Namma vagy egy későbbi uri király kortársa lehetett. Építési feliratai szerint Lagas állam központjában, Giszuban 15 templomot építtetett újjá. Gudea feliratában államának legfontosabb istene, Ningirszu isten felhatalmazottjaként jelenik meg. A király tevékenységének szakrális jellegét hangsúlyozó feliratok és évnevek azonban nem a lagasi teokratikus állam ismérvei. A király felirataiban használt sumer nyelv, az uralkodói címként a kora dinasztikus korban használatos ensi cím és az ugyanennek a korszaknak az ábrázolásmódja szerint megjelenített uralkodószobrok a tudatos archaizálás eszközei. A szakrális ügyekben mutatott ügybuzgalom – a király 16 évneve utal valamely szentély építésére, illetve egyéb szakrális tevékenységre –, a lokális istenség hagyományának rendkívül erős hangsúlyozása a centralizált akkád állammal szembeni válaszlépés lehetett. Úgy tűnik, hogy Gudea az állam önállóságának definiálásához a kora dinasztikus kor kellékeit használta fel. Kérdéses a lagasi dinasztia déli befolyásának mértéke. Bár a város jelentős hatását mutatja, hogy a későbbi III. uri dinasztia államában sokáig a lagasi naptárat használták, illetve hogy a város fontos tartományi központként szolgált, a lagasi uralom ténye azonban – így például a lagasi dinasztia királyainak uralkodási éve után való datálás – egyetlen déli városban sem igazolható. 2.1.2.3.5. A III. uri dinasztia állama (Kr. e. 2112-2004) Az újabb központosítás csírái már a decentralizáció időszakában, a gutik elleni összefogás során is megjelentek. A gutik uralmának az uruki király, Utu-hegal (Kr. e. 2019-2013) vetett véget. Ez a győzelem és a gutiknak az országból való kiűzése teremtette meg azt a presztízst, amely megerősítette Uruk, illetve a dinasztia szerepét a déli városok uralkodói között. Az új központosított államot azonban az őt követő Ur-Namma hozta létre. Központja az ekkor legjelentősebb déli város, Ur lett. Az államot azért nevezik így a történészek, mert a sumer királylista Ur város harmadik királyi dinasztiájaként tartotta számon az Ur-Namma által alapított uralkodócsaládot. A dinasztiaalapító Ur-Nammát (Kr. e. 2112-2095) még Utu-hegal nevezte ki Ur város katonai parancsnokává. A király uralkodásáról kevés forrás szól; tevékenységei közül a legjelentősebbek: az ország egész területét érintő szentélyépítkezések és a nagyszabású csatornaépítések. Ur-Namma nemcsak helyreállította, hanem jelentősen növelte a korábbi csatornahálózatot, megteremtve ezzel állama korai stabilitását. A legjelentősebb dél-babilóniai városokban, Eriduban, Urban, Larszában, Urukban és Nippurban egységes szerkezetű zikkuratokat, toronytemplomokat létesített. Az általa kialakított "alaptípus" évszázadokon át változatlan formában maradt fenn. Az építés során használt bélyeges téglák feliratai sablonszerűek: a király neve, a város neve, az istenség neve és a szentélykörzet neve szerepelt a feliratokon. A szentélyépítés célja valószínűleg az állam központi magterületének tekintett dél-babilóniai térség vallásipolitikai kontrollja lehetett. Ur-Namma felújította az akkád királyok gyakorlatát, lányát Urban Nanna entu-papnőjévé, egyik fiát Urukban Inanna en-papjává tette. A király által központilag irányított szentélyépítés és a csatornahálózat helyreállítása révén az uri uralkodó minden jelentős dél-babilóniai városban jelen volt, így a központi kormányzat kihúzta a talajt a helyi érdekeket képviselő szentélyek lába alól. Ur-Namma kísérlete e probléma megoldására rendkívül sikeres volt, ez megmagyarázhatja az állam gyors terjeszkedését Babilóniában, illetve a dinasztia hatalmának gyors stabilizálódását. A királyt fia, Sulgi (Kr. e. 2094-2047) követte a trónon, akinek uralkodása a birodalom fénykora s egyben jelentős terjeszkedésének időszaka volt. Az uri király meghódította a Sumer és Akkád térségétől keletre fekvő elámi területeket, és szövetségesei segítségével a Zagrosz-hegységet és vidékét is ellenőrizte. Befolyása alá vonta Észak-Mezopotámiát, Assur, Ninive és a Tigris folyó keleti mellékfolyóinak völgyei a király fennhatósága alá kerültek. Nyugati irányban befolyása a Középső-Eufrátesz vidékén fekvő Mári városáig terjedt. A belpolitikában a legjelentősebb változás az adminisztráció erőteljes központosítása volt. Az általa bevezetett új adórendszer révén ismerjük a birodalom kettős tagolását. Az állam magjának tekintett Sumer és Akkád térsége ún. bala adót fizetett, míg az ettől északra és keletre fekvő peremterületek a gun mada adót szolgáltatták be. Az állam területét tartományokra osztotta, amelyekben különválasztva működött a katonai és a polgári közigazgatás. A polgári közigazgatás élén az enszi állt, aki a tartomány irányításán túl az adóbeszedésért és az állami kultuszok megfelelő elvégzéséért is felelős volt. A katonai közigazgatás körzetei nem teljesen estek egybe a polgári közigazgatás határaival, ezek élén a király által kinevezett tábornok, a sagina állt. A központosítás az állami adóbevételek kezelésére is kiterjedt. Az adót általában természeti javakban szedték be, a kétféle adórendszer nem annyira a beszolgáltatott áruk természetében, inkább az adóbeszedés rendszerében különbözött egymástól. A magterületeken működő bala rendszerben az adott tartomány enszije vagy a nagy szentélykörzetek tisztviselői szolgáltatták be az adót, a peremterületeken működő gun mada rendszerben a katonai közigazgatás tette meg ugyanezt. A beszolgáltatott adók összegyűjtésére különböző javakra szakosodott központokat létesítettek, mint például a peremterületekről beszolgáltatott állatokat összegyűjtő, feldolgozó és elosztó Puzris-Dagan.

52

A gazdasági élet központosítását mutatják azok az ékírásos dokumentumok, amelyek tervgazdaságszerűen előre kiszámolták a gazdasági gyarapodás eredményszámait. Bár az ún. nagy háztartások, azaz a paloták és a nagy szentélyek gazdasági súlya korábban is jelentős volt, a III. uri dinasztia korában kirívóan megszaporodtak a gazdasági természetű szövegek. Az előbbiekben elemzett állami igazgatási és gazdasági ellenőrzés eredménye lehet, hogy a korszakból ismert írott források aránya minden más korszak forrásanyagát meghaladja. A központosítás elősegítésére – az akkád Sarrukínhoz hasonlóan – Sulgi az állam által garantált súlyokat hozott fogalomba. Valláspolitikája apja és az akkád királyok hagyományát követte: egyik lányát az uri Nanna entu-papnőjévé neveztette ki, sőt Narám-Szín példáját követve isteni tiszteletben részesült. Sulgit két fia követte a trónon: először Amar-Szín (Kr. e 2046-2038), majd Su-Szín (Kr. e. 2037-2029). A két király uralkodásáról azonban keveset tudunk. SuSzín alatt már falat építenek, hogy távol tartsák a babilóniai térségbe északnyugati irányból benyomulni szándékozó nomád törzseket, az amurrukat, más néven martukat. A fal a babilóniai magterületet védte. Az északnyugati határok mellett a keleti hegyvidék határai bizonyultak különösen veszélyesnek. SuSzín idején a keleti térség katonai irányítását a lagasi enszire bízták. Bár ily módon a lagasi helytartónak már jelentős hatalom összpontosult a kezében, a birodalom szétesésére csak Su-Szín fia, Ibbi-Szín (Kr. e. 2028-2004) uralkodása alatt került sor. A király második uralkodási évében fellázadt az észak-mezopotámiai Esnunna, a harmadik évben pedig elveszett Szúsza. Az uri király hatalmának szűkülését jól jelzik az egyes városokban használatos évnevek változásai. A király évnevei szerinti datálás sorra szűnik meg a babilóniai városokban: az ötödik uralkodási év után Ummából, a hatodik után Girszuból (Lagas tartomány fővárosa), a nyolcadik után Nippurból. Ibbi-Szín tizedik évében a király egyik katonai parancsnoka, Isbi-Erra – kihasználva, hogy a király éppen Elám ellen viselt hadat – elfoglalta Nippurt és Iszint, majd kinyilvánította függetlenségét, és Iszin fővárossal új dinasztiát alapított. Isbi-Erra sorra hódoltatta meg a még IbbiSzín uralma alatt álló városokat, az uri király hatalma végül Ur városára korlátozódott. A Kindattu uralma alatt egyesülő Elám Kr. e. 2004-ben indított támadásával ért véget az állam és a dinasztia története. Az elámi csapatok megostromolták és kirabolták a várost, Ibbi-Színt pedig fogságba hurcolták, ahol meghalt. A III. uri dinasztia korszakának legfontosabb természeti változása az intenzív fölművelés alatt álló földek elszikesedése volt. A talaj felszínén kicsapódó só jelentősen rontotta a művelt terület termőképességét, és a sótartalom fokozatos növekedése egy idő után lehetetlenné tette a gabonatermesztést a területen. A problémát az okozta, hogy minden város igyekezett növelni az általa művelt földek nagyságát, ezzel természetesen növekedett az egyes települések vízigénye is. Minél nagyobb területet vontak be a művelésbe, illetve minél több vizet használtak, annál jobban meggyorsították a talaj elszikesedését. A lassan terméketlenné váló földek kiváltására olyan területeket is művelésbe vontak, amelyeknek az öntözőrendszerbe kapcsolása csak nagyobb befektetéssel volt megoldható. A dél-mezopotámiai mezőgazdasági művelés visszaszorulásával teret nyert a nomád állattartás. Az ókori KözelKeleten a Kr. e. I. évezredig az ún. "bezárt" nomadizmus volt a jellemző. Ez azt jelentette, hogy a nomád csoportok a városok által részben vagy egészben körülvett térségben folytattak nomád állattartást. A nomád csoportok a városok által szántóföldként nem használt félsivatagos régióban űzték mesterségüket. A bezárt nomadizmusra a kisállatok, azaz a juh és a kecske tartása volt jellemző, ezért a száraz évszakban a vízhez való közelség, illetve az itatóhelyek birtoklása kulcsfontosságú a nomadizáló törzsek számára. A nomádok és a városlakók közti kapcsolat folyamatosnak tekinthető egyrészt a javak kölcsönös cseréje, másrészt a megszokottnak tekintett életformaváltás miatt. A városok és a nomád törzsek szimbiotikus együttélése azonban a természeti erőforrások kimerülését követően gyakran felborult. Ha a nomád csoportok megnövekedett száma vagy a törzsekhez tartozó állatállomány túlszaporodása és túllegeltetése miatt a sztyepp már nem tudta biztosítani a nomadizáló csoportok túlélését, óhatatlanul sor került a nomádok és a letelepültek összeütközésére. Ezen folyamatok hatására a Kr. e. III. évezred végén a dél-babilóniai városok gazdaságilag és politikailag veszítettek jelentőségükből, és a Kr. e. II. évezred első felében a politikai centrum északra húzódott.

2.1.3. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. III. évezredben Mezopotámián túl az ókori Közel-Kelet legfontosabb régiója a szíriai-palesztinai térség. Bár Hérodotosz a Szíria és a Palesztina neveket földrajzi elnevezésként használta, ezek a nevek azonban – Hérodotosztól függetlenül – a Szeleukida, a Ptolemiosz és a Római Birodalmak idején is használatban voltak. A Szíria területnév és a szír népnév Asszíria nevéből eredő görög szószármazék, a Palesztina elnevezés pedig a térség déli, tengerparti részén a Kr. e. I. évezred elején megtelepedő filiszteusokról kapta a nevét, ezért Palesztinát – a Kr. e. III-II. évezred ideje alatt – inkább a Bibliából kölcsönzött Kánaán szóval szoktuk jelölni. A két terület azonban földrajzi tekintetben nem közös régió, és annak ellenére, hogy a történészek sokszor területi egységként kezelik, Szíria és Kánaán – történetük során – sohasem alkotottak politikai egységet. A történészi megközelítés abból fakad, hogy a politikai széttagoltság ellenére a térség kultúrája nagyfokú hasonlóságot mutat. Ez annak ellenére sem jelent etnikai értelemben vett homogenitást, hogy a Kr. e. II. és I. évezredben jelentős nyelvi azonosság mutatható ki. Szíriában a Kr. e. III. évezred második feléből a középső bronzkorhoz hasonlóan kisebb-nagyobb államok létezéséről van tudomásunk, amelyek rendszere már ekkor is a térség politikai jellemzője volt. Szíriával ellentétben viszont szinte semmit serte tudunk a kánaáni térség viszonyairól. Az ásatások a szíriai városoknál jóval kisebb kiterjedésű erődített településeket mutatnak. A korábban említett Ebla város palotájának pusztulási rétegei és a térség más lelőhelyein azonosított hasonló pusztulási rétegek jelzik az Akkád- és a III. uri dinasztia királyainak a térségbe vezetett hadjáratait. Ennek ellenére egyes történészek a szíriai lelőhelyek III. évezred végi pusztulási rétegeiben a

53

babilóniai térségbe csak az évezred végén eljutó amurru terjeszkedés nyomait látták. Bár a nagy tömegű amurra bevándorlás kérdéses, a migráció tényét erősíti, hogy a Kr. e. II. évezredben amurra államok alakultak a régióban.

2.1.4. Mezopotámia története a Kr. e. II. évezred első felében A korszak két periódusra bontható: az ún. Iszin-Larsza- és az óbabiloni korra. Az első szakaszban számos kisebbnagyobb babilóniai államalakulat vetélkedett egymással a térség feletti uralomért. Ezt a periódust a két legfontosabb állam neve után Iszin-Larsza-kornak hívjuk. A második szakaszban Babilon városa Hammurapi uralkodása idején legyőzte riválisait, és egyesítette az országot. Az országot egyesítő város neve után nevezzük óbabiloni kornak ezt az időszakot, szembeállítva a Kr. e. 7. század végén kialakuló újbabiloni időszakkal. Az óbabiloni periódus a dinasztia bukásáig tartott. Bár a III. uri dinasztia államának bukását követően decentralizálódott a politikai hatalom, ez az időszak döntően megváltoztatta Babilónia jövőjét. Az uri állam oly mértékben megerősítette a centralizált állam presztízsét, illetve kormányzati képességét, hogy a későbbi mezopotámiai történelem során a centralizált állam állandóvá vált. A III. uri dinasztia bukásában jelentős szerepet játszó Isbi-Erra felemelkedése jó példája annak, ahogyan a Kr. e. III. évezred végén a Babilóniába bevándorló amurruk és a későbbi egyéb bevándorló csoportok gyorsan és mélyen integrálódtak a mezopotámiai kultúrába. Isbi-Erra sem elégedett meg csupán egy önálló hatalmi centrum létrehozásával, hanem az Urt elfoglaló és Ibbi-Színt elhurcoló elámi csapatok kiverésével, Ur felszabadításával az uri királyok legitimitásának és hatalmának örököseként lép fel. Az amurra eredetű dinasztiák nemcsak a babilóniai uralkodási hagyományokat vették át teljes mértékben, hanem – egy-két generáció után – királyaik már a városokban székeltek, és akkád neveket viseltek. Az amurra dinasztiák hatalma azonban általában törzsük katonai erején nyugodott, ezért a nomád, törzsi hagyományoktól való eltávolodás fokozatos volt. Hasonló változás figyelhető meg a köznép körében is, akik a városba költözvén már altkádként határozzák meg önmagukat. A Mezopotámiába bevándorló nomád törzsek nyelv- és kultúravesztése mögött életmódváltás húzódott meg. A főképp állattartással foglalkozó, ebből kifolyólag vándorló életmódot folytató nomád törzsek fokozatosan áttértek a földművelésre, és ezzel együtt a letelepült életmódra, azaz városlakók lettek. Ne felejtsük el azonban, hogy a törzsi hagyományok – a nagyvárosok falain túl – szívósan tovább éltek az egész mezopotámiai történelem során. A városok által művelt szántókon és legelőkön túl a mezopotámiai történelem minden korszakában jelentős nomád csoportok éltek. A mezopotámiai államok mindig igyekeztek fennhatóságot gyakorolni felettük, illetve ellenőrizni a Szíria és Mezopotámia között vándorló, az "államhatárokra" fittyet hányó nomádok periodikus mozgását. A központi hatalom erre való törekvéseit egyedülálló részletességgel mutatják be Mári város királyi levéltárának levelei. A nomád törzsekről szóló írott források azonban csalóka képet festenek, hiszen a letelepültek leginkább a konfliktusokkal kapcsolatban foglalkoztak velük. A mindennapi élet szintjét minden valószínűség szerint valamiféle kölcsönös bizalmatlanságon alapuló egymás mellett élés jellemezhette. A nomád népekkel való együttműködés, úgy tűnik, hogy a Kr. e. II. évezred elején kulcskérdéssé vált.

2.1.4.1. Az Iszin-Larsza-kor (Kr. e. 2004-1763) Ur összeomlása után az Isbi-Erra által alapított iszini dinasztia 70 évig uralta Dél-Babilóniát, majd a Kr. e. 19. század közepén a délebbre fekvő Larsza foglalta el a Nippurtól délre eső területeket. Az iszini dinasztia bukását egy másik arámi állam, a Tigris keleti oldalán Esnunnától Elámig nyúló Emutbál királyának, Kudur-Mabuknak a beavatkozása okozta. Kudur-Mabuk fiát, Warad-Színt (Kr. e. 1834-1823) Larsza trónjára ültette. A megerősödött Emutbál-Larsza fokozatosan bekebelezte a dél-mezopotámiai városokat, kiszorítva Iszint a térségből. Larsza mellett önálló amurra dinasztiák jöttek létre az északabbi Babilonban, Kisben, Kazalluban, Maradban és Malgiumban is. A Kr. e. 19. század végére három jelentős állam alakult ki: a dél-babilóniai területeket uraló Larsza, az Észak-Babilóniát birtokló Babilon és a két nagyhatalom közé ékelődött, egyre zsugorodó területű Isiin. Iszint Warad-Szín fivére, Rím-Szín (Kr. e. 18221763) larszai király győzte le Kr. e. 1794ben, a két rivális – Larsza és Babilon – közti vetélkedés Hammurapi uralkodása idején végül Babilon győzelmével zárult. A babilóniai térség történetét azonban nemcsak a babilóniai államok, hanem az észak-mezopotámiai államok és Elám is jelentősen befolyásolta. Erről a későbbiekben lesz szó.

2.1.4.2. Az óbabiloni kor (Kr. e. 18. század-Kr. e. 1595) Az óbabiloni államot kialakító Hammurapi (Kr. e. 1792-1750) – a jóval későbbi Babiloni Krónika szerint – az ún. első babiloni dinasztia hatodik királya volt, aki 42 éves uralma alatt nemcsak egyesítette Babilóniát, hanem az országgal szomszédos területeket is bekebelezte. A király leginkább a 282 paragrafust tartalmazó ún. Hammurapi-kódexről ismert, amely a király sztéléjén (általában a király által állított kő emlékmű, amelyet gyakran felirattal, illetve domborművel láttak el) olvasható. Az általában Hammurapi-féle törvénykönyvként ismert szöveg valójában olyan mintaítéleteket tartalmazó gyűjtemény, amely a mindennapi joggyakorlat során legsűrűbben előforduló eseteket sorolja fel. Hasonló típusú gyűjtemény első általunk ismert példája Ur-Namma királynak, a III. uri dinasztia alapítójának sztéléje. A mintaítéletek hagyományának hátteréről a Hammurapi-sztélé bevezető szakasza tudósít, amely szerint a királyt Babilon

54

város és az állam legfontosabb istenségének számító Marduk emelte trónra és rendelte arra, hogy az országban a jogot és az igazságosságot bevezesse. A mezopotámiai felfogás értelmében az akkádul kittunak nevezett fogalom az istenek által a világ számára megszabott örök törvény, maga a kozmikus igazság. A király feladata, hogy ezt a világrendet helyes kormányzással és igazságos ítéletekkel érvényre juttassa. A mintaítéletek tehát ezen kozmikus törvénynek szereztek érvényt, a király a mintaítéletek bemutatásával, illetve ezek isteni legitimációjával igyekezett befolyásolni a jogalkalmazást. Hasonló gondolat húzódott meg az óbabiloni korban a későbbiekben tárgyalandó ún. adósságelengedő királyi rendelkezések mögött is. Hammurapi évneveiből jól nyomon követhető Babilon terjeszkedése. Először Larszával szövetségben Elám és szövetségese, Esnunna ellen hadakozott, majd a larszai király, I. Rim-Szín halálát követően Mórival szövetkezve Larszát, azután volt szövetségesét, Mórit, végül pedig Esnunnát foglalta el. Az északi Babilon déli sikereiben, a legjelentősebb ellenfélként számon tartott Larsza legyőzésében jelentős szerepet játszhatott Babilon földrajzi fekvése. Larsza legyőzését követően Hammurapi évneve már arról tudósít, hogy új csatornát ásatott, amellyel biztosította Nippur, Eridu, Ur, Larsza, Uruk és Iszin városok vízellátását. Ugyanis az észak-babilóniai városoktól függött a délbabilóniai városok öntözőrendszereinek vízellátása. Ha az északi városok, így Babilon nem erősítette meg gátjait, vagy szándékosan hagyta elfolyni a vizet, az árhullám nem ért el délre, és nem juttatott vizet a déli városok öntözőcsatornarendszerébe. A babiloni dinasztia tagjai komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy az észak-babilóniai térség súlyát megnöveljék a déli területekkel szemben. Ennek során – az öntözhető területek megnagyobbítása érdekében – számos új csatornát ásattak, illetve új településeket hoztak létre. A nagyobb mértékű vízfelhasználás eredményeképpen a déli területekre a korábbinál kevesebb víz juthatott, aminek hatására egyetlen déli város sem tudott a későbbiekben megerősödni, és az északi Babilon vetélytársává válni. Hammurapi halálát követően a trónt fia, Szamszuilúna (Kr. e. 1749-1712) örökölte. Uralkodása 9. évében kitört a nagy déli felkelés Larsza vezetésével. A király – apjához hasonlóan – elterelte az Eufrátesz vizét, ezzel kiéheztette a déli városokat, majd legyőzte őket. A felkelés kudarca után jelentős városok, például Nippur, néptelenedtek el, nagy szántóterületek kerültek ki a művelésből, teret adva a nomád törzsek benyomulásának. A folyamatot erősítette az Eufrátesz folyó torkolatvidékének elmocsarasodása is. A babiloni dinasztia hatalma alól kicsúszó dél-babilóniai területek később az ún. első tengerföldi dinasztia uralma alá kerültek. Időközben elveszett Asszíria, majd Kelet-Szíria térsége is, és a babiloni királyok uralma a magterületre szűkült. A dinasztia uralmának a hettita király, Mursilis betörése vetett véget Kr. e. 1595-ben. A korszak gazdasági-társadalmi kulcsproblémáját az eladósodás jelentette, amelyet a királyok adósságelengedő rendeletekkel próbáltak orvosolni. A helyzet súlyosságára utal, hogy az óbabiloni királyok szinte mindegyike adott ki ilyen rendeletet, olyan király is akad, aki többet is. A rendeletek lényege: a palotával szemben felhalmozódott adósságok elengedése. A korszakban valószínűleg lebomlott a III. uri dinasztia merev, központosított gazdasági rendszere, megerősödnek a piaci viszonyok. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a korszak forrásanyagában feltűnően sok a föld- és a rabszolga-adásvételi szerződés.

2.1.4.3. Elám Bár az ékírásos források egy országként említik, nehéz pontosan körülhatárolni Elám területét. Az bizonyos, hogy az ország Babilóniától keletre feküdt, kérdéses azonban, hogy csak a Szúsziána síkságra (a mai Huzisztán) korlátozódott, vagy beleértették a Zagrosz-hegység völgyeit, amelyek közül csak Szimaski országot említik külön forrásaink. Az elámi térség másik fontos alkotórésze a Szúsziána síkságtól délkeletre fekvő Ansan. Az akkád királyok felirataiban említett Elám minden valószínűség szerint csupán az előbbi területet jelentette, a hegyvidék ellen vezetett hadjáratokat külön hangsúlyozták. A terület geológiai kettőssége – egy síksági és egy hegyvidéki rész – nem tette lehetővé az ország tartós politikai egyesítését. A Kr. e. IV. évezredi protoelámi kultúrából kifejlődött két térség azonban kulturálisan összetartozott. A síksági rész az Uruk-kortól kezdve a babilóniai államok kulturális és politikai befolyása alatt állt, a legszorosabban az Akkád-dinasztia és a III. uri dinasztia királyainak idején kapcsolódott Babilóniához. A hegyvidéki Elám területét azonban, amelyet Ansan néven említenek a mezopotámiai források, az akkád és az uri királyoknak csak ritkán és időlegesen sikerült katonailag meghódítani. Bár diplomácia – például házasság – révén rendelkeztek bizonyos befolyással, a hegyvidéki rész a mezopotámiai államok hatalmának meggyengülésekor azonnal integrálni tudta a síksági országrészt, és betörésekkel veszélyeztette a mezopotámiai térséget. Eláni ugyan több alkalommal is jelentős politikai befolyással volt Babilóniára, ahhoz azonban soha nem volt elég erős, hogy tartósan uralmat gyakoroljon felette. A Kr. e. III. évezred végén, a Szimaski királya, Kindattu uralma alatt egyesülő Eláni nemcsak az uri dinasztia megbuktatására és a város kifosztására volt képes, hanem a dél-babilóniai területek időleges megszállására is. A Kr. e. 18. századi Eláni, Esnunnával szövetkezve, jelentősen befolyásolni tudta a babilóniai síkság hatalmi küzdelmeit is. Hasonló folyamat játszódott le a babiloni kassú dinasztia bukásakor is a Kr. e.12. században. Eláni regionális nagyhatalmi szerepe a kettős központban és egy olyan szövetségi rendszerben rejlett, amely integrálni tudta a hegyvidék és a síkság településeit. A Kr. e. 18. század elejétől a 16. századig ismerjük a Szúszóban uralkodó elámi dinasztia tagjait, akik királyfelirataikban a – III. uri dinasztia idején a király utáni első embernek számító – sukkal-mah (nagyvezír) címet viselték.

55

2.1.4.4. Asszíria története a Kr. e. II. évezred első felében A Tigris folyó völgyében fekvő Assur városát már a Kr. e. III. évezredtől jelentős településként említik. A város – és Asszíria területe – az Akkád-dinasztia befolyási övezetéhez tartozott, majd a III. uri dinasztia idején az uri királyok által kinevezett helytartó irányítása alatt állt. Ur bukását követően azonban visszanyerte önállóságát, és a város egy helyi dinasztia uralma alá került. Bár a III. évezred során Assur a térség legjelentősebb városa, a II. évezred elején a Dijala folyó (a Tigris egyik mellékfolyója) partján fekvő Esnunna vált jelentős hatalommá. Annak ellenére, hogy a Kr. e. II. évezred elejéről Assurból kevés forrás áll rendelkezésre, a város kiemelkedő kereskedelmi szerepéről értesülünk az anatóliai asszír kereskedőtelepek magánarchívumaiból. A szövegekből egy Assur városából irányított, az anatóliai térséget átszövő távolsági kereskedelem képe bontakozik ki. A kb. Kr. e. 1800-1740 közt virágzó távolsági kereskedelem során a családi vállalkozásként működő asszír kereskedők szamárkaravánjai gyapjút és ónt szállítottak a kis-ázsiai városokba. Az ón fontosságát az adta, hogy ekkoriban ez volt a bronzöntés legfontosabb adalékanyaga. Az anatóliai asszír kereskedőtelepek központja Kanis volt, de rajta kívül még számos nagyobb telep (karum) és kisebb kereskedelmi lerakat (wabartum) is azonosítható. A szövegek azonban főleg a kereskedelmi ügyletekkel foglalkoztak, és csak kevés információt tartalmaznak a helyi, anatóliai politikai viszonyokról. Kiderül, hogy az asszír kereskedők külön városrészekben laktak, tevékenységüket a helyi uralkodóval kötött szerződések szabályozták, illetve a kereskedők a helyi uralkodók védelme alatt álltak.

2.1.4.4.1. Samsi-Adad állama A származását tekintve amurra Samsi-Adad (Kr. e. 1813-1781) az asszír királylista szerint Babilonból érkezett, először egy Ekallátum nevű kisebb várost szerzett meg, majd a helyi dinasztiát megfosztva hatalmától, elfoglalta Assur városát, és 33 évig uralkodott. Egyéb források hiányában bizonytalan, hogy hogyan sikerült a valószínűleg különböző babilóniai uralkodók zsoldjában harcoló vezérnek rátennie a kezét Asszíria legjelentősebb városára, az azonban bizonyos, hogy a város elfoglalását követően uralmát kiterjesztette az Eufrátesz középső folyásának vidékére, meghódítva Mári városát. Hódításai révén Samsi-Adad létrehozta a Középső-Eufrátesz vidékétől a Zagroszig nyúló térség első politikai egységét. E transzregionális államot Samsi-Adad és két fia három központból irányította. Az egyik fiát, Jaszmah-Adadot a Középső-Eufrátesz vidékének legjelentősebb városába, Móriba, másikat, Ismé-Dagant pedig az Assurtól délebbre eső Ekallátumba helyezte. Ő maga a kettő közt fekvő Subat-Emilbe tette székelyét. Már Samsi-Adad uralkodása alatt formálódott Esnunna és Eláni szövetsége, amely a király halálát követően birodalmának keleti részeit meghódította. Móriba pedig visszatért a Samsi-Adad által korábban elűzött királyi dinasztia. A Kr. e. II. évezred elejétől folyamatossá vált a Felső-Tigris, azaz Asszíria és a Hábúr folyó közti térség kapcsolata, amelyben Assur sokszor vált politikai centrummá, illetve a térség legfontosabb vallási központja lett.

2.1.5. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. II. évezred első felében A szíriai-palesztinai régió egymástól jelentősen eltérő ökológiai zónái különböző gazdasági stratégiák kialakítására késztették a lakosságot. A népesség egy része letelepedett földművelő életmódot folytatott, a másik része nomadizált. A gazdasági formák azonban gyakran változtak. Éppen az életmódváltás, a környezethez való alkalmazkodás számított a régió állandó vonásának. A Kr. e. I. évezredig – a teve megjelenéséig – a sivatagi zónák lakatlanok maradtak, a nomád állattartók és a letelepült földművesek egymás mellett éltek. Korszakunkban a területet a széles körű urbanizáció jellemzi, amely a közel-keleti tranzitkereskedelemben való aktív részvételnek volt köszönhető. Az életmód kettősségéből fakadóan a térségben kétféle politikai rendszer élt együtt: a decentralizált törzsiség és a központosított államok. A mai viszonyokhoz hasonlóan a törzshöz, városhoz és államhoz való tartozás azonban együtt volt jelen. A törzsiség és az államiság politikai struktúrái azonban eltértek egymástól. Míg a törzsi társadalmak vérségi leszármazási rend szerint szerveződtek és decentralizált politikai szervezet volt rájuk jellemző, addig a centralizált államok a politikai autoritás mentén alakultak ki, illetve növelték befolyásukat. A régió törzsi közösségeiről csupán az államok írott forrásaiból rendelkezünk adatokkal. A legjobb forrásanyaggal az Eufrátesz folyó egyik gázlójánál fekvő, a szíriai és az észak-mezopotámiai térséget összekapcsoló Mári város palotájának levéltárában talált források szolgálnak. Ezekből kiderül, hogy a szíriai-palesztinai térségben élő nomád állattartó törzsek rendszeresen közlekedtek Szíria és Mezopotámia között. Hasonló háttér húzódik meg az ószövetségi szöveghagyomány mögött is. A fentebb már elemzett okokból gyakori volt a városlakókkal való háborúskodás, a letelepültek igyekeztek figyelemmel kísérni a nomádok mozgását. Szíriában a Kr. e. II. évezred folyamán virágzó városi kultúra jött létre, kialakult az ún. városállamrendszer. Ennek lényege, hogy a kisebb területet felölelő, esetleg több jelentős várossal, de csak egyetlen fővárossal rendelkező királyságok alakultak ki. Forrásainkból kiderül, hogy Észak-Szíria vezető állama a Haleb (Aleppo) központú Jamhad, amelynek uralkodója a térségbeli államok uralkodói közt a legtöbb vazallus királyt tudta felsorakoztatni maga mögött. Jamhad fontosságát alátámasztják azok a hettita források is, amelyek ezt az államot tekintik a Szíria területét érő hettita befolyás legfőbb akadályának. Jamhadon kívül Karkemis, Qatna és Mári számított jelentősebb királyságnak. A Kr. e. 19-18. században feltűnően csekély a közvetlen kapcsolat a szíriai centrumok és a babilóniai államok közt. Ennek okát

56

abban sejthetjük, hogy a két térség közt Mári szolgált összekötő kapocsként, és a város elpusztítását követően a kapcsolat megszakadt. Kánaánban amurru nevet viselő városkirályságokat találunk. A helyi dinasztiák központjai a Jordán folyó völgyében fekvő megerősített települések voltak. A középső bronzkor időszakában Jeruzsálem és Sikem mellett Hácor számított a legjelentősebb államnak, amelyet a mezopotámiai források is megemlítettek. A térség déli része már a Kr. e. III. évezred eleje óta szoros kapcsolatban állt Egyiptommal, de az Újbirodalom időszakáig a kánaáni államok önállóak voltak. A középső bronzkor végén lezajló népmozgások eredményeként jelentős hurri hatás érte a térséget.

2.1.6. Mezopotámia története a Kr. e. II. évezred második felében 2.1.6.1. A hurrik és a Mittani állam története Az anatóliai nyelvek családjába sorolt hurrik Kelet-Anatólia vidékén éltek, és Kr. e. 2200 körül államokat hoztak létre Észak- és Kelet-Asszíriában. A mezopotámiai forrásokban már Narám-Szín hadjáratait követően felbukkantak huni nevet viselő hadifoglyok. A hurri államiság Észak-Mezopotámiában, az Eufrátesz és a Habúr folyó alkotta ún. Habúr háromszögben alakult ki a Kr. e. III. évezred végén. A hurrik a Kr. e. II. évezred elején Szíria irányába vándoroltak, illetve az évezred második felében hurri nevű királyokkal találkozunk már Kánaán államaiban is. Az északmezopotámiai és az észak-szíriai térséget átfogó Hurri Királyság azonban ekkor még nem alakult ki. A hurrik ezt követően Samsi-Adad államának részévé váltak. Annak ellenére, hogy a Kr. e. 18-17. század lehetett a régióban megalakuló újabb huni állam, a Mittani Királyság születésének időszaka, Mittani királyainak neveit azonban csak a Kr. e. 15. századtól ismerjük. A Hurri Királyság jelentőségére utal, hogy a hettita Óbirodalom uralkodói, I. Hattusilis és I. Mursilis, a Kr. e. 16-15. században hadjáratok sorát vezetik a térségbe. Mittani uralkodói azonban sokszor nem huni, hanem indoárja uralkodónevet viseltek. Bár számos indoárja istennév (Mitra, Varuna) és egyéb kifejezés tanúskodik a királyi dinasztia indoárja kapcsolatáról, a Mittani Királyság lakossága döntő többségében huni lehetett. Az indoárja csoportok pedig Samsi-Adad államának összeomlását követően, esetleg újabb hurri csoportokkal együtt érkezhettek Észak-Mezopotámiába. A Mittani Királyság a Kr. e. 15. században fennhatósága alá vonta Szíriát, és a Közel-Kelet egyik legjelentősebb nagyhatalmává vált. A nyugati irányú terjeszkedést az tette lehetővé, hogy a hettiták észak- és nyugat-szíriai terjeszkedése legyengítette a Középső-Eufrátesz vidékének államait, amelyek nem tudtak ellenállni a keletről rájuk nehezedő nyomásnak. Kr. e. 1500 körül Alalah, Nuzi és Arapha a Mittani Birodalom részévé váltak. A további nyugati előrenyomulás azonban Egyiptommal vezetett összeütközéshez. Az Artatama és utóda, Suttarna uralkodása alatt létrejött kiegyezés megerősítette Mittani nagyhatalmi helyzetét és Északkelet-Szíria feletti dominanciáját. A hettiták megerősödésével Mittani jelentősen veszített nagyhatalmi súlyából. Az állam felbomlását Suppiluliumas hettita uralkodó hadjárata okozta a Kr. e. 13. század elején. Az egyiptomiak felett aratott győzelem után a hettita uralkodó bekebelezte Mittani kelet-szíriai vazallusait. Ezek a kudarcok okozhatták Mittani uralkodójának, Tusrattának a bukását, akit fiai meggyilkoltak. Az utódok trónharcai idején az eddigi vazallus asszírok fellázadtak, így a Hurri Királyság a Hettita Birodalom és az erősödő Asszíria közé szorult. Suppiluliumas beavatkozása nyomán, hettita támogatással létrejött Mittani utódállama Hanigalbat néven. Az új állam központja a hagyományos huni magterületen, a Habúr háromszögben volt. Hanigalbat azonban csupán ütközőállamként szolgált a Hettita Királyság és a megerősödő, nyugat felé terjeszkedő Asszíria közt. Hanigalbat bekebelezésére I. Adad-nirári ideje alatt került sor. A terület asszír tartománnyá vált, Hanigalbat fővárosa pedig az asszír helytartó székhelye lett. 2.1.6.2. A kassú Babilon Az óbabiloni dinasztia bukása után a Babilóniában a politikai hatalmat megragadó kassúk etnikai és nyelvi hovatartozása kérdéses. E népet általában a Zagrosz-hegységből eredeztetik. Megjegyzendő azonban, hogy a KözépsőEufrátesz térségében fekvő Hana város királyai a Kr. e.17. században már kassú neveket viseltek, Ebből a térségből azonban a hettita királyok (Hattusilis, Mursilis) sorozatos támadásait követően eltűntek, és helyüket huni népesség foglalta el. Talán éppen a hettita nyomás hatására vándoroltak jelentősebb számban Babilóniába, amely már ismerős lehetett, mivel a jelenlétüket igazoló kassú személynevekkel már az óbabiloni gazdasági szövegekben találkozunk. Bizonyos, hogy a Kr. e. 16. században már jelentős számban élhettek Babilóniában, nagyobb arányú bevándorlásukat a hettita király távozását követő zűrzavar is elősegíthette. A kassú hatalomátvétel eseményeit nem ismerjük, a dinasztia kezdetéről csupán a későbbi babiloni királylistákban felsorolt uralkodók nevei maradtak ránk. Kezdetben a hagyományos főváros, Babilon volt a dinasztia székhelye, a Kr. e. 14. században, I. (vagy II.) Kurigalzu idején azonban a tényleges politikai központtá az északabbra épített Dúr-Kurigalzu vált. A kassú dinasztia kezdeti időszakából a nyugodt, békésebb időszakokra jellemző építőtevékenységről vannak forrásaink. Tudjuk például, hogy az egyéb tevékenységéről alig ismert Karaindas király (Kr. e.1415 k.) Urukban, az Éanna szentélykörzetben építtetett manna-szentélyt a babilóniai hagyományokat követve. Az ilyen és ehhez hasonló építkezések jól példázzák a kassú dinasztia legitimációs törekvéseit. Egyes kassú istenalakok, illetve istenszimbólumok ugyan mutatnak némi kassú sajátosságot, a kassú nyelvről vagy szokásokról azonban az asszimiláció okán semmit sem tudunk. A kassú dinasztia nemcsak a hagyományos babilóniai szentélykörzetekben tapasztalt építőtevékenységével

57

hangsúlyozta a babilóniai hagyományokhoz való kötődését, hanem a hagyományos babilóniai ékírásos tradíció fenntartásával is. Ez együtt járt a babilóniai irodalmi szövegek kanonizált változatainak kialakításával. Ekkor születtek az irodalmi hagyományhoz tartozó eposzoknak és mítoszoknak az ettől kezdve már állandósult formában fennmaradt változatai. A kassú időszak korai szakaszának politikai viszonyait az ún. amarnai levéltár (az egyiptomi IV. Amenhotep fővárosából, Tell-el-Amarnából előkerült királyi levéltár) uralkodói levélváltásaiból ismerhetjük meg. A III. Amenhotep egyiptomi és I. Kadasman-Enlil (Kr. e. 1360-1347), valamint II. Burnaburias (Kr. e. 1359-1333) kassú királyok közt lezajlott élénk diplomáciai levélváltás a Kr. e. 1370 és 1345 közti időszakot fogta át. Az egyik levélből megtudjuk, hogy egy kassú hercegnő is érkezett az egyiptomi király háremébe, míg a kassú király leginkább aranyat kért az egyiptomi uralkodótól. Bár a két király "testvérem" megszólítása egyenrangú felekre utal, tudjuk, hogy a kassú Babilónia csupán másodrendű hatalom ebben az időszakban. Babilónia a Kr. e. 14. században II. Kurigalzu (Kr. e. 1332-1308) uralkodása idején erősödött meg. Az asszír támogatással trónra került király Elám ellen vezetett hadjárata, valamint Szúsza lerombolása jelezte Babilon erejét. A gazdasági szövegek azonban egyre fokozódó gazdasági krízisre utalnak, amelynek következtében az állam a Kr. e. 13. század közepére meggyengült. Előbb Elám tett kísérletet Babilónia meghódítására, majd az ország az I. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 1243-1207) idején megerősödő Asszíria hódításának esett áldozatul. Az asszír uralkodó IV. Kastiliás (Kr. e. 1232-1225) kassú királyt és a babiloni Marduk szobrát Assurba hurcolta. Bár Babilónia még I. Tukulti-Ninurta idején visszanyerte a függetlenségét, korábbi hatalmi státusát többé már nem nyerte vissza. I. Assur-dán (Kr. e. 1178-1133) asszír király hadjárata olyan erősen meggyengítette a kassú dinasztia hatalmát, hogy az elámi Sutruk-Nahhunte (Kr. e. 1165 k.) egy rövid hadjárattal elfoglalhatta Babilont, és fiát, Kutir-Nahhuntét ültette az ország trónjára. Az elámi uralkodó az utolsó kassú királyt, Enlil-nádin-ahit (Kr. e. 1154-1125), valamint számos babilóniai régiséget Szúszóba vitetett. Így került az elámi fővárosba a babilóniai Szipparból Hammurapi sztéléje is. Különösen érdekes, hogy az elhurcolt javak egy jelentős része az Akkád-időszakból származik, tehát ezek az emlékek- például Narám-Szín sztéléje – ekkor még megtalálhatóak voltak a babilóniai városokban. A kassú dinasztia hatalmának végleges összeomlása után Iszin vált Babilónia politikai központjává (ez az ún. 2. iszini dinasztia). Az iszini I. Nabu-kudurri-uszurnak (Kr. e. 1125-1104) nemcsak Babilóniát sikerült egyesítenie, hanem legyőzte Elámot is. A babilóniaiak kirabolták Szúszát, és visszaszerezték a babiloni Marduk elrabolt szobrát. Az iszini király azonban alulmaradt északi ellenfelével, az asszír királlyal szemben.

2.1.6.3. Asszíria a középasszír időszakban Asszíria a Kr. e. 16. század közepétől Mittani állam vazallusa volt. I. Assur-uballit uralkodása (Kr. e. 1365-1328) alatt azonban – Mittani gyengülését kihasználva – Asszíria önállóvá vált, és komoly diplomáciai sikerként könyvelhette el, amikor III. Amenhotep egyiptomi fáraó – a babiloni király tiltakozása ellenére – fogadta az asszír király követeit, illetve levelezett vele. I. Assur-uballit az Assurtól északra és keletre fekvő területek bekebelezésével megteremtette a Ninivétől Arbeláig terjedő asszír magterületet, amely innentől kezdve Asszíria bukásáig folyamatosan asszír fennhatóság alatt maradt. A Kr. e. 13-12. században uralkodó királyok a középasszír időszak fénykorát testesítik meg. I. Adad-nirári (Kr. e. 1305-1274) az egyiptomi-hettita ellenségeskedést kihasználva vazallusává tette a szétesett Mittani utódállamát, Hanigalbatot. Utóda, I. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 1273-1244) pedig már tartományt szervezett a Középső-Eufrátesz térségében. A király az örmény hegyvidéken már ekkor összeütközésbe került egy Uruatri nevű törzsszövetséggel, amelyből később Urartu néven alakult királyság. Urartu a későbbi évszázadok során az északi és a nyugati irányú asszír terjeszkedés gátjává vált. Utóda, I. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 1243-1207) nyugati hadjáratai során már átkelt az Eufráteszen, és jelentős számú hadifoglyot ejtett. A nyugati hadjáratokat követően a király figyelme a kassú Babilónia felé fordult. A déli riválisa ellen folytatott hadjárat a kassú király, IV. Kastilias legyőzésével és elfogásával zárult. Ezt követően Tukulti-Ninurta asszír bábkirályt állított Babilónia élére. A sikeres hadjáratok jelentős zsákmányt biztosítottak, amelyet a király építkezésekre fordított. A fővárosban indított nagyszabású építkezésein túl Assurtól északra Kár-Tukulti-Ninurta néven új fővárost alapított. A király egy, a saját fia által kirobbantott lázadásban veszítette életét. A korszak utolsó jelentős királya, I. Tukulti-apal-ésarra (Kr. e. 1176-1074) hódításai elsősorban nyugatra irányultak. Ennek során 28 alkalommal kelt át az Eufráteszen, és sikeresen harcolt Urartu, Babilónia és az arámi törzsek ellen. Bár I. Tukulti-apal-ésarra hódításai a király halálát követően elvesztek, az asszír magterület integritását az arámi vándorlás alatt sikerült megőrizni. Az asszír királyok hatalma évszázadokig az I. Assur-uballit által megteremtett Assur országára korlátozódott.

2.1.7. A hettita állam története Az anatóliai óasszír kereskedelmi hálózat összeomlása a Kr. e. 18. századra esett, A század közepére tehető pusztulási réteg jól megfogható az anatóliai lelőhelyek rétegsorában. Az ezekben a rétegekben található személynevek kevertek: hettita, hurri, akkád és luwi nevek egyaránt előfordulnak köztük. Ezek alapján nem eldöntött, hogy ez a pusztulási réteg az anatóliai államok egymás elleni harcának vagy már a hettita törzsek benyomulásának a következménye.

58

Az indoeurópai népek közé tartozó hettiták uralma a Kr. e. 17. század közepétől datálható. Az önmagukat nesának hívó hettiták egy évszázad leforgása alatt egyesítették a helyi anatóliai fejedelemségeket, majd hettita fővárosként újraalapították a korábban általuk lerombolt Hattusas városát. A hettiták történetének korai időszakáról alig tudunk valamit, későbbi uralkodóik a Kr. e. 1650 körül uralkodó Labarnast, Kussara királyát tartották ősüknek. Fia, I. Hattusilis idején a hettita állam déli irányban terjeszkedett, és a közel-keleti térség egyik nagyhatalmává vált. I. Hattusilis, majd a Jamhad államot legyőző és a Babilont is feldúló I. Mursilis hadjáratai révén- a Kr. e. 16. század elejétől- rövid életű hettita hegemónia érvényesült Észak-Szíria térségében. Mursilis meggyilkolását követően a dinasztia belső ellentétei következtében a hettita előrenyomulás megtorpant. Ebben az időszakban a kisebb-nagyobb hurri államok jelentős politikai erővé váltak Észak-Szíriában és Kilikiában. Mindezek hatására a Kr. e. 16. század második felére a hettiták hatalma a főváros környékére szorult vissza. Kevés a forrásunk ahhoz, hogy pontosan rekonstruálni tudjuk a térség politikatörténetét, de megfigyelhető Aleppo és a kisebb térségbeli huni államok szövetsége a hettitákkal szemben. A hettita Óbirodalom összeomlására végül az Anatólia északi térségében élő kaskák betörése következtében került sor, akik a hettita fővárost is feldúlták. A hettita állam újbóli megerősödése I. Suppiluliumas uralkodásának idejére tehető. A király kaskák ellen vezetett hadjáratai, valamint kilikiai hódításai teremtették meg a hettita Újbirodalom alapjait. A Kr. e. 14. század közepén sikerült győzelmet aratni régi riválisa, a Mittani Királyság felett is. A dinasztia megosztottságát kihasználva Suppiluliumas és I. Assur-uballit (Kr. e. 1363-1328) asszír király felosztotta az államot. A győzelmet követően a hettiták bekebelezték Észak-Szíria területét, fokozatosan kiszorítva Dél-Szíriából az egyiptomiakat. A két nagyhatalom rivalizálása I. Széthi és II. Ramszesz egyiptomi királyok ideje alatt volt a legerősebb. A nagyhatalmi küzdelem csúcsa a II. Ramszesz és II. Muwatalis közti kádesi csata volt. Bár a küzdelem eldöntetlenül végződött, az egyiptomiaknak sikerült megakadályozniuk, hogy a hettita befolyás Dél-Szíriára is kiterjedjen, az észak-szíriai térség viszont tartósan hettita érdekszférává vált. Bár III. Hattusilis idején konszolidálódott a hettita uralom Észak-Szíriában, a nyugalom záloga az Egyiptommal való kiegyezésben rejlett. A status quo elismeréseképpen II. Ramszesz és III. Hattusilis közt megszületett a hettita-egyiptomi békeszerződés. A hettita-egyiptomi viszony rohamos javulása mögött azonban már a Mittani állam egy részét bekebelező Asszíria hatalmának rohamos emelkedése húzódott meg. Hattusilis utódjának, IV. Tudhalijasnak nem sikerült Asszíria hatalmának megtörése, a két állam közt az Eufrátesz folyó lett a határ. Bár a hettita király még sikeresen harcolt Észak-Anatólia térségében a kaskák ellen, utóda, III. Arnuwandas idején azonban minden fronton kiújult a háború. A birodalom a Kr. e.12. századra a politikai szétesés jeleit mutatta. A nagyobb anatóliai és szíriai területeken független államok alakultak ki: Anatóliában Mirá és Tarhuntassa, Észak-Szíriában pedig Karkemis vált önálló királysággá. Az először Kilikiát, majd a szíriai tengerparti településeket érintető ún. tengeri népek vándorlása – amely valószínűsíthetően nagy népmozgásokkal járt együtt – a felbomlás szélére sodorta a hettita állam maradékát. Bár a tengeri népek támadásai nem jutottak el a hettita magterületig, az általa kiváltott népmozgások annyira legyengítették, hogy a hettita állam nem tudta kivédeni az északról és keletről támadó kaska és egyéb népek sorozatos támadásait. A hettita állam elpusztítójának az asszír ékírásos forrásokban felbukkanó muski népet tartjuk, akiket a görög források phrügjeivel azonosítunk. A muskik északkelet felől rohanták le a hettita magterületet. A főváros, Hattusas bevételével a hettita nagyhatalom végleg eltűnt.

2.1.8. A szíriai-palesztinai térség története a Kr. e. II. évezred második felében A késő bronzkor (Kr. e. 1500-1200) időszaka alatt megszűnt a térség önállósága a szíriai és a kánaáni államok a régiót elfoglaló nagyhatalmak fennhatósága alá kerültek. A korábbi helyi központok (Aleppo, Qatna, Házór stb.) által kialakított kisebb-nagyobb államok helyett a nagyhatalmi érdekek alapján szerveződő államok jöttek létre, amelyek felett a nagyhatalmak teljes politikai és gazdasági ellenőrzést gyakoroltak. Szíria előbb a mittani-egyiptomi, később a hettita-egyiptomi osztozkodás tárgya lett. A térség kisállamai az említett birodalmak vazallusaiként jelentek meg a forrásokban. Észak-Szíriában a sokáig mittani vazallus Karkemis és a hettita Újbirodalom idején alkirályi központként működő Aleppo, Dél-Szíriában pedig az egyiptomi-hettita érdekszféra határán fekvő Kádes és Amurru volt jelentősebb állam. Az észak-szíriai tengerpart kiemelkedő fontosságú városállama Ugarit volt, míg a tőle északra eső Alalah – Mukis állam fővárosa – elsősorban az itt talált levéltár kapcsán vált jelentőssé. A Kánaán területén lévő kisállamok csak a kisebb népesség és méret tekintetében tértek el a szíriai régió államaitól. A korszak forrásai gyakran utalnak az ún. habirukra, akiket mozgékony, gyökértelen, az egyik államból a másikba menekülő, törvényen kívüli népcsoportként jellemeznek. Bár korábban a habirukat, a hangzás alapján, sokan a héber törzsekkel hozták összefüggésbe, mára világossá vált ezen vélemény tarthatatlansága. A héberekkel ellentétben a habiru kifejezés nem egységes népet, illetve nemzetet, hanem egyfajta társadalmi helyzetet jelölt. A korszak szíriai államai közül a tengerparton fekvő Ugarit történetét ismerjük a legjobban. A palota romjai között előkerült levéltár agyagtáblái a Kr. e. 14. és 13. század politikai viszonyait világítják meg. Ebből kiderül, hogy Ugarit a kor nagyhatalmain – Egyiptomon és a Hettita Birodalmon – kívül számos kisebb szíriai állammal állt kapcsolatban. A tárgyalt időszakban Ugarit hettita vazallus állam, amely azonban szoros kapcsolatot tudott kialakítani Egyiptommal is. Ugaritnak sikerült a két nagyhatalom közti lavírozással önállóságát megőriznie. Az ugariti levéltár kiemelkedő jelentőségét nemcsak a korszak politikai viszonyait ismertető forrásoknak köszönheti, hanem annak is, hogy a babilóniai ékírás bizonyos jeleit felhasználva itt alkották meg az első hangjelölő írást. Az ugariti szövegek a levelek mellett számos nyugati sémi mítoszt, eposzt is megőriztek számunkra. A levéltár anyagából kiderült, hogy az utolsó helyi király, Ammurapi uralkodása alatt, Kr. e. 1200 körül egy, a forrásokban meg

59

nem nevezett nép hajóhada támadást intézett az ugariti flotta, illetve a város fennhatósága alá tartozó terület ellen. Nem sokkal később maga a város is elpusztult. Az események mögött a tengeri népek támadása állt.

2.1.9. A bronzkori civilizációk bukása A késő bronzkori politikai viszonyok összeomlása két tényezőnek volt köszönhető. Egyrészt annak, hogy Egyiptom és a Hettita Birodalom meggyengülése okán a szíriai-palesztinai térségben megszűnt a nagyhatalmi befolyás, ami bizonytalanságot és nyugtalanságot okozott a térségben. Másrészt az ókori Közel-Keletet új inváziós hullámok érték el. A közel-keleti térség tengerparti sávjában az ún. tengeri népek vándorlása, Szíria, Palesztina és Mezopotámia területén az arámi törzsek vándorlása, Anatóliában és Észak-Szíriában pedig a luwik népmozgásai zajlottak le. A bronzkori palotaszervezetek összeomlása olyan gazdasági válságot váltott ki, ami talán elindítója is lehetett a letelepült földművelő közösségek között élő nomád csoportok, elsősorban az arámi törzsek vándorlásának. A Kr. e.11-10. század zavaros időszakában megszűntek a régió történetére vonatkozó forrásaink, ezért a változások folyamatát nem tudjuk nyomon követni. Az arámi vándorlás, az anatóliai népmozgások és a tengeri népek támadásainak hatására az ókori Közel-Kelet etnikai és politikai térképe jelentősen átalakult. A Kr. e. II. évezred második felének meghatározó nagyhatalmai közül a Hettita Birodalom eltűnt, Egyiptom pedig a Nílus völgyébe szorult vissza. A Kr. e. 13-12. században jelentősen terjeszkedő Asszíria a magterületre szűkült, Babilónia pedig még a magterület politikai egységét sem volt képes megtartani.

2.1.10. A Közel-Kelet története a Kr. e. I. évezredben 2.1.10.1. Változás és állandóság A korai vaskor (Kr. e. 1200-1000) legfontosabb változását az új etnikai csoportok megjelenése jelentette, amelyek közül a közel-keleti térség történetét a legjelentősebben az arámi törzsek befolyásolták. A nyugati sémi nyelvcsaládhoz tartozó nomadizáló arámi törzsek a Kr. e. 12-11. század folyamán népesítették be Szíriát és az észak-mezopotámiai térséget. Az arámi törzsek az Eufrátesz folyó vonalán haladva- a megszokott nomád útvonal követésével – a Kr. e. 11. században Babilóniába is eljutottak, törzseik Dél-Babilónia mocsárvidékén telepedtek meg. Az arámi migráció kiindulópontjául általában a Szír-sivatag területét jelölik meg. Kérdéses azonban, hogy hogyan volt képes ez a félsivatagos, illetve sivatagos térség ekkora tömegű népességet fenntartani. Ráadásul e népcsoportok az írott forrásokban is csak a migráció kapcsán jelentek meg. Valószínűbb, hogy az arámi törzsek is olyan, a rurális közösségek közt élő, de nem letelepedett népesség lehetett, amelyre az emári és egyéb szíriai szövegek utaltak, például az ahlamu és tarwu . törzseket említik. Az arámi törzsek a bronzkor végén kisebb-nagyobb törzsszövetségekbe tömörültek, és így alakulhattak ki a Középső-Eufrátesz vidékének törzsi államai (Bít-Agusi, Bít-Adini, Bít-Bahiam). A szíriai-palesztinai térségben azonban a törzsi államokból már területi államok jöttek létre, amelyekre általában fővárosuk megnevezésével hivatkoznak forrásaink. A legjelentősebbek Damaszkusz, Háma, Arpad és Guzana voltak. A szíriai változásokhoz hasonló mértékű átalakulás figyelhető meg Anatólia területén is. Az egykori Hettita Birodalom törzsterületein új népesség telepedett le. A bronzkori anatóliai népek közül a luwi nyelvű népesség túlélése igazolt Dél- és Kelet-Anatólia területén, valamint luwi népességet találunk Észak-Szíriában is. Az ebben a térségben kialakult ún. újhettita államokban a hettita nyelv és kultúra bizonyos mértékig tovább él: hettita királyi és egyéb államigazgatási titulatúrák, vallási képzetek és egyes hettita királyi szimbólumok. Az újhettita államokban az ún. hieroglif-hettita írást használták, az ún. "újhettita" nyelv azonban nem a hettita, hanem a luwi nyelv folytatása volt. A térséget jelentős arámi hatás érte, a huni törzsterület teljes mértékben arameizálódott, de a dél- és kelet-anatóliai államokban is jelentős lehetett a lakosság közt a részarányuk. A dél-anatóliai és észak-szíriai területnek ekkor nem volt egységes politikai központja, itt kisebb területű királyságok alakultak ki. A térség hagyományos politikai és kulturális centruma Karkemis volt. További fontos államai: Bít-Adini (fővárosa: Til-Barszip), Bít-Aguszi (fővárosa: Arpad), Hamat, Unqi (fővárosa: Kunulua), Sam'al, Guirgum (fővárosa: Marqasi), Kumuhhu, Melid, Tabal, Tuwana, Que és Hilakku. Nyugat-Anatóliában előbb a phrüg, majd a lüd törzsek hoztak létre új államokat. A vitathatatlanul erős arámi hatás mellett azonban számos esetben korábbi hagyományok éltek tovább, illetve nyitva állt a kulturális választás lehetősége is. Így például az arámi nevű Bít-Gabbari állam királyai vegyesen viseltek anatóliai vagy arámi neveket, monumentális felirataikat pedig arámi és föníciai nyelven írták. Hasonló volt a helyzet Karkemisben is, ahol a helyi huni dinasztia az asszír hódításig uralkodott. 2.1.10.2. Izrael és Júda Kánaánt elkerülte az arámi térhódítás, a térségben a helyi kánaánita királyságok (Edóm, Moáb, Ammón) mellett a héber törzsek alapítottak államot. Az Izraeli Királyság megalapítására a Kr. e. 10. század végén és a 9. század elején kerülhetett sor. Az ószövetségi hagyomány szerint a héber törzsek által a vaskor kezdetén létrehozott Izraeli Királyság gyorsan a térség vezető államává vált, uralkodói – Dávid és Salamon – a héber törzsek szállásterületén túl Transzjordánia és Szíria nagy része felett is befolyást gyakoroltak. A Bibliában egy területi királyság uralkodójaként

60

megjelenő Dávid és Salamon valójában inkább helyi törzsfők voltak, akiknek a többi héber törzs feletti befolyása a törzsi vezetőkkel folytatott tárgyalások eredményességétől függött. Dávid és Salamon a királyság intézményének kialakításában és a királyi hatalom konszolidációjában, az államiság tekintetében már régi hagyományokkal rendelkező kánaánita népek tapasztalataira támaszkodtak. Dávid ezért választotta székhelyéül az egyik régi kánaáni központot, a jebuzita Jeruzsálemet. Dávid döntése emellett stratégiai alapokon nyugodott, mivel Jeruzsálem földrajzi fekvése – az északi és a déli héber törzsek közötti térségben – jóval előnyösebb volt, mint a régi központ, Hebron. A Salamon idején megszilárduló új államiság is kánaánita jegyeket mutat: a királyi udvar, a hárem és a föníciai minta szerint épített szentély a kánaánita hagyomány szerves folytatását jelentette. A királyi hatalom látványosnak tűnő megerősödése ellenére a Dávid és Salamon idején kialakuló államot a déli és az északi törzsek megegyezésén alapuló törzsi konföderációként foghatjuk fel. A törzsek közötti egyetértés azonban Salamon fiának, Rehabeámnak trónra lépésekor felbomlott. Az északi és a déli törzsek közti ellentétek felszínre kerülését követően, az északi törzsek önálló politikai egységet hoztak létre az Efraim törzséből származó Jeroboám vezetésével, akinek különválását határozottan támogatta a silói kultuszközpont jóslata. A két királyság története jelentős eltérést mutat. Az északi királyságban (Izrael) viharos történetének 200 éve alatt 19 király uralkodott, akik kilenc különböző dinasztiához tartoztak. A politikai bizonytalanságot mutatja, hogy számos uralkodó gyilkosság áldozata lett, némelyek pedig öngyilkosságot követtek el. Északon tehát a monarchikus intézmény – legalábbis dinasztikus szinten – nem tudott megerősödni. Az izraeli királyi dinasztiák közül a legszilárdabb az Omri-ház (Kr. e. 883-841) uralma volt. Ennek az uralkodócsaládnak a jelentőségét jelzi, hogy Omri volt az első izraeli király, aki már a bibliai forrásokon kívül is felbukkant. Omri uralkodása alatt került a királyság fővárosa Tirzahból a stratégiailag kedvezőbb fekvésű Szamariába. A dinasztia legjelentősebb királya az ószövetségi hagyományban igen kedvezőtlen megítélés alá esett Áháb volt, aki szövetséget kötött a legerősebb föníciai várossal, Türosszal. A királynak a föníciai hercegnővel, Jezebellel kötött házassága, valamint egy föníciai típusú Melqart-szentély építése jelezte a királyság betagolódását a hagyományos szíriai-palesztinai államiság kereteibe. A hatékonyabbá váló királyság erejét jelezték az ország területén épített erődítések, amelynek során Szamaria, Jezreel, Megiddo, Hácor és Dán megerősítésére került sor. A Bibliában a király szemére vetett Jahvétől való elfordulást némiképpen megkérdőjelezi, hogy Áháb gyermekei jahvista neveket viseltek. Az Áháb idejében jelentősebb állammá váló Izrael ellenfele kezdetben a regionális hatalomnak számító Damaszkusz, később a Szíriát fennhatósága alá vonni szándékozó Asszíria volt. A déli királyságban (Júda) a politikai stabilitás jóval szilárdabb, a júdai királyság minden uralkodója a dávidi dinasztia leszármazottja volt. A dinasztia uralkodását azonban beárnyékolta az északi területek kiválása, majd az Omriház uralkodása idején az északi királyság jelentőségének növekedése. Júdában csak az Omrival és Áhábbal párhuzamosan uralkodó Josafát idején fogadták el a királyság megosztottságának megváltoztathatatlan tényét. Ezt jelezte, amikor Josafát szövetséget kötött Áhábbal, illetve az, hogy Josafát fia Áháb lányát vette feleségül. Ekkor épült ki szoros kapcsolat a föníciai városokkal, és Josafát az építkezésekhez – az északi királyság mintájára – föníciai mestereket alkalmazott. Megújította a Salamon idejébe visszanyúló adminisztrációs rendszert, és 4 régióra osztotta az országot. Az északi minta alapján sor került egy királyi erődhálózat létrehozására, amelynek fontosabb erősségei Lákis, Bér-Seba és Arad voltak. Az asszír királyok már a Kr. e. 9. században kísérletet tettek a szíriai térség feletti ellenőrzés megszerzésére, ez azonban csak a Kr. e. 8. század végére valósult meg. Az északi királyság – fenyegetettsége okán – a terjeszkedő Asszíriával szemben létrejövő átmeneti szövetségek állandó résztvevője volt, így a szíriai arámi államok bukásával egy időben szűnt meg Izrael függetlensége is. Az északi királyságot III. Tukulti-apai-ésarra Kr. e. 722-ben foglalta el, lakóit kitelepítette, Júda pedig betagolódott az asszír fennhatóság alá kerülő közel-keleti térségbe, és asszír vazallus állammá vált. 2.1.10.3. Fönícia A nyugati sémi nyelvet beszélő föníciaiak a kánaáni térség tengerparti sávjában telepedtek meg a Kr. e. IV. évezred folyamán. Bár a Kr. e. I. évezredi források alapján bizonyosnak tűnik, hogy egyetlen népről van szó, az egész népet vagy az országukat jelölő önelnevezés nem maradt fenn. A föníciaiak a forrásokban mindig valamely föníciai városhoz tartozóként jelentek meg. A Fönícia országnévi és az ebből képzett népnév görög eredetű. A görögök így nevezték azt a bíborszínű festékanyagot, amelyet a levantei térségből importáltak a föníciai kereskedők révén a Kr. e. I. évezredben. A föníciaiak már a Kr. e. III. évezredben jelentős városokat hoztak létre, Büblosz az egyiptomi kereskedelem egyik fontos közel-keleti kapcsolata volt. A föníciai városok (Türosz, Szidón, Büblosz és Arvád) jelentőségének a Kr. e. II. évezred végi növekedése annak volt köszönhető, hogy az észak-szíriai államok és kereskedelmi hálózat késő bronzkori összeomlását követően, a föníciai kereskedőállamok váltak a közel-keleti és a mediterrán térség közti közvetítőállamokká. A már Kr. e. II. évezredben meginduló kolonizáció igazán nagy lendületet majd csak a Kr. e. 8. századtól kapott, amikor föníciai telepek létesültek nemcsak Cipruson és a dél-anatóliai tengerparton, hanem a nyugati mediterráneumban is. A föníciai gyarmatosítás nyugaton az észak-afrikai partvidékre, Hispánia déli részére és Szicília nyugati felére terjedt ki. A nyugat-mediterráneumban lezajlott föníciai kolonizáció szoros kapcsolatban állt a délföníciai Türosz domináns hatalommá válásával. Türosznak a Kr. e. 9. században sikerült ellenőrzése alá vonni Bübloszt, Szidóm és egyéb tengeren túli föníciai területeket is. A türoszi kereskedők libanoni cédrussal, ciprusi rézzel, valamint luxusjavakkal (elefántcsont, finom kerámia) kereskedtek, de az alapanyagokon túl késztermékeket (bronzedények) és

61

technológiát (lásd a jeruzsálemi szentély, valamint egyéb izraeli és júdai építkezések) is exportáltak. A föníciai városok a Kr. e. 8. században már kénytelenek adót fizetni Asszíriának, majd a Kr. e. 7. században – Szidón és Türosz elfoglalását követően – Fönícia az Asszír Birodalom részévé vált. A nyugat-föníciai térség előbb önállóvá vált, majd a fokozatosan megerősödő Karthágó fennhatósága alá került.

2.1.10.4. Asszíria nagyhatalmi időszaka, az újasszir kor Az asszír magterület politikai és gazdasági megszilárdítását II. Assur-dán (Kr. e. 934-912) hajtotta végre. Utódjának, II. Adad-nirárinak (Kr. e. 911-891) uralkodási idején Asszíria már hadjáratot vezetett Babilóniába és a Középső-Eufrátesz vidékére. Bár a Babilónia elfoglalására tett kísérlet nem járt eredménnyel, a nyugati hadjáratok során a király vereséget mért az akkor már csak földrajzi fogalomként használt Hanigalbatra, és Asszíria számára biztosította a Hábúr folyó térségét. A jelentős mennyiségű hadizsákmány további lökést adott a gazdaság fejlődésének, illetve újabb hadjáratokra sarkallta az asszír királyokat. A Hábúr-régióban elért asszír sikereket II. Adad-nirári fia és utóda, II. Tukulti-Ninurta (Kr. e. 890-884) erősítette meg. Az asszír terjeszkedés II. Assur-nászir-apli (Kr. e. 883-859) és III. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 858-824) uralkodása alatt gyorsult fel. A két király hadjáratai elsősorban nyugatra, Szíriába és a levantei térségbe irányultak. A térség apró arámi államai nem tudták feltartóztatni az asszír hadjáratokat, így Kr. e. 877-ben II. Assurnászir-apli már elérte a Libanon-hegységet, és kijutott a Földközi-tenger partjára is. A hadjáratok célja ekkor még nem a levantei térség meghódítása, hanem a legyőzött uralkodók megadóztatása volt. A két asszír király által folytatott hadjáratok azonban már jelezték az asszír terjeszkedés főbb irányait, illetve meghatározták az asszír befolyási övezet határait. Az asszír terjeszkedés a következő évszázadokban is hasonló mintát követett. Az asszírok a függőség háromféle formáját alakították ki. A leglazább függőségi forma azt jelentette, hogy az "elvben" önálló helyi uralkodó éves ajándékok küldésével ismerte el az asszír uralkodó dominanciáját. Az efféle kapcsolatot sokszor szerződések is rögzítették. Amennyiben az adott állam konfrontálódott Asszíriával, a függőség szorosabbá vált, és az asszír király a helyi uralkodócsalád egyik tagját ültette bábkirályként az ország élére. Ő azonban már formális önállósággal sem rendelkezett. Kötelezettségeit vazallusi szerződésbe foglalták, személyéről az asszír király döntött. A továbbra sem pacifikálható, illetve az Asszíriához közel fekvő térségekben, így például a Habúr háromszögben került sor az "ország újjászervezésére". Ilyen esetben az asszír király a területet "Asszíriához csatolta", azaz egy vagy több tartományt szervezett az ország területéből, élére asszír helytartót nevezett ki. Az asszír terjeszkedéssel párhuzamosan az asszír magterület körül tartományok sora szerveződött. A tartományokat pedig az Asszíriával "szövetséges", valamint asszír vazallus államok vették körül. Az újasszír időszak jelentős uralkodói a különböző asszír városokban számos királyi palotát építettek, az uralkodói székhely így időről időre más és más palotába, esetenként más városba került át. Asszíria szakrális fővárosa azonban az egész időszak alatt az állami istenségek otthonául szolgáló Assur volt. II. Assur-nászir-apli a régi fővárost elhagyva székhelyét az Assurtól északra fekvő Kalhuba helyezte át. A város kb. 150 évig maradt Asszíria fővárosa. Az egyes asszír uralkodóknak azonban több központjuk is volt, így II. Assur-nászir-apli palotát építtetett Assurban is. II. Assur-nászir-aplí halálát kővetően a hatalmat zavartalanul vette át fia, III. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 858-824). A trónutódlást a maguk hasznára fordítani igyekező vazallusok azonban elszakadtak, és az új királynak hadjáratokkal kellett biztosítania rátermettségét. Uralkodóváltáskor hasonló "lázadásokra" rendszeresen sor került, a vazallus uralkodók a trónutódlás körüli bizonytalan helyzetet igyekeztek kihasználni az asszír függőség lazítására, illetve lerázására. III. Sulmánu-asarídu első hadjáratai a fentiek okán a Középső-Eufrátesz térségébe irányultak. Kr. e. 856ban győzelmet aratott a térség legjelentősebb állama, az arámi Bít-Adini felett, területéből tartományt szervezett, melynek központja az állam korábbi fővárosa, Til-Barszip lett. Innentől kezdve folyamatosan konfrontálódott a szíriai-palesztinai térség államaival, amelyek összefogtak az asszír hódítási törekvések feltartóztatására. III. Sulmánu-asarídu Kr. e. 853ban a szíriai Qarqar város mellett csapott össze a damaszkuszi király, Hadad-ezer vezette "12 király szövetségével". A szövetséghez csatlakozott az asszírok minden nyugati ellenfele: Hamat, Izrael királyai, kilikiai hercegségek és arab törzsek, sőt Egyiptom is. Annak ellenére, hogy az asszír király győzelemről számolt be, legalább öt, a térségbe vezetett későbbi hadjáratáról tudunk. III. Sulmánu-asarídu idején ezt a régiót még nem sikerült asszír irányítás alá vonni. Az asszír előrenyomulás megtorpanása valószínűsíthetően a fenyegetett térség államainak összefogásában és az erős egyiptomi támogatásban keresendő, valamint abban, hogy az asszír király figyelme keletre és délre fordult. Babilónia és Asszíria királyai II. Adad-nirári ideje óta voltak egymás szövetségesei. III. Sulmánu-asarídu is szövetséget kötött előbb Nabú-apla-iddinával, maja fiával, Marduk-zákir-sumival. Az asszírok babilóniai beavatkozására egy babilóniai belviszály nyújtott alkalmat. Az asszír király segítséget nyújtott babiloni szövetségesének a király öccse által kirobbantott felkelés leveréséhez, később hadjáratot vezetett három dél-babilóniai káld törzs ellen is. Mindezek hatására, bár Babilónia formálisan megőrizte önállóságát, az ország az asszír érdekszféra részévé vált. A nyugati és a babilóniai hadjáratok mellett az asszír király jelentős erőfeszítéseket tett veszélyes északi szomszédja, Urartu befolyásának visszaszorítására is. Öt hadjáratot vezetett Urartu ellen, mélyen behatolva az ország belsejébe, egészen a Van-tóig jutott. Kr. e. 828-ban robbant ki III. Sulmánu-asarídu legidősebb fiának, Assur-danin-aplának a lázadása, amelyhez a főváros kivételével az asszír magterület minden jelentős városa csatlakozott. Ennek ellenére – a babiloni Marduk-zakirsumi támogatásával-V. Samsi-Adad (Kr. e. 823-811) szerezte meg Asszíria trónját. Az asszír király hirtelen halálát követően – a kiskorú III. Adad-nirári helyett – Samsi-Adad özvegye, Szammuramat kormányozta az országot. A királynő valódi tetteiről keveset tudunk, híre azonban a neki tulajdonított babiloni függőkertek révén maradt fenn. A

62

következő több mint fél évszázadban Asszíria befolyása jelentősen csökkent. A gyenge asszír királyok helyett a befolyásos tartományi kormányzók kezébe került a hatalom, akik hadjáratokat vezettek, városokat alapítottak, feliratokat állítottak, tehát birtokolták mindazon hatalmi jogosítványokat, amelyekkel korábban a király rendelkezett.

2.1.10.4.1. Az Urartui Királyság története A Kr. e. 13. századi asszír királyok felirataiban már felbukkant egy Nairi, illetve Uruatri nevű, az örmény hegyvidék belsejében fekvő térség, amely ellen több alkalommal is hadjáratot vezettek. A hegyvidék törzsei a Kr. e. 9. században egyesültek egy állammá, és váltak az Asszír Királyság legjelentősebb ellenfelévé. Az állam önelnevezése Biainili volt, az asszír forrásokban azonban Urartuként említették. Az ország központi területe az Örmény hegyvidék belső régiójában alakult ki, fővárosa a Van-tó partján fekvő Tuspa volt. Az Urartui Királyság lakossága jelentős részben huni, kisebb részben pedig egyéb kaukázusi (talán az örmények elődei) és a keleti területein iráni volt, uralkodói többségében huni neveket viseltek. A királyság I. Szarduri (Kr. e. 832 körül) és I. Argisti (Kr. e. 750 körül) hódításai révén az Eufrátesz felső folyásától az Iráni-fennsíkig húzódott. A királyság történetét leginkább az asszír királyok felirataiból ismerjük, akik a Kr. e. 9-8. században többször is háborúba keveredtek Urartu királyaival. A harcok eredményeképpen az asszírok kiszorították Urartut a Középső-Eufrátesz vidékéről, tartósan legyőzni vagy elfoglalni azonban – az ország fekvéséből adódóan – sohasem sikerült. Urartut a Kaukázus térségéből támadó kimmer törzsek betörései a Kr. e. 8. század közepén annyira legyengítették, hogy II. Sarrukín asszír király számára lehetőség nyílt a királyság legyőzésére. Az urartui államiság megszűnését követően az urartui népesség északabbra húzódott, esetleg részt vehetett a területen később kialakuló örmény nép etnogenezisében. 2.1.10.4.2..Asszíria, a Közel-Kelet vezető állama (Kr. e. 744-612) Asszíria nagyhatalmi törekvéseinek III. Tukulti-apil-ésarra (Kr. e. 744-727) trónra lépése adott új lendületet. Uralkodásának elején Babilónia ellen vezetett hadjáratot, amelynek során legyőzte a babilóniai arámi törzseket, és az országot Asszíria fennhatósága alá vonta. A két ország közt egyfajta perszonálunió jött létre, III. Tukulti-apil-ésarra Pulu néven lett Babilónia királya. Az asszír király az ellene szövetkező kilikiai, szíriai államok, illetve Urartu koalícióját Kr. e. 746-ban győzte le. Ezzel megnyílt az út nyugat felé. III. Tukulti-apil-ésarra 12 éven keresztül vezetett nyugati hadjáratainak eredményeképpen Kr. e. 740-ben Arpad, Kr. e. 732-ben pedig Damaszkusz esett el. Így a király uralkodásának végére Szíria és a Taurusz hegység arámi és újhettita államai, a föníciai városok és Palesztina államai Asszíria adófizetőivé váltak. A király katonai és államszervezési sikereit katonai és adminisztratív reformjai alapozták meg. Uralkodása alatt az asszír hadsereg magja hivatásos zsoldossereggé vált, amelynek tömegét már arámiak alkották. Az arámi népesség növekvő jelentőségére utal, hogy az írásbeliség kétnyelvűvé – akkád és arámi nyelvűvé – vált. A tartományok húségét az élükre kinevezett, a királyhoz feltétlenül lojális eunuchok biztosították. A király uralkodása alatt jelent meg – kormányzati eszközként- a tömegméretekben alkalmazott áttelepítés, amelynek a békéltetés mellett gazdasági céljai is voltak. A birodalom nyugati területeiről átköltöztetett lakosságot gyakran az asszír magterületre telepítették, hogy így pótolják a mezőgazdaságban a katonáskodás miatt keletkező emberveszteségeket. A királyt végül saját fia ölte meg, aki V. Sulmánu-asarídu (Kr. e. 727-722) néven lett asszír király. Rövid uralkodásának eseményei közül legismertebb a Bibliában is említett Izrael ellen vezetett hadjárata és fővárosának, Szamariának az elfoglalása Kr. e. 722-ben. A király halálát követően azonban új dinasztia került az asszír trónra. A trónt megszerző, dinasztiaalapító II. Sarrukín (Kr. e. 721-705) hatalomra kerülésének körülményei nem ismertek. Felirataiban azonban kerüli őseinek említését, illetve az akkád Sarrúkinhoz hasonló trónnév – jelentése: a király törvényes – arra utal, hogy Sarrukín nem egészen jogszerűen szerezte meg az asszír trónt. Az új király első hadjáratai délre, Babilóniába irányultak, amely már III. Tukulti-apal-ésarra ideje óta asszír fennhatóság alatt állt, az asszír király egyben babilóniai király is volt. V. Sulmánu-asarídu – apja, III. Tukulti-apil-ésarra gyakorlatát folytatva – Ulúlája néven lett Babilon uralkodója. Babilóniában azonban csak az északi rész, ahol a nagyobb városok feküdtek, állt tartósan asszír fennhatóság alatt. A dél-babilóniai mocsarakba visszahúzódott arámi káld törzseket az asszír királyok nem tudták tartósan a befolyásuk alá vonni. A káld törzsek közül a legjelentősebb szerepet a Jakin törzs játszotta, amelynek vezetője az asszír uralkodóváltás miatt kialakult zavaros helyzetet kihasználva egy gyors hadjárattal elfoglalta Babilóniát, és II. Marduk-apla-iddina (a trónnév utalás a második iszini dinasztia hasonló nevű legendás királyára) néven lett babiloni király. Innentől kezdődik az asszír királyok és a káld törzsfők állandó küzdelme a babiloni trón birtoklásáért. A káld törzsek előnyét a dél-babilóniai mocsárvidékre való visszavonulás lehetősége és az elámi támogatás biztosította. II. Sarrukínnak csak Kr. e. 707-ben sikerült – nem végleges – győzelmet aratnia Marduk-aplaiddina felett. Babilónia konszolidálása során 100 ezer káld és egyéb arámi népesség áttelepítésére került sor, illetve Sarrukín jelentős újjáépítéseket hajtott végre. A szíriai asszír vazallusok – Babilóniához hasonlóan – kihasználva a trónváltás körüli zűrzavart, elszakadtak. Legyőzésüket követően Sarrukín az asszírellenes törekvéseket a háttérből bátorító Egyiptom határáig, Gázáig terjesztette ki Asszíria befolyását. Az Asszír Birodalom nyugati befolyási övezetének helyreállítását követően Sarrukín Urartu ellen fordult, és Kr. e. 714-ben győzelmet aratott I. Rusza (Kr. e. 719-713) felett. Az északi, északnyugati terjeszkedés hátterében az Iráni-fennsíkon a Kermansahtól Hammadánig futó kereskedelmi út feletti ellenőrzés megszerzése húzódott meg. Ezen az útvonalon bonyolódott a mezopotámiai és a közép-ázsiai térség közti

63

kereskedelem. Az asszír uralkodó Dúr-Sarrukín néven új főváros építésébe is belekezdett, amelyet azonban befejezni már nem volt ideje, mert Kr. e. 705-ben Anatóliában hadakozva életét vesztette. Sarrukínt fia, Szín-ahhé-eriba (Kr. e. 704-681) követte a trónon. Az új uralkodó – apja szerencsétlen halálát kedvezőtlen előjelnek ítélve – elhagyta Dúr-Sarrukínt, és Ninivébe, a Kr. e. 704-694 között felépített új palotájába helyezte át székhelyét. Innen kezdve Asszíria bukásáig Ninive maradt a birodalom központja. Szín-ahhé-eriba fő gondja Babilónia maradt, ahová II. Sarrukín halálát követően visszatért Marduk-apla-iddina. Az asszír uralkodó többször is bevonult Babilonba, Kr. e. 699-ben fiát, Assur-nádin-sumit ültette a babiloni trónra. Az asszír herceg uralmát azonban az újabb káld és elámi támadás Kr. e. 694-ben megdöntötte, Assur-nádin-sumit Elámba hurcolták. Váltakozó sikerű ütközeteket követően Szín-ahhé-eriba Kr. e. 689-ben döntő vereséget mért ellenfeleire. A lázadásban fontos szerepet játszó Babilont, amelyet az asszírok 14 hónapon keresztül ostromoltak, Szín-ahhé-eriba parancsára kifosztották és lerombolták. Néhány évvel később azonban Szín-ahhé-eriba uralma tragikus véget ért: a király trónját ifjabbik fiára szerette volna hagyni, az idősebb fiú azonban fellázadt, és megölte apját. A polgárháborúból végül a Szín-ahhé-eriba által kijelölt utód került ki győztesen. Assur-ah-iddina (Kr. e. 680-669) uralkodása idején a káld törzsek és Elám már meggyengült, a méd törzsek pedig még nem egyesültek. A kedvező helyzetet kihasználva Assur-ah-iddina nyugat felé fordult, és Egyiptom ellen vezetett hadjáratot. Kr. e. 671-ben sikerült elfoglalnia Memphiszt és Alsó-Egyiptomot. A győzelmet követően azonban az asszírok kivonultak, és az egyiptomi uralkodó, Taharqa visszafoglalta országát. Az egyiptomi hadizsákmány jelentős részét Assur-ah-iddina Babilon és egyéb babilóniai városok újjáépítésére fordította. A király egyik fiára, Assur-bánapura (a bibliai Assurbanipal) Asszíria, a másik fiára, Samas-sum-ukinra Babilónia trónját hagyta. A jól megtervezett hatalomátadás következtében az utódlás zavartalanul folyt le. Assur-bán-apli (Kr. e. 668-627?) első hadjáratait Egyiptom ellen vezette, Kr. e. 667-ben legyőzte Taharqát, és elfoglalta Alsó-Egyiptomot. Taharqa halálát követően azonban az új egyiptomi király, Tantamani vereséget mért az asszírbarát deltai fejedelmekre, és Memphiszből is kiszorította az asszír csapatokat. Assur-bán-apli újabb hadjárata során már nem állt meg Alsó-Egyiptomban, hanem Thébáig üldözte ellenfelét. A várost ugyan elfoglalta és kifosztotta, de Felső-Egyiptom térségének birtokbavételére Assur-bán-apli kísérletet sem tett. Az asszír érdekeket Egyiptomban az asszírbarát deltai fejedelmek képviselték. Bár Tantamaninak nem sikerült többé visszaszereznie Egyiptomot, az ország még Assur-bán-apli uralkodása alatt önállóvá vált. Egyiptom legyőzését követően az asszír király figyelme észak felé fordult. A kezdetben az asszír királyhoz hűséges lüd uralkodó, Gügész Kr. e. 665-ben támogatást nyújtott az egyiptomiaknak. Assur-bán-apli megelégedésére az esküszegő lüd király országát lerohanták a kimmerek, akikkel később az asszír király is harcolni kényszerült. Assur-bán-apli Ninivében építtetett palotát, ahol a kor legjelentősebb könyvtárát is létrehozta. A király kitanulta az írnoki tudományt, és megbízottai nemcsak Asszíriából, hanem Babilónia ősi városaiból is gyűjtöttek és másoltak ékírásos táblákat. Az ebből a könyvtárból előkerült szövegállomány adja a mezopotámiai írnoki hagyományról alkotott mai ismereteink alapját. A király uralkodásának második felét a testvérével, Samas-sum-ukin babiloni királlyal folytatott polgárháború keserítette meg. A Kr. e. 652-ben kirobbant testvérháború okai homályosak. Samas-sum-ukin Babilon királyaként kezdetben sem rendelkezett a fivérééhez hasonló hatalmi jogosítványokkal, talán Assur-bán-aplinak a babilóniai belügyekbe való gyakori beavatkozása válthatta ki a hatalmának korlátozott voltát valószínűsíthetően sérelmező Samassum-ukin ellenállását. A babiloni király lázadásához csatlakoztak a korábban is Asszíriával szemben álló káldok, a Kr. e. 653 óta asszír vazallus elámiak és néhány arab törzs is. A felkelés széles körű támogatottsága jelentős diplomáciai előkészületeket feltételezett. Mindebből arra következtethetünk, hogy nem egy hirtelen jött ötletről, hanem egy tudatosan megtervezett akcióról lehetett szó. Assur-bán-aplinak négy évébe telt, mire ismét ellenőrizni tudta Babilónia területét. Samas-sum-ukin Babilon ostroma során életét vesztette. A felkelés leverését követően valószínűleg Assur-bán-apli maga foglalta el a babiloni trónt és Kandalánu néven lett babiloni király. Kandalánu 21 éves uralkodása idején Babilóniában nyugalom honolt. Az asszír ellenőrzés azonban csak Észak-Babilónia térségére terjedt ki, a déli káld területet Assur-bán-apli továbbra sem tudta a fennhatósága alá vonni. Babilónia legyőzése után, Kr. e. 647-ben hadjáratot vezetett Elám ellen, amelynek során elfoglalta fővárosát, Szúszót, és életét vesztette az elámi uralkodó is. Assur-bán-apli uralkodásának utolsó éveiről nagyon kevés információval rendelkezünk, még halála éve is bizonytalan, de mivel Kandalánu uralma Kr. e. 627-ben ért véget Babilóniában, feltételezzük, hogy ez Assur-bán-apli halálának éve. A királyt Assur-etelli-iláni (Kr. e. 627?-624?) és Szín-sar-iskun (Kr. e. 623-612) követte a trónon. A két utolsó asszír uralkodóról azonban nagyon kevés adattal rendelkezünk. Az Asszír Birodalom felbomlásának folyamatát legjobban az ún. Babiloni Krónika őrizte meg. Ebből kiderül, hogy Kandalánu halálát követően, Kr. e. 626-ban az egyik káld törzs vezére foglalta el Babilont, és Nabu-apla-uszur néven lett babiloni király. Asszíria és Babilon királya ezt követően 10 éven keresztül folytatott csatározásokat Babilónia birtoklásáért. Kr. e. 616-tót azonban megszilárdult Nabu-apla-uszur uralma Babilóniában, és ettől kezdve minden évben hadjáratot vezetett Asszíria ellen. Az egyre erősödő Babilónia mellett keleti irányból méd csapatok is támadták Asszíriát. A kétfrontos háborúra kényszerülő Sín-sar-iskun hatalma rohamosan csökkent, majd Kr. e. 614-ben a médek bevették és kifosztották Assurt. Az ütközetből – talán szándékosan- elkéső babiloni király a város romjainál kötött szövetséget Küaxarész méd uralkodóval. Két ével később elesett Szín-sar-iskun fővárosa, és az asszír király életét vesztette az ostrom során. A központ elestét követően a Középső-Eufrátesz vidékén az egyik asszír tábornok Harrán központtal asszír utódállamot hozott létre. Bár II. Assur-uballit (a név jelentése: Assur istenség életre kelt, hasonló nevet viselt a középasszír államot megalapító király is) államát az ekkor már ismét nagyhatalomnak számító Egyiptom is támogatta, Kr. e. 609-re elsöpörték a babiloni király nyugati hadjáratai.

64

2.1.10.5. Az újbabiloni kor (Kr. e. 626-539) Babilónia története a Kr. e. I. évezred során zavarosan alakult. Elámi és asszír királyok, káld törzsfők, illetve babiloni nemesek váltogatták egymást Babilon trónján. Az újasszír időszak folyamán Babilónia Asszíria, a nagy szomszéd hol erősödő, hol gyengülő befolyása alatt állt. A II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba babilóniai országlását jellemző háborús időszakot Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli békés, építkező korszaka váltotta fel. Az utóbbi két asszír király Babilonpolitikája alapozta meg a Babiloni Királyság gazdasági fejlődését, ami a későbbi nagyhatalmi pozíció alapjául szolgált. A babiloni függetlenség bajnokainak már az évezred kezdetétől a kéld törzsek számítottak, míg a nagyvárosok lakossága inkább asszírbarátnak tekinthető. Babilon újabb nagyhatalmi korszaka az arámi káld törzsek babiloni térhódításával függ össze. A babiloni trónt Kr. e. 626-ban megszerző Nabu-apla-uszur – a korábbi Marduk-aplaiddinához hasonlóan – törzsi vezetőből vált Babilon királyává, és legalább tíz évbe telt, mire meg tudta szilárdítani a hatalmát. Babilon sikerének kovácsai a nyugat-iráni méd törzsek voltak, akiknek szállásterületei jóval közelebb estek az asszír fővárosokhoz. Asszíria bukásából elsősorban Babilónia húzott hasznot, hiszen megszerezte Asszíria nyugati tartományait. Babilon szíriai térhódítását a későn ébredő Egyiptom már nem tudta megakadályozni. A Kr. e. 605-ben Karkemis mellett vívott ütközet eldöntötte, hogy ki lép Asszíria örökébe. A babiloni trónörökös, Nabu-kudurri-uszur irányítása alatt álló babiloni csapatok győzelmet arattak az egyiptomiak felett. Még ugyanabban az évben meghalt a dinasztiaalapító Nabuapla-uszur, helyébe II. Nabu-kudurri-uszur (Kr. e. 604-562) lépett. Az új uralkodó a Kr. e. 600-as években elfoglalta Szíria és Palesztina területét, és Kr. e. 601-ben megtámadta Egyiptomot is. Az egyiptomi hadjárat ugyan sikertelen volt, de a nyugati hadjáratok eredményeképpen Babilónia átvette Asszíria nyugati örökségét. Ezt követően Nabu-kudurriuszurnak az időről időre kiújuló felkelésekkel kellett megbirkóznia. A tartományok adóit Nabu-kudurri-uszur fővárosának, Babilonnak a kiépítésére fordította. Ennek során újjáépíttette a város fő istenének, Marduknak a szentélyét, az Észagilát és toronytemplomát, az Étemenankit. Kibővíttette és felújíttatta a királyi palotát, illetve új védőfalakat épített a város köré. Ekkor készült el Babilon egyik leghíresebb útvonala, az újévi ünnepek során használt Felvonulási út, amely Marduk isten szentélyét kötötte össze a város falain kívül található ún. akitu (az újévi ünnepségek során használt) szentéllyel. A Marduk-templom és az akitu templom volt a színtere a babiloni királyok számára kulcsfontosságú újévi ünnepségeknek. Az ünnepen való részvétel, illetve "Bél (azaz Marduk) isten kezének megragadása" a szertartás során, a babiloni király legitimációjának és az új esztendő kezdetének is feltételéül szolgált. Nabu-kudurri-uszur a zsidóság ún. "babiloni fogsága" kapcsán a legismertebb mezopotámiai uralkodók közé tartozik. A korábban asszír vazallusi státusban lévő Júda a babiloni király nyugati hadjáratainak eredményképpen vált babiloni birtokká, Kr. e. 601-ben azonban a kis királyság elszakadt. Három évvel később Nabu-kudurri-uszur bevette Jeruzsálemet, és a fellázadt Jehójákin királyt Babilonba hurcolta, a lakosság egy részét pedig áttelepítette. A júdai trónra a Babilon-barát Cidkiját ültette, aki azonban – egyiptomi ösztönzésre – néhány évvel később szintén fellázadt. A lázadást babiloni hadjárat követte, amelynek során Kr. e. 687-ben vagy 686-ban a támadók bevették Jeruzsálemet. Az ostrom során a város nagy része – közte Jahve szentélye is – elpusztult. Ez alkalommal is sor került a lakosság egy részének áttelepítésére. Nabu-kudurri-uszur helytartót nevezett ki Júda élére, de további felkelések törtek ki, amelyeket a babiloniak minden alkalommal megtoroltak. Kr. e. 582-581 közt újabb áttelepítésekről tudunk. Később Júda önállóságát megszüntetve az országot Szamaria tartományhoz csatolták. A Biblia révén sokat tudunk Júda újbabiloni kori történetéről, viszont alig van adatunk a többi vazallus királyság, illetve tartomány életéről. Nabu-kudurri-uszur fenntartotta a méd szövetséget, és Hérodotosz szerint jó viszonyt ápolt Alüattész lüd uralkodóval is. A király halálát követően két évig fia, Amél-Marduk, majd három éven át sógora, Nergálsar-uszur uralkodott, akinek azonban a trónra lépő fiát, Lábási-Mardukot kéthavi uralkodás után meggyilkolták. Az összeesküvők egyike Nabu-naid néven lett Babilon királya. Az említett három király meglehetősen rövid uralkodása mögött az uralkodócsaládon belüli hatalmi harcok, valamint a dinasztiát leváltani szándékozó összeesküvő csoport ténykedése állt. A gyakori hatalomváltás ellenére a Babiloni Birodalom szilárdnak tűnt. Nabu-naid (Kr. e. 555-539) az észak-mezopotámiai Harrán városából származott. Uralkodása alatt a babiloni Marduk-kultusszal szemben inkább szülővárosa, a harráni Szín kultuszát pártfogolta. A harráni istenségen kívül Babilónia legfontosabb Szín-szentélyét, az uri Nanna szentélykörzetét is újjáépítette, lányát pedig – az uri királyok hagyományát felélesztve – Szín entu-papnőjévé nevezte ki. A király valláspolitikáját valószínűleg az akkor már nyilvánvalóan politikai hatalommal is rendelkező babiloni Marduk-papság befolyásának visszaszorítása indokolta. Nabu-naid uralkodásának elején Babilon nagyhatalmi státusa kikezdhetetlennek tűnt. A rendkívül gyorsan megerősödő Perzsia azonban átrajzolta a közel-keleti erőviszonyokat. A lüd-perzsa háború még elodázta az összeütközést, Lüdia elestét követően azonban a perzsák figyelme Babilon felé fordul. Nabu-naid helyzetét nehezítette a Marduk-papsággal kialakult feszült viszony, valamint a király taémai utazása. Megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy Nabu-naid ebben a feszült helyzetben miért töltött el 10 évet az északnyugat-arábiai Taéma-oázisban. Egyesek úgy vélik, hogy a király a babiloni újévi ünnepségektől való távolmaradásával igyekezett megtörni a Marduk-papság befolyását, más vélemények szerint az arab törzsekkel szövetkezve akart szembeszállni a terjeszkedő Perzsiával. Távollétében fia, Bélsar-uszur kormányozta az országot. A király Kr. e. 544-540 között tért vissza Babilonba, 539-ben pedig a perzsa Kürosz lerohanta Babilóniát. A babiloni csapatok Opisznál vereséget szenvedtek, majd a két legnagyobb babilóniai város, Szippar és Babilon harc nélkül megadta magát, Nabu-naid a perzsa király foglyaként halt meg.

65

Babilon a Perzsa Birodalom részévé vált, a perzsa királyok címeik közt viselték a babiloni királyi méltóságot. A források alapján úgy tűnik, hogy Kürosz ideje alatt Babilónia zökkenőmentesen illeszkedett be a Perzsa Birodalomba. Bár később több felkelésre is sor került, az ország többé már nem nyerte vissza függetlenségét, és az egymást követő iráni birodalmak része maradt egészen az arab hódításig. Annak ellenére, hogy Babilónia előbb a Nagy Sándor által kialakított Makedón Birodalom, majd a makedón hódító halála után a mezopotámiai és az iráni területeket magában foglaló Szeleukida állam részévé vált, a hellén hatások az országot csak nagyon felületesen érintették. Egyiptommal és a Közel-Kelet más régióival ellentétben Babilónia sohasem vált a hellén világ részévé. 2.1.10.6. A méd állam története (Kr. e. 850-550) A médek történetét a közelmúltig Hérodotosz és más görög szerzők által hagyományozott tradíció alapján tárgyalták. Az ékírásos források és az újabb régészeti feltárások tükrében azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a görög hagyomány nem közvetítette a méd állam hiteles történetét. A görög történetírás által hagyományozott kép, amely a méd államot a Perzsa Birodalom elődjének, azaz az Asszír Birodalom és az Óperzsa Birodalom közötti folyamatos birodalmi hagyomány fenntartójának vélte, teljesen hamis. A III. Sulmánu-asarídu és Assur-ah-iddina uralkodása közti időszak (Kr. e. 850-670) asszír forrásai a méd törzseket Északnyugat-Iránban, a Zagrosz-hegységben említik. Ezek a források a médeket a többi zagroszi, illetve nyugat-iráni törzshöz hasonlóan politikai egységet nélkülöző, egymás közötti együttműködést nem mutató törzsi szervezetben élő népként mutatták be, akiket az asszírok a madayu terminussal jelöltek. A méd törzsek szállásterületén erődített települések találhatók, amelyek a helyi törzsi vezetők központjaiként szolgáltak. A méd népesség zöme azonban kisebb falvakban, illetve a nomád állattartó életmódból fakadóan sátortáborban élt. Az asszír zsákmánylistákból világosan kiderül, hogy a méd területek vezető gazdasági ágazata az állattartás volt, az erődített központok gazdagsága azonban nem ebből származott. Az újasszír időszakban a térségből adó gyanánt beszolgáltatott lovak az asszír lovasság számára kulcsfontosságúak voltak. II. Sarrukín Urartu ellen vezetett hadjáratainak hátterében a régió feletti befolyás biztosítása állt. A méd elit gazdagsága a törzsek szállásterületének kedvező stratégiai elhelyezkedésében rejlett. Ők tartották ellenőrzésük alatt a Közép-Ázsiát Mezopotámiával összekötő ún. Horaszán út egyik szakaszát. Nem véletlen, hogy az ebben a térségben fekvő Ekbatana (a mai Hammadán) fontos regionális központ volt. Az útvonal minél nagyobb szakasza feletti ellenőrzés az iráni államok elsődleges törekvései közé tartozott. II. Sarrukín uralkodása idején ezt a régiót az asszírok tartották befolyásuk alatt, és az asszír király asszír városok alapításával és az asszír igazgatási rendszer bevezetésével igyekezett a térséget biztosítani. Ezek mintaként szolgáltak a méd elit számára az igazgatási és politikai szervezet kialakításához, és ún. másodlagos államokat hoztak létre. Erre II. Sarrukín halálát követően került sor, amikor lazábbá vált a méd törzsek Asszíriától való függése. A létrejövő méd államok azonban továbbra sem alkottak egységet, egy részük asszírszövetséges, más részük asszírellenes volt, illetve gyakran egymás ellen is háborúkat vívtak. A görög hagyomány a méd törzsek egyesítését egyetlen uralkodó, Küaxarész tevékenységéhez kötötte. A folyamat ennél jóval hosszabb lehetett, a méd államiság kialakulására a Kr. e. 670-610-es évek között kerülhetett sor. A folyamatban fontos lépés volt Kr. e. 672-ben az északnyugat-iráni vazallus fejedelmek Assurah-iddina asszír királynak tett hűségesküje. A méd egyesítést a görög történetírók Assur-bán-apli uralkodásának idejére teszik, Hérodotosz Kr. e. 625-re Küaxarész trónra lépését. Az egyesített Méd Királyság megalakulását azonban sem az asszír, sem a babiloni források nem említették. Mivel Asszíria ebben az időszakban fennhatósága alatt tartotta Északnyugat-Irán nagy részét, képtelenség, hogy tudtán kívül ment volna végbe a folyamat. A méd egyesülés tényét az erődített településeken végzett ásatások anyaga is kétségbe vonja. A görög és az ékírásos szöveghagyomány egyaránt jelentős szerepet tulajdonított a médeknek Asszíria összeomlásában. Az Assur és Ninive ostromára érkező méd seregek közös parancsnok, Küaxarész (a babiloni forrásokban: Umakistar) irányítása alatt álltak. A hagyományos elképzelés szerint a méd és a babiloni uralkodó felosztotta egymás között az Asszír Birodalom területét, majd a görög hagyomány jelentős méd terjeszkedésről, birodalomépítésről tesz említést. Ennek sorába tartozott például a Lüdia ellen vezetett hadjárat, amely egy napfogyatkozás miatt szakadt félbe. Ezen hagyomány szerint Média ekkortájt határos volt a Közép-Anatóliában lévő Lüd állammal, a két állam közt a kelet-anatóliai Halüsz folyónál húzódott a határ. A Kr. e. 610-550 között feltételezett "méd birodalmi" elméletnek azonban szögesen ellentmond, hogy a babiloni forrásanyag nem említi sem a Méd Birodalmat, sem pedig annak terjeszkedését, illetve a két fél közötti felosztásról sincs tudomása. A babiloni források arról számolnak be, hogy a méd csapatok Assur, illetve Ninive elfoglalását, majd kifosztását követően hazavonultak. Velük ellentétben a valóban nagyhatalmi törekvéseit szem előtt tartó Babilon folytatta az offenzívát, és birtokba vette Asszíria közel-keleti örökségét. A méd szerepvállalás célja tehát elsősorban a gyűlölt nagyhatalom megsemmisítése és a zsákmányszerzés volt, nem pedig a birodalomépítés. Az Asszíria elleni harcokat követően a babiloni források a médekről nem tesznek említést, csupán a perzsa hatalomátvételről tudósítanak. Az eseményt Hérodotosz is lejegyezte. A görög szerző a méd és perzsa törzsek közti rokonságot hozta fel annak magyarázatára, hogy a méd és a perzsa csapatok nem harcoltak egymás ellen. A méd király, Asztüagész bukása kapcsán a kortárs babiloni forrás arról tudósít, hogy a méd király összegyűjtötte a seregét a perzsák ellen vezetett hadjáratára, az azonban még a csata előtt szétszéledt. A méd király tehát erőteljesen függött csapatainak és azok helyi vezetőinek döntésétől, azaz a méd sereget nem egy központi hatalom által irányított birodalmi seregnek, hanem egy-egy vállalkozásra számos kisebb-nagyobb helyi vezető

66

által felvonultatott alkalmi seregnek kell elképzelni. Mindez a méd állam törzsi alapokon nyugvó rendszerét igazolja. Hasonlót sejthetünk tehát a méd király lüdiai vállalkozása mögött is. A görög források tehát egy birodalmi modellt igyekeztek ráhúzni a Méd Királyságra abból a célból, hogy igazolják a méd-perzsa birodalmi folytonosságot. Az egykorú régészeti és ékírásos források tükrében azonban a méd államot inkább egy törzsi alapokon nyugvó, decentralizált fejedelemségnek tarthatjuk, amelyben a méd fejedelem ugyan vezető, de nem kizárólagos szerepet játszott.

2.1.10.7. Az óperzsa állam története Az ún. korai Akhaimenida uralkodócsalád tagjai a délnyugat-iráni Ansanban uralkodó perzsa királyi dinasztia leszármazottai voltak. A dinasztiából az Assur-bán-aplinak hűségesküt tett Kürosz nevű király és apja, Teiszpész létezését tudjuk bizonyosan igazolni. A görög történeti hagyomány a perzsa királyok dinasztiáját a méd királyi dinasztia szerves folytatásának tekintette, hangsúlyozva a két "birodalom" közti folytonosságot. Eszerint a korai perzsa állam – a Dareiosz király által bevezetett reformokig – a méd állam- és birodalomszervezetet vette át és működtette tovább. A "Méd Birodalom" alapvetően téves koncepcióján túl kétségeket támaszt a méd örökséggel szemben, hogy a perzsa uralkodók feliratain a hivatalos nyelvek közt az óperzsa és a babiloni nyelv mellett nem a méd, hanem az elámi jelent meg. Mindazon hatás, amelyet a görög hagyomány Médiának tulajdonított, valójában elámi hatás, tehát Perzsia nem Média, hanem Elám örökösének tekintendő. Az elámi térségben – a Kr. e. III. évezredtől a perzsa időszakig – folyamatos hagyománya volt a birodalomszervezéshez nélkülözhetetlen központi igazgatásnak és az írásbeliségnek. Elám már régóta szoros kapcsolatot tartott az Iráni-fennsík államaival, különösen a középső iráni térséggel. Perzsia nemcsak az elámi államszervezetet, az igazgatási rendszert olvasztotta magába, hanem Elám iráni államokkal fennálló széles körű kapcsolatrendszerét is. Ez lehet a magyarázata a perzsa állam rendkívül gyors, a kortárs nagyhatalmakat meglepő megerősödésének. A perzsákra utaló első asszír forrásként általában III. Sulmánu-assarídu Kr. e. 843-as feliratát szokás említeni. A felirat egy Parszua tartományt nevez meg, amelyet azonosnak szokás tekinteni az urartui forrásokban említett Barsua tartománnyal. Ez alapján a perzsa törzsek egyik lehetséges szállásterületét a Kr. e. 9-8. században az Urmia-tó környékére helyezik. Megjegyzendő azonban, hogy nem mindenki osztja a fenti elképzelést, valószínűleg az említett tartományneveknek semmi közük nincs a későbbi perzsákhoz, hiszen a perzsa törzsek szállásterületeit később egészen máshol tudjuk biztosan azonosítani. Abban egységes a kutatók véleménye, hogy a Kr. e. 7. században a perzsák két csoportját ismerjük az ékírásos forrásokból: az egyik csoportjukat a Közép-Zagrosz völgyeihez, a másikat pedig a nyugat-iráni Ansan területén fekvő Parszumas tartományhoz köthetjük. A két perzsa tömb úgy alakulhatott ki, hogy a térségbe benyomuló méd törzsek kettészakították az addig egy tömbben élő perzsa törzseket. Egy részük délkeletre vándorolt, és meghódította a délnyugat-iráni térségben fekvő Ansant, amelyet ezt követően Parszának neveztek. Ebből az elnevezésből származott a későbbi perzsa nép- és országnévi. Az Ansanban élő perzsák Kr. e. 640-ig az elámi királyok vazallusai lehettek, majd miután az asszírok megsemmisítették az Elámi Királyságot, önállóvá váltak. Hérodotosz úgy tudta, hogy a perzsák a médek vazallusai voltak, ezt azonban az ékírásos források nem erősítették meg. A perzsa törzsek esetében is a méd törzsekhez hasonló folyamat játszódhatott le. Ezúttal perzsa vezetéssel egy, kezdetben törzsi szervezeten alapuló, nagyobb területi egység jött létre. A későbbi Kürosz hódításai idején tehát Perzsia csupán egy törzsi állam, nem pedig egy egységes királyság, még kevésbé birodalom. Perzsia felemelkedése a Kr. e. 559 körül trónra lépő Kürosz uralkodásához köthető. A perzsa király először a médeket győzte le, majd észak felé terjeszkedve fennhatósága alá vonta Lüdiát. Ezt követően Kürosz kelet felé fordult, és Kr. e. 539-ben elfoglalta Babilóniát. Babilónia elfoglalásával Kürosz megkaparintotta Babilon közel-keleti tartományait is. Kürosz fia, Kambüszész Kr. e. 525-ben meghódította Egyiptomot. A perzsa hódítás eredményeképpen először fordult elő az ókori Közel-Kelet története során, hogy az anatóliai, szíriai, palesztinai, egyiptomi, mezopotámiai és iráni államok egy birodalmat alkottak. A rendkívül gyors és sikeres hódítások mögött a perzsa uralkodók sikeres iráni terjeszkedése húzódott meg. A közép-iráni térség, illetve az Örmény-hegyvidék és Kelet-Anatólia bekebelezését követően került csak sor a közel-keleti régió meghódítására. A perzsa terjeszkedésre tehát már iráni erőforrások bevetésével kerülhetett sor. Az iráni lovas népek csapatai adták azt a megállíthatatlan erőt, amellyel a többi közel-keleti állam nem tudta felvenni a versenyt. A hatalmi súlypont kelet felé, az Iráni-fennsík irányába tolódott el. A Kambüszész halálát követő trónharcokban a királyi család valószínűleg kihalt, és a trónra lépő Dareiosz komoly erőfeszítéseket tett, hogy legitimitását biztosítsa. A korai perzsa állam két fontos központja, a Babilon és Ekbatana közti úton elkészített sziklafeliraton álló hivatalos változat szerint Dareiosz – a jogos trónörökös halálát követően – a hatalmat kisajátító Gaumata nevű mágus ellen szervezett összesküvést követően foglalta el a trónt. Valójában nyilván a távoli egyiptomi hadjáraton lévő Kambüszész, illetve örököse, Bardija ellen lázadt fel a Dareiosz vezette összeesküvő csoport. Dareiosz keleti irányba vezetett hadjáratai Indiáig terjesztették ki a Perzsa Birodalom keleti határát. Uralma alatt került sor a Hellészpontosz vidékének és a trák tengerpartnak a meghódítására is. A király uralkodásának legmaradandóbb eredménye a tartományi rendszer átalakítása volt. Ennek során megszüntették a korábbi birodalmaktól örökölt tartományi beosztásokat, és új közigazgatási körzeteket alakítottak ki. Az újonnan kialakított perzsa tartományokat, az ún. szatrapiákat egy-egy szatrapa (helytartó) kormányozta. A görög, illetve a perzsa források alapján kb. húsz szatrapiát hoztak létre. Az új tartományi beosztás szolgált az újonnan kialakított adókörzetek alapjául. Megjegyzendő azonban, hogy nincs teljes egyezés a hérodotoszi adókörzetek és a perzsa forrásokból ismert szatrapiák között. Az egyes tartományok éves adóját a helyi sajátosságokhoz igazították,

67

illetve az adózás arányos megoszlása érdekében az adó összegének megállapításánál figyelembe vették a helyi viszonyokat, például a termőföld különböző minőségét. Az adót a szatrapia lehetőségeihez igazított formában szedték be, azaz figyelembe vették a terület gazdasági fejlettségét is. A tartományokból folyamatosan érkező adóbevételek rendkívül jelentős forrásokhoz juttatták a perzsa királyt. A befolyt adókat részben egy központi zsoldossereg, részben az adminisztráció fenntartására fordították. A kincstárba áramló nemesfém jelentős részét azonban elraktározták. Téves az a közkeletű felfogás, amely az uralkodó nevéhez kötött pénzreformban egy, a királyi központ által kibocsátott és általa garantált értékű egységes érme, az ún. arany Dareikosz általános bevezetését látja. Ezek az érmék, úgy tűnik, a perzsa királyi kincstár belső elszámolási rendszerében használt termékek lehettek. A vert pénz használata a gazdasági életben egyébként is csupán a Perzsa Birodalom görögök lakta régióira volt jellemző, az ókori keleti gazdasági rendszerekben a súlyra mért nemesfémet használták. A bevételek nagyarányú építkezéseket is lehetővé tettek. A perzsa uralkodóknak – az ókori közel-keleti hagyományoknak megfelelően – mindig is több központjuk volt. Kürosz Parszagadaiban építkezett, de volt palotája Babilonban is, Dareiosz pedig részben a korábbi perzsa királyi központokban (Ekbatana, Babilon), részben az általa kiemelt újabb központokban (Szúsza, Perszepolisz). A legjelentősebb palotaegyüttessé és később a perzsa nagykirály hivatalos rezidenciájává Perszepolisz vált. Dareiosz uralkodása alatt kezdődtek meg azok a nagyszabású útépítések, amelyek a perzsa fővárosokat és a kis-ázsiai szatrapiákat kötötték össze. Az útépítéseket elsősorban a királyi posta és a hadsereg mozgatásának szándéka motiválta. A Dareioszt követő Xerxész (Kr. e. 48565) uralkodásával kapcsolatos legtöbb ismerethez a királyt őrült zsarnokként beállító görög forrásokból juthatunk. Tudjuk ugyan, hogy Kr. e. 486-ban Egyiptom fellázadt, és Xerxész – uralkodása elején – az egyiptomi lázadáson kívül egy babiloni lázadást is levert, ez események hátteréről azonban alig van ismeretünk. Általában a Perzsa Birodalom kezdődő válságaként szokás értékelni a király sikertelen görögországi hadjáratát. A birodalom igazi válságát azonban nem a perzsa szempontból csekély jelentőségű görög események mutatták, hanem inkább azok a palota-, illetve hárem-összeesküvések, amelyek már Xerxész hatalomra jutásakor is szerepet játszottak. A királyi család válsága majd I. Artaxerxész (Kr. e. 465-425) uralkodása alatt lesz a leglátványosabb, amikor három uralkodó követi egymást egy éven belül. A dinasztia válsága II. Dareiosz (Kr. e. 42305) uralmát követően II. Artaxerxész (Kr. e. 404-359) regnálása alatt öccse, Kürosz sikertelen lázadásához vezetett. A dinasztián belüli széthúzást III. Artaxerxész (Kr. e. 358-338) úgy igyekezett megelőzni, hogy trónra lépését követően minden olyan rokonát megölette, aki a trónra igényt formálhatott. III. Artaxerxész uralkodása alatt a Perzsa Birodalom újra megerősödött: perzsa csapatok visszafoglalták Egyiptomot, és megszerezték Ciprust is. A dinasztián belüli zavarok ellenére a birodalom működésében nem keletkeztek zavarok. A királytól függő helytartók rendszere biztosította a birodalom egységét. Csupán Egyiptomnak és a kis-ázsiai görögöknek sikerült egy-egy felkelést követően néhány évtizedre kivívni az önállóságot, a perzsa fennhatóság azonban a Közel-Kelet térségében folyamatos maradt. A Kürosz herceg lázadását támogató görög zsoldoscsapatok vezérének, Xenophónnak a leírásából egy virágzó és erős királyság képe bontakozik ki. Ugyanakkor a központi hatalom gyengeségére és a periférián elhelyezkedő szatrapák növekvő mozgásterére utal, hogy két kis-ázsiai helytartó – a sardeiszi és a dasküleioni – saját szakállára cselekedvén beavatkozott a déloszi szövetség és a peloponnészoszi szövetség közt dúló háborúba. Ugyanez húzódott meg annak hátterében, hogy Nagy Sándor támadásáról a kis-ázsiai szatrapák későn értesítették III. Dareioszt (Kr. e. 335-330), és maguk akarták megoldani a problémát. A Kr. e. 334-ben indult makedón-görög hadjáratról tehát a perzsa király már későn szerzett tudomást, a Perzsa Birodalom hatalmas távolságai miatt – amelyre már Xenophón is felhívta a figyelmet- a perzsa csapatok összevonása pedig jelentős időt vett igénybe. A perzsa szatrapák egymás közti villongásainak és Nagy Sándor kiváló hadvezéri képességének köszönhetően, mire Dareiosz összeszedte a seregét, Kis-Ázsia térsége már a makedón király ellenőrzése alá került. A két uralkodó Isszosznál (Kr. e. 333) és Gaugamélánál (Kr. e. 331) ütközött meg egymással. Dareiosz gyávasága és a makedón királynak az időnként rögtönözni is tudó taktikai érzéke révén a küzdelemből Nagy Sándor került ki győztesen. Dareioszt egyik hadvezére menekülés közben meggyilkolta.

2.1.10.8. A birodalmi hagyomány továbbélése A Perzsa Birodalom történetével véget ért az ókori Közel-Kelet területét átfogó birodalmak sora. A Perzsa Birodalmat az ókori Közel-Keleten a Makedón Birodalom, majd az ennek egyes részeiből létrejövő hellenisztikus birodalmak váltották fel. Egyiptom és az ókori Közel-Kelet nagy része előbb a görög, majd a római világ részévé vált. A hellenisztikus királyságok és a Római Birodalom keleti részeinek története pedig már a görög-római történelem része. Más a helyzet a mezopotámiai és az iráni térséggel, amely csak rövid időre vált a makedón, majd a Szeleukida birodalmak részévé. A Szeleukida Birodalom iráni térvesztését követően Irán gyorsan regenerálódott. Területén előbb a Párthus Birodalom, majd a Kr. u. 2. századtól a Szászánida Birodalom jött létre.

2.2. Az ókori Egyiptom története Az ókori közel-keleti államok közül – a széles nyilvánosság számára – Egyiptom a legismertebb. Ezt a megkülönböztetett figyelmet egyrészt annak köszönheti, hogy ezen államok közül az ókori Egyiptomra vonatkozó görög és római források mennyisége jóval nagyobb, mint a többi keleti államra vonatkozó klasszikus szöveghely.

68

Mindez abból fakad, hogy míg Egyiptom a hellenisztikus és a római időszak során is az antik világ szerves része volt, addig Asszíria vagy Babilon területe inkább a közép-keleti, iráni birodalmakhoz tartozott. Másrészt – látványos műemlékei okán – Egyiptom mindig is vonzotta az európai utazókat, történelme pedig a klasszikus szerzők tollából a reneszánsz óta ismert volt. A napóleoni expedíciót követően az Európába szállított és bemutatott egyiptomi tárgyak kifinomult stílusa bámulatba ejtette a nagyközönséget, és ismertté tette az országot. Az ókori Egyiptom történetét bemutató források között az első helyen szokás említeni a Kr. e. 3. században élt egyiptomi pap, Manethón Aegyptiaca című művét. Munkája a Ptolemaiosz-kori királyi udvar megrendelésére született, ezért görög nyelven íródott. A grandiózus mű azonban nem maradt fenn, egyes részeit görög, illetve kora keresztény szerzők idézték. Manethón – a többi görög történetíróhoz hasonlóan – messzemenően tisztelte a hagyományt, így a rendelkezésére álló adatok ellenőrzését nem tartotta szükségesnek. Jellemző módon még az ország területén rendkívüli bőségben meglévő egyiptomi műemlékek adta forrás- és ellenőrzési lehetőségeket sem használta ki. Sőt – a legtöbb ókori szerzőhöz hasonlóan – ő sem tett különbséget a tradíciók különböző áramlatai közt, azaz nem vizsgálta, hogy az egyiptomi hagyomány mely részét hitelesítik a források, és melyik összetevőjét torzította el a múlt. Ezért a munka az egyiptomi hagyomány "nagy és csodálatra méltó" tetteinek krónikája, nem pedig az ország történetének megbízható leírása, mint ahogy azt számos népszerűsítő könyvben megjeleníteni szokás. A fentiek ellenére a munka alaposságát két fontos tényező is igazolja. Egyrészt a Manethón által hagyományozott dinasztiák többsége megfelel a fáraonikus időszakból származó egyiptomi forrásanyagból megismert dinasztiákkal. Másrészt az egyiptomi történelem időszakának általa hagyományozott korszakolását – amely négy fontos történeti periódusra (Óbirodalom, Középbirodalom, Újbirodalom és Későkor) és az egyes periódusok közti három átmeneti korra osztja Egyiptom történetét – megerősíti az ókori egyiptomi hagyomány is. Erre utal, hogy I. Széthi, illetve II. Ramszesz halotti templomának a falain az országegyesítő királyi ősök kiemelésével jelezték az egyiptomi múlt egymást követő korszakait. A domborműveken megjelenített Ménész, I. (Nebhepetré) Mentuhotep és Jahmesz alakjai, az ország első egyesítőjének, illetve az átmeneti korokat követő második egyesítőnek alakjában a "nemzeti egység" létrehozója és megújítója, azaz a sikeres kormányzás legfőbb eredményének szimbólumai jelennek meg. Ezek az ábrázolások természetesen csupán a maga korában hivatalosnak tekintett múltat közvetítették, ettől bizonyos mértékig eltérhetett a "népi emlékezet". A földrajzi keretek Az afrikai kontinens északkeleti sarkában, a Nílus-völgyben kialakuló egyiptomi állam a mai Egyiptom és Szudán területén helyezkedett el. Egyiptom határai azonban a különböző korszakokban jelentősen megváltoztak. Az ország hagyományos határának a Nílus első vízesését (katarakta) szokás tartani, annak ellenére, hogy az ország határai a történeti időkben jóval délebbre nyúltak. A Nílus völgyén kívül a líbiai (nyugati) homoksivatag oázisai, a keleti sivatag fokozatosan kiszáradó folyóvölgyei is Egyiptomhoz tartoztak. Az egyiptomi lakosság túlnyomó többsége azonban mindig is a folyóvölgyben koncentrálódott. A történeti időkben az ország három földrajzi régióra osztható: a Nílus széles deltájára (a görög források hét folyóágat említenek), a Közép-Egyiptomban fekvő Fajfiúmoázisra (amely tulajdonképpen a Nílus egyik leágazásából [Bahr-Juszuf] és a hozzá kapcsolódó nagy kiterjedésű tóból [ókori Moirisz-tó, a mai Birket-Kárún] áll), valamint a két oldalról magas sziklafalak által határolt folyóvölgyre.

2.2.1. Őstörténet Az utolsó jégkorszak elmúltával (Kr. e. 10 000 körül) az észak-afrikai térség klímája fokozatosan megváltozott: az éves középhőmérséklet megemelkedett, a csapadékmennyiség pedig jelentősen csökkent. Az európai jégtakaró visszahúzódásával az éghajlati övek eltolódtak, és a jégkorszak idején a szavannai övezetbe tartozó szaharai térség fokozatosan kiszáradt. A csapadék-utánpótlás elmaradása leapasztotta a Nílus vízszintjét, amelynek völgye a pleisztocén időszakban még mocsaras terület volt. Az éghajlat változását követte a flóra és a fauna változása is, amely maga után vonta a területen élő emberi közösségek életmódjának változását is. A kiszáradó szaharai térségből a népesség a folyóvölgy közelébe húzódott. A változás azonban fokozatos lehetett, hiszen még a Későkor idején is jelentős népesség élhetett a líbiai sivatag oázisaiban. Bár a vadgabonafélék fogyasztására már Kr. e. 15 000 tájékáról van forrásunk, a letelepedett életmód, illetve az élelemtermelés megindulása, azaz a neolitikus földművelő falvak kialakulása csak jóval később, a Kr. e. V. évezredben ment végbe. Az ókori Közel-Kelet többi régiójához képest késéssel kezdődő neolitikum okáról megoszlanak a vélemények. A kutatók jó része úgy véli, hogy e területen azért nem alakultak ki már korábban a neolitikus kultúrák, mert a Nílus-völgy gazdag hal- és vadállománya sokáig elegendő táplálékforrásul szolgált az itt lakók számára. A neolitikus időszak népességének nyelvi és etnikai hovatartozása kérdéses, a történeti időkben az országban beszélt egyiptomi nyelv az afroázsiai nyelvek családjához sorolható.

2.2.2. Az egyiptomi állam kialakulása, az egyesített állam mítosza A görög történetírói hagyomány szerint előbb két külön királyság alakult ki: északon, a Deltában az alsó-egyiptomi, illetve délen, a Nílus-völgyben a felső-egyiptomi. Az előbbi központja Butó, az utóbbié pedig Hierakonpolisz volt. Az országot végül a déli rész, Felső-Egyiptom királya, Ménész egyesítette. Míg a görög szerzők – tévesen – az egyiptomi állam egyesítésének folyamatát eseménytörténetnek tekintették, a fáraonikus egyiptomi hagyomány a két királyság egyesítésének mítoszát az állam teológiájának tekintette. Ennek lényege, hogy az egyesítés két összetevője, a két mitikus királyság jellegzetes védőistenségekkel (Uádzset és Nehbet), a két országrészt jelképező sajátos

69

szimbólumokkal (papirusznád és liliom), önálló királyi koronákkal (az ún. vörös és a fehér korona), valamint saját területekkel (Alsó- és Felső-Egyiptom) rendelkezett. A két ország egyesítése a mitikus kezdetnek felelt meg, amelynek folyamatossága további kettősségekben fejeződött ki, így például a butói és a héliopoliszi lelkekben, amelyeket sólyom, illetve sakálfejű istenségként ábrázoltak, vagy az alsó- és a felső-egyiptomi korona egyesítéséből létrehozott kettős koronában, amely az egyesített Egyiptom uralkodójának méltóságjelvénye. Az állam mitikus múltjára történő utalás mindig is szerves része volt az éppen uralkodó egyiptomi király hivatalos ábrázolásának. Az egyesítési mítosz politikai eszményt fejezett ki, így az egyesítő király alakja modellértékű volt az egyiptomi uralkodók számára. Bár az Óbirodalom időszakáig az ország egyesítésére még több alkalommal is sor került – így például a II. dinasztia végén –, a későbbi hagyományban Ménész személye már mindenki mást elhomályosított. A valószínűleg az Újbirodalom idején kialakult egyiptomi hagyomány egyetlen király, Ménész tevékenységébe sűrítette az ország egyesítésének folyamatát. A görög szerzők Ménészt nemcsak az ország egyesítőjeként, hanem az új főváros, Memphisz megalapítójaként és civilizációs kultúrhéroszként is számon tartották. Bár alakja meglehetősen legendás, mégis ő az első egyiptomi király, akinek létét egykorú forrással is igazolni tudjuk. Az V. dinasztia időszakából származó, az alsó- és a felső-egyiptomi királyok neveit külön-külön felsoroló ún. palermói kő kapcsán nyilvánvaló, hogy az Óbirodalom idején mind az alsó-, mind a felső-egyiptomi királyságot önálló történeti képződményként tartották számon. Az is kiderül a forrásból, hogy Ménészt megelőzően több király is viselte az Alsó- és Felső-Egyiptom királya címet. A Ménész előtti alsó- és felsőegyiptomi királyok az Újbirodalom korából származó torinói papiruszon már mint névtelen "halotti szellemek" jelentek meg. Ezt a hagyományt közvetítette Manethón, és ezt vették át a görög történetírók is. A fentiekből nyilvánvaló, hogy az egyiptomi államiság gyökerei a dinasztiák kora előtti időkbe nyúlnak vissza, az ország egyesítése az ún. predinasztikus (dinasztiák kora előtti) korszakban játszódott le. A nehézséget az jelenti, hogy míg az első két dinasztia időszakának kulturális, művészeti és építészeti hagyománya szervesen folytatódott az Óbirodalom időszaka alatt, addig a predinasztikus kori keretek nagyon eltérőek, a fáraonikus időszak elitjére jellemző általános művészeti stílus még nem fejlődött ki, illetve a politikai szerveződés kereteit alig-alig tudjuk megragadni.

2.2.3. A predinasztikus kor A Kr. e. V. évezredtől megjelenő neolitikus kultúrákat magában foglaló, illetve az államalapítás, tehát a dinasztiák kora előtti időszakot nevezik az egyiptológusok predinasztikus kornak. Ekkor az anyagi kultúra (agyag- és kőedények stb.), valamint a temetkezési szokások alapján Egyiptom két régióra osztható: egy északi és egy déli részre. Míg a déli régió kultúrája már a 19. század óta jól ismert, addig az északi régió intenzív kutatása csak az 1980-as évektől kezdődött. Az északi régióban azonosított régészeti kultúrát – az egyik lelőhelye után – Maadi-kultúrának nevezik, területe Kairótól északra rajzolható ki. A déli régióban kialakuló Nagadakultúra egyes fázisai jól nyomon követhetők, az I. dinasztia koráig, amely szerves folytatója a késő Nagada kori kultúrának. A Maadi- és a Nagada-kultúra közti határ a predinasztikus kor nagy részében jól kimutatható, eszerint a Maadi-kultúra elsődleges központja a Delta, legjelentősebb települése pedig az ókori Butó volt. Bár a Nagada-kultúra Felső- és Közép-Egyiptomban azonos anyagi kultúrát mutat, a predinasztikus kor kultúráit régészeti kultúrákként tartjuk számon, ezért etnikai és politikai következtetéseket csak korlátozott mértékben tudunk levonni belőle. A tárgyi leletanyag alapján a Nagada-kultúra fokozatos északra húzódását láthatjuk, különösen a Nagada időszak III. fázisában, közvetlenül az I. dinasztia idejét megelőzően. A Nagada leletanyag azonban nemcsak északra, hanem délre is terjeszkedett, a Nagada II. fázisában a Nílus-völgy régészeti anyaga egészen a felső-núbiai Khartumig nagyfokú hasonlóságot mutat. A dinasztiák korában azonban már élesen elvált egymástól a núbiai és az egyiptomi Nílus-völgy régészeti kultúrája, illetve az Óbirodalom forrásaiból nyilvánvaló, hogy Núbiában az egyiptomitól eltérő etnikum élt. A fáraonikus állam kiformálódásának időszaka a Nagada III. fázisától az Óbirodalom megalakulásáig tartott. A Nagada III. időszak leletanyagában már kisebb méretű, de nagyfokú művészi kidolgozottságú tárgyak kerültek elő. A legjellemzőbbek az ún. paletták, ceremoniális kő buzogányfejek, kőkések és kozmetikai edények. Ezek a késő Nagada kori tárgyak már a dinasztiák korának királyi stílusával mutatnak rokonságot, illetve bizonyítékul szolgálnak egy olyan elit meglétére, amely képes volt megbízásokkal ellátni a közös formanyelvvel, a közös művészeti hagyományból dolgozó kézműveseket. A leletek jellemzően sírokból és a szentélyek ún. lerakataiból (használaton kívül helyezett szent tárgyakat rejtő tárolóból) kerültek elő. Bár a legtöbb tárgy Nagadából, Abüdoszból és Hierakonpoliszból kerül elő, a Deltában és az alsó-núbiai térségben is hasonlókra bukkantak. A tárgyak fő témája a realistán vagy szimbolikusan ábrázolt konfliktus. A realista típusú ábrázolásokon hadseregek csatáit figyelhetjük meg, a szimbolikus darabokon állati küzdelmek láthatók. Gyakran megjelenik a két ellenfél összebékítésének gondolata is, amelynek egyik legszebb példája a Narmer-paletta összetekert nyakú szörnyei kapcsán látható. Valószínűleg ugyanez a gondolat tükröződik vissza abban a későbbi egyiptomi felfogásban, amely szerint a király személye tartja egyensúlyban a két királyságot. Az egyiptomi államiság kialakulása szempontjából a késő Nagada-kori időszak három településének mérete és fontossága kiemelkedő jelentőségű. Nagada, Hierakonpolisz és Abüdosz adottságai egyaránt lehetőséget biztosítottak a korai államszervezet kialakulására. A legjelentősebb predinasztikus kultúrának nevet adó Nagada a legnagyobb kiterjedésű predinasztikus temetővel rendelkező település. Jelentőségét növeli, hogy az első két dinasztia idején kulcsfontosságú Széth-kultusz központja volt. Hierakonpolisz temetője ugyan kisebb, de számos, a társadalom elitjéhez köthető sírt tudunk azonosítani. Nagadához hasonlóan – a fáraonikus időszakban – Hierakonpolisz is összenőtt a környékbeli településekkel, illetve itt található a kora dinasztikus időszakban kulcsfontosságú neheni Hórusz szentélye, aki talán a fáraonikus időszak Hóruszának lehetett a prototípusa. Abüdosz fontosságát a kora dinasztikus időkig

70

használt temetője jelzi, ahol az elit sírjai mellett a királysírok is megtalálhatók. Az abüdoszi temetőből megismert királynevekből igyekszünk rekonstruálni az I. dinasztiát megelőző királyokat, akiket az ún. nulladik dinasztiába (kb. Kr. e. 3100-3000) sorol a tudomány. A régészeti leletekből kiolvasható adatok azt mutatják, hogy a déli részen kialakult kisebb államok meghódították az északi területeket. A déli kultikus hagyományhoz köthető elit megjelenése az északi Butóban egy korlátozott mértékű kolonizációt is feltételez. Egyiptom egyesítése tehát a felső-egyiptomi térségben kialakult kezdetleges államok viszonylag rövid ideig tartó erőszakos hódításának az eredménye, amelyre a Nagada III. fázis elején kerülhetett sor. Az egyesítés azonban nem jelentette szükségszerűen a konfliktusok végét. Narmer – aki Ménésszel vagy közvetlen elődjével lehetett azonos – tevékenysége annak az Egyiptomban zajló belső küzdelemnek az egyik epizódját jelentette, amely 300 évvel később, a II. dinasztia idején zárult le. Akkor kerülhetett sor az alsó-egyiptomi városok falainak lerombolására is. Délen a városiasodás folyamatának kezdete a Nagada II. és III. időszakára tehető. Ekkor fejlődtek ki azok a fentebb már tárgyalt dél-egyiptomi települések, amelyek később politikai központokká váltak. A folyamat folytatódott a kora dinasztikus kor és az Óbirodalom időszakában is, amikorra Egyiptom egésze urbanizálódott. A városi település két fontos összetevője a városfal és a várost védő istenség szentélye volt. A városiasodás azonban az északi országrészben, a Deltában régebbre nyúlhatott vissza, és erősebb hagyományokkal rendelkezhetett. A deltai mocsárvidék városai élénk kapcsolatot tartottak a szíriai-palesztin térséggel. A butói épületek feltárása során talált festett fejű agyagszögek, illetve a hieroglif írás előzmények nélküli megjelenése, illetve némelyik jel hangértéke is sumer-akkád hatást mutat. Ezek a hatások később szervesen beépültek a Nagada III. időszak alatt politikailag egyesített ország kulturális hagyományába, így kerülhettek a mezopotámiai hagyományból ismert kicsavart nyakú szörnyek a Narmer-palettára, illetve a mezopotámiai építészetből ismert rizalitos falsíkok előbb a butói paloták, majd a kora dinasztikus időszak királysírjainak építészetébe.

2.2.4. A királyi hatalom természete és az egyesített királyság korai szakasza (kb. Kr. e. 3000-2675) Az egyiptomi hagyomány természetesnek tartotta a királyság intézményét, az Újbirodalom időszakában-a hivatalos történelmi felfogás szerint-istenek, félistenek és halotti szellemek uralmát követően lépett trónra az első emberi dinasztia. Bár feltételezzük, hogy a királyság intézménye – a mezopotámiai államokhoz hasonlóan- a Nílus-völgy kezdetleges államainak katonai vezetéséből fejlődhetett ki, jelentős különbség mutatkozik a királyi kormányzati forma túlélésében és módjában. Egyiptomban – a kései predinasztikus kortól kezdve – úgy tűnik, hogy a legfelső hatalommal az isteni legitimációjú király rendelkezett. A király, illetve a királyság hivatalos képe már az egyiptomi történelem korai szakaszában rögzült formát mutat: az első két dinasztia időszaka (kb. Kr. e. 3000-2675) alatt hivatalosnak tekinthető formája a palotán álló Hóruszt ábrázolta. Ez a szerehnek nevezett szimbólum világosan utalt a király isteni jellegére – a királyban Hórusz öltött testet, azaz a király a palota Hórusza –, illetve előrevetítette a királyi hatalom klasszikus ideológiáját. Az I. és a II. dinasztia uralkodóinak szinte csak a nevét ismerjük. Az új korszak kezdetét két változás jelezte: a politikai központ Memphiszbe kerülése és az egész országot behálózó igazgatási rendszer születése. A korszakból azonban szinte csupán sírokat ismerünk. A kb. Kr. e. 3000-2800 körül uralkodó I. dinasztia királyait az abüdoszi nekropoliszban (holtak városa) temették el, a II. dinasztia (kb. Kr. e. 2800-2675) idején azonban már a Memphiszhez közeli Szakkarába került át a királyi temetkezőhely. A változás mögött Memphisz mint új királyi székhely jelentőségének növekedése, illetve talán a hagyományos déli központok, Hierakonpolisz és Abüdosz háttérbe szorulása húzódott meg. Az első két dinasztia időszaka alatt kiformálódó bürokratikus rendszer előzményei is a predinasztikus korra nyúlhattak vissza, kialakulása szorosan összefügghetett a Nílus-völgy meghódításának folyamatával. A Kr. e. III. évezred elején ez a közigazgatás rendkívül szervezetté vált. Ezt tanúsítják a születőben lévő tisztviselői címek előfordulásai az egész ország területéről. A helyi elit, illetve a központi hatalom megnövekedett erőforrásait jól jelzi a szakkarai, illetve az abüdoszi temető király- és tisztviselősírjainak gazdagsága és pompája. Ebben a korban alakult ki a sikeres, vagyonos és nagy befolyással bíró tisztviselők elitrétege. E tisztviselők később majd arra törekedtek, hogy a vagyonukon túl hivatalukat is utódaikra hagyják. A hivatal elnyerése azonban sohasem volt automatikus, hanem a király akaratától függött. A királynak többféle lehetősége is volt az igazgatási rendszer irányítására, befolyásolására. Így például az Óbirodalom egyes szakaszaiban a királyi család tagjai teljesítettek szolgálatot a legmagasabb hivatalokban, és az sem tekinthető véletlennek, hogy az egyes tisztviselőket gyakran áthelyezték. Az is előfordult, hogy a király a személyes támogatottját, egy homo novust emelt magas pozícióba. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy az eddig megszokott Hórusz helyett a II. dinasztia két királya miért tekintette Széth istent patrónusának. Az eddig bevett gyakorlattal szakítva a király tehát az ún. Hórusz név helyett Széth nevet viselt, azaz a királynevet tartalmazó ún. szerehre a Hóruszt jelképező sólyom helyett Széth állata (meghatározása bizonytalan, talán szamár) került. Egyesek szerint itt az egyiptomi államot szétszakadással fenyegető belső válságról van tudomásunk, sőt van, aki a vallási ellentétek okán kirobbanó, az északi országrész önállósodási törekvéseit jelző polgárháborút feltételez. A Hórusz és Széth hívei közti polgárháború azonban kevéssé tűnik valószínűnek. A későbbi ábrázolásokból – így például a Középbirodalom időszakához tartozó I. Szeszósztrisz trónbázisán látható jelenetből – kitűnik, hogy a Hórusz-Széth-páros a két ország megtestesítője volt. Az egyik jeles egyiptológus, Jan Assmann szerint Hórusz és Széth a civilizált és a vad világ kettősségét szimbolizálta, azaz Széth a civilizáltság által szabályozott vadságot jelenítette meg. Széth kiemelt szerepét jelzi az istenségnek Ré isten napbárkájában ellátott feladata. Rének a

71

horizonton nap mint nap végighaladó napbárkájában Széth küzd meg az állandó mozgásban lévő bárkát megállítani – és ezzel a civilizált világ működését ellehetetleníteni – szándékozó Apóphisz kígyóval. A Hórusz ellenségeként megjelenő démoni Széth alakja egy sokkal későbbi kor terméke. A források szűkösségéből adódóan még az sem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a Hórusz és Széth nevek ugyanazon királyhoz tartoztak-e, vagy különböző királyok neveiről vane szó. Feltehetően a király Széth neve a király hivatalos természetének gyarapítása egy újabb istenség bevonásával. A dinasztia vége felé úgy tűnik, mindkét isten a király isteni patrónusává vált, a király alakjában nemcsak Hórusz, hanem talán Széth is testet öltött. Míg a királynév széthiánus összetevője a II. dinasztia után eltűnt, addig a Hórusszal való azonosulás a királyi ideológia legfontosabb része maradt. Az Óbirodalom időszakában azonban a királyság vallási dimenziójának új és maradandó szimbóluma fejlődött ki: a piramis.

2.2.5. Az Óbirodalom kora (Kr. e. 2675-2130 körül) Az egyiptomi történeti hagyomány az Óbirodalom korának kezdetét a kb. Kr. e. 2675-2625 között uralkodó III. dinasztia trónra lépésétől számította. A korszak leglátványosabb változásai: a királyi temetkezések elkülönülése, illetve az arisztokrácia sírjainak egyszerűsödése és a királyi sírkomplexumba illeszkedése. Az uralkodók sírját innentől piramisok jelzik. A piramis építészeti fejlődése ma már világosan nyomon követhető Dzsószer lépcsős piramisától a gízai gúlákig. A királysírok szimbolikus jelentéstartalmának változása azonban még korántsem tekinthető ennyire ismertnek. Általánosságban a piramist a királyság vallási dimenziójának új és maradandó szimbólumaként foghatjuk fel. A III. dinasztia kezdete nem jelentette egy új királyi család trónra kerülését, a II. dinasztia utolsó királyának, Haszehemuinak felesége rokoni kapcsolatba hozható a III. dinasztia első két királyával, Dzsószer idején pedig egyenesen a király édesanyjának tekintették. A későbbi egyiptomi hagyomány a Kr. e. 2650 táján trónra lépő Dzsószert tartotta az Óbirodalom megalapítójának. A már fentebb említett, az Újbirodalom időszakából származó, és az Újbirodalom előtti uralkodókat felsoroló torinói papirusz a király nevét piros tintával írva jelezte egy új korszak kezdetét. Dzsószer jelentőségét a Manethón által közvetített késői egyiptomi hagyomány azzal is kiemelte, hogy a király alakjában tisztelte a kőépítkezés feltalálóját. Az egykorú emlékeken Netjerihet néven ismert Dzsószer leginkább a szakkarai sírkomplexumáról ismert, amely sok tekintetben mintául szolgált a későbbi egyiptomi királyoknak is. Bár a kő mint a monumentális építészet alapanyaga nem Dzsószer korának kizárólagos felfedezése, és még hosszú út vezetett a hatalmas gúlák megépítéséhez, a király lépcsős piramisa a későbbi királysírok szabályos gúláihoz vezető építészeti fejlődés első fontos állomása volt. Dzsószer síremléke minden korábbi királysír méretét felülmúlta, valamint- az eddigi agyagtégla-építményektől eltérően – már teljes egészében kőből épült. A téglalap alaprajzú sírkomplexumban magasodó piramist körben kápolnák és egyéb kultikus épületek és terek vették körül. A komplexum középpontjában álló piramis a király sírja és egyben túlvilági palotája. A sír az egyiptomi társadalom modelljét is reprezentálja: csúcsán a király és udvara, alatta a királyi közigazgatás vezető tisztviselői, az adminisztráció tagjai, majd a kézművesek és a parasztság helyezkedett el. Dzsószer síremléke új mintát teremtett a királyi sírépítkezések gyakorlatában, és egyben megalapozta a későbbi uralkodók közti versengést, a másik sírkomplexumán való túltevés folyamatát. A király építő tevékenysége azonban nem merült ki többször is megnagyobbított sírjának felépítésében, tudunk például egy héliopoliszi szentély építéséről is. Dzsószer idejéből maradt fenn az első monumentális szobor, amely halotti templomából került elő. A király uralkodását a torinói papirusz csupán 19 évre tette, amelyet azonban építészeti tevékenységét figyelembe véve megduplázhatunk. Uralkodására a kései utókor mint a későbbi óbirodalmi nagyságot megalapozó aranykorra tekintett vissza. A király mellett széles körű tiszteletnek örvendett a Dzsószer halotti komplexumának építését felügyelő Imhotep is, akit a kései korokban az írnoki és minden egyéb tudományos tevékenység isteneként tiszteltek. Dzsószer uralkodásától a király és az arisztokrácia ez ideig hasonló temetkezési gyakorlata szembetűnően elvált egymástól. A király sírjához immár nem mérhető, a predinasztikus kori hagyományokat őrző masztaba-sírok (elnevezését alakjáról kapta, a masztaba arab szó, jelentése pad) maradtak az arisztokrácia temetkezési helyei. Az uralkodói és az arisztokratasírok közti méretbeli és minőségi különbségből fakadóan szokás feltételezni, hogy az I. és a II. dinasztia idején a király mellett valószínűleg jelentős regionális hatalommal bíró törzsinemzetségi arisztokrácia – a III. dinasztia idejére – az országot a memphiszi központtal centralizáló királyi hatalom alá rendelődött. Dzsószer halála után gyors uralkodócserék követték egymást, így az egyes királyoknak kevesebb idejük jutott sírjuk elkészítésére is. A Dzsószert követő Szehemhet sírja – a király korai halála folytán – torzó maradt. A dinasztia utolsó tagjainak- Haba és Huni királyok- uralkodásáról alig tudunk valamit. Az Óbirodalom legismertebb uralkodóit a kb. Kr. e. 2625-2500 közti időszakban uralkodott IV. dinasztia tagjai között tartjuk számon. A dinasztia első uralkodója Sznofru (Kr. e. 2625-2585 körül), akinek uralkodása alatt jelentős változások zajlottak le az államszervezet felépítésében, illetve a piramiskörzetek kialakításában. Uralkodása 50 éve alatt a király három nagyobb és két kisebb piramist építtetett. Elképzelhető, hogy az újabb és újabb piramisok építése – az ún. napi rítusokhoz hasonlóan – a király rituális kötelességei közé tartozott. Az első kisebb piramisát a Fajfiúm-tó keleti pereménél fekvő Szeilánál emelte, majd a már jóval nagyobb méretű piramiskomplexumát a Szeilától 10 km-re található Medumnál építette fel. Az eredetileg lépcsős szerkezetű piramist a király uralkodása végén valódi gúlává alakították át. A medumi építkezés azzal állt összefüggésben, hogy a király központját ide helyezte. Nincs semmi alapja annak a széles körben elterjedt nézetnek, hogy az építményt Sznofru elődje, Huni király kezdte el építeni, és Sznofru csupán befejezte. Le kell szögezni: a Huni-féle építésnek nincs régészeti bizonytéka, illetve sohasem fordult elő, hogy valamely uralkodó elbitorolta volna elődje sírját. Sznofru medumi piramiskomplexuma jelentős mértékben eltér a III.

72

dinasztia sírjaitól. Az építmény – Ré, a napisten útjához igazítva – kelet-nyugati tájolású. Az eddigi észak-déli hagyománnyal szemben a szoláris szempont figyelembevétele új elem. Hosszú folyosó vezet keletről (az élők országából) a sírként szolgáló piramishoz. Ennek az útnak a bejárata az ún. völgytemplom. Sznofru komplexuma a III. dinasztia kori piramiskerületből csupán a halotti templomot és az ún. déli sírt (kisebb lépcsős piramisok formájában) tartotta meg. A halotti templom a piramis addigi északi oldaláról átkerült a szoláris szempont által diktált keleti oldalra. Megmaradt viszont a piramis bejáratának északi oldali hagyománya. Ismeretlen okból uralkodásának 15. évében Sznofru feladja addigi központját, félbehagyja a már elkezdett piramiskomplexum építését Medumban, és 50 km-rel északabbra új rezidenciát és piramist építtetett Dahsurban. A dinasztia következő királyai azonban szakítottak Sznofru hagyományával, és a Memphiszhez közeli Gízában emeltettek piramiskomplexumot. Az ún. gízai piramisok Kheopsz (egyiptomi nevén Hufu, uralkodott kb. Kr. e. 25852560), Kephrén (egyiptomi nevén Hafré, uralkodott kb. Kr. e. 2555-2532) és Mükerinosz (egyiptomi nevén Menkauré, uralkodott Kr. e. 2532-2510) sírépítményei. Szerkezetük Sznofru fentebb vázolt piramiskerületéhez volt hasonló. A gízai piramisok nemcsak méretük, hanem minőségük okán is a leghíresebbek az egyiptomi piramisok közt. Az egyes királysírokat – az általános szokásnak megfelelően – a királyi család tagjainak, a tisztviselőknek és a papoknak a masztabái vették körül. Ezek a masztabák a gízai királysírok esetében katonás rendben, utcákat alkotva keretezik a sírkomplexumokat, míg a korábbi királysíroknál nincsenek ilyen szabályosan elrendezve. A masztabák elhelyezéséből, valamint a Hérodotosz által is rögzített pejoratív képből a történészek egy része a Kheopsz és Khephrén által végrehajtott politikai és gazdasági centralizációt olvasott ki, és az említett királyokat mindenki felett álló zsarnoknak mutatja be, akiknek önkényuralma az ország teherbíró képességét meghaladó építkezésekre kényszerítette az egyiptomi lakosságot. Hiba volna azonban piramisméterben mérni az egyes királyok hatalmát, hiszen a sírkomplexumon túl szentélyépítkezések, új telepek létrehozása és a sivatagba indított nyersanyagbeszerző expedíciók is hozzátartoztak az egyes királyok tevékenységi köréhez. A masztabáknak a királysírokhoz való koncentrálódása sem feltétlenül a hatalmi centralizációból adódik. A halottkultusszal foglalkozó forrásokból nyilvánvaló, hogy milyen megkülönböztetett helye és szerepe van az uralkodó halotti kultuszának. A királyok sírja szent, és a szent térhez való minél szorosabb közeledés szerves részét alkotta az arisztokrata sírépítészetnek. Végül pedig a királyi hatalom centralizációja már a III. dinasztia idején lejátszódott. A dinasztia utolsó királya, Sepszeszkaf (kb. Kr. e. 2508-2500) piramis helyett egy nagyméretű masztabát építtetett. Bár egyes szerzők a piramisokat építtetőek megalomán vállalkozásainak tartják, helyesebb ezen meglehetősen komplex épületegyütteseket az istenkirályság monumentális megnyilvánulásaként értékelni. A piramiskomplexumok az egyes királyok építési programjaiként foghatók fel, az építmények legfontosabb célja a commemoratio volt, azaz hogy a király uralkodásának maradandó emlékművet állítson. Dzsószer sírkomplexuma nem egyszerűen az uralkodó örök nyughelye volt, hanem szimbolizálta a király viszonyulását az istenekhez és az emberekhez. A piramis lépcsői jelenthették az északi égbolt csillagaihoz vezető utat, ahová az uralkodó halála után elutazik, vagy utalhat a teremtéstörténetben szereplő ősdombra is, esetleg mindkettőre. A IV. dinasztia piramiskomplexumait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a piramist körbevevő épületkomplexum összezsugorodott, és csupán a halotti kultusz céljait szolgáló templomot tartalmazott. A szabályos gúla szimbolikájában kiemelt figyelmet szenteltek az Óbirodalom időszakában a király halotti kultuszában fontos szerepet játszó Ré istennek, akinek héliopoliszi szentélyéhez igazították a IV. dinasztia piramiskomplexumainak tájolását. Egyesek szerint a piramis a Ré-kultuszban szakrális tárgyként tisztelt obeliszkcsúcs monumentális megfelelője volt, mások úgy vélik, hogy a gúla forma a Rével azonosított Nap szétszóródó sugarait szimbolizálta. A IV. és az V. dinasztia (kb. Kr. e. 2350-2170) királyainak sírjai közti különbségek ellenére a két uralkodócsalád közeli rokonságban állhatott egymással. A gízai nekropoliszban temetkező Hentkávesz királyné Uszerkaf király (kb. Kr. e. 2500-2485) felesége vagy édesanyja lehetett. Az V. dinasztia királyainak sírjai ugyanazon mintát követik. A sírkomplexumukon kívül a dinasztia majd minden uralkodója – Uszerkaftól Menkauhórig (kb. Kr. e. 2425-2415) – egyegy naptemplomot is építtetett Abu-Szírban. A naptemplomok megjelenése mögött a királyi ideológia változása állhatott. Bizonyosnak tekinthető, hogy a korábbi királyi ideológia a IV. dinasztia időszakában – a tradicionális isteni identitás elemeit megtartva – új elemmel bővült. A királyok hivatalos titulatúrájában megjelent a "Ré fia" cím, amelyet az V. és a VI. dinasztia uralkodói is viseltek. Az abu-szíri naptemplomok megjelenését, és ezen szentélyeknek az uralkodók halotti kultuszával való szoros kapcsolatát korábban a Ré-papságnak a királyi hatalom felett aratott győzelmeként értékelték. Úgy vélték, hogy az V. dinasztia korában Ré papjai bizonyos kontrollt gyakoroltak a királyi hatalom felett. Mára azonban világossá vált, hogy a feltételezés alaptalan, a naptemplomok a királyi sírkomplexumoknak inkább függelékei mint vetélytársai. A dinasztia utolsó két királya már nem épített naptemplomokat, viszont az utolsó uralkodó, Unisz (kb. Kr. e. 2371-2350) sírjában megjelentek az ún. "piramisszövegek", amelyek a király halotti szertartásához nélkülözhetetlen halotti szövegeket tartalmazták. Feltételezzük, hogy ezen szövegeket eddig csupán felolvasták, de – titkosságukból fakadóan – nem írták le. Az V. dinasztiát követő VI. dinasztia (kb. Kr. e. 2350-2170) közt a régészeti emlékanyagban nem érzékelhető változás. A dinasztia minden királya – Tetet (kb. Kr. e. 2350-2338) kivéve – Szakkarában temetkezett. Az egyiptomi hagyomány a politikai változásoknak és az egyes uralkodóknak ezekben játszott szerepére kevés figyelmet fordított. A hivatalos források a korábban már elemzett ideális uralkodó alakját közvetítették. Az Óbirodalom némely uralkodójának jellegzetesnek tekintett vonásait későbbi források őrizték meg. A Középbirodalom korából származó Westcar-papirusz szerint a jó természetű Sznofru élesen különbözik fiától, a keménykezű, zord uralkodónak beállított Kheopsztól. Manethón említette a VI. dinasztia megalapítójának, Teti királynak (kb. Kr. e. 2350-2338) a meggyilkolását, illetve az egyik óbirodalmi tisztviselő, Uni életrajzi feliratában tudósít I. Pepi király (kb. Kr. e. 2338-

73

2298) főfelesége ellen folyó, általa elnökölt perről. A politikai változások talán legjellemzőbb jelei a vezető tisztségviselők hivatali karrierjének tanúbizonyságául szolgáló életrajzi feliratokban tárulnak fel. Ezek a források azonban csak az eseményeket írják le, az okok sokszor rejtve maradnak. Az V. és a VI. dinasztia korszakában lezajló változás egyik fontos jele, hogy csökken a piramisok mérete, valamint gyatrábbá válik a kivitelezésük. A korábbi grandiózus kőépítményeket jóval kisebb méretű, agyagtéglából készült építmények váltották fel. A folyamatosság jele azonban, hogy a sírkomplexum épületeinek összetétele és elrendezése nem változott. Nincs egyetértés abban a tekintetben, hogy a IV. dinasztia korabeli grandiózus királysírok hagyományának megszakadása egy gazdasági válság vagy a megtermelt javak egyéb célokra való felhasználásának jele. A korszak másik fontos változása, hogy megszűnt az a szokás, hogy a vezető állami tisztviselők az uralkodó nekropolisza közelében temetkeztek. Az V. dinasztia uralmának vége felé lényeges változás, hogy az elithez tartozó tisztviselők sírjai a vidéki központok mellett összpontosultak. Az egyes tartományi kormányzói tisztségek örökíthetővé válását követően a tartományi főváros körül kormányzói nekropoliszok alakultak ki. Valamivel világosabb, de nem elég részletes kép alkotható az Óbirodalom időszakának külpolitikai viszonyairól. A föníciai Büblosszal folytatott kereskedelmi és kulturális kapcsolatok a Kr. e. IV. évezredre nyúltak vissza. Bár a magánsírok feliratai elő-ázsiai térségbe tartó egyiptomi hadjáratokat említenek, ezek csupán erődemonstrációs hadműveletek lehettek, mivel Egyiptom ekkor bizonyosan nem terjeszkedett ebben a térségben. Az egyiptomi nyersanyagbeszerző expedíciók egyik állandó célpontja Núbia volt, amelyet a predinasztikus kor óta szoros kapcsolat fűzött Egyiptomhoz. Az Óbirodalom egész időszakában az egyiptomiaknak szabad kezük volt az alsó-núbiai térség erőforrásainak kiaknázásában. A 2. kataraktához közel egy egyiptomi település, Buhen alapítására is sor került, amelynek virágzása a VI. dinasztia végéig tartott. A déli expedíciók szervezése és irányítása az elephantinéi kormányzók feladatai közé tartozott. Alsó-Núbia mellett a Libiai-sivatag oázisai is egyiptomi befolyás alatt álltak. A líbiai törzsek elleni szimbolikus harc a későbbi uralkodók rituális kötelezettségei közé tartozott. Egyiptomi aktivitás mutatható ki a Szináj-félszigeten és a keleti sivatag térségében is. Ezeknek az expedícióknak a célja az Egyiptomból hiányzó nyersanyagok – például értékes kőfajták és nemesfém – behozatala volt.

2.2.6. Az Óbirodalom összeomlása (kb. Kr. e. 2170-1980) Az Óbirodalom hanyatlásának legjobban látható jele a piramisegyüttesek gondosságának és méretének csökkenése volt a VI. dinasztia uralkodásának második felében. A dinasztia utolsó jelentős piramiskomplexum-építője a Kr. e. 2298 és 2288 körül uralkodó II. Pepi volt, akinek halála után a kormányzat elveszítette stabilitását. A hanyatlást kiváltó okokról megoszlanak a vélemények. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a Nílus évenkénti áradási szintjének fokozatos csökkenése és ezzel párhuzamosan a sivatag előrenyomulása súlyos feszültségeket okozhatott az ország gazdasági rendszerében. A központi hatalom összeomlásában azonban a tartományi kormányzók hatalmának jelentős növekedése is szerepet játszott. Ez azonban inkább következménye, nem pedig kiváltó oka a központi adminisztráció zavarának. Bár szinte semmit sem tudunk II. Pepi utódainak uralkodásáról, a memphiszi monarchia súlytalansága kétségtelen. Manethón a kb. Kr. e. 2170-től 2130-ig uralkodó VII. és VIII. dinasztiába sorolta a korszak memphiszi királyait, akiknek uralmát valószínűleg névlegesen az egész országban elfogadták. Jelentéktelenségükre utal, hogy már nem építettek piramiskomplexumokat, illetve gyorsan követték egymást a trónon. A gyors uralkodó- és dinasztiaváltások a királyi hatalom egyértelmű gyengeségének jelei. A memphiszi központ befolyásának csökkenésével párhuzamosan növekedett a tartományi kormányzók önállósága, ekkorra már hivatalaikat örökletessé tették, a tartományok területét pedig saját birtokukként kezelték, gyakran egymással is háborúzva határaik kiterjesztéséért. Az óbirodalmi államszervezet teljes összeomlása azonban a központi hatalom fokozatos gyengülése ellenére is gyorsan lezajló folyamat lehetett. Bár az események menetét nem ismerjük, az óbirodalmi temetők síranyagának vizsgálataiból éhínség és a halálozási arányszám jelentős növekedése mutatható ki. A memphiszi kormányzat összeomlását Kr. e. 2130 körülre tehetjük.

2.2.7. A polgárháború időszaka, az ún. első átmeneti kor A Memphiszi Királyság összeomlását követően az ország részekre szakadt. A királyi címet a Memphisztől északra eső, a Fajfiúm bejáratánál fekvő hérakleopoliszi uralkodóknak sikerült megszerezniük. Ők alkották Manethónnál a kb. Kr. e. 2130 és 1980 között uralkodó IX. és X. dinasztiákat. A hérakleopoliszi királyok néhány évig talán az ország egész területét ellenőrizték, de igazi hatalommal mindig is csak az északi országrészben rendelkeztek. A déli országrész vezető hatalmasságai közt zajló fél évszázados polgárháborúból Théba került ki győztesen. A thébai királyok alkották a XI. dinasztiát (kb. Kr. e. 2081-1938), amely fokozatosan kivonta magát a hérakleopoliszi befolyás alól. A két hatalom konfliktusában a Hérakleopolisz és Théba közt fekvő közép-egyiptomi tartományok jelentették a mérleg nyelvét. Ezek kezdetben inkább a hérakleopoliszi dinasztiát támogatták. A két fél között folyó háborút kezdetben hérakleopoliszi sikerek jellemezték, majd a thébai II. Antef (kb. Kr. e. 2065-2016) abüdoszi győzelme fordulatot hozott, és unokája, I. (Nebhepetré) Mentuhotep (kb. Kr. e. 2008-1957) idején már a közép-egyiptomi térségbe helyeződött át a háború színtere. A befolyásos közép-egyiptomi tartományok legyőzését követően Hérakleopolisz súlytalanná vált.

74

2.2.8. A Középbirodalom kora (kb. Kr. e. 1980-1630) A polgárháború második szakasza tulajdonképpen már Egyiptom újraegyesítésének első állomása volt. I. (Nebhepetré) Mentuhotep Kr. e. 1980 körül arathatott győzelmet a közép-egyiptomi tartományok felett, és ezzel kezdetét vette az ország újraegyesítésének folyamata. Manethón azzal jelezte a korszak fontosságát, hogy I. Mentuhotepet tette meg a XI. dinasztia megalapítójának. Ez a periódus annak ellenére is viszonylag nyugodtnak tűnik, hogy északon az uralkodóház, illetve a királyság politikai tartalmának bizonyos elemei kicserélődtek. Bár a thébai dinasztia által végrehajtott újraegyesítés a katonai hódításon nyugodott, az új rezsim igyekezett demonstrálni pártatlanságát, így például a korábbi, hérakleopoliszi kormányzat tisztviselőit saját adminisztrációs rendszerébe olvasztotta. A XI. dinasztia azonban határozottan thébai orientációjú volt, királyi székhelyét sem helyezték át a mindig is tradicionális fővárosi ranggal bíró Memphiszbe. Sírjaikat a thébai uralkodók nekropoliszában alakíttatták ki, és a thébai szokásoknak megfelelően sziklasírba temetkeztek. Ennek ellenére az újbirodalmi és a későbbi egyiptomi hagyomány a dinasztiaalapítóként és az ország újraegyesítőjeként számon tartott I. Mentuhotep alakját a legjelentősebb uralkodók közé sorolta, akit – az országot először egyesítő Ménészhez hasonlóan – egy újabb nagy korszakot nyitó uralkodóként tisztelt. A XI. dinasztia építési tevékenysége az ország egész területén kimutatható, és felélénkültek a Núbiába, a keleti sivatagba és a Szinájfélszigetre tartó nyersanyagbeszerző egyiptomi expedíciók. A XI. dinasztia uralmának végéről szinte semmit sem tudunk. Egy későbbi forrás – az inkább a politikai propaganda műfajához sorolható Nereiti próféciája – a XII. dinasztiát (kb. Kr. e. 1938-1759) megalapító Amenemhatot a nemzet megmentőjének szerepében mutatta be, aki isteni jóváhagyással került trónra, hogy felszámolja az országban uralkodó káoszt. Bár a hatalomátvétel körülményei tisztázatlanok, a Kr. e. 1938-1909 körül uralkodó dinasztiaalapító a XI. dinasztia utolsó királyának, III. (Nebtauiré) Mentuhotepnek (kb. Kr. e. 1945-1938) vezírje és Felső-Egyiptom kormányzója volt. Az új dinasztia sok tekintetben szakított elődje hagyományaival. I. Amenemhat legfontosabb változtatása a királyi székhely áthelyezése a régi fővárosba. Bár Memphisz újra az ország hivatalos fővárosává vált, a király Memphisz és Hérakleopolisz közt új palotakomplexumot hozott létre Itj-Taui (mai List) néven, amely több mint háromszáz éven át az ország politikai centruma maradt. Az újonnan kialakított uralkodói székhely rangját biztosította, hogy a király és utóda a város mellett temetkezett. Az általában a király személyes testamentumának vélt I. Amenemhat intelmeiből kiderül, hogy a király politikai gyilkosság áldozata lett. A trónörökösnek, a későbbi I. Szeszósztrisznak (kb. Kr. e. 1919-1875) azonban sikerült megszereznie a hatalmat, az azonban nem derült ki, hogy mi állhatott a gyilkosság hátterében. Az bizonyos, hogy az első átmeneti korban jelentős befolyásra szert tett közép-egyiptomi tartományok ellenőrzése és integrálása komoly nehézséget okozott a XII. dinasztia első királyainak. Az assziuti tartományi kormányzó például a hérakleopoliszi dinasztia időszakáig tudta visszavezetni családfáját, így kétségbe vonhatta az uralkodó dinasztia legitimitását. A XII. dinasztia királyai adminisztratív eszközökkel igyekeztek megtörni a régió önállóságát, így például a régió egészét ellenőrző tisztviselőt neveztek ki, illetve Asszuán tartományba új kormányzót iktattak be. II. Amenemhat (kb. Kr. e. 1876-1842) és II. Szeszósztrisz (kb. Kr. e. 1844-1837) uralkodásáról alig rendelkezünk forrásokkal, jóval több emlék maradt fenn III. Szeszósztrisz (kb. Kr. e. 1836-1818) és III. Amenemhat (kb. Kr. e. 1818-1772) uralkodásának idejéből. III. Szeszósztrisz uralkodása idején új közigazgatási rendszert hoztak létre, amelynek szervezeti egységei nem estek egybe a régi tartományokkal. Az újonnan létesített közigazgatási egységeket a királyi székhelyen működő két igazgatási szervnek rendelték alá, amelyek az udvar egyik vezető tisztviselője alá tartoztak. Ezen új szervezeti egységek váltak a királyi akarat vidéki érvényesítőjévé, a régi tartományok súlytalanná váltak az új rendszerben. A XII. dinasztia királyai újjászervezték a közigazgatás rendszerét, III. Szeszósztrisz reformját követően a bürokrácia központosítottabbá vált, mint az Óbirodalom összeomlása óta bármikor. Az új közigazgatási rendszer sem tudta azonban teljes mértékben megszüntetni a régi tartományokat, amelyek a regionális identitás központjai maradtak. A rendszer egyszerűsége – közvetlenül a király alá rendelt főtisztviselő által irányított egységes hivatali láncolat – lehetett az oka, hogy az így kiépített adminisztrációs rendszer 1000 évig használatban maradt. III. Amenemhat uralkodása alatt Fajjúm vált a király tevékenységének központjává, építkezései egy második főváros létrehozásának gondolatát vetik fel. A király a tó vízszintjének szabályozása révén jelentős mezőgazdasági területet tudott kialakítani. A tó partján állt az ókori Egyiptomnak a piramisok után legismertebb építménye, III. Amenemhat halotti temploma, az ókori világ hét csodája közé sorolt Labirintus. A XII. dinasztia az óbirodalmi temetkezési hagyományokhoz visszatérve piramisokba temetkezett. I. Amenemhat és I. Szeszósztrisz sírja Listben, az újonnan kialakított királyi központ mellett épült fel. A dinasztia királyai azonban ezenkívül az egyik óbirodalmi királyi nekropoliszban, Dahsurban is temetkeztek. Itt található II. Amenemhat és III. Szeszósztrisz sírja. III. Amenemhat két piramist is építtetett: az egyiket Dahsurban, a másikat az általa átalakított Fajjúmban. A középbirodalmi királyok hódító törekvéseinek célja – az Óbirodalom idejéhez hasonlóan – elsősorban Núbia volt. Az Alsó-Núbia feletti ellenőrzést már az országot újraegyesítő I. (Nebhepetré) Mentuhotep visszaszerezte, így núbiai zsoldosokat is bevethetett a Hérakleopolisz elleni harcok során. A Nílus első és második vízesése közti terület meghódítása I. Amenemhat és I. Szeszósztrisz uralkodása alatt vált teljessé. III. Szeszósztrisz az egyiptomi határt még délebbre, Szemmáig tolta ki. A núbiai sivatagban élő nomád törzsek ellenőrizetlen benyomulása mindig is veszélyt jelentett Egyiptom alsó-núbiai érdekeire, ezért a Nílus-völgy núbiai szakaszán újfajta stratégiával kísérleteztek: területének biztosítása érdekében a térségben erődhálózatot építettek ki. Az építkezés I. Szeszósztrisz idején kezdődött, a hálózat III. Szeszósztrisz idején vált teljessé. Az erődök egyrészt a további déli előrenyomulás bázisaiul szolgáltak, másrészt ellenőrizték a Nílus-völgyben Núbiából Egyiptomba vezető utakat.

75

A déli aktivitással szemben Egyiptom külpolitikája északi irányban passzív maradt, és csak korlátozott mértékben kapcsolódott be az ókori közel-keleti ügyekbe. Valószínűsíthető, hogy ebben az időszakban Egyiptomnak sem a jelentős mezopotámiai, sem az anatóliai nagyhatalmakkal nem volt kapcsolata. A Szináj-félszigeten húzódó ázsiai határ erődített volt, és csak hivatalosan ellenőrzött forgalom bonyolódhatott a Nílus völgye felé. Az ún. középbirodalmi átokszövegek – amelyek a mágia segítségével igyekeztek megsemmisíteni Egyiptom elő-ázsiai ellenségeit – ugyan a szíriai-palesztinai térség számos kisebb uralkodóját említik, a konkrét háborúra utaló források azonban ritkák. Bár a görög történetírói hagyomány kiterjedt ázsiai hódításokat tulajdonít az egyik Szeszósztrisz nevű uralkodónak, ez azonban valószínűleg a későbbi, az Újbirodalom idején végrehajtott ázsiai hódítások múltba történő visszavetítése lehet. Az egyiptomi uralkodók érdekeiket a fegyveres hódítás helyett inkább kereskedelmi kapcsolatokkal igyekeztek érvényesíteni. Egyiptom első számú kereskedelmi partnere – az Óbirodalom időszakához hasonlóan – a föníciai Büblosz. A levantei térségen túl szoros kapcsolatok fűzték Egyiptomot az Égei-tenger térségéhez. Ezt támasztja alá az egyiptomi leletanyagban a krétai importáru megjelenése, illetve a Krétán talált egyiptomi eredetű tárgyak, valamint a korszak némelyik magánsírjának a krétai kereskedőket ábrázoló falfestményei. A széles körű kereskedelmi kapcsolatok az ún. todi kincslelet tanúbizonysága szerint egészen Mezopotámiáig nyúltak.

2.2.9. A Középbirodalom felbomlása és a második átmeneti kor (kb. Kr. e. 1630-1539/23) A Középbirodalom IV. Amenemhat (kb. Kr. e. 1773-1763) uralkodása idején még szilárd volt. Nincs forrásunk belső zavarokról, és a Núbia feletti egyiptomi uralom is igazolt. A király korai halálát követően trónra lépő Szobeknofru királynő (kb. Kr. e. 1763-1759) rövid uralkodása után a dinasztia uralma hirtelen véget ért. Az uralkodócsalád bukását okozó politikai változások természetét azonban különösen nehéz feltárni. A Középbirodalom kormányzati központjában, Itj-Tauiban tovább uralkodó dinasztia határozottan megkülönböztethető a XII. dinasztiától. A Manethón által a XIII. dinasztiába (kb. Kr. e. 1759-1630) sorolt királyokról alig tudunk valamit. A dinasztiához tartozó ötvenöt király közül csak kevesen uralkodtak öt évnél hosszabb ideig. A dinasztia bizonyosan nem tekinthető egyetlen családnak, számos király nyilvánvalóan nem királyi ősöktől származott. Manethón az egyes dinasztiákba itt már nem egy-egy uralkodócsalád, inkább egy-egy korszak királyait foglalta össze. A rövid és bizonytalannak tűnő uralkodási időszakok azonban nem a politikai nyugtalanságból fakadtak, hiszen az ország egysége nem bomlott fel, és állandóság figyelhető meg a vezető kormányzati posztokon is. A korszak egyik jellemzője, hogy ugyanazok a magas beosztású tisztviselők több király alatt is szolgáltak. Megfigyelhető azonban, hogy a nagy befolyással rendelkező hivatalok néhány tekintélyes család kezében összpontosultak, ezért feltételezhető, hogy a XIII. dinasztia ideje alatt a valódi hatalom a XII. dinasztia ideje alatt létrehozott adminisztráció kiemelkedő tagjainak kezébe csúszott át. A korszak hatalmi viszonyait olyan családi csoportok befolyása jellemezhette, amely az egyes családok befolyásának árapály jellegű váltakozását követve mindig utat engedett egyik vagy másik csoport számára. Ebben a rendszerben a királyi méltóság a magas kormányzati beosztások végső pozíciója lehetett, amelyet az adott család addig tudott kézben tartani, míg befolyását egy új, feltörekvő családi csoport meg nem törte. Bár a XIII. dinasztia kormányzatának így valószínűleg bizonyos fokig nélkülöznie kellett azt a legitimitást, amely a XII. dinasztia korát jellemezte, a rendszer szilárdságát mutatta, hogy az ország egysége fennmaradt. A stabilitás azonban csak a magterületre volt jellemző, a núbiai területeken fokozatosan csökkent, majd a XIII. dinasztia végére meg is szűnt az egyiptomi befolyás. A núbiai erődök fokozatosan elveszítették katonai jellegüket, és inkább kisebb határ menti városokká váltak, majd a dinasztia uralmának vége felé az erődöket feladták. A dinasztia utolsó uralkodóinak csökkenő befolyása nemcsak a núbiai térség elveszítésében mutatkozott meg, hanem abban is, hogy a Deltában nem tudták megakadályozni a politikai elkülönülést. A Manethón által a XIV. dinasztiához sorolt királyok datálása bizonytalan (valószínűleg a XIII. dinasztia kései királyaival egykorú), uralkodóik a Delta egy részében önálló dinasztiát alapítottak. A Delta leválását követően ebben a térségben az ország többi részétől független folyamatok zajlottak le. A palesztinai térségből Egyiptomba bevándorló kánaánita csoportok legvonzóbb célpontja mindig is a Deltavidék volt. Az itt letelepedett kánaánita törzsek jelentős számaránya döntő lehetett mind a Deltavidék elszakadásában, mind pedig a későbbi hükszósz hatalomátvételben. A Manethón által közvetített egyiptomi hagyomány keleti irányból érkező pusztító betörésként írta le a folyamatot. Bár népvándorlásszerű hükszósz invázió nem igazolt, és a kései hagyomány jelentősen felnagyíthatta a hükszósz támadás nagyságát és váratlanságát, az azonban tény, hogy nagy hatást gyakorolt az egyiptomiakra, ezért emléke megőrződött. A hükszószok mozgása mögött a hurrik szíriai és kánaáni behatolása húzódott meg, amelynek eredményeképpen a késő bronzkori (Kr. e. 1500-1200) kánaáni uralkodók – a korábbi amurrá nevek helyett – gyakran huni nevet viseltek. A vándorló csoportok erős hurri hátterét igazolja a ló, illetve a harci szekeres hadviselés egyiptomi meghonosodása a hükszósz időszak alatt. A Kr. e. 1630 körül lezajlott hükszósz támadás során mind a XIIL, mind a XIV. dinasztia megbukott. A hükszósz elnevezés a heka-haszut (puszták fejedelmei) egyiptomi kifejezés elgörögösített formája. A hükszószok etnikai összetétele mai napig vitás. Bár többségük sémi nevet visel, akadnak köztük hurri nevű királyok is. Az azonban bizonyos, hogy a deltai hükszósz államok intenzív kapcsolatot tartottak egymással és az anyaországgal is. A régészeti leletanyag alapján világos, hogy ezek az államok a kánaáni térséghez tartoztak. A vezető ázsiai család a Deltában fekvő Avarisz városát tette meg központjául, őket sorolta Manethón a XV. dinasztiához (kb. Kr. e. 1630-1523). Az avariszi dinasztia a Deltától a közép-egyiptomi Hermupoliszig ellenőrizte az országot. Annak ellenére, hogy a hükszószok nem uralták az egész országot, valamint a Nílus völgyének általuk birtokolt részét is egyiptomi vazallusaik révén kormányozták, a manethóni hagyomány a hükszósz királyokat legitim egyiptomi

76

uralkodónak tekintette. Az avariszi dinasztia azonban nem az egyetlen hükszószok által alapított dinasztia a Deltában. A Delta más régióit kisebb ázsiai uralkodók ellenőrizték. Őket sorolta Manethón a XVI. dinasztiába (párhuzamos a XV. dinasztiával). A legerősebb deltai hükszósz államnak azonban az avariszi dinasztia számított, amelynek egyetlen lehetséges ellenfele Felső-Egyiptomban alakult ki. A XIII. dinasztia összeomlását követően az egyiptomi államiság a már a Középbirodalom ideje alatt déli központként funkcionáló Thébában összpontosult. A Manethón által tizenhetedikként besorolt dinasztia (kb. Kr. e. 1630-1539) eredetéről semmit sem tudunk. Bár az egyes királyok nevei – Mentuhotep, Antef – a thébai hagyományokhoz való kötődést támasztják alá, a XVII. dinasztia nem azonosítható a Középbirodalom idejének thébai tartománykormányzói családjával. A dinasztia sokáig az avariszi királyok vazallusaként gyakorolta hatalmát. Erre szorította őket Théba körülzártsága, amelyet az északi ázsiai uralom és a Núbiában megerősödő kusita állam nyomása okozott. A kusita állam a Nílus harmadik vízeséséhez közeli Kerma központtal jött létre, majd miután az egyiptomiak feladták Alsó-Núbiát, fennhatóságát kiterjesztette az első és a második katarakta közé eső területre is, elfoglalván az egyiptomiak által elhagyott erődöket. A kusita fenyegetés még akkor is gátolta a thébai fejedelmek önállósodási törekvéseit, amikor az avariszi hükszósz dinasztia befolyása számottevően csökkent. Bár Szekenenré (kb. Kr. e. ?1543?) felkelése a hükszósz uralom lerázására még sikertelenül végződött, utódjának, Kamósze királynak (kb. Kr. e. 1543?-1539) azonban már sikerült kivívnia a Thébai Királyság önállóságát. A thébai uralkodó Avarisz elleni felvonulása előrevetítette a hükszósz dinasztiával való végső összecsapást, amely az ország számára elhozta a függetlenséget.

2.2.10. Az Újbirodalom (kb. Kr. e. 1539-1075) Kamósze hadjáratai a közép-egyiptomi térségben Thébát tették az ország vezető hatalmává, az ország egyesítése és a hükszószok hatalmának végleges megtörése azonban csak utódjának sikerült. Az országot felszabadító háború Kr. e. 1529 körül robbant ki Kamósze utódja, Jahmesz (Ahmószisz vagy Ahmesz, kb. Kr. e. 1539-1514) uralkodása idején. Jahmesznek a hükszószok ellen vezetett hadjáratok sokaságával sikerült felszabadítania az országot. Uralkodásának jelentőségét a későbbi hagyomány azzal igyekezett emelni, hogy a királyt tekintették az egyiptomi történelem új korszaka megalapítójának, annak ellenére, hogy Jahmesz a XVII. dinasztiát alkotó thébai uralkodócsalád tagja volt. Manethón Jahmeszt már az Újbirodalom korának legfontosabb dinasztiájának, a XVIII. dinasztia alapítójának (kb. Kr. e.1539-1295/92) tekintette. A dinasztia által bevezetett új korszak nemcsak az ország egységét teremtette meg, hanem a külügyek kezelésében is alapvetően különbözött minden korábbi korszaktól. Az új igazgatási rendszer a legkorábban Núbiában mutatkozott meg. A Nílus második vízeséséig terjedő alsó-núbiai térség ellenőrzésének visszaszerzése már Kamósze uralkodása alatt megtörtént. A núbiai terjeszkedést Jahmesz konszolidálta, aki egy, a kusita állammal szembeni ütközőzóna kialakításában látta az egyiptomi magterület védelmének zálogát. I. Amenhotep (kb. Kr. e. 1514-1493) és I. Thotmesz (kb. Kr. e. 1493-1479) ideje alatt a hadjáratok súlypontja délebbre, a Kusita Királyság központi területére helyeződött. Az egyiptomi csapatok azonban nemcsak a kusitákat győzték le, hanem megsemmisítettek minden más, az egyiptomi terjeszkedéssel szembenálló núbiai erőt a térségben. Az őket követő királyok uralkodása alatt zajló háborúk tartóssá tették az egyiptomi jelenlétet a Nílus harmadik és negyedik vízesése közötti területen is. A konszolidáció során a meghódított területeket bekebelezték, kiterjesztve Egyiptom határait a negyedik vízesésen túl a Nílus nagy kanyarulatáig. A núbiai térséget – Egyiptom mintájára – Wawat és Kus néven Alsó- és Felső-Núbiára osztották. Bevezették az egyiptomi közigazgatást, de a helyi fejedelmeket meghagyták, ők közvetítettek népük és az egyiptomiak közt. A megszálló kormányzat egyértelműen katonai jellegű volt, a núbiai közigazgatás fejének a "kusi királyfi" címmel rendelkező alkirály számított, aki az uralkodó teljhatalmú megbízottja volt. A jól szervezett apparátus révén sokkal hatékonyabban lehetett kiaknázni Núbia erőforrásait, mint korábban. Már nemcsak az egyiptomiak számára mindig is értékes ásványkincseit tudták feltárni, hanem kisajátították a núbiai mezőgazdasági területeket is, amelyek vagy a korona közvetlen tulajdonába kerültek, vagy egyiptomi mintára templomalapításokra került sor. Az erős egyiptomi nyomás ellenére Núbiában mindössze egyetlen felkelésről van tudomásunk, ami a XIX. dinasztiához tartozó Merneptah negyedik évében, Kr. e. 1210 körül tört ki. Az egyiptomi uralom mélyreható változásokat okozott Núbiában. Az egyiptomi anyagi és szellemi kultúra uralkodóvá válása a térségben lehetővé tette, hogy Núbia zökkenőmentesen beilleszkedjék az egyiptomi államba. A kezdeti zavarokat követően – amikor Jahmesz két lázadást vert le Felső-Egyiptomban – az új dinasztia helyzete megszilárdult. Komoly gondokat okozott azonban, hogy a XVIII. dinasztia a XVII. dinasztia belterjes házassági szokását vitte tovább. Ez lehetett a problémák gyökere a Jahmeszt követő I. Amenhotep uralkodása idején. A királynak – és ezzel a dinasztiának – nem volt főági férfi örököse, végül a dinasztiát egy, a család mellékágához tartozó utód kijelölése mentette meg. Így került trónra I. Thotmesz, aki beházasodott a királyi családba. A házasságból azonban csupán egy lány, Hatsepszut született, így a király egyik mellékfeleségével nemzett fiú utódot. II. Thotmesznek a féltestvérével, Hatsepszuttal kötött házassága is terméketlen volt, így a trónörökös ismét a királyi családon kívüli asszonytól fogant. A belterjesnek és körülményesnek tűnő házassági kapcsolatok mögött valószínűleg azon szándék húzódott meg, hogy a lehető legtovább fenntartható legyen az alapító királyi családdal való vérségi kapcsolat. A dinasztikus válság II. Thotmesz hirtelen halálával csúcsosodott ki, mert a király kiskorú örököst hagyott maga után. Az új uralkodó, III. Thotmesz (kb. Kr. e. 1479-1425) kiskorúsága hatalmi vákuumot teremtett, amelyet a királyi család főágához tartozó Hatsepszut tölthetett ki. Kezdetben, Kr. e. 1478-tól Hatsepszut régensként kormányzott III. Thotmesz

77

nevében, később Amon orákuluma révén királlyá nyilvánította magát. Uralkodási legitimációját azzal is igyekezett növelni, hogy állítása szerint II. Thotmesz őt jelölte örököséül. Innentől társuralkodóként intézte az ország ügyeit, társuralkodói címét haláláig megtartotta. Hatsepszut legismertebb vállalkozása a halotti templomának domborművein megörökített pumi expedíció, amelyet nagyszabású kereskedelmi expedíciónak tartunk. Egyesek úgy vélik, hogy Hatsepszut a kezdetektől III. Thotmesz hatalomból való kiszorítására törekedett, valószínűbb azonban, hogy a királynő uralkodása lehetőséget biztosított arra, hogy a trónörökös belenőjön királyi szerepébe. Nem tudunk arról, hogy ellentét lett volna a két fél között. A királynő emlékének későbbi meggyalázása nem valószínű, hogy III. Thotmesz kései bosszúja nagynénje trónbitorlása miatt, inkább azzal függhet össze, hogy III. Thotmesz fiára hagyja trónját, és ezzel a fiúágon immár kihalt Jahmesz család minden későbbi trónigényét igyekezett hatástalanítani. III. Thotmesz önálló uralkodásának kezdete egybeesett az elő-ázsiai térség hatalmi átrendeződésével. Bár Kánaán déli részével már a Középbirodalom óta szoros volt a kapcsolat, Egyiptom csak az Újbirodalom korában avatkozott be aktívan a helyi viszonyokba. Az ázsiai térség birtoklása azonban jóval bonyolultabb volt, mint a núbiai hódítások. Az egyiptomi szóhasználatban "nyomorult ázsiaiak" civilizációja gazdaságilag és technikailag sokkal fejlettebb, nyelvük és kultúrájuk jóval idegenebb volt, mint Kus (Núbia) őslakóié. Az egyes területek bekebelezését földrajzi tényezők gátolták, így például nem állt rendelkezésre egy Egyiptommal közös folyó, mint Núbia esetében. A behatolás a délkánaáni térségbe már Jahmesz uralkodása alatt megtörtént, a hükszószok legyőzése után hadjáratot vezetett a területre, és elfoglalta Saruhen erődjét. A hódítás I. Thotmesz alatt vett nagyobb lendületet. Az egyiptomi király Mittani állammal keveredett háborúba, és csapatai egészen az Eufrátesz folyóig hatoltak. A hadjáratok célja azonban csupán a délpalesztinai egyiptomi befolyás megőrzése volt, amelyet nem követett tartós megszállás, így az egyiptomi hadjáratok nem érték el céljukat. III. Thotmesz új politikával igyekezett biztosítani az egyiptomi befolyást. A dolgát megnehezítette, hogy erre az időre az egyiptomi terjeszkedéstől fenyegetett kisállamok összefogtak, így III. Thotmesznek a palesztinai és szíriai államok koalíciójának seregeivel, valamint az őket támogató Mittani állam csapataival kellett szembenéznie. Az összecsapásra Megiddó város közelében került sor. Az ún. első megiddói csatában Thotmesz győzelmet aratott, és a város is meghódolt. A győzelmet azonban nem követte a legyőzött fejedelmek kivégzése. Thotmesz igyekezett normalizálni Egyiptom és a szíriai-palesztinai fejedelmek viszonyát, így a legyőzött fejedelmek hűségesküt tettek, hadisarcot fizettek, és túszokat bocsátottak az egyiptomi uralkodó rendelkezésére. A túszokat – általában a helyi királyi család tagjait – Egyiptomban készítették fel a vazallusi szerepkörre, majd apjuk halálát követően őket helyezték a vazallus államok trónjára. A meghódított közel-keleti területeket nem szervezték tartományokba, hanem a helyi államok királyai vazallusi szerződést kötöttek az egyiptomi királlyal. Az egyiptomi érdekeket a Gázában székelő egyiptomi helytartó képviselte. Később a megnövekedett egyiptomi birtokokat már három helytartó alá rendelték. A vazallus államok rendszeres évi adót fizettek, illetve segédcsapatokat biztosítottak az egyiptomi uralkodó hadjárataihoz. Az új egyiptomi politika húsz év alatt egy Kánaántól Dél-Szíriáig húzódó állandó befolyási övezetet hozott létre. Egyiptom szíriai vazallusait azonban a Mittani Királyság állandóan lázadásra bujtogatta. III. Thotmesz megkísérelte megsemmisíteni fő ellenfelét, ezért hadjárata során átkelt az Eufrátesz keleti partjára, és végigpusztította Mittani magterületét. A hadjárat azonban nem érte el célját, és II. Amenhotep (kb. Kr. e. 1426-1400) alatt is folytatódott a háborúskodás Mittanival. Úgy tűnik, II. Amenhotepnek sikerült az egyiptomi befolyási övezet határát Szíriában egészen Ugaritig kitolni. Bár IV. Thotmesz (kb. Kr. e. 1400-1390) ideje alatt Mittani megerősödött, és az egyiptomi fennhatóság kissé délebbre szorult vissza, a két fél között még a király uralkodása alatt béketárgyalások kezdődtek. A megegyezés alapja a status quo megőrzése volt, a békét pedig diplomáciai házasságkötés pecsételte meg, Artatama mittani király lánya IV. Thotmesz mellékfelesége lett. Az egyiptomi-mittani békés viszony a következő generáció ideje alatt védelmi szövetséggé mélyült, mindkét fél megesküdött a másiknak, hogy segítséget nyújtanak egymásnak egy harmadik fél támadása esetén. A jó kapcsolatot most is diplomáciai házasság pecsételte meg, így III. Amenhotep Suttarna, majd Tusratta mittani királyok lányait vette feleségül. A Mittanival való kiegyezést követő időszak az egyiptomi nagyhatalmi időszak fénykora. A két közel-keleti nagyhatalom szoros kapcsolatán nyugodott a térség hatalmi egyensúlya, kölcsönös védelmi szövetségük pedig a Kr. e. 14. században sikeresen gátolta a vetélytársak- a hettiták és az asszírokterjeszkedését. Babilónia, Mittani és Egyiptom királyai egyenrangúnak ismerték el egymást, és tiszteletben tartották a kialakult érdekszférák határait, egymás vazallusait nem csábították el. Tökéletes béke természetesen nem alakult ki, részben a vazallus államok egymás ellen folytatott háborúi miatt, másrészt a nomád törzsek mozgása gyakran okozott nyugtalanságot. A nagyhatalmaknak azonban sikerült megőrizni a törvényesség kereteit és fenntartani az összhangot a vezető államok között. Mindez bizonyos nemzetközi diplomáciai szabályok kialakulásához vezetett. III. Amenhotep (kb. Kr. e. 1390-1353) uralma a XVIII. dinasztia virágzásának tetőpontja. A kormányzat a Nílusvölgy bőséges forrásain túl jelentős jövedelmet élvezett ázsiai birtokainak adójából is. Az ország nemesfémgazdagsága a szomszédos országok irigységének tárgya volt, mind a mittani uralkodók, mind a babiloni királyok gyakran fordultak a fáraóhoz, aranyat kérve tőle. A békés időszakból fakadóan a király a bevételeket a hadjáratok helyett építkezésekre fordította. III. Amenhotep építkezései Théba környékére összpontosultak. A város mellett épült fel a malkatai palota, amely a király halotti templomát is magában foglalta. Jelentős szentélyépítkezésekre is sor került. Luxorban az Amontemplom hátsó oszlopos udvara és a szfinxekkel övezett felvonulási út köthető a király építő tevékenységéhez. A kormányzat pozíciója szilárdnak és kikezdhetetlennek tűnt: a központi kormányzat a középbirodalmi alapokon nyugodott. Az egyedüli lényeges változás a katonaság szerepének és a meghódított területeket kormányzó tisztviselők jelentőségének növekedése volt. A közigazgatás a királyi akarat kiszolgálója ugyanúgy, mint az Óbirodalom vagy a Középbirodalom legszebb időszakaiban. A nyugodt korszak azonban hirtelen véget ért, a következő uralkodó ideje alatt lezajló változások alapjaiban rendítették meg a kormányzatot.

78

III. Amenhotep idősebb fiát, Thotmeszt szánta utódjául, a koronaherceg hirtelen halála után azonban testvére lépett trónra. Az új király, IV. Amenhotep (kb. Kr. e. 1353-1336) a legismertebb egyiptomi királyok közé tartozik. Az uralkodása alatt végbemenő ún. Aton- vagy Amarna-reform szakított az Újbirodalom addigi hagyományaival, és Amon isten helyett Atont tette a királyság legfontosabb istenségévé. A kezdetben Théba város védőisteneként ismert Amon, illetve Amon-Ré, az istenek királya már a Középbirodalom ideje alatt egyszerű helyi istenségnél jelentősebb rangra tett szert. A szabadságharcot és az azt követő hódításokat a XVIII. dinasztia királyai az istenség vezetése alatt hajtották végre. Az istenkirályság, azaz hogy a király az isten fia, sőt ő maga Hórusz megtestesülése, már az Óbirodalom korától szerves része volt a királyság hivatalos identitásának, így a király isteni jellege apja természetéből származott. Tekintettel a XVIII. dinasztia déli hátterére, nem meglepő, hogy a thébai istenség vált a király isteni természetének legfontosabb forrásává. A dinasztia királyai kötelességüknek érezték kifejezni hálájukat az istenségeknek – elsősorban Amonnak – azokért a sikerekért, amelyeket támogatásukkal elértek. A királyi hála javadalmak, földbirtokok juttatásában és szentélyépítkezésben öltött testet, amely az Amon-papságnak az uralkodócsaláddal fenntartott megkülönböztetett kapcsolatát erősítette. Bár a szentély kirívó gazdagságára utaló források későbbiek, a thébai Amonkörzet a leggazdagabb egyiptomi szentélyek egyike lehetett. A kultusz fontosságát jelzi, hogy Anion főpapja gyakran viselte az "Alsó- és Felső-Egyiptom minden papjának felügyelője" címet. A thébai Amon emellett jelentős politikai befolyással is rendelkezett, mivel az istenség kulcsszerepet játszott az új király beiktatásának rítusában. Kétségtelen, hogy az Anion-kultusz volt az ország vezető kultusza, amikor IV. Amenhotep trónra lépett.

2.2.11. Az Aton-reform Az ún. Aton- vagy Amarna-reform egy valláspolitikai folyamat elnevezése. Lényege a már korábban is ismert Aton isten monolátrikus szerepének kialakulása. Bár a folyamat viszonylag jól ismert, nem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi fordította szembe IV. Amenhotepet az egyiptomi tradicionális kultuszokkal. A királynak a trónra lépésekor választott trónneve a megszokott módon reflektál a dinasztia által kiemelt istenségre. Új rendszerének korai megnyilatkozási formáiban – az amarnai határsztéléken – a király utal arra, hogy "minden más alsó- és felső-egyiptomi királynál rosszabb dolgokról" volt tudomása, azt azonban nem nevezi meg pontosan, hogy mire gondolt. A IV. Amenhotep uralmának első négy éve alatt hozott intézkedések a király által kieszelt új kultusz megteremtését szolgálták. Aton szentélyt, papi személyzetet és kultuszt kapott. A kultusz központi alakja Aton, a napkorong volt, amelynek ábrázolásában a kezdeti ikonográfiájában az istent sólyomfejjel ábrázoló héliopoliszi tradíció az irányadó. A király az állami istenek sorába lépő istenség első szentélyét Thébában, a karnaki Amon szentélyével szemben építette fel. A reform második szakasza a király uralkodásának ötödik évétől kezdődik. Ekkor IV. Amenhotep hivatalos nevét Ehnatonra (aki hasznos Aton számára) változtatta, és a Közép-Egyiptomban fekvő Ahet-Atonban (mai neve ElAmarna) megkezdte egy új főváros építését. Az új főváros helyének kiválasztásában az Aton-teológia játszott fontos szerepet: az ősidőkben ezen a helyen tűnt fel először az istenség. Felépülését követően Ahet-Aton (Aton horizontja) vált a király állandó rezidenciájává, a tradicionális központokat (Théba, Memphisz, Itj-Taui) Ehnaton hanyagolta. Az istenség tiszteletére írt himnuszok és egyéb vallási szövegek Atonnak a többi istenség feletti felsőbbségét hirdették, Aton főpapi tisztét maga Ehnaton töltötte be. A reformot – utolsó szakaszában – nagyfokú türelmetlenség jellemezte. Ekkor Aton már nem túrt meg senkit maga mellett, a király célja az lehetett, hogy a tradicionális istenek minden nyomát eltüntesse, ezért a többi istenség templomait Egyiptom-szerte bezáratta, neveiket a feliratokból kivakartatta, szobraikat összetörette. Aton vált tehát Egyiptom kizárólagos hivatalos kultuszává. A napkorongban megjelenő Aton bensőséges kapcsolatot tartott a királlyal és főfeleségével, Nefertitivel. A napkorong sugarai a király és felesége, Nefertiti számára életet és erőt biztosítottak, az ábrázolásokon a napkorongból kinyúló kezek az életet és az erőt jelentő hieroglif jelet nyújtják a királyi párnak. Aton, Ehnaton és Nefertiti egy új isteni hármasságot alkottak, ők váltak – elvben – az emberek hódolatának kizárólagos tárgyává. Ehnaton tehát megszabadította a király isteni helyzetét az egészségtelen külső erőktől való függéstől, az istenek és az ember kapcsolatában visszaállította a király meghatározó szerepét. A korábbi hagyományokat durván felrúgó reform elfogadtatása a társadalommal azonban eleve kudarcra volt ítélve. Nemcsak az alattvalók, hanem még a király környezete sem tudta magáévá tenni az Aton-kultusz kizárólagosságát. Még az új főváros tisztviselői is titokban a régi isteneknek hódoltak. A régi vallással való szakítás egyben a régi udvari elittel való szakítást is jelentette. A thébai udvar tisztviselőinek nagy része nem követte a királyt Ahet-Atonba, és Théba a király egész uralkodása során potenciális ellensúlyt jelentett. Ehnaton halála után a rendszer gyors meghátrálásra kényszerült. A király két jelentéktelen utóda – Nefernefruaton és fogadott fia, Szemenkaré lépéseket tett, hogy Amont és a többi isteneket visszahelyezze régi jogaiba. Szemenkaré halálát követően a kb. kilencéves Tutanhaton (kb. Kr. e. 1332-1322) uralkodása idején került sor a tradicionális kultuszok teljes restaurációjára és a vallási reform hivatalos megtagadására. A király uralkodásának negyedik évében Tutanhamonra cserélte hivatalos nevét, és a királyi udvar Memphiszbe költözött. Itt született meg az ún. restaurációsztélé, amely elítélte IV. Amenhotep uralkodását, és a templomok újraszentelésével igyekezett kiengesztelni az isteneket. Tutanhamon hirtelen, örökös nélküli halála a XVIII. dinasztiát végső krízisbe taszította. Tutanhamon özvegye kétségbeesett és sikertelennek bizonyuló kísérletet tett a dinasztikus és Egyiptom ázsiai pozícióit gyengítő külső krízis megoldására, a hettita trónörökös hercegnek ajánlván fel kezét. A hettita herceget azonban útközben megölték, így az uralkodócsalád férfiágának hirtelen kihalása olyan, nagy befolyással rendelkező főtisztviselők számára nyitott utat a trónhoz, akik Ehnaton halála óta valójában kezükben tartották a hatalmat. Először a két király mellett is tanácsadóként funkcionáló Ay (kb. Kr. e. 1322-1319) foglalta el a trónt, majd Ay halálát követően az eddig a háttérből irányító

79

Horemheb (kb. Kr. e. 1309-1292) került trónra. Uralkodása alatt került sor IV. Amenhotep és utódai emlékének módszeres kitörlésére. Horemheb leromboltatta Ehnaton karnaki Aton-templomát, illetve a király nevét kivésette. A "múlt eltörlésének" kísérletét jelezte, hogy IV. Amenhotep és utódainak uralkodását kihagyták a későbbi királylistákban. Az I. Széthi abüdoszi halotti templomán megörökített királylistán III. Amenhotepet már Horemheb követi. Horemheb uralkodásával lezárult a XVIII. dinasztia kora. A XVIII. dinasztia uralkodásának végére jelentősen megváltozott a közel-keleti térség nagyhatalmainak erősorrendje. IV. Amenhotep uralkodásának első felében még Egyiptom volt a térség első számú nagyhatalma. Ez a státus azonban az egyiptomi-mittani erőegyensúlyon alapult. Az erősödő Asszíria és a növekvő hatalmú hettita állam közé szoruló Mittani azonban elbukott a kétfrontos háborúban. A változások Egyiptom számára túl gyorsan követték egymást, a Hettita Birodalom nagyhatalommá válása túl váratlan volt ahhoz, hogy Egyiptom reagálni tudjon. A nagyhatalmak közti rendezetlen viszony lehetővé tette néhány egyiptomi vazallus számára, hogy lazítson a kötöttségein. A zavaros helyzet eredménye az lett, hogy a hettitákkal szemben Egyiptom elveszítette észak-szíriai határtartományát, és a térségben egy olyan kiszámíthatatlan időszaknak nézett elébe, amire nem volt felkészülve. Ehnaton ideje alatt Egyiptom pozíciói nem omlottak ugyan össze, de jelentősen meggyengültek. Mindezért otthon a király, Ehnaton politikáját lehetett hibáztatni. A hettiták pedig az Ehnaton halála után kialakuló zavaros helyzetet kihasználva, legyőzték a szövetségese nélkül maradt Mittanit, és megszerezték az észak-szíriai térséget.

2.2.12. A ramesszida állam, a XIX. és a XX. dinasztia kora (kb. Kr. e. 1292-1075) Horemheb – gyermektelenségéből fakadóan – a trónt gondosan kiválasztott munkatársára, Paramesz tábornokra hagyta, aki I. Ramszesz (kb. Kr. e. 1292-1290) néven uralkodott, és megalapította a XIX. dinasztiát (kb. Kr. e. 1292-1190). A döntésben szerepet játszott, hogy Ramszesznek felnőtt fia volt, és talán már az unokája is megszülethetett. Horemheb kiegyensúlyozott uralkodását követően az ország ellenkezés nélkül fogadta el a kijelölt örökösöket. I. Ramszesz rövid uralkodását követően fia, I. Széthi (kb. Kr. e. 1290-1279), majd II. Ramszesz (kb. Kr. e. 1279-1213) lett Egyiptom királya. A XIX. dinasztia királyai kitüntetett figyelmet szenteltek a közel-keleti nemzetközi problémák megoldásának, I. Széthi a korábban elvesztett Kádes és Amurrú visszafoglalásával szilárdította meg Egyiptom pozícióját ÉszakSzíriában. A király építészeti tevékenysége a korábbi hagyományoknak megfelelően Thébára összpontosult. Építkezései közül a legjelentősebb a karnaki Amon-szentély nagy oszlopcsarnoka. I. Széthi igyekezett a királyi dinasztia legitimitását is megteremteni, abüdoszi templomának falán Széthi látható, amint királyi elődeinek neve előtt tömjénáldozatot mutat be. Uralkodásának utolsó éveiben Széthi maga mellé vette társuralkodóként fiát, a későbbi II. Ramszeszt. II. Ramszesz az egyiptomi történelem egyik legközismertebb királya. Uralkodása alatt fejeződött be az egyiptomi nagyhatalmi státus restaurációja. A hettiták nem törődtek bele korábbi hódításaik elvesztésébe, ezért II. Ramszesznek már uralkodása ötödik évében Kádes visszafoglalására kellett vonulnia. A fiatal király által vezetett egyiptomi csapatok azonban belesétáltak a hettita uralkodó, Muwatalis csapdájába. Ramszesz csupán az egyiptomi haderő teljes megsemmisítését tudta elkerülni, Kádes és Amurrú azonban örökre elveszett Egyiptom számára. Az elhúzódó háborút, majd a diplomáciai hidegháborút a két nagyhatalom viszonyának normalizálása követte. A III. Hattusilis hettita királlyal Ramszesz uralkodásának huszonegyedik évében kötött békeszerződés a korábbi egyiptomi-mittani megegyezéshez hasonlított. A békét – ahogy ez Mittani esetében is történt – dinasztikus házassággal pecsételték meg, két hettita hercegnő is érkezett Ramszesz udvarába. A Közel-Kelet két nagyhatalma közti megállapodás az Amarna-kort megelőző időszakhoz hasonló nemzetközi helyzetet teremtett, és Egyiptom nagyhatalmi állása a tengeri népek támadásáig megszilárdult. A király a legszorgosabban építtető egyiptomi uralkodók egyike. Leghíresebb vállalkozása a Delta keleti felében felépített új fővárosa, Per-Ramszesz. Ezenfelül minden jelentős egyiptomi szentélykörzetben – így Karnakban, Luxorban, Memphiszben – építkezett, és attól sem riadt vissza, hogy az elődei által építtetett emlékművekre is a saját nevét írassa. A szűk értelemben vett Egyiptomon túl, az ország szerves részének tekintett Núbiában is egy sor szentélyt építtetett, amelyek közül a legismertebb az Alsó-Núbiában található abu szimbeli szentély. A núbiai szentélyek elsősorban saját maga isteni kultuszának szolgáltak otthonául. A király sírja – a XVIII. dinasztia uralkodóinak hagyományait követve – a Théba nyugati partján fekvő királyok völgyében kialakított sziklasír, halotti temploma a Ramesszeum. A több fiát is túlélt uralkodó trónját tizenharmadik fia, Merneptah örökölte. II. Ramszesz katonai és diplomáciai sikerei, valamint az Egyiptom-szerte folytatott nagyszabású építkezései alapján úgy tűnhet, hogy a király uralkodása a ramesszida időszak csúcspontja. Megjegyzendő azonban, hogy II. Ramszesz uralkodását számos, a későbbiekben is visszatérő probléma árnyékolta be. A király kiterjedt családjának ágai közt zajló hatalmi vetélkedés a király halála után politikai bizonytalanságot eredményezett, amely Kr. e. 1204-1190 közt kétszer is polgárháborúba torkollott. Először II. Széthi (kb. Kr. e. 1204-1198) idején, aki riválisával, Amonmessével vívott trónharcot, majd a XIX. dinasztia utolsó uralkodójának halálát követően, Tevoszret királynő (kb. Kr. e. 1193-1190) uralkodása idején. Még a XIX. dinasztiát felváltó új rezsim, a XX. dinasztia (kb. Kr. e. 1190-1075) sem szabadult meg teljesen a belső viszályoktól, és már a második generációs III. Ramszesz ellen is összeesküvés szövődött a királyi család és az udvar legmagasabb rangú hivatalnokainak közreműködésével. Valószínűsíthető – bár egyértelműen nem bizonyított –, hogy a királyi család egyes ágainak vetélkedése tükröződhet vissza a XX. dinasztia gyors uralkodóváltásaiban.

80

2.2.13. A tengeri népek és a líbiai törzsek támadása, valamint a késő ramesszida kor A Líbiai-sivatag fokozatos kiszáradásának és a líbiai törzsek túlnépesedésének az lett a következménye, hogy a Kr. e. II. évezred végére a sivatag oázisaiban élők elkezdtek Egyiptomba szivárogni. A líbiai benyomulás elsődleges célpontja a Deltavidék volt. A Deltát fenyegette az ún. "tengeri népek" támadásának első hulláma is. Bár a Deltában II. Ramszesz erődhálózatot is építtetett, ez hatástalannak bizonyult, sőt líbiaiak egyre népesebb csoportjai telepedtek meg ott. A helyzet Merneptah (kb. Kr. e. 1213-1204) uralkodása alatt vált igazán súlyossá, amikor a törzsszövetséget létrehozó líbiaiak szövetkeztek a tengeri népek bizonyos csoportjaival. A szövetség azzal fenyegetett, hogy a Delta leválik az országról, de a király uralkodásának ötödik évében lezajlott háborúban az egyiptomi erők a támadást visszaverték, csakúgy, mint az ezzel egy időben zajló núbiai felkelést. A támadás III. Ramszesz (kb. Kr. e. 1187-1156) alatt megismétlődött, Ramszesz szerencséjére azonban a két támadási hullám nem esett egybe, így a király külön-külön győzhette le ellenfeleit, s a legyőzött népek egy részét besorozta az egyiptomi hadseregbe. A háború során fogságba esett líbiaiak besorozása az egyiptomi hadseregbe, illetve letelepítésük a Deltában a későbbi időszakban már megoldhatatlan nehézségeket okozott a kormányzatnak. A korszak végére Egyiptom fő diplomáciai szövetségese, a Hettita Birodalom eltűnik, és III. Ramszesz uralkodása után az egyiptomi fennhatóság az elő-ázsiai térségben fokozatosan megszűnt. III. Ramszesz végül a háremben szövődő összeesküvés áldozata lett. Bár a dinasztia soron következő királyai valamennyien Ramszesz nevet viseltek, az ország hanyatlása azonban – a híres előd nevének viselése ellenére – megállíthatatlan volt. A fokozódó káoszt mutatja a királyok gyors cserélődése, amely a trónutódlás körüli zavarokra utal annak ellenére, hogy a dinasztia minden tagja valószínűleg III. Ramszesz leszármazottja volt. A zavaros helyzetet jól jellemzi a királyi temetkezések rendezetlensége, illetve az, hogy a korszak uralkodóihoz kapcsolható történeti felirat alig maradt fenn. A ramesszida időszakban az ország politikai súlypontja északra helyeződött, itt épültek fel a XIX. és a XX. dinasztia királyainak új központjai: Per-Ramszesz, később Tanisz. A késői ramesszida uralkodók már ritkán hagyták el AlsóEgyiptomot, a felső-egyiptomi országrészbe csak királyi vizitek alkalmával látogattak el. A déli területek irányításának növekvő felelősségét a thébai Amon-papságnak adták át. Bár a főpapok sokáig lojálisak maradtak az uralkodókhoz, a királyi hatalom távolodása okán a felső-egyiptomi térség hozzászokott ahhoz, hogy a maga útját járja. A növekvő belpolitikai feszültségek a XI. Ramszesz (kb. Kr. e. 1126-1108) uralkodása alatt kirobbant polgárháborúban csúcsosodtak ki. A déli országrész zavargásai olyan komolyak és széles körűek voltak, hogy a kormányzat felsőegyiptomi megbízottja, a thébai Amon-főpap képtelen volt megfékezni a lázadást. A felkelés nyolc hónapon át tartott, és a rend csak akkor állt helyre, amikor a térséget a núbiai kormányzó királyhű csapatai szállták meg. A felkelés méretét jól jelzi, hogy a kusi alkirály, Pinehasz a hadjárata során egészen a közép-egyiptomi térségig nyomult. Számos, Thébában töltött év után Pinehasz kivonult, átadván helyét Herihór tábornoknak. Nem ismerjük pontosan azon történéseket, amelyek következtében XI. Ramszesz hatalma eljelentéktelenedett, de megállapítható, hogy igazi befolyással ekkor már két hatalmasság rendelkezett, akik felosztották egymás közt az országot. Délen Herihór megszerezte az Amon-főpapságot, és az új főpap hatalmának fokozatos emelkedése Herihór királlyá válásához vezetett. Herihór – Pinehasz halála után – sikertelen kísérletet tett Núbia elfoglalására és az egyiptomi uralom fenntartására, így a felső-egyiptomi államiság az Asszuántól El-Hibaig tartó térségre zsugorodott. A déli területek elvesztésével egy időben a Delta is kicsúszott XI. Ramszesz kezéből. Az északi országrészt a Herihórral rokonságban álló Szmendész (kb. Kr. e. 1075-1049) kormányozta. A ramesszida dinasztia nem tudott felülkerekedni vetélytársain, akik a törvényesség látszatát megőrizve fenntartották a XX. dinasztia névleges hatalmát. Legalábbis ameddig nem vált szükségessé a hatalom újraelosztása.

2.1.14. A harmadik átmeneti kor: a megosztott ország (kb. Kr. e. 1075-656) XI. Ramszesz halála után a királyság a taniszi székhelyű XXI. dinasztia (kb. Kr. e. 1075-945) uralkodóira szállt. A hivatalban lévő Amon-főpap, I. Pinodzsem lemondott a királyi cím használatáról, és formálisan elismerte az északi uralkodó királyságát, cserébe a taniszi király nem szólt bele Théba ügyeibe. A kompromisszumot a két uralkodóház keresztbeházasodással erősítette meg, amelynek révén mind a taniszi, mind a thébai királyi, illetve főpapi dinasztia törvényességét ugyanazon alap biztosította: Amon isteni akarata. Ez fejeződött ki a taniszi királyok uralkodóneveiben, pl. Amonmemniszu (Anion a király-kb. Kr. e. 1049-1045) vagy pszuszennész (a csillag, amely Théba felett ragyog), illetve abban, hogy az északi királyok is viselték az "Anion főpapja" címet. Ebben a korszakban válhatott országszerte elterjedtté a thébai Amon-papságnak az istenség földi királyságáról szóló teokratikus tanítása. A XXI. dinasztia fővárosában, Taniszban is felépült a thébai triász, Anion, Mut és Honszu szentélye, a dinasztia királyai I. Pszuszennésztől (kb. Kr. e.1045-997) kezdődően a taniszi Amon-szentélykörzet közelében temetkeztek. Théba pedig egyfajta szent várossá vált, ahol már a dinasztiaalapító Szmendész felújítási munkálatokat folytatott Amon luxori templomában, majd a taniszi királyok síremlékeket emeltek itt. A Thébát kormányzó főpapok Anion nevében gyakorolták a hatalmat. A teokratikus államban a hatalom és a jog forrása maga Amon istenség volt, aki döntéseit ún. orákulumok formájában hozta papjai és a nép tudomására. Az orákulumokra az istenség processziós menete során került sor. Az istenséget szállító bárka a kérdezőhöz való közeledéssel, illetve távolodással fejezte ki egyetértő vagy elutasító véleményét. A processziós menetekhez kapcsolódó

81

orákulumokon kívül az istenség a hozzá írásban benyújtott kérdésekre írásban válaszolt. A kompromisszum és a Théba számára juttatott regionális önállóság egyensúlyt teremtett az országban, és megőrizte a belső békét. A két uralkodócsalád közti szoros kapcsolat végül az ország újraegyesítéséhez vezetett. A döntő lökést a líbiai katonai arisztokrácia adta, akik II. Pszuszennész (kb. Kr. e. 959-945) halála után megragadták a hatalmat. A III. Ramszesz által katonai kolóniákba letelepített és az egyiptomi hadseregbe besorolt líbiaiak a katonai pályára szakosodtak. A jelentős katonai tisztségeket betöltő líbiai arisztokrácia a XXI. dinasztia korában már több generáció óta élt az országban, átvette az egyiptomi nyelvet és kultúrát, de részben megőrizte törzsi összetartozás-tudatát. A líbiai törzsi vezetők a XXI. dinasztia időszaka alatt döntően hozzájárultak a két kormányzat fenntartásához. Manethónnál Egyiptom ún. líbiai korszakához három líbiai eredetű dinasztia tartozik, a XXII. (kb. Kr. e. 945-712), a XXIII. (kb. Kr. e. 838-712) és a XXIV. (kb. Kr. e. 727-712) dinasztiák, amelyek részben egymással párhuzamosan uralkodtak az ország különböző részei felett. A líbiai katonai arisztokrácia kulcspozíciója a Deltába bevándorló líbiaiak tömegein alapult. Ezen hatalmasságok befolyása a hatalom legfelső köreire is kiterjedt, beházasodtak a taniszi uralkodócsaládba, amely részben maga is líbiai eredetű volt. A XXI. dinasztia felett gyakorolt líbiai ellenőrzés II. Pszuszennész uralkodásának végén vált teljessé, az egyik líbiai törzsfő olyan pozícióba került, hogy ő követte a trónon a XXI. dinasztia utolsó királyát. Sesonk (kb. Kr. e. 945-924) vált az új királyi család, a XXII. dinasztia megalapítójává. A Biblia tanúbizonysága szerint Sesonk hadjáratot vezetett Palesztinába. A vállalkozást a thébai Amon-szentély falán is megörökítette. A Zsidó Királyság kettészakadását kihasználó hadjáratra Kr. e. 925 körül kerülhetett sor. Az egyiptomi behatolás azonban csak epizódszerű volt, Palesztina nem került egyiptomi irányítás alá. Az elő-ázsiai hadjárat mellett katonai expedíciót vezetett Núbiába is, és rövid időre befolyása alá vonta Alsó-Núbia térségét. Katonai vállalkozásainál tartósabbnak bizonyult Sesonknak az a törekvése, hogy az ország gazdaságát és belső összetartó erejét megerősítse, amelynek eredményeként a dinasztiának csaknem száz éven át sikerült fenntartania az ország egységét. A dinasztia királyai családtagjaikkal igyekeztek betöltetni a legfontosabb pozíciókat, Sesonk egyik fiát Théba, a másikat a kulcsfontosságú Hérakleopolisz katonai parancsnokává tette. A látványos sikerek ellenére azonban a központi hatalom gyenge maradt. A király hatalma nem dinasztiája törvényességén vagy a hadsereg és az államszervezet hatékonyságán, hanem a befolyásos líbiai arisztokrata családokkal fenntartott jó viszonyon, illetve családi kapcsolatokon nyugodott. A legjelentősebb tisztségekbe, így Théba, Hérakleopolisz vagy Memphisz élére a líbiai királyok mindig saját családjuk tagjait emelték. Sesonk fia, I. Oszorkon (kb. Kr. e. 874-835) az új dinasztia legitimitását a korábbi királyi dinasztiához való kapcsolódással igyekezett növelni, ezért feleségül vette a XXI. dinasztia utolsó királyának, II. Pszuszennésznek a lányát. A Kr. e. 9. század közepén azonban megszűnt a dinasztia uralmának stabilitása. II. Oszorkon és II. Takelóth idején éles harc bontakozott ki a thébai Amon-főpapi tisztségért. A dinasztia uralkodói eddig sikeresen kezelték ezt a kérdést, a főpapi tisztséget mindig a királyi család egy-egy tagja viselte, de a tisztség nem öröklődött. A II. Oszorkon ideje alatt feléledt szeparatizmus a következő nemzedék alatt erősödött meg, és a század végére az ország több, egymással harcban álló klikkre esett szét. A thébai zűrzavart kihasználva III. Sesonk (kb. Kr. e. 835-783) alatt új, líbiai eredetű dinasztia jelent meg a Deltában. A sorszám szerinti XXIII. dinasztia székhelye valószínűleg Leontopolisz volt, uralkodói a XXII. dinasztia királyaival párhuzamosan uralkodtak. Erre az időszakra az ország egysége már névlegesen is megszűnt. A Deltában a hatalom tovább osztódott, az ún. "líbiai anarchia" csúcspontján kilenc király és herceg küzdött egymással hatalma növeléséért az országban. Az egymás elleni vetélkedésből a Kr. e. 8. század végén két jelentősebb hatalom emelkedett ki. A Deltában a Taniszi Fejedelemség erősödött meg, Théba és a dél-egyiptomi területek pedig a Napara állam fennhatósága alá kerültek.

2.2.15. A Későkor időszaka: a meghódított ország (Kr. e. 664-332) A Manethón által Későkornak hívott időszak az etióp dinasztia hatalomra jutásától Nagy Sándor makedón király hódításáig terjed. Ez az időszak volt az ország történetének legviharosabb korszaka. A rövid ideig tartó szaiszi dinasztia uralmát leszámítva, a tárgyalt korszakban Egyiptom különböző birodalmak részévé vált. Sorrendben a Napara Birodalom, majd az Asszír Birodalom és végül a Perzsa Birodalom hódította meg az országot. A korszak a fáraonikus Egyiptom utolsó időszaka, amelyet a görög, majd a római uralom váltott fel. A szétaprózódott Egyiptom a Kr. e. 8-7. században vált a külső hódítók célpontjává. Először délről, Núbia felől érkeztek új hódítók. A núbiai államiság gyökerei a második átmeneti korig nyúltak vissza. A Középbirodalom összeomlását követően Núbiában kialakult Kerma központú kusita állam az Újbirodalom uralkodóinak núbiai hódításaiig állt fenn. Miután Felső-Núbia az Újbirodalom korában Egyiptom részévé vált, a kusita állam megszűnt. A felső-núbiai térségben a XX. dinasztia bukását követően azonban megszűnt az egyiptomi ellenőrzés, és a Kr. e. 10. században egy új kusita állam, a Napara Királyság jött létre. Az új királyság nevét fővárosáról, az egykori felső-núbiai egyiptomi kormányzói székhelyről, Naparáról kapta. Az egyiptomi alkirályság kormányzatának romjain kialakuló új állam mind kultúrájában, mind vallásában erőteljesen egyiptomi hatást mutatott. A naparai királyok az egyiptomi istenkirályságot tekintették követendő példának: a naparai uralkodó dinasztia és állam védőistene a naparai Amon volt, az uralkodók piramisokba temetkeztek a főváros közelében. A Kr. e. 8. századtól a naparai királyok figyelme észak felé fordult, és igyekeztek befolyásukat Amon szent városára, Thébára is kiterjeszteni. Kasra (kb. Kr. e. 760-747) volt az első naparai uralkodó, aki a Kr. e. 8. század közepén elismertette fennhatóságát Thébával, és már viselte a "Felső- és Alsó-Egyiptom királya" címet is. Egyiptom meghódítására azonban csak majd fia, Peye (régebben Pianhi) (kb. Kr. e. 747-716) uralkodása alatt került sor. A naparai uralkodó beavatkozásának közvetlen oka a legerősebb deltai fejedelemség, Szaisz terjeszkedése volt. A Delta nyugati

82

felében kialakult Szaiszi Fejedelemség fokozatosan kiterjesztette befolyását az alsó-egyiptomi régióra, Peye hadjárata pedig igyekezett megakadályozni, hogy a kusita állammal rivalizáló északi állam hatalma megszilárduljon. A fenyegetett deltai fejedelmek koalícióra léptek, és bár Tefnaht szaiszi fejedelem (kb. Kr. e. 727-719) deltai csapatai kemény ellenállást tanúsítottak, a naparai uralkodó Memphiszig nyomult. A város bevétele után Tefnaht és a többi deltai fejedelem meghódolt Peye előtt, aki győzelmét követően visszavonult Naparába. A naparai uralkodó hadjárata így végső soron a legerősebb deltai fejedelemség, Szaisz befolyását növelte. Tefnaht rövid időn belül önállósodott, felvette a királyi címet, és ezzel megalapította a XXIV. dinasztiát. Az ország egyesítésére azonban nem vállalkozhatott, hiszen ennek következménye a naparai uralkodó támadása lett volna, így Egyiptom széttagoltsága fennmaradt: a XXIV. dinasztia királyai együtt uralkodtak a XXII. és a XXIII. dinasztia fejedelmeivel. Gyökeresen megváltozott a helyzet az új naparai uralkodó, Sabaka (kb. Kr. e. 716-702) uralkodása idején. Az új király megismételte Peye északi hadjáratát, és legyőzte Bokkhórisz (kb. Kr. e. 719-712) szaiszi királyt. Peyétől eltérően azonban Sabaka nem húzódott vissza Naparába, hanem Memphiszben rendezte be udvarát. A Manethón által a XXV. dinasztiába (kb. Kr. e. 760-656) sorolt naparai vagy kusita királyok egyiptomi hódítása tehát feltartóztatta a "líbiai anarchiát", de teljes egészében megszüntetni nem volt képes. A tradicionális fővárosból, Memphiszből irányító kusita kormányzatnak az egyiptomi nyilvánosság számára készült művein a tradicionális formák iránti tisztelet mutatkozott meg. Ennek hangsúlyozása a dinasztia legitimációjának fontos eleme volt. A korábbi katonai hatalmasságok a Deltában azonban megőrizték befolyásukat, még a naparai helytartó által igazgatott Szaiszban is megtartotta hatalmát a korábbi dinasztia. A deltai fejedelmek Napata-ellenessége még az új ellenség megjelenése után sem szűnt meg.

2.2.16. Asszíria és Napata harca az Egyiptom feletti ellenőrzésért Sabaka uralkodása idején Asszíria pozíciója jelentősen megerősödött a leventei térségben. III. Tukulti-apal-ésarra és II. Sarrukín legyőzte Damaszkuszt, és meghódította az északi zsidó államot, Izraelt is. Bár Egyiptom nem tartotta befolyása alatt Palesztina területét, az ország biztonságát nagyban veszélyeztette Asszíria behatolása a térségbe. Az erőviszonyokat felmérve a napatai uralkodó óvakodott magára vonni II. Sarrukín haragját, és majd csak az asszír király halála után – a trónváltás körüli zavarokat kihasználva – épített ki szorosabb kapcsolatot az asszírok által fenyegetett államokkal. Az új napatai politika jegyében a Sabakát követő napatai uralkodó, Sebitku (kb. Kr. e. 702-690) fegyveres támogatást nyújtott a júdai király számára az asszír fennhatóság lerázására. Az egyiptomi csapatok azonban Kr. e. 701ben, az eltekei csatában vereséget szenvedtek. Az egyiptomi beavatkozás felkeltette Asszíria figyelmét, így az új napatai uralkodónak, Taharkának (Kr. e. 690-664) már asszír támadással kellett számolnia. Assur-ah-iddina Kr. e. 679-ben elfoglalta az egyiptomi határon fekvő Arza városát, a Kr. e. 674-ben indított hadjárata azonban elvérzett a Szináj-félsziget sivatagában. Az asszír király három év múlva, Kr. e. 671-ben indított hadjárata viszont már átütő sikert hozott. Három ütközet után az asszír csapatok Memphiszig hatoltak, majd bevették a fővárost, és foglyul ejtették a napatai király családját, valamint udvartartását. Taharka délre menekült, ahová az asszírok nem üldözték. Az etióp uralkodó továbbra is birtokolta Felső-Egyiptomot, míg az asszírok a Deltát tartották hatalmukban. A decentralizáció fenntartásában érdekelt asszírok vazallusi szerződéseket kötöttek a deltai fejedelmekkel, illetve a városok élére asszír helytartókat állítottak. Taharka azonban az asszír csapatok távozása után hadjáratot vezetett északra, és visszafoglalta Memphiszt. A deltai fejedelmek is visszatértek Taharka hűségére. Az újabb asszír hadjáratot késleltette Assur-ah-iddina halála, utóda, Assur-bán-apli azonban Kr. e. 667-ben legyőzte Taharkát, és elfoglalta Memphiszt. Az etióp király ismét délre menekült. Az asszír csapatok nem üldözték, mert a Deltában kitört felkelést kellett leverniük. A felkelést leverték, vezetőit az asszír fővárosba hurcolták és kivégezték. Assur-bán-apli azonban egyiküknek, I. Nekónak, Szaisz fejedelmének megkegyelmezett, új szerződést kötött vele, és asszír vazallusként visszahelyezte trónjára. Nekó hűségének biztosítására a szaiszi fejedelem fiát, Pszammetiket azonban túszként Ninivében tartotta. Az asszír király, úgy tűnik, megkísérelte új alapokra helyezni az asszír megszállást, és a vélhetőleg legerősebb Szaiszi Fejedelemség élére szilárdan asszírbarát királyt ültetett. A Nekóval kötött szerződés tartósabbnak bizonyult. Az időközben meghalt Taharka helyébe lépő Tanutamon (Kr. e. 664-565) szokásos északi felvonulásakor az asszír vazallusok már ellenállást tanúsítottak. Az etióp uralkodó beavatkozásának a következménye Assur-bán-apli újabb hadjárata lett. Kr. e. 664-663-ban az asszír seregek visszafoglalták Memphiszt, majd a kusita uralkodót üldözve délre nyomultak, és bevették Thébát. Az asszír győzelmet követően a napatai királyok végleg kiszorultak Egyiptomból, az ország néhány évre az Asszír Birodalom része lett. Bár a Napata Királyság fennmaradt, a núbiai uralom időszaka véget ért Egyiptomban.

2.2.17. A szaiszi kor (Kr. e. 664-525) A napatai dinasztia kiszorulását követően északon – Asszíria vazallusaként – a Szaiszi Fejedelemség számított a legjelentősebb államnak, amelynek élére Assur-bán-apli Nekó fiát, I. Pszammetiket (Kr. e. 664-610) helyezte. A Szaiszi Fejedelemség lehetett az asszír király fő szövetségese, akinek megerősítésével igyekezett megakadályozni a napatai királyok térnyerését és féken tartani a többi deltai asszír vazallus fejedelmet. A szaiszi király-valószínűleg még asszír vazallusként- elismertette főhatalmát a többi deltai fejedelemmel, később pedig sikerült megszereznie Thébát is, és a napatai uralom időszaka óta kulcspozíciónak számító Amon-főpapnői székbe saját lányát ültette. Théba megszerzésével

83

a déli területek is Szaisz főségét ismerték el. Az ország egyesítésére Kr. e. 656 körül kerülhetett sor, források hiányában azonban nem lehet pontosan meghatározni, hogy meddig maradt I. Pszammetik Asszíria vazallusa. A lüd királlyal, Gügésszel kötött szövetség a Kr. e. 650-es évekre esett. Ekkorra már Pszammetik valószínűleg független lehetett, vagy csak formálisan függött Asszíriától. A lüd király halálakor, Kr. e. 652-ben pedig már Asszíriától elszakadt vazallus királyként jelent meg az asszír forrásokban. A belsőleg megszilárdult Egyiptom a Kr. e. 7. század végén újra képes volt aktívan beavatkozni az elő-ázsiai hatalmi harcokba. A szaiszi uralkodók törekvései azonban – az újbirodalmi hagyományok nyomán – csupán egy ütközőzóna kialakítására korlátozódtak. Az új egyiptomi külpolitika sikerei révén mélyen beágyazódott az északi mediterrán világba. A lüd uralkodóval kötött szövetség révén az egyiptomi király kárfai és ión zsoldosokhoz jutott, akik felszereltségben és fegyelemben messze felülmúlták a líbiai-egyiptomi seregeket, de a keleti ellenfelek csapatainál is erősebbek voltak. Az események azonban drámai gyorsasággal követték egymást. A babiloni-méd szövetség a Kr. e. 620-as évekre fölénybe került, és a babiloni király évenkénti hadjáratai egyre közelebb jutottak az asszír fővárosokhoz. Egyiptom későn ismerte fel, hogy a hanyatlófélben lévő Asszíria már nem jelent veszélyt, és csak Kr. e. 616-ban küldött csapatokat Asszíria megsegítésére. Ez azonban már elkésett. Kr. e. 612-ben elesett Ninive, Kr. e. 610-ben pedig az utolsó jelentős asszír kézen lévő várost, Harránt is elfoglalták a babiloni-méd csapatok, ezzel gyakorlatilag megszűnt az Asszír Birodalom. Pszammetik utóda, II. Nekó (Kr. e. 610-595) egy gyors szíriai felvonulással igyekezett megakadályozni a babiloni csapatok térhódítását. Az egyiptomiak Kr. e. 605-ig tudták tartani szíriai pozícióikat, majd a szíriai Karkemis város mellett lezajlott ütközetben döntő vereséget szenvedtek. A karkemisi csatát követően a babiloni csapatok az egyiptomi határig nyomultak előre, és Kr. e. 604-ben bevették Palesztinában az utolsó egyiptomi kézen lévő várost, Askalont. A babiloni királynak az Egyiptom belsejébe vezetett hadjárata azonban sikertelenül zárult, így Egyiptom – bár kiszorult Szíria és Palesztina térségéből – megőrizte önállóságát és bizonyos mértékig nagyhatalmi státusát is. II. Nekó erőfeszítéseinek legfőbb célja ezt követően a tengeri flotta fejlesztése és Egyiptom tengeri befolyásának kiterjesztése volt. A király megbízásából föníciai hajósok Afrika megkerülésével jutottak el a Vöröstengerre. A szaiszi uralkodók által foglalkoztatott görög zsoldosok a dinasztia feltétlen támaszainak számítottak, ezért jelenlétük a dinasztia elengedhetetlen feltételévé vált. Olyannyira, hogy a királyi család lecserélődése is a görög zsoldosokkal szemben megnyilvánuló ellenszenv következménye volt a Kr. e. 570 körül kirobbanó felkelés során. Az események hátterét az Egyiptomhoz közel eső görög gyarmatváros, Küréné elfoglalását célzó hadjárat szolgáltatta. A király csupa egyiptomi csapatot küldött a város bevételére, számítva arra, hogy görög csapatai nem szívesen harcolnának egy görög város ellen egyiptomi zsoldban. A kudarcba fulladt hadjáratot követően a "pusztulásba küldött" egyiptomi csapatok fellázadtak, és parancsnokukat királlyá kiáltották ki. A II. Jahmesz (Kr. e. 570-526) néven trónra kerülő uralkodó sem szakított az Egyiptom számára kulcsfontosságúvá vált görög kapcsolatokkal. Igyekezett azonban a görögökkel való érintkezést meghatározott helyekre koncentrálni, ezért az addig az ország különböző pontjain állomásozó görög csapatokat egy táborba vonta össze, illetve a görög kereskedőkkel való kapcsolatot a Deltában fekvő Naukratisz városára korlátozta. II. Jahmesz és elődje, Apriész (Kr. e. 589-570) korában még Babilónia volt az ókori Közel-Kelet első számú nagyhatalma, de a szaiszi király görög zsoldosai és diplomáciai tevékenysége révén sikerült Babilóniát távol tartani Egyiptomtól. Perzsia megerősödése, majd az Egyiptom fő szövetségesének számító Lüdia gyors összeomlása azonban átrendezte a nemzetközi viszonyokat. A diplomáciailag végsőkig elszigetelt és végül egyedül maradó utolsó szaiszi király, III. Pszammetik (Kr. e. 526-525) Péluszionnál Kr. e 525-ben vereséget szenvedett a perzsa Kambüzésztől, és Egyiptom a Perzsa Birodalom részévé vált.

2.2.18. A perzsa uralom időszaka (Kr. e. 525-332) Az első perzsa uralkodók, akiket Manethón a XXVII. dinasztiába (Kr. e. 525-404) sorolt, igyekeztek alkalmazkodni az ország hagyományaihoz. Az Egyiptomot meghódító Kambüzész királyi címei közé felvette az "Alsó- és FelsőEgyiptom királya" titulust, és a hagyományos fáraói ornátusban ábrázoltatta magát egyiptomi domborművein. A korai perzsa uralkodóknak azonban nem sikerült Egyiptomot szilárdan beilleszteni a birodalom kereteibe. A perzsa uralom időszakát gyakori felkelések és a függetlenség hosszabb-rövidebb periódusai szakították meg. A függetlenség időszakában, a Kr. e. 404-343 közt uralkodó két dinasztia (a XXVIII. és a XXIX.) helyi királyai a görög államok segítségét is igénybe vették önállóságuk kivívásakor és megtartásakor. A Kr. e. 404-ben a Deltában kirobbanó lázadást vezető Amürtaiosz (Kr. e. 404-399) az athéni flotta támogatásával vívta ki időleges önállóságát. Az egyiptomi királyok erőfeszítéseit és a helyi dinasztiák megerősödését gyakran a görög szövetségesek egymás közti konfliktusai, illetve a görög államok ingatag politikája korlátok közé szorította. Egyiptom nehézségeit növelte, hogy a Kr. e. 4. században – a peloponnészoszi háború okán – az ország korábbi görög szövetségesei már inkább a perzsákkal szövetkeztek. A függetlenség időszakában az országon belüli hatalmasságok trónbitorlásai, illetve hatalmi törekvései is bomlasztották és destabilizálták az országot. A belső gondjaival küzdő Egyiptom a nemzetközi színtéren sem volt képes kiszámítható és az ország számára ésszerű politikát folytatni. Így például az egyiptomi függetlenség utolsó időszakához tartozó XXX. dinasztia (Kr. e. 381-343) utolsó királya, II. Nektanebosz (Kr. e. 362-343) a spártai király, Agészilaosz támogatását igénybe véve mondatta le elődjét, Takhószt, aki pedig éppen a perzsa király ellen fellázadni készülő egyik perzsa helytartó erőfeszítéseit támogatta. Mindezek után Kr. e. 343-ban a perzsa király, III. Artaxerxész ismét meghódította Egyiptomot. A Manethón által a XXXI. dinasztiába sorolt perzsa királyok még népszerűtlenebbek voltak, de a Perzsa Birodalom összeomlása sem hozta meg az egyiptomiak által várt szabadítót. Az ország a Perzsa Birodalmat megdöntő

84

Alexandrosz birodalmának részévé vált. Bár Alexandroszt Egyiptomban még felszabadítóként fogadták, az általa fenntartott tradicionális istenkirályság látszata nem változtatott azon a tényen, hogy Egyiptom a szaiszi kor óta egyre gyorsuló ütemben sodródott a hellenisztikus világ felé.

2.2.19. A görög-római kor: az ókori egyiptomi civilizáció hanyatlása (Kr. e. 332-Kr. u. 624) Az európai (görög-római) hódítások hatása az egyiptomi civilizációra jóval maradandóbb és meghatározóbb volt, mint bármelyik másik korábbi idegen rendszeré. A különbség egyik lényeges eleme abban rejlett, hogy a makedón Ptolemaiosz és a római uralom időszakában az Egyiptom feletti politikai és katonai ellenőrzés sokkal teljesebb volt, mint korábban bármikor. A kor uralkodóinak politikai törekvései is eltértek a korábbi idegen dinasztiákétól. A makedón és a római uralkodók számára az egyiptomi erőforrások szélesebb érdekeik támogatásának biztosításául szolgáltak. Ilyen volt például a hellenisztikus királyságok egymás elleni harca vagy a római birodalomrészek egymás elleni küzdelme. Innen kezdve Egyiptom története inkább már a görög-római világ története, mint a sajátjáé. Jelentős a különbség a kulturális hatások tekintetében is. Soha ennyi idegen kulturális hatás nem érte a Nílus-völgyet, mint a görög-római kor idején. A hellenisztikus politikai és kulturális hatás nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a kormányzat nyelve a görög lett, hanem abban is, hogy a közigazgatás legalsó szintjére szorította az egyiptomi születésű hivatali réteget, illetve nyíltan lenézte az egyiptomi tömegeket. A teljes egészében görög lakosságú Alexandria vált az ország igazgatási, politikai, kereskedelmi és szellemi fővárosává a Kr. e. 4. századtól a Kr. u. 7. századig. Az egyiptomi intézményekből csak azokat támogatta az új hatalom, amelyekre gyakorlati okokból szüksége volt. A nagy szentélykörzeteket azért támogatták, mert a papsággal fenntartott jó viszony alapozta meg a makedón és a római uralkodóház hatalmát. Mindezek révén az egyiptomi hagyományokhoz ragaszkodók háttérbe szorultak a hellenisztikus Egyiptomban. Az ókori Egyiptom néhány kulturális vívmánya – bár nem mindig tudatosan – a nyugati civilizáció részévé vált, így például az egyiptomi naptár és a hagyományos egyiptomi orvoslás, a csillagászat és az asztrológia egyes elemei. Az országról író görög-római szerzők szelektív módon és gyakran felszínesen válogattak az egyiptomi hagyományból. A késő ókor folyamán az ókori egyiptomi kulturális hagyomány a régi vallást őrző szentélyekre szűkült. A kereszténység térhódítását követően bezárták a pogány templomokat, így a régi egyiptomi hagyomány látható legnyilvánvalóbb jele, a hieroglif írás ismerete is megszűnt.

2.3. Az ókori India története Az indiai kultúra összetettsége "összetorlódott" történelmében rejlik. A rendkívül nagy kiterjedésű térségben egymástól független civilizációs központok jöttek létre, és bár némelyik ezek közül hosszabb-rövidebb időre befolyása alá vonta India egy-egy részét, a szubkontinens egész területét magában foglaló állam sohasem jött létre. Az ókori indiai kultúrák megismerését két tényező nehezíti meg. Egyrészt az, hogy az indiai kultúrára a legnagyobb hatást gyakorló árja bevándorlás sokszor homályba borítja a korábbi korok kulturális emlékezetét. Másrészt pedig az, hogy a Kr. e. I. évezredet megelőző időszak kultúráinak és államainak régészeti emlékeit jelentős mértékben károsította az ország éghajlata. Különösen nagy veszteséget jelent az írott források pusztulása. Így, bár a későbbi szanszkrit irodalmi hagyomány eredete a Kr. e. II. évezredbe vezethető vissza, a fennmaradt szövegek jóval későbbiek. A legkorábbi írásos emlékeink a Kr. e. 3. században uralkodott Asóka király szikla- és oszlopfeliratai. Bár India földrajzilag a távol-keleti régióhoz tartozik, az ókori indiai államok története szorosan kapcsolódott az ún. közép-ázsiai térség történetéhez. India ókori kultúrái a mai Pakisztán és Afganisztán területén érintkeztek az ókori közel-keleti, illetve az iráni államokkal. Az egymást követő óperzsa, makedón, szeleukida, párthus, szaszánida és kusán birodalmak nyugati határai Indiáig terjedtek. A nyugati befolyás határa Indiában Pandzsáb területe volt. A két kulturális régió találkozásában, a nyugat-indiai és a kelet-iráni térségben a Kr. e. I. évezred közepétől egy sajátos kulturális zóna alakult ki, amely az indiai, iráni, később pedig a hellén kulturális jegyek sajátos elegyét alkotta. A közép-ázsiai kapcsolatok mellett az ókori India államai – a buddhista tanok elterjedése révén – jelentős befolyással voltak a délkeletázsiai térségre is. Földrajzi keretek Az indiai szubkontinens három földrajzi régióra osztható: a Himalája, az észak-indiai alföldek és végül a Dekkán fennsík. A Himalája áthatolhatatlan hegyláncai észak felől védték a térséget, és az itt lehullott csapadék táplálta az észak-indiai alföld négy fontos folyamát: az Indust, a Gangeszt, a Jamunát és a Brahmaputrát. A Gangesz feltöltött síksága alkotta mindig is a szubkontinens gazdasági és politikai központját. Az észak-indiai térség legjelentősebb államai a folyó középső szakaszán fekvő Magadha-völgyben alakultak ki. Ez a térség számít az ókori indiai államiság bölcsőjének. Az Indus folyó síksága csak a Kr. e. III. évezred során volt jelentős, mert a Kr. e. II. évezredtől ez a térség elsivatagosodott. A Gangesz völgyét a tőle délre eső, észak-déli irányba húzódó Vindhjá-hegység zárja el a Dekkán fennsíktól. A fennsíkot keletről és nyugatról hegyek határolják, középső zónája néhol sivatagos. A jelentősebb folyók (a Narmadá és a Tápti nyugaton, valamint a Gódávári és a Mahánadi keleten) azonban átszelik a hegyeket, és völgyeik fontos útvonalként, illetve jelentős kultúrák központjaként szolgáltak.

2.3.1. Az Indus-civilizáció

85

Az ókori India történetében az ún. Indus-civilizáció jelentette a városi fejlődés legkorábbi szakaszát. Az Indus folyó völgyében kialakult kultúra elterjedése nyomon követhető a folyó torkolatától keletre eső tengerparti régióban. Eddig a kultúra négy korai települését tárták fel, melyből kettő Pakisztánban található. Ezek közé tartoznak a civilizáció legismertebb városai – Harappa és Mohendzso-Dáró –, valamint két nyugat-indiai település: Lothal és Kalibangan. A kultúra kialakulásában valószínűleg azok az Afganisztánon keresztül a kelet-iráni térséggel fenntartott kapcsolatok játszhattak szerepet, amelyek már a preindus korban is kimutathatók. Az Indus-civilizáció városainak életében azonban a tengeri kereskedelem is jelentős szerepet játszott, ami új típusú kereskedelmi kapcsolatokat és alapvető politikai változásokat eredményezett. Az Indus-civilizáció befolyásának terjedése a hasonló – a korábbi hagyományoktól jellegzetesen eltérő – városalaprajzok megjelenésében, illetve az egységes alaprajzot mutató új városok alapításában érhető tetten. Az Indus-kultúrához tartozó városok az ún. kétszintes városok sorába tartoznak, a városszerkezetre a citadella és az alsóváros kettőssége és a várost körülvevő városfalak voltak jellemzőek. A városalaprajzok és a régészeti leletanyag mutatta hasonlóság mellett – a helyi földrajzi és ökológiai környezet tekintetében – az új városi fejlődés alapvető különbségekre utal. Míg a bronzkor későbbi szakaszainak kultúráira nagyfokú változatosság jellemző az egymástól eltérő pakisztáni és nyugat-indiai régiókban, az Indus-civilizáció egységes jelleget mutat. A civilizáció az Indus hordalékkal feltöltött síkságán kívül magában foglalta az azóta már kiszáradt Szaraszvati folyó völgyét, valamint a Narmadá és a Tápti folyók torkolatvidékét is. Az utóbbiak talán kereskedelmi raktárbázisként szolgáltak. Az Indus-civilizáció északon a Csénáb folyó jobb partjáig és a Jarmuná folyó felső folyásáig nyúlt. A civilizáció egyes területeinek saját elnevezéseit nem ismerjük, mivel az általuk használt írásrendszer a mai napig megfejtetlen. Az Indus-civilizációval egyidős mezopotámiai forrásokban három terület elnevezése szerepel: Dilmun, Magan és Meluhha. Dilmunt sikerült azonosítani a Perzsa-öbölben fekvő Bahrein szigetével, Magant pedig Ománnal és a Perzsa-öbölben a vele szemben lévő térséggel, így a harmadik elnevezést köthetjük az Indus-civilizáció valamely területéhez. Elképzelhető azonban az is, hogy az Induscivilizáció kiterjesztette befolyását Magan területére is. A mezopotámiai források tanúbizonysága szerint a Maganból és Meluhhából érkezett hajók a legnagyobb tételben rézöntvényeket és rézeszközöket szállítottak a sumer városokba, továbbá karneolt, elefántcsontot, lazúrkövet, gyöngyöket és kagylókat. Az ékírásos szövegekben szereplő Meluhha a jóval későbbi prakrit "Milakkha" és a szanszkrit "Mlechakka" elnevezésekkel hozható kapcsolatba. Kétséges azonban, hogy Magan azonos lenne a későbbi nyugati tengerparti Makran régióval. Az Indus-völgyi civilizáció térsége ma a legtöbb helyen sivatagos, illetve néhol – a folyó áradásai következtében – mocsaras. A pollenvizsgálatok azonban megerősítették, hogy Kr. e. 3000-2000 közt Pakisztánban és Nyugat-Indiában magasabb volt a csapadék mennyisége, és más volt az éghajlat. A térségnek a mai napig tartó kiszáradási folyamata okozhatta a kultúra hanyatlását az ún. posztindus korszakban. A korábbi kedvező éghajlati viszonyok teremtették meg a térség városias fejlődésének alapját. Az ókori Közel-Kelet más korai urbanizációs fejlődéséhez hasonlóan itt is a földművelés révén megteremtődött terményfelesleg volt a fejlődés motorja. Az ásatások során feltárt nagy befogadóképességű raktárakban tárolták a megtermelt felesleget. A búza és az árpa termesztése és raktározása mellett nagy szerepe lehetett a gyapjúfeldolgozásnak is. A városi fejlődés másik fontos összetevője, a munkaerő szakosodása és a fejlett kézműipar kialakulása is megfogható. A civilizáció felvirágzásához a döntő lökést az ipari és a kereskedelmi tevékenység legfontosabb lapanyagának számító réz adhatta meg. A virágzó városi fejlődés három alapanyagát a réz, a gyapjú és az északi erdőségekből szállított épületfa jelentette. Az Indus-civilizációhoz tartozó városok ásatásaiból nagyszámú pecsételő került elő. A zsírkőből faragott, helyi díszítésű és helyi írásjeleket viselő pecsételőkről általában úgy tartják, hogy a kereskedelmi javak megjelölésére használt nyilvántartási rendszer elemei voltak. A pecsételők közigazgatási használata, valamint az írásrendszer kialakulása azonban a térségben előzmény nélkülinek tűnik. Az általában mitikusnak, illetve vallásosnak tartott jelenetek alapján korábban egy a vallás, illetve a templomok által erősen befolyásolt városi társadalmat feltételeztek. A városok feltárása azonban ezt nem igazolta, a városokon belül nem azonosíthatók kiterjedt vallási központok. Az Induscivilizáció felemelkedésében a falusi, mezőgazdasági terület játszott döntő szerepet, a városok pedig a civilizáció közigazgatási központjául és a vezető rétegek székhelyéül szolgálhattak.

2.3.2. Az indoiráni térség viszonyai a Kr. e. II. évezred első felében A Kr. e. II. évezredben a közép-keleti térség korábbi bronzkori civilizációi lehanyatlottak, és egyre jelentősebb szerepet játszottak a térségbe benyomuló állattartó nomád törzsek. Az Indus-civilizáció központjainak hanyatlását követően új központok alakultak ki az Amu-darja középső folyásának vidékén. Feltételezhetően a korábbi központokból elvándorló népességhez köthető a későbbi Baktria térségében létrejövő bronzkori kultúra, valamint a Kr. e. II. évezred közepétől a Murghab folyó deltájának benépesítése. A városi civilizációk mellett a Kr. e. II. évezred elejére esik a sztyeppi nomád bronzkultúra kialakulása az iráni térségben. A mozgékony, energikus, ló vontatta könnyű harci szekereket használó pásztornépek nemcsak az Iráni-fennsíkot vették birtokba, hanem az észak-mezopotámiai térségben a letelepült lakosságot uralmuk alá hajtva, új államok születéséhez is hozzájárultak. Az ebben a folyamatban fő szerepet játszó indoiráni nyelvcsaládhoz tartozó népek őshazájának pontos meghatározása bizonytalan. Ezt a kutatók a közép-ázsiai térségbe vagy a kelet-európai síkság sztyeppéire helyezik, de a törzsek vándorlásának kezdete és vége megállapítható. Az indoeurópai törzsekhez kapcsolható a Hettita Királyság megalapítása Kis-Ázsiában a Kr. e. 18. század körül, illetve

86

a Mittani Királyság létrehozása Észak-Mezopotámiában legkésőbb a Kr. e. 16. században, valamint az ún. "árja" törzsek benyomulása az indiai szubkontinensre a Kr. e. II. évezred közepén. A vándorlási folyamatokról azonban – források hiányában – keveset tudunk. Nem ismerjük az indoiráni törzsek szétválásának folyamatát és az ebből a nyelvcsaládból kialakuló indoeurópai, valamint indoárja nyelvcsaládok létrejöttének körülményeit sem. Az indoiráni törzsek életmódjának változásait három szakaszra szokták osztani. Az első időszakban a nomadizáló pásztorkodás a jellemző, majd Kr. e. 3500 körül kerülhetett sor a ló háziasítására, ami jelentős életmódváltozást hozott. A második szakaszban a ló vált meghatározó állattá, az általa vontatott harci szekerek kulcsszerepet játszottak a bronzkori nomád hátterű államok létrejöttében. Az új típusú harci eszköz hatására megnőtt a harci kocsizó arisztokrácia szerepe, akik külön kasztot alkottak a társadalomban. Ekkor indulhatott meg a törzsek vándorlása a gazdag városokba. A harmadik szakasz során alakult ki a lovaglás. Mivel az indoárja törzsek kapcsán még a harcikocsi-harcászat jelenik meg, feltételezhetően a szétválásra a második szakasz végén kerülhetett sor. Ebben az időszakban alakult ki a lovas-nomád életmód és a lovas harcászat. A Kr. e. I. évezred során az iráni térségben ez az életmód vált meghatározóvá. A lovas-nomád népek meghódították a térségben élő letelepülteket, és az évezred közepére kialakultak az iráni államok. A nyugat-ázsiai államok forrásaiban a Kr. e. 8. században jelentek meg az első utalások ezen törzsekre. A keleti irányba mozgó iráni törzseket pedig Margiana és Baktria térségében említik a bronzkori baktriai források. A korábbi nézetekkel ellentétben úgy véljük, hogy az árja behatolás nem jelentette a térség államainak egységes pusztulását, és természetesen nem okozta a korábbi kulturális hagyomány teljes eltűnését sem.

2.3.3. A védikus kor (Kr. e. 1500-560) Az indoiráni törzsek szétválását követően az ún. indoárja törzsek kelet felé mozogtak. A lóvontatású harci kocsikat és bronzkardokat használó indoárja törzsek a Kr. e. II. évezred második felében érhették el az indiai szubkontinenst. Mivel az Indus-civilizáció városai ekkor már évszázadok óta lakatlanok voltak, a két kultúra képviselői nem találkoztak egymással. Az árja törzsek indiai behatolásának folyamatát azonban alig ismerjük. Az új népek megjelenése a régészeti anyagban jól meghatározható, írott források azonban csak jóval későbbi időszakból maradtak ránk. A korai árja központok nem az egykori Indus-civilizáció területén alakultak ki, hanem attól északabbra, az Indus öt mellékfolyójának vidékén, a mai Gandhára tartomány területén. Mivel településeiket nem kőből vagy agyagból építették, ezért kevés régészetileg feltárható nyom maradt fenn. A legfontosabb ezek közül a kerámia. Az árja törzsek bevándorlásával az iráni ún. Hisszár-kultúra jellegzetes szürke kerámiáját szokták kapcsolatba hozni. Az észak-indiai térség elfoglalását követően az árja törzsek fokozatosan keletre húzódtak, és az ún. késő védikus korban (Kr. e, g50560) birtokba vették a Gangesz völgyét is. Az árják térhódításával az őslakos, ún. dravida nyelveket beszélő csoportok az indiai szubkontinens déli részére szorultak. Az árja törzsek mozgása a Kr. e. 7. századra befejeződhetett, és kialakultak államaik. Bár a korszakból nem maradtak fenn egykorú írott forrásaink, a bevándorlás korához a jóval később írásba foglalt Rig-véda köthető. A szanszkrit hagyomány két ókori eposza, a Mahábhárata és a Rámájaná örökítette meg ezen államok fővárosainak nevét és emlékét. A Kr. e. 5. század kezdetén már tizenhat fontosabb királyságot említenek forrásaink: Magadha, Kási, Kósala, Vriddzsi, Malla, Csédi, Vatsza, Kuru, Pancsála, Anga, Matszja, Suraszéna, Asmaka, Avantí, Gandhára és Kambódzsa. A királyságok és arisztokratikus köztársaságok küzdelméből végül Magadha állam került ki győztesen. Az árják térhódításával terjedt el Észak-Indiában a szanszkrit nyelv és a brahmanizmus. Ennek vallási hagyományát a Védák néven ismert szanszkrit nyelvű szöveggyűjtemény foglalja össze, amely négy himnuszgyűjteményt tartalmaz. A szent szövegeket sokáig élőszóban hagyományozták, és bár a himnuszok a Kr. e. II. évezredre vezethetők vissza, csak jóval később írták le. A Védák szent szövegei köré a Kr. e. 4. századra jelentős mennyiségű magyarázó szöveg (az ún. upanisadok) gyűlt össze. Az árja államok társadalmára az ún. varna-rendszer volt jellemző. A szanszkrit varna kifejezés eredeti jelentése "szín", amely a rendszert alkotó azon négy társadalmi réteg jelölésére szolgált, amelyekbe az árja társadalom betagolódott. Ezek a bráhmanák, a ksatriják, a vaisják és a súdrák. Az említett varna-rendszer a későbbiekben az indiai társadalomban tovább differenciálódott, számos további kasztot teremtve. A késő védikus kort követően alakult ki a buddhizmus. A hagyomány szerint az új vallást megalapító Buddha Kr. e. 56080 között élt, legfontosabb támogatófának pedig a Kr. e. 519 körül uralkodó magadhái király, Bimbiszára számított. Az új vallás legfőbb tanításának központjában a tökéletes lemondás elmélete állt. Az ún. négy szent igazság szerint: az élet szenvedés, a szenvedés oka a vágy, a szenvedéstől való megszabadulás útja a vágy feladása és a vágy feladásának útja Buddha tanainak megismerése. Ezen az úton a hívő eljut a megvilágosodáshoz, ami lehetőséget nyit számára, hogy megszakítsa az örök újjászületés körforgását, és átköltözzön a Nirvánába. A későbbi idők buddhista szerzetesei hatalmas mennyiségű kommentárral látták el Buddha alaptanítását, amely alapján a buddhista tradíció három nagyobb iskolája jött létre: a "kis kocsi" (hínajána), a "nagy kocsi" (mahajána) és a "mennydörgés kocsi" (vadzsrajána). A brahmanizmus és a buddhizmus mellett a dzsainizmus volt a legfontosabb vallás az ókori Indiában. A Kr. e. 527 körül meghalt Mahavíra tanítása szerint a szellem úgy szabadulhat meg az anyag kötelékéből, ha az egyén teljes mértékben tartózkodik minden élőlény bántalmazásától, illetve elpusztításától. A tan követői így elvben semmiféle ételt vagy italt nem fogyaszthattak. A hagyomány szerint a későbbi indiai államok királyai közül uralkodásuk vége felé többen is lemondtak a trónról, és dzsaina aszkétaként fejezték be életüket.

87

Az iráni államok és az indiai kultúrák a szubkontinens északnyugati részen érintkeztek egymással. Ez a terület sokáig az iráni államok fennhatósága alá tartozott. Kr. e. 530-ban a perzsa Kűrosz hódította meg, és Gandharát szatrapiaként a Perzsa Birodalom részévé tette. A Perzsa Birodalmat megdöntő Nagy Sándor Kr. e. 327-ben vonult be Gandharába és Pandzsáb területére. Nagy Sándor halála után a birodalom mezopotámiai és iráni területeit magában foglaló Szeleukida állam örökölte ezt a térséget. Az indoiráni térség hellenizációja Nagy Sándor városalapításaiból indult ki. A makedón uralkodó helyőrségeket hagyott hátra, és tisztjeit a baktriai és az Indus-völgy felső szakaszán fekvő kisebb államok uralkodóivá tette. A görög kolonizáció a szeleukida időszakban gyorsult fel, és a baktriai térségben jelentős számban telepedtek le görögök. A jelentős számú görög népesség hatására a térségben ún. indogörög kultúra alakult ki. A legjelentősebb indogörög állam a Szeleukida Birodalomtól függetlenné vált Baktriai Királyság volt.

2.3.4. A Maurja Birodalom (Kr. e. 324-185) Az Irán felől érkező hódítok a Gangesz völgyének nyugati királyságaival kerültek összeütközésbe, így a völgy keleti részén zavartalanabb volt a fejlődés. A Kr. e. 4. század közepén a Gangesz-völgy keleti felében alakult ki a Nanda királyok birodalma, amely a Kr. e. 3. század közepére a térség meghatározó államává vált. Kr. e. 321-ben azonban Csandragupta Maurja megdöntötte a Nanda-dinasztia hatalmát. A hagyomány szerint a lázadásra azt követően került sor, hogy Csandragupta megsértette a regnáló Nanda uralkodót, aki az állam nyugati peremére száműzte. A hatalomátvételt követően Csandragupta (Kr. e. 324-290) keleti és délkeleti irányban hódított. Kr. e. 305-ben a Szeleukida állam megalapítója, I. Szeleukosz Nikátór háborút indított ellene. A küzdelem részleteiről semmit sem tudunk, de végeredménye a két fél közötti kiegyezést deklaráló békeszerződés lett. Csandragupta megszerezte Nagy Sándor egykori keleti hódításait. A szerződést dinasztikus házasság pecsételte meg, a Maurja uralkodó feleségül vette az egyik Szeleukosz hercegnőt. A tárgyalások idején, Kr. e. 303 körül járt Csandragupta udvarában követként Megaszthenész, akinek beszámolója a kor fontos forrása. A hagyomány szerint a király végül lemondott uralmáról és vándor aszkéta lett. A trónon fia, Binduszára (Kr. e. 290-272) követte, aki a Dekkán fennsíkon terjeszkedett. A király uralkodásáról szinte semmit sem tudunk, a halálát követő trónviszály azonban már jól dokumentált. A trónküzdelmekből végül Asóka (Kr. e. 272-232) került ki győztesen, aki nemcsak a legjelentősebb Maurja uralkodó lett, hanem a későbbi korokban az ind uralkodóeszmény megtestesítőjévé vált. A feliratain inkább a Pijadaszi nevet viselő király uralkodása alatt nagy iramban folytatódott az állam terjeszkedése. Asóka leigázta a keletre fekvő Kalinga Királyságot, így a Maurja állam ekkor már magában egyesítette az indiai szubkontinens nagy részét. A hagyomány szerint a Kalinga birtokbavételéért folytatott kegyetlen és véres háborúkat követően a király megtért, és a buddhista tanok követője lett. A Maurja állam tartományokra oszlott, köztük az összeköttetést a Gangesz völgyén át az északnyugati Gandháraig nyúló királyi főút biztosította. A hagyományos irodalmi nyelvként használt szanszkrit mellett a buddhista és a dzsainista hagyomány szövegeit prákrit nyelveken jegyezték le. A Maurja Birodalom területén a prákrit nyelvek lehettek a lakosság által használt köznyelvek. Ezt támasztják alá az Asóka uralkodása alatt prákrit nyelven készült szikla- és oszlopfeliratok. A feliratok a király rendeleteit tartalmazzák, és az igazságos kormányzás alapelveit lefektetve a királyi ideológia közvetítőjéül szolgáltak. A birodalom soknyelvűségét jelzi, hogy az állam északnyugati határterületein elhelyezett feliratok egyike görög, míg a másik arámi nyelven készült. Ezek a feliratok jelentik az ind írásbeliség első ránk maradt forrásait. A Maurja-időszak alatt a buddhizmus elterjedését erőteljesen támogatták a dinasztia uralkodói. A királyi odafigyelés különösen Asóka uralkodása alatt érhető tetten, aki a buddhizmusra államvallásként tekintett. A király rendelettel igyekezett megőrizni az addigra már irányzatokra, illetve szektákra töredező buddhista vallás egységét, illetve Kr. e. 244 körül buddhista zsinatot hívott össze a vallás általános kánonjának a kidolgozására. A buddhizmus ekkor már kilépett az indiai szubkontinensről, a király buddhista misszionáriusokat küldött a dél-indiai és a Srí Lanka-i udvarokba meg az északnyugati határon túl fekvő királyságokba. A vallási-politikai missziók fontos eredménye volt a buddhista tanok szétsugárzása a délkelet-ázsiai térségben. A király halálát követően a Maurja állam kettészakadt egy nyugati és egy keleti részre. Később a nyugati rész déli területei is önállóvá váltak. A birodalom felaprózódása az uralkodócsalád szétválását is jelentette. A Maurja-dinasztia főága a keleti részeken uralkodott tovább, megtartva a hagyományos fővárost, Pátaliputrát. Kr. e. 185-ben a birodalom teljesen szétesett. A központi területnek számító Magadhában számos kisebb dinasztia követte a Maurjákat. India nyugati részén a Kr. e. 2. századtól a kínai Han-dinasztia által nyugatra űzött szakák (szkíthák) rendezkedtek be. Az északi és a déli szaka dinasztiák befolyása az Indus völgyéig, illetve a tengerpartig terjedt. A Kr. u. 2. században azonban a szintén Északnyugat-Kínából érkező kusánok hódították meg a térséget. A Baktra és Gandhára központtal létrejövő Kusán Birodalom keleti kiterjedése az Indus és a Gangesz völgyéig húzódott.

2.3.5. A Gupta-dinasztia birodalma (320-455) A Gangesz völgyében a Kr. e. 4. században formálódott ki egy új, erős központi hatalommal rendelkező állam. A Gupta állam eredetéről szinte semmit sem tudunk, valószínűleg a korai Gupta királyok a kusán uralkodó hűbéresei voltak. I. Csandragupta (320-335) a dinasztia első történetileg jól ismert királya. A már vazallus fejedelmekkel rendelkező uralkodót fia, Szamudragupta (335-375) követte a trónon. Felirata szerint négy északi uralkodót és kisebb szaka és

88

kusán fejedelmet is sikerült legyőznie, illetve vazallusává tennie. A Gupta állam II. Csandragupta (375-415) uralkodása idején vált a térség legerősebb államává. A Gupta Birodalom ekkor érte el a legnagyobb kiterjedését: a Gangesz völgyétől az Indus deltájáig és a Narmadá folyó völgyéig terjedt. Az 5. századi örökösödési viszályok és belső lázadások által meggyengült Gupta állam számára az ázsiai hunok betörései végzetesnek bizonyultak, és a Gupta állam szétesett. Bár egy Harsa (606-647) nevű királynak még sikerült egy rövid időre befolyást gyakorolnia a Gangesz-völgy egészén, a király halála után Észak-India politikai széttagoltsága állandósult.

2.4. Az ókori Kína története* * A kínai neveket és szavakat a magyar nyelvű népszerűsítő irodalomban szokásos átírásban adjuk. Amennyiben ez az átírás nem tükrözi az eredeti kínai kiejtést, akkor utána zárójelben közöljük az ún. pinin alakot, amely a nyugati kiadványokban, illetve a Kínai Népköztársaságban egyre általánosabbá válik.

Az ókori kínai államokban élő kínaiaknak nem volt általános önelnevezésük egészen a kései ókorig, a Han-dinasztia koráig. Ekkortól használták a han jen kifejezést a kínaiak általános jelölésére, valamint a han tzú kifejezést a kínai írás megnevezésére. Bár ez az elnevezés bizonyosan a Kr. e. 202-től uralkodó Han-dinasztia nevéhez köthető, a nép megnevezéseként csak jóval később igazolható. Az európai nyelvekben használt Kína elnevezés a Han-dinasztiát megelőző Csin- (Qin-) dinasztia nevéből ered. Megjegyzendő, hogy a Csin-kort megelőzően sem politikai, sem nyelvi tekintetben nem alakult ki a későbbi Kína egész területét átfogó egységes ország. Az őskorban és az ókor során a sinotibeti nyelvcsaládba tartozó nyelvek mellett a tunguz-mandzsu és az ausztrál-ázsiai nyelveket beszélő csoportok is éltek a későbbi Kína területén. A Kr. e. II. évezred második felében kialakuló bronzkori kínai kultúra létrehozását három, önelnevezésként is használt etnikai terminussal tudjuk kapcsolatba hozni. Az évezred végén feltételezhetően uralkodó etnikai csoport, a hua mellett a dinasztiák elnevezéseként is ismert Sang (Shang) és Csou (Zhou) nevek jelölik a legrégebbi kínai bronzkori kultúrákat. Kína ókori történetének megismerését nehezíti, hogy a csekélynek mondható régészeti források mellett csupán jóval későbbi korszakokból származó írott források állnak rendelkezésünkre. A hagyományos kínai történetírás pedig nem a történeti hitelességre, hanem a kínai kultúra folyamatosságára helyezte a hangsúlyt. Földrajzi keretek Kína területe földrajzi és kulturális szempontból két nagy régióra osztható. Az ún. Belső-Kína alacsony fekvésű, a Huangho (Huang He, azaz Sárga-folyó) és a Jangce (Jangcecsiang) folyók által feltöltött síkság amelyre a földműves kultúrák és a sűrű népesség volt a jellemző. Külső-Kína magasan fekvő, hegyes vidék, amelyet a ritka népsűrűség és az állattenyésztő életmód jellemzett. Az ókori kínai civilizáció kialakulása és a kínai államiság Belső-Kína területéhez köthető, amely további két, egymástól eltérő éghajlatú régióra osztható: Észak- és Dél-Kínára. A bronzkor során kialakuló ókori kínai államok ezen régióknak mindig is csupán egy részét foglalták magukban. Míg a Jin (Yin) Kína csupán a Huangho medencéjének központi részére korlátozódott, a későbbi Csou-kori Kína már magában foglalta a Huangho medence nagy részét és a Jangce medencéjének északi részét is. De csak a Csin- és a Hankori Kína tekinthető olyan egyetemes birodalomnak, amely már magában foglalta Belső-Kína egész területét. A jóval későbbi Ming-dinasztia időszakának (1368-1644) végéig ez a terület jelentette a különböző császári dinasztiák által irányított kínai birodalmat, Külső-Kína pedig csak a Csing- (Qing-) dinasztia idején vált a birodalom részévé. Bár a kínaiakon kívül számos különböző etnikai csoport és hagyományos társadalmi struktúra őrződött, élt egymás mellett a késő ókori kínai államban, a Csin- és a Han-kori birodalmak politikai, társadalmi és gazdasági egysége vitathatatlan. Elmondható, hogy a Han-korszakban a lakosság túlnyomó többsége már bizonyosan kínai volt. Kérdéses azonban a kínai állam "olvasztótégely" jellege, hiszen a han népességgel később is nagy számban éltek együtt olyan "beolvasztott" népek, amelyek megmozdulásai politikai változásokat okoztak, így például a sárga turbánosok- egyébiránt nem etnikai jellegű – felkelése a késő Han-kor idején.

2.4.1. A kínai kultúra kezdetei A kínai államiság két központjában, Észak- és Dél-Kínában – a két térség közti éghajlati különbségekből adódóan – önálló kultúrák jöttek létre. A két régió elkülönültsége – a bronzkori egyesítési törekvések ellenére – egészen a Kr. e. I. évezred közepéig fennmaradt. A dél-kínai térség ókori természetföldrajzi viszonyai nagyban hasonlítottak a térség mai, szubtrópusi és trópusi éghajlati viszonyaira. Ebből fakadóan a neolitikus kultúrák kialakulására és a földművelés megindulására később került sor, mint az észak-kínai területen. Az észak-kínai térségben a természetföldrajzi viszonyok, a feltöltött síkságok révén, már a kezdetektől jó lehetőséget biztosítottak a mezőgazdasági tevékenység számára. A szántóföldi műveléshez ekkor még az éves csapadékmennyiség is elegendő volt, így nem volt szükség öntözőrendszerek kiépítésére. Később azonban az éghajlat szárazabb lett, és az öntözés nélkülözhetetlenné vált. A fentiekből fakadóan az észak-kínai térségben alakultak ki először a földművelésre alapuló neolitikus kultúrák a Kr. e. V. évezred végén, IV. évezred elején. Az egyik legjobban ismert korai neolitikus kultúra a jangsaoi (Yangshao), amelyre a festett kerámia (jellegzetesen vörös és szürke színű), a kétlegelős (transzhumáló) jellegű gazdálkodás, az öntözés nélküli, erdőirtásos földművelés és a háziasított állatok voltak jellemzőek. A Kr. e. III. évezred közepén alakult ki a lungsani (Longshan) kultúra, amely jellegzetes korongolt fekete kerámiájáról jól azonosítható. A kultúrát már a

89

nagyobb kiterjedésű, erődített jellegű települések jellemezték. Ezeknek a kezdetlegesen városias telepeknek a létrejötte minden bizonnyal a mezőgazdaság által megtermelt feleslegnek köszönhető, amely ebben a térségben is a városi fejlődés motorja lehetett. A mezőgazdaság gyors fejlődése valószínűleg az ún. kapás-ekés művelésre vezethető vissza. A városias településeken a kézművesség már elkülönült a mezőgazdaságtól, és itt jelent meg először a fémmegmunkálás is. A hagyomány a kínai civilizáció kezdetét a Kr. e. III. évezred elejére tette. Ekkor kultúrhéroszok jelentek meg, akik megtanították a kínaiakat a földművelésre, a tűzgyújtásra, az építkezésre, a naptárkészítésre és egyéb civilizációs vívmányokra. A kultúrhéroszokat három mitikus király uralma követte, akiknek regnálására mint a boldog aranykor időszakára emlékeztek vissza a későbbi történetírók és filozófiai iskolák. Az aranykor mitikus uralkodóit követték az egyes császári házak. A hagyomány szerint az elsőnek tekintett Hszia- (Xia-) dinasztiát az utolsó mitikus kultúrhérosz, Ju (Yu) alapította, uralmát pedig a Kr. e. 21-16. századra helyezte. A zsarnokká vált utolsó Hszia császárt – a legenda szerint – a Sang törzs vezérének lázadása buktatta meg, aki megalapította a Sang-dinasztiát.

2.4.2. A Sang- (Shang-) dinasztia időszaka (Kr. e. 16-11. század) A Sang-dinasztia államát tekintjük az első bronzkori kínai államnak, amely- az előző dinasztiával ellentétben – már régészetileg is igazolható. A Sang állam időszakát a Jin (Yin) törzsszövetség korának is szokás nevezni. A Jin kifejezés a nagyobb törzsi területek elnevezésére szolgált az ókori kínai forrásokban. Gyakori, hogy egy körzet, illetve régió elnevezését etnikai egységként is használták. A gazdasági élet alapját a földművelés, azaz elsősorban a rizstermelés adta. Megjegyzendő, hogy sem a régészeti, sem a szöveges forrásaink nem utalnak öntözéses gazdálkodásra, tehát a szántóföldi műveléshez ekkor még elégendőnek bizonyult az esővíz. A mezőgazdasági művelés mellett – írott forrásaink és a Sang-kori bronzedények ábrázolásai alapján – nagy jelentősége volt a vadászatnak is. A Jin időszak már a fémek kora. A bronz széles körű használatát jelzik az előkerült munkaeszközök, fegyverek és képzőművészeti alkotások. A korszakban nagy lendületet vett a városiasodás, ez az időszak a lokális jelentőségű települések kialakulásának kora. A folyamat elsősorban a Huangho-medence középső és alsó szakaszára összpontosult, és minden jelentősebb település a folyók mentén jött létre. A későbbi kínai hagyomány hét főváros építését tulajdonította a dinasztiának. A városok palotái, templomai és egyéb nagyszabású épületei már központi tervek alapján készült építményeknek tűnnek. Az építészetben megjelent az egységes stílust mutató nagyművészet. Ebben az időszakban alakult ki az archaikus piktografikus írás, amelyet a források tanúbizonysága szerint a kultusz során használtak. A későbbi kínai írás ezen archaikus írásból fejlődött ki, a Jin-kori írásjelek a későbbi kínai írás írásjeleivel azonosak. Bár a jelek olvasata is megegyezik a későbbi kínai írással, a kínai fonetikát a Kr. e. I. évezred közepéig nem tudjuk rekonstruálni. A legkorábbi szövegek a Kr. e. 112. század közé tehetők, az írott források többsége pedig ún. jóscsontfelirat, amelyből több mint 100 ezret ismerünk. A korszakban tehát már kimutatható az ókori civilizációk minden lényeges vonása: a városias települések, a monumentális építészet, az egységes stílusú, önálló formanyelvet tükröző művészet és a saját írásrendszer. Az állam központi területe a dinasztiaalapító Tang törzsének szállásterülete, a mai Honan tartomány volt, de határai kiterjedtek Észak-Mongóliára és a Jangce folyó déli völgyeire is. A Kr. e. II. évezred végére már a törzsi szervezeten túli politikai egységek is kialakultak. A Sang törzsi vezető a vang (wang) címet viseli, ami egyszerre jelentett királyi és főpapi méltóságot. Az egykorú forrásokból történeti vagy társadalomtörténeti képet alig lehet felrajzolni. A Sang társadalom törzsi, nemzetségi alapokon nyugodott, amelyekből körülbelül 200-300 nagyobb nemzetséget tudunk azonosítani. A társadalmi különbségekre elsősorban a kor temetkezéseiből következtethetünk. Az előkelők sírjaira a kocsis-lovas temetkezések, a királysírokra pedig az emberáldozatok voltak jellemzők. Alig tudunk valamit a Sang állam bukásáról. A jóval később kialakított hagyomány szerint a Sang-ház utolsó császárát, Ti-hszint (Di-xin), akit az utolsó Hszia-házi uralkodóhoz hasonlóan zsarnoknak és gonosznak ábrázol a hagyomány, az egyik vazallus törzs uralkodói, Ven (Wen) és Vu (Wu) király döntötték meg, megalapítván a Csoudinasztiát.

2.4.3. A Csou- (Zhou-) dinasztia (Kr. e. 11-3. század) A Csou-dinasztia időszaka döntő hatással volt a későbbi kínai történelemre: ekkor alakultak ki a kínai kultúra később is meghatározó hagyományai, társadalmi és intézményi modelljei. Az ebben az időszakban született filozófiai iskolák és írásműveik a későbbi korokban is hivatkozási alapul szolgáltak. Ebben a korban formálódott ki a hivatalos császári ideológia. A dinasztia tagjai a Sang-időszakból ismert vang cím mellett a Tianzi (ég fia) címet is viselték, jelezve a dinasztia isteni eredetét. A király szolgált közvetítőül az ég (az isteni szféra) és az emberek között. Ekkor alakult ki az uralkodóházak váltakozásának hivatalos magyarázata is, amely szerint a Hszia-uralkodóház elzüllése után az ég a császári hatalmat a Singdinasztiának, majd annak elzüllése után a Csou-háznak adta át. A Csou-kort két szakaszra szokás bontani: az ún. Nyugati vagy Korai Csou-korra (Kr. e. 11. század-Kr. e. 771) és az ún. Keleti vagy Késői Csoukorra (Kr. e. 770-256). A kora Csou-korszakban a dinasztia már Észak-Kína nagy része felett uralkodott. A Sang-időszakhoz képest nincs törés a régészeti leletanyagban, a kulturális hagyomány folyamatosnak tűnik. Jelentős különbség azonban, hogy megszűnt a Sing-dinasztia idejére jellemző trónutódlási rend, amely szerint a királyi nemzetség tíz hierarchiába sorolt

90

csoportjaiból felváltva került ki a trónra lépő uralkodó. A Csou-dinasztia ideje alatt a császári méltóság apáról fiúra szállt. Az állam azonban széttagolt lehetett, és az egységes kínai állam csak nyolcszáz év múlva alakult ki. A Csoudinasztia tagjai a kisebb-nagyobb területeket elsősorban rokonaik, illetve híveik közt osztották szét. Az elvileg visszavehető, de a gyakorlatban örökíthetővé vált adománybirtokokon uralkodó helyi vezetők elismerték ugyan a császárok hatalmát, de birtokon belül gyakorlatilag teljes önállósággal rendelkeztek. A decentralizált államberendezkedés egyedüli komoly összetartó tényezőjét az ország különböző pontjain állomásozó hadsereg jelentette. A hagyomány a dinasztia korai időszakát aranykorként festette le, a dinasztiaalapító Ven és fia, Vu szinte mitikus uralkodóként jelent meg. Megjegyzendő azonban, hogy a Kr. e. 8-7. századig nagyon kevés hiteles forrással rendelkezünk az állam történetéről, ezért a korai Csou uralkodóknak tulajdonított intézkedések és beszédek zöme későbbi hamisítvány. A Csou-dinasztia hatalma a Kr. e. 8. századra jelentősen meggyengült. Ennek egyik árulkodó jele, hogy amikor Kr. e. 771-ben egy ún. "barbár" törzs megtámadta a fővárost, a császár vazallusai nem siettek uruk segítségére. A főváros, Hao elestét követően a Csou-dinasztia a biztonságosabb keleti területre, a mai Lojang (Luoyang) közelébe tette át a székhelyét, ezért az ezt követő időszakot Keleti Csou-kornak hívjuk. A keletre átköltözést követően a dinasztia minden valós befolyását elveszítette egykori vazallusai felett, megmaradt viszont a Csou-ház szakrális szerepe, ezért a gyakorlatilag független fejedelmek egyike sem vette fel a vang címet. A Csou-dinasztia hatalmának névlegessé válása felerősítette a politikai széttagoltságot, és a fejedelmek egymás elleni harcához vezetett. A Keleti Csou-korban már felbomlott az egész társadalmat behálózó régi nemzetségi rendszer, helyébe pedig egy sokkal szűkebb rokonságra kiterjedő születési, hivatali arisztokrácia lépett. 2.4.3.1. A Tavasz és az Ősz korszak (Kr. e. 722-481) A Kr. e. 770-től Kr. e. 221-ig tartó időszak a folyamatos háborúskodás korszaka. A hagyományos kínai történetírás két szakaszra osztotta ezt az időszakot: a Tavasz és az Ősz korszakára, valamint a Hadakozó Fejedelemségek korára. A háborúk mellett ez a korszak az átalakulás időszaka is. A hagyományos Csou-kori társadalmi és intézményi rendszer fokozatos bomlását követően számos fejedelemségben új, tehetséges, de nem a régi arisztokratacsaládokból származó uralkodók kerültek trónra. A háborúskodás ellenére a gazdaság és ezzel együtt a népesség jelentősen növekedett. A növekedés mögött az új fém, a vas megjelenése és széles körű elterjedése állhatott. A "barbárok" megjelenésének hatására a kínai uralkodók feladták korábbi elzárkózó politikájukat, és kapcsolatokat építettek ki a szomszédos népekkel. A háborúk pusztítása és az egyes területek másikba olvasztása ellenére ebben a korban alakult ki a később jelentősebb szerepet játszó fejedelemségek államisága. A Tavasz és Ősz korszak három évszázadát kilenc kisebb szakaszra bontják. A szakaszolás valamely fejedelemség hegemón, azaz vezető helyzetbe kerülésén nyugodott. Az ún. hegemón fejedelmi cím lényege, hogy a kiemelkedő, saját országát jelentősen megerősítő fejedelmet a többi fejedelem "vezetőnek" ismerte el. A hegemón a Csou királyok nevében intézkedéseket hozhatott, illetve bizonyos mértékig beleszólhatott a többi fejedelemség belügyeibe is. A riválisok elleni háborúskodás során azonban a hegemón szerepbe került fejedelemség mindig kimerült, illetve összefogtak ellene, így hatalma rövidesen összeomlott. Éppen ezért az egyes hegemón fejedelmek uralkodása meglehetősen rövid ideig tartott. A törésvonalak leggyakrabban az északi és a déli fejedelmek közt húzódtak. Először a központi fekvésű Cseng (Zheng) fejedelme, majd sorrendben Csi (Qi), Cin (Jin) és Csu (Chu) fejedelmei követték egymást. A Kr. e. 6. század közepén azonban Cin és Csu, valamint a szövetségeseik közt dúló elhúzódó háború eredményeképpen Cin és Csu valamiféle kettős hegemóniája jött létre. Mellettük az önállóságát megőrző Cseng, valamint a két délkeleti fejedelemség, Vu (Wu) és Jüe (Yue) számított jelentősnek.

2.4.3.2. A Hadakozó Fejedelemségek kora (Kr. e. 403-221) Kr. e. 453-ban az öt jelentős fejedelemség egyike, Cin háromfelé szakadt. Mindhárom önállóvá vált fejedelemségben a Cinben korábban is uralkodó dinasztia egy-egy vezető tisztviselője alapított saját dinasztiát. A szakadást Kr. e. 403-ban az ekkor már árnyékkirálynak tekinthető Csou uralkodó is jóváhagyta, ezzel a vezető fejedelemségek száma hétre emelkedett. Az öntözéses, árasztásos technika következtében jelentősen nőtt a mezőgazdaság termelékenysége, és már igazi nagyvárosok alakultak ki. A korszak történetében az előző korszakhoz képest nincs igazi változás, csupán a háborúk mértéke és intenzitása növekedett. Az egyes fejedelemségek már nemcsak határaik kitolásáért, illetve a vezető szerep megszerzéséért harcoltak, hanem az ország újraegyesítéséért, így céllá vált a többi fejedelemség megsemmisítése. Az új idők jele, hogy a fejedelmek sorban felvették az addig csak a Csou-dinasztia tagjai által használt vang címet. A hadászatban a vasfegyverek tömeges elterjedése jelentős változásokat hozott. Elterjedt a vaspáncél, és a harci szekereket kiszorította a lovasság. A hadászat terén a korábbi arisztokratikus és költséges harci szekerekre épülő hadakozást az olcsó vasfegyverekkel felszerelt tömeghadseregek háborúja váltotta fel. A hadakozás hivatássá vált, ekkor születtek a háború művészetéről írott munkák. A hadseregek fejlesztése mellett a korban kiemelt szerepet kapott a diplomácia, hiszen a szövetségesek megnyerése minden jelentős fejedelemség számára kulcsfontosságú volt. A kor

91

politikatörténetéről keveset tudunk, mert az országot végül egyesítő Csin- (Qin-) dinasztia uralkodói módszeresen megsemmisítették az egyes fejedelemségek feljegyzéseit, kihúzva a talajt a helyi hagyományok felélesztése alól. A korszak történetének három szakaszát tudjuk megkülönböztetni. Az első szakasz legfontosabb eredménye Cin Fejedelemség felaprózódása, amelynek során a fejedelemség három részre szakadt, és kialakult Csao (Zhao), Vej (Wei) és Han Fejedelemség. A második szakaszban a küzdelmekből három állam emelkedett ki, és a korszak végére kialakult Csin, Csi és Csu fejedelmek hatalmi egyensúlya. A harmadik szakaszban a győzelmet végül a központi területektől távolabb fekvő Csin szerezte meg. Sikerében fontos szerepet játszott az ország földrajzi elhelyezkedése is. Csint kevésbé kötötték a Csou-kori hagyományok, amelyek a központi területen sokszor gátolták a fejedelemségek fejlődését. A kormányzás hatékonyságának növelését célzó reformokat a hagyomány a Kr. e. 4. századra tette, amikor Csinben eltörölték a Csou-kori ősi rangokat, és egy új, katonai nemességet hoztak létre, amelyben az ellenség levágott fejeinek számával lehetett rangot szerezi. Az örökletes arisztokrácia gyengeségéből fakadóan Csin fejedelmei sikerrel központosították országukat. A fejedelemséget természetes védővonalként hegyek vették körül, amelyeken csak a hágókon keresztül volt átjárás. Periferikus helyzetéből fakadóan Csin évszázadokon keresztül ki volt téve a keletről érkező szomszédos népek, a kínai forrásokban ún. rong barbárok, támadásainak. A barbár nomád törzsekkel folytatott állandó háborúskodás hozzájárult Csin hadi kapacitásának növekedéséhez, így például a nomádoktól átvett gyors, mozgékony lovasság alkalmazása komoly technikai fölényt jelentett a hagyományos kínai, elsősorban harci kocsikra építő hadászattal szemben. A vasfegyverekkel felszerelt lovasság tömeges bevetése nagyban hozzásegítette Csint riválisai legyőzéséhez. Csin fejedelme Kr. e. 318-ban nagy győzelmet aratott Han, Csao, Vej és Csin Fejedelemségek egyesített seregei felett, majd Kr. e. 312-ben a Csu Fejedelemséget verte le. Riválisai legyőzését követően Csin leszámolt a már régóta csak formális császári hatalmat birtokló Csou-dinasztiával is, Kr. e. 256-ban véget vetve a dinasztia nyolcszáz éves uralmának. Az országot végül a Kr. e. 246-tól uralkodó Csin Si huang-ti (Qin Shi Huangdi) egyesítette. Uralkodása alatt Kína, történelme során először, egy uralkodó jogara alatt egyesült, és létrejött a kínai császárság.

2.4.4. A Csin- (Qin-) dinasztia uralma (Kr. e. 221-206) A fejedelemségek leverését követően került sor a politikailag rendkívül széttagolt ország központosítására. A korábbi hűbérbirtoki rendszer helyett az uralkodó a Csin Fejedelemségben már bevált gyakorlatot alkalmazta az egész országra. A közigazgatási reform során az ország területét harminchat tartományra osztották. A katonai és a polgári közigazgatást különválasztva, az egyes tartományok élére polgári ügyekkel foglalkozó kormányzókat és a helyi katonai egységeket irányító katonai parancsnokokat neveztek ki. A kormányzókat és a katonai parancsnokokat a központi kormányzat nevezte ki, megbízatásuk határozatlan idejű volt. A tartományokat körzetekre osztották, amelyeket a központi kormányzat által kinevezett körzeti elöljárók igazgattak. A tartományi és a járási rendszerek bevezetésével a császárnak sikerült kiépítenie a központi kormányzat vidéki szintjeit, amely hatékony irányítást tett lehetővé. A hagyomány a központosított államberendezkedés egyéb területeit is az első császár tevékenységéhez kötötte, intézkedései közé sorolva a pénz, a mértékek, a kocsitengelyek és az írásjegyek egységesítését. Az egységesítő rendelkezések történeti hitelessége nem bizonyított, a kínai történetírás számos dinasztiaalapító uralkodóról vagy főminiszterről jegyzett fel hasonló rendeletalkotást. Mindezek ellenére még a 20. század elején sem alakult ki egységes súly- és mértékrendszer Kínában. Az efféle rendelkezések minden valószínűség szerint inkább a birodalmi egység egyik szimbólumaként, mint a mindennapok gyakorlataként értelmezhetők. A Csin Birodalmat létrehozó uralkodó a fejedelemségek egymás elleni harca során jelentőségét vesztett vang címet nem tartotta megfelelőnek, ezért újat alkotott. Az új cím az uralkodót huang-tinak, azaz felséges uralkodónak nevezte, amelyhez a birodalmat létrehozó Csin fejedelem a si, azaz első jelet is odaillesztette. A teljes titulatúra a következőképpen hangzott: Csin Si huang-ti, azaz Csin első felséges uralkodója, azaz császára. A császár a központosítás érdekében igyekezett megsemmisíteni a korábbi fejedelemségek egykori önálló államiságának minden jelét. Nemcsak azáltal, hogy az új tartományok nem követték az egykori fejedelemségek határait, hanem számos egyéb módon is. A fejedelemségek közt húzódó falakat elbontatta, arisztokratáit a császári fővárosba telepítette. A legyőzött ellenfeleit leszerelte, azaz fegyvereiket beolvasztotta és ebből szobrokat öntetett. Az egykori fejedelemségek emlékének teljes eltörlését szolgálta az is, hogy a hagyomány szerint a császári könyvtár állományán kívüli feljegyzéseket – a jóslással, az orvoslással és a földműveléssel foglalkozó szövegek kivételével – elégettette. A hagyomány nagyszabású építkezéseket sorol az első császár időszakához. A birodalom északi határszakaszát a barbároktól védő, és részben már az egyes fejedelemségek által kiépített falak építésén kívül nagy kiterjedésű császáripalota-együttes és egy hegynyi méretű sír elkészítését kötik Csin Si huang-ti tevékenységéhez. A császár uralkodásának időszakából azonban nem a felsoroltak, hanem a sírja közelében feltárt terrakotta hadsereg a legismertebb. Az első császárnak azonban még nem sikerült politikai egységet kovácsolni birodalmából, a helyi hagyományok figyelmen kívül hagyása, illetve elnyomása pedig ellenállást váltott ki. Az ellentétek a császár halálát követő utódlási küzdelemben robbantak ki. Csing Si huang-ti Kr. e. 210-ben bekövetkezett halála után – a belső intrikák következményeként – nem a kijelölt trónörökös, hanem az első császár egy másik fia került a trónra, aki a hagyomány szerint még apjánál is önteltebb és kegyetlenebb uralkodó volt. A Kr. e. 209-ben kirobbanó parasztfelkelés leverésével még sikerült megőrizni a dinasztia hatalmát, de a következő években a birodalom minden részében kitört felkeléseket a császár már nem tudta elnyomni. Kr. e. 206ban pedig az egyik lázadó csoport betört a fővárosba, és teljesen kiirtotta a

92

belső viszályok során már amúgy is megtizedelt császári családot. Az egymás ellen harcoló csoportok közül két tehetséges vezér, Hsziang Jü (Xiang Yu) és Liu Pang emelkedett ki. Kettejük harcából Kr. e. 202-ben Liu Pang került ki győztesen, aki elfoglalván a császári trónt, megalapította a Han-dinasztiát. A Han nevet Liu Pang a hagyomány szerint annak a folyónak a neve alapján választotta, amelynek partján táborozott a riválisa felett aratott győzelem idején. A Csin-kori hagyományok tovább éltek a későbbi császári dinasztiák ideje alatt is. Így például a Han-dinasztia uralkodásának első éveiben kénytelen volt visszatérni a hűbérbirtokok adományozásán alapuló politikához, később azonban ezeket visszavették, és a császárkori Kína közigazgatási rendszere fennállásának egész időszakában a Csin-kori tartományi keretekre épült. Ugyanez mondható el a hagyományos kínai jogrendszerről, amelynek alapjait a Csinidőszakban rakták le. Mivel a Csint követő Han-dinasztia állama nem rendelkezett a birodalomalkotáshoz szükséges hivatalnokállománnyal és elméleti háttérrel – ne felejtsük el, hogy a Csin-dinasztia államisága már kb. 500 éves volt, amikor egyesítette Kínát – a korai Han-dinasztia a Csin intézményrendszerre, hivatalnokaira, törvényeire és államszervezési gyakorlatára építkezett.

2.4.5. A Han-dinasztia állama (Kr. e. 206-Kr. u. 220) A dinasztia uralmát – a Csou-dinasztia időszakához hasonlóan – két szakaszra bontjuk: a Korai vagy Nyugati Handinasztia időszakára, amely Kr. u. 25-ig és a Késői vagy Keleti Han-dinasztia időszakára, amely a dinasztia bukásáig tartott. A korai Han-kor első évei, a birodalomszervezés során a Han uralkodók nagyban támaszkodtak a Csin hagyományokra, így például rehabilitálták a Csing Si huang-ti uralkodása alatt az állam ellenségeinek tekintett konfuciánus hagyományt. Az új császári ház éppen a konfuciánus eszmék határozott támogatásával igyekezett elősegíteni a dinasztia legitimitását. A Kr. e. 551-479 között élt Kung Csiu (Konfuciusz) tanai szerint mindenki tisztelettel és engedelmességgel tartozik a családfőnek, aki viszont gondoskodni köteles a családjáról. A kínai társadalmi berendezkedés szerint az uralkodó családfő. A dinasztia uralmát véglegesen a Kr. e.140-87 közt uralkodó Vu-di (Wudi) császár szilárdította meg. A hagyomány szerint az ő uralkodása alatt a hivatalnokok képzésére iskolarendszert hoztak létre, amely a konfuciánus hagyományokra épített új császárság ideológiáját közvetítette. A hatékony közigazgatás kialakítását alapozta meg a hivatalnokok számára kötelezővé tett versenyvizsga, amely 1912-ig használatban maradt. A Han-dinasztia uralkodása alatt egyre jelentősebbé vált a Kína határain kívül élő sztyeppi népek szerepe, akikkel katonai vagy diplomáciai úton igyekeztek békét teremteni. A legfőbb veszélyforrást a birodalom északnyugati határait fenyegető ázsiai hunok – a kínai forrásokban hsziung-nu (xiognu) – jelentették, akik ellen évente több alkalommal vezettek hadjáratokat, illetve a fenyegetett határszakaszokon a Csin-korszakban kiépített fal- és erődrendszerrel védekeztek. A Han császárok erőteljes támadásainak eredményeképpen a Kr. e. 1. század közepén az ázsiai hunok két csoportra szakadtak. Az ún. keleti hunok békét kötöttek a császárral, és a Kínában történő letelepedés fejében vállalták az északi határterületek védelmét. Hasonló jellegű parasztkatonai települések az ország más régióiban is létrejöttek. A Kora Han-dinasztia végén, a Késői Han-dinasztia időszakának elején súlyos belső válságba sodródott az ország. A növekedő paraszti terhek és a főtisztviselők kezében felhalmozódó óriási földbirtokok parasztfelkelésekhez és az egyes befolyásos főtisztviselők lázadásához vezettek. A folyamat a kínai történetírásban az ún. vörös szemöldökűek felkelésének nevezett lázadásban érte el csúcspontját Kr. u. 17-25 között. A felkelés közvetlen eredményeképpen a császár székhelye a keleten fekvő Lojang városba helyeződött. Agyagtáblák üzenete. (Ékírásos költemények.) Bp. 1963; Dobrovits Aladár (szerk.): A paraszt panaszai. Óegyiptomi novellák. Bp. 1963; Flavius, Josephus: A zsidók története. Bp. 1966; Flavius, Josephus: A zsidó háború. Bp. 1983; Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Bp. 2003; Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz. Bp. 1986; Seibert, Ilse: A nő az ókori Keleten. Bp.Leipzig, 1975. Hahn István – Kákosy László – Komoróczy Géza: Az ókor története II. Az ókori Kelet története. (Egyetemi jegyzet); Sasson, J. M. (ed.): Civilisation of Ancient NearEst I-IV. New York, 1995; The Cambridge Ancient History. (Revised edition). Cambridge, 1970-1984. Közel-Kelet: Allerhand, Jacop: A zsidóság története. Ókor. Bp. 1988; Bermant, Chain – Weitzman, Michael: Egy ismeretlen ókori civilizáció. Ebla. Bp. 1986; Carter, Elizabeth- Stolper, Mathew: Elam: Surveys of Political History and Archeology. Berkeley, 1984; Crawford, Henriettes Sumer and the Sumerians. Cambridge, 1991; Frölich Ida: Az ókori Kelet nagyjai. Bp. 1992; Ghirsman, Roman: Az ókori Irán – Médek, perzsák, párthusok. Bp. 1985; Hallo, W. William – Simpson, W. Kelly: The Ancient Near East: A History. New York, 1971; Herrmann, Georgina: A perzsa reneszánsz. Bp. 1980; Kalla Gábor: Mezopotámiai uralkodók. Bp. 1993; Klengel, Horst: Az ókori Szíria története és kultúrája. Bp. 1977; Uő: Nomádok az ókori Elő-Ázsiában. Bp. 1985; Klengel, Horst és mások: Kulturgeschichte des Alten Vorderasien. Berlin, 1989; Kurt, Amélie: Az ókori Közel-Kelet. Piliscsaba, 2005; Leick, Gvendolyn: Mezopotámia. A városok evolúciója. Bp. 2005; Moscati, Sabatino: The Phoenicians. Milano, 1988; Nissen, Hans J.: The Early History of the Ancient Near East 9000-2000 BC. Chicago, 1988; Oates, David – Oates, Joan: A civilizáció hajnala. Bp. 1983; Oppenheim, Leo: Az ókori Mezopotámia – Egy holt civilizáció portréja. Bp, 1982; Postgate, Nicolas: Az első birodalmak. Bp. 1985; Uő: Early Mesopotamia. Society and Economy at the Dawn of History. London-New York, 1994; Roaf, Michel: A mezopotámiai világ atlasza. Bp. 1998; Rogerson, John: A bibliai világ atlasza. Bp. 1994; Salvini, Marco: Geschichte und Kultur der Urartöer. Darmstadt, 1995; Sandars, Nancy K.: The Sea Peoples: Warrior of the Ancient Mediterraneum. London, 1985.

93

Egyiptom: Bács Tamás: Egyiptomi fáraók. Bp. 1992; Baines, John – Málek, Jaromir: Az ókori Egyiptom atlasza. Bp. 1992; Carter, Howard-Mace, A. C.: Tut-ankh-Amen sírja. Bp. 1992; Gardiner, Alain: Egypt of the Pharaohs. Oxford, 1961; Helck, Wolfgang: Geschichte des alten Ägypten. Leiden-Köln, 1968; Hornung, Erik: Grundzüge der ägyptischen Geschichte. Darmstadt, 1978; Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Bp. 20052; Kemp, Barry: Ancient Egypt, Anatomy of Civilization. London-New York, 1989; Siliotti, Albertas Egyiptom. Templomok, istenek, fáraók. Bp. 1994. India: Johnson, Gordon: Az indiai világ atlasza. Bp. 1998; Rawson, Philips: Az indiai civilizáció. Bp. 1983; Wojtilla Gyula: A mesés India. Bp. 1988. Kína: Blunden, Caroline – Elvin, Mark: A kínai világ atlasza. Bp. 1995; Ecsedy Ildikó: Kínai császárok és alattvalók. Bp. 1992; Fitzgerald, Patrick: Az ősi Kína. Bp. 1989.

94

3. Az ókori Hellász (Kr. e. III. évezred vége-Kr. e. 30) 3.1. Európa hellén öröksége Európai kultúránk a görögséggel kezdődik. A Balkán déli részén és a környező szigeteken megszerveződő közösségek hozták létre civilizációnknak azokat az elemeit, amelyek vagy folyamatosan – római közvetítéssel – jelen voltak Európa fejlődésében, vagy későbbi korok nyúltak vissza hozzájuk tudatosan, hogy "újrahasznosítsák", vagy csak újból megcsodálják. A görög – és így az európai – kultúra kialakulása természetesen elképzelhetetlen a korábban kibontakozó keleti civilizációk hatása nélkül, amint ezt maguk a görögök is hangoztatták. Mítoszaik jelentős része, például Európé elrablása foglalkozik ezzel a kérdéssel, és első történetíróik is úgy gondolták, hogy szinte mindent Kelettől tanultak. De az idegen hatásra Hellászban megszülető eszmék és alkotások is – hasonlóan az előzmények nélkül itt születőkhöz – sajátosan göröggé váltak, és görög formában lettek kultúránk építőköveivé. Amint az elmúlt kétszáz évben egyre jobban megismertük a keleti civilizációk addig szinte teljesen ismeretlen anyagát, nemcsak az tisztázódott, hogy mely elemek mennek vissza a görögök előtti korra, hanem a görög kultúra eredetisége és a keleti világtól való különbözősége is pontosabban látszik. Tehát nemcsak a görög, hanem az európai irodalom is Homérosszal kezdődik. Pontosabban ő az első olyan szerző, akinek már ismerjük a nevét és műveit, de alkotásain keresztül az őt megelőző költő- és énekmondó-generációkat is érzékelhetjük. Költeményei, az Iliász és az ugyancsak neki tulajdonított, de feltehetően egy – mintegy ötven évvel – későbbi kor vonásait magán viselő Odüsszeia megkerülhetetlenek az európai irodalomban, és már a későbbi görög szerzők számára is a legfontosabb viszonyítási pontot jelentették; más műfajokban, például a lírában vagy a drámában is éreztetik hatásukat. Homérosz az alig valamivel későbbi Hésziodoszra is hatott, akinek Az istenek születése és Munkák és napok című költeményei ugyancsak a görög költészet legjavába tartoznak. A líra, a görög költészetnek az eposz és a dráma mellett szintén fontos műfaja, az archaikus korban született. Olyan alkotók csodálatos versei maradtak ránk (sajnos sokszor csak töredékesen), mint például Arkhilokhosz, Alkaiosz, Alkman, Szapphó vagy Pindarosz. A költészetnek az irodalmon túlmutató súlyát mutatja, hogy a – például Türtaiosz által művelt – politikai elégia valósággal önálló műfajt alkotott, amelynek egyik mestere, Szolón maga is történelemformáló politikus volt. Ahogy az eposzokat, úgy az ő műveiket is előadásra szánták, zenei kísérettel mutatták be őket akár egy egész város előtt (például egy isten tiszteletére rendezett ünnepen). Az alkotóknak és közönségüknek ez a görögök világára olyannyira jellemző élő kapcsolata még szembetűnőbb a Kr. e. 6-5. században megszülető színpadi műfajok, a tragédia és a komédia esetében. Az athéni Dionüszosz-ünnepeken tartott drámai versenyeken számos szerző lépett fel trilógiáival, illetve a hozzá kapcsolódó szatírjátékkal, de többségüknek csak a nevét, néhány művük címét, esetleg töredékeit ismerjük. Fennmaradt ellenben Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész több tragédiája, illetve az úgynevezett ókomédia-szerzők közül – akik egy másik Dionüszosz-ünnepen versengtek – Arisztophanész darabjai. A színielőadások a modern gyakorlattól eltérően nyílt színen, napközben zajlottak, a színészek – legalábbis a görög színjátszás nagy korszakától kezdve – álarcot viseltek, és a darabok előadásában nagyon nagy szerep jutott a zenének és a táncnak is. Mind a négy drámaíró Athénban élt, mégpedig a Kr. e. 5. században. Ekkor és itt élte virágkorát a görög kultúra. A görögök ugyanakkor nemcsak a demokráciát, az irodalmat és a mítoszokat hagyták ránk örökül, hanem az élet számos más területén is – sport, színház, művelődés – sok olyan újításuk volt, amelyek eleven hatással vannak napjaink életmódjára is. Mélyen jellemző a görögök felfogására, hogy sportrendezvényeik, színielőadásaik és tudományos érdeklődésük eredetileg kivétel nélkül szoros kapcsolatban álltak a vallással: a legtekintélyesebb sportrendezvény, a Zeusz védnöksége alatt álló olümpiász sem a mai értelemben vett sportesemény volt, hanem vallásos ünnep. A versenyeken különböző sportágakban mérték össze képességeiket a férfiak – nő még nézőként sem vehetett részt a játékokon –, többek közt hosszú- és rövidtávfutás, ökölvívás, birkózás szerepelt a programban. (Ezek a sportágak sok vonásukban különböztek a maiaktól: a versenyzők például mindig meztelenek voltak, a birkózók pedig még olajjal is bekenték a testüket, hogy az ellenfél nehezebben találjon fogást.) A győztes nagy becsben állt, felállíthatta szobrát Olümpiában, és hazájában is nagy tiszteletnek örvendett, különleges előjogokat és anyagi jutalmakat is kapott. Sportversenyeket rendeztek ugyan még máshol is, például Nemeában, Delphoiban, illetve Athénban, de egyik sem tudta tekintélyben túlszárnyalni az olümpiait. A mindennapi élet kitüntetett színhelye volt a piactér, ahol a görögök nem annyira vásároltak – ezt a szolgákra hagyták –, mint inkább a közügyeket beszélték meg. A híres szümposzionokon, lakomákon sem az evésen volt a hangsúly, hanem ugyancsak a beszélgetésen, illetve az iszogatáson. (A késő éjszakáig tartó lakomákon a bort mindig vízzel alaposan felhígítva itták.) Ezekre az összejövetelekre a férfiak a feleségük nélkül mentek, mivel a házasságot a görögök nem feltétlenül tekintették olyan erős érzelmeken alapuló lelki kapcsolatnak, mint napjainkban. Egy ismeretlen szónok szerint a görög férfi azért nősült meg, hogy törvényes gyerekei legyenek, és "legyen, aki a házi javakat hűségesen őrzi". Az odüsszeuszi kíváncsiság a görög szellemi élet jellemző vonása volt: ahogy hajósaik az idegen partokat, úgy akarták tudósaik megismerni a világ összefüggéseit, működését, törvényeit, eredetét. Az első filozófusok (szó szerint: bölcsességszeretők) meg voltak győződve arról, hogy a világ sokféle jelensége mögött felfedezhető valamiféle közös lényeg, és azt az őselemet keresték, amelyből a világ kialakult. A milétoszi Thalész a Kr. e. 7-6. század fordulóján a vizet tartotta minden létező eredetének és alapjának. Munkásságában a filozófia összekapcsolódott a csillagászattal és a geometriával: állítólag előre megjósolt egy napfogyatkozást, és amikor Egyiptomban járt, egy piramis árnyékából kiszámította a magasságát. A Kr. e. 500 körül élt epheszoszi Hérakleitosz szerint a világ az örök változás állapotában

95

van: ránk maradt homályos és gondolatébresztő töredékeiből kiolvashatóan a dolgok ellentétekből állnak össze, és így alkotnak dinamikus harmóniát, szakadatlanul újraalakuló összhangot. A Kr. e. 5. század közepén jelentek meg a szofisták, akik már nem az embert körülvevő világot, inkább magát az embert vizsgálták, és a gondolkodást, a nyelvet, a társadalmat, a vallást, a családot tanulmányozták- szembesülve azzal, hogy a szokások, törvények népenként különböznek. (Ennek megfogalmazása a híres szállóige: "Mindennek mértéke az ember.") A szofisták a vitatkozás mesterei is voltak, érvelni, szónokolni tanították a görög fiatalembereket; szinte mindegyik híres szofista megfordult Athénban, amely a Kr. e. 5. század második felében a görög szellemi élet központja lett. A szofisták tanításával szemben az athéni Szókratész az egyes embertől független, általános érvényű igazságokat, törvényeket kereste. Tanítványa, Platón szerint a tapasztalással megismerhető anyagi világ tele van feloldhatatlan ellentmondásokkal, de a minket körülvevő látható dolgok mögött ott vannak az ideák, amelyeket csak az értelmünkkel ismerhetünk meg, közvetlenül nem szerezhetünk tapasztalatot róluk (az ideák változatlan és tökéletes létezők: a tapasztalással megismerhető dolgok csak részesednek belőlük, csak halvány másolatai az ideáknak). Platón leghíresebb tanítványa, Arisztotelész számos tudománynak vetette meg az alapjait, például nemcsak állattannal, irodalomtudománnyal és az emberi érzékszervek működésével foglalkozott, hanem tanítványai segítségével a görög államok alkotmányait is összegyűjtötte, illetve ugyancsak ő dolgozta ki a logika alapjait – munkásságára épült mind a középkori arab, mind a középkori európai filozófia. Athén már régen elvesztette politikai jelentőségét, amikor a görög kultúra széles körű elterjedése, az úgynevezett hellenizmus időszakának két meghatározó filozófiai iskolája még mindig hozzá kapcsolódott. Itt működött ugyanis Epikurosz, az epikureizmus alapítója, és az egyik athéni csarnokban (görögül: sztoában) tanított Zénón is, a sztoicizmus megalapítója. A kor filozófiai iskoláinak központi kérdése: mit kell tennie az embernek, hogy boldog legyen, mi a helyes magatartás? Alapvetően mindkét iskola ugyanabban találta meg erre a választ: le kell mondani a vágyakról és a túlzásokról, így érhető el a zavarmentes lelkiállapot, illetve a szenvedélymentesség. De míg az epikureizmus azt tanította, hogy vissza kell húzódni a közéletből egy baráti kör, a magánélet meghittségébe, addig a sztoicizmus tevékenyebb életre ösztönzött. Amit az ember megtehet az embertársaiért, azt meg is kell tennie. Az ember felelős azért a közösségért, amelyben él. Nagy Sándor hódításai a görög kultúrára is óriási hatással voltak, a hellenisztikus korszak legnagyobb városában, Alexandriában két hatalmas méretű könyvtárat is építettek az uralkodók (a nagyobbiknak és híresebbnek, a Muszeionnak a vezetői egyben a trónörökösök nevelői is). A könyvtár ügynökei igyekeztek minden kéziratot megszerezni: óriási összegekért jutottak például hozzá az Athénban őrzött tragédiaíró triász – a már említett Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész – hiteles kézirataihoz. De a Muszeionban nemcsak gyűjtötték és másolták a kéziratokat, hanem fel is dolgozták azokat: összehasonlították egy mű különböző kéziratait, eldöntötték, melyik az eredeti. Kihúzták azokat a sorokat, amelyeket későbbi betoldásnak tartottak, és tudós kommentárokat – magyarázó jegyzeteket – készítettek, amelyekben egy akkoriban már nem használatos szó értelmét vagy egy verssor történelmi hátterét világították meg, megalapítva ezzel a filológia tudományát. Ezek a filológusok sokszor maguk is költők voltak, verseiket a gondos kidolgozás, a hosszas csiszolgatás jellemzi. Új műfajokat is teremtettek, például a bukolikát – pásztorköltészetet –, illetve megújították a régebbi műfajokat, bár sokan csak szolgaian utánozzák a klasszikusnak és fölülmúlhatatlannak tartott korábbi szerzőket: Homéroszt, az archaikus kori lírikusokat. Az uralkodók által támogatott könyvtárak nemcsak az irodalomnak, hanem a természettudományoknak is központjai voltak: a görög gondolkodás már korábban is találkozott a keleti tudományok eredményeivel, de ez a kapcsolat a hellenisztikus korban sokkal intenzívebb lett. Többek között ennek is köszönhető, hogy a görög csillagászat, matematika, földrajztudomány, fizika (elsősorban a technika) és az orvostudomány ekkor olyan eredményeket ér el, amelyek közül sok még ma is érvényes, vagy csak az elmúlt kétszáz évben sikerült meghaladni. Eukleidész Elemek című munkájában rendszerezte a görög mértan és számtan eredményeit. Arkhimédész – sok minden más mellett – felfedezte a fajsúly törvényét, Eratoszthenész és Sztrabón földrajztudósok térképeket, illetve részletes leírásokat készítettek az akkor ismert világról, és a csillagászatban is összegződnek és egyre újabbakkal bővülnek az addigi eredmények. Eratoszthenész megmérte a Föld nagyságát, és alig tévedett, illetve eljutottak addig a felismerésig is, hogy a Föld kering a Nap körül, de ez az elképzelés akkor még nem volt beilleszthető a tudományos világképbe, és ezért már az ókorban feledésbe merült. Jellemző a kor tudósaira – ami tulajdonképpen egészen a Kr. u.19. századig igaz-, hogy polihisztorok voltak, azaz a tudománynak több ágában is otthonosan mozogtak. Az említett Eratoszthenész például nemcsak csillagászattal, földrajzzal és matematikával foglalkozott, hanem irodalommal és történelemmel is: neki köszönhetjük például, hogy sok ókori esemény időpontját meg tudjuk adni. A történetírás kialakulása is görög földön kezdődik, és ezek a kezdetek szorosan kötődnek Athén Kr. e. 5. századi történetéhez, Periklész korához. Hérodotosz ugyanis, akit Cicero joggal nevezett a történetírás atyjának, mint a kor annyi más szellemi kiválósága, éveket töltött Athénban. Ez az időszak, amikor többek között barátságba került Periklésszel, Szophoklésszel és a szofista Prótagorásszal, meghatározó volt tudósi és írói pályafutásában. Hérodotosz Athénba keletről érkezett: a kis-ázsiai Halikarnasszoszban született. A kis-ázsiai ión városok szellemi pezsgése és tudós hagyományai, amely a dór Halikarnasszoszra is kisugárzott, valamint a keleti kultúrákhoz, a barbárokhoz való intenzív közelség egyaránt nagy szerepet játszottak Hérodotosz művének, a Görög-perzsa háborúnak a megszületésében. Hérodotosz, bár joggal tekintjük őt az első történetírónak, már korábbi művekre támaszkodhatott, olyan földrajzi leírásokra, amelyek a tengereket egyre jobban megismerő görög hajósok tapasztalatait tükrözték. Ezek a művek – például Hekataiosz írásai – a partvonalak, szigetek ismertetésén túl kitértek az egyes vidékek lakosainak bemutatására: szokásaikra és a múltjukról szóló történetekre is. Mind a földrajzi és "néprajzi" indíttatás, mind az idegen kultúrák iránti kíváncsiság alapvető vonása Hérodotosz színes történetekben és csodálatos esetek leírásában bővelkedő művének. A

96

történetírás atyja több utazást is tett Ázsia területén, de bejárta a görög területeket is információkat és élményeket gyűjtve könyvéhez, és életét végül a dél-itáliai Thurioi polgáraként fejezte be. A görög-perzsa háborút Hérodotosz Európa és Ázsia szembenállásaként láttatja, az időben és térben rendkívül szerteágazó történeteket is ez a fő téma fogja össze, valamint a szerző tudósi és írói koncepciója. Hérodotosz alapvető felismerése, hogy a kis városokból nagyok lesznek, a hajdan nagy városok pedig lehanyatlanak, ugyanis az emberi boldogság nem állandó. És ezt a felismerését mutatja be a görög poliszok és a Perzsa Birodalomban élő népek történeteiben, illetve ennek a törvényszerűségnek az okát kutatja. Művéről annak első mondatában mint tapasztalaton alapuló vizsgálódásainak bemutatásáról beszél, amely körülírással a görög hisztorié (latinosan história) fogalmát próbálhatjuk megragadni. Hérodotosz műve több szempontból is az eposz hagyományait folytatja, de nemcsak a tudományos szöveg más (prózai) formájában, hanem az istenekhez való viszonyban is eltér attól. A személyesen cselekvő és személyiséggel rendelkező istenek helyett már csak az elvontabb isteni akarat vagy isteni irigység fogalmaival találkozhatunk nála, illetve a kor vallásosságának megfelelően nagyon nagy szerepe van a jóslatoknak. Hérodotosz műve egyszerre szól kevesebbről és többről, mint a görög-perzsa háború, hiszen a hadi és diplomáciai eseményeket nem követi Kr. e. 448-ig, a háborút lezáró békéig, hanem lezárja Szésztosz Xanthipposz (Periklész apja!) általi elfoglalásával, amely görög siker kiszorította Európából a perzsa erőket. Xerxész perzsa nagykirály isteneket kísértő vállalkozásának el kellett buknia, és a túlságosan nagyra nőtt Perzsa Birodalom kudarca egy új nagyhatalom, Athén felemelkedésének kezdete, amelynek a század végén bekövetkező bukását a szerző már nem érte meg, de az általa vázolt történeti modell mintha sejtetné azt. Athén hatalmának kiteljesedését, majd annak a Spártával vívott peloponnészoszi háborúban való felőrlődését a görög történetírás másik nagy alakja, Thuküdidész fogja már megírni. Thuküdidész maga is részt vett hadvezérként a peloponnészoszi háborúban egészen addig, amíg száműzetésbe nem küldik, mert flottájával késve érkezik Amphipolisz ostromához, és így oka lesz annak, hogy ez a fontos város elvész Athén számára. Hogy kívül és távolabb kerül Athéntól, mint ő is megemlíti, segíti tudósi és írói munkáját, valamint azt a megfogalmazott törekvését, hogy elfogultság nélkül írja meg a háború történetét. Thuküdidész egy tudós és egy író szenvedélyével kutatja az igazságot, amelyet megismerhetőnek tart, többek között ebben is különbözik Hérodotosztól, aki inkább csak közli az általa hallott véleményeket és történetvariánsokat, az olvasóra bízva a döntést. Thuküdidészt sem csak egy háború eseményeinek puszta felsorolása érdekli, ő a történelemben az emberi társadalom és a politikai közösségek fejlődését tartja a legfontosabbnak, ugyanakkor témájának megfelelően a hatalom mibenlétének és természetének vizsgálatához tér újból és újból vissza. Ezek a kérdések, amelyek erősen hatottak az ókor későbbi görög és római történetíróira, és azóta is a történelem legizgalmasabb kérdései közé tartoznak, valamint Thuküdidész szépírói tehetsége az antikvitás egyik legfontosabb szerzőjévé teszik őt. A Kr. e. 4. század és a hellenisztikus kor történetírói csak az események ismertetésében tudták folytatni a Kr. e. 5. század két nagy írójának munkáját, hasonló kvalitású szerzővel sokáig nem találkozunk. Sokan sok művet írtak ezekben a századokban – a történetírás a legtermékenyebb és legfontosabb prózai műfaja a görög irodalomnak és kultúrának. Mint a görög szellemi élet más területein, itt is nagy változásokat hoznak Nagy Sándor hódításai, illetve az annak nyomán kialakuló világ. A rengeteg történeti műből a még a Kr. e. 4. század elején alkotó Xenophón munkái kivételével csak töredékek maradtak fenn. Az első görög történetíró, akitől újra hosszabb összefüggő részeket olvashatunk, már nem görög, hanem római történelmet ír. Ő Polübiosz, Kr. e. 2. századi szerző, aki, miután Róma legyőzi a makedónokat, a makedónokkal szövetséges Korinthoszból túszként Rómába kerül. Itt a római arisztokrácia köreiben forgolódva jó rálátása van a kül- és belpolitikai eseményekre, és őt már az a kérdés izgatja, hogy hogyan tudott Róma a hannibáli háborúk mélypontjától számított néhány évtized alatt a mediterráneum legerősebb hatalmává válni. Míg a történettudomány az ókorban inkább az irodalomhoz állt közel, az orvostudomány a filozófiáról leválva vált önálló tudománnyá, illetve mesterséggé. A legjelentősebb görög orvos a Kósz szigetén született, Kr. e. 5. századi Hippokratész volt, akinek neve a későbbiekben egyet jelentett az elméletben jártas, gyakorlatban tapasztalt, mindig a beteg érdekeit szem előtt tartó orvos típusával. A görögség talán az irodalmi forrásoknál is erősebb hatást gyakorolt kultúránkra képzőművészetével: épületei, vázaképei, szobrai meghatározták és részben ma is meghatározzák az európai ember látásmódját, művészethez való viszonyát. A fennmaradt emlékek és a régészeti leletek révén a görög képzőművészet összes korszakáról a mükénéi kortól a hellenisztikus korig képet alkothatunk, sőt a görög történelem kezdeteihez, kronológiájához éppen a művészettörténet által nagy pontossággal meghatározott korszakok nyújtják a legbiztosabb támpontot. Hogy a mükénéi világ bukása után, az úgynevezett sötét korban valami új van születőben, azt a szubmükénéi kerámiát felváltó protogeometrikus kerámia elterjedése is jelzi, amit e stílus kiteljesedése, a geometrikus kor követ, majd az egyre jobban megismert Kelet hatásait tükröző orientalizáló korszak következik, amikor már a korinthoszi és attikai (a görög vázafestészetet leginkább meghatározó területek) műhelyek sajátos stílusa is megragadható. A Kr. e. 7. század végére mind a két városban megszületik a feketealakos vázafestészet, amely a Kr. e. 6. század végére adja át a helyét a vörösalakos kidolgozásnak. Ugyanerre az időszakra (a 7. század) tehető a görög nagyszobrászat megszületése is. A nagyszobrászatban is rendkívül erős a keleti hatás, de a korszak jellegzetes alkotásai, a kuroszok (meztelen fiúalakok) a hasznosított egyiptomi minták ellenére minden porcikájukban görög alkotások. A képzőművészetnek is a Kr. e. 5. század a nagy korszaka és Athén az elsődleges helyszíne. Ekkor és itt (elsősorban itt) dolgozik a szobrász Pheidiász, Mürón és Polükleitosz, a festő Polygnótosz. Kr. e. 447-ben kezdődik meg az athéni akropoliszon a déloszi szövetség adóiból, Periklész szorgalmazására, az Athént vezető államférfi barátjának, Pheídiásznak tervei alapján a Parthenón építése. Ez talán a történelem és művészettörténet egyik leghíresebb temploma, amely jól reprezentálja azt a korszakot, amelyben született, amikor szerencsésen találkozott a hosszú és folytonos

97

hagyományból építkező kivételes tehetség, a közösség akarata, a nagyszabású politikai koncepció és a mindehhez szükséges technikai és anyagi háttér. Homérosz és Hésziodosz: "...ők azok, akik leírták a görögök számára az istenek származását, akik nevet adtak az isteneknek, és meghatározták tiszteletüket és működési körüket" – írja Hérodotosz Homéroszról és Hésziodoszról, a Kr. e. 8., illetve 7. századi görög költőkről. A történetíró természetesen túloz, mert a görög istenek és a tiszteletükre bemutatott áldozati szertartások sokkal korábbiak, mint a Kr. e. 8. század. A túlzás ellenére mégis sok igazság van a hérodotoszi megjegyzésben. Homérosz és Hésziodosz költeményei elrendezték az istenek világát. Összefoglalták az istenekről és a félig isteni, félig emberi hősökről, a hérószokról szóló történeteket, a mítoszokat. Ez a két költő nemcsak nekünk, a kései utókornak a legfontosabb forrás a görög valláshoz, hanem Hérodotosz megjegyzéséből az tűnik ki, hogy az istenekről vallott elképzeléseiket már az ókori görögök is az ő műveik alapján alakították ki. A Homérosz előtti vallásról, a görög vallás gyökereiről keveset tudunk. Az archaikus és a klasszikus korban mindenestre az istenszobrok mellett különleges alakú köveket, fákat is tiszteletben részesítettek. Ebből arra következtethetünk, hogy a görögök nem mindig ember alakú – antropomorf – isteneket tiszteltek. Ugyanerre utalnak a mítoszokban fennmaradt történetek és jelzők is, amelyek egyes istenek állati vonásairól árulkodnak. Egyes istenalakokat a Balkánra bevándorló görögök hozhattak magukkal (például Zeuszt), más istenek neve arra mutat, hogy a görögök előtt itt élő néptől került át a hódítók vallásába (például Héra), illetve vannak olyan istenek is, akiket a görög vallás a keleti kultúrákkal való kapcsolatnak köszönhet (például Apollón). Bár mindez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik – mert mindegyik istenalak annyira összetett, olyan sok különböző vonás egyesül benne, hogy tulajdonképpen nem is lehet kategorikusan kijelenteni, hogy melyik isten honnan került a görög vallásba –, a legtöbb, amit megállapíthatunk, hogy egyes vonásaikat, bizonyos tulajdonságaikat honnan vették a görögök. Az Olümposzon, az istenek lakóhelyén éppúgy zajlik az élet, mint itt a földön. Az istenek éppúgy szeretnek és csalnak, mint az emberek. A görög istenek halhatatlanok, de nem öröktől fogva léteznek. Zeusz, a legfőbb isten is megszületett egyszer, majd miután felcseperedett, apjától, Kronosztól és annak nemzedékétől megszerzi a hatalmat. Testvérei és gyermekei élén őrködik a világ és az emberi közösségek rendje felett. Felesége – és egyben testvére –, Héra, a házasság őrzője, álladóan viaskodik Zeusszal annak csapodársága miatt. Poszeidón a tenger istene, ugyanakkor a föld mélységeié is. Athéné, a harcos szűz városvédő isten, a mesterségek, az alkotó munka és így a bölcsesség istennője. Apollón pusztító és gyógyító isten, járványt bocsáthat az emberekre, illetve véget is vethet neki, de ő a zene, a lant, valamint a jóslás istene is. Húga, Artemisz – Athénéhez hasonlóan – szintén szűz istennő, a vadászat és az érintetlen természet istene. Érdekes, hogy a szüléssel kapcsolatban is éppen hozzá fohászkodnak. Hermész az úton járók, a kereskedők, illetve a tolvajok istene. Ő Zeusz hírnöke, és az utolsó nagy utazásukra is ő kíséri az embereket mint a lelkek alvilági kalauza. Aphrodité a szerelem istennője, aki a házasságra sincs tekintettel, csak azzal törődik, hogy a férfi és a nő egymáséi legyenek. Héphaisztosz a kovácsmesterség sánta istene, Aphrodité férje. Arész hadisten, az öldöklés mestere, akinek mindegy, miért folyik a harc, csak folyjék. Homérosznál még kevesebbet szerepel, de később egyre fontosabb lesz Dionüszosz és Démétér. Dionüszosz a termékenység, a bor és a mámor istene. Ellentéte és kiegészítője, azaz párja Apollónnak. A féktelenséget, a szabályok és korlátok áthágását jeleníti meg, a rendet, a szigorú harmóniát képviselő Apollónnal szemben. Démétér a termékenység, elsősorban a gabona istensége. A görög földművesek számára ő a legfontosabb istennő. Nagy tiszteletnek örvend még Hesztia is, a házi tűzhely, a család istennője. Általában ezek az istenek alkotják a legfőbb görög istenek csoportját, a tizenkét Olümposzi istent. (A tizenkettő úgy jön ki, hogy egyes listákról Dionüszosz, másokról Hesztia marad le.) Elkülönül tőlük Hádész, az alvilág istene, a holtak ura, akinek felesége Perszephoné, Démétér lánya. Rajtuk kívül még számtalan más kisebb isten és isteni lény népesíti be Hellász folyóit, erdeit és forrásait, illetve rendelkezik hatalommal az emberi élet különböző mozzanatai felett, mint például Zeusz lányai, a múzsák, vagy a félig ló, félig ember kentaurok. Az istenek és az emberek szintje között álltak a hérószok. Apjuk vagy anyjuk általában isten, de tiszteletük nagyságát mégis inkább az élettörténetük határozza meg. Közülük a leghíresebb Héraklész. Az "egy napig élő" ember és a halhatatlan istenek között óriási a különbség. Az egyik legsúlyosabb vétek, amit ember elkövethet, ha az istenekkel akarja összemérni erejét vagy ravaszságát, ha hozzájuk hasonlítja magát, ha a fennhéjázás (görögül: hübrisz) bűnébe esik. Ezt a hübriszt, az emberi mérték áthágását tartották a görögök a legsúlyosabb és legveszélyesebb véteknek. Arra, hogy az istenek az ilyesmit milyen kegyetlenül megbüntették, számos példa volt, a népszerűbbek közé tartozik Oidipusz, a kevésbé ismertek közé a gőgje miatt még a gyermekeit is elvesztő Niobé története. A görögöknek számtalan ilyen "sűrítő" történetük volt istenekről és a régmúlt embereiről, egészen a világ születésétől kezdve a trójai háború történetéig, a hősi kor lezárultáig. Ezek a mítoszok nemcsak a görög istenekről árulnak el sokat, megmutatva sötét, bosszúálló, sőt gyakran igazságtalan arcukat, azokat a kegyetlen jellemvonásaikat, amelyekkel – a derűs és ragyogó vonások mellett – a görögök felruházták őket, hanem tulajdonképpen mindazt magukban rejtik, amit a görögök a világról, az emberről tudtak, sőt azt is, amit a távoli múltjukról gondoltak. A görög mitológia azonban nem volt egységes. Írott forrásaink, illetve a vázaképek ábrázolásai arról tanúskodnak, hogy Hellászban számos egymást kiegészítő, sokszor ellentmondásos elképzelést, történetet ismertek az istenekről. Mindegyik poliszban tisztelték a homéroszi isteneket, ugyanakkor sajátos helyi vonásokkal is felruházták őket, illetve számos más, Homérosznál és Hésziodosznál nem szereplő istennek, isteni lénynek is volt kultusza. A görög vallás tehát nem rögzített, egységes tanokon alapult, nem volt "szentírása", és nem volt az ókori Keletre – főként Egyiptomra – jellemző papi rétege sem, amely őrködve a tanítás fölött, kisajátíthatta volna a tudást, és általa a hatalomból is részesedett volna. A görög papokat a közösség választotta ki a közösség kultuszának irányítására, amelyhez általában sem különös képességekre, sem képzettségre nem volt szükségük.

98

Papok közreműködésével magánember, család, nemzetség stb. és természetesen a polisz, az állam is mutathatott be áldozatot. Ezek az egész közösséget összefogó vallási cselekmények sokszor több napig tartó ünnepélyek voltak. Mivel a görögök nem ismerték a heti munkaszüneti napot, ezek az ünnepek voltak – évente körülbelül hatvan – egyben a pihenőnapok is. Ilyenkor felvonulással, sport-, költői és zenei versenyekkel ünnepelték valamelyik istenüket. A görög vallás egyik jellemző vonása a jóshelyeknek tulajdonított óriási tekintély. Ezek közül is kiemelkedik Delphoi, Apollón szentélye. Ennek papnője, Püthia vallásosan átszellemült állapotban különböző, akár összefüggéstelen szavakat mondott, amelyeket aztán a papok értelmeztek és versbe szedtek, ilyen módon hozva a jóslatot kérők tudomására Apollón véleményét. Hogy kultúránkban a görög történelem és kultúra elemei ilyen különös fontosságra tettek szert, az azzal jár, hogy ennek a történelemnek a tényei eltorzulhatnak, de legalábbis közhellyé merevedhetnek. Emlegetjük például, és követendőnek tartjuk a görög demokráciát, pedig amit ezen a kifejezésen értünk, az tulajdonképpen csak egyetlen városban, Athénban valósult meg, mégpedig csupán néhány évtizedre. Másrészt azok a görögök, akiknek a véleménye ránk maradt, nem tartották megfelelő államformának, és lehet, hogy nekünk sem nagyon tetszene – legalábbis sok ponton nem egyeztethető össze a mai európai normákkal. De ugyanígy hozzátartozik a görögökről alkotott képünkhöz márványszobraik fenséges, klasszikus nyugalma – mert már nem láthattuk őket eredeti formájukban, amikor is harsány, de legalábbis élénk színekre voltak festve. A példákat hosszan lehetne még sorolni. Az elmúlt évtizedek, évszázadok ókorkutatása nem lerombolta azt a képet, amelyet a reneszánsz vagy a klasszicizmus – illetve bármelyik kor, már magától az ókortól kezdve – létrehozott, hanem hozzáillesztette a maga képeit. Például ha már nem tartjuk is valószínűnek a Plutarkhosz által leírt spártai vaspénz létezését, a görög történelemről való gondolkodásunknak – Spárta mint a gazdasági elzárkózás paradigmája – ugyanúgy része, mint az argoszi Héra-templomban talált, hatosával összekötött vasnyársak vagy azok a tények, amelyek azt valószínűsítik, hogy a spártaiak elzárkózása jóval rövidebb ideig tartott, mint a hagyomány állítja.

3.2. Kréta és Mükéné 3.2.1. Krétai paloták, bronzkori görög várak A görögök a Kr. e. III. évezred végén érkeztek északról a Balkán-félsziget déli részére és a környező apró szigetekre. Igaz, ezeket a valószínűleg több hullámban érkező népcsoportokat nem lehet már kialakult, kész kultúrával rendelkező népként elképzelni. Az indoeurópai népek nagyobb családjából származtak (ahogy az Európát benépesítő mai népek nagy többsége), sajátos kultúrájuk, a görög nép vonásai azonban már a Balkánon, a letelepedés folyamán alakultak ki. Ezt a görög nyelv szókincsének összetétele is megerősíti: a földjükön található helynevek, sok növény- és állatnév nem görög eredetű, és nem is más ismert nyelvekből való, tehát a bevándorlás során itt talált, és a görögök által pelaszgoknak nevezett népességtől vehették át őket. Az átvett szavak a bevándorló görögök és az "őslakosok" fejlettségének különbségeiről árulkodnak: a mesterségekkel kapcsolatos szavak zöme is ekkor és innen kerül be a görögbe (pl.: metallon – bánya, keramosz – fazekasagyag). Valamint az olyan fontos társadalmi fogalmakat jelölő szavak, mint a baszileusz (elöljáró, illetve király) vagy a dulosz (szolga) is a Balkánon való letelepedés során jelent meg a görög nyelvben. A görögök által benépesített terület legnagyobb része hegyvidék, amelyet csak szűk folyóvölgyek tagolnak. Ezek a folyóvölgyek sem termékenységükben (ezeknek a folyóknak legnagyobb része nyáron kiszárad), sem kiterjedésükben nem mérhetők azokhoz a gazdagon termő síkságokhoz, amelyek a nagy keleti folyamok mentén alakultak ki. Ezek a hegyek a mezőgazdaság lehetőségeit, ugyanígy a rajtuk vagy inkább közöttük létrejövő államok méretét is szűk határok közé szorítják. Az erős tagoltság nem kedvez a nagy, egységes birodalmak létrejöttének, de annál jobban segíti, hogy már akár csak néhány településből álló közösségek is állammá szerveződjenek, és hogy megőrizzék függetlenségüket a szomszédjaik ellenében. Míg a Római Birodalom meg nem hódította Hellászt, területén mindig sok kisebb-nagyobb állam osztozott. A vidék másik alapvető természeti meghatározója a tenger, amely újdonság lehetett az ideérkező görögök számára. A tengerre ugyanis, amely a történelmi időkben a görögségtől elválaszthatatlanná lett, eredetileg nem volt szavuk, hiszen a tenger szót, a thalasszát (ahogy például a szagévét, a halászhálót is) az itteni lakosoktól vették át. A tenger a kisebb szigeteket nemcsak elválasztotta egymástól, a hegyekhez hasonlóan nemcsak önállóságukat segítette elő, hanem össze is kötötte őket egymással. Tengeren szinte mindenhonnan és mindenhová el lehetett jutni: ez a kereskedelmi kapcsolatok fejlődését könnyítette meg. (A másik görög szó a tengerre: a pontosz, eredetileg utat jelentett.) A szigetek nemcsak egymással és a görög szárazfölddel, hanem távolabbi vidékekkel, elsősorban a kis-ázsiai, a föníciai, a palesztinai partvidékkel és Egyiptommal is kapcsolatban álltak. A görög történelem első évezredéről elsősorban a régészet segítségével alkothatunk képet. A korai települések feltárása arról tanúskodik, hogy a fejlődés gyors volt. A Kr. e. 17-16. századra kialakultak államaik, fejlett mezőgazdasági rendszerben gabonát termesztettek, illetve kertművelést folytattak, gyümölcsöt, bort, olajat termelve. A rossz talaj, a kevés termőterület, a munkálatok nehéz volta arra sarkallta az embereket, hogy a lehető legsokoldalúbban igyekezzenek kihasználni a föld szerény lehetőségeit. Mindezt az őslakosság meglévő eredményei alapozhatták meg. Az ő földművelésük, kézművesiparuk fejlődött tovább, új lendületet nyerve az északról érkező indoeurópai törzsektől. A belső fejlődésen kívül nagyon nagy szerepe volt a külső hatásoknak is: azoknak a magasabb civilizációknak, amelyekkel a görögök – a tengernek hála – hamar kapcsolatba kerültek.

99

A legközvetlenebb és legfontosabb hatás a krétai kultúra felől érkezett, e nélkül a hatás nélkül nem alakulhatott volna ki a görög civilizáció első, mükénéi korszaka. A krétaiak már a Kr. e. III. évezred végén beléptek a magas kultúrát kialakító népek sorába, a II. évezred elejére már tízezres, impozáns városok, fejlett bronzművesség és kerámiaipar, jól szervezett mezőgazdaság jellemezték a krétai gazdaságot. A távolsági kereskedelem ugyancsak virágzott, ezen alapult a sziget városainak rendkívüli gazdagsága. Krétát a II. évezred közepéig nem görögök lakták, hanem egy egyelőre még ismeretlen nyelvű nép, amelynek az írását nem tudjuk elolvasni. Kréta sziget volta természetes védelmet jelentett – hosszú, zavartalan fejlődést tett lehetővé –, ugyanakkor ideális volt a földközi-tengeri kereskedelem lehetőségeinek kiaknázására is. Keftiu (krétai) kereskedők ábrázolásaival az egyiptomi sírok falfestményein is találkozunk, amelyek áruikkal – különböző szövetek, réztömbök, nagy kerámiaedények – a vállukon ábrázolják őket. Ez utóbbiakban bort, olajat szállíthattak, illetve maga a krétai kerámia is keresett cikk lehetett. A fémtömbök ezzel szemben nem a krétaiak termékei voltak, ők csak közvetítették őket Európából – elsősorban Ciprusról- az ércekben szegény, de ugyanakkor civilizációjukat a bronzra építő Keletre, mindenekelőtt Egyiptomba. A jól szervezett krétai városállamok központjai államigazgatási, gazdasági és vallási szempontból egyaránt az uralkodói paloták voltak. A krétai történelemben ezeknek a palotáknak a kiásott romjai a legfőbb támpontok. Kr. e. 1700 táján – alkalmasint földrengés vagy külső támadás következtében – komoly, bár csak átmeneti visszaesés következett be Kréta történelmében. Az ezt megelőző időszakot a régebbi, az ez utánit az újabb palotakorszaknak nevezzük. A második palotakorszakban Kréta hatása kisugárzott a görög szárazföldre: a görög városok feltárása során talált tárgyak a krétai kultúra hatásáról árulkodnak. A görög állam és a társadalom kialakulása, illetve formái vagy a vallás egyes elemei ugyancsak elképzelhetetlenek a krétai minták nélkül. Egy Kr. e. 1500 körüli nagy természeti katasztrófa megváltoztatta a térség erőviszonyait. Thérán, Krétától mintegy száz kilométerre vulkán tört ki, a görögök pedig kihasználták a Krétát szökőárral sújtó természeti katasztrófát, és a Kr. e. 15. század folyamán elfoglalták a szigetet. A bronzkori görög történelem Kr. e. 16-13. század közötti szakasza Mükénéről (a korszak leghíresebb városáról, ahonnan Agamemnón Trója ellen vezette az akhájokat) kapta a nevét. Akárcsak a többi görög központ feltárása során, itt is óriási falakra bukkantak a régészek – ellentétben Krétával, ahol a görögök megjelenése előtt nem voltak védművek. Azok között a városok között, amelyek ekkora falakat építettek, feltehetőleg gyakran dúltak háborúk. Ezt támasztja alá az is, hogy az ásatások során előkerültek fegyverraktárak nyomai, illetve háborús témájú falfestmények is. Ezeknek a falaknak a nagysága ugyanakkor erős központosított állam létét is feltételezi. Olyan uralkodók létét, akiknek megfelelő hatalom és hivatalnoksereg állt rendelkezésükre, hogy előteremtsék az építkezés anyagi alapját, illetve megszervezzék a lakosságot a falak építésére. Olyan szervezettség volt ez, amelyet a görögök a mükénéi korszak bukása után jó darabig elképzelni sem tudtak, a falak maradványait küklopikus falaknak nevezték: úgy vélték, ekkora falakat csak az isteni óriások emelhettek. Az állam és a gazdaság szervezettségéről vannak közvetlenebb forrásaink is. Írásos dokumentumok ugyancsak fennmaradtak ebből a korból, ezek az úgynevezett lineáris B táblák. A tenyérnyi agyagtáblákon fennmaradt szövegek a központi állami adminisztráció iratai. Kiviláglik belőlük, hogy egy-egy állam területe körzetekre oszlott, és ezekre épült az adózás rendszere, de valószínűleg a nagyobb munkákhoz is – például hadihajók legénységének kiállításakor – a körzetek szerint szervezték az embereket. Más táblák arról tanúskodnak, hogy az iparosokat – akik általában a központi városokban éltek- a palota raktára látta el nyersanyaggal és megrendeléssel. Az állam, vagyis az uralkodó raktáraiban összegyűlő termékek fedezték a társadalom vezető rétegét alkotó arisztokrácia – harci kocsis elit katonák és hivatalnokok-, valamint az uralkodó szükségleteit, illetve ugyanezek a termékek szolgáltattak alapot a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódáshoz is. Egyiptomi forrásaink ugyanis azt mutatják, hogy a görög államok zökkenőmentesen vették át, sőt bővítették ki Kréta kereskedelmi kapcsolatait. A városállamok élén egy-egy király, a wanax állt. Hatalmának korlátairól – ha voltak egyáltalán ilyenek-, formájáról, hogy például mennyire volt istenkirályság jellegű, semmi bizonyosat nem tudunk. A palota, a király székhelye mindenesetre a gazdasági élet és az államszervezet központja. Ahogy a termelés megszervezése, úgy maga az állam is nagyon hasonlónak látszik az ókori keleti királyságokhoz. De közös vonásokat keresve a mükénéi kor kis görög városállamait nem is annyira az Egyiptom méretű nagy birodalmakkal érdemes összevetni, hanem inkább az olyan kisebb államokkal, mint például a Salamon alatti Izrael vagy a föníciai városok. Kr. e. 1200 körül idegen támadások következtében a görögök városainak nagy része elpusztult. A görög földet ért csapás feltehetőleg annak a katasztrófasorozatnak a része, amely a mediterráneum egész keleti felén végigsöpört, és hozzájárult például a Hettita Birodalom bukásához is. Ez volt az úgynevezett tengeri népek vándorlása. A közvetlen támadásoknál is súlyosabb, illetve azokat megelőző, a görög városokat gazdasági alapjukban megrendítő csapás volt, hogy a tengeri népek vándorlása tönkretette a kelet-mediterráneum vizeinek és partvonalának virágzó kereskedelmét. A következmények itt is rendkívül súlyosak. A mükénéi világ, a gazdag városok, a jól szervezett ipar és mezőgazdaság, az erős királyság elhint, és az addig sűrűn lakott vidékek elnéptelenedtek.

3.2.2. A hérószok kora A mükénéiek utódai, Hellász későbbi görög lakosai rendelkeztek emlékekkel, történetekkel mükénéi elődeikről. A korabeli, mondjuk Kr. e. 6. századi felfogás szerint "régen" a világ más volt, nagyszerűbb: az emberek nagyobb szabásúak és hősiesebbek voltak, sok olyan férfi és nő élt, akinek apja vagy anyja isten volt – és ha ezek az emberek általában nem nyerték is el a halhatatlanságot, olyan tetteket is véghez tudtak vinni, amelyekre később nem voltak

100

képesek a halandók. Az ezekről a hérószokról – hősökről – szóló történetek, a mítoszok természetesen nagyon sokfélék. Lényegüket és mondandójukat tekintve nem köthetők egyetlen történelmi eseményhez vagy korszakhoz. A mítoszokban megjelenő különböző gondolatok, vallásos elképzelések hosszú évszázadok alatt alakultak ki, és mondandójuk időtlen, általános érvényű. De az események keretei – a tárgyak, a városok, a városok közötti békés vagy háborús kapcsolatok stb. – történetiek. Időhöz köthetők, és ez az idő, amikor játszódnak: a mükénéi kor. Kellő óvatossággal forrásként használhatók a régészet, a nyelvészet eredményei mellett. Az egyik történet például Európéról, a föníciai Türosz királyának lányáról szól. Őt a szerelmes Zeusz-bika alakját öltve-elragadja, és Kréta szigetére viszi. Nászukból híres királyok származnak, ezek egyike Minósz. A szerelmes Zeusz nem történelmi szereplő, sőt Minósz sem, bár nevében valószínűleg a krétai (knósszoszi) királyok címe őrződött meg, a történet pedig a krétai civilizáció és az ókori Kelet kapcsolatának, illetve Európa megszületésének megfogalmazása. Európé apja, a türoszi király három fiát küldi elveszett lánya megkeresésére, akik nem találják meg ugyan Európét, de egyikük, Kadmosz eljut Boiótiába, és megalapítja Théba városát. Thébához rengeteg elbeszélés kapcsolódik, amelyek összegfoglaló neve: Thébai mondakör. Ide tartozik például a Szophoklész tragédiájában szereplő Oidipusz király története. Minósz is sok történetben szerepel. Egyikben legyőzi Athént, és adófizetésre kötelezi: kilencévente hét fiút és hét lányt kell Krétára küldeni a labürinthosz lakójának, a Minótaurosznak. Egészen addig, míg Thészeusz, az athéni király fia meg nem öli az embertestű és bikafejű szörnyet, megszabadítva ezzel Athént a szörnyű adótól. Ebből az elbeszélésből egy egész történelmi folyamat rajzolódik ki: ennek elején a mükénéi kor görög városai krétai fennhatóság alá tartoztak, amelyet aztán leráztak magukról. Nem tudhatjuk biztosan, hogy így történt-e, de a régészet által szolgáltatott adatok alapján mindenesetre elképzelhető. A mitikus elbeszélések sorából kiemelkedik az azokat lezáró trójai mondakör. Egy kis-ázsiai város, Ilion (Trója másik neve) ostroma és bevétele a mükénéi kor görögségének nagy, közös vállalkozása volt. A háború a történet szerint azért tört ki, mert Párisz, az egyik trójai királyfi elrabolta a spártai király, Menelaosz feleségét, Helenét és a királyi kincstárat. A görögök összefognak, és áthajóznak Kis-Ázsiába, hogy visszaszerezzék az asszonyt és a kincseket, valamint hogy megtorolják a rajtuk esett súlyos sérelmet. Tíz év keserves ostrom után csellel be is veszik Tróját. A felgyújtott városból csak néhány lakosnak sikerül elmenekülnie – a többieket a támadók lemészárolják, majd kincsekkel megrakodva győztesen hazatérnek. A görögöknek, elbeszéléseik szerint, nagyon nagy árat kellett fizetniük ezért a győzelemért. Az akhájok – az elbeszélésekben ez a görögök közös elnevezése – sok kiváló hőse, köztük a legnagyobb, Akhilleusz is elesett a harcokban. Sokan a tengeren, hazafelé vesztek oda, az istenek haragja miatt. Mások hazatérhettek ugyan, de csak hosszú bolyongás után. A legtovább Odüsszeusz, egy kis nyugati sziget, Ithaka királya bolyongott. Egyesek hamar hazatérhetnek, de például Agamemnón, Mükéné királya, az egész görög sereg vezére otthon rögvest trónját és életét veszti. (Ez utóbbi történetet dolgozta fel Aiszkhülosz Oreszteia című trilógiájában.) Ami a történeti tényeket illeti: Tróját megtalálták és fel is tárták a régészek. Pontosabban nem is egy városról van szó, hanem olyan területről, amely több ezer éven keresztül volt lakott. Többször is elpusztult tehát, illetve újjáépült a város a régi romjain, lakói is többször kicserélődtek. Az új házak alatt ott voltak elegyengetve a régiek maradványai, azok alatt pedig a még korábbiakéi, amelyek tűzvészben, ostromban vagy földrengésben pusztultak el. Trója kereskedelmi és kulturális kapcsolata a mükénéi világgal régészetileg is kimutatható. De a régészet nem tudta sem igazolni, sem megcáfolni azt, hogy a görögök a kereskedelmi kapcsolatokat hódító vagy rabló hadjárattal is kiegészítették volna. Kérdés, hogy csakugyan összefogott volna-e az egész görög világ egy vállalkozás erejéig, amire sem előtte, sem utána nem volt példa. Vajon néhány évtizeddel a mükénéi világ teljes összeomlása előtt volt ereje egy hosszú hadjáratra? Esetleg épp ez vagy az ehhez hasonló vállalkozások gyengítették meg a görög államokat, és okozták pusztulásukat? A trójai mondakört különösen fontossá teszi két költemény. Homérosznak, a Kr. e. 8. században élt költőnek két eposza az Iliász és az Odüsszeia. Az Iliász Ilion ostromának tíz évéből egy néhány hetet felölelő epizódot ír le. Az Odüsszeia már Trója eleste után játszódik, Odüsszeusz, az egyik görög hős tíz évig tartó, viszontagságos hazaútját meséli el. Az Iliász színhelye az ostromló görögök tábora, az ostromlott vár, illetve az Olümposz, az istenek lakóhelye. Soksok leírást olvashatunk a görögök és a trójaiak tárgyairól, elsősorban fegyvereikről, szokásaikról a harcban és a tanácskozásban, népgyűlésen, lakomákon és temetésen. A történettudomány számára mindez rengeteg hasznosítható adalékot szolgáltat. Az azonban kérdés, hogy Homérosz Iliászának olvastán melyik kort, melyik kor világát, vallásos elképzeléseit, szokásait ismerjük meg. A Kr. e. 13. századtól a Kr. e. 8. századig mindazok a történetek, amelyekből Homérosz megalkotta a saját művét, szóban hagyományozódtak, és bennük szinte kibogozhatatlanul összekeveredtek a Kr. e. 13. századi dolgok a 8. századi világgal, valamint a közben eltelt idő emlékeivel. Például a régészet tanúsága szerint a mükénéi görögök bronzfegyvereket használtak. Homérosz szintén beszél bronzfegyverekről, és több olyan tárgyat is leír, amelyhez a megszólalásig hasonlót találtak a régészek a Kr. e.1200 körül elpusztult romok alatt. Szerepelnek azonban az Iliászban vaseszközök is, pedig ilyeneket a Kr. e. 13. században még nem ismertek. Homérosz harcosai ló vontatta, könnyű harci kocsival vonulnak csatába – ez a leírás pontosan meg is felel a mükénéi arisztokrácia harcmodorának. (A lineáris B táblák például gondosan számba veszik a raktáron lévő harci kocsikat és pótalkatrészeiket.) Csakhogy a Kr. e. 8. században, amikor a görögök már évszázadok óta gyalogosan, illetve lóháton harcoltak, már nem tudták, hogy tulajdonképpen mire is való a harci szekér. Ezért fordulhat elő, hogy Homérosz elbeszélésében a harcosok összecsapás előtt mindig leszállnak a szekérről, és gyalogosan rontanak egymásnak.

101

3.3. Az archaikus kor 3.3.1. A sötét kor A tengeri népek vándorlása után a görög föld képe alapvetően megváltozott: a támadások során a nagy, fallal megerősített városok az uralkodói palotákkal és a raktárakkal együtt elhamvadtak, és már nem épültek újjá, a megmaradt lakosság kisebb, szétszórt, szegényes településeken él tovább, a korábban még sűrűn lakott, de a Kr. e. 1211. századra elnéptelenedett vidékekre új, északról érkező népcsoportok vándoroltak be. Az újonnan érkezők is görögök voltak, akik azonban addig a mükénéi világ peremén éltek, és más nyelvjárásokat beszéltek, illetve kultúrájuk is különbözött a mükénéiekétől. Ez alatt a belső görög vándorlás alatt alakult ki Hellásznak az ókorban ezután végig jellemző arculata, nyelvjárások, ethnosok szerinti tagoltsága. Erről a belső görög vándorlásról szinte semmit sem tudunk, csak a végeredményét ismerjük. A görög költők és történetírók a dór törzs vándorlását állítják az események középpontjába, több érdekes történet is ránk maradt arról, hogyan vándoroltak Közép-Görögországból délre, a Peloponnészosz félszigetre, és hogyan hódították meg, illetve osztották fel maguk között. De ezek a források mind több száz évvel a dór vándorlás után születtek, és állításaikat a régészet nem tudja alátámasztani. A tudomány ebben a kérdésben – mint annyi más ókori történelmi kérdésben – megoszlik. Vannak, akik szerint a görög hagyomány lényegét tekintve igaz, míg mások teljesen elvetik a dórok vándorlását, és peloponnészoszi jelenlétükre egyéb magyarázatokat igyekeznek találni. A görög törzsek elrendeződése nemcsak a Balkán-félsziget déli részét, hanem a környező szigeteket is érintette – egészen Krétáig és Kis-Ázsia nyugati partjáig. A dórok Peloponnészosz mellett megtelepedtek Krétán, valamint KisÁzsia délnyugati csücskén is. Itt, Kis-Ázsiában, tőlük északra alakultak ki az ión törzseknek azok a városai – például Milétosz, Epheszosz –, amelyek a görög kultúrtörténetben később oly fontos szerepet játszottak. Tőlük északra pedig az aiolok telepedtek meg. A palotákkal együtt összeomlott a mükénéi államszervezet is: a wonax, a hajdani uralkodói cím a mükénéi uralkodók hatalmával együtt eltűnt. Az új királyok hatalma sokszor csak egy-egy kis falura terjedt ki, ezeknek az újonnan létrejött kis közösségek élén álló uralkodóknak baszileusz lett a címe. A baszileusz hatalma örökletes, de nem rendelkezik a wanax hivatali apparátusával és anyagi erejével: őt már nem lehetne az ókori Kelet nagy hatalmú uralkodóihoz hasonlítani. Elsősorban a közösség katonai vállalkozásait, például a szomszéd falu marháinak elhajtását irányítja, de vannak bírói és papi teendői is. Sem a lakóházak, sem a sírok régészeti leletei nem mutatnak nagy vagyoni különbségeket: egy-egy korabeli temető sírjai nagyjából egyformán szegényesek, a társadalmi különbségek tehát nem lehettek túl élesek ennek az úgynevezett sötét kornak az emberei között. A mükénéi királyságok területét újonnan benépesítő görög törzseknél a mükénéitől alapjában különböző társadalmi szerkezetet találunk. Ahol voltak tehetősebb, előkelőbb családok, ott beszélhetünk arisztokráciáról (arisztoi görögül azt jelenti: a legjobbak), de ahogyan a király nem sokkal emelkedett ki az arisztokrata családok közül, úgy ezek a családok sem álltak sokkal a közösség fölött: nagyobb földjük, nagyobb állatállományuk, súlyosabb szavuk volt a közös ügyekben, és nagyobb szerepük a fegyveres vállalkozásokban. A sötét kor közösségei, társadalmi és politikai szervezetei alapvetően a vérséd kötelékek, a leszármazás alapján épültek ki, és a társadalomnak ez a vonása hosszú ideig meg is maradt. Mind a dóroknál, mind az iónok körében megfigyelhetünk egy jól tagolt rendszert, amely szerint a férfiak nemzetségekbe tömörültek, a nemzetségek az úgynevezett phratriákba tartoztak, és végül a phratriák három (a dóroknál) vagy négy (az iónoknál) phülét (törzset) alkottak. A csoportok összetartozását egy-egy közös ős tisztelete, közös vallási ünnepek fejezték ki. A gazdasági élet a korábbinál jóval alacsonyabb szintre esett vissza. A mükénéi kor letűntével a görögök kiszakadtak a távolsági kereskedelemből. Ezzel egyidejűleg azok az iparágak is visszaszorultak – például az Egyiptomba exportált luxuskerámiák, ötvösmunkák, szövetek előállítása –, amelyek termékeit a távolsági kereskedelemben értékesítették. A gazdaságot irányító, iparosokat nyersanyaggal ellátó központok megszűnése ugyancsak növelte a visszaesés mértékét. A gazdaságban azonban mégsem tapasztalunk olyan nagy törést, mint mondjuk a politikai-hatalmi téren. Az alapvető kultúrnövények termesztése és az alapvető mesterségek ismerete nem tűnt el a mükénéi korral. A Kr. e. 11. századtól a görögök számára egyre nehezebben beszerezhető és drága bronz mellett megjelent az olcsóbb vas. Erről a nyersanyagról hamar kiderült, hogy nemcsak könnyebben és nagyobb mennyiségben hozzáférhető, hanem szerszámnak és fegyvernek is alkalmasabb. A vas tehát – a következő évszázadok technikai és gazdasági fejlődésének alapjává válva – hamarosan háttérbe szorította a bronzot. Ennek a fejlődésnek az eredményei csak a Kr. e. 8. századra lettek láthatóak: ekkor lépett ki a görögség a sötét korból, és hozta létre hatásában máig eleven kultúráját. A sötét kor végét nem lehet egyetlen eseményhez kötni, de a Kr. e. 8. század egyik eredménye mégis talán mindennél jobban jelzi az új korszak beköszöntét: a görögöknél újra megjelent az írás, amely a föníciai írásból kifejlesztett, már magánhangzókat is jelölő betűírás. "Az, ki a táncosokat tréfában mind megelőzi [kapja] e [vázát?]" – ez a felirat egy Kr. e. 735 körül készült vázán szerepel, és sokáig ezt tartották a legrégibb görög írásos emléknek. Azóta azonban a régészek egy asszony sírjában – a Hellásztól távoli Itáliában – egy évtizedekkel korábbi, néhány betűből álló felirattöredéket találtak. A sötét kor nemcsak a gazdaságban, hanem minden téren a lassú, nem túl látványos, de alapvető változások ideje. Ezek nagyságára a Kr. e. 9-8. századra megszülető eredményekből következtethetünk. "Sötét" kornak is csak azért nevezzük, mert egyrészt kevés a forrás róla – hiszen a görögök ekkor nem használták az írást –, másrészt eleve árnyékosabbnak látszik, mivel két fényes időszak, a mükénéi és az archaikus korszak közé esik. Az archaikus, illetve az

102

azt követő klasszikus kor volt az, amikor a görögség, mint a mesebeli királyfi – vagy mint a görög mitológia Dionüszosz istene! –, akit miszlikbe aprítanak, majd életre keltenek, hogy hétszer szebb és erősebb legyen, a mükénéi kor pusztulása és a "sötét" korszak után megerősödve lépett ki további történelmének színpadára.

3.3.2. A polisz Azt az államformát nevezzük polisznak, amely önálló városállamként saját kormányzati rendszerrel rendelkezett, független külpolitikája volt, önálló hadsereget állított ki a polgáraiból, akik kisebb-nagyobb földek birtokosaiként a városhoz – az államhoz – tartozó területet művelték. A polisz városállamként való meghatározása nem azt jelenti, hogy területén csak egyetlenegy település található. Általában egy központi város és a környező kisebb-nagyobb falvak tömörülnek politikai egységbe, lakóik együtt alkotják a polisz polgárságát, tehát a polisz – ahogy már az ókorban megfogalmazták – a polgárok közössége. A görög poliszok pontos számát nem ismerjük – több százzal számolhatunk a Balkán déli részén, Kis-Ázsia nyugati partvidékén és a közöttük lévő szigetvilágban –, de a nagyobb, jelentősebb városokról elegendő ismeretanyagunk van ahhoz, hogy történetükről, állami berendezkedésükről, gazdaságukról, művészetükről képet alkothassunk. Közülük két állam emelkedik ki, amelyekkel ókori szerzők egész sora foglalkozott, két állam, amelyek azóta is a történészek érdeklődésének középpontjában állnak: Athén és Spárta. Mind a két városállam görög viszonylatban nagy kiterjedésű államnak számít. (Attika – Athén városának és a hozzá tartozó területeknek az összefoglaló neve – körülbelül akkora, mint a második legkisebb magyar megye, Nógrád, 2650 km2.) Ebből következően lakosságuk, a hadra fogható férfiak száma is lényegesen nagyobb az átlagosnál. Többek között már ez is megmagyarázza vezető szerepüket a görög világ archaikus és klasszikus korában, a Kr. e. 9-4. század közötti időszakban. A mükénéi központok közül egyedül a bronzkori Athén vészelte át a Kr. e. 12-11. századi támadásokat. De ez csak magára a városra, sőt annak is csak a fellegvárára igaz. A városhoz tartozó terület – Attika – egy időre elnéptelenedett, a kis földműves-települések elpusztultak. A mükénéi állam- és társadalmi szervezet Athénben sem maradt fenn, a wanaxot itt is felváltotta a baszileusz. A királyság a sötét kor vége felé megszűnt. A közösség vezetésén és az ezzel járó hatalmon a legtehetősebb és legtekintélyesebb családok vezetői osztoztak: kialakul az úgynevezett arisztokratikus vagy oligarchikus köztársaság (oligarchia azt jelenti: kevesek uralma). Ebben a rendszerben előkelők szűk csoportja tartotta kezében a politikai, gazdasági, katonai hatalmat, és ők töltötték be a közösség papi tisztségeit is. Az oligarchikus állam élén ebben az időben kilenc arkhón állt (arkhomai görögül azt jelenti: vezetek valamit, élén állok valaminek), akik egy évig viselték tisztségüket, és hivatali idejük lejárta után újakat választottak helyettük. Egyikük a közösség vallási életét irányította, címe arkhón baszileusz volt, ugyanis a király főpapi funkcióival együtt örökölte a "baszileusz" elnevezést is. Másikuk a hadsereg főparancsnoka, egy harmadik pedig a kilenctagú arkhóni testület feje, és így az állam legfőbb irányítója (az ő nevével jelölték az évet is). A további hat arkhón az igazságszolgáltatást felügyelte. Az areioszpagosz tanácsa az arkhónok munkáját ellenőrizte, egyes ügyekben bíróságként szerepelt. Azzal, hogy előkészítette a törvényjavaslatokat és jóváhagyta a népgyűlés által megszavazott törvényeket, nagy szerepe volta a törvényhozásban is. Ez a testület Arész, a hadisten dombjánál ülésezett – innen kapta a nevét is –, és a volt arkhónokból állt, életfogytig szóló tagsággal. Az attikai arisztokrácia soraiból választották az arkhónokat, tehát az areioszpagoszt is. Az arisztokrácia saját tagjaira az eupatrida (a jó apától származó) elnevezést használta. Mivel a sötét kor görög társadalmai vérségi alapon szerveződtek, az ilyen társadalmakban az előkelőség, a közösségen belül betöltött szerep alapvető feltétele volt, hogy az ember rangos, messzire, lehetőleg valamelyik mitikus hősig visszavezetett családfát mutathasson fel. A tekintélyes ősök mellett persze az eupatrida családok földbirtokai, anyagi és fegyveres erejük is nagy súllyal estek a latba: így tarthattak igényt az állam vezetésére is. A már említett népgyűlésnek a törvényhozásban, a törvények megszavazásában volt szerepe, olyan kérdésekben döntött, amelyek az egész lakosságot érintették. Hogy a korai időkben – a Kr. e. 8-7. században – mekkora volt tényleges hatalma, nem tudjuk. Mint ahogy arról sincsen adatunk, hogy milyen gyakorisággal hívták össze. Szerepe ebben az időben valószínűleg nem volt több, mint hogy elfogadják, megerősítsék az arkhónok és az areioszpagosz döntéseit. Az eupatridák a város lakóinak csak szűk csoportját jelentették. A közemberek, a polisz polgárainak többsége által alkotott csoportot démosznak, népnek nevezzük – ahogyan egyébként már az ókori szerzők is nevezték. Az athéni démosz alapvetően kisebb-nagyobb birtokkal rendelkező parasztokból állt: ezek parcelláinak nagysága nem közelítette meg az arisztokraták földjeiét, de a megélhetéshez elegendő volt. A démosznak az archaikus kor elejétől számban és vagyonban egyre gyarapodó rétegét alkották az iparosok és a kereskedők, akik immár nem a földművelés mellett végezték tevékenységüket: a sötét kor végén fellendülő gazdasági élet lehetőséget nyújtott nekik arra, hogy önállóan, csak műhelyükben dolgozzanak, illetve hogy egyre távolabb merészkedjenek hajóikkal. A lakedaimóni állam a Peloponnészosz délkeleti részén, az Eurótasz folyó termékeny völgyében jött létre Spárta központtal. Egymáshoz közel eső dór falvak lakosai hozták létre Spárta városát valamikor a sötét korban, és később az egész folyóvölgyre és a környező hegyvonulatokra is kiterjesztették hatalmukat. Míg Attika minden lakosa – akár Athénban, akár a környező falvakban lakott- az athéni állam, a polisz polgára volt, addig a lakedaimóni állam polgárai Spárta városában tömörültek (pontosabban a Spártát létrehozó falvak lakosai, illetve leszármazottai tartoztak csak a polgárok közé).

103

Spártában – Athénnal és a többi városállammal szemben – fennmaradt a királyság. Az állam élén két baszileusz állt, akik két külön királyi házból származtak, illetve így is örökítették tovább a hatalmat. Ez a hatalmuk mindenesetre elég szerény volt: amellett, hogy a spártai sereg fővezérei voltak, csak papi funkciókat viseltek, valamint egy-egy szavazattal rendelkeztek a gerúsziában, az öregek tanácsában. A két király és a kis létszámú (28 tagú) tanács mellett az állam harmadik intézménye itt is a népgyűlés, az összes polgár gyűlése.

3.3.3. Gyarmatosítás A Kr. e. 8-6. században a Földközi- és a Fekete-tenger partvidékének számos pontján görög kivándorlók telepedtek meg, és hoztak létre új városokat. A görögségnek ezt a terjeszkedését gyarmatosításnak, az anyavárosoktól távol alapított településeket gyarmatvárosoknak nevezzük. A gyarmatosok magukkal viszik anyavárosuk kultuszait és szokásait, de az újonnan alapított városok független poliszokká válnak, közülük nem egy- további gyarmatvárosokat alapítva – később maga is anyaváros lett. A sötét kor végére Hellász területe újra benépesült, és a szűkös görög termőföld nem volt képes eltartani a nyugodt időszak alatt megnövekedett lakosságot. Egyre kevesebb polgárnak jutott otthon megfelelő földbirtok, ezért tengerre szálltak, hogy gyarmatvárost alapítva jussanak földhöz és megélhetéshez. Az idegenben szerencsét próbálók vállalkozását az anyaváros szervezte: a görög poliszoknak politikai érdekük volt, hogy megszabaduljanak a földosztást követelő szegény polgároktól, illetve gazdasági érdekük kapcsolatot teremteni nyersanyagokban – gabona, fémek, fa stb. – gazdag távoli vidékekkel. Nem véletlen, hogy a gyarmatalapításban élen járó városok a kereskedelemben is fontos szerepet töltöttek be, jó kikötővel, de még görög viszonylatban is kevés termőfölddel rendelkeztek. A gyarmatosítás természetesen nem csak Hellász túlnépesedéséről tanúskodik: a sikeres terjeszkedés sokat elárul a görögség növekvő erejéről is, vállalkozó kedvéről, hajóstudományáról, a poliszforma életképességéről. A görögök terjeszkedése nem állt meg az új poliszok földjének határainál, a görög ipar termékei, a görög olaj és bor keresett cikk lett keleten és nyugaton egyaránt. A görög kultúra kisugárzásának hatása óriási volt a Földközi-tenger népeinek körében. A Közép-Itáliát ebben az időszakban kézben tartó etruszk városok hajóhadai például többször szembekerültek ugyan a görögökkel, és megakadályozták további terjeszkedésüket a Tirrén-tenger térségében, műhelyeikben mégis a korinthoszi kerámiát utánozták, írásuk pedig a görög írás egyik változata volt. Ha az Ibériai-félsziget partjain nem sikerült is tartósan megtelepedniük a görögöknek, kereskedőik rendszeresen felkeresték ezeket a partokat. Egy szamoszi hajós már a Kr. e. 7. században áthajózott Héraklész oszlopai között – a Gibraltári-szorosban –, és kijutott az Atlanti-óceánra. A görög kereskedők kelet felé még korábban kiépítették kapcsolataikat: a régészek a mai Al Mina helyén, Észak-Szíriában egy kis görög kereskedőtelepülést tártak fel, amely még a Kr. e. 8. század első felében jöhetett létre. A telep "áruházai", raktárai egy nagy forgalmú áruközvetítő központról tanúskodnak: a keleti karavánutak innen vitték tovább a görög árukat, illetve itt rakták meg a görög hajókat a Kelet iparcikkeivel és nyersanyagaival. Az Egyiptomba tartó kereskedelem központja a Nílus-deltában lévő Naukratisz volt, és az ókori keleti birodalmak peremén is jó néhány ilyen település létezett. A Földközi-tengeren természetesen nem csak a görögök kereskedtek. A tenger nyújtotta lehetőségeken meg kellett osztozniuk legfőbb vetélytársaikkal, a föníciai városok hajósaival. Görögország kikötőibe rendszeresen érkeztek föníciai kereskedők, Kelet áruit és technikai tudását közvetítve, sőt valószínűleg mesteremberek is vándoroltak be keletről, hogy a görög műhelyekben kamatoztassák tudásukat. A görögöknek a tenger, az ismeretlen tájak és népek iránti érdeklődése már korán, Homérosz Odüsszeiájában megfogalmazódik. Odüsszeusz kíváncsi, mindent látni akaró utazó, aki ismeretek mellett kincsekre, addig ismeretlen, új árucikkekre is vágyik. Olyan szándékok és gondolatok mozgatják tízévi bolyongása során, mint "utódait", az archaikus és klasszikus kor kereskedőit, utazóit. Hésziodosznak, a boiótiai parasztköltőnek- aki a Kr. e. 8-7. század fordulóján alkotott – ezzel szemben nincs jó véleménye a kereskedelemről és a hajózásról. Az ilyesmit veszélyes mesterségnek tartja, amellyel könnyelmű, kényszertől vagy a gyors meggazdagodás vágyától sarkallt emberek foglalkoznak. Munkák és napok című költeményéből a kis földjükön kemény munkával boldoguló földművesek világát ismerhetjük meg. Ők örökösen, nagy fegyelemmel végzik munkájukat, hiszen "elrejtették mélyen az istenek élelmünket". "Messze kerüld a kovácsműhelyt meg a telt fogadót, hol / télen lebzsel a nép, míg fagy gátolja a munkát, / mert a serény ember házában tesz-vesz ilyenkor. / Így ha teszel, cudar évszak, a tél se taszít a nyomorba (...) Szükségben nem jó, ha remény táplálja az embert, / ül fecsegők közt, s nincs elegendő ennivalója" – írja. Az önálló gazdálkodáshoz elengedhetetlen egy pár ökör: "rágja a gond a szívét annak, kinek ökre hiányzik". Szükség van segítségre is: "Béres hajtsa a két ökröt, jó negyvenes ember, / tartsd jól négykarajos vagy nyolcharapásnyi kenyérrel, / szép egyenesre csak úgy fog majd sikerülni barázdád". De még fontosabb a jó asszony: "Mert a derék asszonynál jobb zsákmányra találni / nem lehet, ámde a rossz asszonynál sem gonoszabbra, / mert mindig lakomára les ez, s férjét, az erőset, / tűz nélkül megpörköli, téve korán kopasz aggá." A gyermekek száma is megfontolandó: "Egyetlen gyermek legyen, az gondozza az apja / házát, benne a gazdagság így egyre növekszik (...) Ám ha nagyobb a család, Zeusz könnyen többet is adhat: / több gond jár velük, ám a vagyont is több gyarapítja." A szorgalmas munka, az előrelátó tervezés önmagában természetesen kevés – mondja Hésziodosz –, mert az istenek jóindulatát is el kell nyerni erkölcsös élettel és kellő áldozatokkal: "Mint csak bírja vagyonkád, áldozz isteneinknek, / tisztán, jámbor szívvel pompás combokat égess. / Engeszteld máskor tömjénnel, itallal az istent, / este ha vár

104

nyoszolyád, s ha a nap szent fénye ragyog rád, / úgy lesznek mindig kegyesek lelkükben irántad, / s fölvásárlod a más földjét, nem más a tiédet." A gyarmatosítás révén feltáruló új erőforrások és kereskedelmi lehetőségek nagy lendületet adtak a görög gazdaságnak. Egyfelől az új területekről a kereskedelem fontos mezőgazdasági termékeket tudott hozni, ha nem is mindig zökkenőmentesen. Ezek olyan termékek – elsősorban gabona – és nyersanyagok (főként fémek) voltak, amelyek Hellászban nem álltak mindig elegendő mennyiségben rendelkezésre. Ezek hiánya, illetve korlátozott volta eddig eleve határt szabott az anyagi fellendülésnek- elsősorban az ipar fejlődésének. Másfelől az is jó hatással volt a gazdaságra, hogy a gyarmatosítás során megnőtt a felvevőpiac. Komoly kereslet alakult ki a görög iparcikkek és minőségi mezőgazdasági termékek (például a bor) iránt. Némelyik város rossz és kevés földdel, de esetleg jó kikötővel rendelkezett: például egy kis sziget állama vagy a szárazföld tengerpartra szorult települése. Ezek könnyen váltak ipari-kereskedelmi központtá. Ilyen volt például Korinthosz, a nyugati gyarmatosítás élenjáró városa. Kerámiaedényeit a Kr. e. 8-6. században mediterráneumszerte megtaláljuk, ami írott források nélkül is igazolná az itteni ipar komoly termelőképességét. Az ipari fejlődés egyik mutatója a specializálódás. Ez is egyre inkább meghatározó vonása lett a jelentősebb görög poliszok iparának. A kézműipar Kr. e. 8-6. századi fellendülése nem képzelhető el a technika fejlődése nélkül. Míg a mezőgazdaság eszközei és módszerei nem változnak meg alapvetően, addig az iparban, a hajózásban új eszközök és technikai megoldások jelennek meg. Egyre többen vannak, akik terméküket – legyen az bor, agyagedény vagy gyapjúszőttes – már nemcsak saját használatra, önellátásra, hanem eladásra termelik: a görög városok gazdaságát egyre inkább az árucsere jellemzi.

3.3.4. "A vagyon az ember" (Kr. e. 7-6. század) A görög világ kitágulása, a kereskedelem és az árucsere teremtette új lehetőségek felgyorsították a poliszok társadalmának átalakulását. "Szerte a föld hátán mindenen úr a vagyon" – írja az arisztokrata származású Theognisz a Kr. e. 6. században. Az arisztokrata családok egymással versengve igyekeztek gyarapítani vagyonukat. A birtokaikon termelt felesleget is újabb és újabb földek megszerzésére fordították, illetve bekapcsolódtak vele a kereskedelembe. A kisbirtokos parasztság egy része, ha a birtokán képes volt fölösleget termelni és aztán ügyesen értékesíteni, szintén gyarapodhatott, bizonyos jómódot teremtve családjának. De ha a föld nem volt elég a család eltartásához, vagy egy-két rosszabb év- kedvezőtlen időjárás, ellenséges csapatok pusztítása- sújtotta, reménytelen helyzetbe is kerülhetett, nincstelenné válhatott. Az ilyenek számára az árucsere megjelenése, a gazdasági fejlődés felgyorsulása csak hátránnyal járt. Fojtogató adósságokba bonyolódhatott, végül mindenét elveszíthette – akár szabadságát is: adósrabszolgaként hitelezője birtokán dolgozott, vagy eladták idegenbe. Fontos átalakulás a görög poliszok társadalmában az iparos-kereskedő réteg rohamos megerősödése mind számában, mind anyagi erejében. Közülük a leggazdagabbak- elsősorban a távolsági kereskedelemmel foglalkozók-vagyona a régi arisztokratákéval vetekedett, de a kevésbé vagyonosak is biztos megélhetéssel rendelkeztek. A csak földművelésből élők és az iparos-kereskedő rétegek aránya poliszonként más és más volt, de egy-két kivételtől eltekintve – ha a lakosság számarányait nézzük- még a legfejlettebb államok is alapvetően paraszti társadalmak maradtak. Ami azonban a társadalmi súlyt illeti, a viszonylag szűk iparos-kereskedő réteg egyre nagyobb befolyásra tett szert. Az egyre nagyobb méreteket öltő adósrabszolgaság mellett megjelentek Hellászban a távolsági kereskedelem útján, elsősorban a Fekete-tenger vidékéről szerzett rabszolgák is. Számuk és a termelésben betöltött szerepük fokozatosan nőtt, de igazán jelentőssé csak a Kr. e. 5. század végétől vált. Mindehhez hozzájárult, hogy a Kr. e. 6. században egy új találmány terjedt el Görögországban: a vert pénz. Hérodotosztól úgy tudjuk, Lüdiában (Kis-Ázsiában) készítették az első pénzérméket, és innen került át az újítás – a kisázsiai görög városokon keresztül – Hellászba. A kereskedelemben már korábban is használtak fém-, elsősorban nemesfém darabokat, de anyaguk tisztaságát, súlyukat és főképp értéküket minden üzletkötés esetében újra és újra vita tárgyává tették. Ezekhez a fémdarabokhoz képest nagy előrelépés volt az állandó anyagú és súlyú pénzérmék megjelenése, amelyek értékét az állam szavatolta (az érmékre ábrákat vertek, mintegy a kibocsátó poliszok "címereként"). A pénz nagy hatású és sokoldalú eszköz, használata újabb lendületet adott a gazdaságnak, megkönnyítette a kereskedelmet, az árucserét. Meggyorsította a nagy vagyonok kialakulását az arisztokrácia és a démosz szűk felső rétege számára, és ezzel hozzájárult a társadalmi viszonyok és értékek átalakulásához is. Ahogy egy Kr. e. 6. századi görög mondás tarja: "A vagyon az ember." Mindezek a változások nem hagyták érintetlenül az arisztokrácia hatalmát, a származás már nem megkérdőjelezhetetlen érték többé: az arisztokratákkal szembekerül a démosz, amelynek vagyonosabb, de legalábbis jómódú rétege anyagi lehetőségei mellé politikai hatalmat, érdekei közvetlen érvényesítését akarta. A démosz szegényebb és már nincstelen rétegei anyagi biztonságot – adósságaik elengedését, földosztást, munkaalkalmat-, kiszolgáltatott helyzetük javulását követelték. A démosz politikai erejét és lehetőségeit növelte a görög harcászat átalakulása is. A Kr. e. 7. századtól kezdve a leghatásosabb fegyvernemmé a nehézgyalogság vált, miközben a lovasság szerepe egyre csökkent. Míg lovat csak a leggazdagabbak tarthattak, a hoplita (nehézfegyverzetű gyalogos) fegyverzetét már egy birtokos paraszt vagy saját műhelyében dolgozó iparos is meg tudta vásárolni, és a poliszok hadserege belőlük, a magukat felfegyverezni képes polgárokból állt.

105

Ahogy a démosz tehetősebb rétegének a város védelmében betöltött szerepe egyre fontosabb lett, úgy növekedett politikai súlya is. A Kr. e. 7-6. században Hellász fejlettebb poliszaiban – ezekről vannak forrásaink – a társadalom különböző csoportjai közötti ellentétek súlyos politikai válsághoz, belpolitikai zűrzavarhoz vezettek. Ez a válság több poliszban is hasonlóképp oldódott meg: az oligarchikus kormányzást, a köztársaságot felváltotta az egyeduralom. Egy tekintélyes és tehetséges, általában arisztokrata származású polgár – kihasználva a válságot és a széles körű elégedetlenséget – megkaparintotta a hatalmat: türannosz lett. Az új rendszer neve türannisz. Jó néhány- az anyaországban tizenhét, a gyarmatvárosokat is beleszámítva hatvannégy – poliszról tudjuk, hogy hosszabb-rövidebb ideig türannoszok kormányozták. Ahogy minden polisz története más, úgy a türannoszaik is különbözőképpen uralkodtak. De van néhány jellemző közös vonásuk is: hatalmukat általában saját fegyveres csapat, testőrség segítségével szerzik meg és tartják fenn. Támogatják a démoszt – az arisztokráciával szemben rájuk támaszkodhatnak –, aktív külpolitikát folytatnak, fejlesztik – például kikötők kiépítésével, a tengeri flotta erősítésével – a kereskedelmet, saját és városuk dicsőségére új templomokat és más középületeket emelnek. És végül: a türannisz általában sehol sem tart sokáig, egy vagy két generáció után a poliszok elűzik a türannoszokat.

3.3.5. Spárta "Lakedaimónnak (...) a legrégibb idők óta jó törvényei voltak, és mindig elkerülte a türannoszok uralmát (...) legalább négyszáz vagy még több esztendeje annak, hogy a lakedaimóniak alkotmánya változatlanul fennáll" – írja Thuküdidész görög történetíró Spártáról a Kr. e. 5. század végén. Véleménye megfelel a többi ókori görög szerző véleményének: Spártát elkerülték a Kr. e. 7-6. század nagy változásai, társadalmuk a Kr. e. 5. században ugyanolyan, mint amilyennek legendás törvényhozójuk, Lükurgon a 9. században megteremtette. A Spártáról kialakított kép másik meghatározó és azóta is közmondásos eleme a spártai egyszerűség: a spártaiak egyszerű ruhában jártak, egyszerű ételt ettek, a férfiak életét a harc, békeidőben a hadi gyakorlatok és a vadászat töltötték ki; a polgárok között nem volt vagyoni különbség: nem voltak sem hirtelen meggazdagodók, sem földjüket elvesztő nincstelenek. De hogyan is lehettek volna, amikor az állam polgárai nem foglalkozhattak sem kereskedelemmel, sem iparral, sem földműveléssel: kizárólag katonáskodással? Nemhogy a kereskedelem, a külföldi fényűzést szolgáló áruk, de még maguk a külföldiek, a más poliszból valók is ki voltak tiltva Lakedaimónból, ahogyan a spártaiak sem utazgattak Hellász más államaiban. A fenti képet a Kr. e. 5-4. századi vagy még későbbi történetírók tartották fenn. Ugyanakkor a régészeti leletek és a korabeli költőktől fennmaradt töredékek szerint a Kr. e. 8-7. században Spárta még semmi esetre sem volt szigorú, elzárkózó katonaállam. Nyitva állt más államokból érkező költők, tudósok, szobrászok és – nem utolsósorban – kereskedők előtt. Sőt maga is kereskedett: a Lakedaimónból származó, jó minőségű kerámia távoli kikötőkbe is eljutott. A Kr. e. 6. század második felében következett be a változás: költőkről, művészekről már nem hallunk, külkereskedelmi kapcsolatokról a régészet már alig talál adatokat. És míg a többi nagy polisz épületekkel, szobrokkal gazdagodik, Spárta szegényes, egyszerű település képét mutatja. Mi okozhatta ezt a változást? Hogyan illeszthető ez össze a történetíróknál olvasható jellemzéssel? Lakedaimón – Tarasz alapítását leszámítva – nem vett részt a gyarmatosításban. Az állam túlnépesedésére vagy a földkérdésre nem a távoli Itáliában vagy a Fekete-tenger partján, hanem a szomszédban keresték a megoldást: a Kr. e. 7. században két hosszú és súlyos háborúban leigázták Messzéniát, a Spártától nyugatra eső peloponnészoszi területet. A hosszú, kemény háborúk bebizonyították, hogy a spártai állam erős, és szervezete hatékony. A harcok során kialakult Hellász legerősebb hadserege is, amely a Kr. e. 6. századtól kezdve évszázadokig nem talált a szárazföldön legyőzőre. A meghódított területek termékenyebb részéből a spártai polgárok ellátását szolgáló parcellák lettek. Ezeket a leigázott lakosság művelte meg urai számára. A földműveseknek ezt a jogfosztott csoportját helótáknak hívták. Ők állami rabszolgáknak tekinthetők, nem annak a polgárnak a tulajdonai voltak, aki dolgoztatta őket (ugyanúgy nem lehetett eladni őket, ahogyan a földet sem). Lakedaimón népességének másik alávetett csoportját a perioikoszok (körüllakók) alkották. Nevüket onnan kapták, hogy az állam központi területeinek peremén voltak a településeik, a hegyvidéken és a tengerparton. Helyzetük sokkal jobb a helótákénál: önállóan élhettek, és önállóan dolgozhattak. A perioikoszok végezték Spártában az iparosmunkát, például a fegyvergyártást; katonáskodással is tartoztak, de polgárjoggal nem rendelkeztek: nem vehettek részt a népgyűléseken, nem szólhattak bele az állam ügyeibe. Helyzetükről, életükről nem tudunk sokat, a helóták lázadásaiban mindenesetre csak ritkán és csak egy-egy perioikosztelepülés vett részt – úgy látszik, hogy a félelmük a helóták közé való lesüllyedéstől még nagyobb lehetett, mint az elégedetlenségük. A népesség harmadik, legkisebb létszámú csoportjába a teljes jogú spártai polgárok tartoztak, a másik két csoport munkájának haszonélvezői. Ugyanakkor azonban rabjai is voltak amazoknak: az uraiknál jóval nagyobb létszámú helótákat csak állandósult erőszakkal lehetett a lázadástól visszatartani és munkára kényszeríteni, és ez örökös katonai készenlétet kívánt meg a spártaiaktól. Ebből a feszült helyzetből közvetlenül következik, hogy a hadsereg, a katonáskodás eluralkodott a spártai társadalmon, a spártai polgárok életén, minden az ütőképes, egy pillanat alatt fegyverbe szólítható hadsereg céljait szolgálta. Hogy a polisz teljes jogú polgárai mindannyian katonáskodnak, az más görög városokban is szokás volt, de hogy egy polisz polgárai csak katonák legyenek- ez egyedül Spártában volt így. A spártai társadalom másik jellegzetességének, a polgárok egyenlőségének ugyancsak a sok helóta, illetve a spártai polgárok alacsony száma az oka. A többi poliszban a gazdagabb és szegényebb polgárok közötti ellentéteket Spárta nem

106

engedhette meg magának. De mit is jelentett ez az egyenlőség? Minden polgárnak megvolt a maga parcellája, néhány helótacsaláddal. (Az első fiú az apjáét örökölte, a többieknek az állam utalt ki.) Az innen származó termés elegendő volt a polgár és családja megélhetéséhez, valamint ahhoz, hogy hozzájuthasson megfelelő fegyverzethez. A birtok elidegeníthetetlen volt, vagyis nem volt szabad eladni: tehát egy életre biztosítva volt gazdája helye a társadalomban és a hadseregben. Ez a rendszer ugyanakkor nem zárta ki, hogy egyes családoknak- egy szűk rétegnek – a polgárjoggal együtt járó parcellán kívül is legyen földje. Tilos volt minden fényűzés: gazdagoknak, szegényebbeknek egyaránt közös étkezésen kellett kijelölt fejadagokat fogyasztaniuk, és gyerekeik is közös állami nevelésben részesültek. Gazdagabb, tekintélyesebb családok mégis voltak: a Kr. e. 7. századi költők versei még nagy vagyoni különbségekről tanúskodnak, de még ezeknek a gazdagabb családoknak is alá kellett rendelniük magukat a közös, egyszerű életformának. Új, nagy vagyonok létrejöttét azonban megakadályozta a külkereskedelem tilalma. Sőt-talán okulva a más poliszokat jellemző feszültségekből-a spártai állam még a pénz használatát is megtiltotta. A város nem vert ezüstpénzt, a többi állam nemesfém tartalmú pénzeit pedig az idegen kereskedőkkel együtt kitiltotta határai közül. A Kr. e. 6. században kialakuló, mesterségesen létrehozott és fenntartott – és bizonyos mértékig csak látszólagos – egyenlőség az állam nagyfokú ellenőrzését követelte meg. A királyok, a gerúszia és a népgyűlés mellett a Kr. e. 6. században vált Spárta legfontosabb intézményévé az öt főből álló ephoroszi testület. Nem tudjuk, hogy pontosan mióta létezett ez a hivatal, de forrásaink szerint komoly szerepet a Kr. e. 550-es évek óta töltött be. Az ephoroszok ellenőrizték a polgárok életmódját, beleértve a két királyét is. Hivataluk az állami élet minden területére – törvényhozás, bíráskodás, háborúk – kiterjedt, és a testület mindenkori vezetőjéről nevezték el az éveket is. A Kr. e. 6. század közepe a külpolitikában is fontos változások ideje. Spárta ekkor hagy fel a hódító háborúkkal, miután Messzéné elfoglalása után megpróbált – sikertelenül – északi irányban is terjeszkedni. A fegyvereket felváltotta a diplomácia: Spárta vezetésével Kr. e. 550 körül megalakul a peloponnészoszi szövetség, amely egy-két kivétellel Peloponnészosz összes poliszát egyetlen katonai-védelmi szervezetbe fogta össze.

3.3.6. Athén. Külón, Drakón, Szolón Spártában az élet minden területére kiterjedő szigorú állami és társadalmi ellenőrzés kiegyensúlyozottá tette a politikai helyzetet. Athénben ezzel szemben a Kr. e. 7-6. század súlyos politikai konfliktusok ideje volt. A régi arisztokratikus köztársaság, az oligarchikus állam válságba került és megbukott. A polisz némileg átalakult: új intézményekkel gyarapodott, és az állam ügyeinek intézésében nagyobb szerephez jutott a démosz. Athén nem vett ugyan részt a Kr. e. 8. századi gyarmatalapításokban, de a kereskedelem és az ipar fellendüléséből nem maradt ki. Kereskedői és árui messzi földekre eljutottak. Athén szoros kapcsolatot épített ki a Fekete-tenger partvidékének gyarmatvárosaival, az ide vezető tengeri utat fegyverrel is igyekezett biztosítani magának: háborúkat vívott a Hellészpontosz bejáratánál fekvő városokért, és területeket szerzett a thrák tengerparton, amivel az itt fekvő aranybányákat és épületfát adó erdőket is megszerezte. A város növekvő gazdasági erejét jól mutatja, hogy sokan bevándoroltak más poliszokból, hogy itt foglalkozzanak iparral és kereskedelemmel. Ezt a folyamatosan gyarapodó, de polgárjoggal nem rendelkező réteget metoikoszoknak nevezték. A Kr. e. 7. századi Athén belső állapotait, mint Arisztotelész tömör megfogalmazásában olvasható, a szegény parasztság és a nagybirtokosok ellentéte jellemezte. A "tömeg" nemcsak földjét, gazdasági önállóságát, hanem szabadságát is elveszíthette. Athénban ugyanakkor- mint a többi fejlettebb poliszban is – fokozatosan kiemelkedett a démoszból egy mind tehetősebbé váló csoport. Ezek az emberek gazdagodó kereskedők, iparosok és jómódú parasztok voltak. Ők is szembekerültek a politikai hatalmat kisajátító eupatridákkal. Szerepet követeltek a politikában, a bíróságokon és az igazságszolgáltatás ellenőrzésében is. A szembenállás, a társadalmi feszültség a démosz és az arisztokrácia között volt a legerősebb, az ellenségeskedések legtöbbször mégis az arisztokrácián belüli hatalmi harc miatt robbantak ki. Néhány nagy tekintélyű család marakodott a hatalmi pozíciókért, a fontos hivatalokért. Végletes, de Hellászban ekkor már ismeretes megoldása a viszálynak a türannisz. Az első ember, akiről tudjuk, hogy- a Kr. e. 7. század második felében – türannoszi igényekkel lépett fel Athénben, Külón volt, aki nemcsak gazdag arisztokrata, hanem apósának, egy szomszédos polisz türannoszának anyagi és fegyveres támogatását is élvezte, ráadásul olümpiai bajnokként hatalmas népszerűségnek örvendett. Mégsem lett belőle türannosz, mert egy rivális arisztokrata család, az Alkmeónidák erélyes fellépése meghiúsította a kísérletét. Athénben, ahogy minden más poliszban is, a bíráskodás, az igazságszolgáltatás az arisztokrácia kezében volt. Írott törvények híján a vitás ügyekben, a perekben való döntés, a büntetések kiszabása a szokásjog alapján, általában korábbi ítéletek mintájára történt. A szokásjog a közösség, az állam által elfogadott szabályokat foglalta magában. Például, hogy miként osztozzanak a testvérek az apai örökségen; vagy mekkora kártérítéssel tartozik, aki véletlenül tett kárt más vagyonában, és mekkorával, aki szándékosan; mi történjék a tetten ért tolvajjal; mekkora "kamatot" szabad kérni a kölcsönadott vetőmag után stb. A szokásjogon alapuló bíráskodás a Kr. e. 7. században már nem működött jól, a démosz kiszolgáltatottnak érezte magát: az arisztokrata bírók visszaélhettek, és vissza is éltek bírói hatalmukkal. A törvények írásba foglalása, amit Drakón Athénban Kr. e. 621-ben végzett el, ezen a helyzeten változtatott némiképp. A bíráskodás egy darabig még ezután is az arisztokrácia kezében maradt ugyan, de a leírt törvények már jobban megkötötték az ítélkezők kezét. Drakón törvényei után talán átláthatóbb és méltányosabb lett a bíráskodás, de az eupatrida családok közti ellenségeskedések nem oldódtak meg, ahogyan az eladósodó köznép és a földbirtokosok közti feszültségek sem enyhültek. Pedig Athénnak szüksége lett volna belső békére, mivel éppen ekkoriban, a Kr. e. 7-6. század fordulóján

107

keveredett háborúba Megarával Szalamisz szigetének birtoklásáért. Ebben a háborúban tűnt fel Szolón mint sikeres politikus és hadvezér. Szalamisz megszerzése népszerűvé tette: valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Kr. e. 594ben – ahogy Arisztotelész írja Az athéni államban – "közös elhatározással Szolónt döntőbíróvá és arkhónná választották, és az államot őrá bízták". "Miután Szolón teljhatalmat kapott, a népet egyszer és mindenkorra felszabadította. Megtiltva az adósrabszolgaságot, mind a magánemberekkel, mind az állammal szemben fennálló adósságokat eltörölte. Ezt szeiszakhtheiának (teherlerázásnak) nevezzük" – mondja másutt a görög filozófus. A vagyonbecslésről, Szolón egy másik intézkedéséről az alábbiakat írja: "az államot a következőképpen rendezte el: a lakosságot vagyonbecslés alapján négy osztályba osztotta, az ötszázmérősök, a lovagok, a zeugitészek és a thészek osztályába. A fő tisztségek betöltését az ötszázmérősökre, a lovagokra és a zeugitészekre bízta. A thészeknek csak a népgyűlésben és a bíróságokon juttatott részt." A vagyonbecslés (bevett latin szóval: a cenzus) alapja az évi jövedelem volt. Minthogy a pénz csak Szolón működése után terjedt el Hellászban, a mérték terményben volt megadva. A legfelső osztályba az tartozott, akinek éves jövedelme elérte, illetve meghaladta "száraz" (például gabona) és "folyékony" (olaj, bor) terményekből az ötszáz mérőt. (Görögül medimnosz; egy medimnosz körülbelül 51,5 liter.) A lovagok cenzusa 300 medimnosz volt, a zeugitészeké 200 medimnosz. Akinek jövedelme nem érte el a 200 medimnoszt, az tartozott a thészek (napszámosok) közé. A társadalomnak ezt a felosztását, amely a vagyont veszi figyelembe, görögül timokratikusnak nevezzük. Timokratikus állam az olyan, amelyben a hivatalviselést, a politikai jogok mértékét a vagyon szabja meg. De a vagyon nagyságától Athénban nemcsak politikai jogok függtek, hanem a hadseregben betöltendő szerep is: a két legfelső osztályba tartozók lovasokként, a zeugitészek nehézfegyverzetű gyalogosként, hoplitaként szolgáltak, míg a thészek soraiból könnyűfegyverzetű segédcsapatok és a hadihajók evezősei kerültek ki. Ebben a korban már nem az arisztokrata lovasság döntötte el a csatákat, hanem az immár sokkal fontosabb nehézgyalogság, amely a hoplita phalanxot (zárt hadrendet) alkotta. Az eupatridáknak, a gazdag földbirtokosok rétegének meg kellett tehát osztaniuk az állam vezetését a köznépből kiemelkedő gazdagabb polgárokkal. A köznép egésze szempontjából pedig – egyetérthetünk Arisztotelésszel – Szolón három intézkedése látszik a legfontosabbnak: "megtiltotta az adósrabszolgaságot, azután az, hogy lehetővé tette mindenki számára, hogy a sérelmet szenvedettekért elégtételt követeljen; a harmadik- és mint mondják, leginkább ennek következtében nőtt meg a törvény ereje – a bírósághoz [ahová már a thészek is bekerülhettek!] való fellebbezés." A vagyoni osztályokba való besorolás nem szüntette meg a társadalom, illetve az állam phülérendszeren alapuló, vérségi-származási szerkezetét. Szolón négyszáz tagú tanácsot (bulét) hozott létre, amelybe minden phülé száz-száz tagot küldött, ez készítette elő a népgyűlés számára a törvényjavaslatokat. Két népgyűlési időpont között a folyó államügyek intézése szintén a bulé hatáskörébe tartozott. Ott álltam, s nagy erős vértemmel védtem a két félt: Győztes jogtalanul ez se, amaz se legyen! Szolón verseiben újra és újra hangoztatja pártatlanságát: hogy nem kedvezett sem a tömegnek, sem az előkelőknek. (És magának sem: nem hozott létre türanniszt.) Ennek következtében természetesen mindkét fél elégedetlen volt az intézkedéseivel. Athén politikai életét Szolón reformjai kimozdították a holtpontról, és letették a további fejlődés alapjait. A viszályt, a hatalmi harcot azonban ő sem szüntette meg. Miután megalkotta törvényeit, Szolón hosszabb időre távozott Athénból. Távozása után néhány évvel a város újra a polgárháború szélére sodródott. Voltak évek, amikor a belviszály következtében arkhónt sem tudtak választani (tehát an-archia: szó szerint vezető nélküliség volt). A megoldás ezúttal, mint több más poliszban is, végül a türannisz lett. Ami nem sikerült Külónnak, és amit Szolón visszautasított, egy Peiszisztratosz nevű eupatrida valósította meg a század közepén.

3.3.7. Peiszisztratosz türannisza; Kleiszthenész, a demokrácia kiépülése Peiszisztratosz eupatrida családból származott, sikeres hadvezér volt, tekintélyét és népszerűségét előkelő ősein kívül ez is növelte. Kihasználta az athéni társadalmat megosztó ellentéteket, és megnyerve a legszegényebbek támogatását, sikerrel tört a türanniszra. Forrásaink – részben későbbi állapotokat visszavetítve – három politikai csoportosulás küzdelmével jellemzik ezeknek az éveknek a történetét. A síkvidék Attika legtermékenyebb vidéke, itt terültek el az eupatrida nagybirtokok és a módos parasztgazdák földjei. A tengermellékiek csoportja zömében kereskedőkből és iparosokból állt. Végül a harmadik csoportot, amelyben Peiszisztratosz törekvéseinek támogatójára talált, a nincstelenek, a tényleges hatalomból kiszorítottak alkották. Ők semmit sem vesztettek azzal, hogy a köztársasági forma egyeduralomra változott, és szívesen álltak az addigi vezetés leváltását ígérő politikus mögé. Ahhoz, hogy Peiszisztratosz Kr. e. 560-ban létre tudta hozni türanniszát, a szegények támogatása vagy a ravaszsággal szerzett testőrség még kevés lett volna. A kezére játszott a többi politikai erő megosztottsága is, legfőképpen Lükurgosz és Megaklész (a síkvidékiek, illetve a tengermellékiek vezetője) vetélkedése. Amikor később mégis összefogtak a közös ellenfél ellen, Peiszisztratosznak el is kellett menekülnie Athénból. Athén politikai történetét mindenesetre továbbra is ezeknek a nagy eupatrida családoknak a viszálya határozta meg. Peiszisztratosz Megaklésszel kiegyezve hamarosan visszatért a hatalomba. Igaz, nem sokkal később ismét távoznia kellett, mert a Megaklésszel kötött egyezséget nem tartotta be. Csak harmadik nekifutásra sikerült szilárd egyeduralmat létrehoznia Athénban, más poliszok támogatásával és zsoldos katonák segítségével.

108

"Nem szüntette meg a létező hivatalokat, hanem a megállapított intézmények szerint szépen és bölcsen igazgatta a várost" – így jellemzi Hérodotosz Peiszisztratosz uralmát, amelynek során, ahogy máshol írja, nagyszámú zsoldosára, valamint a helyi és a thrákiai aranybányák jövedelmére támaszkodott. Nem törölte el tehát például az arkhóni tisztséget sem, csak arra vigyázott, hogy a hivatalt mindig ő vagy a családjából, illetve legközelebbi hívei közül viselje valaki. Programjának lényegét ő maga így foglalja össze egyik beszédében: "nem kell aggodalmaskodni – mondja a zsoldosai által lefegyverzett polgárok gyülekezetének-, hanem szépen hazamenve foglalkozzék ki-ki a saját dolgával, a közügyekre mind ő fog gondot viselni" – tudjuk meg Arisztotelész Az athéni állam című munkájából. A népet tehát távol tartotta a politikától, de támogatta vagyoni gyarapodását. "Az ínséges helyzetben lévőknek pénzt is adott kölcsön munkájukhoz, hogy a földművelésből meg tudjanak élni." Fejlesztette Athén külkapcsolatait és külkereskedelmét is, ami kedvezően hatott az iparra. Nagyszabású építkezéseket folytatott Athénban és a város kikötőjében, Peiraieuszban: ez munkaalkalmat és megélhetést nyújtott sokaknak, illetve hasznot és üzletük fellendülését másoknak. Uralma alatt Athén gyarapodott, és a poliszok között Spárta mellett a másik legerősebb várossá vált. Első hatalomra kerülése után harminchárom évvel, Kr. e. 527-ben Peiszisztratosz békés öregségben halt meg, a hatalmat zökkenőmentesen vették át fiai: a türannosz a legidősebb fiú, Hippiasz lett. Peiszisztratosz fiai azonban már nem élvezték apjuk tekintélyét, ahogyan politikusi kitartásban és körültekintésben is elmaradtak tőle. Máshogy viszonyul a hatalomhoz az, aki megdolgozott érte, és máshogy az, aki beleszületett. A bő évtizedig békésen kormányzó Hippiasz ellen türannoszellenes összeesküvés szerveződött, és bár a terv kudarcot vallott, Hippiasz öccse áldozatul esett a merénylőknek. Forrásaink szerint ez megvadította Hippiaszt, és vérbeli zsarnoksággá változtatta az addigi békés türanniszt. A türannoszellenes erők összefogása azonban végül is megbuktatta, és Kr. e. 510-ben elűzték Athénból. A türannoszt egyrészt a peiszisztratida dinasztia uralmát egyre nehezebben tűrő többi eupatrida család – elsősorban az Alkmeónidák –, másrészt a démosz buktatta meg, amely ugyan komoly hasznot húzott Peiszisztratosz intézkedéseiből: uralma alatt megnőtt gazdasági és társadalmi súlya, de már egyre kevésbé volt szüksége arra a védelemre, amelyet a türannisz nyújt az eupatridákkal szemben. Harmadrészt Spárta is katonai segítséget nyújtott a peiszisztratidák zsoldosaival és más poliszokból érkező szövetségeseikkel szemben. A spártai sereget vezető király oligarchikus rezsimet segített hatalomra. Az új hatalom a földbirtokos arisztokrácia és a módosabb parasztság érdekeit képviselte volna, kizárva a politikából Attika társadalmának nagyobbik részét: a nép tehát szembefordult a spártaiak által támogatott oligarcha vezetőkkel, és elzavarta őket. Athén életében mindig nagy szerepet játszott az Alkmeónida család, amelynek feje ekkor a partvidékiek vezetőjének, Megaklésznek a fia, Kleiszthenész volt. Az oligarchákat elűző démosz támogatásával széles körű reformokat hajtott végre, befejezte a Szolón által elkezdett munkát, az állam hatékonyabbá tételét. Reformjainak alapja az állam (a polgárok!) területi alapon való felosztása. A korábbi négy, vérségi-származási phülét tíz új, területi alapon szervezett phülé váltotta fel: ezután ezek alkotják az athéni polgárság katonai és politikai egységeit. Az egyes phüléket nem Attika egy-egy összefüggő területe alkotta, hanem három különböző részből álltak össze: egy városi, egy belső szárazföldi és egy partvidéki terület lakosságából. A tengerparti és a városi zónák így fölényben voltak a mezőgazdasági vidékekkel szemben – az új felosztás tehát az iparos-kereskedő rétegnek kedvezett. Ugyancsak fontos intézkedése volt Kleiszthenésznek a polgárok számának gyarapítása. Az új szervezet kialakításakor ugyanis sok metoikosz és felszabadított rabszolga került be a polgárok közé. A vérségi-származási keretek megszűntével az ezekre a kapcsolatokra támaszkodó régi nemzetségi arisztokrácia befolyása is tovább csökkent. A négy vérségi phülé alapján felálló szolóni négyszázak tanácsát az ötszázak tanácsa váltotta fel (a szolóni vagyoni osztályok megmaradtak). Ide mind a tíz új phülé ötven-ötven tagot küldött. Ennek a testületnek is bidé volt a neve, ez készítette elő a népgyűlés számára a törvényjavaslatokat. Két népgyűlési időpont között a folyó államügyek intézése szintén a bidé hatáskörébe tartozott. Kleiszthenész személye és phüléreformja régóta foglalkoztatja a történészeket. A phülék, illetve a phüléket alkotó harmadok határairól egyesek szerint katonai szempontok döntöttek, vagyis hogy szükség esetén minél gyorsabban mozgósítani lehessen a polgárokat. Mások az Alkmeónida-család érdekeit fedezik fel a felosztásban: egyes harmadok határai az Alkmeónidák és szövetségeseik birtokhatáraihoz alkalmazkodtak, így befolyásukat a szavazásokon jól érvényesíthették, míg a többi eupatrida család befolyási övezetét feldarabolták, és szétszórták a különböző phülékbe. Akárhogyan volt is, a kleiszthenészi reformok két vonása mindenképpen figyelemre méltó. Ezek a reformok egyrészt hatalmas lépést jelentettek a demokrácia felé: az athéni polgárok minden addiginál önállóbban dönthettek a sorsukat érintő kérdésekben, másrészt a történtekből kiviláglik, hogy egy politikus – Kleiszthenész – saját, illetve családi befolyása hogyan érvényesül az államügyekben: hogyan lesz a családi és személyes tekintélyből politikai hatalom, amikor egy fontos társadalmi csoport – az athéni démosz – és egy politikus egyéni érdekei összekapcsolódnak.

3.4. A klasszikus görög világ 3.4.1. Görög-perzsa háborúk Kroiszosz, a kis-ázsiai Lüdia királya jóslatért fordult a delphoi jósdához. Megkérdezte – mint Hérodotosz írja –, indítson-e a perzsák ellen háborút. A jósda azt felelte: ha háborút indít a perzsák ellen, nagy birodalmat dönt majd meg. Kroiszosz a válasznak szerfölött megörült, és elindította seregeit. De a birodalom, amelyet megdöntött, nem Kürosz perzsa királyé volt, hanem a sajátja. A perzsák Kr. e. 546-ban gyors hadjárattal elfoglalják Lüdiát. A kis-ázsiai görög városok, amelyek az utóbbi évtizedekben lüd kézen voltak, most a perzsák fennhatósága alá kerülnek.

109

A hatalmas szomszéd, a Perzsa Birodalom csak fél évszázad múlva, Kr. e. 492-ben indult meg az európai görögök ellen, a hadjárat közvetlen célja és indoka Athén megbüntetése volt. A Kr. e. 5. század első éveiben ugyanis a kis-ázsiai ión városok fellázadtak a perzsa uralom ellen, és kisebb-nagyobb sikereket elérve néhány évig ki is tartottak. A felkelés végül mégis elbukott, többek közt a felkelő városok széthúzása miatt. Kezdetben Athén is támogatta a vállalkozást: húsz hajót küldött a segítségükre, ami az ellenség visszaszorításához kevés volt, de ahhoz épp elég, hogy Athén kihívja vele Dareiosz perzsa király haragját. Kr. e. 492-ben Poszeidón tengeristen még megmentette Athént az ellene küldött perzsa hadseregtől, a hajóhadat ugyanis vihar tépázza meg a thrák partoknál: a perzsák ezért el sem jutottak Attikáig. Kr. e. 490-ben másik útvonalon közelítettek, és Attika északnyugati partjainál, Marathónnál szálltak partra. Az Athén felé vezető utat védő görög sereggel napokig nem került sor összecsapásra, végül aztán a perzsa csapatok egy részét – híres lovasságukat is – újra behajózták, mert az volt a tervük, hogy amíg a sereg nagy része leköti az athéniakat, a többiek a tengeren megkerülik Attikát, és közvetlenül Athén közelében szállnak partra. Az athéni vezér, Miltiadész felismerte a perzsa hadműveletből következő veszélyt, de a benne rejlő lehetőséget is: a görögök megtámadták a perzsákat, és győzelmet arattak fölöttük. Az athéniak marathóni győzelme visszavetette a perzsákat, akik azonban nem mondtak le végleg a nyugati terjeszkedésről. Dareiosz halála, és Xerxész, az új király hatalmának megszilárdítása mindenesetre tíz év haladékot biztosított a görögök számára. Xerxész a hatalmas birodalom minden erejét mozgósította: a KisÁzsiában gyülekező seregben a perzsa gyalogosokon és lovasokon kívül voltak kő- és csontfegyverekkel felszerelt etiópok, indiaiak és szkíták – a birodalom összes népe adott katonát. Hérodotosz több millióra teszi a perzsa sereg létszámát, amint írja, útjuk során egész folyókat ittak ki. És csakugyan, ilyen embertömegnek nem is annyira az összegyűjtése a nehéz, hanem az élelmezése. A tudósok ma legfeljebb egy-kétszázezer főre taksálják a létszámot: ez az a tömeg, amit még el lehetett látni a kor viszonyai között az utánpótlásból, illetve az útközben szerzett élelemre támaszkodva. Xerxész célja már nemcsak Athén megbüntetése, hanem egész Hellász meghódítása volt. Követei minden poliszt fölkerestek, és megpróbálták rávenni őket, hogy hódoljanak be a perzsa nagykirálynak. Sok helyütt sikerrel is jártak, mert számos város látta értelmetlennek szembeszállni a hatalmas birodalommal. De több poliszban – és köztük a legjelentősebbekben – a harcot választották: Athén, Spárta, valamint a Peloponnészosz más államai, illetve még néhány másik város Kr. e. 481-ben katonai szövetséget kötött Perzsia ellen. A szümmakhia (szövetség, szó szerint: együtt harcolás) élére Spárta került, hiszen a spártaiaké a legerősebb és legképzettebb hadsereg, és vezető szerepük mellett szól az is, hogy már az előző század közepén kiépítettek maguknak egy olyan szümmakhiát, amely az egész Peloponnészoszra kiterjedt: a peloponnészoszi szövetséget. Jellemző, hogy bár a közös hajóhad felét az athéni hadihajók tették ki, mégis spártai hadvezér került a flotta élére. Az első összecsapás Thermopülainál következett be: az út Görögország belseje felé itt meredek sziklafalak és a tenger között vezet. Leónidasz király áll az élén annak a körülbelül hétezer főnyi seregnek, amely a szorosban napokig sikeresen ellenáll a perzsák rohamainak. Egy áruló görög azonban olyan ösvényt mutat az ellenségnek, amelyen a hátába lehetett kerülni a görög seregnek; amikor Leónidasz értesült arról, hogy helyzete reménytelenné vált, elbocsátotta szövetségeseit, és mindössze háromszáz spártai katonával maradt a szoros védelmére, ahol oroszlánként küzdve hősi halált hal. A spártaiakkal küzdöttek és estek el egy kis boiót város, Theszpiai katonái is. Xerxész ezután a szárazföldön már nem ütközik ellenállásba: a spártai hadvezetés feladta Közép-Görögországot, és csak a Peloponnészosz védelmével törődött. Attikát és Athént feldúlták a perzsa seregek, az athéni férfiak hajókra szálltak, hogy a tengeren csapjanak össze a perzsákkal, a nőket és a gyerekeket pedig a közeli Szalamisz szigetén helyezték biztonságba. Itt, a sziget és az attikai partok között, a szalamiszi szorosban volt a háború döntő ütközete, amelyben a kisebb létszámú, de fürgébb görög hajók diadalmaskodtak a perzsák fölött. A perzsa flotta maradéka a szalamiszi csata után hazatért, velük együtt Xerxész is visszatért Ázsiába, de szárazföldi csapatai nagy részét hátrahagyta. Nekik kellett volna a szárazföldön kiköszörülni a hajóhadon esett csorbát. Kr. e. 479ben Boiótiában, egy Plataiai nevű városka mellett ütközött meg a görög szövetségesek és a perzsák serege. Napokig néztek farkasszemet egymással, míg végül a spártai Pauszaniasznak, a görögök vezérének sikerült állásaikból kimozdítania a perzsákat – a görög hopliták fényes győzelmet arattak. A harcok nem értek véget azzal, hogy a perzsákat kiszorították Európából. Spárta, illetve a peloponnészoszi szövetség hamarosan kilépett ugyan a háborúból, de Athén élére állt a tovább harcoló poliszoknak. A küzdelmek során Perzsia kiszorult az Égei-tengerről, és elvesztette a kis-ázsiai görög városokat. A kisebb-nagyobb szünetekkel folyó háborúskodás – amelynek során sok nagy siker mellett néhány súlyos kudarc is érte Athént – a Kr. e. 449-448-ban megkötött békével fejeződött be. A görögök felszerelése és kiképzése egyaránt felülmúlta a perzsákét: a görög fiatalok általában két évig katonáskodtak (a spártaiak egész életüket kitöltő katonai szolgálatáról nem is beszélve). Edzettebbek voltak: Marathónnál körülbelül 32 kilogrammos fegyverzetben, futva közelítették meg a tőlük mintegy másfél kilométerre lévő ellenséget. Megküzdöttek velük, és ezután erőltetett menetben rögtön visszatértek Athénbe, hogy megakadályozzák a perzsa partraszállást. Amellett a görögök városuk földjéért harcoltak, nem korbáccsal kellett visszakergetni őket a csatába, mint a perzsa hadseregről írja Hérodotosz.

3.4.2. A demokrácia kiteljesedése, a déloszi szövetség Szalamisznál nem ugyanaz az Athén győzött, mint Marathónnál. A perzsa háborúk idején Athén óriási erőfeszítéseket tett: ezek, valamint a fényes győzelem és az ebből következő lehetőségek további lendületet adtak annak a fejlődésnek,

110

amely a 6. század változásaival megindult. Az athéniak összefogása – ez a ritka és rövid ideig tartó jelenség – természetesen elengedhetetlen volt a perzsák legyőzéséhez, bár ezekben az évtizedekben is inkább kiélezett ellentétek, szakadatlan politikai csatározások közepette formálódott a politika; fényes karrierek és gyors bukások jártak együtt. A Kr. e. 490 és az újabb perzsa támadás közötti időszakot tekintve forrásainkból két politikai irányzat rajzolódik ki. Az egyik élén Ariszteidész áll, a kleiszthenészi politika örököse, az Alkmeónida-család barátja. Politikája mérsékelt, célja a kleiszthenészi reformok megvédése, illetve konzerválása, amellyel szemben a másik, Themisztoklész vezette csoport Athén további demokratizálására törekszik. A Kr. e. 480-as évek Themisztoklész sikereinek, a konzervatív erők és a politikát korábban irányító néhány nagy család visszaszorulásának az ideje. Az arkhónok és az areioszpagosz politikai súlya csökkent. Ugyanakkor megnőtt a népgyűlés és – a feszült külpolitikai helyzetben – a sztratégoszok (hadvezérek) befolyása az államügyekre. Ezekben az években alkalmaznak először osztrakiszmoszt, cserépszavazást. Ezzel a politikai fegyverrel egymás után száműzte a nép azokat, akiket perzsabarátnak vagy a demokrácia ellenségének tartottak. Az évtized végén erre a sorsra jutott Themisztoklész ellenfele, Ariszteidész is, akinek bukása után Themisztoklész előtt megnyílt a lehetőség, hogy szabadon megvalósíthassa politikai programját. Athén óriási flottaépítésbe kezdett. Akkoriban új, állami ezüstbányát tártak fel, amelynek jövedelmét nem osztották ki a polgárok- az állam vagyonának tulajdonosai-között, hanem Themisztoklész javaslatára száz háromevező-soros hajót építenek belőle. Ez volt az athéni flotta magja, amely a Szalamisznál harcoló görög hajók majdnem felét alkotta: fényesen igazolódott tehát Themisztoklész elképzelése, amely szerint a perzsákat csak egy tengeri nagyhatalommá vált Athén győzhette le. Hogy Themisztoklész ellenfelei annak idején vitatták, hogy kell-e flottát építeni, nem csak katonai kérdés volt. A flottához ugyanis evezősök kellettek, ezek pedig a legszegényebb néprétegből, a thészek osztályából kerültek ki – minthogy nekik nem volt elég pénzük hoplita fegyverzet kiállítására. Katonai szerepük tehát nagyobb lett: ezzel politikai súlyuk is megnőtt. A kereskedőknek és az iparosoknak szintén érdekükben állt, hogy Athén a tenger felé forduljon, vagyis a flottaépítési vita hátterében a földből élő birtokosok – eupatridák, illetve birtokos parasztok-és a városi rétegek ellentéte is meghúzódott. Szalamisz Themisztoklészt Hellász-szerte ünnepelt hőssé tette. A nagy összecsapás után mégis egyre inkább elvesztette politikai súlyát, míg végül Kr. e. 471-ben ő esett áldozatul az osztrakiszmosznak. Az ő bukása mögött is a belpolitikai helyzet megváltozásával összefonódó külpolitikai okok álltak. Szalamisz előtt visszahívták a száműzötteket, köztük Ariszteidészt is, aki tehát újra részt vehetett a politikai életben. Az areioszpagosz befolyása is megnőtt Kr. e. 480/479-ben. A zűrzavaros időkben csak ez a kis létszámú tanács működőképes, hiszen az ötszáz tagú bulét és különösen a népgyűlést lehetetlen összehívni a tengeri és szárazföldi harcok közepette. Ugyanakkor a közvetlen perzsa veszély elmúlta – a háború már Kis-Ázsia partjainál folyt-kifogta a szelet Themisztoklész radikális irányzatának vitorlájából, és a konzervatív csoport megerősödését hozta magával. Ebben az időben tűnik fel Ariszteidész mellett egy fiatal, tehetséges politikus is, Kimón. Ariszteidész bábáskodásával Kr. e. 478-ban katonai szövetség jött létre, amelynek célja Perzsia megbüntetése, illetve a még perzsa kézen lévő görög városok felszabadítása volt. A szövetséghez csatlakozott a szigetvilág és a már felszabadított thrák és kis-ázsiai tengerpart összes városa. A vezető a hatalmas flottával rendelkező Athén lett. Spárta elvesztette a görögök bizalmát, mert bizonytalankodott a háború folytatását illetően, továbbá hadvezérének, Pauszaniasznak zsarnoki fellépését is rossz szemmel nézte a többi állam. A szövetség központjának, a gyűlések helyszínéül Déloszt jelölték ki, itt helyezték el a pénztárt is. A tagok teherbírásuk szerint járultak hozzá a költségekhez, a hajóállítási kötelezettséget a kisebb poliszok pénzzel válthatták meg, ami később minden tagra nézve egyre általánosabb gyakorlattá vált. Ez hamarosan súlyos ellenségeskedéshez vezetett, mert Athén – nagy részben a többiek pénzéből fenntartott flottájával – a szövetség vezetőjéből kisvártatva egy birodalom ura lett, a szövetség gyenge tagjai pedig adófizető alattvalókká váltak. A kilépési, önállósodási kísérleteket Athén vasmarokkal fojtotta el. A déloszi szövetség katonailag nem volt erősebb Spárta peloponnészoszi szövetségénél, de sokkal céltudatosabban használta fel az erejét. Themisztoklész elképzelése szerint ezt az athéni kézben összpontosuló erőt a Hellász fölötti hegemónia, egyfajta uralomba áthajló vezető szerep megszerzésére kellett volna használni: vagyis visszaszorítani a peloponnészoszi szövetség, azaz Spárta befolyását. Themisztoklész a jövőbe látott, amikor már a Kr. e. 470-es években Spártát tartotta Athén legfőbb ellenségének. Ekkor azonban még süket fülekre talált ez a vélemény, Kimón perzsaellenes, Spárta-barát külpolitikája érvényesült, Themisztoklészt pedig száműzték. Később azonban ismét fordul a kocka. Spártát a Kr. e. 460-as évtizedben földrengés rázza meg, amelynek nyomán évszázadok óta nem látott nagyságú helótalázadás tört ki (a Hellász ügyeiben ekkoriban tanúsított spártai passzivitásnak is ez a felkelés az oka). Spárta-barát politikája szellemében Kimón ekkor hoplita sereg élén a spártaiak segítségére sietett. A két város közt már meglévő feszültségre azonban jellemző, hogy egy idő után a spártaiak meggyanúsították az athéniakat, hogy összejátszanak a helótákkal, és hazaküldték Kimónékat. Ez az Athénon esett sérelem Kimón és vele együtt a konzervatív irányzat bukásához vezet. Kr. e. 462-ben az areioszpagoszt, a konzervatív politika legfőbb fellegvárát megfosztották minden politikai befolyásától, a kilenc arkhón politikai jelentősége is tovább csökkent, kisorsolódni erre a tisztségre ezután pusztán megtiszteltetés volt. Az állandó hadviselés következtében a sztratégoszi lett a legfontosabb hivatal, az első sztratégosz (a hadsereg főparancsnoka) pedig gyakorlatilag az állam első embere lett. Erre a posztra a század közepétől kezdve évek hosszú során át Periklészt választotta meg a nép. Az állam legfontosabb intézménye a népgyűlés volt, amelyet már nem alkalomszerűen hívtak össze a főhivatalnokok, hanem havonta kétszer-háromszor rendszeresen, szükség esetén pedig soron kívül is ülésezett.

111

Ez volt az athéni demokrácia fénykora. Legalábbis abban az értelemben, hogy akár a legszegényebb és legműveletlenebb polgár is kifejezhette akaratát a népgyűlésen keresztül, ahol a démosz minden kérdésben érvényre juttathatta a többség véleményét. Tehát nem származásuk vagy vagyonuk alapján kiemelkedő vezetők döntöttek az állam ügyeiben, és nem is a nép által megválasztott képviselők – mint a modern kori parlamentáris demokráciákban –, hanem közvetlenül maguk a polgárok (közvetlen demokrácia). Az ilyen rendszerben természetesen óriási szerepe van azoknak a vezetőknek, akik népszerűségük és szónoki képességeik révén hatni tudnak a népgyűlésre. Ilyen politikus volt Periklész, a kor meghatározó alakja, aki nemcsak Athén, hanem egész Hellász Kr. e. 5. századi történelmére nagy hatással volt. Népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint folyamatos megválasztása a legfontosabb hivatalra: évtizedeken át első sztratégosz volt. Hadvezéri sikerei, előkelő származása, kiváló szónoki képességei és politikai érzéke mind hozzájárultak ehhez. Hozzá kapcsolódik a napidíjakkal való politizálás is: a szegény athéni polgároknak azokra a napokra, amikor polgárjogukat gyakorolták (bíráskodás, népgyűlés) az állam napidíjat fizetett, de ugyanígy (szintén Periklész javaslatára) a tragédiaversenyekre – vagyis a közösség vallási ünnepeire – való színházlátogatási támogatást is a polisz állta a szegény polgárok esetében.

3.4.3. Harc a hegemóniáért – a polisz átalakulása Kimón bukása után Athén nyíltan szembefordult a peloponnészoszi szövetséggel, és a déloszi szövetséget már arra használta, hogy háttérbe szorítva Spártát, biztosítsa magának a Hellász fölötti hegemóniát. A szövetségesek adójából származó rengeteg pénzből fenntartott flottára támaszkodó Athén egyre erősebb és sikeresebb lett. A Kr. e. 450-es évek közepén a peloponnészoszi (valamint a szicíliai és dél-itáliai) államok kivételével minden poliszt sikerült szövetségi rendszerébe kényszeríteni. Az athéni hajók a Peloponnészosz partjait sarcolták, sőt néhol támaszpontokat is sikerült kialakítani (ez az úgynevezett első peloponnészoszi háború). Ugyanakkor nagy hajóhaduk küzdött a perzsák ellen, a Nílus-deltában, az egyiptomiak elszakadási törekvéseit támogatva. A görög tragédiák hősei gyakran esnek a gőg, a hübrisz bűnébe. Ez történt Athénnal is, túl sokat vállalt, nem bírta a kétfrontos háborút: Hellászban egy szárazföldi ütközetben is súlyos vereséget szenvedett, és az Egyiptomba küldött flotta is odaveszett. Az athéni vezetők levonták a tanulságokat: hogy megmutassák, ki az úr a tengeren, még hadjáratot indítottak Ciprus ellen a száműzetésből visszatért Kimón vezetésével, de aztán Kr. e. 449-448-ban megkötötték a békét a perzsákkal, 446-445-ben pedig Spártával is kibékültek. Athéné maradt a szigetvilág, a thrák és a kis-ázsiai tengerpart, de le kellett mondania közép-görögországi vezető szerepéről. De a Spártával kötött harmincéves béke nem tartott sokáig, 431-ben kitör az úgynevezett (második) peloponnészoszi háború, amely kisebb megszakítással 404-ig tart, és mint Thuküdidész írja: "a leghatalmasabb megrázkódtatássá vált az összes hellének, a barbárok egy része, sőt, mondhatni az emberiség többsége számára is." Kezdetben Athén nem közvetlenül Spártával került összeütközésbe, hanem annak legjelentősebb szövetségesével, a nagy kereskedővárossal, Korinthosszal. A casus bellit Athén és Korinthosz ellentétei szolgáltatták. Spárta nem hagyhatta cserben szövetségesét, illetve azt sem engedhette, hogy Athén a peloponnészoszi szövetség kárára erősödjék, és felborítsa a kialakult egyensúlyi helyzetet. "A legigazibb oknak azt tartom – írja Thuküdidész –, hogy az athéniek hatalmának növekedése félelemmel töltötte el, majd háború indítására késztette a lakedaimóniakat." Spárta volt a legerősebb, ekkor még verhetetlen szárazföldi hatalom Hellászban, Athén pedig a tengerek felett uralkodott: flotta nélkül nem lehet legyőzni. Az Attikába betörő spártai hopliták elől a lakosság Athén falai mögé húzódott, ellátásukról a még Themisztoklész által építtetni kezdett fallal védett "folyosó" gondoskodott, az úgynevezett hosszú falak, amelyek a várost és a kikötőt, Peiraieuszt kötötték össze. Athén Periklész terve alapján nem nyílt szárazföldi ütközetben akarta legyőzni Spártát, hanem bízott tartalékaiban, amelyeket a déloszi szövetség adóiból halmozott fel, és hosszú háborúban, a Peloponnészosz partjait sarcolva hajóival, akarta kifárasztani az ellenséget. A szárazföldön verhetetlen Spártának egyetlen nagy, döntő ütközet, a háború gyors befejezése a célja: évenként bevonult Attikába, és a vidék házait, valamint olaj- és szőlőskertjeit pusztította, hogy csatára kényszerítse az athéniakat. Periklész terve jónak ígérkezett, de váratlanul, rögtön a háború elején súlyos áldozatot követelt. A falak között összezsúfolódott lakosságot addig ismeretlen, valahonnan keletről behurcolt fertőző betegség tizedelte meg (a betegséget a hagyomány pestisként tartja nyilván, de a Thuküdidész által leírt tünetek alapján valamiféle influenza lehetett). A járványnak áldozatul esett Periklész is, és nem volt senki, aki a helyére lépve hozzá hasonló éleslátással irányíthatta volna a külpolitikát, illetve tehetségével egyensúlyt teremthetett volna a belpolitikában. A megfontolt, ugyanakkor népszerű politikai vezető hiánya a harcok első évtizedére is rányomta a bélyegét, a háború második szakaszában pedig egyenesen katasztrófához vezetett. Athén ismét a hübrisz bűnébe esett: szemet vetett Szicíliára. Kr. e. 415-ben 260 hajóból álló flotta indult Szürakuszai, Szicília legerősebb, vezető görög polisza ellen. A terv sikere, Szicília meghódoltatása csakugyan óriási fegyvertény lett volna: ha Athén maga mögé tudta volna állítani az itteni városok gazdasági és katonai erejét, a peloponnészoszi szövetség nem tudott volna ellenállni. A hadjárat azonban hatalmas kudarccal végződött: Athén elveszítette óriási hajóhadát és tízezer emberét. Hatalmas veszteségei megrendítették, de mégsem törték meg Athént: minden erejét megfeszítve új hajóhadat épített, és megbüntette a kudarc hírére elpártoló szövetségeseit. Spárta eközben a perzsákhoz fordult, és tőlük kapta meg az anyagi támogatást az athéniakéval szembeállítható flotta építéséhez. A szicíliai kudarcba belerokkant és a belső politikai viszályoktól meggyengült Athént a perzsák pénze és a spártaiak katonai ereje végül legyőzte: Kr. e. 404-ben megadta magát. A déloszi szövetséget feloszlatták, Athén Hellászon belüli politikai vezető szerepe megszűnt. A háború második felének

112

híres-hírhedt figurája volt Periklész unokaöccse, Alkibiadész, akinek a mérhetetlen ambíciója és tehetsége jelentősen hozzájárult hazája, Athén bukásához. Athén birodalommá formálta a déloszi szövetséget, és igyekezett hatalmi befolyása alá vonni egész Hellászt, amiben az athéniak hatalomvágyát, a Hellász egységesítésére tett törekvéseiket láthatjuk: azt a gondolatot, hogy a sok kis független poliszból egységes – vagy legalábbis szoros szövetségbe tömörült – Görögország jöjjön létre. Hellászban a következő évszázad politikáját és háborúit ugyanez az ellentét határozta meg: a független városállamok eszméje került szembe az egységesítő törekvésekkel. Az egységesítés-függetlenség kérdése szorosan összefügg a perzsa problémával: Perzsia pénzzel, diplomáciával mindig az épp legerősebb, a többi poliszt maga alá kényszerítő államot gyengítette. Érdekében állt a déloszi szövetséget létrehozó Athén bukása, ezért támogatta Spártát. Spárta megörökölte a legyőzött Athén birodalmát, és helyőrséget küldött a déloszi szövetség alól "felszabadított" államok mindegyikébe. Perzsa szempontból ezzel most a spártaiak váltak veszélyessé, így érthető, hogy néhány évvel később perzsa pénz biztatta Spárta-ellenes háborúra Korinthoszt és Thébait, Spárta legerősebb szövetségeseit. Ugyanakkor a görög összefogás szószólóinak legfőbb érve is Perzsia volt: vagy a perzsa veszély, vagy a Perzsia rovására történő hódítás lehetősége. Egy ilyen hódítás a görög világ minden problémáját megoldotta volna: a nincstelenek földhöz jutnának, özönlene a nyersanyag és a rabszolga, bővülnének az iparosok, kereskedők lehetőségei. A Kr. e. 4. században az egymással marakodó poliszok közül tartósan egyik sem tudott kiemelkedni. Egy-egy tehetséges, megfelelő politikai érzékkel rendelkező hadvezér is csak néhány évre szerezhette meg városának a vezető szerepet, mint például a thébai Epameinóndasz, aki hoplitáival először győzte le a spártaiakat nyílt, szárazföldi ütközetben Kr. e. 371-ben Leuktránál. Szilárd, tartós összefogást nem sikerül Hellászban létrehozni – nem véletlen, hogy a megoldás Görögországon kívülről érkezik majd. Hellásztól északra, a görögség peremvidékén, a barbár illír és thrák törzsektől közrefogva helyezkedett el Makedónfa. A makedónok nyelvileg a görögök közeli rokonai voltak, de társadalmi berendezkedésük és államuk idegen volt a poliszokban élő görögök számára: ez a félig görög, félig barbár nép királyságban élt, törzsi-nemzetségi keretek között, a király hatalmát nagyban korlátozta a törzsi arisztokrácia. Az országot II. Philipposz (Fülöp) egységesítette, szilárd központi hatalmat kiépítve: a harcias makedónokból erős hadsereget szervezett, terjeszkedett az illírek és a thrákok rovására. De igazi célja Görögország megszerzése. Első lépésként, kihasználva a poliszok egymás közötti háborúit, hadseregével az egyik fél szövetségeseként beleszólt Hellász ügyeibe, majd tagja lett a Delphoi – az egyik legfontosabb összgörög kultuszhely! – köré szerveződött amphikrióniának, vallási-politikai szövetségnek. Harmadik lépésben megsemmisítő vereséget mért az erősödő makedón befolyás ellen szövetkező görög poliszokra Khairóneiánál Kr. e. 338-ban. Rendkívül tanulságos a makedón király győzelem utáni politikája. Thébait, a vele szembenálló szövetség egyik főkolomposát súlyosan megbüntette, de Athénnel, másik fő ellenfelével kesztyűs kézzel bánt. Philipposz Korinthoszban összehívta a görög államokat, és összgörög szövetséget hozott létre, amelynek ő lett a vezetője, de ezzel együtt kihirdette minden görög város autonómiáját is. Az összgörög-makedón szövetség célja Perzsia megtámadása volt. Egy kisebb makedón sereg már át is kelt Kis-Ázsiába, amikor Philipposz Kr. e. 336-ban orgyilkosság áldozata lett.

3.5. Nagy Sándor és a hellenisztikus kor 3.5.1. Nagy Sándor hódításai Kr. e. 336-ban, II. Philipposz halála után fia, III. Alexandrosz (Sándor) lépett apja örökébe. Apja tervét valósította meg, amikor hadjáratot vezetett a Perzsa Birodalom ellen. Ehhez mindenekelőtt megszilárdította uralmát Makedónfában: meggyilkoltatta a lehetséges trónkövetelőket. Philipposz halálhírére a korinthoszi szövetség poliszai önállósodni próbáltak: ezt is erős kézzel akadályozta meg, az Észak-Balkánon vezetett gyors hadjárattal pedig leverte a thrák és illír törzseket, nehogy hátba támadhassák, miközben Perzsiában harcol. Mindezek után 40-50 ezer főnyi makedón-görög hadseregével Kr. e. 334-ben átkelt a Hellészpontoszon. Először a kis-ázsiai szatrapák próbálták sikertelenül útját állni, majd Kis-Ázsia és Szíria határán a nagykirály vezette perzsa sereg is vereséget szenvedett. A birodalom belseje felé menekülő III. Dareioszt mégsem vette üldözőbe (és ezzel lehetővé tette számára, hogy újabb sereget gyűjtsön) Sándor, ehelyett azt tartotta fontosabbnak, hogy dél felé fordulva megszerezze Föníciát, Palesztinát és Egyiptomot, vagyis a Perzsa Birodalom tengerparti tartományait. Egyiptom után visszafordult északnak, és újra összecsapott Dareiosszal. Az új, hatalmas perzsa haderő vetekedett Xerxész Kr. e. 480-ban felállított seregével, a gaugamélai csatában (Kr. e. 331) mégis vereséget szenvedett. Nagy Sándor számára ezzel megnyílt az út a birodalom belseje felé. A háromszoros perzsa túlerőt a következő tényezők ellensúlyozták. Jobb minőségűek voltak a makedón-görög sereg vértjei és pajzsai, valamint támadófegyverei, illetve egymással összehangoltan mozogtak az egy sorban, oszlopban harcolók és az egész csapatrészek is. Nagy Sándor hadvezéri tehetsége, szerencséje és személyes bátorsága már életében legendás volt, és nem véletlenül, a makedón és görög katonák értékét pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy a perzsa sereg leginkább ütőképes része is – perzsa szolgálatban álló – görög zsoldosokból állt. A Kr. e. 4. században Perzsiát trónharcok, királygyilkosságok, a szatrapák önállósodási kísérletei gyengítették, az a birodalom tehát, amelyet Nagy Sándor legyőzött, nem I. Dareiosz Perzsiája, hanem kései utódának, III. Dareiosznak hatalmas, de szétesőfélben lévő országa volt. A perzsa sereg hiába volt népesebb, ha felkészültsége gyengébb, fegyverzete pedig rosszabb volt.

113

III. Dareioszt végül egyik főembere meggyilkolta, miközben az északkeleti tartományok felé menekült. Nagy Sándort immár semmi sem akadályozta meg, hogy Dareiosz és a perzsák fő erőinek legyőzése után elfoglalja a birodalom központi részeit. Ezután tovább vonult kelet felé, meg akart hódítani minden olyan területet, amely korábban a perzsa uralkodók fennhatósága alá tartozott. Eljutott az Indusig, sőt át is kelt rajta, és Kr. e. 326-ban legyőzte, illetve szövetségre kényszerítette Északkelet-India kisebb uralkodóit. Továbbvonult volna India belső területei felé is, de mivel ezen a ponton a hosszú hadjárattól kimerült sereg már megtagadta az engedelmességet, visszafordultak. Alexandrosz Kr. e. 324-ben Szúszóban tömeges esküvőt szervezett. Tízezer katonája házasodott össze perzsa nővel; ő maga egyből két királylányt is elvett feleségül: III. Dareiosz, valamint egy korábbi uralkodó, III. Artaxerxész lányát. A szúszai menyegző Nagy Sándor politikájának nagyszabású eseménye és egyben jelképes cselekedet volt. Az a szándék fejeződött ki benne, hogy a makedónokat, illetve a helléneket a perzsákkal egyetlen birodalomban fogja össze. Nagy Sándor III. Dareiosz utódjaként lépett föl: például kivégeztette a néhai nagykirály gyilkosát. Megtartotta a perzsa közigazgatást, sőt több perzsa szatrapát is meghagyott a posztján. Úgy gondolta, hogy az új, hatalmas birodalom egyben tartásához szükség van a perzsa udvari szokások felvételére is: a makedón királyból keleti despota lett, isteni tisztelet járt ki neki. Birodalma megszervezése és újabb hadjáratok előkészületei közben halt meg, harminchárom évesen, Kr. e. 323-ban, korai halálát mértéktelen italozás és súlyos betegség okozta. Iszokratész athéni szónok a Kr. e. 4. században a görög világ gazdasági problémáinak megoldását Perzsia meghódításában látta (ezért is érvelt II. Philipposz politikai törekvései mellett). Nagy Sándor hódításai megváltoztatták a térség gazdaságát: a görög világ előtt megnyíltak a keleti területek, intenzívebbé váltak a Kelettel való gazdasági kapcsolatok. Az akkori világ legfontosabb – legnagyobb forgalmat lebonyolító – kereskedelmi útjai itt, Mezopotámia, Szíria térségén vezettek keresztül. A görög városok nyersanyagokhoz, piachoz jutottak. Ehhez járultak még a perzsa nagykirály óriási, csak tonnákban mérhető nemesfém – arany és ezüst-kincsei, amelyekből már Nagy Sándor pénzt veretett, nagy lendületet adva ezzel is a kereskedelemnek, bank- és hitelügyeknek. Az Iszokratész által (is) észlelt társadalmi és gazdasági bajokra egyfelől tehát csakugyan megoldást nyújtott a hellenizmus. Az új, virágzó nagyvárosokban rengeteg kivándorló görög talált magának megélhetést, akár mint földbirtokos, akár mint iparos, kereskedő vagy zsoldos katona. De éppen az anyavárosokból való kiáramlás, valamint az új, nagy keleti gazdasági központok – Alexandria, Antiokheia, Szeleukeia, Pergamon – gyengítették meg, és szorították háttérbe az anyaország gazdaságát, szőkítették be lehetőségeit. Ráadásul a görög gazdaságba hirtelen beáramló, pénzzé, tőkévé váló hatalmas mennyiségű nemesfém negatív hatásai – például az infláció és a kisbirtok pusztulása – is ezt a területet veszélyeztették elsősorban. Nagy Sándor halálával a csak egyetlen hódító hadjárattal összekapcsolt birodalom széthullott. Helyén kisebb – de még így is hatalmas területű – monarchiák jöttek létre, amelyek élére Nagy Sándor hadvezérei (az úgynevezett diadokhoszok, utódok) kerültek. Senkinek sem volt elég ereje, hogy a többieket legyőzze, és egyedül uralkodjék, de mindegyik volt annyira erős, hogy senkit se hagyjon maga fölé kerekedni. Folyamatos háborúk közepette a következő monarchiák alakultak ki: a Ptolemaioszok Egyiptoma (Líbiával és Palesztinával); a Szeleukidák Birodalma, amely kezdetben Indiától egészen a Földközi-tengerig terjedt (majd keleten is, nyugaton is vesztett területeket); illetve az Antigonidák Makedóniája. (Az országok első uralkodójukról, Ptolemaioszról, Szeleukoszról és Antigonoszról kapták a nevüket.) E három nagy monarchia mellett több hosszabb-rövidebb életű kisebb királyság is létrejött a Szeleukida Birodalom folyamatos eróziója során, ezek közül a legfontosabb a Nyugat-Kis-Ázsiát uraló Pergamon. Ezeket a monarchiákat a görög-makedón vonások erősen meghatározták, nemcsak az uralkodó, hanem sokáig az államok vezető rétege és a katonák is csak a makedónok, illetve görögök soraiból kerültek ki. Az új uralkodók szakítottak Nagy Sándornak azzal az elképzelésével, hogy a helyi arisztokráciát és a görög tisztekből, hivatalnokokból kialakuló új vezető réteget egybeolvasszák. Kevés helybeli kerül magas hivatali vagy katonai pozícióba. Akiknek ez sikerül, az nyelve, szokásai, öltözködése stb. teljes elgörögösödésével fizetett érte. Az új uralkodók új városok alapításával tudták a legjobban kiszélesíteni és megtartani a hatalmukat. A városalapítás a birodalmak hellenizálásának legfontosabb eszköze. A Nagy Sándor által meghódított területeken mindenfelé görög települések jöttek létre. A városalapításokat tulajdonképpen még ő maga kezdte. Leghíresebb az Egyiptom tengerpartján felépített Alexandria, de ezenkívül több tucat város (köztük rengeteg Alexandria nevű) köszönheti neki a létrejöttét. Ahogy korábban, a gyarmatosítás idején történt, ekkor is kirajzottak a görögök, és messzi földeken telepedtek meg. A Kelet, amelyet korábban elzártak az itteni nagyhatalmak, megnyílt a görögség előtt. Az új városok az otthoniak mintájára jöttek létre: népgyűlésük, tanácsuk, választott tisztségviselőik voltak. Formálisan önálló városállamok voltak ugyan, gyakorlatilag azonban adót fizettek az uralkodónak, és polgáraik kötelesek voltak katonáskodni a király hadseregében.

3.5.2. A hellenisztikus monarchiák A makedón hódítás nyomán kialakult királyságokat hellenisztikus monarchiáknak, azt a kb. háromszáz évnyi korszakot pedig, amelyet a Ptolemaioszok és a többi hellenisztikus birodalom léte és tevékenysége határozott meg, a hellenizmus korának nevezzük. A korszak legfontosabb jellemzője (innen az elnevezés is), hogy a görög (hellén!) nyelv és kultúra elterjedt és meghatározóvá vált a volt Perzsa Birodalom hatalmas területein, sőt hatása még azon túl: ÉszaknyugatIndiában és Egyiptomtól délre is érezhető volt. A görögök terjeszkedésének, a keleti világra gyakorolt hatásuknak a város volt a fő eszköze. Ha a mai Afganisztánban kiásott hellenisztikus kori város romjai között sétálgatunk, akkor itt, több tízezer kilométerre a görög

114

anyaországtól is megtalálhatjuk a jellegzetesen görög életforma minden eszközét: a polgárok gümnaszionokban edzették testüket és csiszolták szellemüket, színházba jártak, volt agorájuk, valamint tanácsépületük, és természetesen görög nyelvű feliratokat hagytak hátra. De ezek a keleten és Egyiptomban létrejött városok nemcsak eszközei, hanem korlátai is voltak e területek hellenizálódásának. Nagyon nagy volt a szakadék a görög város és a környező vidék lakossága között, a görög életforma nem lépett túl a város falain. Mind Egyiptomban, mind az ázsiai területeken a város a kiváltságos és a vidék lakosságától etnikailag is elkülönülő réteg lakhelye volt. Míg a Ptolemaioszok Egyiptomában – két kisebb mellett- csak egyetlen jelentős görög város volt, a félmilliós Alexandria, addig a Szeleukida Birodalomban több száz jött létre. Ez a különbség jól tükrözi a két állam felépítése közötti eltéréseket. Egyiptom egységes volt: erős, központosított bürokrácia irányította. A Szeleukida Birodalom óriási területeket – bár ez a terület szinte a birodalom létrejöttétől kezdve folyamatosan csökkent –, rengeteg népet és különböző gazdasági rendszereket foglalt magában. Itt az uralkodók hatalmuk érvényesítésében sokkal inkább támaszkodtak a görög városok hálójára. (Ez azt is jelentette, hogy az ázsiai városok jóval nagyobb önállósággal rendelkeztek, mint Alexandria.) A görög-makedón származású hivatalnoksereg mind a két nagy birodalomban a helyi hagyományokra épülő rendszert irányított: a Szeleukidák állama szatrapiákra (tartományokra) oszlott, a ptolemaioszok pedig még a fáraók idejében kialakított nomoszokon keresztül irányították Egyiptomot. A harmadik nagy hellenisztikus monarchia több vonásában is különbözik az előző kettőtől. Az Antagonidák Makedóniájában nincsen éles etnikai határvonal a hatalom birtokosai, illetve kedvezményezettei és az alsóbb rétegek között. Bár sok a thrák, illír és görög, mégis az ország lakossága az uralkodóval együtt egészében makedón. A királyok közvetlen környezetében mindig több görög, akár Dél-Itáliából érkezett szakember, tanácsadó volt található, ők az udvarban makedón földbirtokos arisztokratává váltak. A betelepülő görögök közül természetesen kevesen juthattak ilyen magas polcra, annál többen lettek a makedón uralkodók által alapított városok – például Thesszaloniké – polgárai. A görög városállamok szövetsége Nagy Sándor halála után széthullott, és a poliszok egy része a makedónok ellen fordult. Sokáig Alexandrosz hadvezéreinek sem tudtak ellenállni, a városok nagy részébe makedón helyőrség került egy időre. De az egymás ellen forduló diadokhoszok harcaiban hol egyik, hol másik uralkodó "szabadította" fel a görög városokat, amelyek komoly katonai erő híján diplomáciával, a nagyok ellentéteit kihasználva próbálták függetlenségüket némileg megőrizni. A nagy monarchiák befolyása elleni küzdelem egyik leghatékonyabb módjának a szövetségi rendszerek bizonyultak, amelyek közül a legfontosabbak a Közép-Görögország egy részét összefogó Aitól és az észak-peloponnészoszi Achai szövetség. A hellenisztikus monarchiákban nagyon nagy szerepük volt a hadseregeknek, amelyek sokáig szintén el voltak zárva a nem görög-makedón származásúak elől. Az ő fegyvereik biztosították a Ptolemaidák és a Szeleukidák országaiban a nyugatról érkezett uralkodók, hivatalnokok és telepesek uralmát. Valamint nagy szükség volt rájuk azokban a harcokban, amelyeket ezek az új hatalmak kialakulásuk után is szünet nélkül egymás ellen folytattak. Óriási területek cseréltek gazdát vagy szakadtak el és önállósodtak több-kevesebb sikerrel egy-egy nagy csata eredményeképpen. Az elhódítható vagy visszaszerzendő területeknek a gazdasági, stratégiai és politikai fontossága önmagában is érthetővé teszi a diadokhoszok háborúra való hajlandóságát. De a szakadatlan harcok bizonyosan összefüggenek – birodalmak esetében nem meglepő módon – azzal a hatalmas katonai potenciállal is, amelyet ezek a monarchiák megörököltek, illetve amelynek létrejöttüket köszönhették. Valamint sokat nyomhatott a latban a Nagy Sándor-i örökség is: a sikeres, emberfeletti képességekkel rendelkező hadvezér képe, amelyhez mindegyik utódja – hiszen legitimációjuk még generációkkal később is ebből az örökségből fakadt – igazította a saját portréját. Mindegyik állam hadereje a már hivatásosnak tekinthető katonákból, akiknek az uralkodó földet juttatott, és zsoldosokból állt, akiket egy-egy vállalkozásra alkalmaztak. A polisz világában kialakult és Philipposz, illetve Alexandrosz által továbbfejlesztett hoplita phalanx volt ezeknek a sokszor 60 ezer főt is elérő seregeknek még mindig a fő ereje, de egyre nagyobb szerep jutott a lovasságnak, illetve egyes speciális, könnyűfegyverzetű alakulatoknak is. Megjelentek új harci eszközök, mint például az elefántok. De ezeknél a hatalmas, ámde a csaták forgatagában nehezen irányítható állatoknál sokkal nagyobb mértékben alakítják át a harcászatot az ostromgépek: a torziós energián alapuló katapultok és a különböző ostromtornyok. Amíg az archaikus és klasszikus korban egy város falai szinte biztos védelmet nyújtottak lakosainak, egy hellenisztikus uralkodó serege és ostromgépei ellen már egyetlen város erődítményei nem elegendőek. A monarchiák a kezükben összpontosuló politikai és anyagi hatalmat nagy hatásfokkal tudják a gazdaság élénkítésére felhasználni. A városalapítások mellett nagy gondot fordítanak a szárazföldi és a vízi úthálózat fejlesztésére. Lecsapolással, csatornák ásásával megnövelték a termőterület nagyságát. Addig csak egy-egy területen termesztett növények – egyes gyümölcsök, olajbogyó, jobb minőségű gabonafélék – a hellenisztikus korban terjednek el (amennyire csak az éghajlati különbözőségek megengedték) az egész hellenizált világban. A kisipari műhelyek mellett egyre nagyobb szerephez jutottak a nagy, több tíz, sőt néhol a több száz munkást – sokszor rabszolgákat – dolgoztató műhelyek. A kereskedelem és a pénzügyletek ösztönzően hatottak az ipar fejlődésére és a komolyabb beruházásokra (nagyobb műhely, több rabszolga). Az állam, a hadsereg is – hajók, fegyverek, felszerelés – komoly megrendelő volt. (Egyiptomban sok műhely állami kézben volt, ahogy a legfontosabb kiviteli cikkek kereskedelmével is kizárólag az állam foglalkozhatott.) Ahogy a gazdaság központjai áthelyeződtek az új városokba, úgy ezek lettek a kultúra központjai is. Ezen a területen is együtt látjuk a hellenizmus két meghatározó elemét: a görög várost és a monarchiát. A görögök lakta városok lettek a természetes közegei az irodalomnak, színháznak, illetve a tudományos műveknek és eredményeknek is. De az uralkodók anyagi támogatása nélkül sem képzelhető el a művészeteknek és tudományoknak az ebben a korszakban tapasztalt sokoldalú virágzása.

115

A hellenisztikus kor vége Kr. e. 30. Ekkor esett áldozatul az utolsó független hellenisztikus birodalom, Egyiptom egy nyugati hódítónak, a Római Birodalomnak. De a hellenisztikus kultúra tovább élt, továbbra is meghatározta az akkori lakott világ arculatát, és átformálta hódítóját, Rómát is. Arisztotelész: Politika. Bp. 1970; Arisztotelész: Az athéni állam. In: Németh György (szerk.): Államéletrajzok. Bp. 19982; Borzsák István: Görög történeti chrestomathia. Bp. 1989; Démoszthenész: A hűtlen követség. – A koszorú. Beszédek. Bp. 1975; Hegyi Dolores (szerk): Görög vallástörténeti chrestomathia. Bp. 2003; Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Bp. 2000; Hésziodosz: Istenek születése. Munkák és napok. Bp. 1976; Homérosz: Iliász. Odüsszeia. Homéroszi költemények. Bp. 1974; Németh György (szerk.): Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Bp. 20032; Platón összes művei. Bp. 1984; Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Bp. 1978; Ritoók Zsigmond (szerk.): Régi görög hétköznapok. Bp. 1960; Sarkady János (szerk.): Gazdasági élet az ókori Görögországban. Bp. 1970; Szepessy Tibor (szerk.): Görög költők antológiája. Bp. 1982; Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Bp. 1985; Xenophón történeti munkái. Bp. 2003. Bengtson, Hermann: Herrschergestalten des Hellenismus. München, 1975; Berve, Helmut: Die Tyrannis bei den Griechen I-II. München, 1967; Boardman, John-Griffin, Jasper-Murray, Oswyn (szerk.): Az ókori görögök és rómaiak története. Bp. 1996; Bosworth, A. Brian: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Bp. 2002; Bum, Andrew R.: Persia and the Greeks. The defense of the West, 546-478. BC. New York. 1968; Cambridge Ancient History (Vol. III/1. The Prehistory of the Balkans, and the Middle East and the Aegean World, Tenth to Eighth Centuries BC. Cambridge, 1982; III/3. The Expansion of the Greek World, Eighth to Sixth Centuries BC. Cambridge, 1982; IV. Persia, Greece and the Western Mediterranean c. 525-479 BC. Cambridge, 1984; V. Athens, 478-401 BC. Cambridge, 1992; VI. The Fourth Century BC. Cambridge, 1994; VII/1. The Hellenistic World. Cambridge, 1984); Cartledge, Paul: Sparta and Lakonia. A regional history 1300-362 BC. London, 1979; Finley, Moses, L: The Ancient Economy. Berkeley-Los Angeles, 1973; Uő: Odüsszeusz világa. Bp. 1985; Gehrke, Hans-Joachim: Geschichte des Hellenismus. München, 1990; Hammond, Nicholas Geoffrey Lempriére: A History of Greece to 322 BC. Oxford, 1967; Hegyi Dolores: Az iónok Kis-Ázsiában. Bp. 1981; Uő: Polis és vallás. Bp. 2002; Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György- Sarkady János: Görög történelem. A kezdetektől Kr. e. 30-ig. Bp. 1995; Hood, M. Sinclair F.: A minószi Kréta. Bp. 1983; Hornblower, Simon: The Greek World, 479-323. BC. London-New York, 1983; Kagan, Donald: The Fall of the Athenian Empire. Ithaca-London, 1987; Levi, Peter: A görög világ atlasza. Bp. 1994; Meiggs, Russell: The Athenian Empire. Oxford, 1972; Németh György: A polisok világa. Bp. 1999; Ritoók Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György: A görög kultúra aranykora. Bp. 1984; Snodgrass, Anthony M.: The Dark Age of Greece. Edinburgh, 1971.

116

4. Az ókori Róma (Kr. e. 10. század-Kr. u. 476) 4.1. "Minden út Rómába vezet" A Kr. e. 4. század végén, amikor a hellenisztikus államok kialakultak, Róma – későbbi legfontosabb külpolitikai partnerük, majd meghódítójuk-még csak Közép-Itáliát fogta össze szövetségi rendszerébe, és diplomáciai kapcsolatai nem terjedtek túl a dél-itáliai görögökön, illetve a nyugati görögség ügyeiben ugyancsak érdekelt Karthágón. Ekkor csupán néhány évtizeddel volt túl egy súlyos válságon, amikor is az északról betörő gallok Kr. e. 387-ben elfoglalták a Várost, amely éppen csak elkerülte a teljes pusztulást. Ha pedig még hátrább lépünk az időben: Drakón működése vagy az Újbabilóniai Birodalom felemelkedése idején Róma csupán jelentéktelen városállam Latium hasonló latin városai között. Innen – kicsiny kezdetekből, ahogy már az ókori szerzők is megfogalmazták- indulva Róma folyamatos katonai és diplomáciai küzdelmek során hozta létre az ókor legnagyobb és legszilárdabb birodalmát, Itália után az egész mediterráneumot és Európa nagy részét is egyesítve. Ha valaki kétezer éve megkérdezett volna egy rómait, hogy mi a sikereik titka, miben rejlik nagyságuk, az illető esetleg megemlíthette volna személyes bölcsességüket vagy erejüket, bátorságukat, vagy talán a közösségre jellemző erkölcsösséget, fegyelmet, illetve a fejlett jogrendszert hozta volna föl, de a legfontosabbnak alkalmasint a római vallásosságot tartotta volna. Az istenek tiszteletében elsők a rómaiak- így vélekedett az erről a kérdésről nyilatkozó összes római író és költő –, és éppen ennek a vonásnak köszönhetik birodalmukat. "Hitük szerint az istenek minden tevékenységnek, minden órának részesei voltak" – írja erről idősebb Plinius –, azaz a mindig mindenhol jelen lévő istenekkel való közösség, a velük való kapcsolattartás volt a religio, a római vallás lényege: kapcsolattartás szóval és tettel, imával és áldozatok bemutatásával. A religio fogalmát a következőképpen lehetne magyarul visszaadni: "aggályos gondossággal törődni valamivel". E szerint a felfogás szerint minden szónak, minden egyes cselekedetnek megvolt a maga helye: tudni kellett, hogyan lehet viselkedni, milyen kifejezéseket lehet használni ahhoz, hogy az istenek jóindulatát elnyerhesse az ember. A világ normális rendje, a pax deorum (az istenek által biztosított béke) felborulhatott, ha valamelyik istent az emberek helytelen viselkedése felbőszítette. Ilyenkor engesztelő áldozatokra volt szükség, hogy visszaszerezhessék az istenek jóindulatát. Ugyanakkor a religio, a helyes viselkedés, a kellő áldozatok és a szükséges imaformák elmondása fejében a római ember joggal várhatta el az istenek támogatását – sokan éppen ebben látják a római vallás lényegét: "do ut des" – azaz: "adok, hogy adj" –, mint egy pontosan szabályozott, korrekt üzleti viszonyban. Amennyire meg tudjuk ítélni, a Tiberis mellett letelepedett latinoknak még nem voltak személyes isteneik, hanem különféle, nem emberi formában elképzelt szellemi lényekben hittek, akik a családhoz és a munkához kapcsolódtak, segítették vagy tönkretették az emberi tevékenységet. Minden mezőgazdasági munkafolyamathoz bizonyos szellemek tartoztak, akikre ajándékokkal és megfelelő, pontosan megállapított szavak elmondásával lehetett hatni. Ezek mellett ugyancsak megvoltak a védelmezői és összetartói az emberi közösségeknek: a családnak, a nemzetségnek, a kisebb településeknek, és amikor már voltak városok, a városoknak is – szinte minden archaikusan vallásos társadalomról elmondható, hogy társadalmi csoportjai (törzs, település, egyesület, család) egyben vallási közösségek is. Ezekből a szellemi lényekből alakultak ki valószínűleg az első személyes istenek: Terra Mater (a Földanya), Ceres, a gabona, Vesta, a házi tűzhely istennője; Ianus néven tisztelték a mozgás, a kezdet, a kapuk kétarcúnak elképzelt istenét; a termékenységet és bőséget Satumus nyújtotta; Iuppiter, Mars, Quirinus voltak az első olyan istenek, akiket már mint az egész közösség védelmezőit tisztelték. Iuppiter Optimus Maximus, azaz "a legjobb és legnagyobb Iuppiter" lett a főisten neve, aki sok alakban, sok melléknéven szerepelt, például ő volt az, aki egy ízben a legenda szerint futásnak eredő római sereget egy válságos pillanatban megállította, és akit ezért Iuppiter Stator, a megállító, megtartó Iuppiter néven is tiszteltek. Az állam és a földbirtokok határain Terminus őrködött, aki személytelen, nem emberszerű jellegét sosem vesztette el egészen, és még a késői korokban is egyszerű határkő alakjában tisztelték. Mars, ez az Itáliaszerte tisztelt isten eredetileg a termékenységért volt felelős, és a férfierőt személyesítette meg; mint ilyen védelmezte is a közösséget, így fokozatosan felvette a harc istenének szerepét is: az első tavaszi hónapot Marsról nevezték el márciusnak, mert a mezőgazdasági munkák, a jó termés és a tél elmúltával kezdődő hadi vállalkozások fölötti hatalmat egyaránt neki tulajdonították. Quirinusról tudjuk a legkevesebbet; a szabinok ősi istene lehetett, a polgárok összességét személyesítette meg, a közösség boldogulásáért volt felelős. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek az isteneknek és társaiknak a görög istenalakokkal szemben nem volt mítoszuk, nincsenek színes történeteik. Az etruszkoknak, a rómaiak északi szomszédainak erős kulturális befolyása – földrajzi közelségük miatt – már nagyon korán érvényesült, és ez a hatás az etruszk királyok alatt csak növekedett. Etruszk mintára új istenek, új szertartások jelentek meg, illetve váltak fontossá Rómában: az állam élére a Iuppiter-Iuno-Minerva istenháromság került. Ugyancsak etruszk hatásra tett szert nagy jelentőségre az istenek akaratának kifürkészése, a jóslás: a rómaiak úgy tartották, hogy a természeti jelenségek nem véletlenszerűek, hanem jelek, amelyekből megfelelő képzettség birtokában kiolvasható az istenek akarata – a haruspexek az áldozati állat belső részeiből, az augurok pedig a madarak röptéből jósoltak A görög istenek, illetve vallási elképzelések már korán, a Kr. e. 6-5. században megjelenhettek Rómában; a görög és római istenalakok hasonló funkciói, illetve a közös indoeurópai gyökerek alapján, valamint a görög kultúra erőteljes hatása miatt a két istenvilág tagjait lassan kezdték megfeleltetni egymásnak. Megmaradt mindazonáltal néhány speciálisan itáliai isten is – amilyen például Ianus volt –, illetve görög nevüket alig megváltoztatva a latinok átvettek olyan isteneket is, akiket a saját házuk táján nem találtak: mindenekelőtt Apollót. A görög és latin istenek azonosítása

117

persze nem lehetett teljes, hiszen két különböző vallásról van szó, ezt a hol lazább, hol szorosabb azonosítást mégis lehetővé tette, hogy a helyi istenek létezésétől eljutottak a földrajzi határokat nem ismerő istenvilág feltételezéséig. A görög istenek magukkal hozták ugyan mitológiájuk sok elemét, de ez nem változtatott a latin vallás alapvető jellegén, az új istenek sohasem lettek olyan fontosak, mint a régiek: Athéné mindvégig jóval nagyobb súllyal szerepelt a görög városok vallásában, mint Itáliában Minerva. Még szembeötlőbb a különbség Mars és Árész, a két hadisten között: a csak öléssel és semmi mással nem törődő Árészt Homérosznál még a tulajdon apja, Zeusz is utálja, és az emberek is inkább félik, mintsem tisztelik – Mars ezzel szemben a közösség védelmezőjeként inkább Athénével volt rokon, a rómaiak pedig egyenesen az ősüket tisztelték benne. Ami a római vallás intézményi kereteit illeti, inkább csak papokról beszélhetünk, mintsem papságról, mivel a papok nem alkottak külön társadalmi csoportot, azaz a polgárok – eredetileg a patríciusok, Róma előkelő nemzetségeinek tagjai – közül választották ki őket, és nem volt különösebb felszentelés, beavatás, nem rendelkeztek misztikus hatalommal. A római államvallás szervezete, ahogyan maga az államszervezet is, eredetileg a családon alapult: a pater familias végezte a család érdekében üdvösnek tartott szertartásokat, állami szinten ezeket a papok vagy egyszerűen csak a főtisztviselők, a magisztrátusok intézték. Az áldozatok fontos szerepet játszottak a római vallásban is: az istenek jóindulatának elnyerésében. Áldozhatott magánember, kisebb közösség, és voltak állami áldozatok is, amikor Róma papjai az egész állam nevében végezték el az előírt kultikus cselekvést. A római papok legtekintélyesebb testülete a pontifexek gyakoroltak felügyeletet a hivatalos állami ünnepek és így értelemszerűen a naptár felett; az augurok és haruspexek jóslással foglalkozó testületéről már volt szó. A decemviri sacris faciundis tízfős bizottsága a szent könyvek és az idegen kultuszok felett gyakorolt ellenőrzést. Léteztek egyéb papi csoportok is, például a flamenek, az úgynevezett mezei testvérek (fratres arvales) – az övék volt egyébként a legjelentősebb és legősibb papi testület, amelynek tagjai sokáig csak a patríciusok soraiból kerülhettek ki. A salius papok egy szentnek tartott, égből hullott pajzs fölött őrködtek, a Vesta-szüzek pedig a szent tűz táplálói voltak. Az államvallás feje a pontifex maximus volt, ő rangban a rex sacrorumot is megelőzte, aki a köztársaság kezdetén a király papi teendőit vette át. Róma évezredes története során a vallás természetesen nagy átalakulásokon ment keresztül. A hagyományos római religio erejét vesztette, szertartásai kiüresedtek. A birodalommá növő állam keleti felén idővel olyan vallások alakultak ki, amelyek újfajta közösségi élményt nyújtottak, újfajta választ adtak a megváltozott világ által feltett kérdésekre – ezek a keletről jött új elképzelések egyre inkább ki is szorították a római vallást. Az új, keleti kultuszok közös vonása, hogy a haláltól való megszabadulást kínálták híveiknek: újjászületést, megváltást az isteni titokba, misztériumba való beavatás által; ilyen volt többek között az egyiptomi Ízisz istennő körül kialakult vallás, a Kis-Ázsiából származó Kübelé tisztelete és a birodalom határain túlról származó Mithrasz-kultusz. Ezek a keleti vallások elsősorban – ha nem is kizárólagosan – a társadalom műveletlenebb, szegényebb tömegeinek körében hódítottak. A birodalom iskolázottabb, vezető köreiben a hagyományos vallási képzeteket inkább a filozófia váltotta fel. Különböző filozófiai iskolák tanításaiban kerestek választ arra, hogy mi az ember szerepe a világban, melyek a kötelességei, hogyan kell viszonyulnia az őt érő csapásokhoz, illetve szerencséhez. A misztériumvallásokban a sok isten közül egy-egy kiemelkedett, és az ő kultusza lett a legfontosabb a hívek számára, bár a többi isten létét sem tagadták. A műveltek körében terjedő, a vallást is átható filozófia ezzel szemben egyfajta monoteizmust alakít ki: a konkrét, megszemélyesített, jól elképzelhető istenek helyébe elvont, személytelen, megfoghatatlan istenfogalmat állított, mint például a Szerencsét vagy a Boldogságot. Az állam általában türelmes volt az új vallási irányzatokkal szemben, a császári hatalom tulajdonképpen maga is egy új vallási forma, a császárkultusz megalapítója volt. Az isteni tisztelet a császárság első évszázadaiban még nem az élő uralkodónak szólt, hanem az elhunyt császárokat avatták istenné. Ez két szempontból is hasznos volt: egyrészt az elődök isteni volta az éppen uralkodó császárra is rásugárzott, másrészt pedig a császárok kultikus tiszteletével, a tiszteletükre elvégzett szertartásokkal a polgárok az állam iránti hűségükről tettek tanúbizonyságot. Ilyen értelemben tehát a császárkultusz a Római Birodalom egységét szolgálta. Számunkra Róma legfontosabb vallási öröksége a kereszténység: a római birodalom adta meg azokat a kereteket, amelyek között a kereszténység világvallássá válhatott. Az erkölcsi kérdések a filozófiát is foglalkoztatták. Legjelentősebb és Rómában is a legnagyobb súlyú filozófiai iskola a sztoicizmus volt, a legfőbb sztoikus életeszmény: szóban és tettben összhangban lenni a mindenség természetével, a világot vezető értelemmel, együtt élni az istenekkel. Alapelvük volt, hogy semmi, ami a világ közös természetének megfelel, nem lehet helytelen, mert az isteni előrelátással van összhangban. E szerint tehát az élet és a halál, a gazdagság és a szegénység, a fájdalom és a gyönyör is közömbös dolgok, azaz nem jók és nem rosszak – ennek tudata különös szabadsággal ruházza fel az embert. A filozófia Rómában is elsősorban görög tudomány volt, de a kor görög filozófusai közül sokan Rómában tanítottak, és az elegánsabb hellász iskolák hallgatóinak nagy része előkelő római fiatalemberekből állt. Két római filozófust – mind a ketten sztoikusok voltak – nevezhetünk jelentősebbnek: Senecát és Marcus Aureliust. Az előbbinek a filozófiában való elmélyülés mellett arra is jutott ideje, hogy nagy vagyont gyűjtsön össze: korábban mint a gyermek Nero császár nevelője, majd mint a fiatal uralkodó egyik első embere óriási befolyásra tett szert. Jellemző, hogy legjelentősebb bölcseleti művét, filozófiai leveleit már kegyvesztettként, a császári udvarból kikerülve írta, élete utolsó éveiben. A másik említett nagy római filozófus Senecánál is magasabb polcon próbálkozhatott a sztoikus elvek gyakorlati megvalósításával: Marcus Aurelius Kr. u. 161-től 180-ig Róma császára volt. Elmélkedéseiben (eredeti címe: Önmagamhoz) így ír: "Egymás kedvéért születtünk. Más szempontból tekintve élükre rendeltettem, mint kos a nyáj élére." Marcus Aurelius a "kötelesség megszállottja" volt. Uralkodását rárótt feladatnak tekintette, amelyet a lehető legjobban kellett elvégeznie, zsarnokság nélkül. "Vigyázz, el ne császárosodj!" – írta.

118

Ahogyan a vallásnak és a filozófiának, úgy a klasszikus római irodalomnak is megvannak a maga előzményei. Cicero és Tacitus vagy a költő Horatius és Vergilius nem a semmiből léptek elő, hanem gazdag irodalmi hagyomány állt mögöttük. Ez a hagyomány alapvetően két forrásból táplálkozott: a korai latin és a görög irodalomból. A rómaiak nyilván már a kezdet kezdetén is meséltek legendákat, tudtak kultikus verseket, énekeltek dalokat, és mondtak mondókákat, vallási természetű szövegből például maradt is fenn néhány, de ezek értelme már az őket lejegyző Porcius Cato (Kr. e. 2. század) számára sem volt világos. Jellemző, hogy az első írónak is nevezhető római személyiség, Appius Claudius (Kr. e. 4. század) bölcs mondásaiban már kimutatható a görög szellem hatása; a görög irodalomnak ez a befolyása a későbbiek folyamán csak növekszik, ami felveti a római irodalom eredetiségének kérdését. Az eredetiség mai értelmében meglehetősen új keletű fogalom az európai művelődés történetében: alig kétszáz éve vagyunk iránta érzékenyek- a rómaiak számára még teljesen természetes volt, hogy egy eposz Homérosz Iliászára hasonlít, ahogyan Shakespeare-nek sem vetette senki a szemére, hogy gyakran kész történetek alapján dolgozott. A római irodalommal kapcsolatban úgy merül fel az eredetiség kérdése, hogy mi benne a sajátosan római, és mi az, ami görög eredetű. A legtöbb ilyen természetű kérdést nem lehet általánosságban megválaszolni: azok a műfajok mindenesetre, amelyekkel a római költők és írók biztosították helyüket a világirodalomban, egytől egyig görög eredetűek. A görög minták követése azonban távolról sem jelent szolgai másolást: a római írók ugyanis – természetesen – római olvasóközönségnek írtak, azaz csak akkor számíthattak érdeklődésre, ha olyan dolgokkal foglalkoztak, amelyek a római embereket foglalkoztatták. A görög vonások összessége azonban nem is csupán valamiféle máz az irodalmi műveken, amelyet eltávolítva előtűnhetne az eredeti római lényeg, talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a római irodalom sajátosan római jellege éppen a fejlettebb példaképek iránti érzékenységben rejlik. Abban, ahogy a számukra végső soron idegen – vagy ezek szerint mégsem olyan idegen? – görög kultúra kérdéseit a maguk római módján fogalmazták át, illetve kerestek rájuk válaszokat. A római irodalom egyik első ismert szerzője, Livius Andronicus (Kr. e. 3. század) maga is görög volt, hadifogolyként került Rómába, és főműve nem más, mint az Odüsszeia latin fordítása. Az itáliai származású Plautus (Kr. e. 3-2. század) is görög színdarabokat alapul véve írta vígjátékait: ő és Terentius, a másik korabeli vígjátékszerző például még a görög színhelyet is megtartotta darabjaiban. Könnyűszerrel megtehették volna, hogy az egészet átírják római környezetre, de Róma éppen az ő korukban lépett ki végérvényesen a hellenisztikus mediterráneum színterére: a mindennapok híreiből is ismerős görög városok, a Rómában egyre gyakrabban feltűnő görög zsoldosok, kereskedők szerepeltetése őszinte érdeklődésre tarthatott számot. Plautus a régi erkölcsök elferdülését figurázta ki, az ő korában is jellemző, tipikus alakokat – vaskalapos apát, féltékeny szerelmest, furfangos szolgát, hetvenkedő katonát – ábrázolva. A legfontosabb szépprózai műfaj Rómában is a történetírás volt. A prózának a görögök által ezt az oly régtől fogva művelt műfaját Quintus Fabius Pictor honosította meg azzal a művével, amelyben saját családja dicsőségének állított emléket. Művét még görögül írta, hiszen egyrészt valószínűleg görög olvasóknak is szánta: Róma a Kr. e. 3. században kilépve a hellenisztikus világ porondjára, múltját is meg akarta ismertetni a világ műveltebb felével. Másrészt a történetírás is görög tudomány, terminusainak és módszereinek átültetéséhez idő kellett. Porcius Cato, a Kr. e. 2. század híres és sokoldalú politikusa volt az, aki az első latin nyelvű történetírói munkát megalkotta, és őt még sok kiváló szerző követte. A történetírás a latin prózának a szónoklattal egyenrangú műfaja lett, ez a két műfaj volt az, amely a köztársaság korának végén érte el addig soha sem látott csúcsait, Cicero, Caesar, Sallustius vagy valamivel később Livius műveiben. Történetíróikat olvasva is nyilvánvaló a római szellemi élet egyik alapvető vonása: a retorikusság, amely a római elit tanulmányainak súlypontjáról árulkodik. A res publicában, ahol a közélet a bíróságokon, a népgyűléseken és a sersatusban zajlott, rendkívüli szerepe volt az ékesszólásnak: Róma jelentős politikusai a köztársaság korában szinte kivétel nélkül nagyszerű szónokok is voltak. Közülük is kiemelkedik Cicero, akinek a neve valósággal eggyé vált az ékesszólással. Cicero a köztársaság válságának légkörében, a személyek és érdekek mindennapos összeütközéseinek közepette érte el szónoki sikereit. Még szinte tanulója volt a mesterségnek, amikor görög mentora máris nagy szomorúsággal hallgatta egyik – görögül előadott – beszédét: úgy látta ugyanis, hogy miután a rómaiak elfoglalták Hellászt, a görögök számára csak a kultúra, az ékesszólás maradt, és most Cicero személyében már a szónoklásban is a rómaiak győzedelmeskednek. Cicero politikai ellenfele, Caesar is kiváló szónok volt, de tőle csak történetírói munkák maradtak fenn, amelyek egyike a gall, a másik a polgárháborúról írt feljegyzéseit tartalmazza. Caesar mesterien bánt a történetírás eszközeivel, úgy nyújtotta a két háború monografikus feldolgozását, hogy közben saját személyét a lehető legjobb színben tüntette fel, és mégis sikerült a tárgyilagosság látszatát megőriznie. A politikusok a későbbi századok során is szívesen írtak történeti munkákat, forrongó korszakokban pedig egyenesen természetes volt, hogy – akár a népszerűség, akár az utólagos önigazolás reményében – tollat, azaz íróvesszőt fogtak. Míg Caesart művei írására inkább a népszerűség vágya sarkallhatta, addig Sallustius önmagát akarta igazolni munkáiban: személyében egy bukott és visszavonult politikus nézett szembe elveivel, keresett önigazolást az események sorát elemezve. Livius Augustus uralma idején készítette el monumentális művét, amelynek tengernyi kötetében a római állam történetét Aeneas Itáliába való megérkezésétől kezdve saját koráig mesélte el, ezzel mintegy összefoglalva a római történetírás addigi eredményeit. Sokszínűség tekintetében a római költészet nem maradt el a prózától. Lucretius a köztársaság válságának közepette éppen a filozófiában találta meg a biztos kapaszkodót, munkájában a létnek az embereket ősidőktől foglalkoztató kérdéseit összefüggő bölcseleti rendszer, az epikureizmus keretén belül írta le, műve mégis ízig-vérig költészet, mert megkapó hasonlatait, szemléletes leírásait sajátos, csak rá jellemző derűvel, arányérzékkel és meggyőző erővel tudta megfogalmazni. Catullus Lucretius kortársa volt, aki ugyancsak elfordult a politikától: amint írja, nem érdekelte, hogy Caesar "fekete vagy fehér". Verseiben kora nyugtalan emberének szélsőséges érzelmeit szólaltatta meg, addig sohasem tapasztalt erővel, szenvedélyének bélyegét szerelmes versei és csúfolódó epigrammái egyaránt magukon viselik. A

119

római irodalom Caesar és Augustus idejében hozza létre legnagyobb hatású alkotásait, ennek az aranykornak a két legfontosabb költője Vergilius és Horatius. Mindkettőjük pályafutása összefonódik a polgárháborúval és az Augustus által megteremtett konszolidációval, mindketten Maecenas – Augustus egyik legfontosabb munkatársa-köréhez tartoznak, egzisztenciájukat Augustus, illetve Maecenas barátsága biztosítja. Vergilius Aeneise, "nemzeti" eposza mögött nemcsak a homéroszi művek ösztönző hatása állt, hanem az az augustusi szándék is, hogy a polgárháborúk viharai után megteremtett régi-új rendnek ilyen reprezentatív formában is megfogalmazódjék a múltról alkotott képe: az a történelemfelfogás, amelybe beilleszthetők a princeps szándékai. Horatius és Vergilius csodálatos költészetük mellett – természetesen attól nem függetlenül – a történelemben újra és újra felbukkanó kérdés miatt is izgalmasak: a hatalom és az írók kapcsolata, a szellemi elit kiszolgáltatottsága, illetve belső függetlensége az a probléma, amely minden kor számára paradigmatikussá teheti őket. Mindkét költő tisztában volt azzal, hogy az állam, amelyben élnek, nem köztársaság többé, de azokat az áldásokat is világosan látták, amelyeket a birodalom népe Augustus uralmának köszönhetett. Horatius például fiatalon fegyverrel is harcolt Octavianus, a majdani Augustus ellen, de később – Vergiliusszal együtt – elkötelezett, bár nem minden kétely nélküli hívévé szegődött. Horatius a belenyugvó, ironikus, az életet fogyatékosságaival együtt is élvezni tudó bölcs derűs portréját rajzolta meg verseiben, Vergilius ezzel szemben – akit Augustus ösztönzött a saját uralmát igazoló nagy, nemzeti eposz, az Aeneis megírására –, élete végén, kétségek közt hányódva végül el akarta égettetni főművét. Augustus idején az irodalom és a politika között különleges, közvetlen kapcsolat volt: a kor igazi tehetségei alkottak a hatalom jóváhagyásával, sőt a hatalom ösztönzésére, de ez a szoros kapcsolat idővel megszakadt, és új műfajok, új tehetségek jelentkeztek, akiknek műveit a gúny, a távolságtartás hatotta át. Az augustusi aranykor után az irodalom ezüstkora jött el, amely más volt ugyan, de nem értéktelenebb a korábbi időszaknál. A korábbi nagy művek ugyanakkor rányomták bélyegüket a későbbi alkotásokra, amelyeket ezért egyfajta klasszicizálás jellemez. Az augustusi idők után még nem apadt el az alkotóerő. A kor legkiválóbb történetírója, Tacitus (kb. 55-120) Annales (Évkönyvek) címmel a Római Birodalomnak Augustus halálától Nero uralkodásáig tartó korszakát írta meg, Historiae (Korunk története) címmel pedig közelmúltja történetét foglalta össze, a 68. évi polgárháborútól Domitianus haláláig. Műveiben a szenátori arisztokrácia szempontjából kereste a választ arra a kérdésre, hogy miért züllött le a nagy és hatalmas Római Birodalmat vezető arisztokrácia. A kisszerű vagy nagyszabású gonoszságokat, a szolgalelkűséget is éppoly hatásosan ábrázolta, mint a császári zsarnokság elleni lázadás néhány szép, ritka példáját. Ostorozta ugyan a hódítások, a nemes, hősies cselekedetek, a régi hadvezéri erények elmaradását, de a meghódított népek gondolatait, érzelmeit is nagy átéléssel mutatta be. Suetoniust, a kor másik történetíróját más érdekelte: a tizenkét császár életrajzát tartalmazó gyűjteményében pletykákról számolt be, az egyéni bűnök, a jellemek szórakoztató furcsaságai iránt mutatott érdeklődést. Az életrajzírás általában is fontos volt, legjelesebb görög nyelvű képviselője Plutarkhosz, aki Párhuzamos életrajzok címmel államférfiak életét írta meg, mindig egy görögöt és egy rómait állítva párba. De nem ő volt az egyetlen görög, aki római témáról írt: ez gyakori volt az irodalomnak ebben a korszakában. Annál is inkább, mert az egész birodalom kétnyelvű volt: a keleti, hellenizált területeken a római hódítás után is a görög maradt használatban, és a műveltebb rómaiak maguk is tanultak görögül, az írók egyaránt használtak görög és római műfajokat. Ebben a korban alakult ki a később oly fényes pályát befutó regény is. Kalandok, távoli tájak, csodák, egymástól elszakadó, majd egymásra találó szerelmesek – a műfajnak ezek a vonásai hosszú évszázadokig nélkülözhetetlenek maradtak. A regény a hellenizmus terméke, és nem tartozott a magas irodalomhoz. A rómaiak – a görögök mellett – szintén művelték: Petronius Satyricon című művének viszonylag nagy része ránk maradt. A könyv világát csavargók, szélhámosok, hatalmas vagyonú, de műveletlen, újgazdag felszabadított rabszolgák népesítik be, amikor megszólalnak, akkor sem tagadják meg magukat: nem az irodalmi, hanem a beszélt nyelvet használják. Az iskolákban az irodalmi képzés fő vonulata továbbra is a retorika maradt: eltűnt ugyan a köztársaság, ahol a szónoklatoknak igazi jelentősége volt, de maga a műfaj mégis tovább élt. A beszédek már nem kavartak, nem kavarhattak politikai viharokat, nem volt közéleti, csak művészi értékük. A császárkorban a természettudományokra a nagy összefoglalások a jellemzőek, amilyen például az idősebb Plinius A természet históriája című enciklopédikus műve. Ami a középkori másolók révén fennmaradt, az egyrészt többnyire ma is élő és ható eleven anyag, másrészt egyik alappillére európai kultúránknak: hiszen több száz éven keresztül a latin irodalom és a latin nyelv ismerete jelentette a műveltséget a nyugati kultúrkörben. Ahogy Magyarországon is, úgy Európa valamennyi országában alapként és mintaként szolgált a nemzeti irodalmak kialakulásához, ismerete ugyanakkor egy – átvitt és szó szerinti jelentésben is – közös nyelvet biztosított Európa egymástól távol eső területei számára. Róma egyik legjellemzőbb vonása és egyben legjelentősebb hagyatéka a későbbi korok számára a jogrendszere. Ez a jogrendszer elsősorban a ius civile, a magánjog területén volt kidolgozva; jellemző ugyanis Rómára, hogy a politikai életet sokáig – a köztársaság idején – inkább szokások és normák, a politikai elit számára íratlan formában is kötelező erejű szabályok, a mores maiorum irányították, amelyek helyére a császárkorban az uralkodó személye, akarata lépett. A római jog fejlődése Róma történelme során végig töretlen volt: első írásba foglalása – Kr. e. 451 körül – már jelentős előzményekről tanúskodik, és a birodalom hanyatlásának idejében, amikor a társadalom, a gazdaság, az állam minden területén csak válságjelenségekkel találkozunk, még mindig kiváló jogászok és jogtudósok dolgoztak a császári udvarokban. Ahogy a római szellemi élet eredményei és jellegzetességei kimeríthetetlen gazdagságot mutatnak, úgy a képzőművészetüket és anyagi kultúrájukat sem lehet röviden összefoglalni. De mérnökeik és építészeik tudását és művészi tehetségét, valamint a rómaiak szervezőkészségét még ma is megcsodálhatjuk fennmaradt épületeikben, hatalmas völgyeken átívelő vízvezetékeikben, útjaikban. Vízvezetékek, utak, bazilikák, hidak, városépítészet: a római

120

építőművészet kimagasló alkotásai, amelyek meghatározóak voltak Európa építészetének későbbi fejlődésére is, jól tükrözik a birodalmat kiépítő és megszervező Róma igényeit és gyakorlatias szellemét. Kr. e. 312 óta, amikor Appius Claudius Caecus censor a róla elnevezett Via Appia első szakaszát kiköveztette, Róma folyamatosan bővítette úthálózatát, Itáliában, illetve az egész mediterráneumban. Az ókori városok, főképp a gyors ütemben növekvő központok nem lehettek meg ivóvízellátás nélkül, amit a birodalom nagy részében csak nagy távolságból odavezetett vízzel lehetett megoldani. Az első aqua ductus is Appius Claudius Caecus nevét viseli, Rómát látta el vízzel, és ezt a Város növekedésével továbbiak követték. De vízvezetékek épültek a meghódított területeken is, hiszen a provinciák fejlődése, amely elsősorban a városiasodásban öltött testet, a birodalom érdekeit, a romanizálódást szolgálták. Az egyik legszebb fennmaradt vízvezetéket, a Pont du Gard-t, mely a Gardon folyó völgyét hidalta át, hogy vizet vigyen Nemausus számára, Augustus legközelebbi munkatársa és veje, Agrippa építette. Ez a vízvezeték három egymásra épülő boltívsorral éri el a megfelelő magasságot: gyakorlatias célú építmény, ugyanakkor az ívek egymáshoz való aránya és a tájba való illeszkedése gyönyörűvé teszi. A boltív nem római találmány, de a római építészek vitték tökélyre, és bővítették ki alkalmazási területeit, nemcsak vízvezeték- és hídkonstrukcióknál, hanem épületekben, illetve épületek mesterséges platóinál, alépítményeinél is kihasználták a benne rejlő lehetőségeket. A boltozás, illetve az ahhoz nélkülözhetetlen cementfal a Kr. e. 1. századtól a boltozott és kupolás mennyezet térhódítását is lehetővé teszi. Ez a nagy jövőjű és újfajta térhatást nyújtó technika valószínűleg a fürdőépítkezéseknél alakult ki egy másik fontos építészeti megoldással a központi fűtéssel együtt. A közfürdők intézményét, mint annyi mást, Róma a hellenisztikus nagyvárosoktól vette át, de már a Római Birodalom városaiban vált igazi közintézménnyé, és fejlődött arra a szintre, amit Caracalla híres thermái kivételes voltukban is tükröznek. Egy másik fontos épülettípus, a színház szintén a Kr. e. 1. századhoz kötődik. Rómában az első kőszínházat Pompeius építtette, amelyet a következő századokban még számos másik, a nép szórakoztatását szolgáló épület követett a Városban, illetve birodalomszerre. Míg a görög színházak nyitottak voltak, és csak domboldalra épülhettek (szépségüket éppen ezért a tájba való illeszkedésük adja), a római teátrumok nézőterét boltíves szerkezet tartja. Ezért egyrészt a domborzattól függetlenül a városban bárhol felépíthető, másrészt egy körben zárt, esetleg fedett épülettípussá vált már az Kr. e. 1. századra. Talán a legjellegzetesebb római épülettípus a bazilika. Ennek is van görög elődje, a sztoa, a görög piacterek nyitott oszlopcsarnoka, amely védelmet nyújtott a nap, illetve a rossz idő ellen az üzleti, politikai vagy a társasági ügyek miatt ott nyüzsgő sokaságnak. De a féltetős görög oszlopcsarnokból Rómában zárt, általában díszes homlokzatú épület vált, ezek a sok ember befogadására alkalmas bazilikák, amelyek a későbbiekben majd mint keresztény templomok fognak továbbfejlődni, eredetileg az igazságszolgáltatás és az üzleti élet helyszínei voltak. Bár a templomépítészetben is egyértelműek a görög építészet hatásai, a rómaiak itt is kialakítják hamar saját formáikat, először úgy, hogy keverik a görög és az etruszk elemeket. A római templomok a főhomlokzatra helyezik a hangsúlyt, ezt a hatást a magas pódium és lépcsősor, valamint a mély tornác csak fokozza. A későbbiekben a boltozásos technika miatt a görögöktől átvett oszlopsorokból díszítő funkciót betöltő féloszlopok lesznek. A jellegzetes római építményben, a diadalívben is egyszerre láthatjuk a rómaiak vonzódását a boltozásos technikához, illetve a görög szobrászat hatását: az eredetileg valószínűleg szakrális, a hazatérő sereg megtisztítását szolgáló kapu díszes, a győzelmet hirdető boltívvé válik, tetején a győztes hadvezér diadalkocsis bronzszobrával, és ehhez már valószínűleg a magas piedesztálra emelt görög tiszteleti szobrok adták a mintát. Mindezeknek a középületeknek a jellegzetes vonása az épített környezetükhöz való viszonyuk: a római városépítészet az egyes épülettípusokra is hatást gyakorolt. A templomok például hangsúlyos homlokzatukkal az előttük levő térhez, illetve a környező épületek közé illeszkednek, míg a görög templomok körbejárhatók, önmagukban állnak, illetve a környező tájjal harmonizálnak. A bazilikák mindig szabályosan határolják a forumokat, és belső terükre ugyanaz az axialitás és szimmetria jellemző, mint a közterekre, amelyeknek szabályossága erősen megkülönbözteti a római várost a hellenisztikus mintától. A várostervezésre, szabályos térségek kialakítására kezdetben magában Rómában nem volt mód, hiszen azt, mint minden régi várost, a természetes növekedés zűrzavara jellemezte. A római városépítészet a coloniák kialakításánál bontakozott ki, van, ahol a város alakja és a várost övező fal alkalmazkodott a terepviszonyokhoz, de a falakon belül itt is szabályos utcahálózatot találunk egymást merőlegesen metsző utakkal és téglalap alaprajzú háztömbökkel. Ez a szabályosság a görög gyarmatvárosoknak is sajátja, de ezt a római városépítészet továbbfokozta: a stratégiai pontokon a megerősített katonai táborok mintájára építették fel városaikat. A szabályos négyszög alakú városfal mind a négy oldalának közepén kapu található, amelyeket két egymást a város közepén, a forumon metsző főút kötött össze. Ha a régi városokat nem is építette át az axialitás és a szimmetria elve alapján Róma, az új rend minden meghódított és romanizált város külső képén is meglátszott: rendelkezett egy központi szabályos épületegyüttesekkel határolt forummal. Rómában történelme során gyakran pusztítottak tűzvészek, amelyek lehetőséget teremtettek, hogy a városépítészet elvei folyamatosan érvényesülhessenek, amelyeket legjobban a császárok által építtetett újabb forumokon tanulmányozhatunk. Az a már az ókor óta közismert és sokat hangoztatott tény, hogy a görög művészet lenyűgözte a rómaiakat, legszembeötlőbb talán a szobrászat területén. A hadjáratok nyomán özönlöttek Rómába a görög városok szobrai, a rómaiak és Itália a görög műkincsek kimeríthetetlen kapacitású felvevőpiaca volt. Ez az igény a görög területek meghódításával sem csökkent: ügynökök és műkereskedők járták Görögországot és vadásztak az eredeti alkotásokra, illetve rengeteg műhely foglalkozott másolással, sőt sokszorosítással. Az így készült művek már nemcsak a görög mesterek keze nyomát, hanem a megrendelő előkelő rómaiaknak a világról és a művészetről alkotott elképzelését is tükrözték, jellemzőjük a dekorativitás és az allegorikus, tanító-nevelő jelleg. A köztársaságkori államférfiúk portréi, bár kiváló görög szobrászok alkotásai, még jobban tükrözik modelljeik és megrendelőjük ízlését, nagyban különböznek a hellenisztikus szobrászat alkotásaitól. A római portrék idős, a hosszú élet politikai és katonai viharaiban edzett arcokat

121

mutatnak, ábrázolva minden ráncot és bibircsókot. Ez a művészet merít a hellenisztikus szobrászat realizmusából is, de még jellemzőbb rá a római temetkezési szokásnak, a halotti maszk készítésének és megőrzésének a hatása. A köztársaságkori portrék hangsúlyos valósághűsége nem fedi el, inkább kiemeli a megrendelők és a szobrászok igazi, a realizmust csak kézenfekvő eszköznek tekintő szándékát: azoknak az eszményeknek a megjelenítését, amelyet az ábrázolt politikusok – ahogy őseik is, akiknek portréi ki voltak állítva atriumukban – képviseltek (vagy képviselni véltek) a res publica szolgálatában. Augustus uralmával, az államot a polgárháború borzalmaiból kivezető és irányító princeps portréival ez is megváltozik. Augustus leghíresebb, feleségének villájából előkerült szobra stilizált és eszményített vonásaival visszakanyarodva a klasszikus görög elvekhez új ábrázolási módot alakít ki. Róma hódító és birodalomalkotó képességét – hivatását – Vergilius, Augustus kortársa egyszerre önkritikusan és büszkén így fogalmazta meg: lehet, hogy a tudományokban és a művészetekben más népek (értsd: a görögök) jobbak, Róma művészete, mestersége (ars) a hódítás és a meghódított különböző népek békés kormányzása. És kétségtelen, bár a birodalom megszerzése és megvédelmezése rengeteg kegyetlenséggel és emberáldozattal járt – országnyi területek lakosságának lemészárlásával és rabszolgának való eladásával –, az impériumot nemcsak a légiók fegyverei tartották össze, hanem számos olyan civilizációs vívmány, amely közvetve vagy közvetlenül Rómának volt köszönhető, és amelyek egy része tovább élt, illetve kisebb-nagyobb megszakítás után felújítható volt Európában.

4.2. A korai Róma 4.2.1. Itália népei Az ókor legszilárdabb birodalmát kiépítő Róma sikereinek az egyik kulcsa minden bizonnyal Itália adottságaiban is kereshető. Az egész mediterráneumot összefogó hatalom felé vezető út Itália elfoglalásán és sokféle nyelvű, államberendezkedésű, vallású népének egyesítésén keresztül vezetett. A későbbi hódítások az itáliai szövetségi rendszer szilárdságának és hatalmas katonai potenciáljának köszönhetőek. Itália a mediterráneum közepén összekapcsolja – összekapcsolhatja – a tőle keletre eső területeket a nyugatiakkal, összeköti északot déllel: Európát Afrika partjaival. A félsziget – amelynek nagy részét az Appenninek hegylánca uralja, nem sok helyet hagyva a síkságok számára – ásványkincsekben nem bővelkedik, de síkságai, domboldalai, makkban, legelőkben gazdag hegyei kiválóan alkalmasak pásztorkodásra, gabona, szőlő, olajbogyó és gyümölcs termesztésére. Keleti partvonala nem sok jó kikötőhellyel szolgál, de erősen tagolt nyugati és déli partvidéke kedvező a hajózás számára. Északon Itáliát az Alpok hegylánca zárja le. Megvédi a hideg levegőt hozó északi szelektől, de az újabb és újabb vándorló népcsoportok elől sosem tudta elzárni. Innen, észak felől érkeztek a Kr. e. II. évezred végén az indoeurópai nyelveket beszélő italicus törzsek is, hogy megszállják – a később épp róluk elnevezett – Itália középső és déli részét. Közéjük tartoztak a latinok, akik a Tiberistől délre, Latiumban telepedtek le, és alapították meg a következő századokban Alba Longát, Ariciát, Rómát és a többi városukat. A latinoktól északnyugatra telepedtek meg a sabinok, akiknek anyagi kultúrája és kialakuló városállamaik sok rokon vonást mutatnak a latinokéval. Közép- és Dél-Itália területeit oszk nyelvű törzsek népesítették be, például a lucanusok vagy bruttiusok; ezek közül a népek közül kiemelkedett a legnagyobb és legharciasabb törzsszövetség, a samnisoké. Legkésőbb, a Kr. e. 5. században a kelták érkeztek, törzseik, például a senonok, boiusok Észak-Itáliát népesítik be. A már korábban, a Kr. e. 8. század közepétől érkező görög telepesek városai rendkívül fontos szerepet játszottak a félsziget és Róma történetében: Hellász ismereteit és kultúráját közvetítették az itt élők számára. Nagyjából velük egy időben jelent meg egy másik nép a Tiberistől északra: az etruszkok. Az etruszkok az állandó és már az ókorban elnyert jelzőjüket, a titokzatost elsősorban homályos eredetükkel érdemelték ki. Származásukkal kapcsolatban már az ókorban is két vélemény állt egymással szemben: vagy KisÁzsiából vándoroltak be a tengeren át, vagy őshonosok Itáliában. A történettudományban és a nyelvészetben, akárcsak a régészetben és a vallástörténetben, ma sincs teljes egyetértés abban a kérdésben, hogy melyik ókori vélemény a helyes. A legvalószínűbb elképzelés összekapcsolja a kettőt: az etruszk nép csak a Kr. e. 8. században alakult ki Itáliában az itteni őslakosokból, a Kis-Ázsia felől érkező telepesekből és a Közép-Európa felől érkező néptöredékekből. Az etruszk kultúra létrejöttében tehát nagy szerepet játszottak a bevándorlók, köztük az Itáliában megjelenő görögség is, amely közvetlen és közvetett hatásán keresztül katalizátora lett az etruszk civilizációnak. Az etruszk települések, elsőként a tengerpartiak, majd kis késéssel a tengertől távolabb esők is, a Kr. e. 7. században lendületes fejlődésnek indultak, virágzó városokká váltak. A gyors fejlődést nagyban elősegítette a vidék gazdagsága: Itália kevés ásványi kincsének jelentős része itt volt található. Ugyanakkor a félsziget régi lakói közül ők rendelkeztek a legfejlettebb – keletről hozott – technikai ismeretekkel, tehát ki is tudták aknázni az Appenninek és a közeli Elba szigetének vas- és rézbányáiban rejlő lehetőségeket. Az etruszk városokban feltárt régészeti leletek, a gyönyörű fém- és kerámiatárgyak iparuk fejlettségéről tanúskodnak. Ezek a tárgyak távoli kikötőkben is felbukkantak, ami egyrészt iparcikkeik keresettségét, másrészt kereskedőik sikerét mutatja. A magas színvonalú ipar és kereskedelem mögött megfelelő mezőgazdasági háttér állt. Az etruszkok növénytermesztésében és állattenyésztésében – ahogy iparukban is – együtt találhatók meg a kedvező adottságok és ezek magas színvonalú kihasználása: az enyhe éghajlatú domboldalak és síkságok szántóit mocsárlecsapolással és csatornázással növelték. Az etruszk városok társadalmáról és politikai szervezetéről keveset tudunk. A régészeti leletek és a kevés latin és görög – tehát nem etruszk – forrás már erősen rétegzett társadalomról: gazdag arisztokráciáról és tőle függő szegényebb rétegekről tanúskodik. Az ipar és a kereskedelem fejlettsége alapján feltételezhetünk még egy városokban élő, tehetős,

122

független iparos-kereskedő réteget is. Közülük sokan a gazdagodó városok kínálta lehetőségek miatt messziről, esetleg egyenesen Hellászból vándoroltak be. Az arisztokrácia fölött a városok élén király – latinizált etruszk szóval lucumo – állt. A lucumók egymástól független, olykor egymással háborúban álló városállamok fölött uralkodtak. Ezeket laza szövetség kapcsolta össze, a tizenkét város szövetsége, egy istennő szentélye körül szerveződő, elsősorban kultikus, vallási kapcsolat. Míg görög forrásaink az etruszkok eredetével kapcsolatban ellentmondó véleményeket közölnek, teljesen megegyeznek abban, hogy a türszénoszok (az etruszkok görög neve) a Kr. e. 8-6. században rettegett kalózai voltak a Földközi-tengernek. A Homérosznak tulajdonított Dionüszosz-himnusz is a Hellász körüli tengereken való jelenlétükről tanúskodik, a nyugatabbra eső vizeket pedig még inkább hatalmuk alatt tartották, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy róluknevük görög alakját felhasználva – nevezték el az Itália nyugati partjait mosó Tirrén-tengert. Az etruszkok azonban nemcsak és nem elsősorban kalózok voltak, hanem egyike az ókor hajós népeinek, amelyek korán felismerték a tengerben rejlő lehetőségeket. A tengeri utakat kihasználva terjeszkedtek Itáliában, Korzikán, Hispánia partjain, és kereskedtek a még távolabbi vidékekkel. Nem véletlen tehát, hogy összeütközésbe kerültek az ugyanebben a térségben terjeszkedni és kereskedni akaró szicíliai-itáliai görögökkel. Az is természetes, hogy ezeknek az ellentéteknek az emléke – a nagyobb csatákról szóló tudósítások mellett – kalóztörténetek formájában még akkor is tovább élt, amikor az etruszkok tengeri hatalma már régen lehanyatlott. De a görögök és az etruszkok kapcsolata nem csupán egymás hajóinak fosztogatásából, szigetekért és tengerekért folyó harcokból állt. (Már csak azért sem, mert sohasem a görögök csatáztak az etruszkokkal, hanem kisebb-nagyobb szövetségbe tömörült görög gyarmatvárosok az etruszk városok kisebb-nagyobb csoportjaival.) Közös történelmük sokkal inkább a két nép békés érintkezéséről szól. A régészet a kölcsönös kereskedelem számos nyomát tárta fel Itáliában és Hellászban, amelynek során nemcsak tárgyak cseréltek gazdát, hanem az etruszkok átvették a görög ábécét is. Elsajátították a phalanx taktikát, és városállamaik gyors kialakulása is sokat köszönhet a görög mintáknak, mint ahogy az etruszk mesteremberek és művészek is jól ismerték és használták is Hellász műhelyeinek technikáit és motívumait. Az etruszkok – egyidejűleg tengeri hatalmuk kiépítésével – a szárazföldön is terjeszkedtek. Ahogy Cato, a Kr. e. 2. századi római politikus és tudós írta: "Majdnem egész Itália az etruszkok hatalma alatt volt." Irányításuk alá vonták Észak- és Közép-Itália nagy részét, befolyásuk egészen Küméig terjedt. Egy-egy etruszk város telepesei városokat hoztak létre az Adriai-tenger partján, Közép-Itáliában, Campaniában, a Pó völgyében – vagy éppen idegen népek településeit vonták befolyásuk alá. Több latin városnak volt hosszabb-rövidebb ideig etruszk származású uralkodója. Hatalmuk- talán a politikai egység hiánya miatt – a Kr. e. 6. század végére mind a tengeren, mind a szárazföldön hanyatlani kezdett. A következő századokban pedig egy hajdan etruszk dinasztia által irányított város, Róma sorra meghódította területeiket. Az etruszk városok katonai terjeszkedésénél fontosabb kulturális hatásuk, amely politikai hatalmuknál messzebbre terjedt, és tartósabbnak is bizonyult. Ez a szomszédság meghatározó volt egész Itália, azon belül különösen az etruszk civilizáció déli peremén felnövekvő Róma számára. Róma vallásának, politikai szervezetének, művészetének rengeteg eleme származik az etruszkoktól, illetve köszönhető annak az ösztönzésnek, amelyet a fejlettebb kultúrájú szomszéd jelentett.

4.2.2. Róma alapítása és a királyok kora A jól ismert történetek, amelyek Róma alapítása köré szövődtek, majd minden ízükben mondaiak: szó van bennük isteni származásról és kalandos utazásról, szerepelnek bennük trónbitorlók, harcok, kitett és csodásan megmenekülő gyerekek, halállal végződő testvérviszály stb. Mindezek a történetek Livius és Dionüsziosz Halikarnasszeusz, Kr. e. 1. századi-tehát 7-800 évvel az "események" után éhszerzők műveiben maradtak ránk. De Livius forrásai, a történetek legelső megfogalmazásai sem sokkal régebbiek, mert a római történetírás mindössze a Kr. e. 3. századig nyúlik vissza. A történetek csodás elemeit különben maga Livius sem hitte el, de ahogy szellemesen megfogalmazta: illik, hogy egy ilyen dicső népnek dicső múltja legyen. Róma, mondja Livius, "ha magát Mars istent tartja is alapító atyjának, az emberiség viselje el ezt épp olyan belenyugvással, mint ahogy uralmát elviseli". De ahogy a görög történelemnek is értékes forrása Homérosz, úgy a – sok használható adatot tartalmazó – római mondákat sem kell félredobni. Elképzelhető például, hogy Róma lakosainak egy csoportja csakugyan Alba Longából vándorolt be, bár a régészeti leletek nem mutatják Alba Longát korábbi településnek, mint Rómát, így inkább ezt a várost a latinok közös kultuszközpontjának tarthatjuk, és esetleg az ebből fakadó tekintély tükröződik "anyaváros" szerepében. A szabin nők elrablása ugyanígy utalhat arra, hogy a lakosságot alapvetően két népből – a latinból és a szabinból – származó elemek alkották. Róma későbbi területén, a Palatínus dombon alakult ki az első település a Kr. e. 10. században, majd a mellette húzódó völgy, a későbbi Forum is beépült. Ennek a korai falunak a lakói latinok voltak. Az egyik szomszédos dombon a szabinok telepedtek meg. A latinban sok a vélhetőleg szabin jövevényszó – köztük alapvető gazdasági és társadalmi fogalmak-, ami a közvetlen szabin szomszédságra utal. A hagyomány Kr. e. 753-ra teszi az alapítást. A régészet szerint is körülbelül ekkor, a Kr. e. 8-7. században indult meg a környező dombok benépesülése, illetve a dombok különálló falvainak egyesülése, a várossá válás folyamata, ekkoriban jelentek meg és váltak egyre erőteljesebbé a sírleletekben a vagyoni különbségekre és a társadalmi tagozódásra utaló jelek is. Az első komolyabb városias épületek mégis csak a Kr. e. 7. század végén, a 6. elején épültek, tehát ekkor kezdett a település városias formát ölteni. (Vannak olyan kutatók, akik Róma alapítását éppen ezért a Kr. e. 6. század első negyedére teszik.)

123

A hagyomány szerint a Városnak hét királya volt. Az első négy latin, illetve szabin, a következő három pedig – a Kr. e. 7. század végétől – etruszk. Az etruszk királyok mindenképpen történeti személyek, Róma az ő idejükben lépett ki az előidők mondai homályából a történelem látókörébe. A hagyomány Romulusra osztotta ki a társadalom rendjének és az állam intézményeinek létrehozását, ami jól illik a városalapító szerepköréhez. A következő királynak, Numa Pompiliusnak a vallási szokások kialakítását tulajdonítják. Tullus Hostilius, a harmadik hódításokkal növelte Róma területét, és a hadsereget fejlesztette. A negyedik, Ancus Martius a város kereskedelmét és iparát mozdította elő. Az állam és a társadalom rendjének sok eleme csakugyan a királyok korában alakult ki. A papi testületek, a közösség egységét kifejező kultuszok és fő kultuszhelyek – például Iupiter temploma a Capitolium dombon – is a korai időkre tekintenek vissza. Róma bizonyára vívott – a legendás hagyományban elsősorban Romulusnak és Tullusnak tulajdonított-védekező és területszerző háborúkat is. A királyi funkciók – a vallási élet irányítása, katonai feladatok, gazdasági élet megszervezése – egyes királyok közötti szigorú szétosztása mégis inkább a hagyomány, a mondaképződés logikáját jellemzi, mint a történelmet. Ugyanakkor a vallási szokások, a hadszervezet, a társadalmi tagolódás sok etruszk vonást mutat. Arról lehet szó, hogy ezek az intézmények fokozatosan alakultak ki, és fejlődésük az etruszk uralkodók alatt fejeződött be. A római társadalom kezdetben törzsi-származási alapon épült fel. A társadalom alapegysége a familia volt, amely magában foglalta a pater familias hatalma alatt állókat: feleségét, gyermekeit, de a fiai által alapított családok tagjait, valamint a rabszolgákat. Az egymással rokoni kapcsolatot fenntartó családok genseket (nemzetségeket) alkottak. Egy gensbe azok tartoztak, akik ugyanazt a nemzetségnevet (nomen gentilét) viselték, akik egyazon közös őstől származtatták magukat. A gensek nagyobb egységekbe, curiákba tömörültek. A harminc curia pedig három tribunt (törzset) alkotott. A társadalom egyik jelentős csoportját függő helyzetben levő emberek alkották, ők voltak a cliensek. Az ő helyüket a római államban és a nemzetségi társadalomban patrónusuk, egy előkelő és gazdag arisztokrata személye biztosította. Fontos vonása a cliens-patrónus viszonynak a személyes, kétoldalú elköteleződés és felelősségvállalás: az inkább kultikus, mint jogi jellegű fides, amely a gens egyes tagjaihoz (pater familiasokhoz) és nem a gens egészéhez kapcsolta a clienseket, és amely nemcsak a cliensre, hanem a patrónusra is rótt kötelezettségeket. Az államszervezet is a nemzetségi megoszlást tükrözte. A király mellett szerepe volt a népgyűlésnek, a comitia curiatának, amely a curiák alapján állt fel, és a senatusnak, amely egy háromszáz (a hagyomány szerint kezdetben száz) tagot számláló tanács volt, és a legtekintélyesebb nemzetségek vezetőiből állt, tagjait pedig patresnek (atyáknak) szólították. Servius Tulliusnak, a második etruszk királynak tulajdonítja a hagyomány Róma lakosságának vagyon szerinti beosztását, a cenzust. A társadalom vagyon szerint classisokra, osztályokra tagolódott, és minden classis meghatározott számú centuriára oszlott, a gazdagabbakat tömörítő classisok többre, a szegényebbeket tömörítők kevesebbre. A centuriák a hadseregben és egy újabb népgyűlésben, a comitia centuriatában játszottak szerepet: a vagyonosabbakra nagyobb teher hárult a város katonai feladataiból, és nagyobb szerepet kaptak a politikában. A comitia centuriatán ugyanis a centuriáknak egy-egy szavazatuk volt, a centuriák többségét kiállító vagyonosabb classisok tehát együtt szavazva kezükben tarthatták az irányítást. Elképzelhető, hogy valamiféle vagyon szerinti beosztás már a királykor végén megjelent, de az általunk ismert jól kidolgozott rendszer biztosan későbbre, a köztársaság korára, az 5. század közepére tehető. Róma az etruszk királyok alatt öltött igazán városias alakot. (A királyság etruszk korszakát a Kr. e. 7. század végétől számítjuk.) Uralkodásuk idején mesteremberek és kereskedők települtek be a fejlődő városba. Nem tudjuk, hogy a királyok etruszk származása mekkora függőséget jelentett az etruszk városoktól, de bizonyára inkább etruszk befolyásról beszélhetünk, semmint elnyomásról. Rómának az etruszk jelenlétből mindenképpen haszna származott, hiszen uralkodó dinasztiája révén szorosabbra fűződtek kapcsolatai Etruriával, és a fejlettebb kultúrával való érintkezés mind szellemi, mind anyagi gyarapodására kedvezően hatott. Az utolsó etruszk király a történeti hagyományban a Superbus ("Gőgös") melléknevet kapta. Törvénytelenül és erőszakkal szerezte meg a hatalmat, semmibe vette a senatust, zsarnoki módon kormányzott, sem az emberélet, sem az asszonyi tisztesség nem volt előtte, illetve fiai előtt szent – állítja róla a római történetírás. Hogy mindebből mennyi az igazság, és mennyi az utólagos befeketítés eredménye, nem tudhatjuk. Tarquinius Superbust Kr. e. 509 körül (a pontos dátumot nem ismerjük) elűzte a római arisztokrácia. Az ezután létrejövő köztársaság legfontosabb eszmei pillére a királyellenesség. Ezt tükrözi a köztársaság korában létrejött történetírás is. A köztársasági rendszert és vezetőinek hatalmát azzal kívánták igazolni, hogy azt állították: zsarnoki és erkölcstelen uralommal szemben jött létre, és ezt az állításukat a görög történetírók türannosztörténetei által ihletett elemekkel illusztrálták.

4.2.3. A res publica és intézményei A köztársaság kezdetének forrásai a királyok korára vonatkozókhoz hasonlóan elég megbízhatatlanok és tendenciózusak: Róma későbbi nagyságának tudatában születtek. Livius és a többi Kr. e. 1. századi forrásunk úgy tekintett a köztársaság legalapvetőbb vonásaira, mint amelyek a köztársaság születésével egyidejűleg létrejöttek – illetve a Kr. e. 2-1. század politikai harcainak sajátos vonásai is belekeveredhettek a korai köztársaság belpolitikájának leírásába. A régészeti leletek sok ponton segítenek valóságosabb képet kialakítani, de gyakran – természetüknél fogva – nem alkalmasak arra, hogy a segítségükkel korrigáljuk Liviust, Dionüsziosz Halikarnasszeuszt, Plutarkhoszt és társaikat. Ugyanakkor a történetírói hagyomány alapján a római köztársaság első évszázadai fő vonalaikban tulajdonképpen megrajzolhatók, a Kr. e. 4. század közepétől kezdve pedig egyre megbízhatóbbak a történetírók által

124

közölt események és kronológiai adatok, azaz hiba volna a történetírói beszámolókat értéktelennek és teljességgel hiteltelennek tekinteni. A Tarquiniusok elűzése után Rómában köztársasági államformát alakítottak ki. Az állam élére két, a comitia centuriata által választott consul került, akik egy évig viselték tisztségüket. A consuli magistraturát (hivatalt) – és ez egy-két kivétellel a később kialakított magisztratúrákra is igaz – tehát a kollegialitás, az annualitás és a választás intézménye jellemzi. A kollegialitás a következő: azt a hatalmat, amit korábban egyetlen ember, a király- a hagyomány szerint az utolsó uralkodó ráadásul igencsak zsarnoki módon – gyakorolt, megosztották két személy között, akik megvétózhatták egymás döntését. A létrejövő arisztokratikus köztársaságban az annualitás (a latin annus, azaz év szóból) elvének érvényesülése is rendkívül fontos volt: az állam vezető családjai évenként váltogatva a főhatalmat, elvben egyformán részesedhettek belőle, illetve – általában sikeresen – megakadályozták, hogy egyikük túlságosan a többi fölé kerekedjék. A consulok a királyok hatalmi jelvényeit, a 12 fascest megörökölték, a király szakrális feladatait és hatalmát ezzel szemben nem ők, hanem az ezen a téren a király örökébe lépő pap, a rex sacrorum (áldozókirály) vitte tovább. Így egyrészt az istenek és a közösség kapcsolata sem szenvedett sérelmet, másrészt a szakrális feladatoknak ez a politikai hatalomról való leválasztása – a magisztratúrákra jellemző kollegialitáson, annualitáson, illetve választott voltukon túl – további biztosítékot nyújtott arra, hogy senki se tehessen szert túl nagy, a többiek által nem ellenőrizhető hatalomra. A consulok a római államot a senatusszal együtt irányították, amely az állam tekintélyes embereit, egyben a volt hivatalnokokat tömörítette. Ez az arisztokratikus testület volt – az évente változó hivatalnokok mellett – a kormányzás folyamatosságának a letéteményese. Itt halmozódott fel és öröklődött az a kormányzati tapasztalat és külpolitikai ismeret, amely a köztársaság évszázadaiban alapjául szolgált Róma sikereinek és szilárdságának. A senatusnak az államra gyakorolt befolyását nem a jogilag definiálható potestasszal (hatalom) írták körül, hanem inkább az auctoritas (tekintély) fogalmával. A római államszervezet az első évszázadok során – a területi gyarapodással, illetve a belső feladatok sokasodásával és strukturáltabbá válásával egyidejűleg-több hivatallal is bővült. A főbb hivatalok hierarchikusan rendeződtek el, és egyben a római politikusok cursus honorumának (hivatali pályafutás) lépcsőfokait is alkották, amelyben a fokok sorrendje, valamint az életkor, amikor ezeket elérhették, kötött volt. A cursus honorum szabályai fokozatosan alakultak ki, és megkötései kezdetben csak íratlan politikai normák voltak, amelyeket csak Kr. e.180-tól rögzítettek törvényben. Tíz év katonai szolgálat után, huszonhét évesen vált valaki választhatóvá a quaesturára. Kezdetben két quaestor volt, majd számuk fokozatosan emelkedett. Ők voltak a consulok pénzügyi segítői: például a hadjáratokban kezelték a hadi pénztárat és a zsákmányt, illetve ők felügyelték az állam más pénzügyeit is. Eggyel magasabb hivatal volt az aedilis curulis, amelyet Kr. e. 366-tól vezettek be, és a városi rend, a középületek, a piaci árak, a város élelmiszer-ellátásának felügyelete, a városi ünnepek megrendezése volt a feladatuk. Ugyancsak 366-tól választottak praetort (később többet is), aki az igazságszolgáltatást felügyelte, és rangban a consul utáni legmagasabb magisztratúrát viselte. Általában a volt consulok közül választották ötévenként másfél évre a censorokat (Kr. e. 443-tól). Az ő fő feladatuk a census megtartása, a polgárok vagyoni számbavétele volt a had- és adókötelezettség megállapítása, valamint a népgyűlések szavazóegységeibe való besorolás céljából. Ezenkívül a censorok foglalkoztak még a nagy állami megrendelésekkel, beruházásokkal, valamint ők állították össze a senatus névsorát, ahonnan – ez különösen megnövelte ennek a magisztratúrának a tekintélyét – ki is zárhattak senatorokat, ha tetteik nem feleltek meg a római arisztokrácia politikai és társadalmi normáinak, a mores maiorumnak. Rendkívüli helyzetben, súlyos veszély esetén fél évre dictatort neveztek ki, akit rendkívüli jogkörrel ruháztak fel, amit az előtte vitt 24 fasces is jelképezett. Róma magisztrátusai nem fizetésért dolgoztak, az állam ügyeiért, a res publicáért (eredeti jelentése: közös, állami ügy) főtisztviselőként cselekedni a legnagyobb dicsőség volt. A magisztrátusokat választották: személyes kiválóság, korábbi (például katonai) sikerek, családi kapcsolatok, népszerűség egyaránt komoly súllyal estek a latba. Nemhogy fizetéssel nem jártak ezek a hivatalok, de például az aediliseknek az ünnepeken a népet személyes vagyonukból kellett megvendégelniük. Nemesi család sarjának tehetsége kibontakoztatására az egyetlen megfelelő színtér az állami élet: békében a Forum és a Curia (itt ülésezett a senatus), háborúban a csatatér. Az állam és a légiók vezetésén kívül minden más csak otium – azaz semmittevés (akár a művészi tevékenység, az irodalom művelése is). A hivatalok viselése a gyakorlatban a hivatalt viselő számára mindenekelőtt politikai hatalmat, és ami ezzel jár, gazdasági befolyást jelentett. A senatusi arisztokráciának például szinte korlátlan lehetősége volt földbirtokai növelésére a meghódított Itáliában, ahogyan sikeres hadjárat után a győztes consul is óriási értékekhez juthatott a zsákmányból. Eldönthetetlen, hogy mi a fontosabb: a hatalmi, a társadalmi pozíció és a belőlük fakadó elismerés, vagy pedig az a vagyon, amely ezt a társadalmi elismerést a családnak a későbbiekben is biztosítani tudja.

4.3. Itália meghódítása és megszervezése 4.3.1. A plebejusok és patríciusok harca A római társadalom az archaikus korban alapvetően két csoportra oszlott, arisztokratákra, latin szóval patriciusokra, illetve közrendűekre, plebeiusokra. A két csoport eredetéről nem sokat tudunk: úgy látszik, hogy eleinte csak a patríciusok rendelkeztek a fentebb részletezett átfogó, világosan tagolt vérségi alapon felépülő szervezettel (gensek, curiák). A plebejusokkal kapcsolatban annyi biztos, hogy nem függtek a patríciusoktól, mint a cliensek, nemzetségi szervezeteik pedig később, patrícius mintára jöttek létre. Kisbirtokos földművesek, illetve az etruszk királyok idejétől

125

kezdve betelepülő kézművesek, kereskedők csoportjai alkották ezt a réteget, akik között már a köztársaság kezdetén feltételezhetünk gazdagabb, a város irányításából némi részt követelő családokat is. A királyok elűzésének kezdeményezői és közvetlen haszonélvezői a patríciusok voltak. A köztársaság kialakítása azonban a római társadalom teljes egésze számára, tehát a plebejusok előtt is hamarosan megnyitotta a fejlődés távlatait. Ebből azonban eleinte még nem sok látszott. Éppen ellenkezőleg: a királyság a plebejusok számára bizonyos védelmet nyújtott a jogi, gazdasági és politikai fölényben lévő patríciusokkal szemben: hiszen a király rájuk, a plebejusokra támaszkodva tudta az akaratát érvényesíteni akár a senatori arisztokrácia ellenében is. A királyság megszűntével azonban nem működött tovább ez a viszonylagos védelem, az új arisztokratikus köztársaság kirekesztette őket a politikai társadalomból. Az új helyzet arra kényszerítene a plebejusokat, hogy egységes renddé, érdekeikért közösen fellépő társadalmi csoporttá szerveződjenek. Ez elég gyorsan meg is történt: Kr. e. 508-tól mindössze tizennégy évnek kellett eltelnie – ha elfogadjuk a hagyományos kronológiát-, hogy Kr. e. 494-ben egységesen kivonuljanak a városból. Ebből is látszik, hogy milyen előrehaladott lehetett már a királyság végén a társadalom rétegződése: hiszen a patríciusok jól elboldogultak a király nélkül, és a megváltozott viszonyok közepette a plebejusok is hamar felismerték az érdekeiket. A plebejus önszerveződés és a kivonulás mindenesetre fabatkát sem ért volna, ha a patríciusoknak nem lett volna égető szükségük a plebejusokra. Mert a királyok elűzése nemcsak korlátlan politikai és gazdasági önállóságot jelentett Róma vezető rétege számára, hanem egyik pillanatról a másikra szembe kellett nézniük azzal a helyzettel is, hogy mint önállósult kisállamnak a környező népek hódításai és az etruszk visszatérési törekvések ellen is védekeznie kell. Ezt a patrícius családok még a clienseikkel együtt sem tudták volna megtenni: ezekben a háborúkban a plebejusok katonai erejére is szükség volt, akik viszont nem kívánták ingyen vásárra vinni a bőrüket, és a segítségükért cserébe részt követeltek a politikai jogokból. A plebejusok megszervezték érdekeik képviseletét, létrehozták gyűlésüket és hivatalaikat. A plebejusok gyűléseiből alakult ki később a comitia tributa, a tribusok szerinti népgyűlés. Ebben a kifejezésben a tribus már kerületet, egy területi beosztásnak az egységét jelenti, a tribusok száma Róma területeivel együtt nőtt, míg el nem érte a harmincötöt. Az önszerveződés nagyon fontos eleme még, hogy az Aventinus dombon, a Palatiummal szemben közös kultuszhelyet alapítottak Ceresnek, a gabona istenének, valamint Liber és Libera szintén termékenységért felelős istenek tiszteletére. Az ókorban nincs olyan csoport, amely ne lenne egyben kultikus közösség is. De a kultikus közösség létrehozásának szándékán túl, könnyű felismerni ebben az istenhármasságban a capitoliumi istenhármasság tudatosan megteremtett párhuzamát is. A plebejusok továbbá saját tisztviselőket választottak ügyeik intézésére, évente két-két – majd később tíz-tíz – néptribunust, akik rendkívül hatékony felhatalmazások birtokában képviselték a plebeius érdekeket a patrícius államban. A néptribunusok személye ugyanis szent és sérthetetlen volt, valamint a katonai és külpolitikai kérdések kivételével megvétózhatták (veto azt jelent: megtiltom) a plebejusokra nézve kedvezőtlen törvényeket. A tribunusok segítségére pedig, valamint a plebejusok kultikus központjának és az ott elhelyezett pénztárnak és levéltárnak a felügyeletére évente aedilis plebiseket választottak (a korábban említett aedilis curiliseket ennek a hivatalnak a mintájára hozták létre a 4. században). A plebejusok küzdelmének következő nagy eredménye a XII táblás törvények létrehozása Kr. e. 450 körül, amelyekben először foglalták össze írásban, hivatalosan és mindenki számára hozzáférhetően a magán- és büntetőjog rendelkezéseit. A törvények írásba foglalásának jelentősége természetesen túlnyúlik a plebejusok rendi harcán: a gazdaság, az igazságszolgáltatás, az állam fejlettségét mutatja, illetve segíti ezek további fejlődését. A következő két évszázadban a plebejusok egyre több jogot szereztek maguknak, fokozatosan megszűnt hátrányos politikai helyzetük, a Kr. e. 5. század közepétől például már nem tilos a patríciusok és a plebejusok közötti házasság. Ennek a küzdelemnek a legjelentősebb állomása Kr. e. 367, amikor két nagy jelentőségű törvényt is hoztak. Az egyik 500 iugerumban (1 iugerum = 0,25 hektár) határozta meg annak a földnek a nagyságát, amelyet egy polgár az állami földből bérelhetett, a másik pedig arról szólt, hogy az egyik consulnak mindig plebejusnak kellett lennie (elképzelhető, hogy ez utóbbit csak később, 342-ben érték el a plebejusok, miután 367-ben kiharcolták a választhatóságot). Kr. e. 326-ban eltörölték az adósrabszolgaságot, Kr. e. 300-tól már az összes fontosabb papi hivatalt betölthették plebejusok is, Kr. e. 287-ben pedig – ezt tekintjük hagyományosan a patrícius-plebejus küzdelem végének – jelentősen megnövekszik a comitia tributának a szerepe a törvényhozásban.

4.3.2. A formálódó Itália Az etruszk királyok elűzése következtében Róma kikerült a laza etruszk városszövetség védőszárnyai alól: egy lett a sok kis közép-itáliai település közül. Az új helyzetben egyedül kellett védekeznie a latinokkal, a szabinokkal, a benyomuló hegyi törzsekkel és a hatalmukat visszakövetelő etruszkokkal szemben, azaz égető szükség lett a plebejusok katonai erejére. A Kr. e. 5. századi harcokról több híres, legendás történet maradt fönn, ezek egyike a Fabiusok hősiességéről és haláláról szól. A Fabius nemzetség, ez a régi és tekintélyes patrícius gens magára vállaltja a Veii, a legközelebbi, tehát legjobban fenyegető etruszk város elleni harcot. A háborúban (479, illetve másik hagyomány szerint 477), amelyet egyetlen patrícius nemzetség és cliensei vívtak egy egész város ellen, sok sikeres összecsapás után az elbizakodott Fabiusokat végül a Cremera patak mellett tőrbe csalták a veiibeliek, és mind egy szálig levágták őket, a gens egyetlen férfi tagja maradt csak életben, hogy továbbvigye a Fabius nevet. (Sikeresen, hiszen a köztársaság történetét végigkísérik a Fabiusok, az első római történetíró, Fabius Pictor is közülük való.) Nem állapítható meg, mennyi az

126

igazság ebben a történetben, de nem is ez a fontos. A történet ugyanis ebben a kései formájában is arról szól, hogy a régi patríciusi hadviselés és hadszervezet, amely a nemzetségi szervezeten, a cliensekkel megerősített genseken alapult, végül kudarcot vallott. A Kr. e. 5. század elején kialakuló új hadszervezet a plebejusok tömegére épült, és alapja a vagyon lett: a classis szó eredetileg harci alakulatot jelentett, a centuria pedig századot. A classisokon kívül vagy inkább fölöttük állt a leggazdagabbakból szerveződő lovasság, a hadsereg gerincét pedig, a nehézfegyverzetű gyalogosokat az első classis adta. Ide azok tartoztak, akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy a nem éppen olcsó fegyverzettel, sisakkal, mellvérttel, pajzzsal, hajító-, döfődárdával és karddal felszereljék magukat. Az alacsonyabb classisokba sorolt szegényebbek könnyűfegyverzetű gyalogosként egészítették ki a légiókat. Az ekképp felépült sereg felülkerekedett a többi latin városon: Róma a latin szövetség fejeként összefogta Latiumot. Sikeresen visszaverte az etruszkokat és az Appenninekből a tengerparti síkságra lehúzódó hegyi törzseket, a volscusokat és aequusokat. Veii legyőzése a Kr. e. 5-4. század fordulóján a római külpolitika fordulópontját jelentette: eddig ugyanis Róma védekezett, puszta fönnmaradásáért, a Latiumban kivívott pozícióiért harcolt, ekkor azonban Veűben hódítóként jelent meg, hogy aztán alig több mint száz év alatt egész Itáliára kiterjessze hatalmát. Ez a katonai sikertörténet mindjárt a legelején majdnem megtört. Az észak-itáliai gallok ugyanis rárontottak Etruriára és Latiumra, majd az allilai csatában súlyos vereséget mértek a rómaiakra (Kr. e. 390 vagy egy másik kronológiai számítás szerint Kr. e. 386), és a Capitolium kivételével magát a várost is elfoglalták. A megsemmisítő vereséget Róma mégis elkerülte, a gallok elvonultak, és a rómaiak meglepően gyorsan ismét megszilárdították hatalmi helyzetüket. Miután Latiumot biztosította, Róma érdeklődése déli irányba, Campania felé fordult. Sikerült kiterjeszteni a hatalmát erre a területre, majd szinte egész Itáliára is hosszú, szívós küzdelem árán, a Közép- és Dél-Itália népei ellen folytatott úgynevezett samnis, illetve a latin háborúkban. A Kr. e. 280-as évekre a rómaiak vezette itáliai szövetségbe csak a gallok Észak-Itáliája és a dél-itáliai görög városok nem tartoztak bele. E hosszú háborúkból két döntő pontot érdemes kiemelni. Egyik a Kr. e. 341-338-as latin háború lezárása, amikor a fellázadt és rendkívül nehéz harcok árán legyőzött latin városokat Róma egy új szövetségi rendszerbe kényszerítette, olyan rendszert alakítva ki, amely sikeres eszközéül, illetve mintájául szolgál egész Itália megszerzésének és megszervezésének. A másik az Itália sorsáról döntő Sentinumi ütközet Kr. e. 295-ben, ahol addig Itáliában soha nem látott méretű seregek csaptak össze, ugyanis Rómának és szövetségeseinek egy széles, samnisokat, keltákat, embereket és etruszkokat tömörítő koalíciót kellett legyőznie. A megerősödött Róma ezután szemet vetett a gazdag dél-itáliai görög gyarmatvárosokra is. Még Magna Graecia legjelentősebb városának, Tarasznak, a későbbi Tarentumnak is szövetségesre volt szüksége ellene, ezért Pürrhoszt, a Balkán nyugati felén elhelyezkedő hellenisztikus Épeiroszi Királyság uralkodóját hívták segítségül. Pürrhosz erős sereggel érkezett, amelyben elefántok is felvonultak. (Ezek a hellenisztikus harcászatban természetesnek számító hatalmas állatok a rómaiak számára eleinte ijesztőek voltak.) Kr. e. 279-ben, az Ausculumnál megvívott csatában győzött ugyan az épeiroszi király, de serege olyan nagy veszteségeket szenvedett, hogy a végzetesen nagy áldozatok árán kiküzdött, vereséggel felérő sikert azóta is pürrhoszi győzelemnek hívják. Felemás győzelmét Pürrhosz nem is tudta kihasználni. Rómát csak ideig-óráig voltak képesek meghátrálásra kényszeríteni: miután néhány év múlva a rómaiak Beneventumnál újra megállították a kor talán legtehetségesebb hadvezérét, elhagyta Itáliát, amelynek Kr. e. 272-ben a legdélibb csücske is a rómaiak kezére került. Hogy a rómaiak sikereire ekkor már földközi-tengeri, azaz "világviszonylatban" is oda kellett figyelni, az abból is látszik, hogy Taremum elfoglalásának évében nem más, mint II. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó kötött velük barátsági szerződést. Róma itáliai terjeszkedése nem csak hódító háborúk vívását jelentette: hatalmuk kiszélesítéséhez diplomáciai eszközöket is igénybe vettek. A hadseregre és a katonai sikerekre támaszkodva Róma mint a latin szövetség tekintélyes vezetője szerződéseket kötött más, távolabbi városokkal, törzsekkel is. Róma gyakran követte a következő stratégiát: szövetséget köt valamely várossal, amelyet aztán alárendelt félként kezel. Erre a szövetséges város tiltakozik, szembeszegül, amire a rómaiak háborúval felelnek – a csatározások végén aztán a vesztes várost Róma még szorosabb szövetségbe kényszeríti vissza (a súlyos megtorlásoktól azonban általában tartózkodik). Rómának az Itália városai és népei közötti ellentétek is kezére játszottak: az etruszk városok egy részének az, hogy Róma szövetségi rendszeréhez tartozik, védelmet jelentett a gallok ellen. Róma céltudatossága erősen militarizálódott társadalommal párosult, amely a hadseregben összpontosította szervezettségét és erejét. (Ez a gondolat természetesen meg is fordítható: egy nagymértékben militarizált társadalomnak, amely a belső problémákra is a hódításban keres megoldást, csak céltudatosan agresszív, birodalmi politika felelhet meg.) Róma, a város, amely a Kr. e. 5. század elején a puszta fennmaradásáért kényszerült küzdeni, a Kr. e. 3. század első felére egész Itáliát meghódította. (Itália az ókorban nem ugyanazt jelentette, mint ma: a Pó vidékét a rómaiak már nem Itáliához, hanem Galliához sorolták.) A római fennhatóság kiterjesztését a területek római államba való beolvasztása követte. Ez a biztos háttér volt a további hódítások egyik záloga, azaz Itália romanizálása tette lehetővé a további terjeszkedést. Róma Itália városait szövetségi rendszerébe kényszerítette, ugyanakkor megtiltotta, hogy ezek a népek az ő megkerülésével egymással szövetkezzenek. Így igyekezett elkerülni, hogy Itália egyes népei egymással összefogva esetleg megkérdőjelezhessék a rómaiak vezető szerepét. Divide et impera! – Oszd meg, és uralkodj! Ez volt Rómának az alapelve, amelyet, váltakozó sikerrel, a történelem folyamán korábban és később is alkalmaztak a hatalom birtokosai. A meghódított városok egy része megkapta a római polgárjogot, és saját, önálló önkormányzat alatt élhetett: ezeket municipiumoknak hívták. A szavazásokon való részvétel jogában mindazonáltal nem részesültek, és polgáraik nem pályázhattak magisztrátusi hivatalokra. Voltak más módon kezelt városok is: ezek lakói nem részesedtek a római polgárjogból, ezek a városok egyszerűen szövetségesek, sociusok voltak – nem volt azonban különbség a települések között abban, hogy polgáraik adót fizettek és katonáskodtak. Róma nem zárkózott el az elől, hogy polgárainak száma gyarapodjon: aki Itália városaiból Rómába költözött, részesülhetett a teljes római polgárjogból.

127

Itália kézben tartásának fontos eszköze volt a coloniák alapítása: A meghódított területeken Róma erődített településeket, közigazgatásilag Rómától független városokat hozott létre római és latin telepesekkel. A coloniaalapítás a katonai szempontok mellett azért is hasznos volt, mert így- bár római polgárjoguk elvesztése árán – földbirtokhoz juthattak a szegényebb polgárok. Róma ugyanis a meghódított itáliai területek egy részét kisajátította magának: ezek egy részét coloniaalapításra használta, a létrejövő új város polgárainak parcelláit biztosították ily módon. A másik részét pedig ager publicusként (közföld, állami föld) bérbeadással hasznosította az állam, ezek a földek gyakorlatilag a vagyonos senatori arisztokrácia kezébe kerültek. A területek biztosításának másik fontos eszköze az utak építése volt. "Minden út Rómába vezet" – tartja a mondás. És csakugyan, győztes háborúk után – sőt szinte már közben- nyomban elkezdték építeni az utakat, hogy az újonnan alapított coloniákat a Várossal, azaz Rómával összekössék. Ezek az utak lehetővé tették a légiók gyors felvonulását vagy szükség esetén átcsoportosítását, békében azonban elsősorban a kereskedelmi forgalmat, végső soron Itália egységesedését is szolgálták. Róma legyőzte Itáliát, de nem igázta le, városait nem kényszerítette puszta adófizetői szerepre, viszonylagos önállóságukért cserébe katonai támogatást kért. A militarizálódó római társadalomhoz és államhoz hasonlóan az itáliai szövetséget is tekinthetjük úgy, mint egy hatalmas tartalékokkal rendelkező, jól mozgósítható katonai szervezetetRóma vezetése alatt. Márpedig ezt a szervezetet Róma nem azért hozta létre, hogy csak ráfizessen, és ne éljen a benne rejlő lehetőségekkel.

4.4. A pun háborúk, a Római Birodalom kialakulásának kezdete 4.4.1. Róma és Karthágó háborúi A Dél-Itáliát megszerző hódító következő lépése Itálián kívülre, elsőként Szicíliába kellett hogy vezessen, de itt szembe találta már magát Karthágóval, azzal a várossal, amely a Kr. e. 3. század elején a Földközi-tenger nyugati felének legjelentősebb hatalma volt. Karthágó uralma kiterjed Észak-Afrika partvidékére, Szicília nyugati felére és Szardíniára, valamint fontos támaszpontjai vannak az Ibériai-félsziget déli tengerpartján. A punok – így nevezték a karthágóiakat a rómaiak – igyekeztek kezükbe kaparintani a Földközi-tenger nyugati medencéjének kereskedelmét, ók közvetítették a nyugat ásványkincseit keletre, de kereskedtek fejlett mezőgazdaságuk és iparuk termékeivel is. Hatalmas kereskedelmi és hadiflotta, illetve a szárazföldön egy zsoldosokból álló sereg biztosította Karthágó kereskedelmi és hadi érdekeit. Karthágó és Róma már régóta, Polübiosz görög történetíró adatai szerint a Kr. e. 6. század vége óta diplomáciai kapcsolatban állt egymással. Érdekeik egészen a Kr. e. 3. század elejéig összeegyeztethetőek, sőt közösek voltak, hiszen Róma megerősödése és terjeszkedése az etruszkokat, illetve később a görög városokat, Karthágó ellenfeleit gyengítette. Pürrhosz ellen összefogva, aki nemcsak Rómát akarta visszaszorítani Dél-Itáliából, hanem Karthágót is Szicíliából, még utoljára megerősítették kapcsolataikat. Pürrhosz távozása és a dél-itáliai görög városok behódolása következtében új helyzet állt elő. A terjeszkedő római köztársaságot már csak egy tengerszoros választotta el a karthágói érdekterülettől, Szicíliától. A hirtelen nagyhatalommá váló Róma és a nyugati területek eddig legjelentősebb hatalma, Karthágó szembekerült egymással: már csak egymás rovására terjeszkedhettek. A casus bellit Róma szolgáltatta, segítséget nyújtott egy csapat önállósult zsoldosnak, akik a szicíliai Messanát tartották megszállva, és a punok orra előtt elfoglalta a Rhegiummal szemközt fekvő várost, kitört az első pun háború: Kr. e. 264-241. A háború első éveiben a római sereg, miután maga mögé állította a kezdetben Karthágóval szövetkező Szürakuszait (latinosan: Syracusaet) és a többi görög várost, gyors sikereket ért el a szárazföldön (Szicíliában) a punok ellenében. De a teljes győzelemhez a karthágóiakat a tengeren is meg kellett verniük. A rómaiak, akik eddig főképp csak szárazföldön hadakoztak, jól felszerelt flottával rendelkező régi hajós néppel kerültek szembe. Kezdetben a rómaiak hajóhada rendre alulmaradt, mígnem sikerült elérniük, hogy a tengeri ütközetekben is – a hajók sokasága és gyorsasága mellett – a római gyalogságé legyen a döntő szerep: a római hajók csapóhíddal teremtettek összeköttetést a megtámadott ellenséges hajókkal, amelyeken keresztül már a legionáriusok is rohamra indulhattak. Később, amikor a birodalom tengeren is megerősödött, a rómaiak már nem alkalmazták a csapóhidat, ezt a hajók irányíthatóságát és egyensúlyát veszélyeztető építményt. A rómaiaknak a tengeri hadviselésben való gyakorlatlanságát jól példázza, hogy sokkal több hajót veszítettek tengeri viharokban, mint az első pun háború csatáiban, ugyanakkor az a szívósság, amellyel újabb és újabb flottát építettek, mutatja tartalékaik nagyságát. A tengeri sikerek Kr. e. 256-ban lehetővé tették Róma számára, hogy Afrikába dobjon át csapatokat. Karthágó békét kért, de az elbizakodott római hadvezetés szigorú feltételeit nem fogadhatta el, és megsemmisítő vereséget mért Xanthipposz spártai zsoldosvezér vezetésével a rómaiakra. Ezután Róma már csak Szicíliára korlátozta hadműveleteit, és végül Kr. e. 241-ben döntő vereséget mértek a pun flottára Szicília nyugati csücskénél. A háborút lezáró békében Karthágó átengedte Szicíliát Rómának, és 3200 talentum (körülbelül 84 tonna ezüst!) hadisarc kifizetését vállalta. Szicíliát az eddig megszerzett itáliai területekkel szemben Róma már nem illesztette be szövetségi rendszerébe, hanem meghódított, alávetett területként kezelte. (Kivételt csak Syracusae városával és azzal a néhány görög településsel tett, amelyek még a háború elején csatlakoztak hozzá.) A sziget belsejében, ahol kevesebb volt a település, nagy területeket ager publicusnak nyilvánítottak. Itt a vagyonos rómaiak kezén nagy latifundiumok (nagybirtokok) alakultak ki. Szicíliát, amint a később Itálián kívül meghódított területeket is, provinciának nevezték. A provinciák vezetőit, a proconsulokat vagy propraetorokat a hivatalukról leköszönő magisztrátusok közül választották egy-három

128

évre. Ezeknek a vezetőknek, a helytartóknak volt feladata (a latin szóhasználat szerint: provinciája), hogy fenntartsa a közrendet, felügyeljen az adók begyűjtésére, megszervezze a terület védelmét, vagy esetleg további hódításokkal meg is növelje. Az állam e feladatoknak az elvégzéséhez hatalommal (imperiummal) és hadsereggel látta el a helytartót, aki egyszerre volt a tartományban állomásozó katonaság parancsnoka és a terület kormányzója. A rómaiak nemcsak dél, hanem észak felé is terjeszkedtek, ebben az irányban a logikusan következő célpont az Appennini-félsziget északi része. A Kr. e. 220-as években a Pó völgyében lakó keltákkal vívtak véres háborúkat Gallia Cisalpináért (Rómából nézve "az Alpokon inneni" terület). Ezt a vidéket azonban csak meghódítani tudták, megszervezni, Itáliához kapcsolni már nem volt idejük, mert újra szembe kellett nézniük a visszavágás vágyától égő Karthágóval. A punok, miután kiszorultak Szicíliából és az Itália körüli szigetekről, az Ibériai-félszigeten igyekeznek helyreállítani nagyhatalmi helyzetüket. Új városokat alapítottak, megerősítették kereskedelmi pozíciójukat, kiaknázták az ibériai ezüstlelőhelyeket. Karthágó ibériai hódításait a rómaiak elleni küzdelemben is kitűnt kiváló hadvezér és politikus, Hamilcar irányította. Halála után veje, annak halála után pedig fia, Hannibál vette át a hadsereg vezetését. Az ifjú hadvezér már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy visszaállítsa Karthágó vezető szerepét ebben a térségben. Kr. e. 218-ban kitör a második pun háború. Az első pun háború óta a tengeren már Róma volt az erősebb. Ezt a fölényüket kihasználva akarták magukhoz ragadni a kezdeményezést, és egyszerre támadni az Ibériai- félszigeten és Észak-Afrikában. Mit tudott tenni ez ellen a punokra oly veszélyes terv ellen Hannibál? Megelőzve a rómaiakat, ő támadt rá Itáliára. De a római flotta fölénye miatt a csapatait nem szállíthatta tengeren az itáliai partokra. Ezért egy akkoriban szinte lehetetlennek tűnő vállalkozásba fogott: csapatait szárazföldi úton vezette el az Appennini-félszigetre. Magas és a punok számára ismeretlen hegyláncokon (Pireneusok, Alpok) kellett átkelnie a seregnek, ismeretlen barbár törzsek között kellett megbízható vezetőről és ami még fontosabb: élelemről gondoskodni. (A punok serege felére fogyatkozott, mire átkeltek az Alpokon.) Az óriási áldozatot követelő út után kialakult hadi helyzet igazolta Hannibál merész vállalkozását. A Pó-síkság ekkor még csak néhány éve volt Rómáé. A nemrég legyőzött gallok csatlakoztak a rómaiak ellenségeihez. A gall csapatokkal kiegészített pun sereg sorra győzte le a vele szemben álló rómaiakat, miközben Itália belseje felé nyomult. A sorozatos és súlyos vereségek hatására Rómában dictatort választottak. A Q. Fabius Maximus kezébe összpontosított hatalomtól várták Hannibál megállítását. Fabius nem bocsátkozott nyílt ütközetbe a pun vezérrel: "Elrendelte (...) a földekről is költözzenek el mindnyájan annak a vidéknek a lakosai, amerre Hannibál vonulni szándékozik, de házaikat előbb gyújtsák fel, terményeiket semmisítsék meg, hogy semmi se maradjon" – írja Livius. A Cunctator (tétovázó) melléknevet elnyerő Fabius tehát igyekezett az utánpótlástól megfosztani és kifárasztani ellenfelét. Csakhogy a stratégia nemcsak a háborút gyorsan dűlőre vinni akaró Hannibált zavarta, hanem a Kr. e. 216. év consuljai sem tartották követendőnek, és Cannaenál megütköztek a punokból, keltákból és ibérekből álló sereggel. Hannibál hadvezéri zsenialitásának és harcedzett katonáinak köszönhetően a pun sereg megsemmisítő vereséget mért a majdnem kétszeres túlerőben levő rómaiakra. A történetírói hagyomány szerint a csata után így szólt Hannibálhoz a pun lovasság főparancsnoka, amikor vezére nem akart rögvest Róma ellen vonulni: "Valóban nem adhatnak az istenek mindent egy embernek; győzni tudsz Hannibál, de győzelmedet kihasználni nem tudod." Nem valószínű, hogy ez a szállóigévé vált mondat csakugyan már ott, a csatatéren elhangzott volna, de mindenesetre kitűnően jellemzi a Hannibál képességei és lehetőségei közötti szakadékot, valamint az egész második pun háborút. Mert a cannaei csata a rómaiak legnagyobb veresége ugyan a köztársaság története során, de a város ellenállását mégsem törte meg. Pedig ráadásul Róma vereségei láttán megrendült az Itáliát összefogó szövetségi rendszer is: elpártoltak a samnisok, valamint olyan fontos városok, mint Capua, Cumae és Taremum, valamint Hannibál oldalára állt az első pun háborúban még Róma szövetségeseként harcoló Syracusae. Róma nem kért békét, hanem mozgósította minden tartalékát, például államköltségen rabszolgákat vásárolt, hogy felszabadítva katonának sorozza be őket. Visszatértek Hannibállal szemben a Cunctator "tétovázó" stratégiájához, egy újabb nagy összecsapás helyett inkább elszigetelni igyekeztek az itáliai pun sereget. A hűtlenné lett városokat elfoglalták: Kr. e. 212ben Syracusaet, 211-ben Capuát. Egyre sikeresebbek voltak a római légiók Ibériában is. Egy fiatalemberre, Publius Cornelius Scipióra bízták ezt a hadszínteret, aki 205-re ki is szorította a karthágóiakat az Ibériaifélszigettől. A hispániai győzelmei után consullá választott és consuli évét Szicíliában felkészülésre fordító Scipio Kr. e. 204-ben egy hatalmas sereggel áthajózott Afrikába. Első győzelmével sikerült elérnie, hogy Karthágó hazahívja Hannibált, aki tizenhat év után, anélkül, hogy egyszer is vereséget szenvedett volna, kénytelen volt elhagyni Itáliát. A háborút eldöntő csatát Kr. e. 202-ben Zama Regiánál vívta a két fél, és Scipio a Hannibáltól tanult stratégiával győzött, és ezzel elnyerte az Africanus melléknevet. A győzelmet követő békében Karthágó elveszítette nagyhatalmi státusát: tízezer talentumot kellett fizetnie (mintegy 262 tonna ezüstöt), át kellett engednie az Afrikán kívüli területeit, valamint hajóhadának nagy részét és harci elefántjait. Afrikai területeinek egy részéről is le kellett mondania az új numídiai király javára, aki még trónkövetelőként kiváló lovasaival nagyban hozzájárult Scipio győzelméhez.

4.4.2. A Római Birodalom kialakulása, a hódítások Kr. e. 133-ig Róma a punok legyőzésével egyedüli hatalom maradt a nyugat-mediterráneumi térségben. Megörökölte Karthágó ibériai birtokait és a nyugati kereskedelemben betöltött szerepét. A háború azonban Rómának nemcsak a Földközi-

129

tenger nyugati felében betöltött szerepét változtatta meg alapvetően: a változások az egész mediterráneumra kihatottak. Eddig az egymással vetélkedő Róma és Karthágó erőegyensúlya biztosította a hellenisztikus államokat a nyugatról érkező hódító törekvések ellen. Kr. e. 202 után azonban Róma mint a Nyugat egyedüli ura olyan hatalmi tényező lett, amely az egész mediterráneum sorsát meghatározhatja, és meg is határozta. A következő században a hellenisztikus királyságok egymás után kerültek befolyása, majd védnöksége, végül közvetlen uralma alá A Kr. e. 2-1. század fordulóján a hellenisztikus világ nagypolitikai eseményei mögött két vállalkozó kedvű uralkodó hatalmi törekvése állt. A leginkább egységes hellenisztikus monarchia, Makedónfa élén álló V. Philipposz, kihasználva hatalma szilárdságát, országa anyagi erőforrásait- faexport, ezüstbányák- és katonai erejét, az egész balkáni görögség feletti hegemónia megszerzésére törekedett, illetve igyekezett nyugat felé Illyrián keresztül kijutni az Adriai-tengerhez. III. (Nagy) Antiokhosz – a legnagyobb területű, de legkevésbé egységes Szeleukida Birodalom uralkodója-ugyanakkor keleten háborúzva újra helyreállította Nagy Sándor birodalmának határait, nyugaton pedig arra pályázott, hogy rátegye a kezét a belső válsággal küzdő Ptolemaioszok Egyiptomon kívüli birtokaira: Palesztinára, Kis-Ázsia partvidékének egy részére. Miután szövetkezett V. Philipposszal, sikerrel is járt. A hellenisztikus világon belüli ellentétek kiváló alkalmat szolgáltattak Rómának, hogy egyrészt a görög poliszok függetlenségének őreként, másrészt a Ptolemaioszok és Pergamon érdekei védelmezőjének szerepében színre léphessen a Földközi-tenger keleti felében is. Philipposszal a rómaiak már a második pun háború idején szembekerültek. Ekkor, Cannae után a makedón király Róma-ellenes szövetséget kötött Hannibállal, amit Róma akkor görög szövetségeseire támaszkodva ellensúlyozott: a görögök állították ki a szárazföldi csapatokat a makedónok ellen, Róma pedig a flottájával támogatta őket. A makedónokkal való első összecsapásban még csak az lehetett a rómaiak célja, hogy a punokkal folytatott küzdelem nehéz évei alatt távol tartsák Philipposzt Itáliától, valamint biztosítani akarták a már megszerzett hídfőállásokat az Adriai-tenger keleti partján, Illyriában. Amikor "a punokkal kötött béke révén szabad kezet kaptak", már komoly erőket dobtak át a Balkánra, és a következő makedón háború végére (Kr. e. 197) visszaszorították Philipposzt országának határai közé, megszüntetve ezzel Makedónfa nagyhatalmi státusát. Ami ezután következett, már némileg ismerős: a megvert ellenfél újra talpra állt, és megpróbálta visszaszerezni a térségben korábban birtokolt befolyását. Philipposz fiának uralkodása idején Róma újra hadat üzent Makedónfának, és néhány éves küzdelem után súlyos vereséget mért rá Kr. e. 168-ban Pydnánál. A makedón területekből négy egymástól független államocskát hoztak létre – ezeket húsz év múlva, egy népfelkelés leverése után kebelezte be a Római Birodalom. A senatus és a hadsereg a makedón háborúk közötti szünetekben sem tétlenkedett. Róma megmérkőzött a másik nagy ellenféllel, a szeleukida III. Antiokhosszal is. Először a Hellászba átdobott kisebb seregét verték meg a rómaiak, majd Ázsiába is átkeltek, és Kr. e. 190-ben győzedelmeskedtek a jókora számbeli fölényben lévő keleti csapatok fölött. De területeket itt és ekkor sem tartottak meg, tehát nem hódítottak a szó szoros értelmében. Mindenesetre hatalmas hadisarcot, 15 ezer talentumot követeltek: Róma étvágya is megjött az évek során, és a szír uralkodó fizetőképessége is nagy volt. A már jól bevált többi eszköz révén is korlátozták a korábbi nagyhatalom mozgásterét: elefántok, hadihajók kiszolgáltatásával, valamint területek elcsatolásával Róma szövetségesei – például Pergamon – javára. Két nagy ellenfelének legyőzése megváltoztatta Róma viszonyát a szövetségeseivel: ahogy helyzete erősödött a térségben, egyre keményebb kézzel bánt velük, és feltétlen engedelmességet követelt. A szövetségesek előtt két út állt. Szembefordulni az egyre zsarnokibb baráttal – ezt választották a görög poliszok. A század közepén háborút robbantottak ki az akkor is épp több fronton harcoló Róma ellen. A következmény: Hellászt bekebelezték a Római Birodalomba, és Korinthoszt – örök emlékeztető gyanánt – Kr. e. 146-ban földig rombolták. Ezzel szemben Pergamon, a leghűségesebb szövetséges uralkodói nem szálltak szembe az érdekeiket nyíltan semmibe vevő Rómával, a legutolsó király pedig nem talált jobb megoldást, mint hogy végrendeletében Rómára hagyja országát. Szicília, Szardínia és Korzika után nyugati, illetve keleti területek sora is provinciává vált. Rómának a Hellászban és Kis-Ázsiában viselt háborúkkal egy időben kellett véres és hosszan tartó harcokat folytatnia Észak-Itáliában és az Ibériai-félszigeten. A Karthágótól örökölt hispániai birtokok megtartása, illetve az egész félsziget megszerzése is rengeteg vért, időt és fáradságot igényelt. Az itteni harcok elhúzódása és a rómaiak többszöri és nemritkán szégyenletes veresége mögött egyrészt az ibériai törzsek közmondásos harciassága és a számukra kedvező terepviszonyok álltak. Másrészt egyes római hadvezérek és helytartók kegyetlenkedése és hitszegése nyomán újabb és újabb felkelések robbantak ki. Ezeknek a hispániai háborúknak a sorát egy hősiesen védekező kisváros, Numantia eleste zárta le Kr. e. 133-ban. Ezt a győzelmet Róma Publius Cornelius Scipiónak, a Hannibált legyőző Africanus örökbe fogadott unokájának köszönhette; aki nagyapjához hasonlóan kiérdemelte az Africanus melléknevet, miután az ő vezetésével győzték le harmadszor is Karthágót, Kr. e. 146-ban. Róma a Kr. e. 2. század közepén támadt rá – egy elfogadhatatlan ultimátum visszautasítása után – ellenfelére. A város ostroma az egyenlőtlen erőviszonyok ellenére meglepően hosszan elhúzódott. Ahogy később Numantiánál, itt is Scipio megérkezése után sikerült kicsikarni a győzelmet. Karthágót a senatus határozatára földig rombolták, az ország területéből pedig megszervezték Africa provinciát. Karthágó később újra felépült, és Afrika provincia fővárosaként visszanyerte gazdasági és kulturális jelentőségét. "Mert lehet-e olyan hitvány és közömbös ember, aki ne kívánná megismerni, hogy milyen módon és milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nem egészen ötvenhárom év leforgása alatt az egész lakott világ birtokát? Ehhez hasonló a múltban nem történt" – fogalmazza meg a kortársakat és az utókort olyannyira foglalkoztató kérdést történeti művének bevezetésében Polübiosz. Maguk a rómaiak úgy gondolták- legalábbis azt hangoztatták –, hogy a mediterráneum fölötti uralomhoz a maguk, illetve szövetségeseik érdekeinek védelmében folytatott jogos háborúkkal (bellum iustum) jutottak. Hatalmuk nemcsak jogos, hanem hasznos is a népek számára – vallották –: rendet teremt a megbízhatatlan és egymással háborúzó görögök között, illetve magasabb kulturális szintre emeli a barbár

130

törzseket. Ez talán nem volt teljesen üres és cinikus propaganda, az igazsághoz mégis vajmi kevés köze van: az újabb és újabb háborúk kirobbanása mögött a militarizált római társadalom érdekei álltak. A nobilitas dicsőségre, zsákmányra és hatalmat biztosító hadvezérségre vágyott. A római kereskedők a földközi-tengeri kereskedelem egyre nagyobb részét szerezhették meg vetélytársaik kiszorításával, sőt teljes megsemmisítésével, gondoljunk csak Karthágó és Korinthosz, a két tekintélyes kereskedőváros sorsára! De a római pénzemberek a provinciák adóinak behajtásakor is vagyonokat kerestek, akárcsak a hadjáratok során szerzett rabszolgatömeg és zsákmány kereskedelmén. De a zsákmány révén a katonáskodó itáliai parasztok is részesültek a hódítások hasznából. A meghódítottak kifosztására épülő prosperitást jól jellemzi, hogy Kr. e. 167-ben, miután a harmadik makedón háborúban óriási zsákmányra tettek szert, megszüntették a római polgárokra kivetett egyenes adót. Ezeken a jól megfogható érdekeken kívül, amelyeket még tovább is sorolhatnánk, Róma esetében is azt tapasztaljuk, amit más hódító hatalmaknál is megfigyelhetünk. Egy birodalom a hódító politikát önszántából sohasem adja föl: a birodalmat az teszi birodalommá, hogy növekszik. Mire Róma meghódította és szövetségesévé tette Itália városait és törzseit, rendkívül hatékony hadsereget hozott létre, amely szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezett. Ezt az erőt használta fel történelmének során újra és újra arra, hogy érvényt szerezzen hatalmi érdekeinek a hosszú távon mindig gyengébbnek bizonyuló környező államokkal és népekkel szemben. Ahogy növekedett a köztársaság területe és hatalma, érdekei és lehetőségei is messzebbre nyúltak. Leegyszerűsítve: mint Dél-Itália ura nem nézhette tétlenül a karthágóiak uralmát Szicíliában; mint Szicília ura már meg kellett küzdenie a Földközi-tenger nyugati fele fölötti hegemóniáért, ennek a birtoklása pedig befolyást jelentett a hellenisztikus államokra, ezt a befolyást pedig meg kellett védeni – és így tovább.

4.4.3. Társadalmi változások Elődeink "amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda (...) a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák, övék a legtisztesebb, legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglalkozás, és a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik". Ezekkel a szavakkal vezeti be Cato, a Kr. e. 3-2. századi tudós és politikus A földművelésről című művét. Az egyszerű életet élő paraszt, aki a saját birtokán gazdálkodik, de ha a haza szólítja, katonáskodik is Róma védelmében, majd a győzelem után visszatér az eke szarvához, meghatározó eleme a rómaiak magukról, illetve múltjukról alkotott képének. Ez tükröződik Cato és még százötven évvel későbbi történetírók műveiben is. De ez a kép egyre inkább csak a múltidézést szolgálja, minthogy a hosszú háborúk alatt alapvetően meggyengült a római társadalom gerincét alkotó kisbirtokos réteg. Ennek oka egyrészt az, hogy a második pun háborúban a harcok nagy része Itália területén folyt, és ez többek közt a gabonatermés, az állatállomány, a gazdasági épületek pusztulásával járt. A tartalékokkal nem rendelkező kisbirtokosok tönkrementek. Másrészt a hadsereg zömét is a kisbirtokosok adták, és a háborúk már nem egy-két hetes vagy hónapos küzdelmeket, hanem távoli és hosszan elhúzódó hadjáratokat, akár többéves katonai szolgálatot jelentettek. A birtokok évekre, sőt olykor véglegesen is munkáskéz és gazda nélkül maradtak. A háborúk nem csak a parasztság helyzetére voltak hatással, alapvető változások mentek végbe a társadalom előkelőbb és vagyonosabb rétegein belül is. A Hellászban, Kis-Ázsiában, Afrikában szerzett zsákmány elsősorban a nobilitasból kikerülő hadvezéreket gazdagította, ahogy egy-egy tartomány helytartójaként is ők gyarapíthatták a vagyonukat. A kereskedők, pénzemberek kezében is óriási gazdagság halmozódott fel. A provinciákban nem az állam szedte az adót, hanem úgynevezett adóbérlő társaságok, amelyek előre befizették a kincstárba a felbecsült összeget, majd a saját hasznukra beszedték az adót. A földközi-tengeri kereskedelem ellenőrzése, a tartományok adóin kereshető összegek, illetve az állami megrendelésekből – építkezések, hadsereg ellátása stb. – származó üzletek mind ezt a réteget gyarapították. A római jogi gondolkodás ezen a területen is érvényesítette az összeférhetetlenség elvét: akik állami megrendelésekről döntöttek, akik hivatalt viseltek, illetve a senatus tagjai nem foglalkozhattak kereskedelemmel és pénzügyekkel. És fordítva: aki adóbérlettel, hadiszállítással, kölcsönzéssel akarta vagyonát gyarapítani, annak le kellett mondania arról, hogy hivatalra, az állam irányítására pályázzon. Így különült el két zárt csoport, két rend a római társadalom felső régióiban: a senatori és a lovagi rend – az utóbbi elnevezés a gazdagok hajdani lovas katonai szolgálatára utal. Akár a senatori, akár a lovagi rendhez tartoztak, a vagyonosabb emberek Rómában pénzük jelentős részét földbe fektették: nagybirtokokat, úgynevezett latifundiumokat szereztek maguknak Itáliában és a tartományokban, elsősorban Szicíliában. Fölvásárolták a tönkrement, eladósodott paraszti földeket, illetve rátették a kezüket az ager publicusra. Olyan méretű birtokok kialakítása volt a cél, amelyeken már nagyüzemi módon – rabszolgákból álló munkacsapattal – lehetett gazdálkodni, állatot tenyészteni, illetve szőlőt, gyümölcsöt, olajat termeszteni piaci értékesítésre. A rabszolgák száma és a római gazdaságban betöltött szerepük is gyökeresen megváltozott a háborúk hatására. A folyamatos és sikeres háborúkban sok rabszolgát szereztek. Például a makedón háborúk alatt Épeiroszból (a Balkán nyugati fele) negyvenezer rabszolgát adtak el egyetlen hadjárat alkalmával. A rabszolga, mivel bőven volt utánpótlás, olcsó munkaerő, és a megfelelően kiépített, árutermelésre berendezkedett latifundiumon kitűnően alkalmazható. A földjüket elvesztett parasztok egy része nagybirtokokra szegődött el dolgozni, de ahogy a rabszolgák száma növekedett, ez a lehetőség is egyre jobban szűkült. A többség a városokba, elsősorban Rómába költözött. Alkalmi

131

munkákból éltek- a gazdagok városi életvitele biztosított munkát –, illetve politikai jogaikat próbálták kamatoztatni. Ezt az egyre népesebb nincstelen társadalmi csoportot nevezzük proletároknak, illetve városi plebsnek. A város nemcsak szerény megélhetési lehetőséget nyújtott a sűrűn egymásra épült bérkaszárnyákban összezsúfolódó szegényeknek, hanem szórakozást is. Ezeknek egyikét a színpad jelentette: elsősorban a vígjáték. Plautust, a Kr. e. 3. századi római vígjátékírót olvasva kiderül, hogy nemcsak a társadalom szerkezete vagy a gazdaság változott meg alapvetően, hanem Róma gondolkodásmódja is. Régi erkölcsök és értékek, a híres római erények elferdülése adja vígjátékai egyik alappillérét. Ebből két következtetést is levonhatunk: egyrészt ezek az értékek még mindig fontosak voltak az embereknek, hiszen olyasmin, ami nem érdekli, nem is nevet a közönség, nem érdemes tehát tréfálkozni rajta. Másrészt a rómaiak érezték, hogy világuk már nem működik a régi normáik szerint: az ősi szokások az új körülmények között, a megváltozott világban egy kis túlzással, kis karikírozással könnyen nevetségessé tehetők lettek. Plautus darabjai más fontos tanulsággal is szolgálhatnak. Ezek nem "eredeti" latin művek, hanem görög komédiák átdolgozásai, átültetései. A görög kultúra szinte a kezdetektől jelen van Rómában, erősebb-gyengébb hatása mindig kimutatható, de a keleti – görög és kis-ázsiai – hódítások egészen új helyzetet teremtettek. Hihetetlen mennyiségben áramlottak Itáliába Hellász kincsei: nemesfémek, szobrok, fényűzési cikkek, rabszolgák és ezekkel együtt szokások; öltözködésben, lakberendezésben, életvitelben, illetve gondolkodásban is. Ahogy már akkoriban is megfogalmazták: a legyőzött görögök lettek a győztesek tanítói. Bizonyos értelemben ők lettek a győztesek, hiszen némiképp saját képükre formálták az őket meghódító várost. A nagy számban Rómába került görög hadifoglyok a gazdag családoknál görög nyelvet és irodalmat oktattak, szónokolni tanítottak. Előkelő patríciusok keresték görög művészek és tudósok társaságát, és támogatták őket. A görög kultúra pártolásában különösen kiemelkedett egy család: a Scipiók. Az ő védelmüket és vendégszeretetüket élvezte például a túszként Rómába került Polübiosz, a híres történetíró is, aki görög szemmel, de Róma iránti csodálattal írta meg a Földközi-tenger meghódításának történetét. Az idegen műveltség átvételének ellenzői is voltak. Legismertebb képviselőjük, Cato maga is a nobilitas tagja. Forrásaink szerint kitűnően tudott ugyan görögül, és mint író és szónok műveihez felhasznált görög mintákat is, szigorúsága mellett mégis görögellenességéről híresült el. Cato nem a görögöktől félt, hanem a régi római világot, a viselkedési normákat, az ősi szokásokat (prisci mores, mores maiorum) féltette. Maga is fontosnak tartotta a görög műveltség megszerzését, de még fontosabbnak megőrizni az egyszerűségből fakadó római virtust (az ősi, férfias magatartáseszményt). Ellenlábasait, például a Scipiókat nem azért támadta, mert görög műveket olvastak, hanem mert görög módival cserélték fel – Cato legalábbis így látta – őseik szokásait. Cato és a Scipiók ellentéte mögött természetesen nemcsak a görögkérdés állt, hanem a Róma vezető rétegén, a nobilitason belüli ellentétek is. A senatori rend kifelé igyekezett ugyan egységesnek mutatkozni, hogy kézben tudja tartani az állam vezetését, belül azonban kisebb-nagyobb csoportokra szakadt. Ezek egy-egy tekintélyes politikus köré csoportosulva próbálták érdekeiket és elveiket érvényesíteni, illetve ellenfeleiket politikailag ellehetetleníteni. Ez a sors várt a Hannibáltól Rómát megszabadító Scipióra is, közvetett, testvére ellen indított támadásokkal a senatusban és a népgyűlés előtt – a közpénzek túlontúl nagyvonalú kezelése volt a vád – a politikai életből való kivonulásra kényszerítenék.

4.5. A köztársaság válsága 4.5.1. A Gracchusok és Marius, a földkérdés és a hadsereg reformja A hódítások hatására, illetve az évtizedek, évszázadok múlásával megváltozott a római társadalom, ahogy a római állam is. Ez rengeteg gondot, feszültséget okozott. A birodalommá nőtt városállam belső bajai leghamarabb és a legszembetűnőbben egyrészt a hadseregben mutatkoznak meg, másrészt a földjüket elvesztő parasztok egyre növekvő tömegében. A két probléma összefügg. A – például – Hispániában évek óta katonáskodó itáliai paraszt már nem olyan lelkes és fegyelmezett katona, mint a még Hannibál ellen harcoló nagyapja volt. De nemcsak a katonai fegyelem és egyes vezérek tehetetlensége, megvesztegethetősége okozott nehézségeket a Kr. e. 2. század második felében a különböző frontokon, hanem az utánpótlás kérdése is. A földdel rendelkező parasztok számának apadása egyúttal a besorozható római polgárok létszámának csökkenését is jelentette. Ezek a bajok késztettek egy előkelő – a nobilitashoz tartozó – családból származó politikust, Tiberius Sempronius Gracchust Kr. e. 133-ban arra, hogy néptribunusként javasolja a 367-es földtörvény felújítását. Programja alapján a nincstelen polgárokat az ager publicusból juttatták volna földhöz. Ehhez érvényesíteni kellett a bérletek nagyságát maximáló törvényt, a gazdagok ugyanis jóval nagyobb területeket béreltek, mint 500 iugerum. Ez nagyon óvatos reformjavaslatnak tekinthető, hiszen nem érintette a gazdagok magántulajdonát, csak bérelt földjeik egy részéről kellett volna lemondaniuk, mégis óriási felzúdulást váltott ki az érintettek körében, mivel ők ezeket a földeket már sajátjukként kezelték, például komoly összegeket fordítottak arra, hogy virágzó nagybirtokokká tegyék. Tiberius Gracchus a senatus ellenállása dacára komoly és nem is mindig törvényes politikai küzdelem során keresztülvitte programját: a népgyűlés megszavazta javaslatait. Háromtagú testületet hoztak létre, amely a földbérletek felülvizsgálását, illetve a főkiosztást végezte. Gracchus azonban – maga is a bizottság tagja – hivatali évének lejártakor nehéz helyzetbe került. Magánemberként nem élvezhette a néptribunusi sérthetetlenséget, ezért félt, hogy ki lesz szolgáltatva politikai ellenfeleinek. És azzal is szembe kellett néznie, hogy ha ő, a reformer már nem viseli a tekintélyes hivatalt, esetleg a reform végrehajtása is megfeneklik. Ezen a helyzeten úgy próbált úrrá lenni, hogy a következő évre is jelöltette magát néptribunusnak, ami a római államot szabályozó egyik alapelvet sértő lépés volt. Ellenfeleinek

132

válaszlépése pedig már végképp kívül esett a törvényesség határain: a senatorok egy csoportja rátámadt a népgyűlésen Tiberius Gracchusra, és agyonverte. A reformpolitikus halála ellenére a földosztó bizottság munkája – ha vontatottan is – folytatódott, és tíz év múlva, Kr. e. 123-ban Gaius Gracchus, Tiberius öccse, bátyja nyomába lépve újabb reformokkal áll elő, ő is mint néptribunus. Politikai programja már sokkal szélesebb körű volt, mint Tiberiusé. Az alapot most is az elszegényedett polgárok földhöz juttatása jelentette, de ő nemcsak Itáliában adott volna földet az igénylőknek, hanem coloniát is alapított a lerombolt Karthágó területén. Emellett igyekezett kiszélesíteni reformjainak társadalmi bázisát – egyszersmind gyengíteni a konzervatív erőkét. A lovagi rendet bevonta a politikába, és törvényt hozatott arról, hogy a provinciákban történt visszaélésekben ők bíráskodhatnak. Előállt azzal a javaslattal is, hogy a latin szövetségesek kapják meg a római polgárjogot, a többi szövetséges pedig a latin jogot. Ez utóbbi lépésével nemcsak reformjainak bázisát tudta volna egy csapásra megnövelni, de leszerelte volna az itáliai lakosság jogos és egyre erősödő elégedetlenségét is. Ez volt az a pont, ahol az optimatáknak – magyarul: a legjobbak, azaz a senatori párt – sikerült szembefordítaniuk Gaius Gracchusszal a politikai előjogait féltő római népet: a népgyűlés nem szavazza meg a törvényjavaslatot. Ráadásul ügyesen rálicitálva legnépszerűbb intézkedéseire – Afrika helyett Itáliában ígérve több tízezer parcellát-, kifogták a szelet Gaius vitorlájából. A senatus és a reformokat szorgalmazó csoport küzdelmeinek a végére utcai harcok tettek pontot: Gaius Gracchus és több ezer híve Tiberiusék sorsára jutott. Ezekben a politikai küzdelmekben már nyíltan megkérdőjeleződött a senatus vezető szerepe. Továbbá nyílttá váltak a nobilitason belüli hatalmi harcok, illetve elvi ellentétek. A Gracchusok régi senatori rendű családból származtak, de a problémákra olyan megoldást választottak, amelyik sértette a senatus hagyományos vezető szerepét, illetve veszélyeztette tagjainak gazdasági érdekeit. A konzervatív erőknek Kr. e. 133-ban, illetve 123-122-ben még sikerült a radikálisabb változtatások útját állni, de a küzdelmekben kialakult egy politikai csoportosulás: a populares, a néppárt. Ellenfeleik, az optimaták Róma problémáira a megoldást továbbra is a senatus vezető szerepének megőrzésében, valamint a társadalmi és politikai helyzet változatlanságában látták, a populares azonban reformokat sürgetett. Változás először a hadsereg kérdésében történt. Ez volt Róma legégetőbb problémája, és különösen a század vége felé vált azzá, amikor egyrészt Afrikában, másrészt Itália északi határain kellett Rómának új ellenfelekkel szembenéznie. Afrikában a hajdani szövetséges Numídiával húzódott el egyre kínosabban a háború: Iugurtha, Numídia egyik társuralkodója az egész országra áhítozva, szembefordult a Numídia megosztottságát fenntartani akaró Rómával. (A szövetség felrúgása, a nyílt szembefordulás a Numídiában tartózkodó római kereskedők lemészárlásával kezdődött Kr. e. 112-ben – később is gyakorta ez volt a vazallus államok vagy provinciák lázadásának nyitó lépése.) A Iugurtha elleni háborúban tűnt fel, és szerezte meg Rómának a végső győzelmet Marius, aki nem előkelő, vidéki családból származva homo novusként lett consul Kr. e. 107-ben. (Homo novusnak, vagyis új embernek az olyan személyt nevezték, akinek ősei korábban nem töltöttek be curulisi, azaz senatusi tagsággal járó, magasabb hivatalt.) Megválasztását és az afrikai haderő rábízását egyrészt a senatorait korrupcióval, hadvezéreit pedig pipogyasággal vádoló nép, illetve a kereskedelmi érdekeit féltő lovagi rend kényszerítette ki. Numídiai győzelmét követő diadalmenete (Kr. e. 104) után az újra consullá választott Mariusnak az északon Itáliára törő új és félelmetes ellenség, a germánok ellen kellett vonulnia. Az ellenük való végső győzelem évekig váratott magára, és ezalatt Mariust újra és újra consullá választották. Consuli éveit a hadsereg átszervezésére használta fel. Már a Iugurtha elleni sereg sorozásakor alapvető újítást vezetett be: mivel nem volt elegendő – a megfelelő cenzussal rendelkező – hadköteles újonc, a légiókat a proletárokból, a vagyontalan polgárokból állította össze, amivel egy csapásra megoldotta a hadsereg helyzetét, és a római haderőt is ütőképesebbé tette. A földjüket vesztett, önként jelentkező polgároknak a zsoldot, a zsákmány reményét és a tizenhat évi szolgálat után járó földet jelentő katonáskodás lehetőséget adott a felemelkedésre. A hosszú szolgálati idő – a katonák nem tértek vissza a hadjárat után földjükre szántani-vetni – még komolyabb kiképzést, hivatásos sereg létrehozását tette lehetővé. A hadsereg ütőképesebb lett, de távolabb került a társadalomtól. A katona most már nem az ekéjét a városa hívására ideiglenesen otthagyó paraszt volt, hanem zsoldért harcoló hivatásos, aki békében-háborúban egyaránt légiós táborokban lakott, elsősorban vezéréhez kötődött, és mint a következő évtizedek története megmutatta, hajlandó volt vezére céljainak érdekében honfitársai ellen is harcolni. A Kr. e. 2. század végének politikai küzdelmei más, messzire mutató változásokat is hoztak: ekkor jelent meg – és lett azután egyre gyakoribb – a politikai küzdelmekben a nyílt erőszak. Kiderült az is, hogy a magisztrátusok évenkénti váltakozása nehézkessé teszi az állam működését: egy-egy komoly politikai vagy katonai feladathoz, mint például Mariusé, már nem volt elegendő az egyéves megbízatás. A Gracchusok példája is azt mutatta, hogy a szükségesnek ítélt reformok elérése óhatatlanul a törvényes keretek szétfeszítésével, valamint a hatalmi viszonyok felborulásával jár. Az előbbiekhez kapcsolódó másik tanulság – amivel a bátyja nyomdokain haladó Gaius Gracchus is szembesült –, hogy nehezen lehet az állam, illetve a társadalom egyes problémáit önmagukban, elszigetelten orvosolni. A következő század sikeres politikusai már egyre szélesebb és összetettebb, a birodalom külső és belső problémáira kiterjedő programmal léptek fel.

4.5.2. A szövetséges háború, Spartacus A Kr. e. 2-1. század fordulóján a birodalom politikai életére a római polgárok csoportjai közötti konfliktusok, a szorosan vett római társadalmon belüli feszültségek mellett az itáliai szövetségesek és Róma szembenállása volt meghatározó hatással. Gaius Gracchus óta a populares reformpolitikusainak programjában mindig szerepelt a római

133

polgárjog kiterjesztése a szövetségesekre, de az optimaták sorozatosan megakadályozták az erre vonatkozó törvényjavaslatok elfogadtatását. Könnyen tehették, mert a római proletariátus – más ügyekben többnyire éppen a populares politikusainak bázisa – nem akarta politikai előjogait megosztani az itáliai városok lakosságával. A kérdés súlya és a polgárjog megadását ellenzők vaksága vált nyilvánvalóvá a Kr. e. 91-ben kirobbant szövetséges háborúban. Az itáliai szövetségesek jelentős része – elsősorban dél- és közép-itáliai törzsek (míg a görög városok és az etruszkok hűségesek maradtak) – fellázadt Róma ellen, és létrehozta saját államát Corfinum központtal, római mintára szervezett intézményekkel, saját pénzzel. Róma rendkívül nehezen lett úrrá a helyzeten: mire Kr. e. 88-ban be tudta fejezni a háborút, a harcok során több consulját és légióját is elveszítette. És ami a legfontosabb: politikai engedmények sora, a római polgárjog megadása volt az ára a katonai győzelemnek. A hűséges szövetségeseknek ígért polgárjoggal tartotta meg az el nem pártolt területeket, illetve bontotta meg az ellene szövetkezők egységét. De végső soron a polgárjog egész Itáliára való kiterjesztése megerősítette a római társadalmat, és megszilárdította a birodalmat. Alig fejeződik be a szövetséges háború, újabb konfliktus rengeti meg Itáliát, sőt magát Róma városát. Tiberius Gracchus halála óta napirenden volt a politikai kérdések erőszakos elintézése – politikai gyilkosságok, tömegverekedések a népgyűlésen, utcai harcok a politikai ellenfelek támogatói között stb. –, de Kr. e. 88-ban valami addig elképzelhetetlen dolog történt: római légiók, a köztársaság, a res publica seregei álltak szemben egymással, illetve ostromolták meg Rómát. A polgárháború, a populares és az optimaták fegyveres konfliktusa egy keletre vezetendő hadjárattal – pontosabban a hadvezér személyével – kapcsolatban robbant ki. Mert abban mindkét tábor egyetértett, hogy az Asia provinciára, sőt Hellászra – Róma leggazdagabb tartományaira – rátörő pontusi király, Mithridates hatalmát meg kell semmisíteni. De ki vezesse a hadjáratot, ki kapjon imperiumot a sok-sok légió és az óriási területek fölött? Kié legyen a várható győzelmektől és új hódításokból származó óriási zsákmány és dicsőség? Kinek a kezére bízzák a lovagi rend itteni befektetéseinek sorsát? Végül ki térjen a győztes légiók élén haza, hogy megnövekedett tekintélyéből és hatalmából politikai tőkét kovácsoljon? A senatus egy régi arisztokrata családból származó, konzervatív politikust, a kiváló és tapasztalt hadvezért, Sullát jelölte ki a mithridatesi háború vezetőjének: vele szemben lépett fel a populareshoz tartozó idős Marius, aki ebben a kérdésben élvezte a lovagi rend jó részének a támogatását is. A népgyűléssel meg is szavaztatta magának a hadvezérséget, amire Sulla – az ő vezetéséhez ragaszkodó seregével – Róma ellen vonult. A polgárháború évekig elhúzódott: hátráltatta a végleges megoldást, hogy közben Rómától messze, Hellászban és Kis-Ázsiában is harcolnia kellett a római seregeknek. (Volt olyan év, amikor mind Sullának, mind a popularesnek állomásozott és harcolt itt serege: Mithridates ellen – egymástól függetlenül –, illetve a Mithridatesszel kötött béke után egymás ellen.) A véres polgárháborúban először Sulla, majd a Marius-pártiak, majd újra Sulla foglalta el Rómát, aki ezzel a végső győzelmet is megszerezte Kr. e. 82-ben. Célja az volt, hogy a populares többéves uralma után visszaállítsa az optimaták hatalmát, azt a konzervatív és oligarchikus államot, amelyet a senatus irányít- nem is annyira a törvényekre támaszkodva (ezeket a népgyűlés hozza, és inkább a populares fegyvere), mint inkább a politikai szokásjog és a testület tekintélye, auctoritásza alapján. A régi római társadalom alapvető átalakulására és a res publica ellehetetlenülésére mélyen jellemző, hogy a "régi rend" helyreállítása során Sulla politikai ellenfeleihez hasonlóan felrúgta a köztársaság korlátait. Kr. e. 82-től 79-ig, lemondásáig mint dictator vezette az államot. Ez alatt az időszak alatt több változtatást hajtott végre: háromszáz lovaggal megnövelte a senatus létszámát, ugyanakkor kiszorította a lovagi rendet a bíráskodásból. Jelentősen megnyirbálta a néptribunusok hatalmát és jogkörét, hogy leszűkítse a populares politikai mozgásterét. De ennél közvetlenebb eszközökkel is erősítette az optimaták hatalmát: szisztematikusan üldöztette és gyilkoltatta ellenfeleit. Listát hozott nyilvánosságra: az ezen szereplők kiszolgáltatásáért, illetve megöléséért jutalmat ígért. A meggyilkoltak – mintegy négyszáz senator és ezerhatszáz lovag – vagyonát az állam elkobozta és árverésre bocsátotta. Ez az eljárás, amelynek proscriptio a neve, Róma későbbi történelme során is félelmetes eszköze lett a polgárháborús ellenfeleknek. Kr. e. 73-ban egy capuai gladiátoriskolából hetvenedmagával megszökött egy thrák gladiátor, Spartacus. Ezzel az apró eseménnyel kezdődött az ókor legnagyobb rabszolgafelkelése. A Spartacus vezette csapat ugyanis sorra megverte az ellene küldött kisebb rendfenntartó erőket, és a legyőzöttektől fegyvereket zsákmányolva egyre jobban felszerelte magát; a csapat létszáma is rohamosan növekedett, ahogy a környező birtokokról egyre több rabszolga csatlakozott hozzájuk. Nem ez volt az első rabszolgaháború a Római Birodalomban: a Kr. e. 2. század utolsó harmadában két hatalmas felkelés is volt Szicília szigetén, amelyeknek hírére máshol is kitörtek kisebb lázadások, illetve ebben az időszakban – körülbelül Kr. e. 140-től 70-ig – egymástól függetlenül is sokszor fegyverre kapott a rabszolgák kisebbnagyobb csoportja. Az előbb-utóbb mindig véres megtorlásba torkolló felkelések mögött a rabszolgák számának ugrásszerű növekedése állt. A pun háborúk óta a folyamatos háborúskodás révén rengeteg rabszolga, azaz hadifogoly kerül Itáliába – ebben a háborúk mellett nagyon fontos szerepet játszottak a kalózok is, akik körében a latifundiumok támasztotta nagy kereslet miatt külön iparággá vált az emberrablás. A rabszolga ára ebből következően nem volt túl magas, hiszen könnyen pótolható, nem túl becses "árucikk" volt: a latifundiumokon, a bányákban éppen ezért kegyetlenül kiszipolyozták munkaerejüket. Jobb volt a helyzete a városi rabszolgáknak, ami abból is látszik, hogy általában nem csatlakoztak a felkelésekhez. Munkájuk sem volt olyan nehéz, mint a földeken dolgozó társaiknak, a bánásmód is tűrhetőbb volt, és ami a legfontosabb: helyzetük nem volt kilátástalan, sokuk számíthatott arra, hogy felszabadítják. Külön csoportot alkottak a gladiátorok, akiknek cirkuszi közönség előtt kellett életre-halálra megvívniuk egymással, ami nemcsak kilátástalan, de

134

megalázó sors is – ha ehhez még hozzátesszük nagy jártasságukat a fegyverforgatásban, könnyen megérthetjük Spartacusék kezdeti sikereit, valamint vezető szerepüket az egész Itáliát megrázó, Kr. e. 73. évi felkelésben. A szicíliai rabszolgák az előző században mindkét nagy felkelésük alkalmával önálló, az egész szigetre kiterjedő királyság létrehozására törekedtek. Rövid életű államaik királyi címet felvevő vezetői alapvetően jóstehetségüknek és a rabszolgák kultuszaiban betöltött szerepüknek köszönhették tekintélyüket. Spartacus nem gondolhatott Itália közepén független királyság megteremtésére. Ezért egyre növekvő csapataival – Kr. e. 72-re serege állítólag elérte a százhúszezer főt – észak felé vonult, hogy az Alpokon átkelve elhagyják Itáliát. De még a Pó előtt megtorpant – nem tudjuk, miért –, és délnek fordult. Eljutott egészen a "csizma sarkáig", Szicíliába akart áthajózni, ezt azonban a rossz idő és a fuvart vállaló kalózok megbízhatatlansága megakadályozta. Míg a rabszolgasereg föl-alá vonult Itáliában, egyrészt fosztogatott, hogy fenntartsa magát, másrészt sorra verte az ellene küldött római légiókat – egészen addig, míg egy teljhatalommal felruházott, gyakorlott és kíméletlen hadvezérrel, Crassusszal és az általa vezetett, Kr. e. 71-re már túlerőben lévő római sereggel találta magát szemben. Spartacus és társai is a korábbi rabszolgalázadásokban részt vevők sorsára jutottak. Az utolsó ütközetben körülbelül hatvanezren estek el, közöttük Spartacus is. A fogságba kerültek közül pedig több ezret feszítettek keresztre elrettentő például. Bár a munka nagyját Crassus végezte el, a rabszolgák legyőzésének sikerén egy másik hadvezérrel, Pompeiusszal kellett osztoznia, aki seregével a hadműveletek végére érkezett meg Hispániából. Mind a két politikus és hadvezér Sulla pártján, a polgárháború alatt kezdte meg pályafutását. Crassus, aki Róma egyik leggazdagabb embere volt, hatalmas vagyonát a proscriptiók során alapozta meg, Pompeius pedig rendkívül fényes, de a köztársaság rendjének teljesen ellentmondó karrierjét köszönheti a polgárháború zavaros időszakának. A következő éveknek ők – elsősorban Pompeius – voltak a főszereplői. Hatalmuk növelése érdekében hátat fordítottak az optimatáknak, és megegyeztek a popularesszel. Közös consulságuk alatt eltörölték Sulla intézkedéseit: visszaállították a néptribunus jogkörét, újra juttattak bírói székeket a lovagoknak. Consuli évük után Pompeius elsősorban mint hadvezér öregbítette hírnevét: megtisztította a Földközi-tengert a kalózoktól, majd többéves háborúban óriási területeket hódított meg keleten Róma számára: miután a harmadik mithridatesi háborúban végleg megverte Pontosz nyughatatlan uralkodóját, délnek fordulva a Római Birodalomhoz csatolta a Szeleukida Birodalom maradékát. Ezalatt hatalmas vagyonára támaszkodva Crassus otthon a politikai küzdelmekben erősítette befolyását, például populareshoz tartozó politikusokat támogatott, elsősorban egy ragyogóan tehetséges fiatalembert, Iulius Caesart.

4.5.3. A köztársaság bukása, Caesar Sulla a senatus hatalmát egy időre vissza tudta ugyan állítani, de nem tudta visszaadni hajdani tekintélyét. A régi kormányzati forma helyreállításának érdekében foganatosított ideiglenes egyeduralma hatalmas lépés volt a res publica lebontásában. Elképzelésének gyengeségét jól mutatja, hogy épp Pompeius és Crassus – "politikai gyermekei" – fordultak a senatus ellen, illetve ők lettek azok, akik egy harmadik politikussal, Iulius Caesarral együtt felszámolták a köztársaságot. Akár szövetkeztek, akár háborúztak egymással, céljaik, ambícióik, tehetségük és a kezükben összpontosuló hatalom mindenképpen rombolta a res publica épületét. A Kr. e. 60-as évek végének ők hárman voltak az "erős emberei". Crassusnak sok pénze volt, Pompeiusnak óriási népszerűsége, tekintélye, hadvezéri hírneve és – nem utolsósorban – rengeteg veteránja. Caesarnak pedig – hármójuk közül a legfiatalabbnak – a populares egyik vezetőjeként fontos politikai kapcsolatai voltak, illetve céljai érdekében mozgósítani tudta a népgyűlést. Mindemellett kitűnő politikai érzékkel rendelkezett, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a szövetség, amelyet Kr. e. 60-ban tető alá hozott: Caesar, Pompeius és Crassus titkos megállapodást kötöttek. Céljaik egyeztetése és egymás törekvéseinek támogatása a senatus konzervatív erőivel szemben – erről szólt az egyezség, amelyet egy későbbi esemény mintájára első triumvirátusnak szokás nevezni. A megállapodás szerint a következő évben Caesar consul lett – megválasztatása nem okozott gondot a szövetségnek-, és mint consul olyan intézkedéseket vitt keresztül a senatusban és a népgyűlésen, amelyek két támogatójának kedveztek. A senatus jóváhagyta Pompeius keleti intézkedéseit, valamint végre veteránjai is – amit a senatus korábban megakadályozott – földhöz jutottak, Crassus pedig tovább gazdagodhatott, illetve Caesar intézkedései nyomán megerősíthette befolyását a lovagi rend körében. Caesar ezenkívül consulsága lejárta után mint proconsul Gallia helytartója lett; ehhez nagy sereget kapott, széles körű és rendkívül hosszú, ötéves imperiummal ruházták fel: Caesar ezt az öt évet, amelyet később újabb öt évvel meghosszabbítottak, Gallia meghódítására használta fel. Gallia Cisalpinára támaszkodva a Gallia Narbonensistől – amely már korábban Róma kezére került – északra fekvő területeket is megszerezte a birodalom számára: a mai Franciaországot és Belgiumot, valamint Svájc és Hollandia egy részét. Az újra és újra kiújuló háború során Caesar nemcsak az itt élő gallokkal ütközött meg, hanem sikeresen szállt szembe a Rajnán (Rhenuson) át benyomuló germánokkal, sőt hadjáratot vezetett a Rajnán túlra is. Átkelt Britanniába, ami lázba hozta az otthoni közvéleményt, hiszen a Caesar vezette római légiók ezzel elérték a lakott föld nyugati peremét. A gall ellenállás kiemelkedő vezetője volt az arvernus törzs királya, Vercingetorix, aki egy ideig sikeresen operált a római seregekkel szemben, de végül Caesar körbezárta és kiéheztette őt és csapatait Alesiánál Kr. e. 52-ben. A birodalom Gallia megszerzése révén Kr. e. 51-ben gazdag és gyorsan fejlődő területtel gyarapodott. Caesar a harcok során egyrészt óriási zsákmányhoz jutott, másrészt győzelmei növelték otthoni népszerűségét. Harmadrészt – és ez a legfontosabb – ez alatt a tízéves háború alatt harcedzett, összeszokott és vezérében vakon bízó seregre tett szert, amelyre nagy szüksége volt további tervei eléréséhez.

135

A három politikus szövetsége a Kr. e. 50-es évek végére semmivé foszlott. Crassus 53-ban keleten – ő itt próbálta meg hadvezéri hírnevét öregbíteni – elesett a párthurok elleni harcban. Meghalt Julia, Caesar lánya is, akit Pompeius feleségül vett, így erősítve meg szövetségüket. Pompeius egyre inkább eltávolodott a popularestól, és újra az optimatákhoz közeledett, akik Caesarral és a popularesszel szemben benne látták támaszukat, és ennek megfelelően támogatták is. Mivel Caesar távol volt Rómától, a Kr. e. 50-es évek végére Pompeius és a senatus konzervatív oldalának kezébe került a hatalom – jellemző a helyzetre, hogy Pompeius Kr. e. 52-ben egyedül volt consul. A Caesar érdekeit távollétében képviselő politikusok részint gyilkosság áldozatai lettek, részint elmenekültek Rómából. "Alea iacta est", azaz "a kocka el van vetve" – mondta állítólag Caesar Kr. e. 49 januárjában, amikor hadseregével átlépte Itália határát, a Rubicont, és elindult Róma felé: újra fellángolt a polgárháború. Pompeius, akinek nem voltak komoly erői Itáliában, küzdelem nélkül feladta Rómát, és a Balkánra húzódott vissza. Itt, Pharszalosznál következett be a döntő ütközet Kr. e. 48 nyarán: amikor is Caesar legyőzte Pompeius túlerőben lévő seregét. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol Ptolemaiosz kései utódjánál – várakozásaival ellentétben – nem talált támogatásra, sőt gyilkosság áldozata lett. Egyiptom volt az utolsó a nagy hellenisztikus monarchiák közül, amelyet Róma még nem kebelezett be a birodalomba. Ahogy korábban keleti hadjárata során Pompeius, úgy most Caesar is megelégedett azzal, hogy a trónviszályba beleszólva biztosította a szövetséges királyság Rómához – és saját személyéhez – való hűségét. Ekkor került trónra a ptolemaioszi birodalom utolsó uralkodója, Kleopátra. Caesar ezután gyors háborúban ("Veni, vidi, vici" azaz "Jöttem, láttam, győztem" – írta a senatusnak) biztosította Kis-Ázsiában a birodalom keleti határait, majd hazatért Itáliába. A következő éveket a Pompeius-hívek ellenállási gócainak felszámolására kellett fordítania – Kr. e. 45-ben Hispániában mért végső vereséget ellenfeleire –, de közben már elkezdte széles körű reformprogramja megvalósítását is. A római társadalomban, illetve politikai életben évtizedek óta a proletárok, a római szegények nyomasztó helyzete volt a legnagyobb feszültségek forrása. Caesar ezt nagyszabású földosztással igyekezett orvosolni, és ugyanezt a célt szolgálták a különböző adósságok részleges elengedését előíró rendeletei is. Gyökeresen megváltoztatta Róma és a provinciák kapcsolatát is. Megszüntette az oly sok visszaélésre módot adó adóbérleti rendszert – ezután az adót a helyi közösségek maguk gyűjtötték össze. Elősegítette a kereskedelmi kapcsolatok erősödését Itália és a tartományok között. Támogatta a tartományok kereskedőit; gondot fordított Ostiának, Róma kikötőjének kiépítésére; arany denariust veretett a birodalom pénzforgalmának javítása érdekében. Nagy lendületet kapott uralkodásának rövid ideje alatt a romanizáció: coloniák létesültek szerte a tartományokban, illetve a helyi vezető rétegek sok helyütt nyerték el a latin, esetenként a római polgárjogot. Ezek mögött az intézkedések mögött jól kitapintható Caesar elképzelése az egységes birodalomról, amelyet már nem vagy nem csupán a hadsereg tartana össze, hanem a gazdasági, társadalmi, kulturális kapcsolatok és érdekek hálója is. Reformjai elindításához természetesen szükség volt a hatalmi viszonyok elrendezésére, az egyszemélyi vezetés kialakítására. Felruházták a dictatori teljhatalommal; először csak korlátozott időre, végül élethossziglan nyerte el ezt a rangot; ugyancsak élethossziglan rendelkezett a néptribunusok jogkörével (néptribunus patrícius származása miatt nem lehetett). Tekintélye, de intézkedési köre miatt is fontos, hogy már régóta ő volt a pontifex maximus; mint a római vallási élet vezetője, megreformálta a naptárt, amelyhez kultikus vonatkozása miatt csak a főpap nyúlhatott hozzá. Ezzel jött létre mai naptárunk alapja, amelynek egyik hónapja Caesar születésnapjának tiszteletére kapta a Julius nevet. Hatalmának tényleges alapja természetesen a hadsereg volt, ezt hangsúlyozza a neve részeként használt Imperator cím (ezért él tovább sok nyelvben ez a szó "császár" jelentéssel). Tisztjeivel és itáliai híveivel egészítette ki a senatust, amelynek a létszáma így kilencszáz főre emelkedett – tekintélye viszont csökkent, mert a legfontosabb ügyekben a döntést – külkapcsolatok, háború és béke, államkincstár – Caesar magának tartotta fenn. Sulla és Marius gyakorlatával szemben Caesar nem semmisítette meg politikai ellenfeleit, de még a politikai közéletből sem távolította el őket. Katonai diktatúrát hozott létre ugyan, de annak "rendőri", "titkosszolgálati" eszközei nélkül. Forrásaink szerint nem törődött barátai figyelmeztetésével, de még az égiek intő jeleivel sem, és nem tett óvintézkedéseket személyes védelme érdekében – összeesküvés áldozata lett. A senatorok egy csoportja Kr. e. 44. március idusán rátámadt, és több tőrdöféssel végzett vele. Caesar felismerve, hogy a köztársaság bajai a köztársasági keretek között már nem orvosolhatók- és természetesen személyes ambíciójától is vezettetve –, egyeduralmat hozott létre: a felajánlott királyi koronát elutasította ugyan, de különben nem igyekezett kendőzni hatalma korlátlanságát. Sőt súlyt vetett rá, hogy személyének fontossága külsőségekben is megnyilvánuljon. Ez vezetett oda, hogy a köztársasági hagyományokon – az utolsó királyt, Tarquiniust elűző Brutus példáján – nevelkedett és hatalmi érdekeikben is sértett régi senatorok tógájuk alá rejtett tőrrel érkeztek arra a bizonyos márciusi senatusi ülésre.

4.6. A principátus 4.6.1. Octavianus – Augustus A dictator halála után rendkívül zavaros helyzet alakult ki Rómában. A Brutus és Cassius által vezetett összeesküvőknek – a kortársak számára is nyilvánvalóan – semmilyen politikai programjuk nem volt a köztársaság visszaállításának jelszaván kívül. De kezdetben Caesar hívei, volt munkatársai sem léptek föl határozottan, akiknek pedig nagy hatalom összpontosult a kezükben. Hogy a következő időszak politikai játszmáit megértsük, tekintsük át a politikai helyzet tényezőit.

136

A római plebs kezdeti bizonytalanságot követően, miután nyilvánosságra került Caesar végrendelete, amelyben minden polgárra 300-300 sestertiust hagyott, Caesar gyilkosai ellen fordult. Caesar volt veteránjai Itália-szerte nagyobb csoportokban voltak letelepítve, tehát jól mozgósíthatók. Feltétel nélkül voltak imperátoruk hívei, a Caesar nevében fellépő politikusok számíthattak rájuk. Antonius és Lepidus közvetlen munkatársai voltak a diktátornak, megszerzett pozíciójuk megtartása, illetve hatalmuk növelése a senatusszal szemben a caesari program folytatásán és végső soron az egyeduralom visszaállításán múlt. Mint az év másik consulának (Antonius) és a lovasság parancsnokának (Lepidus), módjuk volt arra, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak. A köztársasági államforma visszaállítása a senatus hatalmának visszaállítását jelentette volna, ezért ez a testület szemben állt a hatalomra egyre leplezetlenebbül törő Antoniusszal. Vezetőjük ekkor a kor egyik legnagyobb hatású politikusa, a homo novusként fényes karriert befutó Cicero. Cicero ügyvédként, kiváló szónokként szerzett nevet magának, majd a különböző hivatalok elnyerésében is rendkívül sikeres volt; pályája csúcsát Kr. e. 63-as consulsága jelentette, ekkor leleplezett egy lecsúszott arisztokrata, Catilina által vezetett összeesküvést, amiért a haza atyja címmel tüntették ki, de ezután kiszorult a hatalomból, egy rövid időre száműzetésbe is kényszerült. Programja, amelyet beszédeiből, leveleiből és filozófiai írásaiból jól ismerünk, a köztársaság megőrzése volt, minden jó polgár – legyen senatori vagy lovagi rendű, vagy egyszerű polgár – összefogásával. Caesarral – akivel kölcsönösen nagyra becsülték egymást – szemben Pompeiust, Antoniusszal szemben egy ideig a fiatal Octavianust támogatta. Brutus és Cassius, a Caesar-ellenes összeesküvés vezetői a gyilkosság után elhagyták a várost, a keleti provinciákba mentek. Itt a szabadság (libertas) nevében sereget szerveztek, hogy Caesar után leszámoljanak a Caesar-párttal is. Ehhez rendelkezésükre állt a gazdag keleti területek jövedelme – tíz évre előre beszedték az adót, megsarcolták a városokat stb. Sextus Pompeius, Pompeius fia a zűrzavaros helyzetet kihasználva apja maradék híveivel megszállta Szicíliát, és erős flottát szervezve veszélyeztette Itália partjait. Octavianus, Caesar unokaöccse ekkor 19 éves. Nagybátyja végrendeletében fiává fogadta, és örökösévé tette. Ez számára komoly politikai tőkét jelentett: tekintélyt a nép és a veteránok előtt, továbbá jogot a közéleti fellépéshez – mindez azonban kevés ahhoz, hogy sikerrel lépjen fel az optimatákkal szemben Caesar programjának folytatásáért és a gyilkosok megbüntetéséért. Ahhoz ugyancsak nem elegendő, hogy Antoniust rávegye: engedje át neki – a jogos örökösnek- Caesar pénzét, iratait és végső soron Caesar pártjának vezetését. Ezért pénzzé téve saját vagyonát, hadsereget szervezett, elsősorban Caesar veteránjaiból. Antoniusszal szemben a senatushoz közeledett, így szerzett hadseregéhez törvényes megbízatást arra, hogy a következő év (Kr. e. 43.) consuljaival együtt Antonius ellen hadsereget vezessen Észak-Itáliában. Antonius vereséget szenvedett, de mindkét consul elesett, Octavianus kezébe került az egész sereg vezetése, amit azonban nem Antonius üldözésére és teljes megsemmisítésére használt fel – mint ahogy ezt a senatusban elvárnák tőle – , hanem Róma ellen vonulva kikényszerítette magának a consulságot. A Caesar-párt vezetői ezután kiegyeztek (szükség volt összefogásukra a Hellászban Brutus és Cassius által gyűjtött hadak ellen): Octavianus, Antonius és Lepidus részvételével létrejött a (második) triumvirátus. Az "államügyek rendbehozatala érdekében" öt évre teljhatalmat szavazott meg számukra a népgyűlés, amelyet később újabb öt évvel meghosszabbítottak. A triumvirek széles körű proscriptiót tartottak, amelynek háromszáz senator, köztük Cicero, és kétezer lovag esett áldozatul. Antonius és Octavianus átkelt Hellászba, hogy megütközzön Brutusékkal: Philippinél – Kr. e. 42-ben – egyegy százezres sereg csapott össze. A triumvirek győzelmet arattak; Cassius és Brutus a kor szokása szerint öngyilkosságot követett el, seregük maradéka pedig vagy átállt a győztesek oldalára, vagy Sextus Pompeiushoz menekült. Philippinél végképp pont került a köztársaság történetének végére: míg a korábbi évtizedekben az volt a tét, hogy fennmaradhat-e, Philippi után már csak az maradt kérdéses, hogy ki kerül egyeduralkodóként az állam élére. A triumvirek egyelőre megosztoztak a birodalmon: Lepidust a két erősebbik fél kiszorította a hatalomból: Africa provinciát kapta meg. Antoniuséi lettek a keleti területek, Octavianus kapta Rómát és a nyugati provinciákat. A következő tizenkét évet mind a két fél saját pozíciójának erősítésére használta fel a területén, megmaradva saját imperiumán belül. Antonius a párthurok ellen vezetett háborúkkal akarta a birodalmat – és ezzel természetesen a saját hatalmát – megnövelni, de végül csak a keleti határok megerősítésére és vazallus királyságok létrehozására futotta erejéből és szerencséjéből. Keleti politikájának fő támasza Egyiptom királynőjével, Kleopátrával való szoros szövetsége volt; ezt kettejük viszonya tette még erősebbé, amely a történelem egyik leghíresebb szerelmi története. Nincs okunk arra, hogy a két fél érzéseinek őszinteségében kételkedjünk, de kapcsolatuk politikai haszna is nyilvánvaló: Kleopátra Antoniusban támaszra talált országán belüli és kívüli ellenségeivel szemben, Antonius pedig Egyiptom gazdagságára, tartalékaira alapozhatta politikai terveit. Octavianusnak mindenekelőtt Sextus Pompeiusszal kellett leszámolnia, aki nemcsak Szicília gabonájától fosztotta meg Rómát és Itáliát, hanem hajóhadával elzárta az Afrikából, illetve keletről érkező gabona útját is. Mivel önmagukat a környező földekről már nem tudták ellátni kenyérgabonával, az ókori nagyvárosok élelmezése a tengeren érkező szállítmányoktól függött: ezek elmaradása – vagy csak bizonytalanná válása – pánikot és politikai feszültséget okozhatott. Emellett Sextus Pompeius szökött rabszolgákat fogadott seregébe – ezt különben szinte mindegyik polgárháború mindegyik szereplője megtette –, aminek Itáliában a rabszolgák tömeges szökése lett a következménye. Octavianusnak, pontosabban tehetséges vezérének és barátjának, Agrippának Kr. e. 36-ra sikerült Szicíliát elfoglalnia. Octavianus – a Balkánra (a mai Horvátország területére, Illyriába) vezetett kisebb hadjáratok mellett – erejét Róma társadalmi rétegeinek megnyerésére és egy ütőképes hadsereg kialakítására fordította. Nagyszabású és sikeresnek mondható propagandakampányt folytatott, amelyben Antonius mint Rómát és ősi szokásait megtagadó keleti despota jelent meg, önmaga pedig mint a Város érdekeinek védelmezője, aki rendkívüli hatalmáról is lemondana, ha nem fenyegetné az államot Antonius és a – minden rossznak elmondott – Kleopátra részéről súlyos veszély. A mindent

137

eldöntő összecsapásra Hellász nyugati partjainál, egy Actium nevű hegyfoknál került sor Kr. e. 31-ben. A tengeri csatát Agrippa vezetésével Octavianus serege nyerte meg; Antonius és Kleopátra visszamenekült Egyiptomba, ahol a következő évben, amikor seregével Octavianus megérkezett, öngyilkosok lettek: a birodalom egésze tizennégy év szívós munkája után Octavianus kezébe került. Octavianus a nem sokkal halála előtt írt végrendeletében (Res gestae Divi Augusti, Az isteni Augustus cselekedetei) így fogalmaz: "Hatodik és hetedik consulságom idején [Kr. e. 28-27.], miután a polgárháborúnak véget vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértéssel rám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem le. Ezért az érdemért senatusi határozat alapján Augustusnak neveztek. Ezután tekintély [auctoritas] dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak." "A dictaturát, amelyet a nép és a senatus mind távol-, mind jelenlétemben megszavazott [Kr. e. 22.], nem fogadtam el. Az akkor egyszer és mindenkorra fölajánlott consulságot szintén nem fogadtam el." "...a senatus és a római nép egyetértőleg azzal bízott meg, hogy korlátlan hatalommal egyedül legyek a törvények és szokások felvigyázója, de én egy olyan tisztséget sem fogadtam el, amelyet őseink szokása ellenére ruháztak rám. Azt, aminek végrehajtására a senatus megkért, tribunusi felhatalmazásom birtokában hajtottam végre." Az idézett részletek kitűnően jellemzik a polgárháborúból győztesen kikerülő Octavianus által létrehozott régi-új rendszert. Nem fogadta el a dictatori címet, hanem a köztársaság államrendszerének keretét formálisan megtartva valósította meg diktatúráját. Ő lett a princeps senatus, a senatus feje, ami azt jelenti, hogy ő szavaz elsőként az üléseken. De a princeps címe, amelyről az egész rendszert principátusnak nevezzük, Augustus – most már nevezzük így – esetében azt is jelenti, hogy ő az első polgár: "tekintély dolgában mindenkit felülmúltam". Uralma első időszakában évről évre consullá választották, illetve örökös néptribunusi jogkörrel ruházták fel, közvetlenül befolyásolhatta a törvényhozást és a többi magisztrátus megválasztását. Mint-egy kis túlzással-Tacitus írja: a köztársasági hivataloknak csak a neve maradt meg. Hatalmának alapja a hadsereg, amelyet helyettesei (legatusai) által irányított. Ő is felvette nevébe az imperator címet, amely az egész birodalomra (még Itáliára is) kiterjedő proconsuli imperiumára utal; az imperium is köztársasági intézmény, Augustus annyit változtat rajta, hogy térben és időben korlátlanná teszi. Teljes egészében ő intézte a külpolitikát: uralmának első felében nagyszabású hódításokba kezdett, az ő hadvezérei érték el Közép- és Dél-Európában a Duna vonalát, és felmerült Germania meghódítása is. A légiók Gallia – a Rajna – felől támadva elérték az Elbát, de a terület bekebelezésére nem került sor. A frissen meghódított Pannóniában kitörő súlyos lázadás (Kr. u. 6-9.) lekötötte a birodalom erőit. Európában véglegesült a Rajna-Duna-vonal mint a birodalom határa. (A Duna megszerzése a provinciák ellátása, illetve a kereskedelem szempontjából volt rendkívül fontos, hiszen a kor közlekedési viszonyai között nagyobb szabású szállítás csak vízi úton volt lehetséges.) Keleten Augustus nem lépett fel hódító törekvésekkel, nem vágott vissza Cassius és Antonius vereségeiért, megelégedett azzal, hogy tárgyalás útján visszaszerezte a párthuroktól az elragadott római hadijelvényeket, és biztosította a keleti határokat. A provinciákkal szemben folytatta Caesar politikáját: coloniákat alapított, a he1yi lakosság városai közül egyeseket municipiumi rangra emelt – ebben szűkmarkúbb volt, mint elődje –, lehetőséget adott a lakosságnak, hogy egyenesen nála emelhessen panaszt helytartói ellen, ellenőrizte az adószedést. Programjának egyik fontos eleme a pax Augusta, az augustusi béke. Ez jelenti a birodalom határán a római fegyverek biztosította békét, de jelenti az évtizedes polgárháborúk pusztításainak végét is Itáliában és a provinciákban. Augustus rendszerének sikere éppen ebben rejlik: békét és rendet teremtett az államban, elfogadható kompromisszumot kínálva a kiváltságos csoportoknak- a senatori és lovagi rendnek- és biztos megélhetést az alsóbb rétegeknek. Tacitus jellemzésének minden szava – és a bennük rejlő gúny is – helytálló: "Lepidus és Antonius fegyveres ereje Augustusra szállt, aki a polgárviszályban megfáradt birodalmat főhatalma alá fogadta."

4.6.2. A principátus kiépülése, a Iulius-Claudius-dinasztia Az Augustus által az utódaira hagyott monarchia, a principátus szilárd alapokon nyugodott: a császár irányítása alatt állt a hadsereg, és a birodalom adóinak nagy része fölött a császár rendelkezett. De a hatalom formái az első princeps halálakor (Kr. u. 14-ben) még kialakulatlanok voltak, túlságosan is Augustus személyére voltak szabva. Az utódokra várt, hogy az új rendszer intézményeit kiépítsék. A birodalom második princepse Tiberius lett. Az utódlást Augustus alaposan előkészítette: 1. fiává fogadta Tiberiust, aki Augustus feleségének, Líviának előző házasságából származott; 2. hozzáadta a lányát; 3. munkatársává tette, fontos hadvezéri megbízatásokkal látta el; 4. megosztotta vele tribunusi jogkörét, és felruháztatta őt is az egész birodalomra kiterjedő imperiummal. Az új uralkodó újjászervezte és megerősítette a még Augustus által létrehozott testőrgárdát, a praetorianusokat. Ez a Róma mellett állomásozó elit alakulat lett a császári hatalom közvetlen támasza. Vezetőjük pedig (a praefectus praetorio) az államnak – az uralkodó után – legbefolyásosabb embere. Tiberiusról az ókori történetírók mint megkeseredett, féltékeny zsarnokról írnak, és kétségtelen, hogy míg Augustusnak sikerült a társadalom minden fontos csoportját megnyernie politikájának, addig Tiberius személyét és módszereit általános ellenszenv fogadta. Igaz, ő maga sem törekedett népszerűségre, életének utolsó éveiben be sem tette a lábát Rómába; Capri szigetére visszavonulva a praefectus praetorióra bízta a birodalom napi ügyeinek intézését. A már csak ráfizetéssel járó hódításokat Tiberius – maga is kiváló hadvezér és a határokon túli helyzet alapos ismerője – leállíttatta. Az elmaradó hadizsákmány miatt kieső jövedelmet pótlandó és a senatusi arisztokrácia körében erősödő ellenzéki hangulat letörése végett Tiberius uralkodása idején megsűrűsödtek az úgynevezett felségsértési perek. Az elkobzott vagyonok segítettek fenntartani az állam – a császár – fizetőképességét, és óriásira növelték a császári földbirtokot,

138

ugyanakkor a perek, a feljelentések, az intrikák megmérgezték Róma és a császári udvar légkörét, és rengeteg áldozatot követeltek nemcsak a senatorok soraiból, hanem magából a császári családból is. Nem csoda, hogy nagy várakozással fogadták a Tiberius halála (Kr. u. 37) után hatalomra jutó, népszerű Caligulát – teljes nevén Caius Iulius Germanicust –, aki Germanicusnak, Augustus unokájának volt a fia. Rómának azonban csalódnia kellett, az új császár önmagát napistenként tiszteltette – ráadásul azt terjesztette, hogy magától Iupitertől kap tanácsokat, és viszonya van a Holdistennővel. A kutatók egy része ezek és a fiatal császár más, hasonlóan szélsőséges megnyilvánulásai mögött politikai megfontolást, a hellenisztikus királyságok – elsősorban a Ptolemaioszok – mintáját követő politikát lát. Másik részük pedig, az ókoriak véleményével megegyezően, Caligula elborult elméjét hozza fel magyarázatul – a két vélemény nem zárja ki egymást. Akár így, akár úgy: a rómaiak nem tűrték a monarchiának ezt a nyílt, keleti formáját, a köztársasági hagyományok és a senatus semmibevételét, és Caligulát – a senatus és saját bizalmi emberei hallgatólagos támogatásával – a praetorianusok meggyilkolták. A következő császár Claudius – Tiberius bátyjának fia – lett (Kr. u. 41-54), aki alatt kezdett formát ölteni a császár hivatali apparátusa, és áttekinthetőbbé váltak a pénzügyek. A senatus alá tartozó hivatali és pénzügyek mellett – amelyeket közvetve természetesen ugyancsak a princeps felügyelt – megszerveződtek az uralkodóhoz befutó ügyek hivatalai, amelyekben Claudius alatt nagy szerephez jutottak a princeps felszabadított rabszolgái. Claudiusnak nem volt zökkenőmentes a magánélete: harmadik feleségét házasságtörésért kivégeztette, negyedik felesége pedig, miután adoptáltatta férjével előző házasságából származó fiát, Nerót, megmérgezte Claudiust. A talán leghírhedtebb római császár, Nero uralkodása békésen indult. Első öt évéről forrásaink egybehangzóan kedvezőleg nyilatkoznak. Ekkor a fiatal princepset a praefectus praetorio és volt nevelője, a híres filozófus, Lucius Annaeus Seneca irányította. De részt kért és részt kapott a hatalomból – bizonyos szempontból joggal, hiszen ő szerezte – az anyja, Agrippina is. Ez utóbbi törekvései olyannyira elmélyítették közte és a fia – illetve annak köre – között a rossz viszonyt, hogy Nero (Kr. u. 59-ben) megölette az anyját. Ezután már nem volt megállás: a császár őrült önkényének semmi sem szabott határt, az áldozatok saját családjából és közvetlen környezetéből, valamint a gazdag senatorok közül kerültek ki. A kor szokása szerint nem várta meg az ítéletet, és öngyilkosságot követett el például Seneca, valamint Nero legtehetségesebb hadvezére és rokona, Cn. Domitius Corbulo is. Ráadásul a császár nem átallott a nagy nyilvánosság előtt kocsihajtó és dalnokversenyeken fellépni, amivel felháborította a már rettegő arisztokráciát, de az alsóbb rétegek között sem szerezte meg a remélt népszerűséget. Rómában Kr. u. 64-ben óriási tűzvész pusztított – ehhez Nerónak valószínűleg semmi köze sem volt, de annál jellemzőbb, hogy a közvélemény és később a történetírók is az "őrült császárt" vádolták a gyújtogatással. A bűnbak szerepére Nero egy új vallási irányzat követőit, a keresztényeket választotta ki. Uralmának végül az vetett véget, hogy fellázadt a provinciákban állomásozó hadsereg. Miután több tartomány helytartója is megtagadta a császárnak való engedelmességet, és légióival (Kr. u. 68-ban) Róma felé indult, a praetorianusok magára hagyták, a senatus pedig – kicsit megkésve – halálra ítélte anyagyilkosság miatt. Nero öngyilkosságot követett el. A Iulius-Claudius-dinasztia folytatta az Augustus uralma végére kialakult óvatos külpolitikát: a birodalom erejéből arra futotta, hogy a Duna vonalát biztosítsa, az azon túli területek meghódításáról lemondott, csak pénzzel és diplomáciával igyekezett befolyását – az úgynevezett kliens királyságokon keresztül – érvényesíteni. A birodalom elérte azokat a határokat, amelyeken túl már nem volt érdemes terjeszkednie. A császárok belátták, hogy újabb provinciák megszerzése már nagyobb költségekkel és gondokkal járna, mint amennyi hasznot hajthatnának, háborúzás helyett inkább tárgyaltak- a kisebb háborúk és hódítások Claudius és Nero alatt (akár sikeresek, akár sikertelenek) ismételten arra figyelmeztettek: már nem kifizetődő növelni a birodalom területeit. Ugyanakkor a hódító háborúkkal együtt a zsákmány is elmaradt, amely pedig 250 éve Róma alapvető bevételi forrása volt. A provinciákból befolyó adó, a városokból származó pénz, valamint a hatalmas császári birtokok jövedelme nem volt elegendő – még az újonnan bevezetett forgalmi és örökösödési adókkal együtt sem – az állam, a császár kiadásainak fedezésére. Nem lett volna célszerű sem a hadsereg zsoldjával, sem a római plebsnek járó juttatásokkal takarékoskodni, és a provinciákat sem volt érdemes véglegesen kizsákmányolni – ahogy Tiberius császár megfogalmazta: "nyírni kell a juhot, nem levágni". Nem véletlen, hogy több császár is folyamodott – afféle gyorssegély gyanánt – gazdag senatorok és lovagok perbe fogásához. A vádlottak összeesküvő vagy felségsértő magatartása mellett sokat nyomott a latban jelentős vagyonuk is.

4.6.3. A Flaviusok és Antoninusok "...köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom titka, az, hogy princepset máshol is választhatnak, nem csak Rómában" – Tacitus ebben látta a Nero halálát követő hatalmi harcok legjellemzőbb vonását. A Iulius-Claudius-dinasztián belül az utódlás kérdését Tiberius óta udvari és családi intrikák, befolyásos senatori csoportok, valamint a praetorianus gárda döntötte el. A család kihalása új helyzetet teremtett, és a princepsi hatalomért folyó belháborúban a döntő szót a provinciákban állomásozó seregek mondták ki. A császár a több jelöltet felszínre dobó és elsüllyesztő polgárháborús év után, 69-ben az okosan kiváró Flavius Vespasianus lett. Vespasianust még Nero küldte Iudaeába, hogy leverje a római hatalom ellen 66-ban hatalmas háborút kirobbantó zsidók felkelését. Az ehhez a feladathoz rendelkezésre bocsátott légiók kiáltották ki őt császárnak, de támogatta a keleten – Szíriában, Egyiptomban – állomásozó többi légió, sőt mellé álltak a pannóniai csapatok is, ami végképp javára billentette a mérleget a nyugati provinciákban állomásozó légiók jelöltjeivel szemben.

139

"Pecunia non olet", azaz "a pénznek nincs szaga" – mondta állítólag fiának Vespasianus, aki szemére vetette, hogy még a tímárműhelyek elé a vizelet számára kitett hordók tartalmát is megadóztatja. És hogy ezt rögtön be is bizonyítsa neki, a császár a fia orra alá dugott egy pénzérmét, amely az első illemhelyi adóbefizetésekből származott. Hogy igaz-e a Suetonius által megőrzött bon mot, nem tudhatjuk, de ez nem is érdekes, a fontos az, hogy Vespasianusról maradt fenn ez és a többi hasonló történet. A Nero és a belháborúk után színre lépő princeps legfontosabb feladata a birodalom pénzügyeinek rendbetétele volt. Ezt Vespasianus sikeresen meg is oldotta, és uralmának végére a kincstár újra megtelt. Szervezőmunkája azonban nemcsak a pénzügyekre terjedt ki, hanem uralma alatt a császári közigazgatás is továbbfejlődött. A principátus rendszerének teljes kiépülése a monarchikus kormányzás olajozottabb működése, a Római Birodalom hatalmának megszervezése és növelése jellemzi a Flaviusok – Vespasianus és két fia –, valamint az őket követő Antoninusok (96-192) uralmát. Vespasianus kisebbik fiának, Domitianusnak halála után, 96-ban újabb dinasztia került hatalomra, amelyet egyik tagja után Antoninusoknak hívunk. Úgy adódott, hogy közülük több, egymást követő császárnak sem született fiúgyermeke, ezért az utódlást adoptióval – örökbefogadással – biztosították, vagyis a 2. évszázad császárai nem beleszülettek a hatalomba, hanem kiválasztották rá őket. Traianus (98-117) alatt érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését. Dacia – a mai Erdély – meghódítását és provinciává szervezését az ottani gazdag arany- és sóbányák, valamint az északkeleti provinciákat veszélyeztető dák királyság megtörése indokolta. Traianus hódításainak másik iránya a Közel-Kelet: itt az erre vezető fontos utak szolgáltatnak magyarázatot a párthusokkal szembeni háborúra, Róma ugyanis szerette volna minél nagyobb szakaszát ellenőrizni az itt átfolyó gazdag kereskedelmi forgalomnak. A Mezopotámiában, sőt még azon is túl előretörő császár mögött a keleti, már pacifikált tartományokban felkelés robban ki, megakasztva a hódítások lendületét. Ez újabb figyelmeztetés volt Róma számára: a birodalom elérte lehetséges határait, a rendelkezésre álló erő már csak a régi területek megtartására elegendő. Traianus, a nagy hódító 117-ben a keleti fronton meghalt, ezért a hadjárat részleges kudarcából származó következtetéseket már utódjának, Hadrianusnak kellett levonnia – jellemző az éles politikai koncepcióváltásra, hogy Hadrianusnak trónra lépésekor első dolga volt Traianus legfontosabb hadvezéreit, a hódítást szorgalmazó irányzat vezetőit kivégeztetni. Az új császár (117-138) a frissen szerzett területek jó részét feladva gyors békét köt keleten, és a birodalom energiáit később sem fordítja újabb területek megszerzésére, inkább a régi provinciák védelmét igyekszik biztosítani. A határvonalak kiépítésével és katonai biztosításával Hadrianus a nagy birodalomszervezők, Augustus, Claudius, Vespasianus sorába tartozik. Uralkodása alatt alig látta Rómát vagy akár csak Itáliát, mert állandóan a provinciákat járta: az ő szemében ugyanis a provinciák már nem Itáliának alávetett tartományok többé, hanem a birodalom szerves alkotórészei. Hadrianus és utóda, Antoninus Pius császársága viszonylag békésen telt, a kormányzatnak csak néhány lázadással kellett megbirkóznia: ez a kor az egész birodalomra kiterjedő általános fejlődés és jólét ideje volt. A mediterráneumot egészében átfogó állam magas színvonalú közigazgatása és jogrendszere, a hadsereg nyújtotta biztonság, a folyamatosan épülő és karbantartott úthálózat, a kiépülő kikötők a jólétnek olyan magas fokát teremtették meg a 2. század első felére, amely korábban nem volt tapasztalható, és amelyet sokáig később sem tudtak túlszárnyalni. Ennek a fejlődésnek a gyümölcseit – persze ki-ki a maga szintjén – a birodalom szinte minden lakója élvezhette, a saját birtokán dolgozó Pó-vidéki vagy hispániai paraszt éppúgy, mint az óriási észak-afrikai vagy szíriai latifundiumokat birtokló előkelő, a pénzüket újabb és újabb vállalkozásokba fektető kereskedők, műhelytulajdonosok vagy kisiparosok. Még a rabszolgák jó részének sorsát sem ítélhetjük kilátástalannak. Túlzóak, de nem teljesen hamisak Ariszteidésznek, a korabeli görög szónoknak Rómához intézett szavai: "Ezért igazán csak sajnálatot érezhetünk azok iránt, akik nem tartoznak fennhatóságod alá – ha egyáltalán vannak ilyenek –, mert nem részesülnek ezekből az áldásokból." Róma jólétét súlyos gondok árnyékolták be Marcus Aurelius császár (161-180) uralkodása alatt. A viszonylag nyugodt évtizedek után újabb háború tör ki a párthusok és Róma között, amelynek legsúlyosabb következményeként a keletről hazatérő katonák veszedelmes fertőző betegséget hurcoltak be, amely Kis-Ázsiától a Rajnáig az egész birodalmon végigsöpört, nem kímélve sem a polgári lakosságot, sem a katonaságot. Egész városok és falvak néptelenednek el, és a hadsereg negyede is elpusztul. Ez a súlyos csapás akkor érte a birodalmat, amikor éppen északról is veszély fenyegette: germán törzsek törtek rá a Rajna-Duna-határvonalra. Ezek a határon túli törzsek, amelyeket a még északabbra élő germán szomszédjaik vándorlása szorított dél felé, be akartak költözni a birodalom területére, hogy részesüljenek a római állam nyújtotta jólétből és biztonságból. Marcus Aurelius hosszú háborúban visszaverte a germán betöréseket, de a birodalom számára ezután már állandóan fenyegető veszélyt jelentettek azok a barbár népek, amelyek Észak-Európából és Ázsiából érkeztek a határaira.

4.6.4. A principátus társadalma és gazdasága A senatori arisztokrácia, amely továbbra is a társadalom leggazdagabb és legelőkelőbb tagjait szervezte egységes rendbe, a principátus alatt is megőrizte vezető szerepét, de összetétele és feladata lassan megváltozott. A korszakon végighúzódó felségsértési perekben a régi arisztokrata családok sorra kihaltak, és megüresedett helyieket az itáliai, illetve – egyre növekvő mértékben – a provinciai városok előkelői foglalták el. Példaképpen vegyünk szemügyre két olyan karriert, amely egészen a princepsi hatalomig ívelt. Vespasianus apja még lovagi rendű vidéki pénzember volt, de fiai már bekerültek a senatorok közé. Az uralkodó később gyakran

140

tréfálkozott is saját alacsony származása és a császári bíbor közti ellentéten: "Jaj, azt hiszem, istenné válok" – mondta például halálos ágyán. Traianusnak már az apja is senatori rangot viselt ugyan, de Itáliából már régen Dél-Hispániába kivándorolt, provinciabeli családból származott. Ahogy Vespasianus számára, úgy Traianus számára is a hadsereg, a sikeres katonai pályafutás teremtette meg a karrier lehetőségét. Jelentősen megváltozott az arisztokrácia életmódja is: a császári közigazgatás egyre fejlettebb lett, és egyre inkább elszakadt a köztársaságból fennmaradt állami intézményektől, ezért Traianus korában a senatori rendű családoknak mind kevesebb szerep jutott, eltávolodtak a politikától, és idejüket hatalmas itáliai és provinciákbeli nagybirtokaik igazgatása, valamint jövedelmeik arisztokratákhoz méltó elköltése töltötte ki. A lovagi rend tagjai, bár rangban és vagyonban továbbra is elmaradtak a senatori rend mögött, egyre nagyobb szerephez jutottak a hadvezetésben és a közigazgatásban: gazdasági ügyeik intézése mellett egyre több posztot kaptak meg a hadsereg és a tartományok igazgatásában is. A principátus korszakára jellemző élénk gazdasági élet, valamint az uralkodói udvar nyújtotta lehetőségek a meggazdagodáshoz és a fényes karrierhez juttathatták – első hallásra meglepő módon – a rabszolgák egy szűk csoportját is, bizonyos bizalmas beosztásban dolgozva ugyanis a rabszolgák rátermettebbje szerencsésen kamatoztathatta pénzügyi és szervező tehetségét. A haszon növekedését uruk azzal hálálta meg – illetve ösztönözte –, hogy felszabadította őket. Egyes felszabadítottak – libertusok – önálló kereskedőkként hatalmas vagyont szereztek, mások a császári udvar akár legbefolyásosabb emberei lettek egyes princepsek alatt – Vespasianus a karrierjének első komolyabb lépéseihez szükséges pártfogót egy felszabadított rabszolgában, Claudius császár "miniszterében" találta meg. A Római Birodalom lakosainak tömege élesen elkülönült ugyan ezektől a vezető rétegektől, önmagában mégsem alkotott egységes rendet: több szempontból is különböző rétegekre tagolható. Az egyik ilyen szempont a vagyoni. Sokaknak nyílt lehetősége gyarapodásra, akár a kisbirtokos földművesek, akár az iparosok közül, és a rabszolgák, illetve felszabadítottak elől sem voltak elzárva a jómódhoz vezető utak. Természetesen voltak nagy tömegek, amelyeknek nem sikerült biztos önálló megélhetést teremteniük, és az állandó létbizonytalanságtól megszabadulniuk. Ilyenek voltak a nagyvárosok proletárjai, akik alkalmi munkákból és az ingyenes gabonaosztásokból éltek. Idetartoztak a még náluk is sokkal rosszabb helyzetben élő vidéki szegények, akik mezőgazdasági bérmunkásként keresték kenyerüket. A helyzet mindazonáltal a birodalom különböző területein nem volt egyforma: Itáliában, Galliában, Pannóniában például sokkal jobb volt a földműves sora, mint Egyiptomban. Különbséget tehetünk még a polgárjoggal rendelkezők és a provinciák alacsonyabb jogállású lakosai között is, de ennek a különbségnek már nem volt olyan óriási jelentősége, mint a köztársaság korában. A Római Birodalom népes csoportját alkották a rabszolgák, az ő csoportjuk sem volt azonban egységes, életkörülményeik, felemelkedési lehetőségeik, érdekeik különbözőek voltak. A városokban élő rabszolgák helyzete továbbra is előnyösebb volt: könnyebb munka, jobb ellátás, kedvezőbb felszabadulási lehetőségek. Ez újfent ráirányítja a figyelmünket arra, hogy a római társadalomban milyen fontos választóvonal volt a város és a vidék közti különbség. Mindazonáltal Spartacus korához képest a vidéki földbirtokokon dolgozók élete is javult valamelyest, amit az is jelez, hogy nem voltak nagy rabszolgalázadások. A nagy hódítások elmúltával, a 2. századtól csökkent a rabszolgák száma, és ezzel összefüggésben megnőtt az egyes rabszolgák értéke: már nem kegyetlen bánásmóddal, hanem az életkörülmények javításával és a felszabadítás ígéretével igyekeztek több és jobb munkára sarkallni őket. Ebben a korban a jólét alapja a földművelés volt. A nagy gabonatermő vidékekről – elsősorban az afrikai provinciákból, különösen Egyiptomból – hatalmas mennyiségű gabona áramlott a birodalom többi területére. Ez lehetővé tette, hogy Itáliában és az európai provinciákban egyre nagyobb szerephez jusson a szőlő, gyümölcs és vetemény termesztése. A fejlettebb mediterrán, főleg keleti- görög, szíriai – mezőgazdasági kultúra, a jobb módszerek és termények eljutottak az északi és nyugati tartományokba is: ekkor terjedt el a bortermelés Galliában és Pannóniában, és ekkoriban váltotta fel az árpát a búza, Itália és utána Európa többi része is ekkor honosít meg olyan keleti gyümölcsöket, mint a cseresznye és a barack. Hogyan is jöhetett volna létre ez a kiterjedt gazdasági virágzás azok nélkül a kapcsolatok nélkül, amelyeket az egységes, jól szervezett birodalom biztosított? Mint a korábban már idézett Ariszteidész mondja: a kalózok és rablók legendává lettek, nyugodtan lehetett járni az utakat és a tengereket. A történelem során a Római Birodalom fogott először tartósan egységbe ekkora területet: Róma világméretű "belső piacot" alakított ki, amely ráadásul a Földközitenger köré, e köré a természetes "úthálózat" köré szerveződött. A középpont persze Róma városa volt, ahol a világ bármely tájáról származó árut meg lehetett találni. Az állam közvetlenül is igyekezett támogatni a kereskedelmet: a belső vámok nagyon alacsonyak voltak, mindössze két százalékot tettek ki, és nem is minden provincia határán kellett fizetni az átszállított áruk után. Bár a szárazföldi utakat elsősorban katonai célokra építették, nagy hasznára voltak a kereskedőknek is. Rendkívül nagy volt a külkereskedelmi forgalom is, természetesen elsősorban kelet felé. Traianus keleti hódításait a kereskedelemi érdekek is ösztönözték: a lefölözhető haszon, illetve a közvetítő népek kiiktatásával megtakarítható kiadás. Keletről érkeztek az illatszerek, fűszerek, drágakövek, a nádcukor (Arábiából és Indiából), a selyem (Kínából) – mindezekért Róma csak arannyal és ezüsttel tudott fizetni, ami örökös veszélyt jelentett a birodalom nemesfémtartalékára, végső soron a gazdasági egyensúlyra. Ez magyarázza meg még jobban Traianus hódításainak másik irányát, az aranyban gazdag Dacia felé való terjeszkedést.

4.7. A principátus válsága, a dominátus 141

4.7.1. Megoldási kísérletek (192-305) Marcus Aurelius fiának, a zsarnoki Commodusnak a meggyilkolása után, akárcsak a Nero utáni időkben, többen is versenybe szálltak a császári hatalomért. Ebben a küzdelemben elsősorban a praetorianusoknak, másrészt egyes provinciák légióinak a segítségét vették igénybe. Többéves polgárháború és négy császárjelölt halála után Septimius Severus (193-211) győzedelmeskedett, aki nagy kedvezményekkel megnyerte a hadsereg támogatását, és szilárd uralmat épített ki. Az Észak-Afrikából származó Severusnak, miután legyőzte ellenfeleit, első dolga volt, hogy feloszlassa a szétzüllött, megbízhatatlan praetorianus gárdát. Új testőrséget hozott létre, amelynek létszámát a korábbi kétszeresére emelte, tagjait pedig hű pannóniai légióiból választotta ki. A birodalomnak Augustus idején huszonöt, majd később harminc légiója volt, Severus most ezek számát harmincháromra növelte. Látszólag szilárd hatalmat hagyott fiaira, akik apjuk akaratának megfelelően eleinte együtt, társuralkodókként kormányoztak. De az idősebb fiúnak, Caracallának egy év se kellett, és megölette öccsét, majd néhány év múlva, 217-ben ő esett gyilkosság áldozatául. Hasonló sorsra jutott a 3. század uralkodóinak túlnyomó többsége. 217-től 284-ig huszonöt császár uralkodott vagy lépett fel ellencsászárként, azaz átlagosan két és fél évig voltak hatalmon. Ebből is látszik, hogy a birodalom irányítása súlyos válsággal küszködött. Aki udvari cselszövés vagy a hadsereg kegye folytán hirtelen császár lett, éppilyen könnyen áldozatául is eshetett egy következő cselszövésnek, vagy belebukhatott egy katonai kudarcba. A bajok egyik forrása a határok helyzete volt. A germán támadás Marcus Aurelius idején nem egyszeri eset volt, hanem egy hosszú folyamat kezdete. A Rajna-Duna-határra óriási nyomást jelentettek a nyugati germánok. A balkáni, illetve kis-ázsiai provinciákat a germánok keleti csoportja, a gótok fenyegették állandóan. Keleten pedig Rómának tapasztalnia kellett, hogy az ekkorra már meggyengült szomszédját, a párthus államot új dinasztia, a Szászánidák által szervezett erős birodalom váltotta fel. A több fronton vívott állandó háborúk erején felül megterhelték Róma gazdaságát: a kincstár kimerült, a lakosságra rótt terhek elviselhetetlenekké váltak. A Földközi-tenger vidékét egybefogó kereskedelmi kapcsolatoknak, amelyek az 1-2. század fejlődését lehetővé tették, ugyancsak kárára voltak a központi hatalom szeszélyes változásai. Az árutermelés és a vállalkozás ellen hatott a pénzrontás, amellyel a császárok a kincstár hiányát igyekeznek pótolni. Ami ez utóbbit illeti: Augustus alatt 96 százalék volt az ezüstdénár ezüsttartalma, azaz a pénzérme gyakorlatilag színezüst volt. Marcus Aurelius alatt körülbelül 75 százalék, Septimius Severus idején 50 százalék volt a dénárban az ezüst aránya. Ez az arány a későbbiekben is tovább csökkent, azaz az ezüstpénznek már csak kisebb része volt ezüst, a nagyobbik része értéktelenebb fémötvözetből állt. A pénz, a dénárok csökkenő értékéhez természetesen alkalmazkodott a különböző termékek ára is: a rosszabb pénzből ugyanazért az áruért egyre többet kellett fizetni. Az infláció pénzügyi bizonytalanságot teremtett a gazdaságban, mert csökken az árutermelési kedv: a földműves például lehetőleg nem vásárolt, és nem is termelt piacra (a rossz pénzért), hanem igyekezett minden szükséges dolgot egymaga megtermelni, illetve otthon előállítani. A külpolitikai és a gazdasági válság átalakította az állam és a társadalom szerkezetét. A senatus mint testület elvesztette a szerepét és a tekintélyét. A senatori rend tagjai a császári közigazgatásban végleg háttérbe szorultak a lovagok mögött. A légiókat irányító tisztek és a hivatalnokok többsége már a provinciákból került ki. A 3. századra végképp eltűnt az a különbség, amely a római polgárjog birtokosait – tehát Itália lakosait és a provinciák szűk arisztokráciáját – az ezzel a polgárjoggal nem rendelkezőktől elválasztotta. Caracalla ezt a folyamatot tetőzte be, amikor 212-ben kiadott rendeletével a birodalom minden lakójára kiterjesztette a római polgárjogot. (Az intézkedés célja a birodalom egységesítése mellett az üres kincstár megtöltése volt, örökösödési adót ugyanis csak római polgárok fizettek.) A hadsereg megnövekedett szerepe a legszembeszökőbb változás a római társadalomban. A katonák már nemcsak a határokat védelmezték, hanem a birodalmon belül is egyre inkább támaszkodott rájuk a császár. Az uralkodóknak biztosítaniuk kellett a légiók húségét: a zsold emelése mellett a katonáknak különböző kedvezményeket adtak, például gazdasági előnyökhöz juttatták őket, De részesültek politikai kiváltságokból, sőt a politikai hatalomból is. Ez éppenséggel rövid távon sem növelte a hadsereg ütőképességét, hosszú távon pedig kimondottan kártékony volt a birodalomra nézve. A fényes politikai karriert befutott katona jó példája Maximinus Thrax. Ő a Balkán északkeleti részén született, és földműves gyermekéből küzdötte fel magát centurióvá (századparancsnokká). Mint centuriót felvették a lovagi rendbe, ami megnyitotta előtte az utat a magasabb katonai beosztások felé; végül a balkáni légiók 235-ben császárrá kiáltották ki. Császárként a hadsereg érdekében elkobozta a városok közpénzeit és a polgári lakosság készleteit, intézkedései nyomán – ahogy az egyik történetírónál olvashatjuk – általános rémület támadt, a polgárok "harc és fegyverek nélkül is mintegy állandó ostromállapotban éltek". Ennek ellenére még nem hullott szét a birodalom. Róma hadseregében volt még elég erő, hogy feltartóztassa a külső támadásokat, és a gazdaság szerkezetében is volt elég rugalmasság, hogy elviselje a hadsereg jelentette terhet. A 3. század végére a megszilárdult kormányzat úrrá lett a nehézségeken. 284-ben a keletről hazafelé tartó sereg Diocletianus néven császárrá kiáltott ki egy tisztet, aki uralkodásának húsz éve alatt (285-305) szilárd és tartós hatalmat épített ki. A válságos évtizedek után ezt a komoly sikert széles körű reformok bevezetésével érte el. A hatalmat egy társcsászárral osztotta meg, és mindketten maguk mellé vettek egy-egy további, alacsonyabb rangú uralkodótársat. Ez a tetrarchia, a négyes uralom rendszere, amelyben a birodalmat két császár (augustus) és két alcsászár (caesar) irányította. A Caesarok az augustusok lányait vették feleségül, és ők voltak a két augustus kijelölt utódjai is. A rendszernek kettős célja volt. Diocletianus egyrészt így akarta elejét venni a trónviszályoknak, ellencsászárok fellépésének, másrészt az állam vezetésére háruló feladatok, elsősorban a birodalom határait több ponton fenyegető veszély maga is a császári hatalom megosztását-pontosabban decentralizálását – igényelte. Ezután a

142

császárnak már nem volt szükséges a különböző frontok között ingáznia, illetve attól sem kellett tartania, hogy harcolni küldött hadvezérei esetleg a császári hatalom ellen fordítják a rájuk bízott légiókat. Diocletianusszal a császárság – és a Római Birodalom – történelmében új fejezet kezdődik, amelyet dominátusnak nevezünk, Diocletianus ugyanis dominusnak, úrnak címeztette magát. Ez is része volt annak a rengeteg külsőségnek, amely kifejezte az új császárok rendkívüli hatalmát, amely őket alattvalóiktól elválasztotta, és isteni magasságokba emelte; a császárnak udvarához és környezetéhez való viszonya már csöppet sem hasonlított Augustuséra. A császári trón, a ruha, a fejék, az ajtók és ajtónállók sora, amelyeken át kellett haladni, hogy az uralkodó színe elé jusson az ember, a meghajlás, a kézcsók szertartása: mind-mind a hellenisztikus és keleti államok királyi udvarára emlékeztetett. A princeps korábban halála után vált istenné, illetve istenné vált uralkodók leszármazottja volt, ezután már életében deusként tisztelik. A dominótus név jól fejezi ki azt a különbséget, amely az új rendszer és a principátus között fönnáll, mert például Vespasianus kisebbik fiától, Domitianustól a rómaiak még nem tudták elfogadni, hogy felvette a "dominus et deus" (úr és isten) címet. A latin nyelvben a dominus ugyanis a rabszolga ura, gazdája. Domitianusszal összeesküvők végeztek, és uralmát később a zsarnokság szinonimájaként emlegették.

4.7.2. A dominátus, Diocletianus, Constantinus, a keresztények Diocletianus – uralkodásának kemény munkával töltött húsz esztendeje alatt – nemcsak a hatalom legfelső szintjét alakította át. Átszervezései a birodalom szerkezetének, igazgatásának egészére kiterjedtek. Megnövelte a hadsereget – mintegy négyszázezer főre –, és négy nagyobb részre osztotta, a négy uralkodói udvarnak megfelelően. Ezek a határvédelem új koncepciója alapján további egységekre tagolódtak: a derékhadak a birodalom belsejében teljesítettek szolgálatot, míg a határok mentén kisebb és gyengébb csapatok helyezkedtek el. A hadsereg fenntartását, amely a korábbi fél évszázad legsúlyosabb pénzügyi gondja volt, új adórendszer bevezetésével biztosította. Egyszerre akarta hatékonyabbá és igazságosabbá tenni az adózást, rendeletek garmadájával szabályozta, ki mikor miért és mennyit köteles fizetni, illetve beszolgáltatni – mert a természetben fizetett adók aránya a 3. század elejétől egyre nőtt a pénzbeli szolgáltatásokkal szemben. Ezzel egyidejűleg megpróbálta megállítani a pénzromlást is, de hiába határozta meg rendeletileg a termékek megengedhető legmagasabb árát, illetve a fizetések összegét, ezen a téren igazi sikereket nem tudott elérni. Átalakult a közigazgatás rendszere is: jellemző, hogy Itália különállása megszűnt, betagozódott a birodalom provinciái közé, amelyek száma az átszervezések, felosztások után százra emelkedett. A közigazgatás valamennyi szintjén nyüzsögtek a hivatalnokok: személyükben az állam az élet minden területén jelen volt; a városok elveszítették régi önkormányzatukat és önállóságukat, központi hivatalok alá rendelődtek. Diocletianus – az ókor egyik legnagyobb szervezője – nem teljesen járatlan utakon járt: szinte minden újításának megtalálhatjuk az előzményeit a korábbi császárok tevékenységében. De Diocletianus addig nem tapasztalt következetességgel ragaszkodott ahhoz a meggyőződéshez, hogy a szervezés, a rend, az ellenőrzés gyógyírt jelenthet minden bajra, illetve Augustus után neki sikerült ismét rendszert alkotnia: mert reformjaiból új, egységes állami berendezkedés alakult ki. Az 1. században elindult egy vallási mozgalom, a kereszténység, amely Diocletianus korára, a 3. század végére kiterebélyesedett, komoly társadalmi tényezővé vált, és a birodalmi kormányzat számára megoldandó problémát jelentett. A római állam és a császárok jobbára nagylelkűek voltak a birodalomba bekerült vagy már ott kialakuló új vallásokkal. Az újonnan a birodalomhoz csatolt népek isteneit vagy az új kultuszokat, illetve vallási elképzeléseket általában megtűrték, esetleg csak Róma városában tiltották a gyakorlásukat, az állam csak nagyon ritkán lépett fel valamely isten híveivel szemben. A keresztényeknek mégis, szinte első megjelenésüktől kezdve kisebb-nagyobb üldöztetéseket kellett elszenvedniük. Tacitus szerint Nero őket jelölte ki bűnbaknak Róma leégése után, és később is többször lettek szenvedő szereplői a cirkuszi játékoknak: "Christianos ad bestias" – "Vadállatok elé a keresztényekkel!" A keresztényekkel szembeni fellépés egyrészt a római állam valláspolitikájából, másrészt az új vallás jellegéből adódott. Az olyan vallásokban, amelyek titkos – vagy kevésbé titkos – szervezetek létrehozásával jártak, az államot gyengítő szerveződést láttak. A kereszténység kezdetben zsidó vallási csoportként jelent meg, márpedig a zsidók az 1-2. században többször robbantottak ki – nem is csak Palesztina területét érintő – felkelést, ami elég volt ahhoz, hogy Róma a kereszténységben is belső ellenfelet lásson. Ráadásul a keresztények nagyban különböztek a többi vallási mozgalomtól, nemcsak határozott monoteizmusukkal, hanem kizárólagosságukkal is: élesen szemben álltak a birodalom más vallásaival és számtalan istenével. A római állam számára a legnagyobb veszélyt a császárkultusz elutasítása jelentette, Jézus Krisztus követője ugyanis nem áldozhatott idegen isteneknek – amelyeket különben sem ismert el istennek –, tehát a meghalt császárok vagy élő személyek szobrai előtt sem. Márpedig az állam nem tűrhette, hogy ez az egyre növekvő csoport elutasítsa azt a szertartást, amely a Római Birodalom egységét volt hivatva kifejezni, hiszen a római császár saját személyében testesítette meg a soknyelvű, sokkultúrájú birodalom szilárd összetartozását. Diocletianus alapos és az egész birodalomra kiterjedő rendeleteivel megpróbálta megszüntetni a kereszténykérdést: el kellett kobozni vagyonukat, börtönbe kellett vetni, sőt ki kellett végeztetni papjaikat, ha nem tagadják meg hitüket (ezt később az összes keresztényre kiterjesztette). Csakhogy a keresztényekkel szembeni szigorú fellépés a szándékkal ellenkező eredményre vezetett: nemhogy nem törölte el az új vallást, de egyenesen megerősítette: egyrészt feltárta tömegerejét – kiderül, milyen sokan vannak a követői –, másrészt a társadalom más rétegeiben is rokonszenvet keltett iránta. A kereszténység megerősödött mártírjai révén, aminek jelentőségét Diocletianus utódja, Constantinus (Nagy Konstantin) császár (306-337) ismerte fel, és tíz évvel a nagy üldözések után, 313-ban kiadta az úgynevezett milánói türelmi edictumot. Ez a rendelet szabad vallásgyakorlást biztosított a keresztények számára.

143

Ahogy Diocletianus elszánt szembenállását meg tudjuk érteni, úgy Constantinus nagylelkű pártfogása is megmagyarázható: miután az üldözések nem számolták fel, csak megerősítették a kereszténységet, a császárnak új megoldást kellett keresnie, hiszen a megerősödött kereszténység és az állam közti ellentét még inkább veszélyeztetheti a társadalmi békét. Ugyanakkor ez a rohamosan erősödő vallási mozgalom éppen méretei miatt erősítheti is a birodalmat – ha támogatja a császárt. A híres történet szerint Constantinus az egyik fontos csatája előtt jelenést látott: egy kereszt vagy Jézus monogramja fénylett fel az égen, egy görög felirat: "tutó nika" ("Ezzel győzz!") kíséretében. (Szállóigévé vált latin formájában: "In hoc signo vinces" – "E jelben győzni fogsz.") És csakugyan, katonái ezt a jelet festve pajzsukra, másnap győzelmet is arattak. A történettudomány nem lát a császári szívekbe. Mindenesetre úgy tűnik, Constantinus hajlamos volt isteni erők támogatásához folyamodni (és ezt nyilvánosságra hozni) életének nehéz perceiben – néhány évvel korábban ugyanis Apolló jelent meg előtte. Akárhogyan is, a kereszténység Constantinus alatt nemcsak engedélyezett, hanem a leginkább támogatott vallássá vált, amelyet a császár anyagilag és tekintélyével is segített, Constantinusnak nagy szerepe volt abban, hogy 325-ben Nicaeában összeült az első egyetemes zsinat. Ekkor és itt tanácskoztak először együtt a birodalom – a világ – Krisztust követő közösségeinek vezetői, akik a vitás vallási kérdésekben a még pogány pontifex maximusi címet viselő császár elnökletével döntöttek. Constantinus tovább folytatta Diocletianus munkáját mind katonai, mind közigazgatási, mind gazdasági téren: elvetette ugyan a tetrarchia rendszerét – hosszú háborúkban számolta fel uralkodótársai hatalmát, hogy 324-ben újra egyetlen kézben, az övében összpontosuljon az uralom, de folytatta az állam hatalmának és ellenőrzésének minél teljesebb kiépítését. Itália ekkor már nem volt a birodalom központja, Róma régóta nem főváros, Constantinus nagyszabású központosított államához új, fényes főváros illik: 331-ben megalapította a régi görög Büzantion helyén a pompás épületekkel ékes Constantinopolist – Konstantinápoly, Bizánc, Isztambul: sok neve lesz még a történelem során.

4.7.3. A kereszténység, Jézus és az evangéliumok A keresztények vagy keresztyének – latinul: Christiani – Jézus Krisztus követői. A Krisztus név a görög Khrisztosz szóból származik, felkentet jelent, megfelel a zsidó messiás fogalmának. Az első keresztények Jézus tanítványai voltak, akik mesterük halála után továbbadták Jézus tanítását, Krisztust követő közösségeket szerveztek nemcsak Palesztinában, hanem szerte a Római Birodalomban. Amikor egyre több helyen alakultak ki keresztény közösségek, és a keresztények száma egyre nőtt, Jézus közvetlen tanítványai nem lehettek mindenhol jelen, hogy személyesen tanítsanak, ezért Jézus beszédeit, valamint az életéről, haláláról és feltámadásáról szóló történeteket az utókor számára írásba foglalták: megszülettek az evangéliumok. Az evangélium – görögül: euangelion – jó hírt jelent: azt a jó hírt, amit Jézus élete, halála és feltámadása jelent az emberek számára. A négy kanonikusnak elismert evangélium szerzői – Máté, Márk, Lukács és János – mindannyian vagy Jézus közvetlen tanítványai, működésének szemtanúi voltak, vagy ezek munkatársai a tanításban. A négy evangélistának különbözőek voltak a szempontjai, a hívők más-más csoportjai számára írtak, ezért az evangéliumok nem teljesen egyformák, kiegészítik egymást. Máté például nagyon sokszor utal az Ószövetségre, rengeteget idézi: ő elsősorban azoknak szánta művét, akik zsidó vallásúból lettek kereszténnyé. A különbségek az első három evangéliumnál nem különösen jelentősek, ezeket – Mátéét, Márkét és Lukácsét – szinoptikus ("együtt látó") evangéliumoknak nevezzük, míg a negyedik, Jánosé több szempontból különbözik tőlük, és kicsit később is keletkezett mint a 70-90 között szerkesztett szinoptikusok. Az evangéliumokból keveset tudunk meg Jézus életéről. Az evangélisták számára nem Jézus "életrajza" volt fontos, hanem tanítása, az örömhír. Életéből azokat a részleteket ismerjük meg, amelyek alátámasztják tanítását. Azokat a tanulságos cselekedeteit jegyezték fel, amelyek fontosak voltak az első keresztény közösségek számára. Jézus Galileából, Názáret városából származott. Az ő néhány száz évvel később kiszámolt születésével kezdődik időszámításunk (Kr. u. 1.). Harmincéves korában kezdett tanítani, harminchárom évesen végezték ki Jeruzsálemben, a harmincéves kora előtti életéről csak néhány adatot jegyeztek fel, az evangéliumok életének utolsó három évéről, tanítói működéséről szólnak. Ennek során bejárta Galileát és Iudaeát, vándorolva tanított, beszélt zsinagógákban (zsidó imaházakban), de főképp a szabad ég alatt, illetve magánházaknál. Egyre nagyobb lett a híre, és sokszor óriási tömeg verődött össze, hogy láthassa és hallhassa; a tanítás mellett gyógyítással is foglalkozott, amerre csak járt, elvitték hozzá a környék betegeit. Tizenkét tanítványt gyűjtött maga köré, velük együtt vándorolt, étkezett, őket külön is tanította: ők az apostolok. Nem véletlenül vannak éppen tizenketten: számuk a tizenkét zsidó törzset jelképezi, a választott nép hiánytalan egységét. "Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. (...) Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket". (Máté 9, 12-13) Jézus máshol is kiemelte: Izrael elveszett juhaihoz jött: a szegényekhez, az iskolázatlan emberekhez – sőt a bűnösökhöz, a társadalom megvetett tagjaihoz. Szellemes és az ószövetség alapos ismeretéről tanúskodó vitákat folytatott az őt felkereső farizeusokkal is, de közösséget az elesettekkel érzett. Legtöbbször példázatokkal és példabeszédekkel tanított: a kor más zsidó tanítóihoz hasonlóan történetek és hasonlatok köntösébe öltöztette mondanivalóját. Ez a képes beszéd tehát nem volt szokatlan hallgatói számára, de mégis úgy érezték, hogy ez valami más: "Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók." Néhány gondolat Jézus tanításából. "Hogy próbára tegye, az egyik törvénytudó kérdéssel fordult hozzá: »Mester, melyik a főparancs a törvényben?« Jézus ezt felelte: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és

144

teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.«" (Máté 22, 35-40) Jézus legnagyobb beszédsorozata az úgynevezett Hegyi beszéd. Ez a nyolc boldogság felsorolásával kezdődik. Közülük néhány: "Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az istent. Boldogok a békességben élők, mert isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa." (Máté 5, 8-10) Így tanít a Hegyi beszédben az ellenség szeretetéről: "Hallottátok a parancsot, szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai mennyei atyátoknak, aki fölkelti napját a jókra is, gonoszokra is, esőt ad az igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok?" (Máté 5, 43-46) A kincsek gyűjtéséről: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, és ahol betörnek, és ellopják a tolvajok. A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly, és nem marja rozsda, és ahol nem törnek be, és nem lopják el a tolvajok." (Máté 6,19-20) Így szólt az ítélkezésről: "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni. Miért látod meg a szálkát az embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?" (Máté 7, 1-3) Amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe, már mint ismert tanító és gyógyító, nagy tömeg köszöntötte: "Egyszerre a nagy sereg tanítvány áldani kezdte örömében az Istent a sok csodáért, amelynek szemtanúja volt: »Áldott az Úr nevében érkező király!« – kiáltozták. »Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!«" A zsidó vezetők azonban kisvártatva elfogatták Jézust, és bíróság elé állították, majd átkísérték Pilátus, a rómaiak helytartója elé, és a római uralom elleni lázítással vádolták. Pilátus vonakodott ugyan, de mégis kereszthalálra ítélte Jézust. (Ez szokásos módszer volt a rómaiaknál rabszolgák, lázadók és alacsony sorú bűnözők kivégzésére.) Pilátus nem akart zavargást megkockáztatni, ezért még az ítélkezés előtt megkérdezte a tömeget, hogy ők döntsenek. A nép választott tehát, hogy kit engedjenek szabadon a közelgő vallási ünnepre – a zsidó húsvétra – való tekintettel: Jézust vagy egy másik, Barabás nevű foglyot. "Az egész nép ezt ordította: »Vesszen el [Jézus]! Bocsásd szabadon Barabást!«" (Lukács 23, 18) Mi volt a baja a zsidó vezetőknek Jézussal? Miért ítélte halálra Pilátus? És főleg miért fordult el tőle a zsidó nép? A nép, amely Jézusban messiást látott, csalódott benne, mert a zsidó állam helyreállítását, a rómaiak elűzését remélte tőle. Pilátus zavargásoktól, lázadásoktól félt, ezeket akarta megelőzni. (Alig harminc év múlva csakugyan hatalmas lázadás tört ki a római uralom ellen, és csak hosszú, véres háborúban tudták leverni.) A zsidó vezetők féltek, hogy Róma keményen lép fel Jézus mozgalma miatt Iudaeában, és ez szigorításokkal, a zsidóság helyzetének romlásával jár majd. Kajafás főpap szavaival: "Jobb ha egy ember vész el a népért, mint ha az egész nép veszne el egy miatt." Mindenki félreértette tehát Jézust, azok is, akik azt remélték, hogy e világi királyként elűzi a rómaiakat, és azok is, akik éppen ettől féltek. "Az én királyságom nem e világról való" – mondta Jézus. Jézus történetisége, hogy élt és tanított, a történettudományban már nem vita tárgya, feltámadása viszont kívül esik a történelemtudomány területén. Az ebben való hit vagy ennek a tagadása mindenkinek a vallásából, illetve személyes hitéből, meggyőződéséből fakad. Az apostolok hittek a feltámadásban: az evangéliumok megörökítik azt a pillanatot, amikor a halála után Jézus megjelent előttük. A feltámadásban való hit lett a keresztény vallás alapja, az apostolok mesterük halála után megrettenve bujkáltak, és a feltámadásba vetett hitük adott nekik erőt, hogy nyíltan vállalják Jézus követését és tanításának terjesztését a zsidók között, majd pedig az egész Római Birodalomban. Az egyház szempontjából döntő fordulatot jelentett, amikor a kereszténység kilépett a zsidóság köréből. Ez a fordulat a 49-es jeruzsálemi zsinathoz főződik, az apostolok ekkor hozott döntése után már nem csak a zsidó vallási előírásokat betartók lehettek keresztények. Ezt a döntő változást páli fordulatnak is nevezzük, mert nagy szerepe volt benne Pál apostol első, a birodalom keleti provinciáiban tett térítő útja során szerzett tapasztalatoknak. Pál nem volt tagja a tizenketteknek, sőt korábban – eredetei neve Saul volt – Jézus tanítványainak elszánt üldözője volt.

4.7.4. A Római Birodalom hanyatlása és kettészakadása Diocletianus és Constantinus szervezőmunkája és újításai felszámolták a belső anarchiát, újra megszilárdították a császári hatalmat. A birodalom fő problémáját a kívülről érkező, barbár támadások jelentették: ezek ellen a szervezett, szigorúan hierarchikus és központosított állam óriásira duzzasztott, mintegy félmillió főt számláló hadsereggel védekezett. A hadsereg eltartásának roppant költségeit aprólékosan kidolgozott, az egész lakosságot sújtó adórendszer segítségével lehetett csak előteremteni. A dominátus államának erőszakos kiépítése a következő évtizedek és évszázadok történéseit figyelembe véve csak tüneti kezelésnek bizonyult, ráadásul még óriási áldozatokkal is járt. Az új adórendszer ideiglenesen képes volt ugyan biztosítani a hadsereg és a császári bürokrácia költségeit, de végleg tönkretette a kisbirtokos parasztságot és a kisműhely-tulajdonosokat. A nagybirtokon pedig felgyorsította a szabad bérlők röghöz kötését. A hadsereg egyre inkább barbárokból – elsősorban germánokból – toborzódott, és így végképp elszakadt attól a társadalomtól, amelyet védeni volt hivatott. Tisztjei is egyre inkább a germán előkelők soraiból kerültek ki: ezek a legmagasabb rangokig emelkedtek, a császártól kapott vezető tisztségeik révén a birodalom legbefolyásosabb személyei lettek, de sem neveltetésükben, sem eszményeikben, sem műveltségükben nem kapcsolódtak a birodalmat létrehozó Rómához és a római társadalom régi arisztokrata csoportjaihoz.

145

A társadalomtól mindazonáltal nemcsak a hadsereg, hanem maga az állam is elszakadt. A katonai és a polgári közigazgatás végleg elvált egymástól, a hadsereget és a hivatalnokok egyre népesebb csoportját leszámítva az állam már egyetlen réteg érdekeit sem képviselte, és a század második felétől már annak a feladatának is egyre nehezebb volt megfelelnie, hogy védelmet biztosítson a külső támadásokkal szemben. 378-ban Hadrianopolisnál – Konstantinápolytól nem is olyan messze – a germánok egyik törzse, a nyugati gótok megsemmisítő vereséget mértek a rómaiakra, maga a császár is elesett. Az új császárnak, Theodosiusnak (379-395) sikerült ugyan úrrá lenni a katonai és politikai válságon, de ennek rendkívül nagy ára volt: a nyugati gótokat – más néven vizigótokat – foederatiként (szövetségesként) telepítette le a birodalom területén, földet, zsoldot, adómentességet és autonómiát adva nekik. Ez utóbbi azt jelentette, hogy saját vezetőik irányítása alatt és saját törvényeik szerint, függetlenül élhettek – mint állam az államban. Az újfajta császári hatalom, a dominótus megváltoztatta a vezető rétegek összetételét: ha valakinek az államban elfoglalt helyét kívánjuk meghatározni, már nem annyira a rendhez – a senatori vagy lovagi rendhez – való tartozás, hanem a császári hivatali vagy katonai apparátusban betöltött szerep a döntő tényező. A lovagi rend, amely a 2. század császárai alatt egyre nagyobb szerepet kapott az állam irányításában, és már megelőzni látszott a senatori rendet, Diocletianus és Constantinus reformjai nyomán eltűnt: a dominótusnak nem volt szüksége rendekre. A senatori cím megmaradt ugyan, de megkapta mindenki, aki a császári apparátusban elég magasra emelkedett, a senatus így felduzzadt és vegyesebb összetételű lett, aminek következtében megszűnt mint önállóan fellépő és saját érdekeit érvényesítő csoport. Constantinus az új fővárosban, Constantinopolisban létrehozott egy új, a rómaival egyenértékű senatust. Ez csak még jobban megosztotta a dominótus arisztokráciáját, amelynek meglévő hatalmát több más tényező is aláásta: például a keresztények és pogányok közti ellentét. Ugyanígy érdekellentét volt a senatori rangjukat már hosszú ideje birtokló, régi családok tagjai és a parvenük (a gazdasági, politikai hatalomba újonnan bekerültek) között is. Ennek a frissen feltörekvőkből álló rétegnek a legsikeresebb és legfurcsább képviselői a germán tisztekből senatorrá emelt katonák voltak. Régebben a római hatalomnak birodalomszerte erős támasza volt a városok – municipiumok és coloniák – vezető rétege; ha ennek nagyobb része nem tudott is felemelkedni a lovagi vagy senatori rendbe, mégis önálló, vagyonos réteget alkotott. A városok és a közigazgatásilag hozzájuk tartozó területek irányítása, az adók beszedése, a középületek emelése egyaránt erre a rétegre hárult. Ez egyrészt megtiszteltetést jelentett, amely tekintélyükből és vagyonukból fakadt, de egyszersmind pénzt és időt igénylő kötelesség is volt. A dominótus idejére pedig mindebből már csak a kellemetlen kötelesség maradt: a városoknak ez a vezető rétege felelt – vagyonával is – a város körzetébe tartozó útszakaszok és védművek karbantartásáért, valamint az egész város működtetéséért; a növekvő terhekért "cserébe" önállósága elvesztését, növekvő ellenőrzést és állami gyámkodást kapott. A társadalom uralkodó csoportjait számos ellentét és helyzetükből fakadó különbség tagolta, ezzel szemben az alsóbb rétegekben a gyors elszegényedés miatt egységesedést tapasztalhatunk. Továbbra is voltak saját kisbirtokukon gazdálkodni próbáló, önálló parasztok – bár mind kevesebben –, volt sok colonus (kisbérlő), és léteztek rabszolgák is. Ez a jogilag jól megkülönböztethető három réteg azonban életmódjában, lehetőségeiben, a hatalomhoz való viszonyában lassan összemosódott, és egyre szorosabb függésbe került – a birtokos paraszt is – a környező nagybirtoktól. Az egyre súlyosbodó állami terhek mind többeket késztettek arra, hogy egy-egy nagybirtokos védőszárnyai alatt keressenek védelmet: ez a jelenség a patrocinium. A mezőgazdaságban általában jelentősen csökkent a piacra termelés, ennek következtében – főképp a birodalom nyugati felében – csökkent a városok szerepe, és a gazdasági központok, illetve súlypontok vidékre, a vidéki nagybirtokokra helyeződtek át. A 2. század utáni állapotokhoz képest egyre inkább háttérbe szorult az ipar is – a mezőgazdaságnál persze mindig is kisebb volt a súlya, de ezután egyre többet és többet veszített a fontosságából. A város, a városi ipar tehát meggyengült; a 4. században is találhatunk ugyan virágzó városokat a birodalom egyes területein, például Africa provinciában, de ez már csak rövid utóvirágzás volt. Általános tendencia volt az ipari termelés és a városias életmód hanyatlása, amit önmagában az is jól példáz, hogy sok iparos kiköltözött a nagybirtokra, a tulajdonos környezetébe a birtokon dolgozókat ellátni. A patrociniumon kívül akadt más próbálkozás is arra, hogy a hatalomnak leginkább kiszolgáltatottak megszabaduljanak a fojtogató állami terhektől: a császároknak birodalomszerte több felkeléssel kellett szembenézniük, amelyek a legszegényebbek körében robbantak ki. (Jellemző, hogy 378-ban, a már említett gót háborúban a környék szegény lakossága is a barbárokat támogatta.) Diocletianus és Constantinus rendeletei helyreállították az állam jövedelmeit, de a birodalom mélyről fakadó gazdasági bajait nem orvosolták: nőtt az adó, de nem nőtt a termelés, amelyen az adó alapszik- és ez hosszú távon csak további hanyatláshoz vezetett. Jellemző, hogy az inflációt is csak felemásan sikerült megállítani: az állam bevezetett ugyan egy új és értékálló aranypénzt, de az ezüstpénz romlását nem tudta megakadályozni – illetve nem tudott lemondani a romlásból származó bevételeiről. A birodalom gazdaságának legfőbb gondjai a következőkből fakadtak: a munkaerőhiányból, a termelést ösztönző kereskedelem és az árucsere csökkenéséből, a pénzforgalom kiszámíthatatlanná válásából, valamint abból az óriási anyagi teherből, amit a hadsereg és a hivatali apparátus fenntartása jelentett. A korábbi időkhöz képest a legnagyobb változás mégsem a gazdaságban jelentkezett: a legfőbb probléma éppen az, hogy tulajdonképpen nem is beszélhetünk a birodalom gazdaságáról, a birodalom városairól abban a formában, mint eddig. Amellett ugyanis, hogy egyre nagyobb különbségek léteztek akár egyes szomszédos provinciák között is, mind mélyebbé lett az a szakadék, amely a birodalom keleti és nyugati felét elválasztotta egymástól. Az előbb vázolt gondok főképp a nyugati részre jellemzőek, kelet sűrűbben lakott, városiasabb maradt a 4. században is, az ipar is fejlettebb volt. Nemcsak a birodalom védelme, de egyáltalán egyben tartása, központi és egységes irányítása is nehézségekbe ütközött. Diocletianus aprólékosan kidolgozott rendszere, a tetrarchia nem élte túl uralkodását, de végül Constantinus

146

mégoly központosított hatalma is társcsászárokra száll 337, azaz Constantinus halála után. 395-ig a hatalmon egymással háborúzó társcsászárok – általában egy nyugati és egy keleti uralkodó – osztoztak; közben egyik-másik fél halálakor esett csak meg, hogy egy személy birtokolta az egész birodalom fölötti hatalmat. Ez a rendszer Theodosius halálával ért véget. Innen, 395-től számítjuk a birodalom végleges kettészakadását, minthogy az ő fiai már mint egyenrangú örökösök osztoztak kelet és nyugat fölött. A birodalom két fele ezután a fejlődésnek végképp két különböző útjára lépett.

4.7.5. A Nyugatrómai Birodalom bukása Theodosius fiai közül Honorius (395-423) kapta a birodalom nyugati felét, az idősebb Arcadius (395-408) pedig a keletit, de egyik – trónra lépésük idején még csak tizenéves – fiú sem uralkodott ténylegesen: államukat helyettük még az apjuk által kinevezett, illetve az udvari intrikákban, harcokban hosszabb-rövidebb időre hatalomhoz jutó személyek vezették. A nyugati területeket kezdetben Stilicho, a félig vandál származású hadvezér irányította, míg keleten sűrűbben váltották egymást az udvar élén a császárra hatni akaró személyek, mint Rufinus vagy az eunuch Eutropius, de nagy szerep jutott a császári család nő tagjainak is. A dinasztikus elvet és a császári trónok) stabilitását néhány évtizedre azon az áron sikerült biztosítani, hogy a tényleges hatalom kikerült a császárok kezéből, és személyük csak az éppen hatalomra kerülő csoportot legitimálta. A birodalom két fele abban a szűk nyolcvan esztendőben, amíg a Nyugatrómai Birodalom még fennállt, legtöbbször ellenségesen viszonyult egymáshoz. Ellenérdekeltségük a kor legsúlyosabb problémájával kapcsolatos: mivel a barbárok támadásaival szemben nem tudtak közösen fellépni, saját védelmüket inkább a másik fél kárára próbálták megszervezni, a népvándorlás hullámait pénzzel és diplomáciai eszközökkel a birodalom másik felére hárítva. Ebben – többek között földrajzi helyzete és gazdasági viszonyai miatt – a konstantinápolyi udvar volt a sikeresebb. Theodosius halála után Alarich, a "gótok királya", féltve a Theodosiusszal személyesen kialakított rendszert és a Római Birodalom határain belül elnyert földjeiket, seregeivel megmozdult, és a keletrómai terülteket fenyegette. Hogy ebben mekkora szerepe volt Stilichónak, nem tudhatjuk, de az, hogy Alarich kisvártatva Itália felé vette az irányt, biztosan a konstantinápolyi udvar erőfeszítéseinek volt köszönhető. 401-ben, rövid harc után, a milánói – illetve épp a betörés hatására védhetőbb központba, Ravennába költöző – udvar még kiegyezett Alarichkal, Itálián kívül, a Száva mellett adva földeket a nyugati gótoknak. 405 végén azonban összeomlott a birodalom dunai határvonala: a hunok elől menekülő különböző germán törzsek – elsősorban a keleti gótok (osztrogótok) – százezres tömege rázúdult az alpesi tartományokra, sőt Itáliát is elérte, ahol is csak a Pó völgyétől délre, az Arno folyónál sikerült őket megállítani. A következő év december 31-én átszakadt a rajnai határ is: vandálok, alánok, burgundok és egyéb törzsek árasztották el a gazdag, romanizált nyugati tartományokat, végleg megtelepedve Gallia és Hispánia nagy részén. Mivel a ravennai udvar ezeken a területeken katonailag nem tudott fellépni – Britanniából és a Duna mellől végleg kivonta a csapatait –, a betelepülő törzseket, ahogy már korábban a nyugati gótokat is, foederatinak, azaz szövetséges államnak ismerte el. A birodalom nehézségei megrendítették Stilicho pozícióját, illetve "barbár" származását is felhasználták ellenfelei, amikor 408-ban kivégezték- pedig szükség lett volna rá Alarichkal szemben, aki ugyanebben az évben benyomult Itáliába, és Rómát fenyegette. Ekkor még beérte egy hatalmas hadisarccal, de 410-ben már el is foglalta a Várost. Utóda – Alarich még ugyanebben az évben meghalt – végül Dél-Galliába vezette népét, és ott alapított "foederált" királyságot. A birodalmat III. Valentinianus (424-455) nyugatrómai császár alatt érte a következő végzetes csapás, amikor is elveszett Africa. Ezt a gabonaellátás, illetve a földközi-tengeri kereskedelem miatt Itália szempontjából oly fontos területet, ahol már a 300-as évek végétől egyre csak gyengült a központi hatalom, a vandálok szakították el Rómától. Geiserich vandál király 429-ben kelt át Hispániából, és 439-ben már Karthágót is elfoglalta, létrehozva az afrikai vandál királyságot. Ez az állam már látszólag sincs Ravennának alávetve, nem szövetséges jogállású, hanem teljesen független, sőt ellenséges ország, mint ezt a vandáloknak a földközi-tengeri kalózkodása, valamint Róma 455. évi kifosztása is hatásosan megmutatta. (A vandálok nevét és a késő antik világban kialakult rossz hírüket – amit többek között Róma alapos kifosztásával öregbítettek – nemcsak "vandalizmus" szavunk őrzi, hanem az Ibériai-félsziget legdélibb területének, Andalúziának – "Vandalúziának" – a neve is.) A hatalmas veszteségek közepette Aëtius, a birodalom hadseregének a vezetője próbálta menteni a menthetőt: egyrészt megerősíteni a központi hatalmat a megmaradt ténylegesen is birtokolt területeken, azaz Itáliában és az alpesi tartományokban, másrészt szilárd és kiegyensúlyozott kapcsolatokat teremteni a foederati államokkal. A birodalom és a Nyugat-Európába betelepült germánok diplomáciai viszonyának súlyos próbatétele volt a hunok megjelenése. A hunok a 4. század utolsó negyedében a keleti gótok és az alánok meghódításával hatalmas birodalmat hoztak létre, amely a századfordulótól már a Kárpát-medencére is kiterjedt. Erős központi hatalom tette még félelmetesebbé ezt a lovas nomád birodalmat 434-445 között Bleda (Buda) és Attila kettős királysága, majd 445-455 között az utóbbi egyedüli uralma idején. Aëtius sokáig együtt tudott működni a hunokkal, a Keletrómai Birodalom felé irányítva őket. 451-ben azonban Attila hun, keleti gót és alán seregével átkelt a Rajnán. A hatalmas haderővel szemben felvonultak a Római Birodalom és az érintett foederált germán királyságok csapatai, és a Catalaunumi síkon megállították Attilát. A hunok nem tudtak ugyan nyerni, de az erejük nem roppant meg: Attila a következő évben Itáliára támadt, elpusztította a rendkívül gazdag Aquileiát – ahol az úgynevezett borostyánút elérte a tengert –, és seregével Róma ellen vonult. Váratlanul azonban visszafordult, a következő évben pedig meghalt, és ezzel szét is esett a Hun Birodalom. Csakhogy Attila halála sem menthette meg a Nyugatrómai Birodalmat a pusztulástól: nemcsak a már említett 455. évi vandál támadás – amelynek során Geiserich megszerezte Szardíniát és Korzikát – mutatta a bukás közeledtét, hanem

147

az állam belső tehetetlenségének és megosztottságának olyan jelei is, mint Aëtius kivégeztetése 454-ben. (A kivégzést elrendelő III. Valentinianust pedig Aëtius katonái gyilkolták meg.) Zűrzavaros évtizedek után, miközben a foederati államok végleg függetlenedtek, illetve a birodalom újabb területeket veszített, 474-ben Orestes katonai főparancsnok saját fiát, Romulus Augustulust tette meg császárnak. Az itáliai germánok (különböző törzsek töredékei) vezéreként fellépő Odoaker (Odevacar) azonban 476-ban felvette a rex Italiae címet, legyőzte és megölette Orestést, a kiskorú uralkodót pedig megfosztotta a császári jelvényektől, és azokat elküldte a keletrómai császárnak, Zénónnak. Ezzel a Nyugatrómai Birodalom utolsó megmaradt területén, Itáliában is barbár királyság alakult. Az európai múltfelfogás egyik újra meg újra felmerülő, örök kérdését – Róma szilárdságának és sikerének okai mellett – a birodalom bukásának okai jelentik: miért hullott szét ez a nagy területeket rendkívül hosszan, sikeresen integráló, jólétet és magas színvonalú kultúrát létrehozó birodalom? Sokan egyetlen okban találják meg választ: a vízvezetékek ólomcsöveiből az ivóvízbe kerülő káros anyagok, a kereszténység vagy épp az erkölcsök romlása stb. Van olyan vélemény, amely egyszerűen csak a történelem lényegéhez tartozónak tartja a bukást, egy-egy rendszer elöregedésében találva meg az okot. A kérdés végleges lezárása természetesen nem lehetséges, de a kutatás most mindenesetre okok sokaságára, bonyolult hálójára mutat rá. Ezek közé tartozik többek közt a munkaerőben és a hadsereg utánpótlásában jelentkező végzetes hiány- amit néhány katasztrofális, több tízezres veszteséggel járó vereség tragikussá tett –, a hadsereg feltöltése germánokkal, a colonusok röghöz kötése. Súlyos problémát jelentett az állam elidegenedése is a társadalomtól: a bürokratikus hatalom brutálissá, öncélúvá és improduktívvá vált, és minden belső reformja, amelyekkel az újabb problémákra reagált, csak ezeket a vonásokat erősítette. A gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális okokat még hosszan lehetne sorolni, de egyet külön is ki kell emelni – ez pedig a barbárok hatalmas áradata, amely a Római Birodalomra, annak is elsősorban a nyugati felére zúdult, és amely talán bármilyen erős államot és társadalmat képes lett volna összeroppantani. Aelius Aristeidés: Róma magasztalása. Bp. 2001; Ammianus Marcellinus római története. Bp.1993; Appianosz: A római polgárháborúk I-II. Bp. 1967; Borhy László (szerk.): Római történelem. Szöveggyűjtemény. Bp. 1998; Borzsák István (szerk.): Római történeti chrestomathia. Bp. 1963; Cato, Marcus Portius: A földművelésről. Bp. 1966; Cicero válogatott művei. Bp. 1987; Hahn István: Róma istenei. Bp. 1975; Héródianos: A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától. Bp. 2005; Horatius összes versei. Bp. 1961; Julius Caesar Gaius feljegyzései a gall háborúról. – A polgárháborúról. Bp. 1975; Livius, Titus: A római nép története a város alapításától. Bp. 1982; Marcus Aurelius elmélkedései. Bp. 1974; Ovidius Naso, Publius: Római naptár. Bp. 1986; Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok I-II. Bp. 1978; Polübiosz történeti könyvei. Máriabesenyő-Gödöllő, 2002; Sallustius összes művei. Bp. 1978; Seneca, Lucius Annaeus: Erkölcsi levelek. Bp. 1975; Suetonius Tranquillus, Gaius: A Caesarok élete. Bp. 1975; Szepessy Tibor: A régi Róma napjai. Bp. 1968; Tacitus összes művei. Bp.1980; Vergilius összes művei. Bp. 1973. Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Bp. 2000; Bleicken, Jochen: Lex publica. Berlin-New York, 1975; Uő: Geschichte der Römischen Republik. München-Wien, 1982; Boardman, John – Griffin, Jasper – Murray, Oswyn (szerk.): Az ókori görögök és rómaiak története. Bp. 1996; Brunt, Peter Astbury (ed.): The Roman Economy. Oxford, 1974; Cambridge Ancient History (Vol. VII/2. The Rise of Rome to 220 BC. Cambridge, 1989; VIII. Rome and the Mediterranean to 133. BC. Cambridge, 1989; IX. The Last Age of the Roman Republic. Cambridge, 1994; X. The Augustan Empire, 44 BC-AD 70. Cambridge, 1996; XI. The Imperial Peace AD 70-192. Cambridge, 1936; XII. The Imperial Crisis and Recovery AD 193-324. Cambridge, 1939); Castiglione László: Római művészet. Bp. 1971; Christ, Karl: Der Untergang des römischen Reiches. Darmstadt, 1986; Cornell, Tim – Matthews, John: A római világ atlasza. Bp. 1991; Grant, Michael: Róma császárai. Bp. 1993; Gruen, Erich L: The Last Generation of The Roman Republic. Los Angeles, 1974; Jones, A. H. M.: Augustus. Bp. 1976; Köves-Zulauf, Thomas: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Bp. 1995; Lintott, Andrew W.: The Constitution of the Roman Republic. Oxford, 1999; Marsh, Frank B.: A History of the Roman World from 146 to 30 BC. London, 1971; Martin, Jochen: Spätantike und Völkerwanderung. München, 1987; Millar, Fergus: The Roman Empire and Its Neighbours. London, 1981; Uő: The Crowd in Rome in the Late Republic. Ann Arbor, 1998; Mócsy András: Pannonia a késői császárság idején. Bp. 1975; Ogilvie, Robert M.: A Commentary on Livy 1-5. Oxford, 1965; Rawson, Elizabeth: Roman Culture and Society. Oxford, 1991; Scullard, Howard H.: Roman Politics. 220-150 BC. Oxford, 1973; Syme, Ronald: The Roman Revolution. Oxford, 1939; Taylor, Lily R.: Party Politics in the Age of Caesar. Berkeley, 1971; Walbank, Frank W.: A Historical Commentary on Polybius I-III. Oxford, 1957, 1967, 1979; Walsh, Peter G.: Livy. His Historical Aims and Methods. Cambridge, 1967.

148

5. A középkor (476-1492) 5.1. A kereszténység jegyében 5.1.1. Idő és tér Az a mintegy egy évezrednyi időszak, amelynek idestova fél évezrede a "középkor" nevet adták az itáliai humanisták, az emberiség történetének egyik legcsodálatosabb korszaka. Kezdetéről és végéről, azaz az időhatárairól évszázadok óta tart a vita. Egyesek szerint a keresztény vallásgyakorlat engedélyezésének dátuma (313), mások szerint a Nyugatrómai Császárság bukása (476) lenne a kiindulópont. A vége tekintetében még inkább eltérnek a vélemények: Konstantinápoly eleste (1453) vagy Amerika felfedezése (1492) a leggyakrabban emlegetett dátum. Ezek a korszakhatárok persze csak Európára vonatkoztathatók, a többi világrész saját időrendje ettől eltér, s ez az eltérés annál nagyobb, minél messzebb távolodunk Európától. Mégis alighanem joggal kapcsoljuk a többi világrész eseményeit az európai történelemnek 5-15. századig tartó időszakához, mert történetüket a későbbi századokban meghatározóan befolyásolta Európa. Nem véletlenül tárgyaljuk a korszakot a kereszténység jegyében. Indokolja ezt az a tény, hogy a keresztény vallás, amely még két másik kontinensen (Ázsiában és Afrikában) is fontos szerepet töltött be, minden tekintetben az európai középkor meghatározó tényezője volt, s a középkortól napjainkig a világtörténelem egészét döntően befolyásolta és befolyásolja. Idő A középkor keresztény embere számára az idő elválaszthatatlan volt a bibliai keretektől. Tisztában voltak az idő hosszának viszonylagosságával, gyakran idézve Péter apostol szavait a Bibliából: "Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap". Szent Ágoston ebből kiindulva a teremtés minden napját egy-egy évezreddel azonosította, s az emberiség történetében hat korszakot különböztetett meg: 1. Ádám teremtésétől a vízözönig; 2. a vízözöntől Ábrahámig; 3. Ábrahámtól Dávidig; 4. Dávidtól a babiloni fogságig; 5. a babiloni fogságtól Krisztus születéséig; 6. Krisztus születésétől a világ végéig. A középkori világkrónikák írói is nagyjából ilyesfajta időkeretben gondolkodva alkottak. A középkor emberének a bibliai pátriárkák legendásan hosszú életkorához képest bele kellett törődnie abba, hogy bizony igencsak rövid földi életpályára számíthat. Uralkodók és pápák közül kevesen érték meg az öregkort. A keresztény hit nagy alakjainak többsége negyvenes éveiben halt meg, mint pl. Aquinói Szent Tamás vagy Assisi Szent Ferenc. A negyvenévesek akkoriban már éltes, idős embereknek számítottak. Ideálisnak a "krisztusi" kort számították, a 33 évet, amikor Jézus "bevégezni kívánta földi életét". Dante (1265-1321), az itáliai költő, erkölcsfilozófus és politikai gondolkodó állítása szerint huszonöt éves korig tart az ifjúság, az életkor végső határa a negyvenöt év, utána következik az öregség. A középkori Európa társadalma zömmel fiatal emberekből állt. A nagykorúságot elérve az emberek többsége még további egy-másfél évtizednyi életre számíthatott. Ezt a csekély időt kellett tehát jól kihasználnia... A középkori világ embere az időt, az eseményeket igen sokféleképpen tartotta számon. Európában a Római Birodalom területén hagyományosan a város (azaz Róma) alapításától számították az éveket. A kereszténység a maga időszámítását viszonylag későn, Jézus halála után csaknem fél évezred múltán alkotta meg. I. (Szent) János pápa megbízásából Dionysius Exiguus itáliai szerzetes 525 körül alakította ki az időszámítás keresztény rendszerét. Számításai szerint Róma alapítása után 753-ban született Jézus. Ez lett az időszámítás első éve (a furcsaság az, hogy Kr. e. 1. és Kr. u. 1, között nincs nulladik év!). A legújabb történeti kutatások szerint valójában Jézus több évvel korábban született, mint másfél ezer éve kiszámították. Jézus születését a hagyomány december 25-ére teszi (karácsony). Voltaképpen azonban semmilyen adatunk nincs arról, hogy a születés az év mely szakában történt! Az első ezredforduló időszakáig általában a karácsonyt vették az új év kezdetének, később terjedt el a ma is használatos január elsejei évkezdet. Ezt az időszámítási rendszert fokozatosan átvették a keresztény államok. Beda Venerabilis (672-735) angolszász teológus és történetíró alkalmazta először következetesen az események keltezésére a Jézus születésétől való számítást (Anno Domini...), amelyet aztán a Nagy Károly által különösen nagy becsben tartott angol tudós, Alcuin (732804) terjesztett el a kontinensen. A keleti (ortodox) keresztények ezt a számítási módot nem fogadták el, s egyes országokban még a 19. században is a "világ teremtésétől" (Kr. e. 5509) tartották számon az éveket. Ezt a dátumot a Biblia alapján bizánci krónikaírók számították ki, s a 7. század óta vált hivatalossá a birodalomban s a keleti kereszténységet elfogadó államokban. A zsidóság a "világ teremtésétől" (Kr. e. 3761. október 6.) számította az időt. Ennek napjainkig élő gyakorlata a 8-9. századtól vált általánossá. A naptári éven belül a keresztény időszámítás sarkalatos pontja a legnagyobb ünnepnek számító húsvét kiszámítása volt, amely a tavaszi napéjegyenlőség időpontjától függött, s ennek megfelelően március 22. és április 25. közé eshetett. A hónapokon belüli ritmust a vasárnapi ünnepek határozták meg. Ezeken kívül a karácsony, a pünkösd, bizonyos szentek ünnepnapjai is munkaszüneti napnak számítottak, azaz az évnek több mint egyharmadára terjedt ki a munkavégzés tilalma. Ennél több szabadidejük a 21. század elejének jóléti társadalmában élőknek sincs! A kora középkor írni-olvasni nem tudó embere nem sokat törődött az idő múlásával, életkorát is többnyire csak becsülni tudta, még előkelő családok sem igen fordítottak arra gondot, hogy a családtagok születésének és halálának pontos időpontját följegyezzék. Így csak azoknak az eseményeknek a dátumát ismerjük, amelyeket egyházi központokban a papok, illetve a kolostorokban a buzgó szerzetesek följegyeztek. A késő középkorban aztán, főleg a

149

pénzüzletek, az ipar és a kereskedelem fellendülése kapcsán elsősorban a városokban felismerték az idő pontos nyilvántartásának fontosságát. A napok időbeosztása is sajátosan alakult. Megkülönböztettek nappali órákat (napkeltétől napnyugtáig) és éjszakai órákat. Nyáron a nappali órák hosszabbak voltak az éjszakaiaknál, télen viszont fordítva. Csak kevés helyen volt óra (többnyire napóra vagy vízóra). A lakosság számára a nap állásán kívül az egyedüli időbeli támpontot az egyházi szertartásokra hívó harangszó jelentette. A középkor utolsó századaiban terjedtek el a városokban a városházak tornyát díszítő mechanikus szerkezetű órák, amelyek többnyire meglehetősen pontatlanok voltak, s hiányzott róluk a percmutató. A meglehetősen kevés fényt adó világítószerkezetek (mécsesek, gyertyák, fáklyák) miatt a munkavégzés hossza a mindenkori napkelte és napnyugta időpontjához igazodott. A falusi parasztok csakúgy, mint a városi iparosok, napkeltétől napnyugtáig dolgoztak. Az Európán kívüli világ fontosabb időszámítási rendszerei röviden a következők: Az arabok, majd valamennyi, az iszlám hitet átvevő nép a saját időszámítását a kereszténységhez képest meglepő gyorsasággal megalkotta. Mohamed halálát (keresztény időszámítás szerint: 632) követően a második kalifa, I. Omár (634-644) döntött úgy, hogy az időszámítás kezdete Mohamed Mekkából Medinába való áttelepülésének éve (a keresztény időszámítás szerint: 622) lesz. Indiában a buddhisták Buddha halálától (egymástól eltérő számítások szerint) kezdték az időszámítást. DélkeletÁzsia buddhistái a Kr. e. 544-es évet tekintik időszámításuk kezdetének. A saka (szaliváhana) korszakolás Kr. u. 78-tól terjedt el Indiában. Kínában az időszámítás rendszere Kr. e. 163-tól az egyes császárok uralkodásához igazodott (pl. X császár uralkodásának negyedik éve). A rendszer neve: hien-haó. Japánban az 5. század végétől hatvanéves ciklusok segítségével jelölték az éveket. 645-től átvették a kínai eredetű számítást. A Kolumbusz előtti Amerikában a majáknak és az aztékoknak volt saját időszámítási rendszerük. Az aztékok 52 éves ciklusokkal számoltak. Azok a népek, amelyek nem hoztak létre nagy birodalmakat vagy olyan országokat, amelyekben meghonosodott az írásbeliség, szájhagyományok útján őrizték meg múltjukat. A dél-amerikai inkáknál hivatalos "emlékezőknek" köszönhetően maradtak fenn nemzedékeken keresztül a hagyományok. Tér A középkori Európa emberének világa az ezredforduló előtt meglehetősen beszűkült. Amit tudtak a Földről, az jórészt az antik földrajzi íróktól származott. Ezt próbálták összeegyeztetni a Bibliával. Olyan vitathatatlan tekintélyű keresztény írók, mint a 6-7. században élt Cassiodorus vagy Sevillai Izidor azt állították, hogy a Föld lapos és korong alakú. Izidor szerint körös-körül óceán mossa a Földet, s a Földközi-tenger T-alakban három részre osztja: Ázsiára, Európára és Afrikára. Az ezredforduló utáni századokban a földrajzi ismeretek egyes szárazföldi (pl. Marco Polo) és tengeri (pl. viking, majd arab és portugál) utazóknak köszönhetően jelentősen gyarapodtak. Az Európán kívüli világ hatalmas térségeinek igazi megismerése azonban csak a 15. század második felétől kezdődött meg. A középkori világ igen jelentősen különbözött területi vonatkozásokban is az ókoritól. Az ókori Európát több mint fél évezreden keresztül egyetlen állam, a Római Birodalom uralta, csakhogy ez a birodalom a kontinensnek úgyszólván csak a déli, illetve nyugati peremét foglalta magában. A limesen kívül kezdődött a különféle népek törzsi világa. Afrika északi pereme is a birodalomhoz tartozott, attól délre nem alakultak ki államok. Ázsia nyugati része szintén a Római Birodalom felségterülete volt. Keleten a Perzsa (Szászánida, majd Párthus) Birodalom, valamint India és Kína jutott el az államszerveződésig. Amerika hatalmas területein egyedül Közép-Amerikában alapítottak (az olmékok) államot. Ausztrália népei is messze elmaradtak az államalkotás szintjétől. A nagy kontinensekhez képest viszonylag kis területű (10,4 millió km2, viszont 38 ezer km-es, rendkívül szabálytalan tengerparttal rendelkező) középkori Európában öt-hatszáz esztendő elegendő volt ahhoz, hogy egészen az északi sarkkörig, keleten pedig csaknem az Urálig mindenütt kialakuljanak az államszervezetek, amelyeket mindenekfölött a közös vallás, a kereszténység tartott össze. A 13 millió km2 területű Afrikában ehhez képest jóval hosszabb idő, hét-nyolc évszázad kellett ahhoz, hogy azokban a térségekben, ahol a természeti feltételek ezt lehetővé tették, kialakuljanak az államok. A kezdetekhez képest a 7. században megkezdődött arab hódítást követően ezen a földrészen a kereszténység háttérbe szorult, helyét jórészt az iszlám vette át. Ázsia hatalmas térségei (kelet-nyugati kiterjedése 9700 km, észak-déli pedig 6500 km) sajátos szerepet játszottak a középkorban. Az 5-6. században a hunok és az avarok, a 9-11. században a besenyők, úzok, kunok, majd a 13. században a mongolok betörései komoly fenyegetést jelentettek Európa számára. DélnyugatÁzsiából indult hódító útjára a kereszténység mellett a korszak legnagyobb elterjedést elért világvallása, az iszlám. Ázsia jellemzője, hogy nagyjából a 45. szélességi körtől délre lévő területeken mindenütt kialakultak az államok, amelyek közül több egyenként sokkal hatalmasabb területet mondhatott magáénak, mint egész Nyugat-Európa. Ázsia és Európa kapcsolatai az ókorhoz képest a középkorban sokkal intenzívebbé váltak. A szárazföldi út mellett a tengeri kereskedelem is rendkívüli módon föllendült. Ázsia nyugati, középső, illetve északi részén az iszlám hódított, a keleti-délkeleti területeken viszont a buddhizmus lett az uralkodó vallás. India, Kína és Japán területén ezek mellett a saját, hagyományos kultuszok (hinduizmus, konfucianizmus, tanizmus, sintoizmus) is virágoztak. A hatalmas területű (több mint 42 millió km2 Amerikában egy viszonylag szűk sáv volt az, Közép-Amerikától DélAmerika nyugati partjáig, ahol államok alakultak ki: a toltékok, az aztékok, a maják, az inkák stb. állama. A hatalmas földrész területén a földművelés, az állattenyésztés és az állandó letelepedett életmód szintjére is csak viszonylag kis

150

térségekben jutottak el az egyes népcsoportok. Részben a természeti adottságokkal is magyarázható, hogy a legnagyobbrészt megmaradtak a halászat, a vadászat és a gyűjtögetés szintjén. A legkisebb kontinens, Ausztrália (7,7 millió km2) és Óceánia szigetvilágának (1,3 millió km2) társadalma és gazdasága sem változott alapvetően a középkor évezrede folyamán az előző évezredekhez képest, továbbra is a halászat, vadászat, gyűjtögetés jellemezte.

5.1.2. A kereszténység A keresztény vallás a középkorban olyan szervezőerővé vált, amelyhez hasonlóval addig nem találkoztunk a történelemben. A Római Birodalom a 4-5. században azzal, hogy államvallást cserélt, voltaképpen sok tekintetben szinte semmit sem változott. Ezzel szemben viszont a megváltozott helyzetbe jutott keresztény egyházban gyökeres átalakulási folyamat ment végbe. Az egyház az állammal partneri viszonyba került. Hozzáidomult a birodalomhoz, átvett bizonyos világi formákat, részt vállalt a világi dolgokért való felelősségből. Emellett a mindenkori császár személyében a legnagyobb hatalmú védelmező állt mellette, aki igényt tartott bizonyos felügyelő, vezérlő szerepre, közvetlenül azonban nem irányíthatta az egyházat. A közvetlen uralkodói irányítás ellenében már a 4. században is Jézus szavait idézte Ossius córdobai püspök: "Ne avatkozzatok bele az egyház ügyeibe, ne adjatok parancsokat nekünk azokra vonatkozóan... Isten a ti kezetekbe helyezte a királyságot; egyházának ügyeit miránk bízta... »Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené«." A birodalom kettéválása után az uralkodó és az egyház közötti hatalmi viszony másképp alakult nyugaton és másképp keleten. A Konstantinápolyból igazgatott keleti birodalomrészben az erős császári hatalom következménye egy sajátos teokrácia lett: a császár nemcsak világi tekintetben volt korlátlan úr, hanem egyben voltaképpen az egyház főpapja, s így valamiféle "félisteni" feladatokat is ellátott. Nyugaton a gyengülő császári hatalommal, majd a birodalom bukása után az egyes uralkodókkal szemben az egyház képes volt megőrizni önálló hatalmát, sőt mintegy fél évezreddel a birodalom bukása után egyes pápák (főleg VII. Gergely és III. Ince) kísérletet tettek a keresztény Európa uralkodói fölötti pápai főhatalom elismertetésére is. Az egyház a keresztény vallás engedélyezését követő másfél évszázadban kiépítette rendszerét, amely behálózta a birodalmat, s képes volt a lakosság döntő hányadával elfogadtatni a keresztény vallást. Azokban az évtizedekben, amikor kezdett széthullani a birodalmi kormányzat, az egyház maradt az egyetlen szilárd, működőképes, központilag irányított szervezet, amely nemzetek fölötti tényezőként határozott ideológiával, annak megvalósítására képes hierarchiával rendelkezett. Ez köszönhető az egyházatyák irodalmi tevékenységének s az alapvető hitelveket minden keresztény számára kötelező hittétellé (dogmává) minősítő főpapi tanácskozásoknak (zsinatoknak). Az első niceai zsinat (325) időszakának legjelentősebb keresztény szerzője a görögül író Euszebiosz (260 k.-340 k.), akinek Egyháztörténete alapvető fontosságú mű. A következő évszázad az egyházatyák működésének aranykora: Alexandria püspöke, Athanasziosz (293 k.-373), a kappadókiai Baszileiosz (330 k.-379), Grégoriosz (335 k.-394 k.), Nazianzi Szent Gergely (330 k.-389 k.) a legfontosabbak. Milánó püspöke, Szent Ambrus (339 k.-397), a kiváló hitszónok, Szent Ágoston (354-430), a Vallomásoknak és Isten városának írója, valamint a latin bibliafordítást készítő Szent Jeromos (347 k.-420 k.) a legkiemelkedőbbek. Szent Ágoston érdeme annak a megfogalmazása, hogyan is kell a keresztény, földi társadalomnak működnie. A kereszténység mindkét (keleti ortodox, illetve katolikus) ágazata által elismert zsinatok az első niceai zsinat után a következők: az első konstantinápolyi (381), az ephesosi (431), a khalkedóni (451), a második konstantinápolyi (553), a harmadik konstantinápolyi (680-681) és a második niceai zsinat (787). A keresztény egyház a klasszikus római civilizáció hordozójaként és megőrzőjeként a birodalom területére betelepülő barbár népeket megtérítette, s átvezette őket az ókor bizonyos értékeit megőrző, ám egészében új társadalmigazdasági formációba. A századok alatt az egykori birodalom területén lassan megszilárduló keresztény államokra támaszkodva szívós térítő akciókkal néhány évszázad alatt sikerült egész Európát kereszténnyé tenni, s egyben létrehozni az egész kontinens területét magában foglaló keresztény államok rendszerét. A keresztény egyház volt az egyetlen szervezet a középkorban, amely egységbe fogta össze Európát társadalmi, művelődési tekintetben, sőt kihatása volt a gazdasági életre is. Még az egyházszakadás után két részre hasadó Európa is egységesebb volt, mint a világ bármely más térsége. Az egyháznak volt ereje leküzdeni az eretnekmozgalmakat, miközben az egyes időszakokban károsnak minősített tanok értékeiből is nem kevés elem átmentődött és a hivatalos egyházi felfogás része lett. A középkor végére, bár keserves vajúdások után, de megindulhatott a keresztény egyházi megújulás.

5.2. A középkori európai társadalom 5.2.1. A világ rendje A középkori európai társadalom a kezdetektől a korszak végéig eltelt több mint egy évezrednyi időszak alatt jelentősen átalakult. Az 5-7. század során latin-görög kultúrájú birodalom fölbomló népességéhez illeszkedtek a beköltöző germán népcsoportok, majd ezt követően a többi nép (szlávok, magyarok, törökök stb.). Nagy Károly, a frank uralkodó egyik levelében úgy fogalmazott, hogy "nincs más, mint szabad és szolga", a 9-10. századtól kezdődően azonban már bonyolultabbá váltak a társadalmi viszonyok. A középkor társadalmát a korabeli felosztás szerint három elkülönülő

151

csoport alkotta: a harcolók (bellatores), azaz a nemesek, az imádkozók (oratores), vagyis az egyháziak, végül a dolgozók (laboratores), azaz a fizikai munkát végzők (földművelők, kézművesek). A középkori társadalom gazdasági alapját a föld jelentette. A hatalom a föld birtoklásához, annak hasznosításához kapcsolódott. A társadalom tagjait legáltalánosabban a kereszténységhez való tartozás, a vallásos hit kapcsolta össze. A személyes jellegű társadalmi kapcsolatok az uralkodás és az alávetettség viszonylatára épültek. A hűbérurat (a pártfogót) és a vazallust (a pártfogoltat) kétoldalú kötelezettségvállalás kapcsolta össze: a vazallus kötelessége volt az urához való hűség, az odaadó szolgálat, a hűbérúr viszont arra kötelezte magát, hogy megvédi vazallusát, igazságot szolgáltat neki. A paraszt, aki valamely egyházi vagy világi hatalmasság javára lemondott tulajdonjogáról, szolgáltatásokkal tartozott urának, aki viszont pártfogolta, védelmezte. A legfontosabb keresztényi erénynek a hűség számított. Az egyház azt tanította, hogy aki hű Istenhez, feltétlenül engedelmeskedik neki, s hűséges urához, az halála után szabad lesz, a túlvilágon jutalom várja. Aki megátalkodott gőgjében nem engedelmeskedik Istennek s világi urának, aki földi szenvedélyei rabjává válik, azt a síron túl a pokol kínjai várják. A középkor embere rendkívül szorosan kapcsolódott valamely közösséghez, sajátos csoporthoz (egyesülések, vallásos társulások, testvériségek, falusi földközösség, céhek stb.), melyeknek megvolt a maguk szigorú rendje, rendszere (szokásjoga, alapszabálya, statútuma stb.), s ezt általában maga a csoport alakította ki, amit a felsőbbség tudomásul vett, hallgatólagosan vagy írásban elfogadott. A közösségek viszont nemigen hagytak teret az egyéni kezdeményezésnek, az egyéni útkeresésnek, korlátozták az egyén individuális fejlődését. Ezek a kötöttségek csak a középkor utolsó évszázadaiban kezdtek enyhülni. A Római Birodalom Konstantinápolyból irányított keleti felének társadalma megmerevedve, lényegében az antik örökséget vitte tovább. Nem alakult ki a nyugati feudális függés rendszere. A társadalmi ranglétrán az egymás alatt állóknak a felsőbbséghez való kapcsolatát az egyoldalú, rabszolgai jellegű függés jellemezte. Az uralkodóhoz képest a legmagasabb rangú állami tisztségviselők is teljesen jogfosztottnak számítottak, semmilyen törvény nem védelmezte őket az uralkodó önkényével szemben. A császár, a "basileus" korlátlan kisajátítási és megtorló joggal rendelkezett. Az uralkodó és vazallusai között olyan rendi jellegű megállapodás, amely Nyugatra jellemző, elképzelhetetlen volt. A bizánci császári méltóság ugyan szentségesnek számított, az alattvalókat azonban semmiféle hűség és személyes odaadás nem kötötte az uralkodóhoz. Így érthető, hogy minden második császárt erőszakkal fosztottak meg trónjától, nem riadva vissza a gyilkosságoktól sem.

5.2.2. Hányan és kik lakták Európát? Az ókori Európa a népesedési csúcsot a Kr. e. 2. században érte el. Ekkor a Római Birodalom lakossága 26-28 millió lehetett, a birodalmon kívül élő többi nép együttes lélekszáma nehezen fölbecsülhető, de meglehetősen tág határok között 4-8 millió fő valószínűsíthető, ami együttesen 30-36 milliót tett ki. Néhány évszázaddal később, 500 körül, amikor a birodalom nyugati felét már barbár népek uralták, a kontinens lakossága a 2. századi 30-36 millióról mintegy 27,5 millióra csökkent. A zuhanásszerű lélekszámcsökkenés okát tévedés lenne pusztán a barbár pusztításokban keresni. Sokkal inkább az játszott közre, hogy a 3-4. században meglehetősen drasztikusan csökkent a gyermekszaporulat a birodalomban, s ez folytatódott (részint a harcok következtében) az 5. században is. A birodalomra törő barbár népek lélekszáma viszonylag csekély volt, még a nagyobb népek esetében is ritkán haladta meg a néhány százezer főt. Az Ázsia felől érkező népek is legfeljebb egy-két százezres nagyságúak lehettek. Az eltérő életmódot folytató, eltérő kultúrájú népek "összecsiszolódása" évszázadokon keresztül tartó, feszültségekkel teli folyamat volt, amelyet gyakorta megszakítottak a háborúk. Így nem csodálhatjuk, hogy a népmozgások nagyobb hullámai után, 650-ben nemhogy nőtt volna Európa lakossága, hanem a fogyás még riasztóbbá vált, az össznépesség lg millióra apadt. Itáliában példának okáért ekkor harmadannyian éltek csupán, mint a 2. században. Tegyük hozzá az előbbiekhez, hogy mivel nagyon kevés s csak korlátozott területre kiterjedő összeírás maradt fenn a kora középkorból, a népesség kiszámítása igen nehéz. Az említett számok valójában meglehetősen nagy hibahatárok között mozgó becslések csupán. De azért a tendenciák és a nagyságrendek tekintetében megbízhatunk bennük. Igazából csak Nagy Károly korától kezdve indult meg a népesség erőteljes gyarapodása. Az 1000 körüli Európát már többen lakták, mint a római korit: 38,5 milliónyian. Csaknem három évszázad múltán ez a szám szinte megkétszereződött (73,5 millióra nőtt), s a 14. század elején tetőzött Európában a hosszan tartó népességnövekedési hullám. Ekkor azonban egy jelentős aszály (1315-1317), majd a nagy pestisjárvány (1348-1350) megfordította a folyamatot. 1340 körül a legnépesebb Franciaország lehetett kb. 13-15 millió lakossal, Németország 12 és Németalföld 2,5 milliója együttesen szintén elérte ezt a nagyságot. Itália népessége 10-11, a Brit-szigeteké 4,5-5, az Ibériai-félszigeté 6-9, Kelet- és Délkelet-Európáé összesen 15, Litvániáé és Oroszországé pedig együtt 8-9 millió lehetett. A gazdasági-társadalmi megrázkódtatások, háborúk és járványok következtében 1340 és 1450 között Európa lakossága igen tetemesen csökkent: 73,5 millióról 50 millióra. Különösen Nyugat- és Közép-Európa embervesztesége volt szembetűnő: 35,5 millióról 22,5 millióra fogyott a lélekszám. Dél-Európában 25-ről 19 millióra, Kelet-Európában 13-ról 9,3 millióra csökkent a lakosság, vagyis mérsékeltebb lehetett a fogyás. A Római Birodalom nyelve a latin, a nyugati tartományokban általában ezt is beszélték. Az irodalmi latintól a köznyelv jelentősen eltért, s kimutathatók a nyelvjárások is. A 4-5. századtól a folyamat fölerősödött. Az egyházatyák, a keresztény hitszónokok is rákényszerültek arra, hogy a vulgáris (köznapi, az irodalmitól eltérő) latin nyelven írjanak és beszéljenek, mert a tömegek csak így voltak képesek megérteni őket. A katolikus egyház nyelve (a hivatalos és liturgiai

152

nyelv) a latin lett (s maradt a 20. század közepéig). A középkor nagyobb részében ez a tudomány és az irodalom nyelve is. A latin volt a középkori Európa közvetítő nyelve, ami rendkívül megkönnyítette a nemzetközi kapcsolatokat. Az egykori tartományok lakosságának nyelvjárási különbségei az új államkeretek között egyre szembetűnőbbek lettek, így alakultak ki Dél- és Nyugat-Európában az újlatin nyelvek (olasz, spanyol, portugál, katalán, francia, provanszál, román stb.). Az egykori birodalom keleti tartományainak nyelve a görög volt, a Balkánon és Kelet-Európa nagy részén a görög nyelv ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a kontinens más térségeiben a latin. A kereszténység katolikus ágazatát elfogadó országok nyelvét a latin ábécé betűivel jegyezték le, a keleti keresztények a görög ábécét, illetve annak módosított (cirill és glagolita) változatát használták nemzeti nyelvű írásbeliségükben. A kontinens nyelvi térképe az ezredfordulót követő fél évezred során bekövetkezett változások nyomán már nagyjából a maihoz hasonló lehetett. A kisebbségek asszimilálódása felgyorsult, a nyelvjárási különbségek az egyes országokon belül lassan kiegyenlítődtek, bár még így is jelentősek maradtak.

5.2.3. Az ország ura: a király A Római Birodalom nyugati területére betelepedett germán népeket s a limesen túli Európát elfoglaló többi barbár népet is törzsi vezéreik irányították. Az 5-7. században szüntelenül változó határok között létrejöttek a hosszabb-rövidebb életű félbarbár királyságok. A keresztény egyház volt az, amely meghatározó szerepet játszott az új korszak világi társadalmi rendszerének, szerkezetének megformálásában. Évszázadok alatt, következetes politikával sikerült az egyháznak elérnie, hogy a többé-kevésbé megszilárduló határok között minden európai ország élére keresztény uralkodó (császár, király, fejedelem) kerüljön, aki a szuverén, önálló állam megtestesítője, jelképe lett. Az uralkodó a saját országa egyházának nemcsak védelmezője, támogatója, hanem minden tekintetben vezetője is volt. Bizonyos értelemben főpapnak is számított. A királyok a püspökökéhez hasonló (csaknem azonos) ruhát viseltek, miként a 11. századi nevezetes bayeaux-i kárpiton látható. A püspökök felszentelési és a királyok koronázási rítusa is rendkívül hasonló volt. Mindkettőnek lényegében ugyanarra a kérdéssorozatra kellett a templomban felelnie, amelyből ki kellett derülnie keresztény hite mélységének és szilárdságának. Ezt követően a királyok esetében a fej, a mellkas, a vállak, a felsőkarok és a kéz, püspökök esetében pedig a fej és a karok megkenése következett. Mindketten megkapták ezután a hivatalukat jelképező gyűrűt, továbbá a püspök a pásztorbotot, a király pedig az ennek megfelelő pálcát, illetve jogart meg a karpereceket. A királyt felövezték az ország kardjával, vállára terítették a palástot is. A szertartást békecsók és nagymise zárta mindkét esetben. A királyi tisztség betöltésének előfeltétele a koronázás. Az idők folyamán minden országban kialakult a koronázás rendje: hol és ki (melyik főpap) koronázhatott. A koronázáskor az uralkodó esküt tett, hogy betartja a törvényeket, védelmet ígért az egyháznak, a népnek, megígérte, hogy megbünteti a gonosztevőket, s igazságosan fog ítélkezni. Az uralkodónak a szokásokat és a törvényeket tiszteletben kellett tartania, s azokat követve kellett kormányoznia. Ha megszegte a törvényt, alattvalói nem voltak kötelesek alávetni magukat akaratának (önkényének). A gót származású egyházatya, Sevillai Izidor (560 k.-636) egyértelműen fogalmazott: király az, aki az igazságnak megfelelően jár el, másként nem király. Új törvények bevezetéséhez is szükség volt az alattvalók (egyházi és világi előkelők) beleegyezésére. A királyok hangsúlyozták, hogy "Isten (kedvező) kegyelméből" uralkodnak, amivel azt juttatták kifejezésre, hogy hatalmuk nem földi eredetű. Középkori képeken úgy látjuk a királyt, hogy fején korona van, vállán díszes palást, egyik kezében jogar (vagy lándzsa, illetve kard), másik kezében országalma. A középkori királyi családok általában valamilyen legendás ősre vezették vissza eredetüket. Az uralkodók a 11-12. századig országukat saját tulajdonuknak tekintették, úgy kezelték, mint magánbirtokukat, melyet bármilyen más családi örökséghez hasonlóan szabadon lehetett örökölni. Ebben a rendszerben a királyi hatalom alapja az uralkodó magánbirtoka volt. Ennek nagysága eredetileg általában fölülmúlt minden más birtokot. A későbbiek folyamán az adományozások következtében a királyi birtok nagysága, illetve részaránya fokozatosan csökkent. Amennyiben egy uralkodó jelentős nagyságrendű birtokokat tartott a kezében, s részben ebből is következően az adóbevételei nagyok voltak, ezek lehetővé tették, hogy a király nagy létszámú katonaságot tudjon harci készültségben tartani. Ugyanakkor viszont a királyi hatalmat mérsékelte a királyi tanács, majd a rendi országgyűlés. A korai középkorban a királyok sok tevékenységet személyesen láttak el: hadat vezettek, meghallgatták a panaszosokat, személyesen bíráskodtak. A későbbiek során e feladatokat nagyrészt más udvari tisztségviselők vették át tőlük, s a király már csak kivételesen járt el személyesen az egyes ügyekben. Századokon keresztül a mozgó királyi (fejedelmi) udvar döntött az ország egyes térségeinek igazgatási ügyeiben és bíráskodott, vagyis a két hatalmi ág szorosan összefonódott. A középkori jogszolgáltatás alapvetően különbözött az újkoritól. Így a vádlottnak a bíróság előtt tett beismerő vallomása teljes értékű bizonyítéknak számított. A vallomást gyakorta kínzással kényszerítették ki. Gyakran került sor sajátos perdöntő bizonyítási eljárásra: ilyen volt az istenítélet, azaz egyházi keretben tett eskü, a bajvívás (a perbeli ellenfelek személyesen vagy felbérelt viadorok útján küzdöttek meg, s a győzelem perbeli bizonyítéknak számított), a tüzesvas- vagy a forró-, illetve hidegvíz-próba esetében a megégett testrész bizonyos idő utáni gyógyultságának foka, illetve az összekötözött vádlottnak a vízből való felmerülése volt a vizsgálat lényege. Ezeket a bizonyítási formákat az 1215-ös IV. lateráni zsinat tiltotta el. A középkori büntetések közül a legsúlyosabbak a halálos, illetve testcsonkító büntetések voltak.

153

A király egyik legfontosabb, mondhatni kötelező feladata volt a megházasodás, hogy törvényes (fiú)örököse szülessen, aki majd aztán az utódja lehet. Nagy gonddal választották ki a jövendő királyné személyét, akinek királyi vagy fejedelmi családból kellett származnia. Az Árpád-ház íratlan szabálya szerint a magyar királyok sosem az országon belülről házasodtak, hanem feltétlenül külföldön kerestek házastársat maguknak. Egy-egy uralkodói házasság általában két ország valamiféle megegyezését (szövetségét) is jelentette. A királyok családi-házassági kapcsolatainak alakulása alapvetően befolyásolta az országok sorsának alakulását. Amennyiben a királyi családban egynél több leszármazott (fiú) volt, az országot általában fölosztották a trónörökösök között. A legtöbb országban a királyi hatalom örökletes volt (kivétel Németország), választásra általában csak akkor került sor, ha az uralkodó királyi család kihalt. Általában a legidősebb fiú követte apját a trónon. Ha nem volt fiú utód, csak leány, akkor (ideiglenesen) az uralkodhatott, de mielőbb férjhez kellett mennie, s akkor a férj vette át az uralkodás feladatát. Ha a trónörökös kiskorú volt (amire gyakran van példa), nagykorúvá válásáig anyja, illetve a királyi család valamely férfitagja irányította régensként az országot. Ha egy királyi család kihalt, akkor az uralkodói családok közötti összeházasodások miatt általában több trónkövetelő is jelentkezett. A jelöltek közül az ország világi és egyházi előkelői választották ki azt, akit alkalmasnak találtak. Nemritkán a fegyverek döntöttek a koronáért vetélkedők között. A középkori társadalmat a személyes függőség (hűbériség) rendszere tartotta össze. A 14. századtól kezdve fejlődött ki egyes országokban a modern értelemben vett állam, s ekkor vette kezdetét a hűbéri kapcsolatok fokozatos kiszorítása az államéletből, s helyette létrejött a rendi állam. Ennek keretében a középkori társadalom azonos jogállású, azonos kiváltságokkal rendelkező egyes csoportjai (egyházaik, nemesek, városi polgárok) a 14-15. században elérték, hogy beleszólhassanak az ország ügyeibe, azaz nélkülük, meghallgatásuk nélkül a király nem kormányozhatott. A rendi állam sajátos intézményei a területi, illetve országos rendi gyűlések (parlamentek) voltak. Előzményük a királyi tanács volt, amelynek tagjai a legfőbb egyházi és világi méltóságok közül kerültek ki, s akiknek tanácsát figyelembe vette az uralkodó. A rendi intézmények bizonyos értelemben ugyan korlátozták az uralkodó hatalmát, a központosítás erősödését azonban nem gátolták, az uralkodó hatalma elvileg már nem volt "teljesnek" tekinthető, viszont a megmaradó rész korántsem csak névleges, hanem valóságos hatalom volt.

5.2.4. Isten szolgái: az egyházi társadalom A középkor egyházi társadalma külön világnak számított, amely a saját törvényei szerint élt, s gondosan vigyázott arra, hogy föl ne oldódjon az őt körülvevő társadalmi közegben. Az egyháziak (klerikusok) és a világiak (laikusok) elkülönülését arra a teológiai elvre vezették vissza, amely az egyházi rendet (ordo) olyan szentségnek tekintette, amely egyeseket a keresztény hívők közösségéből kiemelve sajátos feladatokra rendelt az evangélium szolgálatában. Az egyházi szolgálatnak különböző fokozatai voltak, az ostiariustól az áldozópapig és a püspökig. A legfelső fokozatokban tevékenykedőket mindenekelőtt az különböztette meg a hívők tömegétől, hogy csak ők mutathattak be eucharisztikus áldozatot, s csak ők közvetíthették Krisztus bűnbocsátó hatalmát, amit az áldozópap a felszentelés által nyert el. A templomok a keresztény istentiszteletek kizárólagos színhelyei, s az 5. századtól csak püspöki engedéllyel lehetett templomot építeni. Ugyanekkortól kezdtek harangokat önteni s ettől kezdve épülnek a templomokhoz a harangok befogadására szolgáló harangtornyok vagy haranglábak. Harangszóval hívták szertartásokra a híveket. Meghúzták a harangot, ha meghalt valaki, vagy ha nagy veszedelem fenyegetett (árvíz, tűzvész, rabló ellenség). A tornyok mint a települések legjellegzetesebb építményei már messziről látszottak. Az úton járókat nem véletlenül igazították el régente úgy, hogy kövesse csak az utat "toronyiránt". A templomot úgy kellett építeni, hogy (fő) szentélye a keleti oldalon legyen. Minden templomnak volt védőszentje, akinek emléknapját évente megünnepelték. A templom főoltárán általában a védőszentet ábrázolták. A templomokat fallal vették körbe, s a falon belül lévő temetőbe lehetett (és kellett) temetkezni, kivéve, akik ide temetését tiltotta az egyház: pl. öngyilkosokét, kivégzett gonosztevőkét. A templom mint azoknak a településeknek a legerősebb épülete, ahol nem épült vár, veszély esetén a lakosság végső menedékének számított tornyával, vastag falaival meg körfalával. A 14. századtól kezdve egyes veszélyeztetett helyeken épült templomokat (pl. az erdélyi szász és székely templomokat) erődítetté alakították. Istentiszteletek céljára szolgáló kisebb építmények voltak a kápolnák. Ezek sajátos típusai, a keresztelőkápolnák a 4. századtól kezdve épültek. Eleinte vízbe merítéssel kereszteltek (többnyire felnőtteket), de a 9-10. századtól átalakult a szokás, mert kisgyermekkorban történt a keresztelés. Vízbe merítés helyett a keresztelendő fejét vízzel öntötték le, s ehhez a szertartáshoz nem kellett már önálló épület. A templomokban gyakran több oltárt és mellékkápolnákat is kialakítottak. A belső falakat többnyire falképekkel díszítették, amelyek képregényszerűen bibliai jeleneteket, illetve egyes szentek életét ábrázolták. Szobrokkal is díszítették a kaput s a templombelsőt. Falun, a többnyire írástudatlan hívek képek és szobrok segítségével ismerhették meg a keresztény hit alapjait, a bibliai történeteket, a szentek életét. A 13. században kezdték el a templomi prédikációkat példákkal és anekdotaszerű elbeszélésekkel színesíteni, a hittételek és erkölcsi tanítások magyarázataként, s nem utolsósorban azért, hogy a hallgatóság (a hívek) figyelmét lekössék. Eleinte bibliai történeteket meséltek el, később a szentek legendáiból vett részleteket. Majd a görög-római mitológia és az ókori klasszikusok következtek, aztán egyre inkább teret hódítottak az anekdoták. A keleti meseirodalom remekei – az Ezeregyéjszaka, a tanmesék stb. – is eljutottak Európába, s kisebb-nagyobb változtatásokkal ezeket is felhasználták. Az anekdotákból sokat összegyűjtöttek, s az ezeket tartalmazó kódexeket sűrűn másolták, hogy a papoknak legyen honnan meríteni az érdekes és tanulságos prédikációs történeteket.

154

A keresztény egyház feje, a római pápa eleinte Szent Péter, később, a 9. századtól Krisztus földi helytartójának címeztette magát. Nagy Szent Gergely pápa (590-604), aki korábban bencés szerzetes volt, elsőként használta alázatosságból leveleiben neve után a következő formulát: "Isten szolgáinak a szolgája" (Servas servorum Dei). A pápák olyan külsőségek közepette gyakorolták hatalmukat, akár a világi uralkodók. Koronájuk is volt, mégpedig a 14. század közepén kialakult formájában hármas korona (tiara). Az első s legalsó részt a hagyomány szerint Constantinus császár adta Szent Szilveszter pápának világi hatalma jeléül, a másodikat 1294-ben VIII. Bonifác pápa illesztette az elsőre, jelképezve ezzel azt, hogy a papi hatalom a világi fölött áll, a harmadik koronát pedig V. Orbán pápa helyezte rá a két alsóra, azt jelezve, hogy a pápai hatalomnak minden világi és egyházi hatalom alá van rendelve. A középkor első felében a pápákat székvárosuk (Róma) papsága választotta a hívőkkel együtt. A választásnál érvényesült a legbefolyásosabb római arisztokrata családok hatalma, befolyása. A keletrómai, majd a német-római császárok is többször beavatkoztak, érvényesítve az érdekeiket. Ez akkor változott meg (1059), amikor II. Miklós pápa bullája értelmében a bíborosok kezébe került a választás joga. A világi papság vezetői a püspökök, akik egy-egy egyházmegye irányítói. Az érsekeknek a saját egyházmegyéjükben gyakorolt hatalmukon túl joghatósága van meghatározott terület püspökei fölött is. Az érsekség intézményét a keleti (ortodox) egyházban vezették be a 4. században. A nyugati (katolikus) egyházban ismeretlen volt a 7. századig, csak a Karoling-uralkodók idején terjedt el. A középkor folyamán az érsekek hatalma egyre nőtt, amíg a tridenti zsinat (1545-1563) nem csökkentette. A püspökök-érsekek közül nevezik ki a pápák a bíborosokat (cardinalisokat). A 6. században Róma körzetének hét püspöke kapta meg ezt a címet (jelentése: legfőbb, kitűnő). Majd a 8-9. századtól kezdve más városok (országok) egyházmegyéinek püspökei-érsekei kaphatták meg a bíborosi címet. A 769. évi zsinati határozat értelmében csak bíborost lehetett pápává választani, s 1059-től a pápaválasztó testület tagjai is csak bíborosok lehetnek. A középkori főpapok javadalmaiknak, földbirtokaiknak köszönhetően úgy éltek, mint a világi nagybirtokosok. Különösen az ezredforduló után volt szembetűnő a főpapok fényűző életvitele, amit pl. Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153), a ciszterci rend alapítója élesen kárhoztatott könyvében (A püspökök erényeiről és kötelességeiről). A kialakuló keresztény államokban az uralkodók legfőbb tanácsadói között ott találjuk a főpapokat, s az államigazgatás (kancellária) vezetése is többnyire a főpapok kezébe került. A püspökségek területi eloszlása rendkívül egyenetlen: Itáliában, Franciaországban minden jelentősebb városnak saját püspöke volt, s így az egyes egyházmegyékhez viszonylag kicsiny terület tartozott, az ezredforduló után kereszténnyé lett országokban viszont kevés volt a püspökség, így egy-egy egyházmegye egész országrészt foglalt magában. Az ezredfordulón az egy időben működő európai püspökök száma meghaladta a félezret, később számuk jelentősen növekedett. A püspökök egyik legfontosabb feladata egyházmegyéjük alsópapságának és egyházi intézményeinek a felügyelete volt. A vidéki alsópapság nemcsak püspökétől, hanem világi kegyurától is függött. Életmódja nem sokban különbözött a hívekétől. Az ezredforduló előtti időszakban meglehetősen iskolázatlanok voltak. A liturgiához szükséges könyveket el tudták ugyan olvasni, s eleget tettek szertartási kötelezettségeiknek, ám nem mindegyikük tudott írni, teológiai felkészültségük is gyenge volt. Az ezredforduló után e tekintetben fokozatosan javult a helyzet. A 12. század közepén Szent Bernát ostorozta a falusi papok gőgjét és műveletlenségét. A papi nőtlenség ekkoriban még nem vált általánossá, csak a 13. századtól sikerült ennek az előírásnak érvényt szerezni. Az 1120-1130-as években mondta ki az első és a második lateráni zsinat a papi nőtlenség kötelezettségét, s vetett véget az elméletileg önmegtartóztató papi házasságok legalitásának. A világi papságtól élesen elkülönülő csoportot jelentettek az egyházi társadalmon belül a szerzetesi közösségek, akikre kezdettől fogva sokkal szigorúbb szabályok vonatkoztak (nőtlenség, vagyontalanság, engedelmesség stb.). Az első keresztény szerzetesek keleten a 3-4. századtól kezdve elsősorban a társadalomtól elvonult, önsanyargató aszkéták voltak. A nyugati szerzetesség új irányzata, amelynek szabályzatát Szent Benedek alkotta meg (529), egészen más célt tűzött a szerzetesek elé. A szigorú időbeosztás szerint élő közösségek tagjai számára a legfontosabb, hogy soha ne tétlenkedjenek, hanem szüntelenül foglalkozzanak valamivel, mivel "a tétlenség a lélek ellensége". Nagy Szent Gergely pápa volt az, aki a szerzetességben találta meg azt az erőt, amely képes az elbarbárosodott Európát újra civilizálttá tenni, segít megőrizni a múlt értékeit, kiirtja az elvadult erdőket, lecsapolja a mocsarakat, újra benépesíti az elnéptelenedett vidékeket, s az elvadult tájon jól szervezett nagybirtokokat hoz létre, megindítva azokon a hasznot hozó mezőgazdasági munkát. A bencés rend alakította ki a nyugati kolostorok jellegzetes építészeti típusát. A templom mellé épült négyszögben a kolostor épülete, amelynek épületszárnyai központi négyszögű udvart fogtak közre. Az udvarban volt általában a kút és körülötte kert. Árkádos (oszlopos) folyosó, a kerengő övezte az udvart, s abból nyíltak a szerzetesi cellák (lakószobák), az étkező, imádkozó, gyűlésre szolgáló helyiségek stb. A kolostori tömbön kívül épültek a gazdasági épületek, magtárak, csűrök, s az egészet fal vette körül. A bencés kolostorok élén apát állt. Mintegy 1500 monostoruk volt, ebből Magyarországon mintegy nyolcvan-kilencven lehetett. A 7-10. században a kultúra megőrzésében és a térítésben oroszlánrészt vállaltak az ír szerzetesek. Amikor az ezredforduló után a bencés szervezetben a "kifáradásnak" bizonyos jelei mutatkoztak, egy új rend, a ciszterciek voltak azok, akik a 12. század elejétől megújították a hagyományokat, visszatérve a szigorú, puritán elvekhez, s még tovább tolták a megművelt, illetve legeltetésre alkalmas területek határait. Népszerűségükre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egyetlen évszázad alatt kolostoraik száma meghaladta a félezret. Míg a bencések és a ciszterciek a távoli vidékeken tevékenykedtek, a városokban és környékükön az Ágoston-rendi kolostorok sokasodtak. Kis létszámú, rendkívül szerény, a bencésekhez képest harmadannyi ellátással megelégedő kolostoraik száma a 13. századra annyi lett, mint a többi rendé együttvéve. Az 1120-as években Szent Norbert alapította premontrei kanonokrend Szent Ágoston szabályait elfogadó jámbor prédikátorai is hamarosan népszerűek lettek, a 13. század végére kolostoraik száma elérte a 600-at. A

155

13. század elejétől nagyarányú megújulást hozott két új rend, a jól képzett, művelt tagokat tömörítő, az eretnekek ellen hatásosan tevékenykedő Domonkos-rend és a szegények között gyorsan népszerűvé váló, szerényebb ferences rend. Ezeknek az adományokból élő (kolduló) rendeknek a népszerűsége minden addigit meghaladó volt. A 14. század elejére a Domonkos-rend kolostorainak száma meghaladta a hatszázat (12 ezer szerzetessel), a ferenceseké az 1400-at (28 ezer szerzetessel). A világtól elvonuló remeterendek közül a karthauziak és a magyar alapítású pálosok voltak a legelterjedtebbek. A férfikolostorok számát felülmúlta az apácakolostoroké. Ezek tagjai a lelki elhivatottságot érzők tömege mellett részben a házasságkötésre esélyt nem látó nők, részben az özvegyek közül kerültek ki, de a kolostorokban kaptak nevelést előkelő családok leányai is, mielőtt férjhez mentek volna. A többnyire igen szigorú szabályok szerint működő női kolostorokban egyre inkább gondot okozott a fegyelem fenntartása, ami a 14-15. században a férfikolostorokban is a legnagyobb nehézséget jelentette. A rendi reformok ellenére a középkor végére a szerzetesi közösségek számának jelentős csökkenése figyelhető meg, s a szigorú szabályok betartása már csak alig néhány rendet jellemzett. Sajátos szerepet kaptak az egyházi társadalmon belül az egyházi lovagrendek. Megalakulásuk a Szentföldre tartó keresztes hadjáratokhoz kapcsolódik. Tagjaik nőtlenséget fogadtak, mint a szerzetesek, emellett fegyveres szolgálatra kötelezték magukat, s nagymestereik vezetése alatt katonás fegyelemben éltek. Monostoraik általában erődítményszerűek, sőt várak voltak. A (többnyire nemesi származású) lovagok száma viszonylag csekély volt, katonai erejüket megnövelte viszont a jelentős számú fegyverhordozó és segédcsapataik. Jeruzsálemben jött létre a Szent János ispotályos rend (johanniták), Salamon templomának rendje (templomosok), akiknek központjáról (tévesen) azt tartotta a hagyomány, hogy Salamon király temploma lett volna. A nemzeti lovagrendek közül a legnagyobb a Német Lovagrend volt, amely a Szentföldön eredetileg betegápolási céllal alakult (1190), majd onnan kiszorulva lovagrenddé alakult, s porosz földre telepedve az északi tengermelléken egyre nagyobb hatalomra szert téve szinte önálló országot alakított ki. A lengyel-litván egyesült haderő törte meg végzetesen erejüket (1410). Livóniában a szintén német eredetű kardtestvérek építették ki hatalmukat (1237-ben egyesültek a Német Lovagrenddel). Eredetileg betegápolók voltak (a leprásokat ápolták) a Szentföldön a Szent Lázár-rend tagjai, akik a 13. században a tengerparti Akkon keresztes várának védelmében már fegyveres szolgálatot is elláttak. Spanyol földön az arabok elleni harc céljából alakult a calatravai és az alcántarai rend, valamint a Szent Jakab-rend. A szentföldi lovagrendeknek kialakult az európai hálózatuk, amely fennmaradt a Szentföldről való kiszorulásuk után is (a johanniták Rodoszon, majd Máltán építették ki új központjukat). A leggazdagabbá váló templomos rendet erőszakkal számolta föl Szép Fülöp francia király (1307-1312). A szerzetesrendeknek, továbbá a lovagrendek közül a johannitáknak, a Szent Antal- és a Szentlélek ispotályos rendnek igen nagy szerepe volt a szegénygondozásban. Jelentősek voltak a világi papság által fönntartott ispotályok is. Többségük alapítása világiak magánjótékonyságára vezethető vissza. A szegénygondozást Európában a kereszténység honosította meg, az ókorban ennek nincsenek előzményei. Hangsúlyoztuk, hogy az egyházi társadalom elkülönült a világitól. Ez azonban korántsem jelentett merev izoláltságot. A szegénygondozás mellett a papság a hitélettel kapcsolatos tevékenység keretén belül meghatározó szerepet játszott a társadalom tagjainak nem csak vallásos lelki gondozásában is. Ennek egyik formája a gyónás volt, amely az 5. században nagyböjt elején történt. A IV. lateráni zsinat (1215) döntése értelmében minden keresztény köteles évente legalább egyszer papnál gyónni (azaz cselekedeteiről számot adni).

5.2.5. Az ország oszlopa: a nemesi társadalom A középkor társadalmában a szabadok fokozatosan elkülönülő felső rétegét alkotta a nemesség. Lélekszámát tekintve egy-egy ország lakosságának ugyan mindössze 1-3 százalékát jelentette, ők voltak azonban a társadalom irányítói, ők birtokolták a legtöbb, legfontosabb kiváltságot. Az egyházi társadalomban is jelentős volt a számuk, s akik a nem nemesek közül bekerültek az egyházi rendbe, azok attól kezdve automatikusan a legtöbb nemesi kiváltság birtokosává is váltak. A Római Birodalom területére beözönlő barbár népek törzsi társadalma élén az előkelők, a nemesek szűk, kisszámú rétege állt. Ezek olyan vagyonos nemzetségek voltak, amelyeket az adott nép hagyományosan a legelőkelőbbeknek tekintett. Közülük, a nép született vezérei közül került ki a fejedelmi család, illetve közülük választották az uralkodót. E réteg tekintélyét részben szolgáik száma, részben pedig kíséretük (önkéntes híveik és az őket szolgáló személyek) nagysága határozta meg. A barbár kíséret kifejezetten katonai jellegű volt. Az államalapítás során a királyok melletti kíséret szerepe fölértékelődött. Közülük kerültek ki az udvar vezetői, a grófok, akik a Karoling-korban egy-egy várost és régióját (grófságát) kormányozták az uralkodó nevében. Az eredetileg gyalog harcoló germánok a 8. századtól fejlesztették ki lovasságukat. A lovas harcmódot ekkorra már alapvetően átformálta a kengyel, a nyereg és a patkolás elterjedése. Az uralkodók és az előkelők lovon harcoltak, testüket sisak és páncél védte. A 10-11. századra Nyugat-Európában ez az új nemesség a társadalom vezető erejévé vált. Hatalmának alapja a föld volt, azaz az uradalom, amely viszonylag nagy kiterjedésű, bár nem feltétlenül egybefüggő földterületet jelentett. Központja a földesúr udvarháza, védhető lakóhelye, vára volt. A földesuraknak az egymáshoz és a királysághoz való viszonyát a hűbéri rendszer határozta meg. A hűbéri rendszer a 8. századi Karoling Birodalomban jelent meg először. Ettől kezdve a kísérő (vazallus) birtokot kapott hűbérbe urától, s hogy ezt az adományt megszolgálja, köteles volt minden erejével, örök hűséggel segíteni, szolgálni urát, amit ünnepélyesen fogadott meg. Kialakult egy sajátos, piramis alakú hűbéri lánc amelynek csúcsán a király (császár) állt, mint a legfőbb hűbérúr, alatta helyezkedtek el a rangsorban a

156

világi és egyházi ún. nagyhűbéresek (érsekek, püspökök, hercegek, grófok, őrgrófok). Utánuk következtek, s a rendszer alapját alkották az ún. kishűbéresek, akiknek már csak paraszti rendű alattvalóik voltak. A középkori Európa páncélt viselő lovas harcosait magyarul vitézeknek, majd lovagoknak nevezték. Latin nevük: miles. A vértezett lovakon, talpig páncélba öltözött fegyveresek voltak a középkor "tankjai". A lovagot a csatában egykét fegyverhordozó is segítette. A költséges fegyverzet, a megfelelő ló (lovak) biztosítására csak bizonyos vagyonnal rendelkező nemesek voltak képesek. Egy lovag kiállításához a számítások szerint mintegy 150 hektár területű uradalomra volt szükség. Egy nyugat-európai közepes nagyságú, azaz 200-250 faluból álló grófság így legfeljebb 150200 teljesen fölszerelt harcost tudott kiállítani. A szegényebb lovagok nagyobb urak udvarába szegődtek, s azok fegyveres kíséretét alkották mint hűbéresei. Ahhoz, hogy valaki lovaggá váljon, hosszú évekig tartó képzésen kellett keresztülmennie. Egy-egy király vagy fejedelem, illetve előkelő úr udvarában kezdték tanulni körülbelül tízéves koruktól kezdve a fiúk – mint apródok – a fegyverforgatást, a lovaghoz illő viselkedést. Mire elérték a tizennégy éves kort, már fegyvernökök lehettek. Teljes jogú lovaggá általában húszéves korukat betöltve váltak, amikor ünnepélyesen lovaggá ütötték őket. A lovagi rendhez való tartozás velejárója a 12. századtól kezdve a saját családi jelkép, a címer, amelyet pajzsaikon (fegyverzetükön, lobogóikon) viseltek. A címerek a középkori Európa jellegzetes, nagy fontosságú jelképei, pajzs alakú keretbe foglalt (eredetileg pajzsokra festett), színes jelvényei: magánszemélyek vagy testületek megkülönböztető jelei. A magyar címer szó a francia cimier (jelentése: sisakdísz) szóból származik. A címer szigorú, pontosan meghatározott szabályok szerint szerkesztett jelkép. Árnyalás nélkül csak a következő színek használhatók: vörös, kék, zöld és fekete. Ezenkívül használhatók még a fémek: az arany (sárga) meg az ezüst (fehér). Címere nemcsak a lovagoknak (azaz a nemeseknek), uralkodóknak, főpapoknak lehetett, hanem a városi polgároknak és a parasztoknak is. Országok, tartományok, kisebb közigazgatási egységek, városok, falvak, különféle társulatok-társaságok is használtak címert, így a szerzetes- és lovagrendek, a céhek stb. A lovagi élet színterei a csataterek és a várak. Utóbbiak az uralkodók, a főpapok (érsekek, püspökök) és a leggazdagabb földesurak hatalmának a jelképei. Voltaképpen az egyes uradalmak központjául szolgáló olyan nagyobb lakóépületek, amelyeket alkalmassá tettek arra, hogy fegyveres csapatok támadásának is ellenállhassanak. Az első magánvárak, vagyis erődített, eleinte általában toronyszerű lakóépületek a 9. századtól kezdve épültek, majd a várak egyre nagyobbak lettek, alkalmassá téve jelentősebb létszámú kíséret befogadására is. Eleinte a kisebb várak egyetlen (fából vagy kőből épült) toronyból és hozzá kapcsolódó kisebb épület(ek)ből álltak. Az egészet fal és árok meg sánc vette körül. Legfeljebb egyetlen család s az őket szolgáló-védelmező 8-10 ember lakóhelyéül szolgáltak. A későbbiekben egyre nagyobb várakat építettek, melyek legbelső (legvédettebb) részén állt a lakóépület (palota), amelyet tornyokkal megerősített (több) falgyűrű vett körül. A várakat lehetőleg jól védhető helyekre építették: nehezen megmászható, meredek (de nem feltétlenül magas) hegycsúcsokra, szigetekre, félszigetekre (földnyelvre), vízpartra, mocsarak közé stb. Igyekeztek minél magasabb falakat és tornyokat építeni, hogy nehéz legyen őket megmászni, s ne lehessen egykönnyen olyan ostromtornyokat építeni, amelyeket a falhoz tolva a támadók átmászhatnak róluk a várba. A legsebezhetőbb pontnak számított a kapu, amelyet toronnyal igyekeztek védeni. Az előtte ásott mély árkon vagy vermen felhúzható híd vezetett keresztül. A kaput erős, vastag, megvasalt tölgyfadeszkákból ácsolták. Többnyire még leereszthető vas csapórács is védte. Idővel kapuk egész rendszerét építették ki. A külső kapu általában egy folyosóba (falszorosba) vezetett, ahol újabb megerősített kapuval találta szembe magát a behatoló. A falakon belül többnyire szűk, kényelmetlen, meglehetősen rosszul fűthető helyiségeket alakítottak ki. Az egy-két nagyobb terem arra szolgált, hogy tanácskozásokon, étkezéseken (lakomákon) jelentősebb számú embert elhelyezhessenek. A várakat vagy hirtelen megrohanással, esetleg az őrség megvesztegetésével, vagy kiéheztetéssel igyekeztek elfoglalni. Ha egyik próbálkozás sem vezetett eredményre, akkor erőszakos ostrommal kísérleteztek. Kőhajító gépekkel, faltörő kosokkal támadták a falakat-tornyokat. Igyekeztek az épületek tetőzetét, farészeit felgyújtani. A falakkal egyenlő magasságúra épített ostromtornyokról próbáltak bejutni a várak belsejébe. A védők minden rendelkezésükre álló eszközzel, lövő szerkezetekkel, íjjal-nyíllal, tűzzel-vassal védekeztek. Egy-egy vár fenntartása nem csekély költséget jelentett. A 11-13. században a nemesség körében is nőtt a szaporulat. Azért, hogy a birtokok túlságosan ne aprózódjanak el, igyekeztek a gyermekek születését korlátozni. Több fiú esetén a legidősebb (az elsőszülött) örökölte a birtokot, a többit általában egyházi pályára adták: papok vagy szerzetesek lettek belőlük. A lovagi szellem tükröződik a lovagi eposzokban (virágkoruk a 12-13. század). Típushőse a lovag, aki a pogányok elleni harcokban mint a kereszténység bajnoka, mint a gyöngék és az üldözöttek oltalmazója jelenik meg. A lovagi életmód sajátossága a nők szolgálata, tisztelete. A lovagi szerelem általában egy "elérhetetlen" nő iránti vágyakozást jelentett, amit hozzá írt versekben juttattak kifejezésre. A lovagi életérzés hű kifejezője a 12. században élt Bertran de Born provanszál trubadúr, a híres harcos A háború dicsérete című költeménye, ebben olvashatjuk a következő sorokat (Illyés Gyula fordításában) S tetszik nekem, midőn a táj zöld síkján sátortábor áll, s nagy én örvendezésem, ha szép sorokban gyűlve már ló és lovag próbára vár.

157

A keleti kereszténység az eredeti keresztény szellemiség jegyében, Szent Bazil tanítása alapján szégyenletesnek minősítette a háborúskodást. Krisztus kijelentését (aki fegyvert fog, az fegyver által vész el) alapul véve, Szent Pál sem tartotta jogosnak az erő alkalmazását. Szent Ágoston viszont beletörődött abba, hogy mindig volt háború, és háborúnak mindig kell lennie, amennyiben abban Isten akarata és parancsa teljesül: ez az "igazságos háború". IV. Leó pápa (847855) kinyilvánította, hogy aki az egyház védelmében vívott csatában hal meg, az mennyei jutalmat nyer. VIII. János pápa (872-882) szerint az ilyen harcokban elesettek egyenrangúak a mártírokkal. Mindemellett az egyház megpróbálta az egyes országokon belüli háborúskodásokat, erőszakoskodásokat megfékezni és védelmezni a szegény népet. 1000ben a Poitiers-be összehívott békezsinaton kiközösítéssel fenyegettek mindenkit, aki fegyveres erőszakkal kívánja a vitákat megoldani. A 11. században az egyház többször is próbálkozott a békemozgalom fölélesztésével. A hét bizonyos napjain a háborúskodás megtiltásának egyházi rendelete az "Isten békéjének" (latinul: treuga Dei) meghirdetése. Zsinat intézkedett a szombat estétől hétfő reggelig való háborúskodás megtiltásáról. 1421-ben ezt kiegészítették minden hét szerda estéjétől hétfő reggelig tartó harctilalommal. Aztán egyre több helyen betiltották a harcot nagyböjtkor, adventkor, Szűz Mária, a tizenkét apostol és néhány más szent ünnepén, illetve az egyes ünnepek előestéjén. A pápák a 11. század végétől vonták hatáskörükbe a treuga Dei meghirdetésének ügyét. A Szentföld fölszabadítására indítandó keresztes háborút kimondó clermonti zsinat (1095) első határozata az egész kereszténység számára egy hét fegyvernyugvást írt elő. Az egyházi békemozgalom a 12. században jelentősen elősegítette a nyugalom megteremtését, a 13. századtól azonban csökkent a jelentősége, ami azzal magyarázható, hogy a királyi hatalom már egyházi segítség nélkül is képes volt a legtöbb országban megfékezni a fegyveres konfliktusokat. A nemesség lenézte a parasztok és a kézműves polgárok fizikai munkáját, akárcsak a kereskedők és a pénzüzletekkel foglalatoskodók tevékenységét. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a nemesség életét pusztán a henye dőzsölés és a lakomák töltötték volna ki. A fegyverforgatás, a vadászat s az ezektől elválaszthatatlan lovaglás egyaránt alapos fizikai felkészültséget követelt meg, s még a kellően edzettek is ki voltak téve a súlyos (olykor halálos) sérülések veszélyeinek békeidőben is. A nemesség Nyugaton az ezredfordulóra örökletessé váló, jól elkülönült társadalmi réteggé vált, a többi országban, ahol az ezredforduló után alakultak ki a keresztény államok, ez a folyamat még évszázadokig eltartott. Az ezredforduló utáni évszázadokban a nemesség megerősödött, s ezzel párhuzamosan az uralkodói hatalom bizonyos fokig, átmenetileg meggyengült. A középkor második szakaszának jellemzője volt az uralkodó és a nemesség között a hatalommegosztásért vívott harc. Ez vezetett végül a rendi állam kialakulásához. Nemcsak a nemesség és az uralkodó között feszültek ellentétek, hanem a nemesi társadalmon belül is. A király környezetét alkotta a legjelentősebb tisztségeket megszerző arisztokrácia, amelynek hatalma jelentős fölbirtokain alapult. A nemesség e szűk felső rétegének életmódja és érdekei sok tekintetben különböztek a nemesi tömegekétől. A kisszámú gazdag arisztokratacsalád mellett egy-egy ország nemességének a túlnyomó többségét a közepes vagy kisbirtokos nemesség alkotta. Őket birtokaik jövedelmének csökkenése, a demográfiai növekedéssel járó birtokosztódás, a katonáskodással járó költségek jóval érzékenyebben érintették, mint a nagybirtokosokat. Az uralkodói hatalom megerősödésével egyre inkább visszaszorították a belháborúkat. A kóborló, rabló, bandákba szerveződő lovagok csapatait fokozatosan fölszámolták, rablóváraikat elfoglalták, lerombolták. A 13. század utolsó évtizedeiben a Német-római Birodalom két tartományában példának okáért száznál is több lovagvár lett a császári rendteremtés áldozata. Az elszegényedő lovagok voltak azok, akik a 11. század végétől tömegesen sereglettek a keresztes zászlók alá és indultak a Szentföldre. A 12-13. században sokan beléptek az egyházi lovagrendekbe. A közép- és kisbirtokos nemesség tömegei általában falun éltek, házaik gyakran nem sokban különböztek a jobbágyokétól. Előjogaikat viszont féltékenyen őrizték. Mindazonáltal nem volt ritkaság, hogy gazdagabb, feltörekvő parasztcsaládok egyes tagjai házasságkötés révén a nemesek sorába emelkedtek. Parasztok és polgárok is szerezhettek pénzért (vásárlás útján) az uralkodótól nemességet. A késő középkorban a nemesek katonáskodásának fontossága csökkent. Egyre nagyobb szerepet kaptak a jól képzett zsoldosok seregei. Ezt megelőzően a katonáskodó szabadparaszti rétegek és a fölfegyverzett városi polgárok katonai szerepe sem volt lebecsülendő, tehát a hadakozás sohasem kötődött kizárólagosan a nemesi-lovagi társadalomhoz.

5.2.6. A föld népe: a paraszti társadalom A parasztok jelentették a középkori társadalom legnagyobb számú rétegét. A paraszti lét jellemzője a birtokos földesúrtól való személyi, gazdasági (a birtokolt földre vonatkozó) és bíráskodási függés. A nyugat-európai uradalmak parasztságát a kora középkorban általában a következő csoportok alkották: a szabad állapotú germán telepesek községei, a római eredetű, röghöz kötött colonusok, valamint a földhöz juttatott rabszolgák. A századok folyamán az egyes csoportok helyzetében jelentős változások következtek be. A rabszolgák helyzete fokozatosan javult: telket kaptak, ám urukhoz továbbra is szoros kötelékek fűzték őket, amelyek utódaikra is átöröklődtek, vagyis nem váltak szabaddá. Nyugaton a 11. századra fokozatosan eltűnt a rabszolgaság. Az egykori rabszolgából szolga (servus), illetve jobbágyi állapotú paraszt lett, akinek nem volt jogképessége, nem lehetett fegyvere, a bíróságok szabad emberrel szembeni esküjét és tanúskodását nem fogadták el, engedély nélkül nem hagyhatta el az általa megművelt földbirtokot, halálakor urára szállt öröksége egy része. Az egykori szabad állapotú telepesek helyzete viszont az ezredfordulóhoz közeledve egyre romlott, mert mind több szolgáltatással terhelték meg őket, viszont korábbi kötelezettségeikre nem tartottak igényt. Így pl. katonáskodásuk pénzzel megválthatóvá vált. Fokozatosan elvesztették szabadságukat, s helyzetük a szolgákéhoz vált hasonlóvá. Az ezredfordulóra kialakult egy nagyjából egységes, földesúri hatalom alatt

158

álló, függő helyzetű széles népréteg: az egységes jobbágyság. A 8-11. század közötti időszak egyik jellemzője a kiváló francia középkortörténész, Georges Duby szerint: "a falusi népesség általános jobbágysorba süllyesztése". Ez a folyamat az egyes európai régiókban korántsem egyszerre és egyformán zajlott le. A Pireneusi-félszigeten a parasztság jogi helyzete például összehasonlíthatatlanul kedvezőbb maradt, mint Nyugat-Európában, hasonlóképpen ÉszakItáliában is. A jobbágyi terhek és szolgáltatások mértéke uradalmanként változott, központi rendeletek és törvények nem rögzítették, csupán a különféleképpen kialakult szokásjog. A 12-13. században a szolgaeredetű jobbágyok fölemelkedtek a szabaderedetűek szintjére, a járadékok egységessé váltak, megszűnt a földesúr személyéhez és földjéhez való odaláncoltság. A szolgaeredetűeket pénzbeli ellenszolgáltatás fejében szabadították föl. A paraszti árutermelés fejlődése lehetővé tette, hogy ki tudják fizetni a nem csekély összegeket a szabadságra vágyók. Jelentős volt a vándorlás. Voltak, akik a városokba költöztek, voltak, akik más földbirtokoshoz, ahol kedvezőbb megélhetési feltételek kínálkoztak. Egy-egy terület betelepítésekor a földesurak kedvező feltételekkel csábították a jobbágyokat, hiszen a földnek csak úgy volt igazán értéke, ha megművelték. Az erdőirtás, a mocsárlecsapolás nehéz munkáját a parasztok viszont csak úgy vállalták, ha előnyös szerződést kötöttek szolgáltatásaikra – privilégiumot kaptak. A 14-15. században a paraszti társadalom átalakulásának újabb szakasza kezdődött: a szabad kistulajdon felé vezető úton azonban csak kevesek tudtak végleg kikerülni a feudális függésből. A feltörekvő, árutermelő, gazdagodó, a földesúri kötöttséget egyre inkább nyűgnek érző parasztság elégedetlenségét is jelzik a 14. század második felében és a 15. században lezajlott parasztfelkelések. A középkori társadalom világi és egyházi uralkodó rétegeinek tagjai általában meglehetősen ellenségesen tekintettek a parasztokra. A középkori egyházi írók például gyakorta hangoztatták a parasztság vadságát, erőszakosságát, sőt kegyetlenségét meg fukarságát is. A parasztság negatív megítélésének bizonyítéka az a tény is, hogy alig kerültek be a szentté avatottak közé parasztok. Pedig a falvak népe általában buzgón gyakorolta a keresztény vallást, főleg az ereklyék iránti tisztelet volt feltűnő. Perekben az ereklyékre tettek esküt, az ereklyéktől és a papok által tartott körmenetektől, illetve a harangozástól várták a természeti katasztrófák és járványok távol tartását, illetve elűzését. A parasztok hajlandók voltak zokszó nélkül elviselni az élet gyakorta nehéz megpróbáltatásait is, mert bíztak abban, hogy, miként a pap prédikálta, a halál után az igaz életet élőkre a megváltás, szenvedésektől mentes, örökös boldogság vár a túlvilágon. Az egyes országok mezőgazdasági területének jelentős része nagybirtokokba szerveződött, amelynek központja a földesúr kúriája (udvarháza), illetve vára volt. A birtokközpontban álltak, kerítéssel körülvéve, a gazdasági épületek (csűrök, kézműves műhelyek, a szolgaszemélyzet lakóházai). A paraszti telket úgy alakították ki, hogy eltarthasson egy parasztcsaládot. A falvak belterületén álltak a jobbágyporták, rajtuk a lakóház, a gazdasági épületek, s a hozzájuk tartozó terjedelmes területet általában kerítés vette körül. A falu határában az egyes családok szántói húzódtak, valamint a közösen használt rétek, erdők és legelők. Ezek elvileg biztosították a nyugodt megélhetést a családok számára, beleértve az őket terhelő járadékokat, szolgáltatásokat is. Természeti csapások (árvíz, jég, fagyok, aszály stb.) és az ezredforduló után egyre erőteljesebben gyarapodó népesség miatti telekaprózódás következtében azonban időnként nehézre fordult a helyzet. A túlnépesedés, a földek időleges kimerülése úgy volt kivédhető, hogy új területeket törtek fel (pl. erdőket irtottak ki), vagy tömegesen elvándoroltak ritkábban lakott területekre, akár más országokba is. A földesúrnak voltak közvetlenül a saját kezelésében megtartott földjei is: ezek a majorsági birtokok, amelyeket jobbágyaikkal műveltettek meg. A birtok igazgatásának feladatával udvarnagyot bíztak meg. Franciaországban például a szabad paraszt az általa birtokolt földért bérrel és bizonyos szolgáltatásokkal tartozott. A dologilag kötött jobbágy (vilain) cenzust fizetett, robotot teljesített, ajándékot adott a föld használatáért. A személyében is kötött jobbágy (serf) sorsa a rabszolgáéhoz hasonlított, járadékait írásban nem rögzítették. Megválthatta pénzért kötelezettségeit, ám az eladósodás miatt nem a felemelkedés, hanem a 13. századtól inkább a tömeges lesüllyedés várt rá. Részben ezzel magyarázhatók a francia parasztfölkelések. Bár Párizs a középkori Európa egyik legnagyobb városa volt, s Flandriában, Champagne-ban és a tenger mentén jó néhány jelentős város létezett, a francia föld mégsem annyira a városok, inkább a falvak országának volt nevezhető. Angliában a 11. század végén a lakosság mintegy 95 százaléka falun lakott, s mezőgazdaságból élt. A privilegizált jobbágy (villanus) terheit rögzítették, a "tiszta jobbágy" (pure villainage) és a telek nélküli paraszt (cotari), aki pásztorkodásból vagy iparos munkából élt, a földesúrnak bizonyos szolgáltatásokkal tartozott. A 11. században még nem volt ritka a rabszolga (servus) sem. A szabad parasztok (socmanek) száma viszont jelentősen csökkent. A társadalmi mozgások a villanus réteg növekedéséhez vezettek. A 13. századtól egyértelműen a paraszti terhek pénzjáradékkal való fölváltása lett a meghatározó. A gazdagparasztok helyzete érezhetően javult, a szegényparasztságé viszont megnehezedett, főleg, mivel a rendkívül jövedelmező gyapjútermelés érdekében a nagybirtok minden eszközzel igyekezett növelni termelését, egyebek mellett a közföldek kisajátításával is. Mindezek a szegényparasztság lázadásaihoz vezettek. A német nyelvterület szabad parasztsága kiváltságainak jelentős részét megtartotta, s a földesúri urbáriumokba is belefoglaltatták. A telepes (hospes) mozgalom, a lakosság keletre áramlása (új földek foglalása) miatt a megmaradt munkaerőt megbecsülték a földesurak. Mellettük jelentős számú lehetett a dologilag kötött jobbágy (Hörige) és a személyében is kötött jobbágy (Leibeigene) típusa. Kelet-Közép-Európában az egykori szabad magyar, cseh, lengyel harcosok megtelepedve szabad paraszti helyzetbe kerültek, majd fokozatosan lesüllyedve egybeolvadtak a telepesekkel, szolgákkal, s a jobbágyság részévé váltak. A földesurak korlátozták a szabad költözést, meghatározták a terheket, s a szabad parasztokat is fokozatosan földesúri függésbe vonták. A parasztság többsége röghöz kötött, robotot teljesítő népességgé vált a korszak végére.

159

A falu A kora középkor jellemzője, hogy az egykori Római Birodalom területén a vidéki települések többsége elpusztult, s lakói a nagyobb településeken kerestek menedéket. A megtelepedő barbár népek kis lélekszámuknál fogva viszonylag kevés települést létesítettek. A népszaporulat növekedésével a Karoling-kori biztonságosabbá váló világban a falvak száma is egyre több lett, s megindult az elnéptelenedett térségek betelepítése. Az ezredforduló Európájának legjellegzetesebb települései a kicsiny falvak. Többségük lakossága 50-100 fő. A házak nyomorúságos, putriszerű, kicsiny építmények. Sok gyermek született, de csak kevés érte meg a felnőttkort: a nélkülözések, betegségek miatt. Még a 15. században is falun élt a népesség mintegy 80 százaléka. A falvak között akadtak egészen kicsik, főleg a magasabb hegyek között, az erdőségekben, mások lakosságának száma a kisvárosokéval vetekedett. A gyorsan növekvő népességű, forgalmas helyen fekvő, erőteljesen gazdagodó falvak általában idővel várossá is fejlődtek. Ezzel ellentétes jelenség volt a pusztásodás. Sok falu pusztult el a háborúskodások során, másokat lakóik természeti csapások (árvíz, földrengés, hegyomlás stb.) miatt hagytak el, vagy azért, mert azt tapasztalták, hogy földjük (időlegesen) kimerült, s elvándorolva kedvezőbb adottságokkal rendelkező területet kerestek maguknak. A falvak településszerkezetét tekintve a leggyakoribb típus az ún. halmazfalu. Ez azt jelenti, hogy a házak szabálytalan csoportozatot alkotva épültek. Egy-egy házhoz terjedelmes telek tartozott. A belső, többnyire kerítéssel megosztott területet szántók-legelők vették körül. Az ezredforduló táján a falvak házainak egy része félig földbe mélyített, egyhelyiséges veremház. A 12-13. századtól kezdve megsokasodtak a többhelyiséges, kemencével fűtött, a föld felszínére épült tégla. és kőfalú házak. Hegyes-erdős területeken különösen sok lehetett a faház, amelyeket szükség esetén egyik helyről a másikra lehetett szállítani. Jogállásukat tekintve különfélék lehettek a falvak. Voltak olyanok, amelyeket jelentős számban, sőt szinte kizárólag kisbirtokos nemesek laktak. A jobbágyfalvak közül is egyes telepesfalvak az átlagostól eltérő szolgáltatásokkal tartoztak, szélesebb körű volt az önkormányzatuk, kedvezőbb az adózásuk, mint a többieké. A faluban igazságszolgáltatási egység is volt, élén a bíró állt, aki egy választott testülettel (bírótársakkal) együtt ítélkezett a település lakói fölött. A földesúri joghatóság kiépülésével a bíráskodásban csökkent a faluközösségek önállósága, a bíró a földesúr tisztségviselőjévé vált, háttérbe szorították a közösség íratlan szokásjogát. A földesúr személyes jelenlétében, majd megbízottja (pl. várnagya vagy gazdatisztje) előtt bíráskodtak.

5.2.7. A biztonságos falakon belül: városi társadalom Az 5. századi Európában csak a Római Birodalom területén léteztek városok, sőt az ezredfordulón is még csak az egykori birodalmi határokon belül találunk jelentősebb, igazi városokat. A viharos évszázadokban sem hagyta el a lakosság teljes egészében az ókori városok nagyobb részét, csupán népességük csökkent – olykor az egykorinak a töredékére. A fallal körülvett városokban a lakosság kisebb veszélynek volt kitéve a népvándorlás korának viharaiban, mint a nyílt településeken élők. Frappánsan fogalmazta ezt meg Sevillai Izidor: a város olyan hely, "ahol biztonságosabb az élet". A városfejlődés sokat köszönhet a keresztény egyháznak a kora középkorban. Ugyanis Itália, Gallia és más környező provinciák területén a városok többnyire püspöki székhelyek lettek. Központi szerepük hozzájárult az ipar és kereskedelem újbóli megerősödéséhez. A középkor első fél évezredében sok ókori eredetű város elpusztult (főleg a barbár támadásoknak leginkább kitett területeken, pl. Pannóniában vagy a Balkán északi részén), de számtalan olyan város is volt, amelynek lakossága, bár töredékére fogyva, mégis átvészelte a nehéz időket. A 9. századtól kezd érzékelhetően nőni a városok, illetve az ott élők száma. Az ezredforduló utáni időszakra tehető az új városok alapításának első hulláma. Várak, kastélyok, kolostorok, hidak mellett (Brugge neve pl. hidat jelent) létesülnek a kereskedők és iparosok telepeinek számító városok, amelyek közül egyesek szabadon szerveződő, azaz "nőtt" városok, mások viszont telepítettek, amire szabályos, azaz megtervezett alaprajzuk is utal. A két típus olykor keveredett, pl. Krakkó esetében, amelynek a várhoz közelebb eső része szabálytalan alaprajzú, a távolabbi negyed viszont szabályos, sakktáblaszerű, telepített. A városalapítások folyamata nem szakadt meg a következő évszázadokban sem. A 14. századi Európában a városok száma már mintegy öt-hatezernyi lehetett, de nem egyenletesen helyezkedtek el. Angliában, Franciaországban viszonylag sok volt a város, annál ritkább viszont a Balkánon és általában Kelet-Európában. A kontinens legvárosiasabb területe a Rajna-vidék, Németalföld, Észak- és Közép-Itália. A 14. század elején már jó néhány 50 ezer lakosnál népesebb város akadt: Itáliában Milánó, Genova, Velence, Firenze és Nápoly, az Alpoktól északra Párizs, Köln és valószínűleg Gent. A hispániai Córdobát, a balkáni Konstantinápolyt százezernél is többen lakták. London népessége ekkor még messze volt ettől, 25 ezerre becsülhető. A 10-25 ezres városok meglehetősen egyenletesen oszlottak el a kontinens nyugati felén. A többi város az említettekhez képest kicsinek számított, lakosságuk nemigen haladta meg az öt-tízezret. Ilyeneket főleg az igazi nagyvárosokat nélkülöző Közép- és Kelet-Európában találhattunk. A középkori város alapvetően különbözött ókori elődjétől. Az ókorban a városkörnyéket és a várost szoros kapcsolat fűzte egymáshoz, a polgár tetszése szerint élhetett a városban vagy a környékén, minden korlátozás nélkül váltogathatta lakóhelyét, anélkül, hogy ennek jogi következményei lettek volna. S a közigazgatási és kulturális központnak számító ókori város nem volt egyúttal a kereskedelem és ipar központi telephelye. A középkorban a város falai között szabad polgárok éltek, akik szabadon mozoghattak, a falusi parasztot viszont korlátozták mozgásában. A parasztok egyik törekvése a városba költözés volt: "A városi levegő szabaddá tesz." A városok is kívánatosnak tartották a parasztok beköltözését, mert a belső népesség csekély szaporulata miatt a lakosság számának jelentős gyarapodására csak így számíthattak. A parasztnak a város a szabadság jelképe volt. Ha egy évet és egy napot ki tudott húzni a város falai

160

között, akkor megmenekedhetett a földesúri függéstől, és szabad polgár lehetett belőle. A városokban a polgárokon kívül laktak nemesek is. Franciaországra ez nem volt jellemző, Itáliában vagy német földön viszont igen. A különbség köztük az volt, hogy az itáliai városokban a nemesek alávetették magukat a városi hatalomnak, Németországban azonban nem. Az ókori városokhoz hasonlóan a középkori városokat is fal vette körül. A falon belüli, viszonylag szűk területen meglehetősen összezsúfolódtak a házak, a telkek általában kicsik voltak, s kevés volt a nagyobb tér. A vidékről beáramló lakosságnak köszönhetően a legforgalmasabb, legjobb adottságokkal rendelkező városok kezdték "kinőni" a falakon belüli területet. A falakon kívül terjedelmes külvárosok épültek. Ha volt a városnak elég pénze, akkor a külvárosokat is fallal vette körül. A kiváltságlevelek és a védőfal együttesen biztosították a város önállóságát, ónkormányzatát. A városok jogaikért nagy árat fizettek. Szabadságlevelüket a királytól vagy egyházi, illetve világi földesúrtól kapták. Nekik egy összegben kellett megfizetni az adót. A városok szabadon választhatták meg papjaikat, bírójukat és mellé az esküdtekből álló tanácsot, amely a közigazgatás ügyeivel foglalkozott, szabályrendeleteket alkothatott, a polgárok ügyeiben ítélkezett. A templomok nagysága a város gazdagságának, hatalmának kifejezőjévé vált. Főleg francia, német földön és Itáliában épültek hatalmas katedrálisok. Az égbe nyúló tornyú, impozáns városházák és árucsarnokok nagysága is a település rangosságának, a polgárok öntudatos büszkeségének kifejezőjévé vált. A középkori város lakóinak kiváltsága együttes, a lakosság egészét megillető privilégium volt, amiből első látásra az következne, hogy a városlakók azonos helyet foglaltak el a társadalomban. Valójában azonban nem ez volt a helyzet. A jelentős vagyoni különbségek, az egyes foglalkozások értékrendje (pl. a céhek rangsora) következtében a város vezetésében korántsem voltak egyenlők az egyes polgárok, illetve a polgárok bizonyos csoportjai. A városokban az eleinte a politikai vezetést kezébe kaparintó csoportok (a patríciusok) csak kemény harc árán voltak hajlandók megosztani politikai hatalmukat a céhek képviselőivel. A gazdag patríciusok öntudatára például német földön jellemző, hogy lenézték a vidéki (szegényebb) lovagokat. Tegyük hozzá, hogy a nemesek viszont a polgárokat ócsárolták, becsülték le. A középkor végére a városok lakói között egyre számosabb volt a plebejusnak nevezett elszegényedett réteg, akiknek egy része a bérmunkába kényszerült céhlegényekből került ki. Különösen sanyarú volt a textiliparban dolgozók helyzete. A 14-15. században egyre élesebbek a városokon belüli társadalmi feszültségek (1358: párizsi felkelés, 1378: firenzei felkelés).

5.2.8. A gazdaság működése 5.2.8.1. A mezőgazdaság A kora középkor gazdaságának alapja egyértelműen a mezőgazdaság volt. Az ezredforduló után az ipar egyre jelentősebb lett, főleg Nyugaton. Kelet-Európa gazdasági életében azonban mindvégig a mezőgazdaságé maradt a meghatározó szerep. A falvak többségét földművelők és állattenyésztők lakták. Különös jelentőséget adott a szőlőtermelésnek az a tény, hogy lényegesen nagyobb hasznot hozott a többi mezőgazdasági ágazatnál. A szőlőtermelő falvak általában viszonylag több kiváltsággal rendelkeztek, és az átlagosnál gazdagabbnak számítottak. A folyó- vagy állóvíz, illetve a tenger mellé települt falvak lakossága elsősorban halászatból élt. A középkor embere sok halat fogyasztott, pl. hetente a pénteki böjtös napokon. A kolostorok halszükséglete különösen nagy volt, ezért ahol tehették, mesterséges halastavakat is létesítettek a kolostorok mellett. A magasan, erdők között fekvő falvak lakói részben fakitermeléssel, famunkákkal (faragás, ács- és asztalosmunkák) foglalkoztak, illetve az erdei legelőkön állatot tartottak (elsősorban juhot, kecskét, szarvasmarhát). Minden falunak volt legelője, ott tartották a falu állatállományát (szarvasmarhát, sertést, juhot). Az aprójószág (baromfi) helye a jobbágytelken volt. A nehézekék húzásához erős ökrökre volt szükség. A súlyos szekereket is ökrök húzták. A könnyű kocsikat viszont lovakkal vontatták. Az ezredforduló táján hosszú szántóföldi parcellákat alakítottak ki, hogy a földet mélyen megforgató nehézekével minél kevesebbet kelljen fordulni. A terméshozamok meglehetősen szerények voltak, általában az elvetett magnak csupán két-háromszorosát takaríthatták be. Később a jobb agrotechnikának köszönhetően az elvetett mag ötnyolcszorosára számíthattak aratáskor. Mivel bőven volt még eleinte szabad föld, ezért újabb és újabb területeket törtek föl (ezt a földesurak kedvezményekkel is ösztönözték), hogy a gyarapodó népességet élelmezni tudják. A 11-12. századtól jelentős fejlődés szemtanúi lehetünk. A mezőgazdaságban – elsősorban a bencés, majd a cisztercita monostorok szervezőmunkája révén – elterjed a háromnyomásos gazdálkodás, amely a 14. században már Európa peremterületein is meghonosodott. Ez azt jelentette, hogy az őszi gabonát (búzát, rozsot) váltogatták a tavaszival (zabbal, árpával). A tavaszi után a földet vetetlenül hagyták, azaz ugarnak. Az ugaron jószágot legeltettek, főleg juhot. Különösen Anglia és Németalföld területén volt jelentős a juhtenyésztés. A keletkezett trágya táplálta a talajt. Így egészítette ki egymást a növénytermesztés és az állattenyésztés. A korai középkor parasztsága elsősorban állattartó volt, a művelt földek aránya akkoriban nem érte el az 5 százalékot sem. A földművelés nagy előretörésére valójában a 11-13. században került sor. Ennek oka nemcsak a demográfiai növekedésben keresendő, hanem hozzájárult a háziállatok "elsatnyulása" is, kivéve a lovat és a kutyát. A korai középkorban egy tehén nem sokkal nőtt nagyobbra egy mai jól fejlett juhnál, emiatt vonóereje is csekélynek számított, továbbá hús- és tejhozama sem volt számottevő. Ekkoriban vált vonóállattá a ló. Az ezredfordulóig kitenyésztették a nagy testű, hidegvérű lovakat, amelyek alkalmasak voltak a páncélba öltözött, nehéz testű lovagok hordozására is. A 14-15. században a tenyésztésnek köszönhetően kialakultak a

161

nagy testű, a tej- és húsellátást egyaránt biztosító szarvasmarhák. A 13-14. században a magyar Alföldön kitenyésztett nagy testű szarvasmarha meghatározó szerepet kezdett játszani a német és itáliai városok húsellátásában. A késő középkori Angliában, Dél-Itáliában, az Ibériai-félszigeten, a Kárpátokban és a Balkánon kialakultak a sajátos juhtenyésztési körzetek. Bár az iparosok zöme a városokban élt, s a városi céhek igyekeztek monopolhelyzetet kialakítani, a falvak sem maradtak ipar nélkül. Nem nélkülözhették például az olyan mestereket, mint a kovácsok, vagy az asszonyok révén említést érdemel a háziipar (ruhaneműk, lábbelik készítése stb.). A falusiak többnyire maguk készítették a használati eszközeiket, egyes szerszámaikat, bútoraikat, házaikat. Csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy városi mesterekkel dolgoztassanak. 5.2.8.2. Az ipar A 10. századig a nagybirtok biztosította nemcsak a mezőgazdaság, hanem az ipar üzemi feltételeit is. A nagybirtokokon élők egy része (ministerialisoknak nevezték őket) ugyanis nem terménnyel és robottal, hanem kézműipari tevékenységgel szolgált az urának. A nagyobb kolostorokhoz is tartoztak ilyen ministerialisok, illetve kézműves műhelyek. A 10. századtól a városokban egyre nagyobb számban jelennek meg a kézművesek, s a következő századokban a városok lettek az iparűzés központjai, meghatározó telephelyei. Ezzel az iparűzés önállósult. Ugyanakkor sorra szűntek meg a 11-12. században a hagyományos uradalmi műhelyek. Az iparágak jelentős része, a később fontossá váló ágazatok a 11. századig többnyire még háziipari szinten működtek, pl. a textilipar, a takácsmesterség. A bőrművesség, a fazekasság, a kovácsmesterség a legelterjedtebb iparágak közé tartozott. Az építőipar fellendülése az ezredforduló után különösen szembeszökő. A 9-10. századra a faépítkezés túlsúlya jellemző, a 11. századtól viszont tömegesen létesültek kőépületek: várak, templomok, kolostorok, nemesi kúriák és városi polgárházak. Az ezredforduló utáni századok iparának egyik meghatározó eleme volt a víz erejének kiterjedt fölhasználása a vízikerék segítségével. Ezzel a középkor embere jelentősen meghaladta az ókor technikai szintjét, ugyanis az akkori ipar (bizonyos emelőszerkezeteket nem számítva) szinte kizárólag az emberek és állatok erejére épült. A Kr. e. 1. században élt római építész és mérnök, Vitruvius ugyan leírta ennek a technikáját, de a gyakorlatban nem alkalmazták. A víz egyenes irányú mozgását körforgássá átalakító középkori vízikerék, ez az univerzális erőgép (amely mintegy a későbbi gőzgép szerepét töltötte be) a malomban alkalmazva megőrölte a gabonát, hajtotta a kallókat, a fűrészt, a fújtatót, az érc-, kender- és csertörő, hántoló-, sajtoló stb. berendezéseket. A bányászat, a faipar, a ruházati és élelmiszer-, majd a papíripar számára egyaránt nélkülözhetetlen volt a vízikerék, amely mintegy 40-50 ember munkáját helyettesítette. A 11. századi Európában mintegy 200 ezer vízikereket használtak, amely hozzávetőlegesen 10 millió ember nehéz testi munkáját váltotta ki. A 12. századtól megalkottak egy újabb univerzális erőgéptípust: a szélmalmot. Ez azt jelentette, hogy szinte bárhol létesíthettek erőgépeket a kontinensen, attól függően, hogy adott helyen a szél vagy a víz volt a legalkalmasabb energiaforrás. A vízikereket több bütykös tengely alkalmazásával a késő középkorban alkalmassá tették arra, hogy egyszerre egész sor munkagépet mozgathassanak vele. Az egyes iparágakban még sokfajta újítást vezettek be. A fonókerék, aztán a lábítós szövőszék a textiliparban; a lábító az esztergálásnál könnyítette és gyorsította meg a munkát. Velencében a 13. századtól készített szemüveg is rendkívül hasznos volt. A 14. században kialakított újfajta kohó és kohászati eljárás révén jól kovácsolható vasat nyertek. A puskapor nem csak a hadügyben jelentett gyökeres változást. A hajók vitorlázatának javítása lehetővé tette az evezés kiváltását. A 15. század közepén a könyvnyomtatás feltalálása túlzás nélkül forradalmi jelentőségű volt a művelődés területén. E találmányok viszonylag gyorsan elterjedtek az egész kontinensen, ami hozzájárult a társadalom és a gazdaság átalakulásának felgyorsulásához. Itt is tetten érhető a középkor és az ókor emberének gondolkodásában, mentalitásában megmutatkozó alapvető különbség. Az ókorban az egyes találmányok többnyire csupán néhány uralkodó, illetve előkelő szórakoztatását szolgáló kuriózumnak számítottak, a középkor embere viszont mohón kereste, illetve átvette azokat az ötleteket, amelyek megkönnyítették a munkáját. Az ókor embere a munkát büntetésnek tekintette, értelmetlen monotóniáját fejezi ki Sziszüphosz alakja, aki szüntelenül görgeti a hegyre az újra és újra visszazuhanó követ. Ideálisnak a munka kényszerétől való megszabadulást, a dologtalan szórakozást tartotta, aminek egyik megjelenése a "kenyeret és cirkuszi játékokat" jelszó. A kereszténység viszont a tevékeny élet elvét hirdette meg: "aki nem dolgozik, az ne is egyék". A középkor társadalmában mindenki megkapta a maga szerepét, a munka már nem büntetés, a henyélés viszont főbenjáró bűn. Ez a mentalitás vezette a középkor emberét tevékenysége során. A 12-13. században az egyes iparágak differenciálódtak, sorra jelentek meg a szakipari ágazatok, amelyek közül különös fontosságú a textilipar. Észak-Franciaország és Németalföld "takácsvárosaiban" igen nagy mennyiségű kelmét állítottak elő, s ezt exportálták szerte Európába. Anglia déli részén is jelentős exportot tett lehetővé a többlettermelés. Észak- és Közép-Itália városai (főleg Milánó és Firenze) eleinte textilkereskedelemmel foglalkoztak, majd a termelés nagyarányúvá válásával már saját áruikat exportálták. A 13. században az Ázsiából Konstantinápolyba eljutott selyemszövés mestersége továbbterjedt Szicíliába és az Appennini-félszigetre. Legjelentősebb központja a toscanai Lucca lett, s innen terjedt tovább Velencébe és Franciaországba. A városi iparosok a 11-12. századtól szakmánként érdekvédő testületekbe, céhekbe szerveződtek. A céh szabta meg az adott iparág mestereinek számát a székhelyéül szolgáló településen, s azt, hogy egy mester hány legényt és hány inast foglalkoztathatott. A céhnek formálisan csak a mesterek voltak a tagjai, akik a saját házukban található műhelyben dolgoztak, s ott folyt az árusítás is. Központilag szerezték be és osztották el a munkához szükséges nyersanyagot. A

162

céhszabályzat meghatározta, mennyi ideig tart a tanulóidő (általában 7-8 évig), s milyen mesterremeket fogadnak el a mestervizsgán, s hogyan lehet valaki a céh tagja, melyek a kötelességei, s milyen jogai vannak. A céh ellenőrizte tagjai szakmai teljesítményét, meghatározta a termelés nagyságrendjét, rögzítette az árakat, a béreket, s fellépett a céhen kívüliek (a kontárok) ellen. A helyi piacon kizárólagos jogot kaptak termékeik árusítására. A munkaidő napfelkeltétől az esti imára (vecsernyére) hívó harangszóig tartott. A kézműiparosokon kívül a kereskedők és szolgáltató szakmák művelői is céhekbe tömörültek. Nemcsak a termelést szabályozták a céhek, hanem egyben vallási, segélynyújtási, katonai, kulturális és oktatási célú közösségnek is számítottak. A város védelmében minden céhnek megvolt a maga kijelölt helye, amelyet védelmezni tartozott. Az egyes tornyok, bástyák elnevezése máig őrzi ennek emlékét. Az iparban a késő középkorban is a legtöbb embert foglalkoztató, a legnagyobb keresletet kielégítő iparág a textilipar volt. A vászon- és gyapjúipar Angliában, Flandriában és Itáliában a vezető iparágak közé tartozott. Emellett a háziipar is jelentős. Anglia volt a 12-13. században a legnagyobb gyapjúexportőr. A 14-15. századra változott a helyzet, már nem gyapjút, hanem készárut exportáltak. Flandria a vászonszövés, Gent a szőnyegszövés központja, a legtöbb falikárpit Arrasból származott. Itáliában a lennel vagy gyapjúval kevert gyapotból kedvelt szövet készült. Más iparágakban általában kevés a technikai vagy területi változás. Az építőiparban jellemző, hogy több követ és kevesebb fát használtak. Észak-Európában és Britannia keleti felén kő hiányában a téglaépítkezés terjedt el. A 15. század végén Itáliában, Németalföldön, majd máshol is leginkább ebben az iparágban kezdték szétfeszíteni a céhes kereteket, a megmerevedett előírásokat. Az ezredforduló előtti időszakban a vasérc bányászata és földolgozása meglehetősen primitív szinten folyt. A legfontosabb vasércbányák angol, német földön és a Pireneusokban működtek. A vasföldolgozáshoz használták a vízikereket. Az új típusú olvasztókemencék közül az igazi újdonságot a nagyolvasztó jelentette. A vas és a nemesfémek (arany, ezüst) mellett elsősorban az ólom iránt volt nagy a kereslet (az építőiparban, üvegiparban, csövek, kádak készítéséhez használták). Az ón és réz ötvözete (a bronz) is megőrizte fontosságát. Európa legjelentősebb ezüstbányái Csehországban, a legjelentősebb aranybányák Magyarországon működtek a korszak végén. Ezüstbányászatban Magyarország a második helyet foglalta el. A sót vagy a tengervíz lepárlásával szerezték, vagy bányászták (pl. Lengyelországban,Erdélyben).

5.2.8.3. A kereskedelem A Római Birodalom nyugati felének szétesése, a városok hanyatlása, a népesség csökkenése, a háborúk, az ipar helyett a mezőgazdaság, az önellátó gazdálkodás térhódítása együttesen a kereskedelem és a pénzforgalom visszaszorulását eredményezte. Ez azonban nem jelentette azt, hogy minimumra csökkent volna a kereskedelmi- és pénzforgalom, hogy szinte megszűnt volna a hajó- és áruforgalom. A 4-5. századi mélypontot követően a 6. századtól kezdve ismét élénkülés volt tapasztalható az árucserében. A 7-8. századtól már forgalmas vásárokról vannak adataink. A 9-10. század egyértelműen a kereskedelem élénkülésének, új kereskedelmi központok kialakulásának az időszaka. A korszak gazdasági fellendülését azonban beárnyékolták északon és nyugaton a normann, Közép-Európában a magyar, délen az arab támadások. A Földközi-tenger nyugati medencéje teljesen arab ellenőrzés alá került. Az árucserének és a javak újraelosztásának a kereskedelem mellett más formái is jelentős szerepet kaptak: a háborús rablások, fosztogatások, a zsákmányszerzés, az adófizetés (az angolok a dánoknak, Bizánc és a németek a magyaroknak stb. fizettek adót, "ajándékot"). A 11. századi kereskedők nagyobb távolságokra még viszonylag kis árumennyiséget (főleg luxuscikkeket) forgalmaztak. A kereskedelem hetipiacokon, illetve a ritkábban, évente egy-két alkalommal tartott vásárokon bonyolódott. Angliában a Domesday Book (1086) hatvan piacot említ, ennél azonban nyilvánvalóan lényegesen több működhetett. Északkelet-Franciaországban a 11. század végén váltak Európa-hírűvé a champagne-i vásárok. A 10-11. században Itália külkereskedelme még Amalfi kezében volt, később Velence és Genova lépett az örökébe, háttérbe szorítva a Földközi-tenger vidékét addig részben uraló zsidó kereskedőket (Sevilla és Konstantinápoly között közel félszáz – kereskedelemmel is foglalkozó – zsidó közösség tevékenykedett). A 13-14. században kialakult a piacoknak-vásároknak az a rendszere, amely aztán a 18. század végéig döntő szerepet játszott Európa kereskedelmében. Egyes területeken (pl. Angliában) a szükségesnél is több piachely alakult ki, amelyek közül aztán több meg is szűnt. Az európai vásárhálózat fejlesztésének csúcspontja a 13. század. Ezt követően a vásárok forgalma megcsappant. A piacokat hetente, sőt hetente több napon tartották, s ezeken elsősorban a helyi iparosok és kereskedők kínálták portékájukat. A vásárokat egy-egy településen évente három-négy alkalommal rendezték, s a helyiek mellett itt jelentek meg nagyobb számban a távolsági kereskedők. Nyugat-Európában a vásárok jelentősége fokozatosan csökkent. A városokban ugyanis a kereskedelem időszakos tevékenységből folyamatos, rendszeres elfoglaltsággá vált. Ha valaki árut akart beszerezni, annak nem kellett feltétlenül vásáron keresnie a kívánt portékát, mert megtalálta azt a rendszeresen nyitva tartó üzletekben. A tengeri kereskedelemben a Földközi-tenger keleti medencéjét Velence, a nyugatit Genova uralta. Északon az 1367-ben alapított, Rigától Londonig ívelő, 70-80 várost egybefogó, a névlegesen Lübeck által vezetett, Hanzának nevezett kereskedelmi városszövetség volt a meghatározó. A Hanza-városok száma elérte a kétszázat,1356-tól kezdve rendszeres tanácsüléseken határozták meg a közös célokat. A forgalom növekedése ösztönözte, hogy kialakuljanak új, sajátos üzleti szerveződések, a societasok, amelyek néhány kereskedő társulásai voltak. A befektetett tőkét nem osztották szét egy-egy üzlet lezárása után a tagok között, hanem a nyereségnek csak egy bizonyos hányadát, a többit további közös üzletekbe fektették be. Lübeckben a 14. század közepén három évtized alatt pl. 278 társasági szerződést

163

jegyeztek be a városkönyvbe. Itáliában, akárcsak Dél-Németországban (Ravensburgi Társaság, Fuggerek, Welserek) nagyobb kereskedelmi társaságok működtek.

5.2.8.4. A pénzrendszer, pénzügyletek Nyugat-Európa pénzrendszere a Karoling-korban újult meg. A pénzverés súlyegysége a font lett, amelyből eleinte 240 dénárt vertek, majd a 10-12. században egyre többet, akár a kétszeresét is. A 11. században jelent meg új súlyegységként a márka, amelyből 160 dénárt vertek. Szokásossá vált évente (akár többször is) a régi pénzek bevonása és új pénz kibocsátása, ami a kincstár számára 25 százalékos hasznot jelentett (pl. 16, illetve 12 régiért 12, illetve 9 újat adtak). A dénár többszörösét érte az először Észak-Itália városaiban, majd a Prágában vert, magas ezüsttartalma miatt közkedveltté váló garas (grossus denarius). Az egyre többféle pénz között igazából csak a pénzváltók ismerték ki magukat. A 13. században az értékesebb áruk szaporodásával szükségessé vált, hogy nagyobb értékű pénzeket hozzanak forgalomba. Aranypénzt addig csak Bizánc császárai, a dél-itáliai normann királyok meg az arabok verettek. II. Frigyes német-római császár 1231-től veretett aranypénzt, majd az uralkodó halála után Firenze, s ezzel csaknem egy időben Genova, a franciák, aztán Velence, 1325-től Magyarország stb. A pénzüzleteket sajátosan befolyásolta a keresztény egyház állásfoglalása (először a 4. században mondták ki), amely mindenféle kamat szedését tiltotta. A kamat latin megfelelője az usura, amelyből a pejoratív értelmet kapott uzsora szó származik. Nagy Károly is tiltotta a nyerészkedést szolgáló kereskedelmi tevékenységet. Az ezredforduló után azonban enyhült a szigor, sőt az egyházi intézmények is vettek föl kölcsönöket, vagy maguk is kölcsönöztek pénzt (általában tízszázalékos kamatra). Egyes kolostorok is betöltötték időnként a bank szerepét, de legkiterjedtebbnek a templomos rend banki szervezete számított föloszlatásáig, a 14. század elejéig (már használták a kockázatos készpénzszállítást kiváltó csekk és utalvány elődjét is). Északon a Német Lovagrend pénzügyletei voltak figyelemre méltóak. Olyannyira, hogy a Hanza-szövetség térségének pénzügyi hatalmává váltak. A korai középkorban a zsidók uralták a pénzpiacot (rájuk ugyanis nem vonatkoztak a keresztény egyházi tiltások), az ezredforduló után egyre inkább keresztények, köztük az észak-itáliai (lombard) bankárok léptek a helyükbe. A pénzügyi műveletek sorában a hitelezés mellett a pénzváltás is komoly szerepet játszott.

5.2.8.5. A közlekedés A középkor egyik legnagyobb gondjának számított. Egyrészt azért, mert az egykor kitűnően megépített római útrendszer egyre nagyobb hányada a megfelelő karbantartás hiánya miatt használhatatlanná vált, másrészt azért, mert a kontinens nagy részén még ez sem létezett, mivel nem tartozott a birodalomhoz. Az utazást, a kereskedelmet a rossz utak, a rablók, a hidak hiánya, a számtalan vámszedő hely továbbra is hátráltatták. Az utasok többnyire csoportosan utaztak, mert úgy biztonságosabb volt. Ezt tették a zarándokok is, akik kegyes céllal látogatták a szent helyeket. Az új, nagy területeket összekötő úthálózat kiépítését akadályozta, hogy az egyes országokban a központi hatalom nem volt olyan erős, szervezett, hogy nagyarányú építkezést kikényszeríthetett volna, vagy hogy maga hajtotta volna végre saját erőforrásaiból. Dél-Itália volt az a terület, ahol a legnagyobb figyelmet fordították az utak karbantartására. A gyatra utakon bizony csak lassan haladhattak a megrakott szekerek. Még az előkelők hintói is kényelmetlenek lehettek az út egyenetlenségei és kátyúi, valamint lassúságuk miatt. Ezeket nagyrészt a nők és betegek használták, az előkelő urak, köztük a királyok is lehetőleg lovon közlekedtek. A középkor végén jelent csak meg a gyors, kényelmes, könnyű szekér, azaz a kocsi, amely a Komárom megyei Kocs község kocsigyártóiról kapta a nevét (1494-ben említik ezt a közlekedő alkalmasságot először "kocsi" néven). Felértékelődött a vízi utak (a folyami és tengeri hajózás) szerepe. Még olyan kisebb vízfolyásokat is rendszeresen használtak közlekedésre, amelyek manapság jelentéktelennek számítanak. Vízi úton egyébként sokkal egyszerűbb volt nagyobb mennyiségű áru mozgatása, mint szárazon. Gazdaságföldrajzi szempontból a legjelentősebb a Földközi-tenger térsége volt. Gibraltártól a Boszporuszon át a Fekete-tenger partvidékéig húzódtak a hajóutak. Fontosak voltak a muszlim Kelettel, az arab kézre került észak-afrikai partvidékkel való kapcsolatok. A hajók általában kerülték a nyílt vizet, kikötőtől kikötőig, szigettől szigetig hajóztak, minél nagyobb biztonságra törekedve. A szárazföldet behálózó utak befutottak az egyes kikötőkbe. A tengerbe torkolló folyókon különösen sok áru érkezett. A mediterrán térségben a hajózási időszak általában április-májustól októberig tartott. Őszi-téli időszakokban az itáliai városok törvényei tiltották a tengeri hajózást. Az Északi- és a Balti-tenger vízi útjai is fontos térségnek számítottak. Innen érkeztek olyan termékek, mint az ón, a borostyán, a fa, a gabona, a szőrme, a posztó stb. Itt sokkal veszélyesebb volt a hajózás. Állítólag a mediterráneum minden hajótörésére húsz baleset jutott északon. A középkorban az Atlanti-óceán partvidékének hajózása az előző térségekhez képest korántsem számított annyira jelentősnek. Fontosabbak voltak itt a szárazföldi, illetve a folyami (Szajna, Loire, Rhône) útvonalak. A legfontosabb dél és észak közötti szárazföldi utak általában Franciaországon keresztül vezettek. Ennek köszönhették virágzásukat a champagne-i vásárok. A Rajna mentén haladó és az Alpokon átvezető utak is egyre inkább fölértékelődtek. Itália és a német területek között a Szent Gotthárd-hágó volt a leginkább használt átjáró. Az Alpoktól északra a hajózható folyók (Rajna, Elba, Odera, Visztula, Duna) voltak a forgalom ütőerei.

164

5.2.9. Írásbeliség, művelődés Az 5-9. század nagy népmozgásai, új nyelvek és népek kialakulása, a Római Birodalom szétesése alapvetően meghatározta a művelődés és az írásbeliség helyét és szerepét. A birodalom egyes tartományaiban a betelepülő germánok nyelvileg elrómaiasodtak, s neoromán nyelvek jöttek létre (olasz, francia, spanyol, portugál), amelyek alapja a vulgáris (beszélt) latin nyelv volt. Britanniában viszont az angolszászok asszimilálták a romanizált kelta lakosságot. Közép- és Észak-Európában a germán népek megőrizték nyelvüket. Bár a germánoknak volt írásuk (a rúnaírás), a gótok pedig saját írást fejlesztettek ki (Wulfila), ámde ennek használata nem vált általánossá, vagyis megmaradt a kora középkori Európában a latin írás és nyelv hegemóniája. Ez nemcsak a nyelvi asszimilációnak volt köszönhető, hanem annak is, hogy az új germán államok átvették a római politikai és igazgatási intézmények egy részét, beleértve a hivatalnokokat (jegyzőket, vámosokat, adószedőket) is. Néhány iskola továbbélése és egyes személyek (filozófusok, történetírók és írók) tevékenysége is hozzájárult a latin nyelv meg a klasszikus kultúra és tudomány megőrzéséhez. De igazán döntő jelentősége annak volt, hogy a katolikus egyház ragaszkodott a latinhoz, mint az istentisztelet nyelvéhez, s a Bibliának is a latin nyelvű változata, a "vulgata" (azaz köznyelvi kiadás) lett a hivatalos, amelyet nagyrészt a már említett Szent Jeromos fordított le a 4-5. század fordulóján. A kora középkor írni-olvasni tudó emberei szinte kivétel nélkül papi képzettségűek voltak. Ezért mind a neolatin nyelvű, mind a más nyelvet használó keresztény országokban a törvényeket, az okleveleket és egyéb följegyzéseket, krónikákat szinte kizárólag latin nyelven szövegezték. Az ezredforduló utáni századokban jelent meg, s kezdte lassan kiszorítani a latint a nemzeti nyelvű írásbeliség (az ipar, a kereskedelem, a birtokigazgatás iratai, a levelezés, egyéb följegyzések, a krónikák és irodalom stb.). Az egyház azonban a középkorban mindvégig megőrizte a latin nyelv kizárólagos használatát, és ellenezte a Biblia nemzeti nyelvekre való lefordítását. A római írás korábbi egysége fölbomlott, és alapelemeiből a 6-9. században új írásváltozatok jöttek létre: nyugati gót, frank-gall, itáliai típusok, ír-angolszász stb. A 8. század végén fejlődött ki a Karoling-írás. A gótikus írás 1066 után Angliában alakult ki, s a 12. század végétől gyorsan, évtizedek alatt terjedt el a kontinensen, s használatban maradt egészen a 15. század végéig. Időközben, a 14. század végén Itáliában kialakult a humanista írástípus, amelynek a gótikus stílus fölötti végső győzelméhez döntően járult hozzá a könyvnyomtatás. Megpecsételt oklevelek A középkori iratokat általánosságban, összefoglalóan okleveleknek nevezzük. Valójában azonban csak meghatározott formák között kiállított, jogi természetű irományok tekinthetők oklevélnek. Az okleveleket állati eredetű hártyára (pergamenre) írták, a papír csak a 14. században kezdett elterjedni. A középkor első felében, vagyis az ezredfordulóig viszonylag kevés oklevél íródott. Leginkább a keresztény egyház ragaszkodott ahhoz, hogy a fontos döntéseket, előírásokat, jogszabályokat, adományokat írásba foglalják. Később az írásbeliség széles körben elterjedt: a közigazgatásban, az iparban és a kereskedelemben stb. A 14. századtól kezdve már természetesnek számított, hogy a céhes iparos vagy a kereskedő levelezett, könyvelt, a városi igazgatással kapcsolatos írásbeliség is meglehetősen kiterjedtnek számított. Az oklevelek nyelve az ezredforduló tájáig kizárólag a latin, a Bizánci Birodalomban a 7. századtól kezdve görög. A 12. századtól egyre több iratot állítottak ki az egyes országok népeinek anyanyelvén (olaszul, franciául, spanyolul, majd németül). A legrégebbi magyar nyelvű oklevelek ehhez képest meglehetősen későiek, 15. századiak. A hatalom és a hivatalszervezet jelképe a pecsét volt, ami valójában képlékeny anyagra kemény nyomóeszközzel átvitt lenyomat, amely valamely tulajdon bizonyítására, hitelesítésre, érvényesítésre szolgálhatott, az ún. zárópecsét pedig a tartalom titkosságát, sérthetetlenségét garantálta. Pecsétet már az ókori Keleten, majd később a görögök és rómaiak is használtak. A rómaiaktól vették át a középkor népei. Az írásbeliség erőteljes terjedésével, a 10. századtól rendszeressé vált a pecséthasználat. A 10-11. században még nem minden oklevelet láttak el pecséttel. A 12. századtól már az oklevelek hitelességének feltétele a pecsét, kivéve a közjegyzők okleveleit, amelyeket bonyolult egyéni jellel hitelesítettek. A pecséteken eleinte a tulajdonos alakját tüntették fel (pl. trónon ülő királyt), illetve felirat is utalt a tulajdonosra. A későbbi pecséteken a tulajdonos címerét, illetve nevére, rangjára utaló feliratot láthatunk. A pecséteket leggyakrabban viaszba nyomták, de használtak függő fémpecséteket is (ilyenek a pápák okleveleinek ólombullái; a különleges fontosságú királyi oklevelek az aranybullák). Könyvek Ritka és féltett vagyontárgyaknak számítottak a középkorban, s nem volt egyszerű dolog lemásolás céljára sem megszerezni az egyes szövegeket. A kolostorok általában csak úgy kölcsönözték másolásra kódexeiket, ha óvadékul másik hasonló értékű kódexet vagy a kódex értékének megfelelő pénzt tettek le biztosítékul. Néhány kolostorban aztán nagyobb másolóműhelyek alakultak ki, ahol egyszerre akár tucatnyi példányt is másoltak egy-egy különösen kelendőnek számító könyvből, s ezek értékesítésével jelentős bevételre tettek szert. Az 5. század elejéig a könyvek (ókori mintára) tekercs alakúak, azaz az egyes pergamendarabokat rövidebb oldaluknál összefűzték. Konstantinápolyban kezdték először kódex (azaz könyv) formátumban összefűzni az egyes lapokat (a legrégibb ránk maradt görög kódex a 4. században készült Sinai-kódex), mert rájöttek, hogy a kemény táblák közé szorított, összefűzött lapok könnyebben kezelhetők, mint a több méter hosszú tekercsek. Máté evangéliuma például épphogy ráfért egyetlen hosszú tekercsre. A kódex formátum lehetővé tette, hogy a pergamenlap mindkét oldalára írjanak, így nem csupán az Újszövetség négy evangéliuma fért el egyetlen kötetben, hanem akár a teljes Biblia is. A könyvek lapjai a középkor folyamán nagyrészt pergamenből készültek, akárcsak az oklevelek. A pergamen főleg juh, kecske és borjú tisztított, nyújtott, csiszolt, azaz megfelelően kikészített bőre. Legalkalmasabb volt erre a célra az

165

újszülött állatok finom, vékony bőre. A pergamen viszonylag drága íróanyag volt, igyekeztek is takarékoskodni vele, gyakran többször is fölhasználták: a szükségtelenné vált szöveget egyszerűen levakarták róla. A könyvek kultusza különösen feltűnőnek számított az ír egyházban. A legendák szerint egyébként mind az Írországot megtérítő Szent Patrick (meghalt 461-ben), mind a Skóciát megtérítő Szent Columba (meghalt 597) nagy könyvbarátok voltak. Az íródeákokat (scriba) olyannyira megbecsülték, hogy a korai ír évkönyvek az uralkodók és főméltóságok mellett az íródeákok halálának időpontját is följegyezték. Az írek által alapított európai kolostorok (pl. a mai Svájcban lévő Sankt Gallen) a könyvkultúra valóságos fellegvárai lettek. Az írásbeliség és a könyvek elterjedését alapvetően befolyásolta a pergamen mellett egy új, sokkal olcsóbb íróanyag, a papír megjelenése. Papírt Kr. u. 105 körül készítettek először Kínában, ahonnan 751-ben jutott el készítésének módszere a közép-ázsiai Szamarkandba. Hárún ar-Rasíd uralkodása idején (793) állították elő az első papírt Bagdadban. Európában a 12. századtól kezdve terjedt el a papír és a tinta használata. Eleinte Itáliában, majd francia földön készítettek papírt, aztán egyre több helyen. Az olcsó íróanyagnak is köszönhető az ipar és a kereskedelem területén az írásbeliség rohamos elterjedése. A különleges értékű okmányokat azonban mindvégig szinte kizárólag pergamenre írták, s az előkelők a pergamenre írott díszes kódexeket részesítették előnyben. A döntő változást a könyvnyomtatás hozta a 15. század második felében. Ettől kezdve a papír rövid idő alatt kiszorította a pergament. A régi könyvek pergamenlapjait sok esetben az új, nyomtatott könyvek kötéstáblájának borítására használták föl. A 14. század első harmadának legnagyobb európai könyvgyűjtője egy angol püspök, Richard de Bury volt, akinek könyvtára valószínűleg több mint ezer kódexet tartalmazott. Könyvet írt a könyvek szeretetéről, s az oxfordi egyetemen kollégiumot akart alapítani, arra hagyva gyűjteményét. Elképzelése azonban halála után semmivé vált. Egyetlen kötete jutott csak el oda, ahová szánta, a többi szétszóródott, mert elárverezték. Összehasonlításul: a párizsi Sorbonne egyetem könyvtárának 1338. évi leltárában 1722 mű szerepelt.

5.2.10. Művészet és irodalom A középkori Európában a reneszánsz előtti időszakban a művészetet, a tudományt és az irodalmat nem különítették el élesen a többi emberi tevékenységtől, ugyanolyan mesterségnek számítottak, mint általában a kézműipar egyes szakmái. A művészet az életnek szerves része volt, amelynek alkotásait nem őrizték elzárt gyűjteményekben. Építészet A kora középkor építőművészetének központi feladata templomok megalkotása volt. A keresztény templom semmilyen vonatkozásban sem utódja az antik görög-római templomnak, hanem más jellegű és más célú építmény. A nagyobb tömeg befogadására alkalmas istentiszteleti tér igényeinek leginkább a római kereskedelmi és iparcsarnokok céljára szolgáló épületek (bazilikák) feleltek meg. A római bíró vagy piacfelügyelő apszisban lévő emelvényen kialakított ülőhelyének a helyére került az oltár. A magasabb középső térhez (főhajó) oldalról egy-egy vagy két-két alacsonyabb tér (oldalhajó) csatlakozott. A T alakú alaprajz krisztus keresztjét szimbolizálta. A fő- és mellékhajókat fából készült lapos tető fedte. A terek boltozatos lefedését a 12. századtól kezdték ismét alkalmazni. A Bizánci Birodalomban terjedtek el (majd innen sugározták szét a bizánci kultúrkörben) a centrális alaprajzú, kupolás templomok építésének szokását. Milánóban már 360 körül épült központi kupolás templom, majd Ravennában, Konstantinápolyban, sőt Rómában is (San Stefano Rotondo, felszentelve 470-ben). Az ariánus keleti gótok centrális építményeinek példája a S. Spirito dómja vagy Theodorik síremléke (Ravenna). Francia földön a Meroving uralkodók emeltettek centrális épületeket (keresztelőkápolnákat). A Karoling Birodalomban Nagy Károly kívánalmai szerint a régi római mintákat követték, azaz "more romano" (római stílusban) – ezért kapta a korszak építészete-művészete a "román stílus" megjelölést. A román stílusú templomok falai vaskosak, az ablakok és ajtók kicsik, félkörívesen záródók. Az épületben félhomály dereng verőfényes napokon is. A tereket általában fagerendákkal hidalták át. Nagyobb tereknél, főleg templomoknál gyakori a hatalmas gerendákból ácsolt síkmennyezet. Az ezredforduló után a templomok és kolostorok mellett a világi építészetben is teret kap a művészet, a váraknál, a városok középületeinél, a polgárházaknál. Nagy Károly korának kevés épen maradt építészeti emléke közül a legjelentősebb az aacheni császári palota temploma. A 9. századra már kialakult a kolostorok építészeti rendszere, amely egyfelől a római katonai táborokra, másfelől a kerengő körüli lezárt terület (claustrum) az antikperisztüliumos házakra vezethető vissza. A 10. századi Németországban (Ottók kora) jellegzetes építmények a többtornyos, kétszentélyes, háromhajós nagy dómok (Augsburg, Bamberg, Merseburg, Paderborn, Regensburg stb.). A 11-12. század nevezetes építményei német földön a császárdómok (Maroz, Speyer, Worms). A kölni román építészeti iskola jellegzetes alkotásai a háromkaréjos templomok. Francia földön Caen háromhajós bazilikája, Cluny kereszthajós, szentélykörüljáró kápolnakoszorús III. apátsági temploma, Vézelay háromhajós bazilikája, Aquitania teremtemplomai (pl. Poitiers) és csarnoktemplomai is különleges értéket képviselnek. Háromhajós, síkmennyezetű, háromapszisú bazilikák szép példái Magyarországon: a pécsi, győri, egri (vári) püspöki székesegyház. A 12. század közepétől francia földön alakult ki az új stíluskorszak: a gótika (virágzása a 16. századig tartott!). A román és a gót közötti átmeneti korszak nevezetes építménye francia földön: a laoni katedrális. A kőfejtés és kőmegmunkálás már a 13. századra magas szintet ért el. A gótikus stílus a középkor önálló, az ókori építészet teljesítményein minden vonatkozásban túllépő teremtménye. A 16. századi Itáliában kezdték e stílust így nevezni. Jelentése: "barbár" – utalva a gót népre, noha annak semmilyen köze nem volt e stílusirányzathoz. Az építészetben jellemzői: a csúcsíves keresztboltozatok, a boltozat oldalnyomását ellensúlyozó támpillérek, amelyek lehetővé tették a román korhoz képest vékony, nagymérető nyílásokkal áttört falak alkalmazását. Égbe törő könnyedség, világosság

166

jellemzi a gótikát. Az erőteljes ornamentális díszítés, a kívül-belül alkalmazott csipkeszerű faragványok tömege légiessé teszi az épületeket. Példaként említhetjük a párizsi Notre-Dame székesegyházat (épült 1163-1240 között), a háromhajós kereszthajójú, kiugró kápolnákkal rendelkező Chartres katedrálisát (12-13. század), a két kereszthajós angliai Salisbury katedrálisát (1220-1258) vagy Schneeberg csarnoktemplomát az Érchegység vidékéről. A templomok ablakainál általában szívesen alkalmaztak üvegfestést. Így ugyan csökkent a fényáteresztés, ezt azonban az üvegfestmények csodálatos hatása ellensúlyozta. A francia Chartres katedrálisában több mint száz ablakot üvegeztek be, amelyek felülete összesen 2 ezer m2 (1200-1235), üvegfestők egész csapata dolgozott a feladaton. Szobrászat Az ókorhoz képest lehanyatlott, évszázadokon keresztül alig készültek szobrok, legfeljebb Krisztusról és a szentekről. A 11. század nagyarányú templomépítkezéseihez kapcsolódóan kezdődött a szobrászat új korszaka, amely erőteljesen kötődött az építészethez. A szobor a középkorban általában az épület szerves része, nincs "önálló élete". A szobrok zömét nem kőből, hanem fából faragták, csakhogy a faszobrok többsége (az anyag miatt) az évszázadok folyamán nyomtalanul elpusztult. A gótika korszakában a szobrok száma jelentősen gyarapszik. Többségük szorosan kapcsolódik az épületekhez (általában templomokhoz). Az oltárok, falfülkék és kapuk szobordíszei a legjelentősebbek. Ezek mellett a díszes uralkodói, főpapi, főúri síremlékek szobrászati kialakítása (a halott egész alakos, életnagyságú figurájának kifaragása) érdemel figyelmet. A 15. századtól kezdve terjedtek el a köztéri szobrok is. E tekintetben jelentős helyet foglalt el Magyarország, ahol a váradi székesegyház előtt állították föl (1370) Szent István király, Szent Imre herceg, Szent László király lovas szobrát (1660-ban elpusztultak). Prágába került – valószínűleg Nagy Lajos magyar király ajándékozta IV. Károly német-római császárnak (1373) – Sárkányölő Szent György pompás lovas szobra. Valamennyi a Kolozsvári testvérek (Márton és György) alkotása a 14. század második felében. Festészet A középkori templomok falait gyakran szinte teljesen beborították a rájuk festett képek, amelyek bibliai, ezen belül is a templom névadó szentjének életéből vett jeleneteket ábrázoltak. Már a korai középkorban kialakultak azok a kanonikus előírások, amelyek meghatározták, hogyan kell egyes személyeket, eseményeket ábrázolni. Különösen a keleti egyház merevítette meg az előírásokat, melynek következtében mintegy másfél ezer esztendeje a szentképek (ikonok) stílusa, az ábrázolás jellege alig változott, s a művészek egyéni elképzelése voltaképpen nem érvényesülhetett. A keleti (bizánci) ábrázoló művészet legkedveltebb műfaja az 5. századtól kezdve nem is a festés, hanem a mozaik, amelyet mondhatni utánozhatatlan tökélyre fejlesztettek. A falfestmények, oltárképek, ikonok mellett a festészet sajátos műfaját jelentette az egyházi, illetve világi könyvek illusztrálása, a miniatúrafestészet, amely virágzott a középkor folyamán, egészen a könyvnyomtatás elterjedéséig. Akkor a (gyakran színezett) fametszetek kiszorították. A festők neve a középkor első felében általában ismeretlen. Az ezredforduló utáni századokban kezdték lassanként a művészek föltüntetni nevüket is alkotásaikon. Zene, ének, tánc, színjátszás A művészetek közül a zene elsősorban a templomi szertartásokhoz kapcsolódott. A korai középkorban a szerzetesek kórusai egyszólamú énekeket adtak elő. A harmónia gazdagításáról az ezredforduló utáni időktől beszélhetünk. A templomi zene szempontjából alapvető fontosságú volt a 8. századra már Európa-szerte elterjedtté váló orgonaépítés. Az ezredfordulóra általánossá vált az orgona templomi használata. A 15. századtól kezdődött meg az orgonák jelentős hangzásbeli és mechanikai fejlesztése. A zene védőszentje Szent Cecília volt, akit orgonán vagy más hangszeren játszva ábrázoltak. A templomok freskóin az Istenanyát vagy a szenteket körülvevő zenélő (harsonás) angyalok a mennyei boldogságot jelképezték. A zsoltárszerző Dávidot hárfán játszva és énekelve ábrázolták mint a zene megszemélyesítőjét. A 14-15. században egyre jelentősebbé vált az egyházi zene, s egymással vetélkedtek egyes főpapok, hogy a szertartásokra minél pompásabb zenei kíséretet biztosítsanak, s minél szebb hangú kórusok is szolgálják a misék nagyszerűségét. A világiak körében sokáig inkább az éneklés volt a népszerűbb, mintsem a zenélés. Lakomákon királyi és főúri udvarokban nem hiányozhatott a zene, az éneklés. A 14-15. században egyre jobban megbecsülték a legjobb zeneszerzőket, énekeseket, kórusvezetőket. A reneszánsz korában vetekedtek értük a királyi udvarok. A zene és az ének mellett kedvelt szórakozásnak számított a tánc, bár az egyház a szórakozásnak ez utóbbi módját általában meglehetősen kárhoztatta. A színjátszók, a zsonglőrök, a bohócok és egyéb mutatványosok a középkori köz. tudatban tisztességtelen személyeknek számítottak, s mint ilyenek, nem részesülhettek a szentségekben. Mégis megtűrték őket, s népszerűségük a századok folyamán egyre nőtt. A színielőadások nem hiányoztak az egyházi ünnepkörből sem, Karácsonykor és a húsvéti ünnepkör során előadott misztériumjátékok megelevenítették a bibliai történeteket, olykor egészen látványos díszletek között. Ezek szereplői általában nem hivatásos színészek voltak, s számuk olykor elérte a százat is. Az eleinte latin nyelvű előadásokat rövidesen a nép nyelvén mutatták be. Az előadások több órán keresztül tartottak, sőt volt rá példa, hogy olykor több napon keresztül. Irodalom, ku1túra A középkor első századaiban az irodalommal, írásművé. szettel való foglalkozás kizárólagosan a papság privilégiumának számított. A latin nyelvet az egyház őrizte meg, az egyházatyák is ezen a nyelven értekeztek. Ez a latin azonban már nem a klasszikus idők irodalmi nyelve volt, hanem annak leegyszerűsített, nyelvjárási változata. A 4. századtól kezdődően az egyházatyák egyik állandó vitatémája volt, hogy az antik, pogány tudományból, irodalomból mi az, ami megőrzésre érdemes, s mi az, amit "ki kell gyomlálni", mert összeegyeztethetetlen a keresztény hittel. Évszázadokon keresztül elsősorban keresztény egyházi könyveket írtak, másoltak, gyűjtöttek a nyugati világ

167

kolostoraiban és egyházi központjaiban. Elsősorban a rendkívül szorgalmas ír szerzeteseknek köszönhető, hogy az antik kultúra meglehetősen sok írott emlékét sikerült megmenteni az enyészettől. A 11. századtól kezdődik az európai kultúrtörténet új korszaka, amikor már nemcsak másolnak, nemcsak a régi idők remekei között szemelgetnek, hanem fölvetődik az önálló kultúra megalapozásának igénye. A következő két évszázadban létrejöttek a középkor kultúrájának sajátos arculatú remekei. A 11-12. században a kultúra továbbadásának, fejlesztésének már nem a kolostorok az igazi központjai. Még az olyan nevezetes helyek sem, mint az egyházi reformot kezdeményező francia földi bencés Cluny, sőt még annyira sem a ciszterciek, akik az alapító Szent Bernát nézeteihez hűen a könyvekhez való túlzott vonzódást, az olvasással töltött sok időt kárhoztatták. Tudomány, oktatás, egyetemek A kora középkorban fokozatosan megszűntek a pogány korszak tudományához kapcsolódó intézmények (akadémiák), s idő kellett, amíg helyettük a keresztény egyház kiépítette a saját oktatási rendszerét. Nem volt ez egyszerű feladat, mert a 4-5. században a birodalom keresztény egyháza korántsem számított valamiféle kulturális jellegű intézménynek. A korabeli tudományosság intézményeit, az egyetemeket, akadémiákat az állam működtette a birodalom bukásáig, ezek vezetése nagyrészt pogány kézben maradt. Az egyháznak nem voltak saját iskolái, még kevésbé valamiféle tudományos központjai. A keleti birodalomrészben (Bizáncban) az új egyetemek feladata, fő célja állami tisztviselők képzése volt, a teológia tanításával nem foglalkoztak. A keleti (ortodox) egyház soha nem is tudta magához ragadni az oktatás monopóliumát. Nyugaton viszont szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy az 5-6. században szétesett a közoktatás rendszere. Az egyedüli szervezőerő a keresztény egyház lehetett, amely átlátta az oktatás biztosításának fontosságát. Egyben rendkívüli alkalom kínálkozott arra, s élt is ezzel a lehetőséggel az egyház, hogy az oktatás egész folyamata keresztény szellemben újuljon meg, Ennek a szellemi megalapozása egyértelműen Szent Ágoston nevéhez fűződik. Cassiodorus, a gót Theodorik király titkára már 536-ban kérte Agapetus pápát, hogy Rómában létesítsen keresztény egyetemet. A tervet azonban elsodorta a gót-bizánci háború. A kiváló Boethius a 6. században nekikezd Platón és Arisztotelész művei latin fordításának, mert a görög nyelvet Nyugaton már alig ismerik. Rómában Nagy Szent Gergely pápa (590-604) kórusiskolát alapított. A 7. században Róma iskolásai a pápa halála napjának évfordulóját választották az iskolák ünnepének. A vizigót királyok oltalmában a hispániai Sevilla vált a kor egyik tudományos központjává. Sevillai Izidor alkotja meg 636-ban a "hét szabad művészetre" (grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, zene, asztronómia) épülő oktatási rendszert. A 7-8. században a szerzetesség volt az egyetlen lehetséges eszköz az antik tudományosság értékeinek átmentésére s az oktatás megszervezésére. Különösen kiemelkedő szerep jutott a Brit-szigetek kolostorainak, főleg a fanatikus következetességgel munkálkodó ír szerzeteseknek. A kolostorokban hivatásos másolóműhelyek működtek. A pergamenre készülő másolatok rendkívül sok munkát igényeltek. Egyetlen kiváló minőségű Biblián egy egész másolóműhely gárdája dolgozott egy esztendőn keresztül. A munka vezetője gyűjtötte össze laponként a szöveget, ellenőrizte, s a javított, egyberendezett köteg aztán a könyvkötők kezében vált igaz könyvvé. A szerzetesi műhelyek a kultúrának, tudománynak csupán átmentői, őrzői voltak, igazi alkotómunkával, azaz fordítással, kommentárok, kronológiák írásával, történetírással csak kevesen, a legképzettebbek foglalkoztak közülük. A 8-9. század szerzetesei egyébként is úgy vélték, hogy a római időkben az emberiség elérte a lehetséges tudás teljességét, s éppen ezért föl sem merülhetett a nagy elődök eredményeinek megkérdőjelezése, továbbfejlesztése, csupán megmentése, sokszorosítása, másoknak való átadása. Elfogadták Szent Ágoston érvelését: "a régi, klasszikus világ és az egyházatyák szóltak; vitának helye nincs", vagy közmondásos rövidséggel: Roma locuta, causa finita (Róma szólt, a vitának vége). A 8-9. században a hozzáférhető ókori szövegeket úgyszólván mind lemásolták, gyakran több példányban, s ennek köszönhetően jó részük máig fennmaradt. A Karoling-korban, azaz a 8-9. század során kezdett szerveződni az oktatás és a tudományos képzés új rendszere (Karoling-reneszánsz). Nagy Károly és angol földről érkezett tudósa, Alcuin körleveléből tudjuk, hogy a király fölvállalta a Biblia szövegének lehető leggondosabb kijavíttatását (a munkát Alcuin végezte el, a Bibliát tartalmazó hatalmas kódexet a 800. év karácsonyán Rómában adta át urának. A városokban, a püspöki-érseki központokban a 9. századtól egyre több virágzó káptalani iskola létesült. A városok lettek tehát az új literátus műveltség igazi központjai. Egyre sűrűbb iskolahálózat alakult ki. Az ipar, a kereskedelem, a modern típusú állam megköveteli a magasabb szintű képzettséget. Kiderült, hogy nem elégséges az elemi szintű írásolvasás-számolás, hanem tovább kell lépni, magasabb szintű iskolákat kell felállítani. A 12. század második felében a párizsi iskola hírneve elhomályosította minden másét. 1205-től egyre gyakrabban nevezték universitasnak, azaz egyetemnek. A következő évszázadokban aztán egymás után alakultak az európai egyetemek. Lassan úgyszólván minden ország kialakította a maga egyetemét. A leghíresebbek a párizsi mellett az itáliai, a német, az angol felsőoktatási intézmények. A középkor végéig csak magában Franciaországban tizenhat egyetem létesült. Jellemző, hogy egyes egyetemek nagy és dicső múltjukat úgy próbálták még nagyszerűbbé tenni, hogy történetüket a valóságosnál régebbi korokig vezették vissza. A párizsi egyetem alapításával kapcsolatosan így alkották meg a Nagy Károly koráig visszanyúló "hagyományt". Oxford Alfrédig, Cambridge a legendás Arthur királyig vezette vissza históriáját. A középkor embere ugyanis gyakran nem olyannak írta le a múltat, amilyen valójában volt, hanem olyannak, amilyennek szerette volna látni, amilyennek "lennie kellett volna". Az ilyen kegyes célú históriák kiagyalását korántsem tartották hamisításnak, vagyis nem tekintették bűnnek. A középkori tudomány a 11-13. században jórészt egyet jelentett a skolasztikával: az arisztotelészi logika alkalmazásával. A dialektika módszere szerint próbálták a keresztény hit alaptételeit megérteni, magyarázni. A legkiválóbb skolasztikus tudós Aquinói Szent Tamás (1224-1274), akinek legfőbb összefoglaló műve a Summa Theologiae (A teológia foglalata). A hit és az értelem összeegyeztetése munkájának a legfontosabb értéke. Leírta, hogy

168

a filozófia képes a világ objektív és igaz megismerésére, s ez, nem más a feladata. A filozófiai megismeréstől azonban el kell különíteni a hit misztériumait, az isteni kinyilatkoztatásokat stb. A 11-12. század vívmánya a skolasztika mellett az európai jogtudomány kialakulása – római alapokon. A jogi képzés és kutatás legfőbb központja az itáliai Bologna egyeteme lett. A 13. század a latin nyelvű irodalom kiteljesedésének és virágzásának kora. Ekkor foglalta össze a szentek élettörténetét Legenda Aurea (Aranylegenda) címmel az itáliai Jacobus de Voragine (1228-1298). Műve hihetetlenül népszerű lett, rengeteg másolat készült róla, kibővítették, majd idővel lefordították minden nyugati nyelvre. A himnuszköltészet egész sor remeke e században született (Szent Ferenc, Aquinói Szent Tamás stb.). A vándordiákok a bor és a szerelem örömeit, a természeti szépségeket énekelték meg. Költeményeik gyűjteménye a Carmina Burana (a megnevezés egy bajorországi bencés kolostorra utal, ahol a kódexet megtalálták). A 14. század irodalmában az addigi latin helyett "utat törtek" maguknak a nemzeti nyelvek. A lírai költészet legpompásabb remekei Dél-Franciaországban születtek. A trubadúrok költészete mennyiségre is jelentős (a név szerint ismert trubadúrok száma félezernél is több). A német lírai költészet művelőit minnäsengereknek nevezték. Legismertebb képviselőjük Walther von der Vogelweide (1170 k.-1230 k.) volt. A lovagi kultúra elsősorban francia és német földön virágzott. Ott születtek a hősi énekek, a trójai háborúról, Nagy Sándorról, a legendás kelta harcosokról (Arthur király és a kerekasztal lovagjai), a Nagy Károly korát idéző Roland-ének, az Attila korához kapcsoló Nibelungenlied stb. Itáliában viszont a városokban bontakozott ki a polgári jellegű irodalom. Legjelentősebb alkotása Dante Alighieri (1254-1321) remekműve, a Divina Commedia (Isteni színjáték). Az angol Geoffrey Chaucer (1342 k.1400) az angol nyelv "első mestere", befejezetlenül maradt fő műve a Canterbury mesék című verseselbeszélésgyűjteménye (egy zarándokmenet tagjain keresztül az angol társadalom sokféle típusát mutatja be). A középkori költészet egyik csúcsát a francia "csavargó", François Villon (1431-1463 után) életműve (Kistestamentum, Nagytestamentum) jelenti.

5.2.11. A középkori ember élete A középkori ember életét a születéstől a halálig szigorú vallási előírások határozták meg. A születés, a szülés megítélésének, szemléletének a legfőbb forrása a Biblia volt. Az első emberpárhoz (Ádámhoz és Évához) intézett isteni szózatra emlékeztették a papok az embereket: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet." Az asszony helyzetét a paradicsomban elkövetett "eredendő bűn" miatti isteni ítélet határozta meg, mint a Bibliában olvasható: "Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad!" Amellett, hogy a keresztény egyház házasságra s a házasságban minél több gyermek születésére ösztönzött, s az ilyen életet tekintette "Istennek tetsző" cselekedetnek, létezett ugyanekkor egy ezzel merőben ellentétes felfogás is. E szerint az önmegtartóztatás, a szüzesség életünk végéig való megtartása magasabb rendű dolog a házasságnál s a gyermekek vállalásánál. Volt rá példa, hogy uralkodói családokban a házastársak tartózkodtak a házasélettől, noha ez az adott állam szempontjából nem volt kívánatos. A szülő asszonnyal orvosok nem foglalkozhattak. A szülésnél bábaasszonyok segédkeztek az anyának még a királyi családban is, szegényebbeknél pedig szomszédok-családtagok, akik a maguk tapasztalatai alapján próbáltak eljárni. Ebből az következett, hogy nehéz szüléseknél gyakran mind az anya, mind a magzat meghalt. Nagyon gyakori volt a csecsemőhalál is. A lányok általában tizenéves korukban mentek férjhez, akár királyi-nemesi, akár polgári vagy jobbágycsalád sarjai voltak. A fiúk idősebb korukban házasodtak, általában huszadik életévük után. A menyasszony hozományt vitt a házasságba, a vőlegény viszont jegyajándékot adott jövendőbelijének. Nemesi és polgárcsaládokban is, hogy a birtok, illetve a vagyon ne aprózódjon, szokásos volt, hogy ha több fiú volt a családban, csak egy nősült meg, a többi egyházi pályára lépett, pap vagy szerzetes lett belőle. Lányok esetében azok, akiknek a kiházasítására nem áldozott a család, gyakorta kolostorba vonultak. A házasságról a szülők határoztak, a gyermekeknek nem volt beleszólásuk a párválasztásba. A lényeg az volt, hogy lehetőleg azonos rangúak és hasonló vagyonúak kössenek házasságot. A középkori házasság tehát általában érdekházasság volt, érzelmek nem befolyásolták. Előkelő körökben gyakran az egybekelők a házasságkötéskor látták egymást először. Arra is volt példa, hogy gyermekeket már csecsemőkorukban eljegyeztek egymással. Jegygyűrűt eleinte csak a menyasszony kapott, a 13. századtól már mindkét házasfél, de nem a ma szokásos formájút, mert az csak a 19. században vált elterjedtté. A házasságkötéshez nem volt feltétlenül szükséges az egyházi megerősítés, azt csak a 16. század közepén tették kötelezővé. A házastársi hűtlenséget nők esetében igen szigorúan büntették. A férfiak esetében jóval enyhébb volt a megítélés. Az egyház a válást nem ismerte, csak igen ritka, kivételes esetekben járultak hozzá. A születendő gyermekek közül a fiúk okoztak igazi örömöt, mert a fiú vitte tovább a család nevét, ő örökölte a vagyont. A házasságon kívül született (törvénytelen) gyermek a társadalom megbélyegzettje volt. Nem köthetett házasságot törvényes születésűvel, nem lehetett tagja az iparosok testületének (a céhnek). Királyi-főúri családok esetében természetesen voltak kivételek. A nem kívánt terhesség megszakítását az egyház nem engedélyezte, s ha felfedezte, akkor szigorúan büntette. Mégis sokan megpróbálkoztak vele, nemritkán tragédiát okozva. A megszületett gyermekeket igyekeztek minél előbb megkeresztelni. A keresztszülőknek is fontos szerep jutott a gyermeknevelésben. Az anyák gyermekeiket általában két-három éves korukig szoptatták.

169

Uralkodói családokban fiú, azaz trónörökös születése országos örömünnepnek számított. A kisebb gyermekek nevelése általában az anya feladata volt. Királyi udvarokban és főnemesi körökben dajkát fogadtak a gyermek mellé, akit csecsemőként tejével táplált, később is gondozott. A fiúkat hétesztendős korukban adták iskolába, a leányok közül meglehetősen kevesen tanultak meg írni-olvasni. A nemesség is nagyrészt írástudatlan volt. Akik papi pályára készültek, jórészt azok mentek iskolába, meg a polgárok gyermekei, mert a 13. századtól a céhes iparos vagy kereskedő létérdeke volt az üzleti levelezés, könyvelés. Az előkelőbb nemesi leányok (de a tehetősebb polgárleányok is) apácakolostorokban sajátították el mindazt, amihez egy nőnek a háztartásban értenie kellett. A nemesi ifjak elsősorban azt tanulták meg, amit egy lovagnak tudnia kellett. Legfontosabb a testedzés, a fegyverforgatás, egyes játékok (pl. sakk, ostábla) elsajátítása, a verselés, húros hangszerek ismerete, s valamennyire megtanultak latinul és a lovagság nyelvén: franciául. Természetesen az alapvető vallási ismereteket is el kellett sajátítaniuk. A középkori ember korán öregedett, s mai szemmel nézve fiatalon halt meg. Királyi-főúri családokban is kevesen voltak, akik a negyven-ötvenéves kort túlélték, s valóságos csodaszámba mentek a hetven-nyolcvan esztendős aggastyánok. Az öregeket általában tisztelt övezte. Már Szent István arra intette fiát, Imre herceget, hogy tapasztalt idősebbekből válogassa össze tanácsát. Iparosoknál a céhek gondoskodtak idős, munkaképtelenné váló tagjaik megélhetéséről, segélyezéséről. A városi ispotályok egyik célja is az elaggott, magukra maradt öregek gondozása volt. A szegények, betegek, elaggottak gondozásában (mint korábban már utaltunk rá) meghatározó szerepet játszott a keresztény egyház. Frank földön az 567-es tours-i zsinaton az egész keresztény közösség felelősségévé tették a szegényekkel való törődést, amelynek alapja a tized lett. 585-ben Mâconban elrendelték, hogy mindenki tizedet fizessen be a püspöki kincstárba, s ez az adóbevétel a szegények gyámolítását szolgálta. Ekkor szándékoztak először a székesegyházakhoz, illetve a püspöki épületekhez csatlakoztatva szegényházakat is építeni. Falun, a földművelő jobbágynak csak addig volt értéke, míg dolgozni tudott, művelte a földet, gondozta a jószágot. A "kegyelemkenyéren" tengődő öregeknek bizony nehéz volt a sorsa. A gyakori éhínségek, járványok "oldották meg" legegyszerűbben a kérdést, amelyeknek többnyire ők meg a kisgyermekek estek áldozatául. Az öregedő lovagok élete sem volt kellemes. A csatákban, bajvívásokban szerzett sérülések, a tábori élet s a nedves, hűvös, egészségtelen várakban lakás következtében kialakuló reumatikul fájdalmak s egyéb betegségek miatt sokszor az alig harmincöt-negyven esztendős emberek szinte járásképtelenné váltak, lóra sem igen tudtak ülni. A középkor emberét az egyház igyekezett felkészíteni a halálra. A halált kaszával, illetve csontvázként ábrázolták a templomi képeken, sajátos képtípus volt az ún. haláltánc. A végrendelkező ember vagyona egy részét általában az egyházra hagyta, hogy lelki üdvéért misét mondjanak. A halottat koporsóba tették, s a templom körüli temető megszentelt földjébe temették. Fölötte a pap mondott gyászbeszédet. Az előkelőket (nemeseket, gazdag polgárokat) a templomban temették el, kriptában, amelyre díszes fedőlapot helyeztek. Ezt eleinte csak kereszttel díszítettek, majd a 12-13. században gyakran kifaragták rá az elhunyt alakját teljes életnagyságban, címerével együtt, s feltüntették a sírlapon a nevét, rangját, foglalkozását is.

5.3. A világ képe az 5. században 5.3.1. Európa Az 5. század Európa történetében az első olyan időszak, amikor a kontinens csaknem egész területére kiterjedő népmozgások zajlottak. A háborús pusztítások megrendítő hatással voltak az akkor élt emberekre. A korábbi évszázadok hatalmi egyensúlya felborult, s egyszerre, robbanásszerűen vette kezdetét Európa etnikai, gazdasági, politikai átalakulása. Egyszerre ment végbe a régi hatalmi rendszer összeomlásának és az új hatalmi szerkezet kiépülésének a folyamata. A korszakot az erőviszonyok és uralmi területek határainak gyors és gyakori változása jellemezte.

5.3.1.1. A Római Birodalom Az 5. század második felében, s még inkább a század utolsó évtizedeiben egyértelművé vált, hogy Európának már nem olyan meghatározó hatalmassága a Római Birodalom, mint amilyen korábban több mint fél évezreden keresztül volt, s már nem "legyőzhetetlen". A birodalomnak nevet adó Róma városát barbárok uralták. Megmaradt azonban a birodalom keleti fele, amelynek császárai újra és újra megpróbálkoztak a világhatalom által uralt valamennyi terület visszaszerzésével. A hatalmas falakkal megerősített, háromszög alakú földnyelven, hét lapos tetejű, meredek dombon fekvő, kitűnő kikötővel rendelkező Konstantinápoly, a keleti birodalomrész fővárosa sokkal védhetőbb volt Rómánál, s több mint egy évezred alatt csak két ízben (1204, 1453) tudták elfoglalni. A 330-as években épült föl a császári palota és a senatus épülete, egy nagy keresztény templom (a mai Hagia Sophia őse), s a népünnepélynek számító különféle versenyek 370 m hosszú arénája, a hippodrom. A constantinusi falak övezte területnél jóval nagyobb térséget ölelt körbe a II. Theodosius császár (408-450) által építtetett (jórészt ma is álló) hatalmas kettős falrendszer, amely napjainkban is lenyűgöző hatású.

170

A 4. században a Római Birodalom lakossága mintegy 40 milliónyi lehetett. 395-ben, amikor I. Theodosius császár fiai két (nagyjából egyforma területű) részre osztották a birodalmat, a keleti részre mintegy 24 milliónyi (ennek csaknem a fele Kis-Ázsiában élt), a nyugatira csak 16 milliónyi ember jutott. A Balkán-félsziget lakossága akkoriban mintegy 5 millió lehetett. A keleti térség sokkal városiasabb volt, fejlettebb iparral és kereskedelemmel rendelkezett, mint a nyugati részek. A keleti kereskedelem (a Szászánidák újperzsa államával, valamint Indiával és Kínával) hatalmas hasznot hozott, főleg a selyem, fűszerek, elefántcsont stb. Az árucsere fő központjai: Konstantinápoly, Antiokhia, Damaszkusz, Alexandria. A nyugati, illetve északi kereskedelem egyetlen valamirevaló terméke, a borostyánkő haszna ezekhez képest nem volt számottevő. A tengeri haderőt is egyenlőtlenül osztották meg: a római flotta nagyobb, ütőképesebb része a keleti birodalomrész birtokába került. Ez a hajóhad egészen a 8. századig a Földközi-tenger térségének rettegett ura tudott maradni, nem utolsósorban a félelmetes titkos fegyvernek, a görögtűznek köszönhetően. A Római Birodalom nyugati felének egykor gazdag és nyüzsgő városai a harcok közepette fokozatosan elnéptelenedtek. Polgáraik elmenekültek, csak töredékük maradt meg egykori lakóhelyén. A városfalak is megrongálódtak, s nem volt már, aki megfelelően karbantartsa, újjáépítse. Többnyire az egykori város egy kisebb negyedében húzta meg magát a maradék lakosság. Az üresen maradt házak többsége lassanként rommá lett, az egykori pompás épületek és lakóházak köveit, tégláit aztán később építőanyagként hasznosították. A települések kényszerűségből az önellátásra rendezkedtek be, ugyanis a korábbi megbízható és szilárd kereskedelmi kapcsolatok rendszere szétesett. A birodalomba betelepülő barbár népek csak lassan barátkoztak meg a számukra idegen városi kultúrával. Az 5. századra még leginkább a pusztítás a jellemző. A 6-7. századtól aztán a kialakuló barbár államok vezetői egymás után beköltöztek a városokba, s fölépítették bennük erődített falakkal védett palotáikat. 5.3.1.2. Barbárok Európája A Római Birodalom határain kívül élő népek összefoglaló neve: barbár (barbarosz) volt. Ezt a kifejezést a számukra érthetetlen nyelvet beszélő idegenekre vonatkoztatva először az ókori görögök alkalmazták. A perzsa háborúk ideje óta (eredetileg a perzsákra értve) a szónak rosszízű, lekicsinylő jelentése lett. A világhódító rómaiak a görög-római műveltség határvonalán túl élő valamennyi népet barbárnak tekintették. A helyzet fonáksága, hogy a görögök szemében viszont mindenki, aki nem volt görög, barbárnak számított, beleértve a rómaiakat is. Az 5. századi Nyugat-Európában a római limesen kívüli terület meghatározó tényezői a germán népek lettek, amelyek a mediterráneumtól északra fekvő területek, a Brit-szigetektől Gallián át Skandináviáig terjedő térség birtokosaivá váltak. A germán törzsek voltaképpen nem háborúk sorozatában győzték le a Római Birodalmat, hanem egyszerűen csak fokozatosan betelepedve elfoglalták, megszállták mindazokat a nyugati területeket, ahol a korábban kitűnően működő, azt egyben tartó és egységesítő állami intézményes erő eltűnt, szertefoszlott. Germán mesteremberek vándoroltak be a birodalomba, meg harcosok, akik egyre magasabb szintű vezetők lettek a birodalom hadseregében, s velük együtt népük mind nagyobb tömegei telepedtek meg a limes védte, biztonságosnak hitt térségekben. Egyre több germán vezető lett a birodalom "szövetségese", akik felvették, népükkel együtt, az (ariánus típusú) kereszténységet, amely alapítójáról, a 4. században élt Arius alexandriai püspökről nyerte nevét. Hívei szerint Jézus nem isteni, hanem teremtett lény volt. A germánok által megszállt vidékektől keletre és délre egyre nagyobb területek uraivá váltak a szláv népek. A Távol-Keletről (Ázsiából) érkező hunok háromnegyed évszázadon keresztül a közép- és kelet-európai térség meghatározó hatalmi tényezőjévé váltak. Ámde amilyen váratlanul tűntek elő, olyan meglepő hirtelenséggel áldozott le a szerencsecsillaguk. A Volga és az Urál közötti térség a török népek meg a magyarság szállásterülete volt. A hunokkal együtt 350 körül tűntek föl a kazah sztyeppen az első török népek, s ekkor kezdődött meg lassú nyugati irányú vándorlásuk, s az 5. századtól kezdve aztán a sztyepp világának korlátlan urai, meghatározó tényezői lettek. Egyes csoportjaik – a földrajzi adottságoktól függően – a vándorló-nagyállattartó, pásztorkodó életformát választották, más csoportjaik viszont az állattenyésztés mellett földet is műveltek.

5.3.2. Ázsia népei, hatalmi viszonyainak változásai A hatalmas kontinens déli felén nagy birodalmak terültek el, az északabbi vidékeket viszont többnyire vándorló (nomád) népek lakták, amelyeknek mozgása aztán csaknem egy évezreden keresztül nem kevés veszélyt jelentett a velük szomszédságba került ázsiai és európai államok számára.

5.3.2.2. Irán Ázsia "birodalmi övezete" Kis-Ázsiában kezdődött, amely a Római (Bizánci) Birodalomhoz tartozott. A vele szomszédos Újperzsa Birodalmat 224-651 között a Szászánida-dinasztia uralta. A 3-4. században szinte folyamatos háborút vívott egymással a Római és a Perzsa Birodalom, anélkül, hogy az ellenfelek bármelyike döntő győzelmet

171

tudott volna kicsikarni. A Szászánida-korban újjáéledt a perzsa nemzeti tudat. Államvallás lett a zoroasztrianizmus, más vallásokat viszont üldöztek. Az erősen központosított kormányzat sok gondot fordított az utak és városok építésére. Reneszánszát élte az iráni művészet. Monumentális királyi paloták, hatalmas szikladomborművek, a fémművesség (ötvösség) örökbecsű, máig megcsodált alkotásai jelzik a kultúra virágzását. Az állam a tudományok fejlődését is támogatta, s gondoskodtak arról, hogy mind a keleti, mind a nyugati értékes írásműveket lefordítsák a középiróni (pehlevi) nyelvre. A 4. század végétől vette kezdetét a perzsák küzdelme a fehér hunokkal (heftalitákkal). Az 5. századot a társadalmi feszültségek éleződése, a centralizációra törekvő királyi hatalom és a nemesség erősödő ellentéte jellemezte. Az egyre időszerűbbé váló birodalmi reformokra végül csak a 6. század középső harmadában nyílt lehetőség, I. Khoszru (531579) uralkodása alatt.

5.3.2.2. India India északi részét 320-535 között a kulturális fölvirágzást hozó Gupta Birodalom egyesítette. Az irodalomban a költő, drámaíró Kálidásza (4-5. század fordulója) munkássága a világirodalom becses értéke. Árjabhata, a zseniális matematikus (5-6. század) kiszámította a π [pi] értékét, ismerte a szinuszt és a koszinuszt, megfogalmazta a Föld saját tengelye körüli forgásának tételét is. Brahmagupta (6-7. század) már egy évezreddel az angol Newton előtt feltételezte, hogy a tárgyak esésének oka a föld vonzóerejében keresendő. A tízes számrendszer bevezetése a nulla bevonásával együtt aztán az arabok közvetítésével jutott el a többi néphez, így Európába is. Az orvostudomány boncolás útján szerzett értékes ismereteket az emberi testről. Az építészet emlékei között találunk olyan buddhista templomot, amelynek fő tornya 55 méter magasra nyúlt. Északnyugat-Indiában nagyméretű buddhista kolostorok egész sora épült. A képzőművészet jelentős eseménye, hogy az 5. században kialakult a buddhista szobrászati kánon, amely Buddha alakjának sematizálását, idealizálását jelentette. Virágzott ekkoriban a festészet, s a vallási ábrázolások mellett a természetet, a hétköznapi életet is megjelenítették csodálatos alkotásaik. Az indiai kultúra rendkívül szoros kapcsolatban állt a külvilággal: Közép-Ázsiával csakúgy, mint Kínával vagy Délkelet-Ázsiával. Az említett területeken megjelentek az indus telepesek, akik jelentős hatással voltak az építészetre, az irodalomra, a vallásra (a buddhizmus meghonosítása révén). A fehér hunok betörései következtében azonban 430 után a pusztulás és hanyatlás korszaka következett Indiában, s a birodalom egy nyugati és egy keleti részre szakadt.

5.3.2.3. Kína Sajátos szerepet játszott Ázsia történetében, amely gyökeresen eltért a térség valamennyi államától. Már önmagában az a tény, hogy a hatalmas területen élő, rendkívül nagy létszámú lakosságot (Kr. u. 2-ben az első ismert népszámlálás 57 milliós népességet mutat ki) állammá tudták szervezni, tiszteletet parancsol. Ebben közrejátszott sajátos írásuk is, amelynek szerepe alapvetően eltért a latin betűs és egyéb írásokétól. Azt követően, hogy a Csin-dinasztia a Kr. e. 3. század végén egységesítette az írásjegyeket, a kínai írásrendszer a politikai egység megteremtésének és fenntartásának egyik leghatékonyabb eszköze volt és maradt a legújabb időkig. A sokféle nyelvjárást beszélő emberek a századok folyamán igen eltérően ejtették ki az írásban rögzített szavakat, ezeknek a szavaknak a jelentése azonban az idők folyamán nem változott, így a mai ember számára sem okoz gondot akár kétezer esztendős kínai szövegek olvasása és megértése. Annak ellenére, hogy a kínai írás megtanulása sokkal nagyobb feladatot jelentett, mint a latin ábécé vagy más betűírások elsajátítása, Kínában az írástudók, az iskolázott emberek aránya a középkorban minden más országét fölülmúlta. A kínai írás egész sor népre olyan hatással volt, hogy noha nyelvük alapvetően különbözött a kínaitól, mégis átvették azt: a vietnamiak, a koreaiak és a japánok. Kelet-Ázsia civilizációi tehát elsődlegesen a kínai írásnak köszönhetően voltaképpen egyetlen nagy közösséget alkottak a középkorban. A kínai civilizáció jellemzője, hogy az alföldekhez és folyóvölgyekhez kötődött, a hegyeket meghagyták a többi népnek. Mezőgazdaságuk sajátossága a növénytermesztés uralkodó volta. Csupán annyi lábasjószágot tartottak, ami az igavonásra, illetve az alapvető szükségletek kielégítésére feltétlenül szükséges volt. Ázsia más részein és Európában viszont éppen a lábasjószág játszott központi szerepet a gazdaságban, ami tükröződött az emberek gondolkodásmódjában is. A kínai gazdálkodás rendszerét alapvetően befolyásolták a földrajzi adottságok. A Sárgafolyó medencéjétől északra feküdtek azok a nagy területek, amelyek igazán alkalmasak voltak az állattenyésztésre. Bár a köztudatban Kína jellegzetes agrárország, a középkori kínai gazdasággal kapcsolatosan ez a vélekedés alapvetően téves. A kínai civilizáció egyértelműen iparinak minősíthető. A kínai fém- és agyagművesség (porcelán stb.), a selyem, majd a gyapotszövésnek a korszakban egyedülállóan magas szintje ennek ékes bizonysága. A kínai áruk (főleg a luxuscikkek) a rendkívül kiterjedt kereskedelem révén eljutottak Ázsia és Európa szinte minden részére. A kínai mérnökök teljesítményei (pl. építészet) is említést érdemelnek. Megbecsültségüket jellemzi, hogy távoli országokban is igénybe vették szaktudásukat. Kína azonban nemcsak átadó volt, hanem átvevő is. Nagyon sokat köszönhetett a sztyeppövezetnek, hiszen az ott élő népektől vették át a lovak fogatolásának a korábbinál sokkal előnyösebb módjait, a nyerget és a kengyelt (az 5. században). Kína a Kr. u. 3. századtól kezdődően rendkívüli módon érdeklődött a közelebbi és távolabbi területek megismerése iránt. Egyre rendszeresebben indítottak követségeket az egyes országokba, DélkeletÁzsiába, Indiába, Közép-Ázsiába. Hajósaik is mind távolabbi vizekre merészkedtek.

172

A 4. század elejétől lovas nomád törzsek árasztották el Észak-Kínát, s az általuk létrehozott rövid életű államocskák birtokolták a területet. 439-ben egyesítette aztán Észak-Kínát a nomád topa (más néven tagbacs) törzs, s ők alapították meg az Északi-Vej-dinasztiát (386-535). Fővárosuk Tatung lett. A kínaiak idegen hódítót láttak bennük, akik kénytelenek voltak az igazgatás terén kínai hivatalnokokra támaszkodni. Sorsuk az lett, mint később más hódítóké is: életmódot váltottak (letelepedtek), s átvették a kínai kultúrát. A hódítók és Kína arisztokráciája összeházasodott, sőt a topák kínai nevet vettek fel, mi több, őseik nyelvét és ruházatát is betiltották, s arra törekedtek, hogy elfeledtessék szégyenletesen primitívnek gondolt egykori nomád múltjuk minden emlékét. Az új uralkodóház a buddhizmus buzgó támogatója lett, mert ez a vallás legitimálta uralmukat. A kor művészetének legpompásabb emlékei a buddhista barlangtemplomok faragványai. Fővárosuk a sztyeppöv határán lévő Datong volt, az S. század végére azonban 600 kmrel délebbre, a nagy mezőgazdasági övezetek központjában építették föl új fővárosukat, a káprázatos pompájú Lojangot, amelyet kelet-nyugati irányban 10, észak-déli irányban 7,5 km hosszú falrendszer védett, s ahol 1367 kolostort emeltek. Élénk kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki Dél-Kínával, ahová sokan menekültek északról, a hódítók elől. Ennek ellensúlyozására a 4. század végén csaknem félmillió embert erőszakkal áttelepítettek (deportáltak). A dinasztia bukását a hadsereg lázadása okozta, aminek következtében az állam keleti és nyugati részre szakadt. Dél-Kína lakossága szerencsésebb volt, elkerülték a barbár támadások. A Jangce termékeny, ám addig viszonylag ritkán lakott, határvidéknek számító völgyét északról érkezett menekültek népesítették be, ami a gazdaság felvirágzásához vezetett. A fejlődést az sem gátolta, hogy nem alakult ki erős és hosszabb időszakon keresztül állandósuló kormányzat, amelynek fővárosa Nanking lett. A hagyományok megőrzésére törekvő, egymást követő hat uralkodóházról a korszak a Hat-dinasztia kora (222-589) nevet kapta. A 6, század elejétől terjedt el egyre nagyobb területeken a mahájána-buddhizmus. A birodalom újabb egyesítése Veng császár (580-604) nevéhez fűződött. 5.3.2.4. Japán Az 5-6. század a Jamato-uralkodók korszaka. Ők a Napistennőtől származtatták magukat. A nagykirály (ókimi) legfőbb támogatói a szövetséges nemzetségek voltak. A Kjúsú-sziget északi részén fekvő Jamatóról kapta a nevét a japán szigetvilágot egyesítő dinasztia, amely az 5. század elején megpróbálta a Mandzsúria déli és a Koreai-félsziget északi részét uralma alatt tartó Kogurjo államot meghódítani, de a félsziget közepén döntő vereséget szenvedett. Ettől függetlenül a Jamato Királyság gyakorolta Japán és Korea fölött az uralmat (363-662). A harcok legfontosabb hozadéka, hogy Koreán keresztül a fejlett kínai kultúra számos eleme eljutott Japánba. Az 5. században vezették be a kínai írásrendszert, a kandzsit. A szintén Kínából behozott buddhizmus a 6. században szorította háttérbe a japán sintoizmust. 5.3.2.5. Délkelet-Ázsia Délkelet-Ázsiát az 5. században kisebb-nagyobb városkirályságok uralták, nagyobb államok ekkoriban még nem alakultak ki. A térség a kínai civilizáció hatása alatt állt. Elterjedt a buddhizmus, egész sor szentély és kolostor épült.

5.3.2.6. Észak-Ázsia A sztyepp övezetét vándorló állattenyésztő (nomád) népek (hunok, avarok, türkök stb.) lakták. Ez volt a világon az egyetlen térség, ahol az állattenyésztő, illetve a földművelő népcsoportok rendkívül élesen elkülönültek egymástól. Életmódjuknak a földrajzi helyzetből fakadó különbözőségéből eredt alapvető ellentétük, amely végighúzódott mind az ókor, mind a középkor történetén. Világszemléletük is alapvetően más volt. A nomád társadalmat és állami berendezkedést a hadizsákmány, a rabszolgaság, a parancsuralmi rendszer jellemezte. A tulajdon kisajátítása számukra természetes, nap mint nap követett gyakorlat volt. A legelők megszerzése, fölosztása, a sikeres rajtaütések során elfogott emberek szolgasága, a nyílt erőszak határozta meg világukat. Az állattenyésztő, harcos nomád és a letelepedett, földművelő, magas szintű ipart kifejlesztő kínai kultúra jól kiegészítette egymást. Az árucsere lehetséges formái a kereskedelem, illetve a rabló, zsákmányszerző, hódító hadjáratok voltak. A nomádok sorozatosan betörtek a délebbi térség birodalmainak területére. Időről időre átmeneti sikerrel járt hódításuk, a kínai civilizáció azonban mindannyiszor erősebbnek bizonyult, s magába olvasztotta őket.

5.3.3. Afrika A hatalmas kontinens egyik legfontosabb jellemzője a nyelvi sokszínűség. A beszélt nyelvek száma jelenleg meghaladja az ezret, s alighanem hasonló lehetett a helyzet másfél évezreddel ezelőtt is. Észak-Afrikát jórészt afroázsiai (sémihámi) nyelvet beszélők lakták. Közéjük illeszkedtek a nílusi-szaharai nyelveket beszélők kisebb-nagyobb tömbjei. Az egyenlítő vidékének és az attól délre eső területnek a lakói jórészt a niger-kordofáni nyelvet beszélték, míg Dél-Afrika ősi nyelvei a koiszan és a bantu. Madagaszkár lakóinak nyelvét a tudomány ausztronéz-malgasnak határozta meg.

173

Afrika északi peremvidékét csaknem fél évezreden keresztül a Római Birodalom uralta de a déli vidékekre a római kultúra szinte semmilyen hatást sem gyakorolt. Annyi bizonyos, hogy a szaharai és a sivatagon túli népekkel élénk kereskedelmi kapcsolatokat létesítettek. Ezt a kereskedelmet sivatagi (berber) törzsek ellenőrizték, amelyek időről időre betörtek a birodalom tartományaiba. A rómaiaknak köszönhető, hogy az Arábiából származó, s a Kr. e. II. évezred közepén háziasított tevét meghonosították Afrikában. A sivatagi törzsek is gyorsan felismerték a tevetartás előnyeit, s ezzel támadásaik még veszélyesebbekké váltak. A Római Birodalom észak-afrikai uralma az 5. század első évtizedeiben az összeomlás határára jutott. 429-ben az egykori római Africa provincia területén létrejött a vandál királyság. A germán eredetű vandálok aztán idővel beleolvadtak a helyi római-berber népességbe. A Szahara északi részén és a kapcsolódó szavannákon a római limest áttörő berber tevés csapatok saját államot (valójában laza törzsszövetséget) hoztak létre, amelyet a későbbi arab történészek elneveztek Zenatának. Az északra törő szaharai pásztornépek megsemmisítették a mediterrán partvidék földműves civilizációját. Észak-Afrikában már a 2. századtól kezdve erősen meggyökeresedett a kereszténység. Legfontosabb központjai Alexandria (Egyiptomban) és Karthágó (Tunisz közelében). Egyiptom keresztény hitet valló őslakói (az ókori egyiptomiak leszármazottai) a koptok. Virágzó keresztény egyházak alakultak ki a mai Szudán egy részét magában foglaló núbiai királyságokban. Az ókori Kús királysága a Kr. u. 3. században pusztult el. A núbiai Napata északi királyságának helyén megalakult Nobatia királysága. A noba népesség 540 körül vette föl a kereszténységet. A század második felében újabb núbiai királyságok lakossága tért át a keresztény hitre. Vallásukat még a 7. századi arab hódítás után is megőrizték, hét-nyolc évszázadon keresztül. Etiópia területén Akszum királya a 4. század közepén fölvette a kereszténységet. Etiópia, Egyiptommal, Szíriával, Perzsiával és Örményország nagy részével együtt az 5. század második felében a monofizita irányzathoz csatlakozott, amely megkérdőjelezte Jézus Krisztus valódi emberi természetét. 470 körül a keresztény egyháznak csaknem egynegyede ezt a tant követte, amelynek neves szószólója Dioszkurosz volt, az eretneknek minősített nézetei miatt kiközösített alexandriai pátriárka. Afrika szaharai és attól délebbre fekvő területeit lakó népek a földrajzi adottságoktól függően vagy gyűjtögetővadászok, vagy állattenyésztők, vagy földművelők voltak. A bantu nyelv térhódításával összefüggésben terjedt dél felé a vasművesség, a szarvasmarha-, majd a juhtartás. Államokat még nem hoztak létre, érlelődtek azonban azok a változások, amelyek néhány század múltán olyan nagy állam létrejöttéhez vezettek, mint Zimbabwe.

5.3.4. Amerika A hatalmas kontinens jellemzője a középkorban mindvégig, hogy magasabb szintű civilizációk (államok) csak viszonylag kis térségekben alakultak ki, s ezeknek hatása csak a közvetlen környezetükben mutatható ki. Olyan nagy területeket összekötő kereskedelmi kapcsolatok, mint amelyek Ázsia, Európa és Afrika között léteztek, Amerikában nem alakultak ki.

5.3.4.1. Észak-Amerika Észak-Amerika gazdag vadállománnyal rendelkező régióiban a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés volt a megélhetés alapja, de már egyre nagyobb területeken jöttek létre állandó falvak is. A földművelés (kukorica, bab, tök termesztése) mellett még az elfogyasztott táplálék jelentős részét a bőségesen rendelkezésre álló vadnövények és a vadászott állatok alkották. Délnyugaton Kr. u. 500 körül következtek be jelentős változások. A folyókhoz közeli teraszokon nagy, általában mintegy félszáz gödörházból álló falvak létesültek. Az elfogyasztott élelmiszernek a fele már termesztett növény volt. Ebben az időszakban a keleti területeken kialakultak a nagyobb falvak, amelyeket főnökségek irányítottak. Fokozatosan kialakult a távolsági kereskedelmi hálózat is. A földművelésnek egyelőre még nem volt akkora szerepe, mint délnyugaton, inkább a sokféle, könnyen megszerezhető természetes élelemforrást részesítették előnyben a növénytermesztéssel szemben.

5.3.4.2. Közég-Amerika Mexikóban Kr. u. 200 körül vette kezdetét földműveléssel foglalkozó népek, az olmékok bevándorlása. Az ő civilizációjuk lett a teotihuacani kultúra alapja. Ismerték a kukoricatermesztést, a fazekasságot, a szövést. A 200 ezer lakosú Teotihuacán volt a Kr. u. 500 körül a mintegy 25 ezer km2 kiterjedésű birodalom fővárosa. Akkoriban a Föld hatodik legnépesebb településének számított. A Halottak útján emelkedett a leghatalmasabb építménye, a 70 m magas Nappiramis. A jelentős népességű állam lakosságának élelemmel való ellátását a Teotihuacán-völgy öntözött földjei biztosították, s intenzív kereskedelmi kapcsolatot tartottak fönn a Yucatán-félszigeten élő majákkal. A máig rejtélyesnek számító, több mint 120 esztendőn keresztül fönnállott maja kultúra volt az egyetlen valódi (hieroglifikus) írásrendszerrel rendelkező ősi amerikai civilizáció. Húszas számrendszert használtak, gondos csillagászati megfigyeléseket folytattak.

174

A maják nagyvárosai Kr. u. 300 körül kezdtek kiépülni. A legnagyobbak lélekszáma meghaladhatta az 50 ezret is. Hatalmas piramisaikat, templomaikat és palotáikat széles töltésutak kötötték össze. A kő- és fafaragás, a falfestészet és a stukkódíszítés mesterei voltak. Fazekasaik többszínű, mitológiai tárgyú történeteket ábrázoló díszes edényeket is készítettek. Kr. után 900-ig tartott a maják klasszikus korszaka. Városállamaik gyakran álltak harcban egymással, s a háborúkban ejtett foglyokat véres rítusok keretében az isteneiknek áldozták föl.

5.3.4.3. Dél-Amerika A Kr. u. 500 körüli időszak legjelentősebb civilizációja Észak-Peru tengerparti sávjában a moche kultúra volt, amely Kr. u. 600-ig virágzott. A Középső- és béli-Andokban ugyanebben az időben két birodalom létezett. Az időrendben korábbit közülük a bolíviai fennsíkon, 4000 m magasságban, a Titicaca-tó déli partján fekvő Tiahuanacóról nevezték el. E kultúra eredete visszanyúlik talán a Kr. előtti időszakra is. A legkorábbi régészeti leletek a korai átmeneti korszak elejéről (Kr. e. 200Kr. u. 200) származnak. Az építmények többségét a korai átmeneti kor második felében emelték (Kr. u. 200-600). A középső korszakot 600-1000 közé teszi a kutatás. A birodalom központját alkotó hatalmas város legkiemelkedőbb építménye a földből emelt, andezitlapokkal burkolt, lépcsőzetes Akapana-piramis, amelynek tetején szentély állt. A hatalmas kőtömbből faragott Nap Kapuja (rajta domborművű Kapuisten-ábrázolás) vezetett a templomegyüttes monumentális terére. Időrendben későbbi a mai Peru központi magasföldjén kialakult Huari Birodalom (Kr. u. 600-1000). Központjának, Huarinak a helyén Kr. u. 200 körül telepedett meg az a népesség, amely négy évszázadig tartó átmeneti kor után kiépítette a birodalmi centrumot, amelyet hatalmas, kőből épült erődítések védtek. Templomi szobrászatuk jellemzője a monumentalitás. Fémművességük magas szintjére utalnak a pompás aranymaszkok. Jól megtervezett központjaiból mindkét birodalom hatalmas területek irányítását tartotta kézben. Az inkák hatalomra kerülése előtt az amerikai kontinensen létezett legnagyobb birodalmaknak számítottak.

5.4. Európa új világrendje felé (5-9. század) A népvándorlások kora a középkor "sötét" szakasza – gyakran így minősítették, S így ment át a köztudatba is. Valójában ez a fél évezred Európa és a világ történetének egyik meghatározó korszaka, amelynek során kialakult egy olyan új társadalmi és gazdasági rendszer, amelyre alapozva, s amelyből építkezve, meghaladja mindazt, ami elavulttá vált, kialakult a modern világ. Ebben a folyamatban meghatározó, irányító szerepet játszott a keresztény egyház, amely egyszerre volt a civilizáció hordozója, az antik örökség megőrzője, másfelől viszont a régi világ átalakítója, a régi világ örökségét birtokba vevő népek kultúrájának átformálója. Fél évezred alatt kialakult Európa olyan keresztény magja, amelynek államai elég erősek voltak ahhoz, hogy megvédjék magukat. Az ezredfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy a keresztény államok közösségét egyetlen erő sem képes megingatni, még kevésbé lerombolni, s az ide sodródó népek számára nincs más választás, mint vagy megsemmisülnek, vagy alkalmazkodnak a keresztény Európához, valamilyen formában beépülnek ebbe a világrendbe. Az évszázadok során az is világossá vált, hogy Európában nem alakulhat ki egy olyan típusú, uniformizált birodalom, mint az ókori Róma volt. Az új Európa legfőbb összetartó ereje, a keresztény egyház maga is megosztottá vált, ami nyelvi vonatkozásban is megmutatkozott (nyugaton a latin, keleten a görög nyelv). Az egyes népek nem vesztették el identitásukat, a kialakuló államok ideológiai (vallási) egybe tartozásuk mellett megőrizhették különbözőségüket. A természetes asszimilációt nem számítva a középkori Európában viszonylag békésen megfértek egymás mellett a különféle kultúrák. Az erőszakos beolvasztás, az uniformizálás igénye majd csak az újkortól kezdve jelenik meg.

5.4.1. "Mindenkinek mindene" – a keresztény egyház A keresztény egyház univerzalista jellege a középkorra kiteljesedett: "Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek." A 4. század második felében a Római Birodalom városait már a kereszténység uralta. A pogányság csak vidéken tartotta magát. Innen a nem keresztények paganus (pogány) neve, ami voltaképpen tehát "vidékit" jelent. A keresztények nem törekedtek a birodalom szétbomlasztására, mint ahogy egyes kortársaik vádolták őket. Sőt a keresztény vallás számára kifejezetten kedvező volt a hatalmas kiterjedésű, jól szervezett római állam léte. Miután az új császári székhely Konstantinápoly lett, a birodalomnak nevet adó székváros, Róma egyik császári palotáját (Lateránt) kapta meg a város keresztény egyházi vezetője, püspöke. Ez a tény a későbbiekben döntő fontosságú lett. A római püspökök lettek ugyanis azok, akik az évezredes hagyományhoz szívósan ragaszkodva e várost tették meg a keresztény világ központjává. A hagyomány szerint Péter apostol volt Róma első püspöke, s minden későbbi római püspök az ő utódjának tartotta magát. Amikor Nyugaton összeomlott a Római Birodalom szervezete (476), a keresztény egyház sajátos helyzetbe került. A pápaság és a keresztény közösségek (városok) lettek a római (latin) kultúra továbbvivői. A pápák Róma püspökeként úgy uralkodtak a városon és szűkebb környékén, mint valamiféle birodalmi hercegek. Róma megmaradt tehát akkor is a keresztény világ központjának, amikor az egy_ kori birodalom már köddé foszlott. A kereszténység és az európai fejlődés szem_ pontjából döntő fontosságú, hogy a legfőbb egyházi centrum "biztos távolságra" került az állami

175

központtól. Az új császári főváros, Konstantinápoly próbálta elvitatni Róma egyházi elsőségét. A nagyvárosok (metropolisok) püspökeit Keleten kezdték metropolitának nevezni. Nyugaton viszont inkább az "arkhiepiszkoposz" (latinosan archiepiscopus, magyar változata "érsek") megjelölés terjedt el – jelentése "főpüspök". Róma püspöke lett a püspökök "atyja" – azaz a pápa. Különösen erőteljesen képviselte ezt a nagy tekintélyű I. Nagy Szent Leó pápa (440461). Róma városát a 6. század derekáig nem érték nagyobb pusztítások, így régi fényében pompázott. Ezt követően több ostrom és fosztogatás után hanyatlásnak indult. A régi épületek pusztulását II. Konsztansz bizánci császár látogatása tetőzte be, amikor elhurcolta magával Konstantinápolyba a még megmaradt bronzszobrokat, a legdíszesebb épületek bronz és ólom tetőlemezeit, sőt még a kőfalakat erősítő fémkapcsokat is, hogy mindezekből fegyvereket készíttessen. Keleten, a megmaradt birodalomrészben (amely mindvégig a Római Birodalom nevet viselte, és uralkodói római császároknak nevezték magukat) a püspökök hitbeli kérdésekben is elfogadták a császári tekintélyt; ez az ún. cezaropapizmus. Különösen nyomasztóan hatott az uralkodói hatalom mindvégig Konstantinápoly mindenkori főpapjaira (az egyház "nem lehet meg császár nélkül"). Nyugaton viszont már a 4. század utolsó harmadában elutasította ezt a hatalmi rendszert Szent Ambrus, Milánó püspöke. Szerinte a császár nem az egyház fölött van, hanem benne (mint az egyház egyik tagja), s hitbeli kérdésekben nem az uralkodó, hanem a püspök szava a döntő! A birodalom keleti felében egyes helyeken a pogányság viszonylag sokáig fennmaradhatott. Egyiptomban a 6. század derekáig a pogány arisztokraták magas tisztségeket is betölthettek. Az athéni pogány (újplatonista) filozófiai iskolát csak 529-ben záratta be I. Justinianus császár. Nyugat-Európában a többé-kevésbé megmaradt lakosságú egykori birodalmi városok püspökei képviselték a közigazgatás folyamatosságát, ők számítottak az egykori római rend és béke megtestesítőinek. A püspökségek működésének köszönhető a városi létforma fennmaradása nyugaton. A városok fejlődése, felvirágzása gyakran köszönhető püspöki székhely voltuknak, más esetekben viszont a püspöki székhely megváltozása egy-egy város hanyatlását eredményezte. A püspökök voltak a városok védelmének megszervezői, az igazságszolgáltatás felügyelői, a gazdaság irányítói, akik tárgyaltak az egyes térségeket megszálló barbárok vezetőivel, sőt idővel tanácsadóik lettek. Ezek a püspökök (főleg Itáliában és Galliában) többségükben a régi római arisztokrata, földbirtokos családokból kerültek ki. A barbárok jelentős része az 5-6. században már keresztény volt (ariánus). A nagy tekintélyű katolikus püspökök iránti tiszteletnek is szerepe volt a sikeres térítő akciókban: a 6. századtól kezdve egymás után tértek meg az ariánus germán népek. Az egyház közreműködésével és iránymutatásával íródtak az egyes germán népek törvénykönyvei, amelyek a törzsi szokásjogot ötvözték a római joggal. Szívós térítőmunkával elérték, hogy a barbár királyságokból keresztény államok szülessenek, s az egyház mindenütt a korábbinál jóval erősebbé és befolyásosabbá váljék. Egyháziak voltak a barbár népek történetírói is, akik e népek megtérésének, az egyes királyságok kialakulásának históriáját összefoglalták. Ezeknek a célja egyértelműen a diadalmas kereszténység dicsőítése volt. Az egyház volt tehát az, amely írott törvényt és történelmet adott a barbár társadalmaknak. A világi Európa új, törvényes rendjének megteremtése mellett az egyházra várt a saját külön törvényhozó rendszerének kiépítése, az egyházi zsinatok (tanácskozások) rendszerének gyakorlati megvalósítása. A hit alapvető kérdéseiben egymást érték a vitairatok, s nemegyszer hosszas, kemény harcban sikerült megegyezni, illetve a többség álláspontja kiszorította a kisebbségben maradót. Az 5. században Jézus isteni és emberi természete körül folyt a vita. A kis-ázsiai Epheszoszban (431) és Kalkhedónban (451) tartott zsinatok úgy foglaltak állást, hogy Jézus egyszerre isteni és emberi természetű (sajátos istenember). Ezzel elutasították mind a Krisztus isteni voltát tagadó ariánusok, mind a Krisztust csak isteni lénynek tekintő monofiziták álláspontját. Az 5-6. században a következő egyházi központok vetélkedése vált egyre szembeszökőbbé: Jeruzsálem hírneve, tekintélye Jézushoz kötődött. Továbbá itt alakult meg az első keresztény közösség, s itt volt 49-ben az első zsinat is. A kis-ázsiai Antiokhiának viszont az a tény jelentette a rangját, hogy Pál apostol térítő útja innen indult. Az afrikai Alexandria mint nagyváros hagyományos művelődési központ szerepét a kereszténységben is megőrizte. Itáliát és Galliát viszont Rómából irányították.

5.4.2. Európa új rendjének pillérei: a germán népek A germán népek az első ezredfordulóig meghatározó szerepet játszottak Európa történetében. Céljuk nem a birodalom elpusztítása, megdöntése volt, hanem a betelepülés, mert vonzotta őket a limeseken túli területek gazdagsága, főleg a gondosan művelt szántóföldek. Kultúrájuk alapvetően eltért a birodalométól. Meghatározó volt az a tény, hogy nem voltak városlakók, germán hazájukban a város fogalma teljesen ismeretlen volt, s eleinte nem is tudtak mit kezdeni a városokkal, azon túl, hogy elfoglalták, kirabolták, s részben elpusztították azokat. Önellátó mezőgazdaságuk mellett a kereskedelem, az árucsere meglehetősen jelentéktelenné vált. Ez azt jelentette hogy az általuk elfoglalt területeken az anyagi műveltség szintje a Római Birodalom szintjéhez képest jelentősen visszaesett. Évszázadok teltek el, amíg fokozatosan összeolvadva a birodalom népeivel, a kultúra ismét fejlődésnek indult. Róma egykori ereje, békéje és biztonsága mint vágyálom lebegett a középkor emberének szeme előtt, s többször is megpróbálkoztak a birodalom újjáteremtésével. A vágyképek azonban mindannyiszor hamar semmivé foszlottak az eltérő érdekek harcai közepette. Végső soron elsősorban a germán népeknek köszönhető a birodalom romjain az új, keresztény Európa fölépítése. A germánok nyelve az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik. Három (valószínűleg egyetlen közös, ősi nyelvből származó) csoportjuk: 1. nyugati (angol, német, flamand, frank), 2. északi (dán, svéd, izlandi, norvég), 3. keleti (mára

176

kihaltak: gót, vandál, burgundi stb.). Vallásuk, ősi, mitikus hagyományaik szerint a világ úgy keletkezett, hogy kezdetben csupán egy hatalmas űr létezett. Aztán dél melege észak hidegével összekeveredve létrehozta az első élőlényt: egy Ymir nevű óriást. Őt az Audumla nevű tehén táplálta, aki egy sótömbből nyalogatással emberalakot formált. Ő volt Buri, aki az első istenek, Odin (más néven Wotan) és fivérei ősapja lett. Ők később megölték Ymirt, s a testéből teremtették a világmindenséget. Odin a (háborút kedvelő) főisten, mennyországa a Walhalla, oda kerülnek a csatában elesett hős harcosok. Odin fia, Thor (jelképe a rövid nyelű kalapács), a mennydörgés, villámlás és a termékenység istene, s az apjánál szélesebb körű tiszteletnek örvendett. A sokféle isten tiszteletére szertartásokat végeztek a szent ligeteikben. Később (Skandináviában) fából templomokat is emeltek tiszteletükre. A germán mitológiából legtöbbet az Izlandon íródott verses és prózai művek (Edda) őriztek meg. A germán népek a Kr. e. II. évezredben valószínűleg a mai Svédország déli területein, valamint a mai ÉszakNémetországban, az Ems és az Odera folyók közötti területsávban éltek. A Kr. u. 1. században már nyugaton a Rajnáig, délen a Dunáig terjedt a germán szállásterület. Tacitus római történetíró Kr. u. 98-ban készült Germania című művéből ismerhetjük meg részletesebben a hagyományos germán életmódot. Adatait megerősíti a régészeti kutatás is. A Kr. utáni évszázadokban földet műveltek (ekéjük, boronájuk, sarlójuk, baltájuk vasból készült), és állatot tenyésztettek: főleg szarvasmarhát, kecskét, juhot, disznót, ludat (lovat csak egyes törzsek). A vagyon alapja az állatállomány volt. A szarvasmarhát jelölő szó egyes germán nyelvekben később már általában vagyont, kincset jelentett. A kézműves mesterség (a kovácsot leszámítva) még nem különült el, minden nemzetség és törzs előállította maga számára a szükséges eszközöket, tárgyakat. A fazekasság az asszonyok dolgának számított. A fazekaskorong használata a 3. századtól kezdve általánossá vált. Fejlett volt a hajóépítésük, főleg Skandináviában. Egy-két helyiséges, náddal vagy szalmával fedett gerendaházakban laktak. Nagyobb településeik nemigen voltak, inkább a tanyarendszer jellemző. A férfiak hosszú nadrágot, kötényt, illetve kabátszerű felsőruhát hordtak, a lábbeli egyetlen bőrdarabból készült szandálféle, amelyet két szíjjal a térd alatt erősítettek föl. A nők ingszerű hosszú ruhát viseltek, bővebb szoknyarésszel, amit derekukon öv fogott össze. Blúzuk hosszú ujjú vagy ujjatlan. A ruha anyaga vászon vagy gyapjú. Fegyverzetük: a vashegyű gerely támadófegyvernek számított. A kard mellett ne feledkezzünk meg az íjról sem. Védőfegyverük a pajzs volt, a vassisak ritkának számított. A szászok jellegzetes fegyvere a rövid kard, arról kapták a nevüket is: a sahs szó magyar jelentése "kés, kard". Írásuk: a rúna. Mintegy 360, a 4-9. századból származó sír- és egyéb feliraton maradt fenn. A rúna szó gót eredetű, jelentése "titok", ami arra utal, hogy az írást kezdetben kizárólagosan kultikus célokra használták. Legismertebb változata 24 jelből áll. Az írás iránya tetszőleges. Eredetileg a jeleket nem írták, hanem faragták, vésték. Erre utal az angol to write ige is (eredeti jelentése: farag, vés, karcol). Talán a feliratokhoz használt (bükk-) fára utal a német Buch és az angol book szó (mai jelentésük: könyv).

5.4.3. Germán népek, germán királyságok A germán népek többsége a 4-7. században meglehetősen nagy és tekervényes utakat tett meg Európában, míg egyenként megtalálták a helyüket. A Római Birodalom egyes, általuk elfoglalt tartományaiban (névleg elismerve a birodalom hatalmát) a római népességhez képest erős kisebbségben lévő germán népek igyekeztek identitásukat megőrizni, de általában ez csak viszonylag rövid ideig sikerült. Az 5-6. században létrehozott királyságaik többsége meglehetősen rövid életű volt: Odoaker királysága kevesebb mint három évtizedet élt meg (476-493), a keleti gótok hat évtizedig voltak Itália urai (493-553), s csaknem egy évszázadig (443-534) voltak képesek megvédelmezni a burgundok saját királyságukat. Egy évszázados fennállást ért meg az afrikai vandál királyság (429-534) és a gepida királyság (455567). A vizigótok (418-711), illetve a langobardok itáliai királysága (568-774) mellett igazán tartósnak csak a frank állam és az angol királyságok bizonyultak. Az új államokra általában jellemző volt a római közigazgatás alapjainak elfogadása. A hódítók a római hagyományokból igyekeztek minél többet beépíteni a rendszerükbe. Tehát az antik hagyományból a római állam politikai bukása után is sok elem átmentődött.

5.4.3.2. A hatalmas gótok A gótok Skandinávia déli részéről származtak. Két csoportra oszthatók: nyugatiak (visigothi) és keletiek (ostrogothi). Valószínűleg a legnépesebb germán csoportok lehettek, lélekszámuk mintegy százezer főre tehető. A Visztula folyó torkolatának tájékáról húzódtak át a kelet-európai síkságra. A nyugati gótok Alarich nevű királyuk vezetésével a hunok nyomásának engedve a Balkánt dúlták. 401-ben hirtelen rátámadtak Észak-Itáliára, de innen átmenetileg még visszavonultak. Aztán 408-409 telén ostrom alá vették Róma városát, majd 410-ben elfoglalták és kirabolták. Utána továbbmentek Dél-Itáliába, mert át akartak kelni Afrikába. Csakhogy ezt Alarik király váratlan halála meghiúsította. Így aztán Itáliából elvonultak a mai Franciaország déli részére, Aquitániába, ahol királyságot alapítottak Tolosa (Toulouse) székhellyel. Arra törekedtek, hogy elkülönüljenek a helyi galloromán lakosságtól, ezért tiltották az összeházasodást. Attila hun nagykirály ellenében a rómaiak oldalán harcoltak 451-ben. Eurick király (466-484) foglaltatta írásba a vizigót szokásjogot 475 körül (Lex Visigothorum), majd II. Alarich a római lakosság jogait rögzítette írásban.

177

Miután északi szomszédaiktól, a frankoktól döntő vereséget szenvedtek, s a csatában II. Alarich király is elesett (507), a mai Spanyolország területére vándoroltak, ahol a 6. század második felében bekebelezték a 411-ben létesült szvéb királyságot. Birodalmuk központjává Toledót tették. A kereszténység ariánus irányzatához kötődő gótok egyházának feje a király volt, s ő nevezte ki a püspököket is. Alapvető változás következett be, amikor I. Rekkared király 587-ben áttért a katolikus hitre. A katolikus római társadalom és a már szintén ezt az irányzatot követő gótok összeolvadása útjából elhárult minden akadály. 633-ban a kor kimagasló tudós egyházi tekintélye, Sevilla érseke, Isidorus elnöklete alatt tartott IV. toledói zsinat szabályozta a királyi hatalom gyakorlásának kérdéseit. A királlyá avatás ekkor meghatározott szertartása szerint szent krizmával kenik fel a megválasztott királyt, aki így hatalmát Isten kegyelméből (Dei gratia) gyakorolja. Az idők változását jelzi, hogy a VIII. toledói zsinaton (654) olyan egységes törvénykönyvet hagytak jóvá, amely az egész királyság területének minden lakójára egyaránt vonatkozott. A 7. század végén föllángoló belső viszályokban meggyengült királyság az Észak-Afrikából átkelt arabokkal szemben tehetetlennek bizonyult. 711-ben döntő győzelmet arattak a muszlim hódítók (a gót király is elesett a csatában), és a félsziget nagy részének urai lettek. A ke1eti gótok Ariánus hitet valló püspökük, Wulfila (311-382) egy gót csoportot a Balkánon, Nikápoly mellett telepített le. Megalkotta számukra a 27 betűs gót ábécét: nagyrészt (19-20 betűt) a görög, kisebb részt (5-6 betűt) a latin írásból, 2 betűt pedig a germán rúnaírásból vett át. A megalkotott ábécé segítségével lefordította a Bibliát gót nyelvre. E fordítást (melyből napjainkra csak az 5-6. században lejegyzett töredékek maradtak) később a gót nép egésze átvette. A mára kihalt gót nyelv egyedüli emlékei e fordítástöredékek. A hunok hű szövetségeseiként harcoltak, majd Attila hun nagykirály halála után a Balkánon, pontosabban az egykori római Moesia provincia térségében telepedtek meg. Innen vonultak 489-ben Észak-Itáliába Nagy Theodorik (471-526) vezetésével, akit hadserege Itália királyává kiáltott ki. A bizánci császár azonban csak 497-ben ismerte el államát. Pénzei előlapjára a császár képét és nevét verette, hátoldalára pedig a saját monogramját. Királyi székhelye Ravenna volt. Rómába látogatva (500) császári külsőségek közepette vonult be. Bár ariánus volt, a katolikusok iránt türelmet tanúsított, beleszólt azonban a pápaválasztásba. Uralma, amely az egész félszigetre kiterjedt, a sokat szenvedett lakosság számára három évtizedes békét jelentett. Törvénykönyvet nem alkotott, csak rendeleteket. Germánok és rómaiak közötti vitás esetekben római jogi szakértők is közreműködtek a bíráskodásban. Megbecsülte a művelt rómaiakat. Olyan kiválóságok kaptak magas tisztségeket udvarában, mint a történetíró szerzetes, a csaknem egy évszázadot megélt Cassiodorus vagy a kiváló tudós, a görög kultúráért rajongó, tragikus véget ért keresztény bölcselő, Boethius (legszemélyesebb műve A filozófia vigasztalása). A középkor első "barbár" történetírója, a gót származású Jordanes (490 k.-560 k.), akinek latinul írt történeti munkái ránk maradtak. Fő műve: A gótok eredete és tettei, amely egyben a hun történelem (Attila korának) egyik legfontosabb forrása is. Theodorik Itálián kívüli területeket is meghódított (Dalmáciát, Szicíliát, Noricumot, Raetiát, Délkelet-Galliát). Házassági kapcsolatok révén a frank, vandál, vizigót, burgund, türing uralkodócsaládokkal lépett kapcsolatra, az ellentétek azonban végül háborúkba torkolltak. Theodorikot Ravennában temették el. Síremléke a kor különleges, máig épségben megmaradt művészeti alkotása. Az 530-as évek gót belviszályai alkalmat adtak Konstantinápolynak a beavatkozásra. Beliszariosz 540-ben elfoglalta Ravennát. Bár később átmenetileg megfordult a hadiszerencse, 553-ban a bizánci hadvezér, Narses végleg térdre kényszerítette a gótokat, államuk megszűnt. Itália élére bizánci helytartó (exarchos) került, székhelye Ravenna lett.

5.4.3.2. A félelmetes vandálok A szvébek egyik népcsoportját alkotó kvádok, valamint a markomannok, majd később a vandálok is a Kárpát-medence északi területeit lakták a Kr. u. első századokban. Előbbiek a rokon langobardokkal 568-ban Észak-Itáliába költöztek. A vandálok 407-ben (az iráni eredetű alánokkal együtt) átkeltek a Rajnán, s végigvonulva Európán, Gibraltárnál legendás királyuk, Geiserich (428-477) vezetésével 429-ben átkeltek Afrikába. A mai Tunézia területén Karthágó székhellyel egy évszázadon keresztül (429-534) fennmaradó erős királyságot hoztak létre, amelyet kénytelen volt a Bizánci Birodalom is önálló államnak elismerni. Olyannyira, hogy III. Valentinianus császár még a leányát is hozzáadta Geiserich fiához, Hunerichhez. Erős flottájuknak köszönhetően ők lettek a Földközi-tenger nyugati medencéjének urai. Sorra foglalták el a kisebbnagyobb szigeteket (Korzikát, Szardíniát, Szicíliát stb.). A vandál kalózok megnehezítették Konstantinápoly gabonaellátását, veszélyeztették a tengeri kereskedelem forgalmát. 455-ben a meggyilkolt III. Valentinianus császár özvegye és leánya hívására a vandálok hajóhada és serege elfoglalta Róma városát. A hercegnő ugyanis akkor már Geiserich fiának, Hunerichnek eljegyzett menyasszonya volt. Geiserich elűzte a római birtokosokat, viszont a római közigazgatást és annak tisztviselőit a helyükön hagyta. A római császárok mintájára pénzt is veretett. A hódító barbárok a római kultúrát nem pusztították el, hanem átvették azt: a 6. században már római ruhákat viseltek, látogatták a római fürdőket. Buzgó ariánus keresztények voltak, a katolikusokat viszont kegyetlenül üldözték. Mint más germán népek esetében, a hódítók etnikai egységét nem sikerült hosszú időn keresztül megőrizni, ami érthető, hiszen a vandálok lélekszáma Észak-Afrikában aligha lehetett nagyobb 80 ezernél, viszont az ott élő római (romanizált) népesség lélekszáma mintegy 4-5 milliónyi lehetett.

178

Az 530-as évek belviszályait kihasználva I. Justinianus bizánci császár hadvezére, Beliszariosz néhány hónap alatt elfoglalta Észak-Afrikát, és szétzúzta a vandál királyságot (533-534). Az arab hódításig Észak-Afrika ismét a Bizánci Birodalom felségterületévé vált.

5.4.3.3. Franciaarszág névadói: a frankok A germánok a Rajnánál és a Dunánál a Kr. u.1-2. században többször támadták a római limest. A 3. század hozta az igazán jelentős változásokat. A frankok (nevük: "merész, bátor" máig megőrződött Franciaország és egy német történeti táj, Frankónia nevében) ugyanis megpróbáltak átkelni a Rajnán, s behatolni Galliába. Ez ugyan nem sikerült, de 358ban a rómaiak a mai Belgium területének egy részét kénytelenek voltak a frankok egy csoportjának, a száli frankoknak átengedni. A frank vezérek a rómaiak szövetségesei (foederati) lettek, s ettől kezdve már ők védték más népek ellen a határőrvidéket. Az 5. század eleji vandál támadást kihasználva behatoltak Északkelet-Galliába, s a század végéig jelentős területet vontak uralmuk alá. A frankok döntő többsége az egykori római Gallia provinciától északra telepedett meg, ami azt jelentette, hogy Galliában nem terjedt el a germán nyelv. Így a mai Franciaországnak megfelelő területen kifejlődő francia nyelv az ókori latin nyelv egyik nyelvjárási változatán alapszik. A frankok nyelvét tehát bár nem vette át Gallia, ámde a kialakuló ország neve: Franciaország (La France) mégis rájuk utal. A római Gallia népességét romanizált gallok (kelták) alkották. Lélekszámuk a Kr. u. 2. században meghaladhatta a tízmilliót. Viszont az 5. századra ennek a felét is alig érte el, sőt a fogyás nem állt meg: a 7. századra a népesség hárommillióra csökkent. Mivel a germánok lélekszáma utóbbinak legfeljebb a 10 százaléka lehetett (csupán északon haladhatta meg a 20-30 százalékot), így szükségszerű volt a galloromán lakosságba való beolvadásuk. Az 5. század közepén élt Merovech, a száli frankok királya lett a 486-751 között uralkodó Meroving-dinasztia névadója. Seregével Attila ellen harcolt a Mauriacum mellett vívott nagy csatában (451). Fia, I. Childeric, unokája I. Chlodvig, aki az ariánus hitet valló többi germán törzstől eltérően népével együtt áttért a katolikus hitre (496-499 között). Reimsben keresztelték meg háromezer katonájával együtt. Gallia északi részén megalakította a Frank Királyságot, majd csaknem egész Galliát egyesítette az 5-6. század fordulóján, Burgundia és a mai Provence kivételével. Chlodvig uralkodása alatt foglalták írásba a száli frankok népi jogát (Lex Salica), amelyet nem sokkal később a ripuári frankok törvénykönyvének megszerkesztése követett. Ezt később többször módosították, bővítették. Jellemző a hatalmi viszonyokra, hogy egy szabad frank megöléséért kétszer akkora vérdíjat kellett fizetni, mint egy római birtokosért. A frankok birodalmának területe mintegy 800 ezer km2 lehetett. Vagyis ez volt nyugat legnagyobb, legerősebb állama. Sorsának alakulása egész Európa történetét befolyásolta. A birodalom legnagyobb területű része az Atlantióceántól a Rajnáig és a mai cseh területekig nyúló Austrasia Királysága volt (nevének jelentése: "kelet"). A 630-as évektől fővárosa Metz. Austrasiától délre, nagyjából a Meuse és a Loire folyók között húzódott kelet-nyugat irányban, az óceántól nagyjából a mai svájci határig Neustria Királysága (jelentése: "új föld"). Fővárosa Soissons, majd Párizs lett. Austrasia és a Földközi-tenger közötti terület Burgundia Királysága. Fővárosa Chalonsur-Saone. Burgundia és az Atlanti-óceán között terült el Aquitania (neve ibér eredetű). A Frank Birodalmat jórészt a gall-római arisztokráciából kikerülő püspökök és grófok kormányozták. A katolikus frank uralkodócsalád fennhatóságát a latin műveltségű, szintén katolikus arisztokrácia szívesebben fogadta, mint a korábbi ariánus vizigót-burgund uralmat. A birodalom területi igazgatásának irányítói a király(ok) képviselőiként a grófok voltak. A grófságok száma mintegy kétszáz lehetett. A grófi megbízatás voltaképpen élethosszig szólt, valójában azonban a leszármazottak, illetve családtagok (rokonok) örökölték az egyes területek fölötti hatalmat. A király uralmának alapját a frank hadsereg támogatása jelentette. Az uralkodó az alattvalói hűséget birtokadományokkal ismerte el. Az egyház birtokokkal való ellátása is elsősorban, főleg kezdetben, a király feladata volt. Mivel a 6. század közepén a hódító háborúk korszaka lényegében lezárult, a továbbiakban már csak a meglévő királyi uradalmak területéből lehetett újabb és újabb adományokat kihasítani. Ez egyben azt is jelentette, hogy a birtokos családok birtokai (és jövedelmei) egyre nőttek, az egymást követő királyoké viszont egyre érezhetőbben csökkentek. I. Chlodvig halála után a birodalmat négy fia egymás között osztotta fel. Ezt követően a Frank Birodalom egyetlen kézben csak rövid időre egyesült, például I. Chlotar uralkodása alatt (558-561). 613-ban ismét helyreállt az egység, amikor II. Chlotar, Neustria uralkodója megörökölte a másik két királyságot. Fiának, Dagobertnek a halála (639) után ismét a birodalom felosztása következett. Sőt a három királyság háznagyoknak (maiordomus) nevezett udvari tisztségviselői annyira megnyirbálták a Meroving-uralkodók hatalmát, hogy Einhard (Nagy Károly kortárs életírója) megfogalmazása szerint: "A királynak semmi mása nem maradt, csak címének élvezete, meg az elégtétele, hogy hosszú hajjal és lobogó szakállal ülhetett a trónján, és játszhatta az uralkodó szerepét." Austrasia, illetve Neustria legfőbb udvari tisztséget betöltő családjainak vetélkedéséből 687-ben az austrasiai Heristalból származó Pippin került ki győztesen. Haláláig (714) voltaképpen ő volt a birodalom ura. Fia, Károly lépett örökébe (741-ig), aki saját és családja tekintélyét azzal erősítette meg, hogy 732-ben Poitiers-nél döntő győzelmet aratott a betörő mórok (arabok) fölött. E sikerének köszönhette a Martel (Kalapács) melléknevet. Az utolsó Merovinguralkodót, III. Childerichet 751-ben Martel Károly fia, III. (Kis) Pippin (uralkodott 768-ig) pápai áldással és jóváhagyással fosztotta meg hatalmától, s ezzel formálisan is a nagy hatalmú maiordomus család kezébe került a királyi hatalom. Ettől kezdve számítjuk a Karoling-dinasztia uralkodását.

179

5.4.3.4. Egy borvidék névadói, a burgundok Skandináviából származnak. Az egyik legkisebb lélekszámú germán népcsoport lehetett, lélekszámuk nem érte el a húszezer főt sem. Régi szálláshelyük emlékét máig őrzi Bornholm szigete (középkori neve: Burgundarholm). Az 1. században a Visztula folyó vidékén a gepidákkal szemben alulmaradva a Római Birodalom nyugati határához vándoroltak, és "szövetségesként" a római hadsereg segédcsapatai lettek. A 413-ban alakult rajnai (wormsi) Burgund Királyságot, amely veszélyessé kezdett válni a birodalom számára, 436-ban Aëtius, a nyugatrómai hadvezér felbérelt hunokkal "reguláztatta meg". Gundahar burgund király is csatatéren lelte halálát. 443-ban aztán a burgundok maradványait délre telepítette, arra a területre, amelyet azóta is "Burgundiának" neveznek. A burgundok 466-ban fölmondták a rómaiakkal kötött szövetséget (foedust), s dél felé hatolva elfoglalták a mai Lyon és Vienne városok római elődtelepüléseit. A régi római birtokosok birtokainak, colonusainak és rabszolgáinak jelentős részét a hódító burgundok a maguk számára foglalták le, de a két népet nem különítették el egymástól, és törvénykönyvük (Lex Burgundionum) sem tett különbséget germán és római között. A közigazgatási egységeknek számító grófságokban együtt bíráskodott egy-egy római, illetve burgund gróf. A burgundok meglehetősen gyorsan romanizálódtak, amihez nagyban hozzájárult, hogy a 6. század elején az ariánizmusról áttértek a katolikus vallásra. A 7. században még használták a germán nyelvet, a következő évszázadra azonban teljessé vált a nyelvi asszimiláció. 534ben foglalták el Burgundiát a frankok, akik, hogy uralmukat biztosítsák, kiirtották a burgund királyi családot. 5.4.3.5. Kisebb germán népek 5.4.3.5.1. Alemannok Több germán nép töredékéből szerveződtek össze. Az egyik legkisebb lélekszámú germán népcsoportnak számítottak (valószínűleg húszezer főnél kevesebben lehettek). Először a 213-ban ellenük indított római támadás kapcsán említik őket. Az 5. század végén a mai Elzász és Észak-Svájc területén telepedtek meg. Ettől kezdve ez a régió a germán nyelvterület része lett. A frankok királya, I. Chlodvig 496-ban hódította meg területüket, s a Frank Királysághoz csatolta. Németország francia (Allemagne) és spanyol (Alemania) elnevezése az alemannok emlékét őrzi. 5.4.3.5.2. Gepidák A Kr. u. 1. században a Balti-tenger déli partján éltek, ahová a mai Svédország déli részéről telepedtek át. A 3. század utolsó harmadában költöztek a Kárpát-medence északkeleti részére, majd – áttörve a szarmaták sáncait – elfoglalták a Tiszántúlt, ahol aztán 410 körül hun fennhatóság alá kerültek. Nevezetes királyuk, Ardarik (akit a magyar népmesék Aladárként említenek) Attila hun nagykirály egyik főembere. Ő volt az, aki a legendás hun uralkodó váratlan halála (453) után a "népek szövetségét" győzelemre vezette Attila fiai ellenében. Ezt követően egy évszázadra a gepidák lettek a Kárpát-medence keleti felének urai. Mígnem 567-ben a langobardok (avar segítséggel) döntő győzelmet arattak fölöttük. Maradékaik valameddig az Avar Kaganátusban élhettek tovább. A gepidák nevének jelentése saját nyelvükön: "gazdag, ajándékozó, bőkezű", a velük rokonságban lévő gótok viszont lenézően a gepanta (lusta) szóból származtatták nevüket. 5.4.3.5.3. Szkírek A hunok leghűségesebb germán szövetségesei, az 5. században költöztek a Kárpát-medence középső részére. Királyuk, Edika segédkezett Attilának testvére, Bleda hun nagykirály meggyilkolásában. Később a konstantinápolyi követek Edikát mint a hun király "testőrparancsnokát" próbálták (eredménytelenül) megkörnyékezni. Rá akarták venni, hogy merényletet hajtson végre Attila ellen. Attila halála után a szkírek először győzedelmeskedtek a keleti gótok fölött. Ám az újabb összecsapás már a szkírek és szövetségeseik megsemmisítő vereségét hozta. A döntő csatában elesett maga Edika is. Az akkor távol lévő fia, a hontalanná vált Odoaker viszont a Nyugatrómai Birodalom szolgálatába lépett. Ravennában Orestes, Attila "kancelláriájának" egykori vezetője – ekkor már a birodalom második embere – maga mellé vette. Azt követően azonban, hogy Orestes az addigi császár helyett a saját fiát (Romulust) ültette trónra, Odoaker szembefordult vele. Megölte őt, kisfiát pedig száműzte, s a császári jelvényeket Konstantinápolyba küldte (476). Ettől kezdve (formálisan a Konstantinápolyban székelő császár nevében) Odoaker igazgatta a nyugati birodalomrészt, míg el nem érte őt is a végzet 493-ban, Theodorik keleti gót király kezétől.

5.4.3.5.4. Herulok

180

Skandináviai eredetűek. A 3. század közepén (267) egészen a Boszporuszig portyáztak, s az akkori Büzantion városát (a későbbi Konstantinápoly elődjét) is elfoglalták, és más görög városokat is kifosztottak. Majd sorozatos vereségeik után a gótok, aztán a hunok, végül a 6. század elején a langobardok alattvalói lettek a Duna-vidéken, majd beolvadtak a germán népek tömegébe.

5.4.3.5.5. Szvébek Ezt a germán népcsoportot a kvádok, markomannok, hermundurok, szemnonok alkották, s hozzájuk csatlakoztak az alemannok is. Szövetségük nevéből származott a "sváb" szó. A hunok elől az Elba vidékéről nyugatabbra menekülve egy részük átkelt a Rajnán, s hosszú vándorlásuk során eljutottak egészen az Ibériai-félszigetre (409), megtelepedve annak északnyugati részén. Itt vették föl a kereszténységet. Rechiar nevű királyuk már keresztény uralkodó volt, akit II. Theodorik vizigótjai legyőztek (448). A szvébek maradékai önálló királyságban éltek tovább, míg 585-ben területük az ibériai vizigót állam része nem lett.

5.4.3.6. Akik olasszá lettek: a langobardok A szvébeket alkotó germán törzsek közé tartozó langobardok az Elba vidékén élve találkoztak a harcmezőn először a rómaiakkal (Kr. u. 5.). A szemtanúnak számító római történetíró jellemző módon úgy mutatta be őket, hogy olyan nép, "amely a germán vadságnál is vadabb". A 480-as években nyomultak be a Cseh-medencébe, majd innen 510-ben Pannóniába telepedtek át. Itt elsősorban nagyállattartással foglalkoztak. Feltűnően magas emberek voltak (a férfiak: 170-180 cm, egyesek 190 cm fölöttiek, a nők magassága 165-170 cm). Világos arcszínük és szőke hajuk lehetett. Évtizedeken keresztül jó viszonyban éltek a szomszédos gepidákkal, mígnem a konstantinápolyi császári diplomácia 551-ben és 566-567-ben egymásnak ugrasztotta őket. Ekkor Alboin langobard király az avarok segítségével győzedelmeskedett a gepidák felett, ám az új szövetségesétől tartva gyors elhatározással 568 húsvétján egész népével együtt (megerősítve azt a szászokkal és gepidákkal) elvonult Észak-Itáliába. Előtte felgyújtották házaikat, sőt temetőik sírjaiból még a halottaikat is magukkal vitték, a valaha melléjük helyezett értékeikkel együtt. Rabolva, pusztítva, sok előkelő rómait megölve dúlták végig a langobardok Itáliát. Ravenna és Róma környéke, meg néhány kisebb terület maradt csak bizánci fennhatóság alatt. Erőszakoskodásaikat királyuk, Alboin igyekezett volna megfékezni, de meggyilkolták. A langobard királyok hatalma meglehetősen korlátozott volt, az egyes tartományokat uraló hercegek szinte teljes önállóságot élveztek (a királyok a 7. században többször is avar segítséggel igyekeztek megregulázni őket). A foglalást követő másfél évszázadon keresztül, vagyis a germán népek közül a legtovább őrizték meg államuk etnikai jellegét. Írásba foglalták a langobard népjogot (Edictus Rothari, 643), alattvalóik többsége azonban a római jogot használta. Az ariánus langobardok a 7. század második felében kezdtek tömegesen áttérni a katolikus vallásra. A királyi család már a század elején katolizált. A vallási váltás meggyorsította az asszimiláció folyamatát. A 8. században a langobardok már kétnyelvűek lehettek. A nyelvi beolvadás a 11. századra befejeződhetett. Észak-Itáliában emléküket máig őrzi Lombardia tartomány neve, néhány név és az olasz nyelvjárásokban meggyökerezett jövevényszó. A Langobard Királyság a 8. század első felében megerősödött, a királyi hatalom megszilárdult. 751-ben elfoglalták a bizánci helytartó székhelyét, Ravennát, s Róma következett volna. Ám II. István pápa hívására a frank Kis Pippin seregei visszavonulásra kényszerítették a langobardokat. A Ravenna és Róma közötti régió, az egykori bizánci igazgatás alatt álló területek így kerülhettek pápai fennhatóság alá, s alakulhatott ki az Egyházi Állam. Amikor ez ellen Desiderius langobard király támadást intézett, Nagy Károly frank király ellentámadást indított. Elfoglalta Páviát, majd a langobardok királyává koronáztatta magát (774). Ezzel az önálló Langobard Királyság megszűnt, s mint tartomány betagolódott a Frank Birodalomba.

5.4.3.7. A büszke angolszászok A mai Dánia és Északnyugat-Németország határvidékén, az Elba és a Weser folyók által közrefogott területen éltek a 4. században az angol, a szász és a jüt nevet viselő germán törzsek. Ezek egy része az 5. század elején felkerekedett, s több hullámban, a tengeren átkelve elözönlötték a Brit-szigeteket. Schleswig egyik tartományának neve, Angeln máig megőrizte az angolok nevét. Az angolok és a szászok nyelve nem volt teljesen azonos, már a kontinensen is voltak közöttük bizonyos különbségek. A jütök emlékét a dániai Jütland (Jylland) tartomány neve őrizte meg. Az előbbi népeket követték aztán a frízek kisebb csoportjai is. A Brit-szigeteket romanizált, ekkoriban bizonyára már nagyrészt keresztény hitre tért kelták lakták, akik Kr. e. 800 körül telepedtek meg itt, Galliából és a mai Belgium területéről áthajózva. A római hadsereg először Kr. e. 55-ben jutott el a Brit-szigetekre Julius Caesar vezetésével, de végleges meghódítására csak egy évszázaddal később került sor (Kr. u. 43., Claudius császár). Újabb egy évszázadon keresztül próbálkoztak a mai Skócia meghódításával – sikertelenül. Végül a határán erős védőfalat emeltek. Ez Hadrianus fala, amely romjaiban ma is látható-követhető. A római civilizáció eredménye húsz nagyobb (átlag ötezer lakossal) és mintegy száz kisebb város létesítése. London (Londinium) lakossága húszezres lehetett. Ez volt Észak-Európa legfontosabb kereskedelmi központja. Jelentősek voltak a város környéki

181

villagazdaságok is. A kontinens erős barbár fenyegetettsége miatt a 4. században Britanniát is kiürítette a birodalom. Az utolsó római katonai egységeket 409-ben vonták ki. A római eredet emlékét máig megőrizte néhány helynév, pl. a latin castrum (tábor) szó megfelelője a chester (pl. Chester, Manchester, Glouchester, Leichester), a latin portus (kikötő) szó megfelelője pl. Lamport. Az angolszász hódítók a Brit-szigeteken a nagyobb folyók (pl. a Temze) torkolatvidékétől megindulva haladtak fokozatosan az ország belseje felé. Egy angolszász szerzetes, a Tiszteletreméltó Beda (élt: 672-735) – latin néven Beda Venerabilis – Az angol egyház története című művében ezt nevezi az angolszászok honfoglalásának. A népi hagyomány szerint Kentben szálltak partra a germán hódítók első csoportjai. A rómaiak kivonulása után a helyben maradt kelta eredetű lakosság megpróbált védekezni a germán invázió ellen. Ezeknek a harcoknak a hőse lehetett talán a legendássá vált Arthur (Arthus) király (valójában talán inkább hadvezér), aki körül valóságos mondakör alakult ki (Arthur király és a kerekasztal lovagjai). Az egykori római provincia a támadások következtében a 6. század folyamán kis brit királyságokra bomlott, amelyek nem tudtak tartósan ellenállni a germánoknak. A kelta britek visszahúzódtak Skóciába, Walesbe, Cornwallba és az Ír-szigetre. Wales és Cornwall britjei lassanként fölhagytak a római szokásokkal, s felélesztették a kelta hagyományokat. Az Ír-szigeten viszont a sokasodó keresztény kolostorok másoló szerzetesei azon igyekeztek, hogy minél többet átmentsenek a római kultúrából. A szász hódítók elől Cornwallból vándoroltak át a kontinensre a 6. században a bretonok ősei. Az észak-franciaországi Bretagne-ban még napjainkban is beszélik a breton nyelvet. Wales és Skócia régi lakossága is máig megőrizte kelta nyelvét. Az angolszász hódítók fontosabb királyságai: Northumbria, Közép-Angliában Mercia, délen Wessex. A legnagyobb egyházépítő korszakban I. (Nagy) Gergely pápa (590-604) 39 szerzetest küldött az angolszászok közé, akik eredményes térítő tevékenységet folytattak Augustinus apát ("térítőpüspök") vezetésével, aki Kent királyának fővárosában, Canterburyben érsekséget alapított, s 601-ben ő lett az első érseke. Northumbria uralkodója, Edwin 627-ben felvette a kereszténységet. Szomszédai rátámadtak, s fél évtizeddel később egy csatában elesett. Az utolsó pogány szigetországi uralkodó csak 686-ban tért át a keresztény hitre. A kelták és a hódítók között eleinte kevés kapcsolat volt, majd az angolszászok nyelvileg is felülkerekedtek. A kelta múlt emlékét leginkább a helynevek (Thames, Mersey, Severn, Avon, London, Leeds stb.) őrizték meg. A 7-8. századi Britanniában egymás ellen is hadakoztak az angolszász királyságok. Időközben, a 7. század végére voltaképpen az egész szigetről kiszorították a pogány vallást, vagyis egyértelműen diadalmaskodott a kereszténység. Kiépült az egyházmegyei és püspöki szervezet. Az uralkodók és feleségeik adtak példát népüknek megkeresztelkedésükkel. Az angolszász királyok támogatták az egyházat, s cserében az egyház is hathatósan támogatta a királyi hatalmat, jelentős szerepet kapva a királyi utódlás törvényesítésében. Eredetileg ugyanis a királyi családokon belül nem feltétlenül az uralkodó elsőszülött fia örökölte a trónt. Amikor Offa király püspöki részvétellel, keresztény szertartás keretében koronáztatta meg utódjának szánt fiát, alattvalóinak ezzel azt demonstrálta, hogy Isten akarata is érvényesült az uralkodó kiválasztásakor. Anglia legészakibb királysága volt Northumbria (a Humber folyó torkolatától északra eső föld). Ettől délre helyezkedett el Mercia (a merce jelentése: határvidék). Majd a keleti parton a többi, az előzőeknél jóval kisebb területű "ország" sorakozott: Kelet-Anglia, Essex (azaz keleti szászok földje), Kent (a kelta eredetű szó jelentése: határvidék, partvidék), Sussex (déli szászok földje), Wessex (nyugati szászok földje) és Devon (kelta törzsnév). A 7. században Northumbria és Mercia uralkodóinak viszályából Penda, Mercia királya került ki győztesen. A 8. század ismét Mercia fölényét hozta. Már említett tehetséges (és erőszakos) királya, Offa (757-796) meghódította Kentet és Délkelet-Angliát, s a walesiek ellenében máig látható védőműrendszert emeltetett. 829-ig kellett várni arra, hogy Anglia egységes legyen: ekkor ismerte el Wessex királyát, Egbertet a többi uralkodó egész Anglia királyának. Az uralkodó mellett működött a királyi tanács (Witan), amelynek tagjai magas rangú egyháziak és világiak (eredetileg a hadsereg vezetői). A területi igazgatást szolgálták a megyék, amelyeknek határai a 10. századra kialakultak, s azóta napjainkig lényegében nem is változtak. Az angolszász uralom alatt jelentősen átalakult a mezőgazdaság. A kelták kicsiny négyszögletes parcellákra osztva művelték földjeiket, s könnyű ekét használtak, amit egy állat (vagy két ember) is elhúzhatott, s könnyű volt vele fordulni. Az angolszászok viszont hosszú, egyenes sávokon hat-nyolc ökör vontatta nehéz ekével szántottak, amellyel a fordulás sok vesződséggel járt. Ez azt is jelentette, hogy újra kellett osztani a földeket. Két-három nagy mezőt alakítottak ki a falvak határában, s ezeket hosszú, keskeny sávokra osztották. Egy-egy sáv mintegy félhektárnyi lehetett. Az igavonókat gyakran több család együttesen használta. Az angolszászok sok erdőt kiirtottak, a nedves területeket lecsapolták, hogy művelhetővé tegyék. Walest féltucatnyi, egymástól független kelta fejedelem uralta. Skóciában a skótok és piktek véres harcaiból a skótok kerültek ki győztesen. Az Ír-sziget kelta eredetű lakói kis fejedelemségekben éltek. Társadalmuk három rétege: nemesek, szabadok, rabszolgák. Különösen megbecsülték a druidákat (vallási vezetők, jósok, költők, tanítók, jogászok, a király tanácsosai stb.), akiknek fontos szerepük volt a királyválasztásban. A hivatásos udvari költők a dalaikat hárfán kísérő bárdok voltak. 432-ben Szent Patrick kezdte terjeszteni a szigeten a kereszténységet. Két évtized alatt félszáz templom felépülése mutatta munkája eredményességét. Szerzetesközösségek rendszere alkotta az ír egyházat, amely a kereszténységet a kelta hagyományokkal ötvözte. Sok druidából lett szerzetes. A krónikaírás, a mítoszok feljegyzése lett a kolostorok egyik kiemelt feladata. Az Ír-szigeten a 7-8. század az éhínségek, katasztrófák időszakának számított (állítólag még kannibalizmus is előfordult?). A csapások miatt tömegesen vonultak kolostorba az emberek, erősödött a vallásosság. A 8. század a belviszályok, nem utolsósorban az egyes kolostorok közötti villongások időszaka.

182

5.4.3.8. Skandinávia germán népei A csaknem 800 ezer km2 területű Skandinávia lakói az ún. vikingkor előtti időszakban, a Kr. u. 1-4. században állandó kapcsolatot építettek ki a Római Birodalommal. Sok római termék jutott el – kereskedelem útján – hozzájuk. Ekkoriban alakultak ki a nemzetségfői központok. Az 5-6. századi nagy európai népmozgások valójában még nem érintették Skandináviát, így megmaradhatott a kontinens "békés szigetének". Tanyaszerű településeken éltek, állatokat tenyésztettek, illetve kis parcellákon növénytermesztéssel foglalkoztak. Egy-egy tanya kőfallal körülvett hosszú házból és több kisebb melléképületből állt. Virágzott a kereskedelem és a kézművesség. Svédország déli részén kör alakú erődítmények épültek. Öland szigetén eddig 16 ilyen erődítményt találtak. Összesen mintegy másfél ezer erődítmény épült Skandináviában. Az Eketorp II.nek nevezett erődítmény területe 5000 m2. Három kapuja volt, a külső fal mentén és középen 53 épület maradványai kerültek elő egymás mellett, méhsejtszerűen. Volt egy kútja is. A közép-svédországi Helgö vallási központ lehetett. Különlegesség az itt előkerült észak-indiai eredetű Buddha-szobor.

5.4.4. Ázsiai népek betörése Európába Európa kora középkori történetét, mint az előbbiekből láthattuk, elsősorban a germán népek alakították, nekik köszönhető, hogy (a keresztény egyház hathatós támogatásával) sikerült a Római Birodalom romjain megteremteni az új Európát. Ezt az Európát az 5-6. században Ázsiából behatoló lovas népek támadásai átmenetileg nehéz helyzet elé állították. Ezek a háborúk azonban csupán múló epizódnak számítottak. Amekkora rettegést keltettek a váratlanul érkezett támadók hadi sikerei, olyannyira átmenetinek bizonyult az a veszély is, amit a keresztény államokra nézve jelentettek. 5.4.4.1. A rettegett hunok A 376. év nyarán rémisztő hírek érkeztek a Római Birodalomba egy, a nagy keleti síkságon élő, addig ismeretlen népről, a hunokról, akik Balamber vezetésével átkeltek a Volgán, és előbb az alánok szállásterületét foglalták el, majd az osztrogótokra mértek döntő csapást. Ermanarik gót király öngyilkos lett a vereség után. Utódja mi mást is tehetett, a hunok vazallusa lett. A függő viszonyt a neve is kifejezte. A Hunimund jelentése: a hunok védence. Aztán a Dnyeszter partján a vizigótok királya, Athanarik is megtapasztalhatta, milyen félelmetesek is a záporként hulló hun nyilak. Hosszas menekülés után az Al-Dunán átkelve csak a Római Birodalom biztonságosnak hitt határain belül lelt nyugalmat megtizedelt népe. A hunok útját Ázsiától Európa közepéig sajátos, csak rájuk jellemző tárgyaik jelzik: félegy méter magas, valószínűleg áldozati célokra szolgáló réz- és bronzüstök (eddig húsz ilyen került elő). A legnagyobbat az alföldi Törtelen találták meg, a súlya épségben mintegy 50 kg lehetett. A hunok a 4. század végén indítottak először támadásokat a Római Birodalom keleti és nyugati provinciái ellen, nagy riadalmat keltve a lakosság körében. Aztán néhány évig a germánok "megrendszabályozására" használták föl a rómaiak a hun csapatokat, jól megfizetve őket szolgálataikért. Mi volt a hun hadi sikerek titka? Váltott lovakon, magas kápájú nyergükben biztosan ülő, hihetetlen gyorsasággal száguldó, kitűnő lovasaik váratlan, több irányból jövő támadással félemlítették meg ellenfeleiket. Félelmetes fegyverük, ún. összetett íjuk kifeszítve egyméteres lehetett. A menekülés színlelése, majd ellenségük lesre csalása, távolból kilőtt záporozó, halált hozó nyilaik, a megzavarodott ellenfélnek a végsőkig tartó üldözése volt taktikájuk alapja. Öt évszázaddal később a magyaroktól, nyolc évszázaddal később a mongoloktól láthatta Európa ugyanezt. Aëtius nyugatrómai hadvezér, akinek kipróbált segítői voltak a hunok, átengedte nekik a 430-as években Pannónia tartományt. Ruga halála után, 43445 között Bleda lett a nagykirály, aki öccsével együtt uralkodott, amíg a harcias Attila meg nem ölte. A Római Birodalom keleti részével Attila nagykirály békét kötött, mivel a Gallia elleni hadjáratra készült. A 451-ben indított támadás azonban nem hozott számára sikert, A következő évben (452) még volt arra ereje Attilának, hogy Észak-Itáliát megrohanja, Mediolanum (Milánó) alól azonban visszafordult. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a megtámadott Nyugat segítségére sietett Marcianus konstantinápolyi császár, s a Dunánál hátba támadta a hun birodalmat. Vagyis a hun király mindkét nagy hadi vállalkozásával kudarcot vallott. 453-ban aztán Attila váratlanul meghalt. Illendően meggyászolták, majd éjszaka titokban a földbe rejtették arannyal, ezüsttel, vassal borított koporsóját. Attila utóda a hunok élén a legidősebb fia, Ellak lett. Először a főhatalomért öccsei ellen kellett csatáznia. Majd 455ben a Duna vidékén a hunok egykori szövetségesei a "népek csatájában" döntő vereséget mértek a keleti hódítókra, akiket ekkor már csupán az osztrogótok támogattak. A keletre menekült hunok újjászervezték seregeiket. Dengitzik már elég erősnek érezte magát ahhoz 469-ben, hogy megtámadja a Kelet-római Birodalmat, de rajtavesztett. Az összecsapásban ő maga is meghalt, seregét szétverték. A hunok ezt követően szétszóródtak. Csak félelmetes emlékük él tovább, mindmáig. 5.4.4.2. Kincses avarok

183

A 6. század közepén Európában ismét egy addig ismeretlennek számító keleti nép jelent meg: az avarok. Hosszú vándorlásuk után a Kaukázus előterébe érkezve követeket küldtek Konstantinápolyba. I. Justinianus császár szövetséget kötött velük, azzal a szándékkal, hogy haderejüket a birodalom érdekében fölhasználhassa. 562-ben már az Al-Duna vidékén száguldoztak az avarok lovascsapatai. Szerettek volna a folyamon átkelni, s a Római (Bizánci) Birodalom biztonságosnak vélt határain belül, a Balkánon megtelepedni. Ám a császári kormányzat mereven elzárkózott a befogadásuktól. Mivel keletről a türkök fenyegették őket, ezért az avarok mindenáron jól védhető területet kerestek maguknak. Csakhogy a gepidák által megszállt erdélyi szorosokon nem tudtak áttörni. Kapóra jött viszont nekik a Pannóniát birtokló langobardok szövetségi ajánlata. A Kárpátok láncának megkerülésével, a langobardok kalauzolása mellett kerültek a hegyek karéján belülre. A két nép együttes támadásának a gepidák már nem tudtak ellenállni. 567 telén Baján avar kagán népével együtt már a Tisza mentén telelt. Néhány hónap múltán aztán egyszerre az egész Kárpát-medence urai lettek, miután a langobardok 568 húsvétján hirtelen elhatározással Észak-Itáliába vonultak, kivonva magukat a túlságosan is erősnek látszó avar szövetségesek szomszédságából. Népe számára biztonságos hazát szerzett tehát a magas hegyek karéja övezte alföldön Baján, akinek neve találóan a kagán rang szinonimája, jelentése: "gazdag, hatalmas". A kagán az avarok hite szerint a mindenekfelett tisztelt Égből származott, az Ég fia, népeinek atyja, korlátlan hatalmú úr, a hadak vezére. Az avar hadsereg csatadöntő fegyvernemét nem a könnyűlovas íjászok, hanem a páncélos, lándzsás nehézlovasok alkották. Azért természetesen a hunokéval vetekedő, a páncél átütésére is képes, távolra hordó avar íjaknak is volt szerepük a harcokban. Baján a haderejét rövidesen a Római (Bizánci) Birodalom ellen fordította. Sorozatos győzelmeket hozó hadjáratai miatt rettegve emlegették nevét Konstantinápolyban. A balkáni védelmi rendszer első vonala akkor roppant össze, amikor az avarok ostrommal elfoglalták Sirmiumot (582), s ettől kezdve a dalmát tengerpartig szabaddá vált az út. A 7. század elején Bizánc dunai határvédő rendszere (a limes) teljesen összeomlott. Mintha a félelmetes hun nagykirály, Attila támadt volna föl személyében. Mivel a perzsa háborúk a Római (Bizánci) Birodalom katonai erejének zömét lekötötték, pénzzel vásárolták meg az avaroktól a békét. Ez 574-től kezdődően évi nyolcvanezer arany colidusba került. A békesség ára ("segélynek" tüntették föl) 584-től már százezer, 599-től százhúszezer colidusra emelkedett! Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az avar kagán olyan külsőségekkel is jelezte hatalmát, mint a drágaköves baldachin alatt elhelyezett aranytrónus. Kezében aranyjogart tartott, miközben személyesen tárgyalt a külországi követekkel. Csillogó pajzsú testőrök őrizték. Fapalotában lakott, lakomáin aranyezüst edényektől roskadozott az asztal. Római típusú fürdője is volt. Főfelesége, a katun mellett több asszonyt is tartott. A dél-alföldi Nagyszentmiklóson 1799-ben előkerült, a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött, 23 darabból álló csodálatos aranyedény-lelet az avar kagánok gazdagságának ékes bizonyítéka. Baján utódai alatt azonban megtört az avar hatalom fölfelé ívelő útja. A perzsákkal szövetségben Konstantinápoly elfoglalására indított 626-os hadjáratuk látványos kudarcot vallott. Az alávetett népek ezt kihasználták, és igyekeztek szabadulni az avar fennhatóság alól. A bolgár-törökök függetlenedése csakúgy siketölt, mint egyes, a Balkán északi részein megtelepedő szláv népcsoportok akciója. A 670-es években új népcsoportok (bizonyára többségében onugor bolgárok) költöztek be keletről az Avar Birodalomba. Megnövekedett a birodalom településterülete: nyugaton egészen az Enns folyóig terjedt. A 6. század avarjai nagyrészt állattenyésztő, vándorolva legeltető életmódhoz szoktak. A második betelepedő néphullám viszont elsősorban földművelőkből állt. A Kárpát-medence adottságai egyébként is az utóbbi gazdálkodási formára voltak alkalmasak. Létrejöttek a népes, 50-300 embernek otthont adó falvak, amelyeknek egymás után találták meg a régészek a nagy sírszámú temetőit. Eddig pár vagy száz faluról és több mint másfél ezer temetőről vannak adataink. Kerek sátrakban (jurtákban), illetve főleg földbe mélyített házakban lakhattak. Fejlett kézművességük volt: kovácsaik, fazekasaik készítményeit jól ismerjük, ötvöseik pedig világszinten dolgozták fel a bőségesen rendelkezésükre álló aranyat, ezüstöt. A 8. századi avarság már korántsem folytatott olyan agresszív, támadó politikát, mint egy évszázaddal korábban. A Nagy Károly uralkodásának időszakában megerősödött Frank Birodalom ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy egyszer s mindenkorra megtörje az egykor rettegett szomszédot. Mondvacsinált ürüggyel maga Nagy Károly frank király vezetett ellenük hadjáratot 791-ben. A nyílt csatát (valahol a Bécsi-erdő vidékén) a frankok nyerték. Ezt követően azonban az újabb megütközés elől taktikusan kitérő avarok kifárasztották a frank hadakat, amelyek megtépázva kénytelenek voltak visszavonulni. Ez volt egyébként Károly király utolsó, személyesen vezetett hadjárata. Ami nem sikerült a legendás uralkodónak, az nem sokkal később sikerült mások hadvezéreinek. Az avarok belső viszályai szétzilálták birodalmukat, s amikor szinte egyszerre érte őket frank és bolgár támadás, védekezésük összeomlott. A nyugati avar területek ura behódolt Károlynak, s az egykori Pannónia a Frank Birodalom tartománya lett. A Dunától keletre viszont a szlávok, míg délen a bolgárok lettek a régió urai. Az avar nép a 9. században eltűnt a történelem színpadáról. Emléküket a régészek által meglelt sírjaik, telepeik őrzik. Esetleges maradékaik a honfoglaló magyarságba olvadhattak bele.

5.4.5. Ami a Római Birodalomból megmaradt: Bizánc Az ókori Római Birodalom középkori utódját általában – helytelenül – Bizánci Birodalom néven emlegetik, noha a középkorban mindig Római Birodalomnak nevezték. Uralkodójának neve a rómaiak császára (később görögül:

184

baszileusz). Alattvalói "rómaiaknak" vallották magukat, noha a 7. századtól kezdve az állam nyelve már nem a latin, hanem a görög. A birodalom fővárosa Konstantinápoly volt, amelynek elődje Büzantion ókori görög város, s erre utalva adták a történészek a birodalomnak a "Bizánci" nevet, mely aztán átment a köztudatba, ezért a továbbiakban ezt használjuk. 476 után ugyan az egész Római Birodalomnak voltaképpen egyetlen uralkodója maradt, csakhogy a nyugati provinciák fölötti tényleges hatalom biztosítására a bizánci császároknak több mint fél évszázadon keresztül nem volt elégséges hadereje. Formálisan az egyes germán királyok a mindenkori római császár megbízásából uralkodtak a nyugati provinciákban. Ezt a fikciót a császároktól kapott hangzatos címeik is "igazolták". Valójában azonban a nyugati birodalomrész fölötti császári uralom csupán jelképes lehetett. 488-ban a keleti gótokat a császár úgy távolította el a Balkánról, hogy felajánlotta nekik, vonuljanak át ÉszakItáliába. Királyuk, Theodorik így hozta létre Ravenna székhellyel gót-római államát. A konstantinápolyi császári udvar azonban nem tekintette uralkodónak, hanem csupán fővezéri címmel (magister militum) jutalmazta. A korszak legkiemelkedőbb uralkodója minden kétséget kizáróan I. Justinianus (görögösen: Jusztinianosz), aki csaknem négy évtizeden keresztül uralkodott (527-565). Latin nyelvű illír parasztcsalád sarjaként egy Ništől délre fekvő településen született. Gyermektelen nagybátyja, Justinus választotta ki őt utódjául. Gondos nevelésben részesítette, bár nem tanult meg hibátlan kiejtéssel görögül beszélni. Felesége, Theodora eredetileg színésznő volt. Justinianus arra törekedett, hogy eredményt érjen el a Perzsa Birodalom ellen régóta folyó háborúban, másrészt megpróbálta visszaszerezni a nyugati tartományokat a barbár uralkodóktól, hogy ismét helyreálljon a birodalom egysége. A perzsa hadszíntéren születtek ugyan időleges sikerek, ám még egy olyan kiváló hadvezér, mint Beliszariosz sem tudott tartós eredményt elérni. Végül 561-ben csak azon az áron tudtak békét kötni, hogy a császár a stratégiai fontosságú Kolkhiszért cserébe évi harmincezer solidus adót fizetett a perzsáknak. Ez mégis diadalnak könyvelhető el, hiszen azt jelentette, hogy sikerült megőrizni csaknem teljes épségükben a birodalom keleti tartományait. 534-ben Beliszariosz hadjáratának köszönhetően Észak-Afrika újra a birodalom része lett. Majd súlyos, megmegújuló harcok árán Itáliában is sikerült (időlegesen) visszaállítani a császár tényleges hatalmát. Egyedül a Balkán északi határán húzódó harmadik hadszíntéren érte kudarc a birodalom fegyvereit. Itt nem sikerült a bolgár-törökök és a szlávok betöréseit meghiúsítani, s bele kellett törődni abba, hogy megtelepedjenek a birodalom határain belül. Az avarokat is csak pénzzel sikerült távol tartani. Mindezek lényegében úgy összegezhetők, hogy a legnagyobb katonai erőfeszítések árán sem tudott a birodalom tartós sikert elérni egyetlen hadszíntéren sem. Igazán maradandót Justinianus a törvényhozás terén alkotott. Az 529-565 között összeállított törvény- és jogértelmezés-gyűjtemény a latin nyelvű Corpus Iuris Civilis a középkortól napjainkig a római jog egyik legfontosabb forrása. Justinianus a közigazgatás javítására, a tartományi helytartók ellenőrzésére is gondot fordított, s harcolt a tisztségviselők megvesztegetése ellen. Megszüntette a tartományi kormányzói tisztségek áruba bocsátását, ami korábban azzal járt, hogy a tisztségeket elnyerők a lakosságtól mielőbb igyekeztek visszaszerezni adók formájában a kincstárnak befizetett súlyos összegeket. A lakosságot azonban így is súlyosan megterhelték az emelkedő adók. Emellett az állami kiadásokat is erősen megnyirbálták, hogy elegendő pénz jusson a hadseregre s a barbároknak – a béke ellenértékeként-fizetendő adókra. A szigorú intézkedések mind a szegényebbeket, mind a gazdagabb rétegeket a császári kormányzat ellen hangolták. Ennek jele 532-ben a konstantinápolyi Niká-lázadás (a Niká szó jelentése: győzz! – a kocsiversenyeken a "zöld" és "kék" színek kocsiversenyzőinek ezt kiabálták a szurkolók a hippodrom karéjában). Csupán a kemény katonai beavatkozás és a kíméletlen tömegmészárlás mentette meg a császár hatalmát. Így is egy hétbe telt, amíg sikerült felülkerekednie a katonaságnak, s lecsillapítani a földühödött tömegeket. Feltétlenül említést érdemelnek Justinianus hatalmas építkezései: a hidak, vízvezetékek mellett a leglátványosabbak a templomok. Közülük két konstantinápolyi ma is áll: a lenyűgöző kupolája és mozaikjai miatt világhírűvé vált Hagia Sophia, valamint a Szent Sergius-templom.

5.4.6. Nyugat császára: Nagy Károly A Római Birodalom nyugati részének szétesését (476) követően fél évszázaddal később I. Justinianus bizánci császár próbálkozott meg "Európa egységének" helyreállításával, de tartós eredményt nem tudott elérni. A nyugati birodalom megújítósának következő kísérlete mintegy három évszázad múltán következett be, s ez tartósabb eredményt hozott. A 6-7. században már sejteni lehetett, hogy a megerősödő Frank Királyság magában hordozza egy nagyobb európai birodalom kialakításának lehetőségét. Ám az egyes országrészek csak nagyon rövid időre egyesülhettek egy kézben. Meghatározó, tekintélyes, karizmatikus egyéniségre volt szükség ahhoz, hogy a frankok ura egyben "Európa királya" lehessen. Erre a szerepre Martel Károly unokája, az utolsó Meroving királyt a trónról letaszító III. (Kis) Pippin nagyobbik fia, Nagy Károly volt egyedül alkalmas. Amikor öccsével együtt trónra került, 26 esztendős volt, s még három évet kellett várnia, hogy a frank területek egyedüli ura lehessen. Nagy Károly csaknem fél évszázadon keresztül uralkodott (768-814), volt tehát elégséges ideje arra, hogy korszakalkotó elképzeléseit sorra megvalósítsa. A birodalomépítés alapját a háborúk jelentették. Hatvan háborút viselt, s a hadjáratok felét személyesen vezette. A sorozatos győzelmek, a hódítások zsákmányt jelentettek, s ez méltán lelkesíthette az újra és újra hadba hívott szabadokat. Az elfoglalt földekből juttatott mind az egyháznak, mind a világi uraknak, ami újabb hűbéri kapcsolatok kialakítását, a régieknek a megerősítését, megújítását tette lehetővé. A gazdaság

185

és a hatalom alapja ugyanis az akkori Európában már egyértelműen a földbirtok volt. Katonai szolgálat fejében földbirtokot (beneficiumot) lehetett kapni az uralkodótól. Az adomány egyben a megjutalmazottat az adományozó lekötelezettjévé, azaz hűbéresévé tette. Urának szolgálatára, s ha kellett, fegyveres támogatására esküvel kellett köteleznie magát. Károly előbb megszilárdította hatalmát a Frank Birodalom egyes tartományaiban, majd Itália északi részét hajtotta uralma alá, s fölvette a langobardok királya címet. Dél-Itália kivételével (amely a Bizánci Birodalom kezén maradt) meghódította az egész félszigetet, amelynek középen csak az Egyházi Állam nem tartozott a hatalmába. Keleti irányban véres háborúk egész sorával kényszerítene meghódolásra a keményen ellenálló pogány szászokat. Délnyugati irányban megpróbálkozott a Pireneusokon túli területek elfoglalásával is, az arabokkal szemben azonban csupán csekély eredményeket ért el: az Ebro folyóig terjedő területet kerítette hatalmába. Végül sikerült megtörnie az egykor félelmetes Avar Birodalmat is. Az avarok által birtokolt római Pannónia provincia egykori területét a Frank Birodalomhoz csatolta. Nagy Károly birodalmának teljes területe mintegy 1,2 millió km2 lehetett, lakossága pedig 15-18 millióra tehető. A fennmaradt összeírások arra utalnak, hogy magas volt a családokban a gyermeklétszám, így a lakosság gyors ütemben gyarapodott. Az uralkodó politikáját egyértelműen támogatták az egyház püspökei csakúgy, mint a római pápa, akit megvédett mind a langobardokkal, mind a keletrómai császárral szemben, s adományokkal is elhalmozta az egyházat. 800-ban III. Leó pápa Róma városában különleges gesztussal, római szertartás szerint császárrá koronázta Károlyt, s utána leborult előtte. Károlyt ez a ceremónia némiképp megdöbbentette, mert az aktus mintegy azt sugallta, hogy a császári korona, amit elnyert, a keresztény egyház fejének ajándéka. Néhány évvel később, amikor legidősebb fiát jelölte meg örököséül, akkor ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga koronázza meg az utódját. A lényeg mindenesetre az, hogy több mint három évszázad után ismét volt a Nyugatnak is császára, s jó egy évtized múltán a bizánci császár, aki addig egyedüli legfelsőbb hatalmasságnak tekintette magát, kénytelen volt beletörődni a változásba. Elismerte császárnak Nagy Károlyt, akinek birodalma egyébiránt az övénél kétszerte nagyobb volt. Nagy Károly a birodalmát grófságokra osztotta. Ezek élén az uralkodó által kinevezett gróf (comes, graf) állt, akinek feladata a közigazgatás irányítása, valamint az ítélkezés s háború esetén a hadba hívás, a sereg vezetése. A határvidék közigazgatási egységei az őrgrófságok. A rendszer lehetővé tette helyi hatalmi központok kialakulását, mert a grófi címek örökölhetőkké váltak. A császár úgy próbálta meg a visszaéléseket korlátozni, hogy egyrészt rendszeresen járta az országot, és személyesen orvosolta a sérelmeket, másrészt különleges hatalommal fölruházott kiküldöttei (missi dominici) útján ellenőriztette a grófokat. A központi igazgatást képzett főpap, a kancellár irányította. Jelentős volt a törvényalkotás. Különösen nagyszámú királyi rendelet, ún. kapitularé született. Az írásbeliség, mely a korábbi századokban jelentősen visszaszorult, kezdte újra visszanyerni régi rangját, megbecsülését. Igyekeztek a fontosabb tényeket írásba foglalni. Az udvar a művelődés központja lett. Nagy Károly élete utolsó két évtizedében Aachen a központ, ahol székesegyház és mellette császári palota épült. Károly az angolszászokat tekintette példaképének, s a hírneves Beda egyik kiváló tanítványát, Alkuint fogadta be udvarába, s tanácsadójává tette. Itáliából kiváló grammatikusokat foglalkoztatott, s a nevezetes történetíró, Paulus Diaconus is környezetének dísze lett. Mellettük azonban említést érdemel Hrabanus Maurus mainzi érsek meg a történész Einhard, aki 830 körül megírta az uralkodó első életrajzát (Vita Caroli Magni). Nagy Károly fölismerte, hogy milyen fontos szerepe van az oktatásnak: az írásolvasás korábbinál szélesebb körben való elterjesztésének, s a művelt emberek számának gyarapítását is lelkén viselte. Azt szerette volna., ha nemcsak a papok tanulják meg a betűvetést, hanem a világiak is. A Karoling-reneszánsz egyik alapvető vívmánya az írásreform: a kisbetűs írás (karoling minuscula) megszerkesztése, amely a máig használatos latin kisbetűk alapja lett. Az oktatás a római hagyományokat (Sevillai Izidor elképzeléseit) követte. A "hét szabad művészet" jelentette a kereteket: nyelvtan, retorika, dialektika (trivium), továbbá az aritmetika, asztronómia, zene, geometria (quadrivium). Életműve kétségtelenül a középkor egyik legjelentősebb alkotása. Elismerték ezt kortársai s az utókor is, amely méltán tette neve mellé a nagy jelzőt (franciául Charlemagne, németül Karl der Grosse), sőt I. Frigyes császár III. Paszkál ellenpápával 1165-ben szentté nyilváníttatta. Bár a birodalom egysége voltaképpen egyetlen nemzedék alatt semmivé lett, az utókorra nagy hatással voltak a korszakos jelentőségű frank uralkodó kezdeményezései. Több nyelvben az uralkodó megjelölésére használt kifejezés Károly neve lett. A szláv nyelvekben ilyen a krái szó (cseh král, lengyel król), a magyarban pedig a király megnevezés. Még halála előtt, 813-ban fiát, Aquitániai Lajost (aki később a "Jámbor" melléknevet kapta) koronáztatta társcsászárrá. Lajos (814-840) megpróbálta három fia között elosztani a birodalmat (még életében), de a "jámbor" elképzeléseket az eltérő érdekek, az egyéni önzés fölborították. A Nagy Károly halálát követő két évszázadban egykori birodalmának részei a helyüket keresték, s az ezredfordulóig tartott, míg kialakult Európa új képe, amely lényegében egy további ezredéven át megőrződött. Jámbor Lajos három fia 843-ban Verdunben kötött megegyezése, majd két újabb, a Karoling Birodalmat fölosztó szerződés eredményeként kialakult a későbbi Franciaország területe, a germán nyelvterülethez tartozó tartományokból szerveződött meg a későbbi "Németország". Utóbbi bekebelezte a század első felében még különálló területnek számító Lotharingiát, mely Jámbor Lajos Lothar nevű fiáról (meghalt 855ben) kapta a nevét, mivel 843-ban az ő országának része lett. Észak-Itália is Lothar országrészéhez tartozott, amit fia, II. Lajos örökölt. Aztán kialakult az Itáliai Királyság is, amelynek területe közrefogta a félsziget közepén elterülő Egyházi Államot.

186

A 9. század végén a Nyugati Frank Királyság (Franciaország elődje) és a Keleti Frank Királyság (Németország elődje) között szerveződött újjá Burgundia Királysága amely szívósan megőrizte különállását részben-egészben az ezredforduló után is. A Keleti Frank Birodalomban a fordulat az itteni Karolingok kihalása (918 után következett be. A Szász-dinasztia első királya, I. Henrik (919-936) alapozta meg a változásokat. A Nyugati Frank Birodalomban a Karolingoknak 987ben szakadt magva. Ettől kezdve a Capetingek családjából kerültek ki a francia királyok, elsőként Capet Hugo (987996).

5.4.7. Kalandozó hajós népek: a skandinávok Skandinávia germán népeit összefoglalóan normannoknak (Angliában vikingeknek) nevezték. Skandináv nyelveken a vik szó kis, keskeny öblöt jelent. A vikingelők kifejezés talán az akciók kiindulóhelyeire utal. De lehetséges, hogy a vik (vic) néven említett angliai és kontinentális kereskedőhelyekre utal. A viking korban az északi germán népek valamennyi törzs nyelvjárását egy nyelvnek érezték, és "dán nyelvnek" nevezték. A nyelvi elkülönülés folyamata csak a késő középkortól erősödött föl.

5.4.7.1. A portyázások kora A hazájukból kimozduló skandinávok a 8-11. században sajátos szerepet játszottak Európa történetében. Gyors hajóikon újra és újra támadó hadműveleteket indítottak távoli vidékek ellen. 793-ból maradt ránk az első írásos feljegyzés arról, hogy norvég hajók támadást intéztek az egyik angol sziget védtelen kolostora ellen. Eleinte rabló-fosztogató akciókra vállalkoztak, majd később egymás után hozták létre távoli területeken államaikat: Izlandon, francia földön, Angliában, Szicíliában, Dél-Itáliában meg orosz földön. Harcosaik a bizánci császárok, az orosz fejedelmek és az angol királyok zsoldjában egyaránt sikerrel forgatták félelmetes harci szekercéjüket. A viking korszak a 11. században ért véget, amikor a skandináv népek felvették a kereszténységet. Skandinávia történetében a 8. század sorsdöntő változások időszaka. Megélénkülnek az északi területek és a délebbi Európa kereskedelmi kapcsolatai. Az "északi emberek" (normannok) eleinte mint békés kereskedők jelenhettek meg az északi tengerpart gazdag városaiban, s a gazdag Európa látványa vonzó lehetett számukra. A keresztény egyház számára viszont kihívás volt az északi pogányok megtérítése. Észak elzártsága azonban csak lassan, egy-két évszázad múltán kezdett oldódni. Skandinávia csatlakozása a keresztény Európához viharos körülmények között, véres háborúk közepette ment végbe. A 9. század első felében váltak egyre gyakoribbá a vikingek fosztogató (kalóz) akciói a Brit-szigeteken és a nyugateurópai tengerpartokon. Villámgyorsan, rajtaütésszerűen rohanták meg és rabolták ki a védtelen kolostorokat, templomokat, falvakat, városokat. A 9. század második felétől kezdve megpróbáltak egyes területeket elfoglalni, tartósan megszállni, gyarmatosítani. Hajóik nemcsak harcosokat, hanem telepeseket is szállítottak a kisebb-nagyobb szigetekre, köztük Izlandra és Grönlandra, ahová főként a norvégok hajóztak. A dánok viszont a mai Anglia és Franciaország területére küldték harcosaikat, aztán telepeseiket. A svédek főleg keleti irányba hajóztak. Eljutottak a mai Finnország területére, a Baltikumba az oroszok földjére s a nagy folyókon át a Fekete-tengerre (Konstantinápolyig). De még oly távoli vidékeken is megjelentek csapataik, mint a Kaszpi-tenger környéke vagy az arab Keleten a mesés Bagdad. A viking vízi járművek a hajóépítés valóságos mesterművei voltak, tökéletesen megformált műalkotások. Az 1880ban feltárt, csaknem ép (restaurált) gokstadi hajó másolatával a 20. század végén áthajóztak Norvégiából Amerikába, bizonyítva, hogy még ilyen hosszú tengeri utakra is alkalmasak voltak a skandináv hajók. 'többféle hajót készítettek: voltak hadicélokra szolgálók, teherhajók, halászhajók, kompok. Evezők és vitorla együttes használatával kitűnően lehetett ezeket irányítani. A viking (normann) harcosok elsősorban mégis gyalogosok voltak, s többnyire a szárazföldön harcoltak, tengeren megvívott csatákra csak ritkán vállalkoztak. Fő fegyvereik: a kard, a lándzsa, a harci szekerce. Emellett rövid harci késeket és csaknem 2 m hosszú íjat is használtak. Kerek, fából készült, bőrlemezzel fedett pajzsokkal védték magukat. A gazdagabbak felszereléséhez kúp alakú, orrvédős sisak és vértezet is tartozott. Zárt sorokba tömörülve – mint az ókori híres görög falanx – "áttörhetetlen" falat alkottak. Pajzsaikkal hatásosan védték magukat még a sűrű nyilazás ellenében is. Kézműveseik a fafaragás mesterei voltak, s művészi szinten értettek a csontmegmunkáláshoz is. A bőrművesség és a szövés emlékei is régészeti feltárásokon kerültek elő. Főzőedényeket leginkább zsírkőből faragtak, viszonylag kevés agyagedényt használtak. Különösen megbecsültnek számítottak a vasművesek, főleg a fegyverkészítők, hiszen ők kovácsolták a vikingek félelmetes fegyvereit. Viking kézművesek munkája Szent István magyar király Prágában őrzött kardjának faragott csont markolatvédője is (a pengéje Rajna-vidéki munka). A rabló hadjáratokban bőséges nemesfémkészletet szereztek, s ebből az ötvöseik remekelhettek. A vikingek tárgyaik díszítésére nagy figyelmet fordítottak. Főleg a (stilizált) állatmotívumokat kedvelték. Társadalmuk egymástól jól elkülönülő rétegekből állt, és határozottan érvényesült az egyes egységek közötti alá-, fölérendeltségi viszony (hierarchia). Egy-egy területi egység élén nemzetségfő (vagy király) állt, aki egy személyben katonai és vallási vezető, továbbá bíró is volt. Az örökletes királyi hatalom következtében a királyi család bármely tagja

187

jogosult volt az uralkodásra, és ez szinte állandósuló családi viszályokat jelentett. Gyakran a külföldi hadjáratokon szerzett zsákmányból állíthatták föl egyes trónkövetelők hadseregeit. A király hatalmát támogatta a fegyveres haderőt kiállító arisztokrácia, utána a kisebb birtokosok, majd a szabad földművesek és kézművesek következtek (közülük került ki a harcosok többsége). A társadalmi ranglétra legalját a rabszolgák alkották. A királyi temetések fényes külsőségekkel jártak. A délnyugat-norvégiai Osebergben, halom alatt ásott mély árokban, valószínűleg 834-ben temettek el egy fiatal királynét egy csodálatosan faragott és csaknem épségben feltárt hajó belsejébe. A hajó a túlvilági utazást jelképezte. Az elhunyt mellé tették használati tárgyait is: ágyakat, ágyneműket, háztartási eszközöket, olajmécsest, faliszőnyeget, szövőrámát, szánt, szekeret. Eltemettek (legalább) tizenkét lovat is. Az ékszereket nem találták meg, mert azokat már korábban elrabolták. A sírban volt egy idősebb nő teteme is, aki szolgáló vagy rabszolga lehetett.

5.4.7.1.1. Norvégok Nevük jelentése: északi út. A tőlük délre élő angolszászok és németek nevezték el így őket. A norvég nyelv legrégibb emlékei a rúna feliratok. Többségük 11. századi, de vannak köztük 7-8. századiak is. Államuk alapját I. Széphajú Harald (kb. 860/70-933 k.) teremtette meg, aki a norvég jarlok (azaz királyi helytartók) összevont seregét leverve egyesítette az országot. A király ellenfelei nagy számban vándoroltak ki Izland szigetére, illetve a francia tengerpart Angliával szembeni szakaszára, amelyet róluk – illetve a több hullámban is ide telepedett normannokról – Normandiának neveztek el. A kereszténység felvétele a 10. század végén kezdődött, s évtizedekig tartott, míg általánossá vált. Olaf Haraldson (1015-1030) király ebben nagy érdemeket szerzett, ezért halála után szentté avatták. 5.4.7.12. Izland Izland szigete a 9. század előtt lakatlan volt, aztán ír szerzetesek alapítottak itt is kolostorokat. Az első norvég telepesek 850-870 között érkeztek, ez számít a honfoglalás (landnámatíd) korának. 930-ban megalakult az Althing, a legfőbb törvényhozó testület (népgyűlés). Ez rendelte el 1000-ben a kereszténység felvételét. Izland különleges irodalmi emlékei a 12-14. századi sagák. Ezek a részben történeti tárgyú elbeszélések a viking kor legfontosabb forrásanyagai közé tartoznak. 5.4.7.1.3. Svédek Nevük a Svíar törzs emlékét őrzi. A viking korban a kereskedő-kalandozó svéd vikingeket varég néven emlegették. A keletre kalandozó vikingeket többek között varégnak vagy ruszoknak nevezték. A balti-finnek a svédeket hívták ruotsinak. Ennek eredete az evezést jelentő rór svéd szó. Oroszország Rosszija neve (eredeti jelentése: Ruszok földje) kétségtelenül összefügg ezzel. A 9-10. században a skandináv kereskedők mind gyakrabban keresték fel a Baltikum keleti részét, majd innen továbbhatoltak keleti-délkeleti irányban. A 9. század második felétől az Ilmeny-tótól északra, a Volhov-folyó mellett fekvő Novgorod lett a térség központja, a szlávok, svédek, balti-finn népek lakta északi orosz állam, Rusz fővárosa. A skandinávok által megszervezett régió déli központja a Dnyeper menti Kijev lett. A 9. században az uralkodók még skandináv nevet viseltek (szlávosan följegyzett neveik: Rurik, Oleg, Igor, Olga). A 10-11. században viszont már szláv nevekkel találkozunk: Szvjatoszláv, Vlagyimir, Jaroszláv, ami a nyelvi beolvadás jele. A svédek pogány törzseinek megtérítésére a 9. században érkeztek dán és német térítők, ám a kereszténység csak a 12. században vált teljessé közöttük. Nyelvük legrégibb emlékei 9-12. századi rúna feliratokon maradtak fönn (számuk megközelíti a háromezret). A svéd királyság első másfél évszázadának uralkodói az Yngling-házból kerültek ki. Az első Idős Björn volt 900950 között. A 10-11. század fordulóján uralkodó Olaf király alapította az első svéd püspökséget.

5.4.7.1.4. Dánok Az északi germánság legdélebbre húzódott törzse. Településterületük a Jylland-félsziget s az azt körülvevő szigetek. A dán név jelentése: erdőlakó. Nyelvük legrégibb emlékei a 800-as évektől kezdődő rúna feliratok (többsége feliratos síremlék). Az egykori közös skandináv nyelvtől leginkább a dánok nyelve távolodott el az idők folyamán. Dánia már a 9. század kezdetétől királyság. A Jelling-dinasztia nevéhez fűződik a mai dán állam elődjének megszervezése. Gorm fia, I. (Kékfogú) Harald, uralkodott kb. 950 és 986 között. Meghódította Norvégiát is. A dánok az ő uralkodása alatt vették fel a kereszténységet.

5.4.7.1.5. Skandinávok francia földön

188

Frankföldön (a mai Franciaország területén) az első viking támadások 799-től kezdődtek. Először a gazdag fríz kikötőket rabolták ki, majd a folyókon fölhajóztak a szárazföld belsejében fekvő vidékekre. A belső válságokkal (újabb és újabb fölosztások) küzdő Frank Birodalom képtelen volt ellenállni. Döntő jelentőségű volt, amikor a jórészt dánokból álló sereget vezető norvég Rollo (akit "Gyalogos"nak hívtak, mert magas termete miatt lóhátról is földig ért a lába!) elfoglalta a később Normandiának nevezett területet. 911-ben a frank uralkodóval kötött egyezség szentesítette az északról jött hódítók földszerzését. Normandiában sajátos helyi kultúra alakult ki, normann identitástudattal. A 10. században a kereszténységet is fölvették. Átmenetileg (914-936) Bretagne területét is meghódították. 5.4.7.2. Hogyan lettek a skandinávok az angol és skót föld urai? A rettegett vikingek hajós portyái főleg Angliának a keleti partvidékét pusztították. Általában nyaranta, váratlanul tűntek föl hajóik, amelyek kis merülésüknek köszönhetően nemcsak a tengermellékre jelentettek veszélyt, hanem a folyókon fölhajózva harcosaik a szárazföld belsejébe is eljutottak. 850-től kezdve egyes viking csapatok egyre gyakrabban töltötték Angliában a telet, és kiépülő állandó támaszpontjaikról aztán az év minden szakában rendszeressé váltak a támadásaik. Kelet-Anglia és Normandia skandináv megszállói elsősorban a dánok voltak. 865-től kezdve vannak adataink arra, hogy sarcként az angoloktól Danegeld néven adót szedtek, s ennek fejében aztán békén hagyták őket. Az egyezményeket azonban gyakorta alattomosan ki is játszották, miként az Angolszász krónikában olvasható: "e béke és pénzzel való kecsegtetés pajzsa mögött a sereg az éj sötétjében belopakodott a szárazföldre és egész Kelet-Kentet kirabolta." 866-ban újabb fordulat következett: Angliát megtámadta a "nagy hadsereg", amely állandó letelepedési helyet keresett a szigetországban. A támadók száma valójában azonban nem lehetett túlságosan nagy. A 40-50 hajóval érkezett hadsereg (hajónként 30-60 harcossal) mintegy ezer embere elférhetett egy téli táborban (föld-, favárban). Először Northumbriát foglalták el, majd Merciát hódították meg. Wessex királya, Nagy Alfréd azonban véres harcokban győzelmet aratott fölöttük, ami egy időre megakasztotta előretörésüket. A dánok által elfoglalt területet Danelagnak (jelentése: dánok törvénye) kezdték nevezni, vagyis olyan terület volt, ahol a dán szokások-törvények szerint éltek. Alfréd király megerősített helyek (burkök) láncolatával sikeresen megvédte Dél-Angliát. Ezek menedékhelyek, vásárhelyek és igazgatási központok voltak, általában rácsszerkezetű utcahálózattal. A korai angol városok előzményeinek számítanak. Több esetben ezekhez vaskori földvárakat, római kori erődöket használtak föl, vagy korábban elnéptelenedett római kori városok falai közé telepedtek be. A vikingek is létesítettek hasonló megerősített kereskedelmi-katonai központnak számító városokat. Ilyen volt Derby, Stamford, Nottingham, Lincoln. York lett Észak-Európa legfontosabb védett vásárközpontja. A 10. század közepére évtizedekig folyó háborúskodás után sikerült az angolszász királyságoknak egyesült erővel megállítani a skandináv hódítást. 980-tól azonban újrakezdődtek a viking támadások. Ekkor már a királyi parancsnokság alatt álló "nemzeti hadseregek" erős hadiflottái voltak a támadók. Újra fizettek az angolok Danegeldet, amelynek mennyisége 4500 kg ezüstről másfél évtized alatt 22 ezer kg-ra emelkedett! Megszervezték az ellenállást is, ám mindhiába. Ethelred, majd Vasbordájú Edmund minden erőfeszítése ellenére 1016-ra a dán Nagy Knut (Kanut) lett Anglia királya, aki uralma alatt egyesítette a norvég, a déli svéd, az izlandi és a grönlandi területeket is. Halála (1035) után néhány évvel méltatlan utódjai alatt birodalma szétesett. Skóciában a vikingeknek nem sikerült nagyobb területet tartósan elfoglalniuk. 795-től az Ír-szigeten is megjelentek, rabló hadjárataikkal rendkívül nagy rombolást végeztek. Kolostorok egész sorát rabolták ki, némelyiket tizenötször! A támadók jelentős része a 9. század második felében le is telepedett a partvidéken, majd egyre beljebb hatolt. A 10. század első felében a támadók többsége már a britanniai viking telepekről vagy Man szigetéről érkezett. Közben az első hullám vikingjei (vegyes házasságok révén) kezdtek beolvadni, egyesek keresztényekké is lettek. A 10. század végére az írek győzedelmeskedtek a behatolók fölött.

5.4.8. Kelet-Európa szláv népei Kelet-Európa hatalmas területén, a Baltikumtól az Urálig, délen a Kaukázusig, a Fekete-tengerig és a Balkánig rendkívül intenzív népmozgások zajlottak az első ezredfordulót megelőző hat-hét évszázadban. A különböző földrajzi zónák természeti adottságai igen erőteljesen befolyásolták a történelmi folyamatokat. Északon a Baltikum és az Urál között hideg, meglehetősen mostoha éghajlatú, alapvetően sík terület húzódott, ahol kiterjedt erdőségek és mocsarak váltogatták egymást. Nem meglepő, hogy itt rendkívül gyér volt a lakosság. Délebbre, a Harz hegység és az Urál között húzódó, szintén síkvidéki zóna északról délnek haladva a tundra és a tajga övezetétől déli irányban eljutott az erdőkig, s onnan tovább, a sztyepp övezetébe. Az erdők övezete elért egészen Kijev vonaláig. Az első ezredforduló időszakában már egyre erőteljesebben haladt az erdőirtás és az irtásföldeken a szántóterületek kialakítása. A kitűnő termőtalajú délebbi sáv a fekete föld övezete. Még délebbre haladva, az Urál hegység és a Kaszpi-tenger között a tulajdonképpeni sztyepp övezete húzódott. Annak ellenére, hogy nagy, észak-déli irányú folyók (Volga, Don, Dnyeper, Bug, Dnyeszter) szelték át a sztyeppét, a keletről nyugatra tartó népmozgásoknak korántsem jelentettek leküzdhetetlen akadályt. Az előbbiekben leírt kelet-európai övezettel szomszédos volt három, hegyláncok által védett medence: a Cseh-, a Bécsi- és a Kárpát-medence. Külön tájegység volt a Balkán, amelynek északon a Duna, illetve a Száva a határvonala.

189

Ellentétben az előző területekkel, a Balkán lényegében összefüggő (nehezen járható) hegyvidék, viszonylag kicsiny völgységekkel. Míg az Urál és a Baltikum meg a Fekete-tenger közötti területek kedveztek a nagyobb birodalmak létrejöttének, addig az erősen tagolt Balkánon érthetően inkább kisebb társadalmi-politikai egységek (államok) alakultak ki. Kelet-Európa meghatározó tényezői a 6. századtól kezdve egyértelműen a szláv és a türk (török) népek. A Baltikumtól délre eső erdős-mocsaras övezet régiójából kiindulva, a dél felé vándorló szlávok eljutottak a Dunáig, amely (köszönhetően a Bizánci Birodalom határvédelmének is) egy darabig útjukat állta, majd ezen átkelve a 7. században a legdélibb részekig ellepték az egész Balkánt. Még a Peloponnészoszon is létesült szláv kolónia. A Balkánon való előrenyomulásukat segítette, hogy a korábbi háborúkban az ottani lakosság igen megfogyatkozott, s a jelentős nagyságú, művelésre alkalmas, gazdátlanul maradt földterületek mágnesként vonzották a betelepülőket. A szlávság alig egy-két évszázad alatt magába olvasztotta az itt talált őslakosságot. Ennek következménye, hogy bár az egyes szláv népcsoportok között jelentős antropológiai különbségek fedezhetők föl, nyelvükben a közös eredet jól kimutatható, még akkor is, ha egymástól távol eső térségeket hasonlítunk össze: például napjainkban is fölismerhető a lengyel és a macedón nyelv közös eredője.

5.4.8.1. Szláv nyelvek és etnikai csoportok A szláv nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád keleti ágának egyik legjelentősebb csoportját alkotják, s három ágra tagolódnak. A déliek: a bolgárok, macedónok, szerbek, horvátok és szlovének. A keleti ágban legjelentősebbek az oroszok s a velük közeli rokonságban álló fehéroroszok (beloruszok) és ukránok (kisoroszok). A nyugatiak közül a legnépesebbek a lengyelek. Jóval kisebb létszámúak a csehek, a morvák és a szlovákok. Hozzájuk képest törpe kisebbséget alkotnak a szorbok. A 18. században kihaltak az Elba menti szlávok, a polábok. A szlávok és a baltiak (lettek, litvánok, óporoszok, jatvágok) ősei hosszabb időn keresztül éltek együtt, illetve egymás mellett, de az ún. balti nyelvek nem tartoznak a szláv nyelvcsaládba. A szláv megjelölés a régi, 19. századi romantikus elképzelés szerint a slava (dicsőség) szóból eredne, valójában azonban inkább a slov (mocsár) és -en (eredetjelző képző) összetétele lehet, azaz jelentése: mocsarak között lakó. A slovo (beszéd) szóval is valamiféleképpen összefüggésbe hozható. Jó néhány nép jelöli ugyanis magát "beszélő"-nek, azaz olyannak, akinek a nyelve adott csoport tagjai számára érthető, míg a többi, más nyelven beszélők megjelölésére a "néma" szót használják. Ilyen a szlávban a nemet szó, ami a szomszédos germánok (németek) megjelölése lett. A 6. században Jordanes A gótok történetében a szlávok három csoportját említi: "szklavén", "venét", "ant" néven. A szklavén több nyugati nyelvben "rabszolga" jelentést kapott, ami annak az emlékét őrzi, hogy az I. évezred második felében jelentős számban szláv származásúak voltak az európai rabszolgák. A szlávok őshazája valahol a mai Nyugat-Ukrajnában, a volhíniai-podóliai-hátság vidékén, a Pripjaty-mocsarak, a Visztula és Dnyeper középső folyása tájékán lehetett. A Balti-tenger, az Odera folyó, a Kárpátok és a Dnyeper közti térség az, ahol keresni lehet a szlávokhoz köthető régészeti leleteket. A nyelvészek valószínűsítik, hogy a szlávok ősei a Kr. e. III. évezred vége és a II. évezred eleje óta már itt éltek. A Kr. u. első századokban a germánokkal és keltákkal kapcsolódik össze a szlávok történelme. A Kr. u. 4-6. századtól kezdve a kelet felől érkező népmozgások befolyásolták sorsuk alakulását. Egyes csoportjaik, így a mai csehek és lengyelek ősei nyugat felé vándoroltak. A csehek és morvák ősei megszállták a hegyek által védett Cseh-medencét. A lengyelek ősei eljutottak az Elbáig, illetve a Majna és a Weser forrásvidékéig. Északkeleten a szlávok a Volga felső folyásáig és a Ladoga tóig hatoltak, kiszorítva, illetve a századok folyamán beolvasztva az itt élő balti finnséghez tartozó népeket. Mások déli irányba vándorolva eljutottak a Balkánra (szlovének, horvátok, szerbek, macedónok, bolgárszlávok). A keleti hatásoknak leginkább az oroszok, beloruszok és ukránok voltak kitéve, akiket egy évezreden keresztül szinte megszakítás nélkül uralmuk alatt tartottak a keletről jött népek: időrendben egymás után a hunok, az avarok, a kazárok, a besenyők, a kunok, a mongolok. Az ősszlávok nagycsaládokból felépülő nemzetségekben éltek, amelyeket az ősök tisztelete tartott össze. Több nemzetség szövetsége alkotta a törzseket. Összetartó erőnek számítottak a közös vallási kultuszok is. Földműveléssel, vadászattal, halászattal, állattenyésztéssel, méhészkedéssel foglalkoztak. Emellett jelentős volt a kézművességük (fém-, fa-, bőrmegmunkálás, fazekasság, szűcsmesterség stb.). A távolsági kereskedelmet többnyire idegenek tartották kézben. Vallásukra jellemző volt a titokzatos természeti erők tisztelete. Különösen fontos helyet kapott benne a napkultusz. A fák kultuszát és a jóshelyeket sem hagyhatjuk említés nélkül. A nyugati szláv csoportok (lengyelek, csehek stb.) az 5-6. században foglalták el a mai lakóhelyüket. Amikor a langobardok elhagyták a Morva folyó vidéki régi szállásterületeiket, s betelepültek Pannóniába, akkor kezdődhetett meg, vagyis a 6. század közepétől a szlávok betelepedése a mai Cseh- és Morvaország területére. Majd tovább hatolva megtelepedtek szláv csoportok az Alpok keleti nyúlványai mentén (a mai Ausztria keleti részén, illetve a mai Szlovénia területén). Folytatódott ez a folyamat akkor is, amikor a Kárpát-medence avar uralom alá került. A 7-8. században a szláv népek többnyire már megszállták azokat a területeket, ahol aztán (bizonyos módosulásokkal) jórészt máig fönnállnak államaik. A 7-8. századi szlávság egyelőre kisebb-nagyobb törzsekbe tagolódva élt, nagyobb szövetségek, "államok" létrehozásával a 9-10. századtól kezdve próbálkoztak meg. Az első – kivételesen korai – szláv államalakulatot egy állítólag frank nemzetiségű kereskedő, bizonyos Samo hozta létre, egy avarellenes fölkelés kapcsán. Területileg Samo állama a mai Morva- és Csehország egyes területeit, az Elba

190

folyásának déli részét, illetve Karintia némely vidékét foglalhatta magába. A kutatás azt valószínűsíti, hogy központja (Wogastisburg) morva területen lehetett. Az állam 623-658 között állott fönn, alapítójának halála egyben e képződmény végét is jelentette. A 7. század második felében az Alpok vidéke és a későbbi cseh-morva területek szláv törzsfői avar helytartó (tudun) fősége alá tartoztak. Amikor a Frank Birodalom a 8. század végén háborút indított az Avar Birodalom ellen, a morvák a frankok oldalára álltak. Az avar hatalom összeomlása azt jelentette, hogy urat cseréltek: 822-ben már a frankfurti birodalmi gyűlésen találjuk a morvák képviselőit. A keleti szlávok sztyeppi (illetve a sztyepp zónájának közelében letelepedett) csoportjai a keletről érkező népek (avarok, bolgárok, kazárok) uralma alá kerültek. A kijevi Barlangkolostor évkönyve őrzött meg egy olyan hagyományt, hogy az egyik szláv törzset, a dulebeket az avarok magukkal hurcolták, és megszégyenítő, alantas szolgálatokra kényszerítették: egyebek között állatok helyett velük húzatták szekereiket. A kereszténységgel, a formálódó nyugati civilizációval azok a szláv törzsek kerültek legkorábban kapcsolatba, amelyek a Balkán irányába vándoroltak. E népmozgásra részben önszántukból került sor, részben az Avar Birodalomhoz kapcsolható folyamat volt. A meglehetősen kevés és gyakran nehezen értelmezhető 7-10. századi történeti följegyzés elemzése és a régészeti kutatások eddigi eredményei alapján ma még nem ismerjük kellő részletességgel a horvátok, a szerbek, a bosnyákok és a bolgárszlávok korai megtelepedésének a folyamatát.

5.4.8.2. Kelet népe: az oroszok Az őshazájukból a 6-8. században elvándorló kisebb-nagyobb keleti szláv csoportok nem szálltak meg nagyobb, összefüggő területeket. Nagyrészt olyan (többnyire sík) területeken telepedtek meg, amelyeket kisebb-nagyobb folyók szeltek át és többnyire sűrű erdők borítottak. A Kijev környékén lakó törzset például poljanoknak (mezei lakóknak) nevezték. Jelentős kiterjedésű volt a mocsárvidék is. Délen egyes szláv csoportok az erdős sztyepp Kijev-Harkov vonalától délre húzódó övezetébe is behatoltak. Északon eljutottak a tűlevelű erdők övezetéig. A legjobb minőségűek a déli fekete földek voltak, a sztyeppen, illetve annak határvidékén. Ettől északabbra égetéses erdőirtással nyertek a földművelés számára hasznosítható földterületet. A szláv telepek általában a folyók partján vagy mocsaraktól védett magaslatokon létesültek. Közlekedésre (tavasztól őszig) leginkább a folyókat használták, s ha kellett, az egyes folyók közti viszonylag rövid szárazföldi útszakaszokon átvontatták vízi járműveiket. A kemény teleken, amikor befagytak a mocsarak, folyók, tavak, a szárazföldön közlekedtek. A Dnyeper jobb oldali mellékfolyójától, a Pripjatytól északra csak a 8. században jutottak el. A Bug nyugati régiójában, Pszkov, Novgorod környékén csupán a 10. században jelentek meg, Az északi területeken a szlávok a balti és finnugor népekkel éltek együtt. A keleti szláv állam Rusz nevének eredetéről hosszú idő óta folyik a vita. Van olyit nézet, amely szerint egy finn elnevezés lehet az alapja, s északon történt volna a szóátvétel. Más vélemény szerint a déli régióhoz kapcsolható a név, s Rusz egy sztyeppi kaganátus lehetett. Egy bizonyos: a keleti szlávok mellett finnugorok, török népelemek, normann varégok egymással fokozatosán összeolvadva alkották a Kijevi Rusznak mint államalakulatnak a népességét. A varég Rurikot a novgorodiak hívták meg városuk vezetőjének 862 körül. Kíséretének tagjait állította Kijev élére. A hagyomány szerint a kijevi államiság kezdete a szintén varég származású Oleg fejedelemhez köthető. Ő volt az, aki 882-ben Novgorodból a Dnyeperen lehajózva elfoglalta Kijevet, megölte annak uralkodóit és átvette a hatalmat. Így a kezébe került a Baltikumból Konstantinápolyba vezető fontos kereskedelmi út jelentős szakasza. Oleg a keleti szlávok legnagyobb részét uralma alatt egyesítette. A 9. századi Kijev városa 130 x 180 méter belterületű, azaz viszonylag kis település lehetett egy szabálytalan szélű, ovális alakú löszfennsík északnyugati csücskében. Igazán jelentős várossá a 10-11. század fordulójától válik. Az orosz állam erejének növekedését és nagyra törő céljait mutatja, hogy 907-ben az orosz hadak megpróbálkoztak Bizánc fővárosának, a hatalmas falrendszerrel védett Konstantinápolynak az ostromával. Noha ez nem vezetett sikerre, ám 911-ben elérték, hogy számukra előnyös kereskedelmi szerződést köthessenek a Bizánci Birodalommal. Oleg utódjai, Igor és Szvjatoszláv tovább gyarapították a kijevi állam területeit. 965-ben a szomszédos Kazár Birodalom hatalmát is sikerült megdönteniük, sőt 969-ben rövid időre még Bulgária egy részét is bekebelezték.

5.4.8.3. A "mezőlakó" lengyelek Törzseik az első évezred második felében az Odera-Visztula-Balti-tenger-Kárpátok határolta területet népesítették be. A lengyelek magukat polaknak nevezték (innen kapta országuk a Polska, latinosan Polonia elnevezést), ami egyik törzsük, a polan nevéből ered. Jelentése: mezei (mezőlakó). A legjelentősebb lengyel törzsek: 1. Pomeránok (a Balti-tenger mellékén, az Odera és a Visztula torkolatvidékén éltek). 2. Mazóviaiak (Plock körzetében, a Visztula mentén). 3. "Lengyel" (Ledzian) törzs (Sandomierz, Lublin térségében). Az ő nevük lach alakban az oroszoknál valamennyi lengyel törzs gyűjtőneve lett. Az oroszoktól vették át a litvánok s a honfoglalás előtt a magyarok is (eleinte "lengyen" alakban). 4. Viszlyánok (a Visztula felső folyásánál, központjuk Krakkó lehetett). 5. Sziléziából öt törzs neve ismert, köztük van a Szlezsanie, amelyről a tartomány a nevét kapta. 6. Polánok (Közép-Lengyelországban, központjuk Gniezno, az ő területüket nevezik majd Nagy-Lengyelországnak).

191

5.4.8.4. Bolgárszlávok és bolgár-törökök A mai Bulgária területét a rómaiak két provinciába (Moesia és Thracia) szervezték. A szlávok első csoportjai a 6. század második felében, az avar hadjáratokhoz kapcsolódva nyomultak be az Al-Dunán átkelve a Bizánci Birodalomba, amely kénytelen volt eltűrni tartós megtelepedésüket. A romanizált lakosság jelentős része elmenekült a térségből, s biztonságosabb területeken, eredeti lakóhelyüktől 4-500 km-rel délebbre, a görög tengerpart közelében telepedett meg. A falvak felületesen romanizált lakossága viszont nem vállalkozott ilyen hosszú vándorútra, hanem az erdős hegyek között keresett magának menedéket, mivel a szlávok elsősorban a folyóvölgyeket és a síkságokat szállták meg. Ezeket a romanizált hegyi lakókat említik később "megbízhatatlan vlakhoknak" (a kelta szó eredeti jelentése: római). A szlávok is ezt az elnevezést vették át az Al-Dunától délre élő etnikum megjelölésére. Alapvető változást hozott, amikor a bolgár-törökök a 670-es években Aszparuh vezetésével átkeltek a Dunán, s megszállták a szlávok lakta balkáni területeket. A Bizánci Birodalommal folytatott háborújukat lezáró, 681-ben kötött békében elérték, hogy a Fekete-tenger, az Al-Duna és a Balkán-hegység határolta területen létrejöhessen Aszparuh vezetése alatt az első független bolgár állam. Fővárosa Pliszka lett. Mivel a hódító bolgár-törökök jóval kevesebben voltak, mint a szlávság, ezért megindult a török népesség elszlávosodása. A folyamat előrehaladása jól tükröződik egyebek mellett a bolgár káni család személyneveiben. A bolgárok elég erősek voltak, hogy az avarok hódítási kísérleteit visszaverjék. Amikor Nagy Károly frankjai megindultak az Avar Birodalom szétzúzására-meghódítására, ők is támadásba lendültek. Az Avar Birodalom számára a "kegyelemdöfést" Krum bolgár kán (803-814) támadása jelentette (805). A kán a bizánci fronton is látványos sikert ért el: Makedóniában tönkreverte a birodalmi sereget (811), megölette az elfogott I. Nikeforosz császárt, és ősi sztyeppi szokás szerint lefűrészelt, ezüsttel bevont koponyájából ivócsészét készíttetett magának, hogy abból ihasson a győzelmi lakomán. Két évvel később aztán I. Mihály bizánci császár hadait is szétverte. Hadrianopolis környékéről akkor ezrével hajtották el és telepítették le a foglyokat az akkor ritka lakosságú Havasalföld területére. Bizáncnak csak Krum utódjával, Omurtag kánnal (814-831) sikerült végül békét kötni. A 9. században bolgár ellenőrzés alá került a Kárpátmedence keleti része (Erdély és az Alföld déli fele) is. A század második felében a bolgárok uralta területet északkeleten a Dnyeper, északon a Kárpátok, északnyugaton a Tisza, nyugaton az Adria, délen a Rodope, Pirin stb. hegységek határolták. A bolgár kánok a 8. században még üldözték a keresztényeket. Borisz kán (852-889) volt az, aki rászánta magát arra, hogy az uralma alatt élő népeket közös vallásban egyesítse. A kereszténység két vetélkedő ága közül végül a keleti (ortodox) kereszténységet választotta (864). Maga a kán a kereszténységben a Mihály nevet kapta. A független bolgár egyház kérdésében voltak viták, amelyek úgy oldódtak meg, hogy formálisan a konstantinápolyi pátriárka névleges igazgatása alatt független bolgár érsekséget hoztak létre. Borisz (Mihály) templomokat, kolostorokat alapított, befogadta országába Cirill és Metód tanítványait, s a tudósok munkája lehetővé tette, hogy görög helyett a szláv legyen az egyházi szertartások nyelve.

5.4.8.5. Kisebb szláv népek 5.4.8.5.1. Szlovének A nyugati szlávok karantánoknak nevezett egyes csoportjai a 6. század végétől a későbbi Krajna és Stájerország területének egyes részeit (Karintia) szállták meg, amelyet akkoriban az avarok uraltak. Rövid időre önállósultak, de hamarosan a Frank Birodalom fennhatósága alá kerültek. Településterületük a mainál lényegesebb nagyobb volt, kiterjedt Ausztria nagyobb részére, amit máig egész sor helységnév tanúsít. A Frank Birodalomból érkezett térítők érdeme az, hogy a 8. század második felétől megindult a keresztény hit fölvétele, ami a 9. század második felében vált befejezett ténnyé.

5.4.8.5.2. Horvátok Ősi szállásterületük Fehér-Horvátország, a mai Lengyelország területén, Krakkó térségében lehetett. Az avarok vezetésével érkezett a Balkán északnyugati részére, az illírek egykori földjére az első szláv néphullám a 6. század végén (a Sclavini és az Antes törzsek). Eleinte tehát az Avar Birodalom vazallusai lehettek. A 620-as években tört be a szláv népek második hulláma a Balkánra, s telepedett meg a dalmát tengerparton. A legenda szerint népük ősatyja a betelepülő öt fivér közül a Chrobatos nevet viselő. Ebből képződött a horvát népnév, amelynek eredete vitatott, de a legvalószínűbb, hogy iráni eredetű. Az avar uralom ellen több szláv törzs föllázadt. Lehetséges, hogy újabb szláv csoportjaik is érkeztek a 8-9. század fordulóján, ami hozzájárulhatott megerősödésükhöz. Törzsi vezetőik a zsupánok voltak, s a 8. században két fejedelemséget hoztak létre. Keresztény hitre térítésük a 7. században kezdődött meg. 790ben a Frank Birodalom alattvalói lettek, de rövidesen elűzték uraikat. A 9. század második felétől vált teljessé a kereszténység fölvétele. A Balkán szláv népeitől eltérően nem a keleti, hanem a nyugati kereszténység hívei lettek (katolikusok), és meg is maradtak annak mindmáig.

192

5.4.8.5.3. Bosnyákok A 6. század második felétől a Balkánon a Római Birodalom ellen az avarokkal együtt harcoló szláv segédcsapatok a mai Bosznia erdős-hegyes területén jórészt elpusztították az antik civilizációt, s elkezdtek megtelepedni a Bosna folyó völgyében, zsupába szerveződve. A folyó megjelölése adott aztán nevet nekik: bosnyákok, Bosznia. A szó illír eredetű lehet, jelentése: folyó, patak.

5.4.8.5.4. Szerbek A nevük egy régi szláv törzsnevet őriz. Az alapszó jelentése: egy nagycsaládba tartozó személy. A szerb és a szorb népnév egymással rokonítható. A 10. század közepén Bíborbanszületett Konstantin császár A Birodalom kormányzásáról írott művében jegyezte föl balkáni megtelepedésük hagyományát, ami azonban történetileg vitatható. Valószínűleg nagyjából a horvátokkal és a bosnyákokkal egy időben (talán több hullámban) telepedtek meg a mai Szerbia egyes részein, különálló kis csoportokban, vagyis törzsenként. 874-ben Konstantinápolyból érkezett térítők egy részüket megkeresztelték, s ennek a területnek a neve "megkeresztelt Szerbia" lett.

5.4.9. Kelet-Európa török népei és a magyarság A 4-6. században a sztyepp népmozgásai mögött minden esetben a kis- és nagyállattartó nomád türkök álltak. A türköket valószínűleg Közép-Ázsia fokozatos elsivatagosodása késztette nyugati irányú vándorlásra. A hunok és az avarok nyugati irányú vándorútját követte időrendben a bolgár-törökök, majd a magyarok, aztán a besenyők, az úzok, a 11-13. században a kunok, végül a mongolok (tatárok) előnyomulása.

5.4.9. 1. Ogurok A török népek közül elsőként jelentek meg Európában 463 körül a Kaukázus északi előterében, ahol mintegy fél évszázadon keresztül uralkodó helyzetet vívtak ki maguknak. Az ogurok a kazak sztyepp déli részét a 3. századtól uraló hatalmas tielö törzsszövetséghez tartoztak. Az 5. században az avarok indították el azt a népmozgást, amelynek eredményeképpen az ogur népek európai területre vándoroltak. 506 körül a szavirok lettek fél évszázadra a régió urai, akiknek hegemóniája az avarok megjelenésével (557) szűnt meg. Azután is maradtak a Kaukázusban töredékeik (a dagesztáni avarok talán az ő leszármazottaik lehetnek), amikor az avarok előretörtek nyugatra. 567-ben türk seregek jelentek meg a Kaukázustól északra, s az ogur népek a türk kagán alattvalói lettek. Az ogurok egyik csoportját az onogurok (nevük jelentése: tíz ogur) alkották, s őket nevezték bolgároknak, onogur-bolgároknak (713).

7.4.9.2. Bolgár-törökök Az örményekkel és a grúzokkal szomszédságban, a Kaukázustól északra éltek a 4. században. A nyugat felé vonuló hunok néhány legyőzött törzsüket arra kényszerítették, hogy velük tartsanak, s ezek részt is vettek valamennyi hun hadjáratban. Attila hun nagykirály halála (453) után visszatértek a Dnyeper és a Dnyeszter közötti régióba. Az 5-6. század fordulójától már a keleten maradt bolgár-török törzsek is vállalkoztak nyugati hadjáratokra: többször (499, 502, 530, 539) betörtek a Balkánra. A 499. évi nagy bolgár-török győzelem késztette arra a birodalmat, hogy Konstantinápolyt új, 50 km hosszú védőfallal övezzék. Szükség is volt erre, mert a bolgár hadak 540-ben egészen a birodalmi fővárosig jutottak. A 6. század közepén a hunokhoz hasonlóképpen nyugat felé vándorló avarok zúdultak a bolgár-törökökre, és ezúttal a legyőzött kutrigur törzsnek kellett követnie a győztes keleti népet. A Bizánci Birodalom elleni hadjáratokban jelentős szerepet játszó kutrigurok Kuvrat által vezetett lázadása (635) súlyos csapást jelentett az Avar Birodalomra. A Volga mentén a 7. század elején jött létre az onogundurok irányította bolgártövök törzsszövetség, Kuvrat vezetésével. Országukat a bizánci források Nagy-Bulgária néven említik (a "nagy" jelző itt nem a terület méretére, hanem inkább arra utal, hogy a balkáni Bulgáriához képest ez volt a régebbi Bulgária). Kuvrat 650 után halhatott meg, sírját a Dnyeper vidékén, Poltavától délkeletre találták meg. Az azonosítást egyértelművé teszi a fejedelem sírjában talált pecsétgyűrű, amelyen az uralkodó neve Hovratu alakban olvasható. Amikor a kazárok szétverték ezt a törzsszövetséget, Kuvrat egyik fia, Aszparuh vezetésével a bolgár-törökök jelentős része is nyugatra indult. Előbb Besszarábia déli részén telepedtek meg. Átkelve a Dunán, innen törtek be bizánci területekre (680). A Bizánci Birodalom, amely egyszerre több fronton is kénytelen volt hadakozni, rákényszerült, hogy 681-ben (mint erre már utaltunk) Aszparuh vezette független államukat elismerje. Aszparuh utódja volt Tervel kán (700-721), aki megkezdte Thrákia, Moesia, Makedónfa egyesítését. Ennek a folyamata csak több mint egy évszázad múltán fejeződött be. A bolgárok seregei egyes esetekben a Bizánci Birodalmat segítették (így Konstantinápoly 717/18-as arab ostroma idején), 811-ben viszont a bizánciak ellen harcoltak. A 9. századra elszlávosodott bolgár-törökök további históriája a szláv népek már említett történetéhez tartozik.

193

A keleten maradt bolgárok a Kazár Birodalmat ért 737-es arab támadáskor együttműködtek valamilyen formában a muszlim hódítókkal, s ettől kezdve egyre szorosabbá váltak arab kapcsolataik. Kihasználva a kazárok megrendítő katonai vereségét, a bolgárok átkelve a Volga-Don-könyöknél, északnak vándoroltak a Volga mentén, hogy a kazár hatalom fennhatósága alól kikerüljenek. Majd még tovább vándoroltak a hatalmas folyó mentén, s eljutottak egészen a Káma folyóig, s a Káma és a Szamara között leltek új hazára, amit az ebben a régióban régészetileg föltárt temetők is bizonyítanak. A muszlini kapcsolatok erősítése jegyében 900 körül a volgai bolgár uralkodó Kvárezmmel épített ki együttműködést. 922-ben a bolgároknál követségben járt Ibn Fadlán leírásából kiderül, hogy már muszlini vallásúak voltak. Azt is tudjuk, hogy ekkoriban csuvasos típusú török nyelvet beszéltek. 5.4.9.3. A Kazár Birodalom tündöklése és bukása A kazárok a török nyelvű népek közé tartoztak, bár más etnikumú népek is csatlakoztak hozzájuk (az eredeti török névalak voltaképpen a kaszar, amely a latin caesar címre vezethető vissza). Uralkodó rétegük keleti-török, köznépük pedig bolgártövök volt. Az 5. században tűntek föl a Kaukázus és a Kaszpi-tenger előterében, kiszakadva a tielö törzsszövetségből. Egy szír földrajzi áttekintés a Kaukázustól északra élő népek között a kaszar népet is fölsorolja (555). Szíriai Mihálynak régi bizánci és perzsa forrásokat földolgozó, 1199 előtt íródott krónikája megemlít egy hagyományt, amely szerint három nép őse három testvér volt, név szerint Hazarig, Bulgariosz és Pugur (utóbbi helyesen Wungur, azaz ungur). A 620-as években a kazárok a bizánci császár szövetségesei voltak a perzsák elleni hadjárata során. 630 körül, kihasználva a nyugati türk birodalom összeomlását, a kazárok önállósították magukat, s a vezetőjük fölvette a kagán címet (652-653-ból ismert az első említése). Ekkoriban, Kuvrat halálát követően (650-670 között) a kazárok fölszámolták a Bolgár Birodalmat, aminek eredményeként a bulgárok egy része behódolt, másik részük nyugatra vándorolt. A kazár uralmi terület ekkor már a Krím félszigetig terjedt. 652-ben az első arab támadást fővárosuk, a kaukázusi Balandzsar mellett még visszaverték. 710-714 között viszont már Transzkaukázia feladására kényszerültek. 723-ban az arabok áttörték a kaukázusi kazár védelmi vonalat, és elfoglalták fő központjaikat, Szamandart és Balandzsart. A kazárok új, védettebb központot (fővárost) kerestek és találtak a Volga deltájában, ez volt Etil. 730-ban egy fontos csatát megnyertek az arabok ellen. A Bizánccal való szövetség megpecsételéseként 732-ben a bizánci császár fia feleségül vette a kazár kagán leányát. A házasságból született fiú, IV. Leó (775-780) ezért "a kazár" melléknevet kapta. A siker azonban nem volt tartós. 737-ben az újabb arab támadás során Etilt is elérte végzete, sőt a menekülő kagánt elfogták, és csupán úgy menthette meg az életét, hogy áttért a muszlini hitre, s egyben hűséget esküdött a kalifának. A kazárok szerencséjére az arabok ezzel meg is elégedtek és (a közelgő hideg telet nem várva be) kivonultak a Kaukázustól északra fekvő területekről. A kazár-arab harcok egészen 764-ig elhúzódtak. A 9. század első harmadában a kazárok igyekeztek megerősíteni a doni átjárókat. Két erődítményt is építettek itt fehér mészkőkváderekből, roppant széles falakkal (ezek közül a déli a "Fehérvár" nevet kapta). E két erőd eleste után, 833-834-ben bizánci hadmérnökök segítségével épült egy harmadik, nagyobb területű erődítmény, Sarkel (jelentése: Fehérvár). Végül a Don bal partján még egy negyedik erőd is épült. A kazárok a 9. században gyakran együtt harcoltak az oroszokkal. A század közepére azonban a kapcsolat megromlott. A 10. század elején feszültté vált a kazár-bizánci viszony is, a Bizánci Birodalom a Kijevi Russzal vette föl a kapcsolatot a kazárok ellenében. Szvjatoszláv kijevi fejedelem 965-ben döntő hadjáratban verte szét a kazár seregeket. Etil és Sarkel erődítményeit elfoglalta, ezekbe szlávokat telepített. A kazár állam ezzel örökre megsemmisült. Maguk a kazárok a 11-12. században fokozatosan beolvadtak a környező népekbe. 5.4.9.4. Kisebb török népek 5.4.9.4.1. Besenyők Nomád, valószínűleg kipcsak-török nyelvű nép, amely a 6. századtól kezdve a Fekete-tengertől északra húzódó sztyeppen élt. A 8. században a Volga alsó folyásánál lakóterületük határos volt a Kazár Birodalommal. Az ogúzok, karlukok, kimekek, valamint a besenyők közötti háború miatt a 9. század végén a besenyők, majd a magyarok nyugat felé vándoroltak. 894-ben a bokharai emír által megfutamított, kirabolt úzok a besenyőkre támadtak, a besenyők viszont az etelközi magyar szállásterületet rohanták meg. Néhány év alatt a Kárpátoktól keletre elterülő térségek etnikai képe alapvetően megváltozott. A 10. században három kangar törzs vezette tíz törzsből álló szövetségük a Don és az Al-Duna közötti terület ura volt. Sorsukat hosszabb távon az pecsételte meg, hogy különálló törzseik nem voltak képesek egy szilárd, önálló állam létrehozására. Emiatt jövőjük csak a fölmorzsolódás lehetett, a térségben sora alakuló államok nyomása közepette. Az oroszoktól szorongatott besenyők a 10-11. században a Dunától északra elterülő területről rendszeresen bebetörtek a Bizánci Birodalomba, és fosztogatták annak balkáni tartományait. Rablótámadásaik nem kímélték a Kárpátmedencét sem. Egyes nagyobb csoportjaikat a 10. században a magyar nagyfejedelmek, majd a magyar királyok befogadták és letelepítették, elsősorban a Dunántúlon és az Alföldön. A Bizánci Birodalom Bulgária meghódítása után (1018) a besenyők szomszédja lett. Az ellentétek nem csökkentek ezt követően sem. 1027-ben,1032ben,1034-ben és a következő két esztendőben újabb és újabb besenyő rablótámadások érték a Duna-mente, az Égei-tenger partvidéke,

194

majd Thrákia és Makedónia területét. Csak 1048-ban sikerült a bizánci seregeknek döntő csapást mérni a besenyőkre, s a jelentős számú foglyot a lakatlanná vált térségekben telepítették le. Az 1070-es években a bizánci császári hatalom elleni lázadásokat ismét újabb támadások indítására használták ki a besenyők. 1077-ben a kománokkal (bolgár, vlah, albán keverék nép) együtt támadtak a birodalom ellen. 1087-1088-ban újabb komán és besenyő támadások következtek. 1090-1091-ben a támadó besenyők már Konstantinápolyt fenyegették. Ekkor azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, és sok besenyő menekült Erdélybe, illetve Magyarországra. II. István magyar király testőrségét besenyők alkották. A foglyok közül több ezret soroztak be a bizánci hadseregbe, másokat letelepítettek a Vardar folyó völgyében. A következő évtizedekben szállásterületükről is kezdtek kiszorulni, illetve fokozatosan beolvadtak az ott megtelepedő népekbe (a szlávokba, illetve a románságba). 6.4.9.4.2. Úzok A görög krónikások szerint nevük jelentése: szabad. A bizánci krónikások szerint a birodalom ellenében hadakozó valamennyi török etnikum közül ők voltak a "legnemesebbek". Az úzok 965-ben fontos szerepet játszottak a Kazár Birodalom megdöntésében. Nagy Vlagyimir kijevi nagyfejedelemmel szövetkezve 985-ben a volgai bolgárok ellen vezettek hadjáratot. A 10. század második felében áttértek az iszlám hitre. A kunok elől menekülő úz törzsek az orosz fejedelmeknél találtak menedéket (Halicsban, Kijevben), s harcosaik együtt küzdöttek az orosz csapatokkal a kunok ellen. Délre vonuló csoportjaik a 11. század közepén az Al-Duna vidékére húzódtak. 1064-ben betörtek a Bizánci Birodalom területére, feldúlták Bulgáriát, Macedóniát és Görögország északi területeit. 1068-ban a besenyőkkel szövetkezve Erdélybe törtek be, de súlyos vereséget szenvedtek. Megmaradt töredékeiket végül a Bizánci Birodalom, illetve a Magyar Királyság fogadta be.

5.4.9.5. Magyarok A magyarság az Urál vidéki őshazából az I. évezred második felében folyamatosan egyre nyugatabbra vándorolt. 600 körül a Volga-Don-Donyec folyók és az Azovi-tenger határolta térségben, az alánok és bolgárok szomszédságában talált új hazára. A 7-10. században a Kaukázus északi előterének legnagyobb hatalmassága a Kazár Birodalom volt, amelynek hatalmi körébe tartoztak a bolgár-törökök és a magyarok is. Amikor a bolgárok nyugatra vándoroltak, s az Al-Dunától délre találtak új hazát, helyükre húzódtak a magyarok, s igyekeztek minél inkább lazítani a Kazár Birodalomhoz fűződő kötelékeket. 837-838-ban érték el először az Al-Dunát, a bolgárok szövetségeseként. Ezt követően a Fekete-tenger északi partvidékétől és a Don torkolatától az Al-Dunáig terjedő terület a Kazár Birodalomtól elszakadt (vagy kivált) magyarok és a kazároktól hozzájuk csatlakozott három kabar törzs országa lett. Az Etelköznek nevezett területen megtelepedett magyarság hadi vállalkozásokra induló csapatai a 9. század második felében eljutottak a Balkánra és Közép-Európába (morva és cseh területekre, sőt a Kárpát-medencébe is). A Kárpátmedence 895-ben megkezdett elfoglalása (a magyar honfoglalás) jól előkészített, szervezett katonai akció lehetett. A Kárpátokon belül nem találtak jelentősebb ellenállásra. A ritkán lakott terület délkeleti része a bolgár állam fönnhatósága alatt állt, a Dunántúl viszont a Keleti Frank Birodalom határtartományának számított. Az avar maradványok és szlávok mellett germánok meg egyéb néptöredékek alkothatták a Kárpát-medence lakosságát a magyar honfoglalás időszakában.

5.5. Ázsia az I. évezred második felében Ázsia történetében az ezredfordulót megelőző évszázadokban alapvető fontosságú változásokra került sor. A legnagyobb hatású esemény kétségtelenül az iszlám kialakulása volt, amely egy elszigetelt sivatagi nép, az arabok vallásából néhány évszázad alatt világvallás lett, s elterjedt a Távol-Keletig, Kína határvidékéig. Az ismét virágzásnak induló Kínai Birodalom, az erősödő Japán, a hatalmas India s a dúsgazdag Arab Kalifátus mellett egész sor kisebbnagyobb állam alakult Ázsiában. A nomád övezetből ebben a korszakban indultak egymás után egyes népek nyugat felé, s ez a tendencia az ezredforduló után is folytatódott.

5.5.1. Az iszlám, az arab világbirodalom kezdetei A sémi nyelvet beszélő arabok már az ókorban is a hatalmas, 2,7 millió km2 kiterjedésű Arab-félsziget lakói. Ez a terület csaknem akkora, mint Dél-, Nyugat- és Közép-Európa együttvéve. Csakhogy a termékeny Európával szemben ennek csaknem egésze kietlen sivatag, ahol nincs se patak, se folyó, se tó. Eső ritkán hullik, és akkor is csak kevés. A talajvíz, a források, az ásott kutak adnak annyi nedvességet, hogy egy-egy oázis növényei megéljenek, s a sivatagban is található néhol víznyerő hely. Az arabok számára legfontosabb növény a datolyapálma, amely némi árnyat is ad, de főleg édes, tápláló gyümölcse értékes.

195

A hatalmas távolságok megtétele hátasállat nélkül lehetetlen. Bármilyen csodálatos formájú, kitartó és gyors lovakat tenyésztettek ki, a sivatag igazi állata mégis az egypúpú teve (dromedár), amelyet rendszeresen csak a Kr. e. 10. századtól kezdtek Arábia karavánjai is használni. Párnázott, szétterülő talpával jól tud járni a süppedő homokban, jól tűri a hőséget és az éjszakai hideget, s képes a gyomrában több mint 1 hl vizet tárolni, s azt nagyon gazdaságosan felhasználva napokon át tekintélyes távolságokat tesz meg újabb itatás nélkül. Megeszi a tövises cserjét és a száraz füvet, s ott van tartalék tápanyagnak a púpjában tárolt zsír is. Teje pedig táplálja az utazót. A mostoha természeti viszonyok közepette az arabok megszokták, hogy- az oázislakókat kivéve – állandóan vándorolniuk kell, ha életben akarnak maradni. Legelőtől legelőig, kúttól kútig, oázistól oázisig. A sivatag vándorai gyakran árut is szállítottak, azaz kereskedtek. Rabló portyáikon más törzsek vagy a városlakók javait igyekeztek megszerezni. Ragaszkodtak szabadságukhoz, harciasan védelmezték becsületüket. Legjobb védelem bármely ellenségükkel szemben a kietlen sivatag volt, ahová nemigen merészkedett hódító. A 6. században az egymással gyakran ellenségeskedő arab törzsek olykor a környező hatalmak, vagyis a Római Birodalom, Irán, Abesszínia (a mai Etiópia) zsoldjába álltak. Az arabok vallási nézetei korántsem voltak egységesek. Különféle törzsi isteneket tiszteltek. Emellett egyes törzsek átvették a környező népek vallását: a kereszténység szakadár (szektás) ágazatainak valamelyikét, a zsidóság hitét, a zoroasztrizmust.

5.5.1.1. Mohamed, a próféta 570 körül született Mekka városában az a Mohamed, akinek tevékenysége alig egy-két évtized alatt gyökeresen megváltoztatta az Arab-félsziget népeinek életét. Vagyontalan árvaként kitanulta a kereskedést, majd karavánvezető lett. Huszonöt esztendősen feleségül vett egy nála másfél évtizeddel idősebb, gazdag özvegyasszonyt, akitől hat gyermeke született (az asszony haláláig Mohamednek csak egy felesége volt, ezt követően lett több asszonya). Úgy tűnt, hogy sorsa egyenesbe fordult, s a legjobb úton volt afelé, hogy egyike legyen Mekka tehetős polgárainak. Másfél évtizeden keresztül semmi sem utalt arra, hogy valaha még történelmi személyiség lehet belőle. A 610. esztendő ramadán hónapjának egyik estéjén azonban váratlan dolog történt: egy angyal jelent meg előtte, s közölte vele, hogy ő lesz Isten küldötte, s hirdetnie kell azt, amit isteni kinyilatkoztatásként hall. Majd a következő üzeneteket kezdte hirdetni a mekkaiaknak: 1. Isten (Allah) jóságos és mindenható. 2. Az ítélet napján mindenkit magához szólít Isten, hogy értékelve a földi cselekedeteket, büntessen vagy jutalmazzon. 3. Hálát kell adnunk Isten imádásával azokért az áldásaiért, amelyekkel elárasztotta a földet. 4. Isten elvárja, hogy megosszuk javainkat a nálunknál szegényebbekkel. 5. Mohamed Istennek az arabokhoz (későbbi kinyilatkoztatások szerint az egész emberiséghez) küldött hírnöke (prófétája). Akik elfogadták Mohamed tanításait, azokat muszlimoknak kezdték nevezni. A szó jelentése: az, aki aláveti magát (tudniillik Isten akaratának). Az alávetés aktusát nevezték iszlámnak. Ez lett a vallás neve. Gyakorta használják azonban még ma is – helytelenül – a mohamedán megjelölést. Mekkában Mohamed rokonait és viszonylag kisszámú baráti körét leszámítva általában elutasították az üzenetet. A legtekintélyesebb vezetők kezdtek vele szemben ellenségesen viselkedni. 619-ben meghalt a felesége és a nagybátyja, akik mindvégig mellette álltak és támogatták. Világossá vált Mohamed számára, hogy mielőbb el kell hagynia a várost. 620-ban a Mekkától 430 km-rel északabbra fekvő oázisból hat arab látogatta meg, kérve, hogy menjen közéjük, s legyen döntnöke a jathribi arabok és zsidók között kirobbant viszálynak. Mohamednek kapóra jött a lehetőség, és híveivel együtt 622-ben kivándorolt Mekkából Jathribba. A kivonulás neve arabul hidzsra, s ennek időpontja lett később az iszlám időszámítás kezdete. A Mohamed és hívei támaszpontjául szolgáló település később új nevet kapott: Medina, azaz madínat an-nabí, azaz a próféta városa lett. Mohamed hiába próbálta meggyőzni a zsidókat arról, hogy az ő kinyilatkoztatásai az egyedüli igaz Istentől valók, s hogy ő teljesíti be az előtte járt próféták (Noé, Ábrahám, Jézus és mások) küldetését, s ő a legutolsó – és legtökéletesebb – próféta. Eleinte Jeruzsálem (a zsidók szent városa) felé fordulva imádkozott (később Mekka lett az ima iránya). Hasztalan próbálta meggyőzni a keresztényeket is, azok az Evangéliumokkal úgyszintén összeegyeztethetetlennek tartották a Mohamed által hirdetett tanokat. Jobb híján – hogy valamiből megélhessenek – a muszlimok a karavánokat (köztük a mekkaiakat) próbálták fosztogatni. A mekkaiak rászánták magukat egy megtorló akcióra, de az összecsapásban Mohamed és hívei győztek. Később váltakozó sikerrel folytak a harcok. Végül Mohamed elérte, hogy 629-ben híveivel együtt az arabok által ősidők óta tisztelt szent Kába kőhöz zarándokolhasson Mekkába. A következő esztendőben aztán békésen átvette a város irányítását is. Nemsokára a város lakói úgyszólván mindnyájan muszlimokká lettek. 632-re lényegében valamennyi arab törzs elfogadta az iszlámot. A próféta még 632-ben is elvezette a szent zarándoklatot (haddzs) Mekkába, ezzel példát mutatva híveinek, de megmaradt Medina lakójának, s még abban az esztendőben meghalt. 5.5.1.2. Az iszlám alapelvei és a Korán Az iszlám voltaképpen Isten akaratának való engedelmeskedés. A lényege egyetlen mondatban összefoglalható: "Lá iláha ill' Alláh, wa Muhammad raszúl Alláh" – azaz "nincs isten, csakis Allah, és Mohamed Allah küldötte". Ezzel a mondattal hívja naponta ötször a híveket imára a müezzin, s ez a mondat olvasható ma is pl. fehér betűkkel Szaúd-

196

Arábia zöld állami zászlaján. Elegendő ennek a hitvallásnak a kimondása (és elfogadása), hogy valaki muszlimmá válhasson. Az iszlám szent könyve, a Mohamednek adott isteni kinyilatkoztatások gyűjteménye, a Korán, amely 114 szúrára (fejezetre) oszlik. Nyelve rímes próza, az arabok máig nyelvük felülmúlhatatlan remeklésének tartják, s lépten-nyomon idéznek belőle. Hatása az iszlám vallású népek életének minden területét átjárja mind a mai napig. Az iszlám fő szabályai: imádkozás (szalát) naponta ötször, bizonyos órákban leborulások meghatározott sora Mekka (a Kába) irányába, amit a hívő rövid Korán-idézetekkel kísér. Az ima idejét a gyülekezeti ima helyének (dzsámi, mecset) tornyából a müezzin jelenti be. Péntek délben minden hívő férfi kötelessége megjelenni a közös imán, más napokon és időpontokban otthon, illetve bárhol imádkozhat. A nők többnyire otthon imádkoznak. Ima előtt a kezet, arcot, lábat meg kell tisztítani (mosni). Minden év ramadán hónapjában 30 napon keresztül böjtölni kell: napkeltétől napnyugtáig tartózkodni kell evéstől, ivástól, dohányzástól, nemi érintkezéstől. Segíteni kell a szegényeket (zakát) adományokkal (eredetileg adó, a vagyon meghatározott része). Vannak továbbá kegyes alapítványok (vakf) ingyenkonyhák, kórházak, iskolák, utasok számára szálláshelyek létesítése. A zarándoklat (haddzs) a muszlim év tizenkettedik hónapjában tett mekkai zarándoklat. Legalább egyszer életében minden felnőtt muszlim köteles erre, ha (anyagi és egészségügyi) körülményei engedik. Az iszlám leghíresebb szent helye a mekkai nagymecset belső udvarán a Kába-szentély, a legfőbb zarándokhely. Fontosabb tilalmak: tilos a kábítószerek és részegítő italok élvezete, a sertéshús fogyasztása, nem viselhetnek selyemruhát, a férfiak nem hordhatnak arany ékszert. Tilos a bálványimádás, ezért nem készültek embert ábrázoló képzőművészeti alkotások. A Koránt kiegészítik Mohamed egyes kijelentései, mondásai, azaz a hadísz (jelentése: újság, hír, ezek nem kerültek bele a Koránba), továbbá a próféta tetteiről szóló beszámolók (szunna, jelentése: szokás). Mindezekről al-Ghazálí, a 11. századi iráni származású muszlim gondolkodó sommásan a következőket jegyezte meg: "Ha a próféta hagyománya nem világítaná meg a »Könyv« homályosságait, úgy botorkálnánk a sötétségben, mint a vak teve." Könyv alatt természetesen a Koránt érti a szerző.

5.5.1.3. Mohamed örökében: hódító arabok Mohamed halála után a hagyományok hatalmas gyűjteményét szedték össze. Ebből a hatszázezer hagyományból a 9. században élt al-Bukhárí 7295-öt nyilvánított hitelesnek (az ismétlődéseket leszámítva számuk valójában 2762). Egy példa; Áisa a próféta nevében a következőket mondta: "Ha feltálalják az estebédet, s ugyanakkor imádságra hívnak, fogjatok előbb az estebédhez." Mohamed halálakor bonyolulttá vált a helyzet. Voltaképpen a próféta egyszerre volt törvényhozó, döntőbíró és katonai parancsnok, s mindenekelőtt vallási vezető. A muszlinok minden kérdésben hozzá fordultak, pedig "hivatalosan" nem volt semmilyen uralkodói címe-rangja. Nem volt fiúgyermeke, csak leányai. Életében nem jelölt ki utódot. Talán azért, mert nem számított arra, hogy hirtelen hal meg. Abú Bakr lett az utód, aki Mohamed legközelebbi barátjának számított, a családon belül ő tért át először az iszlámra, a próféta kedvenc feleségének, Áisának az apja. Később aztán egyesek, akik az iszlám síita ágát megalakították, vitatták a választást, azt állítva, hogy Mohamed unokatestvére (és veje), Alí alkalmasabb lett volna (állítólag őt nevezte meg a próféta, de ezt a döntést egyesek meghamisították). Abú Bakr mindössze két esztendeig állt az arabok élén mint khalífa raszúl Alláh (azaz: Isten küldöttjének követője), röviden halifa (kalifa). Mohamed halálhíre fölbolygatta a törzseket. Többen megtagadták a szegényadó (a zakát) fizetését Medinának. Abú Bakr nem tétovázott: legjobb hadvezéreivel gyorsan letörte az ellenszegülőket. S ha már fölbuzdult a törzsekben a harci kedv, úgy vélte, célszerűbb úgy levezetni, ha nem egymást teszik tönkre, hanem külső hatalmak ellen egyesítik erejüket. Omár (634-644), Abú Bakr utódja kitűzte a hódítás első célját: a Bizánci Birodalom és az iráni Szászánida Birodalom elfoglalását. Egy évtized alatt sikerült Konstantinápoly császárainak közel-keleti birtokait mind uralmuk alá vonni. Egy emberöltő elegendő volt az Iráni Birodalom megtörésére is, amire a Római Birodalom évszázadok alatt képtelen volt. Egy évszázaddal később szinte a teljes Pireneusi-félsziget is muszlin harcosok kezén volt, sőt már Franciaország szívét fenyegették. A gyors sikerek döbbenetet keltettek Európában. Mi lehetett a sikerek titka? Látszólag az araboknak nem volt esélyük a náluk jóval erősebb hatalmak ellen. Ám hiába voltak az iszlám hadai számban kisebbek, rosszabbul fölfegyverzettek, mint ellenségeik, gyorsaságuk, szervezettségük, határozottságuk, a győzelmek lehető legteljesebb kihasználása az ő malmukra hajtotta a vizet. Gyakran éltek a megtévesztés, a csel eszközével. A Jarmúk folyónál 636. augusztus 20-án vívott csatát az döntötte el, hogy az arabok a számukra megszokottnak számító homokviharban támadtak, továbbá embereik egy részét elrejtették a bizánciak szeme elől. 637-ben szintén a homokvihar volt a legjobb szövetségesük az irániak ellenében. Az arab hadsereget nemcsak muszlimok s a szent háború, a dzsihád fanatikus hívei alkották. Elsősorban a zsákmány volt az, ami az embereket a háborúba vonzotta. Növelte az esélyeiket az is, hogy a Bizánci Birodalom és Irán kimerült már a századok óta egymás ellen folytatott harcokban, s ki lehetett használni a birodalom közel-keleti tartományainak lázongásait is. A császári kormányzattal szembeni sérelmek keresztények, zsidók tömegei számára tették vonzóvá a meggyelölt addigi hatalom helyett az arab uralom kipróbálását. Azokban a tartományokban, illetve városokban, ahol

197

ellenállás nélkül behódoltak az araboknak, ott csökkentették az adókat, a régi polgári vezetés is a helyén maradt, s a lakosság megőrizhette nyelvét. Azaz nyelvi-kulturális beolvasztásra nem törekedtek. Omár után a gyengekezű Oszmán lett a kalifa (644-656). Nevéhez fűződik a hiteles Korán összegyűjtése. Az egyes tartományok (Egyiptom, Szíria stb.) irányítóit rokonságából válogatta. A kalifa elleni fölzúdulás odáig fajult, hogy Medinában házát megrohanták, és meggyilkolták. Utóda Alí lett (656-661). Őt követte az energikus Muávija, Szíria kormányzója, az Omajjád-dinasztia megalapítója. A 7. század végén Abd al-Malik tetőzte be elődei művét. Ő építtette a jeruzsálemi Szikla-dzsámit a zsidók templomának a helyén. A név arra a sziklára utal, amelyen a hagyomány szerint Ábrahám készült fia, Izsák Istennek való föláldozására, s amelyről Mohamed próféta mennyei utazásra indult.

5.5.2. Török népek és államaik Közép-Ázsiában 5.5.2.1. Akiknek farkas volt az ősük: a türkök Amikor a 6. századi Európában feltűntek az avarok, akkor kezdődött el a türkök korszaka, s az 552-745 közötti időszakban addig soha nem látott nagyságú birodalmak jöttek létre. A kínai évkönyvek szerint a türk uralkodók (kagánok) sátra előtt farkasfejes lobogót lengetett a szél, ami a nép eredetére, farkas ősükre emlékeztetett. A népi hagyomány egyik változata szerint a hiungnuk egyik törzse a türk. Őket legyőzte egy szomszédos ország, s csupán egyetlen tízesztendős gyermek maradt közülük életben, akit az ellenséges katonák megszántak, s egy mocsárba dobtak. Itt találta meg egy nőstény farkas: hússal etette, felnevelte, majd teherbe esett tőle. Mikor a győztes szomszéd ország királya tudomást szerzett arról, hogy a gyermek él, érte küldte harcosait és megölette. A nőstény farkas azonban elmenekült a hegyekbe, s egy barlangba húzódva tíz gyermeket szült. Ezek feleséget hoztak maguknak a környező országokból, s gyermekeket nemzettek. A gyermekek egyikének neve lett Asina. Mikor már több száz családot számláltak, előjöttek a hegyek közül, s a zsuan-zsuanoknak vaskovácsként szolgáltak. BelsőÁzsia sok népe vezeti vissza eredetét állatősre (a magyarság eredetmondájában turulmadár szerepel). A türkök esetében a fémművesség (kovácsmesterség) és az, hogy a zsuan-zsuanok alattvalói lehettek, történelmi igazságot takarhat. A türkök az 540-es években léptek először kapcsolatba a kínaiakkal. Vezetőjük ekkor Tumen, akit Bumin kagánként említenek a feliratok. A zsuan-zsuanokat 552-ben sikerült leverniük. A 6. században a türkök országa Kínától a Kaszpitengerig, a Bajkál-tótól a Góbi sivatagig terjedt. 576-ban a konstantinápolyi császár követséget küldött a kagán udvarába, hogy a közös ellenségnek számító perzsák ellen szövetséget kössenek. Menandrosz görög történetíró leírja, hogy mennyire elámultak a követek a kagán palotájának arannyal bevont oszlopait, aranyos kereveteit, a selyemszövettel bevont falakat látva. A kán kerekes arany trónszéken ült. A lakomákon aranykannák, aranykorsók, aranyhordók csillogása kápráztatta el a szemet. A fejedelmi sátor előtt álló kocsikon pompás mívű ezüsttárgyak, ötvös remekek voltak felhalmozva. A Nyugati Türk Birodalom terjeszkedése késztette arra az avarokat (akiket a korabeli szerzők hunoknak is neveznek), hogy egyre nyugatabbra húzódjanak. Így értek 562-re az Al-Dunához. A Türk Birodalom sorsát jelentősen befolyásolta Kína belső egységének alakulása. A 6. század végére újra megerősödött Kínai Birodalom 630-ban döntő győzelmet aratott az Első Türk Kaganátus fölött, annak utolsó uralkodóját (kagánját) foglyul ejtették. Ezzel a Keleti Türk Birodalom fél évszázadra Kína részévé vált. A Nyugati Türk Birodalom magját voltaképpen tíz törzs laza szövetsége alkotta. 659-ben a kínaiaknak őket is sikerült uralmuk alá hajtaniuk. Amikor 679-ben a kínaiak a tibetiektől megrendítő vereséget szenvedtek, fellángolt a türkök Kína-ellenes fölkelése, amelyről részletesen tudósít Kül-tegin felirata. A győztes fordulatot az hozta, amikor egy kínai neveltetésű előkelő türk, Tonjukuk átállt a fölkelőkhöz. Így 687-ben létrejött a Második Türk Birodalom. Első kagánja felvette az Elteris (népgyűjtő) nevet. A türkök történetének különleges értéke közel-keleti eredetű rovásírásuk. Legjelentősebb kőbe vésett emlékeik a 730-as évekből valók. Életmódjukról a kínaiak jegyezték föl, hogy nemezsátorban laktak, legelőről legelőre vándorolva terelgették állataikat. Vallásukban a Legfőbb Lény neve Tengri (eget jelent), de tisztelték a Napot is. A 8. század elején a hódító türkök új hatalommal találkoznak: az arabokkal, akiket nem tudtak visszaszorítani. A lázongó népek 745-ben megdöntötték a Türk Birodalmat. Egy addig alávetett török nép, az ujgurok uralma következett. Ők lettek egy évszázadra Kelet-Belső-Ázsia urai.

5.5.2.2. A török-mongol világ "nevelői": az ujgurok Az ujgurok nomád törzsszövetsége 745-840 között, azaz csaknem egy teljes évszázadon keresztül uralta a térséget. A tokuz-oguzok nyelvileg rokonságban álltak a türkökkel, de más politikai szervezethez tartoztak. Az oguz nép kilences törzsi egységbe tagolódott (tokuz jelentése: kilenc), s az egyik legjelentősebb törzse kezdettől az ujgur volt. Először 630-ban említik meg a nevüket mint a kínaiak szövetségeseit. A Második Türk Kaganátus alapításakor úgy jelentek meg, mint a türkök régi ellenségei, de a kínaiakkal való kapcsolatuk sem alakult szerencsésen, így a két birodalom között egyre sanyarúbbá vált a helyzetük. Lázongásaikat a nyugati türkök segítségével verték le a kínaiak, majd egy részüket letelepítették, és a türkök elleni harcokban használták fel. Az ujgurok hosszú, szívós harcban, a baszmilok és karlukok segítségével kerekedtek a türkök fölé. Aztán (mint gyakran megesik) segítőiket is uralmuk alá kényszerítették. 745-ben hatalomra kerülve on-ujgurnak (azaz tíz ujgurnak) kezdték nevezni magukat, utalva arra, hogy a tiz törzsből álló szövetség vezető törzsévé lettek. Valójában 9-9 régi és új,

198

azaz összesen 18 törzsből állt a szövetség. Az Ujgur Birodalom nagyjából a volt Keleti Türk Birodalomhoz hasonló területet foglalt magában, tehát kelet-nyugati irányban Mandzsuriától az Altájig húzódott. Fővárosuk az Orhon melletti Ordu-balik ("a királyi tábor városa") volt. A türk hagyományok folytatói voltak, így átvették azok rovásírását is. Kínával jó viszonyt ápoltak, ám nem hagyták kihasználatlanul az alkalmat, hogy amikor a nagy birodalmat belviszályok gyengítették, be ne avatkozzanak. A 8. század közepén a legitim császárt támogatták, és győzelemre is segítették. Bügü kagán (759-779) kínai tapasztalatai alapján az iráni eredetű manicheizmust tette államvallássá. A vallásnak köszönhető a szogd írás megismerése és a jelentős kulturális emelkedés. J. R. Hamilton szerint az ujgurokat tarthatjuk a törökmongol világ nevelőinek. A 9. század első fele egyértelműen az Ujgur Birodalom hanyatlásának a korszaka. 840-ben egy lázadó törzsfő hívására a betörő kirgizek ölték meg a kagánt, elfoglalva a fővárost, ami a birodalom végét jelentette. 5.5.2.3. Kirgizek Eredetileg nem török nyelvűek, hanem egy ma már ismeretlen (kihalt) paleoszibériai nyelvet beszélhettek. Őseik a kínai források szerint a kienkunok, akik a Kr. e. 1. század közepén az Imis felső folyásánál éltek. Innen vándoroltak a Kr. U. 1. század folyamán a Felső-Jenyiszej vidékére, a mai Tuva térségébe. A türkök és ujgurok hegemóniájának időszakában is itt éltek, s ekkor – a 6-8. században – kezdődött, s a 9. századig eltartott eltörökösödésük, amelynek során átvették a rovásírást is. A mai Mongólia területét mintegy nyolc évtizedig (840-kb. 920) uralták. Az ezt követő évszázadokban a mongóliai nomádoknak nem volt jelentősebb szerepük Ázsia történetében.

5.5.3. Birodalmak Dél- és Kelet-Ázsiában 5.5.3.1. Az arab világbirodalom kialakulása Az első arab kalifáknak három évtized (632-661) elegendő volt arra, hogy 7 millió km2-re kiterjedő világhatalommá fejlesszék az egykori kis arab muszlim közösséget. S miután a negyedik "igaz úton járó" kalifát, Alít ima közben mérgezett tőrrel meggyilkolták, a hatalom az Omajjád-család kezébe került. Az Arab-félszigetről ettől kezdve elkerült a kalifátus központja. Az új székhely a szíriai Damaszkusz lett. Az új dinasztia kilenc évtizedig adott kalifákat az iszlám birodalomnak, s a hódítások tovább folytatódtak (KözépÁzsiában és Északnyugat-Afrikában meg Dél-Európában). A 8. század elején foglalták el a Pireneusi-félsziget nagyobb részét. Belső-Ázsiában pedig egészen Kínáig nyomultak. A 740-es években, amikor a hódítások lelassultak, ismét kiújultak az arab törzsi ellentétek. 750-ben az utolsó Omajjád-kalifát elüldözték Egyiptomba, majd Abú'l-Abbász meggyilkoltatta. Aztán kiirtották az egész családot. Még a holtak tetemét is megkorbácsolták. A családnak csak egyetlen tagja menekült meg, akinek révén a család a Pireneusi-félszigeten még közel három évszázadon át továbbvitte az uralkodói hagyományokat. Az Abbászida kalifák 750-től kezdve fél évezreden keresztül uralkodtak. 762ben al-Manszúr kalifa új fővárost alapított a régi Szászánida főváros, Ktésziphon közelében, a Tigris folyó mellett, egy bizonyos Bagdad nevű (jelentése: Isten adománya) falu helyén. Nevét világszerte ismertté tette az indiai-arab mesegyűjtemény, az Ezeregyéjszaka. Nevének egyik állandó jelzője: a "béke városa" (Dar asz-Szalám). Négy esztendeig építette állítólag mintegy százezer ember. Formája kör alakú, hármas fallal vették körül. Négy kapuja volt. A kalifa palotája a kertekkel a város területének egyharmadát foglalta el. Joggal állították róla korabeli ismerői: "olyan város, amelyhez fogható nincs az egész világon". Bagdad, Damaszkusz vagy a híres kikötőváros, Baszra lakossága nagyobb volt bármelyik európai városénál. A mesékben elbeszélt káprázatos fényűző élet nem a fantázia szüleménye, hanem a valóság. A nagy kalifák éves jövedelme a legjelentősebb korabeli európai uralkodókénak ötven-százszorosát tette ki! Bagdad a világkereskedelem központjának is számított. Tevekaravánok, hajók vitték özönével az árut. A bazárokban kínai porcelánt, selymet, gyöngyöt, indiai fűszereket, festékeket, ázsiai drágaköveket, az oroszok mézét és viaszát meg szőrméket, afrikai aranyat, rabszolgákat, különleges fafajtákat mindig minden mennyiségben lehetett vásárolni. Kézművesek ötvös remekeit, pompás üvegeket, remekmívű fegyvereket is megcsodálhatott itt a vásárló. Az arab és zsidó kereskedők révén Kelet áruja eljutott Nyugatra, Európába, Európa áruja pedig Keletre. Az arab hajósok messze földet bejártak: eljutottak Indiáig, Kínáig. S hogy merész útjaik titkát ne firtassák, fantasztikus meséket találtak ki a hajósokra leselkedő veszélyekről (pl. a Tengerjáró Szindbád hét utazása az Ezeregyéjszakában). Ezzel elriasztották az esetleges kíváncsi vállalkozókat, másrészt a távoli, ritka luxuscikkek árait az egekig emelhették, hiszen a veszélyt meg kellett fizetni. Az arab kultúra és tudomány nagy hatással volt Európára. Eleinte Bagdad volt a kapcsolatokban a meghatározó, majd egyre inkább a mórok uralta Hispánia, sőt a 13. századtól Szicília szerepét sem becsülhetjük le. Kelet arab, zsidó és keresztény tudósai egyre nagyobb szerepet játszottak a középkori világban. A 8. század második felének nyolc nagy tudósa Kelet szülötte, a 9. században már harmincegy. A 10. század harmincnégy jelentős tudósa közül harmincegy keleti, három pedig spanyol arab, a 11. században harminc jelentős tudós közül huszonegyet adott Kelet, kilencet viszont a mór Hispánia. A birodalom nyelve az arab volt, de az államszervezet sok iráni elemet vett át. Egyik ilyen volt a vezír (főminiszter), aki egyes esetekben teljhatalommal rendelkezett. Különösen nagy hatalomra tett szert a Barmakida vezírcsalád. Egyik tagja, Dzsafár al-Barmaki vezír Nagy Károly kortársának, a legendás Hárún ar-Rasíd kalifának (786-809) az

199

Ezeregyéjszaka történeteiben leírt kalandjai során állandó kísérője. A Barmakidák sorsa az lett, mint sok más nagy hatalomra jutott családé: tizenhét évig (786-803) tartó tündöklés után, hatalmuk csúcsán kivégeztette őket a kalifa, majd mesés vagyonukat elkoboztatta. Az egyik utolsó kalifa oklevelében a vezír hatalmáról a következőket találjuk: "Mohamed ibn-Barz al-Kummi a mi képviselőnk az egész földön és minden alattvalónk előtt. Ezért aki engedelmeskedik neki, nekünk engedelmeskedik. És az, aki nekünk engedelmeskedik, Istennek engedelmeskedik, és Isten ezért a Paradicsomba juttatja."

5.5.3.2. Költők és tudósok hazája: Irán A középkori ország mintegy 1,5-2 millió km2-nyi területű volt, azaz lényegében a mai Iránhoz hasonló nagyságú. Nagyobb része ún. magasföld (1000 m tengerszint fölött), amelynek éghajlata száraz, sivatagos, hőmérséklete szélsőséges: nagy melegek és nagy hidegek váltogatják egymást. A Kaszpi-tenger partvidéke viszont csapadékos. Mindössze egyetlen nagyobb, hajózható folyója van. A növényvilág nagyon változatos. A felföldön és a déli országrészben kevés a földművelésre alkalmas terület, de az is csak állandó öntözéssel hasznosítható. A Szászánidák (226-651) magas kultúrát létrehozó birodalma szétesőben volt, amikor az iszlám által megszervezett arabok első nagy hódítási hulláma megindult, s a 7. század közepére Irán az arab világbirodalom részévé vált. A meghódított ország vallást váltott, áttért az iszlámra, s annak kisebbségi (ellenzéki) síita irányzata vált uralkodóvá, s maradt az mindmáig. Az ország lakossága megőrizte a perzsa nyelvet (bár átvett arab szavakat, s némi módosítással az arab írást használják). Az arab hódítók átvették az iráni kultúrát, a kalifátus igazgatásában fontos szerepet játszottak egyes iráni főurak, pl. a már említett Hárún ar-Rasíd bagdadi kalifa nagyvezírje az iráni Barmaki-család tagja (Dzsafár al-Barmaki) volt. A 9-10. században a perzsa földrajzi írók a Kaukázuson inneni ázsiai és az azon túli európai területek legalaposabb ismertetői voltak: Ibn Ruszta, Dzsajhání, Gardézi, akik a korabeli magyarságról is igen pontos leírást adtak. Szent István kortársa volt a nagy iráni költő, Firdauszí, aki az újperzsa nyelven írt Királyok Könyvében mitológiába ágyazva mesélte el az iráni történelmet, vagy a világhírű tudós, Ibn Színá (latinos nevén Avicenna).

5.5.3.3. India a mesék hazája Dél-Indiában a Kr. u. első századokban hatalmas államok jöttek létre, amelyek kereskedelmi kapcsolatai szintén a Távol-Keletig, valamint Rómáig nyúltak. A 4. században a Gupták megpróbálták fönnhatóságukat a déli területekre is kiterjeszteni – sikertelenül. A kisebb-nagyobb dinasztiák egymással hadakoztak a következő századok folyamán. A Gupta-kori India mezőgazdasága jelentősen fejlődött, nőtt a művelésre alkalmassá tett területek kiterjedése. A magas páratartalmú vidékeken a rizs többféle fajtáját, cukornádat stb. termesztettek. Dél világszerte híressé váló termékei a bors és más fűszerfélék. Jelentős a kertkultúra (őszibarack, körte, mangó, narancs, banán, kókuszpálma, szőlőültetvények). A föld az államé, a nagybirtokosok örökletes használatra nem kaptak földet. Ez a tény az indiai gazdaság és társadalom egyik legjellemzőbb sajátossága. A kézműipar terén különösen magas szintű a fémművesség, főleg a vasmegmunkálás. E fém fontos kiviteli cikk, csakúgy, mint a pompás ékszerek. A takácsmesterek remekei a gyapotból és selyemből szőtt, világszerte keresett kelmék. A kézműiparosok szervezetekbe tömörültek, csakúgy, mint a kereskedők. Az uralkodók hatékonyan támogatták a nagy hasznot hozó külkereskedelmet. Vallási tekintetben a buddhizmus hanyatlása figyelhető meg a Gupta-korban. A 8-9. században a hinduizmus asszimilálta a buddhizmus valamennyi formáját. A hinduizmus két irányzata közül a visnuizmus (főistenéről kapta a nevét) a Maurja-korban alakult ki, s a Gupták időszakától terjedt el igazán széles körben. Ebbe olvadt bele a pásztorok istenének, Krisnának a kultusza is. Nagyon népszerű lett a sivaizmus is, amely táncoló-romboló istenéről (Siva) kapta a nevét. Egyik állandó kísérője az elefántfejű Ganésa. A 6. század végén Észak-Indiát három jelentős állam uralta. A legjelentősebb uralkodó az akkor már hanyatló buddhizmust erőteljesen támogató Harsa, aki a 7. század első felében Észak-India jelentős részét meghódította. DélIndiában a Csálukják állama a legjelentékenyebb. A 9-10. század az egyes államok egymás elleni harcai jegyében telik, s ismét a bomlás korszakának számít. Dél-Indiában a Csólák az urak a 10. században, akik meghódították Sri Lankát (Ceylont) is. A középkori India fő gazdasági egysége a faluközösség maradt, de jó néhány jelentős, az európaiakat jóval felülmúló népességű város is volt. Ezek azonban – mint általában a keleti városok – alapvetően eltértek igazgatásukat tekintve az európai városoktól. A despotikus uralkodók keményen kézben tartották őket, nem rendelkeztek önkormányzattal, nem lehettek a társadalmi fejlődés olyan motorjai, mint az európai városok. Az arabok a 710-es években elfoglalták az Indus-vidéket, majd századokkal később sikerül meghódítaniuk ÉszakIndiát is.

5.5.3.4. A kora középkori világ legnagyobb birodalma: Kína A mai Kína (Tibettel együtt) csaknem 9,6 millió km2, a középkorban viszont a legnagyobb kiterjedésű kínai államok sem igen haladták meg a 3-4 millió km2-t, ámde így is a korabeli világ legnagyobb kiterjedésű birodalmai voltak.

200

A Vej-dinasztia sikeres országegyesítése nem volt hosszú életű (494-534). Az ezt követő fél évszázadban több dinasztia osztozott a területeken. Az ország újabb, bár rövid életű (581-617) egyesítése az északi Szuj-dinasztia érdeme volt. Fővárosuk Csangan (ma Hsziang) lett. A hatalmas város építészeti különlegessége a császári palota épületei között egy kétszáz vendég befogadására alkalmas forgó pavilon volt. A dinasztia alapítója, Ven-ti, aki korábban az északi Csou-dinasztia magas rangú hivatalnoka volt, a konfuciánus államirányítási eszmék jegyében egységes államigazgatást vezetett be, amely jól képzett hivatalnokok munkáján alapult. Enyhített a közigazgatási törvények szigorán, viszont pontosította a korábban áttekinthetetlenné vált népesség-összeírás rendszerét, s ésszerűsítette az adózást. Jelentős tette volt az új büntető törvénykönyv bevezetése is. Segítette a buddhizmus súlyának növekedését. A buddhista egyház elérte, hogy az államtól független lehessen. A szerzetesekre nem voltak érvényesek a világi törvénykezés szabályai, mentesültek a közmunka, a fejadó és más adófajták alól, s az egyház vagyona elidegeníthetetlennek számított. A másik oldalról viszont szigorúan előírták a kolostori élet szabályainak betartását. A buddhizmus fellendülésének, terjedésének voltak a társadalomra és a gazdaságra nézve kedvezőtlen hatásai is. A fiktív papszentelések, a kolostorokban menedéket kereső sok-sok paraszt az államot jelentős adójövedelemtől, munkaerőtől fosztotta meg, s megnehezedett a hadsereg utánpótlása is. A kolostorok az ajándékba kapott és jelképes áron fölvásárolt földek és mezőgazdasági üzemeik (olajütők, vízimalmok stb.) révén rendkívül jelentős gazdasági hatalomra tettek szert. A hagyományos kínai erkölcsiségben (pl. családi kötelékek fölbomlása) is okozott károkat a buddhizmus. Az építkezéseknek, a szobor- és harangöntéseknek, a papság fenntartásának, az ünnepségeknek tetemes költségei arra késztették az államot, hogy ellenlépéseket tegyen, azaz megpróbálja korlátozni az egyházi földbirtokok területét, a papok és szerzetesek létszámát. Ezek a törekvések azonban nem vezettek eredményre. A Kínában elterjedt buddhista hagyományokban eleinte semmiféle rendszer nem volt. Egyes buddhista szerzetesek ezért vándorútra (zarándokútra) indultak, hogy megismerjék, leírják és elhozzák magukkal a valódi buddhista kánonok szövegét. De nemcsak vallási küldetést végeztek, hanem leírták egész sor közép- és dél-ázsiai ország földjét, népét, szokásait. Feljegyzéseik általában rendkívül pontosak és alaposak voltak. Ez azt jelenti, hogy a kínaiak igen alaposan ismerték az ázsiai világot. Ezek nélkül a történettudomány szinte semmit nem tudna Ázsia kora középkori hinduizálódásáról. A Szuj-dinasztia második császára, Jang-ti hatalmas munkával és tetemes emberáldozatokkal újjáépíttette a nagy falat, a fővárost csatornarendszer (a 40 m széles nagy csatorna) segítségével összekötötte a Jangce völgyével, valamint az északkeleti területekkel, továbbá a dél-kínai területeknek birodalmához való csatolását is teljessé tette. Így a fontos szállítások egyszerűbbé váltak. A Jangce alsó folyásától délre ugrásszerűen megnövekedett a rizstermelés, ami sokat segített az élelmiszerellátás kiegyensúlyozásában. A birodalom második fővárosa, Lojang és a régi főváros, Csangan közötti út mentén hatalmas gabonahombárokat építettek. A legnagyobb tizenkétmillió hektoliter befogadóképességű volt. A 7. század fordulóján újjáépítették a két fővárost. Mindkét város négyzethálós rendszerben épült, méretei lenyűgözőek voltak. Csangannak például tizenöt (70-150 m széles) sugárútja volt. A csatornázások és útépítések révén megnyílt az út a tenger, a trópusi területek (a délkelet-ázsiai országok) felé. A közigazgatás reformja során meghatározták az állami hivatalok elnyeréséhez szükséges vizsgák anyagát. Az erőltetett ütemű változások azonban feszültségekhez vezettek, s amikor a Korea ellen vezetett költséges hadjáratok kudarccal végződtek, egy felkelési hullám (617) elsöpörte a dinasztiát. A Tang-dinasztia (618-907) lényegében a Szuj-dinasztia modellje alapján működött. Folytatódott a földosztás (minden adóköteles férfi kapott földet), csökkent a nagybirtokok száma. Nem szakadt meg a törvénykönyv reformja, kiegészítése, pontosítása. A hivatalnokvizsgák tökéletesített rendszere jelentős rétegek számára tette lehetővé a gyors társadalmi fölemelkedést. Mód nyílt egyúttal arra is, hogy a szakképzett hivatalnokgárda ellensúlyozza az arisztokraták hatalmát. A főváros milliós lakosságával az akkori világ legnépesebb települése volt. Virágzott a szárazföldi és a tengeri kereskedelem. A kantoni kikötőben gyakran megfordultak perzsa és arab hajók is. A dinasztia csaknem három évszázados uralkodása egyike volt Kína legdicsőségesebb időszakainak, a kultúra és művészet valóságos aranykorának. Virágzott a költészet, a festészet, ekkor készítettek először fehér porcelánmázat, s az ötvösök és ékszerkészítők remekművei is figyelemre méltók. A dinasztia első császára a Szuj-dinasztia hivatalnokaként erőszakkal szerezte meg magának a hatalmat. Évekig tartó harcok árán ismertette el hatalmát az egyes országrészekben. Az északi határvonal védelme és a meghódított közép-ázsiai területek fölötti hatalom biztosítása a hadsereg létszámának növelését, nagyobb létszámú helyőrségek létesítését követelte meg. Ez viszont azzal a veszéllyel járt, hogy egyes megerősödő katonai parancsnokok fegyveres erejükre támaszkodva föllázadtak a központi hatalom ellen, amire több példa is volt. A 8. század elején ért a Tang-dinasztia a hatalom csúcsára. A század közepén azonban súlyos megrázkódtatások érték a birodalmat. 751-ben az arab seregek tibeti segítséggel a közép-ázsiai Talasz folyónál vereséget mértek a kínai hadseregre. Ez az ütközet jelölte ki a kínai és az iszlám civilizáció határát Közép-Ázsiában, s gátat szabott a kínai hódítási törekvéseknek a turkesztáni térségben. A kitajok elleni újabb sikertelen háború és a vereséget szenvedett kínai hadvezér lázadása megrázta a birodalmat. Az ujgurok segítségével sikerült a császárnak úrrá lenni a nehézségeken (757), aminek ára a nomád segítők fosztogatása volt. A 9. század második felében kitört felkelések hatására ismét meggyengült a kormányzat. 907-ben a birodalom független királyságokra (északon öt, délen tíz birodalom) esett szét, és több mint fél évszázad múltán sikerült csak az újabb egyesítés.

5.5.3.5. A kínai kultúra fő haszonélvezője: Japán

201

A négy nagyobb és mintegy háromezer kisebb szigetből álló, Kínához képest kicsiny ország területe több mint 377 ezer km2 (ennek négyötöde nehezen megművelhető hegyvidék). Földrajzi helyzete sokban emlékeztet a Brit-szigetekére. A nagy szigetek közül Hokkaidó mintegy 83 ezer km2, azaz valamivel kisebb, mint Írország, Honshu (231 ezer km2) kicsivel nagyobb Nagy-Britanniánál. A szigetek hegyeinek lejtői 75 százalékban 15 fokosnál meredekebbek. A partvonal erősen tagolt. Megtelepedésre, földművelésre a parti síkságok és a folyóvölgyek alkalmasak igazán. Eredetileg sűrű erdőség borította a hegyeket. Ennek nagyobb részét mára kiirtották. Japán minden része közel esik a tengerhez, ezért is igen nagy a tenger jelentősége az élelmezésben is. Az éghajlatot meghatározza, hogy az északi szigetek Itália északi határainak megfelelő szélességi körön helyezkednek el, a déli szigetek fekvése Egyiptom déli határával egyező. A Kr. u. 4-5. század a nagy halomsírok kora. E sírok több száz méter hosszúak, körülárkoltak, kulcslyuk alakúak. A legendás császár, Nintoku halomsírját három árok övezi, területe 32 ha. Csaknem fél km hosszú. Magassága 35 m. A 7. század elején (604) fogalmazódtak meg a központosított állam alapelvei, elkészült a 17 cikkelyes alkotmány. Ebben olvashatók a következők: "Az uralkodó az ég, az alattvaló a föld. Az ég takarja, a föld tartja... Ha a föld akarná az eget felborítani, ez rombolást eredményezne..." A hatalom gyakorlásáról: "A tartományfőnökök igazságtalanul ne szipolyozzák a népet; az országnak nincs két uralkodója, s a népnek nincs két ura, az ország egész népe számára az uralkodó az úr." Az uralkodó megnevezése is megváltozott, ókimi helyett tennó (császár) lett. A 7. század az Asuka-kultúra időszaka. A kínai Tang-dinasztia központosított államrendszerét mintának véve dolgozták ki a japán igazgatási rendszert. Ennek egyik elró látható jele – kínai mintára – az "év neve" kihirdetése. A főváros is megváltozott: Asuka helyett Naniva lett. A változásnak is nevet adtak: Taika (azaz nagy átalakulás). A 645ben kezdődött Taika-reform legfőbb célja a földnek a császári család egyes tagjai és a nemes urak általi kisajátításának megszüntetése. Ehelyett "állami" földként közvetlenül a ternó uralma alá kerültek. Új adórendszert vezettek be, s igyekeztek az egyes nemzetségi vezetők, valamint a tartományfőnökök hatalmi visszaéléseit megakadályozni. Meghatározták a hivatalnokok alkalmazásának szabályait, megkezdték a jogrendszer megszerkesztését (681). 694-re fölépült a Fudzsivara-főváros. 710-ben azonban a kínai Csangan mintájára új főváros építésébe fogtak. A Nara-korszaktól (710-784) kezdve vált meghatározóvá a buddhizmus, amely a 6. század első felében jelent meg a szigetországban, nagyjából egy időben a konfucianizmussal. A korszak fénykora Sómu császár uralkodásának idejére (724-749) tehető. Hatalmas templomok épültek, bennük aranyozott vagy lakkozott buddhista szobrokkal, a falaikon freskókkal. Az építkezések, a fényűző élet egyre nehezebben elviselhető terhet jelentett a lakosság számára (adóterhek növekedése). A császári udvar hatalmi harcok színtere lett, összeesküvések, lázadások követték egymást. A 8. század végére sikerült úrrá lenni a nehézségeken. Ekkor ismét áthelyezték a fővárost, ezúttal a mai Kiotó helyére. Neve Heiankjó lett (jelentése: a béke és nyugalom fővárosa). Ezer éven keresztül ez maradt a császári székhely. A fővárosról a 9-12. század közötti időszak a Heian-korszak nevet kapta. A hatalmat a Fudzsivara-család ragadta magához (lányaikat a császárokhoz adták feleségül, így közvetlen rokonságba kerültek az uralkodókkal), s állandó jelleggel régensként, illetve főtanácsadóként az állam tényleges irányítói lettek. Ahogyan a középkor második felében az angoloknál a francia kulturális hatás volt a meghatározó, a japánoknál ilyen volt (csak még fokozottabb mértékben) a kínai kultúra hatása, részben koreai közvetítéssel. A japán kultúra meghatározó része lett a kínai írásrendszer (a kandzsi), valamint a buddhizmus. Az 5. században már nemcsak az udvari hivatalnokok használták az írást, hanem az uralkodó rétegnek is egyre több tagja tanult meg írni-olvasni. A Korea birtoklásáért folytatott, évszázadokig tartó harcok hozadéka volt a kínai kultúra értékeinek beáramlása Japánba, jelentős részben a Koreából áttelepültek révén. Így ismertek meg és hasznosítottak új mezőgazdasági eljárásokat, fejlődött a technika és a tudomány, a hajóépítés és a kézműipar. A 6-7. században ugrásszerűen nőtt a vastermelés, a vaseszközök használata. A Koreából áttelepültek nemzetségei (Aja-, Hata-, Fumi-nemzetség) az 5-6. századi Jamato-udvar jelentős szereplőivé váltak. A virágzó kínai Tang-dinasztia korszakában a japán tennó egész sor (általában 100-500 fős) küldöttséget menesztett Kínába. A diákokból és papokból álló küldöttek azt a feladatot kapták, hogy a kínai kultúra, technika és az államigazgatási rendszer újdonságait sajátítsák el, hogy aztán meghonosítható legyen Japánban is. A megszilárduló államrendszer aztán megíratta a saját történetét a 8. század elején. Így született meg a Kodzsiki (Régi dolgok feljegyzései, 712) és a Nihonsoki (Japán Krónika, 720). Egy-egy tartományt leírd, a legendáit összegyűjtő feljegyzések is készültek udvari utasításra. Elkészült az első versantológia is, amely négy és fél ezer dalt tartalmazott. 5.5.3.6. A buddhista építészeti világcsodák földje: Délkelet-Ázsia Az I. évezred vége felé a térség fejlődése fölgyorsult. Jávától Thaiföldig hatalmas királyságok alakultak, amelyek erejét és gazdagságát jelzik a monumentális építkezések: nagy kiterjedésű városok, olyan káprázatos templomegyüttesek, amelyek napjainkban is világcsodának számítanak. A kontinensen az ekkoriban kialakított nagy öntözőrendszerek (rizstermesztés) megteremtették mindehhez a biztos gazdasági alapot. A szigetek gazdaságának alapja viszont a tengeri kereskedelem volt. Különösen Jáva és Szumátra kereskedőtelepei indultak virágzásnak. A térség társadalmi rendjének, valamint vallási rendszerének (egyszerre volt jelen a hinduizmus és buddhizmus), a művészetnek, s ezen belül az építészet jellegének legfőbb meghatározója az Indiával való szoros kapcsolat volt. Az uralkodók az indiai istenkirályokhoz hasonló hatalmi rendszerben kormányoztak. A kambodzsai khmerek kisebb hindu-buddhista királyságai a 8. századig álltak fenn. 802-ben alapította meg II. Dzsajavarman azt a dinasztiát, amely 1432-ig uralta az országot. Központját a 10. század elején Angkorban alakították ki. A jávai Mataram Királyság kisebb dombon elhelyezkedő templomvárosának reprezentatív építménye Borobudur

202

hatalmas, teraszosan kiképzett buddhista temploma, amelyet sztúpák vesznek körül (778-850 között emelték). Az építményt díszítő domborművek felülete 2500 m2. Legfölül, az alaptól 31,5 m magasságban áll a fő sztúpa. A teraszok a tökéletességhez vezető személyes út egy-egy szakaszát jelképezték. A buddhizmus mitikus kilences számának megfelelően a zarándokok kilencszer járták körül az építményt.

5.5.4. Afrika királyságai Az ókorban és a középkor első századaiban Afrikának csupán viszonylag keskeny északi peremvidéke, valamint északkeleten Egyiptom és Szudán volt az, amely szoros kapcsolatban állt az európai és délnyugat-ázsiai civilizációkkal. A hatalmas kontinens többi része élte a maga külön, elszigetelt életét. Afrika népeinek történetére a 7. század középső harmadától kezdve meghatározó hatással volt az arab hódítás és az ezzel szorosan összefüggő iszlám vallás elterjesztése. Az iszlám hódítók, a kereskedők, a vallás terjesztői voltak azok, akik a fekete földrész délebbi partvidékeire, sőt átkelve a sivatagokon és az erdővidékeken a belső területekre is eljutottak. Az ásványkincsekért és a mezőgazdasági termékekért cserébe iparcikkeket (használati eszközöket és szerszámokat) és luxustárgyakat vittek távoli tájak népeinek az arabok. A felgyorsuló társadalmi és gazdasági változások oda vezettek, hogy kezdtek megszerveződni a feketék által lakott területek első államai. 5.5.4.1. Észak-Afrika A csaknem négy évszázadon keresztül tartó arab megszállás Egyiptom elfoglalásával (639-642) kezdődött. A 7. század második felében már egész Észak-Afrikát (a Maghrebet) az arabok uralták. A lakosság többsége berber volt, az arabok száma alig 100 ezerre tehető, többségük Szíriából és Irakból származott. A 9. században megkezdődött a hatalmas kiterjedésű Arab Birodalom részállamokra bomlása. A nagyrészt berberek lakta Marokkóban a hatalmat az Idriszidák dinasztiája (788-985) kaparintotta meg. Fezben 859-ben megépítették a Karavájin mecsetet, amely helyet adott a világ első egyetemének is. Itt tanult egy Gerbert nevű francia bencés szerzetes, aki később II. Szilveszter néven lett pápa. Alighanem itt ismerhette meg az indiai-arab számjegyeket, amelyek bevezetését aztán igyekezett szorgalmazni. Algéria és Tunisz urai az Aglabidák (800-909) lettek. Egyiptom uralkodói 868-905 között a Tulunidák, majd a Fatimidák (969-1171). Al Muizz kalifa kitűnő hadvezére, Dzsauhár asz-Szuikilli a régi egyiptomi arab főváros mellett győzelmének emlékére új városnegyedet építtetett al-Káhiráh (Győzelem) néven. Kairó aztán a birodalom székhelye lett. 972-ben al-Azhár (Virágzó) néven mecsetet kezdett építeni, amelyet al-Azíz kalifa (975-996) a tudomány házává, az arab Kelet később legnagyobb hírűvé vált egyetemévé fejlesztett. A tuniszi Fatimidák számos szunnita arab törzset telepítettek be Észak-Afrikába, hogy az őslakosságot (a többségében síita berbereket) elarabosítsák. A 8. századtól az észak-afrikai partvidék vállalkozó szellemű muszlim kereskedői megkezdték a kapcsolatok kiépítését a Szaharán túli, déli területekkel. Az arábiai sivatagokban megedződött arabok jól elboldogultak a félelmetes Szahara kő- és homoktengerében, s egymás után létesítették a kereskedőtelepeiket. Az egyik legnevezetesebb az eredetileg tuareg táborhelynek számító Timbuktu lett a Szaharától délre húzódó Szahel-övezetben, amely só- és élelmiszer-kereskedelmi központnak számított.

5.5.4.2. Déli területek Az arab kereskedők luxuscikkeket cseréltek a szavannák és az esőerdők népeinek termékeire. A legértékesebb az elefántcsont, az ébenfa és az arany volt, de virágzásnak indult a rabszolga-kereskedelem is. A legkorábbi független nyugat-afrikai állam valószínűleg a kedvező fekvésű Ghána lehetett. A Niger folyó mentén vezettek ide a fontos észak-déli kereskedelmi utak. Itt már 400 körül létrejött a Szaharától délre eső övezet első igazi városa, fenne-jeno. A trópusi őserdők közelében a 6-7. században egymás után jöttek létre a kisebb-nagyobb királyságok; központjaik: Ife, Igbo, Ukwu. A Nílus középső folyása mentének keresztény királyságait arabok foglalták el. Lakosságuk áttért az iszlám hitre. A keresztény Etiópia megőrizte függetlenségét, de elszakadt, elszigetelődött a keresztény világtól. A 8. századra az arabok ellenőrzése alá került a Vörös-tenger. A 9. századtól kezdve Kelet-Afrikában is egymás után létesültek a tengerpart mentén az arab kereskedőtelepek. A korai kereskedővárosok közül a legfejlettebbnek Manda számított, az elefántcsont-, a vas- és a mangrovefa-export központja. Az ide érkező importáruk közül a kerámiák és általában a luxuscikkek voltak a legfontosabbak. Kelet-Afrika belső területeinek uralkodó csoportjai igyekeztek a kezükben tartani a tengerpart felé tartó nyersanyagkereskedelmet. A gazdasági élet legfontosabb ágazata a marhatartás lett. A vezető réteg számára a szarvasmarha mintegy státusszimbólumnak is számított. A gabona, bab, borsó, tök, cirok termesztése a 7. századtól kezdett elterjedni, de sokáig nem volt jelentős szerepe. Kelet-Afrikában a 10. századtól kezdve a legjelentősebb központnak NagyZimbabwe kőerődítése számított.

203

5.6. Európa az első ezredfordulón Az első ezredforduló elé bizonyos várakozással tekintettek az emberek. A 10. század keresztény prédikátorai közül sokan azt jövendölték, hogy az ezredik esztendő az utolsó földi korszak végét jelenti majd. Eljön az Antikrisztus, s beteljesedik az emberi nem léte a Földön. A nagy tekintélyű angol Beda Venerabilis a 8. század elején úgy vélte, hogy a világ vége 1000-ben fog bekövetkezni. Óvatosabb volt náluk Szent Ágoston, aki az 5. század elején úgy vélte, hogy hiábavaló dolog a hátralévő földi idő számítgatása. Legfőbb érve a Biblia volt, amelyben az Apostolok cselekedeteiben kimondatott: "Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett."

5.6.1. A nyugati keresztény államok új rendszerének kialakulása Az ezredforduló időszaka jelentős átrendeződést hozott a keresztény Európában. Nyugaton megújult a császári hatalom. Új irányt vett Franciaország és Anglia fejlődése, Közép- és Kelet-Európában pedig új keresztény államok egész sora jött létre. Bizánc is szívósan építette a maga érdekkörét. Hispániában pedig egyre jobban sikerült visszaszorítani a mórokat. A keresztény Európa területe tehát igen jelentősen megnövekedett, s egyelőre nagyobb ázsiai inváziók sem fenyegették. A keresztény egységet azonban mégsem sikerült megteremteni, sőt a keleti és a nyugati kereszténység közötti addig részben lappangó ellentétek tragikus módon nyílt töréshez vezettek. Az állam és az egyház kapcsolata is átértékelődött. A világi és az egyházi hatalom konfrontációja súlyos törést jelentett.

5.6.1.1. A Német-római Birodalom dicsősége teljében A 10. század első évtizedeiben, a Karolingok német ágának kihalása (911) után a német törzsi hercegek közül választottak uralkodót. A frank I. Konrád (911-918) képtelen volt a sváb, bajor, szász hercegek erősödő hatalmát korlátozni, hiába támogatták az egyház püspökei. Sorozatos katonai vereségei miatt reménytelennek látva azt, hogy trónját öccse örökölje, a legnagyobb hatalmú herceget, a szász Madarász Henriket (919-936) javasolta utódjának. Henrik lett a szász dinasztia (918-1024) megalapítója. Eredetileg Szászország és Frankföld nemesei támogatták, rövid idő alatt sikerült azonban Bajorország urainak meghódolását is kikényszerítenie. 924-ben csak adófizetési kötelezettség vállalásával tudta biztosítani a békét, s ezzel elérte, hogy a kalandozó magyarok kilenc esztendeig nem háborgatták országát. Ezt az időt használta föl arra, hogy várak építésével, városok megerősítésével és a hadsereg átszervezésével fölkészüljön egy várható összecsapásra. 933-ban sikerült is meghiúsítania a magyar támadást. Utódja másodszülött fia, I. (Nagy) Ottó lett (936-973), aki apja politikáját folytatva 955-ben Augsburg mellett a magyar csapatok fölött olyan jelentős győzelmet aratott, amely egyszer s mindenkorra véget vetett betöréseiknek. A siker fölötti lelkesedés akkora volt, hogy a csatamezőn pajzsra emelve császárnak kiáltották ki (ténylegesen Rómában koronázták meg, 962-ben). A Karoling-császárság helyett így jött létre a Német-római Császárság, amely 1806-ig állt fönn. A megerősített keleti őrgrófságok szilárdan oltalmazták Ottó birodalmát, amelynek legnagyobb hatalmasságai, Frankföld, Lotaringia, Svábföld, Bajorország hercegei elismerték a császári hatalom elsőbbségét. Ha kellett, katonai erővel kényszerítene ezt ki, s igyekezett házassági kapcsolatokkal is megpecsételni a nagyurak hűségét. Fiának, II. Ottónak (973-983) újra katonai erővel kellett két hercegséget (Bajorországot és Lotaringiát) az uralkodó iránti hűségre kényszeríteni. Sőt még azt is elérte, hogy 979-ben Csehország és Lengyelország hűbéresküt tegyen. Jól szervezett, erős, mintegy 12 millió lakost számláló birodalmat örökölt tőle a fia, III. Ottó (996-1002). A Német-római Birodalom történetében múló epizód volt csupán III. Ottó császár álma: a Római Birodalom felújítása, Rómának ismételten császári székhellyé változtatása (998). A középkor német-római császárai voltaképpen csupán megkoronázásuk alkalmára utaztak Rómába. A mindenkori pápák is arra törekedtek, hogy az "örök várost" az ünnepélyes koronázási aktus kivételével lehetőleg ne keresse föl a császár, s a koronázás után is mielőbb távozzon el, azaz ne tudja közvetlen jelenlétével a pápa hatalmát korlátozni. 1001-ben a rómaiak Ottót és az egykori tanítójából pápává tett II. Szilvesztert is elűzték, s mielőtt kierőszakolhatta volna a visszatérését, mindössze 22 esztendősen meghalt. Utódja, II. (Szent) Henrik (1002-1024) a nagy birodalmi álomról józanul lemondott, s Rómába is csupán 1014ben ment el, hogy császárrá koronázzák. Vele kihalt a szász dinasztia, s egy évszázad időtartamára a száli dinasztia (1024-1125) került hatalomra.

5.6.1.2. A megerősödő, majd hanyatló Bizánc A birodalom helyzetét alapvetően megváltoztatta Nagy Károly császárrá koronázása, mert ezzel Európának két császára lett. Bizánc végül 812-ben kénytelen volt elismerni a frankok királyának császári címét. A 9-10. században húsz császár követte egymást a konstantinápolyi trónon. Egynegyedüket erőszakkal távolították el. A 9. század közepén, III. (Részeges) Mihály uralkodása alatt kezdett ismét megerősödni a birodalom, így sikereket értek el az arabok ellen. Az új dinasztia úgy léphetett trónra, hogy egy Makedónfába települt, valószínűleg örmény eredetű parasztcsalád sarja, a látványos karriert befutó Baszileiosz, miután III. Mihály társcsászárrá tette (866), előbb meggyilkolta a császár nagybátyját, majd egy évvel később Mihály császárt is. Az erőszakos kezdet után a Makedónnak

204

nevezett dinasztia császárai sorozatos sikereket értek el, s a 11. század elejéig a birodalom egyik fénykorát élte. Visszaszorították időlegesen az arabokat, megtérítették a szlávokat, s kiterjesztették befolyásukat a Balkánon csakúgy, mint az orosz földeken. De nem hallgathatjuk el az érzékeny vereségeket sem: az arabok elfoglalták Szicíliát (902), Krétát, 912-ben pedig a birodalmi flotta vereséget szenvedett Khiosznál. Aztán fordult a kocka: a 960/70-es években sikerült megsemmisíteni az arab flottát, miközben visszafoglalták Krétát, Ciprust, Antiokhiát, majd csaknem egész Szíriát és Palesztinát. A Balkánon két thesszaloniki szerzetes, Konstantin (más néven Cirill) és Metód megalkották a szláv ábécét, lefordították a Bibliát, s eleinte a morvák között (sikertelenül), majd a balkáni szlávok között folytattak (sikeres) térítést. 870-ben a bolgár uralkodó azzal a feltétellel, hogy országának saját érseke lesz, népével együtt fölvette a kereszténységet. A megerősödött bolgárok aztán már magára a birodalomra is veszélyessé váltak. A kijevi varég-ruszok 860-ban hadihajókkal támadtak Konstantinápolyra, de vereséget szenvedtek. Ezt követően indult meg a keresztény térítés a Fekete-tenger melléki rusz telepeken. A 960-as évekből mind a Bizánci Birodalomból, mind a Német-római Császárságból érkeztek hittérítők Kijevbe. Végül a keleti egyház bizonyult sikeresebbnek: 988ban Vlagyimir kijevi fejedelmet megkeresztelték. A következő két évszázadban néhány kivételtől eltekintve görög főpapok vezették az új egyházat. A makedón dinasztia legjelentősebb alakjai: VI. (Bölcs) Leó 886-912 között a birodalom császára, akit "filozófusnak" is neveztek. Törvénygyűjteménye mellett nevezetes alkotása hadtudományi értekezése, a Taktika. Ő maga valójában sosem vezetett hadsereget, csupán elmélettel foglalkozott. VII. (Biborbanszületett) Konsztantinosz (913-959) mindössze hétévesen került trónra. Vele szemben a bolgár I. Szimeon akart Bizánc uralkodója lenni, ám Konstantinápoly alatt vereséget szenvedett, és be kellett érnie a bolgárok cárjának címével. Konsztantinosz helyett a konstantinápolyi pátriárka, majd az eredetileg flottaparancsnok apósa (920-tól társcsászárként) intézte az államügyeket. Negyvenesztendősen lett Konsztantinosz egyedüli császár. A sokat tanuló és szenvedélyesen író uralkodó legkorábbi műve (A tartományokról) a birodalom egyes közigazgatási körzeteinek kialakulására és fejlődésére vonatkozó adatgyűjtemény (kompiláció). Alapvető fontosságú írása: A Birodalom kormányzásáról. Ebben leírta azokat a népeket, amelyek Bizánc szempontjából figyelmet érdemelnek, s tanácsokat fogalmazott meg, hogyan kell eredményesen politizálni. Sok fontos adatot jegyzett föl a sztyepp népeiről, köztük a besenyőkről és a magyarokról is. Egy másik műve a császári udvar szertartásainak összefoglalása. A közigazgatási körzetekről című összeállítása a birodalom tartományait mutatja be. A művelt uralkodó igen nagy figyelmet szentelt az antik irodalom és tudomány művei összegyűjtésének, fölvirágoztatta a konstantinápolyi oktatást, maga körül "egyetemet" szervezett. Politikáját mindenekelőtt a béke megőrzése irányította. Jó kapcsolatokat építette ki az oroszokkal, a magyarokkal, Bulgáriával sem háborúzott, és az itáliai viszonyokat sem bolygatta. II. (Bolgárölő) Baszileiosz (976-1025) császár fékezhetetlen és erőszakos egyéniség volt, mindamellett jó hadvezér és ravasz politikus. Kiskorú volt, amikor császár lett, és 13 évig katonacsászárok uralkodtak helyette. Melléknevét annak köszönheti, hogy bár csaknem két évtizedes háború után megsemmisítő győzelmet aratott a bolgárok fölött, a fogságba esett egész bolgár sereget megvakíttatta, csupán minden századik embernek hagyva meg az egyik szemét, hogy a szomorú menetet visszavezethessék hazájukba. Sámuel bolgár cár a szörnyű látvány okozta sokkba belehalt. II. Baszileiosz elfoglalta Bulgária területét, továbbá Mezopotámiát, Grúziát és Örményországot. Megpróbálta DélItáliában is megerősíteni a birodalom hatalmát, s Rómában egy görög pápát trónra ültetni, ám ezek a tervei már nem sikerültek. A birodalom hadseregében a 10. században egyre nagyobb szerepet játszottak a külföldi zsoldosok: varégok, oroszok, besenyők, frankok, bolgárok. A császári testőrséget kazárokból, varégokból és magyarokból válogatták. A 9-10. századra a keresztény világ az iszlám megjelenése (és rohamos térnyerése) okozta első megrázkódtatáson már túljutott. A három ősi keresztény pátriárkai központ (Antiokhia, Jeruzsálem, Alexandria), vagyis a Közel-Kelet és Észak-Afrika (továbbá az Ibériai-félsziget) arab kézre kerülése után a keresztény világot Róma és Konstantinápoly feloszthatta egymás között. A két nagy központ 700 körül még nem volt ellenséges viszonyban egymással. A konstantinápolyi császár Itália nagyobb részének, így Róma városának és környékének jog szerinti ura volt, itáliai kormányzatának székhelye pedig Ravenna. Az ezredforduló utáni évszázad a birodalom hanyatlásának kora. Nemcsak azért, mert II. Baszileioszt halála után szerényebb tehetségű uralkodók (köztük nők is) követték a trónon, hanem elsősorban azért, mert a hadsereg meggyengült. A folyamat a 10. századig nyúlik vissza. A kis-ázsiai földesurak ugyanis, akik többnyire a hadsereg vezetői is voltak, megkaparintották a szabad, adófizető parasztok és a földjeiket művelő katonák birtokait, amivel aláásták a katonaság társadalmi-gazdasági alapjait. A 11. században a konstantinápolyi főtisztviselők és a kis-ázsiai katonai előkelők egymás ellenében igyekeztek a saját jelöltjeiket a császári trónra juttatni. A 11. század közepén egyszerre két irányból fenyegette veszély a birodalmat: északról a besenyők, keletről a szeldzsuk törökök. Utóbbiak a nevüket arról a türk vezérről kapták, aki 956 körül vette fel az iszlám hitet. 1071-ben a kis-ázsiai Manzikertnél döntő csatát nyertek a szeldzsukok. Ugyanekkor elveszett a birodalom utolsó dél-itáliai erőssége, Bari. A normannok foglalták el, akik folytatták előnyomulásukat a Balkánon is, s elhódították a mai Albániához tartozó Dürrakhiont (Durresi). Az Al-Dunánál magyar kézre került a birodalom fontos határerődítménye, Nándorfehérvár (Belgrád). Kis-Ázsiában a belső hatalmi harcok miatt megosztott Bizánci Birodalom ellenállása teljesen összeroppant, 1081ben a szeldzsukok már Nikaiánál jártak, ami azt jelentette, hogy a legfontosabb tartomány nagyobb része elveszett. Ekkor azonban fordulat történt: a normannokat velencei segítséggel megállították, s visszafoglalták az elvesztett adriai

205

kikötővárost, valamint Belgrádot, s visszaszorították a szeldzsukokat is, akiknek győzelmes szultánjuk, Alp Arszlán halála után szétesett birodalmuk. A besenyőket döntő csatában győzték le.

5.6.1.3. A normannok meghódítják Angliát Az egykori hét angolszász királyságot rövid időre egyesítő hódító északiakat 1042-ben Godwin vezetésével elűző angol főurak a jámbor, ájtatoskodó "Hitvalló" Edward herceget ültették trónra, akit 1066-ban Godwin fia, Harold követett. Csakhogy két oldalról is igényt tartottak a szigetország trónjára: északon a norvég Harold Hardradi szállt partra kétszáz hajónyi fegyveresével, dél felől pedig Normandia ura, "Fattyú" Vilmos herceg tízezernyi harcosa leste a kedvező szelet, hogy áthajózhasson a csatornán. Az angol király meglepte a norvégokat, s a csata során menekülést színlelve sikerült elérni, hogy üldözés közben fölbomoljanak ellenségei zárt sorai, s a gyalogosan harcoló angolszász páncélosok félelmetes bárdjaikkal véres csatában diadalmaskodtak. Miután elestek vezéreik, a menekülő norvégok maradékai örültek, hogy elvergődhettek hajóikhoz. Ez idő alatt Vilmos London környékét pusztította, hogy ezzel kényszerítse gyors (és elhamarkodott) támadásra az angol uralkodót. Hastings városa közelében került sor a döntő ütközetre: egyetlen almafával megkoronázott halmon sorakoztak fel az angolok, velük szemben pedig a normannok. Hiába a normann nyílzápor, hiába támadtak félelmetes lovasaik és gyalogosaik, a páncélos angol gyalogság szilárd, pajzsok által védett falán nem tudtak áthatolni. Végül is a normann balszárny megfutamodott. A velük szemben harcoló, tapasztalatlan angol népfelkelők erre diadalittasan utánuk zúdultak. Vilmos azonban rendet teremtett, s nehézlovassága iszonyú ellenlökésével a támadás közben rendezetlenné vált angol szárnyat valósággal lemészárolta. Hamarosan hasonlóképpen járt a másik angol szárny is. Az angol király körül tömörülő derékhadra ezek után minden oldalról rázúdultak a normannok, akik véres tusában megtörték az ellenállást. Nyíltól találva megsebesült, majd elesett a király is. Reggel kilenc órától szürkületig tartott a véres csata. Vilmos (uralkodott: 1066-1087) mindent egy lapra tett föl: győzni vagy meghalni érkezett angol földre. Gyorsan legyűrte a szervezetlenné vált ellenállást. Joggal kapta kortársaitól a "Hódító" melléknevet. Központosított, erős királyi hatalmat épített ki, amelynek alapját az egymás után épülő várak meg a szigorú törvények jelentették. Minden birtokos – eltérően a kontinens szokásától – közvetlenül a királyhoz kötődött esküvel: így a király hűbérese lett. 1086-ra elkészült egy hatalmas birtokösszeírás, a világ első telekkatasztere, amely valamennyi birtokos adatait tartalmazta, beleértve jobbágyai számát is. A király így tudta, kitől mekkora adóra (s mennyi katonára) számíthat. A vaskos, máig megmaradt kötet neve: Domesday Book, azaz az Ítéletnap könyve. Az angolszászok és normannok összeolvadása lassú folyamat volt. Az erdőkben bujkáló angolszász ellenállók jelképévé vált Robin Hood legendás alakja. Az angol udvar nyelve a 14. század közepéig a francia! Jellemző, hogy a 12. század legendás lovagkirálya, Oroszlánszívű Richárd is franciául verselgetett.

5.6.1.4. Formálódó Franciaország A 10. században az ország voltaképpen részekre hullott szét, területén csaknem teljes önállósággal rendelkező huszonkilenc báróság jött létre. A normann támadások sem ösztönözték a tartományokat az összefogásra, így együgyű Károly király (893-923) a század elején a Szajna torkolatvidékét átengedte a normann Rollónak. 987-ben, V. (Henye) Lajossal kihalt a Karoling-ház. Bár akadt még egy oldalági rokon, ám az északi területek legbefolyásosabb urai (Henrik burgundiai gróf, a reimsi érsek, Richard normann herceg, a honi püspök stb.) Lotaringiai Károly helyett Párizs grófját, Capet Hugót támogatták. Így ő lett a király (987-996), s a több mint három évszázadon keresztül (987-1328) uralkodó Capeting-dinasztia megalapítója. A 866-ban elhunyt, germán (szász) eredetű Erős Róberttől, Anjou grófjától származó Capetingek birtokai Párizs környékén feküdtek, az öt folyó által határolt Île-deFrance (Francia-sziget) területén. A család két ízben rövid ideig (888-898, 922-936) már uralkodott az ország fölött. Hugónak a hatalma viszonylag kis területre terjedt ki, eleinte északon csak két gróf esküdött neki hűséget, és az egyházi vezetők álltak mellé. Normandia, Bretagne, Flandria, Champagne önállónak számított (grófságok, illetve hercegségek). A délebbi nagy tartományok (Aquitania, Gascogne, Anjou, Burgundia, Septimania, a toulouse-i grófság stb.) egyszerűen tudomást sem vettek Hugó megválasztásáról, s Hugó is óvakodott az utóbbiakat alattvalóinak vagy hűbéreseinek nevezni. A korábbi Karoling gyakorlattal szemben viszont Hugó sokkal szilárdabbá tette azzal az államot, hogy kiiktatta a szabad királyválasztást. A trónt a mindenkori elsőszülött fiú örökölte. Az egyház szentesítette a dinasztia hatalmát, amelynek szentséges voltát hangsúlyozták. A Capeting királyoknak mindvégig mágikus, gyógyító erőt tulajdonítottak. Hugó utódai lassú, szívós politikával gyarapították birtokaikat. Az országban megszilárdult a hűbéri rend, a vazallusokból és a birtok örökléséből kimaradó fiúkból kialakult a lovagi rend, amelynek tagjai ott vannak az 1095-ben a Szentföldre induló keresztes hadak első soraiban. A központosítás azonban sokkal lassabban haladt, mint Angliában. Normandiát csak két évszázad múltán vehette birtokba a francia király, s még a 14. század elején sem érvényesült Franciaország területének felén a király tényleges hatalma. Északon Flandriából kialakult Európa gazdaságilag legfejlettebb régiója, s könnyűszerrel megvédte autonómiáját. Kulturálisan és nyelvileg is (kelta) erősen eltért a többi területtől Bretagne és Dél-Franciaország (Languedoc). Északnyugaton Champagne a híres vásárai, Burgundia pedig a borai révén lett gazdaságilag erős, és önállóságát igyekezett megőrizni.

206

5.6.1.5. A széttagolódott Itália E korszaknak csakúgy, mint az egész középkornak jellemzője, hogy egyetlen hatalom sem volt képes akár csak rövid időre is egyetlen államban egyesíteni az Appennini-félszigetet, sem a frankok, sem a Bizánci Birodalom, sem a félsziget kisebb-nagyobb államai. Ezért a középkorban (sőt az újkorban is) Itália megmaradt a kisebb államok halmazának. A 9-10. századi Itália északnyugati nagyobbik felét Lombardia alkotta. Központja Milánó városa. Ettől keletre helyezkedett el a veronai és aquileai őrgrófság. Délre Velence városa és a környező tengerpart formálisan a Bizánci Birodalom része. A tusciai (toszkán) őrgrófság központja Firenze. Az Egyházi Államtól keletre a Spoletói Hercegség Lombardiához tartozott. Ezek a területek (Velence kivételével) formálisan a Német-római Birodalom fennhatósága alatt álltak. Dél-Itália különböző államocskái (a Salernói, a Capuai, a Beneventói Fejedelemség, az apukai grófság) formálisan a Bizánci Birodalomhoz tartoztak. Szicília a Tuniszból 827-ben kiindult arab támadásnak esett áldozatul. Az utolsó keresztény erődítményt, Taorminát 902-ben foglalták el. 837-ben az arabok megtámadták Nápolyt, 846-ban Róma falakon kívüli városrészeit fosztották ki, s a pápaság még három évtized múltán is sarcot fizetett nekik a békesség érdekében. 934-935-ben Genovát dúlták föl. Az araboktól 1060-ban a normannok foglalták vissza Szicíliát. Az arab kultúra hatásai azonban még századokkal később is érezhetőek voltak a szigeten. II. Frigyes császár (1220-1250), aki Szicíliából irányította birodalmát, vonzódott az arab szokásokhoz, sőt beszélte is a nyelvet. A normannok 859-ben hatvankét hajóból álló flottával indultak el a Loire vidékéről Róma kirablására. Jó néhány útjukba eső ibériai mór várost kiraboltak, és hatalmas zsákmányra tettek szert. A Gibraltári-szoroson áthaladva az észak-afrikai partot is végigportyázták. A telet a Rhône-delta egyik szigetén töltötték. Itáliát elérve kirabolták Pisát, aztán Lunát (amiről azt hitték, hogy Róma). 861-es és 866-os portyáik nem érték el Itáliát, viszont érzékeny veszteséget szenvedtek az lbériai-félsziget arabjaitól. Lombardiában 887-ig tartott a frank uralom. 888-ban ugyanis I. Berengárt, aki anyja révén I. (Jámbor) Lajos Karoling császár unokája volt, Páviában Itália királyává választották. Formálisan elismerte Arnulf keleti frank király felsőbbségét, ám függetlenedni akart tőle. Arnulf 899-ben a Kárpát-medencében alig néhány esztendeje megjelent magyarokat bízta meg, hogy Berengárt "megleckéztessék", A Brenta folyónál hirtelen támadással a magyarok úgyszólván megsemmisítették Berengár seregét. Még hónapokig pusztították ezt követően királysága területét. Miután Arnulf – a megbízójuk – meghalt, a magyarok kivonultak Észak-Itáliából. Berengár később megállapodást kötött egykori ellenfeleivel. Ezt követően két évtizeden keresztül a pénzért és zsákmányért szerződtetett magyar csapatoknak köszönhette hatalmát. Azt is sikerült elérnie, hogy 915-ben a pápa császárrá koronázza. 922-ig uralkodott, ekkor egyik embere meggyilkolta. Halála után állama részekre esett szét, s egy időre vége szakadt a lombard önállósodási törekvéseknek. Velence az Adria egyik északi öblében, a szárazföldtől 4 km-re 40 km hosszan és 15 km szélességben húzódó száztizenhét szigetre települt, amelyeket többnyire csatornaszerű lagúnák választanak el egymástól. A város nevét a venétek népéről kapta. A szó maga barátságban, rokonságban élőt jelent. Első lakói a 6-7. században telepedtek meg. A 7. század vége óta viseli választott vezetőjük a dózse (doge) címet. 815-ben főtemplomuk számára sikerült megszerezniük Szent Márk ereklyéjét (csontjait). Velence fokozatosan függetlenedett Konstantinápoly fönnhatósága alól, s a 9. század végére már teljesen önálló állam lett. 899-ben kalandozó magyarjaink megtámadták, de nem tudtak belterületére hatolni. A tengeri kereskedelem lett gazdagságának fő forrása, s a 10. század végén már igen jelentős hajóállománnyal rendelkezett. 5.6.1.6. Keresztények és mórok földje: az Ibériai-félsziget A 710-ben meghalt vizigót Vitiza király trónjának örökéért folyó polgárháború vezetett oda, hogy Vitiza fiai ÉszakAfrika arab helytartójának segítségét kérték Rodrigo király ellen. Az arabok 711-ben Táriq ibn Zijád vezetésével keltek át a Gibraltári-szoroson (amely máig az arab vezér nevét viseli (Gebei al-Tariq jelentése: Tarik sziklája). A Guadaleténél vívott csatában nagyjából azonos létszámú csapatok harcoltak mindkét oldalon. Vitiza fiai és a mórok javára az döntötte el a csatát, hogy ők pihent csapatokkal harcoltak, Rodrigo viszont északról indulva, negyvennapos menettel ért a csatatérre. Másrészt az egyik gót arisztokrata csapatai átálltak Rodrigo ellenfeleihez. A polgárháború tovább is folytatódott, s ebben egyre jelentősebb szerepet játszottak a mind nagyobb számban érkező muszlini csapatok. Vitiza fia, Ardo hét évig uralkodott, de közben a mórok folyamatosan uralmuk alá vették a fontosabb városokat és környéküket. 720-ban verték az első hispániai muszlini pénzeket, akkor még kétnyelvű (latin és arab) felirattal. Akkoriban már csaknem az egész Ibériai-félszigetet elhódították a muszlinok (mórok) a vizigót királyságtól. A damaszkuszi kalifáknak adózó tartomány az Al-Andalusz nevet kapta, amely az egykor fél évszázadon át itt élt vandálokkal hozható összefüggésbe Az arabok és az Észak-Afrikát lakó berberek az Ibériai-félszigeten kevert népességet találtak: gótokat, svéveket, romanizálódott kelta ibéreket, mudaritákat és görögöket. Móroknak nevezték a középkorban az Ibériai-félsziget arabjait. Az elevezés azzal magyarázható, hogy Marokkó felől érkeztek, s annak latin elnevezéséből származott a népnév. Csak a gót nemesség különült el mereven a többi népességtől. A partraszállást a gót hercegek egymás közötti hatalmi harca segítette elő.

207

Az Omajjád-dinasztia Abbászidák elől szerencsésen megmenekült egyik tagja, I. Abd ar-Rahmán Toledóban megjelenve (755) átvette a hatalmat. Az ő parancsára kezdték el építeni Córdobában azt a hatalmas, sokoszlopos dzsámit, amelyet többször kibővítettek a 15. századig (azóta keresztény templom). Ma is lenyűgözi szépségével, oszlopainak, faragványainak kecsességével, színeivel a szemlélőt. Eredetileg tizenegy hajós (ma tizenkilenc hajós) imaterem volt, előudvarral, patkóíves árkádokkal. Kupoláját 965-ben emelték. A kupolabordáit borító mozaikok valószínűleg konstantinápolyi kézművesek mestermunkái. A mozaikokon mindamellett nem érződik semmiféle keresztény hatás, egyértelműen iszlám jellegűek. Az arabok és a keresztények békében éltek egymás mellett. A gót arisztokrácia is megtartotta földesúri hatalmát. A vallási türelmesség megkönnyítette az asszimilációt. Terjedt az arab nyelv használata. Egyre nőtt a mozarabok (arabizálódottak, vagyis asszimilálódottak) száma. Ők azok, akik csak az arab nyelvet vették át, de különben megmaradtak kereszténynek. Olyannyira elterjedt ez a szokás, hogy még a keresztény papság is kezdett arab nyelvet használni, s a 11. században már arabra kellett fordítani számukra a latin nyelvű zsinati határozatokat. Ha egy keresztény értette az arab nyelvet is, a 9. században biztos karrierre számíthatott a közigazgatásban. A kereszténység tehát nem számított hátránynak. Az is előfordult, hogy az idők folyamán egy-egy arab nyelven beszélő keresztény hivatalnok megtagadta hitét, és áttért az iszlámra. Egyre több muszlim telepedett az országba. Sokan keresztény nőt vettek feleségül, s a vegyes házasságok is a muszlimok számát növelték. Az viszont lehetetlen volt, hogy keresztény férfi muszlim nővel házasodjon össze, mivel a szigorú muszlim vallásjog szerint muszlini nő nem köthetett házasságot nem muszlini férfival. Az arabok vitték magukkal ibér földre, s honosították ott meg a cukornádat, a pálmafákat és a selyemhernyótenyésztést. A selyemipar és a fazekasmesterek pompás alkotásai hatással voltak a korabeli Európára. Az elefántcsontfaragó mesterek készítményei egyre kedveltebbé váltak a keresztény világban is. Az Omajjádok ellenségei a frankoknál kerestek támogatást. A frankok az Abbászidákat támogatták, a Római (Bizánci) Birodalom viszont emiatt az ibériai Omajjádok mellett állt ki. Nagy Károly hadai 778-ban Zaragozáig nyomultak előre, s 795-tői létrehozták a Spanyol Őrgrófságot az Ebrótól északra. Abd ar-Rahmán utódainak 788 után egymást követő fölkelésekkel kellett szembenézniük. Az Abbászidákat támogatókat leverték. 817-ben, a córdobai lázadás elfojtása után több mint félszázezer muszlimot kényszerítenek az Ibériai-félsziget elhagyására. A vallási fanatikus muszlimok megpróbálták a zsidókat és a keresztényeket is az új hatalom elleni felkelésre rávenni (pl. 837-ben Toledóban), ám eredménytelen maradt a lázadás. Annyit azonban elértek, hogy a 9. század végére muszlim és keresztény földesurak egymás ellen hadakozó csoportjaira bomlott szét a Mór Birodalom. A vikingek rablótámadásait is megsínylette az ország, mert nem volt, aki a hatékony védelmet megszervezze ellenük. A rendcsinálásra II. Abd ar-Rahmán (912-961), majd a fia, II. Hákim (961-976) uralkodása alatt került sor, aki az Ibériai-félsziget legjelentősebb mór uralkodója volt. 929-ben kalifává kiáltatta ki magát, hogy formálisan se függjön a Fátimidáktól, s így a vallást tekintve is korlátlan úr lehessen nemesei fölött. A keresztény észak hajós kereskedőitől elsősorban szláv rabszolgákat vásárolt a kalifa, s ezekből alakította ki megbízható hadseregét, testőrségét. A córdobai szláv zsoldos rabszolgák száma meghaladta a tízezret. 836-ban alapította meg kastélya mellett városát, Madina azZahrát, amit aztán egy lázadás lerombolt. Córdobában, amely Konstantinápoly mellett Európa legnagyobb városának számított, négyszázezer kötetes egyetemi könyvtárat hozott létre. A klasszikus ókor, a keresztény világ és a zsidóság tudománya, irodalma, művészete ötvöződött az Ibériai-félszigeten. A 10. század végén al-Manszúr, a "Kamarás" (Hádzsib) a mór uralmat egészen a Pireneusokig terjesztette ki, viszont az afrikai országrészt elfoglalták a berberek (Ceuta kivételével). A tudomány és művészet megsínylette a hadi sikereket, mivel a hadvezérből hiányzott a kulturális érdeklődés. A spanyol mondákban Almanzornak nevezett hős 1002-ben meghalt, s nem sokára több mint két évtizedes polgárháború rombolta le mindazt, amit századokig építettek. Volt rá eset, hogy egyszerre kilenc trónkövetelő harcolt egymás ellen! A nagy arab belső háború (1008-1028) folyománya az Omajjád Kalifátus fölbomlása. 1031-től índint a keresztény területek visszafoglalása: a reconquista (a pápák hathatós támogatásával). A győzelmes csapatokat meglepte, hogy Toledo környékén milyen pompás zöldségeskerteket és gyümölcsösöket találtak, s hogy az arab nyelvet és szokásokat elsajátító keresztények milyen békésen együtt éltek a zsidókkal és arabokkal. A keresztény államiság helyreállítása az Ibériai-félsziget egyre nagyobb részén vitathatatlanul igazolta az európai feudalizmus fölényét a keleti despotikus muszlim állam fölött.

5.6.2. A pápaság és a kereszténység térnyerése Az ezredforduló előtti évszázadokban alapozta meg a pápaság vezetésével az egyház a keresztény Európát. Egyszerre kellett nagyon szerteágazó feladatokat megoldania. A birodalom romjain fönn kellett tartania az egyházi szervezetet, majd következhetett a barbár népek megtérítése, illetve az ariánusok áttérítése. A püspököknek, a világi papoknak hatékony segítőik voltak a bencés monostorok szerzetesei. Mire kezdett megerősödni az egyház Európában, a muszlim előretörés a kereszténység keleti gyökereit megsemmisüléssel fenyegette, sőt Európa is komoly veszélybe került, miután a 9. században Rómának az aurelianusi falakon kívüli részét is kifosztották az arabok. Közben a nyugati egyház egyre gyakrabban került ellentétbe a bizánci császárok által irányított keleti (ortodox) egyházzal. A pápáknak egyszerre kellett megküzdeniük viszonylagos függetlenségükért Róma és Itália araival meg a fennhatóságához ragaszkodó bizánci

208

császárokkal. Róma városa csak a Bizánci Birodalom belső zűrzavarát kihasználva tudta felszabadítani magát a bizánci dux vezetése alól (730), s attól kezdve ura a mindenkori pápa lett. A keresztény hitbuzgalom legfontosabb tárgyait, az ereklyék kultuszát sem hagyhatjuk említés nélkül. Szent Ambrus a 4. századi Milánóban olyan hatásosan népszerűsítette a szentek ereklyéit, hogy ezt követően mintegy nyolc évszázadon keresztül központi szerepet kaptak a vallásgyakorlatban. Minden templomnak, sőt minden oltárnak, minden előkelő úrnak és úrnőnek, minden királynak, minden monostornak voltak ereklyéi, gyakran nem is egy, s az egyházi ünnepeken körmenetben hordták őket körül. Az ereklyéket sokszor magukkal vitték útjukra a királyok és előkelők, sőt a hadseregek is. I. Vilmos a pápától kapott ereklyékkel a nyakában indult a sorsdöntő hastingsi csatába. Az első keresztes hadjárat szempontjából jelentős eseménynek számított a Szent Lándzsa fölfedezése. A 8. századtól kezdve a korai szentek és mártírok megmaradt csontjait apró darabokra szedték, mert hittek abban, hogy bármilyen kicsiny darabjuk is elegendő. Az ereklyekereskedelem az ezredfordulón az egyik legvirágzóbb vállalkozásnak számított. Ügyeskedők nem riadtak vissza az ereklyék hamísításától sem. Az ereklyéket többre becsülték minden nemesfémnél. Az ereklyéknek díszes ereklyetartókat készíttettek, ami az akkori ötvösöknek állandó munkát biztosított. Az ereklyék tisztelete aztán a 13. századtól kezdve alábbhagyott, mert a hamisítványok mind jobban lejáratták az ereklyekultuszt.

5.6.2.1. Az egyház szerepe és a pápai hatalom Az iszlám terjeszkedése azzal járt, hogy a 650-et követő évszázadban Rómát elárasztották az iszlám elől menekülő görög és szíriai szerzetesek, papok. Mi sem Jellemzőbb a helyzetre, mint az, hogy 654-752 között tizenhét pápából öt szíriai, három görög, három a főként görögök lakta Szicília szigetéről származott, egy volt itáliai s csupán öt Róma városából származó. Tehát tizenegy görög és hat a latin származású. Ekkoriban Rómát mondhatni a görög beszéd uralta egyházi körökben. A 654-et megelőző évszázadban viszont a tizenöt pápa kettő kivételével még római, illetve itáliai származású volt. 663-ban kivételes eseményre került sor: Rómába látogatott a konstantinápolyi császár. Ezt követően csaknem hét évszázaddal később, a 14. században. jött ismét, az oszmánok elleni nyugati segítségért könyörögni. 710-ben viszont utoljára látogatott Konstantinápolyba a pápa, akit a császár a tisztelet minden jelével fogadott. Alig két évtizeddel később, 729-ben viszont a képromboló mozgalom jegyében megtiltotta a pápának, hogy a fennhatósága alá tartozó templomokban szentképeket helyezzenek el. Ezt a lépést a pápai hatalom határozottan ellenezte. A 8. század közepén, a langobardok támadása idején II. István pápa (752-757; a frank píppint választotta védelmezőjének, ami a Bizánci Birodalomtól való nyílt elszakadást jelentette. Ezt a politikát tetőzte be Nagy Károly már tárgyalt császárrá koronázása. Mindennek következtében megszűnt a kereszténység egysége, s többé nem is állt helyre. Utoljára pápai küldöttség Keleten a 787-es niceai zsinaton jelent meg. Elmentek, noha a nyugati egyházak képviselői nem is kaptak meghívót. Ezt megtudva Nagy Károly indulatos kirohanást intézett mind a zsinat, mind külön a pápa ellen, mert szerinte "komázott az ellenséggel". A nyugati teológusok részvételére azért nem tartott igényt a keleti zsinat, mert a keleti egyház vezetése sokkal műveltebbnek tekintve magát, a mélységesen lenézett nyugatiaktól semmilyen hasznos észrevételre nem számított. A pápák sorában Zakariás (741-752) volt az utolsó görög. A következő három évszázadban a pápai trónon negyvennégy római, tizenegy itáliai mellett más nemzetiségű mindössze négy német, egy francia és egy szicíliai volt. Valójában tehát a pápai rang és hatalom Róma városa és Itália előkelő családjai viszálykodásának tárgyává vált. Azzal, hogy III. Leó pápa Nagy Károlyt császárrá koronázta (800), olyan hagyományt teremtett, amelyet fél évezreden keresztül sikerült megtartani: a császárokat a mindenkori pápa koronázta, Rómában. Az új Keresztény Birodalom (Imperium Christianum) vallási vezetője a pápa, világi vezetője a császár, aki egyben az egyház védelmezője (DefensorEcclesiae). A "sötét" 10. század első felében lezüllött a Theophülaktosz család által uralt pápai udvar. Ennek kirívó példája, hogy a század közepén megválasztott pápa Róma hercegének, II. Alberichnek Oktávián nevű, mindössze 17 esztendős törvénytelen fia lett, aki gátlástalan, erkölcstelen életét élt! Ő volt a második pápa, aki megválasztása után új nevet vett fel, és XII. János (955-964) néven uralkodott. (Először [533] Mercurius pápa vett föl új nevet [II. János] a régi, pogányos hangzású neve helyett. A későbbi századokban a névváltoztatás szokása általánossá vált, s máig az is maradt.) A hatalmi törekvései miatt szorongatott helyzetbe került pápán a külső beavatkozás segített. A "szász" dinasztia tagja, I. Ottó német király seregével Itáliába vonult, és segítséget nyújtott neki. A pápa viszont 962-ben császárrá koronázta Ottót. Ez az aktus egyben a Szent Római Birodalom (más néven Német-római Császárság) megalakulását jelentette. II. Szilveszter pápa (999-1003) és III. Ottó császár (983-1002) már említett "együtt uralkodási" kísérlete csupán folytatás nélküli epizód volt. Az ezredforduló táján az egyházban ismét anarchikus állapotok kezdtek uralkodni. A 11. században ezek a folyamatok sorsdöntő változásokat érleltek.

5.6.2.2. A kereszténység térnyerése Európában a 9-10. század elsősorban a szláv térítések korszakának számított. A 9. század végéig megtérítették a bolgárokat és a morvákat. A 10. század végére keresztényekké lettek a csehek, majd a lengyelek (egy időben a magyarokkal), a 11. század elejére a Kijevi Rusz alattvalói is. A morvák, a csehek, a lengyelek és a magyarok a nyugati

209

egyház (Róma), a többiek a keleti egyház (Konstantinápoly) irányítása alá kerültek. A sikeres európai térítés következtében a nyugati egyház befolyási övezete rendkívüli mértékben megnövekedett. Keleten Konstantinápoly uralmi területe az arab térhódítás eredményeképpen erőteljesen zsugorodott, amelyet viszont ellensúlyozott a szláv térítés sikere. Egyértelmű, hogy Bizánc a szláv világ legnagyobb részében győzelmet aratott Róma fölött. A nyugati egyház merev, az ortodox engedékenyebb volt. Történt mindez úgy, hogy voltaképpen mind I. Miklós pápa, mind utódja, II. Hadrián pápa lelkesen, sőt hathatósan támogatta Cirill (Konsztantinosz) és Metód küldetését, tevékenységét. A fivéreket szívesen látták Rómában, sőt 868-ban pápai bullát is kaptak, amely lehetőséget adott a szláv nyelvű liturgia használatára is. A frank papság azonban ellenszegült, s Metódot 870-ben letartóztatták. A pápának három évébe telt, míg elérte szabadon engedését, de föl kellett adnia a szláv liturgia lehetőségét. Metód így arra kényszerült, hogy a görög egyházban keressen támaszt A 9-10. században alakult ki nyugaton az egyházi oktatási rendszer szervezete: plébániai iskolákban folyt az alsó- és középfokú oktatás. A székesegyházi, társaskáptalani iskolákban az elemi ismeretek mellett a hét szabad művészetet tanították. A papjelölteknek a felszentelés előtt a következő kérdésekből vizsgát kellett tenniük: 1. Az Úr imádsága és a hitvallások; 2. misék ismerete; 3. az ördögűzés szertartásai; 4. haldoklóknál mondandó imádságok; 5. a penitenciális könyv szabályainak ismerete; 6. ünnepnapok kiszámítása, egyházi naptár; 7. a keresztelés szertartásainak ismerete; 8. a mise és breviárium éneklési módja; 9. vasárnapi evangéliumok magyarázata; 10. "a lelkipásztorkodás könyve" ismerete. A 7-8. században az egyre több földbirtokadományban részesülő, tetemesen meggazdagodó kolostorokban meglazult a szerzetesi fegyelem. Nagy Károly idején sikerült megújítani a kolostori életet. A 10-11. század – átmeneti újabb hanyatlást követően – a reformmozgalom korának számít. A 10. század legkiválóbb szellemi központja a mai Svájc keleti hegyei közé települt Sankt Gallen bencés kolostora, híres könyvtárral és kódexmásoló műhellyel. A bencés rend azonban arisztokratikussá vált. A jórészt nemesi származású szerzetesek egyben fölszentelt papok voltak, akik imádkoztak és szellemi munkát végeztek, A bencés regula "imádkozzál és dolgozzál" jelmondata második eleméhez tartozó fizikai munkának a teljesítését az ún. laikus (nem felszentelt) "testvérekre", illetve parasztjaikra bízták. A gazdag kolostorok hatalmas építkezésekbe kezdtek, s hivalkodó pompájukkal is igyekeztek kifejezésre juttatni az egyház hatalmát, amelynek mozgalmához szerte Európában mintegy háromezer kolostor csatlakozott. Ekkor vált a szerzetesi élet megújítójává a század elején alapított burgundiai Cluny kolostora.

5.6.2.3. Szakítás Kelet és Nyugat között A kereszténység két nagy központja, Róma és Konstantinápoly között a kapcsolat fokozatosan romlott meg az első évezred második felében. A 7. századtól a görög nyelvet, a klasszikus görög kultúrát Nyugaton csak egy nagyon szűk kör ismerte. Még olyan nagy egyéniségek sem tudtak görögül, mint Nagy Gergely pápa (590-604), Sevillai Izidor, az angolszász Beda Venerabilis. A konstantinápolyi egyház 8-9. századi képromboló mozgalma (vége 843-ban) is növelte a Kelet és Nyugat közötti feszültségeket. Ezekben az időkben Nyugat és Bizánc között egyébként is alig volt kapcsolat. Kétségtelen, hogy Nagy Károly császárrá koronázása is hozzájárult ahhoz, hogy egyre élesebbek lettek az ellentétek. Két azonos küldetésű és azonos rangú világi hatalmasság (két császár) a kortársak számára annyit jelenthetett, hogy a világi hatalomhoz hasonlóan az egyházi hatalmat is vagy meg kellene osztani, vagy az egyik hatalomnak be kellene kebeleznie, olvasztania magába a másikat. A 11. századtól egyre érezhetőbbé és nyilvánvalóbbá vált a különbség a keleti és a nyugati kereszténység között. Nyugat elismerte Róma püspökének, a pápának a főhatalmát, amire Kelet nem volt hajlandó. Míg a pápaság függetlenítette magát a világi hatalmasságoktól, addig a konstantinápolyi pátriárka mindvégig a császárok alattvalója maradt, akinek sorsa az uralkodó kegyétől függött. Pátriárkák egész sorát elmozdították, kolostorba kényszerítették, sőt néhányukat kivégezték. A hitelvek között is érezhetővé váltak az eltérések, csakúgy, mint a külsőségekben, a templomi szertartásokban. A nyugati kereszténység nyelve a latin, a keletié a görög lett. Mivel a pápák engedékenyek és kompromisszumkészek voltak, a Kelet és Nyugat között feszülő ellentétek dacára századokon át sikerült elkerülni a formális szakítást. A 11. század közepére azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a nyugati birodalomban a Karoling-állam és az egyház kizárólagosságra törekvő, bizonyos értelemben zsarnoki mentalitása kezd eluralkodni. A pápaság szeretett volna egyensúlyozni a két császárság között. 1054-ben pápai támogatást kínáltak a Bizánci Birodalomnak, cserébe viszont engedelmességet és alávetettséget követeltek a görög egyháztól. A pápa által küldött levél meleg szavakkal fordult a császárhoz, rendkívüli módon megtisztelve őt, a konstantinápolyi pátriárkához írott üzenet viszont kemény és fenyegető hangot ütött meg, Konstantinápoly egyházát csúf és romlott leánynak nevezte, s kinyilvánította, hogy a Rómától elforduló egyház "eretnekek fecsegése, szakadárok gyülekezete és a Sátán zsinagógája". Mikhael Kerullariosz konstantinápolyi pátriárka a sértések miatt érthetően megmakacsolta magát, s hiába volt a bizánci császár békülékenysége. A katolikusokkal szembeni túlkapások miatt tiltakozó, a békülékeny császárral és a makacs pátriárkával tárgyaló pápai legátusokat elhagyta béketűrésük, s bár erre nem is volt felhatalmazásuk, a Hagia Sophia oltárára letették az istentisztelet alatt a pátriárka elleni kiközösítő ítéletet. Ezt követte a pátriárka által összehívott zsinatnak a latin egyházat kiközösítő határozata (a kölcsönös kiátkozást csupán 1965-ben hatálytalanították). A legátusokat küldő jámbor, s az 1080-as évektől szentként tisztelt pápa, IX. Leó ekkor már két hónapja nem élt. A pápa korábban még a következő békülékeny üzenetet küldte a konstantinápolyi pátriárkának: "Mint halljuk, ti a latinok templomait bezárjátok, a latin szerzetesektől elvettétek kolostoraikat, mert szokásaitok szerint élni nem akarnak. Mennyivel másképp cselekszik a római egyház! Számos görög templom és

210

kolostor van Rómában és Rómán kívül, de ezeket sohasem kényszerítette senki arra, hogy honi szokásaikat elhagyják; sőt arra intjük őket, hogy tartsák meg azokat, mert a római egyház tudja, hogy a különböző hely és idő szerint változó szokások nem ártanak a lelkek üdvösségének, csak a hit legyen egy!" Az 1054-es egyházszakadás több okra vezethető vissza. Bizánc pompája, türelmetlensége zavarta Nyugatot. Ugyanakkor tény, hogy Konstantinápoly Rómához és a többi nagy, apostolok által alapított egyházi metropolishoz képest századokkal későbbi alapítású volt. Rómának ebben a vonatkozásban kinyilvánított elsőbbségét viszont a büszke görögök viselték el nehezen. A szentháromságtan körüli teológiai vita is elmérgesedett. Nyugat felfogása szerint a Szentlélek az Atyából és a Fiúból árad ki, Kelet szerint az Atyából árad ki, a Fiún keresztül. Róma a papi nőtlenség híve volt, Konstantinápoly viszont megengedte a házasságot – a pappá szentelés előtt. A böjti előírások, a liturgia, az igehirdetés különbségei egyre jobban eltávolították egymástól Nyugatot és Keletet. A keresztény térítés a Balkánon és Kelet-Európában (főleg Bulgáriában) is szembenálláshoz vezetett.

5.6.3. Új államok a Nyugat peremén Az ezredforduló időszaka nem csak Nyugat-Európa országainak átformálódását hozta. Nagy léptékű folyamatok játszódtak le a nyugati keresztény civilizáció peremén is. Sorra alakultak meg ebben a régióban a keresztény államok, melyek összterülete néhány évtized alatt megkétszereződött. Egy-egy tehetséges dinasztia vezetésével olyan országokat sikerült létrehozni, amelyek életképességét Ind egy ezredév igazolta. A 10-11. század fordulóján Kelet-Európa is alapvetően megváltozott. Az oroszok és az úzok szövetséges hada megdöntötte a Kazár Birodalmat, és a Kijevi Fejedelemség lett a térség nagyhatalma. A Balkán ura ismét a Bizánci Birodalom lett, amely megsemmisítette a bolgár államot.

5.6.3.1. A cseh-morva keresztény egyház és állam A csehek és a morvák a 9. században tértek át a kereszténységre. A prágai püspökséget 972-ben létesítették. Míg azonban az ezredfordulón a magyarok és a lengyelek Esztergom, illetve Gniezno érseki székhellyel nemzeti egyházszervezetet alakítottak ki, addig a cseh egyház a 14. század közepéig (míg Prágát érsekség rangjára nem emelték) betagolódott a német birodalmi egyházba, a mainzi érsekség joghatósága alá tartozott. A tizennégy cseh törzs közül a mai Csehország szívében, a Moldva folyó bal partján letelepedett Cech nevűről kapta az ország a nevét. A monda szerint Cech és Lech (a lengyelek őse) vezette őket ide. A csehek nemzeti dinasztiája a 920as évektől a Přemysl nemzetség, s az ezredforduló után mintegy három évszázadon keresztül folyamatosan közülük kerültek ki az uralkodók, mint ahogy ugyanezen idő alatt a lengyeleknél a Piastok, a magyaroknál az Árpádok családjából. A cseh uralkodók mitikus ősatyja Přemysl Orác volt. Nevének jelentése: megfontolt szántóvető. Az ezredforduló a lengyel-cseh viszályok időszakának számított. 1003-ban rövid időre egész Csehországot elfoglalta a lengyel I. (Bátor) Boleszló. Bár II. Henrik német-római császár visszafoglalta tőle, de Morvaország lengyel uralom alatt maradt. A 11. századot a cseh uralkodó dinasztián belüli hatalmi harcok jellemezték. Változatlan maradt azonban a Német-római Birodalomtól való függő viszony, azaz a cseh fejedelmek a mindenkori császár hűbéresei voltak. Cseh uralkodó először 1085-ben kapott királyi címet a német-római császártól (s a cím 1212-től lett csak öröklődő), míg a magyar uralkodó az ezredfordulótól kezdve viselte folyamatosan, szuverén módon a királyi rangot. Csehország a Német-római Birodalom része volt, a cseh király utóbb annak egyik választófejedelme lett. A 11-12. században több Árpád-házi hercegnő is tagja lett a cseh uralkodócsaládnak házasságkötés révén. A cseh-magyar viszony változó volt. A cseh uralkodók olykor beavatkoztak a magyar trónharcokba, máskor ausztriai területek megszerzése miatt került összeütközésbe a két ország, a 13. század folyamán többször is. A cseh egyház központja a prágai püspökség volt. A 11. században a fejedelmek hét bencés monostort alapítottak. A 12. században már megjelennek a főúri alapítású monostorok is. A királyi várszervezet élén comes állt, központjuk egyegy földvár volt.

5.6.3.2. A lengyel keresztény egyház és az állam létrejötte A hagyomány szerint a lengyelek első dinasztiájának névadója egy Popiel nevű király volt, akit egy Piast nevű követett. A Piast-dinasztia államalapítása idején (a 10. század második felében) – egy kortárs arab utazó szerint – Lengyelország a legnagyobb kiterjedésű szláv állam volt, amelynek központja az északon fekvő Gniezno. Az első név szerint ismert uralkodó, Mieszkó 966-ban fölvette a kereszténységet, amiben közrejátszott felesége is, a cseh fejedelem leánya. Szent István magyar király kortársa, a lengyel államszervező I. (Bátor) Boleszló (992-1025), de őt csak élete utolsó évében koronázták királlyá. Uralma végén a német függőségtől megszabadult Lengyelország területe mintegy 200 ezer km2 lehetett. Ezt követően utódai alatt csaknem felére csökkent. Leszakadt Pomeránia (a tengermellék), Mazóvia, Kujávia, Szilézia stb., s a német fennhatóság elismerésére kényszerültek. A II. Mieszkó halála (1034) utáni káosz az évtized végén oda vezetett, hogy rövid időre sikerült a cseh fejedelemnek meghódítania Lengyelországot. Kázmér (1039-1058), a megújító fejedelem azonban ismét helyreállította az ország egységét és függetlenségét. Halála előtt

211

azonban fölosztotta fiai között az országot. II. (Merész) Boleszló (1058-1079) volt az, aki ismét királlyá koronáztatta magát (pápai engedéllyel). 1097-ben azonban fölosztották az országot. Az északi részt Nagy-Lengyelországnak nevezték, ide tartozott Poznań és Gniezno. A déli rész neve Kis-Lengyelország, székhelye Krakkó volt. A hat nagyobb területi egység névlegesen a krakkói főfejedelem alá tartozott. A lengyelek többször beavatkoztak a magyar trónviszályokba, menedéket adtak magyar hercegeknek. Egészében azonban a magyar-lengyel kapcsolatok kiegyensúlyozottak voltak, a két dinasztia gyakran házasodott egymás családjából.

5.6.3.3. A magyarság betagolódása a keresztény Európába A magyarság nemcsak a Kárpát-medencét szállta meg a 9-10. század fordulóján, hanem az Északkeleti-Kárpátok előterét is. Nyugat felé a magyarok által ellenőrzött terület határai a mai Ausztria belsejében, a Dunába torkolló Enns folyó vonalában húzódtak, tehát a Kárpátok-Alpok térségének mintegy 400 ezer km2-nyi területét tartották ellenőrzésük alatt. Az első nagyfejedelmi központ valahol a Felső-Tisza vidékén minden bizonnyal a Bodrogközben lehetett. A honfoglalást követő mintegy hét évtized alatt Nyugat- és Dél-Európa különböző országaiba indítottak "kalandozó" hadjáratokat a magyarok. A többnyire sikeres harci vállalkozások félelmetes hírét keltették a viszonylag kis létszámú lovas íjászcsapatoknak. Retteget fegyverük volt a nyugati íjaknál lényegesen távolabbra (akár 300 m-re is) hordó "reflexíj", amely képes volt már 50 m távolságból is a páncélt és a sodronyinget átütni és halálos sebet okozni. Három évtized kellett, míg a Német-római Birodalom meglelte a magyar fegyverek elleni hatásos védekezés módját: erődítmények láncolata épült, a királyi hatalmat megszilárdították, s kidolgozták a nyílt ütközetek sikeres taktikáját. Mintegy félszáz (nagyrészt sikeres) hadjárat után, a 960-as évek végétől megszűntek a magyarok támadásai, mert a keresztény Európa addigra kiépítette hatásos védelmi rendszerét. Kezdett viszont egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy a magyar nép tartós megmaradásának feltétele a betagolódás a keresztény Európába. A kereszténység már a honfoglalás előtt sem lehetett idegen a magyarságtól, a 10. század első felében pedig egész sor törzsi vezető megkeresztelkedett, sőt Konstantinápolyból térítő püspök érkezett a Délvidékre, épültek keresztény templomok (talán kolostorok) is. A döntő fordulat 970 után következett be, amikor Géza lett a magyar nagyfejedelem. 973-ban elküldte követeit (tizenkét főemberét) a Német-római Birodalom császárának hívására egy nagy, nemzetközi királyi-fejedelmi találkozóra, Quedlinburgba. Ekkor sikerült hivatalosan békésen rendezni a magyar-német viszonyt. Géza megkeresztelkedett, a keresztségben az István nevet kapta. Székhelyévé a Duna melletti Esztergomot tette, később ez lett egyben az ország legfőbb egyházi központja is. Géza fia számára bajor hercegnőt, Civakodó Henrik leányát, Gizellát szemelte ki és szerezte meg feleségül. Élete végén, 996-ban megalapította a bencés rend magyar földi főmonostorát Győr közelében, Szentmártont (neve a 19. század eleje óta Pannonhalma). 997-ben az apja örökéért folyó hatalmi harcban István határozottan leszámolt ellenfeleivel. Az ezredfordulón különleges alkalom kínálkozott arra, hogy István és az ország formálisan is betagolódjon az egyenrangú keresztény európai államok közösségébe: azaz királyság rangjára emelkedjék, s egyúttal létrehozhassa önálló nemzeti egyházi szervezetét is. III. Ottó, a fiatal, álmodozó német-római császár és II. Szilveszter pápa teljes egyetértésben küldött koronát (és más uralkodói jelvényeket is) Istvánnak, akit az ezredfordulón (1001 elején) Magyarország királyává koronáztak. Esztergom érseksége mellett még egy érseki központ létesült: Kalocsa, továbbá tíz püspöki egyházmegye. Az új államrend szabályait írott törvényekben rögzítették. Fiához, Imre herceghez írott "kézikönyvében", az Intelmekben összefoglalta Szent István az uralkodás gyakorlati ismereteit. Német mintára pénzt veretett. Királyi várakat építtetett, hogy az egyes országrészekben azok legyenek az uralkodói hatalom látható központjai.

5.6.3.4. A tengermellék állama: Horvátország Délnyugaton, a Száván túli területet elfoglaló Horvát Királyság zárta el Magyarországot a tengertől. Horvátország egyik magja a tengermelléki terület volt, a másiknak a tengelyét a Száva alkotta. A 9. században területe római (bizánci) fennhatóság alatt állt. A 10. században az ország tizenegy zsupára oszlott, élükön egy-egy bán állt. 986-ban az egyik uralkodónak II. Baszileiosz császár királyi jelvényeket küldött. Vallási tekintetben egyértelműen a nyugati egyházhoz tartozott az ország. A nini püspökséget a 9. században alapították. Ennek megfelelően az írásbeliség is latin nyer volt. Az utolsó horvát uralkodó, Zvoinimir, aki eleinte hercegnek, majd királynak címeztette magát, a pápától kapott koronát. Miután utód nélkül halt meg, özvegyének, Szent László magyar király nővérének kérésére 1091-ben Szent László Horvátországot Magyarországhoz csatolta, s Álmos hercegre bízta a horvát területek igazgatását. Még ezt megelőzően László király a Dráva-Száva közti Szlavóniát vette birtokába, s megalapította a zágrábi püspökséget. 1102-ben Könyves Kálmánt horvát királlyá koronázták. Ezt követően több hasonló koronázásra nem került sor. A megkoronázott magyar királyok egyben horvát uralkodóknak is számítottak. Helyettük egy-egy bán irányította Horvátországot és Szlavóniát. 1105-ben Kálmán király a dalmát városok és szigetek egy részét is elfoglalta. A városok számára – Velence egyre nyomasztóbb hatalma ellenében – kedvezőbb volt a magyar fennhatóság. A magyar király nem avatkozott belső igazgatásukba, kereskedelmüket nem korlátozta, s nagyobb adókkal sem terhelte őket, de megvédte Velence hódító törekvéseitől.

212

5.6.3.5. Hatalmas területek ura: a Kijevi Rusz A 10. század első felében Oleg fejedelem (879 k.-912) utódának, a 12. században íródott Őskrónika szerint kapzsi, harácsoló Igornak (912-945) az életét jórészt a hódító hadjáratok tették ki. A Kaukázuson túli terület, valamint Konstantinápoly és a bolgárok elleni hadjáratai azonban eredménytelenek voltak. Sikerült viszont a Fekete-tengertől északra elterülő sztyepp besenyőit meg a drevljánokat uralma alá kényszeríteni. Halála után felesége, Olga lett kiskorú gyermekei gyámjaként az ország irányítója, aki 957 körül fölvette a kereszténységet. Fia, a Duna deltájáig terjedő régiót meghódító Szvjatoszláv a besenyőkkel vívott csatában esett el. Az ezredforduló uralkodója I. (Szent) Vlagyimir (9801015), az ország első keresztény fejedelme. Kijevet és Novgorodot egyetlen állammá tette. II. Baszileiosz bizánci császárnak katonai segítséget nyújtott, cserében a császár testvérét, Annát vehette feleségül. A házasság feltétele a keresztény hit fölvétele volt, ezért megkeresztelkedett, és népét is megtérítette, a pogány bálványokat megsemmisíttette. Az egyházi szertartások nyelve az óegyházi szláv lett, Kijevbe görög metropolitát helyeztek. A Kijevi Orosz Birodalom területét tekintve a legnagyobb állam volt a 11. század első felének Európájában. Bölcs Jaroszláv (1019-1054) uralkodása idején állították össze az "orosz jog" első gyűjteményét. A nyugati országokkal élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Jaroszláv halála után azonban Oroszország részfejedelemségekre hullott szét. A kijevi volt közöttük a főfejedelem, de ez a rang csupán névleges volt. Északon, az erdőzónába települt, fából épült, viking eredetű Novgorod városköztársaság volt, kézműves- és kereskedőközpont. Utcáikat, csatornáikat is fából építették, sőt leveleiket nyírfakéregre írták. Nyugaton a Halics-volhyniai Fejedelemség, beékelődve a lengyel és magyar területek közé, a szomszédaitól függött, végül a lengyelek bekebelezték. A Rosztov-szuzdali Fejedelemségre a korlátlan központi hatalom volt a jellemző. Az orosz fejedelemségek uralkodócsaládjainak tagjai is többször kötöttek házasságot az Árpád-háziakkal. A magyar trónkövetelők többnyire menedéket találtak Halicsban, Kijevben. A 12. század közepétől a magyar királyok megpróbálták kiterjeszteni uralmukat Halicsra, de sikertelenül. A halicsi fejedelemséggel szövetséges kunokkal is többször harcoltak a magyar királyi csapatok, váltakozó eredménnyel.

5.6.3.6. A Kárpátokon túli világ A Kárpátok karéját keletről és délről jobbára besenyők uralta (részben szlávok, illetve a mai románok elődei által lakott) területek övezték. A besenyők egy része betelepült Magyarországra. Más csoportjaik rablótámadások során többször megpróbáltak betörni, de minden vállalkozásukat véresen visszaverték a magyar királyok. A 10. században a besenyők nyolc törzse egyenként jól körülhatárolható terület ura volt, a törzseket főnökök vagy fejedelmek irányították. Főfejedelmük (kagánjuk) nem volt, legalábbis nincs róla adat. A 11. század közepén a besenyőket az úzok fenyegették. Az úzokat viszont keletről a kipcsak (kun) törzsek szorongatták. Az 1050-1060-as években az Al-Dunán keresztül sok besenyő özönlött be Bulgáriába és a Bizánci Birodalom területére. A birodalom 1091-ben a kunok segítségével tudta csak megfékezni a besenyők rablótámadásait. A besenyőknek az Al-Dunától északkeletre húzódó sztyeppvidéken élő csoportjait utoljára 1169-ben említik az orosz források. A 11-12. században az úzok, majd a kunok olvasztották magukba a besenyők legyőzött töredékeit.

5.6.3.7. A Bolgár Cárság A szlávok és bolgár-törökök összeolvadásával megerősödött bolgár birodalom a Balkánon a kereszténység biztos bástyájának számított. Amellett, hogy az ortodox kereszténységet fölvették, s így a bizánci civilizációs körbe kerültek, igyekeztek megőrizni függetlenségüket, amit azzal is kifejezek, hogy a bolgár egyház önálló nemzeti egyház lett. I. Borisz (852-889) harmadik fia, Nagy Szimeon (893-927) legfontosabb céljának a bizánci császári trón megszerzését tartotta, de hiábavaló volt mind az öt hadjárata (894, 896, 913, 917, 923). 925-ben fölvette a "minden bolgárok és görögök császárának és urának" címét, ami arra utalt, hogy a Balkán ura kívánt lenni. A bolgár érsekséget pátriárkai rangra emelte. Albán, macedón, szerb területeket hódított meg, elveszítette viszont a Dunától északra fekvő régiót (a magyar honfoglalás következtében). 966-967-ben Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem 1800 font bizánci aranyért megtámadta és elfoglalta a bolgár fővárost, Preszlavot. Sámuel cár (976-1014) uralkodása a Bolgár Birodalom második fénykorát jelentette. Ohrid lett a főváros, egyben a bolgár egyház központja. Sorra épültek a kolostorok. A fölfelé ívelő folyamatnak 1014-ben hirtelen vége szakadt, miután II. Baszileiosz tönkreverte a bolgár sereget, és 15 ezer hadifoglyot megvakíttatott. A bolgár történelmen túlmutató jelenség volt a bogumil eretnekség. Ennek eredete a 10. századra vezethető vissza: 975-ben I. Tzimiszkész János római (bizánci) császár a mai Plovdiv környékén örmény eretnekek egy csoportját telepítette le. Ugyanekkor egy bizonyos Bogumil nevű bolgár pap követői hasonló eszméket hirdettek a gonosz eredetének kérdéséről (s elvetették az ószövetségi teremtéstörténetet). A bogumilok szerint a látható, anyagi világ az ördög teremtménye, s ebből következően tagadták Isten emberi megtestesülését is. Az evangéliumi kereszténység mintájára akarták megreformálni a bolgár ortodox egyházat, annak szervezetét és a keresztelést. Az eretnek tanok a 15. századig éltek a Balkánon.

213

5.6.3.8. Szerbek. Hogyan lett a zsupákból királyság? A Balkánra beköltöző szláv törzsek közül a szerbek ősei a Száva folyótól délre telepedtek le. A 9. században megkezdődött az egyes szerb törzsek szövetségbe tömörülése. A szerbek legrégibb területi szervezeteit zsupának nevezték, amelyek vezetői a zsupánok voltak. Az erőviszonyok nem tették lehetővé, hogy a szerbek saját államot szervezhessenek, területükön szomszédaik (Magyarország, Bizánc, a Bolgár Cárság, Velence) igyekeztek minél nagyobb befolyásra szert tenni. A 10. század végén a szerbek által lakott területek bolgár fennhatóság alá kerültek. Az ezredfordulón Szerbia részben bizánci, részben bolgár uralom alatt állt. Némi ingadozás után a térség lakossága a keleti egyházhoz csatlakozott. Az egyik zsupán, Nemanja István (1151-1196) 1170 körül kikiáltotta magát nagyzsupánnak. A harmadik keresztes hadjárat után függetlenítette magát Bizánctól, s egyesítette a szerbek által lakott területet. II. István (11961228) királyi címet kapott a római Pápától (1217). Testvére, Szent Száva (1169-1236) megalapította a szerb ortodox nemzeti egyházat (1219), s egymás után létesültek a kolostorok, amelyek a szerb kultúra központjaivá váltak a következő évszázadokban. Nemanja Istvánt és fiát, Szávát a haláluk után szenteknek kijáró tisztelet övezte.

5.7. Európa felvirágzása (11-13. század) Az ezredfordulót követő három évszázad az érett középkor időszaka. Jellemzője Nyugat-Európa nagyarányú és gyors megerősödése. A földrész népessége olyan gyorsan növekedett (három évszázad alatt a kétszeresére), ahogyan majd csak a 18. század végétől fog ismét. A népesség növekedése együtt járt a gazdasági élet jelentős átalakulásával. A mezőgazdaság képessé vált a szükséges élelemmennyiség előállítására. A földrész területének mintegy felét kitevő erdők jelentős részét kiirtották, a szántóföld és a legelőterület aránya megnőtt, az addig mezőgazdaságilag nem művelt, hatalmas kiterjedésű térségek benépesültek, s a kontinens nagyobbik, keleti felén egyszersmind meghonosodtak az intenzívebb művelési rendszerek. Mindenütt nőttek a terméshozamok, nyugaton főleg a háromnyomásos gazdálkodás elterjedésének köszönhetően. A jelentős mezőgazdasági feleslegek lehetővé tették az ipar és a kereskedelem fellendülését is. Mindez előfeltétele volt annak, hogy a városok száma (és lakossága) gyors növekedésnek induljon. A megerősödő városok polgárai elérték, hogy jelentős kiváltságokat kapjanak, létrejöhettek a városi önkormányzatok, amelyek a középkori társadalom fontos elemei voltak. Ebben az időszakban szilárdultak meg azok az államhatárok, melyek a következő mintegy fél évezredben már nem sokat változtak.

5.7.1. A nagyhatalmak 5.7.1.1. Német-római Birodalom viszontagságai A szász dinasztia kihalása után, 1024-ben Németország választófejedelmei Speyer grófjának hatalomra vágyó fiát, Konrádot választották német királlyá, aki 1026-ban Itália királya, végül 1027-ben német-római császár lett. Ezzel megkezdődött a Száli-dinasztia egy évszázados (1024-1125) uralma. II. Konrád (1024-1039) leverte a német földön és Itáliában ellene lázadókat, s már 1028-ban királlyá koronáztatta fiát, aki 1039-1056 között uralkodott III. Henrik néven. 1046-ban német-római császárrá koronáztatta magát, miután az általa összehívott zsinattal egy német püspököt választatott pápává. A következő időszakban még három pápa jelölése is Henrik nevéhez fűződött. Azzal, hogy az öt legfontosabb német hercegség közül hármat örökölt, lehetőséget kapott egy szilárd hatalmi bázis kiépítésére, csakhogy ezeket eladományozta, s kiválasztott hűbéresei nem csekély gondot okoztak neki. Hivatalnokai, valamint a főpapság támogatásával így is a birodalom középkori történetében a legszilárdabb központi kormányzatot hozhatta létre. Fia, IV. Henrik (1056-1106) több mint fél évszázadon keresztül uralkodott a birodalmon. A hosszú időszakot az magyarázza, hogy mindössze hatesztendős volt, amikor trónra lépett. Anyja kormányzott helyette, s egyes hercegségek eladományozásával jelentősen gyengítette az uralkodó hatalmi bázisát. A pápaság is élt a lehetőséggel, és igyekezett kiszabadulni a korábbi császári "gyámkodás" alól, így 1059-től a pápaválasztás joga a bíborosi testületet illette meg. Az uralkodásra gondosan fölkészített apjával szemben IV. Henrik, amikor 16 évesen ténylegesen kezébe vette a kormányzást, fölkészületlen volt. Annál nagyobb volt azonban benne a hatalomvágy (ami dinasztiájának minden tagjára oly jellemző). Önkénye egyre többeket szembefordított uralmával, egymást érték a lázadások, de végül mindig győzedelmeskedett. Apja az egyházi reformok hívének számított, Henrik már korántsem volt annyira következetes. A pápai hatalmat és az egyház tekintélyét megerősíteni akaró VII. Gergely pápával (1073-1085) olyannyira összeütközésbe került, hogy a pápa kiközösítette. Henrik nyomására viszont a német birodalmi zsinat felmondta az engedelmességet a pápa iránt. Henrik azonban később mégis vezekelni kényszerült, bocsánatot kért és feloldozást kapott. Majd az újabb kiátkozás után látszólag győzedelmeskedett, hiszen a támogatásával megválasztott ellenpápa császárrá is koronázta. Birodalma azonban közben teljesen szétzilálódott, fiai és a német fejedelmek egyesült erővel legyőzték, és lemondásra kényszerítették. Szánalmassá váló vesszőfutásától végül a halál váltotta meg. Fél évtized

214

kellett, hogy az egyház annyira megenyhüljön vele szemben, hogy megszentelt földbe, a speyeri dómba temethessék, elődei mellé. V. Henrik, az utód (1106-1125, német-római császár 1111-től) lényegében ott folytatott mindent, ahol apja abbahagyta. Sőt olykor még hajthatatlanabb és kíméletlenebb volt. Rómába vonult (1110), egyrészt azért, hogy császárrá koronázzák, másrészt azért, hogy megegyezzen az egyházfővel. A pápa meglepő ajánlatot tett: a püspökök lemondanak birtokaikról, s ha nincs adományozható javadalom, nincs szükség birtokba iktatásra (invesztitúrára). Ez tetszett a császárnak, a bíborosok azonban fölháborodottan elutasították. Egy vagyontalan, szegény s így hatalom nélküli egyház elfogadhatatlan volt a számukra. Aztán folytatódott minden a régi "forgatókönyv" szerint: egyházszakadás, a császár kiátkozása, hadjárat Róma ellen, ellenpápa választása, bukása, császári győzelem, vereség. 1122-ben a wormsi konkordátum tett pontot a harc végére. A papság maga választhatta püspökeit, apátjait, de a király jelen lehetett a választáson, s vitás kérdésekben ő döntött. Felszentelés előtt az uralkodó adta át a javakat (birtokokat). Az invesztitúraháborúnak az volt a következménye, hogy az egyháznak sikerült kivívnia elszakadását a világi hatalomtól. Egyértelművé vált, hogy a katolikus egyház fölötti fennhatóság nem a császárt, hanem a pápát illeti. Ennek korszakos jelentősége volt, főleg ha összehasonlítjuk az ortodox egyházzal, amely nem volt képes kivívni függetlenségét. Három évvel a megegyezés után V. Henrik elhunytával kihalt a Száli-dinasztia. Három esélyes uralkodójelölt közül végül a Hohenstauf-ház sarja, III. Konrád (1138-1152) lett a győztes. Háborúi viszont nem sok sikert hoztak számára. Szentföldi hadjárata is teljes kudarccal zárult. A Stauf és a Welf család vetélkedése I. (Barbarossa) Frigyes (1152-1190) trónra kerülésével oldódott meg, mivel ő mindkét családdal rokonságban állt. Nevét Itáliában kapta vöröses szakálla (olaszul: barba rossa) miatt. Csaknem négy évtizeden keresztül uralkodott. Emlékét népe megőrizte, s azt regélték róla századok múltán is, hogy a hegyek mélyén rejtőzködik tündérálomba merülve. Várja, hogy üssön az órája, amikor életre kel, hogy békét és boldogságot árasszon az egész emberiségre. I. Frigyes uralkodása meglehetősen ellentmondásos. A császári hatalmat nem sikerült megerősítenie, s a birodalom egysége ellen ható erőket sem tudta megfékezni. Kortársai a tökéletes lovagot látták benne megtestesülni. Nagy Károlyt – akit példaképének tartott – 1165-ben szentté avattatta. Támogatta a városokat, a szabad falvak létesítését. Uralkodásának elején a "birodalmi béke" meghirdetésével és betartatásával a feudális magánháborúknak igyekezett elejét venni. Itália a 10. század óta arra törekedett, hogy a császári hatalomtól elszakadjon. Frigyes viszont, akárcsak a többi Hohenstauf, éppen az Itália fölötti császári hatalom visszaállítását tekintette egyik fő feladatának. Az itáliai városok, köztük Róma is, ellenségesen fogadták Frigyest, s az 1150-1160-as években a lombard városok fegyveresen is ellene szegültek. Cremonát megtámadva hiába kötöztette elrettentésül eleven pajzsként foglyait az ostromtoronyra, hiába romboltatta földig Milánót, a Lombard Ligával mégsem bírt. 1167-ben Rómát elfoglaló seregét pedig megtizedelte a malária. Az egyházi ügyekbe való beavatkozása miatt Frigyest is kiközösítették, majd 1176-ban Legnanónál lovagserege döntő vereséget szenvedett a lombardiai városoktól. A "második Canossa" (1177) Velencében meghozta a békét és a kiközösítés feloldását. 1189-ben I. Frigyes keresztes had élén indult a Szentföldre. A következő év nyarán azonban egy kis-ázsiai folyóba fulladt. Serege fölbomlott, roncsai jutottak csak vissza német földre. A hányattatásban holttestének is nyoma veszett. A birodalom ezt követően zűrzavaros évtizedeket él át, míg újra egy erőskezű nagy egyéniség kerül trónra, II. Frigyes (1212-1250). Uralkodása idején azonban tovább gyöngült a királyi hatalom, mivel egyes német egyházfejedelmeknek különleges kiváltságokat adott. Lemondott olyan fontos felségjogokról a javukra, mint a pénzverés, a vám, a várépítés és az igazságszolgáltatás. Három évtizeden keresztül Szicíliából igazgatta birtokait, így távollétében a birodalom olyan fejedelemségek szövetségévé vált, amelyeknek valójában a császár csak jelképes ura volt. II. Frigyes különleges sikere volt, hogy 1228-1229-ben a Szentföldön tartózkodja békés tárgyalással elérte Jeruzsálem visszaszerzését. Hadakozott Itáliában, német földön, de tartós eredményt sehol sem tudott elérni. Halála után negyedszázados interregnum, zűrzavaros időszak következett. Az egyes trónjelöltek valamennyien gyöngék voltak ahhoz, hogy a birodalmi területeket egy kézben összefogják. 1273-ban egy viszonylag jelentéktelen birtokos, Habsburg Rudolf került a német trónra. IV. László magyar király hathatós katonai segítségével sikerült fő ellenlábasát, II. Ottokár cseh királyt legyőznie. Igyekezett a saját birtokait gyarapítani, hogy megalapozza családja hatalmát. A legfontosabb Ausztria és Stájerország megszerzése volt. Eredményesen lépett föl a rablólovagok ellen, leromboltatta váraikat, többet kivégeztetett. Azt azonban nem sikerült elérnie, hogy fia is örökölje a trónját. Noha végül nem kis harc árán Habsburg Albert 1298-ban mégis trónra került, ám egy évtized múltán gyilkosság áldozata lett. A Habsburgoknak 130 évet kellett várniuk arra, hogy újra a családjukból kerülhessen ki a Német Birodalom császára. 5.7.1.2. Királyok vetélkedése: Franciaország és Anglia E két ország története a 12-13. században (s még az ezt követő évszázadban is) igen szoros szálakkal kapcsolódott össze. Franciaországban a királyi hatalom megerősödése – Angliához képest – meglehetősen lassú folyamat volt. A Capetingek számára előnyt jelentett, hogy még életükben megkoronáztatták fiúörökösüket (utódjukat), s ezzel sikerült mindvégig biztosítani a dinasztia folyamatosságát. Az is az uralkodók hatalmát erősítette, hogy a királyság

215

központjában, Párizs környékén voltak a legjobb minőségű földek, s itt volt a legnagyobb a népsűrűség. Mindezekből viszonylag magas adóbevétel származott, ami háború esetén jelentős létszámú hadsereg kiállítását tette lehetővé. Franciaország lakossága a 12-13. században Angliáénak legalább a három-négyszerese lehetett. Ez látszólag behozhatatlan fölényt biztosított királyai számára az angol uralkodók ellenében. A történelem azonban rácáfolt a számarányokra. Azzal, hogy Normandia hercege 1066-ban Anglia királya lett, az a furcsa helyzet állt elő, hogy az angol király egyfelől független (szuverén) uralkodó volt, másfelől azonban mint Normandia hercege a francia király hűbérese. A helyzetet az oldhatta volna meg, ha Hódító Vilmos, illetve örökösei lemondanak a normandiai hercegségről. Nem ezt tették, sőt a helyzet tovább bonyolódott azáltal, hogy a normandiai uralkodóház férfiágon I. Henrik angol királlyal kihalt. Az ő leánya, Matild 1128-ban feleségül ment a francia Anjou tartomány grófjához, Joffroyhoz, akinek címerét rekettyeágas sisakdísz ékítette. A rekettye francia nevéről az új angol uralkodó a "Plantagenet" melléknevet kapta. Gyermekük, II. (Plantagenet) Henrik (1151189) házassága újabb francia kapcsolatot jelentett. Vagyis Henrik azon túl, hogy Anglia királya volt, apja révén Anjou, Maine és Touraine grófjának számított, anyja révén Normandia és Bretagne ura, felesége, Aquitániai Eleonóra "hozománya" pedig Aquitánia hercegsége volt. Az a helyzet állt elő, hogy Henrik, aki ezen egy tömbben fekvő (!) birtokok uraként formálisan a francia király hűbérese volt, nagyobb területekkel rendelkezett összességében, mint hűbérura, akinek birtokait ráadásul még el is zárta az Atlanti-óceántól! Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy századokon keresztül hadakoztak egymással jogaik érvényesítéséért az angol és a francia uralkodók. A Francia Királyság a 12. században VI. és VII. Lajos együttesen több mint hét évtizedes uralkodása idején jelentősen megerősödött. Sikerült az anarchiát fölszámolni és megteremteni a belső békét. Mindez kedvezett az egyháznak, a városoknak és a parasztságnak. Fejlődött a kereskedelem, gazdagodott az ország. II. Fülöp Ágost (11801223) tetőzte be elődei életművét. Kihasználva az angolok belső ellentéteit, 1202-1206 között visszafoglalta az angol kézre került francia tartományok jelentős részét. 1214-ben Bouvines-nél döntő győzelmet aratott az angolok és a velük szövetséges német-római császár serege fölött. Ezt követően kapta János angol király a "földnélküli" nevet, utalva arra, hogy elvesztette szinte minden francia birtokát. Az alig néhány évet uralkodó VIII. Lajos keresztes hadjárattal terjesztette ki hatalmát Dél-Franciaországra. Addig ugyanis az eretnekként megbélyegzett albigensek birtokában lévő területen gyakorlatilag nem érvényesült a francia király fönnhatósága. A Francia Királyság nagy korszaka tovább tartott az eszményített keresztes vitéz, az 1297-ben szentté avatott lovagkirály, IX. Lajos (1226-1270) uralkodása alatt. Neki köszönhető a monarchikus rend megszilárdítása s az államigazgatásban szakértő hivatalnokok alkalmazása. Elérte, hogy a királyi hatalom szinte már az ország egészén ténylegesen érvényesülhetett. Idealizált alakja életrajzában úgy jelenik meg, mint aki leprásokat ápol, a szegények lábát mossa, egy nagy tölgyfa alatt igazságot oszt. Két keresztes hadjáratot indított a Szentföldre. A második hadjárat során halt meg, anélkül, hogy bármilyen eredményt elért volna. A királyi hatalom megerősítésének folyamatát IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) uralkodása tetőzte be. Anglia történelme a 12-13. században jóval viharosabban alakult. Hódító Vilmos kemény kézzel teremtett rendet a szigetországban, ám három fia közül éppen a nevét viselő legidősebb, az örökösének tett II. Vilmos volt a legkevésbé alkalmas életművének folytatására. Egy "vadászbaleset" oldotta meg az uralkodás gondjait. A legfiatalabb fiú, Henrik (1100-1135), akire apja csak pénzt hagyott, került trónra, s harmincöt esztendei királyságát a késő utókor is magasztalóan, aranykorként emlegette. Kisebbik bátyja, a Szentföldet is megjárt keresztes lovag, normandiai herceg ugyan megpróbálta elvitatni trónját, Anglia azonban egyértelműen Henrik mellé állt. A hatalomvágyó testvér végül öccse börtönében végezte életét. Németországhoz hasonlóan Angliában is vetélkedett egymással az egyházi és a világi hatalom. II. Henrik azért nevezte ki kedvelt kancellárját, Thomas Becketet az angliai egyház élére canterbury érseknek, mert remélte, hogy vele könnyű lesz megegyezni. Ám az újdonsült főpap az egyház érdekeit az uralkodó elképzelései ellenében is makacsul megvédelmezte. Ez végül az életébe került: Henrik négy lovagja meggyilkolta, s emiatt a király csaknem elvesztette trónját. Az igazi vesztes azonban a katolikus egyház lett, amelynek ekkor rendült meg először a tekintélye a szigetországban. A mártír főpapot szentté nyilvánították. Henrik két fia, az idősebb I. (Oroszlánszívű) Richárd és az apja által jobban kedvelt, fiatalabb János civódásai jegyében telt el a Henrik halála utáni évtized. Richárd, a kor lovagideálja noha csaknem egy évtizedig uralkodott (11891199), országában mindössze négy hónapot töltött. Három évig a Szentföldön hadakozott. Ám hiába vált rettegetté neve az arab világban, tartós sikert ő sem tudott elérni. Hazatérőben még hosszú fogságot is el kellett viselnie az osztrák herceg és a megsértett német-római császár miatt. A magas és férfias, háborút kedvelő, amellett verselgető és énekelgető Richárd, akinek alakját mondákkal övezték az angolok, valójában a francia földet, Aquitániát tekintette hazájának, amit apja életében egy évtizeden keresztül igazgatott. Műveltsége inkább franciás, mint angolos. Ezzel azonban nem jelentett kivételt, hiszen bár a modern angol nyelv szókincsének a felét az 5-6. századi angolszász hódítók nyelve adja, a többi szó jórészt francia, illetve latin eredetű. Jellemző módon a ruházkodás, a szakácsművészet, a politika, az irodalom és a művészet, a bonyolultabb iparos munka szavai általában francia eredetűek. Richárd öccse, János összejátszott a francia királlyal, hogy fogoly testvére hazatérését késleltesse. A ravasz Fülöp Ágost nem boldogult a kitűnő hadvezérnek számító Richárddal, ám a szerencse végül mellé szegődött, mert egy nyíllövés kioltotta a lovagkirály életét. Jánossal szemben aztán már könnyebb volt diadalmaskodni.

216

Az önkényeskedő János (1199-1216) Angliában szembekerült mind az egyházzal, mind a nemességgel, mind a polgársággal. 1215-ben az uralkodóval szemben álló erők kikényszerítették, hogy az alattvalók jogait írásba foglalják. Ez a Nagy okirat, a Magna Charta. János nem sokkal élte túl a megegyezést. "Gyanús" körülmények közt halt meg, csakúgy, mint jó néhány elődje. Valószínűleg megmérgezték. János halálát Fülöp Ágost francia király mint "hűbérúr" jó alkalomnak látta arra, hogy fiát, Lajost ültesse Anglia trónjára. Az angolok azonban János kiskorú fia, III. Henrik (1216-1272) mellé álltak, őt koronázták meg, és hősiesen visszaverték a francia inváziós flottát. Rövidesen aztán már Henrik önkénye ellen léptek föl az angol urak. Szószólójuk az örökség révén angliai birtokossá lett Simon de Monfort francia báró volt. 1259-ben rákényszerítették Henriket az oxfordi províziók kibocsátására: tizenöt báróból álló tanács került a király mellé, amely ellenőrizte a közigazgatást, és tanácsokkal látta el az uralkodót. Az ellenszegülő királyt 1264ben fegyverrel kényszerítették térdre. Régenstanács ült össze, összehívták a rendek képviseletében a parlamentet, amelyben minden grófságot két-két lovag, minden várost kétkét polgár képviselt. Bár a polgárháború Monfort halálával és hívei leverésével végződött, a parlament mint olyan ettől kezdve elengedhetetlen része lett az angol királyságnak. A 13. század utolsó három évtizede Henrik fia, I. Edward uralmát hozta, aki a Szentföldön volt apja halálakor, s kis híján áldozatul esett egy muszlim "követ" orgyilkos merényletének. Nevezetes haditette 1284-ben Wales meghódítása, amelynek ellenállásával kegyetlenül leszámolt, majd Skócia királyi trónját is megszerezte a skót királyok ereklyekövével együtt, amelyet azóta is Londonban őriznek.

5.7.1.3. A Bizánci Birodalom megpróbáltatásai 1081-ben egy tehetséges új dinasztia – a Komnénoszoké – került a császári trónra, s több mint egy évszázadon keresztül (1081-1185) kezében tartotta a hatalmat. A 11-12. század fordulóján a több mint harminchét esztendeig (1081-1118) uralkodó I. Alexiosz Komnénosz hadserege élén kényszerítette ki a kormányzat átadását. A császár a széthullóban lévő birodalmat újra erős állammá tette. A földbirtokos nemességre támaszkodva ismét ütőképes hadsereg védelmezte a határokat. 1090-ben visszaverték a besenyő támadást, 1090-1091-ben a kunok segítségével megvédelmezték Konstantinápolyt az ostromló szeldzsukok ellenében. Az a tény, hogy a Kis-Ázsiában kialakított szeldzsuk Rumi Szultanátus emírségekre esett szét, megkönnyítette 1096-ban a nyugat-európai keresztes hadak helyzetét. Gyors sikereiknek köszönhetően megszűnt a birodalom keleti területein az ellenséges nyomás. Csakhogy a visszafoglalt területeket nem adták vissza a birodalomnak (kivéve 1097ben Nikaiát), hanem Bizánctól független latin keresztény államokat alapítottak. I. Alexiosz utódja, a "Legnagyobb Komnénosznak" nevezett II. János (1118-1143) lett. Szent László magyar király leányát, Piroskát (akit Konstantinápolyban Eirénének neveztek) vette feleségül. Eirénét halála után az ortodox egyházban szentként kezdték tisztelni. Hatalmas kolostort alapított a fővárosban, mellette szegényházat és kórházat létesített; utóbbi járó- és fekvőbeteg-ellátása, osztályai, orvosi szervezete olyan korszerű volt, melyekhez hasonlót a középkori Európában sehol sem találunk. A 12. században, a Komnénoszok dinasztiájának uralma idején a birodalom ismét megerősödött. Sikeres háborúkat vívtak Magyarország ellen, bár végül a Dalmácia birtoklásáért folytatott küzdelemben alulmaradtak. 1180-ig megakadályozták Szerbia elszakadását. Kiverték a görög földre betörő s Thesszalonikét elfoglaló normannokat. Bulgária függetlenné válását, a második Bolgár Cárság létrehozását (1186) azonban már nem tudták meggátolni. (Komnénosz) I. Mánuel (1143-1180) szinte egész uralkodását a háborúk határozták meg. Bár voltak időleges sikerei, megérhette politikája teljes csődjét. A Komnénoszok uralkodásának ideje volt Bizánc művészetének egyik legtermékenyebb, legvirágzóbb korszaka. A birodalom sajátos művészete rendkívül egységes, szinte kizárólagosan vallási témájú. Nem különíthetők el benne olyan stíluskorszakok, mint a nyugati keresztény művészetben. Jellegzetesek a freskók és a kicsi, színes kövekből összerakott mozaikok. Az ábrázolt alakok szembenézők, a háttér aranyozott. Kevés szobrot készítettek. Jelentős volt a miniatúrafestészet és a zománcfestés. I. Mánuel halála után még fél évtizedig tudta magát tartani a trónon a Komnénosz dinasztia; utolsó uralkodóját, I. Andronikoszt 1185-ben a feldühödött nép tépte szét. A felkelők a Komnénoszokkal rokon Angelosz-családból származó II. Izsákot (1185-1195) ültették trónra. Az Angeloszok családja azonban alig két évtizedig (1185-1204) örülhetett a hatalomnak. Már amennyiben örömet okoz, hogy egymást érték a trónfosztások, s a tehetetlen, tehetségtelen uralkodók csődbe vitték az államot. 1204-ben a birodalom belső viszályait kihasználva a negyedik keresztes hadjárat velencei irányítással harcoló csapatai elfoglalták és barbár módon kifosztották Konstantinápolyt, létrehozva a Latin Császárságot. A győztes keresztesek és a velenceiek megosztoztak a "koncon". A keresztes lovagok adták a császárt Flandriai Balduin személyében, Velence adta a konstantinápolyi latin pátriárkát, s kapta a legfontosabb kikötőket és szigeteket. Konstantinápolyból is 3/8 rész Velencét illette, s 5/8 rész a császárt. A görög területen kisebb-nagyobb vazallus államok jöttek létre, amelyek csak lazán kapcsolódtak a Latin Császársághoz. A bizánci lakosság vallási okok miatt elkeseredett ellenállással fogadta csak el a kényszerű idegen, latin uralmat. Az arisztokrácia eleinte készségesen szolgálta az új államot is, később azonban elutasította. A Rómával egyházi unióra lépett, tárgyalni akaró Kalojan bolgár cárral sem voltak hajlandók tárgyalni. A kisemmizett trák arisztokrácia fegyveres felkelést robbantott ki, s a segítségül behívott bolgár és kun seregekkel vívott ütközetben ( 1205, Adrianopolis) megsemmisült a latin lovagi haderő. Maga a császár is fogságba esett, s ott is halt meg. A következő évek újabb

217

harcokat hoztak. Végül is Kalojannak köszönhető, hogy a Kis-Ázsiában szerveződő új Bizánci Birodalom megmenekült a pusztulástól. III. János (1222-1254) volt az, aki az eleinte jelentéktelennek számító kis-ázsiai államocskát komoly hatalmi tényezővé tette. Halála után érdemeiért "Kegyes János" néven a görög egyház szentté avatta. III. János fia, II. Theodórosz Laszkarisz csak rövid ideig uralkodott (1254-1258). A halála után kitört hatalmi harcból egy új dinasztia került ki győztesen, a Palaiologoszoké, akik aztán meg is tartották hatalmukat a birodalom bukásáig. VIII. Mihály (1258-1282) uralkodásának első éveiben ügyes politikai húzásokkal hiúsította meg ellenfelei támadásait, s a szerencsével sem állt hadilábon. Amikor 1261 júliusában Konstantinápoly védőinek többsége egy fekete-tengeri katonai vállalkozás miatt könnyelműen elhagyta a várost, a védtelen erődítményeket gyors akcióval sikerült elfoglalni. Velence ellenében annak örök riválisával, Genovával szövetkezett a császár, s az Aranyszarv-öböl partján nekik adta a Galata nevű elővárost. Dinasztikus házasságokkal sikerült a Balkánon megszilárdítani a birodalom helyzetét. Ravasz politikai húzásokkal (többek között az egyházi unió ígéretének "lebegtetésével") nyugaton is semlegesíteni lehetett Bizánc ellenségeit. Az egyik nagy siker a Szicíliában kirobbantott Anjou-ellenes felkelés (a "szicíliai vecsernye") volt. Az Anjouk elűzése után (1282) Szicília már nem jelentett veszélyt a birodalomra nézve. A nyugati háborúk közben új erőre kaptak a szeldzsukok, s a keleti tartományokat fosztogatták. Az ázsiai határ védelmére sem elegendő pénz, sem elegendő katona nem volt. A csapatok egy részét ugyanis kénytelenek voltak átvezényelni az európai hadszíntérre. A zsoldfizetés elmaradása miatt egyes alakulatok egyszerűen elvonultak a határról. Kis-Ázsia védelmi rendszere így összeomlott. 1300 körül szinte egész Kis-Ázsia török kézre került.

5.7.2. Nyugat és Kelet találkozása: keresztes háborúk a Szentföldön A 11. század végéig Európa népei arra törekedtek, hogy létrehozzák a saját országaikat. A vakmerő viking hajósokat nem számítva, nem is gondoltak arra, hogy más világrészekre, távoli vidékekre merészkedjenek. Az előrenyomuló, hódító iszlámmal szemben Szicíliában és az Ibériai-félszigeten az ezredforduló után már sikerrel védekeztek, sőt ellentámadásba mentek át. A Bizánci Birodalom viszont Kis-Ázsiában egyre nehezebben állt ellen a meg-megújuló támadásoknak. Főleg az ekkoriban feltűnt szeldzsuk törökök jelentettek nagy veszélyt, akik elfoglalták Jeruzsálemet, és földúlták Krisztus sírhelyét. A kegyes keresztény zarándoklatok szinte lehetetlenné váltak. A bizánci császár 1095-ben küldöttséget menesztett a pápához, és segítségét kérte a szent helyeket elfoglaló s birodalmát veszélyeztető muszlimok ellen. Az energikus II. Orbán pápa kapott az alkalmon, s a Clermont-ba összehívott zsinat idején nagy hatású beszédben szólította fel a keresztény híveket, hogy fegyverkezzenek, induljanak a Szentföld visszahódítására, vegyék fel a keresztet (azaz varrjanak kereszt alakú jelet ruhájukra). A vállalkozásban részt vevő lovagok birtokait az egyház védelmébe vette, s a keresztény hit harcosainak bűnbocsánatot ígért. A "szent háború" sokakat föllelkesített, a családi örökségből kirekesztődött ifjabb nemeseket csakúgy, mint a földre éhes parasztokat s mellettük természetesen mindenféle gyülevész népséget is. A keresztes hadhoz csatlakozókat elsődlegesen mélységes keresztény hitük késztette arra, hogy az akkori ember számára riasztóan hosszú és kiszámíthatatlan, veszélyekkel terhes utat vállalják, melynek végén élet-halál harc várt rájuk a fanatikus ellenséggel. A Szentföldre indulókat döntésükben befolyásolta az is, hogy Nyugat-Európában a túlnépesedés jelei mutatkoztak. A résztvevők elsősorban a nemesi családok másod- és harmadszülött fiai voltak, akik az örökösödési jog szerint nem kaphattak a birtokokból. Csupán aközött választhattak, hogy katonának, papnak vagy szerzetesnek mennek-e, hogy megélhetésüket biztosítsák. Egy sikeres szentföldi akciótól viszont zsákmányt és földbirtokot remélhettek. Jelképesen a pápa állt volna a sereg élére, ő azonban végül mégsem vállalkozott a feladatra, így világi nagyurat kerestek a hadak vezetésére. IV. Henrik német-római császár és I. Fülöp francia király nem jöhettek szóba fővezérként, hiszen mindkettejüket kiközösítették. Az angol király nem tudott dönteni, hogy II. Orbánt vagy az ellenpápát, III. Kelement támogassa-e. Így lotaringiai, flamand, dél-francia és normann grófok vezették az első "fegyveres zarándoklatot" a Szentföldre. A szervezettnek számító lovagi csapatok végigvonultak Európán, ami több mint kétezer kilométeres utat jelent Konstantinápolyig. A katonai fegyelmet hírből sem ismerő összeverődött előhadak viszont a Rajna-vidéken a zsidókat kezdték öldökölni, mondván, hogy először a Krisztust keresztre feszítők utódait kell megbüntetni, aztán következhetnek a Szentföldet meggyalázó pogányok. A hosszú útra kellően fel nem készült gyülevész csapatok fosztogatni kezdtek. Magyarországon Kálmán király fegyverrel verte szét őket. A rendezett lovagi sereg átvonulását azonban (illő kísérettel) engedélyezte. Konstantinápolyban a római (bizánci) császár biztosítékokat kért arról, hogy a visszafoglalandó területek újra a Bizánci Birodalom részei lesznek. A lovagi vezetők ezt megígérték, de később, a győzelem mámorában ígéretüket már nem tartották be. Az első keresztes hadjárat (1096-1099) lovagjainak dolgát megkönnyítette, hogy a szeldzsuk fejedelmek lebecsülték a veszélyt, s inkább egymással hadakoztak, mintsem összefogtak volna közös ellenségük ellen. A keresztesek váratlan sikere és könyörtelen elszántsága valósággal pánikot keltett Közel-Kelet népei körében. Véres ostrom után foglalták el Jeruzsálemet, amely a szentföldi királyság központja lett. Első királya a nagy tiszteletnek örvendő Bouillon-i Gottfried, Alsó-Lotaringia hercege (1099-1100), akit fivére, I. Balduin (1100-1118) követett. Több kisebb keresztes állam (fejedelemség, grófság) is született. A legszervezettebb katonai erőt a megalakuló lovagrendek (templomosok, johanniták, Német Lovagrend) jelentették. Tagjaik amellett, hogy szerzetesi fegyelemben élnek, fegyveresen harcoltak a muszlimok ellen, a keresztény hit védelmében.

218

A muszlimok nem nyugodtak bele vereségükbe. Azon igyekeztek, hogy visszavágjanak, s visszafoglalják mindenekelőtt a számukra is szentnek számító Jeruzsálemet. Hagyományuk szerint ugyanis onnan emelkedett Mohamed próféta az égbe. Azon a helyen emelt templomuk máig zarándokhely. A 12. században még két keresztes hadjárat volt (1147-1149 és 1189-1190). Ezek azonban nemhogy erősítették a Szentföld keresztény államait, hanem még a meglévő területek megoltalmazását sem tudták biztosítani. 1187-ben Hattin mellett a Jeruzsálemi Királyság minden addiginál erősebb hadserege Szaladin szultán csapdájában elvérzett, így Jeruzsálem is muszlini kézre került. A 13. században még féltucatnyi hadjárat szervezésére futotta Európa erejéből, ám egyre fogyott a kezdetben oly nagy lelkesedés. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az akciók többsége eredménytelen volt, vagy csak rövid, átmeneti sikereket hozott. Az 1204-ben induló hadjárat el sem jutott a Szentföldre. Konstantinápoly elfoglalása után (mint már említettük) az 1261-ig fennálló Latin Császárság megalakításához vezetett. 1212-ben – az egyház tiltakozása ellenére – megszervezték a gyermekek keresztes hadjáratát is, azzal a naiv hittel, hogy az ártatlan, jámbor, tiszta lelkű keresztény fiataloknak nem tudnak majd ellenállni a muszlim hadak. Az őrült ötlet természetesen tragédiába fulladt. 1217 az ötödik hadjárat éve, amelynek részese volt II. András magyar király is, aki vívott ugyan egy győztes csatát az egyiptomi szultán serege ellen, maradandó eredményt azonban nem tudott felmutatni, bár értékes ereklyékkel gazdagodott. A hatodik hadjáratot vezető II. Frigyes német-római császár nem fegyverrel, hanem diplomáciai alkudozásokkal érte el, hogy a keresztesek harc nélkül visszakapták Jeruzsálemet, Betlehemet és Názáretet (1229). 1244-ben azonban a Gáza melletti vereség megpecsételte a keresztesek szentföldi sorsát. Ismét, s ezúttal végleg elveszett Jeruzsálem, csupán a tengerpart keskeny sávján dacolt a túlerővel néhány erődítmény (Akkon, Joppe, Antiochia). A francia IX. (Szent) Lajos király kétszer is (1248, 1270) próbálkozott hadjárattal keleten, de mindkettő kudarccal végződött. A keresztes háborúkból az iszlám hatalmak katonailag megerősödve kerültek ki. 1291-ben esett el a Szentföld utolsó keresztény erődítménye: Akkon. A szentföldi hadjáratok fontos eredménye viszont, hogy a hódító muszlini erőket sikerült Európától távol tartani, és a meggyengült Bizánci Birodalom is lélegzetvételnyi szünethez jutott. A Szentföldön a keresztények soha nem tettek kísérletet a muszlimok megtérítésére. A kisszámú keresztény gyarmatosító elitként irányította a helyi lakosság életét. A földeket a muszlinok művelték. Az európaiak nagyon kevesen voltak. Az első évtizedben érkezett mintegy százezer ember többsége férfi volt. Muszlinokkal egyházi tilalom miatt nem házasodhattak össze, így egy generáció múltán már lényegében senki sem élt közülük. A következő időszakban egyre kisebb létszámú utánpótlás érkezett a helyükre. A Szentföld védelme igen jelentős pénzt emésztett föl, s egyre nehezebb volt erre fedezetet szerezni Európából, ahol a 12-13. században csökkent a keresztes eszme vonzereje. Mindezek a folyamatok hozzájárultak a szentföldi keresztes állam összeomlásához. Bár győztesnek tekinthették magukat a muszlinok, mégsem tudtak a keresztény államok fölé kerekedni. Kultúrájuk és társadalmuk egésze nem volt képes a megújulásra, s egyre inkább mutatkoztak a stagnálás, sőt a hanyatlás jelei. A látszólag teljes vereséget szenvedett európai keresztény kultúra viszont sokat tanult Kelettől, amely gazdaságában, szellemiségében, kultúrájában az ezredfordulón még jóval felülmúlta Nyugatot.

5.7.3. A fölemelkedő Közép- és Kelet-Európa Európának ebben a térségében az egyes országok 11-13. századi sorsának alakulása sokban hasonlított ugyan, de talán mégis inkább a különbségek jellemzőek. Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon három évszázadon keresztül nemzeti dinasztiák uralkodtak, közülük azonban csupán Magyarország volt képes mindvégig megőrizni a teljes függetlenséget. Csehország betagolódott a Német-római Birodalomba, Lengyelország önállósága is többször veszélyben forgott, hosszú időn át az ország részekre esett szét. Az orosz fejedelemségek jelentős hatalmi erőt képviseltek. A Balkán államainak sorsa alakult a legviharosabban. Tartós hegemóniára egyik sem tudott szert tenni. A térség mindvégig két nagyhatalom (a Német-római Birodalom és a Bizánci Birodalom) terjeszkedő politikájának elszenvedője volt, másrészt mindvégig az egyes kelet felől érkező nomád népek (besenyők, úzok, kunok, majd mongolok) betörései ellen kellett védekeznie. A nyugat-európai fejlődéstől az ezredforduló táján is jelentősen elmaradt térség fölzárkózása ugyan megkezdődött, de a nyugati fejlődés fölgyorsulása miatt a különbség a korszak végére nemhogy csökkent volna, hanem inkább növekedett, kivéve olyan szerencsésebb területeket, mint az osztrák tartományok vagy Cseh- és Morvaország. 5.7.3.1. Harc a Baltikum birtoklásáért A térség népei (néhány 11. századi szórványos kezdeményezést nem számítva) a 12-13. században vették föl a kereszténységet, legkésőbben a litvánok, 1387-ben. Saját államot csak a litvánok tudtak létrehozni, a 13. században. Törzseik a század közepén Mindaugas vezetése alatt egyesültek. Utódai nagyfejedelmi címet viselve kormányozták az országot. A 14. századra a régió egyik legjelentősebb, nagy területű birodalmát építették ki. A mai Lettország és Észtország területét Litvánia foglalta magában. A Daugava folyó tengeri torkolatánál I. Albert livóniai püspök alapította 1201-ben Riga városát, ahol, mit kedvező fekvésű katolikus püspöki székhelyen, német

219

kereskedők is megtelepedtek. A püspök nevéhez fűződik a német kardtestvérek rendjének megalapítása is (I201). A lívek a kereszténység felvétele után vesztették el önállóságukat. Az észtek előbb svéd, majd dán uralom alatt éltek. Közigazgatási egységeik a faluközösségek voltak (a 13. század elején negyvenöt), nemzeti nemesség azonban nem alakult ki, és önálló államot sem tudtak létrehozni. A 13. század első évtizedeiben vívott függetlenségi harcuk elbukott, 1237-ben megosztozott területükön Dánia és a kardtestvérek (német) lovagrendje. Lettország területét 1230-ban szintén a kardtestvérek rendje foglalta el, amely 1237-ben egyesült a Német Lovagrenddel. A lettek a 12-13. században vették föl a kereszténységet. 5.7.3.2. Lengyelország viszontagságai A 11. századi Lengyelország előtt két feladat tornyosult: egyik feladat a német hűbéri függés elleni küzdelem. Ebben a harcban értek is el átmeneti eredményeket. Nem véletlen, hogy a lengyel uralkodó az invesztitúra vitatott kérdésében a németek ellenében a pápa mellé állt. A másik feladat a részekre hullott ország egyesítése volt. Ez III. (Ferdeszájú) Boleszlónak (1102-1138) csak rövid időre sikerült. Halála után az ország hercegségekre esett szét, és 1294-ig nem is volt királya. 1300-1305 között a cseh II. Vencel átmenetileg lengyel király is volt, de az ország egysége (Sziléziát nem számítva) csak 1320-ban, Lokietek Ulászló krakkói megkoronázásával állt helyre. A 11. századi lengyel gazdaságban még fejletlen volt a kézműipar. Az ércbányászat a 12. században kezdődött Sziléziában, s a 12-13. században épült ki a városhálózat. A gnieznói érsekség és a kezdeti három püspökség alkotta egyházigazgatás bővült. A 12. század végén már nyolcra emelkedett a püspökségek száma. A 11-12. században a szerzetesrendek közül csak a bencések telepedtek meg. Szilézia a korszak végén szakadt ki Lengyelországból s csatlakozott a cseh koronához. Északon egyre nagyobb területet hasított ki az országból az ott megtelepedett Német Lovagrend. 1241-ben a lignitzi csatában a lengyelek ellen is döntőnek látszó győzelmet aratnak a mongolok (tatárok), ám a keményen ellenálló országból kénytelenek még ebben az évben kivonulni. Krakkóban máig őrzi ennek az emlékét a naponta felhangzó kürtszó (a hejnal) a Mária-templom tornyában. Hirtelen szakad meg a jelzés, csakúgy, mint amikor a veszélyt jelző kürtös torkát 1241-ben mongol nyílvessző ütötte át. A riasztójel magyar kifejezésre utal: "hajnali kürtszó". Egyik bizonyítéka ez az Árpád-kori szoros magyar-lengyel kapcsolatoknak. A régi lengyel katonai kifejezések jórészt magyar eredetűek.

5.7.3.3. Fény és árnyék: Cseh- és Morvaország A 11-12. századi cseh történelmen vörös fonalként húzódnak végig a trónviszályok meg a cseh-lengyel ellentétek, így a csehek a 12-13. században sem tudtak kiszakadni a Német-római Birodalom kötelékéből. Uralkodóik általában csak fejedelmi címet viselhettek. Csupán II. Frigyes császár 1212-ben kiadott Szicíliai Aranybullája biztosította az örökletes cseh királyi címet és a nagyobb mozgásteret, Jellemző, hogy nemzeti szentjüknek, Cseh- és Morvaország patrónusának (és a "nemzeti italt" készítő sörfőzők védőszentjének), Vencel hercegnek is az okozta halálát, hogy országát hűbérül ajánlotta föl I. (Madarász) Henrik német-római császárnak, mire ennek ellenzői 929-ben megölték. Az ezüst- és aranybányák, a városok fejlett ipara és kereskedelme révén Cseh- és Morvaország a Német-római Birodalom egyik leggazdagabb tartománya, amelynek mindvégig Prága a székhelye, s egyben a legfontosabb kereskedelmi központja is. A részfejedelemségek székhelyei: Brno, Znojmo és Olomouc. A prágai püspökség után a következő egyházi központ az 1063-ban létesült olomouci püspökség volt. A 11. században alapított hét bencés kolostor mellett a 12. században még huszonhét bencés, premontrei és cisztercita kolostor létesült, alapítóik nagyobbrészt főurak voltak. A 13. század második felének kiemelkedő uralkodója II. (Nagy) Ottokár (1253-1278), aki elfoglalta az osztrák tartományokat és Habsburg Rudolf ellenében megkísérelte a német királyi cím megszerzését is. Rudolf és a vele szövetséges magyar csapatok ellen azonban csatát vesztett, és ő maga is meghalt. Utódját, II. Vencelt (1278-1305) III. András halála után egy főúri csoport meghívta a magyar trónra. Ő azonban fiát küldte maga helyett, akit 1301-ben meg is koronáztak. Nem tudta azonban magát elfogadtatni, bár még a magyar László nevet is felvette, így apja visszahívta (1305). Az ifjú Vencel 1306-ban gyilkosság áldozata lett. Vele kihalt a csehek nemzeti dinasztiája.

5.7.3.4. Babenbergek földje: az osztrák tartományok Az Ostmark (keleti határgrófság) eredetileg a bajor hercegséghez tartozó keleti tartományokat jelölte. 996-ban említik "Ostarrichi" néven, amiből a mai Ausztria német elnevezése származik. Uralkodó családja a Babenbergeké (997-1246). Őrgrófok, majd 1156-tól hercegek. I. Lipót őrgróf alapította a Duna mellett a melki apátságot, amely a 11. században a Babenbergek temetkezési helye lett. Később Heiligenkreuz ciszterci kolostorába temetkeztek. Jasomirgott Henrik (1114-1177) osztrák őrgróf és bajor herceg uralma alatt a regensburgi birodalmi gyűlés az Osztrák Őrgrófságot birodalmi hercegséggé nyilvánította (1155). Ugyanebben az évben tette Henrik herceg tartománya székvárosává Bécset. Frigyes herceg, aki 1241-ben egy időre elfogta a mongolok elől menekülő IV. Béla királyt és családját, a magyar királlyal szembeni háborúban vesztette életét. Stájerországot egy időre IV. Béla király szerezte meg, a többi tartományt

220

a cseh II. Ottokár. Habsburg Rudolf német király Ottokár elleni győzelmének a Morvamezőn (1278) az lett a következménye, hogy az osztrák tartományok a Habsburg-család birtokába kerültek (és maradtak 1918-ig).

5.7.3.5. Virágzás és hanyatlás: orosz fejedelemségek Bölcs Jaroszláv halála (1054) után részfejedelemségekre esett szét az orosz állam amelynek Kijev csak névleges központja maradt. Minden kijevi fejedelem halála után újra és újra fölosztották a trónörökösök az egyes területeket. 1068-ben érte először kun támadás Kijevet, s az Alta folyó mellett vívott csatában a sztyeppi nomádok diadalmaskodtak. Az ezt követő időszakra belviszályok, felkelések a jellemzőek. A zűrzavarossá váló helyzeten úgy próbáltak úrrá lenni, hogy Vlagyimir Monomah perejaszlavli fejedelmet hívták meg a kijevi trónra. Bár ezt követően emelkedett a kijevi főfejedelem tekintélye, a hanyatlást azonban az erőskezű II. Vlagyimir Monomah (1113-1125) sem tudta föltartóztatni. Az egyes részfejedelemségek uralkodói a 12. században (az 1097-es fejedelmi gyűlés alapelve szerint) szabad kezet kaptak. Az erőket csak nagyobb veszedelem esetében igyekeztek valamennyire egyesíteni, így például az egyes sztyeppi népek (főleg az egyre veszélyesebbé váló kunok) támadásai idején. Az állam (Rusz) egységének tudatát ebben az időszakban voltaképpen csak az egyház őrizte. II. Vlagyimir Monomah kijevi fejedelem alapította a Kljazma folyó partján a 12. század elején Vlagyimirt. 1157-ben Andrej Bogoljubszkij Kijevből ide helyezte át fejedelmi székhelyét. Bár a mongolok kétszer is földúlták (1238, 1293), mindkétszer gyorsan újjáépült. A 12-13. század során ebben a városban működött egy freskó- és ikonfestő iskola, amely Novgorod mellett az ortodox bizánci művészet legfőbb központjának számított. Korábban, a 12. század közepéig a kijevi iskolának volt vezető szerepe. A részfejedelemségek közül fontos kereskedőváros, Novgorod a 12-13. században csaknem itáliai típusú, arisztokratikus városköztársaságnak tekinthető. Pszkov eredetileg Novgorodnak alárendelt település volt, a 13. század első harmadának végén azonban már önállóvá vált, s így kötött szerződést a fontos balti kereskedővárossal, Rigával. Az északkeleti határvidéken, finnugor őslakosságú területen létesült a Rosztov-szuzdali Fejedelemség. Nevezetes fejedelme volt Juríj Dolgorukij (1132-1154), aki rövid ideig (1155-1157) kijevi nagyfejedelem is volt. Rosztov 1207-ben lett fejedelmi székhely, a 13. század közepétől mongol uralom alatt állt. Moszkvát 1147-ben említi először írott forrás. A késő középkorban vezető szerepet kapott város akkoriban még viszonylag jelentéktelen településnek számított. A déli részfejedelemségek közül a halicsi volt a legfejlettebb. Kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően a 12-13. században több gazdag kereskedővárosa jött létre. Függetlensége megőrzéséért újra és újra harcokat kellett folytatnia Lengyelországgal és Magyarországgal. 1223-ban az orosz fejedelmek kunokkal megerősített csapatai a Kalka menti csatában döntő vereséget szenvedtek a mongoloktól. Ezt azonban akkor még nem követte tartós megszállás. 1236-ban viszont a Batu kán vezetésével előretörő mongolok elfoglalták Kijevet (1240), majd egymás után a többi fejedelemséget. 1245-től az orosz föld mongol uralom alá került. 1251-ben Batu függetlenítette magát az ázsiai nagykáni központtól, s kialakult az "Arany Horda" birodalma.

5.7.3.6. Nagyhatalmak szorításában: balkáni országok 5.7.3.6.1. Kunország A Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppen lévő kun szállásterület neve. A nyugati kun törzsek területe a Kárpátoktól délre és keletre húzódott, a későbbi Moldvának és Havasalföldnek nevezett térségben. A keleti sztyeppi Kunországot a mongol hódítók dúlták föl az 1223-as hadjárat során, majd teljessé vált a pusztítás Batu kán 1236-ban indított nagy nyugati hadjárata során. Az első mongol hadjárat után a Kárpátok övezte területen jelentősen megszaporodott a kunok száma. Az 1220-as években a magyar Domonkos-rendi szerzetesek megkezdték a kunok keresztény hitre térítését. 1226-1227-ben Róbert esztergomi érsek megalapította a Moldvát és Havasalföldet elválasztó Milkó folyó mellett a milkói kun püspökséget, amely 1241-ig létezett, s a tatárjárás során pusztult el. IV. Béla ifjabb királyként fölvette a Kunország királya címet is. A tatárjárás után Kunország területe nagyrészt a mongolok fennhatósága alá tartozott. A 14. század folyamán Kunország kun és besenyő lakossága az egyre tömegesebben ide költöző románságba olvadt bele.

5.7.3.6.2. Bulgária II. Baszileiosz császár döntő győzelme (1014) után Bulgária több mint másfél évszádon keresztül a Bizánci Birodalom része lett. Ez alatt az idő alatt sorra szerveződtek a bolgár felkelések ezek azonban nem vezettek eredményre. Az 1180as években a bogumil eretnekek által szervezett mozgalmak is fölerősödtek. Végül aztán Aszen Iván és Péter felkelése győzelmet hozott (1185-1187). Megalapították a második Bolgár Birodalmat, amelynek fővárosává Tirnovót tették. 1203-1204-ben III. Ince pápa a bolgár államot a királyság rangjára emelte. Kalojan cár (1197-1207) elérte, hogy 1201ben Bizánc elismerje a Bolgár Cárság függetlenségét. Egyházi tekintetben is sikerült kivívni az önállóságot: megszűnt a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága a bolgár papság fölött. A 13. században Bulgária jelentősen megerősödött, olyannyira, hogy a Balkán legnagyobb részét meghódította.

221

Bulgária 1241-től kezdődően négy évtizedre mongol (tatár) uralom alá került. A megszállókat csak 1280-ra sikerült kiűzni. Az állam egysége azonban nem állt helyre, így a 14. század derekán nem voltak képesek az oszmán-törökök támadásának ellenállni. Az oszmán hadak 1393-ban foglalták el a bolgár fővárost.

5.7.3.6.3. Románok A balkáni románság egyes csoportjai 1186-ban szövetkeztek a bolgár felkelőkkel a Bizánci Birodalom ellen. II. Aszen bolgár cár (1218-1241) birodalma a Dunától északra fekvő térséget (az Olt vidékét) is magában foglalta. A románság egyes csoportjai minden bizonnyal ebben az időszakban költöztek föl egyre tömegesebben a Dunától északra fekvő, jelentős részben kunok és besenyők által lakott térségbe. A 13. század első évtizedében már Dél-Erdélyben (Fogaras és Szászváros vidékén) is megjelentek a pásztorkodó vlahok, akik kenézeik vezetése alatt álltak. A tatárjárást követően – az oklevelek tanúsága szerint – az elnéptelenedett erdélyi területekre egyre tömegesebben telepedtek be. A 14. század első felében a feltehetően kun-tatár származású Toktemir fia, I. Basarab vajda (1316-1352) nevéhez fűződik a román állam megszervezése. A magyarok ezt Havasalföldnek, a románok egyszerűen Román Földnek (Ţara Românească) nevezték. 1330-ban I. Károly magyar király visszavonuló seregét csapdába csalva megtizedelték Basarab hadai. Végül azonban ő is és utódjai is újra és újra rákényszerú'1tek a magyar királysághoz való hűbéri függés elismerésére. Moldova területén a mongol fennhatóságot Lackfi András székely ispán győzelmes hadjárata (1345) számolta föl. Ezt követően került sor a Kárpátokat övező külső védelmi rendszer létrehozására, amit Nagy Lajos magyar király Dragoş máramarosi vajdára bízott. Ennek a neve Moldova, amely voltaképpen a Szeret jobb oldali mellékfolyója, s ennek az elnevezése lett egy nagyobb terület, egy ország neve. Erről a területről Nagy Lajos király hadai űzték el a több mint egy évszázadon keresztül fennhatóságot gyakorló tatárokat, akik korábban többször is betörtek pusztítva, rabolva Erdélybe. Dragoş utódai, vetélkedve egy másik máramarosi vajdacsaláddal (Bogdan), tartották uralmuk alatt a területet, amelyen a 14. században a románok, kunok és besenyők mellett jelentős számban magyarok (moldovai csángók) és németek is éltek.

5.7.3.6.4. Szerbia A Konstantinápolytól való nagyobb távolság miatt a szerbeket kevésbé fenyegették a Bizánci Császárság beolvasztó kísérletei. A konstantinápolyi pátriárka egyházi fennhatóságától azonban csak akkor tudtak megszabadulni, amikor a keresztes hadak elfoglalták Konstantinápolyt (1219). 1346-tól állt az önállósult szerb egyház élén pátriárka. Az ország fejlődésének jele, hogy I. Uros (1243-1276) már ezüstpénzt veretett. A szerbiai arany- és ezüstbányászat meghonosítói alighanem magyarországi (felvidéki) szász bányászok lehettek. A 13-14. század fordulóján a Dél-Szerbiát uraló Milutin regnálása alatt (1282-1321) vált véglegessé az, hogy a kereszténység ortodox irányzatát választották. A nyugati kapcsolatok fölszámolásával egy időben a magyar fennhatóságot is sikerült lerázniuk. Az északi országrész egyes területein a 14. század elején is megmaradt a magyar fennhatóság.

5.7.3.6.5. Albánia Területe a Római (Bizánci) Birodalom része volt. A hun, majd a vizigót invázió, s az ezt követő szláv vándorlás közepette is megőrizték az albánok a saját nyelvüket és kultúrájukat. 1183-ban jött létre (átmenetileg) az első független állam ezen a területen. Tengerpartját a dalmát városok, illetve Velence uralták. Hősies ellenállásuk nem tudta föltartóztatni a hódító oszmán-törököket, s a 14. század második felétől az Oszmán Birodalom része lett az ország. Az 1440-es években Szkander bég (Kasztrióta György) vezetésével évtizedeken keresztül sikeres függetlenségi harcot folytattak. Nagy nemzeti hősük halála után azonban az ország ismét a hódítók kezére került, s lakóinak jelentős része fokozatosan áttért az iszlám hitre.

5.8. Az Európán kívüli világ a 11-13. században Európa népei az ezredforduló utáni időszakban egyre szorosabb kereskedelmi kapcsolatot építettek ki messzi vidékekkel is. Európai utazók eljutottak Ázsia legtávolabbi tájaira is. Az arab utazók viszont az európai területekről szereztek meglehetősen pontos ismereteket. A békés kapcsolatok mellett azonban nem feledkezhetünk meg a kemény háborús összeütközésekről sem. A keresztények és moszlimok kapcsolata a Szentföldön ellenségessé vált – ennek hatását azóta is érezzük. Hispániában sikerült visszaszorítani a mórokat, Kis-Ázsiát viszont részben meghódították a szeldzsuk törökök, s a korszak végén már érlelődött egy még nagyobb erő, az oszmán-törököké, amely Európa számára minden addiginál nagyobb fenyegetést jelentett. Az utolsó nagy Kelet-Ázsia felől érkező invázió, a mongoloké kezdetben úgy tűnt, hogy mindent elsöpör, előretörésük azonban viszonylag hamar kifulladt. Igaz, a kelet-európai síkságon, orosz földön még századokon keresztül fenn tudták tartani uralmukat.

222

5.8.1. Afrika népei és államai Észak-Afrikában az Abbászidák birodalma huszonnégy tartományra oszlott. Északnyugat-Afrika és a Córdobai Emirátus névleg ugyan elismerte a kalifa fennhatóságát, adót azonban nem fizettek a központi kincstárba. A 10. század utolsó harmadára esett a Fátimida-kalifátus legvirágzóbb időszaka: al-Azíz uralkodása (976-996). Kairói palotájának fölépítésére képes volt húszmillió dirhemet költeni, hogy méltó székhelye legyen. Mecseteket, utakat, hidakat építtetett, öntözőrendszereket létesített. Figyelmet érdemel a keresztények (koptok) iránti toleranciája. Ebben alighanem közrejátszott, hogy anyja és a felesége (egy kijevi orosz hercegnő) is keresztény volt. Így már azon sem csodálkozhatunk, hogy a vezíri tisztséget szintén keresztény töltötte be. A 11-12. század a hanyatlás korszaka. Három katonai csoport (a berber, a szudáni, valamint a török) egymás elleni harca szinte megbénította a kormányzást, az államhatalmat. Bár voltak eredmények (a 11. század végére épült ki Kairó városfala, ekkor emelték a máig megmaradt híres városkapukat), a birodalom pusztulását elkerülni nem lehetett. A 11. század második felében a gyermekkalifák hatalma alig terjedt túl palotájuk falán. Az utolsó Fátimidát kurd származású vezíre, Szaláh ed-Dín ibn Ajjúb (Szaladin) fosztotta meg a tróntól (1171). Ezzel kezdetét vette Egyiptomban az Ajjúbidák uralma (1171-1250). Szaladin elfoglalta Szíriát, és gyors ütemben szinte minden területet visszafoglalt a Szentföldön, amit az európai keresztesek addig meghódítottak. A szent háború (dzsihád) nem járt akkora pusztítással, mint a keresztes háborúk. Szaladin (ezen a néven emlegették a keresztények) lovagiassága, tisztessége, nagylelkűsége a maga korában legendásnak számított, és ellenfelei is tisztelettel tekintettek föl rá. Az utolsó Ajjúbida szultán, al Malik 1250-ben Damiettánál fényes győzelmet aratott az Egyiptom ellen támadó keresztes sereg fölött. Még magát a fővezért, IX Lajos francia királyt is sikerült foglyul ejteni (csak magas váltságdíj ellenében engedték szabadon). Ezt követően meghalt a szultán, s a mameluk testőrség a saját soraiból választott uralkodót. A bahri mamelukok 1250-1390 között voltak Egyiptom urai. Ekkor érte el a Bagdadi Kalifátust megsemmisítő mongol támadás Egyiptomot is, de az Ain-Dzsálut melletti csatában (1260) a mamelukok döntő győzelmet arattak az ázsiai hódítók fölött. Északnyugat-Afrika az Omajjádok hispániai (al-Aldaluz) államához (929-től kalifátus) tartozott. Ez a birodalom 1031-ben több kis államra esett szét. A "tiszta" és "ősi" iszlám helyreállítását követelő, Jászin vezette berber felkelők a Ghana területén lévő Szoninke államot megsemmisítették. Ezt követően a Niger térsége fölötti hatalmat a Mali Birodalmat megalapító Keita-család szerezte meg. Fővárosuk Timbuktu lett, államvallássá az iszlámot tették. Jászin egyik tanítványa, Juszuf ibn Tásfín Marrakesben (Marokkóban) megalapította az Almorávida-dinasztiát, amely erős hadseregre támaszkodott. A birodalom európai részének fővárosa Sevilla, az afrikai részé Marrakes lett. Utóbbi építészete és kultúrája a nagy arab központokéval (Bagdaddal, Kairóval és Córdobával) vetekedett. A 12. század első évtizedeiben újabb lázadások törtek ki, majd 1130-tól az Almohádok dinasztiája vette át a hatalmat (uralkodtak 1269-ig). Az egységet csak nehezen sikerült megőrizni, újabb lázadások leverése árán. A 13. század utolsó harmadában megkezdődött, majd beteljesedett a birodalom széthullása. Éppen e hanyatló kor adta viszont a világnak a nyugati arabság egyik lángelméjét, Ibn Khaldúnt (Tunisz, 1332-Kairó, 1406), akinek történetitörténetfilozófiai munkássága (fő műve: Az arabok, perzsák, berberek történelmének kezdetei, híreinek gyűjteménye és példái) csodálatra méltó. Feltárta az események belső okait, elemezve a fejlődés és a hanyatlás folyamatait, s azt a következtetést vonta le, hogy a történelem során bizonyos általános törvényszerűségek érvényesülnek. A Szaharától délre húzódó térségek jellemzője az ezredfordulót követő évszázadokban az iszlám kapcsolatok (vallás, kereskedelem) erősödése. A leghatalmasabb ország az Atlanti-óceán partjától a Niger folyó nagy kanyarulatáig húzódó Mali Birodalom volt. Gazdagságára jellemző, hogy amikor királya 1324-ben zarándoklatra ment Mekkába, annyi aranyat vitt magával, hogy Kairóban a pénz elértéktelenedett. A legnagyobb arab utazó, Ibn Battúta az 1350-es években ide is eljutott, s egy évet töltött az uralkodó, Mansza Szulejmán udvarában. Keletebbre, a Hausza földön városállamok jöttek létre. A Csád-tótól keletre a Kanuri Birodalom földje következett. Királyi dinasztiája egészen a 19. századig uralkodott. Nyugat- és Közép-Szudán fekete királyságai is gazdagságukról voltak híresek. Délebbre, a trópusi erdők szélén élő népekkel is állandó kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Ebben a térségben voltak ugyanis a legfontosabb aranylelőhelyek. Dél-Nigéria legjelentősebb őserdei királysága volt a 11-12. században alapított Benin. Központját, Benin városát hatalmas földsáncok védték. Kelet-Afrika etióp keresztény királysága élén a 12. században új dinasztia tűnt föl, amelynek központja Lalibelában épült ki (különlegesek sziklába vájt hatalmas templomai). Az Indiai-óceán partvidékén kereskedő királyságok sora húzódott. Afrika déli részén a Kongó vidékén és Zimbabwe területén jöttek létre jelentősebb államalakulatok.

5.8.2. Birodalmak és birodalmakon kívüli világ Ázsiában Ázsia a korábbi időkhöz képest jóval közelebb került Európához. Köszönhető ez elsősorban az araboknak, akik uralták az Európába tartó kereskedelmet. A mongol invázió után két szerzetes, a ferences Giovanni (az 1240-es években) és Rubruk (az 1250-es években) jutott el a mongolokhoz. A velencei kereskedő, Marco Polo egészen Kínáig utazta be Ázsiát (1271-1295). A legnagyobb arab utazó, Ibn Battúta a 14. század első felében Dél- és Kelet-Ázsiát járta be, és leírta a látottakat. A 11-13. századra is jellemző az iszlám előretörése, amit az arab hódítók helyébe lépő szeldzsuk törökök folytattak, de a 13. század elejétől megjelentek a mongolok is.

223

5.8.2.1. A mongol világbirodalom kialakulása Kínától északra, a hatalmas, közel 1,5 millió km2 kiterjedésű Góbi sivatag térségében a 12. században már évezredek óta vándorló-legeltető (nomád) népek éltek. Elsősorban juhot tenyésztettek, közlekedésre a lovat, valamint a szomjúságot és a sivatagi éghajlat szélsőségeit jól tűrő tevét használták. A mongol törzsek egyikének tekintélyes családjában született a 12. század közepén az a Temüdzsin, akit 1206-ban az általa egyesített mongol törzsek Dzsingisz kánná (jelentése kb. a "világ ura") kiáltottak ki. Ő és utódai valóban arra törekedtek, hogy az általuk ismert akkori világot uralmuk alá kényszerítsék. A mongol törzsi harcok során legyőzött és (jórészt) kiirtott népek között voltak a tatárok. Európa Dzsingisz kánnak és utódainak mongoljait tatár néven emlegette. A magyar nyelvben – valószínűleg a besenyők és kunok nyelvi közvetítése révén – a "tatár" megnevezés már a 12. század második felében ismert lehetett. Nyugat-Európába a mongolok kezdeti sikereiről szóló hírek eltorzultan jutottak el. Azt hitték, keleten valamiféle keresztény birodalom, bizonyos "János pap" vezetésével hátba támadta az iszlám országokat és siet a Szentföld felszabadítására, ahol a keresztény államok maradékai vívták kétségbeesett utóvédharcukat. Dzsingisz kánban tehát a "felszabadítót" látták és várták. Valóban a közel-keleti muszlim hatalom lendületének megtörését hozta a mongol invázió, egyúttal azonban Kelet-Európa népeinek sorsát is tragikusan befolyásolta. A jól szervezett, gyorsan mozgó, kitűnően nyilazó, a harcban és a győzelem után könyörtelen mongol seregek Dzsingisz kán hadvezéri képességeinek köszönhetően két évtized alatt, a kán 1227-ben bekövetkezett haláláig hatalmas területet hódítottak meg: Észak-Kínától Belső-Ázsián át az orosz fejedelemségekig terjedő térség rettegett urai lettek. A mongol férfiakat gyermekkoruktól kezdve harcosnak nevelték. Kitűnően megtanultak lovagolni, a nyíllal bánni. Az ellenséget általában nem szemtől szembe rohanták meg, hanem igyekeztek őket lesre csalni, cselt vetni. Az elrejtőzött, illetve látszólag ijedten megfutamodó, ám hirtelen visszaforduló s az üldözőkre pusztító nyílzáport zúdító csapataik sorozatos sikereket értek el. Kedvelt taktikájuk volt a bekerítő hadművelet. Az ellenség királyát (fejedelmét) igyekeztek mindenképpen megölni vagy elfogni a harc során, s az előkelőknek sem kegyelmeztek. A vezetők nélkül maradt népek ezek után a kán engedelmes alattvalójává váltak – legalábbis Keleten. A kézművesek kivételével eleinte az ellenálló nép nagy részét kíméletlenül kiirtották. Minden lázadást véres kegyetlenséggel megtoroltak. Csapataik gyors mozgásos, fegyelmezett hadműveleteiket nagy körvadászatokon gyakorolták be. Minden harcos több tartalék lovat is vitt magával, így egyrészt váltott lovakon gyorsabban haladhattak, másrészt távolról nézve nagyobb tömeg látszatát keltették. Pusztításaikkal, kegyetlenségükkel olyan páni félelmet keltettek, ami sok esetben megbénította az ellenállást. Dzsingisz kán egy évtized alatt (1205-1215) hatalmas területeket hódított meg. Előbb a Belső-Ázsiát nyugattal összekötő fontos kereskedelmi utat ellenőrző tangut Hszi-Hszia Királyságot foglalta el. Majd két hadjárat eredményeként a Csin Birodalmat pusztították el a mongolok. Ezzel a gazdagsága miatt csodált és irigyelt Kína északi részének urai lettek. Dzsingisz kán nem elégedett meg kelet meghódításával, hanem a számára ismeretlen és rejtélyes nyugatra is szemet vetett. Előbb 1211-ben Belső-Ázsia nyugati részén a karlukok, ujgurok birodalmát tette vazallusává, majd 1219-ben indultak meg a félelmetes mongol seregek a Kaszpi-tengertől a Perzsa-öbölig, a Kaukázustól a Hindukusig terjedő Hvarezmi Birodalom ellen, amelynek fővárosa Szamarkand, majd Gurgandzs volt. Mohamed hvarezmi sah előbb követet küldött Dzsingisz kánhoz. A követ elborzadva látta, hogy Pekingben milyen véres kegyetlenséggel számoltak le a mongolok az ellenállókkal. A következő években Dzsingisz kán, a "kelet ura" és a hvarezmi sah, a "nyugat ura" kölcsönös ajándékok küldésével, a kereskedőkaravánok szabad mozgásának támogatásával békében megfértek egymással. Majd egy mongol karaván lemészárlása (1218) ürügyet adott a mongol támadásra. Ezt megelőzően (1217) a Karakitaj Birodalmat kebelezték be. Mohamed hvarezmi sah azonban országának gazdagságában, hatalmas haderejében bízva igencsak lebecsülte a mongol veszélyt. Pedig Dzsingisz kán hadai az 1219-ben indult hadjárat során egymás után foglalták el a várakat és városokat, s 1220-ban maga Dzsingisz kán vette be Buharát. A keleti világ egyik legszebb városa, Szamarkand sem kerülhette el sorsát. Elfoglalták, kirabolták, fölgyújtották. A gyáván menekülő sah, elveszítve országát, végül a Kaszpitenger egyik szigetén halt meg (1221). További véres harcok után a mongoloknak sikerült a birodalmat teljesen meghódítani. A következő esztendőben (1222) Dzsingisz kán legtehetségesebb hadvezéreit, Dzsebét és Szübötejt bízta meg az Azovi-tengertől délnyugatra fekvő terület elleni hadjárattal. Gyorsan mozgó, viszonylag kis létszámú sereg indult az orosz területek "felderítésére". Előbb grúz, majd alán és kun seregek ellen győzedelmeskedtek.1223. június 16-án az orosz fejedelmek és a kunok egyesített seregeire mértek megrendítő csapást a Kalka folyó mellett vívott csatában. Sikerüket kiaknázni azonban akkor még nem tudták. A hatalmas birodalom Dzsingisz kán halála után részekre bomlott, a nyugati területeket a nagy hódító egyik unokája, Batu kapta. 1235-ben a Karakorumban tartott kurultaj (káni gyűlés) határozott arról, hogy újabb hadjáratot kell indítani Nyugat ellen. 1236-ban, Batu kán vezetésével megindultak a mongol seregek az orosz fejedelemségek ellen. A Volgai Bolgárország elfoglalása után az 1237-ben ostrommal bevett Rjazany várost fölégették, lakóit lemészárolták. Majd mindössze háromnapos ostrommal elfoglalták Moszkvát. A Vlagyimir-szuzdali Nagyfejedelemség ellenállása is gyorsan összeomlott. A döntő csatában életét vesztette Jurij Vszevologyics nagyfejedelem is. Novgorod alighanem

224

annak köszönhette megmenekülését, hogy a mongolok a tavaszi hóolvadás miatt járhatatlanná vált mocsaras területen nem vállalták a továbbnyomulást észak felé. A délnek forduló mongol hadak 1239-ben ostrommal vették be Csernyigovot (fejedelme Magyarországra menekült). 1240. december 6-án, csaknem nyolcvannapi ostrom után elesett Kijev is, amelyet leromboltak. Halics és Volhínia fejedelemségei sem tudtak ellenállni a keleti hódítóknak. 1241 tavaszán három részre osztott hadseregük északi szárnya előbb Krakkó mellett, majd a sziléziai Legnicánál diadalmaskodott a lengyelek fölött, a fősereg Batu vezetésével a Sajó mellett IV. Béla magyar király seregét futamította meg, s a Dunántúl kivételével szinte az egész országot megszállta. 1241-1242 telén a Dunán átkelve a király nyomában egy mongol sereg egészen az Adriai-tenger partjáig hatolt. A déli szárny Bulgáriát hódoltatta. 1242 tavaszára bebizonyosodott, hogy Batu mongoljai nem képesek a gyors ütemben elfoglalt hatalmas térség egészét megtartani. A magyar és lengyel területekről ezért kivonultak, az ettől keletebbre fekvő zónában viszont megszervezték tartós uralmukat. Oscar Halecki szerint a mongol uralom igazi katasztrófát jelentett az oroszok lakta föld számára. Ez az ázsiai hatás idegenítette el területét Európától. A korábbi bizánci befolyásnál sokkal erősebben nőttek a Nyugattal szembeni ellentétek, különbségek. Batu kán a Kárpátoktól az Urálig, sőt Szibéria belsejéig, délen a Feketetengerig és a Kaukázusig terjedő hatalmas terület ura lett. Országa Arany Horda néven a nagy Mongol Birodalom része volt. A 13. század második felétől a kánság mongoljai fokozatosan eltörökösödtek, s a 14. század első felében fölvették az iszlám hitet. Egy évszázaddal a nagy hódítások után egyre érezhetőbbé vált a hanyatló és a széthullás folyamata. A 15. században az Arany Horda kis kánságokra esett szét. Ögödej nagykán (1229-1241) Batu nyugati hadjáratával egy időben befejezte Észak-Kína elfoglalását és Perzsia meghódítását. Möngke nagykán (1251-1259) testvéreit újabb nagy hódító hadjáratokra küldte. Kubiláj nagykán (12601294) Dél-Kínát foglalta el, s egyszerre lett minden mongolok nagykánja és Kína császára. Hülegü (1251-1265) Perzsiát vette birtokba, megalapította az ilkánok birodalmát, majd megsemmisítette az Abbászida Kalifátust (elpusztítva Bagdadot, elfoglalva Aleppót és Damaszkuszt). Az Eufráteszen túli területeket nem sikerült megtartani. A 13. század végére a mongol hódítók fölvették az iszlám vallást, s beolvadtak a magasabb kultúrájú helyi lakosságba.

5.8.2.2. A hanyatló Arab Birodalom Az Abbászida Kalifátus a 11-13. században hanyatló korszakát élte. 1055-ben a szeldzsukok legyőzték az Abbászidákat, s vezérüket, Tugril béget szultáni címmel ruházta föl a bagdadi kalifa. A szeldzsuk uralom 170 éve alatt a kalifa csupán vallási (papi) hatalmát tarthatta meg. Bár a 12. században egy időre sikerült visszaállítani a kalifátus tekintélyét, de a berberekkel és törökökkel feltöltött hadsereg túlsúlyát nem tudták többé ellensúlyozni. A katonai vezetők a követeléseiket megtagadó kalifákat megölették. Az állandó hadsereg azonban nem volt jelentős számú. Magját a kalifa és a kormányzók testőrsége alkotta. Minél távolabb volt egy-egy tartomány a központtól, s minél tehetségesebb szervező volt a kormányzója, annál könnyebben önállósodott. Ami nem sikerült az európai kereszteseknek a Szentföldön, azt elérte a már emlitett, Ázsiából támadó ellenség: 1258-ban Hülegü mongoljai elsöpörték az Arab Kalifátust, az utolsó abbászida kalifát, al-Mutaszímot (1242-1258) megölték. Rommá tették a fővárost, Bagdadot. Az egyiptomi hadjáratban azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, így Észak-Afrika elfoglalásáról le kellett mondaniuk.

5.8.2.3. A gazdag Irán Az iszlám hódítás után, a 9-10. században (819-999) még a volt uralkodócsalád, a Számánidák dinasztiája tartotta kezében a hatalmat. A nevükhöz fűződik a jellegzetes perzsa iszlám kultúra (irodalom, művészet) alapjainak lerakása. Örökükbe a török eredetű Ghaznavidák léptek. A dinasztiaalapító eredetileg rabszolga volt. Nevüket az afganisztáni Kabultól 145 km-re fekvő Ghaznáról kapták, eredetileg ugyanis itt volt a hadvezéri, kormányzói szolgálatukért kapott illetményföldjük (ikta), Szent István király kortársának, Mahmúd Ghaznavínak (998-1030) a birodalma az Oxustól az Indus völgyéig és az Indiai-óceánig terjedt (a mai Kelet-Irán, Afganisztán, Pakisztán, Észak-India egy része). Mahmúd udvarában élt az egyik legnagyobb perzsa költő, Firdauszí, akinek fő műve a Sáhnáme (Királyok könyve) című eposza. Három szultán uralkodása alatt volt nagyvezír a 11. század második felében az a Nizám al-Mulk, aki Szijászatnáme (Az államvezetés könyve) címmel alapvető művet írt a kormányzásról. Mahmúd Ghaznaví utódai alatt birodalma széthullott. A mongolok több hadjáratban (1220-1239) foglalták el Irán nagy részét. A Tigris és Eufrátesz vidékétől Nyugat-Indiáig terjedt az Ilkán címet felvevő Hülegü és utódai birodalma (1256-1336). Ennek a korszaknak nagy költője Szaadi (megh.1291). Az iszlám korszak pompás templomai, síremlékei, a könyvművészet (miniatúrák), az irodalom (költészet, mesék) máig megmaradt remekei bizonyítják a középkori Irán gazdag kultúráját, ami a területet sújtó új és újabb hadjáratok, hódítások közepette is megőrződött, illetve képes volt megújulni, s kiváltotta a 18-19. századi európai utazók csodálatát.

5.3.2.4. Hódítók Indiában

225

A 11-12. századi India jellemzője mind északon, mind délen a sok apró állam, amelyek szinte állandóan harcoltak egymás ellen. Időlegesen egy-egy dinasztia nagyobb területet is egyesített, ez a helyzet azonban nem volt tartós. A 12. században északon az egyetlen jelentős állam a bengálias Szénáké volt. Délen a tamil eredetű Csóla- (Kolár-) dinasztia volt a legjelentősebb (850-1279). A 12. század elején már szinte a teljes Dél-India urai voltak. Nagy létszámú hadseregre és erős tengeri flottára támaszkodtak. Az Arab-tenger országaival élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fönn. Gazdagságuk máig megmaradt jelképei a csodálatos templomok. A 13. század végére azonban birodalmuk összeomlott. A középkori India társadalma három részre osztható. Az egyik a világi birtokosok és a templomok világa. A leggazdagabb birtokosok (természetesen az uralkodókat nem számítva) a hindu templomok és kolostorok voltak. A másik világ a faluközösségeké. A középkori indiai faluközösség szervezete erős volt (főleg Dél-Indiában politikai szerepet is kapott), ellátta az önkormányzat és az önvédelem feladatkörét. A nagy faluközösségek autonómiája idővel csökkent, s a 13-14. században két-három falut magában foglaló kis közösségekre hullottak szét. A harmadik világ a városoké, melyek széles körű autonómiával rendelkeztek még a 14. században is. A városi tanács irányította ügyeiket. Tagjai általában kereskedők, kisebb részben kézművesek. Nagyobb területekre kiterjedő hatáskörű kereskedőcéhek is léteztek. A 14. századtól az uralkodók elkezdték a városokat hűbéreseiknek adományozni. Ennek következménye a városi önkormányzatok megszűnése lett. A társadalom szerkezetét meghatározta az ókori eredetű kasztrendszer, a négy rendre (varnára) tagozódás. A kaszt szó európai, latin eredetű megjelölés (jelentése: tiszta). Az eredeti indiai kifejezés a varna, jelentése: szín. Nem csupán az indiai kultúrában létezett kasztrendszer, de leginkább itt gyökeresedett meg és vált általánossá. Az árja hódítást követően alakult ki. Az árják hierarchikus társadalmi rendszerüket kiterjesztették a hindu társadalomra is. Eredetileg négy kaszt volt: a bráhmanoké (papok), a ksatrijáké (harcosok), a vaisjáké (földbirtokosok és kereskedők) és a súdráké (munkások). Mindegyik több alrétegre (dzsáti) oszlott. Külön csoportot alkottak az érinthetetlenek, akiket annyira tisztátalannak tartottak, hogy a kasztrendszerbe sem sorolták be őket. A kasztrendszer szabályozta az élet minden mozzanatát (munka, étkezés, házasság stb.). A kasztokon belül idővel bizonyos változások is bekövetkeztek. Például a bráhmanok közé nemcsak papok, hanem földművelők, hivatalnokok és hadvezérek is bekerülhettek. Dél-Indiában ksatrija kasztok nem voltak, a súdrák pedig teljes jogú faluközösségi tagokká váltak. A vaisják közé tartoztak a kereskedők és a gazdag kézművesek. A 10-11. század fordulóján a türk Mahmúd Ghaznaví az afganisztáni Ghaznából kiindulva tizenhét hadjáratot indított Indiába. A harcok során Észak-India hatalmas területei pusztultak el: templomokat romboltak le, s a rablott kincseket egész sor karaván szállította el. Mahmúd azonban csupán a Pandzsáb területét csatolta közvetlenül birodalmához. A 12. század végén Mahmúd utódai egyre mélyebben hatoltak be Indiába. Elfoglalták a Gangesz medencéjét Bengállal együtt. Eleinte Lahor, majd később Delhi lett a muszlim hatalom központja. Egy türk rabszolga (Ajbak), Muhammed Ghúri testőrségének vezetője, miután urát meggyilkolta, szultánnak nyilvánította magát. Ezzel létrejött a Ghúridák dinasztiája. Delhit választotta fővárosának. A Delhi Szultánság 12061526 között állt fönn. Sajátossága, hogy uralkodói a rabszolga testőrök közül kerültek ki. A mongolok 1221-ben az Indusig nyomultak előre, ám nem sikerült Indiát sem ekkor, sem a század végén indított hadjáratukban megszállni. Az 1330-as években a muszlimok meghódították Dél-India nagyobb részét is, de hatalmas birodalmukat képtelenek voltak együtt tartani. A hadjáratok és a muszlim uralom során ugyan sok buddhista kolostor, hindu templom, szent kézirat is elpusztult, de az idők folyamán számos csodálatos erőd, mecset, vár stb. épült az iszlám uralom alatt. Északon a népesség egy része áttért az iszlámra. A vallásilag, nyelvileg sokszínű Indiában gazdag kultúra virágzott. A muszlim hódítás alapvetően nem változtatta meg az indiai gazdasági rendszert. Továbbra is az állami földtulajdon volt a meghatározó. Ezek adója jelentette az egyik fő bevételi forrást. A kézművesség fejlődése töretlen volt, megjelentek az udvar számára dolgozó nagy szultáni műhelyek. Föllendült a karavánkereskedelem, de nem elhanyagolható az arabokkal és a Távol-Kelettel folytatott tengeri kereskedelem sem.

5.8.2.5. A virágzó Kína A 10. század első felében Kínára a széttagoltság volt jellemző. 960-ban viszont Észak-Kínát sikerült egy új, nagy dinasztiának, a Szung-háznak (960-1126) egyesítenie, sőt 978-ban meghódították a déli királyságok területét is. Fővárosuk a fontos kereskedelmi és ipari központnak számító Kajfeng lett. Peking környékét és az északnyugati területeket azonban nem tudták visszafoglalni. Ezeket a régiókat barbár államok uralták, amelyek számára évente jelentős összegeket fizettek a béke biztosítása fejében. Kína lakossága 1110 körül elérte a száztízmillió főt, ami azt jelentette, hogy egymaga jelentősen felülmúlta egész Európa népességét. A 9. században Peking területe akkora volt, mint a középkori világ három másik legjelentősebb városáé (Bagdad, Konstantinápoly, Córdoba) együttvéve. A pusztító betörések általában észak felől érték Kínát (amit a hatalmas munkával épült nagy fal sem tudott tartósan meggátolni). Ezért megindult egy délre tartó népvándorlás, amely a Jangce-völgy gazdasági fölemelkedéséhez vezetett. A kormányzásban a vizsgarendszer újbóli felélesztése azt jelentette, hogy a hivatalok betöltéséhez komoly tudásra, rátermettségre volt szükség. A konfucianizmus szellemében a hagyományok és a mindenkori hatalom tiszteletére, valamint arra nevelték a köztisztviselőket, hogy becsüljék az oktatást, a tudást, a közszolgálatot pedig a legnemesebb hivatásnak tartsák. A nyomtatás kifejlesztésével jelentősen megemelkedett az oktatásban részt vevők száma.

226

Növekedésnek indultak az új nagyvárosok, melynek kedvező gazdasági és kulturális hatása volt. A hagyományos kínai tájképfestészet a Szungok idején élte fénykorát. 1126-ban az addig szövetséges mandzsúriai dzsürcsi törzsek elfoglalták a fővárost. Megalapították Észak-Kínában az 1234-ig fennálló Jing (Kin) Birodalmat. A délre menekülő Szung-dinasztia Hangcsout választotta fővárosának. Ezzel Kína gazdasági és kulturális központja északról délre tevődött át. 1215-ben Dzsingisz kán mongoljai elfoglalták Pekinget. 1234-ben egy újabb hadjáratsorozat eredményeként megdőlt a Jing-dinasztia uralma. A főváros Peking lett. Kubiláj mongol nagykán Si-Cu néven kínai császárnak nyilvánította magát (1260-1294). Eléggé bölcs volt ahhoz, hogy hallgasson kínai tanácsadóira. Ennek köszönhetően inkább a régi császárok örökségének folytatója (az Ég Fia) volt, mintsem mongol kán. 1279-1280-ban a déli Szungdinasztia területét is elfoglalták. A velencei Marco Polo színes leírásaiból jól ismerjük a kínai kán udvarát, amelyben magas tisztségeket töltöttek be muszlimok is, akik a mongolokkal együtt kíméletlen – és gyűlölt – kizsákmányolóknak számítottak. A 12-13. századi Kína a világ leggazdagabb, legműveltebb, legjobban kormányzott állama volt. Évente kétszer, délen háromszor is arattak. Fejlett volt az arany-, ezüst-, ólom-, ón- és vasércbányászat. A tengeri kereskedelem jelentős, a kínai árukkal megrakott hajók rendszeresen indultak Japánba, Koreába, Iránba és Arábiába. A városok óriásira duzzadtak, némelyiknek a lakossága a milliót is meghaladta. Ez a hatalmas állam mégsem tudta megfékezni az északról jövő támadásokat. A súlyos adóterhek, az (akkortájt különlegességnek számító) papírpénz inflációja, a hivatalnokok visszaélései mind-mind hozzájárultak a bukáshoz. Bár a dinasztia "Nagy kezdetnek" nevezte magát, s a mongolok átvették és alkalmazták a kínai államigazgatás legtöbb elemét, mégis az idők folyamán nem a mongolok formálták át Kínát a saját képükre, hanem fordítva. A 14. században a katonai irányítás fokozatosan kínai kézbe került, s a mongolok szétzüllő szervezete saját bukásukhoz vezetett. Bár 1368-ig Kína urai voltak Jüan-dinasztia néven, de a népfelkeléseknek köszönhetően Kína végül fölszabadult a mongol uralom alól. Az új kínai uralkodóház, a Ming-dinasztia (jelentése: fényesség) alapítója szegény földműves család sarja volt. Eredetileg vándorgyógyítóként csatlakozott a mongolok elleni fölkelőkhöz, majd ő lett a déli területek legsikeresebb hadvezére. Hung-vu néven lépett trónra. Utóda tette újra székhellyé Pekinget, s kezdte meg a máig álló hatalmas palotaegyüttes, a tiltott város építését. Megújult a közigazgatás. Az ország fejlődését azonban alapvetően visszavetette, hogy a külkereskedelem császári monopóliummá vált, s megtiltották, hogy a kínaiak külföldiekkel kapcsolatot tartsanak vagy más országba utazzanak.

5.8.2.6. Hadurak prédája: Japán A Heian-korszak (794-1185) második felében a császári hatalom meggyöngült. A 9-11. század folyamán az egyes tartományokban sorozatos lázongások törtek ki. Ténylegesen a 12. századtól egy arisztokrata nemzetség, a Fudzsiwarák uralkodtak, de viszályaik miatt másik két családé lett a hatalom: a Minamotóké és a Tairáké. Az előbbi északkeleten, az utóbbi a fővároshoz közelebbi területen építette ki birodalmát a 11-12. században. 1156-ban egy trónutódlási viszály során a Minamoto vezérkar többségét kiirtotta a Taira családból való Kiyomori, aki a legfontosabb udvari rangokat és hivatalokat megszerezte magának és családjának. Három évtized múltán azonban a Minamotók visszavágtak, s a Tairaklán a harcok során megsemmisült. A 11. századra összeomlott a központilag kinevezett tartományi kormányzói rendszer. A kinevezett kormányzók többsége nem volt hajlandó elhagyni a fővárost. Maguk helyett megbízottakat küldtek a tartományokba, csakúgy, mint magánbirtokaik igazgatására. Az udvar és az udvari nemesség így kénytelen volt a vidéki harcosok (bushi) katonai erejét igénybe venni. A bushi (vagy szamuráj) jelentése: harcoló férfi. Többségük a falvak lakója volt, földet művelt, közben gyakorolta magát a harcművészetekben, s készen állt arra, hogy vezéreit szolgálja. A tartományokban harci alakulatokat állítottak föl, melynek tagjai szinte művészi tökélyre fejlesztették a harceljárásokat. Az úr és harcosai között egyre erősebbé vált a személyes kötődés. A 12. század végén a politikai hatalom a császári udvartól átkerült a harcos vezérek kezébe. A császár helyett lényegében a legmagasabb rangú szamurájok, a sógunok kormányoztak. Új hatalmi rendszert jelentett tehát a Kamakura sógunátus (1192-1333), amelyben a szamurájok, Japán "lovagjai" uralkodtak. 1221-ben a császári udvar megpróbálta visszaszerezni hatalmát, a régens azonban könnyen leverte a próbálkozást, és a császárt száműzte. A közvetlen császári kormányzást csak keleti harcos nemzetségek meg szerzetesek fegyveres csapatainak segítségével tudták visszaállítani (1333). Ám a siker csupán átmeneti volt, alig három évig tartott. 1338-tól új szamurájnemzetség vette át erőszakos módon a hatalmat (Muromacsi sógunátus), és 1573-ig meg is őrizte azt. A Kínát elfoglaló mongolok két ízben (1274, 1281) támadták meg Japánt, hajóikat azonban mindannyiszor tájfun pusztította el, amit ezért isteni szélnek (japánul kamikaze) neveztek. A 10. század előtti Japánt még az arisztokrácia uralta. Az ezt követő időkben azonban egyre nagyobb szerepet kezdtek játszani a harcosok, a kereskedők és a polgárság. A 12. század elején a kereskedelem még csupán szűk körű helyi tevékenység, a pénznek szinte nincs szerepe. A parasztnak alig maradt feleslege, minden elment a létfenntartásra és az adóra. A 13. századtól a tökéletesedő technológia lehetővé tette, hogy a mezőgazdaságban fölösleg képződjék. A földművelő és a kézműves egyre többet termelt a piacra. Megsokasodtak a vásárok (havonta háromszor, hatszor), s megjelentek az állandó boltok is. A 13. század végén még Kínából importálták a fémpénzt, majd Hideyoshi elkezdett aranypénzt veretni.

227

A 10. századtól a kínai hatás gyengült, s a japán kultúra kezdett magára találni. A kínai írásjegyek egyszerűsítésével alkották meg saját írásukat. Ennek köszönhető az irodalom fölvirágzása. A kultúra letéteményese a nemesség volt, ők követték leginkább a buddhizmust is, amely csak a 12-13. századtól vált a szegények vallásává. A szamurájok között csak lassan terjedt el a kultúra, a műveltség iránti igény. A 13. századtól fölvirágzott a történetírás. Az irodalom jellegzetes elbeszélő műfaja a háborús történet: a szamuráj harcának megéneklése. Virágzott a költészet is. Az udvari hölgyek körében kedvelt maradt a naplóírás. Az építészet sokat átvett Kínától. A szobrászat jellemzője a mozgalmasság és a realizmus. A festők sok tekercsképet készítettek. Témáik: háborús történetek, híres szerzetesek élete, buddhista tanok stb. Az iparművészet mestereinek remekei a pompás fegyverek. 5.8.2.7. Délkelet-Ázsia királyságai Indokínában a thai népek a 12. századtól kezdve dél felé terjeszkedtek, egészen a Maláj-félszigetig. A legerősebb thai királyság a 15. századra Ajutthaja lett. Burmában a 11-13. században Pagan birodalma volt a legerősebb. A mai Kambodzsa területén a khmer királyságok a 9-14. században egyesültek. Központjuk Angkor volt. A Dél-kínai-tenger mentén Dai Viet királysága a 10. századtól független állam volt. A délebbre húzódó Csampa királyságát is fokozatosan meghódította (11-15. század). Jáva szigetén a 12-13. században több templomállam is alakult. A 13. század végén kezdődött meg a nagy templomállamok hanyatlása. Helyettük új államok jöttek létre, új központokkal. A 14-15. században a buddhizmus egyre jobban elterjedt a szárazföldön, kiszorítva a hinduizmust. A szigeteken (a Malakkai Birodalomban, Szumátrán, Jáván, Borneón, a Fülöp-szigeteken stb.) viszont az iszlám befolyása növekedett.

5.8.3. Amerika népei és államai Az előző, az ezredforduló előtti időszakhoz képest nem voltak jelentős változások a hatalmas kontinensen. A régebbi birodalmakat ugyan újabbak váltották föl, az államalkotó népek által birtokolt terület egésze azonban lényegében nem sokat változott. A legnagyobb térséget továbbra is olyan emberek lakták, akik még nem jutottak el a gazdálkodás fokára.

5.8.3.1. Észak-Amerika A keleti erdővidéken az I. évezred végén kezdtek termeszteni Mexikóból származó növényeket: kukoricát, babot, tököt. A Mississippi vidékén a népsűrűség elérhette a 40 főt 100 km2-enként. Egyre nagyobbak a települések, közülük néhány szinte már városnak tekinthető, mexikói hatást mutató templomdombokkal. A lapos tetejű dombok templomok vagy más középületek alapzatául szolgálhattak. A településeket alighanem a ma is ezen a vidéken élő sziú nyelvű indiánok ősei építhették. Az északabbra tizenkét törzsben élt irokézeknél is elterjedt a földművelés az I. évezred végén. A falvakban közös nagy házakban éltek a rokon családok. A falvakat kereskedelmi utak hálózata kötötte össze. A törzsek gyakran háborúztak egymással, majd létrejött a fegyverszünet és egy irokéz törzsszövetség. A kontinens középső részén, a hatalmas síkságokon, a prérin a 10. században jelentek meg a nagy kiterjedésű, árokkal vagy karósánccal megerődített falvak, amelyeknek a lakói földet is műveltek (nemesített kukorica- és babféléket termeltek). Házaik négyszög alakúak voltak. A nyugati sivatag vidékén is kialakultak a falvak. Lakóik gyűjtögetéssel, halászat és vadászat révén szerezték be élelmüket. Délnyugaton a letelepedett életforma több mint egy évezreddel korábban alakulhatott ki, mint az előbbiekben említett területeken. A 14. században már négyszögletes vályogházak épültek falvaikban. A Verdekanyonban nehezen megközelíthető, ezért jól védhető sziklaperemeken épültek föl emeletes kőházaik. A Chacokanyonban a 10-13. század közötti időszakban jól megtervezett településhálózat épült ki (245 közös erővel épített város). Kaliforniában mintegy félezer sajátos kis törzsi közösség telepedett meg. A növénytermesztés a 6. századtól mutatható ki. Az északnyugati partvidék sűrűn lakottnak számított, különböző nyelvcsaládokhoz tartozó egész sor törzs élt itt. 5.8.3.2. Közép-Amerika Mexikó középső vidékét a 10-12. században a "Tollaskígyó" népe, a topék uralta. Fővárosuk, Tollán (jelentése: nádas) a mai Tula város közelében volt, Mexikóvárostól északra. Máig megmaradt piramisaik, jellegzetes nagy kőszobraik egy magas szintű kultúra különleges emlékei. A 12. században a nomád csicsimék nép betörése söpörte el birodalmukat. A támadók között voltak az aztékok is. A Mexikói-völgyben a 13. század elején megtelepedő aztékok a 15. század közepére építették ki minden addiginál hatalmasabb birodalmukat. Központjuk a szigeten fekvő, az európai Velencéhez hasonlítható Tenochtitlán-Tlatelolco ikerváros volt. Népessége a 15. században elérhette a százezer főt.

228

Hatalmas és félelmetes hadseregük rettegett fegyvere volt a lapos kardbuzogány, amelytől még a hódító spanyolok is féltek. Az azték társadalom alján a rabszolgák álltak. Fölöttük helyezkedtek el a nemesség földjeit művelő szolgák. A nép zömét a közösségi földeken haszonbérlőként dolgozó közemberek tették ki. A felső réteget az örökletes nemesség alkotta. Közülük került ki az uralkodó tanácsadó testülete.

5.8.3.3. Dél-Amerika A földrész legfejlettebb kultúrái a Közép-Andokban jöttek létre. Északon a Chimori Királyság jelentős állam volt, az egész északi partvidék urai a chimúk voltak. Központjuk a tengerparton épült, 6 km2 területű Chan Chan város volt. Tíz hatalmas, vályogtégla fallal körülvett területet találtak itt. Ezek lehettek az egyes királyok palotái, amelyek az uralkodó halála után lezárt mauzóleummá váltak, s az újabb uralkodók hasonló palotákat építettek a maguknak. A 15. század második felében beolvasztotta az inkákéhoz hasonló fejlettségű és szervezettségű országot a terjeszkedő Inka Birodalom. A Cuzcótól Chiléig húzódó Inka Birodalom viszonylag rövid időszakot foglal el a földrész históriájában. Az inkák állama kilencven évig állt fönn, a birodalom alig fél évszázadig. Az inka szó jelentése: a Nap fia, és eredetileg a félistenként tisztelt uralkodót jelölte, később a kecsua nyelvet beszélő népet is így emlegették. Az inka kultúra különleges értéke a városépítészet (leglátványosabb emlékei: Cuzco és Machu Pichu). Épületeiket kötőanyag nélkül emelték. A terepadottságok miatt gondosan kialakított földművelő teraszaik és vízelvezető rendszereik is figyelmet érdemelnek. A földművelésnek központi szerepe volt az inkák életében. Észak-Kolumbiában a tengerpart és a hegyvidék között a tairona nép élt a II. évezred első felében. Eddig mintegy kétszáz, kőépületekből álló városi településének nyomait sikerült megtalálni. Az egyik legnagyobb központjuk házai a hegyoldalban épültek, az íves teraszokat kőlapokkal burkolták, épültek kőlépcsők, támfalak, csatornák, vízelvezető rendszer, utak, a központ egy szertartási tér volt. Közép-Kolumbia indiánjainak különösen az aranyművessége volt fejlett. Délnyugat-Kolumbia hegyvidékein kukoricát termesztő népek éltek.

5.9. A középkor alkonya (14-15. század) 5.9.1. A keresztény egyház A 12-13. században még elképzelhetetlen lett volna, hogy a pápai udvar ne Rómában működjön. A 14. században viszont erre is sor került. IV. Fülöp francia király eladósodását úgy számolta föl, hogy – pápai tiltakozás ellenére – megadóztatta a papságot, az ellenkező egyházfőt pedig elfogatta. A hatalmas birtokokkal és vagyonnal rendelkező templomos lovagok rendházait összehangolt, országos akcióval fegyvereseivel hirtelen megszállta, s a lovagok ellen koholt vádakkal (eretnekség, eladták lelküket a sátánnak, elárulták a Szentföldet stb.) pert indított, amely hét esztendeig tartott. A megfélemlített, megkínzott emberek természetesen előbb-utóbb vallottak, s akadtak tanúk a legképtelenebb vádakra is. A rend vezetőit, akik végül megtagadták a tőlük kicsikart beismerő vallomásokat, máglyán égették meg Párizsban a Notre-Dame székesegyház előtt, a többiekre börtön (vagy halál) várt, s az elkobzott hatalmas rendi vagyon a királyi kincstárat gazdagította. Az elfogott és megalázott nyolcvanhat éves pápa, VIII. Bonifác (1294-1303) halála után IV. Fülöp király elérte, hogy francia főpapot válasszanak új pápának, akit – hogy még befolyásolhatóbb legyen – 1309-ben a Provence tartományban lévő (akkor nem francia felségterületnek számító) Avignonba költöztetett. 1377-ig a Rhône-parti Avignon maradt a pápák székhelye. Aligha tartható véletlennek, hogy ez alatt az idő alatt hat francia származású pápa ült Szent Péter örökében. A templomos lovagrend halálra ítélt nagymestere állítólag megátkozta a királyt, bíráit és az ítéletet jóváhagyó pápát. A középkor babonás embere döbbenettel tapasztalta, hogy "fogott az átok": egy éven belül sorra haltak meg a per főszereplői, majd 1328-ban kihalt a Capeting-dinasztia, helyükre a Valois-családból származó uralkodók léptek (1589ig). Az Európa legtöbb országából Rómánál sokkal könnyebben és gyorsabban megközelíthető Avignon virágzásnak indult. A hatalmas, tornyos falakkal övezett pápai palota lakóinak kényelmét közel félezres személyzet biztosította. A fényűző udvartartáshoz szükséges töméntelen pénzt úgy szerezte meg az egyház, hogy szinte mindent áruba bocsátott: megfizethetővé vált az egyházi állásokra való kinevezés (mintegy hétszáz püspöki szék betöltéséről döntöttek a pápák!), az előléptetés, a törvény alóli felmentés, a bűnbocsánat és a föloldozás. A különféle engedélyek (pl. gyermekek törvényesítése) is jó pénzért beszerezhetők voltak. Különösen sok pénzt szedtek be, ha olyan személyek akartak egyházi javadalmat szerezni, akik nem érték el az előírt huszonöt éves kort, tehát nem voltak papnak szentelhetők, vagy nem tudtak írni-olvasni. Nem véletlen, hogy a kényelmes, fényűző Avignont a kopott, szegényes, pusztuló 14. századi Rómával sokáig nem akarták fölcserélni. A 14. század első harmadában épült ki a pápai kúria rendkívül jól működő igazgatási rendszere: a kancellária mint végrehajtó hatalom, a főbírói szerv, a pénzügyek, adók intézésével foglalkozó Camera Apostolica. Az egyházkormányzat legfőbb szerve a 15. század közepétől a bíborosok testülete (konzisztóriuma) lett, mert nagy egyházi gyűléseket (zsinatokat) ritkán hívtak össze.

229

1377-ben, IX. Gergely pápasága idején tért vissza Rómába a pápai udvar. A következő évben, amikor a pápa meghalt, a római nép nyomására egy itáliai püspököt választottak pápának, kihasználva, hogy a francia bíborosok egy része Avignonban maradt. Avignonban viszont francia pápára adták a szavazatukat. 1378-ban így bekövetkezett a nagy nyugati egyházszakadás: volt egy pápa Rómában s egy Avignonban. Sőt mindketten kölcsönösen kiátkozták egymást. Az európai uralkodók érdekeiknek megfelelően vagy az egyiket, vagy a másikat támogatták. A helyzet fonákságára egyre több felelős személy és testület ráébredt. Ennek köszönhető, hogy 1419-ben egyetemes zsinatot tartottak Pisában, ahol több száz Püspök és az európai uralkodók küldöttei együttesen úgy döntöttek, hogy pert indítanak mindkét pápa ellen. Az eljárás eredményeként mindkettőt megfosztották méltóságától, s egy harmadikat választottak, V. Sándort, aki Bolognában rendezte be székhelyét. Csakhogy ebbe nem törődött bele a két leváltott pápa. Ez azt jelentette, hogy már egyszerre három pápája is volt az egyháznak. Ebben az időszakban párizsi ferences teológusok dolgozták ki azt a tételt, hogy a pápai hatalom sem korlátlan, s az egyetemes zsinat a pápa fölött áll. Ennek megfelelően hívatta össze Zsigmond német király a konstanzi zsinatot (1414-1418), amelyen mindhárom pápa megjelent. Mindhármat megfosztották hatalmától, s egy negyediket választottak, V. Mártont (1417-1431). Kimondták azt is, hogy azon túl tízévenként kell zsinatot tartani. Intézkedéseket foganatosítottak a papi méltóságok megvásárolhatósága (simonia) ellen. 1439-ben a firenzei zsinat nagy horderejű bejelentése (unió az ortodox egyházzal) nem valósult meg Konstantinápoly eleste (1453) és a birodalom bukása miatt. A zsinati mozgalom közben erejét vesztve föloszlott (1449). Az ezt követő időszak a reneszánsz pápák kora, amikor egyre sürgetőbben vetődött föl a korábbi kezdeményezések (Wycliff és Husz János) után az egyház megreformálásának gondolata.

5.9.2. Nyugat-Európa válságos százada A 14. század elejére lezárult Európa középkori gazdasági fejlődésének korszaka. A kialakult városhálózat lényegében fél évezreden keresztül nem változott. A népesség növekedése megállt, sőt az éhínség és a járványok megtizedelték a lakosságot. A túlságosan gyors változások megbosszulták magukat. Idő kellett a társadalomnak és a gazdaságnak, hogy megtalálja a megfelelő egyensúlyi helyzetet. Ez a 15. században következett be, s akkor újra fölgyorsult a fejlődés. A 14. század Nyugat-Európájának két meghatározó hatalmassága Franciaország és Anglia. Franciaország a kontinens legnépesebb állama, lakossága mintegy 15-16 milliónyi lehetett, Angliáé ennek körülbelül a negyede, 3,5-4 millió.

5.9.2.1. Franciaország viszontagságai Franciaországban az előző század kormányzati reformjai következtében az államigazgatás szakképzett hivatalnoki apparátussal dolgozott. Mindez azonban, beleértve a királyi udvar fényűzését, hatalmas építkezéseit is, egyre több pénzbe került, amit a királyi birtokok jövedelméből és az adókból egyre nehezebb volt előteremteni. A megoldást a papság megadóztatása s még inkább a templomos rend hatalmas vagyonának lefoglalása jelentette, mint arra már utaltunk. 1302-ben IV. (Szép) Fülöp összehívta az első rendi gyűlést: a nagyhűbéresek, a kisebb nemesek, az egyházi főméltóságok és a kiváltságos polgárok tanácskozó testületét, amelytől adók megszavazását várta. Rendszeressé csak 1357-től válnak ezek a gyűlések. Az igazi hatalom azonban nem az általános rendi gyűlés, hanem a ]irályi tanács kezében volt. A királyi tanácsból alakult ki a parlament (eredetileg tizenkét pair, hat főpap, hat báró megbeszélései). Később állandó jogász résztvevőkkel bővülő, évente négyszer ülésező bírói fórummá vált. A hűbéri kötelezettségeket pénzzel megválthatóvá tette a király, így elérte, hogy nem függött a nemesség fegyveres szolgálataitól, viszont a megváltás révén szerzett pénzből zsoldos lovagokat szerződtethetett, akikkel szabadon rendelkezett. A 14. század elején Franciaország volt Európa legnépesebb állama, s Párizs a kontinens legnépesebb városa. Egyeteme révén Európa kulturális fővárosának számított. Akkoriban terjedt el a mondás: "Itáliáé a pápaság, a németeké a császárság, a franciáké a studium" (azaz a tudomány és oktatás). A városokban sorra épültek a pompás faragványokkal ékesített, gyönyörűséges festett üvegablakokkal ékes gótikus katedrálisok. A Capeting-dinasztia kihalása után az új király, a Valois-dinasztiát megalapító VI. Fülöp (1328-1350) ellenében viszont III. Edward angol király – hivatkozva a leányági örökösödésre – a maga számára követelte a trónt. A franciák azonban nem ismerték el jogcímét, így kénytelen volt francia földön elterülő birtokaira való tekintettel hűbéri esküt tenni az új francia királynak. Ez az aktus azonban nem gátolta abban, hogy mindent megtegyen Fülöp ellenében. 1340ben fölvette a francia királyi címet is. Nyomatékot adott követelésének hajóhadának győzelme, majd még inkább az, hogy Crécynél megalázó vereséget mért a francia királyi lovagseregre. A háború pusztításait betetőzte az 1348-ban Franciaországot is elérő pestisjárvány. Két évvel később meghalt Fülöp király, s utóda a tapasztalatlan, uralkodásra alkalmatlan fia lett. Az ország valósággal szétesett. A zűrzavaros belharcok során felkelés tört ki Párizsban, majd 1358-ban a középkor legnagyobb francia parasztmozgalmára került sor. A Jacquerie nevet kapott mozgalom a francia parasztok gúnynevére (Jacques Bonhomme, azaz együgyű Jakab) utalt. A felkelést a navarrai király, Gonosz Károly verte le, akinek fegyveresei állítólag 20 ezer parasztot öltek meg. Az új király, V. (Bölcs) Károly (1364-1380) rászolgált a nevére, valóban sikeres és tehetséges uralkodó volt, aki a hadszíntéren is megállta a helyét, és újjászervezett serege megtépázta az elbizakodott angolokat. Csakhogy a századfordulón újra alkalmatlan, idegbajos uralkodó került trónra: VI. Károly (1380-1422).

230

A 15. század első évtizedeiben Franciaország teljesen összeomlott. 1415-ben Azincourt-nál az angolok ellen hiába voltak négyszeres túlerőben, mégis megalázó, katasztrofális vereséget szenvedtek. Nemcsak Normandia került angol kézre, hanem az angolokkal szövetséges burgund herceg is bevonult Párizsba, s V. Henrik angol királyt ismerte el francia uralkodónak. Henrik célja egyértelmű volt, Franciaország teljes meghódítása s angol tartománnyá tétele. Amikor a francia trónörökössel tárgyaló burgund herceget meggyilkolták, a tartomány az addiginál is egyértelműbben az angolok mellé állt. 1420-ban a francia rendek készek voltak a gyermek VI. Henriket francia királynak is elismerni, annak ellenére, hogy időközben Károly trónörököst is francia királynak választották, ám megkoronázni nem merték, mert a koronázó város, Reims olyan közel feküdt az angolok által ellenőrzött területekhez, hogy nem volt biztonságos a megközelítése. A válságos időkben a francia nép nemzeti dinasztiája mellé állt, s ott pusztította az angol megszállókat, ahol és ahogyan tudta. Az ellenállást nem törte meg az sem, hogy megtorlásul az angolok tömegével akasztották föl a francia parasztokat. A háború pusztításaitól kimerült, éhínség sújtotta és elcsüggedt országot egy váratlan "csoda" rázta föl. Orléans városát ostromolták az angol hadak, s már úgy tűnt, hogy győzedelmeskednek, amikor két váratlan esemény történt. A kitűnő angol hadvezér, Salisbury grófja kőtől találva meghalt. Ez önmagában még nem hozott volna fordulatot. Ám 1429-ben váratlan látogató érkezett mintegy félezer kilométer távolságból a trónörökös táborába, egy tizenhét esztendős fanatikus parasztleány, Jeanne d'Arc, aki azt állította, hogy tudja, hogyan lehet legyőzni az angolokat. A herceg, aki már az ország elhagyására készült, a hatása alá került a fantasztikus jelenségnek, aki férfiruhát öltve, páncélban, fegyverrel a kézben indult Orléans felmentésére, és sikert ért el. A hadiszerencse megfordult. A franciák sorozatos győzelmeket arattak. Az angolok a "boszorkánysággal" vádolt szűz vezette hadakkal szemben képtelenek voltak helytállni. A burgundok ugyan egy csetepaté során elfogták Jeanne-t és kiszolgáltatták az angoloknak, az inkvizíció által elítélt "boszorkány" tűzhalála (1431) sem változtatott azonban az események menetén. (1456-ban perújrafelvétel során megsemmisítették az ítéletet, majd 1920-ban szentté is avatták az időközben Franciaország jelképévé vált Jeanne-t.) 1436-ban sikerült a franciáknak Párizs visszafoglalása is. XI. Lajos király 1444ben újjászervezte a francia hadsereget, kilencezer fős állandó zsoldos haderőt alakítva ki. 1453-ban békekötés nélkül ért véget a százéves háború, teljes francia sikerrel. Csak Calais kikötője maradt angol kézen. A 15. század második felében megerősödött a francia monarchia. Az uralkodó visszaszorította a hercegek tartományúri hatalmát. A század végére Franciaország Európa vezető hatalmassága lett. Jellemző, hogy ekkoriban csupán két ízben hívta össze a király az országos rendi gyűlést. Ekkor kezdték a városok küldötteit a papság és a nemesség után a "harmadik rendként" emlegetni.

5.9.2.2. A háborúzó Anglia II. Henrik király Angliában már a 12. század második felében megválthatóvá tette a nemesek hadba vonulási kötelezettségét az ún. pajzspénzzel. A befolyt ősszegből az uralkodók feltétlenül engedelmes zsoldos hadsereget tarthattak fönn. Az angol bárók és lovagok közvetlenül – s nem mint a franciák, áttételesen – voltak a király hűbéresei. Az angol társadalom szerkezete kevésbé volt merev, mint a francia: a bárók és a lovagság, valamint a lovagság és a nem nemesek között nem voltak áthághatatlanok a korlátok. Az arisztokrata családokban csupán a családfőt illette meg a birtok után járó rang, a többiek nem kaptak meghívót a lordok házába. Az angol parlament mint képviseleti fórum 1295-re szilárdult meg (kezdetei mintegy fél évszázaddal korábbiak). A bárók az ülésekre külön-külön, személyre szóló meghívót kaptak, a lovagok és a városok követeikkel képviseltették magukat. A felsőházban (lordok háza) a főpapok és főurak, a közösségek házában (későbbi alsóház) a lovagok és polgárok képviselői üléseztek. A kormányzatban az országbíró, a kincstárnok és a kamarás meg a kancellária mellett megjelennek a felelős miniszterek. 1328-ban, amikor francia földön a dinasztiaváltás zajlott, Angliában megszületett a béke a függetlenségüket visszanyerő skótokkal, ám a megegyezés csak pillanatnyi nyugalmat hozott. A 14. században öt nagy hűbéri tartomány, az északi Flandria és Bretagne, a keleti Burgundia, a déli Armagnac és Foix elismerte urának a francia királyt. A délnyugati, több mint 30 ezer km2 területű (azaz az akkori Anglia negyedét kitevő!) Guyenne tartomány uraként az (országában természetesen szuverén) angol király a francia uralkodó hűbéresének számított! A valóságban azonban ez a függés csak névleges lehetett – a mindenkori erőviszonyok függvényében. VI. Fülöp (az első Valois-ági uralkodó) elvitatta III. Edward angol királytól hűbérbirtokához való jogát. Ez az ellentét vezetett a már említett francia-angol "százéves háború" kirobbanásához, ami 1339-1453 között zajlott, tehát valójában 114 évig tartott. A háború első szakaszában az angolok mind a tengeren, mind a szárazföldön (1346: Crécy) látványos és döntő győzelmeket arattak. A kitűnő angol íjászok halomra lőtték a franciákat, akiknek lovagjai a franciák által felfogadott genovai zsoldos íjászoknál gyorsabban és messzebbre lövő angolokkal szemben tehetetlenek voltak. A fantasztikus teljesítmény annak köszönhető, hogy az angol király betiltott minden játékot, kivéve az íjászversenyeket, amelyek egymást követték, s résztvevői e fegyver valóságos mesterlövészeivé képezték ki magukat. Az angol íjászok és lándzsások példásan együttműködő hadrendjével szemben a nehézpáncélos francia lovagok rendre elvéreztek. A sorozatos kudarcok teljesen elvették az önbizalmukat is. Meg voltak győződve arról, hogy az angolok "legyőzhetetlenek".

231

Nemcsak a délnyugati tartomány maradt angol kézen, hanem a Dover és a francia part között a La Manche-on át vezető legrövidebb utat őrző francia kikötőváros, a hősiesen ellenálló, kiéheztetett Calais is az angoloké lett két évszázadra. Anglia sajátos jellemzője, hogy a 11-14. században a királyi udvar nyelve a francia volt, s a bíráskodás nyelve is csak 1362-től vált angollá. A francia hadszíntéren elért angol sikerek árát elsősorban a szigetország parasztsága fizette meg: a háború miatt növekedtek az adók. Az elkeseredés lázadáshoz vezetett.1381-ben Wat Tyler és John Ball vezetésével Kelet- és ÉszakAnglia feldühödött parasztjai templomokat, kolostorokat kezdtek fosztogatni. II. Richárd király (1377-1399) ügyes politikával úrrá lett a felkelésen, s ettől kezdve némileg mérsékelték az adóterheket. A parlament ellenakcióján azonban nem tudott úrrá lenni. Megfosztották trónjától, s a Plantagenet-ház oldalágából származó IV. Henrik lett Anglia királya (1399-1413). Ezzel új dinasztia, a Lancaster-ház kezébe került a hatalom. A kontinensről kiszorult Angliát a 15. század második felében belviszályok dúlták. Walter Scott, a 19. századi híres történelmi regények írója nyomán "rózsák háborúja" néven szokás ezt a korszakot emlegetni. A két rivális dinasztia címerében ugyanis vörös, illetve fehér rózsát találunk. 1485-ben ért véget a háborús időszak, a Tudor-dinasztiát megalapító VII. Henrik király (1485-1509) trónra léptével.

5.9.2.3. Virágzó Itália A félsziget területe a Német-római Császársághoz tartozott, a császárok azonban (bár időről időre megpróbálták) nem tudták ténylegesen érvényesíteni fölötte a hatalmukat. A 14. század elején VII. Henrik (1308-1313) kísérelte meg ezt utoljára, de még mielőtt tervét megvalósíthatta volna, meghalt. Itália megosztottsága a 14-15. században még a korábbinál is szembetűnőbbé vált. Az egység hiánya, sőt a 14. század nagy részében a pápai udvar távolléte sem vetette vissza a fejlődést. A dúsgazdag kereskedővárosok, a bankok, a püspökségek, a gazdag kulturális hagyományok, a technika magas szintje révén voltaképpen uralták a nyugati világot. A nyugat-európai gazdasági hanyatlás Itáliában nem volt érezhető. A 14. század emberét az ún. "kis jégkorszak", azaz Földünk éghajlatának általános lehűlése nem kis megpróbáltatásnak tette ki: mondhatni állandósult az éhezés. De az igazi csapást egy genovai hajón a szicíliai Messinába 1347 októberében behurcolt járványos betegség, a (bubó)pestis jelentette. A kór cseppfertőzéssel, érintés útján, bolhacsípéssel vagy patkányharapással terjedt. Az akkori zsúfolt, szennyes városokban iszonyú rettegést keltett a váratlanul felbukkanó betegség, amelynek kórokozóját, ellenszerét képtelenek voltak felismerni. Csak azt észlelték, hogy egészséges emberek egyik napról a másikra minden átmenet nélkül megbetegszenek, testükön fájó duzzanatok jelennek meg, s szinte kivétel nélkül mindenki, aki megbetegedett, napokon belül meghal. Nagyobb városokban, főleg a sűrűn lakott Itáliában és Franciaországban naponta százával hullottak az emberek, nem győzték temetni s a tetemeket mésszel "fertőtleníteni". Magát a fertőtlenítés fogalmát persze még nem ismerték. A tetemek elégetése vagy mésszel való leöntése azt szolgálta, hogy a test oszlását, a káros "kigőzölgéseket" (amelyek önmagukban nem fertőzőek) megakadályozzák. A korabeli emberek Isten büntetésének tekintették a betegséget. Bűnbánatukban sokan önmagukat ostorozva jártak városról városra (flagellánsok). Német és francia területen a pestist a zsidók művének tartották, s őket kezdték irtani (noha a pestis tőlük természetesen csakúgy szedte áldozatait, mint mások közül). A zsidók nyugatról Kelet-Európába menekültek, ahová később ért el a ragály, s korántsem szedett annyi áldozatot, mert a városok kisebbek, kevésbé zsúfoltak voltak, s az éhínségektől is kevésbé voltak legyengülve az emberek. A firenzei pestis elől elmenekült, egymásnak szórakoztató történeteket mesélő fiatalok históriája a kerettörténete a kor legnevezetesebb prózai irodalmi alkotásának, Giovanni Boccaccio Dekameron című novelláskötetének. A 14-15. századi Európa legnagyobb városai közé számított Velence, Genova, Firenze (lakosságuk egyenként meghaladta az ötvenezret). Milánó és Cremona a fegyverkészítés központja volt, Bologna a papírgyártásé, Velence és Genova hajóépítő mestereinek tudását az egész kontinens elismerte. Firenze textilipara és -kereskedelme meghatározó szerepet játszott a középkori világban. Como vászon-, Cremona barhentszövőinek, valamint Lucca és Genova selyemkészítőinek árui mindenütt keresettek voltak. A szőlő (bortermelés), az olívaolaj révén a mezőgazdasági export sem volt elhanyagolható. A 13. század végétől megerősödő Genova 1284-ben döntő csatában verte meg Pisát, amely ezt a csapást soha nem tudta kiheverni. E győzelemnek köszönhette Genova szardíniai és korzikai birtokát, sikertörténete azonban nem folytatódott. A belső hatalmi harcok, az egyes családok vetélkedése miatt a Velencével folytatott évszázados versengésben egymást érték a kudarcok. A 14. század közepén a Visconti-család segítségét próbálták igénybe venni, később viszont csak nehezen tudták lerázni magukról uralmuk terhét. 1381-ben Velence döntő győzelmet aratott Genova fölött. A török terjeszkedés miatt elveszett legfontosabb bázisa, Konstantinápoly, amelynek védelmében Genova katonái hősiesen harcoltak. Velence a 15. században a maga százezer lakosával s az akkori világ legnagyobb kapacitású hajóépítő üzemével meghatározó hatalom volt a Földközi-tenger térségében. A 15. század második felében a hajóépítés mellett olyan iparágakban vívott ki magának hírnevet, mint az üveggyártás, a nyomdászat (Aldus Manutius) és a selyemszövés. Érdekeit érvényre juttatta a német-római császárokkal, magyar királyokkal és a mediterrán régió más hatalmasságaival szemben. Velence volt az egyetlen észak-itáliai oligarchikus városállam. Az egyszemélyi hatalom helyett egy nagyobb összeesküvés fölfedezését követően sajátos módon tartották fönn a kereskedők-patríciusok uralmát: 1310-től a

232

köztársaság legfőbb hatalmi testülete a Tízek Tanácsa lett, amelynek ülésein részt vett a dózse és hat tanácsosa is. A dózse jellegzetes, bizánci eredetű hatalmi jelvényeket viselt. A Nagytanács és a többi hatalmi testület szigorúan őrködött a hagyományok, és a régi családok hatalmának megőrzésén. A város hatalmának alapja félelmetes erejű hajóhada és jól fizetett zsoldoshadserege volt. Zsoldosvezérei közül Erasmo de'Narni (1370-1443) volt az egyik legnevezetesebb, akinek közmondásos volt a ravaszsága. Emiatt is kapta a "Gattamelata" (tarka macska) nevet. Méltán állíttatott neki pompás, napjainkban is sokak által megcsodált lovas szobrot a város a halála helyén, Padovában. Velencében áll a másik nevezetes zsoldosvezér, Bartolomeo Colleoni (1400-1475) lovas szobra. Az oszmán előretörés miatt Velence is értékes birtokokat és kereskedelmi központokat vesztett el, idővel azonban sikerült megegyeznie a muszlim hódítókkal is. Ugyanakkor a keleti veszteségekért kárpótolták szárazföldi területszerzései, és hódításait sikerrel védte meg Milánó ellenében is. A német-római császárok Milánóban igyekeztek magukat megkoronáztatni a langobard királyok "vaskoronájával", s hogy hatalmukat ténylegesen gyakorolni tudják, helyettest (vikáriust) neveztek ki maguk helyett. Az egyes városok urai is úgy igyekeztek hatalmukat törvényesíteni, hogy a császártól vikáriusságot, később örökletes grófi, hercegi címet vásároltak. Így vásárolta meg 1395-ben Giangaleazzo Visconti Milánó hercegének címét. Filippo Visconti oly hatalmasnak érezte magát, hogy 1413-ban Zsigmond magyar-német-cseh király előtt sem nyitotta meg városa kapuit. Az utolsó Visconti halála (1447) után a híres condottiere (zsoldosvezér), Francesco Sforza kaparintotta kezébe a hatalmat. 1450-ben hadai élén bevonult a városba, s fölvette a hercegi címet. Firenze a 14-15. században Közép-Itáliában játszott vezető szerepet. Nemcsak az ipar és kereskedelem, hanem a művészet és tudomány terén is a félsziget egyik fővárosának számított. Lakossága a 13. század folyamán tízezerről harmincezerre nőtt, majd 1300-1345 között megnégyszereződött. Százhúszezres lélekszámával a kontinens egyik legnépesebb városa lett. A pestis azonban megtizedelte lakóit: számuk a 15. századra mintegy ötvenezerre fogyott. A régióban legjelentősebb vetélytársa Pisa volt, amely fölött 1409-ben sikerült döntő győzelmet aratnia. Firenze iparának vezető ágazatai: a gyapjú- és selyemfeldolgozás. A 15. században Európa legnagyobb kereskedő bankárcsaládja, a Medici lett Firenze ura. Bologna a selyemipar városának számított. A 15. század második felében a zsoldosvezér Giovanni Bentivoglio volt a város ura. Róma a 14. század legnagyobb részében nem volt az egyház központja, noha a város többször is küldött követeket Avignonba, hogy a pápákat visszatérésre bírja Ez végül 1378-ban következett be, hála Sienai Szent Katalin szüntelen könyörgéseinek. Az Egyházi Állam (Szent Péter patrimóniuma) a pápák avignoni távolléte alatt részekre esett szét. Az évszázadot két római nemesi család, az Orsini és Colonna párharca jellemezte. Róma városának lakossága jelentősen csökkent, s jóval kevesebb lett a zarándok is. Új épület alig épült. Ezért hiányoznak az "örök" városból a gótika építészeti emlékei. Egészében a hét dombra épült egykori metropolis egy elhanyagolt, hatalmas antik rommező képét mutatta. Róma a 15. században lázongó városnak számított. A belharcok miatt elszegényedett. Felemelkedése azzal indult meg, hogy V. Miklós pápa az 1450-es Szentév bevételét a város építésére fordította. Az 1303-ig a Lateránban lakó pápák 1420 után a Tevere folyó partján emelkedő ún. Angyalvárba költöztek, s rezidenciájukat igyekeztek egyre nagyobbá, díszesebbé tenni. A 15. század második felében hatalmas építkezések kezdődtek a reneszánsz pápáknak köszönhetően. Dél-Itáliában (beleértve Szicíliát is) eleinte a francia Anjouk voltak az urak, de hatalmuk hanyatlásnak indult. Uralmuk 1282-ben dőlt meg a "szicíliai vecsernye" néven emlegetett felkelés következtében. Örökökbe a 15. században majd az Aragóniaiak léptek.

5.9.3. A császárok hatalmának hanyatlása 5.9.3.1. A hét választó országa: a Német-római Birodalom A birodalmat a 11-14. században a terjeszkedés, a Drang nach Osten (Kelet felé nyomulás) politikája jellemzi. A jórészt szlávok lakta keleti területekre egymás után vándoroltak be (részben a birodalom fegyvereseinek védelme alatt, de ettől függetlenül is) német telepesek. A Baltikumtól Lengyelországon és Csehországon át Magyarországig telepedtek le német parasztok, iparosok és kereskedők, s a mezőgazdaság, a kereskedelem, az ipar, a bányászat területén jelentős szerephez jutottak. Városok sora létesült "német modell" alapján. A Kelet-Európában szokásosnál szabadabb, "német jogú" telepes falvak sajátos színfoltot jelentettek. A Német-római Birodalom nyugati területein (Rajna-vidék, Svábföld, Frankónia, Hessen) gazdag városok sorakoznak. Fejlett volt a mezőgazdaság, s ez a vidék Európa legfejlettebb területei közé tartozott. Politikai szempontból a térséget az erős megosztottság jellemezte: sok rendkívül kicsi tartományra oszlott, sokféle (gyakran egymással ellentétes) érdek okozta összeütközésekkel. A birodalom keleti részén viszont nagy területű államok voltak: Bajorország, Ausztria, élükön fejedelmekkel. Csehország királyság volt, Brandenburg őrgrófság. A porosz (jórészt szláv lakosságú) területek ura pedig a Német Lovagrend volt, élén a nagymesterrel. A 14. században a birodalom európai politikai súlya az előző századokhoz képest határozottan csökkent. 1315-ben a svájci kantonok Habsburg-ellenes szövetsége diadalmaskodott a német seregek fölött Morgartennél, s ezt követően elszakadtak a birodalomtól. Észak-Itáliában is névlegessé vált a császári fönnhatóság. 1356-ban a német aranybulla szentesítette a birodalom széttagoltságát. A császárság – szemben más európai országokkal – nem öröklődött, hanem a

233

császárt a hét választófejedelem (a mainzi, a kölni és trieri érsek, a cseh király, a rajnai palotagróf, a szász-wittembergi herceg és a brandenburgi őrgróf) választotta meg. A német széttagoltságnak, a központosítás hiányának előnyös következménye volt a városok megerősödése. A császárság a hűbérurak követeléseinek engedve a 14. században viszont városokat korlátozó törvényeket hozott, majd a század végén a tartományurakkal együtt verte le a városi hadakat. Ezzel éppen legbiztosabbnak látszó támogatóitól fosztotta meg magát a birodalom, amely így nem volt képes kellő erővel föllépni a további széttagolódás és a fejedelmek növekvő hatalma ellenében. Az északnémet városok társulása volt a Hanza-szövetség, amely kezében tartotta az északi-tengeri kereskedelmet. Jelentős központja működött Londonban is. 1368-1369-ben a Hanza – szövetségeseivel – győzelmet aratott Dánia fölött. A német területek addigi jelentős népességgyarapodását a 14. század pestisjárványai akasztották meg. Az első járvány 1348-1351 között tombolt, amit 1356ban, 1365-ben, 1369-1370-ben és 1380-ban újabbak követtek. (Majd 1420-ig nyugalmas időszak következett.) Egyes területeken tömegesen néptelenedtek el a falvak, az egykori szántók egy részét ismét erdő vagy legelő foglalta el. A német-római császárok között az első Habsburg, I. Rudolf (1273-1291) nem tudta örökletessé tenni családjában a császári rangot. A Habsburgok hatalmát túlzottnak tartó választófejedelmek által elfogadott közép-rajnai gróf, Nassaui Adolf sem váltotta be azonban a hozzá fűzött reményeket, ezért letették (1298), s mégis Rudolf fiát, I. Albertet emelték trónra (1298). Ő azonban egy évtized múltán gyilkosság áldozata lett (1308). A választók így újabb családot kerestek, s VII. Henrik, Luxemburg grófja lett a kiszemelt, de alig telt el fél évtized, ő is elhalálozott. Ez a rövid idő is elegendő volt azonban arra, hogy fiának, I. Jánosnak megszerezze a cseh koronát (1310-1346), s ezzel megalapozta a család később magasba ívelő pályafutását. 1314-ben a Luxemburg-párt IV. Lajos bajor herceget (1314-1347), a Habsburg-párt Szép Frigyest (1314-1330) választotta meg. Lajos uralmára árnyékot vetett a pápával folytatott harca, amit végül a választófejedelmek megelégeltek, és helyette a Luxemburg-házból való IV. Károlyt, János cseh király fiát választották királlyá (1346-1378), akit csak 1355-ben koronáztak császárrá. Károly hamarosan cseh király is lett. Ezzel a birodalomban a hatalmi központ a cseh tartományokra tolódott. Az akkoriban jórészt németek lakta Prága, császári székvárosként, Európa egyik kulturális és művészeti központja lett, 1348-ban egyetem is létesült itt. A birodalomban gyors egymásutánban még négy egyetemet hoztak létre: Bécsben, Erfurtban, Heidelbergben, Kölnben. Károly azt is elérte, hogy nagyobbik fia, Vencel örökölje a német királyi trónt (1378-1400), mivel azonban a belháborúkon nem tudott úrrá lenni, letették, s egy évtizedre (1400-1410) Ruprecht rajnai palotagróf lett a birodalom uralkodója. Halála után ismét visszatértek a Luxemburgok: Károly kisebbik fiáé, Zsigmondé lett a hatalom (14101437), akit csak meglehetősen későn, 1433-ban koronáztak császárrá. Mint magyar és cseh király, a német ügyekkel nem sokat foglalkozott. A pápaság problémái, a csehországi huszita mozgalom, magyar földön a török veszély kötötték le az uralkodó erejét és idejét. Zsigmond halála után II. Albert révén (1438-1439) a Habsburgok kerültek trónra, s a következő századokban nem is adták ki többé a kezükből a birodalmat.

5.9.3.2. Út a bukás felé: a Bizánci Birodalom VIII. Mihály, a birodalmat ismét megszilárdító császár fia, II. Andronikosz (1282-1328) kora egyik legműveltebb uralkodója volt. Nevéhez fűződik a "Palaiologosz-reneszánsz" korszaka: a kultúra felvirágzása. Ez azonban nem feledtethette a fokozódó gazdasági nehézségeket: a nagybirtok túlsúlyának növekedése katonai szempontból sem volt közömbös. Az addig megbízhatónak számító aranypénz rontása oda vezetett, hogy az értékálló aranyforintot verő itáliai városállamok vették át szerepét a nemzetközi piacokon. Azzal, hogy Kis-Ázsiából az állam központja újra Konstantinápolyba került, a birodalom figyelme ismét a Balkán felé fordult. Ezt használták ki a mongolok elől menekülő török törzsek, amelyek a 13. század végére Kis-Ázsia legnagyobb részét megszállták. Ugyanakkor a Balkánon a mongol fennhatóságot lerázó Bulgária (1299) Bizánc rovására kezdett terjeszkedni. A birodalom 1307-ben kénytelen volt elismerni a hódításokat, és gazdaságilag kritikus helyzetbe jutott. A katonaság ekkor már nagyrészt zsoldosokból állt, fizetésük egyre nagyobb gondokat okozott. Kénytelenek voltak a 13. század végén a hadsereg létszámát csökkenteni, a flottát leszerelni. A munka nélkül maradt tengerészek a török emírek zsoldjába álltak. A birodalmat ettől kezdve a genovai flotta védte. Az újabb polgárháború együtt járt Szerbia további megerősödésével. Vereségek következtek mind a tengeren (a velenceiektől és genovaiaktól), mind a szárazföldön (állandósultak a szerb és a török támadások). 1354-ben Gallipoli elfoglalásával az oszmán-törökök európai hídfőállásra tettek szert, 1359-ben pedig már megjelentek seregeik Konstantinápoly falai alatt is. A bizánci császár hatalma egyre szűkebb területre korlátozódott. A 14. század második felétől kezdve az volt a kérdés, hogy az agonizáló Bizánci Birodalom romjai valamelyik keresztény vagy muszlin hatalom kezére kerülnek-e. A birodalom erőinek kimerülése miatt ismét napirendre került a Rómával kötendő egyházi unió kérdése. Sőt V. Palaiologosz János 1366-ban személyesen ment Nagy Lajos királyhoz Magyarországra, hogy segítséget kérjen. 1369ben még Rómába is elutazott. A diplomáciai kezdeményezések azonban nem vezettek semmilyen kézzelfogható eredményre. Így az 1370-es évek elején, a szerbek fölötti török győzelem (1371) után a bizánci császár kénytelen volt vállalni, hogy az oszmán-törökök szultánjának vazallusa legyen. Arra is rákényszerült, hogy a szultán elleni lázadás leverését hadaival segítse.

234

A bizánci belharcok oda vezettek, hogy Genova és Velence kénye-kedvétől függött, mi történjék a birodalomban, amely az 1390-es években voltaképpen már csak magát Konstantinápoly városát jelentette, s a város hajdani több százezres lakossága is töredékére fogyatkozott: a félszázezret sem igen érte el. Amikor 1393-ban már Bulgária egész területét elfoglalták az oszmán-törökök, Európa végre ráébredt a veszély nagyságára. Ámde a meghirdetett keresztes háború csúfos kudarccal ért véget (1396). II. Mánuel császár 1399-ben hiába indult nyugati útra, hogy segítségért könyörögjön, tartalmatlan, üres ígéreteknél egyebet nem kapott. Az oszmán-törökök Ankaránál (1402) Timur Lenk mongol hadaitól elszenvedett megsemmisítő veresége csupán két évtizedes lélegzetvételnyi nyugalmat jelentett Bizánc számára. II. Murád szultán 1422-ben magát Konstantinápolyt próbálta ostrommal elfoglalni. Ám a régi hatalmas falak ezúttal is megoltalmazták a császárvárost. Az 1443-1444-es és az 1448-as év keresztény hadi vállalkozásai sikertelenek maradtak.1452-ben a vallási unióba vetette minden reményét az utolsó bizánci császár. Kihirdetésének azonban a botrányon kívül más eredménye nem volt. A latingyűlölet megosztotta az ellenállás erőit, a nyugati katonai segítség viszont ismét elmaradt. 1453 áprilisában II. Mehmed szultán ostromló hadainak elszántságát látván a védők már csak a csodában reménykedhettek. A csoda azonban elmaradt. 1453. május 29-én az Aja Sophia csodálatos kupolája alatt már a hódító Medmed szultán jelenlétében szólították imára a muszlim harcosokat. A Római Birodalom története valójában itt ért véget. Konstantinápoly, a büszke főváros keresztény templomait iszlám imahelyekké alakították, a szentképeket, szobrokat szinte kivétel nélkül megsemmisítették. Bizánc művészete azonban tovább élt a Balkán és Kelet-Európa ortodox hitet felvett népeinek országaiban. Az értékes kódexek jelentős részét sikerült még az ostrom előtt nyugatra menekíteni, mint ahogy a tudomány művelői is oda vándoroltak ki. Az ókori klasszikusok kimenekített szellemi kincseinek nem csekély szerepe volt az itáliai reneszánsz kialakulásában.

5.9.4. Új hódító Európában: az Oszmán Birodalom A 13. század nyugati háborúi közepette új erőre kaptak a szeldzsukok, s a Bizánci Birodalom keleti tartományait fosztogatták. 1243-ban azonban a mongolok Köszedágnál (kb. 80 km-re Szivasztól) tönkreverték a szeldzsuk seregeket, akik kénytelenek voltak a félelmetes ázsiai hódítók uralmát elfogadni. Államuk kettészakadt. A keleti rész elfogadta a mongol uralmat, a nyugati viszont a Nikaiai Császárság szövetségese lett. A szeldzsuk állam még egyszer föléledt, 1277-ben azonban egy újabb vereség megpecsételte sorsukat. Az Anatóliában létrejött egyik törpefejedelemség, az oszmán emirátus lett az az új föltörekvő hatalom, amely a szeldzsukok örökébe lépett. 5.9.4.1. Oszmán, egy nép névadója Kis-Ázsiában a 13. század végén új török nép tűnt fel, amelynek névadója, I. Oszmán 1302-ben Nikomédeia mellett megverte a Bizánci Birodalom hadseregét. 1337-re már az oszmán törökök kezére került egész Kis-Ázsia (Anatólia), s a főváros, Konstantinápoly megtelt menekültekkel. A 14. században egymást érő polgárháborúkban a törököket zsoldosként használták fel a szemben álló felek. 1371-ben az oszmán-törökök elfoglalták Drinápolyt, és nemsokára ezt tették meg székvárosuknak. Az egyes balkáni államok egymás közötti harcaikban többször vették igénybe oszmán csapatok segítségét. 1389-ben Rigómezőnél az egyesült szerb seregekre súlyos vereséget mért Murád szultán. Bár egy szerb harcos magát a szultánt is megölte, ez az epizód azonban nem befolyásolta a csata kimenetelét. 1393ban a bolgár főváros, Tirnovo is oszmán kézre került, 1396ban pedig a részcárság székhelye, Vidin is. Konstantinápoly városa körű 1 a Római (Bizánci) Birodalom szinte minden területét elfoglalták. De egyelőre az erős városfalakkal nem boldogultak. 1396-ban Nikápolynál a Zsigmond magyar király vezette nagy európai lovagsereget csúfosan megverték. Ebben az időben az oszmán-törökök a Balkán nagyobb részét vagy közvetlenül uralták, vagy hűbéres államuk volt. A nagy sikereket megtorpanás követte. 1402-ben Timur Lenk, a zseniális mongol hadvezér és kegyetlen hódító KisÁzsiára támadt. A kietlen területeken hosszasan fárasztotta a szultáni hadat, majd alkalmasnak látszó időben lecsapott rá. Hiába harcoltak hősiesen a janicsárok, a katasztrófát nem tudták elhárítani. Az oszmán sereget szétverte Timur, s foglyul ejtette magát a szultánt, Bajezidet is. Egy ketrecbe téve hurcolta aztán magával. Alig egy év múltán az egykori "villám", a hódító Bajezid a megaláztatásba belehalt. Ezt követően a szultáni család egyes tagjai egymás ellen harcoltak, s évtizedekbe telt, míg ismét rendeződtek a viszonyok. Ezt a kedvező lehetőséget azonban a Balkán népei nem tudták kihasználni, nem tudtak felszabadulni. 1443-1444-ben Hunyadi János "hosszú hadjárata" időszakában érték megrendítő csapások az oszmán haderőt. A szultán békét kért, szinte megalázónak számító feltételekkel. Ezt azonban I. Ulászló király és Hunyadi kijátszották. A támadó hadjárat során kiderült, hogy az oszmán sereg korántsem játszik alárendelt szerepet. Várna mellett (1444) egy véres csatában életét vesztette az ifjú magyar király, és a hősiesen harcoló Hunyadi János is alig tudta életét meneküléssel megmenteni. Az újabb támadó hadjáratok is török győzelmeket hoztak. Az ifjú II. Mehmed szultán 1453-ban ismét megpróbálkozott Konstantinápoly ostromával. Hatalmas ágyúkat öntetett, szoros ostromzárat vont a császárváros körül. A genovai zsoldosvezér, Giovanni Giustiniani által irányított mintegy nyolcezer főnyi védelem (ebből háromezer itáliai) azonban példásan helytállt, míg parancsnoka meg nem

235

sebesült, majd egy őrizetlen kapun át behatoltak az első oszmán csapatok, s őket már nem sikerült megállítani. Az utolsó császár karddal a kezében esett el városának védelmében. A csodás főtemplomot, az Aja Sophiát iszlám dzsámivá alakították, köré minarékat építettek. Majd ennek a mintájára fölépültek a hasonló kupolás nagy oszmán templomok. Ettől kezdve a kupolás dzsámi vált uralkodóvá az oszmán területen, kiszorítva a korábbi sokoszlopos egyszerűbb tereket. 1456-ban Mehmed megpróbálta az 1440-ben eredménytelenül ostromolt Nándorfehérvárt is elfoglalni, a Hunyadi János vezette magyar sereggel azonban nem bírt, s felszerelését hátrahagyva menekült el a csatamezőről. A 15. század második felében a török hatalom megszilárdította balkáni helyzetét, hűbéresévé téve a román vajdákat. Mátyás magyar király (1458-1490) ellen nagyobb támadó hadjáratot nem indítottak, s néhány sikeres rabló betörést nem számítva, a magyar fronton defenzívában maradtak, várva a kedvezőbb alkalomra. Látszott, hogy Mátyás halála után csak idő kérdése, mikor érvényesíti az Oszmán Birodalom egyre nyomasztóbb erőfölényét Magyarországgal szemben. Közben a tatárokkal szövetségben a lengyelek ellen győztes háborúkat viseltek, egyre több területet foglalva el.

5.9.4.2. Egy katonaállam, az Oszmán Birodalom működése Az Oszmán Birodalom ideológiája szerint a világ két részre oszlik: az egyik az iszlám világa, a másik a harc földje, melyet meg kell hódítani, s ott az iszlám rendszert be kell vezetni. Ez azt jelentette, hogy az egész meghódított föld a szultán (azaz az állam) tulajdona lett. A lovas katonai szolgálat fejében egyesek időlegesen birtokokat kaptak, ezek azonban nem voltak örökölhetők. A szultán bármikor elvehette az adományozottól, és más birtokot juttathatott neki a birodalom más pontján. Ez a tímár birtok. A szpáhik, a lovas katonák elsősorban harcoltak, birtokaikkal nem sokat törődhettek. A parasztok szabadon gazdálkodhattak, csak pénzzel és egyéb szolgáltatással tartoztak az államnak és uruknak. A szultánok úgy vették elejét a trónviszályoknak, hogy aki uralomra került, kíméletlenül megölette családjának összes férfitagját. A lakosság többsége a mezőgazdaságban dolgozott. A városokban a törökök mellett sokféle nemzetiség megtelepedett: örmények, zsidók, itáliaiak, görögök. A cél a lakosság iszlám hitre térítése volt, ezt azonban erőszakosan nem kényszerítették. Az idők folyamán a Balkán bolgár, szerb meg albán lakosságának igen jelentós hányada így is iszlám hitre tért. A keresztény vallásgyakorlatot igyekeztek szűk körre szorítani. A nem muszlimok jóval több adót fizettek az államnak, mint az áttértek, így az oszmánoknak nem volt érdeke a gyors iszlamizálás. 1395-től sajátos keresztény adónem volt a "véradó" (devsirme). Ez azt jelentette, hogy a tíz év körüli fiúk egy részét elvették szüleiktől, és a központi nevelőiskolákban fanatikus iszlám harcosokat képeztek belőlük, elfeledtetve velük származásukat. Ők lettek a janicsárok, akiknek a neve magyarul annyit jelent: új sereg. A kézműveseket céhekbe szervezték. Ezek a társulások azonban nem önkéntesek voltak, hanem az állam osztotta be az embereket ezekbe a szigorúan ellenőrzött szervezetekbe. Az Oszmán Birodalom államapparátusa szigorúan központosított volt. Élén a szultán állt, aki élet és halál ura volt. A nagyvezír voltaképpen főminiszter volt, s egyben a hadsereg főparancsnoka is. A katonai és közigazgatási főméltóságokból állt a tanácsadó testület, a díván. A szultán tetszése szerint nevezhetett ki bárkit, és foszthatott meg bárkit a legmagasabb méltóságoktól. Minden tisztségviselővel úgy bánt, mint a rabszolgájával. Az írásbeliség egyre elterjedtebb lett, a bürokrácia megerősödött. Minden apró-cseprő döntésre váró ügyet a szultán elé kellett terjeszteni írásban vagy szóban. A birodalomnak két fő része volt: Kis-Ázsia (Anatólia) és az európai rész (Ruméba). Mindkettő élén egy-egy beglerbég állt. Ezek további tartományokra, vilajetekre, azok pedig még kisebb egységekre, szandzsákokra oszlottak.

5.10. A közép- és kelet-európai régió államai (14-15. század) A térség fejlődését alapvetően meghatározta, hogy a 11-13. század nagy invázióihoz hasonló veszély keletről már nem fenyegette – ez elsősorban az orosz területek fejlődésében mutatkozott meg. A mongolok pusztításait és másfél-két évszázados uralmuk negatív hatásait csak részben sikerült leküzdeni. Délről ugyanakkor új hódító jelent meg: az Oszmán Birodalom, amely összehasonlíthatatlanul erősebb, szervezettebb és kitartóbb volt, mint korábban a nomád népek. Túlereje ellenében a kisebb államok külön-külön sorra véreztek el. Magyarország is csupán úgy volt képes tartani magát hogy uralkodói egyben más országok (Németország, Csehország, Lengyelország) királyai is voltak. Nem véletlen, hogy Mátyás király is minden erejével arra törekedett, hogy Magyarország mellett legalább még egy ország uralkodója lehessen.

5.10.1. Lengyelország felemelkedése A 13. században az országot a területi széttagoltság jellemzi. A részfejedelmek közül egyik sem volt képes a régiókat egyesíteni. Északon, a tengermelléken a Német Lovagrend – melyet azért hívtak be az 1220-as évek közepén, hogy a pogány poroszokat megtérítse – voltaképpen saját államot épített ki, ami aztán két évszázadon keresztül az ellentétek forrása lett.

236

A tatárjárás pusztításait gyorsan kiheverte az ország. Fejlődött a mezőgazdaság és az ipar, egymás után létesültek a német jogú városok, amelyeket kezdtek fallal körülvenni. Sziléziába, az északi régióba és néhány városba számtalan német ajkú települt. Sok zsidó is az országba költözött. Ők elsősorban kereskedelemmel és pénzüzletekkel foglalkoztak, és rövidesen nélkülözhetetlenné váltak. Egyes uralkodók kiváltságokkal védték őket. A 13. század végén Krakkó fejedelmei sikertelenül kísérleteztek az ország egyesítésével. Bár II. Přemysl pápai hozzájárulással megkoronáztatta magát (1295), néhány hónap múltán azonban meghalt. Łokietek Ulászlónak másfél évtizedes harc után sikerült végre az ország egyesítése, és 1320-ban királlyá koronázták. Lányát, Erzsébetet I. Károly magyar király vette feleségül, ami a két ország közötti egyre szorosabb együttműködéshez vezetett. Ulászlót a fia, Nagy Kázmér (1333-1370) követte a trónon. 1335-ben a visegrádi királytalálkozón sikerült a lengyel és cseh ellentéteket föloldani, s a Német Lovagrenddel kapcsolatos vitás kérdésekben is döntés született (utóbbit azonban később megváltoztatták). Kázmér uralkodása alatt Lengyelország megerősödött, tekintélyes hatalommá vált. Nevéhez fűződik a szokásjogok jogrendbe gyűjtése. Megreformálta az ország igazgatását, az adószedést. Lengyelország rendi monarchiává vált. Az ország védelmére több mint félszáz várat építettek, városfalakat emeltek. A lakosság lélekszáma négy évtized alatt csaknem megkétszereződött (1,1 millióról 1,8-2 millióra). Az ország területe 240 ezer km2 volt. Kázmér nevéhez fűződik a krakkói egyetem alapítása is (1364). Kázmér elhunyta azt jelentette, hogy kihalt a Piast dinasztia. Az I. Károllyal kötött szerződés értelmében Nagy Lajos magyar király (1342-1382) örökölte a lengyel trónt. Helyette lengyel származású anyja (Erzsébet) kormányozta az országot. Nagy Lajos halála után a nagyobbik leánya, Mária örökölte volna a lengyel trónt, helyette azonban a lengyelek inkább a húgát, Hedviget (1384-1399) választották. Azzal, hogy Hedvig feleségül ment a pogány litván fejedelemhez, Jagelló Ulászlóhoz (aki 1386-ban felvette a kereszténységet, majd meg is koronázták), létrejöhetett a lengyel-litván unió. Ezzel Lengyelország lett a régió legnagyobb területű és egye leghatalmasabb állama. A 15. század első felében Lengyelország tovább erősödött. 1410-ben megsemmisítő győzelmet arattak a Német Lovagrend serege fölött. Elesett a nagymester és szinte valamennyi lovagi vezető. A csaknem fél évszázadon keresztül uralkodó első Jagelló után fia, III. Ulászló (1434-1444) megszerezte a magyar trónt is, s Várnánál az oszmán-törökök ellen harcolva csatában esett el. Öccse követte a trónon, akinek sikerült dinasztikus házasságokkal fiait több szomszédos ország trónjára ültetni. A Jagellók a kultúra és a művészet bőkezű támogatói voltak. A krakkói egyetem meghatározó szerepet játszott Közép-Európában. A lengyelek mellett nagy számban tanultak itt németek, csehek, magyarok is.

5.10.2. A gazdag Cseh- és Morvaország Csehország a 13. században a térség egyik jelentős hatalmi tényezőjévé vált. Arany- és főleg ezüstbányászatának és a pénzverésnek köszönhetően (a prágai garas kedvelt pénz lett) jelentősen meggazdagodott. 1310-ben idegen földről származó király került a cseh trónra, s ezzel kezdetét vette a Luxemburg-dinasztia 127 évig (kihalásukig) tartó uralma, amelyet az utókor "aranykornak" nevezett. Luxemburgi János (1310-1346) végleg megszerezte Lengyelországtól a gazdag Sziléziát, valamint Luzsicét. A 13. század végén megromlott lengyel-cseh kapcsolatok csak időlegesen javultak. János király 1344-ben még Krakkót is megtámadta. János fia, I. Károly (13461378) viszont helyreállította a jószomszédi viszonyt. Az, hogy a Német-római Birodalom uralkodói kilenc évtizeden keresztül a cseh királyok közül kerültek ki, a cseh fejlődést tekintve előnyös volt, német szempontból azonban már korántsem. Jellemző például, hogy az Alpoktól északra az első egyetem éppen Prágában létesült (1348). Prága városa sokat profitált abból, hogy császári székhely lett. Épült, szépült a város, a királyi palota, pompás (máig meglévő) kőhíd épült a folyón, templomok, kolostorok egész sora létesült. 1415 körül Prágának mintegy harmincötezer lakosa lehetett. A mindössze 50 ezer km2 területű Csehország ezenkívül még harminckét fallal körülvett (2-5 ezer lakosú) királyi várossal dicsekedhetett, ami többszörösen felülmúlta arányaiban például a szomszédos Magyarországot, és csak az itáliai vagy a flandriai szinthez mérhető. Morvaország legjelentősebb városának, Brnónak (Brünn) a lakossága a 15. század elején már meghaladta a tízezret. A városok, így Prága, Brünn általában kétnyelvűek (cseh és német), de jelentős volt a németek által lakott falvak száma is. A csehek történelme viharosan alakult a 15. században. Husz János prágai prédikátor az angol Wycliff elveit követve csak a Bibliát volt hajlandó vallási kérdésekben fogadni, az azzal össze nem egyeztethető egyházi tanok terjesztése miatt mint eretneket megbélyegezték. Majd 1415-ben a konstanzi zsinaton – Zsigmond német királytól kapott menlevele ellenére – elítélték, és máglyán megégették. Hívei fegyveres felkelést szítottak, s a Zsigmond által vezetett keresztes hadak ellen számos győzelmet arattak. A szekérvárra, a jól szervezett, jelentős tűzerejű gyalogságra épült huszita harcmodor félelmetesen hatásos volt a hagyományos lovagi seregek ellen. A 15. század második felében a huszita Podjebrád György (1458-1471) személyében a cseheknek nemzeti királyuk is volt, halála után azonban kénytelenek voltak a Habsburgok, illetve Mátyás magyar király trónigényét figyelembe venni. 1471-1526 között azonban a lengyel Jagellók családjából kerültek ki a cseh királyok.

5.10.3. A virágzó Magyarország

237

A 13. század második felében, a tatárjárás pusztításai után meglepően gyorsan magára talált az ország. Fölépültek a lerombolt falvak, városok, templomok, kolostorok. Új várak egész sorát emelték. Az egyes főúri csoportok egész országrészek urai lettek. A királyi hatalom egyre inkább névlegessé vált. A század utolsó három évtizede olyan zűrzavart és káoszt hozott, amelyhez hasonló ilyen hosszasan ismeretlen volt az ország addigi történetében. 1301-ben kihalt az Árpád-ház, a magyar nemzeti dinasztia. A "nőági rokonság jogán" sorra jelentkező trónkövetelők közül a cseh Vencel, a bajor Ottó után végül a nápolyi Anjou családból származó Caroberto lett a győztes, aki I. Károly (1307-1342) néven lépett magyar trónra. Két évtized alatt fölülkerekedett a tartományurakon, s erős királyi hatalmat épített ki. Az ország gazdaságilag is fölvirágzott. Az Európában legjelentősebbnek számító aranybányákra alapozva firenzei mintára aranyforintot veretett. Támogatta a városokat. Külpolitikájának látványos eredménye volt 1335ben a visegrádi királytalálkozó, melynek eredményeként létrejött a magyar-lengyel-cseh szövetségi rendszer. Károly egyszerre szeretett volna Nápolyban és Magyarországon is uralkodni. Úgy gondolta, hogy két fia megosztozik majd a koronákon. A nápolyi cél azonban tragédiával végződött: András herceget meggyilkolták. Bátyja, Nagy Lajos magyar király fegyverrel sem tudta rákényszeríteni a nápolyiakat, hogy elfogadják uralmát. 1370-ben viszont megszerezte a lengyel trónt. Lajosnak csak lányai maradtak. A nagyobbik (Mária) Luxemburgi Zsigmond felesége lett. Halála (1395) után Zsigmond király egyedül uralkodott (1437-ig). Bátyja halála után megszerezte a cseh, majd a német királyi címet, s végül német-római császárrá koronázták. Fél évszázados uralma azt jelentette, hogy Magyarország bekerült a nyugati politika vérkeringésébe. Az vitatható (csakúgy, mint a Luxemburg-dinasztia csehországi regnálása alatt), hogy mennyire volt ez előnyös az országnak, s mennyire a Német-római Birodalomnak. Zsigmond király uralkodása alatt a váruradalmakba szerveződött világi nagybirtok súlya megnőtt a királyi birtokok rovására. Zsigmond támogatta a városokat, igyekezett a királyi jövedelmeket gyarapítani. Az oszmán-török terjeszkedés ellensúlyozására hadügyi reformot vezetett be, és kiépítette a déli végvári rendszert, amely hatásosan szűrte meg a kisebb-nagyobb támadó hadjáratokat. A Zsigmond király halálát követő két évtized a belső hatalmi harcok s az egyre nyomasztóbb oszmán-török fenyegetés jegyében telt. A támadásokat azonban sikerült mindannyiszor visszaverni. Az a kísérlet azonban, hogy a keleti hódítókat távolabb szorítsák a magyar határoktól, sőt az egész Balkánt felszabadítsák, hiú ábrándnak, az erőket messze meghaladó feladatnak bizonyult. Mátyás király reálisabban mérte föl az esélyeket. Az idő múlásával azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a déli védővonal áttörése csupán idő kérdése lehet az Oszmán Birodalom számára.

5.10.4. A román fejedelemségek A 15. század elején már mind Havasalföld, mind Moldva román fejedelemségében jól kimutathatók voltak a feudális társadalmi rendszer jellegzetességei. Az uralkodó osztályt a nagybirtokos bojárok alkották. A városok száma viszonylag kevés, a kolostoroké viszont sok volt. Mindkét fejedelemség lakossága az ortodox vallást követte. Moldvában azonban jelentős számú katolikus magyarság is élt. A gazdasági élet alapja az állattartás (juh, szarvasmarha, ló) és a földművelés volt. Kereskedelmi kapcsolataikban a legfontosabb szerepet Magyarország játszotta. Havasalve fekvése előnyösebb volt (dunai kereskedelem), így gazdaságilag ez számított fejlettebbnek. A 15, század második felének legnagyobb moldvai uralkodója, Nagy István (1457-1504) megpróbált a magyar, lengyel és oszmán nyomástól megszabadulni. Végül azonban az 1470-es évektől kénytelen volt beletörődni az oszmán fennhatóságba, ami adófizetési kötelezettséget is jelentett. Havasalföld uralkodói már a 15. század elejétől behódoltak az oszmán-török hatalomnak. A két fejedelemség uralkodóinak sorsát a magyar, lengyel, illetve oszmán-török politika érdekei határozták meg.

5.10.5. Virágkor és hanyatlás: szerbek A szerb állam István Dusán (1331-1355) és utódja, IV. Uros István (1355-1371) alatt élte virágkorát. A 14. század közepére Szerbia lett a Balkán legerősebb állama. Istvánt 1346-ban Skopjében a szerbek és görögök császárává koronázták. Fia, István uralma alatt kezdődött meg az állam bomlása, s a Nemanjida-dinasztia kihalása (1371) után a tartományuraságokra szétesett ország az oszmán-török hódítók könnyű prédája lett. István utódja, Lázár (1371-1389) már nem királyi, hanem fejedelmi címet (knez) viselt, és elismerte Magyarország fennhatóságát. 1389-ben Rigómezőnél döntő csatát vesztett az oszmán-törökök ellen, fogságba esett és megölték. A trónt fia, István Lázarevics (1389-1427) örökölte, aki szintén kénytelen volt a Magyarországtól való függő viszonyt elismerni. Székhelyét a szerb-magyar határon lévő biztonságos Belgrádba (Nándorfehérvár) tette át. Utódja unokaöccse, Brankovics György lett (1427-1456), aki megpróbált Magyarország és az Oszmán Birodalom között egyensúlyozni. Belgrádot átadta Zsigmond magyar királynak (ez lett a magyar végvári rendszer kulcspontja), cserébe magyarországi birtokokért. A 15. század közepére Szerbia egyértelműen oszmán vazallus állam lett.

5.10.6. Hegyek népe: a bosnyákok

238

A jórészt hegyvidéki ország a 14. században kezdett jelentősebbé válni. Addig nem tudta önállóságát elismertetni a környező hatalmakkal (horvátokkal, magyarokkal, bizánciakkal). A magyar királyok többször vezettek keresztes hadjáratot a bogumil eretnekség kiirtására. A Kotromanics-dinasztia uralma alatt álló ország tekintélyét emelte, hogy Nagy Lajos magyar király is ebből a családból választott magának feleséget. I. Tvrtko (1353-1391) bosnyák bán magyar támogatással a szerbek rovására terjeszkedni próbált. 1357-ben királlyá koronáztatta magát. Az Oszmán Birodalomnak ez a kis ország sem tudott ellenállni, 1386-ban behódolásra, adófizetésre kényszerült. 1462-ben vette birtokába az állam egész területét II. Mehmed szultán. Mátyás király sikeres hadjáratokkal Bosznia északi részén bánságokat szervezett, sőt Újlaki Miklóst Bosznia királyává tette meg (1471-1477).

5.10.7. Bulgária bukása A 13. századi Bulgária állama bizánci mintát követett, élén a cár állt, hatalmát a bojárok tanácsa korlátozta. Az állam fővárosa Tirnovo volt. Az ország gazdaságának alapját jelentő mezőgazdaság mellett az etnikailag tarka képet mutató városokban fejlődésnek indult az ipar. A 13. század második felében a Magyarországgal és a Bizánci Birodalommal vívott háborúkban megcsonkult az ország, s kénytelen volt elismerni (adófizetés formájában) a mongol uralmat. A 14. századot a széttagoltság jellemezte. Egyik részének Tirnovo, másiknak Vidin lett a központja, s különvált Dobrudzsa is. A terjeszkedő Oszmán Birodalomnak a legyengült Bulgária nem tudott ellenállni. Bajezid szultán 1393-ban elfoglalta Tirnovót, 1396-ban pedig Vidint. Az európai keresztes had nikápolyi veresége következtében Bulgária függetlenségének elvesztése befejezett ténnyé vált.

5.11. Európa peremén (14-15. század) 5.11.1. Skandinávia és a Baltikum Skandinávia az első ezredfordulón tért át a kereszténységre. Az egyházi szervezet a 11-12. században alakult ki, ekkorra sikerült kiszorítani teljes egészében a pogány kultuszokat. 1155-ben a svéd király a pogány finnek ellen szervezett keresztes hadjáratot. A finn területek a középkorban mindvégig Svédországhoz tartoztak. A 11-12. században a zsákmányoló hajózás helyébe a tengeri kereskedelem lépett. Ekkor épült ki a norvégiai Bergen és a dán Koppenhága (nevének jelentése: a kereskedők kikötője). A 14. századi Dánia gazdag országnak számított, városai megerősödtek, elsősorban a heringkereskedelem révén. A Hanza-szövetség hegemóniájával azonban nem bírtak. 1369-ben még Koppenhága is a Hanza kezére került, s kénytelenek voltak az északnémetek kereskedelmi monopóliumát elismerni (1370). A 13-14. századi Svédországra a királyi hatalom gyengesége a jellemző, a királyok helyett valójában kormányzók irányították az országot (egyes időszakokban Norvégiát és Svédországot együttesen). A norvég dinasztia 1319-ben halt ki, és öröklés útján került az ország a svéd király, II. Magnus hatalmába (1319-1363). 1397-ben Margit dán királynő létrehozta a kalmari uniót, azaz Dánia, Svédország (beleértve a finn területeket is), Norvégia és Izland alkotta birodalmát. A szövetség vezető hatalmának Dánia számított. A 15. század első felében azonban egyre jobban megnövekedtek a dán-svéd ellentétek, és 1448-ban Svédország (a finn hercegséggel együtt) kivált az unióból és saját királyt választott. I. Keresztély dán-norvég király ugyan megpróbálta visszaállítani hatalmát Svédország fölött, 1471-ben azonban döntő vereséget szenvedve a kísérlet föladására kényszerült. A Baltikum népei a 11-12. században vették föl a kereszténységet. Ez a folyamat egyben az egyes népek elkülönüléséhez is vezetett. A lettekkel és az észtekkel német hittérítők, majd a livóniai lovagrend képviselői ismertették meg a kereszténység tanait. A lett és észt területek a livóniai lovagrend államának részeivé váltak. 1219-ben a dán király foglalt el rövid időre tengerparti területeket, s ekkor alapította Tallint (nevének jelentése: a dánok városa). Lettország (neve Livónia) fővárosa Riga lett, amely egyben érseki székhely is. A litvánok a 13. századra saját államot hoztak létre, és megmaradtak pogánynak. 1236-ban Mindaugas vezetésével győzedelmeskedtek a kardtestvérek lovag. rendjének csapatai fölött. Két évszázadon át kemény és kegyetlen harcot folytattak a terjeszkedő Német Lovagrend ellen. Gediminas uralkodása (1315-1342) alatt jött létre Nagy-Litvánia (magában foglalta a mai Fehér-Oroszország és Ukrajna jelentős részét is). Algirdas nagyherceg 1370-ben megpróbálta ostrommal elfoglalni Moszkvát is. A kereszténységet csak 1387-ben vették föl, amikor Jagelló nagyfejedelem a magyar származású Hedvig lengyel királynő férje lett.

5.11.2. A Pireneusi-félsziget államainak fölemelkedése A 11. század folyamán sikerült az északi kisebb-nagyobb keresztény grófságokat egyesíteni, és (részben francia segítséggel) a mórok ellen egyre jelentősebb sikereket értek el. A század végére Navarra és Kasztília királyságai megerősödtek. Nyugaton a 12. század utolsó harmadában új államalakulat jelent meg: Portugália (1179-ben végleg függetlenné vált).

239

A 13. század a hispániai arab uralom végleges megtörésének időszaka. A Las Navas de Tolosánál aratott döntő győzelem (1212) után csaknem négy évtizedes harc árán sikerült a félsziget teljes területét – Granada régiójának kivételével – fölszabadítani (reconquista). A keresztény királyságok egyik legnagyobb gondja az volt, hogy mi történjék a meghódított új területeken élő muszlimokkal, akiknek többsége ott maradt a keresztények által meghódított városokban. Nem volt könnyű az eltérő földrajzi adottságú területek összekapcsolása sem. A félsziget központját Kasztília nagy kiterjedésű, ám meglehetősen száraz, terméketlen fennsíkja alkotta, amelyet termékeny peremvidékek öveztek. A déli területek fejlett gazdasága (öntözési rendszerek), a népes városok, az élénk kereskedelem komoly jövedelmet hoztak a keresztény államoknak is. Az összezsugorodott mór állam mellett négy keresztény ország osztozott a félszigeten: León-Kasztília, Portugália, Navarra s a "konföderációt" alkotó Aragónia és Katalónia. Közülük a legerősebbnek Kasztília számított. Itt élt a félsziget lakosságának háromnegyede, mintegy 4, 5 millió ember. A földközi-tengeri kikötőkkel rendelkező Aragónia azonban jóval fejlettebb volt mind gazdaságilag, mind társadalmilag. Katalóniának a textilipara volt jelentős. Kasztília hatalmas fennsíkján a gazdaság legfontosabb ágazata a juhtenyésztés lett. A gyapjúexport jövedelmező üzlet volt, viszont a pásztorok és a földművelő parasztok között az ellentétek állandó forrása volt a vándorló nyájak kártevése. Hogy a visszafoglalt területeket benépesítsék, a telepes parasztok az európai átlaghoz képest jelentős kedvezményeket kaptak, a városok és falvak közösségei is fontos önkormányzati jogokkal rendelkeztek. A félsziget nyugati sávjában Portugália önálló királyság maradt. Fejlődésére mi sem jellemzőbb, mint hogy Lisszabonban már 1288-ban egyetemet alapítottak (később Coimbrába helyezték át). A 14-15. században alakult ki a portugál dialektus, melyből később kifejlődött az irodalmi nyelv. A 15. század első felében az angolokkal kialakított kapcsolatok is segítettek abban, hogy a kasztíliai támadással szemben sikerült az országot megvédelmezni. A század közepétől gyors ütemben fejlődött a tengeri hajózás, s az óceánra is kimerészkedő flották egymás után foglalták el a közelebb eső szigeteket, majd kereskedelmi állomást létesítettek az afrikai Aranyparton.

5.11.3. A megerősödő Oroszország A 14. században az orosz fejedelemségekre a széttagoltság volt a jellemző. A mongoloknak behódolt Kijevi Nagyfejedelemség megszűnt hatalmi tényező lenni, a Vlagyimiri Nagyfejedelemségben egyre inkább felértékelődött a kereskedelmi utak találkozásánál fekvő Moszkva szerepe. Ebben közrejátszott az is, hogy viszonylag messze feküdt a mongolok (az Arany Horda és utódállamai) uralta területektől. Az első igazán sikeres moszkvai fejedelem Iván Kalita volt (1325-1340), akinek a neve is beszédes (a Kalita jelentése: pénzeszsák, ami egyértelműen a gazdagságára utal). Az 1350-es években a nyugatról behurcolt pestis elérte az orosz területeket, de hamarosan kiheverték ezt a csapást is. A 14. század végére a fejedelemségek megerősödtek, magukhoz tértek a másfél évszázaddal korábbi mongol hadjárat pusztításai után. A mongolok ugyan hurcoltak el mesterembereket, s Kijevet és néhány más várost elpusztítottak, az újjáépítést és a kereskedelmet azonban nem akadályozták, mert számukra is fontos volt az adóbevételek növekedése. A mongolok a városok élén meghagyták a fejedelmeket, akik a nevükben uralkodtak, de szigorúan ellenőrizték őket. A vlagyimiri nagyfejedelem kapott adománylevelet (jarlikot), hogy a mongolok számára szedje az adót, s csak ő tarthatott közvetlen kapcsolatot a kánnal. A 14. század folyamán az ügyes moszkvai fejedelmek szerezték meg a jarlikot. Moszkvának sikerült a területét is növelni. 1380-ban ugyan a Don vidékén, Kulikovo mezején Dmitrij Donszkoj nagyfejedelem (1359-1389) jelentős győzelmet aratott egy mongol sereg fölött, a mongol uralom alóli felszabadulásra azonban még egy évszázadot várni kellett. Dmitrij nevéhez fűződik Moszkva első városfalának kiépítése is. A 15. század első felében II. Vaszilij (1425-1462) moszkvai nagyfejedelem harcban a rjazanyi és tveri nagyfejedelem fölé kerekedett. Az 1470-es években a lengyel királlyal szövetkező Novgorodot is legyőzte, és magas összegű adó fizetésére kötelezte. Majd újabb győzelmes összecsapás után beolvasztották Novgorodot a Moszkvai Nagyfejedelemségbe. Az orosz fejedelemségek egyesítése és a mongol kánoktól független állam kiépítése III. Iván moszkvai nagyfejedelem (1462-1505) érdeme (1480). Az orosz egység tudatának ápolásában döntő szerepet játszott a 14-15. században az orosz ortodox egyház, amelynek működését az Arany Horda kánjai nem akadályozták. Az egyház állandó kapcsolatot tartott fönn a konstantinápolyi pátriárkával, s még inkább az Athos hegyi kolostorokkal. A 15. század eleje az orosz ikonfestészet aranykora. Legismertebb művelője Moszkvában Andrej Rubljov (kb. 1370-1430) és egy Bizáncból bevándorolt festő, Feofan Grek.

5.11.4. Az Arany Horda tündöklése és hanyatlása A Mongol Birodalom nyugati részét az oroszok Arany Hordának nevezték. Mongol neve: Ulusz Dzsocsi. Dzsingisz kán birodalmának nyugati területeit legidősebb fiának, Dzsocsinak juttatta. A fiú azonban apjánál előbb halt meg, így aztán Dzsingisz kán unokája, Dzsocsi fia, Batu kán örökölte. Batu 1235-1242 közötti nyugati hadjárata eredményeként alakult ki uralmi területe, amely a Kárpátoktól az Urálig, sőt azon is túl, egészen Szibéria belsejéig nyúlt kelet-nyugati irányban. Észak és dél felé az oroszok lakta föld nagyobb része is hozzá tartozott, továbbá a Fekete-tenger melléke és a Kaukázus vidéke is.

240

Batu (megh. 1255-ben) fővárosát, Szaraj Batut a Volga alsó szakaszánál alakította ki. Innen később északabbra, Szaraj Berébe került a székhely. E város lakóinak a száma a fénykorban elérte a hatszázezret is. Az Arany Horda által uralt területek lakossága nagyrészt a török népekhez tartozott, így érthető, hogy a mongolok fokozatosan eltörökösödtek. Legnagyobb kánjuk, Özbég (1313-1341) áttért az iszlám hitre. A török törzsek gazdálkodásának alapja az állattartás volt, az Arany Horda területén élő többi nép (oroszok, grúzok, örmények stb.) mezőgazdasági termeléssel és iparral foglalkozott. Tőlük adót szedtek. Az Arany Horda államának jelentős bevétele származott a kereskedelemből. Nemcsak a Feketetenger melléki országokkal, hanem még a távoli Egyiptommal is kereskedtek. A 14. század közepén dúló pestis az állam területén is pusztított. A belső hatalmi harcokkal együtt ez a hanyatlás kezdetét jelentette. A kulikovói csatában aratott orosz győzelem még nem rendítette meg alapvetően a mongol-török hatalom tekintélyét, mert keményen visszavágtak: kifosztották és földig perzselték Moszkvát (1382). Amikor azonban a korábban szövetséges Timur Lenk betört a területükre (1395) és elpusztította Szaraj Berét, a mesteremberek többségét pedig KözépÁzsiába hurcolta el, ez akkora törést okozott, amit már nem tudtak kiheverni. AZ oroszok fölénybe kerültek. A 15. században az Arany Horda kis kánságokra esett szét (legerősebbek: a krími, asztraháni, kazanyi). Maradványait pedig a krími kánság verte szét (1502).

5.12. Az Európán kívüli világ a 14-15. században 5.12.1. Az arab világ és fekete Afrika Észak-Afrikát ebben a korszakban is az arab államok uralták. A mai Marokkó területe 1269-1420 között a Marinidák dinasztiájának kezén volt. Fővárosuk Fez. A 15. század elején az állam hanyatlása oda vezetett, hogy a portugálok egymás után építették ki bázisaikat a tengerparton (1415: Ceuta; 1471: Tanger; 1491: Melilla), majd behatoltak az ország belsejébe. Keletebbre, a mai Algéria területének nyugati részén alakult ki a Tlemceni Királyság (1235-1554), amely a Marinidákkal és a tunéziai Háfizidákkal többször is háborúskodott. A 14. század végétől a Háfizidáktól elszenvedett sorozatos vereségek miatt a királyság területe jelentősen csökkent. Hanyatlani kezdett a távolsági kereskedelem is. A terület iszlamizálása a 15. században fejeződött be, a lakosság – kivéve a berber hegylakókat – átvette a vallással együtt az arab nyelvet is. A mai Tunézia területének a Háfizidák, az Almohádok egykori helytartói lettek az urai, független birodalmat létrehozva (1228-1574), amelybe beletartozott Kelet-Algéria és Tripolitánia (Líbia nyugati része) is. Kelet-Líbia viszont az egyiptomi mameluk birodalom része lett. Egyiptomot ugyanis 1250-1517 között (azaz az oszmán-török hódításig) a Bahri mamelukok után (1250-1390) a Burdzsi mamelukok dinasztiája (13901517) uralta. Nyugat-Afrikában e korszakban is meghatározó volt a Szaharán keresztül az észak-afrikai muszlimokkal folytatott kereskedelem. Kereskedővárosok egész sorában cserélték ki észak áruit a déli őserdei övezet termékeire (réz, só stb.), beleértve az "emberi árut", azaz a rabszolgákat is. Az Atlanti-óceán partjától kezdődő széles sávban, a Szaharától délre a következő nagy kiterjedésű birodalmak sorakoztak, nyugatról kelet felé haladva: Mali, Diara, Songhay, a hausza államok, valamint Nupe és Kanem-Borno. Ezektől délre, az óceán partján Akan és Benin állama helyezkedett el. A Niger folyó nagy kanyarjának vidékét a Mali Birodalom ellenőrizte. A 15. században Songhay vette át a szerepét. Fontos kereskedőváros volt Jenne a Timbuktu felé vezető folyó menti úton. A több negyedet magában foglaló város elkülönülő részeiben laktak a helyi kézművesek, illetve az idegen északi kereskedők. Muszlim mértékegységeket használtak. A városban – csakúgy, mint más nagyobb szavannai városokban – a 13-14. században, azaz a muszlini vallás elterjedését követően egymás után épültek a vályogtéglából emelt csodálatos mecsetek. 1400-tól fontossá váltak az akani új aranylelőhelyek. Az új hatalmi központok ezután keletebbre helyeződtek, amit a kereskedelmi utak is követtek. A Csád-tó környékén alakult ki a hatalmas Borno állam amely kelet felé nyomulva elfoglalta Kanemet. DélNigériában a legfontosabb őserdei királyság a 11-12. században alapított Benin volt; központja Benin város, amelyet hatalmas földsáncokkal vettek körül. Kelet-Afrika kereskedő királyságai az Indiai-óceán partján sorakoztak, s elsősorban a muszlinokkal kereskedtek. A zanzibári Kilwa uralkodója pénzt is veretett, és a 14. század elején fölépült hatalmas palotája Husuni Kubwa néven, Aranyat, elefántcsontot, agancsot, bőrt és teknőspáncélt exportáltak Arábiába és Indiába, ezekért cserébe kínai és az iszlám országokból származó kerámiát, kelméket, üveggyöngyöket importáltak. Délkelet-Afrika legjelentősebb birodalma volt Zimbabwe (a bantu szó jelentése: kőhajlék). A karunga népcsoport uralma alatt a 11-15. században hatalmas birodalom alakult ki. Ennek (talán vallási?) központja volt Nagy Zimbabwe, amelynek települését a 17. századig lakták. Több mint huszonnégy hektáron terül el épületegyüttese. A hegytetőn állt egy nagyméretű erődítmény, sok szobával és labirintusszerű összekötő folyosókkal. A völgyben habarcs nélküli kőtömbökből emelt vastag fallal vettek körül ellipszis alakban egy tornyot. A falakon kívül is kisebb-nagyobb kőépületek álltak. A városnak kiterjedt csatornarendszere volt. Rézpénzt használtak. Elsősorban pásztorkodással foglalkoztak. Fontosak voltak a Zambézi-környék aranybányái. A mai Zimbabwe és Mozambik állam területén a királyok fallal körülvett kőépület-együttesekben laktak. Több száz ilyen "zimbabwe" maradványait találták meg eddig a kutatók.

5.12.2. Ázsia népei és birodalmai

241

Kis-Ázsia nyugati részének ura a 14. századtól az Oszmán Birodalom, amelynek hatalmát csak átmenetileg rendítette meg a Timur Lenktől elszenvedett megsemmisítő vereség (1402). Egy évtizedig kisebb emírségekre bomlott ekkor a hatalmas terület, majd ismét helyreállt az oszmán szultánok uralma. Konstantinápoly elfoglalója, II. Mehmed, a Hódító volt az, aki Kelet-Anatóliát is birodalmához csatolta (1468, Karamán Emírség).

5.12.2.1. Irán A Kaukázus birtoklásáért a mongolok európai birodalmával, az Arany Horda államával hadakoztak. Az új uralom okozta pusztítást és hanyatlást csak a 14. század elejétől váltotta föl ismét a fejlődés. A hódítók államában ekkor már ismét a perzsák kezébe kerültek a legmagasabb hivatali rangok. A különböző vallások közötti vetélkedésből pedig az iszlám vallás síita ága került ki győztesen. 1343 után az állam részfejedelemségekre szakadt szét, amely megkönnyítette Turkesztán urának, Timur Lenknek a hódítást. 1370-1392 között foglalta el egymás után a kis helyi dinasztiák önálló államait. Irán a Timurida Birodalom része lett. Timur halála után óriási birodalma széthullott. A Fehér Horda (akkojunlu) állama győzedelmeskedett a Fekete Horda állama fölött. Az Oszmán Birodalommal is harcoló Uzun Haszan (1453-1478) erőskezű uralma idején a főváros Tebriz lett. Kelet-Iránban Timur fia, Sáhrukk uralkodott (1405-1446). Utódai alatt birodalma több részre szakadt.

5.12.2.2. A sánta Timur birodalmat épít Dzsingisz kán második fia, Csagatáj apja halála után birtokba vette Kasgáriát (ma Kínához tartozik), a mai Turkesztán területének legnagyobb részét (az Amu-Darja és a Szir-Darja folyó közötti területet), ahol kánságot szervezett. Fővárosa Almarik lett. Csaknem másfél évtizedig tartó uralkodás után, 1241-ben halt meg, Batu nyugati hadjárata idején. A mai Kazahsztánban, Szamarkand közelében egy eltörökösödött mongol törzs fiaként született Timur (1336), korának legsikeresebb hódítója, akit "Sántának" (Lenk) neveztek. Amikor 1941-ben régészek fölnyitották szamarkandi sírját, akkor megbizonyosodhattak a névadás jogosságáról: egy jobb lábára és karjára béna, ám erős testalkatú és magas férfi csontvázát találták meg. Timur, csakúgy, mint Dzsingisz kán, az egymással vetélkedő kánok közül hol az egyik, hol a másik oldalára állt, ahogyan éppen az érdeke diktálta, s így egyre emelkedett a hatalma. Győzelmei után, 1370-ben kikiáltotta magát a Csagatáj-nemzetség kánjának és a Mongol Birodalom újjáélesztőjének. 1380-ban elfoglalta Kasgart, majd a föllázadt oroszok ellenében Krím kánját, Tokhtamist támogatta. Csapatai elfoglalták Moszkvát, és Poltava mellett a litvánok hadait is szétverték. 1383-ban kezdte el Perzsia meghódítását és 1385-ben uralma alá hajtotta az egymással torzsalkodó kisebb-nagyobb kánságokra szétesett, emiatt számottevő ellenállást kifejteni képtelen országot. 1386-1394 között a fáradhatatlan hódító Irak, Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia ura lett. Időközben az Arany Horda ura, Tokhtamis ellen is harcolt, akit végül 1391-ben sikerült legyőznie. 1395-ben újjászervezett seregével ismét támadott Tokhtamis, ám ezúttal megsemmisítő vereséget szenvedett. Ezt követően Moszkvát foglalta el Timur. Majd leverte a Peruiában föllángoló fölkeléseket, s megtorlásul egész városok lakosságát irtotta ki, az emberek koponyáiból pedig magas gúlákat emeltetett. 1398 őszén indult Timur indiai hadjárata. A Delhi szultánátus hadseregére megsemmisítő csapást mért. A kegyetlen hódító Delhi városát is romhalmazzá változtatta. 1399-ben az egyiptomi mameluk szultán és I. Bajezid oszmán szultán elleni hadjáratra indult. 1401-ben elfoglalta Damaszkuszt, majd Bagdadot, mindkettőt kíméletlenül földúlva. 1402 nyarán szétverte Bajezid seregét, őt magát is elfogta. 1404-ben már Kína ellen indult, de megbetegedett és rövidesen meghalt. Emlékét őrzik Szamarkand pompás, azurkék, tüzkiz, arany és alabástrom színű mozaikkal díszített épületei. Megfigyelhető az épületeken a szeldzsuk hatás. Szamarkandot az oktatás és tudomány központjává tette. Két fia megosztozott a nekik juttatott birodalmon. Nemsokára kezdetét vette a hatalomért való vetélkedés. Ükunokája, Bábur (1483-1530) muszlim birodalmat alapított Indiában.

5.12.2.3. Hanyatló India 1206-1290 között az ún. Rabszolga-dinasztia, majd 1290-1320 között a Khialdzsí-dinasztia uralkodott, őket a jóval hosszabb életű Tughluq-dinasztia (1320-1414) követte. Ez utóbbi megalapítója szintén egykori rabszolga, Iughlug (1320-1325) volt, aki hadakozott Perzsiával és Kínával is, ám vállalkozásai kudarcba fulladtak, Belpolitikájában is erőszakos volt. Ennek döbbenetes példája 1334-ben Delhi lakóinak kitelepítése. Így nem csoda, hogy lázadások robbantak ki, s maga Tughluq is a lázadókkal vívott harcokban esett el. Fia, Alá-ud-dín Firúz nevéhez nagyszabású építkezések kötődnek: öntözőművek, hidak, gátrendszer, templomok, iskolák, kórházak. A dinasztia hatalma azonban egyre hanyatlott, és a belső-ázsiai könyörtelen hódító, Timur Lenk könnyű prédája lett India (1398). Delhi utcáin hullahegyek maradtak, megszálló csapatok azonban nem, így a régi dinasztia visszatérhetett. Nem sokáig örülhettek azonban a hatalmuknak, a dinasztia utolsó szultánja örökös nélkül halt meg. A Szajjidok dinasztiája váltotta föl őket (1414-1451). Az ország széthullását nem tudták megállítani, képtelenek voltak a különböző hűbérúri csoportok egymás elleni harcát megfékezni. A delhi szultánok voltaképpen csak névleg uralkodtak, valójában bábok voltak. Jellemző egy

242

korabeli mondás: a szultán, azaz "a világ ura hatalma Delhitől Pálámig terjed". Utóbbi egy kis falu Delhi mellett, ma a fővároshoz tartozik, ott a repülőtér. Az afgán származású Lódí-dinasztia (1450-1526) Bahlúl-khán államcsínye révén került hatalomra. Négy háborús évtized következett, eredménye néhány kisebb fejedelemség meghódoltatása volt. Utódai alatt is folytatódott ez, míg az elégedetlenkedő hűbérurak kérésére Bábur szétverte hadait, és létrehozta (1526) a két évszázadon keresztül fönnálló Mughal Birodalmat.

5.12.2.4. Kína fölemelkedése A mongolok, akik nem olvadtak be a kínai népességbe, viszont átvették az állam irányításának magas szintű, kifinomult módszereit, igazából sosem tudták elfogadtatni magukat a meghódított ország lakóival. A rossz termés és az áradások miatt kitört parasztfelkelések döntötték meg uralmukat (1368). Csu Jün Csang buddhista szerzetes alapította meg az új nemzeti dinasztiát (Ming-dinasztia, 1368-1644). Előbb Nanjing lett a főváros, majd Pekingben épült föl a birodalom új, gyönyörű központja (1421). A nagy fal védelmére kénytelenek voltak állandóan jelentős hadsereget fegyverben tartani, hogy megakadályozhassák az újabb mongol betöréseket. Ekkor volt a legfejlettebb a kínai flotta. Cseng Ho (Cheng He), az eunuch admirális vezetésével óriási flotta indult felfedezőútra. Eljutottak India és Arábia érintésével Kelet-Afrikába, sőt valószínűleg még a Jóreménység fokát is megkerülték. Ellentétben a 15. század európai hajósaival, a náluknál sokszorta erősebb és korszerűbb kínai flotta nem törekedett gyarmatosításra, s tartózkodott attól is, hogy egy-egy táj bennszülöttjeivel erőszakoskodjék. Az eredményeket (a kitűnő kereskedelmi lehetőségeket) azonban nem tudták kihasználni, mert a császár leállíttatta a távoli vizekre tartó hajóutakat. Kína ezzel elzárkózott a világtól.

5.12.2.5. Japán, a szamurájok országa A 13. századi Japánt leginkább a Kínát uraló mongolok fenyegették, mindkét támadásuk meghiúsult azonban. A hadi sikerek ellenére a Kanvakura sógunátus nem sokkal élte túl az 1281-es támadás visszaverését. A császár (tennó) udvarában a tényleges hatalmat kezében tartó nagyúr ellen összeesküvést szerveztek. Az Oki szigetére száműzött császárnak sikerült megszöknie, s egymás után hozzá csatlakoztak a nagy hatalmú szamurájok, s közös erővel (beleértve a templomok fegyvereseit is) megsemmisítették a Hódzsó-családot, ami azt jelentette, hogy másfél évszázad után megdőlt a Kamakura sógunátus. Ezután sem állhatott azonban vissza a tényleges császári hatalom. A 14. századot nagyrészt két szembenálló csoport uralta: a déli udvar és az északi udvar. Végül a fokozatosan meggyengülő déli udvar beolvadt az északi udvarba (1392). A győzelmes sógun, Josimicu (1358-1408) Muromacsiban építette föl székhelyét, s erről nevezik Muromacsi-korszaknak a következő, csaknem két évszázados időszakot. A 15. század második felében belháborúk kezdődtek, így kapta ez a korszak a hadakozó fejedelmek kora megnevezést. A Muromacsi sógunátus egyik gazdasági alapja az intenzív kereskedelem volt. Az állandósuló harcokban a korábbinál is jobban megszilárdult a szamuráj harcosok erkölcse. Ennek központi gondolata az önfeláldozó kötelesség lett. A szamuráj számára az igazi elismerést a dicső halál jelenti, ha életét az uráért csatában áldozza föl. Akkor is végeznie kell magával, ha az urának meg kell halnia. A 14. században ennek az ideológiának a jegyében igen elterjedt a szamurájok körében az öngyilkosság. Kialakult ennek jellegzetes formája, a seppuku, vagyis a hasfelmetszés. A kor kedvelt irodalmi műfaja volt a renga, vagyis a láncvers. Ennek első három sorát az egyik, másik két sorát egy másik költő írta. Meghonosodik a japán színjátszás sajátos műfaja, a mindmáig időtálló nó dráma is. A középkort lezárni, azaz voltaképpen elhatárolni az utána következő időszaktól meglehetősen reménytelen vállalkozás. Mert kétségtelen, hogy századokon keresztül érlelődtek azok a folyamatok, amelyek aztán rendkívüli változásokat hoztak a történelem menetében. A középkorra az volt a jellemző, hogy három világrész (Európa, Ázsia, Afrika) összesített területének is valójában csak a felénél kisebb hányada állt kapcsolatban egymással. Amerika és Ausztrália egyetlen más világrésszel sem tartott kapcsolatot. Az "Óvilágról" mit sem tudtak, s az "Óvilág" sem tudott róluk. Sőt az "Óvilágon" belül is meglehetősen esetlegesen alakult a távolabbi civilizációk egymással való érintkezése (a kereskedelmi kapcsolatok általában nem lehettek folyamatosak). A középkor végére aztán Európa lett az a kontinens, amely eljutott odáig, hogy intenzívebb kapcsolatokat keressen a többi földrésszel. S amikor a tapogatódzó kezdeményezések helyét átvették a határozott célkitűzéssel induló felfedezőutak, attól kezdve a világ megváltozott. A középkort bemutatva voltaképpen arra is keresnünk kell a választ, miért is éppen Európa lett a világ integrálója. Miért nem Kína, Japán, India vagy az arabok? A történeti folyamatok bemutatása talán ezekre a nyíltan ki nem mondott kérdésekre is megpróbál valamilyen formában választ adni. Abelardus, Petrus: Szerencsétlenségeim története. Bp. 1985; Amor sanctus. Középkori himnuszok. (Ford. Babits Mihály) Bp. 1984; Balogh Anikó: Edda. Óészaki mitologikus és hősi énekek. Bp. 1985; Canterbury Szent Anzelm: Miért lett Isten emberré? Bp. 1993; Cassianus, Johannes: Az egyiptomi szerzetesek tanítása 2. Pannonhalma-Tihany, 1998-1999; Uő: A keleti szerzetesek szabályai. Pannonhalma-Tihany, 1999; Compagni, Dino: Krónikája korának eseményeiről. Bukarest, 1989; Az első és második keresztes háború korának forrásai. Bp. 1999; Froissart krónikája. Bp. 1971; Az isteni és emberi természetről I. Görög egyházatyák 2. Bp. 1994; Jónás Ilona (szerk.): Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet. Bp. 1999; Justinianus császár Instituciói. Bp.1991; Kardos Tibor (vál.): Dante, Petrarca, Boccaccio. Művészéletrajzok. Bp.1963;

243

Korán. (Ford. Simon Róbert) Bp. 1987; Kulcsár Zsuzsanna (vál.): A középkori élet. Bp. 1964; Marosi Ernő: A középkori művészet történetének olvasókönyve. Bp. 1997; Uő (összeáll.): A középkori művészet világa. Bp. 1969; Mezey László (vál.): Deákok és lovagok. Bp.1961; Uő (vál.): Középkori krónikák 1-2. Bp. 1969; Prokopius: Titkos történet. Bp. 1984; Salisbury, John of: Poliraticus. Bp. 1999; Szennay András (szerk.): Népek nagy nevelője. Szent Benedek. Európa védőszentjének emlékezete. Bp. 1981; Voragine, Jacobus de: Legenda aurea. Bp. 1990. Angi János – Bárány Attila – Orosz István és mások: Európa a korai középkorban (3-11. század). Debrecen, 1997; Angi János – Barta János – Bárány Attila és mások: Európa az érett és a kései középkorban. Debrecen, 2001; Berki Feríz: Az ortodox kereszténység. Bp. 1975; Bloch, Marc: A feudális társadalom. Bp. 2002; Boockmann, Hartmut: Einführung in die Geschichte des Mittelalters. München,1996; Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Bp. 1993; Uő: A magyarok és Európa a 9-10. században. Bp. 2000; Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása. Bp, 19992; Brett, Michael – Forman, Werner: A mórok. Az iszlám Nyugaton. Bp. 1985; Brons Johannes: A vikingek. Bp. 1983; Brown, Peter: A szentkultusz. Bp. 1993; Bury, J. B. – Gwatkin H. M.: Cambridge Medieval History 1-8. Cambridge, 1911-1936; Cahen, Claude: Az iszlám A kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig. Bp.1989; Chadwick, Henry: A korai egyház. Bp. 1999; Chenu, M. D.: Aquinói Szent Tamás és a teológia. Bp. 1999; Chesterton, G. K.: Aquinói Szent Tamás. Bp. 1986; Uő: Assisi Szent Ferenc és a Fioretti. Bp. 1980; Coe, M. D.: The Maya. London, 1984; Crabtree, Pam J. (ed.): Medieval Archaeology. New York, 2000; Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete 1-2. Bp. 1969; Davies, N.: The Aztecs. London, 1973; Davis, R. H. C.: A normannok. Bp. 2002; Duby, Georges: Emberek és struktúrák a középkorban. Bp. 1978; Uő: A katedrálisok kora. Bp. 1984; Uő: A lovag, a nő és a pap. A házasság a középkori Franciaországban. Bp. 1987; Uő: A nő a középkorban. Bp. 2000; Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. Bp. 1987; Embree, Ainslee T. (szerk.): Encyclopedia of Asian History 1-4. New York-London, 1988; Endrei Walter: A középkor technikai forradalma. Bp. 1978; Engel Pál: Szent István birodalma. Bp. 2001; Entz Géza: A gótika művészete. Bp. 1973; Epperlein, Siegfried: Nagy Károly. Bp. 1982; Fage, J. D. – Oliver, R. (eds): Cambridge History of Africa 1-3. Cambridge, 1977-1982; Félegyházy József: Az egyház a korai középkorban. Bp. 1967; Fernández-Almesto, Felipe: A középkor története. Bp. 2001; Fischer-Fabian, S.: A német cézárok. A középkor császárainak tündöklése és bukása. Bp. 1985; Floss, Clive-Magdalino, Paul: Róma és Bizánc. Bp. 1990; Font Márta: A német lovagrend alkonya. Pécs, 1997; Uő: Oroszország, Ukrajna, Rusz. BudapestPécs, 1998; Uő: A keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet-Európa a 10-12. században. Bp. 2005; Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája 1-2. Bp. 1981; Gótikus stílus. Bp. 1999; Gunst Péter: Barbarossa Frigyes. Bp. 1976; Gurevics, A. J.: A középkori ember világképe. Bp. 1974; Uő: A középkori népi kultúra. Bp. 1987; Gülke, Peter: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok. A középkor zenéje. Bp. 1979; Hamman, A.: Így éltek az első keresztények. Bp. 1987; Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Bp. 1993; Holmes, G.: Hierarchia és lázadás (1320-1450). Blackwell Európa-története. H. n. 2003; Jakó Zsigmond – Manolescu, Radu: A latin írás története. Bp. 1987; Sz. Jónás Ilona: A középkor császárai. Bp. 1993; Kádár Zoltán: Bizánci művészet. Bp. 1987; Katus László: A középkor története. Bp. 2001; Kaufmann, J. E.-Kaufmann, H. W.: Középkori várak. H. n. é. n.; Kenny, Antony: Aquinói Szent Tamás. Bp. 1996; Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Bp. 2000; Uő (szerk.): Európa ezer éve. A középkor I-II. Bp. 2004; Krawczuk, Aleksander: Nagy Konstantin. Bp. 1981; Kristó Gyula (főszerk.): Korai magyar történeti lexikon (9-14. század). Bp. 1994; Kristó Gyula – Makk Ferenc (szerk.): Európa és Magyarország Szent István korában. Szeged, 2000; Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Bp. 1967; Le Goff, Jacques: Az értelmiség a középkorban. Bp. 1979; Lexikon des Mittelalters 1-10. München, 1991-1999; Makkai László: Az európai feudalizmus jellegzetességei. Bp. 1987; Marosi Ernő: A román kor művészete. Bp. 1972; Matthew: A középkori Európa atlasza. Bp. 1983; Mazahéri, Aly: A moszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Bp. 1989; Mezey Barna: Európai parlamentarizmus- és alkotmánytörténet. Miskolc, 1995; McKitterick, Rosamond (ed.): New Cambridge Medieval History 2-3., 5-7. Cambridge, 1995-2000; Niederhauser Emil: A kelet-európai népek története. 1. rész. A kezdettől a XVIII. század végéig. Bp. 1988; Nigg, Walter: A szerzetesek titkai. Bp. 1984; Obolensky, Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség. Bp. 1999; Orosz István (szerk.): Európa a korai középkorban. Debrecen, 19992; Ostrogorsky, Georges: A bizánci állam története. Bp. 2003; Palacky, Frantísek: A huszitizmus története. Bp. 1984; Papp Imre: Nagy Károly és kora. Debrecen, 1997; Pérnoud, Régine: Jeanne d'Arc. Bp. 1991; Pósán László: Németország a középkorban. Debrecen, 2003; Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége. Szerzetesség- és művelődéstörténeti enciklopédia. Bp. 1998; Uő: A keresztény Európa szellemi gyökerei. Az öreg földrész hagiográfiája. H. n. é. n. [2004]; Rescigno, Eduardo – Garavaglia, Renato: A keresztény és világi ének a középkorban. Bp. 1987; Riché, Pierre: II. Szilveszter, az ezredik év pápája. Bp. 1999; Runciman, Steven: A keresztény hadjáratok története. Bp. 1999; Uő: A szicíliai vecsernye. Bp. 1999; Saunders, John J.: A History of Medieval Islam. London, 1965; Schütz István: Fehér foltok a Balkánon. Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába. Bp. 2002; Schwartzenberg, Jisep E. (ed.): A Historical Atlas of South Asia, New York, 19922; Shahar, Shulamith: Gyermekek a középkorban. Bp. 2000; Southern, R. W.: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Bp. 1987; Székely György: VII. Gergely. Bp. 1984; Szkazkin, Sz. D.: A parasztság a középkori NyugatEurópában. Bp. 1978; Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Bp. 1974; Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Bp. 1971; Toman, Rolf: Román stílus. Építészet. Szobrászat. Festészet. Bp. 1998; Tóth Imre: Konstantin-Cirill és Metód élete és működése. Bp. 1991; Trapé, Agostino: Szent Ágoston, Bp. 1987; W. Tuchmann, Barbara: Távoli tükör. A szerencsétlen XIV. század. Bp. 1987; Váczy Péter: A középkor története. Bp. 1936; Vanyó József: Az ókeresztény egyház és irodalma. Bp. 1980; Vásáry István: Az Arany Horda. Bp. 1986; Uő: A régi Belső-Ázsia története. Szeged, 1993; Vauchez, André (ed.): Dictionnaire encyclopédique du Moyen Age 1-2. Paris, 1997; Zarnecki, George: Kolostorok, szerzetesek, barátok. Bp. 1986; Zeeden, Ernst Walter (Hrsg.): Grosser historischer Weltatlas. Mittelalter. München,1983; Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Bp. 1988.

244

6. Kora újkor (1492-1789) 6.1. A gabona rabságában – a reformáció és a felvilágosodás igézetében 6.1.1. Kora újkor vagy modern kor? 6.1.1.1. Mi is az a kora újkor? Egy neves francia történész szerint, ha képzeletbeli időutazást tennénk a 18. század Európájában, akkor abban a meglepetésben lenne részünk, hogy órákig elbeszélgethetnénk mondjuk Voltaire-rel, hiszen korunk eszmeileg rokona a 18. századnak. Ugyanakkor iszonyatos távolságot, gyakorlatilag 15. századi viszonyokat tapasztalnánk, ha néhány napig vendégeskednénk a házában. Gondoljunk itt a világításra, fűtésre, öltözködésre, lakáskomfortra, illetve inkább annak hiányára – vagy a közlekedésre. A 15. és a 18. század által határolt történelmi időszakot nevezzük kora újkornak, mely a földrajzi felfedezésekkel (1492), más vélemények szerint a reformáció kezdetével (1517) indul, és a nagy francia forradalom (1789) koráig tart. Érdekes, de alapvetően átmeneti kor ez, mely sok mindent átment a középkorból, de egyidejűleg elő is készíti az újkor alapvető változásait. Ugyanakkor nem hasonlít sem egyikre, sem másikra. A 17. század végének történetírója, Christoph Cellarius volt az első, aki szakított a történelem addig jellemző világbirodalmakra való felosztásával (babiloni, perzsa, görög, római, utóbbiba beleértve a Német-római Birodalom történetét is). Cellarius a történelmet antik, középkori és újkori részekre osztotta. Hamar kiderült azonban, hogy ez a tagolás túl nagy léptékű volt, és levált az antikvitás korai (görög-római) szakaszáról a kései, sőt a középkor is korai, érett és kései jelzőket kapott. Lényegében ez történt később az újkorral is, amikor a 16-18. század egyre jellemzőbben külön korként jelent meg a német frühe Neuzeit, az angol early modern és a francia histoire moderne elnevezéssel. Nálunk a "kora újkor" honosodott meg, és vált egyre inkább használatossá. Ugyanakkor a "hosszú 19. század" történelme (a francia forradalomtól az első világháborúig terjedő időszak) viszont maga mint az újkor jelent meg a történeti terminológiában.

6.1.1.2. A "hosszú 16. század" A kora újkor is tovább tagolható. A francia Annales (Évkönyvek) történetírói iskola történésze, Fernand Braudel alkotta meg a "hosszú 16. század" fogalmát, mely a 15. század közepétől a 17. század közepéig (az 1450-es évektől az 1640-es évekig) terjedő időszakot jelenti. Egy másik kiváló képviselője ennek a történetírói iskolának, Pierre Chaunu az ezt követő időszakban (1620/40-1750/60-as évek) klasszikus Európáról beszél. Ekkor váltja fel kontinensünkre vonatkozólag az "Európa" humanista szóhasználat a "kereszténységet" – Nyugaton előbb, Keleten később. A régebbi történeti irodalom többnyire két eseményt nevez meg belső korszakhatárként. Az 1640-ben kezdődő angol forradalmat és az 1648-as vesztfáliai békét. Az előbbi marxista, az utóbbi polgári szellemiséget tükröz. Nálunk és a hajdani ún. szocialista országokban az angol forradalom csaknem fél évszázadig az újkor kezdetét jelentette, annak a marxi gondolatnak a jegyében, hogy "a forradalmak a történelem gőzmozdonyai". Csakhogy ami Angliában történt az 1640-es évektől, az egy Európa perifériáján zajló esemény volt, nem csupán földrajzi, hanem politikai értelemben is. Anglia ekkor még ugyanis nem tartozott Európa nagyhatalmai közé, és az ott történtek különösebben nem hatottak a kontinens országaira, a koronás fő, I. Károly kivégzése miatti felháborodást leszámítva. Lényegében azonban ugyanez mondható el 1648-ról, a vesztfáliai békéről is, melynek jelentősége egyetemes történeti szempontból alig több, mint az itáliai háborúkat lezáró cateau-cambrésis-i (1559) vagy a spanyol örökösödési háború végét jelentő utrechti (1713), esetleg az 1763-as párizsi és hubertusburgi béke, mely a hétéves háborút zárta le. Mi a továbbiakban mégis a vesztfáliai békét tekintjük ilyen belső korszakhatárnak. Egyrészt, mert a mai európai államrendszer ekkor kezd kirajzolódni, másrészt pedig a magyar történeti irodalom hagyományai is erre köteleznek bennünket. Ugyanakkor vannak olyan gazdaságtörténeti iskolák is, melyek a nagy földrajzi felfedezések következményeként általánossá váló világkereskedelem, illetve a kereskedelmi tőke mezőgazdaságba áramlásának hatását a 17. század elejétől belső korszakhatárként kezelik.

6.1.2. Élet az újkor hajnalán 6.1.2.1. Demográfia Ismerkedjünk meg először a kora újkor néhány jellemzőjével! Ami a népesség alakulását illeti, elég bizonytalan adatokkal rendelkezünk, főként Afrika, Amerika, valamint Ausztrália és Óceánia vonatkozásában. Európa lakossága az 1650 és 1800 közötti másfél században 105 millióról 187 millióra nőtt. Ez a növekedés nagyjából megfelelt Ázsia népesedési ütemének, ahol – ugyanebben az időszakban – 330 millióról 602 millióra nőtt a lélekszám.

245

A növekedés ütemének vizsgálatához hívjuk segítségül ismét Braudel kutatását, és nézzük meg az európai Nyugat hozzávetőleges népességnövekedési adatait-a korábbi időszakokra is kivetítve. 1100-1350: hosszú növekedési periódus (dagály) 1350-1450: heves, hirtelen apadás (apály) 1450-1650: második növekedés (6,2 ezrelék) 1650-1750: enyhébb apály, inkább lassulás (2,4 ezrelék) 1750-1800: folyamatos növekedés (4 ezrelék) Az egyik "apályos" időszak a korábban tárgyalt 1350 és 1450 közötti, amikor a pestisjárvány, a háborúk (százéves háború és parasztfelkelések), az éhínségek stb. miatt csökkent a népesség. A másik a harmincéves háború időszaka (1618-1648), mely a kor legkiterjedtebb, legpusztítóbb európai háborúja volt. Fontos mutató a népsűrűség is. Itt főként csak európai adatokat ismerünk. Ezek fényében megállapítható, hogy a kontinens átlagos mutatói csaknem megduplázódtak az 1500 és 1750 közötti két és fél évszázadban. (8 fő/km2-ről 15-re nőtt a népsűrűség.) Ezen belül a középkor végén legnagyobb népsűrűségű Itália mutatói előbb romlottak (1500: 44 fő/km2, 1650: 38 fő/km2), majd szerény növekedés figyelhető meg itt is (1750: 51 fő/km2). Nagyobb ütemű a fejlődés Angliában (1500: 25 fő/km2, 1750: 40 fő/km2), Franciaországban (1500: 27 fő/km2, 1750: 44 fő/km2), de főként a Németalföldön (1500: 30 fő/km2, 1750: 67 fő/km2). Az Észak-Itáliától a délnémet területen keresztül Franciaországon és Németalföldön át Angliáig terjedő kb. 1 millió km2-nyi térséget nevezzük kora újkori kontinensünk centrumának, "fennsíkjának", mely a mediterrán térségből helyeződik át ide. Ezt a skandináv, közép-európai, dél-itáliai és Ibériai-félszigeten lévő országok félperifériája vette körül. Ennek a térségnek a népsűrűségi mutatói lényegesen szerényebbek. Spanyolországé például 17, a Német-római Birodalomé 20-22, Skandináviáé pedig 2 fő/km2 volt. De felettébb csalóka adatok ezek – mint a statisztikai átlagok általában –, ha figyelembe vesszük, hogy Spanyolország területének kétharmada szinte lakatlan volt, így tényleges népsűrűségi adata megduplázható. Ugyanígy Skandinávia adata is megtévesztő, mert ott a tényleges lakott és termelésre is alkalmas déli területeken a népsűrűség 12-20 fő/km2-rel már közepesnek számított. Általában elmondhatjuk, hogy a kora újkori Európában egy államnak a politikai hegemóniához, kontinentális vezető szerepéhez mintegy 15 milliós népességre, a gazdasági virágzáshoz pedig legalább 30 fő/km2 népsűrűségre volt szüksége. Ilyen mutatókkal korszakunk nagy részében csak Franciaország rendelkezett. Korunk gégére azonban már nemcsak nagy államok, de kisebb lélekszámú, ugyanakkor fejlett országok is nagyhatalmi szerephez juthattak (pl. Hollandia, majd Anglia). 6.1.2.1. A demográfiát szabályozó tényezők A lakosság lélekszámának gyarapodása nem a születésszám látványos növekedésével, hanem a halálozások számának csökkenésével magyarázható. A kora újkori Európa fiatal volt, de a családonkénti átlagosan 6-8 gyerekből a megszületettek egyötöde nem érte meg az első életévét, kétötöde pedig a tizediket. A lakosság egynegyede 3 éves, másik negyede 25 éves, harmadik negyede pedig 50 éves kor előtt halt meg. Egy 40-50 éves ember már öregnek számított, és a halálakor 77 éves XIV. Lajoshoz hasonló "matuzsálemek" csak elvétve voltak, azok is jellemzően a jobb körülmények között élők soraiban. A kora újkorban beszélhetünk azonban bizonyos születésszabályozásról is. A legegyszerűbb a szexuális élet időtartamának a megrövidítése. Késeiek a házasságkötések. Nem ritka a 30. évéhez közel házasodó nő, és kifejezetten gyakori az ilyen korú férfi. A termékenységi idő így leszűkült jó tíz évre. Mivel a kétévenkénti gyermekáldás ekkor nagyjából biztosított volt, így egy-egy családban általában hat-nyolc gyerek született, amit persze a fenti halálozási adatokkal kell értékelnünk. A születésszabályozás tudatos módszerei is előfordultak, amikor a férfiak visszatartják magukat "az első hevületüktől". Szép lassan változott az a középkori keresztény felfogás, amely a szexualitást afféle "iparos tevékenységnek" tekintette, lévén egyetlen célja az utódnemzés. A házaséletet a kora újkori "modern" közgondolkodás azért fogadta el, mert fékezte a kicsapongást és a paráznaságot. Azt az álláspontot, mely szerint a szexualitás nemcsak az egészség, hanem az örömszerzés miatt is elfogadható, inkább vitatták, mintsem egyetértettek vele. Ez a helyzet csak a korszak végére változott meg. A halálozási adatok így is kedvezőbbek a középkoriaknál, mert nem voltak például nagy pestisjárványok (Nyugaton az 1660-as évekkel "elenyészett", de Keleten – Odesszában – még a 19. században is felütötte a fejét a rettegett kór). Szinte teljesen megszűnt a középkor egyik legszörnyűbb betegsége, a lepra (VIII. Henrik számolta fel az utolsó londoni leprakórházat), némiképp csökkent az éhínség, és az egyre szervezettebbé váló háborúk is kisebb pusztítást okoztak. Ugyanakkor az orvostudomány elég szerény mértékben fejlődött. A kora újkor embere jobbára az immunrendszerére volt kénytelen hagyatkozni, és nem is eredménytelenül, hiszen a korábban rettegett himlőt is többnyire túlélték az emberek – igaz, ragyás képpel. Egy sor új betegség is megjelent: a tuberkulózis, a "francia betegség" (a 17. századtól enyhébb formát öltő szifilisz), az influenza, és legalább tízezer tengerész lett áldozata a skorbutnak. Az egyéb járványok közül a diftéria, a skarlát, a kanyaró és a májgyulladás pusztított még. A születések száma gyakran a gazdasági válságok nyomán fellépő éhínség miatt csökkent, mely korunkban végig jelen volt a fejlettebb Nyugaton is, ahol azt a 18. századi Angliában tudták csak többé-kevésbé teljesen leküzdeni (ez volt a fehér kenyér "forradalma"). Bajorországban még a 19. század elején is valóságos éhínség pusztított, de a

246

gazdagnak tartott Firenzében a 14-18. század között száztizenegy szűk esztendőt és csak tizenhat átlagon felüli termést hozó évet számlálhatunk. Még Franciaországban is inkább nőtt, mint csökkent az éhínség a kora újkor századaiban. (15, század; 7 esztendő; 16. század: 13; 17. század: 11; 18. század: 16) Az egyébként gyakran ismétlődő gazdasági válságok azért is voltak súlyosak, mert tovább csökkent a gyerekek száma. Különösen tragikus hatású volt, ha e válságok és a természeti csapások egymásra halmozódtak. Mindezek ellenére azonban Európa lakossága mintegy két évszázad alatt megkétszereződött.

6.2.2.3. A gabona "rabságában" A kora újkor lakosságának 80-90 százaléka a mezőgazdaságból tengette életét, de a fennmaradó kb. 15 százalék is vagy a parasztságtól kapott járadékokból élt (a nemesség és a papság), vagy annak vásárlóerejétől függött (a polgárság). Másképp fogalmazva: kilenc termelőmunkát végző ember tudott eltartani egy tizediket. Ráadásul ez a mezőgazdaság igen korszerűtlen, egyoldalú és alacsony termelékenységű volt. Korszerűtlen, mert 12. századi eszközöket (például a nehézeke) és technológiát (három-, sőt kétnyomásos gazdálkodás) használt. Egyoldalú, mert zömmel gabonafélék adták a kor emberének az élelem nagy részét. A búza, árpa, rozs, zab, köles az európaiakét, a rizs az ázsiaiakét, a kukorica meg az amerikaiakét. Átlagosan a napi étkezés mintegy 70 százaléka kenyérgabona volt. A gazdagok viszonylag kevesebb kenyeret ettek (ez is 50 százalék), míg a szegények táplálékának meghatározó része volt (80 százalék). (Brueghel 1568-ban készült híres Parasztlakodalom című festményén is az előtérben kását szolgálnak fel!) Alacsony termelékenységű, mert a terméshozamok alig 6-8-szorosak voltak, legalábbis a fejlettebb nyugati régióban. Ez is elmaradt azonban a trágyázás technológiáját ismerő egyes indián kultúrákétól. A családi kiadások zömét a kora újkorban élelmiszerre fordították. Egy összeállítás szerint a napi élelmiszeradag a 16. században: 70 százalék kenyér, alig 20 százalék borsó, vaj, hús. Emellett sót, lenvásznat, gyertyát és tűzifát tartalmazott még a képzeletbeli fogyasztói kosár, közel 10 százalékban. Ehhez képest a 18. század végére a mintegy 45 százalék kenyér mellett 15 százalék állati, 11 százalék növényi eredetű élelmiszer, 2 százalék ital tette ki a kiadások 73 százalékát, a többi lakásra, világításra, fűtésre, ruházkodásra ment. De ez már 27 százalék!

6.1.2.4. Az életminőség változásai A mezőgazdasági termelés megkétszereződött, ez azonban csupán a megduplázódó lakosság élelmezésének szinten tartására volt elegendő. Fejlődését a lassú kommunikáció, a nehézkes közlekedés és a belső vámok (1500 körül csak a Rajnán 70 helyen!) is gátolták. Ez jellemezte az ipari termelést is, mely háromszorosára nőtt ugyan, de a munka változatlanul kis műhelyekben, kézi, emberi erővel folyt. Általában helyi igényeket elégített ki, illetve textilárut, luxuscikkeket és állami megrendelésre katonai termékeket állított elő. Különösen ez utóbbi jelentősége volt nagy. A tömegtermelés igényeinek a kielégítésére létrejöttek a manufaktúrák. A középkori távolsági kereskedelem helyébe lépő nagykereskedelem fejlődött a leglátványosabban, mintegy tizenöt-húszszorosára nőtt. Itt is létrejöttek új szervezeti keretek, a holland, angol és francia kereskedőtársaságok. Éppen ez utóbbiak jóvoltából az alapvető élelmiszereknél is jobban terjedtek az élvezeti cikkek, persze nem elsősorban a szegények körében. A csokoládé alapanyagául szolgáló kakaó például Mexikóból (ekkor ÚjSpanyolország) került az anyaországba, így a hozzá tartozó Németalföldre is. A 18. századra már Franciaországban, Angliában, sőt Európa egészében kedvelt lett, de csak a tehetősebbek juthattak hozzá. A tea Kínából származott. A hollandok hozták Európába, az angoloknál igazán csak India megszerzését követően, a 18. században terjedt el és vált kedveltté. Ekkoriban lettek az oroszok is teaivók. A kávé afrikai (valószínűleg etiópiai) eredetű. Arab közvetítéssel került a Török Birodalomba, itt ismerték meg az európai utazók. Bár Bécsben viszonylag korán nyílt török kávézó (a "rossz nyelvek" szerint csak így tudták "bevenni" a császárvárost), de Londonban és Párizsban csupán a 17. század közepétől hódított. Szokták a kávét a "legdemokratikusabb italnak" is nevezni, mert a szegények is fogyaszthatták, igaz, nem ugyanazt a minőséget. A kor nagy "találmányai" közé tartozik a tejeskávé is. A legnagyobb és leggyorsabb karriert azonban a dohány futotta be. Kolumbusz hozta be Amerikából, ahol még az indián asszonyok is fújták a füstöt. Az európaiak eleinte a 16. században migrén vagy az agyvelő káros nedvei ellen használták. Hamarosan bagózás (rágás), tubákolás (felszippantás) és füstölés (pipázás, szivarozás), majd utóbb cigaretta formában terjedt el. I. Jakab angol király már a 17. század első felében reménytelen küzdelmet folytatott pamfletjeiben a "száraz részegség" ellen. Az európai gyarmatosítók "jóvoltából" szinte az egész világon ismert lett (Virginia, Makaó, Indonézia, India, Ceylon). Más, valóban a népélelmezést szolgáló növények is elterjedtek Európában, így például az amerikai burgonya, kukorica, az ázsiai búza, banán. Bizonyos európai háziállatok viszont meghonosodtak az Újvilágban (például a ló).

6.1.2.5. A városiasodás és következményei

247

Az urbanizálódás a gazdaságfejlődés következménye volt. Meghatározó méreteket később öltött, de jelei a kora újkorban is voltak. 1600 körül talán hat-, 1750 táján pedig hozzávetőleg tízmillió ember élt Európa városaiban. Ezek közül a százezer főnél nagyobb "metropolisok" száma is szépen gyarapodott. Korunk kezdetén négy, végén pedig már tucatnál is több ilyen volt kontinensünkön. Az európaiak közül a legnagyobb a több százezer lakosú London, Párizs, Nápoly és a két kontinens határán lévő Isztambul volt. Mind a nagy-, mind a kisebb városok meglehetősen kétarcúak voltak. Egyre szebbek lettek új középületeikkel, színházaikkal, városházukkal, fedett vásárcsarnokukkal, új tereikkel, szökőkútjaikkal (a londoni lepratelepből is sétatér lett, a St. James park), és bár jóval túlterjedtek a városfalakon, mégis túlzsúfoltak, túlnépesedettek, egyszóval lakhatatlanok voltak. Utcatáblák nem léteztek, a cégérek nyújtottak támpontot az idegennek. Segítette a tájékozódást, hogy az azonos mesterséget űzők, hasonló árut kínálók általában ugyanazokba az utcákba tömörültek. Hiába volt sok a kereskedő és az iparos egy-egy nagyvárosban, nem ők határozták meg a település arculatát, hiszen a lakosság többsége plebejus, hivatalnok vagy dúsgazdag ingyenélő volt. Mirabeau nem véletlenül mondhatta, hogy legszívesebben kizavarna vagy kétszázezer embert Párizsból. Ami az életkörülményeket illeti, azok még siralmasabbak voltak. Szinte sehol sem volt csatorna, legföljebb az utca közepén egy szennyvízlevezető, ami büdös volt és fertőző. De a szennyvíz is úgy került az utcára, hogy kilódították az ablakon. Aki arra járt, és nem volt elég ügyes, hogy elugorjon, az magára vethetett. WC nemhogy a lakásokban nem volt, de jó, ha akadt egy-kettő egy emeletes épületben. A fertőzött kutakból vett ivóvíz életveszélyes volt. Nem csoda, hogy az emberek inkább bort ittak (sőt a gyerekekkel is ezt itatták), ha módjuk volt rá. Ami az ókori és kora középkori fürdőkultúra után talán meglepő, az újkor embere alig mosdott és még kevésbé fürdött. A koszos ruhát a tiszta kézelő "álcázta", amíg lehetett. Ugyanakkor néhányan már komfortosabban éltek. A tehetősebb városi ember jobbára selyembe és csipkébe öltözött, éjszaka hálóingben aludt. Jobbak lettek a kályhák is a szebb, immár téglából és kőből épült lakásokban. A középosztálybeliek a ruhát már szekrényben tartották (a középkori láda helyett), szőnyeg volt a Padlón, tükör a falon üvegablak engedte át a fényt és tartotta vissza a hideget. A lakószobában az asztalon váza, a lakásban óra (már fontos a polgároknak az idő mérése!), esetleg egy-két festmény (Németalföldön egy fél ökör áráért Franz Hals-portrét lehetett kapni) meg könyv (a Biblia mindenképp) is volt.

6.1.3. Eszmék, tudomány és művészet 6.1.3.1. A reneszánsz és humanizmus kora 6.1.3.1.1. A reneszánsz fogalma és jellemzőí A reneszánszról elmondhatjuk, hogy eredetileg olasz nemzeti egységmozgalomként indult, még a 14. században, de a 15. századra már annyira elterjedt Európában, hogy egyes szerzők ezt az időszakot a reneszánsz vagy humanizmus korszakaként határozták meg. Ami a két szó eredetét illeti: a reneszánsz az olasz rinascità, rinascimento (azaz újjászületés) francia megfelelőjének (renaissance) kiejtéshez igazított változata. (Nem véletlenül, ugyanis először Jules Michelet francia történész alkalmazta a 19. század közepén.) A humanizmus a latin humanus (azaz emberi) szóból továbbképzett kifejezés, ami nemcsak a reneszánsz írásbeliségét jelölte, de tágabb értelemben a reneszánsz szinonimájaként is használatos volt ("szellemi reneszánsz"-nak is szokták hívni). Cicero a humanitas kifejezést a 'nevelés' értelemében használta, a 14. század végén az ókor csodálói studia humanitatisról beszéltek, ezen a görögrómai műveltségeszmény megismerésére való törekvésüket értve. Bár a humanista szó már a 15. század végén megjelent latin szövegekben, majd 1530-tól olasz írásokban is, maga a humanizmus kifejezés szintén a 19. században alakult ki. A reneszánsz fogalmának elmélyítése és elfogadottá tétele Jakob Burkhardt 19. századi svájci történésznek köszönhető, aki nemcsak elfogadta, de pontosan körülírta Michelet meghatározását. Ebben a reneszánsz születését az itáliai nép géniuszának és az antik szellemiségnek az egybeolvadásával magyarázta, és a korszak alapvető jellemvonását az individualizmus diadalában fedezte fel, amelynek megnyilatkozásait az élet minden területén, de kiváltképpen az irodalomban és a művészetekben nyomon követte. A reneszánsz az itáliai polgárság egyenrangúsodási kísérlete volt, amit az itteni városfejlődés tett lehetővé. A "pogány" görög és latin kultúra újrafelfedezése, az antikvitásnak a színvonal mércéjévé tétele, a tudományosság és az emberközpontúság igényének hangoztatása önmagában is támadás volt a középkori egyházi gondolkodás, de a középkori államrend ellen is. Mivel azonban a kortársak nem érezték összeegyeztethetetlennek a két szellenti irányzatot, a reneszánsz rövidesen egyetemesebb, kozmopolitább arculatot öltve (a nemzeti nyelv helyett latin nyelvűség) könnyen beilleszkedett a fennálló rendszerbe. A 15. századra már nem a városok, hanem egyházi és világi fejedelmek foglalkoztatták a legkiválóbb humanistákat, és általánossá vált a vándor humanista alakja, aki gond nélkül bocsátotta áruba tollát és tudását bárkinek. A reneszánsz pápák önmagukban is igazolták ezt az összeegyeztethetőséget. Itália azért a reneszánsz szülőhazája, mert ez a terület őrizte meg leginkább az antik hagyományokat. Ebben – bármilyen furcsán hangzik is – a keresztény egyház és a laikus műveltség egyaránt szerepet játszott. Különösen fontos szerepe volt Itália városállamokra tagoltságának, mert ez a szervezet megőrizte a pénzt, a kereskedelmet, magát a városi szervezetet, ami a Római Birodalom, sőt az egész antikvitás öröksége volt. Ilyenformán az a megállapítás, hogy a

248

reneszánsz az ókor újjászületése, csak az igazság egyik oldala, hiszen Itáliában némiképp az antikvitás folyamatos továbbélése is megfigyelhető. Ezt kicsiny, de a pénz és pénzgazdálkodás erejével jelentős gazdasági befolyással rendelkező városállamok (Pisa, Amalfi, Piacenza, Asti stb.) biztosították, míg a nagyobbak (Velence, Firenze, Milánó stb.) később csatlakoztak hozzájuk. A reneszánsz kori kereskedőktől származó mondás – "aki uzsoráskodik, a pokolba jut, aki nem, a szegényházba" szembefordulás a középkor egyházias szemléletével, és az újfajta világias szemlélet, a reneszánsz képviseletét jelentette. Ez az igazság másik fele. A világnézeti alapot egy idealista antik filozófus, Platón – és nem az inkább materialista Arisztotelész – adta. A neoplatonizmus a 15. századi Firenzében szinte vallássá vált (Platóni Akadémia), és csaknem mindenki ennek az új, félpogány vallásnak hódolt (Platón születésnapját minden évben lakomával ünnepelték, majd műveiből olvastak fel, szövegeit magyarázták). A Platóni Akadémia ülésein a viták a humanista gondolkodás megszokott témáiról folytak: a tevékeny és szemlélődő élet, a legfőbb jó, a boldogság, a barátság, a dicsőség stb. Esztétikai elmélet született a költészetről és művészetről, mely nagyra becsülte a kifejezés minőségét és a tartalom értékét. A platonizmus azoknak az értelmiségieknek a világnézete lett, akiket a skolasztika már nem elégített ki. Platón reneszánsz kori újrafelfedezése nagyhatással volt az egész nyugati kultúrára is. Művei az 1430-as években kerültek Firenzébe. Hatásukra megváltozott a szerelem nyelve ("A szerelem a szépségnek vágya"), nagy része volt ezeknek az utópiák újraéledésében (Thomas More: Utópia, 1516), a görög kereszt alaprajzú, kupolás templomokat terjesztették el (Szent Péter-bazilika), sőt szerepük volt a matematikai rációnak engedelmeskedő építészet megjelenésében (Alberti, Palladio). A neoplatonizmus megtartotta azt a keresztény állítást, hogy az emberi lelkeket Isten közvetlenül alkotta meg, az állatoknál viszont halandó és romolható lelket képzelt el. Ugyanakkor az antikvitáshoz állt közelebb annyiban, hogy az elemeknek és a szféráknak halhatatlan és romolhatatlan lelket tulajdonított, ami így a panteizmushoz vezetett. A reneszánsz gondolkodás jellemzői közül ki kell emelnünk tehát, hogy antik gyökerei ellenére sem volt "pogány" vagy "vallástalan", hanem a kereszténységnek egy racionálisabb és individualizáltabb formáját hozta létre. A reneszánsz individualizmust négy latin fogalommal jellemezhetjük a legteljesebben: fortuna, virtus, libertas és dignitas. A fortuna (szerencse vagy sors) – a középkori gratia (kegyelem) mellett – azt jelentette a kor emberének gondolkodásában, hogy az antik végzetszerűséggel szemben van némi lehetősége sorsának maga javára fordításában ("Fortuna szekerén okosan ülj" – mint századokkal később Faludi Ferenc írta). A virtus (erény) a – modern kifejezéssel – "önmegvalósító" embert, a libertas a szabadságot, a dignitas pedig az emberi méltóságot jelentette. Ez utóbbit először fogalmazták meg, míg a szabadságfogalom itt még csupán egy elvont, emberi tulajdonságot hordozó tartalommal jelent meg, eltérően a középkori ember privilégiumokra épülő értelmezésétől és a francia forradalom szabadságeszrnényétől. A virtus pedig nem más volt, mint a kíméletlen egyéni derekasság, a szerencsét, a sorsot kényszerítő szellemi-testi erő és ügyesség. A reneszánsz embere igazi uomo universale, aki antik módra művelt, jó előadókészséggel rendelkezik, a tornajátéktól az irodalmon, a képzőművészeteken, zenén át a kézművességig és magas tudományokig mindenhez ért, szabad társasági életet él, melyben a nőknek is helye van. Létrejött egy tehetségéből és ügyességéből megélni tudó humanista réteg, amelynek tagjai mindenütt otthon érezhették magukat, s közülük sokan fizetett tollnokká lettek, akik kellő gőggel, antik idézetek sokaságával hosszú körmondatokban örök dicsőséget osztogattak, vagy maró gúnnyal fogalmaztak, legtöbbször a megrendelő igényeinek megfelelően. Ugyanakkor a tekintélyelv elutasítása magával hozta az önállóan gondolkodó és kutató tudós típusát, aki nem fogad el semmit kritikátlanul. Az "ad fontes", azaz "vissza a forrásokhoz" elv jegyében magát a Bibliát is filológiai elemzés, szövegkritikai vizsgálat alá vetik. Ehhez a latinon kívül a héber, a görög és az arameus nyelvek ismeretére egyaránt szükség volt, melyekkel könnyen bizonyíthatóvá vált, hogy az eddig kanonizált Hieronymus-féle bibliafordítás mennyire pontatlan, sót a Szent Péter egyházát megalapító Nagy Konstantin-féle alapítólevél hamisítvány. Ez utóbbi megállapítója Lorenzo Della Valla volt, akinek tanítása szerint az ember életének célja nem elsősorban az Istennel való kapcsolat, hanem a gyönyör keresése. Történeti műveit Titus Livius munkáinak bírálatával nyitotta meg, majd egész sor kritikai történelemszemléletű fordítása és írása jelent meg, melyekben például Arisztotelészt elvetette, Aquinói Szent Tamást pedig görög tudásának hiánya miatt bírálta. 1500 után a görög tanulmányok központja átkerült Velencébe, melynek megalapítása óta szoros kapcsolata volt a bizánci világgal. Tulajdonképpen az ógörög kultúra azért Firenzében és nem itt született újjá, mert a sok görög menekültből a velenceiek csak a kereskedőkre, kézművesekre és munkásokra tartottak igényt, az értelmiségiekre nem. Rómában már a 15. század elején tanulmányozni kezdték az ógörög kultúrát.

6.1.3.1.2. A reneszánsz tudomány A reneszánsz a tudomány- és kultúrtörténet egyik legragyogóbb korszaka volt. A dogma kötöttségeitől megszabadult ember az addig égre néző tekintetét a Földre, a földi dolgok felé fordította. A túlvilági életről az e világi életre helyeződött át a hangsúly, tehát az élet humanizálódott. A reneszánszban a tudomány is újjászületett. A reneszánsz tudós lefordította, áttanulmányozta a nagy elődök gondolatait, de tovább is fejlesztette azokat. E korban találkozott a tudomány a művészettel is: közösek a perspektíva törvényei, közösen figyelték az anatómusok munkáját. Pedig a reneszánsz tudományát, legalábbis a meghatározó itáliai mércével, alig több mint száz évvel mérhetjük. Leon Battista Alberti 1434-ben megjelent Tanulmány a festészetről című művével kezdődött a tudományos művészetszemlélet. Ő mondta ki elsőként azt a gondolatot, hogy a matematika közös talaja a művészetnek és tudománynak, mert mind az arányokról szóló tanítás, mind pedig a perspektívaelmélet matematikai tudomány. A záró dátum pedig 1543. Ekkor jelent meg – halála évében Nürnbergben – a lengyel Mikolaj Kopernik (humanista nevén:

249

Nicolaus Copernicus) 1516-ból származó, Az égi pályák körforgásáról című fő műve. A hat könyvből álló mű első könyve ismertette a heliocentrikus (napközpontú) világkép egyszerű modelljét a szükséges matematikai magyarázatokkal. (Sok tudománytörténeti munka a kopernikuszi világképet nem is heliocentrikus, hanem heliosztatikus rendszernek hívja, melyben a világmindenség középpontjában lévő Nap mozdulatlan; szemben az addigi inkább geosztatikus, mint geocentrikus felfogással.) A reneszánsz tudomány száz éve a polihisztorok kora, egy sor technikai találmánnyal. Kulcsszerepe volt ezeknek a feltalálásában a mérnöknek. (Maga az ingenieur fogalom is ebből a korból származik, a latin ingemum szellemi felvillanást, okos ötletet jelent.) Csakhogy ez a mérnök zömmel művész is egyben, ami nem csupán a dolgok tervezését, hanem kivitelezését is jelentette. A kor legnagyobb "mérnöke", Leonardo da Vinci ezt így fogalmazta meg: "Aki a gyakorlatot elmélet nélkül szereti, olyan, mint a tengerész, aki ugyan hajóra száll, de nem tudja, hová érkezik meg." Az első itáliai mérnök a "sienai Arkhimédész", Mariann di Jacopo (akit Tacolónak is hívtak) volt. Haditechnikai eszközöket tervezett, de az építészet és a kézművesség gyakorlati kérdéseivel is foglalkozott. Filippo Brunelleschi a firenzei dóm kupolájának a megszerkesztésével csillogtatta meg mérnöki tudományát. Munkatársa, Lorenzo Ghiberti öntötte a dómhoz tartozó keresztelőkápolna nehéz és díszes bronzajtóit. A reneszánsz kor fizikája a mechanika területén lépett a legtöbbet előre. Leonardo da Vinci emelőszerkezeteket, lapátkerekes kotróhajót, hőlégforgatót, repülőszerkezeteket tervezett. Girolamo Cardano nemcsak a róla elnevezett kardánfelfüggesztést írta le (pl. hajóiránytűk és más érzékeny műszerek felfüggesztésére), hanem a fekete dobozt, a camera obscurát is. Nicolò Fontana (akit Tartagliának is neveztek) pedig a harmadfokú egyenlet megoldóképlete mellett a hajítás problémájával is foglalkozott, aminek hadászati jelentősége volt a lövedékek röppályájának kiszámítása szempontjából. A spanyol jezsuita De Soto (V. Károly gyóntatója) a szabadesést tanulmányozta – egyébként Galileihez hasonlóan. Andreas Vesalius flamand orvos (V. Károly háziorvosa) csontvázleírása Kopernikusz művének évében jelent meg, és ezzel a modern anatómia megteremtője lett. A spanyol Miguel Serveto (Szervét Mihály) a kisvérkör titkát magyarázta meg. A francia Ambroise Paré a tűzfegyverek okozta sebek kauterizálásának (kiégetésének) módszerét bírálta, és lekötést alkalmazott a vérzések ellen. A svájci származású Paracelsus, a kor ismert orvos-vegyésze bizonyos értelemben a kémia egyik megalapítója volt. "Ne aranyat csináljatok, hanem gyógyszert!" – intette a kor alkimistáit. Az ember "életerejének" stimulálását tette meg a gyógyítás alapelvévé. Szerinte az orvosnak akkor kell közbelépnie, amikor ez az "életerő" gyengül. Luca Pacioli műve a kor matematikai lexikonja, az aritmetika, a geometria, az arányok és az arányosságok ismeretének összegzése lett. Peuerbach és Regiomontanus (Johannes Müller) magyar kapcsolattal is rendelkező tudósok (matematikus és csillagász) voltak, mintegy összekötők az egyetemes és a magyar reneszánsz között. Peuerbach állítólag V. László királyunk udvari csillagásza is volt, segítette Vitéz János nagyváradi csillagdájának az építését. (1514-ben jelentek meg Bécsben ún. váradi táblázatai.) Tanítványa, a bajor származású Regiomontanus is Vitéz János hívására volt Magyarországon, és tanított a pozsonyi egyetemen. Csillagász és matematikus volt, aki 1457-ben Regensburg püspöke lett. Nem feledkezhetünk meg a kor legnagyobb hatású találmányáról, a könyvnyomtatás felfedezéséről sem, amelyet feltalálója, Johannes Gutenberg 1450-ben hozott nyilvánosságra. 1455-ben jelent meg Mainzban az ún. Gutenberg-biblia, az első nyomtatott könyv. Jelképes a vállalkozó sorsa, mert elszegényedve és magányosan halt meg. A technika világát illetően elmondhatjuk, hogy kontinensünkön már lőporgyárak működtek, az "aranyéhség" kielégítésére fellendült az ércbányászat, új kémiai eljárásokkal lényegesen javították az ércből a kihozatalt. Ilyen volt például az ércek amalgámozása higannyal vagy dúsítása ólommal való összeolvasztással. A bányászatról és a kohóművekről Georgius Agricola (a német Georg Bauer) alapvető szakkönyvet jelentetett meg. A felduzzadt létszámú hadseregek fegyverrel és munícióval való ellátására beindultak a nagyolvasztók. Széles körben terjedt az itáliai Vannoccio Biringuccio Tűzi technika című könyve is. Az időt még sok helyütt homokórával mérték, de ismerték a kerekes órát, sőt megjelentek az első zsebórák is. Az utóbbit Peter Henlein nürnbergi lakatos készítette 1505-ben. 1492-ben Martin Behaim nürnbergi geográfus elkészítette az első valóságbú földgömböt. 1569-ben Gerhardus Mercator (Gerhard Kremer) németalföldi geográfus kidolgozta szögtartó térképvetületét (Mercator-vetület). Először nevezték atlasznak a század végén általa készített átfogó térképészeti munkát.

6.1.3.2.3. A reneszánsz művészet Ami reneszánsz tudományban egy évszázad, az a művészetben három volt, s az 1300-as évektől az 1500-as évekig – az itáliai eredet alapján olaszul – a trecento (14. század), a quattrocento (15. század) és a cinquecento (16. század) századait foglalta magában. Ez a művészeti stílus nem köthető egyes eseményekhez, vallási rendszerekhez, hanem ezek összessége és lassankénti megváltozása. A fő jellemzője a térbeli és időbeli sokféleség, az "Alpokon inneni" (azaz itáliai) és az "Alpokon túli" (francia, spanyol, angol, német stb.) változatokkal. (Ezeken kívül szoktak beszélni déli, azaz itáliai és északi, azaz németalföldi reneszánszról is.) De az itáliai reneszánszon belül is van firenzei, mantovai, veronai, velencei, Rimini-beli, urbinói, római stb. változat sok-sok mesterrel és iskolával. E sokféleség – Huizinga gyönyörű "meghatározása" szerint – "a parthoz ütődő hullámok hosszú sora: mindegyik más helyen és más-más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal a régi és új között (...), s a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére." Másutt ezt mondja: "...míg a középkor (...) az ókor árnyékában élt, a reneszánsz kijutott az ókor napfényére." Az olasz nyelvű humanisták (Petrarca, Boccaccio) kora a 15. században lejárt. Egyes vélemények szerint a könyvnyomtatás ásta meg életformájuk sírját. Az eredetileg nemzeti jegyeket magán viselő mozgalom kozmopolita

250

vonásai erősödtek. Jellemző műfajaik a levél (episztola), az ünnepi szónoklat (oráció) és a tudós énekezés (traktátus) voltak. Idézzünk itt egy jellemző részletet a II. Piusként pápává lett Enea Silvio Piccolomini csiszolt stílusú leveléből, mely a humanisták alig titkolt büszkeségét is jól mutatja: "Szégyellem tévedéseimet, bánom gonosz beszédeimet és írásaimat...; írásaimban még többet tévedtem, mint cselekedeteimben. De hát mit tegyünk? A leírt és útjára bocsátott szó már nem vonható vissza többé. Írásaim fölött már nincs hatalmam, mivel sok kézbe eljutottak, és mindenütt olvassák őket." Olyan műfajokról van tehát szó, melyek nem a tömegekhez szóltak (nem is szólhattak), és ma sem tartoznak a gyakran forgatott olvasmányok közé. Van persze néhány kivétel is, így például Niccolò Machiavelli, aki híres-hírhedt A fejedelem (Il principe) című művével vált ismertté, melyet 1513-ban írt a firenzei köztársaság bukását és a Mediciek visszatérését követően. A hatalom utolérhetetlen kézikönyve ez, mely az ekkor még csak kialakulóban lévő abszolutizmus ideológiai alapja lett, bár később egy abszolutista uralkodó is megírta a látszólagos elleniratát (II. Frigyes: Antimachiavelli, 1740). Az abszolutizmus másik nagy 16. századi "apostola", a francia Jean Bodin Az állam című munkája négy évvel a Szent Bertalan-éji vérengzést követően jelent meg. A korabeli Franciaországban ugyanolyan szükség levolna egy erős kézre, mint Machiavelli korában a háborúk dúlta Itáliában. Az európai humanizmus vezető egyénisége, a kora újkor elejének Voltaire-ja, Rotterdami Erasmus, aki A balgaság dicséretében (1509) nemcsak az egyház vezetőiről festett gúnyképet, hanem az életnek olyan dolgairól írt (szerelem, nemzés, heroizmus stb.), amelyek a középkorban nemigen szolgáltak témául. Műve a 20. századig kb. 250 kiadást ért meg. A nyájas beszélgetésekben (1518) ő fedezte fel a testi tisztaságot az irodalom számára. (A "nápolyi kórságnak" vagy "francia betegségnek", is nevezett szifilisz névadója lett azzal, hogy egyik epikus költeményében egy Siphylis nevű pásztorról írt, akit az istenek bűneiért ezzel a betegséggel sújtottak.) A nagy európai humanisták közé tartozott Erasmus barátja, az említett angol Thomas More (Morus Tamás), aki Utópia (1516) című művével – melyben a tökéletes államot kereste – egy új műfaj alapítója, sőt névadója lett. Később Tommaso Campanella Napállam (1602) című munkája egy kommunisztikus társadalom vízióját rajzolta meg, Az angol humanizmus megkésett alakja Francis Bacon (I. Erzsébet és I. Jakab udvarában szolgált, volt főpecsétőr és lordkancellár is), aki még az angol nyelv diadalmas Erzsébet-kori időszakában sem bízott a nemzeti nyelvben, és filozófiai műveit latinul írta. Utópiája, az Új Atlantisz (1627) nem az emberiség társadalomszervezésével, hanem annak jóléte biztosításával foglalkozott. Filozófiáját természettudományos alapokra kívánta helyezni, és empirikus-induktív módszert vezetett be. Fő műve a Novum Organum (1620). A francia humanizmus egyik legfontosabb írója Michel de Montaigne, az esszé műfajának megalkotója és elnevezője volt. A reneszánsz a képzőművészetekben is jelentős tartalmi és formaváltozást hozott. Giotto di Bondonet firenzei festő ennek a formaváltozásnak egy korai, még a trecentóban élő mestere. Ennek az időszaknak és a quattrocentónak a nagyjai elsősorban itáliai, azon belül is főleg firenzei képzőművészek voltak. 1401-ben a firenzei posztós céh pályázatot hirdetett a keresztelőkápolna (battistero) bronzkapujának az elkészítésére, majd a dómhomlokzat szobrászati díszítésére. Ezeken részt vett Filippo Brunelleschi, továbbá a már említett Lorenzo Ghiberti és Donatello (Donato di Niccola di Betto). A bronzkaput Ghiberti készíthette el, ami húsz évet vett igénybe. A vesztes Brunelleschi abbahagyta a szobrászkodást és építész lett. Barátja, Donatello e pályázat nyomán vált a reneszánsz első nagy szobrászává. Nemcsak a város nagy bankárja, Lorenzo Medici halmozta el munkával, de a velencei köztársaság megbízásából Padovában elkészítette a zsoldosvezér, Gattamelata szobrát, ami már jóval közelebb áll Marcus Aurelius római lovas szobrához, mint a középkoriakhoz. Firenze nagy szobrásza Andrea Verrochio volt. (Műhelyében tanultak az érett reneszánsz nagy mesterei: Leonardo és Botticelli.) A cinquecento, az érett reneszánsz szobrászatának egyik legnagyobb mestere Michelangelo Buonarotti. Bár magát szobrásznak (scultore) nevezte, de festő, építész és költő is volt. Dávid és Mózes szobra, valamint II. Lorenzo Medici urbinói herceg síremléke emelhető ki szobrászati alkotásai közül leginkább. Már a manierizmus első nemzedékéhez tartozott a firenzei Benvenuto Cellini, aki szobrász, ötvös és író volt egy személyben. A francia király részére készített sótartója igazi műremek. Emlékiratai élvezetes íróra és túlzó, de elragadó stílusú vitatkozóra vallanak. Michelangelo temetésén vitába szállt Vasarival, a hivatalos rendezővel. A tét nem kevesebb volt: a festészeté vagy a szobrászaté legyen-e az elsőség. A vitában Vasari győzött, aki létrehozta az első rajzakadémiát. A reneszánsz stílusú építészet bölcsője is Firenze volt. Első mestere pedig az 1401-es pályázat kapcsán már említett Filippo Brunelleschi lett, aki a dómkupola után megépítette az első reneszánsz épületet, a firenzei lelencház (Ospedale degli Innocenti) oszlopos előcsarnokát. A templom mellett jellegzetes épülete lett a kornak a városi palota, és felelevenítették, sőt továbbfejlesztették az ókori kupolaépítészetet. A S. Lorenzo-templom a reneszánsz templomépítés jellegzetes darabja: alaprajza hosszanti elrendezésű, mely a hosszanti tengely szerint szimmetrikus, a kereszthajókhoz pedig sekrestyék csatlakoznak. A quattrocento építészetének másik nagy tanítója Leon Battista Alberti, aki festő, sőt éremművész is volt. Egyik legnagyobb alkotása a firenzei Rucellai-palota, melyben mindhárom építészeti alapelvét, a hasznosságot, a szilárdságot és a méltóságot igyekezett egyesíteni. Alberti nyomán Firenzében a gazdag polgárok (a Mediciek mellett a Strozzik) és a közép-itáliai fejedelmek is készíttettek reneszánsz palotákat. Ez történt Rómában is, ahol egyébként 1505-ben hozzáfogtak a Szent Péter-székesegyház újjáépítéséhez. A reformáció megindulásának közvetlen okaként szolgáló búcsúcédulák árusítása is erre a célra kezdődött. Az itáliai cinquecento és az egyetemes építőművészet egyik legnagyobb mestere a már szobrászként is említett Michelangelo. Eredetileg Firenzében kezdett el dolgozni. Megépítette a S. Lorenzo-templom Medici-kápolnáját, a Medici-könyvtár előcsarnokát és ugyanott az ún. Biblioteca Laurenziana lépcsőjét is. Ezt követően a pápa főépítészeként a Szent Péter-székesegyház kupolájának fa modelltervét készítette el. A monumentális kupola (42,6 m

251

átmérőjű és 150 m magas) alappilléreit ő maga falaztatta, a kupoladob építését is irányította, befejezni azonban már tanítványai fejezték be. Ez már a következő korszak, a barokk csírája lett, akárcsak Andrea Palladio – a festő Veronese barátja – elegáns, de melegséget sugárzó építészete. (Elméleti alapmunkája, a Négy könyv az építészetről magyarul is olvasható.) A reneszánsz építészeti stílust követték a 16. századi abszolutista uralkodók és nagyurak palotái is. Az egyik leghíresebb ilyen épület a párizsi királyi vár helyén épült Louvre, melynek udvari szárnyát Pierre Lescot építette. Magyarországon pedig Hunyadi Mátyás budai és visegrádi reneszánsz építkezései, bár ezek a török hódítások idején nagyrészt elpusztultak. Mátyás halálát követően a reneszánsz eljutott az ország más részeibe is. Egyetlen épen maradt magyarországi emléke a firenzei típusú esztergomi Bakócz-kápolna. Magyar mesterek faragták süttői vörösmárvány kőből. A reneszánsz festészet létrejöttét a perspektíva felfedezésének köszönhette. A déli reneszánsz mesterei közül a firenzei Masaccio (Tommaso di ser Giovanni di Mone) és a padovai Andrea Mantegna, az északiak közül pedig egy testvérpár, a Németalföldi Hubert és Jan van Eyck voltak a nagy mesterei. Utóbbiakat sokáig az olajfestés felfedezőinek is tartották. Az ifjabb testvér, Jan van Eyck híres kettős portréján, az Arnolfini házaspár képén a valóság tükörképévé fejlesztette a festészetet. A genti (gandi) Hugo van der Goes a van Eyck testvérek munkásságának quattrocento végi németalföldi folytatója, aki a Firenzébe került oltár ábrázolásán az egyszerű pásztorembereket reálisan festette meg, de virágcsendéleteket is alkotott – az akkor még alig ismert olajtechnikával. Az itáliai műhelyek közül megemlíthetjük még az umbriai iskolát, Pietro della Francesca kapcsán, aki a levegőperspektíva megfestését kísérelte meg. A velencei iskola mestere, Giovanni Bellim női szépségtípust teremtett. A firenzei Medici-udvar ünnepelt festője, Sandro Botticelli Tavasz című festményén az antik mitológiai témát a reneszánsz gazdag természeti világával népesítette be. Domencio Ghirlandaio viszont Mária születése című freskóján a firenzei gazdag polgárok életét foglalta össze. Az "Alpokon túli" művészek közül többen megfordultak Itáliában. Így a francia Jean Fouquet. Gazdag életművének legfontosabb darabja az Étienne Chevalier hóráskönyv. Miniatúrái kicsinyített festményeknek is tekinthetők (pl. a Zsidók történetének illusztrációi). A németalföldi Rogier van der Weyden korának egyik divatos mestere volt. Fő műve a Levétel a keresztről, melyen igyekszik az itáliai és németalföldi művészet eredményeit összefonni. A cinquecento legnagyobb itáliai festőmesterei: Leonardo da Vinci, Raffaello Santi és Michelangelo. A legidősebb közülük Leonardo volt, aki Firenzéből indult, Milánóban alkotta művészete legjavát, és I. Ferenc francia király udvarában fejezte be. Sok rajza, de kevés festménye maradt fenn. Utóbbiak közül olyan vílághírűek, mint a Sta Marie delle Grazie-kolostor ebédlőtermének a falára festett freskója, Az utolsó vacsora, a Firenzében festett megfejthetetlen mosolyú Mona Lisa (Gioconda). Raffaello umbriai születésű és firenzei iskolázottságú volt (itt festett Mezei madonnáján Leonardo hatása fedezhető fel), majd Rómába ment, ahol a pápa Róma régiségeinek a felügyelőjévé nevezte ki. II. Gyula fogadótermeit (stanzáit) freskókkal díszítette (Athéni iskola, Héliodórusz kiűzése a templomból). Ez utóbbi már a barokk festészetnek adott útmutatás lett. Michelangelót minden idők egyik legnagyobb szobrászaként és festőjeként tisztelhetjük. A festészetet Firenzében, Ghirlandaio műhelyében tanulta. Rómában II. Gyula pápa részére készítette el a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóit. Négy évig (1508 és 1512 között) teljesen egyedül dolgozott! A freskó legérettebb része Ádám teremtése, Jeremiás próféta alakja a legrobusztusabb, egyben a legemberibb. Később III. Pál megfestette vele az oltárfal freskóját, az Utolsó ítéletet, minden idők egyik legnagyobb festményét (10 x 22 m), melynek középpontjába Krisztus alakját állította. Michelangelo alkotásaival festői iskolát teremtett a 16. században. A Rómában és Firenzében működő epigonjait manieristáknak nevezzük. Az érett reneszánsz más itáliai nagyjai közül Giorgione (Giorgio Barbarelli) neve emelhető ki. Velencei képén, a Viharon az emberhez közel álló természeti valóság is kifejezi a jelenetben szereplő alakok érzelmeit. A cinquecento európai hírű velencei mestere Tiziano Vecellio volt. Színpompás képein (róla nevezték el például a tiziánvöröst) a velencei ragyogás és a lagúnák atmoszferikus színei tükröződtek. Költői témájú és nemes szépségű képei közül az Égi és földi szerelem emelhető ki, melyen Giorgione hatása is felismerhető. Egyházi jellegű képei közül az egy gazdag velencei család megbízásából készült Pesaro-Madonna tükrözi a mester csodálatos festőiségét. A nagy 16. századi velencei festőtriász másik tagja Paolo Veronese. Míg Tiziano az arany-, addig Veronese az ezüsttónusok mestere. A Lakoma a Lévi házban című képe – a bibliai téma ellenére – a velencei elit körök fényűző életének a tükre. A triász harmadik tagja Jacopo Tintoretto, akinek – bár Tizianótól tanult – alkotásmódja inkább Michelangelóéval rokon. Nagyméretű vászonképe, a Szent Márk megmenti a rabszolgát kompozíciója elüt a reneszánsz szokásos szimmetrikus elrendezésétől. A velencei festészet általuk a festőiség teljes kibontakozását hozta, ami a reneszánsz művészet kiteljesedése volt. Hatása nemcsak Itáliában, hanem az "Alpokon túli" Európában is érzékelhető volt. Velencei mesterektől tanult a krétai görög születésű, de ízig-vérig spanyollá lett festő, El Greco (Domenico Theotocopuli), aki Toledóban és Madridban, a királyi udvarban ért el nagy sikereket. Az Orgaz gróf temetése című nagyméretű képén jól tükröződik a spanyol társadalom merev világa, az egyház hatalma, az inkvizíció komorsága. Nürnbergben élt és dolgozott az egyetemes festőművészet nagy alakja, a nagyszülei révén magyar gyökerekkel is rendelkező német művész, Albrecht Dürer. Fiatalkori Önarcképét a rajzos elemek gazdagsága jellemzi, kezdetben ugyanis grafikái és fametszetei szereztek hírnevet a mesternek. Rézmetszetei közül a Lovag, halál és az ördög a reformáció szellemében tanítani is akart. A legapróbb részletek gondos ábrázolásával a reneszánsz realizmusának német sajátosságait mutatta be. Művei révén a későbbi korok német művészeinek a tanítója lett. Id. Lucas Cranach, a német reformáció korának népszerű mestere a tájképfestészet egyik első jeles alkotója volt. Albert Altdorfer már kifejezetten tájképeket festett. Az augsburgi ifjabb Hans Holbein a reneszánsz vándormesterek tipikus alakja volt. Freskókat is készített, de minden idők egyik legjobb arcképfestője volt. Járt Itáliában, Svájcban. Bázelben festette meg Rotterdami Erasmus arcképét, majd FII. Henrik udvari festőjeként az angol arcképfestészet megalapítója lett. Hieronymus Bosch viszont soha nem mozdult ki flandriai szülővárosából. Víziói távol álltak a reneszánsz valósághűségre való törekvésétől,

252

és tág teret nyitottak a fantáziának. Németalföld legnagyobb 16. századi festője idősebb Pieter Brueghel volt. Az ottani népi életet ábrázolta, valóságos tájakat festett. Talán a korábban említett Parasztlakodalom című festői életképe a leghíresebb, mellyel majd a barokkban kiteljesedő műfajt teremtett. A reneszánsz kora a zenét is átalakította. A középkori egyházi zene "mesterségével" szemben maga Luther lépett fel. 1524-ben Wittenbergben megjelent a Korálok könyve, mely megteremtette azt a templomi zenét, amelyben maga a nép is részt vett. Ebben felhasználták a régi egyházi énekek egyszerű dallamait, a husziták rajongó énekeit és a német népdalok melódiáit egyaránt. A kálvinista egyházi zene anyagát a zsoltárok szolgáltatták. Giovanni Pierluigi da Palestrina itáliai zeneszerző stílusát a tridenti zsinat hivatalos egyházi stílusnak fogadta el. Palestrina ezután a pápai énekkar udvari zeneszerzője lett. Marcellos pápa miséjét 1565-ben adták elő a pápa előtt, mely a modern zene első remeke volt, és szinte mindmáig hat a katolikus egyházi zenére. Rajta kívül Orlando di Lasso (Orlandus Lassus) nevét említhetjük meg.

6.1.3.2. A barokk kor tudománya és művészete Már a 16. század végén úgy lelkendezett egy francia filozófus, hogy az ő évszázadában több történt, mint a megelőző másfél ezer esztendőben együttvéve. Pedig Isaac Newton híres műve, a Principia csak 1687-ben jelent meg – két évvel az utolsó angliai boszorkányégetés után –, amelyre valóban állt, hogy egy hosszú folyamat lezárása volt. A reneszánszból a barokkba átvezető manierizmus az apró részletekkel való beható foglalkozást hozta a tudományokban. Egyre ritkábbak voltak a reneszánsz korának "mindentudói". A barokk tudomány fő jellemzője az volt, hogy mozgalmasabbá kezdett válni a tudományos világkép. Érdekes, hogy a kopernikuszi tétel a bejelentését követően mintegy jó emberöltőn át nem foglalkoztatta a tudományos világot, Kopernikusz rendszere ugyanis teljes részletességgel kidolgozva csak matematikai hipotézisként jöhetett számításba. Ezt a hipotézist erősítették meg Galileo Galilei távcső felhasználásával végzett megfigyelései. Amikor ezek segítségével felfedezte a Hold librációját, a Jupiter holdjait, a Szaturnusz gyűrűjét, a napfoltokat és a Nap forgását, a Vénusz fázisait, akkor azt tanította, hogy Kopernikusz "az asztronómiát a sötétségből a fényre hozta". Mivel azonban ez ellentétben állt a katolikus egyház világképével, az inkvizíció bírósága tanai visszavonására, illetve életfogytiglani házi őrizetre ítélte. Ennél keményebb ítélet született Giordano Bruno természetfilozófus korábbi – 1600-as – perében. Ő már – kozmológusként elfogadva a heliocentrikus világképet – végtelen számú világegyetemet feltételezett, megannyi Nappal, amit mi csillagoknak látunk. Keményen szembeszállt a Szentszék bíráival: "Ti jobban féltek az ítéletet kimondani, mint ahogy én félek azt elszenvedni." Tanaiért, "megátalkodott" magatartásáért 1600-ban eretnekként máglyán megégették. Ennél szabadabb sors és kutatási lehetőség adatott a dán Tycho Brahe és a német Johannes Kepler számára, akik udvari csillagászként II. Rudolf császár prágai udvarában is tevékenykedtek. Különösen Kepler bolygótörvényei maradandóak, melyekben leírta, hogy a bolygók ellipszis alakú pályán mozognak, és kiszámította keringésük időtartamát. Az egyes égitestek mozgását egymással összehasonlítva azt az eredményt kapta, hogy a keringési idő és a Naptól mért távolság nem független: az idők négyzetei a távolságok köbeivel egyenesen arányosak. E törvények magyarázatát már a kora újkor legnagyobb tudósa, Newton adta meg. A fizikában megjelent a dinamika tudománya, a mozgások tana. Az orvosok (Harvey, a Stuartok udvari orvosa, 1628) felfedezték a vérkeringést, s ezzel "megmozdult" Vesalius csontváza. Az alkímiát kezdte felváltani a Bacon empirizmusát követő, kísérletezésen alapuló kémia (Robert Boyle: A kételkedő kémikus, 1661), felismerve az elemek létezését. Boyle és a francia Edme Mariotte egy évvel később – egymástól függetlenül – felfedezte a gáznyomás törvényét (Boyle-Mariotte-törvény). 1632-ben megjelent Galilei alapműve, a Dialógus a két világrendszerről. Descartes fő műve, az Értekezés a módszerről egy évvel később született. Őt szokták az újkori filozófia egyik alapítójának is mondani, amennyiben ő az első olyan tudós, akinek a világlátását már az új természettudományok (fizika, asztronómia) határozták meg. Szállóigévé vált mondása (Cogito ergo sum, azaz: Gondolkodom, tehát vagyok!) meghatározza racionalizmusa lényegét. Thomas Hobbes az empirizmus kiemelkedő alakja. Míg a racionalisták a tapasztalás és gondolkodás egységét vallották, addig az empiristák a tapasztalást tartották a megismerés egyetlen útjának, beleolvasztva a gondolkodást az érzékelésbe és elképzelésbe. Társadalomtudományos gondolkodása meglehetősen "rugalmas" volt, amennyiben előbb a király korlátlan hatalmát hirdette (Természeti és politikai törvény elemei, 1640), majd elismerte Cromwell köztársaságát is (Leviathan, 1651). Szerződéselméletének lényege: a közösség egyes tagjai megegyeznek egymással, hogy a társadalom fennmaradása érdekében a hatalmat egyszer és mindenkorra átruházzák az uralkodóra. A zsidó származású, de amszterdami születésű Benedictus Spinoza fő művei, az Etika, geometriai módon bizonyítva és a Tanu1mány az emberi értelem megjavításáról halála után jelentek meg. Az ő panteista világában a szükségszerűség uralkodott, racionalizmusával már a keresztény világnézet félretolására törekedett, amit persze az egyház elutasított. Jellemző, hogy a Spinoza-ellenes irodalom hússzor-harmincszor akkora, mint maga az életmű. A filozófus egyébként anyagi és szellemi függetlenségét egyaránt biztosította, hiszen optikusként tartotta fenn magát, és elutasította a heidelbergi egyetemi katedrát is. Hugo Grotius már a független Hollandia tudósa volt. Fő műve, A háború és a jogáról (1625) a nemzetközi jog alapmunkája lett. A jog alapjait az ember értelmes és társas természetében lelte meg. A szekularizált "természetjog" alapja a tulajdonhoz való jog, amiből levezette az összes többi jogot. Fontos, hogy az uralkodó hatalmát már nem Istentől, hanem a néptől eredeztette. Nem ismerte el viszont a népfelség elvének a következményét, az ellenállás jogát.

253

A matematika tudománya megalkotta a mozgások vizsgálatához nélkülözhetetlen differenciál- és integrálszámítást (Gottfried Wilhelm Leibniz, Newton). Leibniz, aki többek között elsőként mondta ki a mechanikai energia megmaradásának elvét, egyébként az egyik utolsó polihisztor volt, aki kapcsolatban állt kora sok természettudósával. A matematikán kívül fizikával is foglalkozott, szélkerékkel hajtott szivattyúkat szerkesztett a bányavíz eltávolítására, számológépet fejlesztett, filozófusként a monászelméletet dolgozta ki (a világmindenség különböző tulajdonságú oszthatatlan erősejtekből, monászokból épül fel), és ő volt a Berlini Tudományos Akadémia első elnöke is. A kor legkiemelkedőbb, és kutatásaival a 20. századig meghatározó szerepet betöltő tudósa Newton. A fizikát- és ez volt a tudománytörténetben meghatározó – az ún. Newton-axiómákkal gyarapította: a tehetetlenség törvényével, a dinamika alaptörvényével, a hatás-ellenhatás törvényével, és közzétette az általános tömegvonzás (gravitáció) törvényét. A fény összetett voltát is kutatta. Voltak, akik a parányok világát vizsgálták, és jutottak el az ősmikroszkóptól annak tökéletesítéséig. A holland Zacharias Jansen volt 1590-ben az ősmikroszkóp és az ún. holland távcső feltalálója. A szintén németalföldi Antony van Leeuwenhoek már nagyítóval vizsgálta az édesvizet, a vérsejteket, a hímcsírasejteket. Az angol Robert Hook a szilárd testek rugalmasságát vizsgáló Hook-törvény felállítása révén vált ismertté. A fény hullámtermészetét is vizsgálta, és a Hold krátereiről elsőként vélte úgy, hogy azok meteoritok becsapódásának a nyomai. A janzenista szellemiségű francia Blaise Pascal matematikai és fizikai megállapításai, alkotásai (számológép, magasságmérés barométerrel, Pascal-féle háromszög stb.) voltak nagy jelentőségűek. Jakob Bernoulli svájci matematikus a nagy számok törvényének felfedezője és a valószínűség-számítás első rendszeres feldolgozója volt. A holland természetkutató, Christian Huygens neve a fény hullámelméletéről ismert. Ezenkívül a valószínűség-számítás egyik megalapozója és az ingaóra egyik feltalálója volt. Maga készítette távcsövével fedezte fel a Szaturnusz egyik holdját (a Titánt) és az Orion-ködöt. A holland Jan Lippersheim 1608-ban szabadalmaztatta kétlencsés távcsövét, amelyet később Galilei is használt. (Ez az optikai eszköz harmincszoros nagyítást tett lehetővé.) A skót John Napier és a svájci Jost Bürgi a logaritmustáblákat állították fel, magát a logarlécet már angolok, Edmund Gunter, William Oughtred és Henry Briggs fejlesztették ki. Daniel Stumpfelt technikus a kőszén kokszosításának a feltalálója, Vincenzo Viviani itáliai fizikus a légnyomás felfedezője volt. A kettő annyiban tartozik össze, hogy az utóbbi különösen a bányaszivattyú kimunkálása szempontjából volt jelentős. Evangelista Torricelli firenzei fizikaprofesszor feltalálta a higanyos barométert. Otto von Guernice magdeburgi polgármester a regensburgi birodalmi gyűlés előtt látványos kísérletben mutatta be a légüres tér létezését. Légmentesen összeillesztett két réz félgömböt, majd kiszivattyúzta a levegőt a gömb belsejéből. A két félgömb olyan erővel tapadt össze, hogy 8-8 lóval sem voltak képesek széthúzni, vagyis leküzdeni a félgömböket egymáshoz szorító légnyomást. A reneszánszból a barokkba átvezető stílus, a manierizmus a művészetek tartalmával szemben azok formáit, azaz manieráját tartotta elsődlegesnek. Ez a stílusirány szakított a harmónia, a humanizmus, a racionalizmus ideáljait hirdető reneszánsz szemlélettel. Alkotásai tele vannak "szabálytalanságokkal", különös furcsaságokkal, sőt – a reneszánsz szépségét tagadó – "csúnyaságokkal". A reneszánsz biztonságot sugárzó, jól szerkesztett képi világát az eksztázis, a végtelenbe vesző mozdulatok kavargása váltotta fel, a katolikus és protestáns országokban egyaránt. 1527-ben V. Károly német-római császár csapatai elözönlötték Rómát (Sacco di Roma), és a késő reneszánsz Itáliájának egyik legfontosabb kultúrközpontja megsemmisült. A Szent Péter-székesegyház Michelangelo tervezte kupolája alatt lóistállót rendeztek be, a Vatikánban portyázó zsoldos katonák elől a pápa az Angyalvárba húzódott vissza, a festők és megrendelőik elmenekültek Rómából, így Raffaello tanítványai is. Később Michelangelo Utolsó ítélet című festményére az egyik pápa parancsára egy "gatyafestő" piktor drapériát fest, hogy elfedje a bibliai alakok pőreségét. Kifogásokat emeltek a művel szemben: Miért nincs Krisztusnak szakálla? Az utolsó ítélet angyalai miért állják körbe a jelenetet, amikor a Biblia szerint a kép négy sarkában kellene elhelyezni őket. A tridenti zsinat maga elé idézte Veronesét azzal a felelősségre vonó kérdéssel, hogy miért kerültek a Kánai menyegző című képére a Bibliában néven nem nevezett figurák. A kulcsszó a képzőművészetekben és a tudományokban egyaránt a mozgás felfedezése volt. A barokk mozgalmas, festői, foltszerű felületeket hozott létre. A fény és árnyék színpadias ellentéte, végtelen távlatok nyitása jellemezte alkotásaikat. A képek kompozíciós szerkezete az égbe repítette a figurákat, a zárt formákat valami általános gomolygás váltotta fel. Az épületbelsők tükröző felületei tágították a teret, mintegy megsokszorozták azt. A katolikus egyház újra fő megrendelő lett. Maga a stílusirányzat eleve kétfelé vált. Létrejött az egyház és az uralkodók pompás "arany barokkja", szemben a reformáció puritán építészetével, polgári festészetével jellemezhető "polgári barokkal". Mindenesetre az új stílus több volt, mint művészeti irányzat, mert egyszersmind életforma is lett. Szinte egységes látványterv alapján készült minden, kerttervezés és építészet, ruhák és fejdíszek, festészet és szobrászat. A kor az abszolút monarchiák kora, ennek megfelelően művészete is "totális" volt. A "barokk" szó valamikor csúfnévvolt, akárcsak annak előtte a "gótikus". Volt, aki nem látott benne mást, mint a reneszánsz elfajulását. Más vélemény szerint inkább a gótikus szemlélet folytatása, sőt teljesedése. A barokk az utókort illetően a művészettörténet egyik legnépszerűtlenebb stílusa, a szó maga is "a művészi rossz ízlés megjelölésére alakult ki", legalábbis egy kortárs véleménye szerint, amivel persze nem kell egyetértenünk. Érvényes ez az irodalomban is, mely javarészt nem szórakoztató, inkább a "világ legunalmasabb irodalma", de azért óriási alkotásokat is szült. Fő jellemzője a képszerűség. Nemcsak leír, bemutat, hanem a hit propagandájaként hatást kelt és illusztrál is. Egy barokk regény lapjairól a pokol bűze árad, hogy visszatérítse az eltévelyedőket a katolikus egyházba. Jellemzőek a monumentális alkotások, főleg az eposzok: például az itáliai Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem (1580, 1581), az angol John Milton Az elveszett Paradicsom (1667), A visszanyert Paradicsom (1671),

254

Sámson szenvedése (Samson Agonistes, 1671) és a magyar Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem (1651) című műve. A katolikus német államokban éppúgy, mint Magyarországon és Lengyelországban a jezsuiták a barokk irodalmának legfőbb hordozói, akik igen fontos nevelőeszköznek tekintették az iskolai színjátszást. A barokk kor nagy hitbuzgalmi írói és szónokai fejedelmi gyóntatók és udvari főpapok voltak, köztük a legjelentősebbek Szalézi Szent Ferenc, Jacques Bénigne Bossuet, François Salignac de la Mothe-Fénelon és Pázmány Péter. (Utóbbit a "magyar bíboros Cicero" megtisztelő névvel emlegették.) Bár a barokk építészet kezdete a Michelangelo által tervezett Szent Péter-székesegyház kupolájának a befejezése, a kiindulópont mégis a jezsuiták római főtemplomának, az Il-Gesùnak az építése lett (1568-1575). Tervezője és építője Giacomo Vignola, befejezője a homlokzatot építő tanítvány, Giacomo della Porta volt. Létrehozták azokat az alapvető megoldásokat, melyekhez a barokk egyházi építészet később ragaszkodott, és amelyek nem váltak el olyan élesen a reneszánsztól, mint az a gótikától. A 16. század végén és a 17. század elején Rómában – a pápák utolsó erőfeszítéseként – hatalmas építkezésekbe kezdtek, de a 17. század során is szép számmal épültek barokk paloták. A kor nagy építésvállalkozója Gianlorenzo Bernini. Ő tervezte a Szent Péter-székesegyház felépítését követően az 1629-ben elkészült óriási, ellipszis alakú Szent Péter teret is. A másik nagy római építész Francesco Borromini volt. Fő műve egy kis templom, a San-Carolino, kis homlokzattal és új, ellipszis alaprajzú kupolával. A legnagyobb méretű építkezések Franciaországban folytak. 1661-ben XIV. Lajos, a Napkirály megbízta Louis Le Vau-t és Charles Le Brunt, hogy építsenek és rendezzenek be egy új kastélyt Versailles-ban, ahol még apja, XIII. Lajos egy kis vadászkastélyt építtetett. A kertek kialakítására André Le Nôtre kapott megbízást. Le Vau halála után Jules Hardouin-Mansard és François d'Orbay folytatta a munkát. Két nemzedék építészei foglalkoztak a palotaegyüttes kialakításával (Nagy Trianon kastély, tükörterem, díszkertek, 6000 szökőkút stb.), mely királyok, fejedelmek és főurak számára szolgált mintaként a továbbiakban. Ilyen volt az itáliai Carlo Rastelli által épített Téli Palota és Szmolnijkolostor barokk épületegyüttese, melyek döntő szerepet játszottak a 18. század elején épülő Szentpétervár városképének a kialakításában. Megemlíthetjük még a neves bécsi építész, Lucas Johann Hildebrandt alkotásait, a bécsi Belvedere palotát vagy a ráckevei Savoyai-kastélyt. A szintén osztrák Fischer von Erlach, I. József császár és király udvari építésze is a barokk kiváló mestere volt. Angliára a korszak kezdetén a megkésett, ún. Jakab-reneszánsz volt a jellemző. Legjelentősebb mestere Inigo Jones, aki 1615-től a Stuart-udvar építészeti felügyelője lett. A restauráció idejéből a zseniális angol Christopher Wreen (anatómus, fizikus, mérnök, csak egyetemi évei alatt 53 találmányát jegyezték be) által épített londoni Szent Pálszékesegyház megalkotása emelhető ki, melyet azután építettek, hogy a főváros nagy része 1666-ban leégett. A spanyol barokk kialakítója egy építész-szobrász, José Benito de Churriguerra, aki testvéreivel – Joaquínnal és Albertóval – névadója lett a dúsan díszített, gótikus, mór és keleti elemeket magában foglaló egzotikus építészetnek (churriguerizmus). A szobrászat az építészet "kiegészítő művészete". A szobrászok sorát is Gianlorenzo Berninivel kell kezdenünk, aki építész-szobrászként Rómát megrázó színpadképek sorozatává tette. Az osztrák Georg Raphael Donner, a bécsi késő barokk kiemelkedő képviselője Michelangelót követte. Fő műve a pozsonyi katedrális Szt. Márton-szobra, melyen a szentet magyar huszárnak öltöztette. A barokk festészet is a manieristák művészetéből fejlődött ki. Ezt az irányt követte a bolognai akadémia tehetséges mestere, Annibale Carracci, aki az 1500-as és 1600-as évek fordulóján a római Palazzo Famesében festett egy nagy hatású freskót. Rómában és másutt igen sok templomban és palotában festettek mennyezetképet a száraz vakolatra, azaz al secco. Ezzel a viszonylag könnyebb festészeti eljárással óriási falfelületek díszítésére, hatalmas terek nyitására nyílott lehetőség. Nagy mestere volt ennek a módszernek a római Andrea Pozzo, aki a római Szt. Ignác-templom mennyezetképét készítette el (Szt. Ignác megdicsőülése). A festők általában akadémiákon tanultak, amelyeken az antikvitás már szabálynak számított. A velencei Antonio Canaletto és unokaöccse – aki tanítványi tiszteletből mestere nevét is felvette –, Bernardo Bellotto (Canaletto) drezdai, bécsi, szentpétervári és varsói városképei, a hajszálvékony ecsettel fényképszerűen ábrázolt veduták voltak. Michelangelo Merisi (közismert néven Caravaggio) a dekoratív tájképfestés művésze, aki szívesen ábrázolt polgárokat és parasztokat is. A polgári ízlés kielégítésére hatásos csendéleteket is festett. A németalföldi "arany barokk" mestere volt a flamand Peter Paul Rubens és tanítványa, Anthonis van Dyck. Rubens igazi barokk világfi, diplomata udvaronc volt, aki egy jól menő festőműhelyt vezetett, amelyben résztémákra szakosodott segédek százai dolgoztak. Legnagyobb sikereit Párizsban aratta, ahol megfestette Medici Mária és Bourbon Henrik házasságkötését egy huszonöt darabból álló képsorozatban. Van Dyck az angol királyi udvar festője lett. I. Károlyról, a később, a Polgárháború után kivégzett, az abszolút uralom idején sokak számára gyűlöltté lett királyról festett arcképe jól tükrözte az uralkodó fölényességét. A"polgári barokk" – és az egyetemes művészettörténet – egyik legnagyobb mestere a holland Rembrandt Harmensz van Rijn. Jellemző az életútja: a céhek elöljáróinak udvari festőjéből koldusszegény, meg nem értett zseni lett. Amit látott, amit átélt, megfestette. Csakhogy ez nem volt eladható. Olajképeket festett. Újjáteremtette a Hollandiában kedvelt csoportkép műfaját. Ezek közül talán a legnevesebb az Éjjeli őrjárat. Arcképei, önarcképei szinte utolérhetetlenek (pl. Fiatalkori önarcképe). A grafika csaknem minden ágában maradandót alkotott. Rézkarcain előszeretettel ábrázolta a szegényeket (pl. Falusi ház). A haarlemi festőiskola ünnepelt, majd elfeledett mestere volt Franz Hals, aki megfestette a haarlemi boszorkányt, Hill Bobbé-t. A spanyol Diego de Sylva y Velazquez már fiatalon udvari festő lett. Zsánerképekkel, az ún. bodegones (magyarul konyhaképek) festésével foglalkozott. Étkező parasztok című képe a magyar Szépművészeti Múzeumban látható. Leghíresebbek azonban történelmi képei, például a Bréda vár átadása, melyen a harmincéves háború egyik nevezetes

255

eseményét örökítette meg. Elsősorban azonban a király arcképfestője volt (pl. Ausztriai Mária Anna arcképe). A családi portrék egyhangúságának unalmát valószínűtlenül csúnya arcokkal és tükrökkel tágított térrel oldotta. Bartolomé Esteban Murillo az európai festészet egyik legnépszerűbb spanyol mestere volt. Kissé szentimentális képein bájos angyalokat, asszonyokat és utcagyerekeket örökített meg. A francia Nicolas Poussin és Claude Lorrain az udvari tájképfestészet, Jean Baptiste Chardin pedig a polgári irányzat mestere volt. A külhoni mintákon (Holbein és Van Dyck) elindult angol portréfestészetből Thomas Gainsborough műve emelhető ki. Nálunk a II. Rákóczi Ferenc udvarában alkotó Mányoki Ádám volt a műfaj európai színvonalú képviselője (II. Rákóczi Ferenc fejedelem), aki többet dolgozott külföldi udvarokban, mint itthon. Igen híres freskófestő volt az osztrák Franz Anton Maulbertsch, aki nálunk Sümegtől Egerig számos templomban ott hagyta kézjegyét. A soproni Dorfmeister István – bár a bécsi akadémián tanult – ízig-vérig magyar festő maradt. Szigetvár felszabadítása című történelmi témájú freskóján a török idők hősi harcainak egy jelenetét ábrázolta, mintegy száz évvel a pogányok kiűzését követően. A barokk zene korát kb. 1600-tól Bach haláláig számítjuk, ami a képzőművészeti barokkhoz képest egy emberöltőnyi késést jelent. Közös viszont e műfajokban a barokk drámaisága. Egy új műnem, az opera megteremtője a reneszánsz és barokk határán alkotó Claudio Monteverdi, aki több madrigált és egyházi művet is írt. (1595-1596-ban Magyarországon is járt.) 1637-ben Velencében nyílt meg az első nyilvános operaház. A barokk opera a zenekartól és az énekesektől igen sokat követelt, ekkor született meg az ária is. Divatossá váltak a kasztrált férfiszoprán énekesek. Megjelent a Händelig népszerű bel canto (szép ének). Alessandro Scarlatti és fia, Domenico Nápolyban megteremtette a vígoperát (opera buffa). Arcangelo Corelli volt kora egyik legnagyobb hegedűművésze, Antonio Stradivari pedig legendás hegedűkészítő. Az első zongorát is itáliai, a firenzei Bartolomeo Christophori készítette. Antonio Vivaldi hegedűművész, a barokk muzsika egyik legkiválóbb mestere volt, de operaszerzőként is ismert. Az itáliai származású Jean-Baptiste Lully a Napkirály udvari zeneszerzője volt. Az általa létrehozott francia operában fontos elem volt a látványosság, benne a tánc. XIV. Lajos fiatal korában több balettben fellépett. Lullyt JeanPhilippe Rameau követte, aki zeneileg tömény, mitológiai alakokkal zsúfolt komoly operákat írt. Giovanni Battista Pergolesi nápolyi vígoperája azonban jobban elterjedt. A "Nagy" François Couperin a kor legkiválóbb orgonistájának számított, aki a párizsi Szt. Gervais-templomban dolgozott, majd XIV. Lajos gyermekeinek zenei nevelője volt. Orgona-, de főleg csembalóműveket írt, sőt zeneelméleti munkássága is jelentós volt. A "zene Watteau-jának" is hívták, ami komoly elismerésnek számított. Angliában Henry Purcell a francia "komoly" és a nápolyi vígopera elemeit igyekezett összekapcsolni. Korai halála után Georg Friedrich Händel lett Anna királynő kedvenc zenésze, sőt a Hannoveri-dinasztiához tartozó I. György trónra lépését követően zeneileg a Hannover-Anglia diadalmas egyesülését valósította meg. Káprázatos életművet hagyott maga után, de az angol közönség jobban kedvelte a könnyedebb formákat, így például John Gay Koldusoperáját. A barokk a vallásos zene utolsó fénykora Európában. Délen a Palestrina-hagyomány élt tovább, míg északon Heinrich Schütz lett a barokk szenvedély első nagy német összegzője, életműve azonban csak töredékesen maradt ránk. Az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb szintézisteremtője, Johann Sebastian Bach 1723-tól haláláig (1750) a lipcsei evangélikus Tamás-templom kántor-karnagya volt. A Máté-passió, a h-moll mise és fúgái a zeneművészet legnagyobb alkotásai közé tartoznak. Érdekes történet, hogy eredetileg a lipcsei városi tanács Georg Philipp Telemannt szerette volna megnyerni kántor-karnagynak, mert hírneve és népszerűsége nagyobb volt Bachénál. Aztán Telemannt a 19. századtól lassan elfelejtették. Pedig ő alkalmazta először sikeresen műveiben a kelet-európai népzenék akkoriban még egzotikusnak ható elemeit.

6.1.3.3. A felvilágosodás kora 6.1.3.3.1. A felvilágosodás fogalma, létrejötte, nagy alkotói és alkotásai A 18. század a nagy oldódás százada volt, amit felvilágosodásnak nevezünk. Az bég és sokféleség együtt jellemezte ezt a nagy eszmei, világnézeti áramlatot. Az egység" jegyében átfogó értelemben is beszélhetünk a "felvilágosodás koráról", franciául inkább a "világosság" (les Lumiéres) századáról, sőt angolul az "értelem koráról" (age of reason). A magyarba a német kifejezés "tükörfordítása" került át: az Aufklärung. A "sokféleség" jegyében viszont az az érdekes, hogy a felvilágosodás ernyire nem képviselt azonos doktrínát, akár több különböző felvilágosodásról (francia, angol, német stb.) is beszélhetünk. Nehéz a társadalomtudományok különválasztása a művészetektől, mert a felvilágosodás hirdetői "filozófusok", akik nem szaktudósok voltak, hanem írók vagy még inkább "literátorok", akik egyaránt foglalkoztak szépirodalommal, más művészetekkel és tudománnyal. A felvilágosodás korát a 17. század végétől a francia forradalomig számítjuk. Előbb Angliában és Franciaországban, majd német területeken, végül azonban – a reneszánsszal és reformációval ellentétben – Európa egész területén (tehát keleti felén is) elterjedt. Előzményeit tágabb értelemben a természettudományok (fizika, azon belül a mechanika), a matematika és a hozzájuk kapcsolódó filozófiai elmélkedések, René Descartes és Spinoza racionális, kritikai módszerei jelentették. Ezek a hatások azonban a 17. század végéig a tudományok szűk körén belül maradtak. E kor világképe azonban még erősen behatárolt volt. Például a világteremtés időpontját is a két vitathatatlan tekintélyű forrás – a Biblia és az antik hagyományok – jegyében alig négy évezreddel Krisztus születése előtt kereste csupán. A reformáció és a reneszánsz ezt a két fő forrást erősítette, és vallási szempontból elemeztek olyan problémákat is, amelyek annak hatókörén kívül estek.

256

Közvetlen előzményét az angol természettudományok (Newton új fizikája) jelentették, valamint azok hatása az európai (pl. a leideni) egyetemeken; filozófiailag pedig Francis Bacon és Thomas Hobbes empirizmusa, John Locke szenzualizmusa nyomta rá az új szellemi irányzatra a bélyegét. (Hozzájárultak még a fentiekhez a Hollandiában élő hugenotta emigráns Pierre Bayle kritikai fejtegetései: Történeti és kritikai ismerettár, 1697, ami önmagában is jelezte, hogy a francia gondolkodásban is volt változás.) Angliában a felvilágosodás későbbi, mint a forradalom, a polgárság még bibliai jelszavakkal indult harcba. Franciaországban fordított volt a helyzet. A forradalmat megelőzte a polgárság felemelkedése, ezért eszmei munícióját a felvilágosodásból merítette. Így az Angliában, Hollandiában elvetett mag főként Franciaországban, majd német földön, aztán Európa más térségeiben sarjadt ki. Leginkább tehát a francia felvilágosodásról kell szólnunk. A felvilágosodást a politikában az erős állam elmélete, valamint a gazdaság és kultúra megreformálása jelentette. Nem véletlen, hogy a felvilágosodás nagy "filozófusai" királyi udvarok (pl. Voltaire a porosz II. Frigyes és Diderot az orosz II. Katalin) kegyeltjei, és a felvilágosult abszolutista uralkodók a reformok egy részének megvalósítói, de legalábbis hirdetői lettek. A vallásban háttérbe szorult a katolikus ortodoxia, különösen Franciaországban, ahol a versailles-i udvar egyházias külső mögött tapasztalható kereszténytelensége, a janzenisták elleni barbár eljárások, valamint a jezsuiták és a hugenották között dúló gyűlölettől fűtött harcok voltak a jellemzőek. Ugyanakkor – talán Locke Levél a vallási türelemről (1685) című tanulmánya megjelenése óta – a vallási türelem is követelmény. Érdekes egybeesés, hogy abban az évben, amikor az angol filozófus munkája íródott akkor vonta vissza XIV. Lajos a hugenottáknak korlátozott vallásszabadságot biztosító nantes-i edictumot. A filozófiában a metafizika elvetése, valamint az ismeretelmélet és a természetfilozófia előtérbe állítása, a történelemszemléletben a haladás gondolata, az erkölcsben az e világi boldogság keresése a jellemző, míg az irodalomban és művészetekben az eszmék felértékelődése figyelhető meg. A felvilágosodás egyaránt lehet a polgári alkotmányosság forrása, de az újkori (felvilágosult) abszolutizmusé is. A felvilágosodás általános jellemzőiből a teljesség igénye nélkül az ész (a ráció) és a szenvedély (emóció) együttes jelenléte emelhető ki. A felvilágosodás "filozófusai" társadalmi elégedetlenségeiket és vallási kritikáikat is könnyed, szellemes és közérthető formában igyekeztek közreadni. Divattá vált a hit tételeit kétségbe vonni és szellemes társasjátékokban kifigurázni. Meglehetősen széles értelmiségi körben elterjedt a deizmus. Ez a – szintén Angliából eredő – világnézet Isten szerepét a teremtésre korlátozta, aki utána magára hagyta a világot ("A gép forog, az alkotó pihen." – Madách). A deistákkal szemben megjelent – igaz, csekély mértékben – a materializmus is. Julien Offray La Mettrie "megalkotta" az úri. embergépet (Az ember-gép, 1748), ami nem jelentett mást, mint a mechanisztikus szemléletű természettudományok közvetlen alkalmazását az emberre. (Descartes csak az emberi testet hasonlította géphez.) A német származású francia báró, Paul Henri Holbach magát a vallást a félelem termékének tartotta, ami a legkövetkezetesebb materialista magatartást tükrözte. A felvilágosult "filozófusok" zömükben nem vallás-, hanem egyházellenesek voltak. Voltaire híres mondása, hogy "tiporjátok el a gyalázatost", a katolikus egyházra vonatkozott, hiszen ugyancsak ő mondta: "ha Isten nem volna, fel kellene találni." A "filozófusok" nagy része azonban mélyen vallásos és hívő ember volt, mint például Rousseau. Az álláspontok közti jelentős különbségek nagymértékben az egyes képviselők származása közötti különbségben is kereshetők. Volt köztük arisztokrata, született nemes (pl. az említett Holbach báró, Fénelon, La Bruyère), taláros nemes (Montesquieu) és csak néhány polgári-plebejus (Voltaire, Diderot, Rousseau). Hangsúlyozva, hogy a francia felvilágosodás egységes folyamat, a kort három nagyobb korszakra oszthatjuk. Az e1őcészítő szakasz, más néven a felvilágosodás hajnala, esetleg korai felvilágosodás a 17. század végétől az 1740-es évekig tartott. Ez "az európai tudat válságának" időszaka, de a francia uralkodó ideológiáé mindenképp. Fő jellemzője a hagyományos értékrend elleni támadás volt. XIV. Lajos a fontainebleau-i edictumban elrendelte a protestánsok erőszakos áttérítését a katolikus vallásra, aminek következtében a hugenotta polgárság nagy része menekülni kényszerült, főleg Hollandiába és Angliába. Kialakult az ún. refuge, azaz "menedék" irodalom. Ennek legfőbb képviselője Pierre Jurieu és ellenfele, Pierre Bayle volt. Jurieu következetesen támadta XIV. Lajos politikáját, ezzel szemben Bayle nem az ország és uralkodója, hanem jelenségek ellen emelte fel a szavát, és először alkalmazta következetesen a szabad vizsgálódást és a történeti kritika módszerét. Célja a tudomány és vallás szétválasztása. A katolikus egyházzal nemcsak a protestánsok üldözése miatt perlekedett, hanem mert szerinte a babonák védelmezője és a tudományok ellensége volt. Fénelon a felvilágosodás egyik első ún. utazóregényében a Télemakhosz kalandjaiban (1699) – nem minden él nélkül – arról adott elméleti és gyakorlati oktatást, hogy miként kell az igazán bölcs uralkodónak uralkodnia. Saint-Pierre abbé a Tervezet az örök békéről (1717) című munkájában a nemzetek közötti politizáláshoz adott tanácsokat az új uralkodónak (pontosabban Orléans-i Fülöp régensnek) azzal, hogy olyan szövetség megkötését javasolta az európai országok között, amely a békés, nyugodt fejlődést biztosítaná egyszer s mindenkorra. A korai felvilágosodás új szellemi légkörére főleg a szakítás volt jellemző, a jezsuita vallásossággal és türelmetlenséggel, az abszolút monarchia politikájával, az antikvitás egyoldalú kultuszával. Charles Perrault Nagy Lajos százada (1687) című poémájában azt bizonygatta, hogy a 17. század nagyobb szellemeket adott a világnak, mint az antikvitás. Fénelon a Levelek az Akadémia tevékenységéről (1714) című dolgozatában a hagyományok megbecsülését hirdette, de elfogadva azt a tételt, hogy az újak legyőzhetik a régieket. A 18. század elejére például a költészetben és a drámában már nemcsak az antikvitás, hanem a 17. századi klasszicizmus is élő hagyomány lett, a próza pedig – modernsége révén – a kor legváltozatosabb és az új kifejezésére legalkalmasabb műfajává vált. Montesquieu (Charles de Secondat) 1721-ben megjelent Perzsa levelek című levélregénye erre az egyik első bizonyíték, melynek ötletes formája nemcsak arra jó, hogy két okos idegen friss szemével bámultassa meg a korabeli francia viszonyokat, hanem arra is, hogy erkölcsi világképéről és állameszményéről szóló írói fejtegetéseknek helyt adjon. A felvilágosodás filozófiájának csaknem minden lényeges tanítása megtalálható benne: a katolikus egyház bírálata, a deista

257

világszemlélet és a társadalom természeti törvényeiről szóló tan. Érdekes, és Montesquieu gondolkodásának a változását mutatja, hogy míg a Perzsa levelekben a köztársasági államforma mellett érvelt, az 1734-ben keletkezett A rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól című művében már a monarchiát is elfogadhatónak tartotta, mondván, hogy "jó császárok" is voltak. Ugyanebben az évben született Voltaire (François Marie Arouet) Filozófiai levelek című filozófiai elbeszélése, mely a meglehetősen idealizált anglikán egyházat állította szembe a velejéig romlott, és a hívek megnyerésére alkalmatlan katolikus egyházzal. Történeti munkát is írt, XII. Károly svéd király története (1731) címmel, melyet nagy érdeklődés és heves kritika fogadott, hiszen szinte egy kortársról szólt, halálát követően alig több mint egy évtizeddel. Az 1740-es évektől számított a felvilágosodás dele, más néven Vital Revolution (szó szerinti fordításban: létfontosságú forradalom). Egy francia történész írta: "1740-ig a »filozófia« csak rombolt, tiltakozott vagy álmodozott; még nem vetette meg az alapjait a nagy gondolatoknak vagy a nagy műveknek, amelyek uralni fogják a kort, és amelyek biztosan fennmaradnak." Csak néhányat sorolunk fel ezekből a nagy alkotásokból. 1748-ban látott napvilágot Montesquieu fő műve A törvények szelleméről, amely a politikai gondolkodást határozta meg. Megírása előtt a szerző bejárta Európát, Angliában, Hollandiában, a német fejedelemségekben, Ausztriában, Itáliában és Magyarországon is megfordult. (Nálunk – nyilatkozata szerint – azért, hogy itt tanulmányozzon olyan régi szokásokat és intézményeket, amelyeket náluk, Franciaországban csak ősei ismerhettek egykor.) Alapgondolata, hogy a boldogság forrása a jó törvény, ami nem örök és kőbe vésett, tehát nem megváltoztathatatlan. A jó törvénynek védenie kell az emberi méltóságot, biztosítania a fejlődést, ~ sérelem esetén elégtételt kell nyújtania. A demokráciában az erény, a monarchiában a becsület, a zsarnokságban a félelem a törvény alapja. A monarchia híveként alattvalói engedelmességet, de nem vakfegyelmet követel. A társadalmi szerződésből indul ki, melynek értelmében az uralkodó nem hatalmaskodhat, tiszteletben kell hogy tartsa az alattvalók szabadságát. Tapasztalatai szerint a szabadságjogokat legteljesebben az angol alkotmány biztosítja, amely azért nagyszerű, mert a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat elválasztja egymástól. E művet uralkodók olvasták, akik tanultak belőle, és az első modern polgári alkotmányt, az Egyesült Államok alaptörvényét is Montesquieu tanítása nyomán szerkesztették. 1751 és 1772 között jelent meg a kor legnagyobb vállalkozását jelentő Enciklopédia, amely angol mintára született. Eredetileg E. Chambers 1728-ban adott ki egy lexikont, Cyclopaedia címmel. Ennek alcíme A művészetek és a tudományok egyetemes szótára volt. A francia vállalkozás huszonnyolc kötetből állt, és utána még öt kiegészítő kötet és két képkötet jelent meg. A monumentális munkának száznegyvenkét szerzője, de összesen talán kétszáz-kétszázötven munkatársa lehetett. A skála a szerény anyagi helyzetű szerkesztő Diderot-tól és D'Alembert-től a vagyonos, sőt dúsgazdag írókig és polgárokig terjedt: például Montesquieu báró, a természettudós Buffon, Holbach báró, a fiziokrata közgazdász Quesnay, Turgot lovag, a legtermékenyebb munkatárs Jaucourt lovag, Voltaire, Rousseau. Érdekes, ha a szerzőket témakörök szerint vizsgáljuk. D'Alembert matematikai és fizikai, Diderot főleg filozófiai szócikkeket írt, ráadásul olyan erősen különböző gondolkodású emberekkel, mint Condillac, Helvétius, Jaucourt vagy Yvon abbé. A természettudományok fő munkatársai: Condorcet, Holbach, Buffon csak a nevüket adták aurásodik kötethez, de egyetlen címszót sem írtak. A gazdaságpolitikai szócikkeket a fiziokrata Quesnay és Turgot jegyezte. Az irodalommal és a művészetekkel mások mellett Marmontel, Montesquieu (egyetlen szócikkel, az ízléssel), Rousseau, Voltaire foglalkozott. A teológiai címszavak készítéséhez Diderot – többek között – Yvonne abbé segítségét vette igénybe. A mesterségek ismertetésénél mesteremberek segítségével írták le a különböző eszközöket, eljárásokat és módszereket. Az Enciklopédia a felvilágosodás kori gondolkodás corpusa. Ma úgy mondhatnánk, hogy meglehetősen eklektikus mű. Legóvatosabb talán – nem meglepő módon a filozófiában, politikában és a történelemben, legtöbbet talán a természettudományokban újít, bár ezen belül is van kifejezetten gyenge része, ez az elvkor még szinte gyermekcipőben járó kémia. Ami az irodalmat és a művészeteket illek az Enciklopédia ez utóbbiak vonatkozásában adott újat. A festészetet – valószínűleg – Diderot, a zenei szócikkek egy részét Rousseau írta. A tizenhét kötetre tömörített Enciklopédia a 18. század nagy üzlete lett. A francia forradalomig huszonötmillió példányban adták el, pedig egy sorozat ára egy szakmunkás teljes évi bérét felemésztette. Igaz, nem is ők vették. Bár 1759-ben a Szentszék indexre tette a művet, mégis hamar lefordították olaszra. Hollandiába alig jutott el, és Angliában, valamint Európa más részein is a francia nyelvű kiadást forgatták. A francia nyelv elterjedtsége miatt ez azonban nem jelentett gondot. Az Enciklopédia első kötetének megjelenési évében látott napvilágot Voltaire újdonság erejével ható újabb történeti munkája, a XIV. Lajos százada, rögtön háromezer példányban. (A felvilágosodás legnagyobbjainak a művei is csak ötszáz-ezer példányban jelentek meg! ) Ebben – nem kritikátlanul ugyan, mégis – az abszolutizmus dicséretét zengi, szembeállítva XIV. Lajos nagyszerű korát XV. Lajos uralkodásának silányságával. A Napkirály politikai gondolatait vizsgálva elítélte a nantes-i edictum visszavonását, a hódító háborúkat, ugyanakkor dicsérte merkantilista politikáját, a jó államigazgatást, a hadseregszervezést és a mecénási tevékenységet. Az 1750-es években "robbant be" a köztudatba Jean-Jacques Rousseau, aki kezdettől szembefordult az enciklopédistákkal. 1750-ben és 1755-ben a dijoni akadémia pályázatait nyerte meg két, a felvilágosodás haladásszemléletével szembeforduló írásával: Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése?, illetve Honnan ered az emberek közötti egyenlőtlenség és összefér-e természeti törvénnyel? Az első címbeli kérdésre adott válasza, hogy "nem", mert a maguk primitív állapotában az "ártatlan és erényes" embereket éppen a tudományok és a művészetek rontották meg. A másodikkal kapcsolatban pedig kifejti, hogy az egyenlőtlenség eredetét a rosszul kormányzott emberben kell keresni. Rousseau szétválasztotta a természetet és a történelmet, ami lehetőséget adott arra, hogy kétségbe vonja az ún. természeti törvényt, amely a fennálló társadalmi rend alátámasztását szolgálta. Az ember igazi természetét önmagában a természetben, a természeti állapotban lehet csak megismerni.

258

1759-ben jelent meg Voltaire híres és máig is olvasott regénye, a Candide vagy az optimizmus. Ez mindazon tapasztalatok összegzése, melyeket Voltaire politikusként, drámaíróként, történészként, magánemberként szerzett. Művét az 1755-ös pusztító lisszaboni földrengés után írta, válaszul nemcsak Rousseau-nak, hanem Leibniznek is, aki – igaz, valószínűleg karikírozva – azt írta, hogy "ez a világ a lehető világok legjobbika". A főhős Candide, egy vesztfáliai báró nővérének törvénytelen fia – tanítójával, Pangloss mesterrel – egy sor valószínűtlen kalandon megy keresztül, szinte az egész világot bejárva. Felismerései lényege, hogy ez a világ tele van rosszal, de mégis élhető. Az 1760-as évektől a felvilágosodás eszméi mindinkább szétágaztak, ez volt a "fények szóródása". A sokat bírált Rousseau-nak, e korszak legjelentősebb alakjának a nagy művei is ekkor jelentek meg. 1761-ben Az új Héloïse, 1762ben az Emil, avagy a nevelésről és A társadalmi szerződés. Az új Héloïse sokak szerint a 18. század legszebb regénye, a szentimentalizmus előfutára, az "én"-t előtérbe állító modem próza megteremtője. Egy szerencsétlen, szenvedélyes szerelem történetét meséli el, mely Abélard és Héloïse középkori legendáját idézi emlékezetünkbe. Az Emil avagy a nevelésről – mit a címe is mutatja – nevelési regény, melyet hevesen elleneztek az egyházi körök. A párizsi érsek pásztorlevelet adott ki a könyv ellen, majd elfogatóparancs is született a szerzővel szemben, végül a regényt nyilvánosan elégették. Pedig a könyvben Rousseau-nak mint nevelőnek csupán egyetlen célja van, hogy Emilt boldognak lássa. Ez a boldogság nála a nevelést átható érzelem, mert nem hisz az ész mindenhatóságában. Rousseau újítása az volt, hogy az ő pedagógiájában az elsajátítandó tudás és műveltség helyett a gyerek került a középpontba. Fő műve azonban A társadalmi szerződés. "Az ember szabadon született, és mindenütt láncon van." E nyitó gondolatot – és nemcsak ezt – átvette az Emberi és polgári jogok nyilatkozata is. Míg korábbi műveiben Rousseau a természeti állapotot magasztalta a tulajdonon alapuló társadalommal (vagyis saját korával) szemben, addig itt a társadalmi állapotot tartja jobbnak. A polgárok személyének és tulajdonának védelmét szolgálja a társadalmi szerződés, mely a szabadság forrása. Ennek lényegét a következőképpen foglalta össze: "Mindegyikünk alárendeli személyét és minden képességét a közakarat legfelsőbb hatóságának: és minden egyes tagot testületileg az összesség elválaszthatatlan részeként fogadunk be." Hobbeszal és Locke-kal szemben azt tanította, hogy az emberek egymással – és nem a hatalommal kötnek szerződést, amiből az következik, hogy a megbízást nem teljesítő végrehajtó hatalmat bármikor vissza lehet hívni. Ugyanezek az emberek azonban természettől fogva veleszületett, elidegeníthetetlen jogaikról, legfőképp a szabadságról a társadalmi szerződés megkötését követően sem mondhatnak le. A szabadság viszont a magunk alkotta törvényeknek való engedelmesség. Amennyiben az emberek nem akarnak engedelmeskedni a maguk alkotta törvényeknek, kényszeríteni kell őket- paradox módon – szabadságuk védelmére. Ez később – szintén a francia forradalomban-a jakobinus diktatúra elméleti alapjául szolgált. Mások közül e korszakból Holbach nevét említhetjük, aki A leleplezett kereszténység (1767) című munkájában materialista alapon szállt szembe az egyházzal écavallással. Voltaire a Filozófiai ábécé (1764) című művében támadta ugyan a katolikus egyházat, az intézményesített vallásokat, de a deizmus formájában a vallás mellett állt ki. Rousseau viszont A társadalmi szerződésben a deizmussal szemben a vallásosság, pontosabban a teizmus (az evangéliumi vallás) mellett állt ki, megkülönböztetve az egyéni és a polgári vallást. Íme a felvilágosodás ideológiai sokszínűsége! A felvilágosodás utolsó évtizedeiben a tapasztalatok alapján mind többször kezdték kétségbe vonni a felvilágosult abszolutizmust. A nyolcvanas évek végen kiadott pamfletek már a politikai rendszer átalakítását szorgalmazták. A "filozófusok" hagyományának folytatója, Condorcet a polgárság törekvéseit fejezte ki Sieyès abbé mozgósító erejű Mi a harmadik rend? című manifesztumában pedig már azt fogalmazta meg, hogy a kiváltság nélküliek alkotják a nemzetet. Új irányzatok is megjelentek az irodalomban, például Pierre Augustin Beaumarchais erős társadalomkritikát is szolgáló szórakoztató darabjai (A sevillai borbély, 1775; Figaro házassága, 1784) és Rousseau Vallomások (1782-1788) című modern önéletrajzi regénye, mely a szentimentalizmus megalapozója, a romantika előkészítője, 6.1.3.3.2. A felvilágosodás korának tudománya: "Merj tudni!" A tudománytörténetben a felvilágosodás Newton halálát követően, az 1740-es években kezdődött. Az már jelképes értelmű csupán, hogy Voltaire newtonizmust hallgat Leidenben, és barátnője, Émilie (azaz Madame de Châtelet) fordította le franciára Newton fő művét, a Philosophiae naturalis principia mathematica (A természetfilozófia matematikai alapelvei) címűt, melyet általában egyszerűen Principiaként ismerünk és emlegetünk. 1738-ban Voltaire Newton filozófiájának elemei címmel könyvet írt a nagy angol tudós természetfilozófiájáról. A természettudományok fellendülése és a mechanisztikus szemlélet alapozta meg a 18. századi felvilágosodást, melynek legtömörebb "meghatározását" a nagy német filozófus és természettudós, Immanuel Kant adta: "Sapere aude!" (azaz: "Merj tudni!"). Vagyis merjük felhasználni az észt, a tapasztalatot, a tudományt, tehát ami az embert emberré teszi. Kant a klasszikus német filozófia kiemelkedő személyisége volt, aki 1755-ben Az ég természetrajza című könyvével gondolkodásra késztette a filozoptereket. Mindezt röviddel később a francia Pierre Simon de Laplace még világosabbá tette, amikor a gravitáció alapján magyarázta a Naprendszer folyamatait. (Valószínűség-számítással és a hangsebesség meghatározásával is foglalkozott.) A francia René Réaumur 1730-ban definiálta az ún. Réaumur-hőmérsékletskálát, a víz tengerszinten mért fagyás- és forráspontjával meghatározva azt (0 és 80 fokon). A Hollandiában tevékenykedő német Daniel Fahrenheit először tudott sorozatban is gyártható borszesz- és higanyhőmérőket előállítani, melyeket az ún. Fahrenheit-skálával látott el. Ezen a víz fagyáspontja 32, forráspontja 212 fok, és a kettő közötti távolságot 180 egyenlő részre osztotta fel. (Néhány angolszász országban ma is használják ezt a skálát.) Anders Celsius svéd csillagász a francia Pierre Maupertuis-vel együtt részt vett egy lappföldi expedícióban, mely geofizikai mérésekkel igazolta Newton hipotézisének helyességét a

259

Föld lapultságáról. 1742-ben Celsius megalkotta a higanyos hőmérőt, amelyet a róla elnevezett skálával látott el. Ennek nullapontja a víz forráspontja, a 100 foknál pedig a fagyáspont volt. (Később a csökkenő hőmérsékleti skálát emelkedőre fordították, és ezt használják ma is a világ túlnyomó részén.) Ez az időszak az elektromosság megismerésének kezdeti kora is. Alessandro Volta, a Combban, majd a padovai egyetemen tanító fizikus 1755-ben feltalálta az elektrofort az elektromosság keltésére és tárolására, majd 1783-ban a lemezes kondenzátort. Megalkotta az elektrolikusan működő voltamétert, és kifejlesztette a Volta-oszlopot, az első, magasabb feszültségek előállítására alkalmas hordozható telepet. Benjamin Franklin amerikai polihisztor is kutatta az elektromosságot. Őt tartjuk a villámhárító feltalálójának. A padovai egyetem anatómiatanára, Giovanni Battista Morgagni a kórbonctan megalapítója volt az 1761-ben kiadott A betegségek helye és oka boncolással feltárva című könyvével. A svéd botanikus, Carl von Linné a növény- és állatvilág nagy rendszerezője, még akkor is, ha a fajok állandóságának elvét hirdette. A francia Jean-Baptiste Lamarck növényrendszertannal és állattannal egyaránt foglalkozott. Először különböztette meg a gerinceseket a gerinctelenektől, egyben ő a leszármazási elmélet egyik megalapítója. Ernst Georg Stahl, a porosz király udvari orvosa az égés egyik első magyarázatául szolgáló flogisztonelmélet megalkotója volt. E szerint egy tűzanyag, az ún. flogiszton játszik szerepet minden égési folyamatban. Ezt az elméletet a francia Antoine Lavoisier, a modern vegytan egyik megalapítója cáfolta meg, és az oxigén jelentőségét mutatta ki az égésnél. Az orosz Mihail Lomonoszov, a moszkvai egyetem megszervezője, a természettudományok sorában (földrajz, geológia, meteorológia, kémia) tevékenykedő tudós volt, aki létrehozta a hőtan komplex matematikai, fizikai felépítését, és – mellesleg – felfedezte a Vénusz légkörét. John Dalton angol kémikus a modern atomelmélet egyik megalapítója, akinek a nevéhez fűzhető az ún. Dalton-törvény. A matematika 18. századi "fejedelmének" is tartott svájci Leonhard Euler már húszévesen (az 1730-as években) a szentpétervári akadémia professzora volt, de dolgozott Berlinben is. Felismerései a végtelen analízis terén, eredményei a variáció- és differenciálszámításban, a számelméletben és a differenciálgeometriában voltak jelentősek, továbbá a tudományos áramláselmélet egyik megalapozója volt. Mintegy hétszázötven tanulmányt és közel harminc könyvet írt. A technika terén jelentős volt a 18. századi Anglia textiliparának a fejlődése. Először a takács munkájának a megkönnyítésére John Kay feltalálta a repülő vagy mechanikus vetélőt (1733). Ezzel szélesebb szövetet is lehetett készíteni. 1760-tól fia, Robert Kay találmánya a tarka szövést tette lehetővé. A szövőipar fejlődésének fonalhiány lett a következménye, bár John Wyatt fonógépe (1738) már emberi ujjak érintése nélkül készített fonalat, feltalálva a hengerfonást. A "fonalínség" kiküszöbölésére a Society of Arts 1761-ben pályázatot írt ki a fonógép tökéletesítésére. Ettől azonban függetlenül találta fel James Hargreaves a nyolcorsós fonógépet (1764), melyet "fonó Jenny"-nek nevezték el. A gép először nyolc, majd később tizenhat orsón tudta a fonalat feldolgozni. Richard Arkwrigth ugyanebben az évben előbb lovakkal, majd vízi erővel hajtott fonógépet alkotott, melyet 1771-től saját fonógyárában hasznosított. Gépei 1779-ben már ezer orsót működtettek, amelyhez háromszáz munkást foglalkoztatott. Samuel Crompton "öszvér" nevű, kétszáz ember munkáját helyettesítő fonógépe összegezte az addigi tudást, és alkalmas volt finom és szilárd fonalak előállítására. 1785-ben Edmund Cartwright lelkész készítette az első jól használható mechanikus szövőszéket, amelyet nem sokkal később (1807-ben) automatizáltak. A 17-18. században születtek az első használható gőzgépek is. A francia Denis Papin a gőz feszítőerejét kutatva 1680-ban feltalálta az első gőztúlnyomással működő – az ételek gyors főzésére alkalmas – edényt, az ún. Papin-fazekat, amelyet igazán csak a 20. században kezdtek hasznosítani. 1690-ben pedig elkészítette a dugattyús gőzgép prototípusát. Az angol Thomas Savery és Thomas Newcomen a 18. század elején megalkotta a bányák víztelenítésére a gőzszivattyút. 1769-ben James Watt – a nagyiparos John Roebuckkal együtt – bejelentett egy szabadalmat "a gőz- és tüzelőanyag mennyiségének csökkentését elősegítő gépezet gyártására és forgalmazására".1784-ben ért el szerkezete olyan szintet, hogy erőgépként lehetett alkalmazni. A kettős működtetésű gép lehetővé tette, hogy a dugattyú mindkét oldalán munkát végezzen a gőz nyomása. Az ipari forradalom kezdetét e gőzgép megalkotásához szokták kötni, elsősorban azért, mert az új energiaforrás e szerkezettel valóban forradalmasította az ipart és a közlekedést (gőzhajó, gőzmozdony). A gőzgép előállításához és működtetéséhez azonban vasra volt szükség. A korábban használt faszénnel már nem volt lehetőség ennek előállítására, a 17. században különben is vészesen fogyóban volt a fakészlet. Thomas Woolsey angol kardinális már a 16. század elején kőszénnel kísérletezett, majd Dud Dudley 1613-ban eljutott a kokszosítás gondolatáig. Ezt a 18. század elején Abraham Darbynak sikerült megoldania, az ún. alakos vasöntéssel együtt. 1713-ban Coalbrookdale-ben felépült nagyolvasztóját fia fejlesztette Anglia, sőt Európa első vasgyárává. Newcomen gőzszivattyújának egyes alkatrészei is itt készültek.

6.1.3.3.3. A rokokó és a klasszicizmus művészete a felvilágosodás korában A képzőművészetekben a régenskor (1715-1723) és XV. Lajos idején új ízlés honosodott meg, a rokokó, amelyet az új uralkodó után Louis quinze (XV. Lajos) stílusnak is neveznek. Jellemzői a derűs, könnyed és szabálytalan formák, a kagyló- és virágmotívumok. (A kagylómotívumból, a rocaille-ból ered a rokokó név is.) A kastélyok és városi paloták mérete lecsökkent, a nagy termek helyét kisebb társalgók, szalonok és még bensőségesebb kabinetek foglalták el. A viszonylag szerény díszítésű homlokzatot a pompás belső dekoráció ellensúlyozta (stukkók, rácsok, aranykeretbe foglalt olajfestmények, növényi ornamentikájú gyertyatartók, csillogó üvegcsillárok, nagyméretű falitükrök, szelencék,

260

ékszerek, aranyozott zenélő órák, kis szobrocskák, festett vázák stb.). A legértékesebb dísztárgyak az arannyal azonos árú kínai porcelánok voltak. Áttörést jelentett e tekintetben, amikor a német alkimista, Johann Friedrich Böttger 1707-ben véletlenül rájött a kaolin titkára. 1710-ben Meissenben létrejött az első porcelánkészítő manufaktúra, melyet több – elsősorban fejedelmi alapítású – üzem (Berlin, Nymphenburg, Bécs, Szentpétervár, Sèvres stb.) követett, eleinte kínai utánzatokkal, majd sajátos, egyedi, a műhelyre jellemző jegyekkel. A vázák, étkészletek mellett szobrokat is készítettek udvarló és enyelgő pásztorokkal, gavallérokkal, krinolinos dámákkal. Távol-keleti ("kinaisch") motívumok jelentek meg a tapétákon, díszdobozokon, szekrények ajtaján, divat lett a "chinoiserie". Kínai és japán pavilonok épültek, sárkány- és teaházak. Híres építmények születtek a 18. század első felében: a bécsi Schönbrunni palota és tükörterme, a drezdai Zwinger vagy a porosz királyok potsdami büszkesége, a Sans Souci (azaz: "gond nélkül") kastélya. Méltó helyet foglal el ebben a sorban az Esterházyak fertődi kastélya is. Megváltozott a festészet is. A francia rokokó mesterei közül Jean-Honoré Fragonard pikáns zsánerképeket készített, Antoine Watteau a színészek, bohócok híres ábrázolója volt, Maurice Quentin de La Tour pedig – Caravaggio követőjeként – pasztellképeket festett, míg Hyacinthe Rigaud kiváló portréfestő volt. Érdekes esemény volt a 18. század közepén a vulkáni hamu alá temetett ókori városok, Pompeji és Herculaneum feltárása. Az újrafelfedezett antikvitás a klasszicizmusban öltött testet. Ehhez az átmenetet a Louis seize (azaz XVI. Lajos) stílus jelentette. Az építészet egyszerűsödik, és a díszítőmotívumok között egyre több az antik elem: a falakat például "pompeji stílusban" festették. A festők közül Jean-Baptiste Greuze és Jean-Baptiste Siméon Chardin volt a legjelentősebb. Ekkor élte virágát az angol festészet is, melynek kiemelkedő személyisége volt Thomas Gainsborough. A szobrászok közül Jean Antoine Houdon érzékletes terrakottaportréi (Voltaire, Rousseau, Lavoisier, Franklin, Washington, Napóleon) és Étienne Falconet szentpétervári híres lovas szobra, I. Péter emlékműve említésre méltó. Az antikvitásból újra erőt merítő klasszicizmus a 18. század utolsó harmadában indult. A francia Germain Soufflot – annyi építésztársához hasonlóan – előbb Itáliában tanulmányozta az ókori emlékeket, majd megépítette a római antik templom mintájára a párizsi Pantheont, mely eredetileg templomnak készült. (Ennek nyomán építették később a washingtoni Capitoliumot is.) Az új stílus központja német földön Berlin volt. A város jelképévé lett Brandenburgi kapu oromzatán látható négyes fogatnak a mintái az ókori emlékművek quadrigái voltak, de a berlini Opera épülete is a klasszicizmus jegyeit hordozza magán. Ez az időszak a múzeumalapítások kora is. 1769-ben nyílt Kasselben az első, a Friedericianum majd 1770-ben az antik szobrászatnak szentelt vatikáni Museo Pio-Clementino. Anglia legjelentősebb korabeli emléke, a British Museum, valamint a drezdai Gemäldegalerie közel egyidősek. Az építészet azonban a bensőségességre törekedett. A környezetbe beilleszkedő városi paloták és vidéki mulatókastélyok épültek. A városi paloták közül – melyek az utcát átengedték a polgári lakóházaknak és a kereskedelemnek-főleg a francia Claude Nicolas Ledoux alkotásai (több épülete Párizsban), valamint az angol testvérpár, Robert és James Adam londoni épületei jelentősek. A legfoglalkoztatottabb azonban a XVI. Lajos korában élő Alexandre Théodore Brogniart volt, aki a párizsi Faubourg Saint-Germain negyedben több palotát is épített. A mulatókastélyok divatját William Chambers indította el a London közelében lévő Kewben épített különös pagodájával, Ledoux folytatta francia földön (pl. Mme du Barry palotája Louveciennes-ben). A szobrászatban az itáliai Antonio Canovát tekintik a klasszicista értékek legpontosabb közvetítőjének. Kezdetben még a 18. századi negédesség jellemezte munkáit (Amor és Psyche). A nem kevésbé híres dán Berthel Thorvaldsen is a görög ideált követve alkotott. A festészetben Joseph Marie Vien volt az antikvitáshoz való visszatérés előfutára (Amorettek árusa), és Jacques Louis David a legnagyobb kiteljesítője (Belisar alamizsnáért könyörög, Horatiusok esküje), de leghíresebb művei már a forradalom időszakát idézik. A zenében Christoph Willibald Gluck német zeneszerző az opera műfajának nagy reformátora, aki az öncélú, virtuóz áriákat kedvelte. Bécsben volt udvari karmester, de Párizsban is dolgozott. Joseph Haydn osztrák zeneszerző 1761-1790 között Kismartonban a magyar Esterházy herceg udvari karnagya. A bécsi klasszikus stílus mestere, a vonósnégyes megteremtője, több nagyszerű szimfónia és oratórium szerzője. A francia opera komolyságát és az itáliai opera buffa könnyedségét Wolfgang Amadeus Mozart ötvözte az osztrák népies muzsikával. Operái mellett hangszeres művei minden idők legnagyobb muzsikusai közé emelik. Több mint hatszáz alkotását alig három évtized alatt komponálta. A "bécsi klasszika" Haydn és Mozart melletti harmadik, legnagyobb hatású mestere Ludwig van Beethoven volt. Zongoraversenyei, szonátái, szimfóniái a zeneirodalom gyöngyszemei. Az itáliai zene képviselői közül Luigi Boccherini a kamarazene műfajában alkotott maradandó műveket, 62 éve során ötszáznyolcvanat, Domenico Cinvarosa pedig az olasz vígopera mestere volt. Máig is népszerű operája a Titkos házasság. Oratóriumokat, kantátákat és hangszeres műveket is írt.

6.2. A nagy földrajzi felfedezések kora 6.2.1. A felfedezések előtti világ képe 6.2.1.1. Óvilág A korabeli világ két nagy részre osztható: Óvilágra és Újvilágra. Az előbbi ismert az európaiak számára, az utóbbi még nem. Az Óvilág Európán kívül Ázsiát és Afrika – főleg északi – partvidékét jelentette. Ezt a térséget nyugat-keleti

261

irányban egy nagy hegylánc, az eurázsiai szelte ketté, melynek fontosabb tagjai a Pireneusok, az Alpok, a Kárpátok, a Kaukázus, az Elbrusz, a Pamír, a Himalája, a Kunlun, valamint Dél- és Nyugat-Kína hegyvonulatai. Ez a roppant hegyvonulat olykor akadályozta a kapcsolatteremtésben a tőle északra és délre élő népeket, máskor viszont csábított is népvándorlásra, hadműveletekre. Még érdekesebb a kép, ha tekintetbe vesszük a térség fontosabb éghajlati övezeteinek földrajzi megosztottságát is. A száraz térségek meglehetősen széles övezete a Szaharától indult, majd az Arab-sivatagon és az Iráni-felföldön át Turkesztánig, sőt Mongóliáig terjedt. A pásztornépek világa volt ez, melyek nyájaikkal a sivatagok szélén, a sztyeppék legelőin vándoroltak. Ettől délre meleg, nyirkos trópusi és szubtrópusi erdők, valamint szavannák kínáltak előnyös feltételeket a földműveléshez. Északra az erdőségek övezete volt található. Az Uráltól nyugatra a bőséges csapadék és a hosszú tenyészidő erdőirtással jó szántóföldeket biztosított a földműveléshez. Ettől keletre viszont az erdős területek szárazabbak és hidegebbek voltak, átmentek tajgába. Feltűnő lehet, hogy míg a megművelhető területek szigetszerűen helyezkedtek el, addig a száraz övezet összefüggő területet alkotott. A nagy területen élő, mozgékony sztyepplakók és a földhöz kötött földművesek között hol ellentét, hol együttműködés alakult ki. Például az észak-afrikai, egyiptomi gabona táplálta korábban Rómát és Bizáncot, majd – 1453 után – az Oszmán Birodalmat is. Az eurázsiai hegylánctól északra elterülő sztyepp széles folyosója viszont – egészen a 17. századig- alkalmat kínált a nomád pásztornépek vándorlására, támadásaira. Európában az erdős és a mezőgazdaságilag hasznosítható területek egyensúlya csak az első ezredforduló táján billent a földművelés javára. Nagy termelékenységű térségek alakultak ki a Németalföldön, a Szajna, a Közép-Rajna medencéjében, a Temze, a Tajo és a Pó völgyében. Ezek az itt kibontakozó, sőt a kora újkorban vezető szerepet játszó államalakulatok (Hollandia, Franciaország, Német-római Birodalom, Anglia, Portugália, Spanyolország, Itália) stratégiai ellátóbázisává váltak. Európa lényegében egy nagy félsziget, mely államokkal rendelkező peremterületekből állt, az iszlám világ viszont az eurázsiai hegylánc két oldalán terült szét, de az "öreg kontinens" szerencséjére megosztva: a szunnita Oszmán és (Nagy)mogul, valamint a közéjük beékelődött síita Perzsa Birodalomra. Egyedül Kína tudott óriási méretű szilárd egységgé fejlődni, főleg az európai államokhoz képest. A félsziget Európa előnye, hogy valamennyi földrajzi régiója (a Finn-öböltől a golfi-tengeren át a Földközi-tenger keleti medencéjéig) vízi utak közelében feküdt. Ennek a vízi közlekedési hálózatnak az északkeleti pontjától a Volgához lehetett vinni az árut, egészen a Kaszpi-tengerig, mint a vikingek tették. (Ezt aztán a lovas-nomád vándor népek, főként a mongolok, egészen a kora újkorig lezárták.) Fontos volt még a Kínába vezető selyemút, valamint az Aleppót a Perzsa-öböllel, onnan tengeri úton Indiával és Délkelet-Ázsiával összekötő, továbbá a Szuezi-földszoroson, a Vörös-tengeren és az Ádeni-öblön át Kelet-Afrikába, Indiába vezető kereskedelmi útvonal is. A Földközi-tenger déli partvidékétől karavánutak szelték át a Szaharát (mely a legnagyobb sivatag volt ugyan, de nem a legszárazabb! ) a Szongáj birodalmának fővárosa, Gao és a nagy átrakóhely, Timbuktu irányába, egészen a Niger nagy kanyarulatáig. A távolsági kereskedők számára komoly nehézséget jelentett, hogy a lovas-nomád népek nemcsak a mezőgazdasági, hanem a kereskedelmi központok ellen is indítottak támadásokat, a karavánokról nem is beszélve.

6.2.1.2. Újvilág Csak Észak- és Közép-Amerikában közel száz indián nyelvcsalád és még több törzs, nemzetség létezett. Ebből mi csak mutatót adhatunk. Például Észak-Amerikában, a mai New York állam és Dél-Ontario területét borító erdővidéken éltek az irokézek (mintegy kétmilliónyian), akik az angolok szövetségeseként a 18. századig meg tudták védeni önállóságukat. Ettől délre, a Mexikói-öbölig húzódó délkeleti részen egy igen termékeny mezőgazdasági övezet volt, a csíkaszó, a cseroki és más indián törzsekkel. A Mississippi és a Sziklás-hegység, valamint a Kanada és Texas közötti síkság a kukoricatermesztő és vadászó hópvet és kadó népek lakóhelye volt, akiket később (a 17. századtól) kiszorítottak a keletről ide sodródó franciaszövetséges algankin törzsek (köztük talán a leghíresebb dakotákkal). Nyugaton, a Nagy Sziklás-hegység medencéjében gyűjtögetésből élő törzsek laktak, egészen a 19. századig viszonylag békében. A Csendes-óceán Kaliforniától Alaszkáig terjedő északnyugati partvidékén a faluközösségben lakó indián népek főleg a tengeri zsákmányból éltek. A mai Kalifornia területén az őslakók gyűjtögetésből és vadászatból tartották fenn magukat. A sivatagos, félsivatagos vidéken két egymástól eltérő kultúra jött létre. A földműves pueblók a Rio Grande völgyében faluközösségekben laktak. Az észak felől ide vándorolt navahók és apacsok a spanyolokkal kapcsolatba kerülve, más indián törzsekhez hasonlóan (pl. algankinek, irokézek) áttértek a lovas-nomád életmódra. A Kolumbusz előtti Amerikának kiemelkedő jelentőségű civilizációja volt az Azték és az Inka Birodalom. Az aztékoknak a 15. század elején sikerült egyesíteniük Közép-Amerika nagy részét. Hatalmas birodalmukban nem volt egységes közigazgatás. A meghódított népeket féken tartani és nem beolvasztani akarták. Keményen megadóztatták és tömegesen feláldozták őket, majd a lázongások miatt rendszeresen büntető hadjáratokat folytattak ellenük, kegyetlen megtorlással. Az azték fővárosban, Tenochtitlánban, a hadisten templomában százharmincezer áldozat koponyáját találták az aztékokat legyőző és leigázó spanyolok. (Egyébként magának Tenochtitlán városának a nagyságát jól jelzi, hogy a legszerényebb számítások szerint is százötvenezer lakosa volt, de a spanyolok hatszázötvenezerről is beszéltek.) Az utolsó azték uralkodó, az 1502-ben trónra lépő II. Montezuma, érzékelve a hanyatlás jeleit, a sűrűsödő parasztlázadások megfékezésére nagyszabású társadalmi, politikai reformokat készített elő, ezek megvalósítását azonban a spanyol konkvisztádorok 1519-es megérkezése lehetetlenné tette.

262

Mintegy 1 millió km2 kiterjedésű, az Andoktól nyugatra, a mai Bolívia, Peru, Ecuador és Kolumbia területén, több mint 5000 km-nyi észak-dél kiterjedésű állam volt az Inka Birodalom. (Ez annyi, mintha az Óvilágban Norvégia jeges fjordvidéke és a Szahara homoksivatagának egy vékony sávja közti terület azonos országhoz tartozna!) Lélekszáma a legszerényebb számítások szerint is mintegy hétmillió volt (a spanyol források szerint harmincmillió!). Ez az állam is a 15. századi hódítások eredményeként jött létre, melyben azonban ritkábban voltak lázadások. Élén a Napisten fiának tartott sapa inca állt, s a társadalmat nemzetségének 518 tagú szűk elitje uralta. (Az inka nemzetség tagjait "nagy fülűeknek" nevezték, mert a fülükben lévő súlyos dísz erősen megnyújtotta fülcimpájukat. A Húsvét-szigeteken talált "nagy fülű" szoborleletek azt bizonyítják, hogy talán itt is érvényesült az inka hatás. Vagy éppen fordítva: onnan jutottak el az amerikai kontinensre az inkák.) A rendkívül mostoha természeti körülményeket (magas fennsíkok, szurdokvölgyek, forró tengerpart), az igavonó állatok és a vasművesség hiányát a szinte tökéletes szervezettséggel tudták ellensúlyozni, illetve pótolni. Bár arany bőven volt – Atahualpa, az utolsó inka egy hatalmas termet színültig megtöltetett vele, hogy kiválthassa magát a spanyolok fogságából –, de a kukorica és a teraszok terményeinek kincse messze felülmúlta annak értékét. Legfejlettebb azonban az úthálózatuk volt. Sűrűsége lehetővé tette az egységes közigazgatást és a gyors katonai mozgósítást. Postaés futárszolgálatuk is volt. Ez utóbbi sebességét bizonyítja, hogy az inka asztalán, a tengertől 700 km-re fekvő fővárosban, Cuzcóban minden reggel friss tengeri halat szolgáltak fel. A leghíresebb az 5250 km hosszú, a mai Ecuador közepétől Chile közepéig tartó Királyi Út volt, időnként az Andok szakadékain átívelő 40-50 méteres függőhidakkal. Ezzel párhuzamosan haladt egy tengerparti út is, s a kettőt sok kelet-nyugat irányú keresztút kötötte össze. Dél-Amerikában még néhány jelentősebb indián népesség élt. Az Amazonas medencéjében több trópusi őserdei csoport vetette meg a lábát, köztük a folyó felső folyásánál az arawakok, a torkolatvidék környékék a tupik. A mai Chile és Argentína pampáin és csendes-óceáni körzeteiben arakuán nyelvet beszélő népek laktak, a fai Paraguay és Brazília területén pedig a guarani törzsek, délen a patagoniaiak. Míg az arawakok többé-kevésbé letelepült földműveléssel foglalkoztak, addig a tupik a halászat-vadászat mesterei is voltak. Vándorlásuk miatt a tupi nyelv közvetítő lett az indiánok és a fehérek között. Az arakuánok megtörése csak a 19. századra sikerült, a többi népcsoport hamarabb meghódolt Dél-Amerikában.

6.2.1.3. A világ kulturális régiói Braudel nyomán alaptípusokba sorolhatjuk a korabeli világ egyes térségeit. Ezek a következők: a zsákmányolás szintjén élők; a kevésbé fejlett termelő kultúrák; a fejlett kultúrák és a sűrű lakosságú, ekés civilizációk. 1. A Föld legkülönbözőbb pontjain, egymástól nagy távolságra, az európai paleolitikum szintjén élő vadászóhalászó, gyűjtögető népek voltak. Jellemzően az amerikai kontinens legészakibb és déli vidékén, Afrika déli részén, Szibéria legkeletibb nyúlványaiban (pl. Kamcsatkán) és az Ausztráliában élő népek tartoztak ide. Bár szűkebb környezetüknek alapos ismerői voltak, de csak a mindennapi élelem megszerzésével törődtek, törődhettek. Mozgékonyak voltak, élelem híján könnyen továbbállhattak. Igazi teljesítmény volt részükről kis közösségeik fenntartása. 2. A kevésbé fejlettnek minősíthető termelő kultúrák (nomád állattenyésztők, kapás földművelők) Dél-Amerika középső és északibb, Észak-Amerika nagy részén, a melanéziai szigetvilágban (pl. Új-Guinea) és Új-Zélandon voltak. Ezek népei törzsekben, faluközösségekben éltek, de az állami szerveződés szintjére még nem jutottak el. Fejlettségi szintjüket jól jelzi, hogy csak az extenzív földművelés eszközeit ismerik (kapás földművelés). Az ilyen zsákmányoló-termelő civilizációk uralták a Föld felszínének jelentős részét, egyes vélemények szerint kilenctizedét. A lakosságnak azonban ez csak egy kisebbségét jelentette (legfeljebb 30 százalék), már csak azért is, mert az ilyen társadalmak eltartó ereje nagyon csekély volt. 3. A fejlett kultúrák közé a prekolumbiánus maja, azték és inka civilizáció népei, a közép-afrikai kongói népek, a guineai partok népei és a kelet-afrikai tavak környékének és Madagaszkárnak a lakói, a malgasok, továbbá az európai finnek, valamint az Indokína és Délnyugat-Kína felvidékein élő népek tartoztak. 4. A fő civilizációs sáv, a sűrű lakosságú, ekés civilizációké Nyugat-Európától, Észak-Afrikát is magában foglalva az arab térségen és Indián keresztül Kínáig húzódott. Három főbb kultúrkör tartozott ide: a keresztény, az iszlám és a hindu-buddhista monszunövezet Kelet-Ázsiával, Indokínán át Japánig. Ezek a fejlett kultúrák ugyan csak a Föld legfeljebb egytizedét érintették, de itt élt az akkori világ teljes népességének mintegy kétharmada. A térségre jellemzőek az intenzív földművelés egyes elemei (eke, igásállatok), a nagy lélekszámú falvak, városok és a jelentős hadseregek. Ez a birodalmak sávja, melyekben fényűzés és nyomor egyaránt jelen volt.

6.2.2. A gazdasági élet jellegzetességei és érdekességei 6.2.2.2. Mezőgazdaság A Kolumbusz előtti Amerika népei szorgos háziasítói voltak a növényeknek. Mintegy százhúsz fajtát jegyeztek fel a kutatók, csaknem elérve a római kori Európa változatosságát. Igen magas volt növénytermesztésük termelékenysége,

263

mert például az észak-amerikai irokézek halfejet és trágyát használtak, más indián népek meg kagylóhéjat alkalmaztak talajjavítás céljára. A korabeli Újvilág legfontosabb tápláléka a kukorica volt, melynek Kolumbusz látogatásakor az amerikai indián népek már több mint kétszáz fajtáját ismerték. Viszonylag korán, a 16. század elején elterjedt Európában, Ázsiában és Afrikában is. (Van olyan feltételezés, hogy a skandináv népek már 1492 előtt elterjeszthették az öreg kontinensen.) A "tengerin" kívül is óriási vándorlása indult meg a felfedezések kapcsán a növényeknek oda és vissza. Amerikából Európába (s innen Ázsiába) a paradicsom, az avokádókörte, a burgonya, az ananász, a papafa, a bab, a kakaó, a földimogyoró, a vanília, az édesbors, a chilipaprika jutott el, Afrikába a manióka, a burgonya és a földimogyoró került. Ugyanakkor az öreg kontinens adta az Újvilágnak a mérsékelt égövi gabonaféléket (búza, rozs, árpa, zab), melyek végül is csak Mexikó és Peru szárazabb felföldjein hoztak sikert; Délkelet-Ázsia (főleg Indonézia) a cukornádat és a banánt; hogy a trópusi és szubtrópusi területeken honos rizs és a mediterrán citrom, narancs, szőlő jelentőségét éppen csak megemlítsük. A Kolumbusz előtti Amerikában a növényekkel ellentétben kevés volt a háziasított állat. Ezek elsősorban az alpaka és a láma, illetve kisebb mértékben a kutya (az inkák vadászatra, az aztékok fogyasztásra használták), a pulyka és a tengerimalac. A juh már a 15. század végén Spanyolországban az állattenyésztés meghatározója volt. Minden második emberre jutott egy birka. Ráadásul az Európában egyébként általános transzhumálást alkalmazták a tenyésztésénél, ami azt jelentette, hogy az évszak szerint költöztették az állatokat az északi havas vagy a déli melegebb legelőkre. A több százezer (2,7 millió) állat áthajtása Spanyolország nagy részén nem volt problémamentes, akadályozták a közlekedést, legázolták a veteményeket stb. Angliában már a 14. században háromszor annyi juh volt, mint a lakosság lélekszáma. Az első juh Kolumbusz második útján került Amerikába, és alig több mint száz év alatt a nyolcmilliót is elérte a számuk, miközben az indián lakosság lélekszáma vészesen fogyott. ("A juhok felfalják az embereket" – állítja Braudel, de az igazság az, hogy az európaiak által behurcolt betegségek is "megtették a magukét".) Igen elterjedt állat a szarvasmarha is, melyből még többet, mintegy tízmilliót tenyésztenek Új-Spanyolországban, igaz, már a 17. században. A spanyolok a hosszú lábú, hosszú szarvú, szívós marhát kedvelték jobban, inkább a bőrükért, mint a tejükért és húsukért. Kolumbusz a sertést is kivitte Amerikába, ahol 1500 körül egy elbeszélő szerint "a hegyekben csak úgy nyüzsögtek" ezek az állatok, felvéve őseik életmódját. Az köztudott, hogy a neolit kori vadászok által kiirtott lovat is az európaiak vitték be újra Amerikába (az őslakók isteneknek nézték a lóval összenőtt spanyolokat), s ezzel akarva-akaratlan tették lovas néppé az indián törzsek jó részét. Sajnos, a nagy testű európai kutyát is meghonosították az Újvilágban, a bennszülöttek elfogására. Az állatokat úgy védték meg az indiánok nyilaitól, hogy bőrből készült "páncélt" húztak rájuk. 6.2.2.2. Ipar Az 1500 körüli világ talán legnagyobb ipari vállalkozása az Arsenal, a velencei állami hajógyár, mely a mai szerelőszalaghoz hasonló rendszerrel működött, és két-háromezer embert foglalkoztatott. A legtöbben azonban – talán nem meglepő – a kínai gabonaszállítási rendszerben dolgoztak. A mintegy 160 ezer állandó alkalmazott zöme többnyire éppen nem harcoló katona volt, akik a 360 ezer tonna rizst akár két és fél ezer km-nyi távolságra is el tudták szállítani. Indiában a pamutvászon előállítása volt az elsődleges iparág. Ugyanitt ekkoriban kezdődött a papírgyártás, mely a közép-ázsiai Szamarkandból települt ide. Európában – talán meglepő módon – Anglia az egyik utolsó ország, amely létrehozta saját papírgyártását. Ekkorra Velence már kékre színezett papír előállítására is képes volt. A középkor végi, kora újkor eleji sóbányászat is a termelés és elosztás minden fázisában szakképzett és szakképzetlen munkások tömegét foglalkoztatta világszerte. A gabona- és borforgalom mellett a só volt a nemzetközi kereskedelmi szállítások legjelentősebb árucikke. Hihetetlen mennyiségre volt szükség belőle az ételek ízesítésén túl elsősorban a hús, a hal és a vaj tartósításához. Kína egyik déli tartományában 1500 körül állítottak elő először finomított cukrot, s a távol-keleti ország ekkor még őrizte a porcelánkészítés titkát. Az itáliai Urbinóban viszont megjelentek a történeteket ábrázoló (Istoriato) fajanszedények, és – ugyancsak az Appennini-félszigeten – megindult a majolikaedények gyártása is. Velence egyedülálló előállítója az egész világon a finom üvegárunak, köztük a legjobban keresett Cristallónak. A velencei dózse a titkot úgy igyekezett megőrizni, hogy megtiltotta a mestereknek, hogy külföldre távozzanak. Aki ezt megszegte, számíthatott a köztársaság felbérelt orgyilkosainak a látogatására. Velence egyik legnagyobb üzlete mégis inkább az volt, hogy az iszlám mecsetek fő lámpaszállítója lett. Itália volt a selyemgyártás központja (Genova), de damasztot, színváltó selymet és brokátbársonyt is készítettek a félszigeten. A pénzverés is megváltozott. A 15. század végén afrikai aranyból készült az európai pénz, a portugál király által bevezetett cruzado. Európában (Csehországban és Magyarországon, főként Erdélyben) ekkor már jobbára csak mélyművelésű bányák voltak. Ezeket váltották fel a nyugat-afrikai Aranypart (a mai Ghána) közelében lévő aranybányák. Fontos szakma volt az aranyművesség. Híres itáliai művészek (Ghiberti, Brunelleschi, Botticelli, Ghirlandaio, Verrocchio, Cellini) kezdték pályájukat e szakma mestereinek inasaként. A portugál Gil Vicente (ő költő is volt) és a német Wenzel Jamnitzer voltak a legjelentősebb aranyműves mesterek. A legkorábbi nyersolaj-kitermelés és -finomítás az iraki Kirkukban, valamint a Sínai-félszigeten kezdődött meg, a legfontosabb kőolajforrások azonban a Kaszpi-tenger melletti Baku környékén voltak. Ez a nyersanyag ekkor a lámpaolaj-ellátáshoz volt fontos.

264

6.2.2.3. Kereskedelem-közlekedés A korabeli emberek elsősorban lovon közlekedtek. Átlagban egy ló és lovasa 24 km-t volt képes megtenni óránként. Természetesen e sebesség tartásához a lovak váltására volt szükség. Így a 15. század végén a Londontól Edinburghig terjedő 640 km-es utat két nap alatt tették meg, ami a kor útviszonyainak az ismeretében komoly teljesítménynek minősíthető. A világ más, sivatagos térségeiben (főleg az arab világban) a tevét használták. A középkori nehéz és ormótlan szekerekből ekkoriban fejlesztették tovább az első kocsikat. Ebben a fejlesztésben élen jártak a magyarok, akik a bőrszíjakra felfüggesztett hintót, a Kocs falu nevét őrző közlekedési alkalmatosságot – a kocsit – elterjesztették. (Ezt őrzi a német Kutsche, az angol coach és a spanyol coche szó is.) Az előkelő hölgyek két-, négy- vagy hatlovas fedett kocsikon és hintókon utaztak. A 15. századi hintó abban különbözött a kocsitól, hogy kényelmesebb lett, a hátsó kerekei nagyobbak voltak az elsőnél, és húzhatta akár csak egyetlen ló is. Szállítási cégek is létrejöttek, a városok teherhordókat alkalmaztak (pl. Skóciában). Az európai utak állapota csak a siralmas szóval jellemezhető. Gyakorlatilag csupán a rómaiak évszázadok során leromlott úthálózata állt a rendelkezésre, az is inkább csak a tavaszi és nyári hónapokban volt használható. A legforgalmasabb általában a márciustól júliusig terjedő időszak volt. 1500 körül egy Erhard Eyzub nevű nürnbergi iránytűkészítő összeállított egy úti térképet, A Rómába vezető út címmel. Egy Európát átszelő szárazföldi utazás akár három hónapig is eltarthatott. A legnagyobb úthálózattal – mint láthattuk – az inkák rendelkeztek. A legfeljebb hét méter széles útrendszer mentén állomások és egyben raktárak (ún. tambok) voltak. A Szaharát három, a karthágói idők óta létező igazán fontos karaván. út szelte át. A leghíresebb a selyemút volt, amely Eurázsia egyik végét kötötte össze a másikkal, és a selymen kívül a főszerek, az arany és a gyapjú forgalmát bonyolította le. A legnagyobb indiai út a 16. században a (Nagy)mogul Birodalom által létrehozott Nagy Ormány Útja (az elnevezés későbbi), mely az Indus völgyét kötötte össze a keletindiai Bengálival. A legmozgékonyabbak azonban a korabeli világban az arabok voltak. Ennek ösztönzője a vallás mellett a kereskedelem és a politika volt. Az utazókat olyan könyvek segítették, melyek az iszlám világot behálózó útvonalak minden részletéről tájékoztattak. Az úthálózat fontos eszköze volt a kor kommunikációjának is. Az iszlám világban 24 km-enként az utak mentén postaállomások működtek, futárokkal, postamesterekkel. Ezek feladata elsősorban a központi kormányzat pénzügyi, gazdasági és politikai híreinek továbbítása volt, és csak mellesleg a magánleveleké. Az egyiptomi mameluk államban 1517-ig galambposta is működött, könnyű "légipostai" papírral. Indiában a 16. századra 57 km-enként létesültek postakocsi-állomások, ahol postalovakkal várták a futárok a megbízásokat. A leggyorsabbak az inkák voltak, pedig ők sem lovat, sem tevét nem használtak. A Inka Birodalom postafutárai (a chasquik, "aki ad, aki kap") 2,4 km-enként váltották egymást. A hír így Quitótól Cuzcóig (kb. 2000 km) öt nap alatt jutott el, ami napi 400 km-es sebességet jelentett. Az áruszállítás szempontjából nagyon fontosak voltak a vízi utak, ezen belül is főleg a tengerek. A 15. században a Földközi-tenger medencéjében Alexandria, Velence és Genova volt a három legjelentősebb kikötő. Velence flottája volt a legnagyobb (kb. 80 ezer tonna), ezt az északi Hanza-szövetség követte (kb. 60 ezer tonna), majd Genova (kb. 30 ezer tonna). A hajók többnyire flottában közlekedtek, nem csupán a kalózok elleni védekezés okán, hanem azért is, mert a viszonylagosan biztonságos hajózásra – a szárazföldi közlekedéshez hasonlóan – csupán az év bizonyos időszakában volt lehetőség. Meghatározó volt a széljárás is. A Balti-tengeren nyáron száznál is több hajóból álló flották szelték a vizet. Az északi-tengeri heringhalászok hajóinak száma elérte olykor az ötszázat is. A folyók szabályozatlanok és nehezen hajózhatók voltak. Az is akadályozta a folyami kereskedelem elterjedését, hogy lépten-nyomon megadóztatták a bárkákat, a Szajnán például 10-12 km-enként. A leghosszabb mesterséges vízi út a kínai nagy csatorna volt, mely 1600 km hosszan és 30 méter szélesen öt nagy folyót szelt át észak-déli irányban a főváros Bejingtől Hangzouig. A hajótípusok közül a legsikeresebbek a földközi-tengeri nagy gályák voltak evezősökkel kereskedőkkel és fegyveresekkel, de a vitorlát is használták. Észak-Európában a négyszögletes vitorla volt a jellemző (hátszélben volt jó), Dél-Európában viszont a háromszögletű (szél ellen is lehetett vele vitorlázni). A 15. században okozatosan áttértek a többárbocos (két-három-négy) hajókra. A lemezekből héjszerűen épített hajótesteket ekkoriban váltotta fel az olcsóbb portugál vázas építés.

6.2.3. A földrajzi felfedezések előzményei 6.2.3.1. Miért éppen Európa? Mint az előző fejezetekben láthattuk, a középkor utolsó századaiban kontinensünk nem mindenben volt elsőnek nevezhető a földrészek sorában. Európa inkább befogadónak, mint kisugárzónak nevezhető. A Távol-Keletről Európába került a papír-, selyem- és lőporkészítés, az iránytű titka, de a könyvnyomtatás is. Az ókori Egyiptom csillagászata, az indiai geometria, az indiai-arab matematika szintje egyelőre alig megközelíthető az európai tudósok számára. Arab filozófusok és más tudósok sokszor hívebben őrizték meg antik elődeik (pl. Arisztotelész, Platón) gondolatait, mint európai kortársaik. De híresebb volt a görög eredetű arab orvostudomány és geográfia, az arab és kínai hajózási technika, sőt az Újvilág (Amerika) fejlett civilizációinak csillagászata, geometriája és természetmegfigyelése is.

265

Az Európán kívüli világ (Ázsia, Amerika) mezőgazdasági termelékenysége is helyenként fölötte állt az öreg kontinensének, főleg ahol az éghajlat vagy a természetföldrajzi viszonyok ezt lehetővé tették. A politikai rendszerek összevetésekor megállapítható, hogy más földrészeken jelentős birodalmak alakultak ki befolyásos államhatalommal, jól kiépített igazgatással, utakkal, óriási városokkal. A városi lakosság magas számából következően igen fejlett a kézműipari (pl. a damaszkuszi penge) és a fogyasztási kultúra. A despotikus berendezkedéssel összefüggő kiváló szervezettségnek köszönhetően csodás építészeti teljesítmények születtek (mór stílus). Ugyanakkor Európában a 15. század közepén egy válságos korszak zárult le. Ennek megismétlődése olyan fenyegető veszély volt, mely fokozott erőfeszítést követelt a – keletiekhez képest erősen széttagolt – európai államoktól és népektől. Új alapokra kellett helyezni a gazdaságot, vagy – ha ez nem ment – a kontinens földrajzi határait kellett áttörni, hogy az Európán kívüli világ anyagi erejét felhasználhassák. Eleinte nem tudatos, csupán spontán törekvés volt ez. Az ázsiai és amerikai birodalmakhoz, de akár az ókori Rómához képest is darabokra hullott Európa országai éppen e tagoltságból fakadó "versenyelőnyük" révén voltak képesek fölébe kerekedni a távol fekvő földrészek nagy, szilárdnak látszó hatalmainak. A magyarázat az Óvilág társadalomfejlődésében is keresendő, hisz a más kultúrákban felhalmozott ismeretek az európaiak birtokába jutva használható technikai találmányokká válhattak. Ennek legfőbb oka az volt, hogy amíg más kontinensek despotikusan kormányzott birodalmaiban a gazdaság a politika alárendeltje lett, addig az európai országok zömében tere volt a helyi kezdeményezéseknek. Jellemző például, hogy Kínában, amikor Cseng Ho tengernagy 1405-1433 közötti dél-ázsiai, a Vörös-tengertől a kelet-afrikai partokig terjedő felfedezőútjai lezárultak, császári rendelettel egyenesen megtiltották a más térségekkel, földrészekkel kapcsolatteremtésre alkalmas nagyméretű hajók építését. Pedig a kínai vállalkozás nagyságát jelzi, hogy csak az admirális első útján hatvan hajó és huszonhétezer ember vett részt! Ezzel szemben az Európában e téren úttörő szerepet játszó portugálok, Tengerész Henrik herceg vezetésével, tudatosan támogatták az 1420-as évektől a hajósokat a felkészülésben.

6.2.3.2. A felfedezések okai és feltételei Elsődlegesek a gazdasági okok. A felfedezések lényegében "Európa gyomrából" indultak ki, hisz a távolsági kereskedelem legkeresettebb árucikkei a fűszerek voltak, különösen a bors. Nem véletlenül keletkezett ebben a korban a mondás: "Drága, mint a bors." Jelentős volt a keleti textiláruk, a selyem, a porceláncikkek, valamint egyéb, főként indiai luxuscikkek és illatszerek forgalma. Fontos volt az európai országokban tapasztalható ún. aranyéhség is. Ez csak részben a magyarországi és csehországi aranybányák kimerülésének következménye, a nemesfémkincs nagyobb részét az évszázados arab közvetítő kereskedelem "szivattyúzta ki". A kiindulási hely az Ibériai-félsziget, azon belül is Portugália, mely ország az arabok elleni felszabadító háború közben született. A cél immár a keresztes térítő hadjáratokhoz hasonló: a muzulmánok erővel történő megtérítése, János pap legendás keresztény országának keresése, a kereszténység terjesztése. Az ibériai országok (Portugália és Spanyolország) kedvező fekvésük ellenére nem vehettek részt a Földközi-tenger keleti medencéjében folyó ún. levantei kereskedelemben, mert azt Velence kisajátította. E jogot a Török Birodalom terjeszkedése során monopolszerződésben a 16. század elején megerősítették. Ez késztette a portugálokat, hogy déli irányba, Afrika partvonala mentén továbbhajózzanak, a spanyolokat pedig, hogy nyugat felé próbálkozzanak. A felfedezések azonban elképzelhetetlenek lettek volna a reneszánsz ember tudományos és technikai ismeretei nélkül. A geográfusok azt vallották, hogy a szárazföldeket tenger veszi körül, tehát Afrika is körülhajózható. Ez biztatta a portugálokat. Annak az ókori elméletnek a felelevenítése, miszerint a Föld nem lapos, hanem gömb alakú, nélkülözhetetlen volt. Ez a spanyolok elképzeléseit támogatta. A már említett nürnbergi Martin Behaim elkészítette az első valóságos földgömböt – persze még Amerika és Ausztrália nélkül –, s a kor kiváló csillagász-geográfusa, a firenzei Paolo Toscanelli is a Föld körülhajózhatóságát hangoztatta. (Kolumbusz állítólag az ő térképét használta.) Igaz, a tudós a Föld átmérőjét jóval kisebbnek becsülte a valóságosnál. Igen fontos kérdés volt a navigáció, melynek eszközei az iránytű, a kvadráns, a Jákob botja és az asztrolábium voltak. Nagyon megnehezítette a korabeli hajósok dolgát, hogy egészen a 18. századig csak szélességi fokokat tudtak mérni. Az első hajóbiztos óra, a kronométer 1735-ban született, melynek segítségével már hosszúsági fokokat (azaz a kelet-nyugati elhelyezkedést) is lehetett mérni. A 15. század közepének új hajótípusa, a karavella alkalmasabb volt a tengeri hajózásra, mint a korábbiak. Viharállóbb volt, s szél ellen is tudtak vele haladni a háromszögletű, ún. latin vitorlák segítségével. Éppen ezért a kereskedelmi forgalomban lett elterjedtebb. Ilyen volt Kolumbusz két hajója, a Nina és Pinta. A karakkok (portugálul naók) nagyobb testű hajók voltak, így a 16. századi felfedezőutak során jobbára ezek szállították az ellátmányt. A karavella többnyire két árbocával szemben három árbocuk volt. Nem véletlen, hogy Magellán öt hajójából már csak egy volt karavella, de a legendás hírű Kolumbusz-hajó, a Santa Maria is karakk volt. A nyílt tengeri hajózáshoz használt eszközök közül az iránytűt már a 12. század hajósai is használták. Ez kezdetben egy olyan, pusztán zsinórra felfüggesztett, mágnesezett fémtű volt, amely mindig észak felé fordult. Később a tűt már számlap fölé erősítették, s tengelyen egyensúlyozták ki, hogy az égtájakhoz viszonyított irányt is le lehessen olvasni. Az ókori eredetű kvadráns egy mozgatható karon lévő megfigyelőszerkezet, melyet a csillagmagasság mérésére használtak. A Jákob botja 16. századi navigációs alkalmatosság. Segítségével a Sarkcsillag és a látóhatár közötti szöget lehetett bemérni, amely alapján meg tudták állapítani, hogy melyik szélességi foknál jár a hajó. Az asztrolábiumot, más néven csillagmagasság-mérőt a görögök találták fel, és az arabok fejlesztették tovább. A műszer tulajdonképpen az égbolt kétdimenziós modellje, egyik oldalán forgatható szögmutatóval.

266

6.2.4. Az első felfedezőutak és a korai gyarmatosítás 6.2.4.1. A portugálok kezdték... A portugálok már a 15. század elején eljutottak Gibraltárig, és 1415-ben elfoglalták az afrikai oldalon lévő Ceuta arab erődjét is. Ettől kezdve fokozatosan "kitapogatták" Afrika nyugati partvidékét (1420: Madeira, 1432: Azori-, 1435: Kanári-, 1456: Zöldfoki-szigetek újrafelfedezése), majd 1471-ben túljutottak az Egyenlítőn, sőt 1484-ben mélyen felhajóztak a Kongó folyón. Ekkorra az is kiderült, hogy az európainál nagyobb, de dél felé valószínűleg megkerülhető kontinensről van szó. Bartolomeu Diaz – igaz, tudta nélkül – már 1487-ben megkerülte Afrika déli csücskét, a Jóreménység fokát, de még jó tíz évet kellett várni a nagy cél, India elérésére. Ezt a tettet Vasco da Gama hajtotta végre, aki 1497-ben indult, és 1499-ben hajósai kevesebb mint egyharmadával tért vissza Lisszabonba. Ekkor már Kolumbusz harmadik útján járt – bár nem tudta – Amerikában.

6.2.4.2. ...a spanyolok folytatták Amikor Bartolomeu Diaz elérte Afrika déli részét, akkor vágott neki a flamand Ferdinand van Olmen a végtelen óceánnak Indiát keresve. A bátor tengerész és két hajója azonban minden bizonnyal odaveszett, mert többé nem lehetett hírét venni. Nem kellett azonban már sokat várni a sikerre. Cristoforo Colombo (Kolumbusz Kristóf) az itáliai Genovában született 1451 körül. Hasonlóan más genovai fiúgyermekekhez, ő is tengerész lett. Huszonöt éves korában Portugália partjainál hajótörést szenvedett. Élete ettől kezdve az Ibériai-félszigethez kötötte. Lisszabonban házasodott meg, itt tanulta a térképkészítő mesterséget. Azon tervét, hogy nyugat felé hajózva keressen utat Ázsia felé, a portugál uralkodó elutasította. Láthattuk, a portugálok ekkoriban olyan utat kerestek, mely végighaladt Afrika partvonala mentén. Ezt követően a spanyol királyi párhoz, Ferdinándhoz, Aragónia és Izabellához, Kasztília uralkodójához fordult. Az indiai út (a középkori ember Indián Japánt [Marco Polo Zipanguját], Kínát, Indonéziát és Délkelet-Ázsiát egyaránt értette) tervét egy papokból, asztrológusokból és tudósokból álló bizottság elvetette. Végül annak örömére, hogy 1492ben kiűzték a mórokat (észak-afrikai arab muzulmánok) Granadából, illetve a busás haszon reményében Ferdinánd és Izabella hozzájárult a kalandos vállalkozáshoz. Kolumbusz 1492. augusztus 3-án indult Palos kikötőjéből három hajóval, fedélzetükön mintegy kilencven tengerésszel. A Kanári-szigetek érintésével október 12-én szállt partra meztelen bennszülöttek gyűrőjében, teljes díszben a Bahama-szigetcsoporthoz tartozó Guanahani-szigetén, amelyet a Megváltóról San Salvadornak nevezett el. Útját még háromszor megismételte (1493-1496-ban, 1498-1500-ban és 1502-1504-ben), de végig abban a hitben, hogy Indiában (azaz Ázsiában) jár. Az új földrészt ezért 1507-től (Kolumbusz ekkor már nem élt) nem róla, hanem annak első ismertetőjéről, Amerigo Vespucciról nevezték el (Amerika, azaz Amerigo földje). A Kolumbusz nevet így is tucatnyi földrajzi név őrzi az Újvilágban. A másik legjelentősebb vállalkozást egy portugál, Ferdinand Magellan vezette, de spanyol megbízásból. Nem kevesebbre vállalkozott, mint a Föld körülhajózására. Ennek során végérvényesen beigazolódott, hogy a Föld valóban gömb alakú, 1519-ben öt hajóval és több mint 230 tengerésszel vágott útnak. A Fülöp-szigeteknél ő maga is életét vesztette. Egy hajója tért vissza, alig kéttucatnyi tengerésszel 1522-ben. A vállalkozást csak 1577-1580 között, tehát jó fél évszázad múlva tudta megismételni Francis Drake, Anglia legünnepeltebb tengerjárója. Addig azonban Spanyolország és Portugália uralta az akkori világot, amit az 1494-ben megkötött tordesillasi szerződés, illetve annak a másik félgömbre való kiterjesztését tartalmazó 1529-es zaragozai egyezmény biztosított. Ez volt a világ első felosztása a kor nagyhatalmai között.

6.2.4.3. Más felfedezők A spanyolok és portugálok kötötte egyezmény jól mutatta fölényüket a többi ország hasonló vállalkozóival szemben, ugyanakkor nem zárta ki, hogy mások is kipróbálják magukat, sőt esetleges sikereket érjenek el. 1497-ben például az angol szolgálatban hajózó John Cabot (Giovanni Cabotto) itáliai hajós Észak-Amerikában (Új-Fundland partjainál) kötött ki. Azt hitte ugyanis, hogy minél északabbra jut el, annál rövidebbé válik a Távol-Keletre vezető utazás, a Föld görbülete következtében. 1500-ban a portugál Pedro Cabral annyira nyugat felé sodródott Afrika megkerülése során, hogy a mai Brazíliában kötött ki. 1513-ban a spanyol Ponce de León felfedezte a Golf-áramlatot, ami ezt követően jelentősen megkönnyítette a visszafelé vezető utat. Ugyanebben az évben Vasco de Balboa – áthaladva a Panamaföldszoroson – megpillantotta a Csendes-óceánt. A hőn áhított Fűszer-szigeteket már Indiából indulva érték el a portugálok 1511-1512-ben, majd egy évtizeddel később Macaun (azaz Makaón) a kínai császárral is kereskedelmi kapcsolatba léptek. A francia Jean Cartier az észak-nyugati átjárót kutatva 1534-1537 között a Szent Lőrinc-öböl és -folyó vidékét térképezte fel, bár az eredeti feladata az volt, hogy értékes fémlelőhelyekre bukkanjon. A spanyol Hernando de Soto felfedezőútja során 1539-1542 között bejárta a mai Egyesült Államok belsejének déli részét, és rábukkant a Mississippi

267

fontos vízi útjára. Ez az expedíció segített a kontinens pontos alakjának a feltérképezésében, és biztosította a későbbi spanyol uralmat a Mississippitől a Csendes-óceánig. Az északnyugati átjárót főként angolok kutatták. Martin Frobisher 1576-1578ban, Humphrey Gilbert 1583-ban, John Davis pedig 1585-ben, majd 1587-ben próbálkozott. Részeredményeket elértek: felfedezték Grönlandot és környékét, valamint feltérképezték a Hudson-öböl vidékét. Walter Raleigh 1584-ben megalapította az első északamerikai angol gyarmatot, Virginiát, de az felmorzsolódott az indiánokkal vívott küzdelemben. Ugyanilyen komoly feladat volt az északkeleti átjáró keresése, ez azonban már a 16. században eredménnyel járt. Két angol hajós, Hugh Willoughby és Richard Chancellor 1553-1554 telén Murmanszk környékén a jég fogságába került (Willoughby jó néhány társával együtt meg is fagyott), majd Chancellor kapcsolatba jutott IV. Iván orosz uralkodóval, és 1555-ben létrehozták az egyik első kereskedelmi társaságként a Moszkvai Társaságot.

6.2.4.4. Alkirályok és konkvisztádorok Az első felfedezőutak gazdaságilag nem mindig voltak sikeresek, de vitathatatlanul új távlatokat nyitottak. A portugálok technikai fölényüket kihasználva elzárták a vetélytárs arabokat az Indiai-óceántól. Első indiai alkirályuk, Almeida megsemmisítette az egyiptomi flottát, 1505-től pedig kereskedelmi telepek és erődök (ún. faktorátusok) sorát hozta létre a térségben. A második alkirály, Albuquerque elfoglalta és milliós lélekszámú gyarmati központtá alakította Goát, majd 1515-ben bevette a Perzsa-öböl bejáratánál levő Hormuz erődjét. A kelet-afrikai Mozambik szigetétől Indiáig terjedő óriási térség szűk száz évre a portugálok "vadászterületévé" lett. A portugálok azonban nem hoztak létre egységes gyarmatbirodalmat, hanem egyezségre jutottak az ázsiai kereskedőpartnerekkel. Indiában 1526 óta a muzulmán (Nagy)mogul Birodalom egyébként is útját állta a terjeszkedésnek. Gyarmatszervezés tekintetében kivételt jelentett a tordesillasi szerződésben Portugáliának juttatott Brazília, különösen, miután a 16. század végén az angolok és a hollandok megtörték a portugálok tengeri uralmát, ezért csökkent az ázsiai kereskedelem jövedelmezősége. 1580-ban Portugália gyarmataival együtt hatvan évre – dinasztikus okokból – kényszerűen beleolvadt a spanyol államba. Spanyolország kezdettől konkvisztádorok hadával igyekezett elfoglalni és megszervezni nagy területű közép- és délamerikai gyarmatait, melyek közigazgatása rabszolga- vagy kényszermunkával biztosította az ültetvények és a bányák működtetését. V. Károly az "Új törvények"-ben 1542-ben megtiltotta, hogy az indiánokat rabszolgává tegyék, és földjüket elvegyék. A helyi társadalmakat azonban – igaz, különböző mértékben, de – szétzúzták. A hiányzó munkaerőt és a háborúk meg a különböző behurcolt betegségek által kipusztított őslakosokat – főként az először meghódított karibi szigetvilágban – afrikai rabszolgákkal pótolták. Ezt megelőzően a spanyol hódítók különösen a két legvirágzóbb amerikai civilizáció, az azték és az inka elpusztításában voltak kegyetlenek. Hernán Cortez 1520-1521-ben alig hatszáz katonájával csellel és ellenfeleit megosztva előbb ágságba ejtette az aztékok uralkodóját, II. Montezumát, majd megölette őt. Ezt követően megostromolta a fővárost, Tenochtitlánt, és annak romjain új fővárost építtetett, Mexikóvárost. A meghódított országot Új-Spanyolországnak nevezte el, és alkirályként kormányozta az 1540-es évekig. Az Inka Birodalmat Francisco Pizzaro 1532-1533-ban számolta fel. Ebben kezére játszott az is, hogy a dél-amerikai országban éppen belháború dúlt. A két rivalizáló trónörökös egyikét, Athahualpát Quitóban – csellel – fogságba vetette, a másikat, Huascart Cuzcóban megölette. Persze Athahualpa sorsa is a halál lett. Pizzaro 1535-ben új fővárost alapított, Limát. 1541-re befejeződött az Inka Birodalom meghódítása, de a konkvisztádor is elérte a sorsa: cselszövés áldozata lett. Harcostársa, Almagro fia gyilkolta meg,

6.2.5. A felfedezések következményei 6.2.5.2. A tengerentúli terjeszkedés visszahatása Láthattuk, hogy a 16. század szinte kizárólag a spanyoloké és a portugáloké volt. Ugyanakkor az egész európai – legalábbis a nyugati – civilizáció horizontja hihetetlenül kitágult. A Földközi-tenger vidékének, valamint Nyugat- és Észak-Európának a zárt középkori kapcsolatrendszerét egy- a világ távolabbi vidékeit, más földrészeit is bekapcsoló – új, kapitalista világgazdasági rendszer váltotta fel. Mindez azonban nem történt egyik napról a másikra. Ráadásul ebben a folyamatban már az öreg kontinens más országainak jutott a vezető szerep. A Földközi-tenger kereskedelme már a 15. század közepétől fokozatosan elvesztette központi szerepét, ráadásul Itália a század végétől állandó hadszíntérré vált. Új kereskedelmi központok alakultak ki az Atlanti-óceán partján: előbb Lisszabon, Sevilla, később Antwerpen (itt nyílt 1531-ben az első árubörze), majd a 16. század végén Amszterdam, a 17. században pedig London. A legfontosabb kereskedelmi útvonalak áthelyeződtek az Atlanti-óceánra, kialakult egy virágzó, Amerika, Európa és Afrika közötti "háromszög kereskedelem". Amerikából főként ezüstöt, aranyat, halat, szőrmét, sót, gyapotot, indigót, dohányt, gyümölcsöket, keményfát, melaszt, cukrot és kakaót szállítottak Európába. Az Óvilágból ipari termékeket, fegyvereket, szeszes italokat (utóbbit elsősorban Afrikába) juttattak a fekete földrészre és Amerikába, míg Afrikából került az aranypor és a sok rabszolga Amerikába. Az itáliai és délnémet bankházak megőrizték jelentőségüket, elsősorban azért, mert a kölcsönügyletek mellett vállalkozással is kezdtek foglalkozni. Leghíresebbek az augsburgi Fuggerek voltak. A Fuggerek a nagypolitikába is

268

"beleártották" magukat azzal, hogy 1519-ben félmillió arannyal támogatták a Habsburg V. Károly német-római császárrá választását. Elmondhatjuk, hogy egyetlen cégnek sem volt szinte soha olyan befolyása Európa és a világ gazdasági életére, mint amikor "Gazdag" Jakob Fugger (1459-1525) tartotta kézben a hatalmat. Napjainkra vetítve: Németország jelenlegi, képzeletben egyesített száz legnagyobb vállalatán is nagyobb volt a gazdasági befolyása. Egy időben ötvenszer voltak nagyobbak a második akkori legerősebb német vállalatnál, az ugyancsak augsburgi Welsereknél. Ők voltak a birodalom legnagyobb birtokosai, a világ legjelentősebb bankárai, a legelső kereskedőház tulajdonosai, a legtekintélyesebb bányavállalkozók, a kézműipar legfontosabb munkáltatói, fegyvergyárosok, pénzverők. Így lettek elsőrendű fontosságú politikai nagyhatalommá is. Pedig a nemesek Európájában ők "csak" sváb üzletemberek voltak. 6.2.5.2. Az árrobbanás és következményei Az árrobbanás vagy árforradalom azt jelentette, hogy eltolódott az Európába áramló nemesfémek értéke és ára közötti arány. Ezt csak részben magyarázza, hogy az Amerikából érkező hihetetlen mennyiségű nemesfém (főleg ezüst) inflációs folyamatot indított el, amihez hozzájárult az is, hogy az újonnan feltárt svédországi ezüstbányák hozamát megnövelte az amalgámozás új módszere, mellyel több nemesfémet tudtak kivonni az ércből. Fontosabb volt, hogy a már említett demográfiai hullám miatt egyre több gabonára és élőállatra volt szükség, ami felverte a mezőgazdasági cikkek, azon belül az alapvető élelmiszerek árát. Igaz, nőtt a fizetőképes kereslet is. A lakosság növekedése miatt egyre több élelmet igénylő Nyugat-Európában kénytelenek voltak az átlagosnál rosszabb minőségű földeket is művelésbe vonni, még akkor is, ha a termelés így drágább lett. Ugyanakkor az Európán belüli munkamegosztás is egyértelműbb lett: az Elbán túli országok élelemtermelővé és -szállítóvá váltak (főleg a Lengyel és Magyar Királyság), míg Európa nyugatibb része egyre jellemzőbben az iparcikkek előállítója lett. Ezeket a termékeket azonban nem elsősorban Kelet-Közép-Európában értékesítették, hanem más kontinenseken. Bár kezdetben Spanyolországban és Portugáliában halmozódott fel a legtöbb nemesfém, itt azonban az uralkodók és az államok voltak a kereskedelem fő haszonélvezői, nem a gazdaság. Németalföldön és Angliában viszont a polgárság irányította a forgalmat az ún. szabadalmazott társaságok (pl. az angol Moszkvai Társaság) révén, amelyek célja a kereskedelem előmozdítása volt, ami maga után vonta az egész gazdaság fejlődését. A leghíresebb az Angol Keletindiai (1600) és a Holland Kelet-indiai Társaság (1602) volt, amelyek azonban már inkább részvénytársaságoknak számítottak. 6.2.5.3. Az ipar és a mezőgazdaság változásai A nagykereskedelemben létrejött – immár kapitalista jellegű – tőkét az iparban lehetett kamatoztatni. Az ún. eredeti tőkefelhalmozás korai formája a kereskedelem hasznának ipari befektetését jelentette. Ennek során – mivel az árforradalom idején az iparcikkek árai nőttek szerényebben – az olcsó tömegtermékek előállítása vagy a biztos állami megrendelések megszerzése (pl. hadiipar) volt a cél. Az olcsó munkaerőt úgy lehetett biztosítani, hogy megkerülték a céhes kereteket. Ezt jelentették a manufaktúrák. Az elszegényedő, falusi, háziiparral foglalkozó emberek voltak erre a legalkalmasabbak, akik termékeik értékesítését rendszerint kereskedőkre bízták. A kapcsolat szervezetté vált, mihelyt a kereskedők előbb a nyersanyagot, majd az eszközöket is biztosították a munkához. Ezek voltak a szétszórt manufaktúrák, melyekben a korábban önálló iparosok bérmunkásokká váltak. A korszak legkorszerűbb termelőüzeme a központosított manufaktúra volt, de míg az előbbi szervezeti forma sok ezer családot érintett, az utóbbi alig néhány ezer embert. A legjobban a céhes hagyományok nélküli iparágak alakultak át. Ezek a bányászat és a fémfeldolgozás, melyek a hadseregek növekvő igényeinek köszönhették fellendülésüket. A magas tőkeigény miatt a kisvállalkozások amúgy sem törhettek be ezekre a területekre. Új iparág volt a könyvnyomtatás és az üvegkészítés. Utóbbi fejlődését a tömegigény (pl. az ablaküveg elterjedése) és az új optikai eszközök (távcső, mikroszkóp) készítése is siettette. A vezető iparág azonban a tömeg- és luxusigényeket egyaránt kielégíteni hivatott textilipar volt, mely számos – egymástól elkülöníthető – munkafázisból állott: fonás, szövés, finomítás, festés. Különösen Anglia példája szemléletes, ahol a 16. századtól "rájöttek", a hazai nyersanyag otthoni feldolgozását követően a késztermék értékesítése kifizetődőbb, mint a nyers gyapjú eladása. (Az ellenpélda Spanyolország, ahol a gyapjútermelők szervezete, a Mesta megakadályozta hazai textilipar születését, ami igencsak hozzájárult az országnak a 16. században meginduló gazdasági hanyatlásához.) A mezőgazdasági termelés szervezeti keretei Nyugaton és Keleten alapvető különbözőségeket mutattak. Ott a kisparaszti gazdaságok, míg térségünkben a robotoltató földesúri majorságok a jellemzőek. Angliában a leglátványosabb a tőkés viszonyok elfogadása. Az ún. bekerítések a birtoktestek egyesítését, a közföldek legelőinek elvételét, majd a bérlők földről való elűzését jelentették, többnyire erőszakos eszközökkel. A 16. században terjedt ki a folyamat, mely főként a juhtenyésztés igényeinek a kielégítését szolgálta. Ettől gyökeresen eltérő földkisajátítási gyakorlat alakult ki az Elba vonalától keletre, a Dunától északra, beleértve Oroszországot is. Itt az erős személyi vagy jobbágyi függőség a jellemző, mely Oroszország és Lengyelország egyes részein heti 5-6 napi robotot jelentett. Az ok kézenfekvő, hisz főként olyan területekről van szó, ahonnan mezőgazdasági cikkeket (leginkább gabonát) exportáltak Nyugat-Európába. A primitív mezőgazdasági technika és

269

technológia (két- és háromnyomásos gazdálkodás) több munkaerőt igényelt, egy alacsony népsűrűségű és lélekszámú régióban.

6.2.6. Birodalomépítés Nyugaton és Keleten 6.2.6.1. A régiók Európája Európa _ egy szellemes felosztás szerint- szerencsés és kevésbé szerencsés régiókra tagolható. Ez nagyrészt attól függ, hogy milyen siker-, illetve katasztrófadátumok kapcsolhatók az egyes térségek, országok történetéhez. A mórok kiűzése az Ibériai-félszigetről és Amerika felfedezése – 1492 – egyértelműen Spanyolország sikere, de Bécs 1529-es törökkel szembeni megvédése, sőt a török hajóhad legyőzése 1571-ben Lepantónál szintén az. Ilyen sikerdátumnak minősíthetik a franciák az angolokkal vívott százéves háború eredményes befejezését 1453-ban, az angolok pedig a "rózsák háború"jának a lezárását 1485-ben. Persze van ilyen keleten is: a Habsburgok, a lengyelek, az oroszok (a moszkvai nagyfejedelmek) folyamatos területgyarapodásai ("orosz földek begyűjtése"), vagy másutt: például a svéd függetlenség 1523-as kivívása. Persze, ami az egyik oldalon siker, az a másikon kudarc. Nekünk, magyaroknak például 1526, a mohácsi katasztrófa nemzeti tragédia, de ugyanezt fél tucat balkáni állam (1393: Bulgária; 1453: Bizánc; 1459: Szerbia; 1463: Bosznia; 1482: Hercegovina; 1528: Montenegró) is elmondhatja magáról. Különösen Bizánc eleste rázta meg Európát, persze annyira nem, hogy az európai hatalmak – félretéve ellentéteiket- egyetlen percre is egyesítették volna erőiket a törökkel szemben. Mint említettük, történeti munkák beszélnek a kora újkorban az Észak-Itáliától és a délnémet területektől Amszterdamig nyúló ún. "boldogabb Európáról", mely térség (más néven "fennsík", centrum) a Németalföldet, Angliát és Franciaországot foglalta magában. Ehhez a Skandináviát, a Német-római Birodalom nagyobb részét, Közép-KeletEurópát (Lengyel-, Cseh- és Magyarország), Közép- és bél-Itáliát, valamint az Ibériai-félszigetet jelentő félperiféria társul. A harmadik térség a "maradék" kelet, illetve az európai periféria, legfőképpen Oroszországgal, Litvániával és a Török Birodalommal.

6.2.6.2. Egységesülő országok, formálódó birodalmak Az egységes Spanyolország tulajdonképpen 1479-ben jött létre, amikor Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai (Katolikus) Izabella trónra lépésével a két ország egyesült, bár mindketten megtartották külön uralkodói "státusukat", s a két rendi gyűlés, a cortez is megmaradt. Az igazi egység további állomásai: a Granadai Emírség (1492) és Navarra legyőzése (1515). Ferdinánd a külföld szemében hosszú uralkodása (1479-1516) utolsó évében lett ténylegesen Spanyolország királya. Franciaország uralkodói a százéves háborút követően fokozatosan terjesztették ki hatalmukat az addig nagy önállósággal rendelkező tartományokra. Az utol. só állomás Bretagne volt, melynek örökösnőjével 1491-ben házasságot kötött VIII. Károly király. Így már csak az angolok által uralt – egyébként Bretagne-hoz tartozó – Calais francia koronához való csatlakozása váratott magára, egészen 1558-ig. Anglia egységét a Tudor-ház 1485-ös trónra kerülése teremtette meg. A legsikeresebbek azonban a Habsburgok voltak. "Háborúzzanak mások, te, boldog Ausztria, csak házasodj!" – hangzott az egyik jelmondatuk. Nem véletlen, hogy a Burgundiáért folytatott 1477-es leánykérési "csatát" a francia Valois-dinasztia jelöltjével szemben ők nyerték meg. Egészen pontosan a család nagyhatalmi alapjainak a megteremtője, a német-római császári trónon "gyökeret eresztő", több mint fél évszázadig "terpeszkedő" III. Frigyes, aki tizenhét éves fiának, Miksának a tízéves francia trónörökös Károllyal szemben elnyerte a tizennyolc éves Burgundi Mária kezét. Ráadásul Mária 1482-ben – miután fiúgyermekkel ajándékozta meg férjét, Miksát – meghalt. Az ezt követő harcok során a nyugati, az eredeti hercegi rész Franciaországé lett ugyan, a grófi részt azonban – Németalfölddel együtt (!) – a fiú, Szép Fülöp örökölte, ami már vonzóvá tette őt a spanyol királyi pár lányával, Őrült Johannával kötött házasságához. Az ő fiuknak, Károlynak a spanyol trónra kerüléséhez persze némi "szerencsére" is szüksége volt. (Ferdinánd és Izabella fiának és elsőszülött lányának, valamint ez utóbbi fiának a korai halálára.) Az már viszont korántsem szerencse volt, hogy I. (Habsburg) Károly, 1516-tól spanyol király, a Fuggerek anyagi támogatásával megnyerte I. Ferenc francia és VIII. Henrik angol királlyal szemben a német-római császárválasztást is 1519-ben. A Habsburgok- Károly öccse, Ferdinánd révén -1526-ban elnyerték a magyar és cseh trónt is. Oroszországban eközben folyt a Moszkvával rivális nagyfejedelemségek legyőzése, az "orosz földek gyűjtése": Novgorod (1478), Tverj és Pszkov (1485), Szmolenszk (1514), Rjazany (1520), Kazanyi Kánság (1552), Asztrahányi Kánság (1556). Svédország 1523-ban Dániával szemben kivívta függetlenségét. A svéd expanzió azonban ezzel nem ért véget. Előbb a Baltikumban terjeszkedtek (1561: Észtország meghódítása), majd a svéd Wasa-dinasztia megszerezte a lengyel trónt is, igaz a svéd-lengyel perszonálunió elég rövidre sikeredett (1592-1599).

6.2.6.3. Európa "vesztesei"

270

Minden nemzeti önsajnálat nélkül mondhatjuk, hogy a kor nagy vesztese a Magyar Királyság volt, melynek nagy része (hódoltsági terület) 1541-től több mint 140 éves török rabságba került, más része pedig (Királyi Magyarország) a Habsburg Birodalmon belüli különállását igyekezett több-kevesebb sikerrel elérni. De még inkább a vesztesek közé sorolhatók a korábbi balkáni államok, melyek évszázadokra, lényegében a 20. századig a deformáló oszmán-török hatás alá kerültek. Két másik térséget is meg kell említenünk, a Német-római Császárságot és Itáliát. A Szent Római Birodalomban I. Miksa császár (1493-1519) egységesítő reformkísérlettel próbálkozott, mely azonban megbukott a tartományi fejedelmek (hét választófejedelem, mintegy háromszáz fejedelem és több mint ötven birodalmi város) ellenállásán. Ezeket a különállási törekvéseket csak megerősítette a reformáció, a 17. századi harmincéves háború pedig végképp megpecsételte a birodalom egyesítésének sorsát. Itália széttagoltságának még közvetlenebb következményei voltak, hiszen ebben a térségben, ezért a térségért robbant ki a kora újkor első nagy európai háborúja, ami a két és fél évszázados Habsburg-francia ellentét bevezetőjévé is vált. Itália megosztottsága elsősorban a félszigeten létező sok államból fakadt, de az egyes államokat belső harcok is gyengítették. Milánóban a Viscontiak és a Sforzák vetélkedtek a hatalomért, Firenzében a Mediciek uralmát éppen a háborúk idején, 1494-1530 között szakítja meg néhány köztársasági periódus. A Földközi-tenger keleti medencéjétől Keletre vezető karavánutakat ellenőrző Velence végig az arisztokraták köztársasága volt, élén a dózséval. Bár a városállam a portugál felfedezések nagy vesztese lett, Napóleon megjelenéséig mégis fontos maradt. A Nápolyi Királyságban az Anjou-házat követően – V. (Aragóniai) Alfonz (Aragóniai Ferdinánd apja) révén még 1442-ben – a spanyol királyi család szerezte meg a trónt, s hozzá 1479-ben Szicíliát is. Az Egyházi Állam egyesítési kísérletei, melyek főleg VI. Sándor pápa és fia, Cesare Borgia nevéhez fűződtek, hamar kudarcba fulladtak. 6.2.6.4. Harcok Itáliáért – az itáliai háborúk (1491-1559) A hetedfél évtizedig tartó itáliai harcok 1494-ben robbantak ki. VIII. Károly francia király a nápolyi Anjou-ellenzék hívására csapataival végiggázolt Itálián, és elfoglalta Nápolyt. I. Miksa császár és Ferdinánd spanyol király – támaszkodva a megrettent itáliai államok egy részére – hamarosan kiszorította azonban a franciákat. XII. Lajos, az új francia király négy évvel később – örökösödési jogaira hivatkozva, Velencével szövetségben – Milánót rohanta le. Ezt követően összekülönböztek a szövetségesek, és a franciák ezúttal a spanyolokkal (ismét Aragóniai Ferdinánddal) egyeztek meg, ismét Dél-Itália (Nápoly és Szicília) felosztásáról. Ebbe meg I. Miksa császár szólt bele oly módon, hogy Velence szárazföldi terjeszkedését kívánta korlátozni az itáliai félszigeten. Létrehozta a cambrai-i ligát, melyben a francián kívül a pápa és minden itáliai középállam részt vett, egyszer és mindenkorra megállítva a köztársaság szárazföldi terjeszkedését. Ezt követően II. Gyula pápa a "barbár" francia hódítók ellen életre hívta a Szent Ligát (1511), mire azok elvesztették Milánót, hogy aztán 1515-ben a következő francia uralkodó, I. Ferenc a marignanói csatában ismét visszaszerezze azt. V. Károly német-római császárrá választásával világossá váltak az erőviszonyok. Most már egyértelműen Habsburgfrancia küzdelem folyt, nem csupán Itáliáért, hanem francia szempontból a szinte teljes Habsburg bekerítés veszélye ellen is, ami a spanyol és német-római trón egy kézbe kerülését követően a gallokat valóban fenyegette. 1521-1559 között öt itáliai háború volt. Az első, ún. burgundi háború döntő csatája, a paviai ütközet (1525) hadtörténeti jelentőségű, amennyiben a franciák veresége a lovagi hadviselés alkonyát is jelentette. A mohácsi csata évében francia vezetéssel kötött Habsburg-ellenes (a pápa – és az itáliai államok részvétele miatt szentnek is nevezett) cognaci liga végképp megosztotta Európát, és elindította a francia-török közeledést, melynek tíz év múlva szövetség lett az eredménye. Közben a császári zsoldosok feldúlták Rómát az újabb szent liga megtorlásaként (1527: Sacco di Roma), és a franciák – a Savoyából "kihasított" Piemont kivételével – kiszorultak Itáliából. Igaz, egy ízben (1538-ban), a török szövetség "gyümölcseként" elfoglalták Savoyát, de a még két évtizedig "csörgedező" itáliai háborúk teljes francia vereséggel zárultak. A félsziget államaiban-Velence és az Egyházi Állam kivételével – a különböző mértékű spanyol befolyás érvényesült. A franciák csupán az 1552-ben a császártól váratlanul elragadott három elzászi erődítményt őrizhették meg, Metz, Toul és Verdun várát.

6.3. Reformáció és katolikus megújulás A vallás központi szerepet játszott Európában a kora újkorban, melynek kezdetén a római katolikus és görögkeleti egyház határvonala a lengyel-litván állam közepén húzódott déli irányban, és Raguzónál érte el az Adriai-tengert. Ezen kívül csak a zsidók, a lollardok (az angol disszenterek csekély számú és szétszórt csoportjai), az Ibériai-félszigeten a mórok és – jellemzően a cseh-morva területeken – a husziták voltak más vallásúak, és persze ezért többnyire üldözöttek. Mondhatjuk, hogy a középkor századaira jellemző eretnekség 1500 táján eltűnt, a katolikus egyház önelégült lett. Egyre több pap élt az egyházközösségétől távol, tudatlanságukkal és erkölcstelenségükkel rontották az egyház tekintélyét. Ez a magyarázata, hogy alig több mint ötven év alatt Európa katolikus lakóinak 40 százaléka reformált lett.

6.3.1. A reneszánsz pápák (1447-1521)

271

Itália a 14-15. században teljesen széttagolt volt. Gazdaságilag legfejlettebb területei a félsziget északi részén helyezkedtek el. Genovában és Velencében a kereskedő arisztokrácia kezében volt a hatalom, utóbbit a választott dózse (herceg) és az arisztokratákból, valamint polgárokból álló tanács irányította. Milánóban és Firenzében a Visconti-, illetve a Medici-család uralkodott. A Viscontiak a nemesség, a gazdag bankár Mediciek a polgárság képviselői voltak. A spanyol kézben lévő Nápolyi Királyság és az Egyházi Állam viszont – az európai monarchiákhoz hasonlóan – feudális berendezkedésű volt. A reneszánsz pápák korának közös jellemzője volt, hogy az egyházfők – világi fejedelmek módjára – lelkesen támogatták az új kulturális irányzatnak a művészeteket, tudományokat fejlesztő törekvéseit, annak érdekében, hogy ezzel is növeljék az egyház fényét, tekintélyét. Jellemző volt az is, hogy tevékenyen részt vettek Itália politikai ügyeiben, a fejedelmi udvartartás kiépítésében, és nem állt távol tőlük a rokonpártolás, a nepotizmus, valamint a hivatalvásárlás, a szimónia sem. E negatív vonások különösen a késő reneszánsz pápák időszakát határozták meg. Megtoldhatjuk még ezeket a túlzott fényűzés kedvelésével, az elvilágiasodással (a pápáknak vér szerinti gyermekeik voltak, akiket ráadásul különleges körülmények között neveltek), az égetően szükséges reformok elhanyagolásával is. Mindezek oka – és nem magyarázata – az Egyházi Állam biztonságának megteremtése volt, melyben a pápák alapérdeke az itáliai politikai egyensúly biztosítása kellett legyen. Ezért az egyházfők inkább e világi, hatalompolitikai ügyekkel foglalkoztak, fényes fejedelmi udvartartást vezettek, hatalmas építkezésekbe kezdtek. Mindehhez szükségük volt rokonaik (pl. fiaik és lányaik) és családjaik (pl. Borgia, Rovere, Medici) támogatására is. A kora reneszánsz papák (1447-1471) közül az első V. Miklós volt, aki a tudományok és művészetek támogatásán kívül még egyházfői hivatásának is igyekezett megfelelni. Az ekkor még a vezető itáliai városokhoz képest – némi túlzással – "porfészeknek" számító Róma és templomai helyreállításához Európa minden tájáról művészeket és építőmestereket hívott. A görög irodalom remekeit latinra fordíttatta, szenvedélyes könyv- és kéziratgyűjtő lévén megteremtette a vatikáni könyvtár alapjait. Borgia III. Calixtus – bár nem sok eredménnyel – a török ellen mozgósított. Ő volt azonban a nepotizmus elindítója is két unokaöccsének bíborossá tételével. A katalánok" hatalmaskodása elégedetlenséget szült Rómában. A humanista II. Pius reformterveinek megvalósítását korai halála akadályozta meg. Ő is sokat és eredménytelenül foglalkozott a törökkérdéssel. II. Pál unokaöccse volt IV. Jenő pápának. Éppen ezért csak feltételekkel, bizonyos választási fitokkal (kapitulációkkal) választották meg, melyeket később megtagadott. A késő reneszánsz pápák (1471-1521) működése kétségkívül a mélypontját jelentette a pápaság történetének. A Rovere-családból származó IV. Sixtust mértéktelen nepotizmusa tette hírhedtté. Támogatta az inkvizíciót, s ő nevezte ki az egyik – később leggyűlöltebbé váló – spanyol főinkvizítort, Torquemadát is. Ugyanakkor a vatikáni könyvtárat nemcsak megnagyobbította, de nyilvánossá is tette. Nevét a róla elnevezett híres Sixtus-kápolna őrizte meg. A genovai származású VIII. Ince idején a pápai kúriában uralkodó állapotok tovább romlottak, főleg ami a rokonpártolást illeti. Pappá szentelése előtt házas volt, fiát a Medici-család lányával házasította össze, hálából egyik fiukat kinevezte bíborosnak. Leghírhedtebb rendelkezése az ún. boszorkánybulla, amely újra nagy boszorkányüldözésekhez vezetett. A legsötétebb időszak a spanyol Borgia-családból származó VI. Sándor uralkodása (1492-1503) volt. Bár tehetséges pap, ügyes diplomata, tapasztalt államférfi és megnyerő modorú ember, de világiassága, ravaszsága, féktelen érzékisége miatt a pápaság történetének legnagyobb szégyenfoltja lett. Különösen az ítélhető el, ahogyan a Firenzében 1494-1497 között szinte korlátlan befolyásra szert tett, a pápa és a pápaság bűneit ostorozó Savonarolával szemben fellépett. Négy törvénytelen gyermeke volt, köztük a "méregkeverő" Lukrécia és a reneszánsz uralkodók legelvetemültebb típusát képviselő Cesare Borgia. A Rovere-családból származó II. Gyula inkább hadvezérnek vagy világi fejedelemnek született, mint egyházfőnek. Előbb Cesare Borgia hatalmát akarta megtörni, majd Velence, később a franciák kiszorítása érdekében tevékenykedett. Lobbanékony természete, hajlíthatatlansága miatt kortársaitól "méltán" kapta az il Terribile, azaz "a rettenetes" jelzőt, ami különösen nem vet jó fényt Krisztus földi helytartójára. Nevét azonban kora leghíresebb építkezésének, a Szent Péter-bazilikának megkezdése, valamint a két reneszánsz művészóriás, Michelangelo és Raffaello foglalkoztatása is halhatatlanná tette. Az utolsó reneszánsz pápa, a konklávén Bakócz Tamást legyőző Medici X. Leó szelíd, békés természetű ember volt, és az egyház átalakításával nem sokat törődött. Pedig ekkor már – főleg a reformáció terjedése miatt- nagy szükség lett volna arra. Nem csoda, hogy őt már a reformpápák hosszú sora követte.

6.3.2. A reformáció és főbb irányzatai 6.3.2.2. Előzmények A Német-római Császárság területén – a központi hatalom hiányát kihasználva – a pápaság igencsak "megkopasztotta" a hívőket. Sokféle címen szedtek pénzt: pápa tized, papi tisztségek áruba bocsátása, de a legjövedelmezőbb a búcsúcédulák árusítása volt. Mindezek együtt egyre komolyabb ellenérzést keltettek – és nem csupán a Habsburgok uralta területen. Itt azonban az egyházi reform gondolata régtől fogva társult a birodalmi reforméval. A világi centralizáció gondolata mellett a pápai központosított egyházkormányzatot is sérelmezte a fejedelmek jelentős része. Ráadásul az egyház valósággal a szentek érdemeinek kincstartója lett. Kölnben – jó pénzért – naponta tízezernél több alapítvány-misét mondtak. Wittenberg 5005 relikviát őrzött, egyenként átlag száznapos búcsú értékben. A mainzi érsek 8933 relikviát s 42 szent egész testét "szedte össze" negyvenmillió év szenvedéseinek a megváltására. Valóságos ártaksák alakultak ki egyes bűnökről, a tettes vagyoni képességeihez igazodva.

272

6.3.2.2. A reformáció kezdete: Luther fellépése "Egyedül Isten igéje és Krisztus" – így határozta meg Martin Luther a 16. század, de talán a kora újkor legnagyobb felismerését. Korszakos fellépése új távlatokat nyitott. Martin Luther (Luther Márton, 1483-1546) türingiai bányászcsaládból származott. Apja különböző kézműves vállalkozásokban is részt vett. Keményen dolgozott, hogy nagy családját eltarthassa. Luther szülei szigorával magyarázta, hogy Ágoston-rendi szerzetessé lett. 1510-1511-ben Rómában maga is térden csúszott fel a "szent lépcsőn" a bűnbocsánatot kereső zarándokokkal együtt. Hamar átlátott azonban a pápai udvar pénzügyi üzelmein. 1517. október 31-én – ekkor már mint a wittenbergi egyetem teológiaprofesszora – tette közzé 95 pontból álló téziseit, melyekben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen. Szerényen húzódott meg a tételek között az alapgondolat: "A bűnt egyedül Isten bocsáthatja meg." A szűk körű teológiai vita alapjának tekintett röpirat a nyomtatásnak és az általános elégedetlenségnek köszönhetően két hét alatt bejárta az országot. Luther tételeit csak teológiai vitának szánta, a búcsúcédulák németországi terjesztője, Johann Tetzel dominikánus szerzetes ellenében. Johann Eckkel folytatott lipcsei disputáján (hitvitáján) azonban már minden egyházi tekintélyt elvetett (a zsinatokét is), közeledve a husziták felfogásához. Amikor erre X. Leó pápa kiátkozó bullát küldött, akkor Luther, a wittenbergi diákság ünneplése közepette, nyilvánosan elégette azt. Ez már nyílt szakítás volt az egyházzal, az egyházfővel. Az új császárnak, V. Károlynak 1521-ben még sikerült a wormsi birodalmi gyűlést is rávenni a birodalmi átok kimondására, de ekkor Bölcs Frigyes szász választófejedelem Wartburg várában látszatfogságba vetette Luthert, aki ezzel nem csupán megmenekült, de békén dolgozhatott a Biblia németre fordításán. Az Újszövetség, majd később az Ószövetség átültetése révén megszületett a német irodalmi nyelv. Luther fellépése úgy hatott ekkor, "mint a villám a puskaporos hordóra": hitviták, felkelések, parasztháborúk követték; a Német-római Császárság még széttagoltabb lett, a fejedelmek hatalma megerősödött. A legfontosabb azonban a hit forradalma volt. Megszűnt a katolicizmus monopóliuma. Ezzel azonban a hitszakadás csak megkezdődött. Az elesett szegények komolyan hittek Luther harcában. A mühlhauseni Thomas Münzer – korábban Luther híve – az őskeresztény egyenlőségeszme jegyében vagyonközösséget vezetett be. Hívei az anabaptisták (újrakeresztelők) voltak, akik a felnőttkori keresztelés, azaz a hit tudatos vállalása mellett foglaltak állást. A német parasztháború (15241525) bukását s Münzer halálát követően Münsterbe húzódtak vissza, majd szektává "törpültek". A parasztháború kapcsán Luther először az urakat intette emberiességre, de később – látva az elszabadult indulatokat – a fejedelmeket szólította fel a rend kíméletlen helyreállítására. 1526-ban és 1529-ben Speyerben volt birodalmi gyűlés. Az első a fejedelmekre bízta a vallás ügyét, a második a tényleges helyzetet elismerve tiltotta a reformáció további terjesztését, újabb katolikus papok eltávolítását. A reform rendjei tiltakoztak, "protestáltak" – innen lett a protestáns elnevezés. Az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen a rendek elutasították Luther és harcostársa – az utókor által a "Németország tanítója" megtisztelő címmel felruházott – Philip Melanchton által megfogalmazott augsburgi (korabeli magyarul: ágostai) hitvallást, ami egy új felekezet, a ma evangélikusnak nevezett egyház születését jelentette. Luther fokozatosan kibontott teológiai elveit a következőkben foglalhatjuk össze: egyedül Krisztus (solus Christus), vagyis elveti a szentek tiszteletét; egyedül a hit (solafide), "Az igaz ember hitből él," azaz az üdvösség elnyerése nem lehetséges jócselekedetekkel; egyedül a kegyelem (sola gratia), melynek elnyerése szükséges a hit mellé az üdvözüléshez; egyedül az írás (sola scriptura), azaz "Az igaz ember (...) csakis a Szentírásban való hite által üdvözül", vagyis elveti az egyházi szájhagyományt. Ezenkívül fontos volt, hogy bevezették a nemzeti nyelvű igehirdetést. A protestáns rendek Schmalkaldenben szövetségre léptek, de az 1546/47-es schmalkaldeni háborúban János Frigyes (Bölcs Frigyes utóda) szász választófejedelem vezetésével vereséget szenvedtek a császártól. V. Károly a vele szövetséges vetélytársra, Szász Móricra ruházta a választói címet, aki 1552-ig ügyesen áltatta a császárt szövetségével, de ekkor Innsbruckban váratlanul hátba támadta. Nem maradt más, mint a megegyezés, az augsburgi vallásbéke – ebben a csalódott császár már nem vett részt-, mely kimondta a cuius regio eius religio (akié a föld, azé a vallás) elvet. Ez azt jelentette, hogy a birodalmi rendek, a fejedelmek és a városok szabadon választhatták meg a vallásukat, de ez nem foglalta magában a kálvinizmust és a különböző kisebb szektákat (pl. anabaptista). Az is szerepelt a megegyezésben, hogy ha az érsek, püspök, prelátus a régi vallást, azaz a katolikust elhagyná, birtokait veszítse el. A lutheranizmus főleg német nyelvterületen (Porosz Hercegség, Szász és Brandenburgi Választófejedelemség, lengyel- és magyarországi városok német ajkú lakossága), valamint Skandináviában (Svédország és Dánia) terjedt el.

6.3.2.3. Kálvin és a kálvinizmus A kicsiny Svájc a szabadság szigetének számított a kora újkori Európában. Nem véletlen, hogy az itt lévő városokban korán termékeny talajra találtak a protestantizmus eszméi. Ezek azonban már eltértek Luther tanításaitól, új lendületet adva a reformációnak. A kezdeményező – még az 1510-es évek legvégén – egy zürichi lelkész, Ulrich Zwingli volt, aki eltörölte a papi nőtlenséget, semmisnek nyilvánította a misét, a toplomokból eltávolíttatta az ereklyéket és a szentképeket. Amíg azonban Luther csupán azzal szállt szembe, ami a Bibliával ellentétes, addig a svájci reformáció társadalomszervezővé is kívánt válni azzal, hogy a bibliai őskeresztény társadalmat szerette volna megvalósítani. Zwingli nem csupán

273

radikálisabb felfogásában különbözött Luthertől, de az 1529-es marburgi hitvitán az úrvacsora kérdésében sem tudtak megegyezni. (Zwingli elvetette, hogy Krisztus valóságosan jelen van az úrvacsorában, melyet ő a gyülekezet emlékező lakomájának tartott.) Míg Zwingli valóságos reformátor volt, aki meg kívánta tisztítani, egyszerűsíteni akarta a vallási szerveket – akár az állam, a városi önkormányzat segítségével is –, addig Luther afféle prófétaként "csak" a vallási üzenettel foglalkozott, kevésbé érdekelték az intézmények. Svájcban a városi kantonok gyorsan csatlakoztak Zwingli tanaihoz, de az őskantonok paraszti lakossága élesen szembeszegült ezekkel. Belháború kezdődött, és a nagy hatású zürichi lelkész az 1531-es kappeli csatában a zászló mellett esett el. Ezt követően olyan megegyezés született, hogy minden kanton maga határozhatta meg a vallását, de ez javarészt a katolicizmus visszaállítását jelentette. A jelképesen elejtett zászlót egy picardiai francia, Jean Calvin (Kálvin János) emelte fel. Kalandos úton került Bázelbe, ahol 1536-ban jelentette meg a Tanítás a keresztyén vallásra (Insritutio Religionis Chrisrianae) című művét. A megvalósítás színhelyévé 1541-től Genf vált. A Genf Egyházának vallásos rendje 1543-tól a köztársaság alkotmánya lett, benne a négy fő hivatással. A tanítók (doktorok) feladata az volt, hogy "a híveket az egészséges tanításra oktassák, hogy az evangélium tisztasága ne romoljék meg a tudatlanság vagy hamis nézetek miatt". A lelkipásztorok dolga az evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgálása, az egyházi fegyelem gyakorlása lett. A presbiterek (vének) őrködtek a polgárok viselkedése felett, vigyáztak a jó erkölcsre, a diakónusok feladata pedig a szegények és betegek segítése, az egyházi javak kezelése volt. Kálvin létrehozta a konzisztóriumot is, mely hat lelkipásztorból és tizenkét presbiterből állott a város negyedeinek az arányában, igen nagy fegyelmi jogkörrel. (A magánéletet is ellenőrizték, a mindennapos templomba járás kötelező volt, fényűzés, színház, tánc, részegség üldözött dolog volt.) A lelkipásztorokból és tanítókból álló testület a választásokért és a polgárok neveléséért volt felelős. Új, közösségi alapon működő egyházszervezetet hozott létre, elutasítva mindenféle hierarchiát, alá-fölé rendeltséget, világiakat is bevonva az egyház működésébe. A kálvini reformáció Isten megismerésének szükségességét hirdette. Kálvin a hitet nem az Istenbe vetett bizalomnak, hanem feltétlen engedelmességnek tekintette. Ennek érdekében – ellentétben a lutheri irányzattal – tartósan és eredményesen törekedett a társadalom átformálására és megváltoztatására. Az új vallás nem csupán a hitéletet, hanem annak a mindennapi élet valamennyi területére való kiterjesztésével a nyilvános és magánélet szinte minden területét áthatotta. Kálvin tanításának a középpontjában az eleve elrendelés (a predestináció) tana állt, melynek értelmében – bár a születés pillanatában meghatározott az ember sorsa"úgy kell élni, mintha Isten kiválasztottságra teremtett volna" bennünket. Az egyszerű, puritán ember, ha szorgalmas, takarékos, sikeres vállalkozó, és Istennek tetsző tiszta életet él, biztos lehet abban, hogy a mennyországba kerül. Az ókori zsarnokölés-elmélet felújítása a közösség – és nem az egyének- képviselőinek a jogát fejezte ki, hogy végső megoldásként így szabaduljanak meg a zsarnok uralkodóktól. A korai kálvinizmust szigorúság és türelmetlenség jellemezte. A közösséget irányító konzisztórium keményen büntette a tiltott szórakozásokat (táncot, éneklést), a játékokat és a különféle erkölcstelenségeket, sőt a kötelező templomlátogatás elmulasztóit is. E vétségek miatt 1542-1546 között ötven embert végeztek ki, és hetvenhatot száműztek Genfből. A leghírhedtebb ügy Miguel Serveto (Szervét Mihály) spanyol orvos kivégeztetése volt, akinek a bűnéül hitét rótták fel, azt, hogy következetes egyistenhitében kétségbe vonta Krisztus istenségét és a Szentlélek létét. Ezért 1553-ban máglyahalállal kellett lakolnia. Hívei, az antitrinitáriusok (Szentháromság-tagadók) Magyarországon (Erdélyben) találtak menedéket, immár unitáriusokként. Maga a kálvinizmus létrehozója halálát követően is folytatta diadalútját Nyugat- és Kelet-Közép-Európában: Svájc más városaiban, a Német-római Császárságban (pl. Pfalzi Választófejedelemség), Dél-Franciaországban (hugenották), Észak-Németalföldön (Hollandia), Skóciában (John Knox presbiteriánus egyháza), illetve Lengyelország és Magyarország földjén. 6.3.2.4. Egyházreform Angliában Az angliai reformáció VIII. Henrik Tudor uralkodó nevéhez fűződik. Pedig Henrik kezdetben jó kapcsolatokat ápolt a pápával. A Lutherrel perlekedő 1521-es vitairatáért X. Leó pápa a Defensor Fidei (hitvédő) címmel tüntette ki. Nem sokkal később – 1529-ben – viszont azt követelte az angol király VII. Kelemen pápától, hogy érvénytelenítse Aragóniai Katalinnal több mint 25 éve kötött házasságát. Miután ez nem történt meg, 1534-ben olyan parlamenti határozatot hozatott, mely őt tette meg az angol egyház fejének. A törvény megtiltotta a pápa szó puszta használatát is. "Isten azt akarja, hogy a királynak, ne pedig Róma püspökének engedelmeskedjetek." Mindez nem minden előzmény nélkül történt, s az események valódi oka sem az, hogy a pápa megtagadta a válást. Hódító Vilmos, II. Henrik és Becket Tamás óta évszázadokon át lappangó ellentét volt a pápaság és Anglia között. John Wyclif már a 14. században azt fejtegette, hogy a királyi hatalom független a pápáétól, illetve hogy minden tulajdon az uralkodóé, beleértve az egyház javait is. Dogmatikai szempontból pedig tagadta, hogy az oltáriszentség tartalmazza Jézus vérét és testét. William Tyndale jó másfél évszázaddal később, 1528-ban Keresztény ember engedelmessége címmel könyvet jelentetett meg, melyben azt fejtegette, hogy minden tekintetben passzív engedelmességgel tartozunk feljebbvalóinknak – így a királyoknak –, kivéve az Isten elleni vétség kényszerét. Szerinte a főbűn, az Isten elleni vétség a katolicizmus. "Ez a könyv való nekem és az összes többi királynak" jelentette ki VIII. Henrik, de az általa indított anglikán reformáció kevésbé kapcsolható vallási elvekhez.

274

Az angol egyház helyzete mindig is különleges volt. Az alsóházban nem volt képviselete, és nem volt – vagy csak csekély mértékben – kapcsolata a nemzettel. A főpapokat viszont szoros kötelék fűzte az uralkodóhoz, és laza a pápához – már csak a szigetország földrajzi helyzete és a távolság miatt is. A vagyonos egyház bírálata és a különféle szekularizációs javaslatok Wyclif óta napirenden voltak. Ekkor váltak azonban igazán időszerűvé, az uralkodó anyagi és erkölcsi csődje miatt. Míg a lutheri (evangélikus) és a kálvini (református) egyház átlépte az országhatárokat, addig a VIII. Henrik által felülről irányított egyházreform eredményeképpen létrejövő anglikán egyház egy ideig csak a szigetországban terjedt el, hogy aztán a brit gyarmatbirodalom révén világegyházzá legyen, az Egyesült Államoktól Indián át Ausztráliáig. Egyfajta kompromisszum volt ez a katolicizmus és a protestantizmus között. Az új egyház feje az uralkodó lett, aki – azonkívül, hogy elvette a kolostori birtokokat – nem sokat tett a katolikus rítusok megváltoztatásáért. Ugyanakkor Wyclif régi álma, a nemzeti nyelvű igehirdetés és a papi házasság engedélyezése észrevehetővé tette a római egyháztól való eltávolodást. Az anglikán hitvallást VIII. Henrik halála után, VI. Edward uralkodása végén, 1553-ban – Thomas Cranmer érsek megfogalmazásában – vezették be. Tudor (Katolikus vagy Véres, angolul "Bloody" Mary) Mária uralkodása idején felfüggesztették a cikkelyek hatályát, majd I. Erzsébet idején újra bevezették, és 1571-ben kanonizálták. Ebben a harminckilenc cikkelyben katolikus mintára megtartották a püspökök hatalmát, a papok és a diakónusok rendjét és azok felszentelését. De elvetették a katolikus szentségek zömét (csak a keresztség és az úrvacsora maradt meg a hétből), elutasították az átlényegülésről szóló katolikus tanítást, a misét, a tisztítótűz dogmáját, a szentek és az ereklyék tiszteletét. Az angliai kálvinisták, a puritánok (a purus jelentése: tiszta) elégedetlenek voltak, és az anglikán egyházat belülről akarták megtisztítani, kiiktatni belőle minden olyan elemet, amelyet a katolicizmus örökségének tartottak: így a püspöki szervezetet, melynek léte a Biblia alapján nem igazolható, vagy a palástviselést és az úrvacsora közbeni letérdelést. Szigorúbb erkölcsi normákat akartak követni, melyek ellenőrzését – a kálvini egyházhoz hasonlóan – a vénekre és a zsinatra bízták volna. A puritanizmusnak két irányzata volt: a presbiteriánus és az independens (kongregacionalista). Az előbbi, mely Skóciában lett államvallás 1560-tól, lényegében a kálvini egyházalkotmány és hitvallás elfogadását jelentette. A kongregacionalisták viszont teljesen független (independens) egyházközösségeket akartak, melyek maguk szabják meg hitelveiket, választják papjaikat. Eltörölték a presbitérium és a zsinat intézményét is. A közös ügyeket a Londonban ülésező kongregáció vitatta meg, melyben minden közösséget egy-egy követ képviselt. Az I. Erzsébet idején nagy befolyással rendelkező puritánok hajlíthatatlanságuk miatt szembekerültek a hatalommal, és a Stuart-időszakban üldözötté váltak. Sokan kényszerültek száműzetésbe; az észak-amerikai angol gyarmatok egy részének alapítói is ők voltak.

6.3.3. A katolikus megújulás és a vallásháborúk kora 6.3.3.1. Általános jellemzők A 16. század derekáig a legtöbb ember még hitt abban, hogy a különböző vallásos felfogásokat valamiképpen ki lehet békíteni egymással. Nehéz is volt – különösen a katolikus egyháznak és híveinek – megemészteni, hogy röpke félszáz év alatt az európaiak mintegy 40 százaléka "megreformált" lett. Ugyanakkor a katolikus egyház, legfőképpen a reformáció által nem érintett földközi-tengeri térségben (Ibériai-félsziget, Itália), jelentős tartalékokkal rendelkezett. Egy évszázad sem kellett hozzá, és a protestánsok aránya 20 százalékra esett vissza. Ennek a folyamatnak a leírásaként hagyományosan ellenreformációról vagy katolikus megújulásról beszélhetünk. Az előbbi kifejezést inkább a protestáns történészek használják, míg az utóbbit a katolikus történetírók. Az "ellenreformáció" hívei azzal érvelnek, hogy a katolicizmus újjáéledése csupán a reformációra adott válasz, a "katolikus megújulás" kifejezést használók viszont azzal, hogy az egyház megújulása szükségszerűen folytatása volt a már korábban megindult változtatni akaró törekvéseknek. Talán többet nyom a latban, ha felekezetsemleges történészek azon álláspontját idézzük, hogy azért nem elegendő csupán ellenreformációról beszélni, mert egy teljesen megújult katolicizmus, szinte egy új egyház született a 16. század közepére. Ez azonban már – a korábbi egyetemessel szemben – csak egy felekezeti egyház lett. Igaz, továbbra is a legnagyobb. Mi jellemezte a katolikus megújulást? Először is a korábbinál lényegesen nagyobb szerepet szántak a nevelésnek. Nem csupán az ún. klerikus utánpótlás színvonalas képzésére ügyeltek, hanem létrehoztak egy új, a katolikus egyháznak elkötelezett világi elitet is. Békés és erőszakos módszereket egyaránt alkalmaztak, ami a türelmes vallási térítést éppúgy magában foglalta (pl. a távol-keleti térségben) mint az eretneknek kikiáltott protestánsok súlyos megtorlását (pl. gályarab prédikátorok), sőt fizikai megsemmisítését (pl. Szent Bertalan éjszakája). Volt, ahol háborúba torkollott a katolikus térítés (pl. Franciaországban), míg másutt békés úton ment végbe (pl. Lengyelország). E helyütt csupán utalunk a művészetek szerepére. A barokk ugyanis a katolikus megújulás valóságos propagandaeszköze lett.

6.3.3.2. Jezsuiták és más szerzetesrendek

275

Már Luther korából tudunk olyan betegápoló, prédikátor és tanító szerzetesrendekről, melyek önkéntes tagjai saját közösségükben és személyes példamutatással bizonyították a katolikus egyház alkalmasságát a hívek szolgálatára. Ezek szinte kivétel nélkül a reformációtól nem érintett Itáliában és Spanyolországban jöttek létre. Ilyen volt a későbbi IV. Pál pápa által alapított theatinusok rendje, a ferencesekből kiváló kapucinusok, a milánói barnabiták, a női szerzetesrend orsolyiták, később a kizárólag tanítórend piaristák, a Néri Szent Fülöp által alapított oratorianusok, az irgalmasok, majd a Ward Mária által alapított angolkisasszonyok és a Páli Szent Vince által létrehozott irgalmas nővérek. Világi személyek és egyháziak egyaránt részt vettek a munkában, feladatuk a vallás buzgó gyakorlása mellett a szegénygondozás, a betegápolás és a nevelés volt. Kiemelkedő szerepet játszott ebben a folyamatban a jezsuita rend, melyet Loyolai Ignác spanyol nemes alapított, s III. Pál pápa hagyott jóvá 1540-ben. Bár az ún. "reformpápák" időszakát 1521-től számítjuk, valójában ennek a pápának az idején győzedelmeskedett a reformgondolat Rómában. Loyolai (Szent) Ignác (1491-1556) katonaként súlyos sebesülést szenvedett, s a lábadozása idején olvasottak és látomásai hatására határozta el, hogy vallásos társaságot alapít. A Jézus Társasága (jezsuita rend) egy erősen központosított, katonás fegyelemmel irányított, a pápának feltétlen engedelmességgel tartozó szerzetesrend lett. A humanizmus gondolatai és módszerei mellett épített a reformáció átültethető hagyományaira is (pl. iskolarendszer), ugyanakkor politikai és hittérítői feladatokat is vállalt Dél-Amerikától (redukciók alapítása) Japánig (Xavéri Szent Ferenc útjai) egyaránt. A fő feladat természetesen a reformáció visszaszorítása, esetleg megsemmisítése volt. Bár ezt nem érte el, de Loyolai Ignácot halála után jó fél évszázaddal szentté avatták. A jezsuita rend legfőbb célja az volt, hogy a pápa fősége alatt újraegyesítse a világot, vagyis visszaállítsa a katolikus egyház egyetemességét. Ezt tükrözte, hogy a rend tagjai a hármas szerzetesi fogadalom (tisztaság, szegénység, engedelmesség) mellett a pápa iránti engedelmességre is esküt tettek. A rend élén az élethosszig választott rendfőnök (generális) állt, akit csak az egyes tartományok képviselőiből álló általános rendi gyűlés válthatott le. A tartományok főnökeit (a provinciálisokat), a rendházfőnököket és más tisztségviselőket mind a generális nevezte ki, de meghatározott időre (3-6 év). Ez a szigorúan hierarchikus felépítés a rend tagjaitól szinte katonás fegyelmet és teljes engedelmességet kívánt. A rend tagja csak kétéves kemény próbaidő után lehetett valaki. Ezután hétévi tanulás, közben négy-öt évi próbaszolgálat következett. A jezsuiták önmaguk képzésén túl igen nagy gondot fordítottak az ifjúság nevelésére. Már Loyolai Ignác is alapított kollégiumokat, majd közép- és főiskolák egész hálózatát hozták létre egységes szabályzattal (Ratio studiorum), mely 1599-ben nyerte el végleges alakját.

6.3.3.3. Tridenti zsinat III. Pál pápa 1545-ben még abban a reményben hívta össze az észak-itáliai Trento (németesen Trient, latinosan Trident) városában az egyetemes zsinatot, hogy helyreállíthatja a keresztény világ egységét. 1563-ban, a zsinat zárásakor azonban azt kellett megállapítani, hogy a különböző keresztény felekezeteket nem lehet a Róma által irányított egyetlen egyházba újraegyesíteni. Ennek ellenére igen jelentős volt ez a zsinat. Egyházszervezeti kérdésekben átvették a reformátoroktól azt, hogy a lelkek gondozását, a szolgálatot nyilvánították a papi hivatás fő feladatának. Erősödött az egyházfegyelem is. Egy püspök nem irányíthatott már több egyházmegyét, s kötelezték a főpapokat, hogy a szolgálati helyükön tartózkodjanak. Szemináriumokat (papneveldéket) hoztak létre, hogy biztosítsák a megfelelő színvonalú utánpótlást. Minden egyházmegyét köteleztek a feladatra, és meghatározott tanulmányi rendet írtak elő 14 éves kortól a pappá szentelésig. A legfontosabb dogmatikai döntések közül kiemelhető, hogy az eredeti bűnről szóló határozat leszögezte: Ádám bűne minden emberre átszállt, tehát az egész emberi nem megváltásra szorul. Ezt Krisztus hozta el, az ő kegyelme révén képes az ember a megigazulásra, amihez szükséges a szabad akarat működése és a jó cselekedetek gyakorlása. A zsinat megerősítette a hét szentséget, közülük az oltáriszentséggel külön is foglalkozott. Az átlényegülésben Krisztus keresztáldozatának a megújítását látta. A katolikus dogmák közül megerősítették a purgatóriumról szóló tanítást, a szentek, ereklyék és szentképek tiszteletét, különösképpen a Mária-tiszteletet. Megerősítették a búcsúk szerepét, és az egyház ezzel kapcsolatos jogait is. Eltörölték ugyanakkor a búcsúcédulák árulását, és szabályozták a búcsúhirdetés rendjét, melyeket csak püspökök hirdethettek. A katolikus dogmák egyszer s mindenkorra elkülönültek a protestánsoktól, s ezzel az újabb egyházszakadás véglegesült. A legtöbb reformrendelkezés a papság életmódját szabályozta. Ilyen volt például a papi ruhaviselés (reverenda vagy taláris), a plébánosoknak a minden vasár- és ünnepnapi prédikáció és hitoktatás megtartása a templomban. A szerzetesektől is szigorúan megkövetelték a fogadalmak betartását, és megerősítették a kolostorok zártságát. A zsinat a papságot a kapzsiságnak és a szimóniának még a gyanújától is meg akarta tisztítani. A zsinat egészét értékelve megállapíthatjuk, hogy az egyház – ami a szervezeti egységet és a tanítást illeti – megszilárdult, de igen nagy jelentőségű volt a jövő szempontjából az egyházfegyelem megteremtése is. Nem sikerült viszont a kereszténység egyetemességét (egységét) helyreállítani. A hívek továbbra sem szólhattak bele az egyház belső ügyeibe, s a templomokban továbbra sem anyanyelven miséztek. A zsinat az egyház jogi szabályait és intézményeit alig korszerűsítette. A tridenti zsinat határozatait 255 püspök írta alá, és IV. Pius pápa 1564-ben bullával erősítette meg. Elkészítették a tridenti hitvallást, mely a zsinat összes határozatát tartalmazta. Ezek alapján született egy katekizmus, mely összefoglalta a katolikus tanítást és erkölcsi elveket. Korábban – 1559-ben – összeállították a tiltott könyvek jegyzékét, az Indexet, és új inkvizíciót állítottak fel.

276

Ami a zsinati határozatok megvalósulását illeti, fontos kérdés volt, hogy az egyes államok kihirdetik-e azokat, vagy hallgatólagosan bár, de alkalmazzák, esetleg megtagadják. Feltétel nélkül csak a kis itáliai államok, Portugália, a Habsburg örökös tartományok és Lengyelország fogadták el a tridenti zsinat döntéseit. Spanyolország és Velence már azzal a megszorítással, hogy az állam jogait fenntartották. A Magyar Királyság és a katolikus német fejedelemségek nem tettek hivatalos nyilatkozatot ebben a témában, de ténylegesen alkalmazták a rendelkezéseket. Egyedül a vallásháború előtt álló Franciaország tagadta meg kereken a kihirdetést, no meg – természetesen – a nem katolikus országok (Svédország, Dánia, Anglia, a svájci föderáció, a protestáns német fejedelemségek), hogy Európa ortodox és iszlám feléről most ne is beszéljünk. 6.3.3.4. A vallásháborúk kora Európa történetében nehezen találhatnánk vallásilag türelmetlenebb időszakot, mint amilyen a 16. század és a 17. század első fele volt. Ez időben több nagy vallásháború söpört végig az öreg kontinensen. A már említett Ulrich Zwingli hitújító a városi kantonok élén csatában esett el a falusi, katolikus kantonokkal vívott harcban. V. Károly 15461547-ben az ún. schmalkaldeni háborúban kísérletet tett az evangélikus rendek leverésére, de a német vallásháború az 1555-ös augsburgi vallásbékével zárult. Az angliai egyházreform következményeképp katolikus és protestáns érzelmű emberek ezreit végezték ki. Skóciában a katolikus Stuart Mária királynőnek (1542-1567) a trónjába került a kálvinizmus (presbiterianizmus) bevezetése után a régi és az új hit küzdelmét követő harc. A legnagyobb és legvéresebb a franciaországi vallásháború (1562-1598) volt, mely a kálvini irányt követő (tehát a lutherinél radikálisabb) hugenották és a katoikusok között folyt. Ennek a leghírhedtebb eseménye az 1572. augusztus 23-24-i Szent Bertalan-éji vérengzés volt Párizsban és szerte Franciaországban. Ekkor a Guise-ek vezette katolikusok – a gyenge király, IX. Károly beleegyezésével – legyilkolták a protestáns Bourbon Henrik és Valois Margit esküvőjére gyülekező hugenottákat, mintegy kétezer embert. A vérengzés országos méretűvé terebélyesedett, s harmincezer körüli áldozatot követelt. Henrik azzal úszta meg, hogy színleg áttért a katolikus vallásra. Ez a gyászos esemény azonban nem a katolikusok győzelmét, hanem a harc folytatását jelentette. Az időközben trónra került IV. (Bourbon) Henrik (15891610) kötötte meg a hugenottákkal a háborút lezáró kompromisszumos békét (1598), és kiadta a nantes-i edictumot. A nantes-i edictum az európai vallásmozgalmaknak egyik határköve lett. A korlátozott vallási türelem dokumentuma volt, mely- katolikus oldalról – megengedte, hogy a hugenották megyénként két helyen (a külvárosban kijelölt épületben) szabadon gyakorolják vallásukat, hivatalt viseljenek, papjaikat részben az állami költségvetésből fizessék. A parlamentekben – paritásos alapon – külön kamarát szerveztek a vallásügyi viszályok rendezésére. Ráadásul ötvenegy protestáns erődöt állítottak fel, melyek az "állam az államban" szerephez jutottak. Tilos maradt viszont a református vallásgyakorlás Párizsban és ötórányi körzetében, a legtöbb nagyvárosban, az udvar tartózkodási helyén és a hadseregnél. A háború mérlege elborzasztó. Körülbelül százezer áldozat, több mint húszezer protestáns áttelepülése Angliába, Svájcba, német földre, a skandináv országokba, Hollandiába. Ehhez hozzájárult az általános elszegényedés, melynek következményeként kisebb-nagyobb parasztfelkelések törtek ki. Bourbon Henriket egyébként csak azután koronázta királlyá a pápa, hogy végleg áttért a katolikus hitre ("Párizs megér egy misét"). A németalföldiek szabadságharca (1566-1609), majd a kor legpusztítóbb háborújának, a harmincéves háborúnak legalább az első fele (1618-1630), de részben Bocskai és I. Rákóczi György Habsburg-ellenes hadjáratai is vallási jellegűek voltak. Nem véletlen, hogy Bocskai szobra ott látható a genfi protestáns emlékművön, I. Rákóczi György hadmozdulatai pedig a harmincéves háborúba illeszthetők.

6.4. A modern állam kezdetei: az abszolutizmus létrejötte Európában 6.4.1. Az abszolutizmus fogalma és jellemzői 6.4.1.1. Társadalmi előfeltételek A kor szinte megkérdőjelezhetetlen államformája a monarchia volt, mely azonban jelentősen átalakult. A létrejövő modern állam egyre jobban "kiforgatta" ősi (középkori) jogaiból a nemesi társadalmat és a középkori "szabadság kis köreinek" tekinthető városokat is. Az új típusú monarchia jóval több katona, hivatalnok és adó felett rendelkezhetett, mint a korábbi rendi állam. Az uralkodónak a nagyságát igazoló hódításokhoz egyre duzzadóbb létszámú hadseregre, a rendi gyűlést egyre jellemzőbben mellőzve nagyobb létszámú bürokráciára és – többek között a kettő fedezéséhez – növekvő adókra van szüksége, ami elsősorban az idáig földesurai alá rendelt parasztság elérését jelentette. Míg a középkori király fő feladata inkább az igazságszolgáltatás volt- rendezve a különböző társadalmi csoportok, a tartományok, a városok és a falvak népe közötti ellentéteket –, addig a modern állam fő feladata a kormányzás lett. Az igazságszolgáltató királyságot fokozatosan felváltotta a kormányzó-adóztató, a társadalom valamennyi rétegének mindennapi életébe egyre jobban beleszóló monarchia. "A nemességért, de a nemesség nélkül" – hangzott a szállóigévé vált jelmondat, ami a nemesség társadalmi szerepének megőrzését jelentette. Ugyanakkor a politikai életben csak az a nemes kaphatott szerepet, aki a központi

277

hatalom hűséges szolgálója, királya támasza volt. Az olyan hivatalnok tehát, aki egzisztenciálisan nem feltétlenül függött a hatalomtól, nem mindenkinek volt elfogadható. Ráadásul a nemesi társadalom időnként fellázadt az uralkodói túlhatatom ellen. (Angliában sikerrel, Franciaországban a kora újkorban lényegében eredménytelenül.) Ez azt mutatja, hogy a nyugati társadalomfejlődésben a politikailag legyőzött nemesség megőrizte egzisztenciális önállását. Ellentétben a keleti abszolutizmussal (pl. Oroszország, Poroszország), ahol a "földig görnyedt" nemességet teljesen "bedarálta" a mindenható államot jelképező uralkodó. Fontos változás volt – elsősorban nyugaton – a polgárság létszámának, vagyonának és nemzeti jövedelemből való részesedésének növekedése is. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a réteg szinte mindenütt az egyszerű nép és a nemesség közötti átmenetnek tekintette magát, és a célja nem a nemesség uralmának megdöntése, hanem az annak soraiba való bekerülés volt. Ezt többnyire hivatalszerzéssel (ez lehetett hivatalvásárlás is) vagy valamilyen jelentős szolgálattal lehetett elérni. A születés előkelősége még meghatározó, de kezd átalakulni a tulajdon előkelőségévé.

6.4.1.2. Korlátlan vagy korlátozott monarchia? Kialakult tehát nyugaton és keleten is az abszolutizmus, amely azonban korántsem jelentette az uralkodó "abszolút", azaz kötöttségek nélküli hatalmát. Ugyanaltkor a kora újkor Európában csaknem mindenütt az állam felemelkedésének a kora. Ebben a három évszázadban teremtődtek meg a modern állam alapjai. A központi és a helyi hatalmasságok alkudozásából jött létre, tehát szinte mindenütt kompromisszumot tükröz. Ráadásul az uralkodó hatalmát számtalan tényező korlátozta: az államvallás előírásai, az alaptörvények, a társadalmi kiváltságok, az erőforrások behatárolt volta, a kommunikáció lassúsága. Ennek ellenére nem jogosulatlan az "abszolút" jelző a kor meghatározó uralkodói esetében, mert nagyobb és kiterjedtebb volt a hatalmuk, befolyásuk, mint a középkor folyamán bármikor. Egy régi meghatározás szerint "az abszolutizmus a politikai hatalom olyan rendszere, amelynél az állami hatalmat az ország egész területén lényegileg és ténylegesen az uralkodó gyakorolja a tőle függő katona-hivatalnoki szervezet útján". Van azonban az abszolutista államnak néhány olyan ismérve is, melyek némiképp túlnőnek a fenti meghatározás tartalmán. Ezek: az állandó hadsereg és hivatalnokszervezet mellett az egységes adórendszer és gazdaságpolitika, valamint a diplomácia. A kora újkor az állandó hadseregek születésének ideje. A Török Birodalom Európában lévő, de alapvetően ázsiai haderejét leszámítva a 16. század második felében II. Fülöp spanyol király hatvanezer fős hadserege kivételes nagyságúnak számított. Ez semmi azonban ahhoz képest, hogy száz évvel később XIV. Lajos francia király hadserege 200-300 ezer főt számlált, sőt a 18. század elején, a spanyol örökösödési háború idején négyszázezer katonával is veszteni tudott. Tehát az itáliai háborúk néhány ezres hadseregeitől a harmincéves háború tízezres hadain át egyenes út vezetett a 18. század százezres ármádiájáig. Nem véletlenül! A kor uralkodóinak sikerességét a hódítás, területfoglalás nagysága jelentette, és ez csak nagy létszámú, egységes irányítású hadsereggel volt lehetséges. A korábban önálló zsoldosvezérek, nemesi alakulatok betagozódnak a királyi seregekbe, melyek összetétele így rendkívül vegyes volt. A háború a királyok ügye volt ebben a korban, a társadalom azon tagjai vettek részt benne, akik a termelőmunkában nem kaptak szerepet. (Például másod-, harmadszülött nemesek, zsoldos katonák.) Egy-egy "nemzeti" hadsereg olyan sokba került, hogy sosem tették kockára őket. Sok háborút vívtak, de korlátozott célokkal és eszközökkel. Ebből következett, hogy sosem az ellenség teljes megsemmisítése volt a cél, hanem csupán legyőzése. Az újabb területek elhódítása, valamint a hegszerzettek biztosítása érdekében a defenzív hadviselést részesítették előnyben. A"nemzeti" érdekekért folyó és a "totális" háború teljesen ismeretlen volt. A háborúk típusait tekintve megkülönböztetünk dinasztikus-területszerző (örökösödési) háborút, vallásháborút, kereskedelmi érdekháborút, és megkezdődtek korszakunkban a gyarmati háborúk is. Az uralkodótól függő állandó hivatalszervezet is fokozatosan jött létre. A 16. században már kialakult a kiterjedt adminisztrációs hálózat, de az akkor még többnyire önálló területi bázissal és fegyveres erővel rendelkező mágnásokkal az élen. A 17, századra megszűnt az arisztokrácia és főpapság regionális és katonai háttere, kezdett érvényesülni a szigorú respekt az uralkodó és az állam iránt. A hivatalok megszerzése lehetőséget adott arra, hogy a nemesség betagozódjék a központi államszervezetbe, a hivatalok megvásárolhatósága pedig utat nyitott a tehetős polgárságnak a társadalmi felemelkedésre és gyümölcsöző befektetések megszerzésére. Az állam számára a hivatalok áruba bocsátása az egyre nélkülözhetetlenebb bevételek egy csekély részét jelentették csupán. Bár Európában nem ritka a nemesség megadóztatása sem, a bevételek döntő részét mégis a legszámosabb társadalmi réteg, a parasztság adófillérjei tették ki. A modern állam első királyi adói a hadsereg igényeit szolgálták: a 16. század derekán az említett spanyol hadsereg az állam bevételeinek a négyötöd részét emésztette fel, s XIV. Lajos százezres ármádiájára is a francia állami bevételek kb. 40 százalékát költötték. A parasztság az egyre fokozódó adóterheket nem mindenütt viselte egyformán. Az 1620/30-as években és a 18. század elején Franciaországban, az 1640/50-es évtizedek során Itáliában és Katalóniában paraszti lázadások voltak. (Jellemző az egyik franciaországi felkelés jelmondata: "Éljen a király, de sóadó nélkül!) Először jött létre a modern abszolutista államokban egységes gazdaságpolitika, egymással szervesen összefüggő elmélettel és gyakorlattal. Ez a merkantilizmus, melynek gazdaságfilozófiai alapját az jelentette, hogy egy ország gazdasága az aktív külkereskedelmi mérleg útján gyarapítható. Ez kétféleképpen volt biztosítható: a behozatal korlátozásával, illetve a kivitel ösztönzésével. Az előbbi defenzívebb jellegű, és inkább Franciaországra volt jellemző, az utóbbi offenzívebb, és az angol gazdaságpolitikát határozta meg inkább. Az is fontos kérdés volt, hogy a keletkezett

278

bevételt arany formájában halmozták fel a kincstárban, és főleg ipari, kereskedelmi beruházásokra fordították. Vagyis nem más ez, mint az állam folyamatos ellenőrzése és beavatkozása a hatalom és gazdaság együttes növelése érdekében. Ha valamivel jellemezhetjük a kora újkori Európát, akkor a kora újkorban a "háborúk kontinenseként" is emlegethetnénk. (A 16. században huszonöt, a 17. században alig hét év telt el háború nélkül, de szám szerint a legtöbb háborút a 18. század hozta.) Mégis fontos változás, hogy ekkor jelent meg, kezdett elterjedtté válni az országok vagy inkább királyi, fejedelmi udvarok békés érintkezésének az intézményrendszere, s a követek révén kialakul a modern diplomácia. Oka ennek az is, hogy az örökölt, középkori Európát államhatárok helyett különböző fennhatóságok sokrétű földrajzi egybefonódásai jellemezték. A modern országhatárok megrajzolásához kevés volt a puszta királyi akarat, olykor még a hadsereg sikeres tevékenysége is, egyre fontosabb volt a nemzetközi elfogadtatás. Ráadásul a királyi dinasztiák hamar felismerték, hogy a házasságkötések még mindig olcsóbbak, mint a háborúk, még ha többnyire ezek vezettek az örökösödési háborúkhoz (melyek leginkább a 18. századra voltak jellemzőek). Így megindultak a külföldi követcserék, a kormányzatban a külügyeknek önálló felelősei, hivatalai lettek, s bonyolult diplomáciai tárgyalások eredményeként létrejött a harmincéves háborút követően a modern európai államrendszer.

6.4.2.3. Az abszolutizmus változatai A közös ismérvek mellett számtalan eltérő vonás is jellemezte a kora újkor modern államát. Mintául leginkább Franciaország szolgált IV. Henrik, majd XIV. Lajos királysága idején. Itt alakul ki a legbejáratottabb gépezet, amely már a Napkirály idején, de leginkább az őt a 18. században követő "árnyékuralkodók" idején működött. Teljesen háttérbe szorult az egyéni kezdeményezés, illetve ha volt, az többet ártott, mint használt. Létrejött a szerzett, ún. taláros nemesség (noblesse de robe, azaz a ruha nemessége), amely a született, ún. vér nemességével (noblesse d'épée, azaz a kard nemessége) szemben a gazdag polgári elemeket olvasztotta magába. Ezzel szemben Angliában, amely a klasszikus abszolutizmus másik példája, tovább élt a képviseleti rendszer, többékevésbé működött a parlament, de a rózsák háborújában megfogyatkozott főnemesség nem volt igazán vetélytársa a központi hatalomnak. Legkorábban Spanyolországban jött létre abszolutista állam. Ennek folyamatát a területi egység megszületése indította meg a 15. század végén, mely az országrészeket uraló arisztokraták hatalmát erőteljesen megnyirbálta. De a társadalom egésze is jobban alárendelődött az erősödő államnak, mint Nyugat-Európában bárhol. Ennek oka főleg az volt, hogy a felfedezések nyomán szinte korlátlan mennyiségben beáramló nemesfém anyagilag is függetlenítette a királyi hatalmat, melyet a 16. század második felében létrejövő hadsereg és hajóhad alkalmassá tett az európai vezető szerepre. Komoly fegyver volt a királyi hatalom kezében az inkvizíció is. Sajátos abszolutizmus jött létre a Német-római Császárság területén, ezt – jobb híján – fejedelminek mondhatjuk. Itt ugyanis az I. Miksa császár által a 16. század elején kezdeményezett birodalmi reform, mely a császári hatalom ténylegessé tételét, a központosítást szolgálta volna, kudarcba fulladt. Éppen ezért kisállami, fejedelmi szinten ment végbe a centralizáció. A német aranybullából (1356) következően az önálló belpolitikával rendelkező helyi uralkodók ráadásul a központi hatalom elleni harcukhoz a reformációban vallási megerősítést kaptak (augsburgi vallásbéke). A folyamat betetőzője a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke volt, mely – bizonyos megszorításokkal – az önálló külpolitizálás jogát is megadta a fejedelmeknek, akik a maguk udvarában teremtették meg az abszolutista államot, annak inkább külsődleges formáival, semmint lényegével. Hasonló volt a helyzet Itáliában is, ahol a pápaság, az Egyházi Állam volt az az országok feletti, univerzális hatalom – hasonlóan a császársághoz –, mely a politikai szintű centralizációt akadályozta. Ez társult azzal az észak-itáliai sajátossággal, hogy az erős városi polgárság nem volt érdekelt az állam központosításában. Ráadásul az egyesítési kísérletek az itáliai háborúkkal kudarcba fulladtak. Ettől eltérően alakult a keleti peremvidék sorsa, bár itt is tapasztalhatóak voltak a nyugati abszolutizmusra emlékeztető folyamatok. Főleg Oroszországban, és főleg a külsődleges jelekben. Itt nem csupán a hadsereg és a hivatalszervezet nőtt, hanem az egyház is a politika szolgálatába kényszerült. Miután ebben a térségben a társadalom nyugaton megfigyelhető autonóm mozgása teljesen ismeretlen volt, ezért az egyház mellett a nemességnek és a városoknak is szolgai szerep jutott. Inkább emlékeztetett ez a fajta központosítás a keleti despotizmusra, mint a nyugati abszolutizmusra, ezért hívják az abszolutizmus despotikus változatának is. Tisztán despotikus államalakulatnak mondható a Török Birodalom, melyben még inkább a korlátlan uralkodói akarat érvényesült. A kora újkor eleji középhatalomnak, Lengyelországnak a történetéből szinte teljesen kimaradt az abszolutizmus. Itt a 16. századtól fokozatosan a rendek kerekedtek felül, létrejött a "nemesi köztársaság". Részben az erős központosított állam hiánya vezetett az ország 18. század végi teljes felosztásához. 6.4.2.4. Az abszolutista állam Az országegyesítésekkel, hódításokkal párhuzamosan folyt az államhatalom belső megerősödése. Az abszolút monarchia kialakulása Nyugat-Európában egy időben zajlott a világgazdasági rendszer kialakulásával, hisz a belső béke elengedhetetlen volt az új gazdasági rend megszilárdulásához. Szünetelt a rendi gyűlés (pl. Franciaországban 14841560, valamint 1614-1789 között), a rendeletekkel való kormányzás miatt a lex rex (a király a törvény) volt érvényben. Ezzel párhuzamosan szaporodtak a központi intézmények, főleg a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Az új

279

típusú hivatalok szakértő hivatalnokokat igényeltek, jelentős számban polgári származású embereket is. Megnőtt az állam befolyása az egyre nagyobb létszámú hadsereg felett. Mindehhez rengeteg pénz, újfajta központi adórendszer kellett. Az egységes gazdaságpolitikát a merkantilizmus jelentette mely az egyesített országban szinte nemzeti piacot teremtett. Királyi manufaktúrák és államilag szabadalmazott kereskedőtársaságok jöttek létre. Az államhatalom megerősödése során az egyház fokozatosan alárendelődött az államnak. A továbbra is túlnyomóan paraszti társadalom élén a nemesség állt. Többségük társadalmilag hasznos és nélkülözhetetlen tevékenységet végzett a termelésben és az állam szolgálatában egyaránt. A polgárság létszáma, vagyona és nemzeti jövedelemből való részesedése nőtt, de a hatalom alapja továbbra is a földbirtok maradt.

6.4.2. Nyugat-Európa jelentősebb államai 6.4.2.2. Spanyolország hatalmának csúcsán (1479-1598) Ez az időszak Spanyolország történetének legfényesebb fejezete. Egy uralkodópár és két nagy király nevével fémjelezhető a korszak: Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai (Katolikus) Izabella, V. Károly, II. Fülöp. Mindegyikük külön lapot követel a világtörténelemben. Ferdinánd és Izabella az ország egyesítői voltak. Amikor 1469-ben összeházasodtak, még öt állam létezett az Ibériai-félszigeten. 1479-től viszont már Aragónia és Kasztília uralkodóiként gyakorlatilag az egységes Spanyolország létrehozói voltak. I. (V.) Károly már olyan birodalom élén állt, amelyben "soha nem nyugodott le a nap". És amikor II. Fülöp 1580-ban elfoglalta Portugália trónját, már csak egy országból állt a félsziget. Az országegyesítés döntő állomása volt 1492, Granada elfoglalása. Ekkorra már az aragón korona Hispánián kívüli területeket is szerzett: Nápolyt, Szicíliát, Szardíniát, Mallorcát és Minorcát. Az egységnek mintegy feltétele volt a Spanyolországban már erősen lecsökkent létszámú, de még így is néhány százezres zsidó, majd a mór lakosság száműzése, mely az abszolutizmus szolgálatában álló inkvizíció fő műve volt, Torquemada főinkvizítor vezetésével. Mindez olyan iparral és kereskedelemmel, öntözéses rendszerű földműveléssel, kertgazdálkodással foglalkozó rétegeket érintett, melyeket – szakértelem híján – soha nem tudtak a spanyolok pótolni, s így például az öntözőberendezések tönkrementek. Amennyire sikeres volt a spanyol királyi pár az országegyesítésben, annyira szerencsétlen gyermekei sorsát illetően. Fiaik meghaltak, sőt Ferdinándnak Izabella halála után kötött újabb házasságából sem maradt élő gyermeke. Egyetlen életben maradt lányuk "Őrült" Johanna volt, aki egy Habsburg, a burgundiai herceg, Szép Fülöp felesége lett. Így semmi akadálya nem volt annak, hogy Ferdinánd halálát követően fiuk, I. Károly spanyol király legyen. Károlyt 1519ben V. Károly néven a választófejedelmek német-római császárrá választották. Így a világtörténelem talán legnagyobb birodalma jött létre, mely a császárságon kívül magában foglalta az osztrák családi birtokokat, Németalföldet, az előbb említett földközi-tengeri és itáliai területeket, valamint a tengerentúli Újvilágot. Paradoxon, de ez a birodalom I. (V.) Károly 1556-os lemondásáig azért maradhatott egy kézben, mert a császár és király soha nem akarta valódi egységbe kovácsolni. (El volt foglalva a német vallásháborúval és az itáliai háborúkkal, no meg a Földközi-tengeren a török terjeszkedéssel.) Nem így II. Fülöp. Amikor az augsburgi vallásbékét megkötötték, V. Károly már részt sem vett az előkészítő munkában. 1556-ban – eléggé példátlan módon lemondott. A spanyol trónt, Németalföldet, az itáliai területeket és az "Indiákat" fiára, Fülöpre, a német-római császári koronát pedig öccsére, Ferdinándra hagyta, Amit V. Károly nem tudott megvalósítani a német-római császári trónon, azt Fülöpnek sikerült a birodalom spanyol felében. Ehhez persze szükség volt arra, hogy V. Károly idején a kasztíliai rendek és a király közötti küzdelem (1519-1521: communeros, a városi közösségek communa elnevezéséből) az uralkodó győzelmével ért véget. Ezt követően Gattinara kancellár megkezdte a tanácsrendszer kiépítését, amit Fülöp már szinte teljesen készen vehetett át. Kasztília mintájára a nehezebben "megregulázható" Aragónia is sorra került. Gattinara utódai, Cobos és a két Granvella alatt már szakszerű hivatalnokrendszer működött, megfelelő pénzügyi apparátussal, adórendszerrel (pl. alcabala, azaz forgalmi adó). Míg V. Károly tisztában volt a fejedelmi hatalom korlátaival, addig II. Fülöp (1556-1598) az abszolút királyi hatalmat szinte korlátlanul használta. A korabeli mondás szerint a mosolyától a tőre hegyéig igen kicsi volt a távolság. Az egyik első olyan abszolutista uralkodó, aki hivatásszerű munkának fogta fel a kormányzást. Az állandóan utazó apjával ellentétben egy központból, az Escoriálból irányította a birodalmat. Ő tette Madridot is – az addigi néhány ezres kistelepülést – fővárossá. Rengeteget dolgozott, mindent személyesen és írásban intézett, így hát mindenről tudott. Ezt még mintegy húszezer besúgó segítette, akik révén könnyen kerülhetett valaki a tomboló inkvizíció hálójába. Nem is gyökeresedett meg egyetlen protestáns vallási irányzat sem, sőt tovább folytatódott a zsidók és a mórok, sőt a moriszkók (átkeresztelkedett mórok) üldözése is. Ebből következően hanyatlott az ipar és a kereskedelem. A nehézségeken adminisztratív eszközökkel segíteni kívánó uralkodó csak drágulást és a csempészet növekedését tudta elérni. Ismert fogalom lett uralkodása idején az államcsőd (pl. 1575-ben és 1596-ban). Pedig az újvilági nemesfémszállítmányoknak köszönhetően Európa leggazdagabb uralkodója volt. (A forgalom 1500-1550 között a nyolcszorosára, a század második felében további háromszorosára nőtt.) Sevilla volt ennek a kereskedelemnek (amely akkoriban a világkereskedelmet is jelentette) a központja. és a nemesfém 40 százaléka a kincstáré lett. Nem csoda, hogy Európa uralkodói fényűzése miatt a spanyol etikettet követték.

280

Fülöp hadserege a legnagyobb volt Európában. Ugyanakkor vetélytársak is azonnal akadtak. Hol a Földközi-tenger medencéjében a törökkel (Lepantó, 1571), hol a németalföldi szabadságharcosokkal (Hollandia elvesztése, 1581), hol az új gyarmatosító vetélytárs angolokkal kell megvívnia (1588, 1596), de Lepantó kivételével nem sok sikerrel. II. Fülöp uralkodásának első évtizedeit a török elleni küzdelmek foglalták le. p török flottát – II. Bajezid óta – a hűbéres kalózfejedelmek alkották. Miután I. Szulejmán 1522-ben Rodosz szigetéről elűzte a johanniták lovagrendjét, azok 1530-tól – az észak-afrikai Tripolisszal együtt – Málta szigetét kapták meg a német-római császártól. A török egyre beljebb nyomult a Földközi-tenger medencéjében, s immár nemcsak itáliai, hanem spanyol városokat is ostrom alá vett. 1565-ben – hogy bebiztosítsák állandó hódítási területüket – hatalmas török flotta támadta meg Málta szigetét, amelyet a lovagrend ősz vezére, La Valette védett több hónapon keresztül, míg a felmentő spanyol hajóhad meg nem érkezett. Chiosz és Naxosz szigete viszont elesett. Amikor a török véres ostrommal Ciprus szigetét is elragadta Velencétől, akkor szent liga alakult a pápa, a spanyolok, Velence, Genova és Málta részvételével. Ennek a ligának a flottája aratott döntő tengeri győzelmet Lepantónál a török felett. A győzelem erkölcsi hatása óriási volt, mert szétoszlatta a török legyőzhetetlenség mítoszát. A liga seregének fővezére, Don Juan de Austria (V. Károly regensburgi polgári származású anyától született fia, II. Fülöp féltestvére, akit a spanyol király elismert testvérének) a népek hőse lett. A kor másik emlékezetes tengeri csatája viszont spanyol kudarccal végződött. 1588-ban a La Manche bejáratánál II. Fülöp százhúsz hajóból álló "győzhetetlen Armadá"-ja vereséget szenvedett az angol kalózok és a tengeri vihar csapásai következtében. A spanyol támadások okai között szerepelt, hogy Fülöpnek régóta célja volt Anglia meghódítása. 15541558 között, amikor Tudor Mária férje volt, ez nem volt még időszerű, és hatalma sem volt hozzá. Ezt követően azonban I. Erzsébet Spanyolországtól óvatosan távolodó politikát folytatott, s a burkoltan uralkodói támogatást élvező angol kalózok egyre jobban zaklatták az atlanti-óceáni spanyol nemesfémszállítmányokat, sőt Drake 1587-ben Cadízt is feldúlta. Ugyanebben az évben végezték ki a katolikus Stuart Máriát, ami szintén kihívást jelentett a buzgó katolikus Fülöpnek. Végezetül azt is meg kívánta torolni a spanyol király, hogy Erzsébet királynő támogatta a németalföldi felkelőket. A csendben gyarapodó és erősödő Anglia azonban meg tudta védeni magát a spanyol nagyhatalommal szemben, mely ugyan nem tört meg teljesen még az 1596-os második vereséget követően sem, de az újabb Fülöpök (III. és IV. Fülöp) birodalma megindult a hanyatlás útján.

6.4.2.2. Anglia felemelkedése a Tudor-korban (1485-1603) Anglia a felfedezések hajnalán egy Európa peremén lévő kis ország, mely semmiképpen sem sorolható a nagyhatalmak közé. Területe a korabeli Magyarországénak mintegy fele, lélekszáma viszont nagyjából azonos volt hazánk akkori népességének agyságával. (Ebből következően népsűrűsége magasabb: Anglia 27 fő/km2, Magyarország: 17 fő/km2.) A városiasodás is elég alacsony szintű, a lakosság mint. egy 20 százaléka élt városokban, melyek nagyságában óriási különbségek voltak, A százezres Londont tíz-húszezer lakosú városok követték: Bristol, Southampton, Manchester, Coventry. Cambridge vidékén kiterjedt lápvidék húzódott, víziszárnyasokkal, a szigeteken legeltetett tehenekkel. Takarmány nem lévén, a legenyhébb tél is megtizedelte az állatállományt, a háromnyomásos önellátó gazdálkodással az elvetett magvak csupán mintegy négy-ötszörösét tudták betakarítani. Mindehhez egy elég bizonytalan politikai helyzet is párosult, bár 1485-ben befejeződött a polgárháború (rózsák háborúja), s ennek eredményeként az egymással vetélkedő York- és Lancester-ház vetélkedéséből – afféle nevető harmadikként- az utóbbiak oldalági rokonai, a Tudorok kerültek a trónra, s Richmond korábban száműzött earlje, VII. Henrik (1485-1509) lett az uralkodó, aki rövidesen az angliai abszolutizmus megalapozója lett. Intézkedései mind a királyi hatalmat és annak gazdasági és társadalmi alapjait erősítették. Legfőbb kormányzati szerve a Titkos (Állam)tanács (Privy Council) volt, mely a főkancellár, főkincstárnok, főpecsétőr, főkamarás, admirális mellett tanácsosokból állt, és 1530-ra (VIII. Henrik uralkodása idején) alakult ki teljes egészében. A Csillagkamara (Star Chamber) 1487-ben keletkezett, és az Északi (a Trent folyótól északra lévő területeket irányító), valamint a Walesi Tanáccsal együtt olyan, hivatásos jogászokból álló, és főbenjáró ügyekben intézkedő bizottságok voltak, melyek a kialakuló abszolutizmus fő pillérei lettek, az egyházi ügyekben illetékes Magas Bizottsággal (High Commission) együtt. Halálos ítéletet sohasem hoztak, és a kínvallatás is tilos volt mint eljárást gyorsító intézkedés. Ennek ellenére ezen testületek alkalmasak voltak a királlyal valamilyen módon szembeszegülő – akár főúri – személyek s a rendek "megregulázására". Igaz, a rózsák háborújában a szemben álló felek "eredményesen" irtották egymást, mert a világi főrendek száma hetvenháromról harminchatra csökkent. A fenti testületek a hasonló belvillongások megelőzésére is alkalmasak voltak. Az államigazgatás is jelentősen átalakult. A korábbi Államtanács (Graet Council) szerepét a Titkos (Állam)tanács vette át, a király személyes akaratát képviselve. Maga az Államtanács felsőházzá (House of Lords, azaz Lordok Háza) alakult, és az eddig a parlament "függelékeként" működő alsóházzal (House of Commons, azaz Közrendűek Háza) együtt kezdett tevékenykedni, de csak 1547-ben, VIII. Henrik halála évében jutott számukra állandó üléshely a Westminster-palotában. Mindez sok pénzbe került, bár Angliában voltak a legrosszabbul fizetett hivatalnokok. (Nem is "ácsingóztak" a főrendek túlzottan ilyen állások után.) VII. Henrik lordkancellárja, Canterbury akkori érseke, Morton olyan adóprést talált ki, melyben mindenki fennakadt a szűrőn. Ezt hívták "Morton villájá"-nak. A 16. századtól a gazdaság is fejlődni kezdett. Hosszú tétovázás után a Tudor-uralkodók döntöttek a posztóipar hazai megszilárdítása mellett, és ezzel lényegében megszűnt a gyapjú kivitele Flandriába.

281

Ahogy akkoriban mondták, a gyapjú "arannyá vált", természetesen a szó átvitt értelmében. A fejlett posztóipar nyomán fellendült a kereskedelem, de volt ennek a folyamatnak árnyoldala is. A virágzó "gyapjúüzlet" megindította a közföldek legelővé elkerítését (enclosure, azaz bekerítések), melyek nyomán egyre többen váltak földönfutóvá ("csavargók"), hiszen nem minden felszabaduló munkaerőt "szívtak fel" a létesülő textilmanufaktúrák. Nem véletlen, hogy a Tudor-korszakban született a legtöbb csavargók elleni törvény, rendelkezés. Mindezek fényében érthető, hogy VII. Henrik teli kincstárat hagyott utódjára, másodszülött fiára, VIII. Henrikre (1509-1547). Az új király az angol történelem egyik legellentmondásosabb és leghíresebb uralkodója lett. Hamar elherdálta a rendelkezésre álló pénzt, s hogy népszerűségét növelje, a gyűlölt adószedőket kivégeztette, elvágva ezzel biztos anyagi forrásai jelentős részét. Legfontosabb intézkedése az anglikán egyház létrehozása volt (1534: szupremáciatörvény). Hírhedtté vált nősüléseiről (hat felesége volt, ebből kettőt ő maga végeztetett ki), és uralkodása alatt 72 ezer halálos ítéletet hoztak. Alacsony sorból emelt maga mellé magas hivatalokba embereket, így például Thomas Wolsey Canterbury érseket, aki egy mészáros pappá szentelt fia volt, vagy a jogi végzettségű Thomas Cromwellt, egy szegkovács fiát, aki főkancellár, tehát gyakorlatilag a király helyettese volt. Jellemző, hogy Woolsey börtönben halt meg, Cromwellt pedig kivégeztette, némi túlzással azért, mert – Anna, a clèves-i herceg lánya személyében – Henriknek nem tetsző feleséget hozott a házhoz. Az a király, akiről halála táján senki sem tudta megmondani, hogy milyen valláson van. VIII. Henriket fia, a kilencéves VI. Edward (1547-1553) követte a trónon, aki helyett Thomas Cranmer érsek és a gyermek király anyjának, Jeanne Seymournak a bátyja, Somerset hercege kormányzott, majd az őt megbuktató John Dudley. Először is a VIII. Henrik által hátrahagyott vallási anarchiát kellett felszámolni: lefektették az új, protestáns liturgia alapjait. Ez a folyamat szakadt meg VIII. Henrik és Aragóniai Katalin lánya, Tudor Mária (1553-1558) idején, mely az említett erőszakos rekatolizáció időszaka volt. Bár Mária vérengzései messze elmaradtak az inkvizíció németalföldi vagy a Szent Bertalan-éji pusztításaitól, de időarányosan még VIII. Henrikétől is, az angol közvélemény mégis teljesen elfordult tőle. Ebben jelentős szerepet játszott a szigetországiak idegengyűlölete, ami Mária férje, II. Fülöp (1556-tól spanyol király) ellen irányult, mögötte minden "pápista" (a Pápa, a franciák és a főleg a spanyolok) nem is titkolt utálatával. A Tudor-kori Anglia legjelentősebb uralkodója I. (Angliai) Erzsébet (1558-1603), VIII. Henrik és Boleyn Anna lánya volt. Trónra kerülésekor mindössze huszonöt éves, de mivel megkegyelmezett a máglyahalálra ítélt protestáns "eretnekeknek", azonnal Anglia legnépszerűbb embere lett. Kétségbeejtő bel- és külpolitikai helyzetet örökölt féltestvérétől. (Például teljes volt a vallási zűrzavar, és ekkor veszett el Calais Anglia utolsó franciaországi birtoka is.) Erzsébet kiváló titkárt és főminisztert választott maga mellé William Cecil személyében, aki haláláig (1598-ig) okosan és hűségesen szolgálta úrnőjét. Látványos anglikán koronázást követően visszahelyezte jogaiba a protestantizmust, megszüntette a katolikus misét, de azt is elhatározta, hogy senkit sem fog máglyára küldeni vallási meggyőződése miatt. Ennek fényében is nagy gondot jelentett számára unokatestvérének, a katolikus skót királynőnek, Stuart Máriának, IV. Jakab skót király és Margit (VIII. Henrik testvére) unokájának Angliába menekülése. 1567-es trónvesztését követően egy évvel került ide. Nem adta föl trónigényét, sőt összeesküvésbe keveredett. A katolicizmus és a protestantizmus olyan erőpróbája volt ez, ami az egész művelt európai közvéleményt érdekelte. Csaknem húszéves tétovázást követően 1587-ben Máriát kivégezték, állítólag Erzsébet személyes és írásos kivégzési parancsára, de – szintén állítólag – ezt a királynő tudta nélkül juttatták el a fogság helyszínére. (Jellemző, hogy Erzsébet a kivégzést követően a végrehajtást elrendelő titkosszolgálat főnökét első felháborodásában börtönbe záratta, majd két év múlva – óvadék ellenében – kiengedte.) Egyébként ez a kivégzés a pápa által felhatalmazott II. Fülöp számára casus belli volt, s ezt követően indult meg Anglia ellen a legyőzhetetlennek hitt Armada, a spanyol flotta támadása. Ezúttal csak utalunk rá, hogy a két ország között ekkor már régóta dúlt a kereskedelmi háború. Az angol kalózok (Francis Drake, John Hawkins, Frosbisher, Cavendish és mások) – egyébként a királynő tudtával és hozzájárulásával – buzgón fosztogatták a spanyol arany- és ezüstszállítmányokat. Mindezt a protestáns hit jegyében tették, amit Európa megreformált fele boldogan ünnepelt. Az utolsó csepp volt a pohárban, amikor Drake a Cadízban állomásozó spanyol flottát gyújtotta fel. Az 1588-ban – tehát többszörös megtorlásként – támadó spanyol flotta azonban kudarcot vallott, s nemcsak hogy nem tudtak Angliában partra szállni, de a viharos tengernek és a fürge kis angol hajóknak "köszönhetően" az Armada nagyrészt megsemmisült. Bár ez még nem jelentette a spanyol hegemónia végét és az angol kezdetét, de jelezte, hogy Anglia a lehető legjobb úton halad afelé, hogy a tengerek ura legyen. Ezt mutatta az első észak-amerikai angol gyarmat, Virginia Walter Raleigh általi megalapítása (1584) is (bár ez a siker rövid életű volt). A jólét jelképeként az angolok ekkor már buzgón dohányoztak, kereskedőik bejárták a világtengereket (nem véletlenül hívták a Földet másodjára megkerülő Drake-et "hét tenger ördögének"), s kellően tőkeerősek is voltak. Ennek szervezeti formájául kereskedőtársaságok alakultak (pl. a Moszkvai Társaság, a Levantei Társaság, az Angol Kelet-indiai Társaság), és 1571-ben létrejött a londoni tőzsde. Erzsébet uralkodásának a végére Anglia vezető protestáns hatalommá lett. 6.4.2.3. Franciaország az utolsó Valois-k és az első Bourbon idején {1491-1610) Az angolokkal vívott százéves háború okozta nyomorúság miatt szükség volt egy erős, rendet teremteni képes államra. XI. Lajos (1461-1483), VIII. Károly (1483-1498) és XII. Lajos (1498-1515) uralkodását sokan az abszolutista állam felé vezető politikai újjászervezés nagy korszakának tartják. Az élénkülő gazdaság növekvő adóbevételeket jelentett, ami tízezres nagyságú állandó hadsereg fegyverben tartását tette lehetővé még békeidőben is. A hadsereg vezetői ekkor

282

már támogatták a hivatalnokokat, s velük együtt 1515-ben a tizenhat milliós lakosság 4 százalékát tették ki, ami kb. hatszázezer embert jelentett. A francia uralkodó ismét "császár lett a maga királyságában", ami hatalma újjáéledését mutatta. Mint már említettük, 1491-ben Bretagne-i Anna és VIII. Károly házasságával lezárult az országegyesítés évszázados folyamata, és szinte azonnal megkezdődött a terjeszkedés is, VIII. Károly és XII. Lajos itáliai hadjárataival. I. Ferenc (1515-1547) tette újra székvárossá Párizst s kötelezővé a francia nyelvhasználatot az addigi latin helyett. Igazán azonban az itáliai háborúkba süppedt bele, ráadásul nem sok eredménnyel. Az európai hegemónia ábrándját üldözte, és rivalizált a – némi túlzással – fél világ urának számító V. Károllyal. Nem is tudott, de nem is akart foglalkozni a korban meghatározó szerepet játszó vallási ügyekkel. Mondják róla, hogy e kérdésekben szkeptikus volt, de azt is állítják, hogy – a kor legtöbb uralkodójához hasonlóan – ő is hajlott a protestáns eszmék felé. Egy biztos, nem küzdött ellenük. Nem úgy a Sorbonne és a párizsi parlament, melyek bűntettnek nyilvánították az eretnekséget, s az 1520-as évektől újra fellobbantak a máglyák, az elítélt valdens eretnekekkel együtt. II. Henrik (1547-1559) hívő emberként már foglalkozott a vallással, s kíméletlenül üldözte a protestáns hitújítókat, a hugenottákat. Antoine Bourbon, Navarra ura azonban csatlakozott hozzájuk, és 1559-ben Párizsban nemzeti zsinatot tartottak, ahol megfogalmazták a francia kálvinisták, vagyis a hugenották hitvallását. II. Henrik felesége, Medici Katalin árnyékában három fiuk követte egymást a francia trónon: II. Ferenc (15591560), IX. Károly (1560-1574) és III. Henrik (1574-1589), utóbbiak belesodródtak a franciaországi vallásháborúba, melynek végén Bourbon (Navarrai) Henrik ölébe hullott a királyi cím, és IV. Henrikként (1589-1610) nem csak dinasztiaalapító lett, hanem a francia abszolutizmus megalapozója is. Voltaire csaknem másfél évszázaddal később Henriade címmel nagy poémában állított emléket az erőskezű, de gáláns kalandjairól is híres uralkodónak, aki életében többször is katolizált. Utoljára 1594-ben, s ezzel kivívta a pápa elismerését is. Hogy a kényes vallási egyensúlyt biztosítsa, hivatalnokai között katolikus (Villeroy) és protestáns (Laffemas) egyaránt volt. A vallási kérdés rendezését követően (1598: nantes-i edictum) a pénzügyek rendbetételéhez látott hozzá. Ebben nagyszerű kivitelezőre talált az első tanácsos Sully személyében, aki különböző takarékossági intézkedésekkel és a parasztokat terhelő fejadó (taille) időleges csökkentésével rendezni tudta az udvar zilált anyagi helyzetét. Ő fogadtatta el a hivatalvásárlás rendszerét is, s ezzel példát mutatott Európának. Az 1604-ben bevezetett paulette lényege az volt, hogy a hivatalvásárlást követően azok tulajdonosai évenkénti adót is fizessenek a koronának. Ennek fejében a "vásárló" eladhatta, örökíthette hivatalát, vagyis szabadon rendelkezhetett vele. Előnyös volt ez abból a szempontból is, hogy így a különböző pénz-, közigazgatási és bíráskodási ügyekben egyre több lett a szakember. Voltak azonban olyan magas tisztségek, melyek nem voltak megvásárolhatók, a kinevezésekről a király döntött (pl. államtitkári, államminiszteri, kancellári és első miniszteri kinevezés). Más helyeken a képviselők rögtön született nemesi jogot kaphattak (pl. államtanácsos, pénzügyi tanácsos stb.), normális esetben azonban taláros nemes lehetett a polgári származású hivatalnok. A szilárd gazdaság és állam megteremtéséhez a pénzügyek és hivatalok rendezése önmagában kevés volt. Fontos volt, hogy leküzdjék a földínséget (pl. mocsárlecsapolásokkal újabb termőföldeket teremtsenek), hogy létrehozzák a szabad gabonakereskedelmet, sőt hogy (az abszolutista uralkodóknál jellemző) parasztvédő intézkedéseket vezessenek be (pl. a földesúri vadászati jog korlátozása aratás előtt). A Sully által szorgalmazott merkantilista gazdaságpolitika lényege volt az ipar és a kereskedelem fejlesztése. Laffemas új iparágakat, manufaktúrákat létesített (pl. szövet, selyem, bőr, üveg, illatszer és luxustermékek előállítására). Támogatták a tengerentúli kereskedelmet, létrehozták a Francia Kelet-indiai Társaságot. (Samuel de Champlain Kanada első kormányzójaként 1603-tól birtokba vette Új-Fundlandot, Új-Skóciát és Québeckel a középpontban Új-Franciaországot.) Az állam egyre jobban "rátelepedett" a gazdaságra. Kereskedelmi kamarát hoztak létre Marseille-ben, támogatták az exportot, védték a hazai árut és a belső nyersanyagforrásokat. IV. Henrik katolikus merénylő áldozata lett, de egy olyan – természetesen még tovább tökéletesíthető – államapparátust hagyott maga után, mely- Hajnal István szellemes kifejezését idézve – "akár az ütődött királyok alatt is működőképes". Nos, az utód, XIII. Lajos (1610-1643), ha nem is volt "ütődött", de uralkodói alkatnak sem volt nevezhető. Akadt azonban ekkor is az államnak igazi vezetője, a – Dumas regényeiből jól ismert – bíboros, Richelieu.

6.4.3. Közép- és Kelet-Európa fontosabb országai 6.4.3.1. A Habsburgok birodalma (1493-1618) A kora újkor elején a Habsburgok szinte "berobbantak" az európai vezető dinasztiák sorába. Kezdetben csak örökös tartományaikkal rendelkeztek (Alsó- és Felső-Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, majd 1490-től Tirol). A németrómai császári cím elnyerésével (II. Albert, 1438-1439), majd folyamatos megtartásával (először III. Frigyes, 14401493), Burgundia megszerzésével (1477), majd – éppen ebből következően – a spanyol trón elfoglalásával, 1526-tól pedig a cseh és magyar korona biztosításával Európa vezető hatalmává váltak, ha nem is egységes birodalom élén, melynek a létrejöttét a korábban vázolt európai viszonyok nem tették lehetővé. Kivéve talán V. (I.) Károly évtizedeit (1516/19-1556), amikor a történelem egyik legnagyobb birodalma jött létre, ha – históriai léptékkel mérve percekre is. A németországi vallásháborút és az itáliai háborúkat követően a császári trónon a katolikus megújulás Habsburg uralkodói nagyon eltérő karakterűek voltak. I. Ferdinánd (1556-1564) túl későn került a német-római császári trónra, és egyébként is (főleg magyar királyként) a törökkel volt elfoglalva. Ennek megfelelően a birodalom, a birodalmi gyűlés anyagi támogatását igyekezett megszerezni az ügynek, inkább kevesebb, mint több sikerrel. II. Miksa (1564-1576) a

283

drinápolyi békét (1568) követően már kevésbé volt lekötve ezzel a problémával, egyébként engedékeny szellemű, protestantizmusra hajló személyiség volt. II. Rudolf (1576-1612) sem volt cselekvő embere a katolikus megújulásnak, vallási kérdésben bizonytalan lévén, miközben szenvedélyesen érdeklődött a mágia, a babona minden fajtája iránt. Alkimisták serege dolgozott nála a "bölcsek kövén", ugyanakkor olyan asztrológusok is a prágai udvar lakói voltak, mint a már említett Tycho Brahe vagy Johannes Kepler. Mátyás (1612-1619) fő célja a készülő háború kirobbanásának a megakadályozása volt, de meg kellett érnie ebbéli kudarcát. II. Ferdinánd (1619-1637) már a türelmetlen katolicizmus embere, és ezért a háborút is vállaló uralkodó volt, míg fia és utóda, III. Ferdinánd (1637-1657) pesszimizmusra és melankóliára is hajló, a béke érdekében még a vallási kérdésekben is engedményekre hajlandó császárként került a történelemkönyvek lapjaira. A tridenti zsinatot követően a vallási ügy volt a fő kérdés a Német-római Császárság területén is. 1577-ben ötvenegy lutheránus fejedelem és harmincöt város tömörült egységbe, a brandenburgin kívül a szász választó is lutheránus, a pfalzi kálvinista vallású lett, de még az egyházi választófejedelemségek nagyobbik részében (Köln, Trier) és más egyházi fejedelemségekben (Aachen) is tevékenykedtek protestánsok, sót az utóbbiban hatalomra is törtek. A jezsuiták fellépése után változott meg a helyzet, és a katolikus megújulás élére 1563-tól a bajor fejedelmek (ekkor még nem választók!) álltak. A módszer a protestánsok kiszorítása volt a köztisztségekből, illetve a prédikátorok elűzése. A bajor példát követte a trieri és mainzi választó, majd amikor a kölni érsek 1582-ben protestánssá szeretett volna lenni, akkor a bajor herceg megszerezte az érseki (majd ezzel a választófejedelmi) címet is. 1590-ben először sikerült egy protestáns fejedelmet (a badenit) visszatéríteni a katolikus hitre. II. Rudolf idején szabad lett az útja a katolikus ellentámadásnak, s ez egyre súlyosabb atrocitásokhoz vezetett. Előbb a protestánsok - Tirol kivételével – kizárták a rendi tisztségekből a katolikusokat. Sőt 1578-ban Bécsben a katolikus úrnapi körmenetet – melyen a császár maga is részt vett – a protestáns tömeg megtámadta és szétverte. Az ellenreformhoz immár egy Habsburg főherceg is csatlakozott (Károly, a későbbi II. Ferdinánd császár apja). 1596-tól Ferdinánd főherceg brutális eszközökkel irtotta a protestánsokat az osztrák örökös tartományok egy részében (Stájerország, Karinda, Krajna). 1599-ben bezáratták a grazi protestáns templomot, sőt halálbüntetés terhe mellett megtiltották az istentiszteletet. 1607-ben Donauwört birodalmi városban a protestánsok ismét szétvertek egy körmenetet, mire a császár birodalmi átokkal sújtotta a várost (akárcsak Luthert 1521-ben), majd I. (Bajor) Miksa (1597-1623: fejedelem, 1623-1651: választófejedelem) csapataival bevonult a városba, és erőszakkal rekatolizálta azt. Ez a vallásbéke nyílt megsértése volt, ami a Protestáns Unió (1608, vezetője: V. Pfalzi Frigyes), majd a Katolikus Liga (1609, vezetője: I. Bajor Miksa) megalakulásához vezetett. (Birodalmi önállóságuk megvédésére a császárt kizárták ez utóbbi szövetségből.) Ettől kezdve a két vallási-katonai szövetség háborúskodássá bővítette a helyi vitákat. Ezt a jülich-klève-i fejedelemségért folyó örökösödési harc bizonyította 1609-1614 között. Ennek a kis, Németalfölddel határos és a nagy katolikus egyházfejedelemségek közé ékelt területnek az örökségére Pfalz és Brandenburg egyaránt pályázott, de a császár a szász választó igényeit pártolta. Az egyik fél mögé a Protestáns Unió sorakozott fel, a hollandok és a franciák támogatásával, a másik megsegítését a Katolikus Liga vállalta, a spanyolok és a császáriak (Lipót főherceg) közreműködésével. Végül sikerült megállapodást kötni (Pfalz és Brandenburg osztozott a kis fejedelemségen), így ezúttal még háború nélkül le tudták zárni az ügyet. Ezelőtt Rudolf 1609-es szabadságlevelében kénytelen volt engedélyezni a szabad vallásgyakorlatot (templomépítés joga, rendi "defenzorok" állítása a protestáns érdekek védelmében), majd Mátyás trónra kerülésével a rendiség diadala teljesnek látszott. A harmincéves háború kirobbanása és a jezsuita neveltetésű II. Ferdinánd trónra kerülése azonban alapvetően megváltoztatta a helyzetet a Német-római Birodalomban, sőt némiképp Európában is. 6.4.3.2. Lengyelország aranykora, a hanyatlás kezdete (1492-1648) A 16. századot a lengyel-litván állam történetében "aranykorként" jegyzik a történészek. Egyrészt nagy és viszonylag – legalábbis térségünkben – sűrűn lakott ország volt. Területe az 1569-es lublini uniót (a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség tényleges egyesülését) követően több mint 800 ezer km2 (Oroszország után ekkor Európa második legnagyobb országa), lakóinak száma a század elején 7-8, a végén 8-10 millió volt, ebből 3-4 millió a Litván Nagyfejedelemség területén élt. Másrészt folytatódott a középkor utolsó századaiban jellemző politikai, gazdasági és kulturális felvirágzása. Az eredményekben azonban ott lappangtak azok az ellentmondások is, amelyek miatt a kora újkor végére e virágzó ország önálló állami léte is elenyészett. Egyelőre azonban még fejlődött a gazdaság, a tudomány és a kultúra. A Hanza-város Gdańskba a németalföldi és más nyugati kereskedelmi hajók luxustermékeket hoztak, és sok-sok gabonát vittek a Balti- és Északi-tengeren. A Visztula és más mellékfolyók már a tengerig szállíthatták a lengyel erdők és bányák termékeit, kincseit is. Különösen a gabonatermelés vált kifizetődővé. Lengyelország az európai reneszánsz egyik központja volt. Olyan nevek fémjelzik ezt, mint a krakkói egyetem csillagásza, Kopernikusz, vagy Európa egyik legjobb korabeli költője, a lengyel irodalmi nyelv megteremtője, Jan Kochanowski, Balassi Bálint kortársa. Kontinensünknek ezen a részén a lengyel volt a diplomácia nyelve, a lengyel földön megtelepült antitrinitáriusok (ariánusok) filozófiája hatással volt a korai felvilágosodásra is. A 15. század végére itt is kialakult – akárcsak a térség többi részén (Csehországban és Magyarországon) – a rendi monarchia, melynek élén a kétkamarás országgyűlés állt. A rendi országgyűlés (szejm) egyik táblája a képviselőház volt, mely a köznemesség tartományi küldötteiből, illetve Krakkó képviselőiből állt, míg a másik tábla a hajdani királyi

284

tanácsból létrejött szenátus, főrendi tagokkal. Külön intézmény volt a "király az országgyűlésben". A lublini unió után az országgyűlésnek százhetven tagja volt (negyvennyolc Litvániából), akiket hetven tartománygyűlésen (szejmikek) választottak, melyeken valamennyi nemes részt vehetett. (Ne feledjük, Lengyelországban volt a legnagyobb Európában a nemesség aránya, a lakosság 8-10 százaléka!) A 16. század első felét a négy utolsó Jagelló király nevével fémjelezhetjük. A két rövid életű királyt, a magyar trónra is törekvő János Albertet (1492-1501) és Sándort (1501-1506) I. Zsigmond (1506-1548) – akit később "Öregnek" (Stary) neveztek-, majd II. Zsigmond Ágost (1548-1572) követte. Uralkodásuk alatt jelentősen megváltozott a lengyellitván állam politikai élete. Először is az 1466-os toruńi békét követően létrejött lengyelellenes koalíciót kellett megszüntetni. Az 1515-ös bécsi családi szerződésben (Jagelló Lajos magyar trónörökös házassága Habsburg Máriával, Jagelló Anna frigye Habsburg Ferdinánddal) a Jagellók megállapodtak a Habsburgokkal, aminek következménye az utóbbiak magyar- és csehországi térnyerése lett. 1525-ben pedig a Német Lovagrend nagymestere, Hohenzollern (más néven Brandenburgi) Albert Porosz Hercegség néven létrehozta világi államát, mely az első lutheránus államvallású ország lett Európában. Ezt követően Krakkó piacterén hűségesküt tett a lengyel koronának, vagyis a lengyel király hűbérese lett. Ezekkel a megállapodásokkal tehát a Habsburgokat és a lovagrendet sikerült kikapcsolni az ellenfelek közül. A belpolitika még ennél is többet változott. A két utolsó Jagelló uralkodása alatt erősödött meg a lengyel "nemesi köztársaság" (Rzeczpospolita szlachecka, melyből a szlachta az egységes nemesség elnevezése). Ez némiképp hasonlított a Cseh- és Magyarországon kialakult jogrendhez, de a tragikus végkifejlet, a liberum veto alkalmazását és következményeit tekintve teljesen egyedi volt. Az 1505-ös radomi országgyűlés kimondta a szenátus és a szejm egyenjogúságát, valamint megalkotta a nihil novi (semmi újat nélkülünk) törvényt, mely kétségkívül erősen korlátozta az uralkodó jogait. I. Zsigmond megpróbált szembeszegülni ezzel a döntéssel, mire az 1537-es rokosz (a magyar rákos szó átvétele, jelentése: az országgyűlésen megjelenő egész nemesség felkelése a király ellen) nyomására ő is kiadott egy nyilatkozatot a nihil novi elfogadására. Az 1562-1563-as országgyűlés is úgy végződött, hogy a király engedett a köznemesség követeléseinek, mert például az 1504 után eladományozott királyi birtokokat vissza kellett venni a mágnásoktól. Kiéleződött a harc a nagybirtokos mágnások és a köznemesség között is, az utóbbiak előretörésével, hiszen ugyanezen az országgyűlésen kimondták azt is, hogy két tisztséget nem lehet egy kézben tartani. A 16. század elején – mint Hohenzollern Albert lutheránus hitre való áttérése kapcsán láthattuk – megjelent a térségben a protestantizmus. A lutheri irányzat elsősorban a zömmel német ajkúak lakta városokban terjedt el, a lengyel nemesség idegenkedett tőle, német vallásnak tekintette. A kálvinizmus viszont jó eszközül szolgálhatott ugyanennek a nemességnek az egyházi birtokok megszerzésére. Mint említettük, Miguel Serveto (Szervét Mihály) antitrinitáriusai is megjelentek ebben a térségben (Magyarországon főleg Erdélyben), és gondolkodásukkal létszámuknál sokkal erősebben hatottak. De voltak itt holland anabaptisták és cseh protestáns menekültek is. 1563-tól megindult a katolicizmus ellentámadása, melyben a jezsuita rend egyre hathatósabb szerepet játszott. II. Zsigmond Ágost is a katolikusok mellé állt, és ezt követően alig egy évszázad alatt a reformáció szinte teljesen kiszorult az országból. (Az eredményt jól jelzi, hogy az 1570-es években ötszázhatvan, az 1650-es években pedig már csak kétszáznegyven protestáns templom volt Lengyelországban.) 1572-ben meghalt az utolsó Jagelló király. A nemesség – szabad királyválasztó jogát gyakorolva – olyan erőskezű uralkodót kívánt, aki nem tör abszolút hatalomra. végül a hosszú alkudozások eredményeképpen Valois Henrik francia herceg mellett döntöttek. Komolyak voltak azonban a feltételek. A pacta conventa néven ismert választási feltételek szerint az új király kötelezte magát, hogy kifizeti elődje adósságait, és saját költségén flottát építtet. Az articuli Henriciani részben pedig elismerte a nemesség szabadságát és privilégiumait, közte a királyválasztás joga mellett a vallásszabadságot, valamint a képviselőház beleegyezési jogát a nemesi felkelés összehívásához, a szenátusét pedig a hadüzenethez. Ráadásul a király egy tizenhat tagú, szenátorokból álló tanáccsal együtt kormányozhatott, volna... Mert Henrik, alighogy elnyerte a lengyel koronát, visszaszökött a hazájába átvenni időközben elhalt bátyja örökségét. Többet utazott oda-vissza, mint ameddig lengyel király volt. Végül Báthori István (1575-1586) erdélyi fejedelem mellett döntöttek a lengyel rendek, pontosabban a megerősödött köznemesség. Vetélytársa nem kisebb személyiség volt, mint II. Miksa német-római császár. Az új király legfőbb támasza Jan Zamojski, a köznemesek vezére lett, aki meggazdagodva egyre inkább a mágnások érdekeit képviselte. A fő feladat az 1558 óta zajló livóniai háború eredményes befejezése volt. Az oroszok célja pedig az, hogy balti-tengeri kijáratot szerezzenek, ez a törekvés persze sértette a közvetlenül a Porosz Hercegség létrejöttekor önállósult livóniai lovagrend (kardtestvérek rendje) érdekeit. A kezdeti orosz sikerek után a lovagrend vezetői a lengyelektől és a litvánoktól kértek segítséget, s ennek érdekében itt is megtörtént – a Porosz Hercegséghez hasonlóan – a szekularizáció, és 1561-ben az újonnan létrejött Kurlandi Hercegség is elismerte hűbéri függését a lengyel államtól. Az orosz katonai sikerek láttán a litván főnemesség is kénytelen volt a lengyelekhez fordulni. Így született meg a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség teljes egységét biztosító lublini unió 1569-ben, melyben a litvánok már alárendelt szerepet játszottak. Lengyelország így viszont Oroszország közvetlen szomszédja lett. Ebben a helyzetben kellett Báthorinak átszerveznie a hadsereget, nagyobb szerephez juttatva a gyalogságot és a tüzérséget. Végül 1582-ben lengyel sikerekkel zárult a háború, Báthori Erdély és Magyarország érdekében tervezett törökellenes hadjárata azonban nem valósulhatott meg. Újabb feszültségektől terhelt uralkodó-, sőt dinasztiaváltás következett a lengyel trónon. A svéd király fia, a Vasadinasztiából származó III. Zsigmond (1587-1632) lett az uralkodó. (Neki szintén egy Habsburggal, Miksa főherceggel kellett megküzdenie, aki még lengyel fogságba is került.) Ez már azonban – az előző korszakkal összehasonlítva – az ún. ezüstkor kezdete, bár a lengyel állam az 1648-as kozák felkelésig erőtől duzzadó ország benyomását keltette. III.

285

Zsigmond bigottan katolikus volt, így regnálása idején a jezsuiták uralma köszöntött az országra. Bár 1592-1599 között svéd király is volt, türelmetlen katolicizmusa miatt azonban nagybátyja, Károly győzelmet aratott felette, és megszerezte a svéd trónt. Az innen kezdve 1660-ig csaknem folyamatosan tartó svéd-lengyel küzdelem már nem a lengyelek sikerével zárult. Pedig a lengyelek az orosz "zavaros időszak" eseményei közepette még Moszkvát is elfoglalták, de onnan a felkelők 1612-ben kiűzték őket. A nem is olyan titkon remélt lengyel-orosz perszonálunióból semmi sem lett. III. Zsigmond, majd fia, IV. Ulászló (1632-1648) is királyi birtokok és hivatalok adományozásával próbálta erősíteni a katolikus főurak pozícióit. Bár az új király vallási szempontból türelmesebb volt apjánál, mégis az ő uralkodása idején zárták be a nagy hírű antitrinitárius központot, Rakowot, és számolták fel az ott működő akadémiát és nyomdát. A vallásüldözés azonban mégsem öltött európai méreteket Lengyelországban. Ez a lengyel nemesi köztársaság létével magyarázható, azzal, hogy hiányzott az erős központi hatalom. A Lengyel Királyság volt az egyetlen olyan jelentős európai állam, ahol az abszolutizmus egyetlen formája sem valósult meg.

6.4.3.3 Oroszország a Romanovok hatalomra jutásáig (1462-1613) Az orosz állam már a 15. század végére Európa egyik legnagyobb területű országa volt. A Jeges-tengertől délen a Szejm középső folyásáig, nyugaton a Finn-öböltől, a Csud-tótól, valamint a Nyugati-Dvina és a Dnyeper felső folyásától keleten az Urálig, északkeleten az Obig terjedt. Lakóinak a száma mintegy öt-hatmillió lehetett. Ez a szám a 16. század közepére elérte a kilencmilliót (ez a korabeli Anglia lélekszámának a kétszerese). Ugyanezen idő alatt az ország területe több mint hatszorosára nőtt. III. (Nagy) Iván (1462-1505) trónra lépésekor a Moszkvai Nagyfejedelemség teljesen elszigetelt volt. Ellenséges környezet vette körül, a nyugati világgal semmiféle kapcsolata nem volt. Európa tudományos és kulturális vívmányai nem jutottak el ide, némi művészi és szellemi hatás az egyházon és az uralkodói udvaron keresztül ugyan érte, de a reneszánsz és a reformáció semmiféle hatással nem volt a térségre. Az idegen (tatár) uralom visszavetette a gazdasági fejlődést, és a városiasodás is elakadt. Nem figyelhető meg a társadalom rendi tagozódása, és nem jött létre jogilag egységes jobbágyság sem. A moszkvai nagyfejedelem, III. Iván az egységes orosz állam megszervezésének betetőzője lett. 1471-ben a Novgorodi Nagyfejedelemség szenvedett vereséget tőle, mely előbb önálló külpolitikáját, majd 1478-ban belső autonómiáját is elvesztette.1485-ben Tverj és Pszkov volt soron, Rjazany pedig házassággal került a Moszkvai Nagyfejedelemséghez (Fjodorovics nagyfejedelem fia és Iván húga kötött házasságot), igaz, végleg csak 1520-ban. (Szmolenszk pedig 1514-ben "csatlakozott".) Nagy könnyebbséget jelentett, hogy III. Iván egyesítő, terjeszkedő politikáját már tatár beavatkozás nélkül folytathatta. 1472-ben a Nagy Horda kánja sikertelen támadást intézett az oroszok ellen, 1480-ban pedig csata nélkül futamodtak meg előlük úgy, hogy a krími kán az oroszokat támogatta. Ugyanez a krími tatár kán 1502-ben megsemmisítette az Arany Horda maradványait, jelentősen megkönnyítve ezzel az oroszok dolgát. Bizánc elestéből is tudott tőkét" kovácsolni III. Iván. Elvette Zoé bizánci hercegnőt s magát "minden oroszok cárjának" nevezte, Moszkvát pedig "harmadik kanak". Nemcsak a bizánci állameszmét vette át, hanem annak jelképeit is (kétfejű sas, udvari szertartásrend), megalapozva ezzel az orosz uralkodóknak az ortodox egyház által támogatott küldetéstudatát. Az orosz egyház Bizánc eleste után – megszabadulva a konstantinápolyi patriarcha felsősége alól – ún. autokefál (önálló egyházfővel rendelkező) egyház lett, szabad püspökválasztással, természetesen a fejedelem kedve szerint. Nyelve az óbolgár oroszosított változata volt – egyúttal az irodalom használatában is – egészen Nagy Péter reformjáig. A görög, amely nemzetközi kultúrnyelv lehetett volna, a Kijevi Rusz bukása óta feledésbe merült. Az orosz viszonyok igen kedvezőek voltak a központosításra. Először is a tatárok elleni küzdelemben, no meg az országegyesítés során ütőképes hadseregre volt szükség. Mivel a zsoldos hadsereg fenntartását a gazdasági viszonyok nem tették lehetővé, ezért a nemességet kellett szolgálatkötelessé tenni, ami nemcsak a hadseregben való részvételre, hanem a közigazgatásban való közreműködésre és az udvari tisztségek viselésére is vonatkozott. Az ellátásukra szolgáló birtokokat pomesztyének nevezték, a szolgáló embereket pedig pomescsikoknak. A hadsereg minden tagja a nagyfejedelemtől függött, nem állhatott másnak a szolgálatába. Ami viszont a központi kormányzatot illeti, ott megmaradt a bojárok tanácsa (bojarszkaja duma), de a hatalmassá váló állam kormányzására III. Iván központi hivatalokat, ún. prikázokat szervezett, és szakképzett hivatalnokok alkalmazásával bevezette az írásos ügyvitelt. A földek megműveléséhez munkaerő is kellett. Ugyanakkor a jobbágyok a növekvő terhek ellen költözéssel igyekeztek védekezni. Ez fenyegette a birtokosok munkaerő-ellátottságát, úgyhogy az 1497-es törvénykönyvben a parasztok helyváltoztatási jogát évente egyetlen rövid időszakra korlátozták, az őszi Jurij-napra (György napja, november 26.), a mezőgazdasági munkák befejezése előtti és utáni hétre. (Feltéve, ha a jobbágy minden kötelezettségét teljesítette földesurával szemben.) III. Iván után fia, III. Vaszilij (1505-1533) következett a trónon, aki apja politikáját folytatta. Ő fejezte be az orosz fejedelemségek egyesítését, Rjazany és Szmolenszk ekkor került Moszkvához. Már a lengyel-litván állam és az Arany Horda elleni fellépés is felmerült, de ez Vaszilij korai halála miatt meghiúsult. Anarchiaveszélyes időszak következett. A kiskorú IV. Iván (1533-1584) hároméves volt apja halálakor, és a hatalomért két befolyásos bojár család vetélkedett egymással, a Glinszkij, valamint a Sujszkij. A fiatal uralkodóval csak nevelője, Makarij metropolita törődött, aki viszont az erős központi hatalom híve volt.

286

IV. Iván számára 1547-ben jött el az idő. Ekkor hatalmas tűzvész pusztított Moszkvában ("a nagy moszkvai tönkremenés"), amiért az emberek a Glinszkijeket okolták (az a hír terjedt el ugyanis, hogy ők gyújtották fel a várost), s a népharag elsöpörte őket. Iván ekkor vette kezébe a hatalmat, és cárrá koronáztatta magát. Szinte azonnal átalakította az ún. kiválasztottak tanácsát (bojarszkaja duma), természetesen saját híveit ültetve oda. A feladat a reformok kidolgozása volt. Már az 1549-ben összehívott – egyébként tulajdonképpen első – országgyűlésen, a zemszkij szobor ("föld gyűlése") tanácskozásán Iván heves támadást intézett a bojárok ellen. Az első országgyűlések a bojár dumából, a prikázok legmagasabb rangú tisztségviselőiből és a papság képviselőiből (a Szent Szinódusból) álltak. Az 1549-es egyházi zsinaton kanonizálták a hajdani részfejedelemségek szentjeit, szigorúan az egység megszilárdítása érdekében. A világi reformok első lépése az 1550-ben kibocsátott törvénykönyv, a Szugyebnyik kiadása volt. Ez abban különbözött a korábbitól (az 1497-estől), hogy az igazságszolgáltatás és a közigazgatás központosítottabb rendszerét hozta létre, növelve a prikázok szerepét és korlátozva a helytartók hatalmát. A földesúrnak fizetendő illeték felemelésével még jobban megerősítették a jobbágyi függést. Ezzel megindult az 1550-es évek reformjainak a sora. A hadügyi reform a kerületek katonai vezetőinek nagyobb hatalmat adott, de a bojárok megtarthatták magánhadseregüket. Tulajdonuk arányában a birtokosoknak megfelelő számú felszerelt lovast kellett kiállítaniuk, akiket a kincstár fizetett. IV. Iván ugyanakkor önálló puskás testőrséget (sztrelecek, azaz lövészek) szervezett. Az 1551-es, ún. százcikkelyes zsinaton szabályozták a papi szolgálat rendjét, egységesítették a szertartásokat, elsősorban azért, hogy megszilárdítsák az egyház erkölcsi tekintélyét. A zsinat határozatait külön könyvben, az ún. Sztoglavban foglalták írásba (innen ered a százcikkelyes zsinat elnevezés), mely hosszú időre az orosz egyházjog sajátos kódexévé vált. Rendezték az egyházi birtokok kérdését is: az uralkodó visszavette a III. Vaszilij óta az egyháznak adományozott földeket. IV. Iván sikeres és kevésbé sikeres hadjáratokat egyaránt vezetett. Keletre inkább eredménnyel, nyugatra inkább eredménytelenül. 1552-ben és 1556-ban az Arany Horda utódállamait foglalta el, a Kazányi és Asztrahányi Kánságot. A Török Birodalom függésében lévő krími tatárokkal szemben viszont kudarcot vallott. Nagyon elhúzódott a nyugati, ún. livóniai háború (más néven "nagy háború", 1558-1582). Az elnevezés onnan származik, hogy eredetileg a Német Lovagrendből még megmaradt Livóniai Lovagrend ellen indított támadást. Kezdetben komoly orosz sikerekkel, 1561-re a német lovagok állama gyakorlatilag megszűnt. Oroszország- ideiglenesen – kaput nyitott Európára Narva kikötőjének elfoglalásával. Ezt követően kiterjedt a háború Litvániára is. Ebben és az opricsnyina intézményének bevezetésében véleménykülönbség volt az uralkodó és a bojárok között. Iván a rá jellemző teatralitással oldotta meg a feszültséget, sajátos államcsínnyel 1564-ben váratlanul elhagyta Moszkvát (persze a kincstárral együtt). A bojárokat megosztva, s elnyerve a moszkvai kereskedők támogatását, a korlátlan hatalom igényével tért vissza. Ezt követően megkezdődött a terror, amellyel "kiérdemelte" a Groznij (Rettegett vagy Rettenetes) nevet. Ez egyrészt az ellenszegülők megregulázását, másrészt a cár egyre jobban elhatalmasodó üldözési mániájának kiélését jelentette. A brutális eszközök (fogságba vetések, tömeges kivégzések, birtokok felégetése, büntető expedíciók alkalmazása, lakosság kiirtása stb.) alkalmazása gyaníthatóan a tatár uralom hatásának "köszönhető". A művelhető földterületeket opricsnyinára és zemscsinára osztotta, részben hogy megbüntesse a szembeszegülő bojárokat, részben pedig hogy kiépítse saját, cárhű főúri rétegét. Az opricsnyina a belső, termékeny, sűrűbben lakott, tehát sokkal értékesebb földterületeket jelentette, a zemscsina a kisebb, külső terméketlenebb, kevésbé jövedelmező területeket. Az előbbit a szolgáló nemesek (pomescsikok) és személyes hívei kapták, belőlük parancsnoksága alatt álló hadsereget is szervezett. Később az opricsnyinán gazdaságirányító szervezetek és más közigazgatási ágak is kifejlődtek. Árnyoldala volt a rendelkezésnek, hogy egyrészt az opricsnyikok idővel ugyanúgy a cár potenciális ellenfelei lettek, mint a leváltott bojárok, másrészt egyre jobban "kiuzsorázták" a jobbágyokat. A munkaerőgondok miatt egy 1581-es ukáz (rendelet) egy évre – még György napja környékén is – megtiltotta a szabad költözést. Ezt az intézkedést később egyre gyakrabban megismételték. Megkezdődött a jobbágyok teljes röghöz kötése. Ez idő tájt fejeződött be az évtizedek óta folyó livóniai háború, melybe a lengyel-litván államon kívül Svédország és Dánia is bekapcsolódott, de a Habsburg császárnak, Spanyolországnak és Angliának sem volt érdeke, hogy Oroszország kijusson a Balti-tengerhez. Közben a krími tatárok 1571-ben Moszkvát is felégették. Az orosz állam kénytelen volt lemondani livóniai és Balti-tenger vidéki szerzeményeiről. Eredményes volt viszont az orosz előretörés Szibéria felé. A két tatár kánság 1552-es és 1556-os elfoglalását követően a Don és a Kubány vidékén a hetman (vagy atamán) vezette kozák katonai közösségek (szotnyák) jöttek létre. 1581-ben a Jermak hetman vezette kozák csapatok átlépték az Urált, s öt évvel később követték őket az orosz seregek is. Ezek azonban már nem oroszok lakta területek voltak. Az orosz államnak a két tatár kánság elfoglalásával kezdődő soknemzetiségű országgá válása folytatódott. IV. Iván halálát követően három évtizedig meglehetősen zűrzavaros időszak következett az orosz történelemben. Hét házasságából csak egyetlen trónörökös származott, a gyengeelméjű I. Fjodor (1584-1598), no meg a kiskorú Dimitrij, aki az utolsó frigyből született. A tényleges uralkodó Fjodor sógora, "minden állami ügy intézője", Borisz Godunov bojár volt. 1591-ben-máig tisztázatlan körülmények között – meghalt a száműzött Dimitrij, úgyhogy amikor 1598-ban Fjodor eltávoztával kihalt a Rurik-dinasztia, akkor az országgyűlés a mindenható bojárt választotta uralkodóvá. Borisz cár (1598-1605) IV. Iván politikáját kívánta folytatni egyre romló gazdasági helyzetben és egyre nagyobb ellenállás közepette. 1601-1603 között éhínség és súlyos elemi csapások pusztítottak a központi és északi körzetekben, ugyanekkor felbukkant az ukrajnai lengyel birtokokon az I. Ál-Dimitrij (1605-1606), aki 1604-ben lengyel és kozák csapatok élén benyomult az országba, és 1605-ben Moszkvát is elfoglalta. (Borisz cár ekkor már halott volt.) 1606-ban az állítólagos Dimitrij uralmát elsöpörte a moszkvai tömegmozgalom, Vaszilij Sujszkij herceg (1606-1607-ben cár) vezetésével. Közben a déli területeken kirobbant Ivan Bolotnyikov vezetésével a kor legnagyobb parasztfelkelése

287

(1606-1607). Ezt követően bukkant fel az újabb, lengyelek vezérelte II. Ál-Dimitrij (1607-1608), majd 1609-ben maga a lengyel király, III. Zsigmond indított támadást. Az orosz nemesség egy része már-már elfogadta volna Zsigmond fiát, Ulászlót orosz cárnak, de az elűzött Sujszkij a svédekkel kötött szövetséget, majd 1611-ben megállították a sikeresen előretörő lengyeleket, akik 1610-ben Moszkvát is elfoglalták. Ekkor egy Kozma Minyin nevű Nyizsnyij Novgorodban élő tehetős polgár idegenellenes mozgalmat szervezett, s az ezrével összegyülekező harcosok Pozsarszkij herceg vezetésével kiszorították (nemcsak Moszkvából) a lengyeleket és a svédeket. A hatalmi harc is rendeződött azzal, hogy a tizenhat éves Mihail Romanovot (1613-1645) választották cárrá. Oroszország zűrzavaros időszaka véget ért, bár a lengyelekkel és svédekkel kötendő békék néhány évig még várattak magukra. 6.4.3.4. A Török Birodalom fénykora és a hanyatlás kezdete (1481-1606) Az Orosz Birodalom uralkodóinak hatalomgyakorlását despotikus vonások jellemezték. Az ázsiai eredetű Török Birodalom viszont a 15. századtól egyértelműen despotikussá vált. Itt még olyan ellensúlya sem volt az uralkodói akaratnak, mint az oroszoknál, hát még a nyugati rendi nemesség, egyházak, városok ellensúlya. A 15. századra teljesen kiszorultak a hatalomból a még birtokkal rendelkező született török arisztokrata családok, nem volt önálló egyházi szervezet, s nem ismerték az autonómiát a térség helyenként hatalmas városai sem. Itt mindent és mindenkit a mindenható állam és annak megszemélyesítője, a szultán tartott el, akitől mindenki függött. Hogy mit tartunk az egyes ember kiszolgáltatottságáról, az "államérdekből" való, időnként tömegeket irtó, dühöngő terrorról, az nem változtat azon a megállapításon, hogy "világot hódítani" csak ellentmondást és széthúzást nem tűrően lehetett. A szeldzsuk törököktől elszenvedett ankarai vereséget követően a török nagyhatalom megalapozója a Bizáncot elfoglaló, de Nándorfehérvárnál csatát vesztő II. Mehmed (1451-1481) volt. Az őt követő II. Bajezid (1481-1512) szokatlanul békés természetű uralkodó volt. A hódításokra épülő, több mint 500 ezer km2 nagyságú birodalom nehezen tud elviselni egy harmincegy éves békés periódust. Ráadásul keleten, a Perzsa Birodalomban 1501-től Iszmaíl sah vezérletével két évszázadra a síita Szafavidák kerültek hatalomra, folyamatosan fenyegetve és "kétfrontos" harcra kényszerítve a szunnita Török Birodalmat. Nem véletlen, hogy a jámbor (a törökök Velinak, azaz Szent életűnek nevezték), de tehetetlen szultánt – két sikettelen lázadást követően – saját fia mondatta le, majd néhány hónap múlva meg is gyilkoltatta. Jegyezzük meg azonban, hogy II. Bajezid nevéhez fűződött az égei-tengeri kalózvezérek szolgálatba fogadása, ami a vízen járatlan törököket tengeri nagyhatalommá tette. (Konstantinápoly 1453-as ostrománál még nagyon hiányzott a hajóhad.) I. (Javuz, azaz Vad) Szelim (1512-1520), a janicsárok kedvence szerezte meg a szultáni trónt, aki először bátyjaitól védte meg azt, majd kivégeztetve a legyőzött testvéreket (unokatestvéreket, sőt saját négy fiát is), újra hódítani kezdett. A terjeszkedés iránya kelet és dél volt, nyugati irányban – tehát Európa felé – békére törekedett. Először az Anatóliát fenyegető Szafavidákat győzte le, majd Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot és az Arab-félsziget vörös-tengeri partvidékét foglalta el – az iszlám szent városaival, Mekkával és Medinával együtt –, a kalifai méltóságot is megszerezve. A Török Birodalom a korábbinak háromszorosára növekedett, és a világ legerősebb hatalma lett. Határai Örményországtól Nándorfehérvárig, az ukrán sztyepptől (ez a Krími Kánság területe volt) a távoli Egyiptomig és az Arabfélszigetig terjedt. I. (Vad) Szelim fia, I. (Kanuni, azaz Törvényhozó) Szulejmán (1520-1566), akit "Nagy"-nak, sőt "Pompás"-nak is neveztek, a birodalom tizedik, egyben utolsó nagy hódítója volt. A fénykor egyértelműen az ő nevéhez és uralkodásához köthető. Új Nagy Sándorként keletről érkezve akarta feltámasztani a Római Birodalmat, ezért fő ellenfele a német-római császár (V. Károly) volt, I. Ferdinánd csak a második számú ellenségnek számított. Mivel az európai külső viszonyok (itáliai háború) és a belső villongások (reformáció) kedvező feltételeket kínáltak, ezért Szulejmán egy rövid, szíriai leszámolást követően Magyarország ellen indult, és 1521-ben elfoglalta annak kulcsát, Nándorfehérvárt. Ezt követően azonban az apja által előkészített Rodosz elleni hadjáratot folytatta, elűzve a szigetről a johanniták lovagrendjét. (V. Károly 1530-ban Málta szigetét engedte át az immár máltai lovagrendnek.) Szulejmán – kihasználva az európai belháborúkat – a Habsburg-ellenes cognaci liga létrejöttét követően indult a Magyarország elleni rohamra. Bár Mohácsnál 1526-ban döntő győzelmet aratott, s utána Győrig végigpusztította a Duna völgyét (Budával egyetemben), de a Bécs elleni támadások (1529-ben és 1532-ben) kudarccal végződtek, pontosabban csak adófizetésre tudta kényszeríteni a Habsburgokat. (1532-ben a kicsiny Kőszeg várának az ellenállása miatt hiúsult meg V. Károly és Szulejmán Bécs alatti összecsapása, ami a század legnagyobb csatája lehetett volna.) Majd 1534-ben ismét a Szafavidák következtek, a törökök Tebriz és Bagdad meghódításával eljutottak egészen a Perzsa-öbölig. Négy évvel később a velencei flottát verték szét, majd 1541-ben elfoglalták Budát és megszállták a Magyar Királyság középső területeit. (A keleti rész pedig török hűbéres lett.) A kétfrontos harc tovább folytatódott: 1543-1547-ben és 1551-1552-ben Magyarországon a Habsburgokkal, 1548-1550-ben és 1553-1555-ben Iránban a Szafavidákkal – na8yobb eredmények nélkül. Ezután évtizedes "csend" következett, nagyobb hadjáratok nélkül, hogy aztán az 1564-ben Habsburg trónra kerülő II. Miksa adómegtagadását követő utolsó "bosszúhadjáratában" Szigetvár falai alatt Nagy Szulejmán is "jobb létre szenderüljön". A törökök kiváló hadseregüknek köszönhették hódításaikat. Ez volt Európa első állandó hadserege, benne a félelmetes janicsárokkal és szpáhikkal. Mindkét fő fegyvernem folyamatosan fegyverben állt. A szultáni haderő (kb. harmincezer harcos) ütőerejét a janicsárság jelentette, mely bizonyos értelemben idegenlégió volt. Tagjai zsoldot kaptak a szultántól. A keresztény fiúkat kötelező sorozás (devsirme) révén janicsáriskolákba küldték, ahol a török nyelvet elsajátító, sőt anyanyelvüket gyakran elfelejtő, fanatikus szellemben nevelt, kitűnően kiképzett, puskával felfegyverzett

288

gyalogossá váltak. A kiképzést követően és a ritkaságszámba menő békeidőben laktanyákban éltek, tilos volt házasodniuk, sőt még nővel érintkezniük is. Családi kapcsolatuk nem lévén, a megszállottság, a halált megvető bátorság, a szultán iránti teljes odaadás jellemezte őket. Nemcsak jellegzetes, magas süvegükkel emelkedtek ki a török haderőből, hanem harcosságukkal is. A tüzérség fegyverzete a 16. század elején megfelelt az európai és a közel-keleti ellenfelek színvonalának. A tűzfegyverek megjelenését és elterjedését követően különösen fontosak lettek a fegyverkovácsok (dzsebedzsik). Ők készítették, tárolták és javították a fegyvereket. A tartományi csapatok (kb. kétszázezer harcos) fő erejét a kifejezetten támadásra kiképzett (európai értelemben afféle "félnehéz") szpáhi lovasság jelentette, amelynek tagjai- a dicsőség mellett – a feltételes hűbérbirtokért szálltak harcba. Jövedelmük arányában kellett lovas katonákat (ún. dzsebelit) állítaniuk, ez utóbbiak létszáma elérhette az ötvenhatvanezer főt is. Míg a janicsárok minőségükkel, a szpáhik mennyiségükkel keltettek félelmet ellenfeleik soraiban. Annál is inkább, mert a félnehéz lovasságot jelentős létszámú gyalogos és könnyűlovas alakulatok kísérték. Az utóbbiak közül kiemelkedett az akindzsik mintegy negyvenezer fős csapata, mely szintén zsoldos alakulat volt, többnyire azzal a feladattal, hogy a lakosságot félelemben tartsák, nyugtalanítsák az ellenséget, zavarják annak utánpótlását, és hírszerző tevékenységet folytassanak (pl. "nyelvet fogjanak"). Az azabok (azaz könnyűlovas nőtlenek) többnyire az erődítményekben teljesítettek szolgálatot. Anatóliában harminc-negyven háztartás volt arra kötelezve, hogy – szükség esetén – egy-egy főt állítson ki az azabok számára. Ez a rekrutálás már az általános hadkötelezettség elemeit mutatta. A tartományi haderőhöz tartozott még a gonüllük (lelkesek) zsoldos csapata, melyben gyalogság és lovasság egyaránt létezett. Különösen fontos volt a hadba vonuló, I. Szelim idején már száznegyvenezer fős hadsereg ellátása, melynek pénzügyi fedezése a defterdárokra (pénzügyi tisztviselők) hárult. A szintén jelentős számú segédcsapatok háború idején az utak karbantartását is ellátták. A török államszervezet élén természetesen a szultán (azaz nagyúr) állt, akit senki sem ellenőrizhetett ugyan, de az iszlám törvénykezés (saria) előírásait neki is be kellett tartania. A vallási jog teljesen átszőtte a mindennapi élet valamennyi területét. Ahová ez nem terjedt ki, ott a szultán nevében kiadott világi törvények (kanuni) voltak érvényesek, míg a korábban fontosabb szerepet játszó helyi szokásjog csak ezután következett. A szultáni háztartás (szeráj, benne a szultáni háremmel, valamint a belső és külső szolgálattal) mellett az uralkodói tanács (díván) játszotta a központi államigazgatásban a kulcsszerepet. A tanácsban a nagyvezír elnökölt, de a tanácskozók soha sem tudhatták, hogy a függönnyel leválasztott térben nincs-e jelen maga a szultán is. A díván tagja volt a három kupolavezér (kupolateremben tartották a tanácskozásaikat), a ruméliai beglerbég, a tengernagy (a flotta főparancsnoka), a nisándzsi (főkancellár), az anatóliai és ruméliai fődefterdár (kincstartó), a két polgári és a hadbíró (kádiaszkar). Utóbbiak nevezték ki a bírákat (kádi). A főmufti (iszlám jogtudós) nem volt tagja a dívánnak, és a muftikkal együtt vallásjogi problémákkal foglalkozott, vallásjogi véleményt (fetva) állított ki. A "Fényes" vagy "Magas Porta" a nagyvezír székhelye volt. A területi közigazgatás is központosított volt. A hatalmas szulejmáni birodalom mindössze hat vilajetből állt (élén a beglerbéggel), míg a vilajetek nyolc-harmincnégy szandzsákból (élükön a szandzsákbégekkel). A helyi közigazgatás szinte lemásolta a központit (tartományi dívánnal és a központinak megfelelő tisztségviselőkkel), és függtek is attól. Helyi hatalmak kialakulására egyszerűen nem volt lehetőség. Mivel a török gazdaság alapja is a mezőgazdaság volt, ezért az erősen központosított államszervezet a termőföldek zömét is a kezében tartotta. Alig 10-15 százalékvolt az örökölhető birtok (mülk) és a kegyes alapítványok földje (vakuf). A szultán koronabirtoka a megtartott termőföldeket jelentette, de az állami földtulajdon zömét javadalombirtokként kiosztották. A tímárbirtokot, évi húszezer akcse (kb. négyszáz aranyforint) alatti hozammal, szpáhik, illetve alacsonyabb rangú polgári tisztviselők kapták. A ziámet, százezer akcse (kb. kétezer aranyforint) alatti évi hozammal, magasabb rangú tiszteknek (pl. szubasik vagy olajbégek) és polgári tisztviselőknek járt. A hászbirtokok pedig ennél nagyobb hozammal a szandzsák- és beglerbégeknek, valamint az állam legmagasabb méltóságainak jutottak. Szulejmán uralkodása idején a szandzsákbégek ennek az évi százezer akcsés jövedelemnek a 2-5-szörösével, a beglerbégek 8-12szeresével, a kupolavezérek 10-12-szeresével rendelkeztek, míg a nagyvezír mintegy 20-szorosával bírt. A parasztok nem voltak alárendelve a javadalombirtok ideiglenes élvezőinek, de különböző adókkal tartoztak az államnak. Ilyen volt például a telekadó, ami a nem iszlám hívőknek valamivel magasabb volt, a védelmi pénz (dzsizje, azaz fejadó), amit csak nem iszlám hívők fizettek, de ezzel egyben megváltották a kötelező katonai szolgálatot. Voltak még különleges adók (pl. bizonyos áruk) és esetenként még illeték és pénzbüntetés is. Terményadót a birtokosnak kellett fizetnie, aki viszont robotot alig követelt parasztjaitól. A Szulejmán utáni időszak a Török Birodalom hanyatlásának kezdete, de egyes vélemények szerint már a nagy szultán uralkodása idején észlelhetők az első tünetek. Például egyik felesége, Hurrem szokatlanul erős befolyásra tett szert a nagypolitikában. (1536-ban elérte a kiváló képességű Ibrahim nagyvezír kivégeztetését.) A hanyatlás jelei a következőkben foglalhatók össze: Először is már az 1550-es években véget értek a nagy hódítások. Kevesebb a zsákmány, és egyre kisebb a szolgálati birtokként szétosztható föld is. Korábban egy magyar rab azt tapasztalta, hogy mozgósításkor a törökök úgy siettek a gyülekezőhelyre, "hogy azt hihetnéd, nem háborúba, hanem lakodalomba szól a meghívás", és sokkal többen jelentkeztek, mint ahányat odarendeltek. A 16. század második felétől a szpáhik tömegesen maradtak távol a hadjáratoktól. (Az 1605-1606-os magyarországi hadjáraton mintegy negyedrészük nem jelent meg.) A megvesztegetés is elképesztő méreteket öltött. A keresztények például elérték, hogy gyermekeiket ne vigyék janicsárnak. Bár a janicsársereg létszámát született törökökből jelentősen növelték, ütőképessége viszont csökkent. A kemény kiképzésből kimaradt, családos, tehát nem oly bátran kockáztató katonákból álló, sőt a belpolitikába is egyre

289

jobban bekapcsolódó janicsárság már messze nem a régi. Pótlásukra egyre gyakrabban vetették be a krími tatár lovasságot, mely viszont nehezen volt fegyelmezhető. Növekedett a hárem politikai befolyása. III. Murád (1574-1595) idejétől már helyenként nőuralomról is beszélhetünk. Az utód, III. Mehmed (1595-1603) volt az utolsó olyan uralkodó, akit tudatosan készítettek fel a kormányzásra, trónra lépését megelőzően szandzsákbég volt. Ekkor (1595-ben) követték el az utolsó államérdek vezérelte gyilkosságsorozatot: kivégezték a szultán tizenkilenc fivérétén állítólag tizenöt várandós rabszolganőt is – az osztatlan és vitathatatlan trónutódlás érdekében. Fontos tényező volt a felfedezéseket követő világgazdasági korszakváltás is. Ez a Török Birodalom szempontjából azt jelentette, hogy a levantei kereskedelmi utak elvesztették jelentőségüket. Az újonnan kötött szabadkereskedelmi egyezmények (Franciaországgal, Angliával, Hollandiával) nyomán beözönlő nyugati árudömping viszont tönkretette a céhes török kézműipart. A hatalmas birodalomnak ebben a nyugat-keleti árucserében egyre inkább a nyersanyagtermelő szerep jutott, és az így keletkező gabonahiány a hadsereg ellátását is veszélyeztette, majd később éhséglázadásokhoz is vezetett. Az infláció is egyre nagyobb méreteket öltött. Belpolitikai válságforrás lett a török értelmiség egyre nyomasztóbb elhelyezkedési gondja is. Egyrészt nem volt elég hely a birodalom három "főiskoláján" (Burszában, Edirnében és Isztambulban) a tanulni vágyók számára, másrészt a végzettek sem tudtak elhelyezkedni. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a földtelen, éhező parasztokkal, a hadsereg elégedetlenjeivel (pl. dzsebedzsik) egyesülve fosztogatták a fiatalok a vidéket. A 16-17. század fordulóján még csak az első jelek mutatkoztak. A birodalom igazi válsága a 17. században kezdődött, és a 18.-ban mélyült el.

6.5. Nemzetközi kapcsolatok, háborúk és polgárháborúk a 16-17. században 6.5.1. A németalföldi szabadságharc. Hollandia aranykora (1566-1648) 6.5.1.1. Németalföld a szabadságharc előtt Németalföld a középkorban a Német-római Császárság névleges fennhatósága alatt lévő, tizenhét tartományból álló, rendkívül sokszínű terület. E tartományok mindegyike a hercege, grófja vagy püspöke irányítása alatt élte a maga életét. Az északi területek jobbára a német, a déliek inkább a francia, a nyugatiak pedig jellemzően az angol politika befolyása alatt álltak. Az északi többség nyelve ugyan a nyugati alsó frank dialektushoz közel álló dietsch volt (holland, flamand), a déliek viszont franciául beszéltek (vallonok). A döntő különbség azonban a fejlettség tekintetében volt a tartományok között. A legfejlettebb Flandria, Brabant, Holland, Zeeland és Liège (püspökség) volt, míg a legelmaradottabbak közé Luxemburg, Artois, Namur, Drente, Overijssel és Groningen tartozott. A többi hat tartomány a "középmezőnyt" jelentette. Míg Flandriában és Brabantban már a középkorban fejlett a posztóipar, addig az elmaradottabb tartományok ipara jelentéktelen, mezőgazdasága fejletlen, parasztsága feudális függő viszonyok között élt. Gazdasági ellentét bontakozott ki az elszegényedett nemesség és a vagyonos polgárság között. A reformációt követően a vallási szembenállás is jelen volt a tartományok között. A déliek katolikusok maradtak, míg az északiak körében terjedt a lutheranizmus, az anabaptista vallási irányzat, hogy aztán 1563 után a kálvinista tanok eresszenek gyökeret. Persze egyszerűsíthetünk is, amennyiben a 16-17. században Németalföldet – a legfejlettebb, leghíresebb tartományról – minden aggályoskodás nélkül Flandriának is nevezték. Amikor Habsburg Miksa Burgundi Mária kezének elnyerését (1474) és Merész Károly halálát (1477) követően fiának, Szép Fülöpnek 1482-ben megszerezte a burgundiai örökséget, a déli tartományok és Holland a Habsburg herceg kezébe került, míg az északiak (1543-ig) a szintén Habsburg német-római császáré lettek. 1512-ben megalakult a burgund kerület, amelyet V. Károly 1551-ben átengedett a spanyoloknak, majd 1555-ben II. Fülöpé, a spanyol korona új birtokosáé lett, aki 1556-tól egyesítette" a mai Belgiumot, Hollandiát és Luxemburgot magában foglaló Németalföldet Spanyolországgal. Csakhogy ezen a mai Magyarországnál is kisebb területen minden tartomány ját rendi alkotmánnyal rendelkezett, s csupán a közös uralkodó, illetve részben a közös rendi gyűlés (Staaten Generaal, États Généraux) fogta őket úgy-ahogy össze. A kormányzati felügyeletet a királyi helytartó gyakorolta a jelentős önkormányzattal rendelkező tartományok felett. Ez volt a korabeli Európa egyik legsűrűbben lakott (kb. 50 fő/km2) iparvidéke (pl. a flandriai posztóipar), mintegy kétszáz várossal. Rotterdamban és Antwerpenben, "a kereskedelem fordítókorong. fiain" a világkereskedelem árucikkeinek a felét rakodták át. Az antwerpeni tőzsde a pénzpiac központja volt. Németalföld hétszer (!) annyi adót fizetett a spanyol koronának, mint az Amerikából Európába özönlő ezüst értéke. Nem véletlenül nevezték a kortársak "Európa citadellájá"-nak, amely a hatalmi politikában is fontos volt, hisz az itáliai háborút követően itt fejeződhetett volna be Franciaország teljes Habsburg bekerítése. II. Fülöp, valamint helytartója, Párurai Margit és annak tanácsadója, Granvella bíboros mindent megtett, hogy biztosítsa a spanyol uralmat. 1565-ben megerősítették az inkvizíciót, de a helytartó intézkedései főnemesi-nemesi ellenállást robbantottak ki. A Párurai Margit elé járuló főnemesek megkapták a megvető "koldusok" (geux) jelzőt, amit büszkén vállalva a "király koldusainak" nevezték magukat. A puskaporos hordó robbanás előtt állt.

6.5.1.2. Németalföld szabadságharca (1566-1609)

290

Az 1560-as évek elejétől Valenciennes és Anvers városában inkvizícióellenes megmozdulások voltak, az arisztokrata ellenzék (Orániai Vilmos nassaui fejedelem, Egmont és Hoorn grófja) pedig bizonyos eredményeket ért el Fülöpnél. Ideiglenesen kivonták a spanyol csapatokat, és a király menesztette a gyűlölt Granvellát. A vallási rendelet visszavonására és általánosabb reformokra azonban nem volt hajlandó. 1566. április 5-én a nemesek küldöttsége a "Megegyezés"-nek nevezett dokumentumtervezettel eredménytelenül kilincselt a helytartónál, s így a spanyol uralommal szembeni elégedetlenség menthetetlenül átterjedt a tömegekre. A közvetlen okok között kell megemlíteni 1566 nyarán a baltikumi gabonaszállítmányok elmaradása miatti éhínséget és a kálvinizmus jegyében elburjánzott templomi képrombolásokat. Az elégedetlenség a tizenhét tartományból tizenkettőben okozott zavargásokat. 1566-1572 A spanyol kormányzat a további alkudozások helyett a leszámolás mellett döntött. A spanyol szempontból engedékenynek tűnő politikát folytató Párurai Margit helyére 1567-ben Albát, a "vasherceget" nevezte ki Fülöp helytartónak, aki a spanyol csapatok közreműködésével megkezdte az ellenállók letartóztatását és kivégeztetését. A brüsszeli Véres Tanács a jogszerűségnek a látszatára sem ügyelve 1567-től vérpadra küldött mintegy nyolcezer "koldust", köztük 1568-ban Egmontot és Hoorn grófját (Orániai Vilmos a vesztfáliai Nassauba menekült, melynek hercege volt). Alba sorra meghódoltatta a szembeszegülő városokat (Tournai, Valenciennes, Lille stb.), és bevezette a gyűlölt spanyol adórendszert, benne a forgalmi adó alkabalával, ami a virágzó kereskedelmi forgalom megsemmisülésével fenyegetett. Ezután az Orániai Vilmosék által is lenézett igazi koldusok" – kiváltképpen a "tengeri koldusok" (felfegyverzett kereskedelmi hajók legénysége) – vitték tovább a szabadságharc ügyét, megtámadva a tengereken a spanyol hajókat és a megszállók által felügyelt partvidéket. 1572-1576 Újabb fordulat következett be 1572-ben a felkelés kiterjesztésében. Északon a boltok zárva maradtak, megbénítva ezzel a kereskedelmet, a "tengeri koldusok" immár a világtengereken is rátámadtak a spanyol hajókra, a városok felkeltek a hódítók ellen, a parasztok pedig átvágták a gátakat, hogy ezzel akadályozzák Alba szárazföldi csapatainak az előrenyomulását. A felkelők helytartóvá választották az időközben visszatért Orániai Vilmost, aki összefogott a gazdag polgársággal, és a spanyolok rövidesen kiszorultak az északi tartományokból. A kudarcot valló Albát a király visszahívta a megbízatásából, de az új helytartó sem tudta megakadályozni, hogy Holland és Zeeland 1575-ben függetlennek nyilvánítsa magát. A spanyoloknak nagyon rosszul jött az ugyanezen évben "beköszöntő" államcsőd. 1576-1578 A lepantói győző, Don Juan de Austria lett a helytartó. Zsoldosai garázdálkodásai ellen 1576 szeptemberében Brüsszelben robbant ki felkelés, megtorlásul november elején a spanyolok feldúlták Antwerpent, amit a virágzó város, a világkereskedelem akkori központja nem tudott többé kiheverni, helyét hamarosan Amszterdam vette át. Először a szabadságharc folyamán az északiak és déliek megpróbálták egyesíteni erőiket, ehhez azonban a vallási szembenállás felszámolására volt szükség. Antwerpen feldúlását követően néhány nappal megkötötték a genti (gandi) pacifikációt (megegyezést), melyben a vallásszabadság és szekularizáció kérdésében egyeztettek a spanyol zsoldosok elleni összefogás érdekében, de megmaradtak a király melletti hűségben. Don Juan ravaszul elfogadta a pacifikáció platformját, a rendek meg elismerték őt helytartónak (1577: "örök ediktum"). Ez végül is a déli rendek spanyolok előtti kapitulációjához vezetett, amit északon elítéltek. Ugyanakkor Flandriában a radikális kálvinisták kerültek hatalomra, ami a polgárháború rémképét vetítette előre. Egyre fenyegetőbb volt annak a veszélye is, hogy a spanyolokon kívüli más külföldiek is beavatkoznak. Az Orániai párt például a francia király öccsének, Anjou Ferenc hercegnek a helytartóvá választását szerette volna elérni, de Erzsébet angol királynő is támogatott a maga érdekei érvényesítéséhez egy jelöltet, János Kázmér pfalzi grófot. A déli nemesek viszont 1577 őszén Mátyás főherceget (Rudolf császár öccsét, a későbbi császárt és magyar királyt) hívták meg kormányzónak, Orániai Vilmos (akit "Hallgatag"-nak hívtak) az északi befolyás ellensúlyozására francia, majd angol szövetséges után nézett. 1579-1585 A legdélibb katolikus tartományok 1579 januárjában létrehozták az arrasi uniót, amely ugyan a túlzó radikális kálvinistákat (Gent, Brügge stb.) akarta volna megfékezni, valójában azonban az 1576-os vallási megegyezés nyílt felrúgását jelentette. Válaszul 1579 márciusában létrejött az északi tartományokat tömörítő utrechti unió, amelyhez a flamand városok is csatlakoztak. Májusban teljesen tisztázódtak az erővonalak, mert a déliek megegyeztek a spanyolokkal az új helytartó, a párurai Alessandro Famese útján. Az északi viszont spanyolellenes szövetség lett, mely egyértelműen a függetlenség megszerzését tűzte ki célul. Rendi országgyűlést tartottak, melyen – válaszul arra, hogy II. Fülöp törvénytelennek nyilvánította azt – 1581-ben kimondták a spanyol király trónfosztását. Ez megnyitotta az utat a francia trónörökös, Anjou Ferenc előtt. A franciák fegyveres akciója azonban szerencsétlenül végződött, mert a herceg zsoldosai ugyanolyan kegyetlenül bántak a lakossággal, mint a spanyolok. Az 1583-as újabb antwerpeni vérengzés ezernél is több áldozatot követelt. Ez az esemény véget vetett az északi tartományok, valamint a déli Flandria és Brabant közötti együttműködésnek. A spanyol helytartó egymás után vette be a déli városokat, ez okozta 1585-ben Antwerpen harmadik katasztrófáját is. A "németalföldi nemzet" végképp kettészakadt, és a mai Belgium és Luxemburg területén helyreállt a spanyol uralom, míg Hollandia megindult az önállósodás útján. Ezt az sem akadályozhatta meg, hogy Fülöp egy felbérelt gyilkosa megölte Orániai Vilmost. Délen az új helytartó, Habsburg Albert – a rendek jogait alaposan megnyirbálva – helyreállította a spanyol abszolutizmust. Az északiak viszont újabb külpolitikai támasz után néztek, és a Staaten Generaal 1585-ben a spanyolokkal a tengeren régóta harcban álló Angliát választotta.

291

1585-1609 Ez azonban inkább kárára, mint hasznára lett az északiaknak, mert az új angol kormányzó, Robert Dudley, Leicester grófja 1586-ban eltiltotta az itteni kereskedőket a spanyolokkal való kereskedéstől, ami az észak-németalföldi tengeri hajózás korlátozását is jelentette. A harctéren azonban korántsem jeleskedett, sőt Erzsébet csupán ütőkártyának használta az Egyesült Tartományokat, hogy elkerülhesse a spanyol támadást a szigetország ellen. A "győzhetetlen Armada" veresége megbuktatta az uralkodói utasításra a spanyolokkal megegyezést kereső angol grófot. Ezt követően Hollandiában Orániai Vilmos fia, a kevésbé jó politikus, de kiváló hadvezér Orániai Móric került az államtanács élére. (Ő volt az első hadvezér, aki a csata előtt terepasztalnál készült fel az ütközetre.) Éppen ezért rövidesen a holland politika legfőbb vezetője az ún. penzionárius Oldenbarneveldt lett. A rendi gyűlés szerepe változatlanul megmaradt. Az új államalakulatban Holland tartomány vitte a vezető szerepet (innen lett az országnév), ami azt jelentette, hogy ez a tartomány az állami jövedelmek 59 (!) százalékát adta. Orániai Móric – megszabadulva a kényszerű angol korlátozástól – nagyarányú flotta- és műszaki fejlesztést kezdett a szárazföldi spanyol fölény ellensúlyozására. Az 1590-es évek elején tisztogató hadműveletekbe kezdett az állama területén lévő spanyol uralom kiszorítására. Ezt nagyban megkönnyítette, hogy Fülöp – az Anglia ellen tervezett visszacsapás biztosítására – Franciaországba rendelte szárazföldi csapatait. A francia trónon bekövetkező dinasztiaváltozás is kedvezően érintette a hollandokat, hiszen az eredetileg hugenotta Bourbon Henrikkel több közösséget érezhettek a szintén kálvinista északiak. Növelte a spanyolokkal való megegyezés esélyét az 1596-os újabb tengeri vereség az angoloktól, majd a franciaangol-holland hármas szövetség. Az új spanyol király, III. Fülöp nem volt olyan engesztelhetetlen a hollandkérdésben, mint elődje, ráadásul az 1602-ben megalakuló Holland Kelet-indiai Társaság sorra ragadta el az ekkor Spanyolországgal perszonálunióban lévő Portugália gyarmatbirodalmának gyöngyszemeit (Dél-Afrika, India, Molukkák, azaz Fűszerszigetek, Holland-India, azaz Indonézia). 1607-ben Gibraltárnál (!) a huszonhat hajóból álló holland tengeri haderő legyőzte a spanyol flottát is, mely az 1609-es Bergen-op-Zoomban kötött húszéves fegyverszünethez vezetett. Eszerint megmaradt az Egyesült Tartományok kereskedési joga a spanyol állammal és gyarmataival is. Mindenesetre létrejött a világ első polgári köztársasága. Mégsem beszélhetünk itt- a szakirodalom nagy részével ellentétben – "első polgári forradalomról", mert az északi tartományok polgársága már a szabadságharcot megelőzően megvívta a maga "csendes" forradalmát. Így a fegyveres felkelés idején inkább a további radikalizálódást akadályozta, hogy biztosítsa hatalmát, befolyását. Ehhez választott tehát államformát a független Hollandia. A németalföldi történeti irodalomban nyolcvanévesnek nevezett háború (1566-1648) ezzel még nem ért véget. A húszéves fegyverszünet lejárta előtt, a harmincéves háború keretében az 1620-as évektől újabb harcok kezdődtek a hollandok és a spanyolok között. A teljes nemzetközi (benne spanyol) elismerést a vesztfáliai béke hozta meg Hollandia számára. 6.5.1.3. Hollandia aranykora A háborúk idején a németalföldi kereskedelem és ipar súlypontja az északi tartományokba helyeződött át, a fejlett mezőgazdaság mellé. Hollandia a világkereskedelem vezető hatalma lett, a hollandok "a tenger fuvarosai"-vá váltak nagyban folytatott közvetítő kereskedelmük révén. Igen fejlett volt a mezőgazdaság is. A földművelő holland paraszt vetésforgót és trágyázást alkalmazott, a két- és háromnyomásos gazdálkodás Európájában. A takarmánynövények segítségével istállózó állattenyésztést folytattak, fejlett tejgazdálkodással, sajtgyártással, zöldség-, gyümölcs- és virágkertészettel. Igen keresett volt a holland vetőmag. A cséplőgép alkalmazásával (1636) itt kezdődött a mezőgazdaság gépesítése, az egyre szaporodó szélkerekeket gabonaőrlésre, szivattyúzásra is használták. A gondosan kiépített csatornarendszer – melyet nemcsak helyreállítottak, hanem tovább is fejlesztettek – az áruszállítást nagyban megkönnyítette. Jelentős hajóépítőket (Nicolaas Witsen és Cornelius van Yk), hajósokat és felfedezőket (Barents és Tasman) is adott az ország. A korszakban virágzott Németalföld kultúrája is. A flamand festészet fénykorát jelentette ez az időszak (Rubens, Van Dyck, Frans Hals, Rembrandt), egyetemek sora létesült, köztük a protestáns leideni, utrechti és groningeni vagy a jezsuita kézbe került leuveni. A holland tudósok közül több jelentős személyiséget említettünk már és említhetünk most is: Grotiust (nemzetközi jog), Spinozát (racionális filozófia), Lipsiust (humanista filológia), Huygenst (természettudományok) és a mikrovilágot kutató Leeuwenhoekot.

6.5.2. Nemzetközi kapcsolatok az itáliai háborúk után 6.5.2.1. A spanyol hegemónia hanyatlása A 16. század második felétől, II. Fülöp uralkodásától egy ideig a spanyolok uralták a világot. Az ő győzelmükkel fejeződött be az itáliai háború, és Franciaország fél évszázadra megszűnt vetélytárs lenni. 1580-ban – Portugália trónjának az elnyerésével – az Ibériai-félsziget egységesítése is megtörtént. Ezzel a portugál gyarmatbirodalom is spanyol fennhatóság alá került, igaz, nem hosszú időre. III. Fülöp (1598-1621) trónra kerülésével az "ernyedt béke" korszaka köszöntött a spanyol birodalomra. (1604-ben az angolokkal, 1609-ben pedig a hollandokkal kötöttek békét, illetve fegyverszünetet.) A takarékos II. Fülöp fia kifejezetten pazarló volt. Esküvőjének költségei közel egymillió dukátba kerültek. (Csak összehasonlításképpen: a 15.

292

században a spanyolok ekkora költséggel foglalták el a Nápolyi-Szicíliai Királyságot!) Még nagyobb összeget emésztett fel az európai uralkodók és kormányférfiak állandó támogatása, természetesen azért, hogy spanyol szolgálatban tartsák őket. A Német-római Császárság, Svájc, Anglia katolikusai és Itália csaknem minden fejedelme jelentős évdíjat húzott a spanyol udvartól. Ezenkívül ún. jámbor célokra (pl. kolostoralapítás) is sok pénz ment el. A törökökkel szemben tovább folyt az eredményes harc, 1613-ban Khiosz szigeténél győzött a spanyol flotta, majd 1618-ban Isztambulig üldözték a török hajóhadat. Közben újra erősödött az osztrák Habsburgokkal az érzelmi közösség, főleg a szigorú katolikus II. Ferdinánddal. IV. Fülöppel (1621-1665) igen becsvágyó uralkodó került a spanyol trónra. Valójában azonban a főminiszterként rendkívül ambiciózus bizalmi embere, a Guzman-családból származó Olivares grófja kormányzott 1642-ig. Előbb Hollandiával keveredett háborúba (1621-től), majd 1635-től Franciaországgal. Az 1640-es évekre Katalóniában, Andalúziában is mozgalom indult a központi hatalom ellen, sőt Portugália 1640-ben el is veszett a spanyol korona számára. Olivares kísérlete egy Franciaországhoz hasonlóan egységes törvényekkel és hivatalszervezettel rendelkező ország megteremtésére kudarcot vallott, de gazdasági és katonai sikertelensége miatt is buknia kellett.

6.5.2.2. Egyetemesség és államérdek. Nemzetközi kapcsolatok a harmincéves háború előtt A középkor egyetemességének egyik világi letéteményese, a Német-római Császárság még a 17. század elején is elég erős volt ahhoz, hogy Európát az uralma alá hajthassa. Franciaország – Angliával együtt – a perifériára szorult, és már egy évszázada a Habsburg bekerítés veszélye ellen küzdött. A 16. század első felében még felmerülhetett egy nagy közép-európai birodalom lehetősége, mely a német fejedelemségekből, az osztrák örökös tartományokból, ÉszakItáliából, Cseh- és Magyarországból és Németalföldből állt volna. Ennek létrejöttét a reformáció, illetve az annak hatására meggyengült pápaság akadályozta meg. A reformáció ugyanis megnövelte a szembeszegülő fejedelmek cselekvési szabadságát a vallás és a politika terén egyaránt. A pápaság pedig a 15-16. században nem Isten képviselőjét látta a császárban, hanem csupán egy osztrák hadvezért, akinek a szövetségeseként a pápának egyre kisebb lesz a hatalma. Az egység gondolatának összeomlásával új eszmerendszerre volt szükség, mely igazolja a protestantizmus "eretnekségét", és rendet teremt az államok közti kapcsolatokban. Ezt Richelieu bíboros, XIII. Lajos francia király (1610-1643) első minisztere találta meg: ez volt a raison d'état (állameszme, államérdek). Eszerint egy állam jóléte minden olyan eszközt igazol, mely ezt a célt szolgálja. Ez a "nemzeti" érdek korai formája, egyelőre a modern "nemzet"-fogalom nélkül, inkább "ország", "birodalom" értelemben. Kezdetben a bíboros arra találta ki, hogy a Habsburgok európai befolyását meghiúsítsa, de később arra is alkalmas volt, hogy Franciaország maga szálljon harcba az európai hegemóniáért. De a korábbi egyetemesség igénye nélkül. Mindennek, tehát még a vallási célnak is elébe helyezte a uncia nemzet érdekét. Ezzel szemben II. Ferdinánd azt vallotta: "Inkább meghalok semmint engedményt tegyek a vallás területén a szektariánusoknak." Richelieu magánemberként természetesen vallásos volt, de ezt első miniszteri jogkörétől el tudta választani: "Az ember halhatatlan, mert üdvözülése nem e világi – mondta egyszer. – Az állam nem halhatatlan; vagy most üdvözül, vagy soha." Vagyis az államokat nem akkor ismerik el, ha helyesen cselekednek, hanem ha elég erősek megtenni a szükséges lépéseket. Nem véletlen, hogy egyesek szerint az a tény, hogy egy katolikus király (a francia) pénzzel támogatott a harmincéves háború során egy protestáns uralkodót (a svéd királyt) az egyetemesség eszméjét megtestesítő német-római császár ellen, olyan jelentőségű, mint a százötven ével későbbi francia forradalom eseménysora. Tekintsük át ezek után a harmincéves háború előtti Európa nemzetközi viszonyait. Németország és Itália nem volt egységes. A német fejedelmek egy része szervben állt a császárral, részben vallási okból (a protestáns Wettin szász herceg, a Hohenzollern brandenburgi őrgróf), részben politikai megfontolásból (a katolikus Wittelsbach bajor herceg). A századforduló táján jelentősen közeledett egymáshoz a Habsburgok spanyol és osztrák ága. A közös nevező a franciaellenesség. Spanyolország 1609 után is Hollandia visszaszerzését akarta, ezzel a teljes bekerítéssel fenyegetve a gallok országát. A császár és a francia királyok ellentéte még régebbi volt, a 15. század végéig nyúlt vissza. A franciák Habsburg-ellenessége viszont odáig ment, hogy "a legkeresztényibb király" 1535-ben nyílt szövetséget kötött a törökökkel, de IV. Henrik és Richelieu is támogatta a német protestáns és katolikus fejedelmek viszályait. Itália is erősen megosztott volt, egy francia-velencei-genovai-mantovai liga állt szemben a többi állam spanyolok vezette szövetségével. Általában azonban egyik itáliai állam sem volt megbízható szövetséges a Habsburgok elleni harcban. Anglia az Északi-tengert féltette, de a Stuart uralkodók kezdeti időszakában (I. Jakab, I. Károly) erősen ingadozó volt. Sem a protestáns kérdésben (La Rochelle ostroma), sem a rokon protestáns pfalzi választófejedelem támogatásában nem volt következetes. A skandináv államok Habsburg-ellenesek voltak, s nemcsak vallási okból. Dánia birtokolta ekkor Norvégia és Izland mellett Holstein fejedelemségét a Német-római Birodalom északi részén. A cél egyértelmű volt: az északnémet befolyás erősítése, a nyugat-keleti közvetítő kereskedelem feletti ellenőrzési jog megszerzése. A Dán Királyságból 1523-ban kivált Svédország a századfordulóra megerősödött. Regionális hatalmi versenyt futott Dániával (az 1563-1570-es háborúban győzött, de még 1611-1613-ban – a kalmari háborúban – is harcoltak egymással), továbbá Oroszországgal és Lengyelországgal a Baltikumért, az ottani tengeri kereskedelem feletti uralomért, de a fő ellenfél a Habsburgok birodalma volt. Oroszország sem akart lemondani a Baltikumról, de a 17. század elején a lengyel-svéd támadással kellett megküzdenie. Szólni kell természetesen a török veszélyről is, mely Magyarországról fenyegette továbbra is Bécset és a Habsburgokat, akiknek ellenségei (Franciaország, Velence, Anglia, Hollandia) a törökök szövetségét vagy gazdasági kegyeit keresték.

293

A 17. század elejére két, egymással élesen szembenálló tábor jött létre: a Habsburg-ellenes és a katolikus hatalmi tömb. A kis Hollandia volt a Habsburg-ellenes nemzetközi tényezők egyik fő ereje. A másik ilyen hatalom Franciaország. A kérdés csupán az volt, hogy IV. Henrik meggyilkolását követően hogyan sikerül folytatni az abszolutizmus kiépítését. Medici Mária régenssége idején és XIII. Lajos uralkodása alatt kiújuló frakcióharcok 16251642 között csitultak el. Ez Richelieu bíboros első miniszterségének és a francia hegemónia létrejöttének az időszaka. A katolikus hatalmi tömb tengelyét az osztrák, nyugat-európai szárnyát a spanyol Habsburgok, keleti részét pedig az immár egységes Lengyel Királyság alkotta. A szellemi-diplomáciai irányító az Egyházi Állam, a pápaság volt. A középkori keresztény "univerzalizmus"-koncepció helyébe egy újabb került. Mind a két tábor olyan célt állított maga elé, hogy a Német-római Birodalomban (és ezzel kicsit Európában is) kizárólagos katolikus, illetve protestáns uralmat létesítsen. A protestáns Európa propagandájának a központja a pfalzi választófejedelmi udvar volt, de az 1608-ban vezetésükkel született Protestáns Unió – az 1531-es schmalkaldeni szövetség mintájára – laza szövetséget jelentett a résztvevők számára, helyenként némi torzsalkodással is fűszerezve. Az 1609-ben létrejött bajor vezetésű Katolikus Liga egységesebb volt az uniónál, de a császárt kizárta soraiból. Mindkét tábornak volt hadserege, melyek felállítását közös gyűlések határozták el. A Habsburgok császársága inkább csak névleges volt a birodalomban. A német választók sorában is csak Csehország képviseletében (cseh királyként) foglalhatott helyet a császár. Magának a harmincéves háborúnak az okai között a katolikus és protestáns államok ellentéte mellett a birodalmi tartományok rendjei és fejedelmei közötti szembenállást, valamint a Habsburgok és a franciák közötti feszültségeket lehet összegzésül kiemelni.

6.5.2.3. A harmincéves háború (1618-1648) 6.5.2.3.1. A cseh-pfalzi szakasz (1618-1623) Az események közvetlen előzménye az, hogy 1617-ben Ferdinánd főherceget (a német-római császári cím várományosát) cseh királlyá választották, amihez a rendek nem adták a hozzájárulásukat. Az új uralkodó – ahelyett, hogy legalább utólag megpróbálta volna elnyerni a támogatást – protestáns templomok elfoglalásával, lerombolásával sorra megsértette az 1609-es – a cseh rendek vallásszabadságát és alkotmányát garantáló – hitlevél pontjait. Ez vezetett a híres prágai defenesztrációhoz, melynek során a cseh rendi vezetők, Mathias Thurn gróf irányításával 1618. május 23-án kidobták a prágai vár ablakán a bajok fő okozójának tartott tanácsosokat, a titkárral egyetemben. Az ügyek intézéséhez harminctagú igazgatóságot választottak, szövetségre léptek a magyar, a morva és a sziléziai rendekkel és Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel. Felvették a kapcsolatot a Protestáns Unióval, és annak vezetőjét, V. (Pfalzi) Frigyes választófejedelmet hívták meg a trónra, aki – korántsem mellékesen – I. (Stuart) Jakab angol király veje volt. Így az a különös helyzet állt elő, hogy amikor, Mátyás halálát követően – a Habsburg főherceg II. Ferdinánd néven 1619-ben német-római császár lett, akkor az egyik választófejedelemség, Csehország nem ismerte el királynak. A háború a küszöbön állt, de a protestánsok számára szinte azonnal kedvezőtlenül alakult a helyzet. I. Jakab angol király ekkoriban éppen a katolikus hatalmak felé közeledett, és lányának, Erzsébetnek – aki 1613 óta V. (Pfalzi) Frigyes hitvese volt – sem nyújtott támogatást. Elmaradt a birodalmi protestáns támogatás is, ami az egység hiányát mutatta a Protestáns Unión belül. Bár Thurn gróf rendi seregei Bécs ellen vonultak, sőt 1619 augusztusában Frigyest cseh királlyá is koronázták, de sok támogatást nem nyújtott az őt hatalomba emelő cseh rendeknek. Sőt! A "téli királynak" csúfolt pfalzi választó duhaj életmódot folytatott a prágai várban, fizetetlen és ellátatlan zsoldosai meg a lakosságot fosztogatták. A csehek talán többet szenvedtek tőlük, mint előtte a Habsburg katonáktól. Ráadásul a Katolikus Liga megkapta azt a külső támogatást, amit a Protestáns Unió európai szövetségesei (Anglián kívül Dánia, Svédország, Hollandia, no meg a katolikus Franciaország és Velence) elmulasztott az övéinek megadni. A pápa pénzügyi támogatást, a spanyolok és a lutheránus szász választófejedelem (!) pedig katonai támogatást is nyújtott azzal, hogy Szászország Lausitzot rohanta le, a spanyolok pedig benyomultak Pfalzba. Mindezt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem – egyébként megkésett – támogatása sem tudta ellensúlyozni, és a Katolikus Liga hadserege Tilly vezetésével 1620. november 8-án a fehérhegyi csatában szétszórta Frigyes felkészületlen csapatait. A cseheket szörnyű megtorlások érték. Három évszázadra vége lett a cseh függetlenségnek, huszonnégy vezetőt kivégeztek, elsöpörték a cseh arisztokráciát, és új, Habsburg-hű réteget emeltek a helyére. Ilyen volt az elnémetesedett hadvezér, Wallenstein is, aki a birodalmi hadsereg szervezője és vezére lett. A huszitizmus révén oly sok véráldozattal elismertetett cseh nyelvet betiltották, és a némettel váltották fel. Természetesen a rendi intézményeket is felszámolták, a protestáns lelkészeket és híveket elüldözték. (Mintegy 150 ezren emigráltak, például a morvaországi anabaptisták Magyarországon és Erdélyben leltek menedékre.) A cseh alkotmánynak a "módosítása" (gyakorlatilag felszámolása) az osztrák örökös tartományok rendi különállásának is a végét jelentette. Egyedül Magyarország jogállása maradt változatlan, amit még Bocskai harcolt ki. 1627-ben Csehország Habsburg örökös tartomány lett. Frigyes Hollandiába menekült, a Protestáns Unió gyakorlatilag feloszlott, Bethlen Gáborral Nikolsburgban különbékét kötöttek. Megkezdődött a Pfalz elleni bosszúhadjárat is. Tilly Heidelberget ostromolta, majd győzelmet aratott a badeni György Frigyes felett, végül 1623-ban a bajor herceg (I. Miksa) a támogatásáért megkapta a pfalzi választófejedelmi címet is, Szászország pedig Lausitzot.

6.5.2.3.2. A dán szakasz (1625-1629)

294

A protestánsokat felrázta a kudarc. Először a holland-spanyol ellentét robbant ki, melyben az észak-németalföldiek ugyanúgy magukra maradtak, mint korábban a csehek. Ennek volt egy – részben Velázquez festménye nyomán – közismert eseménye: Bréda határvár spanyol bevétele. (A hollandok 1637-ben visszafoglalták, majd ugyanebben az évben – harminc évvel a Gibraltárnál aratott győzelmet követően – ismét győzelmet arattak a spanyol flotta felett is.) Francia közvetítéssel 1625-ben jött létre az Angliát, Dániát és Hollandiát egy táborba foglaló hágai szerződés. A dánok különös érdeklődését azzal magyarázhatjuk, hogy IV. Keresztély király egyszersmind holsteini – azaz birodalmi – herceg, sőt "az alsó-szász birodalmi kerület főnöke" is volt. 1626-ban Tilly Lutter mellett megverte a dánokat, Wallenstein pedig harmincezer fős birodalmi seregével Dessau mellett legyőzte és Magyarországra (Érsekújvárig) szorította ki a protestáns szövetség Mansfeld gróf (a szavójai herceg zsoldosvezére) vezette csapatait. (A protestáns vereségeket Bethlen Gábor újabb támadásai sem ellensúlyozhatták.) A dánok királyát közösen Jütlandba űzték vissza. A császár minden kegyétől elhalmozott Wallenstein az északnémet területeket teljesen elfoglalta. 1629-ben IV. Keresztéllyel megkötötték a lübecki békét, melyben a dán király lemondott a német ügyekbe való további beavatkozásról, de megtarthatta birtokait. Mecklenburg Wallensteiné lett, mert annak hercegét – a dánokkal való "lepaktálás" miatt előzték. Ugyancsak 1629-ben született az ún. restitúciós ediktum (helyreállítási rendelet) is. Ez a dokumentum döntő volt a háború további menete szempontjából. II. Ferdinánd ugyanis – ahelyett, hogy a nyertes pozícióban előnyös, de kompromisszumos békét kötött volna – elérkezettnek látta az időt az 1552 óta protestáns (főleg lutheránus) kézbe került egyházi javak visszaszerzésére. Erre a választófejedelmek regensburgi gyűlésükön – "szabadságukért" aggódva – kikényszerítenék Wallenstein elbocsátását, de hamar bebizonyosodott, hogy ez korai volt. 6.5.2.2.3. A svéd szakasz (1630-1635) Ismét francia ösztönzésre (sőt, egymillió lívre pénzügyi támogatással) ezúttal II. Gusztáv Adolf svéd király állt a protestáns szövetség élére, s ez döntő fordulatot hozott a háború menetében. Pedig csak egy 12 500 fős, de nagyon felkészült sereggel szállt partra, mégpedig hármas céllal. Egyrészt a balti-tengeri német területek biztosítására, másrészt azzal a szándékkal, hogy ne terjedhessen át svéd területre a harc, harmadrészt – és ezt propagálták leginkább –, hogy megmentsék a dán szakaszban porig alázott északnémet protestantizmust. Éppen ekkoriban menesztették Wallensteint, s a helyét Tilly foglalta el. Első cselekedete Magdeburg megbüntetése volt, mert ez a birodalmi város először "vált árulóvá", azaz kötött szövetséget a svédekkel. (Később a szász és a brandenburgi választófejedelem is csatlakozott ehhez a szövetséghez.) Borzalmas volt a megtorlás. Kifosztották, felégették a várost, huszonötezer ember esett áldozatul a vérengzésnek. A svédekkel szemben már kevésbé volt "eredményes" Tilly, mert 1631-ben a Lipcse melletti Breitenfeldnél, 1632-ben pedig Rain mellett nagy vereséget szenvedett, sőt az utóbbi ütközetben el is esett. A harmadik nagy svéd győzelem színhelye Lützen volt, ahol viszont Gusztáv Adolf már a csata elején elesett, de fegyelmezett protestáns csapatai így is felülkerekedtek a "talonból előhúzott" Wallensteinen. Ezt követően a svéd trónra került kiskorú Krisztina királynő mellett lévő nagy hatalmú Oxenstierna kancellár összefogva a lutheránus német fejedelmekkel - a háború folytatása mellett döntött, de csapatai 1634-ben a délnémet területen lévő Nördlingennél súlyos vereséget szenvedtek a császáriaktól. Pedig ekkor már Wallenstein nem is vezethette a birodalmi seregeket, ugyanis túlzottan megegyezésre hajló különutas politikája miatt II. Ferdinándnál kegyvesztetté vált, és a Nyugat-csehországban lévő egeri szállásán hadseregének egykori tisztjei (valószínűleg a császár utasítására) meggyilkolták. A nördlingeni vereséget követően megbomlott a protestánsok egységfrontja. 1635-ben elsőnek a szász választófejedelem- a korábban egyszer már megszerzett sziléziai Lausitz átengedése fejében – békült ki a császárral, aki viszont restitúciós elképzeléseit adta fel. Ehhez a prágai békéhez csaknem valamennyi birodalmi rend csatlakozott. Az idegenek (főleg a svédek) kiűzéséről a birodalmi seregeknek kellett (volna) gondoskodni. De újabb fordulat állt be a háború menetében.

6.5.2.3.4. A francia szakasz (1635-1648) Franciaország immár nem halogathatta tovább a háborúba való közvetlen beavatkozását, és természetesen – katolikus volta ellenére – a protestáns erők oldalán. A korábban a császáriak ellen harcoló dánok viszont később – protestáns létükre a svéd túlhatatom ellensúlyozása érdekében a Habsburgok oldalán tértek vissza a harcmezőre. Végképp lehullott a lepel az idáig jobbára vallásháborúnak tűnő fegyveres konfliktussorozatról, és a dinasztikus, hódító jelleg egyre nyilvánvalóbbá vált. Különösen jellemző a francia első miniszter, Richelieu kétkulacsos politikája, hogy a hugenotta erődítményeket – megszegve a nantes-i edictum pontjait – előtte sorra elfoglalta (pl. La Rochelle-t protestáns angol segítséggel!), ugyanakkor szabad vallásgyakorlatukat meghagyta, majd gond nélkül szövetkezett a protestánsokkal, persze államérdekből. A cél a határok kitolása volt a Rajnáig. 1635-ben II. Ferdinánd hadat üzent XIII. Lajosnak, Franciaország viszont Spanyolországnak. A francia hadsereg a meglehetősen véres német frontot meghagyta a svédeknek. Maga a spanyolok ellen támadott, északon (Dél-Németalföld) és délen egyaránt. Hadászati szempontból különösen jelentős volt az 1643-ban Rocroi erődjénél, illetve 1648-ban Lens-nál vívott küzdelem, mindkét esetben francia sikerrel. Meg kell azonban jegyeznünk,

295

hogy mind Richelieu, mind pedig az őt követő új első miniszter, Mazarin alábecsülte a spanyolok ellenállóképességét, ami a háború elhúzódásához vezetett. Északon egyértelműen a hollandok tehermentesítése volt a stratégiai cél. A német fronton az új császár, III. Ferdinánd 1637-es trónra lépésekor elődjénél jóval nagyobb hajlandóságot mutatott a békekötésre, de az 1638-as új francia-svéd szövetség garantáltan meghosszabbította a háborút és a szenvedéseket. Ezt követően társultak a dánok a császárral. A háború legszörnyűbb szakasza azonban csak most kezdődött. Egész vidékek pusztultak el, váltak néptelenné. A parasztok nem tudták a földet megművelni, nem volt vetőmag, de tenyészállat sem. Éhínségek pusztítottak, az éhező emberek macskát, kutyát, patkányt, békát ettek, csalánt, komlót, gombát, füvet fogyasztottak. A különböző betegségek és mérgezések egyaránt tömegesek voltak, a járványok a rossz higiéniás viszonyok miatt gyorsan terjedtek. A pestisnél, koleránál, tífusznál nagyobb pusztítást csak a különböző zsoldos csapatok garázdálkodásai okoztak. A nördlingeni "kisiklást" követően 1636-tól ismét svéd győzelmekkel folytatódott az egyre keményebb küzdelem: Wittstock, 1636; újra Breitenfeld, 1644; Jankau, 1645. Ráadásul, miután I. Rákóczi György erdélyi fejedelem franciasvéd oldalon csatlakozott, keletről is fenyegették a Habsburgokat. Egyre jobban szorult a gyűrű. 1646-ban, a franciasvéd csapatok egyesülését követően az osztrák örökös tartományokban, sőt Csehországban folytak a harcok (pl. Jankau). Prága egy része is elesett, sőt Bécs esetleges ostroma is fenyegetett. Közben Dánia kiszállni kényszerült a harcokból (brömsebrói béke, 1645), ráadásul Norvégia egy részének az elvesztésével. Békére volt szüksége a Habsburgoknak is, de 1648-ban a franciák is erre kényszerültek, az ún. Fronde (parittya, azaz betiltott népi "fegyver") kirobbanása következtében előállt polgárháborús helyzetre való tekintettel.

6.5.2.4. A vesztfáliai békék és a háború mérlege A békekötésről ekkor már több éve folytak a tárgyalások. A Habsburgok ellen harcoló franciák és svédek diplomatái még 1641-ben két vesztfáliai várost, Münstert és Osnabrücköt jelölték ki a tárgyalások céljára. Azért két helyszínt, mert a protestáns svédek még találkozni sem akartak a Münsterben tárgyaló pápai nunciussal. E két helység kevesebb mint 50 km-re volt egymástól. Mindkettő püspöki székhely volt, melyek a háború ezt követő időszakában afféle demilitarizált övezetté váltak. Többéves vitát követően a súlyos császári vereségek (pl. 1645: Jankau) hatására a háborús feleken kívül valamennyi német fejedelem részt vehetett a béketárgyalásokon, mely tanácskozás a birodalmi gyűlések rangjára is emelkedett. Münsterben a katolikus államok (Spanyolország, Franciaország stb.) követei, Osnabrückben pedig a svédek, hollandok és protestáns szövetségeseik tárgyaltak (I. Rákóczi György erdélyi fejedelem követei is). 194 (!) európai uralkodó vett részt a béketárgyalásokon, többségükben persze kis német fejedelmek. A legtöbb döntés 1645 novembere és 1647 júniusa között született meg. A franciák még húzták egy kicsit az időt, mert a császár mellett a "másik Habsburgot", a spanyol királyt is szerették volna térdre kényszeríteni, de végül ezt a belpolitikai körülményeik nem tették lehetővé, és megkötötték a békét. A spanyolokkal vívott harcuk még 1659-ig folytatódott. Az aláírásra 1648. október 24-én került sor, majd a kölcsönös megajándékozást követően (a katolikusok például ereklyéket osztogattak) a tárgyaló küldöttségek Nürnbergbe siettek, ahol még 1651-ig vitatkoztak a feloszlatott hadseregeknek járó összegekről, valamint a svédek német földről való kivonulási menetrendjéről. (Az utolsó svéd katonák csak 1654-ben vonultak vissza a Balti-tengerhez.) Maga a békedokumentum 128 cikkelyből állt. Ez a kora újkor egyik első olyan sokoldalú megállapodása volt, melyet már a pápa bábáskodása nélkül hoztak létre. A modern Európa térképe ekkor kezdett kirajzolódni. A béke véglegesítette és évszázadokra tartósította Németország megosztottságát. A császárság fejedelmeinek belpolitikai (1356: német aranybulla), vallási (1555: augsburgi vallásbéke) függetlensége mellé immár külpolitikai önállóság is csatlakozott, igaz, némi megszorítással. Ez azt jelentette, hogy az egyes fejedelemségek- amit egyébként eddig is megtettek- szövetkezhettek egymással, sőt külső hatalmakkal is, csak ez a szövetség a császár ellen nem fordulhatott. (A későbbiekben ezt sem nagyon tartották be.) A protestánsok szabad vallásgyakorlatát is megerősítették, a vallásváltoztatáséval együtt. Rendezték az ezzel kapcsolatos birtokviszonyokat is. A háború egyetlen "békeévének" kezdőnapját (1624. január 1.) "normatív dátummá" nyilvánították. Ez azt jelentette, hogy az 1624 előtt elvett egyházi birtokokat a valódi tulajdonosok kezén hagyták. Ez inkább a protestánsoknak kedvezett. Ha a háború mérlegét a béke alapján vonjuk meg, megállapíthatjuk, hogy megerősödött a külső hatalmak közül Franciaország és Svédország (mindkettő a "béke biztosítója"). A franciák az 1552 óta birtokolt elzászi erődöket (Metz, Toul és Verdun a környékkel együtt) végleg megszerezték, a svédek Elő-Pomerániát, továbbá az Odera menti, a brémai és werdeni püspökségeket, s ezzel az Elba, Odera és Weser torkolatvidékét is megtarthatták. A fejedelemségek sorában a brandenburgi, a szász választó és a bajor megerősödött. Az utóbbi szintén választófejedelem lett, immár a nyolcadik. Megkapta Pfalz dunai területeit, az elűzött pfalzi választó fia viszont a rajnai Pfalz birtokába került. Dánia területet vesztett, a Habsburgok ugyan nem, de a császári hatalom szinte teljesen névlegessé vált. A Német-római Birodalom lényegében laza államszövetséggé változott. A Habsburg Birodalom hatalmi súlypontja Kelet-Közép-Európába került át. Svájc és Hollandia függetlensége immár végleges lett, Spanyolország napja is végképp lealkonyult. Ami a háborús pusztítás mértékét illeti, erről erősen megoszlanak a vélemények. Kutatónként és térségenként nagyon eltérő adatokkal találkozhatunk, de valószínűleg a korabeli propaganda kissé felnagyította a pusztulás mértékét. A birodalom lélekszáma így is 20-40 százalékkal csökkent, de voltak térségek (Brandenburg, Pfalz szinte egésze, Szászország és Szilézia bizonyos területei), ahol 60-75 százalékos is volt a lakosság fogyása. Ezerhatszáz várost és

296

nyolcezer falut dúltak fel a különböző zsoldos csapatok, a városi lakosság lélekszáma úgy 25-30 százalékkal, a falusiaké viszont 45-50 százalékkal csökkent. Elképesztő volt a kegyetlenkedés. Magdeburg és más városok lerombolásán kívül tömeggyilkosságok is voltak. (Például nőket és gyerekeket tereltek templomokba, majd csóvát vetettek rájuk.) A parasztok többször a városokban kerestek menedéket. Egy falusi varga például feljegyezte, hogy házából harmincszor kellett Ulm városába menekülnie, és elkeserítő részletességgel írta le két gyermekének (köztük négyhetes fiának), mostohaanyjának és három lánytestvérének a halálát – három hónapon belül – 1634-ben. Érdekes, hogy az ún. "magaskultúra" nem szenvedett olyan súlyos károkat. Virágzott a barokk regény (Grimmelshausen Simplicissimusa a háború borzalmairól) és zene (Schütz művei). A képzőművészet és építészet (pl. Wallenstein és a bajor I. Miksa építkezései), az opera és balett, a természettudományok, a jog- és politikaelmélet (pl. Jacob Boehm) jeles alkotásokat és alkotókat termett. Ugyanakkor egyre szélesebb lett a szakadék a műveltebb osztályok és a közrendűek között.

6.5.3. Az angol forradalom évszázada (1603-1714) 6.5.3.2. A Stuart-abszolutizmus időszaka (1603-1640) 1603 márciusában meghalt I. Erzsébet királynő, aki az utolsó Tudor uralkodó volt a szigetország trónján. A trónöröklés körül azonban – a Tudorok hatalomra jutásával ellentétben – sok vita nem volt. VI. Jakab skót király (1567-1625) – a Tudor VII. Henrik leányági leszármazottjaként – ellenállás nélkül vehette át Angliában is a hatalmat I. Jakabként (16031625), és ezzel a két ország között perszonálunió jött létre, külön-külön saját parlamenttel, törvényekkel és önálló nemességgel. Skócia 1560 óta presbiteriánus ország volt, de a több évtizede uralkodó VI. Jakabnak nem túl jó tapasztalatai voltak a királyi – és bármilyen – hatalmat nehezen tisztelő nyakas skót kálvinista alattvalóit illetően. Így az angliai puritánokhoz való csatlakozás helyett – mivel azok az anglikán püspöki szervezet eltörlését várták tőle – váratlanul kijelentette: "Ha püspök nincs, király sincs." Az angol abszolutizmus lehetőségei azonban erősen korlátozottak voltak. Nem volt hivatásos bürokráciája, nagy és állandó hadserege, országos adókból származó bevételei pedig alig érték el azt az összeget, ami a francia király kincstárába csak Normandiából befolyt. Az adó és a hadsereg megszavazása a parlamenten múlott. Jakab uralkodása első évei ennek megfelelően a belső és külső béketeremtéssel teltek el, 1603-ban az 1598 óta zajló O'Neil vezette ír felkelés zárult le, 1604-ben pedig a Spanyolországgal 1588 óta folyó háború ért véget békekötéssel. 1605-ben volt Guy Fawkes és Thomas Winter vezetésével az ún. lőpor-összeesküvés, melyben a királyt az alsó- és felsőházzal együtt akarták felrobbantani katolikus merénylők, mint később kiderült, spanyol támogatással. III. Fülöp spanyol király célja az angol katolikusok lázadásának támogatása volt. A sikertelen merényletet követő perben elítélték ugyan az összeesküvőket, de csak annyit hoztak velük kapcsolatban nyilvánosságra, hogy vallási indíttatásuk volt. Az angol uralkodó és parlament viszonylagos egyensúlya már Erzsébet uralkodása végére megbillent, I. Jakab idején pedig a teljes összeomlás felé haladt. Már az 1604-1610 között zajló parlamenttel sem tudott zöldágra vergődni az új uralkodó, aki ráadásul kissé elhamarkodottan gondolta magát Nagy-Britannia királyának (pénzt is veretett ilyen felirattal), hiszen a skót és angol törvényhozás egysége végül is nem valósult meg. Az 1614-es "megzavart parlament" sem szavazott meg segélyt a királynak, akinek a szolgálatában szinte egymást váltották a korrupt főhivatalnokok. 1612ig az I. Erzsébettől "örökölt" Sir Robert Cecil még viszonylag tisztességesen "működött", de az utána következők (a Howard-család, Robert Carr) botrányt botrányra halmoztak, a "csúcs" azonban George Villiers, a király kegyence, a későbbi Buckingham hercege lett, aki fiatalemberként – a rossz nyelvek szerint – felettébb intim viszonyba került az 50. éve felé közeledő királlyal. Mint a harmincéves háború kapcsán említettük, 1613-ban Jakab lánya, Erzsébet nőül ment Frigyes pfalzi választófejedelemhez, aki a német protestantizmus, a Protestáns Unió vezető alakja volt. Ezt a Frigyest hívták meg a harmincéves háború elején a cseh trónra, ahol csúfos kudarcot vallott. Jakab cserben hagyta vejét ebben a válságos időszakban, pedig az 1621-es "üzleti parlament" kifejezte Frigyes melletti szimpátiáját. A fő téma azonban a kormányzat gazdaságpolitikájának a bírálata, illetve a vesztegetéssel vádolt Francis Bacon főkancellár elleni vádemelés volt. A parlament csak a Spanyolország elleni (Pfalzi Frigyes melletti) háborúra volt hajlandó adót megszavazni, a király azonban – miután ismét feloszlatta a törvényhozást – éppen azon fáradozott, hogy fia, Károly és egy spanyol infánsnő között dinasztikus házasságot hozzon össze. Károly és Buckingham 1622-es madridi küldetése csúfos kudarcot vallott, és az 1624-es negyedik parlament megszavazta a Spanyolország elleni háborúhoz szükséges összeget. Amikor 1625 elején Jakab meghalt, valójában már Károly és Buckingham kormányzott, úgyhogy ismét egy zökkenőmentes váltás következett be a trónon. I. Károly (1625-1649) felesége mégis egy katolikus lett, Marie Henriette, XIII. Lajos testvére. Cserében viszont az utolsó franciaországi hugenotta erőd, La Rochelle ellen kellett volna segítséget nyújtani, illetve biztosítani a katolikusok vallásszabadságát Angliában. Ez már sok volt az 1626-ban Károly alatti második parlamentnek, és annak ellenzéki vezetője, Sir John Eliot éles támadást intézett Károly rossz csillaga, Buckingham ellen. E parlament még a királynak élethosszig járó kikötői vámokat sem szavazta meg, amit viszont I. Károly a feloszlatást követően törvénytelenül mégis behajtott, sőt kényszerkölcsönöket is kivetett, hogy kincstárát feltöltse. A parlament és a király egymásnak feszülése az 1628/29-es "makrancos vagy engedetlen parlament"-en következett be, melyen a törvényhozás elfogadta a Jogok kérvényét (Petition of Rights). Ez a fontos dokumentum – mely részévé

297

vált a nem egybeszerkesztett angol alkotmánynak – tartalmazta azt, hogy a parlament hozzájárulása nélkül nem lehet adót szedni, továbbá hogy a polgárok személyes szabadsága sérthetetlen, és megfelelő indok nélkül nem lehet senkit sem letartóztatni, sőt tiltakozott a katonai beszállásolás, a hadi törvények ellen. Ekkor már ugyanis folyt a háború Franciaország és Spanyolország ellen, és La Rochelle felszabadítására gyülekeztek a csapatok Dél-Angliában. Majd meggyilkolták Buckinghamet, és újabb parlamenti vitákat követően a király 1629-ben ismét bezáratta a törvényhozást. Ezt tizenegy éves parlament nélküli kormányzás, a király személyes uralma követte, ami szokatlanul hosszú törvényhozás nélküli időnek számított Angliában. Károly új támasza William Laud, London püspöke (később Canterbury érseke) és Sir Thomas Wentworth (később Srafford grófja), korábban alsóházi vezető lett, aki később Írország kormányzójaként "kiérdemelte" a "zsarnok fekete Tom" nevet is. Sir John Eliot börtönben halt meg. I. Károly rossz szelleme Buckingham halálát követően a királyné lett, akinek a védelme alatt fokozatosan "divatba jött" az udvarnál a katolicizmus. 1637-ben még a pápa képviselőjét is fogadták, ami különösen nagy felháborodást keltett nem udvari körökben. Ráadásul az anglikán egyház bírálóit súlyosan büntették, hol csonkítással (fül- és orrlevágás), hol súlyos pénzbírsággal, hol életfogytig tartó börtönnel. A király legfőbb gondja azonban továbbra is a pénztelenség volt. Alkalmi adókból tartotta fenn kormányzatát. Ilyen volt az ún. hajópénz (Ship Money) is, amit eredetileg a kikötővárosok fizettek, hajóállítás céljából. Ezt az – egyébként is törvénytelen – adónemet terjesztette ki Károly 1635-ben a belső városokra is, ami ráadásul rendszeres adóvá vált. 1635ben egy ellenzéki vezető, John Hampden megtagadta a hajópénz befizetését, sőt mozgalmat indított a befizetés ellen, és 1637-ben próbaperben támadta meg. A pert ugyan elvesztette, de az adómegtagadók aránya évről évre nőtt (1636: 3,5, 1637: 11, 1638: 61 százalék), miközben a skóciai események egyre súlyosabbá váltak. 1637-ben ugyanis Károly úgy döntött, hogy – csekély változtatásokkal, de – Skóciában is bevezeti az anglikán imakönyvet, amire valóságos nemzeti ellenállási mozgalom lett a válasz. A skótok "nemzeti egyezséget" (National Covenant) kötöttek, hadsereget toboroztak, és 1638-ban akkor nyomultak be Észak-Angliába, amikor Károlynak a legkevesebb pénz állt a rendelkezésére. Nem volt más választása tehát, mint ismét összehívni a parlamentet. Az 1640 áprilisában összeülő "rövid parlament" az "ősi ellenség" skótokkal szimpatizált. A feloszlatást követően az ellenzék vezetőit, köztük John Hampdent és John Pymet letartóztatta a király. A skótkérdés azonban továbbra sem oldódott meg, sőt a skót hadsereg Newcastle-t is elfoglalta. 1640 szeptemberében a főrendek tanácsa is a parlament újbóli összehívását javasolta az uralkodónak, aki októberben kénytelen volt a skótokkal megalázó békét aláírni. (Pénzelnie kellett az ÉszakAngliában "ideiglenesen állomásozó" csapataikat.) Nem maradt más választása tehát, mint a parlament újbóli összehívása.

6.5.3.2. Forradalom, polgárháború és köztársaság (1640-1660) Az 1640. november 3-án összehívott "hosszú parlament" kisebb megszakításokkal majd húsz évig ülésezett, és a vallás, a szabadság és a tulajdon védelmének jelképévé lett, de ennek a húsz évnek nem vált kizárólagos terepévé. Az első két évet az angol forradalom történetében mindenképpen parlamenti szakaszként (1640-1642) értékelhetjük. Parlamenti határozattal az abszolutizmus gyűlölt figuráinak, Straffordnak és Laudnak a vád alá helyezésével kezdődtek az események. (1641 májusában, illetve 1645 januárjában a kivégzésükre is sor került.) Megszüntették a kiváltságos bíróságokat (Csillagkamara, Északi és Walesi Tanács, Magas Bizottság), és szabadon bocsátották a személyes uralom időszakában vallási-politikai okok miatt bebörtönzött puritánokat (pl. az Eliottal együtt bebörtönzött Lilburne-t). 1620 óta, az első puritán emigránsokat az észak-amerikai angol gyarmatokra szállító Mayflower vitorlás hajó indulásától kezdve egyre többen vándoroltak ki vallási-politikai okokból Angliából. (Egy ízben Oliver Cromwell is felszállt egy kifutni készülő hajóra, de annak indulását akkor a király éppen megtiltotta. Tegyük hozzá, nem Cromwell miatt.) Más fontos parlamenti határozatok is születtek. Ilyen volt a háromévenkénti ülésezésről szóló törvény (Triennial Act), amely a parlament rendszeres, nem csupán királyi önkényen múló összehívását biztosította. A törvénytelenül kibocsátott kikötői vámokat eltörölték, a Hampden ellen hozott bírói ítéletet megsemmisítették és a hajópénz kivetését törvénytelennek nyilvánították. 1641 novemberében a Strafford vaskezétől megszabadult írek újra felkeltek. Vita bontakozott ki a parlamentben arról, hogy királyi megbízott vezetheti-e az Írországba küldendő hadsereget. Megszületett a Nagy tiltakozás (Grand Remonstrance) című vádirat, mely több mint kétszáz pontban sorolta fel a király bűneit, és alig tucatnyi szavazattöbbséggel vált alsóházi határozattá. A király a szokásos eszközhöz nyúlt, és fegyvereseivel le kívánta tartóztatni az ellenzék vezetőit, Hampdent, Pymet és másokat, akik azonban a Cityben menedékre találtak. Károly elvesztette Londont, és 1642 januárjában kénytelen volt elhagyni fővárosát, hogy aztán már csak fogolyként térhessen vissza oda. Ekkor azonban már elkerülhetetlen volt a polgárháború, a két fél közötti ellentétek feloldhatatlannak tűntek. Kik álltak egymással szemben? A király követőit "gavalléroknak" (hetvenkedő tiszt) hívták. Az angol Cavalier (azaz gavallér) szó a spanyol Caballeróra (azaz lovag) utal. A "kerekfejűek" a puritánok voltak, akik a rövid, kerekre vágott hajviseletükről kapták a nevüket, és azt hangoztatták, hogy a királypártiak külföldi, a spanyolok szolgálatába szegődött pápisták. De szó volt itt a vidék (country) és az udvar (court) szembenállásáról is. Semmiképp nem pusztán "osztályalapú" szembenállásról volt itt szó. Az ellenzék "polgári" volt abban az értelemben, hogy a civil társadalom autonómiáját képviselte, de gazdálkodásukat, életvitelüket, eszményeiket tekintve a hagyományok szorításában éltek. Legfontosabb szövetségesei paraszti (yeoman) tömegek voltak. A királypárti oldalon – természetesen a főnemesség mellett – találhatunk olyan sikeres vállalkozó köröket is, akik gazdasági okokból az udvar érdekszférájához kötődtek. Megosztott volt a köznemesség (gentry), amelynek vállalkozó része (újnemesség) a

298

"kerekfejű" tábor vezető erejét adta. Ehhez társult a polgárháború idején egy földrajzi megoszlás is, amennyiben a fejlettebb keleti és déli területek Londonnal az ellenzék, a kevésbé fejlett északi és nyugati területek pedig a király mellett álltak ki inkább. Fontos előrebocsátani, hogy a legszegényebb paraszti és városi rétegek semlegesek maradtak, ami eleve megakadályozta az események túlzott radikalizálódását. A polgárháború (1642-1648) augusztus 22-én egy jelképes eseménnyel kezdődött, amikor a királyi hadsereg Nottinghamben felvonta a zászlót. A király seregeiben Rupert herceg (Pfalzi Frigyes és Stuart Erzsébet fia), I. Károly unokaöccse vezette a lovascsapatokat. A polgárháború kezdetekor még csak huszonhárom éves volt, mégis rendelkezett harci tapasztalattal a harmincéves háborúból, ahol a hollandok zsoldjában harcolt. Igaz, többet volt fogságban, mint a harctéren. A parlamentiek seregét Robert Devareux, Essex grófja vezette, akinek az édesapját – összeesküvés vádjával – még Erzsébet királynő küldte vérpadra 1601-ben. Míg a "gavallér" hadsereg kis létszámú, gyakorlott és meglehetősen fegyelmezetlen volt, addig a "kerekfejűek" hadereje a Londonban toborzott polgárőrségből állt, nagyobb létszámmal (kb. tizenháromezer fő), biztosabb anyagi háttérrel, de gyakorlatlanabb katonákból. Az első csaták 1642-1643-ban nem is hoztak igazán döntést, mert a királyper lovasság és parlamenti gyalogság erősebb volt a másik hasonló fegyverneménél. A fordulat kezdete 1643-ban két esemény volt. Szeptemberben a parlamentiek Ünnepélyes Ligát és Szövetséget (Covenant) kötöttek a skótokkal, akiknek a serege 1644 januárjában átlépte a határt. Közben Oliver Cromwell – a polgárháború elején elesett ellenzéki vezető, John Hampden rokona, 1628 óta parlamenti képviselő – "vasbordájú"-nak (ironside) nevezett lovascsapatot szervezett. Ennek tagjai – ellentétben a korábban sokszor erőszakkal besorozottakkal – öntudatos, alapos kiképzésen átesett, fegyelmezett puritán, főleg independens harcosok voltak. E két új erő a parlamenti oldalon alapvető változást hozott az erőviszonyokban, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt fölénybe kerültek, és 1644-ben Marston Moornál, majd 1645-ben Nasebynél döntő győzelmet arattak a királypárti seregek felett. 1646-ban azok fő fészkének, Oxfordnak az elfoglalásával lezárult a polgárháború első és legvéresebb szakasza, hiszen 1642-1646 között Anglia több polgárát vesztette el, mint a "Nagy"-nak is nevezett I. világháborúban. A király a skótokhoz menekült, akik 1647 elején kiadták őt a parlamentnek, melynek erőin belül ekkor már nehezen beszélhetünk egységről. A puritánok presbiteriánusokra (konzervatívok) és independensekre (radikálisok) bomlottak. A parlamenti seregek első parancsnokai a presbiteriánusok közül kerültek ki. A vallási különbségen túl az volt az eltérés a puritánok két szárnya között, hogy a presbiteriánusok mindenképpen megegyezésre törekedtek a királlyal, míg az independensek nem mindenáron akartak egyezkedni. Az utóbbiak felülkerekedését mutatta 1645 elején, hogy az ún. önkéntes lemondási határozattal a főrendeket és a-többnyire presbiteriánus – parlamenti képviselőket megfosztotta hadseregbeli tisztségüktől – Cromwell kivételével. Megszületett Sir Thomas Fairfax vezetésével az új mintájú hadsereg (New Model Army), és az eredmény Naseby és Oxford lett. 1646 októberében megszüntették a püspökségeket, amely intézkedés nyomán azok földjei áruba bocsáthatóvá váltak. A meghasonlott parlamentiek két tábora kőzött vita robbant ki a polgárháború vélt befejezését követően, hogy mi legyen a hadsereg sorsa. Különösen a presbiteriánusok szorgalmazták a hadsereg feloszlatását oly módon, hogy Írországba küldjék őket – az elmaradt zsold kifizetése helyett-az 1641 novembere óta zajló újabb felkelés leverésére. A hadseregen belül viszont zendülés robbant ki, melyből Cromwell megerősödve került ki azzal, hogy a katonák oldalára állt. Hadseregtanácsot hoztak létre a tábornokok, a tisztek és a sorkatonák képviselőiből, és kiáltványt adtak ki. Ebben megfogalmazták, hogy addig nem oszlik fel a hadsereg, amíg sérelmeiket nem orvosolják. A habozó tiszteket leváltották, a fogoly királyt a parlament felügyelete alól a hadsereg "védőőrizete" alá helyezték. Ezután 1647 augusztusában London megszállása következett, majd tizenegy presbiteriánus vezető eltávolítása a parlamentből. Mivel a király és az independens tábornokok között titkos tárgyalások kezdődtek egy korlátozott jogkörű monarchia megteremtéséről, a londoni radikálisok (levellerek, azaz egyenlősítők) Lilburne vezetésével a Nép szerződése (Agreement of the People) címmel egy demokratikus alkotmány tervével álltak elő, ami a hadsereg egyes ezredeit is fellázította. Ismét Cromwell erélyes fellépése döntött, aki rendet teremtett a hadseregben. Szükség is volt erre, mert a király a zűrzavarban megszökött a hadsereg felügyeletéből, és a skótokkal kötött szövetséget. 1648 nyarán azonban az országba benyomuló skótok Prestonnál vereséget szenvedtek immár Cromwelltől mint a puritán hadsereg parancsnokától. Ezzel az újabb polgárháború is lezárult. Az independensek – ezúttal a levellerekkel szövetségben – megszállták Londont, és 1648 decemberében Pride ezredes "megtisztította" a parlamentet (mintegy száz presbiteriánus képviselőt távolított el). Ez lett a "csonka parlament". A királyt pedig bíróság elé állították, és mint "az angol állam árulóját" 1649. január 30-án kivégezték. Európa uralkodó körei iszonyodva tekintettek Angliára. Ráadásul a monarchiának is – igaz, csak egy történelmi pillanatra-vége szakadt a szigetországban. A köztársasági "intermezzo" 1649-től 1660-ig tartott. Közvetlen előzménye természetesen a monarchia és – vele együtt – a felsőház eltörlése volt. A demokratikus reformok elmaradtak, a levellerek szembe is fordultak az új hatalommal, melynek élén a Rump (csonka parlament) tagjaiból kiválasztott Államtanács állott. Cromwell leszámolt, illetve kiegyezett belső ellenfeleivel, majd megindult seregével az ír kérdést lezárni. Ez ugyanis nem csupán angolellenes, hanem ráadásul "pápista" is volt. 1649 szeptemberében Drogheda helyőrségét és civil lakóit – mintegy háromezerötszáz embert – szó szerint lemészárolta. (Történetesen ezek nagy része angol royalista érzelmű protestáns volt.) Még szomorúbb sorsra jutott Wexford, melynek lakóit kiirtották. Nem csoda, hogy Cromwell a mai napig a leggyűlöltebb angol név az írek számára! A következő állomás Skócia volt. Bár Cromwell a skótokat- az írekkel ellentétben – kedvelte, de 1650 szeptemberében mégis benyomult seregével az országba, mert II. Károlyt (1660-1685), I. Károly fiát ott királlyá koronázták. Dunbarnél – bár az ellenség túlerőben, Cromwell pedig szorult helyzetben volt, mégis – döntő győzelmet aratott. Egy évvel később a Közép-Angliába nyomuló skót csapatokat verte meg Worcesternél. 1652-re megszületett

299

Írország szervezeti törvénye is, mely az ír lakosság zömét a "zöld sziget" legterméketlenebb nyugati részébe kívánta kitelepíteni. A jó földek viszont londoni kereskedők kezébe kerültek, akik ennek fejében pénzt kölcsönöztek a parlamentnek, amelyből a hadsereg zsoldját fizették. Íme, így valósult meg először-igaz, még csak "de facto" – "NagyBritannia" egysége, melyről már I. Jakab is ábrándozott. 1651-ben egy fontos törvény is született, amely stratégiai jelentőségűnek bizonyult az angol történelemben, jószerével Cromwell egyetlen "fennmaradt" alkotásaként is tisztelhető. Ez volt a hajózási törvény (Navigation Act), mely kimondta, hogy a szigetországba csak angol hajók vagy a terméket előállító országok hajó szállíthatnak árut, kizárva ezzel a holland közvetítő kereskedelmet. Ennek következménye egy angol-holland háborít volt 1652-1654 között, amit sikerült Cromwellnek eredményes békével zárnia. Jamaica angol gyarmat lett. 1653-ban szétkergették a "csonka parlament"-et, mert kevés reformot hozott. Helyette Cromwell júliusban összehívta a hadsereg vezetőiből és az independens kongregációk képviselőiből a "barebones (vékonypénzű) parlamentet". Ezen viszont túl radikális reformterveket vettek a napirendre, ami decemberben a parlament feloszlatásához vezetett. A hatalom ismét a hadseregé, azaz Cromwellé lett, aki Lord Protectorként a saját kezébe vette az ország irányítását. A királyi palotába költözött, és felségnek szólíttatta magát. Ez lett a "protektorátus időszaka" (1653-1659), mely a Lambert tábornok által megfogalmazott A kormányzás eszköze (Instrument of Guvernement) című alkotmány alapján működött. A választókerületeket újjászervezték. Cromwell 1654ben kénytelen volt parlamentet összehívni, mely azonban nem volt hajlandó elismerni a hadsereg megnövekedett hatalmát, és új alkotmányt akart. Erre a Lord Protector 1655 elején feloszlatta, és egy kisebb királypárti felkelés örve alatt a katonai uralmat kiterjesztette. Angliát tizenegy körzetre osztották, mindegyik élén egy-egy nagy hatalmú tábornokkal, akik személyesen Cromwellnek voltak felelősek. Lényegében katonai diktatúra jött létre. Azért csak lényegében, mert a parlamentet továbbra sem lehetett nélkülözni. 1656-ban azzal hívták ismét össze, hogy a spanyolok elleni háborúhoz pénzt szavazzon meg. Ugyanakkor a képviselők nem voltak hajlandók támogatni a katonai körzetek parancsnokainak a fegyveres erőit, sőt új alkotmányt is akartak. Ez vezetett az Alázatos kérelem és tanács megszerkesztéséhez, melyben felajánlották Cromwellnek a koronát, cserében a végrehajtói hatalom ellenőrzésének a jogáért. Bár a Lord Protector hajlott a kompromisszumra, és csekély módosítással elfogadta a tervezetet (a koronát viszont nem! ), 1658 elejére azonban a képviselők makacsolták meg magukat, erre Cromwell feloszlatta a parlamentet. Szeptember elején a teljesen magára maradt és elszigetelődött Lord Protector meghalt, de azzal a jogával élt, hogy utódát kinevezhette. Így lett legidősebb fia, Richard a legfőbb közjogi méltóság birtokosa. Az Oliver Cromwell utáni protektorátus azonban árnyéka volt csupán az eredetinek. Mindent elárul az új Lord Protector gúnyneve. Úgy hívták, hogy "tönkrement Dick". Bár az 1659 elején újra összehívott parlament elismerte őt, de a hadsereg előtti tekintélye nyomába sem jöhetett apjáénak. Amikor a parlament az ellenőrzése alá kívánta vonni a hadsereget, annak vezetői kényszerítették Richardot a képviselőház feloszlatására. Ezzel újra a hadsereg kezébe került a hatalom, és amikor májusban a tábornokok ismét visszaállították a "hosszú parlament" maradványait, Richard Cromwell lemondott. Ezt követően a hatalom a feloszlatott Államtanács egyes tagjainak a megbízásából Monck tábornoknak, a skóciai seregek parancsnokának a kezébe csúszott, aki 1660 februárjában bevonult Londonba. A "csonka parlament" feloszlatását követően, 1648 végén a kizárt presbiteriánus képviselőket visszahívták, majd áprilisban már csak presbiteriánus és királypárti képviselőkből álló, ún. "konvent parlament" született, amelynek feladata a király visszatérésének az előkészítése volt. Visszaállították- igaz, a royalista főrendek nélkül – a felsőházat, és elfogadták II. Károly április 4-i brédai nyilatkozatát. Ebben a király ígéretet tett az amnesztiára (a "királygyilkosok" kivételével), a földbirtokviszonyokban bekövetkezett változások elismerésére, a vallásszabadság biztosítására és a hadsereg pénzügyi követeléseinek a teljesítésére. A köztársasági "intermezzo" véget ért, II. Károly 1660. május 25-én visszatért Angliába. 6.5.3.3. Restauráció és dicsőséges forradalom (1660-1689) A puritánok két évtizedes uralmát követően egy emberöltőnyi mosolyszünet ért véget. Az eddig tiltott játékok és szórakozások, a kockajáték, a tőzsdézés, a kártyázás, az evés, ivás, dorbézolás általánossá vált, melyekben a király "példát mutatott". Szórta a pénzt, szeretőket tartott. Jellemző jelenet, amikor 1667-ben a hollandok – az újabb angolholland háború eseményei során – felhajóztak a Temzén, és lőtték a londoni raktárakat, a király lepkehálóval lepkét kergetett a szobájában a szeretőjével. Míg a puritán időkben tiltották a színielőadásokat, most rendkívül vérbő darabokat játszottak, melyekben a női szerepeket immár nők alakították. Az emberek kezdtek adni öltözködésükre, tekintélyt parancsoló, ennek megfelelően jókora parókákat hordtak, kávéházba jártak, újságokat olvastak, és az azokban megjelent pletykákon "csámcsogtak", pipáztak, szivaroztak, tubákoltak, még a nők is. A vidék is visszatért az Erzsébet-kori könnyed életvitelhez, ami rókavadászatokkal egybekötött vidám társasági életet jelentett, labdázással vagy csak lovaglással, bifszteket ettek, saját főzetű barna sört ittak. Az egyszerű nép körében is jellemzőek voltak a falusi mulatságok, bálok, búcsúk, ünnepek. II. Károly (1660-1685) – az előbb rajzolt képtől némiképp eltérően, legalábbis apjához képest – értelmes, kompromisszumokra kész uralkodó volt. Például nem kérdőjelezte meg a parlament szerepét adókivetési és törvényhozási jogát illetően. Vallási szempontból is toleranciára törekedett, bár ez végeredményben nem vált dicsőségére, mert a katolicizmus Angliában nem kívánt megerősödéséhez vezetett. Apja kivégzését sem torolta meg túlzottan "vérgőzösen", mert a brédai nyilatkozatban ígérteknek megfelelően a kegyelmi törvény (Act of Indemmity) alapján csak a "királygyilkosokat", vagyis az I. Károlyt elítélő independens parlamenti bíróság még élő tagjait állították

300

bíróság elé (ötvenhét képviselőt). Ebből harminc embert ítéltek el, és "mindössze" tizenegyet végeztek ki (igaz, válogatott középkori módszerekkel), és meggyalázták a már elhalt korábbi vezetők (pl. Cromwell, Pym) holttestét. A földkérdés rendezése is nagyjából a nyilatkozatban foglaltaknak megfelelően történt, az elkobzott birtokokat elméletben visszaadták royalista tulajdonosaiknak, de az eladottakat már nem. A "konvent parlament"-et az 1661-1679 között működő "gavallér" vagy "csatlós parlament" követte. E parlament első fontosabb, a restauráció Angliáját meghatározó döntései az új főkancellár, Sir Edward Hyde Clarendon gróf nevével fémjelzett, ún. Clarendon-törvények voltak, melyeknek azonban valójában semmi közük nem volt a névadóhoz. Ezek: a testületi törvény (Corporation Act, 1661), mely a városi önkormányzatokról szólt; az egység törvénye (Act of Uniformity, 1662), mely a vallási egység foglalata akart lenni; az imaháztörvény (Convenricle Act, 1664), mely a nem anglikán gyülekezetekről rendelkezett, valamint az ötmérföldes törvény (Five Mile Act, 1665), mely az elűzött papokról és tanítókról címet is viselte. Közös volt ezekben, hogy – szemben az uralkodóval és Clarendonnal, akik az anglikán térhódítást korlátozni kívánták – mindenünnen igyekeztek kiszorítani az ún. nonkonformista (anglikán egyháztól eltérő, annak nem megfelelő) irányzatokat: a helyi hatóságokból, céhekből, az egyházakból, iskolákból, egyetemekről; megtiltották az anglikán liturgiától eltérő istentisztelet minden formáját, az elűzötteket távol tartották a lakóhelyüktől, a városoktól. A lényeg mindenesetre az volt, hogy az egyszer már 1640-ben szétzúzott anglikán egyházat – intoleranciájával és agresszivitásával együtt – 1660-1665 között visszaállította. Közben azért "jó" törvények is születtek. Ilyen volt az újabb háromévenkénti törvény (Triennial Act, 1664), mely előírta a parlament megadott időközönkénti összehívását, vagy az újabb hajózási törvény, a terméktörvény (Staple Act, 1663), mely a gyarmatokra (Amerikára) is kiterjesztette a korábbi hasonló rendelkezés hatályát, ismét csapást mérve a holland közvetítő kereskedelemre. Ennek következménye ugyan egy újabb háború lett a két ország között, melyből Anglia végül ismét "jól jött ki". Visszaállították a felsőházat, valamint az egyházi bíróságok jó részét is, a Magas Bizottság kivételével. 1662-ben Károly feleségül vette Braganzai Katalin portugál hercegnőt, aki Tangiert és Bombayt hozta a házasságba. De mit ért ez, ha ugyanebben az évben eladták a franciáknak a sokkal értékesebb Dunkerque városát és környékét, amit még Cromwell szerzett meg néhány évvel korábban. Itt kezdődött Clarendon népszerűségének hanyatlása, amit aztán London (és Anglia) "három sötét éve" követett 1665-1667 között. 1665-ben a pestis, 1666-ban a tűzvész és 1667-ben a hollandok már említett felhajózása a Temzén Londonig. A kortársak mindhárom tragikus eseményt pápista ármánynak és Clarendon bűnének tekintették, s ennek eredménye a főkancellár elűzése lett 1667-ben. A következő kormány – ha lehet – még "rosszabb" volt. Legalább is a neve ezt mutatta: Cabal (azaz titkos összeesküvés). Valójában öt név kezdőbetűje rejtőzött e szóban: Clifford, Arlington, Buckingham, Ashley Cooper és Lauderdale. Közülük George Villiers, Buckingham hercege le sem tagadhatta volna, hogy "apja fia", az 1628-ban merénylet áldozatául esett Buckingham hercegé. "Alkimista, szélhámos, államférfi és pojáca" – írták róla, aki együtt nevelkedett a későbbi II. Károllyal, nagyjából egykorúak lévén. Ashley Cooper, Shaftesbury earlje, a nagy köpönyegforgató, az örök túlélő volt. Életében a következetességet a katolicizmus elleni küzdelem jelentette. Ő lett a whig "párt" megalapítója is. A Cabal-kormány idején az ország kettős külpolitikát folytatott. Egyrészt Anglia, Hollandia és Svédország nyílt szövetsége Franciaország ellen, másrészt II. Károly szövetsége – a doveri titkos szerződésben – az általa csodált XIV. Lajossal. Ez az angol király régi terve, a rekatolizáció útján tett első lépés volt, persze megfelelő francia pénzsegély ellenében. Bár valójában II. Károlyt soha nem hozták lázba a hitbéli kérdések, de öccse, Jakab valóságos vallási fanatikusnak volt tekinthető, és persze katolikusnak. Károly az 1672-ben kirobbanó francia-holland háborúban a franciák oldalára állt, és szinte egyidejűleg kiadta híres/hírhedt Türelmi rendeletét (Declaration of Indulgence), melyben felfüggesztette a katolikusok és a nonkonformista protestánsok (pl. presbiteriánusok) elleni büntető intézkedéseket. A parlament ezt a következő évben érvénytelenítette, és meghozta az ún. próba- vagy eskütörvényt (Test Act), mely az anglikán szertartások szerinti életet írta elő, továbbá a király egyházfőségére tett esküt, és a katolikus tanok elleni nyilatkozatot tartalmazta az állami és katonai tisztségek viselői számára. (Nem véletlenül, mert ennek nyomán mondott le a trónörökös yorki herceg, Jakab a főadmirálságról.) A kormány felbomlott, mert több tagja – így Ashley Cooper is – lemondott. A kincstárnok Clifford utódja, Sir Thomas Osborne, később Danby earlje lett az új kormányzat vezetője, aki mindenáron (vesztegetéssel és hivatalok osztogatásával is) parlamenti többséget akart szerezni. Ezért 1674-1679 között rendszeresen elnapolták a "renitenskedő" parlament üléseit, amit azért tehetett meg Danby, mert pénzt kapott Franciaországtól. Ugyanakkor franciaellenes politikát folytatott. Ennek jegyében 1674-ben "kiszállt" Anglia a hollandok elleni háborúból, 1677-ben pedig házasságot "hozott össze" Jakab lánya, Mária és a protestáns Orániai Vilmos között. 1678-ban újabb katolikus összeesküvés lepleződött le, s ezt követően mozgalom indult Jakab trónöröklése ellen, melynek nyomán a yorki hercegnek egy időre – önként – távoznia kellett az országból. A parlament "ellenlépése" Danby vád alá helyezése, majd az alkotmányerejű törvények sorába "emelkedő" Habeas Corpus (azaz: "Tiéd a test" – az elfogatási parancs kezdő szavai) törvény volt 1679-ben. Ez a személyes szabadság biztosítását mondta ki azzal, hogy bírói elfogatási parancs nélkül senkit nem engedett letartóztatni, illetve bírói vizsgálat nélkül senkit nem lehetett fogságban tartani. 1679-1681 között, a "gavallér" vagy "csatlós parlament" feloszlatását követően három parlamentet hívtak össze, melyek mind szembekerültek a kormányzattal. Ekkor, a választási kampányok során kezdett körvonalazódni két pártszerű "képződmény" Angliában. A whigek – Ashley Cooper, Shaftesbury earlje vezetésével – az udvarral szemben álló hajdani vidéki (country) párt örökösei voltak, és nevük a lótolvaj, majd a harcos írországi skót presbiteriánus asszociációja volt. Alapelvüknek a királyi hatalom parlamentáris korlátozását tekintették. Támogatóik a kereskedelmi és pénzérdekeltség emberei, valamint a nonkonformista protestánsok lettek. A toryk – a korábbi udvari párt (court) – neve

301

az angol betelepülőket üldöző törvényen kívüli ír pápistákéból eredt, a Jakab melletti kiállást demonstrálva. Legfőbb követőik a nagybirtokos arisztokrácia és a felső papság tagjai voltak, utóbbi miatt "egyházi" pártnak is nevezték őket. 1681-ben, a parlamenti szünetekben új pártelnevezések születtek. A whigek főhadiszállásukról, a londoni Zöld Szalag Klubból petíciókat küldtek a parlamenti ülések elnapolása, illetve a feloszlatás ellen-innen a "peticionisták" elnevezés, míg a toryk felháborodtak a petíciók miatt – innen a "felháborodók" név. Az 1681-es oxfordi parlamentet követően Károly idején már nem hívták össze a törvényhozást. Jakab visszatért önkéntes száműzetéséből, és bírói terror kezdődött a whigek és nonkonformisták ellen. Ashley Cooper is – titkárával, John Lockkal együtt – emigrációba kényszerült. Egy újabb összeesküvés alkalmat adott II. Károlynak – aki egyre nyíltabban vállalta a katolikusságát –, hogy leszámoljon politikai ellenfeleivel. Halálos ágyán pápistának vallotta magát. Így könnyű volt a hatalmi váltás, II. Jakab (1685-1688) ellenállás nélkül szerezte meg a trónt. A hadsereget és a flottát még Károly biztosította a számára, amikor Tangierből hazavezényelte az ottani elitalakulatokat. Ezért senki sem merte "szóvá tenni", hogy 1684-ben a háromévenkénti törvény alapján össze kellett volna hívni a parlamentet. A szintén még Károly utolsó éveiben átalakított – pontosabban privilégiumok tekintetében erősen megkurtított – városi alkotmány eredményeként 1685-ben összeülő parlament nem véletlenül kapta a "leglojálisabb" jelzőt, hisz csaknem kétmillió fontot szavazott meg Jakabnak. A király – mellőzve az 1673-as próba- vagy eskütörvényt – sorra katolikusokat nevezett ki kulcspozíciókba. Így pápista lett Írország kormányzója, és katolikus hadsereg szervezésébe kezdett. A flotta parancsnoka, a főpecsétőr és az állam más vezetői gyakorlatilag "újjáélesztették" – ha más néven is – a Magas Bizottságot. Jakab 1687-ben türelmi nyilatkozatot adott ki, amelyben megszüntette a hűségeskük rendszerét. 1688-ban újabb türelmi nyilatkozat tett közzé, melyet ráadásul az ország valamennyi templomában ki kívánt hirdettetni. Ez ellen hét püspök tiltakozott, mondván, a királynak nincsen joga semmibe venni a törvényeket, amelyek a nonkonformisták számára megtagadták a vallási türelmet. Erre a püspököket bebörtönözték, bíróság elé állították, majd felmentették. Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy Jakab felesége fiút szült, s ezzel a rekatolizáció távlatot nyert. 1688, június 30-án hét magas rangú angol úr – köztük a londoni püspök és Danby – meghívta Orániai Vilmost Angliába, sőt még fegyveres segítséget is ajánlott neki, Igaz, koronát egyelőre még nem. Jakab visszakozott. Bejelentette a parlament összehívását, továbbá azt, hogy az alsóházban nem lesz katolikus képviselő. Csaknem minden törvénytelen intézkedését visszavonta, de még mindig nem érzékelte igazán a veszélyt. Amikor ugyanis szövetségese, XIV. Lajos katonai segítséget ajánlott fel neki, azt kevélyen visszautasította. Pedig Orániai Vilmos sokat késlekedett, és csak november 5-én szállt partra tizenháromezer fős seregével _ egy ágyúlövés nélkül. Az angol flotta protestáns parancsnoka – aki egyébként Jakab hű embere volt – semmit sem tett, majd öt hét tétovázás után megadta magát. Addigra John Churchill, Jakab és Anglia legkiválóbb hadvezére is dezertált, sőt a király lánya, Anna is átszökött a protestánsokhoz. A király felesége – csecsemő fiával – már korábban elhagyta az országot. Jakab teljesen magára maradt, de kiderült, még a szökésre is képtelen. A tengerpart fövenyén összevissza futkározva – a dagályt várta, hogy indulhasson – először elvesztette az ország pecsétjét, majd a halászok – mivel jezsuita kémnek nézték – átadták a katonáknak, akik Londonba vitték. Jellemző, hogy végül Orániai Vilmos holland testőrei szervezték meg a "szökését" 1688 karácsonyán. Eddigre már Orániai Vilmos tökéletesen ura volt a helyzetnek. Karácsony szent napján hatvan angol főrend felkérte őt az államügyek intézésére és a parlamenti választások meghirdetésére. Közben 1689 első munkanapján ismét egy "konvent parlament" feladata lett a közjogi krízishelyzet kezelése. Végül is az a "megoldás" született, hogy a pecsét "eldobásával" Jakab jelképesen lemondott a trónról. Egy hónapos huzavona következett, majd február elején megszületett a Jogok nyilatkozata (Declaration of Rights), mely később, decemberben Bil1 of Rights néven szintén az alkotmányerejű törvények sorába emelkedett. (Döntő része volt a megfogalmazásában a fiatal whig-párti jogtudósnak, Edward Somersnek; a jogszabályt a toryk is elfogadták.) Ennek megítéléséről erősen megoszlanak a történészi vélemények. Vannak, akik az uralkodói jogok jelentős korlátozása, a szabadságjogok (a szólás, vitatkozás és tárgyalás szabadsága) első említése miatt az alkotmányos monarchia alapokmányának tartják. Mások szerint viszont "csüggesztően maradi" e dokumentum, a fenti minősítés csupán whig-párti legenda, hiszen az uralkodó – minden korlátozása ellenére – továbbra is maga dönthetett miniszterei és titkos tanácsosai személyéről, bel- és külpolitikai programjáról. Állítólag a koronázás előtt fel is olvasták a dokumentumot az uralkodópár előtt, melyre Vilmos és Mária semmilyen, az elfogadására valló utalást nem tett. Egy magyar történész hasonlatát átvéve: amennyiben a kifejlett rovar benne van a petében, lárvában, bábban, annyiban "programozódott" a "dicsőséges" forradalom által az alkotmányos monarchia létrejötte az angol állam és társadalom fejlődésébe. A "pártok" és az uralkodó között létrejött hatalmi egyensúly csak évtizedek múltán vált felismerhetővé.

6.5.3.4. Búcsú a Stuart-dinasztiától (1689-1714) Jakab soha sem nyugodott bele országa, trónja elvesztésébe. XIV. Lajos segítségével és az írországi katolikusokra támaszkodva a Drogheda melletti Boyne folyónál 1690 júliusában csatát vívott Vilmossal, és csúfos vereséget szenvedett. (Maga is alig tudott ép bőrrel eliszkolni a csatatérről.) Ezzel a "jakobita" időszak végképp lezárult Angliában, bár a bukott király franciaországi emigrációban bekövetkezett haláláig (1701) abban a hitben élt, hogy Anglia népe visszavárja őt. Fiát is a visszatéréshez való ragaszkodásra, valamint katolikus hite megtartására nevelte, ezzel azonban – persze szándéka ellenére – végképp kizárta a későbbi "vén trónkövetelőt" az angol trónöröklésből. (A reménybeli III. Jakab többszöri sikertelen visszatérési kísérlet után hetvennyolc éves korában hazájától távol halt meg.)

302

Angliában ugyanis 1701-ben megszületett a trónöröklési törvény (Act of Settlement), mely a katolikusokat (így elsősorban az elűzött Jakabot és fiát) kizárta a trónöröklésből, és a Stuart-ház kihalása esetén a hannoveri választófejedelem protestáns családtagjaira (I. Jakab lányának, Erzsébetnek és a pfalzi választónak a leszármazottaira) "hagyományozta" az angol trónt. (Bár a törvény fenntartotta a változtatás lehetőségét, de jelenleg is ez az öröklésrend van érvényben, igaz, az I. világháború előtt óta a német eredetet a Windsor-kastélyról kapott Windsor-ház névvel takarták el.) II. Mária (1689-1695) és III. (Orániai) Vilmos (1689-1702) uralkodása idején más fontos törvények, döntések is születtek. 1694-ben újabb háromévenkénti törvény biztosította a parlament rendszeres és gyakori összehívását. Ugyanebben az évben alapították az Angol Bankot. Egy évvel később lejárt az ún. engedélyezési törvény (Licensing Act), melyet nem újítottak meg többé, és ezzel megvalósult a viszonylagos sajtószabadság. Abban az Angliában, mely ekkor még korántsem volt a szabadság hazája, sokkal inkább az arisztokráciáé. A nyílt választásokon a többséget a pártok jellemzően szavazatvásárlással érték el. Nem véletlen, hogy a vezető miniszter (Prime Minister) az államkincstárnok volt. Ezt a viszonylagos békét azonban Franciaország, az elűzött király stratégiai szövetségese több ízben is veszélyeztette. A Boyne melletti csatát megelőzően például súlyos vereséget mért Beachy Head előtt az egyesült angolholland flottára. 1692 májusában a franciák megpróbáltak partra szállni, ekkorra azonban az angolok már újjászervezték a flottát, és La Hogue-nál szétverték a francia hajóhadat. Sikernek könyvelhette el Anglia, amikor 1697-ben – a rijswijki békében – XIV. Lajos ígéretet tett arra, hogy senkinek nem nyújt segítséget, aki Vilmos hatalmára tör. Ezt követően azonban 1701-ben mégis elismerte a bukott király fiának jogát az angol trónra. Ez eldöntötte Anglia belépését a Franciaország ellen szerveződő Nagy Szövetségbe, a hollandokkal és a Habsburgokkal kötött koalícióba. Amikor Vilmos a következő év tavaszán váratlanul meghalt, a háborúpárti whigek egy győztes választást követően megtették a szükséges előkészületeket. Anna (1702-1714), II. Jakab protestáns hitű lánya, II. Mária testvérhúga szinte egész életét az utód biztosítására fordította (tízszer vetélt, és öt megszült gyermekéből egy sem maradt életben), de sikertelenül. Közben igen nagy befolyásra tett szert II, Jakab "időben" dezertált hadvezére, John Churchill (a későbbi Marlborough hercege) és felesége, Sarah. Churchillt még Vilmos nevezte ki a szövetséges erők főparancsnokává, hogy aztán a spanyol örökösödési háború (1701-1714) legsikeresebb angol hadvezére legyen. Győzelmeinek sora: Blenheim (1704), Ramillies (1706), Oudenard (1708) és Malplaquet (1709). Közben otthon a Marlborough és Godolphin vezette koalíciós kormányban túlsúlyba kerültek a whigek, és 1707-ben Anglia és Skócia uniójának létrehozatalával – immár nem csupán "de facto", mint Cromwell idején, hanem "de jure" – megteremtődött Nagy-Britannia. A whigek egyre jobban belesüppedtek a háborúba, melyet a közvélemény és Anna királynő is ellenzett. 1710-ben már egy – a főkincstárnok Robert Harley vezette – tory irányítású minisztérium jött létre. Ez azonban hamar megbukott, és 1714-ben, halála előtt néhány nappal a királynő menesztette a trónöröklési törvény módosításával "kacérkodó" és ezzel a jakobitáknak kedvezni akaró – időközben Oxford earljévé "avanzsált" – politikust. A Hannoveri-dinasztia pártján álló whigek kerültek kormányra, és maradtak is csaknem egy fél évszázadig. Az új dinasztia ez idő alatt "gyökeret eresztett" Nagy-Britannia trónján. A jakobiták újabb, 1715-ös partraszállási kísérlete – a tory Bolingbroke támogatásával – hamvába holt kísérlet lett.

6.5.4. Az abszolutizmus fénykora és a francia hegemónia Európában 6.5.4.1. XIV. Lajos útja a tényleges hatalom felé (1643-1661) Azt gondolnánk, hogy a 17. században Európa figyelme az angol események felé fordult. Az igazság azonban az, hogy a kor emberei sokkal többet törődtek a Francia Királysággal. Egyrészt azért, mert lakosainak a száma – Európa egyik legnagyobb népességű országaként – a 17. század végén meghaladta a 20 milliót; másrészt azért, mert – legalábbis a kora újkorban – minden eddig tapasztaltnál nagyobb hatalmi összpontosítás valósult meg ebben az államban; harmadrészt azért, mert ez volt "Európa franciává válásának időszaka" diplomáciai, kulturális és több más vonatkozásban is. XIV. Lajos (1643-1715) mindössze ötéves volt, amikor apja, XIII. Lajos meghalt. Előző évben változott az első miniszter személye, aki Richelieu halálát követően – éppen a bíboros javaslatára – Jules Mazarin lett. A régens Ausztriai Anna, XIII. Lajos özvegye, akinek ráadásul – a rossz nyelvek szerint – viszonya is volt az új főminiszterrel. Nem csoda, hogy az itáliai származású vezető politikus és a Habsburg királyné ellen a kiváltságos rendek fellázadtak. Az 1648-1653 között zajló polgárháború, a Fronde két szakaszból állott. Az elsőnek, a "parlamentek Fronde"-jának (1648-1649) a kiváltó oka az a gazdasági válság volt, melyet a Spanyolország elleni háború miatt bevezetett pénzügyi rendszabályok (új adókivetések, a hivatalok megvásárlásának súlyosabb feltételei) váltottak ki. A parlamentek közül a párizsi – mely nem képviseleti szerv volt, hanem a legfelsőbb bíróság feladatkörét töltötte be – állt az elégedetlenkedő polgárok élére, és tagadta meg Mazarin egyes intézkedéseinek regisztrálását. Néhány fegyveres összecsapást követően 1649 tavaszára a frondeurök letették a fegyvert. A hercegek Fronde ja (1650-1653) már a főúri ellenállást jelezte, melyben nevezetes katonai vezetők (Condé herceg, Turenne marsall) és nagy intrikusok (Retz bíboros, Mazarin legnagyobb politikai ellenfele) vettek részt. Céljaikban rendi és abszolutista törekvések egyaránt megtalálhatók voltak, így az első miniszteri tisztség eltörlése, a parlamentek súlyának csökkentése vagy a protestánsok vallásszabadságának az eltörlése. A nagy játékos Mazarin – habár többször is

303

menekülni volt kénytelen Párizsból – ügyesen fordította egymás ellen ellenfeleit (Retz bíborost a hadvezérek, Turenne-t Gondé ellen), és 1653-ra végleg felülkerekedett. Ezzel – Angliával ellentétben – itt a királypárti erők nyerték a sok vért is ontó polgárháborút. Az ifjú király számára megrázó élmény volt a Fronde. Volt, amikor menekülnie kellett, volt, amikor álruhát kellett öltenie, és volt, amikor alvást színlelve el kellett tűrnie a hálószobáján átvonuló frondeuröket. Két dolgot mindenesetre megtanulhatott: egyrészt azt, hogy a hatalomért meg kell küzdeni, másrészt pedig azt, hogy a királyi hatalom biztosítéka az erő, és nem az alattvalók színlelt hajlongása. Ez utóbbi jegyében az 1655-ös párizsi parlamenti fellépését követően – amikor a tévhit szerint a szállóigévé vált mondása elhangzott: "Az állam én vagyok!" – annak szerepét egyetlen intézkedéssel a rendeletek bejegyzésére, illetve jelentéktelen bírósági ügyek intézésére korlátozta. Ekkor már Lajos egy éve felkent és megkoronázott uralkodó volt. 1658-ban súlyos betegségen – állítólag pestisen – esett át. Valószínűleg szerelmese, Mazarin lánya, Marie kitartó gondoskodása mentette meg, Lajos azonban mégsem kerülhette el a dinasztikus házasság kényszerét. Az 1659-ben lezárult francia-spanyol háborút követő pireneusi béke záloga XIV. Lajos francia király és Mária Terézia spanyol infánsnő házassága lett, ami – távlatilag – lehetővé tette a két királyság egyesülését. Igaz, ebbe az európai hatalmaknak is lett némi beleszólásuk.

6.5.1.2. A Napkirály tündöklése (1661-1684/85) Voltaire híres történeti munkája, a XIV. Lajos százada példaként állította a Napkirály életművét satnya 18. százada elé. A nagy király százada azonban csupán szűk huszonöt esztendő volt. 1661-ben meghalt Mazarin, akit a király őszintén megkönnyezett. Javaslatait – melyeket politikai végrendelete tartalmazott – a király megvalósította. Kezdve azzal, hogy nem nevezett ki első minisztert. Ez idő tájt alakult ki Európa legszakszerűbben felépített államapparátusa, és működött egészen a francia forradalomig. A legfontosabb a Magas Tanács vagy Nagytanács volt (Conseil d'en-haut), melynek tagjai, az államminiszterek elsősorban kül- és titkos ügyekkel foglalkoztak szerdai és vasárnapi ülésükön. Ez volt a király legszűkebb tanácsadó testülete. A Kiadványok vagy Sürgönyök Tanácsa (Conseil des Dépéches) főleg a belügyeket, a hadsereg és a közigazgatás ügyeit intézte. Az államminisztereken kívül ennek tagjai voltak az államtitkárok és a kancellár is. Az üléseit szombaton tartotta. A Királyi Pénzügyi Tanács (Conseil royal desfinances) költségvetési és adóügyekkel foglalkozott. Ez volt a legnépesebb testület a csúcsszervek közül, kinevezett vezetővel és három tanácsossal – közülük az egyik, Colbert, a pénzügyek főellenőre volt mindig az előterjesztő –, továbbá az államtitkárokkal, a kancellárral és a király által meghívott szakemberekkel. Heti egy ülést tartottak. Fontos volt még a Titkos Pénzügyi és Közigazgatási Tanács (Conseil d État privé, finances et direction), mely végrehajtással, illetve rendeletek előkészítésével foglalkozott, harminc körüli taglétszámmal. A Lelkiismereti Tanács (Conseil de Conscience) a vallás ügyeit igazgatta, afféle egyházügyi minisztériumként. Tagjai főpapok és a király gyóntatói voltak. A központi hatalomtól függő intendánsok kezében volt a helyi hatalom és igazgatás. Az eredetileg adókerületek élén álló intendatúrai tisztségviselők XIV. Lajos idején már összekapcsolták a központi kormányzatot és a helyi hatóságokat. Kinevezőjük a pénzügyek főellenőre volt, aki általában öt évre adott megbízást. Az állás nem volt megvásárolható és nem is önállósíthatta magát a központi hatalomtól. Munkájukat almegbízottak (subdélégués) segítették, akik egy-egy választótartomány élén álltak. XIV. Lajos döntően polgári származású hivatalnokokat foglalkoztatott, akiknek csak egy része volt taláros nemes, született arisztokrata pedig jószerével egy sem. (Ez utóbbiak vagy a néhány száz fősről 115 ezerre növekedett udvar létszámát gyarapították, vagy a hadseregben jutottak parancsnoki posztokhoz, esetleg a papi pályát választották.) Mégis – vagy talán éppen ezért – kiváló államférfiak álltak a király rendelkezésére. Első helyen kell említenünk Jean Baptiste Colbert nevét, aki a pénzügyek főellenőreként a gazdaság ügyeinek legfőbb irányítója volt. Hozzá kapcsolható a merkantilizmus francia változatának, a colbertizmusnak a kidolgozása és megvalósítása. Aktivizálta az amerikai, spanyolországi, levantei, északi- és keleti-tengeri, valamint a francia gyarmatokkal (Martinique, Guadeloupe, Haiti) folytatott kereskedelmet. Ennek érdekében fejlesztette a flottát, melynek kapacitását négyszeresére növelte, csaknem utolérve Angliát és a Hanza-városokat. Fontos volt iparfejlesztő tevékenysége is, állami manufaktúrák létesítésével, monopóliumok osztogatásával és szakképzett külhoni iparosok alkalmazásával. A legnagyobb sikereket a textil-, illatszer-, bőr- és dohányiparban, továbbá a csokoládégyártásban és a festőanyag-előállításban érte el. Utakat, csatornákat épített, több száz postaállomást létesített. Különösen vitatott volt adópolitikája, mely a "húzd meg – ereszd meg" kettős elvet követte. Csökkentette a vagyonadót, de növelte a közvetett adókat. Igen utáltak voltak az adóbérlők: az ő feladatuk volt az adó behajtása, persze busás haszonnal. Mindenesetre beszédes, hogy – bár Colbert ellenezte Versailles építését – a virágzó gazdaságból bőven jutott erre is és az igencsak pénzigényes hadsereg "táplálására" egyaránt. A hadügyek élén a Le Tellier-k álltak, előbb az apa, Michel Le Tellier, majd a fia, Louvois márki, de nem hagyhatjuk ki a már említett Turenne marsall nevét sem. Először a gyalogságot szervezték meg pikásokból, muskétásokból és gránátosokból, majd önálló lövészegységeket hoztak létre. A lovasság jelentősége – annak ellenére, hogy főleg nemesekből állott – csökkent, inkább a felderítő tevékenységre korlátozódott. A tüzérség csak a század végén fejlődött, viszont Vauban marsall az 1670-es évek végétől a határ mentén erődök egész láncolatát építette ki, ami éppen a tüzérséggel szemben mutatta meg a védelem lehetőségét. Louvois építtetett először kaszárnyákat. A hadsereg ellátása érdekében az országhatárok mentén raktárak létesültek, az erődítmények biztosítása alatt. Ezek voltak a minden irányban meginduló támadások fő bázisai. Hatalmas hivatalnoki gárdára volt szükség a hadianyag, az élelem és a takarmány összegyűjtésére, nyilvántartására és elosztására. Megjelent az egységes egyenruha is, ami önmagában jelezte

304

az összetartozást, és az egyedül a királynak való alárendeltséget. Vége lett a magánzsoldoshadseregek időszakának, annak ellenére, hogy továbbra is sok zsoldos katonát alkalmaztak. A hadsereg létszáma ily módon ugrásszerűen növekedett az 1660-as évektől az 1700-as évek elejéig, közel százezerről több mint négyszázezerre. Ehhez az önkéntes és erőszakos toborzástól a katonaállítási kötelezettségen át utóbb az általános mozgósításig minden eszközre szükség volt. És ezzel a roppant hadsereggel is háborút vesztett Franciaország. A külügyek élén előbb de Lionne, Mazarin egykori munkatársa, utána Pomponne márki, majd a Colbert-dinasztia tagjai álltak, de Croissy és de Torcy. A hódítások homlokterében az államérdek érvényesítése és az ún. korai gloire állt, hogy ez utóbbit a napóleoni időszakétól megkülönböztessük. Franciaország a harmincéves háború egyik nyertese volt, a "béke biztosítója"-ként minden korábbinál nagyobb nemzetközi tekintéllyel. Ez egyre agresszívebbé tette a francia külpolitikát, hisz XIV. Lajos Nagy Károly birodalmát tartotta elődjének, ami a Német-római Császárságnál is régebbi volt. Mindenesetre a francia-Habsburg vetélkedés egyre élesebbé vált. Ahány háború – szinte annyi ürügy. Az 16671668-as ún. devolúciós háború kapcsán például arra hivatkozott a francia király, hogy nem kapta meg az elsőszülött spanyol infánsnő után járó "jegyajándékot". A hatéves holland háború a Colbert által megfogalmazott kereskedelmi érdekből indult, no meg bosszúból, mert a devolúciós háborúban a hollandok állították meg a francia terjeszkedést. A következő ürügy – melynek megvalósításához már háború sem kellett – a valamikor hűbérbirtokként a francia király alá tartozó területek visszaszerzése volt. Ehhez ún. reuniós (azaz újraegyesítő) kamarákat hoztak létre. Cél volt még a természetes határok biztosítása, melynek a példája a pfalzi örökösödési háború volt az 1680-as évek végén. Richelieu és Mazarin nyomán XIV. Lajos is nagy jelentőséget tulajdonított az állam ideológiai egységének, és ennek fő eszköze a francia katolikus egyház volt. A gallikán egyház hittételek tekintetében elismerte a pápa illetékességét és felsőbb. Bégét, minden más vonatkozásban azonban a legkeresztényibb király (így hívták magukat a francia uralkodók) rendelkezett vele. Ez a vezető egyházi személyek kinevezését és – ami még fontosabb volt – a jövedelmek nagy részének elosztását jelentette. Ezen jogait igyekezett kiterjeszteni az 1682-es ún. gallikán cikkelyekkel: az egyház világi ügyeiben a király teljes függetlensége, a zsinatok elsőbbsége a pápa felett, a gallikán szokásjog törvényessége és a gallikanizmus kötelező tanítása az egyetemeken. Végül a pápasággal kompromisszumos megállapodás született, mert annak támogatására is szükség volt a janzenistákkal folytatott küzdelemben. A janzenizmus a katolikus egyházon belül jelentkező eretnekség volt, legalábbis a pápák értékelése szerint. Meghirdetője, Cornelius Jansenius belga püspök Richelieu bíborost támadta, aki – úgymond – a protestánsokkal szövetkezve elárulta a katolicizmus ügyét azzal, hogy az államérdeket a vallás elé helyezte. Később a janzenisták morális felfogása és magatartása eleve bírálata volt a világi hatalom korlátlanságának, machiavellisztikus gyakorlatának, sőt szembeszálltak – például egyik leghíresebb képviselőjük, Blaise Pascal – a jezsuiták hitet és politikai érdeket összekapcsoló tevékenységével. XIV. Lajos "rövid" századának a végeként értékelhetjük valláspolitikai döntését, az 1685-ös fontainebleau-i edictum kiadását. Ez az 1598-as nantes-i edictum visszavonását jelentette, melynek következtében megszűnt a hugenották szabad vallásgyakorlatának és templomaik működtetésének a joga. Ezzel a franciaországi protestánsok lényegében törvényen kívüliekké váltak, és mivel nagy részük a polgársághoz tartozó iparűző, kereskedő és értelmiségi volt, igen értékes társadalmi rétegekkel lett szegényebb az ország, amikor százezrek távoztak közülük külföldre. Jellemző, hogy néhány helyen – a "nyomaték kedvéért" – dragonyos katonákat szállásoltak be hugenotta családokhoz, ahol azok állati viselkedésükkel vagy a katolikus hitre való áttérésre, vagy menekülésre, de legrosszabb esetben öngyilkosságra kényszerítenék a "háziakat". XIV. Lajost köztudottan Napkirálynak is nevezték. De ez a napkultusz egyáltalán nem volt eredeti, mert egészen a középkorig visszavezethető. Előbb a 14. századi burgund államban, majd VI. Károly, később XI. Lajos, végül III. és IV. Henrik korában szerepelt a Napkorong mint az uralkodás és uralkodó valamilyen szimbóluma. Ilyen szempontból tehát nem meglepő, hogy XIV. Lajos is átvette ezt a "rekvizitumot". Nála azonban abszolút központi szerepet kapott ez a jelkép. Több okból is. Egyrészt vasárnap, a "Nap napján" született, másrészt felkenését követően egy balettben a napfelkeltét személyesítette meg, és a házassága alkalmából is viselte a Nap-emblémát, továbbá a születésnapjára veretett érmén szerepeltette magát Napkirályként, "A gall Nap felkelése" felirattal, no és számtalan festményen. Ez a napkultusz Versailles-ban duzzadt aztán óriásivá, és lett végképp maradandó, némiképp eltakarva a "Nagy" jelzőt is. Versailles – ez az eredetileg egyszerű vadászkastély – XIV. Lajos legmaradandóbb alkotása lett. Megépítésének több oka is volt. Egyrészt a király Fronde miatti viszolygása Párizstól. Másrészt – állítólag – megirigyelte korábbi pénzügyi főellenőrének, Fouquet-nek az új palotáját, ami fényesebb volt a királyénál. Harmadrészt Versailles először szerelmi fészek volt, mert ez volt az ifjú – egyébként persze már házas – király és a bájos Louise de la Valliére titkos találkozóhelye. Az építkezés a királyság egy teljes évi jövedelmébe került, míg a Napkirály 1682-ben beköltözhetett. Ezt követően – sőt némiképp már előtte is – párját ritkító udvari élet kezdődött vadászatokkal, bálokkal, kirándulásokkal, színielőadásokkal és más ceremóniákkal. A francia arisztokrácia színe-virága itt "rajzott", és fontosnak tartotta, hogy állandó ittléte biztosítékául palotát építsen az új városban. XIV. Lajos Versailles díszletei között nemcsak országa "első nemese", hanem Európa első számú uralkodója lett. Az új királyi központ udvarok sokaságának lett a követendő mintaképe, de utolérni senki sem tudta.

6.5.4.3. "A Nap árnyéka" {1685-1715) A Napkirály a sikerek láttán mértéket vesztett. Nem ismerte fel időben önmaga és országa korlátait. Végtelennek gondolta hatalmát, de hamar kiderült, nem volt az. Az 1680-as évek második felében megváltoztak a nemzetközi

305

erőviszonyok. 1688-ban a francia diplomácia azt követelte – a törökkel való viaskodása miatt szorult helyzetben lévő – bécsi udvartól, hogy ismerje el a korábbi reuniókat, fogadja el pártfogoltját a kölni érseki (és mellesleg választófejedelmi) székbe, sőt a pfalzi választófejedelmi címet is szerette volna családjának tudni. Ez utóbbi biztosítására hadsereget is küldött, mely vandál pusztítást végzett. Nem meglepő, hogy kibontakozóban volt egy franciaellenes európai nagykoalíció az augsburgi liga kibővítésével, a spanyolok, a hollandok, az angolok, több német fejedelem és Savoya részvételével. E szövetséget a – spanyolokat és Savoyát leszámítva – protestáns érdekközösség is vezérelte, különösen a nantes-i edictum visszavonása utáni nagyszámú Hollandiába, Angliába és Brandenburgba menekült francia hugenottára való tekintettel. Franciaország ezúttal többfrontos háborúra kényszerült Németalföldön, Itáliában és Spanyolországban, s ezt már kétszázezresnél is nagyobb seregével sem tudta olyan eredményesen megvívni, mint a korábbiakat. XIV. Lajosnak azonban ez a komoly figyelmeztetés sem használt, és a spanyol örökség kapcsán még jobban elvetette a sulykot. Tulajdonképpen ez a kérdés már évtizedek óta izgalomban tartotta a nemzetközi diplomáciát és az európai királyi udvarokat. A beteges és leszármazott nélküli spanyol Habsburg II. Károly a trónöröklés kérdésében végül is az osztrák Habsburgok és a Bourbonok közül az utóbbiak mellett döntött. A Napkirály komoly dilemma elé került. Ha nem fogadja el az ajánlatot, akkor az V. Károly óta valós Habsburg bekerítés veszélye ismét fenyegetővé válik. Az elfogadás viszont eddig soha nem látott méretű európai háborút jelentett, hiszen az angol egyensúlypolitika sem tűrhette a franciák túlzott megerősödését. Ráadásul a francia diplomácia – rosszul mérve fel a valós erőviszonyokat – hibát hibára halmozott. Nem csoda, hogy hamarosan – s ezúttal valóságosan- "nagy koalíció" jött létre Franciaország ellen a Habsburgok, Anglia, Hollandia, Brandenburg, később Savoya és Portugália részvételével, míg XIV. Lajos szövetségese csak az erősen meggyengült Spanyolország, a bajor és kölni választó és a távoli Rákóczi-szabadságharc lett. A Napkirály azonban ekkor bizonyította be ismét, hogy megérdemelte a korábban kapott "Nagy" jelzőt. A király állhatatossága és a nemzetközi diplomáciai kapcsolatok kedvező változásai végül lehetővé tették a kompromisszumos megegyezést XIV. Lajos számára. A Napkirály uralkodásának utolsó éveit a háborús kudarcokon kívül az ezzel járó gazdasági nehézségek is jellemezték, amit az udvar körein belül tapasztalható viták is súlyosbítottak, például a janzenisták további üldözése és a trónöröklés kérdésében egyaránt. A jezsuiták janzenistaellenességével ugyanis már a főpapság nagy része sem értett egyet, a trónörökösnek kiválasztott vézna kisgyermek dédunoka mellé pedig – kiskorúsága idejére – a szabadgondolkodó hírében álló orléans-i herceget kellett volna régenssé kinevezni, ami a királynak igencsak nem volt az ínyére. 1715 augusztusában a Napkirály még fogadta a perzsa követet, majd ágynak dőlt, és hamarosan átadta lelkét a Teremtőnek. Voltaire idézett művében így értékelt: "Mindazok ellenére, ami rosszat írtak róla, sosem fogják nevét (...) anélkül kiejteni, hogy ne e névben foglaltatnának egy örökké emlékezetes évszázad eseményei."

6.5.5. Nemzetközi kapcsolatok a vesztfáliai béke után (1648-1715/1721) Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter írja Diplomácia című munkájában: "Minden évszázadban színre lép egy ország, amely szinte bizonyos természeti törvényszerűségként mind hatalmánál fogva, mind pedig szellemi és erkölcsi indíttatásból saját értékrendjének képére formálja át a nemzetközi rendszer egészét." Nos, ha ez a megállapítás igaz, akkor a 17. században ez az ország egyértelműen Franciaország volt. Ez idő alatt kontinensünkön az "Európa" humanista szó terjedt el a "kereszténység" kifejezés rovására, előbb az 1660-as évekig nyugaton (Franciaországban, Hollandiában, Angliában), majd 1750 tájára Európa többi részén is. E késés fő oka, hogy ahol a törökkel vívott harcban még tovább élt a keresztes háborúk régi szelleme (Spanyolországban, Dél-Itáliában, a Habsburg Birodalomban, Magyarországon, Lengyelországban), ott nehezebben, lassabban gyökeresedett meg az új szóhasználat. Tehát az "öreg kontinens" harcokban változott, edződött.

6.5.5.1. A francia "könnyű" hegemónia (1648-1685) A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békéket követően tovább folytatódott a francia-spanyol konfliktus. Ezt zárta le 1659-ben a pireneusi béke, egy Mazarin által kötött ravasz, dinasztikus megállapodással. Lényege az volt, hogy az ifjú XIV. Lajos feleségül vette a legidősebb spanyol infánsnőt (IV. Fülöp lányát és örökösét) azzal, hogy annak örökösödési jogáról való lemondása fejében félmillió arany jegyajándékot kap Franciaország. A francia főminiszter jól tudta, hogy a meggyengült Spanyolország ezt soha sem tudja majd megfizetni, és így lehetőség lesz érvényteleníteni Mária Terézia lemondását, vagy Franciaország követelhet valamilyen spanyol birtokot az elmaradt jegyajándék fejében. XIV. Lajos és kormányzata később mindkét felmerülő lehetőséget kihasználta. A harmincéves háború Franciaország melletti másik nyertese Svédország volt. Jelentős német területeket szerzett a Balti-tenger térségében (pl. Elő-Pomerániát), és regionális középhatalommá vált. Stratégiája a harmincéves háborút követően az volt, hogy megvédje, illetve megerősítse ezt a pozícióját. Az első komoly kihívás az 1655-1660 között zajló északkeleti háború volt, mely eredetileg azért robbant ki, mert Krisztina svéd királynő (1632-1654) lemondását követően II. János Kázmér lengyel király – mint szintén a svéd Vasa-dinasztia sarja – bejelentette igényét a skandináv ország trónjára. Erre X. Károly Gusztáv, az új – egyébként Wittelsbach – svéd király seregével betört Lengyelországba, és elfoglalta Varsót és Krakkót. Ezt követően azonban Brandenburg ellenséges magatartása miatt a Porosz Hercegség

306

felé fordult, és kierőszakolta a "nagy választó", Frigyes Vilmos támogatását. Közben azonban Dánia, Oroszország és a Habsburgok a lengyelek pártjára álltak, és Brandenburg is szakított "szövetségesével" (mivel Lengyelország elismerte a "nagy választó" szuverenitását a Porosz Hercegség felett), s így Svédország magára maradt. X. Károly Gusztáv ekkor Dániával szemben ért el – immár sokadszor – katonai sikereket, de a svédellenes szövetség térnyerését tapasztalva – Anglia és Franciaország javaslatára – a Gdańsk (Danzig) melletti Olivában békét kötöttek. Ebben Brandenburg megszerezte a Porosz Hercegség feletti szuverenitását, Lengyelország lemondott a svéd trónra formált igényéről, Svédország pedig – Oroszországgal szemben – megtarthatta Livóniát és Észtországot. A béke megtartásának a biztosítását Franciaország látta el. 1658-ban az egyházi választófejedelemségek (Mainz, Köln és Trier) megkötötték a Rajnai Szövetséget, mely a Német-római Birodalmon belül a Habsburgok hatalmi túlsúlyát volt hivatott ellensúlyozni. Ehhez később csatlakozott a pfalzi és a bajor választófejedelem, több német hercegség és őrgrófság, majd – Mazarin révén – Franciaország is, s ezzel a Rajnai Szövetség a császár birodalmi politikáját ellenző európai nemzetközi koalíció kiindulópontja lett. Közben azonban több mint fél évszázados szünet után újjáéledtek az osztrák-török háborúk is. A törökök 1663-as hadüzenetét és Érsekújvár oszmán elfoglalását követően Köprülü Ahmed 1664-es magyarországi hadjárata csúfos kudarccal végződött. Szentgotthárdnál a Montecuccoli vezette Habsburg seregek brandenburgi, szász, bajor támogatással, a Rajnai Szövetség (benne a franciák hatezer lovasa) segítségével legyőzték a törököket. Ezt követően azonban megkötötték az előnytelennek látszó (a magyar történeti irodalomban többnyire "szégyenletes"-nek nevezett) vasvári békét. Ez továbbra is elismerte a török gyámkodást Erdélyben és Magyarország megosztottságát, sőt Érsekújvárral és környékével tovább nőtt a török hódoltsági terület. A létrejött húszéves fegyverszünet ugyanakkor kiegyenlítette a Habsburgok számára a politikai hátrányokat. Egyetlen olyan háború volt a korban, melyben a franciák semmilyen szempontból nem voltak érintettek. Ez az orosz-lengyel háború volt Nyugat-Ukrajnáért, mely 1667-es andruszovói békében lengyel vereséggel zárult. Az előzmények 1648-ig nyúlnak vissza. A Bogdan Hmelnyickij hetman vezette Dnyeper menti kozákok ennek következményeként 1654-ben hűségesküt tettek Alekszej orosz cárnak, aki Ukrajna és Oroszország "újraegyesítését" követelte. Az ennek nyomán kirobbant orosz-lengyel háború azzal az eredménnyel végződött, hogy az orosz határ a Dnyeper folyóig tolódott ki, s Kijev és Szmolenszk is orosz fennhatóság alá került. E kudarc nyomán keletkezett belpolitikai zűrzavar miatt mondott le egy évvel később a lengyel trónról az utolsó Vasa uralkodó. Súlyosbította a helyzetet, hogy a jobb parti Ukrajna hetmanja, Mihail Dorosenko a Portához közeledett, ami alkalmat adott a Lengyelország elleni török beavatkozásra (1672-1676), és ez Podólia időleges elvesztését jelentette az uralkodóit ekkoriban gyakran váltogató ország számára. A törökök 1669-ben elfoglalták a Velence utolsó támaszpontjának számító Kréta szigetét is, és – igaz, kevésbé sikeres – háborút folytattak az oroszok ellen (1677-1681). Az európai háborúk nagyobb része Franciaországhoz közvetlenül is köthető, melyek a Richelieu által megteremtett államraison értelmében folytak. Az államérdek különböző formáit, ürügyeit a XIV. Lajos kori abszolutizmus kapcsán nagy vonalakban tárgyaltuk. A már említett ún. devolúciós háború során a cél tíz (hajdan az arras-i unióhoz tartozó) délnémetalföldi spanyol tartomány megszerzése volt. Hollandia, Anglia, Svédország és a császár azonban a spanyolok mellé állt, és Franciaország kénytelen volt beérni a háború végén az aacheni békében Lille és néhány flandriai város megszerzésével. Ezt követően ügyes diplomáciával már szövetségesnek nyerte meg XIV. Lajos Angliát (igaz, csak 1674-ig), Bajorországot, a kölni érseket és a münsteri püspököt a Hollandia elleni ún. hatéves háborúhoz (1672-1678). A százhúszezer fős francia sereg támadása először elsöpörte a gyenge holland ellenállást, de az Amszterdam elleni rohamot a gátak átvágásával már sikerült a németalföldieknek lelassítaniuk, majd a császár, Brandenburg, Spanyolország és Dánia szövetsége megmentette az Egyesült Tartományokat. Közben a svédek a franciákat támogatva Brandenburg ellen indultak, de a "nagy választó" Frigyes Vilmos legyőzte a félelmetes északi hatalmat, Ami Franciaországot illeti, a hatéves háborút lezáró nymwegeni – már franciául kötött – békében jelentős sikereket ért el, bár a fő cél, az egyesült németalföldi tartományok megszerzése nem teljesült. (Mégis XIV. Lajosból ekkor lett Nagy Lajos.) Ugyanakkor újabb flandriai területeket sikerült meghódítani, Franche-Comtéval egyetemben, sőt a saint-germaini békében a svédeket is megmentették háborús vereségük következményeitől. XIV. Lajos a megszerzett területek jog szerinti biztosítására Metzben és Besançonban – a parlamentek mellett – létrehozta az újraegyesítő kamarákat (chambres de réunion), s ezzel a nemzetközi kérdést egyoldalúan megoldva, francia bíróság elé utalta a vesztfáliai béke óta az országhoz került területek bonyolult közjogi státusának a rendezését. Így szerezte meg Strasbourgot, a Német-római Birodalom és Casale-t, Itália kulcsát, valamint a spanyoloktól elfoglalt Luxemburgot. Ezzel szemben a frank és felső-rajnai városok a frankfurti szövetséget szervezték meg, éppen a francia király területszerző politikája ellen, tegyük rögtön hozzá, nem sok eredménnyel. Olyannyira, hogy a törökök újabb támadását követően a császár és a Német-római Birodalom rendjei kénytelenek voltak a regensburgi fegyverszünetben a XIV. Lajos által elfoglalt ("újraegyesített") területekről lemondani. 6.5.5.2. A török visszaszorulása. és a "vitatott" francia hegemónia (1685-1715) Fontos európai eseménysor kezdetét jelentette 1683 júliusában Bécs újabb török ostroma. A körülzárt és kiürített császárváros alá sikerült egy Habsburg, bajor, szász és lengyel csapatokból álló seregnek eljutnia, majd szeptember 12én Sobieski (III.) János vezetésével megsemmisítő vereséget mérnie az ostromlókra. A következő év tavaszán megalakult a török kiűzésére a Szent Liga XI. Ince pápa közvetítésével és a császár, a lengyel király, valamint Velence

307

részvételével, melyhez 1686-ban Oroszország is csatlakozott. Ebbe az eseménysorba illeszthető az 1684-es regensburgi fegyverszünet a franciákkal, mely a Habsburgok "hátát" igyekezett biztosítani a törökellenes harcokban. 1686. szeptember 2-án, Buda visszafoglalásával vált egyértelműen az európai védekező háború átfogó, a török Magyarországról való végleges kiűzését célzó támadó háborúvá. Előbb 1687-ben Nagyharsánynál győzött Lotaringiai Károly és II. Miksa Emánuel bajor herceg, majd 1688-ban Belgrádot (Nándorfehérvár) is elfoglalták. Ezután azonban megtorpanás következett, tekintettel arra, hogy az európai nyugati hadszíntér is "megelevenedett". 1686-ban a császár, a spanyol és a svéd király, valamint a bajor választó létrehozta XIV. Lajos további területi követeléseivel szemben az augsburgi ligát. A Napkirály ezúttal azonban megkésett, mert amikor 1688 őszén I. Lipót császár apósának, Fülöp Vilmos pfalzi választófejedelemnek az országát – némiképp a török seregek mentesítésére – lerohanta, a jelentősen megerősödött Habsburgokkal a Szent Szövetség hadai már Belgrád kapuinál állottak. A pfalzi örökösödési háborúban (1688-1689) Anglia, a vele perszonálunióban lévő Skócia, valamint Hollandia, Spanyolország és Savoya is csatlakozott a Franciaország elleni szövetséghez. XIV. Lajos államának sikerült szinte teljes egységbe kovácsolnia Európát maga ellen! És még így is váltakozó sikerrel folytatódtak a harcok. 1692-ben a normandiai La Hogue-foknál gyülekezett egy harmincezer fős francia expedíciós hadsereg, hogy Angliában partra szálljon, de az egyesült angol-holland flotta elsöprő tengeri győzelmet aratott az addig sikeres francia hajóhadon. Az angliai partraszállás természetesen elmaradt, de szárazföldön továbbra is a franciák győztek az Orániai Vilmos vezette szövetséges és a császári csapatok felett is. Több katalóniai várat, sőt 1697-ben Barcelonát is elfoglalták. A szövetségesek egyedül Dél-Németalföldön értek el részsikereket. Franciaország gazdasága és társadalma azonban valósággal "belerokkant" a pirruszi győzelmekbe. A "vesztes" császáriak viszont tartani tudták a törökökkel szemben a pfalzi háború elején elfoglalt déli hadállásaikat – igaz, a Balkán felszabadításának lehetősége "lekerült a napirendről" –, valamint az angolokon és a hollandokon sem látszottak a kimerülés jelei. Ismét holland földön – ezúttal Rijswijkben – kompromisszumos békét kötöttek. XIV. Lajos kénytelen volt lemondani az 1678-ban megszerzett Lotaringiáról, de megtarthatta Barcelonát és környékét. A Habsburg-török háború is gyorsan lezárult, miután 1697-ben a zentai csatában a Savoyai Jenő herceg vezette császáriak megsemmisítő vereséget mértek a törökökre. (A törökök vesztesége 25 ezer, a császáriaké 430 fő volt!) I. Lipót azonban be kívánta fejezni az immár másfél évtizede tartó háborút. 1699-ben hosszas tárgyalások után megszületett a törökre nézve megszégyenítő karlócai béke, melyben Magyarország (a később Bánátnak nevezett Temes-vidék kivételével), valamint Erdély, Szlavónia és Horvátország nagy része felszabadult a török megszállás alól. A Habsburg szövetségesek is eredménnyel jártak: Lengyelország visszakapta Podóliát, Oroszország Azov erődjét, Velence Moreát a Peloponnészosz félszigeten és tengeri erődítményeit Dalmáciában. A török Délkelet-Európába szorult vissza. Ekkoriban már nagy volt a készülődés Európa másik felén. A legnagyobb gyarmatbirodalommal rendelkező spanyol trón megüresedőben volt, melyen V. Károly császár utódaiként másfél évszázada Habsburgok regnáltak. A természetes az lett volna, hogy a gyermektelen II. Károly halálát követően (1700 novembere) az osztrák Habsburgok következzenek. A másik szóba kerülhető örökös, az időközben elhunyt francia királyné, Mária Terézia spanyol infánsnő, II. Károly nővére maga és leszármazottai nevében korábban lemondott a spanyol örökségről. A férj, XIV. Lajos ambíciója azonban egyértelműen a spanyol trón elnyerése volt, és – diplomáciai, valamint katonai nyomással – elérte, hogy II. Károly legutolsó végrendeletében Anjou hercegét, Fülöpöt jelölte meg utódjául. A Napkirály minden mértéket elvesztett: "Nincsenek többé Pireneusok!" mondta. De ennél is árulkodóbb volt, hogy az új spanyol király megnyitotta a francia hajók előtt a kikötőket, és visszarendelték a spanyol garnizonokat a francia határról. Mindezek már 1701 őszére "összehozták" a császár, az angolok és a hollandok szövetségét a franciák ellen, és Károlyt, I. Lipót kisebbik fiát ismerték el spanyol királynak, aki habozás nélkül útnak indult leendő országába. A feltétel persze az volt, hogy Spanyolország nem egyesíthető a császársággal. Hamarosan csatlakozott a három szövetségeshez a császártól frissen kapott királyi címért hálás Poroszország is, Franciaországot viszont csak a kölni és a bajor választófejedelem támogatta, valamint a Habsburgok hátában kirobbant magyarországi Rákóczi-szabadságharc, amit viszont némiképp ellensúlyozott, hogy a savoyai herceg hamar átállt a franciák oldaláról a szövetségesekhez. A háború – a szokásos módon több fronton (Itáliában, a Rajna mentén és Németalföldön) – megindult, eleinte francia sikerekkel. A fordulat a bajorországi Höchstädtnél 1704-ben vívott csatában következett be, ahol a Savoyai Jenő és Marlborough hercege (John Churchill) vezette szövetségesek nagy győzelmet arattak a franciák felett, akik rövid úton kiszorultak előbb német földről, majd 1706-ban a torinói ütközetet követően Itáliából, végül az 1708-as oudenardéi csatát követően Dél-Németalföldről is. Lille elestét követően megnyílt az út a szövetségesek számára Franciaország belseje felé. Közben az 1703-ban Portugáliába érkező Károly főherceg – főleg angol támogatással – "mint kés a vajban" nyomult előre Spanyolországban, az angolok pedig 1704-ben megszerezték Gibraltár erődjét is. Amíg azonban a – francia hódítást gyakran elszenvedő – északi tartományok felszabadítóként üdvözölték, addig a kasztíliaiak idegen hódítót láttak benne, és felsorakoztak a meglehetősen tehetetlen V. Fülöp oldalán. 1707-ben Almamánál a francia-spanyol seregek győzelmet arattak, de Katalónia, Aragónia és Valencia támogatásával Károly és segítői "magukhoz tértek", és 1710-ben a császári seregek – Guido Starhemberg vezetésével – rövid időre visszafoglalták Madridot. Ez idő tájt újabb fordulat következett be a háború menetében. 1709-ben még Malplaquet-nél a Villar marsall vezette kétszázezer fős francia sereg-igazi élet-halál harcban-vereséget szenvedett a hasonló erejű szövetségesektől. Villar és Savoyai Jenő herceg is súlyos sebet kapott, de a győztes csata után előrenyomulók sorra bevették a határ menti francia erődítményeket, már-már Párizst fenyegették. Ekkor azonban a másik szövetséges hadvezér, Marlborough herceg hazájában, Angliában megváltozott a politika. Az eddigi háborúpárti whigek helyett a toryk ragadták magukhoz a

308

kormányrudat, akik – Bolingbroke külügyminiszter révén – 1711 elején tárgyalási készségüket nyilvánították ki a szorult helyzetben lévő francia udvarnak. Az egyetlen érv, mely a háború folytatása mellett szólt, az volt, hogy Károly főherceg spanyol trónra kerülésével nem jöhet létre a két Habsburg Birodalom egyesítése. Ez is megdőlt, amikor 1711 tavaszán I. József császár váratlanul meghalt, s Károly lépett örökébe. A magára maradt Savoyai Jenő pedig ezúttal már nem bírt Villar marsall csapataival, és a német-francia határon védelemre rendezkedett be. 1711-1715-ig hosszú tárgyalássorozat zajlott a háborús felek között. Az 1711. októberi londoni előzetes tárgyalásoktól az 1715. novemberi ún. sorompó-szerződésig tizennégy fontos egyezmény született, valamennyi az angol diplomácia műve volt. Ezek közül kettőt emelünk ki, az 1713. áprilisi utrechti békét és az 1714. márciusi rastatti megállapodást. Az utrechti béke a franciák angolokkal, hollandokkal, savoyaiakkal, portugálokkal és poroszokkal való megállapodásait tartalmazta, a rastatti megegyezés pedig a Habsburg-francia békekötést, kiegészítve az 1714. szeptemberi badeni békével, mely az előbbinek a Német-római Birodalomra való kiegészítése volt. Ezek szerint V. Fülöp megtarthatta a spanyol trónt, de lemondott a francia koronáról, ahogy a francia királyi hercegek is lemondtak a spanyol koronáról. Franciaország elismerte a Hannoveri-ház trónöröklési jogát Nagy-Britanniában, sőt észak-amerikai területeket (Hudson-öböl vidéke, Új-Skócia, Új-Fundland, Szent Kristóf-sziget az Antillákon) engedett át a szigetországnak, amely európai területeket is kapott (Gibraltár, Menorca), a rabszolga-kereskedelem, az ún. asiento-jog biztosításával egyetemben. Franciaországnak el kellett ismernie a Porosz Királyságot, és le kellett mondania (a Habsburgok javára) Spanyol- vagy Dél-Németalföldről is. A kis Savoya határát megerősítették Franciaországgal szemben, és megkapta a Szicíliai Királyságot (ezt később Szardíniára cserélte el a Habsburgokkal, akik a Nápolyi Királyságot is elnyerték), sőt az itteni herceg lett a spanyol trón várományosa, amennyiben V. Fülöp örökös nélkül halna meg. (Ennek az alkalmazására nem került sor.) 6.5.5.3. Az északi (nagy) háború (1700-1721) A vesztfáliai békék Franciaország melletti másik nyertese Svédország volt. Ahogy az előző fejezetben tanúi voltunk a francia hegemónia fokozatos elenyészésének, úgy itt Svédország regionális hatalmának hirtelen, néhány éven belüli megsemmisülését követhetjük nyomon, persze úgy, hogy a keletkezett hatalmi űrbe egy új állam benyomulását láthatjuk. A fiatal orosz cár, I. Péter második próbálkozásra a Szent Liga tagjaként 1696-ban megszerezte Azov erődjét, ami stratégiai fontosságú hely volt a törökök uralta Fekete-tengerre való kijutás előkészítéséhez. Ez azonban csak az egyik terve volt. A másik, a nagyobb, "ablakot vágni Európára", ami az ekkor még svéd kézben lévő Bari-tengeri, főleg észtországi kikötők valamelyikének a megszerzését jelentette volna. Ezt az európai útjáról visszatérőben, 1698-ban II. (Erős) Ágost lengyel királlyal kötött szövetséggel készítette elő, aki viszont a livóniai svéd területek után áhítozott. A svédellenes szövetség harmadik tagja a hanyatló Dánia lett, amely a szintén svéd fennhatóság alatt álló Holstein megszerzését tűzte ki célul. Svédország trónjára egy tizenöt éves inú ember került, XII. Károly (1697-1718), akit a hármas koalíció tagjai könnyebben legyőzhető ellenfélnek tartottak, mint elődeit. 1700 februárjában a lengyelek (pontosabban a térségben állomásozó szász napatok, hiszen Ágost szász választófejedelem volt eredendően) megindították támadásukat Livóniában, majd egy hónap múlva a dánok Holsteinben. Az ekkor tizennyolc éves svéd király meglepően érett gondolkodásról tett tanúbizonyságot. Reálisan felmérve az erőviszonyokat, a koalíció tagjaival való egyenkénti leszámolás mellett döntött. Teljesen váratlanul Koppenhágánál megtámadta a legkevésbé veszélyesnek tartott dánokat. A Holsteinben lévő dán csapatok visszavonására nem volt idő, így egy hónapon belül a Lübeck melletti travendali kastélyban rákényszerítette IV. Frigyes dán királyt (1699-1730) a békekötésre. Koppenhága elfoglalásával nem "bíbelődött", hanem villámgyorsan "átdobta" csapatait Livóniába. I. Péter cár – megszerezve Azovot – békét kötött a török Portával, majd augusztus végén bevonult a svéd fennhatóság alatt lévő Ingermanlandba. Ekkor az októberben Riga környékén partra szálló XII. Károly úgy döntött, hogy a Livóniában támadó szászok helyett a kevésbé veszélyesnek tartott oroszok ellen fordul, és – Észtországon "keresztülszáguldva" – november végén a narvai csatában négyszer nagyobb orosz sereget győzött le. A nyolcezer fős svéd sereg több mint tízezer orosz foglyot ejtett – köztük volt az egész vezérkar –, de a lovagias svéd király, miután nem tudott velük mit kezdeni, nagy részüket szabadon engedte. A következő áldozatok a Livóniában állomásozó szász seregek voltak, melyeket 1701-ben a Dvina folyónál vert szét XII. Károly, majd hozzálátott, hogy megvalósítsa fő célját, II. (Erős) Ágost "megleckéztetését". Litvánián keresztülvonulva 1702-ben Varsót és Krakkót is elfoglalta, majd Kliszów mellett súlyos vereséget mért a lengyel királyra. 1703-ban Toruń és Poznań is elesett, miközben Károly a határig üldözte Ágostot. A svédpárti lengyel rendek 1704-ben trónfosztottnak nyilvánították Ágostot, aki a bajt hozta országára, és a poznańi vajdát, Leszczyński Szaniszló grófot (1704-1709) választották helyette uralkodónak. Ágost azonban nem nyugodott ebbe bele, és orosz szövetségesének sikereire kívánt támaszkodni aki – részben Károly Narva utáni kegyéből (a hadifoglyok és a vezérkar szabadon bocsátása) – 1701-ben újjászervezte hadseregét. Ezzel a svéd király lengyelországi lekötöttségét kihasználva, területeket szerzett Ingermanlandon, Észtországban és Livóniában, majd a Finn-öböl partjára kijutva 1703-ban megalapította Szentpétervárt. 1704-ben már elég erős volt ahhoz, hogy Ágostnak segítséget tudjon nyújtani, aki ekkor váratlanul Kelet-Lengyelországban termett, hogy onnan orosz hadakkal megerősödve térjen vissza. Károly azonban Lvov elfoglalásával kettévágta a szövetségesek haderejét, és

309

először a Varsó felé vonuló Ágostot szorította ki csata nélkül az országból nyugat felé, majd 1705-ben a KeletLengyelországban lévő oroszokat keleti irányban. Amikor Ágost 1706-ban újból betört Lengyelországba, Károly Poznań mellett győzte le, majd a nemzetközi jogot semmibe véve, keresztülvonult a Habsburg Birodalomhoz tartozó Szilézián, és megszállta a Szász Választófejedelemséget. Az itt kikényszerített altranstädti békével végre elérte, hogy Ágost lemondott a lengyel trónról és az orosz szövetségről egyaránt. Érdekes és jellemző látvány lehetett, amikor a békekötés után a két király együtt ebédelt. A legyőzött – immár nem király, "csak" választófejedelem – Ágost ruháján csillogtak a sujtások, arany ékszerek, gyémántos csatok, míg a győztes Károly viseltes katonazubbonyt és térden felül érő egyszerű lovaglócsizmát viselt. A következő, döntő három évben (1707-1709) csak a svéd király és az orosz cár állt egymással szemben. Eleinte mindkét fél – de főleg a sok hadakozástól és vonulgatástól különösen fáradt svédek - erőt gyűjtött. Károly 1708-ban kerekedett fel seregével Szászországból, Lengyelországon és Litvánián át kelet felé vonult, de meglepetésre nem a balti területek visszafoglalására, hanem egyenesen Moszkva irányába. Közben szövetségre lépett Mazeppa kozák hetmannal, aki több tízezer fegyveres ígéretével Ukrajnába "térítette" a svéd királyt. Péter szinte mindent feladott volna a békekötés érdekében, de Károly tárgyalni sem volt hajlandó, mert feltétel nélküli megadást követelt. Rosszul tette! Vonulásai közepette elszakadt segédcsapataitól, elnyúltak utánpótlásvonalai, az orosz tél is megtette a magáét, és a kozák segédcsapatokat Péter szétverte. 1709 júliusában Károly teljesen magára maradt Poltava erődjénél, és a váratlanul rátámadó csaknem kétszeres túlerőben lévő orosz csapatoktól megsemmisítő vereséget szenvedett. Már a csata kezdetén megsebesült, és alig tudták őt kimenekíteni a harctérről. Poltava után Károly – és seregének alig több mint ezerfős maradéka – az akkor törökországi, Dnyeszter menti Benderbe menekült. A svédellenes szövetség gyorsan újjáéledt. Ágost visszavonta a lengyel trónról való lemondását, és felújította az orosz szövetséget, amihez a dán király is csatlakozott. A szász hadak nyugat, az orosz seregek kelet felől törtek be Lengyelországba, Leszczyński Szaniszlónak távoznia kellett. 1710-ben halvány reménysugár gyúlt a törökországi emigrációban lábadozó Károlynak. A Török Birodalom – nem kis részben a svéd király fáradozásainak köszönhetően – hadat üzent az oroszoknak, mivel a lengyelországi orosz jelenlét a török alóli felszabadulás reményét és ennek érdekében némi mozgolódást teremtett Moldvában és Havasalföldön. Péter ennek támogatására megjelent a Prut folyónál, itt azonban a két és félszeres túlerőben lévő török sereg bekerítette csapatait. Poltava minden eredménye kockán forgott. Máig megmagyarázhatatlan módon – csekély engedmények árán (pl. Azov visszaadása) – az orosz cár seregével együtt mégis megmenekült. A csatatérre vágtázó XII. Károly utolsó reményét is elvesztette. 1712-1713-ban – bár részsikereket arattak – végül az utolsó svéd csapatok is letették a fegyvert a szász-dán-orosz koalíció csapatai előtt. Az oroszok- a Svédországhoz tartozó – Finnország nagy részét is megszállták. 1714-től svéd területekre helyeződtek át a harci cselekmények. 1714-ben Károly páratlan lovas teljesítménnyel, Benderből indulva, Nagyszebent, Kolozsvárt, Zilahot, Debrecent és Pestet is érintve, a dánok által ostromolt Stralsundba a 2150 km-es utat 16 nap alatt tette meg. Közben a német fejedelemségek is megmozdultak a svédellenes szövetséghez csatlakozva. A Porosz Királyság Elő-Pomerániát és Usedomot, a Hannoveri Választófejedelemség pedig Brémát, Verdent és Wismart foglalta el. Az orosz seregek Finnország lerohanása után már a svédországi partraszállásra készültek. Bároly kétségbeesett próbálkozása volt, hogy 1716-ban a Dán Királysághoz tartozó Norvégiába tört be, de ott sem tudott teret nyerni. 1717-ben tárgyalni próbált – sikertelenül –, majd 1718-ban újra folytatta a norvégiai hadműveletet. Ennek során Frederikshall erődjének ostrománál érte a halálos lövedék. Utódja, testvére, Ulrike Eleonóra (1718-1720) azonnal felfüggesztette a harci cselekményeket. 1719-1721 között (1720-tól már Ulrike Eleonóra férje, a hesseni herceg I. Frigyes uralkodott) minden ellenfelével békét kötött Svédország, lemondva szinte valamennyi anyaországon kívüli területéről. Talán meglepő, de a svédellenes szövetség tagjai bizonyos kártérítést is fizettek a megszerzett területekért, sőt a cár Finnországot hajlandó volt kiüríteni, mert nem szerepelt a háborús célok között. Mindenesetre Svédország balti hegemóniája megszűnt, és egy új európai nagyhatalom született, Oroszország.

6.6. Az abszolutizmus alkonya Nyugaton, felvilágosult abszolutizmus Keleten 6.6.1. A nemzetközi kapcsolatok alakulása Az európai hatalmak nem csupán korábbi újvilági gyarmataikon voltak jelen, hanem más földrészeken is. Az ázsiai birodalmakat szinte bekerítették a szárazföld és a tengerek felől egyaránt. Elsősorban Oroszország, amely kelet, délkelet és dél felé terjeszkedve igázott le primitív halászó-vadászó népeket. A 17. század közepén-végén elérték az Amur folyót és a Csendes-óceánt, a 17. század elején pedig a Bering-szorost is felderítették, és átjutottak Amerikába. A 18. század végére a Fekete tenger teljes északi része orosz ellenőrzés alá került. Más ázsiai térségek, mint például Irán a Szafavidák alatt a 18. század közepéig a fellendülés jeleit mutatta, majd visszaesett, mert nem bírta a versenyt az angol, holland és francia kereskedelemmel. Az ország hamarosan az angolorosz vetélkedés kárvallottja, no meg a felvilágosodás nagy íróinak kedvenc terepe lett (pl. Montesquieu: Perzsa levelek). Afganisztán 1722-1736 között időlegesen Iránt is meghódította, majd az északi türk nomádok Indusig terjedő birodalmának martaléka lett. Indiában az angol, holland és francia kereskedők már a 17. századtól a -- szintén türk eredetű – Mogul Birodalom engedélyével létesítettek tengerparti telepeket. Ez a birodalom bomlott fel a 18. század

310

közepétől, és ezzel utat nyitott India francia és angol gyarmatosításának, a francia és az angol Kelet-indiai Társaság révén. A három kontinensre kiterjedő Török Birodalom "idegen test" volt Európában, abban az értelemben, hogy nem keresztény, hanem ázsiai kultúrát képviselt. Kína és Japán el tudott zárkózni az európai behatolástól, bár a két távolkeleti hatalom közül kétségkívül – már ekkor – Japán volt a fejlődőképesebb. A képlet általában az volt, hogy az inkább feudálisnak tartható ázsiai hatalmak, országok az Európából, annak is az epicentrumából érkező – főleg angol és holland – gyarmatosítók révén ismerkedtek meg a kapitalizmussal, melynek képviselői nem éppen legelőnyösebb arcukat mutatták itt és másutt. 6.6.1.1. "Emelkedő" és hanyatló államok Európában Az európai államrendszerben a vezető szerepet az északnyugati "fennsík" országai játszották. A 18. századig legjelentősebbnek számító francia-Habsburg versenyfutást fokozatosan a központi zóna legerősebb államainak, NagyBritanniának és Franciaországnak a vetélkedése váltotta fel. XIV. Lajos halálával, de még inkább a spanyol örökösödési háború elvesztésével a francia hatalmi hegemónia véget ért, de a kulturális és nyelvi megmaradt. Chaunu idézett felosztása szerint 1715-től a "megosztott hegemónia" időszaka következett el, melyen leginkább a szigetország és a gallok hazája közötti megosztást érthetjük, hogy aztán 1763-tól ez "átcsapjon" valamiféle angol hegemóniába. Itt nemcsak két komoly gyarmatbirodalommal is rendelkező európai hatalom csapott össze, hanem két külpolitikai stratégia. A franciáké Richelieu óta az államérdek, mely XIV. Lajos korában önpusztító erőmutatvánnyá vált. Az angol diplomáciai stratégia egyik alapelve a 18. század első felétől a splendid isolation (fényes elszigetelődés) volt, melynek lényege, hogy az "öreg" kontinens országai egymás ellen fecséreljék el a nemzeti erőforrásaikat. Kialakult az erőegyensúly politikája, mely megakadályozta, hogy egyetlen állam – mint korábban Franciaország – fölénybe kerülhessen. Ez nem az összeütközések elkerülését, hanem korlátozását jelentette, és – korántsem mellesleg – az lett a következménye, hogy többé nem pusztított háború Anglia földjén. A szigetország diplomáciája az európai erőegyensúly kialakítása tekintetében sikeres spanyol örökösödési háborút követően hamarosan tengeri és gyarmati hatalommá tette hazáját. Kialakult az alkotmányos monarchia politikai rendszere, melyben már polgári alkotmányosság volt. Franciaországban viszont fennmaradt az abszolutizmus régi rendszere, de már a XIV. Lajos-féle grand siècle (nagy század) tekintélye nélkül. A 18. század javarészt pénzügyi, morális és politikai válságok közepette telt el, de az ancien régime (régi rendszer) működött. A Habsburg Birodalom továbbra is nagyhatalom maradt, de erejét most már a dunai monarchiára alapozta. Oroszország az északi háború eredményeként került a nagyhatalmak közé, a század első évében létrehozott Poroszország pedig éppen a Habsburgokkal szemben vívta ki ezt az új státust. A kevésbé sikeres, hanyatló hatalmak között először a legnagyobb gyarmatbirodalommal rendelkező Spanyolországot említhetjük. Nagyhatalmi helyzete már korábban elenyészett, de sorsa a spanyol örökösödési háborúban pecsételődött meg. Hasonlóan korán, az északi háború következményeképpen veszítette el korábbi hatalmi helyzetét Svédország. A Török Birodalom – a Habsburgok régi ellenfele – is visszaszorult, de balkáni és Fekete-tenger környéki hódításait tartani tudta, sőt időnként kísérletet is tett a régiek visszaszerzésére. Korábbi fénye azonban egyre inkább megkopott, és úton volt az "Európa beteg embere" státus felé, ami azt jelentette, hogy pusztán nagyhatalmi érdekek tartották meg birodalmi létének maradványait. Lengyelország hanyatlása volt a leglátványosabb, hiszen a környező nagyhatalmak (Oroszország, Poroszország, Habsburg Birodalom) szorításában a 18. század végére – egy bő évszázadra – önálló állami léte is elenyészett a korábban büszke hatalomnak. Az egyes nagyobb államok közé ékelődött kis országok gyakran a nagyok ütközőzónájává váltak. Ilyen volt Svájc és Németalföld, de a Német-római Birodalom és Itália széttagoltságát is a nagyhatalmi érdekek tették tartóssá. Ezzel ellentétes folyamat volt – igaz, Európa kevésbé szerencsés felén –, hogy Kelet-Közép-Európa hajdan erős középkori államai (Lengyelország mellett Csehország, Magyarország) a nagyobb birodalmakhoz kerültek. Még tartósabban ez lett a sorsa a Balkánon ott "ragadó" Török Birodalom rabságában sínylődő, korábban meglévő középkori államoknak.

6.6.1.2. A dinasztikus háborúk és a "személyes" diplomácia évszázada A 18. század is bővelkedett fegyveres konfliktusokban. Ezek közül a legjellemzőbbek az ún. örökösödési háborúk voltak, például a pfalzi és a spanyol. Ugyanakkor ez a kabinetpolitika és a "személyes" diplomácia korszaka is, ahol a kormányzatok kicsinyes érdeke és a diplomaták ügyessége is szabályozta a nemzetközi változásokat, amelyek azonban a 18. század állandó háborúskodásai ellenére sem voltak nagyon jelentősek. A kicsinyes kor kicsinyes külpolitikája némiképp a történetírás jóindulatából nyerte el a klasszikus diplomácia "kitüntető" jelzőt. Az északi háború még véget sem ért, amikor Európa egy újabb hadszínterén is megszólaltak a fegyverek. A Török Birodalom 1711-es, az orosz haderő feletti diadalát követően 1715-re elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a karlócai békével elvesztett területek egy részéért megkezdje a harcot, először a görögök által lakott Moreáért (Peloponnészosz félsziget) a gyenge Velence ellen. Ebbe a háborúba azonban – Velence oldalán – ismét bekapcsolódtak a Habsburgok, egyrészt a még török fennhatóság alatt lévő magyar területek felszabadításáért, másrészt a balkáni terjeszkedés reményében. Az első Habsburg-török háború (1716-1718) döntő csatájára 1716-ban Pétervárad mellett került sor, ahol a Savoyai Jenő vezette császári seregek győzelmet arattak; egy évvel később újból elfoglalták Belgrádot

311

(Nándorfehérvár) is. 1718-ban kötötték meg a pozsareváci békét, melynek eredményeként nemcsak a Temes-vidék szabadult fel, hanem nyugat-havasalföldi, észak-szerbiai és észak-boszniai területek is. A következő a lengyel örökösödési háború volt (1733-1735). Az ekkor elhunyt II. (Erős) Ágost helyére a függetlenség- és franciapárti lengyel rendek az északi háború idején már trónon volt poznańi vajdát, I. (Leszczyński) Szaniszlót (1733-1734) választották uralkodónak. Az orosz- és Habsburg-barát rendek csoportja viszont ellenkirályként II. Ágost fiát, III. Ágostot koronázta meg. A Leszczyński-pártiak nem véletlenül voltak franciabarátok, mert frissen trónra emelt királyuk XV. Lajos apósa volt. Végül a katonaföldrajzi helyzet döntött, hiszen a szász, orosz és Habsburg támogatású Ágost seregei nagy (csaknem négyszeres) túlerőben voltak, és hamar kiűzték Leszczyrískit az országból. A harc időközben átterjedt a nyugati frontra (Rajna-vidék) és Itáliába is. A francia csapatok megszállták Lotaringiát, Spanyolország elérkezettnek látta az időt hajdani itáliai birtokai (Nápoly és Szicília) visszaszerzésére, Savoya pedig – francia támogatással – Lombardiába tört be. Az 1735-ös előzetes bécsi békében (a véglegeset 1738-ban kötötték) jobbára ismét a franciák diktáltak. A császár a Habsburg-ház leányági trónutódlása elismertetése ellenében lemondott a spanyol Bourbonok javára – az egyébként is távoli – Nápolyról és Szicíliáról, a lengyel trónról letaszított Szaniszló viszont – királyként – megkapta Lotaringiát és két közeli fejedelemséget. Hamarosan Európa délkeleti felén is kiújultak a harcok, először 1736-ban az oroszok és törökök között, melyhez – korábban kötött kétoldalú megállapodás alapján – csatlakoztak a Habsburgok is, természetesen az oroszok oldalán. A második Habsburg-török háborúban (1737-1739) az orosz-osztrák hadműveletek nem voltak kellően összehangolva, és a Habsburgok sikeres hadvezére, Savoyai Jenő sem volt már az élők sorában. Ebből következően a kezdeti osztrák előretörés után a törökök ellentámadásba mentek át, és visszafoglalták Nándorfehérvárt is. A belgrádi békében a Habsburgok kénytelenek voltak lemondani a Dunától és a Szávától délre lévő – az előző háborúban megszerzett – területekről. Mindez a Habsburg Birodalom gyengeségét jelezte az európai uralkodók számára, aminek nagy jelentősége volt az osztrák örökösödés körül kialakulóban lévő vitában. VI. Károly (1711-1740) német-római császár számára nagyon fontos kérdés volt a leányági örökösödés elfogadtatása mind a birodalom országaiban, mind az európai uralkodók részéről. Az 1712-1713-ban keletkezett "házi törvény", a Pragmatica Sanctio lényege az volt, hogy a birodalom országai és tartományai összetartoznak, amit a leányági örökösödés biztosíthatott. Ezt VI. Károlynak hosszú és szívós diplomáciai munkával sikerült elfogadtatnia a birodalom népeivel és az európai uralkodó dinasztiákkal egyaránt. Csupán Károly Albert bajor választófejedelem nem volt hajlandó elismerni a dinasztikus törvényt, benne a leányági utódlással, és az egész örökséget követelte. Mivel a bajorok és az osztrákok közötti fegyveres harc elkerülhetetlennek látszott, más német választófejedelmek is csatlakoztak az osztrák Habsburgok ellen kibontakozó szövetséghez, így a szász és a pfalzi, illetve a kölni érsek. Mind területi igénnyel léptek fel. Alig volt kevésbé veszélyes a – Mária Teréziához (1740-1780) hasonlóan szintén 1740-ben trónra lépő – porosz király (egyúttal brandenburgi választó) II. Frigyes (1740-1786), aki miután bejelentette igényét a Habsburg fennhatóság alatt lévő Szilézia nagyobb részére, szinte azonnal (1740 decemberében) megszállta a kívánt területeket. Ez jelentette az első sziléziai háború (1740-1742) kezdetét, mely minden Habsburg erőfeszítés ellenére Bécs katonai vereségével (1741: Mollwitz; 1742: Chotusitz) végződött. Az 1742-es boroszlói békében, amit Berlinben is megerősítettek, II. Frigyes megkapta Szilézia nagy részét, "cserében" elismerte Mária Terézia trónigényét, de nem sokáig. A Sziléziáért folyó háborúval párhuzamosan zajlott az osztrák örökösödési háború (1741-1748), mely a Habsburgokkal nyíltan szembeforduló német választófejedelmek (bajor, szász, kölni) szövetségébe vitte előbb a franciákat, majd XV. Lajos példája nyomán még egy sor európai uralkodót, Spanyolország, Savoya, Nápoly-Szicília urát is. Mária Terézia oldalán – a magyarokon kívül – csupán az orosz szövetség maradt. Anglia semleges volt ugyan, de II. György király (1727-1760) hannoveri választófejedelemként csatlakozott a Habsburg-ellenes szövetséghez. Mária Terézia igen szorult helyzetbe került. Passau térségében a bajorok jelentek meg, a franciák az Inn folyónál, Vesztfáliában, Itáliában (utóbbi helyen a spanyolokkal) és az Osztrák Németalföldön, Prága irányába pedig a szászok és bajorok (szintén a franciákkal) támadtak. 1741 végén elesett Prága, és a cseh rendek VII. Károlyként királyukká tették a bajor választót, aki a következő év elején elnyerte a német-római császári címet is, több mint háromszáz év múltán az első nem Habsburgként. A háború tehát kedvezőtlenül kezdődött Mária Terézia számára, de az első sziléziai csaták befejezése után lehetőség nyílt arra, hogy a Habsburg katonai erőt átcsoportosítsák a franciák és bajorok ellen, és visszafoglalják Prágát. Így 1743 elején Mária Terézia – aki eddig csak a magyar koronát kapta meg – cseh király lett. Ezt követően a szászok is különbékét kötöttek, sőt az angol király feladta korább( semlegességét, és Mária Terézia oldalán a háborúba kapcsolódva lehetővé tette, hogy- Bécstől távolabb – a Német-római Birodalom területére helyeződjenek át a harcok. Ez év nyarán közös erővel sikerült Dettingennél vereséget mérni a franciákra, és Lotaringiai Károly herceg vezetésével visszanyomni őket a Rajnáig, A franciáknak már Elzászt és Lotaringiát kellett védeniük, de a Habsburgok az Osztrák Németalföldön, a Rajna-vidéken és Itáliában is támadást készítettek elő. Ebben a helyzetben ismét színre lépett a porosz király, aki Frankfurtban szövetséget kötött Franciaországgal, mert úgy látta, hogy Mária Terézia sikerei veszélyeztethetik korábbi sziléziai hódítását is. II. Frigyes kirobbantotta a második sziléziai háborút (1744-1745). 1744 őszén betört Csehországba, és Prágát elfoglalva tehermentesítette XV. Lajos haderejét a nyugati fronton. Lotaringiai Károly ugyan nem vállalt csatát II. Frigyessel szemben, de manőverezésével elérte, hogy a porosz király téli szállásra Sziléziába vonult vissza. 1745 tavaszán azonban seregével együtt visszatért, és az év folyamán több ízben is megverte az osztrákokat. Az újabb "betétháborúnak" (háború a háborúban) az év végén megkötött drezdai béke vetett véget, melyben Mária Terézia újra kénytelen volt Sziléziáról lemondani.

312

1745-ben az osztrák örökösödési háborúban is fordulat következett be, mert váratlanul meghalt a bajor Károly Albert, azaz VII. Károly német-római császár. Fia, III. Miksa József választófejedelmi címe elismerésének fejében lemondott a császári trónra formált igényéről. Így nem volt akadálya, hogy Mária Terézia férjét, Lotaringiai Ferencet, Toscana nagyhercegét válasszák német-római császárnak, hiszen immár a választófejedelmek többségét sikerült megnyerni. Ezzel a Habsburg-Lotaringiai-ház került hatalomra. A háború azonban – váltakozó eredménnyel – folyt tovább. Az 1748-as aacheni békében kevés igazi változást regisztráltak a szerződő felek. Párma és Piacenza a NápolySzicíliai Kettős Királyságé, a Milánói Hercegség területének egy része Savoyáé és Szilézia – immár harmadszor – a Porosz Királyságé lett. Ennek fejében az európai hatalmak végleg elismerték a Pragmatica Sanctio öröklési rendjét, benne a leányági örökösödéssel. Ez a béke azonban csak egy hosszabb fegyverszünet volt, a Habsburg Birodalom és a Porosz Királyság között ugyanis továbbra is feszült maradt a viszony Szilézia birtoklása ügyében. "Az utolsó szoknyámat odaadnám Sziléziáért" – mondta állítólag Mária Terézia, hiszen az is a családi birtokokhoz tartozott. Az osztrák örökösödési háborút követően igyekezett mindent megtenni, hogy eredményesen visszavághasson. Diplomáciai szempontból sikeresen, a katonai előkészületek szempontjából viszont kevésbé. Kaunitz kancellár tekintélyes koalíciót hozott össze a poroszokkal szemben, melynek tagja volt Oroszország, Svédország, Szászország és a német-római birodalmi államok többsége. A legnagyobb eredmény az volt, hogy 1755-re a Habsburgok "örök" ellenfele, Franciaország is csatlakozott e szövetséghez. II. Frigyes viszont csak Angliában és a Hannoveri Választófejedelemségben lelt támogatóra. Diplomáciailag minden előkészület megtörtént – Habsburg szempontból – az eredményes háborúhoz. A fegyveres harc 1756-ban meg is kezdődött, melyet hétéves vagy harmadik sziléziai háborúnak nevezünk (17561763). A poroszellenes koalíció tagjai négy irányból terveztek támadást II. Frigyes állama ellen: Pomerániába a svédek, Kelet-Poroszországba az oroszok, Sziléziába a Habsburgok, az Elba mentén pedig a szászok. A poroszok számára egyetlen lehetőség maradt: a megelőző csapás, azaz az ellenfelek egyenkénti térdre kényszerítése. Ennek első "áldozatai" a szászok lettek, majd a Habsburgok következtek, de 1757 júniusában Kolinnál a poroszok váratlanul vereséget szenvedtek, így Frigyes kénytelen volt kivonni hadait Csehországból. Még kedvezőtlenebbül alakultak az események a nyugati frontokon, ahol a kétszeres túlerőben lévő franciák jelentős győzelmeket arattak. Közben KeletPoroszországban előretörtek az orosz hadak, a védtelenül maradt Berlint pedig Hadik András magyar huszárai sarcolták meg. Az 1757 őszén aratott porosz győzelmek (a franciákkal szemben Rossbachnál, a császáriak ellen Leuthennél, a svédek felett Pomerániában) némiképp helyrebillentették az erőviszonyokat, melyek azonban a következő évtől egyre jobban a poroszellenes koalíció javára tolódtak el. 1758 nyarán Zorndorfnál a poroszok még legyőzték az oroszokat, de ősszel Szászországban már vereséget szenvedtek a császáriaktól. 1759-re a koalíció hadereje csaknem kétszerese volt II. Frigyesének, akinek a csapatai a franciáktól, az oroszoktól és a Habsburgoktól is vereséget szenvedtek. 1760-tól némiképp "szelídültek" a váltakozó eredménnyel folyó harcok. Erzsébet orosz cárnő (1741-1761) halála után valóságos fordulat következett be: a trónra kerülő III. Péter (1761-1762) – II. Frigyes nagy csodálója – békét kötött a poroszokkal, sőt segélycsapatokat is küldött. Igaz, ez nemcsak a trónjába, hanem az életébe is került. A trónon felesége, II. Katalin (1762-1796) követte, aki már nem kezdte újra a háborút Frigyes ellen, igaz, a szövetséget sem tartotta fenn. Az 1763ban kötött hubertusburgi békében Szilézia továbbra is porosz fennhatóság alatt maradt, és az európai hatalmi viszonyok sem változtak meg alapvetően. Még ugyanebben az évben ismét megüresedett a lengyel trón. A szász öröklés folytatódott ugyan, de III. Ágost fia, Frigyes Krisztián váratlanul elhunyt, annak kiskorú fia pedig nem tudta lengyel trónigényét biztosítani. A lengyel rendek végül – orosz nyomásra – II. Katalin kegyencét, II. (Poniatowski) Szaniszlót (1764-1795) választották királlyá. Mivel ez az orosz szuronyok árnyékában, az oroszellenes lengyel nemesség teljes kizárásával történt, 1768-ban a podóliai Bar városában egy Katalin-ellenes hatalmi központ jött létre. Ezt az oroszok fel kívánták számolni, és az itt élő oroszellenes nemesek üldözése címén többször a szomszédos Török Birodalom területére "tévedtek". Ez volt az ürügye az újabb orosz-török háborúnak, melyet francia nyomásra a hanyatló iszlám hatalom robbantott ki. Ez a háború azonban később is összekapcsolódott a lengyel eseményekkel. Az orosz-török háborúban (1768-1774) az orosz csapatok komoly sikereket értek el, és hamarosan benyomultak Havasalföldre, egészen Bukarestig jutottak. Tengeren az orosz flotta 1770-ben Cseszménél diadalmaskodott. Ezek a győzelmek megpecsételték Lengyelország sorsát, mert II. Frigyes és II. József császár is területi igényeiket kívánták érvényesíteni II. Szaniszló országával szemben. (Például ekkor csatolták vissza Magyarországhoz a középkorban a Lengyel Királyságnak elzálogosított szepességi területeket.) 1772-ben a három "nagy étvágyú" hatalom Pétervárott megegyezett Lengyelország első "megcsonkításáról". Oroszország Livónia déli részét, valamint a Dvina, a Dnyeper és a Prut által határolt belorusz területeket, Poroszország Nyugat-Poroszországot, a Habsburg Birodalom pedig KeletGalíciát és Ladomériát (az egykori Halicsi Fejedelemség, más néven Gácsország) szerezte meg. Az orosz-török békét 1774-ben Kücsük Kajnardzsiban kötötték meg. Ezután Oroszország kiürítette az általa nagyjából megszállt Besszarábiát, Moldvát és Havasalföldet, megtartva az itt élő pravoszláv alattvalók feletti protektorátusát. Megszerezte a számára ekkor fontosabb Azovot, illetve a Fekete-tenger északi részén lévő Kercset, a Dnyeper torkolatvidékét, elérte a Krími és Kubáni Tatár Kánság kiválását a Török Birodalomból, melyet aztán II. Katalin 1783-ban "bekebelezett" az Orosz Birodalomba. Bukovina viszont a Habsburg Birodalomhoz került. 1778-1779-ben zajlott a császár és a porosz király között a bajor örökösödési háború, amelyet a kortársak csak "krumpliháborúnak" hívtak. Az elnevezést az magyarázza, hogy az egymást űző felek soha nem ütköztek meg egymással, a fő kérdés a csapatok élelmezése volt. A béke II. Katalin közvetítésével jött létre, ami Oroszország európai diplomáciában tapasztalható tekintélynövekedését mutatta. A harmadik Habsburg-török háborúra 1788-1790 között került sor. Pedig nem annak indult. 1787 augusztusában a Török Birodalom ismét Oroszországnak üzent hadat. II.

313

József Nándorfehérvár (vagy ahogy ekkor már inkább nevezték: Belgrád) végleges megszerzése és újabb balkáni területek elhódítása reményében bekapcsolódott a hadműveletekbe. Ennek egyetlen eredménye 1789-ben Belgrád újbóli, ismét időleges elfoglalása lett. A nyugati hatalmak azonban – elsősorban Nagy-Britannia-a Török Birodalom fennmaradásában voltak érdekeltek, a Habsburg Birodalom pedig Osztrák-Németalföldön került szorult helyzetbe, éskorántsem mellékesen-kitört a francia forradalom. Mindezek következtében az 1791-ben kötött szisztovói Habsburgtörök békében visszaállították a háború előtti hatalmi helyzetet. Korántsem ez történt az 1792-es jászvásári (iaşi-i) békében, melyet a törökök az oroszokkal kötöttek. Itt sikerült az orosz diplomáciának elismertetni a Bug és a Dnyeszter közötti területek megszerzését, valamint megerősíteni az 1774-es békefeltételeket. A Feketetenger teljes északi partvidéke cári fennhatóság alá került.

6.6.2. Európa élén: Anglia és Franciaország a 18. században 6.6.2.1. Nagy-Britannia létrejötte és erősödése Az egyesítő törvény (Act of Union) 1707-ben kimondta Anglia és Skócia alkotmányos unióját, ami az 1603-ban létrejött perszonáluniós kötelékek szorosabbra fűzését jelentette a két ország között. Formailag nem szűnt meg az alkotó államok szuverenitása, de egyesült a két parlament, az országok közös vámterületet alkottak, ugyanakkor fennmaradt egyházi és törvényszéki rendszerük önállósága. Bár az unió Anglia dominanciáját rögzítette a Brit-szigeteken, de – végső soron – Skócia 18. századi felemelkedését is eredményezte. (Például elnyerte azt a jogot, hogy az angol gyarmatokkal kereskedhessen.) A Hannoveri-dinasztiából származó I. György (1714-1727), majd II. György (1727-1760) az 1701-es trónutódlási törvény értelmében került az Egyesült Királyság trónjára. Az angolul nem tudó és a német választófejedelemsége iránt jobban érdeklődő király helyett a politikát – a hatalmat 1715-ben a jakobitákkal "kokettáló" toryktól visszaszerző – whig párt irányította. Ennek lényege az volt, hogy – a spanyol örökösödési háború tapasztalataként – kerülni kell a külhatalmakkal vívott háborúkat, mert árt a kereskedelemnek, valamint csökkenteni kell a kereskedők és iparosok adóterheit, áthárítva azt a tömegfogyasztási cikkekre. A kor meghatározó politikusa Robert Walpole volt, 1721-1742 között a kormányzat irányítója, utóbb már miniszterelnöke. Az ő idején alakultak ki az alkotmányos monarchia jellegzetes vonásai, benne a modern kabinetrendszerrel. A kormány tagjai, a miniszterek eredendően csak a királynak voltak felelősek a saját ügykörükért. Anna királynő idején a minisztereket egyetemlegesen Prime Ministereknek vagy Premiereknek nevezték, ami pusztán arra utalt, hogy ők az ország fő tisztségviselői. Ugyanakkor a kabinet egy vezető tagja, a királyi kincstár kancellárja a király és a miniszterek közé ékelődött különleges, véleményformáló szerepével. Ez volt 1721-től Walpole, aki az egyedüli vezető miniszterré, Prime Ministerré vált, amit II. György 1730-ban hivatalosan is megerősített. Azóta van miniszterelnöke (első minisztere) az angol kormánynak, bár maga a tisztségnév francia eredetű. Az ottani első miniszterek azonban semmilyen vonatkozásban nem feleltek meg az angol Prime Ministernek. Anglia ekkor még nem volt a demokrácia hazája, sokkal inkább az arisztokráciáé, amely azonban gazdálkodó, vállalkozó volt. A választások nyíltak voltak, ahol a többséget vásárlás útján lehetett megszerezni. A választók száma a kb. 7-8 millió lakosú Angliában a 18. század közepén 245 ezer volt, ebből 160 ezer esett a grófságokra és csak 85 ezer a városokra. A Pártpolitika is ennek volt megfelelő, amennyiben a whigek csaknem ötven éven keresztül (1761-ig) tényleges ellenzéki párt nélkül kormányoztak és gazdagodtak. Jellemzőek voltak a párton belüli harcok, s így következett be Walpole bukása is, a nála is korruptabb állásvadászok, de még inkább egy háború "jóvoltából". A "Jenkins füle" háború azért robbant ki, mert évekkel korábban a spanyolok az angol kalózkapitányt megfosztották külső hallószervétől. Valójában bizonyos körök megelégelték a több évtizede tartó békekorszakot, és Marlborough hercegének a spanyol örökösödési háború idején elért hadi sikerei után áhítoztak. Ráadásul a katolikus Spanyolországot kellett megregulázni. Ez sodorta az osztrák örökösödési háborúba is Angliát, ahol a poroszok által tönkrevert Habsburgokat támogatták, lévén ők a franciák ellenfelei, ami az évszázados angol-francia gyarmati szembenállás miatt meghatározó volt. A hétéves háborúban már a porosz oldalon találjuk Angliát. Ekkor vált ismertté a század másik meghatározó angol politikusa, William Pitt, aki előbb külügyminiszter, majd később kormányfő is volt. Walpole kritikusaként tűnt fel, majd a hétéves háború elején állítólag kijelentette, hogy Kanadát az Elba partján akarja meghódítani. Ez az európai és az Európán kívüli (észak-amerikai, indiai) frontok összekapcsolását jelentette, ami végül a franciák feletti győzelmet hozta magával a párizsi békében (1763). Ebben Anglia biztosította magának a tengeri hegemóniát, a világkereskedelem irányítását, továbbá amerikai és indiai gyarmatbirodalmát. Ekkor fogalmazódott meg a flottapolitikai alapelv, mely szerint az angol flottának nagyobbnak kell lennie, mint az utána következő két tengeri hatalomnak együttvéve. A trónra került III. György (1760-1820) maga kívánta vinni az államügyeket, ez vezetett Pitt első menesztéséhez. A torykra támaszkodva személyes uralmat gyakorolt, és nem véletlen, hogy első kormánya élén a "király barátja", John Stuart, Bute lordja állt (1762-1763). A "király barátai" ellen kibontakozó politikai harcok a király személyét is érintették. Különösen erősödtek ezek a támadások az amerikai gyarmatok 1783-as elvesztésekor, melyért a politikai közvélemény az egész kormányzati rendszert irányító uralkodót is felelőssé tette. Az ekkor kormányra került ifjabb William Pitt tory miniszterelnök (1783-1801) kezdte meg Anglia és gyarmatbirodalma modernizálását. Az Indiát kormányzó Kelet-indiai Társaságot a kabinet ellenőrzése alá vonta, Franciaországgal szabadkereskedelmi egyezményt kötött, ez a fajta együttműködés a két hatalom között a francia

314

forradalmat követően háborúba csapott át. Ennek anyagi bázisát az angol mezőgazdaság és ipar 18. századtól megfigyelhető "forradalmi" átalakulása biztosította. A mezőgazdaságban a legfontosabb a váltógazdaság (vetésforgó) elterjedése volt, ami a 17-18. században a németalföldi módszerek átvételét jelentette a fejlettebb kelet-angliai grófságok (Norfolk, Suffolk) bekerített szabadparaszti gazdaságaiban. A földbirtokos tőkés bérlők viszont a nagyüzemi gazdálkodás kereteit és gyakorlatát teremtették meg. A 18. század elején Tull nyomán kialakult a váltógazdaság új rendszere, a "norfolki négyes" (tarlórépa, árpa, lóhere, búza), ami kiiktatta az ugart. Az új takarmánynövények lehetővé tették a belterjes (istállózó) állattenyésztést. Tejgazdaságok, sajtüzemek jöttek létre, nőtt a hústermelés (hizlalt ökör, húsmarha), tovább fejlődött a juh- és lótenyésztés, s ez utóbbi (a zömök suffolki ló) lehetővé tette a vaseke és -borona használatát. A búzatermesztés fellendülése következtében Anglia a fehér kenyér országa lett, míg Franciaországban ekkor még gyakran küszködtek éhínségekkel. A bekerítések befejeződésével nőtt a birtokkoncentráció, amit az is bizonyít, hogy az átlagos birtoknagyság a 17. század végén 70 acre, a 18. század alkonyán viszont már 300 acre volt. Az 1760-as évek Angliájában indult az ipari forradalom világhódító útjára, ami a manufaktúrák korszakából átvezetett a gyáriparba. A gépek rohamos terjedése azonban súlyos szociális és gazdasági problémákat is okozott. A parasztok jelentős része a városokban próbált munkát találni, ahol jobban kerestek ugyan, de gyakran 16-18 órás "rabszolgamunkával". Életkörülményeik szinte elviselhetetlenek voltak, melyért gyakran az új gépeket okolták. 1753ban a munkájukat és kenyerüket féltők feldúlták John Kaynek, a mechanikus vetélő feltalálójának az otthonát, akinek Párizsba kellett menekülnie, vagy szétverték Hargreaves blackburni "fonó Jenny" gépeit, és Cromptonnak, az "öszvér" nevű fonógép feltalálójának is bujdosnia kellett munkásai elől. Bár a nagy nyomor és az arisztokrácia fényűző jóléte együtt jellemezte a 18. századi Angliát, az összkép mégis biztató volt, legalábbis Európa más országaihoz képest. 6.6.2.2. Franciaország a Napkirály halálától a forradalomig A 18. századi Franciaország felemás képet mutatott. Demográfiai, gazdasági, szellemi vonatkozásban a megújulás bizonyos jelei, míg az állami és társadalmi életben a "megcsontosodás" jellemezték. A csillogás és a nyomor, a gáláns ünnepségek és az éhínség együttesen voltak jelen. A "válság" jelei azonban csak a század utolsó negyedében váltak igazán kézzelfoghatóvá. A Napkirály halálát követően a párizsi parlament támogatásával – XIV. Lajos végakaratával ellentétben – a mindössze ötéves dédunoka, XV. Lajos (1715-1774) nevében uralkodó régenstanács élére Orléans-i Fülöp került. A régensség időszaka (1715-1723) – Fülöp váratlan halála miatt – rövid volt ugyan, de meghatározta a XV. Lajos uralkodása végéig terjedő időszak légkörét. Fülöp az arisztokráciának kedvezett abban, hogy a tanácsokban hercegeket és márkikat alkalmazott a polgári származásúak helyett. Ezzel megalkotta a poliszinódus rendszerét, ami a rendi ellenállás, a Fronde egy békés változata volt. Ennek életképtelensége azonban a főnemesség szakmai alkalmatlansága és a közvélemény ellenállása miatt hamar bebizonyosodott, és 1718-ban a régens egy államcsínnyel visszaállította a XIV. Lajos-féle rendszert. Fülöp vallási békére is törekedett. Sorra engedték ki a janzenistákat a börtönökből, és támadták az elhunyt király hajdani környezetéhez tartozó jezsuitákat. Megnőtt a parlamentek szerepe is. A párizsi parlament például egyre-másra tagadta meg a törvények beiktatását, ami XIV. Lajos korában elképzelhetetlen lett volna. A legnagyobb "társadalmi felfordulást" azonban egy skót bankár, John Law balul sikerült pénzügyi reformja okozta. Law néhány év alatt egy – a lakosság létszámát és nem az ország gazdasági fejlettségét figyelembe vevő, papírpénz kibocsátásán alapuló – új pénzügyi rendszert hozott létre, mely 1720-ban látványosan összeomlott. A kísérlet néhány eredménnyel mégis járt. Egyrészt a belső állam- és magánadósságok felszámolását hozta, másrészt az ingatlan- és áruforgalom megélénkülését, a föld hűbéri kötelékektől való megszabadítását eredményezte. Bár 1723-ban XV. Lajost nagykorúvá nyilvánították, de továbbra sem ő, hanem a Bourbon herceg, Fleury bíboros, majd kegyencnők (Mme Pompadour, du Barry) irányították az országot. Jellemző a király jelmondata: "Utánam az özönvíz!" Ennek megfelelően a hatalmat a kifinomult élvezetek eszközének tekintette. Bourbon herceg idején (17231726) rosszabbodott az ország helyzete, ami egyrészt külpolitikai elszigetelődéséhez vezetett, másrészt a vallásüldözés felélesztése, valamint az új, népszerűtlen adók kivetése (pl. ötvened) miatt a kormányzat népszerűtlen lett. Fleury bíboros első minisztersége idején (1726-1743) jelentősen javított a helyzeten. Ez belpolitikai szempontból pénzügyi intézkedéseket (pl. az ötvened eltörlése) jelentett, a külkapcsolatok oldaláról pedig a lengyel örökösödési háborúban határozott szembehelyezkedést az orosz-osztrák szövetséggel, ami végső soron Lotaringia megszerzéséhez vezetett. Egyébként a béke embere volt, az osztrák örökösödési háborúba való belépést is ellenezte. Fleury halálát követően gyakran váltották egymást a vezető politikusok (Maurepas, D'Argenson), akik sikertelen reformkísérleteikkel növelték a belpolitikai feszültséget. Mindehhez hamarosan külpolitikai sikertelenség is járult, hiszen elvesztették az angolok elleni gyarmati háborút. Ekkoriban jutott politikai vezető szerephez a tehetséges királyi kegyencnő, Pompadour grófnő, aki ötszázalékos jövedelemadót vetett ki, a hatalmas felháborodás azonban meghátrálásra kényszerítene az udvart. A grófnőnek köszönhető ugyanakkor a 18. századi francia diplomácia stratégiai fordulata, az 1756-ban angolellenes éllel létrehozott Habsburg-Lotaringiai-házzal kötött szövetség. (Más kérdés, hogy az angolokkal vívott háború 1763-bon francia vereséggel ért véget.) Az 1760-as évek elejére az abszolutizmus ellenzéke Rousseau Társadalmi szerződése alapján készen állt a harcra, amit Maupéou kancellár reformokkal próbált megelőzni, felszámolva a párizsi és egyes vidéki parlamenteket. A válság XVI. Lajos (1774-1792) uralkodása idején mélyült el. Bár az új királynak kegyencnői nem voltak, de feleségének – Mária Terézia lányának –, Marie Antoinette-nek az esztelen pazarlása sok kárt okozott az udvarnak.

315

Pedig a bajok gyökerei mélyebbek voltak, mintsem hogy csupán a gyűlölt "osztrák nő" számlája lehetett volna írni azokat. Robert Turgot reformjainak kudarcával egyértelművé vált ugyanis, hogy az "ancien régime" megreformálhatatlan. Turgot a fiziokrata tanok jegyében próbálkozott, melyek lényege, hogy egyedül a mezőgazdaság állít elő a gazdagság forrását jelentő új értéket, bár ő vitatta az ipar teljes terméketlenségét valló nézeteket. A parasztmozgolódások hatására elbocsátott pénzügyminisztert egy bankár, Necker báró követte, aki viszont mindenben csak pénzkérdést látott, nem értve a francia társadalom összefüggéseit. Az utána következő Charles Alexandre de Calonne 1786-ban a földadó bevezetését javasolta, ami egy évvel később az Előkelők Gyűlése összehívásához és az őszinte reformer bukásához vezetett. Jellemző, hogy utódja – és Calonne egyik megbuktatója –, Charles de Loménie de Brienne vállalta végül is javaslatait. Ő volt az utolsó főminiszter (első miniszter), aki azonban már csak árnyéka volt a nagy elődöknek.

6.6.2.3. Európa középső része: a Habsburg Birodalom, Poroszország és Lengyelország Észak-, Közép- és Dél-Európa itáliai és ibériai-félszigeti államai az öreg kontinens félperifériáját jelentették. Ezen belül is a közép-európai volt a legjelentősebb, benne stagnáló (Habsburg Birodalom), emelkedő (Porosz Királyság) és hanyatló (Lengyel Királyság) államokkal. Az említett térség szinte valamennyi országának jellemző államformája a 18. században a felvilágosult abszolutizmus.

6.6.2.3.1. A Habsburgok dunai birodalmának kialakulása és az osztrák,felvilágosult abszolutizmus a 18. század második felében A vesztfáliai békék ugyan alapjaiban rendítették meg a Német-római Birodalmat, de egyszersmind szinte szabad kezet adtak a Habsburgoknak keleti országaikban (osztrákörökös tartományok, Csehország, majd később részben Magyarország). Ehhez azonban először az újabb török terjeszkedést kellett megállítani (1663-1664), majd az oszmánokat kiűzni Magyarországról (1683-1699 és 1716-1718). Közben – I. Lipót (1657-1705) uralkodása idején – egyesítették az osztrák örökös tartományokat az osztrák és cseh protestantizmus, valamint rendi ellenállás leküzdésére. Ma8yarországon mindez – köszönhetően a Rákóczi-szabadságharc eredményeinek és a rendi ellenállásnak – csak részben valósult meg. A keleti súlypontú dunai birodalom eszméje Savoyai Jenőtől eredeztethető. Gazdaságpolitikai szempontból a merkantilizmus osztrák változatát képviselő kameralisták az egységes államkincstár (kamara) jövedelmeinek a növelésével a birodalom keleti országainak az egységesítésére törekedtek. A 18. század első felére az osztrák örökös tartományok 1657-es egyesítésével létrejött Ausztria kezébe került gazdasági vezetés, bár a legfejlettebb iparvidékek a Bécs-környéki mellett Sziléziában és Csehországban voltak. (Ezért volt oly nagy veszteség, amikor a poroszok elragadták Szilézia nagy részét 1740-ben.) A nagykereskedelem – monopolszerződések révén – néhány tőkés, az ún. appaldatorok kezében összpontosult. 1703-ban létrejött Bécsben az első osztrák bank is. A meghatározó gazdasági ág azonban továbbra is a mezőgazdaság maradt. Fontos megemlíteni, hogy Ausztriában a parasztok helyzete lényegesen jobb volt, mint Csehországban vagy Magyarországon, mert a nagy kiterjedésű majorságok helyett itt a piacra termelő paraszti gazdálkodás vet jellemzővé, a személyi függés pedig a 18. századra teljesen ismeretlen volt. A spanyol örökösödési háború végén trónra kerülő VI. Károly (1711-1740) három évtizedének a feladata a maradék birodalom egységének és fennmaradásának (akár leányágon is) a biztosítása volt. Ekkor még az egyetlen "összbirodalmi" intézmény a haditanács, mely a hadsereg egységét biztosította. Ennek ellátásához 1714-ben létrehozták a titkos pénzügyi konferenciát, amely hamarosan az uralkodó legfelső tanácsadó testületévé nőtte ki magát. A pénzhiány merkantilista gazdaságpolitikát tett szükségessé, amit a külkereskedelem fejlesztése biztosított. Az Ostendei Kereskedelmi Társaság a dunai birodalom nyugati és főképp tengerentúli kereskedelmét volt hivatott segíteni az Osztrák-Németalföld és India közötti hajójáratok révén. Megalapították a Levantei Kereskedelmi Társaságot is. A dunai monarchiát az 1740-1748-ig zajló háborúk (sziléziai és osztrák örökösödési) nagy megrázkódtatásnak tették ki. Nem véletlen, hogy Mária Terézia (1740-1780) már 1742-ben Friedrich Wilhelm Haugwitz révén megkezdte reformjait. Előbb létrehozták a családi, udvari és államkancelláriát, majd megújították a közigazgatást és az igazságszolgáltatást is. Az osztrák és cseh udvari kancellária összevonásából keletkezett központi kormányszerv, a Directorium ügyosztályaival a közigazgatási mellett adóbehajtási feladatokat is ellátott. Az 1848-ig fennmaradó igazságszolgáltatási szerv csak az osztrák és cseh tartományokban működött az államkancelláriával együtt, és annyiban volt modern, hogy- némiképp Montesquieu szellemében – külön hatalmi ágként működtette a bíróságokat. 1761-ben Kaunitz kancellár létrehozta az Államtanácsot (Staatsrat), melynek hatásköre – szintén Magyarországon, Erdélyen és Horvátországon kívül – a birodalom egészére kiterjedt. Összességében ezek az államigazgatási reformok a birodalom egységét igyekeztek biztosítani, a Magyar Királyság bizonyos fokú különállásával. Mária Terézia korában a Habsburg Birodalomban is megjelenő felvilágosult abszolutizmus olyan államforma volt, melyben az uralkodó népei jóléte érdekében, de azok akaratától függetlenül kormányzott. Különösen jellemző volt a parasztpolitikája, melynek lényege, hogy- akár a rendek ellenében is – sorra vezette be az urbáriumokat, országonként, tartományonként egységesen rendezve a szolgáltatásokat (1767: Magyarország és Horvátország; 1771: maradék Szilézia; 1772: Alsó-Ausztria: 1778: Stájerország és Karintia). Fontos volt még az iskolapolitika is. Ennek legfontosabb dokumentuma volt az 1777-ben született Ratio Educationis, mely az egész birodalomban megvetette a minél teljesebb

316

körű állami közoktatás alapjait. Mindezt az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend javaira alapozva lehetett megvalósítani. A felsőoktatást is fejlesztették. 1735-ben – még VI. Károly idején – létrehozták a konzuli akadémiát, majd Mária Terézia korában, 1746-ban az államapparátus számára szükséges hivatalnokok képzésére Bécsben a Theresianumot, 1752-ben pedig Bécsújhelyen a katonai akadémiát. Az egyetemi oktatás szoros állami felügyelet alatt volt, például a filozófia oktatásában Christian Wolf mérsékelt felvilágosult gondolatait tették kötelezővé. Mária Terézia legidősebb fia, II. József (1780-1790) már 1765-ben német-római császár és anyja társuralkodója. Álruhás király módjára buzgón járta a birodalmat, sőt olykor kivette az eke szarvát a szántóvető kezéből is. Bőségesen gyűjtött tapasztalatokat a birodalom országairól, de még tizenöt évet kellett várnia, hogy nagyra törő átalakítási terveit megvalósíthassa. Reformjai közül először 1781-es türelmi rendelete biztosított a korábbinál szabadabb vallásgyakorlást, és adott nagyobb állampolgári jogokat a protestánsoknak, ortodox felekezetűeknek egyaránt. Teljes polgári egyenlőséget (ingatlanbirtoklást, hivatalviselést) és a lutheránusoknak, kálvinistáknak és görögkeletieknek lelkiismereti szabadságot biztosított a rendelet, megkülönböztetve a nyilvános és magánhitéletet. Száz család esetén templomot, lelkészlakot, iskolát építhettek, a templomot bizonyos korlátozásokkal (nem építhették utca mellé, a központba, és nem lehetett tornyuk). A zsidók külön rendeletben az iparűzés és felsőfokú tanulás jogát kapták meg. József 1782-ben a szerzetesrendek jelentős részének a feloszlatását rendelte el. Célja az volt, hogy a gyakorlati szempontból nem hasznos, csak szemlélődő, elmélkedő (kontemplatív) rendeket szüntesse meg. A feloszlatott szerzetesrendek vagyonát a szegény falusi iskolák és plébániák javára fordította. A pápai rendeletek kihirdetéséhez királyi engedély kellett, korlátozta a püspökök hatalmát, állami papi szemináriumokat állított fel, sőt a könyvek cenzúrázási jogát is elvette az egyháztól, ami a szellemi élet ellenőrzésének bizonyos fokú enyhítését jelentette. Lényegében "államosította" a cenzúrát, ami azt racionálisabbá tette. Például az "eretnek" írásokat nem lehetett eltiltani, de nem engedte megjelenni az amerikai függetlenségi háborút, az amerikai vívmányokat bemutató könyvet. Mindezek a látszólagos engedmények az egyház nagy ellenállásába ütköztek, és a nézeteltéréseket VI. Pius pápa 1782 végén a "fordított Canossa-járás"-sal igyekezett tisztázni, sikertelenül. József egy évvel később viszonozta a látogatást Rómában, és a monarchia egyházi ügyeiben szinte szabad kezet kapott. Szakadás nem következett be, de az erővonalak megmerevedtek. 1783-1784-ben számtalan közigazgatási intézkedést adott ki, sort kerítve végre nem csupán a legfelső-, hanem a középszintű közigazgatás átszervezésére is. 1785-ös jobbágyrendelete nemcsak a szabad költözés jogát biztosította, hanem magát a "jobbágy" szót is eltörölte. Ugyanakkor korlátozta a felettük bíráskodó úriszék jogait, lehetővé téve, hogy a jobbágyfiak magasabb iskolákba kerülhessenek. Nyelvrendelete, amely a birodalom egységesítését kívánta szolgálni, egész Magyarországot ellene fordította, amit tetéztek olyan takarékosság céljából fogant intézkedések, mint a gyertyaégetés megtiltása a templomokban, vagy hogy a halottakat nem volt szabad koporsóba tenni, mert az pazarlás, illetve a lakodalmat is feleslegesnek ítélte. Szintén 1785-ben általános jövedelem- és földmérést rendelt el azzal a nem titkolt céllal, hogy a nemességet is megadóztassa, sőt 1789-ben be is vezette az általános földadót, de csak a cseh és osztrák tartományokban. II. József tragikus bukását több tényező okozta. Egyrészt a sikertelen 1788-1790-es török háború, ahol ráadásul a halálos maláriát is szerezte. Másrészt a magyar rendi és a dél-németalföldi fegyveres ellenállás. Harmadrészt pedig a francia forradalom korántsem kedvező hírei. II. József tízéves uralkodása reformok sorozata volt. Hatezer rendeletet hozott, ami tehát a vasárnapot leszámítva napi átlag két rendelet megalkotását jelentette. És uralkodása végén három rendeletet – a türelmi rendeletet, a szerzetesrendekre vonatkozó intézkedéseket és a jobbágyrendeletet – kivéve valamennyit visszavonta. "A türelmetlen ész" – így hívta egy Habsburgokról szóló könyv szerzője. Az osztrák felvilágosult abszolutizmus betetőzője volt, mindent alárendelve a birodalom egységes korszerűsítésének. Meg volt arról győződve, hogy túl korán jött. "A császári Don Quijote" – mondja egy másik róla szóló könyv címe, ami viszont a megkésettséget sugallja. Máig vitatott egyénisége a történelemnek, akit az osztrák történetírás zöme az egekbe emel, a magyar viszont porba sújt. Nyilván az igazság a két szélsőség között kereshető. 6.6.2.3.2. Poroszország születése és első évszázada A Porosz Királyság 1701-ben több egymástól távol álló területből jött létre. Alsó-rajnai és más német területekből (Mark a Ruhr mentén, Cléve a Rajna mellett, Ravensberg és Minden az Ems és a Weser mentén), a Brandenburgi Választófejedelemségből (Magdeburg és környékével, valamint Hátsó-Pomerániával kiegészítve), valamint a Berlintől nyolcnapi postakocsizásra lévő Visztula és Nyeman közötti Porosz Hercegségből (Königsberg központtal). Brandenburg élén 1415 óta a nürnbergi eredetű Hohenzollern-család állt, míg a Porosz Hercegség (másképpen: KeletPoroszország) 1525-ig a Német Lovagrend része volt. A két terület között lévő Nyugat-Poroszország (Danziggal és Marienburggal) 1466-ban a Lengyel Királyság része lett. 1525-ben a Német Lovagrend annak ellenére elvesztette a fennhatóságát a keleti porosz területek felett, hogy birodalmi hercegeket választottak nagymesternek. Az utolsó nagymester, a Hohenzollern-házból származó, de annak Ansbach-ágához tartozó Albert – Luther tanácsára – feloszlatta a lovagrend államát, és lutheránus világi hercegséggé alakította azt. Az így létrejött Porosz Hercegség a lengyel király hűbéri birtoka lett és maradt a harmincéves háborúig. 1618-ban kihalt a Hohenzollern-dinasztia porosz ága, és János Zsigmond, a brandenburgi választófejedelem lett a porosz herceg. Ez azonban csak formális hatalmat jelentett egészen 1660-ig, amikor az északkeleti (vagy első északi) háborút lezáró olivai békében Brandenburg elragadta a Porosz Hercegséget Lengyelországtól, és az eddigi brandenburgi-porosz perszonálunió unióvá erősödött, bár a nagy távolság továbbra is korlátozó tényezőt jelentett. Ekkor már Frigyes Vilmos (1640-1688) volt a választófejedelem, aki a "nagy választó"-ként vonult be a történelembe. Ezt a

317

nevet azzal érdemelte ki, hogy a keleti Porosz Hercegségen kívül a harmincéves háború eredményeként megszerezte Hátsó-Pomerániát, Magdeburgot és az alsó-rajnai Mindent, Kelet-Poroszországgal együtt országa területét csaknem háromszorosára növelve, s a harmincéves háború pusztításaiból hamar újjá is építette. Befogadó szellemű, nyitott szemléletű uralkodó volt. Ezt részben feleségének, Orániai Lujzának köszönhette, akinek révén holland kálvinisták települtek ide, illetve a Franciaországból előzött hugenották nagy része is itt talált menedéket. 1671-ben befogadta az ausztriai zsidókat, de Spanyol-Németalföldről, Savoya és Piemont területéről, valamint Csehországból és Lengyelországból is szívesen látott munkabíró, szakmailag magasan képzett szakembereket, réfugiéknak nevezett menekülteket. Mindezek nyomán selyemgyár, harisnyaszövő, arany és ezüst paszomántgyár, olajütő, papírgyár, gyertyaöntő, szappangyár, kesztyűgyár, tímárüzem és egy sor más manufaktúra létesült. Berlin környékén a zöldség- és gyümölcstermesztés is meghonosodott. Különösen a főváros fejlődése volt látványos, ami legfőképpen a réfugiéknak és annak köszönhető, hogy a 17. század második fele háború nélkül telt el. Berlin lakosainak a száma Frigyes Vilmos uralkodásának a végére húszezerre, majd a századfordulóra harmincezerre nő. A "nagy választó" hadsereget is szervezett, melynek katonáit nagy hadi tapasztalatokkal rendelkező svéd őrmesterek képezték ki, vagyis a porosz militarizmus megalapozói skandináv kiszolgált katonák voltak. A junkerekkel kötött 1653-as "társadalmi szerződése" adót biztosított a hadseregnek, míg a jobbágyokat meghagyta földesuraiknak. A"nagyválasztó" fia, III. Frigyes (1688-1713) harmincezer fős hadsereget és teli kincstárat örökölt, mindkettőt elég gyorsan el is vesztegette. Azt viszont elérte, hogy – mindössze nyolcezer, a Habsburgoknak a spanyol örökösödési háborúra felajánlott katona fejében – 1701. január 18-án Königsbergben I. Frigyes néven Poroszország királyává koronázták. (A fényes ünnepség hatmillió tallérba került!) Bár hadseregének létszámát a háború során 1709-ig tovább növelte – mintegy negyvenkétezerre –, de "szét is szórta" a különböző hadszíntereken (pl. Itáliába, Flandriába). Ugyanakkor a kultúrát és a tudományt is támogatta: megalapította a Szépművészeti Akadémiát és a Tudományok Társaságát (első elnöke Leibniz volt). Berlin székesfőváros öt részét 1710-ben egyesítette, összesen immár ötvenezer lakossal. A város fejlesztésében is amoly eredmények születtek: áruházak, vegyes- és csemegekereskedések, városi konyhák, éttermek és falatozók, kávéházak és cukrászdák, "finompékségek" nyíltak. Sokat tett a fejlesztésért a király hannoveri felesége, Sophie Charlotte is, akinek nevét Berlin Charlottenburg városrésze őrzi, miként az előd Orániai Lujzájáét Oranienburg, Amikor I. Frigyes meghalt, nagyobb volt Poroszországban a szabadság, mint másutt, és keveset lehetett érezni abból, amit "rendszerint porosz szellemnek neveznek". Ez a helyzet alapvetően megváltozott az új király idején. I. Frigyes Vilmos (1713-1740) méltán érdemelte ki a "katonakirály" címet. A hadsereg költségeit leszámítva szinte mindennel takarékoskodott. Koronázási ünnepségére például a töredékét költötte, mint elődje (2547 tallér és 9 pfennig), tehát az udvartartás költségvetését alaposan lecsökkentette. Merkantilista, iparfejlesztő gazdaságpolitikát folytatott a hadsereg igényeit kiszolgáló belföldi manufaktúrák felállításával. A teljes évi állami bevétel 70 százalékát fordította katonai kiadásokra. Hadserege létszámát csaknem kétszeresére, 45 ezerről 83 ezerre duzzasztotta. Katonái kisebb részben hazai toborzásból, javarészt egyéb német tartományokból származó zsoldosok voltak. Különös kedvtelése volt az ún. óriás ezred (az új potsdami helyőrség), amely 6 lábnál magasabb (tehát csaknem 190 cm) katonákból állott. A világ minden részéből (finn, karéliai, kozák, lett, szibériai, sőt afrikai is volt közöttük) szedette össze ennek tagjait – nem válogatva a módszerekben –, és összességében 36 millió tallért költött a megvásárlásukra, pedig csupán nem egészen háromezer katonáról volt szó. Maga Potsdam is Frigyes Vilmos teremtménye volt, hiszen az 1713-ban még csak négyszáz lelkes falu húsz év leforgása alatt húszezer lakosú székvárossá növekedett, ahol minden harmadik emberzömmel idegen honos – katona volt. Fontos volt még az 1717-es iskolatörvény, amelyben a király megparancsolta, hogy minden 5-12 éves gyereket iskolába járassanak. Más kérdés, hogy ennek feltételei (iskolák és tanerők) nem voltak biztosítva. II. (Nagy) Frigyes (1740-1786) a felvilágosult abszolutizmus kiemelkedő képviselője, az egyik legnagyobb porosz király. Szinte mindenben ellentéte volt apjának, aki állítólag bambuszbotjával verte az utcán alattvalóit, és fiával is igen kemény, sokszor kegyetlen volt. A fiú az ő szemében "léha és istentelen", "pikulás és pazarló", legfőképp azonban "francia széltoló" volt. Mindebből annyi volt igaz, hogy Frigyes hercegként egy művészeteket kedvelő (szerette a költészetet és szépen fuvolázott), felvilágosult ember volt, aki remekül tudott franciául is. (Voltaire segítségével – akivel uralkodása idején is szoros kapcsolatban állott – franciául jelentette meg az Antimachiavelli című művét, melyben látszólag a nagy firenzei gondolkodó tanításait cáfolta.) Frigyes – apjával ellentétben, aki csak a lengyel örökösödési harcba kapcsolódott be – uralkodása első felét lényegében szüntelen háborúskodással töltötte. Végül is eredménnyel, mert az ásványkincsekben gazdag, iparosodott Szilézia nagy részét sikerült Mária Teréziától elragadnia. Sikereivel európai nagyhatalommá emelte országát. Berlin 130 ezres nagyváros lett, és Poroszország a hétéves háborúban már kétszázezer fős hadsereggel rendelkezett. II. Frigyes gazdaságpolitikája lényegében a merkantilizmust követte, azzal a porosz sajátossággal, hogy a hadsereg fejlesztésére alkalmazták. Ez bővült fiziokrata elemekkel a háborúk utáni helyreállítás során, ami a termőterületek növelését (mocsárlecsapolásokkal) és – igaz, csak a termőföldek negyedét kitevő állami birtokokon – a fejlettebb angliai váltógazdaság (vetésforgó) átvételét jelentette. Az iparfejlesztésben kulcsfontosságú volt Szilézia szerepe, ahol a Poroszországban jellemző céhek helyett a manufakturák voltak többségben. Fellendült a posztó-, a vászon-, az üveg- és fegyvergyártás, a kereskedelmi forgalom növekedését pedig a csatornaépítések könnyítették (az Elba és Odera, illetve az Odera és Visztula között). 1765-ben létrehozta a Porosz Bankot, melynek tőkéje uralkodása végére 400 ezerről 8,8 millió tallérra nőtt.

318

Társadalompolitikájának az előterében – felvilágosult abszolutista uralkodó módjára – a parasztpolitika állt, persze annak érdekében, hogy az állami jövedelmek növekedjenek. A cél a parasztok bérlővé tétele, de ehhez el kellett volna törölni a jobbágyságot, ami ekkor még megvalósíthatatlan volt. Jellemző, hogy Frigyes kormányzata a tehetősebbeket segítette, javítva ezzel adózóképességüket. A manufaktúratulajdonos polgárokat is támogatta, anélkül azonban, hogy különösebb politikai jogokat adott volna a nekik. Továbbra is a junkerek alkották hatalmának a legfőbb bázisát. 1766ban katonai iskolát hozott létre a vagyontalan nemesek fiai számára, hogy ők is bekerülhessenek a tisztikarba. Az államszervezet és a közigazgatás korszerűsítésére is törekedett, bár alapvetően megtartotta az apja által létrehozott struktúrát. A három országos főhivatal a külügyminisztérium, az igazságügyi minisztérium és az ún. Főigazgatóság (Generaldirektorium) volt. Ez utóbbi alapvetően a hadsereg ellátásával foglalkozott. Frigyes – rögtön trónra lépését követően – külön ügyosztályt szervezett a kereskedelem és a manufaktúrák számára, amit később egyegy, a katonai közigazgatással, a bányászattal és az állami erdőségekkel foglalkozó ügyosztállyal bővített. Jellemző volt az említett testületekben a kollegiális ügyvitel, mely többségi határozathozatallal működött. Ebből az következett, hogy egyrészt Frigyes mindig egy testülettel találta magát szemben, másrészt sehol sem volt erős egyéniség a hivatalszervezet élén. (Így a király akarata mindig zavartalanul érvényesülhetett, de írásos ügyvitel alapján.) Talán az egyetlen kivétel az igazságügy élén már 1737 óta álló, holland-francia származású báró Samuel Cocceji volt, akit 1748ban Frigyes kancellári ranggal jutalmazott. Cocceji új, egységes, háromlépcsős bírósági szervezetet hozott létre, egyszerűsítve az ügyvitelt és megszüntetve a rendi jellegű különbségeket. A felvilágosodás szellemében korszerűsített törvénykönyve, a Corpus Juris Fridericiani elkészült ugyan 1749-re, törvényerőre azonban sosem emelkedett. Frigyes nem kedvelte Berlint, mert apjára emlékeztette. Ezért Potsdamba költözött, ahol két év alatt felépíttette a nagy vonalakban saját maga által tervezett Palotáját. Itt a béke éveiben egy baráti kört gyűjtött egybe, melynek legfényesebb maga az 1750-1753 között ott tartózkodó Voltaire volt. Frigyes a porosz történelem kiemelkedő, egyben a német história egyik legvitatottabb alakja. Már kortársai is "Nagy"-nak nevezték, potsdami sírja az egységes német állam nemzeti kegyhelye lett, sőt még a hitleri Németország is elődjének vélte őt. Szinte nem volt német város Nagy Frigyes lovas szobra nélkül. Nem csoda, hiszen az "öreg Fritz" – így hívták maguk között alattvalói – uralkodása végén, Lengyelország első megcsonkításakor megszerezte a KeletPoroszországot Brandenburggal összekötő nyugati porosz területeket is. A gyarapodást jól mutatja országának, sőt mondhatjuk, már birodalmának területi és lélekszámbeli növekedése: a terület több mint egyharmaddal, a lakosság létszáma pedig több mint két és félszeresére nő.

6.2.2.3.3. Lengyelország a hanyatlás útján A Lengyel Királyság a 17. században még Európa egyik legnagyobb és legnépesebb országa volt a maga csaknem egymillió km2-ével és több mint tízmillió lakosával. Ennek a lélekszámnak azonban csak kevesebb mint fele (kb. 40 százaléka) volt lengyel, a többséget az ország keleti részén beloruszok és ukránok, lettek és litvánok, nyugati részén és a városokban pedig német ajkúak alkották, de szép számmal éltek zsidók is (mintegy 5 százalék) a déli területeken. 1648tól azonban már inkább csak veszteségek érték a lengyel-litván államot. Oroszország megszerezte Ukrajna egy részét, ezzel kb. negyedével csökkentve az állam területét. A X. Károly svéd királlyal vívott 1655-1660 közötti északkeleti (vagy első északi) háború nyomán pedig komoly emberveszteséget szenvedett el az ország, melynek lakossága hatmillióra csökkent. És ez csak a vég kezdete volt. IV. (Vasa) Ulászlót unokaöccse, II. János Kázmér (1648-1668) követte a trónon, aki a svéd eredetű Vasa-ház utolsó sarja volt. Az ő nevéhez fűződött az ukrajnai terület elvesztése. Az ellentét oka a lengyelek és ukránok között az volt, hogy a lengyelek államuk délnyugati részén törökellenes határőrvidéket szerettek volna létrehozni, terjesztve közben a katolicizmust és a jobbágyság intézményét is. Ez az itt élő kozákoknak nem volt ínyükre, lévén ők szabad harcosok. A Vasák után az állítólagos Piast-leszármazott Wisniowiecki Korybut Mihály (1669-1673) tehetetlensége az országot a válság szélére sodorta. Hamarosan Podólia is elveszett (időlegesen a törökök kaparintották meg). Ezt követően szerezte meg a királyi címet III. (Sobieski) János (1674-1696), aki a lengyelek utolsó nagy uralkodója lett, és kulcsszerepet játszott Bécs 1683-as török ostrom alóli felszabadításában, majd Párkánynál is sikerült győznie. Ezek után természetesnek tűnt, hogy csatlakozott a Szent Ligához, de a háború gyümölcseit a Habsburgok élvezték. Igaz, Lengyelország a karlócai békében visszakapta Podóliát. Ekkoriban azonban már a lengyel nemesi köztársaság (Rzeczpospolita) szilárdan kiépült. 1652-től "működött" a liberum veto, az egyhangúság elve, melynek értelmében egyetlen nemesi ellenszavazat is megbéníthatta a gyakran összehívott országgyűlések működését. (A 18. században negyvenegy ilyen, a liberum veto miatt eredménytelen országgyűlés volt!) A Rzeczpospolita miatt a Lengyel Királyságban esélye sem volt annak, hogy létrejöjjön az abszolutizmus, amit jól jelez, hogy még Sobieski sem tudta fia számára biztosítani a trónöröklést. Az ország jövendő tragédiáját előrevetítette, hogy feltörekvő államok (Oroszország, Poroszország, Habsburg Birodalom) érdekszférájába esett keletről, nyugatról és délről egyaránt, északon pedig a századfordulón még a térség urai, a svédek fenyegették. A hatalmi harcokat követően – a francia jelölt Conti herceggel szemben – a Habsburgok által támogatott szász választófejedelem, II. (Erős) Ágost (1697-1733) nyerte el a lengyel királyi trónt. Ezzel azonban az anarchia évtizedei köszöntöttek az országra, ami gazdasági és társadalmi válsággal is járt. Bár az északi háborút a lengyelek végül az oroszokkal és a dánokkal szövetségben a győztesek oldalán fejezték be, a svéd területekből semmit sem kaptak. A háború azonban más bajokkal is járt. Csökkent a lengyel mezőgazdaság termelékenysége, mert volt, ahol munkaerő híján a kétnyomásos gazdálkodásra tértek vissza. A gabonakivitel is régen túl volt 1618-as csúcspontján, a svéd "áradat"

319

idején 30 százalékkal csökkent a városok lakossága. Bár Varsó, az új főváros hamar talpra állt, ugyanez nem volt elmondható Krakkóról és több más városról. A kereskedelmi utak és központok lepusztultak, a lengyel ipar és bányászat fejlődése megtorpant. A lengyel örökösödési háború során már a nagyhatalmak között dőlt el, hogy ezúttal az orosz jelölt III. Ágost (17331763) szász választófejedelem lett a lengyel király. Az ország belső megosztottságát jól mutatta, hogy két mágnástábor került egymással szembe. A Potockiak és a Lubomirskiak a francia jelölt Leszczyński Szaniszlót, a Czartoryskiak (a "Família") pedig az oroszok és osztrákok által támogatott Ágostot segítették, akinek az uralkodása – a történészek többsége szerint – igazi mélypontja volt a Lengyel Királyság hányatott történetének. III. Ágost halálát követően még "pőrébb" lett az idegen beavatkozás, mert II. Katalin orosz cárnő saját jelöltjét, II. (Poniatowski) Szaniszlót (1763-1795) választatta meg királlyá. Ekkor még senki sem tudta, hogy ő lett az utolsó lengyel király. A királyválasztást követően sem szűnt meg a külső beavatkozás. 1667-ben létrehozatták a radomi konföderációt, melyen a képviselők megfogalmazták a "kardinális jogokat" (benne a liberum vetóval), mely felett II. Katalin orosz cárnő vállalt védnökséget. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Lengyelország orosz protektorátus lett, hiszen a lengyel államszerkezet minden változtatásához Pétervár hozzájárulása kellett. Erre egy évvel később létrejött a katolikus lengyel nemesség bari "szent konföderáció"-ja, mely disszidens –, tehát pravoszláv – és oroszellenes, de – sajnos – királyellenes is volt. Mindez polgárháborúhoz vezetett, amit az oroszok segítségével a radomiak nyertek, de a belháború módot adott más hatalmak beavatkozására is. Ennek részeként a Habsburgok visszavették a korábban elzálogosított szepességi vármegyéket, majd a poroszok megszálltak nagy-lengyelországi területeket. A vég kezdete – azaz Lengyelország első felosztása – előtt a hanyatlás legfőbb okai a következők voltak: Az egyik mindenképpen a "nemesi aranyszabadság" és a királyi hatalom ezzel járó hanyatlása, továbbá az állandó hadsereg hiánya. A másik, hogy az országgyűlés, a szejm helyébe egyre inkább a szejmikek, a területi tartományi gyűlések léptek a maguk nagy hatalmú mágnások köré tömörülő nemesi csoportjaival, amit konföderációnak hívtak. A harmadik ok a gazdasági hanyatlás, mely a nemzetközi kereskedelem változásából, a lengyel háborús veszteségekből s a járványokból következett. A negyedik- s talán a legfontosabb – ok a környező hatalmak- persze erősen különböző mértékű – agresszivitása volt. Lengyelország első felosztására (pontosabban megcsonkítására) 1772-ben került sor. Oroszország tudhatta magáénak a Dvinától és a Dnyepertől keletre lévő, elsősorban fehérorosz és livóniai vajdaságokat (mintegy 92 ezer km2, kb. 3 millió lakos). Ausztriáé lett Galícia túlnyomó része (83 ezer km2, 2,65 millió lakos), míg a porosz államnak Nyugat-Poroszország jutott (36 ezer km2, 580 ezer lakos). Ezzel sikerült a lengyel államot – Gdańsk kivételével – elszakítani a tengermelléktől, vagy ahogy II. Frigyes megállapította: "uraivá lettek Lengyelország minden termésének, egész kivitelének". Olyan ősi lengyel városok kerültek határ menti helyzetbe, melyek korábban az ország fővárosai is voltak (Krakkó, Poznań, Gniezno). Mindez akkor történt, amikor a Lengyel Királyság alapvető reformokat próbált bevezetni. Az oroszok erőszakkal és megvesztegetéssel elérték, hogy 1773-ban a szejm ratifikálta az országcsonkítást. A lengyelek azonban kétségbeesett reformokba kezdtek. Előbb átalakították a kormányzatot – lényegében kormányként működő állandó királyi tanácsot hoztak létre külügyi, belügyi, hadügyi, igazságügyi és pénzügyi osztályokkal. Döntöttek egy harmincezer fős állandó hadsereg felállításáról, az ehhez szükséges adó kivetésével együtt. A pápa által feloszlatott jezsuita rend javaiból iskolareformot hajtottak végre, ami az egész oktatás (alsó foktól az egyetemekig) állami irányítású modernizálását jelentette. A latin helyett a lengyel nyelv vált kötelezővé. Bár az 1772-es felosztás tönkretette a lengyel gazdaságot, a megmaradt területek lassan kezdtek magukhoz térni. Újra nőtt a gabonaexport, és hamarosan elérte az 1618-as csúcsteljesítményt. Elterjedt a burgonyatermesztés, fellendült az állattenyésztés, a megmaradt városok- különösen Varsó (lélekszáma három évtized alatt megnégyszereződött, és az 1790-es évek elején elérte a százhúszezer főt) – látványos fejlődésnek indultak. Az iparban királyi segítséggel terjedtek a manufaktúrák, de mágnások is létrehoztak jó néhányat, luxusigények és tömegszükségletek (pl. textilipar) kielégítésre egyaránt. Fejlődött a kereskedelem, pezsgett a sajtó és a könyvkiadás, s megjelent a lengyel színház. A nemzetközi helyzet is kedvezően alakult abban az értelemben, hogy ellentétek támadtak a környező nagyhatalmak, így Oroszország és Poroszország között. Ilyen körülmények között ült össze az 1788-1792 közti országgyűlés, mely előbb a százezres állami vezetésű hadsereg felállításáról döntött, majd az állandó királyi tanács megszüntetésével ténylegesen kormányzó parlamentté alakult át, és határozott a nemesi és egyházi birtokok után fizetendő adóról. A francia forradalom lelkesítő hatására 1791-ben megszületett az ún. májusi alkotmány, amely- némi jóindulattal – az amerikai után az első modern alkotmánynak nevezhető. A lengyel-litván állam dualista jellegét megszüntetve egységes Lengyelországot hoztak létre, melyben a képviselőház által reprezentált törvényhozásé lett a politikai hatalom. A végrehajtó hatalom élén a király vezette kormány állt, melynek tagjai a szejmnek voltak felelősek. A királyi döntéseket az illetékes miniszternek kellett ellenjegyeznie. Megszűnt a liberum veto intézménye, vallásszabadságot hirdettek, és a parasztságot a nemzet részének elismerve, az ország kormányának a védelme alá helyezték, a nemesi vezetők "nyitottak" a többi társadalmi réteg felé is. Sajnos, a francia forradalom ismét "összehozta" a környező nagyhatalmakat, sót az ún. hetmanpárt II. Katalinhoz fordult, hogy segítsen megsemmisíteni az alkotmányt, amit az orosz uralkodó fegyveresen is támogatott (1792: targowicai konföderáció). 1793-ban Lengyelországot másodszor is megcsonkították, melynek eredményeként Oroszország 250 ezer km2-nyi területtel és 3 millió, zömmel fehérorosz, ukrán és litván lakossal gyarapodott, míg Poroszországhoz került Nagy-Lengyelország és Gdańsk (mintegy 57 ezer km2, 1 millió lakos). A hajdani büszke

320

lengyel állam területe alig több mint ötödére, lélekszáma pedig valamivel több mint kétharmadára csökkent. Tragikus pillanata volt a lengyel történelemnek, amikor a grodnói néma országgyűlés az orosz szuronyok árnyékában haragját magába fojtó hallgatással vette tudomásul az újabb felosztást. Bár a poroszokkal szemben is volt némi ellenállás, de 1794-ben az amerikai függetlenségi háború lengyel hőse, Tadeusz Kościuszko vezetésével kétségbeesett szabadságharc robbant ki az oroszok ellen, amit a túlerő néhány hónap alatt levert. A lengyelek számára beteljesült a vég. 1795-ben Oroszország, Poroszország és ezúttal újra Ausztria osztozkodott a maradék országon. Megtörtént Lengyelország harmadik, immáron teljes felosztása. A megszállt területek közti határt a Bug, a Visztula és a Pilica folyó középső szakasza által határolt vonal mentén húzták meg. Oroszország 120 ezer km2-t és 1,2 millió lakost, Poroszország 48 ezer km2-t és 1 millió lakost, míg Ausztria 47 ezer km2-t és 1,5 millió lakost kapott. Varsó porosz, Krakkó osztrák fennhatóság alá került. A Lengyel Királyság örökre lekerült Európa térképéről – az öreg kontinens nagy szégyenére.

6.6.2.4. Európa peremén: az Orosz és a Török Birodalom 6.6.2.4.1. Az orosz állam birodalommá válása a Romanovok idején Az 1613-ban Oroszországban trónra került Romanov-dinasztia 1917-ig maradt hatalmon. Közben az orosz állam óriási változásokon ment keresztül. A 17. század folyamán a leglátványosabban kelet felé, legfőképpen Oroszország "vadnyugata", Szibéria felé terjeszkedett- amit nyugodtan nevezhetünk gyarmatosításnak. Még IV. Iván uralkodása végén, 1581-1584 között Jermak hetman vezetésével felszámolták az Arany Horda egyik maradványát, a Szibériai Kánságot. Ezzel megnyílt az út a térség felé. Orosz parasztok szökdöstek ide földesuraik elől, szabad közösségeket teremtve. Az államhatalom azonban utánuk ment. A szibériai terjeszkedés biztosítására osztrogokat (egyszerű erődöket) hoztak létre, melyek jól jelezték a hódítás irányát: Tomszk (1604), Jenyiszejszk (1619), Krasznojarszk (1628), Irkutszk (1652). A hódítók az 1640-es évekig eljutottak a Lénáig, sőt Jakutszkból (1632) és Verhojanszkból (1638) ÉszakkeletSzibéria felé Szemjon Gyezsnyev, a Bering-szoros felfedezője (1648) vezetésével. 1645-ben elérték az Ohotszkitengert, 1653-ban az Amur folyót, 1679-ben a Kamcsatka félszigetet. 1689-ben megkötötték az első orosz-kínai határszerződést. I. Mihály (1613-1645) meglehetősen jelentéktelen uralkodója volt az új dinasztiának. A "nagy moszkvai tönkremenés" utáni rend megteremtése miatt azonban mégiscsak említést érdemel. Ebben nagy segítségére volt apja, az 1619-ig lengyel fogságban sínylődő Filaret pátriárka. (Az orosz-lengyel konfliktust az 1618-as duelinói fegyverszünet zárta le.) Alekszej (1645-1676) már jelentősebb volt, bár-a hagyományoknak megfelelően – alig mozdult ki Moszkvából, és keleties öltözéket viselt. 1649-ben összeállíttatta a zemszkij szoborral az érvényben lévő törvények gyűjteményét. Az ő idejében egységesítették s vizsgálták felül az orosz pravoszláv egyház tanait, vallásos szövegeit. Erre Nyikon pátriárka vezetésével az 1666-os moszkvai zsinaton került sor, ami az orosz és bizánci liturgia egységesítését jelentette. A régi szövegek értelmezési szabadságát hirdető óhitűek, a raszkolnyikok (szakadárok) ezt követően szinte törvényen kívülivé váltak. A túlzottan ambiciózus Nyikon viszont rövidesen kegyvesztett lett az uralkodónál, és ettől kezdve senki sem merte Oroszországban a világi hatalom elsőbbségét megkérdőjelezni. Alekszej után – bár két házasságából tizenhárom gyermeke született – megint egy zavaros időszak következett az orosz történelemben. Az elsőszülött fiú, III. Fjodor (1676-1682) korai halálát követően a gyengeelméjű és ráadásul még nem nagykorú V. Iván (1682-1696) következett, aki helyett nővére, Zsófia (1682-1689) kormányzott régensként. Becsvágyó asszonyként a sztrelecekre (gyalogos lövészek) és kegyencére, Golicin hercegre támaszkodva szeretett volna cárnő lenni. Mindent megtett annak érdekében, hogy féltestvérét, a Preobrazsenszkoje és Szemjonovszkoje falvakban jobbágyfiúkból létrehozott kis katonaságával játszadozó gyermek Pétert kiszorítsa a hatalomból. A moszkvai lakosság, az egyház, de még a sztrelecek is a fiú mellé álltak, és I. (Nagy) Péter (1689-1725) előbb – forma szerint – V. Ivánnal annak haláláig társ-, majd egyeduralkodóként irányította a roppant birodalmat. Ő lett Oroszország egyik legnagyobb reformer uralkodója, aki előbb az Azovi-tengerhez jutott ki Azov erődjének elfoglalásával (1696), majd az északi háborúban végleg elérve a Balti-tengert, "ablakot vágott Európára", és országát az európai hatalmak közé emelte. Azov elfoglalását követően először – tapasztalatgyűjtés céljából – bejárta Európát. A "nagy követjárás"-nak nevezett útjára 1697-1698-ban került sor, a török elleni szövetséges keresése jegyében is. Javarészt Pjotr Mihajlov álnéven utazott. Brandenburgban a tüzérség mesterségét tanulmányozta, Lengyelországban viszont uralkodóként tárgyalt a lengyel királlyá választott szász választófejedelemmel. Hollandiában az ácsmesterséggel ismerkedett, de anatómiai tanulmányokat is folytatott, sőt a rézmetszést is elsajátította. Angliában a hajógyártás elméletét tanulmányozta, de a parlament egyik ülésén is részt vett. Ezt követően a törökellenes harcokban vele szövetséges I. Lipóthoz ment Bécsbe, ahonnan azonban lóhalálában kellett hazavágtatnia, mert sztreleclázadás tört ki. Merőben szokatlan, és a hagyományokkal különösen ellentétes volt az, hogy az uralkodó – ráadásul ilyen tartósan – elhagyja az országot. Pedig a meglepetések java még csak ezután következett. A kemény kézzel levert sztreleclázadást követően (több katonát állítólag személyesen végzett ki) végleg megszabadult vetélytársától, Zsófiától (kolostorba záratta). Első reformjaiban megtiltotta a bojároknak a szakállviselést, majd új naptár, a protestáns országokban alkalmazott Julianus-naptár bevezetését rendelte el a hagyományos pravoszláv időszámítás helyett. Ezt követően a hosszú köntösből és nagy süvegből álló orosz viselet helyett az európai (lengyel vagy magyar, majd később a német) ruha viseletét tette kötelezővé. Az északi háború kezdeti kudarcai után hadügyi reformokra volt szükség. A gyalogezredek mellé lovas és dragonyos alakulatokat állított, ágyúkat öntetett, megerősítette

321

a tengeri flottát. A Péter-Pál-erőd létrehozatalával 1703-ban megkezdődött egy új város alapítása is a Néva torkolatánál Szentpétervár néven, mely hamarosan főváros, közigazgatási központ, hadikikötő és kereskedelmi központ lett, valóságos "ablak Európára". Nagyobb szervezeti reformjai közül fontos volt, hogy életre hívta a bojár duma helyett kormányzó szenátust, az uralkodó utáni legfontosabb kormányzati szervet, mely felügyelte a bíróságok munkáját, gondoskodott az adók behajtásáról, ellenőrizte az állami pénzügyeket, a vidéki közigazgatást, a kereskedelmet. A prikázok rendszerét felváltotta a jóval áttekinthetőbb kollégiumokéval. Ezek lényege az volt, hogy az államigazgatás egyes területeinek irányítását (külügy, hadügy, tengerészet) többségi döntési joggal felruházott, jobbára külföldi szakembereket is magukban foglaló, de bojárok által vezetett kollektív testületek látták el. Létrehozta a főügyészség intézményét, többek között a szenátus és a helyi közigazgatás működésének az ellenőrzésére. A hatalmas birodalmat előbb kormányzóságokra, majd tartományokra osztotta. A kormányszékek száma ötvenre emelkedett, élükön az uralkodó által kinevezett – gyakran külföldi – hivatalnokokkal. Amikor 1700-ban meghalt a pátriárka, felállította a szent szinódust, a kollégiumokhoz hasonló szervezetet, melynek a világi főügyész lett a vezetője. Ezzel az egyházat szervezetileg is az államhatalom alá rendelte. Péter cár gazdaságpolitikáját "doktrínák nélküli merkantilizmus"-ként jellemezhetjük. A hadsereg és az egyre növekvő létszámú lakosság ellátása elsősorban a mezőgazdasági termelés növelését követelte meg. Módszereire jellemző, hogy rendeletileg vezette be a kaszával való aratást (a sarló helyett), fejlesztette a dohánytermesztést és szőlőművelést (Tokajon külön orosz telepet hozott létre), de a gyógyfüvek termesztésére és a nagyobb gyapjúhozamú merinói juh meghonosítására is volt gondja. Különösen ügyelt az ipar fejlesztésére. Kiváltképpen a manufaktúraipart kellett szinte a semmiből megteremtenie, elsősorban a hadsereg igényeinek kielégítésére. Főleg az Urálban, ahol nyersanyag, illetve Moszkvában, ahol kellő számú munkaerő állt rendelkezésre, hozott létre vasgyártó, ágyúöntő, posztó- és vitorlakészítő, bőrfeldolgozó, selyemfonó és szövő manufaktúrákat, de a közigazgatás ellátására papírkészítő üzemeket is, mintegy százharmincat. Voltak köztük ezerhez közeli vagy annál is több munkást foglalkoztató posztó- és vitorlavászon-készítő üzemek. Szívesen alkalmazott külföldi mesterembereket, akiket busásan megfizetett, de vonatkozott ez a nyugati céhszervezetek meghonosítására is. Ahhoz a nagyszabású átalakításhoz, melyet a hatalmas országban Péter véghezvitt, jól képzett, iskolázott szakemberekre volt szükség. Itt is a hadsereg igényei vezettek. Az első iskola az 1701-ben Moszkvában felállított hajózási szakiskola volt, melyet egy tüzérségi, majd orvosi főiskola követett, de hadmérnöki iskolát, majd 1715-ben Szentpétervárott tengerészeti akadémiát is létrehozott. A manufaktúrák mellett ipariskolákat, a városokban elemi iskolákat alapított, de ez még csak a polgári elitképzés kiegészítését, és nem a tömegképzés kezdetét jelentette. 1703ban Moszkvában megjelent az első nyomtatott újság, melyhez a cirkalmas ószláv betűk helyett az egyszerűsített betűformákat (lényegében a ma is használatos cirill ábécét) részben maga Péter alkotta meg, annak ellenére, hogy helyesen írni élete végéig nem tanult meg. Könyvkiadása többnyire külföldi – elsősorban hadászati – szakkönyvek, matematikai munkák, orvosi kézikönyvek, naptárak nyomtatását jelentette. Péter teremtette meg az orosz tudományos akadémia lapjait, amit könyvtárral, gimnáziummal és egyetemmel együtt képzelt el. Egy ovid ideig működő színházat is létrehozott Moszkvában. Kötelezővé tette, hogy a nemes ifjak állami iskolákba járjanak, és annak befejezése után állami hivatalt vállaljanak, vagy a hadsereg tisztjei legyenek. Amennyiben az ifjú 10. és 15. életéve között nem végzett iskolát, nemcsak hivatalt nem vállalhatott és tiszt nem lehetett, de a cár még a házasodását is megtiltotta. A polgárok gyerekei viszont 15 éves koruk után nem járhattak iskolába, mert az – úgymond elvonja őket a termelőmunkától. Mindez jól tükrözi Péter társadalompolitikáját. Egyik legmaradandóbb alkotása viszont az 1917-ig fennmaradó rangtáblázat volt, melynek első nyolc osztálya örökletes nemesi címmel járt. Nagy Péter cár megítélése végletesen szélsőséges. Az ún. szlavofilek átkozzák, mert szerintük elárulta az eredeti orosz nemzeti alapelveket, sőt erőszakosan megtörte az orosz történelem szerves fejlődésvonalát. A nyugatosok viszont istenítik, mert megnyitotta a nyugati civilizáció és kultúra útját Oroszországba. Halála után néhány évtizedig halovány utódok következtek. Először özvegye, I. Katalin (1725-1727), a kurlandi származású parasztlány, majd unokája, a kiskorú II. Péter (1727-1730), aki helyett Nagy Péter "analfabéta akadémikusa", Mensikov uralkodott régensként. Ők azonban nem tudták a péteri reformokat folytatni, ezért a reformpártiak az unoka halálát követően – mivel kihalt a Romanovok fiúága – Alekszej unokáját, Annát (1730-1740), a kurlandi hercegnőt tették meg cárrá. Az ő idején a "német párt", a balti nemesek – élükön Biron gróffal – kerültek hatalmi pozíciókba a miniszteri kabinetben, mely felváltotta a legfelső titkos tanácsot. Anna idején inkább külpolitikai sikerek születtek: orosz csapatok jelentek meg 1733-ban a Rajna mentén, 1736-ban pedig ismét sikerült megszerezni Azovot. Anna kiskorú fiát, VI. Ivánt (1740-1741) a nyugatellenes belső erők puccsal eltávolították, és Nagy Péter legfiatalabb unokája, Erzsébet (1741-1761) került a trónra. A szenátus visszakapta a hatalmát, a hajóhadat újjászervezték, a manufaktúrák létesítését ismét támogatták, 1755-ben létrehozták a moszkvai egyetemet. Külpolitikai sikereket értek el az osztrák örökösödési háború és a hétéves háború idején is. Az utóbbiban Oroszország volt a mérleg nyelve, mert Poroszországot az Erzsébet után következő Nagy Péter dédunoka, a holsteini származású III. Péter (17611762) mentette meg a katasztrofális vereségtől. Igaz, ebbe maga is belebukott. Mivel magához hívta Pétervárra a korábban elűzött német kegyenceket, és rajongott II. Frigyesért, az "orosz párt" a mellőzött feleség – az egyébként szintén német származású, anhalt-zerbsti –, Sophie közreműködésével eltávolította, majd meg is gyilkoltatta őt. Sophie, aki nemcsak felvette, hanem buzgón gyakorolta is a pravoszláv vallást, II. (Nagy) Katalin (1762-1796) néven a század másik legnagyobb uralkodója lett Oroszországnak. Reformjait Nagy Péternél jóval óvatosabban kellett kezdenie, hiszen a nyugatellenes erők juttatták hatalomra. Ugyanakkor e reformokhoz már rendelkezésére álltak a

322

francia felvilágosodás gondolatai, így Katalin az orosz felvilágosult abszolutizmus képviselője lett. Kapcsolata volt Voltaire-rel, Diderot-val, D'Alembert-rel, és 1775-ben Montesquieu szellemében szervezte át a közigazgatást, a roppant birodalmat 50 kormányzóságra és 360 kerületre osztotta. Bátran támaszkodott az orosz bürokratára – a 19. század nagy orosz elbeszélői által sokszorosan megírt csinovnyikra –, és elválasztotta egymástól a polgári és büntető törvénykönyvet. Az 1767-ben létrehozott Törvényhozó Bizottságának reformkísérlete azonban kudarcot vallott. A parasztok helyzetén sem tudott lényegesen javítani, pedig az 1773-1775-ös Pugacsov vezette parasztfelkelés komoly figyelmeztetés volt. A nemesség megnyeréséért sok mindent megtett, például a kincstári birtokok egy részét nekik adományozta. Ugyanakkor a felvilágosult Ragyiscsevet – aki Utazás Szentpétervárról Moszkvába című munkájában lerántotta a leplet a vidéki Oroszország keserű valóságáról – száműzette. A Volgán hajózó II. Józsefet viszont a kegyence, Patyomkin által készíttetett kirakatfalvakkal igyekezett elkápráztatni. Fiziokrata gazdaságpolitikát folytatott, ami nemcsak a mezőgazdaság fejlesztését jelentette, hanem a szabad munkavállalás bevezetését is a manufaktúrákban, az eddigi jobbágyi robotmunka helyett. A városokat is szerette volna fejleszteni. Nagy építkezései voltak Moszkvában és Pétervárott (kórházak, iskolák), új városokat is alapított (csaknem kétszázat), sőt bizonyos önkormányzatot is engedélyezett a számukra. II. Józsefhez hasonlóan csaknem hatezer rendeletet hozott (igaz, harmincnégy év alatt!), ugyanakkor a szavak és tettek kettőssége számon kérhető rajta. Ebben másik kortársával, Mária Teréziával vethető egybe, aki valóban őszintén gondolta az országa, lakossága és népe jólétét, de nem számolt a propagandával, míg Katalinnak ez utóbbi volt a fontos. Ugyanakkor birodalmának területét jelentős mértékben gyarapította, főleg a Lengyelországtól elragadott csaknem félmillió km2-rel (a történelmi Lengyel Királyság mintegy fele!), továbbá a Fekete-tenger északi partvidékével, és országa helyzetét is javította, például a törökökkel szemben a hajózási jogok megszerzésével. Oroszország végérvényesen nagyhatalommá vált.

6.6.2.4.2. A Török Birodalom hanyatlása: világhatalomból "Európa beteg embere" A Török Birodalom a 17-18. században az orosz állammal ellentétes utat járt be, a hanyatlás útját. Pedig az 1606-os, a tizenöt éves háborút lezáró Zsitva-toroki békét követően a Habsburgokkal több mint fél évszázadig nem háborúzott, ami megmentette a Portát a több fronton egyszerre vívott harcok veszélyétől. Sőt, 1639-ben egy évszázadra véget értek a Perzsiával való ellenségeskedések is. Ez azonban nem jó jel egy kizárólagosan hódításokra berendezkedett államnál. A Török Birodalom a 17. század első felében nem tudott jelentős szultánszemélyiséget felmutatni. Jól mutatta a helyzetet, hogy hol a gyerekszultán helyett (I. Ahmed, 1603-1617), hol a gyengeelméjű szultánt helyettesítve (I. Musztafa, 16171618, 1622-1623) a hárem uralkodott. Még az ekkoriban viszonylag jelentősebbnek tartott "vérszomjas" IV. Murád (1623-1640) uralkodása elején is anyja, Köszem szultána vezette a török államot. (A "vérszomjas" melléknevet a szultán a török viszonylatban is nagy kegyetlenségével "érdemelte ki".) E "nőuralomnak" nevezett időszakot a pszichopata Ibráhim (1640-1648) zárta. A döntő kérdés az volt, hogy sikerül-e megreformálni a roppant birodalmat. Ennek kísérletére a következő szultán, IV. Mehmed (1648-1687) idején került sor, de nem elsősorban az uralkodó, hanem az egymás után következő Köprülü nagyvezírek irányításával. 1656-ban egy kb. nyolcvanéves aggastyán, Köprülü Mehmed véres reformokkal szüntette meg a janicsárok kiváltságos helyzetét, a hárem politikai befolyását, valamint a mérhetetlen korrupciót. A takarékosság ellenére is rendszeresen fizette a zsoldot, amihez minden lehetséges pénzügyi forrást (pl. a szultán magánvagyonát is) igénybe vett. Az első külpolitikai sikert éppen Erdély "szenvedte el", amikor II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát követően a birodalomhoz csatolták. A nagyvezírt hasonlóan tehetséges és energikus fia, Köprülü Fázil Ahmed követte. 1663-ban ismét fellángoltak a harcok Magyarországon, melyben ugyan bebizonyosodott a török katonai gyengesége (1664: vereség Szentgotthárdnál), de ügyes diplomáciával és a Habsburgok nyugat-európai terveinek köszönhetően sikerült területet nyerniük (Érsekújvár és Nagyvárad), és némiképp terjeszkedniük (két új vilajet szervezése), bár Erdély nem lett a Török Birodalom része. Más török sikerek is következtek: 1669-ben Krétát elragadták Velencétől, 1772-ben megszerezték Podóliát Lengyelországtól. (Ezzel lett a Török Birodalom Oroszország közvetlen szomszédja.) Csaknem minden jel arra utalt, hogy az új nagyvezír, Kara Musztafa, Köprülü Mehmed nevelt fia egy konszolidált, erőtől duzzadó birodalmat vehetett át. Holott a belső gyengeségek rövidesen ismét megmutatkoztak, hiszen 1683-ban a Bécs alatti csatavesztéssel a Török Birodalom terjeszkedése véget ért, a nagyhatalom defenzívába szorult. A császárváros alatt elszenvedett vereség Kara Musztafának, az 1687-es nagyharsányi csata pedig már magának a szultánnak a bukását okozta. Ezt követően egy jelentéktelen uralkodó (II. Szulejmán, 1687-1691) és egy jelentős nagyvezír, Köprülü Fázil Musztafa, Köprülü Mehmed második fia következett. 1690-ben – nem kis részben azért, mert a franciák nyugaton ismét támadást indítottak a Habsburgok ellen – sikerült időlegesen visszafoglalnia Szerbiát és Erdélyt. (Az utóbbit Thököly Imrének adta.) További terveit nem tudta megvalósítani, hiszen 1691-ben Szalánkeménnél, a "század legvéresebb csatájában" (harmincezer halott volt) elesett. 1697-ben Savoyai Jenő lett a magyarországi Habsburg erők főparancsnoka, és a zentai csatával megpecsételődött a törökök sorsa. Az 1699-es karlócai békével nemcsak a történelmi Magyarország területét vesztették el a törökök (a Temes-vidék kivételével), hanem Velence is visszaszerezte a Peloponnészosz és Dalmácia feletti uralmat, Podólia pedig ismét a lengyeleké lett. A béketárgyalások török vezetője Rámi Mehmed, a dívántitkárok elöljárója volt, mely tisztség ezt követően az európai külügyminiszterekével volt egyenrangú. (A dívántitkárság 1836-ban lett tényleges külügyminisztérium.)

323

A külpolitikai kudarcokat hamarosan polgárháborús válság követte a maradék birodalomban. A fővárosban pattant ki a szikra, mely lángra gyújtott más területeket is. 1703 júliusában kétszáz katonai fegyverkovács (dzsebedzsi) lázadt fel a zsold elmaradása miatt, elégedetlenségük átterjedt a janicsárokra és számos más alakulatra is, sőt csatlakozott hozzájuk a "csőcselék" is, ahogy az állam urai az ínségben szenvedőket nevezték. A felkelők hamarosan 70-80 ezer fős sereggel rendelkeztek, mert az ázsiai területekről is kaptak utánpótlást. II. Musztafa szultán (1695-1703) éppen Drinápolyban tartózkodott, és kénytelen volt lemondani öccse, III. Ahmed javára, aki négy hónap alatt leszámolt a felkeléssel. Végül is a Török Birodalom történetének legnagyobb és legveszélyesebb felkelése semmilyen hatással nem volt az állam további sorsára, pontosabban csak annyiban hatott, hogy a Porta a magyarországi Rákócziszabadságharcot nem merte a saját javára kihasználni Habsburg-ellenes terveiben. Legközelebb csak 1711-ben szálltak hadba a Prut folyónál Nagy Péter ellen – eredményesen. A török gyengeségének újabb bizonyítéka az 1716-1718-as vesztes Habsburg-török háború volt, melyben a balkáni területek egy része (Észak-Szerbia és Nyugat-Havasalföld) is elveszett. A 18. század első három évtizedét "tulipán kornak" nevezik a történetírásban. Az elnevezés azt az ellentmondást takarja, hogy a súlyos külpolitikai helyzet, a gazdasági és társadalmi bomlás közepette a korszak szultánja, III. Ahmed (1703-1730) meglehetősen fényes udvartartást vitt, pazarló életmódot folytatott. Az időt sakk- és kagylójátékkal, verseléssel és zenéléssel, fényes ünnepségekkel és színpompás tulipánok termesztésével töltötték el az udvarban. Ez utóbbi fémjelzi, hogy itt egyszersmind Európa felé való kulturális nyitásról is szó volt. Versailles lett a palota- és kertművészet példája, párnák és díványok helyett székeket és foteleket használtak, rózsa helyett inkább holland tulipánt termesztettek, annak ellenér , hogy maga a növény anatóliai eredetű, és más hagymás dísznövényekkel együtt innen került Nyugat-Európába. Az egész reformkísérlet azonban – melynek része lett volna egy európai mintájú katonai reform is – megbukott, és a korszaknak úgy lett vége, ahogy kezdődött – felkeléssel. 1730 őszén lázadt fel ismét a "csőcselék", mire III. Ahmednek le kellett mondania unokaöccse, I. Mahmúd (1730-1754) javára. Ez a felkelés is hamar és nyom nélkül "elenyészett". 1724-1736 között - egy évszázados szünetet követően – újabb keleti háborút vívott a török, melyet a két évszázados ellenfél, az iráni Szafavidák bukása előzött meg. A térség új "erős embere", Nádir sah (1736-1747) azonban területeket vett vissza a törököktől: Azerbajdzsánt, valamint Grúzia és Örményország keleti részét. Mindez egy orosz-török háborúba torkollott, amely Azov elvesztésével végződött, egyedül a Habsburgok ellen sikerült eredményeket elérni Észak-Szerbia és Nyugat-Havasalföld visszaszerzésével. Az újabb "átmeneti", igen puritán szellemiségű szultán után egy jó képességű uralkodóé, III. Musztafáé (1757-1774) lett a hatalom, aki a tehetséges Rágib pasát megerősítette nagyvezíri tisztségében. Óvatos hadügyi és pénzügyi reformok következtek. A törekvések középpontjában a kedvező feltételekkel kötött belgrádi béke (1739) eredményeinek megőrzése állt. Nem is avatkoztak be a poroszok oldalán a hétéves háborúba. 1768-ban azonban súlyos kihatású konfliktusba keveredtek az oroszokkal, mely a Földközi-tenger keleti medencéjében török vereséggel végződött. Az orosz hajók Isztambulig való előrenyomulását csak a Dardanellák erős török tüzérsége tudta megakadályozni. A Török Birodalom nagyhatalmi helyzete az 1774-es kücsük-kajnardzsi békével végleg elenyészett. Területeket vesztettek a Bug és Dnyeper között, az Észak-Kaukázusban, a Krím félszigeten, de jogot szereztek az oroszok a moldvai, havasalföldi és törökországi ortodox egyház védnökségére is. Egyes vélemények szerint a Török Birodalom csak azért nem hullott darabjaira, mert felosztásáról a rivális európai hatalmak nem tudtak megegyezni, ezzel prolongálva az ún. keleti kérdést a következő évszázadra is. 1783-ban véglegesen az oroszoké lett a Krím félsziget és Grúzia, melyet az 1787-ben indított háborúban próbáltak a törökök visszaszerezni, de az 1792-es Iaşiban kötött békében a hajdani birodalom a Dnyeszter mögé szorult vissza. Már jóval korábban, az 1700-as évek elejétől névlegessé vált a török uralom Algériában és Líbiában, majd az 1760-as évektől Egyiptomban is. Mindezek nyomán belső válság is kibontakozóban volt, hiszen a területi veszteségekkel nem csökkent, hanem tovább nőtt az államapparátus, ami még több kiadást jelentett. A központi hatalom gyengeségeit kihasználó helyi hatalmasságok egyre több örökölhető birtokkal rendelkeztek, ennek révén hivatalokhoz jutottak, sőt magánhadseregeket is létrehoztak. "Európa beteg embere" megszületett.

6.7. Az Európán kívüli világ Az 1480-as években a világ népeit hatalmas tengerek és kontinensnyi feltérképezetlen földterületek választották el egymástól. A rendszeres európai hajózás az Atlanti-óceán északi részére, a Földközi- és a Balti-tengerre korlátozódott. Ez kiegészült a nyugat-afrikai partvidék felületes ismeretével, a mai Gabontól Mozambikig viszont nem járt még hajó. Amerikában Ecuador és Peru partvidékén, valamint a Karib-tenger térségében volt némi "mozgás", Európával és a Csendes-óceán más térségeivel nem volt azonban kapcsolat. Az Indiai-óceánon indiai, perzsa és arab hajók közlekedtek, kínai hajók alig jutottak túl a Maláj-szigetvilágon (keleten meg a Fülöp-szigeteken), ahol viszont főleg maláj hajók közlekedtek. A Csendes-óceán hatalmas középső területén csak polinéz csónakok fordultak elő. A kora újkor három évszázadában az európai felfedezők összekapcsolták ezeket a különálló térségeket, és csaknem jogos a 18. század végén La Peyrouse francia felfedező panasza, hogy alig maradt már feltáratlan partvidék. Először a spanyol és portugál felfedezések bizonyították, hogy a világ óceánjai – legalábbis a déli féltekén – összeköttetésben vannak egymással. A felfedezések harmadik nagy hulláma (a portugált és spanyolt követően) főleg Angliából, Franciaországból és Hollandiából kiindulva az északi féltekén (nyugaton és keleten) kereste a nagy tengerek közötti átjárót. Ezek ugyan nem értek el eredményt, de lehetőséget adtak a Karib-tengertől a sarkvidékig tartó partvidék, ÉszakAmerika keleti részének a feltárására.

324

6.7.1. Észak-Amerika Lima 1535-ös megalapítása zárta le Amerika gyarmatosításának első, legdrámaibb szakaszát. Spanyolország igen hamar tekintélyes gyarmatbirodalomra tudott szert tenni perui és új-spanyolországi alkirályságokkal, a portugálok viszont az általuk felfedezett Brazília (1500) határát tudták kitolni a tordesillasi szerződés vonalától nyugatra. Éppen az 1494-es megállapodás alapján Spanyolország az észak-amerikai kontinensre is igényt tarthatott, és felfedezők egész sorát küldte a térségbe. Juan Ponce de León 1513-ban Floridát, Esteban Gómez 1524-ben Labradort és az atlanti partvidéket, Lucas Vázquez de Ayllón 1526-ban a Chesapeake-öblöt és a James folyót, Pánfilo de Narváez egy évvel később a Mexikóiöböl vidékét, Hernando de Soto az 1539-1542-es években a Floridától Arkansasig terjedő területet, Francisco Vázquez de Coronado pedig az 1540-1542-es években a mai Texast, Új-Mexikót és Kansast tárta fel. A spanyol Habsburgok a következő csaknem két évszázadban nemcsak meg tudták védeni főbb amerikai gyarmataikat, hanem a felfedezések "ezüstkorának" számító 18. században némileg bővítették is, de mindenképp jobban megszervezték azokat. A két új alkirályság (Új-Granada,1717; Rio de Plata, 1776) mellett új katonai kormányzóságok születtek Texasban (1718), Sinaloában (1734), Új-Santanderben (1746) és Kaliforniában (1767). Ekkor a spanyol uralom keleten a Mississippiig, északon San Franciscóig és Monterreyig terjedt, és csak az Alaszkától déli irányban terjeszkedő oroszok állították meg őket. A francia felfedezők sorát I. Ferenc király megbízásából egy itáliai nyitotta meg, Giovanni da Verazano, aki 1524ben kerített sort New York-i és newporti utazásaira. Ezt követően Jean Cartier nyomán egyre jobban felhatoltak a Szent Lőrinc-folyón, Samuel de Champlain beutazta a Nagy-tavak vidékét, és 1608-ban megalapította Québecet (VilleMarie), a jezsuiták 1642-ben létrehozták Montrealt, 1701-ben pedig létrejött Detroit. Acadia (Új-Skócia) felől terjesztették ki hatalmukat a Nagy-tavakon túlra, a Mississippi mellett (Gardier de la Salle 1682-ben tárta fel a Mississippi völgyet) déli irányban egészen a Mexikói-öbölig, az 1718-ban alapított New Orleansig. Ezt a roppant térséget nevezték el a Napkirályról Louisianának. Más gyarmatosítók is megjelentek a térségben. Az angol származású Henry Hudson 1609-ben holland megbízásból elsőként utazta be a róla elnevezett folyót, majd a hollandok 1623-ban Manhattan szigetén gyarmatot alapítottak. Peter Minuit, az első kormányzó huszonnégy dollár értékű áruért megvette a szigetet – a mai New York belterületét – az indiánoktól. Ezt követően az 1638-ban alapított delaware-i svéd gyarmatot is megtámadták, és 1655-ben Nye Sverigét (Új-Svédországot) bekebelezték Niuwe Nederlandba (Új-Hollandia). Erre viszont az itt élő angol gyarmatosítók vetettek szemet. 6.7.1.1. Az angol gyarmatok létrejötte és élete Az angolok – az itáliai származású John Cabot 1497-es útját leszámítva – viszonylag későn jelentek meg a térségben. Sir Humphrey Gilbert 1583-ban jutott el Új-Fundlandba (az expedíció történésze a magyar humanista Stephanus Parmenius Budaeus volt). Sir Walter Raleigh volt az első észak-amerikai angol gyarmatosító azzal, hogy 1584-1589 között létrehozott egy telepet Roanoke-szigeten, melyet szűz királynőjük tiszteletére Virginiának neveztek el. Az 1590ben visszatért anyaországi angol hajósok már egyetlen lelket sem találtak. Az első amerikai angol gyarmat sorsát máig homály fedi. 1607-ben szálltak partra a Chesapeake-öbölben a London Kereskedelmi Társaság utasai, és hogy a spanyoloktól megvédjék magukat, várost alapítottak a királyukról elnevezett James folyó mentén – Jamestown néven. Hosszú évek kemény küzdelmei során fennmaradt a virginiai angol település, sőt bő egy évtized múltán újabbal gyarapodott. 1620-ban indult útnak a százkét puritán zarándokot (pilgrim) szállító Mayflower nevű legendás hírű hajó, mely a Massachusetts-öbölben kötött ki, a mai Plymouth környékén. Néhány év válságos vergődést követően 1629-ben itt alakult ki az északi partvidék vezető gyarmata, Massachusetts, Boston leendő központtal. Voltak magánalapítású gyarmatok (azaz hűbérek) is, mint például a katolikus Lord Baltimore által létrehozott Maryland, mely I. Károly francia feleségének, Marie Henriette-nek a nevét őrzi, vagy Pennsylvania, melyet egy kvéker, William Penn alapított. A 17. század folyamán éppen egy tucatra nőtt az angol gyarmatok száma. Az északiak csoportját New England néven Massachusetts mellett Connecticut, Rhode Island és New Hampshire alkotta. Ebben a térségben mezőgazdasággal és halászattal foglalkozó farmergazdaságok jöttek létre. Az erdőségek kiváló alapanyagot adtak a hajóépítéshez. Boston fontos kereskedelmi központtá vált az anyaországgal és a Nyugat-Indiákkal folytatott árucserében. Kifelé gabonát és halat szállítottak, a visszaúton melasz (cukornádszirup) érkezett, ami a rumkészítés alapanyaga volt. Ez az európaiak számára az afrikai rabszolga-kereskedelem egyik cseretermékének is számított. A középső gyarmatcsoporthoz a Delaware folyó mentén létrejött Delaware, Pennsylvania, a Hudson folyó völgyét uraló New York és a köztük a tengerparton elterülő New Jersey tartozott. Itt – az éghajlati viszonyoknak megfelelően – a gabona volt az egyik fő termény (elsősorban a pennsylvaniai angol és német telepesek körében), melyből – akár liszt formájában – Nyugat-Indiának, Angliának és Dél-Európának is jutott. Az itt tenyésztett vágómarhából, sertésből, juhból és lóból Nyugat-Indiának szállítottak. Pennsylvania és New York manufaktúrái kivitelre is gyártottak textil- és fémárukat, ami az angol kereskedőket aggasztotta. Nem úgy a rendkívül jövedelmező szőrmekereskedelem. Hamarosan Philadelphia lett a keleti part legnagyobb kereskedelmi központja. A déli gyarmatokhoz tartozott a Chesapeake-öböl partjainál lévő Maryland és Virginia mellett az ezektől délre lévő Észak- és Dél-Karolina, melyek II. Károly angol király nevét őrzik, és a II. György királyról elnevezett Georgia (1732),

325

az egyedüli 18. századi alapítású gyarmat a tizenháromból. Itt, a tengerparthoz közeli területeken a monokultúrás, rabszolgamunkán alapuló ültetvényes gazdálkodás volt jellemző. Marylandben, Virginiában és Észak-Karolinában dohányt, mindkét Karolinában és Georgiában pedig zömmel rizst és indigót termeltek. A dohányt kizárólag, a rizs többségét is Angliába, illetve kisebb részben a nyugat-indiai szigetekre és Európa más országaiba szállították. A tengerparttól távolabb itt is farmergazdálkodás folyt, ők látták el gabonával, vágóállattal, a hajóépítéshez fával, szurokkal, terpentinnel, lennel és kenderrel az ültetvényeket, valamint szőrmével az angol piacot. Az észak-amerikai angol gyarmatokon élő telepesek száma lényegesen meghaladta a térségben élő spanyolokét és franciákét. 1700 táján mintegy kétszázötvenezer angol, százhatvanezer spanyol és csak tizenháromezer francia élt itt. Érdekes a negyedmillió angol gyarmaton élő telepes nemzetiségi megoszlása: 65-70 százalék angol, 12-15 százalék skót, 6-9 százalék német, 3-5 százalék ír, 3 százalék holland származású volt. Mivel jelentős részük nem a saját költségén érkezett, ezért a "fekete rabszolgaság" mellett létezett Észak-Amerikában a "fehér rabszolgaság" intézménye is. Ezek olyan "szerződéses szolgák" voltak, akik 4-6 évi szolgálattal "fizették meg" útiköltségüket, és csak ezt követően rendelkeztek szabadon munkaerejükkel, sőt sokszor földet is kaptak. Főként a déli gyarmatokon volt meghatározó a "fekete rabszolgaság". Bár a hollandok voltak a 17. század elején az első rabszolgaszállítók, a spanyol örökösödési háborút követően – amikor az angolok megszerezték a fekete rabszolga-kereskedelem kizárólagos jogát-, a 18. század folyamán mintegy négyszázezer afrikai néger érkezett a gyarmatokra. Az útközben elpusztultak számát megbecsülni sem lehet. Minden gyarmat külön törvényhozó gyűléssel rendelkezett, melynek jogában állt törvényeket kiadni (persze szigorú összhangban az anyaországi törvényekkel), adót kivetni és a gyarmati költségvetést meghatározni. Az egyes gyarmatok élén kormányzó állt, akit a király nevezett ki, de a tulajdonosi gyarmatokon az adománybirtokos (vagy utódai) tehettek javaslatot a személyére. A kormányzó mellett – afféle végrehajtó-tanácsadó szervként – általában tizenkét tagú tanács (Council) állt, mely polgári peres ügyekben fellebbviteli bíróságként is működött. Tagjait a királyi gyarmatokon az uralkodó, tulajdonosi gyarmatokon (Maryland és Pennsylvania) a tulajdonos (vagy leszármazottja) nevezte ki, míg az önkormányzati gyarmatokon (Connecticut és Rhode Island), valamint Massachusettsben választották őket. A 17. században – mint láthattuk – három nagyhatalom versengett az észak-amerikai kontinensért: Spanyolország, Anglia és Franciaország. Két kisebb volt még jelen: Svédország és Hollandia. Svédország a század közepére (1655) elvesztette területeit, rövidesen a győztes hollandok szembekerültek az ugyanazon térségben jelen lévő angolokkal. II. Károly 1664-ben testvérének, Jakab yorki hercegnek adományozta az angol gyarmatok (Connecticut, Massachusetts és Rhode Island) közé ékelődött idegen testet, aki négy hadihajóval szinte azonnal megjelent Nieuw Amsterdam előtt, és kikényszerítette Pieter Stuywesant holland kormányzó megadását. Így lett Nieuw Amsterdamból New York, Fort Orange-ből pedig Albany. Bár az ezt követő második angol-holland háborúban Ruyter holland generális 1667-ben Londonig jutott hajóhadával a Temzén, a bredai békében az angolok mégis megtarthatták New Yorkot, a hollandok pedig megkapták a dél-amerikai Surinamot. Rövidesen egész Delaware angol lett. Az újabb angol-holland háborúban (1672-1674) a hollandok időlegesen visszafoglalták New Yorkot, de a westminsteri béke ismét Angliának juttatta a területet. Ezzel az atlanti part Maine-től Floridáig, nyugaton az Appalache-hegység lábáig angol lett. A következő ellenfél Franciaország volt. Az első csatát a franciák az indiánokkal szemben vesztették el. Kibékíthetetlen ellentétbe kerültek ugyanis a legerősebb indián törzzsel, az irokézekkel. Az angolok és a franciák már a 17. század elején, 1609-1629 között szembekerültek egymással, de az 1632-es St. Germain-i békében az angoloknak minden elfoglalt francia telepet vissza kellett adniuk. Ezt követően XIV. Lajosnak a gyarmatokon is nagyra törő tervei voltak. Miután a Szent Lőrinc-folyót és a Mississippit ellenőrizték, 1690-ben a Hudson medencéjéért is háborút indítottak, ami az angol gyarmatok teljes bekerítésével lett volna egyenértékű. A váltakozó szerencsével folyó háborúban most az angolok szereztek területeket, de ezeket az 1697-es rijswijki békében vissza kellett adniuk. A francia terjeszkedés Észak-Amerikában megbukott, de az angol sem tudott még diadalmaskodni. A spanyol örökösödési háború gyarmati hadszínterén is az angolok látszottak felülkerekedni. Az utrechti békében megszerezték a franciáktól – Új-Skócia néven – a meglehetősen bizonytalan kiterjedésű Acadiát, Új-Fundlandot és a korábban vitatott Hudson-öböl vidékét. Így tehát északi irányban "tovább nyúlt" az angol fennhatóság alatt álló keleti part. A következő összecsapás az osztrák örökösödési háború idején volt, némileg meg is előzve az európai háborút. Ismét az angolok szereztek területeket (pl. Louisburg francia erődöt), de az aacheni békében ezeket vissza kellett szolgáltatniuk A végső döntést az angol-francia gyarmati háborúban a hétéves háború (1756-1763) hozta, amit a 18. század "világháborújaként" is szoktak emlegetni, lévén Európán kívül több kontinensen (Észak-Amerika, Fekete-Afrika, India) folyt, és a meghatározó – az európai mellett – az észak-amerikai hadszíntér volt. Az események már 1754-ben megkezdődtek, amikor a franciák erődjét, Fort Duquesne-t az angolok egy fiatal ezredes, George Washington vezetésével megtámadták. Az akció – bár két évvel később Braddock megismételte a támadást – kudarccal végződött, de a háború nyugati és északi irányban egyre jobban kiterjedt. Amikor a nemrég elfoglalt Acadiát fenyegették a harcok, az ottani francia telepesek nem voltak hajlandók kiállni az angolok mellett, inkább semlegességet fogadtak. Erre az angolok a déli gyarmatokra telepítették ki a francia lakosságot, és ezzel a helyzet végképp elmérgesedett. Az angolok számára a kedvező fordulat akkor következett be, amikor 1757-ben William Pitt került NagyBritanniában hatalomra. Egy évvel később az angolok elfoglalták Kanada kulcsát, Louisburgot, majd a már többször ostromolt Duquesne erődjét, amelyet Pitt tiszteletére Pittsburgnak neveztek el. A következő évben már Kanadáért folyt a küzdelem, és elesett a francia Québec, majd 1760-ban Montreal is. Az amerikai francia gyarmatok sorsa végképp megpecsételődött.

326

Az 1763-as párizsi béke átírta a világ gyarmati térképét. Anglia megkapta Kanadát, valamint a Mississippitől keletre eső területeket, továbbá Spanyolországtól Floridát. De megszerezték az angolok Indiát is a franciáktól (Pondichéry és Chandernagore kivételével), egy sor nyugat-indiai szigetet és Szenegált Fekete-Afrikában. Az angolok által elfoglalt Manilát (Fülöp-szigetek) és a franciáktól megszerzett Louisianát a spanyolok kapták. Hollandia után tehát Franciaország is kiszorult Észak-Amerikából, Anglia viszont eddigi hatalma csúcsára jutott.

6.7.1.2. Az amerikai függetlenségi háború A párizsi béketárgyalások francia megbízottja Kanadára célozva megjósolta, hogy ha az angol gyarmatok megszabadulnak külső ellenségüktől, a franciáktól, nem lesz szükségük többé az anyaországra, és elszakadnak. Amikor a békét megkötötték, Pitt – aki mindezt szintén világosan látta – nem volt már kormányon. A két következő kormány (Lord Bute és George Grenville vezetésével) alapvető és jóvátehetetlen hibákat követett el. Elfelejtették ugyanis, hogy az amerikai gyarmatosok zömmel angolok, akik eddig is ellenálltak minden önkényeskedésnek, és ha jogsérelem érte őket akár az anyaországgal is szembeszegültek. A háború igen sokba került. Az államadósság csaknem a négyszeresére nőtt. Grenville úgy gondolta, hogy a gyarmatoknak is részt kell vállalniuk a teherviselésből, és adókat vetett ki: 1764-ben a korábban (1733-tól) már "működő" cukoradót, 1765-ben pedig a bélyegadót (ez lényegében általános forgalmi adó volt). A kormány hatvanezer font bevételt várt a rendelkezésektől, de tévedett. Az angol hagyományt követő gyarmatosok kijelentették: "Képviselet nélkül nem lehet adóztatni." Megalakult a Szabadság Fiai Társaság, és még a legkonzervatívabb déli gyarmat, Virginia kormányzótanácsában is a bélyegadó-ellenes indítvány kapott többséget, New Yorkban pedig ún. bélyegtörvény kongresszus ült össze, mely tiltakozott az adóztatás ellen: "... e gyarmatok népére (...) semmiféle adó sem vethető ki másképp, mint saját képviselőik által." Az angol kormány élén álló Rockingham – az amerikaiakat képviselő Benjamin Franklin erélyes fellépésére és piff kifejezett tanácsára – visszavonatta a parlamenttel a bélyegtörvényt. Az ellentétek látszólag elsimultak. Az angol parlament és kormányzat azonban mindenképpen meg akarta rendszabályozni a "rakoncátlankodó" gyarmatosokat, és 1765-ben elfogadták a katonaság elhelyezését szolgáló ún. beszállásolási törvényt, majd megszülettek az akkori pénzügyminiszter (Grafton-kormány) nevét viselő Townshend-törvények, melyek megadóztatták Amerikában a teát, és intézkedtek a katonák beszállásolásáról. New York, Massachusetts és Virginia lázadozott, Boston kereskedői 1768-ban meghirdették az angol áruk bojkottját, amihez New York és Új-Anglia városai, majd a legnagyobb kereskedelmi központ, Philadelphia is csatlakozott. Képtelenség volt a törvényeket végrehajtani, mire a kormány csapatokat küldött Bostonba, ahol 1770. március 5-én sortűz is dördült egy politikai tüntetés fegyvertelen résztvevőire. Öt halottal és hat sebesülttel ez volt a bostoni vérengzés, de végül az angolok kénytelenek voltak visszarendelni csapataikat a városból. Sőt a Townshend-törvények adóit is visszavonták a fontonként három pennyt kitevő teaadó kivételével, pusztán azért, hogy a parlament tekintélye megmaradjon. De az amerikaiak is következetesek maradtak elveikhez, mert ezt a minimális adót sem tűrték. Virginia javaslatára összefogtak a gyarmatok, bár egyelőre csak Rhode Island, Connecticut, New Hampshire, Massachusetts és Dél-Karolina csatlakozott a bojkotthoz. Amikor a kormány engedélyével az angol Kelet-indiai Társaság egy hajórakomány teát szállított Boston kikötőjébe, Samuel Adams vezetésével indiánoknak öltözött telepesek mind a 342 láda árut a tengerbe dobták. 1773. december 16-án ez volt a híres bostoni teadélután. Kis túlzással, Anglia egy hárompennys adó miatt elvesztette északamerikai gyarmatait, mert az események ezt követően visszafordíthatatlanokká váltak. A teadélutánra válaszul a londoni kormány lezáratta Boston kikötőjét, felfüggesztette Massachusetts alkotmányát, büntetőügyekben az angol bíróságok illetékességét mondta ki. Nyomatékosításul életbe lépett a beszállásolási törvény, és kinevezték Thomas Gage tábornokot a gyarmat kormányzójává. 1774-ben megszületett az ún. Québec törvény, mely a párizsi békével a franciáktól szerzett szinte egész területet (a Nagy-tavaktól az Ohio völgyéig) szervezte egységesen a királytól függő és ráadásul katolikus tartománnyá, Québec néven. Ezzel szerették volna megregulázni a lázongó, zömmel protestáns gyarmatokat, de csak elszántságukat növelték. Virginia javaslatára ugyanis 1774. szeptember 5-én összehívták az első Kontinentális Kongresszust, mely nyilatkozatában megfogalmazta az észak-amerikai angol gyarmatok lakosainak az igényét az élethez, szabadsághoz, tulajdonhoz fűződő szabadságjogaira, és Angliával megszüntettek minden kereskedelmi kapcsolatot. Időközben az angliai választásokon ismét a kormány szerzett többséget, így Gage tábornok elérkezettnek látta az időt, hogy katonai lépéseket tegyen. 1775 tavaszán seregével Lexington ellen vonult, és április 19-én eldördült az első sortűz, melynek áldozatai már – korántsem fegyvertelen – amerikai önkéntesek lettek. Megkezdődött a függetlenségi háború, bár a mérsékeltek még egy kétségbeesett kísérletet tettek a béke megmentésére. A Kontinentális Kongresszus benyújtotta a királyhoz az ún. olajág kérelmet, melyet azonban a szerencsétlen angol politikáért 1760 óta felelős, a tényleges kormányzást magához ragadó III. György elutasított. A második Kontinentális Kongresszus 1775 júliusában ellenlépéseket tett, és megbízta Washingtont a szerveződő amerikai csapatok fővezérletével. Az angol kormány ismét a lehető legrosszabbat lépte: német zsoldosokat bérelt a lázadók ellen. Ezzel nemcsak végképp biztosította a gyarmatok teljes egységét, hanem – egyelőre csak erkölcsileg – felhatalmazta annak népét, hogy az ősi ellenséghez, a franciákhoz forduljon segítségért. Immár végképp a fegyverekre maradt a döntés. Előbb Washington kiűzte Bostonból az angolokat, majd a kongresszus – Észak-Karolina kezdeményezésére 1776. július 4-én Thomas Jefferson (később az Egyesült Államok harmadik elnöke) végső megszövegezésében kiadta a Függetlenségi nyilatkozatot, melyet mind a tizenhárom gyarmat

327

elfogadott. (Virginia már május 15-én kimondta függetlenségét.) Az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz való jogot a természetjog alapján alapvető emberi jogként deklaráló, a gyarmatok brit uralkodótól elszenvedett sérelmeit felsoroló, az Angliától való függetlenséget kinyilvánító nyilatkozat a modern felvilágosult jogelvek talaján áll. A háború megkezdődött, bár eleinte semmi jót nem ígért a kimondottan szedett-vedett, felszerelés és fegyelem nélküli önkénteseknek. Az amerikai csapatok útját kezdetben véres lábnyomok kísérték, tekintettel arra, hogy még lábbelijük sem volt. Jellemző az is, hogy a csapatok új főparancsnokának első intézkedése latrinák ásatása volt. Velük szemben viszont az (igaz, nem mindig megbízható) angol gyarmati hadsereg, a német (hesseni, braunschweigi) zsoldosok, a nem nagy létszámú hazai "lojalisták" (Angliához hű amerikaiak) és az angolokhoz hű indián törzsek (pl. irokézek) álltak. (Az őslakos indiánok tragédiája éppen az volt, hogy mindkét fél oldalán harcoltak, persze más és más törzsek.) Howe angol tábornok előbb New Yorkot foglalta el, majd a Hudson folyó mentén kettévágta az amerikai hadsereget. Washington a válsághelyzetre való tekintettel diktátori hatalmat kapott a kongresszustól, és 1775 karácsonyán – átkelve a zajló Delaware folyón – megsemmisített egy New Jerseybe betörni készülő angol sereget. 1776 őszén az angolok elfoglalták a fővárost, Philadelphiát, de 1777 októberében Horatio Gates tábornok vezetésével – a Hudson folyónál elvágva Burgoyne angol seregének az útját – az amerikaiak arattak döntő győzelmet Saratoga mellett. A sikert az is lehetővé tette, hogy a fiatal államot 1776-tói titokban segítették a franciák (Spanyolországgal együtt mintegy négyszázezer dollárral). A támogatás a következő év elején nyílt szövetséggé alakult át. Franciaország hivatalosan is elismerte az Egyesült Államokat. Angliában is lázas diplomáciai tevékenység kezdődött. A függetlenség megadásán kívül mindent megígértek a gyarmatosoknak (adók visszavonása, büntetlenség stb.), de a válasz az amerikai-francia hadműveletek megindítása volt, immár délen is. 1779-ig nagyjából felszabadították a Mississippi és az Ohio völgyét, és – bár az angolok ideiglenesen elfoglalták a lojálisnak vélt déli államok jó részét (Georgia, Dél- és Észak-Karolina) – az amerikaiak kitartó ellenállásán megtört az utolsó angol haderő is. Lord Cornwallis 1781 októberében Yorktownnál letette a fegyvert. Az amerikaiak oldalán más országok kiválóságai is harcoltak. A nagyszerű hadseregszervező porosz Steuben báró mellett a leghíresebb a francia La Fayette márki és a lengyel Tadeusz Kościuszko volt, a későbbi francia forradalom, illetve a lengyel szabadságharc hősei. A szintén lengyel Kazimierz Pułanski brigadéros ezredese volt a magyar Kovács Mihály, aki életét is áldozta az amerikai szabadságért. Yorktownt követően Angliában megbukott a háborúpárti North-kormány (William Pitt már 1778-ban békét javasolt!), és megkezdődtek a párizsi béketárgyalások. Ennek eredményeként az angolok elismerték az Egyesült Államok függetlenségét, melynek következtében az ország a tizenhárom volt gyarmaton kívül északon a Kanadáig, nyugaton a Mississippiig, délen pedig a Floridáig terjedő vidékeket kapta meg, összesen csaknem kilencszázezer km2nyi területet. Angliáé maradt Kanada, Spanyolországé lett Nyugat- és Kelet-Florida, s az övé maradt Louisiana is.

6.7.1.3. Az Egyesült Államok születése és alkotmánya Talán a függetlenség kivívásánál is nagyobb feladat volt az amerikai nemzet (nation) megszervezése. Az 1774 óta létező Kontinentális Kongresszus 1776-ban bizottságot küldött ki az államok együttműködésének a szervezeti kidolgozására. A kis államok képviselői (főként John Dickinson delaware-i megbízott révén) az egyenjogúsághoz ragaszkodtak, míg a nagyobbak (jellemzően Benjamin Franklin Pennsylvaniai képviselő tolmácsolásában) azt az álláspontot képviselték, hogy az egyes államok népességük arányában legyenek képviselve a kongresszusban. Abban nem volt vita, hogy a volt gyarmatok bizonyos fokú önkormányzatát meg kell őrizni, és a teljesen újonnan szerzett területeket is meg kell szervezni. Az 1781-ben létrejött Szövetségi Alkotmány végül is egy laza kapcsolatot, az államok szövetségét, konföderációt hozott létre, csekély hatalmat juttatva a központi kormányzatnak. Ez az együttműködés nem is volt hosszú életű, mert az új állam központi szerve, a Korona helyébe lépő közös testület, a kongresszus lett, de igen csekély hatalommal. Az övé volt a hadüzenet, a békekötés joga, a hadsereg és a haditengerészet fenntartása, a külügyek intézése. Nem volt viszont központi végrehajtó hatalom, sőt a közös kiadásokhoz való anyagi hozzájárulás. is a tagállamok jóindulatára lett bízva. Ennek megfelelően a független ország első évei 1783 után meglehetősen anarchikusak voltak, hiszen a tizenhárom állam élte a maga önálló életét, és még a párizsi békeszerződés kongresszusi ratifikálása is nehézségeket okozott. Egyre jobban erősödtek az ún. unionisták, akik a szorosabb együttműködést szorgalmazták. Végül 1787 májusában összeült az alkotmányozó gyűlés, szeptemberre elfogadták a szövetségi elvet, és decemberre kész volt az új alkotmány. Az alkotmányozó konvenció tagjai ötvenöten voltak a különböző államokból, de csak harminckilencen írták alá a dokumentumot. Ők lettek az ún. alapító atyák, köztük Washington, a gyűlés elnöke (az Egyesült Államok első elnöke), Alexander Hamilton (az első kormány pénzügyminisztere), Benjamin Franklin (az ország egyik első követe) és James Madison (az Egyesült Államok negyedik elnöke). Kritikus fél év következett, hiszen az egyes államoknak dönteniük kellett az alkotmány elfogadásról. Sikerül-e az egységes amerikai eszme képviselőinek diadalmaskodni a partikularizmuson? Az előbbi eszme hívei a föderalisták, az utóbbiaké az antiföderalisták voltak. Igaz, nem vita nélkül, de sorra fogadták el az egyes államok az alkotmányt, mely a kilencedik állam csatlakozásakor (New Hampshire-rel lett meg a kétharmados többség), 1788. június 21-én érvényre emelkedett, majd 1789. március 4-én életbe lépett, megalakult az Amerikai Egyesült Államok (United States of America). Április végén az első megválasztott elnököt is beiktatták.

328

Az amerikai alkotmány jelentőségét nehéz túlbecsülni, hisz az első modern polgári demokrácia olyan alaptörvénye lett, amely a mai napig érvényben van, és mintául szolgál. Kevés olyan alkotmányt ismerünk, amely olyan mértékben fonódna össze a nemzet életével, mint az amerikai. Míg a Függetlenségi nyilatkozat az új állam születési bizonyítványának tekinthető, addig az alkotmány indította el az Egyesült Államokat a nemzetté válás útján. A feltűnően rövid – mindössze hét cikkből álló – dokumentum preambulumában a népet tekintette az alkotmány alkotójának, ami a felvilágosodás gondolata, de annyiban szó szerint is igaz, hogymint láttuk – "számos fej és kéz műve" volt. Szerkezete a montesquieu-i hatalmi ágak elválasztásában merev, azok egyensúlyában kellően rugalmas, benne "fékek és ellensúlyok" révén biztosított lett a kiegyensúlyozott hatalomgyakorlás. Amennyire világos benne a kongresszus szerepe és hatásköre, annyira tükröződik az is, hogy az alkotók – szintén a felvilágosodás eszméinek a hatása alatt – nem akartak erős végrehajtó hatalmat. A legeredetibb és a legnagyobb hatású az alkotmányban a harmadik hatalmi ágat jelentő bírói hatalom lett. Az amerikai alkotmány az elnököt ruházta fel a legfőbb hatalommal, mivel ő a hadsereg főparancsnoka, a külpolitika irányítója, a miniszterek, a bírák és diplomaták kinevezője, gyakorlatilag ő a kormányfő is. Ezért a parlamentáris angol monarchiával szemben itt elnöki (prezidenciális) rendszerről beszélhetünk. Az amerikai elnököt négyévente, közvetetten, elektorok útján választják. Az első két ciklus elnöke a függetlenségi háború katonai vezetője, George Washington (1789-1797) volt. A törvényhozó hatalom a két házból álló kongresszus, melynek képviselőházába a lakosság számarányában küldenek képviselőket az egyes államok, a szenátusába pedig egyöntetűen két-két főt delegálhatnak. A felsőház szerepét betöltő szenátus vezetője az alelnök volt, de a folyamatos munka biztosítása érdekében a szenátoroknak két-két évente mindig csak egyharmadát választják újra, tehát egy szenátor mandátuma hathat évre szól. A Legfelső Bíróság főbíróját az elnök élethossziglan nevezi ki, de a felmentés jogával már nem élhet. Ugyancsak korlátozott vétóval rendelkezik az elnök a törvények szentesítését illetően is. Mivel az alkotmány komoly súlyt helyezett ugyan a hatalmi ágak szétválasztására, de kevés teret szentelt az alapvető emberi jogok megfogalmazásának, ezért születtek az első alkotmánykiegészítések. Ezt az 1791-ben megjelent tíz cikket Jogok törvényének (Bill of Rights) hívták. Ezek közül az első tartalmazta a szólás- vagy sajtó-, a gyülekezésés vallásszabadság megfogalmazását, illetve az utolsó azt az alapvető jogelvet, hogy "az alkotmány által az Egyesült Államokra rá nem ruházott, de az államoknak meg nem tagadott jogok megmaradnak az államoknak, illetve a népnek." (X. cikk) Szerepel még itt a szabad fegyvertartásnak, a vagyon biztonságának a joga, az ártatlanság vélelme és a független bíróság előtti megjelenés is. Nagy problémát jelentett az újszülött államnak az Appalache-hegységen túl fekvő vad, nyugati területek megszervezése, melyek nem tartoztak a tizenhárom volt gyarmathoz. A gondot az jelentette, hogy míg a párizsi béke a brit birtokok határát a Mississippinél húzta meg, addig a gyarmatoké csupán az Appalache-hegységig tartott. A függetlenség kivívása utáni új helyzetben először a kongresszusnak rá kellett vennie az államokat arra, hogy mondjanak le az Appalache-hegységtől nyugatra eső területekről az unió javára. Félő volt ugyanis, hogy az új térségért folyó vetélkedés polgárháborúhoz vezet az államok között, melyek magukban az indiánokkal szemben is gyengék voltak. Mindezt felismerhették az egyes államok is, mert 17g1-1786 között sorra lemondtak – először csak – az Ohiótól északnyugatra fekvő területről. (Később ugyanez történt az Ohiótól délre fekvő térséggel is.) Az unió következő feladata az volt, hogy megszervezze az átengedett ún. Északnyugatot (Northwest). A döntés 1787 júliusában született meg, ez volt az Északnyugati Szervezési Szabályzat, mely az alkotmány mellett az Egyesült Államok egyik legpontosabb és legsikerültebb politikai alkotása, hiszen több mint egy évszázadra – a Csendes-óceánig tartó terjeszkedésig – biztosította az újabb területek zökkenőmentes csatlakozását és beilleszkedését. A szabályzat a csatolandó terület igazgatásának három fokozatát állapította meg. Az első fokozat a különösebb politikai és önkormányzati jogok nélküli kerületi igazgatás volt, melynek élén a kongresszus által kinevezett kormányzó állt, és a törvényhozó testület irányítását jelentette. Amennyiben a kerület nagykorú, szabad férfilakosságának a száma elérte az ötezer főt, a territórium fokozat következett. Ennek már önálló törvényhozó testülete is volt, bár a kormányzót továbbra is a kongresszus nevezte ki. Az állam fokozatot a territórium akkor nyerte el, amikor szabad férfilakosainak a száma elérte a hatvanezer főt. Ekkor azonban rögtön az alapító államokhoz hasonló jogállásúvá vált. A szabályzat gondoskodott a terület felosztásáról is, így később öt állam jött itt létre. Fontos intézkedés volt a rabszolgaság megtiltása, illetve az, hogy a szabályzat "örökre" biztosította a személyes és vallásszabadságot, a polgári jogokat, a népképviseleti rendszert és a törvény előtti egyenlőséget. Egyszersmind megtiltotta a kegyetlen büntetések alkalmazását, biztosította a szabadsághoz, a tulajdonhoz és a közoktatáshoz való jogot. 1790-ben Ohiótól délre létrehozták a Délnyugati Territóriumot (Southwest Territory), ahol azonban a rabszolgaságot nem tiltották. Az Egyesült Államok készen állt a további gyarapodásra.

6.7.2. A világ más régiói A földrajzi felfedezésekkel induló korai gyarmatosítás a 16. század végére a spanyolok és a portugálok fölényével zárult. A 17-18. századra az új gyarmatosító hatalmak közül Hollandia és Anglia mint "tengeri hatalmak" nagyarányú terjeszkedésbe fogtak, amihez felzárkózott az abszolutista Franciaország is. E két században tovább növekedett az érdeklődés az eddig még ismeretlen térségek, tengerek és földrészek iránt. Mivel a felfedezők után járó gyarmatosítók többnyire a "tengeri hatalmak" monopolista kereskedelmi társaságai voltak, melyek hadsereggel, haditengerészettel rendelkeztek, a gyarmati versengés a gyarmatosító hatalmak közötti kereskedelmi érdekháborúkat, a gyarmati háborúk korai formáit hozták létre. Az első ilyen háborúsorozat az angolok és a hollandok között zajlott le az 1650-1670-es

329

években, mely egyértelműen az angolok előretörését hozta. A hétéves háború végére Nagy-Britannia szinte valamennyi kontinensen vezető helyzetbe került, és bár a 18. század végén elvesztette legértékesebb észak-amerikai gyarmatait, mégis létrejött a brit világbirodalom.

6.7.2.1. Latin-Amerika Latin-Amerika Mexikótól a Horn-fokig terjedő, mintegy 20 millió km2-nyi hatalmas terület. A 16. században spanyol fennhatóság alá került – Brazília kivételével, mely portugál lett –, majd korlátozottan brit, francia és holland gyarmati területté vált. Szemben azonban Észak-Amerika angol gyarmataival, ahová a fejlődőképes tőkés iszonyokat ültették át, a spanyol és portugál területeken az elmaradottabb ibériai országok intézményrendszerét, vallási viszonyait és korántsem élenjáró termelési szokásait honosították meg. Mivel itt a gyarmatosítók nem maguk akartak dolgozni, hanem inkább dolgoztatni, ehhez szükség volt a helyi elit támogatására, a két civilizáció többé-kevésbé békés egymás mellett élésére. A 16-17. század legszomorúbb ténye az indián őslakosság pusztulása, melynek mértéke elérhette a 60 százalékot is, vagyis a Kolumbusz előtti időkhöz képest ennyivel kevesebben éltek közülük a 17. század második felében. A pusztulás okai nem csupán a spanyol konkvisztádorok voltak, hanem az európaiak által behurcolt járványok (himlő, pestis, tífusz, kanyaró, influenza, bárányhimlő stb.), továbbá a járványokkal és a spanyol fosztogatással együtt járó agrárkrízisek, melyek megbontották az élelmiszer-ellátás évszázados egyensúlyát. Nem lebecsülhető a spanyol uralomnak az a lélektani hatása sem, ami indiánok tömegeit kergette az egyéni és kollektív öngyilkosságba, csakhogy elkerüljék a rabszolgaságot. Sőt, az európai munkarend és -ritmus is hatalmas pusztításokkal járt. Ebben a térségben találkozott szinte minden fő népfaj, ebből következően nagyfokú volt a keveredés is. Egy 17. század közepi – természetesen becsült – adatsor szerint: indián 30, fehér 23, néger 26, mesztic 13, mulatt 8 százalék élt itt. Ez az arány a 19. század legelejére így változott: indián 30, fehér 20, néger 20, mesztic 30 százalék. Közben a lakosság teljes becsült létszáma több mint 3 millióról (3151 ezer) 18 millióra, azaz csaknem hatszorosára nőtt. A fekete lakosság számának szaporításáról a hatalmas rabszolgaszállítmányok gondoskodtak, és a mulatt lakosság növekedése is ennek függvénye. (Érdekes, hogy ez utóbbinak a változásáról nincs adat.) Ami a fehéreket illeti: a bevándorlók száma (kb. kétszázezer) alig haladta meg a teljes lakosság 1 százalékát. Ennek oka főként az volt, hogy a spanyol király igen szigorúvallási-politikai korlátokat szabott, csak régi katolikus lehetett bevándorló. A gyarmati államszervezet fokozatosan épült ki és bővült. Először a Kasztíliai Tanács egy tagja, Juan Rodriguez de Fonseca felügyelte az amerikai kontinens ügyeit, majd 1503-ban Sevillában létre jött a Casa de Contratación nevű központi állami intézmény, mely aztán Cádízba költözött. Kezdetben kereskedelmi ügyekkel és a felfedezések technikai kérdéseivel foglalkozott, 1508-tól olyan hajózási felügyelők is működtek benne, mint Amerigo Vespucci vagy Cabot. Az Indiák Tanácsa 1523-ban született – kezdetben változó székhelyeken működött –, 1561-től (II. Fülöp idejétől) a birodalom új fővárosába, Madridba települt. Itt születtek az 1542-ben megjelent, indiánvédelmi szándékkal készült új törvények. Az "Indiák" közigazgatásának az alapját az alkirályságok jelentették. A 16. században kettő (Új-Spanyolország, 1535; Peru, 1542), a 18. században újabb kettő lőtt létre (Új-Granada – Bogotá központtal, 1717; La Plata – Buenos Aires központtal, 1776) . Ezeken belül audienciák és kormányzóságok vagy főkapitányságok, provinciák (corregimientók), illetve tartományok voltak. Új-spanyolországhoz az Antillák, Mexikó és Új-Galícia, a Guatemalától Panamáig tartó közép-amerikai sáv tartozott. Peru részei: Panama, Új-Granada, Quito (a mai Ecuador), Lima (a mai Peru) és Charcas (a mai Bolívia és Tucumán). Új-Granada a Venezuelától Kolumbiáig és Ecuadorig terjedő hatalmas területet fogta össze. Az audienciák eredetileg bírósági feladatokat láttak el, majd egyre több közigazgatási, pénzügyi és egyházi feladatkört kaptak. Az alkirály (virrey) a király személyes képviselője volt. A spanyol gyarmati időszak több mint száz alkirálya közül csak négy volt kreol (Amerikában született fehér), de ők is "tiszta vérű arisztokratáknak" számítottak. Az alkirály egyben az audiencia elnöke és a legfőbb katonai vezető (capitan general) volt. A hivatali működési idő általában 3-5 év volt; a Perui Alkirályság értékesebb voltát az alkirály 30 százalékkal magasabb jövedelme igazolta. Egy-egy alkirály megérkezésekor és beiktatásakor fényes ünnepségeket rendeztek. Köszöntőversek, feldíszített utak és petárdák fogadták a pompázatos öltözékben érkező királyi képviselőt, aki görögtűz, virágok, tánc közepette folytathatta útját. Minden falu, útszéli kocsma és kolostor külön fogadást rendezett, volt, ahol aranykulcsot adtak át neki, másutt színjátékot rendeztek tiszteletére. Az út végén a fővárosban díszlövésekkel és tedeummal fogadták az addigra nyilván holtfáradt alkirályt, akinek ezután még általában két hónapig kellett állnia az ünneplést. Mindez nem csoda, hiszen az alkirályok sok mindenről dönthettek: például birtokadományozás, telepítés, gazdasági, katonai ügyek, igazságszolgáltatás. Jellemző, hogy hatalmukat korlátozni kellett, hogy ne nőhessék túl a királyét, az 1680-as törvénygyűjteményben hetven ilyen megszorítás olvasható. A nagyobb tartományok élén elnök-kormányzó állt, szinte az alkirályéhoz hasonló jogkörrel, de hosszabb ideig (általában nyolc évig) tartó szolgálattal. Az audiencia elnökeként ő állt a legfelső bírósági szervezet élén, de a helyi katonai irányítást is a kezében tartotta. Királyi tisztviselőket nevezett ki, encomiendákat adományozott, rendeleteket adott ki, felügyelt a gazdaságra és a közmunkákra, "védte" a hozzá tartozó indiánokat. Fizetése harmada-negyede volt az alkirályokénak. A határterületen létesített kormányzóságok vezetőinek – főleg a nagy távolság miatt – óriási hatalmuk volt.

330

A legfontosabb intézmény és kormányzati egység az audiencia volt, amely egyesítette az államhatalmi ágakat. Az Indiák Tanácsa utáni legfőbb igazságszolgáltatási szerv közigazgatási ügyekben az alkirály vagy az elnök-kormányzó tanácsadó testülete volt. Ellenőrizte az egyházat, és a 17. századig a pénzügyekben is meghatározó szerepe volt. Tagjait nagy elismerés övezte. Szólni kell még a városokról, melyek a legfontosabb helyi közigazgatási szervek voltak, és a 16. században már szép számmal léteztek. Ötvennégy spanyol (kasztíliai jogú) város létezett. A legnagyobb – legalábbis fénykorában – Potosí, az ezüstváros volt, melyet 1546-ban alapítottak 4000 méter magasan, és 1600 körül csaknem London nagyságú volt a lakosait tekintve. Az egyházi szervezetet az 1508-as pápai bulla a spanyol uralkodók alá rendelte. Már a 16. században három érsekség (Santo Domingo, Mexikóváros és Lima) és huszonkét püspökség volt, melyek száma a 18. században negyvenkettőre emelkedett (öt érsekséggel), és ehhez jött még kilenc brazil püspökség is. A spanyol városoknak és falvaknak voltak egyházközségei; a katolikus hitre a kollektív indián településeken (redukciókban) térítettek ferences, Ágoston-rendi, dominikánus, majd jezsuita misszionáriusok. Az indiánok pappá nevelését – rövid kísérletet követően – megtiltották. Kezdetben tevékenykedtek az inkvizíció amerikai bíróságai is: Limában 1570-től, Mexikóvárosban 1571től, Cartagénában 1610-tól. Zsidókat, protestánsokat, boszorkányokat és szexuális "eltévelyedőket" üldöztek. Szerepük a 18. századra fokozatosan elenyészett. Érdekes, hogy egészen a 18. század közepéig, pontosabban a hétéves háború végéig nem voltak reguláris csapatok a gyarmatokon. Jelentős volt viszont a városi milíciák száma, Peruban például 1760-ban százezres nagyságrendű kreol rendfenntartó erő volt. Tehát a gyarmati Latin-Amerikában nem nagyon beszélhetünk katonai erőszakról az 1550-1750 közötti időszakban. A katolikus egyház, az indián elit és a spanyol korona bürokráciájának megállapodása biztosította a "rendet". Nem véletlen, hogy a gyarmati kor egyetlen nagyobb felkelése a kora újkor végén a Túpac Amarú-felkelés volt. A gazdaság is jelentősen átalakult a gyarmati Latin-Amerikában. Egyrészt az Újvilág nagy hozamú kultúrái (burgonya, kukorica, paradicsom, kakaó stb.) tették lehetővé a táplálkozási forradalmat Európában, másrészt gyümölcsei, ipari és gyógyszeralapanyagai (koka, kinin, indigó, brazilfa, dohány, kaucsuk stb.) átalakították az európai gazdasági életet. A hatás azonban kölcsönös volt, hiszen fontossá vált az európai kultúrnövények (búza, szőlő, olajfa stb.) termesztése. A nagyállatok (ló, szarvasmarha, juh stb.) tartása azonban nagy károkat okozott a bennszülött társadalmaknak, sokszor egész indián falvakat áttelepülésre kényszerítve. Az Indiák mindenekelőtt igen termékeny földműves gazdaság maradt. (A világ összes élelmiszernövényének csaknem ötödét – kb. 17 százalékát – itt termesztették.) Kontinensen belül is "vándoroltak" a növények, így került Közép-Amerika kakaója Venezuelába és Quitóba, az Andok burgonyája viszont Észak-Amerikába. A meghatározók azonban az éghajlati zónák voltak. A meleg égövben cukornádat, kakaót, dohányt, jukkát, majd kávét és banánt, a mérsékelten melegben gyapotot és kukoricát, a mérsékeltben pedig burgonyát, búzát, árpát, a szubtrópusi területeken viszont szőlőt és olajbogyót termeltek. Sajátos latin-amerikai intézménye volt a föld megművelésének az encomienda. Eredetileg a spanyol konkvisztádoroknak adott királyi privilégium volt, de a 17. század elejéig nem egy adott földre, hanem meghatározott számú indián munkájára. Az encomendero (az encomienda tulajdonosa) vállalta az indiánok keresztény hitre térítését, ami újabb indián földek megszerzését tette lehetővé, például adóhátralék fejében. Mivel azonban a spanyol uralkodó jól megfizettette az így szerzett földterületek elismertetési jogát, az encomienda intézménye fokozatosan háttérbe szorult, kivéve például Dél-Peruban, ahol az araukán indiánok ellen alkalmazták, mert itt a területek pacifikálása még nem fejeződött be. A magántulajdonú földbirtok javarészt kis- és középbirtok volt. A nagybirtokokat haciendának nevezték, melyekhez ún. bányahaciendák is tartoztak, ahol nemesfémbányászat folyt. Amikor a 16. század végén az indián népesség pusztulásával munkaerőhiány lépett fel, a spanyol királyok bevezették a repartimento intézményét, amely az indián közösségi munkaerő felhasználásán alapuló állami gazdálkodás és szétosztás rendjében találta meg a megoldást. Az indián férfilakosság 5-30 százalékára vonatkozott ez a – lényegében – kényszermunkarendszer, főleg a bányákban, a nagybirtokokon, a spanyol tulajdonosok személyi szolgálatában, továbbá a városi és állami közmunkákban. A latin-amerikai térségben a rabszolgamunkán alapuló ültetvényes gazdálkodás a nemesfémszállítás visszaesését követően, az 1620/30-as évektől vált meghatározóvá. Az európai árucikkeket – főleg ipari termékeket, fegyvert – szállító hajók a visszaúton Latin-Amerikából először bőröket, kakaót, dohányt, majd cukrot, festékanyagokat és brazilfát szállítottak. Különösen a cukornádültetvényeken volt szükség munkaerőre, fekete rabszolgákra. A 17. század végétől egyre inkább társaságok kezében volt ez a – kezdetben királyi, majd monopolengedélyek alapján működő – jó üzlet. Különösen a karibi térségben és Brazília trópusi éghajlatú részein alakult ki mulatt többségű társadalom. Az ültetvény a dél-amerikai portugál gyarmaton nemcsak gazdasági, hanem társadalmi egység is lett, hatalmas legelőkkel és állattenyésztéssel, élelmiszer-termeléssel, cukorfeldolgozóval és más "ipari" létesítményekkel (textil-, kovács- és más műhelyek). A birtok közepén az udvarház (casa grande) állt a kápolnával, körülötte a szabad alkalmazottak szállásai, majd távolabb az istállók, raktárak és a rabszolgák fészkei. Mindez tehát szinte teljes gazdasági egység, de a különböző emberfajták (európai, indián és afrikai néger) együttélésének és keveredésének is a színtere. Hasonlóak voltak később a karibi spanyol, sőt az amerikai angol ültetvények is. Az ipar és a kézművesség meglehetősen elmaradott volt Latin-Amerikában. A gyarmatosítás előtti Amerika kézművessége bizonyos fokig tovább élt ugyan, mégis inkább az európai minták, normák és technológiák voltak meghatározóak. Ez a kézműipar ezért városi és céhes jellegű volt (gremio), ahol indián, fekete, mesztic csak segédmunkákhoz juthatott. A legelőkelőbbek a mexikóvárosi ezüstművesek, valamint a gyarmati egyházi és világi

331

barokk igényeit kielégítő ötvösműhelyek voltak. Léteztek azonban céhen kívüli szakmák is, például a textil-, hajó-, kocsi- és bronzöntő iparban. A 17. század közepére Spanyolország elveszítette nagyhatalmi státusát. A harmincéves háborúban kimerült ország az Indiákon sem tudott már olyan eredményesen védekezni a dinamikusabb európai gyarmatosító hatalmakkal szemben. Eleinte ún. láthatatlan háború folyt, ami az angol, holland és francia kalózkodást jelentette, mely idővel szervezett csempészetté "fejlődött", különösen a Kis-Antillákon. A spanyol hegemónia elvesztése után a háború is "láthatóvá" vált. Ennek eredményeként 1655-ben Jamaica Angliáé, Haiti meg a franciáké lett, 1674-ben pedig Surinam és Curaçao Hollandia birtokába került. Bár Anglia a spanyol örökösödési háborúban megszerezte az atlanti rabszolga-kereskedelem kizárólagos jogát, az asiento-jogot, de csak a hétéves háborúban, Havanna elfoglalásával (1762) vált egyértelművé, hogy ő a tengerek ura. 1766-ban a Malvin- (Falkland-) szigeteken született újabb stratégiai jelentőségű angol gyarmat. Az amerikai függetlenségi háború Latin-Amerikában a gyarmati kreol uralkodó elit hatalmi ambícióit erősítette. A 18. században a spanyol trónra került Bourbonok mindezeknek a kihívásoknak reformokkal kívántak megfelelni. A közigazgatás átalakítására katonai-stratégiai megfontolásból volt szükség. Ez nemcsak a már említett új alkirályságok létrehozását jelentette, hanem új főkapitányságok (Venezuela, Kuba és Guatemala) szervezését is. Kereskedelmi szempontok is szükségessé tették ezt, ahogy Buenos Aires és a La Plata-régió esetében is bizonyítható. Ez utóbbi lett a közigazgatás átalakításának kísérleti terepe. Fontosak voltak a katonai reformok is. Ez az erődítményépítési program mellett a reguláris csapatok Indiákon való állomásoztatását jelentette. Megpróbálták korlátozni az egyház hatalmát is, ezért űzték ki 1767-ben a jezsuitákat a spanyol gyarmatokról, 1769-ben pedig a portugál Brazíliából. Általában elmondhatjuk, hogy az Indiák egyházi szervezete fokozottabb állami ellenőrzés alá került, sőt a 19. század első éveiben az uralkodó kisajátította az egyházi javak egy részét is. Ezek után talán nem meglepő, hogy a latin-amerikai papság a függetlenségi mozgalmak mellé állt. A gyarmatosítókkal szembeni társadalmi ellenállásnak is voltak jelei a 19. század eleji függetlenségi harcokat megelőző századokban. 1565-ben a mai Peru területén bontakozott ki a hajdani indián papság által szervezett mozgalom, melynek a vége a helyi indián elit megállapodása, paktuma lett a spanyolokkal. Mivel ez az ősi kultuszok továbbélését tette lehetővé, vezetői pedig az indián parasztok mozgalmainak a vezetői is lettek, ezért 1609-1614 között a spanyolok az Andokon "végigsöpörve", összegyűjtötték a bálványokat, elhurcolták e hit képviselőit. Az ősi hit maradványai ezután katolikus szentek mögé "bújtatva" jelentek meg. Egyes indián kisnépek is fel-fellázadtak. Ilyen volt például 1579-1597 között a quijo indiánok felkelése Quitóban, 1601-ben az acaexes indiánoké Mexikóban a bányakényszermunka ellen, valamint 1606-ban a tepehuanos és tuahumaras indiánoké a "régi szabadságjogokért". (Utóbbiak fegyveres ellenállása 1648-1652 között élesebb formákat öltött.) A feketék felkelésére először 1537-ben Új-Spanyolországban találunk példát. 1609-ben a mexikóvárosi feketék és mulattok lázadtak fel, 1646-ban pedig Veracruz mulatt katonái. 1642-1691 között szinte állandósultak Mexikóvárosban a zavargások. Peruban a 18. század végén váltak csaknem folyamatossá a feketék megmozdulásai. Az indián elit által életre hívott mozgalmak közül az egyik legnagyobb az 1660-ban indult mexikói volt, amely a súlyos adók és a spanyol elöljáró önkényeskedései miatt robbant ki az Oaxaca püspökség területén lévő Tehuantepec körzetében. 1750-ben a perui indiánok, 1761-ben a Yucatán-félszigeten a maja indiánok lázadtak fel. A legkiterjedtebb és legnagyobb hatású megmozdulás azonban a már említett 1780-1783-as Túpac Amarú-felkelés volt, a perui Dél-Sierra Cuzco, Ayacucho, Apurimac és Arequipa tartományaiban. José Gabriel Túpac Amarú a gyarmati elithez tartozó kuraka indián kereskedő volt, aki Verlag-rendszerben (kihelyezési, kiadási) dolgoztatott, és akinek – állítólag – hetven öszvérkaravánja járta a dél-perui Sierrát. Korántsem mellesleg az inka uralkodó dinasztia leszármazottja volt, az "utolsó inka". Mégis ő volt az első, aki a politikai kiáltványában a "Peruiak!" megszólítást használta. Latin-Amerikában a függetlenségi háború a Túpac Amarú-felkeléssel kezdődött, és korántsem véletlen, hogy mai gerillák is használják a hajdani vezető nevét. 6.7.2.2. Afrika A "fekete kontinens" kora újkori története három fő folyamattal jellemezhető. Az első a Török Birodalom észak-afrikai uralma és az iszlám elterjedése, a második a nagy politikai egységek kialakulása a Szaharától délre elterülő FeketeAfrikában, a harmadik az Afrika és Újvilág közötti rabszolga-kereskedelem volt. Megjegyezzük, hogy a Fekete-Afrika elnevezés a franciáktól származik, akik az arab gyarmataiktól való megkülönböztetésre használták, a "Szaharától délre eső Afrika" helyett, ami kevésbé jelenti a sötétebb bőrszínre való utalást. Az észak-afrikai országok közül először Egyiptom esett áldozatul a török hódításnak, amikor 1517-ben I. (Vad) Szelim megszüntette – az eredetileg testőrszolgálatra kiképzett, türk eredetű rabszolgák- a mameluk bejek hatalmát. Algériát egy Hajreddin Barbarossa nevű kalózvezér foglalta el 1518-1529 között. Tripolitániában (Líbiában) az egyetlen nagyobb várost, Tripoliszt a kalózok 1551-ben rohanták le, Tuniszt pedig 1574-ben hódították meg. Marokkó – egyetlen észak-afrikai országként – nem került török fennhatóság alá, de talán rosszabbul járt, hiszen a spanyol és török terjeszkedés ütközőpontjává vált. Végül a harcias marabutok (muzulmán szerzetesek) és a velük szövetséges serifek (Mohamed állítólagos leszármazottai) állama megmentette ugyan a spanyol és török befolyástól, de nem volt elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a 19. században a nagyhatalmaknak. Fekete-Afrika első nagyobb államai – régebbi politikai egységek utódaiként – a nyugati szudáni övezetben alakultak ki. Ilyen volt Ghána, majd a Mali Birodalom. Utóbbi legnagyobb kiterjedését a 13-14. században érte el, majd 1400 után gyors hanyatlásnak indult, és részekre esett szét. (Formálisan 1670-ben szűnt meg.) Részben ennek helyén, részben

332

tőle északkeletre a Szongáj Birodalom jött létre, két Niger menti várossal a központban (Gao és Timbuktu). Nagy királya és katonai vezetője Szunni Ali volt (1468-1492), akinek fiát (Szunni Bakaryt, 1492-1493) egy még nagyobb vezető, I. (Nagy) Aszkia Mohamed (1493-1528) buktatta meg. Az államot a virágzó átmenő kereskedelem tartotta fenn, melynek útvonala észak-déli és kelet-nyugati irányban egyaránt átszelte a Szaharát. A rabszolgamunkán alapuló társadalmat már a mezőgazdaságból kiváló ipar is jellemezte. Az államot a 16. század végén marokkói támadások döntötték meg. Európai mércével is jelentős nagyvárosaik az iszlám vallás és tudomány központjai lettek. A szudáni államok másik nagy csoportját a gazdag hausza városállamok alkották, melyeket a dyolának nevezett mandingó nép kereskedőközösségei uraltak. A Csád-tó környékén elhelyezkedő többi államhoz (Bornu, Bagirmi, Vadai és Dárfúr) hasonlóan jól összefogott törzsszövetségekben éltek, egy-egy vezető törzs köré szerveződve. E vidék népei és államai is az iszlám kisugárzási területéhez tartoztak. Az egymás elleni harcokban a 18. század végéig felőrlődtek. A guineai partvidék három jelentős állama Ashanti, Dahomey és Benin volt. Asanti egy hasonló nevű törzs nevét örökölte, és a 17-18. századi rabszolga-kereskedelem során élte fénykorát. Ezért harcolnia kellett a part menti törzsekkel, így a rabszolgák zömét hadifoglyok alkották. Dahomey is a 17. században jött létre, és a térség legszervezettebb állama volt. Ez az állam a legjobb bizonyítéka annak, hogy az afrikai államok egyenrangú felei voltak az európaiaknak a rabszolga-kereskedelemben. Sajátos része volt az állam hadseregének a király női gárdája, melynek tagjai nem mehettek férjhez, de az uralkodó bármelyikükkel együtt élhetett. Mindnyájan a királyi feleség címet viselték, de az első feleségnek, a királynőnek a feladatköre volt a hárem irányítása. A harmadik állam, Benin a bronzművességéről volt híres. A Kongói Királyság kivételével Közép-Afrika népeiről keveset tudunk. A gazdag Kongóról is portugál leírások tudósítottak azt követően, amikor 1484-ben eljutottak a Kongó (Zaire) folyó torkolatához. Hamarosan egész törzsek váltak a rabszolga-kereskedelem áldozatává az egyenlítői térségben, és ez tette eredménytelenné a keresztény misszionárius tevékenységet. A Kongó-medence erdőségeitől délre a bantu nyelvet beszélő afrikai államok gyűrűjéből Lunda és Luba emelkedett ki. A kelet-afrikai tavak között élő "tóközi államok" egész sora jött létre, melyek közül Ruanda és Buganda volt a legjelentősebb. Ettől délre, Nagy Zimbabwe körül jöttek létre virágzó királyságok, melyek közül az európaiak számára a legismertebb a mai Salisburytől északkeletre elterülő Monomotapa Birodalom volt. Maga Zimbabwe agyvirágzó, Kínával is kereskedő város volt, politikai és vallási központ. Afrika keleti felén, a Földközi-tengertől az Egyenlítőig terjedő területen ún. hamita népek éltek. Évszázados pásztorkodó életmódjuk miatt több ízben összeütközésbe kerültek a földművelést folytató bantu népekkel. Kelet-Afrika legjelentősebb állama a kopt keresztény Etiópia volt, mely állam az arabokkal és törökökkel folytatott évszázados harcok miatt beengedte a szintén keresztény portugálokat. Majd az anarchikus viszonyok között lévő ország iránt a 18. században Franciaország és Anglia is "érdeklődött". Csak az államegység helyreállítása tudta megmenteni az országot az idegen gyarmati befolyás alól. Az iszlám terjedésében kulcsfontosságú szerepet játszott ugyan a Török Birodalom észak-afrikai uralma, de más tényezőkkel is számolnunk kell. Ugyanis – miközben a törökök Észak-Afrikában hódítottak – nemcsak a szudáni területeken szilárdult meg az iszlám, hanem Afrika "szarván" is folyt a versengés a keresztény Etiópia és a muzulmán parti államok, főleg Adal között. Utóbbi szultánja az 1520as években hadseregével behatolt a keresztény országba, délen pedig a pogány gallák támadtak. Hasonló összeütközés alakult ki Észak-Afrikában a spanyol és portugál keresztény államok, valamint a muzulmán Török Birodalom között Marokkóban. Utóbbi-hatalma csúcsán-1590-ben megszállta a Szongáj Birodalmat, szétzilálva a térség gazdaságát. A 18. század elején Nyugat-Afrika kereskedelmi tevékenysége is az iszlám lázas térítési hullámával ötvöződött, és alakult át az 1790-es évekre "szent háborúkká". Afrika talán legfontosabb jellemzője a kora újkor évszázadaiban a kiterjedt emberkereskedelem. A kezdeményezők kétségkívül az első felfedező portugálok voltak, akiket hamarosan követtek a hollandok, angolok, franciák és más európaiak is. Kereskedelmi ügynökségeket állítottak fel a partvidékeken, ahonnan 1450-1870 között – szerény számítások szerint is – vagy tízmillió afrikait szállítottak főleg az Újvilágba. Ezeken kívül folyt arab rabszolga-kereskedelem a Szaharán át és a Szomáliai-félszigetről, e két helyről a muzulmán világba is. Bármilyen furcsán hangzik is, de az európai kereskedőkön kívül az afrikai államoknak is komoly hasznuk származott az emberkereskedelemből. Ilyenek voltak a guineai partvidék államai: Asanti, Dahomey, Benin. Nem véletlen, hogy e térséget Rabszolga-partnak nevezték. Összegezve megállapíthatjuk, hogy amennyit nyert Amerika – munkaerőben – a rabszolgaszállítmányokkal, annyit vesztett Afrika, és akkor még nem beszéltünk arról a kegyetlen és méltatlan bánásmódról, amit az emberkereskedelem elszenvedőinek kellett elviselniük. Afrika jelentős területei azonban nem vettek részt a rabszolgaüzletben. Az említett észak- és nyugat-afrikai térség telepein kívül a 17. század közepén a dél-afrikai Fokváros és környéke volt még ilyen térség, melyet 1652-ben a holland Kelet-indiai Társaság alapított. Ezt követően kezdődött meg a telepes búrok (boer, azaz paraszt) előrenyomulása észak felé. Afrika többi része, főleg a kontinens belső területei jobbára érintetlenek maradtak. Kivétel volt az egyik legnagyobb – és a nemzetközi tilalom után is sokáig működő – központ, a kelet-afrikai Zanzibár. Végigtekintve a földrész térképén tehát hatalmas fejlettségbeli különbségek figyelhetők meg a különböző térségek és népek között. A legfejlettebb társadalmak Egyiptomban, Észak-Afrikában és Etiópiában voltak. Ezt követték a guineai partvidék államai és egyes kelet-afrikai katonaállamok, valamint a közép-afrikai kongói népek és kelet-afrikai tavak környékének, továbbá Madagaszkárnak a lakói, a malgasok. Afrika egyéb térségei vagy alig érték el az államalkotás valamilyen szintjét, vagy törzsi-nemzetségi szervezetben éltek. Jócskán volt köztük primitív halászóvadászó és gyűjtögető életmódot folytató nép, főleg a kontinens déli részén. Tehát a fejlettség szintje északról déli irányban, illetve a partvidékektől a földrész belseje felé jellemzően csökken.

333

A fekete-afrikai népek életével kapcsolatban fontos, hogy földközösségeket alkottak. Azt, hogy a kapás földművelés hosszú távon fennmaradt, részben az magyarázza, hogy a cecelégy pusztításai miatt nem rendelkeztek igás állatokkal, illetve a kedvező éghajlati körülmények (egyenletes meleg, bőséges csapadék) sem tették szükségessé a fejlettebb gazdálkodási módok kialakulását. A megművelt földterület gyakran azért sem nőtt, mert a gyűjtögetés és vadászatolykor rituális okokból – fő foglalkozás maradt. A jellegzetes növény a yam nevű gumós növény és a kukorica volt, a nők babot, borsót, dinnyét, földimogyorót, kölest, rizst is termesztettek, de fontos növény volt az olajpálma és a kólafa. A városokban – külön negyedekben – ipari mesterségeket űző bronzművesek, bőrösök, elefántcsont- és fafaragók, gyékényszövők és más mesteremberek éltek, akik kifejezetten megrendelésre dolgoztak. A kereskedelem minden fontosabb ága (kül-, bel- és távolsági) jelen volt, meghatározóvá azonban a külkereskedelem vált, melyben az egyik felfogás szerint leplezetlen rablás folyt (az afrikaiak termékeit – az embert is – haszontalan lim-lomért vagy rumért vették meg az európaiak), a másik szerint viszont kezdettől a bennszülöttek ősi módszerei határozták meg a kereskedelmet. A valóság persze az, hogy nem minden állam és terület volt egyformán kiszolgáltatott az európaiak önkényének. Dahomey például európai fegyverekért kínált elefántcsontot, fűszert, rabszolgát és egyebet. A belkereskedelem Afrika elmaradottabb déli és keleti térségeiben még nem a piacon, hanem a nagycsaládok kunyhói között zajlott. A fontosabb árucikkeket (arany, elefántcsont, rabszolga stb.) gyakran monopolizálta magának az uralkodó, ami már a kereskedelem központosítását is jelentette. Az afrikai társadalmak zömmel patriarchális jellegűek voltak. Kereteit a főnökséggé, királysággá vagy birodalommá szerveződött "tradicionális államok" jelentették, amiből következett, hogy itt a háborúk célja – a területek, gazdaságok meghódítása helyett – a tekintély növelése volt. Az államot vezető legfelső elit a törzsfőkre támaszkodhatott, akik a faluközösségeket alkotó nagy- és kiscsaládokat irányították. A kora újkorban a gyarmatosítás szerény mértéke miatt nem került sor a közösségi földtulajdon felbomlasztására. Ami a kora újkori gyarmatosítás jellegét és kiterjedtségét illeti, a 16-18. században a rabszolga-kereskedelem és annak biztosítása volt a legfontosabb szempont. Az első időszakot a kalóz rabszolga-kereskedelem jellemezte, ami a második szakaszban már szervezetté vált azzal, hogy az európaiak szövetséget kötöttek egy-egy fekete törzsfőnökkel vagy királlyal. Sorra alakultak – az államok támogatásával – az afrikai kereskedelmi joggal rendelkező társaságok: az angoloknál 1588-ban, 1592-ben és 1618-ban; 1621-ben jött létre a holland Nyugat-indiai Társaság; 1626-ban a francia Nyugat-afrikai Társaság; 1647-ben a svéd Afrikai Társaság; követték őket a dánok és poroszok; 1702-ben született a francia Guineai Társaság, mely megszerezte az asiento-jogot, amely 1713-ban az angolokra szállt. A tényleges gyarmatosítók eleinte jellemzően kereskedelmi célokkal még csak egyes partvidékeken "tevékenykedtek", majd a 18. század közepétől az angolok Sierra Leonéban, a portugálok Mozambikban farmer- és ültetvényes gazdaságokat hoztak létre, és megkezdődött az óvatos terjeszkedés. Ennek a század végén már az európai hatalmak összecsapása lett a következménye (1775-1776: Szenegál birtokáért folytatott angol-francia háború; 17811783: az Aranypartért zajló angol-holland kereskedelmi háború). Jellemző példa, hogy Sierra Leone első kereskedelmi telepeit a portugálok hozták létre, de hamarosan megérkeztek az angol, a holland és francia vetélytársak is. Igazán azonban az európai gyarmatosítók csak a 19. században tudták megvetni a lábukat az afrikai kontinensen.

6.7.2.3. Ázsia A hatalmas ázsiai térség ősi civilizációit – India és Indonézia, részben Kína kivételével – nem érintette az európai kereskedelem a kora újkor évszázadai során. Más a helyzet az orosz terjeszkedéssel Szibériában, melynek népei a 1718. század folyamán áldozatul estek a lassan kontinensnyi birodalom mohóságának. Ázsia más térségeiben (Indiában, Indonéziában és Kína partvidékén) a portugálok, spanyolok, majd a hollandok, angolok és franciák építettek ki támaszpontokat, bekerítve az ázsiai országokat, birodalmakat, hatalmas nyomást gyakorolva rájuk. A továbbiakban az egyes régiókat többnyire egy-egy nagyobb államuk, birodalmuk középpontba állításával mutatjuk be.

6.7.2.3.1. Közép-Ázsia A 16. század első felében három iszlám állam uralta Ázsia jelentős részét, a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát, sőt az indiai szubkontinens jó részét is. Ezek a Török Birodalom, az iráni (perzsa) állam és a (Nagy)mogul Birodalom. A 16. század elején a Szafavidák első uralkodója, I. Iszmail (1502-1524) elfoglalta Tebrizt, és tizenöt évesen sahhá kiáltatta ki magát. Néhány év alatt egyesítette az iráni területeket, sőt időlegesen Irak egy részét is. Népszerűségét annak köszönhette, hogy a tömegek körében általános síita vallást tette meg államvallássá, a szunnita papság birtokait viszont elkoboztatta. Khoraszán elfoglalásával a selyemút jelentős részét is ellenőrizte. A szunnita törökök mindezt természetesen nem nézhették jó szemmel, és I. (Vad) Szelim szultán 1514-ben visszavágott, elfoglalta Tebrizt, megszerezte Iszmail kincseit is. Ettől kezdve stratégiai szövetség jött létre a törökkel szemben védekező európaiak és a síita Szafavidák között, melynek nyomán Iszmail fia és utóda, I. Tahmászp (1524-1576) a nyugati oszmán támadás során keletről rohanta le a törököket, melynek eredményeként az erősebb oszmán utódok elragadták Dél-Mezopotámiát (Bagdaddal). 1555-ben területi megállapodást kötöttek, melynek eredményeként lényegében létrejöttek a mai határok. A Szafavidák fénykora I. (Nagy) Abbász (1587-1628) uralkodása alatt köszöntött be. Ő is fiatalon került trónra, apját letaszítva onnan. Despotikus hatalmat épített ki, rabszolgákból állandó zsoldos hadsereget szervezett, benne tüzérséggel és igen ütőképes gyalogsággal. Ezzel visszaszerezte Mezopotámiát, Azerbajdzsánt, Grúziát és

334

Örményországot. 1622-ben még Hormuzt is visszahódította a portugáloktól. Fővárossá Iszfahánt tette – a határszéli és nehezen védhető Tebriz helyett-, ahol káprázatos építkezésekbe kezdett. Uralkodását követően, a 17. század második felében ismét hanyatlásnak indult az iráni állam. Erre több tényező is utal. A parasztok tömegesen az uzsorások kezébe kerültek. Ez az állam szempontjából adókiesést jelentett, amit a hatalom adóemelésekkel próbált pótolni. Általánossá vált a korrupció, a központi adók visszatartása. Mivel a hivatalok áruba bocsátása, a vámjövedelmek bérbeadása sem segített, egyre gyakrabban elmaradt a hadsereg fizetése. Pedig közben új ellenfele is támadt az országnak, s így 1722ben a szunnita afgánok gyakorlatilag megdöntötték a Szafavidák hatalmát, melyet aztán a dinasztia utolsó tagjának (III. Abbász, 1731-1736) a szolgálatában álló, türkmén rabszolgából lett zsoldosvezér, Nadír kán örökölt. Nadír a török és afgán szunniták elleni harcban visszaszerezte Azerbajdzsánt, Grúziát és Örményország nagy részét, majd – letaszítva a trónról III. Abbászt – sahhá koronáztatta magát (1736-1747-ig uralkodott). Türkmén, üzbég és afgán zsoldosaival Közép-Ázsia, Afganisztán és India ellen is eredményes háborúkat folytatott, melyek azonban már igazi rabló hadjáratok voltak. Birodalma a Kaukázustól a Szir-darjáig, az Industól az Eufráteszig terjedt. Még Delhit is elfoglalta, ahol róla nevezték el az emberirtás fogalmát (nadir-sáhi). Amikor azonban a szunnita irányzatot akarta birodalmában uralkodó vallássá tenni, a síita papság és az irániak szembefordultak vele, és meggyilkolták. Halálát anarchia követte: fabomlott a hadsereg, elszegényedett a parasztság, tönkrement az ipar, és törzsi háborúk robbantak ki. A türkmén Aga Mohamed (1794-1797) vetett véget a káosznak. Teheránt tette meg fővárosnak, de a birodalom régi fényét már nem tudta helyreállítani. A 15. században Észak-Indiában szétesett a Delhi Szultanátus, melynek utolsó uralkodója "a szomszéd falun túlra", Kabul urához, Timurida Báburhoz (a "Tigris") fordult segítségért. Bábur 1504-ben ragadta magához a hatalmat Afganisztánban, majd 1526-ban a Delhi melletti panipati csatában legyőzte az utolsó delhi szultánt (II. Ibrahimot), és létrehozta a (Nagy)mogul Birodalmat. Bábur (1526-1530) Kabultól a Bengáli-öbölig terjedő birodalmát halála előtt felosztotta fiai között. A következő három évtized a mogulok (arab: mongol) és az afgánok harcával telt el. 1556-ban a második panipati csatában visszaállt a mogulok hatalma. I. (Nagy) Akbar (1556-1605) megértette, hogy csak a hinduk és muzulmánok összefogásával lehet uralkodni, és a hinduk egyenjogúsításával (fejadó eltörlése, magas rangú katonai és polgári állások megszerzésének a lehetősége) gyakorlatilag világi államot hozott létre. (Akbar uralmát India egyik aranykorának tarthatjuk.) Ezt fia, Dzsahangír (1605-1627) olyannyira nem folytatta, hogy vallásüldözése a pandzsábi szikhek felkeléséhez vezetett, melyet-bár Dzsahangír legidősebb fia vezette – a sah kegyetlenül levert. (A szikh vallás a 15. században éppen iszlám és hinduista vallási elemek ötvöződéséből jött létre.) Dzsahangír másodszülött fia, I. Dzsahan sah (1628-1658) apja halálát követően kemény kézzel teremtett rendet (valamennyi trónesélyes rokonát kivégeztette), majd sikeres hódításokba és pompázatos építőmunkába kezdett. (Ő építtette az agrai Tádzs Mahalt.) Birodalma viszont egyre inkább kiszorult a DélkeletÁzsiától Európáig tartó világkereskedelemből, melynek oka az európai kereskedelmi társaságok létrejötte és tevékenysége. A súlyosan beteg Dzsahan sah hatalmát harmadik fia, I. Aurangzíb Alamgír (1658-1707) döntötte meg. Az ő uralkodása alatt volt a legnagyobb a (Nagy)mogul Birodalom. Sikerült ugyanis a Dekkán nagy részét is elfoglalnia. Mégsem beszélhetünk igazán fénykorról, mert a birodalomban nőtt a korrupció, csökkentek az anyagi források, az egyre több adó fizetésére kényszerített nyomorúságos parasztok az éhínséggel küszködtek, a falvak elnéptelenedtek. A hindukat és a síitákat vallási okokból üldözték. Mindezek után nem csodálható, hogy felkelések robbantak ki, és Aurangzíb Alamgír halála után független államok szerveződtek, melyek egyenként már nem tudtak ellenállni az angol hódításnak. A szigetországiak kezükben tartották Bengália gyapotszövet-, selyem-, cukor-, ópium-, olvasztottvaj-, növényiolaj- és rizskereskedelmét, nekik dolgoztak a kézművesek, sőt a helyi komprádor (külföldiekkel együttműködő) ellenőrizte a kereskedők forgalmát is. A franciákkal vetélkedve 1744-ben az angolok már teret nyertek India déli részén, a hétéves háború idején pedig az 1757-es palászi (plassey-i) csatában megszerezték Bengáliát. Ennek az erőforrásnak a birtokában a háborút is sikerült megnyerniük, és a franciák csak néhány elszigetelt várost tarthattak meg. 1764-ben a bukszári csatában végleg összeomlott a mogul állam, és az angolok – kereskedelmi társaságuk révén – a szubkontinens belsejére is kiterjesztették befolyásukat. Nagy-Britanniában az 1773-as szabályzati törvénnyel és az ifjabb Pitt 1784-es India-törvényével brit fennhatóság alá helyezték az új indiai szerzeményeket. India az angol ipari forradalom nyersanyag- és tőkeforrása lett.

6.7.2.3.2. Távol-Kelet A Távol-Kelet története leginkább Kína és Japán históriáját jelenti. Kínában a mongol pusztítás után 1368-tól a Mingdinasztia volt hatalmon (1386-1644). A normális élet helyreállítását, a mezőgazdaság újjáélesztését, öntöző- és csatornarendszerek újjáépítését, valamint a lakosság elnéptelenedett területekre telepítését követően először csökkentek, majd ismét nőni kezdtek a vagyoni és társadalmi különbségek. A 16-17. században megjelentek a robot- és bérmunkát alkalmazó magán- és állami manufaktúrák, de felélénkült a külkereskedelem is. (Selyemért, porcelánért, teáért cserében fűszert, ként, szantálfát, rezet és az Újvilág ezüstjét hozták az országba.) Negatívan hatott viszont a kereskedelemre, hogy- a mongolok korábbi visszaélései miatt – felhagytak a papírpénz használatával. A Jangce deltájának nagy városai (pl. Nanking) főleg textilipari központokká fejlődtek, gabonával és nyers gyapottal viszont északról a nagy csatornán át, illetve a Jangcén látták el őket. Kína népessége 1580-ra valószínűleg elérte a 130 millió főt. A 16-17. század járványai azonban visszavetették a népességnövekedést, és 1650 táján már csak 100 millió lehetett az ország lakóinak a száma. Kínát a mongol hatalmat

335

újraélesztő Altan kán (1570-1573) csapatai is támadták, a japán kalózok pedig a partvidéken élőket zaklatták, sőt az 1550-es években meg is szálltak partmenti területeket. A portugálok is megjelentek- előbb az 1510-es években –, majd 1557-től megtelepedtek Macauban. A 17. század elejétől az angolok és hollandok is terjeszkedni kezdtek a térségben. Eközben a Mingeknek többször be kellett avatkozniuk koreai hűbéresük védelmében az ott is támadó japánokkal szemben, akik 1592-ben megszállták Koreát, majd támadásuk az 1590-es évek végén újfent megismétlődött. E kül- és belpolitikai problémák közepette megindult a Ming-dinasztia hanyatlása.1582 után a császárok egyre kevesebbet foglakoztak az állam ügyeivel, és az eunuchok saját hadseregük és titkosrendőrségük segítségével terrorizálták a lakosságot, súlyos adókat facsarva ki belőlük. (Kilencezer ágyas élt a palotában, akikre százezer eunuch vigyázott!) Az 1620-as évek végétől felkelések egész hulláma tört ki. Legnagyobb vezetője, Li Cu-cseng 1644-ben Pekinget is bevette, amire a megrémült arisztokrácia az északkeleti határnál élő nem kínai mandzsukkal kötött szövetséget, akik sok kínaival együttműködve ugyanis 1625-től létrehoztak egy szilárd államot Mukden (ma Senjang) központtal. Innen kiindulva Koreát (1637) és Belső-Mongóliát (1635) is elfoglalták, majd amikor a lázadó Li Cu-cseng megdöntötte a Ming-dinasztiát, megszállták Kínát, és új dinasztiát alapítottak. A mandzsu Csing-dinasztia tehát 1644-ben került Kína élére. Első uralkodója, Si-cu (mandzsu neve: Szun-csi, 16441662) még gyermekként került trónra, de a mandzsu uralom Seng-cu (Kang-hszi, 1662-1722) idején szilárdult meg, aki négy évtizedes kemény harcot folytatott a Kína feletti hatalomért. Délnyugaton a Mingek maradék hívei 1659-ig nem adták meg magukat, míg a délkeleti ellenállók 1662-ben megszállták Tajvant, és a szigetet a mandzsuk csak 1683-ban foglalták el. Ezt követően a Csingek több mint egy évszázadra biztosították a békét és prosperitást, Si-cung (Jung-cseng, 1723-1736) és Kao-cung (Csien-lung, 1736-1795) idején. A mandzsu konszolidáció a fejlett mezőgazdaság megteremtését jelentette, a kézműipar és kereskedelem korlátozása árán. (Például az európaiakkal folytatott kereskedelmet csak egy monopolhelyzetű kantoni cégen keresztül engedélyezték.) A kínai hivatalnokréteggel kötött kompromisszum óriásivá növelte az adminisztrációt, saját emberekkel ellenőrizve azt. A mandzsuk támogatták a hagyományos kínai filozófiát, a konfucianizmust is, és megőrizve a hagyományokat, a kultúra bőkezű mecénásai lettek. Kína a mandzsuk alatt érte el a legnagyobb kiterjedését. Korea után Mongólia (1697), Tibet és Nepál (1731), majd Közép-Ázsia keleti felének mongol és török törzsei következtek (1757-1758). Közben meg kellett küzdeniük a kisebb népek felkeléseivel is, melyek közül a legveszélyesebb a nyugat-szecsuani Csin-csuan törzs lázadása volt az 1740-es és 1770-es években, illetve az újonnan elfoglalt Tajvané az 1780-es években. Mindezek azonban a határterületeken zajlottak, és nem fenyegették komolyan a dinasztiát. Jól jelzi ezt, hogy a lélekszám 1800 körül elérte a 300 milliót, vagyis másfél évszázad alatt megháromszorozódott. A terjeszkedések miatt növekedtek az adóterhek, s velük együtt a gazdasági problémák. A mezőgazdaság számára felhasználható terület túlnépesedett, Mandzsúriában pedig – ahol erre lehetőség lett volna – nem engedték elterjeszteni a kínai típusú gazdaságot, sőt a kínaiak betelepülését is tiltották a mandzsu őshazába. Bár a korlátozottan rendelkezésre álló földterület termelékenységét intenzívebb módszerekkel még némiképp növelni lehetett, de a megélhetés egyre nehezebb lett, a nyomor egyre csak nőtt. A válsághoz a külkereskedelem is hozzájárult. A kormányzat engedélyezte a kereskedést a nyugati hatalmakkal Kantonban, az oroszokkal pedig Kjahtában, főként a teára, selyemre, porcelánra és kézműves árukra vonatkozóan. Ezért a nyugatiak kezdetben – a kínai pénz alapanyagául szolgáló – ezüsttel fizettek, majd a 18. század végétől fokozatosan áttértek az indiai ópiumra. Ez idővel az ezüst "kiszivattyúzásához" vezetett, Kína a felfedezések haszonélvezőjéből a kelet-nyugati árucsere vesztesévé vált. Közben a háborúk a határok lezárásával is jártak, ami az elzárkózást, befelé fordulást hozta magával, a kereskedelmi kapcsolatok befagyasztásával. A nagyjából a Brit-szigetekkel azonos területi nagyságú Japánban a kora újkor a "hadakozó daimjók korával" (14671568) kezdődött. A daimjók (azaz: nagy név) független helyi nagyurak voltak, akik saját szamurájcsapataikkal gyakran ütköztek össze szomszédaikkal, sőt a sóguni, illetve császári hatalommal is ellentétbe kerültek, ami sokszor parasztmegmozdulásokkal is kiegészült. Ráadásul szervezett tengeri rablók (vako) pusztították az országot. Mindennek következtében a régi daimjó családok jó része kipusztult, bár helyükre újak kerültek. A sintoizmus volt az uralkodó vallás, de a konfuciánus szellemiség nyomta rá bélyegét a társadalomra. Ennek nyomán az ún. busidóban (az út) kialakult a lovagi eszmény, mely a harci nevelésen kívül különleges lovagi erényeket is jelentett. Ezek közül a legfontosabb a termóhoz (császárhoz) és a családhoz való hűség volt, a su és a ko. A becsületbeli ügyeket párbaj helyett szertartásos öngyilkossággal (harakiri) rendezték el. Jellemző volt a különböző japán kulturális vívmányok (porcelán, szakácsművészet, vívás) és a titkos szertartások védelme. (Például a teaszertartás mint az ösztönöktől való megszabadulás módja.) Közben megjelentek az első európai telepesek. Az 1540-es években az útjaikról visszatérő portugál hajósok és kereskedők gazdag kikötőkről és fejlett kultúráról számoltak be. 1549-1551 között Xavéri Szent Ferenc is járt a jezsuitákkal Japánban, és sokakat megtérített, így több nagyurat (daimjót) is, akik támogatásukról biztosították a hittérítőket, de buzgalmuk rövid életűnek bizonyult. Nagyobb és főleg régebbi volt a Zen-buddhizmus Japánban, amely még a Nyugatra is hatott. (Ilyen volt például a virágkötészet, az ikebana.) Az ország egyes klánok kezébe került. Kjúsú szigetén az Otomo-, Sikotu szigetén pedig a Chosokabe-klán uralkodott. Honsú nyugati felén a Mori-, Kyoto környékén az Oda-klánok gyakorolták a hatalmat, míg a keleti részen a Takeda-, Uesugi- és Hódzsó-családok "országoltak". A 16. század közepétől azonban kedvezően alakult az anarchiától dúlt Japán élete. A legelőnyösebb helyzetben a fejlett kézműiparú és virágzó mezőgazdaságú kyotói síkságot ellenőrző Oda-dinasztia volt. Vezérük, Oda Nobugana (1573-1582), a "japán Attila" a keresztényekre s ráadásul mintegy háromezer muskétásra támaszkodhatott. 1573-ban bevonult Kyotóba, és legyőzte az utolsó Asikaga sógunt. Halála után vezére, az egyszerű szamuráj származású Tojotomi Hidejosi (1585-1598) fejezte be az országegyesítés fáradságos

336

munkáját. Gyors rendteremtésbe fogott: szabályozta a földbirtokviszonyokat, egységesítette az adózást, begyűjtette a kardokat, és megtiltotta a parasztoknak a fegyverviselést. Városokba telepítéssel fellendítette a kereskedelmet és a kézművességet, a daimjókat ellenőrzése alá vonta. A keresztény térítőket kezdetben támogatta, majd veszélyesnek találva őket betiltotta működésüket, de az európaiakkal folyó kereskedelmet továbbra is engedélyezte. A fő célja a gyenge Ming-Kína elfoglalása volt, de 1592-ben Koreában kudarcot vallott. A 16. század végén Nobugana és Hidejosi egykori harcostársa, a Tojotomi-családhoz tartozó Tokugava Iejaszu (1603-1605) szerezte meg a hatalmat, melyet 1600-ban a szekigaharai csatában aratott győzelmével végleg megerősített. 1603-ban Edóban (ma: Tokió) megalapította a Tokugava sógunátust, mely 1867-ig volt uralmon. Sikerét az európai tűzfegyvereknek és ütőképes gyalogságának köszönhette. Tanácsadói között európaiak (például két holland navigátorból lett "külügyér") is voltak, akik a békés kereskedelmi kapcsolatokat szorgalmazták japán és más országok között. Követeket küldtek Koreába, Annamba (Vietnam), Kambodzsába, Sziámba (Thaiföld) és Luzonba (Fülöpszigetek). Uralkodása idején a sógunátus intézménye alaposan megerősödött. Korlátlan hatalmi politikát folytatott, az államszervezet révén szinte mindent ellenőriztek: a daimjókat, a városokat, a templomokat, a szerzeteseket. Jelentős volt a sógun jövedelme is, hétszer akkora, mint a legtehetősebb daimjóknak, de övé volt a bányák haszna, a pénzverés joga és a külkereskedelem bevétele is. 60 ezer szamuráj harcosból álló hadsereg állt a rendelkezésére, de a 260-270 daimjó családot is ellenőrzése alá vonta. Volt "rokon daimjó", "régóta daimjó" és "külső (vagyis az utolsó, döntő csata után csatlakozott) daimjó". A sógun a daimjók és szamurájok életének szinte minden területét ellenőrizte: birtokokat adott és vett el, házasságkötést engedélyezett. Szabályzatokkal bástyázta körül öltözködésüket, utazásaikat, az udvari életet, a vallást, korlátozta politikai tevékenységüket. (Az 1615-ös szamuráj kódex a korszak társadalmi és politikai rendjének az alapja lett.) A tennó feladata csupán a "régi dolgok tanulmányozása" volt. Addig, amíg csak a portugálok és a spanyolok érték el Japánt, megtűrte a keresztény hittérítést, mert az összekapcsolódott a kereskedelmi tevékenységgel. A hívők száma az ázsiai szigetországban hamarosan elérte a háromnegyed milliót. Amikor azonban az angolok és a hollandok vették át a kereskedelemben a vezető szerepet, a sógunnak nem volt többé érdeke a – túlzottan sikeres – hittérítés engedélyezése, sőt 1613-ban megtiltotta a keresztény hit gyakorlását. A dinasztiaalapító sógun halála (1616) után mindez a teljes bezárkózás politikájává alakult. Először csak korlátozások léptek életbe (csupán a Nagaszaki-öbölben kiépített mesterséges szigeten köthettek ki a külföldiek, igen szigorú ellenőrzés mellett), majd a spanyolokat tiltották ki, utána pedig japánoknak tiltották meg az ország elhagyását. Mivel az 1637-es parasztfelkelésben szép számmal részt vettek keresztény hitre térített japánok is, 1639-ben a portugálok kitiltása következett. (A hollandok azért maradhattak, mert segítettek leverni a felkelést, az angolok pedig – megfelelő üzletek híján – önmaguktól távoztak.) Iejaszu utódai a század első részében az ő politikáját folytatták – tovább szilárdítva a megszerzett hatalmat –, komoly ellenőrzőrendszert dolgoztak ki. A 17. század második felének sógunjai viszont a jól működő közigazgatási apparátusukra bízták az államügyek intézését, és ők maguk más "foglalatosság" után néztek. Cujanosi (1680-1709) ideje például a líra, a színház, később a festészet, a színes fametszés virágkora volt. A nyolcadik Tokugava sógun, Josimune (1716-1745) volt az, alti újra foglalkozni kezdett a komolyabb változtatások gondolatával, s ismét átvette a tényleges irányítást. Felvilágosult intézkedései között voltak parasztvédők, megadóztatta a szamurájok fényűzését, érdeklődött a technikai újítások iránt, s még az európai könyvek egy részét is beengedte. Az alapvető társadalmi problémák megoldására azonban nem került sor, sőt Ieharu sógun (1760-1786) idején az eladósodás lett a jellemző, a daimjók és szamurájok erkölcsileg hanyatlottak, a parasztok – többek között a szaporodó természeti csapások miatt – még jobban nélkülöztek. A fő gond az volt, hogy az erős központi hatalom, a politikai egyesítés nem tudta ellensúlyozni a természeti gazdálkodás nagyfokú széttagoltságát. 6.7.2.3.3. Délkelet-Ázsia A földrajzi felfedezések kezdetén a mai Burma területén négy állam osztozott: a tengerparton Arakán (Myohaung fővárossal), az Iravadi folyó völgyében lévő Ava, a Szittang folyó menti Toungoo és az Iravadi deltájánál található Mon Pegu. Avától keletre és kissé északra az erős San állam volt, fenyegetve a burmaiak függetlenségét. 1531-től a Toungoo uralkodó meghódította a sanokat és monokat, és egyesítette az országot. 1564 után a Csaophraja folyó völgyében élő Ajutthaja uralkodója egy nagy hatalmú thai királyság élére állt, ellenőrzése alá vonva a Maláj-félsziget keleti felének nagy részét. A Luang Prabang vezette Laoszi Királyság a Felső- és Középső-Mekong vidékére húzódott vissza. Tonkin és Észak-Annam vietnami népe a Mekong deltájától délre lévő és kambodzsai csam területeket foglalt el. A lecsökkent területű Khmer Királyság fővárosa Angkor helyett Phnompen lett. A Maláj-félszigeten immár széthúzó államok voltak a jávai Madzsapahit Birodalom helyén. A Malakkából terjedő iszlám vallás Szumátra, Jáva és Borneó szigetén eresztett gyökeret, és Malakka egy Szumátra keleti részére is kiterjedő maláj állam fővárosa lett. A Mindanaó szigetén létrejött muzulmán államok, a Sulu-szigetek szultánjaival együtt, a 19. századig megőrizték függetlenségüket. E bonyolult térségbe "csöppent bele" 1511-ben Albuquerque indiai portugál alkirály, amikor elfoglalta a nagy kereskedelmi központot, Goát. Erre a Malakkából elmenekülő uralkodócsalád kissé délebbre megalapította a Dzsohore Szultanátust, mely hamarosan vezető szerephez jutott a félsziget és Szumátra közötti fűszer-kereskedelemben. Egy flottajáratokkal összekötött erődláncolattal próbálták ugyanezt megkaparintani a portugálok is. Mivel a portugálok elleni összefogás helyett továbbra is egymással harcoltak a maláji államok (a szumátrai Aceh el akarta ragadni a hatalmat Dzsahorétól), a hollandok hódították meg a portugál telepeket. Előtte a spanyol Miguel López de Legazpi

337

1565-1571 között elfoglalta a Fülöp-szigeteket (királyukról, II. Fülöpről elnevezve), és Manilát a fővárossá tették. A hollandok a Jáva sziget nyugati részén lévő Batáviából ellenőrizték a Molukkákat és a Banda-szigeteket (vagyis a Fűszer-szigeteket), 1641-ben pedig Malakkát is elfoglalták. (Manila meghódítása nem sikerült.) A hollandok gyarmatbirodalma – a kicsit korábbi portugálokéhoz hasonlóan kereskedelemi erődállomások formájában született meg. Jellemző történet, hogy miután a matarami Agung szultán (1613-1646) sikertelenül próbálta Jávát meghódítani (és ezzel a hollandokat Batáviából kiszorítani), utódai az 1670-es években – örökösödési harcaik miatt – éppen a hollandokhoz fordultak segélyért, bizonyos átengedett területek fejében. Így került például a nyugatjávai Bantam Szultanátusa is – a fűszer-kereskedelem fontos területe – holland fennhatóság alá 1684-ben. Az angolok kiszorultak a Szumátra nyugati részén lévő Benkulen kikötőjébe, és az 1623-as "amboni mészárlást" követően a Fűszerszigetekkel való közvetlen kereskedelemből is. Ezután 1667-ig a celebeszi Makasarból (Sulawesi) szerezték be az árut, amikor a hollandok ezt a kikötőt is elfoglalták. A fűszer-kereskedelemre koncentráló európaiak Arakán, Burma, Sziám, Kambodzsa, Luang Prabang (Laosz) és Annam (Vietnam) szárazföldi királyságaival nem nagyon foglalkoztak. Hacsak azt nem számítjuk, hogy az itt alkalmazott kalandor portugál zsoldosok a 16. században megpróbálták megszerezni Alsó-Burmát és Kambodzsát, ezzel komoly idegengyűlöletet keltve. Ezt tetézte a portugál kalózok (ferenghi) tevékenysége és a hollandok Sziám kereskedelmének monopolizálására tett kísérlete. Mindez alkalmat adott más európai hatalom beavatkozására is, amennyiben Nárájána király – görög tanácsadója javaslatára – francia segítséget kért. XIV. Lajos katonái azonban megpróbálták átvenni a hatalmat, s ez népi megmozduláshoz vezetett. A franciákat kiűzték, majd dinasztiaváltás következett. Burmában 1740-ben a monok lázadása teremtett drámai helyzetet. A felkelők Peguban saját királyukat tették meg uralkodónak, majd 1752-ben a burmai fővárost, Avát is elfoglalták. Az új burmai vezető, Alaungpaja legyőzte a monokat francia szövetségeseikkel együtt, és 1755-ben – Rangun központtal – újra egyesítette Burmát. 1759ben Negraist is visszafoglalta az angoloktól, akik természetesen a franciák ellenfeleként jelentek meg a térségben. Helyette a britek 1786-ban Panangot szerezték meg Kedah szultánjától, ami az angol Kelet-indiai Társaság kínai kereskedelme szempontjából volt fontos.

6.7.2.4. Ausztrália és Óceánia Az "ötödik kontinens" sokáig rejtve maradt az európaiak előtt. Tulajdonképpen azt is nehéz megmondani, hogy ki fedezte fel Ausztráliát. Az tény, hogy a portugálok már a 16. század első felében – a Fűszer-szigetek meghódítását követően – délebbi csendes-óceáni területeket is felkerestek (feltételezhető, hogy néhányan Ausztráliát is), az utak eredményeit azonban gondosan titokban tartották. A kutatást a század második felében a spanyolok folytatták, főleg a Peruban elterjedt legendák nyomán, miszerint az inkák mesés aranykincsei valahonnan a Csendes-óceán messzi déli szárazföldjéről, "Terra Australis"-ról származnak. Több expedíciót is indítottak ennek felderítésére. Az elsőt – még 1536-ban – Hernando de Grijalva vezette, mely lázadással és katasztrófával végződött. A következő Álvaro de Mendaña vezetésével indult 1567-ben, majd egy évvel később – már Hernando Gallego első kormányos irányításával – Új-Guinea megszállott keresése közben a Salamon-szigetek felfedezésével végződött. 1595-ben Mendaña meg akarta ismételni a felfedezőutat, és ennek során elérte Santa Cruz nagy és termékeny szigetét a Salamon-szigetektől délkeletre. A harcokban maga is elesett, de kormányosa, Pedro Fernández de Quiros tovább szította a tüzet azzal, hogy a felfedezett szigetek az ismeretlen déli kontinenshez tartoznak. Magát "második Kolumbusznak" kikiáltva, 1605 végén indult útnak, de eredményt Quiros második hajójával Diego de Torres ért el a rákövetkező évben, Új-Guinea déli partvidékének a feltárásával, a róla elnevezett szorosban. Ezután azonban a hollandok "következtek". Először William Jans jutott el véletlenül – még 1606-ban – az Ausztrália északi részén lévő Carpentaria-öbölbe, de a bennszülöttek elűzték. Tíz évvel később Dirk Hartog szállt partra NyugatAusztráliában, a Cápa-öbölben – szintén csupán tévedésből, hiszen Dél-Afrikából Jávába tartott. Az általa felfedezett "nagy szigetet" Új-Hollandiának nevezték el. 1642-ben Abel Tasman körülhajózta az Ausztráliától délre fekvő szigetet, Tasmaniát, amit a jávai (batáviai) főkormányzóról "Van Diemen Földjének" nevezett el. 1688-ban partra szállt a még valójában felfedezetlen kontinens nyugati részén az első angol, William Dampier, aki azonban olyan sötét képet festett a látottakról, hogy csaknem egy évszázadra megszűnt a "déli szárazföld" iránti érdeklődés. Az indokínai félszigeten történtekhez hasonlóan itt is akkor változott meg a helyzet, amikor a franciák is kezdtek érdeklődni "Terra Australis" iránt. Erre az angolok- az Admiralitás és a Királyi Földrajzi Társaság szervezésében – az 1760-as években egy déltengeri expedíciót szerveztek. A vállalkozás vezetője egy kereskedősegédből kapitányi rangra emelkedett tengerész, James Cook lett. Híres tudósok kísérték első útjára: Joseph Banks botanikus, a Royal Society későbbi elnöke; a svéd Solander, Linné tanítványa és a csillagász Green. A 370 tonnás Endeavour 1768 augusztusában futott ki Portsmouth kikötőjéből, és Tahiti érintésével előbb Új-Zélandot hajózta körbe, majd 1770 áprilisában vetett horgonyt a mai Sydney mellett lévő Botany-öbölben. Az Ausztrália északi csücskében lévő York-félszigeten felvonta a brit zászlót, és ezzel formálisan is angol birtokba vette a partvidéket, amelyet Új-Dél-Walesnek nevezett el. 1771 júniusában tért haza azzal, hogy a "nagy déli földet" nem találta meg. Második útján (1772-1776) mélyebben lehajózott délre, de csak jégtáblákkal találkozott, melytől egyre több kétség támadt benne a "nagy déli szárazföld" létezését illetően. (Cook 1776-1779 között, harmadik útján felfedezte a Hawai-szigeteket, de egy csetepatéban meghalt.) Ausztrália őslakói sötét bőrű, széles orrú, vastag ajkú és hullámos hajú ausztraloid típusú emberek. (Kivéve a tasmanokat, akik az új-guineai pápuákkal mutatnak rokonságot.) Egyes feltételezések szerint Cook érkezésekor kb. háromszázezren lehettek a bennszülöttek. (Többen jóval nagyobb népességet feltételeznek, de bizonyítani nem tudják

338

hipotézisüket.) Kőkorszakbeli technikát használtak, vadásztak és gyűjtögettek, és még a 18. század végén sem ismerték a földművelést és az állattenyésztést, szemben Új-Guinea őslakóival, akik viszont igen. Gyűjtögető-vadászó életmódjuk nem tette lehetővé a tartós letelepedést. Gallyakból, fakérgekből összetákolt kunyhókban vagy barlangokban éltek, a fémeket nem ismerték. Lándzsákkal és bumerángokkal vadásztak, de egyes törzsek még ez utóbbit sem ismerték. A botanikáról viszont sokat tudtak. Nem gyűjtöttek tartalékot, inkább naponta vadásztak. A legnehezebb feladatkülönösen a hatalmas kiterjedésű (fél)sivatagos területeken – az ivóvíz biztosítása volt. A britek érkezésekor kb. háromszáz nyelvjárást beszélő mintegy öt-hatszáz törzs élt a kontinensen, mindenféle szervezett politikai kapcsolat nélkül. Egy ausztrál szerző szerint a rokoni kapcsolatok viszont az egyes törzseken belül bonyolultabbak voltak, mint a General Motors felépítése. A föld eltartóképessége határozott meg mindent. Ez víz közelében nagyobb, a sivatagos területeken meg kisebb volt. A nagycsaládok szerepe meghatározó volt a törzseken belül, melyek között olykor volt kereskedelmi kapcsolat is, de gyakran vélt vagy valós sérelmek miatt rendkívül véres és kegyetlen háborúkat vívtak. (A 19. század elején egy, a napóleoni háborúkat is megjárt fegyenc több évtizedet töltött az őslakók között, és szörnyűbb dolgokat tapasztalt, mint az európai csatatereken. Egyes vélemények szerint a bennszülöttek háborúi semmivel sem voltak kevésbé pusztítóak, mint a 20. század nagy háborúi!) Hitviláguk igen gazdag és színes volt. Rajzaikból kitűnik, hogy mindig a múltra figyeltek. Ezért nem tudtak mit kezdeni a britek megjelenésével mint kihívással. James Cook tudós utasa, Joseph Banks indítványozta, hogy a Botany-öböl partján az új gyarmatot száműzött bűnözőkkel népesítsék be. Egy 1678-as törvény tette lehetővé, hogy a bírók a halálbüntetés helyett bizonyos bűnök elkövetőit kegyelemből száműzetésre ítéljenek. Az ipari forradalom aztán szinte futószalagon gyártotta a bűnözőket, hiszen a szociális eredetű bűnözésre a válasz az egyre súlyosabb büntetés volt. Az Újvilágban a feketerabszolgakereskedelem fokozatosan kiszorította a fehér fegyencek alkalmazását, majd a függetlenségi háború angol elvesztésével minden ilyen lehetőség megszűnt. Átmeneti jelleggel használták az ún. hulk rendszert, ami azt jelentette, hogy a fegyenceket a Temzén horgonyzó hajókban tartották. Ez azonban az összeláncolt rabok számára valóságos kínzókamra volt, továbbá a fertőző betegségek melegágya, s persze esély sem volt a bűnözők megjavítására. Végül Lord Sydney belügyminiszter döntött a kelet-ausztráliai fegyenctelep létrehozásáról. Ezzel a gyarmatalapítás új módját alkotta meg, amikor a klasszikus merkantilista gyarmatpolitika helyett – a Kelet-indiai Társaság háttérbe szorításával – az ipari lobbi érdekeinek megfelelően a letelepített fegyencek kisbirtokos földművelőkké, sőt iparosokká válhattak. Az "első flotta" vezetésére 1787-ben egy közel ötvenéves nyugalmazott tengerész, Arthur Phillip kapott megbízást. Kemény, határozott, de humánus érzésekkel is megáldott igazságos ember volt, aki tizenegy hajóján csaknem nyolcszáz fegyencet vitt új-hollandiai száműzetésre. A foglyok átlagéletkora harminc év volt, de volt köztük kilenctől nyolcvankét évesig szinte minden "évjárat". Többségük hétévi száműzetésre volt ítélve, kisebb részük tizennégy évre vagy életfogytiglan. 1788 januárjában érkeztek meg a Botany-öbölbe, de mivel ezt a parancsnok nem tartotta jónak, északabbra keresett egy pompás, védett öblöt, amit Lord Sydneyről nevezett el. A brit lobogót január 26-án vonták föl, mely napot azóta is Ausztrália születésnapjának tartják. 1790 nyaráig bizonytalan volt a fegyenctelep fennmaradása. Egyrészt, mert a munkájukon múlott minden, holott sokan jobban féltek a munkától, mint a büntetéstől. Másrészt pedig, mert nem lehetett tudni, hogyan alakul a bennszülöttekhez való viszony. A kezdeti "szívélyes" kapcsolatot hamar felváltotta az erőszak, amit 140 éven át "büntető akciók" sorozata követett. 1790 júniusában megérkezett a "második flotta", amely fegyencnőkkel és élelemmel látta el az elfeledni vélt gyarmatot. A fennmaradás ezután már biztosított volt. Amikor 1792 végén Phillip távozott, a gyarmat már kellőképpen megerősödött. A lakosok száma elérte a négyezret, és bár ötször annyi volt a férfi, mint a nő, a születési arányszám folyamatosan emelkedett. Sydneyben már amerikai és kínai kereskedőhajók is kikötöttek. Ifjabb William Pitt miniszterelnök elégedetten jelenthette be a londoni alsóházban, hogy a brit kormány a legjobb megoldást választotta a legveszélyesebb bűnözőktől való megszabadulásra. Egy ellentmondásos kor egy ilyen felemás megoldással zárult. Bacon, Francis: Esszék avagy tanácsok az okos és erkölcsös életre. Bp. 1987; Benedek István (szerk.): Természettudomány a francia felvilágosodásban. Bp. 1965; Uő: Párizsi szalonok (Julie de Lespinasse naplója). Bp. 1973; Bruno, Giordano: A végtelenről, a világegyetemről és a világokról. Bukarest, 1990; Bueno, Salvador- Léon-Portilla, Miguel: Így látták (Indián és spanyol krónikák). Bp, 1977; Castiglione, Baldassare: Az udvari ember. Bp. 1970; Descartes, René: Értekezés a módszerről. Bp. 1992; Dürer, Albrecht: A festészetről és a szépségről. Bp. 1982; Erasmus, Rotterdamus D.: A balgaság dicsérete. Bp. 1960; Fontanelle, Bernard Le Bovier de: Beszélgetések a világok sokaságáról. (Szerk. Fehér Márta) Bp. 1979; Franklin, Benjamin: Számadása életéről. Bp. 1989; Garas Kára (vál.): Kortársak a németalföldi festészetről. Bp. 1967; Grotius, Hugo: A háború és béke jogáról I-III. Bp. 1960; Guicciardini, Francesco: Itália története (1494-1534). Bp. 1990; Gyergyai Albert: A francia felvilágosodás (Válogatás Diderot és az enciklopédisták múveiből). Bp. 1954; Győri János: A francia enciklopédia (Szemelvények), Bp, 1962; A hadművészet középkori és újkori klasszikusai. Bp. 1974; Hankiss Elemér (szerk.): A régi Anglia hétköznapjai. Bp. 1968; Hobbes, Thomas: Leviatan vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Bp. 1970; Hume, David összes esszéi. Bp. 1992; Kálvin János: Tanítás a keresztyén vallásra. Bp. 1986; Kardos Tibor-Mezey László (szerk.): Középkori történeti chrestomathia III. Bp. 1956; Kolumbusz hajónaplója. (Szerk. Dáné Tibor) Bukarest, 1988; Kulin Katalin: Utazás a régi Angliában. (Szemelvények az Erzsébet korabeli mindennapi élet dokumentumaiból). Bp. 1964; Leonardo da Vinci: A festészetről. Bp. 1967; Uő: Válogatott írások. (Szerk. Kardos Tibor) Bp. 1953; Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Bp. 1986; Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok. Bp. 1994; Ludassy Mária: A francia felvilágosodás morálfilozófiája (Válogatás). Bp. 1975; Uő (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai I. Bp. 1991; Machiavelli, Niccolò: A fejedelem. In: Niccoló Machiavelli művei I. 5-86. Bp. 1978; Madácsy László: Francia irodalmi szalonok (Szemelvények a XVIII. század francia irodalmából). Bp. 1963; Mádl Antal: A német felvilágosodás. Bp. 1986; Makkai László: Cromwell beszédeiből és leveleiből. Bp. 1960; Uő: A tudomány forradalma Angliában. Bp. 1966; Michelangelo

339

versei. (Ford. Rónai György) Bp. 19802; Mitchell, Ralph: Az Egyesült Államok Alkotmánya (Történet, dokumentum, mutatók). (Szerk. Hamza Gábor) Bp. 1995; Montaigne esszék. (Vál. Guide, André) Bp. 1991; Montesquieu, Charles Louis de Secondat: A törvények szelleméről I-II. Bp. 1962; Uő: Perzsa levelek. Bp. 1981; Nagy Frigyes: Antimachiavelli. Bp, 1991; Newton, Isaac: A világ rendszeréről. Bp. 1977; Niederhauser Emil: Az oroszfelvilágosodás. Bp.1966; Pascal, Blaise: Gondolatok. Bp. 19832; Palladio, Andrea: Négy könyv az építészetről. Bp. 1982; Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Bp. 2000; Ragyiscsev, Alekszandr: Utazás Pétervárról Moszkvába. Bp. 19792; Rázsó Gyula (szerk.): Felfedezők, kalózok, gyarmatosítók. (Angol utazók, hajósok és gyarmatosítók a XVI-XVII. században). Bp. 1963; Retz bíboros emlékiratai. (Vál. Bajomi Lázár Endre) Bp. 1966; Rousseau, Jean-Jacques: A társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei. (Szerk. Ludassy Mária) Bp. 1997; Saint Simon herceg emlékiratai. (Szerk. Réz Pál) Bp. 1987; Spinoza műhelyében (Szemelvények). Bp. 1963; Szenczi Miklós: Milton, az angol forradalom tükre (Válogatás prózai írásaiból). Bp. 1975; Szobotka Tibor (vál.): Samuel Pepys naplója. Bp. 1961; Szvák Gyula (szerk.): Furkósbottal Európába? (I. Péter: érvek-ellenérvek). Bp. 1989; Tovar, Juan de: Azték krónika. (Szerk. Paulinyi Zoltán) Bp. 1986; Vasari, Giorgo: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete. Bp. 19833; A világ ötszáz évvel ezelőtt. (Guinness Rekordok könyve, 1492) Bp. 1992; Voltaire: Candide. Bp. 1993; Uő: XII. Károly svéd király története. Bp. 1965; Wittman Tibor (szerk.): Németalföldi tengerjárók. Bp. 1961. Abel, Wilhelm: Massenarmut und Hungerskrisen im vorindustriellen Europa. Hamburg/Berlin, 1974; Anderson, Perry: Az abszolutista állam. Bp. 1989; Angelini, Ignazia Maria: A katolicizmus. Bp.-Szeged, 1991; Antal Frigyes: A firenzei festészet és társadalmi háttere. Bp. 1986; Antalffy György: Machiavelli és az állam tudománya (Állam- és jogelméleti reflexiók) Bp. 1986; Ariés, Philippe-Duby, George: Histoire de la vie privée. 3. De la Renaissance aux Lumiéres. Paris, 1986; Artner Tivadar: A barokk művészete. Bp. 1968; Bakl, Hans: A Habsburg-ház betegei. Bp 1999; Bán Imre: A barokk. Bp. 1968; Barg: Cromwell és kora. Bp. 1952; Barta János, ifj.: A nevezetes tollvonás. Bp. 1978; Uő: A felvilágosult abszolutizmus agrárpolitikája a Habsburg és Hohenzollern monarchiában. Bp. 1982; Uő: Mária Terézia. Bp. 1988; Uő: "Napkirályok" tündöklése (Európa a XVI-XVIII. században). Debrecen, 1996; Baudez, Claude – Picasso, Sydney: A maják letűnt városai. Bp. 1991; Baxandall, Michael: Reneszánsz festészet- reneszánsz szemlélet. Bp 1986; Beard, Charles A.: Az Egyesü1t Államok alkotmányának gazdasági értelmezése. Bp. 1988; Benda Kálmán: XII. Károly. Bp. 1967; Biakostocki, J.: Bernini. Bp. – Varsó – Berlin, 1960; Bitterli, Urs: "Vadak"és "civilizáltak" (Az európai-tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete). Bp. 1982; Bóka Éva: Európa és az Oszmán Birodalom a XVI-XVII. században. Bp. 2004; Boorstin, Daniel J.: Az amerikaiak (A gyarmatosítás kora). Bp. 1991; Boros Gábor: Spinoza és a filozófiai etika problémája. Bp. 1997; Borsányi László: Hontalanok a hazájukban. Az első amerikaiak történelme Észak Amerika történetében (XVII-XIX. század). Bp. 2001; Boskovics Miklós: Botticelli. Bp. 1963; Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV-XVIII. század (A mindennapi életstruktúrái: a lehetséges és a lehetetlen). Bp. 1985; Uő: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában I-III. Bp. 1996; Brion, Marcel: Rembrandt élete. Bp. 19762; Burke, Peter: Népi kultúra a kora újkori Európában. Bp. 1991; Uő: Az olasz reneszánsz (Kultúra és társadalom Itáliában). Bp. 1994; Burkhardt, Jakob: A reneszánsz Itáliában. Bp. 1978; Chadwick, Owen: A reformáció. Bp. 1998; Chastel, André: Itália művészete. Bp. 1973; Chaunu, Pierre: A klasszikus Európa. Bp. 20002; Uő: Felvilágosodás. Bp. 1998; Clark, Kenneth: Leonardo da Vinci. Bp. 1982; Czobor Ágnes: Caravaggio. Bp. 1960; Uő: Rembrandt és köre. Bp. 1969; Dalmases, Cándio de: Loyolai Szent Ignác. Bp. 1995; Dániel Anna: Diderot. Bp. 1971; Uő: Diderot világa. Bp. 1988; Degler, Carl N.: Az élő múlt. (Milyen erők formálták Amerika mai képét?) Bp. 1993; Delumeau, Jean: Reneszánsz. Bp. 1997; Desgraves, Louis: Montesquieu. Bp. 2003; Dewald, Jonathan: Az európai nemesség (1400-1800). Bp. 2002; Dulong, Claude: A szerelem a XVII. században. Bp. 1974; Dunn, John: Locke. Bp. 1992; Dülmen, Richard, von: A rettenet színháza (Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban). Bp. 1990; Sz. Eszlári Éva: Ghiberti. Bp. 1972; Fejtő Ferenc: II. József. Bp. 1997; Fekete Lajos: Szulejmán szultán. Bp. 1967; Fenyő Iván: Dürer. Bp. 1964; Ferenczi László: Voltaire-problémák. Bp. 1978; Freyre, Gilberto: Udvarház és szolgaszállás (A brazil család a patriarchális gazdasági rendszerben). Bp. 1985; Friedell, Egon: Az újkori kultúra története III. (Barokk és rokokó). Bp. 1991; Friedenthal, Richard: Luther élete és kora. Bp. 1973; Frühe Neuzeit-Frühe Moderne? Herausgegeben von Rudolf Vierhaus und Mitarbeitern des Max-Planck-Instituts für Geschichte. Göttingen, 1992; Generál Tibor: Kelet Pompadourjai (Nőuralom az Oszmán Birodalomban). Bp. 2000; Größing, Sigrid Maria: A Habsburgok szerelmi krónikája. Bp. 1994; Gunst Péter: V. Károly. Bp. 1976; Habsburg Ottó: V. Károly (Egy európai császár). Bp. 1994; Hahner Péter: Így élt Washington. Bp. 1991; Hajnal István: Az újkor története. Bp. 1988; Hajnóczy Gábor: Andrea Palladio. Bp. 1979; Hankiss Elemér – Makkai László: Anglia az újkor küszöbén. Bp. 1965; Hegyi Klára – Zimányi Vera: Az Oszmán Birodalom Európában. Bp. 1986; Hermann Zsuzsanna: Jakob Fugger. Bp. 1976; Herre, Franz: Mária Terézia. Bp. 2001; Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada 1603-1714. Bp. 1968; Hof, Ulrich Im: A felvilágosodás Európája. Bp. 1995; Howard, David: Az Armada pusztulása. Bp. 1984; Huizinga, Johan: A középkor alkonya (Az élet a gazdálkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön). Bp. 1976; Uő: Erasmus. Bp. 1995; Uő: Hollandia ku1túrája a tizenhetedik században. Bp. 2001; Jahn, Jonannes: Cranach. Bp. 1968; Johnson, Paul: A reneszánsz. Bp. 2004; Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Bp. 1974; Kamenszkij, Alekszandr: Nagy Katalin. Bp. 2000; Kampis Antal: Van Eyck. Bp. 1971; Z. Karvalics László – Kis Károly (szerk.): Információáramlás a kora újkorban. Bp. 2004; Kelényi György: A barokk művészete. Bp. 1985; Kontam, Angus: Híres felfedezések atlasza 14921600. Bp. 2001; Kovács Péter: Donner. Bp, 1979; Köpeczi Béla: XIV. Lajos I-II. Bp. 1967; Uő: A francia felvilágosodás. Bp. 1986; Krämer, Walter: Új látóhatárok (A nagy felfedezések kora). Bp. 1979; Leimer, Thea: A Habsburgok elfelejtett gyermekei. Bp. 1994; Levi, Anthony: Richelieu (A francia állam megteremtése). Bp. é. n.; Lewis, Bemard: Isztambul és az oszmán civilizáció. Bp. 1981; Lutter Tibor: John Milton, az angol forradalom költője. Bp. 1956; Magidovics, I. P.: A földrajzi felfedezések története. Bp. 1961 Makkai László: Angliai Erzsébet. Bp. 1967; Marczali Henrik: Mária Terézia. Bp. 1987; Márki Sándor: Az újkor története. Bp. 2000. (hasonmás kiadás); Maurois, André: Voltaire. Bp. 1990; McGrath, Alister E.: Kálvin. Bp. 1996; Molitor Ferenc: II. József, a császári Don Quijote. Bp. 1987; Mortier, Roland: Az európai felvilágosodás fényei és árnyai (Válogatott tanulmányok). Bp. 1983; Mravik László: Giorgone. Bp. 1971; Münch, Paul: Lebensformen in der frühen Neuzeit. Propyläen, 1992; Nagy András: A Savonarola-kísérlet. Bp. 1982; Németh Andor: Mária Terézia. Bp. 1996; Newton, Isaac: A Principiából és az Optikából. Levelek Richard Bentleyhez. (Vál. Heinrich László) Bukarest, 1981; Niederhauser Emil: I. Péter. Bp. 1967; Uő: Nagy Frigyes. Bp. 1967; Uő: Mária Terézia. Bp. 2000; Ogger, Günter: A Fuggerek (Császári és királyi bankárok), Bp. 1999; Oldenbourg, Zoé: Nagy Katalin. Bp. 1973; Ordas Iván: Mária Terézia. Bp. 1993; Otetea, Andrej: A reneszánsz és a reformáció. Bp. 1974; Papp Imre: A Napkirály (XIV. Lajos élete és kora). Bp. 1989; Uő: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. Bp. 2005; Paravicini, Werner: Merész Károly. Bp. 1989; Pelle János: Rousseau világa. Bp. 1981; Uő: Ész és

340

szenvedély (Irodalom és filozófia a francia felvilágosodás korában). Bp. 1982; Uő: Casanova, avagy a 18. század egy kalandor szemével. Bp. 1987; Péter Katalin: Hitújítók és hitvédők. Bp. 1993; Philip's – A nagy felfedezések atlasza. (John Hemming előszavával) Bp. 1998; Poór János: Madame Pompadour. Bp. 1988; Uő (szerk.): Egyetemes történeti kislexikon (Kora újkor). Bp. 1996; Uő: Az osztrák örökösödési háború. Bp.-Pécs, 2006; Poór János – Nyáry Gábor: Nyugat-Európa és a gyarmatbirodalmak kialakulásának kora (1500-1800). Bp. 19902; Ravier, André: Loyolai Szent Ignác megalapítja a Jézus Társaságát. Bp. 1994; Réz Pál: Voltaire világa. Bp. 1981; Ring Éva: "Lengyelországot az anarchia tartja fenn?" (A nemesi köztársaság válságának anatómiája), Bp. 2001; Roberts, John M.: Az újkori Európa születése. (Szerk. Markó László) Bp. 1999; Ronchi, Sergio: A protestantizmus. Bp. 1991; Runcimen, Steven: Konstantinápoly eleste 1453. Bp, 2000; Sachs, Hannelore: Donatello. Bp. 1981; Sándy Erika: Rubens. Bp. 1967; Shklar, Judith, N.: Montesquieu. Bp. 1994; Skinner, Quentin: Machiavelli. Bp. 1996; Solt László: 1787. Az amerikai történetírás évszázados vitájának újabb állomásai. Bp. 1985; Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Bp. 2000; Uő: Oliver Cromwell. Egy katonaszent élete és kora. Bp. 2005; Szemjonova, L.: Erkölcsök és szokások Nagy Péter birodalmában. Bp. 1989; Szilágyi András: Poussin. Bp. 1978; Szkrinnyikov, Ruszlan: Az Orosz Birodalom születése. Bp. 1997; Szuhay-Havas Ervin: Amerika hőskora. Bp. 1969; Uő: Tizenhárom csillag. Bp. 1976; B. Szűcs Margit: Alberti. Bp. 1967; Szvák Gyula: Iván, a félelmetes. Bp. 1985; Szvet, Jakov: Kolumbusz. Bp. 1977; Takács József: Masaccio. Bp. 1980; Takács Marianna: Rubens és kora. Bp. 1972; Tátrai Vilmos: Mantegna. Bp. 1974; Taviani, Paolo Emilio: Kolumbusszal Amerikába, 1492. Bp. 1992; Teke Zsuzsa: Reneszánsz fejedelmek és pápák. Bp. 1994; The Times atlasz. Felfedezések. Bp. 1993; Tolnay, Charles de: Michelangelo – Mű és világkép. Bp. 1977; Troyat, Henri: Nagy Katalin. Bp. 1995; Tuck, Richard: Hobbes. Bp. 1993; Az Újvilág hajósai. Kolumbusz, Vespucci, Magellán (Naplórészletek, levelek, dokumentumok) Bp. 1968; Urbán Aladár: Köztársaság az Újvilágban (Az Egyesü1t Államok születése 1763-1789). Bp. 1994; Vayer Lajos: Rembrandt. Bp. 1953; Uő: Az itáliai reneszánsz művészete. Bp. 1982; Végh János: Van Eyck. Bp. 1983; Volgin, V. P. L.: A társadalmi eszme fejlődése Franciaországban a XVIII. században. Bp. 1967; Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása (A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században). Bp. 1983; Wassermann, Jakob: Kolumbusz Kristóf, az óceán Don Quijotéja. Bp. 1985; Watson, Francis: Medici Katalin élete és kora. Bp.1987; Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (Vallásszociológiai írások). Bp. 1982; Wittman Tibor: Németalföld aranykora. Bp. 1965; Uő: II. Fülöp. Bp. 1967; Wolf, Eric R.: Európa és a történelem nélküli népek. Bp. 1995; Ybl Ervin: Verocchio. Bp. 1963; Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században. Bp. 1990; Zimányi Vera: Lepanto, 1571. Bp. 1983; Zumthor, Paul: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában. Bp. 1985.

341

7. A "hosszú" 19. század (1789-1914) 7.1. Európa tündöklése és bukása 7.1.1. A század uralkodó eszméi A 19. századot az európai történészek gyakran jellemzik "hosszú évszázadként", amely már a 18. században elkezdődött, és csak a 20. század elején ért véget. A hosszú 19. század a francia forradalommal (1789) vette kezdetét, s csak 1914-ben, az I. világháború kitörésével zárult le. A legtöbb európai történész akkoriban biztosra vette, hogy Európa mindig is a fejlődés, a haladás centruma marad, s nem is nagyon vett tudomást az Európán kívüli világról. Ezt a ma már alapvetően meghaladott álláspontot az adott történeti folyamatok részben alá is támasztották. Az 1789 és 1914 közé eső polgári korszak valóban Európa fénykorát jelentette, méghozzá legalább két vonatkozásban. Európa ekkor ért politikai, gazdasági és kulturális befolyásának csúcsára. Egyetlen más földrész lakossága sem vonhatta ki magát az európai befolyás hatása alól. Másrészt a polgári átalakulás, az ipari társadalom kibontakozása egész Európát áthatotta. Egyetlen országot, egyetlen népet sem hagyott érintetlenül a változás, előbb vagy utóbb Európa valamennyi régiója átalakult e viharos évszázad során. A század kezdő- és végpontja Európa számára fontos eseményekkel köthető össze. A francia forradalom hatása messze Franciaország határain túl is érzékelhető volt, akár a forradalom exportjának, a polgári törvénykönyv bevezetésének, illetve a háborúknak a következtében, akár mint egy olyan elrettentő eseménysor, melytől a konzervatív monarchisták, illetve a hagyományaihoz ragaszkodó lakosság élesen elhatárolódott. A politikai életet egyre inkább a konzervatívok és liberálisok, majd a létrejövő szabadelvű államok és a radikálisok ellentéte határozta meg, noha az árnyalatok miatt a képlet nem ilyen egyszerű. A század második felében megjelentek a liberális politikai rendszer bírálói is, a szakszervezeteket követően kialakultak a munkáspártok, s a polgári politikusok egy jelentős hányada is kritizálni kezdte a fennálló viszonyokat. A francia forradalom még Nagy-Britanniában vagy a széttagolt Németországban is éreztette a hatását. Az egyetemes emberi és polgári jogok, a polgárság megszabadulása a rendi kötöttségektől, a politikai életben szerepet játszó emberek számának növekedése, a nemzeti önrendelkezés kérdésköre, az alkotmányosság bevezetése, illetve reformja mind-mind összefüggésbe hozható a francia forradalom eseményeivel. A francia forradalom megítélését ma már erősen zavarja, hogy nyomában Európa-szerte kialakul a balés a jobboldal, s mindkét politikai irányzat, igaz, egyre bonyolultabb áttételekkel, napjainkban is részben a francia forradalom megítélése kapcsán akarja igazolni magát. Haladó, dinamikus, innovatív, a hagyományos kötöttségek nélküli, mindazonáltal a piactól függő, férfias, emberi, sőt emberfeletti – így jellemezték saját korukat azok a kortársak, akik hittek a töretlen fejlődésben és haladásban. A 19. századi filozófiát, Kantot követően, egyértelműen a német idealizmus képviselői határozták meg. Kant felfedezettje, Johann Gottlieb Fichte szubjektív idealizmusát dialektikusan (tézis, antitézis, szintézis) építette fel. Történelmileg jelentősnek tekinthető Az eszményi állam című műve (a kialakuló liberális államok ellentéte), amelyben a gazdasági tervezés és az állampolgárok partikuláris érdekeinek elnyomásával biztosítható az egyenlőség. Az objektív idealizmus s egyben a német filozófia kiemelkedő képviselője volt Friedrich Hegel. A klasszikus német filozófia főként a megismerő alany és a megismert tárgy kapcsolatát kutatta. Hegel alaptétele szerint "ami ésszerű, az valóságos; s ami valóságos, az ésszerű". Az ész megvalósulásának útja a valóságban a dialektika (tézis, antitézis, szintézis), s mivel a fogalmak is dialektikusan fejlődnek, ezért a lét elvét a gondolkozás elvével, következésképpen a létet a gondolkozással azonosította. Hegel nélkül elképzelhetetlen lett volna Marx, Darwin vagy éppen Nietzsche munkássága. Miközben a berlini egyetemen ádáz küzdelmet folytattak Hegel követői és ellenfelei, Karl Marx és barátja, Friedrich Engels kidolgozta a 19. századra oly jellemző "tudományos" szocializmus elméletét. A szocialista politikai filozófia a 19. század második felére fejlődött ki, majd a 20. században világszerte elterjedt. A korlátlan szabad verseny a társadalomban nem a legtöbb ember legnagyobb boldogságához, hanem tömeges elszegényedéshez és a kulturális, gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek átrendeződéséhez, majd konzerválódásához vezetett. A szociális problémák miatt alakultak meg a különböző munkásszervezetek, szakszervezetek, majd munkáspártok. A felvilágosodás hatása alatt álló ún. utópista szocialisták (Claude-Henri de Saint-Simon, Charles Fourier, Robert Owen) bírálták a liberalizmust egyénekre összpontosító felfogása miatt, és a társadalmi feszültségek feloldására valamilyen eszményi, a közösségi elvet figyelembe vevő megoldást javasoltak, amelynek valóra váltását a hatalmon lévők belátására, esetenként lelkiismeretére bízták. Szocialista gondolkozók teremtették meg az anarchizmus (uralomnélküliség) ideológiáját is. Pierre-Joseph Proudhon a munka nélkül vagy kizsákmányolás útján szerzett tulajdont lopásnak tartotta, s meghirdette a kényszeren alapuló intézmények (pl. állam) megszüntetését-békés eszközökkel, egy szociálisan igazságos együttélési forma segítségével. A 19. század második felében az anarchista Mihail Bakunyin az egyházi és állami tekintély megdöntését már merényletekkel, Georges Sorel pedig az általános sztrájk segítségével szerette volna elérni. Marxra főként a klasszikus német filozófia, az angol közgazdaságtan és az utópista szocializmus hatott, de állandó vitában állt kora szocialista teoretikusaival is. Marx filozófiai kérdésfelvetése az ember emancipációjából indult ki. Célja a kapitalista kor igazságtalan struktúráinak felszámolása volt, melynek során a valláskritikát tette minden bírálat előfeltételévé. Bár Hegelt mindig is nagyra tartotta, elvetette absztrakt, elvont kiindulópontját, s a lét helyett a konkrét embert választotta elemzése tárgyává. A "Filozófia" helyett a gyakorlat vizsgálatát tekintette feladatának: "A filozófusok a világot csak különféleképpen magyarázták, holott a feladat az, hogy megváltoztassuk" – olvashatjuk a híressé vált Feuerbach-tézisekben. Elemzése során a pénzt az ember létezésének elidegenült lényegeként definiálta, és

342

mivel hasonló jelenségeket figyelt meg a munka és a társadalom területén is, céljának az elidegenedés megszüntetését tartotta. Szerinte az embert munkája kapcsolja össze környezetével, ebből pedig arra következtetett, hogy az élet határozza meg a tudatot, és nem a tudat az életet. A tényektől az emberi viszonyokon át a struktúrák megragadásáig jutott el, tehát az embert a társadalmi viszonyainak összessége, illetve naturalisztikusan felfogott szükségletei határozzák meg. Az anyagi javak, az emberi élet, az emberi viszonyok és a tudat újratermelésének elemzése a tulajdonformák vizsgálatához, majd a formációelmélet megalkotásához vezetett. Mivel elemzése során a munkamegosztás kényszeréből vezette le az elidegenedést, illetve az elidegenedésből a magántulajdont, ezért az egyébként ellentmondásosan felvázolt kommunista társadalomban, amelynek a kapitalista kizsákmányoló rendszert kellene felváltania, a magántulajdon mellett az elidegenedésnek és a kényszerű munkamegosztásnak is meg kellene szűnnie. Úgy vélte, a történelem hajtóereje a forradalom, hiszen az állandóan fejlődő termelőerők egy idő után ellentétbe kerülnek a termelési viszonyokkal, a feszültséget pedig csak forradalommal lehet feloldani. Mivel az anyagi jellegűnek tekintett (társadalmi) élet újratermelését tartotta meghatározónak (alap), ezért a politikai, vallási, kulturális világ (a felépítmény) megváltozását az anyagi gyakorlat megváltoztatásától várta. Szerinte a kapitalista társadalom leegyszerűsíti és kiélezi az ellentéteket a munkások és a tőkések között, ezért a mindenétől megfosztott munkásság a kommunisták vezetésével ki fogja robbantani a legfejlettebb tőkés államban a forradalmat, amelyet világforradalom követ majd, s így létrejön az osztály nélküli kommunista társadalom. Marx három összefoglaló munkát szeretett volna megírni: egy gazdaságtanit, egy politikait és egy filozófiait; de csak az első született meg, így örökségéről véget nem érően vitatkoznak a baloldali értelmiségiek. A marxizmus hatása a 19. század második felében egyre nőtt, s amikor 1917-ben Oroszországban győzött az ún. bolsevik forradalom, a világtörténelem egyik befolyásos tényezőjévé vált. Ezzel együtt Marxot és a marxizmust élesen támadták is. Sok bírálója szemére vetette, hogy felújította a 18. századi naturalizmust, s a természetet nem a történelem környezeteként, hanem a történelem sémájaként fogta fel. Abszolutizálta a gazdaság szerepét, amelyet egyoldalúan az anyag megnyilvánulásának tekintett. A történelmet osztályharcok történeteként definiálta, noha az inkább az egész emberiség viszályteli együttműködésének eredménye. Louis Althusser híres kérdésének értelmét megváltoztatva szembesülhetünk a marxizmus reménytelen helyzetével. Vajon ki vette a fáradtságot, hogy elolvassa Marxot, hogy megértse újszerűségét, és levonja a marxizmus csődjéből adódó elméleti következtetéseket? Marx lehozta ugyan a földre a mennyország ígéretét, de azt követőinek soha, sehol sem sikerült megvalósítania. Ez a marxizmus leggyengébb pontja. Miközben Marx a gyakorlatot tekintette a legfontosabbnak, mértékadónak, követői éppen a gyakorlatban mondtak leginkább csődöt. A 19. század második felének nagy hatású filozófusa volt a türingiai lelkészcsaládból származó Friedrich Nietzsche. Rendkívüli tehetség volt: huszonöt éves korában lett a bázeli egyetem tanára. Ha Hegel és Marx Isten halálát hirdette, akkor Nietzsche megpróbálta levonni az abból eredő következtetéseket is. Nemcsak Isten léte, hanem a majd kétezer éves európai keresztény kultúra ellen is elsöprő erejű támadást indított. Kultúránk eltévelyedését Szókratésztől eredeztette, s meghirdette a visszatérést a preszókratikus gondolkodókhoz. Marxhoz és Wilhelm Diltheyhez hasonlóan az élet nála is alapvető kategóriának számít. Nietzschéi viszont naturalizmusa és Charles Darwin evolucionista elmélete arra a meggyőződésre vezette, hogy az ember olyasvalami, amit le kell győzni, meg kell haladni. "Az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett" – írta az Imígyen szóla Zarathustra című művében. A földi világ felé fordulása azonban semmiképpen sem jelentette a testi igények kapitalista társadalmakban szokásos, komfortos létezésmódjának elfogadását. Ellenkezőleg: Nietzschénél a középszerűségnél nincs rosszabb, negatívabb értékkategória, a rosszat is többre becsülte a középszerűnél, hiszen valami akkor kezd valami lenni, ha legalább rossz. Értékrendjének csúcsán a hatalom akarása állt: "az élet a hatalom akarása", a filozófia sem egyéb szerinte, mint a hatalom szellemi akarása. Az európai keresztény morált, különösen annak aszketikus vonásait elkeseredetten támadó Nietzsche maga is a filozófiatörténet nagy moralistáinak egyike volt. Igazi lázadóként szembefordult korának meghatározó politikai gondolataival: nem tartotta magát sem demokratának, sem pedig eléggé németnek, ehelyett a , jó európaiak" és a "nagyon szabad szellemek" közé akart tartozni. Joggal nevezte Martin Heidegger az európai metafizikai korszak betetőzőjének Nietzschét. A politikai eszmék között a század uralkodó eszméjévé kétségtelenül a liberalizmus nőtte ki magát. A liberális gondolkodók a politikai kultúra örökségének széles körét felhasználták rendszerük felépítéséhez. A görög-római hagyományon túlmenően olyan méltatlanul elfeledett szerzőkre kell itt utalnunk, mint a 14. század első felében élt páduai Marsilius, aki nemcsak az állam és az egyház szétválasztása mellett érvelt, hanem egyúttal azt is leszögezte, hogy az államhatalomnak elsőbbsége van az egyházi hatalommal szemben. A vallás Marsilius szerint magánügy, az egyház pedig nem több, mint a hívek egyszerű gyülekezete. Az állam feladata a köznyugalom biztosítása a szabad vallásgyakorlás érdekében. Bármelyik liberális politikus hitvallásába be lehetne illeszteni ezeket az elképzeléseket. A liberalizmus ismertebb forrásai közé tartozik a racionalizmus (Descartes), valamint a felvilágosodás (Locke, Montesquieu, Kant stb.) filozófiai irányzata. A liberalizmus gondolatkörének kiindulópontját- a szerződéselméletet – a felvilágosodás gondolkodóitól vették át. Locke feltételezte, hogy az államiságot megelőzően létezett egy természetes állapot, amelyben minden ember szabad és egyenlő volt. Ezt a természetes állapotot az emberek nem tudták fenntartani a növekvő bizonytalanság miatt. Ezért az eredetileg szabad és egyenlő emberek szerződést kötöttek egymással, s így létrehozták az államot. A felvilágosodás alapján tehát a liberálisok arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek természettől fogva szabadok és egyenlőek, továbbá egy állam csak akkor tekinthető törvényesen fennállónak, ha a szerződéselmélet szerint újjáalkotható. Az állam jogszerű fennállását a (külső) szabadsággal igazolták, céljának pedig

343

az állam és a társadalom alárendelését tekintették a minden ember egyenlő szabadságát biztosító normáknak, az emberi jogoknak. A liberális eszmék mintegy válaszként fogalmazódtak meg, hogy kiküszöböljék a korábbi feudális (abszolutista) államok működési zavarait. Az új vezérelv a szabadság volt (liber, azaz szabad). John Stuart Mill szerint az erőszak alkalmazásának csak egyetlen indoka lehet egy civilizált közösségben: "mások sérelmének a megakadályozása". A liberalizmus fontos vonása a kivonulás, s a kivonulás következtében kialakuló szabadság: az állam visszahúzódik számos területről, amit korábban ellenőrzése alatt tartott. A politikai életben ez a visszavonulás az állam és a társadalom szétválasztásához, a távolabbi jövőben a társadalom öntörvényű működéséhez vezetett. Az állam feladata ennek megfelelően, hogy garantálja az emberi jogokat a maga korlátozott működési keretei között. E kereteket az alkotmány jelöli ki, egy alaptörvény, amelynek célja, hogy kiküszöbölje a korábban sokat panaszolt (uralkodói) önkényt. Az alkotmányos rend része a hatalmi ágak szétválasztása is. A törvényhozó, a bírói és a végrehajtó hatalom szétválasztását, továbbá a hatalmi ágak egymás általi kölcsönös ellenőrzésének igényét már a felvilágosodás gondolkozói meghirdették. A különböző hatalmi ágakat a törvényalkotó polgár ruházta fel hatalommal. A rendszer lényegéhez tartozik, hogy csak az lehet törvényalkotó polgár, "aki a maga ura", tehát mind anyagilag, mind szellemileg független és nem befolyásolható. Ezért nem engedték szavazni kezdetben a katonákat, cselédeket, nőket stb. A 19. század második felében a választójog fokozatos kibővítésével a rendszer stabilitásának növelése volt a cél, de a kialakuló tömegdemokráciák a politikai manipuláció szinte kimeríthetetlen forrásává váltak. A kultúra területén a liberalizmus szintén egyfajta kivonulással írható le. A liberális állam kulturális téren semleges és toleráns, így az igaz, szép és jó betartását és elősegítését többé már nem tekintette feladatának. Az állam feladata eszerint a kulturális szabadságjogok (lelkiismeret, sajtó, művészet, tanítás stb.) biztosítása. A program része az állam és az egyház szétválasztása is, amit különböző mértékben, de lényegében a Marsilius által leírtak szerint hajtottak végre. A gazdasági életben is a politikai, illetve a kulturális élethez hasonló megoldások születtek. A liberális államban a gazdaság is szabad és öntörvényű folyamat, amelybe nem vagy csak korlátozottan szabad beavatkozni. Az állam célja a három ún. gazdasági szabadságjog biztosítása. Ezek az egyes ember személyes szabadsága, a tulajdon szabadsága és a szerződés szabadsága. Adam Smith szerint azáltal, hogy a gazdaság szabad alanyai szabadon cserélik tulajdonukat és munkájukat, a kereslet-kínálat elvének megfelelően, olyan cserekapcsolatokat, illetve piaci mechanizmusokat hoznak működésbe, amelyek elvégzik a gazdaság optimalizálását. Ezért a klasszikus liberális gazdaságtan szerint a gazdasági életbe politikai eszközökkel nem szabad beavatkozni. A 19. század második felének gazdasági válságai ezzel együtt szükségessé tették az elmélet korrekcióját, melyre a 20. század elején sor is került. Mindebből már könnyen következtethetünk a liberális emberfelfogásra is, amely torzóban mind a mai napig fennáll. A liberalizmus által megálmodott ember racionális és hasznosságra törekvő egyén, akit határozott gyakorlatiasság jellemez. Hisz a tudományokban, a fejlődésben, abban, hogy az ember uralma alá hajthatja a természetet. Öntudata és emberbarát felfogása (hisz abban, hogy az "értelmes önzés" a legtöbb ember legnagyobb boldogságához vezet), gazdasági önállósága és politikai felfogása következtében határozottan elválasztja egymástól a közéletet és a magánéletet. A liberalizmus politikai megvalósulásának fontos dokumentumai az angol Jognyilatkozat (1689), az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya (1787), az Emberi és polgári jogok nyilatkozata (1789), továbbá az 1831-es belga alkotmány. A 19. századi liberalizmus meghatározó szerepéhez az is hozzájárult, hogy általános jellemzői mellett mindenütt nemzeti keretek között s ezzel együtt nemzeti sajátosságokat is integrálva fejlődhetett ki. Az angolszász liberalizmusra ennek megfelelően a szerves fejlődés, a parlamentáris keretek tiszteletben tartása, a területi önkormányzatok jelentős szerepe, végül pedig az állam és az egyház szétválasztásának mérsékelt formája a jellemző. A társadalmi robbanásoktól konzervatív politikai biztosítékok (pl. felsőház) is óvták a rendszert. A francia liberalizmus ezzel szemben erősen centralisztikus és radikális elemekből épült fel. Radikalizmus, szervetlen fejlődés, egyfajta eruptív jellegű szabadelvűség alakult itt ki, amely erős antiklerikalizmussal is párosult. A szabad értelmiségi pályák képviselőinek a befolyása is nagyobb volt, mint például Angliában. A német liberalizmus éppen úgy a természetjogban gyökerezett, mint a francia vagy az angol, de a napóleoni korszak jelentős mértékben hozzájárult kialakulásához. Az 1789-es francia forradalmat követően a Rajnai Szövetség egykori államaiban francia mintára alkotmányokat vezettek be. Ezek ugyan biztosították az uralkodók hatalmi túlsúlyát, de egyúttal lehetőséget adtak egy sajátos délnémet liberalizmus kialakulására. Karl Wenzeslaus von Rotteck freiburgi tanár és újságíró körül szerveződött az a csoport, amelyik francia hatásra egy racionális, parlamentáris rendszer kiépítése mellett szállt síkra. Szintén a délnémet liberalizmushoz sorolható Karl Theodor Welcker, aki elsőként követelte egy német nemzeti képviselet létrehozását. Ők ketten szerkesztették meg a tizenöt kötetes Staatslexikont, amely a korabeli liberális eszmék pontos és aprólékos összefoglalását nyújtotta, s jelentős hatást gyakorolt nemcsak a német, hanem az egész európai liberalizmus fejlődésére is. Nehezebben alakult ki az északnémet liberalizmus, amely inkább a német egység fontosságát hangsúlyozta. Ide sorolható a Friedrich Christoph Dahlmann jogtörténész által megalapított "történelmi iskola". Johann Gustav Droysen, foglalkozására nézve maga is történész, viszont már a poroszok vezető szerepét hangsúlyozta. A konzervativizmusnak a hosszú 19. században legalább akkora jelentősége volt, mint a liberalizmusnak, noha ritkábban emlegetik történeti összefoglalásaink. Mint politikai (szociális) és egyúttal szellemi mozgalom, a konzervativizmus a kontinensen a nemességnek a kialakuló modern állammal szembeni ellenállásából jött létre. A modern államok felülről bevezetett jogrendszere szemben állt az egykori birodalmi jogfelfogással, amely "kezdettől fogva" az volt, ami. Politikailag a konzervativizmus egyfajta reakcióként fogható fel arra a helyzetre, amely a nemességet politikai hatalomgyakorlásának elvesztésével fenyegette. A kialakuló konzervatív eszmerendszer négy

344

fontos elvet foglalt magában. 1. Az egész, a közösség fontosabb, mint az egész részei, a társadalom egyedei. 2. A világrendet Isten teremtette. 3. A világrend, a teremtéshez hasonlóan, hierarchikus rendszerű. 4. Az egész minden egyes része nem más, mint egy makrokozmosz mikrokozmosza, azaz egy magasabb rendszer képmása. A konzervativizmus Európa számos államában jelentős politikai tényezővé fejlődött. A franciaforradalom-ellenes erők vezető teoretikusa Joseph de Maistre volt, aki mórkorai publicisztikájában is keményen kritizálta a felvilágosodás szellemi és politikai tanítását. A modern természettudományos megismerés elveinek a társadalmi folyamatokra való átültetésében látta a forradalom fő okát. Élesen szembefordult krának liberális alkotmányaival is, mert szerinte egy alkotmány nem lehet egyéb, mint a megerősítése vagy következménye "egy fennálló, íratlan jognak". Késői műveiben (Du Pape – A pápáról), amelyeket a tradíció és a folytonosság határozott meg, egyre inkább a katolicizmus felé fordult. Az ember teljes elesettségében csak egy abszolút hatalom alatt élhet értelmesen, s ezt az abszolút hatalmat egyre inkább a pápában vélte megtalálni. De Maistre eszméi már a 19. század első felében általános megbotránkozást váltottak ki nemcsak a liberálisok, hanem pl. a német konzervatívok között is, utóbbiak egyszerűen figyelmen kívül hagyták írásait, ugyanakkor Franciaországban a tradicionalisták ma is szívesen hivatkoznak munkáira. A német konzervativizmus kezdetben a Német-római Birodalom keretein belül gondolkozott, de Napóleon fellépése itt is döntő változásokhoz vezetett. A francia események kritikusai az angol Edmund Burke hatására a folytonosságot, a természetes történelmi fejlődést és a mérsékelt reformokat hangsúlyozták. A német konzervativizmus jelentős képviselője volt Friedrich Gentz, aki 1792-ben fordult el a francia forradalomtól, majd 1797-től porosz, végül 1802-től osztrák szolgálatba lépett. Metternich jobbkezeként különösen népszerűtlen volt liberális körökben, de a konzervatívok közül is sokan bírálták, akik a felvilágosodás mechanisztikus világképének képviselőjét látták benne. Gentz módszeresen fordította német nyelvre a francia forradalmat kritizáló munkákat. A francia szerzők nem nagyon tudtak gyökeret ereszteni német földön, szemben Burke híres munkájával, amelyet a francia forradalomról írt (Reflections on the Revolution in France – Megjegyzések a franciaországi forradalomról), és amelyet a németek szinte sajátjukként fogadtak be. A modern nemzetfogalom kialakulásához hasonlóan a német konzervativizmus létrejöttében is fontos szerepet játszott a romantika. Adam Heinrich von Müller a német romantikát a politikai valóság megfigyelésével kötötte össze. A francia forradalom legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy az egyént kitépte társadalmi kötöttségéből, kiszakította az állami kötelékek közül. Az ember – szerinte – nem képzelhető el állam nélkül. A német konzervativizmus egyik központjává Berlin vált, ahol 1809ben megalapították a "Keresztény-német Asztaltársaság"-ot, melyben Friedrich August Ludwig von Marwitz, egy porosz tábornok, aki Müller befolyása alatt állt, összegyűjtötte azokat a birtokosokat és katonatiszteket, akik August von Hardenberg báró reformjai ellen tiltakoztak. A konzervatív mozgalomnak a későbbiekben két ága fejlődött ki: egy délnémet ág, amelynek központja Bécsben volt, továbbá egy északnémetprotestáns ág, amelyet a Gerlach fivérek: Leopold von Gerlaeh és testvére által kiadott Evangelische Kirchenzeitung fémjelzett. Az 1830-as években Friedrich Julius Stahl munkásságának hatására a konzervatív politikai erők megbarátkoztak az alkotmányosság gondolatával. 1845-ben megjelent munkájában (A monarchista princípium) leszögezte, hogy az uralkodónak az adott monarchián belül politikai túlsúlyt kell biztosítani. Az uralkodót ugyan az alkotmány erejénél fogva a parlamenttel való együttműködésre kell kötelezni, de konfliktus esetén a királyt illeti meg a szuverenitás egyedüli birtokosaként a döntés joga. Stahl ebben a művében az 1918-ig fennállt német alkotmányos monarchia alapelvét dolgozta ki. A német konzervativizmus viszonylagos gyengeségét mutatja az a tény, hogy a katolikus és protestáns német konzervatívok először csak 1831-től 1837-ig tudtak közös orgánumot teremteni maguknak (Berlinerpolitisches Wochenblatt), de ezt követően az 1848-as forradalmakig ismét szétváltak útjaik. Nem teljesen független a konzervativizmustól és a romantikától a német politikai katolicizmus létrejötte sem. A porosz állam egységesítése szempontjából az 1830-as évek második felében egyre többször felmerült a kisebbségi sorban élő katolikusok integrálásának a kérdése. 1837-ben Kölnben zavargások törtek ki a vegyes házasságokkal kapcsolatos viták miatt. A hatóságok letartóztatták Freiherr von Droste zu Vischering kölni érseket, de a katolikus lakosság kitartott mellette és további, hasonló helyzetbe került ordináriusai mellett. 1841-ben a porosz uralkodó, IV. Frigyes Vilmos (1840-1861) engedményeket tett a vitatott kérdésekben, ezzel a katolikus egyház megerősödött Poroszországban. A politikai katolicizmus németországi megalapítója, Joseph Görres kezdetben egy francia jakobinus klub tagja volt, de 1800-ban a korrupciótól és a törvénytelenségektől megcsömörlötten hagyta el Párizst. Majd húsz éven keresztül tartott politikai elveinek a felülvizsgálata. 1814-1816 között ő volt a Rheinischer Merkur kiadója, háza pedig a német szellemi élet vitathatatlan központja, ahol olyan személyek fordultak meg, mint Johann Wolfgang von Goethe vagy a Grimm testvérek. Mivel kritikusan szemlélte a porosz viszonyokat, Strasbourgba kellett átköltöznie, majd 1827-től kezdve a müncheni egyetemen dolgozott, ahol maga köré gyűjtötte az ottani katolikus intelligenciát. Az alkotmányosság híve maradt, de azt szigorúan konzervatív módon értelmezte, mint az isteni mintakép képmását, mint egy eszközt, amelyet valamennyi liberális és ateista eszme ellen fel kell használni. A 19. század meghatározó eszméihez tartozott a liberalizmus mellett a nacionalizmus is. Maguk a szabadelvű politikusok is többnyire nemzeti keretek között fogalmazták meg az átalakulás programját. A polgári átalakulás hívei számára örök példaképpé vált a francia forradalom, politikai és katonai intézkedéseivel egyetemben, amelyeket buzgón másoltak Európa-szerte 1848-1849-ben. A francia uralom tehát egész Európában jelentős politikai tényezővé formálta a nemzeti érzést. Egyrészt a vazallus államokban bevezetett reformok közvetlenül is hatottak az ott élő lakosság életére. Másrészt a francia háborúk hatalmas népmozgással jártak együtt, s a szövetséges hadseregek katonáinak százezrei jártak Franciaországban. Még nagyobb volt azonban az az ellenhatás, amelyet a francia megszállás, illetve a francia fenyegetettség hívott életre (Poroszország, Spanyolország, Oroszország stb.). A felvilágosodásban gyökerező francia

345

(volteriánus) nemzetkoncepció az adott államhatáron belül élő individuumok törvény előtti egyenlőségére épült, a harmadik rendet mintegy felemelték az első két rend mellé. Az egy e-egy nemzet felfogás azonban sok nép számára nem tűnt járható útnak a 19. században. A német nemzeti érzés kialakulására is a francia fenyegetettség volt nagy hatással. A francia politikai elnyomás hatására Friedich Schiller vagy például Friedrich Hölderlin szabadságeszményét egyre inkább a népre kezdték vonatkoztatni. Az evangélikus teológus Friedrich Schleiermacher a hermeneutika megalapítása mellett hazafias prédikációi segítségével építette a nemzeti összetartozás érzését. A nemzetről alkotott különböző felfogást képviselő csoportokat Napóleon kovácsolta össze ("a német nép egyesítője"). Johann Gottfried Herder szerint a nemzet egy hosszú, természetes történelmi folyamat eredményeként jön létre, nem más tehát, mint a néplélekben (Volksgeist) gyökerező ősi történelmi organizmus. Szemben a francia felfogással, amely azt hangsúlyozta, hogy a társadalom korábban elnyomott rétegeit beemelték a politikai életbe, Herder egy kultúrnemzet tagjának tartotta magát. A nemzet fő kohéziós tényezője szerinte egy nép közös nyelve és kultúrája, az államhatárok ebből a szempontból nem meghatározóak. Nem csoda, hogy Herder a szláv tengerben élő magyaroknak nem jósolt biztató jövőt. Az ember tehát, Herder szerint, csak a nemzet organikusan létrejövő közösségében tudja képességeit igazán kibontakoztatni. A 19. század szabadságeszménye alapvetően megváltoztatta a zsidóság életét is. Az egyenjogúsítás – az Amerikai Egyesült Államokban (1776), majd Franciaországban (1791) – a 19. században Európa számos államában megvalósult (kivétel: Oroszország, Románia és Törökország). Az európai zsidóság zavartalanabb beilleszkedését segítette elő a zsidó vallás hagyományaitól való fokozatos elszakadás (vallási reform), valamint az adott nemzeti nyelvek és kultúrák átvétele az oktatásban és a családokban. A 19. századi zsidóság körében az egyenjogúsítást követően felerősödött az asszimiláció. A beilleszkedés zavarai azonban életben tartották az antiszemitizmust is. A vallási, illetve szociális-gazdasági ellentétek mellett a század második felében megjelentek a faji jellegű antiszemitizmus előzményei. Joseph Arthur Gobineau Esszé az emberi fajok közötti egyenlőtlenségről című művében a fekete, a sárga és a fehér "faj" jellemzőit elemezte, majd felemelte a szavát a "fajkeveredés" ellen, melynek eredménye a fehérek vezető szerepének aláásása lehet. Európa vezető szerepét, hasonlóan sok kortársához, ő is meghatározónak tekintette, noha a zsidóságot nem támadta, úgy vélte, csak a fehéreknek van történelmük. Houston Steward Chamberlain A XIX. század alapjai című könyvében a fajkeveredés káros volta mellett már a germánok magasabbrendűségét hirdette. A kultúra és civilizáció eszerint teljességgel a germánok műve, "minél kevésbé germán egy ország, annál civilizálatlanabb". Európa elhagyásának a gondolata már az 1848-as antiszemita megmozdulások kapcsán felmerült a zsidó értelmiségiekben, a végső lökést azonban az oroszországi antiszemita pogromok adták az 1880-as évek elején. Leo Pinsker odesszai orvos ezek hatására önálló hazát követelt a zsidóságnak. Az 1894-ben kirobbant franciaországi Dreyfus-per után Theodor Herzl megírta A zsidó állam című művét, és megalapította a cionista mozgalmat, amelynek célja egy zsidó állam létrehozása volt Palesztinában.

7.1.2. Ipari forradalom A hosszú 19. század azonban nem pusztán a politikai szabadságjogok kivívásáról és az alkotmányos, nemzeti államok kialakulásáról szólt. A gazdasági és szociális kötöttségek felszámolása is a változások szerves része volt. Az emberekszemben a korábbi évszázadokkal – szabadon választhatták meg foglalkozásukat, nem nemesek is vásárolhattak földet, elköltözhettek szülőföldjükről, sőt akár el is hagyhatták az öreg kontinenst. Ennek a szabadságnak azonban szigorú határfeltételei is voltak, mindenekelőtt szociális értelemben. A választás lehetőségével elsősorban azok élhettek, akik az adott cél eléréséhez megfelelő anyagi háttérrel rendelkeztek. A gazdasági és szociális felszabadulás programja szintén Franciaországból terjedt el egész Európában. A forradalmak az embereket mint a gazdasági élet szereplőit kétségtelenül felszabadították a korábbi kötöttségek alól. Ezzel lehetővé vált az átmenet a hagyományos társadalomból az ipari társadalomba. Németországban például 1789-ben még a lakosság kétharmad része a mezőgazdasági szektorban dolgozott, ez az arány 1914-re az összlakosság egyharmad részére esett vissza. Azt az innovatív programot, melyet Marxnál, illetve Nietzschénél tapasztalhattunk, erős ateista vonulat kísérte, a technika és a tudományok fejlődésétől várta az emberiség gondjainak megoldását. Már David Strauss mítoszoknak tartotta a bibliai elbeszéléseket, s tagadta a természetfölötti valóságot. Ludwig Feuerbach metafizikai materializmusát filozófusok sora népszerűsítette, így pl. Ludwig Büchner, aki szerint minden jelenség kiindulópontja az erő és az anyag. Az objektív tudat e világi mítoszának megfelelően August Comte (a szociológia megteremtője) az 1820-as években a tudósok és a gyárosok együttműködésétől várta az emberiség boldog életének megvalósítását. A 19. század az ipari forradalom, más szóval: az emberi alkotószellem sikereinek százada. Abból célszerű kiindulni, hogy e század rohamos és egyre gyorsuló fejlődését az előző évszázadok természettudományos és technikai ismeretei alapozták meg. Tehát a 19. század kezdetén már ismert volt a gőzgép, méghozzá az egyenletes járását megoldó lendkerekes szerkezet, a vasöntvény munkahenger és a különválasztott kondenzáló henger, valamint az így megnövelt teljesítményt már "lóerő"-vel mérték. Gőzgép hajtotta a szerszámgépek és szövőgépek sorát, valamint a fémlemez hengersorokat. A kémiában Antoine-Laurent Lavoisier munkája nyomán már ismert volt az égéselmélet, valamint az oxisavak és sók rendszere, a selmeci akadémián már kémiai egyenletekkel írták le a kohászati folyamatokat. Már tudták, hogy a kémiai folyamatokat elektromos jelenség kíséri (Winterl J. József 1784-ben kiadott könyve), egek gyakorlati

346

megvalósítása 1800-ban Alessandro Volta "volta-oszlopa", az első áramforrás. Már felépült 1782-ben az első öntöttvas híd, a híres "Iron Bridge" Angliában, a Magyar Királyság területén már egyenlő arányban volt jelen az ezredéves butakemencés, valamint az egyre inkább fejlődő nagyolvasztós vasgyártás. Noha az ipari forradalmak nem szükségszerűen az új találmányokkal vették kezdetüket, a 19. század technikai újításai kétségtelenül fontos szerepet játszottak az adott kor innovatív programjának megvalósítási kísérletében. A tudományos és technikai haladás valamennyi tudományágban jól érzékeltethető ebben a korszakban. A tudósok, feltalálók, mérnökök és technikusok száma állandóan nőtt, nem is beszélve öntudatukról, hiszen ők biztosították – felfogásuk szerint – a század dinamizmusát. A mérnök és a természettudós a haladó ember mintapéldányának számított, aki a kutatás és a megfigyelés segítségével a haladást szolgálja. Tovább folytatódott a tudományok és szakmák szakosodása. Érdemes a fejlődést az egyes szakterületek egymásra épülő újításai szerint követni. A fizika területén Georg Ohm 1827-ben felfedezte az elektromos áram alaptörvényét (Ohm-törvény), Michael Faraday 1831-ben elektromágneses gépet szerkesztett, majd két évvel később felfedezte az elektrolízis mennyiségi törvényeit. A kémia, a modern tudományok egyike is virágkorát élte. Sir Humphry Davy 1808-ban a maga építette galvánelemekkel már alkálifémeket elektrolizált, ezzel megindult az elektromos áram gyakorlati, ipari hasznosítása. 1886-ban az amerikai Charles Hall és a francia Paul Heroult egymástól függetlenül kaptak szabadalmat az alumínium elektrolízisére. 1828-ban Jedlik Ányos megépíti az "áramdelejes forgony"-át, azaz az első villanymotort, 1861-ben leírta a dinamó elvét, öt évvel később Werner von Siemens a gyakorlatban megkonstruálta a dinamót. A Ganz-gyár villamos osztályán Zipernowszky Károly vezetésével Déri Miksa és Bláthy Ottó feltalálták a transzformátort, ezzel mindenki számára rendelkezésre állt az áram, amit Bláthy árammérője tett "áruvá", azaz eladhatóvá. Az sem volt ritka, hogy a tudósok egymástól függetlenül jutottak ugyanarra a felismerésre. A német Lothar Julius Meyer és az orosz Vaszilij Dmitrijevics Mengyelejev 1869-ben egymástól függetlenül állították fel az elemek természetes rendszerét, és fogalmazták meg a periodicitás törvényét (periódusos rendszer). A biológia területén éppen 1900-ban fedezte fel Hugo Maria de Vries munkatársaival együtt a Mendel-féle, korábban már kidolgozott öröklődési törvényeket, s alkotta meg a mutáció elméletét. Az orvostudomány is előkelő helyet vívott ki magának a 19. században. A tudományosság igazolta szakértői mivoltukat, így a jogászokkal együtt soha nem látott társadalmi megbecsülésnek örvendhettek. Míg a század elején az orvostudománynak komoly vetélytársai voltak a szép számmal működő csodadoktorok és kuruzslók, addig a század végén a gyógyítási hierarchia élén vitathatatlanul az orvosok álltak. Közmegítélésük javulásához kétségtelenül hozzájárultak azok a látványos eredmények, amelyeknek hatását a társadalom közvetlenül is érezhette. Többek között sikerült leküzdeni a gyermekágyi lázat (Semmelweis Ignác, 1861), azonosították számos betegség kórokozóját, például a tuberkulózis, a diftéria, a lépfene vagy a Pestis kórokozóját. Louis Pasteur nemcsak a Robert Koch által korábban felismert lépfenét okozó baktériumok ellen fejlesztett ki szérumot, hanem 1885-ben kidolgozta a veszettség elleni immunológiai védelmet is. Az orvosok megbecsültségét növelte magas szintű tudományos képzettségük, a betegségek diagnosztizálásában és gyógyításában elért eredményeik, végezetül az is, hogy megváltozott a társadalom egészségről alkotott felfogása. Az egészségre úgy tekintettek, mint egy értékre, mint a vagyonuk egy részére, amely egyrészt döntően meghatározza sikereiket, másrészt amelyet meg kell őrizni és szükség esetén helyre kell állítani. A haladásba vetett hitre alapozva egy egészséges, járványok nélküli társadalom felépítését igényelték. A tudományos eredményeket nemcsak az orvostudomány, hanem a különböző iparágak is egyre többször alkalmazták. A technika, illetve az ipar fejlődéséhez sok vasra volt szükség. A századfordulón a kisüzemi, frissítéses kovácsoltvas-gyártást a kavarókemencés üzemi módszer váltotta fel, de a nagyüzemi acélgyártás csak 1855ben a Bessemer-féle acélgyártással indult meg, amely eljárás a nyersvas szennyezőinek égéshőjével tartotta fenn a folyamatot. Ezt követte a Martin-kemencés eljárás, amely Siemens-Martin-eljárás néven terjedt el. Ezek az acélgyártási módszerek kiváló alapanyagot adtak a vasút- és hídépítésnek, valamint minden szakterület gépgyártásának. Az építőipar fejlődését jelentősen elősegítette a vasbeton elemek alkalmazása (1867). Németországban például 1898-ban alakult meg az első vasbetonegyesület (Deutscher Beton-Verein), amely pártolta a vasbeton-építkezéseket, illetve szabványokat adott ki. A svájci származású Eduard Züblin, aki Strasbourgban telepedett le, építési vállalkozóként nemcsak számos vasbeton épületet emelt (siló, kazánház, uszoda stb.), hanem az elsők között alkalmazott vasbeton cölöpöket a hídépítésnél. Ami a közlekedést illeti: Londonban 1803-ban megjelent az utcákon a gőzhajtású taxi (sebessége 10 km/h). Fulton a Szajnán vízre bocsátott egy "gőzbárkát", majd 1807-ben a Hudson folyón rendszeres hajójáratot indított a Clermont nevű hajójával. Magyarországon 1817-ben kezdte próbaútját a Bernhardt Antal által tervezett Carolina nevű gőzbárka. 1835-től rendszeres hajójárat közlekedik a Dunán Pest és Zimony között. Budán télkikötőt és javítóműhelyt építettek, ebből fejlődött ki az Óbudai Hajógyár. Az Al-Dunán 1834-ben a sziklák kirobbantásával hozzáfogtak a Vaskapu hajózhatóvá tételéhez. 1846-ban nekiláttak a Tisza szabályozásának, ugyanakkor vízre bocsátották a Kisfaludy gőzőst Balatonfüreden, a következő évben megindult a balatoni hajózás. 1893-ban átadták a Türr István fővállalkozó és Gerster Béla tervezőmérnök vezetésével megépült Korinthoszi-csatornát. 1814-ben indult el a gőzmozdony diadalútja (George Stephenson). 1817-ben Drais von Sauerbronn kétkerekű, tökéletesített, izommeghajtású futógépet szerkesztett, amelyet velocipédnek keresztelt el. Hamarosan megszületett a villanymotor, s a már említett Werner von Siemens szabadalmaztatta 1879-ben a bányavasutak számára a villanymozdonyt is: a 300 m hosszú pályán 7 km/h sebességgel haladt a három tehervagonból és az új mozdonyból álló szerelvény. Az első dugattyús gépet 1654-ben Otto von Guericke készítette légritkításra (légszivattyú). A dugattyús szerkezeteket aztán a gőzgépek megoldásaiban fejlesztették tovább, majd a század második felében ezek alapján

347

tervezték meg a belsőégésű motorokat. August Nicolaus Otto és Paul Daimler 1878-ban, a párizsi világkiállításon mutatta be a négyütemű robbanómotort, amely elvben megegyezik a ma is használatosakkal. Hamarosan megjelent a gépkocsi (Karl Friedrich Benz, 1886), a benzinmotorokhoz Bánki Donát és Csonka János 1893-ban szabadalmaztatta a porlasztót. Az első merev vázas léghajót Schwarz Dávid építette 1897-ben, szabadalmát özvegye Ferdinand von Zeppelinnek adta el, akinek neve alatt vált híressé az új jármű 1900-ban. Végül 1903-ban megjelent az első motoros repülőgép is (Orville Wright és Wilbur Wright). A közlekedés mellett a híradástechnika is segített a távolságok áthidalásában: 1893-ban Puskás fivérek létrehozták a "telefonhírmondó"-t, 1896-ban Giuglielmo Marconi szabadalmat kapott Londonban a drót nélküli távíróra. A haditechnika fejlődése is rohamléptekkel haladt. A porosz Johann Nikolaus von Dreyse fegyvergyáros hátultöltős puskát szerkesztett 1836-ban, s hamarosan javaslatot tett arra, hogy a papírhüvelyes töltényeket fémhüvelyesekkel váltsák fel. 1842-ben az amerikai Samuel Colt feltalálta a forgópisztolyt. A német Wilhelm Bauer a század közepén megalkotta a merülő gyújtóhajót (a tengeralattjárót), amelynek első példánya ugyan elsüllyedt, de az 1860-as évek közepén az Oroszországban megépített Tengeri Ördög nevű tengeralattjáró már 134 sikeres víz alatti utat tett meg. Alfred Bernhardt Nobel svéd vegyész 1862-ben szabadalmaztatta a nitroglicerin ipari előállítását, majd a robbanótöltetek indítására feltalálta az ún. "Nobel-gyutacsot". Ugyancsak az ő nevéhez fűződik az iniciáló gyújtás, majd 1866-ban a kovafölddel átitatott nitroglicerin (dinamit), végül a robbanózselatin feltalálása is. Az amerikai Hiram Stevens Maxim "hátralökő erővel töltődő, mozgó csövű fegyver"-t szabadalmaztatott 1883-ban. Ennek alapján készítették el az angol Vickers fegyvergyárban az első géppuskát, amelyet 1887-ben mutattak be egy ipari kiállításon. Bár az ipari fejlődés a 20. században is lenyűgöző volt, de a tudomány mindenhatóságába, a fejlődés korlátlanságába vetett hit már nem jellemezte a tudományos gondolkozást. A korábbi évszázadokban meghatározó jelentőségű mezőgazdaság fejlődése igencsak eltért Nyugat-, illetve KeletEurópában. A német agrárfejlődésben fontos mérföldkőnek számító, 1850. március 2-án bevezetett porosz agrárreform, amely a "Földbirtokosok és a parasztok közötti viszony szabályozásá"-ról szólt, megváltás fejében megszüntette a robotot és az egyéb feudális szolgáltatásokat, s véglegessé tette a mezőgazdaság ún. "porosz utas" fejlődését. A "porosz utas" agrárfejlődés a 18-19. századi kelet-európai gazdaságtörténeti folyamatok Vlagyimir Iljics Lenin által kidolgozott modellje. Lényege, hogy "az amerikai út"-tal szemben a kapitalista gazdaság a feudális osztályok és a burzsoázia megegyezése következtében, nem pedig forradalom útján jön létre. Fennmarad a nagybirtokrendszer, a birtokos nemesség megőrzi társadalmi befolyását, a feudális maradványok pedig fékezik a gazdaság és a társadalom életének átalakulását. E modellt az Elbától keletre fekvő területekre kivétel nélkül érvényesnek tekintették, így Magyarországon is széles körben elterjedt. A "porosz utas" gazdasági fejlődés fogalmának fő hibája, hogy indokolatlanul egybemossa a különböző fejlődési utakat. Nyugat-Európa agrárgazdaságai az ipari forradalom kihívására, a gyorsan növekvő népesség fogyasztási igényeinek a kielégítésére nem a mezőgazdaságilag hasznosítható földterület bővítésével, hanem a terméshozamok emelésével válaszoltak. Az Amerikai Egyesült Államokban a földterület bővítésével is megoldható volt a modern agrárgazdaság létrehozása, Nyugat-Európában azonban erre nem volt lehetőség. A váltógazdaság az egyoldalú gabonagazdaságot cserélte föl, igen sok növényt bevonva a rotációba. Angliában a fokozott mértékű trágyázás és a fejlett talajművelés is hozzájárult a kiemelkedő terméshozamokhoz. Az egyre kiterjedtebb szántóföldek miatt a hagyományos állattartás válságba jutott. Így alakult ki a rétektől és legelőktől független istállózó állattartás. A fajtaválasztásnál a termelékenység mellett azt is figyelembe vették, hogy az állatok mennyi trágyát adnak.1846-ban azonban Liverpoolban megnyílt az első szuperfoszfátgyár, s ezzel elhárult a hozamemelés egyik fontos akadálya. A mezőgazdaság gépesítése azután az iparba áramló munkaerő pótlását is lehetővé tette. A hosszú 19. század vezető gazdasági és politikai hatalma Nagy-Britannia volt. Dinamizmusának hátterében a megújulásra képes politikai struktúra mellett a gazdaság rohamos fejlődése állt. A 18. század közepétől a 19. század közepéig tartó angol ipari forradalom agrárországból ipari országgá változtatta Angliát. A manufaktúrákat és a háziipart felváltották a gépi tömegtermelésre szakosodott gyárak. Magát a kifejezést ("ipari forradalom") egy közgazdász, Adolphe Blanqui használta először, s a francia szocialisták mellett az angol szocialisták is alkalmazták írásaikban, igazi népszerűsítője azonban Marx és munkatársa, Friedrich Engels volt. 1881-ben a fiatal oxfordi történész, Arnold Toynbee előadásaiban az ipari forradalom korát az angol történelem ugyanolyan jól elkülöníthető korszakaként definiálta, mint a 15. századi rózsák háborúját. Eric J. Hobsbawm marxista történész nyomán ma már széles körben elterjedt a "kettős forradalom" kifejezés is. Ezen az angol ipari és az 1789-es francia forradalom együttes hatását szokás érteni, noha ez utóbbi egy agrárországot hagyott örökül, az angol ipari forradalom pedig még évtizedekkel Napóleon legyőzése után is zajlott. A gazdaságtörténészek szerint Angliában 1850 körül befejeződött az átalakulás, s ami később történt az már nem okozott olyan alapvető változásokat, mint amilyeneket a 19. század első felében tapasztalhattunk. Ipari forradalmon tehát a termelés technikájának rohamos átalakulását értjük a 18-19. században. A folyamat során a manufaktúrákat gyárak váltották fel, s a gépesített nagyipari tömegtermeléssel együtt uralkodóvá váltak a kapitalista viszonyok. Angliában az előfeltételek között fontos megemlíteni, hogy a bekerítések és tagosítási eljárások következtében a mezőgazdaság már piacra termelt. A nagybirtok terjeszkedése, új növényi kultúrák megjelenése (takarmánynövények, burgonya, kukorica stb.), a bérleti jogviszonyra alapozott munkaszervezet, a hatékony földhasználat, valamint a mezőgazdaság 18-19. század fordulóján megkezdődő gépesítése az életkörülmények változásával együtt biztosította a növekedés feltételeit. Az angol kormány támogatta a gazdaság fejlesztését, a társadalom pedig rendelkezett azzal a tőkével, amely egy modern gazdaság működtetéséhez nélkülözhetetlen volt. A világpiac és egyes iparágak, kezdetben mindenekelőtt a textilipar, biztosították a befektetett tőke magas megtérülését. A 19. század elején a pamutipar már

348

döntően a gyári termelésre épült. De nem ez az iparág volt az első, amelyik áttért az iparszerű termelésre, hiszen a sörfőzés megelőzte a textileseket. Csakhogy míg a sörfőzés belterjes maradt, addig a pamutipar szoros összefüggésben állt a világkereskedelemmel, amelyet Anglia szinte monopolizált. Az angol pamutipar a gépek révén olcsóbban termelt, mint a vetélytárs India. Jellemző, hogy a pamutipar részesedése az angol exportból ötven év alatt jelentősen megnőtt: 1800-ban a kivitel negyed-, míg 1850-ben a fele részét tette ki. A fonás, majd a szövés gépesítése, a gőzgép által meghajtott szövőszék munkások ezreit tette tönkre. A szállítás, a gépek alkalmazása olyan változásokat indított el az alapvető beruházási javakat előállító iparban, amelyek a szénbányászat és a vaskohászat fellendüléséhez vezettek. A gyapotfeldolgozás központja Manchester lett. A gombamód szaporodó fonodák, majd szövödék viszonylag kevés tőkebefektetést igényeltek és jelentős profitot hoztak. A gyapotot az amerikai rabszolgaültetvényeken termelték, ahová "élő" munkaerőt szállítottak. A nyers gyapotot Angliában dolgozták fel, majd zömében a világpiacon értékesítették: főként Indiában, amelynek iparát elsorvasztották, Latin-Amerikában, amely a napóleoni háborúkat követően gazdasági függésbe került Angliától, továbbá Afrikában. A gőzgép megjelenése megnövelte a szén és a vas iránti igényt. A szénbányászat nem csak az ipar számára volt fontos, hiszen ekkoriban a háztartásokban is szénnel fűtöttek. A sok szén elszállítására született meg a vasút. A 19. század első felének leglátványosabb változása: a közlekedés átalakulása. A 18. század második felében Angliában főként csatornákat építettek, amelyek tökéletesen megfeleltek a nagy tömegű, nem romló áruk szállítására. Szilárd burkolatú utakat csak 1810 után kezdtek építeni Nagy-Britanniában. Ezeket John Loudhon McAdam skót mérnökről nevezték el, aki tökéletesítette az efféle utak kialakításának az eljárását. Nem nagyméretű köveket alkalmazott az útépítés során, hanem apró, zúzott, nagy teherbírású kőzeteket. Az így kialakított útpályát hengereléssel simává tették, mellyel a hagyományos utaknál egyenletesebb felületet hoztak létre. Az útépítéssel egy időben, sőt azt némileg megelőzve jelentek meg az öntöttvas szerkezetű hidak is Angliában. A közlekedés átalakulásában a legfontosabb lépés a vasút megjelenése volt. Már az 1770-es évek közepén tökéletesítették a gőzgépet, amely lehetővé tette a munkagépek meghajtását. De számos technikai nehézséget le kellett még győzni. A gőzgépek önsúlya például olyan nagy volt, hogy mozgásuk szinte elképzelhetetlennek tetszett a korabeli útviszonyok mellett. Amint már említettük, George Stephenson 1814-ben megkonstruálta első gőzmozdonyát, amely kezdetben a durhami szénbányában teljesített szolgálatot. 1825-ben nyitották meg a Stockton-Darlington közötti vonalat. 1842-ben Angliában már 3600 km-en pöfögtek mozdonyok, s az új szállítóeszközzel sem a csatornák, sem pedig a hagyományos közlekedési eszközök nem bírták a versenyt. A közlekedés forradalma az egész nehézipart átalakította, s a 19. századi haladás jelképévé vált. A mezőgazdaság és az ipar változásai átstrukturálták a társadalmat. A faluból a városba költöztek az emberek, új nagyvárosok nőttek ki a földből, új társadalmi rétegek jelentek meg, amelyeket be kellett illeszteni az új politikai modellbe. Az angol ipari forradalom három területen is képes volt kiterjeszteni lehetőségeinek határait. Először is növelte a mezőgazdasági és az ipari termelés hatékonyságát, azután addig soha nem látott módon felgyorsította a szállítást, és megkönnyítette a távolsági kommunikációt, s mindehhez a gőzgép révén biztosítani tudta a szabadon telepíthető energiaforrásokat is. Az angol ipari forradalomhoz hasonló átalakulások zajlottak le az 1830-as években Belgiumban és Franciaországban, majd szűk évtizeddel később Poroszországban is. A 19. század utolsó évtizedeiben Olaszországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában és Svédországban is megkezdődött az ipari forradalom. Az 1860-as évektől a technikai újítások és a tudományos eredmények gyors alkalmazása indította el az ipari forradalom második hullámát. A kohászati eljárások fejlődése (Sir Henry Bessemer, Pierre Émile és Émile Martin stb.) nyomán tökéletesedett az acélgyártás, mely a modern ipari termelés egyik alapja lett. Új iparágak is születtek, így például az elektromos ipar, amely átalakította a kohászatot, vagy a hírközlés (1837: távíró; 1876: telefon; 1897: drót nélküli távíró). A modern vegyipar nemcsak új energiaforrások felfedezését tette lehetővé, hanem a kohászattól az üveg- és papírgyártáson át szinte valamennyi iparágra hatott. A robbanómotorok kifejlesztése is megváltoztatta a világot – igaz, elsősorban csak a következő évszázadban. A 19. század második felében a korábban jellemző szabad versenyes kapitalizmust egy olyan rendszer váltotta fel, amely korlátozni kezdte a versenyt. A hatalmas tőkeigényű beruházások (tőkekoncentráció) a különböző tőkéscsoportok összeolvadásához vezettek. Olyan nagyvállalatok jöttek létre, amelyek a vállalati vezetés és szervezés racionalizálását is képesek voltak keresztülvinni. A hagyományos családi vezetés helyét szakemberek: műszaki, illetve közgazdasági végzettséggel rendelkező menedzserek vették át. A munkafolyamatok elemzésével és a futószalagrendszer bevezetésével tovább növelték a termelést. A gazdasági élet különböző ágazataiban ún. monopóliumok, maguknak uralkodó helyzetet kivívó nagyvállalatok jöttek létre, amelyek különböző formákban próbálták hasznukat maximalizálni. A kartell résztvevői kizárólag az értékesítés feltételeiről állapodtak meg. A szindikátusokban jogilag még önálló vállalatok vettek részt, de gazdasági önállóságuk nagy részéről már lemondtak (pl. közös kereskedelmi irodát hoztak létre). A trösztökben egyesülő vállalatok jogi és gazdasági értelemben is összeolvadtak, végül a konszernekben különböző gazdasági ágakhoz tartozó vállalatok léptek szövetségre. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok erősödése tükröződött a közlekedés és hírközlés területén megalakult nemzetközi szervezetek megalapításában is. Az aranyalapú pénzrendszer (kevés kivételtől eltekintve) valamennyi országban stabil maradt az I. világháborúig, s lehetőséget adott a legnagyobb vállatoknak (pl. General Electric, Siemens stb.), hogy egyre több országra kiterjesszék tevékenységüket. A tőkekivitellel jelentősen növelhető profit, a bankok szerepének megváltozása, egyre aktívabb beruházóként való fellépésük, a banktőkének és az ipari tőkének az összefonódása, továbbá a monopóliumok megerősödése a marxista történészeket arra ösztönözte, hogy a 19. század végét már a monopolkapitalizmus korához sorolják. A polgári történetírásban elterjedtebb az imperializmus kifejezés, melyen a nagyhatalmaknak a világ újrafelosztásáért vívott

349

küzdelmén túl az adott nagyhatalmak azon gazdasági és politikai törekvését értik, hogy anyaországuk számára egyre újabb gyarmati területeket szerezzenek, melyek már nem csupán nyersanyagforrások, hanem immár az ipari késztermékek felvevőpiacai, továbbá az anyaországok lakossági "fölöslegének" felvevői is. Az ipari forradalom nemcsak a gazdaság egészét alakította át, hanem a társadalmat is. Óriási belső népmozgás indult meg a városokba, mindenekelőtt az új, északi ipari központokba. Manchester lakossága a 18. század elején még mindössze tízezer fő volt, 1801-ben már hetvenezer, 1851-ben háromszázezer, 1910-ben viszont már 2,35 millió ember tömörült a textilipari központban. Anglia összlakossága is növekedett, méghozzá imponáló mértékben: 1801-ben 8,3 millió, 1831-ben 13,1 millió, 1851-ben pedig már 16,9 millió lakos élt Angliában. Ezzel együtt nőtt az angolok részaránya Nagy-Britannia lakosságán belül: 52,7 százalékról (1801) 61,8 százalékra (1851). Ezek a demográfiai változások a század második felében is folytatódtak. Az egészségügyi körülmények javulása, az infrastruktúra fejlesztése, a bérek növelése a népességszám további emelkedéséhez vezetett. Tovább folytatódott az urbanizáciö, világvárosok jöttek létre, és falvak néptelenedtek el. Ez a tekintélyes népmozgás nemcsak Nagy-Britanniában, hanem Európa jelentős részén, sőt az egész világgazdasági rendszerben, az országhatárokon belül és a különböző országok között is megfigyelhető volt. Míg a 19. század elején a vidéki lakosság a Föld lakosságának jelentős többségét alkotta, addig a század végére Nyugat- és Közép-Európában már kisebbségbe szorult. Németországban például a városi lakosság részesedése az összlakosságból 1871-1910 között 36-ról 60 százalékra nőtt. A lakosság – Angliához hasonlóan – a kontinensen is főként a nagyvárosokban koncentrálódott. E nagyvárosok lakói olyan kihívásokkal találták magukat szemben, amelyek a vidéken, illetve kisvárosban élők számára ismeretlenek voltak. Ide sorolhatóak a modern technika áldásai (elektromosság, közlekedés stb.), a rendkívüli sebességgel létrejött agglomerációk problémái a maguk szabadidőiparával, felgyorsult életritmusával, reklámiparával és tömegkommunikációs eszközeivel. A 19. századot tehát jogosan nevezhetjük a tömeges vándorlások korszakának. Emberek milliói keltek útra és hagyták el hazájukat, remélve, hogy máshol jobb életfeltételeket találnak, vagy nagyobb vallási és politikai szabadságot élvezhetnek. Franciaország a lengyel és az orosz politikai emigránsok menedékhelyévé vált, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia sok oroszországi zsidót fogadott be, akik a kelet-európai pogromok elől menekültek el. Ugyanakkor egész Európából, de különösen Németországból, a lengyel területekről, Olaszországból és Írországból emberek milliói keltek útra Amerikába, ahol jobb életet reméltek, mint korábbi hazájukban. Thomas Robert Malthus a népesség rohamos növekedését vizsgálva megállapította, hogy a lakosság mértani, míg az élelmiszer-termelés csak számtani arányban növekszik, ami egy idő után katasztrófához vezethet. A kettő közötti különbséget – megítélése szerint – csak preventív eszközökkel (háborúk, járványok, éhség, születésszabályozás, késői házasság stb.) lehet egyensúlyban tartani. Malthust már sokan bírálták, erkölcsileg szemlélve elméletét nem is alaptalanul, de a túlnépesedés, illetve az élelmezés kérdését még a technikailag uniformizálódó 20-21. századi világcivilizációnak sem sikerült megoldania. A 19. században egyre többen dolgoztak gyárakban, s ezek a gyárak egészen másként foglalkoztatták a munkásokat, mint korábban a manufaktúrák. Többnyire sok embert alkalmaztak, a termelést gépek segítették, s ezzel együtt a munkafolyamatot is felgyorsították, végeredményben egy teljesen új idő- és munkabeosztást kényszerítettek a munkásokra. A gyár nemcsak az a hely volt, ahol termelés folyt, ahol férfiak és nők, kezdetben gyerekek is, meglehetősen alacsony bérért dolgoztak, hanem az új társadalom szocializációjának is meghatározó eleme lett. A gyáros kezdetben mindent a maga belátása szerint határozhatott meg: a gyár jövőjét, a munkatevékenység különböző fázisait, a munkaidőt, a munkabért, a gyárban uralkodó előírásokat stb. A munkaadók csak nagyon lassan szoktak hozzá, hogy mindezekről a kérdésekről a munkavállalók esetleg másként gondolkoznak, s véleményüknek hangot is adnak. A gyárak végezetül nem csak az adott társadalom közösségi formáinak az elsajátítására szolgáltak, itt tanultak meg a munkások alkalmazkodni új helyzetükhöz, s itt tanulták meg az együttműködés és érdekeik képviseletének lehetséges módjait. Minél inkább átalakult a 19. századi agrártársadalom ipari társadalommá, annál inkább növekedett a vállalkozók és a gazdasági szakemberek társadalmi megbecsültsége. Először Nagy-Britanniában, majd a kontinensen is fokozatosan az adott társadalmak elitjébe sorolták őket. Még Németországban, Olaszországban vagy éppen az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a nemesség jórészt megőrizte társadalmi, gazdasági és kulturális befolyását, a bankároknak, gyárosoknak, nagyvállalkozóknak és a vezető állású menedzsereknek (mérnököknek) sikerült a hagyományos vezető rétegekkel szövetséget kötniük a házasságtól kezdve egészen a politikai együttműködésig. Az urbanizáció együtt járt az újonnan kialakuló nagyvárosokban élő modern ipari munkáság negyedeinek lehangoló nyomorával és katasztrofális egészségügyi helyzetével. Ugyanakkor a liberális állam fokozatosan magára vállalt bizonyos társadalmi funkciókat. Támogatta az iskolákat, és felvállalta a közoktatásügy mellett a közegészségügy terheit is. Az európai nagyhatalmak esetében a társadalmi jólét emelkedésével együtt a liberális államok tömegdemokráciákká alakultak át. A választójog kiterjesztésével – az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi részét leszámítva – a társadalom egyre több tagjának biztosítottak beleszólást a politikai kérdésekbe az adott intézményi kereteken belül. Ezek a folyamatok természetesen a munkásság politikai, illetve gazdasági-érdekvédelmi szervezeteinek a helyzetét is megváltoztatták. A női emancipáció első harcosai Európa fejlettebb régiójában már hallatták hangjukat, s kisebb eredményeket is elértek, pl. a tanítóképzés területén, ennek ellenére a 19. században a politikai élet a nők előtt zárva maradt. Ebben a korszakban állampolgár, törvényalkotó polgár csak férfi lehetett, már akit megillettek e jogok. A választójog kiterjesztése ellenére többnyire valamilyen, általában cenzusos korlátozás még életben maradt. Ezek a korlátozások azonban politikai aktivitásra ösztönözték azokat, akik kívül rekedtek a választójog gyakorlásán. A politikai élet ekkor

350

már nem kizárólag az uralkodói kabinetek szűk falain vagy a minisztériumok hivatalain belül zajlott. Az utca embere egyre nagyobb mértékben beleszólt a közéleti kérdésekbe, s ennek megfelelően politizáltak kocsmákban, egyesületekben, szakszervezetekben, a sajtóban, pártgyűléseken stb. Noha a század végén a szakszervezeti mozgalom már jelentős erőt képviselt, olyannyira, hogy 1913-ban már a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség is létrejött, s a szakszervezetek Európa fejlett országaiban engedményeket csikartak ki a munkaadóktól, a munkásmozgalom továbbra is megosztott maradt. A munkásság politikai szervezeteiben elszánt harcot vívtak egymással a különböző irányzatok. AZ I. Internacionálé (1861872) a két alapító, Marx és Bakunyin elkeseredett küzdelmei miatt bomlott fel. Az 1889-ben létrejött II. Internacionálé a munkáspártok fokozódó nacionalizálódása miatt hullott szét. A korábban már érintett anarchoszindikalizmus (Sorel) mellett színre léptek a revizionisták (Eduard Bernstein), akik a korabeli társadalmi változásokhoz akarták hozzáigazítani a marxi eszméket. Ádáz politikai ellenfeleik voltak a forradalmi eszmékhez ragaszkodó marxisták (Rosa Luxemburg), míg az ún. centristák (Karl Kautsky) megpróbáltak a két szélsőséges irányzat között közvetíteni. Az I. világháború kitörésekor így azután sem a tervezett általános sztrájk, sem a várt világforradalom nem tört ki, valójában a szociáldemokrata pártok többnyire támogatták kormányaik háborús erőfeszítéseit.

7.1.3. Vallási és művészeti élet A társadalmi elit, valamint a munkásmozgalom körében hódító ateizmus, továbbá a természettudományok, még tágabb értelemben a "tudományos" világkép diadalútja azonban a 19. században még nem ért el minden régiót és társadalmi csoportot. Sokan kerestek biztatást és vigasztalást hagyományos módon. A század, melyet gyakran a természettudományok, a racionalizmus és a szekularizáció fogalmaival jellemeznek, ellenhatásként a csodákban való hit megerősödésével járt együtt. Sok hívőt vonzottak a számos országban feltűnő Mária-jelenések, a Jézus szíve-kultusz pedig, hála az új kommunikációs technikáknak, rövid idő alatt hatalmas tömegeket hódított meg, ráadásul Európa peremterületein még a hagyományos vallásosság tartalékai sem merültek ki. Az egyház helyzetét Európában, különösen a kontinensen, a 19. században több tényező határozta meg, s ezek többfrontos harcra kényszerítették mind a katolikusokat, mind a protestánsokat. Az egyház először is kénytelen volt küzdelmet folytatni az államok erőteljes beavatkozása ellen, ami a tanítástól kezdve egészen a kultuszig terjedt. A viták ellenére azonban az egyház kereste az adott állam szövetségét, hogy a késői felvilágosodás fenyegető tanaival hatékonyan szembe tudjon szállni. Ezek a szekularizációs folyamatok kezdetben csak a tanultabb rétegeket fenyegették, de a 19. század 30-as éveiben már a társadalom kevésbé tanult rétegeiben is hódítottak. Ez a válsághelyzet az egyházban ún. megújulási mozgalmak kialakulásához vezetett (neopietista ébredési mozgalom, ultramontanizmus). A tradíciókhoz való visszatérés, illetve a liberális reformokat sürgető erők összecsapásából végül mind a protestánsoknál, mind a katolikusoknál a konzervatív erők kerültek ki győztesen a században. Az eredmény a dogmákhoz való szigorú ragaszkodás, a felekezeti hagyományok szigorú betartása és betartatása, az egyesületi élet fellendülése és a sajtó által kínált lehetőségek egyre nagyobb mértékű kihasználása lett. Mindeközben, noha néhány egyéni kezdeményezés már korábban is történt (pl. Wilhelm Emmanuel Ketteler mainzi püspök részéről), XIII. Leó pápa (1878-1903) 1891. május 15-én kiadta Rerum novarum kezdetű körlevelét, amelyben első ízben fogalmazta meg, igaz, kissé megkésve, a kereszténység tanítását a szociális rendre, a munkára, illetve a munkaadó és a munkás viszonyára vonatkozóan. A munkásság tarthatatlan helyzetének elítélése mellett a pápa elvetette a szocialisták által javasolt megoldást, beleértve az osztályharcot is. A munkaadókat figyelmeztette a munkások személyi méltóságának tiszteletére, továbbá a méltányos munkabér megfizetésére. A klasszikus liberális államfelfogással szembehelyezkedve rámutatott, hogy az államnak kötelessége gondoskodni a munkásság jólétéről és érdekeinek védelméről. Az enciklika szorgalmazta vallásos egyesületek és keresztény szakszervezetek alakítását is, ezáltal a hívőket a közéletbe való bekapcsolódásra ösztönözte, s egyúttal megnyitotta a későbbi szociális enciklikák sorát. A hívők nemek szerinti összetétele – főként a fejlettebb országokban – érzékelhetően megváltozott: míg a férfiak egyre közömbösebben viselkedtek, addig a nők többsége hűséges maradt egyházához. A nők azután új utakat kerestek hitük megélésére és gyakorlására: ide tartoztak a közösen végzett zarándoklatok, a szociális munka vagy a családi áhítatok. A katolikusoknál éppen úgy, mint a protestánsoknál vagy a zsidóknál az otthon, a családi kör vált a vallásgyakorlat egyik fontos, ha nem a legfontosabb helyszínévé. A vallás tehát segítségére volt a hölgyeknek, hogy átlépjék azokat a mai szemmel nézve meglehetősen szűkre szabott határokat, amelyeket a 19. század magán- és családi életet dicsőítő korszaka szabott számukra. Az uralkodó felfogás szerint a családnak, hasonlóan egy zárt kerthez (hortus clausus), egy idegenek elől elzárt területnek kellett lennie, ahol a valódi emberi erényeket gondozzák és ápolják, anélkül, hogy a külvilág veszélyei és zavaró tényezői behatolhatnának ebbe a világba. Ennek az eszményi polgári családnak a középpontjában a feleség állt, aki önzetlenül gondoskodik gyermekeiről és férjéről, és ennek megfelelően saját igényeit háttérbe szorítja. Mindez következett a család megélhetéséért dolgozó férj és a háztartást vezető asszony szerepmegosztásából is. Még ha ez az ideális polgári családmodell csak ritkán valósult is meg, részben mert a vidéki társadalomban, illetve a társadalom alsóbb rétegeiben a régebbi hagyományok tovább éltek, részben pedig azért, mert a családnak ez a felfogása egyúttal kitartást, hűséget és elhivatottságot követelt a résztvevőktől, elítélni semmiképpen sem szükséges. Az ideálisnak vélt polgári család olyan minta volt, amely nem volt tökéletes, mindazonáltal nyugodt körülményeket biztosított a gyermekek számára, gondoskodott felnevelésükről.

351

A 19. századi művészetnek a modernitásra és e változások által életre hívott ellentmondásos hatásokra kellett válaszolnia. Rajongás és kritika egyaránt belefért ebbe a viszonyba, hiszen az elidegenedés érzékeltetése éppen olyan hálás téma lehetett, mint a korábbi "kötöttségektől", a tradicionális közösségektől való megszabadulás ábrázolása. A művészet mint a kor betegségének sajátos gyógyszere, továbbra is a megoldási lehetőségek között szerepelt. Elterjedtebb volt azonban az a nézet, amely a művészetre mint egyedi termék létrehozójára, a műalkotásra mint az egyéniség kifejeződésére tekintett, s ezáltal maguk a művészek válhattak _ egyéniségük folytán – a korszak individualizmusának hű kifejezőivé. Erősnek, dinamikusnak, megújulásra képesnek, kötöttségek nélkülinek, piacfüggőnek és többnyire városiasnak jellemezték a 19. század művészei kortársaikat. Ezzel együtt a művész feltűnhetett a varázsló vagy a mágus szerepkörében is, aki a műalkotás szemlélőjét, illetve a mű élvezőjét elragadja, felemeli, megriasztja vagy egyenesen szinte a vallásos imádat szférájába emeli fel. Az osztrák költészet jelentős alakja volt Franz Grillparzer, aki időnként hevesen bírálta a dinasztikus politikát, de egyúttal lojális államhivatalnok (levéltárigazgató) is volt. A bécsi nagy klasszikusok a zenében is kulturális nagyhatalommá tették az Osztrák Császárságot: hosszabb-rövidebb ideig Bécsben dolgozott Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, valamint Ludwig van Beethoven is. A régi bécsi dal hagyományainak figyelembevételével már a romantika felé kötődött az ízig-vérig bécsi Franz Schubert. A festészetben történeti szempontból is jelentős alkotó volt a klasszicista Johann Peter Krafft, aki Louis Davidnál tanulta a mesterséget. Szemben más klasszicista festőkkel, témáit nem antik vagy bibliai motívumokból merítette, hanem a francia háborúkból és Ferenc császár életéből. Utóbbi képei a korabeli abszolutizmus propagandájának plasztikus összefoglalását nyújtják. 1834-ben például Krafft megfestette, amint a Bécs melletti Badenben I. Ferenc arra lett figyelmes, hogy négy halottszállító egy szegény ember koporsóját viszi a temetőbe, s ezt a szegény halottat senki sem kíséri el utolsó útjára. Az uralkodó megsajnálta a szegény halottat, megfordult (ezt a pillanatot örökítette meg a festő), és adjutánsával a koporsó után eredt. Miután felismerték az uralkodót, a halottas menethez rengetegen csatlakoztak. Hasonlóan sokatmondó egy 1837-ből származó Krafft-kép is, amelyen az uralkodó egy parasztot visz át csónakkal a laxenburgi tavon, aki nem ismerte fel a szolid, polgári öltözékben görnyedő uralkodóját. A romantikus művészetfelfogás, amint August Wilhelm Schlegel megfogalmazta, nemcsak a felvilágosodás hasznosságról és racionalitásról alkotott fogalmaival szakított, hanem magával a klasszicizmus ideáljaival is. Míg a klasszicizmus a modern ember meghasonlottságát, amely az egyén és a társadalom, az én és a világ, az érzés és az értelem, a létezés és birtoklás között állt fenn, harmonikusan ki akarta egyenlíteni, addig a romantika éppen ennek a nagy műgonddal létrehozott harmóniának a felrobbantására törekedett. A külső renddel szemben a belső (lelki) élet káosza a valósággal szemben az álom, a méltóságos stílussal szemben a romantikus zaklatottság vált uralkodóvá. A romantika a tudattalant, az álorrszerűt, a misztikusat, az érzelmeket hangsúlyozta, s nemcsak az emberi lét napos oldalát, hanem az árnyékosat: a démonikust, a lidérces álmokat, a homályt, a veszélyt is bemutatta. A "klasszikus" Johann Wolfgang von Goethe lesújtó véleményt fogalmazott meg a romantikus művészetről és annak elméletéről. "Klasszikus az egészség, romantikus a betegség" – kommentálta röviden a változásokat. A romantika ennek ellenére a festészet, a költészet és főként a zene területén számos tehetséges és fiatal művészt kerített hatalmába. A romantika korai képviselői közé sorolható az angol irodalomban William Wordsworth, német nyelvterületen a Schlegel testvérek mellett Friedrich Schelling, Franciaországban pedig Madame de Staël. A romantika második hullámának vezéralakja volt az angol irodalomban George Noël Byron, a franciáknál Victor Hugo, az oroszoknál Alekszandr Puskin, a németeknél Heinrich Heine. A festészetben elsősorban a francia Eugène Delacroix és a német Caspar David Friedrich műveit kell megemlítenünk. Különösen nagy hatással volt a romantika a zeneszerzőkre, a teljesség igénye nélkül hivatkozhatunk Frédéric Chopin, Giuseppe Verdi, Liszt Ferenc, Antonín Dvořák, Richard Wagner vagy Richard Strauss műveire. A fiatalok közül sokan új kapcsolatokat kerestek a hagyományokkal, a néppel vagy éppen a vallással, mindazonáltal a régi felfogásból érvényben maradt a művészetnek mint egy új, másik világ megteremtőjének a képe. A romantikus művész gyakran egy értelmiségi és egy mágus keveréke, aki előtt – Goethe szellemében – az emberek térdet hajtanak és "imádkoznak". A művész – ebben a megközelítésben – az emberi létezés legmagasabb rendű formájának a megtestesítője, a művészet pedig az egész emberi jelenvaló létet (Dasein) meghatározza, elvárásai szerint kell élni, a polgári világnak pedig nem szabad sem engedményeket tenni, sem alkut kötni azzal. A spanyol kultúra hagyományos, vizuális szemléletmódját olyan mesterek újították meg ebben az időszakban, mint a romantikus Lucientes Francisco José de Goya. Miközben a drámaíró José Mariann de Larra azt ostorozta műveiben, hogy a katolicizmust politikai célokra használják, addig a diplomata és filozófus Juan Donoso Cortés a bajok fő okát abban látta, hogy a társadalom tagadja az isteni gondviselés és az eredendő bűn dogmáját. Híres esszéjében (Ensayo sobre el catolicismo, el liberalismo, y el socialismo – Esszé a katolicizmusról, a liberalizmusról és a szocializmusról) a rend szükségszerűségéből vezette le a fizikai és morális világ törvényszerűségének szükségességét. Az emberiség szerinte hiába lázad Isten törvényei ellen, mert ezzel csak azt éri el, hogy az általa előidézett katasztrófák következtében igája csak még nyomasztóbb lesz. A romantika ellenhatásaként született meg az 1850-es években kiteljesedő realizmus. A realisták elvetették az eszményítést, helyette a természeti és társadalmi jelenségek részletes, valósághű ábrázolására törekedtek. A francia Gustave Courbet volt az első festő, aki tudatosan realistának vallotta magát. A regényírókat is megérintette a tárgyilagosság és pontosság eszménye, a társadalmi viszonyok és az erkölcsök kritikája. Olyan jelentős alkotók sorolhatók ide, mint például Angliában Charles Dickens vagy William Makepeace Thackeray, Oroszországban Fjodor Dosztojevszkij vagy Lev Tolsztoj. A realizmus a 20. században is meghatározó irányzat maradt.

352

A tehetség a 19. században önmagában már nem volt elég ahhoz, hogy valakiből művész legyen; képeznie is kellett magát: utazásokkal, beszélgetésekkel, önmegfigyeléssel, szemlélődéssel és elmélkedésekkel. Ami a művész és a közönség viszonyát illeti, három alapvető mintát lehet megkülönböztetni, leszámítva az átmeneti formákat. Az első modellben a művész meg nem értett zseni, aki feláldozza magát a művészet oltárán, egyedül marad, de egy magasabb rendű princípium szellemében cselekszik. Többnyire csak halálát követően kezdik el méltatni alkotásait. A másodikban a művész egy szűk kört beavat titkaiba, ezáltal sikerül magányosságát enyhíteni, egyúttal a művészet elit jellégét megőrizni. A harmadikban a művész mint egy fejedelem lép kapcsolatba a publikummal, alattvalóival, akik dicsőítik és magasztalják. Bármelyik utat választotta is egy művész a 19. században, mecénások nélkül nem sokra ment. Szinte nem volt olyan alkotó, aki anyagi támogatók nélkül meg tudott volna élni. Még Richard Wagner is állandóan mecénások után kutatott, pedig magdeburgi és königsbergi zenei igazgatóként vagy rigai és drezdai karmesterként jól keresett. Európában létrejöttek a művészeti egyesületek, melyek alapvetően megváltoztatták az alkotók lehetőségeit: 1865ben már 203 ilyen egyesület működött. Az ezekben szerepet vállaló jogászok, alkalmazottak, művészek stb. sikeresen mozgósították a vásárlóképes középrétegeket: kiállításokat, hangversenyeket szerveztek, gyakran maguk is játszottak valamilyen hangszeren, vagy amatőr előadóművészek voltak. Kétségtelen, hogy a művészek boldogulását segítette, hogy a polgárság egyre jobban élt, így mind többet áldozhatott a kultúrára. A polgári világban fontossá váltak a művészetek, s ehhez Európában éppen úgy, mint az USA-ban az ún. művészeti ipar létrejötte is nagyban hozzájárult (a művészeti tárgyú újságok, biográfiák, kötetek, a kritikusok és művészettörténészek). A változások hatása alól a művészek sem vonhatták ki magukat. Ekkor születtek meg többek között Honoré de Balzac halhatatlan regényei, melyek hősei jobbára a pénz és a hatalom megszállottjai. A modern társadalom pénzimádatát mindmáig ő ábrázolta a legnagyobb örömmel és odaadással. Távol állt tőle a művészek korábbi irtózása az anyagiaktól. Előre megírta azt a kort, amikor a pénz minden más értéket megsemmisítve egyeduralkodóvá válik. A 19. század második felében alkotó impresszionista festők (Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir stb.) a fény és a színek újszerű ábrázolásával közelítettek tárgyukhoz. Szembefordultak azzal az akadémikus stílussal, amely történelmi és mitologikus témák irodalmias vagy anekdotikus felfogású ábrázolását követelte tőlük. Egy vicclap (Le Charivari) munkatársa keresztelte el őket impresszionistának, de a gúnyosnak szánt elnevezésből hamarosan meghatározó jelentőségű művészeti irányzat alakult ki. A század végén alkotó Paul Cézanne, Paul Gauguin és öncent van Gogh már az ún. posztimpresszionizmus irányzatához tartozott. A művészek többsége szerényen élt, csak keveseknek sikerült a társadalom elitrétegébe felkapaszkodni. A kevés kivétel közé tartoztak a "festőfejedelmek", akik a kor meghatározó politikusainak és fontos embereinek az arcképét készítették el. Ehhez a körhöz tartozott Münchenben Franz Lenbach, Bécsben Hans Makart, Londonban Frederick Leighton, Párizsban Léon Bonnat és Alfred Stevens. A művészek azonban – amint arra már utaltunk – általában rosszul éltek, és minél többen lettek, annál nehezebb lett a sorsuk. Egyedül Németországban 1895-1907 között 8890-ről 14 000re emelkedett a festők és a szobrászok száma. Nagy-Britanniában 1891-ben majdnem kétszer annyi muzsikus élt, mint ahány banktisztviselő. Ennyi művészt még a fellendülő művészeti ipar sem tudott ellátni munkával. A hosszú 19. századról összefoglalóan írni szinte lehetetlen vállalkozás. Az ipari forradalom jelentőségéről ugyan szinte mindenki meg volt győződve, de arról például már megfeledkeztek, hogy a Balkán jó részét majdnem teljesen érintetlenül hagyták ezek a folyamatok. Nagy különbségeket tapasztalhatunk az egyes földrészek lakosságának életviszonyai között is. Aligha szorul magyarázatra, hogy, mondjuk, egy hagyományos japán család, illetve egy osztrák arisztokrata család életmódja között különbség van. Afrika egészen máshogy kapcsolódott (ha egyáltalán kapcsolódott) a világgazdasághoz, mint az USA. Még egy-egy országon belül is olyan sokféleséget látunk, amelyet aligha lehet sommásan összefoglalni. Ha most mégis kiemelünk bevezetésünk zárásaként néhány jellemzőt, ezt abban a reményben tesszük, hogy ezzel nem sértjük meg a történelem sokszínűségét. Noha a 19. századi emberek különböző tájakon és településeken, különböző életkörülmények között éltek, eltértek terveik, életstratégiáik és lehetőségeik, néhány közös pontot mégis kiemelhetünk, ami megkülönböztette őket 18. századi elődeiktől. Ide tartozik a törvény előtti egyenlőség kivívása, a hagyományos rendi-vallási kötöttségek felszámolása. Nem véletlenül írta a 19. század befolyásos konzervatív, katolikus politikusa és teoretikusa, Juan Donoso Cortés egyik levelében, hogy az egyházi tanításoktól eltérő modern tévedéseknek ugyan se szeri, se száma, de gyökerüket tekintve valamennyi két fontos tagadást tartalmaz: az egyik Istenre, a másik az emberekre vonatkozik. A társadalom tagadja, hogy Isten gondoskodik teremtményeiről, az emberekkel kapcsolatban pedig, hogy ők eredendő bűnben születtek. Büszkeségük két dolgot susog fülükbe, írta 1852. június 19-én Fornari kardinálisnak, s "ők mindkettőt elhiszik, azt, hogy ők makulátlanok és hiba nélküliek, hogy nincs szükségük Istenre, hogy erősek és szépek; ezért látjuk őket öntelten felfuvalkodottnak erejük és hatalmuk miatt, és ezért szerettek bele szépségükbe". A következő évszázadban azután keserű tapasztalatok árán kellett az emberiségnek ráébrednie, hogy ez az önimádat rettenetes veszélyek forrása lehet. A 19. század emberének mozgásterét sokkal nagyobb mértékben meghatározta gazdasági ereje és szociális helyzete, mint elődeiét. A valóság természetesen mindig sokkal összetettebb, mint amennyit abból a történetírás képes megragadni és közzétenni. A hosszú 19. század eseményekben gazdag politikatörténetét kíséreljük meg az alábbiakban összefoglalni. Európa ekkor ért el hatalma csúcspontjára, de a század végére már a szakadék szélén állt. Európa tündöklése és bukása: ez a hosszú 19. század történetének rövid foglalata.

7.2. A francia forradalom 353

7.2.1. A forradalom kitörése A hosszú 19. század a francia forradalommal vette kezdetét. Európa ebben az évszázadban jutott el politikai, kulturális és gazdasági hatalmának csúcspontjára. A "kezdet" több szempontból is meghatározta a század törekvéseit. A francia forradalom eseményei túlmutattak Franciaország határain: vagy a forradalom exportja, esetleg másolása miatt, vagy mint olyan szörnyűséges eseménysor, melytől az emberek elhatárolódtak. Még az olyan országok, mint Nagy-Britannia vagy "a német nemzet szent római birodalma" sem tudta kivonni magát a forradalmi események hatása alól. Ez a forradalom megváltoztatta Európa, sőt az egész emberiség életét. Gondoljunk csak az egyetemes emberi és polgári jogokra, a polgárság korábbi kötöttségektől való felszabadulására és a politikai életben való részvételére, a modern értelemben vett nemzetek és nemzeti államok kialakulására, az egyháznak az állam alá rendelésére vagy az alkotmányos kormányzásnak a gyakorlatára. De nem csak a politikai következményekről kell megemlékeznünk. A forradalom első lépésben – egyelőre csak a férfiakat illetően – jelentősen megváltoztatta a gazdasági és társadalmi életben kialakult szokásokat, törvényeket is. Az emberek szabadon vállalhattak munkát, és szabadon változtathatták lakhelyüket, s ezek a változások nem csupán francia földön voltak érvényesek. Franciaországot a forradalom kitörését megelőzően Európa egyik legnépesebb és gazdaságilag is gyorsan fejlődő államaként tartották számon. Az ipari forradalom, amely Angliát már nagymértékben átalakította, itt éppen csak megkezdődött. A lakosság többsége még a mezőgazdaságban kereste kenyerét, és paraszti életmódot folytatott. A társadalom rendi tagozódása már idejétmúlt volt: az első két rend (a papság és a nemesség) birtokolta a politikai jogokat, míg az összes többi állampolgár az ún. harmadik rend tagja volt. A monarchia gyenge pontja zűrzavaros adórendszere volt amelynek következtében az adók nagy részét nem is lehetett behajtani. A pénzügyi csőd végül meghátrálásra kényszeríttette az udvart: XVI. Lajos király (1774-1792) összehívta a rendi gyűlést, amely 1614 óta nem ülésezett. A politikai irodalom soha nem látott mértékben virágzott fel: röpiratok és panaszfüzetek ezrei taglalták a tennivalókat. Ezek közül az utókor főként Emmanuel Sieyès atya röpiratára szokott hivatkozni (Mi a harmadik rend?), amelynek szerzője a nemzet képviselőinek a kormányban való részvételét követelte. "1. Mi a harmadik rend? Minden. 2. Mi volt mind ez ideig a politikai rendszerben? Semmi. 3. Mit követel? Hogy legyen valami." A rendi gyűlést feszült politikai légkörben hívták össze. Nemcsak a módosabbak voltak elégedetlenek, hanem a társadalom peremén élők is. Rémhírek terjengtek arról, hogy a miniszterek "ínség-összeesküvést" koholtak a kereskedőkkel. A valóságban a kormány éppen az ellenkezőjén fáradozott: erőfeszítéseket tett, hogy Párizst el tudja látni. A katonaság állandó készenlétben állt a zavargások elfojtására, amelyek nem is késtek sokáig. A párizsi munkások lázongtak a (gabonakereskedelem felszabadítása következtében) magasba szökő kenyérár miatt. Az erős angol konkurencia ipari válságokat okozott, a rossz termés pedig éhínséget. A politikai élet is polarizálódott: egy éles szemű újságíró, Mallet du Pan szerint a politikai közéletben döntő változások zajlottak le. "A király, a despotizmus, az alkotmány immár másodlagos kérdések: háború dúl a harmadik rend és a másik két rend között." 1789. május 5-én ült össze a rendi gyűlés. A király megnyitó beszédében nem fogalmazott meg semmilyen konkrét programot. A harmadik rend képviselői már másnap megtagadták, hogy külön kamarát alakítsanak. Rendek szerinti szavazás helyett személyenkénti szavazást követeltek, június 17-én pedig – dacolva az uralkodóval –, nemzetgyűléssé nyilvánították magukat, s 20-án kívánták folytatni tanácskozásaikat. XVI. Lajos ebben a helyzetben vissza akarta nyerni a politikai kezdeményezést, ezért június 23-ra összehívta a rendi gyűlés rendkívüli ülését. A harmadik rend képviselői azonban június 20-án csak kopogtathattak tanácstermük zárt ajtaján: a királyi tisztviselők elfelejtették tudatni velük, hogy csak 23-án lesz kapunyitás. A felizgatott képviselők, akik királyi ármánykodásra gyanakodtak, átvonultak a versailles-i Labdaházba, és megesküdtek, hogy nem válnak el mindaddig "amíg az alkotmány létre nem jön". Az udvar kénytelen volt tudomásul venni ezeket a barátságtalan lépéseket. Ekkor azonban a régi rend összeomlását már nem lehetett feltartóztatni. A Párizs környéki helyőrségek megerősítésére tett intézkedések további rémhírek alapjául szolgáltak. Az uralkodó elbocsátotta Jacques Necker svájci származású bankárt, az egyetlen embert, akit az ellenzék a miniszterek közül alkalmasnak tartott a válság kezelésére. Necker többek közt azért volt népszerű, mert korábban ő érte el, hogy a harmadik rend küldötteinek létszámát megkétszerezzék. Elbocsátása tovább növelte az elégedetlenséget. Július 12-én Párizs már lázongott. 14-én kifosztották a fegyverkereskedőket, majd megrohanták a párizsi börtönerőd, a Bastille épületét, amelyet az önkényuralom jelképének tartottak. A párizsi elitalakulat, a Francia Gárda már a forradalom első napján csődöt mondott, állományából sokan csatlakoztak az ostromlókhoz. Az erődöt nem sokkal bevétele után lerombolták, s a helyén bálokat rendeztek. A hadsereg felbomlott, s az uralkodónak nemcsak a nemzeti trikolórt kellett mellére tűznie, hanem ráadásul ahhoz is hozzá kellett járulnia, hogy Marie-Joseph La Fayette márkit a polgárőrség parancsnokának nevezzék ki. A kék-fehérvörös kokárdával fellépő új polgárőrségnek már a neve (Nemzeti Gárda) is sejtette, tagjai nem kívánnak távol maradni a politikai küzdelmektől.

7.2.2. Az alkotmányos monarchiától a köztársaságig Az ezt követő ún. "nagy félelem", amelyet főként a parasztság nemesség elleni lázongásai okoztak, 1789. augusztus 4én meghátrálásra kényszerítette a kiváltságos rendeket: az éjszakába nyúló ülésen ünnepélyesen lemondtak kiváltságaikról, a robottól, a tizedről, a különböző jogcímeken fizetett további adókról és az igazságszolgáltatás monopóliumáról. Ezzel megdőlt a feudális rendszer, s augusztus 26-án már az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát is

354

elfogadták, mintegy feltárva a forradalom szándékait. A nyilatkozat a felvilágosodás eszméire, továbbá angolszász előzményekre támaszkodva az ember természetes jogai közé sorolta a szabadsághoz, a tulajdonhoz és biztonsághoz való jogot. Az elnyomással szembeni ellenállás joga, illetve a népfelség elvének kimondása alapjaiban fenyegette a monarchiát. A nyilatkozat magában foglalta a hatalom megosztásának szükségességét is, mint amely elv a jogok biztosítékaival együtt az alkotmányos állam kialakulásának feltétele. A forradalmi tömegeket kezdetben főként az egyházi, majd az ún. királykérdés osztotta meg. A régi rendszertől örökölt anyagi csőd leküzdésére egy püspök, Charles Talleyrand-Périgord kezdeményezte 1789. október 10-én az egyház, az udvar, illetve az emigránsok javainak az elkobzását. November 2-án immár az alkotmányozó nemzetgyűlés elfogadta az egyházi vagyon elkobzására vonatkozó javaslatot, azzal az ígérettel, hogy a jövőben az állam fizetést folyósít a papságnak. A kincstár assignatákat bocsátott ki, amelyekkel a nemzeti vagyonná nyilvánított, elkobzott birtokokból lehetett földeket vásárolni. 1790-ben azonban, a nemzetgyűlés határozatát követően az assignata már papírpénzzé vált, s fedezet nélküli piacra dobása inflációt okozott. Ez a megoldás kétségkívül átrendezte a birtokviszonyokat, és hozzájárult egy új tulajdonosréteg kialakulásához, amely immár anyagilag is kötődött a forradalomhoz. Baloldali történészek gyakran hangoztatják, hogy a nemzetgyűlés képviselőit nem mozgatták egyházellenes érzelmek és meggondolások, pusztán csak a gazdasági nehézségeken akartak úrrá lenni. Hozzátehetjük, túlzott egyház iránti barátsággal sem lehet vádolni őket. A többség a felvilágosodás hatására, mindenekelőtt Voltaire nyomán, a papokat leginkább olyan szerepben tudta elképzelni az állam szolgálatában, mint amilyen szerepet egy házitanító játszik a háziúr alkalmazásában. A felvilágosult közvélemény nem elhanyagolható hányada úgy tekintett a vallásra, mint merő szellemi eltévelyedésre, amely minden értéket nélkülöz, és amely kizárólag a papoknak nevezett lények lelkiismeretlen és számító képmutatásából eredeztethető. Ahhoz, hogy az egyházat az állam alá rendeljék, a szellemi hadműveleteket követően természetesen meg kellett semmisíteni az annak anyagi függetlenségét biztosító gazdasági hátteret, majd be kellett avatkozni az egyházfegyelmi és -kormányzati kérdésekbe is. A folyamat logikusan végződik majd a kultusz ügyeibe való beavatkozással és az egyház üldözésével. Igaz, a 18. századi franciaországi katolikus egyház több sebből is vérzett (gallikanizmus, janzenizmus stb.), s különösen a felsőpapság meglehetősen elvilágiasodott életet élt. A nemzetgyűlés által hozott egyházi törvények célja azonban nem e problémák orvoslása volt, hanem a papságnak az állam alá rendelése. A birtokok elvételének szükségszerű következménye az egyházi iskolák, kórházak szeretetházak megszűnése volt. 1790. február 13-án a nemzetgyűlés kimondta az összes, nem szociális jellegű szerzetesrend feloszlatását, július 12-én pedig új egyházi alkotmányt léptettek életbe. Ez elszakította a franciaországi egyházat Rómától, és a francia államnak rendelte alá, önkényesen csökkentette a püspökségek számát, korlátozta a püspökök joghatóságát, feloszlatta a káptalanokat, és bevezette a papok választását. Negyvennégy püspök közül csak kettő fogadta el az új törvénykönyvet, de a jelentős állami nyomás hatására a papságnak kb. az egyharmada letette az esküt az új alkotmányra. Közel harmincezer pap menekült külföldre az állami üldözés elől. 1791. szeptember 2. és 4. között Párizsban már vérengzés is volt: háromszáz papot, köztük három püspököt mészároltak le. Az esküt megtagadó katolikus papok körül csoportosuló konzervatív érzelmű parasztság a forradalom elleni fegyveres lázadás legfontosabb társadalmi bázisává vált. Az egyház franciaországi helyzetét befolyásolta a pápaság politikája is. VI. Pius pápa (1775-1799), miután már II. József reformjai ellen sem tudott a Habsburg Birodalomban hatékonyan fellépni, teljesen tanácstalanul szemlélte az eseményeket. Hallgatása hozzájárult az egyház belső megosztottságának elmélyüléséhez, hiszen csak 1791. április 13án tiltotta meg a papság megesketését világi alkotmányra. Akkorra viszont a papság jelentős része behódolt már a forradalomnak, sőt már egy nemzeti egyház körvonalai is kibontakoztak. Az egyházi kérdéshez hasonló jelentőségű volt a király ügye is. Az uralkodó, akinek előbb-utóbb alkotmányos szerepet kellett volna vállalnia, 1789. október 6-án arra kényszerült, hogy székhelyét Versailles-ból Párizsba tegye át. Ezt követően vált vitathatatlanná a francia főváros vezető szerepe a forradalomban. A királyi család a 16. században épült Tuileriák palotájában talált új otthonra. XVI. Lajost azonban nem tette boldoggá a neki szánt szerep, és irtózott a forradalmi Párizstól. Marie Antoinette királynő ("Madame Deficit") megpróbálta bátyját, a felvilágosult II. Lipót császárt beavatkozásra bírni, s ezzel a bécsi udvarban sokan egyet is értettek. 1791. június 20-án a királyi pár megpróbált elszökni Franciaországból. Az álruhába bújt uralkodót azonban Varennes-ben felismerték, kocsiját megfordították, és visszakísérték a fővárosba. A szökés következtében az alkotmányos monarchia hívei (pl. La Fayette) rohamosan elveszítették népszerűségüket, amihez hozzájárult még a nép által kedvelt Honoré Mirabeau váratlan halála is 1791-ben. A forradalom erői tehát határozottan radikalizálódtak, amely majd a jakobinusok diktatúrájában éri el tetőpontját. A forradalmi Párizsban angol mintára klubok alakultak, amelyek hamarosan egész Franciaország, sőt Európa történelmét is meghatározták. Az Alkotmány Barátainak Társasága a dominikánus Szent Jakab-kolostorban ülésezett, és különböző csoportok, így az ún. feulliantok (La Fayette) kiválásával egyre radikálisabb irányba tolódott, így kapták a jakobinus nevet. Az Emberi Jogok Barátainak Társasága (Georges Danton, Camille Desmoulins, Jean-Paul Marat) egy volt ferences kolostorban ülésezett, így a ferences atyák nyomán kapta a nevét (cordelier). Franciaországban a polgári átalakulást az 1791. szeptember 3-án elfogadott első írott alkotmány kodifikálta. Az alkotmányos királysággá alakuló Franciaországban szétválasztották a hatalmi ágakat, a cenzusos választójog alapján megválasztott törvényhozás vonatkozásában az uralkodónak mindössze néhány évre szóló, halasztó jellegű vétójoga volt, pénzügyi javaslatok esetében pedig még az sem. Az összes hivatalt választás útján kellett betölteni, az államot nyolcvanhárom megyére (departement) osztották. Szavatolták a magántulajdont, az emberi jogokat és a

355

jogegyenlőséget. Az új alkotmányban rögzítették azt is, hogy a francia nemzet "sohasem használja fel erejét valamely nép szabadsága ellen". Az alkotmány ezen utóbbi rendelkezésének megszegésére még egy évet sem kellett várni. A forradalom radikalizálódásával párhuzamosan csökkent a királyi tekintély, és teret nyertek a külföldi intervenciós, illetve a belföldi ellenforradalmi erők. A rémuralom fokozatos kiépülése azonban nem magyarázható és nem is menthető a külső tényezőkre való hivatkozással. A radikalizálódást belső tényezők is elősegítették. A privilégiumok elleni támadás, amely hamarosan a törvények meglehetősen szabados értelmezésébe csapott át, a szociális feszültségek és a gazdasági válság, továbbá a forradalom vezető rétegének összetétele, mindenekelőtt az értelmiségiek nagy száma mind-mind hozzájárultak ehhez a folyamathoz. A könyvégetések, a bizonyítékok nélküli ítéletek és a törvénytelen kivégzések sorozata sötét árnyékot vetnek a forradalom által kezdetben hirdetett elvekre. Az 1791. október 1-jén összeült Törvényhozó Gyűlésben a politikai kezdeményezés az ún. brissotisták (girondisták) kezébe került. Jacques Pierre Brissot és társai a népfelszabadító, forradalmi háború mellett érveltek, hiába próbálta ellensúlyozni agitációjukat a jakobinusok vezetője, Maximilien de Robespierre. A monarchisták szintén a háború mellett érveltek, így 1792. április 20-án XVI. Lajos hadat üzent "Csehország és Magyarország királyának". Néhány nappal később megszületett a forradalom harci dala, a Marseillaise, megkezdődött a "Veszélyben a haza!" jelszavára fegyverbe szólított új típusú néphadsereg megszervezése is. Miután a braunschweigi herceg kiáltványban sürgette XVI. Lajos kiszabadítását, a forradalmárok 1792. augusztus 10-én megrohanták a Tuileriákat, s a királyt és családját a Temple börtönébe zárták. Danton igazságügy-miniszter, Marat és a párizsi községtanács ösztönzésére került sor az újabb vérengzésre (1792. szeptember 2-7.), hivatalos indoklás szerint a börtönök megtisztítása céljával. A tömeghisztériában szerepet játszott az ellenséges katonai erők előrenyomulása is, amelyet a francia forradalmi hadsereg 1792. szeptember 20-án a valmy-i csatában állított meg. 1792 szeptemberében kikiáltották a köztársaságot, s a konventben új pártok alakultak: a Mocsár (vagy Síkság) a konvent alacsonyabb szinten lévő tagjait jelölte, akik a magántulajdon védelme és az önigazgatás mellett léptek fel, míg a Hegypárt avagy a jakobinusok egyre határozottabban központi intézkedéseket sürgettek az ínség enyhítésére. A Gironde népszerűsége a győzelmet követően hamar elenyészett. A tömegek hangulatát egyre inkább a fedezetlen papírpénz és a spekuláció következtében növekvő pénzromlás, továbbá az egyre súlyosbodó kenyérhiány határozta meg. A Gironde következetesen ragaszkodott liberális gazdasági elveihez, ami egyet jelentett a szociális beavatkozás merev elutasításával. A király pere XVI. Lajos 1793. január 21-én végrehajtott kivégzésével ért véget. A kivégzéseket a nemzetgyűlés határozata szerint "gép segítségével" kellett végrehajtani. A nyaktilót már korábban is alkalmazták Angliában, illetve Skóciában, többnyire nemesi származású bűnözők megbüntetésére. A nemzetgyűlési határozat célja, amelynek elfogadásában egy Joseph-Ignace Guillotin nevű orvos is fontos szerepet játszott, az volt, hogy a lefejezés ne számítson többé a nemesek privilégiumának, illetve hogy a kivégzés minél fájdalommentesebb legyen. A vendée-i parasztfelkelés, továbbá a girondistákhoz közel álló Charles-François Dumouriez tábornok árulása tovább rontotta Brissot híveinek helyzetét. A jakobinusok által szervezett felkelés végül 1793. június 2-ra megdöntötte hatalmukat.

7.2.3. A jakobinus diktatúra és következményei A jakobinus diktatúra (1793. június 2.-1794. július 28.) kezdetben súlyos belső és külső kihívásokkal nézett szembe. Ennek ellenére a legfőbb politikai hatalmat birtokló ún. Közjóléti Bizottság emberei elfojtották a vidéki ellenforradalmi felkeléseket Vendée-ban, Lyonban és Bretagne-ban, majd következetes irtó hadjáratba kezdtek a legyőzöttek ellen. Robespierre és "pajzshordozói", Louis de Saint-Just és Marat a párizsiakat sem kímélték. A girondista vezetőket és a királynőt kivégezték, mindenkit gyanúsnak minősítettek, akiktől a hatóságok megtagadták a hűségüket bizonyító igazolást. 1793. november 17-én bevezették az "egyenlőség kenyerét", eltiltották a koldulást, és bezáratták Párizs minden templomát. Határozatot hoztak arról is, hogy "az a személy, aki valamely templom vagy imaház kinyitását kéri, gyanúsként őrizetbe veendő". A parasztságnak a korábban elkobzott földekből juttattak, eltörölték a még életben lévő földesúri adókat. A pénzromlás ellen azonban nem lehetett csak politikai kényszerítő eszközökkel fellépni. A gyanúsak elítéléséről az 1794. március 10-én felállított Forradalmi Törvényszék gondoskodott, amelynek június 10-től kezdve – az egyszerűség kedvéért- sem a védőkkel, sem pedig a vádlottak kihallgatásával nem kellett bíbelődnie. Hat hét alatt 1376 személyt végeztek ki, akiket mindenféle törvényes vizsgálat nélkül "a zsarnokság engesztelhetetlen csatlósai"-nak minősítettek. Joseph Fouché – egy kiugrott pap, aki a későbbiekben majd Napóleont, sőt a restaurációt és XVIII. Lajost is szemrebbenés nélkül kiszolgálta – rendeleteinek végére mindig odabiggyesztett egy kedves kis utóiratot, amely szerint terrorisztikus parancsait "polgártársaink nagy megelégedésére" végrehajtották. Egyébként ugyanő nagy örömmel számolt be a lyoni kivégzésekről, és büszkén tudatta Párizzsal, hogy további százak lefejezése várható a közeljövőben. A községi elöljárók elégettették a vallásos tartalmú, illetve royalista könyveket, metszeteket és jelképeket. Mindazokat "a papoknak nevezett fekete szörnyeket", akik "vasárnapok megülésére vetemedtek", proskripciós listákra vették. Végül bevezették "ész istennő" kultuszát, aki magánéletében színésznő volt és a hébertisták (a radikális JacquesRené Hébert követői) egyik alvezérének hitvese. A némileg hibás fogazatú "istennő"-t tölgyfa füzérekkel díszített karosszéken hurcolták be a Notre Dame-ba (az "Ész Templomá"-ba), fején a szabadság sipkája, vállain égszínkék köpeny volt, s egy dárdára támaszkodott. Hébert és csoportja jelentős szerepet játszott Párizs szegénynegyedeinek mozgósításával mind a jakobinusok hatalomátvételében, mind pedig a terror fokozásában. Amikor azonban 1794. március 4-én Hébert Robespierre ellen is

356

felkelésre hívott fel, a jakobinus vezetés leszámolt a forradalom eme radikális irányzatával. Egy hónappal később vitatható vádak alapján kivégezték a mérsékelt jakobinus szárny vezetőjét, Dantont is. Hébert és Danton halála után, 1794. június 4-én Robespierre ismét a konvent elnökeként gyakorolhatta hatalmát. Négy nappal később egész Párizs őt ünnepelte a "Legfelsőbb Lény" tiszteletére rendezett ünnepségen. A terror fokozása (Georges Couthon) sem menthette meg azonban hatalmát, s hiába állított össze állítólag a veszettekről is proskripciós listát, az érintettek összefogva a "Mocsárral", s kihasználva, hogy a "megvesztegethetetlen" elszigetelődött a Közjóléti Bizottságban is, immár a vesztére törtek. 1794. június 26-án a francia csapatok döntő győzelmet arattak az ellenség felett. Egy hónappal később, július 28án Robespierre és huszonegy hívének feje "Éljen a köztársaság! Éljen a konvent!" kiáltások közepette a porba hullott. A jakobinus diktatúra megbukott, anélkül, hogy az általuk kidolgozott alkotmány életbe léphetett volna. A francia forradalom következő szakasza 1799-ig tartott. A thermidori konvent (július 28-a forradalmi naptár szerint thermidor 9-re esett) és a direktórium gazdaságpolitikájában visszatért a klasszikus liberalizmushoz: megszüntette az ármaximumot, és biztosította a tulajdon sérthetetlenségét. 1795 szeptemberében olyan új alkotmányt fogadnak el, amely csak gyenge végrehajtó hatalmat irányzott elő (öttagú direktórium). A törvényhozó hatalmat a törvényhozás két háza birtokolta, ahová közvetett, cenzusos választással lehetett bekerülni. Amikor azonban a mérsékelt monarchisták kerültek többségbe, a végrehajtó hatalom birtokosai 1797. szeptember 4-én államcsínyt hajtottak végre. A következő évben egy újabb államcsíny következett, s a jakobinusok, illetve a monarchisták elleni kétfrontos háború teljesen felőrölte a direktórium erejét.

7.2.4. Napóleon Noha a gazdaságpolitika, illetve a közigazgatás terén a direktórium fontos, előremutató lépéseket tett (pl. új vámrendszer bevezetése), sorsa a sorozatos felkeléseket leverő katonáktól függött. Ezek legtehetségesebb képviselője Bonaparte Napóleon volt, aki 1796-1797-es hadjáratával alapozta meg hírnevét. Tudatos propagandájának eredményeképpen egyre növelte népszerűségét, majd egyiptomi hadjáratát követően 1799. november 9-én államcsínyt hajtott végre. A francia állam élére három konzul került, de Napóleon hamarosan első konzulként maga mögé utasította vetélytársait. Belpolitikájának sikerei között első helyen tartják számon az új pápával, VII. Piusszal (1800-1823) megkötött konkordátumot. Napóleon célja kizárólag a vallási béke helyreállítása volt, illetve az, hogy az egyházat az állam érdekében felhasználhassa. 1801. július 15-én írták alá a megállapodást, amely a hatvan új püspökségre vonatkozóan az államnak számos jogot biztosított, továbbá elrendelte a még meglévő egyházi vagyon visszaadását. A püspököknek hűségesküt kellett tenni Napóleon kezébe, s valamennyi templomban a köztársaságért kellett imádkozni. A katolikus vallás azonban már nem államvallás volt, hanem uralkodó vallás (religion dominante). Az egyházi élet újjászervezése azonban lassan haladt, s a Napóleon által a megállapodáshoz önkényesen hozzácsatolt 77 ún. organikus cikkelyt a pápának nem sikerült visszavonatni. Napóleon hatalmának növekedésével egyre jobban beavatkozott a Pápai Állam ügyeibe is. Politikusokat és bíborosokat bocsáttatott el VII. Piusszal, majd 1808ban elfoglalta Rómát, egy évvel később pedig Franciaországhoz csatolta az Egyházi Államot. A római bíborosoknak, már akiknek meghagyta hivatalát, Párizsba kellett költözniük. 1811-ben Napóleon Párizsba nemzeti zsinatot hívott össze, majd amikor az a nemzeti egyházra vonatkozó terveit elutasította, 1813. január 28-án kicsikarta a pápától a fontainableau-i konkordátumot, amelyet viszont a magát politikailag meglepően jól tartó pápa hamarosan visszavont. VII. Pius 1814. május 20-án térhetett vissza Rómába, ahol a helyiek örömujjongással fogadták. Az 1801-ben megkötött konkordátum viszont egészen 1905-ig érvényben volt. Maga Napóleon a róla elnevezett Code Napoléont, a polgári törvénykönyvet tartotta maradandó alkotásának. Ez biztosította a személyi szabadságot, a jogegyenlőséget, a magántulajdont, a polgári házasságot és a válás jogát. Ma már sok bírálat is éri ezt a törvénykönyvet a nők hátrányos megkülönböztetése miatt. A vendée-i felkelés lezárása mellett Napóleon kormányzata alatt megreformálták az adóügyeket, megalapították a Francia Bankot, megfékezték az inflációt, és olyan központosított közigazgatást, illetve oktatásügyet építettek ki, amely máig érzékelteti hatását. Az államháztartás egyensúlya helyreállt, s az ezüstalapú germináli frank a hosszú 19. század során mindvégig megőrizte értékét, nem beszélve az ún. Napóleon-aranyakról, amelyek hosszú ideig egész Európában fizetőeszköznek számítottak. A rendszer viszont kevéssé tűrte a kritikát (Fouché), így sajtócenzúrára, jelentős besúgói hálózatra és nagyszámú rendőrre kellett támaszkodnia. A napóleoni korszak haszonélvezője elsősorban a nagypolgárság volt, de a hadi megrendelések révén fellendülő gazdaság a társadalom döntő többségét alkotó parasztságot is ellátta megrendelésekkel. Javultak ugyanakkor a városi kézművesek, sőt a munkások bérviszonyai is. 1804-ben Napóleon a franciák császárává koronáztatta magát. Az állami főtanácsot, valamint a hadsereg vezetőit ő nevezte ki. A megyéket a szintén általa kinevezett prefektusok segítségével tartotta kézben. Egy új, kizárólag tőle függő nemesség kialakítására tett kísérletet. Mindezek az eredmények azonban csak akkor voltak tartósíthatóak, ha győzött a csatatereken. A francia forradalom, illetve Napóleon birodalmának fennmaradásához állandó háborúskodásra volt szükség. A hadászat és a hadügy forradalma a társadalmi változások jelentőségével vetekedett. Korábban már utaltunk arra, hogy a nép kötődése a nemzethez alapvetően megváltoztatta a honvédelmi és hadszervezési felfogást. A zsoldosokkal vívott háborúkat felváltotta az általános hadkötelezettségen alapuló háborúk korszaka. Több százezer fős hadseregek jöttek létre, amelyek mozgatására és ellátására már nem voltak alkalmasak a korábbi évszázadokban alkalmazott módszerek. Az ellenség utánpótlásának megakadályozása helyett, amely a 18. század fontos hadászati alapelvének számított, Napóleon kereste az ellenséget, döntő csatára akarta kényszeríteni, és

357

meg akarta semmisíteni. "Sohasem lehetek elég erős, ahol a döntést keresem, mindent összevonok, amit csak elérhetek" – mondta egy ízben. Ehhez alakulatait gyorsan kellett mozgatnia, ezért 1800-ban kialakította a hadtestköteléket. Ezek olyan magasabb egységek voltak, amelyek huzamosabb ideig képesek voltak önállóan operálni. A hadtestek bonyolult irányítási lépéseinek kidolgozására felállította a táborkart. Noha a táborkar feladatai közé tartozott a hadtestek ellátása is, a hadtestek lényegében önmagukat tartották el (rekvirálás), így ismét a hadszíntér feladatává vált a katonák ellátása. A hadászat függetlenítése az ellátástól, illetve hadmozdulatainak gyorsasága félelmetes távlatokat nyitottak Napóleon előtt. Gyakran alkalmazott hadászati átkarolásával lehetőség volt az ellenség valamelyik szárnyának vagy oldalának megtámadására. A francia forradalom néphadserege, majd Napóleon reformjai sokáig megoldhatatlan feladat elé állították a Franciaország ellen koalíciós háborúkat folytató nagyhatalmakat. A forradalmi Franciaország legnagyobb ellensége a kontinentális hatalmak közül Ausztria volt, amely a tengeri hatalmát és gyarmati uralmát féltő Nagy-Britannia határozott támogatásával számolhatott. Franciaország már 1795-ben különbékére kényszerítene Poroszországot, amely Lengyelország megszerzése érdekében lemondott a Rajna bal partjáról. Az első koalíciós háborút (1792-1797) lezáró Campoformióban megkötött békében Ausztria lemondott Osztrák-Németalföldről és Osztrák-Lombardiáról, cserébe viszont megkapta Velencét, Isztriát és Dalmáciát. A második koalíciós háborút lezáró, 1801-es lunéville-i békében Ausztria további kisebb területi veszteséget szenvedett (Toscana). 1802-ben még Anglia is békét kötött Franciaországgal, amit rövid háborúmentes időszak követett a kontinensen is. Nagyobb jelentősége volt a Német-római Birodalom felbomlasztásának, az egyházi javak francia mintájú szekularizálásának és a Franciaországtól függő közepes államok létrehozásának, amelyek Napóleon szemszögéből Ausztriát ellensúlyozták volna. 1803. február 25-én a Reichstag rendkívüli bizottságának határozata (Reichsdeputationshauptschluß) minden egyházi birtokot világiasított a Rajna bal partján Mainz kivételével, eltűnt a birodalmi városok nagy része, a kisebb fejedelemségekhez és grófságokhoz hasonlóan. Ezzel Poroszország és Ausztria mellett egy ún. "Harmadik Németország" megszületése előre érzékelhetővé vált. II. Ferencnek a Habsburg Birodalom fennmaradása érdekében időben válaszolnia kellett a feloszlatással kapcsolatos napóleoni tervekre. Az uralkodó már 1804. augusztus 10-11-én kinyilvánította azt a szándékát, hogy fel kívánja venni az Ausztria császára címet. Miután Napóleon 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame-ban császárrá koronáztatta magát, december 7-én Bécsben, ünnepélyes külsőségek között Ferenc (I. Ferenc néven) Ausztria császárává nyilvánította magát. Az óvatosság fölöttébb indokolt volt. Az angol diplomácia bábáskodásával 1805-ben létrejött harmadik koalíció, amelyben az osztrákok mellett az oroszok is részt vállaltak, csúfos kudarccal végződött. Az osztrákok még alig mozgósítottak, a francia császár már bevette Ulmot, s 1805 novemberében már a császárváros, Bécs előtt állt. 1805. december 2-án fényes győzelmet aratott az egyesült osztrák-orosz hadsereg fölött. I. Sándor cár a vereség hatására hazavezette csapatait. Az 1805. december 25-én aláírt pozsonyi béke súlyos feltételeket tartalmazott. Ausztriának az Itáliai Köztársaság javára le kellett mondania Velencéről és Dalmáciáról, Bajorországnak át kellett adnia Tirolt, Vorarlberget és Lindaut, Badennak és Württembergnek Breisgaut és Konstanzot. Csekély kárpótlásként viszont megkapta Salzburgot és az attól délre fekvő területeket. Napóleon politikai ellencsapása sem váratott magára sokáig: 1806 júliusában védnöksége alatt megalakíttatta a Rajnai Szövetséget. Ez azt jelentette, hogy tizenhat német fejedelem kiszakadt a birodalomból. I. Ferencnek nem maradt más választása, mint hogy Napóleon nyomására 1806. augusztus 6-án letegye "a német nemzet szent római birodalmának" koronáját, ami egyúttal a birodalom végét is jelentette. A harmadik koalíciós háború időszakában egyedül Nagy-Britannia tudta magát jól tartani. Ifj. William Pitt, a "gyermekminiszter" annak ellenére kérlelhetetlen harcot kezdett a francia forradalom és Napóleon ellen, hogy szigetországként Nagy-Britanniára kevesebb veszélyt jelentett a francia forradalom, mint a kontinens hatalmai számára. Anglia először 1793-ban, Németalföld francia megszállását, illetve XVI. Lajos kivégzését követően lépett be Franciaország ellen a háborúba. Anglia vált a franciaellenes koalíciók legfontosabb szervezőjévé, szállítójává és – nem mellékesen – hitelezőjévé is. A tengerek ellenőrzése, amelytől a brit birodalom kereskedelme és az egyre veszélyesebbé váló francia konkurencia megtörése is függött, nem került veszélybe. Az angolok rendszeresen segítették a konvent ellenfeleit, így támogatták a vendée-i felkelőket, majd 1795 nyarán segítséget nyújtottak francia emigránsok partraszállásához is egykori hazájukban. Partraszállással időnként a franciák is kísérleteztek, de nem jártak sikerrel. 1798 nyarán az ír felkelés támogatásával is megpróbálkoztak, de lényegében későn igyekeztek segítséget nyújtani a felkelőknek. 1797-ben az angolok súlyos vereséget mértek a spanyol hajóhadra, s ezzel megakadályozták, hogy a franciákhoz csatlakozzanak. Hiába aratott győzelmet Napóleon 1798-1799-ben Egyiptomban, a francia uralom csak 1802-ig tartott, mert a tengereken az angol flotta maradt az úr. Horatio Nelson admirális sorozatos vereségeket mért a franciákra és szövetségeseikre, 1798-ban Abukírnál és végül 1805. október 21-én a spanyol partok mentén Trafalgarnál. A tengeri fölény biztosította a vízi utat India felé. Ráadásul a francia partokat az angolok blokád alá helyezték, és még a semleges hajókat is elkobozták, amelyek francia kikötőkbe akartak befutni. Franciaország majd a Nagy-Britannia elleni kontinentális zárlattal válaszolt, Nagy-Britannia pedig az ellenblokád mellett szárazföldi csapatokat tett partra 1808-ban Portugáliában. A Rajnai Szövetség létrejötte közvetlen fenyegetést jelentett a vele határos Poroszország és Szászország számára. Még 1806-ban kitört a negyedik koalíciós háború. III. Frigyes Vilmos (1797-1840) 1806. október 9-én hadat üzent Franciaországnak, miután szövetkezett Oroszországgal és Szászországgal, és a Rajna jobb Partjának a kiürítését követelte. A dilettánsan szervezett és vezetett porosz csapatok még októberben súlyos vereséget szenvedtek a jénaauerstädt-i kettős csatában. A porosz uralkodó orosz támogatással tovább folytatta a küzdelmet. Napóleon harc nélkül

358

bevonult Berlinbe, majd a következő év júniusában Friedlandnál az oroszokra is vereséget mért. Az 1807. július 9-én aláírt tilsiti békében Poroszországot másodrendű hatalommá degradálták (elveszítette Elbától nyugatra lévő birtokait), létrehozták a Varsói Nagyhercegséget, amelyet az új vazallus, a szász király fennhatósága alá rendeltek. Danzigban köztársaság alakult, s a francia csapatok a háborús adósságok törlesztéséig Poroszországban maradtak. A hadsereg létszámát negyvenkétezer főben maximálták. Poroszország 1806-os összeomlása elodázhatatlanná tette a reformokat. 1807. szeptember 30-án Heinrich von Stein bárót nevezték ki Poroszország vezető politikusává. Steint Napóleon nyomására két ízben is elbocsátották, de ő és Karl August von Hardenberg báró, aki 1810-től kezdve a kancellári széket is elfoglalhatta, mégis alapvető reformokat indítottak el. 1807-ben elismerték a parasztság személyes szabadságát és birtokbírhatási jogát. Biztosították a törvény előtti egyenlőséget és a szabad foglalkozásválasztást is. Néhány évvel később a földesurak érdekeinek megfelelően döntöttek arról, hogy a robot megváltása fejében a parasztság földjeinek egyharmad részét át kell adni a földesuraknak. Az 1808. november 19-én bevezetett városi rendtartás szerint érvényesült a tulajdonnal rendelkező városi polgárok önkormányzata (cenzusos választójog). 1811-ben Hardenberg eltörölte a céhkényszert, és bevezette az iparűzés szabadságát. 1812-ben kimondták a zsidóság emancipációját is. A hadsereg reformját Gebhard Johann von Scharnhorst, August von Gneisenau és Hermann von Boyen vitték keresztül. Gneisenau egy sokat idézett megállapítása szerint az újjászülető Poroszországnak a fegyverek, a tudomány és az alkotmányosság hármasságának a primátusára kell épülnie. A vezérkari tisztek szerepét növelték, eltörölték a testi fenyítést, az előléptetéseknél szigorúan a katonai érdemekre voltak tekintettel, noha a tiszti pálya továbbra is a nemesség privilégiuma maradt. Scharnhorst 1809-ben megalapította a hadügyminisztériumot, 1814ben pedig bevezették az általános hadkötelezettséget. Gneisenau bizalmasa, Carl von Clausewitz megalkotta a háború modern teóriáját. A hadügyi reform szorosan összefüggött az oktatási reformmal. Wilhelm von Humboldt 1810-ben megszervezte a berlini egyetemet. Humboldt a kutatás szabadságának és az oktatás szabadságának szoros összefüggéséből indult ki. Az egyetem első rektora Johann Gottlieb Fichte lett. Humboldt támogatta mind a gimnáziumok, mind a népiskolák alapítását, a reáliskolákat (ahol nem folyt latin tanítás) azonban háttérbe szorította. Az 1812-ben kibocsátott állami gimnáziumi rendtartás az általános képzés mellett nagy hangsúlyt fektetett a klasszikus nyelvekre, egyúttal megkövetelte az iskolások érettségiztetését is. A népiskolai reform a természetes adottságok kifejlesztését szolgálta. A porosz állam, reformjai következtében, hamarosan a német hazafiak reménységévé vált, mivel Ausztria szintén kénytelen volt betagolódni a napóleoni rendszerbe. 1809 áprilisában Ausztria, amely nem vett részt a negyedik koalíciós háborúban, ismét szövetséget kötött Angliával, és megindította az ötödik koalíciós háborút Franciaország ellen. A háborús párt vezetője Johann Philipp Stadion gróf volt, aki 1805 végén vette át a külügyek irányítását. Némileg túlbecsülve a spanyolországi felkelés jelentőségét, Stadion háborúval akarta megtörni a francia hegemóniát. Ausztriában eközben Károly főherceg szintén katonai reformokat vezetett be, amelyek javítottak a katonai bíráskodás színvonalán. Már 1795-ben korlátozták a szolgálat megváltásának lehetőségét, 1802-ben pedig az élethossziglani szolgálati időt tíz, illetve tizennégy évre korlátozták. Noha Károly főhercegnek kétségei voltak, Bécsben a háborús párt kerekedett felül, annak ellenére, hogy Ausztria Anglia mellett csak a távoli Svédország nem túl hatékony támogatására számíthatott. Károly főherceg 1809. május 21-22-én Aspernnél az első vereséget mérte Napóleonra. Tirolban Andreas Hofer vezetésével gerillaharc bontakozott ki a francia megszállók ellen. A döntő csatát Wagramnál mindezek ellenére 1809. július 5-6-án Napóleon nyerte meg, s a súlyos vereséget követően Károly főherceg a fegyverszünet mellett döntött. A katasztrofális következményekkel fenyegető béketárgyalásokat osztrák részről már Clemens Metternich gróf vezette. Az 1809. október 14-én megkötött schönbrunni béke következtében Ausztria is középhatalommá vált. Át kellett adnia Franciaországnak Illíriát, Itáliának Dél-Tirolt, Bajorországnak Salzburgot, az Inn negyedet és Észak-Tirolt, a Varsói Nagyhercegségnek Nyugat-Galíciát és Krakkót, továbbá Oroszországnak Tarnopolt, ráadásul hadseregét százötvenezer főre korlátozták. Metternich a súlyos vereség hatására óvatosan közeledni kezdett Franciaországhoz. 1810-ben sor került I. Ferenc lányának, Mária Lujzának Napóleonnal kötött házasságára. A háborús pártnak ez már sok volt. József főherceg, a párt vezetője naplójában mély felháborodással emlékezett meg Metternich tevékenységéről. Ennek ellenére a hintapolitikát még nem sikerült felülvizsgáltatni. A francia uralom – mint már említettük- egész Európában jelentős politikai tényezővé formálta a nemzeti érzést. A nemzetnek mint szellemi-kulturális közösségnek a tételezése főként a klasszicizmus, majd a felvilágosodás gondolkodói nyomán terjedt el. A romantika nép felé fordulása és középkor iránti rajongása a nemzetet egyfajta népi sorsközösséggé formálta át. Végezetül még a francia forradalom ellenfelei sem vonhatták ki magukat a forradalom örökségének hatása alól, amely szerint a nemzet a szuverenitás birtokosává vált népnek a közakaratból levezetett merőben új társulása (szabad emberek politikai közössége az adott államhatárokon belül). A nemzeti eszme, amely magasba emelte Napóleont, egyre inkább a franciák ellen fordult. Andreas Hofert, a tiroli felkelés vezetőjét ugyan árulás következtében elfogták, majd kivégezték, a spanyol felkelést azonban már nem sikerült teljesen elnyomni, s maga a francia császár sem ért el eredmény,t mert Ausztria támadása 1809-ben, Madrid elfoglalását követően Spanyolország elhagyására kényszerítette, Portugáliában pedig – amint arra már utaltunk – partra szálltak az angolok. Napóleon időközben Anglia megtörésére törekedett. Miután a tengereken kicsúszott a kezdeményezés a kezéből, a szárazföldi blokád meghirdetésével próbálta térdre kényszeríteni ellenfelét. Napóleon 1806-ban Berlinben hirdette meg a kontinentális zárlatot, "mivel Anglia nem ismeri el a népjog alapelvét, és visszaél a blokád jogával". Az angolok természetesen ellenblokáddal válaszoltak, majd egy évvel később például az egész dán flottát elkobozták. NagyBritanniának sikerült hajóhada segítségével áttörni Napóleon blokádját, míg az európai gazdaság egyre jobban

359

szenvedett a hagyományos kapcsolatok megszakítása miatt. Amikor I. Sándor cár 1810-ben felmondta a zárlatot, és helyreállította Angliával a kereskedelmi kapcsolatokat, Napóleon ismét a katonai eszközökhöz nyúlt. Poroszországot és Ausztriát gyorsan szövetségi szerződés aláírására kényszerítette, majd katonai erőfölénye tudatában, válaszul az orosz ultimátumra, 1812. június 22-én több mint félmillió főt számláló hadseregével megindította az oroszországi hadjáratát. Az oroszok közben gyorsan befejezték a törökök elleni háborút, és szövetséget kötöttek a svédekkel. A Grande Armée főseregével Napóleon Vilniuson át Moszkva felé nyomult, és a borogyinói csatát követően elfoglalta a várost. A cár tanácsadói, köztük a porosz Heinrich von Stein báró, valamint az orosz nemesség többsége is a háború folytatása mellett érvelt. Az orosz hadsereg főparancsnoka, Mihail Kutuzov herceg számolva a térség méreteivel, mindenekelőtt a döntő csata elkerülésére törekedett. Mivel Napóleon nem tudott döntő győzelmet aratni, ezért hadseregét Oroszországban kellett volna átteleltetnie, de a felperzselt föld taktikáját folytató oroszokkal szemben hadtestei nem tudták saját ellátásukat helyben megszervezni. Az utánpótlási nehézségek és a hirtelen beálló tél miatt Napóleonnak vissza kellett vonulnia, s Szmolenszkból, ahol megpróbált télre berendezkedni, kiszorították az orosz csapatok. Októberben Párizsban puccsot kíséreltek meg Napóleon ellen, s mire novemberben hadserege átkel a Berezinán, a Grande Armée már csak alig harmincezer embert számlált. Napóleon 1812. december 6-án elhagyta hadseregének roncsait, és Párizsban termett, hogy helyreállítsa megingott hatalmát. Poroszországban felkelés volt kibontakozóban a franciák ellen. Yorck von Wartenburg tábornok 1812 decemberében saját felelősségére beengedte az orosz csapatokat Kelet-Poroszországba. A cár megbízásából Heinrich von Stein báró és Yorck tábornok a kelet-poroszországi rendek támogatásával népi milíciákat állított fel. A Napóleon vereségétől felbátorodott poroszok 1813 februárjában szövetségre léptek az oroszokkal. A kaliszi szerződésben Oroszország biztosítékokat kapott Lengyelország feltámasztásával szemben, Oroszország viszont elismerte Poroszország eredeti határait. Ezzel létrejött a hatodik koalíció Franciaország ellen. Oroszország mellett Poroszország viselte a háború legnagyobb terhét, a lakosság több mint fele katonai szolgálatot kellett hogy ellásson. Scharnhorst és Hardenberg nyomására III. Frigyes Vilmos hadat üzent Franciaországnak. A többi német állam, mindenekelőtt Ausztria ekkor még nem követte a porosz példát. Metternich továbbra is közvetíteni akart, hiszen Franciaország és a forradalmi mozgalmak térnyerése mellett az orosz hegemónia kialakulása sem volt ínyére. Az osztrák politika mozgásterét ugyanakkor nagymértékben megnövelte, hogy Karl Philipp Schwarzenberg herceg óvatos hadvezetésének köszönhetően az osztrák sereget nagyobb veszteségek nélkül sikerült visszavezetni az oroszországi hadjáratból. Napóleon óriási erőfeszítések árán újabb hadsereget szervezett, amellyel 1813 tavaszán Bautzen mellett megverte az orosz-porosz szövetségeseket. Metternich továbbra is közvetíteni próbált, hiszen egy erős Oroszország mellett egy erős Poroszország is ellenkezett Ausztria érdekeivel, de Napóleon 1813. június 26-án elutasította feltételeit. Metternich azonban sokkal jobb diplomata volt annál, semhogy ne számított volna az elutasító válaszra. Már jóval a tárgyalásokat megelőzően megkezdődött Ausztria csatlakozásának előkészítése a koalícióhoz, amelyre 1813 augusztusában sor is került. 1813 szeptemberében a régi koalíciós fegyvertársak ismét egymásra találtak. Napóleon Schwarzenberg felett 1813. augusztus 26-27-én aratott drezdai győzelme sem tudta megakadályozni a francia csapatok bekerítését. A lipcsei népek csatájában Napóleon 1813. október 16-19-én döntő vereséget szenvedett a túlerőben lévő szövetségesektől. A következmények végzetesek voltak Napóleon szempontjából. A Rajnai Szövetség felbomlott, a német államok, Észak-Itália, illetve Nápoly elveszett a franciák számára. 1814 februárjában a szívósan védekező Napóleon Metternich sürgetésére Châtillonban még egyszer tárgyalóasztalhoz ült, de a császár még ekkor sem volt hajlandó engedni. Ennek hatására a koalíció ismét megszilárdult, és a hadműveletek rövidesen befejeződtek. 1814. március 31-én a szövetségesek bevonultak Párizsba, április 6-án hadserege lemondásra kényszerítette Napóleont. 1814. május 30-án aláírták az első párizsi békét, amely Franciaországot visszaszorította 1792-es határai közé, és megerősítette a Bourbonok restaurációját is. Egy régi, egykori forradalmi politikus, Talleyrand ugyanis meggyőzte a szövetségeseket arról, hogy a franciák a korábbi dinasztia visszatérésére vágynak. A legitimitás elvének megfelelően XVI. Lajos fivére XVIII. Lajos néven elfoglalhatta a francia trónt. Napóleont Elba szigetére száműzték egy nyolcszáz fős díszgárdával. Európában helyreállt a rend, de ez az Európa a konzervatív politikusok minden erőfeszítése ellenére már nem hasonlított arra az Európára, amely a 18. század szinte kényelmes dinasztikus háborúit vívta. A forradalmak mellett most már a Napóleon bukásához is hozzájáruló nemzeti mozgalmak ellen is fel kellett venni a harcot.

7.3. Európa a két nagy forradalom között (1815-1848) 7.3.1. A Szent Szövetség korának diplomáciája Metternich kétségtelen sikerét jelentette, hogy a Napóleon utáni korszak európai rendezésére hivatott kongresszust Bécsben rendezték meg. A bécsi kongresszus tárgyalásairól és az ún. Szent Szövetségről, továbbá a bécsi rendezésből következő számos fegyveres beavatkozásról meglehetősen ellentétes vélekedések láttak napvilágot. A bírálók rámutattak arra, hogy a Bécsben létrehozott nagyhatalmi összefogás, amely öt európai nagyhatalom (Oroszország, Poroszország, Osztrák Császárság, Nagy-Britannia, Franciaország) egyensúlyára épült, alapvetően képtelen volt Európa strukturális problémáit megoldani, s az új idők kihívásaira sem talált választ (olasz és német egység, nemzeti mozgalmak stb.). Ezzel szemben többnyire azzal szokás érvelni, hogy a Bécsben kialakított rendszer a krími háborúig (1853-1856), más felfogás szerint egészen az I. világháborúig alapvetően biztosította Európa békéjét, s ez különösen a 20. század katasztrofális eseményeinek ismeretében nem nevezhető rossz teljesítménynek.

360

A bécsi kongresszust 1814. november 1-jén nyitották meg. Európa háború utáni berendezését nagymértékben Metternich alakította ki, aki az Osztrák Császárság érdekeinek képviselete mellett főként a nemzeti, illetve a liberális politikai erők féken tartására törekedett. A kongresszuson szinte minden európai állam képviseltette magát, de a döntéseket a győztes nagyhatalmak képviselői hozták. Ausztriát Metternich, Oroszországot I. Sándor cár és Karl Nesselrode gróf, Nagy-Britanniát Robert Steward Castlereagh és Poroszországot Wilhelm von Humboldt képviselte. Franciaország képviseletében Talleyrand is jelentős befolyásra tett szert. A kongresszus meghatározó politikai eszméi a restauráció, a legitimitás és szolidaritás voltak. A párizsi békében foglaltaknak megfelelően megerősítették Franciaország 1792-es határait, továbbá helyreállították a forradalmat megelőzően uralkodott dinasztiák hatalmát, és közös politikai fellépést helyeztek kilátásba a forradalmi mozgalmakkal szemben. A napóleoni háborúk tulajdonképpeni győztese Nagy-Britannia volt, amely kismértékű területi gyarapodást (Málta, Helgoland, Jón-szigetek, Ceylon, Fokföld) könyvelhetett el. Angliának legfontosabb érdeke azonban a háborúval nem újabb területek megszerzése, hanem a francia szárazföldi hegemónia megtörése volt. Ezt sikerült elérnie, méghozzá oly módon, hogy egyetlen szárazföldi nagyhatalom sem tett szert döntő túlsúlyra. A kialakuló európai egyensúly megőrzésében az angol diplomácia fontos szerepet szánt az Osztrák Császárságnak, amelynek meg kellett akadályoznia Oroszország, illetve Poroszország várható megerősödését. A lengyel-, illetve a szászkérdés a bécsi kongresszuson már-már újabb háborúval fenyegetett. Végül Szászországot felosztották, az északi területeket megkapta Poroszország, a déli rész viszont önálló maradt. Poroszországnak a lengyel területek nagy részéről (Posen kivételével) le kellett mondania Oroszország javára. Területét ugyanakkor jelentősen megnövelték (Rajnai Tartomány és Vesztfália), de ezáltal két, felekezetileg és gazdaságilag is eltérő részre oszlott, s ráadásul a régi, keleti és az új, nyugati országrész között nem is volt összeköttetés. I. Sándor eredetileg egész Lengyelországot be akarta kebelezni, de végül kénytelen volt beérni a Varsói Nagyhercegséggel, mivel Poroszország és az Osztrák Császárság is kapott lengyel területeket (utóbbi Galíciát). Orosz-lengyel területeken megszervezték az alkotmánnyal rendelkező Lengyel Királyságot, amely perszonálunióban volt Oroszországgal. A lengyel alkotmányt azonban a cár az 1830-as felkelést követően, 1831-ben eltörölte. Krakkó városából független köztársaságot hoztak létre, amelyet azonban az osztrákok 1846-ban annektáltak. Az Osztrák Császárság visszakapta Tirolt, Vorarlberget, Triesztet, Krajnát, Isztriát és Dalmáciát. Miután le kellett mondania Osztrák-Németalföldről és Elő-Ausztriáról, kárpótlásként megkapta a Lombard-Velencei Királyságot. Itáliában, politikai értelemben, a Habsburgoknak bizonyos előjogai voltak, nemcsak birtokaik, hanem az ún. szekundogenitúrák (másodszülöttségi utódlás joga) következtében is, miután számos uralkodót adtak a félszigetnek (Toscana, Modena, Parma). Württemberg és Baden megőrizték területüket, Bajorország pedig királyság maradt. Napóleon visszatérése 1815 márciusában nagymértékben hozzájárult a nagyhatalmi ellentétek elsimításához. Megalakult a hetedik koalíció, amelynek nyomasztó katonai fölényét a franciák már nem tudták ellensúlyozni. 1815. június 18-án Waterloo mellett a szövetségesek szétverték Napóleon utolsó hadseregét. A mindig szolgálatkész és nemrégiben még a visszatért Napóleon kegyeit leső Fouché közreműködésével bekövetkezett a második Bourbonrestauráció. Napóleont Szent Ilona szigetére száműzték, Franciaországot kisebb területi veszteségekkel és 700 millió frank háborús kárpótlással sújtották. Nem sokkal Napóleon végleges vereségét megelőzően, 1815. június 8-án aláírták a Német Szövetség (1815-1866) alapokmányát, amelynek célja "Németország külső és belső biztonságának megőrzése", valamint "a német államok függetlenségének és sérthetetlenségének" a biztosítása volt. Ausztria és Poroszország csak az egykori birodalmi területeikkel csatlakozott a szövetséghez, például Magyarország sosem volt tagja az újonnan létrehozott szervezetnek. A Német Szövetséget 1815-ben harmincnégy monarchia és négy szabad város alkotta. Érdekességként megemlíthetjük, hogy a szövetség tagja volt többek között az angol király mint Hannover, Dánia mint Holstein és Hollandia mint Luxemburg birtokosa is. A német hazafiak egy német nemzeti birodalom megalapítását szerették volna elérni, de a két német nagyhatalom fennállása, illetve a fejedelmi partikularizmus eleve kizárta egy erős végrehajtó hatalom kiépítését. Említésre érdemes, hogy a német rendezés során figyelmen kívül hagyták a restauráció elvét: a régi birodalmat nem állították helyre, a szekularizált birtokokért pedig nem fizettek kárpótlást. A frankfurti Szövetségi Gyűlés osztrák elnöklettel a követek állandó gyűlése volt, amely nem képviselhette a lakosság politikai akaratát. Döntéshez mind a Szövetségi Gyűlésben, mind a közgyűlésben minimum kétharmados többségre volt szükség, még ha Ausztria és Poroszország összefogott volna, akkor sem tudták volna a maguk számára a többséget biztosítani. Háborús helyzetben az egyes önálló államok hadseregéből alakított szövetségi haderőnek kellett ellátni a védelmet. A Német Szövetség tehát nem szövetségi állam volt, hanem mindössze államok laza szövetsége. 1815. szeptember 1-jén I. Sándor cár váratlanul egy átfogó szövetség tervét terjesztette elő I. Ferencnek, illetve III. Frigyes Vilmosnak a vallás, a béke és az igazságosság megóvásának céljával. Az elképzelést Alexander Stourdza fogalmazta meg, mely romantikus-pietista, valamint keresztény-misztikus elképzeléseket is tartalmazott, mindenekelőtt Juliane von Krüdenertől, aki megalkotta a Sainte Alliance kifejezést. Noha mind a porosz, mind az osztrák uralkodó kétségeit hangoztatta az előterjesztéssel kapcsolatban, Metternich módosításait követően, 1815. szeptember 26-án mindhárom államfő ellátta kézjegyével az egyezményt. Maga a cár is inkább egy morális demonstrációnak tekintette a Szent Szövetséget, amelyhez egy-két állam (pl. a Pápai) kivételével minden európai kormány csatlakozott. Az uralkodók egy olyan keresztény kormányzás mellett kötelezték el magukat, amelyet belülről "a Szentírás szavai", kifelé pedig az egymás iránti szolidaritás jellemez. Az uralkodók Isten előtti felelősségük tudatában kötelezettséget vállalnak minden nemzeti és liberális politikai tendencia elnyomására. A "trón és oltár" homályosan megfogalmazott szövetségét sokan a modern európai történelem első nemzetek felett átnyúló békeszervezetének tekintik.

361

A francia háborúk lezárását követően a dinasztiák a status quo ante (a korábbi helyzetnek megfelelő állapot) védelmére rendezkedtek be. Ezt a célt szolgálta az 1815. november 20-án aláírt, ún. négyes szövetség is, amelyben a nagyhatalmak kötelezettséget vállaltak a bonapartista restauráció megakadályozására Franciaországban. Az ún. kongresszusi politika visszaemelte Franciaországot a nagyhatalmak közé (Aachen, 1818), majd Metternich, Anglia tiltakozása ellenére, 1820 októberében Troppauban keresztülvitte a beavatkozási elv elfogadását. 1821-ben osztrák csapatok fojtották el az alkotmányos mozgalmakat Nápolyban, majd Piemontban. 1822-ben – Anglia ismételt tiltakozását figyelmen kívül hagyva – a nagyhatalmak a Spanyolország elleni intervenció mellett döntöttek, amelyet egy évvel később francia csapatok hajtottak végre. Franciaország Latin-Amerikát is meg akarta regulázni, de az angol tiltakozás hamar eltántorította ettől a szándékától. A francia tervek hatására James Monroe amerikai elnök 1823. december 2-án üzenetben fordult a kongresszushoz, amely szerint az amerikai ügyekbe való beavatkozást az Amerikai Egyesült Államok barátságtalan lépésnek tekintené ("Amerika az amerikaiaké"). A konzervatív szövetségi rendszert egyre inkább próbára tette az 1821-ben Alexandrosz Ypszilanti vezetésével kibontakozó, törökellenes görög szabadságharc. 1822-ben, Epidauroszban a görög nemzetgyűlés kinyilvánította Görögország függetlenségét, és elfogadta az ország alkotmányát is. Az angolok mérsékelt diplomáciai támogatásban részesítették a felkelőket, így a szultán vazallusának, Mohamed Ali egyiptomi kormányzónak a beavatkozása a törökök oldalán nehéz helyzetbe hozta a felkelőket. A katonai fordulat azonban mind az angolokat, mind az új cárt, I. Miklóst (1825-1855) tevékenyebb fellépésre ösztönözte, noha Metternich forradalomként bélyegezte meg a felkelést. 1826-ban angol-orosz, majd egy évvel később Londonban már angol-francia-orosz szerződés garantálta a görög autonómia létrejöttét. Navarinónál a török-egyiptomi flotta megtámadta az angol-francia-orosz hajóhadat, de vereséget szenvedett, mire Oroszország hadat üzent Törökországnak. A drinápolyi békében (1829) Törökország kénytelen volt elismerni Görögország függetlenségét, valamint a Szerb Fejedelemség, továbbá Moldva és Havasalföld autonómiáját. 1830-ban a nagyhatalmak elismerték a Görög Királyság létrejöttét, amelynek trónjára a 30-as évek elején a Wittelsbach házból származó I. Ottót választották meg. A keleti kérdésben mutatkozó osztrák-orosz érdekellentét a Szent Szövetség gyengülésével járt együtt. 1830 más szempontból sem volt a Szent Szövetség legjobb éve. Éppen ott ütött ki forradalom, ahol addig viszonylag simán mentek a dolgok: Párizsban. A franciák egy rövid felkelést követően, 1830. július 3-án megfosztották a trónjától X. Károlyt (1824-1830), és Lajos Fülöpöt (1830-1848), a "polgárkirályt" ültették a helyére. A francia forradalom kitörése szinte azon nyomban megingatta a Németalföldi Királyság helyzetét is. A katolikusok és liberálisok által vezetett mozgalom kezdetben petíciókkal tiltakozott a holland gyámkodás és a protestáns iskolapolitika erőltetése ellen. Miután kérelmeik nem találtak meghallgatásra, a francia események hatására felkelés tört ki 1830. augusztus 25-én Brüsszelben a holland uralom lerázása érdekében. Az ideiglenes kormány és a nemzeti kongresszus már ősszel kikiáltotta Belgium függetlenségét. 1831-ben a nagyhatalmak az ún. londoni jegyzőkönyvben szavatolták a Belga Királyság létrejöttét, amelynek trónjára I. Lipót szász-coburgi herceg került. Még ugyanabban az évben elfogadták a liberális alapjogokat biztosító belga alkotmányt, amely a Közép- és Kelet-Európában kibontakozó szabadelvű politikai erőkre is jelentősen hatott. Franciaország és Belgium példája mozgásba hozta a lengyel ügy híveit is. I. Miklós, az új orosz cár határozott előkészületeket tett a belga, illetve a francia liberálisok leverésére, miközben még egykori szövetségese, Anglia is cserbenhagyta (1831. november 20: angol-francia egyezmény a belga függetlenség elismeréséről). Közben azonban kitört a varsói felkelés, amely megakadályozta, hogy Oroszország hatékonyan beavatkozzon Európa nyugati felének ügyeibe. Az orosz csapatok sorozatos győzelmek után Ivan Paszkevics tábornok vezetésével 1831 szeptemberében elfoglalták Varsót, s ezzel Lengyelország alkotmányos igazgatásának vége szakadt. Az 1830-as csapásokat sem a dinasztikus politika, sem a Szent Szövetség nem tudta teljesen kiheverni. A nemzetközi politikát egyre erőteljesebben a modern nagyhatalmi érdekek irányították: Nagy-Britannia Európában a status quo fenntartására, Európán kívül pedig főként indiai birtokainak biztosítására, Franciaország főként Észak-Afrikában gyarmatosításra, míg Oroszország a tengerszorosok (Boszporusz és a Dardanellák) megszerzésére törekedett. Mohamed Ali afrikai térnyerését a franciák támogatták, Oroszország pedig 1833-ban, katonai erejét fitogtatva nemes egyszerűséggel "védelme" alá helyezte Törökországot az Unkiár-Iszkelesz-i szerződésben. Az angol diplomácia ezt már nem nyelte le: először Mohamed Alit fékezték meg, majd az 1841-ben parafált londoni egyezménnyel nemzetközi ellenőrzés alá helyezték a tengerszorosokat. Oroszország így elesett korábbi befolyásától, a tengerszorosok valamennyi nemzet haditengerészete előtt bezárultak. Nagy-Britannia főként indiai birtokainak védelme érdekében vette birtokba Burma egy részét (első burmai háború), illetve a kabuli angol helyőrség megtámadása után Afganisztánt (1839-1842). Az angol diplomácia nagy sikerét jelentette a kínai piac erőszakos megnyitása. A tiltott angol ópiumkereskedelem ellen indított ún. első ópiumháború (1840-1842) következményeként Kína átengedte Hongkongot Angliának, és további négy kikötőjét is megnyitotta az angol áruk előtt. Az angolokhoz hasonló koncessziókat csikartak ki a franciák és az amerikaiak is. A kínai piac megnyílt Európa és az Egyesült Államok árui előtt. Miközben Anglia hatalmas gyarmatbirodalmat épített ki magának, a spanyol-portugál gyarmatbirodalom végleg összeomlott a 19. század első felében.

7.3.2. Nagy-Britannia Nagy-Britannia számára a napóleoni háborúk lezárása a diplomáciai sikerek mellett súlyos gazdasági megpróbáltatásokat is hozott. A háborús megrendelések elmaradása miatt csökkenteni kellett a vas- és acélipar

362

termelését, így nőtt a munkanélküliség. A gazdasági nehézségek politikai problémákkal is párosultak. III. György (1760-1820) angol királyról ugyanis hamarosan kiderült, hogy őrült. Helyette a walesi herceg, a későbbi IV. György (1820-1830) 1811-től kezdve régensként uralkodott. A régens először is átpártolt a torykhoz, amit a whig ellenzék azzal "hálált meg", hogy megakadályozta válását, ami pedig a régens szerint indokolt lett volna, hiszen felesége bizalmas viszonyt tartott fenn egyik szolgájával. Az 1812-től 1827-ig kormányzó tory kabinettől a földbirtokosok kicsikarták 1815-ben – gazdasági veszteségeiket csökkentendő – a gabonavédővámokat (Corn Laws). Ettől kezdve csak akkor engedélyezték a gabona behozatalát külföldről, ha a belföldi ár viszonylag magas volt. A kenyér ára erre emelkedni kezdett, amire viszont a nagyobb városok munkássága zavargásokkal válaszolt. A kormányzat hatalmát az aránytalanul kialakított választási kerületek, továbbá a jól működő államapparátus és az erőszakszervezetek biztosították. Száz olyan választókerület létezett, amelynek lakossága még a félezer főt sem érte el, mégis választhatott egy képviselőt. Ugyanakkor Manchester közel százezres lakossága egyetlenegy képviselőt sem küldhetett az alsóházba. Manapság gyakran elavultnak, reakciósnak, 18. századot konzerválónak minősítik a "vén bolond toryk" ellenállását a választójogi reformmal szemben, pedig a dilemma, amit meg kellett oldaniuk, mindmáig megoldhatatlan. A klasszikus liberalizmus szerint csak annak volt szabad választójogot adni, aki mind szellemi, mind anyagi értelemben a maga ura. Ezért alkalmaztak gyakran a 19. században anyagi és szellemi cenzust. A választójogi reform a liberális rendszert visszavonhatatlanul elindította a tömegdemokráciává válás útján, még akkor is, ha erre a 19. század első felében még nem került sor. A hirtelen, szinte száz év alatt a földből kinőtt városok lakosságának választójogi küzdelmét a tory kormány határozottan elutasította, sőt jakobinusnak minősítette. A főkolomposokat Ausztráliába deportálták. Új, tömegoszlatásra alkalmas karhatalmat szerveztek, ami a több tízezer főt megmozgató munkástüntetések figyelembevételével nem volt indokolatlan lépés. A munkások elégedetlensége a szigorú tilalom ellenére az 1810-es években helyenként géprombolásokhoz vezetett (ludditák). A munkások rendkívül rossz szociális körülmények közt éltek. Egészségtelen, balesetveszélyes munkahelyek, alacsony bérek, gyermekmunka és hosszú munkaidő csak néhány körülmény azok közül, amelyek ellen tiltakoztak. A radikális munkáskövetelések szószólója volt William Cobbet újságíró, aki rövid időre még hazáját is kénytelen volt politikai okoknál fogva elhagyni. 1819 augusztusában a Manchester melletti St. Peter's Fieldsben nyolcvanezer ember hallgatta a radikálisok másik bálványának, Henry Hunurak a beszédét. A helyi békebíró, hogy érzékeltesse, ki az úr, letartóztatta Huntot, majd feloszlattatta, és ezzel együtt megkardlapoztatta a tömeget. A rendteremtési akció közben pánik tört ki: kilenc halott és több száz sebesült maradt a "peterlooi vérengzés" helyszínén. A régenshercegnek azonban tetszett a határozott fellépés, és államfőként gratulált az illetékes békebírónak. A kormány válaszként a zavargásokra, elfogadtatta a parlamenttel a gyülekezési és sajtószabadságot erőteljesen korlátozó ún. hat törvényt (Six Acts). Londonban, a Cato utcában válaszul egy kis anarchista csoport szerveződött, amely az ebéden részt vevő konzervatív kormány tagjait akarta meggyilkolni, majd kikiáltani a köztársaságot. A fanatikus csoportot leleplezték, tagjait részben kivégezték, részben deportálták. A skótok között is megpróbáltak felkelést szervezni, de a szervezkedés vezetői a Cato utcai összeesküvők sorsára jutottak. A törvénycsomag (hat törvény) elfogadása ellenére a toryk között egyre nőtt az ún. "fiatal toryk" befolyása. Vezetőjük, Robert Peel az 1820-as években belügyminiszterként fontos reformokat vitt végbe. 1824-ben visszavonták a szervezkedést tiltó törvényt, így lehetővé vált a helyi szakszervezetek (trade unions) elismerése. Börtönreformot hajtottak végre, majd módosították a büntető törvénykönyvet, jelentősen csökkentve a halálbüntetéssel sújtható esetek számát. Összevonták és egységesítették a londoni rendőrséget, de még ennél is jelentősebb elvi és politikai áttörést hozott a katolikusok egyenjogúsítása. Az Ír Katolikus Szövetség nyomására, amelyet 1825-ben Daniel O'Connell szervezett újjá, ismét az angol közélet homlokterébe került a Test Act (eskütörvény), amely kizárta a katolikusokat a közhivatalnokok közül. 1829-ben Sir Arthur Wellington kormánya a kormányfő kezdeti egyet nem értése ellenére keresztülvitte a katolikusok egyenjogúsítását. Ír katolikus képviselők első ízben kerülhettek be az angol parlamentbe. O'Connell ezt követően a parlamentben elérte az ír adóterhek mérséklését, és zászlajára tűzte az 1801-es unió érvénytelenítését is. A katolikusok egyenjogúsítása, a 30-as évek reformjaival együtt, döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Angliát sem 1830-ban, sem 1848-ban nem érték olyan megrázkódtatások, mint amilyeneket a kontinens számos országának át kellett élnie. Az 1830-as forradalmak a szigetországban is éreztették a hatásukat. Az elégedetlen parasztság helyenként felgyújtotta a terményt, s a cséplőgépeket is megrongálta. A nyáron lebonyolított választásokon ismét a toryk győztek, de a párt belső, főként a katolikusok egyenjogúsítása miatti vitái megosztották erőiket. Wellingtont egy bizottságban leszavazták, mire az új uralkodó, IV. Vilmos (1830-1837) a liberális Charles Greyt bízta meg kormányalakítással. Grey számított a liberális toryk támogatására, és beterjesztette a választójogi reformtörvényt, amely a középkori választási körzeteket a megváltozott demográfiai helyzet figyelembevételével módosította volna. A júliusi francia forradalom által bizonytalanabbá vált helyzetben az új kormányt is leszavazták, így némi vonakodás után ősszel új választásokat tartottak, amely a whigek sikerével zárult. A John Russell lord által újra és újra beterjesztett reformtörvény sorsa továbbra is bizonytalan volt. A nagyvárosok lakossága ugyan petíciókkal árasztotta el a parlamentet, de a toryk többsége és a Lordok Háza továbbra is ellenezte a reformot. Grey ekkor felszólította az uralkodót, hogy nevezzen ki annyi whig felsőházi tagot, amennyi a többség eléréséhez szükséges. Az uralkodó habozott, majd kinevezett néhány whig felsőházi tagot, ez azonban még kevés volt a törvény áterőszakolásához. Az angol uralkodók a dicsőséges forradalom óta elszoktak attól, hogy felségjogaikkal közvetlenül beavatkozzanak a politikai ügyekbe. Az uralkodó előtt felrémlett egy újabb dicsőséges forradalom lehetősége. Wellington is úgy látta, Anglia a forradalom küszöbére érkezett. Az uralkodó megpróbálkozott új kormány alakításával, de nem járt sikerrel. Ennek hatására már Wellington is a politikai kapitulációt javasolta uralkodójának. A király tehát

363

ígéretet tett arra, hogy addig növeli a Lordok Háza whig párti tagjainak számát, amíg az meg nem szavazza a reformjavaslatot. Ettől a fordulattól viszont a lordok is megrémültek, hiszen így tagjaik közé számos nemkívánatos elemet is be kellett volna engedniük. Maradt a vereség büszke elismerése: a döntő szavazás napján mintegy száz tory érzelmű lord elhagyta az üléstermet, így 1832. június 4-én a kisebbségben lévő whig főrendek megszavazhatták a parlamenti reformtörvényt. Ennek értelmében az elnéptelenedett vagy lakosságukat nagyrészt elvesztő választókerületek ("rohadt kerületek") képviselői helyeit szétosztották az ipari központok és a vidéki lakosság között. Ezáltal a korábban képviselettel nem rendelkező ipari városok is képviselethez jutottak, de a vidék dominanciája megmaradt. A radikálisok csalódottak voltak, de az angol demokrácia ismét bizonyította életképességét. A választójogot kiterjesztették a háztulajdonosokra is, így a választásra jogosultak számát másfélszeresére, 650 ezer főre növelték, s ez a lakosság 4,64 százalékát tette ki. További hatása is volt a reformnak: a parlamenti pártok neve Konzervatív Pártra, illetve Liberális Pártra változott. A reformok sora ezzel még nem ért véget: az 1833-as gyári törvény korlátozta a gyermekmunkát, és bevezette az előírások állami felügyeletét, s ekkor törölték el a rabszolgaságot is. 1834-ben Grey helyett William Melbourne lett a miniszterelnök, akinek a nevével összefonódott az új szegénytörvény meghozatala. Ezzel együtt a 30-as évek a gyarmati politikában is változásokat hoztak. 1837-ben két kanadai tartomány, Ontario és Québec fellázadtak az angol fennhatóság ellen. Az amerikai függetlenségi harc megismétlődésétől lehetett tartani. Az angol diplomácia ekkor merész, és mint utóbb kiderült, rendkívül előnyös lépésre szánta el magát. Megszületett a két gyarmatnak önkormányzatot adó törvény. Hamarosan Ausztrália és Új-Zéland is követhették e példát. Változott az indiai társadalomhoz való viszony is. Az 1840-es évek elején a módosabb indiai lakosság előtt megnyíltak a brit iskolák, majd hamarosan az indiai közigazgatás is. A liberális éra India sajátos liberalizálásához vezetett. Az új szegénytörvény vezette be Angliában a dologházak intézményét. A rendszer lényege az volt, hogy a szociálisan reménytelen helyzetbe került családok ne a helyi hatóságokat ostromolják kérvényeikkel, hanem minimális bérért vállaljanak munkát. Nemek és életkorok szerint elkülönítették a koldusokat, és rendkívül szigorú munkafeltételek között dolgoztatták őket. A szociális viszonyokat, mindenekelőtt a dologházak kíméletlen világát kritizálta Charles Dickens regényeiben. A Twist Olivér 1837-es megjelenésétől azonban még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, mire az egész angol társadalom megértette, hogy a vagyontalanság nem feltétlenül az élhetetlenség vagy a lustaság következménye. Az önkormányzatok hatáskörének növelése tovább erősítette az angol politikai rendszer-a franciával szemben jól érzékelhetően-decentralizált jellegét. Ennek ellenére a belpolitikai események alakításába a parlamenten kívüli erők is beleszóltak. Az 1834. évi szegénytörvény ellenérzéseket váltott ki, egy William Lovett nevű asztalos 1836-ban megalapította a londoni Dolgozók Szövetségét. Lovett, aki csalódott mind a radikálisokban, mind a szakszervezeti mozgalomban, amely nem tudta az egész országra kiterjedően megszervezni a munkásokat, barátaival új programot készíttetett. A People's Charterben (Emberek alkotmánylevelében), amely nyilvánvaló célzás volt az 1215-ös Magna Charta kiadására, megfogalmazták követeléseiket: általános titkos választójog (férfiaknak), a képviselők fizetése, évenkénti parlament, a választási kerületek arányosítása. 1839-ben több mint egymillió aláírás kíséretében juttatták el kéréseiket a parlamentnek. 1842-ben a chartista mozgalom (Nemzeti Chartista Szövetség) irányítását átvevő Feargus Edward O'Connor immár több mint hárommillió aláírással együtt nyújtotta be a parlamentnek a nevezetes pontokat. O'Connor, az ír származású népszónok, aki az aláírók zömét befolyása alatt tartotta, sohasem dolgozott gyárban, viszont az ír királyok leszármazottjának tartotta magát – jelenlegi ismereteink szerint alaptalanul. A hatalom már először is elutasítóan reagált, 1842-ben viszont kifejezetten brutálisan lépett fel. 1500 chartistát letartóztattak, s ezzel a mozgalom erejét sikerült megtörniük. Az írországi 1845/46-os mezőgazdasági katasztrófa, amely egymillió ember életébe került, még egyszer feltámasztotta a chartizmust. 1848. április 10-én O'Connor állítólag ötmillió aláírással támogatva adta át kérelmét a parlamentnek, amely megtartva jó szokását, ismét elutasította azt. A hatóságok vitatták az aláírások számát és hitelességét is. Miközben a kontinensen egymás után buktak meg a kormányok, Londonban a demonstrálókat nem engedték a parlament közelébe, így még egy komoly tüntetésre sem futotta a munkásvezetők erejéből. A chartista mozgalom, az első politikai jellegű célokat maga elé tűző munkásszervezet 1853-ban végelgyengülésben elhalt. A mozgalmat gyakran politikai naivitással vádolta az utókor, noha inkább angol mentalitásról beszélhetünk. A parlamenthez való makacs ragaszkodás a chartizmus vereségéhez, de egyúttal az angol intézményrendszer további erősödéséhez is vezetett. Az állandó elutasítások ellenére a törvényhozók tisztában voltak a mozgalom erejével, és betiltották többek között a női, illetve a tíz év alatti gyermekek munkáját a bányákban. Az angol munkásmozgalom másik figyelemre méltó jellemzője, hogy az ún. "tudományos" szocializmus mennyire nem hatott rá. Noha Marx sokáig élt a szigetországban, az angol munkásmozgalom vezetői nem voltak vevők meglehetősen ideologikus tanaira, maradtak pragmatikusok és – marxi szemszögből nézve – opportunisták. Igaz, korszakunkban a sztrájkokat könnyű volt az olcsó ír munkaerővel letörni, a munkásmozgalomra pedig olyan, a kontinensen ekkor még elhanyagolható eszmék is hatottak, mint például a metodizmus. Több sikerrel küzdött- parlamenten kívüli eszközöket is igénybe véve céljai eléréséhez – a Richard Cobden körül csoportosuló tőkés vállalkozók köre. Cobden összefogott John Bright liberális politikussal, és 1838-ban kezdeményezték a gabonatörvény elleni szövetség megalapítását. A változást követelők a gabonavám eltörlése mellett felléptek a népoktatásért, a választási reformért és a békéért is, de elutasították a szociális törvényhozást. A már említett ír éhínség (burgonyavész) megkönnyítette a manchesteriek amúgy is jól szervezett, postai úton folytatott kampányának sikerét. Robert Peel konzervatív kormánya a párt jobbszárnyának tiltakozása ellenére az utolsó pillanatban elszánta magát a gabonavámok eltörlésére, s ezzel 1846-ban elkötelezte magát a szabad kereskedelmi politika mellett. A

364

gabonavám eltörlése erősen megosztotta a Konzervatív Pártot, és katasztrofális következményekkel járt a mezőgazdaságra nézve. Az utolsó akadály is elhárult az elől, hogy Anglia fejlett ipari országgá váljon. Ebben a materiális világban, ahol a példakép kétségkívül a self-made man volt, aki szegény sorból küzdötte fel magát a társadalom elitjébe, és ahol a szegénységet az életképtelenség biztos jelének tekintették, a gazdaságtan és politikatudomány mellett az angol líra, irodalom, sőt a vallás is megtalálta a maga helyét, noha az angol társadalom nem tolerálta minden esetben a lázadókat. Nem csak John Stuart Mill volt e kor gyermeke. A 19. század első fele az angol romantika korszaka is egyben. Ekkor írta William Wordsworth bensőséges hangulatot árasztó költeményeit, és ekkor alkotott az angol irodalom Shakespeare utáni három legjelentősebb alakja: George Gordon Byron, Percy Bysshe Shelley és John Keats. A romantikus "idegen-érzés" számukra egyúttal szomorú valóság is volt. Mindhárman hontalanokká lettek Angliában, s rövidre szabott életüket külföldön fejezték be. A vallás is reneszánszát élte. Az anglikán egyház a 19. században három jól elkülöníthető irányzatra bomlott. A legbefolyásosabb politikusok és az elit iskolák a liberális anglikán tradíciót követték (Broad Church, azaz széles egyház). Az egyházat az állam partnerének tartották, ennek megfelelően teológiai tételeiket, amelyeket a bibliakritika eredményeivel is alátámasztottak, alárendelték politikai érdekeiknek. A Low Church (alacsony egyház) a hangsúlyt a munkás keresztény életre, főként a Biblia terjesztésére és a belső misszióra helyezte. A High Church (magas egyház) tagjai viszont továbbra is tartották magukat a katolikus misék hagyományaihoz. Az 1832-es reformot követően a protestáns lelkészek között egyre nagyobb volt a félelem, hogy valamilyen benthamiánus vagy esetleg ateista reform közeleg. John Keble Oxfordban egy istentisztelet alkalmával nyíltan meghirdette a lelkészi ellenállást, amelyet az angol egyház apostoli hagyományaira akart alapozni. A traktarianizmus vagy más néven Oxfordi Mozgalom egy konzervatív, szellemi visszatérési kísérlet volt az anglikán tradíciókhoz. 1845ben ez a megújulási irányzat kettészakadt. Néhány vezetője, köztük John Henry Newman intellektuális meggyőződésüknél fogva és a Low Church zaklatásaitól üldözve átlépett a katolikus egyházba. Ennek ellenére az Oxfordi Mozgalom megerősítette az anglikanizmus befolyását, főként az olyan buzgó laikusokon keresztül, mint a későbbi miniszterelnök, William Ewart Gladstone. A Broad Church válságára utalt egy 1851-es összeírás, amely szerint a népességnek mindössze 35 százaléka látogatta a vasárnapi istentiszteleteket, de ezen lelkészeknek is kb. a fele vitában állt a Broad Church irányzatával. 1848-ban és azt követően a Broad Church ezért fordult a munkásság felé. A válság másik jele az anglikán egyházzal szemben álló felekezetek (dissents) befolyásának növekedése volt. Ezeknek főként a bányavárosokban, illetve a mezőgazdasági vidékeken voltak híveik. Dél-Walesben még a városi elit körében is olyan nézetek terjedtek el, mint az unitarianizmus vagy a kvékerek vallási felfogása. Skóciában a kegyúri jogok kapcsán kialakult tízéves vita egyházszakadáshoz vezetett: megalakult az önálló, anglikán egyháztól független szabad egyház (Free Church). Az anglikán egyház világi életben betöltött szerepe gyorsan összeomlott, de a valláspolitika egészen a 19. század végéig tovább folytatta a skót középosztály megfélemlítését. Bár az anglikán egyház vezető szerepe megmaradt, megszületett a metodista egyház, amely az üdvözülés biztonságát hirdette. Az oxfordi egyetemistákból és laikusokból álló csoportot John Wesley alapította meg a 18. században. Az anglikán egyház nem ismerte fel az új iparvárosokba zsúfolódott lakosság lelki ellátásának jelentőségét. Wesley igazi utazó prédikátor volt, aki 53 év alatt 224 ezer mérföldet tett meg lóháton, és helységről helységre járva prédikált. Kis csoportokat (chapels) hozott létre, amelyeket a vallás személyes és érzelemmel teli átélésére biztatott. A metodisták bizonyos metódusok (tudatos, kontrollált megszentelődési gyakorlatok) segítségével akarták elősegíteni önmaguk és mások lelki üdvösségét. Wesley, aki gondosan kerülte a politikát, az embereket arra tanította, hogy dolgozzanak keményen, és legyenek becsületesek. A francia forradalmat viszont az ördög művének tartotta, s még az anglikán egyházon belül képzelte el az új közösség életét (Methodist societies within the Church of England), de halálát követően a metodista egyház mégis kivált az anglikán egyházból (1795). Wesley agitációjának sikerét mutatja, hogy a 18. század végén már több mint 360 metodista közösség működött szerte az országban. A metodisták olyan nagy hatást gyakoroltak a 19. század angol társadalmára, hogy egyes történészek szerint Wesley mentette meg Angliát a forradalomtól. Ez így talán túlzás, de a társadalmi konszenzus kialakításához a metodista eszmék bizonyosan hozzájárultak. A rekrisztianizációnak olyan kézzelfogható hatása is volt a politikai életre, mint a rabszolgaság megszüntetése, amely ellen először kis keresztény csoportok léptek fel. 1807-ben Nagy-Britanniában, majd 1833-ra az utolsó brit gyarmaton is eltörölték a rabszolgatartást. E csoportok kezdeményező szerepet vállaltak abban is, hogy korlátozzák a gyermekmunkát. A munkásokon keresztül, akik közül sokan metodisták vagy nonkonformisták voltak, a kereszténység hatott az angol szakszervezetekre és a munkásmozgalomra is. 1837-ben IV. Vilmos után Viktória királynő (1837-1901) foglalta el az angol trónt. Az új uralkodó német anyanyelvű volt, és férje, Albert herceg is német nyelvterületről, a Szász-Coburg-családból származott. Kezdetben a királynő nem volt népszerű. Több merényletet is megkíséreltek ellene, az angol arisztokrácia pedig idegennek tartotta. Hosszú évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a gyűlölt uralkodóból "Anglia édesanyja" legyen. Ehhez az is hozzájárult, hogy uralkodása idején Anglia világpolitikai befolyásának a csúcsára ért. A "viktoriánus" korszak áldásai csak uralkodásának utolsó két évtizedében váltak érezhetővé. Viktória királynő az angol alattvalók számára a hosszú 19. század élő szimbóluma lett.

7.3.3. A restauráció és a polgárkirályság Franciaországban

365

A győztes nagyhatalmak visszaültették a Bourbon-dinasztiát Franciaország trónjára. A régi-új dinasztia népszerűtlenségét jól mutatta Napóleon száznapos uralma, melynek kezdetén a konzervatív royalisták hatalma napok alatt összeomlott. A francia forradalomban meggyötört társadalom főként nyugalmat várt a Bourbonoktól, persze e nyugalmat minden réteg a maga érdekei, elvárásai szerint fogalmazta meg. A nép örült a kötelező katonai sorozások eltörlésének, és szentül hitte, hogy az adók is erre a sorsra jutnak. A hazatérő emigránsok kárpótlást kértek volna az elszenvedett veszteségekért, az egykori bonapartisták szerették volna átmenteni befolyásukat, a vállalkozók üzleteik nyugodt folytatásában reménykedtek, a dinasztia pedig olyan alkotmány elfogadtatásában volt érdekelt, amely az 1791es nehézségek megismétlődését eleve kizárta. 1814-ben tehát az új uralkodó, XVIII. Lajos (1814-1824) kierőszakolta a Charte consritutionelle (Alkotmányos charta) elfogadását, tehát alkotmányos kormányzást vezetett be Franciaországban. Angol mintára kétkamarás parlament alakult, mindazonáltal a királyi jogköröket a lehető legszélesebbre szabták. Az új alkotmány elismerte a törvény előtti egyenlőséget, a közös teherviselést, biztosította a polgári szabadságjogokat, beleértve a sajtószabadságot és a vallás szabad gyakorlását is, noha a katolikus vallást államvallássá nyilvánította. Törvényesítette a nemzeti javak újbóli felosztását, s a békesség kedvéért mind az ancien régime, mind a napóleoni korszak nemessége megtarthatta címeit. Az uralkodó rendelkezett a végrehajtó hatalommal, ő volt a hadsereg főparancsnoka, hadat üzenhetett, s ő terjeszthette elő a törvényjavaslatokat is. A törvényhozó hatalom megoszlott az uralkodó és a parlament között. Az eddig ismertetett rendszerből logikusan következett a szűk körű választójog. Ebben a helyzetben három jól megkülönböztethető politikai csoportosulás jött létre. Az ún. ultraroyalisták XVIII. Lajos utóda, a későbbi X. Károly (1824-1830) körül gyülekeztek, és fő céljuknak a nemesség kárpótlását és kiváltságaik visszaszerzését tartották. Az independensek Constant de Rebeque vezetésével az 1789-ben kiharcolt liberális elvekért, míg a dogmatikusok François Guizot irányításával az alkotmányos monarchiáért szálltak síkra. 1815 augusztusában a politikai terror eszközeivel is élve olyan képviselőket választottak, akiknek több mint a fele régi rendbeli nemes volt. Az uralkodó azonban elutasította a régi rend fanatikus híveiből álló Hit Lovagjai nevű szélsőséges szervezet követeléseit. A forradalmároktól, illetve a bonapartistáktól megtisztították az államgépezetet, kivéve persze Fouchét, ő a király befolyásos tanácsadója maradt, és szerepet játszott az ultraroyalisták háttérbe szorításában. Ennek érdekében XVIII. Lajos 1816-ban feloszlatta a képviselőházat, és kikényszeríttette egy mérsékeltebb irányvonalú képviselőház létrejöttét. Új választási törvény lépett életbe, és lehetővé tették az emigránsok hazatérését is. A Decazes-kormány 1818-ban elérte a megszállt francia helyőrségek kiürítését, és azt, hogy Franciaországot visszavegyék az európai nagyhatalmak közé. X. Károly fiának, Berry hercegnek a meggyilkolása miatt korlátozták a választójogot, és megszigorították a cenzúrát. X. Károly, az új uralkodó 1824-ben a régi időkre emlékeztető katolikus szertartással szenteltette fel magát királlyá. Megszavaztatta a forradalom alatti emigránsok kárpótlását, és mindent elkövetett a katolikus egyház franciaországi restaurációja érdekében. Az új kurzus támogatói részben az ultraroyalisták, részben a mérsékelt alkotmányos királyság hívei voltak, de mindkét csoport önmagában is eléggé megosztott volt. Visszahívták a jezsuita rendet, nagy missziókat szerveztek országszerte, s a törvény erejével büntették a szentségtörést. Az iskolákat lényegében egyházi felügyelet alá helyezték, tovább korlátozták a választásra jogosultak számát. A francia társadalom módosabb rétegeit nyugtalanította a belpolitikai egyensúly hiánya. Elégedetlen földbirtokosok, egykori katonatisztek és bonapartisták kávéházakban nyíltan vitatták az eseményeket, noha a rendőrség szemmel tartotta őket. A bonapartisták 1821-ben elveszítették vezetőjüket, így az ellenzék számíthatott rájuk. Két történész, Adolphe Thiers, majd François Mignet feldolgozták a francia forradalom történetét, előbbi ráadásul még politikai pályára is lépett. Az 1830-as forradalmat többek között a Thiers szerkesztésében megjelenő National című lap készítette elő. Az ellenzék az 1820-as évek második felében egyre határozottabban lépett fel. Először csak a választásra jogosultak névjegyzékét akarták összeállítani, majd az adófizetés megtagadására szólították fel a lakosságot. 1829. augusztus 8-án Jules Polignac herceget, a misztikus, vallásos politikust bízta meg az uralkodó a kormányalakítással. Az új kormányban a régi rendszer hívei az ellenforradalmi terrort és az 1815-ös vereséget testesítették meg a franciák szemében. Maga a kormányfő igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy 1827-ben a liberálisok jelentős sikereket értek el a választásokon, s többségbe kerültek. 1830ban szintén választások voltak, méghozzá kétszer is, de mindkétszer a kormány ellenzéke győzött. X. Károly abból indult ki, hogy ha engedményeket tesz, azzal elindítja a forradalmat. Ezért az alkotmány előírásainak megfelelően kihirdette a rendkívüli állapotot, megszigorította a cenzúrát, és feloszlatta a képviselőházat. A szavazásra jogosultak számát a végletekig csökkentette: már csak a leggazdagabb 23 ezer polgár, zömében nemesek vehettek részt a választásokon. A liberálisok meglehetősen óvatosan fogalmazott utcai plakátokon ellenállásra szólították fel az embereket. Eredetileg békés tüntetésre gondoltak, de a párizsiak 1830. július 26-29-én, "három dicsőséges nap alatt" megdöntötték X. Károly uralmát, aki lemondott, majd Angliába emigrált. A királyi adminisztráció összeomlott, a katonaságot a barikádharcok késztették meghátrálásra, néhány nap alatt hatalmi vákuum alakult ki. Thiers kérésére Lajos Fülöp, a dinasztia orléans-i ágának képviselője foglalta el a trónt (1830-1848). A francia forradalom veteránját, La Fayette-et ismét a Nemzeti Gárda parancsnokává választották. Rajta kívül még Talleyrand is támogatta az új rendszer létrejöttét az egykori forradalmárok közül. Az új polgárkirálynak, aki egykor a jakobinus klubnak is tagja volt, majd dezertált a francia hadseregből, természetesen hozzá kellett járulnia az alkotmány módosításához, s az első lépések közé tartozott a trikolór visszaállítása is. Az első forradalom túlélőinek ünneplése és Lajos Fülöp népszerűsége azonban gyorsan elenyészett. Az alkotmány megváltoztatásával, a katolikus államvallás eltörlésével, a miniszteri felelősség ismételt törvénybe iktatásával és a választási cenzus leszállításával 300 frankról 200 frankra, nem volt mindenki maradéktalanul elégedett. A választójog így is lényegesen szűkebbre volt szabva, mint Angliában az 1832-es reformot követően. A választójoggal

366

rendelkező réteg ugyan szilárdan támogatta a rendszert, de a köztársaságpártiak és a szavazati jogon kívül rekedtek elégedetlenkedtek. A vidéki bizottságok, amelyek nemrégiben még X. Károly ellen agitáltak, újraéledtek. A fővárosban egymást érték a tüntetések, hol az egykori miniszterek felelősségre vonását, hol magasabb munkabéreket vagy éppen a gépek betiltását követelve. A lyoni munkások két felkelése (1831, 1834) végleg megszakította az 1830-as idilli hangulatot. Mivel a népi társaságokban a republikánusok és a kézművesek kezdtek egymásra találni, az egyébként egyre brutálisabban fellépő hatalom 1834-ben betiltotta a népi társaságokat és az összes egyesületet. A köztársaságiak egyes képviselői emigráltak, mások háttérbe húzódtak. 1840-ben hazaszállították Napóleon hamvait. A későbbi III. Napóleon hívei két ízben is bonapartista felkelést robbantottak ki: 1836-ban Strasbourgban, majd 1840-ben Boulogne-ban. Louis Bonaparte Napóleont (1808-1873) mind a két ízben elfogták, de 1840-ben megszökött börtönéből, és Angliába menekült. A bonapartizmus az idő előrehaladtával egyre komolyabb kihívást jelentett a polgárkirályság számára. A rendszer a politikai elnyomás, mindenekelőtt a rendőrség hatásos munkája mellett a gazdasági életbe való beavatkozással is igyekezett fenntartani a társadalmi élet nyugalmát. Hatalmas közmunkákon, elsősorban vasútépítéseknél foglalkoztatták a munkanélkülieket. A kormány legbefolyásosabb tagja François Guizot volt, aki közoktatási, majd külügyminiszterként, végül pedig miniszterelnökként szolgálta a rendszert. Nevéhez fűződött többek között az elemi iskolai törvény megalkotása is. A rendszert egyre nagyobb mértékben átható konzervativizmus, amely elsősorban a nagypolgárságnak kedvezett, valamint a minden képzeletet felülmúló korrupció egy hamis stabilitás látszatát keltették. Charles de Tocqueville francia történetíró találó jellemzése szerint a francia kormány egy korrupt részvénytársasághoz hasonlított, amely anyagi előnyök segítségével vesztegette meg választóit. A vagyonosodás és gazdagodás bűvöletében élő Guizot határozottan elutasította a társadalom jelentős részének politikai integrációját, továbbá a szociális reformokat, s ezzel megteremtette egy újabb forradalom kitörésének lehetőségét. A bankárok uralmát biztosító rendszer az 1840-es évek közepén a gazdasági válság egyre nyilvánvalóbb jeleit mutatta. A tőzsdei spekuláció árfolyamzuhanáshoz vezetett, s a szénbányászatnak, valamint a kohászatnak is egyre nehezebb évei voltak. 1846-ban a mezőgazdaság is mélyponton volt: burgonyavész pusztított, s a búza ára is magasba szökött, magával húzva a kenyér árát is. Thiers, érezve a politikai feszültségeket, a választásra jogosultak számának kiterjesztését javasolta, de a kormányfő (Guizot) elutasította javaslatát. A mérsékelt ellenzék erre megtartotta 1847. július 7-én az első reformbankettet, amelynek irányítása azonban rövidesen az Alexandre Ledru-Rollin vezette republikánusok kezébe került. A különböző csoportokra oszló munkásságot és kispolgárságot Louis Blanc az állami munka biztosításának jelszavával fogta egybe. A kormány betiltotta az 1848. február 19-re tervezett reformbankettet. Három nappal később, amint azt a francia történelemben már megszokhattuk, kitört a forradalom. A franciaországi változások hátterében a gazdaság lassú fejlődése állt. Ezt a változást gyakran összevetik az angol fejlődéssel, noha néhány tényező eltérő. Ilyen például a szállítási lehetőségek vagy a nyersanyagok elhelyezkedése, ami indokolttá tehette, hogy a francia gazdaság kezdetben a termelés hagyományos keretei között próbálta fokozni teljesítményét. A népesség növekedésének hátterében a járványok megszűnése (kivéve a kolerát, pl. 1832-ben) és az egyre többet termelni képes mezőgazdaság állt. Ez utóbbi 1846-1847-ben kicsit megingott, s az élelmezési nehézségek hozzájárultak a küszöbön álló forradalom kitöréséhez. Franciaország Angliánál lényegesen nagyobb kiterjedésű ország, így a közlekedés átalakulásában a vasútnak sokkal nagyobb szerep jutott, mint a szigetországban. Az utak és a csatornák építését követően Franciaországban is a vasútépítés jelentette a szállítás és a közlekedés modernizálásának legfontosabb lépését. Az 1830-as évek elején épültek ki az első vonalak, a Rhône és a Loire folyók között. Mivel a törvényhozás a vasútépítési kedvezmények megadását a maga körébe vonta, ez lehetővé tette egy Párizs központú, racionálisan felépített hálózat kialakítását. Az 1842-es vasúti privatizáció a maga korrupt mivoltában támogatta a kormány klientúrájának kiépítését is. A század közepén Franciaországban lényegesen kevesebb vasút épült meg, mint a szintén kontinentális Poroszországban. A francia vasútépítés csak a 19. század második felében büszkélkedhetett nagyobb ütemmel. A polgárkirályság különösen igyekezett a bankárok kedvében járni. Jacques Laffitte, a Francia Bank kormányzója 1830-ban még a kormányfői széket is elfoglalhatta, hasonlóan más bankárokhoz, akik szintén élvezhették a tekintélyuralmi kormányok vezetésének előnyeit. Az ipari köröknek meg kellett elégedniük az alárendelt szereppel. Az ipar a század első felében szintén lassan fejlődött, amit részben az magyarázhat, hogy a döntően kisparaszti gazdaságokra épülő francia mezőgazdaság nem támaszthatott jelentős keresletet az ipari termékek iránt. A falusi lakosság az összlakosságnak még a 19. század közepén is több mint háromnegyed részét tette ki, s csak Párizs, Lyon, valamint néhány iparváros a Loire és más folyók mentén, illetve a kikötővárosok (pl. Marseille) fejlődése volt viszonylag gyors. A bankügyi forradalom az ún. letéti bankházaknak köszönhető (pl. Rothschild-bankház). A nagy tőkeberuházást igénylő ipari befektetésekbe részvények segítségével a társadalom szélesebb rétegeit is megpróbálták bevonni.

7.3.4. A Német Szövetség és Poroszország A német társadalom a 19. században lépett az ipari forradalom korszakába. A Német Szövetség lakosságának lélekszáma az 1816-os 29,8 millióról, 1864-re 45,3 millióra nőtt. Poroszország könyvelhette el a legnagyobb növekedést (10,4 millióról 19,3 millióra), de nőtt a lakosság lélekszáma a Német Szövetséghez tartozó osztrák területeken is (8,7 millióról 12 millióra). A folyamat okait Angliához és Franciaországhoz hasonlóan a jobb táplálkozásban, a járványok visszaszorításában, végül a házasságkötések szaporodásában jelölhetjük meg. A

367

nagyvárosokban élők száma itt is robbanásszerűen nőtt, Bécs lakossága például 1800-1871 között 247 ezerről 843 ezerre, Berliné pedig 172 ezerről 826 ezerre. A nemességnek itt is választ kellett adnia az új kihívásokra: a hivatali értelmiség egyre nagyobb szerepére, a kapitalista piacgazdaság kialakulására, valamint azokra a társadalmi mozgalmakra, amelyek le akarták bontani a hagyományos társadalmi struktúrákat. Politikailag már sokkal bonyolultabb volt a helyzet. A Német Szövetség szervesen illeszkedett Metternich politikai elképzeléseibe, amelyet olyan politikai szlogenekkel szokás jellemezni, mint a restauráció, a legitimitás vagy a konzervatív szolidaritás. Maga a Német Szövetség ugyan részben sértette ezeket az alapelveket, mindenekelőtt a restauráció elvét, hiszen Napóleont megelőzően nem létezett, de Metternich fő célkitűzése Napóleon legyőzését követően nem is annyira ezen jelszavaknak a valóra váltása volt, mintsem inkább a nagyhatalmak egyetértésével, "összhangzásával" biztosítani az új európai rend fenntartását. Ezt a célt szolgálták a Napóleon leverését követően aláírt szerződések, s ezért vették vissza a nagyhatalmak 1818-ban oly sietve maguk közé Franciaországot. Metternich azért utasította el a nemzeti mozgalmakat, illetve a liberális törekvéseket, mert szerinte azok mind az Osztrák Császárságot, mind pedig az európai egyensúlyt veszélyeztették. A Német Szövetség azonban, amint arra korábban már utaltunk, nem foglalta magában sem Poroszország, sem pedig az Osztrák Császárság teljes területét. Ebben ugyanis csak a korábbi Német-római Szent Birodalomban is részt vevő területek kerültek be. Így kimaradt Poroszország esetében Kelet-Poroszország, illetve a megszerzett lengyel területek, a Habsburg Birodalom esetében pedig az itáliai tartományok, a Magyar Királyság, az Erdélyi Nagyfejedelemség és Galícia. Ebből fakad az általunk tárgyalt időszak megnevezésének is a nehézsége. Németország mint egységes állam nem létezett. Poroszország és az Osztrák Császárság mellett viszont még további német államok is fennálltak. A Német Szövetség pedig nem fedte le a két nagy német hatalom teljes területét. A Német Szövetség elleni tiltakozás, a német nemzeti állam iránti igény főként a német egyetemi inúságot kerítette hatalmába. A csalódott egyetemisták 1815-től kezdődően diákszövetségeket hoztak létre, és a "Tisztesség, szabadság, haza" jelszavával csatlakozásra szólították fel társaikat. 1815-ben Jénában alakult meg az első ilyen egyesület, de hamarosan Tübingenben, Heidelbergben, Lipcsében, Berlinben, Kielben, Halleban, Gießenben és Königsbergben is hasonló szervezetek jöttek létre. Az egyesületek tagjai ünnepélyes alkalmakkor vörös hajtókával és arany tölgyfalevéllel díszített fekete katonai kabátot hordtak, amelyet piros-fekete-sárga szalagokkal díszítettek, emlékezve a Napóleon ellen küzdő lützowi önkéntes diákok egyenruhájának színeire. A diákszövetségek taglétszáma hamarosan meghaladta a nyolcezer főt, ami komoly társadalmi erőt kölcsönzött a szervezeteknek. 1817. október 18-án került sor a wartburgi ünnepélyre, amelyet a lipcsei népek csatájának, illetve a reformáció kezdetének az emlékére szerveztek. Ezt a rendezvényt a hallgatók kihasználták arra, hogy a német egység és a szabadság gondolatkörét népszerűsítsék. A többségében protestáns német államokból érkezett kb. ötszáz egyetemi hallgató előtt liberális beállítottságú professzorok tartottak hazafias tartalmú beszédeket. Egy jénai egyetemista összefoglalta követeléseiket: egységes Németország, alkotmányos monarchia, törvény előtti egyenlőség, esküdtszék, sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság. Egy radikális kisebbség megkezdte az általuk németellenesnek és reakciósnak tartott jelképek elégetését (Code Napóleont, a csendőrség szabályzatát, August von Kotzebue könyvét, A német birodalom történetét), valamint a katonai jelképeket (egy copfot, egy tizedes kabátját stb.). Ezt követte a Német Szövetség alapokmányának és más konzervatív okmányoknak az elégetése. Metternich már 1818-ban megpróbálta a német egyetemek önállóságát korlátozni, de a porosz reformpolitikusok, August von Hardenberg báró és Wilhelm von Humboldt megakadályozták a tervezett intézkedéseket. 1819. március 23-án a már említett konzervatív írót, Kotzebue-t, aki kigúnyolta a hallgatókat – és különben a cár ügynökének tartották –, meggyilkolta egy diák. A tettest kivégezték, s a merénylet lehetőséget adott Metternich számára, hogy a diákszervezetekkel szemben keményebben is felléphessen. Az 1819. augusztus 6tól 30-ig ülésező karlsbadi konferencia, amelyen a két német nagyhatalmon kívül további négy állam vett részt, döntést hozott egy Mainzban felállítandó központi vizsgálóbizottságról, amelynek legfontosabb feladatává "a demagógok üldözését" tették. Betiltották a diákszervezeteket, bevezették a cenzúrát minden húsz ívet el nem érő sajtótermékre, beleértve az újságokat is, az egyetemekre állami biztosokat rendeltek ki, akik jelentést tettek a tanárok és a hallgatók politikai magaviseletéről. Metternich maga is tisztában volt a konferencia jelentőségével, és élete egyik legfontosabb eseményének nevezte azt a forradalmak elhárításának szempontjából. Az elnyomó politika ezáltal mindenekelőtt Poroszországban és az Osztrák Császárságban volt hatékony. A rendőrség még a prédikációkat is ellenőrizte, a gießeni liberálisokat letartóztatták, hasonlóan Friedrich Ludwig Jahnhoz, aki korábban a francia uralom ellenében megalapította a tornamozgalmat. Menekülnie kellett Joseph Görres újságírónak is, aki annak idején a Napóleont legélesebben bíráló lapot, a Rheinischer Merkurt megalapította. A karlsbadi határozatokat a Német Szövetség is magáévá tette, ennek ellenére az egyes államok eltérő mértékben hajtották végre azokat. A németek által lakott területek közül azok ugyanis, amelyek korábban a Rajnai Szövetséghez tartoztak, egymás után kaptak alkotmányt. Nassauban már 1814-ben, Weimarban 1816-ban, Bajorországban és Badenben (utóbbi a délnémet liberalizmus fellegvárra lesz majd a későbbiekben) 1818-ban, Württembergben 1819-ben és végül HessenDarmstadtban 1820-ban. Ezekben az államokban nem értelmezték szigorúan a Metternich által kikényszerített rendszabályokat. Más országokban, mindenekelőtt Poroszországban, ahol a földesurak kártalanítására tett kísérleteket követően az alkotmány bevezetésére tett kísérletek nem jártak sikerrel, az elnyomó rendszabályoknak vasszigorral érvényt szereztek. Az 1830-as párizsi forradalom, a lengyel felkelés, a belga alkotmány létrejötte meggyengítette mind a két német nagyhatalmat, mind pedig a Német Szövetség konzervatív erőit. A megmozdulások hatására a lakosság a 30-as évek

368

elején alkotmány kiadását kényszerítette ki Szászországban, Braunschweigben és Hessen-Kasselban. Az 1831-es politikai nyugtalanság miatt 1833-ban IV. Vilmos hannoveri uralkodó is kénytelen volt hozzájárulni egy mérsékelten liberális alkotmány bevezetéséhez. Ennek szellemében minden önálló egzisztenciával rendelkező polgár és paraszt megkapta a választójogot. Utóda viszont 1837-ben felfüggesztette az alkotmányt. Ezen változás hátterében a hannoveri király, Ágost Ernő és Metternich megegyezése állt. Az osztrák és porosz politikai nyomás miatt a göttingeni egyetemről elbocsátottak hét egyetemi tanárt, akik tiltakoztak az alkotmány felfüggesztése ellen. A rendeknek azonban a konzervatív nyomás ellenére sikerült megállapodniuk az uralkodóval egy kompromisszumban, így az alkotmányt 1840ben ismét életbe léptették. Metternich nemcsak a háttérben tett erőfeszítéseket, hogy az elszabadult szellemet visszaerőltessék a palackba. A németek elégedetlensége a fennálló rendszerrel szemben nyilvánvalóvá vált az 1832. május 27-én megrendezett hambachi ünnepségen is, ahol két liberális újságíró több tízezres hallgatóság előtt a szabad, egységes Németországról tartott beszédet. Amikor 1833. április 3-án néhány német diák puccsot kísérelt meg Frankfurtban (megrohanták az őrtornyot és meghúzták a vészharangot), Metternich ismét a kemény kéz politikájával válaszolt (bécsi miniszteri konferencia). Poroszország viszont a "demagógok" üldözése ellenére a 30-as évek közepén új utakra lépett. Miközben ugyanis Poroszországban a legkeményebb eszközökkel igyekeztek elfojtani a liberális és nemzeti megmozdulásokat, a gazdasági életben, beleértve a szabályozást is, döntő változások történtek. Vesztfália és a Rajnavidék megszerzése ugyanis gazdaságilag fejlett területekhez juttatta az országot, ahol ráadásul jelentős mennyiségű nyersanyagot is bányászhattak. Az eltérő fejlettségű nyugati és keleti tartományok egységes gazdasággá fejlesztése azonban nem ígérkezett könnyű feladatnak, ráadásul a két országrész közé ékelődő Hannover, Braunschweig, HessenKassel, illetve Waldeck megakadályozta, hogy a két országrész területi egészet alkosson. A harmincnyolc különféle német vámrendszer eltörlése érdekében alapította meg Friedrich List közgazdász a Kereskedelmi és Ipari Egyletet. Metternich határozott rosszallása ellenére 1828-ban sorra jöttek létre vámegyezmények a különböző német államok között. Württemberg Bajorországgal, Poroszország Hessen-Darmstadttal lépett szövetségre, ami válaszlépésként életre hívta a Középnémet Kereskedelmi Szövetséget (Hannover, Oldenburg, Braunschweig, a türingiai államok és Szászország). Ez a megállapodás viszont nyilvánvalóan hátrányos volt a poroszok számára, akik felismerve a vámunió politikai előnyeit, megkezdték a közlekedési útvonalak kiépítését mind Bajorország, mind Szászország felé. 1831-ben sikerült közvetlen területi összeköttetést létrehozni Bajorország nyugati és keleti területei között, mivel Hessen-Kassel csatlakozott a porosz vámtarifarendszerhez. A középső német államokkal, majd Bajorországgal kötött megállapodások az 1834. január 1-jén létrejött német vámunió (Zollverein) erejét bizonyították, amelyben Poroszország vezető szerepe vitathatatlan volt. A Zollverein már megalakulása pillanatában tizennyolc államot és huszonhárommillió lakost tömörített, s tagjainak sorában egyre inkább a porosz tallér vált az elfogadott fizetőeszközzé. Hamarosan Baden, Nassau és Frankfurt is megadta magát a gazdasági túlerőnek. Az északi német államok létrehozták a maguk gazdasági közösségét (Steuerverein), így Hannover, Oldenburg, Braunschweig és a szebb napokat is megélt Hanza-városok megpróbáltak ellenszegülni a Zollvereinnek, de voltak olyan államok is, amelyek még őrizték gazdasági különállásukat. Az Osztrák Császárság kívül maradt a vámszövetségen, és így, noha politikai értelemben továbbra is a Német Szövetség vezető ereje maradt, gazdasági téren egyre inkább Poroszország kezébe került az irányítás. A gyors demográfiai változások, illetve a termelési formák átalakulása az 1830-as évekre a német társadalom ipari társadalommá átalakulásának kezdetét jelezték. Az útépítési programok biztosították a Zollverein későbbi kialakulásának lehetőségét, a Rajnán megjelentek az első gőzhajók, s Franciaországhoz hasonlóan a vasút megjelenése új, gyorsabb ütemet szabott az egész gazdaság fejlődésének. Az első vasútvonalat Nürnberg és Fürth között már 1835ben megnyitották, de nagyobb jelentősége volt az 1837-ben átadott Drezda-Lipcse vonalnak. Hiába figyelmeztettek az orvosok arra, hogy a nagy sebesség káros az egészségre, a vasút diadalútját német területeken sem lehetett feltartóztatni. 1842-ben Poroszországnak már 2800 km vasútvonala volt, ami a vasútépítés rendkívül gyors menetét tanúsítja. Sorra alakultak a gyárak, amelyek felváltották a korábbi bedolgozói rendszert. Az átalakulás tehát megkezdődött, noha az 1848-as forradalmak előestéjén Poroszország még mindig döntően agrárország maradt, igaz, olyan agrárország, amelyben már megkezdődött az ipari forradalom. A Zollverein megalakítása ellenére a márciusi forradalmat megelőző időszakban Németország alig volt több, mint egy földrajzi fogalom. A Rajna-vidék iránt támasztott francia igények azonban az 1840-es évek elején ismét felrázták a német közvéleményt. Nikolaus Becher rajnai dala (Das Rheinlied), amely szerint a franciák nem vehetik birtokukba "a szabad német Rajnát", villámgyorsan ismertté vált a németek lakta területeken. Heinrich Hoffmann von Fallersleben, a német nyelv és irodalom tanára ekkor írta meg a Németek dalát (Lied der Deutschen), amelyben a németek összefogása és Németország megteremtése mellett szállt síkra ("Deutschland, Deutschland über alles" – Németország, Németország mindenek felett). Ez a vers 1922 óta a német nemzeti himnusz, 1952 óta pedig harmadik versszaka ("Egység és jog és szabadság...") a Német Szövetségi Köztársaság himnusza. Miközben Metternich továbbra is a kemény irányvonal híve maradt, és IV. Frigyes Vilmos is vonakodott bevezetni az alkotmányt, mégis újabb és újabb gesztusokat tett az ellenzék felé. Amnesztiát adott a "demagógok"-nak, s mintegy nemzeti jelképpé formálta a kölni dóm 1842-es építési ünnepét, valamint a birodalom ezeréves fennállásának 18421843-ban megrendezett ünnepségeit. 1847-ben, hosszas vonakodás után szánta el magát az egyesített tartományi gyűlés összehívására, ahol nem sikerült biztosítania az új vasútépítésekhez szükséges hozzájárulást. Legközelebb csak 1848. március 6-án, a párizsi forradalmat követően járult hozzá a gyűlés szabályszerű összehívásához.

369

7.3.5. Az Osztrák Császárság Az Osztrák Császárság a napóleoni háborúk következtében jelentősen átalakult. Területeinek egy részét elveszítette, amelyekért csak részben sikerült kárpótlást szereznie. 1815-től azonban egészen az 1850-es évek végéig stabilizálódott a monarchia birtokállománya. Ide tartozott Tirol-Vorarlberg, Salzburg, Felső- és Alsó-Ausztria, Csehország, Morvaország és Szilézia, már ami az utóbbiból megmaradt. Galíciához még a 18. században hozzácsatolták Bukovinát, mely így elvesztette tartományi rangját. Az Osztrák Császárság részének tekintették az uralkodók, illetve a bécsi politikusok a rendi önállóságát megőrző Magyar Királyságot, illetve az Erdélyi Nagyfejedelemséget is, de az érintettek ezt vonakodtak elismerni. Az itáliai birtokokat, beleértve a kárpótlásként megkapott Velencét is, Lombard-Velencei Királyság néven egyesítették, de két tartományra osztották. 1816-ban Dalmácia, amelyet szintén a területi veszteségekért cserébe kaptak meg, önálló tartomány lett, s ugyanebben az évben jött létre az ún. Illír Királyság (Karintia, Krajna, Isztria és Horvátország déli területsávja), amelytől azonban Fiumét, illetve bizonyos horvát területeket 1822-ben visszacsatoltak a Magyar Királysághoz. 1846-ban a Krakkói Köztársaság bekebelezésével a monarchia kismértékben növelni tudta területét. Ez a felsorolás is bizonyítja, hogy az Osztrák Császárság, noha ekkoriban zárt területi egységet alkotott, politikailag rendkívül sok, különálló részből állt. A politikai megosztottságot erősítette, hogy a Habsburg Birodalomnak csak egy része volt a Német Szövetségbe tagolva. Gazdaságilag belső vámhatárok szabdalták a birodalmat, s akkor még nem szóltunk a nyelvi, kulturális, vallási sokszínűségről, mely további árnyalatokkal gazdagította ezt a rendkívül összetett képet. Egy 1843-as becslés szerint a birodalom lakossága 1843-ban 29,08 millió főt számlált, amelyből a szlávok 15,5 millió, a németek 6,9 millió, a magyarok 5,3 millió, a románok 1 millió, az olaszok pedig 350 ezer fővel részesedtek. Csehország lakosságának több mint egyharmada volt német, a Magyarországon élők többsége pedig nem volt magyar anyanyelvű. Ez a nemzeti megosztottság eleve megkérdőjelezte, hogy az Osztrák Császárság ki tudja-e majd a jövőben használni azt, hogy végre zárt területi egységet alkothatott. A birodalom kormányzata – már csak összetétele miatt is – meglehetősen bonyolult rendszer volt. Szemben NagyBritanniával, ahol az uralkodó nem vagy csak kismértékben avatkozhatott a kormányzati ügyekbe, a Habsburg Birodalomban az uralkodó volt a kormányzati tevékenység irányítója, illetve összehangolója. Az általunk tárgyalt korszakban I. Ferenc (1792-1835) és I. Ferdinánd (1835-1848, a magyar trónon V. Ferdinánd) uralkodott. Utóbbi, szellemi adottságainál fogva, nem volt képes irányítani birodalmát, ami komoly bonyodalmakhoz vezetett. I. Ferenc viszont a francia forradalomból és az ún. jakobinus összeesküvésekből azt a következtetést vonta le, hogy a rendszeren nem tanácsos változtatni. Uralkodása idején jelentős befolyásra tett szert a császár személyes irodája is (kabinet). Még Mária Terézia szervezte meg az uralkodó tanácsadó szerveként működő államtanácsot. A legfontosabb birodalmi ügyek (hadügy, pénzügy, külügy) összehangolása érdekében hozták létre a Kabinetminisztériumot, majd a miniszteri konferenciát. A külügyek irányítása a Házi Udvari és Állami Kancelláriára maradt, vezetője 1821-től Metternich volt. A hadügyeket az Udvari Haditanács, a pénzügyeket az Udvari Kamara irányítása alatt intézték. 1835. március 2-án, 67 éves korában halt meg I. Ferenc. Február 28-án kelt végrendeletében három személyt nevezett meg, mint akiknek egyfajta kormányzótanácsot kellene alkotniuk, hogy a kormányzásra képtelen új uralkodó helyett a szükséges döntéseket meghozzák. A császári családot két főherceg, Ferenc Károly és Lajos képviselte. A harmadik személy Metternich volt, akivel kapcsolatban Ferenc arra kérte utódját, hogy ugyanazzal a bizalommal legyen iránta, mint amilyennel ő volt, és ne hozzon határozatot politikai ügyekben, beleértve a személyi döntéseket is, anélkül, hogy előzőleg ne tanácskozna vele. Az uralkodó tanácsadó szerve, az államkonferencia (Staatskonferenz) azonban nem működött zökkenőmentesen. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az uralkodó még 1826-ban Franz Kolowrat grófot állam- és konferenciaminiszterré nevezte ki, miközben az államkonferencia elnöke Metternich lett. Kolowrat I. Ferenc halálát követően vonakodott megválni hatalmától, ami főként a birodalom belügyeinek irányítására terjedt ki. 1835. március 4-én Kolowrat és Metternich között heves vita zajlott, amelynek során előbbi visszavonulással fenyegetőzött. Az összetűzés eredményeként Kolowrat megtartotta a belügyek fölötti befolyását, míg Metternich továbbra is a külügyeket irányította. Lajos főherceg közvetített kettőjük között, Ferenc Károlyról pedig már szó sem esett. Metternich tisztában volt politikai vereségének jelentőségével. Utódának, Karl Ficquelmont grófnak így foglalta össze a történteket: "Minisztériumom és én kifelé képviseltük az osztrák államhatalmat, miközben a belügyekben terjedt az üresség. Így váltam... chimaerává, szellemi lénnyé, test nélküli szellemmé, egy ügy képviselőjévé, amelynek létezni kellett volna, amely azonban már nem létezett." Ezen kormányzati struktúrába tagolódott be néhány szakigazgatási szerv (Legfelső Igazságügyi Hivatal, Rendőrminisztérium), illetve néhány területi illetékességű kormányszerv: a Magyar Királyi Kancellária, az Erdélyi Kancellária, az örökös tartományok vonatkozásában pedig az Egyesített Udvari Kancellária. A rendőrség jelentős szerepét szinte minden Habsburg Monarchiáról szóló feldolgozás kiemeli, tegyük hozzá, nem alaptalanul. A rendőrség egyre nagyobb szerepet játszott a politikai életben, s az 1817-ben rendőrfőnökké kinevezett Josef Sedlnitzky gróf vezetésével főként a liberális és forradalmi eszméktől óvták az alattvalókat. Ehhez a tevékenységhez nyújtott segítséget egy meglehetősen szigorú cenzúra, amely az alattvalók ellenőrzését lehetővé tette. A Habsburgok állama 1815-öt követően valóban rászolgált a "rendőrállam" megnevezésre. Ezt a sokszínű birodalmat elsősorban bürokratikus centralizációval próbálták meg összetartani. Még ez sem érvényesülhetett azonban egyformán a birodalom valamennyi részében. Magyarország és az Erdélyi Nagyfejedelemség megőrizte állami önállóságát a rendszeren belül. A napóleoni háborúkat követően a bécsi politikusok megkísérelték a magyarok önállóságának korlátozását, de már 1825-ben kénytelenek voltak visszatérni a rendi dualizmushoz és a magyar törvények tiszteletben tartásához. Magyarországgal ellentétben a birodalom nyugati fele nem rendelkezett

370

alkotmánnyal, ugyanakkor csak a Lombard-Velencei Királyságban volt korszerű közigazgatási rendszer, a birodalom többi részében a nemesi önkormányzat az állami felügyelet mellett továbbra is fennmaradt. Hivatalosan továbbra is jozefinista elveket képviselt a kormányzat, az egyház szigorú állami felügyeletéről nem volt hajlandó lemondani, de a társadalmi reformoknak már nyoma sem volt az állami elképzelések között. Ráadásul még ez a visszafogottabb jozefinizmus sem érvényesülhetett mindenütt maradék nélkül. A Magyar Királyi Kancellária ellenállása miatt például a szerzetesekkel kapcsolatos reformok egy része nem terjedt ki Magyarországra. A papképzésen és a középiskolákon viszont az állam továbbra is szigorúan rajta tartotta a szemét, különösen a tankönyvek tartalmát és a tanmeneteket ellenőrizték szigorúan. A kormánypolitikában mindössze két területen lehet ebben az időszakban a mérsékelt liberalizáció jegyeire bukkanni. Az igazságügy területén tovább korlátozták az úriszékek hatáskörét, a hadügyben pedig könnyítéseket vezettek be az egyébként igencsak gyűlöletes katonai szolgálattal kapcsolatban. A jogalkotás területén mind a büntetető (1803), mind pedig a polgári törvénykönyv (1811) kiállta az idők próbáját. A monarchia számára az idő előrehaladtával mind a liberális, mind pedig a nemzeti követelések egy esetleges elszakadás veszélyét idézhették föl. A lengyel függetlenségi törekvések központja Krakkó volt mint szabad város. 1846ban Galíciában kitört a lengyel nemesség felkelése, amely egy önálló lengyel állam létrehozását tűzte ki célul. A mozgalom főként a parasztság ellenállása miatt bukott el, íntó példát szolgáltatva ezzel többek között a magyar nemesi reformereknek. Nem volt könnyű a Habsburgok helyzete Itáliában sem. Hadseregük jelentős részét eleve a LombardVelencei Királyságban kellett állomásoztatniuk. A függetlenségi Párti ellenzék főként Lombardiában volt erős, Velence egyfajta átmeneti helyzetben volt, a másik szélső pontot pedig Dél-Tirol jelentette, ahol az elszakadás hívei lényegesen kisebb erőt képviseltek, mint Lombardiában. Az osztrák uralom itáliai népszerűtlenségét jelezte, hogy már 1847-ben felkelések törtek ki Meseinában és Reggióban, Ferrarát pedig megszállták a császári csapatok. A peremterületek mellett a monarchia belső területei is egyre bizonytalanabbá váltak. A csehek a cseh államjog visszaállítását követelték, s noha nem utasították el az Osztrák Császárság fenntartását, hiszen abban egyfajta védelmet láttak mind Poroszországgal, mind Oroszországgal szemben, a meglévő politikai szerkezetet elégtelennek tartották (Frantisek Palacky). A szlovák nemzeti mozgalom még főként belső küzdelmeivel volt elfoglalva (nyelvharc), de Ján Kollár pesti evangélikus lelkész szláv kölcsönösségről kialakított elgondolása erősítette a szláv népek összetartozásának tudatát. A magyarok a reformkorban (1830-1848) kiharcolták a magyar nyelv államnyelvvé nyilvánítását, és sorozatos társadalmi, gazdasági és jogi reformok segítségével előkészítették egy modern, polgári Magyarország megteremtésének a lehetőségét. A konzervatívok Magyarországon egyre inkább az udvarra támaszkodtak, ami, tekintettel arra, hogy az ország lakosságának többsége nem volt magyar anyanyelvű, sajátos politikai helyzetet teremtett. A magyarok főként azért tartottak a szláv nemzeti mozgalmaktól, mert azokban, néha alap nélkül is, Oroszország hatalmi igényinek támogatóit (pánszlávizmus) vélték felfedezni. A magyarok törekvéseinek ellensúlyozására szóba jöhető román, szerb és horvát mozgalmak közül a horvát ígérkezett a leghatékonyabbnak. Egyrészt a horvát nemzet létét – történeti okoknál fogva – a magyarok sem vitatták, másrészt a határőrség, amelyet a bécsi haditanács irányított, kellő fegyveres hátteret is biztosított egy esetleges fellépéshez. Aggasztó volt viszont birodalmi szempontból a Ljudevit Gáj által terjesztett ún. illírizmus, amely szerint a horvátok az illír nép leszármazottaiként hivatottak a politikai egység megteremtésére a délszláv népek körében. Noha Kolowrat hajlott a horvátok felhasználására a magyarokkal szemben, 1843-ra győzött Metternich racionális álláspontja, miszerint egyetlen nacionalizmusnak sem szabad engedményeket tenni. A délszláv szervezkedés lehetőségei ezzel időlegesen beszűkültek. Még az osztrák-német tartományok sem voltak politikai tekintetben egyneműnek nevezhetőek. A keleti tartományokban a polgárság megerősödésével együtt terjedtek a liberális eszmék, míg a nyugati-alpesi tartományokban továbbra is a konzervatív szellem volt az uralkodó. Ez a fajta nyitottság azonban nem terjedt ki a kormányra. Bécsben még a katolikus megújulás olyan jelentős alakjait is gyanakodva figyelték, mint Klemens Maria Hofbauer, akinek hatása az osztrák katolicizmus megújulása szempontjából nem volt elhanyagolható. A birodalom gazdaságpolitikája főként a bevételek növelésére, illetve az államháztartás egyensúlyának helyreállítására törekedett. A napóleoni háborúkat követő gazdasági változások közepette, a deflációs politika ellenére a költségvetés rendszeresen deficittel zárult, ezért az állam minduntalan kölcsönökre szorult, melyet többnyire a Salomon Rothschild által 1820-ban alapított Rothschild-bankház nyújtott vagy közvetített. A Mária Terézia által bevezetett konvencionális forint jó minőségű, ezüstalapú valuta volt, de a francia háborúk szorításában papírpénzt is kibocsátottak, melynek az árfolyama állandóan esett. Csak az Osztrák Nemzeti Bank 1816-os megalapítása hozott némi nyugalmat a pénzpiacon. Mint arra már utaltunk, a monarchia a külföld felé egyetlen vámterület volt (noha az itáliai tartományokat csak 1826-ban csatolták az egységes vámterülethez), és a Zollverein létrejöttekor az Osztrák Császárság nem csatlakozott a német vámunióhoz. A monarchián belül is létezett azonban egy vámhatár, amely a Lajta két oldalát választotta el egymástól. Az osztrák gazdaság szempontjából döntő jobbágykérdésben nem történt jogi változás az 1848-as forradalom előtt. Fokozatosan elterjedtek viszont az új termelési eljárások, például a vetésforgó, amely a paraszti gazdaságokban is kiszorította a háromnyomásos gazdálkodást. Az állam a megnövekedett igények miatt egyre jobban odafigyelt az erdőgazdálkodásra is. A kontinentális zárlat következtében fejlődésnek indult a cukoripar, s Morvaországban és Sziléziában a répacukor feldolgozására szakosodott gyárak hosszabb ideig fennmaradtak. A söripar is ebben a korszakban lendült fel: a sváb származású Anton Dreher megszerezte a schwechati sörfőzdét, s Graz mellett,

371

Puntigamban is jelentős üzem jött létre 1838-ban. A mezőgazdasági modernizáció ugyanakkor szinte teljesen érintetlenül hagyta az ország nyugati, hegyvidéki körzeteit, továbbá Galíciát és Bukovinát. Utóbbi területeken megmaradt a nyomáskényszer és a külterjes állattartás. Az oszrák-cseh tartományok lényegében a nyugat-európai fejlődés menetét követték, Tirol és Vorarlberg kivételével, ahol továbbra is a szabad paraszti gazdaságok voltak a meghatározóak, míg a birodalom keleti tartományai a nyugati résznél gazdasági szempontból fejletlenebbek voltak. A nehézipar a nyugat-európaihoz képest csak megkésve alakult át, a stájerországi hagyományos központok nem korszerűsítették termelésüket, így lemaradásuk egyre nőtt. A monarchia más részeiben (így Magyarországon is) inkább a század közepén jelentek meg a modern kohók. Ezzel együtt is a század közepére fokozatosan elterjedtek az angol acélgyártás technikai vívmányai. A csehországi fejlődés ugyan megelőzte az osztrák tartományokét, de azért jelentős gépgyárak voltak többek között Bécsben, Bécsújhelyen és Neukirchenben is. A fegyvergyártás hagyományos központja Steyr volt, Právaliban pedig sínt is gyártottak. A konkurenciaharcot persze megsínylette a birodalom egyes részeinek gazdasági fejlődése: Magyarországon a textilipar, míg az osztrák tartományokban a Duna-vidéki üvegipar maradt el a vetélytársakétól. Sok külföldi szakember települt a térségbe, míg az osztrák származású mérnökök jelentős szerepet játszottak a csehországi, illetve a magyarországi ipar fejlesztésében. A gyáralapítók közül fokozatosan szorultak ki a nemesek, és adták át helyüket a polgári származású vállalkozóknak. Szilézia elvesztése egyúttal azt is jelentette, hogy a kiesett ipari kapacitásokat pótolni kellett. Részben ez áll a csehországi és az alsó-ausztriai textilipar fellendülésének hátterében. A selyemipar hagyományosan erős volt Lombardiában, Dél-Tirolban és Görzben is. A gyapjúipar is gyorsan fejlődött, főként Vorarlbergben és FelsőAusztriában. Az új ipari központok kialakulása megváltoztatta a lakosság szerkezetét, amint arra Bécs lélekszámával kapcsolatban már utaltunk. A szállítás forradalma az 1840-es években kezdődött meg az Osztrák Császárságban. Sorra adták át a vasútvonalakat, s 1848-ban Bécset már Hamburggal is közvetlen vasúti pálya kötötte össze. A monarchia más területein (így Magyarországon is) ebben az időszakban adták át az első gőzvasutak pályáit. Az osztrák tartományok vezető exportcikke 1848-at megelőzően a textilipari termékek közül került ki, még akkor is, ha a belső vámokkal védett örökös tartományokban működő textilipar sokkal többet szállított a magyarországi piacra, mint külföldre. A magyarországi ellenzék érthetően sérelmezte a honi ipar fejlesztésének elhanyagolását, és különböző társadalmi akciókkal próbálta meg felzárkóztatni a hazai ipart. A napóleoni háborúk után az egyetemek politikai felügyeletének keretei között szigorúan ellenőrizték az egyetemi polgárokat és oktatókat. Így sok tudós kolostorokban, levéltárakban és könyvtárakban dolgozott. A történetírás mint "nemzeti" tudomány számos jelentős személyiséggel képviseltette magát: gondoljunk csak a stájerországi Josef Hammer von Purgstallra, a cseh Frantisek Palackyra vagy a magyar Horváth Mihályra! Tartományi múzeumokban olvasóegyletek jöttek létre, majd 1847-ben – Hammer von Purgstall fáradozásainak eredményeként – megalapították az Osztrák Tudományos Akadémiát. 1848. január 2-án Metternich aggodalmak közepette vetette papírra gondolatait. 1847-et a legbolondabb évnek minősítette mindazon esztendők közül, mióta a politika színpadán megfigyelőként és szereplőként jelen volt. Nem kételkedett afelől sem, hogy az új év sok szempontból tisztázni fogja az európai erőviszonyokat. Ami 1848-ban bekövetkezett, az Metternich legsötétebb várakozásait is messze felülmúlta.

7.3.6. Itália Itáliában a bécsi kongresszus határozatai nyomán visszaültették a legitim uralkodókat trónjaikra. A legitimitás mellett a Habsburgok befolyását is növelni akarták, főként a család másodszülött fiágát illető utódlás által. Helyreállították a nagy hagyományokkal rendelkező Egyházi Államot is. A pápaság befolyása jóval túlterjedt Itálián, ezért röviden ki kell térnünk a történetére. A 19. század első felében a katolikusok döntő többsége még Európában, azon belül is az Osztrák Császárságban, illetve Franciaországban élt. Franciaország ideiglenes háttérbe szorulásával Ausztria befolyása erősödött, s ez végig érezhető a Szentszék politikájában a 19. század első felében. VII. Pius, miután visszatért Rómába, ahol a nép lelkesen fogadta, ismét Ercole Consalvit nevezte ki államtitkárának, aki a bécsi kongresszuson nemcsak az Egyházi Állam visszaállítását érte el, hanem nemzetközi jogi védelmet is biztosított a pápaságnak. Rugalmas politikai elveinek segítségével, mellyel a kúriában nem aratott osztatlan sikert, megkezdte az egyes államokkal a megegyezésre törekvő tárgyalásokat, jelentős mértékben hozzájárulva ezzel a katolicizmus európai restaurációjához. Az Egyházi Állam konkordátumot kötött 1815-ben Toscanával, 1817-ben Bajorországgal, Franciaországgal és Piemonttal, 1818-ban a Nápolyi Királysággal és Oroszországgal, 1821-ben Poroszországgal és az ún. felső-rajnai államokkal. Consalvi halálát (1824) követően jött létre a megegyezés Hannoverrel, Luccával, Hollandiával és Svájccal. Az egyház újjászervezése főként Franciaországban és a francia forradalom által sújtott német területeken volt fontos. Franciaországban a katolikus egyháznak széles körű jogokat biztosítottak, de a francia társadalom többsége nehezen viselte az államvallás ismételt bevezetését, és 1830-at követően az államvallási státust meg is szüntették. Amint a francia háborúk kapcsán már említettük, 1803. február 25-én a Reichstag rendkívüli bizottságának határozata minden egyházi birtokot világi kézbe juttatott a Rajna bal partján, Mainz kivételével. Huszonkét érsekség, nyolcvan apátság és több mint kétszáz kolostor ment veszendőbe, az egyház elvesztette tizennyolc egyetemét, és teljesen elszegényedett. Ráadásul a protestáns államok, főként Poroszország tudatosan elnyomták a katolikus kisebbséget. Ezeken az

372

állapotokon javítottak a konkordátumok, amelyek következtében Poroszországban az 1820-as évek elején a pápaság újjászervezte a püspökségeket. Az egyházi élet reorganizációjának fontos lépését jelentette 1814-ben a jezsuita rend visszaállítása. A rend teljes körű megszüntetésére nem is került sor. II. Katalin cárnő nem engedte meg Oroszországban a feloszlatást kimondó pápai bréve kihirdetését, így az ortodox országban a jezsuita kollégiumok tovább működhettek a katolikus kisebbség körében. A francia forradalom és az azzal együtt járó szekularizáció tükrében a pápai kúriában és a katolikus fejedelmek körében is egyre többen pozitívan értékelték a feloszlatott rend tevékenységét. Ferdinánd pármai herceg kérésére már 1793-ban egy jezsuita noviciátus jöhetett létre a hercegségben. Erre a pápai udvarba különböző országokból megindult a kérvények sora, amelyek a rend visszaállítását kérték. Válaszként VII. Pius 1801. március 7-én kelt brévéjében (Catholica fidei) hivatalosan is elismerte a rendet. 1803-ban Angliába és Írországba, 1804-ben a Nápolyi Királyságba, 1805-ben pedig az Amerikai Egyesült Államokba térhettek vissza a jezsuita atyák. Mivel Napóleon fogságba vetette a Pápát, a rend hivatalos európai elismerésére Napóleon bukásáig várni kellett. 1814. augusztus 7-én a római Il Gesùban kihirdették a rend ismételt megalapítását kimondó bullát. VII. Pius halálát követően, 1823-ban az osztrákbarát és konzervatív XII. Leót (1823-1829) választották meg pápának. Egyházpolitikájában ingadozott a konzervatív kúriai körök és a Consalvi által kezdeményezett rugalmasabb politika folytatása között. Utóda, a már megválasztásakor is súlyos beteg VIII. Pius (1829-1830) csak húsz hónapig uralkodott. 1831-ben, ötvennapos konklávé után, a katolikus nagyhatalmak (Osztrák Császárság, Franciaország, Spanyolország) vétóit követően végül XVI. Gergelyt választották meg a bíborosok pápának. Ő teljesen a metternichi rendszer híve volt, így mind a katolikus lengyelek 1830/31-es felkelését, mind pedig a belga és francia liberális katolikusok szervezkedését rossz szemmel nézte. Államtitkárai szintén a konzervatív kúriai körök képviselői voltak. A pápaságnak a liberális eszmékkel való egyre nyíltabb szembefordulása megosztotta a hívőket. Belgiumban például a liberálisok szövetséget kötöttek a szintén elnyomott katolikusokkal a protestáns, abszolutista és hollandtámogató politikát folytató I. Vilmos (1815-1840) ellen. A protestantizmust támogató iskolapolitika, majd a holland hivatalos nyelv bevezetése miatt először petíciókkal tiltakozott a belga lakosság, majd 1830-ban felkelés tört ki Brüsszelben, amely Belgium függetlenségének és semlegességének garantálásához, majd 1831-ben a belga liberális alkotmány elfogadásához vezetett. A belga katolikusok küzdelmének elutasításán túlmenően szabadelvű körökben Európa-szerte negatív visszhangja volt a pápa lengyelpolitikájának is. A nyílt pápai szembehelyezkedés a katolikus lengyel felkelőkkel 1830-1831-ben egyre radikálisabb irányba sodorta az európai katolikusok liberális csoportját. A liberális katolicizmus, vagyis a liberalizmus és a katolicizmus elveinek összehangolására tett kísérletnek a legnagyobb, ugyanakkor tragikus alakja a francia Félicité Lamennais, aki pályáját a konzervatív katolikusok között kezdte, s miután pappá szentelték, a vallási közömbösségről írt négykötetes esszéjében (Essai sur l' indifférence en matiére de réligion) elkeseredetten támadta a katolicizmussal szemben akár a legkisebb kételyt is megfogalmazó tanításokat, mint amelyek anarchiához és ateizmushoz vezetnek. Ugyanakkor Lamennais egyre inkább ellenezte a katolicizmus felhasználását politikai célokra. Az oktatás állami monopóliumáról kiadott 1828-as rendeletek Franciaországban megvonták a jezsuitáktól az oktatás jogát, ráadásul a pápa a francia püspököktől nyíltan követelte az uralkodó támogatását ebben a kérdésben. Lamennais erre válaszként követelte az állam és az egyház elválasztását, a konkordátumokra épülő szentszéki politika elvetését és a belga katolikusok példájának a követését. 1830 októberében megjelenő Jövő című lapjának fejlécén már a sokatmondó "Dieu et la liberté" (Isten és a szabadság) mottó volt olvasható. Ez a lap már többek között a teljes lelkiismereti és vallásszabadság, a sajtószabadság és az egyesülési szabadság mellett lépett fel. Lamennais és szerkesztőtársai a lengyel kérdés miatt fordultak szembe mind Lajos Fülöppel, mind pedig XVI. Gergely pápával. 1832-ben tevékenységük elítélésére született meg a "Mirari vos arbitramur" kezdetű pápai enciklika, amely elítélte a vallási közömbösséget (a felekezeti indifferentizmust). A pápai megnyilatkozás szerint az újítók célja, hogy az isteni egyházat pusztán emberi intézménnyé formálják át. Az indifferentizmusnak, azaz a "a közömbösségnek ebből a legposhadtabb forrásából ered az a képtelen és tévelygő nézet, jobban mondva dőreség, hogy a lelkiismeret szabadságát bárkinek tulajdonítani kell, és arra bárki jogot formálhat". Lamennais-tól kikényszerítettek egy feltétlen hódoló nyilatkozatot, de a szakítást ezzel már nem lehetett megakadályozni. A meghurcolt pap elvesztette hitét, és fokozatosan a forradalom hívévé vált. Paroles d'un croyant (Egy hívő beszédei) című romantikus munkájában már élesen elítélte a fejedelmeket, akik véleménye szerint hátráltatják a szabadság és az igazságosság érvényre jutását. Válaszul a pápa 1834-ben már név szerint is elítélte munkáját, amelyet a forradalomra történő felhívásként értelmezett. Lamennais ugyan szakított az egyházzal, de hatása rendkívüli volt a katolikus értelmiség körében. A liberális katolicizmus gyorsan terjedt Európában. Franciaországban többek között Charles Montalembert, Itáliában Vincenzo Gioberti, Németországban Ignaz Döllinger, Magyarországon pedig Eötvös József báró politikai gondolatait befolyásolták a liberális katolicizmus eszméi. A Pápai Államot nem lehetett figyelmen kívül hagyni az olasz egység kialakulása kapcsán sem. Vincenzo Gioberti az olasz államok konföderációjának megteremtését javasolta a pápa vezetésével. A katolikus hagyományokból erőt merítő reformok sorozata, nem pedig az erőszak vagy a külföld segítsége vezetne el Olaszország egyesítéséhez. Az olasz egységmozgalom (risorgimento) egyik nagy hatású művének szerzője tehát a Pápai Államban reménykedett. Ez a remény megsokszorozódott az 1848-as forradalmakat megelőzően, amikor a mérsékelt irányvonal hívének tartott IX. Piust (1846-1878) választották meg pápának. Itália-, sőt Európa-szerte reménykedtek a politikai foglyoknak amnesztiát adó új pápában az olasz egység hívei, éppen úgy, mint az egyházi reformokat hirdető liberálisok. A Pápai Állam politikájával szemben Itália más országaiban egyre erőteljesebben hallatták hangjukat az olasz egyesítés, illetve a liberalizmus hívei is. A fő problémát a félsziget politikai megosztottsága jelentette, amelyet Metternich az európai nagyhatalmak segítségével igyekezett megerősíteni. A kis és közepes államok (Pármai-Piacenzai

373

Hercegség, Modenai Hercegség, Toscan Nagyhercegség, Luccai Hercegség) mellett, leszámítva az Osztrák Császársághoz csatolt Lombard-velencei Királyságot, egyre nagyobb szerepet játszott a nemzeti uralkodóházzal (Savoyai-ház) rendelkező Piemonti Királyság. A bécsi kongresszus megnövelte területét (Genovai Köztársaság), s hadserege jelentős befolyásra tett szert az államon belül. Az uralkodó, Károly Albert (1831-1849) reformjainak sorában 1847-ben bevezette a sajtószabadságot, így nem csoda, hogy az olasz értelmiség egy része Piemonttól várta az olasz egység megteremtését (Cesare Balbo). A Nápolyi Királyságot Napóleon leverését követően a spanyol Bourbonok kapták meg. Az olasz hazafiak titkos szövetsége, a carbonarik (tulajdonképpen: szénégetők) már 1820-ban alkotmányt kényszerített ki az uralkodótól. Mialatt Szicília megpróbált kiválni a királyságból, a nemzeti mozgalom átterjedt Piemontra is, s a lázongásoknak csak az osztrák katonai beavatkozás vetett véget. 1831-ben ismét egész Itália forrongott, újra felkelések robbantak ki (Modena, Parma, Romagna), amelyeket azonban a konzervatív osztrák katonai erők újra levertek. Giuseppe Mazzini az 1830-as évek elején emigrációban alapította meg a Giovine Italia (Ifjú Itália) nevű titkos szervezetét, amelynek céljául a nemzet egyesítését és belső megújítását tűzte ki. Az itáliai helyzet bizonytalanságára mi sem jellemzőbb, mint hogy az 1848-as forradalmi hullámot éppen ezen a félszigeten, közelebbről Palermóban, egy 1848. január 12-én kirobbant felkelés indította el.

7.3.7. Spanyolország és Portugália Az egykor szebb napokat megélt Spanyol Királyság a francia megszállás alatti hősies harca ellenére sem tarthatta meg az 1812-ben életbe léptetett liberális, ún. cádizi alkotmányát, hanem a nagyhatalmak óhajának megfelelően a Bourbonházból származó VII. Ferdinánd által vezetett restaurációs politika fogságában vergődött. Az uralkodó mind a francia megszállás kiszolgálóit, mind pedig a cádizi alkotmány híveit kegyetlenül üldözte. A konzervatív restaurációnak ugyanakkor nem elhanyagolható tömegbázisa volt, hiszen a konzervatív kurzus ismételt bevezetése a nemzeti függetlenség helyreállításával kapcsolódott össze. Az 1814. május 4-én kihirdetett alkotmány megszüntette az egykamarás törvényhozó testületet, a cortest, és visszaállította a kötelező céhtagság mellett az állami kézben lévő inkvizíciót. A kormány dolgát nehezítette a reménytelen külpolitikai helyzet is: az amerikai spanyol birtokok minden erőfeszítés ellenére fokozatosan elvesztek. Az abszolutizmusokat gyakran fenyegető államcsőd elől a kormány az egyházi birtokok kisajátításával és eladásával próbált megmenekülni, ami persze az egyház ellenállásába ütközött. Miután a gazdasági reformok sorra kudarcot vallottak, s időközben az emigránsok is hazatérhettek, 1820-ban Cádizban lázadás tört ki, amely a liberális alkotmány helyreállításához és a cortes ismételt összehívásához vezetett. A király jobb híján felesküdött az új alkotmányra, a kormány pedig, amely az újonnan szervezett nemzeti milíciára is támaszkodhatott, mérsékelt földreformot hajtott végre. Megreformálták az oktatást is, de ezek a reformok, továbbá a türelmetlen egyházpolitika a püspöki kar és a katolikus tömegek ellenállásába ütköztek. Már 1821-ben felkelés tört ki a liberális kormányzat ellen, melyhez 1822-ben a Szent Szövetség erői is csatlakoztak. A francia beavatkozás ismét restaurálta VII. Ferdinánd abszolút uralmát, az alkotmányt és a reformokat visszavonták, a liberális katonai és politikai vezetőkkel pedig keményen leszámoltak. Az uralkodó számára további nehézségeket jelentettek az 1830-as forradalmak, illetve felkelések is. Az öröklés is kérdésessé vált, hiszen a kijelölt utód, a későbbi II. Izabella (1833-1868) királynő uralmát az uralkodó öccse, Károly herceg kétségbe vonta. A fiatal uralkodó helyett egyelőre az özvegy María Cristina irányította régensként az országot, ami viszont a negyven évig húzódó karlista háborúk nyitánya lett. Miután María Cristina 1841-ben kompromisszumot kötött a karlistákkal, azaz Károly herceg híveivel, a tizenhárom éves infánsnőt 1843-ban nagykorúvá nyilvánították, és II. Izabella néven trónra emelték. Ezzel a gyakori katonai puccsok és polgárháborúk ellenére egy viszonylag mérsékelt politikai irányvonal vette kezdetét Spanyolországban. A karlista veszély a liberális alkotmány visszaállításához vezetett (1835, 1837). Feloszlatták a Mestát, az ibériai állattenyésztők nagy hatalmú érdekvédelmi szervezetét, megkezdték (igaz, többször felfüggesztették) az egyházi földek kiárusítását, s feloszlatták a szerzetesrendek többségét. Mindezek a lépések jelentősen átalakították a társadalmat is. Az 1830-as években már érzékelhetőek voltak az ipari forradalom kezdeteire jellemző jelenségek: a textilipar gyors fejlődése (Barcelona), illetve a szénbányászat és a vaskohászat fellendülése. A gazdasági változások és a társadalmipolitikai reformok hatására a katolikus egyház elszegényedett, s így az egyháziak létszáma is jelentősen csökkent. Visszaesett a parasztság aránya is, és megjelentek a modern rétegek: az ipari munkásság és a polgárosodó nemesség is. A Portugál Királyság lakossága még a spanyoloknál is hősiesebben harcolt Napóleon ellen. A szent szövetségi rendszerből azonban nem sok hasznuk származott. A brazíliai kereskedelem egyre inkább az angolokat gazdagította, s a királyi család is jobbára a biztonságosabbnak tűnő Brazíliában maradt. 1820-ban, egy sikeres felkelést követően a liberálisok kezébe került a hatalom. Összehívták az alkotmányozó gyűlést, amely liberális alkotmányt fogadott el (egykamarás nemzetgyűlés, a szuverenitás hordozója a nemzet), s ezt a Brazíliából visszatérő VI. János király is elismerte. Eközben elveszett Brazília: János király öccse, a kormányzó 1822-ben angol támogatással Brazília császárává kiáltatta ki magát. János király halálát és Mihály (1828-1830) trónra lépését az alkotmány konzervatív szellemű felülvizsgálata követte (kétkamarás törvényhozás, királyi vétójog). A brazil császár fia, II. Péter azonban Portugáliát is meg akarta szerezni, ezért Mihály halála után, 1832-ben partra szállt Portóban, s ezzel megkezdődött a "testvérek háborúja", amelyben a liberálisok kerekedtek felül. Az angol diplomácia a katolikus ordináriusok és a konzervatívok jelöltjével, Dom Miguel

374

portugál trónkövetelővel szemben Péter király tizenöt éves lányát, II. Maria de Gloriát (1834-1853) támogatta, aki el is foglalhatta a trónt. Még Mária trónra lépését megelőzően apja szekularizálta az egyházi birtokokat, és feloszlatta a kolostorokat. A politikai küzdelem ettől kezdve váltakozó sikerrel folyt a mérsékelt konzervatívok (regeneracionisták) és a liberálisok között. 1839-től kezdve bő egy évtizedre a regeneracionisták kerekedtek felül, de a politikai rendszer feszültségeit világosan megmutatta az 1846-os parasztfelkelés. Portugália gazdasága a napóleoni háborúk óta elmélyülő válsággal küzdött. A gyarmati kereskedelem csökkenő bevételeit az elszegényedett lakosságra kirótt adók nem tudták ellensúlyozni, ezért az államadósság évről évre nőtt. Az ipari forradalom az 1830-as években még csak éppenhogy elkezdődött, ekkoriban helyezték üzembe az első gőzgépeket, de az ipartelepek többsége egyelőre ezen új találmányok nélkül üzemelt. Jellemző, hogy a vasútépítés még Közép-Európában is hamarabb megindult, mint Portugáliában. A szűk belső piac akadályozta a gazdasági fejlődést, s a helyi különbségek is jelentősek voltak. A tengerpart, Lisszabon és Porto vidékén már a világi kultúra hódított, miközben egyes elmaradottabb területeken a lakosság 90 százaléka még analfabéta volt.

7.3.8. Oroszország I. Sándor cár (1801-1825), "Európa felszabadítója" saját hazájában is jelentős belpolitikai változásokat készített elő. 1802-ben megszervezték a szenátust és a minisztériumokat. Az uralkodó 1809-ben megbízta államtitkárát, Mihail Szperanszkijt, hogy tervezzen meg egy mérsékelt alkotmányreformot. 1810-ben megkezdődött ugyan a tervezet végrehajtása, a cár kinevezte az államtanács tagjait, amelynek feladata lett volna a választott birodalmi parlament (duma) által elkészített törvényjavaslatok véleményezése, de 1812-ben Szperanszkij megbukott és száműzetésbe vonult, s a konzervatív nemesség tiltakozásának hatására az állami élet reformja hosszú időre lekerült a napirendről. A Napóleon elleni honvédő háborút követően az uralkodó még egyszer kísérletet tett a reformok folytatására. Újabb tervezetek készítését rendelte el a jobbágyrendszer átalakítására, s a lengyel szejm 1818-as megnyitása alkalmával az alkotmányos rendszernek a birodalmába történő bevezetése mellett szólalt fel. I. Sándor tehát Oroszországban abszolutisztikusan, Lengyelországban viszont alkotmányosan uralkodott, ugyanakkor a balti országokban felszabadították a jobbágyokat. A bécsi kongresszussal kapcsolatban már említettük, hogy I. Sándor a misztikus keresztény és konzervatív eszmék felé fordult. Az európai forradalmi mozgalmak hatására támogatta Metternich külpolitikai törekvéseit, ha azok nem keresztezték Oroszország érdekeit. Ami a belpolitikát illeti, szigorították a cenzúrát és az oktatásügy ellenőrzését, a rendőrség pedig kíméletlenül fellépett az ellenzéki gondolatokkal szemben. A belpolitikában egyre inkább az uralkodó kegyencének, Alekszej Arakcsejev grófnak a befolyása érvényesült. Őt nevezték ki a cár kifejezett óhajára megszervezendő katonai telepek parancsnokává. Személyisége már-már sátáni vonásokat öltött a történetírásban, pedig, kétségtelenül kegyetlen természete ellenére, időnként vitathatatlanul pozitív lépéseket is tett, például számos tanintézetet alapított. A katonai telepek felállítását az abszolutisztikus államok gyakori betegségével, a krónikus pénzhiánnyal indokolták. Az Osztrák Császárságon belül megszervezett katonai határőrvidék orosz megfelelője, azon túl, hogy nem a határvidékre, hanem a nyugati kormányzóságok állami parasztjaira vonatkozott, embertelenségében messze felülmúlta az osztrákok által militarizált területeken bevezetett gyakorlatot. Az osztrák birodalomban a 17-18. században, 1627-től 1766-ig megszervezett határőrvidéken a föld a császáré volt, aki hűbérül átengedte azt az ott élő családoknak, az ott lakók viszont cserébe katonai szolgálattal tartoztak az államnak. A katonai szolgálat ugyan nagy terhet jelentett itt is, de az állam különböző infrastrukturális fejlesztésekkel megkísérelte ellensúlyozni a lakosság hátrányos helyzetét. Oroszországban is elhangzott a katonai vezetés részéről, hogy a telepeket a birodalom határánál kellene elhelyezni, de ezt a megoldást a cár elvetette. A másik, közvetlenebbül ható mintakép Poroszország volt. Gebhard Johann von Scharnhorst porosz hadügyminiszter a tilsiti béke rendelkezéseit többek között katonai telepek kialakításával próbálta egyensúlyozni: lakóhelyükön képezték ki a lakosságot (Landwehr). Oroszországban először 1809-ben próbáltak ilyen katonai telepet szervezni, a kísérletben részt vevő parasztság azonban elpusztult a kijelölt területek felé tartó úton. I. Sándor nem esett kétségbe az áldozatok miatt, sőt kijelentette, akkor is lesznek katonai telepek, "ha hullákkal kell is kikövezni a Pétervárról Csudovóba vezető utat". Az adott területekről ezt követően nem telepítették ki a lakosságot, hanem beolvasztották a seregbe. Minden birtokot, beleértve a nemesekét is, kisajátítottak. Mindent, az élet legapróbb részleteiig menően szabályoztak. A katonai kolóniák parasztságát a földművelés mellett állandó katonai gyakorlatozásra szorították. Több mint háromszáz embernek nemcsak a mezőgazdasági munkákat kellett parancsszóra elvégezni, de például házasodni (!) is csak utasításra lehetett. Kereskedelmi, illetve ipari tevékenységet tilos volt űzni. Az egész rendszer inkább emlékeztetett egy büntetőtelepre, mint egy kiképzőközpontra. Két vonatkozásban sem felelt meg a vele szemben támasztott elvárásoknak: ahelyett, hogy az állami források megtakarításához járult volna hozzá, rengeteg pénzbe került, s jól kiképzett katonák helyett a modern hadviselésben használhatatlan emberanyaggal látta el az orosz hadsereget, akik masírozni ugyan tudtak, de lőni már nem. A huszonöt esztendős, terhes szolgálat miatt a parasztok elhanyagolták a mezőgazdasági munkákat, mely alapjaiban rázta meg a termelékenységi mutatóival amúgy sem kitűnő orosz mezőgazdaságot. Európai ésszel nehéz megérteni ezt a rendszert. Az állam által felépített kincstári barakkokban négy családnak kellett példás rendben együtt élni, de a tűzhelybe tilos volt begyújtani, nehogy megrongálódjon. A kitűnő állapotú utakon tilos volt közlekedni, a folyók felett szép hidak íveltek át, de a telepeseknek a gázlókon kellett a folyókon átkelni. Ez a fajta üres formalizmus logikusan vezetett a krími háborúban (1853-1856) elszenvedett vereséghez.

375

A kormányzat egyre reakciósabb politikája csalódással töltötte el a katonatiszti kar egy részét, akik a francia háborúk alatt megismerkedtek a nyugati életformával. 1816 februárjában a politikai rendszerben csalódott katonatisztek szűk csoportja létrehozta a Honmentő Szövetséget, amelyben a konzervatív rendszer ellenfelei gyűltek össze. A hamarosan feloszlatott szövetség helyét a Közjó Társasága vette át, amelyben már egy katonai felkelés lehetőségéről is vitát folytattak. 1821-ben, miután már a hatóságok is megszimatoltak valamit, létrejött a mérsékeltebb Északi Szövetség Nyikita Muravjov, illetve a radikálisabb Déli Szövetség Pavel Pesztyel vezetésével. Mindkét csoport élén egy-egy gárdatiszt állt, mindkét csoport meg akarta dönteni a fennálló despotikus rendszert, alkotmányt akart adni az országnak, és fel akarta szabadítani a parasztságot. Muravjovot tervezete kidolgozása során többek között az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya befolyásolta. Az északiak alkotmányos monarchiában gondolkoztak, amely tucatnyi állam föderációjából állt volna. A választójogot magas cenzussal akarták összekötni, a parasztság felszabadítását pedig kezdetben föld nélkül, majd mérsékelt földosztással együtt képzelték el. A déliek viszont egy centralisztikusan irányított köztársaságot akartak megvalósítani, a férfiak vonatkozásában általános választójoggal és törvény előtti egyenlőséggel. Pesztyel politikai elképzeléseit (Russzkaja pravda) főként a francia forradalom jakobinusai ihlették. A földosztást az északiaknál radikálisabban, a nagybirtokok bevonásával akarták nyélbe ütni. 1825. november 19-én, egy megfázást követően váratlanul meghalt I. Sándor. A szervezkedés irányítói ki akarták használni az államigazgatásban keletkezett feszültséget, ami abból adódott, hogy a trónt nem Konsztantyin nagyherceg, hanem I. Sándor fiatalabb testvére, Miklós örökölte. Konsztantyin, aki boldog házasságban élt egy lengyel grófnővel, nem akarta vállalni az uralkodás felelősségét. Még 1822-ben lemondott a trónról, s a lemondást I. Sándor egy titokban tartott manifesztumban erősítette meg 1823-ban. Mikor I. Sándor meghalt, mindenki arra gondolt, hogy a Varsóban tartózkodó Konsztantyin követi a trónon. Konsztantyin viszont, a terveknek megfelelően, feleskette Varsót és az egész kongresszusi Lengyelországot I. Miklós hűségére. Szentpéterváron azonban nem mentek ilyen simán a dolgok. Mihail Miloradovics gróf, Pétervár katonai kormányzója Konsztantyin nagyherceg mellett foglalt állást, s közölte is Miklóssal, hogy milyen népszerűtlen a katonatisztek, illetve a gárda körében. Miklós erre felesküdött Konsztantyinra, aki viszont – amint arra fentebb már utaltunk – Miklósra esküdött fel, Lengyelországgal egyetemben. Mivel csak a hagyományos lovas postával tudott a két nagyherceg egymással érintkezni, a tárgyalások napokig elhúzódtak. Végül I. Sándor fiatalabb öccse, I. Miklós cár (1825-1855) uralkodóvá nyilvánította magát, és megkésve, 1825. december 14-én elrendelte a Konsztantyin nagyhercegre már esküt tett fővárosi hivatalnokok ismételt eskütételét. A később dekabristának nevezett szervezkedők katonai erejük felvonultatásával és eskümegtagadással akarták kényszeríteni a szenátust a rendszerváltozás elismerésére. Az Északi Társaság összeesküvő tagjai tehát december 14-én a Szenátus térre vezényelték a gárda néhány alakulatát, akik Konsztantyin cár védelmének tudatában (akire már fel is esküdtek) engedelmeskedtek a parancsnak. Az összeesküvők azonban terveiknek szinte egyetlen pontját sem tudták végrehajtani. A szenátus ugyanis letette az esküt, mire a felkelők, akik vezetőjük, Szergej Trubeckoj herceg, gárdaezredes nélkül megérkeztek a térre, nem tudván, mi tévők legyenek, a nagy hidegben több órán át tanácstalanul várakoztak. I. Miklósnak volt ideje, hogy összevonja megbízható katonai egységeit, mindenekelőtt tüzérségét. A négyszögben várakozó tisztek este néhány kartácslövést követően szétfutottak. Az új cár még aznap estére leverte a felkelést, szemben a 18. századi orosz uralkodókkal, akik ilyen esetekben nem tanúsítottak ellenállást. Néhány nappal később a csernyigovi ezred lázadását is könnyedén leverték. A mérleg: öt akasztás, százhúsz embert pedig hosszabb-rövidebb szibériai kényszermunkával büntettek. Az összeesküvésben részt vevő közkatonákat vagy vesszőfutásra ítélték, vagy átvezényelték a háború sújtotta kaukázusi vidékre. A parasztságot tudatosan kizáró, szűk körű összeesküvés éppen úgy megbukott, mint a szintén elitista közép-európai jakobinus mozgalmak. Az összeesküvők reális programjának a hiánya, illetve belső megosztottságuk tovább rontotta esélyeiket. A dekabrista felkelésnek szó szerint nagyobb lett a füstje, mint a lángja. A kivégzések, valamint a bírósági ítéletek sokkolták az orosz elitet. Az elítéltek előkelő családokból származtak, gárdatisztek, tehetséges és művelt fiatalok voltak. Oroszországban sokáig még a dekabristák nevét sem volt szabad kiejteni, a lengyel emigránsok viszont egész Európában elterjesztették hírüket. Az orosz társadalom nem tudta megbocsátani a cárnak a leszámolást, amit az eddigiek mellett az is magyaráz, hogy a dekabrista eszmék egyre népszerűbbé váltak Oroszországban. I. Miklós belpolitikájában meglehetősen despotikus volt, noha nem zárkózott el teljesen a változtatásoktól. Bizottságot nevezett ki a lehetőségek feltérképezésére, de a javaslatokból többnyire semmi sem lett. Mivel a cár sem vitatta, hogy a jobbágyrendszert át kellene alakítani, kancelláriájának 5. ügyosztálya, élén Pavel Kiszeljov tábornokkal 1826-ra kidolgozta az állami parasztok viszonyainak szabályozásáról szóló rendeletet, amely alig javított valamit a jobbágyság helyzetén, de igazgatásukat kétségkívül korszerűsítette. Mihail Szperanszkij is újra színre lépett: vezetésével rendezték sajtó alá az oroszországi törvények teljes gyűjteményét, amelyet az I. Miklós alatt megszületett törvények kiadása követett. A kancellária néha a minisztériumokkal párhuzamosan, néha inkább azok fölé rendelve működött. Leghírhedtebb osztálya az 1826. június 3-án életre hívott 3. ügyosztály, a politikai rendőrség volt, amely egy jól sikerült újítással az egész országra kiterjedő titkos ügynöki hálózatot hozott létre az állampolgárok (beleértve az emigránsokat is) ellenőrzésére. A 3. ügyosztály és a csendőrhadtest parancsnokává Alekszandr Benkendorf bárót nevezték ki, aki egykor egy szabadkőműves páholy tagja is volt Pesztyellel egyetemben, de az uralkodó trónra lépésekor tanúbizonyságot tett feltétlen hűségéről. Kortársai szerint műveletlen volt és felületes, jószerével még írni-olvasni sem tudott rendesen, amit

376

I. Miklóshoz hajmeresztő franciasággal írt levelei is alátámasztanak. Német arisztokrata volt, akit szinte divattá vált gyűlölni, noha a 20. század orosz rendőrfőnökei némileg elhomályosították tevékenységének negatív megítélését. Az állampolgárok ellenőrzését szolgálta az országos hatókörű cenzúrahivatal is. Az 1826-os cenzúratörvény kiemelte, hogy a cenzoroknak nemcsak a lázító munkákra kell figyelniük, hanem mindazon tevékenységekre is, amelyek gyengíthetik a kormányt, illetve a hivatalokat megillető tiszteletet. A szellemi, irodalmi élet ellenőrzése ezek után nem lehetett kérdéses. Az elvárások kiterjedtek az emberek viselkedésére, megjelenésére is. A szlavofilek egyik korai képviselője, Konsztantyin Akszakov például arra a merészségre ragadtatta magát, hogy szakállt akart növeszteni, miként a parasztok tették. Vesztére, erre ugyanis nem kapott engedélyt, tekintettel ősi nemesi származására. 1837-ben Pavel Kiszeljov irányításával megalakult az állami vagyont felügyelő minisztérium. A roppant méretűvé duzzadó bürokratikus apparátus (1847-ben már 61 548 fő) növekedésével egyenes arányban nőtt a korrupció. A rosszul fizetett hivatalnokok, a bonyolult szabályozás miatt csak kenőpénzzel lehetett az ügyeket gyorsan elintézni. Az állami hivatalnokok lassan átvették az orosz nemesség feladatait és nem utolsósorban mentalitását is. Ahogy nőtt a tisztviselői kar, úgy kezdte gyűlölni a "csinovnyikokat" az orosz társadalom felvilágosult része, többek közt azért is, mert a németek számarányukat messze meghaladva vettek részt az államigazgatási munkában. 1830-1831-ben Oroszország nem tudta Európában eljátszani azt a szerepet, melyet magára vállalt. Logikus lett volna ugyanis, hogy az 1830-as forradalmak elfojtására ismét orosz csapatokat vessenek be. Ezt azonban megakadályozta a lengyel felkelés. Lengyelország, amelynek nagyobb részét Oroszországhoz csatolták, alkotmányos állam volt, s ez biztosította az alapvető emberi szabadságjogokat, beleértve a sajtó- és a személyi szabadságot, valamint a tulajdon szabadságát. Kétkamarás törvényhozásának alsóházát (szejm) cenzusos választójog alapján választották, felsőházának (szenátus) tagjait az uralkodó nevezte ki. A végrehajtó hatalmat az orosz cár által kinevezett helytartó, 1830-ban Konsztantyin nagyherceg ellenőrizte. Miután 1830-ban olyan hírek terjedtek el Varsóban, hogy a cár a lengyel hadsereget akarja a francia, illetve a belga forradalom ellen bevetni, november 29-én a kadétiskola növendékei elfoglalták a helytartó palotáját, majd a fegyvertárat is. Noha a nemesség egyes vezetői a tárgyalásos rendezést tartották előnyösebbnek, a Joachim Lelewel vezette radikálisabb ellenzék ezt megakadályozta. Hosszas viták után a szejm meghirdette a nemzeti felkelést, majd 1831. január 25-én kimondták a Romanov-ház trónfosztását. Adam Czartoryski herceg vezetésével új koalíciós kormány alakult. Az osztrolenkai vereséget követően Ivan Paszkevics tábornok orosz csapatai Varsó felé nyomultak. Az új lengyel fővezér, Henryk Dembiński tábornok az orosz túlerő elől Varsóba vonult vissza, amelyet 1831. szeptember 8-án elfoglaltak az oroszok. A felkelést leverték, Paszkevics mint helytartó a felkelés résztvevőit szigorúan felelősségre vonta. Lengyelek ezrei menekültek külföldre. Az emigráció központja Párizs lett, de az emigránsok erősen megosztottak voltak: a konzervatívokat ("fehérek") Czartoryski herceg, a demokratákat ("vörösök") Lelewel próbálta meg összefogni. Lengyelország a felkelést követően elvesztette alkotmányos különállását a birodalmon belül. Az organikus statútum 1832-ben Lengyelországot gyakorlatilag egy orosz tartomány rangjára süllyesztette. A lengyel hazafiak reménye ezt követően Krakkó volt, amelyet azonban az 1846-os felkelés után az Osztrák Császárság annektált. I. Miklós korában egyébként nem csak a lengyelek érzékelhették a birodalom erejét. Az orosz állam határozottan terjeszkedett a Kaukázus és Kazahsztán felé (harc a csecsenekkel), majd a negyvenes évektől a Bajkálon túli területek és a Távol-Kelet felé is. A közoktatási rendszer kiépítése (egy- vagy kétosztályos elemi iskola, négyosztályos gimnázium) a 19. század elején kezdődött el. Ennek ellenére még a városlakók többsége is analfabéta volt. A 18. században alapított moszkvai egyetem után további egyetemek jöttek létre (Pétervár, Kazany, Harkov), de autonómiájukat I. Miklós uralkodása alatt felszámolták. Viszont ekkor vette kezdetét az orosz irodalom nagy korszaka. Puskinnak, az orosz romantika legnagyobb alakjának a művei már egyfajta átmenetet jelentettek a realizmus felé, s aligha véletlenül állapította meg Dosztojevszkij, hogy az orosz írók mindnyájan "Gogol köpönyegéből" bújtak elő. A realizmus képviselőjének, Nyikolaj Vasziljevics Gogolnak a halála előtti megtérése már egy újabb szellemi küzdelemnek, a nyugatosok és a szlavofilek vitájának lett a része. A 30-as években létrejött nyugatosok mozgalma a Nagy Péter cár által kijelölt úton akart továbbhaladni, s Oroszország lemaradását a nyugat-európai mintát követve akarta behozni. A nyugatosok Visszarion Belinszkij irodalomkritikus és Alexandr Herzen hatására rövid idő alatt önálló szellemi mozgalommá formálódtak. A szlavofilek, például Kosztantyin Akszakov vagy Alekszej Homjakov ezzel szemben az orosz fejlődés sajátszerűsége mellett érveltek. A "rokkant lelkű Nyugattal" Szemben a szlavofilek a pravoszlávfa, az egyeduralom és a népiség összeolvasztásából a német romantikus filozófia hatására új nemzeti ideológiát szerkesztettek. Eszerint Nagy Péter előtt harmóniában élt az orosz nép faluközösségeiben, s ezt a harmóniát az erőszakolt nyugati mintájú reformok bontották meg. Az individualista, csupán felszínesen (külsőleg) szabad nyugati népek csak harcot hoztak a világra. Ezzel szemben a valódi (belső) szabadsággal felruházott orosz pravoszláv nép hozza majd el az igazi békét, Krisztus szeretetét a világnak. A vita bizonyos áttételekkel ma is folytatódik, de nagyon figyelemre méltó, hogy a korabeli ellenfelek egy dologban mindig egyetértettek: abban, hogy Oroszországnak egyedi, különleges küldetése van a világtörténelemben.

7.3.9. A Balkán-félsziget A Balkán-félsziget 19. századi történetét alapvetően meghatározta az Oszmán Birodalom gyengülése, amely már nem volt képes a különböző szeparatista mozgalmakat elnyomni sem Arábiában, sem pedig európai birtokain. A nemzeti mozgalmak sorozatosan robbantottak ki felkeléseket az elavult birodalom különböző pontjain, ami lehetőséget adott az

377

európai nagyhatalmaknak, hogy az összeütközésekbe érdekeiknek megfelelően beavatkozzanak. III. Szelim szultán (1789-1807) pénzügyi és katonai téren is reformokkal kísérelt meg úrrá lenni a nehézségeken, de az első szerb felkelés (1804), majd két évvel később az Oroszország elleni háború megpecsételte a sorsát. Az elégedetlen janicsárok végeztek vele, s utóda, II. Mahmud (1808-1839) még óvatosabban kezelte a változásokat, és figyelmét az orosz háborúra fordította. Napóleon várható támadása miatt 1812-ben Bukarestben megkötötték az orosz-török békét, amely a Dnyeszter és a Prut közötti területet Oroszországnak juttatta. 1828-1829-ben a birodalom újabb vereséget szenvedett el Oroszországtól. A Porta kudarcaiból okulva Abdul Medzsid (1839-1861) szultán végre elszánta magát az átfogó reformokra. Trónra lépése után megkezdődött a törvény előtti egyenlőség és a világi oktatás bevezetésének a kísérlete. Az Oszmán Birodalom látványos belső gyengülését bizonyította az első szerb felkelés (1804-1812), amely a szultáni helytartó megölését követő megtorlás kegyetlenkedéseire válaszul tört ki. A felkelés élére egy volt állatkereskedőt, George Karadjordjevićet (1762-1817) választották meg. A janicsárokat a központi török hatalom jóindulata mellett leverték, majd nemzetközi támogatás után néztek. A Belgrádi Pasalik birtokbavételét követően először széles körű autonómiát, majd 1807-ben – immár orosz támogatásra is számítva – teljes önállóságot akartak kivívni. Sajátos képviseleti rendszer alakult ki a szkupstina (népi gyülekezet) és a kormányzótanács létrejöttével. 1811-ben a szkupstina Karadjordjevićet a vajdák bizonyos csoportjával szemben a szerbek örökletes vezérévé nyilvánította. A felkelés viszont a Bukaresti béke megkötése miatt elbukott. A cári csapatok kivonultak a Belgrádi Pasalikból, amelyet 1813-ban visszafoglaltak a szultán katonái. A kegyetlen megtorlás következtében kitört második szerb felkelés (1815-1817) élére Miloš Obrenović (1780-1860) állt. A felkelők első sikereit követően Obrenović tárgyalásos úton biztosította a pasalik belső autonómiáját. A belgrádi pasa hatalmát közvetlenül csak a városokban és a kizárólag erődökben állomásozó török katonaság felett gyakorolhatta. Az adószedés, a bíráskodás és a helyi hatóságok munkáját viszont mentesítették a török beavatkozástól. Miloš leszámolt politikai ellenfeleivel, így az első felkelés vezetőjével is, s miközben hatalmas vagyont halmozott fel, a szkupstina 1817 novemberében immáron őt választotta meg az autonóm Szerbia örökletes fejedelmévé. Az újabb orosz-török háborút lezáró drinápolyi béke pedig már előírta Törökország számára Szerbia autonómiájának tiszteletben tartását. A paraszti társadalom felett szinte egy török pasa módjára uralkodó Obrenović hatalmát korlátozta az 1839-es alkotmány, amely a hatalmat megosztotta a fejedelem és az államtanács között. Az ún. "alkotmányvédők" végül megbuktatták Milošt és az első felkelés vezetőjének fiát, Aleksandar Karadjordjević (1842-1858) ültették a fejedelmi trónra. Klasszikus múltjukat felidézve a görög hazafiak is titkos társaságokat (Etairia) alakítottak 1814-ben Odesszában, majd Athénban is, hogy feltámasszák Görögország függetlenségét. A fanarióták (konstantinápolyi gazdag kereskedők) és az egyház támogatásával a görög hazafiak felkeléseket robbantottak ki az égei-tengeri szigeteken és a szárazföldön egyaránt. Egy orosz szolgálatban álló tábornok, Alexandrosz Ypszilanti 1821 márciusában Moldvába betörve meghirdette a törökellenes felkelést. Ypszilanti kísérlete ugyan nem sikerült jól, de a felkelés gyorsan terjedt, és az első közös nemzetgyűlés 1822-ben kikiáltotta Görögország függetlenségét, továbbá kihirdette a francia forradalmi minták alapján kidolgozott alkotmányt. A Porta ekkor Mohamed Ali egyiptomi pasához fordult segítségért, akinek csapatai a görögök szempontjából kedvezőtlen irányba fordították a katonai erőviszonyokat. A görögök helyzetét tovább nehezítette, hogy a különböző felkelőcsoportok időnként szabályos polgárháborút folytattak egymással. 1827 tavaszán a nemzetgyűlés Jóannész Antoniusz Kapodisztriasz személyében egy energikus politikust választott meg államfővé, akinek sikerült összefognia a görög erőket. Igazi fordulatot és ezzel együtt sikert azonban a nemzetközi diplomáciában bekövetkezett változás hozott a görögöknek. Amint arra korábban már utaltunk, Metternich forradalomként bélyegezte meg a görög felkelést. Anglia viszont – kereskedelmi érdekeinek megfelelően – 1823-ban hadviselő félnek ismerte el a görögöket, s 1826ban már I. Miklós is támogatta a görögöknek adandó autonómia ügyét. 1827-ben e két nagyhatalom mellé felsorakozott Franciaország is. A londoni szerződésben e három nagyhatalom kiállt a görög autonómia mellett, hajóhaduk pedig Navarinónál megsemmisítette a török-egyiptomi flottát. Az 1829-es drinápolyi békében a Duna deltavidékét is ellenőrzése alá vonó Oroszország autonómiát biztosított Görögországnak, de 1830 februárjában egy újabb angol-francia-orosz szerződés már egy független királyság megalapítását irányozta elő. Erre a Kapodisztriasz elleni merényletet követően, 1832-ben került sor, amikor a görögbarát bajor király, I. Lajos kisebbik fiát, I. Ottót (1844-1862) választották meg görög királynak. A román fejedelemségeknek, Moldvának és Havasalföldnek az évszázados oszmán megszállás ellenére fennmaradt a külön közigazgatása, és saját fejedelmekkel is rendelkeztek. A drinápolyi békét követően orosz csapatok szállták meg a két fejedelemséget. A megszállást követően bevezetett ún. Szervezeti Szabályzatok korszerűsítették az államigazgatást, ugyanakkor a rendszert mind az oszmán hatalomnak, mind az orosz védnökségnek alárendelték. A nemesi földbirtokos réteg, a bojárság a parasztság rovására növelte földbirtokainak nagyságát, és megkezdhette a nyugati kereslet kielégítésére az árutermelő gabonatermesztést. A román nemzeti mozgalomnál is később, csak a század második felében vált jelentőssé a bolgár nemzeti mozgalom. A Balkán-félsziget lakóinak a száma a 19. század első felében is gyorsan növekedett, viszont feltűnően sok volt az analfabéta az iskolarendszer hiánya, illetve rendkívüli fejletlensége miatt. A lakosság túlnyomó része a mezőgazdaságból élt, amelynek alacsony termelékenysége önmagában is a változások ellen hatott. Ipari forradalomról ezeken a tájakon tehát még nem beszélhetünk. Ugyanakkor a bolgárok kivételével az első lépéseket már a 19. század első felében megtették, hogy kivívják az állami önállóságot, a görögök pedig, amint láttuk, jelentősen hozzájárultak a Szent Szövetség felbomlasztásához is.

378

7.4. Az Európán kívüli világ (1815-1848) 7.4.1. Az Amerikai Egyesült Államok Az Amerikai Egyesült Államok számára a 19. század elején még nem volt magától értetődő, hogy határait NagyBritanniával, Franciaországgal, illetve Spanyolországgal szemben sikerül biztosítania. Franciaország Louisiana visszaszerzésére törekedett, s ennek érdekében 1802-1803-ban expedíciót indított a Haitin megalakult fiatal köztársaság ellen. Mivel ez a katonai akció nem járt sikerrel, Párizs – tekintettel a feszült francia-angol viszonyra is – elhatározta Louisiana feladását. A 828 ezer km2-es területet az USA 1803. április 30-án 15 millió dollárért vásárolta meg. Mivel a pontos határokat nem jelöltek ki, az amerikai terjeszkedés akadálytalanul folyhatott tovább: először Nyugat-Floridát, majd Kelet-Floridát szállták meg az Egyesült Államok fegyveres alakulatai, s a szorult helyzetben lévő Spanyolország 1819-ben mindkét területről lemondott Texas fejében. Louisiana északi határát egy 1818-as angol-amerikai szerződés a 49. szélességi kör mentén határozta meg. A 19. századra tehető a sajátos amerikai kétpártrendszer kialakulása is. A republikánusok 1801-ben Thomas Jeffersont jelölték elnöknek, aki két cikluson át irányította az államokat. Jefferson "olcsó állama" a független farmerek érdekeit képviselte, és ellenezte egy államvallás bevezetését. Az őt követő két elnök, James Madison, valamint James Monroe is virginiai származású volt, és szintén a Demokrata-Republikánus Pártból kerültek ki. Ekkor erősödött meg az ún. "két időszakos hagyomány": az érintett politikusok csak két elnöki időszakot vállaltak, s ezt a szokást 1940-ig tartották tiszteletben. Az Anglia ellen vívott második függetlenségi háborúnak (1812-1814) már nem az Egyesült Államok függetlensége, hanem a megszerzett területek megtartása volt a tétje, amit a békeszerződésben sikerült biztosítani. A Föderalista Párt jelentős meggyengülése nyugalmat hozott a belpolitikába, s egyre szaporodtak az ipari forradalmat megelőző gazdasági jelenségek: útépítés, gőzhajózás (Robert Fulton), csatornaépítés, sőt 1830-ban már az Ohio-Baltimore vasútvonalat is megnyitották. 1823. december 2-án, Monroe elnök szokásos évi üzenetében hangzott el az ún. "Monroe-elv", amely szerint az amerikai kontinens államaink életébe tilos beavatkoznia Európának. Az USA eszerint minden olyan kísérletet saját biztonságára nézve veszélyesnek tart és elutasít, amelynek során az öreg kontinens megpróbálja politikai rendszerét Amerikára is kiterjeszteni. Ugyanakkor nem fog beavatkozni az Újvilágban lévő gyarmatok és gyarmattartók viszonyaiba, illetve az európai államok belügyeibe. Az amerikai spanyol gyarmatok esetleges visszaszerzése ellen megfogalmazott nyilatkozat elrettentő erejének alapját a brit flotta alkotta, amely az angol kereskedelmi érdekeket védve eleve lehetetlenné tette a gyarmatok elleni inváziót. Mivel a Föderalista Párt már 1820-ban sem állított jelölteket, így az 1824-es választásokon is csak a DemokrataRepublikánus Párt jelöltjei vetélkedtek egymással. Ez a vetélkedés 1825-re pártszakadáshoz vezetett: John Adams híveiből kialakult a Nemzeti Republikánus Párt, míg Andrew Jackson tábornok követőiből létrejött a Demokrata Republikánus Párt. Az 1828-as választásokon Jackson legyőzte a korábbi elnököt, Adamst. Az új győztes magát az átlagemberek képviselőjének tartotta, s az újonnan megszervezett nyugati államok szavazatai juttatták az elnöki székbe. Ennek megfelelően bevezette az adminisztráció gyökeres cseréjének szokását megkezdte az indiánok Mississippin túlra telepítését, s megszervezte az Indián Ügyek Hivatalát. A szövetségi bank ellen folytatott küzdelmének eredményeként New York vált az USA pénzügyi központjává. A nyugati terjeszkedéssel együtt már az 1810-es években probléma lett a rabszolgatartás is. Miután az újonnan alakuló államok jelentős része rabszolgatartó állam volt (pl. Louisiana, Mississippi, Alabama), így 1820-ra a szabad és rabszolgatartó államok aránya kiegyenlítődött. Missouri kérelme azonban felborította volna ezt a kényes egyensúlyt, ráadásul a farmerek földéhségének kielégítését is korlátozta volna. A képviselőházban ezért az északi államok csak a rabszolga-behozatal tilalmával és a rabszolgák fokozatos felszabadításával együtt járultak hozzá az új állam felvételéhez. A szenátus elvetette ezeket a feltételeket, de 1820-ban az ún. Missouri-egyezménnyel véget ért a vita. Missouri felvételével együtt Massachusetts területének egy részéből megalakították Maine (szabad) államot, s a nyugati területeken a 36° 30' -es szélességi körtől északra megtiltották a rabszolgatartást. Az új államok kialakulását a telepesek folyamatos nyugatra vándorlása váltotta ki. Oregon északi határát, amelyet 1818-ban közös angol-amerikai birtoknak nyilvánítottak, 1824-ben az 54° 54'-es szélességi körnél húzták meg. Angliával két előnyös szerződést is sikerült aláírnia az amerikai politikusoknak: az 1842-es Webster-Ashburtonszerződés Maine javára oldotta meg a kanadai-amerikai határvitákat, majd az ugyanazon évben szignált Oregonszerződés értelmében Anglia lemondott a Columbia folyó és a 49° szélességi kör közötti területekről, az 1818-as határvonal tengerig való meghosszabbítása fejében. Az Egyesült Államok területe ezzel elérte a nyugati partot. Az Oregon-szerződés kompromisszumos javaslatát azért fogadta el az 1845-ben megválasztott új, demokrata elnök, James Knox Polk, mert nem akart egyszerre kétfrontos harcba bonyolódni. Az 1830-as évektől kezdődően 1845-ig három szabad és három rabszolgatartó állam csatlakozott az unióhoz. Texas 1845-ös felvétele azonban háborúval fenyegetett, mert Mexikó válaszlépésként megszakította az USA-val a diplomáciai kapcsolatokat. 1846-ban, néhány fegyveres incidenst követően valóban kitört a háború, amely amerikai győzelmet hozott (Mexikóváros elfoglalása). A Guadalupe Hidalgóban 1848. február 2-án megkötött béke az Egyesült Államok kezére juttatta Új-Mexikót és Kaliforniát, így az új határ a Rio Grande lett. 1848-ban a kaliforniai Eldorado megyében az egyik folyó medrében aranylelőhelyre bukkantak. Kitört az aranyláz, s 1849 végére Kaliforniának már százezer lakosa volt.

379

7.4.2. Latin-Amerika Latin-Amerikában az egykor hatalmas portugál-spanyol gyarmatbirodalom másfél évtized alatt teljesen megsemmisült. Kihasználva az angolszász támogatást (azonnali diplomáciai elismerés), sorra alakultak meg a 19. század 10-es és 20-as éveiben a független államok. Brazíliának ritka kivételként harc nélkül sikerült megválnia anyaországától, Portugáliától. Napóleon bukása után Péter, a portugál trónörökös már nem tért vissza Portugáliába, hanem az általa összehívott nemzetgyűléssel kikiáltatta 1822-ben a Brazil Császárságot. Háború azért itt is volt: a szomszédos Argentína 1828-ban elismertette Brazíliával Uruguay függetlenségét. A La platai Alkirályságban már az 1810-es évek elején harcok bontakoztak ki a junták és a gyarmatosítók között. 1811-ben Paraguay, 1816-ban pedig a Rio de la platai Egyesült Államok (Argentína) kiáltotta ki függetlenségét. Venezuela (1811), majd Nagy-Kolumbia (1819) megalapítója és megmentője Simón Bolívar (1783-1830) volt, aki kiverte a spanyol gyarmatosítókat Dél-Amerikából. 1817-1818-ban felszabadították Chilét, 1821-ben függetlenné vált Peru, s a spanyol gyarmatosítók utolsó ellenállását 1824-ben a Juninnál és Ayacuchónál kivívott győzelmek törték meg. 1825-ben Dél-Peru Bolívia néven vált független köztársasággá. Nagy-Kolumbiából 1830-ban jött létre Ecuador, Venezuela és a későbbi Kolumbia. Új-Spanyolország alkirálysága is ekkor függetlenítette magát az anyaországtól. Már 1810-ben kitört egy felkelés Miguel Hidalgo atya vezetésével, de a királyi csapatok ekkor még felülkerekedtek. Ezután a felkelés vezetését José Morelos plébános vette át, aki a kezdeti sikerek után, 1813-ban nemzeti kongresszust hívott össze. A kongresszus által kidolgozott demokratikus szellemű alkotmány viszont megosztotta a felkelőket, s a royalista erők ellentámadása ismét sikeres volt, maga Morelos is fogságba esett, majd kivégezték. Mexikó függetlenségét végül Agustín de Iturbide ezredes vívta ki, aki nemcsak egy Guerrero nevű parasztvezérrel szövetkezett, hanem a spanyol, a kreol és a mesztic (félvér) értelmiség egyenjogúsága mellett is elkötelezte magát. Mexikó függetlenné válását követően a győztes vezér császárrá koronáztatta magát, de a köztársasági erők vezetője, Antonio Santa Anna tábornok először száműzte, majd 1824 júliusában kivégeztette. Még ugyanazon év októberében életbe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya. A volt Új-Spanyolország déli területei közül Guatemala már 1821-ben kikiáltotta függetlenségét, noha később unióra lépett Mexikóval. A császárság bukása után azonban az ún. Egyesült Tartományok 1823-ban függetlenítették magukat Mexikótól. Az unió 1838-ban felbomlott, és megalakult Guatemala, Salvador, Honduras, Nicaragua és Costa Rica. A függetlenségi harcokat követő gazdasági visszaesés, a korábbi gazdasági kapcsolatok szétszaggatása nehezítette a fejlődést, és növelte a politikai bizonytalanságot. A spanyol tőke helyét az angol tőke vette át, de az ipar fejlődésének sem ez a tény, sem pedig a kreol földbirtokosok viszonylag jó érdekérvényesítő képessége nem kedvezett. Az új államok határai sem váltak még szilárddá, ami a háborús konfliktusok kialakulásához vezetett, a katonaság szerepének növekedése pedig elősegítette a társadalom militarizálódását. Ebből fakadtak a dél-amerikai államok gyakori fegyveres összeütközései. 1836-ban Peru és Bolívia kötött szövetséget Chile ellen. A háború 1839-ben chilei győzelemmel ért véget. Ezt követően Peru kísérelte meg korábbi szövetségese megszállását, de 1841-ben a bolíviaiak arattak győzelmet, így a két országot nem sikerült egyesíteni. Mexikóban közel fél évszázad alatt csak Manuel Fernández (Guadalupe Victoria) töltötte ki hivatalának négy évét 1824-től 1828-ig. 1833-ban Santa Anna tábornok, akinek már volt gyakorlata az államfők megbuktatásában, egy államcsínyt követően magát választatta meg államelnöknek. Hívei a katolikus egyház elleni kemény fellépést várták tőle, amit alelnöke meg is tett, mire az államelnök 1834-ben visszavonta a népszerűtlen intézkedéseket. Az Egyesült Államok terjeszkedését viszont Santa Anna sem tudta feltartóztatni. Már 1835-ben távozni kényszerült a hatalomból. Hiába tartotta magát emigrációjából visszatérve, 1848-ban Észak-Mexikóban csapatai élén sikeresen az amerikai erők ellen, a főváros elvesztését követően Mexikó aláírta a vitatott területek átadását garantáló békét. Brazíliában I. Pedro brazil császár (1822-1831) még a saját miniszterei által kidolgoztatott alkotmányt sem tartotta be. 1825-ben átvállalta a portugál államadósság egy részét, 1830-ban pedig megegyezett Nagy-Britanniával, hogy 1830tól kezdve nem hoz be az országba több rabszolgát. Háborúba keveredett Uruguay annektálása miatt Argentínával, amit 1828-ra elveszített. Az elégedetlenség hatására 1831-ben lemondott fia javára, és Portugáliába hajózott. Ideiglenesen egy régenstanács vette át a hatalmat, de az Argentína által is támogatott szeparatista veszélyre hivatkozva II. Pedro (1831-1889) átvette a hatalmat, akinek óvatos, kompromisszumokra hajló politikája nyugalmat, gazdaságilag pedig fejlődést hozott az országnak. A rabszolgaság eltörlésére azonban csak a század második felében kerül majd sor. Mozgalmasan alakult a karibi térség története is. Haiti a francia inváziós seregekkel szemben megvédte függetlenségét, amelyet 1804. január 1-jén nyilvánítottak ki. Az egymást váltó államfők közül kiemelkedik Jean Pierre Boyer elnöksége, aki 1821-től majd negyedszázadig töltötte be ezt a tisztséget. A spanyol uralom lerázását követően Boyer megszállta a sziget keleti felét, így az ott élő kreolok csak 1843-ban szabadultak meg a haiti uralomtól. Meglepő, hogy Kuba ebben a forrongásban hű tudott maradni az anyaországhoz. Ezt részben a sziget földrajzi adottságai, részben a spanyol helyőrség, illetve a betelepülők nagy száma magyarázhatja. A 19. század első felében tehát átalakult LatinAmerika politikai térképe: önálló államok jöttek létre, gyarmatok pedig már csak a földrész elenyésző hányadán voltak.

7.4.3. Ázsia, Afrika, Ausztrália

380

A 19. században az iszlám világ befolyásának további visszaesése figyelhető meg. Az arab és török kereskedők teljesen elveszítették gazdasági jelentőségüket, részben politikai befolyásuk csökkenése, részben pedig a kávé- és cukornádtermelés földrajzi átrendeződése miatt. Az új termelői központokat már az európai kereskedők kötötték össze európai fogyasztóikkal. Jelképes, hogy az egykor oly gazdag közel-keleti textilipar teljesen az európai gyárak alárendeltségébe került, miközben egyes országok kezdtek a nyersanyagok termelésével bekapcsolódni a világkereskedelembe. Szembeötlő válságjelenségeket mutatott a 19. század elején az egykor rettegett Törökország. A Balkán-félsziget kapcsán már említettük, hogy III. Szelim szultán reformjai jórészt megfeneklettek a janicsárok és a konzervatív udvari körök ellenállásán. II. Mahmudnak viszont sikerült felszámolnia az adott korban már szinte használhatatlan janicsárhadsereget, majd megszervezte az általános hadkötelezettségen alapuló, európai minták szerint létrehozott hadsereget. A hatalmi versengésben azonban Törökországot így is folyamatos csapások érték. Az oroszokkal vívott háborút lezáró bukaresti békében 1811-ben a cár egészen a Prut folyóig tolta ki Oroszország határait, és "pártfogásába" vette a dunai fejedelemségeket. Az egyiptomi Mohamed Ali hadvezére (és mostohafia), Ibrahim pasa a Porta megbízásából sikertelen hadjáratot folytatott 1813-1815-ig az Arab-félszigeten a vahabita törzsek ellen. A görög szabadságharcot sem sikerült elnyomni, sőt még a szultáni flotta is megsemmisült 1827-ben Navarinónál. Az 1828-1829-es orosz-török háborút lezáró drinápolyi béke nemcsak a görög és a szerb mozgalmak számára jelentett nemzetközi garanciákat, hanem további területi veszteségekkel is járt (Kaukázus, Fekete-tenger partvidéke). Mohamed Ali, noha a görögök ellen segítette Törökországot, lényegében függetlenítette Egyiptomot Törökországtól, sőt, csak a nemzetközi erőviszonyok tartották vissza Isztambul elfoglalásától. 1839-ben további török reformokra került sor (Tanzimat). Biztosították a magántulajdon, ezen belül a földtulajdon védelmét, továbbá az állampolgárok életének és vagyonának egyenjogúságát. Törökország gyengesége mutatkozott meg a tengerszorosok ügyében is. Oroszország már 1805-ben arra kényszerítette a Portát, hogy más nemzet hajóit ne engedje át a Boszporuszon és a Dardanellákon. Az angolok 1809-ben megsemmisítették ezt a rendelkezést, majd 1833-ban, amikor Oroszország ismét egy hasonló szerződést kényszerített rá a törökökre, akkor elérték – 1841-ben Londonban –, hogy az európai nagyhatalmak és Törökország képviselői nemzetközi szerződésben biztosítsák, a tengerszorosok béke idején valamennyi nemzet hadihajói előtt zárva tartandók. Afrikában Mohamed Ali mellett figyelmet érdemel El Hadzs Omar Nyugat-Szudánban megszervezett teokratikus állama is. A kelet-afrikai rabszolga-kereskedelem központja Zanzibár szultánságában jött létre. Felszabadított, és Amerikából visszahozott rabszolgák alapították meg 1847-ben Libériát mint független köztársaságot. Dél-Afrikában pedig ekkor jött létre a zuluk katonai állama, s a velük folytatott harcokat követően alapították meg a búrok 1842-ben Oranje szabad államot is. Perzsiában az utódlási harcokban a Kadzsar-dinasztia győzött. Szeth-Ali (1797-1834) uralkodása alatt sorozatos vereségeket szenvedtek Oroszországtól, amihez az is hozzájárult, hogy szomszédaikkal állandóan háborúban álltak. 1828-ra a Kaukázus vidéke és északkelet Örményország is orosz fennhatóság alá került. Veszélyes méreteket öltött ugyanakkor a brit gazdasági expanzió, mert a brit árukra csak minimális vámot vetettek ki. Afganisztánról a szó mai értelmében nem beszélhetünk, de a muzulmán támadások állandó veszélyt jelentettek az indiai brit uralomra nézve. Az angolok megkísérelték katonai erővel elejét venni érdekeik állandó sérelmének (1838-1842), de tartós megoldást Kabul elfoglalása ellenére sem tudtak kicsikarni. Indiában a brit Kelet-indiai Társaság még a 18. században megszerezte az adóztatás és az igazságszolgáltatás jogát, s ügynökei révén a politikai élet befolyásolására is lehetősége volt. Lord Wellesley főkormányzó alatt 1803-ban az angolok kezére került Delhi is. Ezt követte Középső-India meghódítása, majd Nepál vált angol protektorátussá. Az első burmai háborúban (1824-1846) angol kézre került Tenasserim, Arakán és Asszám. A nem örökletes indiai hercegségeket a brit birodalom bekebelezte, s megkezdődött az angol oktatási rendszer exportja is. Kína a 19. század elején semmiben sem különbözött az elmúlt évszázadok országától. Az uralkodó Csing-dinasztia ragaszkodott a hagyományokhoz (konfuciánus politikai örökség). Kína elzárkózó politikájának a világkereskedelem törvényszenűségei vetettek véget. 1834-ig a Kelet-indiai Társaság monopóliuma volt a Kínával folytatott kereskedelem, amely alkalmazkodott a kínai szabályokhoz. 1834-ben azonban a brit kormány megszüntette a társaság monopóliumát, így más brit kereskedők is megjelenhettek a kínai piacon. A kínai árucikkek (tea, porcelán stb.) igen keresettek voltak Európában. Ezekért azonban az európaiak csak ezüsttel tudtak fizetni, tekintve, hogy Kína saját árucikkeivel tökéletesen el tudta látni saját belső piacát. Ezen a helyzeten változtatott gyökeresen az Indiában olcsón megtermelt ópium. Az ópiumkereskedelem következtében megfordult az ezüstforgalom iránya, nem beszélve arról, hogy a kínai lakosság jelentős része kábítószerfüggővé vált. A kínai hivatalnokréteg némi vita után a tiltott ópiumkereskedelem visszaszorítása mellett döntött, Lin Cö-hszö kínai főhivatalnok határozott fellépése okozta az első ópiumháborút. Az európai fegyverek fölénye miatt az 1842-es nankingi szerződés értelmében Kínának öt kikötőt meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt, az idegeneket mentesítették a kínai közigazgatás szabályai alól, a külföldi árukat csak alacsony vámmal sújthatták, s a más országok számára megadott kedvezményeket automatikusan kiterjesztették Angliára is. Ráadásul Hongkongot át kellett engedni Nagy-Britanniának. Kína hagyományos szerkezete, politikai és kulturális berendezkedése ezzel megroppant. Japánban a Tokugava sógunátus a 19. század első felében már válságban volt. A Tokugavák mereven elkülönítették az egyes társadalmi rétegeket. Az egykori harcosok (szamurájok) ekkorra már inkább hivatalnokokként tartották kezükben a tényleges politikai irányítást, miközben hatalmukat a császárral törvényesíttették. Japán – Kínához hasonlóan – elzárkózó politikát folytatott, noha partjainál egyre gyakrabban jelentek meg idegen hajók. A sógunátus ragaszkodott a tartományok fegyverkezési tilalmához, így azonban hosszú távon nem volt képes ellenállni a külföldi

381

nyomásnak. 1845-ben Abe Maszahirót nevezték ki főminiszterré. Ez volt az első lépés egy esetlegesen rugalmasabb védelmi politika irányába. Ausztrália a 19. század első felében még korlátozott önkormányzattal sem rendelkezett- teljes mértékben Londontól függött. A fegyencek deportálása ugyan folytatódott, de a század elejétől kezdve szabad bevándorlók érkeztek a kontinensre, akik előtt újabb és újabb területeket nyitottak meg. A telepítési politika 1830-tól Edward Wakefild terveit követte.

7.5. Európa forradalma (1848-1849) 1848-1849-ben Európa számtalan országában forradalmak törtek ki, így valódi európai jelenségként tekinthet rájuk a történetírás. Megmozdulások voltak az ipari forradalom által érintett országokban éppen úgy, mint azokban, amelyekben még az agrárgazdaság hagyományos struktúrái voltak a meghatározóak. Az 1848-as forradalmakban a különböző társadalmi feszültségek egy időben törtek felszínre. A polgárság mindenekelőtt alkotmányt követelt, s egyes országokban a nemesség is – jól felfogott érdekében – az átalakulás élére állt. A parasztság, továbbá a szociálisan hátrányos helyzetű rétegek jövedelmük növelésében reménykedtek. A különböző nemzeti mozgalmak a túlságosan nagy vagy éppen túlságosan szűkre szabott határok módosítását és egy nemzeti érdekek szerint berendezett államalakulat kialakítását követelték, ami sorozatos függetlenségi harcok kirobbanásához vezetett. Az események forgatókönyve többé-kevésbé hasonlóan alakult: az ellenzék megdöntötte a kormányt, majd a liberálisok hatalomra kerülésével az ellenzék egysége felbomlott. A radikálisok megpróbálkoztak közelebb férkőzni a hatalomhoz, de nem jártak sikerrel, végül az ellenforradalmi, konzervatív erők felülkerekedtek, és a liberális-nemzeti politikusokat is kiszorították a hatalomból. Az egyes nemzeti mozgalmak néhol egymással is elkeseredett harcokba bonyolódtak.

7.5.1. Franciaország Noha az első megmozdulásokra 1848-ban (ha a svájci ún. Sonderbund-háborút nem számítjuk) Palermóban került sor január 12-én, a forradalmat európai jelenséggé az újabb párizsi forradalom tette. Az 1848. január 19-re tervezett reformlakoma engedélyezésével kapcsolatos következetlen kormányzati álláspont február 22-én egy Guizot elleni tüntetéshez vezetett. Másnap a köztársasági érzelmű munkáskerületekben már barikádokat építettek, mire Lajos Fülöp a Nemzeti Gárda bevetésével próbált meg úrrá lenni a helyzeten. A Nemzeti Gárda azonban a felkelőkkel rokonszenvezett, s a barikádok száma is ezerötszázra nőtt, így az uralkodó ejtette gyűlölt miniszterelnökét. Mindazonáltal sem ez a lépés, sem lemondása a trónról nem hozta meg a várt eredményt. Az eseményeket irányító Alphonse Lamartine a tömeg nyomására beleegyezett a köztársaság kikiáltásába, ami február 25-én meg is történt. Az új ideiglenes kormány elismerte a munkához való jogot, és február 28-án megjelentették a nemzeti műhelyek megszervezéséről szóló rendeletet, amelyek közmunkát biztosítottak a munka nélküli tömegeknek. A férfiak általános szavazati jogának bevezetése kétszázötvenezer főről tízmillióra növelte a választásra jogosultak létszámát. Az 1848. május 4-én összeülő alkotmányozó nemzetgyűlésben mégsem a radikálisok, hanem a mérsékelt republikánusok kerültek többségbe. Az új kormány a tüntetések következtében bezáratta a baloldali politikai klubokat, majd május 16-án megszüntette a Louis Blanc szocialista politikus vezetésével létrejött munkaügyi bizottságot (Luxembourg Bizottság). A nemzeti műhelyek létét mind a polgárság, mind a parasztság elítélte a fenntartásuk érdekében bevezetett új adó miatt. Június 21-én a kormány rendeleti úton megszüntette Párizsban a nemzeti műhelyeket, amire a párizsi munkásság négynapos felkelése volt a válasz (június 23-26). 23-án Párizs keleti negyedeiben mindenütt barikádokat építettek. A nemzetgyűlés már 24-én diktátori hatalommal ruházta fel a hadügyminisztert, Louis-Eugène Cavignac tábornokot, aki felszámolta a "vörös veszélyt". Tanulva a februári forradalomból, amikor a szétforgácsolt katonai erők nem tudtak a felkelők fölé kerekedni, Cavignac először összevonta a rendelkezésére álló erőket, nem törődve a felkelés terjedésével, majd az összevonást követően három nap alatt leszámolt a forradalmárokkal. A "szociális köztársaság" illúziója Franciaországban ezzel szertefoszlott. Cavignac azonban nem örvendezhetett sokáig győzelmének. Az 1848. november 4-én kihirdetett új alkotmány egy erős hatalommal rendelkező köztársasági elnök megválasztását írta elő. A december 10-én megtartott választáson az egykori francia császár unokaöccse, Louis Bonaparte Napóleon kihasználva a nagy hadvezér személye körül kialakult kultuszt, megalázó vereséget mért Cavignac tábornokra és a többi jelöltre. A rend – úgy tűnt – helyreállt Franciaországban.

7.5.2. A német kérdés 1848-1849-ben A párizsi forradalom mintegy jeladásul szolgált a német hazafiak számára, akik azonnal népgyűléseket szerveztek, és követelték a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, az esküdtbíróságok megszervezését és a nemzetőrség megalakítását. Miközben egy radikális kisebbség egy német köztársaság kialakítására törekedett, a polgárság liberális többsége megelégedett azzal, hogy beadványokban követelje az alkotmány bevezetését és a nemzeti egység megvalósítását. A frankfurti Szövetségi Gyűlés engedélyezte a cenzúra feloldását és az eddig tiltott fekete-piros-sárga nemzeti színek felvételét.

382

Poroszország uralkodója, IV. Frigyes Vilmos, noha a cenzúrát eltörölte, vonakodott kivonni csapatait Berlinből, de az 1848. március 18-án kitört forradalom jobb belátásra bírta. Új kormány alakult, és a rend biztosítása a polgárőrség feladatává vált. A német államokat egymást követő forradalmak rázták meg, s a konzervatív erők sorra kiszorultak a hatalomból. Poroszországban ugyanakkor az 1848-as októberi bécsi forradalmat követően gyorsan magukra találtak a konzervatív erők. A katonaság támogatása mellett új kormány alakult, amelynek feladatává az uralkodó a márciusi forradalom leverését tette. 1848. november 10-én a katonaság Berlinben kiürítette a porosz nemzetgyűlés épületét, két nappal később kihirdették az ostromállapotot, valamennyi politikai szervezetet betiltották, az újságokat cenzúrázták. November 15-én végleg feloszlatta a katonaság a porosz nemzetgyűlést. A lakosság lényegében nem tanúsított ellenállást az intézkedésekkel szemben. A porosz nemzetgyűlés egy része, amelyet a baloldal bojkottált, november 27én újra összeült Brandenburg városában. IV. Frigyes Vilmos azonban 1848. december 5-én ezt is feloszlatta, s egyúttal új alkotmányt vezetett be, amely az uralkodó számára a kétkamarás parlament határozataival szemben vétójogot, illetve a rendkívüli állapot kihirdetésének a jogát is megadta. Poroszországban ezzel végérvényesen győzött az ellenforradalom. Az Osztrák Császárság is válságos időszakot élt át 1848-1849-ben. A magyarországi ellenzék vezetője, Kossuth Lajos már 1848. március 3-án alkotmányt követelt a birodalom valamennyi része számára. Március 11-én a cseh rendek követeltek maguknak Prágában azonos jogokat és népképviseletet. Az eredetileg diákmegmozdulásnak induló 1848. március 13-i, bécsi tüntetéshez jelentős számban csatlakoztak polgárok, majd munkások is. A követelések között szerepelt a sajtószabadság, az esküdtbíróság, a nép felfegyverzése és felelős minisztérium kinevezése is. Az alsóausztriai tartományi gyűlés üléstermétől a tömeg a Burghoz vonult, ott azonban a katonaság tüzet nyitott a tüntetőkre. Véres utcai harcok kezdődtek, amelyek I. Ferdinánd császárt, illetve a vezető bécsi politikusokat rákényszerítették Metternich menesztésére, majd 15-én a főbb követelések elfogadására (sajtószabadság, alkotmány bevezetésének ígérete stb.). Március 15-én Pesten, majd néhány napon belül Milánóban és Velencében is kitört a forradalom. Nagy jelentősége volt, hogy a hadseregben a konzervatív erőknek sikerült viszonylag épen megőrizni befolyásukat. A bécsi, ún. központi bizottmány feloszlatása és a város katonai megszállása 1848. május 15-én újabb barikádharcokhoz vezetett a császárvárosban. A felkelők az önkényesen bevezetett rendelkezések visszavonását, az általános választójog bevezetését, az egykamarás törvényhozás megvalósítását követelték, és azt, hogy a nemzetőrséget is vonják be a rend fenntartásába. Az udvar Innsbruckba menekült, az alkotmányt visszavonták, de a császár csak az Akadémiai Légió feloszlatása esetén lett volna hajlandó visszatérni korábbi székhelyére. Mindez azt jelentette, hogy az udvar nem akar közreműködni egy alkotmányos monarchia kialakításában, hanem ragaszkodik az abszolutizmushoz. Prágában ült össze a szláv kongresszus, amely a monarchián belüli szláv nemzeti egyenjogúság mellett szállt síkra. Noha a különböző szláv népek érdekei nem estek egészen egybe, egy radikális kisebbség 1848. június 12-én megpróbálta fegyveres erővel kikényszeríteni követeléseinek teljesítését, de Alfred zu Windisch-Grätz herceg cs. kir. tábornagy leverte a felkelést. Az olasz mozgalmak nagyobb részén is sikerült 1848 nyarán úrrá lenni. Joseph von Radetzky gróf cs. kir. tábornagy ugyan tavasszal még visszaszorult az ún. várnégyszögbe, de 1848. július 23-25-én vereséget mért a piemonti csapatokra. Károly Albert szárd-piemonti uralkodó 1849-ben tett még egy kísérletet az Osztrák Császárság elleni háborúra, de 1849. március 23-án Novaránál ismét súlyos vereséget szenvedett, majd lemondott a trónról, Piemont pedig elfogadta a kemény fegyverszüneti feltételeket. 1848. október 6-án Bécsben újabb felkelés tört ki. A Bécs felé visszahúzódó Josip Jellačić báró cs. kir. altábornagy seregeinek kívánt a bécsi hadügyminisztérium támogatást nyújtani, mire az Akadémiai Légió és a külvárosok nemzetőrsége megakadályozta a csapatok elszállítását. Az udvar ezúttal Olmützbe menekült. A forradalmi Bécset, súlyos utcai harcokat követően, 1848. október 31-én foglalta vissza Windisch-Grätz herceg, több ezer halott árán. Az 1848. július 22-én Bécsben megnyitott alkotmányozó nemzetgyűlést Kremsierbe helyezték át. Az alkotmányozás folyamata ott sem folyhatott sokáig. 1849. március 7-én az osztrák nemzetgyűlést erőszakosan feloszlatták, és még ugyanazon a napon életbe lépett az 1849. március 4-re datált, új oktrojált alkotmány. A német kérdés kulcsát a sok konfliktus ellenére a német egység kérdése jelentette. Már 1848. március S-én ötvenegy liberális, illetve demokrata politikus követelte Heidelbergben egy német parlament összehívását. Így került sor 1848. március 31-én az ún. előparlament összehívására. A radikálisok javaslatait elutasítva az 574, többségében délnémetországi képviselő előkészítette az össznémet alkotmányozó gyűlés összehívását, amely 1848. május 18-án MajnaFrankfurtban ült össze. 1848. június 29-én János osztrák főherceg személyében birodalmi kormányzót választottak, majd hozzáláttak az alkotmányozáshoz. A "professzorok parlamentje", miközben elutasította Lengyelország helyreállítását, illetve az olasz többségű területek leválasztását a majdani Németországról, az alapjogok tárgyalásába kezdett, amelyeket 1848. december 27-én birodalmi alapjogokként hirdettek ki (Grundrechte des deutschen Volkes). A dolog szépséghibája hogy az alapjogokat az Osztrák Császárságban egyáltalán nem, Poroszországban, Bajorországban és Szászországban pedig csak feltételesen tették közzé. Hosszas viták után, 1849. március 27-én végre elfogadták az alkotmányt. Az osztrák kormány közben azzal a követeléssel lépett fel, hogy a monarchia teljes egészében beléphessen a Német Szövetségbe (föderatív jellegű, nagynémet egység a Habsburgok vezetésével). A nagynémet egység képviselőinek vezetője, Karl Theodor Welcker, az osztrák nemzetgyűlés erőszakos feloszlatása miatti csalódása következtében átpártolt a kisnémet egység híveinek (Ausztria nélküli német nemzetállam Poroszország vezetésével) táborába. Így 1849. március 28-án IV.Frigyes Vilmost választották meg Németország császárává, aki a koronát már április 3-án, az alkotmánnyal egyetemben visszautasította. Mivel időközben az Osztrák Császárság és Bajorország is visszahívta frankfurti képviselőit, az alkotmány elvetése nyilvánvalóvá vált.

383

Az alkotmány megtagadása újabb nyugtalansághoz vezetett Poroszországban, Bajorországban, Württembergben, Szászországban és Hannoverben. A frankfurti parlament egyre inkább radikalizálódott, a mérsékelt képviselők elhagyták az üléseket, amelyeket május végétől már Stuttgartban tartottak meg. 1849. június 18án a maradék parlamentet a württembergi csapatok feloszlatták. Vilmos főherceg ("Kartätschenprinz" – a későbbi I. Vilmos császár) leverte a badeni felkelőket. Az egységes, alkotmányos Németország reménye ezzel 1849-ben szertefoszlott.

7.5.3. Magyarok és olaszok Sok gondot okozott 1848-1849-ben az Osztrák Császárságnak két nemzeti mozgalom: a magyar és az olasz. A magyar liberális ellenzék a forradalmat megelőző években tudatosan készült fel a korszerű, polgári állam kiépítésére. Amikor az európai forradalmi hullám lehetővé tette, hogy a Habsburg Birodalmon belül a lehetó legnagyobb önállóságra tegyenek szert, villámgyorsan megfogalmazták az átalakulás legfontosabb törvényeit, és 1848. április 11-én megerősíttették azokat az uralkodóval. A magyar forradalom így törvényesítette magát, ami hozzájárult a konzervatív erők csatlakozásához, ráadásul a jobbágyfelszabadítás következtében a liberális erők támogatottsága a parasztság körében is megnőtt. Gyenge pontja volt viszont a magyarországi átalakulásnak a nemzetiségi kérdés, mert a lakosság több mint felét kitevő, nem magyar anyanyelvű lakosság egy része, különösen a szerbek és az erdélyi románok, egyre ellenségesebben tekintettek a törvényes magyar kormányra. 1848 nyarának végén a bécsi politikusok, miután Itáliában stabilizálódott a politikai helyzet, elérkezettnek látták az időt a szakításra, de mivel az átalakulás következtében kormányt alakító Batthyány Lajos grófnak és munkatársainak sikerült kettészakítaniuk a cs. kir. hadsereget, majd egy önálló magyar haderőt szervezniük, a magyarok képesek voltak szembeszállni Windisch-Grätz csapataival. A szabadságharc politikai vezetését a fáradhatatlan szervező Kossuth Lajos vette át, aki az olmützi oktrojált alkotmányra adott válaszként keresztülvitte 1849. április 14-én a Habsburg-ház trónfosztását. A jól szervezett magyar reguláris hadsereg (honvédség) zseniális ideiglenes parancsnokával, Görgey Artúr tábornokkal az élén 1849 tavaszán kiszorította a cs. kir. főhadsereget Magyarország területének nagyobb részéről. A forradalom erői azonban Poroszországhoz és az osztrák tartományokhoz hasonlóan itt sem rendelkeztek jelentős tartalékokkal. I. Miklós katonai erőinek beavatkozása oly mértékben megváltoztatta az erőviszonyokat, hogy a magyar hadsereg fegyverletétele csak idő kérdésévé vált. 1849. október elején az utolsó magyar kézen lévő vár, Komárom is kapitulált a császári hadsereg előtt. Az Osztrák Császárság megmenekült a széthullástól, de a győztesek a jobbágyság intézményét már nem merték visszaállítani. Amint arra már utaltunk, 1848. január 12-én felkelés robban ki Palermóban, ami arra kényszerítette II. Ferdinándot, hogy alkotmányt adjon országának. Március 4-én Károly Albert szárd-piemonti uralkodó is követte a jó példát. Március 17én Velencében tört ki forradalom, lefegyverezték az osztrákokat, majd kikiáltották a köztársaságot, amelynek elnökévé Daniele Manint választották. Március 18-án következett Milánó, ahonnan a felkelők kiverték a császári katonaságot, amely a biztonságot adó ún. várnégyszögbe vonult vissza. Március 23-án Károly Albert bejelentette, hogy háborút indít az osztrákok ellen, ami egész Itáliában óriási lelkesedést váltott ki, önkéntes alakulatok jöttek létre, és Toscana, Nápoly, sőt a Pápai Állam is csatlakozott az osztrákellenes koalícióhoz. A piemonti vezetőket ugyanakkor aggasztotta Giuseppe Garibaldi és Giuseppe Mazzini republikánus csapatainak a jelenléte, de Radetzky Custozzánál – amint arra már utaltunk- legyőzte a piemonti hadsereget, s Károly Albert fegyverszünetet kötött. A forradalomnak azonban ezzel még nem volt vége. IX. Pius pápa félelmében Gaetába menekült, s Rómában 1848. november 25-én, Firenzében pedig 1849. február 18-án kikiáltották a köztársaságot. Károly Albert is újra támadott, de 1849. március 23-án az osztrákok ismét megverték. Lemondásával megmentette királyságát, amelynek el kellett fogadnia a szigorú osztrák feltételeket. 1849. július 3-án az ellenforradalmi (francia) csapatok visszafoglalták Rómát a forradalmároktól. 1849. augusztus 30-án a Velencei Köztársaság is kapitulált, ezzel az itáliai 1848/49-es forradalmaknak is vége szakadt. Az 1848/49-es forradalmak vereségét több tényező magyarázza. Német területen a forradalmi erők nem rendelkeztek határozott központtal, és megosztotta őket a kis-, illetve a nagynémet egység ügyében elfoglalt álláspontjuk. Túl sokáig foglalkoztak az alkotmányozással, így a konzervatív erőknek volt idejük újjászervezni magukat. Franciaországban az átalakulás hívei hamarosan egymás ellen fordultak, ami a rendpárti erőknek kedvezett. Az Osztrák Császárságot hadserege mentette meg, noha a magyarok és az olaszok egyaránt gyorsan cselekedtek, a konzervatív erők katonai tartalékai itt szinte kimeríthetetlenek voltak. A vereségek ellenére az érintett országok többségében megindult a polgári átalakulás, és néhány évtizeden belül kialakultak az alkotmányos monarchiák.

7.6. Forradalmak után Az 1848-as európai forradalmi nemzeti mozgalmak elvéreztek a dinasztiák fegyveres csapásai alatt. A kemény küzdelemben elszenvedett vereség azonban a feudalizmust több, jelentős pozíció végleges feladására kényszerítette. A poroszországi és az ausztriai jobbágyfelszabadító törvény vagy az egyes német államokban bevezetett alkotmányos monarchia azonban nem jelentette annak a halálos diagnózisnak a beteljesedését, amelyet "Európa öreg orvosa", Metternich állapított meg még 1847-ben az európai konzervatív monarchiákra. A reakcióba fordult angol és francia polgárság támogató semlegessége, valamint az idegen elnyomók fegyveres segítsége lehetővé tette az ancien régime számára, hogy a forradalmak viharain is átmentse hatalmát, s noha az 1848-as forradalmak jelentős belpolitikai

384

engedményeket kényszerítenek ki, Európa politikai arculatát nem változtatták meg. Az európai status quo érintetlen maradt. Ennek ellenére az új, a modern Európa fejlődése mégis a megtört ívű 1848-as forradalmakkal kezdődött, hiszen az ekkor felmerült problémák nagy része a század végéig, de legkésőbb 1918-ig megoldódott, a kicsikart engedmények pedig elhárították az utolsó akadályokat is a kapitalista fejlődés útjából.

7.6.1. Anglia az 1850-1860-as években Anglia a 19. század derekára a világgazdaság vezető hatalma, a "világ műhelye" lett. Az ipari forradalom jóvoltából gazdasági hegemóniára szert tevő szigetország birtokában volt az ipar további gyors ütemű fejlődéséhez szükséges feltételeknek is. A gőzgép tökéletesedése és széles körű elterjedése lehetővé tette, hogy a korszerű bányászat és gyáripar fejlődésnek induljon. A bányák tökéletesebb víztelenítése fokozta a szénkitermelést, a növekvő tüzelőanyag-szállítások pedig fellendítették a kohászatot. 1850-ben Anglia adta a világ nyersvastermelésének felét, a kőszénnek több mint a felét s a textilipar gépesítettsége folytán itt dolgozhatták fel a hág gyapottermelésének csaknem 50 százalékát. A politikai küzdőtéren a Konzervatív Párt és a Liberális Párt harcolt a hatalomén, A kor legbefolyásosabb politikusai, a liberális Henry John Palmerston, a toryból lett liberális William Ewart Gladstone és a konzervatív Benjamin Disraeli (Earl of Beaconsfield) voltak. Az 1850-1860-as években a Liberális Párt befolyása volt döntő. Szilárd hatalmuk nem tette szükségessé bürokratikus rendőri apparátus kiépítését. Anglia lakossága kifejlett polgári demokratikus szabadságjogokkal rendelkezett, és menedékhelye lett a 19. század politikai emigránsainak. Az 1860-as években jelentős reformokra került sor. A királynő 1867 augusztusában szentesítette az új választójogi törvényt, amely 1 350 000-ről 2 500 000-re emelte a választásra jogosultak számát. A reformok között szerepelt még az iskolatörvény, a hadseregreform és a titkos szavazás bevezetése is. A nagy ipari és mezőgazdasági fellendülés átalakította Anglia társadalmát. A polgári réteg mellett jelentős mértékben nőtt a különböző ipari üzemekben, gyárakban foglalkoztatottak száma, és helyzetük is megváltozott. Felső rétegükből, a szakmunkásokból létrejött az ún. munkásarisztokrácia, mely kompromisszumkészebb volt a munkaadókkal. A chartizmust felváltotta a trade-unionizmus.

7.6.1.1. Az írkérdés Az angol politikai élet fontos problémája volt az írkérdés. Az angol gabonaszükséglet fedezésére szakosodott ír mezőgazdaságot a szabad kereskedelem bevezetése után a gazdaságosabb állattenyésztésre állították át, s emiatt sok bérlőt elűztek portájáról. A lakosság elnyomorodását fokozta az általános burgonyavész is. A meginduló kivándorlás és a megdöbbentő halálozási arány miatt az ír lakosság 1841-1871 között 8,2 millióról 5,4 millióra csökkent. Népességcsökkenés a korabeli Európa egyetlen más országában sem volt tapasztalható. Az 1850-es évek elején létrejött Bérlői Jogok Ligája az angol parlament jóindulatát kívánta megnyerni. Mérsékelt reformjaik a földkérdés biztonságát (Fixiti of tenure), a szabad eladást (Free sale) és az igazságos járadékot (Fair rent) foglalták magukba. Az ötvenes évek végén megalakult az Ír Republikánus Testvériség. A szigorúan konspiratív, katonai jellegű szervezet célja a független Ír Köztársaság megteremtése volt, 1867-ben kirobbantott felkelésük azonban elbukott. A vereséget tömeges megtorlások és letartóztatások követték. Gladstone néhány mérsékelt reformmal igyekezett az írországi feszültséget enyhíteni. Javaslatára megszüntették, illetve megfosztották kiváltságaitól az írországi angol államegyházat – ezt az intézkedést maga az oxfordi püspök is a rabszolgaság eltörlésével tartotta egyenértékűnek –, az érvényben lévő ír földtörvényt pedig úgy kívánta módosítani, hogy a nagybirtokok bérlőit ne lehessen indoklás nélkül elkergetni, s az elküldött bérlőnek a földtulajdonos legyen köteles kárpótlást fizetni, és térítse meg befektetéseket is.

7.6.1.2. Külpolitika A fejlődő brit gazdaság aktív külpolitikát kívánt. Az angol érdekek legjellegzetesebb képviselője a kül- és a gyarmatpolitika terén Lord Palmerston volt, aki a legerősebb hadiflotta birtokában az egész világon utat tört az angol áruk számára, és véresen megtorolt minden angol érdeket sértő kísérletet. Az angol kereskedő, mint hajdan a római polgár, a világ minden sarkában élvezhette az állam támogatását, és sérthetetlen volt. Az 1853-ban kirobbant krími háborúban Anglia megleckéztette Oroszországot, mert Turkesztán elfoglalásával és a török területek felé való előrenyomulásával a brit indiai és közel-keleti érdekeket sértette. 1856-ban az angolok fegyverrel szereztek privilégiumokat Perzsiában, és biztosították flottájuk szabad hajózását a Perzsa-öbölben. Az 1857ben kezdődött második ópiumháborúban az angol flotta megsértésének ürügyén több órán keresztül ágyúzták Kantont, majd elfoglalták és kirabolták Pekinget, biztosítva ezzel az angol áruk szabad beáramlását Kínába. 1863-ban egy angol polgáron esett sérelemért veendő elégtétel címén az angol hajóágyúk már a japán Kagosimát lőtték. Indiában a szipojlázadás leverése után megszüntették a Kelet-Indiai Társaságot, és Indiát koronagyarmattá alakították. Az angol kapitalizmus fejlődésében nagy szerepet játszottak Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika, vagyis az ún. telepes gyarmatok. E gyarmatok gazdasági fejlődését előmozdította a tömeges angol kivándorlás, különösen

385

Ausztráliába az 1851. évi aranyfelfedezés nyomán. 1851-től 1861-ig Ausztrália lakossága 438 ezer főről 1 millió 145 ezerre emelkedett. Gyorsan szaporodott a többi telepes gyarmat lakossága is, s a gazdasági fejlődés által megerősödött helyi polgárság egyre kényelmetlenebbnek találta Anglia gyámkodását. A gyarmat és az anyaország összeütközése hozta létre Alsó- és Felső-Kanada, Új-Skócia, New-Brunswick és az Edward herceg-sziget föderációjából Kanada domíniumot, vagyis azt a majdnem teljesen független államot, amely már csak külpolitikai és védelmi kérdésekben volt korlátozva, alárendelve az anyaországnak. Az 1850-1870 közötti időszakban Anglia gyarmatbirodalmának lakossága 130 millióról körülbelül 200 millióra emelkedett.

7.6.2. Franciaország az 1850-1860-as években 1851. december 2-ára virradó éjjel a hadsereg segítségével az 1848. december 20án köztársasági elnökké választott Louis Bonaparte magához ragadta a korlátlan hatalmat. Kíméletlen hajszát indított politikai ellenfelei ellen, melynek eredményeképpen mintegy huszonegyezer republikánust tartóztattak le és deportáltak a francia gyagyatokra. Az elnök által 1851. december 20-ára kiírt népszavazáson – nem utolsósorban a bonapartista illúziókat tápláló parasztság jóvoltából – 7,7 millió szavazattal 650 ezer ellenében a hatalomátvétel megerősítést nyert. 1852. január 14én új alkotmányt tettek közzé, mely szerint az elnöki megbízás ideje tíz évre növekedett. A hatévenként tartandó nemzetgyűlési választásokon csak az elnök által javasolt hivatalos jelöltek indulhattak. Az így létrehozott testületet azonban nem ruházták fel a törvények kezdeményezésének jogával. A nemzetgyűlés fölött állt a szenátus, melynek tagjait az elnök javaslatára az államtanács nevezte ki. Az elnök nem tartozott felelősséggel sem a nemzetgyűlésnek, sem a szenátusnak. Az új alkotmány által szentesített egyszemélyi diktatúrát tehát már csak formai jegyek választották el a császárságtól, de annak visszaállítása sem késett sokáig. 1852 nyarán, az elnök vidéki körútja alkalmával egymást érték a korántsem mindig spontán, a császárt éltető demonstrációk, melyből Louis Bonaparte híres bordeaux-i beszédében azt a következtetést vonta le, hogy "Franciaország, úgy látszik, a császársághoz akar visszatérni". Az 1852 októberében elhangzott bordeaux-i beszédet novemberben szenátusi határozat követte, amely Napóleon Lajost császárrá deklarálta. A szenátus határozatát népszavazással is megerősítették, melynek jóváhagyása után, 1852. december 2-án Louis Bonaparte III. Napóleon néven Franciaország császára lett. Uralmával megkezdődött a Második Császárság kora Franciaországban.

7.6.1.1. A Második Császárság A III. Napóleon nevével fémjelzett Második Császárság a bonapartizmus időszaka Franciaországban. A bonapartizmus különleges kormányzati forma, amely akkor jöhet létre, ha az egymással küzdő társadalmi rétegek többé-kevésbé egyensúlyban tartják egymást, s így az államhatalom mint látszólagos közvetítő pillanatnyilag bizonyos önállóságra tesz szert mindkét féllel szemben. Louis Bonaparte hatalmát végső soron az 1848-as februári, párizsi forradalomban született szociális köztársaságtól megrémült, újabb forradalomtól rettegő nagypolgárságnak az erőskezű kormányzás utáni vágyakozása hívta életre. A császár magát pártatlannak és osztályok felett állónak nyilvánítva igyekezett a korábbi támaszait vesztett monarchikus államformát fenntartani, eljátszva az egész társadalom atyai jótevőjének szerepét. Valójában a nagypolgárság és a parasztság jólétben élő felső rétegére támaszkodva s a pénzarisztokrácia politikai ambícióinak is tért engedve addig soha nem látott mértékben segítette elő a francia gazdaság fellendülését. A bonapartista rezsim az 1848-as forradalomnak csaknem minden demokratikus vívmányát felszámolta. Szétzúzta az összes demokratikus szervezetet, betiltotta a Politikai klubokat, a sajtószabadságot elfojtotta, az ellenzéki lapokat és folyóiratokat megszüntette. "Megfojtották a jogot, betömték a szabadság száját, meggyalázták a zászlót, lábbal taposták a népet és – igen boldogok" – írta a korszakról Victor Hugo. A parlamentáris intézmények megmaradtak, de jogaikat rendkívül leszűkítették. Az általános választójogot – amely minden 21 évnél idősebb férfit megilletett meghagyták, de a választókra gyakorolt hatósági nyomás, a rendőri erőszak és a hivatalos, vagyis kormányjelöltek rendszere száműzött az általános választójogból minden demokratizmust. Az osztályok fölötti egyetemes nemzeti jelleg látszatának kialakítására és megőrzésére III. Napóleon kormánya több ízben rendezett népszavazásokat. Ezek az esetenként a durva rendőri terrortól sem mentes, a szavazatok összeszámlálásánál megvesztegetést vagy zsarolást sem nélkülöző népsavazások azt szolgálták, hogy a kormány a nép jóváhagyására hivatkozhasson. III. Napóleon uralkodása idején vált a 19. század legmodernebb európai nagyvárosává a francia főváros, Párizs. Eugène Haussmann báró, Párizs prefektusa kapta a feladatot a nagyváros átépítésére. Hivatali ideje alatt (1853-1869) brutális céltudatossággal rombolta szét a történelmi Párizst, széles sugárutakat és körutakat nyitva a kőrengetegbe. (Kétségtelen, hogy ezeken az utakon immár nem volt könnyű barikádokat emelni.) Számtalan középületet emeltek, rendezték a közvilágítást és a vízellátást, valamint a csatornázást. Harminckétezer gázlámpát helyeztek el, és 560 km csatornát építettek. A rombolás óriási volt, hangulatos régi negyedek tűntek el nyomtalanul, de cserébe Párizs lett Európa legmodernebb nagyvárosa.

7.6.2.2. Külpolitika

386

Egy 1852-es beszédében III. Napóleon kijelentette: "a császárság- a béke". Ez a "békeszeretet" azonban szinte állandó háborúkkal párosult. Franciaország részt vett a krími háborúban, s nagyhatalmi pozícióból irányította az azt lezáró 1856-os párizsi békekonferenciát. Szövetkezett Oroszországgal Anglia ellen. Harcolt olasz szövetségben Ausztriával, majd szövetségesét cserbenhagyva békét kötött az osztrákokkal, és bekebelezte Savoyát és Nizzát. A franciák a gyarmatokon is terjeszkedtek. Meghódították a Szahara jelentős részét, gyarmatosították a hegyi körzeteket, és a szíriai expedíció után Ferdinánd Lesseps vezetésével megkezdték a Szuezi-csatorna építését. Az 18571858-as, majd az 1860-as háborúk után újabb egyenlőtlen szerződéseket kényszerítettek Kínára. 1858-ban francia csapatok nyomultak Vietnamba, és 1862-ben három déli tartományt, valamint Poulo-Condor szigetét birtokba vették. 1863-ban a francia protektorátust Kambodzsára is kiterjesztették. A gyarmati háborúk eredményeképpen 1870-ben Franciaország már hatmillió gyarmati alattvaló felett uralkodott. A gazdasági fellendülés és a sikeres hódító háború sok kortárs szemében szilárd nagyhatalomnak tüntette fel a bonapartista Franciaországot. Ez a viszonylagos szilárdság azonban nem tartott sokáig. 1858. január 14-én az operába tartó császár hintójára Felice Orsini és két társa három bombát dobott. A merénylet több mint száz sebesültet, és jó néhány halott áldozatot követelt, de III. Napóleon és felesége csodával határos módon sértetlen maradt. A merénylet nyomán megerősödött rendőrterror a közhangulatot a republikánusok felé fordította. Az ipari burzsoázia nagy részét az 1860-ban Angliával megkötött kereskedelmi szerződés, vagyis a protekcionizmus megszüntetése taszította az ellenzék soraiba. A katolikus közvélemény az itáliai háború megindítása miatt fordult szembe a császárral, a liberálisok viszont a háború végig nem harcolását ítélték el, és valóban alkotmányos kormányzatot követeltek. A bonapartista rezsim, látva pozícióinak meggyengülését, engedményekre kényszerült. Némileg kiszélesítette a törvényhozó testület jogait, ugyanakkor megpróbálta megnyerni magának a munkásokat is. 1862-ben például a császár tüntetőleg megkegyelmezett a munkabéremelést követelő sztrájk szervezése miatt elítélt nyomdászoknak, 1867. május 25-én pedig hatályon kívül helyezte a sztrájkokat büntető Le Chapelier-törvényt. Nem használt Franciaország tekintélyének az ún. "mexikói kaland" sem. 1862ben Franciaország katonai expedíciót küldött Mexikóba, hogy Spanyolországgal és Angliával egyetemben megdöntse a Benitó Juárez vezette mexikói köztársaságot. A francia hadsereg elfoglalta Mexikó fővárosát, és Habsburg Miksa főherceget ültette a Louis Bonaparte által kreált Mexikói Császárság trónjára. A hatalmas költségek és az USA tiltakozása miatt azonban a francia csapatoknak el kellett hagyniuk Mexikót. A felülkerekedett Juárez vezette erők Miksa császárt elfogták és főbe lőtték. A mexikói kaland általános elégedetlenséget keltett Franciaországban mind a presztízsveszteség, mind az óriás kiadások miatt. A 60-as évek vége felé Franciaországnak a legtöbb európai állammal észrevehetően megromlott a viszonya. Az 1853-as lengyel felkelés diplomáciai támogatásáért szembekerült Oroszországgal, a német egyesítés kérdésében elfoglalt álláspontja miatt Poroszországgal, a gyarmati háborúk következtében pedig Angliával. Ez utóbbiak különösen 1869-ben, az Anglia tiltakozása ellenére megépült Szuezi-csatorna megnyitásakor mérgesedtek el. A Második Császárság ellenezte Olaszország egyesítését is. Ezek az események vezettek oda, hogy 1869-1870-re Franciaország csaknem teljesen elszigetelődött. 1869-ben a liberális polgári ellenzék az országgyűlési választásokon Leon Gambetta vezetésével elsöprő győzelmet aratott. A bonapartista kormány újabb engedményekkel próbált kilábalni a válságból. A törvényhozó testület felhatalmazást kapott arra, hogy maga válassza meg elnökét. A sajtó- és gyülekezési szabadság ellenőrzése enyhült. Franciaország áttért a parlamentáris császárságra, de III. Napóleon nem lett népszerűbb. Rendszerének a kegyelemdöfést az 1870. július 19-én kitört francia-porosz háborúban elszenvedett vereség adta meg. 1870. szeptember 4-én a sedani vereség hírére tüntetők nyomultak a párizsi Bourbon-palotába, és szétkergették a törvényhozó testületet. A Második Császárság véget ért.

7.6.3. A krími háború 7.6.3.1. A keleti kérdés Az 1815-ös bécsi kongresszus óta Európa legerősebb szárazföldi hatalmának számító Oroszország mind nagyobb figyelmet szentelt az ún. keleti kérdés megoldásának. A keleti kérdés Európa halálosan beteg emberének, Törökországnak a hagyatékával foglalkozott. Hiába gyarapította jelentős területekkel a cár birodalmát a közép-ázsiai és a távol-keleti hódító terjeszkedés, a Balkánon való előrenyomulás s ezáltal a Fekete-tengert a Földközi-tengertől elválasztó tengerszorosok megszerzése mind kívánatosabbnak tűnt számára. A hanyatló Oszmán Birodalom korszerűtlen hadserege önmagában nem tarthatta volna vissza a cári ármádiát, az elavult török hadsereg erejét azonban nagymértékben megnövelte a mögötte álló Anglia nemzetközi tekintélye és ellenállhatatlan hadiflottája. Anglia számára ugyanis nem volt kívánatos az orosz flotta megjelenése a Földközi-tengeren. I. Miklós, belátva, hogy az oly becses tengerszorosok megszerzéséhez Anglia beleegyezésén keresztül vezet az út, 1844-es londoni látogatása alkalmával ajánlatot is tett az osztozkodásra, London azonban nem fogadta túlzott lelkesedéssel elképzeléseit. A cár 1853. január 9-én Hamilton-Seymour angol követ előtt megismételte 1844-es javaslatát, majd az újabb brit elutasítást követően elhatározta, fegyverrel szerez érvényt akaratának. I. Miklós meg volt győződve arról, hogy a nyugati hatalmak nem fognak Törökország segítségére sietni, hiszen a bonapartista államcsínyt végrehajtó Franciaországot külpolitikailag akcióképtelennek, Angliát pedig a franciák segítsége nélkül fogatlan oroszlánnak vélte. Az sem volt kétséges az orosz diplomácia előtt, hogy Poroszország és

387

különösen Ausztria biztos és lekötelezett szövetségese a cárnak. Így csak Törökország fegyveres ellenállásával kellett számolni, s ez a cári hadsereg számára cseppet sem tűnt kockázatosnak. Az oroszok kezére játszottak a palesztinai szent helyek kérdésében kitört zavargások is. A szent sír, a jeruzsálemi királyok sírjai, a betlehemi templom és a többi keresztény szent hely feletti felügyeletet ugyanis a római és a görögkeleti egyház egyaránt magának követelte. A török fennhatóság alatt álló területeken a görögkeleti egyház bizonyos előnyöket évezett, s ezt nem utolsósorban orosz biztatásra a szent helyek kérdésében is kamatoztatta. III. Napóleon viszont, aki a római egyház mögött állt, 1852 márciusában egy olyan fermánt kényszerített ki a szultántól, melyben a szent helyeket illetően a katolikus egyház jogait növelték, A cár ezt a keleti egyház megsértésének minősítette, és ürügyül használta fel a Török Birodalommal való konfrontációhoz. 1853. június 2-án Mihail Gorcsakov tábornok nyolcvanezer fős orosz serege megszállta Moldovát és Havasalföldet. Rövidesen kiderült, hogy a cár elképzelései a nyugati hatalmak várható magatartásáról alapvetően tévesek. Törökország az angol árucikkek egyik legjobb vásárlója volt, és egyben a közel-keleti brit hatalmi érdekek legfőbb biztosítéka. Amíg a tengerszorosokra Törökország vigyáz, az orosz hadiflotta be van zárva a Fekete-tengerre, s nem jelenhet meg a Földközi-tenger keleti medencéjében. Törökország szuverenitásának csorbítása az orosz hatalom javára a brit hatalmi érdekeket veszélyeztette, s ez nem tűrte, hogy a szigetország passzív maradjon. A bonapartista Franciaország szintén oroszellenes volt. A francia császár már 1853 májusában Anglia tudomására hozta, hogy kész együttműködni vele Törökország megvédése érdekében. Így Anglia nem volt híján a francia segítségnek.

7.6.3.2. A háború A konstantinápolyi angol követ tanácsára Omer pasa, a balkáni török haderő parancsnoka október 8-án felszólította Gorcsakovot, hogy tizennyolc napon belül ürítse ki Moldovát és Havasalföldet. Az orosz elutasítást török hadüzenet követte. A török hadsereg Vidinnél átkelt a Dunán, elfoglalta Kalafat települését, majd Oltenicánál november 4-én vereséget mért az oroszokra. Siker kísérte a török fegyvereket a kaukázusi frontokon is. November 30-án a kaukázusi frontnak erősítést szállító s Szinope kikötőjében lehorgonyzó török flottát Pavel Nahimov altengernagy háromórás tengeri ütközetben megsemmisítette. Válaszul a szövetséges flotta befutott a Feketetengerre. Az orosz hajóhad Szevasztopol hadikikötőjébe zárkózott. A cár régi szövetségeseihez fordult politikai segítségért, de kiderült, hogy sem Poroszországra, sem Ausztriára nem számíthat. Hathatós diplomáciai és katonai segítséget I. Miklós elsősorban Ausztriától várt. De csalatkoznia kellett. Ausztria "hálátlanságával megdöbbentette a világot", mivel a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Az osztrák fegyveres semlegesség súlyosan veszélyeztette az Iván Paszkevics parancsnoksága alatt Szilisztrát ostromló orosz sereget. A támadásban levő balkáni orosz haderő kénytelen volt visszavonulni. I. Miklós 1854 júniusában elrendelte a dunai fejedelemségek kiürítését. Moldovát és Havasalföldet a Porta beleegyezésével osztrák csapatok szállták meg. A két német hatalom semlegessége azonban nemcsak Oroszország, hanem a nyugati hatalmak számára is hátrányos volt, mert meghiúsította, hogy a cár birodalma ellen szárazföldi frontot nyissanak. Oroszország ugyan kedvezőtlen diplomáciai és katonai helyzetbe került, de erőt demonstráló fegyveres akciók nélkül nem volt remény arra, hogy a szövetségesek feltételeit elfogadja. Rövidesen Londonban és Párizsban is belátták, hogy győzelem nélkül nem lehet háborút nyerni. 1854. szeptember 5-7-e között 21 500 angol, 30 333 francia és 7000 török katona hajózott be a szövetségesek 500 szállítóhajójába, és megindult a hadtörténelem addigi legnagyobb csapatszállítása az angol és a francia hajóhad fedezete alatt. Az inváziós egységek célja a Krím félszigeten fekvő Szevasztopol tengeri erődje, melynek közelében szeptember 14-én minden ellenállás nélkül kihajóztak. Megkezdődött a krími háború. Az október 17-én indított ostromot Szevasztopol védői nagy veszteségek árán visszaverték, s az erőd, bár a szövetségesek október 25-én Balaklavánál, november 5-én pedig Inkermann-nál is győzelmet arattak, ellenállt. A balaklavai ütközetben az angol könnyűlovasság is megsemmisült. Az ostrom elhúzódott, s a szövetségesek kénytelenek voltak a telet is Szevasztopol alatt tölteni. A táborban a rossz egészségügyi viszonyok miatt kitört a kolera, s a betegség több áldozatot szedett, mint a kard és a puska együttvéve. A hadtáp és az egészségügyi szolgálat siralmasan működött. Miközben katonák fagytak meg meleg ruha, megfelelő szállás és tüzelő híján, a balaklavai horgonyzóhelyen egész ruhabálákat dobtak a vízbe, hogy hevenyészett hullámtörő gátakat építsenek belőlük. A botrányos sebesültellátáson Florance Nightingale szervezőmunkája javított, amely megteremtette egy korszerű katonai egészségügyi szolgálat alapjait. A diplomaták a csata idején is folytatták a párbeszédét. Ausztriára fokozott nyomás nehezedett, hogy lépjen fel Oroszország ellen. Az osztrák magatartás végül is a Szárd Királyság miatt változott meg. Cavour az "Itália felszabadítja magát" jelmondatot irreálisnak ítélvén, az országegyesítést nagyhatalmi támogatással kívánta elérni. A támogatást megszolgálandó, készséggel csatlakozott a krími expedícióhoz, s 15 ezer katonát küldött Oroszországba. A nem lebecsülendő katonai segítségnél azonban sokkal nagyobb volt a diplomáciai hatás. III. Napóleon ugyanis megígérte Cavournak, hogy a háborút követő kongresszuson felvetheti az olasz kérdést. Az olasz kérdésben érzékenyen érintett Ausztria így kényszerűen még oroszellenesebb lett. 1855. március elején meghalt Miklós cár. Utódja, II. Sándor (1855-1881) hajlott a békére annál is inkább, mert 1855. szeptember 5-én Szevasztopol elesett (Nahimov és Isztomin admirális is életét vesztette). Az 1856. március 30-án

388

Párizsban aláírt béke nem változtatta meg lényegesen Európa térképét, mégis fordulópontot jelentett, hiszen megbontotta a konzervatív hatalmak együttműködését, és véget vetett a cárizmus európai hegemóniájának.

7.6.4. Kelet-Európa a krími háború után 7.6.4.1. Románia megalakulása A két dunai fejedelemség történetében meghatározó szerepe volt a krími háborút lezáró párizsi békének. A francia fővárosban aláírt dokumentumok biztosították a Török Birodalomhoz tartozó fejedelemségek autonómiáját, s megszüntették az orosz protektorátust. Az európai hatalmak egyszeri és rendkívüli országgyűlések, ún. "ad hoc diván"-ok összehívását rendelték el, s feladatukul tűzték a fejedelemségek állami életének új alapjait kidolgozni. Minthogy a nagyhatalmak nem kívánták Moldova és Havasalföld egyesítését, arra is kötelezték a fejedelemségek korlátozott választójog alapján összehívott parlamentjeit, hogy külön-külön válasszanak maguknak uralkodót. A román fejedelemségek sajátos módon kerülték meg a nagyhatalmak egyesítési tilalmát. Amikor a moldovai országgyűlés Alexandu Ion Cuza ezredest (1859-1866) választotta fejedelmévé, a bukaresti országgyűlés szintén Cuzát emelte a fejedelmi székbe. A nagyhatalmak jegyzéke ugyanis csak a külön-külön választást tette kötelezővé, a megválasztandó személyről nem rendelkezett. Így az előállt helyzetet kénytelenek voltak tudomásul venni. 1861. december 23-án Moldova és Havasalföld egyesítésével megszületett a Román Fejedelemség. A széles látókörű Cuza, aki I. Sándor néven kezdte meg uralkodását, mélyreható reformokkal kívánta országát modernizálni. 1863-ban megszavaztatta a kolostori birtokok állami tulajdonba vételét, 1864-ben pedig a román egyházat függetlennek nyilvánította a konstantinápolyi pátriárkától. Még ugyanebben az évben az országgyűlés elé terjesztette az agrártörvényt is, melyet csak a parlament feloszlatása után, népszavazás útján tudott életbe léptetni. Megalkották a közoktatási törvényt, 1860-ban Iaşiban, 1864-ben pedig Bukarestben egyetemet állítottak fel. Újjászervezték a nemzeti hadsereget, megreformálták az igazságügyet, s francia mintára polgári büntető törvénykönyvet vezettek be. A reformokat a nagybojárok mély ellenszenve kísérte, akik azt sem tudták megbocsátani Cuzának, hogy csak egy közülük, mégis ő a fejedelem. 1866. február 23án éjjel összeesküvők hatoltak be a bukaresti fejedelmi palotába, és lemondásra kényszerítették az uralkodót. Hosszas bonyodalmak után a Hohenzollern-Sigmaringen-családból származó Károly fejedelem ült a Román Fejedelemség trónjára. Románia az 1860-as évek végére megteremtette a tőkés fejlődés kereteit, és eljutott a majdnem teljes önállóságig. 7.6.4.2. Szerbia A krími háborúban a Török Birodalmon belül autonómiát élvező szerb fejedelemség, nem utolsósorban a határain végrehajtott nagyarányú osztrák csapatösszevonások hatására semleges maradt. Pedig a háború jó alkalmat kínált a teljes függetlenség és a nagyszerb eszme megvalósítására, de ezt az önálló lépést nem lehetett megkockáztatni a nagyhatalmak támogatása nélkül. A nagyszerb eszme atyja, Ilija Garašanin szerb miniszterelnök és külügyminiszter még 1844-ben kifejtette, hogy valamennyi délszláv területnek egyesülnie kell, közös államot alkotva a horvátok, a szlovének, a bosnyákok és montenegróiak szülőföldjén. Programjában első lépésként a török kezén lévő délszláv területek felszabadítása szerepelt. Ezt követte volna a Habsburg Birodalom délszláv alattvalóinak felszabadítása. Az 1842. óta Szerbia trónján ülő Aleksandar Karadjordjević fejedelem oligarchikus uralmát a gazdasági élet fejlődése és az új államapparátus kiépítése által életre hívott új burzsoázia és értelmiség egyre nehezebben tűrte. Az egyre több feszültséget hordozó belső ellentétek miatt a kormány 1858. Szent András napjára kénytelen volt összehívni a már tíz év óta szünetelő szkupstinát, s az országgyűlés lemondásra kényszerítette Karadjodjeviéet, és visszahívta a száműzetésben lévő Miloš Obrenovićot a szerb fejedelmi trónra. Az 1859-ben trónra került Miloš halálát követően, 1860-ban fia, Mihály került hatalomra. Az ambiciózus Mihailo Obrenović Szerbia teljes függetlenségét kívánta elérni. 1862-ben a török helyőrségek kivonását követelte, mire válaszul a belgrádi erőd tüzérsége több órán át bombázta a várost, teljesen értelmetlen vérfürdőt rendezve. A török vérengzések hírére közbelépő nagyhatalmak azonban nem szüntették meg a török államtól való szerb függést. Mihálynak csak 1867ben sikerült elérnie, hogy a még török kézen levő szerb erődöket átadják Szerbiának. Ezzel a szultán fennhatósága Szerbiában formálissá vált. A látványos külpolitikai sikerek szülte népszerűséget Mihály önkényeskedő belpolitikája szertefoszlatta. Egyre növekedett ellenfeleinek száma, akik a Jovan Ristic által vezetett Liberális Pártban szervezkedtek. Mégsem a liberálisok, hanem a száműzetésben lévő Karadjordjević hívei szerveztek ellene merényletet. 1868. június 10-én orgyilkosok ölték meg. Az új fejedelem Mihály kiskorú unokaöccse, Milán lett, aki helyett háromtagú régenstanács vitte az államügyeket. Tagja lett a tanácsnak a tehetséges és európai műveltségű liberális pártvezér, Jovan Ristic is. A régenstanács előtt nagy feladatok álltak. Az állam és a társadalom belső átformálásával, modernizálásával meg kellett teremteniük a polgári átalakulás kereteit.

389

A Liberális Párt hatalmát jelentő új rend nagy gondot fordított Szerbia gazdasági életének fejlesztésére. Ezt bizonyítja az 1873-ban hozott iparfejlesztési törvény is, bár nem érte el a kívánt eredményeket. A liberálisok hatalomra kerülésével új ellenzék született. A Svetozar Markovic által megalapított Radikális Párt a parasztság nehéz helyzetének javítását tűzte zászlajára. Az 1870-es évek elején Szerbia is eljutott az önálló államisághoz, hiszen függetlenségét már csak formális rendelkezések korlátozták.

7.6.4.3. Görögország Az 1829-es drinápolyi békében megszületett és az 1830-as február 3-i londoni jegyzőkönyv által elismert független Hellén Királyság angol, francia és orosz protektorátus alatt állt, de az orosz befolyás érezhetően erősödött, különösen akkor, amikor a cár közbenjárására a konstantinápolyi pátriárka megengedte a görög egyház közigazgatási különválását. Az 1850-es évek végére felnövekvő új, liberális polgári ellenzék egyre erőteljesebben sürgette a nem túl népszerű I. Ottó fejedelemnél a nyugat-európaihoz hasonló berendezkedés megvalósítását, mindhiába. Az önkényuralom ellen 1862ben felkelések robbantak ki, melyek Ottó von Wittelsbach lemondásához vezettek. Nemzetgyűlési választásokat írtak ki, és az összeülő parlament 1863. november 28-án új alkotmányt fogadott el, amely szigorúan korlátozta a király jogait, bevezette az általános választójogot, a törvényhozást egykamarás parlamentre bízta, és biztosította az általános polgári szabadságjogokat. Az ország élére a nagyhatalmak tanácsára a dán Glücksburg-családból származó Vilmos György került I. György néven (1863-1913). Az új görög kormányzat egyik legfontosabb célja az ún. "Nagy Eszme" (Megali Idea) megvalósítása volt. E szerint a görög határokat addig kell kiterjeszteni, míg minden hellén a királysághoz nem kerül. Megvalósítása azt jelentette volna, hogy az egész Dél-Balkán, sőt Kis-Ázsia egy része is a Nagy-Görögország részévé lesz. Az így létrehozandó állam leendő tarka etnikai képe nem nyugtalanította a görög kultúrfölényre hivatkozó politikusokat. A "Nagy Eszme" első sikere az angol beleegyezéssel megszerzett Jón-szigetek Görögországhoz csatolása volt.

7.6.4.4. A bolgár nemzeti mozgalom A Konstantinápoly szomszédságában fekvő s közel ötszáz éve török hódoltság alatt álló bolgár területek lakosságának szabadságmozgalma az 1850-es évek elejéig csak kulturális téren tudott sikerekről számot adni. A török főváros közelsége eleve meghatározta a bolgár mozgalom lehetőségeit, a Porta ugyanis ebben a térségben fokozottan ügyelt az általa képviselt rend fenntartására. Az egyetlen törvényes nemzeti szervezetet az egyház jelentette. A bolgár nemzeti mozgalom számára fontos lépés volt tehát a nemzeti egyház megteremtése. Az 1840-es évektől megindul az egyházi harc a görög nyelvű főpapság ellen. Az orosz-török háborúk mindig reményeket ébresztettek a bolgárokban, így az 1853-ban kitört krími háború is, hiszen tudták, hogy függetlenségüket saját erőből nem képesek kivívni, s e harcban leginkább Törökország hagyományos ellenfelének, Oroszországnak a segítségére számíthattak. A krími háború azonban, bár a Balkán nem vált hadszíntérré, nem a szabadságot hozta a bolgároknak, hanem katasztrófával fenyegetett. A Porta a hadikiadások fedezésére felvett kölcsönök fejében kénytelen volt behozatali vámjainak leszállítására, és ezzel a balkáni kézművesipart kiszolgáltatta az angol és francia áruk konkurenciájának. Az egész birodalom piacára dolgozó bolgár kézművesek nem versenyezhettek a fejlett nyugati gyáripar olcsó termékeivel, s tönkrementek. Hasonló sorsra jutott sok bolgár kereskedő is. Ugyanakkor a parasztságot a felvett kölcsönök kamatainak fedezésére kivetett adók nyomorították. A lakosság széles rétegei szegényedtek el, s ez jelentős változásokat érlelt. A bolgár nemzeti mozgalom élén a 60-as években Georgi Rakovszki állt, aki úgy képzelte, hogy a Török Birodalommal szomszédos területeken szervezett, mindenre elszánt és katonailag jól kiképzett kis csapat bolgár területekre betörve képes felszabadítani Bulgáriát. Ennek érdekében kidolgozta a partizáncsapatok szervezeti szabályzatát, és megkezdte az egységek szervezését. 1867-ben két partizánegység is betört Romániából bolgár területekre, a lakosság zöme azonban nem támogatta a vállalkozást. A néptömegek csatlakozásáról szóló elképzelés tévesnek bizonyult. A mozgalom mérsékelt szárnya, az osztrák-magyar kiegyezés valamiféle bolgárváltozatában látta a kivezető utat. Elképzelésük az volt, hogy a szultánt Tirnovóban bolgár cárrá kellene koronázni, s ennek fejében Bulgária a Magyarországéhoz hasonló önállóságot kapna a birodalmon belül. A forradalmi szárny azonban nem volt hajlandó egyezkedni. 1870-ben létrejött az exarchátus, vagyis a bolgár pravoszláv egyház szervezete. Az egyházi harc – melyben a bolgárok odáig mentek, hogy ha kell, Rómához is csatlakoznak a nemzeti egyház megteremtése érdekében – a patriarchátustól való szakadáshoz vezetett, amit végül a szultán is elismert. Az exarchátus független volt a konstantinápolyi pátriárkától, és joghatósága kiterjedt az összes bolgárok lakta területekre tehát Macedóniára is. A bolgárok ezáltal felszabadultak a görög egyházi és kulturális fennhatóság alól, de ezzel már nem elégedtek meg. Most már a politikai szabadság kellett! 1870 áprilisában, Bukarestben megalakult a Bolgár Központi Forradalmi Bizottság, melynek vezetői Vaszil Levszki és Ljuben Karavelov voltak. Levszki okult a Rakovszki-féle kísérletek kudarcán, s az országon belüli titkos szervezkedést tartotta fontosnak. Nézete szerint a lakosságot elő kell készíteni a felkelésre, s ennek érdekében évekig

390

járta szülőföldjét, hogy csoportokat szervezzen a majdani harc támogatására. "Szent és tiszta köztársaságot" akart létrehozni, amelyben minden balkáni nép egyenjogú szövetséges, még a török parasztok is. Levszkit azonban árulás folytán a törökök elfogták, és 1873 elején Szófiában felakasztották. Kivégzése után a vezetést Karavelov, majd Hriszto Botev vette át a Forradalmi Bizottságban

7.6.5. Oroszország az 1850-1870-es években A krími háború erősen megingatta az Oroszország erejébe vetett hitet. Ez az esemény fedte fel, hogy az ország sok lényeges szempontból elmaradt a nyugati hatalmak mögött. Az orosz hajók nem versenyezhettek az angol és francia flottával. A primitív orosz karabély értelmetlen véráldozattá tette a leghősiesebb rohamot is, a szegényes szállítási rendszer, a vasút hiánya pedig megfosztotta az ostromlott Szevasztopolt a megfelelő ember- és hadianyag-utánpótlástól. I. Miklós udvarában még úgy emlegették a vasutakat, mint "korunk betegségét", amely felemeli a kamatlábat, mértéktelen mobilitást idéz elő a népességben, és kedvez a forradalmi mozgalmak terjedésének. A krími háború után nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni a gyors ütemben bővülő vasúthálózat katonai jelentőségét. Az orosz birodalom vereségének oka mindenekelőtt az ország általános gazdasági-társadalmi elmaradottságában rejlett. A feudális Oroszország a kapitalista Angliával és Franciaországgal szemben erőtlennek bizonyult, s ez mind a hazai, mind az európai közvéleménynek megmutatta a fennálló orosz viszonyok korhadtságát. A krími háború kíméletlenül bizonyította a cári birodalom vezetői számára, hogy az ország túlságosan lemaradt a Nyugat fejlett nemzetei mögött, és az erős katonai pozíció visszaszerzése érdekében elengedhetetlen a gazdaság bizonyos fokú modernizálása. 7.6.5.1. II. Sándor reformjai A legégetőbb probléma a jobbágykérdés volt. A jobbágyakat földesuruk földdel vagy föld nélkül, családostól vagy egyénenként eladhatta, tetszés szerint mezei munkára vagy házi szolgálatra rendelhette, újoncot válogathatott közülük a hadseregbe, az engedetlenkedőket pedig Szibériába száműzhette. A jobbágy köteles volt a földesúr által létesített gyárban robotmunkát végezni, ura engedélye nélkül nem hagyhatta el lakóhelyét, és ha engedély birtokában a városba költözve sikerült is munkát találnia, a "városi levegő nem tette szabaddá". A városban lakó, sőt a már ott született jobbágy is köteles volt robotváltságot fizetni urának, melynek mértékét a tulajdonos szabta meg. De még ennél is nagyobb terhet jelentett helyzetük bizonytalansága, hiszen földesuruk bármikor visszaparancsolhatta őket a bittokra. Az amúgy is súlyos helyzetet az 1854. és 1856. év sorozásai az elviselhetetlenség határain túlra feszítették. A hírhedt 3. ügyosztály adatai 1858-ban nyolcvanhat, 1859-ben kilencven, a rákövetkező évben pedig száznyolc lázadásról adtak számot. A parasztság körében gyűjtött statisztikai adatok mérhetetlen szegénységről tanúskodtak. II. Sándor 1856. március 30-i beszédében kifejtette, hogy a reform a parasztok és gazdáik között tapasztalható ellenségeskedés miatt elkerülhetetlen, majd hozzátette, jobb fokozatos, óvatos kezdeményezést tenni, mint megvárni, hogy a nép kezdeményezze a változást. A parasztkérdés megvitatására, illetve a jobbágyfelszabadítás helyi terveinek kidolgozására 1857. január 7-én II. Sándor egy magas államhivatalnokokból álló titkos bizottság felállítását rendelte el, a kormányzóságokban pedig nemesi bizottságokat választottak. A bizottságok megalakítása alkotmányos illúziókat keltett a nemesi közvéleményben, mert úgy vélték, hogy ez a cári önkényuralom felszámolásának első jele. A bizottságok munkájában – Pjotr Valujev grófnak, II. Sándor egyik legbefolyásosabb emberének véleménye szerint – talán minden másnál fontosabb volt, hogy az önkényuralom megőrizze önmagát. A paraszttömegek érdekeit a forradalmi demokraták képviselték, ők azonban nem kaptak helyet a kérdéssel foglalkozó bizottságokban. A forradalmi demokraták vezetője 1849-től az önkényuralom elől svájci, majd londoni emigrációban menedéket találó Alekszandr Herzen volt. "Én Londonban tartózkodásom alatt gyakran gyönyörködtem Herzen művelt, szellemes, tanulságos társalgásában- a barátságos viszony köztünk és családjaink között kedves emlékeim közé tartozik" – írta róla Kossuth Lajos. Herzen, Nyikolaj Ogarjov, Nyikolaj Csernisevszkij, Nyikolaj Nyekraszov és Nyikolaj Dobroljubov kiáltványai fordulópontot jelentettek az orosz forradalmi eszmék történetében. Ők Oroszország társadalmi problémáinak megoldását, így a jobbágykérdés rendezését is csak népforradalom útján látták megvalósíthatónak. Lapjaikban, a Harangban (Kolokol) és a Kortársban (Szovremennyik) élesen bírálták az önkényuralmat, de a szlavofilek "Oroszország virágzik, a Nyugat romlik" elméletét és a zapadnyikok feltétlen Nyugat-imádatát is, s forradalmi változásokat sürgettek. 1861. március 5-én a Rendelet a jobbágyi függőségből kikerült parasztokról című manifesztum közzétette a jobbágyrendeletet. A nemesi birtokon települt parasztokén az udvari cselédek függésben tartásának joga végérvényesen megszűnt, a "megkeresztelt tulajdon" ezzel személyi szabadságot nyert. A rendelet nemcsak a személyi felszabadítást tette kötelezővé, hanem megváltás fejében a parasztok földhöz juttatását is. A megváltási szerződés létrejöttével a parasztok megszabadultak a földesúri szolgáltatásoktól, s "tulajdonos parasztokká" váltak. Az udvari cselédeknek nem kellett megváltást fizetniük, igaz, ők földet sem kaptak. A jobbágyfelszabadító rendeletek kihirdetését a "kiábrándulás pillanata" követte. A parasztok-hamisítással vádolva a földesurakat- az "igazi szabadság" kihirdetését követelték, mert nem hitték el, hogy ez a törvény a cár jóváhagyásával

391

született. 1861-1863 között 1962 birtokon robbantak ki megmozdulások a reform bevezetése ellen, és sok esetben csak a hadsereg bevetésével sikerült azokat megfékezni. A jobbágyfelszabadító törvények a demokratikus orosz közvéleményben is visszatetszést szültek. A Kortárs és a Harang körül kikristályosodó új forradalmi generáció a visszásságok felszámolását követelve számos kiáltványt szerkesztett és terjesztett ebben – az éppen ezért – a proklamációk korának is nevezett időszakban. A forradalmi demokraták küzdelme folytatókra talált az orosz egyetemi ifjúság körében. A mozgalmat a reakció Ivan Turgenyev: Apák és fiúk (1862) című regénye után kezdetben mindent tagadóknak, azaz nihilistáknak nevezte, majd pedig a narodnyik (népies) gúnynevet akasztotta rájuk. A forradalmárok mindkét nevet elfogadták, és dacból maguk is használták. A cári hatóságok nyomása alatt, és a tűrhetetlen állapotokat látva úgy érezték, hogy a cárizmus elleni harcban minden megoldás elfogadott lehet. Egy részük "a cél szentesíti az eszközt" jelszót hangoztatva, akár bankrablásra vagy gazdag birtokosok kifosztására is vállalkozott volna, ha a mozgalom anyagi érdekei úgy kívánták. Az 1861-es jobbágyfelszabadítás szülte változások további reformok szükségességét is felvetették. Az uralkodó 1863-1874 között több újítást vezetett be. Ezek közé tartozott a zemsztvo reform, a városi reform, a bírósági reform és a katonai reform. Az 1864-ben kiadott zemsztvo reform a helyi gazdasági és népművelési ügyek intézésére kormányzósági és kerületi választott önkormányzati szervek, ún. zemsztvók felállítását rendelte el. Az új önkormányzati szervek eredményesen működtek, hiszen 1880-ra már tizenkétezer zemsztvo iskola működött, s egy kerületre három orvos is jutott, ami korábban teljesen elképzelhetetlen volt. Az 1870-es törvény a városi közigazgatás élére rendi hovatartozást figyelembe nem vevő választott szabályalkotó szerveket, dumákat állított, melyek mellett városi intézőszékek gyakorolták a végrehajtó hatalmat. 1863-ban megszüntették a testi fenyítéseket. A vesszőfutást, a korbácsolást, a szégyenbélyeg alkalmazását és az arc megbélyegzését törölték a büntetések sorából, de a botozást még néhány esztendeig fenntartották, csak a nőket mentesítették alóla. 1864-ben érvénybe lépett a polgári jogviszonyokon nyugvó bírósági reform. Ezzel megszűnt a rendi jogszolgáltatás, s az új választott esküdteket, valamint a nyilvánosság bevonásával működő bíróságokat függetlenítették az állami közigazgatástól. A jogszabály elismerte a törvény előtti egyenlőséget és a védelem jogát. 1874. január 1-jén megjelent az általános hadkötelezettségről szóló törvény. Ez véget vetett a toborzásnak, és minden huszadik életévét betöltött férfit szárazföldön hat, tengeren pedig hét év katonai szolgálatra kötelezett. Az előírt tényleges katonaidőt tartalékos szolgálattal is megtoldotta, s ezzel a modern hadviseléshez nélkülözhetetlen, gyorsan mozgósítható, kiképzett tartalékot hozott létre, s megteremtette a modern tömeghadsereg alapját. Az 1861-es év Oroszországban a kapitalista fejlődés nyitánya, az ipari forradalom kibontakozásának kezdete. Legfontosabb ösztönzője a 60-as években fellendülő vasútépítés volt. 1876-ban már acélpálya kötötte össze Moszkvát az európai Oroszország legfontosabb területeivel. A vasútépítés nemcsak nagy mennyiségű vas-, acél-, kőszén- és olajigényével vagy a vasúti gépek és berendezések iránt támasztott megnövekedett keresletével serkentette az orosz ipar fejlődését, hanem azzal is, hogy újabb fogyasztókat kapcsolt a piachoz. A hitelélet fellendülését az 1860-ban felállított Állami Bank jelezte, mely 1861-től kereskedelmi célokra is folyósíthatott hiteleket. Az orosz polgárság vállalkozó kedvét mutatja, hogy a magánpénzintézetek alapítását engedélyező törvény kibocsátása után rövidesen harmincegy kereskedelmi bank alakult. A porosz úton fejlődő mezőgazdaságot a ledolgozási rendszer jellemezte, s bár már megjelent a bérmunka, alkalmazása távolról sem vált általánossá. 1877-ben a magántulajdonban lévő földbirtokoknak még csaknem 78 százaléka volt nemesi birtokosok kezén. A nemesség jó része azonban nem fektette be, hanem felélte a váltságösszeget, s rövidesen tönkrement. Megindult a parasztság rétegződése is. Soraiból éppen a század második felében szakadtak ki a városok ipari proletáriátusát alkotó tömegek. A városi lakosság száma gyorsan növekedett. Míg 1851-ben az összlakosságnak csak 7,8 százaléka lakott városban, addig 1863-ban számuk már 20 százalékra rúgott.

7.6.5.2. Közép-Ázsia meghódítása A kapitalista fejlődés lendületet adott a cári gyarmatosító politikának is. A krími háborúban elszenvedett kudarcok egyelőre nem tették lehetővé, hogy Oroszország határait a Török Birodalom rovására kiterjesszék. Fel kellett hagyni a balkáni és kaukázusi behatolással is, így a cárizmus figyelme a közép-ázsiai területek felé fordult. Az itteni kánságok gazdasági kapcsolatban álltak Oroszországgal, s egyre jelentősebb piacokat és nyersanyagforrásokat jelentettek az orosz gazdaság számára. Közép-Ázsia térségeit a 19. század derekán üzbégek, kazahok, türkmének, tadzsikok, kirgizek és karakalpakok népesítették be, de éltek itt kis számban perzsák, zsidók és arabok is. A kazahok, a kirgizek és a türkmének nomád állattenyésztéssel foglalkoztak, míg az üzbégek és a tadzsikok régen letelepedett földművelők voltak. A nomádoknak nem voltak önálló államaik, s Perzsia, Kína vagy valamelyik közép-ázsiai kánság fennhatósága alá tartoztak. A térség államait a letelepedett, feudális társadalomban élő népek hozták létre. A térséget uraló Hivai, Buharai és Kokandi Kánságok gyengén centralizált államhatalmát az üzbég feudális-katonai arisztokrácia tartotta kezében. Az öntözéses földművelést folytató üzbégekre magas fokú városi kultúra volt jellemző. A kánságok területe állami (amlok), magánbirtokosi (mülk) és egyházi (vakuf) földekre oszlott, melyek hatalmas nagybirtokokat alkottak. A földet jobbágyparasztok művelték meg, de nem volt ritka a rabszolgamunka sem. A rabszolga-kereskedelem központja Hiva és Buhara voltak, de Szamarkandban és más városokban is volt rabszolgapiac.

392

A cári csapatoknak, nem kis nehézség árán, húsz esztendő alatt sikerült mindhárom kánságot meghódítaniuk, területeiken pedig a kor egyik legjobb közigazgatási szakemberének tartott Kaufmann tábornok kormányzósága alatt megalakult a Turkesztáni Főkormányzóság. A meghódított területeket katonai közigazgatás vezette, élükön a hadjáratok parancsnokaival: Golovacsov, Csernyajev, Szkobelev és Kuropatkin tábornokokkal. Kezdetét vette a kolonizáció. A kozák telepeseket hivatalnokok és kereskedelmi cégek követték. Az újonnan szerzett területekről származó gyapot-, selyem- és prémcikkeket orosz ipari termékek ellentételezték. Növelték a gyapotültetvények területét, és új réz-, ólom-, szén-, grafit- és olajlelőhelyeket tártak fel. Megindult a Kaszpi-tenger keleti partját Szamarkanddal összekötő vasútvonal építése is, amely nemcsak bekapcsolta Közép-Ázsiát a világpiacba, hanem megszüntette patriarchális elzárkózottságát is. 7.6.5.3. Külpolitika A krími háborút lezáró párizsi szerződés a Fekete-tenger semlegesítésével súlyos feltételeket kényszeríttet Oroszországra, legfájóbb következménye mégsem ez, hanem a diplomáciai elszigeteltség volt. Az orosz diplomácia a külügyminiszterrel, Alekszandr Gorcsakov herceggel az élen – akinek vezérelve így szólt: "Oroszország nem duzzog, hanem összeszedi magát" – mindent megtett, hogy kitörjön az elszigeteltségből. Az 1863-1873 közötti időszak a Poroszországhoz, majd Ausztriához való közeledés jegyében telt. Az 1863 februárjában megkötött ún. Alvensleben-konvencióval Poroszország segítséget nyújtott a cárnak a lengyel felkelés elfojtásához, s hogy a cári haderő már 1863 decemberére végezhetett a felkeléssel, abban jelentős szerepe volt a tettekben megnyilvánuló porosz semlegességnek is. II. Sándor ezt az 1864-es dán-porosz, az 1866-os porosz-osztrák és az 1870-1871-es porosz-francia háború idején tanúsított semlegességgel viszonozta. Az első komoly orosz külpolitikai siker az 1871. március 17-i londoni, ún. Pontus-konferenciáig váratott magára. Ez a konferencia szüntette meg a Feketetenger semlegességét, ahol ismét megjelenhettek az orosz hadihajók. A Német Császárság létrejötte nyugtalanította az orosz közvéleményt, de a cár és a kormány nem osztotta az ország népének németellenességet. Az 1873 októberében létrejött három császár szövetsége tökéletesen megfelelt az orosz érdekeknek. A II. Sándor cár, Vilmos császár és Ferenc József császár által aláírt okmányok bizonyos feltételek esetén katonai segítségnyújtásra és közös diplomáciai fellépésre kötelezték a magas szerződő feleket. Minthogy az orosz birodalomnak nem volt érdeke Németország további erősödése, a császári szövetségen rövidesen repedések mutatkoztak. Oroszországban nem találtak meghallgatásra a francia revánstörekvések, de Franciaország további megcsonkítása sem volt népszerű a cári udvarban. Erős Franciaországra van szükségünk – mondta Gorcsakov a francia kormány pétervári megbízottjának. Ez a politika pedig már magában foglalta a Németországgal való szakítás lehetőségét is.

7.6.5.4. A kongresszusi Lengyelország végnapjai A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus az általa életre hívott Lengyel Királyságot, az ún. Kongresszusi Lengyelországot perszonálunióba rendelte Oroszországgal. A cár azonban a kezdetben megadott autonómiát az 18301831-es lengyel felkelés után visszavonta, és a Kongresszusi Lengyelország területét beolvasztotta birodalmába. Az orosz vámhatár 1851-es megszüntetése következtében kitágult piac ipari konjunktúrához vezetett. A manufaktúrákat több helyen gyárak váltották fel, a kapitalista fejlődés mégsem bontakozhatott ki a maga teljességében, mert a még fennálló feudális viszonyok gátat szabtak ennek. Az 1861-es oroszországi jobbágyreformot nem terjesztették ki a lengyel területekre. A cári hatóságok 1861. március 16-i rendeletükben csak a robot pénzjáradékra cserélését engedélyezték. Az 50-es években ismét felélénkült lengyel nemzeti felszabadító mozgalom 1863. január 22-én éjjel az orosz helyőrségek ellen intézett támadással felkelést robbantott ki, s deklarálta a jobbágyfelszabadítást és a polgári jogegyenlőséget. A jobbágyfelszabadítást azonban nem kívánta földosztással összekötni. A jobbágyság kezdetben így is csatlakozott, s mindenütt fegyvert fogott, ahol a jobbágyrendeletet végrehajtották. Később azonban elfordult a felkeléstől. Az orosz csapatok vérbe fojtották a lengyel függetlenségi mozgalmat, vezetőiket pedig kivégezték. A nyugati hatalmak nem segítettek a lengyeleknek, csak a francia külpolitika kezdett diplomáciai manőverekbe, hogy a helyzetet saját javára kamatoztassa, de angol támogatás nélkül csúfos kudarcot vallott. A jobbágyfelszabadítást az elbukott felkelés helyett a győztes orosz kormányzat vezette be. A lengyelországi reform radikálisabb volt az oroszországinál, mert a cár meg akarta nyerni a lengyel parasztokat, és büntetést kívánt mérni a felkelést véleménye szerint kezdeményező nemességre. A felszabadító rendelet megszüntette a robotot, a jobbágyok által művelt telkeket tulajdonukba adta, s a kárpótlást az állam magára vállalta. Fontos lépés volt, hogy a lengyel zselléreket is földhöz juttatták 2-3 hold erejéig. A felszabadított jobbágyoknak továbbra is meghagyták a közös erdő- és legelőhasználat jogát. A jobbágyfelszabadítás miatt a nagybirtokok állománya valamelyest csökkent, de az ezzel egy időben keletkezett törpebirtokok nem sokáig voltak életképesek. A földjevesztett falusi szegénységnek a nagybirtokon és a gazdag parasztok földjein végzett bérmunka mellett a Porosz-Lengyelországban végzett idénymunka szolgált kereseti forrásul, de nagy részüket a gyorsan fejlődő lengyel ipar szívta fel.

393

Az 1863-1864. évi lengyel felkelés nemcsak a gazdasági életben, hanem a politikai küzdőtéren is változásokat hozott. A lengyelkérdést egyszer s mindenkorra megoldani törekvő cári kormányzat felszámolta a lengyel területek közigazgatási különállását, s tíz kormányzóságot hozott létre. A lengyeleket eltávolította a hivatalokból, és orosz tisztviselőkre cserélte, megszüntette a Lengyel Bank bankjegykibocsátó jogát, és a rubelt tette hivatalos fizetőeszközzé. Az elnyomó intézkedések mellett megkezdődött az oroszosítás is. A varsói egyetemet megszüntették, a közép- és alsófokú iskolák tannyelvét oroszra változtatták, majd az oroszt tették meg a bíróságok és hivatalok nyelvévé is. Végül a lengyel nyelv használatát minden nyilvános helyen betiltották. A régi Kongresszusi Lengyelországnak nyoma sem maradt. A függetlenségi eszme hosszú-hosszú időre elveszni látszott.

7.6.6. A keleti kérdés az 1870-es évek végén 1875 nyarán Hercegovinában törökellenes felkelés robbant ki az adószedők túlkapásai miatt, amely rövidesen átterjedt Boszniára is. A felkelők a feudális szolgáltatások eltörlését, az adórendszer megváltoztatását, a vallásgyakorlat szabadságát és a hivatalnoki önkényeskedés megszüntetését követelték. A felkelés mozgásba hozta az egész Balkánt, s így a keleti kérdés ismét az európai diplomácia reflektorfényébe került. 1876 áprilisában a felkelés átcsapott a Balkán keleti területeire is. A bolgár forradalmi bizottságok felkelést robbantottak ki a bolgárok lakta területek jelentős részén. Május 16-án Hriszto Botev körülbelül kétszáz főnyi csapatával a Dunán hatalmába kerítette a Monarchia Radetzky nevű gőzösét, és kényszerítette a kapitányt, hogy bolgár területen tegye partra őket. A Kozloduj falu közelében partra szálló csapatot a törökök rövidesen felmorzsolták. A török bosszúszomj több ezer bolgár életét követelte. Hriszto Botev azonban mégis elérte célját. Ő Európa közvéleményét kívánta felrázni, és a bolgár ügy mellé állítani. Ezért indult el a biztos halált jelentő vállalkozásra. Az európai közvéleményt megdöbbentették a bulgáriai török mészárlások. p, nagyhatalmak vizsgálatot indítottak a balkáni keresztény lakosság lemészárlása ügyében. Szerbia és Montenegró azonban úgy érezte, hogy betelt a pohár, és hadat üzent a Portának. A keleti kérdés ezzel szerb-török háborúvá változott. 1876 őszén Szerbia és Montenegró gyors és katasztrofális vereséget szenvedett. A szerbeket csak a Portának átnyújtott orosz ultimátum és az ezzel egy időben elrendelt orosz mozgósítás mentette meg a török megszállástól. Oroszország 1g77 januárjában Budapesten egyezményt írt alá, melyben a Monarchia semlegessége fejében megígérte, hogy az elkövetkezendő orosz-török háborúban nem terjeszti ki hadműveleteit a Balkán nyugati felére, majd 1877 áprilisában hadat üzent Törökországnak. A 257 ezer fős orosz dunai hadsereg megtörte a török főerők ellenállását, megszállta a Balkán-hegységen átvezető Sipka-szorost, de a beérkező török erősítések megállították. A hadműveleteknek Plevna november 28-i eleste adott új lendületet. A szerb, román és montenegrói segédcsapatokkal megerősített orosz erők átkeltek a Balkán-hegységen, és a török hadsereget szétverve Konstantinápoly felé törtek. Január 7-én a török kormány békét kért, s a január 19-én megkötött fegyverszünet után megkezdődtek a béketárgyalások. Közben a Márvány-tengerre befutó angol flotta és az osztrák-magyar tiltakozás megakadályozta a török főváros és a tengerszorosok orosz megszállását. A béke aláírására 1878. február 19-én Konstantinápoly külvárosában, San Stefanóban került sor. A San Stefanó-i béke rendelkezései értelmében egész Bulgária és Macedónia függetlenné vált, csakúgy, mint Románia, Szerbia és Montenegró. Az új államokat jelentős területekkel is kiegészítették. Bosznia és Hercegovina önkormányzatot nyert. Oroszország megkapta Besszarábia déli részét, valamint kaukázusi hódításait: Ardagan, Batum, Bajazet és Karsz várakat; a Porta 1410 millió rubel hadi kárpótlást volt köteles fizetni a cárnak. E súlyos feltételek azonban együttvéve sem váltottak ki akkora vihart, mint a Bolgár Fejedelemség létrehozása. A szultán fennhatósága alatt álló, de autonómiát élvező Nagy-Bulgária a Fekete-tengertől az Ohridi-tóig és a Dunától az Égei-tengerig, Macedóniát is magában foglalva, 160 ezer km2-re terjedt. Határai oly mértékben megközelítették a tengerszorosokat és a török fővárost, hogy azok bolgár területről intézett támadás esetén szinte teljesen védtelenekké váltak. Persze az oroszok által létrehozott fejedelemségben a cár befolyása érvényesült. Oroszország pozícióinak ilyen mérvű megerősödése viszont éles angol és osztrák-magyar ellenkezést váltott ki. A két hatalom nemzetközi konferenciát javasolt a béke rendezésének felülvizsgálatára. Elképzelésüket Franciaország és Németország is osztotta. A felhívás visszautasítása általános európai háborúhoz vezethetett volna, melyet a hadjárat és a járványok által legyengített orosz hadsereggel nem lehetett megkockáztatni. A cári kormány tehát kénytelen volt elfogadni a javaslatot. A konferenciára 1878. június 13. és július 13. között Berlinben került sor, Bismarck elnökletével. A berlini kongresszus jóváhagyta Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét, de a San Stefanó-inál kisebb területeken. Megerősítette a Porta által Oroszországnak fizetendő hadisarc összegét és Dél-Besszarábia Oroszországhoz csatolását. Hozzájárult a cár kaukázusi hódításaihoz, de Bajazetet vissza kellett adni Törökországnak. Megszüntette viszont Bosznia-Hercegovina autonómiáját, s a Török Birodalomnak visszaadott területeket a Monarchia katonai megszállása alá helyezte. A leglényegesebb változások azonban a San Stefanóban létrehozott Nagy-Bulgáriát érintették, melyet a kongresszus alaposan szétdarabolt. A Török Birodalmon belül autonómiát élvező Bolgár Fejedelemség csak a Balkánhegység és a Duna közötti területeket foglalta magában. A Balkántól délre élő bolgárok Kelet-Rumélia tartomány lakosai lettek, keresztény kormányzóval az élükön, de a szultán fennhatósága alatt maradva, Macedóniát pedig ismét beolvasztotta a Török Birodalom. A San Stefanó-i békében szereplő orosz megszállás természetesen csak a NagyBulgária egyharmadára terjedő Bolgár Fejedelemségre volt érvényes, de időtartamát két év helyett kilenc hónapban maximálták. Anglia a kaukázusi török birtokok védnöksége fejében megkapta Ciprust.

394

A berlini kongresszus után nagyot változott a Balkán képe. A 19. század elején még majdnem az egész félsziget a Török Birodalomé volt. Most öt új állam, közöttük négy teljesen független állam osztozott a terület egy részén. A török kézen maradt balkáni földek az eredeti hódoltság negyedét sem érték el. A berlini kongresszus egy új nemzeti mozgalmat is útjára indított: az albánt. A nagyrészt muzulmán albánok – akik számára a legmagasabb török hivatalok is nyitva álltak, s ezért kicsit magukénak is érezték az Oszmán Birodalmat – megrettentek attól, hogy az általuk lakott területek valamelyik szomszédos állam fennhatósága alá kerülnek, s ezért 1878. július 1-jén létrehozták a Prizreni Ligát. Az Abdul Frasheri vezetésével megalakult és a muzulmán földbirtokosokat tömörítő nemzeti kongresszusra támaszkodó liga a Török Birodalomhoz való ragaszkodás mellett reformokat is követelt. A nemzeti terület egyesítését akarta elérni, és a négy vilajetből álló albán területnek önkormányzatot, a közigazgatásban pedig albán nyelvhasználatot követelt. A mozgalmat ekkor még nem elsősorban nemzeti, hanem vallási meggondolások vezették, és a szultán iránti lojalitás jellemezte. A berlini kongresszus határozatai ellen fegyverrel fellépő Albán Ligát a nagyhatalmak nyomására a Porta kénytelen volt leverni, bár jól tudta, hogy leghívebb embereivel fordul szembe. A Prizreni vagy Albán Ligát 1879-ben feloszlatták. Az albán mozgalmat azonban nem lehetett feloszlatni, s ha a szuverén albán állam létrehozása néhány évtizedig még nem jött is szóba, a későbbiekben már önálló tényezőként kellett számolni azzal.

7.6.7. A porosz uniótól a Német Császárságig (1850-1871) A német területeken 1848-1849-ben lejátszódott polgári forradalmak sem nemzeti, sem politikai értelemben nem hoztak sikereket, a külső formákat tekintve pedig végképp eredménytelenek maradtak. A Habsburgok és a Hohenzollernek továbbra is megtartották hatalmukat a többi kis német dinasztiával együtt, s a Német Szövetség elnevezése továbbra sem egy egységes állam megjelölésére szolgált. A dinasztiák felülkerekedése azonban nem jelentette a régi rend maradéktalan visszaállítását, mert bár a haladó törekvések elnyomásával, a demokraták üldözésével és a forradalom eredményeinek felszámolásával a politikai reakció évei következtek, azért a továbbra is széttagolt Németország belső viszonyaiban mégis modernizálódott. A német területeken az 1850-es években döntő szakaszához érő ipari forradalom feltűnő sajátossága a – még a gyorsan fejlődő könnyűipart is megelőző – nehézipar előretörése volt, mely a német gazdaságon belül a legfontosabb iparággá vált, s hatással volt az ország későbbi gazdasági és politikai életére is. Új iparágak jelentek meg, közöttük az elektrotechnikai és a kémiai ipar. 1866-ban a Siemens-Halske cég fektette le az első mélytengeri kábelt Európa és Amerika között. Növekedett a bankok és részvénytársaságok száma is. Legjelentősebbek a Disconto Gesellschaft és a Darmstadter Bank, illetve az 1870-ben huszonegy bank összevonásával létrehozott Deutsche Bank voltak, s fontos szerepet játszott a tengeri kereskedelemben az 1855-ben megalakult Hamburg-Amerikai Paketfahrt Részvénytársaság (Hapag) és az 1857-ben létrehozott brémai Északnémet Lloyd Hajózási Társaság. Az ipari forradalom egyik mozgatója az ipar és a kereskedelem fejlődéséhez nélkülözhetetlen vasútépítés volt. Az ipari fellendülés legszembetűnőbb társadalmi következményei: a bérmunkások számának rohamos növekedése, a nagyvárosok létrejötte és a polgárság gazdaságilag vezető osztállyá alakulása. Berlin rövid időn belül milliós várossá nőtt. Hamburg London után Európa legnagyobb kikötőjévé vált. Drezda, Lipcse és Chemnitz az ipar fellegváraivá fejlődtek. A kontinens legnagyobb és legsűrűbben lakott ipari központja a Ruhr-vidék lett. Az ipar fellendülése s a városi lakosság ezzel járó gyors növekedése, valamint az erős konkurenciát jelentő, de a krími háború miatt szünetelő orosz gabonaexport pezsdítő hatással volt a gépeket és egyre több műtrágyát felhasználó német mezőgazdaságra. Növekedtek a terméshozamok, és fellendült a mezőgazdasági ipar. Jelentős szerepet játszott a német mezőgazdaság fejlődésében az 1850. március 2-án bevezetett porosz agrárreform. A porosz kormány által kibocsátott, a Földbirtokosok és a parasztok közötti viszony szabályozásáról című rendelet megváltás fejében megszüntette a robotot és az egyéb feudális szolgáltatásokat, s véglegessé tette a mezőgazdaság porosz utas fejlődését, mely kétségtelenül sok feudális maradvánnyal küzdött, de hiányosságai ellenére is kapitalista út volt, amely munkaerőt szabadított fel, és piacokat teremtett az ipar számára.

7.6.7.1. Porosz Lengyelország A bécsi kongresszus a lengyel vidékeket magában foglaló Poznańi Nagyhercegséget Poroszországnak juttatta. Az így porosz fennhatóság alá került poznańi, pomerániai és sziléziai területek a fejlődés különböző útjait járták be. Míg az előbbiek főleg mezőgazdasági jellegű vidékek voltak, addig az utóbbi gazdasági életét az ipar határozta meg. A mezőgazdaság az agrárfejlődés porosz útját követte, s a német belső piac nagy felvevőképessége azt is lehetővé tette, hogy az itt elterülő nagybirtokok gyorsan kapitalizálódjanak. A Németország éléstárának számító Poznań és Pomeránia vidékein a tőkés fejlődés következtében jelentős agrárproletariátus alakult ki, s e réteg számát a paraszti kisés törpegazdaságok területeit fölszívó nagybirtok és zsírosparaszti birtok is növelte. Az így felszabaduló, jobbára elnémetesedő munkaerőt a német ipari centrumok alkalmazták. A gépeket használó és bérmunkásokat alkalmazó nagybirtokok a modern üzemszervezés tudományos módszereit felhasználva a 60-as években jelentősen megnövelték a termésátlagokat. Minthogy a német ipar szívóhatása miatt keletkezett munkaerő-keresletet nem lehetett pusztán gépesítéssel ellensúlyozni, Orosz-Lengyelországból, Galíciából átvándorló idénymunkásokat és gazdasági cselédeket kezdtek alkalmazni.

395

A nyersanyagok hiánya miatt Poznańban és Pomerániában csak a mezőgazdasági termékeket feldolgozó ipar fejlődött. Így e vidékek iparát a cukorgyárak, szeszfőzdék és mezőgazdaságigép-javító üzemek képviselték. Sziléziában a nagybirtok-csakúgy, mint az ott lévő ipari létesítmények-az ipari vállalkozásokba kezdett német arisztokrácia kezén volt. A bányákban és üzemekben dolgozó lengyel munkások a lakosság keveredése folytán már kétnyelvűek voltak, és nagyon közel álltak ahhoz, hogy elveszítsék nemzeti tudatukat. Hogy ez nem következett be, az az erőszakos németesítéssel szemben tanúsított ellenállásnak tulajdonítható. A porosz gazdaságpolitika olyannyira megfelelt a lengyel nemesség érdekeinek, hogy a porosz kormány esetenként a saját ellenzékével szemben is fel tudta használni a lengyel képviselőket. Amikor azonban az erőszakos németesítés betiltotta a lengyel iskolákat, németre változtatta a lengyel helységneveket, és a lengyel nyelvet minden nyilvános helyről kitiltotta, megkezdődött az ellenállás, amely nem utolsósorban abban is megnyilvánult, hogy a lengyelek a protestáns németekkel szemben megőrizték a katolicizmust.

7.6.7.2. Kisnémet és nagynémet egység Az 50-es évek elején helyrebillent a német államok között 1848-1849-ben megbomlott erőegyensúly. Az 1848-as forradalmakat német területen a porosz hadsereg verte le. 1849 tavaszán a Német Szövetség területének jelentős részén állomásoztak porosz csapatok, ugyanakkor Ausztriát lefoglalta a magyar és az olasz szabadságharc. Ilyen körülmények között Joseph Maria Radowitz porosz miniszterelnök Berlinben megállapodást írt alá Szászországgal és Hannoverrel, amelyben a szerződő felek elismerték, hogy a birodalom élére elnöki minőségben a porosz uralkodónak kell kerülnie. A "Három király uniójá"-hoz vagy más néven porosz unióhoz huszonnyolc német állam is csatlakozott. Az Erfurtba összehívott parlament meg is kezdte az unió jövendőbeli alkotmányának kidolgozását. Ausztria kiszorítása a Bundból és a porosz hegemónia ilyen mértékű megerősödése azonban nemcsak osztrák érdekeket sértett, de Miklós cárt sem hagyhatta hidegen. Az osztrák-orosz tiltakozás a német államok többségét is elfordította a poroszoktól. A Radowitz helyére lépő Edwin Hans Karl Manteuffel 1850 novemberében kénytelen volt aláírni az olmützi szerződést, melyben Poroszország a hadsereg leszerelésére, a porosz unió feloszlatására és a régi szövetségi gyűlés elismerésére tett ígéretet. Ezzel az Ausztria nélkül létrehozandó, ún. kisnémet egység zátonyra futott. Felix Schwarzenberg elérkezettnek látta az időt a nagynémet egység megvalósítására, vagyis a Habsburg Birodalmat és a német államokat magában foglaló, szigorúan centralizált és osztrák vezetés alatt álló hetvenmilliós birodalom létrehozására. Az ún. Mitteleurópa-terv hajója azonban ugyanazokon a sziklákon tört szét, amelyek a porosz uniópolitikát sem engedték révbe jutni. A Poroszországnak küldött orosz ultimátum Ausztriának is szólt. Az 1850 decemberében Drezdában összeülő konferencián a német államok visszautasítottak minden osztrák követelést, és régi formájában állították vissza a Bundestagot, amely 1851 májusában Majna-Frankfurtban ismét megkezdte működését. A Habsburg Birodalomnak be kellett érnie a Német Szövetségen belüli primus inter pares szereppel. Az 1859-es porosz országgyűlési választásokat a liberálisok nyerték, ami a forradalom óta nem fordult elő. A IV.Frigyes Vilmos helyére lépő régens, Vilmos új érát ígért, de az új kancellár, Anton Hohenzollern személye nem sok jóval kecsegtetett. 1859-ben Rudolf von Bennigsen vezetésével megalakult a liberális Német Nemzeti Egyesület. A kormánnyal együttműködésre kész tömörülés eszményét a liberális Poroszország vezetésével létrehozott német egységben találta meg, és fontos szerepet játszott az elkövetkezendő évek nemzeti küzdelmeiben. Az 1850-es évek eseményei kedvező légkört teremtettek a német nemzeti egység számára, A krími háborúban elszenvedett orosz vereség csökkentette a cár nemzetközi tekintélyét, a világot "hálátlanságával meglepő" Ausztria pedig úgy taszította el régi szövetségesét, Oroszországot, hogy nem nyert helyette másikat. A nemzetközileg elszigetelődött két nagyhatalom együttes fellépése pillanatnyilag nem fenyegette Poroszországot. Sőt, 1859 tavaszán, amikor a francia-piemonti szövetség háborút provokált Ausztriával, a cár az osztrákok ellen foglalt állást, ha fegyverhez nem is nyúlt. Ezzel Európa végleg búcsút mondott a Szent Szövetségnek. A francia-piemonti-osztrák háborút egyébként kitüntető figyelemmel kísérték a német államokban. Nem Ausztria vereségétől tartottak, hiszen az még kedvező is lehetett volna számukra, hanem Franciaország túlzott megerősödésétől. A háborúpártiak jelszava: "A Rajnát a Pó mellett kell megvédeni" volt. A háború és béke kérdését a gyors osztrák vereség végleg eldöntötte. A háború kimenetele erősen csökkentette a nagynémet egység lehetőségeit, de nagymértékben fokozta a német egységgel nem rokonszenvező Franciaország hatalmi súlyát is. III. Napóleon azonban Európán kívüli problémákkal volt elfoglalva, és ez kedvezett a porosz politikának. 7.6.7.3. Bismarck kancellársága és az alkotmánykonfliktus A kínálkozó lehetőségeket ütőképes hadsereg megteremtésével kívánták kamatoztatni. A porosz kormány 1860 elején hadseregreformot terjesztett az országgyűlés elé, melyben kilenc és félmillió márkát kért. A német nagypolgárság azonban – amely a nemesi vezetés alatt álló hadseregben csak a tüzérségnél kaphatott tiszti beosztást – az új hadseregben nemcsak a porosz vezetéssel megvalósuló német állam eszközét látta, hanem a liberalizálódás gátját is, így a parlamenti többség birtokában megbuktatta a javaslatot. Ezzel éveken át tartó ellentét alapjait vetette meg. Hiába oszlatta fel a parlamentet az 1861. január 2-án Königsbergben porosz királlyá koronázott I. Vilmos (1861-1871), az

396

1862. májusi választásokat ismét a liberálisok nyerték meg, s a hadseregreformot az új képviselőház is megbuktatta. A liberális és demokrata köröket tömörítő, 1861-ben alakult Német Haladó Párt kitartott a parlamenti ellenállás mellett. A már-már lemondásra gondoló I. Vilmos 1862 szeptemberében Otto von Bismarckot nevezte ki kancellárrá. A 47 éves gazdag pomerániai nemes programját kormányra lépésekor a következőkben foglalta össze: "Nem Poroszország liberalizmusára tekint Németország, hanem hatalmára; nem beszédekkel és többségi határozatokkal döntik el a kor nagy kérdéseit, hanem vérrel és vassal." A "vaskancellár" a parlament ellenkezésével mit sem törődve, "onnan veszem a pénzt, ahol találom" felkiáltással azonnal hozzálátott a hadseregreform megvalósításához. A Német Haladó Párt élesen támadta Bismarck alkotmányellenes politikáját, aki egy új sajtórendelettel bármikor betilthatta az újságokat, kiűzte a városi tanácsokat a politikai életből, áthelyeztette az ellenzéki hivatalnokokat, és korlátozta az országgyűlés szólásszabadságát. A kancellár elleni hangulatot jól példázza a porosz uralkodó megjegyzése, aki egy alkalommal a palota előtti térre mutatva a következőket mondta Bismarcknak: itt először önt fogják lefejezni, s csak utána engem. A csúcspontjára érő alkotmánykonfliktus 1863 szeptemberében a parlament feloszlatásához vezetett, de az új választások is 90 százalékos liberális többséget hoztak. Az alkotmánykonfliktus tovább húzódott. A pezsgő politikai élet kedvező lehetőségeket teremtett a munkásmozgalom számára is. 1863. május 23-án Ferdinánd Lassalle megalakította az Általános Német Munkásegyletet. Az egylet az általános választójogért folytatott harcot tekintette fő feladatának, mert nézete szerint ennek birtokában létrehozhatók a szocializmus feltételei, állami segítséggel életre hívott termelőszövetkezetek formájában. A választójog reményében támogatták Bismarckot, és helyeselték, hogy a birodalmat felülről, Poroszország vezetésével egyesítsék. 1869-ben Eisenachba országos munkáskonferenciát hívtak össze. A konferencia résztvevői egy új pártot alapítottak, a Német Szociáldemokrata Munkáspártot, amely harcot hirdetett a munkások gazdasági és politikai felszabadításáért. Az alkotmánykonfliktus belpolitikai elszigeteltségbe szorította a több német állam ellenszenvét már amúgy is magára vonó porosz kormányt. A lengyel felkeléssel kapcsolatos álláspont ráadásul még teljes külpolitikai elszigeteltséggel is fenyegetett. Bismarck a lengyel felkelés idején határozottan a cár oldalára állt, s ezzel kivívta az európai közvélemény megvetését, de megteremtette a kisnémet egység alapjait. Amikor Gustav Alvensleben tábornokot a cárhoz küldte, hogy a lengyel felkelést elfojtani kész szövetséget megteremtse, nem csupán az új Lengyelország létrehozását akadályozta meg, hanem megalapozta azt a porosz-orosz együttműködést is, amely további sikereinek elengedhetetlen feltétele s külpolitikájának később is fontos alapja maradt. A bismarcki Poroszország elszigetelődése növelte a Habsburg Monarchia lehetőségeit.1863 augusztusában Ferenc József fejedelmi gyűlésre hívta meg a német államok uralkodóit, hogy frankfurti konferenciájukon megvitassák a Német Szövetség osztrák elképzeléseket tükröző reformjavaslatait. Az osztrák kezdeményezés azonban zátonyra futott a porosz király távolmaradásán. Poroszország részvétele nélkül ugyanis nem lehetett érdemleges döntést hozni. Így a nagy hírveréssel beharangozott fejedelmi gyűlés érdemleges határozat nélkül oszlott fel, ami a kudarc mellett még nevetségessé is tette Ausztriát, Poroszország esélyeit viszont nagymértékben növelte.

7.6.7.4. A dán háború 1863 novemberében meghalt VII. Frigyes dán király, akit IX. Keresztély (1863-1906) követett a trónon. Az uralkodóváltás elindítója volt a schleswig-holsteini válságnak. IX. Keresztély ugyanis, felmondva a Dánia integritását meglehetősen felemásan szabályozó 1852-es londoni jegyzőkönyvet, 1864 januárjában bekebelezettnek nyilvánította az addig Dániával perszonálunióban állott Schleswiget és Holsteint. Ez a lépés okot szolgáltatott Bismarcknak, hogy a Németországban felháborodást keltett akcióért elégtételt vegyen. A szóban forgó két hercegség jelentős stratégiai bázisokat jelentett az Északi- és a Balti-tenger mentén, így a porosz fellépés távolról sem volt önzetlen. Ausztria sem nézhette tétlenül a német érdekek csorbulását, különösen, ha azt a poroszok fegyverrel is hajlandók megvédeni. Így hát a Német Szövetség megbízásából mindkét állam támadást indított Dánia ellen. A düppeli sáncok áttörése után, 1864 májusában megindultak a fegyverszüneti tárgyalások, októberben pedig aláírták a bécsi békét. A dán király a két hercegséggel kapcsolatos minden jogáról lemondott. A gasteini egyezmény értelmében 1865 májusában Schleswig porosz, Holstein osztrák igazgatás alá került, Ausztria két és fél millió tallér fejében átengedte a Dániától elszakított Lauenburgot is Poroszországnak, és tudomásul vette, hogy Kielt és Rendsburgot porosz csapatok szállják meg.

7.6.7.5. Porosz-osztrák ellentétek A két nagyhatalom együttes fellépése nem oldotta fel a közöttük feszülő ellentéteket. Bismarck Ausztria ellenére akarta újjáalakítani Németországot, és ez csak az osztrákok elleni háborúval volt megvalósítható. Ez magyarázza azt, hogy az érdekek összehangolására törekvő, messzemenően engedékeny osztrák politika visszautasításra talált Berlinben. A nemzetközi feltételek is kedvezően alakultak. Palmerston brit miniszterelnök kijelentette: Németország megerősödése oly mértékben kívánatos, hogy féken tudja tartani Franciaországot. III. Napóleon viszont a francia pozíció megerősödését várta egy porosz-osztrák háborútól, s ezért hajlandó volt Bismarcknak az Olasz Királyság szövetségét is megszerezni. Bismarck a francia semlegességet porosz győzelem esetén német területek átengedésével ígérte meghálálni. Az európai országok – beleértve a német államok jó részét is – hosszú, véres háborút és osztrák győzelmet vártak.

397

A háború kirobbantása érdekében Bismarck reformjavaslatot nyújtott be a szövetségi gyűléshez, amelynek értelmében az általános választójog alapján egy új alkotmány kidolgozásával megbízandó össznémet parlamentet kellett volna összehívni. A lépés taktikai jellegét bizonyítja, hogy mi sem állt távolabb a porosz antiliberális kormányzati rendszertől, mint az általános választás! A várt osztrák visszautasítás nem késett, mire a porosz kancellár most már a szövetség Ausztria nélküli ujjászervezésére tett javaslatot. Ausztria feleletül a szövetség haderejének Poroszország elleni mozgósítását kérte. Bismarck kijelentette, hogy a Német Szövetség megszűnt létezni. A hadiállapot 1866. június 14-ei beállta után megkezdődtek a hadiesemények. Poroszország helyzete a háború kezdetén nem látszott reményteljesnek. A szövetséges olasz haderő 1866. június 24én Custozza mellett megsemmisítő vereséget szenvedett az osztrákoktól, a német államok többsége pedig Bajorországgal, Szászországgal és Hannoverrel az élen az osztrákok mellé állt, s az előidézett testvérháborúért Poroszországot tette felelőssé. A Csehország területére betörő porosz hadsereg azonban szervezetében, vezetési elveiben és technikájában is korszerűbb volt ellenfelénél, így az osztrákok 1866. július 3-án – negyvenezer halottat hagyva a königgrätzi csatatéren – egy nap alatt vereséget szenvedtek. Az északi hadsereg veresége még nem roppantotta össze Ausztriát. A háború megnyeréséhez Bismarck diplomáciai zsenialitására is szükség volt, akinek sikerült tárgyalóasztalhoz kényszeríteni az osztrák kormányt (többek között a Klapka-légió felhasználásával). 1866. augusztus 23-án Prágában megkötötték a békeszerződést, mely feloszlatta a Német Szövetséget, kizárta Ausztriát Németország újjászervezéséből, Poroszországnak juttatta Schleswiget, Holsteint, Hannovert, Frankfurtot és még egyéb területeket, végül hadisarcra kötelezte Ausztriát. A porosz csapatok nem vonultak be Bécsbe, bár ettől csak nehezen tudta a királyt visszatartani Bismarck. A békefeltételeknek és a porosz magatartásnak nem Ausztria és a vele szövetséges német államok megalázása, hanem a porosz kisnémet egyesítés feltételeinek megteremtése volt a célja. 7.6.7.6. Az Északnémet Szövetség Poroszország a győzelmet követő területi foglalások után 24 millió főnyi lakosságával a legerősebb német állam lett. Diadala a burzsoázia győzelme volt, még akkor is, ha azt az arisztokrácia erőivel vívták ki. A német polgárság előtt a porosz junker politikai és katonai elsőbbségének elismerése fejében soha nem látott lehetőségek nyíltak meg. A liberálisok Bismarck kérésére a prágai béke után visszamenőleg jóváhagyták az állami költségvetéseket, és ezzel vége szakadt az alkotmánykonfliktusnak. De vége szakadt a liberálisok egységének is, mert a kancellárt támogató képviselők kiváltak a Német Haladó Pártból, és megalakították a Nemzeti Liberális Pártot, amely a német politikai élet egyik legjelentősebb tényezőjévé vált. Szétszakadt a Konzervatív Párt is. Az ipari fejlődésben érdekelt junkerek 1866-ban létrehozták a Szabad Konzervatív, más néven Birodalmi Pártot, és felsorakoztak Bismarck politikája mögé. A königgrätzi győzelemmel párosuló belpolitikai átrendeződés kedvező feltételeket teremtett a Majna folyótól északra fekvő német államok összefogásának, az ún. Északnémet Szövetségnek. 1867-ben alkotmányozó birodalmi gyűlést hívtak össze, mely június 1-jén érvénybe léptette az alkotmányt. Az Északnémet Szövetség alkotmánya szerint a szövetség elnöke a porosz király lett, aki egyben a hadsereg parancsnoka is volt. Az elnök nevezte ki a szövetségi kancellárt. A szövetség két vezető testülete a Reichstag (birodalmi parlament) és a Bundesrat (szövetségi tanács) voltak. A Reichstag képviselőit a nőkre, katonákra és házicselédekre nem vonatkozó életkori cenzushoz kötött (25. év betöltése) általános választójog alapján választották, a Bundesrat tagjait pedig a fejedelmek delegálták. A törvényjavaslatok csak a két testület egyetértésével léphettek érvénye. A Bundesrat 43 tagjából 17 Poroszországot képviselte. Bár a fejedelemségek megtartották önállóságukat, mégis egy centralizált állam jött létre egységes törvényhozó és végrehajtó hatalommal, valamint közös hadsereggel. Háború és béke kérdésében a porosz király volt hivatott dönteni. Központi irányítás alatt állt a külpolitika és a külkereskedelmi képviselet is, s egységesítették a mérték és súlyrendszert. Az Északnémet Szövetség fontos állomás volt a Német Császárság megteremtésének útján. Az 1868-ban Berlinben felállított Vámparlament a délnémet területeket is az Északnémet Szövetséghez kötötte, ha szerves részévé nem is tette azokat. Bismarck a déli területek végleges beolvasztását csak egy Franciaország elleni háborúval látta lehetségesnek, mert biztos volt abban, hogy az egyébként sem túl készséges Bajorország, Württemberg, Baden és Hessen-Darmstadt csatlakozását III. Napóleon nem fogja jóváhagyni. A spanyol trónöröklés körüli vitákat ürügyül felhasználva Bismarck provokálta III. Napóleont, válaszul 1870. július 19-én Franciaország hadat üzent az Északnémet Szövetségnek.

7.6.7.7. A porosz-francia háború Az erőviszonyok kiegyenlítettnek látszottak. Franciaország jól kiképzett és tekintélyes létszámú állandó hadsereggel rendelkezett, a hadszervezet azonban a poroszok javára billentette a mérleget. A tartalékosok mozgósításával Poroszország tíz nap alatt félmillió katonát állított fegyverbe, míg az elavult francia sorozási rendszer 250 ezer katonát sem volt képes kiállítani. A német katonák vasúton érkeztek a francia határra, és azonnal támadásba lendültek. A háború már az első napokban fejvesztett francia visszavonulássá változott. A Metz várába szorult François Bazaine tábornok felmentésére induló MacMahon hadsereget, melyet maga III. Napóleon vezetett, a poroszok bekerítették, és Sedannál fogságba ejtették. Maga a császár is fogságba esett. A nyomasztó porosz fölénnyel vívott háború 1871. január 28-ig folytatódott, amikor a III. Napóleon helyére lépő Nemzeti Védelem Kormánya fegyverszünetet kért. Párizst porosz csapatok fogták gyűrűbe. A francia kormány az 1871. május 10-i majna-frankfurti békeszerződésben lemondott

398

Elzász-Lotaringiáról, és három éven belül ötmilliárd frank hadisarc fizetését vállalta. A hadisarc kifizetéséig az északkeleti francia megyék német megszállás alatt maradtak. Még a fegyverszünet előtt tíz nappal, 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot.

7.6.8. Itália egyesítése Az osztrák katonai túlerő 1849. augusztus 23-án leverte az utolsóként ellenálló Velencei Köztársaságot, s a városba bevonuló Joseph Radetzky tábornok győzelmét ünneplő tedeum – melyet a Szent Márk-székesegyházban celebráltak – egyben az itáliai forradalmak gyászmiséje is volt. Itália államaiban kegyetlen megtorlások közepette visszaállították a '48 előtti állapotokat. Egyedül Piemontban maradt meg az 1848-as liberális alkotmány, ami a megtorlásnak is gátat szabott, sót a piemonti hadsereg – mely 1849 után Itália egyetlen nemzeti hadserege volt – lett az alapja az osztrákellenes politikának is. Piemont befogadta az 1848/49-es forradalom száműzötteit, akik egész Itáliából a Szárd Királyságba sereglettek. 1849 után az itáliai liberalizmus és a Savoyai-ház érdekeinek egybeesése szoros kötelékeket hozott létre az olasz liberálisok és a piemonti államhatalom képviseli között. Ez a connubiónak nevezett folyamat meghatározó szerepet játszott Itália fejlődésében. A mérsékelt belső liberalizmussal kielégített burzsoázia és polgárosodó arisztokrácia nemcsak a forradalmi tömegek elleni védelem eszközét látta a piemonti államban, hanem a nemzeti egyesítés zálogát is. Utóbbi feltevésüket igazolni látszott, hogy a Mazzini vezette köztársaságiak nem tudták egy népi háború bázisát megteremteni, ezért a nemzeti egység útjában álló Ausztria elleni közdelemhez csak a piemonti fegyveres erő állt rendelkezésre. Így a nemzeti egységre való törekvés összefonódott a Savoyai-ház dinasztikus érdekeivel. Piemont szerepét Itália történelmében Cavour gróf gazdasági és politikai tevékenysége alapozta meg. Camillo Benso di Cavour gróf 1852-1859 között a szárd kormány miniszterelnöke, s Giuseppe Garibaldi és Mazzini mellett az olasz risorgimento egyik legjelesebb személyisége volt. Cavour nézetei szerint Piemont vezető szerepe gazdasági és politikai fejlettségének függvénye. A gazdasági élet fellendítéséért kereskedelmi szerződéseket kötött Európa csaknem mindegyik országával, s az egyezményekbe foglalt vámtarifákkal a szárd textilipar, földművelés és tengeri kereskedelem érdekeit erősítette. Az állami költségvetés nagy részét gyorsan megtérülő beruházásokba fektette. Tevékenysége nyomán utak, vasutak, öntözőcsatornák és kikötői berendezések épültek, amelyek bekapcsolták az országot az európai áruforgalomba, s egyben szélesebb belső piacot teremtettek. Cavour politikája a szárd államra támaszkodó nemzeti mozgalmat szilárd gazdasági alapokra helyezte. A liberalizmus a gazdaság mellett helyet kapott a belpolitikában is. Cavour az állam és az egyház teljes szétválasztását szorgalmazta, és az egyházi monopóliumok megtörésével kívánta csökkenteni a mérsékelt reformokkal is szembeszegülő papság hatalmát. Az ún. Siccardi-törvényekkel megszüntette az egyházi bíróságokat, és a papságot az állami törvénykezés hatáskörébe vonta. Kísérletet tett az egyházi földek állami tulajdonba vételére is. A cavouri liberális irányzat erősödése a köztársasági irányzat mély válságával esett egybe. Az Itáliát "alulról", azaz forradalmi úton egyesíteni kívánó Mazzini – nem tanulva az elbukott forradalmak tapasztalataiból – továbbra is kitartott az összeesküvési és a felkelési kísérletek mellett. Akciói sok értékes embertől fosztották meg mozgalmát, anélkül, hogy a legcsekélyebb eredményt elérték volna. Az önpusztító mozgalom eredménytelenségét látva Mazzini számos korábbi híve – így Garibaldi, az olasz nép legendás hőse is – Itália "felülről" való egyesítéséhez csatlakozott. Amikor 1856-ban mérsékelt politikusok megalapították a monarchikus programot valló Olasz Nemzeti Társaságot, Garibaldi alelnöki tisztséget vállalt benne, ezzel is jelezve, hogy elfogadja a körülmények realitását. Garibaldi az 1848-as forradalmak idején Lombardiában harcolt az osztrák hadsereg ellen, majd dél felé vonulva kikiáltotta a Római Köztársaságot. III. Napóleon Rómába küldött francia csapatai elől azonban menekülnie kellett. A világot járta, majd 1854-től Cavour hívására ismét Itália földjére lépett, hogy II. Viktor Emánuel oldalán harcoljon a félsziget egyesítéséért. A belpolitikai célkitűzések megvalósítása után Cavour a külpolitika felé fordult. Az egységes Olaszország megteremtéséhez olyan külpolitikai helyzet kialakítására volt szüksége, amely az olasz egységnek leginkább útjában álló Ausztriát hozza hátrányos helyzetbe. Ennek érdekében igyekezett megnyerni az európai hatalmak, elsősorban Franciaország jóindulatát. Az első kínálkozó alkalom a krími háború volt. Cavour úgy vélte, hogy Anglia és Franciaország oldalán jó alkalom kínálkozik az osztrákok Itáliából való kiszorítására. Elképzelése szerint ugyanis Ausztria a konfliktusban csak Oroszország mellett vehet részt, és így a szárdok két nagyhatalmat is a hátuk mögött tudva vehetik fel a harcot az osztrákokkal. Az osztrák kormány azonban Európa legnagyobb meglepetésére nem sietett Miklós cár segítségére, és így nem váltotta valóra Cavour elképzeléseit. Ennek ellenére Piemont 15 ezer fős hadsereget küldött a Krímbe, mert legalább azt a lehetőséget szerette volna biztosítani, hogy a háborút lezáró békekonferencia résztvevője legyen. A párizsi békekonferencián sikerült is Cavournak a nagyhatalmak érdeklődését felkelteni a szétforgácsolt Itália iránt, és ezzel nagymértékben növelte tekintélyét a többi olasz állam szemében. A krími háború után tovább éleződött a szárd-osztrák ellentét, melyet Cavour Franciaország szövetségével igyekezett a saját javára fordítani. A francia császárságot azonban nem volt egyszerű megnyerni az olasz ügynek. A francia konzervatív közvélemény hangadói Eugénia császárnő és Florian Alexandre Joseph Walewski külügyminiszter (Bonaparte Napóleon törvénytelen fia) az olasz mozgalomtól a pápa világi hatalmát féltették. Anglia viszont a "nagy" Bonaparte itáliai háborúira emlékezve eleve ellenségesen fogadott minden francia lépést az olasz térségben. Az olaszfrancia közeledés előtt egy anarchista bomba nyitott utat. Az 1858 januárjában III. Napóleon hintójára dobott pokolgép

399

ugyanis a merénylő – Felice Orsini – vallomása szerint Angliában készült. Ez a vallomás Palmerston miniszterelnöki székébe került, s így Anglia már nem állt az olasz-francia közeledés útjában. III. Napóleon a hazai közvéleményt Orsini hozzá intézett levelével szerelte le, melyben az olasz merénylő arra szólította fel a császárt, hogy siessen az olaszok segítségére. A többszörösen is szerencsés merénylet tehát lehetővé tette III. Napóleon és Cavour személyes találkozóját. A két államférfi 1858 júliusában Plombieresben tárgyalt, és a létrejött egyezményben a császár ígéretet tett, hogy osztrák támadás esetén Franciaország Piemont oldalán részt vesz az Ausztria elleni háborúban. A megállapodás továbbá kimondta, hogy: a győzelem után a Savoyai-dinasztia Lombardia és Velence bekebelezésével létrehozhatja az Északolasz Királyságot. Alakítanak egy Középolasz Királyságot is, élén egy francia orientációt követő uralkodóval, a Nápolyi Királyságban pedig francia uralkodót juttatnak hatalomra. Az így megalakított országokból a pápa vezetése alatt olasz konföderációt kívántak létesíteni. Mindezekért cserébe III. Napóleon Savoyát és Nizzát kérte. A szerződésben tehát szó sem volt egységes Olaszországról. III. Napóleon az osztrák uralom felszámolásával a francia befolyást kívánta megszilárdítani. A szerződés megkötése után a szárd miniszterelnök azonnal hozzálátott a háború előkészítéséhez. Megkezdődött a piemonti hadsereg "hadilábra" állítása. Az osztrák határon egymást érték a provokatív piemonti hadgyakorlatok, s a határövezetben erődítési munkálatok kezdődtek. A torinói újságok lombardiai és velencei osztrák atrocitásokról írtak. Az eredmény nem maradt el. Az osztrák minisztertanács 1859 áprilisában ultimátumban követelte Piemonttól a leszerelést és az Ausztria elleni hangulatkeltés beszüntetését. Az erélyes lépéssel a háborút kívánták elkerülni, de épp ennek ellenkezőjét érték el. Cavour kitörő örömmel utasította vissza az ultimátumot, ami egyben osztrák hadüzenetet is jelentett. Kitört a piemonti-osztrák háború, melyben az olaszok maguk mögött tudhatták Franciaországot, a Habsburgok viszont teljesen elszigetelődtek. Az osztrák hadsereg gyors cselekvéssel még a franciák megérkezése előtt megsemmisíthette volna az olaszokat, főparancsnokuk, Gyulai Ferenc gróf hibás manőverei miatt azonban a francia és a piemonti sereg egyesülni tudott. A franciák gyors felvonulását a vasútvonalak tették lehetővé, melyeket a történelemben most használtak először csapatszállításra. Az 1859. június 4-ei magentai ütközetben az osztrákok vereséget szenvedtek és kénytelenek voltak kiüríteni Milánót. Június 8-án III. Napóleon és II. Viktor Emánuel csapataik élén birtokba vették a lombard fővárost. A döntő ütközetre június 24-én Solferinónál került sor, ahol az osztrákok ismét vereséget szenvedtek, és a Mantova, Verona, Peschiere, Leggnano vonalra, az ún. várnégyszögbe húzódva védelemre rendezkedtek be. A solferinói csatatéren a sebesültek ezreinek segély nélküli vergődését és pusztulását látva, Henri Dunant svájci polgár elhatározta a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítását. A háború forradalmasította Közép-Itáliát. Toscana, Emilia-Romagna és Umbria forrongott. Toscanában a cavourista Nemzeti Szövetség és a mazzinista Akciópárt közösen szervezte meg II. Lipót toscanai nagyherceg megbuktatását, és Bettino Ricasoli vezetésével ideiglenes kormányt alakítottak, amely kifejezte a Piemonthoz való csatlakozás szándékát. Modena június 13-án, Parma június 29-én, Emília-Romagna pedig június 24-én jelentette be csatlakozási szándékát a Szárd Királysághoz. Csupán Umbriában sikerült a pápai csapatoknak úrrá lenni a felkelésen, amit véres megtorlás követett. 1859. július 8-án III. Napóleon szövetségesét cserbenhagyva Villafrancában fegyverszünetet kötött az osztrákokkal. Tettét a francia konzervatív közvélemény rosszallása mellett az is motiválhatta, hogy a kis közép-itáliai államok élére a plomberesi megállapodás értelmében saját családjából kívánt uralkodókat állítani, de ezt a cavourista-mazzinista összefogás meghiúsította. A villafrancai előzetes béke értelmében az osztrákoknak át kellett adniuk Lombardiát, de megtarthatták Velencét; Franciaország megkapta Savoyát és Nizzát, a közép-itáliai fejedelemségekben a háború előtti állapotokat kellett visszaállítani. Ausztriának csak egy kikötése volt. Lombardiát ne Piemontnak, hanem Franciaországnak kelljen átadnia. Ezzel is hangsúlyozni kívánták, hogy nem Piemonttól, hanem Franciaországtól szenvedtek vereséget. Franciaország azután átadta a tartományt a Szárd Királyságnak. A villafrancai előzetes béke egész Itáliában elkeseredést váltott ki. Garibaldi árulásnak minősítette, és kilépett a Nemzeti Szövetségből. Cavour benyújtotta lemondását. A fegyverszünet kikötései 1859 novemberében a zürichi béke révén a nemzetközi jog értelmében is érvénybe léptek. Közép-Itáliában azonban nem lehetett a béke rendelkezéseit végrehajtani. Az Emilia néven egyesült Modena, Parma és Romagna alkotmányozó gyűlése 1860. március 18-án kimondta csatlakozását Piemonthoz. Március 22-én ugyanígy döntött Toscana is. A csatlakozást sem a francia, sem az osztrák diplomácia nem tudta megakadályozni. Itália-szerte általános volt a vélemény, hogy az országot egyesíteni kell Viktor Emánuel jogara alatt. Egész Olaszország visszhangzott a kiáltástól – "Éljen Viktor Emánuel!" – noha sok esetben börtön járt érte. Véletlen folytán Verdi, a nagy olasz zeneszerző nevének betűi éppen megegyeztek a jelszóként használt "Viktor Emánuel Olaszország királya" szavak kezdőbetűivel (Vittorio Emánuele Re D'Italia). Verdi minden művének, főként hazafias tartalmú operáinak bemutatóján lelkes tüntetésekre került sor, és a megjelentek hosszú ideig, kórusban kiabálva ütemesen ismételték nevét: Verdi, Verdi, ami nemcsak a jeles zeneszerzőnek szólt. 1860. március 25-én megalakult az Olasz Királyság, melynek uralkodója II. Viktor Emánuel lett, s Cavour ismét elfoglalta a miniszterelnöki széket. Az új állam egyesítette Piemontot, Lombardiát, Emiliát és Toscanát. Április 2-án megnyílt az Olasz Királyság parlamentje, melynek ülésén II. Viktor Emánuel szövetséget ajánlott II. Ferenc nápolyiszicíliai királynak. Ezzel a piemonti polgárság befejezettnek nyilvánította az egyesítést. A Dél-Itáliában lejátszódó események azonban radikális fordulatot hoztak. 1860. április 4-én Palermóban felkelés tört ki, melyet sikerült ugyan a nápolyi kormányzatnak leverni, de a felkelők csapatai nem semmisültek meg, hanem a szigeten szétszóródva folytatták a harcot. Garibaldi elhatározta, hogy expedíciót szervez a szicíliai felkelők támogatására. A szervezőmunkát Cavour és az uralkodó jóindulatú semlegessége kísérte, így a garibaldisták 1860.

400

május 6-án a Lombardia és a Piemont nevű hajók fedélzetén elindulhattak Genovából. A közel ezerfőnyi csapat, amelyet létszáma után az Ezernek (I Mille) neveztek, május 11-én szállt partra a szicíliai Marsala kikötőjében. Garibaldi legendás vörös inges önkéntesei – akik között ott volt Türr István, Tüköry Lajos és a magyar szabadságharc több emigránsa is – május 12-én Calatafimi mellett megverték a nápolyi király hadseregét, június 6-án pedig bevonultak a sziget fővárosába, Palermóba. Garibaldi Szicília diktátora lett. 1860. augusztus 20-án a sereg átkelt a félszigetre, és Nápoly ellen indult. A lakosság mindenütt örömmel üdvözölte és támogatta őket. Szeptember 7-én a garibaldisták bevonultak Nápolyba. A király a gaetai erődbe menekült. A döntő ütközetre a Volturnó folyó partján került sor október 1-jén. A súlyos küzdelemben – melyben egy magyar emigránsokból szervezett légió is részt vett- a vörös ingesek kerekedtek felül. Naplójában Garibaldi a volturnói csatában harcoló magyarokról feljegyezte: "Jó volt látni a magyar légiót, amely olyan biztosan és rendíthetetlenül haladt előre, mintha nem is csatában, hanem csak hadgyakorlaton venne részt. A mai nap győzelmében döntő szerepe volt a magyaroknak." Garibaldi Dél-Itália diktátoraként október 21-én Nápolyban népszavazást rendelt el, amely kimondta az Olasz Királysággal való egyesülést. November 7-én II. Viktor Emánuel Garibaldival az oldalán bevonult Nápolyba. 1861. március 17-én a torinói parlament II. Viktor Emánuelt (1861-1878) Olaszország királyává kiáltotta ki. Velence és Róma kivételével megszületett az egységes Olaszország. Az új állam alkotmánya az 1848-as piemonti alkotmány lett, széles uralkodói jogkörrel, kétkamarás törvényhozással, a parlamentnek nem felelős kormánnyal és magas választási cenzussal. Az Olasz Királyságot tehát megszületésekor inkább Kelet-, mint Nyugat-Európa állami berendezkedéseivel lehetett rokonítani. A kormány 1861 márciusában szenvedélyes parlamenti viták után proklamációjában Rómát tette meg Olaszország fővárosának, bár a tényleges főváros egyelőre Torino maradt. Minthogy a pápával semmiféle egyezkedés nem vezetett eredményre, a franciákkal kezdtek tárgyalásokat. A szeptember 15-én megkötött francia-olasz szerződésben III. Napóleon vállalta, hogy fokozatosan kivonja csapatait Rómából, ha az olaszok tiszteletben tartják a Pápai Állam határait. Biztosítékként az olasz kormány székhelyét Torinóból Firenzébe helyezte át. Ha a római kérdésben nem is, Velence ügyében sikerült előbbre lépni. 1866-ban, a porosz-osztrák konfliktus idején az olaszok szövetséget kötöttek Bismarckkal Ausztria ellen. A kirobbanó háborúban az olasz hadsereg Custozzánál vereséget szenvedett, majd a lissai tengeri ütközetben is alulmaradt az osztrákokkal szemben. A porosz győzelem azonban hamar véget vetett a háborúnak. Az 1866. augusztus 24-én megkötött bécsi békében Ausztria átengedte Olaszországnak Velencét. Rómát Velencéhez hasonlóan a nemzetközi helyzet szerencsés alakulása szerezte meg az Olasz Királyságnak. 1870ben kitört a porosz-francia háború, és ez megpecsételte az Egyházi Állam sorsát. Az "örök város"-ba betörő olasz csapatoknak francia segítség híján a pápai haderő nem tudott ellenállni. IX. Pius kijelentve, hogy csak az erőszaknak enged, a Vatikánba zárkózott, és fogolynak nyilvánította magát. Az olasz állam fővárosa Róma lett. A pápa és az állam viszonyának rendezésére az olasz parlament ún. garanciális törvényt fogadott el, amely kimondta, hogy: Róma az Olasz Királyság része; a pápa tartózkodási helyére a lateráni paloták szolgálnak. A pápa továbbra is az egyház feje, joga van diplomáciai kapcsolatok létesítésére, személye szent és sérthetetlen. Végül az egyházfőnek évi 3 millió 225 ezer líra összeget ajánlottak fel kárpótlásul és költségeinek fedezésére. A pápa azonban enciklikáiban elutasította a törvényt, nem ismerte el az olasz államot, az olasz királyt kitagadta az egyházból, eltiltotta a papságot a politikai életben való részvételtől, és a parasztságot az olasz parlamenti választások bojkottjára szólította fel. Ez azonban már nem tudta megakadályozni, hogy 1871. július 2-án az olasz király a képviselőház és a szenátus kíséretében Rómába költözzön. Az olasz egyesítés befejeződött.

7.6.9. A Habsburg Birodalom az 1850-1860-as években 1851. december 31-én az ún. Szilveszteri Pátens visszaállította az abszolutizmus rendszerét az osztrák birodalomban. Az 1849-es forradalom eredményeinek-a jobbágyrendszer és a feudális terhek felszámolásán, valamint a polgári jogegyenlőségen kívüli – megsemmisítése szertefoszlatta azokat a reményeket, amelyek I. Ferenc József alkotmányos uralkodásához fűződtek, és amelyeket az uralkodó trónra lépésének kezdetén a "népcsászárnak", II. József nevének fölvételével is táplált. Alkotmányos reformok helyett a birodalom egységének visszaállítása, ezen belül Magyarország önálló államiságának megszüntetése, a polgári formák teljes háttérbe szorítása és a korlátlan katonai engedelmesség bevezetése következett. A rendszer hatalmi bázisát a szabadságmozgalmakat vérbe fojtó hadsereg tisztikara és a hivatalnokréteg alkotta. A jól kiépített közigazgatási rendszer szinte minden egyes alattvaló ellenőrzését lehetővé tette. Az önkényuralom első időszakát Alexander Bach neve fémjelezte, aki – mint a centralisták nagy része – az osztrák polgárság képviselője volt. Célja a katonai és polgári bürokratikus tekintélyen alapuló abszolút császári hatalom visszaállítása, mert csak ezáltal látta biztosítottnak Ausztria fennmaradását. A Szilveszteri Pátens ezt a célt volt hivatott szolgálni, amikor a megtépázott tekintélyű Habsburg hatalmat ismét egyenrangú tényezővé tette a többi európai nagyhatalommal. Az önkényuralom visszaállításával párhuzamosan a katolikus egyház visszanyerte autonómiáját, noha a hivatalos államvezetés és a tisztikar, sőt a vezérkar sem volt az egyházi befolyás növelésének híve, mert semmiképpen nem kívánták hatáskörük egy részét a forradalomban való részvétel miatt szemükben gyanússá vált papságnak átengedni. A püspöki kar és az állami bürokrácia közötti viták végére császári utasítás tett pontot, amely elfogadtatta a minisztertanáccsal a miniszterek nem kis ellenkezése által kísért, és az egyházi vezetés követeléseit tükröző

401

javaslatokat. Az osztrák püspöki kar – és nem a római Szentszék – által kezdeményezett egyházpolitikai intézkedések megszüntették a pápai és a püspöki pásztorlevelek kihirdetésének állami korlátozását, visszaállították az egyházi bíráskodást, és a papság fölött teljhatalmat biztosítottak a püspököknek, akik a kánonjog alapján hozott ítéleteik végrehajtásához állami segítséget is igénybe vehettek. A birodalom centralizációja és az ausztriai német polgárság részvétele a kormányzásban kedvező lehetőségeket teremtett a tőkés fejlődés számára. A feudális kötelezettségek eltörlése és a jobbágyrendszer megszüntetése utat nyitott a mezőgazdaság tőkés fejlődése előtt. A mezőgazdaságban uralkodóvá váló kapitalista viszonyok pedig pezsdítően hatottak a fellendülőben lévő iparra. A gőzgépek összkapacitása jó másfél évtized alatt 2900 lőerőről 44 410 lóerőre nőtt. Legnagyobb részüket a hazai osztrák gépipar szállította. A gépgyártás előfeltétele volt a vaskohászat és a bányászat fejlődése. Folytatódott a vasúthálózat kiépítése is. 1870-ben már 6100 kilométer hosszú vaspályán közlekedhettek gőzmozdonyok a birodalom területén. Az ipar fejlődése nem érintette az egész birodalom területét. Alsó-Ausztria és a cseh területek meglehetősen magas szintű gyáriparával a dalmáciai, galíciai és bukovinai részek elmaradottsága párosult. A magyar és az olasz szabadságmozgalmak letörése után Ausztria minden erejét a Német Szövetségen belüli porosz törekvések visszaszorítására fordította. Ezt szolgálta Felix Schwarzenberg osztrák miniszterelnök és külügyminiszter közép-európai konföderáció életre hívását célzó, de a német államok drezdai konferenciáján elutasított terve, miszerint a gazdaságilag és politikailag centralizált Ausztria belépne a Német Szövetségbe, s így a hetvenmilliós konföderációban a Habsburg-dinasztia jutott volna vezető szerephez. A magyar szabadságharc leveréséhez nyújtott segítség és a poroszokkal szemben nyújtott diplomáciai támogatás az 1850-es évek elején Ausztria fő partnerévé Oroszországot tette, és a cári udvarban kialakította azt a meggyőződést, hogy I. Miklós balkáni politikája megértésre és támogatásra talál a Habsburg Birodalom vezető köreiben. Az 1853-ban kirobbanó balkáni konfliktus idején azonban a dunai fejedelemségeket megszálló cár nem élvezhette a Habsburg Birodalom támogatását. Bár a tábornoki kar az oroszokkal való megegyezést, és a Balkánnak a két hatalom közötti felosztását szorgalmazta, mégis az Oroszország elleni fellépést javasló álláspont győzött, mert a császár már terhesnek érezte a cár "intenzív" barátkozását. Abban azonban mind a tábornokok, mind a miniszterelnök egyetértett, hogy Oroszországot ki kell szorítani a dunai fejedelemségekből, s ezt 1854 augusztusában Moldva és Havasalföld osztrák megszállásával el is érték, de a cár elleni fegyveres fellépésre – noha az osztrák hadsereget hadiállapotba helyezték – nem került sor. A hadsereg "hadilábra" állítása egyébként is súlyos helyzetbe hozta az osztrák pénzügyeket, ami az államvasutak egy részének eladásához és az államkölcsön-jegyzések kötelezővé tételéhez vezetett. De nemcsak pénzügyileg került sokba az osztrák magatartás, hanem politikailag is. A fegyveres semlegesség ugyanis – bár I. Miklóst bibliai átokra fakasztotta – ahhoz mégsem volt elég, hogy a krími háborút lezáró párizsi béke jóváhagyja a román fejedelemségek osztrák megszállását. Oroszországot tehát anélkül taszították el, hogy helyette más szövetségest nyertek volna. Az elszigetelődő Ausztria következő külpolitikai kudarca sem váratott sokáig magára. 1859. január 1-jén a párizsi újévi diplomáciai fogadáson III. Napóleon a következő megjegyzéssel fordult az osztrák nagykövethez, Hübner báróhoz: "Sajnálom, hogy kapcsolataink megromlottak, de érzelmeim Őfelsége iránt változatlanok." A tapasztalt osztrák diplomata rögtön tudta, hogy ezzel a közelgő francia-osztrák háborút jelentették be. A fegyveres konfliktust – melyben várhatóan francia, olasz, orosz és porosz koalícióval kellett szembenéznie – Ausztria úgy kívánta elodázni, hogy 1859. április 29-én ultimátumot küldött a Szárd Királyságnak. Ez a külpolitikai magatartás – csakúgy, mint a krími háború idején – alapvetően elhibázott volt. Az ultimátum nem visszatartotta Piemontot a háborútól, hanem alkalmat adott neki a fegyveres összeütközés kirobbantásához. Az olasz visszautasítást követő osztrák hadüzenet ráadásul megfosztotta a császárt a Német Szövetség és Anglia támogatásától, amire pedig, ha nem ő a támadó fél, valószínűleg számíthatott volna. A hadüzenet után az osztrák hadseregnek Észak-Itáliában kellett – nem is reménytelen körülmények között – felvennie a harcot a francia-szárd szövetség csapataival, de Magentánál súlyos vereséget szenvedett. Ezt követően Ferenc József személyesen vette át a hadsereg vezetését, ami nemcsak romantikus, hanem egyben felelőtlen elhatározás is volt, mert nem értett a szükséges hadmozdulatok irányításához. A vezetése alatt Solferinónál lezajlott ütközet újabb súlyos vereséget hozott az osztrák fegyvereknek. Az osztrák hadsereget tehát nem a francia stratégiai fölény győzte le, hanem saját katonai vezetésének dilettantizmusa. III. Napóleonnak a solferinói csatát követő békeajánlata különlegesen szerencsés fordulatnak számított Ferenc József számára, bár az osztrák hadsereg még nem volt szétverve, és hosszú, kemény védelemre lett volna képes. Ferenc József azonban semmi megalázót nem talált abban, hogy két vesztes csata után lemondjon a franciák által követelt Lombardiáról, amit a villafrancai fegyverszünetet megerősítő zürichi békében át is adott III. Napóleonnak. Velence és a várnégyszög Ausztria kezén maradt, de a közép-itáliai államokban – Toscanában és Modenában-nem sikerült a Habsburg-család tagjainak a béke által lehetővé tett uralmát visszaállítani. Ezzel az itáliai Habsburg-uralom tarthatatlanná vált. "Sajnos elkerülhetetlen volt, hogy Lombardia legnagyobb része a császárságból kiváljon-jelentette ki Ferenc József 1859. július 15-i kiáltványa-ezzel szemben jólesik szívemnek, hogy szeretett népeimnek ismét biztosíthatom a béke áldásait, s egész figyelmemet és gondoskodásomat ezután zavartalanul szentelhetem feladatom eredményes megoldására: hogy Ausztria belső jólétét és külső hatalmát gazdag szellemi és anyagi erőinek céltudatos fejlesztésével, valamint törvényhozásának és közigazgatásának időszerű javításával tartósan megalapozzam." A kiáltvány nem átfogó reformsorozatot hirdetett meg, csupán az olasz-osztrák háború kiváltotta belpolitikai feszültségeket kívánta a hatalmi rendszer kisebb módosításaival konszolidálni. Minthogy a birodalmi egységet a centralizmus polgárságból kikerülő képviselői nem tudták megoldani, az uralkodó figyelme ismét- a hozzá egyébként sokkal közelebb álló – arisztokrácia

402

felé fordult. Az arisztokrácia hatalmának visszaállítása azzal kecsegtetett, hogy helyreáll az összbirodalmi hatalmi egyensúly. A legsürgetőbbnek a magyarországi helyzet megoldása látszott. A magyar függetlenségi mozgalom a Habsburgok elleni küzdelmében nem közeledett a többi nemzetiségi mozgalomhoz, így a nemzetiségekkel való szembenállás volt az a közös alap, melyre a magyar és osztrák uralkodó körök közeledése épülhetett. A Ferenc József kezdeményezése által mozgásba hozott magyar arisztokrácia meg is kísérelte Magyarország beillesztését a birodalomba, de egyben azt is kétségtelenné tette a császár előtt, hogy ez csak a magyar alkotmányosság visszaállításával lehetséges. Az első reform, ami eltávolodást jelentett az önkényuralomtól, az a birodalmi tanács (Reichsrat) átalakítása volt. Ennek tagjait a tartományi gyűlések tagjaiból válogatták ki. A császár által kinevezett előkelőségekkel együtt a főpapokból, főurakból és főhivatalnokokból álló testület harmincnyolc tagot számlált, de volt néhány nagyiparos képviselője is A birodalmi tanács 1860. május 31.-szeptember 27. közötti, valamint az ugyanebben az időben tartott minisztertanácsi ülésen született meg az Októberi Diploma, amely az eddigi abszolutisztikus formát – legalábbis a törvény szövege szerint – alkotmányos rendszerrel váltotta föl. A külügy és a hadsereg fölött továbbra is fennmaradt a császár kizárólagos joghatósága, egyéb ügyekben azonban az egyes tartományok parlamentjei és a birodalmi tanács gyakorolta a törvényhozói hatalmat. A birodalmi tanács az egész Monarchiát érintő ügyekben volt illetékes – ide tartozott a súlyok és mértékek ügye, az adózás és a hitelügy –, minden egyebet a tartományi parlamentek hatáskörébe utaltak. A diploma helyreállította a magyar, az erdélyi és a horvát országgyűlést, s a százfős birodalmi tanácsba az egyes tartományok lakosságuk számának arányában küldhettek képviselőket. Magyarország esetében ez nagyjából a forradalom előtti állapotokat állította vissza. A nagypolgárság centralizált birodalmi szervezetét a Habsburg-hű arisztokrácia föderalizmusa váltotta fel. A föderatív alkotmány bevezetésének kísérlete ellen azonban nemcsak az osztrák nagypolgárság tiltakozott, hanem a magyar nemzeti mozgalom is, és az elégedetlenség átterjedt a birodalom többi tartományára is. Az Októberi Diploma kudarca után Ferenc József menesztette az új alkotmány kezdeményezőjét, a lengyel származású gróf Agenor Goluchowski belügyminisztert, és ismét visszatért a bürokrata-nagypolgári csoporthoz, melyet a hatalomban Anton Schmerling lovag képviselt. Schmerling centralizációs terveinek kedvezett a 60-as évek elején beálló külpolitikai csend is. Államminiszteri kinevezése után két hónappal már készen állt új alkotmánytervezete, amely 1861. február 26-án Februári Pátens néven látott napvilágot. A pátens kimondta, hogy a birodalom képviseletére a kétkamarás birodalmi tanács jogosult, amely az Urak Házából és a képviselőházból áll. Az Urak Házának tagjai a nagykorú főhercegek, az uralkodó által örökletes tagsággal megajándékozott arisztokrata családok, továbbá az egyházi méltóságok és azok, akik az állami, egyházi, tudományos vagy művészeti területen érdemeket szereztek. A képviselőház tagjait a tartománygyűlések lakosságuk számának arányában választják. A birodalmi tanács mellett létrejött egy tanácskozó szerv is, az ún. államtanács, amelynek miniszteri rangban lévő elnökét a császár nevezte ki. A tartományi gyűléseket négykúriás választási rendszerrel és a virilista rendszer bevezetésével hozták létre, magas vagyoni cenzushoz kötött választójog alkalmazásával. A Lajtán inneni Ausztria ügyeit a pátens rendelkezései szerint a kétszázhárom tagból álló szűkebb birodalmi tanács intézte. Schmerling centralista politikája új szakaszt jelentett az osztrák belpolitikában, amely az osztrák polgárság gazdasági és politikai szerepének tudatos térhódítását szolgálta. A birodalom nemzetiségei tiltakoztak a schmerilingi centralizmus ellen. A csehek, a lengyelek, a horvátok, sőt a tiroliak is határozottan ellenezték, a velenceiek pedig el sem küldték képviselőiket a birodalmi tanácsba. A rendszer végül a magyar ellenállás miatt bukott meg. Schmerling kísérletet tett a nagynémet egység létrehozására is, de a Német Szövetség fejedelmeinek Frankfurtba összehívott gyűlésén nem sikerült német császárrá választatni Ferenc Józsefet, így a Német Szövetségen belüli osztrák hegemónia most sem vált valóra. Ferenc József, miután megbizonyosodott arról, hogy Schmerling elképzelései keresztülvihetetlenek, megvált az államminisztertől. Ausztria és Poroszország viszonya a dán háború után – pedig a dánok ellen együtt harcoltak – tovább mérgesedett. A poroszok az osztrák politika minden békülést célzó javaslatát visszautasították. A Habsburg Birodalomnak fel kellett készülnie egy Poroszország ellen vívandó háborúra, amely nem sokat váratott magára. A hadi események két fronton indultak meg. Északon a poroszok, délen pedig az olaszok ellen. S bár a poroszokkal szövetséges olaszok ellen két nagy győzelmet is arattak, a háború sorsa nem itt dőlt el. Az északi osztrák hadsereg több kis veresége után a főparancsnok a mindenáron való békét szorgalmazta, de Ferenc József hiányolta a döntő ütközetet. Rövidesen erre is sor került, s az 1866. július 3-án Königgrätz mellett, csaknem félmillió katona bevetésével lezajló ütközetben a poroszoktól döntő vereséget szenvedtek. 1866. augusztus 23-án Prágában aláírták a békét Poroszország és Ausztria között. Ausztriának húszmillió tallér hadi kárpótlást kellett fizetnie, és hozzájárulását adnia, hogy az északnémet államok Poroszország vezetésével egyesülnek. Területi veszteségek a poroszok javára nem érték Ausztriát. Október 3-án Bécsben az olaszokkal is békét kötöttek. Ausztria lemondott Velencéről az Olasz Királyság javára, de Tirolt megtartotta. A königgrätzi vereség fordulatot hozott az osztrák politikában. Az 1867 februárjában kinevezett új miniszterelnök, Ferdinánd Beust báró megkezdte az osztrák-magyar kiegyezés előkészítését, amit még ebben az évben sikerült is megkötni. A császár helyreállította a magyar alkotmányt, és kinevezte a felelős magyar minisztériumot. Létrejött az osztrák-magyar dualista állam. Alaposan feltételezhető hogy a császár a kiegyezést Magyarországgal csak azzal a belső fenntartással kötötte, hogy a jövő kedvezőbb körülményei között ismét visszatér a centralista eszmékhez, és akkor Magyarországgal szemben is visszaállítja császári előjogainak teljes mértékét. Végső soron a magyarok javára fordult önmérséklete kizárólag a Habsburgok számára kedvezőtlenül alakult európai hatalmi viszonyokból következett.

403

Agyegyezéssel kezdődő német-magyar együttműködés az ausztriai németségnek csak nagyon nagy önmegtagadással és igen keserű szájízzel vállalt érdekházassá8ot, tehát osztrák szempontból mindenképpen magyar győzelmet jelentett. A kiegyezést követően Ausztria is alkotmányt kapott. Magyarország, vagyis Transzlajtánia (Lajtán túli) kiegyezési törvényeinek Ausztriában, azaz Ciszlajtániában (Lajtán inneni) az ún. Decemberi Alkotmány felelt meg. Ez a "Monarchia minden tartományának közös ügyeit" szabályozó törvények mellett biztosította az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, a vallás- és lelkiismereti szabadságot, a tudomány- és tanszabadságot, valamint a népek egyenlőségének jogát. Különösen jelentős a birodalmi bíróság felállítása, mert ezzel, legalább elvben szétválasztották a bírói és a végrehajtó hatalmat, és az állampolgároknak jogorvoslatot ígértek alkotmányos jogaik megsértésének esetére. A Habsburg hatalom azonban itt is megtalálta a megfelelő formát arra, hogy az általa képviselt konzervativizmus érvényre juthasson. Ezt az a törvény biztosította, amely kimondta, hogy bizonyos körülmények között a császár a parlament megkérdezése nélkül is hozhat törvényeket. A Habsburg Birodalom történelmi és európai nagyhatalmi helyzetének átalakulása elsősorban Ausztria németjei számára hozott megrázkódtatást. A sok irányba harcra kényszerülő, az Alkotmánypártba szerveződő német nagypolgárság helyzetét nagyon-nagyon megnehezítette, hogy a szlávokkal, a klerikális alpesi parasztsággal, az antiliberális udvarral és hadvezetéssel szemben egyaránt meg kellett állnia a helyét.

7.6.9.1. A cseh tartományok Az 1848-as forradalmak a birodalom cseh tartományaiban is eltörölték a jobbágyság intézményét és az ezzel járó feudális terheket, megindítva ezzel a mezőgazdaság poroszutas fejlődését. A kapitalista viszonyok előretörésével aprózódni kezdtek a kisbirtokok, amit a földek szabad felosztásáról és megterheléséről hozott törvény is elősegített. Növekedett a parasztbirtok jelzálogterhe, ami nemcsak az elszegényedésnek, hanem a birtokok kapitalizálódásának, a fejlettebb technika és az intenzívebb termelés bevezetésének is tanúbizonysága. Az istállózó állattenyésztés mellett megjelentek az ipari növények, elsősorban a cukorrépa termesztése, de fejlődésnek indult a gyümölcstermesztés, az erdészet és a méhészet is. A nagybirtokok tulajdonosai németek voltak, míg a mezőgazdasági munkások, a kisbirtokos parasztság és a gazdag parasztok egy része a csehek közül került ki, s ez nemzeti színezetet adott a társadalomi ellentéteknek. A cseh területek ipari forradalma a gyáriparnak osztotta ki a vezető szerepet. Bár a legszembetűnőbben a Liberec és Brünn környékén összpontosuló textilipar fejlődött, a gazdag kő- és barnaszéntelepek a nehézipar alapjait is megvetették, amit a vasútépítés és a gépek iránti fokozott igény is serkentett. Az ipar fejlődésében fontos szerep jutott a cseh gépiparnak, de fejlődtek a mezőgazdasági termékeket feldolgozó iparágak is, így a sör-, maláta-, szesz- és a keményítőgyártás, valamit a "cseh nemzeti iparnak" számító cukorgyártás. Mindez erősítette a mezőgazdaság és az ipar közötti piaci kapcsolatokat. Csehországban a nagyburzsoázia német volt, a közép- és kispolgárság között azonban szép számmal voltak csehek is. A cseh burzsoázia a cukoriparban játszott vezető szerepet. A textilipart és a nehézipart a német polgárság tartotta kezében, a vasútépítésekbe azonban bekapcsolódott a tartományok osztrák-német arisztokráciája is. A cseh tőkének csak egyetlen nehézipari ágazatba, a mezőgazdasági gépgyártásba sikerült betörni. A Szilveszteri Pátens a cseh tartományokban is katonai diktatúrát vezetett be. Megkezdődött a közigazgatás átszervezése. Cseh- és Morvaország élére helytartóságot, a belügyminisztériumnak alárendelt Szilézia élére pedig tartományi kormányt állítottak, és ezzel egy időben megalakították a járási főnökségeket és adóhivatalokat, valamint a járásbíróságokat. A meginduló germanizáció kiszorította a cseh nyelvet a közigazgatásból. Az abszolutizmussal szembeforduló Karel Havliček-Borovsky polgári liberális lapját, a Národny Novinyt betiltották. A solferinói vereséget követő reformok által életre hívott kibővített birodalmi tanácsban a cseheknek nem volt képviselőjük, ezért a horvát mozgalom egyik vezetőjét, Josip Strossmayer diakovári római katolikus püspököt kérték meg a közvetítésre. A cseh nemzeti mozgalom élén álló Frantisek Rieger által kidolgozott – a cseh nyelv egyenjogúságát, cseh tanítóképző felállítását, cseh napilap indítását és a nemzeti kulturális intézmények szabad működését kívánó – kérések igen szerények és teljesíthetőek voltak, az abszolutista hatalom azonban még ezeket sem volt hajlandó meghallgatni. Az Októberi Diploma még nagyobb elkeseredést keltett a történelmi jogaira hivatkozva autonómiát kérő cseh nemesség és polgárság körében, mert az Csehországról, a cseh korona jogairól említést sem tett. Annyiban ugyan kedvezett a cseh föderalista elképzeléseknek, hogy a belügyek intézésében kompetens tartománygyűlés választását engedélyezte, de a cseh területeket továbbra is az ún. Ciszlajtán országrészbe kebelezte. A liberálisok vezetői, Rieger és Frantisek Palacky kevesellték az Októberi Diploma nyújtotta lehetőségeket, ugyanakkor felháborodtak a magyaroknak juttatott kedvezményeken, mert a kialakulóban lévő dualizmusban a cseh politikára leselkedő veszedelmet láttak. A veszélyérzet a polgári nemzeti mozgalmat az autonómiáért küzdő cseh nemesi táborral való megegyezésre sarkallta. A nemesség és a polgárság közeledését a tőkés vállalkozásokban való közös részvétel alapozta meg, szövetségét pedig az Októberi Diploma iránti ellenszenv. Az ezt felváltó Februári Pátens csak tovább fokozta az elégedetlenséget. A négykúriás választási rendszer a németeknek számarányukat meghaladó képviseletet biztosított a tartománygyűlésben, amelyet a birodalmi tanácson kívül még a Ciszlajtán területekre kiterjedő hatáskörű, ún. szűkebb birodalmi tanácsnak is alárendeltek. A tartománygyűlésen megválasztott cseh képviselők elhatározták, hogy részt vesznek a bécsi birodalmi gyűlésen. Elhatározásukban szerepet játszott a Palacky által még 1848-ban megfogalmazott ún. ausztroszlávizmus, amely szerint a cseheknek az osztrák birodalomban kell keresniük boldogulásukat, hiszen itt a

404

németekkel és a magyarokkal szemben a szlávok vannak többségben. Palacky szerint a birodalomban olyan viszonyokat kell teremteni, amelyek kidomborítják a szláv számbeli fölényt, vagyis Ausztriát nem megsemmisíteni kell, hanem föderalisztikusan átszervezni. Ez az állam aztán majd megvédi a cseheket és a szlovákokat a Német Szövetséggel és Oroszországgal szemben is. "Valóban – írja egy 1848. április 11-én kelt levelében –, ha az osztrák állam régóta nem állna fenn, Európa, sőt a humanizmus érdekében magunknak kellene hozzájárulnunk, hogy mielőbb létrejöjjön." Az ausztroszlávizmust megtépázta az önkényuralom által kiadott Októberi Diploma és Februári Pátens, de a cseh képviselők még egy kísérletet akartak tenni a cseh korona jogainak elfogadtatására. Amikor meggyőződtek arról, hogy ez a birodalmi tanácsban lehetetlen, elhagyták az üléstermet. Az 1866-ban kitört porosz-osztrák háború alatt a cseh burzsoázia még egyszer hajlandó volt megfeledkezni sérelmeiről – valószínű, hogy ebben a Csehország-szerte megnyilvánuló poroszok iránti ellenszenv is közrejátszott –, és Ausztria mellett foglalt állást, remélve, hogy kérései a háború után meghallgatásra találnak. A helyzet azonban a békekötés után sem változott, sőt 1867-ben létrejött az osztrák-magyar kiegyezés. A dualista államot Palacky és Rieger minden eszközzel igyekezett meghiúsítani, mert az szerintük "egy mesterséges gépezet, melynek célja, hogy általa a birodalom két kisebbsége majorizálja a többséget". A császárhoz küldött petícióik és a szláv népekhez intézett felhívásaik, melyekben arra hivatkoztak, hogy a szlávokat is ugyanolyan jogok illetik meg, mint a magyarokat, nem találtak meghallgatásra. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte nagy felháborodást keltett a cseh burzsoázia körében. Kormányellenes tüntetések követték, és a cseh liberális nemzeti párt tagjainak, Palackynak és Riegernek a vezetésével küldöttség utazott Moszkvába, a néprajzi kiállításra, amely a látszólagos tudományos cél mellett az orosz pánszláv eszmét szolgálta. Ez nyílt politikai állásfoglalást és tiltakozást jelentett a kiegyezéssel szemben, és egyben azt is, hogy a dualizmus a cseh politikát a cári orientáció és a pánszlávizmus útjára térítette. A Ciszlajtán területekre 1867 decemberében érvénybe lépő Decemberi Alkotmány a cseh tartománygyűlés jogkörét is kiszélesítette, és biztosította a személyes szabadságot, a tulajdon biztonságát, a tudomány-, sajtó-, gyülekezési és lelkiismereti szabadságot. Az 1848-ban megindult polgári átalakulást a felülről végrehajtott reform egyértelművé tette, s a cseh területek a birodalmon belül tovább haladhattak a kapitalista fejlődés útján.

7.6.9.2. Horvátország A magyar szabadságharc leverése után Horvátország mint Magyarországtól független koronatartomány beolvadt a Habsburg Birodalomba. A báni hatalmat helytartósággá degradálták, a vármegyéket feloszlatták, és helyettük öt kerületet szerveztek. A közigazgatásban és az iskolákban bevezették a német nyelvet, az elbocsátott horvát tisztviselőket pedig elnémetesedett cseh, lengyel és szlovén hivatalnokokkal cserélték fel. A horvát sajtótermékeket betiltották, csak a helytartóság által fizetett és ezért az ő álláspontját képviselő Narodne Novine jelenhetett meg. Az önkényuralom Horvátországot is elnyelte. Az 1853-as Úrbéri Pátens a horvát jobbágyságot is felszabadította, a magyarországihoz hasonló feltételek között. Továbbra is fennmaradt a nagybirtok, amely bekapcsolódott a tőkés termelésbe. A nagybirtok árnyékában meghúzódó parasztbirtokok problémáit súlyosbította a zadruga, a horvát nagycsalád felbomlása is. Így a meginduló paraszti árutermelés következtében kialakult falusi burzsoázia nem kerekedhetett a nagybirtokok tulajdonosai fölé. A horvát mezőgazdaságban jelentős szerepet játszott az erdőgazdálkodás, mert a fa egyre keresettebbé vált az európai piacokon, és az ebből fakadó állandó árnövekedés kifizetődővé tette a fakitermelést. Bár az osztrák tőke befolyása lényegesen megnőtt az önkényuralom korában, ez nem járt együtt nagyarányú iparfejlődéssel. A malomipar, a fakitermelés, a bányászat és a hajógyártás terén megfigyelhető ugyan bizonyos előrelépés, de a kapitalista viszonyok fejlődésének gátat szabott az a tény, hogy Horvátországot elkerülték a jelentősebb átmenő kereskedelmi útvonalak, és ezért itt nem épültek vasútvonalak. A modern közlekedés hiánya gátat szabott a korábban már kialakult kereskedelmi központok és kikötők, valamint a horvát kereskedő polgárság fejlődésének. Ilyen körülmények között számottevő horvát burzsoázia nem alakulhatott ki. Az 1860-as Októberi Diplomát a horvát nemzeti mozgalom képviselői lelkesen fogadták, mert további reformok előrejelzését látták benne. A horvát belügyek intézésére összehívott báni konferencia küldöttei a horvát autonómia biztosítását, a horvát nyelv hivatalossá tételét, a vármegyék visszaállítását és Dalmáciának Horvátországhoz csatolását foglalták határozatba. A bécsi minisztertanács 1860 decemberében hozzá is járult a horvát nyelv bevezetéséhez, és Ivan Mazuranie vezetésével a horvát-magyar viszony rendezéséig a minisztertanács keretein belül egy dikasztériumot állított fel a horvát ügyek intézésére. A kormány az ellen sem emelt kifogást, hogy Dalmácia képviselői részt vegyenek a báni konferencián Zágrábban, de ezt dalmáciai helytartója útján lehetetlenné tette. Bár az abszolutizmus egyaránt sújtotta a horvát és a magyar nemzetet, a megegyezést-melyet Josip Djuraj Strossmayer diakovári püspök, a horvát nemzeti mozgalom egyik nagy tekintélyű vezetője is szorgalmazott – a területi problémák nehezítették. A jórészt horvát lakosságú Muraközt Magyarországhoz csatolták, s a magyar uralkodó osztály igényt tartott Fiuméra is, ami a két ország közötti megegyezést nagyon ingatag lábakra helyezte. Az Októberi Diplomát követő időszak a horvát kulturális mozgalom szép sikereinek időszaka. Létrehozzák az illírizmus jegyében a Jugoszláv Tudományos Akadémiának keresztelt horvát akadémiát és a Horvát Nemzeti Színházát. A rövid életű Októberi Diplomát felváltó Februári Pátens rendelkezései nyomán összeült a horvát tartománygyűlés, a sabor. A legfontosabb megtárgyalásra váró kérdés a Magyarországgal és Ausztriával kialakítandó viszony volt, mely éles vitákhoz vezetett.

405

A sabor legnagyobb pártja a Strossmayer püspök által vezetett Horvát Nemzeti vagy Nemzeti Liberális Párt volt, mely szemben állt a centralizmussal, és a birodalom föderalista átszervezése mellett szállt síkra. Az Eugen Kvaternik vezette balszárny, amely később létrehozta az Államjogi, majd Jogpártot, a teljes függetlenség mellett tört lándzsát. A mind Ausztriával, mind Magyarországgal szemben hajthatatlan jogpártiak által megálmodott független horvát állam határai valamennyi délszlávok lakta területet magukba ölelték volna, hiszen a délszlávok – a Jogpárt tagjai szerintvalamennyien horvátok. Nagyhorvát koncepciójuk a szerbek elleni soviniszta fellépéssel párosult. A nemzeti liberálisok mellett az ún. unionisták jutottak még szóhoz a saborban. Ők a Magyarországgal való maradéktalan megegyezés hívei voltak, elutasítva a horvát nemzeti célkitűzéseket. A magyar liberális nemességgel szövetségben harcot akartak indítani a Habsburg abszolutizmus ellen. A tartománygyűlés végül úgy határozott, hogy Horvátország hajlandó Magyarországgal államközösségben élni, ha a magyarok tiszteletben tartják az egyenjogúságon alapuló horvát autonómiát és területi egységet. Határozat született arról is, hogy a horvát küldöttek nem vesznek részt a birodalmi gyűlésen, mert Horvátország és Ausztria között közjogi kapcsolat nem lévén, a közöttük fennálló viszony nem szorul rendezésre. A sabor nem az udvarral, hanem a magyar országgyűléssel kívánt tárgyalni. Schmerling – provizóriuma idején – kísérletet tett a horvát és a magyar mozgalom szembeállítására, és ezért, bár a sabort feloszlatta, a bán vezetésével horvát helytartóságot hozott létre, a korábbi horvát dikasztériumot pedig kancelláriává alakította. Az osztrák orientáció azonban nem vert gyökeret sem a nemzeti liberálisok, sem a jogpártiak körében. Az 1865-ben ismét összeülő horvát sabor liberális többsége a magyar-horvát viszony rendezéséhez kezdett, de a két országgyűlés által kiküldött képviselők tárgyalásai nem vezettek eredményre. Az osztrák-magyar kiegyezés után az unionista Rauch Levin került a báni székbe, akinek – hatalmánál fogva – sikerült az 1868-as saborban a nemzeti liberálisokat visszaszorítani és keresztülvinni a horvát-magyar kiegyezést. A magyar történelemből is jól ismert 1868. évi XXX. törvénycikk széles körű belső autonómiát biztosított Horvátországnak. A belügyeket a horvát országgyűlés hatáskörébe utalta, hivatalos nyelvvé pedig a horvátot tette. A báni hivatal egyes ügyosztályai gyakorlatilag minisztériumi funkciókat láttak el, s így az élükön álló igazgatók minisztereknek is tekinthetők voltak. Rendelkezett a magyarhoz hasonló horvát hadsereg felállításáról, s ha a magyar parlament Horvátországra is vonatkozó törvényeket tárgyalt, az épületre fel kellett vonni a horvát lobogót is, s az ülésterem padsoraiban helyet foglaló horvát képviselők anyanyelvükön vehettek részt a Mában. Az, hogy az állami költségvetés közös lett, lehetővé tette a horvátoknak a modern államapparátus kiépítését, amire saját erőforrásaik nem lettek volna elegendőek. A horvát autonómiát azonban korlátozta, hogy a közigazgatás élén álló bánt a magyar miniszterelnök javaslatára az uralkodó nevezte ki, aki az unionisták támogatásával igyekezett a sabort is a magyar érdekeknek megfeleltetni. 7.6.9.3. Galícia A bécsi kongresszus által Ausztriához csatolt Galícia zömében lengyelek és ukránok lakta területein 1848 után az osztrák kormány végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást. A reform – a magyarországihoz hasonlóan – meghagyta a nagybirtokot, és a telkes jobbágyoknak megváltás ellenében tulajdonukba adta földjeiket. A kapitalista gazdálkodásra való áttérés porosz útja Galíciában is sok nehézséget okozott, melyek eredményeképpen ezek a részek váltak a Habsburg Birodalom legelmaradottabb vidékeivé. Az osztrák kormány pusztán nyersanyagforrásnak és felvevőpiacnak tekintette Galíciát, és az ipar fejlődését minden eszközzel gátolta területein. Csupán a kőolajipar fejlődött, de nem a finomítás, hanem pusztán a kitermelés. A jobbágyfelszabadítás utáni szabad birtokforgalom a kis- és törpegazdaságok jelentős részét eltüntette, területükkel pedig a gazdag parasztok birtokait gyarapította. Az e folyamat következtében létrejött agrárproletariátus ipar híján a nagybirtokon és a gazdag parasztok földjein keresett megélhetést. A földjüket vesztett parasztok már a 60-as években kivándoroltak. Kezdetben csak az oroszországi és poroszországi lengyel területekre mentek idénymunkára, később Nyugat-Európa nagyvárosai, majd Amerika felé vették útjukat. 1867 fordulópont Galícia történetében, mert az ekkor tartományfőnökké kinevezett Agenor Goluchowsky gróf széles körű autonómiát adott a területnek. Az autonómia a lengyel birtokos osztályt juttatta hatalomra, s a tartomány hivatalos nyelve is a lengyel lett. Csakhogy Galícia lakosságának jelentős hányada nem volt lengyel, s így az autonómia által biztosított lengyel vezető szerep az ukránok elnyomásával párosult. A lengyel birtokos osztálynak az ukránokkal szemben tanúsított magatartása nem különbözött az orosz és a porosz kormány Orosz- és Porosz-Lengyelországban tanúsított magatartásától. A lengyel uralkodó osztály Ausztria iránt érzett háláját több lengyel származású birodalmi miniszter és a Monarchia hadseregében szolgáló tábornok neve fémjelezte. Az a birodalom tehát, amely 1867-ben az Osztrák-Magyar Monarchia nevet vette fel, a több mint hatszázezer négyzetkilométeres terület, a harmincötmillió lakos és az egymilliós hadsereg ellenére nem tartozott Európa legerősebb hatalmai közé. Gyengítette, hogy a határaival körülölelt több mint tíz, különböző nyelvet beszélő nemzetiség közül egyik sem rendelkezett számbeli fölénnyel – a nemzetállamok korában a legnépesebb osztrák-német nemzetiség sem haladta meg az összlakosság 20 százalékát –, s még az uralkodó nemzetek sem tudtak egy sor politikai kérdésben megegyezni.

406

7.6.10. Az észak-amerikai polgárháború 1848. február 8-án az Egyesült Államok Mexikóra kényszerítette a Guadelupe Hidalgó-i békét, és ezzel Texas annektálása után elszakította déli szomszédjától Új-Mexikót és Kaliforniát is. Az annexióval a 18. század végén az Atlanti-óceán partvidékének keskeny sávján függetlenné vált tizenhárom gyarmat – Kanada kivételével – az északamerikai kontinens birtokába jutott. A majdani nagyhatalom alapjait megvető terjeszkedést – amely Mexikótól összesen 944 825 négyzetmérföldet ragadott el – a latin-amerikai államok ellenszenvvel fogadták, de az USA-ban se váltott ki osztatlan lelkesedést. Dél zajos örömét az északiak elítélő megjegyzései kísérték. Egy északi politikus véleménye szerint: "Mexikó Amerika Lengyelországa. Aki önkéntesnek jelentkezik, vagy akár csak egy dollárt szavaz meg a háború folytatására, az erkölcsi árulást követ el."

7.6.10.1. Észak és Dél ellentéte Észak és Dél nézetkülönbségét természetesen nem földrajzi fekvése, hanem eltérő gazdasági és társadalmi berendezkedése okozta. Az unió államai ugyanis már a megalakuláskor is eltérő gazdasági és szociális berendezkedésűek voltak, és a gazdasági-területi növekedés a meglévő különbségeket még jobban kidomborította. Észak gabonatermelő farmergazdaságaival és a technikai találmányokkal párosuló, angol tőke serkentette nagyarányú iparosításával Dél rabszolgatartó ültetvényei álltak szemben. Az északi államok ipari fejlődése már a 19. század elején megindult, s a század közepére jelentős méreteket öltött. A gőzgépek alkalmazása ugyan nem terjedt rohamosan, mert a sokkal olcsóbb vízi energiában – melynek felhasználását az 1740 óta elterjedt öntöttvas turbina is megkönnyítette – nagyon erős vetélytársra leltek, de ennek ellenére 1860-ban már 1700 textilgyár gépei működtek gőzerővel, és az ipari tőkebefektetés elérte az egymilliárd dollárt. A vasútvonalak hossza 1860-ban 46 ezer km-re nőtt, és ugyancsak ebben az évben haladta meg először az ipari termelés értéke a mezőgazdaságét. Az iparban, a kereskedelemben a közlekedésben és a közigazgatásban foglalkoztatottak aránya 41,1 százalékra emelkedett. Az angol tőkebeáramlás és az 1848-ban felfedezett kaliforniai arany további ipari létesítmények alapítását tették lehetővé. A gyors fejlődés ellenére azonban még mindig elengedhetetlen volt angliai importból síneket, gépeket – főleg szerszámgépeket beszerezni. Az amerikai ipar ebben az időben találmányaival tűnt ki. Ilyen volt az 1851-es londoni világkiállításon bemutatott varrógép vagy a Vadnyugat meghódításában szerepet játszott Colt pisztoly, a nagy lőpontosságú Springfield puska és a 900 m lőtávolságú, 15 lövetű Henry-Winchester ismétlő karabély. Az Egyesült Államok lakossága 1850-1860 között 2,5 millió bevándorlóval gyarapodott, és elérte a 31,4 milliót. Különösen az északnyugati államok lélekszáma növekedett gyorsan, s ezt hatalmas új területek birtokbavétele követte. Az északnyugati államok gyors fejlődése együtt járt a farmergazdaságok árutermelésének gyarapodásával, és hozzájárult a belső piac növekedéséhez, mert a keleti államok több ipari terméket tudtak itt elhelyezni. Az északi államok mezőgazdaságát a búza- és a kukoricatermesztés gyors fejlődése jellemezte. Fellendült a sertéstenyésztés is. Cincinatti vágóhídjain a század közepén félmillió sertést dolgoztak fel évente, de jelentősek voltak a chicagói vágóhidak is. A nyugati terület az extenzív állattartás hazája volt. 1860-ban kétmillió szarvasmarhát legeltetettek ott. Egészen másként fejlődött a déli államok gazdasága, ahol a hatalmas rizs-, dohány- és gyapotültetvényeken rabszolgák dolgoztak. Dohányt Virginiában, Észak-Karolinában, Tennessee-ben, Missouriban és Kansasban termesztettek kis területen és kevés rabszolgával, míg a sok rabszolgát, jelentős tőkeerőt és speciális talajviszonyokat követelő rizstermesztés Dél-Karolina, Georgia, Lousiana és Arkansas államokban foglalt el nem nagy kiterjedésű földeket. Cukornádültetvények a Mississippi deltájában Louisianában, valamint Dél-Texas és Georgia áradásos földjein voltak. Dél mezőgazdaságát azonban egyre inkább a gyapottermesztő monokultúra uralta. Termesztésének hihetetlen növekedése nemcsak Eli Whitney gyapottisztító gépének – amely 60-70 rabszolga napi munkáját végezte el – volt köszönhető, hanem az angol textilipar fellendülésének is, mely óriási keresletet teremtett e könnyűipari alapanyag iránt. Az északi bankok által is támogatott gyapottermesztés komoly üzletté vált, melynek jelentőségét jól illusztrálják Hammond dél-karolinai szenátor túlzásoktól sem mentes, ám Dél szemléletét híven tükröző szavai: "Mi történnék, ha három évig nem termelnének gyapotot? Nem akarok megállni, és lefesteni azt, amit mindenki elképzelhet, annyi azonban bizonyos: Anglia elbuknék, és magával rántaná a civilizált világot, kivéve a Délt. Nem, önök nem mernek hadat üzenni a gyapotnak. Nincs hatalom a földön, amely hadat merne üzenni neki. A gyapot – király." Dél agrár jellegét nem elsősorban talajviszonyainak, hanem a rabszolgaság fennmaradásának köszönhette. Délen a legnagyobb érték a rabszolga volt, s ez az érték a rabszolgatartó területek kiterjesztésével egyre jobban emelkedett. Míg 1822-ben egy mezőgazdasági munkára alkalmas egészséges fiatal néger ára 700 dollár volt, addig 1855-ben 1350 dollárt fizettek érte, de egyes adatok 1800-2000 dolláros vételárról is említést tettek. Dél közel négymillió néger lakosának ezek szerint több milliárd volt az értéke, így tulajdonosaik foggal-körömmel ragaszkodtak hozzájuk. Az 1850-ben 6,2 millió főt kitevő fehér lakosból azonban csak 350 ezernek volt rabszolgája, s közülük is csak nyolcezernek volt ötvennél több rabszolgája. Az 1850-es népszámlálás által összeírt 569 ezer birtokegységből csak 101 ezer, tehát 18 százalék volt ültetvénynek minősíthető. A rabszolgatartók tehát csak egy szúk réteget képviseltek, s jóllehet a kezükben lévő nagybirtok egyre több kis farmert tett tönkre, a fehér szegényeknek és a kisbirtokosoknak a nagybirtokkal szembeni harcára mégsem találhatunk példákat, mert egyrészt a kistermelők és kisiparosok látták el a monokultúrás nagybirtokot élelmiszerrel és különböző használati eszközzel, másrészt a nagybirtok rabszolga-felügyelőként vagy egyéb, a rabszolgák féken tartására létrehozott intézményeiben munkaalkalmat is kínált. Egy rabszolga-felügyelő fizetése évi 200-600 dollár között mozgott, de egyes esetekben elérhette az ezer dollárt is. Úgy tűnt, hogy a nagybirtok

407

felszámolása a kisember egzisztenciáját is kétessé teheti. A szegény fehér tehát már csak anyagi érdekeltsége miatt is ellenezte a rabszolga-felszabadítást, hiszen nem csupán kiterjedt piacait veszíthette volna el, hanem az esetleges néger kisbirtokosokban veszedelmes versenytársakra is lelt volna. A szegény fehérek tehát összefonódtak a rabszolgaság intézményével. Megszédítette őket a felsőbbrendűségbe vetett hit és a színesek alsóbbrendűségének előítélete. A déli ültetvényeseknek számarányukat jóval meghaladó politikai befolyásuk volt az Egyesült Államok kormányzatában. Az érdekeiket képviselő Demokrata Pártnak sok tagja volt a törvényhozásban és a legfelsőbb bíróságban is, sőt az USA elnökei is közülük kerültek ki az 1860-as novemberi elnökválasztásig. A Mexikó rovására kiterjesztett határok is elsősorban a déli ültetvényesek érdekeit szolgálták, mert a monokulturális gazdálkodásnak a földet gyorsan kimerítő gyakorlata egyre több új területet követelt, a nyugati szabad területeket azonban az 1819-ben megkötött missouri kompromisszum elzárta a rabszolgatartás elől. A rabszolgamunka alkalmazása fékezte a technika fejlődését, a gépek és fejlettebb gazdálkodási módszerek meghonosodását a mezőgazdaságban. Ráadásul a rabszolgatartó gazdaságoknak nem sok kapcsolatuk volt a belső piaccal sem, hiszen az ültetvényesek a gyapotot Európába, főképp Angliába exportálták, és onnan szerezték be a számukra szükséges iparcikkeket is. Az északi ipar így csak nagy nehézségek árán tudott betörni a déli piacokra. Az ellentmondás egyre élesebb lett. A fellendülőben lévő amerikai ipar védővámokat és protekcionista iparpolitikát követelt, míg Dél az olcsóbb és esetenként jobb angol ipari termékek miatt a szabad kereskedelem híve volt. A rabszolgaság megléte óriási munkaerő-tartaléktól fosztotta meg az északi ipart, és jelentős területeket zárt el a szabad farmergazdálkodás elől. Észak saját jól felfogott érdekeitől vezettetve igyekezett gátat szabni a rabszolgaság terjedésének. Az északi tőkések a mexikói háborút is azért ellenezték, mert az a rabszolgatartás megerősödését szolgálta. A hazai piacot maradéktalanul ellátni nem képes észak-amerikai ipar számára ugyanis ekkor még nem volt szükséges idegen területek meghódítása. A két országrész között tehát kibékíthetetlen ellentét feszült, és csak idő kérdése volt, hogy háborúvá fajuljon. 1850-ben még sikerült kompromisszumot elérni, és Kaliforniát szabad államként, Új-Mexikót pedig mint rabszolgatartót vették fel az államok tagjai közé. (Ez megfelelt a missouri kompromisszumnak.) A politikai küzdőteret uraló demokraták azonban még ugyanebben az évben benyújtották az ún. szököttrabszolga-törvényt, amely a szövetségi hatóságokat kötelezte, hogy a szökött rabszolgákat visszatoloncolják gazdáikhoz. Az 1850-es években északon már közel húszezer szökött rabszolga élt, akik az 1840-ben létrehozott rabszolgaszökéseket szervező és segítő "földalatti vasút"-hálózat segítségével jutottak el a szabad államokba. Északon nagy felháborodást váltott ki a törvény, különösen az abolicionisták, a négerek felszabadításáért küzdők soraiban. Az ellenállás a politika porondján egy új párt körvonalát rajzolta ki. Egyelőre azonban még kevés kongresszusi képviselő nevezte magát republikánusnak, de számuk egyre nőtt. Jelszavuk: "Szabad föld, szabad szólás, szabad munka és szabad ember" volt. Sok képviselő választóinak nyomására csatlakozott a republikánusokhoz, így Illinois képviselője, Abraham Lincoln is. A Demokrata Párt nehéz helyzetbe került. Ha nem akarta elveszíteni északi szavazóit, nem támogathatta többé nyíltan a rabszolgaságot. A párt vezéralakja, Stephen Arnold Douglas áthidaló megoldást keresett, és benyújtotta a híressé vált Nebraska törvényt, mely arról rendelkezett, hogy a jövőben nem a missouri kompromisszumot kell figyelembe venni, hanem az egyes csatlakozni kívánó államok népszavazás útján döntsék el, hogy rabszolgatartó vagy szabad államként akarnak-e csatlakozni az unióhoz. A Kansas és Nebraska csatlakozási kérelme kapcsán benyújtott, s a nevét innen nyert törvény értelmében a még állammá nem szervezett szabad nyugati területek megnyílnak az ültetvényesek előtt is, tehát szükségessé vált a rabszolgaságot ellenző republikánusok párttá szerveződése. Az 1854. július 6-án megalakult Republikánus Párt az északi tőkések és az északi farmerek támogatását élvezte. Programjául a nyugati telepesek ingyenes földhöz juttatását célzó földreformot és a rabszolgaság korlátozását választotta. A pártokon belül két irányzat alakult ki: a liberálisoké, akik a rabszolgaságot nem megszüntetni, csupán korlátozni kívánták, és a radikális demokratáké, akik a "különleges intézmény" maradéktalan felszámolását követelték. A Nebraska törvény megszavazása polgárháborúhoz vezetett Kansasban. A népszavazásra ugyanis – amely hivatva volt eldönteni, hogy az állam rabszolgatartó, avagy szabad államként kíván-e csatlakozni – Missouriból ötezer rabszolgapárti fegyveres érkezett, és megakadályozta, hogy a lakosság a rabszolgaság ellen szavazzon. A beavatkozás fegyveres összeütközéshez vezetett, ami végül polgárháborúvá fajult. A háború elhúzódott, mert mindkét fél támogatást kapott az unióban élő híveitől. Észak és Dél ellentétét tovább feszítette a Dred Scott-ügy. Az északon élő néger ügye eljutott az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága elé, ahol az esetet precedenssé téve nagy visszhangot kiváltó határozat született, mely szerint: "mivel a Függetlenségi Nyilatkozat a boldogtalan fekete fajt kizárta a civilizált kormányzásból, a feketékre nem vonatkoznak azok a jogok, amelyek a fehéreket megilletik, ezért a Kongresszusnak nincs joga a rabszolgaság intézményét eltiltani. Mindezekből következik, hogy rabszolga nem lehet az Egyesült Államok polgára, hanem pusztán árucikk, amelyet tulajdonosa bármely államba magával vihet és elhozhat onnan, ha kedve tartja." A Dred Scotthatározat arra döbbentette rá az északiakat, hogy a déliek a törvényhozás és a legfelsőbb bíróság, valamint a végrehajtó hatalom birtokában bármikor rájuk kényszeríthetik a "különös intézményt", és ezért egyre erőteljesebb küzdelmet indítottak a rabszolgaság ellen. 1859. október 16-án egy huszonkét főből álló csapat John Brown abolicionista harcos vezetésével elfoglalta és megszállta Harpers Ferry város fegyverraktárát, és két emberét a környező ültetvényre küldte, hogy fegyveres harcra hívják az ott dolgozó négereket. A felkeléshez nem csatlakozott senki, így Robert E. Lee ezredes, a virginiai milícia csapataival körbefogta a fegyverraktárt. Kétnapi harc után John Brown csapatát felszámolták. A vezér fogságba került, majd rövidesen kivégezték. Az 1860-as elnökválasztások a republikánusok és a demokraták közötti elkeseredett harc jegyében zajlottak. A köztársaságiak a védővámok fenntartása, a Dred Scott-határozat elítélése mellett szálltak síkra, s a rabszolgaságot

408

nyíltan erkölcstelen intézménynek nyilvánították. Igaz, nem kívánták megszüntetni ott, ahol ez már fennállt, de határozottan ellenezték, hogy újabb területeken meghonosítsák. A republikánusok jelöltje Abraham Lincoln ügyvéd, Illinois állam képviselője lett. Lincolnt éppen a hírhedt Nebraska törvény és a Dred Scott-határozat fordította szembe a demokratákkal és tette a republikánusok hívévé. S bár republikánus körökben sem örvendett osztatlan népszerűségnek, a választásokon a szükséges 152 elektori szavazat helyett 180-at szerzett, s ezzel négy évre az Egyesült Államok elnökévé választották.

7.6.10.2. Az elszakadás (szecesszió) Az új elnök célja az Egyesült Államok egységének megőrzése mellett a republikánus program megvalósítása volt. Ez nem mutatkozott könnyű feladatnak, mert a déli államok Lincoln megválasztásának esetére elszakadással fenyegetőztek. 1860. december 20-án Dél-Karolina törvényhozó testülete kijelentette, hogy "az unió, amely DélKarolina és más államok között Amerikai Egyesült Államok néven fennáll, ezennel feloszlik". Dél-Karolina elszakadását rövidesen követte Georgia Alabama, Florida, Mississippi, Louisiana és Texas is. 1861 februárjában az elszakadás mellett döntött államok az alabamai Montgomery városában létrehozták saját kongresszusukat, és megalakították az Amerikai Konföderált Államokat, melynek elnökévé Jefferson Davist választották. A megválasztott, de még be nem iktatott Lincoln kezdetben nem sokat tehetett az elszakadás ellen. 1861. március 4-i beiktatása után is igyekezett a kérdést tárgyalások útján megoldani. "A polgárháború roppant súlyú kérdése – mondta beiktatási beszédében – az önök kezében van, elégedetlen honfitársaim, és nem az enyémben. A kormány nem támadt önökre. Nem kerül sor konfliktusra, csak akkor, ha önök maguk agresszorokká válnak. Nem vagyunk ellenségek, barátok vagyunk. Nem szabad ellenséggé válnunk." A beszédet nem a rabszolgasággal való megbékélés fogalmaztatta meg az elnökkel, hanem az az óvatosság, amellyel további államok elszakadását igyekezett megelőzni, s az unió békés visszaállítására való törekvés. Politikája azonban saját pártján belül sem találkozott osztatlan helyesléssel. A baloldal illinoisi rabszolgatartónak gúnyolta, amiért nem szabadította fel azonnal a rabszolgákat, a rabszolgatartók gyűlölete pedig érthető volt. Kétségtelen, hogy a konfliktus békés megoldására nem volt esély, de az sem volt mindegy, hogy ki kezdi a testvérháborút. A kérdést Dél gyorsan eldöntötte, mert 1861. április 12-én tüzérségi tűz alá vette a dél-karolinai Charleston kikötőjét ellenőrző Sumter erődöt, melyet az unió katonasága tartott megszállva, s ezzel megkezdődött az észak-amerikai polgárháború.

7.6.10.3. A polgárháború A háború kitörésének hírére Virginia is a konföderációhoz csatlakozott, s példáját rövidesen követte Észak-Karolina, Arkansas és Tennesse is. A tizenegy konföderált állam székhelyévé Virginia meghívására ennek fővárosát, Richmondot tették meg. A konföderáció államaiban kilencmillió ember élt, de ezek közül négymillió rabszolga volt, s hárommilliónak soha nem volt rabszolgája. Velük szemben észak huszonhárom államának csaknem ugyanennyi lakója állt, hátuk mögött majd az egész amerikai iparral. A háború kimenetele első pillantásra kétségtelennek tűnt. Észak ereje azonban csak lassan mutatkozott meg. Gazdaságilag és demográfiailag ugyan fölényben volt, jobb hadsereggel azonban Dél rendelkezett. A rabszolgatartás fenntartását kívánó fehér szegényeket a nagy rabszolgatömegek féken tartása jó fegyverforgatókká tette, a déli vagyonos családok fiai közül pedig-sok választásuk nem lévén a gazdálkodáson kívül – többen léptek a katonatiszti pályára. Ők adták a West Point-i katonai akadémia legtöbb növendékét s a legjobban képzett és legtehetségesebb tisztek is közülük kerültek ki. A konföderáció hadseregének főparancsnoka a kiváló katona, Robert E. Lee tábornok volt. Dél igyekezett kihasználni fölényét, gyors győzelemre tört és támadott. Az északi hadsereg 1861. július 21-én a Bull Run folyó mellett Washington közvetlen közelében ütközött meg a déliekkel, és bár vereséget szenvedett, de meghiúsította a főváros elfoglalását. A vereség hírére a kongresszus ötszázezer katona fegyverbe állítását szavazta meg, és kétszázötvenmillió dollár értékben hadikölcsönt bocsátott ki. Ugyanakkor felemelték a behozatali vámokat és a kereseti adót, az elnök pedig felhatalmazást kapott minden olyan vagyon elkobzására, amely az Egyesült Államok kormánya ellen volt felhasználható. Észak terve Dél megtörésére az ún. Anakonda-tervben öltött testet, melynek lényege, hogy az északi flotta blokád alá veszi a déli kikötőket, a hadsereg pedig a szárazföld felől szigeteli el a lázadókat, megbénítva ezzel Dél gazdaságát. A terv sok időt követelt, a kivárás viszont veszedelmes volt, mert a déliek számíthattak a blokád miatt gyapotéhségben szenvedő Anglia támogatására. Palmerston miniszterelnök magánbeszélgetés során ki is jelentette az egyik északi diplomatának: "Nem szeretjük a rabszolgaságot, de gyapotra van szükségünk, és utáljuk a maguk vámtarifáját." Észak és Dél szakadása azonban más szempontból is kedvezőnek ígérkezett Anglia számára. "Azt hiszem – jelentette ki egy tekintélyes angol politikus –, hogy ez a szakadás kellemes következményekkel jár majd Európa biztonságára, s az amerikai civilizáció fejlődésére. Amerika úgy lebegett Európa felett, mint valami gyülekező és pusztító viharfelhő." Az új vetélytárs megjelenését jelképező viharfelhőket a szakadás most szétoszlatni látszott. 1861 őszén komoly ellentét támadt Anglia és az északi kormány között. Az északi hadiflotta egyik egysége ugyanis a Karib-tengeren feltartóztatta a Trent nevű angol postagőzöst, és a rajta utazó déli küldötteket – akik a diplomáciai kapcsolatok felvételének előkészítésére utaztak Angliába – letartóztatta. A foglyokat az északi kormány mint árulókat bebörtönözte. Az incidens hírére Anglia harmincezer katonát küldött Kanadába, és ultimátumban követelte a foglyok szabadon bocsátását, amire rövidesen sor is került. A gyapothiány miatt munkanélküliséggel sújtott angol munkásság

409

azonban meghiúsította az angol fegyveres beavatkozást. "Nem számít az, mennyit kell szenvednünk, nem számít, milyen áldozatokat kell hoznunk, mégsem engedjük, hogy kormányunk letérjen a szilárd semlegesség útjáról a rabszolgatartó Konföderáció javára" – szögezte le az egyik munkásgyűlés határozata. "Az angol kereskedővárosok, a kapitalisták és általában az arisztokrácia ellenünk voltak, eredményt azonban nem sikerült elérnünk, a dolgozó osztályok velünk tartottak" – írta visszaemlékezésében egy Angliát megjárt észak-amerikai politikus. Dél tehát hiába számított az angol segítségre. Az 1862-es év eleje északi győzelmeket hozott. Ulysses Simpson Grant, az északi hadsereg tehetséges parancsnoka Fort Henry és Fort Doneldson elfoglalása után Shilohnál döntő győzelmet aratott, és visszaszorította a déliek tennesseei hadseregét. 1862. április 26-án az északi flotta bevette New Orleans városát, a déliek egye legfontosabb kikötőjét, és ezzel ellenőrzése alá vonta a konföderáció számára nagyon fontos Mississippit. Dél kezén csak a Vicksburg város által ellenőrzött folyószakasz maradt. A kezdeti győzelmeket azonban nem követték további sikerek. A keleti, ún. Potomac hadsereg George McClellan tábornok vezetésével június 26. és július 2. között vereséget szenvedett Richmond előtt, és kénytelen volt visszavonulni. Lee hadműveletei ismét Washingtont fenyegették. A döntő ütközetre szeptember 17-én Antietamnál, a Potomac folyó mellett került sor, és az északiak győzelmét hozta. A polgárháború egyik legvéresebb csatájában huszonháromezer halott és sebesült maradt a csatatéren. Az antietami csata döntő fordulatot hozott a háború menetében. A csata után Lincoln nyilvánosságra hozta a rabszolgaság eltörléséről szóló nyilatkozatot, amely 1863. január 1-jétől a lázadó államok területén élő rabszolgákat szabaddá nyilvánította. Bár nem az egész ország területén történt meg a felszabadítás – hiszen az unióhoz hű rabszolgatartó államokra nem vonatkozott – mégis sok hívet szerzett Északnak, és visszalépésre kényszeríttette a konföderációt elismerni készülő Angliát és Franciaországot. A rabszolgafelszabadítás minden egyezkedés lehetőségét kizárta Észak és Dél között. Ha voltak is elképzelések arról, hogy a háborút valamiféle kompromisszumos békével kell lezárni, a kiáltvány után ezek értelmüket vesztették. A küzdelem csak valamelyik fél győzelmével érhetett véget. A Felszabadítási nyilatkozat így véglegesen megerősítette ezt a fordulatot, amelyet már az ún. telepítési törvény (Homestead Act) is jelzett. Az 1862. május 20-án elfogadott törvény minden amerikai állampolgárnak, aki nem fogott fegyvert az unió ellen, a nyugati szabad földekből 160 acre (egy acre = 0,41 hektár) kiterjedésű parcellát juttatott tíz dollár illeték lefizetése fejében, s öt év folyamatos művelés után a földet használója tulajdonába adta. 1863. március 3-án Észak elrendelte az általános hadkötelezettséget, de megengedte helyettes állítását vagy háromszáz dollár fejében a szolgálat megváltását. A törvényt óriási felzúdulás fogadta, és többnapos zavargásokhoz vezetett New Yorkban, ahol a zendülőket csak a hadsereg tudta megfékezni. Észak lakói szívesen álltak önként a hadseregbe, a sorozásokat azonban mindenki szidta. Végül 46 ezren tettek eleget a behívásoknak, 120 ezren azonban helyettest állítottak. A sorozások kiváltotta ellenszenv felerősítette az északi békepárt hangját is. A békepárt hívei, az ún. "rézfejűek" – akik nevüket az ötcentesből kivágott, a szabadság istennőjét ábrázoló jelvényük után kapták – azt hangoztatták, hogy Dél legyőzhetetlen, tehát a háború teljesen felesleges. "Vereség, adósság, adóteher, koporsókezek a trófeáitok" hangoztatta vezérük, Clement Vallandigham képviselő kongresszusi beszédében. Vallandigham szabadon kifejthette nézeteit, és csak akkor tartóztatták le, amikor a sorozások ellen kezdett agitálni, majd a déliekhez való száműzetésre ítélték. Az 1863-as év első fele ismét vereséget hozott Északnak. Joseph Hooker, az északi csapatok főparancsnoka seregével Chancellorsville-nél többnapos csatában alulmaradt Lee katonáival szemben. A vereséget azonban két ragyogó győzelem követte. Július 1-je és 3-a között a Hooker tábornokot felváltó George Meade Gettysburgnál, a háború talán legvéresebb csatájában – az északi veszteséglistán huszonháromezer, a délin harmincezer név szerepelt – súlyos vereséget mért a déliekre. Július 4-én Grant bevette Vicksburgot. A város elestével Észak az egész Mississippivölgyet ellenőrzése alá vonta, és elvágta Texast, Louisianát és Arkansast Dél többi államától. November 25-én a Chattanooga melletti ütközet pedig már Dél legfontosabb vasútvonalának ellenőrzését is lehetővé tette. Az 1864-es év döntő volt a polgárháború menetében. Grant több véres csatában Richmond ellen tört, William Tecumseh Shermann tábornok pedig bevette Atlantát, Georgia fővárosát, majd megkezdte híres "masírozását a tengerhez". Hadseregéről decemberig nem érkezett hír. Közben a figyelem az elnökválasztások felé fordult. A háború alatt egyre népszerűbbé váló Lincoln, akit a nevüket a háború alatt Nemzeti Uniópártra változtató republikánusok ismét jelöltek, 212 elektori szavazattal, fölényesen megnyerte a választást. A választási győzelmet újabb katonai sikerek követték. December 22-én elesett Savannah, s ezzel Shermann fontos kikötőtől fosztotta meg a délieket. Savannah bevétele után Shermann csapatai Dél-Karolina fővárosa, Columbia ellen fordultak. Az elszakadást megindító állam fővárosa az északi csapatok bevonulása után porig égett. Shermann csapataival tovább nyomult Észak-Karolinába. Április 2-án elesett Richmond, a déliek fővárosa. Grant az Észak-Karolina felé húzódó Leet Appomatoxnál bekerítette, és április 9-én fegyverletételre kényszerítette. A fegyverletételi okmány aláírását, mely véget vetett a négy évig tartó véres küzdelemnek, Grant táborrnok híres szavai kísérték: "A háborúnak vége – a lázadók ismét honfitársaink." Észak győzelme fölött érzett örömét április 14-én drámai események zavarták meg. Egy déli fanatikus, John Wilkers Booth a washingtoni Ford színház esti előadásán rálőtt Lincoln elnökre, és halálosan megsebesítette. 1865. április 15-én reggel az amerikai rabszolgák fölszabadítója meghalt. Lincoln halála azonban semmit sem változtatott Dél helyzetén. Az 1865 februárjában elfogadott 13. alkotmánymódosítás, melynek értelmében a rabszolgaságot az egész ország területén eltiltották, továbbra is érvényben maradt. A Republikánus Párt pedig kidolgozta Dél rekonstrukciójának tervét. 1866 nyarán heves viták után a kongresszus elfogadta a 14. alkotmánymódosítást is, s ezzel a felszabadult rabszolgák is polgárjogot nyertek.

410

Az északiak győzelme teljes volt. Visszaállították az uniót, megszüntették a rabszolgaságot, és szabaddá tették a mezőgazdaság kapitalista fejlődésének ún. amerikai útját". Az egész gazdasági élet rohamos kapitalista fejlődése elől minden nadály elhárult. A politikai hatalom az északi nagypolgárság kezébe került. A rabszolgaság megszüntetése azonban nem jelentette a néger lakosság politikai jogegyenlőségét. A déli államokban bevezetett ún. "fekete kódexek" továbbra is fenntartották megkülönböztetésüket. Egyes déli terrorszervezetek, mint például a Ku-Klux-Klan pedig akcióival igyekezett megfélemlíteni a felszabadított négereket, akiket a műveltségi cenzus bevezetésével rövidesen ismét megfosztottak választójoguktól. 1867-ben megkezdődött a déli államok igazgatásának újjászervezése. Képviselőiket kizárták a kongresszusból, területüket pedig a szövetségi haderő egy-egy tábornokának vezetésével öt katonai körzene osztották. Az északi tőke megkezdte a déli területek kiaknázását.

7.6.11. Latin-Amerika a függetlenségi háborúk után A 19. század első felében Latin-Amerika lerázta magáról a gyarmati uralmat, és új, független államok megalakulásának színtere lett. Csak Kubában és Puerto Ricóban tartotta magát továbbra is a gyarmati rendszer egészen a század végéig. Az egykori spanyol és portugál gyarmatokon osztozó tizennyolc új állam egyik fő jellemzője az etnikai sokféleség volt. Az uralkodó nemzet a kreol (a gyarmatokon született spanyol vagy portugál) volt, melynek tagjai féltékenyen őrködtek a spanyol, illetve a portugál nyelv és kultúra egyeduralmának fenntartásán. A kultúrák keveredése nem jelentett mást, mint a nemzeti kultúrák beolvasztását az uralkodó hispanidad kultúrába. Az asszimiláció az Afrikából behurcolt volt rabszolgák körében volt a leggyorsabb, hiszen még az egy ültetvényen dolgozók is különböző nyelvvel és hagyományokkal rendelkeztek, s így egymás között is spanyolul vagy portugálul beszéltek. A nagy tömegben együtt élő indián etnikum köré azonban a közös nyelv és az azonos kulturális hagyományok erős falat vontak, melyet a fehérekkel szembeni, még a gyarmati korból örökölt szembenállás is erősített. Az új, független államok nemcsak a gyarmati korszak elmaradott gazdaságát örökölték, hanem a függetlenségi háborúk okozta pusztításokkal is szembe kellett nézniük. A hadiesemények óriási emberveszteségei jelentős belső vándorlással és a korábbi gazdasági kapcsolatok megszakadásával párosultak. Nem véletlen tehát, hogy a felszabadulást követő évtizedek a gazdasági élet mennyiségi és minőségi visszaesését hozták. Súlyos tehertétel volt még a bürokratizmus és a hadsereg. Ez utóbbi a nemzeti jövedelem jelentős részét fölemésztette, s a nagy létszámú tisztikar – Bolíviában például minden százhúsz katonára jutott egy tábornok- a politikai élet bizonytalanságának forrásává vált. A politikai küzdőtéren a föderalisták és a centralisták csaptak össze. Az egyes politikai állásfoglalások mögött nehezen volt föllelhető elvi tartalom. A pártokat személyi és csoportérdekek mozgatták, s az azonos álláspontok mögött is gyakran húzódott meg teljesen ellentétes politikai motiváció. Általában a föderalisták liberálisok, a centralisták konzervatívok voltak. A politikai életben gyakoriakká váltak az államcsínyek, melyeket a hadsereg vagy annak egy része segítségével hajtottak végre tovább növelve a tisztikar befolyását. Ezek az államcsínyek, bármi lett is az eredményük, minden esetben a "forradalom" elnevezést viselték. A politikai viszonyokat illusztrálja Bolívia első tizenkét elnökének sorsa, akik közül csak négy halt meg természetes halállal. A politikai élet kiegyensúlyozatlansága közéleti romlottsággal párosult. Az egyébként igen demokratikus alkotmányok minden szép szólamuk ellenére csak egy szűk rétegnek engedtek beleszólást a politikába.

7.6.11.1. A mexikói reformháború Mexikó a 19. század első felében az Egyesült Államok déli rabszolgatartó államainak agresszív terjeszkedő politikája miatt területének csaknem felét elveszítette. A föderalisták által 1824-ben létrehozott Mexikói Egyesült Államok nem tudott eredményesen szembeszállni az USA terjeszkedésével, mert a gazdasági elmaradottságot még a tartományok közötti ellentétek is tetézték. Az 1846-1848-as háború idején a tizenkilenc mexikói "állam" közül hét volt hajlandó pénzzel és katonával hozzájárulni a betolakodók elleni küzdelemhez. Mexikó politikai életében a tisztikar, a földbirtokosok és az egyház támogatását élvező konzervatívok küzdöttek a hatalomért a hadsereg és az egyház befolyását mérsékelni kívánó liberális köztársaságpártiakkal, akik magukat "mérsékelteknek" (moderados) nevezték. A mérsékeltek balszárnyán csoportosuló ún. "tiszták" (puros) a radikális értelmiségiek vezetése alatt a születőben lévő burzsoáziát, a hivatalnoki kar egy részét és a meszticeket tömörítették. 1855 nyarán Cuernavacában forradalmi juntát állítottak föl, amelyben a "puros" irányzat hívei jutottak vezető szerephez. Az új mexikói elnök, Ignacio Comonfort által meghirdetett programban a sajtószabadság, az ipari szabadság, a belső vámok eltörlése és a spanyol gyarmati maradványok felszámolása szerepelt. 1857-ben új alkotmányt hirdettek ki, melynek értelmében Mexikó önálló államok szövetsége lett. A törvényhozói hatalmat az egykamarás kongresszus gyakorolta, a végrehajtó hatalmat pedig a négyévenként választandó elnök. A rabszolgaság minden fajtáját megszüntették. 1858 elején Felix Zuloaga tábornok katonai puccsal elnökké kiáltotta ki magát, és semmisnek nyilvánította az új alkotmányt, Benitó Juárez, a megbuktatott kormány igazságügy-minisztere azonban ellenkormányt alakított. Az ország kettészakadt. Megkezdődött a három évig tartó "reformháború". A harcok váltakozó sikerrel folytak, mert noha az ország nagy része Juárezt támogatta, az ellenfél rendelkezett nagyobb anyagi forrással. Az 1859-es "reformtörvény", amely minden egyházi tulajdont – a templomok kivételével – állami kezelésbe venni rendelt, és kis parcellákban hitelre kiárusított, megváltoztatta az erőviszonyokat.1860-ra a

411

liberálisok fölénye vitathatatlanná vált, csapataik észak és dél felől is a főváros felé közeledtek. December 25-én elesett Mexikóváros, és ezzel a polgárháború véget ért. Juárez az egész országra kiterjesztette "reformtörvényét". A győztes forradalomnak komoly külpolitikai nehézségekkel is szembe kellett néznie. A konzervatív kormányok a háború finanszírozásához jelentős külföldi kölcsönöket vettek fel, amelyek visszafizetését Juárez felfüggesztette. Ez a lépés angol-francia-spanyol beavatkozásra adott ürügyet, s 1861 decemberében meg is indult az intervenció. A mexikói kormány tárgyalásokat kezdett a betolakodókkal, és ígéretet tett a kölcsönök visszafizetésére, mire az angol és a spanyol kormány visszavonta csapatait. III. Napóleon azonban nem elégedett meg a fizetések kikényszerítésével, hanem egy francia vazallus állam létrehozásán fáradozott. A franciák 1863. június elején bevették Mexikóvárost. A kormány San Luis Potosiba menekült. A papság és a konzervatív erők felszabadítókként fogadták III. Napóleon katonáit. A franciák által megszállt fővárosban összeülő junta elfogadva a francia császár javaslatát, Habsburg Miksának ajánlotta fel a mexikói trónt. Miksa személye a francia protekturátust volt hivatott leplezni. A nagy ambícióval útnak induló új mexikói uralkodónak azonban rövidesen rá kellett jönnie, hogy a francia csapatok segítsége nélkül mozdulni sem tud. Miksa liberális beállítottsága ugyanis elidegenítette magától a konzervatív erőket, ugyanakkor a Juárez-kormány partizánháborút indított ellene. Juárez, akinek kormánya gyakran csak egy főből, Juárez személyéből állt, nem törődve a nehézségekkel, híres jelmondata szerint"a balszerencse csak a tehetségteleneket bátortalanítja" – ha kellett, a sivatagba visszavonulva folytatta küzdelmét a betolakodók ellen. Miksát 1865 áprilisában koronázták császárrá, de kilátásait súlyos anyagi gondok felhőzték. A francia segítség elvitte Veracruz és Tampico jövedelmének felét, s ez megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy saját hadseregére támaszkodhasson. A franciák sorozatos vereségei nyomán a forradalmi erők egyre kisebb területre szorították vissza uralmát. 1866 elejére a francia hadigépezet a kifáradás jeleit mutatta. III. Napóleonnak háromszázmillió frankba került a vállalkozás anélkül, hogy a legkisebb sikert hozta volna. A nemzetközi helyzet is kedvezőtlenné vált számára. Az európai problémákon kívül még az USA fellépésével is számolni kellett, hiszen a polgárháború után a Monroe-elv ismét aktuálissá vált. A franciáknak el kellett hagyniuk Mexikót. Az intervenciós csapatok kivonulása után Miksa uralma sem volt tovább tartható. A Querétaró erődjében védekezve meghúzódó császárt a köztársaságiak elfogták, bíróság elé állították, majd rövidesen kivégezték. Mexikó megvédte függetlenségét, és ezzel bátorítást adott a többi demokratikus latin-amerikai mozgalomnak. A függetlenségi háború belpolitikai következményei már nem voltak egyértelműen pozitívak. A harci cselekmények megerősítették a tisztikar befolyását, s ez Juárez 1872-ben bekövetkezett halála után Porfirio Díaz 1911-ig tartó katonai diktatúrájához vezetett.

7.6.12. A Távol-Kelet az 1850-1860-as években 7.6.12.1. India az 1850-es években A század közepére egész India brit uralom alá került. A gyarmati uralom megszilárdításában jelentős szerepet kapott az angol iskolákban kiképzett indiai származású tisztviselőréteg, melynek kialakítására az angolok nagy gondot fordítottak. E réteg vére és bőrszíne indiai, ízlése, erkölcse és észjárása viszont angol volt, s a gyarmati hivatalokban dolgozva közvetítő szerepet játszott a gyarmatosítók és az uralmuk alatt álló indiai milliók között. Az angol parlament 1853-ban megszüntette a Kelet-Indiai Társaság kereskedelmi monopóliumát, s a privilégiumait veszített társaság gyarmati kormányzó szervként működött tovább. Az angol ipari tőke a 19. században hozzálátott India kiaknázásához. Tevékenységét kikötők és vasútvonalak építése, távíróhálózat felszerelése, juta- és textilgyárak létesítése fémjelezte, amelyekkel megnyitották a hatalmas indiai piacot, s egyben hozzáférhetőbbé tették a mérhetetlen nyersanyagforrásokat. A technikai fölényben lévő angol ipar rövid idő alatt tönkretette az indiai manufaktúrákat. A kézművesek kénytelenek voltak a mezőgazdaságban munkát keresni. India az angol ipar felvevőpiacává vált. Az angol gazdasági érdekek India mezőgazdaságát is átalakították. Az élelmezést szolgáló termékek helyett egyre több ipari növényt termesztettek, melyeket az angliai gyárakban dolgoztak fel. A gyapot, a len és a juta nagy mennyiségű előállítása csökkentette az élelmiszertermelést, és ez fokozta az ipar elsorvasztása miatt már amúgy is meglévő elégedetlenséget. A gyarmatosítókkal szemben felgyülemlett indulat a szipojfelkelésben robban ki. Az Indiában állomásozó angol gyarmati haderő jelentős részét az indiaiakból toborzott zsoldos katonákból álló ún. szipojezredek alkották. 1857-ben a 280 ezer főnyi indiai angol hadseregben mindössze 39 ezer fő – természetesen elsősorban a tisztikar – volt angol. A szipoj katonaság különféle kiváltságokkal rendelkezett, és indiai fogalmak szerint igen jó zsoldot kapott. Elégedetlenség forrása volt viszont, hogy indiaiak nem kerülhettek őrmesternél magasabb rendfokozatba. Zendülés azonban csak akkor tört ki, amikor az indiai hadsereget felszerelték a vontcsövű Enfield puskával, melynek lőszerei marhafaggyúval, illetőleg disznózsírral voltak impregnálva. A fegyver megtöltésekor a katonának a fogával kellett eltávolítania a lőszer papírburkolatát, melyet a "szent tehén", illetve a "tiltott állat" zsírjával itattak át. Az új töltény használatát többen megtagadták. Az 1857 februárjában kirobbanó zendülésen az angolok még könnyen úrrá lettek, de 1857. május 10-én éjjel Meerutban egyszerre három ezred lázadt fel, s csatlakoztak hozzájuk a környékbeli parasztok és kézművesek is. Május 11-én a lázadók elfoglalták Delhit, és az angol házi őrizetből kiszabadított nagymogult, II. Báhádur sahot India uralkodójává kiáltották ki. A nagymogul hatalmának visszaállítása egyértelműen jelezte, hogy elérkezettnek látják az időt az angol megszállók kiűzésére.

412

A gyűlölet lángra lobbantotta a gyarmati hivatalnokok házait. A felkelők elégették az adókötelezvényeket, leszámoltak az uzsorásokkal, és visszaszerezték földjeiket, melyeket tartozásaik fejében vettek el tőlük. A felkelés váratlanul érte az indiai angol hatóságokat. Lord Charles John Canning főkormányzó kénytelen volt erősítést kérni Madrászból és Burmából, de a Kínába irányított angol csapatokat is feltartóztatta. Az angol egységek nagy áldozatokat követelő harcok árán szorították vissza a felkelőket, véres bosszút állva a meghódított városok lakosságán és a hadifoglyokon. Az indulatok mindkét oldalon elszabadultak. Neill tábornok Allahabadban szemtanúk szerint hatezer felkelőt végeztetett ki, Sir Henry Havelock tábornok pedig – aki a kegyetlenkedései miatt elmozdított Neillt váltotta a parancsnoki poszton – egész falvakat irtatott ki és égettetett fel. Ugyanakkor a Kanpur erődjét ostromló felkelők, a fehér zászlót kitűző, magukat megadó angol katonákat mészárolták le feleségeikkel és gyermekeikkel együtt. A szipojlázadás, habár csak az ország egyes részeit érintette, mégis megrázta egész Indiát, de különösen az angol kormányzatot, mely arra kényszerült, hogy lényegesen megváltoztassa gyarmati irányítási rendszerét. 1858. augusztus 2-án az angol parlament törvényt hozott "India jobb kormányzásáról". Az angol korona hatalma az India-ügyi Minisztériumon keresztül érvényesült, s a gyarmat ügyeinek intézésében szerepet kapott az újonnan felállított India Tanács is. A szipojfelkelés tapasztalatai indokolttá tették katonai reformok bevezetését is. Az angolok arányát megnövelték a katonai egységekben, melyek zömét a pandzsábi szikhekből, a Himalája előhegyeiben élő hegylakókból és nepáli önkéntesekből toborozták. Az indiaiakból álló alakulatokat nem szerelték fel huzagolt fegyverekkel, a tüzérségnél és a műszaki alakulatoknál pedig csak angolok szolgálhattak. Ugyanakkor bevezettek egy új előléptetési rendszert is, amely lehetővé tette, hogy az indiai arisztokrácia tiszti rangot is elérhessen. 1861-ben újabb Indiával kapcsolatos törvény született az angol parlamentben, amely a tartományok élén álló kormányzók mellé törvényhozó testületek létrehozását rendelte. E törvényhozó testületek tanácskozási joggal rendelkeztek, s tagjaiknak legalább fele nem állhatott állami alkalmazásban. A testületek napirendjén a pénzügyek, a fegyveres erők ügye vagy a külfölddel tartott kapcsolatok nem szerepelhettek. Az indiai alkirály 1877. január 1-jén az indiai uralkodó fejedelmek tiszteletére külön fogadást adott, melyen hatvanhárom uralkodó fejedelem, háromszáz főúr és a környező államok diplomatái vettek részt. Az összegyűlt fejedelmek az angol királynőt, Viktóriát India uralkodó császárnőjévé kiáltották ki. Ezzel a ténnyel végleg megszilárdult az angol adminisztrációnak a fejedelemségek fölötti ellenőrzése, hiszen a császárválasztással a fejedelemségek már nemcsak de facto, hanem de jure is a brit birodalom részévé, a brit korona vazallusává váltak.

7.6.12.2. Kína félgyarmattá változtatása az 1850-es években Kínában a lakosság 1644 óta állandó harcot vívott az ország trónját bitorló idegen, mandzsu Csing-dinasztiával, s az állandó háborúk okozta labilis belpolitikai helyzet megkönnyítette az idegenek behatolását a világ leghatalmasabb potenciális piacára. Az óriási ázsiai ország belső feszültségeit most már az idegenek elleni gyűlölet is fokozta, és ez parasztfelkelések kitöréséhez és titkos társaságok alakításához vezetett. 1843-ban egy paraszti származású falusi tanító, Hung Hsziu-csüan megalapította a Bajsandihoj-társaságot, azaz: a legfőbb uralkodó tiszteletének társaságát. Hung Hsziu-csüan harcra hívott a mandzsu feudális urak ellen, és 1851. január 11-én kirobbantotta a fegyveres felkelést. A felkelők sikerei nyomán létrejött a Tajping Tien-kuo állam, vagyis a Nagy Béke Mennyei Birodalma, Hung Hsziu-csüan pedig felvette a tienvang, a Mennyei Császár címet. Államukról a felkelőket tajpingoknak nevezték el. A tajpingok hivatalosan a kereszténységet követték. Az általuk alkotott szövetséget kezdetben Sang ti hujnak, azaz a Mennyei Atya Társaságának nevezték, vezetőjüket, Hung Hsziu-csüant pedig "az ég új küldöttének", "Krisztus testvérének". 1853. március 16-án bevették Kína egyik legnagyobb központját, Nankingot, mely Tiencsing, vagyis Mennyei Főváros néven a tajping állam fővárosa lett. A tajpingok és a mandzsu dinasztia fegyveres küzdelme lehetővé tette, hogy a nagyhatalmak újabb engedményeket kényszerítsenek ki a pekingi kormányból. Az 1856-ban kitört második ópiumháborút lezáró, 1858-ban megkötött tiencsini angol-kínai és a francia-kínai szerződés Kínát hadisarc fizetésére, a beviteli és a tranzitvámok leszállítására, az ópiumkereskedelem engedélyezésére és újabb kikötők megnyitására kötelezte. Anglia és Franciaország állandó diplomáciai képviseletet létesíthetett Pekingben. Rövidesen Oroszország és az USA is hasonló szerződéseket kötött a pekingi kormánnyal. 1860-ban újabb angol-francia hadműveletek indultak, melyek során Peking is elesett. A kormány kénytelen volt aláírni 1860 szeptemberében a pekingi egyezményt, amely további területeket engedett át a győztes hatalmaknak, megengedte a kínai munkaerő-kivitelét és hadisarc fizetésére kötelezte Kínát. Közben Oroszország kizárólagossá tette jogát az Usszuri-vidékre, és ugyanolyan előjogokat kapott, mint az angolok és a franciák. A pekingi szerződésekkel egy időben, illetve azt követően aratott nagy tajping katonai győzelmek a kínai kormány mögé sorakoztatták a nyugati hatalmakat, s így a mandzsu kormány 1864-ben idegen segítséggel végleg felszámolta a tajping mozgalmat.

7.6.12.3. Japán az 1850-1860-as években A Felkelő Nap Országa a 19. század közepén a Tokugava sógunok hatalmának utolsó évtizedeit élte. A tőkés fejlődés következtében a sógunátusnak a parasztok mellett újabb ellenzéke támadt: a városi tőkés kereskedők és a

413

kialakulófélben lévő ipari tőkések. De a feudális ellenzék is mozgolódni kezdett. Ez utóbbiak jelszava a császári hatalom visszaállítása volt, mert így akartak megszabadulni a számukra terhes Tokugava-uralomtól. Megtépázta a Tokugavák tekintélyét a külföldi hatalmak megjelenése is. 1853-ban amerikai és orosz expedíciók flottaegységei értek japán vizekre. Az általuk kikényszerített tárgyalások eredményeképpen az amerikaiakkal 1854. március 31-én megkötötték az ún. kanagavai szerződést, amely Hakodate és Shimoda kikötőket nyitotta meg az amerikaiak előtt, és konzul küldését engedélyezte, az oroszokkal pedig 1855. február 7-én a shimodai szerződést, amely három kikötőt nyitott meg az orosz kereskedelem előtt, ugyanakkor Japán elismerte Oroszország jogát a Kurilszigetekre, Szahalin viszont felosztatlan maradt a két ország között, így azt közösen birtokolták. Japán "megnyitása" után páratlan erővel lángolt fel a belső küzdelem. A Tokugava-ellenzék hitszegéssel, árulással vádolta a sógunt, mivel engedett a "barbárok" erőszakának. 1867. november 8-án Keiki sógun az ellenzék elszánt követelésére lemondott, s a főhatalmat a tizenöt éves Hutsuhitó császárra ruházta. 1868. január 3-án a császár rendeletileg megfosztotta a sógunt hatalmától, és új kormány alakítására adott megbízást. A sógunátus ezzel végleg megszűnt. A császári udvar és az új kormány átköltözött Jedóba, és ott rendezkedett be. Az új fővárost rövidesen Tokiónak, azaz Keleti Fővárosnak nevezték el. A sógunok hatszáz éves uralmát felszámoló tennó hatalomátvételét a japán történelem Meidzsi-restaurációnak nevezi, ami tulajdonképpen felvilágosult kormányzást jelent. A Meidzsi-forradalom felülről végrehajtott polgári forradalom volt, amely meghagyta a feudalizmus számos maradványát. A nemesség nem akarta elveszíteni kiváltságait, ezért a kormány reformtevékenysége rendkívül óvatos és felemás volt. Egyrészt szabaddá vált az út a kapitalizmus előtt, törvények biztosították a bel- és külkereskedelem szabadságát, eltörölték a középkori testületeket, szabaddá vált a föld vétele és eladása, a mezőgazdasági kultúrák megválasztása, bankok és részvénytársaságok alakultak, másrészt viszont a kormány igyekezett minden eszközzel megvédeni a nemesség érdekeit. Egy 1871-es császári rendelet megfosztotta ugyan a hercegeket feudális jogaiktól, de ugyanakkor korábbi jövedelmeik 10 százalékát kitevő járadékot rendelt számukra. A Meidzsi-forradalom győzelme három fő erő: a parasztság, az erősödő polgárság és a sógunokkal elégedetlen feudális fejedelmek egyidejű támadásának köszönhető. A győztesek között meglévő ellentét, amelyet csak a közös célért folytatott harc szorított ideiglenesen háttérbe, 1868 után is belső feszültséghez vezetett, melyet csak újabb reformokkal lehetett feloldani. Nem utolsósorban ezek a reformintézkedések tették lehetővé, hogy Japán – Ázsia többi országától eltérően megmeneküljön a gyarmatosítástól. Mi több – a térségben kivételként – dinamikus ipari fejlődése nyomán maga is vezető gyarmatosítóvá változzék.

7.6.13. A nemzetközi munkásmozgalom a 19. század második felében A forradalmak után kibontakozó gyors ütemű kapitalista fejlődést a munkások létszámának rohamos növekedése kísérte. Az ipari körzetekbe koncentrálódott nagy létszámú új társadalmi réteg egyre nehezebben viselte sanyarú élet- és munkakörülményeit, s igyekezett megváltoztatni azokat. Az angol munkásoknak 1847-ben sikerült is kikényszeríteniük a tízórás munkanapot, s az 50-es években már a kilencórás munkaidőért harcoltak. A munkaidő csökkentését a gyártulajdonosok a munkaintenzitás fokozásával igyekeztek ellensúlyozni. A termelésbe beállított egyre több új gép addig soha nem látott ütemet diktált kezelőinek. Az angliai pamutiparban például, míg a heti munkaidő az 50-es évek végére az 1829-1831-esnek 87 százalékra esett vissza, az egy főre első óránkénti fonaltermelés 273 százalékra nőtt, a pamutáru termelése pedig – 1 fő/óra – 708 százalékra. Ez nemcsak a fizikai erő fokozottabb igénybevételét jelentette, hanem azt is, hogy a munkásoknak szakképzettségük állandó elavulásától és a gépekhez való alkalmazkodás nehézségeitől is rettegniük kellett, ugyanakkor életkörülményeik nem javultak. Állandósult a munkások egy részének – körülbelül 5-10 százalékának – a tartós munkanélkülisége is, így létrejött az az ipari tartalékhadsereg, amellyel a munkaadók nyomást gyakorolhattak a bérekre. Az 1857-es gazdasági válság Európaszerte a munkásmozgalom megélénküléséhez vezetett. Sok helyen elkeseredett Sztrájkharc bontakozott ki. A mozgalom fellendülése során a munkások egyre határozottabban törekedtek önálló politikájuk megfogalmazására s egy nemzetközi munkásszervezet megteremtésére.

7.6.13.1. Az I. Internacionálé 1862-ben a londoni világkiállításon egymással tárgyaló angol és francia szakszervezeti küldöttség megbeszélésén vetődött fel egy nemzetközi munkásszervezet megalakításának terve, majd az angol szakszervezeti vezetők által, az 1863/64-es lengyel felkelés melletti szolidaritás kifejezésére összehívott nemzetközi nagygyűlésen. 1864. szeptember 28-án a londoni St. Martins Hallban létrehozták a Nemzetközi Munkásszövetséget (International Workingmen's Association). A szervezet célja, egyesíteni a munkásmozgalom különböző irányzatait. Karl Marx által megfogalmazott alapdokumentumai – a programot tartalmazó Alapító üzenet és a Szervezeti szabályzat – 1864. november 5-én láttak napvilágot a Munkás Újság című trade-unionista hetilapban. A program hangsúlyozta a munkásság társadalmi felszabadításának és a politikai hatalom meghódításának szükségességét, a kapitalizmus kizsákmányoló jellegét és a munkásság nemzetközi szövetkezésének fontosságát. Az Internacionálé világpártként működött. Alapegységei a városonkénti szekciók voltak, melyek országonként

414

föderációkba tömörültek. A föderációk képviselőiből álló kongresszus választotta az Internacionálé csúcsszervét, a Főtanácsot. Ennek elnöke Marx lett. A Nemzetközi Munkásszövetség nemcsak irányító szervezet volt, hanem olyan nemzetközi vitafórum is, ahol összecsaptak a mozgalom különböző irányzatai. Franciaországban a proudhonizmus és a blanquizmus terjedt el. Pierre Joseph Proudhon követőit két irányzat hívei alkották. A kistulajdon védelméhez ragaszkodó mutualisták és a szövetkezés fontosságát hangsúlyozó kollektivisták. A proudhonisták elítélték a nők bevonását a termelésbe, mondván, hogy a nő a "házi tűzhely őrzője", s tevékenységének a gyermekek gondozására, az otthon csinosítására és a háztartás vezetésére kell szorítkoznia. Louis August Blanqui hívei viszont csak a politikai harcot tekintették fontosnak. Céljukat összeesküvő csoportok fegyveres akcióival kívánták elérni. Hasonló elképzeléseket vallottak az Itáliában, az Ibériaifélszigeten és Kelet-Európában sok követőre találó anarchisták Mihail Bakunyin vezetésével, akik minden politikai hatalmat meg kívántak semmisíteni, s a tulajdon öröklődésének eltörlésével egy felszabadult, az emberek teljes egyenlőségén alapuló társadalmat akartak megvalósítani. Németországban Ferdinand Lassalle nézetei voltak népszerűek. A lassalleánusok feleslegesnek ítélték a gazdasági harcot, mert szerintük a "vasbértörvény" a béreket mindig a létminimum szintjén tartja. Angliát a trade-unionizmus, vagyis a szakszervezeti mozgalom uralta. A párizsi kommün leverése után időlegesen visszaesett a nemzetközi munkásmozgalom. A nehézségek miatt az Internacionálé 1872-ben székhelyét New Yorkba helyezte át, majd 1876-ban megszűnt.

7.6.13.2. A II. Internacionálé A szocialista eszmék terjedése az 1880-as évek végén ismét indokolttá tette egy nemzetközi munkásszervezet létrehozását. Az 1889. július 14-én Párizsban, a Bastille bevételének századik évfordulóján – Friedrich Engels szervezésében – megalakult II. Internacionálé mint a szociáldemokrata pártok laza szerveződése. programjában szerepelt a hatalom meghódítása és a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, de ezt békés úton is – például az általános választójog révén elérhetőnek vélte. A hangsúlyt a szabadságjogok kiszélesítésére és a munkásvédelemrepéldául a nyolcórás munkanap kivívása-tette. A II. Internacionálén belül három irányzat bontakozott ki. A baloldali radikálisoké, a revizionistáké és a centristáké. A magukat forradalmi szocialistáknak nevező baloldali radikálisok az eredeti marxi tanokhoz ragaszkodva követelték a proletárdiktatúra forradalmi kivívását. A monopolkapitalizmus időszakát úgy értékelték, mint a kapitalizmus fejlődésének csúcspontját, egyben hanyatlását is. Képviselőik Vlagyimir Lenin, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht voltak. A revizionizmus mérsékelt irányzatának programját Eduard Bernstein dolgozta ki. A monopolkapitalizmus elemzéséből arra a következtetésre jutott, hogy az nemcsak polarizációval jár, hanem kiegyenlítődéssel is mind a tulajdon, mind a társadalom területén. A tőke demokratizálódását a részvénytársaságokkal igazolta, a társadalmi változásokat pedig a középrétegek felduzzadásával jellemezte. Elvetette az osztályharcot és a forradalmat, helyettük a reformok, a békés formák szükségességét hangsúlyozta. Célja a polgári demokrácia megteremtése volt. A revizionizmus legjelentősebb képviselői Leonida Bissolati, Alexandre Millerand, Emile Vandrevelde, Samuel Gompers, Eduard David voltak. A Karl Kautsky vezette centristák a két irányzatot próbálták összebékíteni. Ezen munkálkodott James Ramsay MacDonald, Otto Bauer, Julij Martov is.

7.7. A gyarmatbirodalmak kora 7.7.1. Anglia az 1870-es évektől az I. világháború kitöréséig A 19. század végéig Nagy-Britannia gazdasági és politikai szempontból egyaránt a világ legnagyobb hatalma volt, noha a többi állammal szembeni fölénye egyre jobban csökkent. Ennek egyik oka, hogy az angol gyárak óriási befektetéseket igénylő gépparkja kezdett elavulni, és nem minden angol vállalkozó volt hajlandó régi laptőkéjét veszni hagyva új technikai találmányokra költeni. Az angol ipar megtartotta ugyan évi növekedésének 7-8 százalékos rátáját, de ezzel már az USA mögé szorult, s második helyét is nehezen tartotta az egyre erőteljesebben fejlődő német iparral szemben. Mindezek ellenére Anglia még mindig a világ legiparosodottabb állama volt, amit az is bizonyít, hogy 16,3 milliós aktív népességéből (Írország nélkül) alig másfél millióan éltek a mezőgazdaságból és a halászatból, 7,8 milliót viszont az ipar foglalkoztatott. 1901-ben az Egyesült Királyság területe 311 ezer km2, lakosainak száma pedig 45,2 millió volt, ugyanakkor a világ minden részén megtalálható 33 millió km2-t kitevő brit gyarmatokon 370 millió lakos élt. Ez az óriási gyarmatbirodalom – s a fontos stratégiai pontok, Gibraltár, a Szuezi-csatorna, Áden, Szingapúr birtoklása – biztosította az ország gazdagságát, s az ott található piacok, nyersanyagok és olcsó munkaerő tette lehetővé, hogy az angol tőkések a viszonylag alacsonyabb technikai színvonal mellett is óriási profithoz jussanak. Nagy ipari monopolszervezetek jöttek létre, mint például az ún. nikkeltröszt vagy a Brunner Mond et Co., de alakultak nagy hadiipari (Amstrong, Vickers) és hajóépítő (Brown) konszernek is. A századfordulóra a banktevékenység döntő pozícióit az ún. "Big Five" – a Barclays, a Wesminster, a Loyds, a Midland és a National Provincial Bank – uralta.

415

A profitszerzés másik fontos forrása a tőkekivitel volt. Anglia külföldi beruházásainak évi átlaga az 1870-es évek végén 22 millió, a 80-as évek végén 103 millió font sterling volt. A tőkét legnagyobb részben a gyarmatokon fektették be. A brit vállalkozók ültetvényeket alapítottak, kereskedelmi társaságokat hoztak létre, bankokat szerveztek, és néhány nyersanyagtermelő iparágat is kiépítettek. A gyarmatokon kívül a brit tőke részt vett a közel-keleti kőolajkitermelésben, bányászati társaságokat hozott létre néhány latin-amerikai országban, és jelentős befektetései voltak az USA-ban is. Az európai angol tőkebefektetések viszonylag jelentéktelenek voltak. 1910-ben a külföldön befektetett tőkék jövedelme elérte a 187 millió fontot. Nagy-Britannia pénzügyi hatalmának egyik alapvető elemét tehát a külföldről származó jövedelmek alkották. Jelentősen átalakult a mezőgazdaság is. A századvég agrárválsága sok kis- és középbirtokos farmert tönkretett, akiknek gazdaságai nem tudták elviselni a mezőgazdasági termékek árának mintegy 50 százalékos csökkenését. Az elszegényedés újabb tömegeket lökött a városi nyomortanyákra, és komoly nyomást gyakorolt a munkaerőpiacra. Az agrárválságot csak a földjáradék jelentős mértékű csökkentésével sikerült leküzdeni. Ugyanakkor a gazdaságok szemtermelésüket egy erősen belterjes állat- és baromfitenyésztés takarmánybázisává alakították át.

7.7.1.1. A whigek és a toryk küzdelme 1868-1874 között a William Gladstone által vezetett Liberális Párt volt hatalmon Angliában. A liberálisok bel- és külpolitikája a szerintük megingathatatlan angol gazdasági hegemónián alapult. Úgy vélték, Anglia a világ egyetlen ipari nagyhatalma, amely gazdasági erejére támaszkodva a későbbiekben is döntő szerepet játszik majd a nemzetközi politikában, és egyenesen káros lenne számára, ha érdekeinek maradéktalan érvényesítését hosszú lejáratú szövetségek kötésével vagy hatalmi csoportosulásokban való részvétellel korlátozná. Anglia tehát az "előkelő elszigeteltség" politikáját folytatta. Az 1874. évi parlamenti választásokon a szavazók többsége elfordult Gladstone pártjától, és a Benjamin Disraeli vezette konzervatívokat juttatta hatalomra. A konzervatív kabinet megalakulása után nekilátott a liberálisok "felelőtlen individualizmusából" származó következmények felszámolásához. Ennek során sok intézkedéssel gyarapították a szociális törvényhozást. 1875-ben életbe lépett a "vállalkozó és a munkások viszonyát szabályozó" törvény, amely kimondta, hogy az alkalmazási szerződés megkötésekor munkaadó és munkavállaló jogilag egyenrangúnak tekintendő. Hatályon kívül helyezték az 1870-ben hozott, a sztrájkőrséget büntetendő cselekménynek minősítő törvényt, és engedélyezték a békés sztrájkőrséget, ugyanakkor megtiltották a tíz éven aluli gyermekek munkába állítását. A kormány elutasította a trade-unionoknak az 54 órás munkahétre vonatkozó követelését, de kezdeményezésére törvénybe iktatták az 57 órás munkahetet. A Konzervatív Párt az államapparátus megerősítésével kívánta kiterjeszteni hatalmát. Növelték a minisztertanács jogkörét a parlament rovására, mégpedig úgy, hogy a legfontosabb kérdésekben a törvénykezdeményezési jogot a kabinetnek tartották fenn. Jelentősen bővítették a közigazgatási apparátust, és hatáskörükbe rendelték a korábban autonómiát élvező választott helyi szerveket. Végül új minisztériumokat és hatóságokat állítottak föl. Disraeli kemény kézzel irányította pártját, megkövetelte, hogy politikusai mindenkor a párt érdekeit tartsák szem előtt. Egy történelmi anekdota szerint néhány vitatkozó politikustársát a következő szavakkal utasította rendre: "Pokolba az elveitekkel, a pártotokhoz ragaszkodjatok!" A Disraeli által képviselt külpolitika kezdetben hallatlan népszerűséget szerzett kormányának, végül azonban ez okozta bukását. 1875-ben Disraeli a pénzügyi zavarban lévő Izmail egyiptomi alkirálytól (khedive) a parlament előzetes hozzájárulása nélkül felvásárolta a Szuezi-csatorna részvényeinek 45 százalékát, majd a kisrészvényesektől is vásárolva megszerezte a csatorna feletti ellenőrzési jogot. Az akció lebonyolításához nagy merészség kellett, mert Angliában a polgári forradalom óta nem volt precedens arra, hogy ilyen nagy horderejű kérdésben a parlament megkérdezése nélkül döntsenek. A siker azonban feledtette az eljárás szabálytalanságát, és a miniszterelnököt egy időre angol nemzeti hőssé avatta. Disraeli miniszterelnöksége alatt proklamálták Viktória királynőt India császárnőjévé 1876-ban, s szerezte meg Anglia Ciprust 1878-ban a berlini kongresszuson. Kevésbé voltak sikeresek az Afganisztánban és Dél-Afrikában kezdeményezett akciók. A Dél-Afrikában 1866-ban felfedezett gazdag arany- és gyémántlelőhelyek arra ösztönözték az angol gyarmatosítókat, hogy további területeket szerezzenek a térségben. 1879-1880 között háborút indítottak a zulu és a busató törzsek ellen, és nagy felháborodást kiváltó kegyetlenségek közepette megszerezték földjeiket. Nem járt viszont sikerrel a Búr Köztársaságok elleni háború. 1877-ben az angolok megszállták Transvaalt, de az 1880-1882-es háborúban a búrok arattak győzelmet, s a támadó kénytelen volt jelentéktelen engedmények fejében elismerni a függetlenségüket. Kevés sikert hozott az 1878-1880-as afgán háború is, bár végezetül mégiscsak protektorátust kényszerítenek az országra. A tory kormány külpolitikája olyan hatalmas kiadásokkal járt, hogy a költségvetési deficit fedezésére kénytelenek voltak jövedelemadót emelni. Ez nem használt a kormányfő népszerűségének. A liberálisok hevesen támadták Disraeli "drága kalandorságát", s az állami kiadások csökkentését, a választójog kiterjesztését, az írkérdés megoldását ígérték választási győzelmük esetére. Esélyeiket az is növelte, hogy Joseph Chamberlain kezdeményezésére létrehozták az Országos Liberális Szövetséget, amelyet a párt választási agitációs apparátusa alkotott, de nemcsak a választások előtt, hanem állandóan működött. Az 1880-as választások meg is hozták a liberális győzelmet, s ismét Gladstone alakíthatott kormányt. Legsürgősebb feladata az angol belpolitika Achilles-sarkát jelentő írkérdés megoldása volt.

416

7.7.1.2. Az ír önkormányzati mozgalom (Home Rule) 1870-ben a bebörtönzött féniek amnesztiájáért folytatott kampányából nőtt ki az ír önkormányzati mozgalom, a Home Rule. A féniek az Ír Republikánus Testvériség nevű szövetséghez tartoztak. Az ír mondabeli hősről, Finn MacColról, Osszián apjáról elnevezett titkos katonai szervezet 1858-ban alakult az Egyesült Államokban azzal a céllal, hogy létrehozza a független Ír Köztársaságot. 1867-ben kirobbantott sikertelen felkelésüket letartóztatások és tömeges megtorlás követte. A brit birodalom keretei közötti ír önkormányzat parlamenti szószólója az Ír Nacionalista Párt lett, amely tisztában volt a fegyveres harc irrealitásával, és más harci formákat keresett. 1872-ben létrehozták az Ír Önkormányzati Ligát, amely röviddel megalakulása után már hatvan képviselőt küldhetett a parlamentbe. A liga képviselői önálló pártként léptek fel, és keményen küzdöttek az ír önkormányzatért, de a két hagyományos angol párt természetesen közösen leszavazott minden ír vonatkozású javaslatot. Az ír katolikusokat és protestánsokat, liberálisokat és konzervatívokat, '48-as harcosokat és fémeket egyaránt tömörítő Ír Nacionalista Párt egyik vezetője Charles Steward Parnell, egy írországi protestáns birtokos a parlamenti obstrukció eszközével igyekezett érvényt szerezni az ír követeléseknek. Az ír képviselők a parlament ülésein állandóan felvilágosításokat kértek a miniszterektől, rendszerint a legjelentéktelenebb ügyekben, és "agyonbeszélték" a képviselőházat. Előfordult, hogy egy parlamenti ülést szünet nélkül három napra elhúztak, vagyis minden lehetséges eszközzel igyekeztek megbénítani a ház munkáját egészen addig, míg az le nem mond az Írországra vonatkozó törvényhozási jogáról. 1879-ben Parnell elvállalta a Michael Davitt által alapított Földliga elnöki tisztét, amelynek élén óriási munkát végzett. Vezetésük alatt az ír parasztság zöme megakadályozta a bérleti díjak mértéktelen emelését, meghiúsította a felmondásokat, és hatásos akciókat szervezett az elárverezett farmok megvásárlói ellen. Ekkor keletkezett – Parnell kezdeményezésére – a bojkott fogalma és gyakorlata. Boycott kapitány egy angol földesúr volt. Amikor osztogatni kezdte a kilakoltatási parancsokat, a Földliga tilalmat rendelt el vele szemben. Házicselédei és béresei felmondtak; a boltokban nem szolgálták ki; az iparosok nem vállalták megbízásait, lovait nem patkolták, szerszámait, épületeit nem javították; leveleit és táviratait a rendőrségnek kellett kézbesítenie. Ulsterből toborzott önkéntesei csak a rendőrség és a katonaság védelme mellett takaríthatták be termését. Rövid idő múlva Boycott családjával együtt örökre elköltözött a környékről, de neve azóta is fémjelzi a társadalmi kiközösítésnek először ellene alkalmazott módszereit. Válaszul a kormány szigorított büntetőtörvényt terjesztett a parlament elé, melynek vitáját az ír képviselők négy napig obstruálták, s csak mentelmi joguk felfüggesztése után sikerült a törvényt életbe léptetni, melynek alapján tömegesen tartóztatták le a Földliga tagjait, maga Parnell is börtönbe került. Ezek az intézkedések Írországot a polgárháború szélére sodorták. 1882. május 6-án a féni mozgalom egy szakadár csoportjának tagjai a dublini Phoenix parkban meggyilkolták Írország újonnan kinevezett alkirályát, Frederick Charles Cavendisht és államtitkárát, Thomas Henry Burke-öt. A merénylet ürügyet szolgáltatott újabb megtorló intézkedések bevezetésére. A parlament törvényt hozott rendkívüli büntető törvényszékek felállításáról, melyek Írországban három évre felváltották az esküdtbíróságokat. Az 1880-as években az angol liberálisok befolyásuk csökkentését látva közeledtek az ír nacionalistákhoz. Gladstone az írek támogatása fejében megígérte a Home Rule törvénybe iktatását. Így az 1885-ös választásokon a liberálisok nyolcvanhat mandátumos többséghez jutottak. Ezt a nyolcvanhat mandátumot az ír párt képviselői biztosították. Parnell hívei tehát kezükben tartották a hatalmi mérleg nyelvét. A Gladstone által beterjesztett Home Rule törvényt azonban a liberálisok sem támogatták osztatlanul, így az megbukott, s vele bukott Gladstone kormánya is. Parnell ellen széles körű kampányt indítottak. Először a The Timesban megjelent hamisítványra hivatkozva a Cavendish-gyilkosságban való részvétellel vádolták, majd mikor a hamisító lelepleződött, Parnell magánéletét kezdték ki, s a "vallás és erkölcs" nevében folytattak ellene hajszát. Az igaztalan vádak elleni küzdelem tönkretette Parnell egészségét, és 1891 októberében meghalt. Vele Írország reményei is sírba szálltak. Pártja nem volt többé jelentős politikai tényező. A nemzeti mozgalom újjáélesztése a századfordulón két új egyesületre, a Kelta Ligára és a Sinn Fein mozgalomra várt.

7.7.1.3. A századvég kül- és belpolitikája Az 1880-as években a liberális párton belül egyre több volt a nézeteltérés. A párt egyik tekintélyes vezetője, Joseph Chamberlain amellett tört lándzsát, hogy az állam szervezett módon avatkozzon bele a munkáskérdésbe és a kereskedelembe. A politikai koncepciónak ez a változása már az angol ipari hegemónia fokozatos megszűnésének felismeréséből fakadt. Ugyancsak a protekcionizmus mellett szállt síkra a konzervatív párton belül a Randolph Churchill által létrehozott Igazságos Kereskedelem Ligája. A liberálisok a választójog kiterjesztésével igyekeztek helyzetüket megerősíteni. 1884-ben életbe léptették az ún. harmadik választójogi reformot, amely szavazati jogot biztosított minden olyan önálló lakást bérlő férfinak, aki legalább tíz font lakbért fizet évente, s ezzel csaknem megkétszerezték a választásra jogosultak számát (2, 5 millióról 4, 5 millióra). Külpolitikai téren a liberális kabinetnek mindenekelőtt a konzervatívoktól örökölt búr és afgán kérdést kellett tisztáznia. 1881-ben a Madzsuba hegynél az angol csapatok vereséget szenvedtek a búr felkelőktől, így Gladstone kénytelen volt a búr köztársaságok – Transvaal és Oranje – függetlenségét elismerni, és csak a külpolitikájuk feletti ellenőrzést sikerült megkaparintania. A Disraeli által kezdeményezett és Gladstone által olyan hevesen bírált afgán háborúval pedig a liberális kormány az afgánokra kényszerítette a brit protektorátust.

417

1882. június 12-én felkelés tört ki Alexandriában, melynek közel ötven külföldi esett áldozatul. Az angol kormány állampolgárainak védelmére hivatkozva utasította Seymour admirálist a fegyveres beavatkozásra. Az Alexandria előtt horgonyzó brit hajóraj 1882. június 11-én, reggel 7 órakor megkezdte a város bombázását, majd 13-án csapatok szálltak partra, melyek haditevékenysége folytán néhány hónap alatt egész Egyiptom angol megszállás alá került. A katonai akciót azonban nem követte formális birtokbavétel. Az angol kormány csupán annyit jelentett be, hogy ideiglenesen megszállta Egyiptomot, és mihelyt az egyiptomi belső viszonyok lehetővé teszik, csapataik távozni fognak az országból. Ez természetesen a vetélytárs Franciaországnak szólt, hiszen Anglia nem kívánt lemondani e stratégiailag nagyon fontos területről. Az egyoldalú angol eljárás azonban így is két évtizedre fagyossá tette a Franciaországhoz fűződő viszonyt. 1885-ben az Afganisztán határához közeledő orosz csapatok angol tisztek által vezényelt afgán egységekkel találták szemben magukat. A fegyveres összecsapás orosz győzelemmel ért véget. Anglia azonban semmiképp sem akarta, hogy az oroszok megvessék a lábukat Afganisztánban, s annak meghiúsításáért hajlandó volt az Oroszország elleni háborúra is. A három császár szövetsége azonban melynek Oroszország is tagja volt – meghiúsította az angol flotta behajózását a Fekete-tengerre, s a határozott fellépés végül visszatartotta Angliát a háborútól. Charles Gordon tábornok, aki a Nílus felső folyására is ki akarta terjeszteni az angol uralmat, 1885-ben KeletSzudánban súlyos vereséget szenvedett a mahdista felkelőktől, akik elfoglalták Szudán fővárosát, Khartumot is, s Angliának csak jó néhány év múlva sikerült Szudánt pacifikálni. 1885 júniusában a Gladstone-kormányt rövid időre Lord Salisbury (Robert Cecil) konzervatív kabinetje váltotta föl, majd az ír képviselők megnyerésével még ugyanebben az évben ismét Gladstone alakított kormányt. A liberális pártot azonban megosztotta a Home Rule-törvény beterjesztése. Az Írországgal való unió fenntartásának hívei, az ún. liberális unionisták Joseph Chamberlain vezetésével kiváltak a liberális pártból, és a konzervatívokkal szövetkeztek. Az ily módon megerősödő konzervatív párt a lemondásra kényszerült liberálisoktól ismét átvette a kormányrudat, és ettől kezdve egy rövid megszakítástól eltekintve (1892-1895) húsz éven át kezében is tartotta azt. A konzervatív kormányzat a gyarmati terjeszkedés újabb hullámát indította el. A brit birodalom területe 1884-től 1900-ig 9,6 millió km2-rel nőtt. Ázsiában meghódították Burmát, Beludzsisztánt, Tibetet, gyarmatosították a csendesóceáni szigeteket, Új-Guinea egy részét, Borneót és a Salamon-szigetek nagy részét, Afrikában Rhodesiát, EgyiptomiSzudánt (a későbbi Brit Kelet-Afrikát), Nigériát és Kenyát. Részt vettek Kína további érdekszférákra osztásában, s 1898-ban elfoglalták Vejhajvej kikötőjét. Az angol nagyhatalmi politika Afrikában a Fokföldtől Kairóig terjedő gyarmatbirodalmat kívánt létrehozni, de a terv megvalósítása során összeütközésbe került a régi vetélytárssal, Franciaországgal. Herbert Kitchener tábornok angol expedíciós csapatai a Nílus völgyében dél felé haladva Fashoda helységben francia csapatokat találtak, s ha fegyveres összecsapásra nem került is sor, az angolok komoly diplomáciai erőfeszítések árán elérték a franciák kiszorítását Szudánból. A fashodai válság azonban megint csak nem erősítette az angol-francia jó viszonyt. Az Afrika déli részét kezében tartó angol nagytőke – mint arról fentebb már szó esett- az 1870-es évek óta szerette volna hatalmába keríteni a világ legnagyobb arany- és gyémántlelőhelyeit, amelyek a Búr Köztársaságban voltak fellelhetők. A búrok holland származású fehér telepesek voltak, akik az Orange és a Vaalé folyók völgyében két köztársaságot hoztak létre, Oranjét és Transvaalt. A legnagyobb arany- és gyémántlelőhelyek Transvaalban voltak. A Cecil Rhodes által vezetett Consolidated Goldfields aranytermelő társaság rövidesen összeütközésbe került a transvaali kormánnyal, amely angol-búr konfrontációhoz vezetett. 1899-ben őfelsége minisztere, Lord Chamberlain elfogadhatatlan ultimátumot adott át Paul Krüger elnöknek, mellyel kiprovokálta a háborút. Az angol hadsereg könnyű győzelemre számított, de közel két évre volt szüksége a búrok térdre kényszerítéséhez. A háború kifejlett szakaszában ötszázezer brit katona harcolt hetvenezer búr partizánnal. Az angolok korántsem a fair play szabályai szerint küzdöttek. Módszereiket Sir Henry Campbell-Bannerman vezető liberális politikus a következőképpen jellemezte: "a két búr államban minden föld, a bányavárosok kivételével, sivár pusztaság. A farmokat felperzselték, az országot pusztasággá tették. A szarvasmarhát és az egyéb jószágot vagy lemészárolták, vagy elhajtották, a malmokat lerombolták, a mezőgazdasági felszerelést és a szerszámokat összetörték. Ez az, amit én barbár módszernek nevezek." Az angol túlerő végül is győzött. Az 1902. május 31-én megkötött béke rendelkezései értelmében Oranje és Transvaal elveszítette függetlenségét, és a brit birodalom részeként bizonyos autonómiát kapott. Később, 1910-ben Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot követve, Fokfölddel és Natallal egyesülve az angol korona negyedik domíniuma lett.

7.7.1.4. Munkásszervezetek a századfordulón 1884-ben megalakult a magukat Fabius Maximus Cunctatorról elnevező Fábiánus Társaság. A fábiánusok, mint a nevükben szereplő jeles római hadvezér, a kivárásra, a kedvező lehetőségek megragadására összpontosítottak. Nézeteik szerint a választójog kiszélesítésével, a helyi önkormányzatok hatáskörének bővítésével, különféle kommunális intézmények elterjesztésével a munka és a tőke viszonyának állami szabályozásával valósítható meg egy igazságosabb társadalom. A fábiánusok meggyőződése szerint Angliában az ő elképzelésük az egyedüli út, mert kizárólag az felel meg az angol nép jellemének, hagyományainak és történelmének. 1884-ben Londonban a korábbi Demokrata Szövetségből létrejött a Szociáldemokrata Szövetség. Vezetője Henry Hyndman lett. A szövetség programja a nyolcórás munkanapért, a bankok és a vasutak államosításáért, a progresszív jövedelemadóén és a munkanélküliek állami ellátásáért folytatott harc volt. Jól szervezett és kellően előkészített nagygyűléseiken gyakran százezren is részt vettek, s ez nagy hatással volt a munkásságra és a polgári közvéleményre egyaránt. 1900-ban a trade-unionok kongresszusa

418

határozatot hozott a Munkásképviseleti Bizottság felállításáról, amelynek azt a feladatot adták, hogy segítse a munkásképviselők beválasztását a parlamentbe. Céljuk eléréséért együttműködést kezdeményeztek a liberálisokkal is, majd 1906-ban a bizottság felvette a Munkáspárt (Labour Party) nevet.

7.7.1.5. A viktoriánus kor vége 1901-ben elhunyt Viktória királynő. Helyét a trónon fia, VII. Edward (1901-1910) foglalta el. 1903-ban Salisbury miniszterelnök is követte az agg uralkodónőt. Az új miniszterelnök, Arthur James Balfour, bár szintén az empire gondolata hatotta át, a gazdasági és a világpolitikai változások kényszerétől indíttatva kész volt az "előkelő elszigeteltségből" kilépni. A konzervatívokban már 1897-ben felmerült a gondolat, hogy a közép-ázsiai térség miatt Oroszországgal, az afrikai gyarmati terjeszkedés miatt pedig Franciaországgal kiéleződő ellentéteket egy Németországgal kötendő egyezménnyel kellene ellensúlyozni. Az angol-német fegyveres szövetség azonban – amelyet az angol javaslat tartalmazott – Németország közömbössége miatt nem jött létre. Ezt követően viszont a kontinentális egyensúly megbomlása és a hegemónia eltolódása Németország javára arra késztette az angol politikusokat, hogy a gyarmati aktivitásával is aggodalmat kiváltó Németország elszigetelésére törjenek. Balfour hajlandónak mutatkozott a németek által komolyan veszélyeztetett franciák közeledésének elébe menni, és a két hatalom 1904 áprilisában Londonban három egyezményt is aláírt. Az elsőben az egyiptomi és a marokkói nézeteltéréseket rendezték oly módon, hogy Egyiptomot véglegesen angol, Marokkót pedig francia érdekterületté nyilvánították. A második megállapodás ÚjFundlandról intézkedett, a harmadik pedig Sziámban, Madagaszkáron és az Új-Hebridákon határolta el az angol és a francia érdekeket. Az entente cordiale – ahogyan a szerződést nevezték – azt jelentette, hogy Anglia lemondott a tekintet nélküli gyarmati terjeszkedés politikájáról, és noha a szerződés nem irányult más állam ellen, nem lehetett kétséges, hogy az évtizedes angol-francia ellentétek kiküszöbölésével előbb-utóbb az együttműködés feltételei is létrejönnek. Az 1905-ös választásokon a konzervatív párt vereséget szenvedett. A hatalomra került liberálisok azonban már nem voltak azonosak az 1898-ban elhunyt Gladstone pártjával. A Sir Henry Campbell-Bannerman vezette kormány csak a szabad kereskedelem eszméje mellett tartott ki, de az "előkelő elszigeteltséget" nem vélte célravezetőnek. A választási küzdelmek során a liberális párt radikális szárnya tört előre, amelynek tagjai szociális reformokat szorgalmaztak. Vezetőjük David Lloyd George, az új kormány pénzügyminisztere, az angol liberálisok egyik legtehetségesebb politikusa volt. A liberális kormánynak komoly figyelmeztetés volt, hogy huszonkilenc munkáspárti képviselő is bekerült a parlamentbe. Intézkedései azt tükrözték, hogy komolyan vette a figyelmeztetést. Megtiltotta, hogy a szakszervezeteken behajtsák a sztrájkok által okozott károkat. Eljárást dolgozott ki a munkások és a vállalkozók közötti viszályok megoldására. Törvénybe iktatták a nyolcvanadik életévüket elért munkások állami nyugdíjban részesítését, az állami biztosítást munkanélküliség, rokkantság és betegség esetére, elrendelték a munkaközvetítők és a minimális munkabért megállapítani hivatott bizottságok felállítását, s a bányászok munkaidejét napi nyolc órában állapították meg. 1908-ban a Campbell-Bannerman-kormányt felváltotta a szintén liberális Herbert Henry Asquit kormánya, s a régiúj pénzügyminiszter, Lloyd George 1909-ben a parlament elé terjesztett törvényjavaslatában indítványozta a jövedelemadó felemelését, a nagy földtulajdonokra pótadó kivetését és a közvetett adók emelését. A javaslat miatt a konzervatív sajtó a "tulajdon elleni támadással" vádolta a kormányt, a Lordok Háza pedig a képviselőház által elfogadott pénzügyi tervezetet visszautasította. A liberális kormány 1911-ben olyan törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé, amely szerint a pénzügyi törvényjavaslatok nem szorulnak a Lordok Háza jóváhagyására, az egyéb törvényjavaslatokat pedig, ha a ház legalább két éven belül három egymást követő ülésszakán elfogadta, a felsőház jóváhagyása nélkül is a király elé kell terjeszteni aláírás végett. A Lordok Házának hatáskörét csorbító intézkedések óriási felháborodást keltettek a felsőházban, s az ellenállás csak akkor tört meg, amikor szóba került, hogy a király új felsőházi tagokat nevez ki a liberális többség létrehozására. Fontos intézkedés volt az is, amelyik a képviselőház megbízatásának eddigi hétéves időtartamát öt évben maximálta. A liberális párt külpolitikai vezetői rövid idő alatt megértették, hogy Anglia nem lehet egyszerre Franciaországgal barátságos, Oroszországgal viszont ellenséges. A külügyminiszter Edward Grey tárgyalási készségét segítette, hogy Oroszországban 1906-tól az angolbarát Alexander Izvolszkij irányította a külügyeket. A kölcsönös közeledési szándékból francia közvetítéssel csakhamar kialakult a tárgyalásos érintkezés, melynek eredménye az 1907 augusztusában megkötött angol-orosz megállapodás lett. Az egyezményben a felek megállapodtak, hogy Afganisztán angol érdekterület marad, Tibettel kapcsolatban kölcsönösen lemondtak mindenféle beavatkozásról, Perzsiát három övezetre osztották, az északi övezetet orosz, a délit angol, a középsőt pedig semleges területnek mondva ki. Az angolorosz viszonyban természetesen 1907 után is számos tisztázatlan kérdés maradt, de a legfontosabb súrlódási felületeket sikerült kiiktatni, s ez utat nyitott a további együttműködésnek is. Nem kétséges azonban, hogy az angol-francia és az angol-orosz szerződésekben tapasztalható kölcsönös engedékenységet a kölcsönös fenyegetettség érzése táplálta, tehát létrejöttükben a legnagyobb szerep Németországé volt. Az 1911-es második marokkói válság idején az angol és a francia diplomácia már együtt lépett fel az egyre növekvő német igények ellen. Az 1910-es években a liberálisoknak egyre több belpolitikai nehézséggel kellett szembenézniük. Minthogy parlamenti többségük az ír képviselők szavazataitól is függött, kénytelenek voltak a ház elé terjeszteni az Ír Köztársaság önkormányzatáról szóló törvényjavaslatot, a Home Rule-t. Ennek értelmében Írországban a hatalmat kétkamarás

419

parlament veszi át, a szenátust az angol kormány nevezi ki, a képviselőházat viszont az érvényben lévő választójogi törvények alapján választják. Az ír parlament hatásköre a törvényjavaslat szerint nem terjed ki a háború és béke kérdéseire, a fegyveres erőkre, a külkapcsolatokra, új adók bevezetésére és a rendőrségre. A végrehajtó hatalmat az angol helytartó gyakorolta volna. A törvény még ebben a meglehetősen korlátozott önkormányzatot adó formában is a konzervatívok dühödt ellenállásába ütközött. A képviselőház liberális többsége azonban háromszor elfogadta, így az új törvények értelmében a Lordok Háza már nem érvényteleníthette azt. A konzervatívok ekkor más utat választottak a Home Rule meghiúsítására. Ulsterben, Írország északkeleti sarkában s egyben legiparosodottabb részében a lakosság zöme skót protestáns volt, akik körében már hosszú ideje hagyományozódott az ír katolikusok gyűlölete. A konzervatívok ezen a területen fegyveres osztagokat szerveztek a kisebbség és a vallás védelmére és a Home Rule bevezetésének meghiúsítására. Az ellenállás vezéralakja Edward Carson hajdani angol főügyész volt, aki ideiglenes kormányt alakított Ulsterben. Carson "önvédelmi" csapatainak létszáma elérte a nyolcvanezer főt. Az ellene vezényelt kormánycsapatok tábornokai pedig lemondással fenyegetőzve hiúsították meg a kormány közbelépését. 1914 nyarán Írországban önkéntes hadsereget kezdtek toborozni Carson csapatainak féken tartására. Válaszként a kormány megtiltotta a fegyverimportot. Július 26-án Dublinban a rendőrség tüzet nyitott az ír nacionalista önkéntesekre. Az eseménynek több halottja és sebesültje volt. A nagy felháborodást és a polgárháborús hangulatot az I. világháború kitörése és Anglia augusztus 4-ei hadba lépése csendesítette le, de csak kis időre.

7.7.2. A Harmadik Köztársaság Franciaországa az I. világháborúig 7.7.2.1. A porosz-francia háború és a párizsi kommün 1870. július 19-én a francia udvar tábornoki klikkje a császárral egyetértésben – abban bízva, hogy a poroszok legyőzésével megszilárdítja a trónt – kirobbantotta a porosz-francia háborút. A bonapartisták gőgje nem ismert határt. A hadügyminiszter kijelentette, hogy a francia hadsereg a "katonák lábszárvédőjének utolsó gombjáig" kész a háborúra, s hazafias lelkesedésében odáig ment, hogy kétségbe vonta a porosz hadsereg létezését. A francia hadügyminiszter számára nem létező porosz haderő azonban 1870. szeptember 1-jén foglyul ejtette a francia hadsereg jelentős részét – a császárral együtt. A sedani katasztrófa visszavonhatatlanul véget vetett a III. Napóleon nevével fémjelzett Második Császárságnak. 1870. szeptember 4-én Párizsban felkelés tört ki, amely kikiáltotta a köztársaságot, élén a republikánus polgárság képviselőiből álló "nemzeti védelem kormányával". 1870. szeptember 17-én a poroszok elérték, és ostrom alá fogták Párizst. Az ostrom legsúlyosabb napjaiban Párizs népe hulladékon és patkányhúson élt, éhezett és fagyoskodott, de készen állt a harcra. Rezet gyűjtöttek és ágyúkat öntöttek maguknak. A párizsi munkásság és kispolgárság "éberségi bizottságokat" alakított a kerületekben. 1871. január 22-én Jules Favre, a "nemzeti védelem kormányának" külügyminisztere fegyverszüneti kérelemmel jelentkezett a porosz főhadiszálláson. A lépés katonai szempontból indokolt volt, hiszen Párizs élelmiszer-tartalékai kimerültek, és az ellenség is túlerőben volt. A fegyverszünet létre is jött 1871. január 28-án háromheti időtartamra. Franciaország súlyos árat fizetett. El kellett ismernie Elzász és Lotaringia német bekebelezését, ötmilliárd aranyfrank hadisarc megfizetésére kötelezte magát, és tudomásul vette, hogy az ország keleti departmentjei a jóvátétel kifizetéséig német megszállás alatt maradnak. A január 28-i fegyverszünet aláírását a párizsiak nagy többsége árulásnak tartotta. A Versailles-ban kötött előzetes egyezmény csak a nemzetgyűlés jóváhagyásával léphetett hatályba, azért szerepelt a feltételek között a végleges béke aláírására felhatalmazást adó nemzetgyűlés megválasztása is. Az 1871 februárjában megtartott választásokon a jobboldali pártok győztek. A képviselők többsége orleanista vagy legitimista volt. A vidék a királypártiakra szavazott, mert a fővárost a béke akadályának és a tulajdont fenyegető társadalmi felforgatás központjának tartotta. Az új nemzetgyűlés 1871 februárjában Bordeaux-ban ült össze. A kormány vezetésével Louis Adolphe Thierst bízták meg, aki egyben az 1870 szeptemberében kikiáltott, de azóta sem szentesített köztársaság elnöki tisztét is betöltötte. A Thiers-kormány 1871. február 26-án Versailles-ban előzetes békeszerződést kötött a poroszokkal. A békefeltételek – melyeket március 3-án a nemzetgyűlés jóváhagyott – megegyeztek az előzetes fegyverszünetben foglaltakkal. A végleges békét azonban még mindig nem kötötték meg. Bismarck igyekezett a francia belpolitikai feszültséget a maga javára kamatoztatni. A poroszokkal kötött szerződés után következhetett a belső rend helyreállítása. Ez Thiers és kormánya számára a Második Császárság bukása után kibontakozott forradalmi mozgalmak felszámolását, a nemzetőrség lefegyverzését, a demokratikus és a köztársasági lapok betiltásával a sajtószabadság korlátozását jelentette. 1871. március 18-ára virradóra a kormánykatonaság el akarta vontatni a Nemzeti Gárda Montmame-on tárolt és őrzött ágyúit, de a nemzetőrségnek sikerült meghiúsítania a kormánycsapatok tervét, sőt ellentámadásba ment át, és elfoglalta a város stratégiai pontjait. A sorkatonaság megtagadta, hogy a felkelőkre lőjön. Két tábornokot saját katonái lőttek agyon, majd csatlakoztak a felkelt párizsi néphez. A kormány Versailles-ba menekült, oda összpontosítva a még kormányhű alakulatokat is. Március 18-án estére a nemzetőrség már az összes kormányintézményt elfoglalta. 1871. március 18-án a nemzetőrség központi bizottsága ideiglenes kormánnyá alakult. Létrejött a párizsi kommün, azaz a választott tanács. Március 26-án szavaztak a kommün tagjaira. Ezen Párizs lakosságának többsége részt vett. A megválasztott nyolcvanöt tag közül huszonnyolc munkás, huszonegy pedig a különféle polgári rétegek képviselője volt. A fennmaradó rész többsége az értelmiségiekből került ki. A párizsi kommün legfontosabb, elvi jelentőségű intézkedéseit az április 10-én kiadott utasítás tartalmazta, melynek értelmében a tulajdonosaik által elhagyott gyárakat a munkások termelő kollektíváinak kellett átadni, s emellett a

420

legfontosabb üzemekben bevezették a munkásellenőrzést. A kommün hosszú haladékot adott a lakbérhátralékok kifizetésére, megnyittatta a zálogházakat, munkavédelemről szóló rendeleteket adott ki, elrendelte az alacsony bérek felemelését, és közös műhelyeket állított fel a munkanélkülieknek. Az üzletbérek és a lejárt váltók kifizetésére adott haladékkal sok kiskereskedőt és kisiparost mentett meg a tönkremeneteltől. Számos döntés látott napvilágot a színházakkal, múzeumokkal és könyvtárakkal kapcsolatban is. A párizsi kommün napjai sokakban a nemzeti függetlenség, az emberi szabadság és a társadalmi megújulás reményét keltették. Törvényszerű volt, és nem is váratott sokáig magára a Párizsban megszületett másik Franciaország és a Thierskormány közötti összecsapás. A versailles-i kormányzat 1871. április elején megindította a támadását Párizs ellen. A katonai akció irányítását Gallifet tábornokra bízták. Ugyanakkor a kormány 1871. május 10-én megkötötte a frankfurti békét, amely végleg pontot tett a porosz-francia háborúra, feltételei miatt azonban a kortársak találóan "gazdasági Sedan"-nak nevezték. A békekötés után megnőtt a versailles-i kormány mozgásszabadsága, a hadifogságból hazatérő katonák is a kormánycsapatok létszámát növelték. A poroszok ellen nem sok dicsőséget szerzett tábornokok – pl. MacMahon marsall – most Párizsra támadtak, de kemény ellenállásba ütköztek. A túlerő azonban győzött. A véres dráma utolsó felvonása a Père-Lachaise temetőben játszódott le, s május 28-án itt is elült a harc. A végsőkig kitartó kommunárdokat lemészárolták. Megkezdődött a véres megtorlás, melyben harmincezer párizsit végeztek ki, negyvenezret pedig száműzetésre ítéltek. A frankfurti béke a német várakozással ellentétben nem töltötte be a "gazdasági Sedan" szerepét. A francia gazdaság nem rokkant bele az ötmilliárd hadisarc kifizetésébe, sőt a franciák határidő előtt teljesítették azt, csakhogy megszabadulhassanak a jóvátétel biztosítékául kikötött német megszállástól. A 70-es években a francia ipar újra fellendült, és hadügyeinek rendbehozatalával Franciaország ismét a nemzetközi porond komoly tényezőjévé vált. A talpra állás azonban csak viszonylagos volt. A Franciaországnak korábban túlsúlyt biztosító népszaporulat a Harmadik Köztársaság idején zuhanásszerűen lelassult. A népesség 1870-1900 között mindössze kétmillió fővel nőtt, míg Németországban ugyanebben az időben a népszaporulat tizenötmillió főre rúgott. A vereség ellenére Franciaország továbbra is fontos szerepet játszott a világgazdaságban és a világpolitikában, de nem volt többé vezető hatalma Európának, csupán egyik nagyhatalma.

7.7.2.2. Gazdasági fejlődés A 19. század utolsó harmadában számottevően nőtt a francia ipari termelés. Bár létrejött néhány mamutvállalat is – ez utóbbiak közül az egyik legnagyobb a Schneider-Creusot volt, amely vasércbányák, kohók, gépgyárak, hadiüzemek, hajógyárak és villamosipari gyárak fölött rendelkezett –, a francia ipari üzemek nagyobbik része a Harmadik Köztársaság idején is száznál kevesebb munkást foglalkoztatott, tehát a közép- és kisüzemek kategóriájába tartozott. A nehézipar fejlődése elé komoly akadályt gördített a kokszolható szén hiánya és a vasércben gazdag Elzász-Lotaringia elveszítése. Fejlett volt viszont a luxusipar. A francia export jelentős részét luxuscikkek, divatáruk, továbbá élelmiszeripari termékek, elsősorban bor és konyak tették, míg a behozatalban a szerszámgépeken kívül elsősorban ipari nyersanyagok, cukor, olajos növények és gabona szerepeltek. A francia mezőgazdaság kezdett áttérni a belterjes gazdálkodásra. Tért hódított az állattenyésztés, a gyümölcstermesztés és a kertészet. Emelkedett a mezőgazdasági gépek száma is. A fejlettebb technika és a hatékonyabb mezőgazdasági módszerek bevezetését azonban hátráltatta, hogy sok kisparaszti parcella tulajdonosának nem volt elég pénze az új módszerek meghonosításához vagy gépek vásárlásához. Franciaország súlyát igazán pénzügyi intézményei erősítették meg. A három legnagyobb francia bank – a Crédit Lyonnais, a Comptoir National d'Escompte és Société Générale – a rendelkezése alá tartozó tőkét a 19. század utolsó három évtizedében 427 millió frankról 2300 millióra növelte. A francia tőke jelentősebb részét külföldi kölcsönök formájában értékesítették. Nem utolsósorban ez volt az oka annak, hogy a francia ipar – nagyobb befektetések híján – a világtermelésben korábban elfoglalt második helyről a századfordulón már a negyedikre esett vissza. A francia tőke jelentős részét fektették állami vagy községi kölcsönökbe, részben vasúti kölcsönként is. Ennek érdekében Franciaországban kölcsönkötvényeket bocsátottak ki, amelyeket kispénzű emberek vásároltak meg. Az ilyen típusú befektetések Franciaországban voltak a legelterjedtebbek, a lakosságnak viszonylag jelentős része jutott jövedelemhez a kötvények kamataiból. A 20. század elejére Franciaország a járadékosok országa lett, akik értékpapírjaik szelvényeinek levagdosásából éltek. Ez a réteg körülbelül a lakosság 10 százalékát jelentette. Franciaország gazdasági és politikai szerepe azonban nemcsak iparán és bankügyletein, hanem nagy kiterjedésű gyarmatbirodalmán is nyugodott. Tengeren túli birtokainak területe a századfordulón 3,7 millió km2, az ott élő lakosság száma pedig 56,4 millió volt, ugyanakkor az anyaország területe 536 ezer km2, lakóinak száma pedig 39 millió. Ez az óriási gyarmatbirtok – amely, ha világkereskedelmi jelentősége alatta maradt is a brit gyarmatokénak – számottevő gazdasági hasznot hozott. Franciaország Anglia mögött a második legnagyobb gyarmattartó hatalom volt a világon. A 20. század elején Franciaország gazdasági élete megélénkült. A vasérctermelés 1903-1913 között megháromszorozódott, de a krónikus szénszegénység miatt az érc jelentős részét nem belföldön, hanem Németországban dolgozták fel. Párizs környékén óriási fejlődésnek indult az autógyártás. A francia gépkocsiipar az Egyesült Államok mögötti második helyet foglalta el a világon. A Schneider-Creusot mamutvállalat az algériai vasérclelőhelyek és Marokkó természeti kincseinek kiaknázása mellett részt vett az oroszországi Putyilov Művek és a Tulai Fegyvergyár fejlesztésében is. A francia ipar azonban továbbra is kis-, sőt esetenként háziipar jellegű maradt. A munkások több mint egyharmada dolgozott a textiliparban, vagy luxus- és divatcikkek előállításával foglalkozott. A

421

mezőgazdaság – bár jelentékenyen nőtt a bérmunka és egyre több gépet alkalmaztak – a földtulajdon elaprózódottsága miatt meglehetősen lassan fejlődött. A terméshozamokat tekintve Franciaország – kedvező éghajlati adottságai ellenére – a világranglistának csak a 11-17. helyén állt. Tovább nőtt a külföldi befektetések összege, amely 1902-ben 27 milliárd, 1914-ben azonban már 45-60 milliárd frankot tett ki. A nagy államkölcsönök nemcsak tisztes profitot, hanem politikai szövetségeseket is szereztek Franciaországnak.

7.7.2.3. Politikai küzdelmek a frankfurti béke után Az 1871 februárjában megválasztott nemzetgyűlés túlnyomó többsége monarchistákból állott, melyet három csoport alkotott: a legitimisták, az orleanisták és a bonapartisták. Thiers attól tartott, hogy a dinasztikus frakciók közötti harc elmérgesedik, és akaratlanul is új polgárháborúba torkollhat. Ez volt az oka annak, hogy az egyébként orleanista Thiers 1872 novemberében a köztársaság mellett szállt síkra. Véleménye szerint a köztársaság legkonzervatívabb változata az egyetlen olyan politikai keret, amellyel a fennálló ellentétek viszonylag könnyen áthidalhatók. A thiersi "köztársaság republikánusok nélkül" gondolat nem nyerte meg a monarchisták tetszését, s így a nemzetgyűlés királypárti többsége szembefordult az elnökkel. Ellenállás fogadta Thiers külpolitikáját is. Legfontosabb feladatának a francia területek felszabadítását, azaz a német megszállás megszüntetését tekintette. Minthogy ez csak a jóvátétel megfizetésével volt lehetséges, mindent megtett annak határidő előtti kifizetéséért. Tette kétségtelenül főhajtás volt a győztes előtt, s ezt ellenfelei, Bismarckkal szembeni szervilizmussal vádolva fel is rótták neki, de a francia szuverenitás csak így volt helyreállítható. 1873 szeptemberében az utolsó német katona is elhagyta Franciaországot. A Németországgal kapcsolatos politika természetesen egyáltalán nem azt jelentette, hogy Thiers lemondott volna a revánsról, hanem azt, hogy Franciaországot olyan állapotba kívánta hozni, amely lehetőséget ad a sikeres visszavágáshoz. Ezért vitte keresztül 1872. augusztus 12-én az új véderőtörvényt is, amely általános hadkötelezettséget rendelt el öt év tényleges szolgálati idővel. Thiers a jóvátétel rendezésével és a köztársaság melletti állásfoglalásával olyannyira magára haragította a monarchistákat, hogy 1873 májusában le kellett mondania. A sors iróniája, hogy a párizsi kommün elleni harc irányítóját egy újabb kommün veszélyének felidézésével vádolták, és mint a társadalmi anarchia szálláscsinálóját távolították el az állam éléről. Eltávolítása után a monarchisták elérkezettnek látták az időt a restaurációhoz. A köztársasági elnöki széket elfoglaló MacMahon az orleanista de Broglie herceget nevezte ki miniszterelnökké. Az új kormány az "erkölcsi rend" védelmének jelszavával alakult meg, és megkezdte a royalista államcsíny előkészítését. A szinte befejezett ténynek tekintett restauráció végül a Bourbonok anakronisztikus makacsságán bukott meg, akik ott kívánták folytatni, ahol elődeik abbahagyták. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy a francia trikolort ismét a liliomos fehér Bourbon zászlóval cseréljék fel.

7.7.2.4. A Harmadik Köztársaság Az 1874-es választásokon a republikánusok jelentős sikereket értek el, ráadásul az orleanistákkal is megtalálták a közös hangot az államforma kérdésében. Így 1875 júliusában csaknem féléves parlamenti csatározások után megszületett a Harmadik Köztársaság alkotmánya, amely egészen 1940-ig volt érvényben. Az 1875-ös alkotmány a törvényhozó hatalmat a két házra osztott nemzetgyűlésre ruházta. A képviselőházból és szenátusból álló nemzetgyűlés választotta a köztársasági elnököt, akinek megbízatása hét évre szólt, és újraválasztható volt. A képviselőházat az általános választójog alapján hozták létre. A választójog megszerzéséhez minden francia állampolgárságú férfinak hat hónap egy helyben lakást kellett igazolnia. A szenátus 300 tagjából 225-öt a helyi önkormányzatok kilenc évre, 75-öt pedig a nemzetgyűlés élethosszig választott, tehát közvetett választással kerültek hivatalukba. A köztársasági elnököt széles jogkörrel ruházta fel az alkotmány. Törvényeket kezdeményezhetett, kinevezte a polgári és katonai főhivatalnokokat meg a minisztereket, de azok nem neki, hanem a törvényhozásnak tartoztak felelősséggel, gyakorolta a kegyelmezési jogot, és a szenátus beleegyezésével feloszlathatta a képviselőházat is. Az 1875-ös alkotmány, bár nem jelentett biztosítékot a monarchista restauráció ellen, kétségtelenül progresszív volt. A royalisták még megkísérelték egy MacMahon vezette diktatúra megteremtését. 1877 májusában az elnök puccsszerűen lemondatta a mérsékelt köztársaságpárti miniszterelnököt, s ismét a monarchista de Broglie herceget bízta meg kormányalakítással. A republikánus törvényhozó és a monarchista végrehajtó hatalom közötti küzdelmet az 1877es választások, majd az 1879-es pótválasztások azonban a köztársaságpártiak javára döntötték el. MacMahon elnök benyújtotta lemondását. Helyét a mérsékelt köztársaságpárti Jules Grévy foglalta el. A monarchista restauráció lehetősége lezárult. A köztársasági rendszer első intézkedései között szerepelt a kormányzati székhely Versailles-ból Párizsba helyezése s a Marseillaise nemzeti himnusszá nyilvánítása. 1880-tól pedig megünnepelték július 14-e évfordulóját. A hatalomra jutott republikánusok demokratikus és radikális intézkedéseket ígértek választóiknak. Szerepelt közöttük az állam és az egyház szétválasztása, a szenátus megszüntetése, de progresszív jövedelemadó bevezetése is. Bár a párt balszárnya és annak vezetője, Georges Clemenceau állandóan sürgette a program végrehajtását, a többség Léon Michel Gambetta vezetésével úgy vélekedett, hogy alkalmasabb időre – "pour les temps opportuns" – kell halasztani azt. A francia republikánusok politikájára végül is ez, a jelszavuk után opportunistának nevezett irányzat

422

nyomta rá a bélyegét, amely Gambetta háttérbe szorulásával később még konzervatívabb irányt vett. A 80-as évek elején vezették be az általános és ingyenes világi oktatást elrendelő reformokat, de a közigazgatás szigorú központosítását, amely a belügyminiszter által kinevezett prefektust a megyei önkormányzat feletti teljhatalommal ruházta fel, továbbra is életben tartották. 1883. február 18-án Jules Ferry került a miniszterelnöki bársonyszékbe, aki kijelentette, hogy a köztársaságot többé nem jobbról, hanem balról fenyegeti veszély. Ezzel az opportunisták és a radikálisok útja végképp elvált. A köztársasági pártból már korábban kivált radikálisok parlamenti csoportja ellenzéki álláspontra helyezkedett. A Clemenceau vezette csoport programjába vette az alkotmány revízióját, a sajtó-, a gyülekezési és egyesülési szabadságot, az állandó hadsereg megszüntetését, a közigazgatási decentralizációt, a vámok és a fogyasztási adók megszüntetését, a progresszív tőke- és jövedelemadót, a munkaidő törvényes csökkentését, a tizennégy éven aluli gyermekek bányákban, gyárakban vagy manufaktúrákban való foglalkoztatásának tilalmát, nyugdíjpénztárak felállítását és még több, a szocialisták programjában is szereplő követelést. Ugyanakkor kijelentette, hogy ellentétben áll a régi radikális párttal és Gambetta önkényuralmával. Clemenceau befolyását a munkások körében nemcsak a programja, hanem az a tény is erősítette, hogy 1870-1871-ben ő volt a Montmartre polgármestere, s a kommünnel szemben semleges maradt. A köztársasági párt két szárnya közötti ellentétek kialakulásában jelentős szerepet játszott a németkérdés és a gyarmati politika. Különösen az előbbi foglalkoztatta a francia közvéleményt, melyet a frankfurti béke után erősen áthatott a nacionalizmus és a reváns szellem. Elzász-Lotaringia visszaszerzésének minden kabinet programjában ott kellett szerepelnie, ha kormányon akart maradni. A francia államférfiak azonban belátták, hogy Németország ellen Franciaország egymagában nem állhat meg, s ezért megkezdték egy szövetségi rendszer kiépítését. Ezt nemcsak a reváns igénye ösztönözte, hanem egy Németország részéről lehetséges támadás is, hiszen francia politikai körökben nyilvánvaló volt, hogy a német vezérkar számol egy Franciaország elleni preventív háborúval. Erről meggyőzte őket az 1875-ös ún. "Krieg in Sicht"-válság, amikor a Bismarck által serkentett háborús hangulatkeltés odáig ment Németországban, hogy a Post, a kormánykörökhöz közel álló berlini újság Ist der Krieg in Sicht (Nyakunkon a háború?) címmel közölt cikket a francia revánstörekvésekről és az elkerülhetetlen német ellenintézkedésekről. A háborús hangulatot akkor csak az angol és az orosz közbelépés csillapította le. A Harmadik Köztársaság külpolitikai elképzelései sem voltak mentesek az ellentmondásoktól. Az első számú szövetséges a francia diplomácia szerint Ausztria-Magyarország volt, a baloldali republikánusok azonban az Angliával való szövetséget szorgalmazták, míg a jobboldal – főleg a monarchisták – Oroszországgal kívántak egyezségre lépni. Az Angliával való szövetség a gyarmatpolitikában kívánt változtatásokat, Oroszországgal pedig csak a lengyel barátság feladása és Törökország támogatásának megszüntetése árán lehetett egyezményeket kötni. Az elképzelések a realitások felmérésének nem csekély hiányosságairól vallottak, hiszen egy szövetségi rendszerbe kívánták hozni Angliát, a Monarchiát és Oroszországot, holott a Monarchia és Oroszország viszonya a balkáni kérdés miatt, Anglia és a cár kapcsolata pedig a Közel- és Közép-Keleten kiéleződő ellentéteik miatt korántsem volt barátinak mondható. Ugyanakkor a német diplomácia is mindent elkövetett, hogy Franciaországot továbbra is a külpolitikai elszigeteltség állapotában tartsa, s ez az 1890-es évekig sikerült is neki. A francia politikusok szövetségeseket kerestek, de nem szakítottak a francia külpolitika gyarmati hagyományaival sem. 1881-ben megszállták Tuniszt. Akciójuk sikeréhez nagymértékben hozzájárult, hogy Anglia – félvén, hogy a Szicília szomszédságában, a Földközi-tenger túlsó partján fekvő Tuniszra Olaszország teszi rá a kezét, és ezzel a mediterráneum keleti medencéjét ellenőrzése alá vonja – támogatta a francia aspirációt. Ez esetben Németország is barátságosan fogadta a francia akciót, mert úgy vélte, hogy az majd Németország barátságának keresésére ösztönzi az olasz politikusokat. Tunisz megszállása után a francia gyarmatosítók behatoltak a Niger és a Kongó medencéjébe, majd a Szaharába, és expedíciót küldtek Madagaszkárra is. Az 1884 októberében összeülő berlini konferencián a franciák biztosították maguknak a szabad hajózást a Kongó egész hosszában. Különösen nagy méreteket öltött a francia terjeszkedés Indokínában. A 19. század elején Gia Long király által egyesített Tonkin (Nam Bo), Annam (Trung Bo) és Kokinkína (Bac Bo) tartományokból létrejött Délország (Vietnam) iránt azért érdeklődtek a francia gyarmatosítók, mert – mint azt egy ifjú tiszt, François Garnier, gúnynevén "Mademoiselle Bonaparte" megfogalmazta – "Annam mögött ott van Kína. Micsoda kilátások a kereskedelem számára, és mennyi természeti kincs." Az 1858-1867 közötti gyarmati háborúban elszakították Annamtól déli tartományait, s létrehozták belőlük Kokinkínát. 1874-ben, Hanoi elfoglalása után egyenlőtlen szerződést kényszerítettek Annam császárára, aki azonban Kína hűbérese volt, s a pekingi kormány nem volt hajlandó lemondani hűbéri jogairól. Ezért 1884-ben háború tört ki Kína és Franciaország között, de Kína és Annam ellenállása rövidesen megtört. 1885-ben a franciák az Annamra, Tonkinra és Kokinkínára osztott Vietnamból és Kambodzsából létrehozták az Indokínai szövetséget, amelyhez később Laoszt is hozzácsatolták. A francia uralmat a Párizs által kinevezett főkormányzó biztosította, s az ásványkincsekben gazdag gyarmat az anyaország legértékesebb nyersanyagbázisa lett. 7.7.2.5. A boulangerizmus és a Dreyfus-ügy A gyarmatosító külpolitika nem felelt meg minden társadalmi réteg érdekeinek. A frankfurti béke után kialakult nacionalista és soviniszta légkör a reváns híveinek kedvezett, akik Németországon kívántak elégtételt venni, visszaállítva ezzel a francia dicsőséget és nagyságot, mert ettől remélték sorsuk jobbra fordulását. Az irányzat követői kárhoztatták a gyarmati terjeszkedést, mert ez nézetük szerint elvonta az erőt, az energiát és a figyelmet a németek elleni háborútól. Ugyanakkor a jobboldal is elégedetlen volt a köztársasággal, mert tűrhetetlenül forradalminak tartotta

423

néhány szociális és antiklerikális intézkedését. A nacionalista, soviniszta, klerikális és monarchista csoportok végül is az ún. boulangerizmusban egyesültek. Georges Boulanger tábornok egy osztályok feletti mozgalmat hirdetett, amely a pártoskodás helyett a rendet, a nyugalmat és minden francia egyetértését kívánta megvalósítani. 1888-ban kirobbant a Panama-botrány, miután kiderült, hogy a Panama-csatorna építésére alakult, de csődbe ment és így az építésre képtelen részvénytársaság alaptőkéjéből 850 millió frank eltűnt, s nyilvánvalóvá vált az is, hogy az összeg jelentős részét a kormány és a törvényhozás tagjainak megvesztegetésére fordították. "A köztársasági intézmények elzüllesztik az embereket", "a császárság létrehozta Szuezt, a köztársaság megteremtette Panamát" – hangzott el a monarchisták szájából. A boulangeristák véleménye pedig az volt, hogy "a parlamenti rendszer halálra van ítélve". Boulanger tábornok egyre népszerűbb lett, s az általa hirdetett nézet, mely szerint a köztársaságot valamiféle össznemzeti egyetértésen alapuló diktatúrával kell felváltani, egyre több követőre talált. A tábornok az 1889-es párizsi pótválasztásokon 250 ezer szavazatot kapott, s már a napóleoni kalapban feszített, amelyet meglátva Charles Thomas Flouquet miniszterelnök kissé epésen megjegyezte: "Az ön korában, Boulanger tábornok úr, Napóleon már halott volt!" A helyzet komolysága azonban szellemes megjegyzéseknél lényegesen operatívabb lépéseket követelt. A választások után röviddel Jean Antoine Ernest Constans belügyminiszter szándékos indiszkréciója nyomán kiszivárgott, hogy Boulanger-t rövidesen letartóztatják. A hírre a tábornok Brüsszelbe szökött, s nem sokkal később öngyilkos lett. A mozgalom széthullott. A köztársasági intézmények tekintélyét az ún. Dreyfus-ügy tovább tépázta. Alfred Dreyfus zsidó származású tüzérkapitány a francia vezérkarnál teljesített próbaszolgálatot, amikor 1894. október 15-én kémkedés és hazaárulás vádjával letartóztatták, majd hamis vádak és bizonyítékok alapján életfogytiglani száműzetésre ítélték. A koholt per felszította az antiszemitizmust, s ebbe tevékenyen bekapcsolódott a katolikus papság nagy része is, akik agitációjukban az elmaradott rétegek kapitalistaellenességét is hasznosítani kívánták. A pénztőke és a kereskedelmi tőke túltengése Franciaországban ugyanis lehetőséget nyújtott arra, hogy azt parazitának és egyben zsidónak minősítsék és szembeállítsák az ipari tőkével, valamint a földbirtokokkal, hangsúlyozván a két utóbbi termelő és francia voltát. Időközben a francia kémelhárítás új vezetője fényt derített a Dreyfus-perben használt bizonyítékok hamis voltára. A perújrafelvételért indított harcban a francia közvélemény két táborra szakadt: az igazság és a törvényesség híveire, valamint a rend híveire. Az előbbiek- élükön Émile Zolával, aki J'accuse (Vádolom) címmel nyílt levélben fordult a köztársasági elnökhöz – a hamis vád szerzőinek és támogatóinak felelősségre vonását követelték, az utóbbiak viszont azt állították, hogy Dreyfust mint zsidót, s általában mindazokat, akik idegeneknek tekintendők, nem illetik meg ugyanazok a jogok, mint a franciákat. Az idegenekkel szemben alkalmazott megkülönböztetést, beleértve az igazságtalanságot is, a nemzeti, sőt a faji érdekek tették indokolttá a "rend" híveinek szemében. A küzdelem során fény derült az igazságra. A vizsgálat kiderítette, hogy a Dreyfus elleni bizonyítékokat a francia vezérkar hamisította. A kapitányt parlamenti határozattal visszavették a hadseregbe, őrnagyi rangban a vezérkarhoz kapott beosztást, és kitüntették a becsületrenddel is. A Dreyfus-ügyben a katolikus egyház állásfoglalása országszerte felháborodást keltett, ezért a René WaldeckRousseau-kormány megpróbálta az elégedetlenséget a klérus ellen fordítani. 1900-ban a képviselőház elrendelte a kongregációk működési jogosítványának felülvizsgálatát, és a kongregációk kezében lévő iskolák megszüntetése mellett a világi iskolahálózat bővítését. A végrehajtás azonban már a radikálszocialistákra maradt, akik az 1902-es parlamenti választásokat megnyerték. Émile Combes kormánya 1902-1904 folyamán több szerzetesrendet feloszlatott, és több ezer egyházi iskolát bezáratott. Amikor a pápa tiltakozott, Combes megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Vatikánnal, majd törvényjavaslatot terjesztett be az állam és az egyház szétválasztásáról. Ez utóbbit azonban már csak a Combes-kormányt felváltó Maurice Rouvier-kabinetnek sikerült megvalósítania. A törvény végrehajtása demokratizálta az oktatást, és megerősítette a világi iskolákat. Franciaországban az analfabéták száma a 20. század elejére 2-3 százalékra csökkent. 7.7.2.6. Politikai küzdelmek a századelőn Az 1906-os választásokat ismét a radikálszocialisták nyerték meg. A kormányfői bársonyszéket elfoglaló Georges Clemenceau-nak egyre erősödő munkásmozgalommal kellett szembenéznie. A megmozdulások ellen a hadsereget vetette be, a dél-franciaországi bortermelők 1907-ben kirobbant mozgalmát pedig kisebb engedményekkel szerelte le. A magát Franciaország első rendőrének nevező Clemenceau politikája azonban túl kemény volt, ezért 1909-ben távoznia kellett. A "tigrist" Aristide Briand megbékélést hirdető kormánya váltotta föl, amelyet 1912-ben Raymond Poincaré kabinetje követett, akinek miniszterelnöksége, majd 1913-tól köztársasági elnöksége már a háborúra készülés jegyében telt. 1913 nyarán a parlament törvénybe iktatta a hároméves katonai szolgálatot, egyidejűleg több intézkedést tett a hadiipar növelésére. 1914-ben a katonai kiadások a költségvetés 38 százalékát tették ki. A francia diplomácia továbbra is mindent megtett, hogy kitörjön az elszigeteltségből. Felvetődött az angol, az orosz, de még a német szövetség gondolata is. Az angolokkal való együttműködés feltétele a gyarmati térségben való együttműködés volt, ami korántsem ígérkezett egyszerűnek Anglia Egyiptommal kapcsolatos és a fashodai incidens alkalmával tanúsított magatartása miatt. A németekhez való közeledés ára az volt, hogy a francia politikusok szótárából tűnjön el az Elzász-Lotaringia kifejezés, ezt pedig egyetlen francia kormány sem tudta, de nem is akarta megtenni. A legkönnyebben az orosz szövetség látszott megvalósíthatónak. Csak a lengyel emigránsok támogatásával kell felhagyni, meg kell feledkezni az önálló Lengyelországról, és el kell fogadni a tengerszorosokkal kapcsolatos orosz elképzeléseket. Ez megfizethető árnak tetszett.

424

1891-ben létrejött a francia-orosz egyezmény, amely kölcsönös segítségnyújtást írt elő a magas szerződő feleknek egy harmadik hatalom támadása esetén. A szerződést 1892-ben katonai egyezménnyel is kiegészítették. Ezzel Franciaország végképp kitört abból az elszigeteltségből, amelybe Bismarck a frankfurti béke után szorította. Németország gazdasági erejének ugrásszerű növekedése arra is rábírta a francia külpolitikát, hogy Angliával szövetségre lépjen. Egy évvel a fashodai incidens után angol-francia egyezmény jött létre, amely befolyási övezetekre osztotta Afrikát. Ez az egyezmény készítette elő a további angol-francia közeledést. Az 1902-ben megkötött BarriérePrinetti-egyezmény már Olaszország semlegességét biztosította Franciaországnak, ha háborúba keverednék, még abban az esetben is, ha ő a támadó fél. 1904-ben megkötötték a már említett entente cordiale-t Angliával, így a marokkói válságok idején (1905-1906; 1911) már Oroszországgal és Angliával a háta mögött szállhatott szembe Franciaország a német követelésekkel, és Marokkóra is sikerült kiterjeszteni a francia protektorátust. 1914-ben tehát egy szilárd szövetség részeseként nézhetett szembe az egyre fenyegetőbben viselkedő Németországgal.

7.7.3. A Német Császárság 1871. január 18-án befejeződött a "felülről végrehajtott forradalom", vagyis a német területek egyesítése. A versailles-i tükörteremben kikiáltott Német Császárság azonban pusztán létrejöttével nem olvaszthatta szerves egésszé a határai közé került kis német államokat. A birodalom összekovácsolásának feladata még hátra volt, Bismarckra és kormányára várt, csakúgy, mint a katonai hatalom és ezáltal a külpolitikai tekintély megteremtése is. Ezeket a törekvéseket nagymértékben segítette az egységessé vált belső piacon felvirágzó hihetetlenül gyors gazdasági fejlődés, amelynek az 1871. december 4-én bevezetett új pénzrendszer – a márka –, valamint a mérték- és súlyrendszer egységesítése is lendületet adott. A teljes egység létrejöttét szolgálta a jogi, a gazdasági-kereskedelmi eljárások egységesítése is, továbbá a közigazgatási reform és a birodalmi sajtótörvény is.

7.7.3.1. Gazdasági fejlődés A német gazdasági élet felvirágzásához jelentős mértékben hozzájárultak a frankfurti békében szerzett előnyök is. Nemcsak az ötmilliárd hadisarc, amelyet a franciákból kisajtoltak, hanem a két új tartomány, Elzász és Lotaringia természeti kincsei és gazdasági ereje is. A hadisarc a német fegyverkezést és stratégiai jelentőségű vasútvonalak építését szolgálta, amivel a nehézipar fejlődésén lendített, csakúgy, mint a lotaringiai vasérc. A felső-elzászi pamutipar viszont a német textilgyártás kapacitását növelte meg tetemesen. Az ipari termelés gyors ütemben nőtt. A gépgyártásban már az 1870-es évek elején áttértek a szakosodott üzemekre. A vasúti hálózat kiépülése mozdonygyárakat, személyszállító és tehervagonokat gyártó, valamint huzalozó üzemeket, csavargyárakat, hengerműveket, vasúti javítóüzemeket és műhelyeket hívott életre. Jelentéktelen városkákból ipari centrumok alakultak ki, elsősorban a Ruhr-vidéken, Szászországban és Felső-Sziléziában. Essen, Duisburg, Chemnitz vagy Kattowitz ebben az időben váltak a német ipar központjaivá. Magas technikai színvonal jellemezte az új iparágakat, tehát a kémiai, optikai és elektronikai ipart. A vas- és acélöntödékben formázógépeket és homokfúvókat alkalmaztak, a gőzkalapács átadta a helyét a hidraulikus sajtolónak, az elektromosság és a dízelmotorok pedig fokozatosan háttérbe szorították a gőzgépeket. A 70-es évek végétől olyan, nagy tőkeerővel rendelkező kombinátok jöttek létre, mint a Rajna-Vesztfáliai Vasszindikátus, a Német Hengermű Egyesülés. A századfordulót követően alakult Allgemeine ElektrizitätsGesellschaft pedig már nemcsak Németország, hanem a világ egyik leghatalmasabb elektronikai konszernje volt. A német gazdasági életben vezető szerephez jutottak az egész iparágakat ellenőrzésük alatt tartó családok: Bellin, Hansemann, Krupp, Mannesmann, Siemens, Sturm, Thyssen család. A legfejlettebb agrotechnikai eljárások bevezetésének és a mezőgazdasági gépek alkalmazásának köszönhetően gyors ütemben fejlődött a mezőgazdaság is. Az imponáló eredményeket a parasztság gyors differenciálódása kísérte. A földjüket vesztett parasztok a nagyvárosokban igyekeztek megélhetéshez jutni. A kisparaszti parcellák mellett meglepően sok volt az 5-20 hektár közé eső középbirtok, ezek tették ki az összes megművelt földterület egyharmad részét. A nagybirtokok – a művelésbe vett földek egyötöde – a keleti területeken voltak megtalálhatók. Ezek a feudális eredetű junkerbirtokok is áttértek a tőkés mezőgazdasági termelésre, s bár számos feudális vonást megőriztek, jól felszerelt kapitalista nagybirtokokká alakultak. A nagybirtokok foglalkoztatták az itt élő föld nélküli vagy a megélhetéshez kevés földdel rendelkező parasztokat, akik nagyon nehéz körülmények között voltak kénytelenek a junkergazdaságokban munkát vállalni. A keleti területek nagybirtokai a porosz junkerek hatalmát erősítették, akik ha a gazdasági hatalom lassan kicsúszott is a kezükből, mereven ragaszkodtak az államélet irányításában betöltött vezető szerepükhöz. Így a német polgárság nem válhatott a társadalom és az államgépezet uralkodó hatalmává, és még ereje teljében is gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon a hagyományos és változatlan súlyú porosz junkerhatalommal. A porosz junker nemcsak politikaitársadalmi hatalmát őrizhette meg, hanem a maga képére formálta a felügyelete alatt felnövekvő polgárságot, amely igyekezett hozzá idomulni, így nem teremtett önálló, új politikai rendszert, hanem a polgárosodott porosz abszolút hatalom híve és kiszolgálója lett.

425

Németország erejét a gazdasági fejlődés mellett a demográfiai fellendülés alapozta meg. Az 1870-ben 40 millió 805 ezer lakosú birodalomnak 1909-re már 63 millió 886 ezer polgára volt. Ez a hatalmas tömeg nemcsak a szükséges munkaerőt biztosította, hanem egy óriási tömeghadsereg megteremtését is lehetővé tette.

7.7.3.2. Állami berendezkedés A Német Császárság államrendszerét az 1871 áprilisában elfogadott alkotmány határozta meg, amely az új, egységes Németországon belül a vezető szerepet Poroszországnak biztosította. Németország formálisan szövetségi állammá alakult, amely huszonhárom monarchiából és három szabad városból (Bréma, Hamburg, Lübeck) állott. A törvényhozó hatalom birtokosa a birodalmi parlament (Reichstag) és az egyes német államok küldötteiből álló szövetségi tanács (Bundesrat) lett. Az egyes államok területén meghagyták a régi dinasztiákat és az országgyűléseket (Landtag), melyek bizonyos kérdésekben önállóan dönthettek. A Reichstagot általános, közvetlen és titkos választójog alapján hozták létre, de az alkotmány kizárta a választásokból a 25 éven aluliakat, a nőket és a katonákat. A császár – egyben a mindenkori porosz király – rendkívül széles alkotmányos jogokkal rendelkezett. Jogában állt bármely törvényjavaslat szentesítése vagy elvetése, a Reichstag összehívása vagy feloszlatása, de hadüzenet vagy békekötés kérdésében is rendelkezhetett. Az egyetlen össznémet ügyekben illetékes miniszter a birodalmi kancellár volt, akit a császár nevezett ki, s az csak a császárnak tartozott felelősséggel. Az egyes kormányhivatalokat vezető államtitkárok pedig a birodalmi kancellárnak voltak kötelesek beszámolni munkájukról. A Német Császárság létrehozása után I. Vilmos császár (1871-1888) Otto von Bismarckot nevezte ki birodalmi kancellárrá, aki ezt a tisztet 1890-ig töltötte be. A birodalom belső egységének megteremtésére és annak állandó erősítésére törekvő Bismarck politikai céljainak elérésében a Nemzeti Liberális Pártra támaszkodott. Kettejük szövetségét a kabinet ipart és szabad kereskedelmet támogató politikája tette lehetővé, sőt kívánatossá. A nemzeti liberálisok támogatása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kormány meg tudta valósítani törekvéseit, hiszen ez a párt a szavazók egyharmadát a háta mögött tudva a 70-es évek egyik legjelentősebb politikai ereje volt. Rajtuk kívül a német politikai küzdőtéren a Haladó Pártot, a Konzervatív Pártot, a Birodalmi Pártot, a Centrum Pártot és a szociáldemokratákat érdemes még megemlíteni.

7.7.3.3. A "Kulturkampf" A német belpolitikai élet középpontjában az 1870-es években a katolikus egyház hatalma ellen indított ún. "Kulturkampf" (kultúrharc) állt. Bismarcknak nemcsak azért volt fontos a német egység megteremtéséből fakadó protestáns túlsúlyt amúgy is bizalmatlanul szemlélő klérus visszaszorítása, mert az ellenállt az egyházi kérdésekben is állami illetékességet követelő törekvéseinek, hanem azért is, mert a katolikus egyház a birodalom egységét veszélyeztető délnémet szeparatista törekvéseknek is hordozójává vált. Így az állam egységéért folytatott harc részben vallási küzdelem lett. A "Kulturkampf" 1871 júliusában a porosz kultuszminisztérium katolikus osztályának megszüntetésével vette kezdetét. Az ezt követően hozott törvény börtönbüntetés terhe mellett megtiltotta a szószékről indított államellenes támadásokat. 1872ben Poroszországban megszüntették az iskolák egyházi felügyeletét, majd egész Németországban betiltották a jezsuita rendet. Az 1873-as, ún. májusi törvények szerint a papnövendékeknek állami egyetemeken kellett végezniük tanulmányaikat, az állam beleszólt a papok beiktatásába, és egyházi ügyekben is illetékes királyi bíróságot állított föl. Egy évvel később a betegápoló rendek kivételével minden szerzetesrendet feloszlattak, s végül 1875-ben a Poroszországban már érvényben lévő, polgári házasságra vonatkozó törvény hatályát kiterjesztették az egész birodalomra. A törvények végrehajtása során számos püspököt és papot elmozdítottak hivatalából. Az óriási izgalmakat kiváltó és a nemzetközi közvélemény által is élénk figyelemmel kísért küzdelem azonban nem hozta meg Bismarcknak a katolikus egyház feletti győzelmet. A klérus vezető pozíciói gyengültek ugyan az oktatásügy és az államigazgatás terén, de ott állt mögöttük a Centrum Párt széles és szilárd tömegbázisa. A kormány intézkedései növelték a katolikus hívők ragaszkodását egyházukhoz és a pártjukhoz, melyekben hitük és érdekeik védelmezőjét látták. A jelentős politikai erőt képviselő pártra Bismarcknak szüksége volt céljai megvalósításához, ezért az 1880-as évekre a polgári házasságról és az iskolák állami felügyeletéről hozott törvények kivételével visszavonta a "Kulturkampf" idején kiadott rendeleteket. Így a 70-es évek végén a szocialista mozgalom ellen erélyesen fellépő Bismarck már élvezhette a tömegbefolyását a szocialistáktól féltő Centrum Párt támogatását. 7.7.3.4. A szocialistaellenes törvények A"Kulturkampf"-fal egy időben Bismarck a munkásmozgalom ellen is erélyesen fellépett. Az óriásira duzzadt és nagyvárosokba tömörült munkásság ugyanis a szúkős lakáshelyzet, a mértéktelenül hosszú munkaidő (esetenként 16-18 óra), valamint az alacsony munkabérek miatt sztrájkokkal és tüntetésekkel tiltakozott, illetve próbált meg változásokat kiharcolni. 1875-ben Gothában megalakult Németország Szocialista Pártja. A terebélyesedő német munkásmozgalom arra késztette a kormányt, hogy a párt szerveit az ország jelentős részén betiltsa. Célját azonban nem érte el, mert a

426

magát immár szociáldemokratának nevező párt 1877-ben ötszázezer szavazattal tizenkét mandátumot szerzett a Reichstagban. 1878-tól kezdve Bismarck a szocialista mozgalom felszámolását állította politikájának középpontjába. Az I. Vilmos ellen megkísérelt dilettáns merényletek ürügyén a Reichstag elé terjesztette az ún. "kivételes törvényeket", melyeket bár nem kis nehézség árán, de sikerült elfogadtatnia. 1878. október 21-én életbe lépett, a "szociáldemokrácia közveszélyes törekvései ellen" irányuló törvény, amely valamennyi szocialista párt- és szakszervezet, valamint minden szociáldemokrata lap, folyóirat, gyűlés, felvonulás és nyilvános ünnepély betiltását rendelte el. Az üldöztetések ellenére a szociáldemokraták az 1884-es választásokon huszonnégy, az 1890-esen pedig már harmincöt mandátumot szereztek a Reichstagban, s ez utóbbi a szavazók 20 százalékának a támogatását jelentette. Nyers módszereinek kudarcát látva Bismarck "jogos követeléseik teljesítése árán kívánta megóvni a munkásságot a szociáldemokrata befolyástól". 1881-ben I. Vilmos ún. "novemberi üzenete" szociális reformokat jelentett be. A betegpénztárról, baleset-biztosításról és nyugdíjról szóló törvényeket azonban nem volt egyszerű elfogadtatni a birodalmi parlamenttel, mert a még Bismarckot támogató konzervatívok és nemzeti liberálisok sem voltak hajlandóak a tervbe vett "szociális dőreségeket" támogatni. A kancellárnak csak a szociáldemokraták elleni fellépésben szintén érdekelt Centrum Párt megnyerésével sikerült néhány igen mérsékelt szociális törvényt elfogadtatnia.

7.7.3.5. Bismarck külpolitikája Bismarck külpolitikai céljai is az egységes birodalom létrehozását szolgálták. Az Elzász-Lotaringia bekebelezésével felgerjesztett francia revánsvágy semlegesítette az évszázados német széttagoltságból fakadó széthúzó erőt, és felkeltette az erőszakkal egy birodalomba terelt német államocskák egymásrautaltsági érzését. A belpolitikában jól hasznosítható francia revánsszándék ellen azonban védekezni kellett, s ezért Bismarck legfőbb külpolitikai célja Franciaország diplomáciai elszigetelése volt, de egy franciaellenes preventív háború gondolata sem hiányzott eszköztárából. Sőt, a kancellár már 1874-re – ekkorra kellett a frankfurti békében előírt jóvátételt kifizetni – francianémet háborús konfliktussal számolt. A veszélyes nyugati szomszéd nemzetközi elszigetelését Bismarck a Francia Köztársaság megszilárdításával és a potenciálisan franciabarát államok Németország érdekkörébe vonásával kívánta elérni, a német hadsereg lázas fejlesztésével pedig a háború esetére kívánt helyzeti előnyt biztosítani. A köztársaság megerősítésében a nemzetközi elszigeteltség eszközét látni, ez Bismarck konzervatív gondolkodásmódjára vallott. Szerinte a republikánus kormányforma a monarchista Európában eleve elriasztja a szövetségeseket. Ezért intette le a francia restaurációs kísérleteket támogatni kívánó német konzervatívokat a következő szavakkal: "Nem a német diplomácia feladata, hogy Franciaországot a monarchia helyreállításával Németország barátai szemében szövetségre alkalmassá tegye." Franciaország elszigetelésére a német császár, az orosz cár és az osztrák császár által kötött "három császár szövetségének" kellett a koronát feltennie, melynek létrehozásán Bismarck nagyon sokat fáradozott. Előbb katonai konvenciót kötött Oroszországgal 1873 májusában, majd ugyanezen év októberében életre hívta az I. Vilmos, II. Sándor és Ferenc József közötti hármas egyezményt. Bár a szövetség a szerződő feleket csak konzultációra kötelezte, a Harmadik Köztársaság külpolitikai elszigeteltsége valóra vált. A Monarchia és Oroszország barátsága azonban a keleti kérdés meglehetősen ingatag talaján állt, és ez kétségeket hagyott megbonthatatlansága felől. Bismarck izolációs politikájának korlátait jól megvilágította az 1875-ös háborús riadalom. A szuverenitását 1873 szeptemberében, a hadisarc határidő előtti kifizetésével visszaállított Franciaország ugyanis hadügyei rendezéséhez fogott: a tisztikar létszámát és a mozgósítható állományt kívánta bővíteni; az utóbbit mintegy 25 százalékkal. A francia lépéseket Németország nagyon érzékenyen fogadta. A kancellár által a Reichstag elé terjesztett "birodalmi katonai törvény" a német hadsereg létszámát békeidőben négyszázezer főre (a porosz-francia háború idején ennyi volt a mozgósított porosz hadsereg létszáma), a háború esetén mozgósítható katonai kontingenst pedig csaknem kétmillióra emelte. Ugyanakkor a katonai kiadásokat hét évre előre megszavaztatta, kivonva ezáltal azokat a Reichstag ellenőrzése alól. Amikor Franciaországban a Verdunért és Sedanért visszavágni buzgó monarchisták kerültek hatalomra MacMahon tábornok vezetésével, a német vezérkar a preventív háborút kezdte sürgetni. Bismarck erre nem látta elérkezettnek az időt, de a francia fenyegetést jól kamatoztathatta a "Kulturkampf"-ban, s ezért célravezetőnek látta a német sajtó útján háborús riadalmat kelteni. A berlini Post már említett Ist der Krieg in Sicht? című cikkét azonban Londonban és Péterváron is komolyan vették, s mind az angol, mind az orosz kormány Franciaország mellett foglalt állást a kérdésben, amit az angol külügyminiszter figyelmeztető jegyzékben, a cár pedig Berlinbe utazva személyesen hozott a németek tudomására. Franciaországnak tehát, ha csak rövid időre is, de sikerült kilépnie elszigeteltségéből. Bismarck természetesen visszavonulót fújt, hiszen nem törekedett tényleges háborúra. Az 1870-es évek második felében a nagyhatalmak figyelmét a szerb-török, majd rövidesen az orosz-török háborúvá szélesedő hercegovinai felkelés vonta magára. A háborút lezáró berlini kongresszus megfosztotta Oroszországot fegyverrel kivívott nagyarányú győzelmének csaknem minden gyümölcsétől. Ez a tárgyalóasztalnál elszenvedett vereség nemcsak tovább mélyítette az Oroszország és a Monarchia között feszülő ellentétet, hanem az orosz kormány bizalmatlanságát is növelte Németországgal szemben, hiszen az orosz közvélemény a német kormányt is felelőssé tette a kudarcért. Az orosz bizalmatlanságnak azonban a Berlinben elszenvedett kudarc mellett más oka is volt. Németország ugyanis nem rendelkezvén gyarmatokkal, az egyre öldöklőbbé váló ipari versenyben az európai államok közül elsőnek kényszerült a védővám-politika bevezetésére. A német vámsorompó azonban nemcsak az ipari termékek előtt csukódott

427

le, hanem az ekkortájt megjelenő olcsó amerikai gabona félelmetes konkurenciája miatt a mezőgazdasági termékek előtt is. Ez érzékenyen érintette az orosz földbirtokosokat, hiszen az orosz gabonafölösleg és az élőállat-kivitel az orosz export 30 százalékát felvevő német piacon talált gazdára. Így tehát a kül-, illetve a gazdaságpolitikában bekövetkezett kedvezőtlen változások együttesen tették kétségessé az orosz politikusokban a Németországgal való együttműködés hasznosságát. Bár Bismarck elsősorban a kontinentális politika híve volt, a gazdasági körülmények szorítása miatt nem térhetett ki a német gyarmati terjeszkedés egyre erősödő követelése elől. Az érdekelt német tőkések türelmetlenségét az 1882-ben megalakult Német Gyarmatosítási Egyesület, majd a két évvel később létrejött Német Gyarmatosítás Társasága is jelezte. A kormány végül engedve a nyomásnak 1884-ben Afrikában (Togó, Kamerun, Német Délnyugat-Afrika és még néhány kelet-afrikai terület), valamint Új-Guineában (Vilmos császár-föld) szerzett gyarmati területeket. 1885 februárjában Berlinben hívták össze azt a nemzetközi konferenciát is, amely a Kongó-medence kérdésében folytatott tárgyalások eredményeképpen – Belgium jogainak elismerése mellett – szabad kereskedelmet és hajózást biztosított a Kongón. A berlini kongresszus után megromlott orosz-német viszonyt Bismarck a Monarchiával 1879-ben megkötött Kettős Szövetséggel (Zweibund) kívánta ellensúlyozni, ami 1882-ben Olaszországgal kiegészülve Hármas Szövetséggé alakult. A szövetségi rendszer 1883-ban Románia csatlakozásával egészült ki. Ugyanakkor a titokban tartott Hármas Szövetség mellett 1881-ben egy semlegességi szerződés formájában sikerült felújítania, majd 1884-ben meghosszabbítania a három császár egyezményét is, s amikor az 1885-ös bolgár válság következtében kiéleződő oroszosztrák ellentétek miatt a cár a szövetségben nem volt többé megtartható, az orosz kormánnyal 1887-ben megkötötte az ún. viszontbiztosítási szerződést. Ezzel – ha csak rövid időre is – sikerült megakadályoznia Franciaország és Oroszország egymásra találását. Párizs pénzügyi szerepének gyors növekedése ugyanis Pétervárott megkönnyítette, s egyben elő is készítette a két ország közeledését. Az európai status quo fenntartására irányuló és csupán kontinentális méretekre szabott bismarcki koncepció tehát összeomlóban volt. Az igazi kudarcok azonban a belpolitikában érték az agg kancellárt, aki 1887-ben csak a Reichstag feloszlatásával és új választások kiírásával tudta hadügyi kérdésekkel kapcsolatos javaslatait keresztülvinni. A választások azonban nemcsak a liberális és a konzervatív erők sikereit hozták, hanem a munkáspárt megerősödését is, s ez, vagyis a bismarcki szocialistaellenes politika kudarca, belpolitikai változásokat érlelő ingerültséget váltott ki liberális és konzervatív körökből egyaránt. Tovább gyengítette Bismarck helyzetét az 1888-ban bekövetkezett uralkodóváltozás is. 1888. március 9-én – néhány nappal 91. születésnapja előtt – elhunyt I. Vilmos, akit immár 57 éves fia, Frigyes Vilmos követett a trónon III. Frigyes néven. A trónra lépésekor már halálos beteg uralkodó nem volt a bismarcki politika híve, ami minden bizonnyal Bismarck kancellárságának végét jelentette volna, ha 1888. június 15-én III. Frigyes is meg nem hal. Az újabb uralkodóváltás azonban csak rövid haladékot adott a vaskancellárnak. A személyi hiúságtól sem mentes 29 éves új uralkodó, II. Vilmos (1888-1918) ugyanis maga akarta kezébe venni az ország ügyeinek irányítását, s ez csak a tekintélyével, tudásával és tapasztalataival mindenki fölött álló Bismarck elmozdításával volt megvalósítható. Ezért az ifjú császár a "hatalomvágyó öregember" bírálóinak egyre növekvő táborához csatlakozott. Tovább fokozta Bismarck elszigetelődését, hogy a német vezérkar élén a kancellár terveinek katonai végrehajtóját, Moltkét, aki csaknem harminc éven át töltötte be a vezérkari főnöki posztot, 1888-ban Waldersee tábornok, a bismarcki politika bírálója váltotta fel. 1889-ben Németországban soha nem látott méreteket öltött a kormány munkáspolitikája, az úgynevezett "császári szocializmus" elleni tiltakozás. A német szociáldemokrácia által vezetett sztrájkmozgalom és tiltakozás eredményeképpen 1890 januárjában a Reichstag elutasította a szocialistaellenes törvények meghosszabbítását. Ez teljesen megváltoztatta a belpolitikai helyzetet. A februári választásokon a szociáldemokrata párt csaknem másfél millió szavazatot kapott, és ez harmincöt képviselői mandátumot jelentett számára. Bismarck, akit az alkotmány értelmében nem köteleztek a választási eredmények, a választójog megszüntetésére és a szociáldemokraták elleni katonai fellépésre tett javaslatot. Ezt azonban az önállóságra törekvő ifjú császár elutasította, s a tömeghangulatot kihasználva 1890. március 20-án elfogadta Bismarck lemondását. A kancellár bukásával egy egész korszak zárult le Németországban. Ezt követően – egészen a császárság bukásáig – nem akadt több Bismarck formátumú politikus a Német Birodalomban.

7.7.3.6. II. Vilmos politikája Bismarck utódául II. Vilmos Leó Caprara di Montecuculi von Caprivi tábornokot nevezte ki. A felső-itáliai származású porosz hivatalnokcsalád sarja új politikai irányvonal kialakítására törekedett, intézkedéseiben azonban gyakran nehéz volt a tervszerűséget és az átgondoltságot megtalálni. A Caprivi-kormány első fontosabb lépéseit a külpolitikában tette. Ilyen volt az ún. Helgoland-szerződés, melynek értelmében Németország lemondott Uganda, Zanzibár és Remba birtoklásáról Anglia javára cserébe az Északi-tengerben Németország partjai közelében fekvő és stratégiai fontosságú Helgoland-szigetekért. A szerződést felháborodással fogadták a gyarmati terjeszkedés hívei. 1891-ben létrejött a Pángermán Szövetség. A szövetség programja egy olyan német Mitteleurópát hirdetett, amelynek az Adriai-, a Balti-, az Északi- és a Fekete-tenger mosná határait, de Észak-Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában is jelentős gyarmatokat kívánt szerezni. E tervek megvalósításához a szövetség aktív német világpolitikát s az ehhez elengedhetetlen erős német hadiflotta megteremtését látta szükségesnek. A Pángermán Szövetség mögött álló erők azonban az 1890-es évek elején még nem voltak meghatározó alakítói a német politikának. Caprivi idején a belpolitikában inkább a liberális tendenciák domináltak. Megtiltották az iskolaköteles gyermekek gyári foglalkoztatását, napi tizenegy órában maximálták a nők munkanapját, és progresszív jövedelemadót vetettek ki. A császár 22 millió márkás jövedelme is adóköteles lett!

428

A századforduló szembetűnő jelensége volt Németországban a liberalizmus válsága. A 90-es években a Nemzeti Liberális Párt komolyan visszaesett, a Centrum Párt pedig új utakat keresett tömegbázisának szélesítésére. Megerősödött a vallások korlátait áttörő, az összes keresztényt felölelő mozgalom iránti vágy, 1890-ben jött létre Németország evangélikus munkásegyleteinek össz-szövetsége, 1894-ben a keresztény bányászok szakegyesülete, s ezt más hasonló szakszervezetek alapítása követte. Két évvel később Freidrick Naumann vezetésével megalapították a Nemzeti Szociális Egyesületet. A keresztényszocializmus Németországban is egyre jelentősebb irányzattá vált. Caprivi katonai költségvetési terve 1893-ban megbukott, s a császár bizalmát vesztett miniszterelnöknek rövidesen le kellett mondania. Helyét 1894 októberében Chlodwig von Hohenlohe-Schillingfürst herceg foglalta el. A FelsőSziléziában és Vesztfáliában hatalmas birtokokkal rendelkező, meglehetősen idős (75 éves) herceg a kemény kéz politikáját képviselte. A szocialisták elleni rendőri fellépések mellett fokozódott a nemzetiségi elnyomás. Különösen nagy erővel folyt a keleti területek elnémetesítése, melynek előmozdítására 1894-ben létrejött a lengyelek kíméletlen elnyomását propagáló Ostmark-egyesület. Hohenlohe kancellárságának időszakára esik a német világpolitika hivatalos kormányprogrammá tétele. A századfordulón már Németország volt Anglia mögött Európa második legjelentősebb hatalma, s az 1910-es években az ipari termelés tekintetében világviszonylatban is csak az Egyesült Államok előzte meg. Tekintve, hogy Németország ipara gyorsan fejlődött, s nagymértékben koncentrált és monopolizált volt, egyre nagyobb lehetőség nyílt az erőteljes nemzetközi gazdasági expanzióra. A gyarmatosítás időszaka viszont lezárult, s így a világpolitika valódi értelme és távolabbi célja csak a világ újrafelosztása lehetett. II. Vilmos beszéde a birodalom fennállásának 25. évfordulóján már a világ újrafelosztásának követelését fogalmazta meg. E politika jegyében lett a Hohenlohe-kabinet tagja 1897 nyarán a flottafejlesztési politikáról híres Alfred Tirpitz. A kormány a védővám-politika kidolgozása és bevezetése mellett a hadseregfejlesztésre fordította a legtöbb figyelmet. 1898 tavaszán sikerült elfogadtatni a német flotta jelentős fejlesztését előirányzó flottatörvényt. 1899-ben felemelték a szárazföldi hadsereg létszámát, megerősítették a tüzérséget, és rendszerbe állították az első gépfegyvereket. A második flottatörvényt már a Hohenlohét 1900-ban felváltó Bernhard von Bülow kancellársága idején fogadta el a Reichstag. A törvény értelmében 1917-ig Németországban 38 csatahajót és 52 páncélos cirkálót kellett építeni. 1913-ban újabb törvényjavaslatot fogadtak el a német hadsereg fejlesztéséről, s a javaslat vitáját kísérő éles franciaellenes hangulat nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt a hadsereget rövidesen mozgósítani is fogják. A német külpolitika Bismarck távozása után alaposan megváltozott, s a gyarmati térségben fokozott aktivitást mutatott. 1895-ben Németország is részt vett a Japán elleni diplomáciai fellépésben, amely a Kína fölött katonai győzelmet aratott országot kiszorította az elfoglalt területekről. 1896-ban az angol-német viszonyt mérgesítette el II. Vilmos császárnak Krüger elnökhöz intézett, a búrok győzelme alkalmából küldött gratulációs levele. 1897-ben a német hadiflotta megszállta Csiau-csou kínai kikötőt, és kikényszeríttette, hogy a kínai kormány az öblöt és a kikötőt kilencvenkilenc évre bérbe adja. Német csapatok vettek részt 1900-ban a kínai bokszerlázadás vérbefojtásában. Ugyancsak erre az időre tehető a Karolina-, a Marina- és a Palau-szigetcsoport megszerzése. Gyorsan nőtt Németország befolyása a Közel-Keleten is. Ezt nem utolsósorban a Krupp-művek törökországi fegyverexportja segítette elő. 1898-ban a szent sír meglátogatására tett zarándoklatán a magát Abdul Hamid szultán és 300 millió mohamedán barátjának nevező II. Vilmos elérte, hogy a német vállalatok koncessziót kapjanak a BerlinBagdad vasútvonal megépítésére. A megépítendő mintegy 5000 km-es vasútvonal nemcsak óriási gazdasági hasznot jelentett, hanem fontos politikai és stratégiai pozíciókat is. Ugyanakkor a törökországi előretörés összehangoltabb politikát követelt az Osztrák-Magyar Monarchiával, és elmérgesítette a viszonyt Oroszországgal, Angliával, illetve Franciaországgal. A világhatalommá emelkedő Németország, bár még nem fogalmazta meg világosan igényeit, magatartásával már azt bizonyította, hogy külpolitikáját egyetlen hatalom érdekeihez sem kívánja hozzáigazítani. Az 1905-ös esztendőben a német külpolitika a francia-angol antant felbomlasztását tűzte ki céljául. Rá kívánta döbbenteni Franciaországot, hogy kritikus helyzetben sem Oroszországtól, sem Angliától nem várhatnak segítséget. Ezért 1905 márciusában, marokkói látogatása során II. Vilmos nyilvánosan kijelentette – noha akkor már Marokkó ténylegesen francia gyarmatnak számított –, hogy a marokkói szultánnal mint szuverén uralkodóval kíván kapcsolatot tartani, majd a látogatást követően burkolt fenyegetésektől sem mentes javaslatot tett egy, a marokkói kérdés rendezését célzó nemzetközi konferencia összehívására. Franciaország választhatott a marokkói jogainak korlátozását jelentő konferencia vagy egy Németország elleni háború között. A francia politikusok fogcsikorgatva bár, de a konferenciát választották. A marokkói válság tehát a német diplomácia sikerét hozta, amihez még párosult a björköi szerződés, vagyis a II. Miklós és II. Vilmos által 1905 júliusában aláírt német-orosz kölcsönös segítségnyújtási egyezmény. A győzelem azonban pirruszi volt. Oroszország ugyanis a björköi szerződés ellenére sem kívánta lazítani francia kapcsolatait, az 1906-ban a spanyolországi Algecirasban ülésező nemzetközi konferencia pedig visszautasította a német követeléseket. Az angol-francia és az orosz-francia együttműködés tehát nemhogy gyengült volna, de egyre szilárdabbá vált, s ezt a németeknek az 1911-ben Potsdamban megkötött német-orosz egyezménnyel sem sikerült szétrobbantaniuk. A Bülowot 1909 nyarán felváltó Theobald Bethmann-Hollweg és kabinetje már kész volt a német hatalmi ambíciókat fegyveres konfliktus vállalásával is kifejezésre juttatni. Az elszántságnak azonban korlátot szabott a felkészültség, mint azt az agadiri válság bizonyította. 1911. július 1-jén ugyanis, amikor a marokkói felkelést leverő francia csapatok már csaknem az egész országot birtokba vették, a Panther (Párduc) nevű német cirkáló horgonyt vetett Agadir kikötőjében, és csak Francia-Kongó átengedése fejében volt hajlandó távozni. A német politika "párducugrása" Németország háborús elszántságáról vallott, de az egységesen fellépő Anglia és Franciaország előtt mégis meg kellett hátrálnia. A párducugrás a német politika új szakaszának nyitányát jelentette, de a nagyhatalmak között meghúzódó frontvonalak tisztázása mellett arra is rávilágított, hogy a diplomaták szerepét rövidesen a fegyverek veszik át.

429

7.7.4. Olaszország az egység létrejöttétől a világháború kezdetéig 1870-ben befejeződtek az Itália egyesítéséért folyó harcok, s az 1859-ben megindult fegyveres küzdelmek létrehozták az egységes Olaszországot. Az új állam azonban már születései pillanatában jelentős gazdasági gondokkal küzdött, melyek az egység kompromisszumos létrejöttében és a modern iparosítás előfeltételeinek általános hiányában gyökereztek. Hiába jött létre ugyanis az egységes nemzeti piac, a nemzetállam "felülről" való létrehozása nem járt együtt a feudalizmus teljes felszámolásával, s így- különösen a mezőgazdaságban – jelentős feudális maradványok meglétével kellett számolni. Bár Észak-Itáliában az amerikai utas fejlődésnek is tanúi lehetünk, a mezőgazdasági fejlődés a legfontosabb ágazatokban porosz úton haladt. Dél-Olaszországban megmaradtak a középkori eredetű latifundiumok, ugyanakkor a földbirtokok kapitalizálódása bekebelezte a kisparaszti parcellákat és az esetenként még meglévő földközösségek birtokait, ami a földtelen parasztok, zsellérek, béresek és napszámosok által alkotott ún. braccianti (nincstelen mezőgazdasági munkás) réteg jelentős felduzzadásához vezetett. Általánosan elterjedt volt a feles bérlet rendszere, ami a föld átengedése fejében a bérlő által termelt gabona, valamint az állat- és baromfiállomány felét biztosította a tulajdonosnak. Különösen előnytelen volt, hogy a szerződéseket egy évre kötötték. A feles bérlet mellett alkalmazták még a kötelezett munkásokat is, akik ház, konyhakert, néhány felszerelési tárgy, esetleg jelentéktelen bér fejében voltak kénytelenek a földesúr földjét megművelni. A gazdasági elnyomás politikai terrorral párosult. A felszabadító harcok során fellendülő parasztmozgalmakat a győzelem után délre vonuló királyi hadsereg – nem egy esetben volt garibaldista tábornokok vezénylete alatt – kegyetlenül leverte. Így az új polgári Olaszország és a parasztság kezdettől fogva ellenségként állt szemben egymással, ami az ösztönös paraszti elégedetlenséget a reakció szövetségesévé téve életre hívta az ún. brigantaggiót, a banditamozgalmat. A banditamozgalom felszámolása többéves fegyveres harcra kényszerítette az államot. Az olasz mezőgazdaság tehát nem került abba a helyzetbe, hogy megteremtse az ipari fellendüléshez szükséges forrásokat. A modern iparfejlődés jelentős gátja volt az új polgári osztály tőkeszegénysége, melyhez a parasztság nyomorából fakadó szűk belső piac párosult. További akadályt jelentett az alapvető nyersanyagok hiánya. Számottevő iparfejlődés csak Olaszország északi területein volt megfigyelhető, ahol ezt a mezőgazdaság fejlődése és a közeli francia vasérctelepek és német szénlelőhelyek lehetővé tették. Ipari központok jöttek létre a Földközi-tenger partján fekvő városokban is, ahová a nyersanyagot olcsó tengeri úton lehetett szállítani. Az ipar leggyorsabban fejlődő ágazata a textilipar volt. A textiliparban foglalkoztatott munkások száma elérte a félmilliót. Az olasz ipar azonban a külföldi nyersanyagszállításoknak volt kiszolgáltatva, s ez a külföldtől való erős függéshez vezetett. Az olasz kormányok szorgalmazták a gazdaság fejlesztését, amelyet a vasúthálózat kiépítésével is elő kívántak segíteni. A gazdasági bajok jelentős forrása volt Olaszország eladósodása is. Az új olasz állam ugyanis magára vállalta mindazokat az adósságokat, amelyek az egységesítés előtti kis államokat terhelték, és ezt a mintegy tízmilliárd lírát még a modern államapparátus kiépítésének és a hadsereg fenntartásának költségei is növelték. Mindez oda vezetett, hogy a költségvetés deficitje 1861-1871 között átlagosan négyszázmillió urára rúgott, ami az elviselhetőség határáig emelte az adóterheket. A súlyos adóztatás az 1870-es évekre mérsékelte ugyan az államháztartás hiányát, ám az ebből fakadó igen alacsony életszínvonal nagyarányú kivándorláshoz vezetett. 1881-1910 között hatmillió ember, a lakosság közel 20 százaléka hagyta el az országot. A széles körű elégedetlenséget kihasználva a liberális ellenzéknek sikerült az 1876-os választásokon többséget szereznie, s így jogot nyert a kormányalakításra. A baloldal kormányának miniszterelnöke Agostino Depretis, Garibaldi egykori híve lett, aki kisebb megszakításokkal 1887-ig maradt hatalmon. Depretis miniszterelnöksége és a baloldal kormánya szemléletesen példázza az ún. transzformizmust, vagyis azt a politikai folyamatot, melynek során a volt köztársaságiak azonosultak a monarchiával. Mindemellett a baloldali kormány és a mögötte álló parlamenti többség több figyelemre méltó intézkedést hozott. 1877-ben törvény született a világi iskolákról, s eltörölték a kötelező vallásoktatást. Még ugyanebben az évben elkobozták az egyház földjeit, melyeket az állam javára kiárusítottak. A földek eladásából származó ötszázmillió líra hozzájárult a fokozatos konszolidációhoz, a földkérdést azonban ezzel sem sikerült megoldaniuk. 1882-ben új választójogi törvény látott napvilágot, amely a vagyoni cenzus évi húsz lírára csökkentésével és az aktív választójog 21 évre való leszállításával a lakosság 8,5 százalékát vonta be a választásokba. A 2 millió 49 ezer választásra jogosult közül azonban csak a 30 éven felülieket lehetett megválasztani. A kormány protekcionista gazdaságpolitikája magas védővámokkal óvta az olasz ipart, ami vámháborúhoz vezetett a legfőbb ellenféllel, Franciaországgal. A vámháború azonban nemcsak az olasz ipart védte meg a francia konkurenciától, hanem egyben súlyos problémákat okozott a francia piactól függő olasz mezőgazdaságnak, megfosztva azt addigi legfontosabb értékesítési lehetőségeitől. A protekcionista politika tehát nemcsak az ipar fejlődését szolgálta, hanem a belső ellentéteket is tovább mélyítette. 1887-ben az elhunyt Depretist Garibaldi egyik legközelebbi egykori híve, Francesco Crispi követte a miniszterelnöki székben. A Crispi-kormánynak hatalomra kerülésekkor súlyos gazdasági válsággal és az ebből fakadó szinte reménytelen pénzügyi helyzettel kellett megküzdenie. Az államháztartás deficitje csillagászati összegekre rúgott. Az agrárválság következtében parasztmozgalmak lángoltak fel Szicíliában, Pugliában és Lombardiában, amelyeket a kormány kemény kézzel elfojtott. A reménytelen helyzet és a kormány megtorló intézkedései a parasztok – már említett – tömeges kivándorlásához vezettek. A belső válságot gyarmati terjeszkedéssel kívánták orvosolni. Az olasz gyarmatpolitika gazdasági és pénzügyi megalapozottság híján az "antik hagyományok" felújításával igyekezett

430

meggyőzni a parasztokat, hogy boldogulásukat idegenben kell keresniük. Róma hagyománya – hirdették –, hogy katonái meghódítanak messze földeket, majd munkásként megtelepszenek az olasz kéz által termékennyé varázsolt kolóniákban. Az 1891-1900 közötti időszak "véres tíz év" néven vonult be a történelembe. A mezőgazdasági és ipari sztrájkok mellett felkelésekre is sor került. 1898. május 1-én Milánóban a barikádokon harcoló felkelők öt napon keresztül dacoltak a kormánycsapatokkal. 1900. július 23-án Gaetano Bresci anarchista merénylő meggyilkolta I. Umberto királyt, akit III. Viktor Emánuel (1900-1946) követett a trónon. A politikai csőd új társadalmi és politikai erők kibontakozását ösztönözte. Ezek azonban már nem pusztán a diktatórikus hatalom ellen harcoltak, hanem az állam struktúrájának gyökeres átalakítására törekedtek. A diktatúrának a szocialisták, a köztársaságiak és a radikálisok összefogása vetett véget 1900-ban, amikor egy hosszú parlamenti obstrukció után a kormány kénytelen volt megadni az amnesztiát a politikai elítélteknek. Az új politika megvalósítása Giovanni Giolitti nevéhez fűződik. Az 1903-tól rövid megszakításokkal 1914-ig a kormány élén álló, a liberális párt balszárnyához tartozó politikus a modern liberalizmus európai szintű képviselője volt. Általában giolittizmusnak nevezett politikai vonalvezetése a század első évtizedében megteremtette a modern olasz liberális államot. A kompromisszumoknak alapvető fontosságot tulajdonító Giolitti széles körű reformokat vezetett be az állam szociális és politikai bázisának kiterjesztése érdekében. 1902-ben törvénybe iktatták a munkásbiztosítást, munkaközvetítő hivatalokat állítottak föl, és lépéseket tettek a munkástörvényhozás kidolgozására is. Ugyanakkor igyekezett a katolikus politikai és szakszervezeti mozgalom vezetőit és a szocialista párt reformista elemeit megnyerni, akár a kormányba való bevonásuk árán is. Mindezzel együtt az erőteljes állami támogatás miatt az ipar a századforduló táján az addiginál jóval gyorsabban fejlődött. 1900-1904 között Olaszországban rohamosan növekedett a gazdaság, amelynek színtere elsősorban ÉszakItália, ahol a nagy európai ipari központok és nyersanyagforrások közelsége, valamint a jelentős vízienergia-források és a széles belső piac modern nagyipart hozott létre. Az északolasz nagyvárosok ekkor váltak a korabeli Európa jelentős ipari (pl. Torino), kereskedelmi (pl. Genova) és pénzügyi (pl. Milánó) központjává. Észak fejlődése élessé tette a hagyományos északolasz-délolasz ellentétet. Az észak-olaszországi burzsoázia Dél-Olaszországot csupán nyersanyagforrásnak tekintette, és az ipar fejlesztését e területre nem terjesztette ki. Az észak és dél között fennálló kiáltó ellentét Olaszország belső helyzetének egyik legsúlyosabb problémáját jelentette. A század utolsó évtizedében, XIII. Leó 1891-ben kibocsátott "Rerum Novarum" kezdetű enciklikájának megjelenésével vette kezdetét az olasz katolikus mozgalom. A IX. Pius politikájával részben szakító XIII. Leó enciklikája elítélte a magántulajdont megszüntetni kívánó és a szegényeket gyűlöletre ingerlő szocialistákat, s a magántulajdont az ember természet adta jogának minősítve arra szólított fel, hogy tőkés és munkás egymás érdekeit figyelembe véve és szem előtt tartva, békében dolgozzon együtt, mert úgysem lehetnek meg egymás nélkül. Ez a pásztorlevél alapozta meg azt a keresztényszocialista mozgalmat, amely az 1890-es években egymás után hozta létre a legtöbbször közvetlenül egyházi vezetés alatt álló munkakamarákat, munkásotthonokat, kulturális egyesületeket, munkaközvetítő és munkás-érdekvédelmi egyesületeket. E mozgalom jeles alakja volt a fiatal pap, Romolo Murri, aki az első katolikus-szociális szervezet létrehozója volt, s a katolikus modernizmus hirdetője lett. A katolikus modernizmus törekvései azonban nem nyerték el a pápa tetszését, olyannyira, hogy XIII. Leó "Graves de communi" kezdetű enciklikájában el is ítélte azokat, az őt 1903-ban a pápai trónon követő X. Pius pedig még nála is konzervatívabb politikát folytatott. A munkásmozgalom erősödése azonban arra kényszeríttette a pápát, hogy az 1904es választások idejére módosítsa a "Non expeditet" (nem vezet célra) kezdetű pásztorlevelet, és megengedje a katolikusoknak a politikai életben való aktív részvételt. 1906-ban Firenzében létrehozták az Olasz Katolikus Népegyletet, valamint a Katolikus Választási Egyesületet, mely utóbbi a "katolikus képviselőket a parlamentbe" jelszó meghirdetésével nyíltan szembehelyezkedett a hivatalos pápai irányvonallal. A század első évtizedében született egy sajátos, kezdetben kultúrnacionalizmusként induló olasz nacionalista irányzat is, melyet elsősorban az idegengyűlölet jellemzett. Hívei tiltakoztak minden ellen, ami külföldi, de sohasem vetemedtek az olasz nép felsőbbrendűségének hirdetésére. Zászlajukra az idegen uralom alatt Trentóban, Triesztben, Nizzában, Máltán és Korzikán élő olaszok felszabadításának jelszavát tűzték, ami a risorgimento folytatásának tűnhetett. Később kristályosodott ki egy még sajátosabb arculatú nacionalizmus, az ún. nemzeti szindikalizmus vagy nemzeti szocializmus. Erre az olasz gazdasági, társadalmi és politikai élet visszásságait keményen bíráló áramlatra – más országok hasonló nevű mozgalmaitól eltérően – nem volt jellemző az antiszemitizmus. Programja jelszavak zavaros egyvelegéből állt. Ostorozta a mozdulatlanságot, a megnyugvást, az emberi kicsinyességet, a gyávaságot, a hétköznapi élet szürkeségét, és dicsőítette az erőt, a vakmerőséget, a lázadást, az erőszakot és a küzdelmet. A nagy ember, a vezetni tudó ember kultuszát hirdette, és javasolta minden régi és elavult lerombolását, mindenekelőtt a "parlament bálványának ledöntését", s a parlamentet a munkások szindikátusaival kívánta helyettesíteni. A háborút "a felsőbbrendű élet grandiózus megvalósulásának", "a hatalom és gazdagság gyors és heroikus forrásának", "egy nemzet legfelsőbb tettének", "a nemzeti inkarnáció szent cselekedetének" tekintették. Az intellektuális áramlatnak induló mozgalom rövidesen a politika porondján is megjelent, amikor 1910 decemberében létrehozták az Olasz Nemzeti Szövetséget. A szövetség programjának kiindulópontja Enrico Corradininek a proletár nemzetről és a nacionalizmusról mint a proletár nemzet szocializmusáról alkotott elképzelése volt. Eszerint az osztályharc csak nemzetek között létezhet. Vannak ugyanis proletár nemzetek, mint például az olasz, és gazdag, burzsoá, plutokrata nemzetek, mint például az angol és a francia. Az utóbbiak kizsákmányolják az előbbieket. A proletariátus és a burzsoázia közötti harc tehát nem más, mint a nincstelen nemzetek és a gazdag nemzetek közötti küzdelem. "A mi szegénységünk megoldását – hirdették – Olaszország határain kívül kell keresnünk."

431

Az olasz ipar akadályokkal terhes fejlődése hatással volt a munkásság összetételére és a munkásmozgalom fejlődésére is. A dolgozó tömegek túlnyomórészt a paraszti összetétele, az ipar koncentrációjának hiánya, azaz szétszórtsága és a nagyipar fejletlensége egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az olasz munkásmozgalom az anarchizmus egyik fellegvára lett. 1872 augusztusában Riminiben Andrea Costa és Carlo Caffiero vezetésével megalakult az I. Internacionálé olasz föderációja, mely Bakunyin nézeteit követte. Az anarchista akciók sikertelensége azonban elfordította az olasz munkásokat a bakunyinista eszméktől. 1895-ben Enrico Ferrivel és Filippo Turatival az élén megalakult az Olasz Szocialista Párt, mely elfogadta a II. Internacionálé határozatait, és ennek alapján dolgozta ki programját, de tudatában volt annak is, hogy közvetlen célja a polgári szabadságjogokért, a polgári demokratikus köztársaság megteremtéséért vívott harc kell legyen, mert Antonio Labriola szavaival élve: "Olaszország szocialista pártja túlságosan gyenge, semhogy a szocializmus közvetlen győzelmében reménykedhetne." Az olasz gyarmati aktivitást jelentősen korlátozta, hogy nemhogy exportálható tökével nem rendelkezett, de legszorongatóbb belső szükségleteinek kielégítéséhez is külföldi tőkét kellett igénybe vennie. A gyarmatosító nagyhatalmakkal, Angliával és Franciaországgal tehát nem vetélkedhetett, a még szabad területek pedig nagyon távol estek, és megszerzésük hihetetlenül költséges volt. A hátrányt az olasz vezetés a nagyhatalmak ellentéteit kihasználó diplomáciai manőverezéssel és új szövetségek kötésével igyekezett ellensúlyozni. Ezért amikor Franciaország 1881-ben elfoglalta az olaszok számára is kívánatos Tuniszt, a Depretis-kormány szakított a franciabarát politikával, és csatlakozott az 1879-ben megkötött német-osztrák kettős szövetséghez. Így jött létre 1882. május 20-án a hármas szövetség, melynek segítségével Olaszország Kelet-Afrikában kívánt gyarmatokat szerezni. 1882-ben elfoglalták a Vörös-tenger partján fekvő Assab kikötőjét, majd 1885ben Massova kikötővárost is. E területekről kiindulva tettek kísérletet Etiópia megszerzésére, de expedíciós hadseregük 1887. január 26-án a dogali csatában vereséget szenvedett. A Crispi-kormánynak azonban, kihasználva az etióp belháborút, 1889. október 14-én sikerült Etiópiát olasz protektorátus alá helyezni, és 1890-ben az elfoglalt területekből megszervezte az első afrikai olasz gyarmatot, Eritreát. 1893-ban Szomália egy részének elfoglalása után létrehozták Olasz-Szomáliát, ahonnan ismét benyomultak Etiópiába. Az újabb olasz-etióp háború 1896. március 1-jén Aduánál katasztrofális olasz vereséggel végződött. A háborút lezáró addisz-abeba-i békében Olaszország kénytelen volt lemondani az Etiópia feletti protektorátusról és a korábban meghódított etióp területekről. Az olasz politikusok számára nyilvánvalóvá vált, hogy tervezett földközi-tengeri és észak-afrikai hódításaihoz Németország és a Monarchia szövetsége nem elegendő, ezért, bár Olaszország nyilvánosan továbbra is megmaradt a hármas szövetségben, ismét Franciaországhoz közeledett. Az 1900 decemberében megkötött olasz-francia titkos egyezményben Olaszország a franciák marokkói érdekeltségeinek elismerése fejében jogot nyert Tripolisz és Kürenaika elfoglalására. Az 1906-os algecirasi konferencián Olaszország már nyíltan Franciaországot támogatta. Még ugyanebben az évben kötötték meg az angol-francia-olasz egyezményt, amely elismerte Olaszország etiópiai jogait, 1909. októberében pedig létrejött az orosz-olasz szerződés, melynek értelmében Olaszország elismerte Oroszország érdekeit a Boszporusz és a Dardanellák térségében, cserébe jogot nyert Tripoliszra és Kürenaikára. A diplomáciai előkészítés után következhetett a szóban forgó területek tényleges megszerzése. Erre az 1911-es év hozta meg az alkalmat. Olaszország, kihasználva, hogy a nagyhatalmak figyelmét leköti a második marokkói válság, 1911. szeptember 29-én hadat üzent Törökországnak, és csapatokat küldött a szultán fennhatósága alatt levő Tripoliszba. A gyors katonai sikereket követően, 1911. november 5-én az olasz parlament deklarálta Tripolisz annektálását. Tovább folytatva a hadműveleteket, az olaszok megszerezték az égei-tengeri Dodekanészosz szigeteket is. A háborút az 1912. október 18án megkötött lausanne-i béke zárta le, amelyben Törökország elismerte Olaszország szuverenitását Tripolisz, Kürenaika, valamint a Dodekanészosz szigetcsoport felett. Olaszország Tripolisz és Kürenaika egyesítésével Líbia néven gyarmatot szervezett. Bár Olaszország hivatalosan a hármas szövetséghez tartozott, a gyarmati térség eseményei és az Angliával, Franciaországgal és Oroszországgal megkötött egyezmények nem hagytak kétséget afelől, hogy melyik fél mellett lép be a két európai blokk között kirobbanó háborúba.

7.7.5. Oroszország az imperializmus korában Amikor 1881. március 1-jén Ignatyij Grinyevckij bombáját II. Sándor cárra hajította, végrehajtva ezzel a Népakarat nevű szervezet ítéletét, nem sejthette, hogy pokolgépe nemcsak a cár életét oltja ki, de ezzel együtt csattanós pontot tesz a liberális reformok időszakára is. A meggyilkolt cárt a trónon követő fia, III. Sándor (1881-1894) ugyanis nemcsak a merényletet elkövető szervezetet számolta fel kíméletlenül, de – éppen az apja elleni terrorcselekményre hivatkozva – éles fordulatot hajtott végre a politikában is. Az 1881 áprilisában közzétett cári kiáltvány – amely az uralkodónak az önkényuralom erejébe és igazságosságába vetett hitét hangsúlyozta – kétséget sem hagyott afelől, hogy az új, liberális engedményeket felszámoló, restaurációs jellegű kormányzat autokratikus eszközöket kíván alkalmazni. Revízió alá vették a korábban hozott polgári reformokat, mert, mint azt Pazuhin belügyi államtitkár kifejtette: "Ha az előző cár idején hozott reformokban azt kifogásoltuk leginkább, hogy szétrombolták a rendi szervezetet, akkor a jelenlegi reformoknak csak az lehet a feladatuk, hogy helyreállítsák, amit a rombolás elpusztított." Ilyen szellemben fogant az 1882-es sajtótörvény és az 1884-es egyetemi szabályzat. 1886-ban egy törvényerejű rendelettel a mezőgazdasági munkásokat teljesen kiszolgáltatták a munkaadó birtokosnak. 1887-ben megtiltották a szegényebb származásúak felvételét a gimnáziumokba. 1887-ben és 1889-ben, szigorú törvényekben szorították korlátok közé az esküdtbíróságok tevékenységét. Ugyancsak 1889-ben jelent meg a közigazgatási főnökökről szóló

432

rendelet, amely a csak és kizárólag nemes-földbirtokos származású közigazgatási felügyelők hatáskörébe helyezte a paraszti önkormányzatokat, a paraszt bíróságot és a megszüntetett polgári jellegű kerületi békebíróságok ügyeinek többségét. 1890-ben a zemsztvók működésének új szabályozásakor a parasztok befolyását teljesen megszüntették, és a zemsztvók választását is korlátok közé szorították. Egy 1892-es rendelet megfosztotta a városi lakosság kevésbé tehetős elemeit az önkormányzati szervek választásában való részvétel jogától, de az ingatlantulajdonosok befolyását megerősítette. Súlyosbodott a nemzetiségek elnyomása is. Belorussziában és Litvániában megtiltották a nemzeti nyelv használatát, és megkezdődtek a cári udvar hallgatólagos támogatásával a zsidó pogromok. A diktatúra azonban csak átmenetileg volt képes korlátozni a nem nemes lakosság jogait, hiszen a gazdasági fejlődés az udvarnak is érdekében állt. A protekcionista gazdaságpolitika azonban nemcsak hasznot hajtott a kincstárnak, hanem a cárizmus számára cseppet sem kívánatos társadalmi változásokat is előidézett. A berlini kongresszus után Oroszország fokozatosan távolodott Németországtól és Ausztria-Magyarországtól, bár az angol-orosz ellentétek a Közel- és a Közép-Keleten 1881. június 18-án még a három császár szövetségének felújítására bírták. E szerződés Ausztria és Németország semlegességéről biztosította Oroszországot egy esetleges orosz-angol vagy egy orosz-török háborúban. A három császár egyezménye jó szolgálatokat tett Oroszországnak az angol-orosz ellentétek, mindenekelőtt az afgán válság idején, de az orosz-osztrák-magyar balkáni konfliktusokon előbb-utóbb hajótörést kellett szenvednie. Ez az 1885-1888. évi bolgár válság idején be is következett. Oroszország és a Monarchia ellentéteiből azonban nem következett automatikusan az orosz-német kapcsolatok megromlása. Ezt az 1887-ben megkötött orosz-német viszontbiztosítási szerződés is igazolja. A Bismarckot követő Caprivi azonban 1890-ben nem hosszabbította meg a szerződést, s így ezt követően Oroszország a Német Birodalmat is potenciális ellenségei közé sorolhatta. A Monarchiával és Angliával élesen szemben álló és Németországtól is távolodó cári diplomácia az elszigetelődés veszélyét egy Franciaországgal kötendő szövetséggel kívánta elhárítani. Az elhatározás persze nem volt könnyű, hiszen az önkényuralmi Oroszországot egy egész történelmi korszak választotta el a köztársasági Franciaországtól. A hatalmi érdekek és a francia bankok hitelei azonban hamarosan áthidalták ezeket a szakadékokat, s az 1891-ben Kronstadtba látogató francia flotta fogadásán III. Sándor, minden oroszok cárja vigyázzállásban hallgatta végig a Marseillaise-t, a Francia Köztársaság himnuszát. Az orosz-francia kapcsolatfelvételt 1891-ben az európai békét veszélyeztető esetekben közös fellépést kilátásba helyező konzultatív paktum, majd 1892-ben katonai szövetség megkötése követte. A szabályos katonai köteléket létrehozó szerződés ratifikációjára azonban csak 1893 decemberében került sor, mert a konzervatív orosz körök valamiféle német biztatásra hajlandók lettek volna elállni a francia szövetségtől. Mint azt Nyikolaj Giers, az orosz külpolitika irányítója kifejtette a pétervári német követnek: sajnálatos tény, hogy Németország Franciaország karjaiba lökte Oroszországot. A német világpolitika tehát megszilárdította az orosz-francia együttműködést, ami alapjául szolgált a későbbi antant szerződéskötéseknek. Az 1890-es évektől fellendült az ipar Oroszországban, melynek legfőbb előidézője a vasútépítés volt. A közel 25 ezer km hosszúságú új vasútvonalhoz ugyanis óriási mennyiségű sínre és gördülőanyagra volt szükség. A vasútépítésből kiinduló láncreakció egy sor további iparágat is fellendített, és az alkalmazotti létszám növekedése a könnyűipar piacát is növelte. A mindezen folyamatokkal összekapcsolható városiasodás különösen az építő-, építőanyag- és faipar piacát szélesítette ki. Az orosz bányászat és kohászat ugrásszerű fellendülése átrajzolta az ország gazdaságföldrajzi térképét, de az új iparvidékek kiépítése fejlettebb ipari technológia meghonosításával is együtt járt. Az ország széntermelésének kétharmadát 1900-ban már a Donyec-medence szállította, s erre az évre a vasérc- és vastermelés több mint fele az új, déli kohászati centrumokból származott. Pétervár környékén az orosz nehézipar feldolgozóipara alakult ki, míg Moszkva környéke továbbra is a textilipar centruma maradt. A belső piac lassú bővülése új területek megszerzésére ösztönözte az orosz tőkét, amely a nagy vasútépítkezések következtében nemcsak Szibéria és a Távol-Kelet nyersanyagforrásaihoz jutott hozzá, hanem a Perzsia, Kína, Törökország és Afganisztán piacaira való betörés lehetőségéhez is. Újabb piacokra azért is szükség volt, mert a lakosság vásárlóképességét a minimálisra csökkentette a feudális maradványokkal intézményesített nyomor. Az orosz iparfejlődést ugyanis nem egy virágzó mezőgazdaság iparcikkek iránt növekvő kereslete hívta életre, hanem főként a kormány által támasztott beruházási javak iránti igény. A falu képtelen volt az átalakulásra, és a súlyos adókkal sújtott parasztság nyomorgott. A századforduló körül már közel ötmillió főre becsülték a föld nélküli parasztok számát. A falut jellemző óriási mezőgazdasági túlnépesedés ösztönözte a munkaalkalmak teremtését, anélkül, hogy jelentősen növelte volna a fizetőképes keresletet. A III. Sándort halála után felváltó II. Miklós – aki 1894-től 1917-ig ült Oroszország trónján – tovább korlátozta II. Sándor reformjait. Nemcsak a forradalmi mozgalmakat üldözte, hanem elfojtotta a polgárság alkotmányos engedményeket szorgalmazó kísérleteit is. A még a liberális törekvéseket is oktalan álmodozásnak nevező cár megszigorította a cenzúrát, kiterjesztette a falvak élén álló közigazgatási főnökök hatáskörét, és tökélyre fejlesztette a rendőri üldözést. A burzsoázia növekvő befolyását azonban – amely az ipari fejlődés által előidézett nagy társadalmi átalakulás elengedhetetlen velejárója volt – ő sem hagyhatta figyelmen kívül, s ezért gazdasági téren engedményeket tett. Ezeket az engedményeket a kormány gazdaságpolitikáját irányító Szergej Vitte pénzügyminiszteri tevékenysége fémjelezte, aki meghonosította az iparfejlesztési szubvenció rendszerét, és magas védővámjaival gyakorlatilag kiszorította az országból a külföldi iparcikkeket. Nagyszabású pénzügyi reformjával az addig használt ezüstről szilárd aranyvalutára tért át, amelynek fedezetéhez az adóprés megszorításával és a szeszmonopólium bevezetésével is hozzájárult.

433

7.7.5.1. Politikai szervezetek Oroszországban A gazdasági fellendülés megnövelte a munkásságot, amely harcot kezdett életkörülményeinek javításáért. 1898 tavaszán Minszkben megalakult az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt. A Pjotr Sztruve vezette ún. legális marxisták a marxizmus és a liberalizmus összebékítésén munkálkodtak a cárizmus adta legális kereteken belül. 1900ban Svájcban Vlagyimir Lenin szerkesztésében megjelent az orosz marxisták első jelentősebb lapja, az Iszkra. 1903-ban az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt kettészakadt. A Lenint követő bolsevikokra (bolsisztvo, azaz többség) és a Martovval tartó mensevikekre (mensisztvo, azaz kisebbség). 1902-ben egy kispolgári értelmiségi csoport Viktor Csernov vezetésével megalakította a szociálforradalmárok pártját, az eszer pártot. Tagjai szakítottak a liberális narodnyik irányzattal, és visszakanyarodtak a narodnaja volja (népakarat) politikájához, felújítva az egyéni terrorakciók harci formáját. Gyűlölték az önkényuralmat, és agitáltak a cárizmus ellen, ugyanakkor szembehelyezkedtek a marxizmussal is. A századforduló ipari válsága, melyhez az adókkal sújtott parasztság elégedetlensége is hozzájárult, mozgásba hozta a falut. A kormány a lázongó falvakba katonaságot vezényelt, amely ha kellett, tűzfegyverét is bevetve szétszórta a tömeget, lefogta a "főkolomposokat", tömegkorbácsolásokat rendezett, majd a béke és rend helyreállításával távozott. A tömegmozgalmak hatása alól a liberálisan gondolkodó földbirtokosok és a városi polgárság sem tudta kivonni magát. Ők a zemsztvók szervezeti kereteit igyekeztek politikai céljaik szolgálatába állítani. A 90-es évek közepétől kezdve mezőgazdasági szakértekezletek és kiállítások címén kongresszusokat rendeztek, ahol programjukat vitatták meg. Céljuk, hogy a művelt társadalom erkölcsi nyomásával és a kormány meggyőzésével felszámolják az önkényuralmat. Miután a liberális eszményeket is veszélyesnek tartó II. Miklós rendőri úton járt el vezetőikkel szemben, ez a mérsékelt polgári ellenzék is illegális szervezkedésbe fogott. 1902-ben külföldön Oszvobozsgyenyije (Felszabadulás) néven saját lapot alapítottak, amelyről a Felszabadulás Szövetsége nevet kapták. Ők alkották a későbbi alkotmányos demokrata (kadet) párt magját.

7.7.5.2. Távol-keleti terjeszkedés Az oroszországi terjeszkedés Közép-Ázsiában Anglia, a Balkánon pedig a Monarchia érdekeibe ütközött, és ezeket a vetélytársakat korántsem volt egyszerű félreállítani. Sokkal előnyösebbnek tűnt föl a távol-keleti térségben való hódítás, mert a kínai kormány nem volt képes gátat szabni az orosz gazdaság terjeszkedésének. A Távol-Kelet felé fordulás egyik fontos, ha nem is a leglátványosabb jele volt 1891-ben a transzszibériai vasút építésének megkezdése. "E vasút – fejtette ki Vitte pénzügyminiszter a cárhoz írott jelentésében – az orosz hadiflottát minden szükségessel el fogja látni, és szilárd támpontot nyújt majd nekik keleti kikötőinkben. Ezért a hajóhad a vasút megnyitása után jelentékenyen megerősíthető, és az európai, valamint a kelet-ázsiai politikai bonyodalmak esetén igen nagy jelentősége lesz, mert a Csendes-óceán egész nemzetközi kereskedelmi forgalmán fog uralkodni." 1896-ban orosz vállalatok koncessziót kaptak a transzszibériai vonalhoz kapcsolódó mandzsúriai vasút építésére. Az új vonal az észak-kínai területeket kapcsolta az orosz érdekszférához. 1898-ban a cári kormány bérbe vette a Liaotung-félszigetet, ahol felépítette Port Arthur erődjét, és megnyitotta Dalnyij (Talien) kereskedelmi kikötőt. Az orosz flottának is bázisul szolgáló Port Arthur támaszpont megépítése és a mandzsúriai vasútépítés feszült helyzetet teremtett Japánnal. Japán háborúval akarta Oroszországot pozícióinak feladására kényszeríteni, ezért 1904. február 9-re virradó éjszakán hadüzenet nélkül megtámadta a Port Arthurban horgonyzó orosz flottát. A rajtaütés az orosz hajóhad legütőképesebb egységeit tette harcképtelenné, miközben az orosz tisztikar az admirális feleségének névnapját ünnepelte. A Port Arthur elleni támadással kirobbant orosz japán háborúban az orosz szárazföldi és tengeri erők vereséget szenvedtek. A mandzsúriai orosz erők sorozatos veresége után 1904. december 20-án Port Arthur kapitulált. Az Afrika megkerülésével a csendes-óceáni hadszíntérre vezényelt balti orosz flotta pedig az 1905. május 27-28. közötti csuzimai tengeri ütközetben megsemmisült. Oroszország belátta, hogy békét kell kérnie. Japán is hajlott a békére, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az orosz szárazföldi fölény előbb-utóbb érvényesülni fog, és ez kimerítené a japán hadsereget és gazdaságot egyaránt. 1905 augusztusában aláírták a portsmouth-i békét, amelyben Oroszország lemondott Japán javára a Liaotung-félszigetről, Port Arthurról és Dalnyijról, átengedte a Kelet-Kínai Vasútvonal déli ágát és Szahalinnak az 50. szélességi foktól délre eső részét. Japán jogot kapott az orosz vizeken való halászatra is. A háború alaposan szétzilálta az amúgy sem erős lábakon álló gazdaságot, és mozgásba hozta az orosz társadalmat. A fokozódó háborús terhek miatt sztrájkok, tüntetések és parasztmegmozdulások söpörtek végig az országon. Az eszerek sikeres merényletet követtek el a belügyminiszter ellen, finn nacionalisták pedig meggyilkolták Finnország cári diktátorát. A liberális burzsoázia alkotmányos követelésekkel állt elő.

7.7.5.3. Az 1905-ös forradalom 1805. január 22-én (orosz naptár szerint 9-én) nagy tömeg indult a Téli Palota elé, hogy kérelmet adjanak át a cárnak. A könyörgő beadványt a Georgij Gapon pópa által vezetett Orosz Gyári és Üzemi Munkások Gyülekezete állította össze, és a következő szavakkal kezdődött: "Felséges Urunk! Mi, Pétervár munkásai asszonyainkkal, gyermekeinkkel és

434

tehetetlen öreg szüleinkkel együtt eljöttünk hozzád, felséges urunk, igazságot és védelmet keresni." A kérelmet áthatotta a jó cárba vetett hit. A válasz egy közel háromezer halottat és sebesültet követelő sortűz volt, ami alaposan megingatta a munkások jó cárba vetett hitét. A rendőrség és a katonaság támadásaira országszerte fegyveres ellenállással válaszoltak. Az országban polgárháborús állapotok alakultak ki. 1905 júniusában fellázadt a fekete-tengeri flotta egyik páncélosa, a Knyaz Patyomkin. Az Odesszába érkező szárazföldi csapatok elvágták a várostól a páncélost, amely vízkészlete és fűtőanyaga kimerülése miatt Constanţa kikötőjébe hajózott, ahol legénysége átadta a hajót a román hatóságoknak. Október folyamán parancsmegtagadással tiltakoztak a nagyobb balti katonai erődítményekben, majd Szevasztopolban tengerészlázadás tört ki. Az események hatására a cár október 17-i kiáltványában lelkiismereti, vallási, sajtó- és gyülekezési szabadságot ígért. A kiáltvány rendelkezett egy új testület, az általános választójog alapján összehívott duma felállításáról is, és megígérte, hogy annak hozzájárulása nélkül nem ad ki törvényeket. A liberális burzsoázia, valamint az eszerek és a mensevikek a kiáltvány közzététele után úgy nyilatkoztak, hogy a forradalmat befejezettnek tekintik. A cárizmus azonban a kiáltvány kibocsátásával egy időben gyors szervezőmunkával híveiből fegyveres egységeket állított föl, az úgynevezett "fekete százakat". A fekete százak pogromjai, vagyis a lakosság más nemzetiségű és vallású része elleni gyilkolással és erőszakoskodással járó fellépései nem tudták a kiszabadult szellemet visszakényszeríteni a palackba. Péterváron megalakult a munkásküldöttek szovjetje, amely már államhatalmi jogokat is a kezébe ragadott. Megvalósította a nyolcórás munkanapot, és engedély nélkül lapot adott ki. A küzdelem új politikai csoportosulásokat hozott létre. Pavel Miljukov történészprofesszor vezetésével megalakult az Alkotmányos Demokrata Párt (kadet Párt), majd Alekszandr Gucskov és Mihail Rodzjanko irányításával a cárizmushoz közelebb álló Október 17-e Szövetség (oktobrista párt). A kormányhű erők is létrehozták szervezetüket. A magas rangú nemesi bürokrácia, a főnemesség és a nagybirtokosok megalakították az Orosz Nép Szövetségét, amely kapcsolatban állt a fekete százakkal is. Az 1905-ös polgári demokratikus forradalom Oroszország nemzetiségeit is magával ragadta. Finnországban, Lengyelországban, Ukrajnában, a Kaukázuson túl elszakadási és önrendelkezési mozgalmak indultak. December 6-án fegyveres felkelés robban ki Moszkvában és több vidéki városban, de a cári csapatok vérbe fojtották valamennyit. A rend helyreállítását tömeges kivégzések kísérték. A hadbíróságok felállításuk első hónapjában négyszáz embert ítéltek halálra. Győzelme után a kormányzat fokozatosan visszavonta a kényszerűen adott engedményeket. A cár 1906. július 8-án feloszlatta a dumát, majd Pjotr Sztolipint, a keménykezű szaratovi kormányzót nevezte ki miniszterelnökké, ami azt jelentette, hogy a kormány elszánta magát az ellenzék teljes felszámolására. Sztolipin a parasztok elégedetlenségének leszerelésére nagy jelentőségű agrárreformot vezetett be. 1906. augusztus 12-én elrendelte az állami tartalékföldek egy részének eladását, majd megengedte, hogy a parasztok az eddig használatukban lévő közösségi földeket tulajdonukba vehessék, és kiléphessenek az obscsinából. A sztolipini agrárreform meggyorsította a kapitalizmus fejlődését Oroszországban. A keménykezű miniszterelnök politikai pályafutására egy eszer merénylő revolvergolyója tett pontot 1911 szeptemberében a kijevi operában.

7.7.5.4. A századelő külpolitikája 1906 végén az orosz kormányban az angolbarát liberális Alekszandr Izvolszkij került a külügyi tárca élére, aki fontos feladatának tekintette, hogy a távol-keleti probléma rendezése után a Közép-Keleten is tiszta helyzetet teremtsen. Az angolokkal való megegyezést a franciák támogatása mellett az is sürgette, hogy Németország mindkét felet veszélyeztette. Az 1907 augusztusában létrejött angol-orosz megállapodás Perzsiát három övezetre osztotta, s a középső, semleges zónától északra lévő területeket Oroszországnak, a délieket pedig Angliának juttatta. Afganisztán angol érdekterület maradt, Tibetről pedig a magas szerződő felek kijelentették, hogy ott mindenféle beavatkozástól tartózkodni fognak. Bár az angol-orosz egyezmény még számos vitás kérdést nyitva hagyott a szerződő felek között, a legveszélyesebb súrlódási pontokat sikerült kiiktatni. Az angol-orosz szerződéssel befejeződött az antant csoportosulás kialakulása. A távol- és közép-keleti problémák rendezése után az orosz külpolitika figyelme a Balkán felé fordult. Itt a Monarchia annexiós tervei miatt vált feszültté a helyzet. Izvolszkij ugyan hajlandó lett volna a tengerszorosok státusának felülvizsgálata fejében, nevezetesen, hogy az orosz hajóhad engedély nélkül is áthajózhasson a Boszporuszon és a Dardanellákon, hozzájárulását adni Bosznia-Hercegovina annexiójához, sőt a Monarchia külügyminiszterével meg is állapodott erről, Ferenc József császár 1908-ban mégis viszonosság nélkül jelentette be a szóban forgó területek beolvasztását. Az eljárás kiélezte a Monarchia és Oroszország viszonyát. Németország a bagdadi vasútra kapott koncesszió óta szintén érdekelt volt a Balkánon, s a Monarchia mögé állt, Anglia és Franciaország pedig nem volt hajlandó a balkáni problémában segítséget nyújtani az oroszoknak. A fél évig húzódó annexiós válság súlyos diplomáciai vereséget jelentett Oroszországnak, ami az Angliához és Franciaországhoz való viszonyát is kikezdte. Ezért kerülhetett sor 1910-ben Potsdamban a német-orosz egyezmény megkötésére, amelyben Németország lemondott az észak-perzsiai koncesszióról, cserébe Oroszország hozzájárult a bagdadi vasút építéséhez. Az antantot azonban nem sikerült szétrobbantani, mert a német-orosz ellentétek mindennél erősebbek voltak.

7.7.6. A Balkán államai a 19. század végén és a 20. század elején

435

7.7.6.1. Románia 1877. május 9-én a román képviselőház deklarálta Románia függetlenségét, melyet a san-stefaniói béke és a berlini kongresszus határozatai is megerősítettek. A függetlenné vált fejedelemség a kedvező lehetőségeket kihasználva Károly fejedelmet egy Plevnánál zsákmányolt ágyú acéljából készített koronával királlyá koronázta, és Romániát királysággá alakította. A függetlenség előmozdította az ország gazdasági növekedését. A nyugati tőke segítségével fejlődni kezdett az ipar. A legfontosabb a cukoripar és az olajkitermelés volt. A szénbányászat 1886-ban indult. 1881-ben és 1882-ben iparpártoló törvényeket hoztak, majd 1885-ben felmondták a Monarchiával kötött kedvezőtlen kereskedelmi szerződést, ami vámháborúhoz vezetett. Javult a közlekedés is. Új vasútvonalakat építettek. 1887-1895 között elkészült a Dunát átívelő cernavodai vasúti híd. 1880-ban hozták létre a Román Nemzeti Bankot, amely az ország legerősebb hitelintézetévé vált. Az ipar fejlődése ellenére azonban továbbra is a mezőgazdaság játszotta a vezető szerepet a gazdasági életben. 1880 és a századforduló között a gabonaexport majdnem megkétszereződött. A parasztság helyzete nem sokat változott. Továbbra is a nagybirtokosok tartották kezükben a földterület csaknem 50 százalékát, miközben 400 ezer paraszt föld nélkül volt. Elterjedt a feles bérlet rendszere. A bojárok román és zsidó kereskedőknek adták bérletbe földjeik nagyobb részét, akik továbbadták azt a parasztoknak részesbe. A sanyarú helyzet gyakran vezetett parasztfelkelésekhez. A legnagyobb megmozdulásokra 1888-ban és 1907-ben került sor. Az 1907. február 15-én Észak-Moldáviában kitört parasztfelkelés átterjedt az egész országra. Márciusban már negyvenezer paraszt vonult Iaşi ellen, de délen Galacot is megtámadták. A felkelők haragja a földesurak, nagybérlők és uradalmi intézők ellen fordult, s mivel az intézők között sok volt a zsidó, a felkelésnek erős antiszemita felhangja volt. A parasztokat a vasutasok is támogatták. A kormány ostromállapotot hirdetett, és katonai erővel, a tüzérséget is bevetve, egész falvakat söpört el a föld színéről, míg úrrá tudott lenni a helyzeten. A román külpolitika az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország barátságát kereste, ami nem volt népszerű az országban. Ezért Románia 1883-as csatlakozását a hármas szövetséghez nem is hozták nyilvánosságra.

7.7.6.2. Szerbia A berlini kongresszus után 11 ezer km2-rel és az ott lakó háromszázezer fővel gyarapodott az immár független Szerb Fejedelemség. Az 1882-ben királysággá előlépett országban az ipar és a kereskedelem bizonyos fejlődésére utal, hogy a városi lakosság száma 1866-1884 között megkétszereződött, de így is alig érte el az összlakosság 12 százalékát. Az iparfejlődést 1898-ban újabb törvénnyel is támogatták, az azonban továbbra is kisüzemi és kézműves jellegű maradt. Fellendült a vasútépítés és a folyamhajózás. 1884-ben megépült az első vasútvonal Belgrád és Niš között. A századfordulón azonban már 4000 km volt a vasútvonalak hossza. A fő kiviteli cikkek az élő állatok, az állati termékek és a mezőgazdasági áruk voltak. 1883-ban megalapították a Szerb Nemzeti Bankot, amelyet kerületi takarékpénztárak és egyéb hitelintézetek egész sora követett. A parasztság birtoklási és gazdálkodási módja a török uralom megszűnése után még hosszú ideig alig változott. Megindult ugyan a szerb családközösségek, az ún. zadrugák felbomlása, de még a 20. század elején sem tűntek el egészen. A zadrugák tulajdona – az uralkodó szokásjog alapján – közös volt, és hagyományosan egymásnak fizetség és ellenszolgáltatás nélkül végeztek munkát. Ez a munkaszervezési és művelési mód akadályozta, feleslegessé, sőt lehetetlenné tette a bérmunka általános elterjedését. A századfordulón a parasztság négyötöde még faekével szántott, miközben helyzetét nehezítették a magas állami adók, amelyek uzsorakölcsönök felvételére kényszerítették. Szerbia lakosságának 77 százaléka, a parasztságnak pedig 85 százaléka volt analfabéta. A szerbek elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchiába exportáltak – 1892-ben kivitelüknek 86,5 százalékát. Ugyanakkor az osztrák-magyar tőke részt vett a szerbiai vasútépítkezésekben, a bányászatban és a bankok alapításában. A Monarchia és Szerbia együttműködésének az volt a politikai alapja, hogy az utóbbi lemondott Boszniáról és a novipazari szandzsákról, cserébe a Macedónia megszerzéséhez ígért segítségért. Az ausztrofil Milan Obrenović önkényuralmi rendszere ellen a Svetozar Marković, majd Nikola Pasić vezette Radikális Párt és a Milutin Garašanin irányítása alatt álló Haladó Párt vette fel a küzdelmet. 1885-ben Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését a szerb érdekek megsértésének nyilvánítva Milan Obrenović háborút indított Bulgária ellen, de katasztrofális vereséget szenvedett. Az önkényuralom iránti ellenszenv így egy vesztes háborúból fakadó sértett nemzeti büszkeséggel is párosult, és olyan helyzetet teremtett, amelyben az uralkodó kénytelen volt új, demokratikus alkotmányt bevezetni. Milan hatalmát azonban már ez sem mentette meg. 1889 márciusában le kellett mondania. Trónját fia, Sándor foglalta el, de ő sem volt népszerű. 1903. június 24-ére virradóra tiszti összeesküvők meggyilkolták az uralkodót és feleségét. Ezzel az Obrenovićok uralma véget ért. A trónra Petar Karadjordjevićet hívták meg. A trónváltás sok mindent átalakított. A belpolitikában vége lett az önkényuralomnak. Polgári módra szabad választásokat tartottak, amelyeknek eredményeképpen a radikálisok kerültek hatalomra. A nagyszerb mozgalom a 20. század elején újabb lendületet kapott. Létrehozták a szerb nemzeti egység kivívását hirdető társadalmi szervezetet, a Narodna Odbranát, 1911-ben pedig – az 1903-as fordulatban jelentős szerepet játszó tisztek- megalakították az Egyesülés vagy Halál nevű titkos szervezetet, amely "fekete kéz" néven vált ismertté. A "fekete kéz" Szerbia vezetésével és erőszakos eszközökkel kívánta a délszlávokat egy államba egyesíteni. A szerb

436

kormány, amely diplomáciai eszközökkel kívánta megvalósítani a "nagyszerb eszmét", nem utolsósorban a Monarchia nyomására a Narodna Odbranát kulturális egyesületté alakította, és igyekezett a "fekete kéz" befolyását visszaszorítani. A gazdasági és politikai erejét növelni kívánó szerb polgárság érdekei összeütköztek a Monarchia törekvéseivel, ami két évig tartó vámháborúhoz vezetett a két ország között. A vámháborúból győztesen kikerülő Szerbia és a Monarchia között elmélyültek az ellentétek, melyeket az 1908-1909 közötti háborúval fenyegető annexiós válság tovább élezett. Bár 1910-ben kereskedelmi egyezmény jött létre a két ország között, a Balkán-háborúk idején a szerb-osztrák viszony végleg megromlott. 7.7.6.3. Görögország A berlini kongresszusra Görögországot nem hívták meg, bár a tanácskozáson a Hellén Királyságot érintő döntések is születtek. A konferencia résztvevői ugyanis utasították a Fényes Portát, hogy csatolja vissza Görögországhoz Thesszáliát és Epeirosz egy részét, valamint arra is, hogy ismerje el Kréta autonómiáját. A Thesszáliával kiegészült Görögország azonban még távolról sem egyesítette a görögök által lakott területeket, így a török iga alatt sínylődő honfitársak felszabadítása továbbra is központi kérdés maradt. A görög uralkodó körök azonban a görögség felszabadításán túl, magukat a Bizánci Birodalom örökösének is tekintették, nem törődve azzal, hogy az általuk elfogadhatónak ítélt határokkal mélyen belevágnak más nemzetek testébe. A már említett görög "Nagy Eszme" az ország szegénységéért és elmaradottságáért a törököket és a környező balkáni népeket okolta, akik elfoglalták a görögség kincsekben gazdag területeit. Pedig a görög – e "Nagy Eszme" szerint – felsőbbrendű faj, amely fejlett kultúrájánál fogva hivatott a balkáni népek feletti uralomra és a Görög Birodalom megteremtésére. A birodalom létrehozása után majd megszűnik minden nyomorúság, a görögök valamennyien gazdagok lesznek, és "aranykanállal esznek". 1896-ban a krétaiak fellázadtak a török uralom ellen, és deklarálták a sziget csatlakozását Görögországhoz. A felkelés háborút robbantott ki Görögország és Törökország között, amely súlyos görög vereséggel végződött. Az 1897. december 4-én megkötött konstantinápolyi békeszerződés súlyos háborús kártérítéssel sújtotta Görögországot. Kréta a Török Birodalom autonóm területévé alakult a görög király fiának, György hercegnek a kormányzósága alatt, de a sziget nem csatlakozhatott a Hellén Királysághoz. A háborús károk félmilliárd drachmára rúgtak. A vesztes háború újabb kölcsönök felvételét tette szükségessé, ami tovább fokozta Görögország kiszolgáltatottságát hitelezőinek. 1898-ban Anglia és Franciaország – a két legnagyobb hitelező – Görögországot nemzetközi pénzügyi és gazdasági ellenőrzés alá vonta. Gazdasági nehézségei ellenére a balkáni államok közül Görögországban fejlődött leggyorsabban a kapitalizmus az I. világháborút megelőző időszakban. A polgárság főleg a virágzó kereskedelmi hajózásnak köszönhette erejét. Az ipar növekedése lassúbb volt. Az ország lakosságának mintegy fele foglalkozott mezőgazdasággal, elsősorban szőlőtermeléssel. A földek és a szőlők nagy részét a parasztok feles bérlet formájában művelték. A 80-as évek végén az iparban a lakosságnak csak 2,5 százaléka dolgozott. Az export 75 százalékát mezőgazdasági termékek, dohány, mazsola, bor tették ki. Görögország tehát a tőkés fejlődés ellenére is agrárország maradt. A görög parlament befolyása jelentős volt. 1875 óta állandósult az a szokás, hogy a kormánynak a parlamenti többségre kell támaszkodnia. A sok kis párt megléte azonban lehetővé tette az uralkodónak, hogy a pártharcokat kihasználva, az alkotmány formai betartásával érvényesítse akaratát. 1905-ben ismét felkelés tört ki Krétán. A mozgalom élén álló Elefteriosz Venizelosz, az 1908-as ifjútörök forradalmat kihasználva bejelentette Kréta csatlakozását Görögországhoz. Venizelosz és néhány más krétai képviselő bekerült a görög parlamentbe. A görög kormány azonban, tartva a török retorzióktól, elutasította a sziget csatlakozását, és nem ismerte el a krétaiak képviselői mandátumát. Az uralkodó és kormányának politikája óriási felháborodást váltott ki. A hadseregen beül is kormányellenes szervezkedés indult. A titkos katonai bizottság a kormány megdöntésére készült. A katonai puccs – melyet széles tömegek támogattak-1909. augusztus 15-én robban ki az Athén melletti Goudiban, és rövidesen az egész országot hatalmába kerítette. A sikeres puccsot mérsékelt reformok követték. Az 1911ben életbe lépő új görög alkotmány még világosabban leszögezte az állampolgárok liberális szabadságjogait, ugyanakkor megkezdődött a hadsereg korszerűsítése, az új jövedelemadó bevezetése és a parasztok helyzetének javítása. Az új görög állam megerősödve láthatott hozzá a "Nagy Eszme" további megvalósításához.

7.7.6.4. Bulgária A berlini kongresszus határozatai értelmében autonóm fejedelemséggé vált Bulgária alkotmányozó parlamentje 1879ben deklarálta az állam új alkotmányát. A középkori bolgár állam egykori fővárosában, Tirnovóban ülésező testület egy elveiben igen demokratikus konstitúciót alkotott. A belga alkotmány mintájára készült tirnovói alkotmány tartalmazta az általános választójogot és a miniszteri felelősséget is. A bolgár fejedelemség élére kerülő Battenberg Sándor, ha szükségesnek látta, az alkotmányt is felfüggesztve igyekezett akaratát érvényesíteni. Bulgáriában a cár akaratát képviselő orosz tanácsadók véleményét azonban nem hagyhatta figyelmen kívül, ezért úgy döntött, hazaküldi őket. Elhatározása feszültséget okozott a két állam között. 1886. augusztus 21-én oroszbarát tisztek katonai puccsal lemondásra kényszeríttették. Helyét Coburg Ferdinánd foglalta el. Az új fejedelem megkísérelte a jó viszonyt helyreállítani Oroszországgal. Teljes amnesztiát adott az

437

emigránsoknak, majd 1896-ban a trónörökös áttért a pravoszláv vallásra. Ezután helyreállt a diplomáciai kapcsolat Oroszországgal. 1908. szeptember 22-én válaszul az ifjútörök kormány politikájára Bulgária kikiáltotta függetlenségét. A későbbiekben a nemzetgyűlés a külpolitika irányítását az uralkodó kezébe adta, aki hozzáfogott egy törökellenes szövetség kialakításához.

7.7.6.5. A Balkán Szövetség kialakulása és a Balkán-háborúk A berlini kongresszus, bár elismerte Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét, még jelentős balkáni területeket hagyott az Oszmán Birodalom kezén. Ezek keresztény lakossága természetesen szintén csatlakozni szeretett volna függetlenné vált anyaországához. A még török kézen lévő balkáni területek megszerzése a függetlenné vált országok kormányainak programjában is hangsúlyozottan szerepelt, sőt mindenütt megtalálható volt az etnikai határokat messze meghaladó nacionalista követelés is. Ezek viszont ellentéteket szültek az éppen csak függetlenné vált országok között. A legtöbb problémát a legvegyesebb lakosságú terület, a törökök kezén maradt Macedónia jelentette, amelyre minden balkáni állam igényt tartott. A szomszédos országok azonban nemcsak bejelentették igényüket a területre, hanem iskolákat tartottak fenn, tankönyvekkel látták el azokat, és küldötteik útján igyekeztek meggyőzni az embereket arról, hogy egyik vagy másik nemzetiséghez tartoznak. Később a propagandát felváltották a fegyverek, amelyeket aztán nem a törökök, hanem egymás ellen fordítottak. 1893-ban Thesszalonikében Goce Delcsev, Jane Szandanszki és Damjan Gurev vezetésével megalakult a Belső Macedón Forradalmi Szervezet – kezdőbetűi szerint VMRO –, amely Macedónia felszabadítását és autonóm állammá szervezését tűzte zászlajára. A szervezetet katonai elvek alapján hozták létre. Tagjai felesküdtek a VMRO céljainak szolgálatára, és forradalmi törvényszékük elé állították az esküszegőket. A macedón mozgalom rendelkezett titkos fegyverraktárral, pénztárral és nyomdával is. Pravo (Jog) néven lapot is kiadtak. Szervezésükben több mint száz fegyveres összeütközés történt a századfordulón a török megszállókkal. 1894-ben Szófiában bulgáriai macedón emigránsok létrehozták a Legfelső Macedón Bizottságot, melynek célja az volt, hogy Macedóniát Bulgáriához csatolja. Hasonló szervezeteket hoztak létre a görögök és a szerbek is. A Török Birodalom visszaszorítása a balkáni népek által lakott területekről csak a Balkán országainak együttműködésével volt lehetséges. A Balkán Szövetség létrejötte azonban attól függött, sikerül-e Szerbiának, Bulgáriának és Görögországnak Macedónia felosztásában megállapodni. Végül nem utolsósorban orosz közreműködéssel rendezték a vitás kérdéseket, és 1902. március 13-án aláírták a szerb-bolgár szövetségi szerződést, majd a szerb-bolgár katonai egyezményt is, amelyet a bolgár-görög és a szerb-montenegrói szerződés követett. 1912 nyarán és őszén igen feszültté vált a viszony a balkáni szövetségesek és Törökország között, és bár a Monarchia és Oroszország az európai hatalmak nevében nyilatkozatban szögezték le, hogy a balkáni status quo semmiféle megváltoztatásához nem járulnak hozzá, Montenegró 1912. október 9-én megtámadta Törökországot. Október 17-én hadba lépett Szerbia és Bulgária, majd egy nappal később Görögország is. Kezdetét vette az első Balkánháború. A négy oldalról megtámadott Törökország nem számíthatott sikeres védekezésre. Ráadásul a bolgár csapatok közvetlenül a török fővárost veszélyeztették, s így minden lehetséges erőt Konstantinápoly védelmére kellett beveti. A reménytelen helyzetbe került török kormány békét kért. Az 1913. május 30-án Londonban megkötött békeszerződés végül csak Törökország határait húzta meg. Az oszmánok birodalma a Midia-Enosz vonalra szorult vissza. A török uralom alól felszabadított területek hovatartozásáról a győzteseknek kellett megegyezniük. Ez különösen nehéz feladat volt, mert sem Szerbia, sem Görögország nem volt hajlandó kiüríteni azokat az általuk megszállt macedón területeket, amelyeket az előzetes megállapodások Bulgáriának juttattak. Az ellentétek rövidesen újabb háborút robbantottak ki. 1913. június 29-én Bulgária váratlanul megtámadta volt szövetségeseit. A bolgár csapatok azonban nem tudtak sikereket elérni, és védekezni kényszerültek. Ráadásul a bolgár erők hátában az eddig semlegesen viselkedő Románia csapatai is hadműveletekbe fogtak, elérkezettnek látva az időt Dél-Dobrudzsa bekebelezésére. Támadó hadműveleteket kezdett a török hadsereg is. Bulgária összeomlott. A második Balkán-háborút lezáró békét 1913. augusztus 10-én írták alá Bukarestben, a béke értelmében Szerbia megkapta csaknem egész Macedóniát, Görögország Dél-Macedónián és Szalonikin kívül megkapta Trákfia nyugati részét. Kelet-Trákia egy részét Drinápollyal együtt visszaadták a Török Birodalomnak. Bulgária tehát nemcsak hódításainak nagyobb részét veszítette el, hanem több régi területét is. A második Balkán-háború az erők újabb megosztását jelentette. A korábbi egységes Balkán-blokk helyett – amely oroszbarát politikát folytatott – most két csoport alakult: az egyik Szerbia, Görögország és Románia, amely antantbarát politikát folytatott, a másik pedig az egymáshoz közeledő Bulgária és Törökország inkább a központi hatalmak felé hajtott.

7.7.7. Az Amerikai Egyesült Államok a 19. század végén és a 20. század elején A polgárháború befejezése, az Egyesült Államok egységének megteremtése után addig soha nem tapasztalt gazdasági fellendülés bontakozott ki az észak-amerikai országban. A polgárháború és az azt követő rekonstrukció lehetővé tette, hogy a kontinensnyi ország egyetlen hatalmas, összefüggő tőkés piaccá integrálódjék. A rabszolgamunkán alapuló agrártermelés képviselőinek katonai és politikai veresége, illetve az ipari tőke képviselőinek hatalomra jutása olyan helyzetet teremtett, amelyben a honi ipart megfelelő védővámokkal lehetett támogatni és óvni a külföldi vetélytársaktól.

438

Az amerikai gyapotért, marhahúsért és fáért Európából vásárolt legmodernebb technika szédítő gyorsasággal vitte előre a gazdaságot. A polgárháborút követő három évtized viharos gazdasági, műszaki és tudományos fejlődését jól mutatja, hogy míg a polgárháború előtti években átlagosan csak mintegy ezer szabadalmat jegyeztek be, addig az 1870-es években már évi tizenkétezret, az 1890-es években pedig az utóbbinak is a kétszeresét. Az új felfedezések és technikai találmányok – mint a telefon, az írógép, a dinamó, a Bessemer-féle acélgyártási eljárás –, valamint Pennsylvania olaja, a Nagy-tavak mellett talált vasérc, az Alabama állambeli szén és mészkő, az északnyugati államok fája és az európai bevándorlók új hullámai példátlan gazdasági fejlődést tettek lehetővé. Az 1875 utáni évtizedben a teljes nemzeti termelés 45 százalékkal nőtt. Az ipari termelés értéke harminc év alatt csaknem megötszöröződött. Gyorsan fejlődött a vasútépítés. Az Egyesült Államokban 1865-ben már 35 ezer mérföld vasútvonal volt, ami a századfordulóra 200 ezer mérföldre nőtt. A vasút megkönnyítette a betelepülést, szolgálta a termékcserét, és előmozdította a nyugati területek államokká szerveződését, amely – Utah, Arizona és Új-Mexikó kivételével -18891890-re fejeződött be. Látványosan nőtt az olajtermelés is, a leggyorsabban azonban az acéltermelés fejlődött. A mezőgazdaság "amerikai úton" haladt, kis farmergazdaságok létrehozásával. 1862-től, a már említett Homestead törvény elfogadásától 1900-ig mintegy kétszázmillió acre (egy acre 4047 m2) földet osztottak szét a telepesek között. Nyugat nagy, szabad területeinek betelepítése ösztönözte az ipar és a vasutak fejlődését, egyúttal nagy keresletet teremtett a mezőgazdasági gépek iránt. A mezőgazdasági gépeket gyártó ipar főleg a közép-nyugati államokban növekedett gyorsan, elsősorban Chicago városában. Míg északon és nyugaton a mezőgazdaság gyors kapitalista fejlődésnek indult, addig a déli, volt rabszolgatartó államokban ez a folyamat súlyos akadályokba ütközött. Bár a rabszolgákat felszabadították, a néger lakosság földet nem kapván feles, harmados bérlővé vált, és továbbra is megmaradt gazdasági kizsákmányoltságuk, politikai jogfosztottságuk, társadalmi kirekesztettségük. A 19. század 70-es éveinek elején a vasútépítési részvénnyel folytatott eszeveszett spekuláció tőzsdekrachhoz vezetett, s a gazdaságban körülbelül öt évig tartott a pangás. De ez a válság bizonyos értelemben rendhagyó volt. A kereskedelmi forgalmat alig vetette vissza, a termelés és a foglalkoztatottság sem károsodott túlságosan. A legtöbb áldozatot a kis magánvállalkozók körében szedte, tömegesen kergette csődbe és tette tönkre a gépeket előállító kézműveseket és kisiparosokat is. A nagyipar viszont rákényszerült, hogy felújítsa állótőkéjét. 1870-1880 között 40 százalékkal nőtt a gőzgépek száma, összkapacitásuk pedig 80 százalékkal emelkedett. 1873-ban megalkották az automata revolver-esztergapadot, két évvel később az univerzális csiszológépet. Az évtized végére kialakult egy nagy teljesítményű, a korabeli körülményekhez képest rendkívül modern szerszámgépipar. A tömegtermelés sok funkcionális jellegű ipari vállalkozást tett szükségessé, amelyek nem elégedhetek meg azzal, hogy a villamos energia, a szabványosítás, majd a futószalag jóvoltából hatalmas mennyiségben állítsák elő ipari termékeiket, de ezeket el is akarták helyezni, tehát olyan vállalkozásokat hoztak létre, amelyek nemcsak mint ipari termelőegységek működtek, hanem szerepet vállaltak a forgalom és a pénzügyek területén is, eladói és javítóhálózatuk, valamint részletvásárlási apparátusuk révén. Így már a 19. század vége felé kialakultak multifunkcionális vállalkozások a varrógép-, írógép-, pénztárgép-, kerékpár-, jármű-, mezőgazdaságigép-gyártó és legfőképpen az elektromos készülékeket előállító ágazatban. A vállalkozások méretei jóval meghaladták a saját pénzügyi források és a kis magánbankok pénzügyi lehetőségeit, ugyanakkor tekintélyes nagyságú tőkék halmozódtak fel az országos bankok, a takarékpénztárak, biztosítótársaságok és hitelintézetek széfjeiben. A századforduló tájékán a takarékpénztárak 2,3 milliárd dollárra rúgó betétállománya 6 millió 100 ezer betéttulajdonos között oszlott meg. Az egy betéttulajdonosra eső 5400 dolláros átlag általános anyagi jólétről tanúskodhatott volna, ha a bankbetétek megoszlása nem lett volna nagyon egyenlőtlen. Az 1870-es évek végén jelentek meg az első tőkés egyesülések, az ún. poolok (a termelés volumenére és a piaci árak szabályozására vonatkozó megállapodások). A 90-es években ezeket a társulásokat nagyobb és szorosabb egyesülések, a trösztök váltották fel. 1870-ben John D. Rockefeller megalakította a Standard Oil Companyt, melynek létrejöttét a következőképpen jellemezte: "Hogy az amerikai rózsa igazán csodaszép legyen, amely gyönyörűséggel tölti el szemlélőit, annak vannak feltételei. A termesztésre kiszemelt rózsa körül fel kell áldozni a többi rügyet." A 80-as években Andrew Person létrehozta a United Fruitot, amely rövidesen kiterjesztette fennhatóságát a közép-amerikai köztársaságokra is, s a mai napig jelentős befolyása van az ún. banánköztársaságokban. A híradástechnikai ipar egyeduralkodója a Western Union társaság volt, de alakultak trösztök a mezőgazdasági gépiparban, a cukoriparban és a gazdaság egyéb ágaiban is. Az 1890-es évektől az Egyesült Államokban egy új centralizált forma született, a holding társaság. Ez az új szervezeti forma először az acéliparban jött létre, amikor 1901-ben megalakult az akkori világ legnagyobb gazdasági egysége, a United States Steel Corporation, mögötte az amerikai pénzarisztokrácia koronázatlan fejedelmével, John Pierpont Morgannal. Az 1899-1919 között eltelt két évtizedben az iparban felhasznált erőgépek kapacitása megháromszorozódott. Sokat elárul az is, hogy az iparban használt gépeknek 1899-ben nem egészen 2 százalékát hajtotta villany, harminc évvel később viszont már több mint 32 százaléka működött elektromos energiával. A gépeket, a lifteket és a közúti járműveket hajtó villany nélkül sem a gyárak nem oldhatták volna el magukat a régi típusú energiahordozók lelőhelyeitől, sem felhőkarcolók nem épülhettek volna, s a nagyvárosok nem nőhettek volna akkorára. 1897-ben Bostonban megnyílt az első földalatti, és a századfordulóra a városi közlekedésből kiszorította a lóvasutat a villamos. Az Egyesült Államok az I. világháborúig terjedő néhány évtizednyi időszakban, minden ciklikus krízisével és egyéb működési zavarával együtt, nem mutatta jelét annak, hogy életerejének, regenerálódási képességének végére ért volna. A gazdaság hátborzongató szociális és üzemi viszonyok közepette működött, és nemcsak a kétkezi munkások, hanem

439

tulajdonképpen a társadalom egyetlen rétege iránt sem volt kímélet és könyörület. Ebből a társadalmi háttérből egy nagy teljesítőképességű, magas technikai szintű, modern gazdaság lépett elő, amely tulajdonképpen azóta is a világ élvonalában helyezkedik el. A termelékenység emelkedésével párhuzamosan szinte a felismerhetetlenségig átalakult az ipar struktúrája. A klasszikus iparosítás időszakát jellemző vas-, acél- és hengereltáru-termelés elsőbbségét megtörte a húsfeldolgozó és konzervipar, és 1919-re a semmiből a harmadik helyre tornázta fel magát a személyautó-gyártás. A polgárháborút követő fél évszázad folyamán nemcsak az amerikai ipar formálódott át, hanem az amerikai társadalom egész szerkezete is. Óriási, eddig soha nem látott vagyonok születtek. A nagyvárosok és a bennük lakók száma megsokszorozódott. Áradt az országba az olcsó európai munkaerő, amely a rohamos népességnövekedésnek egyik meghatározó forrása volt. 1860-1900 között az Egyesült Államok lakossága 31 millióról 76 millióra nőtt. A polgárháborútól a századfordulóig San Francisco népessége az ötszörösére, Clevelandé a hatszorosára, Chicagóé a tízszeresére emelkedett. Ugyanakkor hajmeresztő egyenlőtlenségek mutatkoztak az urbanizációban, hiszen míg például Rhode Island, Massachusetts és New York állam népességének 95, 91, illetve 73 százaléka volt városlakó 1900-ban, addig Idahóban, Észak-Dakotában, Oklahomában, Mississippiben és Arkansasban a lakosságnak több mint 90 százaléka falun élt. Az ország déli felében elsősorban kisvárosok jöttek létre. A polgárháborút követő mintegy két évtizeden át a republikánus párt volt hatalmon. A választók a haladás, a rabszolga-ellenesség, a rabszolgatartás híveit a polgárháborúban legyőző pártot látták benne, de népszerűségét hamarosan aláásta az elburjánzó korrupció, a spekuláció és a dolgozókat sújtó adópolitika. Így 1884-ben a demokrata Grover Clevelandet választották elnökké, akit 1888-ban ismét republikánus párti elnök követett Benjamin Harrison személyében. Az ő elnöksége idején törvény született a vámtarifák felemeléséről, s a közvélemény nyomására elfogadták a trösztellenes Sherman-törvényt, mely elrendelte minden olyan egyesülés megszüntetését, amely akadályozta a szabad kereskedelmet. A Sherman-törvény általában a nagy korporációkat vette célba, de gyakorlati eredményeket nem ért el. A megalkotása előtti harminc év alatt ugyanis 24 tröszt jött létre, míg a hatálybalépését követő egy évtizedben 157. E tíz esztendő alatt tizennyolc alkalommal indítottak bírósági eljárást trösztök ellen jelentősebb eredmény nélkül. Hatásos eszköz volt viszont a szakszervezetek ellen, melyeket ipart és kereskedelmet gátló szervezeteknek minősítve a törvény hatálya alá vontak. A New Orleans-i bíróság ilyen értelemben alkalmazta a törvényt 1893-ban a New Orleans-i egyesült szakszervezetek ellen indított perben. 1892-ben ismét a demokratákat képviselő Cleveland került az elnöki székbe. Az ő hivatalba lépése idején foglalta el az Egyesült Államok 1893-ban a Hawaii-szigeteket. Ez a lépés fordulópont az USA történetében, hiszen a száz évvel korábban a gyarmatosítók ellen vívott győztes függetlenségi háborúban megszületett ország maga is gyarmatosítóvá vált. 7.7.7.1. Munkásszervezetek A gyors kapitalista fejlődés természetes következménye a nagyipari munkásság kialakulása, majd a munkásszervezetek létrejötte. Az első munkásszakszervezetek már a 19. század elején megalakultak, s az 1850-es évek végén az Egyesült Államokban – először a világon – szakszervezeti újságot adtak ki. A szakszervezetek magasabb munkabért és rövidebb munkaidőt követeltek, s több iparágban sikerült is kivívniuk a tízórás munkaidőt, bár a tizenegy-tizennégy órás munkanap továbbra is általánosnak volt mondható. 1869-ben jött létre a Munka Lovagjai nevű, az egész országot átfogó munkásszervezet. Célja az egész munkásosztály megszervezése volt, tehát a segédmunkásokat, a négereket és a nőket egyaránt tagjai közé fogadta. Programja az állam segítségével létesített szövetkezeteket és igazságos munkafeltételeket követelt. 1881-ben hozta létre egy Angliában született dohánygyári munkás a szakszervezeteket egyesítő Amerikai Munkásszövetséget (American Federation of Labor). Samuel Gompers azonban csak a szakmunkásokat kívánta bevonni szervezetébe, s kirekesztette soraiból a négereket és a nőket is. A szövetség harcot indított a nyolcórás munkanap bevezetéséért. A cél elérése érdekében az AFL 1884-ben általános sztrájkról szóló felhívást tett közzé. A legjelentősebb megmozdulásra 1886. május 1-jén került sor, amikor mintegy 350 ezer munkás sztrájkolt a nyolcórás munkaidőért. A leghevesebb megmozdulás Chicagóban volt, ahol a sztrájkolók összecsaptak a rendőrséggel. A több halálos áldozatot is követelő mozgalmat a hatóság fegyverrel elfojtotta, vezetőit letartóztatta, bíróság elé állította, és közülük négyet kötél általi halára ítélt. A sztrájk azonban nem volt eredménytelen, mert az építőipar több területén bevezették a nyolcórás munkaidőt, és más területeken is rövidítették – ha nem is nyolc órára – a munkanapot. Ezt az eseményt örökítette meg a II. Internacionálé alakuló kongresszusának határozata, amely május 1-jét a nyolcórás munkanapért folytatott harc napjának nyilvánította. Az AFL egyébként elutasította a marxizmust. Gompers és követőinek elve az volt, hogy "semmi politika a szakszervezetekben és semmi szakszervezet a politikában". Fő érvük, hogy a munkástörvényhozásért folyó harc elvonja a munkásokat szervezeteik erősítésétől, márpedig csak az erős szervezet csikarhatja ki a napi jellegű követelések teljesítését és tartósíthatja az ilyen vívmányokat, viszont "amit az állam ad, azt ugyanúgy vissza is veheti". Arra is hivatkoztak, hogy az esetleges szociális törvények úgyis csak papíron maradnak, illetőleg a legfelsőbb bíróság alkotmányos óvása következtében hatálytalaníttatnak. Amerikában a társadalmi ellentétek jellege és formái szembetűnően eltértek az Európában ismertektől. Az egyén önmegvalósításának útjában nem álltak olyan intézményi torlaszok, amelyeknek eltávolítására kizárólag a társadalmi forradalom lett volna alkalmas. Az Egyesült Államok köztársasági államformája ugyanis a létező legdemokratikusabb

440

alakzat. A társadalom szüntelen mozgása, az egyéni előrejutás jól működő rendszere a társadalmi összeütközéseket az egyén versengésévé változtatta a magasabb státusért.

7.7.7.2. Külpolitika A 19. század utolsó harmadának gazdasági, technikai és demográfiai növekedése olyan előnyhöz juttatta az Egyesült Államokat, amelyet a tőkés világ többé nem tudott behozni. A hatalmas ipari fejlődés a századfordulóra a nemzetgazdaság vérkeringésébe kapcsolta az ország egész területét, s bár a vadnyugat meghódítása még hosszú ideig adott tennivalót, az amerikai kapitalizmus egyre szűkebbnek érezte az országhatárok által meghatározott mozgásteret. A területi annexió azonban az Egyesült Államokban erkölcsi megfontolásokba és anyagi érdekeltségekbe ütközött. A terjeszkedést szorgalmazó irányzatnak tehát sajátos érvényesülési formát kellett keresnie, melyet a befolyási övezetek létrehozásában talált meg. Az amerikai nagyvállalatok különböző koncessziókat szereztek a külországokban, az amerikai bankok pedig nagy összegű kölcsönöket folyósítottak. A hivatalos külpolitika garantálta a vállalkozások sikerét, a kölcsönök folyósítását pedig politikai feltételekhez kötötte. Ezt az eljárást, amely szükség esetén a katonai beavatkozást is igénybe vette, dollárdiplomáciának nevezték. Az érdekszféra létesítésére kiszemelt terepen kezdetben elsősorban Latin-Amerikát értették, ez azonban rövidesen kibővült a karib-tengeri térséggel, majd a csendes-óceáni szigetvilággal s végül Délkelet-Ázsiával is. A külpolitikai vezetés csakhamar elméletileg is megalapozta a jelentkező gazdasági szükségleteket, s a Monroe-elv helyébe a Roosevelt-doktrínát emelte. Az Egyesült Államok külpolitikájában az idejétmúlt elzárkózást az amerikai erkölcsi felsőbbrendűség és világküldetés jelszava váltotta fel, s a megszerzett és szilárdan tartott ipari fölény megfelelő nyomatékot adott e célok megvalósításához. Az Egyesült Államok 1867-ben megvásárolta Oroszországtól Alaszkát. A 7,2 milliós üzlet kitűnő befektetés volt, mert Alaszka természeti kincsei százszorosan megtérítették a vételárat. 1893-ban amerikai segítséggel megbuktatták a hawaii monarchiát, de a szigetek annektálása belpolitikai nehézségekbe ütközött, mert a kongresszus a be nem avatkozási elv alapján elutasította az annexiót. A demokraták által támogatott döntést a republikánusok élesen támadták, arra alapozva harcukat, hogy "az annexiós politika a végzet rendelte politika, és a végzet mindig győz". Az 1898-ban kitört spanyol-amerikai háború más megvilágításba helyezte a Hawaii-szigeteket, hiszen a csendes-óceáni térségben manőverező amerikai flottának támaszpontokra volt szüksége. Így 1898. július 7-én a kongresszus közös határozattal elfogadta a szigetek csatlakozásáról szóló republikánus javaslatot. Az 1898. augusztus 18-ai ünnepélyes zászlófelvonással Hawaii az Egyesült Államok része lett, és 1900-ban territóriumi kormányzatot kapott. 1895-ben Maximó Gómez vezetésével fegyveres felkelés robbant ki a spanyol uralom ellen Kubában. Az Egyesült Államok közvéleménye – Cleveland elnök semlegességi politikája ellenére – a lázadókkal szimpatizált, és amerikai beavatkozást követelt. Ennek nem elhanyagolható oka volt, hogy az amerikai polgároknak ötvenmillió dollár értékű tulajdonuk volt Kubában, és a szigettel folytatott kereskedelem évi százmillió dollárt hozott. Az amerikai érdekek védelmére Havanna kikötőjében horgonyt vető Maine csatahajó "gondviselésszerű" felrobbanása hiszen a robbanás okát nem sikerült kétséget kizáróan megállapítani – megnyitotta az utat Kuba megszerzéséhez. Visszatérve az 1898-ban kitört spanyol-amerikai háborúhoz: a Theodore Roosevelt haditengerészeti államtitkár által kifejlesztett modern flotta megsemmisítette a spanyol tengeri haderőt. A háborút lezáró párizsi békeszerződést 1898. december 10-én írták alá, melynek értelmében az Egyesült Államok védnöksége alá vonta Kubát, Puerto Ricót és húszmillió dollárért megvásárolta a Fülöp-szigeteket, valamint Guamot. A Fülöp-szigetek birtokbavétele után az amerikai külpolitika a délkelet-ázsiai kérdések alakításában is részt kívánt venni. 1899-ben Hay külügyminiszter meghirdette a nyitott kapuk elvét, és ezzel megvétózta az európai hatalmak Kínával kapcsolatos jogainak kizárólagos érvényét. Az új lehetőségek által tovább erősödő monopóliumok ellen az 1901-ben elnöki székbe ülő Theodore Rooseveltnek a haladó újságírók által indított ún. muckraker (szennyfelkavaró) mozgalom által is tüzelt közvélemény nyomására trösztellenes intézkedéseket kellett hoznia. Pert indítottak a Morgan érdekeltséghez tartozó Northern Securities Company vasúttársaság ellen, és a legfelsőbb bíróság el is rendelte a tröszt feloszlatását, de az ítéletet formális lépésekkel sikerült kijátszaniuk az érintetteknek, csakúgy, mint a chicagói vágóhíd tröszt, a Standard Oil és más trösztök ellen később indított perekben. A trösztellenes törvények eredményességét Roosevelt maga is egy üstökös ellen hozott pápai bulla hatékonyságához hasonlította. Roosevelt 1903-ban az általa támogatott és pénzelt felkelők segítségével leszakította Kolumbiától Panama tartományt, és az új államra rákényszerítette a Panama-csatorna megépítésére vonatkozó szerződést. A 350 millió dollár költséggel megépített csatornát 1914. augusztus 15-én adták át a forgalomnak. Roosevelt és az őt követő William Howard Taft elnöksége idején terjesztette ki hatalmát az Egyesült Államok a Dominikai Köztársaságra, Hondurasra és Nicaraguára. 1913-ban, tizenhat évi megszakítás után ismét demokrata párti elnöke lett az Egyesült Államoknak: Wodrow Wilson. Hivatali idejének első éveit a polgári történetírás az "új demokrácia korának" értékelte. 1913-ban életbe léptetett új tarifatörvénye csökkentette az importált áruk vámtételeit, és jövedelemadót vezetett be, az 1914-ben elfogadott ún. Clayton-törvény pedig kivonta a szakszervezeti munkásszövetségeket a Sherman-törvény hatálya alól. Wilson ugyanis a polgárságnak azt a rétegét képviselte, amely reformokkal kívánta a munkásmozgalmat leszerelni. Ugyanakkor a tampicói incidens, Vera Cruz elfoglalása és Haiti teljes bekebelezése nem mutat lényeges módosulást az amerikai külpolitikában.

441

A történészprofesszor Wilson arra az amerikai tapasztalatra hivatkozva, hogy az Újvilágnak legjobb távol tartania magát az európai nagyhatalmak egymás közötti háborúskodásától, már 1914 augusztusában semlegességre hívta fel honfitársait, és meg is tett mindent, hogy a hadviselő felek elismerjék az Egyesült Államok jogát a semlegességre, ami az USA tartósabb és nagyobb befolyását volt hivatott szolgálni a világban. A német korlátlan tengeralattjáró-háború és nem utolsósorban az Angliának és Franciaországnak nyújtott 2,3 milliárdos kölcsön-szemben a Németországnak folyósított 27 millió dollárral – azonban arra késztette az Egyesült Államokat, hogy az antant oldalán hadba lépjen. A világháborúba való belépéssel az Amerikai Egyesült Államok "hivatalosan" is világhatalommá vált.

7.7.8. A Távol-Kelet a 19. század végén és a 20. század elején 7.7.8.1. Kína Az ópiumháborúk következtében meggyengült és külföldi befolyás alá került Kína mindinkább elvesztette önállóságát. Az idegen befolyás kettős hatással volt az országra. Egyrészt megteremtette a kapitalizmus kialakulásának feltételeit, másrészt gátolta a hazai kapitalizmus fejlődését. A belső iparnak és kereskedelemnek sok akadállyal kellett megküzdenie, így csak a 70-es évektől kezdett kifejlődni a nemzeti ipar. A mandzsu dinasztia és a feudális erőket képviselő kormány az 1870-es években minden mandzsuellenes nemzetiségi mozgalmat vagy idegenellenes törekvést vérbe fojtott. A mindenható császár, a "Menny Fia" szerepét 1861-től Ce Hszi, az özvegy anyacsászárnő töltötte be. Az új császár csak 1889-ben vette kezébe a kormányzást, de Ce Hszi szerepe ezután is igen jelentős maradt. A császár kisebb reformokat tartott szükségesnek, szemben a reformokért korántsem lelkesedő anyacsászárnővel, s az udvar így két táborra szakadt. A kapitalista viszonyok fejlődésével megkezdődött a kínai nép nemzetté alakulása. Nemzeti öntudatának hordozójává a nemzeti burzsoázia vált. A nemzeti mozgalom vezetői mérsékelt polgári reformokkal kívánták megújítani Kínát. Az 1890-es évek elején hozott reformok okozta változások azonban túl lassúak voltak ahhoz, hogy Kína sikerrel védekezhessen a külföldi, elsősorban a legközelebbi és legagresszívabb japán hódító törekvésekkel szemben. Az 1894-1895-ös japán-kínai háborúban a társadalmilag és gazdaságilag fejlettebb, korszerű hadsereggel rendelkező Japán győzelmet aratott Kína felett. Az 1890-es évektől kezdve megindult a küzdelem a különböző, elsősorban vasútépítési koncessziókért. Ezek mellett a vetélkedő nagyhatalmak jelentős területeket is bérbe vettek Kínában. A századforduló tájára Oroszország ellenőrzése alá vonta Mongóliát és Mandzsúriát, Németország a Santung-félszigetet és a Huang-ho folyó völgyét. Anglia KözépKínát, Franciaország az Indokínával határos délnyugati tartományokat és Hajnan szigetét, Japán pedig Fucsien tartományt és Tajvant. Az Egyesült Államok az 1890-es években Kínáért folyó harcban lemaradt, és ezért az amerikai diplomácia a nyitott kapuk és az egyenlő lehetőségek követelésével lépett fel. Kína függetlensége a századfordulón szinte teljesen megszűnt. A nemzeti burzsoázia ezt nem tudta elfogadni, így kibontakozóban volt egy, a polgári értelmiség és a nemzeti burzsoázia összefogásából keletkezett forradalmi irányzat Szun Jat-szen (Sun Zhongshan) vezetésével. Az 1866-ban jómódú parasztcsaládból született és angol orvosi diplomát szerzett kínai forradalmár eleinte reformok útján akarta megmenteni hazáját, de a japánoktól elszenvedett vereség láttán forradalmi harcot hirdetett. 1895-ben összeesküvést szervezett, de leleplezték, és emigrálnia kellett. A reformok elkerülhetetlenségét érzékelő császár 1898-ban megindította a "Száznapos reform" néven ismert átalakulást. Ösztönözték a nemzeti vasútépítést, a kézműipart, a gyáripart és a technika fejlesztését. Rendelkeztek bányászati és mezőgazdasági tanintézetek felállításáról. Kitűzték az alkotmánytervezet megtárgyalására alakított alkotmányozó kamara ülését. Foglalkoztak a hadsereg reformjával és az állami centralizáció erősítésével. Megreformálták az iskolaügyet, Pekingben európai mintájú egyetemet alapítottak, és államilag támogatták a külföldön tanuló kínai fiatalokat. Nagy figyelmet szenteltek a sajtó fejlesztésének is. Ce Hszi nem értett egyet a reformokkal, és államcsínyt hajtott végre. A császárt fogságba vetették, és az anyacsászárnőt emelték a helyére. Az idegenek és a feudális viszonyok okozta nyomorúság egyre nagyobb elégedetlenséget szült, amely az ún. bokszerlázadásban tetőzött. Az elnevezés a felkelők szimbólumából, az ököl szóból ered, amely után az idegenek a mozgalom résztvevőit megvetően bokszereknek nevezték. A lázadás leverésében Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Japán, Oroszország, Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia vett részt kisebb-nagyobb fegyveres erővel. A csapatok viselkedése nem emelte az európaiak tekintélyét Kínában. Peking elfoglalása után, az 1901-ben aláírt ún. "záró jegyzőkönyv"-ben hatalmas hadisarcot róttak Kínára, s legfontosabb jövedelmeit a győztes nagyhatalmak ellenőrzése alá vonták. A nyomorúságos életviszonyok és az idegen uralom által szított népmozgalmak arra kényszerítették a dinasztiát, hogy felesküdjön az alkotmányra, vagyis a "Mennyei Birodalmat" alkotmányos monarchiává alakítsa. A forradalmi tartományok küldötteinek 1911. december 29-i nankingi konferenciája azonban nem elégedett meg ezzel, és kikiáltotta a köztársaságot. A Kínai Köztársaság ideiglenes elnökévé Szun Jat-szent választották, Jüan Si-kaj tábornok, a mandzsu dinasztia utolsó miniszterelnöke pedig lemondásra kényszerítette az uralkodót. Szun Jatszen, hogy a frissen alakult köztársaság egységét megőrizze, 1912. február 14-én a nankingi nemzetgyűlésen lemondott az elnökségről Jüan Si-kaj javára. Az új elnök, Jüan Si-kaj két kézzel ragadta meg a hatalmat, és még politikai gyilkosságtól sem riadt vissza, ha annak megőrzéséről volt szó. A tisztátalan módszerek láttán a Sanghajban tanácskozó Kínai Nemzeti Párt, a Kuomintang Szun

442

Jat-szen javaslatára fegyveres harcot indított ellene. A déli tartományok kikiáltották függetlenségüket, Jüan Si-kaj azonban vérbe fojtotta a mozgalmat. 1913. szeptember 2-án elesett Nanking. Szun Jat-szen Japánba emigrált. Jüan Si-kajnak sikerült hatalmát az egész országra kiterjeszteni. Feloszlatta a Kuomintangot, majd a nemzetgyűlést is, és szinte uralkodói jogkörrel ruházta fel magát. 1915. december 11-én hivatalosan is bejelentették a monarchia restaurálását. Jüan Si-kaj monarchiája a "Nagy Alkotmányosság" néven lett volna hivatott bevonulni a történelembe. A restaurációt azonban a "harmadik forradalom"-nak nevezett tömegmozgalom meghiúsította. A polgárháborús helyzetet a sikertelenségei láttán gutaütést kapott Jüan Si-kaj halála oldotta meg (1916. június 6.). Az új elnök visszaállította az 1912-es alkotmányt. Az ország egysége azonban csak látszólagos volt, mert rövidesen Kantonban ellenkormány alakult, a központi hatalom meggyengülése pedig növelte a tartományok önállóságát. 7.7.8.2. Japán Az 1869-es polgári forradalom után a japán ipar gyorsan fejlődött. A fellendülést az állam is segítette, különösen a vasútépítések támogatásával, így a századfordulóra Japán sűrű vasúthálózattal rendelkezett. A textilipar mellett a század végén gyors fejlődésnek indult a nehézipar és a hajóépítő ipar. A szabad kereskedelem útjából elhárultak az akadályok. A kormány külföldi árukat és mintagépeket importált, mérnöki, bányászati és mezőgazdasági főiskolákat alapított, s a külkereskedelem ösztönzésére kereskedelmi irodát létesített. Nem akadályozták a földbirtokszerzést sem. Az állam gyárak egész sorát; úgynevezett mintavállalatokat létesített, melyeket később magánkézbe adott. A kormány korszerűsítette a hadiipart, saját kezébe vette a bányákat, és úgy kölcsönözte ki a tőkéseknek. A japán iparfejlődés üteme szinte páratlan a világgazdaság történetében. Az 1870-es években jelentősen nőtt a külkereskedelem. A behozatal elsősorban nyerstermékekből, gyapjúból, a kivitel nyersselyemből, teából, rizsből állott, de megtalálhatóak voltak a hagyományos kézműipar termékei is, az edényfélék, legyezők, bronzáruk. Az 1881-1882-es években több politikai párt alakult Japánban. Az 1881-ben létrejött Juyutó (Liberális Párt) tagjai elsősorban a földbirtokosok voltak, akik a magas földadót kívánták csökkenteni. Az 1882-ben megalakított Kaishinto (Haladó Párt) a liberális ellenzék polgári szárnyából állt, amely az iparfejlődés ütemének gyorsítását követelte, de programjukban szerepelt az egyenlőtlen szerződések felülvizsgálata, a kivitel serkentése és az aktív külpolitika is. A 80as években kibontakozó polgári demokratikus mozgalomban – amely a "Hatalom a népjogokért" elnevezést viselte – mindkét párt rész vett, s sikerült elérniük, hogy a császár 1889-ben alkotmányt adományozzon Japánnak. Az 1889-es alkotmány széles jogkört biztosított a császárnak. Hatáskörébe tartozott a törvények szentesítése és kihirdetése, a parlament összehívása és feloszlatása, valamennyi polgári és katonai tisztségviselő kinevezése és leváltása, a hadüzenet és a békekötés. Ő volt a hadsereg főparancsnoka is. Az alkotmány értelmében a miniszterek kizárólag a császárnak tartoztak felelősséggel. A parlament nem kapott teljes ellenőrzési jogot az állami pénzügyek fölött, s az alkotmányban rögzített polgári szabadságjogokat számos megszorítás korlátozta. A kétkamarás parlament felsőházának tagjait a császár nevezte ki a legmagasabb udvari méltóságok közül, akik jogot nyertek tisztségük örökítésére is. Az alsóházat magas életkori és vagyoni cenzus alapján választották. A meglehetősen mérsékelt alkotmány a korabeli japán viszonyok között a progressziót szolgálta. A parlament működésének első éveit a liberális ellenzék és a kormány zajos összecsapásai jellemezték. A képviselők éles hangú kirohanásaira rendszerint a császár parlamentet feloszlató határozata volt a válasz. A japán gazdaság gyors fejlődése egyre sürgetőbb feladattá tette, hogy új piacokat szerezzenek. A japán külpolitika már az 1870-es évektől kezdve igyekezett a gazdaság e terjeszkedő kényszerének megfelelni. 1885. április 18-án Kínára erőltették a tiencsini egyezményt, amely szerény mértékű befolyást biztosított Japánnak Koreában. A japán politikusok azonban az európai államokhoz hasonlóan igyekeztek egyenlőtlen szerződéseket kötni Kínával, ezért a Koreában kirobbant tonhak felkelést ürügyül használva 1894. augusztus 1-jén háborút indítottak ellene. A gyorsan előrenyomuló japán erők egész Dél-Mandzsúriát megszállták. Kína kénytelen volt békét kérni. Az 1895. áprilisában Shimonosekiben megkötött béke rendkívül súlyos feltételeket rótt a vesztesre. Kínának el kellett ismernie Korea teljes függetlenségét, Japán birtokába kellett adnia Tajvant és a Pescadores-szigeteket, ráadásul még 200 millió tael hadisarcot is fizetnie kellett. A szerződés Japán számára is biztosította azokat a jogokat, amelyekkel az európai hatalmak és az Egyesült Államok rendelkezett Kínában. Japán a szerződés betartásának biztosítékául ideiglenesen megszállta Vejhajvejt. A Kína által fizetett hadisarc jelentős részét a japán hadsereg fejlesztésére fordították. Az 1895 végén elfogadott fegyverkezési program eredményeképpen Japán 1896-1903 között a hadseregre és a flottára több mint 773 millió jent költött, megháromszorozva ezzel a szárazföldi csapatok létszámát és megnégyszerezve a flotta tonnaűrtartalmát. Közvetlenül a japán-kínai háború előtt a japán kormánynak sikerült elérnie az egyenlőtlen szerződések részleges felülvizsgálatát, többek között a külföldiek területenkívüliségének megszüntetését Japánban. 1889-es hatállyal eltörölték a japán vámautonómia legterhesebb korlátozásait, de az egyenlőtlen szerződések teljes felszámolását csak 1911-re sikerült elérni. Az 1894-1895-ös háború nagymértékben hozzájárult a nagy cégek, különösen a kormányhoz közel álló Mitsui, Mitsubishi és Sumitomo cégek megerősödéséhez. Japán abban az időben az első és egyetlen olyan ázsiai ország volt, amely az önálló tőkés fejlődés útjára lépett, s a 20. század elején rendkívül gyorsan a nagyhatalmak közé emelkedett. Bár a japán fejlődést a feudális maradványok súlyos terhe fékezte, és bizonyos értelemben el is torzította, a modern központosított állammá való átalakulás mégis viszonylag gyorsan haladt előre. A gyenge, elmaradott feudális országból erős hatalommá vált Japán példája a gyarmati

443

vagy függő viszonyban maradt ázsiai országokban sok haladó személyiség figyelmét és rokonszenvét felkeltette, amelyet a japán propaganda igyekezett is kihasználni, s a japán expanziót Ázsia felszabadításának feltüntetni. Valójában a japán célok nem sokban különböztek az európai hatalmak és az Egyesült Államok távol-keleti törekvéseitől. A 20. század elején azonban Japán sikerei ellenére sem volt abban a helyzetben, hogy teljesen önálló külpolitikát folytasson, ezért terveit Anglia támogatásának megszerzésével kívánta megvalósítani. Az angol japán közeledéshez jó alapot szolgáltatott, hogy mindkét ország érdekelt volt Oroszország meggyengítésében. Japán vezető körei tisztában voltak azzal, hogy ha Mandzsúriát meg kívánják szerezni ami pedig szerepelt elképzeléseikben, csakúgy, mint Korea teljes bekebelezése – akkor ezt addig kell megtenni, amíg Oroszország be nem fejezi a szibériai vasútépítkezéseket. 1902. január 30-án létrejött Anglia és Japán szövetsége, majd az Anglia által támogatott Japán 1904-ben megtámadta Port Arthurt, az 1898. óta orosz kézen lévő kínai kikötőt és erődöt. A Japán győzelmével végződött orosz japán háború biztosította a győztesnek a protektorátust Korea felett, Port Arthur erődjét, a keletkínai vasút déli ágát és Dél-Szahalint. 1905-ben Japán szerződést kötött Angliával, 1907-ben pedig Oroszországgal a kínai befolyási övezetek felosztásáról. A kínai piacon kibontakozó japán-angol kereskedelmi versengés megrontotta a két ország viszonyát. 1910-ben és 1912ben Japán már Oroszországgal szövetségben igyekezett távol-keleti érdekeit megvédeni Anglia és az Egyesült Államok ellenében.

7.7.8.3. Az Ausztráliai Államszövetség megalakulása A déli kontinensen lévő brit gyarmatok lakói a 19. század második harmadában elérték, hogy eltöröljék a fegyencek Ausztráliába való deportálását, sőt a korlátozott parlamenti közigazgatási jogot is megkapták. Az új-dél-walesi és a victoriai aranymezők felfedezése tömegessé tette a bevándorlást, és segítette a kolóniák fejlődését, az egyes ausztráliai gyarmatok közötti együttműködés azonban minden brit erőfeszítés ellenére kezdetben akadozott. Az iparosodott Victoria például 1869-ben védővámokkal sáncolta el magát a többi, mezőgazdasággal foglalkozó kolóniától. A vasútépítés tekintetében sem jött létre egyetértés, úgyhogy a déli kontinensen napjainkban is három különböző vasúti nyomtáv létezik. Az együttműködés csak az 1880-as éveket követően erősödött meg. Megszerveződtek a politikai pártok is. A legjelentősebbek a Liberális Párt, az Agrárpárt és a Munkáspárt (Labour Party) voltak. A politikai erők 1900. szeptember 17-én elfogadták a brit egyesülési javaslatokat, és így megszülethetett az egyezmény NagyBritanniával az Ausztráliai Államszövetség megalakításáról. Az egyezmény értelmében az ausztráliai kolóniákat 1901. január 1-jei hatállyal államokká nyilvánították, s ezek egyesüléséből jött létre Ausztrália, amely önkormányzattal rendelkező domíniumi státust kapott. A szövetségi kormány hatáskörébe tartoztak a külügyek, a honvédelem, a kereskedelemügy és a vámok. Ausztrália maga is gyarmattartóvá vált, amikor Nagy-Britanniától megkapta Pápua-ÚjGuineát és néhány egyéb szigetet. A szövetségi parlamentben a pártok országos képviseleteket, frakciókat hoztak létre, s a kormányt a parlament legerősebb pártja vagy pártszövetsége alakította. A Liberális Párt és az Agrárpárt gyakran lépett koalícióra a kormányalakítás érdekében, de alakított kormányt a Munkáspárt is. Az ausztrál szövetségi kormányok mindegyikére jellemző volt a "fehér Ausztrália" politika, amely nem kívánt utat nyitni a nem európaiak bevándorlásának, az őslakosság pedig semmiféle állampolgári joggal nem rendelkezett. Az ausztrál kormányok lojálisak voltak a brit birodalomhoz, amit az is bizonyít, hogy az I. világháborúban több mint hatvanezer halottat hagytak a csatatereken, jelentős részüket Gallipoli poklában.

7.7.8.4. A mexikói forradalom 1876 novemberében Porfirin Díaz tábornok megdöntötte a mexikói kormányt, és 1877. május 2-ától egészen 1911-ig kezében tartotta az elnöki hatalmat. A mixték anyától származó mesztic tábornok, a franciák elleni függetlenségi háború nemzeti hőse kezdetben szabályos úton próbálta elnyerni az elnöki tisztet. Minthogy a választásokon vereséget szenvedett, fegyveres felkelést robbantott ki, s azt követelte, hogy az elnököt ne lehessen újraválasztani. Az elnök és a tisztségviselők újraválasztásának tilalma meglehetősen népszerű volt a mexikói középosztály körében – hiszen így sokkal többen juthattak állami hivatalokhoz –, ezért lelkesen támogatták. Tovább növelte Díaz tekintélyét, hogy keményen ellenállt az USA hódító törekvéseinek. Diktatúrája, az ún. porfiriato a gazdasági fellendülés időszaka volt Mexikóban. A korábbi zűrzavart követő diktatúra erős központosított államot hozott létre. Megfékezte a banditizmust, a csendőrség (rurales) teljes fegyverhasználati szabadságot kapott, s a Lex Fugo értelmében – "ha menekülni próbál, lődd le" – törvényesen meggyilkolhattak szinte bárkit. A hadsereget nagyobb költségvetéssel és modern fegyverekkel állította maga mögé, az egyháznak ismét lehetővé tette a vagyonszerzést, s megengedte az egyházi iskolák működését, a külföldi tőke kedvezményeket kapott a mexikói befektetésekhez, s a költségvetési deficitet is sikerült fölszámolni. Több színes bőrű polgár előtt nyílt meg az érvényesülés lehetősége, s a városokban terjedt a műveltség. A lakosság háromnegyed része azonban vidéki volt, 80 százaléka írástudatlan, és szinte jobbágysorban élt. A gazdasági fejlődés ellenére modernizáció nem létezett. Ökrökkel szántottak a mezőgazdaságban, és 16. századi technikákat alkalmaztak a bányászatban. A béke és a kiegyensúlyozott költségvetés azonban Mexikót a világ egyik leghitelképesebb országává tette. Az európai kormányok megbecsülésükkel tüntették ki Díazt.

444

A külkereskedelem tízszeresére nőtt, s 1910-re megépült 23 ezer km vasútvonal. Ez lehetővé tette, hogy Díaz katonái gyorsabban jussanak el a problémát okozó területekre, így a diktátor szigorúbb ellenőrzés alá vonhatta Mexikót, de a vasút mindenekelőtt az országot tette egységesebbé, így a gazdaság soha nem látott fejlődésnek indult, s ennek következtében nőtt a népesség. Főleg az iparosodott északi városokban, Chihuahuában, Durangóban, Montereyben vagy Salina Cruzban. A városokban lakó középosztály megerősödött. Az állami alkalmazottak, tanárok, művészek, értelmiségiek, papok és alacsonyabb rangú katonatisztek száma és jövedelme nőtt. Ezek az alsóbb osztályokból származó rétegek csatornázhatták házaikat, divatosabban öltözködhetek, s asztalukra hetenként többször is kerülhetett hús. A városok operaházainak építéséhez Olaszországból hoztak márványt és építészeket, a felső tízezer gyermekei francia egyetemekre jártak, s a legutolsó francia divat szerint öltözködtek. Az értelmiségiek és a művészek bármivel foglalkozhattak, ha a kormányt nem bírálták; a diktatúra kritikájáért azonban börtön járt. Az uralkodó eszmeáramlat a pozitivizmus volt. A cientificosnak hívott pozitivisták töltötték be a legmagasabb állami pozíciókat, akik a politika és a társadalom racionalizálása mellett a kreolok és a vezető réteg hatalomhoz való jogát is elvitathatatlanná kívánták tenni. Véleményük szerint Mexikó még nem készült fel a demokráciára, s a bennszülött tömegek soha nem is fognak felkészülni rá, minthogy alsóbbrendűek. Az indiánok csak visszafogják Mexikót a fejlődésben. Nincs mód a felemelésükre, mert oktatásuk nem teszi őket jobb földművelőkké, a béremelés nem javít munkájuk minőségén, jobb lakáskörülmények, táplálkozás, orvosi ellátás nem segít egészségükön. A velük született lustaság szegénységük oka, s nem az alacsony bérek vagy a kevés táplálék. Butaságuk teszi őket műveletlenné, és nem a közoktatás hiánya, s az alkoholizmus okozza korai halálukat, nem az éhezés. Mexikó területének 85 százalékát a lakosság 2 százaléka birtokolta, és a birtokok 3 százaléka a földterület 58 százalékát foglalta el. 1910-re az indián közösségeknek csupán 10 százaléka rendelkezett földdel, mert a közösségi földeket állami tulajdonnak nyilvánították és kiárusították. A mexikóiak 16 százaléka hajléktalan volt. Közegészségügyi ellátás nem létezett. Egy szappan ára a havi bér egynegyedére rúgott. Az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt napi 12 órát dolgoztak a hét minden napján, tehát vasárnap is. Az átlagéletkor 30 év volt, és ezer csecsemőből 450 nem érte meg egyéves születésnapját. Nem csoda, hogy a parasztfelkelések mindennaposak voltak, de a hatalom könyörtelenül leverte valamennyit. Díaz "nincs újraválasztás" jelszava a diktátort is kötelezte. Így elnöki periódusa lejártával egy bábjelöltet indított, aki helyett ő gyakorolta a hatalmat. Közben a törvényt is megváltoztatta, s korlátlan újraválasztást engedélyezett minden kormányzati szinten. Minden hivatalnokot maga Díaz jelölt ki. A választásokat a porfiriato alatt mindig megtartották, bár a végeredményt tekintve senkinek sem lehettek kétségei. 1910-ben Díaz bejelentette újraválasztását, de legnagyobb meglepetésére kemény ellenfele támadt Francisco Madero személyében. A Madero vezette liberálisok jelszava: "Igazi választójogot! Semmiféle újraválasztást!" A kirobbanó polgári demokratikus forradalom támogatására Pancho Villa vezetésével fegyvert fogtak észak állattenyésztő agrárproletárjai és a déli paraszttömegek, akiket Emiliano Zapata irányított. 1911. május 25-én Díaz diktatúráját megdöntötték. Az elnökválasztáson Madero győzött. Minthogy az új elnök úgy gondolta, országának nem kenyérre, hanem szabadságra van szüksége, tehát a forradalomnak a szabad választások kivívásával vége, feloszlatta a forradalmi hadsereget. Naivitásáért az életével fizetett. Victoriano Huerta tábornok az Egyesült Államok nagykövetének támogatásával államcsínyt hajtott végre, lemondatta, majd 1913. február 22-én meggyilkoltatta Madero elnököt, és katonai diktatúrát vezetett be. Az államcsíny hírére ismét fegyvert fogtak Pancho Villa és Emiliano Zapata harcosai, és 1914ben elfoglalták a fővárost. Villa és Zapata csapatai mellett Huerta ellen vonult az úgynevezett alkotmányos hadsereg Venustiano Carranza és Álvaro Obregón vezetésével, akiket a munkásságot tömörítő Világ Munkásainak Háza nevű szervezet is támogatott. A népi ellenállás az USA beavatkozását is meghiúsította. Az új elnök Carranza tábornok lett. Az ő hivatali idejében, 1917. február 5-én bocsátotta ki a queretarói kongresszus az új, polgári demokratikus alkotmányt, amely részletesen foglalkozott a földreformmal, megszüntette a víz és az ásványi források fölötti monopóliumot, s ezeket nemzeti tulajdonba vette, feltételhez kötötte a külföldiek tulajdonhoz jutását, megszüntette az adósrabszolgaságot, meghatározta a minimáljövedelmet, heti egy pihenőnapot jelölt ki, korlátozta az egyház befolyását, minden egyházi tulajdont kártérítés nélkül állami tulajdonba vett, feloszlatta a szerzetesrendeket, és deklarálta a vallásszabadságot. A forradalmárok társadalmi követelései törvényerőre emelkedtek. A forradalom megszülte az 1917es alkotmányt, s ezzel új politikai rendszert teremtett. Megszüntette a kreolok kiváltságait, és létrehozta a mesztic nemzetet. Véget vetett a feudalizmusnak és a jobbágyságnak, és képessé tette a mexikóiakat, hogy ismét büszkén tekintsenek nemzetükre, és nemzeti, mexicanidad kultúrájukra. Az 1920-as években Mexikóban létrejött az Intézményes Forradalmi Párt által meghatározott "egypártrendszerű" parlamentarizmus. Ausgewöhlte Quellen zur deutschen Geschichte der Neuzeit. Quellen zur Geschichte der Wiener Kongress 1814/1815. (Hrsg. Müller, Klaus) Darmstadt, 1986; Bődy Pál – Urbán Aladár (szerk.): Szöveggyűjtemény az Amerikai Egyesült Államok történetéhez. 1620-1980. Bp.-Pécs, 2001; Byron válogatott művei I. Bp. 1975; Clausewitz, Carl von: A háborúról. Bp. 1961; Comte, Auguste: A pozitív szellem. Két értekezés. Bp. 1979; Das Reformministerium Stein. Akten zurVerfassung- und Verwaltungsgeschichte aus den Jahren 1807/1808. (Hrsg. Scheel, Heinrich) Berlin, 1986; Deutsche Geschichtsquellen des 19. Jahrhunderts. Rheinische Briefe und Akten zur Geschichte der politischen Bewegungen 1830-1850. (Hrsg. Hansen, Johann) Bd. 1-2. Essen, 1919, Bonn, 1942; Dilthey, Wilhelm: A világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok. Bp. 1974; Diószegi István (szerk.): Egyetemes történeti szöveggyűjtemény 1789-1914. Bp. 2001; Freud, Sigmund: Esszék. Bp. 1982; Kitusin, A. N.: Olvasókönyv a Szovjetunió története tanulmányozásához 1. (Oroszország története) Bp. 1956; Mill, John Stuart: A szabadságról. – Haszonelvűség. Bp. 1980; Niederhauser Emil (szerk.): Kelet-Európa 1789-1900. Új- és Iegújabbkori történeti szöveggyűjtemény 4. Bp. 1968; Publikationen aus den Preußischen Staatsarchiven. Veranlaßt und unterstützt durch die ArchivVerwaltung. Bd. 1-94. Leipzig, 1878-1938; Raccolta di concordati su materie ecclesiastiche tra la Santa Sede e 1e autoritá

445

civili. (Dir. Mercati, Angelo) Bd. 1-2. [Rom] 1954; Ricardo, David: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Bp. 1954; Simón Bolívar írásai. Bp. 1976; Smith, Adam: A nemzetek gazdasága. Bp. 1959; Urbán Aladár (szerk.): Nyugat-Európa és Amerika 1789-1918. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. I/1., I/2. Bp. 1970. Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. Bp. 20013 Andor László: Amerika évszázada. Bp. 2002; Balogh László: Románia története. Bp. 2001; Berend T. Iván: Kisiklott történelem. Bp. 2003; Bertaud, Jean-Paul: Histoire de La France contemporaine 1789-1980. 1-3. Milano, 1978-1979; Bertier de Sauvigny, Guillaume de: Metternich Staatsmann und Diplomat im Zeitalter der Restauration. Gernsbach, 1988; Bodley: Franciaország. Bp. 1990; Catalano, Franco – Moscati, Ruggero – Valsecchi, Franco: L'Italia ne1 Risorgimento. Dal 1789 al 1870. (Storia d'ItaIia 8.). Milano, 1964; Czövek István: Hatalom és közvélemény II. Sándor korában. Nyíregyháza, 2001; Csetri Elek – Jenei Dezső (szerk.): Technikatörténeti kronológia. Kolozsvár, 1998; Das Zeitalter der europäischen Revolutionen 1780-1848. (Fischer Weltgeschichte 26.) (Hrsg. Bergeron, Louis – Furet, François – Koseleck, Reinhart) Frankfurt, 1969; Diószegi István: Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika. Bp. 1967; Donoso Cortés, Juan: Essay über den Katholizismus, den Liberalismus und den Socialismus und andere Schriften aus den Jahren 1851 bis 1853. (Herausg. Maschke, Günter) Berlin, 1996; Dupeux, Georges: La Société française 1789-1970 Paris, 19866; Durandin Catherine: A román nép története. Bp. 1998; Egedy Gergely: Nagy-Britannia története. Bp. 1998; Faber, Karl Georg: Deutsche Geschichte im 19. Jahrhundert. Restauration und Revolution. Von 1815 bis 1851. Wiesbaden 1979; Frevert, Ute – Haupt, HeinzGerhard (Hrsg.): Der Mensch des 19. Jahrhunderts. Frankfurt-New York, 1999; Fuchs, Konrad – Raab, Heribert: Wörterbuch zur Geschichte. München, 19961; Galántai József: A Habsburg Monarchia alkonya. Bp. 1985; Galeano Eduardo: Latin-Amerika nyitott erei. Bp. 1976; Gallego, Miguel, Artola: La España de Fernando VII. Madrid, 1983; Gash, Norman: Aristocracy and People. Britain 1815-1865. (The New History of England 8.) London, 1979; Godechot, Jacques: Les révolutions (1770-1799). Paris, 19864; Handbuch der Geschichte Rußlands 2/2. (Hrsg. V. Hellmann, Manfred – Schramm-Zernack, Klaus) Stuttgart, 1988; Hardtwig, Wolfgang (Hrsg.) Revolution in Deutschland und Europa. Göttingen, 1998; Hartmann, Peter C.: Die Jesuiten. München, 2001; Hearder, Harry: Europe in the Nineteenth Century. 1830-1880. (A General History of Europe 10.) London, 19882; Hein, Dieter: Die Revolution von 1848/49. München, 1998; Hermann, Carl Hans: Deutsche Militörgeschichte. Eine Einführung. Frankfurt/M, 19793; Hobsbawm, Eric J.: A forradalmak kora (1789-1848). Bp. 1964; Uő: A tőke kora (1848-1875). Bp. 1978; Kann, Robert A.: Geschichte des Habsburgerreiches 1526 bis 1918. Wien-Köln, 1990; Kleinschmidt, Harald: A nemzetközi kapcsolatok története. Bp. 2000; Morison, Samuel Eliot – Commager, Henry Steele – Leuchtenburg, William Edward: A Concise History of the American Republic. New York, 19832; Mózes Mihály: Fegyencteleptől a demokráciáig. Fejezetek Ausztrália történetéből (Cosmos Multimédia Könyvek) Bp. é. n.; Németh István: Németország története. Bp. 2002; Niederhauser Emil: Forrongó félsziget. Bp. 1972; Nietzsche, Friedrich: Werke in drei Bänden. (Hrsg. Toman, Rolf) Köln, 1994; Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Bp. 2003; Palotás Emil: Kelet-Európa története a XX. század első felében Bp. 2003; Pesendorfer, Franz: Ungarn und Österreich. Tausend Jahre Partner oder Gegner. Bécs, 1998; Pipes Richard: Az orosz forradalom története. Bp. 1997; Ponteil, Félix: L'éveil des nationalités et le mouvement libéral (1815-1848). Peuples et civilisations. Historie générale 15. Paris, 1968; Rácz Lajos: Az európai gazdaság-világtól a világgazdaságig. Az európai gazdaság térszerkezetének átalakulása a késő középkor és az újkor idején. Szeged, 2001; Renouvin, Pierre: Le XIXe siécle. 1. De 1815 á 1871. L'Europe des nationalités et 1'éveil de nouveaux mondes. (Historie des Relations internationales 5.) Paris, 1954; Réti György: Albánia története. Bp. 2000; Roberts, Martin: Az ipari forradalom és a Liberalizmus kora. Bp. 1992; Schulze, Hagen: Der Weg zum Nationalstaat. Die deutsche Nationalbewegung vom 18. Jahrhundert bis zur Reichsgründung. München, 1985; Szuhay-Havas Ervin: Kék-szürke tragédia. Az amerikai polgárháború története. Bp. 1966; Taylor: Harc a hatalomért. Európa 1848-1918. Bp. 2000; The Economic History of Britain since 1700. 1. 1700-1860. (Ed. Floud, RoderickMcCloscey, A.) Cambridge, 1981; Treue, Wilhelm: Wirtschaftsgeschichte derNeuzeit 1-2. Stuttgart, 19733; Tulard, Jean: Les révolutions de 1789 á 1851. (Histoire de France sous 1a direction de Favier, Jean). Paris, 1985; Vadász Sándor (szerk.): 19. századi egyetemes történet 1789-1890. Bp. 20052; Van Doren, Charles: Geschichte des Wissens. München, 2000; Wandycz, Piotr S.: A szabadság ára. Kelet-Közép-Európa története a középkortól máig. Bp. 2004; War and Peace in an Age of Upheaval. 17931830. (The New Cambridge History. Vol. 9.) (Ed. Crawley, Charles William) Cambridge, 1965; Woodward, Ernest Llevellyn: The Age of Reform. 1815-1870. Oxford, 1958; Zala Tamás: Az Újvilág próbatétele. Bp. 1975.

446

8. A "rövid" 20. század (1914-1991) 8.1. "A teremtés nyolcadik napja"? 1914-ben az I. világháború kitörésével véget ért az újkor második szakasza, a "hosszú" 19. század, s kezdetét vette a kommunizmus bukásáig, 1991-ig tartó "rövid" 20. század. A 19. század lenyűgöző természettudományos felfedezései, technikai fejlődése és gazdasági eredményei nyomán úgy várták az emberek a 20. századot, mint a tudomány és a fény századát, "a teremtés nyolcadik napját". S a századfordulón az elektromosság általános elterjedése, a belső égésű motorok, majd a telefon és a rádió térhódítása adott új lendületet és reményt a már megszokottá vált fejlődésnek, aminek következtében látványosan javult a fejlett ipari országokban az élet minősége. A természettudomány és a technika közt kialakult termékeny kapcsolat a fejlődés újabb csodáit ígérte. A tudományba vetett hit megingathatatlanul sugallta, hogy az ember rövidesen képes lesz minden nehézség és baj leküzdésére. A rohamosan növekvő termelés megszünteti az éhezést és a nélkülözést, az orvostudomány gyógyszereket talál a betegségekre, s a civilizáció és a kultúra elterjedésével nem lesz többé háború. Ez utóbbit abból kiindulva remélték, hogy a világ országainak túlnyomó része kapcsolatba került az európai és észak-amerikai kultúrával és gazdasággal, s úgy gondolták, hogy ezen országok Japánhoz hasonlóan az említett térségek példája nyomán hajtják végre saját modernizációjukat. Ebből következően a fejlett ipari országok és gyarmataik kapcsolata, az euroamerikai kultúra és civilizáció terjedése – bár nem volt mentes feszültségektől – az egész földkerekségnek mint közös hazának a jövőbeni ábrándját látszott erősíteni. Mindehhez járult, hogy a természettudományok és a technika fejlődése még az addig megszokottaknál is látványosabban folytatódott, aminek hatására egyre több ember vált materialistává, miközben szinte már vallásos áhítattal és bizalommal fordult a "mindent megoldó" tudomány felé.

8.1.1. Természettudományok Mivel a természettudományok közül a fizikai felfedezések gyakorolták a legnagyobb hatást a 20. század emberének gondolkodására, mindenekelőtt a kvantummechanika és a relativitáselmélet, így elsőként és legrészletesebben ennek történetét kell áttekintenünk. A 20. századi fizika megalapozása 1895-1896-ban kezdődött a röntgensugár (Wilhelm Röntgen) és a radioaktivitás (Antoine Henri Becquerel) felfedezésével. Az előbbi mint elektromágneses sugárzás arra mutatott rá, hogy a befejezettnek hitt fizikai magyarázatok mögött még számos rejtély vár megoldásra. Az utóbbi pedig az elemek átalakulásának eredménye, amelynek során energia szabadul fel. Ennek alapján lehetett magyarázatot adni arra is, hogy honnan származik a Nap és a Föld hője. 1897-ben fedezték fel az addig "oszthatatlannak" tartott atom első elemi részecskéjét, az elektront (Joseph Thomson). Ezt követte 1911-ben az atom első klasszikus modelljének megalkotása (Ernest Rutherford), miszerint az elektronok meghatározott pályákon keringenek az atommag körül. Az atomról alkotott addigi kép megváltozása azonban újabb megválaszolatlan kérdéseket vetett fel, mindenekelőtt azt, hogy az atommag körül keringő elektronoknak a klasszikus elektrodinamika törvényei szerint fényt kellene kibocsátaniuk, majd energiájukat vesztve az atommagba zuhanniuk. Ezzel szemben az atom csak akkor sugároz, ha az elektron az egyik pályáról átugrik a másikra. S ha egy atom a fényből vagy más atomokkal való ütközés során energiát vesz fel, el is veszti azt, de az így képződő fénynek nincs folytonos színképe, ahogy azt várni lehetne, hanem az egyes atomok rájuk jellemző hullámhosszú fénysugárzást bocsátanak ki. Ezeknek a hullámhosszaknak a mibenlétére azonban egyelőre nem volt magyarázat. A kérdésekre a kvantumelmélet adta meg a választ. Max Planck 1900-ban arra a megállapításra jutott, hogy a vizsgálni akart energiát véges számú részekre kell osztani. Ekkor használta először az energiakvantum, azaz energiaadag fogalmát. S az energia kvantáltságának, szakaszosságának fogalma alapján született meg a felismerés, hogy az elektromágneses tér energiája kvantált (diszkrét) energiaadagok összegeként áll elő. Az egyes kvantumokhoz tartozó energia nagysága egyenlő a sugárzási frekvencia és az általa meghatározott Planck-állandó szorzatával. 1905-ben Albert Einstein úgy értelmezte Planck elméletét, hogy a fény maga is önálló részecskékből, későbbi nevükön fotonokból áll. Ezeknek van energiájuk és impulzusuk, mely fordított arányban áll a fény hullámhosszával. 1913-ban Niels Bohr azzal magyarázta az atomok színképét, hogy amikor az elektron az egyik pályáról átugrik a másikra, a két pálya közti energiakülönbséget egyetlen foton alakjában kisugározza. Ennek energiája egyenlő a kezdeti és végső atomállapot közötti energia különbségével. 1923-ban Louis de Broglie azzal magyarázta Bohr elméletét, hogy az elektronokhoz hullámok társulnak, amelyek hossza a fotonokéhoz hasonlóan fordítottan arányos az elektron impulzusával. Werner Heisenberg 1925-ben az atomok belső mozgását nem az atommagok körül keringő elektronok pályája alapján írta le, hanem számszerű mennyiségeket tartalmazó táblázatokkal (mátrixokkal). Ezt követően Wolfgang Pauli kiszámolta a hidrogén színképét, igazolva Bohr 1913-as eredményét. Ugyanekkor Erwin Schrödinger olyan differenciálegyenletet dolgozott ki Broglie elmélete alapján, amely az általános elektromos terekben meghatározta a hullám amplitúdóját. Ezzel a módszerrel kiszámíthatóvá vált az egyes állapotok energiája, s nemcsak a hidrogéné, hanem a bonyolultabb atomoké és molekuláké is. 1926-ban Max Born bebizonyította, hogy Broglie és Schrödinger

447

hullámai valószínűségi amplitúdók. Tehát annak valószínűsége, hogy egy elektront egy adott pont körül adott mennyiségben találunk, egyenlő a hullámfüggvény adott ponton felvett értékének négyzetével. 1926 után a kvantummechanika alkalmazása megújította nemcsak a fizika, hanem a kémia tudományát is. Az 1940es években kidolgozták a változó részecskeszámú rendszerek kvantumelméletét, mely hatással volt a félvezetők, a tranzisztorok, a modern számítástechnika robbanásszerű fejlődésére. A 20. századi fizika forradalmának másik korszakos felfedezése a relativitáselmélet. Három megalkotója Hendrik Lorentz, Henri Poincaré és Albert Einstein volt. Lorentz 1904-ben megjelent cikkében arra a megállapításra jutott, hogy egy mozgó rendszerben a rendszerrel együtt mozgó megfigyelő által mért távolság rövidebbnek adódik, mint a ugyanezt a távolságot nyugvó koordináta-rendszerben mérik. A Lorentz-transzformáció kapcsán a kiváló matematikus, Poincaré vette észre, hogy Lorentz felfedezése matematikai értelemben "csoportot" alkot. Ez a Poincaré-csoport tartalmazza a koordináta-rendszer kezdőpontjának eltolását, az időszámítás kezdőpontjának eltolását, a koordinátatengelyek elforgatását és egy állandó sebességgel mozgó másik rendszerre való áttérést, azaz a relativitáselmélet matematikáját. Mindezek alapján Einstein 1905-1916 között kidolgozta a speciális, majd az általános relativitáselméletét. A speciális relativitáselmélet a tér, az idő és az anyag kapcsolatát írta le az inerciarendszerekre vonatkozóan. A Galileiféle transzformációs elvet általánosítva kimondta, hogy az minden természettörvényre egyetemes érvényű, s a speciális relativitás elmélete szerint a fizikai törvények szempontjából az erőhatás alatt nem álló, azaz inerciarendszerek egyenértékűek. Ugyanakkor a megfigyelő mozgása nemcsak az események térbeli, hanem időkoordinátáit is befolyásolja. Azaz az idő folyása függ a megfigyelő sebességétől. De mert a fénynél Einstein feltételezése szerint semmi sem terjed gyorsabban, a megfigyelő mindig előbb érzékeli a hatást, mint annak okát. A speciális relativitáselmélet képlete, hogy az energia egyenlő a tömeg és a fénysebesség négyzetének szorzatával: E = mc2. Ez egyben azt jelenti, hogy az a rendszer, amely energiát veszít, ezzel arányosan tömegében is csökkenni fog, aminek mértéke egyenlő az elveszett energia és a fénysebesség négyzetének hányadosával. Az 1916-ban megalkotott általános relativitáselmélet a gravitáció és a speciális relativitáselmélet egyesítése. Eszerint az egymással gravitációs kölcsönhatásban álló tömegek nem az euklideszi geometria szerinti térben mozognak, hanem – megváltoztatva annak szerkezetét – görbült teret hoznak létre. Ezt követően Einstein egy egyesített térelmélet kidolgozásán munkálkodott. Az összes fizikai jelenségek egyetlen térelméletbe való összefoglalása, az anyag egységes térelmélete azonban mindmáig terv maradt. A kvantummechanika és a relativitáselmélet összeegyeztetésére tett kísérletet a kvantumtérelmélet, melynek lényege, hogy a természet alapvető alkotóelemei a terek. Tehát az elektromágneses térhez hasonlóan, amelynek energiáját a fotonok hordozzák, van egy elektrontér is, amelynek energiáját az elektronok szállítják, s így van ez minden elemi részecske esetében. Bár 1930-ban Julius R. Oppenheimer kutatásai komoly ellentmondásokat tártak fel a kvantumtérelmélet érvényességével kapcsolatban, maga a kvantummechanika a fizikusok mindennapos munkaeszközévé vált, miután Heisenberg 1930-ban megjelentette A kvantummechanika fizikai elvei, Neumann János pedig 1932-ben A kvantummechanika matematikai megalapozása című művét. S mivel a fizikusok az atom helyett inkább az atommagot kezdték vizsgálni, 1932-ben James Chadwick felfedezte a neutront, amely a protonhoz hasonlóan az atommag egyik alkotóeleme. Heisenberg és Igor Tamm megalkotta a protonokból és neutronokból álló atommag elméletét, mely atommag csak akkor keletkezik, ha a protonok és a neutronok energiája az atommagban kisebb, mint amikor még egymástól függetlenül léteztek. Az atommag létrejötténél tehát a fölösleges energia – például sugárzás vagy a kilövellt részecske mozgási energiájának formájában – eltávozik az atommagból. Az 1930-as évek közepén alkották meg az atommagok első modelljeit. A héjmodell szerint az atommag részei, a nukleonok többé-kevésbé azonos energiájú héjakba rendeződnek. A cseppmodell viszont azt hangsúlyozta, hogy az egyes részecskékre eső kötési energia állandó, így a mag kötési energiája a részecskék számával arányosan nő. Ugyanakkor az atommag térfogata arányos a nukleonok számával. Tehát az atommag sűrűsége többé-kevésbé ugyanaz, függetlenül annak nagyságától. A cseppmodellből kiindulva alkotta meg Bohr 1936-ban a magreakciókra vonatkozó elméletét. E szerint a töltött részecske vagy neutronlövedék behatol az atommagba, ott energiáját az összes részecskével kölcsönhatásba lépve szétosztja a nukleonok között. Így egy gerjesztett, forrongó atommag jön létre. Majd a magreakció második fázisában ez a közös energia átadódik egyetlen részecskének, mely aztán elhagyja a magot. A neutron felfedezése után megkezdődött a vele létrehozható atommag-reakciók vizsgálata. 1934-ben Enrico Fermi kidolgozta a bétabomlás kvantumtérelméletét, miszerint a neutron beépülése az urán atommagjába egy fölös neutronnal rendelkező atommagot hoz létre, amely az így keletkezett neutronfeleslegétől bétabomlással szabadul majd meg. Ettől már csak egy lépés volt a maghasadás elméletének felismerése, ami Frédéric Joliot-Curie, illetve Otto Hahn nevéhez fűződik. Végül utóbbi és munkatársai állapították meg 1939-ben, hogy az urán atommagjának neutronokkal való bombázásakor egy új reakciótípus megy végbe, melynek eredményeként középnehéz magok jönnek létre. Mivel a maghasadásnál szabad neutronok keletkeznek, felmerült a láncreakció gondolata, amely az atomenergia felhasználásának lehetősége. A II. világháború idején az addigi tudományos felfedezéseket a háború szolgálatába állították, amelynek során a Fermi és az Oppenheimer vezette tudósokból és mérnökökből álló csoportok megalkották az atombombát, amelyben az uránium, illetve a plutónium maghasadása biztosította a hatalmas energiát. A háború után a fizikusok visszatértek az elméleti kérdésekhez, s érdeklődésük az 1950-es években az elemi részecskék fizikája felé fordult. Arra keresték a választ, hogy bonthatóak-e tovább az atommag részei. Mert az elektron, a proton és a neutron felfedezése után sok mindenre magyarázatot lehetett adni, de például a proton és a neutron közti

448

erőhatásra nem. Ennek megértésére tett kísérletet már 1938-ban a japán Jukava Hideki, feltételezve a nukleonok közti közvetítő részecske, a mezon létezését. Ezt az elméletet 1947-ben tökéletesítette a tudomány. Paul Dirac már 1931-ben arra következtetett, hogy lennie kell az elektronnal azonos tömegű, de pozitív előjelű részecskének. S ez volt az első antirészecske, a pozitron, melynek létét azonban csak 1955-ben sikerült bizonyítani. Eközben egymás után fedezték fel az új elemi részecskéket, köztük az antiprotont és az antineutront, majd az 1960-as években megszületett a kvarkelmélet, miszerint az elemi részecskék sokasága hat alapvető részecskére – azaz három kvarkra, illetve három antikvarkra – vezethető vissza. Mindezek után az volt a feladat, hogy a megismert elemi részecskéket, valamint az ezeket szabályozó erőket a kvantumtérelmélet kereteiben elhelyezzék. Ezt azonban csak az 1970-es években sikerült megoldani az elemi részecskék standard modelljének megalkotásával. Ehhez pedig a szimmetriaelv alapján jutottak el. Ez ugyanis kimondta, hogy ha egy jelenség végbement a természetben, akkor annak a tükörképe is végbemehet. Másként fogalmazva, ami lehetséges – a megmaradási törvények szabta korlátokon belül –, az meg is történik. A szimmetriaelvek a természet kerettörvényei, tehát éppúgy meghatározzák a természettörvények formáját, mint ez utóbbiak az egyes események közti összefüggéseket. A következő lépés az anyag legapróbb építőelemei közti elektrogyenge kölcsönhatás elvének felismerése volt, amivel elkerülhetővé vált a korábbi számítások buktatója, amelyek általában a tudomány számára használhatatlan végtelen értékekhez vezettek. Ezt követte a kvantum-színdinamika felismerése, miszerint minden kvark (és antikvark) három különböző változatban fordul elő, s ezek tulajdonságait nevezik "szín"-nek, (vörös, zöld, kék). A kvantumszíndinamika elmélete alapján ismerték fel, hogy az erős kölcsönhatások gyengülése lehetővé teszi, hogy a kvantumelektronikában korábban használatos módszerekkel reakciósebességet számoljanak Az elektrogyenge-elmélet és a kvantum-színdinamika alkotja a standard modellt. Lényege, hogy kis méretek esetén az erős kölcsönhatások meggyengülnek, s ez lehetővé teszi, hogy az erős és az elektrogyenge kölcsönhatások nagyon kis mérettartományokban egyenlővé váljanak. Ez a méret tizenöt nagyságrenddel kisebb az atommag méreténél. Ugyanakkor az 1970-es évek közepén az is nyilvánvalóvá vált, hogy a standard modell sem a végső válasz, újabb elfogadott elmélet viszont azóta nem született. A kémiának a 19. század második felétől a 20. század elejéig tartó klasszikus korszaka alkotta meg a vegyérték fogalmát, majd a szerkezeti kémia alapját, miszerint az atomokat a vegyértékeik fűzik össze határozott rend szerint molekulákká vagy kristályokká. E korszak nagy felfedezései közül ki kell emelni a szerves kémia szintézismódszereit, aminek alapján fejlődésnek indult a gyógyszeripar, s 1899-ben elkezdődött az első szintetikus gyógyszer, az aszpirin gyártása. A kémia új korszakának kezdetét 1916-ra szokták tenni, amikor Walter Kossel és Gilbert Lewis kidolgozták a kémiai kötés új elektronelméletét. Ennek továbbfejlesztett változata az elektroneltolódási elmélet, azaz a molekulák elektroneloszlásának megváltozása például abban az esetben, ha egy szénhez kötött hidrogénatom helyére más atom vagy atomcsoport kerül. Ez elősegítette a kémiai reakciók mechanizmusának pontosabb megértését. Az elektron hullámtermészetének felismerése után hozzákezdtek a kémiai kötés és a teljes molekula tulajdonságainak kvantummechanikai leírásához. A kémiai reakciók dinamikájának korszerű tárgyalását a Henry Eyring és John Polányi által megalkotott átmenetiállapot-elmélet tette lehetővé, miszerint a kémiai reakciókban részt vevő molekuláknak van egy aktív állapota, ami ideiglenesen alakul ki, s ezalatt zajlik le az atomok átcsoportosulása. Majd megkezdődött a szerkezet és a reakciókészség összefüggésének vizsgálata, s ismertté vált számos alapreakció mechanizmusa. Az 1940-es évektől a térszerkezet és a kémiai sajátosságok összefüggésének felismerésében kiemelkedő eredményekre vezetett a konformációs analízis, azaz a molekula fizikai és kémiai sajátosságainak az atomok térbeli elrendeződésétől függő vizsgálata. Meghatározó szerepe volt a kémia fejlődésében az egyes anyagok elkülönítésére és tisztaságuk ellenőrzésére alkalmas, hatékony módszerek kidolgozásának (pl. kromatográfia, gélszűrés, mikroanalízis, polarográfia), továbbá az anyagok szerkezetének vizsgálatára és felderítésére alkalmas spektroszkópiai és diffrakciós módszerek felfedezésének és alkalmazásának. Az 1930-as évektől a szerves kémiában látványos eredmények születtek a természetes szénvegyületek szerkezetvizsgálata és szintézise terén, többek közt: a vitaminok felfedezése, szénhidrátok biológiai lebomlása, fotoszintézis, penicillin, sztreptomicin, inzulin; a fehérjék és nukleinsavak térszerkezetének felismerése, bioszintézise, továbbá a kinin, koleszterin, klorofill, kortizon totálszintézise, a hemoglobin primer struktúrájának felderítése és térszerkezetének megállapítása stb. A század második felének kutatásai bizonyították, hogy a természetes szénvegyületek kémiája nagy segítséget nyújt a biológiai és biokémiai folyamatok megértéséhez. A fizikai kémiában többek közt a következő területeken születtek jelentős eredmények: a radioaktív anyagok kémiája, izotópok kutatása, kolloidrendszerek kémiája, makromolekulák kémiája, felületi kémia, nehéz atommagok hasadása, elemi kémiai folyamatok dinamikája, szabad gyökök szerkezete, biológiai energiaátvitel, új kvantumkémiai számítási módszer. A szervetlen kémiában a század elején forradalmi áttörést jelentett a levegő nitrogénjéből és hidrogénjéből kiinduló ammóniaszintézis (Fritz Haber, Carl Bosch). A további fontos felfedezések közül meg kell említeni az atomsúlyok pontos meghatározását, a nehézhidrogén és a transzurán elemek előállítását, az elektrontranszfer reakciók, valamint a légköri ózonképződés és lebomlás megismerését. Szólni kell még a műanyagok előállításáról, amelyek eredetük szerint lehetnek természetesek, de teljesen szintetikusak is aszerint, hogy természetes vagy mesterséges polimervázra épülnek.

449

Maga a polimer pedig kis molekulatömegű anyagoknak, a monomereknek makromolekulákká való egyesítése után jön létre. A műanyaggyártás első termékei a bakelit (1908) és a műgumi (1910) voltak. A bio1ógiában a 20. század fejlődése a 19. századi felfedezések- mindenekelőtt a mikro- és immunbiológia, valamint a genetika – kidolgozásán alapult. Ez átvezette a kutatókat a 20. század igazi területeire, mint a molekuláris biológia, az evolúciós biológia és a környezetbiológia. Mind a hármat felhasználta az elmélet mellett a gyakorlati élet, azaz a mezőgazdaságban a növény- és állatnemesítés, az ökológiai alapokon nyugvó erdőgazdálkodás, a tengerbiológia és az orvostudomány. Miután a molekuláris biológia terén már 1897-ben felismerték, hogy az idegsejtek közti jelzéseket mikroszkopikus egységek, ingerülettovábbító kapcsolódási helyek közvetítik, melyeket szinapszisoknak neveztek el (Charles Sherrington), 1925-ben sikerült leírni az idegsejteken belüli jeleket továbbító elektromos impulzusokat, s bebizonyítani, hogy az izmokat irányító idegi impulzusok hatásukat kémiai anyagok kibocsátásával érik el (Henry Dale). Ez alapozta meg a neurobiológia tudományát, mely a 20. század második felére feltérképezte az emlősök idegrendszerét és az agy szerkezetét. Ennek során megállapították, hogy az agykéreg egyes részei felelősek a különböző érzékszervek által továbbított információk feldolgozásáért, továbbá hogy az agyban tárolt ismeretek nem az egyes idegsejtekben vagy azok zárt csoportjaiban összpontosulnak, hanem szétoszlanak az emberi agy sok milliárd idegsejtje között. Az öröklődés tudományának előzményei 1865-ig vezetnek vissza, amikor Gregor Mendel az általa leírt öröklődési szabályokkal megalapozta a korszerű örökléstant, azaz genetikát. August Weismann 1892-ben kimondta, hogy az örökítő tényezők a kromoszómákban találhatóak, amelyeket az ivarsejtek visznek át az utódokba. Thomas Morgan pedig kijelölte az immár géneknek nevezett örökítő tényezők helyét a kromoszómában. Ezt követően láttak hozzá az öröklődési anyag hatásának biokémiai vizsgálatához, s állapították meg a génmutáció tényét. Miután a századfordulón ismertté vált az AB0 vércsoportrendszer, kutatási téma lett a vércsoportok öröklődése is. 1910-ben felfedezték a kiütéses tífusz okozóját, majd a baktériumok vírusait, a bakteriofágokat. 1944-ben sikerült megállapítani, hogy a baktériumokat átalakító anyag a már 1869-ben felfedezett dezoxiribonukleinsav, a DNS, 1952ben pedig azt, hogy a baktériumok bakteriofágok, azaz baktériumban élősködő vírusok általi fertőzésekor csak a DNS jut be a baktériumba, és abból mégis fehérjéket is tartalmazó teljes bakteriofágok szabadulnak ki. Ezzel igazolódott, hogy a DNS a fehérjék felépítését meghatározó örökítőanyag, amely biztosítja az öröklődést minden élőlény esetében. Morgan és munkatársai még arra gondoltak, hogy a gének a kromoszómák mentén egyenes vonalban sorakoznak fel. Később kiderült, hogy a gének a DNS-molekulákban hosszában elhelyezkedő folytonos szakaszok, maga a DNS pedig egy hosszú polimermolekula. 1953-ban James Watson és Francis Crick bemutatta a DNS felépítését, mely nem egy, hanem két, egymást geometriailag kiegészítő polimer molekulából áll, amelyeket molekuláris vonzás köt össze, és összecsavarodva spirál alakot képeznek, azaz kettős spirált alkotnak. Többek közt ez teszi lehetővé, hogy az egyik ágban tárolt genetikai információt sérülés esetén a másik ág segítségével pontosan helyre lehessen állítani. A DNS másik feladata egy vegyi irányító szerep, mely biztosítja, hogy minden sejt végrehajtsa saját feladatát. Ugyanakkor megkezdődött a másik, ugyancsak 1869 óta ismert örökítő anyag, az RNS (ribonukleinsav) vizsgálata, amely a sejtben enzimként funkcionáló fehérjemolekulák szintézisét irányítja. 1960-ra felismerték azt a mechanizmust, melynek során a DNS-ben tárolt örökítőanyag fehérjemolekulákba ültetődik át. Ezt követően lehetővé vált a DNS-funkció másolása vagy átírása RNS-be, majd fehérjébe. Felfedezték azt is, hogy miként képes a sejtekbe bejutott RNS-vírus genetikai anyagát beépíteni a kromoszómák DNS-ébe, s ezzel esetleg átalakítani és daganatossá változtatni a sejteket. 1969-ben pedig sikerült az RNS-ben lévő genetikai információt a neki megfelelő DNS-beli információvá változtatni. Ezzel megteremtődött a génsebészet alapja. A hatalmas lehetőségek felébresztették a tudósok felelősségérzetét, s 1973ban az Egyesült Államok Tudományos Akadémiája megtiltotta, hogy a kutatók genetikai beavatkozásokat hajtsanak végre. Ezt követően a genetikai beavatkozások és a velük kapcsolatos kutatások az országok kormányainak hatásköreivé váltak. Ugyanakkor beindították a nemzetközi Human Genom Programot, hogy meghatározza az emberi DNS állományában található hárommilliárd bázis sorrendjét. Ez eredményesen befejeződött, most dolgoznak a hasznosításán, így remélhetően meg lehet majd határozni a betegségekért felelős géneket, s az orvosok és gyógyszervegyészek képesek lesznek a betegségek általános mechanizmusának megértésére, majd a megfelelő gyógyszeres kezelések kidolgozására. A genetika eredményei rávezették a kutatókat, hogy a molekuláris folyamatok és jelenségek nemcsak az élő egyedek életfolyamatait szabályozzák. A fajok életében, azok kialakulásában és környezethez való alkalmazkodásában legalább akkora szerepük van, mint az egészség-betegség folyamatában. Ezen a ponton a biológia 20. századi fejlődése háromfelé ágazik. Azaz a fentebb már ismertetett molekuláris biológia mellett kialakult az evolúciós, valamint a környezetbiológia. Az evolúciós biológiai kutatások során kiderült, hogy a genetikai determináció meghatározza a fajok kialakulását. Ez – többek közt – azt jelenti, hogy az emberré válás leegyszerűsítő materialista magyarázatait felváltották a modern fajkeletkezésről vallott ismeretek. A fajoknak ugyanis nemcsak az életfolyamatai függnek a molekuláris genetikai tényezőktől, hanem minden evolúcióban kialakult sajátosságuk ezekből következik. Ezt vizsgálta Konrad Lorenz, az élőlények viselkedésének fajokhoz kötött sajátosságait kutatva. A genetikai folyamatok és az evolúciós lépések nagymértékben függenek a környezettől és annak változásaitól. E tényezők együttesen hatnak az élőlényekre, meghatározva azok minden életlehetőségét. E kölcsönhatások összessége a környezetbiológia. Mindennek nagy gyakorlati jelentőségét mutatja, hogy sikerrel használták fel az alkalmazott tudományok.

450

Az orvostudományban a 20. század elejének legnagyobb felfedezései: Ivan Pavlovnak a feltételes reflexekről alkotott tana, Sigmund Freud pszichoanalízise, az idegsebészet megalapozása (Harvey Cushing), valamint az inzulin elkülönítése az emberi hasnyálmirigyből. Az agyi elektromos tevékenység során képződő hullámok mérésére alkalmas elektroencefalográf pedig lehetővé tette az epilepszia felismerését, az agyi sérülések kimutatását. A század közepén az elektromikroszkópok már kétszázezerszeres nagyításra is képesek voltak, ami a sejtek felépítéséről, az idegrostokat összekötő szinapszisokról kialakult addigi tudást átértékelte és kiegészítette. A számítástechnika fejlődése új képalkotó eljárásokat tett lehetővé (ultrahang, CT stb.) az emberi testben zajló betegségek felismerésére. Az 1930-as években a fertőző betegségeket gyógyszerrel kezdték kezelni, azt követően, hogy 1929-ben Alexander Fleming felfedezte a penicillint, a baktériumok szaporodását megakadályozó antibiotikumot. Ugyanakkor vannak vírusok okozta fertőzések (pl. a himlő), amelyek nem érzékenyek az antibiotikumokra, ezért védőoltással kell ellenük védekezni. A közegészségügy fejlődésének egyik határköve lett a Jonas Salk által 1955-re kidolgozott gyermekbénulás elleni védőoltás, különösen azután, hogy Albert Sabin megalkotta annak szájon át beadható változatát (Sabin-cseppek), megkönnyítve ezzel a védekezés elterjedését a szegényebb országokban is. Ezt követte 1963-tól a kanyaró elleni, 1966tól pedig a rubeóla elleni védőoltás. S bár a mikrobafertőzéseket jelentős részben sikerült leküzdeni, s 1979-re a Föld himlőmentessé vált, a század végére azonban az is kiderült, hogy a legtöbb baktérium képes a genetikai változásra, és az antibiotikumokkal szemben ellenállóvá válik. Így újra feltűnt és fertőzni kezdett a tuberkulózis kialakulásáért felelős baktérium. Ugyanakkor kezdtek megjelenni az addig ismeretlen vírusok okozta betegségek, mint az Ebola és mindenekelőtt a szerzett immunhiányos állapot, az AIDS. A lézer, valamint a hajlékony optikai műszerek (endoszkópok) forradalmasították a sebészetet. Az új műanyagok és fémek (pl. titán) a művesék, ízületi protézisek, implantátumok fejlődéséhez vezettek. A végtagok verőereit már az 1950es években pótolni tudták a szervezet más részéről vett érdarabokkal. 1952-ben ültették be az első műanyagból készült szívbillentyűt a hibás billentyű pótlására. 1958-ban megszerkesztették az első beültethető szívritmus-szabályozót, 1967ben pedig Christiaan Barnard elvégezte az első szívátültetést. A 20. században a genetika eredményei az orvostudomány szinte minden ágába beépültek. Az immunológiai alapkutatásoknak – amelyek jelentősége a szervátültetésekben mutatkozik meg-várhatóan nagy szerepük lesz a daganatos betegségek kezelésében. S a szervátültetések sikere, új szervek génterápiával való előállításának lehetősége, a rosszul működő géneknek jól működőkkel való helyettesítése jelenti a közeljövő nagy kihívásait és reményeit.

8.1.2. Technika A 20. század a tudományos-technikai forradalom időszaka, amelynek első negyven évét a motorizáció, valamint a repülés megjelenése és tömegessé válása, továbbá a telefon és a rádió elterjedése határozta meg. Az 1940-1970 közti időszakot – mivel azt elsősorban az atomenergia felhasználásának térhódítása jellemezte – atomkorszakként szokás emlegetni. Ekkor vált általános használati eszközzé a televízió, és kezdődött el az űrkutatás. Az 1970-es években kezdődött időszak pedig a mikroelektronika és az informatika korszaka. Az ipari termelés gyors növekedése egyre több energiát igényelt. Felvetődött tehát az addigi legfontosabb energiatermelő eszköz, a gőzgép tökéletesítésének gondolata. Az 1884-ben megszerkesztett gőzturbina elve alapján a 20. században meg lehetett építeni a vízzel, gőzzel és gázzal működtetett turbinákat, s ezekkel villanyáramot termelni. A közúti járművek meghajtásának legfontosabb eszközei a 19. század végén feltalált és tökéletesített belső égésű motorok lettek. A 20. század elején szerkesztették meg az első repülőgépeket, s ettől kezdve a repülés tökéletesítése központi kérdéssé vált. A benzinmotorral hajtott repülők elterjedése után kisebb súlyú és nagyobb erejű hajtóművekre volt igény. Így született meg a sűrített forró levegővel hajtott, megfelelő tolóerőt létrehozni képes turbina ötlete. Ennek alapján készítették el – az 1960-as évektől – a sugárhajtású repülőket, majd a későbbiek során a különböző rakétahajtóműveket. Az 1880-as évektől rohamosan terjedt az elektromos energia, a villany használata, elkezdődött az izzólámpa gyártása, üzembe helyezték az első villanyerőművet, s forgalomba állították az első utcai villamost. 1902-ben Olaszországban átadták a forgalomnak a világ első nagyfeszültségű váltóárammal működő villamosított vasútvonalát, melynek minden lényeges berendezését a budapesti Ganz-gyárban fejlesztették ki és gyártották- Kandó Kálmán irányításával. A 20. század első felében az elektromos energia az iparban, a közlekedésben és a háztartásokban általánosan használttá vált. A rohamosan növekvő energiaigényt új forrásokkal kellett kielégíteni, így egyre jelentősebbé vált az ásványolaj és a földgáz kitermelése. Emellett a század második felében hozzákezdtek az atomerőművek építéséhez, amelyekben jelenleg a maghasadáson alapuló reaktorok szolgáltatják az energiát. Egyre nagyobb tömegű iparcikket kellett előállítani, s ez maga után vonta a termelés automatizálásának, azaz a gépi termelés vezérlés- és szabályozástechnikájának általánossá tételét. Ennek lényege, hogy az adagolóberendezés (futószalag) a munkadarabokat az egyik megmunkálási helyről a másikra továbbítja, megfelelő helyzetben rögzíti, és a megmunkálás után a következő helyre viszi. A számítástechnika segítségével lehetővé vált, hogy összetett rendszereket is a lehető leghatékonyabb üzemmódban működtessenek. A század második felében a robotok megjelenése teremtette meg a termelés új lehetőségét. Ekkor dolgozták ki a kibernetika, azaz az irányítás tudományát, amelynek lényege, hogy

451

a vezérlés az információ feldolgozásán és visszacsatolásán alapul. Tehát a vezérlőjel hatására bekövetkezett változások eredményétől függően a számítógépes vezérlés önmagát a kívánt irányba módosítja. A műanyagok elterjedése és általános használata szintén a 20. században vált teljessé, miután 1931-ben megkezdődött a PVC (polivinil-klorid), 1937-ben a poliuretánok, majd 1939-ben a polietilén ipari gyártása. 1938-ban kezdték gyártani az első mesterséges műszálat, a selyem pótlására alkalmas nejlont. Mindezek után kiépült a műanyagipar, amely a legváltozatosabb műanyagokat állította elő az építőelemektől, tartószerkezetektől és lemezektől kezdve a szigetelő- és csomagolóanyagokon és gépalkatrészeken át a műszövetig, a műbőrig és a műszőrméig. A 20. század a hírközlés forradalma, azaz kezdetben a nyomtatott, majd később a sugárzott sajtó révén a hírek azonnal eljutottak a földkerekség minden pontjára, lehetőséget adva a tájékozódásra, ugyanakkor a tömegek befolyásolására is. A 19. század második felének nagy találmánya, a telefon a 20. században vált a mindennapi élet nélkülözhetetlen eszközévé. A század közepére a kézi kapcsolású telefonközpontokat felváltották az automata központok, majd a század végére a digitális vezérlés és a vezeték nélküli zsebtelefonok tették általánossá a telefonhasználatot, megteremtve a kapcsolatfelvétel azonnali lehetőségét. A rádióhullámok segítségével 1896-ban megvalósított sikeres jeltovábbítás után felgyorsult a kutatás. Az elektroncső feltalálása lehetővé tette, hogy 1921-ben (Pittsburgh-ben) üzembe helyezzék az első középhullámú adót. 1923-ban Európában megkezdték az első rendszeres rádióadásokat, majd 1925-re kifejlesztették az első hangszórós vevőkészüléket. Az 1940-es évekre a rádió már elterjedtté vált, mindenekelőtt Európában és Észak-Amerikában. Az újabb technikai tökéletesítések – 1949-től az URH-rendszer kiépülése, az elektroncsövek helyett a félvezetők alkalmazása, a sztereó hangzás biztosítása, majd a kisméretű vevőkészülékek kifejlesztése – tették lehetővé az egyre jobb vételi lehetőséget, illetve a század második felében az általános elterjedtséget. Kezdeti kísérletek után az elektroncső feltalálása adott új lehetőséget a képtovábbítás megoldására. 1919-ben Mihály Dénes egyszerű árnyképeket és betűket már több kilométer távolságra tudott sugározni. Az első valóságos képeket 1925-1926-ban továbbították Angliában és az Egyesült Államokban, Mihály viszont berlini laboratóriumában 1928-tól kísérleti adásokat sugárzott. A rendszeres tévéadások 1936-ban indultak Németországban és Nagy-Britanniában, majd Franciaország, a Szovjetunió és 1940-ben az Egyesült Államok következett. Ez utóbbi építette ki az első színestévérendszert, s 1953-ban megkezdődtek a színestévé-adások. A század végére pedig a színes televízió is általánosan elterjedt hírközlési és szórakoztatási eszközzé vált a világon. Az űrrepülés kezdetei 1936-ra tehetők, amikor a német hadsereg rakétakísérleti telepet hozott létre, majd 1942-ben a később V2 néven ismertté vált rakétát sikerült 90 kilométer magasságig, azaz a világűrbe kilőni. A II. világháború után mindenekelőtt az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban folytatódtak a rakétakísérletek. 1957 októberében a Szovjetunióból Föld körüli pályára bocsátották az első mesterséges holdat, a Szputnyikot. Ezt követte novemberben a második Szputnyik, fedélzetén egy kutyával, hogy tanulmányozzák a súlytalanságnak az emlősök szervezetére gyakorolt hatását. 1958-ban az amerikaiak is felbocsátották első műholdjukat (Explorer), majd az első hírközlési mesterséges holdat. 1959-ben egy szovjet rakéta megkerülte a Holdat és – elsőként – felvételeket továbbított annak a Földről nem látható oldaláról. 1961. április 12-én Jurij Gagarin a Vosztok űrhajó fedélzetén megkerülte a Földet, ami 1962 februárjában az első amerikainak, John Glenn-nek is sikerült. Ezt követően egymást érték az űrutazások. 1969. július 21-én Holdra lépett az első ember, az amerikai Neil Armstrong, majd újabb öt Apollo rakéta szállította utasait a Holdra. Eközben a szovjetek hozzáfogtak űrállomásaik kiépítéséhez, amit rövidesen az amerikaiak is követtek. 1981ben elkészült az első európai hordozórakéta, az Ariane, valamint az első amerikai űrrepülőgép, a Columbia. Az informatika lényege a számítások gépesítése, azaz az információknak a számítógépekbe való bevitele, s az onnan való kinyerése. Mechanikus számológépeket már a 17. századtól készítettek, az első elektronikus egységekből álló számítógép viszont 1938-ra készült el. Közben Alan Turing 1936-ban bevezette a rögzített számítási módszer, az algoritmus fogalmát. Neumann János az addigi eredményeket áttekintve matematikai nézőpontból közelítette meg a kérdést, megfogalmazva, hogy a feldolgozandó adatokon és az eredményeken kívül az elvégzendő műveleteket leíró utasításokat is számként, azaz kódolt formában kell tárolni a számítógép operatív memóriájában. Így a gép képessé válik arra, hogy a program végrehajtása során a közben elvégzett számítási eredményektől függően az utasításokat is módosítsa. Az 1949-ben és 1952-ben megépített számítógépek már a Neumann-elv alapján készültek. Az 1960-as évek első feléig a félvezető elemeket tartalmazó második generációs gépek uralták a piacot. Ezt követően jelent meg az integrált áramköri elemeket tartalmazó harmadik generációs gépcsalád. Az első mikroprocesszor – a számítógépek központi egységét magában foglaló integrált áramkör – 1971-es megjelenését követően kerültek piacra a negyedik generációs gépek, majd az 1980-as években az ötödik generációsak, s velük egy időben a személyi számítógépek, amelyek egyben lehetővé tették a tömeges elterjedést. Az 1990-es években jelentek meg a hordozható számítógépek, a laptopok, sőt a kézben elférő palmtopok. A számítógépek alkalmazásának új területe a gépeket összekapcsoló világháló, az internet, mely soha nem látott lehetőséget ad a tájékozódásra, a mondanivaló közzétételére és a gondolatok cseréjére. A 20. század hatalmas természettudományos és technikai fejlődésének súlyos árnyoldala a környezetszennyezés, melyre csak az 1960-as évektől kezdtek odafigyelni, de átfogó intézkedés azóta sem történt. A megelőzés és a védekezés ugyanis komoly anyagi áldozatokat követel. Viszont ha folytatódik ez a felelőtlen "takarékoskodás", környezeti katasztrófák sora alakulhat ki a Földön. A legveszedelmesebb szennyezőforrások a belső égésű motorok és égetőberendezések, a vegyipari és más gyártási folyamatok, továbbá a hulladékhőt kibocsátó üzemek, a szerves és nehézfémvegyületek, valamint a por és korom. Mindezek szennyezik a talajt, a vizet és a levegőt. A levegőbe kerülő kén-dioxid és a nitrogén-oxidok károsítják a légutakat, savas esőkként pedig a növényzetet. A szén-dioxid felelős a

452

melegházhatás kialakulásáért, az időjárás megváltozásáért, a halogénezett szénhidrogének (halon, freon) pedig a Földet a káros sugárzásoktól védő ózonpajzs elvékonyodásáért.

8.1.3. Gazdaság Az I. világháború előtti időszakot a gazdasági fellendülés és a szabadpiac jellemezte.1914-től a legfejlettebb ipari országok átállították gazdaságaikat a háborús igények kiszolgálására, illetve a nemzeti önellátásra, s ez utóbbi elv egészen az 1950-es évekig érvényben maradt. A háború idején a korszerű lőfegyverek előállítása mellett fellendült a repülőgépek és a harckocsik (tankok) gyártása, s a szállítóeszközök iránti óriási szükséglet megsokszorozta a gépkocsik számát. Ugyanakkor a hadseregeket el kellett látni korszerű optikai, mérő-, továbbá hírközlési, sebészeti stb. eszközökkel. Fejlődött tehát a gép-, műszer- és vegyipar. Nőtt az acéltermelés, az alumíniumkohászat pedig a hússzorosára emelkedett. Az igények kielégítését azonban akadályozta a súlyosbodó nyersanyaghiány. A szövetek és textíliák iránti kereslet kielégítését a gyapot és a gyapjú hiánya gátolta. A mezőgazdaság termelése pedig a munkaerőhiány és a lóállomány csökkenése miatt esett vissza. A hatalmas emberáldozat és anyagi veszteség átmenetileg megingatták a gazdasági fejlődés iránti bizalmat. Ugyanakkor a hadigazdálkodás tapasztalatai alapjaiban határozták meg a két világháború közti politikai és gazdasági folyamatokat, mindenekelőtt természetessé téve az állam gazdasági beavatkozását. Fokozatosan elfogadottá vált, hogy az állam megtervezheti az ország gazdasági fejlődését, és szabadon rendelkezhet a közösség emberi és tőkeforrásai felett. Ennek következtében az egyes államok a nemzeti össztermék (GDP) egyre nagyobb hányadát sajátították ki és használták fel. 1913-ban az állami kiadások a GDP csupán 12 százalékát tették ki, a két világháború között már 20-25 százalékát, a század végére pedig elérték a 40-45 százalékot. A gazdaság talpra állítását nehezítette, hogy a világháború győztesei – a hagyományos elképzelések szerint – igyekeztek a legyőzött ellenféltől minél több erőforrást elvenni, nem ismerve fel, hogy a 20. század elejének gazdasága már az egységesülő világpiacra épült, ennek újjáteremtése pedig a győzteseknek is elsőrangú érdeke, tehát a vesztes országok gazdaságát – akár segélyekkel – minél gyorsabban helyre kellene állítani. Mindezek ellenére lassan magához tért a háború utáni gazdaság, de a rövid ideig tartó fellendülés csupán a megnövekedett keresletnek volt köszönhető, s nem épült hosszú távú elképzelésekre. A világkereskedelem 1925-ben már meghaladta az 1913-as szintet, az ipar termelése pedig 15 százalékkal túl is szárnyalta azt. Bár a hadi termelés polgári termelésre való visszaállításának időszakában csökkent az ipar teljesítménye, de már 1919 közepétől a világgazdaságot – kisebb visszaesésektől eltekintve – fellendülés jellemezte. Felgyorsult a technika fejlődése, s a széles körű szabványosítással párhuzamosan kialakult a tömegtermelés, mindenekelőtt az Egyesült Államokban. Miután meghatározták az egyes műveletek elvégzéséhez szükséges időt, a szalagrendszer bevezetése lehetővé tette a folyamatos termelést, a gépek jobb kihasználását. Mindez növelte a munka hatékonyságát, így az iparosodott országok termelékenysége az 1920-as évek második felében évi 3-5 százalékkal nőtt, aminek következtében a termékek előállítása olcsóbbá vált. A termelés racionalizálása felgyorsította a tőke és az ipar koncentrációját, mely az új iparágakban volt a legnagyobb mértékű, így a gépkocsigyártásban, az elektrotechnikában és a vegyiparban. E folyamat – a külkereskedelemre gyakorolt hatása mellett – nemzetközi monopóliumok létrehozásához vezetett, amelyek a piaci folyamatok befolyásolására és az árak diktálására törekedtek. Szembeötlő volt az új iparágak gyors fejlődése: nőtt a kénsav és nitrogénvegyületek, az alumínium és a műselyem termelése, valamint a közlekedési eszközök gyártása. A cementtermelés gyors emelkedése az építőipar fejlődését mutatta, a megnövekedett papírszükséglet pedig a cellulóz- és farosttermelést serkentette. Fejlődött a gumiipar, a vegyipar, a műtrágyák, a szintetikus festékek, olajok, mosószerek, gyógyszerek, műszálak gyártása. A villanyáram előállításának olcsóbbá válása kedvezően hatott a világítási eszközök, elektrotechnikai berendezések termelésére és elterjedésére. A kohászatban használni kezdték az elektromos kemencéket az acél- és öntvényolvasztásban, továbbá az elektrolízist a nagy tisztaságú fémek előállítására, illetve felületi kezelésére. Az elektromosság lehetővé tette a bányászat korszerűsítését: világítás, gépesített föld alatti szállítás. A különböző országokban nagyon egyenlőtlen volt az ipar fejlődése. A vezető helyet továbbra is a volt európai ipari hatalmak, valamint az Egyesült Államok foglalták el, de hamarosan felzárkózott hozzájuk Japán, mely a világ hetedik gazdasági hatalma lett, s közben fejlődni kezdett az ipar az addig döntően mezőgazdasági jellegű országokban is. A világ mezőgazdaságának helyreállítása bonyolultabb és hosszabb folyamat volt, mint az iparé, ennek ellenére 1922-től fokozatosan javult a helyzete. Bár a háborús károkat szenvedett országokban a gabonatermelés még 1923-ban is több mint 18 százalékkal volt kevesebb a háború előttinél, a világ mezőgazdaságának termelése 1924-re elérte a háború előtti szintet. Az élelmiszer-termelésnél gyorsabban növekedett az ipari nyersanyagok (pl. kaucsuk, gyapot, hernyóselyem, gyapjú), valamint a nádcukor és a kávé termelése. A legfontosabb gabona továbbra is a búza volt, annak ellenére, hogy 1920-ban 50 százalékkal csökkent a világpiaci ára. A legnagyobb búzatermelők (Egyesült Államok, Kanada, Argentína, Ausztrália) az egykori orosz piac megszerzésének reményében folytatták a termelést. Az 1920-as évek második felében viszont megjelent a világpiacon az algériai, marokkói és tunéziai, valamint a bolgár, jugoszláv, magyar és román búza is, így az eladatlan készletek nagysága 1928-ra meghaladta a világ búzatermelésének 3 százalékát. Ugyanakkor – a gyapjú kivételével – túltermelés alakult ki a mezőgazdasági eredetű ipari nyersanyagok terén is. A DélkeletÁzsiában, illetve Brazíliában és Közép-

453

Afrikában előállított kaucsuk termelése már 1920-ban meghaladta az ipar által igényelt mennyiséget, de jelentős volt a túltermelés a brazil kávéból és a kubai nádcukorból is. Itt kell megemlíteni, hogy a háború után Közép- és Kelet-Európában agrárreformokat hajtottak végre, amelyek célja: 1. a falu növekvő elégedetlenségének lecsillapítása; 2. a kis- és középparasztság vásárlóerejének növelése; 3. a nemzeti kisebbségekhez (magyarokhoz) tartozó földbirtokosok gazdasági és politikai hatalmának megtörése s ezen nemzetiségi területek etnikai viszonyainak a megváltoztatása volt. Az állattenyésztés meghatározó ágazatai a szarvasmarha-, a sertés- és a juhtenyésztés. Ennek jelentősége azonban sokkal kisebb volt, mint a növénytermesztésé, mert az 1920-as években a húsfogyasztás még nagyon sok helyen luxusnak számított. A háború miatt csökkent a pénz értéke, s az országok letértek az aranyvalutaalapról. Az infláció elsősorban a vesztes, illetve a gazdasági zűrzavart felszámolni képtelen országokat sújtotta. Ezekben a kormányok kiadásai meghaladták a bevételeiket, s a hiányt papírpénz kibocsátásával fedezték. Ez csökkentette a pénz vásárlóértékét, ugyanakkor alacsonyabbakká váltak a termelési költségek, tehát versenyképes árakon exportálhatták termékeiket, növekedett az ország tőkevonzó képessége, s lehetőség adódott a belső tőkekoncentrációra. Az inflációt így a gazdaság élénkítésére használták, de megfeledkeztek arról, hogy ez csak rövid ideig lehet hatékony eszköz. Az 1920-as évek közepén az Egyesült Államok termelése már akkora volt, mint Nagy-Britanniáé, Franciaországé és Németországé együttvéve. Az amerikai gazdaság folyamatai a világ számára is meghatározóak voltak. Ugyanakkor e gazdaságot a termelési kapacitások és az értékesítési lehetőségek közti egyensúlyhiány jellemezte. A vállalatok nyereségük nagy részét újra befektették, vagy újabb vállalatokat vásároltak. A fellendülés alapja tehát a beruházások által támasztott kereslet volt. Eközben könnyű hitelfelvétellel tették lehetővé a részvényvásárlást, így a tőzsdén jegyzett értékpapírok mögött nem volt fedezet. A vásárlóerő növekedését ugyancsak a könnyen felvehető fogyasztói hitelekkel biztosították. A fellendülés tehát mesterséges volt, melynek következtében megszakadt a termelés és a fogyasztás közti természetes egyensúly. A kortársak azonban ezeket az aránytalanságokat csak részben ismerték fel, s így nem érzékelték idejében azokat a veszélyeket, amelyek a világméretű nyersanyag- és élelmiszer-túltermelésben, a növekvő protekcionizmusban és a fedezetlen hitelekkel prosperáló amerikai gazdaságban rejlettek. Sőt az európai gazdaság is amerikai hitelekkel küzdötte le belső nehézségeit. 1928 második felétől azonban – a New-York-i tőzsde magas nyereségárfolyama hatására – az Egyesült Államokban keletkezett megtakarításokat is részvények vásárlásába fektették, visszafogva a külföldre szánt kölcsönöket. Így finanszírozhatatlanná váltak az addig amerikai hitelekkel működtetett élelmiszer- és nyersanyaggazdaságok Kanadában, Latin-Amerikában, Ázsiában és Ausztráliában, valamint a német gazdaság. Ez pedig azzal, hogy Amerika – ipari termelésének visszaesése miatt – csökkentette európai behozatalát, a világgazdaság válságához vezetett. 1929. október 29-ére – egyhetes válság után – összeomlott a New-York-i tőzsde. A részvények értéke zuhanni kezdett, s napok alatt vagyonok váltak semmivé. Ezzel kezdetét vette az 1933-ig tartó nagy világgazdasági válság, aminek következtében a világ ipari termelése 1932-re több mint 30 százalékkal csökkent. A munkanélküliek aránya az Egyesült Államokban 22 százalékra, Németországban 33 százalékra emelkedett. A kereslet és kínálat egyensúlyhiányából keletkezett amerikai válság a világpiac révén gyorsan általánossá vált. Az amerikai import további szűkítése az Egyesült Államokba exportálók bevételeit csökkentette, így munka nélkül maradtak az európai iparban foglalkoztatottak csakúgy, mint az ázsiai és dél-amerikai nyersanyagtermelők. Jellemző ellentmondása a korszaknak, hogy a világgazdasági válság okozta gondokat az egyes országok külön-külön igyekeztek megoldani. Például 1930-1932 között vámvédelemmel, protekcionizmussal kísérleteztek. Importvámokat, mennyiségi korlátozásokat vezettek be, így kényszerítve rá egymásra a termelés további visszafogását. Mindez a világkereskedelmet 1933-ra az 1929-es szint egyharmadára csökkentette. Ugyanezen időszak alatt a széntermelés 69 százalékra, a nyersvas 35, a cement 62, a gépkocsigyártás pedig 39 százalékra esett vissza. Mivel a mezőgazdasági termelés irányának megváltoztatása – annak természeti és technikai feltételei miatt – csak lassan lehetséges, a válság nem a termelés mértékét, hanem az árakat csökkentette. Így a mezőgazdasági cikkek ára 36 százalékra zuhant. Az általános termelési és kereskedelmi válsághoz valuta- és bankválság társult. Elsőként – 1929-1930-ban – exportjuk biztosítása érdekében a dél-amerikai országok (Argentína, Brazília, Uruguay) értékelték le nemzeti valutáikat, de megingott az ausztrál valuta is. 1931-ben a valutaválság elérte Németországot, majd Európát. 1931-től egyre több nyugat-európai ország lépett ki az aranyalapból, hogy egyensúlyba hozza fizetési mérlegét, és biztosítsa exportját. 1931 májusában csődbe ment az osztrák Creditanstalt, júniusban pedig a német Deutsche Nationalbank, miután a külföldi hitelezők több mint 4 milliárd márkát vontak ki Németországból. Erre a két bank kénytelen volt elhalasztani külföldi kötelezettségei fizetését. Mindez megingatta az angol font iránti bizalmat is, s Nagy-Britannia szintén letért az aranyalapról. 1933 elején a bankválság elérte az Egyesült Államokat, az ügyfelek tömegesen rohanták meg a bankokat, hogy megtakarított pénzüket kimentsék. A válság időszakában Franciaország, Belgium, Hollandia, Svájc és Olaszország tartott az aranyvaluta mellett, és 1933-ban megalakította az aranyblokkot. Nagy áldozatok árán igyekeztek biztosítani az aranyra való átválthatósággal valutáik stabilitását. Mindez azonban drága áron – növekvő munkanélküliség, csökkenő ipari termelés – csak mérsékelt sikerrel járt, mert az arany külföldre "szökött". 1934-ben Olaszország kivált az aranyblokkból, majd követték a többiek is. 1936-ban a franciák is leértékelték a frankot, s ezzel a kísérlet megbukott. A Szovjetuniót ugyancsak keményen érintette a válság, Az 1921-ben indított új gazdaságpolitika lehetővé tette, hogy az ország a gabonaexportból finanszírozza az iparosítást, de ez a gabona világpiaci árának zuhanásával megszűnt. Sztálin a hiányt a kolhozosítással akarta pótolni, azaz a parasztgazdaságok felszámolásával mezőgazdasági

454

nagyüzemeket hoztak létre. Mindezt a legkegyetlenebb eszközökkel, az ellenszegülő parasztok kiirtásával, terményeik teljes elkobzásával. Ezzel ugyan átmenetileg megnövelték a gabonakivitelt, de hosszú távon a Szovjetunió megszűnt gabonaexportáló ország lenni, s a későbbiekben a saját szükségleteit sem tudta megtermelni. Az 1928-1932 közti első ötéves terv idején a szovjet nemzeti jövedelem 20 százalékkal csökkent. Bár az évekig tartó válság során hozott kormányzati intézkedések egyesek szerint csak meghosszabbították a válságot, mert megzavarták a gazdaság természetes öntisztulásának folyamatát, végeredményben viszont elfogadottá tették az állam gazdasági beavatkozását. Ennek elméleti megalapozója John Keynes brit közgazdász volt, aki szerint a válság elkerülése érdekében az államnak közvetett és közvetlen eszközöket kell alkalmaznia. Azaz a válság megelőzése érdekében ellenőriznie kell a forgalomban lévő pénz mennyiségét, csökkentenie kell a kamatokat, s a legrosszabb körülmények közt élő rétegek juttatásainak növelése mellett progresszíven adóztatnia kell a magas jövedelmeket. Ezzel lehet fokozni a beruházások jövedelmezőségét, növelni a keresletet, s korlátozni a megtakarításokat. Válság idején közvetlen beavatkozásokra is szükség van, így mindenekelőtt nagy állami beruházásokat kell indítani, de az infrastruktúra területén, hogy ne növeljék az amúgy is meglévő árubőséget. A parlamentáris demokráciák közül az állami beavatkozás módszerét elsőként az Egyesült Államokban alkalmazta Herbert Hoover, majd Franklin Roosevelt, aki 1933-tól bevezette a New Dealnek nevezett gazdaságpolitikát, kiterjesztve a szövetségi kormány felügyeletét a bankokra, a hitelekre és a beruházásokra, valamint az egész termelésre. Emellett a kormány hatalmas beruházásokat indított (folyószabályozás, út- és repülőtér-építés stb.) A bolsevista, fasiszta és nemzetiszocialista diktatúrák állami beavatkozásának jellege kormányzati rendszereik természetéből következett. Különbség annyi volt köztük, hogy a bolsevikok beavatkozásai – mivel semmibe vették a gazdaság törvényszerűségeit-a hatalmas áldozatok ellenére is kudarcok sorához vezettek, ellentétben a fasiszták és a nemzetiszocialisták sokkal sikeresebb gazdaságpolitikájával. A keynesi elméletet mindenekelőtt Franciaországban, Svédországban, Németországban, továbbá Argentínában alkalmazták. Németországban már Hitler hatalomra jutása előtt jelentős közmunkákat indítottak, s ezt a nácik is folytatták, melynek eredményeként a munkanélküliség 1934-re 6 millióról 2,5 millióra csökkent. A náci diktatúra azonban eltért a keynesi elmélettől, mert az állam a gazdaság fellendülése után sem húzódott vissza annak irányításától, hanem a háborúra készülő tervgazdasággá fejlesztette azt. A franciák 1936-ban indították közmunkaprogramjukat, az 1937-es valutaleértékeléssel pedig – a hollandokkal együtt – ki tudták használni a világgazdaság 1937-ben kezdődő fellendülését. A gazdasági válság következtében visszaesett a japán kivitel, miközben az ország továbbra is jelentős élelmiszer- és nyersanyag-behozatalra szorult. Ezt azonban már nem tudta exportbevételeivel ellentételezni, így megerősödött az a nézet, hogy a nyersanyaglelőhelyeket hódítással kell megszerezni. Az 1930-as évektől folytatott hódító politika következtében a japán állam egyre jobban irányítása alá vonta a gazdaságot, közte a vállalatok 96 százalékát kitevő és a munkások felét foglalkoztató kisüzemeket és műhelyeket is. Mindezt kedvező hitelekkel, s cserébe az ágazati szövetségekhez való tartozás kötelezővé tételével érte el. Majd bevezette az ötéves szakaszokra bontott gazdasági tervezést, mely kiegészült a devizamozgás, a külkereskedelem, a beruházások, a nyersanyagelosztás és a termelés ellenőrzésével, továbbá a fogyasztás korlátozásával. A japán gazdaság tehát az állam utasításainak megfelelően működött és fejlődött. A válság leküzdésére bevezetett különböző intézkedések segítségével a világ ipari termelése 1936-ra elérte a válság előtti szintet, bár az egyes országok teljesítményei közt jelentős eltérések voltak. Folytatódott az 1920-as években kibontakozó új iparágak fejlődése, mindenekelőtt a vegyiparé. A műselyemtermelés tíz év alatt közel megháromszorozódott. Németország, Olaszország és Japán pedig a szintetikus gyapjú előállításában vált világelsővé. Gyorsan nőtt a nitrogénvegyületek és a kénsav termelése. A vegyipari termékek mellett az elektrotechnikai cikkek gyártása nőtt a leggyorsabban. A repülőgépipar egyre több alumíniumot igényelt, miután a repülő mind általánosabb közlekedési és hadászati eszközzé vált. 1939-ben a világ polgári repülésében 22 ezer gépet használtak, ugyanakkor a harci repülők száma 25 ezerre emelkedett. A gépkocsi-, főleg a személyautó-gyártás az Egyesült Államokban jelentősen visszaesett, miközben Németországban 140 százalékkal, Olaszországban pedig 31 százalékkal nőtt. Összességében viszont 1938-ban 23 százalékkal volt alacsonyabb az 1929. évinél. A bányászatban és kohászatban a színesfémek termelése továbbra is gyorsabban nőtt, mint a vasgyártás. Emelkedett a kőolaj és – mindenekelőtt a vízi erőművek révén – a villanyáram termelése, s jelentősen növekedett a kőszén felhasználásának hatékonysága, mivel a vegyiparnak is egyre fontosabb alapanyagává vált. 1935-ben Németországban kezdték el szénből a szintetikus kaucsuk gyártását, 1939-ben pedig üzembe helyezték az Egyesült Államokban az első – szénszármazékra alapozó – nejlongyárat. Az 1930-as évek második felében mind az Egyesült Államokban, mind Németországban megépültek azok a vegyipari üzemek, amelyek kőolajat használtak alapanyagként a különböző műszálak előállításához. A mezőgazdaságban a növénytermesztés 1938-ra szinte minden területen meghaladta az 1928-as szintet. Az évi átlagos rizstermelés 70 százalékkal, a búza- és árpatermelés 30 százalékkal, a burgonya és a kaucsuk termelése 20 százalékkal, a lené 41 százalékkal, a gyapoté 14 százalékkal, a cukorrépáé pedig 18 százalékkal volt magasabb. A kukorica- és a rozstermelés nem változott. Folytatódott a mezőgazdaság gépesítése és motorizálása. Az Egyesült Államokban a traktorok száma 1 millióról 1,6 millióra, Európában 130 ezerről 270 ezerre emelkedett, s ez utóbbinak több mint 80 százaléka Németországra, Nagy-Britanniára és Franciaországra jutott. Az iparosodott országokban a mezőgazdaság gépesítése mellett egyre nagyobb szerepet kapott a műtrágyázás, ami egyes területeken a talaj kimerüléséhez vezetett.

455

A mezőgazdaság gépesítése, a traktorok elterjedése miatt az iparosodott országok lóállománya az adott időszakban 20 százalékkal csökkent. Ugyanakkor Latin-Amerikában és Afrikában nőtt a szamarak és öszvérek, Ázsiában pedig az igavonó ökrök száma. A juhállomány csökkent, a sertések száma nem változott. Európa és a Szovjetunió kivételével mindenütt emelkedett a szarvasmarha-állomány, világviszonylatban 10 százalékkal. A világ mezőgazdasági termékeinek értékét tekintve Európa állította elő annak 30 százalékát, Amerika 25, Ázsia 27, Afrika 4, Ausztrália és Óceánia pedig 3 százalékát. A növénytermesztés és állattenyésztés részaránya eltérő. 1934-1938 között a világ mezőgazdasági termelésének 73 százalékát a növénytermesztés tette ki. A szegényebb országok lakói elsősorban a könnyebben megtermelhető és előállítható növényi eredetű ételeket fogyasztották. Az állattenyésztés ugyanis sokkal költségesebb és munkaigényesebb, s csak az életszínvonal emelkedése következtében nő az állati fehérje fogyasztásának részaránya. Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában az ültetvényes gazdaságok területét általában az erdők rovására növelték meg. A gyakori áringadozások azonban tönkretették a helyi ültetvénytulajdonosokat, s tőkés részvénytársaságok léptek a helyükre, amelyek közül a nagyobbak akár százezer munkást is foglalkoztattak. Ugyanakkor a trópusi mezőgazdaságban megvetették lábukat a helyi parasztok birtokában lévő kisárutermelő gazdaságok. Bár a gazdasági világválságot az 1930-as évek közepére felszámolták, a nemzetközi kereskedelem azonban 1937ben is csupán a válság előtti érték alig 45 százalékát érte el, az 1938-as visszaeséskor pedig 40 százalékra csökkent. Mindez jól mutatta, hogy az egyes országok a válság leküzdésében és a gazdaság új fellendítése során hatékonyan alkalmazták a világgazdaságtól való elzárkózás politikáját. Ebből pedig az következett, hogy az egyes országok gazdasági kereteik tágítása érdekében politikai kereteik tágítására, azaz országaik területének, illetve befolyási övezetének megnövelésére törekedtek. Így az általános fellendülést és a béke helyreállítását célzó kísérletek megbuktak. A II. világháború idején általánossá vált a hadigazdálkodás, s az állam gazdasági beavatkozása minden korábbinál erőteljesebb lett. A haditermelésre készen álló diktatúrák gazdaságpolitikáján csak módosítani kellett, a nyugati demokráciák gazdaságának háborús átállítása azonban komoly feladatot jelentett. Az ipart át kellett állítani a haditermelésre, a gyárakat el kellett látni nyersanyaggal, meg kellett szervezni az élelmiszerellátást, biztosítani kellett a munkaerő megfelelő elosztását a hadigazdaság és a hadsereg között, s végül ki kellett alakítani azt a finanszírozási rendszert, amely biztosítja a szükséges eszközöket, de nem vezet inflációra. Mindennek eredményeként NagyBritanniában 1940-1943 között a haditermelés a háromszorosára emelkedett, az Egyesült Államokban pedig a hadianyagok termelése a hússzorosára nőtt. Ezzel párhuzamosan a háborútól nem sújtott Egyesült Államokban – 19401945 között – az ipar és a mezőgazdaság növekedése elérte az évi 18-19 százalékot. Ugyanakkor a tudományos eredmények felhasználásának köszönhetően a termelés növekedési üteme jóval magasabb volt, mint a kapacitásé. Az előbbi 250, az utóbbi pedig csak 31 százalékkal emelkedett. A mezőgazdasági termelés növelése érdekében meggyorsították a gépesítést. Az adott időszakban a traktorok száma 1,6 millióról 2,4 millióra, a gabonakombájnoké pedig 190 ezerről 375 ezerre nőtt. A II. világháború hatással volt az ázsiai, afrikai és latin-amerikai országok gazdaságára is. 1939-1945 között India ipari termelése 26,8 százalékkal, gyapotfelhasználása pedig 38,7 százalékkal emelkedett, és jelentősen nőtt az acélgyártás és a villamos energia termelése. Ugandában a megtermelt gyapot feldolgozására megépítették az első nagy textilgyárat, de fejlődött Dél-Rhodesia és Egyiptom textilipara is. Az atomkísérletek miatt megnőtt az uránérccel rendelkező országok – például Belga-Kongó – jelentősége, s ezzel szerepük a világgazdaságban. Japán az általa megszállt országoktól – Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Burma, Malajzia, Fülöp-szigetek-kötelező élelmiszer-, főleg rizsszállítmányokat követelt. A latin-amerikai országokban a gyapottermelés 25 százalékkal, a gyapjúé 20 százalékkal nőtt. Emelkedett a réz, a cink, a titán kitermelése, a volfrámé például Argentínában 55, Bolíviában 100 százalékkal nőtt. A gyárakban foglalkoztatottak száma Brazíliában 50, Argentínában 22 százalékkal emelkedett. Brazília mellett Uruguayban és Mexikóban acélműveket építettek, illetve bővítettek. A háború alatt 17 százalékkal nőtt Argentína, Brazília, Chile és Uruguay mezőgazdasági termelése. A háborúból a részt vevő országok közül egyedül az Egyesült Államok gazdasága került ki megerősödve, így lehetővé vált számára, hogy behatoljon azokra a területekre, amelyek a háború előtt Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország és Japán befolyási övezeteihez tartoztak. Nagy-Britannia gazdasági meggyengülése miatt a világ pénzügyi központja London helyett New York lett, miközben az amerikai termékek kivitele a háromszorosára nőtt. Még 1944-ben az amerikai Bretton Woods városában mérvadó közgazdászok élükön Keynesszel – megállapodtak abban, hogy az aranyalap stabilitását rugalmasabb formában kell visszaállítani. Ez a rendszer a nemzetközi valuták kombinált dollár- és aranyfedezetén alapult, s a részt vevő országok kötelezték magukat arra, hogy tartózkodnak a valutaárfolyamok kiigazításától, kivéve a fizetési mérleg tartós egyensúlyhiányát. E kiigazítás céljaira pedig igénybe vehették a külön ezért létrehozott Nemzetközi Valutaalap (IMF) tőkéjét. Ezzel sikerült megteremteni a biztonságos nemzetközi pénzforgalmat. Az ugyanekkor létrehozott Világbank hitelekkel segítette a háború utáni helyreállítást, a későbbiekben pedig a világgazdaság hosszú távú hiteleinek bonyolítója lett. 1947-ben 23 ország aláírta az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezményt (GATT), amiben kötelezték magukat, hogy együttműködnek a vámhatárok fokozatos lebontásában. Ez volt az első lépés az I. világháború előtti világpiac helyreállítására és kibővítésére, illetve az európai közös piac megteremtésére. A II. világháború utáni legelső feladat a megsemmisült épületek, termelési eszközök, hidak, vasutak stb. helyreállítása volt. Mindez meglepően gyorsan ment, s a nyugat-európai országokban – köztük Nyugat-Németországban is – az ipari termelés 1950-ben már jelentősen meghaladta az 1938. évi szintet. Ebben meghatározó szerepe volt az 1948-1951 közt folyósított 14 milliárd dollár Marshall-segélynek, amely az Egyesült Államokból behozott termékek

456

megvásárlásához pénzt bocsátott az újjáépítésben részt vállaló nyugat-európai országok rendelkezésére. Ezen országok kötelezettséget vállaltak arra is, hogy összehangolják gazdaságpolitikájukat, gazdasági téren kiegészítik egymást, és kibővítik a nemzetközi kereskedelmet. Ugyanakkor a Szovjetunió megtiltotta, hogy az uralma alá került kelet-európai országok a Marshall-terv részeseivé váljanak. A háború sújtotta Európa gazdaságának gyors helyreállítása után kezdetét vette az 1950-1973 közti időszak egyedülállóan nagy gazdasági növekedése, amit az irányított piac korszakának is neveznek, s ami összehasonlíthatatlanul jelentősebb eredményeket ért el, mint az 1914-1951 közti nemzeti önellátás vagy az 1973 óta tartó neoliberális piac időszaka. 1950-1970 között Nyugat-Európában az egy főre jutó bruttó nemzeti termék évi átlagban 4, 5 százalékkal, az ipari termelés pedig 7 százalékkal növekedett, s ilyen hosszú, folyamatos növekedést sem azelőtt, sem azóta nem sikerült elérni. Ez a növekedési ütem – Japán kivételével – a leggyorsabb volt a világon, így megnőtt Nyugat-Európa világgazdasági jelentősége. E növekedés okai közt első helyen szokás említeni, hogy az 64 százalékban a korszerűbb gépeknek és a jobb termelékenységnek köszönhető, és csak 36 százalékban a nagyobb tőkeés munkaerő-bevonásnak. A világgazdaságra tekintve mindenekelőtt a műszaki haladás rohamos fejlődését kell megemlíteni, azaz a termelés gépesítésében, a szállításban és az energiaellátásban végbement forradalmi változást. Az egyre pontosabb és finomabb munkára is alkalmas gépeket fokozatosan kiegészítették az automata gépsorok, majd az 1960-as évektől a szerszámgépek számítógépes irányítása, s mindez folytatódott a számítógépek vezérelte mozgató automaták, azaz a robotok termelésbe állításával, ami az 1980-as évek elején vette kezdetét. A szállítás terén az 1960-as évektől általánossá vált a légi, illetve a konténeres fuvarozás, továbbá az olaj szállítására alkalmas óriási méretű tartályhajók építése, s egyre nagyobb ütemben terjedtek a gépjárművek. Az 1970-es években az energia kétharmadát kőolajból és földgázból állították elő, ugyanakkor üzembe helyeztek több mint 100 atomerőművet is. Az újabb és újabb műanyagok rohamos térhódítása következtében 1983-ban a világon már több műanyagot használtak fel, mint vasat. Az elmondottakkal együtt gyorsan nőtt a belföldi fogyasztás, mert a termelés növelése érdekében szükség volt a belföldi fizetőképes keresletre is, így a nominálbérek általában megháromszorozódtak. Ugyanakkor a termelékenység növekedése révén csökkenteni lehetett a munkahét hosszát. A növekedés együtt járt a gazdaság egyes területeinek arányváltozásával. A mezőgazdaság szinte minden iparilag fejlett országban veszített jelentőségéből, annak ellenére, hogy termelékenysége nőtt, foglalkoztatottjainak száma viszont 20 százalék alá csökkent. Az ipar részesedése megnövekedett, de a munkavállalóknak általában csak mintegy 40 százalékát foglalkoztatta. Gyorsan fejlődött viszont a szolgáltatási szektor: közlekedés, szállítás, kereskedelem, turizmus és vendéglátás, így az e területeken foglalkoztatottak aránya az 1970-es évekre egyes országokban a 60 százalékot is meghaladta. E munkaerő-igényes területek arányát növelte a gondoskodó állam intézményeinek kiépítése, mely szintén sok munkavállalót foglalkoztatott. A szociális biztonság megteremtésének, a segélyek rendszerének pedig azt lett a következménye, hogy a fogyasztási cikkek iránti kereslet a gazdasági visszaesések idején sem csökkent jelentősen. Az 1950-es és 1960-as évek nehezen megoldható feladata volt a függetlenné vált egykori gyarmatok bekapcsolása a világgazdaságba, mert túlnyomó többségük nagyon alacsony gazdasági és kulturális szinten állt. Mezőgazdaságuk alig lépte át a naturális rendszer határát, gyengén fejlett iparuk elsősorban nyersanyag-kitermelésre épült. Óriási volt a rejtett munkaerő-felesleg, általános volt az írástudatlanság, s hiányzott a nemzeti értelmiség és a gazdaság fejlesztéséhez szükséges tőke. Így sok esetben fennmaradt a függő kapcsolat a volt gyarmattartó országgal, mert szükség volt gazdasági segítségükre. Mások különféle szocialista megoldásokkal kísérleteztek, általában eredménytelenül. Ezeket az országokat tehát rendkívül lassú fejlődés, nehéz gazdasági helyzet jellemezte. Az 1960-as évek elején a fejlődő országok többségének lakossága az éhínség szintjén élt, s e térségek népességét tekintve 867 millió ember éves nemzeti jövedelme 100 dollár körül volt, de a jobb körülmények közt élő országok 150 milliós lakosságának egy főre jutó nemzeti jövedelme sem haladta meg az évi 300 dollárt. Az aranykorként is emlegetett 1950-es és 1960-as évek lenyűgöző gazdasági növekedését az 1973-as, majd az 1979es olajválság törte meg. Az okozott konjunkturális visszaesés csak az 1929-ben kezdődött válságéhoz hasonlítható. Aggasztó jelek már a 60-as és 70-es évek fordulóján is mutatkoztak, mindenekelőtt az Egyesült Államok fizetési mérlegének romlása. Márpedig a Bretton Woods-i egyezmény értelmében a dollár volt a világ pénzügyi rendszerének kulcsvalutája. S amikor Nixon amerikai elnök 1971-ben felfüggesztette a dollár aranyra válthatóságát, ezzel gyakorlatilag felszámolta az 1944-től érvényben lévő pénzügyi rendszert. S miközben a világ az új pénzügyi rendszer megteremtésének lehetőségét kereste, a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) 1973 őszétől négyszeresére emelte a nyersolaj árát. Ennek következtében megemelkedtek mind a termelési, mind a létfenntartási költségek. A nyugati országok nemzeti jövedelmének korábbi 6 százalékos évi növekedése a nullára csökkent, s az 1930-as évek elejének válsága óta először jelent meg a tömeges munkanélküliség, ami a munkaképes lakosság több mint 5 százalékát sújtotta. Az 1970-es évek visszaesését a stagnálás és az infláció (stagfláció), valamint a nagyarányú munkanélküliség egyidejű megléte jellemezte. Ez ellentmondott a korábbi tapasztalatokból leszűrt keynesi megállapításoknak, miszerint a magas infláció alacsony munkanélküliséggel jár, mert beruházásokra, munkahelyteremtésre ösztönöz. Így a keynesi módszerek nem voltak alkalmasak az új válság, az egyszerre magas infláció és munkanélküliség felszámolására. A nyugati országok az 1970-es évek közepétől a gazdaság újbóli beindításával kísérleteztek, kevés eredménnyel. Az infláció továbbra is 7-8 százalék körül mozgott, az évtized végére azonban az olajdollár megjelenésének hatására a gazdaság ismét megélénkült, a nemzeti jövedelem növekedni kezdett, s javult a fizetési mérleg. Az olajban gazdag arab országok ugyanis – amelyeknek a Korán tanítása szellemében nem voltak bankjaik – nem tudtak mit kezdeni hatalmas

457

dollárbevételükkel, ezért kénytelenek voltak azt nyugati bankokban elhelyezni. E bankok pedig így megnövekedett pénztőkéjüket kölcsönözhették a válsággal küzdő gazdaságoknak. Az 1970-es évek gazdasági stagnálása kedvezőtlenül érintette a világkereskedelmet is. A nyugati országok védőintézkedéseket hoztak, hogy az alacsony bérszintű országok ne áraszthassák el olcsó termékeikkel a piacaikat. 1973-ban például meghatározták a behozható kelet-ázsiai textil mennyiségét, s a korábbi 13 százalékról 30 százalékra nőtt a nemzetközi kereskedelem által szabályozott iparcikkek aránya, kialakítva egy új protekcionizmust. A válság okára többféle magyarázat is született. Ezek közül Milton Friedman amerikai közgazdász elmélete volt a leghatásosabb, s az 1980-as években mind az amerikai, mind a brit gazdaságpolitika alapja lett. Eszerint az állam beavatkozásának csak a gazdaságban forgó pénzkínálat ellenőrzésére kell korlátozódnia, s a szabadpiaci mechanizmusok majd helyreállítják a gazdaság egyensúlyát. 1979-ben – az OPEC-országok újabb 100 százalékos olajáremelése miatt – kitört a második olajválság. Ismét visszaesett a termelés, s 10 százalékra szökött a munkanélküliség. 1980-1981 a stagnálás időszaka lett. A kormányok takarékossági programokat indítottak, ennek ellenére a nyugati országok fizetési mérlegeiben hiány keletkezett, mert időközben megnőtt az OPEC-országok felvevő kapacitása, így jóval kevesebb olajdollár áramlott vissza a nyugati országokba. Ezért a nyugati országok kénytelenek voltak a bérfejlesztés féken tartásával és a termelékenység fokozásával, azaz olcsóbb termékek előállításával piaci versenyképességüket javítani. Ennek hatására 1983-ban élénkülni kezdett a világgazdaság, de ezt gyakran zavarták meg kisebb visszaesések. Bár a 20. század végére ismét egységessé vált a világgazdaság, még sem tudott kialakulni egy új, rögzített árfolyamrendszer, ami elősegítené a pénzügyi stabilitást. Ráadásul egyes volt kommunista országokban, mindenekelőtt Oroszországban, illetve a sajátos piacgazdasággal kísérletező és gazdaságilag látványosan fejlődő Kínában nem volt ritka a pénzügyi megbízhatatlanság és visszaélés. Az is tanulságos kivétel, hogy a 70-es és 80-as évek gazdasági visszaesése idején törtek előre Dél-Korea, Hongkong, Indonézia, Malajzia, Szingapúr, Tajvan és Thaiföld, de nem a technikai fejlődés, hanem a kormányok által irányított kiszámítható gazdaságpolitika, a rugalmas munkakultúra és az exportra irányuló termelésük révén. További sikeres felzárkózásuk – a volt kommunista országokhoz hasonlóan attól függ, mennyire lesznek képesek növelni technikai hatékonyságukat és pénzügyi megbízhatóságukat. Mivel a legtöbb nyugat-európai ország az 1970-es évek elejétől hasonló gondokkal küzdött, ez felerősítette a már 1957-ben elhatározott gazdasági együttműködésre való törekvésüket. Az akkor létrehozott hat tagországból álló Európai Gazdasági Közösség az 1990-es évek közepén már tizenöt országot foglalt magában, megvalósítva a vámuniót, valamint a munkaerő és a tőke szabad áramlását, az ezredfordulón pedig hozzáláttak a közös pénz, az euró bevezetéséhez. Ugyanakkor Nyugat-Európában egyre többen fogalmazzák meg kétségeiket a jólét, a növekedés eddigi, elsősorban mennyiségi felfogása kapcsán. A közösségek felbomlása, a környezeti károk és a természet elpusztítása, a forgalmi dugók és a fogyasztás mesterségesen gerjesztett növekedésének megannyi hátrányos következménye joggal támaszt kétségeket aziránt, hogy a nemzeti össztermék (GDP) növelése önmagában jobbá, élhetőbbé teszi-e az emberi életet.

8.1.4. Szellemiség és művészet A 20. század egyik legjellemzőbb vonása az ósdinak minősített múlt lerombolása, azoknak az egymással összefüggő társadalmi folyamatoknak a félresöprése, amelyek a korábbi nemzedékek által felhalmozott tapasztalatokkal, hagyományokkal segítették az ember mindennapi életét. A múlttal való szerves kapcsolat felszámolása kialakította a csak a jelenért élő, de magányos embert. Mindezt elősegítette a materializmus gyors elterjedése, amit sokan úgy értelmeztek, hogy az ember megszabadult a vallások által rárakott korlátoktól, és immár mindent megtehet, amihez kedve és ereje van. Az isteni törvényeken és a személyes felelősségen való túllépésben segítségül hívták a sajátosan értelmezett tudományt, így az einsteini relativista fizikát, melyből levonhatták hibás következtetésüket az erkölcsi relativizmus megalapozására. Ezt egészítette ki a marxi és freudi gondolatok hasonló értelmezése, mellyel alá lehetett ásni a személyes felelősség és kötelesség kifejlett érzékét az iránt a meggyökeresedett és igaznak tekintett szabályrendszer iránt, amely a 19. századi európai civilizáció meghatározója volt. Az I. világháború előtt nemcsak radikális, hanem konzervatív körökben is divatossá vált a fennálló világ elavultságáról elmélkedni, s csak kevesen ismerték fel a divatos eszmék sekélyességét, illetve a különböző materialista szocializmusokban az iszonyatos zsarnokság veszélyét. A 20. századi filozófiai irányzatokat az útkeresés sokszínűsége jellemzi, így a század nagy kérdéseire adott összegző válaszok megadása még várat magára. A 19. század második felében kialakult marxizmus, majd 20. század elején létrehozott marxizmus-leninizmus materialista felfogása szerint a történelem lényege a termelőerők fejlődése, a társadalmi élet fejlődését pedig osztályharc biztosítja, melynek következtében a proletariátus hatalomra jutása fogja megteremteni az uralomtól és kizsákmányolástól mentes, azaz a kommunista társadalmat. A társadalmi folyamatok szigorúan meghatározottak, így az ezeket feltáró marxizmus-leninizmus az egyedüli tudományos módszer. A tőkés társadalom marxista bírálói a marxizmus többféle változatát is kidolgozták, de eredendő egyoldalúságán nem tudtak változatni. Az egzisztencializmus az absztrakt általános helyett a konkrét létezést állította vizsgálódásának középpontjába. Nem a hűvösen mérlegelő értelemhez, hanem az ember egész személyiségéhez, szenvedélyes és szenvedő lényéhez fordult. Érdeklődése tehát a létezésre irányul és nem a tudásra. A létezés egyik legfontosabb jellemzője a jövő megsejtésének lehetősége. Ez azonban már az egyéni léten túlra mutat. Így az egzisztencialisták, attól függően, hogy a társadalomba

458

vagy Istenbe helyezik-e a transzcendenciát, az emberi lehetőségeket végső fokon határoltnak, illetve korlátlannak tekintik. Legismertebb képviselői: Martin Heidegger, Karl Jaspers és Jean-Paul Sartre. A neotomizmus a katolikus filozófia legjelentősebb irányzata, melynek lényege, hogy a tudomány és a vallás, tehát az ész és a hit egymás kiegészítői, s a hittételek filozófiai módszerekkel bizonyíthatóak. Legnevesebb gondolkodói: Jacques Maritain, aki szerint a haladás Isten országának előkészítése. Ennek során a keresztény ember nem lehet közömbös a társadalmi bajok iránt, ezért olyan társadalmi rendet kell kialakítania, ami megfelel az evangéliumi eszményeknek. Pierre Teilhard de Chardin szerint a keresztényeknek szembe kell nézniük az ateizmusba hajló szekularizmus kihívásaival, és nem kell félniük a tudományos haladástól, mert a tudomány előkészíti a tudatot Isten befogadására. A világegyetem és az ember fejlődése tökéletes egység, s az evolúcióban egymásra épülő szintézisek sorozatai Isten felé tartanak. A logikai pozitivizmust az 1920-as években hozták létre a Bécsi Kör tagjai, Rudolf Carnap vezetésével. Ez az irányzat csak a pozitív tudományokat ismerte el valóságos ismeretforrásnak. Átvette a hagyományos pozitivizmus és empíriokriticizmus bizonyos elemeit, de tanítását a modern matematika vagy szimbolikus logika eszközeinek segítségével fejtette ki. Egy elméletet csak akkor tartott érvényesnek, ha az a tapasztalatból levezethető. Követői ennek alapján megteremtették a metafizikakritika egyik meghatározó irányzatát, igyekezve kimutatni a metafizikai kijelentések értelmetlenségét. Bár nem voltak közömbösek az erkölcsi kérdések iránt, azt vallották, hogy a filozófiának a gyakorlati kérdésekben semlegesnek kell lennie. Az analitikus filozófia részben a logikai pozitivizmus folytatása, s a 20. század közepén vált meghatározóvá. Nyelvfilozófiának is nevezik, mert elsősorban a nyelvvel és a nyelvben kifejeződő fogalmakkal foglalkozik. Művelői szerint a hagyományos filozófiai elméletek a köznyelv bizonyos vonásainak és szabályainak félreértéséből jöttek létre. A filozófia feladata tehát, hogy e problémákat nyelvi nézőpontokból elemezve eloszlassa, illetve megelőzze a félreértéseket. Míg a logikai pozitivisták számára a matematikai logika a nyelv racionális váza, az analitikusok szerint a nyelv nem pontos, s a köznyelvben használatos kifejezések többértelműek. Legismertebb képviselője Ludwig Wittgenstein. A Frankfurti Iskola két filozófusa – Theodor Adorno és Max Horkheimer – mutatott rá elsőként 1947-ben arra, hogy a felvilágosult ember oly mértékben racionalizálta a világot, hogy az egyre érthetetlenebbé és idegenebbé vált a számára. Herbert Marcuse pedig 1964-ben arra figyelmeztetett Az egydimenziós ember című könyvével, hogy a fejlett ipari társadalmi rend a totalitarizmus felé halad, az emelkedő életszínvonallal kiiktatja a gondolkodás kritikai funkcióját, s csak az igenlést hagyja meg, fenntartva ezzel a népszuverenitás illúzióját. Jürgen Habermas azonban vitába szállt elődei nézeteivel. Védelmébe vette a modernséget, amelynek korszaka még nem zárult le, ugyanakkor elismerte, hogy a politika leigázza az életvilágot, azaz a mindennapi életet, mert a legfontosabbnak a gazdasági racionalitás érvényesülését tartja. A 20. század második felére jellemző az ideológiák bukása. A filozófiai elemzések elsősorban a hatalom és a szuverenitás kérdéseivel foglalkoztak, a század végén azonban ezt felváltotta az igazságosság és a szabadság, valamint a feminizmus és az ökologizmus kérdésköre. Az előbbi a nők társadalmi és politikai alávetettségének megszüntetését tűzte ki célul, a második pedig a természetes értékek védelmét és kiterjesztését. A 19. században megbomlott az életnek és a művészetnek addig természetes egysége, s egyre mélyebb szakadék keletkezett a mindennapi gyakorlat és a művészi tevékenység, a közízlés és a művészeti ízlés között. A népművészetét elhagyó tömeg saját igényét egyre inkább művészetpótlékokkal elégítette ki. Különösen látványossá vált ez a képzőművészetek terén, ahol is az igazi művészet múzeumokba kényszerült, megfosztva attól a lehetőségtől, hogy a mindennapi élet részese, formálója legyen. Maguk a művészek az elsők közt lázadtak e kényszerű száműzetés ellen, ami felerősítette új, stíluskereső törekvéseiket, s az ennek során létrehozott alkotásaikkal a korábbiaknál sokkal erőteljesebben akartak hatni a társadalom minél szélesebb rétegeire. Már az impresszionizmus idején elavulttá vált az a reneszánsz korban megfogalmazott igény, hogy mindenki azt fesse, amit lát, mert az ábrázolni kívánt tárgy esetében eleve nem tudjuk szétválasztani azt, amit látunk és amit róla tudunk, és magát a tárgyat is annyiféleképpen láthatjuk, ahányféleképpen, ahányféle világításban nézzük. Ugyanakkor a fénykép és a mozgókép megjelenése megkérdőjelezte a látványhű ábrázolás kizárólagosságát. Az erőteljes és hatásos művészetet létrehozni akaró nyugati alkotók a 20. század elején az afrikai népművészetben, a néger szobrászatban lelték meg azt a kiindulópontot, amelytől elindulva szakítani lehet az európai művészet két alapeszményével: az ideális szépségre és a természethű ábrázolásra való törekvéssel. Arra viszont nem gondoltak, hogy saját, rég elfeledett népművészetük kincsei felé forduljanak. Pedig ez esetben jóval nagyobb lett volna az esélye a minél szélesebb tömegekre ható műalkotások megteremtésének. Így az általuk választott úton létrehozott alkotások továbbra is csak egy szűk körhöz jutottak el, azaz a múzeumok falain belül maradtak. Az új művészet mindenekelőtt hatásos, azaz expresszív akart lenni. Egyik első és legismertebb alkotása Edvard Munch A kiáltás című képe. Az expresszionizmus átérezte az emberi szenvedést, ezért is utasította el a szépséghez való ragaszkodást. Oskar Kokoschka Játszó gyermekek című képe – az addig megszokott vidám és bájos gyermekeket ábrázoló művek helyett – azok szomorúságát és szorongását is megmutatta. A hatásosságra törekvés során fogalmazódott meg az absztrakt művészet gondolata, hogy a képzőművészeti alkotásnak – az ábrázolást elhagyva – kizárólag színekkel és elvont formákkal kell hatnia. Mint ahogy a hangszeres zene is elvált az énekelt zenétől. Így alkotta meg Vaszilij Kandinszkíj első "színzenei" kísérleteit. A futurizmus a nagyváros, a technika, a sebesség, a modern élet kifejezőeszközeit kereste. Meghökkentő kiáltványai azonban hatásosabbak voltak, mint alkotásai. Ezek írói eszményüknek tekintették a gátlástalan, erőszakos s akár az

459

őrültségig eredeti művészt, szenvedélyesen tagadva, sőt elpusztítandónak ítélve a megelőző korok művészetét és hagyományait. A kubizmus ismét más utat keresett. Képviselői nem akartak leszámolni az ábrázolással, de annak újrafogalmazására törekedtek. Semmibe vették a természetes formákat, miközben a legvadabb színeket használták, ezért is nevezték egy csoportjukat a Vadaknak, élükön Henri Matisse-szal. Ők az elmondottakon túl általában síkszerű mintává egyszerűsítették a formákat. Ekkor lépett fel Pablo Picasso (Avignoni kisasszonyok), aki visszatért a térbeliség látszatához, és egyszerre több nézetből ábrázolta a kiválasztott tárgyat, valamint a szintetikus kubizmus művelője, Georges Braque, s ide sorolható a szobrász Alberto Giacometti. Sajátos irányzat volt a dadaizmus, mely tiltakozott az I. világháború pusztításai, a modern civilizáció, a polgári társadalom konvenciói és a művészeti hagyományok ellen. Alkotói lármazenei hangversenyekkel, halandzsaszövegekkel, hulladékokból összeállított képzőművészeti alkotásokkal akarták rádöbbenteni a közönséget az embertelen valóságra. Legfőbb reményük volt, hogy a világháború vérfürdője után bekövetkezik a megtisztult emberiesség győzelme. A formai kérdések ismét elvezettek az absztrakthoz. Létrejött a konstruktivista festészet. Piet Mondrian például egymásra merőleges egyenesekből és tiszta színekből alkotta képeit. A végletekig leegyszerűsített formákból és színekből alkotott kompozíciók azonban hamar érdektelenné váltak. Erre válaszolva készítette el Alexander Calder amerikai szobrász a motor hajtotta első mozgó szobrot. A mobil szobor azonban – a derékszögű kompozíciókhoz hasonlóan – tömegesen utánzott divattá vált, így ismét igény támadt az emberi kéz alkotta egyedi alkotások iránti. Erre adott választ a festő Marc Chagall, majd a szobrász Henry Moore, s született meg a két világháború közti időszak legismertebb mozgalma: a szürrealizmus, a valóságosnál is valóságosabb dolgok megalkotására, a lélek legmélyebb, tudat alatti rétegeinek feltárására való törekvés. Vezéralakja Salvador Dalí, akinek képei (A polgárháború előérzete) ismét bizonyították, hogy egy szín, egy forma nagyon sok jelentést ölthet magára. A formák játékának több izmushoz is sorolható ábrázolója volt Paul Klee. A II. világháborút követően a művészetek is új helyzetbe kerültek. A korábbi iskolák szétszóródtak, s új csoportosulások keletkeztek, de amellett, hogy ezek többségében ott rejlettek a korábbi törekvések is, már nem voltak köthetőek egy városhoz vagy országhoz. Tagjai a világ bármely táján élhettek és képviselhették hasonló törekvéseiket. Az újonnan kialakult absztrakt expresszionizmus – ami 1942-1952 között élte virágkorát – mindenekelőtt a szürrealizmusban gyökerezett, s a világháború poklában megfogalmazódó filozófiai és erkölcsi kérdésekre, kételyekre kereste a választ. A jelentés nélküli formalizmus helyett arra törekedett, hogy a jelentés egy általános értékként törjön fel absztrakt formákból építkező alkotásaikból. A nemzetközi méretekben is meghatározóvá vált absztrakt expresszionizmuson belül két fő irányzat alakult ki: a gesztusfestészet és a színmezőfestészet, legismertebb változata pedig a tasizmus, ez azonban az előbbiektől eltérően megőrizte a kompozíció rendjét. A pop képzőművészet vagy pop-art az 1950-es évek második felében jelent meg. Létrehozói általában a fiatal nemzedék tagjai. Az elmélyült gondolkodás szűkszavúsága helyett inkább a köznyelv harsányságát tekintették mérvadónak. A mindennapok vizuális jelenségeit közönséges tárgyak ábrázolásával mutatták be, s csípős iróniájuk a fogyasztói kultúra gondolkodásmódját bírálta. Művészi kifejezőeszközeiket a nagyvárosi folklórban, a reklámok, képeslapok fotóiban és a képregényekben találták meg. A pop-art megtermékenyítő hatással volt a filmművészetre, a zenére, de általában a kultúrára és az életmódra is. A kinetikus optikai művészet a mozgó vagy a mozgás érzetét keltő tárgyakkal és fényjelenségekkel hat a szemlélőre. E térdinamika célja az anyag leküzdése. Kezdetei még az 1910-es évekre nyúlnak vissza, de csak az 1950-es években bontakozott ki. Jellegzetes alkotásai a mozgó "szobrok", illetve a különféle állványokon mozgatott tükrök és fényszórók, s az így létrejött fényjáték adja a művészi hatást. Ide sorolhatók azok a többféle geometrikus formából, de szabályos rend szerint megalkotott festmények is, amelyek az alkalmazott grafikából nőttek ki, s céljuk például, hogy a sivár falfelületeket szebbé, emberibbé tegyék. A minimal art az 1960-as években kialakult irányzat, amely műveiben számos új, korábban nem alkalmazott anyagot használt fel. Alkotói arra törekedtek, hogy műveik érzelmektől, sőt az érzéki megjelenítéstől is mentesek legyenek. Alkotásaikat tervrajzok alapján, gépi úton készítették, absztrakt geometrikus elemekre redukálva, minden egyediség nélkülözésével, ami esetenként megkérdőjelezi művészi értéküket is. A koncept art, azaz fogalmi művészet el akarva kerülni a közhelyessé válást, ezért a műtárgy anyagtalanná, spirituális értékűvé változtatásával kísérletezett. Mivel nem voltak kitűzött esztétikai céljai, alkotások helyett elsősorban vitairatokat hozott létre. A land art, azaz a táj művészete a galériák falain kívüli művészettel kísérletezett, amelyet a táj mesterségesen megváltoztatott formái (töltések létrehozása, árkok kiásása) jelentettek mint a vizuális kultúra új lehetőségei. Az elmondottak egyben azt is mutatják, hogy a 20. század kísérleti művészetének néhány irányzata, illetve alkotása kapcsán megkérdőjelezhető, hogy az adott irányzat, illetve alkotás egyáltalán művészetnek tekinthető-e. Az 1960-as évek első felében jelent meg a fluxus (áramlás) elnevezésű irányzat, melynek célja a művészet és az élet, illetve a műfajok közti határok megszüntetése, a tervszerűség kiküszöbölése és a hagyományos művészetek elvetése. Első alkotása 1962-ben keletkezett, amikor az egyik művész egy németországi múzeum előadótermének színpadán fejét, kezét és nyakkendőjét egy tál tintába és paradicsomlébe mártva egy hosszúkás papíron hátrafelé végigkúszott. Ez egyben a performance, azaz mutatványművészet születése is, melynek a lényege, hogy az esemény a művész személyes közreműködésével történik, és az alkotás a közönség szeme láttára jön létre. A performance amellett, hogy az embereket mindig saját magukra akarja emlékeztetni, és a létezés új esztétikáját kívánja megalapozni, a 20. század utolsó harmadában egy új irracionalizmus és intuicionizmus kifejezője is lett. Ugyanakkor kifejezésmódját a zene, a

460

tánc, a színház, a film eszközeivel gazdagította, így a mindennapi élet teljességét egy más valósággá tömörítve adta vissza. Az 1960-as évektől jelentek meg a posztmodern irányzatok a vizuális, majd a megjelenítő művészetekben. Alapvető jellemzőjük a modernizmustól való elhatárolódás, a lineáris-kronologikus ábrázolásmód elvetése s az interpretációnak mint problematikus jelenségnek a vizsgálata. A posztmodern szakított az avantgárd társadalmi szerepvállalásával, szemléletmódját a szubjektivitás középpontba állítása határozta meg, és a lét értelmetlenségéből, a cselekvés hiábavalóságából indult ki. A művészetek közül a 20. századi ember életére a mozgókép volt a legnagyobb hatással, azaz eleinte a film, majd ez a század közepe után kiegészült a televízióval. A vetítővásznon látható mozgás – mint a kor technikai csodája – eleve tömegeket vonzott. A filmelőadások 1895. évi kezdetét követően a 20. század első három évtizede a némafilm korszaka volt, majd következett 1927-ben a hangosfilm, az 1940-es évektől pedig egyre inkább tért hódított a színes film. A moziba járás viharos elterjedését mutatja, hogy az Egyesült Államokban 1905 elején alig tíz mozi működött, 1909-ben viszont már közel tízezer. A technikai fejlődéssel párhuzamosan a kezdeti, rövid híradójellegű felvételek után megjelentek a játékfilmek, amelyek részint ismert irodalmi alkotásokat dolgoztak fel, részint eredeti forgatókönyvek alapján készültek. Az 1910-es évek közepén David Griffith amerikai rendező kialakította a filmelbeszélés egyik legsajátosabb módszerét, az egymással összefüggő események párhuzamos bemutatását, a montázst, mely a korábbiaknál sokkal izgalmasabbá tette az elbeszélést, így azt a későbbiekben a regény- és drámaírók is átvették és alkalmazták. A világszerte elterjedt filmgyártás iskolákat teremtett: a Charlie Chaplin által tökélyre vitt amerikai burleszket, a dán, a svéd, a szovjet és a német némafilmet, a képzőművészeti izmusok filmes kísérleteit (pl. a szürrealista Andalúziai kutya), majd a hangosfilmeket (pl. a német Kék angyal), de ezt az ígéretes kezdetet Hitler hatalomra jutása felszámolta. Így az 1930-as évek a francia film jegyében teltek: Jean Renoir A nagy ábránd, Marcel Carné Ködös utak. A II. világháború alatt zárkózott fel az amerikai film Orson Welles Aranypolgárával, majd a háború után az olasz neorealizmus: Roberto Rossellini Róma nyílt város, Vittorio de Sica Biciklitolvajok. Ebből az irányzatból nőtt ki Federico Fellini művészete. Az 1960-as évektől megújult és nemzetközi jelenséggé vált a tényszembesítő dokumentumfilm, a cinéma vérité. Ekkor indult a francia új hullám, amely többször átformálódva az 1990-es évekig Európa vezető filmgyártásává tette a franciát; François Truffaut, Claude Chabrol, Jean Godard. Külön kell szólni a világ filmtermésének nagyobbik hányadát adó amerikai filmről, mindenekelőtt Hollywoodról. Ez a filmgyártás soha nem feledkezett meg arról, hogy műveit az átlagnéző számára készítse. Persze sok középszerű alkotás született, de az igényes, művészi filmek is a nézhetőség határán belül maradtak, így Amerikában nem alakult ki az európai filmgyártásra jellemző művészfilm. Ezen általában azokat a valóban igényes alkotásokat szokás érteni, amelyek az átlagnéző számára érthetetlenek voltak, ezért csak nagyon kevés nézőhöz jutottak el. Ide sorolhatók a legnagyobbak közül például Michelangelo Antonioni és Ingmar Bergman egyes filmjei, valamint a formális modernkedéssel bűvészkedő sok-sok középszerű alkotás. Az 1960-as évektől tehát eltávolodott egymástól a szórakoztató és a művészfilm, s ezzel a legfiatalabb művészet is szembe találta magát idősebb társai régi gondjával. A mozi elterjedésével a világ minden részén kialakult a filmgyártás, s létrejött az afrikai, arab, iráni, indiai, indonéz, kínai, japán és latin-amerikai filmművészet. Ezen térségek és országok filmjei közül a japán film volt a legnagyobb hatással a világ filmművészetére; például Kuroszava Akira A hét szamuráj. Az 1990-es években jelennek meg azok a filmek, amelyek bevallottan a nagyközönségnek készülnek. Érdeklődést keltő vagy meghökkentő témát választanak, az érzelmeket szélsőségesen mutatják be, és a naturalisztikus ábrázolástól sem idegenkednek. Példája ennek a két történelmi film: James Cameron Titanic, illetve Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése. Más rendezők napjaik társadalmát az értelmetlenné és reménytelenné vált élet, a szétesett jellemek ábrázolásával mutatják be. A képzőművészet és a filmművészet áttekintése során megismert törekvésekhez és elgondolásokhoz hasonlóak jellemzik a 20. század minden művészeti ágát: építészetet, zenét, táncot, színházat, irodalmat. A különböző irányzatokat, izmusokat követő irodalmi alkotások legjelentősebbjei – a hagyományosan klasszikus stílusú művekkel együtt – az emberi kultúra eddig felhalmozott értékeire építve keresték a választ a 20. század emberének kérdéseire, mint Franz Kafka vagy Thomas Mann. Mások viszont a teljes felbomlás bemutatását tartották céljuknak, mint James Joyce. A drámairodalom és a színház ugyancsak kísérleti tereppé vált, eljutva Samuel Beckett Godot-ra várva című alkotásáig, valamint a felbomlás-művészet kemény szatíráját megíró Sławomir Mrożek Tangójáig. S a század végén szembesülni kellett azzal, hogy míg a korábbi időszakok műalkotásai az időtálló szellemi, erkölcsi értékek közvetítésével segítették az embert az életben való eligazodásban, a közelmúlt bizonyos művészeti irányzatai csupán az általános elbizonytalanodáshoz járultak hozzá. Az építészek alapvetően megváltoztatták az építészetet, amikor szakítva a több száz éves hagyománnyal, gyakorlattal, elfogadták a kihívásokat, alkalmazkodtak az új ipari és társadalmi környezethez, s a kézművességet nélkülöző sima, iparilag előállítható elemekkel kezdtek dolgozni. Charles Le Corbusier, Walter Gropius és társaik e funkcionális vagy racionális felfogás művészi kivitelezésével igyekeztek megalkotni egy új, emberközpontú építészetet. Ennek volt legismertebb és legszínvonalasabb központja a Bauhaus-iskola, de idővel az e szellemben alkotók épületei és városrészei is rideggé, egysíkúvá váltak. Így jelentek meg azok az új elképzelések, amelyek a változatosságot nem dekorációval, hanem a felületek, illetve a csoportosítás változatosságával igyekeztek elérni, de ez csak részben sikerült. Ugyanakkor e kísérlet zsákutcás melléktermékeként a tehetségtelenség és az igénytelenség világszerte, de főleg a szegényebb országokban az elesettséget újraszülő, sivár panel lakótelepek sokaságát hozta létre. Mindez a század

461

végére ismét visszaállította jogaiba a funkcionális építészetből korábban célszerűtlensége okán száműzött díszítő elemeket. A zene is határozottan szakított a hagyománnyal, a harmónia régi formáival. A 20. század első felében a zeneszerzők többsége a tizenkét hangú kompozíciókkal (dodekafónia) kísérletezett, melynek lényege, hogy a mai zenei hangrendszerben lehetséges tizenkét hang egyenrangúságára épül. A korszakra három fő zenei irányzat volt a jellemző. Egyik az Új Bécsi Iskola, amelynek megalapítója Arnold Schönberg, akinek újító munkássága a szabad atonalitástól az 1920-as évek közepén kialakított dodekafóniáig – rendezett atonalitásig – jutott el. Az ő hangnemnélküliséggel, azaz atonalitással írt műveiben vált először teljessé a dodekafónia. Anton Webern a dodekafónia továbbfejlesztésével megalapozta a szeriális technikát, azaz a tizenkét hangúság szerkesztési elvét kiterjesztette a zene minden összetevőjére. Alban Berg az opera egyik megújítója. Tizenkét hangú technikát alkalmazó zenéjében a konstruktív építkezés kifejező hangzással társult. A korszak másik meghatározó zenei irányzata a neoklasszicizmus. Két legjelentősebb mestere Arthur Honegger és Paul Hindemith volt. Honegger egyéni zenei stílusává ötvözte a barokk és a francia zenei örökséget, a népzenei hagyományt, a dzsessz eszközeit, Richard Strauss hatását, a politonalitást és a neoklasszicizmus törekvéseit. Hindemith műveit a romantikus hagyományokkal való szakítás után expresszionista, szatirikus és groteszk jegyek jellemzik, majd később a komoly elmélyültség és a barokkos linearitás. A barokk alapokra építve jutott el a tonalitás, a harmonizálás és a melodika által jellemzett letisztult formákhoz. A harmadik meghatározó irányzat a folklorizmus, melynek- a spanyol és orosz törekvések mellett – legnagyobb hatású képviselői Bartók Béla és Kodály Zoltán. Bartókra egyaránt hatott az Új Bécsi Iskola, a neoklasszicista irányzat és a magyar népzene, stílusa azonban mindig egyéni és szuverén maradt. Műveit disszonáns, a modern válsághangulatot kifejező, népzenei ihletettségű, szokatlan hangzásvilág jellemzi. Kodály egyéni stílusa pedig a több évszázados európai műzenei és a magyar népzenei hagyományban gyökerezik. Külön kell szólni az egyetlen irányzathoz sem sorolható Igor Stravinskyről, aki merészen kísérletező, stílus- és hangváltásra kész alkotó volt. Zenéjére a motorikus vagy aszimmetrikus ritmus, a poliritmia, illetve a rövid motívumokból szőtt dallam a jellemző. Az 1950-es években megszűnt a dodekafónia kizárólagossága, de elemei továbbéltek például a szeriális zenében. Meghatározó mestere Karlheinz Stockhausen. A későbbiek során pedig kialakult az elektronikus és a számítástechnikai eszközök felhasználásával kialakított komputerzene, valamint a sztochasztikus, azaz a valószínűség-számítás és a logisztika matematikai műveletei segítségével szerkesztett zene. Az elmondottak azt is jelentik, hogy a nagyközönségtől még a korábbi időszakoknál is távolabbra került a komolyzene, így a tömegek igényét mindinkább a könnyűzene (tánczene) elégítette ki. A 20. században megjelenő népszerű irányzatok – dzsessz, rock and roll, beat, majd punk stb. – főleg a fiatalok körében hódítottak, sajátos nemzedéki rétegkultúrát jelentettek, illetve alakítottak ki. S a könnyűzene globális kulturális formává vált. A 20. század második felére kimerült az a művészeteket meghatározó modernizmus, melynek lényege az újítás volt, és magát a haladás letéteményesének tekintette. Kifejezőeszközeinek maga támasztotta korlátai azonban (pl. a temperált enharmonikus tizenkét hangú hangrendszer vagy az absztrakt formák alkalmazása) a továbblépés akadályaivá váltak. Így az 1980-as évektől már egyre többen merték kimondani, hogy a II. világháború utáni festészet, szobrászat és zene, tehát általában a modernizmus eredményei a művészetek minden ágában jóval szerényebbek, mint a két világháború közöttiek, sőt a létrehozott termékek jelentős része műalkotásnak is alig nevezhető. A pop-art népszerűvé válásával az absztrakció elvesztette egyeduralmi helyzetét, és ismét polgárjogot nyert az ábrázolás. Egyre többen untak bele a kezdetben ugyan érdekes, divatos, de hamar kiüresedő – mert megújulni nem tudó – cselekmény és konfliktus nélküli regényekbe, drámákba, filmekbe, valamint az érzelem nélküli lírába. Az emberek ugyanis érthető és átélhető történeteket akartak, s mivel ezt a művészettől alig kapták meg, megjelentek az igényeiket kielégítő, sőt azok alá ígérő tévésorozatok, milliókat ültetve a képernyők elé.

8.1.5. Társadalom, életmód A 20. században a Föld népessége 1,63 milliárdról 6 milliárdra növekedett, miközben a várható életkor átlagosan 45 évről 75 évre emelkedett. Mindennek előfeltétele volt az élelmiszer-termelésnek, valamint a legfontosabb közszükségleti cikkek gyártásának rohamos növekedése, továbbá a közegészségügy látványos fejlődése, elsősorban a csecsemőhalandóság és a járványok visszaszorítása. Ugyanakkor egyes demográfusok azt valószínűsítik, hogy ez a népességrobbanás a 21. században 10 milliárd körül meg fog állni, más demográfusok előrejelzései szerint viszont a népesség csökkeni fog. Az euroamerikai civilizációban, azaz a legiparosodottabb társadalmakban ugyanis ez a folyamat – a születések számának gyors zuhanásával – már megkezdődött, mely szerintük a világ nagy részére jellemző lesz. A születések számának csökkenése mindenekelőtt a család és a nők szerepének megváltozásával függ össze. A nők tömeges munkába állása nagyobb függetlenséget jelentett számukra, ugyanakkor egyre kevesebb idejük maradt a gyermekek felnevelésére. Mindennek következménye az egyre későbbi házasodás és az egyre kevesebb gyermek vállalása volt. Ez a folyamat megváltoztatta a házasságot is. Az önálló, dolgozó nő már nem kényszerült arra, hogy érdekből menjen férjhez, sőt arra sem – miután nem függött eltartottként férjétől –, hogy fenntartsa megromlott házasságát. Így több lett ugyan a szerelmi házasság, mégis megnőtt a válások száma, melynek lebonyolításában a vagyonmegosztás mellett a közös gyerekek jelentették a legnagyobb gondot. A II. világháború után az iparosodott országokban átmenetileg megnövekedett a házasságok és a gyermekek száma, de az 1960-as évek közepétől mindkettő

462

ismét folyamatosan csökken. Miközben a válások száma egyes európai országokban megháromszorozódott, a házasságot, gyermekeket nem vállaló egyedül élők száma is rohamosan növekszik. Mindez azért elgondolkodtató, mert a törvényesített házasság intézménye, azaz a férfi és nő szexuális kapcsolatának és a születendő gyermekek felnevelésének szabályozása minden társadalom alapja. Ennek megszűnése nemcsak a születések számának zuhanásához, hanem a jövőképes társadalom felbomlásához is vezet. Ez elsősorban az euroamerikai civilizációt veszélyezteti, s nem tudható, hogy megállítható-e, avagy átterjed más civilizációkra is, ahol általában épp a sok gyerek ellátása jelenti az egyik legnagyobb gondot. Erre volt példa az 1970-es évek Indiájában elkezdett sterilizációs kampány, illetve a Kínában meghirdetett egygyermekes család programja. Az euroamerikai civilizáción kívüli térség, de mindenekelőtt az úgynevezett harmadik világ elsődleges gondja a század első felében az éhínség leküzdése és a létminimum biztosítása volt. Mindezt csak súlyosbították azok a politikai küzdelmek, függetlenségi harcok, amelyekkel egykori gyarmatosítóiktól akartak megszabadulni. A II. világháború után, a függetlenség elnyerését s ezzel együtt a gyarmatosítók kiutasítását követően ingatag politikai rendszerek kerültek hatalomra, amelyek többsége még a korábbiaknál is rosszabb állapotokat teremtett. Ezért modernizációs céljaikat is csak felemás módon tudták megvalósítani, melyben szerepet játszott, hogy sokan nem a fejlettebb országok – a volt gyarmattartók- példáját választották, hanem a Szovjetunió fémjelezte szocialista modellt, mely eleve csak zsákutca lehetett. Az éhség, a nyomor, az emberek kiszolgáltatottsága a mindennapok meghatározója maradt, ami közvetve ahhoz is hozzájárult, hogy a törzsi, vallási ellentétek nemhogy csillapodtak volna, de még inkább elmérgesedtek. A 20. században a világ egyre nagyobb részében váltak meghatározóvá az ipari társadalmak. Ezekben a munkaképes lakosság túlnyomó többségét az ipar és a kézművesség foglalkoztatta, s egyre nőtt a szolgáltatások szerepe. Ezek együttes termelése meghaladta a mezőgazdaságét, s új termékekkel árasztotta el a piacot. S miután az ipari termelés gyorsan növekedett, az emberek szívesen költöztek a városokba. Az önellátás helyét átvette az országos, sőt nemzetközi piac. Ezt követően az emberek már nemcsak faluról városba vándoroltak, hanem az elmaradottabbakból a fejlettebb országokba is, majd megindult az Európából Amerikába, illetve Ázsiából Amerikába tartó migráció. A közösségeket addig összetartó szálak meglazultak, sőt megszakadtak, így az emberi kapcsolatok pusztán hivatalossá váltak, s egyre inkább szerződéseken alapultak. Az ipari társadalom politikai berendezkedése az állampolgárok törvény előtti egyenlőségén és a nép mint egységes egész szuverenitásán alapul. Ennek előfeltétele, hogy a társadalom túlnyomó többsége, lehetőleg minden tagja megtanuljon írni és olvasni, hogy elsajátíthassa a közvetlen környezetén kívül eső ismereteket is. A mindenki számára elérhető oktatás, az írott szó, a sajtó, majd a rádió és a tévé teremtette meg a tájékozódás feltételeit, de buktatóit is, mert gyakran előfordul, hogy a tömegtájékoztatás eszközeit egyes csoportok saját propagandacéljaikra használják fel. Így csorbát szenved a jogállamiság elve, miszerint az állam a nép egészén nyugszik, s az államhatalom a demokratikus jogrendhez kötődik. Az államhatalom mindennapos működését ugyanis az államgépezet (bürokrácia) biztosítja, ez azonban- a demokratikus jogrend meghibásodása, például a tájékoztatás említett kisajátítása esetén – diktatórikus célokra is felhasználható, melynek legszörnyűbb példái a bolsevizmus, a fasizmus és a nemzetiszocializmus. A falusiak városba áramlása és a megnőtt szabad idő megváltoztatta az életmódot is. Az átköltözők mindenekelőtt régi életformájukat akarták elhagyni, így sokan elvetették az azt ideológiailag megalapozó vallásokat és azok erkölcsi tanításait, s mohón fordultak az új tájékozódási pontok: a sajtó, a mozi, majd a rádió s később a televízió felé. Így az egyre hatékonyabb tájékoztatás alakította ki véleményüket, politikai nézeteiket, létrehozva a korábbi kis közösségeiből kiszakadt, politikai pártok által könnyen elkábítható tömegembert. Ráadásul a városokba áramlók többsége szegénynegyedekben, sőt nyomortelepeken találta magát, ami még inkább kiszolgáltatta őket az ígéretekben nem fukarkodó szélsőséges politikai irányzatoknak vagy szektáknak. A szerencsésebbek, felkészültebbek, szorgalmasabbak azonban a szoba-konyhás munkáslakásból indulva is meg tudták alapozni a felkapaszkodás lehetőségét. Sok esetben már e külvárosi lakás is jobb volt, mint amit falun hátrahagytak. Ehhez járultak a város kínálta munka- és tanulási lehetőségek. S ha távol tartották magukat a szélsőségek útvesztőitől, az egyházak mellett megfelelő szervezeteket, egyleteket találhattak maguknak, amelyek új közösséget és segítséget adtak, s biztosították szabadidejük értelmes eltöltését. A modernizáció következtében kialakult ipari társadalmak a 20. század második felében jóléti államokká fejlődtek. Ezek fenntartásának anyagi biztosítása azonban a század utolsó évtizedeiben egyre nagyobb gondot okozott, s bizonyos szigorításokhoz vezetett. A társadalom szerkezete is átalakult. A technika fejlődése miatt csökkent a kétkezi dolgozók száma, s fokozatosan növekedett a jólétben osztozó középrétegek aránya. A foglalkoztatottság súlypontja pedig áthelyeződött a szolgáltatásokra. Amíg a 20. század elején az emberiség többsége vidéken élt, és élelmiszer-termeléssel foglalkozott, a század végén a világ népességének több mint fele már városokban lakott. A fejlettebb ipari társadalmak jellemzői: a magasan képzett munkaerő és a megnövekedett szabadidő, melynek egy részét az emberek a paraszti lakosságát és jellegét jórészt elvesztett vidéken töltik. E társadalmak tagjainak több mint fele gazdasági és társadalmi szolgáltatásokból él, s e téren az állam a legfőbb foglalkoztató. A létrehozott gondoskodó államban különböző járandóságok illetik meg az állampolgárokat. Ez viszont a gondoskodás újabb és újabb feladatait rója az államra és annak hivatalaira. A II. világháború után a jólét növekedése egyre több embernek tette lehetővé a tisztes városi életet. Mind általánosabbá vált a kényelmes lakás, a nyaraló, az autó, a megnövekedett utazási kedv pedig új üzletágat teremtett, a turizmust. A gondoskodó társadalom szinte mindenki számára biztosítani tudta az emberhez méltó életet, melynek lehetősége az euroamerikai civilizáció térségén túl is egyre inkább terjedt. Ugyanakkor ez az időszak együtt járt a hagyományos értékekkel való még erőteljesebb szakítással, mely elsősorban a fiatalabb nemzedékekhez kapcsolódik. Ezek jelentős csoportjai elutasították az egzisztenciateremtés lehetőségét, és

463

inkább a társadalom megváltoztatását vagy az abból való kivonulás útját választották. Mivel a gazdasági csúcspontjukra érkezett polgári demokráciákban már nem léteztek a társadalom döntő többsége által elfogadott alapelvek, e felforgató nézetek komoly zavarokat okoztak, de érdemi változtatást nem. A társadalom többsége a biztos jólétre szavazott, a fiatalabb nemzedékek egy része pedig – sikertelen társadalomjavító kísérlete után-a deviáns viselkedés valamilyen formáját választotta. A 20. század végére a mozi és a tévé a világ egyre nagyobb területein határozta meg az emberek mindennapjait. A látottak azonban már nem a közmegegyezésen alapuló, hagyományos erkölcsi értékeket népszerűsítették, hanem az egyén korlátlan szabadságát, az élvezetekhez való jogát hirdették. S míg a korábbi századok emberét arra oktatták, hogy vallásának, egyházának tanításai, nagyjai, szentjei példája nyomán rendezze be életét, a 20. század második felének példaképei a szabados életet élő úgynevezett sztárok lettek. Az 1960-as években kialakult egy új, az ifjúság által képviselt felfogás, melynek egyik legfontosabb újdonsága a nemzetközisége volt. A rockzene és a farmernadrág az egész világon egy új életfelfogás jelképévé vált, mely látszólag az egyén teljes szabadságát hirdette, ugyanakkor minden korábbinál nagyobb uniformitást követelt. A személyes felszabadulás kinyilvánításának mind szélesebb körben vált általánosan elfogadott módjává a szex és a kábítószer, s az ezek iránti kereslet hatalmas üzletté tette a prostitúciót és a kábítószer-kereskedelmet, azaz a bűnözés legjövedelmezőbb formáit. A korábbi, minden hagyománnyal szakítani akaró társadalommegváltó szándékok tehát siralmasan önpusztító irányba torzultak. Miután rohamosan nőtt azoknak a száma, akik elszakították mindazon kötelékeket, amelyek korábban az egyént a társadalom szövetébe ágyazták, megrendült az egyetemes erkölcsi elveket hirdető történelmi egyházak és a társadalmi együttműködés eszközeként is szolgáló családok helyzete. Mindennek katasztrofális hatása a bőség évtizedei után, az 1980-as években kezdett nyilvánvalóvá válni. Ekkor jelent meg az a réteg, a "társadalom alatti osztály", amelynek tagjai képtelenek voltak bármilyen erőfeszítésre is, akik mögött nem álltak sem családi kötelékek, sem segítő közösségek. A hagyományok és értékek összeomlása által súlyosbított egyéni tragédiát a gazdagabb országokban a szociális gondoskodással némileg lehetett enyhíteni, a szegényebbekben viszont a bajba jutottak csak a rokonság és a család segítségére számíthattak (volna). A helyzetet nehezíti, hogy a fogyasztásra ösztönző propaganda azokban is igényt támaszt az áhított javak iránt, akiknek a "gondoskodó" állam munkát nem, csak segélyt tud adni. Mindez visszaélésekhez is vezet, amelyek állami ellenőrzése viszont egyre ingerültebb szembenállást vált ki. S e kiábrándult, elégedetlen rétegek könnyebben válnak fogékonnyá a szélsőséges nézetekre, amelyek a közügyektől, illetve a jogkövető magatartástól való elfordulásukat idézhetik elő. Ez viszont, ha tömegessé válik, magát a demokráciát veszélyeztetheti. Az a tény, hogy a gazdag országokban sem sikerült felszámolni a nyomort, s a segélyekből élők egyre reménytelenebbül leszakadnak a dolgozó társadalomtól, önpusztítóvá növeli ezen rétegek feleslegességtudatát. Ez pedig határozottan megkérdőjelezi a látszólagos gazdasági célszerűség mindenhatóságába vetett hitet. A tudománynak és a politikának új elképzeléseket kell kidolgoznia a társadalmi együttélés emberséges módozatainak megvalósítására.

8.2. Az I. világháború és következményei (1914-1920) 8.2.1. Az I. világháború 8.2.1.1. A merénylettől a hadüzenetekig Az antantot, illetve a központi hatalmakat alkotó országok ellentétei az 1910-es évekre egyre súlyosabbakká váltak, miután piackényszer szülte hatalmi érdekeik egyre több helyen ütköztek egymással. Ennek ellenére az 1912-1913. évi Balkán-háborúk során a nagyhatalmak még önmérsékletet tanúsítottak. Ugyanakkor az Osztrák-Magyar Monarchia által 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovinában ismét kiújultak az ellentétek. A tartomány szerb, muzulmán és horvát lakossága egyaránt sérelmezte a Monarchia fennhatóságát, s ki-ki a hozzá közelebb álló "anyaországhoz" való tartozást szerette volna, annál is inkább, mert ezt az elégedetlenséget Szerbiából és Törökországból is szították. Az esetleges lázadás kitörésének megelőzésére döntött úgy a bécsi vezetés, hogy a soron következő, 1914. évi hadgyakorlatot Boszniában rendezik, amit megszemlél Ferenc Ferdinánd trónörökös mint a hadsereg főfelügyelője. Ezzel nemcsak erőt mutatnak, de kifejezik a tartomány vezetése iránti bizalmat, s alkalmat adnak a lakosságnak is hűsége kinyilvánítására. A látogatás hírére mind a tartományban működő illegális szervezet, az Ifjú Bosznia, mind a szerbiai titkos tiszti szervezet, az Egyesülés vagy Halál merényletsorozatot készített elő. Az 1914. június 28-án tartott díszszemlére – ami egybeesett házasságkötésük évfordulójával – Ferenc Ferdinánd magával vitte feleségét is. A Szarajevóba nyitott autón bevonuló főhercegi pár ellen azonban két alkalommal is megpróbáltak merényletet elkövetni, mire a trónörökös az azonnali elutazás mellett döntött. Sofőrje azonban eltévedt, s véletlenül épp ott állt meg, hogy visszatolasson, ahol az egyik dolgavégezetlen merénylő bandukolt, aki erre pisztolyt rántott, s egyetlen lövéssel megölte a trónörököst, majd az egyik kísérőre leadott, de célt tévesztett második lövése a főherceg feleségének életét oltotta ki. Mivel a Monarchiában nyílt titok volt, hogy a boszniai illegális szervezkedéseket Szerbiából támogatják, a merénylet hírére Bécsben és Budapesten is egyre erőteljesebbé váltak a Szerbiával való leszámolást követelő hangok. Tisza István gróf, magyar miniszterelnök azonban megfontoltságra intett, mert tisztában volt azzal, hogy a jelenleg ugyan "semleges", de Erdélyre áhítozó Románia az első adandó alkalommal átáll az ellenség oldalára. Ez pedig súlyos helyzetet teremthet, mert a Monarchia csak az Oroszország és Szerbia elleni esetleges katonai akciókra készült fel, így

464

egy Romániából induló támadás ellen teljesen védtelen. Ennek ellensúlyozására be kell vonni a szövetségbe a románokkal területi vitában álló bolgárokat. A merénylet hírére a fegyveres összecsapásra készülő Európa fővárosaiban még nem gondoltak a háborúra, ráadásul a német-francia és a német-brit kapcsolatok éppen javulóban voltak. A kiéleződött helyzetben viszont a politikusokszokásos módon – az erővel való fenyegetéssel adtak nyomatékot követelésüknek. Ez általában nem vezetett a háborúhoz, most azonban másként történt. Ferenc József (1848-1916) a kialakult helyzetben szükségesnek tartotta kikérni II. Vilmos (1888-1918) véleményét. A Berlinből július 11-én érkezett válasz határozott fellépést javasolt, sőt német támogatást is ígért arra az esetre, ha Oroszország Szerbia segítségére siet, s közölte: Berlin lépéseket tett, hogy Bulgáriát bevonja Németország, a Monarchia és Olaszország hármas szövetségébe. Ez megnyugtatta az Erdély biztonságáért aggódó Tiszát, így a továbbiakban már nem ellenezte az esetleges háborút. Bécs pedig hozzálátott a szerb kormány bűnrészességét bizonyító anyagok feltárásához – nem sok sikerrel –, majd július 23-án 48 órás határozott idejű jegyzéket intézett a belgrádi kormányhoz. Július 20-23. között Raymond Poincaré francia elnök – egy korábbi megállapodás értelmében – Oroszországba érkezett, hogy II. Miklós cárral (1894-1917) tárgyaljon. Egyetértettek abban, hogy Szerbiának – szuverenitása megőrzésével – engedményeket kell tennie, ugyanakkor kinyilvánították, hogy Oroszország nem hagyja magára Szerbiát, Franciaország pedig – ha az orosz fellépést német válasz követi – teljesíti szövetségesi kötelezettségét. Erre az oroszok, hogy nagyobb súlyt adjanak Szerbia melletti diplomáciai kiállásuknak, július 24-én részleges mozgósítást rendeltek el, amire a Monarchia másnap hasonló intézkedéssel válaszolt. Bár Oroszország július 25-én segítséget ígért Szerbiának, Nikola Pasić miniszterelnök tartott az újabb háborútól, ezért még aznap délután személyesen vitte el a Monarchia belgrádi követségére kormánya engedékeny hangú válaszjegyzéket, mely csupán azt a követelést nem tartotta elfogadhatónak, hogy a Monarchia hatóságai Szerbia területén nyomozhassanak. Bécs azonban csak követelései fenntartás nélküli teljesítését tartotta volna elfogadhatónak, ezért a belgrádi osztrák követ a válaszjegyzék elolvasása után jegyzékben közölte a szerb miniszterelnökkel a diplomáciai viszony azonnali megszüntetését. Július 28-án ugyan a Monarchia kormánya hadat üzent Szerbiának, de haderejének csak a részleges, Szerbia elleni mozgósítását rendelte el, nehogy kiprovokálja az Oroszország elleni háborút is. Válaszként azonban megérkezett a július 30-án elrendelt oroszországi általános mozgósítás híre. Ez viszont már Németországot is érintette, s július 31-én ultimátumot intézett Oroszországhoz, melyben a mozgósítás tizenkét órán belüli leállítását követelte. Ezt az oroszok elutasították, így Németország augusztus 1-jén hadat üzent Oroszországnak. A német katonai vezetésnek azonban egyetlen háborús terve volt, amit még Alfred von Schlieffen, a századforduló vezérkari főnöke dolgozott ki. Eszerint Németországnak először – Belgiumon átvonulva – Franciaországot kell legyőznie, majd a lassú Oroszország ellen fordulnia. S a két hadjárat legfeljebb három hónap alatt győzelmesen befejezhető. A németek tehát augusztus 3-án – mondvacsinált ürügyekkel – hadat üzentek a franciáknak, majd 4-én a semleges Belgiumon át megindították támadásukat. Nagy-Britannia a válság napjaiban közvetítőként lépett fel. Javasolta, hogy a Monarchia foglalja el Belgrádot, de nem többet. Így megmarad Szerbia szuverenitása, Bécs pedig politikai sikere mellett eszközt kap a kezébe, hogy mérsékelje az ellene irányuló szerb törekvéseket. A javaslat Berlinben és Bécsben is figyelmet keltett, de a felizzott politikai légkörben hamar elvetették. A briteket sem a franciákkal, sem az oroszokkal kötött szívélyes egyezményeik nem kötelezték a háborúba való belépésre. Londonnak a belga semlegesség megvédésére vonatkozó nemzetközi kötelezettsége azonban jó alkalom volt arra, hogy a németek belgiumi bevonulását háborús oknak tekintse. Augusztus 4-én Nagy-Britannia ultimátumban követelte Németországtól Belgium semlegességének tiszteletben tartását, s mert nem kapott megfelelő választ, éjfélkor beállt a két ország közti hadiállapot. Augusztus 5-én a németek ösztönzésére Ausztria-Magyarország is hadat üzent Oroszországnak, majd 6-án Szerbia Németországnak, 12-én Nagy-Britannia és Franciaország Ausztria-Magyarországnak, 23-án pedig Japán üzent hadat a központi hatalmaknak, s október 29-én Törökország is belépett a háborúba a központi hatalmak oldalán. A háborúval való fenyegetés tehát nemcsak egy újabb Balkán-háborúhoz vezetett, amire Bécsben csak a legvégsőkként számítottak, hanem az I. világháborúhoz, mely az öt európai nagyhatalom és szövetségeseik katonai összecsapásával kezdődött. A későbbi résztvevők: Bulgária, Románia, Olaszország, Görögország, Kína és az Egyesült Államok egyelőre semlegesek maradtak. A hosszú béke után a háború kitörésének hírére Európa nagyvárosainak utcáit a háborút éltető lelkes tüntetők lepték el, akiknek már a régi háborúkról sem volt fogalmuk, arról pedig végképp nem, hogy milyen lesz az új. A "Berlinbe!", illetve "Párizsba!" jelszavakat önfeledten kiáltozók nem firtatták az okokat. Mindannyian úgy érezték, ők a megtámadottak, tehát meg kell védeniük hazájukat az ellenségtől, s fenntartás nélkül hittek politikusaik és katonai vezetőik ígéreteiben, hogy győzelmes hadjáratuk néhány hónap alatt – "mire a falevelek lehullanak" – véget is ér. Az ellenzéki pártok és politikusaik – kisebb-nagyobb fenntartások után – szintén csatlakoztak a haza védelméért tett erőfeszítésekhez. Az igazi gondot azonban az okozta, hogy a katonai vezetők sem tudtak többet az átlagembernél. Minden vezérkar a támadásra, a hadjárat gyors befejezésére építette hadászati tervét, amit a haderő létszámának és tűzerejének jelentős megnövelésére alapozott. De már az orosz japán háborúban is bebizonyosodott, hogy a tűzerő, a géppuskák és a gyorstüzelő ágyúk elsősorban a védelmet erősítik. Nem gondoltak ugyanakkor a rengeteg katonának és az említett hadieszközök mozgatásának nehézkességére. Az általános mozgósítás után mintegy 20 millió katona állt fegyverbe, majd sorakozott fel Európa nyugati, keleti és déli frontjain. Ezt a hatalmas tömeget és felszerelését ugyan vasúton ki lehetett szállítani a frontra, de ott már csak gyalog, illetve lóvontatással lehetett mozgatni. A szükséges takarmány

465

azonban több helyet foglalt, mint a lőszer és az élelmiszer, ami tovább nehezítette a seregek mozgását. Ha tehát egy jól felszerelt egység, megfelelő ellátmánnyal bevette magát egy erődítménybe, az onnan kizúduló géppuska- és ágyútűz miatt a kézifegyverekkel támadó gyalogosok vagy huszárok rohama általában megtört.

8.2.1.2. A haditervek kudarca A Monarchia hadvezetése azt tervezte, hogy Szerbia gyors legyőzése után minden erejével Oroszország ellen fordul. Az augusztus 12-e és 23-a közti első drinai csatában az 5. és 6. osztrák-magyar hadsereg- 200 ezer katona – BoszniaHercegovinából a Drinán átkelve benyomult Szerbiába, de támadásukat a szerbek megállították és visszaszorították őket a határon túlra. A német hadvezetés a már említett Schlieffen-tervnek megfelelően augusztus 4-én 1 millió 600 ezer katonával (1-7. hadsereg) indította támadását Belgiumon át Párizs elfoglalására, hogy ezzel kényszerítse ki a francia fegyverletételt. Az átkaroló jobbszárny (1-5. hadsereg) augusztus 20-án elérte a francia határt, szeptember 3-án pedig már a Marne folyót, alig 20 kilométerre közelítve meg a francia fővárost. Ez a gyorsaság egyben azt is jelentette, hogy a gyalogság napi 50 km-t is menetelt, és teljesen kimerült. A franciák tudtak a német támadási tervről, de saját haditervük alapján úgy gondolták, hogy mielőtt a németek Belgiumon át elérik a francia határt, ők az Ardennekben oldalba támadják őket, ugyanakkor támadást indítanak ellenük Lotaringiában is, előretörve egészen a Rajnáig, Franciaország vágyott határáig. Az augusztus 14-én indított francia támadásokat azonban visszaverte az ezek kivédésére felkészült 6. és 7. német hadsereg, hatalmas veszteségeket okozva a franciáknak. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a francia hadvezetés megmaradt katonai egységeit átirányította a Párizst fenyegető németek feltartóztatására, s így a szeptember 5-e és 10-e közti véres marne-i csatában sikerült megállítani s némi visszahúzódásra kényszeríteni a németeket. Ezzel összeomlott mind a német, mind a francia hadászati terv, mely Párizs, illetve a Rajna-vidék gyors elfoglalását tűzte ki céljául. Miután a németek hét hadsereget vetettek be a nyugati fronton, csupán egyetlent, a 8. hadsereget vezényelték a keletire, azzal a feladattal, hogy a Monarchia haderejének többségével közösen megzavarják és késleltessék az orosz mozgósítást mindaddig, amíg a remélt francia kapitulációt követően, a nyugatról átirányított egységekkel közösen megindíthatják támadásukat a keleti fronton. Az oroszok gyors mozgósítása és kelet-poroszországi, valamint galíciai betörése azonban felborította a tervet, de a Paul von Hindenburg parancsnoksága alatt álló 8. német hadseregnek sikerült megállítania előretörésüket, majd augusztus 28-30-án a tannenbergi csatában megsemmisítették a 2. orosz hadsereget, szeptember 6-15-én pedig a Mazuri-tavaknál mértek érzékeny vereséget az 1. orosz hadseregre. Nem alakultak ilyen sikeresen a galíciai hadműveletek. A Monarchia 1., 3. és 4., valamint a szerbiai frontról ideszállított 2. hadseregeinek augusztus 23-a és szeptember 11-e közti hadjárata a kezdeti sikerek után elakadt, majd hatalmas veszteségekkel ért véget, hátrahagyva a Přemysl erődjében lévő 120 ezer katonát. Szeptember 8-án a Monarchia hadereje a Drinán átkelve újabb, s kezdetben sikeres támadást indított Szerbia ellen. November utolsó és december első napjaiban még Belgrádot is megszállták, ezt követően azonban ismét visszavonulásra kényszerültek. A hadjárat azonban a szerbeknek is pótolhatatlan veszteségeket okozott. Miközben Szerbiában még dúltak a harcok, az oroszok 1914 októberében újabb nagy erejű támadást indítottak Varsó térségéből Berlin, majd Krakkó ellen. A német és osztrák-magyar egységek novemberben megállították az előrenyomulást, de ehhez a Monarchiának a Kárpátokból kellett csapatokat elvonnia, amit az oroszok ki is használtak, s november végén az uzsoki szoroson át benyomultak Magyarország területére. Támadásukat azonban december elején Limanovánál és az Északkeleti-Kárpátokban hősies harcok árán sikerült megállítani, majd kiszorították őket Magyarország területéről. Ezt követően a bécsi hadvezetés kierőltetett egy ellentámadást, de az 1915. január végétől áprilisig tartó kárpáti csata ismét vereséggel végződött. Nem tudták felmenteni Přemyslt, így annak védői az éhínség miatt márciusban kénytelenek voltak letenni a fegyvert. A hadjárat során a nemzetiségi katonák közül sokan megadták magukat, gyakran zárt egységekben, mint például az áprilisban átállt prágai 28. ezred. Így a kifejlődő orosz támadást elsősorban a magyar ezredekre támaszkodva sikerült megállítani. A marne-i csata után mind a német, mind az antant haderő északi átkaroló hadműveletekkel próbálkozott, s ezzel elkezdődött a "versenyfutás a tengerhez". A németek ugyan 1914 októberében Ypres-nél súlyos vereséget mértek a brit expedíciós erőkre, de bekerítő hadműveletük nem sikerült. Ezt követően a szemben álló csapatok beásták magukat. A megmerevedett nyugati fronton kialakult az állóháború, azaz fedezékekből, lövészárkokból lőtték egymást. Ezek után azt is be kellett látni, hogy az ellenség legyőzése csak erőinek megsemmisítésével lehetséges, így elkezdődtek a hosszú háborút jelentő felőrlő küzdelmek. November 1-jén a Helgoland-szigeteknél a brit flotta vereséget mért a német flottára, és tengeri blokád alá vette Németországot. Válaszul a németek 1915 elején bejelentették, hogy blokád alá veszik a Brit-szigeteket, s tengeralattjáróikkal hozzákezdtek a kereskedelmi hajók – köztük a Lusitania – elsüllyesztéséhez. Mivel a támadásoknak mindenekelőtt civil – köztük amerikai – áldozatai voltak, az akció az Egyesült államokban is nagy felháborodást keltett. Áprilisban a németek bevetették a harci gázt. 1914 októberében Japán megszállta a Németország birtokában lévő Marshall-, Karolina- és Mariana-szigeteket, novemberben pedig Csingtao várost és a Santung-félszigetet, birtokba véve a Csingtao-Csinan vasútvonalat. 1915 januárjában kierőszakolta Kínától annak elismerését, hogy a Németországot 1914-ig megillető jogokon túl újabb jelentős gazdasági kedvezményeket is kapjon, s ezzel a maga részéről az I. világháborút be is fejezte.

466

1915 elején az antant hadvezetése több fronton indított támadással akarta kikényszeríteni a győzelmet. Ennek érdekében hadianyagot kellett szállítani Oroszországnak, onnan pedig élelmiszert a Nyugatnak. Ehhez a legmegfelelőbb útvonal a török tengerszorosokon át vezetett, ezeket azonban el kellett foglalni. Ennek sikere ráadásul Törökország kikapcsolását és Bulgária semlegesítését is jelenthette. 1915 februárjában a brit-francia flotta támadást indított Gallipoli félszigete ellen, s áprilisban partra is szálltak, de a mintegy 200 ezer katonából álló inváziós erőre a Musztafa Kemal pasa vezette törökök súlyos vereséget mértek, így a nyugati és keleti front közötti összeköttetést nem tudták megteremteni. A két front közé került törökök viszont attól tartva, hogy az örmények a kaukázusi fronton összejátszanak az oroszokkal, elrendelték Kelet-Anatólia örmény lakosságának kitelepítését. A mintegy 3 millió örmény egyharmadát lemészárolták, másik harmaduk a deportálás körülményeibe pusztult bele, s csupán egyharmaduk élte túl a katasztrófát. 1915. május 2-a és 4-e közt a 11. német és a 4. osztrák-magyar hadsereg Gorlicénél áttörte az orosz frontot, majd 150 kilométerre tört előre. Július 3-án visszafoglalták Přemyslt, 22-én Lemberget. Augusztus 5-én elfoglalták Varsót, 25-én pedig Breszt-Litovszkot. Oroszország kénytelen volt kivonulni a lengyel területekről. A győzelem jelentőségét növelte, hogy ugyanekkor kellett helyt állni az időközben megnyílt olasz fronton is. Miután Nagy-Britannia és Franciaország Olaszországnak ígérték Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriai-félszigetet, valamint Dalmáciát és Albánia egy részét, az addig a hármas szövetséghez tartozó Róma feladta semlegességét, és 1915. május 23-án hadat üzent a Monarchiának. Az olaszok – kihasználva a Monarchia lekötöttségét a keleti fronton – az Adriától északra az Isonzó folyóig nyomultak előre. Itt azonban a VII. hadtest, majd az 5. hadsereg 11 véres Isonzó-csatában megállította az olaszok meg-megújuló támadását. E küzdelmek során vált fogalommá a doberdói harctér. 1915 októberének elején a 11. német és a 3. osztrák-magyar hadsereg újabb hadjáratot indított Szerbia ellen, melyhez a hónap közepén csatlakoztak a bolgárok is, s két hónap alatt megszállták az egész országot, és katonai közigazgatás alá helyezték. A szerb hadsereg 150 ezer katonájának sikerült kijutnia az Adriai-tengerhez, ahonnan a franciák és az angolok Korfu szigetére szállították őket.

8.2.1.3. Verduntől Breszt-Litovszkig Az 1915. év a központi hatalmak katonai fölényével zárult. A keleti és a balkáni frontokon aratott győzelmek után a német vezérkar úgy vélekedett, hogy Oroszország hosszabb ideig nem tudja összeszedni magát, így a német haderő zömével ki lehet csikarni a győzelmet a nyugati fronton. 1916. február 21-én a németek ostrom alá vették Verdun erődjét, arra számítva, hogy gyors elfoglalása után a franciák mindent elkövetnek majd annak visszafoglalásáért, s ennek során fel lehet őrölni erőiket. A terv azonban nem sikerült, s hosszú és elkeseredett harc alakult ki, ami december 16-ig tartott. A "verduni vérszivattyú" közel 1 millió katonát követelt, 550 ezer francia és 450 ezer német esett el, vagy vált egész életére nyomorékká. 1916 tavaszán London számára egyre nagyobb gondot okozott az Írország függetlenségéért küzdő mozgalom megélénkülése. Az ír függetlenségért harcolók szerették volna a háborús ellentéteket ügyük szolgálatába állítani, s felajánlották a németeknek, hogy szálljanak partra Írországban, és támogatásukkal nyissanak frontot az angolok ellen. Berlin kedvezően fogadta a javaslatot, de nem volt ereje a nagyszabású terv végrehajtására. Az írek viszont folytatták a felkelés előkészítését, mire az angolok 1916. április 8-án ostromállapotot vezettek be, és megakadályozták, hogy a német fegyverszállítmány eljusson a felkelőkhöz, akik ennek ellenére április 22-én kirobbantották a "húsvéti" felkelést. Az 1905-től tevékenykedő Sinn Fein kétezer fegyveresével szemben az angolok húszezer katonát vetettek be, ágyútűz alá vették Dublint, s 30-ára elfojtották a felkelést. A nagyon kemény és sok polgári áldozattal is járó fellépést hasonló megtorlás követte, az írek mind a 15 elfogott vezetőjét – a rögtönítélő bíróság ítélete alapján – agyonlőtték. 1916. május 31-én, a Jütland-félsziget közelében kezdődött a világháború legnagyobb, kétnapos tengeri csatája, amelyben több mint 250 hajó vett részt. Mindkét flotta érzékeny veszteségeket szenvedett, de a német flottának a brit tengeri blokád áttörésére tett kísérlete kudarcba fulladt. A britek meg tudták őrizni a Németország blokádját fenntartó tengeri fölényüket. 1916 júniusában az antant összehangolt támadást indított. Különösen meglepő volt, hogy a harcképtelennek vélt orosz haderő is támadásba lendült, s június 5-én áttörte az osztrák-magyar állásokat, szabaddá téve az utat Lemberg és a Kárpátok felé. Az oroszok 300 ezer foglyot ejtettek, s 200 ezer volt a halottak és sebesültek száma. Ugyancsak júniusban zömmel brit erők jól előkészített támadást indítottak a Somme folyónál, ahol először vetettek harcba páncélosokat. A novemberig tartó "gépek csatája" azonban nem változtatta meg a hadi helyzetet, viszont újabb 1 millió katona életét követelte. A német haderő kivédte a támadást, ugyanakkor a keleti fronton – az osztrák-magyar erőkkel közösen – megállította az orosz betörést. Az orosz siker felbátorította a román vezetőket is, akik 1916. augusztus 17-én Bukarestben titkos egyezményt kötöttek a négy antanthatalommal. Ez utóbbiak elismerték Románia jogát Erdélyre, a partiumra, a Bánság egy részére és Bukovinára, azaz elfogadták Romániának a nemzeti egységen túlmenő területi igényeit is. A románok már június végén megkezdték haderejük titkos mozgósítását, s augusztus 27-én hadat üzentek a Monarchiának. Az Erdélybe betörő 369 ezer román katonával szemben mindössze 34 ezer katona állt, így támadásuk gyorsan haladt előre. Az idejében érkezett német segítséggel azonban vissza tudták szorítani a románokat, sőt decemberben Bukarestet is elfoglalták. A király és a kormány Iaşiba menekült. Az elhúzódó háború hatására egyre többen adtak hangot békevágyuknak. A 19. században megfogalmazódott pacifizmus – az erőszak és a háború elutasítása ekkor vált jelentős mozgalommá. A különböző szocialista irányzatok az

467

1915-ös zimmerwaldi és az 1916-os kienthali konferenciájukon elutasították a háború támogatását, és a pacifizmus álláspontjára helyezkedtek. Az 1914 szeptemberében megválasztott XV. Benedek pápa novemberben béke-enciklikát adott ki, majd folyamatosan küzdve a háború befejezéséért, 1917-ben békekötést javasolt a hadviselő feleknek az 1914es határok visszaállítása és a vitás kérdések tárgyalásos rendezése mellett. Bár a szocialistáktól a katolikusokig egyre többen óhajtották a békét, a döntés a hatalom birtokosainak kezében volt. 1916 nyarától a Monarchia vezetőit is foglalkoztatta a békekötés kérdése. Miután az Oroszországgal kötendő különbéke-tapogatózások eredménytelenek maradtak, Bécs minden igyekezetével azon volt, hogy a háborús győzelmet hajszoló Berlinnel közös béketervet dolgozzon ki. December 12-én a központi hatalmak közzétették a német magabiztosságot tükröző béketervüket, és a semleges országok közvetítésével eljuttatták az antanthoz. Pár nappal később – 1916. december 18-án – az Egyesült Államok újraválasztott elnöke, Woodrow Wilson is jegyzéket intézett a hadviselő kormányokhoz, hogy közöljék, milyen feltételekkel hajlandóak béketárgyalásokat kezdeni. A német kormány válaszjegyzéke arra hivatkozott, hogy az ilyen ajánlat a hadviselő felek közvetlen tárgyalásaira tartozik. Ezt követően az antant közös válaszjegyzéke liberális frázisokkal utasította vissza a központi hatalmak kezdeményezését. Wilsonnak pedig azt válaszolták, hogy a központi hatalmaknak ki kell üríteniük az általuk megszállt területeket, a megszállt országok függetlenségét helyre kell állítani, a megszállásért jóvátételt kell fizetni, a Monarchiával kapcsolatban pedig követelték az olaszok, szlávok, románok és cseh-szlovákok felszabadítását az idegen uralom alól. A Monarchiával szembeni hadicélok első megfogalmazása eléggé homályos volt ahhoz, hogy minden érdekelt a saját vágyai szerint értelmezze, ezért azt elfogadhatónak tartotta. Így az érdekelt kisebbségek a Monarchiából való kiválás lehetőségeként értelmezték. A Ferenc József halála után, 1916 novemberében trónra lépő új uralkodó, I. Károly (1916-1918) császár a kudarc ellenére folytatta a békekezdeményezést. A belga hadseregben szolgáló két sógora közvetítésével 1917 februárjában kapcsolatba lépett francia politikusokkal, a németek azonban minderről hallani sem akartak. I. Károly ennek ellenére márciusban – közvetve – üzenetet küldött Poincaré francia köztársasági elnöknek. Ebben tudatta, hogy a Monarchia egyetért Belgium függetlenségének helyreállításával és Elzász-Lotaringia Franciaországhoz csatolásával, ígéretet tett Szerbia függetlenségének helyreállítására, sőt tengeri kikötőhöz juttatására, cserébe viszont a Monarchia egységének megőrzését jelölte meg. Bécs kezdeményezésének sikere mindenekelőtt attól függött, hogy e megegyezéses béke elfogadására rá tudja-e venni Berlint. A II. Vilmos császárnak küldött áprilisi memorandumban és annak kísérőlevelében viszont hiába hivatkozott Ottokar Czernin gróf, külügyminiszter, illetve az uralkodó a Monarchia katonai erejének kimerülésére és a nemzetközi forradalom veszélyére, a német császár – a biztosra vett győzelem tudatában – elutasította a kezdeményezést, mely ezek után az ugyancsak győzelemre számító antant hatalmak számára érdektelenné vált. A német döntésben szerepet játszott az is, hogy az 1916. decemberi békekezdeményezés kudarca után a német hadvezetés újabb követelésére 1917. január 16-án Vilmos császár parancsot adott a korlátlan búvárhajóharc február 1jével való megkezdésére, mivel csak ettől remélhették a szigetország utánpótlásának megszüntetését. Ez azt jelentette, hogy figyelmeztetés nélkül elsüllyesztenek minden Nagy-Britanniába tartó hajót. A béketapogatózásokat folytató Bécs aggódva értesült a német döntésről, Tisza István pedig arra figyelmeztetett, hogy az akció a központi hatalmak ellenségévé teheti az Egyesült Államokat. A korlátlan tengeralattjáró-háború 1917 folyamán ugyan súlyos helyzetbe hozta a szigetországot, de tárgyalóasztalhoz kényszeríteni nem tudta, sőt megnövelte a brit eltökéltséget a háborúnak teljes győzelemig való folytatására. Ugyanakkor az amerikai hajók sorozatos elsüllyesztése, valamint annak kitudódása után, hogy Németország megpróbálta Mexikót a maga oldalán bevonni a háborúba, 1917. április 6-án az Egyesült Államok hadat üzent Németországnak. Ezzel megkezdődött az amerikai hadianyag, majd a mintegy 2 millió katona átszállítása Európába. Az Egyesült Államok példáját több amerikai állam is követte, többek közt Kuba, Panama, Brazília és Nicaragua. Ugyancsak az antant oldalán lépett hadba Görögország, Kína, s még 1916-ban Portugália is. Mindez a nyersanyagok, az élelmiszer és általában a tartalékok tekintetében az antant fölényét biztosította. 1917 áprilisában az antant parancsnoksága úgy gondolta, hogy egy jól előkészített támadással vereséget tud mérni a németekre. Az április 9-én Arras-nál indított elterelő hadműveletnek azonban a legfontosabb következménye az volt, hogy 150 ezer brit és 100 ezer német katona esett el vagy sebesült meg. A németek pedig időközben megszerezték az Aisne-nél tervezett fő hadművelet tervét, és felkészülten várták az április 16-án kezdődő és két héten át erőltetett támadást, amit vissza is vertek. A következmény: újabb halottak és sebesültek százezrei, valamint a tervet előkészítő brit főparancsnok leváltása. A helyébe lépő Philippe Pétain pedig kijelentette: meg kell várni az amerikaiakat és a harckocsikat. Ugyanakkor hozzálátott a francia haderő meglazult fegyelmének helyreállításához. Több mint 100 ezer katonát állítottak hadbíróság elé, 23 ezret bűnösnek találtak, 432-t halálra ítéltek, s mintegy kétharmadukat ki is végezték. A brit hadvezetés azonban úgy látta, hogy egy Ypres-nél indított támadással vereséget lehet mérni a németekre. Az 1917. július 31-én indított támadás, a "sárcsata" azonban az agyagos talajon a nagy esőzések miatt elakadt, s augusztus közepére ki is fulladt. Szeptembertől novemberig a britek újra és újra megismételték támadásaikat, de a német védelmi vonalat nem tudták áttörni. Viszont e harmadik ypres-i csata vesztesége újabb 300 ezer brit és 200 ezer német katona. Miközben a brit és francia vezetők figyelmét a nyugati harctér kötötte le, Oroszországban korszakos változások kezdődtek. 1917. március 12-én győzött az orosz forradalom, de a hatalomra jutott ideiglenes kormány vállalta a háború folytatását, és szövetségesei támogatására július 1-jén támadást indított. A német arcvonalon elért kezdeti sikerük után kibontakozó ellentámadás azonban elsöpörte az orosz frontot, s a németek Rigáig jutottak előre. Augusztus 19-én a Monarchia csapatai is támadást indítottak Tarnopol térségében, s megsemmisítő vereséget mértek az orosz erőkre. Ezzel a keleti front gyakorlatilag megszűnt létezni.

468

1917. október 20-án a központi hatalmak csapatai a 12. isonzói csatában Caporettónál támadást indítottak, melynek következtében 24-én az olasz front összeomlott, s a támadók az Isonzó folyótól a Piavéig nyomultak előre. Az olaszok 200 ezer katonát veszítettek, 400 ezer pedig dezertált. Öt brit és hat francia hadosztály Olaszországba irányításával sikerült csak elkerülni az olasz összeomlást. Az 1917. év tehát a központi hatalmak jelentős sikereivel végződött, s úgy tűnt, ha minden erejüket a Nyugat ellen fordítják, még az amerikaiak felfejlődése előtt kikényszeríthetik a győzelmet. 1917. november 7-én Oroszországban a bolsevikok átvették a hatalmat, 8-án pedig azonnali fegyverszünetet javasoltak, továbbá a háborúnak a területi hódítások és hadisarc nélküli békeszerződéssel való lezárását. A britek és franciák határozottan visszautasították a bolsevikok javaslatát, ugyanis csak Németország legyőzésével tartották elérhetőnek az "igazságos" békét. Erre a bolsevikok különbéke-tárgyalásokba kezdtek a németekkel, s december 15-én meg is kötötték velük a fegyverszünetet, majd megkezdődtek a breszt-litovszki béketárgyalások.

8.2.1.4. Az utolsó erőfeszítések 1918. január 8-án Wilson amerikai elnök is közzétette tizennégy pontból álló békeprogramját, amelyben javasolta a tengerek és a kereskedelem szabadságát, elvetette a titkos diplomáciát, s kilátásba helyezte a gyarmati rendszer átalakítását. A béke fenntartása érdekében javasolta a Nemzetek Szövetségének létrehozását, továbbá a megszállt területek kiürítését, Elzász-Lotaringia Franciaországhoz való visszacsatolását, kedvezményeket Olaszország és Szerbia javára, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek szabad fejlődését a nemzeti önrendelkezési jog alapján, és a független Lengyelország helyreállítását. Wilson javaslatát a britek és a franciák ugyanúgy elutasították, mint Leninét. Ahogy Georges Clemenceau, a nemrég kinevezett francia miniszterelnök mondta: "Wilson elnök a maga tizennégy pontjával rosszabb, mint az Úristen, mert neki csak tíz pontja volt." 1918 elején a szemben álló felek a döntő összecsapásra készültek. Oroszország kivált ugyan a háborúból, a helyébe lépő Egyesült Államok haderejének felfejlődésére viszont időre volt szükség. Ezért a nyugatiak a központi hatalmak várható támadásának megnehezítése érdekében egyre erőteljesebben kezdték lázítani és támogatni az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeit. Ennek jegyében rendezték meg 1918. április 8-án Rómában a Monarchiából származó nemzetiségi hadifoglyok képviselőinek, valamint az emigráns nemzetiségi politikusoknak a tanácskozását, akik kijelentették, hogy a Monarchiától független állami létet követelnek. Nagy-Britannia pedig 1917 végén kilátásba helyezte, hogy a törököktől elfoglalt Palesztinában – bizonyos feltételekkel – zsidó nemzeti otthon jöhet létre, ezzel akarva elnyerni az amerikai és közép-európai zsidók támogatását, s elejét venni annak, hogy e területet esetleg a franciák szerezzék meg. Miután a központi hatalmak 1918. március 3-án aláírták Szovjet-Oroszországgal a breszt-litovszki békét, március 21-én a német haderő támadást indított a Somme folyónál, majd támadásba lendült Ypres-től a Marne folyóig tartó frontszakaszon, és jelentős kezdeti sikereket ért el. Az előrenyomult németek utánpótlásának biztosítása azonban egyre nehezebbé vált, így előrenyomulásuk lendülete alábbhagyott, s április végére a támadás elakadt. Május végén azonban a németek az Aisne folyónál ismét támadást indítottak, és a francia állásokat áttörve Párizs felé közeledtek. A történtek ugyan nagy riadalmat okoztak a franciák körében, de ezt a támadást is sikerült megállítaniuk. Ezt követően átcsoportosították a német erőket, és július 15-én Reims körzetében indították újabb támadásukat, amit azonban a franciák felkészülten vártak, így ezt is sikerült megállítaniuk, majd visszavonulásra kényszeríteniük a Párizs felé tartó német erőket. Június 15-én – a májusi német offenzívával összhangban- a Monarchia hadereje is támadást indított az olasz fronton. Átkeltek a Piavén, de az előrenyomulás gyorsan elakadt, mert a közben megáradt folyón nem sikerült biztosítani az utánpótlást, s az elsodort hidak miatt a visszavonulás is hatalmas veszteségekkel járt. A 150 ezer katonáját elvesztett hadsereg a Piave mögött védelemre rendezkedett be. Augusztus 8-án a háború döntő fordulathoz érkezett. A 456 harckocsival és közel 2000 repülővel támadó brit csapatok 20 km szélességben áttörték a német vonalakat, de a szeptember 12-ig tartó támadásokkal csupán annyit tudtak elérni, hogy a németek feladták a március 21-e után elfoglalt területeket. A folyamatos visszavonulás viszont megtörte a német katonák győzelembe vetett hitét. Ennek ellenére a szeptember 26-án indult antanttámadás is csak lassan haladt előre. Szeptember 29-én azonban az eddig kevés figyelemre méltatott balkáni fronton történt sorsdöntő változás. Bulgária fegyverszünetet kért, s ezzel a balkáni antanthadsereg előtt nyitva állt az út Budapest és Bécs felé. Az események hatására és a német hadvezetés kezdeményezésére az új német kancellár október 6-án fegyverszünetet ajánlott Wilsonnak, aki válaszában aziránt érdeklődött, hogy Németország csakugyan elfogadja-e a tizennégy pontot. A német kancellár október 12-i válasza megnyugtató lehetett volna az amerikai elnök számára, de ugyanezen a napon egy német tengeralattjáró ismét elsüllyesztett egy utasszállító hajót, mire Wilson már keményebb üzenetet küldött, követelve a fegyverszüneti feltételekben való megállapodást, amit a németek október 20-án elfogadtak. Ekkor az amerikai elnök felkérte a tábornokokat a fegyverszüneti feltételek kidolgozására, mert az antant részéről eddig csak olyan általános és fellengzős hadicélok fogalmazódtak meg, hogy véget vetni minden háborúnak, illetve biztonságos világot teremteni a demokráciának. Mivel a franciák a győzelemtől a Rajna-vidék, a britek pedig a német gyarmatok megkaparintását remélték, így megfogalmazódott – katonai biztonsági címszó alatt – a Rajna-vidék megszállása, illetve a német flotta brit ellenőrzés alá vonása. A brit és a francia miniszterelnök pedig kijelentette, hogy Németországnak háborús jóvátételt kell fizetnie. Ezzel megkezdődött a tizennégy pont semmivé tétele. Miközben Nyugaton már a háború befejezéséről tárgyaltak, az olaszok támadásukat készítették elő, melyet október 24-én indítottak. Első kísérleteiket a Monarchia egységei visszaverték, 29-én azonban sikerült áttörniük az osztrák-

469

magyar védővonalat. Közben – október 27-én – a Monarchia is fegyverszünetet kért. Ennek feltételeiről október 31-én állapodott meg Párizsban a Legfelsőbb Haditanács, s november 1-jén adták át a Monarchia Padovába érkezett képviselőjének. Ez előírta az osztrák-magyar hadsereg leszerelését, a háború alatt elfoglalt, valamint az Ausztriához tartozó egyes déli területek kiürítését és az antantcsapatok szabad átvonulásának biztosítását. Bár a padovai fegyverszünetet november 3-án írták alá és csak 4-én lépett életbe, a magyar forradalom győzelme után hatalomra jutó Károlyi Mihály vezette új kormány már november 2-tól fegyvernyugvást rendelt el a fronton, aminek következtében az előrenyomulásukat folytató olaszok 300 ezer foglyot ejtettek. Miközben folytatódtak a német fegyverszüneti tárgyalások, november 9-én Németországban győzött a forradalom, és a szociáldemokrata Friedrich Ebert lett a miniszterelnök. A belső felfordulástól szorongatott új német kormány képviselői november 11-én – a compiégne-i erdőben, egy vasúti kocsiban – aláírták a szigorú fegyverszüneti egyezményt. Bízva abban, hogy a békeszerződést a vesztesekkel közösen és számukra is tudomásul vehető feltételekkel dolgozzák ki, értékelve azt, hogy a fegyverszünet aláírásakor még mindig idegen földön álló és töretlen német hadsereget hajlandóak tizenöt napon belül a francia és belga területekről, valamint Elzász-Lotaringiából kivonni, továbbá a Monarchia, Törökország és Románia területén állomásozó csapataikat is haladéktalanul hazarendelni. A győztesek a Rajnáig megszállták a német területeket, a folyó jobb partján pedig 10 km széles semleges zónát alakítottak ki. A németeknek át kellett adniuk hadianyagkészletük, valamint hadiflottájuk legnagyobb részét. Az egyezmény semmisnek tekintette a breszt-litovszki békét, s előírta Németország visszavonulását a háborút megelőző keleti határaihoz. Véget ért a több mint négy évig tartó I. világháború, amelynek során csaknem tízmillió ember pusztult el, nem is szólva az örökre nyomorékká váltakról s az otthon maradt családok iszonyú szenvedéseiről, nélkülözéseiről. Ugyanakkor már a fegyverszüneti szerződéseknél látszott, hogy a győztesek a sok-sok áldozatért a vesztesekkel akarják kárpótoltatni magukat. A megalázó fegyverszüneti feltételek elfogadásával az is nyilvánvalóvá vált, hogy a központi hatalmak korábban elképzelhetetlen bukását nem a katonai vereség, hanem a politikai összeomlás okozta.

8.2.2. Az orosz forradalom 8.2.2.1. A februári forradalom A háború kiélezte minden hadviselő fél, így Oroszország belső ellentéteit is. A birodalom nemzetiségei az elszakadásra alkalmas pillanatot várták, s 1916-1917 rendkívül hideg telén az orosz társadalom is a kimerültség és a tűrés határára érkezett. Már nemcsak az ellenzéki szocialista erők akartak változásokat, hanem a nemesi-polgári pártok is elkerülhetetlennek tartották azokat. A IV. állami dumában (parlamentben) elhangzott ellenzéki színezető beszédeket sokszorosítva terjesztették, amelyek a szocialisták propagandájával együtt fokozták a tömegek elégedetlenségét. Ugyanakkor a nemesi-polgári erők reformokkal szerették volna megelőzni az esetleges forradalmat. 1917. január 22-én – az 1905-ös forradalom kitörésének évfordulójára emlékezve – általános sztrájkot kezdtek Petrográd munkásai, mely gyorsan átterjedt más ipari központokra is. Március 4-én ismét sztrájk kezdődött a fővárosi Putyilov-gyárban, március 8-án pedig a nemzetközi nőnapra való emlékezés adott alkalmat az elégedetlenség újabb kifejezésére. Az utcákon tüntető asszonyok és gyerekek kenyeret követeltek, és a háborút kárhoztatták. Másnapra a sztrájkolók létszáma elérte a 200 ezret, s a hirtelen jött jó időben hatalmas tömegek hömpölyögtek az utcákon: "Le a háborúval!", "Le az önkényuralommal!" jelszavakat kiáltozva. Március 10-én általánossá vált a sztrájk, s miután a rendőri beavatkozás elmaradt, az utcákon előkerültek a vörös zászlók, s egyre radikálisabbak lettek a követelések. A duma mensevik (szociáldemokrata) képviselői egy munkástanács (szovjet) megalakításáról kezdtek tárgyalni. Március 10-én este megérkezett a fronton tartózkodó II. Miklós parancsa, hogy állítsák helyre a rendet. 11-én, vasárnap reggel fegyveres katonák foglalták el Pétervár legfontosabb pontjait. Az utcák azonban ismét megteltek, s a politikai. gyűlések kedvelt színhelyén, a Znamenszkij téren összegyűltek a katonák felszólítására sem voltak hajlandóak eltávozni. Erre az egység a tömegbe lőtt, megölve negyven embert. Az esemény híre futótűzként terjedt el, s mivel a főváros laktanyáiba zömmel a háborús kényszerűség miatt behívott idősebb korosztályokat zsúfoltak össze, akik maguk is elégedetlenek voltak, e katonák egyre inkább a tüntetők oldalán érezték a helyüket, kijelentve: nem hajlandók civilekre lőni. Március 12-én (február 27-én) reggel fellázadt három ezred, néhány tisztet megöltek, páncélkocsikat szereztek, s jelszavakat kiabálva azokkal kezdtek cirkálni az utcákon. Egyre több fegyveres katona és civil csatlakozott hozzájuk. Meglincseltek néhány rendőrt, kifosztották a belügyminisztériumot, vörös zászlót tűztek a Téli Palotára, s feldúlták a cári titkosrendőrség központját. Estére a katonák többsége a felkelők oldalára állt, a többiek semlegesek maradtak. Pétervár a felkelők kezébe került, győzött a forradalom. A felkelés hatására a duma mensevik képviselői és néhány hozzájuk csatlakozó értelmiségi csoport összegyűlt a parlament székhelyéül szolgáló Tauriai Palotában, és sebtében megalakította a Munkásküldöttek Szovjetjeinek Ideiglenes Végrehajtó Bizottságát, felszólítva a munkásokat és katonákat, hogy válasszák meg képviselőiket a Központi Szovjetbe. Erre azonban az egész nap tartó utcai zavargások miatt nem volt igazán mód, ennek ellenére még aznap, azaz 12-én este megnyílt a pétervári szovjet első ülése. A küldöttek többsége a mensevikek (szociáldemokraták) és az eszerek (parasztpártiak) közül került ki. A pétervári szovjet elnökévé a mensevik Nyikolaj Csheidzét, egyik helyettesévé pedig az eszer Alekszandr Kerenszkijt választották meg.

470

Az utcán történtek hatására a polgári ellenzéki politikusok is tevékenyebbé váltak. Már 11-én este megérkezett a fővárosba annak híre, hogy a cár a felkelés terjedésének megakadályozására elrendelte a duma ülésszakának felfüggesztését. A Tauriai Palotában összegyűlt képviselők többsége tudomásul vette a 12-én reggel felolvasott cári ukázt, és elhagyta az épületet. A polgári, ellenzéki képviselők azonban folytatták "magánjellegű" tanácskozásukat, s az alkotmányos demokraták (kadetok) vezetője, Pavel Miljukov javaslatára létrehozták a Duma Ideiglenes Bizottságát a rend helyreállítása, valamint a személyekkel és intézményekkel való kapcsolattartás céljából. Ebben helyet kaptak – mint a duma képviselői Csheidze és Kerenszkij is. Az ideiglenes bizottság magára vállalta az állami és társadalmi rend helyreállításának, valamint az új kormány megalakításának feladatát. A minisztériumok irányítására a duma képviselői közül biztosokat küldtek ki. A februári forradalom győzelmének napjaiban a tényleges hatalom a pétervári szovjet kezében volt. Ugyanakkor a mensevik és eszer vezetők tisztában voltak azzal, hogy minél gyorsabban meg kell alakulnia az új kormánynak, ez azonban lehetetlen a polgári pártok részvétele nélkül. A kettejüket elválasztó rendkívül súlyos társadalmi és politikai ellentétek miatt viszont azt is lehetetlennek tartották, hogy a szovjetek koalíciós kormányt alakítsanak a polgári erőkkel. Ezért a pétervári szovjet – elutasítva a bolsevikok szovjetkormányt követelő javaslatát – március 15-én úgy határozott, hogy feltételes támogatásáról biztosítja a megalakuló polgári kormányt, s Kerenszkij követelésére ahhoz is hozzájárult, hogy nevezett elvállalja a kormány igazságügyi tárcáját. A kormány támogatásának feltételéül a szovjetek végrehajtó bizottsága a demokratikus szabadságjogok maradéktalan biztosítását jelölte meg. Tehát: a demokratikus köztársaság azonnali kikiáltását, a politikai és vallási elítéltek szabadon bocsátását, a gyülekezési, sajtó-, sztrájk- és szólásszabadságot, s e szabadságjogok kiterjesztését a katonai szolgálatot teljesítőkre is, továbbá a hadsereg önkormányzatát, a népi milícia, a rendi, nemzeti és vallási megkülönböztetések eltörlését, az alkotmányozó gyűlés összehívását s az általános szavazati jog alapján választott helyi önkormányzatot. Mindeközben II. Miklós még a rend katonai erővel való helyreállítását tervezte, de a Duma Ideiglenes Bizottságának tagjai meggyőzték a tábornoki kar többségét, hogy a rendet fegyveres erővel nem lehet helyreállítani, sőt a nyugalom megteremtése érdekében a cárnak le kell mondania. Ezt március 15-ére virradóra közölték a cár megbízottjával, s II. Miklós hosszas rábeszélés után kinevezte az Ideiglenes Forradalmi Kormány elnökét, és beleegyezett a lemondásába. A kormány tagjai elsősorban a kadetok és az oktobristák (alkotmányos monarchisták) közül kerültek ki. Miután a két párt vezetője, Miljukov, illetve Alekszandr Gucskov nem tudott megegyezni abban, hogy melyikük legyen a miniszterelnök, így egy harmadik politikus, a területi önkormányzatok jogkörének kiszélesítéséért küzdő, de kormányfőnek alkalmatlan Georgij Lvov herceg lett a miniszterelnök, aki úgy értelmezte a demokráciát, hogy abban minden politikai döntést a közvetlenül érintettek, azaz polgárok hoznak meg. S miután meggyőződése volt, hogy az orosz nép végtelenül bölcs, miniszterelnökként is elzárkózott minden iránymutatástól. Miljukov külügy-, Gucskov pedig hadügyminiszter lett.

8.2.2.2. A demokrácia buktatói A cárizmus megdöntése óriási lelkesedéssel töltötte el az orosz társadalmat. Az 1917. március 15-én megalakuló Ideiglenes Forradalmi Kormány élvezte a nép bizalmát, feladatai azonban emberfelettiek voltak. A sokféle ellentéttől szabdalt társadalom demokratikus irányítására erős, többségi kormányra lett volna szükség. Ezzel szemben a szabaddá vált társadalom pártok és érdekcsoportok sokaságára bomlott. A kiéleződő helyzet határozott kormányzatot követelt volna, erre azonban az ideiglenes kormány belső ellentétei miatt is alkalmatlan volt. Ráadásul az országban egy átmeneti kettős hatalom alakult ki, pontosabban: a tényleges hatalom a szovjetek kezében volt, s bár végrehajtó bizottságuk csupán a kormány demokratikus ellenőrző szervének tekintette magát, olyan követeléseket fogalmazott meg és léptetett életbe, amelyek a hatékony kormányzati munkát erősen akadályozták. Március 14-én – még a kormány hivatalba lépése előtt – elrendelték, hogy a katonai egységek válasszanak bizottságokat, s ezek gyors megalakulásuk után a kormány helyett a szovjetet tekintették a hadsereg tényleges irányítójának. A későbbiekben pedig az is általánossá vált, hogy a kormány bármely rendeletét csak akkor hajtották végre, ha azt valamelyik szovjet engedélyezte. A társadalom irányíthatatlanná válását elősegítette az ideiglenes kormány "forradalmi" lendülete. A cárizmus maradványainak és igazságtalanságainak lelkes felszámolása miatt például megszüntette a rendőrséget és csendőrséget, s helyükre népi milíciákat hozott létre, választott tisztek irányításával. Elbocsátották a kormányzókat és helyetteseiket, s feladataikat a tartományi zemsztvotanácsok elnökeire bízták, akik közigazgatási feladatokat soha nem láttak el. Ezen intézkedésekkel felszámolták az ország közigazgatását. Ezzel egy időben a szovjetek az egész országra kiterjesztették befolyásukat, s végrehajtó bizottságuk Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottsággá nyilvánította magát. Április 16-án megérkezett Pétervárra Vlagyimir Lenin, a bolsevikok vezére, akinek svájci emigrációból való hazajutását a német vezetés azért segítette elő, hogy Oroszországban minél nagyobb legyen a belső felfordulás. S valóban, az addig is hangos, de kis párt ettől kezdve egyre nagyobb befolyással volt az eseményekre. Másnap Lenin ismertette politikai programját (Áprilisi tézisek), melynek lényege: semmi támogatást az ideiglenes kormánynak, a kettős hatalmat a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek hatalmával kell felváltani, a szociáldemokrata pártnak pedig kommunista párttá kell válnia. A cél tehát szovjet köztársaság, ezért minden hatalmat a szovjeteknek. Lenin javaslatai hatalmas megdöbbenést keltettek. Nemcsak a mensevikek és eszerek utasították vissza, de sok bolsevik is. Az általános bizonytalanság azonban kedvezett a radikális nézeteknek, s egyre többen tartották elfogadhatónak a gyökeres és gyors változások ígéretének programját.

471

Április második felében kiéleződött a szovjetek végrehajtó bizottsága és az Ideiglenes Forradalmi Kormány közti ellentét. A kormány ugyanis azt tartotta logikusnak, hogy a forradalomban született orosz demokrácia folytassa a nyugati demokráciák háborús erőfeszítéseinek támogatását. Miljukov külügyminiszter tehát biztosította eddigi szövetségeseiket a háború folytatásáról, ugyanakkor – a korábbi ígéreteknek megfelelően – fenntartotta Oroszország igényét Konstantinápolyra és a Boszporuszra. Ez felháborította a háborút és az annexiót elítélő szovjeteket, mire a kormány letagadta, hogy idegen területeket akarna megszerezni. Közben radikális fiatal tisztek és a bolsevikok tiltakozásra szólítottak fel, s május 3-án és 4én viharos munkás- és katonatüntetéseken követelték, hogy "Minden hatalmat a szovjeteknek!" továbbá: "Le a háborúval!", "Le Miljukovval!" A Pétervári Katonai Körzet parancsnoka, Lavr Kornyilov engedélyt kért a zavargás elfojtására, a kormány azonban ezt megtagadta. Miljukov külügyminiszter, majd Gucskov hadügyminiszter lemondott, s a végrehajtó bizottsággal folytatott tárgyalás során a rend helyreállt. A kormány azonban a május 9-én közzétett nyilatkozatában kénytelen volt beismerni, hogy nem képes az ország irányítására. A történtek hatására a szovjetek végrehajtó bizottsága is kénytelen volt átértékelni addigi politikáját, s a forradalom megmentése érdekében a mensevikek és az eszerek úgy döntöttek, hogy belépnek a kormányba. Május 18-ára megalakult a nagykoalíció, amelyben hat eszer-mensevik és tíz polgári miniszter kapott helyet. Ezzel megszűnt az addigi kettős hatalom. A szovjetekre, valamint a balra tolódó kadet és oktobrista pártokra támaszkodó kormány megnövekedett eséllyel láthatott volna a legégetőbb feladatok megoldásához, mindenekelőtt az alkotmányozó gyűlés összehívásához, a földreform végrehajtásához. Ugyanakkor az új helyzet miatt a mensevikek és eszerek osztozni kényszerültek a kormányzás felelősségében – és sikertelenségében. A bolsevikok viszont a kormány egyedüli ellenzékeként- mindenkinek azt ígérve, amit szeretne – egyre több elégedetlen embert állítottak maguk mögé, s belőlük volt a legtöbb Oroszországban. A május elejei sikertelen zavargás után Lenin arra a következtetésre jutott, hogy a bolsevikok nem voltak kellőképpen szervezettek, azaz még nem volt jelentős hatásuk a társadalomra. Ezért elősegítették a korábbi szakmai szakszervezeteknek gyári szakszervezetekké alakulását, s a bolsevikok vezette gyárbizottságok létrehozását. Megszervezték a Vörös Gárdának elnevezett párthadsereget, s hatalmas propagandát fejtettek ki a katonák között. Az ingyen osztogatott bolsevik újságok mindenekelőtt azt hirdették, hogy a katonák ne engedjék magukat a munkások ellen bevetni. Június közepén a kormány előkészületeket tett, hogy új támadást indítson a fronton. Kerenszkij – aki az új kormányban hadügyminiszter lett – úgy gondolta, hogy a nyugati szövetségesek megsegítése mellett egy győzelem elősegíti a demokrácia megerősödését is. Lelkesítő, hazafias beszédei azonban nem érték el a várt hatást.

8.2.2.3. Az első válság 1917. június 16-tól július 7-ig ülésezett Péterváron a szovjetek első országos kongresszusa. A korabeli politikai erőviszonyokat jól tükrözi, hogy az országosan megválasztott több mint ezer küldöttnek csupán egytizede volt bolsevik, a többség a mensevikek és eszerek közül került ki. A bolsevikok azonban, hogy megmutassák erejüket – kihasználva a háború iránti fásultságot és a növekvő elégedetlenséget június 23-án újabb, immár fegyveres tömegtüntetést kezdtek, de a szovjetkongresszus erélyes fellépésére kénytelenek voltak a megmozdulást leállítani. Ekkor viszont a mensevikek és az eszerek hirdettek ellentüntetést július 1-jére "Bizalmat az ideiglenes kormánynak!" jelszóval. Válaszul a bolsevikok is felhívták tömegeiket, hogy saját jelszavaikkal vegyenek részt a tüntetésen. S az utcán a "Le a háborúval!", "Le a tíz kapitalista miniszterrel!", "Minden hatalmat a szovjeteknek!" jelszavakkal tüntetők győzedelmeskedtek. Ugyanazon a napon, amikor a nélkülöző és felizgatott tömeg a fővárosban az ideiglenes kormány ellen tüntetett, az orosz hadsereg háromszázezer katonával támadást indított a fronton, de ez néhány hét alatt csúfos kudarcba fulladt. A katonák fele elesett vagy megsebesült. Mindez újabb válságot robbantott ki. Három kadet párti miniszter lemondott, a bolsevik jelszavakkal felheccelt katonák egy csoportja pedig elhatározta, hogy fegyverrel kényszeríti lemondásra a kormányt. A július 16ára tervezett államcsínyt azonban a bolsevik vezetés az utolsó pillanatban elsietettnek ítélte, s igyekezett annak elejét venni. Helyette 17-ére békés felvonulást hirdetett, de azzal a felhívással, hogy a résztvevők önvédelmi célból vigyenek magukkal fegyvert. E "békés" tüntetők követelték, hogy a kormány helyett a szovjetek vegyék kezükbe a hatalmat, amit a mensevikek és eszerek visszautasítottak. Lövöldözés kezdődött, ami egyes helyeken utcai harccá vált, mígnem a kormány kozák és tiszti iskolás alakulataival véget nem vetett a csetepaténak, majd ostromállapotot hirdetett. Megkezdődött a felkelési kísérletet előkészítő bolsevikok- köztük több vezető, például Lev Kamenyev – letartóztatása és a civilek lefegyverzése. Lenin ellen is letartóztatási parancsot adtak ki, de ő elmenekült Pétervárról. A válság újabb kormányátalakításhoz vezetett. Távozott Lvov, a teljesen jelentéktelenné vált miniszterelnök, s július 30-án Kerenszkij lépett a helyébe, aki a polgári politikusok visszahúzódása miatt eszer-mensevik kormányt alakított, majd a polgári politikusok utólagos bevonásával sikerült helyreállítania a nagykoalíciót. Az alkotmányos monarchistákat azonban kihagyta, így a kormány ismételten balra tolódott. A júliusi puccskísérlet után Kerenszkij miniszterelnök Kornyilov tábornokot kérte fel hadsereg-főparancsnoknak, abban a reményben, hogy a hadseregben helyreállítja a fegyelmet, és feltartóztatja a németeket. A tábornok azonban feltételeket szabott, többek közt a hadseregbizottságok feloszlatását és a tisztek fegyelmezési jogának visszaállítását. Kerenszkij meghökkent, de hosszas alkudozás után kénytelen volt engedni. Így az augusztus 6-án hivatalba lépő főparancsnok és a miniszterelnök kapcsolata feszültté vált. Kornyilov pedig első lépésként két megbízható hadtestet állított készenlétbe Pétervár és Moszkva között egy újabb esetleges bolsevik puccskísérlet elfojtására.

472

Eközben Kerenszkij igyekezett kiszélesíteni a kormány társadalmi-politikai támogatottságát, s augusztus 25-ére Moszkvába állami tanácskozást hívott össze, amelyen megjelentek a kereskedelmi és ipari körök, a földbirtokosok, a tábornoki kar, az egyház, valamint a kadetok, a mensevikek és az eszerek képviselői, és támogatásukról biztosították a kormányt. Kerenszkij tiltakozása ellenére megjelent Kornyilov is, akit a polgári és jobboldali erők lelkes éljenzéssel fogadtak. A miniszterelnök ezt úgy ítélte meg, hogy a forradalmat fenyegető következő támadás immár jobbról várható. Augusztus végén a kormány újabb bolsevik készülődésről szerzett értesülést, ami hamisnak bizonyult, ennek ellenére Kerenszkij felkérte Kornyilovot, hogy a III. lovashadtestet irányítsa Petrográdba. A történteket intrikák sora fonta körül, így a miniszterelnökhöz olyan értesülést juttattak el, miszerint a tábornok diktátorként akar bevonulni a fővárosba. Mindez Kerenszkij szemében igazolni látszott korábbi gyanakvását. S miközben a Kornyilovtól kért hadtest Pétervár elé érkezett, szeptember 9-én a miniszterelnök táviratilag felmentette a főparancsnokot, s a sajtónak is kiadott egy nyilatkozatot, ami Kornyilovot árulással vádolta. Erre a mélyen megsértett főparancsnok felhívásban utasította vissza a hazug vádakat, s felszólította Oroszország népét, hogy álljon mögéje a haza megmentésére, s az ellenség legyőzése után lehetővé teszi az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. Kornyilov tehát fellázadt, miután Kerenszkij alaptalan vádakra hivatkozva felmentette. Közben a miniszterelnök mindenkit felszólított a Kornyilov elleni harcra, sőt a bolsevikokhoz is segítségért fordult, akik közt mintegy 40 ezer puskát osztatott szét. A katonák pétervári bevonulását megakadályozták, s szeptember 12-én Kornyilovot és vezérkarát letartóztatták. A kadet párti miniszterek azonban túl keménynek ítélték az intézkedést, ezért kiléptek a kormányból.

8.2.2.4. Megmenthető-e még a demokrácia? Az újabb súlyos válság után a mensevikek és az eszerek Kerenszkij vezetésével öttagú direktóriumot állítottak fel, mely felszólított minden demokratikus szervezetet, hogy küldjön képviselőket a megalakuló Oroszországi Demokratikus Tanácsba. A felhívásra megválasztották küldötteiket a városi dumák, a szövetkezetek, a szovjetek, a katonai szervezetek, a szakszervezetek, az üzemi bizottságok, tehát a társadalom minden rétege és csoportja. 1917. szeptember 14-én – jelezni akarva a februári forradalom eredményeinek megszilárdulását – Oroszországot köztársasággá nyilvánították. A demokratikus tanács szeptember 27-én kezdődő ülésén ezerötszáz képviselő jelent meg, de közülük csak százharminchat volt bolsevik. A tanácskozás elutasította a kadet párttal való együttműködést, Kerenszkij azonban ragaszkodott a nagykoalíció fenntartásához, s a polgári politikusokat mint szakértőket vette be az új kormányba. A kormánynak – az alkotmányozó gyűlés megválasztásáig is szüksége volt parlamenti támaszra, ezért a demokratikus tanács megválasztotta az ötszázötvenöt tagból álló úgynevezett előparlamentet. Mindez látványos volt, de az igazi nagy kérdések megoldása – az alkotmányozó gyűlés összehívása, a földkérdés megoldása, a háború befejezése – továbbra is váratott magára. Mivel az ideiglenes kormány nem tudott úrrá lenni a válságon, nőtt az elégedetlenség, ami a bolsevikoknak kedvezett. Még a Kornyilov feletti győzelem másnapján – szeptember 13-án – ülést tartott a pétervári szovjet, s ezen a bolsevikoknak sikerült elfogadtatniuk az általuk kidolgozott programot. Ebben követelték az iparban a munkásellenőrzés bevezetését, a földesúri földek magántulajdonának megszüntetését és a háború azonnali befejezését. A bolsevikok győzelmével végződő szavazás után a szovjet mensevik elnöke lemondott, s helyébe a kommunista Lev Trockijt választották meg. Rövidesen a moszkvai szovjet is a bolsevikok kezébe került. A bolsevik párt az elvetélt júliusi puccskísérlet után visszavonta a "Minden hatalmat a szovjeteknek!" jelszót. Lenin addig úgy gondolta, hogy a szovjetek békés úton megszerzett hatalma egy bolsevik, mensevik, eszer kormánykoalícióban valósulhat meg, kizárva a hatalomból minden polgári és egyéb politikai erőt. Ezt követően a megerősödött bolsevikok majd szembefordulnak a mensevikekkel és eszerekkel, s kizárva őket a hatalomból, létrehozzák a proletárdiktatúrát. A mensevik és eszer vezetők azonban tisztában voltak e bolsevik elképzeléssel, és visszautasították az ajánlatot. A bolsevik vezetés – hosszas vita után – 1917 szeptemberében elfogadta a fegyveres felkelés tervét. A hatalomátvételben Lenin fontos szerepet szánt a majdan összehívandó második szovjetkongresszusnak. Az volt a cél, hogy a fegyveres hatalomátvétellel kész tények elé állítják az éppen összeülő szovjetkongresszust, amivel elfogadtatják a történteket, s ezzel törvényesítik az ország népe előtt a bolsevik hatalmat. Ezért a felkelést a kongresszus megnyitásához kell időzíteni. A cél eléréséhez azonban bolsevik többségű kongresszusra volt szükség, akiknek ugyan növekedett a népszerűségük, de egy törvényes választás ennek ellenére sem biztosította volna a kommunista többséget. Ezért Trockij és csapata, semmibe véve a végrehajtó bizottság kizárólagos jogát, maga kezdte megszervezni – a még meg sem hirdetett kongresszusra – a küldöttek megválasztását. Létrehozott egy mondvacsinált, bolsevik irányítás alatt álló Északi Regionális Bizottságot, amely felhívta a szovjeteket és a katonai bizottságokat a majdani kongresszus küldötteinek megválasztására, lehetővé téve és elősegítve, hogy ezen körzetekből többségükben bolsevikokat küldjenek a kongresszusra. Mivel a kormány augusztusban végre kitőzte – november 25-ére – az alkotmányozó gyűlés megválasztásának napját, s ennek megvárása kockáztatta volna a hatalomátvételt, a bolsevikok elhatározták, hogy a választási kampány kezdete előtt cselekszenek. A szovjetek végrehajtó bizottsága ugyan tiltakozott, hogy semmilyen más bizottságnak nincs joga kongresszus összehívását kezdeményezni, de a történtek miatt – október elején – határozatot hozott, amelyben november 2-ára összehívta a második szovjetkongresszust, azzal a feltétellel, hogy annak napirendje az

473

alkotmányozó gyűlés választásának előkészületeire, valamint a szovjetek új végrehajtó bizottságának megválasztására korlátozódik. Később a végrehajtó bizottság november 7-ére halasztotta a kongresszus megnyitását, azzal az indoklással, hogy a vidéki küldötteknek legyen elég idejük eljutni a fővárosba. Mivel a bolsevikok hatalomátvételi terve ismerté vált, a mensevik és eszer többségű végrehajtó bizottság abban reménykedett, hogy ha a küldöttek valamennyien megérkeznek, akkor az általuk remélt mensevik és eszer többség meghiúsíthatja a bolsevikok tervét. A bolsevikokat azonban csupán az érdekelte, hogy megkapták a hatalomátvételhez a kellő hátteret, tehát minden erejüket a fegyveres államcsínyre összpontosították. A vezetésük alatt álló pétervári szovjet által létrehozott Forradalmi Katonai Bizottság kapta feladatul a főváros stratégiailag fontos pontjainak elfoglalását. Október 24-én a bolsevik párt vezetősége Lenin elnökletével határozatot hozott arról, hogy a hatalomátvételt november 7-ére időzíti. A Forradalmi Katonai Bizottság november 3-án és 4-én a pétervári szovjet nevében átvette a főváros helyőrségének irányítását, majd közölték a Pétervári Katonai Körzet parancsnokával, hogy ezután a vezérkar parancsai csak akkor lépnek hatályba, miután ők azt ellenjegyezték.

8.2.2.5. Az októberi államcsíny Az egyre nyilvánvalóbbá váló bolsevik szervezkedés ellenére az ideiglenes kormány semmilyen érdemi ellenlépést nem tett, csupán november 6-án hozott néhány jelentéktelen intézkedést, de ez már kevésnek bizonyult az aznap este kezdődő, jól szervezett bolsevik államcsínnyel szemben. A kommunisták fegyveres alakulatai – érdemleges ellenállásra nem találva – sorra elfoglalták a legfontosabb középületeket, s amikor november 7-én (október 25-én) este a Szmolnijban megkezdte tanácskozását a szovjetek második kongresszusa, már az Ideiglenes Forradalmi Kormány székhelye, a Téli Palota is jórészt a bolsevikok kezén volt. A második szovjetkongresszus küldötteinek összegyülekezése után vált nyilvánvalóvá, hogy a bolsevikok választási csalásainak következtében a 670 küldött közül immár 390, azaz a többség bolsevik. A mensevik és eszer küldöttek ugyan követelték az ideiglenes kormány elleni harc beszüntetését, de miután a bolsevik többség ezt elutasította, elhagyták a tanácskozást. Erre a teremben maradt bolsevik küldöttek elfogadták a hatalomról szóló határozatot (dekrétumot), azaz hogy a megdöntött kormány helyett a szovjetkongresszus veszi kezébe a hatalmat. Ekkor egyes mensevik és eszer csoportok visszatértek a terembe. November 8-án fogadta el a szovjetkongresszus a békéről és a földről szóló határozatokat. Az ország népének ekkorra ugyanis már elege volt a háborúból, és azokban bízott, akik azonnali békét teremtettek. A parasztság pedig, amely a korabeli orosz társadalom döntő többségét alkotta, a béke mellett – hisz nagy részük katona volt – földet akart, s ezt most a békével együtt a bolsevikoktól kapta meg. Ráadásul a bolsevikok által beterjesztett, földről szóló határozat az eszer párt által készített földreformtervezetre épült, melyet az orosz parasztság ismert, de mindeddig hiába várta megvalósulását. A bolsevik többségű második szovjetkongresszus tehát "törvényesítette" a bolsevik hatalomátvételt és a Lenin vezetésével megalakult bolsevik kormányt, melyet Népbiztosok Tanácsának neveztek. A Pétervárról elmenekült Kerenszkij ahhoz a fővároshoz közel állomásozó lovashadtesthez fordult segítségért, amelynek vezetőit két hónappal korábban árulás vádjával hadbíróság elé állíttatta. A hadtest ugyan megindult Pétervár felé, de oda nem volt hajlandó bevonulni, s így nem segíthetett a mensevikek és eszerek által november 11-én kezdett felkelésnek, melyet a bolsevik fegyveresek még aznap elfojtottak, majd a Kerenszkij által mozgósítani próbált katonák ellen fordultak, akik rövid csata után visszavonultak. A mensevikek és eszerek azonban nem adták fel, s létrehozták a Hon- és Forradalommentő Bizottságot. A vasutasszakszervezet pedig ultimátumban követelte a Népbiztosok Tanácsától, hogy a kormányba vonják be a mensevikeket és az eszereket is, s Lenin helyett más legyen a kormány elnöke. E követelést még egyes bolsevik vezetők – például Kamenyev és Grigorij Zinovjev – is méltányosnak tartották, a többség azonban visszautasította. A társadalom felháborodását jól érzékelteti, hogy Maxim Gorkij is ekkor fordult szembe egy rövid ideig Leninnel és a bolsevikokkal. A demokratákat és a szocialistákat ugyanis egyaránt megdöbbentette, hogy a bolsevik kormány már november 9-én betiltotta az "ellenforradalminak" nevezett sajtót, azaz minden újságot, amely nem volt hajlandó törvényesnek elismerni a kommunista puccsot. A bolsevikok saját hatalomátvételüket a szovjetek nevében hajtották végre, ezért a szovjetek végrehajtó bizottságának új vezetői – köztük bolsevikok is – arra gondoltak, hogy az alkotmányozó gyűlés megválasztásáig egyfajta szocialista dumaként ellenőrzik a kormányt és törvénykeznek. A Népbiztosok Tanácsa azonban "törvényt alkotott" arról, hogy a törvénykezés joga őt illeti meg. Ez a teljesen jogtalan és antidemokratikus eljárás a végrehajtó bizottságban is nagy felzúdulást keltett, ezért annak november 15-ei ülésén megjelent Lenin és Trockij, és heves vita után – megrendszabályozva annak bolsevik tagjait, s elérve, hogy ők ketten is szavazhassanak – 25:23 arányban elfogadtatták, hogy a Népbiztosok Tanácsának rendeletei azonnal hatályba lépnek. Ezek a rendeletek pedig a bolsevik párt központi bizottságának határozatai alapján születtek. A még az ideiglenes kormány által meghirdetett alkotmányozó gyűlési választások betiltásával járó kellemetlenséget a bolsevikok el akarták kerülni, ugyanakkor remélték, hogy a korábbi szovjetválasztáshoz hasonlóan itt is sikert aratnak. A november végén és december elején megtartott általános és titkos választáson azonban csalódniuk kellett. Az eszerek megszerezték a képviselői helyek 52,3 százalékát, őket követték a bolsevikok 24,7, a nemzetiségi képviselők 12,3, majd a baloldali eszerek 5,6 százalékkal. A maradék helyeken a kadetok, a mensevikek és a narodnyikok osztoztak 2,4; 2,2, illetve 0,2 százalékokkal. Mivel a választáson a szavazatok több mint háromnegyedét demokratikus pártok kapták, a

474

februári forradalomban kivívott demokrácia hívei az alkotmányozó gyűlés összehívásába vetették utolsó reményüket, amit Lenin korábban a népakarat tökéletes kifejezésének nevezett. A történtek után azonban megváltoztatta véleményét. Miután a bolsevik vezetés kénytelen volt megtapasztalni, hogy a társadalom jelentős része ellenszenvvel fogadja kormányzását, s ez a választási eredményekben is kifejeződött, a növekvő ellenállásra válaszul – Lenin javaslatára – december 20-án létrehozták az Oroszországi Rendkívüli Bizottságot, közismert nevén a Csekát, a hírhedtté vált politikai rendőrséget, amelynek le kellett sújtania mindenkire, aki kezet emel a szovjetnek nevezett bolsevik hatalomra. A választások után a Népbiztosok Tanácsa 1918. január 18-ára összehívta az alkotmányozó gyűlést. Ugyanakkor előzetes megfélemlítésként-Lenin javaslatára – elrendelték a kadet párt törvényen kívül helyezését és a "nép ellenségeivé" nyilvánított vezetőinek letartóztatását, továbbá bedobták azt a jelszót, hogy az alkotmányozó gyűlés támogatása egyenlő a szovjetek elutasításával. Január 17-én a bolsevik katonai vezetés Péterváron statáriumot hirdetett, és gyülekezési tilalmat rendelt el, a Pravda pedig azt írta: "A tőke hiénái és bérencei el akarják ragadni a hatalmat a szovjetek kezéből." Január 18-án reggel felfegyverzett katonák vették körül a Tauriai Palotát és környékét, s hadrendbe álltak az oda vezető utakon is. Az alkotmányozó gyűlés támogatására szervezett fegyvertelen tüntetők tíz órakor indultak el a palota felé, de a bolsevik egységek már az oda vezető úton tüzet nyitottak rájuk, s szétkergették őket. A bolsevikok a megfélemlítés mellett a bomlasztást is alkalmazták, s a tizenkét órára tervezett megnyitót délután négy órára halasztották. Egy órakor Lenin is a helyszínre érkezett, hogy személyesen irányítsa az eseményeket. A bolsevik küldöttek és a fegyveres őrök a gyűlés megkezdésétől folyamatos közbekiabálásokkal és a nekik nem tetsző felszólalók lehurrogásával akadályozták a munkát, sőt volt, akire fegyvert fogtak. Ennek ellenére az alkotmányozó gyűlés megválasztotta elnökét az eszer Viktor Csernov személyében. Ezt követően – demokratikus viszonyok között – a választási veresége miatt lemondott kormány helyébe újat kellett volna választani. A lemondás azonban a bolsevikok fejében meg sem fordult, helyette – Lenin megfogalmazásában – egy nyilatkozatot terjesztettek elő, melyben az alkotmányozó gyűlés kimondja, hogy támogatja a szovjethatalmat és a Népbiztosok Tanácsának határozatait, azaz a legfőbb törvényhozó hatalmat egy véleménynyilvánító testületté fokozza le. A képviselők többsége visszautasította a bolsevikok javaslatát, mire azok kivonultak az ülésről. Hajnali négy óra után egy matróz közölte az ülés elnökével, hogy napolják el a tanácskozást, mert az őrség fáradt, majd újabb katonák özönlöttek a terembe. Ennek ellenére a képviselők reggel hat óráig folytatták tanácskozásukat, amikor Csernov elnapolta azt délután öt órára. Ennek összeülését azonban a bolsevik fegyveresek megakadályozták, a szovjetek végrehajtó bizottságának bolsevik elnöke pedig 19-én reggel feloszlottnak nyilvánította az alkotmányozó gyűlést. Két nap múlva, január 21-én összeült a bolsevikok ellennemzetgyűlése, az immár harmadiknak elnevezett szovjetkongresszus, melyben a bolsevikok és a velük együttműködő baloldali eszerek 94 százalékos többséget alkottak, így nem okozott gondot a bolsevikok által hozott rendeletek és a népbiztosok alkotta "törvények" utólagos ratifikálása. A nyugalomra vágyó orosz társadalom pedig tudomásul vette a történteket, mintegy belenyugodva a bolsevik uralomba.

8.2.2.6. A bolsevikok diktatúrája 1918 elején a bolsevikok minden erejükkel hatalmuk megszilárdítására törekedtek. Ennek érdekében békét kellett kötniük a központi hatalmakkal. A még decemberben elkezdett tárgyalásokat – a németek szigorú feltételei és a bolsevikok belső ellentétei miatt – átmenetileg megszakították, majd az újabb sikeres német támadások hatására folytatták. A március 3-án aláírt breszt-litovszki békében elismerték Finnország, Lengyelország és Ukrajna függetlenségét, továbbá hozzájárultak ahhoz, hogy Németország csapatokat állomásoztasson Észtországban, Lettországban és Litvániában, ami ezen államok Oroszországtól való elszakadását jelentette. Hatalomátvételük után a bolsevikok megkezdték a gazdaság átalakítását. Már 1917 novemberében "törvényt hoztak" a termelés és a termékelosztás munkásellenőrzéséről. Decemberben államosították a magánbankokat, 1918 februárjában elkobozták a részvénytőkét, és semmissé nyilvánították az előző kormányok által felvett kölcsönöket. Áprilisban államosították a külkereskedelmet, 1918 nyarától 1920 novemberéig pedig minden magánüzemet. Az államosításoktól a magántulajdonon alapuló gazdasági rend igazságtalanságainak megszűnését és a termelés hatékonyabbá válását várták. A hozott intézkedések azonban a központi ellenőrzés és irányítás megnövekedéséhez, majd a pártállami diktatúrához vezettek, mely lehetetlenné tette a gazdaság és a társadalom egyéni kezdeményezéseken alapuló fejlődését. A Népbiztosok Tanácsa 1918 márciusában úgy határozott, hogy a külföldről könnyen veszélyeztethető Pétervárról Moszkvába teszi át a kormányzat székhelyét. Ide hívták össze 1918 júliusára a szovjetek ötödik kongresszusát, melynek az volt a feladata, hogy a polgárinak nevezett államgépezet helyébe megalkossa az ún. proletárhatalom szerveit. A bolsevik többségű szovjetkongresszus saját magát nyilvánította a legfőbb hatalmi szervvé, s elfogadta az első szovjet "alkotmányt". Ennek értelmében a kongresszus évente kétszer ülésezett. Jogkörét a két ülésszak között az Oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság gyakorolta, s ez nevezte ki a Népbiztosok Tanácsát és annak elnökét. Ugyanakkor a bolsevik többség azt jelentette, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom a mindenkori pártvezetés utasításait hajtja végre, s legfőbb vezetői egyben a párt legfőbb vezetői is. Azaz létrejött a kommunista pártállam. A kongresszus immár kisebbségben lévő baloldali eszer képviselői azonban nem értettek egyet a történtekkel, és követelték, hogy a kongresszus fejezze ki bizalmatlanságát a kormány kül- és belpolitikája iránt. A bolsevikok azonban már nem szorultak rá a támogatásukra, így követeléseiket elutasították, mire az eszerek – 1918. július 6-án – felkelést robbantottak ki Moszkvában. Ennek során meggyilkolták a moszkvai német követet, akiről úgy tudták, hogy pénzzel támogatja a bolsevikokat. A felkelést gyorsan elfojtották, s az eszer képviselőket letartóztatták. Mindez csak fokozta

475

addigi szövetségesük elkeseredését, s augusztus 30-án az eszer Fanni Kaplan merényletet követett el Lenin ellen, aki súlyosan megsérült. A bolsevikokkal szembeni elégedetlenség ismételt fellángolását elősegítette az 1918 márciusától kezdődő, de nem jelentős külföldi beavatkozás. Ekkor brit csapatok szálltak partra Murmanszkban, a helyi szovjet kérésére és Moszkva jóváhagyásával, hogy védelmet nyújtsanak a németek esetleges támadása ellen. Májusban a cseh és szlovák hadifoglyokból alakult és éppen hazatérni akaró Cseh-szlovák Légió fellázadt a bolsevik kormány ellen, ellenőrzése alá vonta a transzszibériai vasutat, elkergette a helyi bolsevik hatóságokat, így a Volga középső folyásától keletre eső országrész az eszerek kezébe került, akik Szamarában létrehozták az "alkotmányozó gyűlés tagjainak bizottságát", helyreállították a szabadságjogokat, Oroszország egyetlen törvényes kormányának nyilvánítva magukat. Ezzel együtt az Uráltól keletre egy másik, szibériai kormány is alakult. S rajtuk kívül még nagyon sokféle politikai, helyi hatalmi csoport állt szemben a bolsevikokkal. Közben újabb külföldi fegyveres egységek jelentek meg: 1918 áprilisában britek és japánok szállták meg Vlagyivosztokot, s augusztusban partra szálltak az amerikaiak is. Májusban a németek foglalták el a Kaukázus egy részét és környékét. 1918 nyarán a britek elfoglalták Arhangelszk, Baku és Ashabad városokat, Odesszában pedig francia és görög csapatok szálltak partra. Ekkor a kormány a nyugati fronton sikereket elérő Németországgal diplomáciai kapcsolatot létesített, mely fokozta az eszerek említett elégedetlenségét. Az 1918 nyarán felizzó elégedetlenséget a külföldi jelenlét azonban csupán bátorította, mert e hatalmak óvakodtak attól, hogy katonákat áldozzanak orosz belpolitikai érdekekért. Némi fegyvert és hadianyagot azonban adtak. A történtekre a bolsevik vezetők kemény intézkedésekkel válaszoltak. Mivel a Cseh-szlovák Légió lázadása után tartottak attól, hogy kiszabadítják a Jekatyerinburgba internált cári családot, Lenin és a bolsevik vezetők utasítására az őrzésükkel megbízott Cseka fegyveresei 1918. július 17-én meggyilkolták őket. 1918 augusztusában Lenin és Trockij elrendelték az állandó koncentrációs táborok felállítását az osztályellenség elkülönítésére. A Lenin elleni merénylet után pedig – szeptember elején – meghirdették a vörösterrort, miszerint a legcsekélyebb ellenállást is tömegkivégzésekkel kell megtorolni. A megfélemlítést szolgálta, hogy Moszkvában kivégeztek sok volt cári minisztert, Péterváron pedig agyonlőttek több mint ötszáz túszt. Az áldozatok már hónapok óta börtönben voltak, így semmilyen szervezkedésben nem vehettek részt. A bolsevikokkal, azaz vörösökkel szemben álló fehérek 1918 végén és 1919 elején három irányból indítottak támadást a bolsevik hatalom ellen. Novemberben Alekszandr Kolcsak tengernagy – miután Omszkban megdöntötte a szibériai eszer-mensevik kormányt – a bolsevik Moszkva ellen indult. Bár a legtöbb fehér tiszt monarchista érzelmű volt, az ellenőrzésük alá került területeken az ideiglenes kormány rendelkezéseit alkalmazták. Ugyanakkor fenntartással viseltettek az eszerek és mensevikek iránt is, megosztva ezzel az orosz demokráciáért küzdő erőket. 1919 januárjában az Észak-Kaukázus vidékéről Anton Gyenyikin tábornok, tavasszal pedig a balti térségből Nyikolaj Jugyenyics tábornok hadserege támadott. Mindennek eredményeként a bolsevik uralom Moszkva és Pétervár térségére, valamint a Volgamentére zsugorodott. A vörösök azonban mindvégig jelentős számbeli fölényben voltak, 3 millió fegyveresükkel szemben 250 ezer fehér katona harcolt. Mivel a hadiipari központok a vörösök kezén maradtak, így fegyverekkel is jobban el voltak látva. A fehérek szinte kizárólag külföldről kapott fegyverekre voltak utalva. Ennek következtében 1919 végére a vörösök felülkerekedtek, a polgárháború azonban 1920 végéig elhúzódott, amikor legyőzték az utolsó jelentős fehér sereget, Pjotr Vrangel tábornok krími csapatait. A polgárháború pusztítása és az 1917-től bevezetett bolsevik gazdaságpolitika miatt általánossá vált a nyomor. Az 1921-ig tartó, hadikommunizmusnak nevezett időszak az általános államosítás mellett megszüntette a magánkereskedelmet, és eltörölte a pénzt. Ez utóbbit azonban nem tudták keresztülvinni, tehát nyomtattak belőle, hogy mindenkinek jusson. Így 1921-re a rubel eredeti értékének húszezredére zuhant. 1920-1921-ben ingyenessé tették a távírót, a telefont és a postai szolgáltatásokat, s eltörölték a lakbért. Az ilyen és hasonló intézkedések gazdasági káoszhoz vezettek. Jellemző, hogy a városi lakosság élelmiszerszükségletének nagyobbik hányadát a feketepiacokon vásárolta meg. 1918-ban a kormány elrendelte az erőszakos gabonabegyűjtést, majd Lenin meghirdette a kulákok elleni harcot. Ennek ürügyén megkezdődött a parasztság kifosztása. A katonai egységekkel is támogatott fegyveres "agrárproletárok" 1918-ban a parasztoktól még a vetésre szánt gabonát is elvették. Akik megpróbáltak valamit is elrejteni, azokat embertelenül megkínozták és sokukat meggyilkolták. Erre 245 felkelés tört ki, melyet a bolsevikok kegyetlenül elfojtottak. (Az 1920-ban kitört tambovi felkelést csak 1921 elején tudta leverni a Vörös Hadsereg.) Közben az éhező városi munkások is egyre elégedetlenebbek lettek. 1919 márciusában a tufaiak és asztrahányiak léptek sztrájkba. Az előbbi különösen fenyegető volt, mert itt gyártották a puskák 80 százalékát. Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka vezére azonnal a helyszínre utazott. Miután letartóztatott több száz munkásvezetőt, a többiek tiltakozó tüntetésbe kezdtek, erre újabb nyolcszáz főkolompost tartóztatott le, s közülük huszonhatot kivégeztetett. Erőszakkal kiüríttette a gyárakat, mindenkit elbocsáttatott állásából, és megtiltotta az élelmiszerjegyek elfogadását. Aki munkához és élelemhez akart jutni, annak alá kellett írnia, hogy minden munkabeszüntetés halállal büntethető. S a kiéheztetett emberek kénytelenek voltak mindezt vállalni. Asztrahányban, ahol a katonák is csatlakoztak a sztrájkolókhoz, egy hét alatt mintegy 3-5 ezer embert gyilkoltak le, sokuknak köveket kötöttek a nyakára, és uszályokról lökték őket a Volgába. Az éhínség 1921 februárjában Péterváron is munkászavargásokhoz, majd a kronstadti felkeléshez vezetett. Különös jelentőséget adott az eseményeknek, hogy ez a Pétervárhoz közeli tengerészeti erőd korábban a bolsevikok fellegvárának számított. A felkelők kommunisták nélküli szovjeteket követeltek, valamint a demokratikus pártok működését és a kereskedelem szabadságát. Az események megdöbbentették a bolsevik párt éppen ülésező X.

476

kongresszusát, amely Lenin javaslatára felszámolta a párton belüli demokrácia utolsó lehetőségét, s azonnal nagy erőket mozgósított a felkelés gyors leverésére. A hadsereg a Finn-öböl jegén át ostromolta meg az erődöt, és súlyos harcok árán vérbe fojtotta a demokrácia helyreállításának utolsó, kétségbeesett kísérletét. A felkelés hatására Lenin és a pártvezetés kénytelen volt elfogadni a szabad gabonakereskedelem korábban elutasított gondolatát, s még a felkelés leverése előtt határozatot hozott annak bevezetéséről. Ezt követően hozzáláttak egy új gazdaságpolitika (orosz nevének rövidítése: NEP) kidolgozásához, majd megvalósításához. Ez mindenekelőtt lehetővé tette, hogy a termelők az adó befizetése után megmaradó terményfeleslegüket a szabadpiacon értékesítsék. Az 1921-1922-es esztendők azonban még az éhínség jegyében teltek el. Az évek óta tartó éhezés, a kemény megtorlások hatására a fegyvereitől megfosztott, reményvesztett parasztság körében – mindenekelőtt Ukrajnában – öngyilkossági hullám söpört végig. Másutt többezres éhező csapatok vonultak egyes középületek elé, és várták békésen a segítséget, az élelmet, miközben százával pusztultak el. 1921 nyarán orosz értelmiségiek egy csoportja egy éhség ellen küzdő bizottságot hozott létre, amit az ortodox egyház is támogatott. A bolsevik vezetés ezt kelletlenül tudomásul vette, de miután a bizottság segítségével sikerült külföldi élelmiszersegélyhez jutnia, megszüntette azt, vezetői ellen pedig – Lenin utasítására – rágalomhadjáratot indíttatott, majd sokukat letartóztatta. 1921-1922-ben – annak ellenére, hogy a nyugati segélyekből 11 millió embert élelmeztek – közel 30 millióan éheztek, s ebből legalább 5 millió éhen halt. A súlyos helyzetet Lenin felhasználta az egyház megtörésére. 1922 februárjában kormányrendeletet tettek közzé, hogy a templomokból el kell kobozni minden olyan értékes arany- és ezüsttárgyat, amely közvetlenül nem szolgálja a szertartást. A rendeletet a hívők felháborodással fogadták, és mintegy ezerötszáz esetben szembeszálltak az elkobzással megbízott különítményekkel. Megtorlásul 4653 papot és szerzetest, valamint 3447 apácát megöltek, sokakat koncentrációs táborokba hurcoltak. Péterváron 76, Moszkvában 148 egyházi vezetőt és papot bírósági komédiákon ítéltek el, 10 személyt pedig kivégeztek. Tyihon pátriárkát – az orosz egyház fejét – házi őrizetbe helyezték. 1922 nyarán a bolsevikok elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak az eszerekkel. Harmincnégy vezetőjüket állították bíróság elé, s "ellenforradalmi, terrorista" vétségek címén közülük tizenegyet halálra ítéltek, de a nemzetközi tiltakozás, valamint az újabb parasztfelkelések kirobbanásától való félelem miatt annak végrehajtását elhalasztották, majd az ítéleteket börtönbüntetésre változatták. Az elítéltek azonban soha nem nyerték vissza szabadságukat, s az 1930as években kivégezték őket. 1922 után a NEP kezdte éreztetni hatását. A parasztok érdekeltté váltak a termelés növelésében, s megélénkült a kereskedelem és a pénzforgalom. Növekedni kezdett a vetésterület, ami 1925-re elérte a háború előtti szintet, s a későbbiek során megszűntek a parasztfelkelések. Jelentős változásokat hajtottak végre az iparban is. A kisüzemeket visszaadták volt tulajdonosaiknak- amennyiben túlélték a polgárháborút-, a középüzemeket pedig bérbe adták azzal a feltétellel, hogy vállalják a termelés újraindítását. A kényszerűség hatására felélénkült a Nyugattal folytatott kereskedelem, ennek következtében pedig nyitottabbá vált a külpolitika is. Ugyanakkor a NEP miatt a kommunista párton belül heves támadások érték Lenint, aki válaszaiban nem győzte hangsúlyozni, hogy a bírált lépések csak átmenetiek, s néhány évi erőgyűjtés után vissza lehet térni a kommunizmushoz. A lényeget találóan fogalmazta meg az egyik bíráló: "Az, amit Ön javasol, visszavonulást jelent a polgári forradalom pozícióira. De akkor egyenesen el kell ismerni, hogy októberben hibát követtünk el." Igen, erről volt szó, de ez a marxizmus-leninizmus hatása alá került tömegek számára csak a 20. század végén vált nyilvánvalóvá. Ennek oka, hogy a kommunista elképzelések a hagyományos európai humanista, demokratikus és baloldali értékekre hivatkoztak, s a kommunisták kiemelkedő fontosságúnak tartották a nemzetközi propagandát, igazuk állandó magyarázatát. Ennek érdekében hozták létre Moszkvában 1919 márciusában a III., azaz Kommunista Internacionálét (Komintern). Ez ugyan eredeti célját, a szocialista világforradalmat nem tudta megvalósítani, de mindvégig hatalmas nemzetközi intézményláncolatot és ügynökhálózatot működtetett, mely sikerrel népszerűsítette a kommunista elveket és a bolsevikok, majd a Szovjetunió politikáját, elhitetve a saját társadalmát súlyos bírálatokkal illető nyugati értelmiség jelentős részével is, hogy- minden fogyatékossága ellenére – itt készül az új világ.

8.2.3. A vesztesek forradalmai Amíg a győztes országokban a háborús veszteségek miatti elkeseredést részben ellensúlyozta a győzelem öröme, sőt mámora, hogy a harc nem volt hiábavaló, s a legyőzöttek területeivel és jóvátételeivel kárpótolják magukat, addig a vesztes országok reménytelen helyzetbe került népe a rendszerváltozást, sőt forradalmat követelő ellenzéki erők mögé állt. Megdöntötte a háborút elvesztő, tehát hiábavaló szenvedéseket okozó kormányokat, illetve monarchiákat, amelyek a történtek fényében immár a valóságosnál is sokkal korszerűtlenebbeknek tűntek. 8.2.3.1. Bulgária A háborús vereség miatt lemondott a cár, és összeomlott az addigi rendszer. Új kormány alakult, mely 1919 augusztusában demokratikus választást rendezett. Ezen a háborúellenes magatartásáért korábban letartóztatott politikus, Alekszandar Sztambolijszki demokratikus parasztpártja aratott győzelmet. Mint miniszterelnök franciabarát külpolitikát folytatott, és közeledett az egyesülő délszláv államhoz. Földreformot, valamint igazságügyi és adóreformot hajtott

477

végre. Ugyanakkor nemcsak a jobboldaltól, hanem a kommunistáktól is elhatárolta magát. Politikája népszerű volt, s megnyerte az 1923-ban tartott választást is. Erre a jobboldal a hadsereggel szövetkezve államcsínyt hajtott végre, legyőzve a Sztambolijszki védelmére kelt, de rosszul felfegyverzett parasztcsapatokat, Bulgária első demokratikusan megválasztott miniszterelnökét pedig macedón terroristák kezébe adták, akik kegyetlen kínzások után végeztek vele.

8.2.3.2. Törökország 1918 októberében megbukott a kormány, s a 30-án aláírt fegyverszünet teljes kapitulációt kényszerített az országra. A győztes hatalmak katonai igazgatást vezettek be Isztambulban, s ellenőrzésük alá vonták a szultánt. Nemcsak az arabok lakta területeket osztották fel egymás közt, de hozzákezdtek a törökök lakta területek elfoglalásához is. A törökök Kemal pasa vezetésével 1919 nyarán nemzeti felkelésbe kezdtek, s az Isztambulban összeülő demokratikus parlament hitet tett amellett, hogy a török lakosságú területek nem oszthatók fel. Ennek ülését az antant ugyan szétkergette, de 1920 áprilisában Ankarában megnyílt a Nagy Török Nemzetgyűlés, amely Kemalt választotta elnökévé. A győztesek augusztus 10-én aláíratták a szultán képviselőivel az ország felosztását jelentő sèvres-i békét, amire a Kemal vezette törökök függetlenségi háborúval válaszoltak. Ezzel sikerült kikényszeríteniük a rájuk erőszakolt békeszerződés módosítását. E nemzeti háborúval egy időben gyökeres belső változtatásokat hajtottak végre. 1921-ben a nemzetgyűlés elfogadta az ideiglenes alkotmányt, amelynek alapján reformok sorát valósították meg. 1922-ben megszüntették a szultanátust (császárságot), majd 1923-ban kikiáltották a köztársaságot. Elnökévé Kemalt választották, akit hálából Atatürknek, azaz a törökök atyjának neveztek. A kormány Isztambulból az új fővárosba, Ankarába költözött. 8.2.3.3. Németország A német vezető körök- érzékelve a társadalom elégedetlenségét-1918 őszén alkotmányreformot hajtottak végre, melynek értelmében a kormány nem a császárnak, hanem a parlamentnek tartozott felelősséggel. Az október 3-án alakult új kormánynak tagjai lettek a szociáldemokraták is, akik folytatni akarták a demokratikus reformokat. Ebbe a helyzetbe robbant bele a kieli matrózok november 3-ai lázadása, s az ezt követő forradalmi hullám napok alatt elöntötte Németországot. A megalakuló tanácsok döntő többsége azonban a mérsékelt szociáldemokraták kezébe került. November 9-én Berlinben is utcai tüntetés kezdődött, melyhez csatlakozott a katonák többsége. A kormány és a császár lemondott, győzött a forradalom. A kommunisták rögtön az események élére álltak, s Karl Liebknecht kikiáltotta az ún. szabad német szocialista köztársaságot. A szociáldemokrata politikusok minden erejüket latba vetették, hogy megakadályozzák a forradalom proletárdiktatúrává alakítását. Philipp Scheidemann, a szociáldemokraták egyik vezetője, hogy ellensúlyozza Liebknechtet, kihirdette a szabad német köztársaság létrejöttét, a szociáldemokrata párt elnökének, Friedrich Ebertnek a vezetésével pedig megalakult az új, ideiglenes kormány, amely a szélsőséges követelések leszerelése érdekében Népbiztosok Tanácsának nevezte ugyan magát, de tagjai közé nem vette be a német kommunistákat, hanem a polgári pártok felé közeledett. A mérsékelt Ebemet elfogadták mind a polgári erők, mind a hadsereg vezetése, amellyel a kormány már 9-én este kapcsolatba lépett. Másnap Hindenburg vezérkari főnök tudatta az egyes hadseregek parancsnokságaival, hogy a legfelső hadvezetés együtt akar haladni Ebert birodalmi kancellárral, hogy megakadályozza a bolsevizmus németországi terjedését. December közepén Berlinben összeült a munkás- és katonatanácsok birodalmi kongresszusa, de a többség a tanácsrendszerrel, azaz a bolsevik típusú szovjetrendszerrel szemben a nemzetgyűlési választások mielőbbi megtartása mellett foglalt állást. Erre a kormány 1919. január 19-ére kitűzte a nemzetgyűlési választásokat. A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette szélsőbaloldaliak nem nyugodtak bele vereségükbe, s 1918. december 30-ára kongresszust hívtak össze Berlinbe, ahol addigi szervezetüket, a Spartacus-szövetséget Németországi Kommunista Párttá nyilvánították. Céljuk a proletárdiktatúra megteremtése volt. Január 5-ére újabb sztrájkot és tüntetést szerveztek, majd felhívásban szólítottak fel az Ebert-kormány megdöntésére. A tüntetők elfoglaltak számos középületet, a zavargások azonban nem terjedtek túl a fővároson. A spartakista vezetők tárgyalásokat javasoltak, de követeléseiket a kormány elfogadhatatlannak tartotta, s a tárgyalást január 8-án megszakította. Másnapra a kommunisták fegyveres felkelést hirdettek. A szociáldemokrata kormány-maga mögött tudva a katonaság támogatását – szembeszállt a fegyveres államcsínnyel, s a hadsereg egységei – Gustav Noske belügyminiszterrel együttműködve – január 11-12-én leverték a felkelést. Az elfogott Liebknechtet és Luxemburgot meggyilkolták. Miután a német demokrácia sikeresen visszaverte a megdöntésére indított szélsőbaloldali támadást, 1919. január 19én megtarthatták a nemzetgyűlési választásokat, amelyen a polgári pártok kapták a szavazatok 53 százalékát, a szociáldemokraták pedig 46 százalékát. 1919 februárjában összeült a nemzetgyűlés, mely tanácskozása színhelyéül – a zűrzavaros Berlin helyett – a békés Weimart, a német kultúra és humanizmus központját választotta. Itt dolgozták ki és fogadták el 1919. július 31-én az új német alaptörvényt, a weimari köztársaság alkotmányát.

8.2.3..1. Ausztria

478

1918. október 21-én Bécsben összeült a birodalmi tanács osztrák tagjaiból alakult ideiglenes nemzetgyűlés, mely kimondta Ausztria elszakadását a birodalom többi részétől, október 30-án pedig a szocialista Karl Renner vezetésével államtitkárokból álló államtanács alakult, mely a választásokig irányította az országot. A háborús vereség hatására megerősödtek a köztársasági erők, s I. Károly császár lemondatása után – november 12-én – kikiáltották az Osztrák Köztársaságot, melyet a Német Köztársaság "alkotó részévé" nyilvánítottak. Az 1919 februárjában rendezett választáson a szociáldemokraták megszerezték a képviselői helyek 43 százalékát, a keresztényszocialisták pedig 40 százalékát. A két nagy párt Renner vezetésével koalíciós kormányt alakított, mely jelentős szociális és politikai reformokat, valamint államosításokat hajtott végre. Így az 1918 novemberében megalakult Osztrák Kommunista Párt nem tudott jelentős politikai erővé válni, ráadásul a szociáldemokraták elzárkóztak az együttműködéstől, a proletárdiktatúra megteremtésére tett kísérleteiket pedig határozottan elfojtották.

8.2.3.5. Magyarország A háborús vereség hatására október 23-án lemondott a kormány. Másnap az ellenzéki pártok megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot, majd közzétették annak demokráciát és függetlenséget tartalmazó követeléseit. Mivel a súlyos belső ellentétek miatt nem sikerült új kormányt alakítani, a hangulat egyre feszültebbé vált, s a politika az utcára került. Tüntetés tüntetést követett, melynek hatására IV. Károly király (1916-1918) október 31-én az ellenzék vezérét, Károlyi Mihály grófot nevezte ki miniszterelnökké. A Német és az Osztrák Köztársaság kikiáltásának hatására november 16-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot. November 21-én Szovjet-Oroszországból hazatért egykori szélsőséges szocialisták Kun Béla vezetésével megalakították a Kommunisták Magyarországi Párját, mely ettől kezdve mindent elkövetett a kormány megbuktatása érdekében. Miközben a Károlyi-kormány nem tudott úrrá lenni a belső nehézségeken – képtelen volt a beígért választás megtartására és a földreform végrehajtására –, a szomszédos országok egyre nagyobb magyar területeket foglaltak el, de nem álltak meg a nemzetiségi határoknál, hanem színmagyar vidékeket is birtokba vettek. S amikor a győztes nagyhatalmak újabb magyar területek kiürítését követelték, a kormány lemondott. A kommunisták, kihasználva a zavaros helyzetet, 1919. március 21-én egy jól szervezett államcsínnyel magukhoz ragadták a hatalmat, s kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A szovjet mintára szervezett 133 napos proletárdiktatúra mind kül-, mind belpolitikai szempontból csődöt mondott, az általa alkalmazott vörösterror pedig kiprovokálta a fehérterrort, ami lehetetlenné tette, hogy Magyarország 1919 augusztusában visszatérjen a köztársasághoz.

8.2.4. A Párizs környéki békék 1919. január 18-án nyílt meg a párizsi békekonferencia, amelyen harminckét állam vett részt, azaz a háborút megvívó szövetséges és társult hatalmak, továbbá a brit domíniumok, az újonnan elismert államok, s azok is, akik csak kapcsolataikat szakították meg a központi hatalmakkal. A veszteseket nem hívták meg. A konferencia szellemiségét jól tükrözi Poincaré francia köztársasági elnök üdvözlőbeszéde, miszerint "eljött az ideje, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk". A konferencián több ezren vettek részt, az amerikai küldöttségnek és munkatársaiknak a száma ezerháromszáz, a briteké mintegy ötszáz volt. A tanácskozás legfelsőbb szerve az öt győztes nagyhatalom (Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Japán) elnökéből, illetve miniszterelnökéből és külügyminiszteréből álló Tízek Tanácsa volt. A tárgyalások során ez alkalmanként két testületre oszlott, a Külügyminiszterek Tanácsára, és a kormányfőkből álló Legfelsőbb Tanácsra. Ez utóbbi – mivel Japán az európai ügyekben érdektelenséget mutatott – négytagúra csökkent, ezért Négyek Tanácsának, vagy a "Négy Nagynak" is nevezték. Tagjai: Wilson amerikai elnök, valamint David Lloyd George brit, Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz miniszterelnökök. A japán küldöttséget Szajondzsi Kimmocsi herceg vezette. Miután az amerikai elnök javaslatára a francia miniszterelnököt választották meg a békekonferencia elnökévé, valamint az egyik legfontosabb középszintű testületnek a Területi Bizottságnak is francia lett az elnöke (André Tardieu), lehetőség nyílt arra, hogy a tárgyalások során a négy közül a legszélsőségesebb, a francia álláspont érvényesüljön. Az egyes ügyekkel először a Legfelsőbb Tanács foglalkozott. Meghallgatta a konferenciára meghívott érdekeltek véleményét, majd felkérte a szakbizottságokat, hogy dolgozzák ki és terjesszék elő javaslatukat, amit aztán általában a Négy Nagy jóváhagyott, illetve Olaszország átmeneti eltávozása idején a "Három Nagy" döntött a kérdésekben. A békecsinálóktól azt várták, hogy létrehozzák a nemes eszmékre alapozott világbékét, ugyanakkor elégtételt adnak a háborús sérelmekért, és érvényesítik országaik érdekeit is. Ezeknek az egymással ellentmondó elvárásoknak eleve nem lehetett megfelelni. A győztes szövetségeseknek eszükbe sem jutott, hogy saját elnyomott nemzetiségeik, például az írek törekvéseit elismerjék, a gyarmati népekről nem is beszélve. Ugyanakkor a Négy Nagy elképzelései és érdekei egymástól is különböztek. Wilson béketerve keresztezte az antanthatalmak háború alatt kötött titkos szerződéseinek ígéreteit. Erre az amerikai elnök a minden baj orvoslására alkalmasnak hitt Népszövetség (hivatalos nevén Nemzetek Szövetsége) létrehozásával akarta kárpótolni magát. Szövetségesei – mindenekelőtt a franciák – ezt nem ellenezték, de elsősorban a németek féken tartására alkalmas szövetséget akartak. A britek viszont csak addig támogatták a francia biztonsági igényeket, amíg az nem fenyegetett egy európai francia hegemónia kialakulásával. S mivel Lloyd George-

479

nak vita nélkül sikerült elérnie célját, a német gyarmati és tengeri hatalom felszámolását, szót emelhetett Németország szárazföldi középhatalmi helyzetének megőrzéséért. A győztesek a béke megóvása érdekében elsőként a Népszövetséget hozták létre, amelynek alapokmányát 1919. április 28-án fogadta el a békekonferencia. Eszerint mindennemű háború a Népszövetség valamennyi tagállama ellen irányul, és a békebontó a tagállamok mindegyikét hívja ki maga ellen. Mindez jól hangzott, de mert a Népszövetségnek nem volt katonai ereje, hatástalan maradt. Így a két világháború közt kialakult ellentéteket nem tudta érdemlegesen kezelni. A tagállamok küldöttei évente tartottak közgyűlést, a rendszeresen ülésező Népszövetség Tanácsa pedig a nagyhatalmak, továbbá a többi tagállam időnként megválasztott négy képviselőjéből állt. A vesztes országoknak a későbbiekben egyenként kellett a tagságért folyamodniuk. Az I. világháború végére teljesen új hatalmi helyzet alakult ki. Kiesett a nagyhatalmak sorából Oroszország, valamint a három vesztes: Ausztria-Magyarország, Németország és Törökország. A győztesek tehát megnövelhették erejüket legyőzött ellenfeleik rovására, s követték példájukat kis szövetségeseik: a lengyelek, cseh-szlovákok, románok, szerbek, görögök is.

8.2.4.1. A versailles-i béke A franciák elsődleges követelése a legyőzötten is nagy erőt képviselő Németország meggyengítése volt. A győztesek Elzászt és Lotaringiát Franciaországhoz csatolták, továbbá Belgium, Dánia és Litvánia is kapott Németország korábbi területéből. Lengyelország pedig megkapta Nyugat-Poroszországot, Poznań környékét és Pomeránia egy részét. Ugyanakkor Lloyd George javaslatára a tisztán német Danzigot szabad várossá nyilvánították, az ugyancsak németek lakta Felső-Szilézia hovatartozásáról pedig – a májusban meghívott német békeküldöttség észrevételére – népszavazást rendeltek el, aminek eredményeként a terület Németországé maradt. A Saar-vidéket tizenöt évre francia közigazgatás alá helyezték, ezenkívül a győztesek tizenöt évre megszállták a Rajna bal partját, a folyó jobb partján pedig 50 km széles fegyvermentes övezetet létesítettek, ahol Németország nem tarthatott katonai erőt. A német hadsereg létszámát százezer főre korlátozták, elvették Németország gyarmatait, s megtiltották Ausztriának Németországgal való egyesülését, az anschlusst. A békeszerződés kimondta továbbá, hogy Németország és szövetségesei a felelősek minden veszteségért és kárért, amit az ő agressziójuk miatt a szövetséges hatalmak a rájuk kényszerített háborúban elszenvedtek, ezért háborús jóvátételt kell fizetniük, melynek nagysága fedezi a háború alatti kiadásaikat. Ennek összegéről azonban – miután a franciák csillagászati számokat terjesztettek elő – nem tudtak megállapodni. Úgy döntöttek tehát, hogy Németországnak két év alatt 20 milliárd aranymárka jóvátételt kell fizetnie, s a végösszeget a majdani jóvátételi konferenciának kell megállapítania. E kérdést Lloyd George javaslatára azért hagyták függőben, hogy az indulatok csillapodtával a későbbiek során talán sikerül elfogadható megállapodást kidolgozni. A józan ész azonban a vártnál sokkal lassabban kerekedett felül, így a jóvátétel kérdése állandó feszültség forrásává vált. A rendkívül súlyos békefeltételeket a németek szerették volna mérsékelni, de júniusban közölték velük: vagy aláírják, vagy folytatódik a háború. Miután a kormányzat kérdésére a katonai vezetés azt válaszolta, hogy egy nyugati antant előrenyomulást nem tudna megállítani, Németország aláírta a rákényszerített békét. Az eseményt 1919. június 28-án a versailles-i kastélynak abban a tükörtermében rendezték meg, ahol 1871-ben kikiáltották a Német Császárságot. Most – Párizs krémjének és a világ újságíróinak jelenlétében – a németeket mint bűnösöket vezették be a terembe. Az aláírás után dörögtek a díszsortüzek, csobogtak a szökőkutak, hirdetve a győztesek "igazának" diadalát. A német békeszerződés tető alá kényszerítése után sort lehetett keríteni a többi vesztesre is. Miután a győztesek már 1918-ban elhatározták az Osztrák-Magyar Monarchia felosztását, napirendre lehetett tűzni a Kelet- és Közép-Európát átrendező békeszerződéseket. A francia politikusok nemzeti érdeknek tekintették, hogy Németország keleti határán erős franciabarát országok jöjjenek létre. Ezért messzemenően támogatták a lengyel, a cseh-szlovák, a román és a délszláv területi igényeket. Terveik szerint ezen államok megfelelő együttműködéssel – és francia irányítással – elszigetelhetik SzovjetOroszországot és bizonytalanságban tarthatják Németországot.

8.2.4.2. Közép- és Kelet-Európa átrendezése A párizsi béketárgyalásoktól függetlenül alakult a balti államok: Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország sorsa, amelyek az egykori orosz birodalom részei voltak. A szovjet kormány 1919-ben kénytelen volt elismerni függetlenségüket, majd béketárgyalásokat kezdett velük, és 1920 folyamán aláírták mind a négy békeszerződést. Ezzel a négy balti ország függetlenné vált. Lengyelország egykori területein – a világháború kitörése előtt – Németország, Oroszország és a Monarchia osztozott. A világháború végén Lengyelország ismét független állammá vált. 1918 novemberében Józef Piłsudski, a függetlenségi harc egyik vezéralakja, a hadsereg főparancsnoka lett az államfő, aki az alkotmányozási folyamat lezáródása után -1922 végén – lemondott ez utóbbi tisztségéről. Lengyelország nyugati határait kijelölte a Németországgal megkötött versailles-i békeszerződés. A keleti oldalon a szovjet rendszer elismerte ugyan az önálló Lengyelországot, de a közös határvonalban nem sikerült megállapodniuk. E területek feletti fennhatóságon ugyanis a Vörös Hadsereg, valamint a Nyugatukrán Népköztársaság és az Ukrán Népköztársaság fegyveresei osztoztak. Az utóbbival – Piłsudski hadseregének sikeres előretörése után – 1919

480

szeptemberében aláírták a lengyel-ukrán fegyverszünetet. Varsóban arra gondoltak, hogy a független ukrán állammal és a többi nem orosz területtel föderációt hozva létre, közösen lépnek fel Szovjet-Oroszország ellen. Miután Moszkva egyre nagyobb erőket csoportosított a lengyel határra, Piłsudski a megelőző támadás mellett döntött. 1920. május 7-én a lengyel hadsereg bevonult Kijevbe, hogy "segítsen eltávolítani az idegen hódítókat Ukrajna területéről". Az ukránokat azonban még inkább megosztotta a lengyel katonai jelenlét, s csak kevesen csatlakoztak hozzájuk. Így a május közepén indított szovjet-orosz ellentámadás során a vörös hadsereg elfoglalta Ukrajnát, Belorussziát, és július végére mélyen benyomult Lengyelország területére. George Curson brit külügyminiszter fegyvernyugvást és az etnikai elvet figyelembe vevő határvonalat javasolt (Curson-vonal), ezt azonban a bolsevik vezetők – akik úgy látták, hogy a világforradalomhoz Lengyelország holttestén át vezet az út – visszautasították, s Varsónak elfogadhatatlan feltételeket szabtak. Az új orosz veszély hatására az addig élesen szemben álló lengyel politikai csoportok nemzetvédelmi kormányt alakítottak, s a megosztott társadalom tagjai is tömegesen jelentkeztek a hadseregbe, amely – némi nyugati támogatással – elkerülte az összeomlást. A már Varsót veszélyeztető Vörös Hadsereget augusztusban sikerült a lengyeleknek egy kockázatos támadással megállítaniuk, majd szeptemberben újabb győzelmet arattak. 1920 októberében Moszkva fegyverszünetre kényszerült, 1921. március 18-án pedig megkötötték a rigai békét, ami a Curson-vonaltól jóval keletebbre jelölte ki az új határvonalat, jelentős ukránok és beloruszok lakta területeket csatolva Lengyelországhoz. Az Osztrák-Magyar Monarchia nem okozott gondot a békecsinálóknak, sorsáról néhány óra alatt döntöttek. Az egykori cseh királyságból és a "szlovákok lakta területekből" létrehozták Csehszlovákiát, de olyan határokkal, hogy az új ország több mint hárommillió németet, egymillió magyart és félmillió ruszint foglalt magában, akik zömmel Kárpátalja lakosságát jelentették. E területet ugyanis se Magyarországnak nem akarták meghagyni, se a SzovjetOroszországhoz tartozó Ukrajnának nem akarták odaadni, így megkapta Csehszlovákia. Az új államalakulat a Monarchia gazdaságilag legfejlettebb területeit foglalta magában, így megalakulása után nem kellett súlyos társadalmi ellentétekkel számolnia, Az 1920. február 29-én elfogadott alkotmány az országot parlamentáris köztársasággá nyilvánította, amelynek Tomáš Masaryk lett az elnöke. A meghatározó politikai erők igyekeztek egy korszerű, demokratikus államot teremteni, de a nemzetiségekkel szembeni szűkkeblűség miatt a demokratikus jogok csak a cseheket és szlovákokat illeték meg maradéktalanul. Az ország vezetői – Eduard Beneš külügyminiszterrel az élen – mindenekelőtt a Párizs környéki békékkel létrehozott állapot megőrzésére törekedtek, e célból hozva létre 1921-ben a Magyarországot bekerítő kisantantot, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia szövetségét. Romániának ugyan a bukaresti titkos szerződésben jelentős területeket ígértek, de ez érvényét vesztette azzal, hogy 1916-os vereségük után 1918-ban a románok békét kötöttek a központi hatalmakkal. E változást azonban ellensúlyozta a számukra kedvezően alakuló nemzetközi helyzet, azaz a szomszédos országok és birodalmak összeomlása. Elsőként az oroszországi helyzetet kihasználva 1918 januárjában birtokukba vették Besszarábiát, majd nyugati irányba fordultak, s megtapasztalva Magyarország cselekvésképtelenségét, az év végétől fokozatosan elfoglalták Erdélyt, 1919 tavaszán pedig Kelet-Magyarországot. Eközben sikerült magukat ismét a győztesek közé tartozónak elfogadtatni. A délszlávok politikáját a háború végére a szerb-horvát unió hívei határozták meg. A Szerbia körül formálódó délszláv állam magában foglalta Horvátországot, Szlovéniát, Dalmáciát, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Montenegrót (CrnaGorát), valamint a bácskai és bánsági területekkel megnövelt Vajdaságot. A megalakuló SzerbHorvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszláv Királyság) sokféle kultúrát, vallást és nemzetiséget foglalt magában. Magyarországgal 1920. június 4-én íratták alá a békeszerződést a Nagy Trianon kastélyban. Ennek értelmében az egykori Magyar Királyság területe (Horvátország nélkül) 282 ezer km2-ről 93 ezer km2-re csökkent. Lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra apadt. Bár az elcsatolt területek nagy részének lakossága nem magyar nemzetiségű volt, az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzettestbe. Ennek következtében 3,3 millió magyar került a szomszédos országok határai közé, tehát a Kárpát-medencében élő magyarság több mint egyharmada, s ennek több mint a fele az új határok mentén, zárt tömbökben élt. Ez azt jelenti, hogy az etnikai nemzetiségi elvnek megfelelően lehetett volna igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt. Ausztria 1919. szeptember 10-én írta alá a békeszerződést Saint-Germainben. Ez megtiltotta az Osztrák Köztársaság Németországhoz való csatlakozását. A Szudéta-vidéket, valamint az osztrák Szilézia német nyelvű területeit Csehszlovákia kapta meg. A részben német nyelvű Dél-Tirolt, Karintia egy részét, Triesztet és Isztriát Olaszországhoz, a szlovén lakosságú Alsó-Stájerországot és Délkelet-Karintiát pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták. Ugyanakkor az osztrák békeküldöttség észrevételére visszakapták Radkersburgot, Klagenfurtban pedig megkapták a népszavazás lehetőségét, ami egyértelmű volt az osztrák város megtartásával; továbbá a Magyarországról fenyegető bolsevik veszélyre hivatkozva megkapták Burgenland néven a nyugat-magyarországi vegyes lakosságú területeket. 1920. október 1-jén az ideiglenes nemzetgyűlés elfogadta az Osztrák Köztársaság új alkotmányát, a 17-én megrendezett választást pedig a keresztényszocialisták nyerték meg, így az 1920-as években a pártonkívüliekkel szövetkezve ők kormányozták az országot. Ezen időszak egyik meghatározó politikusa volt a két ízben is kancellári tisztséget betöltő Ignaz Seipel, aki rendbe hozta az ország pénzügyeit, s nagy szerepe volt az önálló Ausztria politikai és gazdasági megalapozásában. Közben ki-kiújultak a súlyos társadalmi ellentétek, s Seipel a radikalizálódó szociáldemokrata csoportokkal, mindenekelőtt a nyolcvanezer fős fegyveres Schutzbunddal szemben a szélsőséges nemzeti erőket is tömörítő Heimwehr-mozgalomra támaszkodott. Bulgária 1919. november 27-én írta alá a neuillyi békét. Észak-Dobrudzsát Románia kapta, Trákia Görögországé lett, s ezzel elvesztették az Égei-tengerre való kijutásukat, a nyugati határ menti területeket pedig Jugoszláviához csatolták, továbbá 2 milliárd 250 millió aranyfrank háborús jóvátételt kellett fizetniük.

481

8.2.4.3. Változások Ázsiában és Afrikában Az Oszmán Birodalom sorsát is megpecsételték a háború alatti szerződések, de a győztesek nyereségvágya felborította az előzetes osztozkodási terveket. Itt elsősorban a brit hódító politika érvényesítette akaratát. Az 1920. augusztus 10-én aláíratott sèvres-i béke nemcsak az arab területeket vonta ki Törökország fennhatósága alól. Ciprust Nagy-Britannia, Rodoszt, Dodekániszoszt és Adaliát Olaszország kapta. A görögöké lett Kelet-Trákia, az égei-tengeri szigetvilág, valamint az öt év múlva tervezett népszavazásig Izmir (Szmirna) és környéke. Az arab területeken Franciaország és Nagy-Britannia osztozott. Döntöttek még a független Örményország és Kurdisztán létrehozásáról is. Isztambult és a tengerszorosokat nemzetközi ellenőrzés alá helyezték. Ugyanakkor az angolok által biztatott és támogatott görögök már a békeszerződés aláírása előtt megszállták Törökország nyugati részét, majd egész Trákiát. Erre a Kemal vezette török nemzeti forradalom függetlenségi háborúval válaszolt, ami a görögök vereségével és egy új békeszerződés kikényszerítésével végződött. Az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békében Törökország lemondott egykori arab területeiről, s elismerte Ciprus brit és Dodekániszosz olasz fennhatóságát, ugyanakkor visszakapta a korábban Görögországnak ítélt Kelet-Trákiát, s ezzel Isztambul és környéke török terület maradt, továbbá Izmirt és környékét és két égertengeri szigetet. A tengerszorosokkal kapcsolatban kimondták a hajózás szabadságát, ugyanakkor Törökországot nem kötelezték jóvátételre, és nem korlátozták fegyveres erőinek létszámát. A világháború következtében Ázsiában, a csendes-óceáni szigetvilágban és Afrikában is változások történtek. Miután a japánok felvetették, hogy a Népszövetség alapokmányába be kellene venni a faji egyenlőség elvét, válaszul az Egyesült Államok inkább hozzájárult ahhoz, hogy Tokió a volt német gyarmatokon kívül megszerezze Kínától Santungot is. Újdonságnak számított az is, hogy az osztozkodásban a brit domíniumok – Dél-Afrikai Unió, Ausztrália és Új-Zéland – is ki akarták venni részüket, így London kénytelen volt nekik átengedni Új-Guineát, a Szamoaszigeteket és a volt Német Délnyugat-Afrikát. Togót és Kamerunt Franciaország és Nagy-Britannia osztották fel egymás közt, Kelet-Afrika német gyarmatainak nagyobb része szintén Nagy-Britanniáé lett. Annak ellenére, hogy a békeszerződések a vesztes országokat rendkívül keményen büntették, területeiket igazságtalanul megcsonkították, kizárólagosan őket tették felelőssé a háború kitöréséért, ezért jóvátételt kellett fizetniük, s a béketárgyalásokon – a korábbiaktól eltérően – nem vehettek részt, a békekonferencia lezárásakor a győztes hatalmak mindegyike csalódással távozott Párizsból. Úgy érezték, hogy túl sokat engedtek, pedig csak a háború elején egymásnak tett felelőtlen ígéreteiket nem tudták valóságra váltani. Azt minden győztes természetesnek tartotta, hogy hatalmas területekkel növelje országát, de azok más nemzetiségű lakosai számára már nem akarták megadni és nem is adták meg a kisebbségi jogokat. Mindezt annak ellenére, hogy az új határokat megállapító békeszerződések mellett – Wilson javaslatára – a győzteseknek kisebbségvédelmi szerződések aláírásával kellett volna biztosítaniuk országuk nemzetiségeinek jogait. Ezek elismerték a nemzetiségeket teljes jogú állampolgároknak, sőt bizonyos közös (kollektív) jogokat is biztosítottak számukra, mindenekelőtt az anyanyelv használatában és az oktatásban. Ez utóbbi kapcsán megfogalmazódott az anyanyelvi iskolák méltányos állami támogatásának gondolata is. Jogsérelem esetén a nemzetiségek a Népszövetséghez fordulhattak panaszukkal. Jellemző, hogy Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csak hosszas huzavona után írta ezt alá. Mindezek után az is érthető, hogy a legyőzöttek az igazságtalan és megalázó békeszerződés mielőbbi felülvizsgálatának (revíziójának) reményével és céljával távoztak a francia fővárosból. Mivel a Párizsban összegyúlt győztesek – élükön a nagyhatalmakkal – nem tudtak a legyőzöttekkel indulatmentes békét kötni, az I. világháború e szinte mindenki számára csalódást okozó lezárása magában hordta a II. világháború kirobbanásának lehetőségét.

8.3. A két világháború között (1920-1939) 8.3.1. A Szovjetunió Az 1917-es februári forradalom győzelme után – a demokratikus átalakulással egy időben – napirendre került a nemzetiségi kérdés is. Az orosz birodalom keretei közé tagolt és kényszerített népek megfogalmazták önállósági elképzeléseiket. Az ukránok már márciusban megalakították a radát, amely júniusban az ukrán nép egyedüli törvényes képviselőjének nyilvánította magát. 1917 májusában a muzulmánok moszkvai kongresszusa az egykori birodalom szövetségi államokká alakítása mellett foglalt állást. A breszt-litovszki béke következtében visszanyerték függetlenségüket a litvánok, lettek, észtek és finnek is. A kaukázusi népek – mindenekelőtt a grúzok – szintén a függetlenség mellett foglaltak állást, s a Transzkaukázusi Szövetségbe tömörülve létrehozták Moszkvától független kormányzataikat. Őket azonban – a baltiaktól eltérően – nem védte békeszerződés, ráadásul gazdaságilag is rendkívül fontosak voltak, így a bolsevik kormány 1920 tavaszán megkezdte Azerbajdzsán és Grúzia, majd Örményország megszállását, amit egy év alatt be is fejezett. Közben letörte az ukrán és belorusz függetlenségi törekvéseket is, mindenütt bolsevista kormányokat juttatva hatalomra. A bolsevikok győzelme a polgárháborúban – a baltiakat kivéve – nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti önállósulási törekvések vereségét is jelentette. 1922-re visszafoglalták a nem oroszok lakta határterületek többségét, így ekkor a kialakuló szovjet államot négy köztársaság alkotta: az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság, az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság, a Belorusz Szocialista Szovjet Köztársaság és a Kaukázusontúli Szocialista

482

Föderatív Szovjet Köztársaság. Ez utóbbiban egyetlen szövetséggé erőszakolták az azerbajdzsán, a grúz és az örmény köztársaságokat. 1922 augusztusában Lenin felkérésére – a korábbi nemzetiségügyi népbiztos s áprilisban a bolsevik párt főtitkárává kinevezett – Joszif Sztálin lett a köztársaságok közti kapcsolatok rendezésére alakult alkotmányügyi bizottság elnöke. Sztálin azt javasolta, hogy a három köztársaság autonóm egységként lépjen be az orosz köztársaságba. Leninnek ezzel szemben az volt a véleménye, hogy a nagyobb nemzetiségek önálló köztársaságokként alkossanak szövetséget az orosz köztársasággal. E nézete mellett annál inkább kitartott, mert ekkor jutott tudomására, hogy Sztálin kíméletlen erőszakkal kényszerítette be a grúzokat a kaukázusontúli föderatív köztársaságba. Mindezek után formálisan Lenin elképzelését valósították meg, de a későbbi gyakorlatban az egyes köztársaságok semmiféle önállósággal nem rendelkeztek. 1922. december 30-án az I. össz-szövetségi szovjetkongresszus az említett négy köztársaságból – és a hozzájuk tatozó autonóm területekből – létrehozta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Szovjetuniót. Ugyanezen a napon diktálta le az immár súlyosan beteg Lenin a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos "végrendeletének" első részét, amelyben a nagyorosz sovinizmust és Sztálin türelmetlenségét jelölte meg a várható bajok fő okainak. Az 1923. január 4-én diktált feljegyzésében pedig a túlságosan goromba Sztálinnak a pártfőtitkári tisztségből való leváltását javasolta. Sztálint – Lenin javaslatára – nevezték ki az akkor politikai szempontból nem különösebben fontos főtitkári tisztségbe, mintegy a párt ügyeinek adminisztratív irányítójává. Mivel azonban Sztálin tagja volt a párt politikai bizottságának és szervezési irodájának is, az egyre inkább centralizálódó hatalmi központban – Lenin májusi agyvérzése után – a párt legfontosabb irányítójává vált, mert minden ügy az ő kezén ment keresztül. A lábadozó Lenint – betegségére hivatkozva – ügyesen távol tartotta a politikától, a későbbiekben várható támadását pedig azzal védte ki, hogy elhalasztotta a következő pártkongresszus összehívását. Lenin 1923 márciusában – egy újabb agyvérzés következtében – elvesztette beszédkészségét, s ettől kezdve – 1924 januárjában bekövetkező haláláig – csupán élőhalott volt. 1924 januárjában lépett életbe a Szovjetunió első alkotmánya, miszerint a szövetségi állam az egyenjogú népek önkéntes szövetsége, akiknek biztosítva van a kilépés szabadsága is, továbbá biztosított valamennyi polgár szabad nyelvhasználata. E jogok azonban csak papíron léteztek, miközben a Moszkva hatáskörébe utalt külügyet, pénzügyet, hadügyet, közlekedés- és postaügyet, sőt oktatásügyet kizárólagosan a fővárosból irányították. Az 1920-as évek elején a kommunista vezetők a szovjet állam jövőjéről vitatkozva két nézetet fogalmaztak meg. Trockij és követői szerint az elmaradott országban gyorsított iparosításra van szükség, miközben mindent el kell követni a világforradalom kirobbantásáért. Sztálin e vitában a mérsékeltebb Nyikolaj Buharin fokozatos fejlődést hangoztató elvével értett egyet, és elvetette a világforradalom ábrándját, meghirdetve a nacionalista felhangoktól sem mentes: "A szocializmus egy országban" jelszavát. E mérsékeltebb felfogással – és a beteg Lenin bíráló feljegyzéseinek eltitkolásával – megnyerte a pártvezetés többségének támogatását, és segítségükkel kiszorította a vezetésből a radikális Trockijt, akit 1925 januárjában – Zinovjev és Kamenyev közreműködésével – eltávolíttatott a hadsereg éléről, 1926-ban kizáratta a pártból, majd 1929-ben száműzette a Szovjetunióból, s végül 1940-ben meggyilkoltatta. Mivel a Trockij helyére állított – és a polgárháborúban tekintélyt szerzett – Mihail Frunzét sem tartotta feltétlen hívének, néhány hónapon belül megszabadult tőle, ugyanis az új hadügyi népbiztos egy műtét során – gyanús körülmények között – meghalt. Helyére a mindenben tőle függő Kliment Vorosilovot állította. Alighogy legyőzte Trockijt, már 1925-ben eltávolította Kamenyevet a moszkvai, majd Zinovjevet a leningrádi pártszervezet éléről, s rövidesen kizáratta őket a pártból, megszabadulva ezzel legnevesebb vetélytársaitól. Az 1920-as évek közepén szemmel láthatóvá vált az új gazdaságpolitika eredménye. A parasztság 60 százaléka érte el a középparaszti szintet, s indult meg a kispolgárosodás útján. Mindezt a NEP baloldali ellenfelei egyre ellenségesebben szemlélték, mint az általuk elképzelt szocializmusra veszélyes folyamatot. S amikor az 1927-es gyenge gabonatermést követően nem sikerült a szükséges mennyiséget az értéktelenné vált papírpénzért felvásárolni, megfogalmazódott a "kulákosodó parasztság" letörésének, az erőszakos kolhozosításnak és iparosításnak a gondolata. Trockij korábban elutasított nézete – a mezőgazdaság forrásaira épülő gyors iparosítás – a "párt álláspontjává" vált. S miután Sztálin értesült egy amerikai "gabonagyárról", elhatározta, hogy a Szovjetunióban "gabonagyárak" sorát létesíti. 1927-ben kezdtek hozzá az első ötéves terv (1928-1932) kidolgozásához, ami a kolhozosításra, azaz a megnövelni remélt gabonatermés külföldi eladására, s az ennek árából megalapozott iparosításra épült. A terv ellen – 1928 nyarán – egyedül Buharin emelt szót, nem sejtve még, hogy ez majd az életébe fog kerülni. Így 1929 végén hozzákezdtek a nagy fordulat megvalósításához, s eltökéltségüket fokozta, hogy a szovjet gabonát a világgazdasági válság miatt csak olcsó áron lehetett értékesíteni, tehát minél több kellett belőle. Meghirdették a kulákok likvidálásának programját, s rövidesen mindenkit kuláknak minősítettek, akinek volt gabonája, és szembeszállt a kolhozosítással. A legszegényebb parasztokat arra biztatták, hogy űzzék el a "kulákokat" otthonaikból és fosszák ki azokat. A paraszti ellenállás helyeit fegyveres alakulatokkal vették körül, és válogatás nélkül mindenkire tüzet nyitottak, másokat meg ezerszám deportáltak. 19291930 telén a parasztgazdaságok 30 százalékát kíméletlen erőszakkal kolhozokba kényszerítenék. Az erőszakos cselekmények során, majd az éhínség következtében mintegy 2 millió ember halt meg, 2,8 millió parasztot deportáltak, akiket a politikai ellenfeleik elzárására és munkaerejük kizsákmányolására létrehozott táborokban dolgoztattak, embertelen körülmények között. Ezeket hívták elnevezésük rövidítése alapján (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, azaz Táborok Főigazgatósága) Gulag-szigetvilágnak. A kolhozokba kényszerítetteket pedig a belső útlevél megtagadásával akadályozták meg abban, hogy elhagyják lakóhelyüket, azaz röghöz kötötték őket. 1932-1933-ban Ukrajna és az ukrán parasztság megtörésére idézték elő azt az éhínséget, melynek szörnyű következményeként hétmillió ember halt éhen. Mivel a kolhozosítást az éhínségen túl mindenütt gyilkosságok követték, egyes kutatók szerint 1929-1936 között tizenötmillió ember halt meg nem természetes halállal.

483

Az erőszakos kolhozosítás miatt a paraszti ellenállás önpusztító tiltakozássá torzult: leölték például a lóállomány egyharmadát, a szarvasmarháknak pedig a felét, így az állattenyésztés az 1913-as szint 65 százalékára zuhant. A hatalom azonban látszólag elérte célját, mert 1933-ban kétszer annyi gabonát gyűjtött be és ötször annyit exportált, mint 1928-ban. 1934-ben Sztálin a "győztesek kongresszusán" arról beszélt, hogy a hadiipar számára létrejött a megfelelő mezőgazdasági és ipari háttér. Azt a tapsoló küldöttek nem firtatták, hogy mindez hány millió áldozat árán, s arra sem gondoltak, hogy a történtek következménye a közszükségleti cikkeket gyártó ipar és a mezőgazdaság évszázados elmaradása lesz. Amikor Sztálin 1933 elején sikeresnek minősítette az első ötéves tervet, és meghirdette a másodikat (1933-1937), felsorolhatott néhány nagy ipari alkotást: a sztálingrádi traktorgyárat, a magnyitogorszki acélművet, a kuznyecki szénbányákat, sőt a Balti- és Fehér-tengereket összekötő – egyébként teljesen hasznavehetetlen-csatornát is, melyet döntő többségében rabok építettek. A szovjet koncentrációs táborokban az 1930-as évek elejétől átlagosan tízmillió embert dolgoztattak, ami nagyon "olcsóvá" tette az építkezéseket. Így folytatódhatott az egyoldalú iparosítás, melynek következtében az 1930-as évek végére az ország ipari termelése a világháború előtti szint tizenkétszeresére emelkedett. A "szocialista gazdaság sikereivel" párhuzamosan építette ki Sztálin saját diktatúráját. 1928-tól kezdve egyre általánosabbakká váltak a koncepciós perek, mindenekelőtt az értelmiségi és hivatalnoki körök megfélemlítésére. Az 1929 május júniusi bírósági színjátékban a donyecki szénbánya mérnökeit vádolták szabotázzsal. Ezt a pert még néhány kommunista vezető is ellenezte, de a kemény megtorlás itt is megtette hatását. A terror gépezete azonban még mindig akadozott. 1930-ban a pártvezetés két tagja nyilvánosan is hangot adott Sztálinnal kapcsolatos bírálatának, de csupán a központi bizottságból sikerült kizáratni őket. 1932-ben egy kommunista értelmiségi kétszáz oldalas tanulmányban bírálta Sztálin diktatúráját, de a Zinovjev utódjául kinevezett leningrádi párttitkár – Szergej Kirov – határozott ellenállása miatt nem tudták kivégezni. 1934 januárjában a kommunista párt XVII. kongresszusa bátortalan kísérletet tett, hogy eltávolítsa Sztálint a főtitkári tisztségből. Többen azt tervezték, hogy új főtitkárt választanak Kirov személyében, Sztálint pedig áthelyezik a Népbiztosok Tanácsa elnökének. A szavazás során Kirov három, Sztálin pedig 292 ellenszavazatot kapott, azaz a kongresszusi küldöttek egynegyede ellene szavazott. Ha ez az eredmény nyilvánosságra jut, Sztálint a központi bizottság valószínűen nem választotta volna meg főtitkárnak. Tisztában voltak ezzel a diktátor hívei is, ezért meghamisították a szavazás eredményét, s három kivételével megsemmisítették a Sztálin ellen leadott szavazatokat. Így már nem lehetett akadálya ismételt főtitkárrá választásának. A történtek után Sztálin végérvényesen leszámolt ellenfeleivel. E nevezetes szavazás után "eltüntették" a szavazatszedő bizottság mind a 41 tagját. A XVII. kongresszus 1966 küldöttje közül több mint ezret letartóztattak, s többségüket agyonlőtték. Az újonnan megválasztott 139 központi bizottsági tag közül 110-et kivégeztek. Az egykori legnevesebb bolsevik vezetők, tisztségeiktől ugyan megfosztottan, de életben voltak, amikor 1934. december 1-jén hivatali szobájában meggyilkolták Kirovot. Sztálin heves színjátékkal válaszolt a gyilkosság hírére. Azonnal Leningrádba utazott, s a pályaudvaron szó nélkül arcon ütötte az őt fogadó rendőrfőnököt. Maga vette át a nyomozás irányítását, melynek során kiderült, hogy a helyi biztonsági emberek biztatták fel a merénylőt és juttatták be Kirov egyébként jól őrzött irodájába. A legfőbb megbízóknak és Sztálinnak azonban más történetre volt szükségük. Ezért mindenkit, aki a Kirov-gyilkosság körülményeit ismerte, rövidesen eltettek láb alól. Ugyanakkor több mint háromszáz úgynevezett fehéret lőttek agyon, s negyvenezer leningrádit hurcoltak táborokba. A Kirov-gyilkosság megadta a látványos ürügyet, hogy leszámoljanak a szocializmus ellenségeivé minősített egykori bolsevik vezetőkkel. December közepén letartóztatták Zinovjevet és Kamenyevet, akik a kínzások hatására vállalták a vádakat, ha cserébe békén hagyják családjukat, és megkímélik életüket. A több hónapos per befejezése után mindkettőt agyonlőtték. Ezt követően Sztálin parancsára agyonlőtték a több mint ötezer letartóztatásban lévő párttagot is, majd a hadsereg lefejezése következett: megöltek az öt marsallból hármat, a tizenöt hadseregparancsnokból tizenhármat, a kilenc tengernagyból nyolcat, az ötvenhét hadtestparancsnokból ötvenet, a száznyolcvanhat hadosztályparancsnokból százötvennégyet. Az 1936-1939 közti úgynevezett tisztogatások során közel egymillió párttagot öltek meg. Ennél is súlyosabb azonban, hogy az említett években a Szovjetunió lakosságának mintegy 10 százaléka vált a sztálini megtorlások áldozatává. A véres eseményekben fontos szerepet játszott Nyikolaj Jezsov, aki 1936-1938 között belügyi népbiztos volt, majd miután Sztálin ráhárította a felelősséget, 1939-ben letartóztatták és kivégezték. Miközben Sztálin vérfürdőt rendezett vélt és valóságos ellenfelei körében, Buharinnal új alkotmányt készíttetett. Ez az 1936-os alaptörvény ugyan az egypártrendszer keretei között viszonylag széles körű állampolgári jogokat biztosított, de – a régihez hasonlóan – csak kirakati tárgy maradt, s megalkotóját 1938-ban Sztálin szintén kivégeztette.

8.3.2. Az 1920-as évek nemzetközi kapcsolatai A világháború győzteseit jobban összetartotta a lövészárok, mint a tárgyalóasztal, amitől általában elégedetlenül távoztak. Japán – mint győztes nagyhatalom – ázsiai térnyerésének biztosítása után visszavonult a nemzetközi (európai) ügyektől, és nagyhatalmi létének további megerősítésén munkálkodott. Bár a Népszövetségnek egyelőre tagja maradt, de annak munkájában nem vett részt. Az európai kérdések bonyolultságától megriadt Egyesült Államok viszont – nem ismerve fel nagyhatalmi létéből fakadó nemzetközi kötelezettségeit és érdekeit – be sem lépett az elnöke által kezdeményezett Népszövetségbe, s a politikai elzárkózásba, majd a semlegességbe vonult vissza. SzovjetOroszországot pedig belső zavarai és a nemzetközi elszigeteltség tartották távol a világpolitikától.

484

A Népszövetség működését az említettek mellett még lehetetlenebbé tette, hogy Németország csak 1926-1933, Olaszország 1920-1937, a Szovjetunió pedig 1934-1940 között volt tagja, továbbá hogy Nagy-Britannia nem írta alá például a nemzetközi viták békés rendezését szorgalmazó 1924-es genfi jegyzőkönyvet, így a szövetség nem tudott egységesen és kellő erővel fellépni a békebontókkal szemben. A nemzetközi kapcsolatok az 1920-as évek első felében európai ügyeket jelentettek, annál is inkább, mert a békeszerződések gyökeresen átalakították Európát. Kiesett a nagyhatalmak közül a legyőzött és részben megszállt Németország, valamint a feldarabolt Ausztria-Magyarország. Ugyanakkor új országok sora jelent meg: Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, valamint a jelentősen megnövelt Románia, illetve a megcsonkított Ausztria és Magyarország, továbbá 1922-től az Ír Szabad Állam. Mindez új ellentétek és szövetségi rendszerek kialakulásának lehetőségét jelentette az önmagára utalt Európában, melynek megmaradt világpolitikai szerepét mutatja, hogy a Népszövetség Genfben ülésezett, a nemzetközi bíróság pedig Hágában. A győztesek közül mindenekelőtt Franciaország érezte magát becsapottnak, mert lemondott vágyálmai egy részéről – például a rajnai határról –, hogy cserébe megkapja az amerikai és angol biztosítékokat. Az Egyesült Államok szenátusa azonban – 1919 novemberében – nem volt hajlandó törvénybe iktatni a versailles-i szerződést és annak biztonsági záradékát. Az amerikai visszalépés az elsősorban a saját birodalma ügyeivel foglalkozó Nagy-Britanniát is feloldotta vállalt kötelezettségei alól. Ráadásul London nem is értett egyet a Németország teljes háttérbe szorítását célzó párizsi törekvésekkel, így Franciaország egyedül maradt Németországgal szemben. Ennek ellensúlyozására a keletközép-európai országokkal: Lengyelországgal (1921), Csehszlovákiával (1924), Romániával (1926) és Jugoszláviával (1927) kötött szövetségi szerződéseket, s támogatta a kisantantot alkotó csehszlovák jugoszláv-román együttműködést. A franciák- mivel nem érezték magukat biztonságban – minden erejüket a német hatalom újjáéledésének megakadályozására fordították. Ezért makacsul ragaszkodtak a békeszerződés minden egyes mozzanatának betartásához és a jóvátétel pontos fizetéséhez. Mivel a német haderő előírt leszerelése és az első részletként megállapított 20 milliárd márka jóvátétel kifizetése vontatottan haladt, a franciák és a belgák 1920 áprilisában elfoglaltak két német várost (Frankfurt, Darmstadt), figyelmeztetve mindenkit, hogy könyörtelenül élni kívánnak a békeszerződésben rögzített jogaikkal. A németek kiszolgáltatottsága megerősítette azt a francia vélekedést, hogy elérkezett a megfelelő alkalom Németország nyugati területeinek elszakítására, azaz a rajnai határ megvalósítására, s ezzel a német kérdés végleges rendezésére. Miután a weimari Németországnak semmi esélye sem volt arra, hogy a versailles-i diktátumokkal szembeszegüljön, a teljesítési politika híveinek hangja felerősödött. Véleményük szerint Németország azzal bizonyíthatja volt ellenfeleinek, hogy levonta a háborús katasztrófa tanulságait, ha teljesíti a békeszerződés előírásait. E politika képviselői – élükön a korszak meghatározó német politikusával, Gustav Stresemann-nal – abban reménykedtek, hogy politikájuk eredményeként sor kerülhet a békeszerződés legméltánytalanabb pontjainak megváltoztatására. 1922 elején felvetődött a nemzetközi pénzügyi stabilizáció és az adósságkérdés általános rendezésének igénye, ezért brit javaslatra – 1922 áprilisában – összehívták a genovai konferenciát. Az angolok közvetítő kísérletei azonban megtörtek a franciák határozott ellenállásán, s ez kiábrándította a nagy várakozással érkező németeket is. Csalódottan kellett tapasztalniuk, hogy teljesítési politikájukat a franciák nem méltányolják, s eszük ágában sincs könnyítéseket adni a jóvátételi terhek alatt roskadozó Németországnak. A franciák hajthatatlanságát saját államháztartásuk állandósult hiánya csak erősítette. A konferenciára meghívták Szovjet-Oroszországot is, amelynek külügyminisztere Genovába menet megállt Berlinben, és ajánlatot tett egy német-szovjet szerződés megkötésére. Ezt azonban az akkor még a Nyugat megértésében reménykedő német politikusok elhárították. A konferencián történtek után viszont kapva kaptak a megismételt szovjet ajánlaton. A két külügyminiszter átutazott Rapallóba, ahol megtárgyalta és aláírta a két ország szerződését. Ebben Németország és Szovjet-Oroszország kölcsönösen lemondott a háborús kiadások és az egymásnak okozott károk megtérítéséről, helyreállította a két ország diplomáciai kapcsolatát, és kimondta a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazását. A rapallói szerződéssel (1922) a két ország kitört diplomáciai elszigeteltségéből. Mivel a franciák gyanították, hogy a német-szovjet szerződés lehetővé teszi a két ország közös fegyvergyártását, sőt német pilóták és páncélosok oroszországi kiképzését, a történtekben eddigi németellenes politikájuk igazolását látták, s Poincaré miniszterelnök elhatározta, hogy ha kell, erőszakkal is kicsikarja a jóvátételt. Így a genovai tanácskozás eredménytelensége után szinte kihívásnak tekintették a németek újabb fizetéshalasztási kérelmét, s 1923 januárjában – brit tiltakozás ellenére – kimondatták a Népszövetség Jóvátételi Bizottságával, hogy Németországot szándékos mulasztás terheli. Megtorlásként francia és belga katonaság szállta meg a legfontosabb német ipari körzetet, a Ruhrvidéket. E lépéssel egyben megvalósítottnak vélték az elzászi vasérc és a Ruhr-vidéki szén immár francia újraegyesítését. A Ruhr-vidék megszállására a németek passzív ellenállással válaszoltak. A hatalmas ipari körzetben általánossá vált a sztrájk, ami lehetetlenné tette a már kibányászott szén elszállítását is. A franciák letartóztatásokkal és más erőszakos intézkedésekkel akarták letörni az ellenállást, de ezzel a termelés folyamatosságát nem tudták biztosítani. A Ruhrkaland tehát nemhogy enyhített volna a francia államháztartás gondjain, de újabb milliós tételekkel növelte annak kiadásait. S egyben nyilvánvalóvá tette az európai francia vezető szerep megteremtésére tett erőfeszítések csődjét is, amit megelégedéssel nyugtáztak mind az angolok, mind az amerikaiak, akik nem azért harcoltak a háborúban, hogy a német vezető szerepet Európában a francia váltsa fel. Amikor 1923 őszén nyilvánvalóvá vált Franciaország kudarca, Curson brit külügyminiszter javaslatára – francia tiltakozás ellenére – jóvátételi konferenciát hívtak össze. Az 1924 júliusában kezdődött tanácskozás elnökévé Charles Dawes amerikai üzletembert és politikust választották meg. A vezetésével készített terv a német fizetőképesség

485

helyreállítását tartotta az egyik legfontosabb feladatnak, ezért 800 millió márka kölcsönt irányzott elő Németországnak, s további jelentős hiteleket helyezett kilátásba. Ugyanakkor ez a terv sem zárta le a német jóvátétel kérdését, csupán az elkövetkező öt évben esedékes részleteket határozta meg. A minden érdekelt által elfogadott Dawes-terv új helyzetet teremtett. Kedvezőbbé váltak a német teljesítési politika esélyei. Stresemann – aki 1923-tól néhány hónapig kancellár, majd haláláig külügyminiszter volt – javaslatot tett Franciaországnak és Nagy-Britanniának egy rajnai biztonsági szerződés megkötésére, amelytől a törvénytelenül elfoglalt Ruhr-vidék és a tizenöt évre megszállt Rajna-balpart idő előtti kiürítését remélte. A német kezdeményezés nemcsak az angolok jóindulatával találkozott, de a londoni helyeslés hatására megértéssel fogadták a Franciaország élén álló, tárgyalókészebb politikusok is, mindenekelőtt Aristide Briand külügyminiszter. Sőt a franciák – jóindulatuk jeleként – a tárgyalások megkezdése előtt kiürítették az általuk 1920-ban és 1923-ban törvénytelenül megszállt német területeket. Az 1925 októberében összeülő locarnói konferencia szerződések rendszerét dolgozta ki. A legfontosabb, hogy Németország, Belgium, Franciaország, valamint Nagy-Britannia és Olaszország közösen vállalták a belga-német és a francia-német határ biztonsága fölötti őrködést, valamint a rajnai fegyvermentes övezetre vonatkozó korábbi előírások betartását. A locarnói szerződések aláírása után (London, 1925. december 1.) látványosan enyhült a politikai légkör. Francia-német üzleti tárgyalások kezdődtek, és megállapodások születtek a vas- és szénkérdés megoldására. Ugyanakkor a keleti határok biztonságának sokkal nehezebb kérdését nem bolygatták. 1926-ban Németországot felvették a Népszövetségbe, sőt mint nagyhatalom – francia támogatással! – helyet kapott a szövetség tanácsában is. Stresemann és Briand újabb együttműködési megállapodást dolgozott ki, de ezt a két ország lakosságának kölcsönös gyanakvása miatt le kellett venni a napirendről. A mélyen gyökerező ellentétek felszámolása tehát hosszadalmas és türelmes politikát igényelt. A javuló francia-német kapcsolatok mellett Berlin továbbra is fontosnak tartotta, hogy együttműködjön Moszkvával, s 1926-ban német-szovjet semlegességi szerződés aláírásával bővítették ki a Rapallóban megfogalmazottakat, azaz a keleti Locarno gondolatát elutasító Németország azzal nyugtatta meg a Szovjetuniót, hogy szovjet-lengyel háború esetén nem vesz részt a Népszövetség szovjetellenes szankcióiban. 1926 végén – francia egyetértéssel – megszüntették Németország katonai ellenőrzését, ugyanakkor Franciaország szerette volna magát más oldalról is biztosítani. Mivel a hagyományos szövetséges, Oroszország (Szovjetunió) szóba sem jöhetett, ezért az Egyesült Államok felé fordult. Briand kétoldalú egyezményt javasolt amerikai kollégájának, amelyben kölcsönösen törvényen kívül helyezik a háborút mint a nemzetközi politika eszközét, és örök barátságot ígérnek egymásnak. Frank Kellogg amerikai külügyminiszter rokonszenvvel fogadta a javaslatot, de közölte, hogy az Egyesült Államok csak többoldalú szerződésnek látja értelmét. A francia külügyminiszter tudomásul vette a módosítást. Így jött létre a Briand-Kellogg-szerződés, melyet 1928 augusztusában Párizsban nyolc ország képviselője írt alá, s amelyhez rövidesen újabb ötvennégy ország csatlakozott. Az aláírók ünnepélyesen vállalták, hogy elítélik a háborút mint a nemzetközi konfliktusok megoldásának eszközét. Az 1920-as évek második felének nemzetközi enyhülése kedvező hatással volt a német belpolitikára. Az 1928-as választáson ismét előretörtek a demokratikus pártok. E megszilárdult politikai háttérre és a Briand-Kellogg-szerződésre támaszkodva Stresemann megismételte Briandnak tett 1926-os és akkor visszavonni kényszerült ajánlatát. Tehát: ha Franciaország határidő előtt kiüríti a Rajna-vidéket és a Saar-vidéket, akkor Németország határidő előtt kifizeti a Dawes-tervben megszabott jóvátételi összeget. A francia kormány igent mondott a javaslatra. A jóvátétel kérdése azonban újabb rendezést igényelt, mert a Dawes-terv öt évre szóló megállapodása lejáratához közeledett. 1929-ben tehát összeült a második jóvátételi konferencia Owen Young amerikai pénzügyi szakértő vezetésével. Ezen Németország még hátralévő, tehát végleges jóvátételi kötelezettségét 114 milliárd márkában határozták meg, melyet a következő 59 esztendőben, azaz 1988-ig kell kifizetnie. A győztesek tehát nemcsak a belátásnak, hanem a realitásérzéknek is híjával voltak. Ugyanakkor megígérték, hogy 1930-ban kiürítik a Rajna-vidéket, a Saar-vidékhez azonban ragaszkodtak. A Young-tervet az 1929-es hágai konferencia hagyta jóvá, amelyet békülékenység jellemzett. Briand arról beszélt, hogy a háború a győzteseknek sem hozott semmi jót, Stresemann pedig arról, hogy csak a béke fenntartása lehet a további kibontakozás alapja. A hágai tanácskozás után Briand egy újfajta gazdasági és politikai összefogás körvonalait vázolta fel a Népszövetség 1929. szeptemberi ülésén, mely Páneurópa tervezet néven vált ismertté. Ebben javasolta az európai vámés politikai határok fokozatos lebontását, mely a gyakorlatban az Egyesült Európa megvalósulását jelentette volna. Ez azonban az adott körülmények között még nagyon korai volt. Azt pedig senki sem láthatta előre, hogy az Egyesült Államok gazdasága néhány hónap múlva súlyos helyzetbe kerül, gazdasági világválságot vonva maga után. Márpedig az 1920-as évek második felének kedvező politikai folyamatait mindenekelőtt az amerikai gazdaság töretlen fejlődése és a német demokrácia erősödése alapozta meg. Ha e két pillér egyike is kidől, az egész folyamatnak vége.

8.3.3. Olaszország és a fasizmus A háború utáni Olaszország bel- és külpolitikai válságok sorát élte át. A hadiipar leépítése után kétmillióra emelkedett munkanélküliek számát a leszerelt katonák tovább növelték, s a reménytelen helyzet odáig fajult, hogy az éhező városi nincstelenek üzleteket és raktárakat törtek fel. Közben a kormány csak késedelmesen tudta törleszteni az amerikai és

486

brit hadikölcsönök részleteit, s azt is kénytelen volt tudomásul venni, hogy a háborúba való becsalogatásakor kapott ígéretek többségét a békekonferencia nem teljesíti. Nem kapják meg Dalmáciát – az Adria tehát nem lesz olasz beltenger – és az ígért afrikai területeket sem. Így általános elégedetlenség lett úrrá a nemzeti jelszavakkal felkorbácsolt tömegek körében, s egyre hangosabban kezdték kárhoztatni a megcsonkított győzelmet és annak okozóit. Az elégedetlenség leglátványosabb megnyilatkozása Fiume (Rijeka) elfoglalása volt. Az I. világháború előtt Magyarországhoz tartozó kikötővárost – Dalmáciával együtt – a békekonferencia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak ítélte. Erre Gabrielle D'Annunzio költő és kalandor – a melléállt kétezer katona élén – 1919 szeptemberében bevonult a városba, és Fiumét Olaszországhoz csatolta. A kormány azonban nem vállalta a kalandot, s a Belgráddal kötött 1920-as szerződésben lemondott Fiuméról, miután azt kölcsönösen szabad várossá nyilvánították. A történtek még népszerűtlenebbé tették az "áruló kormányt" és politikusait, akik sem a kül-, sem a belpolitikában nem tudtak eredményeket felmutatni. Olaszország alkotmányos királyság volt, a törvényhozó hatalmat a parlament, a végrehajtót pedig az egymást gyakran váltó kormányok gyakorolták, amelyek képtelenek voltak úrrá lenni a gondokon. 1919 nyarán megbukott a "háborús győztes" Orlando kormánya, s helyét a liberális Francesco Nitti vezette kabinet foglalta el. A novemberre kürt választást a szocialista párt nyerte a kereszténydemokrata néppárt előtt, s ketten együtt abszolút többséget szereztek a parlamentben, de képtelenek voltak a tartós koalícióra. Az általános elégedetlenség közepette Nitti nem tudta a beígért nagyszabású reformokat megvalósítani, így 1920 nyarán ő is lemondott. Az egyre ziláltabbá váló belpolitikai helyzetben megerősödtek a szélsőséges irányzatok. Az 1919-től szervezetten működő fasiszta mozgalomból 1921-ben alakult meg a Nemzeti Fasiszta Párt, a korábbi szocialista politikus, Benito Mussolini vezetésével. Ugyancsak 1921-ben alakult meg szélsőséges szocialistákból az Olasz Kommunista Párt, melynek később Antonio Gramsci lett a vezetője. 1919-1920-ban országszerte föld- és gyárfoglaló mozgalmak bontakoztak ki. A lakosság több mint fele a mezőgazdaságban dolgozott, s többségük szegényparaszti sorban élt. Egyes politikusoknak a háború utánra tett földreformígéretei pedig üres jelszavak maradtak, ezért a parasztok sok helyen elfoglalták a földeket, s szövetkezeteket hoztak létre. Ezzel egy időben az iparilag fejlett északi városokban sztrájkolni kezdtek, 1920 szeptemberére pedig a munkások az ország legnagyobb részén megszállták a gyárakat. A felrémlő szocialista hatalomátvétel veszélyének elhárítására az 1920 nyarán megalakult új kormány taktikát változtatott. Bár a helyzet ekkor vált a legveszélyesebbé, Giovanni Giolitti miniszterelnök nem alkalmazott erőszakot, mert azt vallotta, hogy a gyárfoglalások révén a munkások nem tudnak forradalmat csinálni, sőt előbb-utóbb a gyárak irányításába is belebuknak. Közben sikeres tárgyalásokat kezdett a munkásszervezetekkel, s az első termelési és értékesítési nehézségek után – bizonyos kormányzati ígéretek hatására – a munkások visszaadták a gyárakat. A válsághelyzet felszámolásában a kormány ügyes politikája mellett szerepe volt a fasiszták határozott fellépésének is. Amíg a szélsőséges szocialisták és kommunisták nyíltan a proletárdiktatúrára készültek, addig Mussolininak sikerült elhitetnie a vagyonos és középrétegekkel, hogy a proletárdiktatúrát csak a fasiszták segítségével kerülhetik el. Hogy e "segítőkészsége" szalonképes legyen, félre kellett tennie néhány korábbi radikális követelését, mindenekelőtt a köztársaság kikiáltásának szorgalmazását. Ezzel megnyugtatta a királyt, a monarchia híveit, és elnyerte a hadsereg rokonszenvét. A Mussolini-féle fasizmus a nemzeti és a szocialista eszmék sajátos keverékéből állt össze. A szocialistaként indult Mussolini a világháború idején fordult szembe a nemzeti kérdés iránt érzéketlen szocializmussal, s elfogadhatatlannak tartotta a nyugati civilizációval szemben álló bolsevizmust is. Ugyanakkor élesen bírálta az egyre tehetetlenebbé váló parlamentáris demokráciát, s rendet, fegyelmet és munkát ígért a felbolydult országnak. Számtalanszor hangoztatta, hogy nem rombolni, hanem építeni kell. Ez a program követőket tudott szerezni mind a szocialisták, mind a nemzetiek, mind a vagyonosabbak körében. Mozgalmát- majd pártját-nevének megválasztásával is igyekezett minél szélesebbre tárni. Olaszországban már a 19. században szokás volt, hogy a különböző politikai csoportok fascióknak nevezték magukat, tehát a már működő és különböző felfogású fasciók mintegy természetesen csatlakozhattak a fasiszta párthoz. Ugyanakkor megszervezte fegyveres alakulatait is, amelyek leszámoltak politikai ellenfeleikkel. 1922-ben Mussolini elérkezettnek látta az időt a "fasiszta forradalom", azaz államcsíny végrehajtására. Októberben Róma környékére rendelte csapatait, s miután szemlét tartott ötvenezer fegyverese felett, kiadta a "Marcia su Roma", azaz a Rómába menetelés jelszavát, hogy kikényszerítsék Mussolini miniszterelnöki kinevezését. A politikusok egy része katonai ellenállásra gondolt, a király azonban nem járult hozzá a miniszterelnök által előterjesztett rendkívüli állapot bevezetéséhez, hanem magához kérette Mussolinit, és 1922. október 30-án kinevezte miniszterelnökké. Ezt követően Mussolini megállapodott abban, hogy a Róma környékén összegyűlt fegyveresei – október 31-én – rövid időre bevonuljanak a fővárosba, majd eltávozzanak. Mivel a fasisztáknak az 1921-es választás óta parlamenti képviseletük volt, Mussolini miniszterelnöki megbízatását alkotmányosnak is lehetett (volna) tekinteni, hiszen az egyik – igaz, csak 7 százalékos – parlamenti párt vezetőjeként került a kormány élére. A fasiszta vezér – a Duce – koalíciós kormányt alakított, de megtartotta magának a belügyi és külügyi tárcákat. Parlamenti bemutatkozó beszédében pedig kormányra jutását a fasiszta forradalom győzelmeként értékelte, nyíltan megfenyegetve a képviselőket. Mussolini azonnal hozzáfogott a fasiszta állam megteremtéséhez, amelynek legfőbb vezető szerveként megalakította a Fasiszta Nagytanácsot. Ennek élén ő maga állt, tagjai pedig a fasiszta miniszterek és a fasiszta párt vezetői lettek. Így a párt és állami vezetés összeolvasztásával létrehozta a pártállamot. A rendcsinálás jegyében visszaszorította, majd törvényen kívül helyezte a kommunistákat, ugyanakkor megfékezte saját szélsőségeseit is, miközben hozzálátott a többi parlamenti párt felmorzsolásához.

487

1923-ban – kihasználva, hogy Európa a Ruhr-konfliktusra figyelt – elfoglalta Fiumét, és Olaszországhoz csatolta. E külpolitikai sikere után a nemzeti becsület helyreállítójaként is tetszeleghetett. 1924-ben diplomáciai kapcsolatokat létesített a Szovjetunióval, bizonyítva szocialista voltát és a Párizs környéki békékkel való szembenállását. 1923 végén elérkezettnek látta az időt, hogy új választással erősítse meg hatalmát. Új választójogi törvényt dolgoztatott ki, mely kimondta, hogy a legtöbb szavazatot kapott párt megkapja a parlamenti helyek kétharmadát. A csalásokkal és erőszakkal tarkított 1924. áprilisi választáson – a külpolitikai sikereket felmutató fasiszták és szövetségeseik – megszerezték a szavazatok több mint 66 százalékát, tehát a választójogi törvény segédlete nélkül is elérték a kétharmadot. Az új parlament megnyitása után Giacomo Matteotti szocialista képviselő számon kérte a választási csalásokat, mire a fasiszták meggyilkolták. Az esemény hatalmas politikai vihart kavart. Vezető politikusok, neves személyiségek és a katolikus egyház szorgalmazták, hogy a király szabaduljon meg Mussolinitől, sőt még a fasiszta képviselők közt is akadtak, akik a felbujtás gyanújába keveredett Mussolini lemondását javasolták. A Duce azonban várt, amíg elül a vihar. Ezalatt az igazságszolgáltatás elmarasztalta a bűnösöket, a tiltakozó akciók pedig lassan kimerültek. Mussolini – ateista meggyőződése ellenére – igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni a katolikus egyházzal, mert tudta, hogy annak Olaszországban nagyon jelentős a befolyása. Ezért a katolikus vallást egyedüli államvallássá nyilvánította, és bevezette a kötelező hitoktatást. A szabadkőműves-páholyok működését betiltotta, s hosszas tárgyalások után, 1929ben XI. Pius pápával megkötötte a lateráni szerződést, mely rendezte az olasz állam és a Vatikán 1870 óta rendezetlen viszonyát. Ebben elismerte a Vatikánt független államként, a pápa pedig az Olasz Királyságot, s a két állam nagyköveteket cserélt. A Matteotti-gyilkosság utáni vihar elültével új törvényeket fogadtatott el az immár fasiszta többségű parlamenttel. Közülük a legfontosabbak, hogy a kormányfő csak a királynak tartozik felelősséggel, a parlamentnek nem, illetve a kormány a parlament vitája és jóváhagyása nélkül is alkothat törvényeket. Ezzel a fasiszta többségű parlament formálissá tette saját működését, s megteremtette a totális fasiszta állam megteremtésének törvényes látszatát, majd 1928-ban feloszlatta önmagát. Mivel Mussolini szerint "az állam fasiszta koncepciója mindent felölel", a cél, hogy minden a fasiszta pártállam ellenőrzése alá kerüljön. Ezt a korporatív állam megteremtésével akarta elérni, melynek lényege, hogy az egyes termelési ágakban a munkaadók, a munkások és az értelmiségiek közös korporációkat (testületeket) hoznak létre. Ezek megválasztják képviselőiket a központi kongresszusba, amely a régi parlament helyébe lépve a kormány tanácsadó, de nem ellenőrző testületeként működik. Mindezzel együtt járt a még létező nem fasiszta pártok és szakszervezetek megszüntetése. Így a fasiszta állam nemcsak a marxisták által hirdetett osztályharcot akarta kiküszöbölni, hanem elejét akarta venni a társadalmi ellentétek lehetséges elmérgesedésének is. Mussolini az 1930-as évek közepéig mérsékelt külpolitikát folytatott. A szomszédaival fennálló vitás kérdéseket – így az említett fiumeit is, később – egyezmények megkötésével rendezte. Politikai ellenfeleivel határozottan leszámolt, de nem tartotta állandó rettegésben a társadalmat, amelynek megszüntette belső válságát, s szociális intézkedéseivel megnyerte többségének támogatását. Kívülről nézve tehát Olaszország nyugodt és kiegyensúlyozott országgá vált. Nem hirdetett fajelméletet és antiszemitizmust, ezt majd csak az 1930-as évek második felében, a náci Németországgal kötött szövetség hatására tette meg. Ugyanakkor a Római Birodalom örökösének beállított Olaszország kultúrfölényét és egy új birodalom megteremtését sugalló propaganda jelentősen felfokozta a nemzeti büszkeség érzését.

8.3.4. Az Egyesült Államok Miután Wilson a párizsi béketárgyalások során nem tudott érvényt szerezni elképzeléseinek, 1919 júniusában csalódottan hagyta el Európát. Súlyos betegen még meg kellett érnie, hogy a republikánus többségű kongresszus 1920 márciusában elutasította a versailles-i békeszerződés, valamint a Népszövetség alapokmányának törvénybe iktatását. Mindezek után nem volt váratlan, hogy az 1920 novemberében rendezett elnökválasztáson – amikor a nők először kaptak a férfiakéval egyenlő választójogot – a republikánus Warren Harding győzedelmeskedett, a szavazatok több mint 60 százalékával. Ezenkívül a köztársaságiak megtartották, illetve megszerezték a többséget a kongresszusban és a szenátusban is. Harding elnök Amerika történetének egyik legsúlyosabb gazdasági visszaesését örökölte, ezért a kormányzati kiadásokat a wilsoni békeévekének 60 százalékára csökkentette, s hagyta, hogy a bérek visszaessenek a természetes szintjükre. E be nem avatkozással 1921 közepére ismét lendületbe jött a gazdaság, amit a magas vámok, az alacsony adók és a lehető legnagyobb üzleti szabadság elvével ösztönöztek. Ugyanakkor fenntartották az infrastruktúra-fejlesztés állami támogatását, s az 1921-es autópálya-törvény 50 százalékos támogatást adott minden újonnan épülő autópályához. Ez annál is inkább fontos volt, mert az 1920-as években az autógyártás vált az amerikai gazdaság húzóágazatává. Harding 1923 augusztusában váratlanul meghalt. Utódja Calvin Cooligde alelnök lett, aki folytatta elődje politikáját, s megnyerte az 1924-es választást. A tizenkét éves republikánus korszak külpolitikája a nemzetközi ügyektől visszahúzódó izolacionizmus meghirdetésével kezdődött, ugyanakkor az Egyesült Államokat saját érdekei késztették arra, hogy bizonyos nemzetközi eseményekben részt vállaljon. Ilyen volt a már említett Briand-Kellogg-szerződés vagy azt megelőzően az 1921-1922ben megrendezett washingtoni haditengerészeti konferencia, amely rögzítette az öt győztes nagyhatalom hadihajóállományának méretét és arányát, s amit az 1930-as londoni flottakonferencián megújítottak. Eszerint az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország az 5:5:3:1,67:1,67 arány betartására vállalt

488

kötelezettséget. London tehát kénytelen volt tudomásul venni a brit tengeri fölény elvesztését, miközben Amerika a másik legnagyobb tengeri hatalommá lépett elő. Miután Cooligde elnök 1928-ban bejelentette visszavonulását, a republikánusok addigi kormányzatuk egyik legtehetségesebb politikusát, Herbert Hoover kereskedelmi minisztert jelölték elnöknek, aki az 1920-as évek hatalmas amerikai gazdasági fellendülésének hatására földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. (Több mint 21 millió szavazatot kapott demokrata ellenfele 15 milliójával szemben.) Fél évvel azután, hogy Hoover elfoglalta az elnöki széket, összeomlott a New-Yorki részvénytőzsde. Az új elnökaki a kormányzat gazdasági beavatkozásának híve volt – figyelmen kívül hagyta pénzügyminisztere tanácsát, miszerint hagyni kell, hogy a gazdaság visszaesésével csődbe menjenek az egészségtelen üzleti vállalkozások, s a túlzottan magas bérek visszatérjenek természetes szintjükre, s így újra fellendül a gazdaság. E felfogás szerint ugyanis az időről időre visszatérő válság nem más, mint a gazdaság egészséges öntisztulása, amikor kiveti magából azokat a megalapozatlan, szélhámosságon alapuló vállalkozásokat, melyeket a revizorok nem vettek észre. Hoover ezzel szemben minden kormányzati eszközzel beavatkozott a gazdaságba: bővítette a hiteleket, 1932-ig nem csökkentette a béreket, de csökkentette az adókat. Fokozta a kormányzati beruházásokat, 600 milliós segélyt adott a farmereknek, s 1931 decemberében meghirdetett kilencpontos kormányzati beavatkozási programjában a segélyezést az egész gazdaságra kiterjesztette. Több közmunkát indított, mint a megelőző harminc évben összesen. Mindez – egyes konzervatív vélemények szerint – csak elhúzta a válság természetes tisztulási folyamatát, így a gazdaság soha nem látott mélységbe zuhant, azaz az ipari termelés az 1929-es szint kevesebb mint felére. A munkanélküliség 1933-ra 24,9 százalékra, 1934-ben pedig 26,7 százalékra emelkedett. S az Egyesült Államok gazdasági válsága törvényszerűen vonta maga után az eddigi legnagyobb világgazdasági válságot. Mindezek után nem meglepő, hogy az 1932-es elnökválasztáson az amerikaiak megvonták bizalmukat a tizenkét éve kormányzó Köztársasági Párttól, és a Hoover elnökkel szemben induló demokrata párti Franklin Rooseveltet választották meg nagy fölénnyel az Egyesült Államok új elnökévé, aki – bár ez akkor még nem látszott – szerencsés helyzetben, a válság végén került hatalomra. Így a programjában meghirdetett New Deal, azaz új irány sikerre volt ítélve. Roosevelt folytatta a kormányzati beavatkozás politikáját. Elnöki hivatalának elfoglalása (1933. március 4.) után négynapos bankzárlatot rendelt el, majd új banktörvényt fogadtatott el, amely lehetővé tette a bankbetétek tömeges kivételének megakadályozását, és megtiltotta az arany kivitelét az országból. A bankok újbóli megnyitását a pénzügyminiszter engedélyéhez kötötte, s ezzel megakadályozta több mint kétezer életképtelen bank újranyitását. Ugyanakkor a dollárt függetlenítették az aranyalaptól, s ezzel – a fellendülés érdekében – inflációs politikába kezdtek. Elnökségének első száz napja alatt Roosevelt reformok sorát vezette be. Megalakította a Polgári Tartalék Hadtestet, melybe munkanélküli fiatalok jelentkezhettek. Ingyenes szállást, étkezést és napi egy dollár zsebpénzt kaptak, s a hadsereg tartalékos tisztjei által vezetett táborokban éltek. Munkájukat műszaki személyzet irányította: erdőket telepítettek, utakat, hidakat építettek, illetve javítottak, parkosítást és környezetvédelmi munkálatokat végeztek stb. Feloszlatásukig – a II. világháborúig – hárommillió fiatal dolgozott e táborokban. 1933 májusában új törvényt fogadtatott el a mezőgazdaság helyreállítására, mely a kereslet-kínálat egyensúlyának megteremtése és az elfogadható terményárak visszaállítása érdekében – kárpótlás mellett – intézkedett a vetésterület és az állatállomány csökkentéséről, a farmerek pedig haladékot kaptak adósságaik visszafizetésére. A nemzeti ipar helyreállításáról hozott törvény- az inflációs gazdaságpolitikát kihasználva – lehetővé tette új beruházások indítását és a csődbe ment vállalatok legjobbjainak talpra állítását. Ugyanakkor a túltermelési válság azt is megértette a gazdaság irányítóival, hogy olyan alapozó beruházásokra van szükség, amelyek új munkahelyeket teremtenek, de termékeik nem jelennek meg az árukkal amúgy is zsúfolt piacon. E törvényben alkották meg a tisztességes verseny szabályait és alkalmazásának feltételeit, meghatározva a termelés mennyiségét, a technikai folyamatokat, a munkavédelmet, a munkabér alsó és a munkaidő felső határát, megtiltva a gyermekmunkát s biztosítva a munkásoknak a kollektív szerződéskötés és a szakszervezet-alakítás jogát. Roosevelt nagy gondot fordított az amerikai társadalom tájékoztatására, ezért kihasználva az akkor elterjedő rádiót, "kandalló előtti beszélgetéseiben" rendszeresen beszámolt a hallgatóknak a reformok állapotáról, és tájékoztatta őket a legfontosabb kérdésekről. A vállalatokat pedig azzal is rákényszerítette a New Deal-törvények betartására, hogy az ezek szellemében eljárók feltehették termékeikre az ún. kék sas emblémát, miközben erőteljesen propagálta, hogy a vásárlók csak ezzel az emblémával ellátott árut vegyenek. Bár az elnök politikájának bírálói 1935-ben elérték, hogy a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek minősített több New Deal-törvényt, de ez a folyamatot nem tudta megakasztani. A kezdődő kibontakozás, továbbá az elnök látványos és propagandával támogatott intézkedései azt sugallták, hogy ismét jó kezekbe került az ország vezetése.

8.3.5. Nagy-Britannia Az I. világháború megnyerése után gondtalannak látszott a brit jövő. A világ közel egynegyedét jelentő birodalom átmenetileg gyarapodott is néhány volt afrikai német gyarmattal, valamint a törökök által korábban uralt közel-keleti területekkel (Palesztina, Transzjordánia, Irak). Az I. világháborút követően azonban felerősödtek a nemzeti mozgalmak, s ezek a brit birodalom lassú felbomlásának kezdetét jelentették. Ez azonban a győzelem pillanatában nem volt érzékelhető. Lloyd George miniszterelnök fennkölten jelentette ki: "Az én feladatom az, hogy méltóvá tegyem hazánkat arra, hogy hősök éljenek benne." S a dolgok kezdetben jól alakultak: 1918-ban kiterjesztették a választójogot minden huszonegy éven felüli férfira és harminc éven felüli nőre, majd bevezették a munkanélküliek biztosítását. A gazdaság

489

fellendülőben volt, s a hadsereg leszerelő katonáit állások tömege várta. 1921-ben azonban vége szakadt a rövid fellendülésnek, s ettől kezdve a brit gazdaság képtelen volt egymillió alá szorítani a munkanélküliek számát.

8.3.5.1. Az ír függetlenség Az ír nemzeti erők az 1916-os "húsvéti felkelés" kegyetlen elfojtása után sem mondtak le arról, hogy országuk függetlenségének helyreállítását követeljék. Az 1918-ban rendezett brit választáson a százöt ír képviselői helyből hetvenhármat a függetlenségiek szereztek meg, akik nem voltak hajlandóak elutazni a londoni parlamentbe, hanem – 1919-ben – megalakították a dublini Ír Nemzetgyűlést, melynek elnökévé a "húsvéti felkelés" egyeden életben maradt vezetőjét, Eamon De Valerát választották. Az Ír Nemzetgyűlés kinyilvánította Írország függetlenségét, De Valera pedig kinevezte az új kormányt, mely átvette a közigazgatás feladatait, miközben önkéntesekből létrehozták az Ír Köztársasági Hadsereget (IRA). Az ország lakossága – az északi területek kivételével – elismerte az ír nemzeti kormány fennhatóságát. A brit kormány törvénytelennek minősítette a történteket, és megpróbálta felszámolni az ír közigazgatást, de nem járt sikerrel. A szembenállás 1920-ban polgárháborúba torkollt. Miután egyik fél sem tudott győzelmet aratni, Lloyd George és kormánya a területi felosztás mellett döntött. A brit parlament törvényben ismerte el Írország katolikus déli részének dublini székhelyű önkormányzatát, Észak-Írország viszont – Belfast központtal – Nagy-Britannia része maradt. A londoni döntés megosztotta az ír nemzeti erőket, de hosszadalmas tárgyalások után az ír parlament – 1922ben – csekély többséggel elfogadta azt. E megállapodással létrejött az Ír Szabad Állam. A nemzetiek egy csoportja azonban – De Valera vezetésével – elfogadhatatlannak tartotta az ország kettéosztását, és újabb polgárháborút kezdett. Most már írek harcoltak írek ellen, s az Ír Szabad Állam kormánya 1922-1923-ban háromszor annyi írt végeztetett ki, mint a brit kormány 1920-1921-ben. De Valera – látva az ír társadalom megosztottságát 1923-ban beszüntette a harcot. Mozgalmát politikai párttá szervezte, mely rövidesen az ország legnépszerűbb pártja lett, sőt 1932-ben a választást is megnyerte, így De Valera az Ír Szabad Állam elnöke lett. 1937-ben kikiáltották az Ír Köztársaságot, melyet Nagy-Britannia csak 1945-ben ismert el. Az északír kérdés azonban megoldatlan maradt, s az IRA 1969-ben felújította harcát.

8.3.5.2. Liberálisok, munkáspártiak, konzervatívok Bár a világháború győztes miniszterelnöke az ír kérdést is megoldotta, ennek ellenére a koalíciós kormányának többségét alkotó konzervatív párti politikusok egyre bizalmatlanabbá váltak iránta, s nemcsak szabados magánélete, hanem kiszámíthatatlan, mindenben egyedül döntő vezetési stílusa miatt is. S miután Lloyd George szembekerült saját pártjának, a liberálisoknak egy részével is, 1922-ben kénytelen volt lemondani. A nyugalomra vágyó konzervatív politikusokat 1923-ban újabb meglepetés érte. A választáson a Munkáspárt megelőzte a liberálisokat, akiknek a parlamenti támogatásával kormányt alakíthatott. A Ramsay McDonald vezette munkáspárti kormány csak egy évig volt hivatalban, az esemény mégis hatalmas politikai szenzáció volt, és nagy jelentőségű is. Azt mutatta, hogy a demokratikus társadalom képes a megújulásra, mert tudomásul veszi a választók döntését, így az új politikai erők békés úton kerülnek hatalomra. Ennek azonban előfeltétele, hogy ne legyenek olyan súlyos belső feszültségek, amelyeket kihasználhatnak a szélsőséges erők. Miután a Liberális Párt megvonta támogatását a munkáspárti kormánytól, 1924ben új választást kellett kiírni. Ezt a Konzervatív Párt nagy fölénnyel megnyerte, és Stanley Baldwin alakíthatott kormányt, aki nyugalmat és biztonságot ígért a szigetországnak. 1926-ban azonban kitört a brit történelem első általános sztrájkja. A maroknyi kommunista természetesen a proletárforradalom kezdeteként értékelte az eseményeket, a szakszervezeti vezetőknek azonban eszükbe sem jutott a kormány megbuktatása. Követelésük nem politikai, hanem gazdasági volt, s így vélekedett erről a munkások többsége is. A gyárakat őrző sztrájkolók és a kivezényelt rendőrök békésen fociztak egymással, miközben a vezetők a megoldást keresték. A sztrájk általánossá válásáért többen a miniszterelnököt hibáztatták, mert nem volt elég rugalmas az előzetes tárgyalásokon. A kormány ugyanakkor felkészült az általános sztrájkra. A középosztályból önkénteseket toborzott, akiknek munkája lehetővé tette a létfontosságú szolgáltatások működtetését. A sztrájk idején Baldwin mindent megtett a kölcsönösen elfogadható megegyezésért, s arra is ügyelt, hogy a sztrájk vezetői tisztességesen visszavonulhassanak, egyben lecsillapította kormányának harcias tagjait, akik szívesen alkalmaztak volna erőszakot. "Nem lesz megtorlás, ha véget vetnek a sztrájknak" – ígérte a miniszterelnök a rádióban. Mindezek után az általános sztrájk kilenc nap alatt összeomlott, csupán a kezdeményező bányászok tartottak ki fél évig. A megtorlás elmaradt, de a parlament 1927-ben törvénytelennek minősített minden általános sztrájkot. Az 1920-as évek végére a Baldwin-kormány elvesztette népszerűségét, annak ellenére, hogy sem a kül-, sem a belpolitikában nem tétlenkedett. Végrehajtott néhány szociális reformot, államosította a villamosipart, megalapította a BBC-t stb. A határozottabb vezetés iránti igény az 1929-es választáson a Munkáspártot juttatta győzelemre. Ismét McDonald alakított kormányt, de alighogy hivatalba lépett, kitört a gazdasági világválság, ami teljesen új gazdasági és politikai helyzetet teremtett. A súlyos kormányzati gondok 1931-ben a Munkáspárt kettéválásához vezettek. A többség ugyanis nem volt hajlandó vállalni a népszerűtlen intézkedések meghozatalát, ezért kilépett a kormányból. McDonald azonban, tekintettel a súlyos helyzetre – maroknyi hívével – nem fogadta el a munkáspárti többség határozatát, hanem a

490

liberális és konzervatív pártokkal szövetkezve nemzeti koalíciós kormányt alakított. Ez a koalíció 1931-ben megnyerte a választást, de a konzervatívok elsöprő győzelmével. A miniszterelnök azonban McDonald maradt, mert a konzervatívoknak is érdekében állt, hogy a népszerűtlen intézkedéseket egy munkáspárti miniszterelnök fogadtassa el az országgal és mindenekelőtt a munkásokkal. Az 1930-as évek elején – a konzervatív többségű kormány – visszautasította a gazdasági beavatkozás gondolatát, s a gazdaság rövidesen kilábalt a válságból. 1935-ben ismét Baldwin lett a miniszterelnök, 1937-ben pedig Neville Chamberlain. A brit gazdaság az 1930-as évek második felében az európai átlagnál gyorsabban fejlődött, a kormány külpolitikai lépéseit azonban nem kísérte szerencse. Az egyre halmozódó gondok megoldásához túl sok volt az óvatosság és túl kevés a képzelőerő. Már az 1920-as évek első felében újabb feszültségek jelentkeztek az anyaország és a volt legjelentősebb gyarmatok, a domíniumok között. A helyzet rendezésére 1926-ban és 1930-ban birodalmi konferenciát hívtak össze. E tárgyalásokon a domíniumok – Ausztrália, Dél-Afrika, Kanada, Új-Zéland – és Nagy-Britannia képviselői megállapodtak abban, hogy a domíniumok teljes politikai önállóságot kapnak, és Nagy-Britanniával egyenjogúsítva Brit Nemzetközösséget alkotnak. A megállapodás 1931-ben a westminsteri statútummal vált törvényessé.

8.3.6. Németország és a nemzetiszocializmus Németország történetét 1919-1923 között a zűrzavar jellemezte. Puccskísérletek zajlottak, pártok tucatjai szerveződtek. Ezek egyikéből jött létre 1920-tól Adolf Hitler vezetésével a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, azaz a náci párt. Első jelentős akciója az 1923-ban megkísérelt sörpuccs volt, amikor is Hitler vezetésével egy müncheni sörcsarnokban foglyul ejtették az ott előadást tartó bajor tartományi miniszterelnököt és kormányának jelen lévő tagjait, akik színleg elfogadták Hitler követeléseit, mire szabadon engedték őket. Ezt követően a tartományi kormány mozgósította a katonaságot, mely gyorsan elfojtotta a puccskísérletet. Hitlert és társait fogságra ítélték. Ennek idején írta hírhedtté vált Mein Kampf című könyvét, melyben társadalmi és politikai elképzeléseit foglalta össze. Az 1923. novemberi valutareformmal sikerült megteremteni a pénzügyi és belpolitikai stabilizációt. Az 1921928 közötti időszakot a gazdaság érzékelhető növekedése jellemezte, így a társadalmi feszültségek is csillapodtak. Az ország egyik meghatározó – bár ekkor ellenzékben lévő – politikai ereje, a szociáldemokrata párt a 20-as évek gazdasági fellendülésének tervszerű mozzanataiból kiindulva megfogalmazta a szervezett kapitalizmus elméletét. Eszerint létrejönne a termelés tervszerűségének és a szociális elvnek a gyakorlati alkalmazása, azaz megszűnne a szabad versenyes kapitalizmus, és az osztályharcot felváltaná az együttműködés. Az osztályharc hívei visszautasították e gondolatokat, a világválság pedig elsöpörte őket. A német demokrácia megszilárdulásával nem szorultak háttérbe a jobb- és szélsőjobboldali erők sem, akik a szociáldemokrata köztársasági elnök, Ebert halála után, 1925-ben Hindenburg tábornagyot juttatták az elnöki székbe. Ekkor érte el jelentős sikereit a stresemanni külpolitika, elismertetve Németország egyenjogúságát, ami kapcsolódva a gazdasági eredményekhez ismét megnövelte a szociáldemokraták szavazótáborát. Az 1928-as választás után – Stresemann javaslatára – helyreállították a szociáldemokrata és polgári nagykoalíciót, szilárd parlamenti alapot teremtve a kormányzat számára. Erre annál is inkább nagy szükség volt, mert az 1929-ben elfogadott Yuong-terv érthető belső ellenállást váltott ki. A németek joggal nehezményezték, hogy ún. háborús bűneikért 1988-ig kell fizetniük a jóvátételt. Az elutasítók kórusában – más-más indokból jelen voltak a kommunisták, a jobboldal, valamint a nemzetiszocialisták, akik e kampány élére álltak. Stresemann – és a szociáldemokraták vezette kormány – nehéz belpolitikai küzdelemnek nézett elébe. A külügyminiszter megrendült egészségét aláásták a személyét ért méltatlan támadások, és 1929. október elején – a gazdasági világválság kitörése előtt néhány héttel – meghalt. A kibontakozó válság a külkereskedelemnek kiszolgáltatott német gazdaságot érintette a legérzékenyebben. A termelés rohamosan csökkent, ezrével mentek tönkre a kis- és középüzemek, s a parasztbirtokok tízezreit árverezték el. 1932-re a munkanélküliek száma elérte a hatmilliót, azaz a munkaképes korúak 33 százalékát. A gazdasági helyzet egyre reménytelenebbé válása nemcsak a politikai egyensúlyt borította fel, hanem a törvényes rendet is. A különböző pártok fegyveres alakulatai-amelyek közül a náciké és a kommunistáké volt a legerősebb és legharciasabb – csatatérré változtatták az utcákat és az ellenfelek politikai rendezvényeit. A náci párt fegyveres szervezetét, az SA-t 1922-ben hozták létre, amit Ernst Röhm – 1931 januárjától – egy jól szervezett, az egész országot behálózó párthadsereggé alakított, amely ettől kezdve uralta az utcát. Az egymást váltó kormányok képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten. A gazdasági és politikai összeomlás a szélsőséges irányzatoknak, mindenekelőtt a nemzetiszocialistáknak kedvezett, mert el tudták hitetni, hogy a társadalmi igazságosság, azaz a szocialista eszmények mellett képviselik a megalázott németek nemzeti érdekeit is. Ugyanakkor ki tudták használni a rendetlenséggel azonosított demokráciába vetett bizalom megingását, és egyre több embert győztek meg arról, hogy a kivezető út az új rend, az erőre és a hatalom tiszteletére épülő társadalom. Az 1932 júniusában rendezett választáson a szavazatok 37,8 százalékával megszerezték a győzelmet, miközben a kommunisták végeztek a harmadik helyen 14,3 százalékkal. S miután a két szélsőséges párt megszerezte a szavazatok több mint 50 százalékát, nem lehetett parlamenti többségre támaszkodó demokratikus kormányt alakítani. A megdöbbentő eredménnyel záruló választás után Franz von Papen kancellár nemcsak a nemzetiszocialistákat és a kommunistákat igyekezett visszaszorítani, de – túllőve a célon – államcsínnyel eltávolította hivatalából a szociáldemokraták vezette porosz tartományi kormányt is, tovább gyengítve ezzel a demokrácia hadállásait. Ugyanakkor – Hindenburg elnök egyetértésével – azzal akarta a nácik választási győzelmét közömbösíteni, hogy a

491

kormányzati hatalom részesévé teszi őket, ami majd megtépázza népszerűségüket. A részvételt és a felajánlott alkancellári tisztséget azonban Hitler – mint a legnagyobb párt vezetője – visszautasította. Erre Hindenburg – 1932 novemberére – újabb választást írt ki. Ezen a nemzetiszocialisták több mint 4 százalékkal visszaestek, a kommunisták viszont több mint 2 százalékkal erősödtek, így a parlamenti erőviszonyok lényegében nem változtak. A nemzetiszocialisták – mint legnagyobb párt – ismételten követelték a kormányalakítás jogát. Hindenburg azonban továbbra sem volt hajlandó Hitlernek kancellári megbízatást adni, mert tisztában volt azzal, hogy a Hitler által vezetett kabinet "szükségszerűen pártdiktatúrához fog vezetni". Hosszas és nehézkes kormányalakítási tárgyalások után Hindenburg – környezetének tanácsára – Kurt von Schleicher tábornokot, volt hadügyminisztert nevezte ki kancellárnak. Schleicher a nemzetiszocialistákkal létrehozandó koalíció érdekében a náci párt megosztására törekedett. Mivel Hitler csak a kancellári tisztséget volt hajlandó elfogadni, ezért Gregor Strasserral kezdett tárgyalni, aki Hitler után a párt egyik legismertebb és legtekintélyesebb vezetője volt. Schleicher alkancellári és porosz miniszterelnöki tisztséget ajánlott neki, s a náci vezetők egy része hajlott is a megállapodásra. Hitler és bizalmasai – Hermann Göring és Joseph Goebbels – azonban határozottan visszautasították az ajánlatot, majd Hitler – árulásnak minősítve Strasser tárgyalásait – megfosztotta őt minden párttisztségétől. A kudarccal végződött kísérlet után a tábornok-miniszterelnök – nem kis meglepetésre – a szociáldemokratáknak és a szakszervezeteknek ajánlott két miniszteri tárcát, megígérve a náci és a kommunista fegyveres alakulatok felszámolását, sőt a nemzetiszocialista párt betiltását is. A szociáldemokraták azonban – jogos gyanakvással visszautasították az ajánlatot. Schleicher tett még néhány politikai kísérletet, majd ezek kudarca után a szükségállapot bevezetését javasolta Hindenburgnak. A köztársasági elnök azonban ezt visszautasította, mire Schleicher visszaadta megbízatását. Mivel Papen és környezete azt hangoztatták, hogy Hitler kinevezésével lecsendesíthetik az elégedetlen tömegeket, s a náci vezetőt – megfelelő körülbástyázással – a konzervatív érdekek szolgálatába állíthatják, 1933. január 30-án Hindenburg kinevezte Hitlert birodalmi kancellárrá. A koalíciós kormányt alakító Hitler azonban rögtön azt tudakolta, miként lehet megszerezni a kétharmados parlamenti többséget a felhatalmazási törvény megszavazásához, hogy a kormány a parlament megkérdezése nélkül is bocsáthasson ki törvényeket. Megoldásként a március 5-ére kiírt új választás kínálkozott. Egy héttel előtte, február 27-én kigyulladt a Reichstag épülete. A nácik a kommunistákat vádolták meg a gyújtogatással, s vezetőiket letartóztatták. E zaklatott körülmények közt lebonyolított szavazás során a nemzetiszocialisták megszerezték a szavazatok 43,9 százalékát, az őket támogató német nemzetiek pedig 8 százalékot kaptak. Ugyanakkor a kommunisták is megőrizték szavazóikat, de 12,3 százalékos eredményüket a gyújtogatásra hivatkozva megsemmisítették. Az újonnan megválasztott parlament első ülésén Hitler beterjesztette a felhatalmazási törvényjavaslatot, melyet a szociáldemokraták kivételével megszavaztak. Ezzel Hitler függetlenítette magát a parlamenttől, majd minden államhatalmi eszközt a saját ellenőrzése alá vont. A továbbiakban betiltotta a pártokat és szakszervezeteket, s 1933 nyarára létrehozta az egypártrendszert. 1933 novemberében megrendezte az első egypárti választást, s ezen megszerezte a szavazatok 92,2 százalékát. Ezzel megvalósult a nemzetiszocialista pártállam, a náci diktatúra. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után felszínre kerültek a párton belüli ellentétek. A csaknem négymillió tagot számláló SA köreiből egyre hangosabban követelték a második forradalom megvalósítását, azaz a szociális és tulajdonviszonyok határozott átalakítását. Röhm pedig az SA alá akarta rendelni a régi hadsereget, amit a tisztikar határozottan visszautasított. Hitler azonban nem gondolt a korábbi hangzatos ígéretek megvalósítására, ezért a rend megteremtésében reménykedők, a vagyonos rétegek és a hadsereg támogatásáért cserébe feláldozta az SA-t. Az 1934. július 29-30-án megrendezett "hosszú kések éjszakáján" több mint ezer embert gyilkoltatott meg, köztük egykori barátját, Röhmöt, de nem feledkezett meg a párt szocialista követeléseit komolyan vevő Strasserről, valamint Schleicherről sem. Az akciót a Gestapo, valamint az 1923-ban létrehozott, de hosszú ideig az SA árnyékában tevékenykedő SS hajtotta végre, mely ettől kezdve – Heinrich Himmler vezetésével – a birodalom legrettegettebb fegyveres testülete lett. Az esemény után többen is azt hitték, hogy a nemzetiszocialisták megszabadultak szélsőséges és harcias csoportjaiktól, s végre elkezdődik a nyugalom időszaka. 1934 augusztusában meghalt Hindenburg, mire Hitler megszűntnek nyilvánította az elnöki tisztséget, s mint birodalmi vezér (Führer) magához ragadta az államfői jogokat is. Majd "népéhez" fordulva megkérdezte: akarják-e őt új tisztségében? S a szavazók 90 százaléka igennel válaszolt. Hitler – Roosevelttel egy időben – a világgazdasági válság végén került hatalomra, így elsősorban nem annak felszámolásában, hanem az új fellendülés elősegítésében volt szerepe. A Birodalmi Bank elnökétől, Hjalmar Schachttól kész tervet kapott, ami ötvözte a keynesi pénzügyi rendszert az ipar és a mezőgazdaság teljes állami ellenőrzésével. Az előző kormányoktól átvett munkahely-teremtési program keretében 1933-ban hozzákezdtek az autópályák építéséhez és a gépkocsigyártás támogatásához. Ennek következtében a munkanélküliek száma a már említett 6 millióról 1935-re 1,8; 1938-ra pedig 0,2 millióra csökkent. Az emberek tömeges munkához jutása, a szigorú diktatúra és a mindent túlharsogó propaganda hatására a németek többsége beletörődéssel vette tudomásul az új hatalmat. 1933-ban Himmler létrehozta az első koncentrációs táborokat, ahová kezdetben politikai ellenfeleiket, majd a bűnözőket, homoszexuálisokat és más ún. antiszociális elemeket zárták, és keményen dolgoztatták. Ugyancsak 1933-ban Goebbels irányításával megkezdődött az "elfajzott művészetek" elleni küzdelem, először nyilvános könyvégetések, majd megszégyenítőnek szánt kiállítások formájában. S mivel a weimari köztársaságban a véleményformáló újságírók, művészek egy része zsidó volt, akik közül többen tudatosan is provokálni akarták a jobboldalt, például ilyen kijelentésekkel: "Nincs a német hadseregnek olyan titka, amelyet ne nyújtanék át készségesen

492

egy idegen hatalomnak", a versailles-i béke által megalázott Németországban könnyen el lehetett hitetni, hogy a zsidók tönkre akarják tenni az országot. A náci hatalomátvétel után hivatalos elvvé vált a fajelmélet. 1935-ben elfogadták a nürnbergi faji törvényeket, amelyek szerint a zsidók csupán politikai jogokkal nem rendelkező állampolgárok lehettek, így megtiltották a velük való házasságkötést, sőt a házasságon kívüli nemi érintkezést is. Ezt követően további tizenhárom rendelettel zárták ki őket a társadalmi, állami és gazdasági életből. Az állandó zaklatásoknak kitett félmillió német zsidó közel fele 1939-ig kivándorolt. Ezt gyorsította fel az 1938. november 9-én rendezett kristályéjszaka, amelynek során országszerte zsinagógákat és zsidó üzleteket rongáltak meg, mintegy száz embert megöltek, sokakat bántalmaztak és megaláztak, s átmenetileg mintegy 35 ezer zsidót koncentrációs táborokba zártak, akik jókora összegért megválthatták szabadon bocsátásukat. Hitler és a legtöbb náci vezető ateista volt. Ennek ellenére a rendszer igyekezett dűlőre jutni a keresztény egyházakkal. Egyrészt létrehozta a Protestáns Egyházak Unióját, a katolikusok megnyerésére pedig 1933 nyarán konkordátumot írt alá a Vatikánnal, mely megerősítette a német katolikus egyház autonómiáját, cserébe viszont a papságnak tartózkodnia kellett a politizálástól. A náci állam azonban nem tartotta be a megállapodást, így XI. Pius pápa – az olasz fasizmust is bíráló 1931-es enciklikája után – 1937. március 14-én kiadta a náci ideológiát elítélő enciklikáját, melyet – a nácik tiltakozása és akadályozása ellenére – minden német katolikus templomban felolvastak. Március 19-én kiadott újabb enciklikájában pedig a totális kommunista rendszert ítélte el. Azaz mind a nácizmust, mind a kommunizmust összeegyeztethetetlennek tartotta a kereszténységgel. Válaszul a nácik a későbbiek során 2720 keresztény papot hurcoltak a dachaui koncentrációs táborba, akiknek fele nem élte túl a kegyetlen bánásmódot.

8.3.7. Franciaország Az I. világháborúban részben hadszíntérré vált és hatalmas veszteségeket szenvedett Franciaország mindent elkövetett annak érdekében, hogy veszteségeit német jóvátétellel pótolja, megakadályozva ezzel veszélyes szomszédja újbóli felemelkedését is. A győzelmi mámor, a jövendő francia nagyságba vetett hit átmenetileg eltakarta a francia gazdaság siralmas állapotát. A Poincaré miniszterelnök vezette Nemzeti Blokk gyakori személycserékkel, de sikeresen és abban a hitben kormányzott, hogy az ország ismét a kontinens meghatározó hatalmává vált. Ennek alátámasztására jelentős összegeket fordítottak a hadsereg fejlesztésére A szélsőségesen nemzeti irányzatok mellett megerősödött a bal- és a szélsőjobboldal is. 1920-ban kettészakadt a Szocialista Párt, s a többség megalakította a Francia Kommunista Pártot. A kisebbségben maradtak Léon Blum vezetésével kitartottak a szociáldemokrata irányzat mellett. A Ruhr-vidéki válság kül- és belpolitikai csődje után – az 1924-es választáson – a Nemzeti Blokk vereséget szenvedett. A győztes Baloldali Szövetség, azaz a szocialisták és a radikálisok kormánya azonban kétévi sikertelen kísérletezés után szétesett, mert a radikálisok cserbenhagyták a szocialistákat, és átálltak Poincaré mögé, akinek 19261929 közti miniszterelnöksége politikai pályájának csúcsát jelentette. Felhagyott kíméletlen németellenességével, s kétségtelen tekintélyét a francia belpolitikai élet megszilárdítására és a gazdaság fellendítésére használta fel. Ezek voltak a két világháború közti Franciaország legeredményesebb évei, a Briand-Stresemann-féle francia-német közeledés korszaka. 1929-ben Poincaré – megromlott egészségi állapota miatt – kénytelen volt lemondani. Távozása után – bár késve, de – a francia gazdaságot is romba döntötte a világgazdasági válság, mely itt egészen 1936-ig elhúzódott, ezért a versenytársak gazdaságának korábbi talpra állása miatt piacainak egy részét elvesztette. A hosszú válság nyomán csökkentek a bérek, nőtt a munkanélküliség, azaz egyre több lett az elégedetlen ember. Ráadásul sem a baloldal, sem a jobboldal nem tudott életképes kormányt alakítani, s a gyakori kormányválságok fokozták a parlamentarizmussal szembeni ellenszenvet. Mindez új lendületet adott a szélsőségek, azaz a kommunisták és a szélsőjobboldal (Tűzkeresztesek, Francia Akció) megerősödésének. A bizalmatlanság és korrupció mérgezte politika légkörbe robbant bele a Stavisky-ügy. Nevezett zsidó származású pénzügyi szélhámos kapcsolatban állt magas politikai körökkel is. 1929-ben körözést adtak ki ellene, de csak 1934-ben találtak rá holtan, golyóval a fejében. A hivatalos jelentés szerint letartóztatása előtt öngyilkos lett, a közvélemény viszont feltételezte, hogy egyes magas rangú politikusok fedezése érdekében gyilkolta meg a rendőrség. A szélhámos halála miatt kirobbant botrány több baloldali kormányt elsöpört. A szélsőjobb pedig kormányellenes tüntetéseken harsogta a baloldali politika és a zsidók bűnös kapcsolatát hangoztató jelszavait. 1934. február 6-án minden eddiginél nagyobb tüntetést tartottak, s a rendőrségnek kellett megakadályoznia, hogy a tömeg a törvényhozás épületéhez vonuljon. Éjfélig tartó utcai harc alakult ki, amelynek során tizennégy tüntető és egy rendőr életét vesztette, s közel másfél ezren megsebesültek. A történteket a baloldali pártok fasiszta államcsínykísérletnek tekintették, s ellentüntetéssel, figyelmeztető sztrájkkal tiltakoztak ellene, ami egy táborba hozta a szocialistákat és a kommunistákat, majd 1935 nyarától a radikálisokat is. Miután a kommunisták – a Komintern taktikai irányváltoztatása következtében – lemondtak a proletárdiktatúra követeléséről, lehetővé vált, hogy a demokratikus és baloldali erők szövetkezzenek velük a látványosan előretörő szélsőjobboldal ellen. Így alakult meg 1935-ben a francia népfront. Erre azért is szükség volt, mert a szétforgácsolt francia politikai életben a szélsőbal nélkül nem volt meg a kellő erő a szélsőjobb elleni eredményes fellépésre. A francia demokrácia hívei tehát, akik szemben álltak a fasiszta és nemzetiszocialista elveket vallókkal, de nem rokonszenveztek a kommunistákkal sem, az adott esetben kénytelenek voltak az őket is magában foglaló népfrontot támogatni. A

493

szocialista és kommunista párt által kidolgozott népfrontprogram követelte a szélsőjobboldali alakulatok lefegyverzését, a szakszervezeti és demokratikus jogok tiszteletben tartását s új – a munkásság és a középrétegek érdekeit figyelembe vevő – gazdaságpolitikát. Az 1936-os választáson a szocialista, kommunista és radikális pártokat tömörítő népfront megszerezte a képviselői helyek csaknem 60 százalékát. A hárompárti koalíció legerősebb pártjának, a szocialistáknak a vezetője, Blum lett a miniszterelnök. A kommunisták azonban nem voltak hajlandóak miniszteri tárcákat, azaz kormányzati felelősséget vállalni, csupán a kormány parlamenti támogatására szorítkoztak. Az új miniszterelnök rendkívül nehéz helyzetben találta magát. A választók többsége a reformokat ígérő kormányra szavazott, ugyanakkor a francia gazdaság még mindig nem lábalt ki a válságból, így nem volt miből beruházni és új gazdasági folyamatokat indítani. Ráadásul a munkavállalók a "saját kormányuktól" életkörülményeik gyors javítását várták. Sőt: Franciaország egyes vidékein – szakszervezeti vezetőik tanácsára – a munkások gyárfoglalásokat hajtottak végre, s sztrájkhullám öntötte el az országot. Blum miniszterelnök a népfront által ígért szociális reformok megvalósításával igyekezett lecsillapítani az elégedetlenséget. 1936. június 7-ére a Matignon-palotába, azaz a miniszterelnökségre hívta tárgyalni a munkaadók és a munkavállalók küldötteit, s az itt kialkudott Matignon-szerződés értelmében heti negyven órára kellett csökkenteni a munkaidőt, és 7-15 százalékkal kellett emelni a béreket. Mivel az egyezményben foglaltak lassan valósultak meg, újabb sztrájkhullám öntötte el az országot. A szélsőséges követelések megfogalmazásában élen jártak a "kormánypárti" kommunisták. Bár a sztrájk lassan véget ért, de bizonyságát adta, hogy a kommunista befolyás alatt lévő munkások nem hajlandók egyéni érdekeiket a nemzeti érdekeknek alárendelni. "Saját táborának" lecsillapításával egy időben a kormány betiltotta a szélsőjobboldali szervezeteket, s némileg korlátozta a nagytőke mozgásterét. Ugyanakkor beindított egy újabb fegyverkezési programot, válaszul a náci Németországból érkező fenyegetésekre. S miközben a francia gazdaság tovább gyengélkedett, a nehezen előteremtett összeget elavult haditechnikára pazarolták, mindenekelőtt az 1927-1934 között épített Maginot-vonal felszerelésére. Ez a francia-német határon épített erődrendszer mutatja, hogy a francia hadvezetés megrekedt az I. világháború elejének harci tapasztalatainál, s nem vette figyelembe, hogy a páncélosok és repülőgépek megjelenésével idejétmúltakká váltak az erődrendszerek. Hiába írta meg 1934-ben Charles de Gaulle ezredes, hogy a jövő háborújának a légierő mellett a harckocsik lesznek a főszereplői, elképzeléseit a korabeli francia hadvezetés elutasította, miközben könyvét a németek lefordították, és tanultak belőle. Az értelmetlen hadikiadásokat és a jelentős béremeléseket nem bírta el a francia gazdaság, amelynek ipari termelése 1938-ban még alig érte el az 1929-es szint 80 százalékát. Mindezek következtében 1937 első felében felőrlődött a népfront. Nemcsak a kommunisták, hanem a szocialisták egy része is szembefordult a miniszterelnökkel, aki júniusban lemondott. Franciaország az 1930-as évek végén gazdasági és társadalmi mélypontra jutott. A legtöbb politikai pártot jobban csábította az ellenzékiség, mint a kormányzás felelőssége. A kommunisták visszatértek a merev moszkvai vonalhoz, a tulajdonnal rendelkezők pedig annyira féltették megszokott életformájukat, hogy még a szocialisták reformjaitól is jobban tartottak, mint a nemzetiszocializmustól. S mivel Hitler gátat vetett a kommunisták európai terjeszkedésének, szinte vonzó volt a szemükben. Franciaország tehát már a nagy erőpróba előtt összeomlott, szomorú példáját adva, hogy a demokrácia önös értelmezése, a szűk látókörű pártok együttműködésre képtelen politikája, s a szélsőséges irányzatok elterjedése alááshatja a demokrácia intézményeit, torzképpé változtatva annak igazi vonásait. Elég csak arra gondolni, hogy 19301940 között huszonnégy francia kormány váltotta egymást. Az 1938-ban hivatalba lépő Édouart Daladier miniszterelnök külpolitikája a németekkel való összeütközést mindenáron elkerülni akaró francia társadalom óhaját testesítette meg.

8.3.8. A nemzetközi kapcsolatok változásai (1930-1936) Az 1929-1933-as világgazdasági válság idején nemcsak az egyes országok belpolitikája változott meg, hanem a nemzetközi kapcsolatok is. Az 1920-as évek közepétől indult kedvező folyamatok elakadtak, sőt visszájukra fordultak. Az első riasztó jelek Németországból érkeztek. 1930 júniusára a franciák és szövetségeseik- ígéreteikhez híven – befejezték a Rajna-vidék kiürítését, ez azonban már nem tudta kedvező irányba fordítani a német belpolitikát. Az 1930. szeptemberi választáson a nácik 6,3 millió szavazatot kaptak. 1931 júniusában a németeknek újabb másfél milliárd márkát kellet volna kifizetniük a Young-terv értelmében, de nyilvánvaló volt, hogy ennek nem tudnak eleget tenni. Ezért Hoover, az Egyesült Államok elnökének javaslatára a nemzetközi tartozásokat egy évre felfüggesztették. Így mindenki lélegzethez jutott, de hamarosan az is kiderült, hogy Németország 1932-ben sem tud fizetni. Ezért újabb jóvátételi konferenciát hívtak össze Lausanne-ba. A németek fizetésképtelenségükről, a franciák háborús veszteségeikről szónokoltak. Végül abban állapodtak meg, hogy Németország jóvátételi kötelezettsége 3 milliárd márka kifizetésével megszűnik. (1929-ben még 114 milliárdot követeltek.) A többi jóvátételre kötelezett ország tartozásának fizetését pedig felfüggesztették. Ezt a 3 milliárdot azonban már Németország sem fizette ki. A jóvátétel végleges rendezése nagy tehertételtől szabadította meg a nemzetközi politikát, de túlságosan későn. Öt évvel korábban egy ilyen megállapodás tartós megbékélést eredményezhetett volna. 1932-ben viszont már nem segíthetett az összeomló német demokrácián.

494

A világ gondjaitól elzárkózó Egyesült Államok külpolitikája kimerült az amerikai érdekeket rögzítő néhány szerződés (washingtoni flottaegyezmény) megkötésében és az amerikai export támogatásában. A Briand-Kelloggszerződéssel rövid időre visszatért a nemzetközi életbe, de az 1930-as évek elején végleg győzedelmeskedni látszottak az izolacionizmus hívei. Roosevelt – megválasztása előtt – kénytelen volt kijelenteni, hogy nem akar nemzetközi politikát folytatni, és az Egyesült Államok nem fog belépni a Népszövetségbe. 1933-ban felvette ugyan a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, de 1935-ben alá kellett írnia a kongresszus által elfogadott semlegességi törvényt, amelynek értelmében még a fegyver és lőszer kivitele is tilossá vált háborúzó országokba. Roosevelt azonban tudta, hogy "semleges" országa nem zárkózhat el a világtól, s arra figyelmeztette honfitársait, hogy Amerika nem hagyhatja figyelmen kívül a vele szembeni agresszív szándékokat. A közhangulat azonban ekkor még úgy vélte, hogy az Egyesült Államok elzárkózhat a világ gondjaitól. Miközben a világ immár legerősebb hatalma saját semlegességének kimondásával igyekezett kivonni magát a nemzetközi ügyekben való részvételből, addig a Szovjetunió – állandósult gazdasági nehézségei ellenére – hatalmas összegeket áldozott arra, hogy a világ minden pontján kommunista pártokat tartson fenn, és rajtuk, illetve az irányításukkal megbízott Kommunista Internacionálén keresztül segítse elő a kommunista eszmék terjedését. A különböző országok kommunistái egy nagy proletárforradalomról álmodtak, mindent elkövetve annak érdekében, hogy a világ a szocialista tanácsköztársaságok szövetségévé váljon. Ezzel együtt Moszkva mindent megtett annak érdekében is, hogy biztosítsa jelenlétét a nemzetközi életben. Ezért fenntartotta a Németországhoz fűződő jó kapcsolatait, de az 1930-as évek elején rokonszenvvel fogadta a lehetséges német veszélytől indíttatott francia közeledést is. Jellemző, hogy a szovjet vezetés Hitler hatalmának nem jósolt hosszú életet, sőt úgy vélte, hogy a nemzetiszocialista diktatúra siettetni fogja a német proletárforradalom győzelmét. Miután kiderült, hogy szó sincs Hitler közeli bukásáról, nagyobb érdeklődést mutattak a "béke megbontásában nem érdekelt" országokkal való tárgyalások iránt. Nagy-Britannia még az 1930-as évek elején is gyanakvással szemlélte Franciaországnak azt a törekvését, hogy a kontinens vezető hatalma legyen, s a német veszélyre való hivatkozását csak a francia hadsereg megerősítése érdekében napirenden tartott ürügynek tekintette. Londonban Hitler hatalomra jutása után sem gondoltak arra, hogy a legyengült Németország gyorsan talpra áll, ezért vele kapcsolatban továbbra is az igazságtalan békeszerződés részleges módosításának, az engedmények politikájának az alapján álltak. E felfogás vezet majd a müncheni szerződéshez, mert – az akkor semmiféle politikai tisztséggel nem rendelkező Winston Churchillt kivéve – nem vették észre, hogy a náci Németországot nem lehet engedményekkel megbékíteni. A téves helyzetértékeléshez hozzájárult azt is, hogy Olaszország épp ekkor kezdett erőteljesebb külpolitikába a Földközi-tenger feletti uralom megszerzésének vágyával. A brit érdekeket tehát inkább látszott sérteni Mussolini, mint a kelet felé tájékozódó Hitler. A nemzetiszocialista Németország a teljesítés politikája helyett a visszavágás, a reváns útjára lépett. A gyarmatszerzést elutasító Hitler célul tűzte ki a nagynémet egység megteremtését, azaz valamennyi német egy birodalomba egyesítését, majd a keleti területek meghódításával egy kontinentális nagyhatalom létrehozását. Mindezt alátámasztotta zsidó- és bolsevikellenessége, a Szovjetuniót így a Német Birodalom hatalompolitikai és ideológiai ellenségének tekintette, s az ellene indított támadását- a német törekvésektől nem veszélyeztetett- Nagy-Britannia jóindulatú semlegessége mellett képzelte el. Ehhez első lépésként Franciaországot kellett meggyengítenie, amit – Hitler feltételezése szerint – az angolok nem is bánnának. Franciaországnak minden oka megvolt arra, hogy egyedül érezze magát a készülő fenyegetéssel szemben. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják megakadályozni Németország nagyhatalmi újjáéledését, két külpolitikai irányzat fogalmazódott meg. Az egyik szerint a veszéllyel szembe kell nézni, és minden erővel fel kell készülni Németország várható támadására. A másik irányzat viszont – látva a francia társadalom megosztottságát – a veszély kikerülésének lehetőségét hangoztatta, arra hivatkozva, hogy Németország kelet felé akar terjeszkedni, tehát nem szükségszerű, hogy összeütközzön Franciaországgal. 1933-ban Hitler kilépett a Népszövetségből, mire a francia külpolitika irányítója – a két ország összeütközését elkerülhetetlennek tartó – Jean Louis Barthou külügyminiszter hozzákezdett a francia szövetségi rendszer megújításához. Támogatta a közép- és délkelet-európai országok (köztük a kisantant) együttműködésének javítását, s félretéve az ideológiai megfontolásokat, francia-szovjet szövetséggel akarta biztosítani országát a németekkel szemben. Ezért 1934 szeptemberében – más országokkal együtt – felkérte a Szovjetuniót a Népszövetségben való részvételre. A keleti Locarno néven emlegetett célján munkálkodva épp Jugoszlávia közelítésén fáradozott, amikor a Marseille-be érkező Sándor királlyal együtt – október 9-én – meggyilkolták. Ausztriában az 1920-as évek második felétől egyre élesebbé váltak a társadalmi ellentétek, amit csak elmélyített, hogy mind a jobb-, mind a baloldal megerősítette korábban létrejött fegyveres alakulatait, a Heimwehrt és a Schutzbundot. 1927-ben a jobboldaliak két baloldali halálával járó merényletet követtek el, a bíróság azonban a gyilkosokat felmentette, mire az elégedetlen tüntetők felgyújtották az Igazságügyi Palotát, amit a rendőrség véres rendteremtése követett. Miután a polgári oldal a választásokon épphogy többséget szerzett a szocialistákkal szemben, nem tudott tartós kormány alakulni. A politikai bizonytalanság a szélsőséges csoportok, mindenekelőtt az osztrák nácik megerősödéséhez vezetett. 1932 májusában Engelbert Dollfuss alakított egyetlen szavazati többségre támaszkodó kormányt. Igyekezett visszaszorítani mind a bal-, mind a jobboldali szélsőségeseket, majd a Heimwehrre támaszkodva megalakította a Hazafias Frontot. Az 1933-as vasutassztrájkról kirobbant heves vita után lemondott a parlament minden tisztségviselője, mire Dollfuss bevezette a rendeleti kormányzást, s rendőrségi erővel megakadályozta a parlament újabb összehívását. Március végén betiltotta a kommunista pártot és a szociáldemokrata Schutzbundot, a segédrendőrséggé előlépett Heimwehr pedig 1934 februárjában több száz halottat követelő fegyveres küzdelemben felszámolta a Schutzbundot.

495

Közben egyre erőteljesebbé vált az osztrák nácik tevékenysége, akik bombamerényletek sorát követték el. Válaszul a kormány kétezer nácit letartóztatott, szervezeteiket betiltotta, a német ügynököket pedig kiutasította az országból. A nemzetiszocialisták azonban – német segítőikkel – folytatták tevékenységüket, és 1934. július 25-én fegyveres puccsot kíséreltek meg. Megölték ugyan Dollfusst, de a hatalmat nem sikerült megragadniuk, mert a Heimwehr határozottan szembeszállt velük, s Hitler támogatása is elmaradt. 1935-re lejárt a Saar-vidék népszövetségi felügyelete, s a versailles-i szerződés értelmében a terület jövőjéről a lakosságnak népszavazással kellett döntenie. 1935 januárjában a zömmel német lakosság a Németországhoz való csatlakozásra szavazott. Hitler birtokba vehette a Saar-vidéket, s ünnepélyesen kijelentette, hogy a továbbiakban semmiféle területi követelése nincs Franciaországgal szemben. E kijelentés után néhány nappal -1935. március 15-én – a francia parlament törvényt hozott a katonai szolgálat két évre emeléséről. Hitler ezt kihívásnak tekintette, és másnap ő is törvényt fogadtatott el az általános hadkötelezettség bevezetéséről. A békeszerződést sértő német lépés ellen Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tiltakozott. Mussolini e tiltakozással küszöbön álló Etiópia elleni támadásához akarta biztosítani London és Párizs jóindulatát. Az 1935 októberében indított olasz támadás azonban az etiópok szívós ellenállása miatt elakadt, a Népszövetség pedig gazdasági szankciókat léptetett életbe Olaszország ellen. Mussolini tehát csak Hitler támogatására számíthatott, ennek érdekében feladta Duna-völgyi terveit. 1936-ban az olaszoknak sikerült elfoglalni Addis-Abebát, s III. Viktor Emánuel fölvette az Etiópia császára címet, s ezzel létrejött az Olasz Birodalom. Közben Nagy-Britannia folytatta az engedmények politikáját, és 1935-ben flottaegyezményt kötött Németországgal, melynek értelmében a németek flottájukat a brit flotta egyharmadára növelhették. Franciaország – a Barthou által elkezdett tárgyalások folytatásaként – 1935 májusában megkötötte a francia-szovjet szerződést, melyben kölcsönös segítséget ígértek egymásnak, ha valamely európai ország (azaz Németország) bármelyiküket megtámadja. Gondot okozott azonban, hogy a Szovjetuniónak és Németországnak nem volt közös határa, tehát ha az oroszok a franciák segítségére akartak sietni, Lengyelországnak kellett volna átengednie csapataikat. Erről azonban Varsó – az orosz hódítókról szerzett több évszázados rossz tapasztalata miatt- hallani sem akart. Ráadásul a Berlinnel 1934 januárjában kötött megnemtámadási egyezményét sem akarta kockáztatni. Hitler nem hagyta válasz nélkül a francia-szovjet szerződést, ami szerinte érvénytelenné tette a locarnói megállapodásokat, ezért 1936 márciusában a német haderő birtokba vette a rajnai fegyvermentes övezetet. A francia politikusok ellenállási szándéka azonban meghiúsult a németeket túlerőben gondoló katonai vezetők ijedt visszakozásán. Ugyanakkor szövetségeseik – mindenekelőtt az angolok – is óvtak az elhamarkodott lépésektől, annál is inkább, mert Hitler az akció megindításakor huszonöt éves megnemtámadási szerződést javasolt Franciaországnak és Belgiumnak. Így az eseményt követő néhány diplomáciai tanácskozás után mindenki napirendre tért a szerződésszegés fölött. A rajnai válság után két évig Hitler nem kezdeményezett újabb diplomáciai akciót Európában, így voltak, akik arra gondoltak, hogy a nácik az elért sikerek hatására megszelídültek. A Németország és Japán közt 1936 novemberében megkötött antikomintern paktum, mely a nemzetközi kommunista propaganda ellen irányult, nem keltett különösebb visszhangot. Portugáliában a 19-20. század fordulójának sorozatos válságai után 1910-ben kikiáltott köztársaság sem tudta rendezni az ország belső gondjait. Jellemző, hogy 1919-ben négy, 1920-ban kilenc kormány váltotta egymást. A politikusok korrupcióval párosuló tehetetlenségét megelégelő társadalom tudomásul vette, hogy a hadsereg 1926-ban megdöntötte a kormányt, majd Antonio de Fragoso Carmona tábornok-elnök vette át a hatalmat, aki felfüggesztette a demokratikus jogokat, de a köztársasági államformán nem változtatott. 1928-ban Antonio de Oliviera Salazar közgazdászprofesszort nevezte ki pénzügyminiszterré, aki szigorú takarékossági politikával nemcsak a költségvetés és a külkereskedelem hiányát szüntette meg, hanem távol tartotta az országtól a gazdasági világválság hatásait is. Az 1932től már miniszterelnök Salazar politikai elképzelései a katolikus egyház szociális tanításának és egyes szélsőséges jobboldali elképzeléseknek a vegyületéből álltak össze. Az 1933-as új alkotmány az általa létrehozott Nemzeti Szövetséget ismerte el egyetlen pártként, de ennek nem rendelte alá az államot. Az ugyanekkor elfogadott Munkacharta betiltotta a sztrájkot, s előírta a munkaügyi viták kötelező döntőbíróság elé vitelét. Salazar "csendes forradalmának" lényege egy korlátozott demokrácia, erős kormányzati hatalom által vezérelt reformok és a testületi (korporatív) rendszer, amelyben a parlament második kamarájának, a Korporációk Házának küldötteit a munkáltatói és munkavállalói tagozatokra osztott szakmai szövetségek delegálták.

8.3.9. Ázsia A világtörténelmet a 18. és 19. században az európai nagyhatalmak cselekedetei határozták meg. Az I. világháború következtében ez megváltozott. A győztes hatalmak között már nemcsak az Egyesült Államok, hanem Japán is helyet foglalt, s egyre fontosabbá vált India és Kína szerepe. A kisebb távol-keleti országok többsége valamely nagyhatalom fennhatósága alatt élt, hasonlóan a muzulmán országokhoz.

8.3.9.1. Japán

496

Az I. világháború előtt Japán gyarmata volt Tajvan, Szahalin, Mandzsúria egy része és Korea, összességében 296 ezer km2, több mint 17 millió lakossal. Párizsban ehhez szerezte meg a volt csendes-óceáni német gyarmatokat, a Marshall-, Karolina- és Mariann-szigeteket, azzal a feltétellel, hogy rajtuk katonai támaszpontokat nem létesíthet. Az ugyancsak a győztesek közé tartozó Kínával kapcsolatban pedig el kellett ismernie a "nyitott kapuk elvét". Ez biztosította az Egyesült Államok kínai és távol-keleti érdekeltségét, ami gátat vetett a csendes-óceáni térségben elképzelt korlátlan japán terjeszkedésnek. A békekonferencián a japánok mindenkit megleptek azzal, hogy a Népszövetség alapokmányába bele akarták vetetni a faji egyenlőség elvét, amit a kiválóan demokrata Wilson – mint már említettük – a Santungfélsziget átadásával hárított el. Az újabb birtokhoz juttatott japánok pedig elgondolkodhattak az emberek közti egyenlőség elvének nyugati értelmezésén. A győztes Japánt az I. világháború végétől belpolitikai válságok sora rázkódtatta meg. Az 1918-as elégedetlenség szülte és az ország kétharmadára kiterjedő "rizslázadások", majd az 1921-1922-es pénzügyi és gazdasági válság hatására egyre népszerűbbek lettek a szocialista és kommunista eszmék. A kormány azonban kemény csapást mért a szélsőbaloldalra, ugyanakkor a parlament az 1925-ben elfogadott új választójogi törvényben minden 25. évét betöltött férfinek választójogot adott. A nagypolitikában viszont napirenden maradtak a politikai gyilkosságok, s e véres küzdelemből – mivel Amerika és Ausztrália bevándorlási törvényei és bevezetett vámhatárai miatt a japánok számára bezárult a kivándorlás és a világpiacra jutás lehetősége – a földrajzi terjeszkedés hívei kerültek ki győztesen. Tanaka Giichi (1927-1929 között miniszterelnök és külügyminiszter) hírhedtté vált terve szerint meg kell hódítani Mandzsúriát, Mongóliát, majd Kínát, Indiát, Délkelet- és KözépÁzsiát. Mindez a hadiipar gyors növekedését vonta maga után. 1931-ben Japán elfoglalta Mandzsúriát, és 1932-ben Mandzsukuo néven "önálló" állammá nyilvánította. A történtek következtében megerősödött szélsőjobboldali erők 1932-ben megalakították a Japán Nemzetiszocialista Pártot, s meggyilkoltak néhány ismert tőkést, valamint az óvatosabb külpolitikát szorgalmazó pénzügyminisztert, majd a miniszterelnököt is. Bár a kibontakozó államcsínykísérletnek gyorsan elejét vették, a kormány egyre több demokratikus elvet adott fel, Hirohito császár (1926-1989) hatalmát pedig kiterjesztették. Az 1936-os választás újabb puccskísérlethez vezetett, mert a jobboldal nem nyugodott bele súlyos vereségébe. Fiatal katonatiszti csoportok két minisztert megöltek, de a császár fellépésére és a haditengerészet támogatásával a lázadást leverték. Ugyanakkor a kormány betiltotta a baloldali pártokat, majd 1939-re feloszlatta a szakszervezeteket, s megalakította helyettük a Hazafias Ipari Társulatot. A még létező pártok 1940-es "önfeloszlatása" után pedig létrehozta A Trón Segítésére Alakult Társaságot. Miután Mandzsúria elfoglalása miatt a Népszövetség elmarasztalta Japánt, Tokió 1933-ban kilépett a szervezetből. 1937-ben támadást indított Kína ellen, elfoglalta Pekinget, Sanghajt, Nankingot, Kantont stb. Bár a támadás 1939-ben elakadt, a japán-kínai háború csak 1945-ben ért véget.

8.3.9.2. Kína Az I. világháborút a győztesek oldalán befejező Kína számára nagy csalódás volt, hogy az egykori kínai német érdekeltségeket- mindenekelőtt Santungot- Japán kapta meg. A kibontakozó tiltakozások több évtizedes függetlenségi háborúhoz vezettek, s a közös nemzeti cél alkalmanként egy táborba tömörítette az ellentétes politikai erőket. Az 1912ben Szun Jat-szen vezetésével alakított nemzeti és demokratikus követelésekért küzdő Kuomintang (Nemzeti Párt) 1924-ben egységfrontra lépett az 1921-ben alakult Kínai Kommunista Párttal. Közös programjuk Szun Jat-szen újrafogalmazott "három népi elve" volt: 1. Harc a külföldi imperializmus és a kínai militarizmus ellen. 2. Kína felszabadítása és egyesítése a nemzetiségek egyenjogúsága alapján. 3. Szuverén és demokratikus köztársaság megteremtése. A közös politikai fellépést azonban nemcsak az említett két irányzat közti ellentét nehezítette, hanem az ország egyes területeit hadurakként birtokló, és egymással is harcban álló néhány tábornok ellenállása. Közülük az egyik, Feng Jü-hsziang – a Szun Jat-szen fő ellenfelének tartott hadurat legyőzve – 1924 októberében elfoglalta Pekinget, s haderejét Nemzeti Hadsereggé nyilvánította. Kezdeményezésére konferenciát tartottak az ország katonai és politikai helyzetéről, s erre az 1921ben ismét köztársasági elnökké választott, de már súlyosan beteg Szun Jat-szent is meghívták. Nem sikerült azonban szót érteniük, s miután Szun Jat-szen a tanácskozások idején – 1925 márciusában – meghalt, így e rendkívül bizonytalan politikai helyzetben nem maradt olyan, a különböző irányzatok által elfogadott személy, akinek a vezetésével az 1925 júliusában megalakult nemzeti (kantoni) kormány érdemleges hatalomra tehetett volna szert. Ráadásul a kommunisták a Nemzeti Hadseregen belül igyekeztek szélsőbalos elképzeléseiket megvalósítani, mire válaszul az immár Csang Kaj-sek (Jiang Jieshi) vezette Kuomintang – 1927-ben – felbontotta az egységfrontot, és minden eszközzel igyekezett a kommunisták előretörését megakadályozni. Kiszorította őket a Nemzeti Hadseregből, s kíméletlen harc után győzelmet aratott felettük. Nankingban újjáalakította a nemzeti kormányt, s 1928-ban – formálisan – befejezte az ország egyesítését. Bár a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang-kormányzás jelentős gazdasági eredményeket ért el, megvesztegetésen és korrupción alapuló, távlattalan politikája alkalmatlan volt mind a népszerűség megtartására, mind a korszerű Kína megteremtésére. A kommunisták Kína egyes vidékeire szorultak vissza. 1931-ben Mao Ce-tung (Mao Zedong) vezetésével ideiglenes (szovjet) kormányt alakítottak, létrehozták a Vörös Hadsereget, s a fennhatóságuk alatt álló területeken földreformot hajtottak végre. Ugyanakkor elkezdték hangoztatni a kolhozok szervezésének, a párt proletarizálásának és a szocializmus építésének gondolatát. A Nemzeti Hadsereg támadásai elől Közép- és Dél-Kínából vissza kellett

497

vonulniuk az északi területekre. Ez volt a hatalmas veszteségekkel végrehajtott hosszú menetelés (1934-1935), melynek végén a szovjet határ közelében, szovjet segítséggel sikerült megvetniük a lábukat. Az 1937-ben indított nagy japán támadás hatására ismét létrejött az együttműködés a nemzetiek és a kommunisták között, de a szövetkezett felek az 1945-ig tartó felszabadító háború alatt is folytatták egymás elleni küzdelmüket.

8.3.9.3. India A brit uralom elleni küzdelem már az I. világháború előtt elkezdődött. 1916-ban a hinduk alkotta Nemzeti Kongresszus "párt" szövetséget kötött a Muzulmán Ligával a birodalmon belüli önkormányzat megteremtéséért. 1920-tól Mohandász Karamcsand Gandhi lett a Nemzeti Kongresszus és a függetlenségért folytatott küzdelem vezetője, aki meghirdette erőszak nélküli harcát, melynek lényege az "együtt nem működés" volt. Az ezt vállaló indiaiak lemondtak brit kitüntetéseikről, gyermekeiket kivették az állami iskolákból, nem vásároltak külföldi árut, nem fordultak állami bírósághoz. S bár egy fejlett textiliparral rendelkező országban nem sok értelme volt a házi szövésnek és fonásnak, a rokka és a háziszőttesből készült ruha – Gandhi kezdeményezésére – mégis az önállóság és a hazafiság jelképévé vált. Az együttműködés megtagadásának sikerét és a Nemzeti Kongresszus tömegpárttá szervezését látva a brit hatalom letartóztatta a párt vezetőinek nagy részét, köztük Gandhit, akit 1922-ben hatévi börtönre ítélt. Válaszul a Nemzeti Kongresszus polgári elégedetlenséget hirdetett. Eközben egyre élesebbé vált a hindu-muzulmán ellentét, s amikor Gandhi 1924-ben kiszabadult, minden erejét ennek az ellentétnek a feloldására fordította – kevés sikerrel; a véres vallási összecsapások egyre gyakoribbá váltak. 1927-ben a brit kormány – figyelmen kívül hagyva az indiaiak követeléseit – úgy rendelkezett, hogy India brit kormánya továbbra is a londoni parlamentnek felelős, s a reformok előkészítésébe nem vonja be az indiaiakat. E felháborító döntés után a britekkel való együttműködés hívei elvesztették befolyásukat, s a Nemzeti Kongresszus kimondta, hogy India célja a teljes függetlenség. Erre a visszakozó britek felszólították a Nemzeti Kongresszust, hogy készítse el India alkotmánytervezetét. Hosszas viták után a domíniumi önkormányzat követelésében állapodtak meg, de azzal a Gandhi javasolta feltétellel, hogy ha a brit parlament 1929. december 31-ig nem fogadja el a tervezetet, akkor a Nemzeti Kongresszus javasolni fogja az adófizetés megtagadását, és követeli India teljes függetlenségét. 1929 végén Gandhi akaratából Dzsaváharlál Nehrut választották meg a Nemzeti Kongresszus elnökévé, a szellemi vezér azonban Gandhi maradt, akit ekkor már az egész ország Mahátmának (nagy lélek) nevezett. Mivel a londoni parlament a megadott időre nem fogadta el az alkotmánytervezetet, 1930. január 26-át a függetlenség napjának nyilvánították, s országszerte felolvasták a Gandhi által szövegezett függetlenségi nyilatkozatot. Mivel Gandhi nem kapott választ újabb javaslataira, 1930 tavaszán elindította híressé vált sómenetét. A tengerpartig tartó 350 km-es úton ezrek csatlakoztak hozzá. A tengerparton felemelt egy csipet sót, s jelképes tettét az egész ország követte. A sok ezer km-es tengerparton mindenki sót kezdett párolni, semmibe véve a brit kormányzat állami monopóliumát. A sómenet után Gandhit újra letartóztatták, de hamarosan szabadon engedték, s 1931 februárjában az Indiát ténylegesen irányító brit alkirály tárgyalásra hívta. Megállapodtak abban, hogy a kormány szabadon bocsátja a politikai foglyokat, a Nemzeti Kongresszus viszont felfüggeszti a polgári elégedetlenséget. 1931 végén azonban eredménytelenül végződött Gandhi – immár – londoni tárgyalása. Erre a Nemzeti Kongresszus újabb elégedetlenségi mozgalmat indított, a kormány pedig letartóztatásokkal válaszolt, s az 1931. decemberi westminsteri statútum Indiának nem adta meg a domíniumi státust. 1935-ben London – az indiaiak megkerülésével – törvényt alkotott India kormányzásáról, ami 1937-től az ország új alkotmánya lett. Az eljárást a Nemzeti Kongresszus elutasította, és állást foglalt az általános választás alapján összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlés mellett. Ugyanakkor az új alkotmány a tartományok önkormányzatának kérdésében előrelépést jelentett. Végül a Nemzeti Kongresszus úgy döntött, hogy részt vesz az 1937-es választáson, amelynek eredményeként a tizenegy tartomány közül hétben saját kormányt alakíthatott. A II. világháború kitörésekor Nagy-Britannia hatályon kívül helyezte az indiai alkotmányt, és ismét korlátlan hatalmat adott az alkirálynak. Így a Nemzeti Kongresszusban is akadtak, akik a japánok, illetve a németek sikerét kívánták a britekkel szemben.

8.3.10. A muzulmán térség országai A brit fennhatóság alatt lévő Egyiptomban az I. világháború idején megerősödött függetlenségi törekvések vezetői a fegyverszünet után arra kérték Londont, hogy az ország részt vehessen a párizsi békekonferencián. Válaszul a brit hatóságok a küldöttség vezetőjét letartóztatták és száműzték. Erre Kairóban heves diáktüntetések és sztrájkok kezdődtek, s a tiltakozás az országban fegyveres ellenállássá szélesedett, amit a brit haderő – 1919 márciusában – páncélosok és légierő bevetésével számolt fel. 1922-ben London részleges függetlenséget adott Egyiptomnak, fenntartva ellenőrzését mindenekelőtt a külpolitika felett, 1923-ban pedig alkotmányt adott az országnak, s a függetlenségiek által megnyert őszi választás után megalakulhatott az első egyiptomi kormány. Az 1930-as évekre azonban egyre többen váltak elégedetlenné a sorozatos kormányzati gondokkal küzdő parlamenti rendszerrel, s kialakult a képviseleti demokráciát elutasító két irányzat: a pániszlám eszméket hirdető Muzulmán Testvériség Szervezete, valamint a fasiszta állameszmét példának tekintő Ifjú

498

Egyiptom Mozgalom. 1936-ban Nagy-Britannia – a Csatorna-övezet kivételével – kivonta csapatait Egyiptomból, s elismerte a külügy és a hadügy önállóságát is. Az alkotmány értelmében széles körű jogokkal rendelkező király a háború kitörése után tengelybarát politikát folytatott, és az angolok csak katonai erővel tudták politikájának megváltoztatására kényszeríteni. London az I. világháború végén ki akarta terjeszteni uralmát egész Palesztinára, ezért – a nemzetközi támogatás megnyerése érdekében – felkarolta a térségben már három évtizede folyó cionista telepítések és a "zsidó nemzeti otthon" tervének ügyét. 1920 áprilisában London és Párizs megegyezése alapján Palesztina és Irak Nagy-Britanniáé, Szíria és Libanon Franciaországé lett. A folytatódó bevándorlás következtében az 1930-as évek elején már kétszázezer zsidó élt Palesztinában, s számuk az európai antiszemitizmus erősödésével egyre gyarapodott. A bevándorlás ellen tiltakozó palesztinai arab lakosság Nagy-Britanniától követelte a zsidó bevándorlás megtiltását. Ennek elutasítása után Palesztinában arab felkelés robbant ki (1936), melynek során sok zsidó bevándorlót megöltek. A brit hadsereg hónapok alatt helyreállította a rendet, London pedig arra az elhatározásra jutott, hogy Palesztina kettéosztásával létre kell hozni az önálló zsidó államot, az arab részt pedig Jordániához kell csatolni. Az elgondolást a zsidó lakosság egyetértéssel fogadta, s az 1937-ben Zürichben tartott cionista kongresszus is támogatta. Az arab államok és a palesztin lakosság azonban visszautasította a tervet, kijelentve, hogy egész Palesztina az arab világ elidegeníthetetlen része, s követelte az önálló palesztin állam létrehozását. Az arabok tehát nem ismerték el a már létező zsidó nemzeti otthont sem. Nagy-Britannia 1921-ben úgy döntött, hogy Palesztinának a Jordán folyótól keletre eső területeiből létrehozza Transzjordániát, élén a hasemita Abdullah királlyal, aki 1924-ben az "igazhitűek védelmezőjének" kiáltotta ki magát. Ez nagy felzúdulást keltett Arábiában, amelynek harcias uralkodója, Abdel-Azíz Ibn Szaúd sikeres támadást indított a szent helyek – Mekka és Medina – birtokbavételéért. A britek tudomásul vették a vallásinak minősített összeütközést, majd megállapodtak Ibn Szaúddal, aki megtarthatta az általa elfoglalt a szent helyeket, az Akabai-öbölről viszont lemondott Transzjordánia javára. Néhány év múlva Ibn Szaúd déli irányú támadásai nyomán a britekkel rögzítették az ország déli határait is. Az uralkodó kivonta csapatait Jemenből, s lemondott az Aden, Oman és Katar rovására irányuló terjeszkedésről. Cserébe London tudomásul vette az 1932-ben proklamált Szaúd-Arábia királyság megalakulását. Irakot három korábbi tartomány – Moszul, Bagdad és Bászra – területéből alakították ki. A síita ellenállást a szunnitákkal szövetkezve sikerült megtörni, s az ország 1925-től alkotmányos monarchia lett. Irakot azonban súlyos társadalmi, etnikai és vallási ellentétek osztották meg, így 1936-ban itt zajlott le az arab világ első katonai hatalomátvétele. Az így hatalomra jutott britellenes kormányt ugyan tíz hónap után megdöntötték, az ország azonban a radikális arab nacionalista vezetők menedékévé vált. Irán (Perzsia) az I. világháború végéig brit és orosz érdekterületekre volt osztva. 1919-ben a nemzeti erők megakadályozták az egész országra kiterjedő angol protektorátus létrehozását. 1921-ben Reza kán csapataival elfoglalta Teheránt, megdöntötte a tehetetlen kormányt, 1925-ben pedig megfosztotta trónjától az addigi dinasztiát, s Reza Pahlavi néven magát nyilvánította uralkodóvá. Reformokat hajtott végre, megteremtette a nemzeti ipar alapjait, s jelentős hírközlési, valamint út- és vasúthálózatot hozott létre. 1941-ben visszautasította a szovjet és a brit kormány kérését, hogy Iránon át hadianyagokat szállíthassanak, erre szovjet és brit csapatok szállták meg az országot, s a sahot lemondatták fia, Mohamed Reza Pahlavi javára.

8.3.11. Fekete-Afrika A wilsoni elvek és az Egyesült Államok rendezési elképzeléseinek következtében módosult a gyarmatpolitika is. Fejlettségi fokuk, népességi és gazdasági jellemzőik szerint a békekonferencia A, B és C típusú mandátumokra osztotta a gyarmatokat, s kikötötte, hogy a megbízott hatalmaknak felelősséget kell vállalniuk az alapvető szabadságjogok, továbbá a lelkiismereti és vallásszabadság biztosításáért, s elő kell mozdítaniuk a terület népeinek jólétét és fejlődését. A szép elvek ellenére azonban tovább élt a hagyományos gyarmatpolitika, annál is inkább, mert a gyarmati uralom céljait mindenütt az anyaország szükségletei határozták meg. A németek afrikai gyarmatai közül Togó és Kamerun felosztásáról már a háború alatt megszületett a titkos britfrancia megállapodás. Német Kelet-Afrikán Belgium, Nagy-Britannia és Portugália osztozott, Német Délnyugat-Afrika a domíniumi státusban lévő Dél-afrikai Unióé lett. A gyarmatok irányításában két egymástól eltérő módszer alakult ki. A britek a helyi vezetőkön és hagyományos intézményeken keresztüli közvetett irányítást alkalmazták, ami a velük együttműködő helyi értelmiség és szakembergárda kinevelését, illetve a helyi sajátosságokhoz való gyors alkalmazkodást jelentette, miközben hagyták, hogy az afrikaiak élhessék helyi politikai, vallási, közösségi életüket. Ezzel szemben a franciák (illetve belgák és portugálok) a közvetlen irányítás hívei voltak. Így nem alakult ki komolyabb együttműködés a helyi intézményekkel, amelyek élére a megfelelőnek tartott feketéket sem az afrikaiak választották meg, hanem ők nevezték ki. A törzsek, közösségek élén ugyancsak a francia adminisztráció alkalmazottjai álltak, akiknek a közügyeket francia nyelven kellett intézniük. Az önellátáson alapuló afrikai gazdaságokban a munkavállalókat csak nehezen lehetett a világpiac igényeinek megfelelő termékeket előállító bányákba, ültetvényekre, út- és vasútépítésekre kényszeríteni. Bár a kibányászott nyersanyagok (króm, ólom, mangán, szén, nemesfémek) mennyisége jelentősen megnőtt, de – néhány növényi termék (olajpálma, földimogyoró, kávé, kakaó), valamint az őserdőkből kitermelt fa mellett – Afrika a két világháború között is jelentéktelen helyet foglalt el a világkereskedelemben.

499

8.3.12. Latin-Amerika Bár az európai bevándorlók száma 1914 után csökkeni kezdett, Latin-Amerika népessége az 1900-as hatvanegymillióról 1930-ra száznégymillióra növekedett. A folytatódó külföldi tőkebefektetésekben az Egyesült Államok vette át a vezető helyet, az ipari fejlődés viszont lassú maradt, így 1929-re csak Argentínában haladta meg az ipari termelés aránya a 22 százalékot, Mexikóban 14, Brazíliában 11, Chilében 7 százalék körül mozgott, másutt még kevesebb volt. Egyes országok szélsőségesen monokultúrásak maradtak, például Kuba gazdasága a cukorra, Bolíviáé pedig az ónra épült. Másutt (Venezuela, Kolumbia, majd Peru) megindult az olajbányászat, s egyre nagyobb ütemben folytatódott a városiasodás, miközben megoldatlan maradt mind a földkérdés, mind a szociális kérdés. A szélesedő tömegmozgalmakra válaszul egyes országokban diktatúrák jöttek létre – Peru, Kuba, Venezuela, Dominika, Haiti, Nicaragua –, másutt a társadalom középső és alsó rétegei alkotta politikai mozgalmak keresték a megoldást. Ezek egyik vonulatát a katonai felkelések jelentették (Brazília, Chile), s az ezekben részt vevő alsó tisztikar lépett fel a tehetetlen és korrupt hatalommal szemben, de ahol győzött, vezetője diktátorként uralkodott. A másik vonulat az Argentínából induló, a nemzeti érdekek védelmét és az összes dolgozó osztály összefogását hirdető kontinentális diákmozgalom volt, mely elsősorban Mexikóban és a Csendes-óceán partvidékén volt jellemző. A munkásmozgalom elsősorban a korábbi anarchista csoportokat integráló anarchoszindikalista szakszervezetekben fejeződött ki, amelyek 1928-ra kontinentális központot hoztak létre. A Komintern által támogatott kommunista pártok azonban, amelyeknek Buenos-Airesben létrehozták a Komintern Latin-Amerikai Titkárságát is, mivel értetlenek voltak a nemzeti kérdéssel szemben, nem tudtak népszerűségre szert tenni, s nem tudták befolyásuk alá vonni a szakszervezeteket sem. Az 1929-1933-as világgazdasági válság megrázkódtatta Latin-Amerika gazdaságát és társadalmát is. Hatására a kommunisták elérkezettnek látták az időt a proletárdiktatúra megvalósítására, de a Latin-Amerika munkás-paraszt köztársaságainak szövetségét meghirdető programjuk hatástalan maradt. A társadalmak többsége a nemzeti, demokratikus és imperialistaellenes irányzatok mögé sorakozott fel, amelyek demokratikus berendezkedést, földreformot, a szociális kérdések megoldását és – az osztályharccal szemben – az összes termelő osztály összefogását hirdették. Mozgalmuk sikere nyilvánvalóvá tette, hogy a korábbi oligarchikus klikkharcokra épülő politikán változtatni kell. Az 1930-as évek első felében megerősödött Olaszország, Németország és Japán latin-amerikai jelenléte. Hatásukra a napirenden lévő változásokat elsősorban az olasz fasizmus mintájára igyekeztek megvalósítani. Argentínában, Peruban, Nicaraguában, Uruguayban, Brazíliában, Kubában, Guatemalában és Hondurasban a volt oligarchák által támogatott, de a fasizmusra hajazó, ugyanakkor pragmatikus, a szovjet tervgazdálkodás és a New Deal felé is tájékozódó katonai diktatúrák jöttek létre. Chile sajátos kivétel volt: 1936-ra a kommunisták, szocialisták, radikálisok, demokraták, valamint a szakszervezeti központ együttműködéséből létrejött a balközép koalíció, s jelöltje 1938-ban megnyerte az elnökválasztást és kormányt alakíthatott. Az 1930-as évek elejétől az Egyesült Államok egyre nagyobb gondot fordított a Latin-Amerikához fűződő kapcsolatának javítására. A Pánamerikai Unió 1933-as konferenciáján elismerte a népek egyenlőségének, a más országok ügyeibe való be nem avatkozásnak és a területi sérthetetlenségnek az elvét, s elvetette az erőszak alkalmazását. S miután az Egyesült Államok egyszerre ígért védelmet és modernizációt déli szomszédainak, felerősödött a pánamerikai eszme.

8.3.13. Az ellentétek kiéleződése (1936-1939) 8.3.13.1. Kelet-Közép-Európa Az 1930-as évek második felére a térség újonnan létrehozott, illetve jelentősen megnövelt területű országainak szinte mindegyike egyre súlyosabb belső ellentétekkel küszködött, miközben többségük nem tudta kivédeni az egyre erőteljesebbé váló német gazdasági és politikai behatolást. Lengyelország már 1919-ben megalkotta "kis alkotmány"-át, majd kiteljesítette azt az 1921-ben elfogadott márciusi alkotmány, mely Európa egyik legdemokratikusabb alkotmánya volt. Ugyanakkor a háborúkban legyengült és a három egykori birodalom területeiből újraegyesített országot súlyos belső ellentétek osztották meg. 1922-ben, megválasztása után egy héttel meggyilkolták a köztársaság elnökét, s az 1922-1926 közti időszak hat egymást váltó kormánya jelezte a szűnni nem akaró belső politikai bizonytalanságot. Erre a politikától visszavonult Piłsudski marsall – megunva a rövid életű kormányok és a parlament tehetetlenségét – 1926-ban katonái élére állt, és átvette a hatalmat. A parlament elfogadta alkotmánymódosító javaslatait, mely kiterjesztette a köztársasági elnök hatáskörét, egy elnöki köztársaságot hozva létre. Az elnökséget azonban most sem vállalta el, két alkalommal volt rövid ideig miniszterelnök, illetve mindvégig hadügyminiszter és a hadsereg főparancsnoka. Szanációs programjában a lengyel társadalom egészségessé tételét irányozta elő. A 20-as évek második felében gazdasági reformokat hajtottak végre, és felgyorsították a földreformot. 1930-ban többen is – köztük képviselők – hangot adtak elégedetlenségüknek, erre Piłsudski feloszlatta a parlamentet, s tizennyolc volt ellenzéki képviselőt letartóztatott. Az új választáson győzelemre vezette az általa alakított Pártonkívüliek Blokkját, s ettől kezdve a hatalom a marsall legközvetlenebb munkatársainak, az ún. ezredesek

500

csoportjának a kezébe került. 1932-ben megnemtámadási szerződést kötöttek a Szovjetunióval, 1934-ben pedig Németországgal. 1935-ben Piłsudski meghalt, rendszere azonban nem változott, mivel örökösei, az ezredesek tovább működtették a "diktátor nélküli diktatúrát". Külpolitikában folytatódott a két szomszéd nagyhatalom közti egyensúlyozás, viszont a hasonló érdekektől vezérelt Litvániával és Csehszlovákiával – vitás területi kérdéseik miatt – nem tudtak együttműködést kialakítani. Jugoszlávia 1918. december 1-jén jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kikiáltásával. A soknemzetiségű, újonnan alakított államot kulturális, társadalmi, vallási, nyelvi és nemzetiségi ellentétek osztották meg. A polgárosodott északi területeket évszázadok választották el a déliektől. Mindenekelőtt a horvátok viselték nehezen a szerb központosítási törekvéseket, mivel ők egy demokratikus alapon szerveződő délszláv föderációt szerettek volna. Az ellentétek odáig fajultak, hogy e törekvések legjelentősebb képviselőjét, a Horvát Parasztpárt vezérét, Stjepan Radićot és két képviselőtársát 1928-ban a belgrádi parlament ülésén egy szerb képviselő lelőtte. Erre Sándor király (1921-1934) 1929. január 6-án felfüggesztette az alkotmányt. Az egység megerősítése jegyében az ország új neve Jugoszlávia lett. A király betiltotta a pártokat, átvette a végrehajtó hatalom irányítását, s az országot kilenc "bánságra" osztotta. A királyi diktatúrára válaszul megjelent a nagyhorvát gondolat, valamint az olasz fasiszták segítségével létrehozott fegyveres ellenállást hirdető horvát felszabadítási szervezet, az usztasa. Ennek merénylői gyilkolták meg Marseille-ben (1934. október) Sándor királyt. Az örökébe lépő régenstanács nem tudott társadalmi támogatottságot szerezni, így az irányítás egyre inkább Milan Stojadinović miniszterelnök kezébe került, aki heves politikai és társadalmi küzdelmek után, 1939ben kiegyezett a horvátokkal, széles körű belső autonómiát adva nekik. Ebbe viszont egyes szerb körök sohasem tudtak belenyugodni. Az ő elégedetlenségüket csak fokozta, hogy közben a miniszterelnök elfordult Franciaországtól, és németbarát külpolitikát kezdett folytatni. Bulgáriában Sztambolijszki kormányának megdöntése után helyreállították a régi rendet, de a győztes ellenforradalom visszatért a parlamenti demokráciához, így 1934-ig egy viszonylag csendes évtized következett, amit a sok kis párt egymás közti torzsalkodása jellemzett. Ezt a helyzetet szüntette meg az 1934-es államcsíny, melyet az 1923-as eseményekben is szerepet játszó Katonai Liga hajtott végre, Kimon Georgijev ezredest juttatva hatalomra. Az új miniszterelnök feloszlatta a parlamentet, betiltotta a pártokat, s hozzálátott a társadalom fasiszta mintára történő megszervezéséhez, létrehozva a Társadalmi Megújulás Igazgatóságát. Az új hatalom azonban nem tudott társadalmi támogatottságot szerezni, ráadásul a köztársasági és monarchista szárny belviszálya is bénította. Erre III. Borisz cár (1918-1943) 1935-ben puccsszerűen leváltotta Georgijevet, és saját bizalmasát nevezte ki miniszterelnökké. Ettől kezdve kiépült a királyi diktatúra, ami egy újabb nyugodt időszakot jelentett, miközben Bulgária Németország megbízható szövetségese lett. Románia az I. világháborút lezáró békeszerződések következtében eredeti területének több mint kétszeresére növekedve soknemzetiségű állammá vált. Ennek ellenére az 1923-ban elfogadott alkotmány az országot nemzetállammá nyilvánította, ami azt jelentette, hogy a kormányzásban a lakosság 28 százalékát kitevő nemzetiségiek képviselői nem vehettek részt. Ugyanakkor a korábban eltérő civilizációs övezetekhez tartozó területek egy országgá kényszerítése még a románságon belül is ellentétekhez vezetett, miután a regátiak háttérbe szorították az erdélyieket. A két irányzat vetélkedése a Ion Brătianu vezette nemzeti liberálisok és a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt politikai küzdelmében öltött testet, melynek következtében az 1930-as évek elejére mindkét párt elhasználódott. Közben a magánéleti botrányai miatt trónörökösi jogairól kétszer is lemondani kényszerült II. Károly 1930-ban megszerezte a trónt, sőt – elődeitől eltérően – bejelentette igényét a kormányzásban való részvételre. A király cselekvően hozzájárult a történelmi pártok belső bomlasztásához, s az ifjúság körében igyekezett magának támogatókat szerezni, de itt alulmaradt a Vasgárda vezérével, Zelea Codreanuval szemben, aki egy nagy népszerűségre szert tett sajátos román fasiszta mozgalmat teremtett. Codreanu elhárította a királlyal való összefogás gondolatát, s szervezetének 1933-as feloszlatása után újjáalakította azt, "Mindent a hazáért" néven, nem riadva vissza az egyre agresszívabb és véresebb összeütközésektől, sőt a merényletektől sem. Miután a kormányzó erők az 1937-es választáson vereséget szenvedtek, II. Károly 1938 februárjában ostromállapotot hirdetett, feloszlatta a pártokat, és felfüggesztette a parlament munkáját. Codreanut letartóztatta, akit bírósági elítélése után – "szökés közben" – agyonlőttek. Ugyanakkor a király egyre erőteljesebb németbarát külpolitikát folytatott, de nem tudta megakadályozni Besszarábia, majd Észak-Erdély elcsatolását, így 1940-ben lemondani kényszerült kiskorú fia, Mihály (1940-1947) javára, a hatalmat pedig az ugyancsak németbarát Ion Antonescu tábornokra ruházta. Így a királyi diktatúrát katonai diktatúra váltotta fel.

8.3.13.2. A spanyol polgárháború A spanyol királyságot a 20. század eleje óta súlyos belső válság gyötörte. A megkésett reformkísérleteknek egyre makacsabbul álltak ellen a régi rend hívei, mire a reformerek egyre szélsőségesebbekké váltak. Eluralkodott a terrorizmus, s mindennaposakká váltak a politikai gyilkosságok. 1923-ban Miguel Primo de Rivera tábornok katonai hatalomátvételt hajtott végre, mire XIII. Alfonz (1886-1931) király – az alkotmányt megsértve – kinevezte miniszterelnökké. Primo de Rivera felfüggesztette az alkotmányt, a szabadságjogokat, feloszlatta a parlamentet, s törvényen kívül helyezte az anarchista és kommunista szervezeteket. A diktatúrától sokan az eluralkodott zűrzavar felszámolását remélték, de a katonai kormány sem tudott megbirkózni a feladattal, így a diktátor 1930-ban lemondott. Ezt követően a király által kinevezett ügyvivő kormányok tehetetlensége sztrájkokhoz, sőt felkelési kísérletekhez vezetett, így az 1931 tavaszán rendezett községtanácsi választáson elért köztársasági siker a monarchia összeomlásához vezetett. A király külföldre távozott, s létrejött a második köztársaság.

501

A megválasztott alkotmányozó gyűlés által kidolgozott új alkotmány Spanyolországot "munkásköztársasággá" nyilvánította. A kormány radikális reformokat vezetet be, s örök időkre megfosztotta előjogaiktól a földbirtokosokat, az egyházat és a hadsereget. Ugyanakkor az adott körülményekhez képest túl sokat ígért, aminek a munkások és a parasztok erőszakkal is igyekeztek érvényt szerezni. 1934-ben például Oviedo városát csaknem romhalmazzá változtatta egy bányászsztrájk, amit csak háromezer áldozatot követelő csata után sikerült felszámolni. Így a köztársasági kormány a káoszból csupán erőszakot csinált. Az 1936-os választást a köztársaságiakból, szocialistákból, kommunistákból és katalán szeparatistákból alakult Népfront nyerte meg. Azt ezt követően megalakult népfrontkormány idején folytatódott az indulatok politikája. A parasztok elfoglalták a nagybirtokokat, a munkások általános sztrájkokat szerveztek, a katalánok autonómiát követeltek. Templomokat gyújtottak fel, papokat és apácákat gyilkoltak meg. Az ország egyes részeit elborította a polgárháború, s mind a jobb-, mind a baloldali szélsőségesek kegyetlenkedések sorát követték el, legyilkolva mintegy 50-50 ezer embert. Az események hatására Francisco Franco tábornok megszervezte a katonai felkelést, s ezzel kezdetét vette az 1936 júliusától 1939 márciusáig tartó spanyol polgárháború. A nemzetközi baloldal nagy lelkesedéssel állt a köztársaságiak oldalára, s a népfrontkormányt segítette a Szovjetunió is. Franco ugyanakkor Németországtól és Olaszországtól kért segítséget. A nyugati demokráciák a be nem avatkozás álláspontjára helyezkedtek. A polgárháború hatszázezer áldozatot követelt, de a halottaknak csak a fele pusztult el a csatatereken, a másik háromszázezer a tömeges kivégzések és halálra kínzások áldozata lett. A győztes Francót és rendszerét sokan nevezték fasisztának, bár inkább egy katonai diktatúrát valósított meg, s a portugálhoz hasonló hivatásrendi államot hozott létre. Ugyanakkor – Hitler személyes győzködése ellenére – megóvta Spanyolországot attól, hogy a nácik oldalán bekapcsolódjon a II. világháborúba. 8.3.13.3. Ausztria és az anschluss Az Osztrák Köztársaság sorsa mindenekelőtt a német-olasz viszony alakulásától függött. Miután 1936-ban a két ország szerződésben hangolta össze külpolitikáját, s ezzel létrejött a Berlin-Róma-tengely, Ausztria sorsa megpecsételődött. Hitler azonban időt adott arra, hogy az osztrák nácik előkészítsék a talajt a csatlakozás megvalósítására, miközben elérte, hogy Belgium felmondja a francia szövetséget, s Olaszország 1937-ben csatlakozzon az antikomintern paktumhoz. 1938 elején aztán Hitler elhatározta az "osztrák kérdés rendezését". Magához hivatta Kurt Schuschnigg kancellárt, követelve tőle, hogy vegye be kormányába az osztrák náci párt vezetőjét. A kancellár eleget tett a követelésnek, de egy utolsó kétségbeesett kísérletként népszavazást írt ki, hogy az osztrákok akarnak-e csatlakozni Németországhoz. Hitler nem nézhette tétlenül a kétes kimenetelű eseményt, ezért követelte a népszavazás azonnali visszavonását, majd ennek megtörténtével Schuschnigg lemondását, és az osztrák nácik vezérének – Arthur Seyss-Inquartnak – a kancellári kinevezését. Ennek megtörténte után az új kancellár táviratban kérte a német csapatok bevonulását Ausztriába. Hitler a kérésnek eleget tett, és csapatai élén bevonult Bécsbe. 1938. március 12-13-án megtörtént az anschluss.

8.3.13.4. Csehszlovákia Az anschluss nagy riadalmat okozott Csehszlovákiában. A Szudéta-vidéken – a német határ mentén – hárommillió német élt egy tömböt alkotva, és nyílt titok volt, hogy Hitler minden németet egy birodalomban akar egyesíteni. A szudétanémet nácik vezetője – Konrad Henlein – egyre határozottabban lépett fel a csehszlovák kormánnyal szemben, Hitler pedig – a "németek védelmében" – beavatkozással fenyegetőzött. A nyugati hatalmak- mindenekelőtt NagyBritannia – a békéltetésre és a tárgyalásos rendezésre törekedtek. 1938 szeptemberében ült össze a müncheni konferencia. Résztvevői: Chamberlain brit, Daladier francia, Mussolini olasz miniszterelnökök, valamint Hitler német birodalmi vezér és kancellár. A "négy európai nagy" megegyezett abban, hogy Csehszlovákia átadja Németországnak a Szudéta-vidéket, továbbá a négy nagyhatalom újra tanácskozásra ül össze, ha a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbség ügye három hónapon belül nem rendeződik az érdekelt kormányok közvetlen tárgyalásai útján. A történtek hatására október 5-én lemondott Beneš, Csehszlovákia 1935 óta hivatalban lévő köztársasági elnöke. A németekkel akkor jó viszonyban lévő lengyelek, amint tudomást szereztek a határozatról, kemény hangú jegyzékben követelték a vitatott terület átadását, aminek a csehszlovák kormány eleget is tett. Magyarország tárgyalásokat kezdeményezett, de ezek nem vezettek eredményre. Így került sor 1938. november 2-án az első bécsi döntésre. Ennek során Olaszország és Németország Magyarországnak ítélték a Csehszlovákia által elcsatolt magyarlakta területeket. A brit és francia kormány képviselői – az előzetes megállapodás ellenére – nem vettek részt a döntéshozatalban. A maradék Csehszlovákia azonban – a szlovák önállósági törekvések miatt – újabb feszültségek forrásává vált. Prága akár fegyverrel is kész lett volna a szlovákok elszakadását megakadályozni, de Berlin közbelépett. Így a Josef Tiso vezette szlovák nacionalisták – Hitler támogatásával – 1939. március 14-én kinyilvánították Szlovákia függetlenségét. Ugyanezen a napon Hitler Berlinben fogadta Emil Hácha csehszlovák köztársasági elnököt, akivel

502

aláíratta a cseh és morva területek német védnökség alá helyezéséről szóló "kérelmet". 1939. március 15-én Hitler bevonult Prágába, s a Cseh-Morva Protektorátus Németország védnöksége alá került.

8.4. A II. világháború és következményei (1939-1947) 8.4.1. A világháború kezdete Hitler már 1938 októberében napirendre tűzte a lengyelkérdés rendezését. Külügyminisztere útján azt javasolta a lengyeleknek, egyezzenek bele, hogy a németek lakta Danzig (Gdańsk) szabad város csatlakozzon Németországhoz, továbbá engedjék meg, hogy a Kelet-Poroszországgal való szárazföldi összeköttetés megteremtése érdekében egy Lengyelországon átvezető, területen kívüli autópályát és vasutat építsenek. Cserébe felajánlotta a lengyel határok biztosítását, s az 1934-ben kötött megnemtámadási egyezmény húsz évre szóló meghosszabbítását. A lengyelek nem zárkóztak el a tárgyalás elöl, de a területi igényeket visszautasították. Bár Varsó és Berlin jó viszonya nem romlott meg, Prága sikeres német megszállása fordulatot hozott. Miután a lengyelek 1939 tavaszán ismét visszautasították Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter immár fenyegetően megismételt ajánlatát, Hitler hozzákezdett a lengyelországi hadjárat előkészítéséhez. A brit és francia politika 1939 márciusában rádöbbent arra, hogy a nácik további követeléseinek csak erővel lehet gátat vetni, ezért 1939. március 31-én garantálták Lengyelország sérthetetlenségét. Erre Hitler felmondta a Lengyelországgal kötött megnemtámadási szerződést és az angol-német flottaegyezményt, majd várt, hogy a nyugatiak ismét engedjenek. Helyette azonban Nagy-Britannia és Franciaország tárgyalásokat kezdett a Szovjetunióval, de a közös németellenes fellépésről folyó hosszas alkudozások – az ezzel párhuzamosan folytatott brit-német titkos tárgyalásokhoz hasonlóan – eredménytelenek maradtak. Közben – a május végén küldött német ajánlat után – augusztus közepén megérkezett Moszkvába az újabb német ajánlat, miszerint a Lengyelországgal szembeni közös fellépés jegyében Moszkva megkapja a keleti lengyel területek mellett a balti államokat s a kelet-európai területi kérdések közös rendezésének lehetőségét. Miután a szovjet vezetés közölte, hogy hajlandó fogadni a német külügyminisztert, Ribbentrop 1939. augusztus 23án Moszkvába érkezett, s megkezdte tárgyalásait Vjacseszlav Molotovval. Vorosilov e napon jelentette be a vele tárgyaló brit-francia küldöttségnek, hogy a megbeszéléseket meghatározatlan időre elnapolják. Molotov és Ribbentrop még aznap éjjel aláírta a német-szovjet megnemtámadási szerződést, melynek kiegészítő titkos jegyzőkönyvében felosztották egymás közt Lengyelországot és a Baltikumot, s a németek elismerték a szovjetek érdekeltségét Besszarábiában. Hitler már augusztus 26-án indítani akarta Lengyelország elleni támadását, de 24-én Franciaország bejelentette, hogy fegyverrel fogja segíteni a lengyeleket, 25én pedig Nagy-Britannia aláírta a Lengyelországgal kötött kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Erre Hitler augusztus 25-én este felfüggesztette a támadási parancsot, s megpróbálta újabb ajánlatokkal semlegesíteni az angolokat és a franciákat. Miután kísérlete nem járt sikerrel, 1939. szeptember 1-jénvállalva a brit-francia beavatkozást- megindította csapatait Lengyelország ellen. Ezzel kezdetét vette a II. világháború. A német haderő (Wehrmacht) támadását követően – szeptember 3-án – Nagy-Britannia, majd Franciaország ultimátumot adott át Németországnak, amelyek lejárta után még aznap beállt a hadiállapot. A brit légierő megkísérelt egy sikertelen támadást a német flotta ellen, a franciák pedig beóvakodtak az üresen hagyott Saar-vidék egyik szögletébe, de a lengyel vereség után ki is vonultak, tehát nyugaton a harci cselekmények nem indultak meg. Ezt nevezték furcsa háborúnak. Szeptember 17-én a szovjet hadsereg – miután fegyverszünetet kötött a Mongóliában hadakozó japánokkal – átlépte a lengyel határt, s ezzel a két tűz közé szorult lengyelek helyzete reménytelenné vált. Szeptember 27-én elesett Varsó, s a másnap aláírt német-szovjet határmegállapodási és barátsági szerződéssel megtörtént Lengyelország negyedik felosztása. A győztesek módosítottak eredeti megállapodásukon, így a varsói tartomány egésze a németeké lett, cserébe a szovjetek megkapták Litvániát. A németek Lengyelország északi és nyugati részét birodalmukhoz csatolták, Krakkó környékéből és a keleti területekből pedig lengyel főkormányzóságot szerveztek, miközben az általuk megszállt területeken tizenötezer lengyel értelmiségit zártak koncentrációs táborokba, vagy lőttek agyon. A szovjetek az ukránok és beloruszok lakta keletlengyel területeket "népszavazásokkal" Ukrajnához és Belorussziához csatolták, s e területekről több mint egymillió embert deportáltak. Észtország, Lettország és Litvánia pedig – a határain felsorakozott szovjet csapatok fenyegetésére – kénytelen volt kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötni a Szovjetunióval, melynek értelmében meg kellett engedniük, hogy területükön szovjet csapatok állomásozzanak. 1940 májusában a szovjetek lemondásra kényszerítették a három balti ország addigi kormányát, és saját bábjaikat ültették a helyükre. Ezután egypárti "választásokat" rendeztek, s az így megalakult "törvényhozó szervek" kimondták a szovjet hatalom létrejöttét, majd-1940 augusztusában-"kérték" felvételüket a Szovjetunió tagállamainak sorába. Ezzel fél évszázadra megszűnt Litvánia, Lettország és Észtország függetlensége. 1939 őszén Moszkva területi követelésekkel lépett fel Finnországgal szemben, s az elutasításra 1939 novemberében hadüzenet nélküli háborúval válaszolt. A finnek azonban hősiesen és sikeresen ellenálltak, s december közepére visszaverték a támadást. 1940 februárjában a szovjetek – jelentősen megnövelt erővel – újabb támadást indítottak, s ezt már a kis ország nem tudta kivédeni, így márciusban békére kényszerült. Ennek fejében át kellett engednie 50 ezer km2 területet több mint félmillió lakossal. A harcok hevességét mutatja, hogy a háborúban kétszázezer szovjet és

503

huszonötezer finn katona esett el. A Finnország ellen elkövetett katonai agresszió miatt a Népszövetség a Szovjetuniót kizárta tagjai sorából.

8.4.2. A nyugati hadjárat Miután a németek tudomására jutott, hogy az angolok megjelentek a norvég felségvizeken, s ezzel veszélyeztethetik a svédországi vasércszállításokat, Hitler javaslatára – 1940 áprilisában – egy gyors tengeri és ejtőernyős támadással lerohanták Norvégiát, megakadályozva, hogy a brit haditengerészet folytassa a norvég kikötők épp megkezdett elaknásítását. Eközben a szárazföldi csapatok Dániát foglalták el. A védtelen dánok harc nélkül megadták magukat, a norvégok azonban júniusig folytatták reménytelen ellenállásukat, majd a király és kormánya, valamint a kereskedelmi flotta Nagy-Britanniába menekült. Ezt követően a németeket mindenben kiszolgáló, Vidkun Quisling vezette norvég nácik kezébe került a hatalom. A stratégiailag kiemelkedően fontos Norvégia elvesztése megpecsételte Chamberlain miniszterelnök sorsát, akinek a neve összefonódott a megbékítési kísérlettel, s azt a Churchillt emelte a miniszterelnöki székbe, aki a kudarcot vallott norvégiai hadművelet egyik irányítója volt. 1940. május 10-én a náci birodalom kérlelhetetlen ellenfeleként ismert Churchill alakított kormányt. Ugyanezen a napon a német haderő támadást indított Hollandia, a semleges Belgium és Luxemburg ellen, s gyors ütemben tört Rotterdam felé. A királynő és a kormány május 13-án áthajózott Angliába, s miközben a körülzárt Rotterdam a megadás feltételeiről tárgyalt, a német légierő 14-én (Luftwaffe) bombázni kezdte a várost, nagy pusztítást okozva. Május 15-én kapitulált Hollandia, 28-án pedig Belgium. A francia és brit vezérkar azt hitte, hogy minden a várakozásaik szerint történik. Elzászt és Lotaringiát védte a Maginot-vonal, az Ardenneket pedig áttörhetetlen természeti erődnek tartották, ezért északon várták a német támadást. Ide csoportosították tehát a brit és francia erők zömét, amely így Belgiumnak is segíthetett. A meglepetés május 12-én következett be, amikor a német páncélos főerők – Erich von Manstein haditervének megfelelően – átkeltek az Ardenneken és megindultak a tengerpart (Abeville) felé. Ezzel a brit-francia erők hátába kerültek, két tűz közé szorítva azokat. Bár a brit és francia harckocsik száma mintegy ötszázzal meghaladta a németekét, de azokat szétszórtan állomásoztatták az ország területén, így nem tudták megzavarni a német páncéloshadtestek előretörését. A történteket először a francia miniszterelnök- Paul Reynaud – értette meg, aki május 15-én azzal hívta fel a brit miniszterelnököt, hogy az ütközetet elvesztették. 16-án Churchill Párizsba repült, újabb segítséget ígért, ellentámadásra ösztönzött, de hiába. A németek május 20-án elérték a tengerpartot, s ezzel bezárult a gyűrű a belga-brit-francia csapatok körül. A briteknek Dunkerque térségében – súlyos áldozatok árán – sikerült kimenekíteniük háromszáznegyvenezer brit és francia katonát. A franciák utolsó kísérletként maradék ötven hadosztályukkal megkísérelték a Somme folyónál megállítani a németeket, akiknek a június 5-én kezdődő támadását e jelentős erővel sem tudták elhárítani. Két nap alatt áttörték a francia védelmet, s 1940. június 14-én bevonultak Párizsba. A francia kormány és a főparancsnokság délre menekült. A katonai és politikai vezetők többsége meg volt győződve arról, hogy rövid időn belül Nagy-Britannia is vereséget szenved, tehát a háború folytatása értelmetlen. A német győzelem nagyságát mutatta az is, hogy amíg a németek huszonhétezer halottat vesztettek, a szövetségesek százharmincötezret. Június 10-én Olaszország is megtámadta a már megvert Franciaországot, de csupán egy kis határ menti sávot tudott magának elfoglalni. Június 17-én Philippe Pétain marsall, az I. világháború egyik hőse lett a miniszterelnök, aki fegyverszünetet kért a németektől, és felszólította a francia csapatokat az értelmetlen harc beszüntetésére. A francia társadalom szétesett, nem egy helységben szívélyesen fogadták a bevonuló német csapatokat. 1940. június 22én Franciaország képviselői – Hitler kívánságára a compiégne-i erdőbe visszaszállított, ama nevezetes I. világháborús vasúti kocsiban – aláírták a fegyverszünetet. Észak-Franciaország német megszállás alá került, s a hadsereget lefegyverezték. A meg nem szállt déli övezetekben Vichy székhellyel formailag független bábállam alakult Pétain vezetésével, akit – a harmadik köztársaság összeomlása következtében – a csonka nemzetgyűlés felhatalmazott egy új alkotmány kidolgozására. A marsall nemzeti forradalmat hirdetett, létrehozva a Francia Államot. Az új alkotmány pedig az államfő – Pétain – kezébe összpontosította a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat. Az emberek rajongtak Pétainért, s politikusokat mellőző kormányát hatalmas lelkesedéssel fogadták. A franciák döntő többsége tehát befejezettnek tekintette a háborút, s az egész francia gyarmatbirodalom is elismerte Pétain fennhatóságát. Az ellenállásra nagyon kevesen gondoltak. Közülük a "legnevesebb" egy akkor alig ismert dandártábornok, De Gaulle volt, aki az utolsó pillanatban elmenekült a vichyi kormány letartóztatása elől, és Londonból szólította fel a franciákat az ellenállás folytatására, nem nagy sikerrel. A brit kormány azonban – más nem lévén – elismerte De Gaulle-t a szabad franciák vezetőjének. A francia kapitulációtól, azaz 1940 júniusától 1941 júniusáig, a Szovjetunió elleni német támadásig Nagy-Britannia egyedül maradt – az immár egész Európát hatalma alatt tartó – Németországgal szemben, mivel a szovjeteknek eszükbe sem jutott a minden erejükkel nyugaton harcoló náci birodalmat megtámadni. Brit politikai körökben is felvetődött a németekkel való megegyezés gondolata, annál is inkább, mert Hitler békét akart kötni Nagy-Britanniával. Churchill azonban úgy gondolta, hogy Hitlerrel csak akkor lehet tárgyalni, ha a németek lemondanak minden szerzeményükről. Nagy-Britanniának tehát meg kellett akadályoznia az esetleges német partraszállást, és meg kellett őriznie a tengerek feletti uralmát. Mivel fennállt a veszélye, hogy a francia hajóhad német kézre kerül, a brit haditengerészet megsemmisítette a francia flotta fő erejét, miután annak parancsnoka megtagadta, hogy brit kikötőkbe hajózzon. Az eset után a francia kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatot a brit kormánnyal.

504

Hitler annak ellenére, hogy békét szeretett volna kötni Nagy-Britanniával, parancsot adott az angliai partraszállás előkészületeire is. Eközben a német légierőnek ki kellett volna harcolnia a légtér egyeduralmát. Az 1940. augusztus közepén indult német légitámadások rövid idő alatt olyan súlyos károkat okoztak a brit repülőtereken, hogy azok szinte használhatatlanokká váltak. Ekkor néhány német repülő tévedésből London központjára szórta bombáit. Másnap Churchill utasítására a brit repülők Berlint bombázták. Erre Hitler dühében megparancsolta, hogy légiereje a repülőterek helyett Londont támadja, ami időt adott az angliai repülőterek és a repülőgépek mozgását előre jelző, felbecsülhetetlen értékű radarok helyreállítására. Szeptember 15-én a németek még egyszer összeszedték minden erejüket, de a brit királyi légierő (Royal Air Force) visszaverte a támadást; 61 német gépet lőttek le, és csak 29-et veszítettek. Ezzel véget ért az angliai légi csata, amelynek során a brit légierő 493, a német viszont 862 repülőt veszített. Hitler szeptember 15-én meghatározatlan időre elhalasztotta az angliai partraszállást. Ugyanakkor folytatódott a német tengeralattjáró-háború, amely 1942-re csaknem megbénította a szigetország és Amerika közti hajóforgalmat. 1940 szeptemberében – Hitler kezdeményezésére – Németország, Olaszország és Japán háromhatalmi szerződést kötött, melyben kötelezettséget vállaltak, hogy minden eszközzel támogatják egymást, ha bármelyiküket újabb támadás éri. A francia kapituláció után – 1940 júniusában – a szovjet kormány ultimátumot intézett Romániához, mire Bukarest átengedte az 1918-ban megszállt Besszarábiát, valamint Észak-Bukovinát a Szovjetuniónak. A történtek hatására a magyar kormány is lépéseket tett Erdély visszaszerzésére. Mivel a németek a térség békéjében voltak érdekeltek, kétoldalú magyar-román tárgyalásokat javasoltak, majd ezek eredménytelen lezárása után a románok Németországot és Olaszországot kérték fel döntőbírónak. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés visszaadta Magyarországnak Észak-Erdélyt, 1,4 millió magyar és 1 millió román lakossal. A kedvező döntésért cserébe Magyarországnak 1940 novemberében csatlakoznia kellett a háromhatalmi szerződéshez. 1940 decemberében Hitler kiadta az utasítást a Szovjetunió elleni hadjárat előkészítésére. Célja: Sztálin birodalmának gyors szétzúzásával megfosztani Nagy-Britanniát utolsó lehetséges kontinentális szövetségesétől, s még az Egyesült Államok 1942-re várt beavatkozása előtt kész helyzetet teremteni Európában. Ezt a német készülődést zavarta meg az olaszok afrikai és görögországi kudarca. Mussolini – megirigyelve Hitler sikereit – 1940 nyarán Etiópiából kiindulva megnyitotta az afrikai frontot. Megtámadta Brit Szomáliát, majd szeptemberben Líbiából indított támadást Egyiptom ellen. A brit haderő azonban megállította az olaszokat, sőt sikeres ellentámadással kiszorította őket Líbiából is. Eközben -1940 októberében – Olaszország megtámadta Görögországot, de szintén vereséget szenvedett. Hitler nem nézhette tétlenül legnagyobb Európai szövetségese kudarcait, ezért 1941 februárjában Afrikába küldte az Erwin Rommel parancsnoksága alatt álló Afrika-hadtestet, amely márciusban sikeres támadást indított a brit erők ellen. 1941 márciusának elején a németek hozzákezdtek a görögországi hadjárat előkészítéséhez és a Balkán "biztosításához". Ennek érdekében Bulgáriát és Jugoszláviát csatlakoztatták a háromhatalmi szerződéshez, mire Jugoszláviában megdöntötték a kormányt, s az új vezetés nem ismerte el a szerződést. Hitlernek tehát nemcsak a görög, hanem a jugoszláv ellenállást is fel kellett számolnia. Az április 6-án indult német hadjárat következtében a nácikkal szövetséges horvát usztasák Ante Pavelić vezetésével átvették a hatalmat, és proklamálták Horvátország önállóságát, Magyarország pedig visszafoglalhatta elcsatolt déli területeinek egy részét. Április 17-én a jugoszláv haderő letette a fegyvert, 21-én pedig Görögország is megadta magát. Közben a német Afrika-hadtest visszaszorította a brit erőket Egyiptomba, az olaszok viszont május 20-án kapitulációra kényszerültek az etiópiai brit csapatok előtt. Ugyanezen napon a német ejtőernyősök elfoglalták a krétai repülőtereket, s a hónap végére birtokukba vették az egész szigetet.

8.4.3. A keleti front megnyitása után Hitler – április végén -1941. június 22-ére tűzte ki a Szovjetunió elleni támadás napját. A hatalmas előkészületekhárommillió katona és négyezer páncélos mozgósítása – nem maradtak észrevétlenek. Sztálin azonban figyelmen kívül hagyta mind a hírszerzői jelentéseket, mind a nyugati politikusok figyelmeztetéseit. Így a németeknek sikerült e nagyarányú támadást meglepetésszerűen indítaniuk. A támadásba bekapcsolódott Románia, majd Szlovákia, Finnország, Magyarország és az olasz expedíciós hadsereg. A német haderő három irányba indította támadását: északon a Baltikum és Leningrád elfoglalása volt a cél, középen Minszk, Szmolenszk és Moszkva, délen pedig Kijev és a Fekete-tenger északi partvidéke. A támadás első napján még a repülőtereken megsemmisítették a szovjet légierő nagy részét, valamint a határ közelében lévő szovjet egységeket, s százezrek estek hadifogságba. Július közepére a németek 300-600 km-t nyomultak előre. Szeptember elején Leningrád térségébe értek, október elején pedig benyomultak Moszkva elővárosaiba. Churchillt – Sztálinnal ellentétben – nem érte váratlanul a német támadás híre, s már az aznap esti rádióbeszédében támogatást ígért a Szovjetuniónak. Lassan a pánikba esett Sztálin is megemberelte magát. Június 30-án megalakították az elnöklete alatt álló Állami Honvédelmi Bizottságot, s július 3-ai rádióüzenetében általános ellenállásra szólította fel "fivéreit és nővéreit". Július 12-én Moszkvában aláírták a brit-szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződést, melynek keretében hadianyagot és élelmiszert szállítottak a Szovjetuniónak. November 7-én a Vörös téren megtartották a szokásos díszszemlét, ahonnan a csapatok egyenesen a város szélén húzódó frontra vonultak. A Georgij Zsukov által irányított védelmen megtört a német támadás, s december elején a szovjet erők 100-150 km-re szorították vissza Moszkva alól a németeket.

505

1941. augusztus 9. és 12. között Roosevelt és Churchill az Atlanti-óceánon, az Augusta, illetve a Prince of Wales hadihajók fedélzetén tanácskoztak, majd aláírták az Atlanti Chartát. Ebben lemondtak a területi követelésekről, kinyilvánították, hogy a háború nem lehet a nemzetközi politika eszköze, garantálták a népek szabadságát, olyan békekötést remélve, amely minden népnek megadja a lehetőséget, hogy biztonságban éljen saját határai között; továbbá állást foglaltak a tengeri kereskedelem szabadsága mellett. Az Atlanti Chartához több ország csatlakozott, köztükszeptember 29-én, az angol és amerikai misszió moszkvai tárgyalásai idején – a Szovjetunió is. Ezt követően megindultak az amerikai segélyszállítmányok, s a különösen nehéz 1942. esztendőben a Szovjetunió négyezer-ötszáz harckocsit, több mint háromezer repülőt, gépkocsikat és híradó felszereléseket kapott szövetségeseitől. 1941 októberében a japán háborús erők Todzsó Hideki hadügyminisztert juttatták a miniszterelnöki székbe. December 7-én a japán légierő támadást intézett Pearl Harbor ellen, s hatalmas veszteséget okozott az Egyesült Államok legfontosabb csendes-óceáni támaszpontján. Ezzel Amerika hadviselő féllé vált. E támadás után Japán diadalmas száz napja következett. Hadereje – kihasználva az európai országok háborús megpróbáltatásait – elfoglalta Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, valamint az Egyesült Államok távol-keleti gyarmatait, s egészen Indiáig és Ausztráliáig tört előre. 1942 júniusában a Midway-szigetek elfoglalására indítottak nagy erejű támadást, de itt vereséget szenvedtek. Az amerikaiak elsüllyesztették a támadásban részt vevő mind a négy japán anyahajót, s elestek a legtapasztaltabb japán pilóták is. Ezzel sikerült megállítani a csendes-óceáni japán terjeszkedést. 1942 januárjában Rommel újabb sikeres támadást indított Észak-Afrikában, és júniusra El-Alameinig szorította vissza a brit-afrikai erőket, majd augusztus végén kísérletet tett a Nílus elérésére. A Bemard Montgomery tábornok vezette csapatok azonban visszaszorították őket, sőt november 4-én El-Alameinnél áttörték a német frontot. Rommel kénytelen volt visszavonulni Tuniszba. Ezzel egy időben – 1942. november 7-én – Dwight Eisenhower amerikai tábornok parancsnoksága alatt brit és amerikai katonák szálltak partra Észak-Afrikában, Casablanca, Oran és Algír térségében, ami véget vetett a németek és olaszok észak-afrikai kalandjának. Még Rommel sikeres afrikai előretörése idején, 1942. június végén a németek újabb támadást indítottak DélOroszország, majd a Kaszpi-tenger melléki olajmezők elfoglalására. Sztálingrád környékén azonban jelentős szovjet erők gyülekeztek, amelyek a déli irányba nyomuló német csapatok hátába kerülhettek volna. Erre Hitler – a támadás hatalmas kezdeti sikerein felbuzdulva – a támadó erőket kettéosztotta, s az egyiket Sztálingrád ellen fordította. A város ellen 1942 augusztusában indított német támadás egyre hevesebb ellenállásba ütközött. A németek – súlyos utcai harcok után – elfoglalták ugyan Sztálingrád legnagyobb részét, és kijutottak a Volgához, de erejükből többre nem futotta. Novemberben a szovjetek bekerítették a várost ostromló német hadsereget, amely már nem tudott kitörni a gyűrűből. 1943 januárjában indult a szovjet haderő átfogó támadása: január 10-én Sztálingrádnál, majd 12-én Leningrád, illetve Voronyezs térségében. Ez utóbbinak esett áldozatul az ott harcoló 2. magyar hadsereg, valamint a román és az olasz hadseregek. Január 18-ára feltörték a Leningrád körüli német blokádot, február 2-ára pedig felszámolták a Sztálingrádnál bekerített 6. német hadsereg ellenállását, amelynek életben maradt kilencvenezer katonája – Friedrich Paulus tábornagy, hadseregparancsnokkal az élen – megadta magát. A sztálingrádi harcokban több mint egymillió katona esett el.

8.4.4. A holokauszt Miközben a hadszíntereken sikerült megállítani a német előrenyomulást, a nácik által megszállt területeken dühöngött az ipari méretű emberirtás. Hitler eltökélte, hogy eltávolítja a zsidókat Németországból, ezért hatalomra jutásától kezdve igyekezett őket elüldözni, így Németország, Ausztria és a cseh-morva területek zsidóságának háromnegyede kivándorolt. A többi érintett európai országot jóval kevesebben hagyták el, melyben szerepet játszott az is, hogy a Roosevelt elnök kezdeményezésére 1938 júniusának elején összehívott eviani menekültügyi konferencia sikertelenül zárult, mert a résztvevők nem tudtak megállapodni a befogadandó zsidók számában. Franciaország legyőzését követően – miután román és lengyel politikusok már felvetették azt, hogy az európai zsidókat Madagaszkár szigetére kellene telepíteni – Hitler és a német vezetők komolyan foglalkoztak a kérdéssel. Valószínű, ezt akarták előkészíteni azzal, hogy 1940 nyarán és őszén megkezdték a zsidók deportálását Elzász-Lotaringiából és Badenből Franciaországba. A Madagaszkárra való tengeri szállítás azonban – a magas költségek miatt – kivihetetlennek tűnt, így a tervet levették a napirendről. A zsidók elleni intézkedések azonban folytatódtak mind a németek által megszállt területeken, mind a csatlós országokban. A sárga csillaggal való megkülönböztetést először a megszállt Lengyelországban rendelték el 1939 novemberében, majd megkezdték a lengyel zsidók gettókba telepítését, ahol az embertelen körülmények miatt nagyon magas volt a halálozási arány. Magyarországon a zsidókat megalázó rendelkezéseket hoztak. Romániában, Litvániában, Lettországban és Ukrajnában kiszolgáltatták őket a fanatikus szélsőségesek gyilkos dühének. Horvátország és Románia Németországot megelőzően tette kötelezővé a sárga csillag viselését, ahol ezt 1941 szeptemberében rendelték el. 1940 májusában adták át az eredetileg a lengyel politikai foglyok őrzésére épített auschwitzi koncentrációs tábort. 1941-ben állították fel Majdanek, Sobibor és Treblinka táborait, s készítették el Birkenaut (Auschwitz II.), ahol – első kísérletként – szeptember 3-án hatszáz embert elgázosítottak. Chelmnóban 1941 decemberétől szintén működött haláltábor. 1940ben megérkeztek Auschwitzba az első németországi cigánytranszportok, majd követték őket a más országokból ide hurcolt cigányok is. A túlzsúfolt blokkokban nagyon nagy volt a halandóság. 1943-ban az itt fogva tartott huszonegyezer ember egyharmada pusztult el, ezt követően Himmler elrendelte az életben maradottak megölését.

506

A szovjet területek elfoglalása után újabb zsidó tömegek kerültek német fennhatóság alá, s megkezdődtek a tömeggyilkosságok. 1941. szeptember végén Kijevben két nap alatt harmincháromezer zsidót gyilkoltak meg. Közben a náci vezetők az ún. végső megoldást készítették elő, s az 1942 januárjában – Berlin Grosser-Wannsee nevű kertvárosába – összehívott értekezleten Reinhard Heydrichnek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal igazgatójának vezetésével magas rangú SS-tisztek – köztük Adolf Eichmann –, valamint más illetékes kormányzati és rendőrségi főtisztviselők – Göring utasításának megfelelően- döntöttek a végső megoldásról, azaz a zsidók elpusztításáról. A résztvevők 7-8 millió egység – azaz holttest – "feldolgozásának technikai kivitelezését" tárgyalták meg. Ezt követően üzembe helyezték a gázkamrákat és krematóriumokat, s a haláltáborok megkezdték 1944 novemberéig tartó működésüket. Ekkor a módszeres emberirtást felfüggesztették, de egyes táborokban (Bergen-Belsen) folytatódtak a kivégzések. Az éhezés és tudatos éheztetés, illetve a betegségek is tovább szedték áldozataikat. Auschwitzban a háború végéig mintegy másfél millió embert pusztítottak el, s közülük közel egymillió volt zsidó. Az Európa-szerte elpusztított zsidók száma megközelíti a hatmilliót, a nácik táboraiban megölt emberek száma pedig tizenhárommillióra tehető.

8.4.5. Felülkerekednek a szövetségesek 1943 elejétől a szövetségesek támadásai határozták meg a háború további menetét. Churchill és Roosevelt januári casablancai tanácskozásán a hadi helyzet áttekintése mellett találkoztak De Gaulle-lal, így a tábornok – az amerikaiak fenntartásai ellenére – lassan átvehette a szétszórt francia ellenállás irányítását. Ekkor határozták el, hogy a németek és szövetségeseik számára nincs más, csak a feltétlen kapituláció lehetősége. 1943 májusában az Észak-Afrikában harcoló 1. olasz hadsereg letette a fegyvert, a maradék német egységek pedig fogságba estek. Július 5-én a németek nagy erejű páncélos támadást indítottak a kurszki kiszögellésnél, hogy bekerítsék az oda összpontosított szovjet erőket. A Kurszk környéki páncélos csatában több mint hatezer harckocsi csapott össze. A német támadás kissé visszanyomta a szovjet frontot, de a 12-én indult szovjet ellentámadás áttörte a német vonalakat, így azok erőfeszítései – a hatalmas áldozatok ellenére – kudarcot vallottak. Egyben ez volt a németek utolsó kezdeményezése a szovjet fronton. A kurszki csata idején, 1943. július 10-én kezdődött a brit és amerikai erők szicíliai partraszállása, akik július 22-én bevonultak Palermóba. A történtek hatására július 25-én a Fasiszta Nagytanács szembefordult Mussolinival, mire a király lemondatta és letartóztatta a fasiszta miniszterelnököt, majd feloszlatta a fasiszta pártot. A szovjet csapatok folytatták előrenyomulásukat, s 1943. augusztus végén visszafoglalták Harkovot, Szmolenszket, s megkezdték a németek kiszorítását a Donyec-medencéből. A szövetségesek gyors olaszországi előretörése azonban meghiúsult, mert az új olasz miniszterelnök, Pietro Badoglio marsall elügyetlenkedte az átállást. Olaszország csak a szövetségesek szárazföldi partraszállásának napján, szeptember 3-án kért fegyverszünetet, de sem a kormány, sem a katonai vezetés nem készült fel a várható német ellenlépések elhárítására. Sőt egyes olasz tábornokok és tisztek nem voltak hajlandóak a németek ellen harcolni, akik szeptember 9-én megszállták Észak- és Közép-Olaszországot, majd Rómától délre védelmi vonalat alakítottak ki. Szeptember 12-én kiszabadították Mussolinit, és az általuk létrehozott északolasz bábállam, a Salói Köztársaság élére állították. 1943 végén a szövetségesek kezén volt Észak-Afrika, Dél-Olaszország, a szovjet haderő pedig 2000 km szélességű frontján 300-600 km-t nyomult előre, visszafoglalva Kijevet, a Donyec-medencét és Észak-Kaukázust. A szövetségesek között eddig is rendszeresek voltak a tárgyalások, például a három nagyhatalom külügyminiszterének október végi moszkvai értekezlete, valamint Churchill, Roosevelt és Csang Kaj-sek novemberi kairói tanácskozása, ahol a brit miniszterelnök elérte, hogy csak a németek megtörése után tegyenek erőfeszítéseket a Távol-Keleten. Ugyanakkor a kínai államfővel megállapodtak abban, hogy Tokió közös kapitulációra kényszerítése után Kína visszakapja a japánok által elrabolt területeit. Ezt követően került sor az 1943. november 28. és december 1. közti teheráni konferenciára, Churchill, Roosevelt és Sztálin első találkozójára. A legfontosabb kérdés a szovjetek által régen szorgalmazott második front megnyitása volt. Churchill továbbra is a Balkánt javasolta, de Roosevelt határozott állásfoglalása következtében – Sztálin megelégedésére – Észak-Franciaországot jelölték ki a partraszállás színhelyéül, időpontját pedig 1944 májusára tűzték ki. Kelet- és Közép-Európát tehát a szovjet haderő foglalhatta el, s ez azért vált vészjóslóvá, mert az amerikai elnök nem utasította vissza Sztálinnak a balti és a közép-európai országok rovására megfogalmazott területi követeléseit. A háború utáni rendezés jelentőségét mutatta az a tény is, hogy a II. világháborúban hatvanegy ország vett részt, a Föld lakosságának 80 százaléka, s ötvenkétmillió ember vesztette életét. Mivel az egyre nagyobb hatóerejű fegyverek küzdelmét nem lehetett a harcterekre korlátozni, ezért csaknem ugyanannyi polgári lakos halt meg, mint katona, szemben az I. világháború 1:75-ös arányával. Ebben szerepe volt annak is, hogy a vezérkarok az ellenség nagyvárosainak terrorbombázásával, lerombolásával igyekeztek annak harci erejét megtörni, továbbá a hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódnak. A nácik – a zsidók elpusztítása mellett – a kelet- és közép-európai térség szláv és más "alsóbbrendű" népeinek rabszolgává minősítése és részbeni kurtása árán igyekeztek életterüket megnagyobbítani. A japánok is embertelenül bántak hadifoglyaikkal, de hasonló sorsra jutottak a szovjetek által ejtett hadifoglyok, valamint az általuk "felszabadított" országokból rabszolgamunkára hurcoltak. Külön is meg kell említeni a katyni tömegmészárlást, ahol a Szovjet Kommunista Párt vezetőinek határozata alapján – 1940 tavaszán – több mint huszonegyezer lengyel hadifogoly tisztet gyilkoltak meg. A későbbiekben Sztálin a németekkel való együttműködés

507

címén egész népcsoportokat deportáltatott Szibériába, ahol százezrek pusztultak el közülük. Az Egyesült Államokban száztízezer amerikai japánt zártak törvénytelenül táborokba, nyomorúságos körülmények közé. A II. világháború idején – eltérően az előzőtől – minden megszállt országban megszerveződődtek a hódítók elleni civil vagy félkatonai fegyveres alakulatok, azaz a partizánmozgalom és az ellenállás. Kezdetben a megszállt szovjet területek nemzetiségi lakossága, de az oroszok közül is sokan rokonszenvvel, sőt felszabadítóként fogadták a németeket, de azok kegyetlenkedése gyorsan eloszlatta reményeiket. Felülkerekedett a szülőföld szeretete, a lakóhely védelmének parancsa. A szovjet területeken harcoló partizánok száma 1943 végére elérte az egymilliót. Ugyanakkor ukrán és orosz katonai alakulatok harcoltak a németek oldalán is. Közülük a legismertebb a Vlaszov-hadsereg volt. Andrej Vlaszov tábornok a németek 1942. nyári támadása során esett fogságba, miután az általa vezetett 2. szovjet hadsereg – a sztálini hadvezetés elhibázott parancsai miatt – megsemmisült. 1942 decemberében elvállalta a szovjet hadifoglyokból felállítandó Orosz Felszabadító Hadsereg megszervezését és vezetését. A német hadvezetés azonban főleg propagandacélokra használta fel. Lengyelország felosztása után általános ellenállás kezdődött. A legjelentősebb erő a londoni emigráns kormány által irányított Honi Hadsereg volt, mely összefogta a különböző partizáncsoportokat. Ennek ellensúlyozására a szovjetek és az őket kiszolgáló lengyel kommunisták megszervezték a Népi Gárdát, mely többször is harcba keveredett a Honi Hadsereggel. Megrendítő szakasza a lengyel ellenállásnak az a reménytelen, de hősies küzdelem, melyet a varsói gettó fegyveres felkelői vívtak 1943. április 19. és május 26. között. Jugoszláviában az ország megszállásakor kibontakozó partizánmozgalom kezdetén a Josip Broz Tito vezette kommunista partizánok együtt harcoltak a Draza Mihailović vezette csetnik alakulatokkal. Az előbbieket a szovjetek, az utóbbiakat az angolok és a Londonban tevékenykedő emigráns kormány támogatta. Végül Tito serege vált a meghatározóvá, aki 1943 végén megalakította az ideiglenes kormányként tevékenykedő Nemzeti Felszabadító Bizottságot. Franciaországban a külföldre kényszerített De Gaulle vált a lassan kibontakozó ellenállás vezetőjévé. A franciák többsége ugyanis hosszú ideig elfogadta Pétain németbarát politikáját, sót az afrikai francia gyarmatok többsége is kitartott a vichyi kormány mellett, és De Gaulle felszólítása ellenére sem volt hajlandó az oldalára állni. 1942 novemberétől, miután a szövetségesek észak-afrikai partraszállását követően a németek megszállták DélFranciaországot, megváltozott a helyzet. A Pétain-kormány mellett kitartó touloni flotta november végén inkább elsüllyesztette magát, semhogy a németek kezére kerüljön. Az egyre jelentősebbé váló francia ellenállás vezetője, De Gaulle 1944 májusában ideiglenes kormányt alakított Algírban, s ekkor már kétszázezer francia fegyveres harcolt a németek ellen. 1944 elején a szovjet haderő kiszorította Leningrád térségéből a németeket, s ezzel véget ért a város körüli kilencszáz napos ostromzár, melynek következtében több mint egymillió ember halt éhen. 1944 júliusában a szovjet hadsereg visszafoglalta Belorussziát, és a hónap végén Varsó alá ért. Az olasz fronton a szövetségesek 1944 elején a vártnál erősebb német ellenállásba ütköztek, s csak többszöri sikertelen kísérlet után tudták májusban áttörni Monte Casinónál a németek közép-olaszországi védelmi vonalát. Ezzel megnyílt az út a nyílt várossá nyilvánított, tehát a németek által kiürített Róma felé, ahová június 4-én vonultak be a szövetségesek. Róma és Észak-Olaszország elfoglalásának elhúzódása már 1944 tavaszán nyilvánvalóvá tette, hogy az északfranciaországival egyszerre tervezett, de kisebb dél-franciaországi partraszállást el kell halasztani. A nyugati szövetségesek tehát minden figyelmüket a Normandiában eltervezett partraszállás előkészületeire fordították. Egyik legfontosabb feladatuk a németek megtévesztése volt, ezért egyrészt tovább híresztelték a balkáni partraszállás "tervét", másrészt igyekeztek elhitetni, hogy a partraszállást Észak-Franciaországban, a csatorna legkeskenyebb pontjánál, Calais környékén – tehát Normandiától jóval keletebbre – tervezik. A partraszállás előtti napokban vihar tombolt a térségben, ami június 6-ára rövid időre elcsitult. E változást az amerikai katonai meteorológia észlelte, a német viszont nem. Eisenhower tábornok tehát kiadta az indulási parancsot, s ezzel sikerült meglepnie a németeket. 1944. június 6-án hajnalban megkezdődött a II. világháború egyik legnagyobb hadművelete, melyben közel kétszázezer katona vett részt. Több ezer repülő támadta a németek part menti állásait, és ötezer hajó szállította át a csatornán a katonákat és a hadianyagot. Estére százötvenezer szövetséges katonát tettek partra, akiknek nagy veszteségek árán sikerült hídfőket létesíteniük. Az elkövetkező tizenegy napon közel félmillió szövetséges katona és kilencvenezer jármű ért partot Normandiában. A váratlan partraszállás sikere, azaz a nyugati front megnyitása reménytelenné tette Németország helyzetét. Tisztában voltak ezzel a legjobb katonai vezetők is. A nyugati front főparancsnoka, Gerd Rundstedt tábornagy Berlin érdeklődésére, hogy most mit lehet tenni, egyértelműen felelt: "Békét kell kötni, hülyék, mi mást lehetne tenni?!" Erre Hitler leváltotta. Bár a náciellenes német katonai és polgári körök Nyugatról még erkölcsi támogatást sem kaptak, s nem sikerült elérniük egy olyan nyilatkozatot sem, hogy a háború nem a német nép, hanem a nemzetiszocialista rendszer ellen folyik, mégsem adták fel azt a törekvésüket hogy Hitlert megbuktassák. A további vérontás elkerülése és a németek becsületének megmentése érdekében – a partraszállás után – elhatározták, hogy merényletet követnek el Hitler ellen. 1944. július 20-án Claus von Stauffenberg ezredes pokolgépet helyezett el Hitler tárgyalótermében, de a Führer túlélte a robbanást, és kegyetlen bosszút állt. A szovjet haderő Varsó alá érkezése után, 1944. augusztus 1-jén a lengyel Honi Hadsereg kirobbantotta a varsói felkelést, azzal a céllal, hogy saját maguk szabadítsák fel fővárosukat. Harcuk sikeréhez szükség lett volna arra, hogy a Vörös Hadsereg folytassa a németek elleni hadműveleteit, a szovjetek azonban leállították támadásukat és mindvégig

508

tétlenek maradtak. Sztálin még ahhoz sem járult hozzá, hogy a nyugati szövetségesek szovjet repülőterek igénybevételével juttassanak el segélyszállítmányokat a felkelőknek, akik október 2-án kénytelenek voltak letenni a fegyvert. A nácik Varsó lerombolásával álltak bosszút. 1944. augusztus 15-én megkezdődött a szövetségesek dél-franciaországi partraszállása, s augusztus 19-én kirobbant a párizsi felkelés. Mivel a francia főváros német kormányzója, Dietrich von Choltitz tábornok nem engedelmeskedett Hitler parancsának, hogy az utolsó emberig védje és változtassa romhalmazzá a fővárost, rövid utcai harcok után, a francia katonai alakulatok bekapcsolódásával győzött a felkelés. Augusztus 25-én De Gaulle bevonult Párizsba. Miközben az európai frontokon nyilvánvalóvá vált a szövetségesek katonai fölénye, az Egyesült Államok hadereje mind nagyobb erőket vetett be a japánok elleni harcba. 1944 júniusában elfoglalták a Mariam-szigeteket, megsemmisítve 480 japán repülőt és 3 repülőgép-anyahajót; az amerikai veszteség 130 repülő volt. Júliusban partra szálltak Guam szigetén, s ezzel megnyílt előttük az út a Fülöp-szigetekre, amelynek partjainál – október végén – négynapos tengeri csatában ismét nagy vereséget mértek a japánokra. A történelem eddigi legnagyobb tengeri ütközetében 282 hadihajó vett részt, s a japánok elvesztették legnagyobb hajóikat, ami gyakorlatilag hadiflottájuk pusztulását jelentette. 1944 végére az Egyesült Államok kiszorította Japánt a csendes-óceáni szigetekről. 1944. augusztus 20-án a szovjet csapatok áttörték a német-román frontot, s Románia területére léptek. Augusztus 23-án Mihály király letartóztatta Antonescut, Hitler hű szövetségesét, és átállt a szovjetek oldalára. Románia átállása miatt nyitottá vált az út a németek által márciusban megszállt Magyarország elfoglalására. Horthy Miklós kormányzó (1920-1944) október 15-én bejelentett átállási kísérletét azonban a németek és magyar szövetségeseik megakadályozták, így az ország területét a szovjet hadseregnek csak súlyos harcok árán sikerült elfoglalni, mivel a németek számára létfontosságú volt a magyar olaj- és bauxitlelőhelyek megtartása. 1944 szeptemberében a németek kénytelenek voltak kivonulni Görögországból, ahol októberben ismét partra szálltak a brit egységek. 1944. december 16-án a németek megkíséreltek egy kétségbeesett támadást az Ardenneken át, melynek sikere – Hitler szerint – megingathatja a szövetségesek együttműködését. A támadás azonban – kezdeti sikerek után – gyorsan összeomlott. Bár a "csodafegyver" propagandájával sikerült egy ideig megtéveszteniük a közvéleményt, és az 1944 júniusától bevetett V-1 szárnyasbombák, majd V-2 rakéták komoly károkat okoztak Londonban és Antwerpenben, a háború menetén már nem tudtak változtatni. 1945 januárjában – a nyugati szövetségesek kérésére – Sztálin a 20-ára tervezett szovjet támadás időpontját előrehozta január 12-ére. A Kelet-Poroszországba benyomuló szovjet csapatok iszonyatos kegyetlenségeket követtek el. Január 17-én elfoglalták Varsót, február 8-án pedig Sziléziát, azaz a Visztulától az Oderáig törtek előre, 70 km-re közelítve meg Berlint. Február 13-án – héthetes kemény ostrom után – elfoglalták Budapestet. A nyugati szövetségesek – szovjet kérésre – ekkor hajtották végre a Drezda elleni terrorbombázásukat, s az ennek nyomán kialakult tűzvihar mintegy százezer polgári áldozatot követelt, majd a február 23-án indított támadásukkal a hónap végére elérték a Rajnát. Miközben folytatódtak a szövetségesek összehangolt és győzedelmes hadműveletei, szükségessé vált a háború utáni rendezés megvitatása. Ezért Churchill, Roosevelt és Sztálin 1945. február 4-11. között ismét találkozott a Krím félszigeten lévő Jaltában. Itt megegyeztek a létrehozandó Egyesült Nemzetek Szövetségének (ENSZ) működési alapelveiben, valamint a San Franciscó-i alakuló közgyűlés 1945, április 25-ére való összehívásában, amelynek feladata lesz az ENSZ alapokmányának kidolgozása. Roosevelt kérésére Sztálin megígérte, hogy az európai háború befejezése után a Szovjetunió részt vesz a Japán elleni küzdelemben, amellyel még érvényben volt az 1941 áprilisában kötött semlegességi szerződése. Lengyelország keleti határát a Curson-vonal mentén jelölték ki, cserébe északon és nyugaton jelentős területekkel kárpótolták. Ugyanakkor az emigráns és kommunista kormányokból új lengyel kormányt kellett alakítani, amelynek szabad választásokat kellett kiírnia. A felszabadított Európával kapcsolatban kötelezték magukat, hogy segítenek olyan ideiglenes kormányhatalom megteremtésében, amely biztosítja a lakosság összes demokratikus elemének képviseletét. Megállapodtak abban is, hogy Németország katonai megszállásában Franciaország is részt vesz, és saját övezetet kap. A németek által fizetendő kártérítésről pedig egy e célra felállított bizottság dönt majd, melynek összegét Sztálin ekkor húszmilliárd dollárban javasolta megállapítani úgy, hogy felét a Szovjetunió kapná. 1945 tavaszán az európai háború a végéhez közeledett. Április 11-én az amerikaiak elérték az Elbát, 13-án a szovjetek elfoglalták Bécset, s 22-ére befejezték Berlin bekerítését. 23-án az amerikaiak elérték a Pó-síkságot, két napra rá kirobbant az észak-olaszországi nemzeti felkelés, mely elsöpörte Mussolini bábállamát. A fasiszta diktátort az olasz partizánok kivégezték. Április 24-én az első szovjet egységek betörtek Berlinbe, s egyre kisebb területre szorították vissza a város náci védőit. Április 30-án Hitler öngyilkos lett, s május 2-ára a szovjetek befejezték a volt birodalmi főváros elfoglalását. Ugyanezen a napon adta meg magát az egymilliós olaszországi német hadsereg. Május 5-én az Észak-Alpokban állomásozó G hadseregcsoport is letette a fegyvert. Ugyanakkor Prágában németellenes felkelés tört ki, melyet a közelben állomásozó német erők el akartak fojtani. Ezt akadályozta meg a közelben állomásozó és addig a németek oldalán tevékenykedő, de most velük szembeforduló Vlaszov-hadsereg. A szovjet egységek már a békeszerződés aláírása után, május 9-10-én foglalták el a cseh fővárost. Május 7-én Alfred Jodl vezérezredes Reimsben aláírta a német csapatok feltétel nélküli kapitulációs okmányát. A május 9-ére virradó éjszakán pedig Berlinben Keitel tábornagy írta alá a Németország feltétlen megadásáról szóló okmányt. Ezzel véget ért az európai háború. 1945. június 5-én megalakult a Németországot megszálló négy nagyhatalom Szövetséges Ellenőrző Bizottsága, mely kijelölte a megszállási zónákat, s kimondta Berlin négyhatalmi megszállását. Ezek kialakítása és a megszállás július 1-jére fejeződött be.

509

A náci Németország legyőzése után ismét szükségessé vált a nagyhatalmak vezetőinek tanácskozása. Az 1945. július 17-én kezdődő potsdami értekezleten az Egyesült Államok küldöttségét Harry Truman vezette, aki április 12-én, Roosevelt halála után lett az ország elnöke. Nagy-Britanniát Churchill, majd az épp ekkor zajló választáson győztes Munkáspárt vezetője, Clement Attlee képviselte, a Szovjetuniót pedig Sztálin. Az értekezlet előtt Churchill figyelmeztette Sztálint, hogy az "orosz befolyás kiterjesztése" miatt "igen élénken fogunk vitatkozni". Truman elnök szintén határozottabban lépett fel a szovjet terjeszkedéssel szemben, mint elődje. Sztálin arra hivatkozva, hogy a nyugati szövetségesek kizárólagos befolyást gyakorolnak Görögországban és Olaszországban, visszautasította, hogy beavatkozzanak Lengyelország, Bulgária, Románia és Magyarország ügyeibe. Az értekezlet majdnem félbeszakadt, végül a szovjetek túlzó követeléseikkel elértek egy győzelemmel felérő kompromisszumot. Ebben ugyanis lemondtak arról, hogy megkapják a volt olasz gyarmat Líbiát, valamint a Fekete-tengerről a Földközi-tengerre vezető szorosokat, cserébe viszont a nyugatiak elismerték, hogy nincs beleszólásuk a szovjetek által megszállt övezet ügyeibe. Megállapodtak arról is, hogy Északkelet-Poroszországot Königsberg központtal a Szovjetunióhoz csatolják, az Oderától és a Neissétől keletre eső területek pedig – a határok rögzítéséig – lengyel közigazgatás alatt állnak. Ez utóbbi területek is azon térségek közé tartoznak, ahonnan – Lengyelországhoz, Csehszlovákiához és Magyarországhoz hasonlóan – ki lehet telepíteni a németeket, így a lengyel és csehszlovák területekről mintegy kilencmillió németet űztek el, a legkegyetlenebb körülmények között. A német jóvátétel nagyságáról nem született határozat, csupán abban állapodtak meg, hogy az egyes megszálló hatalmak saját megszállási övezeteikben szerezhetnek érvényt kártérítési igényeiknek, ezenfelül a Szovjetunió megkapja a nyugati övezetekben leszerelendő ipari berendezések 25 százalékát. Egyetértettek abban is, hogy a háborús bűnösöknek bíróság előtt kell felelniük, s a polgároknak igazoló eljárás során kell bizonyítaniuk, hogy nem voltak nácik, s katonaként nem követtek el bűnöket. A békeszerződés előkészítése a Londonban összeülő külügyminiszteri értekezlet feladata lesz. A potsdami határozat értelmében rendezték meg a nürnbergi pert, mely 1945. november 20-tól 1946. október 1-jéig tartott. Ennek során huszonkét náci főbűnösről ítélkezett a győztesek nemzetközi bírósága, közülük tizenkettőt halálra ítéltek, s kilencet kivégeztek. Göring az ítélet végrehajtása előtt – a számára becsempészett méreggel – öngyilkos lett. Bár 1945 nyarán Japán még folytatta szívós ellenállását, bevetve az öngyilkos repülőket, a kamikazékat, de az amerikaiak előretörését nem tudta feltartóztatni, akik június 10-én partra szálltak Borneó szigetén. Június 22-ére – nyolcvanhárom napos küzdelem után – elfoglalták az okinavai támaszpontot, július 5-ére pedig kiszorították a japánokat a Fülöp-szigetekről. A potsdami konferencia idején, július 24-én az amerikaiak sikeresen felrobbantották első atombombájukat, ezzel új és minden eddiginél pusztítóbb fegyver került a kezükbe. Miután a japán vezetők nem válaszoltak a potsdami konferencia megadásra felszólító határozatára, az amerikaiak az atombomba bevetése mellett döntöttek. 1945. augusztus 6-án Hirosimára ledobták az első atombombát, Nagaszakira pedig augusztus 9-én a másodikat. A pusztítás iszonyú volt, több mint százezer, illetve harminchatezer ember azonnal meghalt, nem szólva a sugárfertőzésben később meghaltakról és a hatalmas anyagi kárról. Mivel a japán kormány nem tudott arról, hogy az amerikaiaknak nincs több atombombájuk – ráadásul augusztus 9-én a szovjet hadsereg is megindította támadását a mandzsúriai japán erők ellen –, augusztus 10-én bejelentette megadási szándékát, majd 14-én – Hirohito császár tanácsára – elfogadta a potsdami kapitulációs nyilatkozatot. Közben a szovjet haderő folytatta előrenyomulását: augusztus 21-én megadásra kényszerítette a mandzsúriai japán hadsereget, 22-én elfoglalta Port Arthurt, 26-án Szahalin-szigetet, szeptember 1-jén pedig a Kuril-szigeteket. A feltétel nélküli megadásról szóló okmányt a japánok szeptember 2-án írták alá a Missouri nevű csatahajó fedélzetén. Ezzel véget ért a II. világháború.

8.4.6. A békétől a hidegháborúig (1945-1947) A hat évig tomboló II. világháború leírhatatlan szörnyűségei után az emberek nemcsak békére, de elégtételre is vágytak. Ez utóbbit azonban csak a győztes országok polgárai remélhették azon az áron, hogy a vesztes országok lakosságának további szenvedéseket okoznak. A veszteségek mindenütt hatalmasak voltak. A lakosság számarányához viszonyítva Lengyelország szenvedett a legtöbbet: 300 ezer katonája esett el, s 5,8 millió polgárát gyilkolták meg a nácik, akiknek egyharmada zsidó volt. A Szovjetunió több mint 20 millió, Németország 7 millió, Japán 2 millió, Jugoszlávia 1,6 millió, Magyarország közel 1 millió embert veszített A hadszíntérré vált országokban hatalmasak voltak az anyagi veszteségek is. A Szovjetunióban 6 millió ház és 31 ezer gyár, Németország 16 milliós lakásállományából pedig 5 millió pusztult el. Jugoszlávia ipari kapacitásának kétharmada, Lengyelországénak a fele semmisült meg. Elpusztult a német közlekedési létesítmények 40, a termelőüzemek 20 és az iskolák 50 százaléka. Az amerikai bombázások romhalmazzá változtatták a japán városok többségét. Magyarország nemzeti vagyonának 40 százaléka semmisült meg. A II. világháború nemcsak méreteiben és pusztításában, hanem következményeiben is nagyobb volt az elsőnél, bár Európa térképét kevésbé rajzolta át. A vesztes tengelyhatalmak – Németország, Olaszország, Japán – kiszorultak a nemzetközi politikából. A volt nagyhatalmak közül Franciaország mellett Nagy-Britannia is sokat veszített befolyásából, miután két meghatározó nagyhatalom maradt: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Japán összeomlásának pillanatában Indonézia, Indokína, Kína és Mandzsúria jelentős része még japán kézen volt, így a hirtelen változás politikai bizonytalansághoz vezetett. Mandzsukun bábállam 1945 augusztusában a szovjet katonai megszállás következtében összeomlott, így Mandzsúria ismét Kína része lett. Ugyanakkor Japán veresége után nyomban kiújult a kínai polgárháború. A negyvenéves japán uralom alól felszabadult Koreát amerikai és szovjet megszállási övezetekre osztották, Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket pedig a Szovjetunió foglalta el.

510

Hatalmas változást jelentett, hogy a világháború következményeként felgyorsult a gyarmati rendszer bomlása s – az 1950-es és 1960-as években- új, független államok sora alakult. Tehát nemcsak Európa, de az egész világ térképét át kellett rajzolni. Már a II. világháború idején nyilvánvalóvá vált, hogy a különböző országok között a korábbiaknál összehangoltabb nemzetközi együttműködésre lesz szükség. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kezdeményezésére a három szövetséges nagyhatalom külügyminisztere 1943. októberi moszkvai értekezletén nyilatkozatot fogadott el, amit Kína moszkvai nagykövete is aláírt, miszerint a béke és biztonság fenntartására nemzetközi szervezetet létesítenek. E nyilatkozat alapján ült össze a Washington közelében lévő Dumbarton Oaksban az Egyesült Nemzetek Szervezetét előkészítő – 1944. augusztus 21-től október 7-ig tevékenykedő – értekezlet, amelyen az Egyesült Államok és NagyBritannia képviselői mellett annak első szakaszában a Szovjetunió, a másodikban Kína képviselői vettek részt. Ezen kidolgozták a szervezet alapokmányának tervezetét, miszerint az ENSZ legfelsőbb fóruma a tagállamok közgyűlése. Létrehozzák továbbá a Biztonsági Tanácsot, melynek öt állandó és hat időről időre választott tagja lesz. Az állandó tagok az öt nagyhatalom: Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Szovjetunió. A szavazás rendjéről a három nagy 1945. februári jaltai tanácskozásán döntöttek, eszerint a Biztonsági Tanács csak az öt nagyhatalom igenlő szavazatával hozhat határozatot. Ez a nagyhatalmi vétójog hosszú időre megbénította az ENSZ munkáját, ugyanakkor megóvta a szervezetet a felbomlástól. A jaltai megállapodás értelmében 1945. április 25-én megkezdte munkáját az ENSZ San Franciscóba összehívott alapító értekezlete. Ez végleges formába öntötte a szervezet alapokmányát, melyet a részt vevő ötvenegy alapító állam közül- június 26-án- ötven aláírt. (Az akkor újjáalakuló lengyel kormány később csatlakozott.) Az ENSZ alapokmánya 1945. október 24-én lépett hatályba. Eszerint az ENSZ székhelye New York, s hat fő szerve van: Közgyűlés, Biztonsági Tanács, Gazdasági és Szociális Tanács, Gyámsági Tanács, Nemzetközi Bíróság, Titkárság. Ez utóbbi élén a főtitkár áll. Az ENSZ öt regionális bizottságot tart fenn. A Gazdasági és Szociális Tanács tevékenységének köszönhetően több már meglévő vagy alakuló szervezet is betagozódott a világszervezetbe, s ún. szakosított intézményekké váltak. Ilyenek az UNESCO (Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezet), a FAO (Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet), az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a WTO (Világkereskedelmi Szervezet, 1994 előtt GATT, azaz Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény). A II. világháború legnagyobb nyertese az Egyesült Államok lett. Termelési kapacitása a háború idején 31 százalékkal, gazdasága pedig évi 18-19 százalékkal növekedett. Gazdasági ereje mellett látványosan megnövekedett a katonai is, s az atombomba birtokában, valamint az "óceánpajzs" védelmében legyőzhetetlen, sőt sebezhetetlen nagyhatalommá vált. Az egyedüli hadviselő ország volt, ahol a fogyasztást nem kellett visszafogni, sőt a háború befejezésekor nagyon gyorsan kezdett nőni az életszínvonal. Az egy főre eső nemzeti jövedelem 550 dollárról 1260-ra növekedett, miközben Franciaországban 290 dollárról 260-ra csökkent. Ugyanakkor az a tény, hogy a háború után a világ ipari termelésének felét az Egyesült Államok állította elő, lehetetlenné tette, hogy Amerika visszatérjen az elzárkózás politikájához. Mint vezető gazdasági és katonai hatalomnak részt kellett vállalnia a nemzetközi életben. Egyre több amerikai jutott arra a következtetésre, hogy a világgazdasági válság és a II. világháború kitörésének okai az Egyesült Államok akkori befelé forduló politikájában is keresendőek. Tehát egy világméretű gazdasági program segítségével meg kell teremteni a világgazdaság egységét, ami biztosíthatja az állandó gazdasági növekedést, a világbéke legfőbb zálogát. A Szovjetunió hatalmas anyagi és emberveszteségeket szenvedve vált a világ második legerősebb hatalmává. Bár a moszkvai vezetés 1943-ban feloszlatta a Kommunista Internacionálét, a világ kommunistáit továbbra is a Kremlből irányították, akik tevékenységüket a szovjet hatalmi érdekeknek rendelték alá. Ezek állandó napirenden tartását jól mutatja, hogy miközben a németek Moszkva alatt álltak, Sztálin a meglepett nyugati politikusoknál nem elsősorban a fegyverszállításokról, hanem a háború utáni befolyási övezetekről érdeklődött, s mindenekelőtt a németekkel szövetségben megszerzett területgyarapításait igyekezett elfogadtatni. E szovjet terjeszkedési törekvéseket aztán szentesítette a győzelem. Az Európa szívéig hatoló, 12 milliós hadsereget fegyverben tartó Szovjetunió vált a kontinens legerősebb hatalmává. A katonai óriás ugyanakkor gazdaságilag nyomorúságos helyzetben volt. Már a békeidőben is csődöt mondott, ésszerűtlen szocialista gazdaságpolitikájának megreformálását, azaz a termelés hatékony bővítésének legfontosabb előfeltételét- diktatórikus berendezkedése – lehetetlenné tette. A megszerzett világhatalmat tehát csak a fegyverekre támaszkodva tudta megtartani, a lakosság politikai alávetettsége és rendkívül alacsony életszínvonala árán. A világháború végén nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati demokráciák és a szovjet kommunista diktatúra kényszerű szövetsége, amit a közös ellenség, Hitler legyőzésének szándéka tartott egybe, a győzelem után nemcsak felbomlik, de résztvevői egymással is szembefordulnak. Az Egyesült Államok vezetése nem értette meg idejében, hogy a világháború végére kialakuló új befolyási övezeteken belül minden hatalom a saját elképzeléseinek megfelelő politika rendszert fog kialakítani, így nem vette észre azt a veszélyt, hogy a Szovjetunió a kommunista diktatúrát fogja rákényszeríteni befolyási övezetének országaira. Roosevelt- az előnyösebb katonai megoldást tartva szem előtt- nem támogatta a nagyobb erőfeszítést és több áldozatot valószínűsítő – Churchill által javasolt – balkáni partraszállás tervét, mellyel meg lehetett volna előzni a szovjetek benyomulását Közép-Európába. Az amerikai elnök – Sztálint félreismerve – feltételezte, hogy a Jaltában aláírt nyilatkozat biztosítani fogja a szovjetek által megszállt országokban a demokratikus kibontakozást, s csak 1945. március végén döbbent rá arra, hogy Sztálin "minden Jaltában tett ígéretét megszegte". Ennek ellenére visszautasította azokat a brit javaslatokat, hogy az amerikai haderő gyorsan nyomuljon előre Berlin, Bécs és Prága irányába. Jalta tehát mindenekelőtt az amerikai rövidlátás miatt vált Európa kettéosztásának kiindulópontjává. S amikor az új elnök- Truman – szembe találta magát a korábbi amerikai politika által megnőni engedett Szovjetunióval, már késő volt. Németország összeomlása után ugyanis sem a meggyengült brit, sem a

511

jelentéktelenné vált francia haderő nem tudta ellensúlyozni a szovjet előretörést. Márpedig a Szovjetunióval – ahogy ezt Churchill idejében látta – csak úgy és addig lehetett volna a szabad világ számára elfogadható szerződéseket kötni, amíg a nyugati hadseregek vissza nem vonulnak a minél nagyobb általuk elfoglalt területekről. A potsdami értekezlet határozatának megfelelően 1945. szeptember 11-én megkezdődött Londonban az öt nagyhatalom külügyminisztereinek a békeszerződés előkészítésére összehívott értekezlete. Molotov szovjet külügyminiszter a nyugatiak értésére adta, hogy a Szovjetunió által megszállt országokban egyedül Moszkvára tartozik a békefeltételek megszabása, s javasolta, hogy Bulgáriával, Magyarországgal és Romániával kössék meg a békeszerződést, ami a szovjetek által létrehozott állapotok elismerését jelentette volna. Erre James Byrnes amerikai külügyminiszter előfeltételként szabad választásokat és demokratikus kormányzást követelt. Mindezek után a feszült hangulatú értekezletet október 2-án eredménytelenül félbeszakították, de a szovjet fél némi engedményre kényszerült. Érdeke volt ugyanis, hogy a világháborút lezáró békeszerződések nemzetközi érvényű dokumentumaival ismertesse el a háború alatti, zömmel még a németekkel szövetségben végrehajtott területi hódításait. Ezért nem engedhette meg magának, hogy teljesen szembeforduljon a nyugati szövetségesekkel, tehát kénytelen volt hozzájárulni, hogy az érdekövezetébe vont országokban demokratikus választásokat tartsanak. Mindezt azonban csak átmeneti, taktikai engedménynek tekintette, s 1945-1946 fordulóján már erőteljesebb politizálásra szólította fel a kelet- és közép-európai országokban tevékenykedő kommunista pártokat, amelyek egyre durvábban sértették meg a demokrácia elveit, s indították támadásaikat a demokratikus pártok és intézmények ellen. Mindez felháborította a nyugati hatalmakat, de a tiltakozáson kívül mást nem tettek. A megdöbbentő iráni események azonban cselekvésre késztették őket. Még 1941 augusztusában brit és szovjet csapatok vonultak be Iránba, hogy elejét vegyék egy esetleges német behatolásnak. Ugyanakkor a két szövetséges megállapodott abban, hogy a háború befejezése után hat hónappal kivonják csapataikat. 1945 második felében azonban a szovjetek által megszállt országrészben a kommunisták politikai befolyása egyre erőteljesebbé vált, ezért az iráni kormány a Biztonsági Tanácshoz fordult, követelve a szovjet csapatok kivonását. Válaszul a szovjetek elérték, hogy új iráni kormány alakuljon, immár a kommunisták részvételével. Iránban tehát -1946 februárjában – egy kommunista fordulat volt kibontakozóban. A nyugati hatalmak határozott fellépése s mindenekelőtt a brit fegyveres jelenlét miatt azonban a szovjetek kénytelenek voltak visszakozni. Az Iránban történtek is igazolták mindazt, amit Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédében mondott: "semmi sincs, amit [az oroszok] annyira csodálnának, mint az erőt, és semmivel szemben nem táplálnak kevesebb tiszteletet, mint a katonai gyengeséggel szemben". Elfogadhatatlannak tartotta, hogy a Balti-tenger melletti Szczecintől az Adria melletti Triesztig "vasfüggöny ereszkedik le Európára", s e vonal mögött találhatóak Kelet-Európa ősi államai, amelyek a szovjet befolyás alárendeltjei lettek, s amelyekben hatalomra emelték a korábban jelentéktelen kommunista pártokat. Ráadásul világszerte kommunista ötödik hadoszlopok működnek, s ez "egyre növekvő kihívást és veszélyt" jelent "a keresztény civilizációra". Ez az Európa "nem az a felszabadított Európa (...), amelynek felépítéséért harcoltunk". Ezért a nyugati demokráciáknak az ENSZ alapokmányához ragaszkodva olyan erőt kell felmutatnia, amely elejét veheti minden nagyra törő kalandnak és kísértésnek. A beszédet Sztálin a Szovjetunió elleni fegyverbe szólításnak minősítette, De Gaulle viszont Churchillhez hasonlóan vélekedett, kijelentve: Roosevelt az amerikai-szovjet együttműködésért feláldozta Európát. Ráadásul ez az együttműködés nem is lehet tartós. Miközben egyre feszültebbé vált a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió viszonya, folytatódtak a békeszerződés előkészületei, mivel a háborút lezáró békeszerződés megkötése a Szovjetuniónak is érdeke volt. Az eredménytelenül félbeszakadt londoni külügyminiszteri értekezlet után – 1945. december 16-án – Moszkvában ismét tárgyalóasztalhoz ült az amerikai, a brit és a szovjet külügyminiszter. Megállapodtak az Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal kötendő békeszerződések előkészítéséről, a Japánt ellenőrző Szövetséges Tanács felállításáról – miután a Szovjetunió lemondott a Japán megszállásában való részvételről –, továbbá Korea egyesítéséről, a kínai polgárháború befejezéséről, a bolgár és román koalíciós kormányok megalakításáról, azaz e kormányok két-két, nem kommunista miniszterrel való kiegészítéséről, valamint az atomenergiát ellenőrző nemzetközi ENSZ-bizottság megalakításáról. A Németországgal és Japánnal kötendő békeszerződés kérdését nem tűzték napirendre. A három nagyhatalom külügyminiszterének moszkvai megállapodása alapján a győztes hatalmak szakértői elkészítették a békeszerződések tervezetét, s 1946. július 29-én Párizsban-huszonegy győztes ország részvételévelmegkezdődött a II. világháborút lezáró békekonferencia. A vesztes országok képviselőit most sem hívták meg a tárgyalásra, csupán az aláírás előtt mondhatták el észrevételeiket. Olaszországtól Jugoszlávia megkapta az Isztriai-félszigetet, Rijekát, Zadart, Görögország pedig a Dodekániszoszszigeteket. El kellett ismernie Albánia és Etiópia függetlenségét, elvették afrikai gyarmatait, s kisebb olasz-francia határkiigazítást hajtottak végre, továbbá 360 millió dollár jóvátétel megfizetésére kötelezték. Triesztet és környékét szabad területnek nyilvánították, de ennek északi része a várossal 1954-ben visszakerült Olaszországhoz, a déli területet pedig Jugoszlávia kapta. Bulgária megtarthatta az 1940-ben Romániától megszerzett Dél-Dobrudzsát, de elvesztette a háború alatt Görögországtól és Jugoszláviától elfoglalt területeit, továbbá 45 millió dollár jóvátételt kellett fizetnie. Finnországtól elvették és ismét a Szovjetunióhoz csatolták a téli háborút lezáró moszkvai békeszerződésben a Szovjetuniónak átengedett, majd a világháború alatt visszafoglalt finn területeket, valamint Petsamo (Pecsenga) vidékét, továbbá 300 millió dollár jóvátételt kellett fizetnie. Magyarországtól elcsatolták a bécsi döntések és a világháború alatt visszaszerzett egykori területeit, s azokat Csehszlovákia, a Szovjetunió, Románia és Jugoszlávia kapta meg, visszaállítva ezzel a trianoni határokat, továbbá 300 millió dollár jóvátételt kellett fizetnie. Románia visszakapta

512

Magyarországtól az erdélyi területeket, ugyanakkor elvesztette Dél-Dobrudzsát, valamint át kellett adni a Szovjetuniónak az 1940-ben már egyszer neki átengedett, de az 1941-1944 között ismét román fennhatóság alá vont Észak-Bukovinát és Besszarábiát, továbbá 300 millió dollár jóvátétel fizetésére kötelezték A felsorolt vesztes országokkal 1947. február 10-én írták alá a békeszerződést, amely megszüntette a hadiállapotot, és jogilag helyreállította szuverenitásukat. Ez azonban csak Olaszország és Finnország esetében jelentett érdemi változást, Bulgáriát, Magyarországot és Romániát a Szovjetunió csatlóssá kényszerítette – a győztes Lengyelországgal, Csehszlovákiával, valamint Kelet-Németországgal együtt.

8.5. A hidegháború korszaka (1947-1962) 8.5.1. A Szovjetunió és csatlósai A Szovjetunió kelet- és közép-európai terjeszkedése a győztes szövetséges hatalmak szembefordulásának egyik legsúlyosabb okává vált. Moszkva mindent hatalmi érdekeinek rendelt alá, ugyanakkor a hagyományos orosz gyanakvás és elzárkózás politikáját folytatva igyekezett a meghódított területeket minél gyorsabban elzárni a bűnös és ellenséges Nyugattól. Ebből következően a háború utáni újjáépítést önerőből kellett megvalósítani. Ez viszont hatalmas feladat volt, mert a világháború alatt a szovjet nemzeti vagyon mintegy 40 százaléka pusztult el. A háború utáni újjáépítéshez a már korábban kialakult és minden hatalmat a kezében tartó központi irányítással kezdtek hozzá. Az új iparosítás kiindulópontja volt, hogy a háború alatt Szibériába telepített ipari üzemek új telephelyükön működjenek tovább, a régieket pedig eredeti helyükön kell újjáépíteni. A feladat tehát a nyersvas-, az acél-, a szén- és olajtermelés, azaz a hadiipari alapok megsokszorozása, miközben a közszükségleti cikkek gyártásáról nem esett szó. E nagy igényű tervet – a korábbiakhoz hasonlóan – a Gulag-táborokban raboskodók olcsó munkaerejére építették, akiknek a számát nehéz megbecsülni. Egyes számítások szerint a több mint ötven táborban és hatszázhatvan altóborban a háború után évi átlagban – 2,5 millió rab dolgozott. Ugyanakkor a szovjet hatóságok a háború alatt több mint négymillió hadifoglyot vettek nyilvántartásba, akiket – köztük a szovjet hadsereg által elfoglalt területekről elhurcolt civileket – részint hadifogolytáborokban dolgoztattak, de közülük is sokan átkerültek a Gulagra. A háború után vált teljessé a litvánok, lettek, észtek, lengyelek, kárpátaljai magyarok és moldáviai románok tragédiája. Ezeken a területeken az erőszakos kolhozosítással szembeni paraszti ellenállás egybeesett a nemzeti ellenállással, amit csak százezrek táborokba hurcolásával tudtak letörni. A háború előtti kolhozosítással tönkretett mezőgazdaság termelése a háború végére az 1940-es – amúgy is alacsony – szintnek csak a felét érte el. A háborús körülmények közt lehetővé vált, hogy az állandósult élelmiszerhiány miatti keresletet a kolhozokba betagosított földek egy részének egyéni használatbavételével próbálják kielégíteni. A piacokon tehát ismét megjelentek az egyénileg termelt élelmiszerek. Az 1946-os súlyos aszály azonban e parasztgazdaságok termelését is visszavetette, mire a szovjet vezetők az egyéni gazdálkodást tették felelőssé az ismét előállt élelmiszerhiányért, határozottan lépve fel a közös földek elherdálása és a kolhozvagyon fosztogatása ellen. A visszaállított kolhozrendszer pedig eleve nem tudta megoldani a Szovjetunió élelmiszer-ellátását. Miközben folytatódott a nehézipar nagyarányú fejlesztése, sőt meghirdették a "sztálini természetátalakítás" programját, melynek egyik gyöngyszeme a szibériai folyók folyásirányának tervezett megváltoztatása volt, a szovjet emberek nyomorúságos életkörülmények közt, a városokban például többszörös társbérletekben éltek. Ugyanakkor folytatódott a politikai terror is, így továbbra sem érezhette magát biztonságban senki sem. Mivel a Nyugattal való háború alatti együttműködést a szovjet vezetés úgy ítélte meg, hogy az felerősítette a nemkívánatos szellemi irányzatok elterjedését, ezért 1946-ban Andrej Zsdanov leningrádi párttitkár vezetésével "eszmei offenzívát" indítottak a burzsoá ideológiai befolyás ellen. Ennek során neves írókat bélyegeztek meg, folyóiratokat tiltottak be, felszámolták a legjelentősebb tudományos műhelyeket. Gyakorlatilag betiltották a genetikát és a kibernetikát, s a művészetekben kötelezővé tették a "szocialista realizmust". A sztálini vezetés a háború idején alkalmazta a kollektív felelősségre vonás elvét, így – a megszállókkal való együttműködés vádjával – egész népeket, népcsoportokat telepítettek ki szülőföldjükről Szibériába, például a volgai németeket, több kaukázusi népet, köztük kalmüköket, csecseneket, ingusokat, valamint a krími tatárokat. 1948 végén – miután Izrael állam nyilvánvalóvá tette, hogy a kommunizmus elleni védőbástyaként Amerika szövetségese kíván lenni – Sztálin gyanakvása az orosz zsidókra terelődött. Rövidesen letartóztatták a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőit. Közülük öten meghaltak a kihallgatások alatt, százat bebörtönöztek, tizet pedig agyonlőttek. Mindezt nem a zsidók, hanem a "gyökértelen kozmopolitizmus" elleni küzdelemnek nevezték. Ennek során számolt le a Lavrentyij Berija belügyminiszter vezette csoport 1949-ben a "leningrádiakkal", a miniszterelnök-helyettestől kezdve az időközben meghalt Zsdanov követőiig. Később Sztálinnal elhitették, hogy Zsdanov halálát az orvosok okozták, erre 1952-ben megkezdődött a kozmopolita (azaz zsidó) orvosok elleni hajsza, akik közül huszonnyolcat letartóztattak, de a készülő pert Sztálin halála után (1953. március 5.) nem folytatták. Lengyelországnak a világháború befejezésekor két kormánya volt. A nyugati hatalmak a német-szovjet megszállás elől külföldre menekült ellenzéki politikusokból 1939 őszén megalakult párizsi, majd londoni kormányt ismerték el, amelyből ki voltak zárva mind a kommunisták, mind a régi rendszer hívei. Ez az emigráns lengyel kormány 1943-ban, a katyni tömegsírok feltárása után magyarázatot követelt a szovjetektől, mire ők megszakították a diplomáciai kapcsolatokat a lengyelekkel. Majd Moszkva 1944. december 31-én lengyel vazallusaiból létrehozta az ideiglenes lublini kormányt, amely az ország szovjet elfoglalása után kiterjesztette hatalmát az egész országra. A kész tényeken a

513

nyugati hatalmak nem tudtak változtatni, így Moszkva jóindulatán múlt, hogy a nyugatiak által elismert politikusokat egyáltalán beengedik-e Lengyelországba. Az események hatására a lengyel nemzeti erők késznek mutatkoztak a kompromisszumra. 1945 januárjában feloszlatták a Honi Hadsereget, majd az emigráns kormány három tábornok képviselője elfogadta a szovjetek tárgyalási meghívását, és Moszkvába utazott, ahol letartóztatták és látványos perben elítélték őket. Mindezek után nem sok jót lehetett remélni az ideiglenes kormány tervezett "kibővítésétől", mert fennállt a veszélye annak, hogy ez csupán lehetőséget ad a Moszkva-barát kormánynak a demokratikus irányzatokat tömörítő emigráns kormány beolvasztására. Tisztában voltak ezzel az emigrációban tevékenykedő lengyel politikusok is, ezért többségük visszautasította a megegyezést. Stanisław Mikołajczyk, az emigráns kormány miniszterelnöke azonban – a nyugati politikusok rábeszélésére – vállalta a hazatérést és az együttműködést. Így 1945. június 28-án – szocialista miniszterelnökkel – megalakult a Nemzeti Egység Ideiglenes Kormánya, amelynek egyik miniszterelnök-helyettese a kommunista Władyslaw Gomułka, másik a néppárti (parasztpárti) Mikołajczyk lett. A kormány megalakulása után Mikołajczyk legálissá tette a Lengyel Néppártot, mely rövidesen a falvakban és városokban egyaránt a legnépszerűbb politikai irányzat lett, miután radikális társadalmi és szociális reformokat hirdetett, egyetértve a földreformmal és az államosításokkal, ugyanakkor kiállt a lengyel önállóság és a parlamentáris demokrácia mellett, követelve – a jaltai határozatok értelmében – a demokratikus választás kiírását. A kommunistákat aggasztotta a néppárt előretörése, ezért nemcsak a propagandát használták fel ellene, hanem a megfélemlítést, a fizikai erőszakot, sőt a merényleteket is. A választást pedig – a néppárt várható győzelmétől tartva – 1946 nyarán egy ravaszul kieszelt népszavazással odázták el, melynek kérdéseire mindenki csak igennel válaszolhatott. Mindez azért történhetett így, mert az államigazgatás és a sajtó a kommunisták kezében volt. Az így előkészített 1947. januári választás előtt a kommunisták rávették – több kisebb párttal együtt – a Lengyel Szocialista Pártot, hogy közös választási blokkban induljanak, s elérték, hogy a választókörzetek egyötödében ne tudjanak indulni a Lengyel Néppárt jelöltjei. Ráadásul a választás eredményét durván meghamisították, így a kommunisták vezette Demokratikus Blokk 80 százalékos győzelmet aratott. A vereség után – várható letartóztatása miatt – Mikotajczyk kénytelen volt elhagyni hazáját. 1948-ban a lengyel kommunisták pártjukba olvasztották a Lengyel Szocialista Pártot, ezzel létrejött a Lengyel Egyesült Munkáspárt, amely immár politikai ellenfelek nélkül maradva – a nacionalista elhajlás ürügyével leváltott Gomułka helyébe lépő Bolesław Bierut vezetésével – megteremtette a proletárdiktatúrát. Jugoszláviának a háború végén szintén két kormánya volt: az Ivan Šubašić vezette londoni emigránsoké, valamint a Tito vezette kommunista partizánoké. A két vezető 1944-es megállapodása alapján 1945. március 7-én Tito vezetésével megalakult a Demokratikus és Föderatív Jugoszlávia ideiglenes kormánya, amelyben Šubašić és az emigráns kabinet négy tagja is miniszteri tisztséget vállalt. Közben a kommunisták szívós és kegyetlen harcban elérték, hogy mind a szovjetek, mind a nyugati hatalmak őket ismerjék el meghatározó politikai tényezőnek. A világháború alatt darabokra szakadt délszláv területeken nemcsak a németek és szövetségeseik ellen folyt a harc, de véres öldöklés dúlt a szerbek, horvátok és bosnyákok között is. A belső küzdelemben felőrlődött nemzeti erők maradékait Tito partizánjai számolták fel, köztük legerősebb vetélytársaikat, az emigráns kormány katonai szervezetének számító csetnikeket, akiknek vezérét, Mihailovicot kivégezték. E belső leszámolásoknak vált áldozatává az ismét jugoszláv uralom alá került délvidéki magyarság. 1944 őszén – a szovjet hadsereg nyomában – kommunista partizánok özönlöttek a magyarlakta területekre, s válogatás nélkül gyilkolták a magyarokat. A bevonuló szerbek katonai közigazgatást vezettek be. A népfelszabadítónak nevezett hatóságok előírták, hogy határozottan fel kell lépni a svábok és a magyarok ellen, akik "megsemmisítették, kirabolták és durván bántalmazták népünket". A gyűlölet csaknem teljesen elűzte és részben elpusztította a terület több mint 300 ezres német lakosságát, és meggyilkolt több mint 30 ezer magyart. Sok szerencsétlent válogatott kínzásokkal gyötörtek halálra. A függetlenségi és polgárháborút kegyetlen eszközökkel megnyerő kommunista partizánok jugoszláv nemzeti elkötelezettségére jellemző, hogy bár példaképük volt a Szovjetunió, de majdnem összevesztek a Vörös Hadsereg helyi parancsnokával, mert nem volt hajlandó segíteni abban, hogy elsőként a jugoszláv partizánok vonuljanak be Jugoszlávia fővárosába. Mivel a háború végére a győztes kommunisták az országot proletárdiktatúrává alakították, a Tito-Šubašićegyezmények alapján fellépő pártok legjelentősebbjeit 1945 végére már ki is szorították a politikai életből, így azok a november 11-ei választáson részt sem tudtak venni. Nem véletlen ezután, hogy a kommunisták által létrehozott Jugoszláv Népfront megszerezte a szavazatok 88 százalékát. Ezzel létrejött az egypártrendszer, s az így megválasztott alkotmányozó gyűlés Jugoszláviát szövetségi népköztársasággá nyilvánította, 1946 januárjában pedig megalkotta az első szocialista alkotmányt. Hozzáláttak a kollektivizálással egybekötött földreformhoz, valamint az államosításhoz, s 1947-ben indították az első ötéves tervet. Jugoszláviában a nemzeti és szocialista szólamokat ügyesen vegyítő kommunista párt szovjet segítség nélkül, választáson szerezte meg magának a kizárólagos hatalmat. Tito vad Nyugat-ellenes politikába kezdett, de túl nagy önállóságot engedett meg magának, így amikor Moszkva napirendre tűzte a csatlós országok szorosabb együttműködésének megteremtését, elkerülhetetlenné vált a szakítás. Csehszlovákia esetében a Beneš volt köztársasági elnök vezette háború alatti londoni emigráns kormányt mind Nagy-Britannia, mind a Szovjetunió elismerte. 1945. április 3-án Beneš – köztársasági elnökként lépve fel – Kassán a Cseh és Szlovák Nemzeti Front kormányára ruházta a hatalmat, kinyilvánítva ezzel Csehszlovákia egységét. Az új kormány miniszterelnöke a szociáldemokrata Zdeněk Fierlinger lett, egyik helyettese pedig a kommunista Klement Gottwald.

514

Az 1945. április 5-én meghirdetett kassai kormányprogram foglalkozott az ország egységének helyreállításával, a cseh és szlovák viszonnyal, miközben rendelkezett a német és magyar kisebbségek kitelepítéséről, s előírta a háborús bűnösök és kollaboránsok megbüntetését s vagyonuk elkobzását. Ezt követte a június 21-ei elnöki rendelet, amely az előbb említettek mellett elrendelte a magyar és német nagybirtokosok földjeinek elkobzását, az augusztus 2-ai elnöki rendelet pedig megfosztotta állampolgárságától az ország német és magyar lakosságát, így nem lehettek szervezeteik, intézményeik, iskoláik, sajtójuk, s nem vehettek részt a politikában. Újabb elnöki rendelettel közmunkára lehetett kényszeríteni a magyar lakosságot, így több mint harmincezer magyart hurcoltak Csehországba, az onnan elüldözött, kitelepített közel hárommillió német munkaerejének pótlására. Emellett példátlan vagyonelkobzással sújtották a magyarokat, hogy ily módon is menekülésre kényszerítsék őket. A prágai kormány azonban a nyugati hatalmak fellépésére kénytelen volt tárgyalásokat kezdeni Budapesttel, s az így kidolgozott 1946. februári lakosságcsereegyezmény előírta, hogy annyi csehszlovákiai magyart telepíthetnek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. E megállapodás korlátozta, de megszüntetni nem tudta a felvidéki magyarok elüldözését, akiknek sajátos "menekvést" kínált a reszlovakizációs, azaz visszaszlovákosítási rendelet. Az a magyar, aki ennek értelmében jelentkezett szlováknak, megkapta az állampolgárságot, s mint szlovák nemzetiségű mentesült a magyarokat sújtó rendeletek hatálya alól. Mintegy háromszázötvenezer magyar "reszlovakizált", így mentve maradék vagyonát, s kerülve el, hogy kitelepítsék szülőföldjéről. Az 1946. májusi választáson a Csehszlovák Kommunista Párt győzött, megszerezve a szavazatok több mint 38 százalékát. Ezt követően a kommunista Gottwald lett a miniszterelnök. A kommunisták 1947 közepéig tiszteletben tartották a demokráciát, ekkor viszont hozzákezdtek a polgári politikusok kiszorításához. Az ellenűk és pártjaik ellen indított kampány során egyre nyíltabban használták fel a kezükben lévő rendőrséget is. Válaszul a polgári miniszterek 1948 februárjában lemondásukkal akarták kikényszeríteni a kommunista miniszterelnök távozását. Gottwald, valamint a többséget alkotó kommunista és szociáldemokrata miniszterek azonban a helyükön maradtak, a kommunisták pedig tüntetéseket szerveztek, melyre a demokrácia hívei ellentüntetésekkel válaszoltak. S miután a kommunisták a Nemzeti Fronton belül megerősítették helyzetüket, rávették a válság elmélyülésétől rettegő Benešt, hogy kinevezze a kommunisták által összeállított új Gottwald-kormányt, amely 1948. február 27-én hivatalba lépett. E februári fordulat után május 9-én új alkotmányt fogadtattak el, mely távlati célként a szocializmus felépítését jelölte meg. Május 30-án egypárti "választást" rendeztek, amelyen a kommunisták Nemzeti Frontjának jelöltjei több mint 89 százalékot szereztek. Beneš lemondott, s az új nemzetgyűlés Gottwaldot választotta köztársasági elnökké. Június 27-én a kommunista párt magába olvasztotta a szociáldemokrata pártot, s ezzel formálisan is megvalósult a proletárdiktatúra. Magyarország 1944. október 15-ei átállási kísérletét a megszálló német haderő és magyar csatlósaik megakadályozták, így az ország hadszíntérré vált, s területén csak 1945. április 13-án fejeződtek be a harcok. A szovjetek által időközben elfoglalt keleti országrészben viszont 1944 végén hozzákezdtek az új közigazgatás és kormányzat megszervezéséhez, melynek eredményeként december 21-én Debrecenben összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, s másnap megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány, a Moszkvában összeállított névsor alapján. Magyarország december 28-án hadat üzent Németországnak, 1945. január 20-án pedig Moszkvában aláírta a fegyverszüneti egyezményt, amelyben elismerte a trianoni határokat, kötelezte magát 300 millió dollár jóvátétel kifizetésére, vállalta nyolc hadosztály felállítását, valamint a szélsőjobboldali szervezetek betiltását. Az egyezmény betartására és a megszállt ország ellenőrzésére a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ügyelt, amely ugyan a három szövetséges nagyhatalom képviselőiből állt, gyakorlatilag azonban a szovjet politikai érdekeket képviselte. Korlátozhatta az országgyűlés működését, s utasításait a magyar kormány köteles volt végrehajtani. A háború után a meggyötört társadalom hozzálátott az újjáépítéshez, és – a korábbi ellenzéki pártok programjai alapján – az új, demokratikus Magyarország megteremtéséhez, amivel ekkor látszólag a Rákosi Mátyás vezette kommunisták is egyetértettek, de igyekeztek az egyes demokratikus célkitűzéseket saját távolabbi céljaiknak megfelelővé torzítani. Így a mindenki által támogatott földosztás során nem fogadták el a demokratikus irányzatoknak az életképes parasztbirtokok kialakítására törekvő álláspontját, hanem mindenkinek osztattak földet, arra gondolva, hogy az életképtelen kis parcellák tulajdonosai most úgyis örülnek a propaganda szerint tőlük kapott földnek, pár év múlva pedig létrehozzák a nagyüzemi gazdálkodást, így az életképes birtoknagyság kérdése elveszti jelentőségét. Bár a jelentéktelen kommunista párt a mögötte álló szovjet erők miatt meghatározó befolyásra tett szert, a magyar társadalom az első szabad választáson, 1945. november 4-én határozottan kinyilvánította demokrácia iránti elkötelezettségét. A szavazásra jogosultak 92,6 százaléka járult az urnákhoz, s közülük csak 16,9 százalék szavazott a kommunistákra. A több mint 83 százalék a demokratikus pártokat választotta, közülük is első helyen a Független Kisgazdapártot, amely egyedül megszerezte a szavazatok 57 százalékát. A győztes párt azonban a szovjet megszállás – és politikai befolyás – miatt nem alakíthatott az elképzeléseinek megfelelő kormányt vagy koalíciót, mert abba a kommunistákat is eleve be kellett venni, sőt a legfontosabb miniszteri és kormányzati tisztségeket is nekik kellett adni. Az 1945. novemberi választás után a kommunisták mindent elkövettek, hogy a számukra kedvezőtlen parlamenti helyzetet minél előbb megváltoztassák. Ha a politikai eszközökkel indított támadásaik nem vezettek sikerre, az utcai politizálás eszközéhez, illetve a megszálló szovjetek segítségéhez folyamodtak. Sikerült is felbomlasztaniuk a kisgazdapártot, amelynek főtitkárát, Kovács Bélát a szovjet hatóságokkal hurcoltatták el, több képviselőjét koholt vádak alapján börtönbe zárták, a külföldre látogató Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnököt pedig fondorlatos módon lemondásra bírták, így kényszerítve ki az 1947. augusztus 31-ei új választást. Bár ezen bevetették a csalás és megfélemlítés minden eszközét, mégis csupán a szavazatok 22,3 százalékát tudták megszerezni. A szovjet megszállás alatt élő magyar társadalom döntő többsége most is a demokratikus reformpártokra szavazott.

515

Ezt követően a kommunista politika még fékevesztettebbé vált, s most már nyíltan tört az egypártrendszer megvalósítására. Az eddigi koalíciót alkotó kisgazdapárt, parasztpárt és szociáldemokrata párt politikusai közül immár csak a kiszolgálóikká váltakat vették be az új kormányba, majd 1948 nyarán "egyesülésre" kényszerítették a szociáldemokratákat, s a kommunista alapon létrehozott Magyar Dolgozók Pártja irányításával megvalósult a proletárdiktatúra. Románia 1944. augusztusi átállása után a hadsereg és a különböző politika pártok – köztük a kommunisták – képviselőiből koalíciós kormány alakult. Ezt követően a nyugati irányba előretörő szovjet hadsereg nyomában – a magukat Maniu-gárdistáknak nevező – román fegyveres alakulatok vonultak be a visszaszerzett erdélyi területekre, ahol iszonyatos vérengzéseket követtek el a magyar lakosság ellen. Jelszavuk: "Románia – magyarok nélkül." Miután magyar iskolákat romboltak szét, s magyarok százait gyilkolták meg válogatott kegyetlenséggel, illetve ezreit alázták meg s hurcolták a szinte kivétel nélkül pusztulást jelentő fogságba, a szovjet katonai vezetés véget vetett a front mögötti területeinek nyugalmát veszélyeztető bosszúhadjáratnak; kiparancsolta a románokat Erdélyből, s a területet saját katonai közigazgatása alá helyezte. 1945 januárjában a Moszkvából hazatért kommunista vezetők erőteljesebb politizálásba kezdtek, tömeggyűléseken követelve "demokratikusabb" kormányt. Ezek egyikén lövöldözés tört ki, ami halálos áldozatokkal járt. A kommunisták a történtekért a miniszterelnököt tették felelőssé, akinek lemondását követelte a Moszkvából gyorsan Bukarestbe érkezett Andrej Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes is. Eközben a szovjet hadsereg egységei elfoglalták a román hadsereg főhadiszállását, s lefegyverezték a fővárosban lévő román erőket. Mindezek után Mihály király 1945 márciusában "beleegyezett" a kommunisták követelésébe, és kinevezte miniszterelnökké Petru Grozát, aki szovjetbarát koalíciós kormányt alakított. Groza kérésére és népszerűsítésére a szovjet vezetés engedélyt adott Erdélyben a román közigazgatás visszaállítására, az új miniszterelnök pedig látszólagos magyarbarát politikába kezdett, hogy a majdani békeszerződés a területet ismét Romániának ítélje. Jól mutatja ezt az 1945 márciusában elindított földreform, ahol a magyarok sorozatos hátrányt szenvedtek. 1945 decemberében a szovjet vezetés tudomásul vetette a nyugati szövetségesekkel, hogy Romániában különleges biztonsági érdekei vannak, ezért a Groza-kormányt csupán egy parasztpárti és egy liberális politikussal voltak hajlandóak kiegészíteni. Majd a választást elhúzták egészen 1946 novemberéig. Ekkorra már mintegy kétszáz ellenzéki vezetőt bebörtönöztek, a választást pedig véres politikai küzdelem előzte meg. Újabb ellenzéki politikusokat tartóztattak le, a kommunista nyomdászszakszervezet pedig csak a kommunista plakátok és röplapok kinyomtatását engedélyezte. Ilyen előzmények után a kommunisták vezette Országos Demokrata Arcvonal megszerezte a szavazatok több mint 84 százalékát. A "győzelem" után a kommunisták szembefordultak addigi szövetségeseikkel, és sorra kiszorították őket a hatalomból. 1947-ben letartóztatták a legjelentősebb parasztpárti politikust, Iuliu Maniut, december 30-án pedig Gheorghe Gheorghiu-Dej, a román kommunista párt vezetője és Groza miniszterelnök lemondásra kényszerítették a királyt, s még aznap kikiáltották a köztársaságot. 1948 februárjában a kommunisták egyesülésre kényszerítették a szociáldemokratákat, létrehozva a Román Munkáspártot, amely a márciusban rendezett egypárti "választáson" megszerezte a szavazatok több mint 93 százalékát. Ezt követően a szövetséges pártokat megszüntették, a még létező ellenzéki pártokat pedig betiltották. Bulgária 1944 szeptemberében reménykedve várta a szovjet hadsereg bevonulását, mivel az ország nem állt hadiállapotban a Szovjetunióval. Ezért a hagyományosan oroszbarát bolgárok körében általános megdöbbenést keltett a szovjet kormány hadüzenete, majd katonáinak erőszakos viselkedése. Az új kormányt a kommunistákat is magában foglaló Hazafias Front pártjai hozták létre, a Népi Szövetséghez (parasztpárt) tartozó Kimon Georgijev miniszterelnökkel az élen, de az irányítást egyre inkább a kommunisták kaparintották meg. Az így kiéleződött ellentétek miatt a parasztpártiak és a szociáldemokraták többsége kivált a kormányból, a kommunistáknak azonban sikerült e pártok néhány képviselőjét benntartaniuk a koalícióban, így az továbbra is fennmaradt. 1945 novemberében az immár kommunisták irányította kormány választást rendezett, de ezen a demokratikus erők nem voltak hajlandóak részt venni. A közös listán induló kommunisták és támogatóik- szovjet katonai segédlettel a háttérben – a hivatalos jelentés szerint megszerezték a szavazatok 86 százalékát. A nyugati szövetségesek azonban e választást elfogadhatatlannak tartották, így a bolgár kormányt továbbra sem ismerték el. Ezért Moszkva a későbbiekben kénytelen volt hozzájárulni egy új választáshoz. 1946 nyarán a kommunisták igyekeztek megtörni a legkomolyabb ellenzéki erőt, a demokratikus paraszti hagyományokkal rendelkező, Nikola Petkov vezette Népi Szövetséget, ezért a velük újra együttműködő hadügyminisztert, valamint Georgijev miniszterelnököt lemondatták. Szeptemberben népszavazást rendeztek a köztársaságról, amivel a társadalom döntő többsége egyetértett. A kilencéves Szimeon cár emigrációba kényszerült, a kikiáltott népköztársaság élére pedig egy kommunista politikust választottak. Októberben rendezték meg az új, alkotmányozó nemzetgyűlési választást. Ennek előkészítésére Visinszkijt Szófiába küldték, hogy elérje, a szovjetbarát bolgár kormány maga válogathassa ki az ellenzék induló jelöltjeit. Ezt a demokratikus erők visszautasították. A választást példátlan terror és megfélemlítés előzte meg. Meggyilkoltak huszonnégy ellenzéki aktivistát, a nem kommunista szavazókat útakadályokkal zárták el a szavazóhelyiségektől, s a szavazatszámlálás során – az előző választáshoz hasonlóan – rendszeres volt a csalás. Így nem meglepő, hogy a kommunisták vezette Hazafias Front megszerezte a szavazatok 78 százalékát. Az új miniszterelnök a kommunista Georgi Dimitrov lett.

516

1947 nyarán letartóztatták, majd meggyilkolták Petkovot, s ezzel lehetetlenné tették a parasztpártot jelentő Népi Szövetség további működését. Ezután a polgári, értelmiségi rétegeket tömörítő Demokrata Pártot is felszámolták. 1948 nyarán letartóztatták, majd tizenöt évi börtönre ítélték a szociáldemokraták kommunistákkal egyesülni nem akaró vezetőjét, s az így megfélemlített szociáldemokrata pártot beolvasztották a Bolgár Kommunista Pártba, létrehozva az általa vezetett proletárdiktatúrát.

8.5.2. A Truman-elvtől az európai egység megalapozásáig (1947-1952) A világháború befejezése után az Egyesült Államok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet kommunizmus – társadalmi-politikai felfogásából következően – agresszív és hódító természetű, Amerikának tehát vállalnia kell a feltartóztatás politikáját. Ezt Truman elnök hirdette meg 1947. március 12-ei kongresszusi beszédében, majd egyértelműen Moszkva tudomására hozta, hogy az Egyesült Államok nem tűri el a II. világháború után kialakult helyzet megváltoztatását. A feltartóztatási politika ugyan kényszeredetten, de tudomásul vette, hogy a Szovjetunió az általa elfoglalt országokban szovjet típusú politikai rendszereket hoz létre, de azt már nem voltak hajlandóak eltűrni, hogy a kommunizmus még e határokon is túlterjeszkedjen. Ennek hangsúlyozását a görög események tették időszerűvé. 1944 őszén Görögország felszabadult a bolgár-német megszállás alól, s október közepén brit hadihajókon megérkezett a Georgiosz Papandreu vezette emigráns királyi kormány is. Mivel csupán másfél héttel korábban tárgyalt Churchill Sztálinnal Moszkvában a háború utáni befolyási övezetekről, s e szerint Görögország 90 százalékban brit befolyási övezet maradt, London ehhez tartva magát katonai és tengerészeti egységeket küldött az országba. Ugyanakkor a kommunisták irányította felszabadítási szervezetek több mint százhúszezer fegyveressel rendelkeztek. S amikor Papandreu miniszterelnök november végén fel akarta oszlatni a háború alatt szerveződött fegyveres csoportokat, ezek legerősebbjei – látva, hogy az országban csak csekély brit erő állomásozik- nem engedelmeskedtek a rendeletnek, sőt 1944. december 1-jén a Görög Felszabadítási Front miniszterei is kivonultak a kormányból. Az ezt követő tüntetések lövöldözésbe torkolltak, december 5-én azonban Moszkva értesítette a görög kommunistákat az angolokkal kötött megállapodásról, s a nyomaték kedvéért kinevezte a királyi kormány mellé diplomáciai képviselőjét. Közben a britek – az olasz frontról átvezényel katonákkal – elfojtották a felkelési kísérletet. 1945. január 12-én az új kormány és a kommunisták vezette fegyveresek képviselői megállapodtak a rendkívüli állapot feloldásában, a szabadságjogok visszaállításában, foglyaik szabadon bocsátásában, valamint az új választás megtartásában. 1945 májusában Dachauból hazatért a Görög Kommunista Párt főtitkára, aki elhibázottnak tartotta a januári megállapodást, s júniusban a görög kommunisták meghirdették a népi demokrácia, azaz a kommunista hatalomátvétel programját. Erre a kormány fellépett a kommunisták ellen, akik a választás bojkottálásával válaszoltak. Az 1946. március 1-jére tolódott választást a nemzeti erőket tömörítő jobboldal nyerte. Ezután a kommunisták öt alkalommal indítottak fegyveres támadást katonai létesítmények ellen. Közben a szeptember 1-jén tartott népszavazáson a résztvevők több mint 68 százaléka a királyság fenntartása mellett döntött, ettől is a belső béke helyreállítását remélve. A kibontakozó polgárháború azonban az ország egyre nagyobb területére terjedt ki, miután a kommunista fegyveresek támogatást kaptak Albániából, Jugoszláviából és Bulgáriából. 1946. október végén megalakult a kommunisták vezette hadsereg, s a mintegy 25 ezer partizán a hegyvidéki terepeket kihasználva sikeresen verte vissza a kormányerők támadásait. 1947 februárjában a brit kormány bejelentette, nem tudja tovább támogatni a görög kormányt, így ez utóbbi az Egyesült Államokhoz fordult segítségért. Válaszában Truman arra figyelmeztetett, hogy ha Görögország egy felfegyverzett kisebbség ellenőrzése alá kerül, annak azonnali és komoly kihatása lehet, azaz Amerika nem fogja tétlenül szemlélni az eseményeket, márciusban pedig meghirdette már említett doktrínáját. Május végén amerikai-görög segítségnyújtási szerződést írtak alá, melynek keretében Görögország – 1949-ig – négymilliárd dollár értékű katonai támogatást kapott. A kommunisták az uralmuk alatt álló északi területeken ideiglenes kormányt alakítottak, de a Görögország belügyeibe beavatkozó északi szomszéd országokat elítélő 1948. novemberi ENSZ-határozat, valamint a Sztálin-Tito ellentét következtében a kommunisták egyre kevesebb külső támogatást kaptak. 1949. januári tűzszüneti javaslatukat a kormány visszautasította, ezért a magukat tovább tartani nem tudó partizánok – támogatóik tízezreivel – emigrációba vonultak. A Truman-elv 1947-es meghirdetésének és az Egyesült Államok határozott fellépésének szerepe volt abban is, hogy 1947 tavaszán Franciaországban, Olaszországban, majd Belgiumban, Hollandiában és Luxemburgban sorra kiszorították a kommunista pártokat az addigi nagykoalíciókból. Európa háború utáni talpra állásában és demokratikus értékei megőrzésében kiemelkedő szerepe volt a Marshallsegélynek, amelynek tervezetét az Egyesült Államok új külügyminisztere, George Marshall tábornok ismertette 1947. június 5-én a Harvard Egyetemen elmondott beszédében. Lényege, hogy a kimerült és részben elpusztult európai gazdaságot segélyekkel kell talpra állítani, ennek azonban előfeltétele, hogy az európai országok között kellő együttműködés jöjjön létre. A brit és francia kormány üdvözölte a kezdeményezést, és felszólította a Szovjetuniót, hogy vegyen részt az előkészítő tárgyalásokon. Moszkva elfogadta a meghívást, Molotov elutazott Párizsba, de ott elsősorban kifogásait hangoztatta. Mivel a programot a részt vevő országoknak közösen kellett jóváhagyni, a szovjetek elfogadhatatlannak tartották, hogy birodalmuk a "Nyugat által ellenőrzötté" váljon. Az elutasításban szerepe volt annak is, hogy a Szovjetunió nem akarta kifizetni a II. világháború alatt felgyülemlett tízmilliárd dolláros adósságát, inkább a szakítást

517

választotta. 1947. július 2-án a szovjet küldöttség hazautazott, július 1-én pedig Moszkva a csatlós országok kormányainak táviratban tiltotta meg, hogy küldöttei Párizsba utazzanak. Így a Marshall-terv megvitatására tizenhat ország képviselője gyűlt össze, akik a július 12-től szeptember 22-ig tartó tanácskozáson készítették el jelentésüket gazdaságuk állapotáról és segélyigényéről. A terv nemcsak Európa korszerű újjáépítését segítette elő, hanem az európai egység kialakulását is. A Marshall-segély közös felhasználására és szétosztására létrejött Európai Gazdasági Együttműködési Bizottság az 1957-ben megalakuló Európai Gazdasági Közösség előzményévé vált. A Marshall-terv során a benne részt vevő tizenhat európai ország 1948-1951 között mintegy tizennégymilliárd dollár segélyt, illetve kölcsönt kapott az Egyesült Államoktól. Azon a napon – szeptember 22-én –, amikor a nyugati országok befejezték a Marshall-tervel kapcsolatos tanácskozásukat, a Szovjetunió kezdeményezésére a lengyelországi Szklarska Porebában tárgyalóasztalhoz ültek a szovjet, jugoszláv, francia, olasz, lengyel, bolgár, csehszlovák, magyar és román kommunista pártok képviselői. Öt napig tartó tanácskozásukon – a többség berzenkedése ellenére – elhatározták, hogy az 1943-ban feloszlatott Komintern helyett létrehozzák a Kominformot, azaz a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját, Belgrád székhellyel. Ez a Marshall-tervre adott szovjet válasz immár szervezetileg is biztosította a kommunista pártok moszkvai irányítását, s intézményesítette a Sztálin-Zsdanov-féle két tábor elméletét mint a hidegháború szocialista ideológiáját. Eszerint az egymással szemben álló imperialista-kapitalista, valamint népi demokratikus országokat kibékíthetetlen ellentét választja el egymástól, ezért a szocialista tábor állandó harcra kényszerül az imperialisták ellen. 1947 szeptemberében a szovjet és jugoszláv kommunisták türelmetlenül biztatták határozottabb lépésekre a többieket. Fel kellett tehát gyorsítani a kelet-közép-európai kommunista pártok számára készített hatalomátvételi forgatókönyvek teljesítését, azaz a proletárdiktatúra megteremtését. A folyamat – mint láttuk – mindenütt hasonlóan zajlott: a kommunisták kezdetben koalícióra léptek más pártokkal, majd megszerezték a legfontosabb minisztériumok (belügy, gazdaság, hadügy) irányítását. Ezután hamis vádakkal lehetetlenné tették koalíciós partnereiket, sokukat bebörtönözték, pártjaikat felbomlasztották. Utoljára maradtak a szociáldemokraták, akiket a Kominform megalakulása után olvasztottak be, majd egypárti "választást" rendeztek, s ezzel formálisan is megteremtették a proletárdiktatúrát. Moszkva már a világháború végétől gyanakvással szemlélte Tito túlzott önállóságát. Ráadásul a jugoszláv diktátort nem a szovjetek segítették hatalomra, így nem volt Sztálin elkötelezettje, s azt hitte, hogy önálló bel- és külpolitikát folytathat. 1947 végén a bolgár Dimitrovval tervet dolgoztak ki a szocialista országok Balkáni Konföderációjának létrehozására, amit Románia és Magyarország is érdeklődéssel fogadott. Moszkva számára azonban elfogadhatatlan volt egy tőle elkülönülve létrejövő nyolcvanmilliós szocialista tömb gondolata. Sztálin Dimitrovot gyorsan önkritikára kényszerítette, Tito azonban – aki makacsul őrizte önállóságát és hatalmát- erre nem volt hajlandó. Megtiltotta a Moszkvából érkező üzenetek közzétételét, majd pártja központi bizottságával 1948. március 1-jén visszautasíttatta Sztálin kifogásait. Erre Moszkva propaganda-hadjárattal válaszolt, szovjetellenességgel, antidemokratikus magatartással vádolta a jugoszláv vezetőt, pártját pedig buharinistának és trockistának bélyegezte. 1948. június 27-én a Kominformmal is figyelmeztette, hogy az "imperialisták kegyeibe férkőzve szokványos burzsoá köztársaságot" akar létrehozni. A közlemény felszólította a jugoszláv párt "egészséges elemeit", hogy váltsák le vezetőiket, s a Kominform székhelyét Belgrádból Bukarestbe helyezték át. Válaszul a Kominformból való kizárásra, Tito eltávolította pártjából a Moszkvához hű kommunistákat, akik közül több mint nyolcezret bebörtönöztetett, de volt, akit agyon is lövetett. Ugyanakkor – kommunista rendszerének fenntartása mellett – a nyugati országok felé közeledett, amelyekkel katonai és gazdasági megállapodásokat kötött. A jugoszláv önállósodásra válaszul Moszkva szervezetileg is szorosabbra fogta kelet-közép-európai csatlósait, s 1949 januárjában megalakíttatta a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST). Ugyanakkor Sztálin elejét akarta venni a Titóéhoz hasonló ellenszegüléseknek, ezért a csatlós országok kommunista pártjaiban "tisztogatásokat" rendelt el. Ennek során rendezték meg 1949-ben Magyarországon a Rajk-pert, mellyel azt akarták bizonyítani, hogy a Nyugatnak kémkedő és a titoistákkal szövetkező Rajk László és társai a kommunista rendszer megdöntésére szervezkedtek. A persorozat végén tizenöt vádlottat kivégeztek, több mint százat bebörtönöztek. Hasonló "tisztogatást" hajtottak végre a többi csatlós országban is, így Bulgáriában Trajcso Kosztovot, Csehszlovákiában pedig Rudolf Slánskyt – és társaikat – végezték ki. A Marshall-terv Moszkva vezérelte visszautasítása nem vonatkozott Németországnak a nyugati hatalmak által megszállt területeire, így annak képviselői részt vettek a már említett párizsi tanácskozáson, s az országrész a segély támogatottjává vált. Erre a Szovjetunió tiltakozásul kivonult a megszállt Németországot ellenőrző, négy szövetséges főparancsnok alkotta Szövetséges Ellenőrző Tanácsból. Ezzel lehetetlenné vált a négyhatalmi határozatok meghozatala, azaz megszűnt a megszállt Németország közös igazgatása. Ugyanakkor intézkedéseket kellett tenni a romló német gazdaság talpra állítására, s a Marshall-segély fogadására. Ennek érdekében a nyugati hatalmak az általuk megszállt övezetekben – így Nyugat-Berlinben is – 1948. június 20-án valutareformot hajtottak végre. Az új márka bevezetésekor rögzítették a legfontosabb termékek árát, az üzleteket feltöltötték áruval, s ezzel megszűnt a feketepiac. Válaszul a szovjetek június 24-én – műszaki nehézségekre hivatkozva – lezárták a Berlinbe vezető utakat és vasutakat. A blokád miatt a nyugati hatalmak légihidat létesítettek, s 11 hónapon át ezen keresztül látták el NyugatBerlint a legfontosabb közszükségleti cikkekkel; 277 ezer berepüléssel mintegy 2 millió tonna árut szállítottak. Az egymásrautaltság sokat javított a legyőzött németek és a nyugatiak kapcsolatán, s megerősítette a nyugati szövetségesek berlini jelenlétét. 1949. május 12-én a szovjetek feloldották a sikertelen blokádot, majd a négy nagyhatalom szerződésben rögzítette a nyugatiak közlekedési jogait. Az értelmetlen berlini blokád nemcsak Németország kettéválását és a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) létrejöttét gyorsította fel, hanem elősegítette az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének, a NATO-nak a megalakulását is

518

(1949. április 4.). Alapítói: Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália, valamint az Egyesült Államok és Kanada voltak. A berlini blokád idején kezdett formálódni a nyugat-európai együttműködés gondolata is. 1949. május 5-én Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország és Svédország – Strasbourg székhellyel – megalakította az Európa Tanácsot, melynek célja az emberi méltóság védelme és a demokrácia biztosítása, továbbá az európai államok egységének előmozdítása, az európai szellemi és politikai értékek védelme. Az alapítók a legfontosabb értéknek nyilvánították az egyén és a társadalom szabadságát s a törvényesség elvének védelmét. A britekkel folytatott hosszas viták után Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én nyilvánosságra hozta tervét az Európai Szén- és Acélközösség megteremtéséről, majd június 1-jén 24 órát adott Londonnak, hogy eldöntse, hajlandó-e részt venni a terv megvalósításában. S mivel London nem volt hajlandó különállását feladni, nélküle folytatódott a "kis európai" együttműködés előkészítése. 1950. június 3-án a Benelux államok, valamint Franciaország, az NSZK és Olaszország elfogadta a Schuman-tervet, majd 1951. április 18-án Párizsban aláírták az Európai Szén- és Acélközösség alapító szerződését, mely 1952 júliusában lépett hatályba. Az így létrejött Montánunió az elzászi vasérc és a Ruhr-vidéki szén egyesítésével lehetővé tette a két korábban ellenséges ország egyidejű gazdasági felemelkedését. Ez volt a francia-német kibékülés első állomása.

8.5.3. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa 1945 után az Egyesü1t Államok történetének egy olyan 25 éves korszaka vette kezdetét, amelyet a bőség és a növekedés jellemzett. A föld népességének 7 százalékát adó ország a világ ipari termelésének felét állította elő, s a világ összjövedelmének 42 százalékával rendelkezett. A világháború alatt rohamos fejlődésnek indult gazdaság lendülete töretlen maradt, a munkanélküliség megszűnt, s az életszínvonal látványosan javult. Rövidesen általános használati cikké vált a rádió mellett a televízió és a gépkocsi. 1950-ben már 49,3 millió személyautót tartottak nyilván (az autótulajdonos családok száma: 39,3 millió). Amerika ugyanakkor a tudományos és technikai forradalom kibontakoztatásával a világ gazdasági fejlődésének meghatározója lett. Mindez jelentős társadalmi-politikai változásokkal, ezek pedig éles ellentétekkel jártak. 1946-ban sztrájkhullám söpört végig az országon, melyet csak a törvényhozás és az elnök szigorú fellépésével tudtak megfékezni. Már ez is mutatta, hogy a feltartóztatás politikája mellett a hazai kommunista mozgalom is gondot okozott az amerikai vezetésnek. Bár ez a maga hetvenezer tagjával nem volt jelentős, de a megdöbbentően nyitott amerikai társadalomban a Moszkva által irányított kommunisták és ügynökök a hollywoodi művészvilágtól kezdve a kutatóintézeteken át az államgépezet legfontosabb területeiig mindenhova be tudtak épülni. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy ez a folyamat már a II. világháború idején megkezdődött, és egyes minisztériumok vezető tisztségviselői is ügynökökké váltak, leleplezésüket hangos kétkedések, botrányok kísérték. Truman elnök 1946 novemberében ideiglenes bizottságot nevezett ki az állami alkalmazottak lojalitásának vizsgálatára, 1947 márciusától pedig vizsgálni kezdték a szövetségi alkalmazottak politikai véleményét és szervezeti tagságát is. A kommunisták tevékenységét- pártjuk tizenkét vezetőjének 1949. októberi bebörtönzése mellett – politikai, rendészeti intézkedésekkel korlátozták, a pártot azonban nem tiltották be. Az időközben létrehozott Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló kongresszusi bizottság tényfeltáró adatainak hatására azonban a kommunista párt tagsága 1948-ra csaknem a felére csökkent. 1948-ban ismét Trumant választották elnökké, aki küzdött a kommunista előretöréssel, ugyanakkor ígéretet tett, hogy hatálytalanítani fogja az akarata ellenére hozott és a szakszervezetek jogait korlátozó törvényt. A választók értékelték, hogy az elnök nem hajlandó a veszélyérzet hisztériájának engedni, s egyensúlyban tudja tartani a nemzet és a demokrácia érdekeit. 1948. április 30-án az Egyesült Államok vezetésével huszonegy amerikai állam (Kanada kivételével) létrehozta az Amerikai Államok Szervezetét, melynek alapokmánya kimondta, hogy ha valamely államot fegyveres támadás ér, az amerikai államok a szolidaritás és a jogos önvédelem elveivel összhangban alkalmazzák "az ide vonatkozó külön szerződésekben előírt rendszabályokat és eljárásokat". A már-már nyugvópontra jutó amerikai társadalmat 1949-1950-ben újabb kihívások érték: a szovjet atomrobbantás, a kommunisták győzelme a kínai polgárháborúban, valamint Észak-Korea támadása Dél-Korea ellen. Különösen nagy megdöbbenést keltett, hogy 1949-ben az amerikai kémelhárítás ártalmatlanná tett néhány szovjet ügynököt, akiknek ismertté vált tevékenysége alapján felmerült annak gyanúja, hogy átadták a szovjeteknek az amerikai atomtitkot. 1950ben kémkedés gyanújával letartóztatták a Rosenberg házaspárt, de az amerikai elhárításba beépült szovjet ügynökök meg tudták akadályozni a további ügynökök leleplezését. Rosenbergéket a bíróság halálra ítélte, s 1953-ban kivégezték őket. Truman a kommunista veszély miatt rendkívüli intézkedéseket foganatosított, 2,5 millióról 3,5 millióra emelték az amerikai hadsereg létszámát, és újabb nagy összegeket fordítottak a haditechnika fejlesztésére. Továbbra is működött az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló kongresszusi bizottság, melyet a liberális-baloldali sajtó egyre erőteljesebben bírált, megtalálva az akció lejáratására legalkalmasabb személyt, a hevesen szónokló Joseph McCarthy republikánus szenátort, aki például olyan megalapozatlan kijelentéseket tett, hogy a külügyminisztériumban 205 ismert kommunista dolgozik. A mccarthyzmust azonban csak a liberális sajtó tartotta "boszorkányüldözésnek", mert sem a szenátornak,

519

sem a bizottságnak nem volt végrehajtó hatalma. A meggyanúsítottak bíróság elé kerültek, tehát bízhattak az igazságos elbánásban. 1952-ben a Republikánus Párt színeiben induló háborús hőst, Eisenhower tábornokot választották elnökké. Ezzel húsz év után a republikánusok visszatértek a Fehér Házba. Az új elnök folytatta a szovjet ügynökök kiszűrésére indított eljárásokat, sőt az 1953 októberében kiadott rendelete elbocsátással fenyegette azokat a kormányhivatalnokokat, akik megtagadták a vallomástételt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló kongresszusi bizottság előtt. 1954-ben azonban, amikor McCarthy már a hadügyminisztériumban is tisztogatást követelt, a szenátus – Eisenhower támogatásával-véget vetett tevékenységének. Eisenhower elnök befejezte a koreai háborút, s nyolcéves elnöksége alatt békében tartotta az országot, amely így elsősorban belső gondjaival törődhetett. Ekkorra már súlyos feszültségek forrása lett a polgárjogi, azaz a négerkérdés. 1954-ben a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette a faji megkülönböztetést, de csak hosszú és véres küzdelem után sikerült a törvénynek érvényt szerezni. Ugyanakkor John F. Dulles külügyminiszterrel közösen egy nagyon határozott külpolitikával igyekezett féken tartani a szovjet terjeszkedési törekvéseket. Franciaország a De Gaulle vezette ellenállás jóvoltából a győztesek között fejezte be a II. világháborút. A tábornok a felszabadult Párizsba érkezve – 1944. augusztus 25-én – kijelentette, hogy a Francia Köztársaság nem szűnt meg, s mint a köztársaság kormányának elnöke hivatalba lép. A De Gaulle vezette ideiglenes kormány jelentős gazdasági és szociális intézkedéseket vezetett be: államosították a szénbányák, az ipari létesítmények és a bankok jelentős részét, a társadalombiztosítást kiterjesztették minden munkavállalóra, továbbá a munkaadókat a munkavállalók érdekeit képviselő vállalati bizottságok létrehozására kötelezték. A győzelem után országszerte népítéletek sorát hajtották végre. Mintegy 10 ezerre tehető azoknak a franciáknak a száma, akiket a németekkel való együttműködés vádjával meglincseltek. A hatóságok 1944 szeptembere és 1945 augusztusa között 126 ezer gyanúsítottat internáltak, közülük 7037-et halálra ítéltek, és 767 főt ki is végeztek. Az 1945 tavaszán rendezett községtanácsi választásokon a kereszténydemokraták, a szocialisták és a kommunisták végeztek az első három helyen. Az októberben rendezett nemzetgyűlési választást viszont a kommunisták nyerték meg, de a szocialisták nem voltak hajlandóak velük kettesben koalícióra lépni, így a kereszténydemokraták is bekerültek a kormányba. A nemzetgyűlés kidolgozta, és 1946 októberében elfogadta a Negyedik Köztársaság alkotmányát, amely rendkívül sérülékeny és a meddő politikai vitáktól megbénított kormányzatot teremtett. Jellemző, hogy 1946-1958 között huszonnégy kormánya volt az országnak. De Gaulle – miután nem volt ereje szembeszállni a kibontakozó folyamattal – még 1946 januárjában lemondott, 1947 áprilisában viszont bejelentette a pártok fölött álló csoportosulás, a Francia Népi Tömörülés (RPF) megalakulását. Ezzel létrejött a gaulle-ista mozgalom, mely a francia politikai élet egyre jelentősebb tényezője lett. A részben hadszíntérré vált Franciaországban az újjáépítés volt az egyik legsürgetőbb feladat. Az ország a legtöbb termékből behozatalra szorult, s ezt sem pénzzel, sem áruval nem tudta ellentételezni. Az ipari termelés 1946 végére csak a háború előtti szint 80 százalékát érte el. Ebben a helyzetben egy központilag irányított gazdaságpolitikára volt szükség, amit a Jean Monnet vezette Tervezési Tanács irányított, amelynek gazdasági stratégiáját a gyakran változó kormányok elfogadták. A társadalom erőforrásainak mozgósítása mellett a francia gazdaság talpra állásában meghatározó szerepe volt az utolsó pillanatban érkező Marshall-segélynek, melynek az ország az egyik fő haszonélvezője lett. Az elégedetlenség ugyanis 1947-ben sztrájkok sorozatához vezetett, a kommunista miniszterek pedig felléptek a kormány intézkedései ellen. Ezt követően menesztették őket, így a kommunista párt kiszorult a kormányból. Mindez újabb indulatokat gerjesztett, s az 1947-1948-as sztrájkok szinte polgárháborús állapotokat teremtettek. A francia gazdaság teljesítménye 1948-ra elérte a háború előtti szintet, s az érzékelhető javulás lassan lecsillapította az elégedetlenséget. Ezt követően a francia gazdaság termelése átlagosan évi több mint 5 százalékkal növekedett. Megvalósult a szerkezetváltás, a korszerűsítés, növekedtek a bérek, és csaknem teljes volt a foglalkoztatottság. A Nagy-Britanniában rendezett 1945. júliusi választás világszerte meglepetést okozott, mert a nemzeti hősként ünnepelt Churchill vezette Konzervatív Párt – a várakozások ellenére – súlyos vereséget szenvedett. Jellemző, hogy Attlee, a Munkáspárt vezetője kezdetben alig merte elhinni a győzelmi jelentéseket. Mivel a szavazók a győztes párttól igazságosabb társadalmat és a javak méltányosabb elosztását várták, a munkáspárti kormány jelentős államosítást hajtott végre a bányászatban, az energiaiparban, valamint a közúti és vasúti közlekedésben, s ezzel megnövelte a kormány gazdasági beavatkozásának lehetőségét. A kormány azonban a legmaradandóbb eredményeket a szociálpolitikában érte el. Az 1946-ban elfogadtatott nemzeti biztosítási törvény átfogó biztosítást nyújtott betegség, illetve munkanélküliség esetére, valamint a második gyerek után családi pótlékot adott. Ezt követően – heves társadalmi viták után – létrehozták a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot, s ezzel állami kezelésbe vették a kórházakat, így az egészségügyi alapellátást az állam biztosította. Nagyarányú lakásépítési programba kezdtek, s 1951-ig több mint egymillió lakást építettek. S mindezt a háború utáni takarékosság idején, a "szűkösség éveiben" érték el, mert a kormány – átmenetileg – meg tudta szerezni a társadalom megértését, s a szakszervezeti vezetők beleegyeztek a bérek befagyasztásába. Nagy-Britannia gazdasági talpra állásában meghatározó szerepe volt a Marshall-segélynek, amelynek keretében 1948-1951 között több mint 550 millió fontot kapott az ország. Ez éppen akkor élénkítette fel a gazdaságot, amikor a háború utáni újjáépítés lendülete kifulladt, és a társadalom áldozatvállalása a tűréshatárhoz érkezett. A munkáspárti kormányzás idején korszerűsítették programjukat a konzervatívok. Elfogadták a jóléti állam gondolatát s az állam gazdasági beavatkozásának elvét. Az 1950-es választáson azonban a konzervatívoknak nem sikerült visszahódítaniuk a hatalmat, viszont a meggyengült Munkáspárt is kormányzásképtelenné vált, így kénytelen

520

volt beleegyezni, hogy 1951-ben újabb választást tartsanak. A kampányban a konzervatívok évi háromszázezer új otthon felépítését ígérték, s győzelmük után ismét az immár 77 éves Churchill lett a miniszterelnök, akit elsősorban a nemzetközi kérdések érdekeltek. Ezt annál inkább megtehette, mert az 50-es évek a gazdasági fellendülés jegyében teltek. 1952-ben meghalt VI. György, akit lánya, II. Erzsébet követett a trónon. S a konzervatív sajtó – a tapasztalható fellendülésre alapozva – egy második "Erzsébet-kor" eljöveteléről írt. S a kiegyensúlyozottságot mutatja, hogy a konzervatívok tizenhárom évig maradtak hatalmon. A II. világháború után romokban heverő Németország újjáépítése szinte leküzdhetetlen feladatot jelentett. Miközben 131 német várost ért súlyos légitámadás, s a lakásállomány közel egyharmada megsemmisült, be kellett fogadni 9 millió kitelepített németet is. A megszálló szövetséges hatalmak minden 14-64 év közötti férfit és 15-50 év közötti nőt romeltakarításra köteleztek. Bár az egyes nyugati megszállási övezetekben alkalmazott módszerek között is volt eltérés, de az igazi különbség köztük és a szovjetek megszállta övezet között alakult ki. Míg a három nyugati hatalom együttesen 48, majd 44 ezres létszámú katonai közigazgatást működtetett, addig a szovjetek 60 ezres katonai közigazgatással irányították az általuk megszállt országrészt, ahol azonnal hozzáfogtak az övezet politikai és gazdasági szervezetének átalakításához, támaszkodva a Moszkvából hazatért Walter Ulbricht vezette német kommunistákra. Ennek során nemcsak földreformot hajtottak végre, hanem 200 német vállalatot szovjet részvénytársasággá alakítottak, amelyek ettől kezdve szovjet jóvátételre termeltek. Ezzel megtették az első lépéseket az ország kettéosztására. A nyugatiak ugyanis amellett, hogy a gazdaságot nem "alakították át", egyre nagyobb mértékben támaszkodtak a helyi közigazgatásokra, s az 1945 őszén megalakított tartományi kormányokat gazdasági és szociális jogkörökkel ruházták fel. 1946-1947-ben tartományi választásokat tartottak, majd életbe léptették a helyi alkotmányokat. Miután a nyugati hatalmak nem tudtak megállapodni a szovjetekkel a Németországgal kapcsolatban folytatandó közös politikáról, elhatározták az általuk megszállt övezetek egyesült gazdasági területté alakítását. Ennek első lépéseként 1947. január 1-jével a brit és amerikai övezetből létrehozták "Bizóniát", mely 1948. augusztus 1-jével – a franciák által megszállt terület csatlakozása után "Trizóniává" alakult. A nyugati övezetek pénzreformját, majd a berlini blokádot követően a megszálló hatalmak képviselői és a német tartományi miniszterelnökök megállapodtak abban, hogy erős szövetségi kormányt kell létrehozni. 1949. május 8-án elfogadták a Német Szövetségi Köztársaság alkotmányát, mely május 23-án lépett életbe. Augusztusban megrendezték az első szövetségi választást, melyet a Kereszténydemokrata és Keresztényszociális Unió nyert meg. A második a Szociáldemokrata Párt lett, a harmadik pedig a Szabaddemokrata Párt. A kereszténydemokraták a szövetségi parlament szeptemberi első ülésén az akkor 73 esztendős Konrad Adenauert jelölték kancellárnak, aki a keresztényszocialisták mellett a szabaddemokratákkal alakított koalíciós kormányt. Ezt követően a Bundestag megválasztotta Teodor Heusst szövetségi elnöknek, s döntött arról, hogy Bonn lesz az ország ideiglenes fővárosa. Válaszul a történtekre a Szovjetunió az általa megszállt keleti tartományokból 1949. október 7-én létrehozta a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK), amelynek fővárosa Kelet-Berlin, miniszterelnöke Otto Grotewohl, elnöke pedig Wilhelm Pieck lett. Ezt követően az Adenauer-kormány közölte: a német egység létrejöttéig az NSZK a német nép egyedül törvényes állami szervezete. 1949 novemberében a nyugati szövetségesek hozzájárultak ahhoz, hogy az Adenauer-kormány a nemzetközi szervezetekben konzuli kapcsolatokat létesítsen. 1950 szeptemberében elismerték, hogy a bonni kormány Németország egyedüli képviselője, 1951 márciusában pedig enyhítették a megszállási előírásokat. Ugyanakkor az NSZK kormánya magára vállalta a Német Birodalom adósságait, melyet 13 milliárd márkában állapítottak meg, évi 567 milliós törlesztéssel. Ezzel párhuzamosan 1952 nyarára megszűnt a német nehézipar nyugati ellenőrzése és korlátozása, s az NSZK a hatok gazdasági és politikai együttműködésének egyenjogú tagja lett. 1951-ben a három nyugati győztes hatalom bejelentette, hogy megszűntnek tekinti a hadiállapotot Németországgal. 1952-ben helyreállították a Német Szövetségi Köztársaság szuverenitását, s az egyedül törvényes német államnak ismerték el. Az NSZK-val kiegészült nyugati egység arra késztette a Szovjetuniót, hogy 1952-ben előálljon egy német béketervvel, amely egész Németország semlegességét ajánlotta. Ez értelemszerűen magában foglalta az NDK feladását is, mindazzal a bizonytalansággal, melyet a Moszkvából irányított keletnémet kommunisták immár egész Németországra kiterjedő működése jelenthetett volna. A nyugatiak tehát nem foglalkoztak a tervvel, s a német vezetők is fontosabbnak tartották, hogy Németország háromnegyede a Nyugathoz integrálódjon, mintsem hogy egy semleges, belső bizonytalanságokkal küszködő Németország ékelődjön az egymással szemben álló hatalmi tömbök közé. Európa és Németország kettéosztottsága tehát hosszú időre rögzült. Olaszország – kormányának 1943-as átállásával s a partizánharc kibontakozásával-részint megszűnt fasiszta nagyhatalomként létezni, így a világháború után kedvezőbb elbírálásban részesült, miközben veszteségei is aránylag csekélyek voltak; ipari üzemeinek mindössze 10 százaléka semmisült meg, s embervesztesége alig haladta meg a négyszázezret. Mivel a demokratikus pártok és a kommunisták együtt küzdöttek az ellenállásban, 1944 nyarától nemzeti egységkormányt alakítottak, azzal az elhatározással, hogy a nagykoalíciót a békeszerződés aláírásáig megőrzik. A három legerősebb párt a kereszténydemokrata, a kommunista és a szocialista volt. 1945 decemberétől a kereszténydemokrata Alcide de Gasperi lett a miniszterelnök. 1946 júliusában megválasztották az alkotmányozó gyűlést, ahol a kereszténydemokraták, a szocialisták és a kommunisták nagy fölénnyel szerezték meg az első három helyet, így de Gasperi miniszterelnök újjáalakította a nagykoalíciót. Ez alkalommal a választópolgárok arról is döntöttek, hogy fennmaradjon-e a királyság, avagy az ország köztársasággá váljon. Az olaszok kis többsége (54 százaléka) a köztársaságra szavazott.

521

A békeszerződés 1947. február 10-ei aláírása után a megszálló nyugati hatalmak kivonultak, s az ország visszanyerte teljes függetlenségét. Májusban de Gasperi újjáalakította kormányát, melyből kihagyta a kommunistákat. 1948 áprilisában új választást tartottak, amire készülve a kereszténydemokraták választási szövetséget kötöttek az időközben kettészakadt szocialisták Giuseppe Saragat vezette szociáldemokrata szárnyával és a köztársasági párttal. A kereszténydemokraták elsöprő győzelmet arattak, egyedül megszerezték a képviselői helyek 53 százalékát, így a szociáldemokratákkal, a köztársaságiakkal és a liberálisokkal alkotott kormánykoalíció kényelmes parlamenti többségre támaszkodhatott. A szilárd belpolitikai helyzet lehetővé tette, hogy az ország élni tudjon a Marshall-segély kínálta lehetőségekkel. Ennek eredményeként a kereskedelmi mérleg 1950-ben már többletet mutatott, s az ország nemzeti összterméke 1952-től évi 7-8 százalékkal növekedett.

8.5.4. Ázsia a II. világháború után 8.5.4.1. Izrael állam megalakulása Nagy-Britannia annak érdekében, hogy megőrizze az arabok jóindulatát, s ezzel biztosítsa magának az olajat és az Indiába vezető tengeri utat, a II. világháború alatt korlátozta a zsidók palesztinai bevándorlását. Az arabok azonban teljes bevándorlási tilalmat követeltek. Csalódtak Nagy-Britanniában a zsidók is, ezért az önálló államért küzdő cionista mozgalom az Egyesült Államok felé fordult, remélve, hogy annak hatmilliós zsidósága jelentős segítséget tud nyújtani. Washington azonban nem akart belebonyolódni a kérdésbe, de arra hajlandó volt, hogy részt vegyen a brit külügyminiszter által 1945 novemberében javasolt közös vizsgálóbizottságban. A létrehozott Grady-Morisson bizottság 1946 júliusában azt javasolta, hogy a brit hatóságok engedélyezzék a holokauszt borzalmait túlélt és egykori hazájából távozni akaró százezer európai zsidónak a bevándorlását. Továbbá javasolták, hogy az addigi brit mandátumterület helyébe hozzanak létre egy kétnemzetiségű föderatív államot. A megoldást azonban nehezítette a zsidó fegyveres szervezetek egyre erőteljesebb fellépése. Az 1946 szeptemberére Londonba összehívott kerekasztal-konferenciára sem a cionisták, sem a palesztin nacionalisták nem mentek el. A decemberi bázeli cionista kongresszuson pedig a mandátumterület felosztását követelő David Ben Gurion-féle centrista álláspont győzedelmeskedett. A történtek hatására London 1947 februárjában a terület jövőjéről való döntést az ENSZ hatáskörébe utalta. A világszervezet a terrorcselekmények mindennapossá válása miatt fontosnak tartotta a mielőbbi rendezést, ezért a Közgyűlés rendkívüli ülésén megalakította az Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottságát, amelynek javaslatai alapján a Közgyűlés 1947. november 29-én hozott 181. számú határozata a vitatott terület felosztását javasolta azzal, hogy 1948 októberéig létrejöjjön egy arab és egy zsidó állam. Számítva a további bevándorlásra, az utóbbi kapta a terület 56 százalékát, de az itt élő 1 millió lakos fele arab volt, miközben a 730 ezer lakossal tervezett arab állam 10 százalékát alkották volna zsidók. Ezért az ENSZ a két alakuló ország gazdasági uniójának megteremtését javasolta. Az arab államok azonnal visszautasították a felosztási határozatot, s miközben a brit katonák már a kivonuláshoz készülődtek, kiújult a fegyveres harc a zsidó és arab csoportok között. A Menahem Begin vezette zsidó fegyveres szervezet 1948. április 9-ei tömeggyilkos akciója után az arabok tömegesen menekültek el a zsidó fennhatóság alá kerülő területekről. Ugyanakkor a zsidó telepesek ellen arab fegyveres csoportok hajtottak végre támadásokat. 1948. május 14-én Tel-Avivban kinyilvánították Izrael állam létrejöttét, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió azonnal elismert, s Ben Gurion vezetésével megalakult Izrael első kormánya. Másnap egyiptomi, iraki, libanoni, szíriai és transzjordániai katonai egységek lépték át az új állam határát, s ezzel kezdetét vette az első arabizraeli háború. Június 1-jén az addig illegális zsidó fegyveres alakulatokból létrejött az egységes izraeli haderő, mely sikerrel állította meg az arabok előretörését, majd visszavonulásra kényszerítette őket. A béke előmozdításra az ENSZ különleges megbízottjaként a helyszínre utazott a svéd Folke Bernadotte gróf, őt azonban egy szélsőséges zsidó csoport emberei meggyilkolták. Az 1949 februárjában aláírt tűzszünetig tartó háborúból Izrael került ki győztesen, több mint 20 ezer km2-rel növelve meg területét. Jeruzsálemet kettéosztották, a keleti felét Izraelhez, a nyugatit – az 5879 km2 Ciszjordániával együtt – Transzjordániához csatolták, így 1950 áprilisában létrejött a Jordániai Hasemita Királyság. A harcok elől csaknem egymillió palesztin menekült a szomszédos arab országokba, akiknek visszafogadásától Izrael később elzárkózott.

8.5.4.2. India A II. világháború alatt megerősödött a függetlenné válni akaró India helyzete. A tengeri hadviselés miatt nem lehetett ellátni a brit-indiai haderőt és Indiát angol iparcikkekkel, ezért a korábban korlátozott indiai iparosításnak szabad utat kellett adni. Ez viszont a nemzeti polgárságot, a függetlenségi törekvések egyik támaszát erősítette. A függetlenség híveinek és a gyarmati uralom támogatóinak szembenállása mellett azonban egyre elkeseredettebbé vált a hinduk és muzulmánok ellentéte is. A háború után a brit uralom elleni megmozdulások átterjedtek a hadseregre, majd 1946 februárjában sztrájkba léptek a haditengerészet bombayi egységei is, amihez napokon belül csatlakozott az egész indiai hadiflotta, követelve az angolok távozását. A tengerészek támogatására több mint kétszázezer munkás is sztrájkba lépett. A Nemzeti Kongresszus és a Muzulmán Liga vezetői egyaránt úgy ítélték meg, hogy a kibontakozott erőszakos mozgalom

522

energiáját békés mederbe terelve kell a függetlenség szolgálatába állítaniuk. Így a sztrájkolók követelését elismerve, sikerült őket a békés út betartásáról meggyőzni. Miután a bombayi flottalázadás felidézte a nemzeti felkelés veszélyét, a brit munkáspárti kormány bizottságot küldött Indiába, hogy az ottani hindu és muzulmán vezetőkkel együttműködve előkészítsék India teljes önkormányzatának mielőbbi megvalósítását, ugyanakkor igyekezzenek megőrizni a lehető legtöbbet a kialakult indiaibrit kapcsolatokból. Ezt követően hosszú egyezkedés után megtartották az 1946 júniusában befejeződött alkotmányozó gyűlési választásokat. A Nemzeti Kongresszus 192, a Muzulmán Liga 70, a többi párt 11 képviselői helyet szerzett. Júliusban az alkirály – magának tartva meg a kormányelnöki tisztséget – megbízta Dzsaváharlál Nehrut, a Nemzeti Kongresszus új elnökét az ideiglenes kormány megalakításával. A liga azonban elutasította a kormányban való részvételt, s augusztus 16-át a "közvetlen harc napjának" nyilvánította. Ezzel kezdetét vette India 20. századi történetének egyik legszörnyűbb vérengzése. A lakosság 25 százalékát kitevő muzulmánok ugyanis ragaszkodtak a hindu Indiától való különváláshoz, azaz Pakisztán létrehozásához. Gandhi mindent megtett az ország egységének megőrzéséért, személyesen jelent meg a legválságosabb körzetekben, de a muzulmánokat semmilyen engedménnyel nem lehetett eltántorítani a különválástól. S miközben India északi területeit elöntötte a több százezer áldozatot követelő, páratlan hevességű vallási háborúskodás, 1946. augusztus 24-én megalakult az ideiglenes kormány, amely a miniszterelnök-helyettesi tisztséget betöltő Nehru vezetésével igyekezett a Nemzeti Kongresszus céljait megvalósítani. A kormány megalakulását hatalmas lelkesedés fogadta, s népszerűsége a Muzulmán Ligát is átmeneti visszavonulásra kényszerítette. Ugyanakkor a brit kormány még egy kísérletet tett a hindukkal szemben álló erők támogatására, aminek következtében azok a decemberi alkotmányozó gyűlésen nem is voltak hajlandóak részt venni. A történtek azonban nem a brit befolyást erősítették, hanem a belső bizonytalanságot növelve annak teljes megszűnéséhez látszottak vezetni. E felismerés után döntött az Attlee-kormány 1947 februárjában arról, hogy az angolok 1948 nyaráig átadják a hatalmat az indiaiaknak. Ennek lebonyolítására új alkirályt neveztek ki Lord Mountbatten személyében. 1947. június 4-én a brit kormány közzétette a Mountbatten-tervet, melynek lényege, hogy a függetlenné válást összekapcsolta a hindu és muzulmán területi megosztással. Mountbatten váratlanul azt is bejelentette, hogy a hatalom átadása már 1947 augusztusában megtörténik. A Nemzeti Kongresszus azonnal elfogadta a Mountbatten-tervet, miután Gandhival az élen belátták, hogy az ország felosztásának elutasítása általános vallásháborúhoz vezetne. A Muzulmán Liga szintén jóváhagyta a tervet, s júniusban összeült a pakisztáni alkotmányozó gyűlés Karacsiban, augusztus 14-én pedig az Indiai Unió alkotmányozó gyűlése Delhiben. 1947. augusztus 15-ével mindkét ország független domíniummá vált. A két országgá válás következtében hinduk, illetve muzulmánok millióinak kellett elhagynia szülőföldjét, miközben a menekülést újabb véres és halálos összeütközések kísérték. E felizzott vallási gyűlölködés hatására 1948. január 30án egy elvakult hindu meggyilkolta Gandhit, aki minden erejét a hinduk és muzulmánok megbékítésének szentelte. Az új indiai kormánynak először az ország területi egységét kellett biztosítania, de a korábbi 601 fejedelemség unióvá szervezése sok helyen az addigi helyi vezetők ellenállásába ütközött, akik szerették volna önállóságukat, illetve régi előjogaikat megőrizni. A helyi radikális népmozgalmakra támaszkodva azonban sikerült elérni, hogy 505 fejedelemség az egységes India része lett. Több kisebb fejedelemség beolvadt a csatlakozó nagyobbakba, az önállóságához ragaszkodó három nagyobb fejedelemséget pedig – köztük a 80 százalékban muzulmán Kasmírt – az Indiai Unió fegyveres erői foglalták el. A Pakisztán által támogatott muzulmán fegyveresek azonban az 1948 tavaszáig tartó első indiai-pakisztáni háborúban elérték, hogy Kasmír egy része pakisztáni fennhatóság alá került. A függetlenség elnyerésének pillanatában India gazdasági helyzete aggasztó volt, mert a kormányzat nem rendelkezett a korszerűsítéshez szükséges hazai tőkével. Megoldásként kidolgozták a "vegyes gazdaság" elképzelést, mely állami monopóliumokká nyilvánította a legfontosabb iparágakat, és bevezette a magánbankok állami ellenőrzését, azaz egy sajátos államkapitalista gazdaságpolitikát. Ennek alapján dolgozták ki az 1952-1956 közti első ötéves tervet, mely az addigi 0,6 százalékossal szemben 6,5 százalékos ipari növekedést biztosított. Közben az alkotmányozó gyűlés kidolgozta az ország új alkotmányát, mely 1950. január 20-án lépett érvénybe, s ezzel létrejött az Indiai Köztársaság, mely a tömbökön kívüliség és a háborúk elkerülhetőségének programját vallotta.

8.5.4.3. Kína 1945 augusztusában a szovjet hadsereg megsemmisítette az Északkelet-Kínát megszállva tartó japán hadsereget. Ezt követően Mao Ce-tung fegyveresei szovjet segítséggel birtokukba vették Észak-, Közép- és Kelet-Kína jelentős területeit, miközben az amerikaiak Csang Kaj-sek haderejét igyekeztek minél előnyösebb helyzetbe hozni. Bár a két szemben álló fél már a világháború alatt is az egymás elleni elkerülhetetlen összecsapásra tartalékolta erejét, a győzelem után tárgyalóasztalhoz kényszerült, mivel ez volt az Egyesült Államok és a Szovjetunió pillanatnyi közös érdeke. 1945 októberében a nemzetiek és a kommunisták egyezménye kilátásba helyezte a nemzetgyűlés összehívását és egy új alkotmány kidolgozását. 1945 decemberében a három győztes nagyhatalom külügyminisztere moszkvai értekezletén abban állapodott meg, hogy egységes és demokratikus Kínát kell létrehozni a nemzeti kormány vezetése alatt. Truman elnök Kínába küldte Marshall tábornokot (a későbbi külügyminisztert), hogy a két szemben álló fél részvételével koalíciós kormányt hozzon létre. Marshallnak sikerült tárgyalásra bírnia a szemben álló feleket, s 1946 januárjában összeült a nagy és kis pártok, valamint a pártonkívüliek képviselői által alkotott Politikai Tanácskozó Testület, és

523

megegyezett a leglényegesebb kérdésekben: a kormány demokratikus átalakításában, a kommunisták és a nemzetiek közti tűzszünetben, valamint a fegyveres alakulatok kölcsönös csökkentésében. A tűzszünet azonban nem tartott sokáig, mert a Mandzsúriából kivonuló szovjet csapatok a kommunistáknak adták át a területet, mire a kormánycsapatok a városokból gyorsan kiverték őket, s Csang Kaj-sek – katonai erőfölényének birtokában – a fegyveres megoldások mellett döntött. Belpolitikai térnyerését azonban nemhogy megszilárdítani nem tudta, de korrupt és ügyetlen politikájával egyre jelentősebb rétegeket idegenített el a nemzeti kormánytól. Mindez a kommunistáknak kedvezett, akik az 1946 nyarán kiújult polgárháborúban immár a kínai társadalom minden rétegében találtak támogatókat. Különösen fontos volt a kommunisták által 1947 szeptemberében meghirdetett földtörvény, mellyel – minden visszássága ellenére – megnyerték a földre vágyó hatalmas paraszttömegek többségének támogatását. A polgárháború első évét a Kuomintang fölénye jellemezte, 1947 nyarán azonban kiegyenlítődtek az erőviszonyok. A több mint 4 milliós nemzeti hadsereg létszáma 2,2 millióra csökkent, s veszteségük 70 százalékát a dezertálás és az átállás okozta. Ugyanakkor a kommunisták 1,3 milliós hadereje 2,3 milliósra növekedett, miközben a nehézfegyverek számát tekintve is fölénybe kerültek. 1949 őszére a kommunisták elfoglalták egész Kínát, s októberben Csang Kaj-sek mintegy kétmillió hívével Tajvanra menekült. Közben már összeült Pekingben a Népi Politikai Tanácskozó Testület, amelynek határozatára hivatkozva Mao Ce-tung október 1-jén kihirdette a Kínai Népköztársaság megalakulását. Ezzel Kína a világ második kommunista nagyhatalma lett, s hozzákezdett a sajátosan értelmezett szocialista társadalom megvalósításához. Ennek során kampányokat szerveztek az ellenséggé nyilvánítottakkal való leszámolásra, amelyek célja a megfélemlítés, és a polgári, illetve vagyonos rétegek felszámolása volt. A "gondolati átalakítás" kampánya pedig a nyugati eszméket is ismerő értelmiség ellen irányult. A kampányok során lelki és fizikai kényszerítő eszközökkel csikarták ki a beismerő vallomásokat, s a "tömegbíráskodások" során mintegy 800 ezer embert ítéltek halálra, nem szólva az ennél is sokkal több bebörtönzöttről, elűzöttről és az elkeseredésükben tömegesen öngyilkosságot elkövetőkről. Bár az Egyesült Államok és Kína viszonya rendkívül feszült maradt, Nagy-Britannia – majd más nyugati országok – 1950 elejétől felvették vele a diplomáciai kapcsolatokat. Ugyanakkor Kína egyértelműen a Szovjetunió felé fordult, s 1950 februárjában 30 évre szóló barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződést kötöttek. 1952-re Kína külkereskedelmének több mint felét a Szovjetunióval bonyolította le.

8.5.4.4. A koreai háború Korea 1945 augusztusában szabadult fel a mintegy fél évszázados japán uralom alól. A potsdami megállapodás alapján – a japán kapitulációt követően – az ország 38. szélességi foktól északra eső területe szovjet, déli területe pedig amerikai katonai közigazgatás alá került. Ezzel párhuzamosan országszerte népi bizottságok jöttek létre, majd Szöulban megalakult a Koreai Függetlenség Előkészítő Bizottsága, amely 1945 szeptemberében összehívta a népi bizottságok képviselőinek országos kongresszusát, ahol kikiáltották a Koreai Népköztársaságot, demokratikus programot fogadtak el, s közzétették a megalakítandó koalíciós kormány névsorát. A sietséget jól mutatja, hogy a kormány több tagja, így Li Szin Man kijelölt miniszterelnök és Kim Ir Szen hadügyminiszter sem tartózkodott még Koreában. A történteket a szovjetek igyekeztek a saját hasznukra fordítani, s az általuk megszállt északi területeken támogatták a Szovjetunióból hazatért koreai kommunisták által irányított népi bizottságokat. Ugyanakkor a meglepett amerikaiak feloszlatták az általuk ellenőrzött területen megalakított, de csak papíron létező kormányt, és semmisnek nyilvánították a népköztársaságot is, de nem ismerték el a kínai emigrációból visszatért ideiglenes kormányt sem. Viszont szerencsétlen módon visszahelyezték hivatalába a japán uralom alatti főkormányzót, ami hatalmas elégedetlenséget robbantott ki. Ezt követően az általuk támogatott konzervatív irányzatok megalakították a Koreai Demokratikus Pártot, de ebben is megtalálhatóak voltak a japán uralom egyes tisztségviselői. Így nem csillapodott az elégedetlenség, amit a déli területeken időközben betiltott kommunista párt partizánakciói is szítottak. Mindezek után egyre jelentősebbé vált az északi és déli területek közti különbség. Északon Kim Ir Szen lett a kommunista párt főtitkára, majd 1946 februárjában az Ideiglenes Népi Bizottság elnöke. Délen a japán- és szovjetellenes Li Szin Man irányításával igyekeztek megteremteni a demokratikus intézményeket, s 1946 őszén Törvényhozó Kamarát állítottak fel, mely a Li Szin Man vezette átmeneti kormányként szerepelt. Miután a két megszálló nagyhatalom nem tudott megállapodni Korea jövőjéről, 1947 őszén Washington a kérdést az ENSZ elé vitte, amely bizottságot hozott létre az általa megoldásként javasolt koreai általános választás ellenőrzésére. A Kim Ir Szen vezette phenjani hatalom azonban elutasította, hogy az ENSZ-megfigyelők a szovjetek megszállta területekre lépjenek, így 1948 májusában csak az amerikaiak által megszállt déli területeken rendezték meg a választást. Az ezt követően összeülő nemzetgyűlés 1948. augusztus 15-én Szöulban kikiáltotta a Koreai Köztársaságot, s elnökévé Li Szin Mant választotta. Erre a szovjet övezetben is "választást" tartottak, s 1948. szeptember 9-én kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. A két Korea létrejötte után a szovjet és amerikai csapatok kivonultak az országból. S bár az államhatárrá merevedett 38. szélességi fok mentén rendszeressé váltak a villongások, mégis mindenkit meglepett az észak-koreaiak 1950. június 25-én – Moszkva és Peking jóváhagyásával – indított villámháborúja, melynek során rövid idő alatt lerohanták csaknem egész Dél-Koreát. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa – melynek munkájában a Szovjetunió tiltakozásképpen nem vett részt, így vétójogával sem élhetett – agresszornak minősítette Észak-Koreát, és csapatokat küldött a déliek megsegítésére. Ezzel megfordult a háború menete. A tizenhat állam, de zömmel az amerikaiak által alkotott ENSZ-csapatok rövidesen visszaszorították az északiakat, sőt eljutottak a kínai határ közelébe, mire Peking a megsemmisülés előtt álló phenjani

524

rendszer segítségére sietett, több százezer kínai "önkéntest" vetve be az ENSZ-erők ellen. Az észak-koreai és kínai alakulatok ismét betörtek délre, másodszor is elfoglalva Szöult, majd az ENSZ-csapatok visszaszorították őket a 38. szélességi fokra, ahol megállapodtak a frontok. Ezt követően Nehru indiai miniszterelnök javaslatára fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek, s a többször is megszakadt hosszas alkudozás után 1953. július 27-én Panmindzsonban az ENSZ-csapatok, valamint Kína és Észak-Korea képviselői aláírták a fegyverszüneti megállapodást, amely helyreállította a háború előtti határvonalat. A háború befejezése után mind Kim Ir Szen, mind Li Szin Man diktatórikus rendszert épített ki. Ebből következően a szükséges reformokat egyik országrészben sem tudták végrehajtani. Észak-Korea a kommunizmus világméretű bukása után is mozdíthatatlan diktatúra maradt, Dél-Koreában viszont az 1960-as évek elejétől Pak Csong Hi tábornok diktatúrája szabad utat adott a szükséges gazdasági reformoknak, majd az 1980-as évek elejétől kezdődő változások lehetővé tették a demokratikus társadalom kialakulását.

8.5.4.5. Vietnam 1940-ben a vietnami (indokínai) francia gyarmati közigazgatás a németekkel együttműködő vichyi kormány mellé állt, és japán csapatokat engedett az országba. 1945 augusztusában a győztes hatalmak abban állapodtak meg, hogy a megszálló japánokat a déli országrészben Nagy-Britannia, az északiban pedig a Kínai Köztársaság csapatai fegyverzik le. E megállapodás értelmében a brit-indiai csapatok bevonultak Saigonba, Csang Kaj-sek katonái pedig Hanoiba. A japán kapituláció idején bontakozott ki a Ho Si Minh és a kommunisták vezette vietnami ellenállási mozgalom, mely augusztus 7-én felvette a Vietnami Felszabadító Hadsereg nevet, 13-án pedig Ho Si Minh vezetésével megalakították a Vietnami Nép Felszabadítási Bizottságát. Augusztus 25-én lemondatták a japánokkal együttműködő császárt, s augusztus végére a Vietnami Felszabadító Hadsereg kezére került az egész ország. Augusztus 29-én Ho Si Minh lett az immár kommunista többségű ideiglenes kormány elnöke, aki 1945. szeptember 2-án bejelentette a Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulását. Közben a francia kormány lépéseket tett egykori gyarmata visszaszerzésére, s előbb a britek, majd 1946 márciusában a kínaiak is beleegyeztek, hogy csapataikat a franciák váltsák fel. A Ho Si Minh-kormány hozzájárult a francia csapatok visszatéréséhez, a kommunista kormányzást ellenző, Saigonban tömörülő vietnamiak és franciák azonban úgy ítélték meg, hogy Kokinkína (azaz Vietnam déli része), valamint Kambodzsa és Laosz föderációjával sikerül a térség kommunisták nélküli kibontakozását biztosítani, s befolyásukat Észak-Vietnamban is visszaszorítani. Az elképzelést visszautasító Hanoival szemben a franciák fegyveres erővel akarták helyreállítani Vietnam egységét, s 1946 novemberében – Haipong francia bombázásával – kezdetét vette az első indokínai háború, melynek során elfoglalták az északi területek jelentős részét, Hanoival együtt. 1949 márciusában a franciák függetlenséget adtak a három volt gyarmatnak, s Vietnamot, Laoszt és Kambodzsát az 1946-ban alapított Francia Unió társult tagjává nyilvánították. A júliusban létrehozott Vietnami Állam kormánya pedig az egység és ellenállás jelszavával lépett fel Ho Si Minh visszaszoruló kommunista erőivel szemben, akiknek hadereje, a Vietnami Népi Hadsereg már 1947 óta gerillaháborút folytatott a franciákkal. A kínai kommunisták – győzelmük után – jelentős katonai segítséget adtak vietnami elvtársaiknak, akik 1950 őszétől a kínai határ teljes hosszában sikeres támadást indítottak a franciák ellen. A váltakozó szerencsével folytatott küzdelem 1954-ben ért véget, amikor a Ho Si Minh és Vo Ngujen Giap vezette kommunista (Viet Minh) erők Dien Bien Phu erődjénél döntő vereséget mértek a franciákra. 1954 májusában megkezdődtek Genfben a francia és az észak-vietnami külügyminiszter tárgyalásai. A tűzszüneti megállapodásban a felek kötelezték magukat arra, hogy erőiket visszavonják a 17. szélességi fok mentén kijelölt ideiglenes demarkációs vonalra, majd választásokat tartanak Vietnam egységének helyreállítására. Ugyanakkor a megállapodás elismerte Vietnam, Laosz és Kambodzsa függetlenségét. A tárgyalásból kihagyott Vietnami Állam nem ismerte el a megállapodást, de vállalta az erőszaktól való tartózkodást, s a kilátásba helyezett választásra ENSZmegfigyelőket követelt. Az Indokína-szerződés aláírása után Észak-Vietnamban Ho Si Minh kommunista kormánya visszaállította uralmát, a nem kommunista erők pedig – az Egyesült Államok segítségével – Dél-Vietnamban rendezkedtek be Ngo Dinh Diem miniszterelnök, majd 1950-től a Vietnami Köztársaság elnökének vezetésével. E kettéosztás vált a későbbiekben a vietnami háború kiindulópontjává.

8.5.4.6. Japán 1945 szeptemberében Tokióban létrehozták az amerikaiak alkotta Szövetséges Hatalmak Főparancsnokságát Douglas MacArthur tábornok vezetésével. A megszállók a lerombolt országban jól működő kormányzatot találtak, s Josida Sigeru külügyminiszternek sikerült meggyőznie MacArthurt, hogy a megszállók csak a japán közigazgatásra támaszkodva és a császár érintetlenül hagyása mellett érhetik el céljaikat. Az utóbbira jó példa volt, hogy augusztus közepén a császár parancsára a még fegyverben álló több mint hétmillió katona engedelmesen letette a fegyvert. A főparancsnok október 4-én adta át a japán kormánynak reformköveteléseket tartalmazó első listáját, majd az emiatt lemondott helyén alakult új kormánynak 11-én a másodikat. Ezek tartalmazták a politikai pártok működésének szabadságát, a politikai foglyok szabadon bocsátását, a gazdaság és az oktatás demokratizálását, a nők egyenjogúsítását, a szakszervezeti mozgalom legalizálását és mindenekelőtt az új, demokratikus alkotmány megalkotását. Ez pedig

525

biztosította az alapvető emberi jogokat, a néphatalom alapelvét, rendelkezett a kétkamarás parlamentről, s az isteni mivoltáról lemondott császár a japán nép egységének szimbóluma lett. A demokratikus reformok kezdeményezése mellett a megszálló hatóságok 1946. januári rendelete kizárta a közéletből mindazokat, akik cselekvő részesei voltak a militarista rendszernek, majd megkezdődött a háborús bűnösök bíróság elé állítása, akik közül Todzsó volt miniszterelnököt és hat társát 1948-ban halálra ítélték és kivégezték. 1945 novemberében újjászerveződtek a politikai pártok, a jobboldali Haladó Párt, a konzervatív Liberális Párt, a Szocialista Párt és a Kommunista Párt. 1946 áprilisában ideiglenes választást tartottak. Ezen a Liberális Párt győzött, s a konzervatív liberális Josida lett a miniszterelnök. A kormánynak nemcsak az általános nyomorral, hanem a rendkívül hevessé váló szakszervezeti mozgalommal is szembe kellett néznie. A kommunisták és a szocialisták által irányított szakszervezeti szövetségek vezetésével országos sztrájkmozgalom bontakozott ki, mely magában hordta a kommunisták hatalomra jutásának eshetőségét is. Erre MacArthur 1947. január 31-én betiltotta a másnapra meghirdetett országos munkabeszüntetést. Miután 1946 novemberében kihirdették az új alkotmányt, az amerikai főparancsnok utasította a kormányt az immár alkotmányos választás megtartására, amit 1947 márciusában rendeztek meg. Ezen a szocialista párt győzött, s koalícióra lépett a Haladó Pártból lett Demokrata Párttal. Az új kormány – az alkotmánynak megfelelően – végrehajtotta a jog- és intézményrendszer átalakítását, de a súlyos gazdasági helyzeten nem tudott úrrá lenni, s így 1948 februárjában lemondott. Decemberben Josida kisebbségi kormányt alakított, majd az 1949. januári választáson a Liberális Párt elsöprő győzelmet aratott. Ezt követően a kényelmes parlamenti többségre támaszkodó Josida bevette kormányába a gazdasági élet néhány meghatározó szereplőjét, s megszerezte a gazdasági hatalom csúcsszerveként megalakult Gazdasági Szervezetek Szövetségének támogatását. Így megteremtődtek a feltételei azon fájdalmas intézkedéseknek – mindenekelőtt a tömeges elbocsátásoknak –, melyeket a gazdaság talpra állítása érdekében meg kellett tenni. A kibontakozó elégedetlenséget pedig a megszálló hatóságok már csírájukban elfojtották. 1949-ben Washington elhatározta, hogy békét köt Japánnal, amit hosszas tárgyalások után 1951. szeptember 8-án írt alá negyvenkilenc ország; a Szovjetunió és csatlósai, valamint Kína, India, Burma és néhány délkelet-ázsiai ország azonban nem. A békeszerződés ugyanis kimondta, hogy az aláíró államok lemondanak a Japán által fizetendő jóvátételről, Japán viszont tudomásul vette a világháború előtt és alatt szerzett birtokai és gyarmatai elvesztését. Bár a békeszerződés sok kérdést tisztázatlanul hagyott, a teljes szuverenitás visszanyerése után Josida miniszterelnök joggal állapította meg: "Ez a békeszerződés nem a bosszú szerződése, hanem a megbékélés és a bizalom írásba foglalása." Mivel a békeszerződés értelmében Okinava és néhány déli szigetcsoport amerikai támaszpont maradt, a baloldali erők 1952. május 1-jén hatalmas Amerika-ellenes tüntetést rendeztek, több mint egymillió résztvevővel. Az indulatok elragadták az embereket, heves összecsapásokra került sor, sokan megsebesültek, s több mint ezer tüntetőt letartóztattak. Válaszul a parlament megalkotta a destruktív tevékenységgel szembeni védekezés törvényét, s 1953-ban a kormány javaslatára törvényt hozott a sztrájkok szabályozására is. A belső rend fenntartása mellett az amerikai segélyekkel sikerült a gazdaságot talpra állítani, s a lassan érzékelhetővé váló kibontakozás megnövelte a kormány támogatottságát, amit jól mutat, hogy az 1952-es választáson Josida miniszterelnök Liberális Pártja abszolút többséget kapott.

8.5.5. Latin-Amerika Latin-Amerika országai nem vettek részt a II. világháborúban, ezért az történetükben nem jelentett olyan változást, mint Európáéban. Ugyanakkor a háborús konjunktúra kedvező gazdasági hatása azt a reményt keltette, hogy az egyre inkább népmozgalmi jelleget öltő belső társadalmi-politikai küzdelmek békésen megoldhatóak lesznek, s a diktátorok korszakát felválthatja a demokrácia korszaka, amit az is elősegíthet, hogy az Egyesült Államok egyre nagyobb befolyást szerzett a térségben. A Pánamerikai Unió 1945-ben elfogadott közös védelmi nyilatkozata mellett kidolgozták a gazdasági együttműködés elveit, amelyek célul tűzték ki a tőkebefektetések védelmét, az egyenlő esélyek megteremtését, s az egymás közti kapcsolatokban a vámhatárok lebontását, továbbá létrehozták az Amerika-közi Gazdasági és Szociális Tanácsot. Az 1947. évi Rio de Janeiró-i konferencia megalkotta az Amerika-közi Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződést, amelyben megfogalmazták az amerikai kontinens államközi kapcsolatainak és közös védelmi kérdéseinek alapelveit. Az eddigiekre építve hozták létre 1948-ban a Pánamerikai Unió 9. bogotai konferenciáján az Amerikai Államok Szervezetét (AÁSZ), s a Pánamerikai Unió mint ennek főtitkársága működött a továbbiakban. Az AÁSZ 1951-ben életbe lépett alapokmánya céljának tekintette egész Amerika békéjének védelmét, a kontinens országai közti vitás kérdések békés rendezését, egymás kölcsönös védelmét, s a tagállamok gazdasági, szociális és kulturális fejlődésének előmozdítását. Az 1951-es washingtoni Amerika-közi külügyminiszteri értekezlet pedig kimondta az Amerika-közi fegyveres erők létrehozásának szükségességét. A II. világháború után Latin-Amerika legnagyobb országai közül Mexikóban, Brazíliában és Chilében alkotmányos, demokratikus rendszerek voltak hatalmon, Argentínában pedig 1946-ban Juan Perón nyerte meg az elnökválasztást, aki egy demokráciahiányos elnöki rendszert hozott létre. A többi ország a demokrácia és a diktatúra közt ingadozott. Az utóbbi előretörését segítette, hogy a világháborús konjunktúra hatására- az Amerika-közi együttműködést támogató nyilatkozatok ellenére – teret hódított a befelé forduló, protekcionista gazdaságfejlesztési politika. Ennek sikertelenségét követően felértékelődött az ENSZ által 1948-ban latin-amerikai kezdeményezésre létrehozott Latin-

526

amerikai Gazdasági Bizottság, mely nemzetközileg elismert eredményekkel büszkélkedő tudományos műhellyé vált. Az általa kidolgozott javaslatokat a későbbiek során egyre több latin-amerikai ország építette be politikájába.

8.5.6. Afrika A II. világháború – Latin-Amerikától eltérően – jelentős hatással volt Afrikára, mert a hadviselő Belgium, Franciaország és Nagy-Britannia gyarmatainak fokozott támogatására kényszerült, cserébe reformokat helyezve kilátásba. Ráadásul egyes partvidéki országok stratégiai szerepre is szert tettek, ami megerősítette az afrikaiak önállósodási törekvéseit. A függetlenség kivívása a világháború után a legtöbb afrikai gyarmat fő törekvésévé vált. Mindezt elősegítette az egymással szemben álló két világhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió antikolonialista politikája. A döntő többségében gyarmat Afrika tehát a gyarmati rendszer felbomlásának központi színterévé vált. Elsőként az észak-afrikai arab országok vívták ki függetlenségüket, az 1922-ben függetlenné vált Egyiptom után Líbia 1951-ben, Tunézia és Marokkó pedig 1956-ban. A francia gyarmatok függetlenné válása csak 1958 után gyorsult fel. Fekete Afrika – a Dél-afrikai Köztársaságot kivéve – a világ legfejletlenebb térsége volt. A gyarmatok lakosságának jelentős része még törzsi viszonyok között élt, így a függetlenné válás idején nemcsak az ipari-gazdasági, hanem a társadalmi civilizáció hiánya is gondot okozott. Mivel a függetlenné vált gyarmatok polgárainak többsége nem tudott élni szavazati jogával, így sok esetben az adott ország sorsát egy maroknyi csoport döntötte el. Itt mutatkozott meg igazán, hogy a gyarmattartó hatalmaknak nem volt dekolonizációs politikájuk, s ha megfogalmaztak is ilyen elveket, azokat a gyakorlatban nem alkalmazták, tehát a legtöbb dolog a véletlenen múlt. Mindez közrejátszott abban is, hogy a Szovjetunió a volt gyarmati országok egyetlen igaz barátjának szerepében jelenhetett meg, azt ígérve ráadásul, hogy az ő tanácsait követve a "gyarmatosítók előidézte" fejletlenség állapotából egyszerre a szocializmus fejlett viszonyai közé kerülhetnek.

8.5.7. A kelet-berlini felkeléstől a magyar forradalomig (1953-1956) Sztálin halála kül- és belpolitikai változások kezdetét jelentette. A halott diktátor egy barbár módszerekkel egybekényszerített, hatalmas katonai erővel rendelkező birodalmat hagyott hátra, amelyet súlyos belső bajok gyötörtek. A politikai örökösöknek- akik Sztálin feltétlen kiszolgálóiként és az ő kegyéből emelkedhettek magas tisztségeikbe – szembe kellett nézniük azzal, hogy számukra a múlt legalább akkora gondot okoz, mint a jövő. A Berija belügyminiszter és Nyikita Hruscsov központi bizottsági titkár közt folyó több hónapos utódlási küzdelemből Hruscsov került ki győztesen, miután 1953 júliusában sikerült Beriját letartóztattatnia, majd kivégeztetnie. Így az 1953 szeptemberében a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkárává választott Hruscsov lett az új moszkvai politika irányítója. Sztálin örököseinek- a Szovjetunió gondjai mellett- szembe kellett nézniük a csatlós országokban felgyülemlett súlyos elégedetlenséggel is. Erre figyelmeztetett elsőként az 1953. június 17-én kezdődött kelet-berlini felkelés, mely azt követően tört ki, hogy a keletnémet vezetők – szovjet figyelmeztetés ellenére – május végén 10 százalékos normaemelést jelentettek be. Június 11-én ugyan kilátásba helyezték a munkásság életkörülményeinek javítását, az áremelések visszavonását, a szakszervezet egyik vezetője azonban június 16-án kiállt a normaemelések mellett. Erre sztrájkok kezdődtek a fővárosban, amelyek átterjedtek a közép-németországi és szászországi iparvidékekre is. Az ország 270 helységében követeltek a tüntetők jobb ellátást, demokratikus szabadságjogokat s a német egység helyreállítását. A szabad választást és a kommunista kormány lemondását követelő kelet-berlini tüntetőkre rátámadtak a rendőrök, majd a szovjet városparancsnokság által bevetett páncélosok, s több száz halott árán elfojtották a felkelést. A megtorlás során – parancsmegtagadás vádjával – halálra ítéltek 52 rendőrt és sokakat a több mint 1300 perbe fogott résztvevő közül. A kommunisták irányította Kelet-Németországot a szovjetek először jóvátétel címén kifosztották, majd rákényszerítették a szocialista tervgazdálkodást. Így egyre szembeötlőbbé vált a keletnémet nyomor és a kezdődő nyugatnémet gazdasági fellendülés közti különbség. A felkelés hatására a szovjet vezetés bejelentette, hogy 1954-től elengedi az NDK 2,5 milliárd dolláros tartozását, és visszaad az országnak 33 ipari üzemet, valamint csökkenti a megszálló csapatok ellátási költségeit. A Sztálin utolsó éveiben a Nyugattal egyértelműen szemben álló Szovjetunió 1953-ban változtatott külpolitikáján. Ennek következtében sikerült megkötni 1953 nyarán a koreai fegyverszünetet, majd a szovjet vezetés értesítette a nyugati hatalmakat, hogy kész tárgyalásokat folytatni a nemzetközi feszültség enyhítéséről. Ezután ültek össze a négy nagyhatalom külügyminiszterei az 1954. január 25-én kezdődő kelet-berlini tanácskozásra, ami már önmagában is jelentős esemény volt. A felek azonban nem tudtak szót érteni sem Kína elismertetésének, sem Németország jövőjének, de még az osztrák békeszerződésnek a kérdésben sem. Csupán abban állapodtak meg, hogy 1954 áprilisában Genfben tanácskozást tartanak Kelet-Ázsia kérdéseiről – ennek eredményeként jöhetett létre a már említett Vietnammal kapcsolatos megállapodás. Ugyanakkor Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, valamint Ausztrália, Új-Zéland, Fülöp-szigetek, Pakisztán és Thaiföld 1954 szeptemberében létrehozták a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezetét, a SEATO-t, amely Kambodzsát, Laoszt és Dél-Vietnamot is a védelme alatt álló országnak nyilvánította. Ezt követte 1955 februárjában az Irak és Törökország alkotta Bagdadi Paktum létrehozása, melyhez az év végén Nagy-

527

Britannia, Irán és Pakisztán is csatlakozott, majd Irak 1959-es kilépése után a többi tagország a Központi Szerződés Szervezete (CENTO) néven folytatta védelmi együttműködését. 1955 januárjában a Szovjetunió megszűntnek nyilvánította a hadiállapotot Németországgal, majd javasolta az NSZK-nak, hogy kezdjenek tárgyalásokat a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok létesítéséről. Május 5-én viszont a három nyugati nagyhatalom mondta ki a nyugat-németországi megszállási rendszer eltörlését, s május 9-én az NSZK csatlakozott a NATO-hoz. Ezt a Szovjetunió – a fentebb említett védelmi szervezetek létrehozásával együtt – a Nyugat háborús fenyegetéseként értékelte, s tiltakozásul felbontotta a Nagy-Britanniával 1942-ben és a Franciaországgal 1944ben kötött barátsági szerződéseket, majd 1955. május 14-én Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia részvételével létrehozta az általa irányított Varsói Szerződés nevű katonai tömböt. (Az NDK 1956-ban csatlakozott.) Az aláíró országok kötelezték magukat, hogy kölcsönös katonai segítséget nyújtanak egymásnak, haderőiket közös parancsnokság alá helyezik, amelynek élén szovjet főparancsnok áll. Mindennek következtében a bel- és gazdaságpolitikát ismét a hadsereg érdekeinek rendelték alá. Az osztrák államszerződés megkötése része volt annak a szovjet elképzelésnek, hogy Ausztria és Németország a semlegesség vállalása fejében helyreállíthatja teljes szuverenitását. A szovjet kezdeményezésre indult tárgyalások a nyugatnémet nem és kelet-nyugati szembenállás felerősödése idején is folytatódtak. 1955. május 15-én a négy nagyhatalom megállapodott az addig megszállásuk alatt álló Ausztria függetlenségének helyreállításában. Kivonták megszálló csapataikat az országból, elengedték annak további jóvátételét, s az osztrák hadifoglyok hazatérhettek a Szovjetunióból. Továbbra is fennmaradt azonban az anschluss tilalma, s Ausztria katonai semlegességre kötelezte magát. A Hruscsov-féle vezetés a nemzetközi kommunista mozgalom szempontjából is károsnak ítélte a szovjet jugoszláv ellentétet, ezért 1955 tavaszán kezdeményezte a két kommunista ország államközi kapcsolatainak rendezését, s megkezdődtek a két kommunista párt közti tárgyalások is. 1955 májusának szenzációja volt, hogy Hruscsov Titóhoz utazott, s a belgrádi repülőtéren adott nyilatkozatában alaptalanoknak nevezte a jugoszláv vezetőkkel szembeni korábbi szovjet vádakat. A látogatáskor aláírt jegyzőkönyv új mozzanata volt, hogy az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elcsépelt frázisán kívül leszögezték: "a különböző társadalmi berendezkedések és a szocializmus fejlődésének különböző formái az egyes országok népeinek belügye". 1955. július 18-án kezdődött meg Genfben a négy nagyhatalom csúcstalálkozója, amelyen Eisenhower elnök, valamint Nyikolaj Bulganyin szovjet, Edgar Faure francia és Anthony Eden brit miniszterelnök vett részt. Bár a tanácskozást – az osztrák államszerződés után – nagy várakozás előzte meg, eredményt azonban nem hozott. A francia miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy az újraegyesített Németország csak a NATO tagja lehet, a szovjet viszont az újra felfegyverzett NSZK-t tartotta az egyesítés legnagyobb akadályának, továbbá követelte az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámának csökkentését. Miután a leszerelés és az európai biztonság kérdésében még részleges megállapodásra sem tudtak jutni, megbízták a külügyminisztereket, hogy a kérdések tárgyalását egy későbbi konferencián folytassák. A csúcstalálkozó fontos eseménye volt Eisenhower elnök felhívása, hogy a háborús veszély csökkentése érdekében cseréljék ki egymás katonai terveit, és valamennyi fél biztosítsa területén a levegőből történő ellenőrzés lehetőségét (nyitott égbolt). Az eredménytelenség ellenére a nemzetközi közvélemény úgy ítélte meg, hogy már egyik fél sem tartja kifizetődőnek egy újabb háború indítását. 1955 szeptemberében Moszkvába látogatott Adenauer, az NSZK kancellárja. A két ország vezetői megállapodtak a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok felvételében, s a szovjet fél ígéretet tett, hogy hazaengedi a német hadifoglyokat, azon keveseket, akik túlélték a több mint tízéves kegyetlen fogságot. 1956 októberében a Szovjetunió Japánnal is aláírta a hadiállapot megszüntetéséről és a diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló okmányt. A szovjet külpolitika változása azzal függött össze, hogy Hruscsov és környezete – az NSZK NATO-tagsága miatti heves tiltakozásuk és első fegyverzetnövelő intézkedéseik ellenére – felismerte: a Szovjetunió erőforrásai nem elégségesek ahhoz, hogy egyidejűleg és párhuzamosan fejlesszék a hadiipart, valamint a lakosság életkörülményeinek elengedhetetlen javítása érdekében a könnyűipart és a mezőgazdaságot. A szovjet lakosság ellátása ugyanis katasztrofális volt, a Gulag-táborokban pedig lázadások törtek ki. Az ellátást csak a hadikiadások rovására lehetett javítani, ehhez pedig enyhültebb nemzetközi légkör kellett. 1956 februárjának legnagyobb politikai meglepetése a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa volt. Hruscsov- miután sikerült a neki megfelelő új vezetőséget megválasztatnia – a kongresszus utolsó napján tartott zárt ülésen leleplezte a sztálini diktatúra bűneit. A titkos beszéd azonban napok alatt ismertté vált, s a meglepetés mellett azt a reményt keltette, hogy a Szovjetunióban jó irányú változások kezdődnek. Az 1950-es években egyre jelentősebbé vált egyes afrikai és ázsiai országok nemzetközi szerepe. Közülük két fontosabbat kell megemlíteni. Egyiptom az első arab-izraeli háború után – tiltakozásul a Gázai övezet zsidó megszállása miatt – felmondta NagyBritanniával kötött szerződéseit. London a Szuezi-csatorna védelmében katonai lépésekkel válaszolt, mire az egyiptomi tisztek Gamal Abdel-Nasszer ezredes vezetésével fegyveres ellenállást szerveztek. Visszaszorították a brit erőket, s 1952-ben megdöntötték az 1936 óta uralkodó Faruk király hatalmát. A királyság megszüntetése mellett földreformot hajtottak végre, s 1953-ban kikiáltották a köztársaságot. A brit haderő kénytelen volt kiüríteni a szuezi térséget. Egyiptom ettől kezdve a pánarab törekvések központja lett. A miniszterelnökké, majd köztársasági elnökké választott Nasszer álma a Marokkótól Iránig terjedő iszlám világ egyesítése volt, s ennek akadályát mindenekelőtt Izraelben és támogatóiban látta. Érdekei tehát – a Nyugat gyanakvó magatartása miatt is – a Szovjetunió felé fordították. Dédelgetett tervének, az Asszuáni-gátnak a felépítéséhez például azért nem kapott világbanki segélyt, mert az Egyesült Államok déli államai tartottak az egyiptomi gyapot konkurenciájától. A gátat tehát szovjet segítséggel építették fel.

528

Egyiptom 1956 nyarán került a világpolitika középpontjába, amikor is Nasszer államosította a Szuezi-csatornát, mire Izrael, majd Franciaország és Nagy-Britannia katonai támadással válaszolt. Indonéziából a japánok 1942-ben kiszorították a hollandokat, így az ország Japán II. világháborús veresége után visszaszerezte függetlenségét. Ahmed Sukarno öt alapelve alapján kidolgozták az új alkotmányt, s 1945. augusztus 17én kikiáltották az Indonéz Köztársaságot, amelynek novembertől Sukarno lett az elnöke. A hollandok 1945-ben megkísérelték hatalmuk helyreállítását, s a holland-brit csapatok beavatkozása után megkezdődött a függetlenségi háború. Ennek során éles ellentétek alakultak ki az indonéz nemzeti és kommunista erők között, amely 1948 őszén a kommunisták ezreinek – köztük vezetőinek – legyilkolásával ért véget. 1949 végén Hollandia elismerte Indonézia függetlenségét. Bár Sukarno és munkatársai kezdettől fogva egy, a nemzeti erőkre támaszkodó, erős gyűjtőpárt létrehozásán munkálkodtak, ezt azonban megakadályozták a baloldali, illetve iszlám erők. Az utóbbiak 1949-ben kikiáltották az Indonéz Iszlám Államot, kísérletük azonban csak rövid közjáték maradt. Az Egyesült Államok szorgalmazta az ország belépését a SEATO-ba, de a nemzeti erők visszautasították azt, eltávolítva a hatalomból az ajánlatot elfogadókat, így a Sukarno vezette, nyugati befolyást visszaszorító politikai irányzat vált az ország meghatározó erejévé. Ezt követően az új kormány 1953-ban meghirdette az "indonézesítés" programját, azaz az idegen tőke visszaszorítását s a nemzeti polgárság helyzetének javítását. A semleges ázsiai országok 1954-es colombói konferenciája után vetette fel Ali Sasttoamidjojo indonéz miniszterelnök, hogy az afroázsiai népek képviselői rendezzenek konferenciát a hidegháború- és imperialistaellenes szolidaritásuk kifejezésére. Így jött létre huszonkilenc afrikai és ázsiai ország 1955. áprilisi bandungi értekezlete, amely tíz pontban foglalta össze a nemzetek békés egymás mellett élésének alapelveit. A bandungi értekezlet állásfoglalása támaszkodott Csou En-laj (Zhou Enlai) kínai és Nehru indiai miniszterelnök 1954-ben kidolgozott öt alapelvére (Pancsa Sila), azaz:1. Egymás területi épségének és szuverenitásának tiszteletben tartása. 2. Meg nem támadás. 3. Egymás belügyeibe való be nem avatkozás. 4. Egyenlőség és kölcsönös előnyök. 5. Békés együttélés. Az értekezlet állásfoglalásának kialakításában fontos szerepe volt Nagy Ferenc emigráns miniszterelnöknek, aki a tanácskozás előtt több részt vevő politikussal is tárgyalt, s felhívta figyelmüket, ne csak a nyugati kolonializmust ítéljék el, hanem gondoljanak arra is, hogy a Szovjetunió a II. világháború után százmillió embert gyarmatosított Európában. A volt magyar miniszterelnök szavai meghallgatásra találtak, s John Kotelawala ceyloni miniszterelnök megdöbbentő fellépésének hatására az értekezlet záródokumentuma nemcsak a nyugati, de mindenfajta kolonializmust elitélt. Azaz "a kolonializmus minden megnyilvánulásában rossz, és annak gyors felszámolását szükségesnek tartjuk", továbbá a konferencia "felhívja az érdekelt hatalmakat, hogy biztosítsák e népek szabadságát és függetlenségét". Emellett a bandungi tíz elv figyelmeztetett arra, hogy minden nemzetközi viszályt békés eszközökkel kell rendezni, valamennyi emberfajtát és valamennyi – nagy és kis – nemzetet egyenlőnek kell elismerni, a nemzetközi jogot és kötelezettségeket tiszteletben kell tartani éppúgy, mint az emberi jogokat, összhangban az ENSZ Alapokmányában kinyilvánított célokkal. A bandungi értekezleten többek közt részt vett az öt meghívó ország: Burma, Ceylon (Srí Lanka), India, Indonézia és Pakisztán, továbbá Japán, Kína, Irak, Irán, Szaúd-Arábia, Törökország, Egyiptom, Etiópia, Líbia és Szudán. Az értekezlet kiemelte az ázsiai és afrikai országok jelentőségét. E tényt annál is inkább figyelembe kellett venni, mert a nemzetközi élet tárgyalásos rendezése során – így az ENSZ-ben – egyre jelentősebbé vált a szerepük. Ugyanakkor sajnálatos tény, hogy az értekezleten részt vevő Kína az általa is elfogadott alapelveket semmibe vette Tibettel kapcsolatban. Miután Kína 1950-ben fegyveres erőszakkal bekebelezte Tibetet, a tibeti nép 1959 áprilisában felkelt a kínai uralom ellen. Mao katonái azonban a felkelést kegyetlenül vérbe fojtották, s Tibetet azóta is rabságban tartják. 1956 elején a már említett XX. kongresszusra és a Szovjetunióban történtekre, rövidesen azonban Lengyelországra, majd Magyarországra figyelt a világ. A Lengyelországban június végén kirobbant poznańi felkelés a munkásság alacsony bérek és normaemelések miatti sztrájkjával kezdődött, majd százezres tüntetés bontakozott ki, amelyen már nemcsak kenyeret, de szabadságot, politikai jogokat is követeltek. Miután a politikusok nem tudták lecsendesíteni az elégedetlenséget, a kivezényelt katonaság puskatűzzel fogadta a pártbizottság elé vonulókat. A kialakult tűzharcnak több mint hetven halálos áldozata és sok sebesültje volt. A poznańi felkelés megingatta a régi pártvezetést, ezért az október 19-ei plenáris ülésükre meghívták az 1951-ben bebörtönzött Gomulkát, aki viszont csak úgy volt hajlandó visszatérni a politikába, ha megválasztják a párt első titkárának. A történtek nyugtalansággal töltötték el Moszkvát, ezért őszi hadgyakorlat címén Varsó irányába indította a Lengyelországban állomásozó szovjet csapatokat, s Hruscsovval az élen küldöttség utazott Varsóba. Gomulkának – többórás kemény vita és megnyugtató ígéretek után – sikerült rávennie Hruscsovot a csapatok visszavonására és a személyi változások, mindenekelőtt saját első titkárrá választásának elfogadására. Magyarországon 1956 nyarára társadalmi és politikai válság alakult ki, ezért a szovjet vezetők júliusban kénytelenek voltak meneszteni helytartójukat, Rákosi Mátyást, de a helyére addigi legközvetlenebb munkatársát, Gerő Ernőt nevezték ki új első titkárrá, aki Rákosihoz hasonlóan felelős volt az addig elkövetett bűnökért. A változtatásra való képtelenség forradalomhoz vezetett. Egyre többen adtak hangot elégedetlenségüknek, s 1956. október 22-én a Budapesti Műszaki Egyetemen tartott nagygyűlésen megfogalmazták azt a 16 pontból álló követelést, mely többek közt a nemzeti függetlenség és a parlamentáris demokrácia helyreállítását tartalmazta. Elhatározták azt is, hogy másnap rokonszenvtüntetést rendeznek a lengyelek mellett. Az október 23-ai tüntetés órák alatt forradalommá vált. Miután a rádió vezetősége nem volt hajlandó ismertetni a 16 pontos követelést, az egyre nagyobb tömeg láttán a rádiót védő államvédelmi alakulat fegyverrel próbálta távozásra bírni az összegyűlteket, mire tűzharc alakult ki a fegyverhez jutó felkelőkkel, s a hajnalig tartó küzdelem során a rádió

529

épülete a forradalmárok kezébe került. Közben egy másik csoport ledöntötte a Sztálin-szobrot, s a város különböző pontjain fegyveres csoportok vették fel a küzdelmet az addigi hatalomhoz hű alakulatokkal. A történtek hatására a pártvezetés felkérte az 1953-ban már érdemi reformokat tervező, épp ezért gyorsan leváltott Nagy Imre volt miniszterelnököt, hogy ismét vegye át a kormány vezetését, de az addigi vezetők közül mindenki a helyén maradt. Mivel a pártvezetés a történteket ellenforradalomként értékelte, és igyekezett azt fegyveresen leverni, több helyen sortüzet zúdítva a tüntetőkre, egyre elkeseredettebbé vált a küzdelem. Október 25-én Gerő helyett Kádár János lett a párt vezetője, s 28-ára – a szovjet vezetés jelen lévő képviselőivel egyetértésben – belátták, hogy fegyverrel nem tudják visszaállítani hatalmukat, tehát az engedmények politikája mellett döntöttek. Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapestet, s ami történt, az nemzeti demokratikus mozgalom volt. Október 30-án pedig a forradalom miniszterelnöke bejelentette az egypártrendszer megszűnését s a többpártrendszer helyreállítását. Ezzel győzött a forradalom, a fegyveres harcok megszűntek, s a munkásság vezetői döntöttek a sztrájk beszüntetéséről és a munka felvételéről, aminek első napjaként november 5-ét, hétfőt jelölték meg. Közben a moszkvai vezetés megváltoztatta véleményét, s október 31-én eldöntötte, hogy fegyverrel fogja leverni a magyar forradalmat. A döntésben szerepe volt annak, hogy a nyugati hatalmak a szuezi kérdéssel voltak elfoglalva, így kevesebb figyelmet fordíthattak a szovjet agresszióra. Nagy Imre kormánya hiába tiltakozott az újabb szovjet katonai egységek bevonulása ellen, az akció folytatódott, és november 4-én hajnalban megindult a szovjet haderő támadása, mely a fegyveres forradalmárok hősies, de reménytelen harca ellenére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. A szovjet agresszió után a magyar társadalom példás egységben utasította el az új hatalmat, de annak fegyveres ereje – szovjet segítséggel – kegyetlenül felszámolt minden ellenállást. Sortüzek, majd kegyetlen megtorlás következett. Tízezreket tartóztattak le, több mint harmincezer embert zártak be, s közel négyszázat kivégeztek, köztük Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és társaikat. A forradalmat tehát leverték, de a forradalom előtti állapotokat nem tudták visszaállítani. Magyarország eltaposva is más lett, mint azok az országok, melyek meg sem kísérelték a kommunista önkényuralom elleni lázadást.

8.5.8. A szuezi válságtól a kubai válságig (1956-1962) A magyar forradalom és a szuezi válság idején az Egyesült Államok döntőbíróként próbált viselkedni. A magyar forradalommal kapcsolatban arról akarta meggyőzni a szovjeteket, hogy kivonulásuk esetén nem fog a helyükre bevonulni ("nem tekinti lehetséges szövetségesének a kelet-európai országokat"), de ezt a szovjet vezetők úgy értelmeztek, hogy nem kell Amerikától tartaniuk, tehát fegyveresen is beavatkozhatnak Magyarországon. Izraelt, Franciaországot és Nagy-Britanniát pedig elítélte szuezi beavatkozása miatt, erre a felbátorodott Szovjetunió közös fellépést javasolt Amerikának, s azzal fenyegetett, hogy a folytatódó támadás esetén hajlandó fegyveresen is Nasszer segítségére sietni. 1956. október 29-én kitört a Szuezi-csatorna júliusi államosítása miatti második arab-izraeli háború. Az izraeli csapatok behatoltak a Sínai-félszigetre, majd október 31-én a brit és francia légierő bombázni kezdte az egyiptomi célpontokat, november 5-én pedig brit és francia csapatok szálltak partra Egyiptomban, s elfoglalták Port Saidot. Az amerikaiak elhatárolódása és az ENSZ-tagállamok többségének rosszallása miatt a britek és a franciák november 7-én tűzszünetet rendeltek el, majd az ENSZ-békefenntartók megérkezése után a három támadó kivonult az elfoglalt területekről. 1957 márciusára helyreállt a háború előtti állapot, az Egyesült Államok és a Szovjetunió pedig megerősítette helyzetét az arab világban. Az 1956-os magyar forradalom azzal a tanulsággal járt, hogy az amerikai külpolitika az 1950-es évek elején csak szavakban lett harciasabb, amikor a feltartóztatás politikája mellett meghirdette a felszabadítás politikáját is, és változatlanul a II. világháború után kialakult helyzet fenntartására törekszik. A szuezi háború pedig azt mutatta, hogy az 1949 óta atombombával, 1953 óta pedig hidrogénbombával is rendelkező Szovjetunióval szemben nem kockáztatja a békét. Gyors ütemben fejlődött a szovjet rakétatechnika, s 1957 októbere, az első szovjet mesterséges hold fellövése után hamarosan megszűnt Amerika sebezhetetlensége. Az erőegyensúly egyben megnövelte a szovjet külpolitika mozgásterét, miközben a Hruscsov-féle vezetésnek komoly belpolitikai nehézségei támadtak. A szovjet kommunista párt XX. kongresszusát követően a lengyel események és a magyar forradalom azoknak a szovjet vezetőknek a helyzetét erősítették meg, akik túlzásnak ítélték Hruscsovnak Sztálinról és a szovjet múltról mondott bírálatát. Ez a Molotov vezette csoport már a XX. kongresszus előtt szemben állt Hruscsovval, s most erőre kapva – 1957 júniusában – el akarta őt távolítani a hatalomból. Az összeesküvés azonban Hruscsov tudomására jutott, és Zsukov hadügyminiszter és a hadsereg segítségével felszámolta a puccskísérletet. A soknemzetiségű birodalom népeire nagy hatással volt a Sztálin idejében elkövetett nemzetiségi elnyomás bírálata. Az egyes nemzetek valódi egyenjogúságot kezdtek követelni. A balti és a török lakosságú köztársaságok felléptek az orosz nyelv kötelező tanítása ellen, és saját kezükbe akarták venni országaik irányítását. Moszkva azonban hallani sem akart erről, és Hruscsov gyorsan véget vetett e számára nemkívánatos törekvéseknek. Miután a szovjet pártvezér megszabadult sztálinista ellenfeleitől, 1957 novemberében Moszkvába hívta a kommunista és munkáspártok vezetőit. A hatvannégy párt tanácskozása annak bizonyítására szolgált, hogy a Szovjetunió a világ minden pontjára kiterjedő "szocialista tábor" vezére. Hruscsov az 1958-ban indított hétéves terv mesés célkitűzéseivel igyekezett elkápráztatni a külföldet és a belföldet egyaránt. A terv 80 százalékkal akarta növelni az ipari termelést, a gabonaneműekét pedig 1,7-szeresére akarta emelni.

530

1962-1964 között azonban kiderült, hogy a terv teljesíthetetlen, mindenekelőtt a mezőgazdaságban. Visszaesett a gabonatermelés, felére csökkent a sertésállomány, csökkent a tejhozam, s nehézségek léptek fel a városok élelmiszerellátásában. Ugyanakkor látványosan folytatódott a szovjet rakétaprogram. 1960. május 1-jén a szovjet rakétavédelem lelőtt egy amerikai kémrepülőt, amelynek pilótája fogságba esett. 1961 áprilisában pedig Gagarin űrrepülése adott alkalmat az újabb szovjet sikerpropagandára. 1960 novemberében Hruscsov ismét Moszkvába hívta a "testvérpártok" vezetőt. Az értekezleten nyolcvanegy párt küldöttsége vett részt, számszerűen is bizonyítva a kommunista eszmék világméretű terjedését. Ez alkalommal azt is megfogalmazták, hogy a szocialista országokban megszűntek a kapitalizmus visszaállításának társadalmi-politikai feltételei. 1961-ben Hruscsovnak már arra is volt ereje, hogy az SZKP XXII. kongresszusán újabb és a korábbinál erőteljesebb támadást indítson a sztálinista maradványok ellen. Már nemcsak Sztálint, hanem annak volt munkatársait is keményen megbírálták, s az egykori diktátor bebalzsamozott tetemét eltávolították a Lenin-mauzóleumból. A szuezi válság meggyorsította Nyugat-Európa egyesülési folyamatát. A kézzelfogható szovjet fenyegetés és az amerikai visszahúzódás után Nyugat-Európa országai erőteljes fegyverkezésbe kezdtek, s fokozták együttműködésüket. 1957. március 25-én a Benelux államok, Franciaország, Olaszország és a Német Szövetségi Köztársaság – a Szovjetunió éles bírálata mellett – aláírták a római szerződéseket, amellyel létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), közkeletű nevén a Közös Piacot, és az Európai Atomenergia Közösséget (EURATOM). A "Hatok" az 1958. január 1-jével életbe lépett szerződések után létrehozták a döntéshozó EGK Minisztertanácsot, a végrehajtó EGK Bizottságot, továbbá az Európai Parlamentet és az EGK Bíróságát. 1958 végén Hruscsov elérkezettnek látta az időt Nyugat-Berlin helyzetének módosítására. Véget akart vetni a keletnémetek szűnni nem akaró menekülésének, amit megkönnyített, hogy akadálytalanul juthattak át Nyugat-Berlinbe, s onnan az NSZK-ba. Azt javasolta, hogy Nyugat-Berlint nyilvánítsák fegyvermentes szabad várossá, ezzel ugyanis megszűnne minden kapcsolata a Német Szövetségi Köztársasággal. Javaslatának elutasítása esetére kilátásba helyezte, hogy különbékét köt az NDK-val, és ráruházza a Berlinbe vezető utak ellenőrzését. Hruscsov úgy gondolta, hogy a szovjet rakétasikerekre támaszkodva eredményesebbé teheti diplomáciai tevékenységét. 1959 szeptemberében ellátogatott az Egyesült Államokba. Időközben letelt a berlini ultimátum ideje, de semmiféle változás nem történt. A szovjet vezető Amerikában megpróbált engedményeket kicsikarni, vendéglátói azonban hajthatatlanok maradtak. 1960 májusára előkészítették a négy nagyhatalom vezetőjének párizsi találkozóját a berlini kérdés megvitatására. A résztvevők meg is érkeztek, Hruscsov azonban nyilvánosságra hozta a Szovjetunió fölött lelőtt amerikai kémrepülő ügyét, kijelentve: addig nem hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni, amíg Eisenhower elnök nyilvánosan bocsánatot nem kér. A találkozó elmaradt, s a szovjetek lemondták az amerikai elnök már bejelentett moszkvai látogatását. Hruscsov folytatta látványos utazásait, s 1960 őszén maga állt az ENSZ évi közgyűlésére utazó szovjet küldöttség élére, s magával vitte a csatlós országok vezetőit is. A szovjet pártfőtitkár-miniszterelnök általános leszerelésre szólította fel a világ népeit. Ugyanakkor az üléseken szokatlanul durván viselkedett: közbekiabált, s egy alkalommal levetett cipőjével verte az asztalt. A világ ámult a véleménynyilvánítás e szovjet és szocialista formáján. A brit miniszterelnök fanyar humorral jegyezte meg: "Kérem, nekem ezt le kell fordítani." (Hruscsov viselkedése miatt a szovjet küldöttséget tízezer dollárra büntették.) A szovjet vezető hosszú New York-i tartózkodását a volt gyarmati országokkal, az ún. harmadik világ képviselőivel folytatott tárgyalásokra használta fel. Mindenekelőtt a Kubában egy éve hatalomra került Fidel Castróval tanácskozott, aki a korábbi Amerika-barát, de kevés bölcsességgel rendelkező politikusok korrupt rendszerét váltotta fel. Miután gerillái 1958 tavasza óta egyre eredményesebben küzdöttek, 1959. január 2-án győztesen bevonult Havannába. Az Egyesült Államok vezetése duzzogva vette tudomásul a változást, de abban az illúzióban ringatta magát, hogy bármikor neki tetsző fordulatot hajthat végre a szigetországban. Mindenesetre gazdasági és diplomáciai nyomás alá vette Kubát. Ebben a helyzetben ajánlott Hruscsov segítséget az új, de még nem kommunista kubai vezetőnek, s a kínaiakkal együtt gazdaságilag támogatta Castro rendszerét. Az Egyesült Államok 1961 elején megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kubával, és hozzájárult ahhoz, hogy területéről és anyagi támogatásával kubai emigránsok partraszállást kíséreljenek meg a szigetországban. Az 1961 áprilisi "Disznó-öböl akció" azonban kudarcba fulladt. A kubai hadsereg ekkor már fel volt szerelve csehszlovák könnyűfegyverekkel és szovjet páncélosokkal. A Disznó-öbölben megkísérelt partraszállás idején már John Kennedy volt az Egyesült Államok elnöke, aki 1961 januárjában lépett hivatalba, s az egyre feszültebb nemzetközi helyzetről 1961 júniusában Bécsben tanácskozott Hruscsovval. A találkozó eredménytelenül végződött. Kennedy leszögezte, hogy a nyugati nagyhatalmak csapatai Berlinben maradnak. Hruscsov pedig az udvarias amerikai elnököt bizonytalan fiatalembernek ítélte, aki meg fog ijedni a szovjet fenyegetéstől. A szovjet vezető hozzálátott a berlini kérdés megoldásához, miután a Kelet-Németországból nyugatra menekülők száma évi kétszázezer körül állandósult. 1961. augusztus elején korlátozták a két városrész közti szabad mozgást, majd 13-án a keletnémet rendőrség és katonaság lezárta az átkelőhelyeket, s hozzákezdtek a berlini fal megépítéséhez. Ezzel sikerült egytizedére csökkenteni a menekülők számát. Castro 1961 áprilisa óta állandóan tartott egy új és erőteljesebb támadástól, tehát egyetértett Hruscsovval, hogy Kubát csak a szovjet atomrakéták odatelepítésével lehet megóvni az Egyesült Államok támadásától. Ugyanakkor Moszkva ezt az amerikaiak törökországi rakétatelepítésére adott válasznak is tekintette. 1962ben öt közepes hatósugarú szovjet rakétaezredet és négy motorizált lövészezredet telepítettek Kubába. Az akciót álcázottan hajtották végre, így a rakéták hadrendbe állításáig az amerikai légi felderítés nem tudott magyarázatot adni arra, hogy miért növekedett meg

531

jelentősen a Kubába tartó szovjet hajóforgalom. Október közepén viszont sikerült egyértelmű légi felvételeket készíteni az immár hadrendbe állított szovjet rakétákról. Az Egyesült Államok története folyamán még nem került ennyire fenyegetett helyzetbe, s a Hruscsov által vártnál sokkal keményebben válaszolt a kihívásra. Kennedy elnök 1962. október 24-én tengeri blokád alá vette Kubát, és kijelentette, hogy minden Kubából induló atomrakéta-támadást szovjet támadásnak tekint, amelyre a Szovjetunió elleni átfogó és megsemmisítő csapással válaszol. A Varsói Szerződés és a NATO haderőit riadókészültségbe helyezték. A blokád elrendelésekor tizennyolc szovjet és "szövetséges" hajó haladt Kuba felé, szovjet tengeralattjáró-kísérettel. Ha elérik az Egyesült Államok tengerészete által vont záróláncot, összeütközésre kerülhet sor. A világ drámai napokat élt át. Az ENSZ főtitkárának közvetítésére – és a nem várt amerikai fellépésre – Hruscsov elrendelte, hogy a szovjet hajók ne próbálják áttörni az amerikai blokádot, majd tizenhat fegyverszállító hajót visszafordított. Ezt követően Kennedy közölte, amennyiben a szovjetek nem vonják ki már odatelepített rakétáikat Kubából, az Egyesült Államok megelőző csapást mér a szigetországra. Hruscsov végül beleegyezett a rakéták kivonásába, Kennedy pedig megígérte, hogy nem indít támadást Kuba ellen, és kivonja Törökországból az amerikai rakétákat. November 20-án tehát lezárult a közel egy hónapos válság.

8.6. A békés egymás mellett élés küzdelme (1963-1988) 8.6.1. A kínai-szovjet ellentéttől a Csehszlovákia elleni agresszióig (1963-1968) A II. világháború után kibontakozó tudományos és technikai forradalom nemcsak az ipar és a gazdaság szerkezetét változtatta meg, hanem jelentősen átalakította a fejlett országok társadalmát. Hegnövekedett az igény mind a mérnökök, közgazdászok, technikusok, mind a humán értelmiségiek iránt, tehát a társadalomban gyorsan emelkedett az iskolázott, képzett emberek aránya. E változásokkal együtt járt, hogy a legképzettebb munkavállalók – s lassan a többiek is – fogyasztókká váltak. A fogyasztói társadalom gazdasági háttere lehetővé tette, hogy megszűnjön az embereket fenyegető létbizonytalanság. A képzett és szorgalmas munkavállalók kisebb-nagyobb vagyonra is szert tettek. Így lassan megváltozott a fejlett országok társadalmának szerkezete. A kispolgárság, a középréteg vált a népesség legszámottevőbb csoportjává, s egyre csökkent a munkaerő-piacnak kiszolgáltatott, létükben kizárólag tőle függő vagyontalan proletárok létszáma. E társadalmi változások nem kedveztek az 1956-os magyar forradalomban súlyos sebet kapott kommunista mozgalomnak. A kommunista pártok által uralt országok népének életszínvonala egyre jobban leszakadt a fejlett országokban élőkétől. Mindezt átmenetileg elleplezte a moszkvai birodalom sikeres terjeszkedése, de a korábban a kommunizmus ábrándjában hívő nyugati értelmiségiek jelentős része rádöbbent arra, hogy a marxista-leninista szólamok a gyakorlatban egy embertelen, fejlődésképtelen, mozdulatlan zsarnoki rendszert jelentenek. A felvilágosultabb nyugati kommunista vezetők is kénytelenek voltak részben elhatárolódni Moszkvától és az eurokommunizmus ábrándjával kísérletezni.

8.6.1.1. A harmadik világ A nemzetközi politikai életben az 1960-as évektől egyre nagyobb szerepet játszottak az új független országok. Míg 1938-ban a világ területének 31,2 százaléka volt gyarmat, 1965-ben már csak 4,6, 1972-ben pedig csupán 3 százaléka. Többségük elfordult volt gyarmattartóitól, azaz a Nyugattól, de nem csatlakozott a Szovjetunió vezette keleti blokkhoz sem, annak ellenére, hogy a tőle kapott segítséget elfogadta. Mivel a két meglévő, azaz a nyugati és a keleti politikai csoportosuláson kívül helyezkedtek el, harmadik világnak kezdték nevezni őket, s jelentőségüket mutatja, hogy 1965-re az ENSZ tagállamainak 70 százalékát alkották. 1961. szeptember elején Belgrádban Egyiptom, India és Jugoszlávia vezetésével huszonnégy ország megalakította az el nem kötelezettek mozgalmát. A tagállamok társadalmi-politikai képe nagyon változatos volt – Jugoszláviát pedig nem lehetett a harmadik világhoz sorolni –, ebből következően a résztvevők éles vitákat folytattak. Végül megállapodtak a békés egymás mellett élés fenntartásában, a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatásában és a katonai tömbökön kívül maradásban. Elismerték továbbá a két Németország létét, s felszólították Hruscsovot és Kennedyt, hogy a béke megőrzése érdekében minél előbb tartsanak újabb csúcstalálkozót. A függetlenné vált volt gyarmati országok többsége azonban nem tudott tartós demokráciát kialakítani, így a gyarmati uralom megszüntetéséért vívott harc vezetői rövidesen diktátorokká váltak. Egyik legtragikusabb példa erre Ghána, az egykori Aranypart, Afrika egyik leggazdagabb, demokratikus hagyományokkal is rendelkező állama, melynek Törvényhozó Tanácsában 1946-tól az afrikaiak voltak többségben. Az autonómia tíz éve után, 1957-ben az ország független monarchia lett, egyben a (brit) Nemzetközösség és az ENSZ tagja. A radikális függetlenségiek vezetője, Kwame Nkrumah 1952-től az ország miniszterelnöke, 1960-tól, a köztársaság kikiáltásától pedig annak elnöke. Ezt követően politikai ellenfeleit illegalitásba kényszerítette, illetve leszámolt velük, miközben diktatúrát vezetett be, a nemzet atyjának és tanítójának tekintette magát. Miután erőszakos államosításokkal és szövetkezetesítésekkel sikerült tönkretennie Afrika egyik legfejlettebb gazdaságát, 1966-ban katona puccsal megdöntötték. Ezt követően demokratikus időszakok és katonai diktatúrák váltogatták egymást.

532

Nigéria – Afrika legnépesebb országa, amelynek lakói 434-féle nyelvet beszélnek – 1960-ban nyerte el függetlenségét, s lett a Nemzetközösség tagja. 1963-ban kikiáltották a köztársaságot, de az állandósult pártharcok után 1966-ban a hadsereg főparancsnoka államcsínyt hajtott végre, majd néhány hónap múlva egy másik tábornok őt is megbuktatta. 1967-1970 között polgárháború dúlt az országban. Ennek során az olajban gazdag Biafra tartomány kinyilvánította függetlenségét, de ezt 1970-ben felszámolták. Ezt követően – az 1979-1983 közti demokratikus kísérletet kivéve – véres katonai puccsok váltották egymást. Az 1960-ban függetlenné vált belga gyarmat, a Kongói Köztársaság első öt éve a polgárháború története. A Joseph Kaszavubu köztársasági elnök és Patrice Lumumba miniszterelnök közti vetélkedés az utóbbi meggyilkolásával ért véget, majd Sese Seko Mobutu ezredes 1965-ben az elnököt is eltávolította a hatalomból, s egy 1997-ig tartó diktatúrát vezetett be az általa Zairének elnevezett országban, aminek végén az életszínvonal alacsonyabb volt, mint a belgák idején. A csupán a gyarmatosítással szemben álló, a gyarmatosítás tagadására alapuló, de mindenféle jövőkép nélküli függetlenségi mozgalmak nem egy esetben a gyarmati sorsnál is rosszabb helyzetbe taszítottak egyes országokat. Gondoljunk csak az Afrika egyes pontjain fellángoló, feketék által elkövetett népirtásokra, illetve Idi Amin ugandai, valamint a magát még császárrá is megkoronáztató Jean Bokassa közép-afrikai rémuralmára. S az egyik legutóbbi szörnyűség az 1994-es ruandai mészárlás, ahol a tuszik és hutuk ellentéte nyolcszázezer tuszi lemészárlásához, majd a kocka fordultával kétmillió hutu elűzéséhez vezetett. E néhány példa után – összegezve – elmondható, hogy 1968-ig Fekete-Afrikában hatvannégy katonai államcsíny vagy lázadás volt. Az 1960-as évek, azaz a függetlenség évtizedének végére Dahomeyben hat, Nigériában és Sierra Leonéban három-három, Ghánában, Brazzaville-Kongóban, Togóban, Felső-Voltában, Zairéban két-két, sok más helyen pedig egy-egy puccsot hajtottak végre. A katonai államcsíny a politikai irányvonal megváltoztatásának fő eszközévé vált, s 1975-re a negyvenegy fekete-afrikai ország közül húszban katonai vagy katonai-polgári kormányzatok voltak hatalmon. Nem volt jobb a helyzet a polgári kormányzás látszatát fenntartó egypárti rendszerekben sem, amelyek – a piacgazdaság elemeit megőrző Kenya kivételével – szocialista megoldásokkal kísérleteztek, s jutottak csődbe. A Szovjetunió ugyan sikerrel terjesztette ki befolyását több függetlenné vált országra is, de mert nem tudott jelentős gazdasági támogatást adni, az új barátság hamar kifulladt. A gyarmati rendszer felszámolását tehát nem követte sem demokrácia, sem gazdasági fellendülés, sőt egyre jelentősebbé vált a fejlettebb országoktól való leszakadás. S mivel a gazdag országok – egy-két kivételtől eltekintve – az északi féltekén találhatóak, míg a szegények jelentős része a déli féltekén, tudatosodni kezdett a fejlett Észak és az elmaradott Dél ellentéte. Ez egyben a szovjet politika által sugallt elmélet bírálata is volt, mely kapitalista és szocialista táborra osztotta a világot. Ezt kérdőjelezte meg a harmadik világ országainak szerveződése is, akik a már említett bandungi értekezletükön a Kommunista kiáltvány ismert jelszavát így fogalmazták át: "Föld szegényei, egyesüljetek!" 8.6.1.2. Kínai és szovjet változások A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága 1958-ban határozatot hozott a nagy ugrásról s a népi kommunák felállításáról, amelyek feladata az acélgyártás (kisüzemi módszerekkel való?) megnövelése és a mezőgazdaság elmaradottságának felszámolása lett volna. Sok millió embert mozgósítottak, s a vidék lakosságát népi kommunákba szervezték, amelyekben egyfajta kommunizmust akartak megvalósítani, de az őrült elképzelés katasztrofális gazdasági következményekkel járt. 1960-1961-ben országszerte éhínség tombolt, s 30-50 millió ember halt éhen. A Mao-féle kínai kommunista vezetés már az 1960-as moszkvai tanácskozáson különvéleményt képviselt, helytelenítve Hruscsov "sztálintalanítását" és nyugati nyitását. A világ azonban minderről csak 1963-ban értesült, amikor is az ázsiai kommunista óriás a világforradalom elárulásával és a kapitalizmus előtti behódolással vádolta meg a szovjet vezetést. Éles sajtóvita bontakozott ki a két "testvérpárt" között, ami 1964-ben a két kommunista nagyhatalom szakításához vezetett. A nagy ugrás csődjét látva a kínai vezetésben is megfogalmazódott a józan korrekció gondolata, de ennek képviselőit Mao Ce-tung és követői félreállították, s a kibontakozó válság áthidalására 1966-ban meghirdették a "nagy proletár kulturális forradalmat". Ezzel az 1969-ig tartó kampánnyal Mao és hívei a hadseregre és a megalakuló vörös gárdákra támaszkodva leszámoltak politikai ellenfeleikkel, ami újabb 2-3 millió áldozatot követelt. A társadalmi nehézségeket bűnbakképzéssel vezették le. Ennek során a városi értelmiséget, a "burzsoáziát" vidékre száműzték, a népi kommunákba, fizikai munkára. Miután a szovjet külpolitika kubai kudarcát követően 1964-ben bekövetkezett a kínaiakkal való szakítás, s az is kiderült, hogy a hétéves terv mesés céljai megvalósíthatatlanok, megpecsételődött Hruscsov sorsa. 1964 októberében a Lennyid Brezsnyev és Alekszej Koszigin vezette csoport egy sikeres puccsal eltávolította a hatalomból. Bár Brezsnyev főtitkár és Koszigin miniszterelnök gyakorlatias reformpolitikát ígért, a hatalomátvétel azokat is megnyugtatta, akik túlzásnak tartották Hruscsov reformjait, s a későbbiek során ők csalatkoztak a legkevésbé. Az új vezetés ugyanis az évtizedek során kialakult bürokratikus rendszer mozdulatlanságára épült, ami eleve megpecsételte az ún. koszigini reformok sorsát is. S a belső mozdulatlanság együtt járt a csatlós országok szorosabbra fogásával. A Varsói Szerződés tevékenységét közös hadgyakorlatokkal és politikai állásfoglalásokkal élénkítették fel, a KGST-ben pedig célul tűzték ki a tagországok gazdasági együttműködésének elmélyítését, ami egyet jelentett a szovjet gyakorlat szolgai másolásának követelményével.

533

A kubai rakétaválság határkő volt a kelet-nyugati szembenállás történetében. Egyértelművé vált, hogy egy atomháborúnak nem lehetnek győztesei. Ez mérsékletre intette a nagyhatalmak vezetőit. Szükség volt arra, hogy megteremtsék a gyors és közvetlen tárgyalások lehetőségét, ezért hozták létre 1963 nyarán az első közvetlen összeköttetést, a "forró drótot" a Fehér Ház és a Kreml között. A kínai-szovjet viszály elmérgesedése után, 1964-ben Kína is felrobbantotta első atombombáját. Mindez kihívás volt Moszkvának, mert ismét két tűz között érezhette magát, miután az addig békés szovjet-kínai határon fegyveres összeütközések sora vette kezdetét. Kénytelen volt átszervezni haderejét, amelyet addig szinte kizárólag a Nyugat ellen sorakoztatott fel. Jellemző adat, hogy a szovjet légierő egynegyedét kellett átcsoportosítani keletre, nem is szólva a szárazföldi csapatokról. Az immár keletről is fenyegetett Szovjetunió nehéz helyzetén a Nyugat felé tett, enyhülést kezdeményező lépésekkel igyekezett javítani. 1963. augusztus 5-én az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió Moszkvában aláírták az atomcsendszerződést, amelyben vállalták, hogy nukleáris fegyverekkel nem hajtanak végre több kísérleti robbantást. Ugyanakkor keleten – kihasználva a kínai-indiai feszültséget – Moszkva Delhivel keresett kapcsolatot. 1971-ben indiai-szovjet barátsági és együttműködési szerződést írtak alá. Ezzel együtt a szovjetek hatalmas flottaépítésbe kezdtek, s az óceánokon megjelentek a rakétahordozó szovjet tengeralattjárók.

8.6.1.3. A vietnami háború kezdete A genfi megállapodást követően, 1955-ben – a súlyos belső ellentéteken felülkerekedve – az amerikaiak által támogatott Diem vezette erők kikiáltották a Vietnami Köztársaságot. Diem elnök kemény kézzel visszaszorította az ellenzéket – köztük a kommunistákat – s elodázta az egész Vietnamra kiterjedő, 1956-ra tervezett választást. Erős belső ellenzéke miatt a Diem-rendszer középutas megoldással kísérletezett, a "Se kapitalista individualizmust, se kommunista kollektivizmust" jelszót hirdetve. A korlátozott földreform, valamint a falusi autonómiák jogkörének korlátozása a kommunista befolyás visszaszorítása érdekében nem szerezhette meg a tömegek támogatását, így 1958-ban a kommunisták és a velük szövetkező ellenzékiek megalakították a Dél-vietnami Felszabadítás Nemzeti Frontja nevű szervezetet, s megkezdték a kormány elleni fegyveres harcukat. Eközben a Ho Si Minh vezette észak-vietnami politika az ország egyesítésének jelszavát hangoztatta, mellyel nagyon sok nem kommunista is egyetértett. Ugyanakkor – Kína szorgalmazására – hozzákezdtek a szocialista gazdaság és társadalom megteremtéséhez, s ebben támaszkodhattak Kína, a Szovjetunió és csatlósai mintegy négyszázmillió dollár értékű támogatására. Észak-Vietnam 1959-től egyre határozottabban bátorította a dél-vietnami fegyveres ellenállókat, akik 1960-ban már felkelésekkel próbálkoztak, 1961-ben pedig Népi Fegyveres Erők néven egyesítették erejüket. A dél-vietnami vezetés 1962 nyarán összehangolt támadást indított ellenük, ennek sikertelensége után Diem elnököt 1963-ban eltávolították. Ezt követően egymást váltó tábornokok álltak az ország élére, határozottabb katonai fellépést követelve. S amikor 1964 nyarán a Tonkini-öbölben az észak- és dél-vietnami erők közti csetepaté során az észak-vietnami őrnaszádok tüzet nyitottak egy amerikai rombolóra, az amerikai kongresszus az északi agresszió elhárítása érdekében a fegyveres beavatkozás mellett döntött. Az amerikai légierő parancsot kapott az észak-vietnami célpontok bombázására. Ezt követte 1965 márciusában az amerikai tengerészgyalogság partraszállása, s rövidesen százezer amerikai katona harcolt Vietnamban. Az 1975-ig tartó vietnami háború nemcsak az amerikai-szovjet viszonyt terhelte meg, hanem a nemzetközi kapcsolatokat is. Ugyanakkor Észak-Vietnam a háború alatt egyre közelebb került a Szovjetunióhoz mint legerősebb támogatójához, s ezzel Moszkva újabb szövetségest szerzett Kína hátában. 8.6.1.4. A hatnapos háború Az 1956-os második arab-izraeli háború után mindkét fél újabb összecsapásra készült. Mivel az arabok közül sokan úgy gondolták, hogy az újabb fegyveres harc főleg a hazájukat vesztett palesztinok feladata lesz, ezért Egyiptom ösztönzésére 1964-ben Kelet-Jeruzsálemben létrehozták a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ), amit azonban sem az ENSZ, sem az 1945-ben alapított Arab Liga nem ismert el egészen 1974-ig. A harmadik arab-izraeli háború alkalmas időpontját Izrael választotta meg, támaszkodva az amerikai titkosszolgálat és műholdas felderítés adataira. Az 1967. június 5-én indított támadás során a zsidók napok alatt szétverték Egyiptom, Szíria és Jordánia fegyveres erőit, és jelentős új területeket foglaltak el. Birtokukba vették a Sínai-félszigetet, s ezzel kijutottak a Szuezi-csatornáig, megszállták a Golan-fennsíkot, továbbá elfoglalták egész Ciszjordániát és Jeruzsálemet. A megalázó vereség után Nasszer bejelentette lemondását, majd visszavonta azt. Az Arab Liga augusztusi csúcstalálkozóján valamennyi arab ország feladatává tette az Izrael által megszállt területek visszaszerzését. Az ENSZ novemberben hozott 242. számú határozata pedig kimondta, hogy a béke megköveteli Izrael kivonulását a legutóbbi konfliktusban elfoglalt területekről.

8.6.1.5. A Csehszlovákia elleni agresszió

534

Az európai értékek és szellemiség által meghatározott, de "szocialistává" kényszerített Kelet-Németország, Lengyelország és Magyarország már megmutatták, hogy nem hajlandóak tűrni Moszkva és kiszolgálói despotikus uralmát. 1968-ban Csehszlovákia érkezett el a tűréshatárhoz. Az 1948 óta hatalmon lévő kommunista diktatúra a társadalom kegyetlen elnyomásával és a hatalmon lévők közt rendezett tisztogatásokkal tartotta rettegésben az országot, így mentve át sztálinista uralmát az 1960-as évek első felére is. 1968 elejére azonban nemcsak a társadalom, hanem az állampárt tagságának jelentős része is változásokat akart. Így a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága felmentette a sztálinista Antonín Novotný addigi első titkárt, és Alexander Dubčeket választotta meg a helyére. Bár az addig hatalmon lévő vezetők – uralmuk megtartása érdekében – nem riadtak volna vissza a fegyveres erőszaktól sem, kénytelenek voltak tudomásul venni "pártszerű" vereségüket. A változásokat akaró társadalom az új vezetés mögé állt. Gyakorolni kezdte politikai jogait, s a különböző szinteken leváltotta a régi vezetőket, majd pártokat alapított, s szabad választásokat követelt. Napirendre kerültek a nemzetiségi kérdés megoldására tett javaslatok is. Mindez megrettentette a demokráciát nem ismerő, tehát attól rettegő szovjet vezetőket, akiket ráadásul állandóan riogattak a hatalomból kiebrudalt csehszlovák elvtársaik. Ellenségesen szemlélte a csehszlovákiai demokratikus változásokat a keletnémet és a lengyel kommunista vezetés is, arra ösztönözve a szovjeteket, hogy mielőbb vessenek véget a "prágai tavasznak". Dubček rokonszenvezett a demokratikus törekvésekkel, s igyekezett biztosítani Moszkva jóindulatát. Amikor azonban a jelentős személyi változásokat, az új gazdaságpolitikát és demokratizálást hirdető kormány megalakítását, a politikai perek áldozatainak rehabilitálásáról szóló törvény megalkotását követően megjelent a demokratikus erők Kétezer szó című felhívása, amelyben felszólították az ország lakosságát, hogy vegyen részt a maradi erők elleni küzdelemben – a szovjetek türelme elfogyott. A történteket a szocializmus elleni támadásnak és a kapitalizmus restaurációjának minősítették, és a katonai beavatkozás mellett döntöttek. 1968. augusztus 21-én a szovjet hadsereg lerohanta Csehszlovákiát. Az akcióban a Varsói Szerződés országai közül részt vett az NDK, Lengyelország, Magyarország és Bulgária. Románia viszont megtagadta a szovjet parancs végrehajtását. A beavatkozás és a nyomában meghirdetett "normalizálás", azaz a pártállami diktatúra helyreállítása a társadalom, sőt a párttagság határozott ellenállásába ütközött. A katonai akció idején kommunista vezetők Prága egyik külvárosában összehívták a párt XIV. kongresszusát, mely elítélte a katonai beavatkozást és annak csehszlovák támogatóit. Ráadásul a szovjetek a letartóztatott és Moszkvába hurcolt csehszlovák vezetőket – élükön Dubčekkel – hajthatatlanságuk miatt kénytelenek voltak Prágába visszavinni és tisztségükbe visszahelyezni. A Varsói Szerződés csapatai azonban az országban maradtak, miközben folytatódott az új, Moszkvának tetsző vezetés kialakítása. S miután 1969. március 28-án Prágában heves szovjetellenes tüntetésre került sor, Moszkva leváltatta Dubčeket, s Gustav Husákot ültette a helyébe. A csehszlovákiai szovjet agresszió után hirdette meg a szovjet kommunista vezetés a Brezsnyev-féle korlátozott szuverenitás elvét. Ennek lényege, hogy ha a szovjet vezetők szerint a szocialista tábor valamely országában veszély fenyegeti a szocialista rendszert, akkor a többi szocialista országnak a "veszélyeztetett" segítségére kell sietnie.

8.6.2. A világ vezető hatalmai 8.6.2.1. Az Amerikai Egyesült Államok Eisenhower elnök kormánya ugyan biztosította az ország számára a békét és a gazdasági növekedést, de a társadalmat feszítő belső ellentétekre, mindenekelőtt az egyre erősödő polgárjogi mozgalomra nem tudott hathatós választ adni annak ellenére, hogy két polgárjogi törvényt is alkotott. Ezért az amerikai társadalom változást akaró erői 1960-ban – kis többséggel – a Demokrata Párt jelöltjét, a nemzetközi kapcsolatok tárgyalásánál már megismert John Kennedyt választották elnökké. Az Egyesült Államok történetének legfiatalabb, mindössze 43 éves elnöke 34 hónapos elnöksége idején-választási ígéretének megfelelően-mozgásba hozta az országot, s reformok sorát indította el, illetve készítette elő, eközben kemény összeütközéseket is vállalt egyes maradi csoportokkal. Legnagyobb küzdelmét a polgárjogi kérdések terén vívta. 1963 nyarán törvényjavaslatot terjesztett elő a polgári egyenjogúság, azaz a társadalmat súlyosan megosztó négerkérdés átfogó rendezésére. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy ha a Martin Luther King vezette erőszakmentes polgárjogi mozgalom békés úton nem ér el eredményt, akkor a fekete erőszak hívei kerekednek felül. Jellemző az amerikai társadalom egy részének elfogultságára, hogy nemcsak Eisenhower volt elnök, de Lyndon Johnson, Kennedy alelnöke is a törvénytervezet ellen nyilatkozott. E küzdelme során az elnök – aki nemegyszer személyesen is beavatkozott a jogsértések felszámolásába – nagyon sok halálos ellenséget szerzett magának. Külpolitikájában Kennedy amellett, hogy keményen szembeszállt a Szovjetunióval, a fejlődő országokat segélyprogramokkal akarta felzárkóztatni. A latin-amerikai országok fejlesztésére meghirdette a Szövetség a haladásért programot, melyben húszmilliárd dollár segélyt ígért a csatlakozó tizenkilenc országnak. A szegényebb országoknak viszont az Élelmiszerrel a békéért programmal nyújtott azonnali segélyt. Emellett létrehozta a Békehadtestet, amelynek egyetemet végzett fiatal tagjai a fejlődő országok kormányainak kérésére munkát vállaltak az adott országban. 1963. november 22-én, a dallasi merényletben meggyilkolt Kennedyt Johnson követte az elnöki székben, aki folytatta a megkezdett reformokat, így a törvényhozás már az ő elnöksége idején fogadta el az annak idején általa is bírált polgárjogi törvényt. A küzdelem azonban nem ért véget. 1963-1966 között zavargások voltak országszerte, majd 1968-ban Martin Luther King meggyilkolása a zavargások újabb hullámát váltotta ki. Bár Johnson – az általa meghirdetett Nagy társadalom programban – jelentős összegeket áldozott a fekete-szegénység enyhítésére, látványos

535

eredményt nem tudott elérni. Ugyanakkor az 1960-as években megjelentek a diák- és nőmozgalmak, a környezetvédők és a fogyasztói érdekképviseletek is. A nőmozgalmak résztvevői a háziasszony és anyaszerep ellen tiltakozva a férfiakkal egyenlő fizetéssel biztosított munkába állást követeltek. Az 1960-as években az amerikai társadalom a súlyos belső válságok ellenére is a megújulás felé tartott. Hatalmas változások kezdődtek polgárjogi téren, s megvalósult az intézményesített szociális biztonság. Az évtized közepére mégis általánossá vált a nyugtalanság. 1968-ig – miközben a felsőoktatásban tanulók száma csaknem megkétszereződött – több mint kétszáz egyetemi karon tört ki diáklázadás, reformokat és a vietnami háború befejezését követelve. A polgárjogi eredményekkel elégedetlen feketék pedig városok sorát borították lángba. Mindezek után a demokraták népszerűsége megkopott, s Johnson elnök – kudarcát beismerve – visszalépett az elnökjelöltségtől. Az 1968-as választást a republikánus Richard Nixon nyerte meg azoknak a szavazataival, akik a társadalom nyugalmának helyreállítását várták az Egyesült Államok új elnökétől és kormányától. Nixonnak sikerült a társadalmi elégedetlenséget mérsékelnie, mindenekelőtt azzal, hogy megkezdte az amerikai katonák kivonását Vietnamból, s az ott harcoló félmilliós amerikai haderő létszámát négy év alatt 24 ezerre csökkentette. Amerika új külpolitikáját Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter dolgozta ki. Lényege, hogy a hatalmi egyensúly fenntartása érdekében fel kell adni az elvi alapon folytatott politizálást, azaz ki kell használni a szovjet-kínai viszályt. Az új külpolitika kedvező belföldi fogadtatását segítette, hogy végre látványos eredményekhez vezettek az űrkutatás erőfeszítései, s 1969. július 21-én a Holdra léptek az amerikaiak. Nixon átmenetileg sikeres gazdasági intézkedései, például az infláció megfékezésére alkalmazott központi ár- és bérszabályozás, valamint a pazarló szociálpolitika szigorítása megalapozták, hogy 1972-ben nagy többséggel újraválasszák. Újabb négyéves hivatali idejét azonban nem tudta kitölteni, mert néhány republikánus pártalkalmazott betört a demokratáknak a Watergate épületegyüttesben lévő irodáiba, hogy ott lehallgató készülékeket helyezzen el. Az akciót azonban leleplezték, s a Nixonnal szemben álló sajtó által keltett botrány miatt az elnök 1974 augusztusában lemondásra kényszerült. Utóda az alelnök, Gerald Ford lett, aki az 1976-os elnökválasztáson alulmaradt a demokrata Jimmy Carterrel szemben. Carter georgiai kormányzó részint annak köszönhette győzelmét, hogy a választók egy, a washingtoni politikai praktikáktól mentes, erkölcsös embert akartak az elnöki székben látni. Ez utóbbiban ugyan nem csalódtak, de az új elnök politikája sikertelen volt. Botrányokat ugyan nem okozott, viszont az emberi jogok tiszteletre méltó eszméjét középpontba állító, de ügyetlen külpolitikája eredménytelen maradt.

8.6.2.2. Japán 1955-ben egyesült a két legjelentősebb polgári erő, a liberális és a demokrata, s ettől kezdve a Liberális Demokrata Párt lett Japán meghatározó politika ereje, és kormányzópártként egészen 1993-ig vezette az országot. 1957-ben az amerikai elnök és a japán miniszterelnök közös nyilatkozatban jelentette be, hogy a két ország kapcsolatában új korszak kezdődik. Ezt követően 1960-ban a két ország addigi biztonsági szerződését kölcsönös együttműködési és biztonsági szerződéssel váltották fel, mely a japán kommunisták heves rosszallását váltotta ki, s néhányan közülük az azonnali fegyveres felkelés szükségességét hangoztatták. Ellenezték a szerződést a baloldali szocialisták is, s képviselőik megpróbálták megakadályozni annak parlamenti jóváhagyását, nem riadva vissza erőszakos eszközök alkalmazásától sem. Az utcákon egész éjszaka folyt a tüntetés, melynek során több mint ötven diák megsebesült. Ugyanakkor a Japán Szocialista Pártból kiváltak a biztonsági szerződéssel egyetértő politikusok, megalakítva a Demokratikus Szocialista Pártot, s elősegítve a szerződés parlamenti elfogadását. Az elégedetlenséget azonban csak nehezen lehetett lecsillapítani. Újabb sztrájkok és tömegtüntetések követték egymást, sőt június 15-én a 150 ezres tiltakozó tömeg egy része átmenetileg benyomult a parlament épületébe is. Kisi Nobuszuke miniszterelnök azonban nem engedett. A felizzott Amerika-ellenes hangulat miatt lemondta Eisenhower elnök látogatását, s miközben 330 ezres tömeg tiltakozott a parlament épülete körül, kivárta a szerződés június 18-ai életbeléptét. Erre a napok óta eredménytelenül tüntető tömeg oszlani kezdett. 23-án kicserélték a szerződés ratifikációs okmányait, a feladatát elvégző Kisi miniszterelnök pedig bejelentette lemondását. Az új miniszterelnök Ikeda Hajato lett, aki a gazdasági kérdéseket állította a kormány politikájának központjába, és sikeresen adott új lendületet a japán gazdasági csoda folytatásának. Az ország 1963-ban csatlakozott az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezményhez, majd 1964-ben a Nemzetközi Valutaalaphoz, megteremtve ezzel a kívánatos nemzetközi gazdasági környezetet, s továbbra is biztosítva a nemzeti össztermék évi több mint 10 százalékos növekedését. Ugyanakkor a belpolitikában jelentős változás volt az ágazati szakszervezetek létrehozása, amelyek a vállalatvezetéssel közösen, azaz korporatív módon dolgozták ki a közös érdekeknek megfelelő gazdaság- és szociálpolitikát. A japán vállalat kiképezte és egy életen át alkalmazta dolgozóit, akiknek képviselőit bevonta a döntéshozatalba, gondoskodott szociális biztonságukról, és segített magánéleti gondjaik megoldásában is. A japán típusú vállalatszervezés sikeressé és a munkavállalók körében is népszerűvé vált a rendszeres béremelések és a vállalati gondoskodás miatt. 1965-ben sikerült végre rendezni a japán-dél-koreai kapcsolatokat. Az ekkor megkötött alapszerződés értelmében Japán nem fizetett jóvátételt, viszont háromszázmillió dollár vissza nem térítendő támogatást és további négyszázmillió dollár hosszú lejáratú hitelt nyújtott Dél-Koreának gazdasága fejlesztésére. A dél-koreaiak mégis tüntettek, mert hiányolták a japán bocsánatkérést. 1971-ben – hosszas tárgyalások után – Nixon elnök és Szató Eiszaku miniszterelnök

536

aláírták az Egyesült Államok és Japán megállapodását, melynek értelmében Okinava huszonhét év után ismét a szigetország fennhatósága alá került. 1972-ben Tanaka Kakuei lett a töretlenül fejlődő Japán miniszterelnöke, aki az amerikai-kínai kapcsolatok rendezését követően 1972 szeptemberében Pekingbe látogatott, és Csou En-laj miniszterelnökkel megállapodott a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, amelynek előfeltételeként feladta addigi Tajvanhoz fűződő szövetségét. Ezzel – a kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatok mellett – megalapozták a két ország 1978-ban aláírt békeszerződését. Bár a Tanaka-kormány újabb nagyigényű terveket készített az ország gazdaságának fejlesztésére, az 1973-as olajárrobbanás érzékenyen érintette a 78 százalékban a kőolaj energiájára épült gazdaságot, véget vetve a közel húsz éve tartó rohamos növekedésnek. A visszaesés miatt lemondásra kényszerült ugyan a miniszterelnök, a japán gazdaság azonban hihetetlen gyorsan állt át a energiatakarékos szemléletre, felgyorsítva a számítógépek és robotok gyártását, így 1976-tól ismét évi 5 százalékos volt az ország nemzeti össztermékének a növekedése.

8.6.2.3. Német Szövetségi Köztársaság Az 1950-es évek elejétől az NSZK gazdasága egyre jelentősebb eredményeket ért el, s az ország kivitele 1950-1958 között megnégyszereződött. Ennek alapja a Ludwig Erhard gazdasági miniszter által megalkotott szociális piacgazdaság gyakorlati megvalósítása volt, melynek lényege, hogy az állam nem avatkozhat be a piaci folyamatokba, de részt vesz a versenygazdaság intézményi rendszerének szociális indíttatású szabályozásában, elsősorban a jövedelem szociálpolitikai indítékú újrafelosztásában és a minimálbér rögzítésében. A vállalatok dolgozói által választott üzemi tanácsok a szociális béke fenntartása érdekében együttműködtek a munkaadókkal, közösen alkotva meg a kollektív szerződéseket. A munkanélküliség megszűnt, a háború utáni kilencmillió menekült és áttelepített, valamint az NDK-ból 1961-ig elmenekült mintegy hárommillió ember is talált munkát, s otthont is, miután 1953-tól évente félmillió új lakást építettek. 1954-ben a Német Szövetségi Köztársaság NATO-tagságával a távoli jövőbe tolódott a keleti tartományokkal való újraegyesítés. A szabaddemokraták nem értettek egyet ezzel a külpolitikával, s egyre erőteljesebben bírálták Adenauer kancellárt, majd 1956-ban kiléptek a kormánykoalícióból. Ez azonban nem okozott kormányválságot, mert a keresztény pártok az 1957-es választáson megszerezték a szavazatok több mint 50 százalékát. Az 1950-es évek közepén a német szociáldemokraták átértékelték politikájukat. Ebben mind jelentősebb szerepet játszott Willy Brandt, Nyugat-Berlin főpolgármestere, aki az elsők közt vette észre, hogy a német munkásság polgárosodik, s erre a rétegre már nem lehetett hatni az "éhes proletár" jelszavával. 1950-1959 között a nyugatnémet munkások reálbére 70 százalékkal növekedett, miközben a bruttó nemzeti össztermék megkétszereződött. Ennek figyelembevételével a szociáldemokraták osztálypártjukat néppárttá alakították. 1959-ben a Bad Godesbergben rendezett rendkívüli pártkongresszus elfogadta az új szociáldemokrata pártprogramot, mely szakított az osztályharc és a proletárdiktatúra elvével. Ugyanakkor megváltoztatták külpolitikai nézeteiket is, elismerve, hogy a Nyugatra támaszkodó biztonság fontosabb, mint az újraegyesítés. Az 1960-as évek elején az adenaueri politika – minden sikere ellenére – a hosszan tartó kormányzásokra jellemző fáradtság jeleit mutatta. Eközben a szociáldemokraták egyre alaposabb politikai elképzeléseket dolgoztak ki. Ekkor fogalmazódott meg új keleti politikájuk, melynek lényege, hogy a német újraegyesítés nem egyszeri aktus, hanem folyamat, sok lépéssel és sok állomással. 1963-ban – 87 éves korában – lemondott Adenauer kancellár, akinek korszakalkotó tevékenységét mindenki elismerte. A megfelelő utódot azonban nem találták meg. Erhard, a gazdasági csoda atyja kitűnő szakminiszter volt, az NSZK azonban nem gazdasági, hanem politikai kérdések megoldása előtt állt, s Erhard mint kancellár erre alkalmatlan volt. Így 1966-ban politikai patthelyzet alakult ki, s ennek feloldására a kereszténypártok és a szociáldemokraták nagykoalíciót alakítottak. 1969-re azonban ez a kormányzati megoldás is kimerült, s a szeptemberi választást követően az addig ellenzékben lévő szabaddemokraták megállapodtak a szociáldemokratákkal a közös kormányzásról. Willy Brandt lett az NSZK új kancellárja, s a szabaddemokrata Walter Scheel az ország külügyminisztere. Brandt a belső reformok kancellárja akart lenni, de külpolitikája vált látványossá. 1970-ben szerződést kötött a Szovjetunióval és Lengyelországgal, elismerve az Odera-Neisse-vonalat Lengyelország nyugati határának, 1972-ben pedig megkötötte az NDK-val a két német állam egyenjogúságát elismerő alapszerződést. Ez nem jelentette a német újraegyesítésről való lemondást, viszont megnövelte a "belnémet" gazdasági kapcsolatokat. Ezt követően Csehszlovákiával és Magyarországgal is rendezte országa diplomáciai kapcsolatait. Az új keleti politikát hevesen támadták az ellenzéki keresztény pártok, s az NDK-val és Lengyelországgal kötött szerződések törvénybe iktatásakor meg akarták buktatni a kormányt. Ezt azonban néhány ellenzéki képviselő megnyerésével sikerült elkerülni. Az ezt követően kürt 1972. novemberi, idő előtti választások pedig megerősítették a szociálliberális kormány helyzetét. A választópolgárok többsége egyetértett a kormány külpolitikájával, sőt a szociáldemokraták több szavazatot kaptak, mint a keresztény pártok. A Brandt-kormány fellendítette az átmenetileg visszaesett gazdaságot. Új szociális és betegbiztosítást, nyugdíj-, adó- és oktatási törvényt dolgozott ki. A belső reformok kedvezően alakították az életkörülményeket, s a munkásság beilleszkedett a demokratikus polgári társadalomba. A kancellár elleni támadások azonban folytatódtak, s amikor 1974ben kiderült, hogy a kancellári hivatal egyik fontos munkatársa keletnémet kém, Brandt minden őt marasztalni akaró kísérlet ellenére lemondott. A szociáldemokraták azonban Helmut Schmidt kancellár vezetésével 1982-ig kormányon maradtak. Az új kancellár a romló világgazdasági helyzetben meghirdette a gazdaság korszerűsítésének programját, de

537

a növekedés megtorpanását nem sikerült megállítania. S miután a növekvő munkanélküliség a nemzetközi politikai légkör újabb elhidegülésével találkozott, leértékelődtek a szociáldemokraták keleti politikájának eredményei is, s a szabaddemokraták és új vezetőjük, Hans-Dietrich Genscher ismét a keresztény pártok mellé álltak, akikkel közösen 1982-ben megbuktatták Schmidt kancellárt, és Helmut Kohlt választották kancellárrá. Az 1983-ban tartott parlamenti választást a keresztény pártok nyerték, s Kohl kancellár vezetésével – koalícióban a szabaddemokratákkal – egészen 1998-ig kormányon maradtak. A jóléti társadalom eszméjével élesen szemben álltak az 1968-as német diáklázadás résztvevői, akiknek gondolkodására nagy hatással volt Herbert Marcuse, az Egyesült Államokban élő német filozófus. Marcuse azt hirdette, hogy a fogyasztói társadalomban új típusú, kifinomult elnyomás alakul ki, s mivel a munkásság integrálódott e jóléti társadalomba, csak a társadalom peremén élők, mindenekelőtt az egyetemi és főiskolai diákság képes igazi változásokat kikényszeríteni. A szabad társadalom – Marcuse szerint – csak tagadással érhető el, s a régit azért is erőszakkal kell szétverni, mert a rabszolgákra rá kell kényszeríteni a szabadságot. 1968-ban – hosszú forrongás után – a nyugat-berlini egyetem diákjai könyvmáglyát gyújtottak, hogy elégessék a "társadalmat félrevezető" írók – köztük Günter Grass – könyveit. Ezt követően a Német Szövetségi Köztársaság diákságának küldöttei tüntetésre gyűltek össze Nyugat-Berlinben, mire a város vezetése ellentüntetést hirdetett. Az elmérgesedett légkörre jellemző, hogy áprilisban merényletet követtek el Rudi Dutschke radikális diákvezér ellen, aki súlyosan megsebesült. Május 1-jén ötvenezer diák újabb tüntetést rendezett, s ezzel lezárult a nyugatnémet diákok 1968-as lázadása. Még 1968 áprilisában Andreas Baader és élettársa felgyújtottak két frankfurti áruházat, hogy fáklyát gytíjtsanak a forradalom elindítására. Baader ezután eltűnt a hatóságok szeme elől, de 1970-ben letartóztatták. Erre a gyújtogatás óta vele rokonszenvező Ulrike Meinhof újságírónő szervezésével egy fegyveres csoport kiszabadította. Baader és Meinhof 1971-ben megszervezték a Vörös Hadsereg Frakciót. Céljuk: az állami apparátus egyes pontjainak szétrombolása, a rendszer sérthetetlenségéről szóló mítosz szétzúzása. Ezt követően bankrablások és robbantásos merényletek sorát követték el, mígnem a rendőrségnek 1972-ben sikerült letartóztatni őket. Baader és Meinhof a börtönből is kapcsolatot talált szabadlábon maradt követőikkel, akik együttműködésre léptek palesztin és dél-amerikai terroristákkal, és 1974-től felújították tevékenységüket. 1977-ben voltak a legaktívabbak: gyilkosságok sorát hajtották végre a német társadalom köztiszteletben álló személyiségei ellen, majd még ebben az évben a német légitársaság egyik repülőgépének elrablásával akarták kikényszeríteni az NSZK-ban bebörtönzött valamennyi terrorista szabadon bocsátását. Ennek kudarca után Baader és börtönben ülő három társa öngyilkos lett. A német terrorizmus visszaszorult. 8.6.2.4. Nagy-Britannia Mivel az 1951-től 1964-ig tartó konzervatív korszak első miniszterelnökét, Churchillt elsősorban a nemzetközi kérdések foglalkoztatták, a bel- és gazdaságpolitikában szabad kezet kaptak azok, akik tudták, hogy nem lehet visszatérni a hatéves munkáspárti kormányzás előtti elképzelésekhez és módszerekhez. Jellemző, hogy mindkét párt gazdasági szakértői ugyanarra a Keynesre hivatkoztak, csak más-más értelmezéssel adták elő nézeteit. A konzervatív kormány folytatta a jóléti állam megteremtésének programját, mindenekelőtt a lakásépítést, s nagy gondot fordított a gazdasági növekedés biztosítására, valamint a tudományos és hadászati kutatásra. Ennek eredményeként Nagy-Britannia 1952-ben felrobbantotta első atombombáját. 1955-ben a 81 éves Churchill végleg visszavonult. Utóda, Eden addigi külügyminiszter az 1956-os szuezi eseményeket követően épp a külpolitikában elkövetett hibák miatt kényszerült lemondani, így 1957-től a korábban lakásügyi miniszterként kiváló szervezőnek bizonyult Harold Macmillan lett az új konzervatív miniszterelnök. Kevés volt a munkanélküli, gyorsan nőttek a fizetések. 1950-1958 között megduplázódott a magánautók száma, s a brit családok háromnegyede már saját televíziójából értesülhetett a miniszterelnök választási jelszaváról: "Soha nem volt még ilyen jó dolgotok." Mivel a kijelentés igaz volt, az 1959-es választás újabb konzervatív győzelmet hozott. A külpolitika azonban továbbra is gondot okozott. 1957-1964 között függetlenné váltak az afrikai brit gyarmatok, s újdonsült vezetőik általában úgy gondolták, hogy minél inkább el kell távolodniuk a volt gyarmattartótól. A kubai rakétaválság pedig egyértelművé tette, hogy Nagy-Britannia nem döntő tényező a nemzetközi politikában. Mindezt betetőzte, hogy India és Pakisztán – mint a Nemzetközösség tagjai-1965-ös határháborújuk idején nem a brit, hanem a szovjet diplomácia közvetítő segítségét kérték. Ugyanakkor a Macmillan-kormány hiába próbált közeledni az Európai Gazdasági Közösséghez, az 1961-ben kezdődött tárgyalások- a franciák ellenállása miatt – eredménytelenek maradtak. Az 1960-as évek első felében tehát a külpolitika sikertelensége s a gazdasági növekedés lelassulása egybeesett az évtizedes konzervatív kormányzás kifáradásával. A kiábrándulást politikai botrányok tették teljessé: 1963-ban derült ki, hogy a brit biztonsági szolgálat szovjet részlegének vezetője, Kim Philby szovjet kém, valamint hogy John Profumo hadügyi államtitkár és egy szovjet diplomata ugyanazon fiatal hölgyhöz járt, s néha csaknem egymásba botlott. A Times újságírója szerint a "konzervatív uralom tizenegy éve lelkileg és szellemileg egyaránt a mélypontra juttatta a nemzetet". Az 1964-es választást a Harold Wilson vezette Munkáspárt nyerte meg. A brit társadalom az 1960-as években jelentős átalakuláson ment át, s a Munkáspárt fogékony volt az új törekvések és értékek iránt. Gyorsan kiderült azonban, hogy a Wilson-kormány sem tud mit kezdeni az állandósuló gazdasági gondokkal. S nem csökkentek a külpolitikai bonyodalmak sem. Dél-Afrika fehér telepes kormánya egyoldalúan függetlenné nyilvánította az országot,

538

anélkül, hogy a feketék jogait biztosította volna. A brit kormány a tárgyalások eredménytelensége után nem tudta elérni Dél-Afrika gazdasági elszigetelését, és 1967-ben nem sikerült az Európai Gazdasági Közösségnél ismételten kezdeményezett csatlakozási kísérlete sem. Ráadásul 1968-ban Észak-Írországban újra felszínre tört a katolikus írek és a protestáns angolok ellentéte. A katolikusok polgárjogi felvonulását a rendőrség durván szétverte, mire felújította tevékenységét az IRA is. 1970-ben ismét a konzervatívok nyerték a választást, s az Edward Heath vezette kormánynak 1972-ben sikerült Nagy-Britanniát csatlakoztatnia az Európai Gazdasági Közösséghez. Ugyanakkor nem tudott úrrá lenni sem a gazdasági gondokon, sem az északír válságon. 1974-ben általános bányászsztrájk bénította meg az országot. Az ellenzékben lévő Munkáspártnak sikerült megegyeznie a bányászokkal, s mivel a gyáriparosok is bírálták a konzervatív kormányt, nem véletlen, hogy az 1974-es választást ismét a Munkáspárt nyerte azzal az ígérettel, hogy kormányra jutása esetén nem kell tartani a mindent elborító sztrájkhullámtól. Az ismét hatalomra jutott Wilson azonban nem tudta ígéreteit teljesíteni, és 1976-ban lemondott. Utóda, James Callaghan is sikertelen volt, így az 1979-es választást ismét a konzervatívok nyerték. Az utóbbi tizenöt év sűrű kormányváltásai mutatták, hogy sem a konzervatívoknak, sem a munkáspártiaknak nem voltak megfelelő gazdasági és politikai elképzelései. Érdemi változás 1979-től következett be. A Konzervatív Párt új vezére, Margaret Thatcher irányításával megfelelő és alapos programot dolgozott ki, s a "Vaslady" 1990-ig tartó miniszterelnöksége átalakította a brit gazdaságot és társadalmat. Thatcher bátran változtatott a néhány évtizedes gyakorlaton: mérsékelte a vállalkozók adóterheit, erőteljesen csökkentette az állami kiadásokat, ami maga után vonta a szociális kiadások és a nyugdíjak reálértékének csökkenését. Sikerült megnyirbálnia a szakszervezetek hatalmát, így azok a munkanélküliség átmeneti megnövekedése ellen sem sokat tehettek. Lehetővé tette, hogy az önkormányzati lakásokat bérlőik olcsón megvásárolhassák, s bátorította a magánkezdeményezést az egészségügyben és az oktatásban is. Sikeresen kezelte a gazdaságtalan bányák bezárása miatt 1984 márciusában kitört s egy évig tartó országos bányászsztrájkot, megőrizve a társadalmi stabilitást s biztosítva, hogy az 1970-es években versenytársaitól leszakadt brit gazdaság ismét talpra álljon. Mindeközben az 1982. április 2-án kezdődő falklandi háborúban a brit erők kiverték a szigeteket megszálló argentin egységeket, s helyreállították azok brit fennhatóságát.

8.6.2.5. Franciaország Az 1950-es években a francia politikai élet a kicsinyes pártharcok színtere volt. Ráadásul a francia birodalmi szellemben létrehozott (1946) Francia Unió nem tudta biztosítani az anyaország és a függetlenné vált gyarmatok "különleges együttműködését", mert az afrikai és ázsiai országok a teljes függetlenséget akarták. A franciák Algériában szerették volna kárpótolni magukat, ezért azt mindenáron meg akarták tartani. Az arab lakosság azonban a teljes elszakadást követelte. Ez az ellentét vezetett az 1954-ben kitört és nyolc évig tartó algériai háborúhoz. A küzdelem egyre hevesebbé, s a franciák részéről egyre kilátástalanabbá vált. A francia társadalom megoszlott: egyre többen követelték a kivonulást, mások viszont azt hangoztatták, hogy az algériai megyék a Francia Köztársaság integráns részei, de voltak, akik szerint a győzelem érdekében először Párizst kell bevenni. A válságba jutott Negyedik Köztársaság polgárai közül egyre többen De Gaulle visszatérésében látták a megoldást. 1958 májusában a gyarmati rendszer fenntartásának hívei Algériában katonai államcsínyt hajtottak végre, s felszólították De Gaulle-t, hogy vegye át a hatalmat, majd partra szálltak Korzikán. A kormány tárgyalásokat kezdett De Gaulle-lal, aki két feltétellel vállalta a visszatérést: fél évre rendkívüli hatalmat kap, s ez alatt új alkotmányt dolgoznak ki. A francia parlament elfogadta a tábornok feltételeit, s ő 1958. június 1-jén megalakította kormányát. 1958. szeptember 4-én hirdették ki az új alkotmányt, mely jelentősen megnövelte a köztársaság elnökének jogkörét, ugyanakkor rendelkezett arról is, hogy a kormányt csak a felvetett bizalmatlansági indítvány abszolút többséggel való megszavazásával lehet megbuktatni. Az új kormány az elnöki és parlamenti kormányzás sajátos ötvözetét hozta létre. De Gaulle népszavazásra bocsátotta alkotmánytervezetét, és 80 százalékos támogatottságot kapott. Ezzel véget ért a Negyedik Köztársaság időszaka és létrejött az Ötödik Köztársaság. 1958 novemberében megtartották a parlamenti választást, s ezen a kommunisták elvesztették szavazóik egyharmadát. A decemberi elnökválasztás – mint várható voltDe Gaulle győzelmével végződött. 1959 szeptemberében De Gaulle elismerte Algéria önrendelkezési jogát. A bejelentést a francia parlament támogatta, a tábornok megrökönyödött algériai hívei viszont katonai felkelést robbantottak ki, mert a bejelentés az algériai franciák kényszerű menekülését és a franciabarát arabok legyilkolását vonta maga után. De Gaulle a lázadást leverte, s 1962-re véget vetett az algériai háborúnak. Külpolitikájában a francia önállóságra törekedett, amelynek érdekében létrehozta a francia atomütőerőt, kilépett a NATO katonai szervezetéből, és megpróbálta felújítani a hagyományos francia-orosz együttműködést. Ugyanakkor nagy gondot fordított a francia-német megbékélés elmélyítésére is. Miután De Gaulle helyreállította a németek önbecsülését, az 1963 januárjában Adenauer kancellárral aláírt Élysée-szerződés különleges kapcsolatot létesített a két nemzet között a külpolitikában, a védelmi kérdésekben, az oktatásban és az ifjúságpolitikában, aminek hatékonyságát a kormányfők évenkénti találkozója biztosította. De Gaulle belpolitikája egy évtizedes nyugalmat jelentett Franciaországnak. 1968-ra azonban új feszültségek jelentkeztek. A diákság elégedetlensége májusban országos megmozdulássá terebélyesedett, s a sztrájkok sora szinte egész Franciaországot megbénította. A lázadó diákok elfoglalták az egyetemeket, a szélsőbalosok vezette munkások pedig megszálltak több gyárat. Egyes szélsőséges csoportok felgyújtották a tőzsdét mint a kapitalizmus templomát. A

539

francia diáklázadás egyik vezére, Daniel Cohn-Bendit – Marcuse nyomán – így szónokolt: "A fogyasztói társadalom erőszakos halállal kell hogy kimúljon." Május végén De Gaulle új szociális rendszer létrehozását javasolta, melyről a kormány és a szakszervezetek tárgyalásokat kezdtek, de a megegyezést a szélsőségesek megakadályozták. Erre az elnök jelentős katonai alakulatokat vont Párizs köré, ahol május 30-án egy hatalmas kormánypárti tüntetés bontakozott ki. Majd a kedélyek lassan megnyugodtak, és megszülettek a megállapodások. De Gaulle nagy elánnal látott hozzá szociális és közigazgatási reformelképzelései megvalósításához, melynek egyes elemeivel saját táborának egy része sem értett egyet. Erre az elnök a kérdésről népszavazást írt ki, kijelentve, ha nem kapja meg a többséget, lemond. A francia választók leszavazták az elnök javaslatait, így 1969 áprilisában másodszor is távozni kényszerült a politikai színtérről a 20. század egyik legnagyobb politikusa. Franciaország De Gaulle elnöksége idején két súlyos válságon is átesett, de sikerült olyan "társadalmi szerződést" kötnie, amely hosszú időre biztosította az ország kiegyensúlyozott fejlődését. Az 1969 júniusában elnökké választott Georges Pompidou a folyamatosságra helyezte a hangsúlyt, ugyanakkor gazdasági téren a gazdasági- és pénzügyminiszter Valéry Giscard d'Estaing liberális elképzeléseit valósították meg. A külpolitikában csökkentette a nyugati szövetségesekkel, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal fennálló feszültséget, lehetővé tette Nagy-Britannia csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez, s a német keleti politika eredményei nyomán azt is megértette, hogy immár értelmét vesztette a kiemeltnek szánt francia-orosz kapcsolat. Pompidou halála után (1974) Giscard d'Estaing lett a köztársaság elnöke, aki igyekezett mind a gazdaságot, mind a társadalmat korszerűbbé tenni. 18 évre szállította le a nagykorúság és a szavazati jog korhatárát, államtitkárságot hozott létre a nők helyzetének javítására, a munkanélküliek támogatásának idejét egy évre terjesztette ki, megemelte a legalacsonyabb nyugdíjakat, és kedvezményeket adott a hátrányos helyzetűeknek. A De Gaulle halála (1970) óta megosztott jobboldal egy része nem fogadta el Giscard d'Estaing liberális reformjait. A baloldal viszont azt nehezményezte, hogy az elnök reformjainak célja elsősorban az ország gazdasági növekedésének biztosítása és nem a munkanélküliség csökkentése. Ezért- sikeres külpolitikája ellenére – az 1981-es elnökválasztáson a baloldal jelöltjét, a szocialista François Mitterand-t választották elnökké. Mitterrand 1995-ig tartó elnöksége kezdetén – a nemzetközi gazdasági folyamatokhoz való alkalmazkodás jegyében – feladta korábbi jelszavait. Háromszor leértékelték a frankot, általános bérbefagyasztást hajtottak végre, s egy sor szakszervezeti jogot eltöröltek, azaz olyan intézkedéseket hoztak, amelyet a jobboldal is szeretett volna, de nem mert megtenni. Feledésre ítélték a kapitalizmussal való szakítás jelszavát, s a szigorra és a modernizációra alapozott politikájuk az angolszász neoliberalizmus francia változatának kialakulásához vezetett. A külpolitikában Mitterrand igyekezett megőrizni Franciaország különleges nagyhatalmi szerepét, így nem volt hajlandó visszatérni a NATO katonai szervezetébe, amit csak utóda, az 1995-ben elnökké választott Jacques Chirac tett meg. 8.6.2.6. Olaszország Az 1950-es években Olaszországot a kereszténydemokrata, szociáldemokrata, liberális és köztársasági pártok alkotta centrista koalíció kormányozta. A gazdasági csoda kibontakozása, az évi 7-8 százalékos növekedés s ebből következően a szociális feszültségek enyhülése is hozzájárult ahhoz, hogy a centrista kormányzati forma túlélte létrehozója, De Gasperi halálát (1954). Utóda, Amintore Fanfani – a legfejlettebb országokhoz való felzárkózás politikáját akarva folytatni – a "parancsolóan szükséges reformok" programját hirdette meg, s ennek érdekében a kormány és a miniszterelnök hatalmának megerősítésére törekedett. A pártvezetés azonban egy idő után aggasztónak ítélte a miniszterelnök-külügyminiszter-pártfőtitkár egyszemélyi hatalmát, ezért 1959-ben leváltotta pártfőtitkári tisztségéből, és Aldo Morót választotta meg a helyére. 1956-ban Sztálin bűneinek leleplezése sokkolta az olasz kommunistákat és a Pietro Nenni vezette szocialistákat, a magyar forradalom szovjet eltiprása után pedig a szocialisták felmondták a kommunistákkal korábban kötött együttműködési egyezményt, és szakítottak a nemzetközi kommunista mozgalommal. Mindez lehetővé tette, hogy a már több mint tíz éve sikeresen kormányzó, de a fáradtság jeleit mutató koalíciót a szocialisták bevonásával újítsák meg. Moro – a kereszténydemokraták főtitkára – hosszú, türelmes munkával készítette elő a balközép kormányzás megteremtésének lehetőségét. Ennek fontos részlete volt, hogy az államnak a gazdasági tervezés eszközeivel is be kell avatkoznia a gazdasági életbe, s felelősséget kell vállalnia a szociálpolitika területén is, miközben meg kell őrizni a liberális piacgazdaságot és a termelési egységek sokféleségét és autonómiáját. 1962-ben a szocialisták külső támogatásával alakult meg a kereszténydemokratákból, szociáldemokratákból és köztársaságiakból álló negyedik Fantani-kormány, s szocialista-kereszténydemokrata összefogással választották meg a köztársaság új elnökének a szociáldemokrata Giuseppe Saragatot. 1963 decemberében pedig Moro miniszterelnök vezetésével megalakult az első – kereszténydemokrata, szocialista, szociáldemokrata és köztársaságpárti miniszterekből álló – balközép kormány. A katolikus Olaszországban ennek fontos előzménye volt, hogy az 1958-ban pápává választott XXIII. János átalakította és megújította az egyházat és a keresztény gondolkodást. "Pacem in Terris" kezdetű enciklikája egyetemes érvényű igazságaival nemcsak a katolikus világ, hanem az egész emberiség gondjaira igyekezett választ adni. Ez az új szemlélet módosította és korszerűbbé tette az egyházhoz szorosan kapcsolódó olasz kereszténydemokraták politikáját is. Az 1960-as évek közepén átmenetileg lelassult a növekedés, ami megriasztotta a korábbi évek növekedéséhez szokott embereket. Ehhez járultak a nagyvárosok robbanásszerű felduzzadása miatt átmenetileg romló közlekedési és

540

lakásviszonyok, valamint a futószalagok melletti munka egyhangúsága miatti elégedetlenség. Az 1960-as évek végétől tehát – miközben jelentősen növekedtek a bérek – állandósultak a követelésharcok. Mindez összetalálkozott a legfejlettebb országokban kibontakozó diáklázadással, amely Olaszországban a Milánói Katolikus Egyetem hallgatóinak a tandíjak több mint 50 százalékos emelése miatti, 1967. novemberi elégedetlenségével kezdődött, s 1968 tavaszára minden egyetemre átterjedt. A mozgalomban részt vevők marxistáknak nyilvánították magukat, ugyanakkor elutasították mind az olasz kommunisták marxizmusát, mind a megvalósult szovjet típusú szocializmust, egy részük pedig a kínai kommunisták elképzeléseit fogadta el arra hivatkozva, hogy Kína nem vesz részt a "békés egymás mellett élés nevű játékban", s egyértelműen a harmadik világ proletariátusa és a feketék mellett áll. Így az olasz társadalom gondjaihoz nem kapcsolódó diákmozgalom 1968 őszére lecsendesedett. 1969-nek viszont a munkások váltak a főszereplőivé. A forró ősz a vasmunkások szeptemberi országos sztrájkjával kezdődött, majd más területekre is kiterjedt és tömegmegmozdulásokhoz vezetett. Az északi nagyvárosokban tevékenykedő diákcsoportok sikeresen mozgósították a Dél-Olaszországból érkezett, de helyüket nem találó munkásfiatalokat, s új baloldalnak nevezve magukat a "Mindent akarunk és azonnal!" jelszavát hirdették. Az események meghatározói azonban a hagyományos munkásszervezetek voltak, amelyek 1969 novemberében újabb általános sztrájkot szerveztek a lakásreformért. Ezt követően a vasasok decemberben aláírták az új kollektív szerződést, a parlament pedig 1970-ben elfogadta a munkások és alkalmazottak üzemi-vállalati jogait biztosító törvényt. Miközben véget értek a sztrájkok, 1969. december 12-én az egyik milánói bank épületében tizenhat halálos áldozattal járó bombamerényletet követtek el, s ezzel kezdetét vette a terrorizmus. A sok-sok áldozatot követelő robbantásokat kezdetben szinte kizárólag szélsőjobboldaliak követték el. 1970-ben viszont megalakult a Vörös Brigádok szervezete, mely a kizsákmányolókkal és elnyomókkal szembeni jogos erőszak alkalmazását hirdette. Eleinte a kapitalizmust jelképező székházak, üzletek ellen követtek el az emberi életet sem kímélő merényleteket, az évtized közepétől kezdve viszont már tudatosan gyilkoltak. A balközép kormány a válságra az önkormányzati jogok kiterjesztésével és a népszavazás intézményének megalkotásával válaszolt. A történtek azonban megrendítették a koalíciót, a szocialisták ellenzékbe vonultak, de 1973ban újra helyreállították a balközép kormányzást, aminek immár az első olajárrobbanás következményeivel is szembe kellett néznie. Az 1975-ös tartományi és önkormányzati, valamint az 1976-os parlamenti választásokon az Enrico Berlinguer vezette kommunista párt történelmének legjobb eredményeit érte el, ugyanis a kereszténydemokraták mögött nem sokkal lemaradva a második helyen végzett. Ebben szerepe volt a Berlinguer által meghirdetett eurokommunista felfogásnak is. Eszerint a szovjet kommunistáktól el kell határolódni, a munkásság pedig csak "demokratikus és többpárti rendszerben teljesítheti történelmi küldetését". Ez azonban nem jelentette azt, hogy koalícióképes párttá vált volna, így a választás után kereszténydemokrata kormány alakult, a szocialisták külső támogatása és a kommunisták tartózkodása mellett. 1976-ban kezdetét vette a Vörös Brigádok tevékenységének második szakasza, amikor csatlakoztak hozzá a Munkáshatalom és az Első Vonal nevű terrorszervezetek is. Legmegdöbbentőbb akciójuk Aldo Moro elrablása volt (1978. március 16.), amelynek során megölték mind az öt testőrt, majd – miután követeléseik nem teljesültek magát a volt miniszterelnököt is. Moro meggyilkolása szorosabbá tette a nemzeti szolidaritás kormányának és a kommunistáknak a kapcsolatát, ugyanakkor a 362 halálos áldozatot és 4490 sebesültet követelő terrorizmus is gyorsan visszaszorult. 1980 februárja, a nemzeti szolidaritás kormányának távozása utáni átmeneti időszakot követően 1983-ban a szocialista Bettino Craxi alakíthatott kormányt, mint az ország első szocialista miniszterelnöke, s 1987-ig tartó kormányzása idején sikeres gazdaságpolitikával biztosította a társadalom jólétének növekedését. Az 1980-as és 1990-es évek fordulója azonban megrázkódtatta az egész olasz belpolitikát. A szovjet tömb válságának és a kommunizmus világméretű bukásának következtében az Olasz Kommunista Párt 1990 márciusában kénytelen volt feloszlatni magát, de ugyanaz a vezetőség megalapította a Baloldal Demokratikus Pártját, mely az 1992. áprilisi választáson mindössze 16,1 százalék szavazatot kapott. Ugyanakkor a kereszténydemokraták is 29,7 százalékra zuhantak, de a szocialisták és a szociáldemokraták is veszteségeket szenvedtek. Előretörtek viszont az addigi pártrendszert bíráló csoportok, mindenekelőtt az Északi Liga. A választási eredményben szerepet játszott, hogy az egyre nyilvánvalóbbnak látszó megvesztegetési ügyek vizsgálatára alakult Tiszta kezek vizsgálóbíró-csapat már 1992 februárjában kezdeményezte az első letartóztatásokat, s kiderült, hogy a korrupciós ügyekben minden addigi kormánypárt gyanúsítható. Vizsgálatot kezdeményeztek több vezető politikus, köztük volt miniszterelnök ellen is. Mindez az addigi pártok- mindenekelőtt a II. világháború óta kormányzó kereszténydemokraták- meggyengüléséhez, széteséséhez vezetett, majd megkezdődött egy új politikai struktúra kiépülése. Ennek során alakult meg 1994 januárjában a Silvio Berlusconi vezette Forza Italia! (Hajrá, Olaszország!), majd 1995 nyarán a baloldali pártok L'Ulivo (Olajfa) szövetsége mint a két legjelentősebb politikai erő. 8.6.2.7. Az Európai Közösség létrejötte Miután De Gaulle 1963-ban megvétózta Nagy-Britanniának az Európai Gazdasági Közösséghez való, hosszú tárgyalásokkal előkészített csatlakozását, a szervezet átmeneti válságba került. Mindezt csak súlyosbította, hogy Franciaország a tervezett közös mezőgazdasági politikával való szembenállása miatt 1965-ben fél éven keresztül nem vett részt a szervezet munkájában, s 1966-ban azzal a kompromisszummal tért vissza, hogy a komolyabb kérdésekben

541

nem érvényesül a nemzetek feletti döntés. Bár Nagy-Britannia 1967-es ismételt jelentkezését Franciaország megint elutasította, a közösség szervezeti fejlődése terén nagy lépést tettek előre. 1967. július 1-jén életbe lépett az a határozat, hogy az Európai Gazdasági Közösség, az EURATOM és az Európai Szén- és Acélközösség Európai Közösséggé (EK) egyesült, s irányítására megalakult az EK Bizottsága. 1968. július 1-jével az Európai Közösség hat országa megteremtette az ipari vámuniót, s nagyrészt megvalósította a mezőgazdasági közös piacot is, s áttért a közös árrendszerre. Ezzel kezdetét vette az EK belső piaca kiépítésének 1992. december 31-ig tartó második szakasza.

8.6.3. A szovjet-kínai határháborútól Helsinkiig (1969-1975) Már az 1960-as évek második felétől, de különösen 1969-től Moszkva erőteljesen szorgalmazta az európai enyhülést. Erre hívott fel a Varsói Szerződés országainak 1969-es budapesti tanácskozása, miszerint: "megvan a reális lehetősége annak, hogy Európa valamennyi államának és népének érdekeit szem előtt tartva, közös erőfeszítések nyomán megszülessen az európai biztonság". A kezdeményezés hátterében gazdasági megfontolások álltak. A szovjet vezetésnek rá kellett döbbennie, hogy az életszínvonal legszerényebb növekedését sem tudja biztosítani a nyugati tőke bevonása és a technika importálása nélkül. Ennek volt egyik leglátványosabb jele a szovjet gépkocsigyártás megújítása a FIAT segítségével. Ugyanakkor az egyre súlyosabbá váló szovjet-kínai ellentét is arra ösztönözte a moszkvai vezetőket, hogy csökkentsék az európai feszültséget. Az Usszuri folyónál, a csendes-óceáni szovjet kikötőkhöz vezető transzszibériai vasút közelében kirobbant 1969. márciusi kínai-szovjet kis határháború felidézte annak lehetőségét, hogy veszélybe kerülhet a távol-keleti szovjet flotta ellátása. Ez késztette Moszkvát arra, hogy a meglévőnél északabbra hatalmas vasútépítésbe kezdjen (Bajkál-Amur vasút). Miközben a Szovjetuniónak Kína, az Egyesült Államoknak Vietnam okozott megoldhatatlan gondot. A dzsungelháborúban, a gerillaharcmodorral szemben alig érvényesült az amerikai hadsereg technikai fölénye, így a délvietnami kommunista erők- jelentős szovjet és észak-vietnami segítséggel- ki tudták terjeszteni hatalmukat, és 1969-ben saját kormányt alakítottak az Egyesült Államok által támogatott saigoni vezetéssel szemben. Nixon elnök 1970-1972 között eredményes kísérletet tett arra, hogy elvágja a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontnak a kambodzsai határvidéken át északra vezető utánpótlási vonalait, valamint felszámolja kambodzsai és laoszi támaszpontjait. Kambodzsa és Észak-Vietnam bombázása jelentős károkat okozott, de nem hozta meg a kívánt sikert, mert a tévé által közvetített háború szörnyűségei, a napalmbombáktól felperzselt területek látványa amerikaiak millióit hangolta a háború ellen. Ráadásul az Egyesült Államok százötvenmilliárd dollárt költött és ötvennyolcezer katonát vesztett Vietnamban. (A vietnami áldozatok száma hárommillióra tehető.) Meglódult a dollár inflációja, s az ország külkereskedelmi mérlege csaknem száz év óta először ismét hiányt mutatott. Hétszázötvenezer sorköteles amerikai tagadta meg a katonai behívóparancsot, s egyre hevesebb bírálatok érték az amerikai külpolitikát. Mivel az újabb háborús erőfeszítések belpolitikai okokból kockázatosakká váltak, Nixon és Kissinger elhatározták, hogy befejezik a háborút. Miután az 1972. decemberi bombatámadások hatására Észak-Vietnam elfogadta a tűzszüneti feltételeket, az 1973. január 27-ei párizsi egyezményben megállapodtak az amerikai csapatok teljes kivonásában, amit március végére teljesítettek is, továbbá a két Vietnam fokozatos és békés egyesítésében. 1975 januárjában viszont Észak-Vietnam – kihasználva a Nixon lemondatása és az amerikai elnök katonai jogkörének megnyirbálása következtében kialakult amerikai belpolitikai bizonytalanságot – a fegyverszünetet megszegve általános támadást indított Dél-Vietnam ellen. Mivel Ford elnök hiába kérte a kongresszust, hogy adjon lehetőséget dél-vietnami szövetségeseik megsegítésére, április végén elesett Saigon, s 1976 júliusában hivatalosan is megtörtént a két Vietnam kommunista uralom alatti egyesítése. Ezreket végeztek ki, és még 1977-ben is kétszázezer politikai fogoly volt az országban. 1975 áprilisában – a kommunisták vietnami győzelmével párhuzamosan Kambodzsában a vörös khmerek vették át a hatalmat, s 3,5 millió osztályellenségnek tekintett városlakót üldöztek el vidékre. Kegyetlenkedéseik során több mint 2 millió embert gyilkoltak meg, sokakat szadista kínzások közepette. 1975 májusában a laoszi kommunisták is támadásba lendültek, s decemberre sikerült átvenniük a hatalmat. A lakosság ellenségnek tekintett részével szemben azonban nem voltak olyan kegyetlenek, mint a kambodzsaiak, így az üldözöttek egy része Thaiföldre tudott menekülni. Az 1960-as években az atomkor fegyverkezési versenye öntörvényűvé vált, s e folyamatot a politika egyre nehezebben tudta ellenőrzése alatt tartani. Rövidesen megtörtént a szerepcsere is: a fegyverkezés vált a politikát meghatározó tényezővé. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió versengését a nukleáris fegyverek gyártásában, a rakétatechnikában és az űrkutatásban elért eredmények határozták meg, majd az 1980-as évek végén ezek döntötték el. Eközben Moszkva hadiflottája hatalmas arányú fejlesztésébe kezdett. 1973-ban bocsátotta vízre tengeri világhatalommá válásának jelképét, az első szovjet repülőgép-hordozót, melyet újabb hadihajók és rakéták kilövésére alkalmas tengeralattjárók sora követett, így a szovjet hadiflotta megjelent a világ minden pontján. Ugyanakkor a nukleáris háborútól való kölcsönös félelem miatt mindkét nagyhatalom kényszerű hajlandóságot mutatott a kialakult világhelyzet alapján álló együttműködésre, az enyhülés politikájának folytatására. Kissinger azt is felismerte, hogy átalakulóban van az addigi kétközpontú világ, s új hatalmak jelennek meg: Japán, Kína és az egyesülő Európa. A szovjet-kínai ellentétet kihasználva az Egyesült Államok változtatott korábbi külpolitikáján, s Nixon elnök 1972 februárjában Kínába látogatott. A Mao Ce-tunggal folytatott tárgyalások után aláírt nyilatkozatban az Egyesült Államok tudomásul vette, hogy "csak egyetlen Kína létezik, és hogy Tajvan Kína része".

542

Egyik fél sem törekszik hegemóniára az ázsiai csendes-óceáni térségben. Az amerikai-kínai közös nyilatkozat elfogadásával átrendeződtek a nemzetközi kapcsolatok. A két volt vesztes hatalom: Japán – és a környezetéhez tartozó ázsiai országok, a "kis tigrisek" –, valamint Németország és az Európai Gazdasági Közösség gyors megerősödése új gazdasági és politikai világrend kezdetét jelentette. Bár továbbra is az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezében összpontosult a világ katonai erejének döntő hányada, ennek hatóerejét azonban csökkentette az atompatt, az atomfegyverek bevetésének lehetetlensége. A Szovjetunió számára fontossá vált európai enyhülés érdekében rendezni kellett Berlin átmeneti helyzetét, amit elősegített a Német Szövetségi Köztársaság kormányának új keleti politikája. Brandt kancellár abból indult ki, hogy a nyugati demokráciák nem hajlandóak erőszakkal változtatni a vasfüggönyön, tehát a meglévő helyzetet tudomásul kell venni, így a közép- és kelet-európai diktatúrákat létező kormányoknak kell elismerni. Mindez elősegítette a NyugatBerlinre vonatkozó, 1971 szeptemberében megkötött négyhatalmi szerződés létrejöttét. Ebben rögzítették a város különleges helyzetét, a Szovjetunió pedig biztosította a hozzá vezető utak zavartalanságát. Az európai enyhülés idején a Szovjetunió tartózkodóan viselkedett az új válsággócok esetében. Mindenekelőtt Chilét kell megemlíteni, ahol 1970 szeptemberében- az elsősorban szocialisták, kommunisták és radikálisok által támogatott – Salvador Allendét választották meg köztársasági elnökké a szavazatok 36,2 százalékával. A többi – nem szocialista – elnökjelölt egyenként ennél kevesebbet kapott, de a választók több mint 60 százaléka szavazott a szocialista program ellen. Allende agrárreformot hajtott végre, államosította a rézbányákat, aminek következtében elszigetelődött a világgazdaságtól. Ugyanakkor a harcos baloldaliak nem voltak hajlandóak elfogadni semmiféle alkotmányos korlátozást, miközben bevezették a "népi hatalmat", s a paraszt-, illetve munkástanácsok határozata alapján elfoglalták a nagybirtokokat és a gyárakat. A szocialisták pedig azt hirdették: a feladat a parlament szétzúzása. Mindeközben szétesett a gazdaság, s az amúgy is magas 30 százalék körüli infláció 1973-ra 190 százalékosra emelkedett, a termelés csökkent, s az üzletek kiürültek. Erre sztrájkolni kezdett a középosztály, sőt reálbérének csökkenése miatt a munkásság is, a harcos baloldaliak pedig fegyverrel keltek a hatalom védelmére. Miután Allende elnök képtelen volt fellépni az 1972-ben kezdődő erőszakhullám ellen, sőt 1973. szeptember 4-én a baloldal egy hétszázötvenezres tüntetéssel nyomatékosította három évvel korábbi választási győzelmét, a hadsereg – szeptember 11én – Augosto Pinochet tábornok vezetésével, véres harcban megdöntötte Allende hatalmát. Az államcsíny során közel háromezer ember halt meg, köztük Allende elnök is. Moszkva ugyan hangosan tiltakozott, de egyebet nem tett. Görögországban az 1960-as évek elejére idejétmúlttá vált a polgárháború utáni politikai berendezkedés több eleme, ezért az 1964-es választáson győztes Centrum Unió vezetője, Andreasz Papandreu miniszterelnök eltörölte az 1949 után hozott kivételes törvények egy részét, így szabadon engedtek 453 politika foglyot, beszüntették a deportálásokat, s egyéni elbírálás alapján lehetővé tették a polgárháborús emigránsok hazatérését. Amikor azonban a vele szemben álló belügyminiszter lemondatását javasolta Konsztantin királynak, az uralkodó -1965 nyarán – őt mozdította el a hatalomból. Az ezt követő kormányválságok után 1967 áprilisában a Georgiosz Papadopulosz vezette ezredesek ragadták magukhoz a hatalmat, amit több ezer ember letartóztatásával kezdtek. S bár az ország gazdasági növekedése nem torpant meg, a katonai kormányzat egyre több nehézséggel találta magát szembe, melyen 1973-ban a köztársaság kikiáltásával próbáltak úrrá lenni, de sikertelenül. Hetven halálos áldozat árán fojtották el a diákok elégedetlenségét, eltávolították Papadopulosz elnököt, s egy tábornoki juntát állítottak az ország élére, mely a ciprusi kérdés "megoldásával" akart népszerűséget szerezni. A 80 százalékban görögök és 18 százalékban törökök lakta brit gyarmat, Ciprus 1959-ben nyerte el függetlenségét Makariosz érsek vezetésével. 1974 nyarán az athéni junta által megbízott csoport megdöntötte Makariosz kormányát, s bejelentette Ciprus egyesülését Görögországgal. Válaszul a török kormány katonai erőt vezényelt a szigetre, és megszállta annak 40 százalékát. Erre a junta vezetője visszahívta a párizsi emigrációban élő korábbi miniszterelnököt, Karamanliszt, aki felszámolta a válságot. A nemzeti önérzet helyreállítása érdekében bejelentette országa kilépését a NATO-ból, újjászervezte a politikai életet, s az 1974 novemberében rendezett választást az általa vezetett Új Demokrácia pártja nyerte meg, második helyen az ifjabb Papandreu vezette Pánhellén Szocialista Unió végzett. A decemberben megrendezett népszavazás pedig – immár alkotmányosan is – a monarchia eltörlésére szavazott. Ezzel befejeződött a demokratikus politikai rendszer kiépítése. 1981-ben az ország visszatért a NATO-ba, Ciprus viszont azóta is kettéosztott. Az 1970-es évek elején Portugáliában és Spanyolországban az elöregedett diktatórikus rendszereket demokráciákkal váltották fel. A folyamat Portugáliában kezdődött, miután Salazar miniszterelnök 1968 szeptemberében egy súlyos agyvérzést követően magatehetetlenné vált, majd 1970 júliusában meghalt. Utóda egykori munkatársa, Marcelo Caetano lett, aki érzékelve a felgyülemlett társadalmi feszültséget, óvatos reformokba kezdett. A rendszer egyetlen pártjának, a Nemzeti Uniónak a vezetését 1968 végén egy hasonlóan gondolkodó tekintélyes személyiségre bízta, hogy készítse fel az 1969-es választásra. A választójogot pedig kiterjesztette minden írni-olvasni tudó állampolgárra, köztük a nőkre is. Mivel az ellenzék még megosztott és gyenge volt, a választáson a megújult Nemzeti Unió megszerezte a szavazatok 88 százalékát. Bár az ország a Caetano-korszak éveiben gazdaságilag gyorsan fejlődött, a politikai feszültségeket nem sikerült csillapítani. Az elaggott rendszerrel elégedetlen szocialisták, liberálisok, kommunisták, sőt katolikus csoportok létrehozták a Portugál Demokratikus Mozgalmat, a korporációkkal szemben pedig megerősödött a szakszervezeti ellenzék. Mindezt kiegészítette, hogy a hadsereg vezetői ellenezték az Angola és Mozambik megtartásáért kisebb-nagyobb megszakításokkal 1961 óta folytatott gyarmati háborút. A katonai akadémia 1973-as reformja ellen tiltakozó, szervezett tiszti fellépésből pedig megalakult a Fegyveres Erők Mozgalma. 1974. április 25-én a felkészített katonai egységek a rádióban elhangzott megadott jelre körülvették a kormányépületeket, letartóztatták a miniszterelnököt és a köztársaság elnökét, akiket később az ország elhagyására

543

kényszerítenek. Megalakult a Nemzet Megmentésének Tanácsa, melyet az utcákra özönlő tömegek és az üzemek mozgósított dolgozói egyaránt támogattak. Győzött a "szegfűk forradalma". Koalíciós kormány alakult, melyben részt vettek az addig illegalitásban tevékenykedő pártok, köztük a kommunisták vezetői is. Köztársasági elnökké a diktatúra felszámolását szorgalmazó Antonio de Spinola tábornokot kérték fel, s a Nemzet Megmentésének Tanácsa kilátásba helyezte, hogy egy éven belül választást tartanak, vezetői viszont addig részt vesznek az ország irányításában. Angolát és Mozambikot azonban Spinola elnök és hívei szerették volna a portugál-afrikai közösség tagjaként megtartani, ugyanakkor az elnök nem értett egyet a radikalizálódó belpolitikával sem, ezért 1974 szeptemberében katonai hatalomátvételt kísérelt meg, de egykori vezérkari főnöke, Costa Gomes tábornok ezt meghiúsította, így Spinola kényszerű lemondása után ő lett a köztársaság új elnöke. Közben politikai pártok sora szerveződött, s rendeleteket hoztak az államosításról, az üzemek munkásellenőrzéséről és az agrárreformról. A balratolódástól felbolydult légkörben választották meg 1975. április 25-én az alkotmányozó nemzetgyűlést, amelyen a bal- és jobbközép pártok megszerezték a szavazatok közel kétharmadát. Ez biztosítékot jelentett arra, hogy a jobboldali rendszer megdöntése után balra kilengő portugál politika megnyugszik, és illeszkedni tud a nyugati parlamentáris demokráciákhoz. Spanyolországban az 1970-es évek elején egyre többen ismerték fel, hogy a Franco-rendszeren változtatni kell. A nemzeti jövedelem addig megszokott évi 8,4 százalékos növekedése 1973 után jelentősen lelassult, az Európai Gazdasági Közösség pedig elhárította a többszöri spanyol belépési kísérletet. Egyre erőteljesebbé váltak a baszk és katalán kisebbségek törekvései, s a Baszkföld és Szabadság nevű szervezet, az ETA 1973 decemberében sikeres merényletet követett el a miniszterelnök ellen. Mindez nehezítette az óvatos reformok híveinek helyzetét, miközben riadalmat keltett az 1974. áprilisi portugál forradalom is. Júliusban komolyan megbetegedett Franco, s az államfői feladatok ellátását átengedte az általa 1969-ben kijelölt utódjának, az 1931-ben elűzött XIII. Alfonz unokájának, Juan Carlos hercegnek. 1974. július végén a kommunisták és a monarchisták vezetői Párizsban megalakították a Spanyol Demokratikus Tanácsot, s elfogadták annak 12 pontos programját. Csatlakozott hozzájuk több kisebb politikai csoportosulás is. A Felipe Gonzáles vezette Spanyol Szocialista Munkáspárt azonban megőrizte önállóságát, de a rendszer eltávolítása érdekében hajlandó volt minden ellenzéki erővel együttműködni. 1974 szeptemberében Franco ismét átvette hivatalát, s miközben keményen fellépett a szeparatistákkal szemben, folytatódott a rendszeren belüli óvatos nyitás. Az alakuló egyesületek tevékenységének szabályozására megjelent a Polgári Társulatok Szabályzata, a szélsőbaloldaltól a kereszténydemokratákig terjedő, rendszeren kívüli ellenzék pedig létrehozta a Demokratikus Konvergencia Platformja nevű szervezetét. Az antiterrorista törvény és a kivégzések hatására a két eddigi ellenzéki szervezet megállapodott az együttműködésről, majd 1976 márciusában Demokratikus Koordináció néven egyesült. 1975 novemberében meghalt Franco, s trónra lépett a kijelölt utód, I. János Károly. Amnesztiarendeletének köszönhetően több szakszervezeti vezető is kiszabadult. 1976 júliusában a király Adolfo Suárezt nevezte ki miniszterelnökké, aki felgyorsította a reformokat, s ígéretet tett, hogy 1977 közepéig választást fognak tartani, politikai reformtervét pedig decemberben népszavazással hagyatta jóvá. 1977 tavaszán legalizálták a pártokat, s a júniusi választást a jobboldali, jobbközép és centrista csoportokat tömörítő Demokratikus Centrum Unió nyerte a szavazatok 34,3 százalékával. A szocialisták 28,5, a kommunisták 9, a szélsőséges jobboldali Népi Szövetség 8,2 százalékot kaptak. 19 százalékot értek el a baszk és katalán szervezetek. Az új parlament bizottságot küldött ki az alkotmány kidolgozására. Az alkotmányozás és az intézményes változások időszakában súlyos szociális gondokkal is meg kellett küzdeni. A kényszerű gazdasági intézkedések következményeként növekedett a munkanélküliség, csökkent az életszínvonal, ami veszélybe sodorhatta a békés átmenetet. 1977 októberében a szociális egyeztetés pártközi fórumának sikerült megállapodnia a Moncloa-paktumban, amely rögzítette a fő gazdasági, szociális célokat, valamint a jövedelmek és a foglalkoztatás alakulását. E megállapodást a későbbiekben – nehéz tárgyalások után, de – többször is sikerült megújítani. 1978 végére elkészült az új alkotmány, melyet a decemberi népszavazás hagyott jóvá. Spanyolország "szociális és demokratikus jogállam" lett. Az enyhülés időszakának komoly próbája volt az 1973 októberében kirobbant negyedik arab-izraeli háború. Nasszer halála után (1970. szeptember) Anvar Szadat lett Egyiptom elnöke, aki közeledett az Egyesült Államokhoz, s 1972-ben kiutasította országából a szovjet tanácsadókat. Az arabok már régóta készültek a visszacsapásra, és most ők választották meg váratlan támadásuk időpontját. Egyiptom és Szíria összehangolt akciója nehéz helyzetbe hozta a zsidó államot. Az egyiptomi haderő átkelt a Szuezi-csatorna keleti partjára, de az izraeli haderő egy részének sikerült feltartóztatni, miközben páncélosaik átkeltek a csatorna nyugati partjára, és megindultak a védtelenül hagyott Kairó felé. Eközben a csatornán átkelt egyiptomiak nem tudtak kitörni az izraeli gyűrűből, és a vízhiány pusztulással fenyegette őket. Moszkva és Washington tárgyalásokat kezdett, s a szovjetek – szokásukhoz híven – ismét beavatkozással fenyegetőztek. Mindez megrontotta ugyan a két nagyhatalom kapcsolatát, de egyéb nem történt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa felszólított a harcok beszüntetésére, majd a világszervezet csapatszétválasztó akciójával véget ért a háború. A történtek legfontosabb következménye, hogy az arab országok – szovjet tanácsra – 1973-ban bevetették az olajfegyvert, s 1979-ig nyolcszorosára emelték az olaj árát. Ezzel véget ért a II. világháború utáni olcsó energia korszaka. Az olajárrobbanás a nemzetközi gazdasági életben árforradalomhoz vezetett. A negyedik arab-izraeli háború után a nyugat megértőbb lett a palesztinkérdés iránt, a szovjet-egyiptomi viszony azonban gyorsan megromlott, Szadat elnök pedig különbékét kezdeményezett a zsidó állammal. 1977 novemberében történelmi jelentőségű beszédet mondott az izraeli parlamentben, majd 1978 szeptemberében – Carter elnök közvetítésével – megszületett a Camp David-i

544

megállapodás, melynek értelmében Izrael kivonta csapatait a Sínai-félszigetről. 1979. március 26-án a Fehér Ház kertjében Szadat elnök és Menahem Begin izraeli miniszterelnök aláírta a két ország békeszerződését. A történteket a Kairóban alapított Arab Liga országai elítélték, Egyiptom tagságát (1989-ig) felfüggesztették, s székhelyüket Tuniszba helyezték át. Eközben az 1975 tavaszán kirobbant és másfél évtizeden át tartó libanoni polgárháborúval újabb válsággóc alakult ki a Közel-Keleten, ahol a keresztény és muzulmán fegyveresek közti harcba egyre erőteljesebben avatkoztak bele az 1969 óta Jasszer Arafat vezetése alatt álló Palesztin Felszabadítási Szervezet fegyveresei. Izrael, miután 1982 tavaszára kiürítette a Sínai-félszigetet, júniusban támadást indított a Libanonban tevékenykedő PFSZ fegyveres alakulatai ellen. Az ötödik arab-izraeli háború során – mely a polgári lakosságnak is súlyos veszteségeket okozott – a PFSZ jelentősen meggyengült. Az izraeli erők 1985-ben – egy biztonsági zóna kivételével – elhagyták Libanont, de a polgárháború csak 1990-ben ért véget. Az említett válságok meg-megakasztották az enyhülés folyamatát, de leállítani nem tudták. Moszkva ugyanis épp azért szorgalmazta az európai enyhülést, hogy nagyobb figyelmet tudjon fordítani a világ más térségeire. Már 1969-ben amerikai-szovjet tárgyalások kezdődtek Helsinkiben a stratégiai fegyverek korlátozásáról, amit az angol elnevezés rövidítése alapján SALT-tárgyalásoknak neveztek. 1972. május 26-án Nixon és Brezsnyev Moszkvában aláírták az első SALT-szerződést, mely arra épült, hogy a két világhatalom között erőegyensúly áll fenn, így megállapodtak az interkontinentális rakéták, a bombázórepülők és az atom-tengeralattjárók számának befagyasztásáról. Ugyanakkor kötelezettséget vállaltak, hogy nem zavarják a másik fél műholdas felderítését. A szovjet-amerikai kapcsolatok alapelveiről szóló, május 29-én aláírt nyilatkozatban az Egyesült Államok és a Szovjetunió a világban kialakult helyzet tudomásulvételéből indultak ki, lemondtak az erőszak alkalmazásáról, ugyanakkor célként és lehetőségként fogalmazták meg, hogy Moszkva és "szövetségesei" is bekapcsolódjanak a világpiacba, amelynek egységes voltát már a szovjetek sem tagadták. Az 1973 júliusa óta folyó hosszas és nehéz tárgyalások után 1975. július 30-án Helsinkiben összeült az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet harmadik, záró ülése. Hogy a tanácskozás légkörét oldottabbá tegyék, július 15-én egy tíznapos amerikai-szovjet közös űrutazási programot hajtottak végre: a világűrben összekapcsoltak egy Apolló és Szojuz űrhajót, s a két legénység kölcsönösen meglátogatta egymást. A harminchárom európai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada képviselői által aláírt és augusztus 1-jén kiadott helsinki záróokmány szabályozta a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élését. Ennek alapelvei: valamennyi állam egyenlősége, az erőszaktól való tartózkodás, a határok sérthetetlensége, de békés eszközökkel, megegyezéssel való megváltoztatásának a lehetősége, a viták békés rendezése, a belügyekbe való be nem avatkozás és tartózkodás a felforgató vagy más tevékenység közvetlen és közvetett támogatásától, valamint az emberi és az alapvető szabadságjogok, köztük a vallásszabadság tiszteletben tartása és az állampolgári jogok hatékony gyakorlásának elősegítése, a népek önrendelkezési joga, hogy külső beavatkozás nélkül határozhassák meg politikai berendezkedésüket, valamint a nemzetközi jogi kötelezettségek jóhiszemű teljesítése. Az aláírók vállalták továbbá, hogy lehetővé teszik hadgyakorlataik megfigyelését, az utazási feltételek javításával elősegítik a családi kapcsolatok fenntartását, megkönnyítik az újságírók cseréjét, s elhatározták, hogy a külügyminiszterek 1977-ben Belgrádban értékelik a helsinki megállapodás végrehajtását, s folytatják az eszmecserét a biztonságról és együttműködésről. A lényeget tekintve a Szovjetunió a fennálló helyzet, azaz Európa kettéosztásának elismeréséért tudomásul vette az Egyesült Államok európai jelenlétét, s nem tűnt számára soknak, hogy elfogadja az emberi jogok tiszteletben tartásának elvét. Az amerikaiak – áprilisi vietnami kudarcuk ellenére – feltételezték, hogy ezek után a szovjetek nem törekszenek a kialakult világhelyzet megváltoztatására. De gyorsan rá kellett döbbenniük, hogy Moszkvában másként értelmezik az emberi szabadságjogokat, az egymás belügyeibe való be nem avatkozást és az erőszaktól való tartózkodást, mint Washingtonban. Mindezt jól mutatja az 1977-1978-as belgrádi utókonferencia bohózata, amikor a szovjet küldöttség jól szerkesztett dokumentumokat mutatott be az ulsteri katolikusok és az amerikai feketék üldözéséről, miközben határozottan visszautasította azt a bírálatot, hogy a szovjet gyakorlat semmibe veszi az emberi jogokat, például akkor, amikor a hatalom keményen fellépett a helsinki záróokmányban foglaltak érvényesülésének megfigyelésére alakult szovjet csoportok és tagjaik ellen, többöket hosszú kényszermunkára ítélve. A Helsinkiben kezdődő tárgyalások előtt fél évvel, 1973. január 1-jén az Európai Közösség Nagy-Britannia, Írország és Dánia csatlakozásával kilenctagúra bővült. Ez azonban amellett, hogy a kilencek Európája a világkereskedelemben immár 40 százalékkal részesedett, az integráció felgyorsulását is jelentette. 1973 őszén Pompidou francia elnök- a politikai unióvá válás érdekében – javasolta a közösség államés kormányfőinek rendszeres találkozóját, melyet az év végén tartott koppenhágai csúcstalálkozó Az európai identitás című nyilatkozatában el is fogadott, leszögezve a kilenceknek az egyesült Európa fölépítésére vonatkozó eltökéltségét. Az állam- vagy kormányfők alkotta Európai Tanács 1975. decemberi csúcstalálkozóján pedig elhatározták, hogy tanácskozásaik a jövőben rendszeresek lesznek, továbbá az európai politikai együttműködés magasabb szintre emelése érdekében határozatot hoztak az Európai Parlament megválasztásának előkészítéséről.

8.6.4. Az enyhülés utáni lehűlés (1976-1984) A várakozásokkal ellentétben a helsinki záróokmány aláírásával vége szakadt az enyhülési folyamatnak. Moszkva elérte célját, rendezte az európai térség ügyeit, így minden figyelmét a harmadik világ felé fordíthatta. Bár nem szakadtak meg az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a stratégiai fegyverek korlátozásáról szóló tárgyalások, a szovjetek

545

folytatták erőltetett ütemű fegyverkezésüket. Újabb, nagy találati pontosságú, több robbanófejes, interkontinentális rakétákat állítottak hadrendbe, s a valósággal ellentétben igyekeztek elhitetni a világgal, hogy e fegyverekből nagyon nagy mennyiséggel rendelkeznek. 1977-től megújították közepes hatósugarú rakétarendszerüket, az immár 5 ezer km hatótávolságú SS-20-as rakétákkal. Bár az erővel való fenyegetés a józan ész szerint ellentmondott az enyhülésnek, a kommunisták azonban másként vélekedtek. Szerintük ugyanis az osztályharc nem szűnt meg, s a kommunisták nem nyugodhatnak bele a kapitalista kizsákmányolásba, amely ellen csak úgy léphetnek fel eredményesen, ha mögöttük áll a Szovjetunió elrettentő fegyveres ereje. Az 1970-es évek második felében a szovjet vezetés igyekezett kihasználni a vietnami háború utáni amerikai zavarodottságot és a nyugati világnak az olajfegyver bevetése miatti gazdasági-politikai gondjait. A marxista-leninista ideológusok és politikusok úgy vélekedtek, hogy küszöbön áll a tőkés társadalmak 1929-1933-ashoz hasonló általános válsága. Mindez azonban nem fogja érinteni a szocialista országokat, mert azokat a KGST megvédi a kedvezőtlen nyugati hatásoktól. Ezt az egységesülő világpiacot tagadó álláspontot látszólag alátámasztotta, hogy a Szovjetunió, maga is olajexportáló ország lévén, a növekvő olajárakból hatalmas többletbevételhez jutott annak ellenére, hogy a KGST tagállamainak a világpiacinál olcsóbban szállította az olajat. A nemzetközi pénzpiacon felhalmozódott olajdollárokból könnyen lehetett hitelekhez jutni. A szovjet tömb országaiban tehát – átmenetileg – épp az egységesülő világpiac tette lehetővé annak átmeneti tagadását, és szocialistának nevezett, ráfizetéses gazdaságuk további növekedését. A nyugati országok azonban – Moszkva reményeivel ellentétben – gyorsan leküzdötték a válságot. A társadalom érdekeinek megfelelően, az energia- és a nyersanyag-takarékosság jegyében megújították technológiai rendszerüket. Elterjedtek a robotok, és az informatika forradalma is végbement. Új szintre emelkedett a Nyugat együttműködése, s 1975-től rendszeressé vált a hét legfejlettebb ipari ország tanácskozása (Egyesült Államok, Japán, Kanada, NagyBritannia, NSZK, Franciaország, Olaszország). Kidolgozták közös világgazdasági elképzeléseiket, s az egyeztetett pénzügyi politika és az energiatakarékossági programok következtében az 1980-as évek elején tovább növekedett a nyugati világ gazdasága. Mindehhez jelentős mértékben járult hozzá az Európai Közösség. A válság kedvezőtlen hatása után az Európai Tanács 1975. márciusi ülése döntéseket hozott a közös energia- és pénzpolitika megteremtésére, az 1978. júliusi ülésén pedig elfogadta a Schmidt kancellár és Giscard d'Estaign elnök közösen kidolgozott tervét az európai monetáris rendszerre való áttérésre, s elkötelezte magát a monetáris unió tervének megvalósítása mellett. Folytatódott a politikai integráció is, s 1979 júniusában a kilenc tagország polgárai először választották meg közvetlenül képviselőiket az Európai Parlamentbe, amely így a nemzetállamok "megkerülésével" jött létre. Miközben a nyugati világ országai megújították gazdaság- és társadalompolitikájukat, a nemzetközi életben átmenetileg tért veszítettek. A Szovjetunió minden erejét a fegyverkezésre fordította, a belpolitikában viszont visszatért a sztálinista hagyományokhoz. Moszkva nem rúgta fel ugyan a nukleáris és rakétafegyverek korlátozásáról megkötött megállapodást, de a hagyományos fegyverzet területén fordulatot kényszerített ki. A hatalmas szállító repülőgépek, a légi szállításra kialakított páncélosok s a repülőgép-anyahajókkal is rendelkező hadiflotta hadrendbe állításával elérte, hogy fegyveres erői képesek voltak a világ bármely pontján beavatkozni. 1975 őszén a szovjet vezetésnek kapóra jött, hogy a portugál gyarmatbirodalom szétesése után Angolában súlyos belső hatalmi harc alakult ki. A várható dél-afrikai beavatkozást megelőzve a szovjetek légi hídon kubai egységeket szállítottak Angolába, amelyek a szovjetbarát erőket juttatták hatalomra. Etiópiában és Szomáliában ugyancsak sikerült szovjetbarát kormányokat hatalomra segíteniük, majd a két ország kibékíthetetlen viszályában (1977-1978) Etiópia mellé álltak. A Kaukázus térségéből Etiópiába ívelő légi híd méreteivel és eredményességével megdöbbentette a nyugati szakértőket. Miután Angola és Etiópia mellett Mozambikban és Bissau-Guineában is Moszkva-barát kormányok alakultak, formálódni kezdett az afrikai szovjet birodalom. Azt viszont ekkor még kevesen látták, hogy a Szovjetuniónak a neki tetsző politikai rendszerek helyenkénti hatalomra juttatásához megvan ugyan a politikai és katonai ereje, de azok hosszú távú megtartásához nincs meg a gazdasági háttere. Az 1976-ban kommunista uralom alatt egyesített Vietnam továbbra is jelentős szovjet támogatást kapott, s 1978 decemberében lerohanta a Kínával szövetséges Kambodzsát, melynek Pol Pot vezette kommunistái egyre nyíltabb Vietnam-ellenes politikát folytattak. Az akció véget vetett a vörös khmerek hároméves rémuralmának, ugyanakkor Laosz mellett Kambodzsát is Vietnam uralma alá vonta, s ezzel mintegy utólag igazolta a megdöntött Pol Pot-rendszer vádjait, miszerint Vietnam az egykor franciák kezdeményezte "Indokínai Föderáció" megvalósítása érdekében agressziós politikát folytat. Mivel Kínának is ez volt a véleménye, 1979 februárjában támadást indított a szinte egész Indokínát a saját hatalma alatt egyesítő Vietnam ellen, nem sok sikerrel, de a nemzetközi politikában annál nagyobb meglepetést keltve. 1978 nyarán Iránban kiéleződtek a belső ellentétek. Mohamed Reza Pahlavi sah modernizációs politikájával határozottan szembeszegült a Ruhollah Khomeini ajatollah vezette síita papság és híveik. A sah 1963-ban száműzte Khomeinit, s folytatta az iszlám hagyományokat is sértő politikáját, így az 1970-es évek második felében – az olajbevételek megcsappanása következtében – a gazdasági nehézségek miatti elégedetlenség egyre több embert fordított szembe a rendszerrel és állított az "üldözött" iszlám mellé. 1978 szeptemberében tüntetés robbant ki a sah rendszere ellen, ami a síita főpapok s az őket száműzetéséből irányító Khomeini vezetésével a sah rendszerének bukásához vezetett, aki 1979. január 16-án elhagyta az országot. Február 2-án Teheránba érkezett Khomeini, s április 1-jén kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot. A hatalomátvétel körüli harcok véres kegyetlenséggel zajlottak. A létrehozott iszlám köztársaság fundamentalista alapra helyezkedett, fő ellenségének nyilvánította az Egyesült Államokat, betiltotta

546

a sah rendszere ellen harcoló pártokat, sőt 1987-ben Khomeini utasítására az addig egyedül működő Iszlám Köztársasági Pártot is megszüntették. 1978 áprilisában a Szovjetunió által támogatott Núr Mohamed Taraki és pártja vette át Afganisztánban a hatalmat, de türelmetlen, az iszlám szokásait semmibe vevő reformjaival a lakosság egyre nagyobb részét fordította maga ellen. Így 1979 szeptemberében – alighogy visszatért moszkvai látogatásáról, ahol a szovjet vezetők maradéktalan támogatásukról biztosították- a más irányba is tájékozódó Hafizullah Amin megfosztotta hatalmától, majd Tarakit meggyilkolták. Moszkva kénytelen volt az ügyhöz jó képet vágni, majd az amerikaiak iráni szorultságát kihasználva úgy döntött, hogy megszerzett befolyása biztosítására bevonul Afganisztánba. Az 1979. december 24-én kezdődő szovjet agresszió megdöntötte Amin uralmát – akit több családtagjával együtt meggyilkoltak –, s Babrak Karmalt állította az ország élére. Ezzel a Szovjetunió ugyan veszélyesen megközelítette a nyugati világot ellátó olajövezetet, de belekeveredett az afganisztáni háborúba, melynek során kb. tizenötezer katonát veszített. 1979-ben Nicaraguában győzedelmeskedett a szovjetek által támogatott Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front, megdöntve a Somoza-család negyvenhárom éve tartó diktatúráját. Az új hatalom 1982-ben rendkívüli állapotot hirdetett, de a radikális társadalmi és gazdasági reformkísérlet csupán a belső ellentéteket fokozta. A nicaraguai polgárháborúnak csak 1990-ben sikerült véget vetni. A Nyugat-ellenes és gyakran kifejezetten szovjetbarát irányzatok előretörése, azaz a Nyugat visszaszorulása és a Szovjetunió átmeneti térnyerése idején folytatódtak a stratégiai fegyverkorlátozási tárgyalások. 1979. június 18-án Bécsben Carter amerikai és Brezsnyev szovjet elnök aláírta a SALT-2 szerződés tervezetét, de az időközben egyre jelentősebbé váló afganisztáni szovjet beavatkozás miatt az Egyesült Államok szenátusa elvetette annak ratifikálását. A decemberi szovjet invázió után pedig Carter elnök bejelentette, hogy a Szovjetunióval nem lehet folytatni a tárgyalásokat, s amíg az afganisztáni katonai műveletek tartanak, az amerikaiak bojkottálják az 1980-as moszkvai olimpiát. A világméretű szovjet előretörés hatására a NATO is átértékelte katonapolitikáját. 1978-ban új fegyverkezési programot fogadott el, benne a neutronbomba gyártását, mely rövid ideig tartó sugárzással elpusztítja az ellenség katonáit, de az anyagi értékeket megkíméli, így hatásos eszköznek ígérkezett a hatalmas szovjet szárazföldi erők feltartóztatására. 1979-ben pedig a NATO-országok elhatározták, hogy ha a szovjetek nem szerelik le SS-20-as rakétáikat, akkor több mint ötszáz amerikai rakétát telepítenek Nyugat-Európába, köztük a föld felszínét követő, így az ellenség radarernyőjén észrevehetetlen cirkáló rakétákat. Az 1980. novemberi amerikai elnökválasztáson – a "kis hidegháború" légkörében – a szovjet előretörés visszaszorítását célul kitűző Ronald Reagan, a köztársasági párt jelöltje győzött, aki hivatalba lépése után így fogalmazott: "Eddig az enyhülés egyirányú utca volt, amelyen csak a Szovjetunió haladt a saját célja felé... Jogot formált arra, hogy bármilyen bűncselekményt elkövessen, hazudjon és csaljon, azért, hogy célját elérje." Az 1980-as évekre azonban Amerika óriási eredményt tudhatott magáénak az űrtechnológiában (pl. kifejlesztve a többször is felhasználható űrrepülőgépeket). Erre alapozva Reagan elnök 1983-ban bejelentette "csillagháborúsnak" elnevezett űrvédelmi tervét, mely a világűrbe telepített rakétaelhárító rendszerrel akarta lehetetlenné tenni az esetleges szovjet rakétatámadást. Mindez új utakat nyitott a fegyverkezésben, s várható volt, hogy az amerikaiak diktálta versennyel a Szovjetunió sem anyagilag, sem tudományosan nem tud lépést tartani. Az űrpajzs kiépítése felvetette annak lehetőségét, hogy az Egyesült Államok visszaszerzi területi sebezhetetlenségét. Ezzel együtt az amerikaiak a földön is megerősítették helyzetüket. Új támaszpontot építettek az Indiai-óceánon, erőteljesebben támogatták a szovjetbarát kormány ellen harcoló nicaraguai ellenzéket, a kontrákat. 1983-ban pedig Grenadából távolították el a kommunistabarát rendszert, kubai támogatóikkal együtt. Mindeközben megerősítették Európában állomásozó erőiket is. Reagan elnök még 1981-ben javaslatot tett a szovjeteknek a nullamegoldásra, azaz: ha a Szovjetunió leszereli közepes hatósugarú rakétáit, az Egyesült Államok sem telepít rakétákat Európába. Moszkva visszautasította az ajánlatot. Erre megkezdődött az amerikai rakétatelepítés, s válaszként a szovjetek tovább növelték SS-20-as rakétáik számát Kelet-Németország és Csehszlovákia területén. 1984-ben az Egyesült Államok a Csendes-óceán térségében végrehajtotta az első sikeres rakétaelhárító kísérletet, ezzel az űrpajzs készen állt a gyakorlati megvalósításra. Ugyanakkor az 1980-as évek közepére a fegyverkezési hajszával sikerült a Szovjetuniót a gazdasági kimerülés állapotába juttatni. Mindeközben elmérgesedett a viszony a két nagyhatalom – és szövetségesei – között. A nyugatiak az afganisztáni szovjet agresszió miatt nem vettek részt az 1980as moszkvai olimpián, válaszul a szovjetek és csatlósaik – Románia kivételével – bojkottálták az 1984-es Los Angeles-i olimpiát. Az 1980-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a Kreml elaggott vezetői elszámították magukat. A Szovjetunió a nemzetközi életben egyre gyakrabban került a vádlottak padjára, ugyanakkor a belpolitika, de mindenekelőtt a birodalom gazdasági élete súlyos válságba jutott. Ráadásul a csatlóssá kényszerített országok is folyamatos és egyre mélyülő válsággal küszködtek. 1953, 1956 és 1968 után 1970-ben a lengyel munkások sztrájkmozgalma véget vetett Gomułka sikertelen politikájának, de az 1970-es évek sem hozhattak érdemi változást, mert a marxista-leninista szocializmust eleve nem lehetett megreformálni, ahogy azt az 1968-ban kezdett magyar reformkísérlet kudarca is mutatja. Így 1980-ban ismét Lengyelországra figyelt a világ, ahol Lech Wałesának, a gdański Lenin Hajógyár villanyszerelőjének vezetésével immár sztrájkbizottság alakult, majd létrejött a Szolidaritás független szakszervezet, mely az elégedetlen társadalom döntő többségét maga mögé tudta állítani. A kiéleződött helyzetben egymást váltó kommunista vezetők képtelenek voltak a korábbi párthatalmat helyreállítani, ezért az időközben miniszterelnökké kinevezett Wojciech Jaruzelski tábornok 1981 decemberében a hadseregre támaszkodva rendkívüli állapotot vezetett be.

547

A katonai puccs nyugalmat teremtett ugyan, de sokkolta a társadalmat, s bár egy év múlva felfüggesztették, eleve sikertelenségre ítélte a hatalom által kezdeményezett óvatos reformokat, így az ország 1985-re ismét válságos helyzetbe került. Eközben Moszkva – a birodalom súlyosbodó gondjai mellett – öröklési kérdésekkel volt elfoglalva. 1982. november 10-én meghalt Brezsnyev, s Jurij Andropovot, a KGB elnökét választották meg a helyére. Az addigi "főrendőr" tisztában volt a szovjet válsággal, ezért változásokat kezdeményezett, amelyek lényege: a politikai irányítás demokratizálása, a kommunista párt erkölcsi tekintélyének helyreállítása, a gazdaság reformja és a Nyugat mögötti technológiai lemaradás mérséklése. Mindez azonban csak terv maradt, mert 1984-ben Andropov is meghalt, őt követően pedig a tehetetlen és öreg Konsztantyin Csernyenkót választották meg, aki 1985 márciusában szintén meghalt. Ezután az SZKP politikai bizottságának elöregedett tagjai is belátták, hogy munkabíró vezetőre van szükség, s megválasztották a párt főtitkárává legfiatalabb társukat, az akkor 54 éves Mihail Gorbacsovot.

8.6.5. Válság és újabb enyhülés (1985-1988) Az új vezetők – Gorbacsov és csapata – tisztában voltak azzal, hogy jelentős gazdasági, politikai és társadalmi változásokra van szükség, ugyanakkor hittek abban, hogy a szovjet rendszer megreformálható. Meghirdették tehát a peresztrojkát, az átalakítást, sőt a glasznosztyot, a nyilvánosságot is, és hozzákezdtek a felülről vezérelt átalakításhoz. A gazdaságban például a piaci viszonyok hatását a leninistának is nevezhető önigazgatáson keresztül akarták érvényesíteni, de az évtizedek alatt kialakult irányító bürokrácián és megcsontosodott szokásain megtört vagy kicsorbult minden kezdeményezés. S mivel a gazdaság s az életkörülmények javításának területén a peresztrojka nem tudott sikereket felmutatni, a lakosság lelkesedése gyorsan elpárolgott. A politikai átalakítás sikeresebben zajlott. Növekedtek a demokratikus jogok, erősödött a társadalmi ellenőrzés, eltávolítottak néhány ideológiai tabutételt, s 1988-ban rehabilitálták Buharint mint a "piacszocializmus" atyját. A pártapparátus hatalmának ellenőrzésére létrehozták a Szovjetunió Népi Küldötteinek nevezett új parlamentet, amelynek tagjait 1989 márciusában a szovjet választópolgárok – hetven év után először – ismét több jelölt közül választhatták meg, a reformok híveit juttatva győzelemre. Az állandó áruhiánnyal küzdő belső piac, a lakosság rossz ellátása miatt azzal is számot kellett vetni, hogy a kimerült szovjet gazdaság nem képes fenntartani a lehetőségeinek határain túlterjeszkedett birodalmat. A fegyverekre támaszkodó világuralmi törekvésekbe ölt rubelmilliárdok hiányát a szovjet üzletek tátongó üressége mutatta. Ugyanakkor a kelet-közép-európai csatlós országok is a gazdasági összeomlás szélére jutottak. Etiópiában – ahol felállították Afrika első s valószínűleg utolsó Lenin-szobrát – éhínség tombolt, Afganisztán megszállása pedig egyre hatalmasabb összegeket emésztett fel. Gorbacsov – aki egy megreformált Szovjetuniót szeretett volna átvezetni a 21. századba – számot vetve a valósággal, mindenekelőtt a fegyverkezési verseny korlátozására igyekezett rávenni a nyugati hatalmakat. Elhatározta, hogy lemond a túlterjeszkedett birodalom távoli "tartományairól", de a Varsói Szerződésben testet öltő eurázsiai birodalmat fenntartja. Gorbacsov, hogy felújíthassa az Egyesült Államokkal a fegyverkorlátozási tárgyalásokat, engedékenységre kényszerült, és meghirdette az ésszerűen elégséges fegyverkezési szint elvét. Hivatalba lépése után felújította az 1982ben kezdett, de 1983-ban megszakadt stratégiai fegyverkorlátozási (START) tárgyalásokat, amelyekbe az interkontinentális rakéták és a világűrbe telepített fegyverek mellett bevonták a közepes hatótávolságú rakétákat is. 1985 novemberében Reagan és Gorbacsov genfi tárgyalásaival kezdetüket vették az amerikai-szovjet csúcstalálkozók. 1987. decemberi washingtoni tanácskozásuk alkalmával Gorbacsov elfogadta Reagan elnök korábban visszautasított javaslatát a közepes hatósugarú rakéták nullamegoldásáról, azaz kölcsönös leszereléséről. A szovjetek korábbi ellenséges szembenállása a kényszer hatására lassan együttműködési készséggé változott, s már nemcsak a fegyverkorlátozásról tárgyaltak, hanem a két világhatalom kapcsolatát megterhelő helyi válságok felszámolásáról is. Így 1988 áprilisában megszületett a genfi amerikai-szovjet megállapodás az Afganisztánban állomásozó több mint százezres szovjet haderő kivonásáról, melyet 1989. február közepéig végre is hajtottak. Közben a Szovjetunióban egyre súlyosabbá váltak a társadalmi és nemzetiségi ellentétek. A lakosság elégedetlenkedett, s ami korábban elképzelhetetlen volt: sztrájkok törtek ki. A déli köztársaságok népei fegyvert fogtak egymás ellen (örmények-azeriek, grúzok-abházok), a balti országok pedig 1989-ben függetlenségi szándékuk kinyilvánításával emlékeztek a Molotov-Ribbentrop-paktum 50. évfordulójára. Ugyanakkor Szovjetunió-szerte felerősödött az antiszemita hangulat, s megindult a zsidók tömeges kivándorlása Izraelbe. Az 1976-1985 közti "kis hidegháború" nem használt ugyan az Európai Közösségnek, de a fejlődés folyamatát nem tudta feltartóztatni. 1981-ben Görögország, 1986-ban pedig Spanyolország és Portugália is tagja lett az immár tizenkettek Európájának. Az 1980-as évek második felében az integráció folyamata új lendületet vett. A tagországok megkétszereződése után időszerűvé vált, hogy az alapító római szerződést módosítsák, így 1986-ra elkészült és 1987ben életbe lépett az Egységes európai okmány, amely több területen módosította az alapszerződések rendelkezéseit, bővítette az Európai Parlament jogkörét, megerősítette a bizottság végrehajtó hatáskörét, s célul tűzte ki, hogy 1992-re megvalósítják az egységes belső piacot, amit sikerült is teljesíteni. 1988 februárjában az Európai Tanács rendkívüli ülésén megállapodtak az európai okmány elhatározásairól, megteremtve ezzel a kitűzött célok eléréséhez szükséges politikai kereteket és pénzügyi forrásokat.

548

8.7. A harmadik évezred küszöbén 8.7.1. A kommunizmus bukása (1989-1991) 1989-re a Gorbacsov-féle szovjet vezetés kénytelen volt szakítani a Brezsnyev-doktrínával, sőt meghirdetni egy azzal szemben álló felfogást, miszerint a csatlós országok a maguk útját járva valósíthatják meg gazdasági és szociális reformjaikat. Az enyhülés tehát folytatódott. 1989 márciusában Bécsben a NATO és a Varsói Szerződés tárgyalásokat kezdett, és 1990 júniusában megállapodott az európai hagyományos haderők csökkentéséről: a szovjet haderőt kivonták Közép-Európából, miközben jelentősen csökkentették a nyugati hatalmak németországi katonai jelenlétét s magát a német haderőt is. A kelet-közép-európai változásokat nagyban elősegítette Gorbacsov és az új amerikai elnök, George Bush 1989. decemberi "máltai" találkozója, ahol a szovjet vezető tudomásul vette a Moszkva akaratától függetlenül alakuló kelet-közép-európai folyamatokat, amelyek során egyre nyilvánvalóbbá vált a kommunista rendszerek lassú összeomlása. Mivel a pártállamokban nem működhetett politikai ellenzék, a rendszerrel szemben álló értelmiségi, érdekvédelmi csoportok vállalták, hogy a politikai változások kikényszerítésének élére állnak. Az alapvető cél a többpártrendszeren alapuló parlamentáris, azaz képviseleti demokrácia megvalósítása volt. E forradalmi változás – Románia kivételével – erőszak nélkül zajlott le. Lengyelországban az áremelések 1988 tavaszán és nyarán ismét sztrájkhullámhoz vezettek. A hatalmat gyakorló Lengyel Egyesült Munkáspárt nem mert erőszakos eszközökhöz nyúlni, így párbeszédet javasolt, s a sztrájkok befejezéséért cserébe hajlandó volt a Szolidaritás részvételével nemzeti kerekasztal-tárgyalást összehívni. Wałęsa elfogadta a javaslatot, s szeptember elejére véget vetettek a sztrájkoknak, de az állampárt vezetése csak 1989 februárjában kezdte meg a tárgyalásokat. A késlekedés a Szolidaritásnak kedvezett, mert ezen idő alatt az ellenzék egyedüli képviselőjévé vált. Az így létrejött kétoldalú tárgyaláson az állampárt elismerte és garantálta a szabadságjogokat, beleegyezett abba, hogy a népköztársaság helyett visszaállítják a köztársaságot, cserébe viszont elérte, hogy az új választásokon a Lengyel Egyesült Munkáspárt, valamint a vele a pártállami rendszer idején is "koalícióban" lévő Egyesült Néppárt és Demokrata Párt kapja a képviselői helyek 60 százalékát. A katolikus szervezetek 5, a "függetlenek", azaz a Szolidaritás 35 százalékot kap. Az 1989 júniusában rendezett választáson az állampártot csak az előzetes megállapodás mentette meg a katasztrofális vereségtől. Ugyanakkor az Egyesült Néppárt és a Demokrata Párt átállt a Szolidaritás oldalára, így annak vezetésével alakult meg a Tadeusz Mazowiecki vezette új kormány, amelyben – az előzetes megállapodás szerint – négy állampárti politikus is miniszteri tárcát kapott. A vereség után – 1990 februárjában – az addigi állampárt kettészakadt, s a többség Aleksander Kwasńiewski vezetésével megalakította a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája nevű pártot. A győztes Szolidaritás vezette kormánykoalíció azonban rendkívül nehéz gazdasági és politikai feladatok elé került, ami kiélezte belső ellentéteit, így az 1990 novemberére előrehozott elnökválasztáson Wałęsa és Mazowiecki vetélkedett egymással, s Wałęsa győzelme után a miniszterelnök lemondott. Az ezt követő három évben négy miniszterelnök váltotta egymást, s a sikertelenség oda vezetett, hogy az 1993-as választást a volt kommunistákat is tömörítő, Kwasńiewski vezette Demokratikus Baloldal Szövetsége nyerte meg, amelynek kormánya folytatta a piacgazdaság kiépítését. Lengyelország történetében ez volt az első eset, hogy a baloldal szabad választáson győzelmet aratott. Ezt ismételte meg az 1995-ös elnökválasztáson Kwasńiewski, aki Wałesát legyőzve lett a köztársaság elnöke. Csehszlovákiában 1969-től kezdődően visszatértek a szigorú pártállami rendszerhez, ezzel azonban nem oldódtak meg sem a gazdasági, sem a társadalmi gondok. Az elfojtott elégedetlenség 1977-ben tört nyilvánosságra a 257 csehszlovák értelmiségi által aláírt Charta 77 megjelenésével. A nyilatkozat arra hívta fel a figyelmet, hogy az országban az emberi jogok csak papíron léteznek, a másként gondolkodókat hátrányos megkülönböztetéssel sújtják, az állampárt törvényes korlátok nélkül beleszólhat a társadalom életébe, s a belügyi szerveknek az emberek magánéletébe való beavatkozását sem korlátozzák törvények. A nyilatkozatra a hatalom – reformok helyett – megfélemlítéssel válaszolt, s egészen 1989-ig kitartott megcsontosodott politikája mellett. A csehszlovák társadalom elégedetlensége 1988-ban vált ismét láthatóvá, amikor tüntetésekkel emlékezett meg a prágai tavasz elfojtásának 20. évfordulójáról. A rendőrség erőszakos fellépése azonban nem maradt el sem most, sem október végén, a Csehszlovákia létrejöttének 70. évfordulójára rendezett tüntetéseken. Ezt követte a Charta 77 által rendezett december 10-ei engedélyezett tüntetés, viszont az 1989 januárjában lezajlott többnapos tüntetés alkalmával a hatalom ismét keményen fellépett. Letartóztatta Václav Havelt, az ellenzék egyik vezérét, de nemzetközi tiltakozásra kénytelen volt szabadon bocsátani. 1989 augusztusában – az ellenzéki szervezetek szétküldött levelei nyomán – a magyar állampárt vezetése, majd a lengyel parlament gyakorolt önbírálatot az 1968-as intervenció miatt. (Decemberben a szovjet kormány és a Varsói Szerződés Szervezete is elhatárolódott akkori döntéseitől.) Mindez újabb folyamatokat indított el, s 1989. november 17étől folyamatossá vált a változást követelők ötvenezres tüntetése. Ekkorra alakult meg a Havel vezette cseh Polgári Fórum, valamint a szlovák Nyilvánosság az Erőszak Ellen, amelyekkel a hatalom november 21-étől tárgyalásokra kényszerült, s november 26-án az ellenzék tárgyalóküldöttségét 750 ezres tüntetés támogatta. Közben lemondott az állampárt vezetése, a november végi alkotmánymódosítás pedig törölte a párt vezető szerepéről szóló cikkelyt. 1989. december 10-én ellenzéki többségű kormány alakult, az állampárt új vezetése pedig elhatárolta magát az 1968-as intervenciótól. Ezt követően még a pártállam parlamenti küldöttei Dubčeket választották a Szövetségi Gyűlés elnökévé, majd december 29-én Havelt a köztársaság elnökévé. Ezzel győzött a "bársonyos forradalom", s az már természetes volt, hogy az 1990. júniusi parlamenti választást Csehországban a Polgári Fórum, Szlovákiában pedig a

549

Nyilvánosság az Erőszak Ellen nyerte meg. A gazdasági és társadalmi nehézségek azonban itt is hamar széttördelték a pártállami rendszerrel szemben egységes ellenzéket. A Polgári Fórum három irányzatra bomlott, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen többsége pedig csatlakozott a Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomhoz, mely a szociális orientációjú piacgazdaság elvét összekapcsolta az önálló szlovák érdekek képviseletével. Ezzel hozzájárult a szlovák önállósági törekvések megerősödéséhez, mely 1992. december 31-ével a csehszlovák föderáció felbomlásához, s az önálló Csehország és Szlovákia létrejöttéhez vezetett. Magyarországon az 1968-as reformkísérlet felszámolását követően az 1970-es évek elejétől lassan mélyült a válság. Az ellenzék egyre határozottabban lépett fel. A hatalom kezdetben a hagyományos elnémítás technikáját alkalmazta, holott a helsinki záróokmány aláírásával a magyar kormány is kötelezettséget vállalt arra, hogy érvényesíti a polgári és politikai jogokat. S mivel gazdasági okokból egyre nagyobb szüksége volt a Nyugat jóindulatára, nem vehette nyíltan semmibe ezeket az alapelveket. Helsinki tehát évek múltán elősegítette a civil társadalom megszerveződését, a demokrácia megalapozását. 1977-ben harmincnégy magyar értelmiségi nyílt levélben foglalt állást a csehszlovákiai ellenzék Charta 77 elnevezésű polgárjogi kezdeményezése mellett. 1980-ban a szamizdatként megjelent Bibó-emlékkönyv szerzői tekintették át a korszak emberét foglalkoztató legfontosabb kérdéseket. 1981 októberétől jelent meg a Beszélő, mely a rendszerváltásig a legfontosabb szamizdat folyóirat volt. 1985-ben tartották az ellenzék legjelesebb személyiségei a gazdasági és társadalmi válságot elemző monori tanácskozásukat. 1987 nyarán a Beszélő különszámban jelentette meg a radikális demokrata ellenzék Társadalmi szerződés című politikai programját, kijelentve, hogy: Kádárnak mennie kell! 1987 szeptemberében tartotta meg a nemzeti demokrata ellenzék első lakiteleki tanácskozását, azzal a céllal, hogy a hatalom ismerje el az ellenzék legális tevékenységét, egyben kimondta a Magyar Demokrata Fórum megalakulását. 1988-ban folytatódott a magyar társadalom önszerveződése. Márciusban létrejött a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz). Májusban a megalakuló Történelmi Igazságtétel Bizottsága hívott fel a forradalom vértanúiról való méltó megemlékezésre, s ezzel 1956 öröksége intézményesen is a rendszerváltás meghatározó ereje lett. 1988 végén megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége, felújította tevékenységét a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, majd valamivel később a Kereszténydemokrata Néppárt. Így 1988-1989 fordulóján létrejött a többpártrendszer Magyarországon, amit 1989 februárjában az állampárt is kénytelen volt tudomásul venni. Az ellenzéki pártok 1989 márciusában megalakították az Ellenzéki Kerekasztalt, mely a békés átmenet kidolgozása érdekében tárgyalásra szólította fel a Magyar Szocialista Munkáspártot. Ennek nyomán – hosszas előzetes tárgyalásokat követően -1989 júniusában elkezdődtek az Ellenzéki Kerekasztal és az állampárt közti tárgyalások. Nagy Imrét és az 1956-os forradalom vértanúit ünnepélyesen újratemették. Szeptember 18-án befejeződtek a tárgyalások: elfogadták az alkotmánymódosítást jelentő sarkalatos törvénytervezeteket, melyeket az utolsó pártállami országgyűlés októberben törvénybe iktatott. Ennek következtében 1989. október 23-án kikiáltották a III. köztársaságot. Véget ért a tárgyalásos forradalom, s kezdetét vette a politikai pártok versengése. Az 1990 március-áprilisában rendezett parlamenti választást a Magyar Demokrata Fórum nyerte meg, így a Független Kisgazdapárttal és a Kereszténydemokrata Néppárttal koalícióra lépve májusban megalakult az Antall József vezette kormány, mely gyászos örökséget vett át, s népszerűtlen intézkedések sorát kellett meghoznia. Mindez a munkanélküliség jelentős növekedésével s nagyon sok társadalmi és politikai feszültséggel járt, melynek következtében kiéleződött a jobb- és baloldali politikai pártok ellentéte, majd az 1994-es választást az egykori állampárt örököse, a Magyar Szocialista Párt nyerte meg. Romániában az 1948-ra kierőszakolt proletárdiktatúrát nem kérdőjelezte meg érdemi belső elégedetlenség, a nemzetiségek- mindenekelőtt a magyarok- elnyomásával a lakosság döntő többsége egyetértett. S mivel állandó félelemben lehetett őket tartani azzal, hogy a Magyarországtól elvett területeit Románia ismét elveszítheti, a román társadalom békésen tűrte az 1965-ben hatalomra jutott Nicolae Ceauşescu rémuralmát. Az 1980-as években elmélyülő társadalmi válság azonban a román lakosság számára is egyre elviselhetetlenebbé vált. Mivel Romániában nem alakult ki érdemi ellenzék, a Román Kommunista Párt reformerei váltak a változások kizárólagos irányítóivá, akiknek célja Ceauşescu félreállítása volt, illetve a kommunista rendszer megújítása a gorbacsovi reformok szellemében. Ez a Ion Iliescu vezette csoport 1989 júniusában létrehozta a Nemzeti Megmentés Frontját, és az volt a célja, hogy a párt novemberi kongresszusán elérje Ceauşescu menesztését és a reformok elhatározását. A kongresszus azonban megerősítette a pártfőtitkár eddigi irányvonalát. A csalódott elkeseredés fokozta az elégedetlenséget, mely 1989. december 16-ról 17-ére virradó éjszaka Temesváron felkelésbe torkollott. Ebben meghatározó szerepe volt a diktatúrát már évek óta bíráló Tőkés László református lelkész meghurcolásának és bátor kiállásának. Ceauşescu viszont, akinek fogalma sem volt az ország valóságos állapotáról, és azt hitte, hogy a lakosság zöme mögötte áll, december 21-ére nagygyűlést hívott össze Bukarestben. Ezzel megteremtette a lehetőségét a társadalmi elégedetlenség spontán kitörésének. A nagygyűlés ellentüntetéssé vált, melynek irányítását gyorsan magához ragadta a Nemzeti Megmentési Front vezetősége, majd a hadsereg december 22-ei átállásával megbukott a rendszer. A menekülni próbáló Ceauşescu házaspárt elfogták, és rövid tárgyalás után december 25-én kivégezték. A jelentős ellenzéki irányzatok nélküli román társadalomban az 1990. májusi választáson a Nemzeti Megmentési Frontba tömörült reformkommunisták megszerezték a képviselői helyek 66,3 százalékát, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség 7,2 százalékos eredményével a második legerősebb párt lett. Ez utóbbi a nemzetiségi jogok törvényes képviseletével meglepetést keltett a román társadalomban, amely még hosszú ideig támogatta a különböző reformkommunista csoportok elképzelését. Így az új rendszer is az alapjaiban érintetlenül hagyott közigazgatási

550

apparátusra és a hadseregre, valamint a hírhedt állambiztonsági rendőrség, a Securitate magát szintén átmentő állományára támaszkodott. Bulgáriában szintén nem lázadtak a pártállami diktatúra ellen, amit az is kifejezett, hogy az ország élén 1954-től 1989-ig Todor Zsivkov állt. E sajátos stabilitás idején – főleg kezdetben – folytak ugyan hatalmi harcok, de érdemi reformokra nem kerülhetett sor. Mivel a Szovjetunióval különösen jó viszonyban lévő Bulgária az elsők közt szokta követni a szovjet változásokat, a gorbacsovi politika nagy zavart okozott a megcsontosodott bolgár vezetésben. 1988 januárjában határozatot hoztak a szocializmus bulgáriai építésének modelljéről, de érdemi reformokra képtelenek voltak. Érdemleges ellenzéki szervezetek híján a kommunista párt reformerei kezdeményezték a rendszerváltozást. A reformkommunisták – Gorbacsovval előzetesen egyeztetve 1989 novemberében a hadsereg támogatásával eltávolították Zsivkovot a hatalomból. Az új vezetők azonban nem gondoltak érdemi reformokra. A változások hatására az ellenzék is erőre kapott, s az 1989 decemberétől rendezett tömegtüntetésekkel 1990 márciusára elérték, hogy kezdődjenek kerekasztal-tárgyalások Bulgária jövőjéről. Itt pedig- miután a többi volt szocialista országban már megtörtént – kikényszerítették a szabad választást, melyet 1990 júniusában meg is tartottak. Ezt a Bolgár Kommunista Pártból alakult Bolgár Szocialista Párt nyerte meg 211 mandátummal, második lett a 144 mandátumot szerzett Demokratikus Erők Szövetsége. A győztes párt kormánya azonban nem tudott úrrá lenni a helyzeten, így 1991 októberében újabb választást tartottak, amit a Demokratikus Erők Szövetsége nyert meg, de a nehéz politikai örökség felőrölte erejét, így az 1994-es választást ismét az ún. utódpárt nyerte, az immár általa vezetett Demokratikus Bal nevű koalició élén. Jugoszlávia a Szovjetunióval való szakítást követően a szocializmus egyéni útjával kísérletezett, melynek jellemzői voltak a társadalmi önigazgatás, majd – a parasztság egy felkelésbe is torkolló ellenállása következtében (1950) – a kollektivizálás felfüggesztése és az egyéni parasztgazdaságokra épülő termelés megszervezése. A nyugati kapcsolatok kiszélesítése együtt járt az egypártrendszer szigorú fenntartásával, így 1948-1953 között hatvanezer párttagot zártak ki a "kominformizmus" vádjával, s 16-18 ezret internáltak a hírhedt Goli Otok-i táborba. Az 1950-es évek végétől Jugoszlávia lakói – a szovjet tömbhöz képest – nagyobb szabadságban és jólétben éltek. Az 1960-as évek második felének reformkísérleteit azonban Tito – a párt egyeduralmának veszélyeztetésétől és a tagországok nacionalizmusának erősödésétől tartva – 1971-ben leállította. Az 1970-es évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a jugoszláv szocializmus éppúgy alkalmatlan a reformokra, mint idősebb szovjet testvére, mert sem a demokratikus, sem a nemzetiségi jogokat nem képes biztosítani. Mindez lassú pangáshoz, majd Tito halálát követően (1980 májusa) az ellentétek egyre nyíltabbá válásához vezetett. Slobodan Milošević, akit 1986-ban a Szerb Kommunisták Szövetségének elnökévé választottak, hozzálátott a tartományi autonómiák felszámolásához, s ez mindenekelőtt az immár albán többségű Kosovóban válsághoz vezetett, majd az egész országban elmérgesítette a nemzetiségi ellentéteket. S amikor Milošević 1990 januárjában – a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének utolsó kongresszusán – kísérletet tett az ország vezetésének megkaparintására, a politikája ellen tiltakozó szlovén küldöttek kivonultak a tanácskozásról. Ez a szövetségi pártállam szétesését jelentette. S az 1990 áprilisa és decembere közt megtartott többpárti köztársasági választásokon négy köztársaságban a nemzetiek győztek, s mindössze Szerbiában és Montenegróban (Crna Gora) tudták megtartani hatalmukat a kommunista utódpártok. Miután a szerbek visszautasították a horvátok, szlovénok, bosnyákok és macedónok konföderációs javaslatát, Szlovénia és Horvátország 1991. június 26-án, Bosznia-Hercegovina október 15-én, Macedónia pedig november 20-án kinyilvánította függetlenségét. A szerb katonaság június 27-én vissza akarta szerezni a szlovén határállomások ellenőrzését, mire kitört a délszláv háború, melynek kölcsönös kegyetlenkedései és tömeggyilkosságai mintegy 280 ezer áldozatot és 90 milliárd dollár anyagi kárt követeltek-négyötöd részben Boszniában. 1992. április 27-én Szerbia és Montenegró megalakította a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, azaz KisJugoszláviát. Az elhúzódó háború miatt a nyugati nagyhatalmak – hogy megtörjék a szerb technikai fölényt – elhatározták a NATO légierejének bevetését. 1995 nyarán bombatámadásokat hajtottak végre a boszniai szerb állások ellen. Az így tárgyalóasztalhoz kényszerített délszláv vezetőkkel Daytonban elfogadtatták a békeszerződés alapelveit, s decemberben Párizsban aláírták a békeszerződést. 1996-ban a hágai nemzetközi törvényszék eljárást indított a háborús bűnösök megbüntetésére. Németország újraegyesítését is a kommunizmus bukása tette lehetővé. 1989-re a Német Demokratikus Köztársaságnak nevezett keletnémet rendszer is felélte belső tartalékait, vezetői azonban minderről nem akartak tudomást venni. A májusi helyhatósági választásokon a lakosság elégedetlenségét – becslések szerint – mintegy 20 százaléknyi ellenszavazat jelezte, a hivatalos végeredmény azonban az igenek 98,89 százalékos arányáról adott hírt. 1989 nyarán a Lengyelországba, Csehszlovákiába és Magyarországra utazó keletnémetek egyre nagyobb számban tagadták meg, hogy az NDK-ba visszautazzanak. S mivel májusban a magyar és osztrák hatóságok hozzákezdtek a két ország közös határán lévő műszaki zár, azaz a vasfüggöny eltávolításához, a menekülni szándékozó keletnémetek számára felcsillant a remény. Augusztus 19-én a Sopron mellett rendezett Páneurópai piknik alkalmával több mint hatszáz NDK állampolgár nyomult át osztrák területre. Ezt követően a magyar kormány engedélyezte, hogy a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetségére menekült keletnémetek Bécsen keresztül Nyugat-Németországba utazzanak, szeptember 10-én pedig lehetővé tette minden Magyarországra menekültnek a Nyugatra utazást. Ezt követően a csehszlovák és lengyel hatóságok is engedélyezték az ottani keletnémet menekültek Nyugatra távozását. Így november közepéig ötvenezer keletnémet menekült Nyugat-Németországba. 1989. október 7-én, az NDK létrehozásának 40. évfordulóján Erich Honecker pártfőtitkár-államfő még arról szónokolt, hogy a berlini fal száz év múlva is állni fog. A növekvő elégedetlenséget azonban a rendőrség nem tudta elfojtani, miután az október 9-ei hetvenezres lipcsei tüntetés ellen már nem mertek fellépni, az esemény ezzel a döntés

551

napja lett, megállíthatatlanná téve a rendszer összeomlását. Elsőként – október 18-án – Honecker kényszerült lemondásra, majd november 7-én az egész kormány, november 9-én pedig a tüntetők megnyitották a berlini falat. Az 1989. november 13-án megalakult, reformokat hirdető kormány ugyan még elképzelhetetlennek tartotta a német újraegyesítést, a folyamat azonban elkezdődött, s december 24-ére gyakorlatilag megvalósult a németek szabad költözési joga. 1990. február 1-jén a keletnémet kormány-a Szovjetunió jóváhagyásával – előterjesztette a két német állam fokozatos egyesítésének tervét, s Kohl kancellár február 10-ei moszkvai tárgyalásán Gorbacsov beleegyezett a német újraegyesítésbe. A március 18-ára előrehozott keletnémet választáson a kereszténydemokraták szerezték meg a győzelmet. Az általuk vezetett kormány 1990. május 18-án aláírta a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról szóló első államszerződést. Kohl kancellár újabb, júliusi moszkvai tárgyalásán megállapodott Gorbacsovval, hogy az egyesített Németország a NATO tagja lehet, a német szövetségi haderőt 42-45 százalékkal csökkentik, a szovjet csapatokat pedig 3-4 éven belül kivonják a keletnémet területekről. Augusztus 23án az újjáválasztott keletnémet parlament elhatározta, hogy az ország október 3-án csatlakozik az NSZK-hoz. Augusztus 31-én a keletnémet kormány aláírta az egyesítési szerződést, melynek értelmében a keleti tartományok a Német Szövetségi Köztársaság tartományai lettek. Így 1990. október 3-án megvalósult a német újraegyesítés. A politikai siker után a vártnál is nagyobb gazdasági nehézségekkel kellett szembenézni. Az öt keleti tartomány elavult iparának leépítése tömeges munkanélküliséget okozott. A két országrész közt meglévő életszínvonal-különbség kiegyenlítése több mint kétezermilliárd márka beruházást igényelt. A nehézségek miatti kiábrándultság az 1990. decemberi választáson még nem mutatkozott, de 1994-ben már meglepő eredményhez vezetett. Bár a keresztény pártok és a szabaddemokraták koalíciója megőrizte első helyét, de megerősödtek az ellenzéki pártok, és meglepetésként a keleti tartományok szavazataival bekerült a parlamentbe a magát Demokratikus Szocializmus Pártjának nevező kommunista utódpárt. A többi volt csatlós ország választásain történtekhez hasonlóan ez is jól mutatja, hogy a közel fél évszázados kommunista uralom sehol nem múlt el nyomtalanul. A Szovjetunió belső válságából következő felbomlása a kelet-közép-európai változásokkal egy időben ment végbe, így a több mint nyolcvanéves kommunista kísérlet csődjével szembesülni kénytelen moszkvai vezetés nem tudta megakadályozni a volt csatlós országokban végbemenő változásokat. A soknemzetiségű kommunista birodalom súlyos belső ellentéteire a legdrámaibban az 1988-as azeri-örmény ellentét fegyveres összeütközéssé fajulása figyelmeztetett, melyet Moszkva csak a szovjet csapatok bevetésével tudott megfékezni. A balti országok népei pedig a nemzeti függetlenség mellett a piacgazdaság és a demokrácia követelésével léptek fel a rájuk erőltetett idegen hatalommal szemben. 1990 tavaszán Moszkva ultimátummal, részleges blokáddal próbálta megakadályozni a litvánok és az észtek függetlenné válását, sőt 1991 januárjában Vilniusban halottakat is követelő katonai beavatkozást hajtott végre, de eredménytelenül. Litvánia februárban, Lettország márciusban népszavazáson mondta ki függetlenné válását, mire Gorbacsov az egész birodalomban elrendelt népszavazással akart véget vetni a folyamatnak. Ennek megrendezését azonban a balti államokban, valamint Grúziában és Moldovában megtagadták. A többi köztársaságban a választók 76,4 százaléka a Szovjetunió fennmaradása mellett szavazott. A grúzok viszont áprilisi referendumukon a függetlenség mellett döntöttek. A nemzetiségi ellentétek nemegyszer fegyveres összecsapásokhoz vezettek. Közben általánossá vált az államszocialista rendszer gazdasági és politikai válsága. A birodalom felbomlása feltartóztathatatlanul megindult, s megkezdődött a rendszerváltás. A Borisz Jelcin vezette Orosz Föderáció 1991 júniusában kinyilvánította önállóságát, s Jelcint Oroszország első elnökévé választották. Ugyancsak júniusban a Gorbacsov-féle vezetés beleegyezett a KGST és a Varsói Szerződés megszüntetésébe, majd a Moszkvába látogató Bush elnökkel Gorbacsov aláírta a stratégiai atomfegyverek számának csökkentéséről szóló szerződést. Minderre válaszul a régi rend híveinek egy csoportja 1991 augusztusában a belügy- és hadügyminiszter, valamint a KGB elnökének vezetésével – kihasználva Gorbacsov krími nyaralását – katonai puccsal akart véget vetni a folyamatnak, de Jelcin és társai a demokrácia és a peresztrojka védelmének jelszavával szembeszálltak velük, s a puccsot elfojtották. A tekintélyében meggyengült Gorbacsov lemondott pártfőtitkári tisztségéről, Jelcin elnök pedig 1991 novemberében betiltotta a kommunista párt működését Oroszországban. December elején Jelcin megegyezett az ukrán és a belorusz elnökökkel, hogy a Szovjetuniót megszűntnek tekintik, s helyette létrehozzák a Független Államok Közösségét, ami 1991. december 21-én meg is történt. Gorbacsov elítélte a döntést, december 25-én azonban kénytelen volt lemondani az immár nem létező elnöki tisztségéről, s másnap a szovjet szövetségi parlament is kimondta a Szovjetunió megszűnését. Ezzel véget ért a Szovjetunió és a kommunizmus története, s vele együtt a rövid huszadik század. Oroszországban- a szovjet utódállamokhoz és a volt csatlós országokhoz hasonlóan – az államszocializmus összeomlása után a volt uralkodó körök addigi befolyásuk felhasználásával megszerezték az egykori állami tulajdon döntő többségét, s ezzel a magónosított gazdaság tulajdonosaivá és irányítóivá váltak. Gazdasági és egyéni érdekük pedig azt kívánta, hogy országaik piacát nyissák meg a világgazdaság előtt. Mindez Oroszországban is újabb megrázkódtatásokhoz és az újjászerveződő kommunista párt befolyásának jelentős megnövekedéséhez vezetett. A szovjet kommunista kísérlet látványos bukása ellenére Kuba, Vietnam, Laosz, Észak-Korea és Kína továbbra is kitart a kommunista rendszer mellett. A pekingi kommunista vezetés 1989 júniusában véres kegyetlenséggel számolta fel a tavasztól kibontakozó demokráciamozgalmat, s tankok bevetésével – több mint háromezer áldozat árán – tiporta el a demokráciát követelő diákok Tienanmen téri tüntetését. Ugyanakkor a pártállami kereteket megtartva folytatta felülről vezérelt reformpolitikáját, és sajátosan alkalmazott kommunista módszereivel – Vietnammal együtt- egyre jelentősebb gazdasági sikereket ér el.

552

8.7.2. Az Európai Unió létrehozása A kommunizmus bukásával párhuzamosan felgyorsult az Európai Közösség fejlődése. Jacques Delorsnak, a bizottság elnökének 1989 decemberében elfogadott terve alapján elhatározták egy kormányközi konferencia összehívását, hogy megvitassák a gazdasági és monetáris unió megteremtésének kérdését. 1990. július 1-jével a tizenkettek Európájának nyolc tagállamában életbe lépett a tőkemozgások liberalizálása, majd újabb tárgyalások után, 1991 decemberében megtartották a történelmi jelentőségű maastrichti ülést. Ezen megalkották az Európai Unió alapszerződését, mely 1993. november 1-jén lépett hatályba. Ezzel párhuzamosan megkezdődtek a tárgyalások Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozásáról, továbbá – 1991 novemberében – elfogadták Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország társulási szerződését. 1995. január 1jével – Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozásával – az Európai Unió tizenöt tagúvá vált, s a 368 milliós tizenötök Európája a világ egyik legnagyobb gazdasági egysége lett. A növekedés ismét felvetette az integráció mélyítésének kérdését, melynek legfontosabb mozzanata, hogy 1999. január 1-jétől az EU tizenegy tagállamában bevezették az egységes pénzt, az eurót, mely rövidesen minden tagország fizetőeszköze lesz. A zömében volt szovjet csatlós országok csatlakozási kérelméről hosszas tárgyalásokat folytattak, s végül a 2002. decemberi koppenhágai tanácskozáson tíz új ország-Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Ciprus és Málta – felvétele mellett döntöttek, majd csatlakozásuk időpontját 2004. május 1-jében állapították meg. Ezzel az Európai Unió tagországainak száma 25-re emelkedett, lakóinak száma pedig 453 millióra.

8.7.3. A nemzetközi kapcsolatok alakulása Miközben a kommunizmus bukása az európai térségekben a feszültségek csökkenéséhez vezetett, a Balkánon és a Közel-Keleten újabb feszültséggócok alakultak ki. 1990 novemberében harmincnyolc európai és észak-amerikai ország állam- és kormányfői Párizsban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet zárásaként egyezményt írtak alá a hagyományos fegyverek nagyszabású csökkentéséről, valamint arról, hogy többé nem tekintik ellenségnek egymást. Ennek szellemében 1992 júniusában Bush amerikai és Jelcin orosz elnök újabb fegyverkorlátozási szerződést írt alá, mely az ezredfordulóig a nagy hatótávolságú nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakéták 70 százalékos csökkentését irányozta elő. 1993 januárjában a két elnök végre aláírta a már rég készen álló START-2 szerződést, melynek értelmében tíz év alatt harmadára kellett csökkenteni az amerikai és a volt szovjet atomfegyverek számát. 1994 júniusában Oroszország csatlakozott a NATO Partnerség a békéért programjához. 1997 márciusában pedig aláírták azt a párizsi szerződést, amelynek értelmében Oroszország tudomásul vette a közép-európai országok NATO-csatlakozását. Júliusban a NATO megkezdte Csehországgal, Lengyelországgal és Magyarországgal a csatlakozási tárgyalásokat, s e három ország 1999 márciusában a NATO tagjává vált. Mindeközben a daytoni megállapodás és a párizsi béke ellenére folytatódott a balkáni háború, mindenekelőtt a Szerbiától elszakadni akaró albán többségű Kosovóban. Mivel a kérdés rendezésére a franciák által összehívott tanácskozás eredménytelenül végződött, 1999 márciusában a NATO légi háborút indított "kis" Jugoszlávia ellen. Ennek hatására Belgrád júniusban beleegyezett csapatainak feltétel nélküli kivonásába Kosovóból. Ezzel a légi háború – célját elérve – véget ért. A történtek után az addigi első számú szerb – és jugoszláv-vezető, Milošević vereséget szenvedett a 2000 szeptemberében rendezett elnökválasztáson, s október 5-7-én az ellenzék Belgrádban elfoglalta a parlamentet, majd a televíziót. Ezzel békésen végbement a hatalomváltás, a nacionalista erők azonban újabb erőszakos cselekedetekkel és politikai gyilkosságokkal válaszoltak vereségükre. A hosszan elhúzódó és a nemzetközi légkört megmérgező Öböl-válság kezdetei 1980-ra nyúlnak vissza, amikor a hatalmat nemrég megkaparintott új iraki elnök, Szaddám Huszein úgy gondolta, hogy a Khomeininek és híveinek iráni hatalomátvétele után kialakult belső felfordulást kihasználva országát a térség vezető hatalmává teheti. Az Irán ellen indított háború azonban nem hozta meg Irak várt sikerét, sőt a nyolcéves hadakozás súlyos anyagi és emberveszteségekkel járt. A mélyülő iraki gazdasági válság megoldására Szaddám elnök újabb háborút eszelt ki. 1990 augusztusában lerohanta az olajban gazdag Kuvaitot, s bejelentette kis szomszédjának annektálását. Válaszul az Egyesült Államok vezette katonai koalíció 1991 januárjában támadást indított Kuvait felszabadítására. A hadműveletek február végén – az iraki haderő vereségével – véget értek. Az amerikai vezetés azonban úgy döntött, hogy a térség egyensúlyának biztosítása érdekében meghagyja hivatalában a meggyengített és az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozataival korlátozott Szaddám elnököt. Az iraki diktátor azonban folytatta kalandor politikáját, így az Egyesült Államok vezette újabb katonai koalíció 2003 márciusában ismét háborút indított, immár Szaddám Huszein hatalmának a megdöntésére. A paleszrinkérdést az ötödik arab-izraeli háború befejezése után, az 1980-as évek közepén sem sikerült rendezni. 1987 decemberében az Izrael által megszállt területeken kirobbant palesztin felkelés, az Intifada új helyzetet teremtett. A palesztinok kinyilvánították államiságukat, amelynek leendő fennhatóságát a korábbiaktól eltérően csak Ciszjordániára, a Gázai-övezetre és Kelet-Jeruzsálemre korlátozták, s elismerték Izrael létét. Válaszul a zsidó állam 1989-ben hajlandóságot mutatott a megszállt területeken élő palesztinok átmeneti önkormányzatának elismerésére, s 1991-ben tárgyalások kezdődtek Izrael, valamint a szíriai, libanoni és fordán-palesztin küldöttek között, amelyek 1992 nyarától, a Jichak Rabin vezette munkapárti kormány megalakulásától felgyorsultak. A két fél augusztus 19-én Oslóban

553

aláírta a palesztin autonómiáról szóló egyezménytervezetet, s néhány héttel később Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet kölcsönösen elismerte egymást. 1994 májusában megszületett a gáza jerikói körzet palesztin autonómiájának életbe léptéről szóló megállapodás, amelynek irányítását a végrehajtó és a törvényhozó hatalommal felruházott huszonnégy fős Palesztin Hatóság vette át, s a rend fenntartása a létrehozandó palesztin rendőrség feladata lett. Ezt követően Arafat – huszonhét év után – ismét palesztin földre léphetett. Augusztus végén az autonómiát kiterjesztették egész Ciszjordániára. 1994 októberében Izrael békét kötött Jordániával, s 1995 végére befejezte csapatainak kivonását a palesztin területekről. 1996 januárjában megtartották a régóta esedékes palesztinai választásokat. A megbékélés folyamatát mindkét oldalról éles támadások érték és kísérték. Az 1990-ben meggyilkolt szélsőséges Meir Kahane rabbi követői 1994-ben huszonkilenc imádkozó muzulmánt mészároltak le, 1995 novemberében pedig egy szélsőséges zsidó csoport merénylője meggyilkolta Rabin miniszterelnököt, ami a békefolyamat megtorpanásához vezetett. Az amerikai diplomácia és Bill Clinton elnök hosszas alkudozás után elérte, hogy 2000 júliusában izraeli és palesztin béketárgyalások kezdődjenek Camp Davidben, de a kéthetes alkudozás kudarccal végződött. A muzulmán országok a palesztinok természetes szövetségeseiként állnak szemben Izraellel és támogatóival. Ennek vált megdöbbentő jelévé 2001. szeptember 11-én a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai, valamint a Pentagon ellen intézett repülőgépes terrortámadás, melyet az egész világot behálózó al-Kaida nevű muzulmán terrorszervezet hajtott végre. A harmadik évezred elején tehát egyre súlyosabb helyi, de az egész világpolitikára kiható ellentétektől terhelt a nemzetközi élet. Megoldásukat a felek eltérő érdekei mellett politikai, ideológiai és vallási ellentétek is nehezítik. Ahhoz pedig, hogy a világ egységesen tudjon fellépni a mindenkit fenyegető veszélyekkel szemben, ugyanakkor a különböző nemzetek, civilizációk, vallások a közös cselekvésben megőrizhessék sajátosságaikat, mindenekelőtt nyitottságra és türelemre van szükség. Ez pedig csak akkor alakulhat ki, ha csökkennek a világot megosztó ellentétek. Remény van arra, hogy a közlekedés és hírközlés révén "összezsugorodott" világ képes lesz az egyetemes együttműködésre, a globalizmus és a regionalizmus lehetőségeinek és értékeinek együttes kihasználására és képviseletére. Az egyes ember globálissá vált mindennapi valóságát ugyanis csak globális gondolkodással lehet megérteni és jó irányba megváltoztatni. Az emberiségnek azonban új, eddig nem létező gondokkal is szembe kell néznie. Ezek közül a legnagyobb horderejű a környezet szennyezése. Az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróba összehívott környezetvédelmi világkonferenciája áttekintette a szennyezés okait, következményeit, de érdemi elhatározás nem született. Az 1996-os második riói konferencián megállapodtak arról, hogy a világ szén-dioxidkibocsátását a felére kellene csökkenteni. 1997-ben Kiotóban egyezség született arról, hogy 2015-ig 5,2 százalékkal mérséklik a szén-dioxid-kibocsátást, nagyrészt ez az anyag felelős ugyanis az üvegházhatás kialakulásáért és a légkör felmelegedéséért. Az 1998-as Buenos Aires-i környezetvédelmi csúcs azonban szégyenletesre sikerült, mert megkezdődött az alkudozás arról, hogy a levegőt kevésbé szennyező országok miként adhatják el kvótáikat az iparilag fejlett, szennyező országoknak. 2002 viszont fontos előrelépés volt, mert nemcsak az Európai Unió ratifikálta a kiotói megállapodást, hanem Oroszország is csatlakozott hozzá, az Egyesült Államok azonban nem fogadta el. A környezetszennyezés más területein is csak lassan születnek érdemi megállapodások, de a kérdés napirenden van, s ez reményt ad a megoldásra. Egyre többen látják be ugyanis, hogy a Föld nem kimeríthetetlen kincsesbánya, s ha az emberiség nem lesz hajlandó abbahagyni a féktelen környezetszennyezést, környezeti katasztrófák sora fenyegethet. Ugyancsak súlyos gondot okozhat a világ túlnépesedése. Ha ilyen ütemben folytatódik az emberiség szaporodása, akkor- egyes előrejelzések szerint – 2050 körül tízmilliárdnál több ember él majd a Földön. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Föld természeti adottságai nem teszik lehetővé a jelenleginél sokkalta nagyobb létszámú népesség eltartását. Baj az is, hogy a népességrobbanás elsősorban a fejletlenebb országokban tapasztalható, ahol a már meglévő lakosság nagyon alacsony szintű ellátása is gondot okoz. Az is tény viszont, hogy a városiasodással csökken a népességszaporulat, az elmaradott térségek fejlődésével tehát valószínűleg lelassul majd a népesség növekedése. Európában viszont épp a népesség fogyása okoz gondot. A fejlettebb országokba valóságos új népvándorlás indult a fejletlenebb területekről. Így nem egy európai országban a néhány ezer vendégmunkásból az évek során több százezres, sőt milliós etnikum lett, amely meg akarja őrizni eredeti vallási és civilizációs identitását. A fejletlenebb területek túlnépesedése miatt vált súlyos gonddá az éhínség, melyet segélyezéssel igyekeznek leküzdeni, továbbá a menekült- és az egészségügy. Az egyik legnagyobb gondot azonban a tömegpusztító fegyverek és a fegyverkereskedelem, valamint a terrorizmus és a szervezett bűnözés terjedése jelenti. A politikai terrorizmus az érdekeiket politikailag érvényesíteni képtelen csoportok kétségbeesett, de bűnös eszköze, ugyanakkor figyelmeztetés arra, hogy az erősebb fél ne éljen vissza erőfölényével, hanem törekedjék a kölcsönös engedményeken nyugvó megegyezésre. A bűnözők terrorista akcióit viszont kizárólag az anyagi haszonszerzés vezérli. Szembe kell nézni azzal is, hogy a szervezett bűnözés a demokratikus társadalmak nyitottságával, türelmével és jogtiszteletével él vissza, s a legfejlettebb technikai eszközök birtokában – soha nem látott lehetőségekhez jutva – nemzetközi tényezővé válik, s beépül a gazdasági, társadalmi és politikai életbe. Az emberiség előtt tehát hatalmas feladatok tornyosulnak, de reményre ad okot, hogy a mértékadó társadalmi csoportok és politikai irányzatok ezzel tisztában is vannak. S ha igazolódnak a számítógépek, a robotok és a biotechnológia kedvező hatásáról és a harmadik világ bizonyos részein zajló zöld forradalomról szóló előrejelzések, akkor a világ népei bizakodással nézhetnek a harmadik évezred elé. A gazdaság növekedése reményt ad a szegénység visszaszorítására, az elfogadható jólétben élő társadalmak pedig megértők, békére és biztonságra vágynak. Ennek

554

megvalósulását szolgálhatják a kialakuló nagy gazdasági körzetek: az Amerikai Egyesült Államok Kanadával és LatinAmerikával, az Európai Unió, Japán és a távol-keleti országok, valamint a hatalmas területükkel és népességükkel külön-külön is önálló gazdasági körzetnek minősülő Kína, India és Oroszország. Ha e gazdasági és politikai óriások sikeresen fejlődnek, kisugárzásuk és együttműködésük biztosíthatja a világ békés jövőjét. Nehezen kiszámítható viszont az önmagán belül is megosztott muzulmán világ, s aggasztó Fekete-Afrika reménytelen mozdulatlansága. Mivel az említett kialakuló térségek nem elzártan fejlődnek, s a gazdaság és a kereskedelem jelentős része áttevődik a Csendes-óceán övezetébe, a világban egységesebb és kiegyensúlyozottabb lesz a fejlődés. Azaz egyre kevesebb lesz az elmaradt, leszakadt terület. A 21. század technológiai-informatikai forradalma behálózza az egész világot. Az emberiség tehát akarva-akaratlan közelebb kerülhet egymáshoz, s kiküszöbölheti az egymás nem ismeréséből vagy félreismeréséből fakadó, megosztó és gyakran még gyilkos ellentéteket, s megalkothat egy új minőségű világot. Bokor Pál-N. Sándor László-Szaniszló Ferenc (szerk.): Sztálin. Bp. 1988; Eisenhower, Dwight: Keresztes háború Európában. Bp. 1982; Gál Vilmos – Tar Attila Szilárd (szerk.): Dokumentumok a XX. század történetéhez. Bp. 2001; Galbraith, John Kenneth: Egy kortárs emlékei. Bp. 1988; Gaulle, Charles de: Háborús emlékiratok. Bp. 1973; Gereben Ágnes (szerk.): Több fényt. Bp. 1988; Hruscsov, Nyikita: Szemben a zsarnokkal. Bp. 1990; Montgomerry tábornagy emlékiratai. Bp. 1981; Szilágyi Ákos (szerk.): Befejezetlen forradalom. Bp. 1987; Tálas Péter (szerk.): NATO kézikönyv. Bp. 2001; Tomka Miklós – Gogoják János (szerk.): Az Egyház társadalmi tanítása. Bp. é. n.; Trockij, Lev: Életem. Bp.1989; Zsukov, G. K.: Emlékek, gondolatok. Bp.1970. Ádám Magda: A kisantant. Bp. 1981; Aknai Tamás: Egyetemes művészettörténet 1945-1980. Bp.-Pécs, 2001; Bajomi Lázár Endre: A szürrealizmus. Bp. 1968; Barlett, C. J.: History of postwar Britain 1945-1974. London, 1977; Becker, J-J.: Histoire politique de la France depuis 1945. Paris, 1988; Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Bp. 1982; Bergyajev, Nyikolaj: Az orosz kommunizmus értelme és eredete. Bp. 1989; Uő: A kommunizmus igazságai és hazugsága. Bp. 2003; Blet, Pierre S. J.: XXII. Pius és a második világháború. Bp. 2002; Braham, Randolph: A népirtás politikája. Bp. 2003; Carp, Matatias: Holocaust Romániában 1940-1944. Bp. é.n.; Christopher, Andrew – Mitrohin, Vaszilij: A Mitrohin-archívum. Bp. 2000; Churchill, Winston: A második világháború I-II. Bp. 1989; Courtois – Werth – Panné – Bartosek – Margolin – Paczkowski: A kommunizmus fekete könyve. Bp. 2000; Croce, Benedetto: A szabadság hitvallása. Bp. 1990; Deutscher, I.: Sztálin. Bp. 1990; Diószegi István: Két világháború árnyékában. Bp. 1974; Diószegi István – Harsányi István – Krausz Tamás – Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet I-III. Bp. 1999; Dolmányos István: A Szovjetunió története. Bp. 1971; Drabkina, Jelizaveta: Téli napforduló. Bp. 1970; Egedy Gergely: Nagy-Britannia története 1945-1987. Bp. 1991; Faludi Péter: Korea története II. (1945-től 1995-ig.) Bp. 1996; Fest, Joachim: Das Gesicht des Dritten Reiches. München, 1993; Fischer Ferenc: A megosztott világ 1945-1989. Bp. 1992; Furet, Franqois: Egy illúzió múltja. Bp. 2000; Galántai József: Az első világháború. Bp. 1980; Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1988. Bp. 1989; Uő: Európai integrációs intézmények. Bp. 1992; H. Haraszti Éva: Szerződésszegők. Bp. 1972; Uő: Békéltetők. Bp. 1981; Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Bp. 1983; Uő: Nemzetközi szerződések 1945-1982. Bp. 1985; Hamersveld, Marcel – Klinkhamer, Michiel: Könyörtelen messianizmus. Bp. é. n.; Hausner Gideon: Ítélet Jeruzsálemben. Bp. 1984; Havighurst, A. F.: Modern England, 1901-1970. Cambridge, 1976; Hobsbawm, Eric: A szélsőségek kora. Bp. 1998; Hofmann, Werner: A modern művészet alapjai. Bp. 1974; A XX. század krónikája. Bp. 1994; Jakobson, M.: Finnország. Bp. 1990; Jászi Oszkár: A kommunizmus kilátástalansága. Bp. 1989, Johnson. Paul: A modern kor – A 20. század igazi arca. Bp. 2000; Kerekes Lajos: Ausztria hatvan éve 1918-1978. Bp. 1984; Uő: A weimari köztársaság. Bp. 1985; Koch, Stephen: Kettős szerepben. Bp. 2000; Koczogh Ákos: Az expresszionizmus. Bp. 1964; Kogelfranz, Siegfried: Jalta öröksége. Bp. 1990; Kósa Zoltán: A XX. század építészete. Bp. 1968; Köpeczi Béla: Az egzisztencializmus. Bp. 1965; Láng Imre: Az Egyesü1t Államok gazdaságpolirikája és külpolitikája 1933-1939. Bp. 1988; Lukacs, John: Az Egyesü1t Á11amok 20. századi története. Bp. 1988; Uő: A XX. század és az újkor vége. Bp. 1994; Lussu, Emilio: A Marcia su Roma – és a háttere. Bp. 1977; Lützeler, Heinrich: Absztrakt festészet. Bp. 1970; Mikeln, Milos: Sztálin. Bp. 1989; Nehru, Dzsaváharlál: India fölfedezése. Bp. 1981; Ormos Mária: Padovától Trianonig. Bp. 1983; Uő: Mussolini. Bp. 1987; Uő: Hitler. Bp. 1994; Oxford – Világtörténet a 20. században. (Szerk.: Howard, Michael-Louis, Wm. Roger) Bp. 2002; Pacepa, Ion Mihai: A Kreml öröksége. Bp. 2002; Pipes, Richard: Az orosz forradalom története. Bp. 1997; Ránki György: A második világháború története. Bp. 1976; Read, Herbert: A modern festészet. Bp.1965; Uő: A modern szobrászat. Bp. 1968; Roberts, Martin: Európa története 1900-1973. Bp. 1992; Sadoul, Georges: A film művészet története. Bp. 1959; Schmidt Mária: A titkosszolgálatok kulisszái mögött. Bp. 2005; Szabó György: A futurizmus. Bp. 1962; Szabolcsi Miklós: A neoavantgarde. Bp. 1981; Székely Gábor: Hitler hatalomra jutása. Bp. 1983; Taylor, A. J. P.: Az első világháború képes krónikája. Bp. 1988; Uő: A második világháború képes krónikája. Bp. 1988; Volkogonov, Dmitrij: Győzelem és tragédia. Bp. 1990.

555

Bibliográfia

I. Egyetemes és világtörténetek, atlaszok, kronológiák Aradi Nóra (szerk.): A művészet története I-X. Bp. 1986-1990; Barta János (szerk.): 21. századi enciklopédia. Egyetemes történelem. Bp. 2004; Berki, F.: Az ortodox kereszténység. Bp. 1975; Cameron, Rondo: A világgazdaság rövid története. Bp. 1994; Ciepielewski – Kostrowicka – Landau – Tomaszewski: A világ gazdaságtörténete a XIX. és a XX. században. Bp. 1974; Domanovszky Endre: Korok ruhái (Domanovszky Endre előadásvázlatai az öltözködés történetéről). Bp. 1979; Az emberiség krónikája. (Sorozatszerk: Harenberg, Bodo) Bp. 1990; Fernandez-Armesto, Felipe: Alternatív világtörténet I-III. Bp. 2001; Förster, Stig – Pöhlmann, Markus – Walter, Dierk (szerk.): A világtörténelem nagy csatái (Szalamisztól Sínaiig). Bp. 2003; Gecse Gusztáv: Vallástörténet. Bp. 1980; Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás (Brahmanizmus, buddhizmus, kínai univerzizmus, kereszténység, iszlám). Bp. 1977; Glass, D. W. – Eversley, D. E. C. (eds): Population in History. London, 1965; Goldziher Ignác: Az iszlám. Bp. 1980; Gombrich, Ernst H.: A művészet története. Bp.1974; Uő: Rövid világtörténet fiataloknak (Az ősidőktől a közelmúltig). Bp. 1991; Gribbin, John: A tudomány története (1543-tói napjainkig). Bp. 2004; Hahn István – Makkay László – Incze Miklós – Jemnitz János: Az emberiség története. In: A kultúra világa V. (Szerk. Márkus László) Bp. 1960; Hauser Arnold: A művészettörténet filozófiája. Bp. 1974; Uó: A művészet és irodalom társadalomtörténete I-II. Bp. 1980; Hills, Ken: Világtörténet. Bp. 1998; Holmes, Richard (szerk.): A háborúk világtörténete (Katonai újítások, amelyek megváltoztatták a történelem menetét). Bp. 1992; Hóman Bálint – Szekfű Gyula – Kerényi Károly (szerk.): Egyetemes történet négy kötetben. Bp. 1936; Horváth Jenő: Évszámok könyve (Egyetemes és magyar történeti kiskronológia) I-III. Bp. [1994]; Johnson, Paul: A kereszténység története. Bp. 2001; Uő: A zsidók története. Bp. 2005; Keegan, J.: A hadviselés története. Bp. 2002; Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása (Gazdasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000). Bp. 1992; A kereszténység története. Bp. 1996; Kiesinger, Henri: Diplomácia. Bp. 1996; Koch, W.: Építészeti stílusok. Bp. 1997; Lange, Nicholas de: A zsidó világ atlasza. Bp. 1996; Lederer Emma: Egyetemes művelődéstörténet. Bp. 1992; Lyons, Lewis: A büntetés története. Bp. 2005; Mangold Lajos – Horváth Cyril (szerk.): Tolnai világtörténelme I-X. Bp. 1992. (Hasonmás kiadás); Marczali Henrik (szerk.): Nagy képes világtörténet I-XII. Bp. 1898-1905; Marseille, Jacques (főszerk.): Larousse világtörténet. Bp. 2000; Matz, Klaus-Jürgen: Ki mikor uralkodott, kormányzott? (Uralkodói táblák a világtörténelemhez. Császárok, királyok, államfok, miniszterelnökök és pártvezérek.) Bp. 1994; Morby, John E.: A világ királyai és királynői (Az idők kezdetétől napjainkig). Bp. 1991; Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Bp. 19913; Parker, Geoffrey (szerk.): The Times képes világtörténet. Bp. 1995; Paturi, Felix R.: A technika krónikája. Bp. 1997; Pevsner, Nikolaus: Az európai építészet története. Bp. 19833; Piekalkiewicz, Janusz: A kémkedés világtörténete (Ügynökök-Rendszerek-Akciók) I-II. Bp. 1997; Regan, Geoffrey: Döntő csaták (Szalamisztól a Golf háborúig). Bp. 1993; Uő: Történelmi baklövések (A történelem során elkövetett melléfogások a középkortól a 20. századig). Pécs, 2004; Uó: Katonai katasztrófák, hadi baklövések. Pécs, 2005; Uó: Nagy katonai baklövések. Pécs, 2005; Reinhard, Marcel – Armenguad, André – Dupaquier, Jaxques: Histoire générale de la population mondiale. Paris, 1968; Roberts, J. M.: Képes világtörténelem I-X. Bp. 1999; SH atlasz. Világtörténelem. Bp. 1992; Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Bp. 1978; Szántó Konrád: A katolikus egyház története I-II. Bp. 19872; Székely András: A szerelem krónikája, avagy az erotika kultúrtörténete. Bp. 1988; Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete. Bp. 1980; The Times atlasz. Régészet. Bp. 1994; The Times atlasz. Világtörténelem. Bp. 1992; Történelmi világatlasz. Bp. 1991; Világtörténelmi enciklopédia I-II. Bp. 1982; Világtörténet évszámokban I-III. Bp. 1982; Wells, H. G.: A világtörténet alapvonalai. Bp. 1930; Zsukov, J. (főszerk.): Világtörténet IX. Bp. 1962-1984.

II. Kontinens-, régió- és országtörténetek Európa Benevolo, Leonardo: A város Európa történetében. Bp. 1994; Bricard, Isabelle: Európai uralkodócsaládok. Bp. 2001; Cornej, Petr (és mások): Európa uralkodói. Bp. 1999; Davies, Norman: Európa története. Bp. 2001, 20022; Diederiks H. A. – Lindblad, J. Th. – Noordam, D. J. – Quispel, G. C. – Vries, B. M. A. de – Vries, P. H. H.: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet (A rurális társadalomtól a gondoskodó államig). Bp. 1995; Duroselle, Jean-Baptiste: Európa népeinek története. Bp. 1990; Fisher, H. A. L.: Európa története I-II. Bp. é. n.; Gunst Péter (szerk.): Európa története. Debrecen, 1993; Halecki, Oscar: Európa millenniuma. Bp. 1993; Uő: A nyugati civilizáció peremén (KeletKözép-Európa története) Bp. 1995; Histoire économique et sociale du monde I-VIII. (Red.: Renouvin, Pierre) Paris, 1953-1958; Jelavich, Barbara: A Balkán története I-II. Bp. 1996; Jourdin, Michel Mollat du: Európa és a tenger. Bp. 1996; Kapronczay Károly: Szüntelen harc. A Baltikum rövid története. Bp. 1991; Németh István: Európa-tervek 13001945 (Visszapillantás a jövőbe). Bp. 2001; Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. Bp. 2001; Postan, M. M. – Coleman, D. C. – Mathias, P. (eds) : The Cambridge Economic History of Europe I-VIII. Cambridge-London, New York-Melbourne, 1963-1989; Pounds, Norman J. G.: Európa történeti földrajza. Bp. 1997; Rauch, Georg von – Misiunas, Romuald J. – Taagepera, Rein: A balti államok története. Bp. 1994; Roberts, Martin: Európa története 1789-

556

1914. Bp. 1992; Uő: Európa története 1900-1973. Bp. 1992; Schubert, Ludwig – Seelmann-Eggebert, Rolf: Európa királyi házai. Bp. 1992; Sokcsevits D. – Szilágyi I. – Szilágyi K.: Déli szomszédaink története. Bp. 1994; Stevenson, John (szerk.): Európa története. Bp. 2005; Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Bp.1983. Anglia, Nagy-Britannia Briggs, Asa: A Social History of England. London, 1983; Feiling, Keith: A History of England. London, 1966; Gelfert, Hans-Dieter: Nagy-Britannia rövid kultúrtörténete (A Stonehenge-tő1 a Millennium-dómig). Bp. 2005; Maurois, André: Anglia története. Bp. é. n.; Morton, A. S.: Az angol nép története I-II. Bp. 1945; Péter Katalin: A szigetország uralkodói. Bp. 1993; Ridley, Jasper: The History of England. London, 1981; Szántó György Tibor: Anglia története. 1986, 19922, 19993; Wende, Peter (szerk.): Angol királyok és királynők (VII. Henriktől II. Erzsébetig). Bp. 2001. Ausztria, Habsburgok Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok (Egy európai jelenség). Bp. 1977; Hamann, Brigitte: Habsburg lexikon. Bp. 1990; McCagg, William, O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670-1918. Bp. 1992; Pohl, Walter – Vocelka, Karl: A Habsburgok (Egy európai dinasztia története). Bp. 1995; Sára János: A Habsburgok és Magyarország 950-1918. Bp. 2000, 20012; Supka Géza: Habsburg-krónika. Bp. 1986; Vocelka, Karl: Ausztria története. Bp. 2006; Zöllner, Walter: Ausztria története. Bp. 1998. Bizánc Kadzsan, A. P. – Litavrin, G. C.: Bizánc rövid története. Bp. 1961; Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Bp. 2003. Bulgária Koszev, Dimitár – Hrisztov, Hriszto – Angelov, Dimitár: Bulgária története. Bp. 1971; Niederhauser Emil: Bulgária története. Bp. 1959; Niederhauser Emil – Palotás Emil (szerk.): Bulgária 681-1981 (Tanulmányok). Bp. 1989. Finnország Dolmányos István: Finnország története. Bp. 1972; Jutikkala, Eino – Pirinen, Kauko: Finnország története. Bp. 2004. Franciaország Ardagh, John – Jones, Colin: A francia világ atlasza. Bp. 1999; Braudel, Fernand: Franciaország identitása. I. A tér és a történelem. II. Az emberek és a dolgok. Bp. 2003, 2004; Carpanter, Jean – Lebrun, François: Histoire de France. Paris, 1987; Cobban, Alfred: A History of Modern France I-III. Harmondsworth, 1957-1965; Duby, George: Histoire de 1a France. Paris, 1970; Uő (szerk.): Franciaország története (A kezdetektől a Bourbon-restaurációig) I. Bp. 2005; Duby, George – Mandrou, Robert: A francia civilizáció ezer éve. Bp. 1975; Ferro, Marc: Histoire de France. Paris, 2001; Goubert, Pierre: Initiation a 1'histoire de 1a France. Paris, 1984; Hahner Péter: Franciaország története. Bp. 2002; Price, Roger: Franciaország története. Bp. 1994. 2001. Írország Írország története. (Szerk.: Moody, T. W. – Martin, F. X.) Bp. 1994. Lengyelország Halecki, Oscar: A History of Poland with additional material by A. Polonski. London, 1983; Lengyelország története napjainkig (Lengyel szerzők tanulmányai). Századok, 1988. 5-6. sz.; Perényi József: Lengyelország története. Bp. 1962; Szokolay Katalin: Lengyelország története. Bp. 1996; Topolski, Jerzy: Lengyelország története. Bp. 1989. Németország, Poroszország Craig, G.: The Germans. Harmondsworth, 1982; Engelmann, Bernt: Poroszország (A lehetőségek hazája). Bp. 1986; Fischer-Fabian, S.: A német cézárok. Bp. 1985; Fulbrock, Mary: Németország rövid története. Bp. 1993; Pasley, M. (ed.): Germany. A Companion to German to German Studies. London, 1982; Tokody Gyula – Niederhauser Emil: Németország története. Bp. 1972; Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Bp. 1998. Olaszország, pápaság

557

Chabod, Federico: Olaszország története. Bp. 1967; Cipolla, C.: For Centuries of Italian development. In: A Population in History. (Eds: Glass, D. V. – Eversley, D. E. C.) London, 1965; Gergely Jenő: A pápaság története. Bp. 1982; Hearder, Harry: Olaszország története. Bp. 1992; Kis Aladár: Olaszország története 1748-1968. Bp. 1975; Luzatto, G.: An Economic History of Italy. London, 1961; Perowne, Stewart: Rome from its Foundation to the present. London, 1971. Oroszország, Szovjetunió Fjodorovszkij, Vlagyimir: Cárnők és cárnék (Oroszország nagyasszonyai). Bp. 2001; Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Bp. 1997; Golczewski, F. von (Hrsg.): Geschichte der Ukraine. Göttingen, 1993; Haumann, H.: Geschichte Russland. München-Zürich, 1996; Heller, K.: Russische Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Die Kiever und Moskauer Periode. Darmstadt, 1987; Heller, Mihail: Orosz történelem I. Az Orosz Birodalom története. Bp. 1996; Hösch, E.: Geschichte Russlands. Vom Kiever Reich bis zum Zerfall des Sowjetimperium. Stuttgart-Berlin-Köln, 1996; Karamzin, N. M.: Isztorija goszudarsztva Rosszijszkovo I-III. Kny. Moszkva, 1989; Milner-Gulland, Robin – Dejevsky, Nikolai: Az orosz világ atlasza (A volt Szovjetunió országaival). Bp. 2000; Niederhauser Emil – Szvák Gyula: A Romanovok. Bp. 2002; Noszov, N. J. (szerk.): A Szovjetunió története I-II. Bp.-Moszkva, 1980; Riasanovsky, Nicolas V.: A History of Russia. New York, 1973; Warnes, David: Az orosz cárok krónikája (Az orosz birodalom uralkodóinak története). Bp. é. n.; Ziegler, Gudrun: A Romanovok titka (Az orosz cárok története és végzete). Bp. 1999. Oszmán Birodalom, Törökország Mantran, R.: Histoire de 1'Empire ottoman. Paris, 1988; Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Bp. 1990; Shaw, St.: History of Ottoman Empire and Modern Turkey I-II. Cambridge, 1976-1977. Portugália Birmingham, David: Portugália története. Bp. 1998; Macaulay, Rose: They Went to Portugal Too. Manchester, 1990; Oliveira Marques, A. H. de: History of portugal I-II. New York, 1972; Vincent, Mary – Stradling, R. A.: A spanyol és portugál világ atlasza. Bp.1997. Spanyolország Anderle Ádám: Spanyolország története. Bp.1999; Uő: Spanyol királyi drámák. Bp. 2002; Carr, Raymond: España 1808-1975. Barcelona, 1982; Cortázar, Garcia de – Vesga, González: Spanyolország története. Bp. 2001; Paine, Stanley: A History of Spain and portugal I-II. Madison, 1973; Vilar, Pierre: Spanyolország története. Bp. 1977; Vincent, Mary – Stradling, R. A.: A spanyol és portugál világ atlasza. Bp. 1997. Svédország, Skandinávia Kan, A. Sz.: A skandináv országok története (Dánia, Norvégia, Svédország). Bp. 1976; Moberg, Vilhelm: Népem története (Svédország a középkorban). Bp. 1984.

Ázsia Embree, Anslee, T.: The Cambridge Encyclopedia of Asian History I-IV. New York-London, 1988. Arab országok Benke József: Az arabok története. Bp. 1977; Uő: Az arab országok története (I. Arab félsziget, Termékeny félhold;II. Nílus-völgy, Nagy-Maghreb; III. Az arab országok az ezredfordulón). Bp. 2003; Gabrieli, F.: A short history of the Arabs. London, 1965; Glubb, J. B.:A short history of the Arab peoples. London-NewYork,1969. India Antonova, K. A. – Bongard-Levin, G. M. – Kotovszkij, G. G.: India története. Bp. 1981; Baktay Ervin: India művészete. Bp. 1981; Edwardes, Michael: A History of India. London, 1961; Johnson, Gordon: Az indiai világ atlasza (India, Pakisztán, Nepál, Bhután, Banglades és Srí Lanka). Bp. 1998; Tenigi Takács László: India története. Bp. 1997; Wojtilla Gyula: A mesés India (A legrégibb magaskultúrától a XVIII. századig). Bp. 1988. Irán

558

Apor Éva: Irán. Birodalmak, hagyományok. Bp. 1994. Japán Craig, Albert M.: East Asia. Tradition and Transformation. Houghton Mifflin, 1973, 19782; Craig, Albert M. – Reischauer, Edvin O.: Japan. Tradition and Transformation. Houghton Mifflin, 1978; Jamadzsi Maszanori: Japán (Történelem és hagyományok). Bp. 1989; Mason, R. H. – Caiger, J. G.: Japán története. Bp. 2004; Reischauer, Edwin O.: Japán története. Bp. 1995; Sansom, George: A History of Japan I-III. Stanford, 1958-1963; Totman, Conrad: Japán története. Bp. 2005. Kína, Tajvan, Tibet Blunden, C. – Elvin, N.: A kínai világ atlasza. Bp.1995; Dawson, R.: A kínai civilizáció világa. Bp. 2002; Eberhard, W.: History of China. London, 1977; Femet, J.: A kínai civilizáció története. Bp. 2001; Gernet, Jacques: A kínai civilizáció története. Bp. 2005; Jordán Gyula: Kína története. Bp.1999; Uő: Tajvan története. Bp. 2005; Polonyi Péter: Kína története. Bp. 1988; Shakabpa, Tsepon W. D.: Tibet története. Bp. 2000. Korea Faludi Péter: Korea története I. (Az ókortól 1945-ig.) Bp. 1993. Közel-Kelet Goldschmidt, Jr. A.: A Közel-Kelet rövid története. Bp. 1997. Mongólia Lőrinez László: Mongólia története. Bp. 1977.

Afrika Bayart, J-F.: L'Etat en Afrique. Paris, 1989; Coquery-Vidrivitch, C.: L Afrique Noire de 1800 á nos jours. Paris, 1992; Fage, J. D. – Tordoff, W.: Afrika története. Bp. 2004; Sík Endre: Fekete-Afrika története I-III. Bp. 1964; Szafar, Tadeusz: A fekete földrész. Bp. 1982.

Amerika Észak-Amerika Adams, James Trustlow (ed. in Chief): Atlas of American History. New York, 1943; Boorstin, Daniel J.: Az amerikaiak (I. A gyarmatosítás kora; II. A nemzet kora; III. A demokrácia kora). Bp. 1991; Degler, Carl N.: Az élő múlt (Milyen erők formálták Amerika mai képét?). Bp. 1993; Az Egyesült Államok története I-II. Bp. 1964; Morris, Richard B. (ed.): Encyclopedia of American History. New York, 1953; Sellers-May-McMillan: Az Egyesült Államok története. Bp. 1995. Közép- és Dél-Amerika Anderle Ádám: Latin-Amerika története. Bp. 1998; Uő: Kuba története. Bp. 2004; Baily, H. M. – Nasatir, A. P.: Latin America. The Development of Civilization. New Jersey, 1960; Chaunu, Pierre: L'Amérique et les Amériques. Paris, 1964; Foster, Lynn V.: Mexikó története. Bp. 1992; Konetzke, R. – Beyhaut, G.: Süd- und Mittelamerika 1-11. Frankfurt am Main, 1965; Padrón, Francisco Morales: Historia general de América. In: Manuel de Historia Universal V-VI. Madrid, 1962; Wittman Tibor: Latin-Amerika története. Bp. 1978.

Ausztrália Clark, M.: A History of Australia I-VI. Melbourne, 1962-1987; Uő: A History of Australia. London, 1993; Egedy Gergely: Ausztrália története. Bp. 2000; Kocumbias, J. – Kingston, B. – Macintyre, S. – Bolton, G.: The Oxford History of Australia 1-IV. Oxford, 1986-1996; Shaw, A. G. L.: The Story of Australia. London, 1962.

559

Kronológia 1. Az őskor 66,4 millió éve 35 millió éve 15 millió éve 9 millió éve 7 millió éve 3,5-4 millió éve 3,5-3,8 millió éve 3,2 millió éve 2,5 millió éve 1,7 millió éve 1 millió éve 730 ezer éve 700-600 ezer éve 400-350 ezer éve 300 ezer éve 200 ezer éve 200-150 ezer éve 140-135 ezer éve 115 ezer éve 50 ezer éve 40 ezer éve 27 ezer éve 27-12 ezer éve 25-20 ezer éve 23 ezer éve 22 ezer éve 20 ezer éve 19 ezer éve 18 ezer éve 17-12 ezer éve 15 ezer éve 13 ezer éve Kr. e. 11000 Kr. e.10 500-8300 Kr. e. 10 000 Kr. e. 9000 Kr. e. 8500 k. Kr. e. 8000 k. Kr. e. 7200 Kr. e. 7000 k.

Kr. e. VII. évezred Kr. e. 6000 k. Kr. e. 5000 k. Kr. e. 4700 k. Kr. e. 4000 k. Kr. e. IV. évezred Kr. e. 3300 k. Kr. e. 3000 k. Kr. e. IV-III. évezred Kr. e. 3000-2000

A kainozikum (új idő) földtörténeti kor kezdete. Az első emberszabású majmok megjelenése Afrikában. Az első emberszabású majmok Európában. Az első emberszabású majmok Ázsiában. Az emberszabású majmok és emberelődeink szétválása. Az első hominida maradványok Kelet-Afrikában. Az első megmaradt emberi lábnyomok. Az etiópiai Hadarban nőstény (Australopthecus) kétharmad részben megmaradt csontvázát találták. Az első kavicseszközök az etiópiai Hadarban. Kelet-afrikai emberelődeink leletei (Turkana-tó). A tűzhasználat első nyomai Kenyában. Az első európai ősemberek (Olaszország). Ősemberleletek Kínában, Jáván, Thaiföldön. A vértesszőlősi ősemberlelet. Fakunyhók nyomai a francia tengerparton. A Pireneusokban talált emberkoponya agytérfogata a mai emberével csaknem azonos. A mai ember kialakulása Dél-Afrikában. A Neander-völgyi ember Európában. Az utolsó eljegesedés kezdete. Ausztrália benépesülése. A mai ember ősének megjelenése Európában. A gravette-i kultúra kezdete. A Don melletti településen veremházakból álló település. Szungiri sírok. A "barlangi művészet" kezdete Európában. Szibériában hosszú házakból álló telepek. Kovakőbányászat Ausztráliában. A növénytermesztés első nyomai Izrael területén. Magdaléni kultúra kezdete. A legnevezetesebb barlangi műalkotások kora. A legkorábbi ősemberi leletek Amerikában (Alaszkában). A legrégibb sziklarajzok Ausztráliában. A kutya háziasításának kezdete. Natúf-kultúra Palesztinában (nagy kiterjedésű települések). Az utolsó eljegesedés vége. Az első település Jerikó területén. Peruban a növénytermelés kezdete. A juh, a kecske és a szarvasmarha háziasításának kezdete; a rizstermesztés kezdetei Kínában. A jordániai Ain Gazal-i település kezdete (tizenkét hektáros területűvé fejlődik). A sertés és a macska háziasításának kezdete; a földművelés kezdetei az Indus völgyében; a termelő gazdálkodás kezdete a Balkánon és az Alföld déli részén; az első állandó települések Észak-Afrikában, agyagedények készítése; Mexikóban a növénytermesztés kezdete. A növénytermesztés és az állattenyésztés kezdete Észak-Afrikában. A kis-ázsiai Çatal Hüyük település létesítése. A termelőgazdálkodás kezdete Japánban; a Szahara régiójában állandósul a földművelés és az állattartás; a növénytermelés kezdete Észak-Amerikában. A megalit emlékek létesítésének kezdete Nyugat-Európában. Az állattartás meghonosodása Kelet-Afrikában (Szudánban). Rézbányászat a Balkánon és a Pireneusi-félszigeten. Az alpesi jégember halála. Stonehenge, Newgrange, máltai kőtemplomok építése; új típusú, nyeles kőszerszámokat készítenek Ausztrália őslakói; Indiában dél felé terjed a szarvasmarhatartó pásztorgazdaság. A Szahara elsivatagosodása. Délkelet-Ázsia lakói áttérnek a termelőgazdálkodásra.

560

Kr. e. 2500 k. Kr. e. III. évezred Kr. e. 2000 k. Kr. e. II. évezred Kr. e. 15. század Kr. e. 1500 k. Kr. e. 1350 k. Kr. e.12. század Kr. e. 1000 k.

Kr. e. 900-200 Kr. e. I. évezred Kr. e. 8. század Kr. e. 8-5. század Kr. e. 400 k.

A rizs termesztésének kezdete Indiában. Nagyállattartó pásztorkodás a Kárpát-medencében; az első állandó falvak, majd városok megjelenése Közép-Amerikában. Bányák és fémolvasztók Thaiföldön. Az indoeurópai népek megtelepedése Észak-Indiában. Eszkimó múmiák Grönlandon. A rizstermesztés kezdete Koreában. Az első nagy amerikai civilizáció, az olmék állam megjelenése. Közép-és Kelet-Európában erődített hegyi települések létesítése. A rizstermesztés kezdete Japánban; a kukorica termelésének kezdete Észak-Amerikában; pásztorkodó népcsoportok megjelenése a kelet-európai sztyeppen; az észak-amerikai Nagytavak környékén a kis falvak népe rátér a kertművelésre. Peru északi részén a Chavín kultúra virágkora. A városi települések megjelenése Délkelet-Ázsiában. Kelet-Európa síkságait a kimmerek lovas népe uralja. A kelta kultúra kifejlődése Európában. Peru északi partvidékén a moche kultúra kezdete.

2. Az ókori Kelet 2.1. Az ókori Közel-Kelet története Kr. e. 6000-4000 Kr. e. 4000-3200 Kr. e. 3200-2900 Kr. e. 2900-2800 Kr. e. 2800-2350 Kr. e. 2334-2193 Kr. e. 22. század Kr. e. 2112-2004 Kr. e. 2004-1763 Kr. e. 18. századKr. e. 1595 Kr. e. 19-18. század Kr. e. 1813-1781 Kr. e. 18-13. század Kr. e. 16. századKr. e. 1165 körül Kr. e. 14-11. század Kr. e. 17-16. század Kr. e. 14-12. század Kr. e. 10-9. század Kr. e. 9. századKr. e. 722 Kr. e. 9. századKr. e. 687 Kr. e. 10. századKr. e. 612 Kr. e. 10-8. század Kr. e. 626-539 Kr. e. 850-550 Kr. e. 6. századKr. e. 331 Kr. e. 247-Kr. u. 226

Ubaid-kor. Uruk-kor. Dzsemet-Naszr-kor. Kora dinasztikus kor első időszaka. Kora dinasztikus kor. Az Akkád-kor. A guti időszak. A III. uri dinasztia állama. Az Iszin-Larsza-kor. Az óbabiloni kor. Óasszír kor. Samsi-Adad állama. A Mittani Királyság. Kassú-dinasztia Babilonban (középbabiloni kor). Középasszír-kor. A hettita óbirodalom. A hettita újbirodalom. Az egyesített Izraeli Királyság. Izrael (Északi Királyság). Júda (Déli Királyság). Újasszír-kor. Urartui Királyság. Újbabiloni kor. A méd állam. Az óperzsa (Akhaimenida) állam. A párthus állam.

2.2. Az ókori Egyiptom története Kr. e. V-IV. évezred Kr. e. 3600-3100 Kr. e. 3100-3000 kb. Kr. e. 3000-2675

A predinasztikus kor. Nagada I-II. korszak. Nagada III. korszak (0. dinasztia). Korai dinasztikus kor.

561

Kr. e. 2675-2130 k. Kr. e. 2170-1980 Kr. e. 1980-1630 Kr. e. 1630-1539/23 Kr. e. 1539-1075 Kr. e. 1292-1075 Kr. e. 1075-656 Kr. e. 664-332 Kr. e. 664-525 Kr. e. 525-332 Kr. e. 332-624

Az Óbirodalom kora. Az Óbirodalom összeomlása és az első átmeneti kor. A Középbirodalom kora. A Középbirodalom felbomlása és a második átmeneti kor. Az Újbirodalom kora. A ramesszida állam, a XIX. és a XX. dinasztia kora. A harmadik átmeneti kor. A Későkor időszaka. A szaiszi kor. A perzsa uralom időszaka. A görög-római kor.

2.3. Az ókori India története Kr. e 3000-2000 Kr. e II. évezred közepe Kr. e. 1500-850 Kr. e. 850-560 Kr. e. 324-Kr. u. 185 Kr. u. 320-455

Az Indus-civilizáció. Az "árja" törzsek benyomulása az indiai szubkontinensre. A kora védikus kor. A késő védikus kor. A Maurja Birodalom. A Gupta-dinasztia birodalma.

2.4. Az ókori Kína története Kr. e. V. évezred végeIV. évezred eleje Kr. e. III. évezred közepe Kr. e 16-11. század Kr. e. 11-3. század Kr. e. 722-481 Kr. e. 403-221 Kr. e. 221-206 Kr. e. 206-Kr. u.220 581-617

A jangsaoi (Yangshao) kultúra. A lungsani (Longshan) kultúra. A Sang-dinasztia időszaka. A Csou- (Zhou-) dinasztia időszaka. A Tavasz és az Ősz korszak. A hadakozó fejedelemségek kora. A Csin-dinasztia uralma. A Han-dinasztia állama. A Szuj-dinasztia uralma.

3. Az ókori Hellász Kr. e. III. évezred vége Kr. e. 2200 k. Kr. e. 2000-1700 k. Kr. e. 1700 k.-től Kr. e.17. század vége Kr. e.17-16. század Kr. e. 1580-1100 k. Kr. e. 1500 k. Kr. e. 1450 k. Kr. e. 1450-1200 k. Kr. e. 1200 k. Kr. e. 1175 k. Kr. e. 12-11. század Kr. e. 11. század közepe Kr. e. 11. század második fele Kr. e. 900-700 k. Kr. e. 8. század Kr. e. 776 Kr. e. 8. század második fele

Krétai civilizáció. Görög bevándorlás. Régebbi palotakor Krétán. Újabb palotakor Krétán. A legkorábbi aknasírok Mükénében. Korai mükénéi kultúra. Késői bronzkor. Thérai (szantorini) vulkánkitörés. Mükénéi hódítás Krétán. A késői bronzkor második szakasza; a mükénéi kultúra fénykora, kiterjedése Krétára. A szárazföldi mükénéi központok pusztulása, mükénéi bevándorlók Küproszon. A tengeri népek elérik Egyiptomot. A görög törzsek belső vándorlásai. A vas elterjedése görög földön. A protogeometrikus kerámia megjelenése. Geometrikus művészet. Nagy görög gyarmatosítás. Először jegyzik fel a győztes nevét az olümpiai játékokon. Első messzénéi háború.

562

Kr. e. 734 k. Kr. e. 728 k. Kr. e. 684 Kr. e. 660-650 k. Kr. e. 660 k. Kr. e. 7. század második fele Kr. e. 7. század második fele Kr. e. 640 Kr. e. 7. század vége Kr. e. 632 (?) Kr. e. 621 Kr. e. 610 k. Kr. e. 600 k. Kr. e. 600 k.-570 k. Kr. e. 600 k.-550 k. Kr. e. 594/93 Kr. e. 560-546 Kr. e. 560 k.-527 Kr. e. 550 k. Kr. e. 546 Kr. e. 540 k.-522 Kr. e. 530 k. Kr. e. 527-510 Kr. e. 525/24 Kr. e. 513 Kr. e. 508/07 Kr. e. 493 Kr. e. 492-449/48 Kr. e. 492 Kr. e. 490 Kr. e. 482/81 Kr. e. 480 Kr. e. 479 Kr. e. 479/78 Kr. e. 478/77 Kr. e. 475-470 k. Kr. e. 471 Kr. e. 464 Kr. e. 462 Kr. e. 460-429 Kr. e. 460-450 Kr. e. 454 Kr. e. 450 k. Kr. e. 449/48 Kr. e. 447-432 Kr. e. 440 k. Kr. e. 431-404 Kr. e. 430-429 Kr. e. 429 Kr. e. 421 Kr. e. 415-413 Kr. e. 405 Kr. e. 404 Kr. e. 401 Kr. e. 377 Kr. e. 362 Kr. e. 359-336 Kr. e. 338 Kr. e. 337 Kr. e. 336-323

Szürakusza alapítása. Megara Hüblaia alapítása. Évente választanak arkhónokat Athénban. A görög nagyszobrászat születése. Második messzénéi háború. Az orientalizáló vázafestészet virágkora. Küpszelosz Korinthosz türannosza; Thraszübulosz Milétosz türannosza. Külón győz az olümpiai játékokon. Theagenész Megara türannosza. Külón türanniszkísérlete. Drakón törvényhozása. Az athéni feketealakos vázafestészet kezdete. Masszilia alapítása. Kleiszthenész Siküón türannosza. Periandrosz türannisza Korinthoszban. Szolón arkhóni éve. Kroiszosz uralkodása Lüdiában. Peiszisztratosz türannisza Athénban. Peloponnészoszi szövetség. Szardeiszt elfoglalják a perzsák. Polükratész Szamosz türannosza. A vörösalakos vázafestészet kezdete Athénban. Hippiász türannisza Athénban. Kleiszthenész arkhón. Dareiosz szkütha-hadjárata. Iszagorasz elűzése, Kleiszthenész reformja. Themisztoklész arkhón. Görög-perzsa háborúk. Az első perzsa támadás kudarca Athósznál. Marathóni csata. Perzsa követek a görög poliszokban. Thermopülai és szalamiszi csata. Plataiai csata; mükaléi csata; a szövetséges flotta hellészpontoszi hadjárata. Az athéni városfalak felépítése. Athén vezetésével megalakul a Déloszi Szövetség. A delphoi kocsihajtó. Themisztoklészt cserépszavazással száműzik. Spártában egy nagy földrengést követően fellázadnak a helóták. Kimón bukása Athénban; Ephialtész reformjai; az areioszpagoszt Athénban megfosztják politikai befolyásától, a legfontosabb politikai hivatal a sztratégosz lesz. Periklész kora: az athéni demokrácia fénykora. Mürón: Athéna és Marszüasz; Pheidiasz: Előharcos Athéna. Az athéni hajóhad vereséget szenved a perzsáktól Egyiptomban. Mürón: Diszkoszvető. Béke Athén és Perzsia között: a görög-perzsa háborúk vége. A Parthenón építkezései. Polükleitosz: Dorüphorosz. A peloponnészoszi háború. Járvány Athénban. Periklész halála. Nikiasz-féle béke, a háború első, ún. Archidamoszi szakaszának a vége. A szicíliai hadjárat, amely Athén katasztrofális vereségével végződik. Aigoszpotamói csata. Athén kapitulál; a harminc zsarnok uralma. Epitadeusz reformja Spártában. Athén felújítja a Déloszi Szövetséget. A thébaibeli Epameinóndasz Mantineiánál szárazföldön legyőzi a spártaiakat. II. Philipposz uralkodása Makedónfában. Makedónfa felemelkedése. II. Philipposz legyőzi Khairóneiánál az ellene szövetkező görög poliszokat. A korinthoszi gyűlés. Alexandrosz (Nagy Sándor) uralkodása.

563

Kr. e. 334 Kr. e. 333 Kr. e. 332 Kr. e. 331 Kr. e. 326 Kr. e. 324 Kr. e. 323 Kr. e. 323-301 Kr. e. 311 Kr. e. 309/08-281 Kr. e. 305/04-283/82 Kr. e. 301 Kr. e. 148 Kr. e. 64 Kr. e. 30

Alexandrosz Perzsia ellen vonul; a granikoszi csata. Az isszoszi csata. Türosz ostroma; Egyiptom meghódítása. A gaugamélai vereséggel megpecsételődik a Perzsa Birodalom sorsa. Csata a Hüdaszpész folyónál Indiában; Nagy Sándor serege megtagadja a továbbvonulást. A szúszai menyegző. Nagy Sándor halála. Nagy Sándor birodalmának felosztása. Meggyilkolják Rhóxanét és Nagy Sándor fiát. I. Szeleukosz Nikatór. I. Ptolemaiosz Szótér. Az ipszoszi csata; Antigonosz halála. Makedónia római provincia. XIII. Antiokhoszt Pompeius megfosztja trónjától. VII. Kleopatra halála; Egyiptom római provincia.

4. Az ókori Róma Kr. e. 814 Kr. e. 753 Kr. e. 753-715 Kr. e. 715-672 Kr. e. 672-640 Kr. e. 640-616 Kr. e. 616-578 Kr. e. 578-534 Kr. e. 534-509 Kr. e. 509

Kr. e. 507 Kr. e. 500 Kr. e. 494 Kr. e. 493 Kr. e. 479 Kr. e. 474 Kr. e. 451-450 Kr. e. 447 Kr. e. 445 Kr. e. 444-367 Kr. e. 443 Kr. e. 5-4. század fordulója Kr. e. 390. július 18. Kr. e. 367 Kr. e. 366 Kr. e. 348 Kr. e. 343-341 Kr. e. 341-338 Kr. e. 338 Kr. e. 326 Kr. e. 326-304 Kr. e. 321 Kr. e. 312 Kr. e. 300 Kr. e. 298-290 Kr. e. 295

Karthágó alapításának hagyományos dátuma. Róma alapításának (egyik) hagyományos dátuma. Romulus uralkodásának hagyományos ideje. Numa Pompilius uralkodásának hagyományos ideje. Tullus Hostilius uralkodásának hagyományos ideje. Ancus Marcius uralkodásának hagyományos ideje. L. Tarquinius Priscus uralkodásának hagyományos ideje. Servius Tullius uralkodásának hagyományos ideje. Tarquinius Superbus uralkodásának hagyományos ideje Tarquinius Superbus elűzésének hagyományos dátuma; a köztársaság kezdete; L. Iunius Brutus és L. Tarquinius Collatinus, majd P. Valerius Publicola (suffectus) consulsága; az első szerződés Róma és Karthágó között. Iuppiter Capitolinus templomának felszentelése. Az ariciai, latin Róma-ellenes szövetség létrejötte. A plebejusok kivonulnak a Mons Sacerre: az első secessio; a néptribunusi tisztség létrehozása. A Regillus-tavi csata a latin szövetség és Róma között; a foedus Cassianum: Sp. Cassius consul szövetséget köt a latinokkal. A Fabius nemzetség majdnem teljes pusztulása Cremeránál a veiibeliek ellen. I. Hierón szürakuszai türannosz Küménél legyőzi az etruszk-karthágói flottát. A decemvirek; a XII táblás törvények Rómában. A quaestura hagyományos kezdete. Lex Canuleia: feloldják a patríciusok és plebejusok közötti házasság tilalmát. Ezeknek az éveknek a nagy részében consulok helyett consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusokat választanak. Censorokat választanak a census elvégzésére. Az etruszk Veüt legyőzi Róma. A gallok legyőzik a rómaiakat Alliánál; Róma gall kifosztásának hagyományos dátuma. Leges Liciniae-Sextiae: az egyik konzulnak plebejusnak kell lennie; egy polgár legfeljebb 500 iugerum földet bérelhet az állami földből. Az első plebejus consul; a praetori és az aedilis turulisi tisztségek bevezetése. A második római-karthágói szerződés. Az első samnis háború. A latin háború. A latin szövetség feloszlatása; a Róma fennhatósága alá tartozó terület megszervezése. Rómában eltörlik az adósrabszolgaságot. Második samnis háború. Róma Gaudiumi veresége a samnisoktól. Appius Claudius censor, a via Appia. Rómában a papi hivatalokra pályázhatnak plebejusok is. Harmadik samnis háború. Sentinumi csata, római győzelem a samnisok, gallok, etruszkok és umberek fölött.

564

Kr. e. 287 Kr. e. 280-272 Kr. e. 264-241 Kr. e. 220-as évek Kr. e. 218-201 Kr. e. 216 Kr. e. 205 Kr. e. 202 Kr. e. 200-197 Kr. e. 197 Kr. e. 195 Kr. e. 192-188 Kr. e. 184 Kr. e. 180 Kr. e.168 Kr. e. 148 Kr. e. 146 Kr. e. 136-132 Kr. e. 133 Kr. e. 123-121 Kr. e. 113 Kr. e. 112-105 Kr. e.107 Kr. e. 106-43 Kr. e. 104-100 Kr. e. 102-101 Kr. e. 1004 Kr. e. 91-88 Kr. e. 88-85 Kr. e. 88-82 Kr. e. 82-79 Kr. e. 74-64 Kr. e. 73-71 Kr. e. 67 Kr. e. 66 Kr. e. 63 Kr. e. 60 Kr. e. 53 Kr. e. 51 Kr. e. 49 Kr. e. 48 Kr. e. 45 Kr. e. 44. március 15. Kr. e. 43 Kr. e. 42 Kr. e. 37 Kr. e. 31 Kr. e. 30 Kr. e. 27-Kr. u. 14 Kr. e. 17 Kr. e. 13-8 Kr. u. 6-9 14-68 64 66-71 69-96 70

Lex Hortensia: döntővé válik a népgyűlési (comitia tributa) határozatok súlya a törvényhozásban. Róma legyőzi a Pürrhosz, épeiroszi király által támogatott Tarentumot; Róma Dél-Itália ura. Az első pun háborúban győzedelmeskedik Róma. Szicília az első római provincia. Róma meghódoltatja a Pó-völgyet lakó keltákat. A második pun-római háború. Hannibal Cannaenál megsemmisíti a római sereget. Scipio kiszorítja a punokat az Ibériai-félszigetről. Zama Regiánál Scipio legyőzi Hannibált; Karthágó elveszíti a háborút, Róma a Földközitenger nyugati medencéjének ura. A második makedón háború. T. Quinctus Flaminius legyőzi V. Philipposzt Künoszkephalainál. M. Porcius Cato consulsága. Háború III. Antiokhosz, szeleukida uralkodó ellen. Cato censor. A lex Vilia annalis szabályozza a cursus honorumot. Róma Püdnánál legyőzi a makedónokat. Makedónia állami önállósága megszűnik. Makedónia területéből provincia lesz. A görög városok Róma-ellenes lázadásának leverése; Korinthosz elpusztítása, Achaia provincia; az ifjabb Scipio elfoglalja Karthágót; a várost lerombolják, az országból megszervezik Africa provinciát. Az első rabszolgafelkelés Szicíliában. Tiberius Gracchus fellépése; III. Attalosz halála, végrendeletében Rómára hagyja Pergamont. Caius Gracchus fellépése. Germán betörés a birodalomba, vereség Noreiánál. Iugurtha elleni numidiai háború. Marius először consul, katonai reformok kezdete. Cicero. Második szicíliai rabszolgafelkelés. Marius győzelmei a germánok felett. Caesar. A szövetséges háború. A szövetségesek megkapják a római polgárjogot. Első mithridatészi háború. Polgárháború. Sulla diktatúrája Rómában. Harmadik mithridatészi háború. A Spartacus vezette rabszolgafelkelés. Pompeius legyőzi a kalózokat. Pompeius legyőzi Mithridatészt. Pompeius elfoglalja Jeruzsálemet; Cicero consulként elfojtja Catilina összeesküvését. Caesar, Pompeius és Crassus titkos megállapodása (az ún. első triumvirátus). Crassus elesik a párthurok elleni háborúban. Caesar meghódítja Galliát. A birodalom határa a Rajna. Caesar átkel a Rubiconon. Újra kitör a polgárháború. Caesar Pharszalosznál legyőzi Pompeiust. Pompeius híveinek végső veresége Hispániában; Caesar a Római Birodalom ura. Caesar összesküvés áldozatául esik. Antonius, Lepidus és Octavianus triumvirátusa. A triumvirek philippinél legyőzik Brutust és Cassiust. Antonius és Kleopatra esküvője. Octavianus győzelme Actiumnál Antonius és Kleopatra fölött. Egyiptom provincia. Augustus principátusa. Ludi Saeculares. Pannonfa meghódítása. Felkelés Pannóniában. A Iulius-Claudius-dinasztia. Róma égése. A zsidó háború. Flavius-dinasztia. Jeruzsálem pusztulása.

565

79 96-92 98-117 117-138 161-180 193-211 212 235-238 284-305 303-304 312 313-337 313 324 325 378 379-395 382 395 405 406 408 410 434-453 439 451 455 475-476 476

A Vezúv kitörése. Antonius császárok. Traianus. Hadrianus. Marcus Aurelius. Septimus Severus. Caracalla kiterjeszti a birodalom egész szabad lakosságára a római polgárjogot (Constitutio Antoniniana). Maximinus Thrax. Diocletianus. Diocletianus keresztényellenes rendeletei. A Milvius hídnál Constantinus győz a polgárháborúban. Constantinus. Milánói türelmi rendelet. Constantinus egyedüli uralkodó. Nicaeai zsinat. Hadrinapolisznál megsemmisítő vereség a gótoktól. Theodosius. Gótok betelepítése foederati néven. A Római Birodalom kettészakadása. A hunok elől menekülő germán népcsoportok áttörik a dunai határt. Összeomlik a rajnai határ. Stilicho kivégzése. Alarich elfoglalja Rómát. Attila. Geiserich vandál király elfoglalja Karthágót. Catalaunumi csata. Geiserich kifosztja Rómát. Romulus Augustulus utolsó nyugatrómai császár. Odoaker itáliai germán vezér megfosztja trónjától Romulust: a Nyugatrómai Birodalom bukása.

5. A középkor 200 k. 226-651 300-900 4-7. század 311-589 363-662 366 k. 419-711 429-534 432 443-534 451 453 455-567 471-526 476-493 493-553 500-600 6. század 525 k. 526 527-565 529 532

Földműveléssel foglalkozó népek bevándorlása Mexikóba. Szászánidák uralma Iránban. A maja civilizáció klasszikus korszaka. Indiában templomok épülnek piramis alakú tornyokkal; kopt keresztény művészet Egyiptomban. Belső-Kína két részre szakad. Japán és Korea ura a Jamato Királyság. A kínai tájképfestészet kezdetei, első buddhista templomok épülnek Észak-Kínában. Vizigót állam Hispánia területén. Vandál királyság Africa provincia területén. Szt. Patrik Írországban terjeszteni kezdi a kereszténységet. A Burgund Királyság. Attila és Aëtius csatája Mauriacum mellett. Attila hun nagykirály halála. A gepida királyság. Nagy Theodorik uralkodása. Odoaker királysága Itáliában A keleti gótok Itália urai. Az észak-perui moche kultúra virágkora. Indiában használni kezdik a negatív számokat és a nullát; az indiai művészet átterjed HátsóIndiába és Indonézia terüle tére; Tolték piramistemplomok építése Mexikó területén. Dionysius Exiguus kialakítja az időszámítás keresztény rendszerét. Ravennában megépül Theodorik síremléke, a kor egyik legjelentősebb művészeti alkotása. Ravennában a S. Vitale-templom építése, a bizánci művészet remekműve. I. (Nagy) Justinianus bizánci császár uralkodása; Justinianus bezáratja az athéni pogány (újplatonista) filozófiai iskolát; Szt. Benedek elkészíti Monte Cassino szerzeteseinek reguláját. Nikálázadás Konstantinápolyban.

566

534 552-745 558-562 562 567 568-774 581-617 590-604 600 k. 7. századtól 601 604 610 610-717 617-907 622 623-658 626 630 632 633 636 639-642 650 k. 650-től 652 670 k. 679 681 687 8. század 709-től 710-784 711-714 717-718 717-821 723 726-843 732 737 745-840 750 750-1050 751 762 786-796 794-1185 796-804 800 k. 867-1059 768-814 786-809 788-985 791 800 800-909 802-1432 805 819-999 998-1030 833-834 837-838

Észak-Afrikát újra visszafoglalja a Bizánci Birodalom számára Beliszariosz. Türk birodalmak Közép-Ázsiában. Konstantinápolyban megépül a Hagia Sophia-templom mai kupolája. Az avarok megjelenése az Al-Dunánál. A langobardok döntő győzelmet aratnak az avarok segítségével a gepidák fölött. A langobardok itáliai királysága. A kínai Szuj-dinasztia uralma. I. (Nagy) Gergely pápa (az egyszólamú egyházi zene: a gregorián elrendelője). A könyvnyomtatás kezdetei Kínában (vésett falapok). A kínai művészet elterjedése Japánban (pl. színes fametszetek); az olmék kultúra KözépAmerikában (templomos, reliefes sztélék stb.). A Canterbury érsekség alapítása. Elkészül a 17 cikkelyes japán alkotmány. Mohamed első látomásai. Heraclius-dinasztia uralma Bizáncban. A Tang-dinasztia uralma Kínában. Mohamed Mekkából Jatribba (később Medina) vándorol, a muszlim időszámítás kezdete. Samo szláv állama. Avar hadjárat Konstantinápoly ellen. Kína döntő győzelme az Első Türk Kaganátus fölött. Valamennyi arab törzs elfogadja az iszlámot; Mohamed próféta halála. A IV. toledói zsinat Sevillai Izidor elnöklete alatt. Az arabok győzelme a Jarmúk folyónál a bizánciak ellen. Egyiptomot elfoglalják az arabok. Jeruzsálemben a zsidók egykori temploma helyén fölépül az Omár-mecset. A hinduista művészet kibontakozása Indiában. Arab támadás a Kazár Birodalom ellen. A bolgár-törökök átkelnek a Dunán. Kína megrendítő veresége a tibetiektől. A Bizánci Birodalom elismeri Aszparuh bolgár-török államának függetlenségét. Az első Türk Birodalom létrejötte. A kínai lírai költészet virágkora (Li Taj-po, Tu Fu, Pocsü-ji). A nagymecset építése Damaszkuszban. Nara-korszak Japánban. Az Ibériai-félszigetet meghódítják az arabok. Konstantinápoly sikertelen arab ostroma. Isauriai-dinasztia uralma Bizáncban. Az arabok elfoglalják a kazár Szamandart és Balandzsart. Szentképtilalom (képrombolás) Bizáncban. Poitiers-nál frank győzelem a mórok fölött. Arab támadás a Kazár Birodalom ellen. Az ujgurok törzsszövetségének ázsiai uralma. Az utolsó Omajjád-kalifa elüldözése, majd meggyilkolása. A korai román művészet. Az arab-tibeti seregek győzelme a Talasz folyónál a kínaiak ellen. Bagdad alapítása. A córdobai nagymecset építése. A Heian-korszak Japánban. Fölépül Aachenben Nagy Károly nyolcszögű palotakápolnája. Jáván buddhista és brahmanista templomok építése (legszebb buddhista: Borobudur). A Makedón-dinasztia uralma Bizáncban. Nagy Károly frank király uralkodása. Hárún ar-Rasíd arab kalifa uralkodása. Az Idriszidák dinasztiájának uralma Marokkóban. Avar-frank háború. Nagy Károly császárrá koronázása Rómában. Tunisz ura az Aglabidák dinasztiája. A khmer dinasztia uralma Kambodzsában. Bolgár támadás az Avar Birodalom ellen. A Számánidák uralkodása Iránban. Mahmúd Ghaznaví uralkodása Iránban. A kazár Sarkel erődjének építése bizánci hadmérnökök segítségével. A magyarok először érik el az Al-Dunát.

567

840-kb. 920 843 850-870 850-1306 850-1279 862 k. 864 868-905 880-900 882 894 895 899 10-12. század 902 911 912 918-1024 933 950-től 955 960-1126 962-1806 965 969-1171 972 973 976-996 977-983 979 985 986 987-1328 988 10. század vége 1000-1301 11-15. század 1018 1024-1125 1027 1031 1050 k. 1054 1056-1106 1060 1066 1071 1078-1300 1081-1185 1085 1086 1089-1130 1095 1096-1099 12. századtól 1110 1147 1163-1296 1176-1439 1189-1199 1122 1130-1269 1147-1149

A kirgizek a mai Mongólia területének urai. Jámbor Lajos három fiának szerződése Verdunben. Az első norvég telepesek érkezése Izlandra. A Přemysl-ház uralma Csehországban. A Csóla-dinasztia uralma Dél-Indiában. A novgorodiak meghívják a varég Rurikot városuk élére. Borisz bolgár kán megkeresztelkedése. Egyiptom ura a Tulunidák-dinasztiája. Kezd elterjedni a kétszólamúság az egyházi zenében. A varég Oleg elfoglalja Kijevet. Az úzok megtámadják a besenyőket. A magyarok elfoglalják a Kárpát-medence jelentős részét. Magyar győzelem Berengár király ellen a Brenta folyónál. Mexikó középső vidékének urai a toltékok. Az arabok elfoglalják Szicíliát. Rollo szerződése a francia uralkodóval a földszerzésről (Normandia). Az arabok elfoglalják Krétát. A Német-római Birodalom ura a szász dinasztia. Madarász Henrik sikere Merseburgnál a magyar csapatok ellen. A kínai tussal festett tájképfestészet virágkora, művészeti akadémiák. I. Ottó német király sikere Augsburg mellett a magyar csapatok ellen. A Szung-dinasztia uralma Kínában. A Német-római Császárság fönnállása. Szvjatoszláv kijevi fejedelem döntő győzelme a Kazár Birodalom ellen. Egyiptom ura a Fatimidák-dinasztiája. Az al-Azhár mecset építésének kezdete Kairóban. A quedlinburgi uralkodói találkozó. Al-Azíz uralkodása, a Fátimida kalifátus virágzása (Egyiptom). Elkészül az ezerkötetes kínai enciklopédia. Csehország és Lengyelország hűbéresküje II. Ottónak. Úz hadjárat a volgai bolgárok ellen. A horvát uralkodó királyi hatalmi jelvényeket kap Bizáncból. A Capeting-dinasztia uralma Franciaországban. Vlagyimir kijevi fejedelem megkeresztelkedése. Elkészül a harmincezer címszavas bizánci Szuda-lexikon. Az Árpád-házi királyok kora Magyarországon. Zimbabvei Birodalom Délkelet-Afrikában. A bolgár állam bizánci fennhatóság alá kerül. A száli dinasztia uralma a Német-római Birodalom fölött. Besenyő rablótámadás a Duna mentén. A reconquista kezdete Spanyolországban. Kiszorítja az egyszólamú gregoriánt a többszólamú egyházi zene. Keresztény egyházszakadás. IV. Henrik német-római császár. A normannok visszafoglalják az araboktól Szicíliát. Hódító Vilmos döntő győzelme a hastingsi csatában. Manzikertnél a szeldzsuk törökök győzelme a Bizánci Birodalom ellen. A londoni Tower építése. A Komnénosz-dinasztia uralma Bizáncban. A cseh uralkodó először kap királyi címet a német-római császártól. Domesday Book. Angliai birtokösszeírás. Fölépül a franciaországi Cluny bencés apátsági templom. II. Orbán pápa a clermonti zsinaton meghirdeti a keresztes háborút a Szentföldre. Az első keresztes háború. Az üvegfestészet elterjedése Dél-Franciaországban. Kína lakossága elérte a 110 milliót. Moszkvát először említi írott forrás. Fölépül a párizsi Notre-Dame székesegyház. Fölépül a strasbourgi dóm. I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király. A wormsi konkordátum lezárja az invesztitúraharcot. Az Almohádok dinasztiájának uralma Északnyugat-Afrikában. A második keresztes háború.

568

1155 1171-1250 1175-1184 1186 1187 1189-1190 1192-1237 1192-1333 1201 1204 1204-1261 1206 1206-1526 1209 1209-1263 1212 1212-1213 1214 1215 1219-1221 1220 1220-1239 1220-1269 1226-1600 1223 1227 1227-1493 1228-1574 1229 1236 1240 1241 1241-1242 1241-1281 1241-1423 1244 1248-1254 1248-1350 1250 k. 1250 1250-1390 1251 1258 13. század közepe 1253-1278 1260 1261-1453 1274 1275-1292 1278 1281 1282 1284-1364 1291 1295 1296 k. 1298-1314 1302 1309 1309-1442

A moszkvai Kreml építésének kezdete. Ajjúbidák uralma Egyiptomban. Fölépül az angol Canterbury székesegyháza. A második bolgár cárság létrehozása. Hattin mellett Szaladin döntő győzelme a Jeruzsálemi Királyság csapatai fölött. A harmadik keresztes háború. Fölépül a bambergi dóm román, illetve kora gótikus stílusban. A Kamakura sógunátus Japánban. Bizánc elismeri a második bolgár cárság függetlenségét. A keresztes hadak elfoglalják Konstantinápolyt. A latin császárság, székhelye Konstantinápoly; a Laszkarisz-dinasztia uralma Bizáncban. A mongol Temüdzsint Dzsingisz kánná kiáltják ki. A Delhi Szultánság fennállása. III. Ince pápa jóváhagyja a ferences rend szabályzatát. Gótikus stílusban fölépül a magdeburgi dóm Németországban. Öröklődővé válik a cseh királyi cím (szicíliai aranybulla); a keresztény hadak döntő győzelme a mórok ellen Las Navas de Tolosánál. Gótikus stílusban fölépül a franciaországi Reims székesegyháza. Az oxfordi egyetem alapítása; II. Fülöp Ágost francia király döntő győzelme Bouvines-nél az angolok és a német-római császár serege fölött. A párizsi egyetem (Sorbonne) alapítása; az angol Magna Charta kiadása. Dzsingisz kán meghódítja a hvárezmi birodalmat. Dzsingisz kán elfoglalja Buharát és Szamarkandot. A mongolok elfoglalják Iránt. Fölépül a franciaországi Amiens székesegyháza gótikus stílusban. A lengyelországi Krakkóban fölépül a gótikus Mária-templom. A Kalka menti csatában a mongolok legyőzik az orosz-kun sereget. Dzsingisz kán halála. Fölépül gótikus stílusban a spanyolországi Toledo székesegyháza. A Háfizidák független arab birodalma Tunézia területén. A Cambridge-i egyetem alapítása Angliában. Batu kán nyugati hadjáratának kezdete. Kijevet elfoglalják a mongolok. Mongol győzelem a lignitzi csatában a lengyelek ellen. Tatárjárás Magyarországon. Bulgária mongol fennhatóság alatt. Fölépül az angliai York székesegyháza. A keresztesek döntő veresége Gáza mellett. A granadai Alhambra építése mór stílusban. Gótikus stílusban fölépül a kölni dóm Németországban. Özséb esztergomi kanonok megalapítja a magyar pálos rendet. Al Malik szultán győzelme Damiettánál az Egyiptom ellen támadó keresztes sereg fölött. Bahri Mamelukok uralma Egyiptomban. Kialakul az Arany Horda Birodalma. Hülegü mongol serege elsöpri az arab kalifátust, Bagdad elfoglalása és lerombolása. A franciaországi zománcfestészet fénykora Limoges-ban. II. (Nagy) Ottokár cseh király. Az egyiptomi mamelukok döntő győzelme az Ain-Dzsálut melletti csatában a mongolok ellen. A Palaiologosz-dinasztia uralma Bizáncban. Sikertelen mongol támadás Japán ellen. A velencei Marco Polo kínai és indiai utazása. A morvamezei csatában Habsburg Rudolf döntő győzelme II. Ottokár cseh hadai fölött. Sikertelen mongol támadás Japán ellen. A szicíliai vecsernye (győzelmes felkelés az Anjou-uralom ellen). A flandriai Brügge kereskedőcsarnokának építése gótikus stílusban. Elesik Akkon, az utolsó szentföldi keresztény erődítmény. Megszilárdul az angol parlament mint képviseleti fórum. Assissi ferences kolostortemplomában elkészülnek Giotto falképei. Fölépül a firenzei Palazzo Vecchio. Szép Fülöp francia király összehívja országa első rendi gyűlését. Avignonba költözött Rómából a pápai udvar. Fölépül a velencei Doge-palota.

569

1310-1437 1315 1315-1317 1316-1352 1324 1325 1328-1498 1330-as évek 1331-1371 1335 1335-1364 1338-1573 1339-1453 1346 1348-1350 1348 1354 1356 1357-től 1357-1503 1364 1368-1644 1371 1377 1378 1380 1381 1389 1390 1390-1517 1393 1395 1396 1397 1401-1506 1402 1405-1433 1409 1415 1414-1418 1420 1425-től 1431 1436 1439 1441 1443-1444 1444 1448 1453. május 29. 1456 15. század 15.század második fele

A Luxemburg-dinasztia uralma Cseh- és Morvaországban. Morgartennél a svájci kantonok szövetségének döntő győzelme a német birodalmi hadak fölött. Nagy aszály Európában, éhínség. Basarab vajda megszervezi az első román államot (Havasalföld). Mali királyának mekkai zarándokútja. Az aztékok megalapítják Mexikóban Tenochtitlán városát. A Valois-ház uralma Franciaországban. A muszlinok meghódítják Dél-India nagy részét. A középkori szerb állam virágkora. Királytalálkozó Visegrádon. A pápai palota fölépítése Avignonban. Muromacsi sógunátus Japánban. A "százéves" háború az angol és francia dinasztia között. Crécy mellett az angol királyi sereg döntő győzelme a francia királyi hadak fölött. Nagy európai pestisjárvány. I. Károly király egyetemet létesít Prágában. Az oszmán-törökök elfoglalják Gallipolit. A német aranybulla (a birodalom széttagoltságának szentesítése). Rendszeressé válnak a francia rendi gyűlések. Fölépül a prágai Károly-híd. A lengyelországi Krakkó egyetemének alapítása. A Ming-dinasztia uralma Kínában. Az oszmán-törökök elfoglalják Drinápolyt, és fővárosukká teszik; oszmán-török győzelem a szerbek ellen. Visszaköltözött Avignonból Rómába a pápai udvar. A nagy nyugati egyházszakadás kezdete. Kulikovónál orosz győzelem az Arany Horda mongol hadai fölött. Velence döntő győzelme Genova hadai fölött. Az oszmán-törökök döntő győzelme a szerbek ellen Rigómezőnél. Fölépül a krakkói Posztócsarnok. A Burdzsi mamelukok uralma Egyiptomban. Az oszmán-török hadak elfoglalják a bolgár Tirnovót. Az oszmánok bevezetik a "véradót", keresztény gyermekekből janicsárokat nevelnek. Az európai keresztes sereg döntő veresége Nikápolynál az oszmán-törökök ellen. A kalmari unió létrehozása (Dánia, Svédország, Norvégia, Izland szövetsége). Fölépül a gótikus stílusú spanyolországi Sevilla székesegyháza. Timur Lenk döntő győzelme az ankarai csatában Bajazid szultán ellen. Kínai tengeri expedíciók (7) Cseng Ho parancsnoksága alatt. Firenze hadainak döntő győzelme Pisa ellen. Egyetemes zsinat Pisában. Azincourt mellett a francia csapatok döntő veresége az angolok ellen; Husz János máglyahalálra ítélése és kivégzése a konstanzi zsinaton. A konstanzi zsinat Zsigmond német király elnökletével. A pápák a lateráni palotából a római Angyalvárba költöztek. A perzsa miniatúrafestészet virágkora. Jeanne d'Arc máglyahalála. A franciák visszafoglalják Párizst az angoloktól. A firenzei zsinat kimondja a katolikus és az ortodox egyház unióját. Cosimo Medici nyilvános könyvtárat létesít Firenzében. I. Ulászló magyar király hosszú hadjárata az oszmán-törökök ellen. A magyar királyi sereg döntő veresége a várnai csatában az oszmán- törökök ellen. Svédország kiválik a kalmari unióból. Konstantinápolyt elfoglalja II. Mehmed oszmán-török szultán. II. Mehmed sikertelenül ostromolja Nándorfehérvárt. Az azték birodalom fénykora Mexikóban. Az inka birodalom fénykora Dél-Amerikában.

6. Kora újkor 1415 1443

A portugálok elfoglalták az észak-afrikai Ceuta erődjét. A Nápolyi Királyság spanyol kézen.

570

1447-1521 1467-1568 1477 1479 1485-1603 1487 1492 1492 1494 1497-1498 1502 1512 1513 1516-1700 1517 1518-1529 1519-1522 1520-1521 1521-1559 1523 1524-1525 1525 1526

1527 1529 1530 1531 1534 1535 1540 1541 1541-1564 1542 1545-1563 1546-1547 1547 1549-1551 1555 1558-1582 1562-1598 1566-1609 1568 1569 1571 1572 1574 1577-1580 1581 1584-1589 1587 1588 1589 1598 1600 1601-1613 1602 1603

A reneszánsz pápák időszaka. A "hadakozó daimjók kora" Japánban. A Habsburgok megszerzik Burgundiát. Az egységes Spanyolország létrejötte. Tudorok az angol trónon. Bartolomeu Díaz eléri a Jóreménység-fokát. Az arabok teljes kiűzése az Ibériai-félszigetről. Kolumbusz partra száll a közép-amerikai Guanahani-szigetén (San Salvador). A tordesillasi szerződés: a világ első felosztása a spanyolok és a portugálok között. Vasco da Gama útja Indiába. A Szafavidák uralomra jutása Iránban. A portugálok elérik a Fúszer-szigeteket. Juan Ponce de León felfedezi Floridát. A Habsburgok a spanyol trónon. Luther közzéteszi tételeit Wittenbergben. Hajreddin Barbarossa kalózvezér elfoglalja Algériát. Magellőn expedíciója: a Föld első körülhajózása. Hernán Cortéz legyőzi az azték államot. Az itáliai háborúk. Svédország Dániával szemben kivívja függetlenségét. A német parasztháború. A páviai csata; a Porosz Hercegség létrejötte. A cognaci liga; a mohácsi csata; a Habsburg-ház spanyol és osztrák ágra szakad; Bábur a Delhi melletti panipati csatában legyőzi az utolsó delhi szultánt, és létrehozza a (Nagy)mogul Birodalmat. A "Sacco di Roma". Bécs első török ostroma; a marburgi hitvita Luther és Zwingli között; a speyeri birodalmi gyűlés: a reformáció követői protestálnak. Az augsburgi birodalmi gyűlés: a protestáns tanok közzététele (ágostai hitvallás); a máltai lovagrend létrejötte.A schmalkaldeni szövetség létrejötte. Az anglikanizmus bevezetése Angliában. Az Új-Spanyolország Alkirályság létrejötte. A jezsuita rend pápai elismerése. Francisco Pizarro felszámolja az Inka Birodalmat; Magyarország nagy része török fennhatóság alá kerül. Kálvin genfi tevékenysége. Az "Új törvények" Spanyolországban; a Perui Alkirályság létrejötte. A tridenti zsinat. A schmalkaldeni háború. IV. Iván cárra koronáztatja magát. Xavéri Szent Ferenc jezsuita térítőkkel Japánban. Az augsburgi vallásbéke. A livóniai háború. A franciaországi vallásháború. A németalföldi szabadságharc. A Salamon-szigetek spanyol felfedezése. A lublini unió: Lengyelország és Litvánia egyesülése. A lepantói csata; a Fülöp-szigetek spanyol meghódítása. A Szent Bertalan-éji vérengzés Franciaországban; a Jagelló-ház kihalása Lengyelországban. Tunisz török elfoglalása. Az angol Francis Drake másodszor hajózza körül a Földet. A spanyolok trónfosztása Észak-Németalföldön. Sir Walter Raleigh létrehozza a virginiai angol gyarmatot. Stuart Mária kivégzése. A spanyol Győzhetetlen (Nagy) Armada veresége az angoloktól. A Bourbonok trónra kerülése Franciaországban. A nantes-i edictum; a Rurik-dinasztia kihalása Oroszországban. Az angol Kelet-indiai Társaság létrejötte; Tokugava Iejaszu a szekigaharai csatában legyőzi ellenfeleit Japánban. A zavarok kora Oroszországban. A holland Kelet-indiai Társaság létrejötte. Tokugava Iejaszu megalapította a Tokugava sógunátust Japánban.

571

1603-1714 1606 1607 1608 1609 1613-1917 1616 1618-1648 1618 1620 1623 1628-1629 1629 1631 1632 1640 1640-1660 1642 1642-1648 1644 1645 1648 1648-1653 1649 1648-1654 1649-1660 1651 1652 1653 1653-1659 1659 1660 1660-1688 1661-1679 1664 1665 1666 1667 1667-1668 1668 1669 1672-1678 1679 1683 1684 1684-1699 1685 1686 1688-1689 1689 1690 1691 1696-1763 1697 1697-1698 1699 1700 1700-1721 1701 1701-1714 1703 1703-1711

A Stuartok az angol trónon. A Zsitva-toroki béke; Új-Guinea spanyol felfedezése. Az észak-amerikai Jamestown, az első fennmaradt angol gyarmat alapítása. A Protestáns Unió létrejötte; Samuel de Champlain megalapítja Québecet. A Katolikus Liga létrejötte. A Romanovok Oroszország trónján. Dirk Hartog az általa felfedezett "nagy szigetet" (Ausztráliát) Új-Hollandiának nevezi el. A harmincéves háború. A prágai defenesztráció. A fehérhegyi csata; a Mayflower útja Új-Angliába. Nieuw Amsterdam alapítása. A makrancos vagy engedetlen parlament Angliában (A jogok kérvénye). Massachusetts angol gyarmat alapítása. A breitenfeldi csata. A lützeni ütközet. Az angol forradalom kezdete. A hosszú parlament Angliában. Montreal megalapítása. Polgárháború Angliában. A Marston Moor-i csata; a Ming-dinasztia bukása, a Mandzsu-dinasztia hatalomra kerülése Kínában. A nasebyi ütközet. A vesztfáliai békék (Münster és Osnabrück). "Csonka parlament" Angliában; a Fronde-ok Franciaországban. I. Károly kivégzése Angliában. Hmelnyickij Bogdan kozák hetman lengyelellenes felkelése. Köztársaság Angliában. A hajózási törvény Angliában. A "liberum veto" Lengyelországban. A "barebones (vékonypénzű) parlament" Angliában. Protektorátus Angliában. A francia-spanyol háborút lezáró pireneusi béke. Az oliwai béke. A restauráció Angliában. A "gavallér vagy csatlós parlament" Angliában. A szentgotthárdi csata. A londoni pestis. A londoni tűzvész; a moszkvai zsinat. A holland Nieuw Amsterdamból angol New York lesz. A devolúciós háború. A Vasa-dinasztia vége a lengyel trónon. Kréta török elfoglalása. A hatéves háború. A Habeas Corpus törvény Angliában. Bécs utolsó török ostroma. A törökellenes Szent Liga megalakulása. A török kiűzése Magyarországról. A fontainebleau-i edictum, a nantes-i edictum visszavonása. Buda visszafoglalása a töröktől. A "dicsőséges forradalom" Angliában. A Jognyilatkozat elfogadása Angliában. A boyne-i ütközet. A szalánkeméni csata. Szász választófejedelmek a lengyel trónon. A zentai csata. I. Péter orosz cár követjárása Nyugat- és Közép-Európában. A karlócai béke. A Bourbonok a spanyol trónon. Az északi (nagy) háború. A Porosz Királyság létrejötte Königsbergben; trónöröklési törvény Angliában. A spanyol örökösödési háború. Szentpétervár alapítása; a fegyverkovácsok (dzsebedzsik) lázadása a Török Birodalomban. A Rákóczi-szabadságharc Magyarországon.

572

1704 1707 1709 1712-1713 1713 1714 1715-1723 1716-1718 1717 1730 1732 1733 1733-1735 1737-1739 1740-1742 1741-1748 1744-1745 1748 1756-1763 1756-1776 1757 1759 1760 1763 1764 1768-1774 1769 1770 1773 1772 1773-1775 1774 1775 1776 1777 1780-1783 1781 1782 1783 1783-1801 1785 1787 1788 1788-1790 1790 1791 1792 1793 1794 1795

A höchstädti csata. Az egyesítő törvény (Act of Union): Anglia és Skócia uniója, Nagy-Britannia létrejötte. A poltavai csata. A Pragmatica Sanctio születése. Az utrechti béke. A Hannoveri-dinasztia trónra kerülése Nagy-Britanniában. A régensség időszaka Franciaországban. Az első Habsburg-török háború. Iskolatörvény Poroszországban; az Új-Granada Alkirályság létrejötte. Robert Walpole, az első angol miniszterelnök. A tizenharmadik észak-amerikai angol gyarmat, Georgia alapítása. John Kay feltalálja a repülő vagy mechanikus vetélőt. A lengyel örökösödési háború. A második Habsburg-török háború. Az első sziléziai háború. Az osztrák örökösödési háború. A második sziléziai háború. Az aacheni béke. A hétéves vagy harmadik sziléziai háború. A Köprülü nagyvezírek a Török Birodalomban. A rossbachi csata; a palászi (plassey-i) csatában az angolok megszerzik Bengáliát. Québec angol elfoglalása. Montreal angol elfoglalása. A párizsi és a hubertusburgi béke. James Hargreaves nyolcorsós fonógépe, a fonó Jenny; a bukszári csatában összeomlott a mogul állam. Az orosz-török háború. James Watt szabadalmaztatja a gőzgépet. A bostoni sortűz; Cook kapitány Ausztráliában (Új-Dél-Wales létrehozatala). A bostoni teadélután. Lengyelország első megcsonkítása. A Pugacsov-felkelés Oroszországban. A kücsük-kajnardzsi béke; az első Kontinentális Kongresszus Észak-Amerikában. A második Kontinentális Kongresszus Észak-Amerikában. A Függetlenségi nyilatkozat kiadása; a Rio de Plata Alkirályság létrejötte. Ratio Educationis; a saratogai csata. A Túpac Amarú-felkelés Dél-Amerikában. Az amerikaiak győzelme Yorktownnál. VI. Pius pápa "fordított Canossa járása" Bécsben. A Krím félsziget orosz elfoglalása; a versailles-i béke: Anglia elismeri az Egyesült Államok függetlenségét. Ifjabb William Pitt, angol tory miniszterelnök. Edmund Cartwright mechanikus szövőszéke. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya és az Északnyugati Szervezési Szabályzat. Ausztrália létrejötte: az Első Flotta megérkezése. A harmadik Habsburg-török háború. A Délnyugati Szervezési Szabályzat az Egyesült Államokban; a Második Flotta megérkezése Ausztráliába. A "Májusi alkotmány" Lengyelországban; az amerikai alkotmány első tíz kiegészítő cikkelye. A iaşi (jászvásári) béke. Lengyelország második megcsonkítása. Tadeusz Kościuszko függetlenségi harca Lengyelországban. Lengyelország teljes felosztása.

7. A "hosszú" 19. század 1789. május 5. 1789. június 17. 1789. július 14.

Összeül Versailles-ban a rendi gyűlés. A harmadik rend képviselői személyenkénti szavazást követelnek Franciaországban, és felveszik a Nemzetgyűlés nevet. Kitör a forradalom Franciaországban, a nép megostromolja a Bastille-t, az abszolutizmus jelképét.

573

1789. augusztus 26. 1789. november 2. 1790. augusztus 27. 1790. szeptember 13. 1792. április 20. 1792. augusztus 13. 1792. szeptember 20. 1793. január 21. 1793. június 2. 1794. márciusnovember 1794. július 27-28. 1795. augusztus 22. 1799. november 9-10. 1801. március 23. 1804. március 27. 1804-1803 1805. december 2. 1806. július 12. 1807-1812 1809 1810. április 19. 1811 1812. június 24. 1813. október 16-19. 1814. április 6. 1814. szeptember 18. 1815. június 18. 1815 1815. november 20. 1819. március 23. 1819. augusztus 26. 1820. január 1. 1820. március 6. 1821. április 22. 1823. december 2. 1824. december 9. 1824-1826 1828. április 26.1819. szept. 4. 1829. április 13. 1830. július 26-29. 1830. augusztus 25. 1830. november 29. 1831. szeptember 8. 1832. június 7. 1833. március 23. 1833. augusztus 29. 1839. február 4. 1842. augusztus 29. 1845-1848 1848. február 22-24. 1848. március 13-15. 1848. március 18. 1848. május 18. 1848. július 23-25. 1848. október 26-31. 1848. november 10.

Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának elfogadása. A francia egyház vagyonának államosítása. A "pillnitzi nyilatkozatban" II. Frigyes Vilmos és II. Lipót fegyveres beavatkozással fenyegeti meg Franciaországot. Franciaország alkotmányos monarchiává alakul, a király szentesíti az alkotmányt. Franciaország hadat üzen Ausztriának. A királyi családot Franciaországban a Temple börtönbe zárják. Valmyi csata: a francia erők megállítják az előrenyomuló porosz hadsereget. XVI. Lajos kivégzése. A jakobinus diktatúra kezdete. Oroszellenes lengyel felkelés. A jakobinus diktatúra bukása, Robespierre és 21 társának kivégzése, a thermidori konvent uralmának kezdete Franciaországban. Franciaország új alkotmánya szerint a végrehajtó hatalmat egy öttagú direktórium gyakorolja. Bonaparte Napóleon államcsínyt hajt végre. Meggyilkolják I. Pál orosz cárt, utóda I. Sándor. Nyilvánosságra hozzák az új polgári törvénykönyvet Franciaországban. Törökellenes szerb felkelés. Napóleon Austerlitznél döntő győzelmet arat az osztrák-orosz szövetségesek fölött. Megalakul a Rajnai Szövetség. Közigazgatási-kulturális és hadügyi reformok Poroszországban. Szperanszkij reformtervezetet készít az orosz államigazgatás átalakítására. Az Ellenállási Junta kimondja Columbia elszakadását Spanyolországtól. Mohammed Ali hadjárata a vahabita állam ellen. Napóleon megindítja oroszországi hadjáratát. Napóleon veresége a lipcsei "népek csatájában". Párizs elvesztését követően Napóleon feltétel nélkül lemond a trónról. Megkezdődnek a bécsi kongresszus ülései. A waterlooi csatával véget ér Napóleon száznapos uralma. Újabb törökellenes szerb felkelés. Aláírják a második párizsi békét. Egy diák meggyilkolja Kotzebue-t. Metternich válaszul keresztülviszi a karlsbadi határozatok elfogadtatását. A "peterlooi" vérfürdő Angliában. Katonai felkelés robban ki Spanyolországban. Az amerikai kongresszus elfogadja a missouri kompromisszumot. A görög felkelés kirobbanása. Az amerikai elnök meghirdeti az ún. Monroe-elvet. A spanyol hadsereg veresége Ayacuchónál. Az első angol-burmai háború. Orosz-török háború. A katolikusok egyenjogúsítása Angliában. Az ún. júliusi forradalom Franciaországban. Kirobban a belga szabadságharc. Lengyel felkelés tör ki a cári elnyomás ellen. Orosz csapatok vonulnak be Varsóba, a felkelést súlyos megtorlás követi. Választójogi reform Nagy-Britanniában. Porosz kezdeményezésre létrejön a német vámszövetség. Az első gyári törvény korlátozza a gyermekek és a fiatalkorúak munkáját Angliában. Chartista mozgalom indul Angliában. Kína az első ópiumháborút lezáró nankingi békében átadja Hongkongot NagyBritanniának, és további öt kikötőt megnyit a brit flotta előtt. Éhínség és angolellenes felkelés Írországban. Forradalom Párizsban. Forradalom Bécsben és Pest-Budán. Forradalom tör ki Milánóban, illetve Berlinben. Megnyílik az össznémet nemzetgyűlés. Radetzky győzelmet arat Custozzánál az olasz csapatok felett. Windisch-Grätz erői megostromolják és elfoglalják Bécset. A porosz katonaság Berlinben kiürítteti a porosz nemzetgyűlés épületét.

574

1849. március 4. 1849. június 18. 1849. augusztus 13. 1850. március 20. 1850-1866 1851. december 2. 1853. július 2.1856. március 30. 1854. július 6. 1856. március 30. 1857. május 10.1858. július 8. 1858. január 14. 1859. április 19.november 10. 1859. június 4. 1859. június 24. 1859. július 11. 1859. november 10. 1859-1869 1860. november 6. 1861. február 4. 1861. április 11.1865. április 9. 1861-1867 1863. január 22.1864. április 1864. február 1.október 30. 1865. augusztus 14. 1866. június 7.augusztus 23. 1866. július 3. 1867. március 30. 1870. július 19.1871. január 28. 1870. szeptember 1. 1871. január 18. 1873. október 22. 1875 1877. január 1. 1878. június 13.július 13. 1879. október 7. 1882. május 20. 1891. május 15. 1891. augusztus 27. 1904.február 41905. szept. 5. 1904. április 8. 1905. január 9.1907. június 3. 1911. október 26. 1912. október 18.1913. május 30. 1913. június 29.július 29.

Az osztrák nemzetgyűlés feloszlatása. A maradék német parlamentet a württembergi csapatok feloszlatják. A magyar honvédség fő erői Világosnál leteszik a fegyvert. IV. Frigyes Vilmos Erfurtba összehívja a német parlamentet. A tajping felkelés Kínában. Louis Bonaparte államcsínye; Louis Bonaparte III. Napóleon néven Franciaország császára. A krími háború. Az USA-ban megalakul a Köztársasági Párt. A krími háborút lezáró párizsi béke aláírása. A szipojlázadás Indiában. Felice Orsini merénylete III. Napóleon ellen. Piemonti-francia-osztrák háború. Magentai csata. Solferinói csata. Villafrancai fegyverszünet. A piemonti-francia-osztrák háborút lezáró zürichi béke. A Szuezi-csatorna építése. Abraham Lincolnt választják az USA elnökévé. A déli államok kilépnek az USA-ból, és megalakítják az Amerikai Államok Konföderációját. Az észak-amerikai polgárháború. Francia intervenció Mexikóban. Lengyel felkelés a cári uralom ellen. Poroszország és Ausztria háborúja Dánia ellen. Gasteini szerződés Poroszország és Ausztria között. Porosz-osztrák háború. Königgrätzi csata. Az USA megvásárolja Oroszországtól Alaszkát. Porosz-francia háború. Franciaország Sedannál vereséget szenved a poroszoktól. III. Napóleon fogságba esik. A versailles-i palota tükörtermében kikiáltják a Német Császárságot. A "három császár szövetsége". Anglia felvásárolja a Szuezi-csatorna egyiptomi részvényeit. Viktória királynőt India császárává kiáltják ki. A berlini kongresszus. A német-osztrák-magyar kettős szövetség. Olaszország csatlakozik a kettős szövetséghez, mely így hármas szövetséggé alakul. XIII. Leó pápa kibocsátja Rerum novarum kezdetű enciklikáját. Francia-orosz szövetség. Orosz japán háború. Anglia és Franciaország megköti az "entente cordiale"-t. Polgári demokratikus forradalom Oroszországban. Kínában kikiáltják a köztársaságot. Az első Balkán-háború. A második Balkán-háború.

8. A "rövid" 20. század 1914. június 28.

A szarajevói merénylet.

575

július 28. augusztus 1-23. augusztus 28-30. szeptember 5-10. 1915. május 2-4. május 23. június 23. november 1916. február 21. június 24. augusztus 27. december 6. 1917. január 31. március 12. (február 27.) március 15. április 6. augusztus 19. október 24. november 7. (október 25.) 1918. január 8. március 3. március 21. május 8. június 15. augusztus 8. szeptember 29. október 6. október 27. október 30. november 3. november 9. november 11. 1919. január 18. március 2-7. április 28. június 28. szeptember 10. november 27. 1920. április 26. június 4. augusztus 10. 1920-1921. 1921. március 18. augusztus 25. 1922. április 10. április 16. október 30. december 6. december 30. 1923. január 11. november 8-9. 1924. augusztus 16. 1925. július 1. október 5-16. 1926. május 12. szeptember 8. 1927. április 18. 1928. augusztus 27. 1929. február 11. augusztus 6-13. szeptember 5. október 29. december 29.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának. Hadüzenetek. Tannenbergi csata. Marne-i csata. A gorlicei áttörés. Olaszország hadat üzen a Monarchiának. Az első isonzói csata kezdete. Szerbia elfoglalása. A verduni csata kezdete. A gépek csatájának kezdete a Somme folyónál. Románia hadat üzen a Monarchiának. Bukarestet elfoglalják a központi hatalmak. Németország bejelenti a korlátlan tengeralattjáró-háború indítását. Az orosz forradalom győzelme. Péterváron megalakul az ideiglenes kormány. Az Egyesült Államok hadba lép az antant oldalán. Tarnopolnál áttörik az orosz frontot. Caporettónál áttörik az olasz frontot. A bolsevikok hatalomátvétele. Wilson meghirdeti 14 pontját. A breszt-litovszki béke. A német támadás kezdete a nyugati fronton. Románia különbékét köt a központi hatalmakkal. A Monarchia támadása az olasz fronton. A német hadsereg fekete napja. Bulgária fegyverletétele. A német kormány fegyverszünetet kér. A Monarchia fegyverszünetet kér. Törökország fegyverletétele. A padovai fegyverszünet. Forradalom Németországban. Fegyverszünet Németországgal. A párizsi békekonferencia ünnepélyes megnyitása. A Kommunista Internacionálé megalakulása. A Népszövetség alapokmányának elfogadása. A német (versailles-i) békeszerződés aláírása. Az osztrák (saint-germaini) békeszerződés aláírása. A bolgár (neuillyi) békeszerződés aláírása. A lengyel-szovjet háború kitörése. A trianoni békeszerződés aláírása. A török (sèvres-i) békeszerződés aláírása. A kisantant megalakulása. A lengyel-szovjet (rigai) békeszerződés aláírása. A Egyesült Államok és Németország békeszerződése. A genovai konferencia megnyitása. A német-szovjet (rapallói) szerződés aláírása. A Marcia su Roma. Az Ír Szabad Állam létrejötte. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulása. Francia és belga csapatok megszállják a Ruhr-vidéket. A müncheni sörpuccs. A Dawes-terv elfogadása. A kantoni kormány a Kínai Köztársaság nemzeti kormányává nyilvánította magát. A locarnói konferencia. Piłsudski hatalomátvétele Lengyelországban. Németország belép a Népszövetségbe. A kommunistákkal szakító Csang Kaj-sek megalakítja nankingi kormányát. A Briand-Kellogg-szerződés aláírása. A lateráni szerződés aláírása. A hágai konferencia, a Young-terv elfogadása. Briand Páneurópa-tervezete. A New York-i értéktőzsde összeomlása, a világgazdasági válság kezdete. A polgári elégedetlenség kezdete Indiában.

576

1930. június 8. 1931. május 15. szeptember 7. szeptember 18. december 11. 1932. március 1. június 16.-július 9. 1933. január 30. március 4. március 27. október 14. 1934. július 25. szeptember 18. október 9. 1935. január 13. március 16. július 25.-augusztus 20. október 2. 1936. március 7. július 18. október 25. november 25. 1937. március 14. és 19. július 7. december 29. 1938. március 12-13. szeptember 29-30. november 2. 1939. március 14. március 15. március 28. augusztus 23. szeptember 1. szeptember 3. szeptember 17. szeptember 28. november 30. december 14. 1940. március 12. április 9. május 10. június 14. június 14-17. június 22. június 28. augusztus 13. augusztus 30. szeptember 12. szeptember 27. október 28. 1941. március 27. április 6. április 13. június 22. július 12. december 7. 1942. január 1. június 3-7. augusztus 19. november 4. november 7.

A franciák és szövetségeseik kiürítik a Rajna-vidéket. XI. Pius "Quadragesimo anno" kezdetű enciklikája. Gandhi Londonban tárgyal. Japán támadás Mandzsúria megszerzéséért. A Brit Nemzetközösség proklamálása. A japánok által megszállt Mandzsúria kinyilvánítja "önállóságát". Jóvátételi konferencia Lausanne-ban. Hitler Németország kancellárja. Roosevelt elnök hivatalba lépése. Japán kilép a Népszövetségből. Németország kilép a Népszövetségből. Dollfuss osztrák kancellár meggyilkolása. A Szovjetuniót felveszik a Népszövetségbe. A marseille-i merénylet. A Saar-vidéki népszavazás. Hitler bevezeti az általános hadkötelezettséget. A Komintern VII. kongresszusa, a népfrontpolitika meghirdetése. Olaszország megtámadja Abesszíniát. A német katonaság megszállja a rajnai fegyvermentes övezetet. A spanyol polgárháború kezdete. A Berlin-Róma tengely létrejötte. A japán-német antikomintern-paktum aláírása. XI. Pius két enciklikája, amelyek szerint a nácizmus és a kommunizmus összeegyeztethetetlen a kereszténységgel. Japán támadást indít a Kínai Köztársaság ellen. Az Ír Köztársaság kikiáltása. Ausztria német megszállása, az anschluss. A müncheni értekezlet. Az első bécsi döntés. Az önálló Szlovákia megalakulása. A németek bevonulnak Prágába. A spanyol polgárháború vége, Franco bevonul Madridba. A német-szovjet megnemtámadási szerződés aláírása Moszkvában. Németország megtámadja Lengyelországot, a második világháború kezdete. Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzen Németországnak. A Szovjetunió megtámadja Lengyelországot. Német-szovjet barátsági szerződés és határegyezmény. A Szovjetunió megtámadja Finnországot. A Szovjetuniót kizárják a Népszövetségből. Finnország békekötésre kényszerül. Németország megtámadja Dániát és Norvégiát. Németország megtámadja Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot és a brit-francia haderőt. A németek bevonulnak Párizsba. A szovjetek elfoglalják Észtországot, Lettországot és Litvániát. A francia-német fegyverszünet aláírása. A szovjetek bevonulnak a Romániához tartozó Besszarábiába és Észak-Bukovinába. Az Anglia elleni légi háború kezdete. A második bécsi döntés. Olasz támadás Egyiptom ellen. Németország, Olaszország és Japán aláírja a háromhatalmi szerződést. Olaszország megtámadja Görögországot. Jugoszláviában megdöntik a németbarát kormányt. Németország megtámadja Jugoszláviát és Görögországot. Japán és a Szovjetunió semlegességi szerződést köt. Németország megtámadja a Szovjetuniót. Nagy-Britannia és a Szovjetunió együttműködési szerződést köt. Japán támadás Pearl Harbor ellen. Washingtoni nyilatkozatában a tengelyhatalmak ellen szövetségre lépő 26 állam Egyesült Nemzeteknek nevezi magát. A japán flotta veresége a Midway-szigeteknél. A sztálingrádi csata kezdete. A brit csapatok El-Alameinnél áttörik a német állásokat. Amerikai és brit csapatok észak-afrikai partraszállása.

577

1943. február 2. április 13. április 19.-május 26. május 12. július 5-15. július 10. július 25. november 28.-december 1. 1944. február 20. június 4. június 6. augusztus 1.-október 2. augusztus 23. augusztus 25. szeptember 9. október 15. december 26.1945. február 13. február 4-11. április 12. április 25. április 28. április 30. május 2. május 9. június 26. július 17.-augusztus 2. augusztus 6. augusztus 9. szeptember 2. 1946. január 10. március 5. július 29.-október 15. 1947. február 10. március 12. június 5. augusztus 15. szeptember 22-27. október 23. 1948. április 30. május 14. május 15június 24. 1949. január 25. április 4. május 5. május 23. október 1. október 7. 1950. június 25. október 19. 1951. április 18. május 23. 1952. szeptember 10. november 1. 1953. március 5. június 17. június 18. július 27. 1954. április 26.-július 21. június 28. szeptember 8. október 23.

A Sztálingrádnál bekerített 6. német hadsereg fegyverletétele. A németek feltárják a katyni tömegsírokat. A varsói gettó felkelése. A német-olasz csapatok fegyverletétele Észak-Afrikában. A kurszki csata. Amerikai-brit parnaszállás Szicíliában. Mussolini bukása. A teheráni értekezlet. A Németország elleni nagyméretű légitámadások kezdete. A szövetségesek bevonulnak Rómába. A szövetségesek papra szállnak Normandiában. A varsói felkelés. Románia átállása. A szövetségesek bevonulnak Párizsba. Bulgária átállása. Magyarország sikertelen átállási kísérlete. Budapest ostroma. A jaltai értekezlet. Roosevelt halála. Az amerikai és szovjet katonák találkozása az Elbánál. Mussolini kivégzése. Hitler öngyilkossága. A szovjet csapatok elfoglalják Berlint. Németország kapitulációja, az európai háború vége. Az ENSZ alapokmányának aláírása. Potsdami értekezlet. A Hirosima elleni atomtámadás. A Nagaszaki elleni atomtámadás. Japán kapitulációja, a II. világháború vége. Az ENSZ első közgyűlése Londonban. Churchill fultoni beszéde. A II. világháborút lezáró párizsi béketárgyalások. A párizsi békeszerződések aláírása. A Truman-elv meghirdetése. A Marshall-terv bejelentése. Nagy-Britannia kinyilvánítja India függetlenségét. A Kominform megalakulása. Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) létrejötte. Bogotában megalakul az Amerikai Államok Szervezete. Az önálló Izrael Állam kikiáltása. Az első arab-izraeli háború kirobbanása. A berlini blokád kezdete. Moszkvában megalakítják a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST). A NATO megalakulása. Az Európa Tanács megalakulása. Az NSZK megalakulása. A Kínai Népköztársaság kikiáltása. Az NDK megalakulása. Észak-Korea megtámadja Dél-Koreát. Kína elfoglalja Tibetet. Az Európai Szén- és Acélközösség megalakulása. Az ún. pekingi szerződés Tibet bekebelezéséről. Az NSZK és Izrael jóvátételi egyezménye. Az első amerikai hidrogénbomba felrobbantása. Sztálin halála. A kelet-berlini felkelés. Egyiptomban kikiáltják a köztársaságot. A koreai fegyverszünet aláírása Panmindzsonban. Négyhatalmi konferencia Genfben a távol-keleti kérdésekről. Nehru és Csu En-laj kidolgozza az öt alapelvet (pancsa sila). A Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezetének (SEATO) megalakulása. Az NSZK felvétele a NATO-ba.

578

1955. február 25. április 18-24. május 14. május 15. július 18-23. 1956. február 14-25. június 28. július 26. október 23. október 29. október 31. november 4. 1957. március 25. október 4. 1958. február 1. június 1. június 16. július 14. december 8-13. 1959. január 1-2. április 17. augusztus 7. 1960. január 4. május 1. május 16. 1961. április 12. június 3-4. augusztus 13. szeptember 1-6. 1962. február 20. március 14. október 20.-november 21. október 22.-november 20. 1963. április 11. május 22-25. augusztus 5. november 22. 1964. május 28. augusztus 2. október 14. 1965. február 7. augusztus 5.szeptember 23. december 8. 1966. március 29. június 4. október 3. 1967. április 21. június 5-10. 1968. január 3-5. április 4. augusztus 20-21. 1969. március 2-5. július 21. augusztus 13. november 24. november 29. 1970. március 26. augusztus 12. december 14. 1971. február 11.

A Bagdadi Paktum (1959-től CENTO) létrejötte. Az afroázsiai országok bandungi értekezlete. A Varsói Szerződés aláírása. Az osztrák államszerződés aláírása. A genfi csúcstalálkozó. Az SZKP XX. kongresszusa. Felkelés a lengyelországi Poznańban. A Szuezi-csatorna államosítása. A magyar forradalom kitörése. Izrael megtámadja Egyiptomot, a második arab-izraeli háború. A francia és brit légierő támadást indít Egyiptom ellen. A szovjet haderő elfojtja a magyar forradalmat. A Római szerződések aláírása, az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) létrehozása. Az első mesterséges hold, a szovjet szputnyik fellövése. Az első amerikai mesterséges hold fellövése. Franciaországban De Gaulle alakít kormányt. Nagy Imre és társai kivégzése. Az iraki felkelés megdönti a királyságot. Az afrikai népek első konferenciája Accrában. Kubában Castro gerillái megdöntik a kormányt. Felkelés Tibetben, melyet a kínaiak vérbe fojtanak. Súlyos összecsapás a kínai-indiai határon. Stockholmban megalakul az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA). A szovjet légelhárítás lelő egy amerikai kémrepülőgépet. Meghiúsul a párizsi csúcskonferencia. Gagarin űrutazása a Föld körül. Hruscsov és Kennedy bécsi találkozója. A berlini fal építése. Az el nem kötelezett országok szervezetének alakuló ülése Belgrádban. Az első amerikai űrrepülő háromszor kerüli meg a Földet. Genfben megnyílik 18 ország külügyminiszterének leszerelési konferenciája. Határháború India és Kína között. A kubai rakétaválság. XXIII. János pápa "Pacem in terris" kezdetű enciklikája. Az Afrikai Egységszervezet megalakulása. Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió aláírja a részleges atomcsendegyezményt. J. F. Kennedy meggyilkolása. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) megalakulása. Incidens a Tonkini-öbölben. Hruscsov bukása. Megkezdődik Észak-Vietnam rendszeres amerikai bombázása. Háború India és Pakisztán határán. Befejezi hároméves munkáját a II. vatikáni zsinat. Franciaország kilép a NATO katonai szervezetéből. Kínában meghirdetik a nagy proletár kulturális forradalmat. A Szovjetunió szerződésben vállalja, hogy gazdasági és katonai segítséget nyújt ÉszakVietnamnak. Görögországban megdöntik a parlamentáris rendszert. A harmadik (hatnapos) arab-izraeli háború. Dubčeket választják a Csehszlovák Kommunista Párt új vezetőjévé. Martin Luther King meggyilkolása. A szovjetek és csalósaik katonai bevonulása Csehszlovákiába. Összecsapások a kínai-szovjet határon, az Usszuri folyónál. Armstrong, az Appolo-11 űrhajósa kilép a Holdra. Újabb kínai-szovjet határincidensek Kazahsztánban. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió aláírja az atomsorompó-egyezményt. Bécsben megkezdődik az európai biztonsági és együttműködési értekezlet. Négyhatalmi konferencia a berlini kérdésről. A nyugatnémet-szovjet szerződés aláírása. A gdański zavargások kirobbanása. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió aláírja a tengerfenék atommentesítéséről szóló egyezményt.

579

szeptember 3. október 25. 1972. február 21-28. április 10. május 22-29. november 22. 1973. január 1. január 27. június 22. szeptember 11. szeptember 18. október 6-25. 1974. április 25. július 3. július 23. 1975. január 2. április 13. április 17. április 30. július 30.-augusztus 1. november 20. 1976. május 28. június 24. 1977. január 7. május 18. június 30. november 19. 1978. augusztus 12. szeptember 17. december 25. 1979. január 11. február 3. február 17-március 8. június 7-10. június 18. december 27. 1980. augusztus 14. szeptember 18. szeptember 20. 1981. január. 1. december 13. 1982. április 2. június 6. augusztus 21. december 31. 1983. január 25. május 17. szeptember 1. október 25. 1984. január 1. január 17. október 19. 1985. április 26. november 19-20. 1986. január 1. február 16-17.

Négyhatalmi szerződés a nyugat-berlini kérdés rendezéséről. Az ENSZ felveszi a Kínai Népköztársaságot, s egyidejűleg kizárja Tajvant. Nixon pekingi látogatása. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió aláírja a bakterológiai fegyverek eltiltásáról szóló egyezményt. Nixon moszkvai látogatása, a SALT-I. szerződés aláírása. Helsinkiben megkezdődik az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet előkészítő tanácskozása. Nagy-Britannia, Írország és Dánia csatlakozik az Európai Közösséghez. A vietnami fegyverszünetről és a békés rendezésről szóló egyezmény aláírása Párizsban. Amerikai-szovjet egyezmény a nukleáris háború elkerüléséről. Chilében katonai lázadással megdöntik Allende elnök kormányzatát. Az NDK-t és az NSZK-t felveszik az ENSZ-be. A negyedik arab-izraeli háború. Portugáliában vértelenül megdöntik a jobboldali tekintélyuralmi rendszert. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió megállapodik a földalatti atomkísérletek korlátozásáról. Görögországban megdöntik a katonai diktatúrát. Észak-Vietnam támadást indít Dél-Vietnam ellen. Kirobban a libanoni polgárháború. Kambodzsa a vörös khmerek kezére kerül. Észak-Vietnam bekebelezi Dél-Vietnamot. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záró ülése Helsinkiben. Franco halála, a spanyol demokratikus átalakulás kezdete. Amerikai-szovjet szerződés a békés célú, föld alatti nukleáris robbantásokról. A vietnami nemzetgyűlés kinyilvánítja Észak- és Dél-Vietnam egyesülését. Németországban megjelenik a 257 csehszlovák ellenzéki személyiség által aláírt Charta 77. Genfben 33 ország aláírja a környezeti hadviselés tilalmáról szóló egyezményt. Feloszlik a SEATO. Szadat egyiptomi elnök Jeruzsálembe látogat. Pekingben japán-kínai béke- és barátsági szerződést írnak alá. Camp David-i megállapodás az egyiptomi-izraeli békeszerződésről. Vietnam támadást indít Kambodzsa ellen. A kambodzsai vörös khmer rendszer bukása. Iránban megalakul az Iszlám Forradalmi Tanács. Kínai-vietnami háború. Európai parlamenti választások. Brezsnyev és Carter Bécsben aláírják a SALT-II. megállapodást. A Szovjetunió afganisztáni beavatkozása. Sztrájkhullám kezdődik Lengyelországban. Gdańskban megalakul a Szolidaritás. Irak megtámadja Iránt (az első Öböl-háború). Görögország az Európai Közösség tagja lesz. Jaruzelski szükségállapot vezet be Lengyelországban. A falklandi háború kezdete. Izrael megkezdi Dél-Libanon megszállását. Megkezdik a palesztin fegyveresek kivonását Bejrútból. Lengyelországban felfüggesztik a szükségállapotot. II. János Pál kihirdeti a római katolikus egyház új kánonjogi kódexét. Megállapodás a Libanonban tartózkodó izraeli csapatok kivonásáról. Szovjet vadászgépek lelőnek egy dél-koreai utasszállítót. Az Egyesült Államok katonai akcióval eltávolítja Grenadából a kubai katonákat. Az Európai Közösség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás országai megszüntetik az egymás közti vámokat. Stockholmban 33 európai ország, valamint az USA és Kanada részvételével megkezdődik az európai bizalom- és biztonságerősítő értekezlet. Lengyel biztonsági tisztek elrabolják és meggyilkolják Jerzy Popiełuszko varsói papot. A tagállamok vezetői aláírják a Varsó Szerződés tízéves meghosszabbításáról szóló egyezményt. Reagan és Gorbacsov genfi csúcstalálkozója. Spanyolország és Portugália az Európai Közösség tagja lesz. Az EK-országok elfogadják az Egységes európai okmányt, a római szerződések módosítását.

580

április 26. október 11. 1987. január július 23. november 15. december 8. 1988. május 1. május 19.-június 2. augusztus 16. augusztus 23. október 28. november 13. 1989. január 15. június 3-4. június 4. augusztus 23. szeptember 12. szeptember 18. október 7. október 23. november 9. november 10. november 22. december 2-3. december 10. december 17. december 22. december 25. december 26. 1990. január március 11. március 30. március 25. és április 8. május 4. május 31. június 3. június 9. augusztus 2. augusztus 23. október 3. október 25. 1991. január 17. június 26. június 28. július 1. július 31. augusztus 19-22. október 15. december 1. december 21. 1992. március 9. április 27. május 30. november 15. 1993. január 1. január 3. november 1. 1994. április 6. június 22.

A csernobili atomerőmű katasztrófája. Gorbacsov és Reagan eredménytelen csúcstalálkozója Reykjavíkban. A pekingi egyetem diákjai több demokráciát követelnek a Tienanmen téren. A krími tatárok több napon át tüntetnek Moszkvában, hazatelepítésüket követelve. A rendőrség brutálisan szétveri a brassói tömegtüntetést. Gorbacsov és Reagan washingtoni megállapodása a közép- és rövid hatósugarú nukleáris rakéták leszereléséről. Megkezdődik a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból. Gorbacsov és Reagan moszkvai csúcstalálkozója. Sztrájkhullám Lengyelországban. A balti köztársaságokban százezer ember tüntet a függetlenségért. Prágában tüntetések kezdődnek Csehszlovákia megalakulásának 70. évfordulóján. A palesztin állam kikiáltása. Tömegtüntetés Prágában Jan Palach tűzhalálának 20. évfordulóján. A kínai hadsereg véres kegyetlenséggel felszámolja a Tienanmen téri tüntetést. A lengyel választásokon elsöprő győzelmet arat a Szolidaritás. Tömegtüntetések a balti köztársaságokban a német-szovjet paktum 50. évfordulóján. Lengyelországban a Szolidaritás vezetésével alakul kormány. A magyar tárgyalásos forradalom során kidolgozott új alkotmánytervezet aláírása. Tömegtüntetések Berlinben az NDK megalakulásának 40. évfordulóján, lemond a kormány. A köztársaság kikiáltása Magyarországon. Megkezdődik a berlini fal lebontása. Leváltják Zsivkov bolgár pártvezetőt. Lemond a Csehszlovák Kommunista Párt vezetése. Bush és Gorbacsov tanácskozása Málta közelében egy amerikai hadihajón. Csehszlovák koalíciós kormány alakul, kommunista kisebbséggel. Felkelés robban ki Temesváron. Az elnöki palota ostroma Bukarestben. Kivégzik Ceauşescut és feleségét. Új kormány alakul Romániában. Véres zavargások a Szovjetunió kaukázusi köztársaságaiban. Litvánia kinyilvánítja függetlenségét. Az észt parlament kinyilvánítja az ország önálló államiságát. Szabad választások Magyarországon. A lett elnök kinyilvánítja az ország függetlenségét. Bush és Gorbacsov tárgyalása Washingtonban. Bush és Gorbacsov moszkvai tárgyalása. Irak megtámadja és elfoglalja Kuvaitot. Örményország kinyilvánítja függetlenségét. A két Németország újraegyesülése. A Kazah Köztársaság kinyilvánítja függetlenségét. Megkezdődik az Irak elleni második Öböl-háború. Horvátország és Szlovénia kikiáltja függetlenségét. Megszűnik a KGST. Megszűnik a Varsói Szerződés. Bush és Gorbacsov Moszkvában aláírják a stratégiai atomfegyverek számának csökkentéséről a START-szerződést. Puccskísérlet Gorbacsov megbuktatására. Kikiáltják Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Ukrajna kilép a Szovjetunióból. A Szovjetunió megszűnése. Kína csatlakozik az atomsorompó-szerződéshez. Megalakul a Szerbiából és Montenegróból álló "kis" Jugoszlávia. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa embargót rendel el Jugoszlávia ellen. Az Európa Tanács elfogadja a kisebbségi nyelvek európai chartáját. Csehország és Szlovákia különválása. Bush és Jelcin aláírja a START-II. egyezményt. A Maastrichtban aláírt szerződés értelmében az Európai Közösség Európai Unióvá válik. Polgárháború robban ki Ruandában. Oroszország csatlakozik a NATO Partnerség a békéért programjához.

581

1995. január 1.

február 1. augusztus 30. november 21. 1996. november 23. 1997. június 17. július 1. 1998. április 10. 1999. január 1. március 12. március 21. 2000. október 5-7. december 11.

2001. szeptember 11. 2002. január 1. 2003. március 2004. március 29. május 1

Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozásával 15 tagúra bővül az Európai Unió. Életbe lép a Brazília, Paraguay, Argentína és Uruguay közti szabadkereskedelmi egyezmény. A GATT átalakul Kereskedelmi Világszervezetté (WTO). Strasbourgban 22 ország aláírja a kisebbségvédelmi keretegyezményt. A NATO légi háborút indít a boszniai szerbek ellen. A daytoni légi támaszponton aláírják a boszniai háború lezárását célzó békeszerződést. Csecsenföldről megkezdik az orosz alakulatok kivonását. Az Európai Tanács jóváhagyja az eurót megalapozó stabilitási egyezményt. 156 évi brit fennhatóság után Honkong újra Kína része lesz. A belfasti megállapodás véget vet a 27 éve folyó észak-írországi polgárháborúnak. Az Európai Unió 11 tagállamában számlapénzként bevezetik az eurót. Csehország, Lengyelország és Magyarország a NATO tagja lesz. A NATO légi háborúja Jugoszlávia ellen. Belgrádban ellenzéki tüntetők elfoglalják a parlamentet és a televíziót, s ezzel békésen megvalósul a hatalomváltás. Az Európai Unió elfogadja Az alapvető jogok európai chartáját. Terroristák utasokkal teli repülőgépekkel merényletet követnek el a New York-i Világkereskedelmi Központ és a washingtoni Pentagon épülete ellen. Az Európai Unióban (Nagy-Britannia, Dánia és Svédország kivételével) az euró hivatalos fizetőeszköz. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia újabb háborút indít Irak ellen. Lettország, Litvánia, Észtország, Szlovákia, Románia, Bulgária és Szlovénia a NATO tagja lesz. Tíz új állam -köztük Magyarország – csatlakozásával az Európai Unió 25 tagúra bővül.

582

Személy- és földrajzinév-mutató Aachen 395, 605, 777 Abbász, I. (Nagy) 719 Abbász, III. 719 Abbászida kalifák 423 Abbászida Kalifátus 477 Abbászidák 441, 472, 477 Abd ar-Rahmán, I. 441 Abd ar-Rahmán, II. 442 Abdel-Azíz Ibn Szaúd 1075 Abesszínia 415 Ábrahám 315, 416, 420 Abú Bakr 418 Abú'1-Abbász 423 Abukír 769 Acadia 697, 700, 701 Aceh 725 Actium 290 Adab 89, 91 Adad-nirári, I. 111, 113, 123 Adad-nirári, II. 121, 122 Adam, Robert és James 554 Adams, John 815 Adams, Samuel 703 Addis-Abeba 1069 Aden 1076 Áden 894 Adenauer, Konrad 1127, 1143, 1161, 1162, 1166 Ádeni-öböl 557 Adorno, Theodor 988 Adria 407, 440, 461, 1049, 1107 Adriai-tenger 37, 258, 273, 274, 476, 578,1005 Adrianopolis 461 Adua 929 Aeneas 250 Aëtius (Aetius) 312, 313, 382, 389 Afganisztán 174, 239, 477, 666, 719, 720, 779, 820, 895, 899, 902, 932, 936, 1182, 1185 Aga Mohamed 720 Agadir 924 Agamemnón 206, 209 Agapetus 357 Agészilaosz 173 Aglabidák 431 Ágost 608, 609 Ágost Ernő 792 Ágost szász választófejedelem 663 Ágost, II. (Erős) 663, 664, 668, 685 Ágost, III. 668, 671, 685 Agricola, Georgius 530 Agrippa 253, 290 Agrippina 293 Agung 726 Áháb 119, 120 Ahmed, I. 693, 695 Ahmed, III. 695 Ain-Dzsálut 472 Áisa 418 Aisne 1008, 1011 Aiszkhülosz 196, 198, 209 Aitól 46, 241 Ajbak 479

583

Ajjúb, Szaláh ed-Dín ibn (Szaladin) 472 Ajjúbidák 472 Ajutthaja 484, 725 Akapana-piramis 372 Akbar, I. (Nagy) 720 Akhaimenida 133 Akhilleusz 209 Akka 92 Akkád Birodalom 96-100 Akki 95 Akkon 331, 464 Aksak 92, 96 Akszakov, Konsztantyin 810, 811 Akszum 370 Al Malik 472 A1 Mina 215 A1 Muizz 431 Alabama 815, 880, 943 Alalah 111, 116 Al-Aldaluz 473 Al-Andalusz 440 Alarich 311, 312 Alarich, II. 378 Alaszka 49, 557, 697, 948 Alá-ud-dín Firúz 514 Alaungpaja 726 Al-Azíz kalifa 431 Álba herceg 622, 623 Albánia 436, 471, 961,1005, 1108, 1118,1142 Albany 700 Al-Barmaki, Dzsafár 424, 425 Alberich, II. 444 Albert (Habsburg helytartó) 624 Albert (Hohenzollern, Brandenburgi) 608, 609, 680 Albert herceg 785 Albert, Habsburg 457, 624 Albert, I. 465, 496, 497 Albert, II. 605 Albert, püspök 465 Alberti, Leon Battista 527, 529, 533, 732 Al-Bukhárí 418 Albuquerque 571, 725 Alcuin 316, 357, 358 Ál-Dimitrij, I. 614 Ál-Dimitrij, II. 615 Al-Duna 59, 389, 407, 414, 452, 745 Aldus Manutius 493 Aleppo 110, 115, 116, 477, 557 Alesia 286 Alexandria 174, 198, 237-239, 321, 363, 370, 375, 436, 564, 898 Alexandrosz, III. lásd Nagy Sándor 131,136,168, 173, 180, 181,198, 236-239, 241-243, 273, 359, 617, 778, 813 Alexiosz Komnénosz, I. 460 Alfréd (Nagy) 358, 401 Alfonz, V. (Aragóniai) 577 Alfonz, XIII. 1082, 1176 Algeciras 923 Algéria 36, 41, 431, 511, 696, 714, 1166 Al-Ghazálí 417 Algír 1093, 1099 Algirdas 508 Alkaiosz 195 Alkibiadész 234 Alkman 195

584

Alkmeónida 223, 226, 227, 230 Allahabad 888 Allende, Salvador 1173, 1174 Almagro 572 Al-Manszúr 423, 442 Almanzor 442 Almeida 571 Almohádok 473, 511 Almorávida 473 Al-Mutaszím 477 Alp Arszlán 436 Alpok 37, 69, 256, 271, 284, 341, 349, 404, 405, 449, 503, 555, 1102 Altáj 422 Altan kán 721 Altdorfer, Albert 535 Althusser, Louis 736 Alvensleben, Gustav 853 Amalfi 347, 527 Amarna 160, 161, 164 Amar-Szín 102 Amarú, José Gabriel Túpac 711, 714 Amazonas 65, 82, 559 Amazónia 82 Amél-Marduk 130 Amenemhat, I. 152, 153 Amenemhat, II. 152, 153 Amenemhat, III. 152, 153 Amenemhat, IV. 154 Amenhotep, III. 112, 113, 159, 160 Amenhotep, IV. 112, 160-162 Amerikai Egyesült Államok (USA) lásd még Egyesült Államok 635, 706, 738, 742, 747, 757, 758, 777, 801, 808, 814816, 832, 874, 875, 877, 880, 885, 886, 889, 943, 946, 950, 957, 960,1157, 1178, 1199 Amon 158, 160, 161, 163, 164, 165, 166,167,168, 169,171 Amonmemniszu 166 Amphipolisz 200 Amszterdam 572, 623, 659 Amu-Darja 178, 513 Amur 102, 104, 105, 109, 110, 116, 155, 163, 665, 688, 1171 Amurru 102, 104, 105, 109, 110, 116 Amürtaiosz 173 Anatólia 56, 70, 84, 108, 110, 114, 115, 117, 118, 120, 126, 132, 134, 153, 499, 512, 617-619, 695 Ancus Martius 259 Andalúzia 312, 627, 992 Andok 49, 54, 65, 77, 81, 82, 372, 485, 516, 558, 559, 711, 713 András, II. 464 András, III. 467 Andronikosz, I. 461 Andronikosz, II. 497 Andropov, Jurij 1184 Anga 180, 494 Angeln 386 Angkor 430, 484, 725 Anglia 59, 338, 341, 343, 345-347, 350, 387, 397, 398, 401, 402, 433, 438, 457-459, 488, 490-492, 520-524, 543, 544, 547, 548, 551, 552, 554, 555, 562, 570, 573, 574, 576, 584, 586, 590, 592, 595, 599, 601, 602, 611, 625, 626, 628, 636, 638, 639, 641, 644-646, 648-650, 656-658, 660, 661, 666, 669, 671, 673-675, 690, 700, 701, 703, 705, 708, 713, 716, 730, 731, 738, 744, 747-750, 756, 764, 768, 769, 771, 772, 777-779, 781, 782, 784, 786, 788, 813, 815, 816, 827-829, 831-834, 848, 858, 859, 864, 876, 881, 889, 893-895, 898-903, 906, 910, 913, 921, 922, 924, 933, 937, 940, 947, 973, 951, 955 Angola 1175, 1181 Anjou Ferenc herceg 623, 624 Ankara 498, 1030 Anna, angol királynő 543, 650, 673 Anna, Ausztriai 650

585

Anna, orosz cárnő 692 Annam 724-726, 910, 911 Ansan 97, 107, 133, 134 Ansbach 680 Antagonidák 239 Antall József 1189 Antarktisz 28, 34, 50 Antef 156 Antef, II. 151 Antietam 882 Antigonosz 238 Antillák 662, 710, 713 Antiokhia 363, 375, 434, 436 Antiokhosz, III. (Nagy) 273 Antonescu, Ion 1082 Antoninus Pius 296 Antoninusok 294, 295 Antonioni, Michelangelo 993 Antonius 288-292 Antwerpen 572, 622-624,1101 Anu isten 88 Anvers 622 Aphrodité 202 Apolló 202, 204, 246, 304, 1178 Apóphisz 145 Appalache-hegység 700, 707 Appenninek 256, 267 Appennini-félsziget 69, 71, 78, 271, 345, 439, 563 Appius Claudius Caecus 248, 253 Appomatox 883 Apriész 172 Apurimac 714 Aquileia 313 Aquinói Szent Tamás 316, 358, 517, 528 Aquitania 353, 378, 381, 438, 459 Aquitániai Eleonóra 457 Aquitániai Lajos 396 Arab Birodalom 431, 477 Arab Kalifátus 414, 477 Arab-félsziget 29, 414, 415, 423, 617, 819 Arábia 54, 130, 298, 370, 415, 417, 482, 515, 812, 1075, 1076, 1145 Arab-sivatag 555 Arab-tenger 478 Arafat, Jasszer 1177, 1197 Aragónia 495, 508, 569, 597, 598, 661 Aragóniai Katalin 584, 601 Arakcsejev, Alekszej 806 Arany Horda 476, 509, 510, 512, 513, 518, 611-613, 688 Aranypart 509, 563, 718, 1152 , Aranyszarv-öböl 462 Arapha 111 Arcadius 311 Ardagan 847 Ardarik 383 Ardennek 1003, 1089, 1101 Ardo 440, 517, 961 Arequipa 714 Arész 202, 213, 246 Argentína 82, 559, 816-818, 976, 978, 980, 982,1078, 1079, 1138 Argisti, I. 123 Arhangelszk 1025 Aricia 256 Ariszteidész, athéni politikus 230, 231

586

Ariszteidész, császárkori szónok 296, 298 Arisztophanész 196 Arisztotelész 197, 223, 224, 226, 242, 357, 527, 528, 565 Arizona 944 Árjabhata 366 Arkansas 697, 876, 880, 883, 946 Arkhilokhosz 195 Arkhimédész 198, 529 Arkwrigth, Richard 552 Arlington 645 Armagnac 491 Armstrong, Neil 974 Arno folyó 312 Arnulf 439, 440 Arnuwandas, III. 115 Árpád-ház 326, 448, 452, 504, 1126 Arras 346, 658, 1008 Artatama 111, 159 Artaxerxész, I. 136, 173 Artaxerxész, II. 136 Artaxerxész, III. 136, 173, 237 Artemisz 202 Arthur király 359, 386 Artois 621 Arvád 120 Ashabad 1025 Ashanti 715, 716 Asina 420 Asmaka 180 Asóka 174,181, 182 Aspern 771 Asquit, Herbert Henry 902 Assab 929 Assisi Szent Ferenc 316, 517 Assmann, Jan 144 Assur-ah-iddina 126, 127, 128, 131, 132, 170 Assur-bán-apli 127, 128, 132, 133, 170, 171 Assur-dán, I. 113 Assur-dán, II. 121 Assur-danin-apla 123 Assur-etelli-iláni 128 Assur-nádin-sumi 126 Assur-nászir-apli, II. 121, 122 Assur-uballit, I. 113-115 Assur-uballit, II. 128 Asti 527, 960 Asuka 429 Aszen Iván és Péter 469 Aszen, II. 470 Aszkia Mohamed, I. (Nagy) 715 Aszparuh 407, 410 Asszám 820 Asszír Birodalom 121, 126, 128, 131, 132, 168, 170, 171 Asszíria 7, 103, 107-109, 111, 113, 115, 117, 119, 121-124, 126-129, 132, 137, 162, 169-171 Asztrahány 1027 Asztrahányi Kánság 576 Asztüagész 132 Atahualpa 558 Athanarik 389 Athanasziosz 321 Athén 196-204, 213, 214, 222-235, 813, 940 Athéné 202, 233, 246 Athos 510

587

Atlanti-óceán 37, 59, 215, 349, 381, 458, 473, 511, 572, 696, 874 Attika 213, 214, 225, 227, 228 Attlee, Clement 1102,1125, 1131 Audumla 376 Augsburg 353, 433 Augustus (Octavianus) 246, 250, 251, 253, 255, 288, 290-292, 294, 295, 299, 301-303, 314 Aurangzíb Alamgír, I. 720 Aurelius, Marcus 248, 296, 299, 301, 314, 532 Auschwitz 1096 Ausculum 267 Austrasia 381, 382 Austria, Don Juan de 599, 623 Ausztrália 726-729, 782, 818, 821, 829, 956, 957, 961, 976, 981, 1039, 1058, 1071, 1141 Ausztria 43, 404, 408, 449, 457, 467, 495, 547, 576, 604, 677, 678, 687, 768, 770-773, 775, 777, 795, 800, 825, 833835, 851, 852, 854, 855, 857-859, 862-868, 870, 872, 873, 910, 931,1002, 1031, 1034,1038, 1045, 1068, 1083, 1095, 1142, 1196, 1201 Avar Birodalom 391, 405, 407, 408, 410 Aventinus 264 Avicenna 425 Avignon 487, 494 Avon 387 Ayacucho 714 Ayllón, Lucas Vázquez de 697 Azerbajdzsán 513, 695, 719, 1041 Azincourt 489 Azov 672, 690, 692 Azovi-tenger 413, 475, 690 Azték Birodalom 485, 516, 558, 559, 571, 730 Baader, Andreas 1163 Babenbergek 467 Babilon 7, 104-107, 109, 111, 112, 124, 126-130, 132, 134, 135, 137 Babilónia 86, 89, 92, 93, 95, 96, 98-114, 116, 117, 121-124, 126-131, 134, 159, 172, 244 Bábur 514, 720 Bach, Alexander 863 Bach, Johann Sebastian 543 Bacon 532, 537, 544, 637, 729 Bad Godesberg 1161 Baden 755, 769, 775, 792, 793, 856, 960,1095 Badoglio, Pietro 1097 Bagdad 352, 398, 423, 424, 473, 480, 617, 719, 923, 1076 Bagdadi Kalifátus 472 Bagirmi 715 Báhádur, II. indiai uralkodó 888 Bahama-szigetcsoport 569 Bahlúl-khán 514 Bahri 472, 511 Baján 390, 391 Bajazet 847, 848 Bajezid, I. 499, 507, 513 Bajezid, II. 599, 615 Bajkál 48, 811, 1171 Bajkál-tó 79, 421 Bajorország 433, 434, 495, 523, 658, 769, 771, 775, 792, 793, 801, 825, 855, 856 Bakócz Tamás 580 Baktriai Királyság 178, 179, 181 Baku 563, 734, 752, 892, 928, 1025 Bakunyin, Mihail 734, 892 Balamber 389 Balandzsar 411 Balassi Bálint 608 Balaton 43, 745 Balboa, Vasco de 570

588

Balduin, I. 463 Baldwin, Stanley 1057, 1058 Balfour 901 Balkán 37, 41, 59, 69, 71, 78, 79, 195, 202, 205, 212, 236, 267, 274, 277, 286, 290, 301, 324, 340, 341, 343, 378, 391393, 402-405, 407-410, 414, 434, 436, 447, 448, 452, 453, 462, 465, 470, 497-499, 501, 505, 517, 660, 667, 758, 833, 838, 839, 846-848, 864, 933, 936, 937, 1091, 1196 Balkán-félsziget 204, 210, 362, 812, 814, 819 Balkán-hegység 847 Ball, John 492 Baltikum 59, 61, 69, 398, 400, 402, 403, 406, 465, 495, 507, 576, 628, 1086, 1092 Balti-tenger 37, 69, 349, 383, 404, 406, 557, 564, 614, 635, 657, 690, 696, 854, 1107 Balzac, Honoré de 757 Bamberg 353 Bánát 660 Banda-szigetek 726 Bánki Donát 746 Banks, Joseph 27, 728 Bánság 1007 Bar város 671 Barabás 307 Barcelona 29, 660, 805 Bardija 134 Barents 626 Bari 118, 436, 685, 788, 822, 823, 831, 926 Barmaki-család 425 Barmakida 424 Barnard, Christiaan 971 Barriére-Prinetti 913 Barthou, Jean Louis 1068, 1069 Bartók Béla 994 Basarab, I. 470 Baszileiosz, I. (Bolgárölő) 435 Baszileiosz, II. 436, 451, 453, 469 Baszra 423 Batávia 726, 727 Báthori István 610 Battenberg Sándor 941 Batthyány Lajos 825 Batu kán 469, 476, 510, 513 Batum 847 Bauer, Georg 530 Bauer, Otto 893 Bauer, Wilhelm 46 Bayle, Pierre 544, 545 Bazaine, François 856 Bázel 535, 583 Beaconsfield, Earl of 828 Beaumarchais, Pierre Augustin 550 Becher, Nikolaus 794 Becket, Thomas (Becket Tamás) 458, 586 Beckett, Samuel 993 Bécs 467, 496, 524, 530, 553, 554, 575, 607, 617, 628, 630, 633, 659, 669, 670, 677-679, 684, 690, 694, 740, 755, 758, 768, 771, 774, 790, 798-800, 824, 855, 867, 961, 1000-1002, 1007, 1008, 1012, 1031,1083,1102, 1106,1150, 1182, 1186 Bécsújhely 679, 799 Beda Venerabilis 316, 386, 432, 446 Beethoven, Ludwig van 554, 755 Begin, Menahem 1129, 1177 Behaim, Martin 530, 567 Bejing 564 Béla, IV. 467, 469, 476 Belfast 1056 Belga-Kongó 982

589

Belgium 285, 380, 386, 621, 624, 749, 778, 802, 920, 979, 1002, 1008, 1034, 1048, 1070, 1076, 1083, 1089,1100-1103, 1119, 1121, 1138 Belgrád 436, 506, 659, 660, 668, 672, 938, 1002, 1004, 1152,1178,1197 Belinszkij, Visszarion 811 Beliszariosz 379, 380, 393 Bellini, Giovanni 534 Bellotto, Bernardo (Canaletto) 541 Belorusszia 931, 1036, 1087,1099 Belső-Ázsia 420, 421, 475, 518 Belső-Kína 185 Belső-Mongólia 721 Beludzsisztán 899 Ben Gurion 1129 Bender 664, 665 Benedek, XV. 1007 Benelux államok 1122, 1148 Beneš, Eduard 1036, 1084, 1113, 1114 Beneventói Fejedelemség 268, 439 Bengália 479, 720 Bengáli-öböl 720 Benkendorf, Alekszandr 810 Bennigsen, Rudolf von 851 Benz, Karl Friedrich 746 Berengár, I. 439 Berg, Alban 994 Bergen-Belsen 1096 Bergen-op-Zoom 625 Bergman, Ingmar 993 Berija, Lavrentyij 1110, 1140 Bering-szoros 28, 49, 688 Berlin 194, 314, 551, 553, 669, 671, 680-683, 730, 740, 770, 772, 791, 823, 848, 849, 851, 854, 856, 919, 920, 923, 960,1001,1002,1004, 1006-1008, 1030, 1031, 1046, 1048,1069, 1083, 1084, 1086, 1091,1096, 1100-1102, 1106, 1121, 1127, 1148-1150, 1161, 1163, 1170, 1173 Berlinguer, Enrico 1170 Berlusconi, Silvio 1171 Bernhardt Antal 745 Bernini, Gianlorenzo 540, 541 Bernoulli, Jakob 538 Bernstein, Eduard 753, 893 Besançon 659 Bessemer, Henry Sir 745, 749, 943 Besszarábia 410, 672, 847, 848, 1038, 1082,1086, 1091, 1109 Bethlen Gábor 629-631 Bethmann-Hollweg, Theobald 924 Beust, Ferdinánd 867 Biafra 1152 Biainili 123 Bierut, Bolesław 1112 Binduszára 181 Binford, Lewis 50 Biringuccio, Vannoccio 530 Birkenau 1096 Biron 692 Bismarck, Otto von 848, 852-856, 862, 904, 907, 910, 913, 914, 916-921, 923, 931 Bissau-Guinea 1181 Bissolati, Leonida 893 Bít-Adini 118, 122 Bít-Bahiam 118 Bít-Gabbari 118 Bizánc 305, 347, 348, 357, 391, 392, 406, 407, 411, 433-435, 445-447, 453, 460-462, 470, 497, 498, 510, 516, 517, 575, 611 Bizánci Birodalom 351, 353, 379, 380, 392, 395, 403, 406, 407, 410, 412, 413, 418, 420, 435, 436, 439, 443, 444, 447, 448, 452, 460-465, 469, 470, 497-499, 506, 939

590

Bizánci Császárság 471 Blanc, Louis 789, 822 Blanqui, Adolphe 747 Blanqui, Louis August 892 Bláthy Ottó 744 Bleda (Buda) 312, 383, 389 Blenheim 650 Blum, Léon 1063-1065 Boccaccio, Giovanni 493, 516, 531 Boccherini, Luigi 554 Bocskai István 591, 630 Bodin, Jean 531 Bodrogköz 449 Boehm, Jacob 636 Bogoljubszkij, Andrej 468 Bohr, Niels 963-965 Boiótia 208, 229 Bokassa, Jean 1153 Bokkhórisz 169 Boleszló, I. (Bátor) 448, 449 Boleszló, II. (Merész) 449 Boleszló, III. (Ferdeszájú) 466 Boleyn Anna 601 Bolgár Birodalom 411, 470 Bolgár Cárság 452, 453, 460, 470 Bolgár Fejedelemség 847, 848, 941 Bolingbroke 650, 662 Bolívar, Simón 817, 960 Bolívia 558, 710, 817, 884, 885, 982 Bologna 358, 487, 493, 494 Bolotnyikov, Ivan 14 Bombay 645 Bonhomme, Jacques 489 Bonifác, VIII. 328, 487 Bonn 960, 1127 Bonnat, Léon 758 Booth, John Wilkers 883 Bordeaux 830, 904 Borgia, Cesare 577, 580 Borgia-család 579, 580 Borgia, Lukrécia 580 Borisz, I. 453, 1081 Borisz, III. bolgár cár 1081 Born, Bertran de 334 Born, Max 964 Borneó 46, 725, 484, 899,1103 Bornholm 382 Borobudur430 Borromini, Francesco 540 Bosch, Carl 968 Bosch, Hieronymus 528, 535 Bosna 409 Bossuet, Jacques Bénigne 540 Boston 698, 703, 704, 945 Bosznia 409, 506, 575, 847, 848, 936, 1000, 1003, 1038,1191 Bosznia-Hercegovina 846-848, 936, 938,1191,1038 Boszporusz 37, 349, 384, 779, 819, 929, 936,1017 Botany-öböl 727-729 Botev, Hriszto 840, 846 Botticelli, Sandro 532, 534, 563, 731 Bouillon-i Gottfried 463 Boulanger, Georges 911 Boulogne 788

591

Bouvines 458 Boycott 897 Boyen, Hermann von 770 Boyer, Jean Pierre 818 Boyle, Robert 537 Boyne 648, 649 Böttger, Johann Friedrich 553 Brabant 621, 624 Braddock 701 Braganzai Katalin 645 Brahe, Tycho 536, 605 Brahmagupta 366 Brandenburg őrgrófság 495 Brandenburgi Albert 608 Brandenburgi Választófejedelemség 582, 680 Brandt, Willy 1161,1162 Brankovics György 506 Braque, Georges 990 Brătianu, Ion 1081 Braudel, Fernand 520, 521, 559, 562 Braunschweig 704, 764, 792-794 Brazília 559, 570, 571, 697, 708, 712, 805, 816, 818, 977, 978, 982, 1008, 1078,1079,1138 Brazzaville-Kongó 1153 Bréda 542, 631 Breisgaut 769 Breitenfeld 632, 633 Bréma 665, 915 Brenta 440 Bresci, Gaetano 926 Breszt-Litovszk 1005 Bretagne 60, 386, 401, 438, 457, 491, 576, 603, 764 Bretton Woods 983, 985 Brezsnyev, Leonyid 1154, 1157, 1178, 1182, 1184, 1186 Briand, Aristide 913, 1048, 1049, 1054,1063, 1066 Brienne, Charles de Loménie de 677 Briggs, Henry 538 Bright, John 783 Brissot, Jacques Pierre 763 Bristol 600 Britannia 286, 312, 346, 350, 387, 428, 637, 642, 650, 662, 666, 672, 673, 701, 708, 721, 733, 747, 748, 750-752, 758, 759, 768, 769, 772, 774, 779, 785, 795, 814, 818, 820, 893, 894, 957, 960, 973, 978, 981-983, 1002, 1005, 1008, 1011, 1033, 1039, 1045, 1047, 1048, 1054, 1056-1058, 1067-069, 1074-1076,1084, 1086, 1089, 1090, 1093, 1104,1105, 1113, 1121, 1125, 1128, 1133, 1135, 1138, 1141-1144, 1154, 1164, 1167, 1171, 1179, 1180, 1200 Brit-szigetek 37, 41, 57-60, 68, 69, 324, 386, 397, 428, 673, 723, 1004 Brno 467, 503 Broglie, Louis de 964 Brogniart, Alexandre Théodore 554 Brown, John 516, 879, 894 Brueghel, Pieter id. 523, 535 Brugge 340 Brunelleschi, Filippo 529, 532, 533, 563 Bruno, Giordano 536 Brutus 288, 289 Brügge 624 Brünn 503, 868 Brüsszel 623, 778, 802, 911 Buckingham, George Villiers 637, 638 Budaeus, Stephanus Parmenius 698 Budapest 4, 517, 847, 1000, 1012, 1101, 1113, 1146 Buddha 180, 317, 366, 388 Buenos Aires 709, 713, 1079, 1198 Buffon 547 Buganda 715

592

Buhara 475 Buharin, Nyikolaj 1042, 1045, 1184 Bukarest 516, 672, 729, 730, 732, 812, 836, 839, 943, 1006, 1007, 1091, 1116, 1120,1190 Bukovina 672, 795, 799,1007, 1091, 1109 Bulganyin, Nyikolaj 1142 Bulgária 406, 407, 410, 413, 435, 436, 447, 452, 460, 469, 470, 476, 497, 498, 506, 507, 575, 839, 847, 848, 939, 941943, 1001, 1002,1005, 1012, 1029,1039, 1081, 1091, 1102, 1107-1109, 1116, 1118, 1121, 1142, 1157, 1190 Bulgariosz 411 Bull Run 881 Bumin 421 Bund 821, 851, 920, 1038 Búr Köztársaság 896, 898, 899 Burdzsi 511 Burgenland 1038 Burgoyne 705 Burgundi Mária 576, 621 Burgundia 376, 381-383, 396, 438, 439, 446, 491, 576, 578, 597, 605, 621 Buri 112, 376 Burke, Edmund 740 Burke, Thomas Henry 897 Burkhardt, Jakob 526 Burma 484, 725, 726, 779, 888, 899, 982, 1137, 1145 Burnaburias, II. 112 Bursza 620 Bury, Richard de 352 Bush, George 1186, 1193, 1196 Bute lordja 674, 701 Büblosz 120, 149, 154 Büchner, Ludwig 743 Bügü kagán 422 Bükk 39, 70, 377 Bülow, Bernhard von 922 Bürgi, Jost 538 Büzantion 305, 384, 392 Byrnes, James 1107 Byron, George 755, 784 Cabot, John (Giovanni Cabotto) 570, 698, 709 Cabral, Pedro 570 Cadíz 599, 602, 709, 804 Caecus, Appius Claudius, 248, 253 Caen 353 Caesar, C. Julius 249, 250, 285-289, 291, 314, 386, 411 Caetano, Marcelo 1175 Caffiero, Carlo 928 Calais 490, 491, 576, 601, 1099 Calatafimi 861 Calder, Alexander 990 Caligula 292, 293 Calixtus, III. Borgia 579 Callaghan, James 1165 Calonne, Charles Alexandre de 677 Cambrai 576 Cambridge 83, 194, 242, 314, 358, 516, 517, 600, 961, 1200 Cameron, James 993 Camp David 1177, 1198 Campanella, Tommaso 532 Campania 267 Campbell-Bannerman, Henry Sir 900, 901 Canaletto, Antonio 541 Cannae 272, 273 Canossa 456, 679 Canova, Antonio 554

593

Canterbury 359, 387, 459, 516, 600, 601, 638 Cápa-öböl 727 Capeting-dinasztia 397, 438, 457, 487, 489 Caporettó 1009 Capri 292, 921, 922, 931 Caprivi 921, 922, 931 Capua 272 Caracalla 253, 299, 301 Caravaggio (Michelangelo Merisi) 541, 553, 731 Cardano, Girolamo 529 Carmona, Antonio de Fragoso 1070 Carnap, Rudolf 988 Carné, Marcel 992 Caroberto 504 Carpentaria-öböl 727 Carr, Robert 637 Carracci, Annibale 541 Carranza, Venustiano 959 Carson, Edward 903 Carter, Jimmy 1159, 1177,1182 Cartier, Jean 570, 697 Cartwright, Edmund 552 Casablanca 1093 Casale 659 Cassiodorus 318, 357, 379 Cassius 288, 289, 291 Castlereagh, Robert Steward 774 Castro, Fidel 1149,1150 Çatal Hüyük 56 Cateau-Cambrésis 520 Catilina 288 Cato, M. Porcius 248, 249, 258, 276, 278, 314, 756, 780 Catullus 250 Cavendish, Frederick Charles 602, 897 Cavignac, Louis-Eugène 822 Cavour, Camillo Benso di 835, 857-861 Ce Hszi 950, 951 Ceauşescu, Nicolae 1189, 1190 Cech 448 Cecil, Sir Robert 637 Cecil, William 601 Celebesz 46, 74, 726 Cellarius, Christoph 519 Cellini, Benvenuto 532, 563 Celsius, Anders 550 Ceres 245, 264 Ceuta 442, 511, 567 Ceylon 524, 774, 1145 Cézanne, Paul 757 Chaco-kanyon 485 Chadwick, James 965 Chagall, Marc 990 Chalon-sur-Saone 381 Chamber, William 554 Chamberlain, Joseph 96, 898, 899 Chamberlain, Neville 1058 Champagne 338, 347, 349, 438, 439 Champlain, Samuel de 604, 697 Chan Chan 485 Chancellor, Richard 571 Chancellorsville 883 Chandernagore 701 Chaplin, Charlie 992

594

Charcas 710 Chardin, Jean-Baptiste Siméon 542, 553 Chardin, Pierre Teilhard de 988 Charlemagne 396 Charleston 880 Charlottenburg 682 Chartres 354 Châtelet, Madame de 550 Châtillon 773 Chattanooga 883 Chaucer, Geoffrey 359 Chaunu, Pierre 520, 666, 731 Chelmnó 1096 Chemnitz 849, 914 Chesapeake-öböl 697-699 Chester 386, 517, 600, 748, 750, 780, 876 Chicago 194, 944, 946, 947 Chihuahua 958 Childeric, I. 381 Childerich, III. 382 Chile 486, 516, 559, 817, 982,1078, 1079, 1138, 1173 Chimori Királyság 485 Chiosz 434, 599, 626 Chirac, Jacques 1168 Chlodvig, I. 381, 383 Chlotar, I. 382 Chlotar, II. 382 Choltitz, Dietrich von 1100 Chopin, Frédéric 756 Chosokabe-klán 723 Christophoro, Bartolomeo 542 Chrobatos 408 Churchill, John 648, 649, 661 Churchill, Randolph 898 Churchill, Winston 650, 1067, 1089-1093, 1096, 1097, 1101, 1102, 1106-1108, 1118, 1125, 1126,1164, 1200 Churriguerra, Joaquín 541 Cicero 199, 248-250, 288, 289, 314, 526, 540 Cimarosa, Domenico 554 Cin (Jin) Fejedelemség 189, 190, 286, 531-535, 553 Cincinatti 876 Ciprus 95, 136, 206, 233, 434, 599, 848, 895, 1039, 1174, 1175, 1196 Cirill (Konsztantinosz) 324, 408, 434, 445, 518, 691 Ciszjordánia 1129, 1156, 1197, 1198 Ciszlajtán 869, 870 Clairvaux-i Szent Bernát 329 Clarendon, Sir Edward Hyde 645 Claudius császár 292-295, 297, 386 Clausewitz, Carl von 770 Clemenceau, Georges 909, 913, 1011, 1033 Clermont 462, 745 Cleveland 946, 948 Clifford 645, 646 Clinton, Bill 1198 Cluny 353, 356, 446 Coalbrookdale 552 Cobbet, William 80 Cobden, Richard 783 Cobos 598 Coburg Ferdinánd 941 Cocceji, Samuel 683 Codreanu, Zelea 1081 Cognac 577, 615 Cohn-Bendit, Daniel 1167

595

Coimbra 509 Colbert, Jean Baptiste 652, 653 Colleoni, Bartolomeo 494 Colombo, Cristoforo lásd Kolumbusz Colonna 494 Colt, Samuel 746 Columbia 816, 883, 974 Combes, Emil 912 Commodus 299 Como 493, 540, 551, 1052 Comonfort, Ignacio 885 Comte, August 743 Condé herceg 651 Condillac 547 Condorcet 547, 550 Connecticut 698, 700, 703 Constanţa 935 Constans, Jean Antoine Ernest 911 Constantinus 302, 304, 305, 308-311, 328 Conti herceg 685 Cook, James 727, 728 Cooligde, Calvin 1053, 1054 Cooper, Ashley 645, 646, 647 Corbulo, Cn. Domitius 293 Córdoba 341, 441, 442, 473, 480 Córdobai Emirátus 472 Corelli, Arcangelo 542 Corfinum 282 Cornwall 386 Coronado, Francisco Vázquez de 697 Corradini, Enrico 928 Cortés, Juan Donoso 756, 758 Cortez, Hernán 571 Costa Rica 817 Costa, Andrea 928 Couperin, François 543 Courbet, Gustave 756 Couthon, Georges 765 Coventry 600 Cranach, Lucas id. 535 Cranmer, Thomas 586, 601 Crassus 284, 285, 286 Craxí, Bettíno 1170 Crécy 489, 491 Cremona 456, 493 Crick, Francis 969 Crispi, Francesco 926 Croissy 653 Crompton, Samuel 552, 675 Cromwell, Oliver 537, 639, 641-645, 650, 730, 732 Cromwell, Richard 643 Cromwell, Thomas 601 Cruz, Salina 958 Cujanosi 724 Cumae 272 Curaçao 713 Curie, Pierre és Marie 963 Curson, George 1036, 1047, 1101 Cushing, Harvey 970 Custozza 826, 862, 855 Cuza, Alexandu Ion 836 Cuzco 486, 558, 564, 572, 714 Czartoryski, Adam 811

596

Czernin, Ottokar 1008 Csád-tó 473, 511, 715 Csagatáj 513 Csandragupta Maurja 181 Csandragupta, I. 182 Csandragupta, II. 183 Csang Kaj-sek 1072, 1097, 1132, 1135 Csangan 426, 427, 429 Cseh- és Morvaország 404, 465-467, 503, 869 Csehország 37, 79, 346, 405, 434, 448, 465, 495, 501, 503, 563, 608, 629, 630, 632, 633, 667, 670, 671, 677, 678, 681, 795, 855, 868-870, 1113, 1188, 1196 Csehszlovákia 1036, 1038, 1045, 1046, 1080, 1083,1084, 1103, 1109,1113,1121, 1142, 1151, 1156, 1157, 1162, 1183, 1187, 1188, 1192, 1196 Csendes-óceán 28, 48, 557, 570, 665, 696, 707, 727, 934, 1078, 1183, 1200 Cseng (Zheng) 189 Cseng Ho 515, 566 Csernisevszkij, Nyikolaj 841 Csernov, Viktor 933, 1023, 1024 Csernyajev 844 Csernyenko, Konsztantyin 1184 Cseszme 672 Csheidze, Nyikolaj 1014 Csiau-csou 923 Csin Birodalom 191, 475 Csin Si huang-ti 191-193 Csin-csuan 722 Csin-dinasztia 192, 366 Csing-dinasztia 185, 722, 820, 889 Csingtao 1005 Csóla- (Kolár-) dinasztia 426, 478 Csonka János 746 Csou En-laj 1144, 1160 Csou-dinasztia 185, 187, 188-190, 193, 426 Csu (Chu) Jün Csang 514 Csud-tó 611 Csukcs-félsziget 49 Dachau 1118 Dacia 295, 299 Dagobert 382 Dahlmann, Friedrich Christoph 739 Dahomey 715, 716, 717, 1153 Dai Viet 484 Daimler, Paul 746 Daladier, Édouart 1066, 1084 Dale, Henry 968 D'Alembert 547, 692 Dalmácia 379, 460, 660, 694, 768, 775, 795, 863, 871, 1005, 1038, 1049, 1050 Dalnyij (Talien) 934 Dalton, John 551 Damaszkusz 118, 119, 124, 169, 363, 423, 477, 513 Dampier, William 27 Dán Királyság 628, 665 Danby 646, 647 Dánia 37, 56, 57, 60, 118, 385, 386, 400, 466, 472, 496, 507, 576, 582, 590, 614, 628, 630, 631, 633, 636, 657, 659, 663, 715, 716, 731, 775, 853, 854, 1034, 1056, 1075, 1076, 1087, 1121, 1129, 1156, 1179, 1197, 1198 D'Annunzio, Gabrielle 1050 Dante, Alighieri 316, 359, 516 Danton, Georges 763-765 Danzig 657, 680, 770, 1034, 1084 Darby, Abraham 552 Dardanellák 696, 779, 819, 929, 936

597

Dareiosz, II. 136 Dareiosz, III. 136, 236, 237 D'Argenson 676 Darlington 749 Darmstadt 194, 314, 792, 793, 856, 960,1046 Darwin, Charles 736 Datong 368 Daugava 465 David, Jacques Louis 554, 555, 755 Davis, John 570 Davitt, Michael 897 Davy, Humphry Sir 744 Dawes, Charles 1047 De Gaulle, Charles 1065, 1090, 1096, 1099, 1100, 1108,1124, 1065-1167,1171 De Valera, Eamon 1056, 1057 Debrecen 516, 517, 665, 730, 1114 Dej, Gheorghe Gheorghiu 1116 Dekka 74, 75, 176, 181, 720 Delacroix, Eugène 756 Dél-Afrika 5, 32, 40, 73, 79, 369, 625, 716, 727, 819, 829, 895, 1039, 1058, 1076, 1140, 1164, 1165, 1181 Dél-Amerika 5, 6, 28, 49, 64, 65, 76, 81, 318, 319, 372, 485, 516, 559, 571, 572, 588, 700, 712, 817, 921, 978, 1163 Dél-Anglia 59 Dél-Ausztrália 63 Delaware 698, 699, 700, 704, 705 Dél-Balkán 838 Dél-Besszarábia 848 Delcsev, Goce 942 Dél-Dobrudzsa 943, 1108, 1109 Dél-Erdély 470 Dél-Európa 54, 78, 291, 324, 423, 449, 565, 677, 699 Dél-Franciaország 44, 71, 359, 439, 458, 584, 1099 Dél-Görögország 59 Delhi 479, 513, 514, 719, 720, 820, 888, 1131, 1155 Delhi Szultánság 479, 720 Dél-India 182, 425, 426, 478, 479 Déli-sark 28 Dél-Itália 199, 233, 239, 244, 256, 267, 269, 270, 276, 343, 348, 349, 378, 397, 436, 439, 495, 521, 575, 577, 657, 861 Dél-Karolina 699, 703, 876, 879, 880, 883 Délkelet-Anglia 387 Délkelet-Ázsia 5, 6, 36, 39, 46, 52, 62, 63, 67, 74, 75, 80, 81, 176,182, 317, 366, 367, 369, 427, 430, 484, 557, 561, 569, 720, 725, 948, 949, 977, 981,1137, 1141 Délkelet-Európa 54, 59, 324, 660, 1068 Dél-Kína 52, 75, 185, 368, 427, 477, 484, 1073 Dél-Korea 986, 1123, 1134, 1160 Della Valla, Lorenzo 528 Dél-Mandzsúria 954 Dél-Mexikó 516 Dél-Németalföld 633, 661, 662 Dél-Nigéria 473 Délnyugat-Ázsia 55, 59, 318, 430 Dél-Olaszország 924, 927, 1097, 1169 Dél-Ontario 557 Delors, Jacques 1194 Dél-Peru 712, 817 Delphoi 196, 204, 228, 235 Dél-Rhodesia 982 Dél-Sierra 714 Dél-Szibéria 80 Dél-Texas 876 Dél-Tirol 771, 797, 800, 1005, 1038 Délvidék 450 Dél-Vietnam 80, 1136, 1141, 1172 Dél-Wales 727, 785

598

Dembiński, Henryk 811 Démétér 202, 203 Dengitzik 390 Depretis, Agostino 925, 926, 929 Derby 401 Déri Miksa 744 Descartes, René 537, 544, 545, 729, 737 Desiderius 385 Desmoulins, Camille 763 Dessau 631 Detroit 697 Dettingen 670 Devareux, Robert 640 Devon 387 Diara 511 Diaz, Bartolomeu 569 Díaz, Porfirin 87, 957 Dickens, Charles 756, 782 Dickinson, John 705 Diderot, Denis 544, 545, 547, 548, 692, 729, 731 Dien Bien Phu 1135 Dijon 548 Dilmun-Tilmun 177 Dilthey, Wilhelm 36 Dimitrij 614, 615 Dimitrov 1117, 1120 Diocletianus 302-305, 308-310 Dionüsziosz Halikarnasszeusz 258, 261 Dionüszosz 196, 202, 203, 212, 257 Dionysius Exiguus 316 Dioszkurosz 370 Dirac, Paul 966 Disraeli, Benjamin 828, 895, 896, 898 Disznó-öböl 1150 Dnyeper 43, 61, 70, 400, 402, 404-407, 410, 611, 658, 672, 686, 696 Dnyeszter 61, 389, 402, 410, 664, 672, 696, 812 Dobroljubov, Nyikolaj 841 Dobrudzsa 506, 943 Dodekániszosz-szigetek 1039, 1108 Dolgorukij, Jurij 468 Dollfuss, Engelbert 1068, 1069 Dominikai Köztársaság 949 Domitianus 251, 295, 302 Donatello 532, 732 Donner, Georg Raphael 541 Donyec 413, 932, 1097 Donszkoj, Dmitrij 509 Dorfmeister István 542 Dorosenko, Mihail 658 Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 756, 811 Douglas, Stephen Arnold 878 Dover 491 Döllinger, Ignaz 803 Dragoş 470 Drake, Francis 570, 599, 602 Drakón 222, 223, 244 Dráva 451 Dreher, Anton 799 Drente 621 Dreyfus, Alfred 742, 911, 912 Dreyse, Johann Nikolaus von 746 Drezda 794, 849, 851, 1101 Drina 1003, 1004

599

Drinápoly 499, 695, 943 Drogheda 642, 648 Droysen, Johann Gustav 739 Du Barry, Madame 554 Dubček, Alexander 1156-1158 Dublin 903, 1006 Duby, Georges 337 Dudley, Dud 552 Dudley, John 601 Dudley, Robert 624 Duisburg 914 Dulles, John F. 1124 Dumbarton Oaks 1104 Dumouriez, Charles-François 764 Duna 39, 43, 59, 71, 291, 294, 296, 299, 312, 349, 384, 389, 390, 392, 402, 407, 410, 412-414, 450-453, 467, 470, 476, 574, 617, 669, 745, 799, 814, 834, 846-848, 937, 1069 Dunant, Henri 860 Dunántúl 39, 43, 413 Dunbar 642 Dunkerque 645,1089 Durresi 436 Dutschke, Rudi 1163 Dürer, Albrecht 535 Dürrakhion 436 Düsseldorf 38 Dvina 611, 663, 672, 686 Dvořák, Antonín 756 Dzerzsinszkij, Feliksz 1027 Dzsahan, I. 720 Dzsahangír 720 Dzsajavarman, II. 430 Dzsajhání 425 Dzsebét 475 Dzsingisz kán 474-476, 480, 510, 513 Dzsohore Szultanátus 725 Dzsószer 145, 146, 148 Éanna 88, 91, 92, 112 Éannatum 91, 92 Ebert, Friedrich 1012, 1030, 1031, 1059 Ebla 89, 93, 95,104, 194 Eck, Johann 581 Ecuador 76, 516, 558, 559, 696, 710, 817 Eden, Anthony 1142 Edika 383, 384 Edinburgh 243, 563 Edmund (Vasbordájú) 402 Edó (ma Tokió) 724 Edward herceg-sziget 829 Edward, "Hitvalló" 437 Edward, I. 460, 489, 491, 901 Edward, III. 489, 491 Edward, VI. 586, 601 Edward, VII. 901 Edwin király 387 Égei-tenger 154, 230, 413, 847, 1039 Eger (Csehország) 632 Eger (Magyarország) 542 Egmont 622 Egyenlítő 51, 52, 72, 79, 369, 716, 815, 893 Egyesült Államok lásd még Amerikai Egyesült Államok (USA) 547, 570, 586, 704-708, 730, 732, 738, 742, 747, 777, 779, 801, 808, 814-818, 874-877, 879-881, 885, 896, 907, 922, 943, 945-951, 954, 955, 959, 960, 970, 973, 976983, 985, 992, 1002, 1005, 1007, 1008, 1011, 1033, 1039, 1045,1046, 1048, 1049, 1053, 1054, 1066, 1067, 1070,

600

1071, 1076, 1078, 1079, 1091, 1093, 1098, 1100, 1102, 1104-1106, 1117-1119, 1121-1123, 1128, 1129, 1132, 1133, 1136,1138, 1140, 1141, 1143, 1144, 1147, 1149, 1150, 1154, 1157-1160, 1163, 1167, 1172, 1173, 1177-1182, 1183, 1185, 1197, 1199, 1201 Egyesült Királyság 673, 894 Egyiptom 7, 28, 40, 61, 72, 73, 84,110, 111, 115-117, 122, 126-129, 131, 134-141, 143, 145, 147, 149-165, 167-174, 194, 197, 203, 205-207, 211, 215, 233, 236, 238, 239, 242, 286, 290, 294, 297, 298, 370, 374, 420, 423, 428, 430, 431, 472, 510, 511, 565, 617, 696, 714, 717, 769, 819, 898, 901, 913, 982, 1074, 1075, 1091, 1092, 1140, 11431145, 1147, 1152, 1156, 1177 Ehnaton 161-163 Eichmann, Adolf 1096 Einhard 382, 396 Einstein, Albert 963-965 Eiréné 460 Eisenach 853 Eisenhower, Dwight D. 1093, 1099, 1123, 1124, 1142, 1149, 1157, 1158, 1160, 1200 El Greco 535 El Hadzs Omar 819 El-Alamein 1093 Elám 7, 95, 97, 102, 105-109, 112, 113, 126, 128,133 Elba 78, 256, 291, 349, 384, 385, 403-405, 573, 574, 635, 671, 674, 683, 747, 770, 773,1102 Elbrusz 555 Elefteriosz Venizelosz 940 Eliot, Sir John 638, 329 Ellak 390 Elteris 421 Elzász-Lotaringia 856, 906, 909, 913, 918,1008, 1011, 1013, 1095 Emánuel Miksa, II. 659 Emba 74 Émile, Pierre 749 Emilia-Romagna 860 Emutbál 105 Enfield 887 Engels, Friedrich 734, 747, 893 Enheduanna 96 Enlil-nádin-ahi 113 Enmerkar 91, 93 Enns 391, 449 Entemena 90, 91, 92 Eötvös József 803 Epameinóndasz 235 Epeirosz 939 Épeiroszi Királyság 267 Epheszosz 211, 375 Epidaurosz 778 Epikurosz 197 Erasmo de'Narni 494 Eratoszthenész 198 Érchegység 354 Érd 39 Erdély 71, 295, 346, 407, 413, 470, 563, 584, 609, 610, 630, 658, 660, 678, 694, 1000, 1001, 1007, 1038, 1082, 1091, 1115, 1116 Erdélyi Nagyfejedelemség 791, 795, 797 Erfurt 496, 851 Erhard, Ludwig 1161,1162 Eridu 85, 89, 90, 96,101, 106 Ermanarik 389 Erős Róbert 438 Érsekújvár 631, 658, 694 Erzsébet, I. (Angliai) 532, 585, 587, 599, 601, 602, 623, 636, 637, 640 Erzsébet (I. Jakab lánya, V. Frigyes felesége) 630, 636, 649 Erzsébet orosz cárnő 671, 692 Erzsébet, II. 1126 Esnunna 88, 102, 105, 106, 108, 109

601

Essen 859, 914, 960 Essex 387, 640 Esterházyak 553, 554 Észak-Afrika 36, 40, 52, 64, 71, 120, 139, 269, 271, 296, 299, 349, 369, 370, 378, 380, 393, 431, 436, 439-441, 472, 477, 511, 555, 561, 569, 599, 714, 716, 717, 779, 921, 929, 1093, 1096, 1097, 1099, 1140 Észak-Amerika 6, 28, 49, 65, 77, 82, 371, 484, 516, 557, 559, 561, 570, 587, 602, 639, 662, 674, 697-701, 703, 704, 708, 709, 711, 874, 878, 880, 881, 943, 962, 973, 1196 Észak-Annam 725 Észak-Ázsia 369 Észak-Balkán 71 Észak-Európa 48, 296, 346, 350, 386, 401, 565, 572 Észak-Franciaország 345,1090, 1097, 1099 Észak-India 176, 179, 180, 183, 388, 425, 426, 477, 479, 720 Észak-Írország 1056, 1165 Észak-Itália 256, 267, 274, 289, 337, 348, 378, 379, 385, 390, 392, 396, 440, 493, 495, 521, 575, 589, 596, 627, 773, 864, 924, 927 Északi-tenger 37, 69, 78, 349, 854, 921 Észak-Karolina 699, 704, 705, 876, 880, 883 Észak-Kaukázus 696, 1026, 1097 Északkelet-Franciaország 347 Északkelet-Gallia 380 Északkelet-India 75, 237 Északkelet-Szibéria 49 Észak-Kenya 36 Észak-Kína 48, 188, 476 Észak-Kolumbia 486 Észak-Korea 1123, 1134, 1194 Észak-Moldávia 937 Északnyugat-Afrika 423, 472, 473 Északnyugat-India 52, 74, 239, 366 Észak-Olaszország 1099 Észak-Peru 372 Észak-Svájc 383 Észak-Tanzánia 73 Észak-Tirol 771 Észak-Vietnam 1135, 1136, 1155, 1172 Esztergom 448, 450 Észtország 465, 576, 663, 1024, 1035, 1045, 1087, 1196 Etelköz 414 Ethelred 402 Etil 411, 412 Etiópia 30, 32, 73, 370, 415, 432, 716, 717, 929, 1069, 1091, 1108, 1145, 1181, 1185 Etióp-magasföld 29, 30 Etruria 267 Eufrátesz 56, 84, 87-89, 91, 92, 95, 101, 107, 109-115, 117, 118, 121-123, 128, 158, 159, 477, 478, 719 Eugénia császárnő 858 Eukleidész 198 Euler, Leonhard 551 Eurick 378 Euripidész 196, 198 Európai Unió 1194-1196, 1198, 1199 Európé 195, 208 Eurótasz 214 Euszebiosz 321 Eutropius 311 Eyring, Henry 967 Eyzub, Erhard 564 Fahrenheit, Daniel 550 Fairfax, Sir Thomas 641 Fajum 28 Falconet, Étienne 553 Fallersleben, Heinrich Hoffmann von 794

602

Fanfani, Amintore 1168 Faraday, Michael 744 Farnese, Alessandro 624 Faruk király 1143 Fashoda 899 Fátimida 431, 442, 472 Fátimida-kalifátus 472 Faubourg Saint-Germain 554 Faure, Edgar 1142 Favre, Jules 904 Fawkes, Guy 637 Fehérhegy 630 Fehér Horda 513 Fehér-Horvátország 408 Fehér-Oroszország 508 Fekete-Afrika 701, 714, 715, 717, 1076, 1153, 1200 Fekete-tenger 37, 70, 78, 214, 217, 221, 222, 349, 398, 403, 407, 412, 414, 435, 451, 469, 510, 663, 665, 667, 672, 693, 819, 833, 834, 844, 847, 899, 921,1092, 1102 Fellini, Federico 992 Felső-Egyiptom 127, 140, 141, 152, 156, 157, 160, 172 Felső-Jenyiszej 422 Felső-Kanada 829 Felső-Szilézia 914, 922, 1034 Fénelon 540, 545, 546 Feng Jü-hsziang 1072 Ferdinánd, I. (Aragóniai) 569, 575, 577, 597 Ferdinánd, I. (Habsburg) 598, 605, 608, 617 Ferdinánd, I. osztrák császár 795, 804, 823 Ferdinánd, II. (Habsburg) 607, 626, 627, 629-632 Ferdinánd, III. (Habsburg) 605, 633 Ferdinánd, V. magyar király 795 Ferdinánd, VII. 804 Ferenc Ferdinánd 1000 Ferenc József 845, 853, 862, 864-867, 918, 936, 1001, 1007 Ferenc, I. francia király 534, 576, 578, 603 Ferenc, II. nápoly-szicíliai király 603, 768, 861 Ferenc, II. német-római császár, I., osztrák császár 755, 768, 771, 777, 795, 796 Fermi, Enrico 966 Fernández, Manuel 818 Ferri, Enrico 928 Ferry, Jules 909 Feuerbach, Ludwig 743 Fez 431, 511 Fichte, Johann Gottfried 734, 770 Ficquelmont, Karl 796 Fidzsi-szigetek 83 Fierlinger, Zdeněk 1113 Filaret 688 Finnország 61, 398, 665, 934, 936, 1024, 1035, 1045, 1087, 1092, 1108, 1109, 1196, 1201 Finn-öböl 557, 611, 663, 1027 Firdauszí 425, 477 Firenze 341, 345, 348, 439, 493, 494, 523, 527, 528, 532-534, 577, 579, 580, 862, 927 Fiume (Rijeka) 795, 1050, 1052 Fjodor, I. 614, 688 Fjodor, III. 688 Fjodorovics nagyfejedelem 611 Flandria 338, 346, 438, 461, 491, 503, 535, 600, 621-624, 658, 659, 681 Flandriai Balduin 461 Flaviusok 294, 295 Fleming, Alexander 971 Fleury bíboros 676 Florance Nightingale 835 Florida 697, 700, 701, 705, 814, 880

603

Flouquet, Charles Thomas 911 Fogaras 470 Foix 491 Fokföld 774, 899, 900 Fokváros 716 Folke Bernadotte gróf 1129 Fonseca, Juan Rodriguez de 709 Fontainebleau 545, 654 Fontana, Nicolò 529 Ford, Gerald 1159 Fornari 758 Forum 254, 259, 263 Fouché, Joseph 765, 767, 775, 787 Fouquet, Jean 534 Fourier, Charles 734 Földközi-tenger 37, 57, 60, 72, 73, 88, 95, 121, 215, 257, 269, 273, 276, 278, 298, 299, 318, 347, 349, 363, 380, 381, 493, 557, 564, 566, 572, 577, 598, 599, 696, 716, 731, 833, 834, 910, 925, 1067, 1102 Fönícia 7, 79, 120, 121 Fragonard, Jean-Honoré 553 Francesca, Pietro della 534 Franche-Comté 659 Francia Királyság 458, 650 Francia Köztársaság 918, 931, 1124, 1166 Francia-Kongó 924 Franciaország 37, 43, 44, 60, 69, 71, 79, 285, 324, 329, 338, 341, 345, 347, 349, 358, 359, 378, 380, 396, 398, 400, 418, 433, 438, 439, 457, 458, 488-490, 492, 517, 521, 523, 524, 531, 540, 544, 547, 555, 575, 576, 584, 588, 590-592, 594-596, 603, 604, 620, 622, 625-628, 630, 632, 635, 638, 646, 649, 653, 655-658, 662, 666, 667, 670, 671, 673675, 681, 697, 700, 701, 705, 708, 716, 731-733, 740-743, 749, 751, 756, 759, 763, 766, 768, 769, 771, 773-775, 777-779, 786, 787, 789-791, 794, 800-803, 813, 814, 821, 822, 826, 829-834, 840, 845, 847, 852, 854, 856, 858860, 882, 889, 892, 898, 899, 901, 902, 904-907, 909-912, 918, 923, 929, 1001, 1068, 1089,1097, 1099, 1147, 1167 Franco, Francisco 960, 1083, 1176 Frank Birodalom 381, 385, 392, 394-397, 400, 405, 408, 414 Frankföld 433 Frankfurt 670, 793, 824, 851, 855, 867, 960, 961,1046 Franklin, Benjamin 551, 553, 703, 705, 706, 729 Frankónia 380, 495 Frasheri, Abdul 848 Freud, Sigmund 970 Friedland 770 Friedman, Milton 986 Friedrich, Caspar David 756 Frigyes (Bölcs) szász választó 581, 582 Frigyes herceg 467 Frigyes Krisztián 671 Frigyes Vilmos (brandenburgi, a "nagy választó") 657, 659 Frigyes Vilmos, IV. porosz király 741, 794, 823, 825, 851 Frigyes, I. (Barbarossa) császár 396, 456 Frigyes, I. porosz király, III. brandenburgi választó 681, 682 Frigyes, I. svéd király 665 Frigyes, II. (Nagy) 531, 544, 669, 670-672, 682-684, 686, 692 Frigyes, II. császár 348, 439, 456, 464 Frigyes, III. német császár 920 Frigyes, III. német-római császár 576, 605 Frigyes, IV. dán király 663 Frigyes, V. pfalzi választó 607, 629, 630, 637, 640 Frigyes, VII. dán király 853 Frosbisher, Martin 570, 602 Frunze, Mihail 1042 Fucsien 951 Fudzsivara 429 Fuggerek 571, 575 Fulton, Robert 745, 815 Fülöp (Orléonsi) 546, 657, 675

604

Fülöp (Szép) 576, 597, 621 Fülöp Ágost 458, 486, 487 Fülöp Vilmos 660 Fülöp, I. 463, 625, 626, 637 Fülöp, II. 593, 597-599, 601, 602, 621, 622, 624-626, 709, 726, 731, 732 Fülöp, III. 599, 625, 626, 637 Fülöp, IV. 486, 487, 599, 626, 657 Fülöp, V. Anjou herceg 661, 662 Fülöp, VI. 489, 491 Fülöp-szigetek 46, 74, 75, 484, 570, 696, 701, 724, 726, 949, 982, 1100, 1103, 1141 Fürth 794 Fűszer-szigetek 570, 625, 726 Gabon 696 Gácsország (Halics) 672 Gaeta 826, 861 Gagarin, Jurij 974, 1148 Gage, Thomas 703, 704 Gainsborough, Thomas 542, 553 Galacot 937 Galata 462 Galícia 672, 686, 710, 771, 775, 791, 795, 797, 799, 850, 873 Galilea 50, 306, 530, 964 Galileai-tenger 50 Galilei, Galileo 530, 536-538, 964 Gallego, Hernando 727 Gallia Cisalpi 271, 285 Gallia Narbonensis 285 Gallifet 905 Gallipoli 497, 957,1005 Gama, Vasco da 569 Gambetta, Léon Michel 832, 909 Gandhára 179, 180, 181, 182 Gandhi, Mohandász Karamcsand 1073, 1074, 1130, 1131 Ganésa 425 Gangesz 74, 75, 176, 179, 181-183, 479 Gao 557, 715 Gapon, Georgij 935 Garašanin, Ilija 837 Garašanin, Milutin 938 Gardézi 425 Gardon folyó 253 Garibaldi, Giuseppe 826, 857, 858, 860, 861, 925, 926 Garnier, François 910 Gascogne 438 Gasperi, Alcide de 1127 Gates, Horatio 705 Gattinara 598 Gauguin, Paul 757 Gaumata 134 Gay, John 543 Gáza 464,1143, 1197 Gdańsk (Danzig) 657, 686, 687, 1084 Gebel al-Tariq (Gibraltár) 440 Gediminas 508 Geiserich 312, 313, 379, 380 Genf 583, 584, 591, 1045, 1135, 1141, 1142 Genova 341, 347, 348, 439, 462, 493, 497, 498, 563, 564, 569, 579, 599, 927,1046 Genscher, Hans-Dietrich 1163 Gent 341, 346, 624, 640 Gentz, Friedrich 740 George, Lloyd 901, 902, 1033, 1034, 1056, 1057 Georgia 699, 705, 876, 880, 883

605

Georgijev, Kimon 1081, 1116 Georgius Agricola 530 Gerbert 431 Gergely, VII. 321, 455, 518 Gergely, IX. 487 Gergely, XVI. 802 Gerlach, Leopold von 740 Germania 291, 376 Gerő Ernő 1145, 1146 Gerster Béla 745 Géza 194, 314, 450, 517 Ghána 432, 473, 563, 715, 1152, 1153 Ghazná 477, 479 Ghaznaví, Mahmúd 477, 478, 479 Ghiberti, Lorenzo 529, 532, 563, 731 Ghirlandaio, Domenico 534, 563 Ghúridák 479 Gia Long király 910 Giacometti, Alberto 990 Gibraltár 37, 215, 349, 379, 439, 440, 567, 625, 631, 661, 662, 894 Giers, Nyikolaj 931 Gilbert, Humphrey 570, 698 Gilgames 91, 92, 93, 99 Gioberti, Vincenzo 803 Giolitti, Giovanni 926, 1050 Giorgione (Barbarelli Giorgio) 534, 535 Giotto di Bondonet 532 Giscard d'Estaing, Valéry 1167, 1180 Giustiniani, Giovanni 500 Gizella 450 Gladstone, William Ewart 84, 828, 894-899, 901 Glenn, John 974 Glinszkij 612 Gloria, Maria de II. 805 Glouchester 386 Gluck, Christoph Willibald 554 Glücksburg-család 838 Gneisenau, August von 770 Gniezno 406, 448, 449, 686 Goa 571, 725 Góbi sivatag 421, 474 Gobineau, Joseph Arthur 742 Godard, Jean 993 Godolphin 650 Godunov, Borisz 614 Godwin 437 Goebbels, Joseph 1060, 1062 Goes, Hugo van der 534 Goethe, Johann Wolfgang von 741, 756 Gogol, Nyikolaj 811 Golan-fennsík 1156 Goli Otok 1191 Golfcin 688 Golovacsov 844 Goluchowski, Agenor gróf 866 Gómez, Esteban 697 Gómez, Maximó 948 Gompers, Samuel 893, 947 Gomułka, Władyslaw 1111, 1112, 1145,1183 Gonzáles, Feliksz 1176 Gorbacsov, Mihail 1184-1186, 1190, 1192-1194 Gorcsakov, Alekszandr 834, 844, 845 Gorcsakov, Mihail 834

606

Gorkij, Makszim 1022 Gorlice 1005 Gorm 400 Gottwald, Klement 1113, 1114 Goudi 940 Goya, Lucientes Francisco José de 756 Görgey Artúr 826 Göring, Hermann 1060, 1096, 1103 Görög Birodalom 940 Görög Királyság 778 Görögország 59, 210, 215, 218, 229, 235, 241, 242, 254, 413, 778, 813, 814, 838, 939, 940, 942, 943, 1002, 1008, 1039, 1091, 1092, 1101, 1102, 1108, 1118, 1119, 1174, 1185 Görres, Joseph 41, 792 Görz 800 Gracchus, Gaius Sempronius 279-282 Gracchus, Tiberius Sempronius 279, 282 Grafton 703 Gramsci, Antonio 1050 Granada 508, 569, 597, 697, 709, 710 Granadai Emírség 575 Grant, Ulysses Simpson 881, 883 Granvella 598, 622 Grass, Günter 1163 Green 49, 727 Greenberg, Joseph 49 Grégoriosz 321 Grek, Feofan 510 Grenville, George 701 Greuze, Jean-Baptiste 553 Grévy, Jules 909 Grey, Charles 781 Grey, Edward 902 Griffith, David 992 Grijalva, Hernando de 727 Grillparzer, Franz 755 Grimmelshausen 636 Grinyevckij, Ignatyij 930 Grodnó 687 Groningen 621 Gropius, Walter 994 Grosser-Wannsee 1096 Grotius, Hugo 537, 626, 729 Groza, Petru 1116 Grönland 28, 69, 398, 570 Grúzia 36, 436, 513, 695, 696, 719, 1041, 1193 Guadaleté 440 Guadeloupe 652 Guanahani 569 Guatemala 710, 713, 817, 1079 Gucskov, Alekszandr 935, 1015, 1017 Gudea 6, 100 Gudzsarát 74 Guericke, Otto von 538, 746 Guerrero 817 Guillotin, Joseph-Ignace 764 Guirgum 118 Guise 591 Guizot, François 787, 789, 822 Gundahar 382 Gunter, Edmund 538 Gupta Birodalom 182,183, 366 Gurev, Damjan 942 Gurgandzs 475

607

Gurion, David Ben 1129 Gusztáv, II. Adolf 631 Gutenberg, Johannes 530 Guyenne 491 Gügész 127, 171 Gyenyikin, Anton 1026 Gyezsnyev, Szemjon 688 Győr 450 György, I. 543, 673, 674 György, II. 669, 673, 699 György, III. 674, 704, 779 György, IV. 779 György, VI. 1126 Gyula, II. 534, 578, 580 Gyulai Ferenc 859 Haba 146 Haber, Fritz 968 Habermas, Jürgen 988 Habsburg Birodalom 457, 467, 468, 495, 496, 572, 576-578, 590, 591, 597, 605-608, 610, 614, 617, 618, 621, 622, 624, 627, 628, 630, 636, 650, 653, 655-660, 662, 664, 666-672, 676-678, 685, 694, 695, 730, 731, 762, 768, 791, 795, 796, 825, 826, 832, 837, 851, 853, 862-868, 870, 872, 873, 886, 961 Habsburg-Lotaringiai-ház 670, 676 Hácha, Emil 1084 Hácor 110, 119 Hadad-ezer 122 Hadar 32, 33 Hádész 203 Hadik András 671 Hadrián, II. 445 Hadrianopolis 308, 407 Hadrianus 295, 296, 386 Háfizidák 511 Hafizullah Amin 1182 Hafré 147 Hága 631, 1049, 1179, 1191, 1196 Hahn, Otto 966 Haipong 1135 Haiti 61, 652, 713, 814, 818, 949, 1078 Hajnal István 604, 731 Hajnan 951 Hajreddin Barbarossa 714 Hákim, II. 442 Hakodate 890 Halecki, Oscar 476 Halics 413, 452, 476 Halicsi Fejedelemség 452, 672 Halikarnasszosz 199 Hall, Charles 744 Hals, Franz 525, 542 Hamat 118, 122 Hamburg 730, 800, 849, 915 Hamid, Abdul 923 Hamilcar 271 Hamilton, Alexander 706 Hamilton-Seymour 833 Hammond 242, 876 Hammurapi 104-107,113 Hampden, John 638-641 Händel, Georg Friedrich 542, 543 Hangcsou 480 Hangzou 564

608

Hanigalbat 111, 113, 121 Hannibál 271, 272, 273, 278, 279 Hannover 543, 775, 793, 794, 801, 825, 851, 855 Hannoveri Választófejedelemség 665, 671 Hannoveri-dinasztia 543, 650, 673 Hanoi 910, 1135 Hansemann 915 Hanza 347, 348, 496, 507, 564, 608, 652, 794 Harald, I. (Kékfogú) 400 Hardenberg, Karl August von 740, 770, 773, 791 Hardradi, Harold 437 Hargreaves 551, 675 Harkov 405, 811, 1097 Harrison, Benjamin 946 Harsa 183, 425 Hartog, Dirk 727 Hárún ar-Rasíd 352, 424, 425 Harvey 537 Harz hegység 402 Hastings 437 Haszehemui 145 Hasszúna 85 Hatsepszut 157, 158 Hattin 464 Hattusilis, I. 111, 112, 114, 115, 163 Hattusilis, III. 115, 163 Haugwitz, Friedrich Wilhelm 678 Haussmann, Eugène 831 Havanna 713, 949,1149 Havasalföld 407, 469, 470, 505, 664, 672, 695, 778, 814, 834, 836, 864 Havel, Václav 1187 Havelock, Sir Henry 888 Havliček-Borovsky, Karel 869 Hawaii-szigetek 61, 728, 946, 948 Hawkins, John 602 Hay 511, 732, 949, 961 Haydn, Joseph 54, 755 Hazar 411 Házór 116 Heath, Edward 1165 Hébert, Jacques-René 765 Hedvig 502, 508 Hegel, Friedrich 734-736 Heidegger, Martin 736, 987 Heidelberg 496, 630, 791, 824 Heine, Heinrich 756 Heisenberg, Wernel 964, 965 Hekataiosz 199 Helené 208 Helgoland-szigetek 774, 921, 1004 Helgö 388 Hellén Királyság 838, 939, 940 Hellészpontosz 134, 223, 236 Helsinki 1171, 1178, 1179, 1188 Helvétius 547 Henlein, Konrad 1083 Henlein, Peter 530 Henrik (Civakodó) 450 Henrik gróf 448 Henrik, I. (Szász) 396, 454, 457, 459, 492, 496 Henrik, I. (Madarász) 433, 467 Henrik, II. (Plantagenet) 457, 458 Henrik, II. (Szent) 434, 438

609

Henrik, II. francia király 603 Henrik, III. angol király 454, 459 Henrik, III. francia király 603, 609, 610, 654 Henrik, IV. 455, 463, 492 Henrik, IV. Bourbon (Navarrai) 603, 625 Henrik, V. angol király 489 Henrik, V. császár 455, 456 Henrik, VI. francia 490 Henrik, VII. angol király 492, 600, 601, 635 Henrik, VII. német császár 496 Henrik, VIII. 522, 535, 576, 584, 586, 600-602 Henrik, Jasomirgott 467 Hentkávesz 148 Héphaisztosz 202 Héra 153, 202, 204 Hérakleitosz 197 Héraklész 203, 215 Hercegovina 575, 846, 847, 848, 936, 1000, 1191, lásd még Bosznia-Hercegovina Herculaneum 553 Herder, Johann Gottfried 742 Herihór 165, 166 Hermész 202 Hérodotosz 103, 130-132, 134, 147, 199, 200, 201, 218, 226, 228, 230, 242 Heroint, Pau1744 Herzen, Alekszandr 811, 841 Herzl, Theodor 742 Hessen 33, 227, 262, 273, 291, 334, 394, 407, 426, 442, 457, 495, 501, 567, 631, 640, 666, 673, 792, 793, 825, 828, 856, 888, 950, 957, 969, 1075 Hésziodosz 195, 201, 203, 216, 242 Hesztia 202, 203 Hettita Birodalom 111, 115-118, 162, 165, 178, 207 Heuss, Teodor 1127 Heydrich, Reinhard 1096 Hilakku 118 Hildebrandt, Lucas Johann 540 Himalája 80, 176, 555, 888 Himmler, Heinrich 1061, 1062, 1096 Hindemith, Paul 994 Hindenburg, Paul von 1004, 1031, 1059, 1060,1061, 1062 Hindukus 475 Hippiasz 226 Hippokratész 200 Hirohito 1071, 1103 Hispánia 120, 257, 279, 286, 312, 424, 433, 471 Hitler, Adolf 980, 992, 1058-1062, 1065, 1067-1070, 1083, 1084, 1086, 1087, 1090-1093, 1095, 1100-1102, 1106, 1201 Hmelnyickij, Bogdan 470, 658 Ho Si Minh 1135, 1136, 1155 Hobbes, Thomas 537, 544, 730, 732 Hobsbawm, Eric J. 747 Hódító Vilmos 457, 458, 586 Hofbauer, Klemens Maria 798 Hofer, Andreas 771 Hohenlohe-Schillingfürst, Chlodwig von 922 Hohenstauf-ház 456 Hohenzollern Albert 608, 609 Hohenzollern-Sigmaringen 836 Holbach, Paul Henri 545, 547, 549 Holbein, Hans ifj. 535 Hollandia 60, 285, 521, 537, 555, 584 598, 621, 624, 625, 628, 630, 636, 646, 656, 658, 659, 660, 698, 700, 701, 708, 713, 731, 732, 775, 979, 1089, 1093, 1121,1144 Holland-India 625 Holstein 628, 663, 775, 854, 855

610

Holt-tenger 51, 55, 84 Homérosz 195, 201-203, 209, 210, 215, 242, 246, 248, 257, 258 Homjakov, Alekszej 811 Honduras 817, 949, 1079 Honecker, Erich 1192 Honegger, Arthur 994 Hongkong 779, 820, 986 Honorius 311 Hook, Robert 538 Hooker, Joseph 83 Hoorn 621 Hoover, Herbert 979, 1054, 1066 Horatius 248, 250, 251, 314 Horemheb 162, 163 Horkheimer, Max 988 Hormuz 571 Horn-fok 708 Horthy Miklós 1101 Hórusz 142, 144, 145, 160 Horvát Királyság 450 Horvátország 290, 408, 450, 451, 660, 678, 795, 870-873, 1038, 1092, 1095, 1191 Hostilius, Tullus 259 Houdon, Jean Antoine 553 Hovratu 410 Howard 194, 314, 637, 731, 949, 1201 Hölderlin, Friedrich 741 Hruscsov, Nyikita 1140, 1142, 1143, 1145, 1147-1150, 1152-1154, 1200 Hsziang Jü 192 Hszi-Hszia Királyság 475 Huangho 62, 185, 187, 950 Huari Birodalom 372 Huascar 572 Hubertusburg 520, 671 Hudson, Henry 698 Hudson-öböl 570, 662, 700 Huerta, Victoriano 959 Hugo, Capet 397, 438 Hugo, Victor 756, 831 Humber 387 Humboldt, Wilhelm von 70, 774, 791 Hunerich 379, 380 Hung Hsziu-csüan 889 Hung-vu 482 Huni 146, 147 Hunimund 389 Hunt, Henry 780 Hunyadi János 499, 500 Hunyadi Mátyás lásd még Mátyás király 533 Hurrem 620 Husák, Gustav 1157 Husuni Kubwa 512 Húsvét-szigetek 558 Husz János 488, 503 Huszein, Szaddám 1197 Hutsuhitó 890 Huygens, Christian 538, 626 Hübner báró 864 Hülegü 477, 478 Hvarezmi Birodalom 475 Hyndman, Henry 900 Iaşi 672, 696, 937 Ianus 245, 246, 295, 297, 298, 299

611

Ibbi-Szín 102,104 Ibériai-félsziget 59, 215, 269, 271, 272, 312, 324, 343, 384, 436, 439-442, 462, 521, 566, 569, 575, 578, 597, 626, 677, 892 Ibn Battúta 473, 474 Ibn Fadlán 411 Ibn Khaldún 473 Ibn Ruszta 425 Ibn Szaúd 1075, 1076 Ibn Színá 425 Ibrahim pasa 620, 819 Idahó 946 Idi Amin 1153 Ieharu 725 Ife 432 Igbo 432 Igor 400, 406, 451 Ikeda Hajato 1160 Île-de-France (Francia-sziget) 438 Iliescu, Ion 1189 Ilion 208, 209 Illinois 878, 879 Illyés Gyula 334 Illyria 273, 274, 290 Inanna istennő 88, 98, 101, 112 Ince, III. 321, 470 Ince, VIII. 580 Ince, XI. 659 India 28, 40, 52, 62, 63, 70, 73-75, 80, 77, 81, 134, 174-183, 194, 238, 298, 317, 323, 362, 366, 423-425, 430, 431, 473, 47779, 484, 486, 512-514, 516, 523, 524, 526, 527, 557-559, 561, 562, 564-566, 569-571, 586, 674, 696, 698-701, 703, 704, 707, 709-714, 718, 721, 722, 725, 741, 748, 755, 779, 782, 812, 815, 820, 829, 884, 887-889, 895, 958, 959, 996, 1073, 1074, 1093, 1128-1131, 1134, 1137, 1144, 1155, 1183, 1200, 1201 Indiai-óceán 40, 473, 477, 512, 571, 696,1183 Indokína 46, 52, 484, 559, 561, 727, 910, 911, 951, 1104, 1135, 1136, 1181 Indonézia 46, 74-76, 81, 524, 561, 569, 625, 718, 986, 1104, 1144, 1145 Indus 54, 62, 74, 96,176, 177,178, 179, 181, 182, 183, 366, 426, 477, 564, 719 Ingermanland 663 Inka Birodalom 486, 516, 558, 564, 572 Innsbruck 582, 824 Ír Köztársaság 828, 896, 902, 1057 Ír Szabad Állam 1045, 1056, 1057 Irak 54, 431, 513, 719, 1056, 1075, 1076, 1141, 1145, 1197 Irán 53, 54, 75, 96, 99, 131, 132, 137, 169, 181, 194, 199, 215, 216, 247-249, 278, 304, 334, 337, 364, 374, 415, 420, 424, 434, 472, 477, 478, 482, 483, 512, 513, 589, 617, 618, 666, 727, 748, 761, 771, 777, 791, 796, 848, 868-870, 922, 932, 939, 975, 978, 984, 990, 999, 1000, 1018, 1057, 1058, 1076, 1107, 1115, 1141, 1145, 1181, 1197 Iráni Birodalom 418 Iráni Iszlám Köztársaság 1181 Iráni-felföld 84 Iravadi 725 Irikagina 91 Irkutszk 688 Írország 48, 352, 428, 638, 639, 641, 642, 647, 751, 801, 894, 897-899, 902, 903,1006, 1056, 1121, 1165, 1179 Ír-sziget 386, 388, 402 Isbi-Erra 102, 104, 105 Isidorus 378 Ismé-Dagan 109 Isonzó 1005, 1009 István Dusán 505 István Lázarevics 506 István, II. magyar király 413 István, II. pápa 385, 444 István, II. szerb király 453, 506 Iszfahán 719 Iszint 102, 105

612

Iszmail, I. 615, 629, 719 Iszokratész 237 Isztambul 305, 525, 620, 626, 696, 731, 819, 1030, 1039 Isztomin 835 Isztria 795, 768, 775, 1038 Isztriai-félszigetet 1005, 1108 Itália 69, 83, 212, 220, 244-245, 250, 253-258, 263, 265-269, 271, 272, 274-278, 280, 283, 284, 286-291, 297, 298, 301, 303, 305, 311-313, 323, 324, 329, 337, 340-343, 345-350, 352, 354, 359, 374, 377-379, 385, 390, 392-397, 428, 436, 439, 443, 444, 454, 456, 492, 494, 495, 501, 521, 527, 531, 534, 535, 547, 553, 555, 563, 572, 575, 577, 579, 587, 588, 594, 596, 626, 628, 655, 657, 659, 661, 667-670, 681, 729, 731, 773, 775, 797, 800, 803, 804, 825, 826, 857, 858, 860, 861, 864, 892, 924, 927 Itáliai Királyság 396 Ithaka 209 Iturbide, Agustín de 817 Iudae 294, 306, 307 Iughlug 514 Iugurtha 280, 281 Iuliu Maniu 1081, 1116 Iulius-Claudius-dinasztia 292, 294 Iuno 245 Iuppiter 245 Iván, III. (Nagy) 611 Iván, IV. 571, 612-614, 688 Iván, V. 688, 690 Iván, VI. 692 Izabella, II. 805 Ízisz 247 Izland 376, 397-399, 507, 628, 1121 Izmail 895 Izrael 7, 50, 118-120, 122, 124, 207, 306,1110, 1128, 1129,1143, 1144, 1147, 1156, 1177, 1185, 1197,1198 Izraeli Királyság 118 Izvolszkij, Alekszandr 902, 936 Izsák 420 Izsák, II. 461 Jackson, Andrew 815 Jagelló Ulászló 502 Jagellók 503, 504, 608 Jahmesz 139, 156, 157, 158, 172 Jahmesz, II. 172 Jahn, Friedrich Ludwig 792 Jakab (Szent) 331, 489, 541 Jakab, I. (Stuart) 629, 638 Jakab, II. 645-647, 649, 700 Jakab, IV. 602 Jakab, VI. 636 Jakutszk 688 Jamaica 642, 713 Jamato 368, 430 Jámbor Lajos 396 James folyó 697, 698 Jamestown 698 Jamhad 110, 114 Jamnitzer, Wenzel 563 Jangce 62, 75, 185, 187, 368, 427, 480, 721 Jang-ti 427 Jankau 633, 635 János Albert 608 János Frigyes, száz választó 582 János Károly, I. 1176 János Kázmér pfalzi gróf 623 János Kázmér, II. lengyel király 683 János osztrák főherceg 824 János, "Földnélküli" 458

613

János, I. 1169, 1176 János, I. cseh király 496 János, II. bizánci császár 460 János, II. pápa 444 János, III. (Sobieski) 659, 684, 685 János, III. 461 János, Luxemburgi 503 János, V. Palaiologosz 497 János, VI. 805 János, VIII. pápa 335 János, XII. pápa 444 János, XXIII. pápa 1169 Jans, William 727 Jansen, Zacharias 538 Jansenius, Cornelius 654 Japán 48, 62, 75, 83, 317, 319, 368, 414, 428-430, 482, 483, 515, 516, 553, 561, 569, 588, 666, 721, 723, 724, 758, 820, 829, 890, 891, 923, 934, 950, 951, 953-955, 962, 966, 976, 980, 982, 983, 993, 1002, 1005, 1033, 1045, 1054, 10701073, 1079, 1091, 1093, 1098, 1100,1101, 1103, 1104, 1108, 1132-1137, 1143-1145, 1159-1161, 1173, 1180, 1199 Jarmúk 418 Jarmuti 95 Jaroszláv, Bölcs 451, 452, 468 Jaruzelski, Wojciech 1184 Jasomirgott Henrik 467 Jaspers, Karl 987 Jászin 473 Jaszmah-Adad 109 Jathrib 416 Jaucourt, Louis 547 Jáva 36, 37, 46, 74, 76, 81, 430, 484, 725-727 Jeanne d'Arc 490, 517 Jedlik Ányos 744 Jedó 890 Jefferson, Thomas 704, 815 Jeges-tenger 611 Jehójákin 129 Jelcin, Borisz 1193,1194, 1196 Jellačić, Josip 824 Jelling-dinasztia 400 Jemen 36, 1076 Jéna 791 Jenkins 674 Jenne-jeno 432 Jenő, IV. 579 Jenyiszej 48, 80, 422 Jenyiszejszk 688 Jermak hetman 614, 688 Jeruzsálem 110, 119, 129, 306, 307, 331, 375, 416, 436, 456, 462-464, 540, 1129, 1156, 1197, 1200 Jeruzsálemi Királyság 464 Jezebel 119 Jezsov, Nyikolaj 1045 Jin 185-187, 189, 431 Jing-dinasztia 480 Jodl, Alfred 1102 Johnson, Lyndon 1158 Joliot-Curie, Frédéric 966 Jones, Inigo 541 Jón-szigetek 774, 838 Joppe 464 Jordanes 379, 403 Jordánia 56, 118, 1056,1075, 1076, 1129, 1156, 1197, 1198 Jordániai Hasemita Királyság 1129 Jóreménység fok 515, 569 Josimicu 515

614

Josimune 725 Joyce, James 993 József főherceg 771 József, I. 540, 662 József, II. 672, 679, 680, 693, 731, 762, 862 Juárez, Benitó 832, 885-887 Júda 7, 118, 119, 120, 129, 130, 169 Jugoszlávia 1036, 1045, 1046, 1068, 1080, 1091, 1098, 1104, 1108, 1109, 1112, 1113, 1118, 1152, 1191, 1197 Jugyenyics, Nyikolaj 1026 Jukava Hideki 966 Jurieu, Pierre 545 Justinianus, I. 374, 380, 390, 393, 394 Juyutó 953 Jüan Si-kaj 951, 953 Jüan-dinasztia 482 Jüe (Yue) 189 Jütland 386, 631,1006 Jylland 386, 400 Kabul 477, 720, 820 Kádár János 517, 1146, 1188 Kadasman-Enlil, I. 112 Kádes 116, 163 Kadmosz 208 Kafka, Franz 993 Kairó 141, 431, 472, 473, 899, 1075, 1177 Kajafás 307 Kajfeng 480 Kalafat 834 Kalahári sivatag 35, 40, 66 Kálidásza 366 Kalifornia 485, 557, 697, 816, 874, 876, 878 Kalinga 181 Kalita Ivan 509 Kalka 469, 476 Kalkhedón 375 Kálmán (Könyves) 451, 463 Kalocsa 450 Kalojan cár 461, 470 Kálvin János 583, 584, 730, 731 Káma 62, 411 Kamakura sógunátus 483, 515 Kambodzsa 80, 81, 180, 484, 724, 726, 831, 911, 982, 1135, 1136, 1141, 1172, 1181 Kambüzész 134, 172 Kamcsatka 559, 688 Kamenyev, Lev 1018, 1022, 1042, 1044 Kamerun 920, 1039, 1076 Kamósze 156, 157 Kanada 49, 557, 604, 701, 705, 829, 874, 881, 976, 978,1058, 1121, 1123, 1178, 1180,1199 Kanári-szigetek 567, 569 Kandalánu 128 Kandinszkíj, Vaszilij 989 Kandó Kálmán 972 Kanem-Borno 511 Kanpur 888 Kansas 697, 876, 878 Kant, Immanuel 119, 123, 234, 550, 570, 614, 615, 660, 734, 737, 811, 901, 905 Kanton 583, 722, 829, 953, 1072 Kanuri Birodalom 473 Kao-cung (Csien-lung) 722 Kaplan, Fanni 1025 Kapodisztriasz, Jóannész Antoniusz 813 Kappel 582 Kara Musztafa 694

615

Karacsi 1131 Karadjordjević, Aleksandar 813, 837, 839 Karadjordjević, George 812 Karaindas 112 Karakitaj Birodalom 475 Karakorum 476 Karamán Emírség 512 Karavelov, Ljuben 839, 840 Karéba 61, 682 Karib-tenger 881 Karintia 405, 408, 604, 607, 678, 795, 1038 Karkemis 110, 115, 116, 118, 129, 171 Karmel-hegy 41 Karlóca 660, 684, 694 Karolina- és Mariana-szigetcsoport 923, 1005, 1071 Karoling Birodalom 332, 353, 396 Károly (Együgyű) 438 Károly (Gonosz) 489 Károly Albert bajor választó 669, 670 Károly Albert, Szardínia királya 803, 824, 826 Károly főherceg 661, 662, 771 Károly Gusztáv, X. 657, 684 Károly, IV. cseh király 354, 496, 503 Károly, I. (Stuart) 520, 541, 628, 638, 640, 642, 644 Károly, I. 470, 502-504 Károly, I. osztrák császár 1007, 1008, 1031 Károly, II. (Habsburg) 655, 660, 661 Károly, II. (Stuart) 644, 646, 699, 700 Károly, II. román király 1081 Károly, IV. magyar király 1032 Károly, IX. francia király 591, 603 Károly, V. (Bölcs) 489 Károly, V., I. (Habsburg) 530, 539, 571, 572, 576, 578, 581, 582, 590, 597, 598, 599, 606, 617, 621, 656, 660, 731 Károly, VI. 489, 654, 669, 678, 679 Károly, VI. francia király 489 Károly, VII. 669, 670 Károly, VIII. 576, 577, 603 Károly, X. 778, 786, 787, 788 Károly, XII. 546, 663, 665, 730 Károlyi Mihály 1012, 1032 Kárpát-medence 37, 69, 71, 79, 80, 312, 379, 383, 390, 391, 402, 404, 407, 412, 414, 440, 449, 1038 Kárpátok 37, 343, 390, 404, 406, 407, 412, 449, 452, 469, 476, 510, 555, 1004, 1006 Karthágó 121, 244, 269-276, 280, 312, 370, 379 Kasgar 513 Kási 180 Kasmír 1131 Kassel 554, 792, 793 Kasta 169 Kastilias, IV. 113, 114 Kaszavubu, Joseph 152 Kaszpi-tenger 70, 73, 398, 402, 411, 421, 424, 475, 563, 557, 844, 1093 Kasztília 508, 598, 661 Kasztíliai (Katolikus) Izabella 569, 575, 597 Katalin, I. 692 Katalin, II. (Nagy) 544, 671, 672, 685, 687, 692, 801 Katalónia 508, 594, 627, 660, 661 Katar 1076 Kattowitz 914 Kaufmann tábornok 844 Kaukázus 62, 70, 79, 123, 390, 402, 409-412, 414, 425, 451, 475, 476, 510, 512, 555, 696, 719, 811, 819, 820, 936, 1025, 1026, 1041, 1181 Kaunitz 670, 678 Kautsky, Karl 753, 893

616

Kay, John 551, 675 Kay, Robert 551 Kazahsztán 513, 811 Kazallu 105 Kazany 811 Kazanyi Kánság 576, 613 Kazár Birodalom 406, 411-414, 448 Keats, John 784 Keble, John 784 Kedah 726 Keiki sógun 890 Keita-család 473 Kelemen, III. 463 Kelemen, VII. 584 Kelet-Afrika 29-34, 36, 40, 54, 64, 73, 432, 473, 512, 515, 557, 559, 566, 571, 715-717, 819, 899, 920, 929, 1039, 1076 Kelet-Anatólia 110, 118, 134, 1005 Kelet-Anglia 387, 401 Kelet-Ausztrália 47, 64, 729 Kelet-Ázsia 5, 6, 36, 39, 46, 52, 62, 63, 67, 74, 75, 80, 81, 176, 182, 317, 366, 367, 369, 423, 427, 430, 472, 474, 484, 557, 561, 569, 720, 725, 934, 948, 949, 977, 981, 985, 1137, 1141 Kelet-Belső-Ázsia 421 Kelet-Berlin 1127 Kelet-Európa 39, 41, 54, 57, 59, 61, 69, 71, 79,178, 324, 341, 342, 364, 377, 402, 403, 409, 433, 447, 448, 465, 472, 474, 493, 495, 498, 501, 503, 505, 517, 543, 575, 604, 660, 746, 747, 751, 778, 836, 892, 961, 977, 983,1035, 1068, 1086, 1088, 1107, 1147, 1173 Kelet-Florida 705 Kelet-Galícia 672 Keleti Frank Birodalom 396, 414 Keleti Türk Birodalom 421, 422 Kelet-India 52, 564, 573, 602, 604, 625, 666, 674, 703, 716, 726, 729, 820, 829, 887 Kelet-Irán 477, 513 Kelet-Jeruzsálem 1156, 1197 Kelet-Közép-Európa 339, 573, 584, 667, 961, 1046, 1079, 1120, 1121, 1185, 1186, 1193 Kelet-Németország 1109, 1141, 1150, 1156, 1183 Kelet-Poroszország 671, 680, 681, 684, 772, 791, 1084, 1101, 1103 Kelet-Rumélia 848, 939 Kelet-Szudán 899 Kelet-Trákia 943, 1039 Kellogg, Frank 1048 Kemal, Musztafa 1005, 1030, 1039 Kennedy, John 1150, 1152, 1158 Kenya 29, 30, 35, 36, 73, 899, 1153 Kephrén 147 Kepler, Johannes 536, 605 Kercs 351, 483, 672 Kerenszkijt, Alekszandr 1014, 1015, 1017, 1018, 1019, 1022 Keresztély, I. 507 Keresztély, IV. 631 Keresztély, IX. dán király 853 Kerullariosz, Mikhael 447 Ketteler, Wilhelm Emmanuel 53 Keynes, John 979, 983, 1164 Khairónea 235 Khartum 899 Kheopsz (Hufu) 147, 149 Khialdzsí-dinasztia 514 Khmer Királyság 725 Khomeini, Ruhollah 1181, 1197 Khoraszán 719 Khoszru, I. 366 Kiel 854 Kijev 43, 400, 402, 405, 406, 413, 435, 451, 452, 468, 469, 476, 509, 658, 1036, 1092,1096, 1097 Kijevi Fejedelemség 448, 509

617

Kijevi Orosz Birodalom 451 Kijevi Rusz 406, 445, 451, 612 Kilwa 512 Kim Ir Szen 1133, 1134 Kim Philby 1164 Kimón 231, 232, 233 Kína 30, 36, 37, 46, 48, 52, 54, 62, 73-75, 80, 182, 183, 185-189, 191-194, 298, 317-319, 352, 362, 366-368, 414, 421424, 426-428, 430, 474-477, 480, 482-484, 513-516, 524, 555, 557, 559, 561, 562, 566, 666, 715, 718, 721-723, 779, 820, 829, 831, 843, 888, 889, 899, 910, 911, 923, 932, 949-951, 954, 986, 996, 1002, 1008, 1070-1072, 1073, 1097, 1104, 1105, 1132-1137, 1141, 1145, 1149, 1154, 1155, 1169, 1172, 1173, 1181, 1194, 1200 Kínai Birodalom 414, 421 Kínai Köztársaság 951, 1135 Kindattu 102, 108 King, Martin Luther 1158 Kiotó 429, 1198 Kirkuk 563 Kirov, Szergej 1044 Kis (mezopotámiai város) 90-92, 95, 96, 105 Kis-Ázsia 56, 70, 73, 79, 84,108, 135, 136, 178, 199, 205, 208, 210-212, 218, 228, 230, 231, 233, 236, 238, 242, 247, 256, 273, 274, 276, 278, 282, 286, 296, 299, 362, 364, 375, 436, 456, 460-462, 471, 497, 499, 501, 512, 838 Kisi Nobuszuke 1160 Kismarton 554 Kiesinger, Henry 656, 1159, 1172, 1173 Kiszeljov, Pavel 809, 810 Kitchener, Herbert 899 Kiyomori 482 Kjahta 722 Kjúsú 368, 723 Klagenfurt 1038 Klee, Paul 990 Kleiszthenész 225, 227 Kleopátra 286, 290 Kliszów 663 Knox, John 584 Koch, Robert 745 Kochanowski, Jan 608 Kocs 349, 563, 710, 752 Kodály Zoltán 994 Kogurjo 368 Kohl, Helmut 1163,1192 Kokinkína (Bac Bo) 910, 1135 Kokoschka, Oskar 989 Kolcsak, Alekszandr 1026 Kolin 671 Kollár, Ján 798 Kolowrat, Franz 796, 798 Kolozsvári testvérek (Márton és György) 355 Kolumbia 65, 76, 486, 558, 710, 817, 949, 1078 Kolumbusz 317, 524, 558, 561, 562, 567, 569, 709, 727, 730, 732 Komárom 349, 826 Komnénoszok 460, 461 Konfuciusz 193 Kongó (Zaire) folyó 715 Kongó 473, 567, 910, 920, 924, 982, 1153 Kongói Királyság 715 Kongói Köztársaság 1152 Konrád, I. 433 Konrád, II. 454 Konrád, III. 456 Konstantin v. Konsztantinosz, VII. (Bíborbanszületett) 409, 435 Konstantinápoly 305, 308, 315, 319, 323, 341, 345, 347, 351, 353, 362, 363, 373, 374, 379, 380, 384, 390-392, 406, 409-411, 413, 418, 435, 436, 440, 442, 44447, 450, 451, 460, 461, 463, 464, 471, 480, 488, 493, 497-500, 512, 617, 732, 838, 847, 942, 1016

618

Konsztansz, II. 374 Konsztantyin nagyherceg 808, 809, 810 Koobi Fora 34 Kopernikusz (Mikolaj Kopernik) 529, 530, 536, 608 Koppenhága 507, 663 Kościuszko, Tadeusz 687, 705 Korea 75, 367, 368, 427, 429, 482, 721, 722-724, 954, 955, 986, 1104, 1071, 1108, 1123, 1133, 1134, 1160, 1194, 1200 Koreai-félsziget 368 Korfu 1005 Korinthosz 200, 216, 233, 235, 275 Kornyilov, Lavr 1017-1020 Korzika 71, 257, 274, 313, 380, 493, 928,1166 Kósala 180 Kosovo 1191, 1196, 1197 Kossel, Walter 967 Kossuth Lajos 823, 826, 841 Kósz 200 Kőszeg 617 Koszigin, Alekszej 1154 Kosztov, Trajcso 1121 Kotelawala, John 1144 Kotromanics-dinasztia 506 Kotzebue 791, 792 Kovács Mihály 705 Kozloduj 846 Köln 194, 341, 496, 581, 605, 657, 741, 961 Königgrätz 867 Königsberg 680, 681, 791, 852, 1103 Köprülü Fázil Ahmed 658, 694 Köprülü Fázil Musztafa 694 Köprülü Mehmed 694 Köprülü nagyvezírek 694 Köszem 693 Közel-Kelet 5-7, 39, 45, 51, 52, 55, 59, 61, 72, 78, 84, 85, 87, 89, 91, 93, 95, 97, 99,101, 103, 105, 107, 109, 111, 113, 115, 117, 119, 121, 123-125, 127, 129, 131, 133-136, 140, 164, 172, 177, 194, 295, 436, 463, 516, 718, 923, 1177, 1196 Közép-Amerika 5, 6, 28, 36, 39, 46, 57, 59, 60, 61, 64, 65, 711, 76-79, 81, 126, 131, 132, 134, 137, 139, 141, 151, 152, 155, 156, 161, 165, 174, 176, 178, 210, 215, 229, 233, 241, 244, 256, 266, 267, 282, 291, 318, 319, 324, 336, 339, 341, 345, 346, 350, 352, 364, 366, 367, 371, 387, 388, 406, 409, 414, 420, 423, 427, 428, 433, 465, 473, 485, 486, 494, 496, 501, 503, 505, 510, 516, 517, 521, 533, 555, 557-559, 562, 571, 573, 575, 584, 589, 604, 627, 636, 642, 667, 677, 710, 711, 715, 717-719, 722, 751, 778, 806, 809, 833, 843, 844, 846, 860, 863, 865, 868, 901, 906, 910, 931, 933, 944, 945, 951, 961, 977, 1011, 1035, 146, 1068, 1071, 1073, 1079, 1097, 1098, 1099, 1106, 1107, 1109, 1120, 1121, 1132, 1141, 1153, 1173, 1185, 1186, 1193, 1196 Közép-Ázsia 36, 46, 131, 420, 423, 428, 933, 718, 844, 1071 Közép-Kelet 910, 931, 936 Közép-Kína 951 Közép-Mexikó 65, 516 Középolasz Királyság 859 Középső-India 820 Krafft, Johann Peter 755 Krajna 408, 604, 607, 775, 795 Krakkó 340, 406, 408, 449, 466, 476, 502, 503, 608, 657, 663, 685-687, 771, 775, 797, 811, 1004, 1087 Krakkói Köztársaság 795 Krasznojarszk 688 Kremer, Gerhard 530 Kremsier 824 Kréta 70, 154, 204-210, 243, 434, 658, 694, 939, 940 Krím félsziget 62, 411, 513, 696, 835, 858, 1101 Krími és Kubáni Tatár Kánság 672 Krisna 425 Krisztina királynő 632 Kroiszosz 228 Kronosz 202

619

Kronstadt 931 Krum 407 Krupp 915, 923 Krüdener, Jules von 777 Krüger, Paul 900, 923 Ktésziphon 423 Kuba 713, 818, 884, 948, 949, 1008, 1078, 1079, 1149, 1150, 1194 Kubány 614 Kubiláj 477, 480 Kudur-Mabuk 105 Kujávia 449 Kulikovo 509 Kumuhhu 118 Kun Béla 1032 Kung Csiu 193 Kunlun 555 Kurdisztán 1039 Kurigalzu, I. 112 Kuril-szigetek 1103, 1104 Kurlandi Hercegség 610, 692 Kuropatkin 844 Kuroszava Akira 993 Kurszk 1096 Kuru 180 Kutir-Nahhunte 113 Kutuzov, Mihail 772 Kuvait 1197 Kuvrat 410, 411 Küaxarész 128, 132 Kücsük Kajnardzsi 672 Külón 222, 223, 225 Kümé 258 Kürenaika 929, 930 Küréné 172 Kürosz 130, 133, 134, 135, 136, 228, 180 Kvárezm 411 Kvaternik, Eugen 872 Kwasńiewski, Aleksander 1187 Kyoto 723 La Bruyère 545 La Fayette 705, 761, 763, 788 La Hogue 649, 660 La Manche 491, 599 La Mettrie, Julien Offray 545 La Peyrouse 696 La Plata 709, 713 La Rochelle 628, 632, 638 La Salle, Gardier de 697 La Valette 599 Labarnast 114 Lábási-Marduk 130 Labriola, Antonio 928 Labrador 697 Lackfi András 470 Ladoga-tó 404 Laetoli 32 Laffemas 603, 604 Laffitte, Jacques 790 Lagas 6, 89, 91, 93, 100, 102 Lahor 479 Lajos (Jámbor) 396, 439 Lajos lásd Nagy Lajos

620

Lajos Karoling, I. (Jámbor) 439 Lajos, IV. bajor herceg 496 Lajos, IX. (Szent) ftancia király 458, 464, 472 Lajos, V. (Henye) 438 Lajos, VI. francia király 458 Lajos, VII. francia király 458 Lajos, VIII. francia király 458 Lajos, XI. francia király 490 Lajos, XII. 577, 603 Lajos, XIII. 540, 604, 627, 629, 632, 638, 650 Lajos, XIV. 522, 540, 543-545, 548, 593-595, 646-661, 666, 667, 675, 676, 700, 726, 731, 732 Lajos, XV. 548, 552, 668, 669, 670, 675, 676 Lajos, XVI. 553, 554, 676, 759, 760, 763, 764, 769, 773 Lajos, XVIII. 765, 773, 786, 787 Lakedaimón lásd még Spárta 220, 221 Lamarck, Jean Baptiste 551 Lamartine, Alphonse 822 Lamennais, Félicité 802 Lamport 386 Lancester-ház 600 Landtag 916 Langobard Királyság 385 Languedoc 439 Laosz 173, 208, 726, 911, 982, 1135, 1136,1141, 1181,1194 Laoszi Királyság 725 Laplace, Pierre Simon de 550 Larsza 7, 89, 92, 104, 105, 106, 107 Las Navas de Tolosa 508 Lassalle, Ferdinánd 853, 892 Lasso, Orlando di 536 László, IV. 457 László, V. 530 Laterán 495 Latin-Amerika 708, 711-714, 748, 777, 816, 818, 874, 884, 886, 894, 948, 961, 978, 981, 982, 993, 1078, 1079, 1138, 1158, 1199 Latium 244, 256, 264, 267 Laud, William 638, 639 Lauderdale 645 Lauenburg 854 Lausitz 632 Lavoisier, Antoine 551, 553, 743 Law, John 676 Le Brun, Charles 540 Le Chapelier 832 Le Corbusier, Charles 994 Le Nôtre, André 540 Le Tellier, Michele 653 Le Vau, Louis 540 Ledoux, Claude Nicolas 554 Ledru-Rollin, Alexandre 789 Lee, Robert E. 879-883 Leeds 387 Leeuwenhoek, Antony van 538 Legnano 456, 859 Leibniz, Gottfried Wilhelm 537, 548, 681 Leichester 386, 624 Leiden 194, 550 Leighton, Frederick 758 Lelewel, Joachim 811 Lemberg 1005, 1006 Léna 48, 688 Lenbach, Franz 758 Lengyel Királyság 607, 610, 611, 629, 672, 677, 680, 684-687, 693,

621

Lengyelország 346, 406, 408, 434, 449, 465, 466, 469, 501-503, 540, 574, 584, 588, 590, 596, 607-611, 628, 657, 658, 660, 664, 667, 672, 677, 681, 684-687, 690, 693, 694, 768, 772, 779, 806, 808, 810, 811, 824, 845, 846, 850, 853, 873, 874, 913, 936, 1011, 1024, 1034-1036, 1045, 1046, 1069, 1080, 1086, 1087, 1095, 1098, 1101-1104, 1109, 1111, 1142, 1145, 1156, 1157, 1162, 1183, 1186, 1187, 1192, 1196 Lenin, Vlagyimir 747, 893, 910, 933, 1011, 1016-1018, 1020-1028, 1041,1042, 1044, 1092, 1095, 1099, 1110, 1148, 1183, 1185 Leningrád 1044, 1092,1095, 1099 Lenk, Timur 498, 499, 510, 512-514 Leó, III. 395, 444 Leó, IV. 335, 412 Leó, VI. (Bölcs) 435 Leó, IX. 447 Leó, X. 580, 581, 584 Leó, XII. 802 León, Ponce de 570, 697 Leonardo da Vinci 529, 532, 534, 730, 731 Leónidasz 229 Lepantó 575, 598, 599 Lepidus 288, 289 Lescot, Pierre 533 Lesseps, Ferdinánd 831 Leszczyński Szaniszló 663, 664, 668, 685 Lettország 465, 466, 507, 1024, 1035, 1045, 1087, 1095, 1193, 1196 Leuktra 235 Leuthen 671 Leuven 626 Levante 51, 54 Levin, Rauch 872 Levszki, Vaszil 839, 840 Lewis, Gilbert 967 Lexington 704 Li Cu-cseng 721, 722 Li Szin Man 1133, 1134 Liaotung-félsziget 934 Libanon 121, 1075, 1177, 1178 Liberec 868 Libéria 819 Líbia 164, 165, 167, 511, 696, 714, 930, 1091, 1102,1140, 1145 Liebknecht, Karl 893, 1030, 1031 Liége 621 Lilburne 639, 641 Lille 622, 658, 661 Lima 572, 697, 710, 711, 1004 Lin Cö-hszö 820 Lincoln, Abraham 878-880, 882, 883 Lindaut 769 Linné, Carl von 551, 727 Lipcse 632, 794, 849 Lipót főherceg 607 Lipót, I. őrgróf 467 Lipót császár 660, 661, 677, 690 Lipót, I. szász-coburgi herceg 778 Lipót, II. toscanai nagyherceg 762, 860 Lippersheim, Jan 538 Lipsius 626 List, Friedrich 793 Lisszabon 509, 569, 572, 806 Liszt Ferenc 756 Litván Nagyfejedelemség 607, 610 Litvánia 324, 465, 508, 575, 608, 613, 663, 664, 931,1024, 1034, 1035, 1045, 1080, 1087, 1193, 1095, 1196 Liu Pang 192 Liverpool 747 Livius, Andronicus 249

622

Livius, Titus 249, 250, 258, 261, 272, 314, 528 Livónia 331, 507, 657, 663, 672 Lloyd George, David 901, 1033 Locke, John 544, 547, 549, 730, 731, 737 Lódí-dinasztia 514 Loire 349, 381, 439, 789, 790 Lojang 188,193, 368, 427 Lombardia 385, 439, 456, 668, 768, 797, 800, 858-861, 865, 926 Lombard-Velencei Királyság 775, 795, 797, 803 Lomonoszov, Mihail 551 London 38, 194, 242, 243, 314, 341, 347, 386, 387, 437, 460, 496, 517, 524, 525, 554, 563, 572, 587, 638, 640, 641, 643, 645, 648, 698, 700, 711, 745, 746, 758, 778, 780, 783, 819, 821, 833, 835, 841, 849, 900, 901, 919, 942, 961, 983, 1002, 1006, 1039, 1046, 1048, 1054, 1067, 1069, 1074-1076, 1090, 1091, 1098, 1101, 1103, 1107, 1118, 1122, 1128, 1129, 1143, 1200 Longshan 186 Lord Baltimore 698 Lorentz, Hendrik 964 Lorenz, Konrad 970 Lorrain, Claude 542 Los Angeles 242, 314, 1183 Lotaringia 396, 433, 434, 463, 660, 668, 676, 856, 904, 906, 909, 913, 914, 918, 1003, 1008, 1011, 1013, 1034, 1089, 1095 Lotaringiai Ferenc 670 Lotaringiai Károly 438, 659, 670 Louisburg 700, 701 Louisiana 697, 701, 705, 814, 815, 876, 880, 883, Louveciennes 554 Louvois 653 Lovett, William 782 Loyds 894 Loyolai (Szent) Ignác 588, 589 Luang Prabang 725, 726 Luba 715 Lublin 607, 608, 610 Lubomirskiak 685 Luca Pacioli 530 Lucca 345, 493, 801 Lucretius 250 Lucy 32 Lugalbanda 91, 93, 99 Lugalkiginedudu 92, 93 Lugalzageszi 93, 95, 96 Lully, Jean-Baptiste 543 Lumumba, Patrice 1152 Lunda 715 Lusitania 1004 Luther Márton 535, 581, 582, 583, 584, 588, 607, 680, 731, 1158 Lutter, Tilly 630-632 Luxemburg 496, 621, 624, 659, 775, 1089, 1119,1121 Luxemburg, Rosa 753, 893, 1031 Luxemburg-dinasztia 503, 504 Luzon 724 Luzsice 503 Lübeck 347, 663, 915 Lüdia 130, 132-134, 172, 218, 228 Lükurgosz 225 Lützen 632 Lvov 664, 1015, 1018 Lvov, Georgij herceg 1015 Lyon 162, 209, 215, 382, 764, 790, 832, 895, 906, 1074 Maadi-kultúra 141 MacArthur, Douglas 1136,1137 Macau (Makaó) 524, 570, 721

623

MacCol, Finn 896 MacDonald, James Ramsay 893 Macedónia 413, 839, 847, 848, 938, 941-943, 1038, 1191 Machiavelli, Niccolò 531, 730 Machu Pichu 486 MacMahon 856, 905, 908, 919 Macmillan, Harold 1164 Macon 361 Madagaszkár 369, 559, 717, 901, 910, 1095 Madira 568 Madero, Francisco 959 Madina az-Zahra 442 Madison, James 706, 815 Madrász 888 Madrid 535, 598, 661, 709, 772, 961 Madzsapahit Birodalom 725 Madzsuba 898 Maecenas 250 Magadha 176, 180 Magan 96, 177 Magdeburg 632, 636, 680, 681 Magellan, Ferdinánd 569 Magna Graecia 267 Magnus, II. 507 Magyar Királyság 413, 470, 573, 576, 590, 617, 678, 744, 791, 795, 1038 Magyarország 39, 252, 330, 346, 348, 354, 413, 450-453, 460, 463, 465, 469, 476, 497, 500, 501, 503-506, 517, 530, 533, 540, 542, 547, 563, 575, 576, 584, 600, 608, 610, 617, 618, 621, 627, 628, 630, 631, 658, 659, 660, 667, 672, 677, 678, 680, 694, 745, 747, 763, 775, 795, 797, 798, 800, 803, 826, 862, 865-867, 870-872, 910, 931, 1002, 1004, 1032, 1034, 1036, 1038, 1045, 1050, 1084, 1091, 1092, 1095, 1101-1104, 1107-1109, 1113, 1114, 1120, 1121, 1142, 1145-1147, 1156, 1157, 1162, 1189, 1192, 1196 Mahavíra 180 Mahmúd, I. 695 Mahmud, II. 812, 819 Maine 457, 700, 816, 949 Mainz 353, 530, 657, 768, 792, 801 Majdanek 1096 Majna 404, 824, 851, 855, 856 Majna-Frankfurt 824, 851 Makarij 612 Makariosz érsek 1174 Makart, Hans 758 Makedón Birodalom 131, 136 Makedónia 29, 70, 235, 236, 238, 239, 273, 274, 407, 410, 413, 434 Makkay János 70, 83 Maláj-félsziget 484, 725 Maláj-szigetvilág 696 Malajzia 75, 982, 986 Malakka 725, 726 Malakkai Birodalom 484 Maléter Pál 1146 Malgium 105 Mali 95, 158, 163, 473, 511, 715, 738, 750,1157 Malla 180 Manet du Pan 760 Mallorca 597 Malplaquet 650, 661 Málta 51, 60, 234, 242, 287, 311, 331, 332, 368, 502, 599, 617, 741, 771, 774, 794, 902, 915, 928, 1196 Malthus, Thomas Robert 751 Malvin- (Falkland-)szigetek 713 Man sziget 402 Manchester 386, 600, 748, 750, 780 Manda 432 Mandzsukun 1071, 1104

624

Mandzsúria 80, 368, 422, 480, 722, 934, 950, 954, 1071, 1072, 1103, 1104, 1132 Manethón 137,141,145,149, 150, 151, 154, 155, 156, 167, 168, 169, 172,173 Manhattan 698 Manila 701, 726 Manin, Daniele 826 Manistusu 95, 97 Maniu 1081, 1115 Mann, Thomas 993 Mansard, Jules Hardouin 540 Mansfeld gróf 631 Manstein, Erich von 1089 Mansza Szulejmán 473 Mantegna, Andrea 533 Manteuffel, Edwin Hans Karl 851 Mantova 859 Mánuel, I. (Komnénosz) 460, 461 Mánuel, II. 498 Manzikert 436 Mányoki Ádám 542 Mao Ce-tung 1073, 1132, 1145, 1153, 1154, 1173 Marad 105 Marat, Jean-Paul 763, 764 Marathón 228, 230 Marburg 583 Marcellus 536 Marcianus 390 Marconi, Giuglielmo 746 Marcuse, Herbert 988, 1163, 1167 Marduk-apla-iddina, II. 126 Marduk-zákir-sumi 122 Mária (magyar királynő) 502, 504 María Cristina 805 Mária Lujza 771 Mária Terézia 669, 670, 676, 678, 679, 682, 693, 730-732, 796, 798 Mária Terézia spanyol infánsnő 651, 657, 661 Mária, II. 645, 648, 649 Mariana-szigetek 1005, 1071, 1100 Mariann di Jacopo 529 Marie Antoinette 676, 762 Marie Henriette 638, 698 Marie (Mazarin leánya) 651 Marienburg 680 Marinidák 511 Mariotte, Edme 537 Maritain, Jacques 988 Marius, C. 279-283, 287 Mark 194, 680, 922 Markovie, Svetozar 838 Marlborough hercege 649, 650, 661, 674 Marmontel, Jean-François 547 Marne 1003, 1004, 1011 Marokkó 41, 431, 441, 473, 511, 714, 716, 901, 907, 914, 923, 1140, 1143 Marrakes 473 Marsala 861 Marseille 604, 790, 1068, 1081 Marshall, George 1119-1121, 1125, 1128, 1132 Marsilius 736, 737, 738 Martel Károly 382, 394 Martin, Emil 749 Márton, V. 488 Martov, Jurij 893, 933 Márvány-tenger 847 Marwitz, Friedrich August Ludwig von 740

625

Marx, Karl 734-736, 743, 747, 752, 783, 892 Maryland 698, 699, 700 Masaccio, Tommaso 533, 732 Massachusetts 700, 703, 816, 946 Massachusetts-öböl 698 Massova 929 Maszahirót, Abe 821 Mataram Királyság 430 Matisse, Henri 990 Matszja 180 Matteotti, Giacomo 1052 Mátyás főherceg 623 Mátyás király (Hunyadi Mátyás) 500, 501, 505, 506 Mátyás, német-római császár 605, 607 Maulbertsch, Franz Anton 542 Maupeou 676 Maupertuis, Pierre 550 Maurepas 676 Mauriacum 381 Maurja állam 181, 182, 425 Maximus, Q. Fabio Cunctator 272, 900 Mažuranić, Ivan 871 Mazarin, Jules 633, 650, 651, 653, 654, 657, 658 Mazeppa 664 Mazóvia 406, 449 Mazowiecki, Tadeusz 1187 Mazuri-tavak 1004 Mazzini, Giuseppe 804, 826, 857, 858, 860 McAdam, John Loudhon 748 McCarthy, Joseph 1123, 1124 McClellan, George 882 McDonald, Ramsay 1057, 1058 Meade, George 883 Mečiar, Vladimír 1188 Mecklenburg 631 Méd Királyság 132, 133 Média 132,133,196, 961 Medici Katalin 603, 732 Medici Mária 541, 629 Medici(ek) 494, 517, 531-534, 577, 579, 580, 603, 732 Medici, Lorenzo 532 Medina 317, 416, 418, 420, 617, 1075 Mediolanum 390 Medzsid, Abdul 812 Meerut 888 Megaklész 225, 227 Megara 224 Megaszthenész 181 Mehmed, II. 498, 500, 506, 512, 615 Mehmed, III. 620 Mehmed, IV. 694 Meidzsi 890, 891 Meinhof, Ulrike 1163 Meir Kahane 1198 Meissen 553 Mekka 317, 415-417, 472, 473, 617, 1075 Mekong 725 Melanchton, Philip 582 Melanézia 83 Melbourne, William 782 Melid 118 Meluhha 96, 177 Menandrosz 421

626

Mendaña, Álvaro de 727 Mendel, Gregor 969 Menelaosz 208 Ménész 139,140,141, 151 Mengyelejev, Vaszilij 744 Menkauhór 148 Menkauré 147 Menorca 597, 662 Mentuhotep, I. (Nebhepetré) 139, 151, 153 Mentuhotep, III. (Nebtauiré) 152 Mercator, Gerhardus 530 Mercurius 444 Merész Károly 621, 732 Merneptah 157,164 Merovech 381 Meroving 353, 381, 382, 394 Merseburg 353 Mersey 387 Mesa Verde 82 Messana 270 Messina 492, 797 Meszalim 91 Meszanepada 91 Meszkalamdug 91 Messzénia 221 Metód 408, 434, 445, 518 Metternich, Clemens 740, 771, 773, 774, 777, 778, 790, 791, 792, 793, 794, 796, 798, 800, 803, 806, 813, 823, 827, 960 Metz 381, 516, 578, 635, 659, 856 Meuse 381 Mexikó 54, 65, 81, 371, 484, 485, 516, 524, 561, 571, 697, 708, 710, 711, 712, 713, 714, 816, 817, 818, 832, 874, 877, 878, 885, 886, 944, 957, 958, 959, 960, 982, 1008, 1078, 1138 Mexikói-öböl 77, 81, 557, 557, 697 Mexikói-völgy 485 Mexikóváros 485, 571, 711, 714, 816, 886 Meyer, Lothar Julius 744 Mezopotámia 6, 7, 54, 56, 61, 62, 73, 84-93, 95-98, 100-108, 110, 111, 117, 126, 127, 129-131, 134, 137, 143, 153, 154, 177, 178, 181, 194, 237, 295, 436, 719 Michelangelo, Buonarotti 532-535, 539-541, 580, 730, 732 Michelet, Jules 526 Midia-Enosz 942 Midway-szigetek 1093 Mieszkó, II. 449 Mignet, François 787 Miguel, Dom 805 Mihail Romanov 615 Mihailovic, Draza 1098 Mihajlov, Pjotr 690 Mihály Dénes 973 Mihály, I. 688 Mihály, I. bizánci császár 407 Mihály, III. (Részeges) 434 Mihály, román király 1100, 1116 Mihály, VIII. bizánci császár 461, 497 Miklós, I. orosz cár 778, 864 Miklós, I. pápa 445 Miklós, II. orosz cár 923, 932, 933, 1001, 1014, 1015 Miklós, II. pápa 329 Miklós, V. 495, 579 Mikołajczyk, Stanisław 1111, 1112 Miksa, I. (Habsburg) 576, 577, 595, 620, 621 Miksa, I. bajor herceg 607, 630, 636 Miksa, II. 605, 610, 618 Miksa (Habsburg) 621, 832

627

Miksa főherceg 610 Miksa József, III. bajor választó 670 Milánó 321, 341, 345, 353, 374, 390, 439, 443, 456, 493, 494, 527, 534, 577-579, 823, 826, 859, 926, 927 Milánói Hercegség 670 Milétosz 211 Miljukov, Pavel 935, 1014, 1015, 1016, 1017 Milkó 469 Mill, John Stuart 674, 737, 784, 960 Millerand, Alexandre 893 Milošević, Slobodan 1191, 1197 Miltiadész 228 Milton, John 540, 731 Mindaugas 465, 508 Minerva 245, 246 Ming-dinasztia 185, 482, 514, 721, 722 Minósz 208 Minótaurosz 208 Minszk 933, 1092 Minuit, Peter 698 Minyin, Kozma 615 Mirabeau 525, 763 Mississippi 82, 484, 516, 557, 570, 697, 700, 701, 705, 707, 815, 876, 880, 882, 883, 946 Mississippi-völgy 883 Missouri 76, 815, 816, 876, 877, 878, 1103 Mithrasz 247 Mithridates 282, 283 Mitra 111 Mitsubishi 955 Mitsui 955 Mittani Királyság 7, 110, 111, 113, 115, 116, 158, 159, 162, 163, 178 Mitterand, François 1167, 1168 Moche-völgy 82 Modena 775, 804, 860, 865 Moesia 378, 407, 410 Mogul Birodalom 564, 571, 666, 718, 720 Mohamed Ali 778, 779, 813, 819 Mohács 574, 577, 615 Moldova 470, 834, 836,1193 Moldva 61, 448, 469, 505, 664, 672, 778, 814, 864 Mollwitz 669 Molotov, Vjacseszlav 1086, 1107, 1119,1147, 1185 Moltke 921 Mon Pegu 725 Monck 643 Mondrian, Piet 990 Mone, Tommaso di ser Giovanni di 533 Monet, Claude 757 Monfort, Simon de 459, 460, 885 Mongol Birodalom 476, 510, 513 Mongólia 187, 422, 555, 722, 950, 1071,1086, 209 Monnet, Jean 1125 Monomah, Vlagyimir 468 Monomotapa Birodalom 715 Monroe, James 777, 815 Montaigne, Michel de 532 Montalember, Charles 803 Monte Casinó 1099 Montecuccoli, Raimundo 658 Montenegró 575, 837, 847, 848, 941, 942,1191 Monterey 697, 958 Montesquieu, Charles de Secondat 545, 546, 547, 666, 678, 692, 706, 730, 731, 732, 737 Monteverdi, Claudio 542 Montezuma, II. 558, 571

628

Montgomery, Bernard 1093 Montmartre 904, 909 Montreal 697, 701 Mór Birodalom 442 More, Thomas 527, 532 Morea 660, 668 Morelos, José 817 Morgagni, Giovanni Battista 551 Morgan, John Pierpont 945, 949 Morgan, Thomas 969 Morgarten 495 Mori 482, 485, 723, 961 Moro, Aldo 1168, 1170 Morton 600 Morva-mező 468 Morvaország 404, 448, 465, 466, 467, 503, 795, 799, 869 Moszkva 43, 468, 476, 508-510, 513, 551, 571, 573, 575, 576, 602, 610-615, 664, 688, 690-693, 730, 772, 811, 843, 870, 932, 936, 1018-1020, 1025, 1026, 1028, 1029, 1036, 1040, 1042, 1048, 1051, 1065, 1067, 1086, 1087, 1092, 1093, 1097, 1104, 1106-1109, 1111, 1113-1122, 1126,1127, 1132, 1134, 1140, 1143, 1145, 1146, 1148-1151, 11531157, 1171, 1173, 1174, 1177-1184, 1186, 1192, 1193 Moszkvai Nagyfejedelemség 509, 611 Mozambik 30, 512, 571, 696, 718, 1175, 1181 Mozart, Wolfgang Amadeus 554, 755 Möngke 476 Mrożek, Sławomir 993 Muávija 420 Mughal Birodalom 514 Muhammed Ghúri 479 Mukden 721 Mukis 116 Munch, Edvard 989 Murád, II. 498 Murád, III. 620 Murád, IV. 693 Muraköz 871 Muravjov, Nyikita 808 Murillo, Bartolomé Esteban 542 Murmanszk 571, 1025 Muromacsi 483, 515 Murri, Romolo 927 Mursilis, I. 107, 111, 112, 114 Mussolini, Benito 1050, 1051, 1052, 1053, 1067, 1069, 1084, 1091, 1097, 1102, 1201 Musztafa, I. 693 Musztafa, II. 695 Musztafa, III. 695 Muwatalis, II. 115 Mükéné 204-211 Mükerinosz 147 Müller, Adam Heinrich von 740 Müller, Johannes 530 München 242, 314, 516, 517, 518, 758, 961, 1200 Münster 582, 633, 634, 658 Münzer, Thomas 582, 633, 635 Mürón 201 Myohaung 725 Nabu-kudurri-uszur, I. 113 Nabu-kudurri-uszur, II. 129 Nabu-naid 130 Nádir sah 695, 719 Nagada 141, 142, 143 Nagaszaki 724, 1103 Nagaszaki-öböl 724

629

Nagy Alfréd 401 Nagy Ferenc 1115, 1144 Nagy Gergely 446 Nagy Horda 611 Nagy Imre 1146, 1189 Nagy István 505 Nagy Károly 316, 322, 324, 348, 353, 358, 359, 382, 385, 392, 394-396, 407, 424, 434, 441, 444-446 Nagy Kázmér 502 Nagy Knut (Kanut) 402 Nagy Lajos 354, 470, 497, 502, 504, 506, 546, 659 Nagy Sándor lásd Alexandrosz, III. Nagy Szent Gergely 328, 330, 357 Nagy Szent Leó, I. 374 Nagy Szimeon 453 Nagy Theodorik 379 Nagy Vlagyimir 413 Nagy-Britannia 428, 637, 650, 662, 666, 672, 673, 701, 708, 721, 733, 747, 748, 750, 751, 759, 768, 769, 774, 779, 795, 814, 818, 820, 893, 894, 957, 960, 973, 977, 978, 981-983, 1002, 1005, 1008, 1011, 1033, 1039, 1045, 10461048, 1054, 1056-1058, 1067-1069, 1074-1076, 1084, 1086, 1089-1091,1093, 1102, 1104, 1105, 1113, 1121, 1125, 1128, 1133, 1135, 1138,1141-1144, 1154, 1164, 1165, 1167, 1171, 1179, 1180, 1200 Nagy-Bulgária 410, 847, 848 Nagy-Görögország 838 Nagyharsány 659 Nagy-Lengyelország 406, 449, 687 Nagy-Litvánia 508 Nagyszeben 665 Nagyszentmiklós 391 Nagy-tavak 79, 82, 697, 703, 943 Nagyvárad 694 Nagy-Zimbabwe 432 Nahimov, Pavel 834, 835 Nairobi 36 Namur 621 Nándorfehérvár 436, 500, 506, 615, 617, 659, 668, 672 Naniva 429 Nanna 96, 98, 101, 102, 130 Nantes 548, 591, 603, 654 Napata 168-170, 370 Napier, John 538 Napóleon, Bonaparte 553, 577, 740, 742, 747, 765-775, 786, 788, 790-792, 801, 803, 805, 806, 812, 816, 822, 829, 830-832, 834, 835, 852, 854, 856, 858, 859, 860, 862, 864, 865, 886, 903, 911 Napóleon, III. 788, 830-832, 834, 835, 852, 854, 856, 858-860, 862, 864, 865, 886, 903 Nápoly 305, 308, 315, 319, 323, 341, 345, 347, 351, 353, 362, 363, 373, 374, 379, 380, 384, 390, 391, 392, 406, 409411, 413, 418, 435, 436, 439, 440, 442, 444, 445, 446, 447, 450, 451, 460, 461, 463, 464, 471, 480, 488, 493, 497500, 504, 512, 525, 542, 577, 597, 617, 668, 669, 670, 695, 732, 773, 777, 826, 838, 847, 861, 942, 1016 Nápolyi Királyság 577, 579, 662, 801, 859 Nara 429, 598 Nárájána 726 Narám-Szín 95, 96, 97, 98, 99, 102, 110, 113 Narmer 142, 143 Narses 379 Narva 613, 663 Naseby 641 Nassau 622, 792, 793 Nassaui Adolf 496 Nasszer, Gamal Abdel 1143, 1144, 1147, 1156, 1177 Natal 900 Natúf 55 Naukratisz 172, 215 Naumann, Freidrick 922 Navarinó 778, 813, 819 Navarra 508, 575, 603 Naxosz 599

630

Názáret 306, 464 Nazianzi Szent Gergely 321 Nebraska 878, 879 Necker, Jacques 677, 760,1192 Nefernefruaton 162 Nefertiti 161 Negrais 726 Nehru, Dzsaváharlál 1074, 1130, 1134, 1144,1201 Nekó, I. 170 Nekó, II. 171, 172 Nektanebosz, II. 173 Nelson, Horatio 769 Nemanja István 453 Nemanjida-dinasztia 506 Nemea 196 Német Birodalom 448, 455, 457, 921, 931, 1067, 1084, 1127 Német Császárság 845, 856, 914, 915, 916 Német Délnyugat-Afrika 920, 1039, 1076 Német Demokratikus Köztársaság (NDK) 1127, 1141, 1142, 1149, 1157, 1161, 1162, 1192 Német Kelet-Afrika 1076 Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) 794, 1121, 1122, 1126, 1127, 1141-1143, 1148, 1149, 1161-1163, 1173, 1180, 1192, 1193 Németalföld 324, 341, 343, 345, 346, 521, 524, 525, 535, 555, 573, 576, 584, 607, 621, 622, 626, 627, 633, 655, 660662, 667, 669, 670, 678, 681, 731, 732, 768, 769, 775 Németország 79, 324, 326, 341, 347, 353, 376, 383, 385, 396, 454, 458, 501, 517, 572, 628, 635, 684, 733, 743, 745, 751, 752, 758, 768, 791, 793, 794, 803, 824, 825, 845, 847, 849, 850, 852, 854, 855, 892, 901, 905, 907, 909-911, 913-919, 921-924, 929, 931, 936-938, 950, 951, 961, 973, 978, 980-983, 1001, 1002, 1004-1006, 1008, 1009, 1012, 1013, 1024, 1025, 1030, 1033-1035, 1038, 1045-1049, 1053, 1058, 1059, 1062,1065-1070,1079-1081, 1083, 1084, 1086, 1090, 1091, 1095, 1100-1102, 1104, 1106, 1108, 1109, 1114, 1121, 1126, 1127, 1141, 1142, 1150, 1152, 1156, 1173, 1183, 1192 Német-római Birodalom 336, 433, 434, 439, 448, 450, 454, 465, 467, 495, 503, 504, 519, 555, 575, 607, 628, 629, 636, 657, 659, 662, 667, 670, 671, 677, 740, 768 Német-római Császárság 433, 435, 444, 492, 577, 580, 581, 584, 595, 605, 621, 626, 627, 653 Nenni, Pietro 1168 Nepál 722, 820 Nereiti 152 Nergál-sar-uszur 130 Néri Szent Fülöp 588 Nero 248, 251, 293, 294, 295, 299, 303 Nesselrode, Karl 774 Neukirchen 799 Neumann János 965, 974 Neustria 381, 382 New England 698 New Hampshire 698, 703, 706 New Jersey 699, 704 New Orleans 697, 882, 946 New York 83, 194, 242, 243, 314, 517, 557, 697, 698, 699, 700, 703, 704, 815, 882, 892, 946, 960, 961, 983, 1105, 1149, 1198 New-Brunswick 829 Newcomen, Thomas 552 Newgrange 60 Newton, Isaac 366, 536, 537, 538, 544, 550, 730, 732 Ngo Dinh Diem 1136 Nicaea (Nikaia) 304 Nicaragua 817, 949,1008, 1078, 1079, 1182 Nietzsche, Friedrich 734, 736, 743, 961 Niger 79, 369, 432, 473, 511, 557, 715, 910 Nigéria 79, 473, 511, 899, 1152, 1153 Nikaiai Császárság 499 Nikápoly 3 78, 499 Nikeforosz, I. 407

631

Nikolsburg 630 Nikomédeia 499 Nílus 28, 40, 64, 72, 117, 139, 140, 141, 142, 143, 144, 150, 153, 155, 156, 157, 159, 173, 215, 233, 432, 899, 1093 Ningirszu 100 Nintoku 428 Niobé 203 Nippur 89, 92, 95, 101, 102,105, 106, 107 Nis 938 Nitti, Francesco 1050 Niuwe Nederland 698 Nixon, Richard 985, 1159, 1160, 1172, 1173, 1178 Nizám al-Mulk 478 Nobatia 370 Nobel, Alfred 746 Nobugana 723, 724 Noé 416 Norfolk 674 Noricum 379 Normandia 39901, 437, 438, 457, 458, 489, 637, 660 Northumbria 387, 401 Norvégia 398, 399, 400, 507, 558, 628, 633, 665,1087,1089,1121 Noske, Gustav 1031 Nottingham 401, 640 Novgorod 400, 406, 451, 452, 468, 476, 509, 576, 615 Novgorodi Nagyfejedelemség 611 Novotný, Antonín 1156 Nördlingen, 632, 633 Núbia 150, 153, 154, 157, 158, 166, 167, 168 Numa Pompilius 259 Numantia 275 Numídia 273, 280, 281 Nupe 511 Núr Mohamed Taraki 1182 Nuzi 111 Nürnberg 529, 535, 635, 794 Nymphenburg 553 Nyekraszov, Nyikolaj 841 Nyeman 680 Nyikon 688 Nyizsnyij Novgorod 615 Nyugat-Afrika 472, 473, 716, 920, 1076 Nyugat-Berlin 1121, 1148, 1149, 1161, 1163, 1173 Nyugati Frank Birodalom 396, 397 Nyugati Türk Birodalom 411, 421 Oaxaca 714 Obregón, Álvaro 959 Obrenović, Mihailov 837 Obrenović, Milan 938, 939 Obrenović, Miloš 837 Óceánia 5, 6, 46, 63, 83, 319, 520, 726, 981 O'Connell, Daniel 781 O'Connor, Feargus Edward 783 Octavianus lásd Augustus Oda Nobugana 723 Oda-dinasztia 723 Oda-klánok 723 Odera 349, 376, 404, 406, 635, 683, 1103,1162 Odera-Neisse 1162 Odessza 522, 813, 935,1025 Odin 376 Odoaker 313, 377, 384

632

Odüsszeusz 209, 215, 242 Offa 387 Ogarjov, Nyikolaj 841 Ohio 703, 705, 707, 708, 815 Ohm, Georg 744 Ohotszki-tenger 688 Ohridi-tó 847 Oidipusz 203, 208 Okinava 1137, 1160 Oklahoma 946 Olasz Királyság 854, 861, 862, 867 Olaszország 749, 751, 752, 803, 832, 858-862, 910, 913, 920, 924, 925, 927-930, 951, 958, 972, 979, 980, 983, 1001,1002, 1005, 1009, 1011, 1033, 1038, 1039, 1045, 1048-1054, 1067, 1069, 1079, 1083, 1084, 1089, 1091, 1097, 1099, 1102, 1104, 1108, 1109, 1119, 1121, 1122, 1127, 1148, 1168, 1169, 1171, 1180 Oldenburg 793, 794 Olduvai-szurdok 33, 34, 35 Oliva 657, 681 Olmen, Ferdinánd van 569 Olmütz 824 Olomouc 467 Olt 177, 470, 930 Omajjád-dinasztia 420, 423, 441, 442, 473 Omajjád-kalifa 423 Omár pasa 418, 420, 834 Omár, I. 317 Omszk 1026 Omurtag 407 Ontario 557, 782 Opisz 130 Oppenheimer, Julius R. 965, 966 Oran 28, 30, 819, 898, 900, 1093 Orániai Lujza 681, 682 Orániai Móric 624 Orániai Vilmos 622-624, 646, 647, 648, 660 Oranienburg 682 Orbán, II. 462, 463 Orbán, V. 328 Orbay, François d' 540 Ordu-balik 422 Oregon 816 Orestes 313, 384 Orhon 422 Orinoco 76 Orlando, Vittorio 1033 Orléans 490, 546, 656, 675, 788 Orléans-i Fülöp 546, 675 Orosz Birodalom 451, 615, 672, 732, 840, 845, 1035, 1040 Orosz-Lengyelország 850 Oroszország 80, 324, 399, 452, 508, 509, 517, 574-576, 592, 596, 607, 610, 611, 613, 614, 615, 628, 657-660, 665, 667, 670, 672, 684-688, 690, 692-694, 735, 741, 742, 746, 751, 756, 769, 771-775, 778, 779, 798, 801, 806, 807, 809812, 814, 819, 829, 831-833, 835, 839-841, 843-845, 847, 848, 851, 858, 864, 870, 873, 889, 890, 899, 901, 902, 907, 910, 913, 918-920, 923, 929-934, 936, 937, 941, 942, 948, 950, 951, 955, 960, 986, 1000-1003, 1005-1007, 1009, 1011, 1013, 1016, 1017, 1019, 1023-1025, 1032, 1034-1036, 1038, 1041, 1047, 1048, 1093,1193, 1194, 1196, 1198, 1200 Orsini, Felice 832, 859 Oseberg 399 Oslo 1197 Osnabrück 633, 635 Ossius 319 Ostmark (Ausztria) 467, 922 Oszmán Birodalom 420, 470-472, 494, 497-501, 503, 505-507, 511-513, 516, 555, 557, 577, 658, 719, 731, 812, 814, 833, 848, 941, 1039 Oszmán, I. 499

633

Oszorkon, I. 167 Oszorkon, II. 167,168 Osszián 896 Osztrák Császárság 755, 774, 775, 791, 792, 794, 795, 798, 799, 800, 802, 803, 811, 823-826 Osztrák Őrgrófság 467 Osztrák-Magyar Monarchia 749, 751, 752, 870, 873, 923, 938, 951, 1000, 1011, 1035, 1036 Otomo 723 Otto, August Nicolaus 746 Ottó, I. (Nagy) 433, 434, 444, 445, 450 Ottó, I. görög fejedelem, majd király 838 Ottó, II. 433 Ottó, III. 434, 445, 450 Ottokár, II. (Nagy) 457, 467, 468 Oudenard 650 Oughtred, William 538 Overijssel 621 Owen Young 1049 Owen, Robert 734 Oxenstierna 632 Oxford 194, 242, 243, 314, 358, 641, 650, 784, 961, 1201 Ögödej 476 Öland 388 Örményország 370, 436, 513, 617, 695, 719, 820, 1039, 1041 Özbég 510 Paderborn 353 Padova 494, 532, 1012 Pagan Birodalom 484 Pahlavi, Mohamed Reza 1076, 1181 Pak Csong Hi 1134 Pakisztán 52, 62, 75, 174, 176, 177, 477, 1130, 1131, 1141, 1145, 1164 Pál apostol 308, 375 Pál, II. 579 Pál, III. 534, 588, 589 Pál, IV. 588 Palacky, Frantisek 800, 869, 870 Pálám 514 Palatium (Palatinus domb) 259, 264 Palermo 804, 821, 826, 861, 1097 Palestrina, Giovanni Pierluigi da 536 Palesztina 7, 55, 84, 103, 109, 110, 116, 117, 118, 119, 122, 124, 129, 134, 153, 155, 158, 167, 170, 171, 205, 236, 238, 273, 304, 305, 434, 617, 742, 833, 1011, 1056, 1075, 1128, 1129, 1156, 1197, 1198 Páli Szent Vince 588 Palladio, Andrea 527, 533, 730, 731 Palmerston, Henry John 827, 829, 854, 859, 881 Palos 569 Pamír 555 Panama-csatorna 911, 949 Panama-földszoros 570 Panang 726 Pancho Villa 959 Pancsála 180 Pandzsáb 176,181, 479 Pánfilo de Narváez 697 Panmindzson 1134 Pannonhalma 450, 516 Pannónia 291, 294, 297, 298, 299, 340, 385, 389, 390, 392, 395, 404 Papadopulosz, Georgiosz 1174 Pápai Állam 766, 803, 826, 862 Papandreu, Andreas 1174 Papandreu, Georgiosz 1118 Papen, Franz von 1060,1061

634

Papin, Denis 552 Pápua-Új-Guinea 957 Paracelsus 530 Paraguay 82, 559, 817 Paré, Ambroise 530 Párisz 208 Párizs 338, 341, 381, 438, 457, 486, 489, 490, 524, 525, 541, 554, 591, 603, 651, 655, 661, 675, 741, 758, 760, 762, 763, 765, 766, 772, 773, 778-790, 811, 814, 822, 831, 835, 856, 893, 903-905, 907, 909, 911, 920, 1003, 1011, 1012, 1032, 1035, 1036, 1040, 1048, 1052, 1069, 1071, 1075, 1089, 1100, 1108, 1119, 1122, 1124, 1166, 1167, 1176, 1191, 1196 Párkány 684 Párma 670, 775, 803, 804, 860 Pármai Margit 622 Parnell, Charles Steward 896, 898 Partium 1007 Pascal, Blaise 538, 654 Pasić, Nikola 938, 1001 Passau 669 Pasteur, Louis 745 Paszkál, III. 396 Paszkevics, Ivan 779, 811, 834 Patyomkin, Knyaz 935 Pauli, Wolfgang 964 Paulus Diaconus 396 Paulus, Friedrich 1095 Pauszaniasz 229, 231 Pavelić, Ante 1092 Pavlov, Ivan 970 Pázmány Péter 540 Pazuhin 930 Pearl Harbor 1093 Pedro, I. 818 Pedro, II. 818 Peel, Robert 781, 784 Pegu 725, 726 Peiraieusz 226 Peiszisztratosz 225, 226 Peking 475, 480, 482, 514, 721, 829, 889, 951, 1072, 1132, 1134, 1160 Peloponnészosz 59, 210, 214, 222, 229, 233, 234, 403, 660, 668, 694 Penda 387 Penn, William 698 Pennsylvania 698, 699, 700, 943 Pepi, I. király 149 Pepi, II. 150 Père-Lachaise temető 905 Pergamon 237, 238, 273, 274 Pergolesi, Giovanni Battista 543 Periklész 199, 201, 232, 233, 234 Perón, Juan 1138 Perrault, Charles 546 Person, Andrew 945 Perszephoné 203 Peru 65, 76, 82, 372, 558, 561, 696, 709, 710, 711, 712, 713, 714, 727, 817,1078, 1079 Perui Alkirályság 710 Perzsa Birodalom 79, 130, 131, 134, 135, 136, 168, 172, 173, 180, 199, 228, 236, 239, 364, 393, 557, 615 Perzsa-öböl 51, 88, 89, 96, 97,177, 475, 557, 571, 617, 829 Perzsia 130, 133, 134, 172, 229, 230, 231, 235, 236, 237, 370, 476, 477, 513, 514, 693,819, 829, 843, 902, 932, 936, 937, 1076 Pescadores-szigetek 954 Peschiere 859 Pesztyel, Pavel 808 Pétain, Philippe 1008,1090 Péter, I. (Nagy) 553, 612, 662, 663, 690, 695, 730, 732, 811, 812

635

Péter, II. 692, 805 Péter, III. 671, 692 Péter-Pál-erőd 690 Pétervár 540, 553, 672, 685, 690-693, 730, 807, 808, 811, 919, 920, 932, 935, 1014, 1016-1018, 1019, 1022, 1023, 1025-1028 Pétervárad 668 Petkov, Nikola 1117 Petrarca, Francesco 516, 531 Petronius 252 Peuerbach 530 Peye 169 Pfalz 607, 630, 635, 636 Pfalzi Választófejedelemség 584 Pharszalosz 286 Pheidiász 201 Philadelphia 699, 703, 705 Philippi 289 Philipposz, II. 235, 236, 237, 241 Philipposz, V. 273, 274 Phillip, Arthur 729 Phnompen 725 Phoenix park 897 Piacenza 527, 670 Piast 448, 449, 502, 684 Picasso, Pablo 990 Piccolomini, Enea Silvio 531 Pictor, Q. Fabius 249 Pieck, Wilhelm 127 Piemont 578, 681, 777, 801, 803, 804, 824, 857, 858, 859, 860, 861, 864 Piemonti Királyság 803 Pilica 687 Pindarosz 195 Pinehasz 165,166 Pinochet, Augosto 1174 Pinodzsem, I. 166 Pinsker, Leo 742 Pippin, III. (Kis) 382, 394 Pireneusi-félsziget 69, 71, 337, 418, 423, 508 Pireneusok 37, 38, 44, 271, 346, 395, 442, 555, 661 Pirin 407, 967 Pisa 439, 487, 493, 494, 527 Pitt, William id. 674, 701, 703, 705 Pitt, William ifj. 674, 721, 729, 769 Pittsburgh 973 Pius, II. 531, 579, 802 Pius, IV. 590 Pius, VI. 679, 762 Pius, VII. 766, 767, 801, 802 Pius, VIII. 802 Pius, IX. 803, 826, 862, 927 Pius, X. 927 Pius, XI. 1052, 1063 Piłsudski, Józef 1035, 1036, 1080 Pizzaro, Francisco 572 Planck, Max 963 Plantagenet-ház 492 Plataiai 229 Platón 197, 242, 357, 527, 565 Plautus 249, 277, 278 Plevna 847, 937 Plinius, C. Secundus Maior 244, 252 Pliszka 407 Plock 406

636

Plombieres 859 Plovdiv 453 Plutarkhosz 193, 204, 242, 251, 261, 314 Plymouth 698 Přemysl Orác 448 Podjebrád György 504 Podólia 658, 660, 684, 694 Poincaré, Henri 964, 1008, 1033, 1047, 1063 Poincaré, Raymond 913, 1001 Poitiers 335, 354, 382 Pol Pot 1181 Polányi, John 967 Polignac, Jules 787 Polo, Marco 318, 474, 480, 569 Polonia (Polska) 406 Poltava 410, 513, 664 Polübiosz 200, 270, 275, 278, 314 Polükleitosz 201 Polygnótosz 201 Pomeránia 449, 657, 665, 671, 680, 850, 852, 1034 Pompadour, Madame 676 Pompeius, Cn. Pompeius Magnus 253, 284, 285, 286 Pompeius, Sext. Pompeius Magnus 289, 290 Pompeji 553 Pompidou, Georges 1167, 1179 Pondichéry 701 Pontosz 134, 205, 223, 285 Popiel 449 Porosz Hercegség 582, 608, 610, 657, 680, 681 Porosz Királyság 665, 670, 677, 680 Porosz-Lengyelország 846, 873 Poroszország 592, 661, 667, 671, 672, 677, 680, 681, 682, 683, 685, 686, 687, 741, 749, 768, 769, 770, 772, 773, 774, 775, 777, 790, 791, 792, 793, 794, 798, 801, 807, 823, 824, 825, 826, 832, 833, 834, 844, 850, 851, 852, 853, 854, 855, 856, 867, 915, 916, 917, 1084, 1101 Port Arthur 934, 955, 1103 Port Said 1147 Porta, Giacomo della 540 Portsmouth 727, 934 Portugál Királyság 805 Portugália 57, 60, 508, 509, 555, 566, 569-571, 573, 590, 597, 625, 626, 627, 656, 661, 769, 772, 804-806, 816, 818, 1008, 1070, 1075, 1076, 1121, 1175, 1185 Poszeidón 202, 228 Potomac folyó 882 Potosí 711 Potsdam 682, 683, 923, 937 Poulo-Condor 831 Poussin, Nicolas 542 Poznań 449, 663, 664, 668, 850, 1034, 1145 Poznańi Nagyhercegség 850 Pozzo, Andrea 541 Pozsarszkij herceg 615 Pozsony 530, 541 Prága 348, 354, 398, 448, 467, 496, 503, 633, 669, 670, 823, 824, 855, 867, 1084, 1086, 1102, 1106, 1157 Právali 799 Preston 642 Pride 642 Pripjaty-mocsarak 404, 406 Profumo, John 1164 Prótagorász 199 Proudhon, Pierre Joseph 734, 892 Provence 381, 487 Prut 664, 672, 695, 812, 819 Pszammetik, I. 171

637

Pszammetik, III. 172 Pszkov 406, 468, 576, 611 Pszuszennész, I. 166 Pszuszennész, II. 167 Ptolemaidák 241 Ptolemaiosz 137, 173, 238, 239, 273, 286, 293 Ptolemaiosz, II. 268 Puerto Rico 884, 949 Pugacsov 693 Pugli 926 Pugur 411 Pulu 124 Puntigam 799 Purcell, Henry 543 Purgstall, Josef Hammer von 800 Puskin, Alekszandr 756, 811 Pürrhosz 267, 270 Pydna 274 Pym, John 639, 640, 644 Qatna 110, 116 Québec 604, 701, 703, 782 Quedlinburg 450 Querétaró 886 Quesnay, François 547 Quirinus 245 Quiros 727 Quiros, Pedro Fernández de 727 Quisling, Vidkun 1089 Quito 564, 572, 710, 711, 713 Rabin, Jichak 1197,1198 Rabszolga-part 716 Radetzky, Joseph 824, 826, 846, 857 Radić, Stjepan 1080 Radkersburg 1038 Radowitz, Joseph Maria 851 Rádzsaszthán 74 Raffaello, Santi 534, 539, 580 Rágib pasa 695 Raguza 578 Ragyiscsev 693 Rain 632 Rajk László 1121 Rajna 54, 60, 61, 70, 80, 286, 291, 296, 299, 312, 341, 349, 376, 380, 381, 384, 398, 463, 495, 508, 517, 524, 555, 632, 658, 661, 668, 670, 680, 684, 692, 768, 769, 793, 794, 801, 852, 915, 1003, 1012, 1013, 1024, 1034, 1036, 1043, 1047, 1049,1066, 1101 Rajnai Tartomány 775 Rajna-vidék 341, 463, 495, 668, 670, 793, 794, 1003, 1012, 1049, 1066 Rákóczi Ferenc, II. 542, 656, 661, 677, 695 Rákóczi György, I. 591, 633, 635 Rákóczi György, II. 591, 633, 635, 694 Rákosi Mátyás 1114, 1145 Rakovszki, Georgi 839 Rakow 610 Raleigh, Walter 570, 602, 698 Rameau, Jean-Philippe 543 Rámi Mehmed 694 Ramillies 650 Ramszesz, I. 163, 164, 165, 167 Ramszesz, II. 115, 139, 163, 164 Ramszesz, III. 164, 165, 167 Ramszesz, XI. 165, 166

638

Rangun 726 Rapalló 1047, 1048 Rastelli, Carlo 540 Ravenna 311, 353, 379, 385, 392, 436 Ravensberg 680 Ravensburg 347 Ré isten 145, 148 Reagan, Ronald 1182, 1183, 1185 Réaumur, René 550 Rebeque, Constant de 786 Rechiar 384 Regensburg 353, 530 Reggio 797 Regiomontanus 530 Reims 381, 490,1011,1102 Rekkared, I. 378 Remba 921 Rembrandt, Harmensz van Rijn 541, 626, 731, 732 Rendsburg 854 Renner, Karl 1031, 1032 Renoir, Jean 992 Renoir, Pierre-Auguste 757 Retz bíboros 651, 730 Reynaud, Paul 1089 Rhegium 270 Rhode Island 698, 700, 703, 946 Rhodes, Cecil 900 Rhodesia 899 Rhône 349, 439, 487, 789 Ribbentrop 1086, 1185 Richárd, I. (Oroszlánszívű) 438, 459 Richárd, II. 492 Richelieu bíboros 604, 627, 628, 629, 632, 633, 650, 654, 658, 666, 731 Richmond 600, 880, 882, 883 Rieger, Frantisek 869 Riga 347, 465, 507, 663,1009 Rigaud, Hyacinthe 553 Rigómező 499, 506 Rijeka 1108 Rimini 531, 928 Rim-Szín, I. 105, 106 Rio de Janeiro 1138, 1198 Rio de Plata 697 Rio Grande 558, 816 Rístíc, Jovan 837 Rivera, Miguel Primo de 1082 Rjazany 476, 576, 611, 612 Roanoke-sziget 698 Robespierre, Maximilien de 763-765 Rockefeller, John D. 945 Rockingham 703 Rocroi 633 Rodope 407 Rodosz 331, 599, 617, 1039 Rodzjanko, Mihail 935 Roebuck, John 552 Roland 359, 731 Rollo 400, 438 Róma 37, 200, 242, 244-256, 258-262, 264, 266-278, 280-287, 289, 290, 292-296, 298, 299, 302-305, 307-309, 312314, 316, 329, 350, 351, 357, 362, 363, 370, 373-375, 378-380, 382, 384-386, 389, 392, 395, 407, 434, 436, 439, 443, 444, 447, 455, 456, 487, 497, 528, 533, 534, 539-541, 555, 564, 565, 578, 579, 581, 588, 679, 762, 766, 767, 801, 826, 839, 858, 861, 862,1011, 1051, 1097 Romagna 804, 860

639

Római (Bizánci) Birodalom 364, 390, 391, 439, 441, 444, 464, 471, 499 Római Birodalom 103,137,173, 205, 242, 247, 251, 253, 269, 273, 274, 283, 285, 295, 297, 298, 300, 302, 304, 305, 308, 311-314, 316, 318, 319, 323-325, 332, 336, 339, 340, 346, 350, 362, 363, 369, 370, 373-375, 377, 382, 384, 388-390, 392, 394, 409, 415, 418, 434, 498 Román Fejedelemség 836 Románia 742, 836, 839, 847, 848, 920, 937, 938, 941, 943, 960, 1000, 1002, 1007, 1013, 1036, 1039, 1040, 1045, 1046, 1081, 1091, 1092, 1095, 1100-1102, 1107-1109, 1115, 1120, 1142, 1157, 1183, 1186, 1189, 1200 Romanov-dinasztia 688 Romanovok 611, 688, 692 Rommel, Erwin 1091,1093 Romulus 259 Romulus Augustulus 313 Roosevelt, Franklin D. 979, 1054, 1055, 1062, 1066, 1067, 1093, 1095, 1096, 1097, 1101, 1102, 1106, 1108 Roosevelt, Theodore 948, 949 Rossbach 671 Rossellini, Roberto 992 Rosztov 452, 468 Rosztov-szuzdali Fejedelemség 452, 468 Rothschild, Salomon 798 Rotteck, Karl Wenzeslaus von 739 Rotterdam 622,1089 Rotterdami Erasmus 531, 535 Rousseau, Jean-Jacques 545, 547, 548, 549, 550, 553, 676, 730, 732, 912 Rouvier, Maurice 912 Rovere-család 579, 580 Röhm, Ernst 1060, 1061 Röntgen, Wilhelm 63 Ruanda 715 Rubens, Peter Paul 541, 626, 732 Rubicon 286 Rubljov, Andrej 510 Rubruk 474 Rudolf, I. (Habsburg) 457, 467, 468, 496 Rudolf, II. 536, 605, 607 Rufinus 311 Ruga 389, 871 Ruhr-vidék 849, 914,1047 Rumélia 501, 848, 939 Rumi Szultanátus 460 Rundstedt, Gerd 1100 Rupert herceg 640 Rurik-dinasztia 614 Russell, John 781 Rusza, I. 126 Rutherford, Ernest 963 Ryswick 660 Šubašić, Ivan 1112 Saar-vidék 1034, 1049,1069, 1086 Sabaka 169,170 Sabin, Albert 971 Sáhrukk 513 Sahul-föld 46 Ságon 1135, 1172 Saint-Pierre 546 Saint-Simon, Claude-Henri de 734 Sajó 476 Salamon 207, 331 Salamon-szigetek 48, 76, 727, 899 Salazar, Antonio de Oliviera 1070, 1175 Salisbury grófja 490 Salk, Jonas 971 Sallustius 249, 250, 314 Salvador Dalí 990

640

Salzburg 769, 771, 795 Samas-sum-ukin 127 Samo 404, 405, 1108 Samsi-Adad, V. 123 Sámuel 435, 453 San Francisco 697, 946, 1101, 1105 San Luis Potosi 886 San Salvador 569 San Stefano 847, 848 Sandomierz 406 Sándor lengyel király 608 Sándor, I. jugoszláv király 1080 Sándor, II. orosz cár 835, 840, 841, 844, 845, 918, 930, 932, 960 Sándor, III. orosz cár 930-932 Sándor, V. 487 Sándor, VI. 577, 580 Sang állam 186,187 Sang ti huj 889 Sanghaj 953, 1072 Sankt Gallen 352, 446 Santa Anna, Antonio 817, 818 Santa Cruz 727 Santo Domingo 711 Santung 1039, 1072 Santung-félszigetet 950, 1005, 1071 Saragat, Giuseppe 1128, 1168 Sárga-folyó 62, 185, 367 Sar-kali-Bari 98 Sárkányölő Szent György 354 Sarkel 412 Sarrukín 93, 102 Sarrukín, II. 123, 124, 126, 128, 131, 169, 170 Sartre, Jean-Paul 987 Sastroamidjojo, Ali 1144 Saturnus 245 Sauerbronn, Drais von 745 Savannah 883 Savery, Thomas 552 Savonarola 580 Savoyai Jenő 660, 661, 662, 668, 677, 694 Savoyai-ház 803, 857, 859 Scarlatti, Domenico 542 Scheel, Walter 1162 Scheidemann, Philipp 1030 Schelling, Friedrich 756 Schiller, Friedrich 741 Schlegel, August Wilhelm 755, 756 Schleicher, Kurt von 1060, 1061 Schleiermacher, Friedrich 741 Schleswig 386, 853-855 Schlieffen, Alfred von 1001, 1003 Schmalkalden 582 Schmerling, Anton 866, 867, 872 Schmidt, Helmut 1162, 1163, 1180, 1201 Schneeberg 354 Schönberg, Arnold 994 Schönbrunn 553 Schrödinger, Erwin 964 Schubert, Franz 755 Schuman, Robert 1122 Schuschnigg, Kurt 1083 Schütz, Heinrich 517, 543, 636 Schwarz Dávid 746

641

Schwarzenberg, Felix 851, 863 Schwarzenberg, Karl Philipp 773 Scipió, P. Cornelius 272, 278 Scipio, P. Cornelius Scipio Aemilianus 275 Scott, Dred 879 Scott, Walter 492 Sebitku 170 Sedan 856, 905, 919 Sedlnitzky, Josef 796 Seipel, Ignaz 1038 Semmelweis Ignác 745 Seneca, L. Annaeus 248, 293, 314 Seng-cu (Kang-hszi) 722 Senjang 721 Sepszeszkaf 148 Septimania 438 Septimius Severus 299, 301 Serveto, Miguel (Szervét Mihály) 530, 584, 609 Servius Tullius 260 Sese Seko Mobutu 1152 Sesonk, III. 168 Severn 387 Sevilla 347, 357, 378, 473, 572, 598 Sevillai Izidor 318, 325, 340, 396, 446 Sèvres 553 Seymour, Jeanne 601, 833, 898 Seyss-Inquart, Arthur 1083 Sforza, Francesco 494 Shaftesbury earlje 645, 646 Shakespeare, William 248, 784 Shelley, Percy Bysshe 784 Shermann, William Tecumseh 883 Sherrington, Charles 968 Shiloh 882 Shimoda 890 Shimonoseki 954 Sica, Vittorio de 992 Si-Cu (mandzsu neve: Szun-csi) 480, 722 Si-cung (Jung-cseng) 722 Siemens, Werner von 744, 746 Sienai Szent Katalin 494 Sierra Leone 718, 1153 Sieyès, Emmanuel 550, 759, 760 Sikem 110 Sikotu 723 Sinaloa 697 Sinn Fein 898, 1006 Sipka-szoros 847 Sirmium 391 Sixtus, IV. 580 Skandinávia 28, 37, 41, 57, 59, 363, 376, 377, 382, 384, 388, 397, 507, 521, 575, 582 Skócia 352, 386, 388, 402, 460, 563, 584, 587, 591, 604, 636, 638, 639, 642, 643, 650, 660, 662, 673, 697, 700, 764, 785, 829 Skopje 505 Slánsky, Rudolf 1121 Smith, Adam 738 Sobibor 1096 Sobieski (III.) János 659 Soissons 381 Solander 727 Solferino 859, 865 Somers, Edward 648 Somerset 601

642

Somme 1006, 1011, 1089 Sómu 429 Songhay 511 Sopron 1192 Sorbonne 352, 603 Sorel, Georges 734, 753 Soto, Hernando de 530, 570, 697 Southampton 600 Spanyol Királyság 804 Spanyol-Németalföld 681 Spanyolország 29, 38, 45, 60, 79, 378, 521, 524, 555, 561, 562, 566, 570, 571, 573, 574, 575, 588, 590, 595, 597, 599, 614, 621, 625, 628, 632, 635, 636, 637, 638, 650, 652, 655, 656, 657, 659, 660, 661, 667, 668, 669, 674, 697, 700, 701, 923, 705, 709, 710, 713, 741, 771, 772, 777, 802, 804, 805, 814, 817, 832, 1082, 1083, 1175, 1176, 1177, 1185 Spárta (Lakedaimón) 200, 204, 213, 214, 220-222, 226, 227, 229-235 Spartacus 281, 283, 284, 298, 1031 Speyer 353, 454, 582 Spielberg, Steven 993 Spinola, Antonio de 1175 Spinoza, Benedictus 537, 544, 626, 730, 731 Spoletói Hercegség 439 Srafford grófja 638 Srí Lanka (Ceylon) 46,182, 426,1145 St. Germain 700 St. Martins Hall 892 St. Peter's Fields 780 Stadion, Johann Philipp 771 Staél, Madame de 756 Stahl, Ernst Georg 551 Stahl, Friedrich Julius 740 Stájerország 408, 457, 467, 604, 607, 678, 1038 Stamford 401 Starhemberg, Guido 661 Stauf 456, 1100 Stauffenberg, Claus von 1100 Stavisky 1064 Stein, Heinrich von 770, 772 Stephenson, George 745, 749 Steuben 705 Stevens, Alfred 758 Steyr 799 Stilicho 311, 312 Stockhausen, Karlheinz 995 Stockton-Darlington 749 Stojadinović, Milan 1081 Stonehenge 60 Stourdza, Alexander 777 Stradivari, Antonio 542 Strafford 639 Stralsund 665 Strasbourg 659, 741, 745, 788, 1121 Strasser, Gregor 1060, 1061 Strauss, David 743 Strauss, Richard 756, 994 Stravinsky, Igor 995 Stresemann, Gustav 1046, 1047, 1048, 1049, 1059, 1063 Strossmayer, Josip Djuraj 869, 871 Stuart Mária 591, 599, 601 Stuart-ház 649 Stumpfelt, Daniel 538 Stuttgart 825, 961 Stuywesant, Pieter 700 Suárez, Adolfo 1176 Subalyuk-barlang 39

643

Suetonius 251, 295, 314 Suffolk 674 Sujszkij, Vaszilij 612, 614, 615 Sulgi 101,102 Sulla 282, 283, 284, 285, 287 Sulmánu-asarídu, I. 113, 121-123, 131 Sulmánu-asarídu, III. 121-123, 131, 133 Sulmánu-asarídu, V. 124 Sulu-szigetek 725 Sully 603, 604 Sumter 880 Suppiluliumas, I. 115 Suraszéna 180 Surfinam 700, 713 Sussex 387 Su-Szín 102 Sutruk-Nahhunte 113 Suttarna 111, 159 Sümeg 542 Svábföld 433, 495 Svájc 79, 285, 352, 383, 446, 535, 583, 584, 591, 626, 636, 667, 801, 933, 979 Svédország 37, 60, 376, 383, 388, 507, 576, 582, 590, 614, 628, 630, 635, 646, 657, 658, 662, 663, 665, 667, 670, 700, 749, 771, 980,1121,1196 Sydney 727, 729, 730 Syracusae (Szürakuszai) 271, 272 Szaadi 478 Szafavidák 615, 617, 666, 695, 719 Szahalin 890, 934,1071, 1103 Szahara 51, 52, 64, 72, 79, 370, 431, 432, 473, 511, 555, 558, 714, 831 Szahel-övezet 431 Szaisz 169, 170,171 Szajna 349, 438, 555, 564, 745 Szajondzsi Kimmocsi 1033 Szaladin 464, 472 Szalamisz 224, 229, 230, 231 Szalézi Szent Ferenc 540 Száli-dinasztia 454, 456 Szaloniki 943 Szamandar 411 Szamara 411, 1025 Szamarkand 46, 352, 475, 513, 514, 562, 844 Szamarra 85 Szamoa-szigetek 1039 Szamudragupta 182 Szandanszki, Jane 942 Szaniszló, I. (Leszczyński) 668 Szaniszló, II. (Poniatowski) 671, 672, 685 Szapphó 195 Szaraj Batut 510 Szarajevó 1000 Szárd Királyság 835, 857, 860, 864 Szardínia 269, 274 313, 380, 493, 597, 662 Szarduri, I. 123 Szász és Brandenburgi Választófejedelemség 582 Szász Móric 582 Szászánida Birodalom 137, 174, 299, 318, 362, 364, 418, 423, 424 Szászország 433, 630, 636, 664, 670, 671, 769, 774, 792, 793, 825, 851, 855, 914 Szászváros 470 Szató Eiszaku 1160 Szaúd-Arábia 417, 1076, 1145 Száva 311, 402, 450, 451, 453, 669 Szczecin 1107 Szejm 608, 609, 611, 686, 687, 806, 810, 811

644

Szekenenré 156 Szeleukosz 181, 238 Szelim, I. (Vad) 615, 617, 714, 719 Szelim, I. 812, 819 Szelim, III. szultán 812, 819 Szemenkaré 162 Szenegál 701, 718 Szent Ágoston 315, 321, 330, 335, 357, 432, 518 Szent Ambrus 321, 374, 443 Szent András 837 Szent Antal 331 Szent Bazil 335 Szent Benedek 330, 516, 517 Szent Bernát 329, 356 Szent Cecília 355 Szent Columba 352 Szent Ferenc 316, 358, 517, 540, 588, 723 Szent Gotthárd 349 Szent Ilona szigete 775 Szent Imre 354, 355, 361, 450 Szent István 354, 361, 398, 425, 449, 450, 477, 517 Szent Jeromos 321, 350 Szent Kristóf-sziget 662 Szent László 354, 451, 460 Szent Lőrinc 570, 697, 700 Szent Lőrinc-folyó 700 Szent Lukács 305, 307 Szent Márk 305, 440, 535, 857 Szent Margit 507 Szent Máté 305, 306, 307, 351, 543 Szent Norbert 330 Szent Pál 335, 541 Szent Patrick 352, 388 Szent Péter 315, 328, 487, 494, 527, 528, 533, 539, 540, 580 Szent Száva 453 Szent Szilveszter 328 Szentgotthárd 658, 694 Szentpétervár 540, 553, 664, 690, 691, 693 Szép Frigyes 496 Szép Fülöp 331, 576, 597, 621 Szerb Fejedelemség 778, 837, 938 Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1038, 1040, 1050, 1080 Szerbia 409, 453, 460, 471, 497, 505, 506, 575, 695, 813, 837, 838, 847, 848, 938, 939, 941-943, 1000-1005, 1008,1011, 1038, 1091,1191, 1196 Szerbia és Montenegró 847, 1191 Szeszósztrisz, I. 144, 152, 153 Szeszósztrisz, II. 152 Szeszósztrisz, III. 152, 153 Széth 142,144, 145 Szeth-Ali 819 Széthi, I. 115, 139, 162, 163 Széthi, II. 164 Széth-kultusz 142 Szevasztopol 834, 835, 840, 935 Sziám (Taiföld) 724, 726, 901 Szibéria 44, 48, 49, 80, 422, 476, 510, 559, 614, 682, 688, 718, 809, 840, 932, 934, 955, 1025, 1026, 1098, 1109, 1110, 1171 Szibériai Kánság 688 Szicília 71, 233, 234, 257, 269-272, 276, 277, 284, 289, 290, 345, 379, 380, 397, 434, 439, 444, 456, 462, 467, 492, 495, 517, 577, 597, 626, 662, 668, 670, 861, 926, 1097 Szicíliai Királyság 662 Szidón 120, 121 Szigetvár 542, 618

645

Sziklás-hegység 49, 557 Szilézia 406, 449, 466, 476, 502, 503, 629, 632, 636, 664, 669-671, 677, 678, 795, 799, 850, 869, 914, 922, 1034, 1038, 1101 Szilveszter, II. 431, 434, 445, 450, 517 Szimaski 107, 108 Szimeon, I. 435 Szimurru 95 Szín-ahhé-eriba 126, 128 Szingapúr 894, 986 Szinope 834 Szín-sar-iskun 128 Szir-Darja 513, 719 Szíria 7, 84, 88, 89, 93, 95, 97, 103-105, 107, 109-111, 114-122, 124, 126,129, 134, 143, 148, 153, 155, 158, 159, 162, 163, 171, 194, 215, 236, 237, 294, 296, 298, 370, 411, 420, 423, 431, 434, 443, 472, 617, 831, 1075, 1129, 1156, 1177, 1197 Sziszüphosz 345 Szittang 725 Szivasz 498 Szkander bég (Kasztrióta György) 471 Szkobelev 844 Szlavónia 660 Szlovákia 1036, 1038, 1045, 1083, 1084, 1092, 1109, 1113, 1142, 1151, 1156, 1183, 1187, 1188, 1196 Szlovénia 404, 1038, 1191, 1196 Szmendész 166 Szmolenszk 576, 611, 612, 658, 772, 1092, 1097 Sznofru 146, 147, 149 Szobeknofru 154 Szófia 840, 942, 1117 Szókratész 197, 736 Szolón 196, 222, 224, 225, 227 Szomália 929, 1181 Szomáliai-félsziget 716 Szongáj Birodalom 557, 715, 716 Szoninke 473 Szophoklész 196, 198, 199, 208 Szovjet-Oroszország 1011, 1032, 1035, 1036, 1045-1047 Szovjetunió 960, 973, 979, 981, 983, 996,1029, 1040, 1042, 1045, 1048, 1052, 1066, 1067, 1069, 1080, 1083, 1086, 1087, 1090-1093,1101-1113, 1116, 1118, 1119, 1121, 1127, 1129, 1132-1134, 1137, 1140-1145, 1147-1151, 11531155, 1158, 1162, 1172, 1173, 1178-1185, 1190-1194,1200 Szöul 1133, 1134 Szperanszkij, Mihail 806, 809 Sztálin, Joszif 979, 1041-1045, 1091, 1092, 1093, 1095, 1097, 1098, 1100-1102,1106, 1108, 1110, 1118-1121, 1140, 1141, 1146-1148, 1168, 1200, 1201 Sztálingrád 1093, 1095 Sztambolijszki, Alekszandar 1029, 1081 Sztolipin, Pjotr 936 Sztrabón 198 Sztruve, Pjotr 933 Szudán 73,139, 370, 430, 473, 819, 899, 1145 Szudéta-vidék 1038,1084 Szuezi-csatorna 831, 832, 894, 895, 1143,1144, 1147, 1156, 1177 Szuezi-földszoros 557 Szuj-dinasztia 426, 427, 428 Szulejmán, I. 599, 615, 617, 618 Szulejmán, II. 694 Szumátra 46, 76, 430, 484, 725, 726 Szun Jat-szen (Sun Zhongshan) 951, 953, 1072 Szung-ház 480 Szungir 43 Szunni Ali 715 Szunni Bakary 715 Szúsza 88, 102, 108, 112, 135, 237

646

Szürakuszai lásd Syracusae Szváziföld 40 Tabal 118 Tacitus 248, 251, 291, 292, 294, 303, 314, 376 Tacoló 529 Taft, William Howard 49 Tahiti 727 Taika-reform 429 Taira 86, 119, 375, 482, 584, 649, 991, 1074, 1156 Tajo 71, 555 Tajping Tien-kuo állam 889 Tajvan 75, 76, 722, 951, 954, 986, 1071, 1132, 1160, 1173 Takeda 723 Takelóth, II. 168 Takhósz 173 Talasz folyó 428 Talleyrand-Périgord, Charles 761, 773, 774, 788 Tallin 507 Tamm, Igor 965 Tampico 886 Tanaka Güchi 1071 Tanaka Kakuei 1160 Tang-dinasztia 427, 428, 429, 430 Tanger 511 Tangier 645, 647 Tantamani 127 Tanzánia 30 Taormina 439 Tardieu, André 1033 Tarentum (Tarasz) 220, 267, 268, 272 Tarhuntassa 115 Táriq ibn Zijád 440 Tarnopol 771, 1009 Tarquinius Superbus 260, 261, 288 Tartaglia 529 Tasman, Abel 727 Tasmania 46, 47, 48, 63, 626, 727 Tasso, Torquato 540 Taurusz 55, 84, 124 Távol-Kelet 364, 479, 565, 570, 721, 811, 887, 932, 934, 950, 1097 Tbiliszi 36 Tebriz 513, 617, 719 Tefnaht 169 Teherán 720, 1076, 1181 Tehuantepec 714 Teiszpész 133 Tel-Aviv 1129 Telemann, Georg Philipp 543 Temes-vidék 660, 668, 694 Temüdzsin 474 Temze 386, 555, 644, 645, 700, 728 Tenasserim 820 Tengerész Henrik 566 Tenochtitlán 485, 516, 558, 571 Teotihuacán 371 Terentius 249 Terra Mater 245 Tervel 410 Teti 43, 100, 149, 254, 325, 767, 962, 967, 968, 976, 980, 990, 996, 1022 Tetzel, Johann 581 Tevere 495 Tevoszret164 Texas 557, 697, 815, 816, 874, 876, 880, 883

647

Thackeray, William Makepeace 756 Thaiföld 75, 81, 430, 986, 1141, 1172 Thalész 197 Thames 387 Théba 151,156, 160, 161, 162, 164, 166, 167, 168, 171, 208, 235 Themisztoklész 230, 231, 232, 234 Theodorik 353, 357, 379, 392 Theodorik, II. 384 Theodosius 309, 311 Theodosius, I. 362 Theodosius, II. 362 Theotocopuli, Domenico (El Greco) 535 Thermopülai 229 Thészeusz 208 Theszpiai 229 Thesszália 939 Thesszaloniké 239, 460, 942 Thiers, Adolphe 787, 788, 789, 904, 905, 907, 908 Thomson, Joseph 963 Thorvaldsen, Berthel 554 Thotmesz, I. 157, 158, 159 Thotmesz, II. 157, 158 Thotmesz, III. 157-159 Thotmesz, IV. 159 Thököly Imre 694 Thracia v.Thrákia 407, 410, 413 Thrax, Maximinus 301 Thuküdidész 200, 220, 233, 234, 242 Thurioi 199 Thurn, Mathias 629, 630 Tibet 54, 426, 722, 899, 902, 936, 1145 Tienanmen 1194 Tiencsing 889 Til-Barszip 118, 122 Tilly, Johann 630-632 Tilmun 96 Timbuktu 431, 473, 511, 557, 715 Timurida Bábur 720 Tintoretto, Jacobus de 535 Tirnovo 470, 499, 506, 507, 839, 941 Tirol 604, 605, 769, 771, 775, 795, 797, 799, 800, 867, 1005, 1038 Tirol-Vorarlberg 795 Tirpitz, Alfred 922 Tirrén-tenger 215, 257 Tiso, Josef 1084 Tisza folyó 71, 390, 407, 449, 744 Tisza István 1000, 1008 Tiszántúl 383 Titicaca-tó 372 Tito, Josip Broz 1098, 1099, 1112, 1113, 1119, 1120, 1121, 1142, 1191 Tiziano Vecellio 535 Tlemceni Királyság 511 Tocqueville, Charles de 789 Todzsó Hideki 1093, 1136 Togó 920, 1039, 1076, 1153 Tojotomi Hidejosi 723 Tojotomi-család 724 Tokaj 691 Tőkés László 1190 Tokhtamis 513 Tokió 724, 890, 1039, 1072, 1097, 1136 Tokiói-öböl 75 Toktemir 470

648

Tokugava Iejaszu 724, 725, 820, 890, Tokugava sógunok 890 Toledo 378, 441, 442, 535 Tolla 76, 485 Tolosa (Toulouse) 378 Tolsztoj, Lev 756 Tomszk 688 Tonga 61 Tonjukuk 421 Tonkin 725, 910, 911 Tonkini-öböl 1155 Torcy 653 Torino 861, 927 Torquemada 580, 597 Torres, Diego de 727 Torricelli, Evangelista 538 Toruri 608, 663 Toscana 670, 768, 775, 801, 826, 860, 861, 865 Toscanelli, Paolo 567 Toul 578, 635 Toungoo 725 Tour, Maurice Quentin de La 553 Touraine 457 Tournai 622 Townshend 703 Toynbee, Arnold 747 Török Birodalom 524, 566, 575, 593, 596, 613, 615, 616, 617, 618, 619, 620, 664, 666, 667, 668, 671, 672, 688, 693, 694, 695, 696, 714, 716, 718, 834, 836, 839, 843, 848, 940, 942, 943 Törökország 30, 742, 778, 813, 819, 833, 834, 839, 847, 848, 910, 929, 930, 932, 940, 942, 943, 1000, 1002, 1005, 1013, 1030, 1034, 1039, 1141, 1145, 1150 Törtel 389 Trafalgar 769 Traianus 295, 297, 298, 299 Transvaal 896, 898-900 Transzjordánia 118, 1056, 1075, 1076, 1129 Transzkaukázia 411 Transzlajtánia 867 Treblinka 1096 Trento 589, 928 Trident 589 Trient 589 Trier 605, 657 Trieszt 775, 928, 1005, 1107, 1038, 1108 Tripolisz 714, 929, 930 Tripolitánia (Líbiában) 511, 714 Trockij, Lev 1020, 1022, 1026, 1042, 1200 Trója 206, 208, 209 Trubeckoj, Szergej 809 Truffaut, François 993 Truman, Harry 1102, 1106, 1117, 1118, 1119, 1123, 1132 Tucumán 710 Tudhalijas, IV. 115 Tudor Margit 602 Tudor Mária 586, 599, 601 Tudor-dinasztia 492, 600, 636 Tughluq-dinasztia 514 Tugril bég 477 Tukulti-apal-ésarra, I. 114,120, 124, 169 Tukulti-apal-ésarra, III. 120, 124, 169 Tukulti-Ninurta, I. 113, 114 Tukulti-Ninurta, II. 121 Tula 78, 96, 118, 148, 191, 349, 377, 382, 395, 404, 406, 485, 608, 680, 683, 687, 1027 Tulunidák 431

649

Tumen 95, 421 Tunézia 379, 511, 1140 Tunisz 370, 431, 439, 473, 714, 910, 929, 1093, 1177 Túpac Amarú 711, 714 Turati, Filippo 928 Turenne marsall 651, 653 Turgenyev, Ivan 842 Turgot, Robert 676 Turkana-tó 34 Turkesztán 79, 512, 513, 555, 829 Tutanhaton 162 Tuttul 93 Tuva 422 Tuwana 118 Tűzföld 49 Tüköry Lajos 861 Türk Birodalom 411, 421, 422 Türosz 119-121, 208 Türr István 745, 861 Türtaiosz 195 Tverj 576, 611 Tvrtko, I. 506 Tzimiszkész János, I. 453 Tyndale, WilIiam 586 Ubaid 6, 85, 86, 87, 90 Uesugi 723 Ugan 29, 921, 982, 1153 Ugarit 116 Új-Anglia 703 Újbabilóniai Birodalom 244 Új-Dél-Wales 727 Új-Fundland 570, 604, 662, 698, 700, 901 Új-Galícia 710 Új-Granada 697, 709, 710 Új-Guinea 46-48, 63, 83, 559, 727, 728, 899, 920, 957, 1039 Ujgur Birodalom 422 Új-Hebridák 901 Új-Hollandia 698, 727 Új-Írország 48 Újlaki Miklós 506 Új-Mexikó 697, 816, 874, 878, 944 Új-Santander 697 Új-Skócia 604, 662, 697, 700, 829 Új-Spanyolország 524, 562, 571, 709, 710, 713, 817 Új-Zéland 559, 727, 782, 829, 900, 1039, 1058, 1141 Ukrajna 54, 60, 61, 70, 80, 404, 508, 517, 614, 658, 664, 684, 936, 1024, 1027, 1036, 1043, 1087, 1095 Ukwu 432 Ulászló, I. 499, 503 Ulászló, III. 503 Ulászló, IV. (Vasa) 610, 615, 684 Ulbricht, Walter 1126 Ulm 636, 768 Ulrike Eleonóra 665 Ulster 897, 903 Ulúlája 124 Ulusz Dzsocsi 510 Umberto, I. 926 Umbria 860 Umma 89, 91, 92, 93 Unisz 149 Unkiár-Iszkelesz 779 Unqi 118

650

Úr 86, 89, 91, 92, 95, 97, 100-102, 104-106, 108 Urál 28, 48, 62, 70, 74, 80, 318, 364, 402, 413, 476, 555, 611, 69I, 804, 1025 Urartu 113, 114, 123, 124, 126, 131 Urbino 562 Ur-Namma 100, 101, 106 Ur-Nanse 91 Uros István, IV. 505 Uros, I. 471 Uruguay 816, 818, 978, 982, 1079 Uruk 6, 86, 87, 88, 89, 90, 91, 92, 93, 100, 101, 106, 107, 112, 188 Uruk-kultúra 86, 87, 88 Urzababa 95 Usedom 665 Uszerkaf 148 Usszuri folyó 1171 Usszuri-vidék 890 Utah 944 Utu-hegal 99,100, 101 Uzun Haszan 513 Vaalé 899 Valencia 661 Valenciennes 622 Valentinianus, III. 312, 313, 379, 380 Vallandigham, Clement 882 Valliére, Louise de la 655 Valois Margit 591 Valois-dinasztia 487, 489, 576 Valujev, Pjotr 41 Van Dyck, Anthonis 541, 542, 626 Van Eyck, Jan 533, 534 Van Gogh, Vincent 757 Vandrevelde, Emil 893 Vardar 413 Várna 340, 500, 503 Varsó 657, 663, 664, 685, 686, 687, 730, 779, 808, 811, 1004, 1005, 1035, 1036, 1069, 1086, 1087, 1099,1100, 1101,1145 Varsói Nagyhercegség 770, 771, 775 Varuna 111 Vasa-dinasztia 187, 273, 389, 437, 533, 610, 657, 658, 730, 1169 Vaszilij, II. 509 Vaszilij, III. 612, 613 Vatikán 539, 862, 912, 1052, 1063 Vatsza 180 Veii 266, 267 Vej 190, 899, 954 Vej-dinasztia 367, 426 Vejhajvej 899, 954 Velazquez, Diego de Sylva y 542 Velence 341, 344, 345, 347-440, 451, 453, 456, 461, 462, 471, 493, 494, 497, 498, 527, 528, 542, 562, 563, 564, 566, 577-579, 580, 590, 599, 628, 630, 658, 659, 660, 668, 694, 768, 795, 797, 823, 826, 859-862, 865, 866 Velencei Köztársaság 532, 826, 857 Ven (Wen) 187 Vencel herceg 496, 504 Vencel, II. 466, 467 Vendée 764, 767, 769 Venezuela 76, 82, 710, 711, 713, 817, 1078 Veng császár 368 Venizelosz 940 Venustiano Carranza 959 Verazano, Giovanni da 697 Vercingetorix 286 Verde-kanyon 485

651

Verden 665 Verdi, Giuseppe 542, 756, 860 Verdun 396, 578, 635, 919, 1006 Vergilius, Maro Publius 246, 248, 250, 251, 255, 314 Verhojanszk 688 Verona 859 Veronese, Paolo 535 Verrochio, Andrea 532, 563 Versailles 540, 544, 653, 655, 695, 760, 762, 857, 904, 905, 909, 914, 1034, 1035, 1046, 1053, 1062, 1069 Vértesszőlős 37 Vesalius, Andreas 530 Vespasianus, I. Flavius 294, 295, 297, 302 Vespucci, Amerigo 569, 709 Vesta 245, 247 Vesztfália 669, 775, 793, 922 Vézelay 353 Vicente, Gil 563 Vichy 1090 Vickers 746, 894 Vicksburg 882, 883 Vidin 499, 506 Vien, Joseph Marie 554 Vietnam 46, 75, 80, 81, 367, 724-726, 831, 910, 911, 982, 1135, 1136, 1141, 1155, 1158, 1159, 1172, 1179-1181,1194 Vietnami Demokratikus Köztársaság 1135 Vietnami Köztársaság 1136, 1155 Vignola, Giacomo 540 Viktor Emánuel, II. olasz király 858, 859, 860, 861 Viktor Emánuel, III. olasz király 926, 1069 Viktória királynő 32, 785, 786, 889, 901 Viktória-tó 32 Villafranca 860 Villar marsall 661, 662 Villeroy 603 Villon, François 359 Vilmos, I. porosz király, majd német császár 825, 852, 916, 920, 923, 1008 Vilmos főherceg 825 Vilmos György 838 Vilmos, I. angol király 443 Vilmos, I. Hódító 437, 443, 457, 458 Vilmos, I. német császár 825, 852, 916-918,920 Vilmos, II. angol király 458 Vilmos, II. német császár 920-923, 1001,1008 Vilmos, III. (Orániai) 646-650, 660 Vilmos, IV. 781, 785, 792 Vilnius 772, 1193 Virginia 524, 570, 602, 698, 699, 703, 704, 876, 880 Visconti, Filippo 494 Visconti, Giangaleazzo 494 Visconti-család 493, 494, 577, 579 Visinszkij, Andrej 1116, 1117 Visztula 78, 349, 377, 382, 404, 406, 608, 680, 683, 687 Vitéz János 530 Vitiza 440 Vitte, Szergej 932 Vivaldi, Antonio 542 Viviani, Vincenzo 538 Vlagyimir Monomah, II. 468 Vlagyimir, I. (Szent) 451 Vlagyimiri Nagyfejedelemség 509 Vlagyimir-szuzdali Nagyfejedelemség 476 Vlagyivosztok 1025 Vlaszov, Andrej 1098, 1102 Vo Ngujen Giap 1135

652

Vogelweide, Walther von der 359 Volga 61, 62, 70, 74, 364, 389, 402, 404, 410, 411, 412, 413, 510, 693, 1025 Volgai Bolgárország 476 Volhínia 476 Volhov-folyó 400 Volta, Alessandro 551, 743 Voltaire, François Marie Arouet 519, 531, 544-550, 553, 603, 651, 656, 682, 683, 692, 730-732, 761 Volturnó folyó 861 Voragine, Jacobus de 358 Vorarlberg 769, 775, 795, 799, 800 Voronyezs 1095 Vorosilov 1086 Vörös-tenger 172, 432, 557, 566, 929 Vrangel, Pjotr 026 Vriddzsi 180 Vries, Hugo Maria de 744 Vszevologyics, Jurij 476 Vu (Wu) 187, 189 Vu-di 193 Wagner, Richard 756, 757 Wagram 771 Wałęsa, Lech 1183, 1186, 1187 Wakefild, Edward 821 Waldersee 921 Wales 386, 388, 460, 727, 785, 1093 Walewski, Florian Alexandre Joseph 858 Wallenstein, Albrecht von 630-632, 636 Walpole, Robert 673, 674 Warad-Szín 105 Ward Mária 588 Warren Harding 1053 Wartburg 581 Wartenburg, Yorck von 772 Washington 553, 701, 704, 706, 707, 731, 881, 882, 1104,1128,1134, 1137, 1177, 1179 Washington, George 553, 701, 704, 706, 707, 731 Watergate 1159 Waterloo 775 Watson, James 969 Watt, James 552 Watteau, Antoine 553 Webern, Anton 994 Weimar 792, 1031 Weismann, August 969 Welcker, Karl Theodor 739, 825 Welf 456 Welles, Orson 992 Wellington, Sir Arthur 781 Welserek 347, 573 Wentworth, Sir Thomas 638 Weser 385, 404, 635, 680 Wesley, John 785 Wesminster 894 Wessex 387, 401 West Point 880 Wettin 628 Wexford 642 Weyden, Rogier van der 534 Whitny, Eli 876 Willoughby, Hugh 571 Wilson, Wodrow 949, 950, 1007, 1009,1011,1012, 1033, 1040, 1053, 1071, 1164, 1165 Windisch-Grätz, Alfred zu 824, 825 Winter, Thomas 637

653

Winterl J. József 743 Wisniowiecki Korybut Mihály 684 Wismar 665 Witsen, Nicolaas 626 Wittelsbach, Otto von 838 Wittenberg 535, 581 Wittgenstein, Ludwig 988 Wittstock 633 Wogastisburg 405 Wolf, Christian 679 Wolsey, Thomas 552, 601 Worcester 642 Wordsworth, William 756, 784 Worms 353 Wotan 376 Wreen, Christopher 541 Wright, Orville 746 Wright, Wilbur 746 Wudi 193 Wulfila 350, 378 Wungur 411 Württemberg 769, 775, 792, 793, 825, 856 Wyatt, John 551 Wyclif, John 488, 503, 586 Xanthipposz 199, 270 Xanthipposz, Szésztosz 199 Xavéri Szent Ferenc 588, 723 Xenophón 136, 200, 242 Xerxész 135, 136, 173, 199, 228, 229, 236 Yangshao186 Yk, Cornelius van 626 Ymir 376 Yngling 400 York- és Lancester-ház 600 York-félsziget 727 Yorktown 705 Ypszilanti, Alexandrosz 778, 813 Yukon 49 Yvon 547 Zabaiam 89, 92 Zadar 1108 Zágráb 871 Zagrosz-hegység 51, 54, 55, 56, 84, 97, 98, 107,111, 131 Zaire 715, 1152, 1153 Zama Régia 272 Zambézi 512 Zamojski, Jan 610 Zanzibár 716, 819, 921 Zapata, Emiliano 959 Zaragoza 441 Zeeland 621, 623 Zenata 370 Zénón 197, 313 Zeppelin, Ferdinánd von 746 Zeusz 196, 202, 203, 208, 216, 246 Zilah 665 Zimbabwe 370, 432, 473, 512, 715 Zinovjev, Grigorij 1022, 1042, 1044 Zipernowszky Károly 744 Znojmo 467

654

Zoé 611, 732 Zola, Emil 912 Zorndorf 671 Zöldfoki-szigetek 567 Zrínyi Miklós 540 Zuloaga, Felix 885 Züblin, Eduard 745 Zürich 1075 Zvoinimir 451 Zwingli, Ulrich 583, 590 Zsdanov, Andrej 1110, 1120 Zsidó Királyság 167 Zsigmond Ágost, II. 608, 609 Zsigmond, I. 608, 609 Zsigmond, III. 610, 615 Zsigmond, Luxemburgi 504 Zsivkov, Todor 1190 Zsukov, Georgij 1092, 1147, 1200 ISBN 978 963 05 8412 8 A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Zrt. igazgatója Felelős szerkesztő: Grozdits Judit Termékmenedzser: Hesz Margit Vizuális koncepció, tipográfia: Czakó Zsolt Nyomdai előkészítés: Starkiss Stúdió A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Nyomda Kft. végezte Felelős vezető: Reisenleitner Lajos Martonvásár, 2006 Kiadványszám: KMA4-047 Megjelent 82,75 (A/5) ív terjedelemben ISSN 1787-4750

655