Sade Marquis de Filozofia a Budoarban Hu

NNCL logo Madárfejûek Társasága Sade márki Filozófia a budoárban (A szabadosság iskolája) LAZI KÖNYVKIADÓ, Szeged Donatien-Alphonse-Francois de Sade: La Philosophie dans le boudoir ou Les Institeurs immoraux Elsõ kiadás: 1795, London A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Gallimard, Folio, 1976 Fordította és az utószót írta KOVÁCS ILONA ISBN 963 9227 74 9 Hungarian translation © Kovács Ilona 1989, 2001 Szerkesztés © Lazi Bt., 2001 A LAZI Bt. kiadása A kiadásért felel a kiadó ügyvezetõ igazgatója Tördelõszerkesztõ: Horváthné Tóth Judit Felelõs szerkesztõ: Hunyadi Csaba Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Gera Imre Tartalomjegyzék A libertinusokhoz Elsõ dialógus Második dialógus Harmadik dialógus Negyedik dialógus Ötödik dialógus Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egyszer A vallás Az erkölcsök

Hatodik dialógus Hetedik, egyben utolsó dialógus A budoárfilozófia írója, Sade márki (1740-1814) A libertinusokhoz

Kéjencek, korra és nemre való tekintet nélkül! Egyesegyedül nektek ajánlom ezt a könyvet: uljatok tanításaiból, melyek szenvedélyeiteket pártolják, márpedig a szenvedélyek, melyektõl fejû, sekélyes moralisták el akarnak rettenteni, csupán eszközök a természet kezében, hogy el tassák az embert a természet által számára kitûzött célokhoz; csak gyönyört hozó szenvedélyei allgassatok, ez az egyetlen hang, amely elvezet a boldogsághoz.

Paráználkodó asszonyok! A kéjvágyó Saint-Ange legyen mintaképetek akárcsak õ vessetek ent, ami ellentétes a gyönyör isteni törvényeivel, ezeknek láncait viselte õ egész életében.

Ti, fiatal lányok, kiket oly sokáig tartottak féken a képzelt erény és az undok vallás ké len és veszedelmes kötelékei, kövessétek a tüzes Eugénie példáját; romboljátok szét, tiporját hamar, mint õ, mindazon nevetséges elõítéleteket, melyekkel ostoba szülõk tömik tele gyermek fejét.

És ti, kedves kicsapongók, kiket ifjúkorotok óta csakis saját vágyaitok fékeznek, akiknek csakis saját szeszélyeitek szabnak törvényeket, a cinikus Dolmancé legyen példaképetek; ne to panjatok meg soha, ha akárcsak õ végig akarjátok járni a fajtalankodás valamennyi, virágo szegélyezett útját; az õ iskolájában szerezzetek bizonyosságot arról, hogy az ember néven ism s boldogtalan élõlény, aki akarata ellenére vettetett e szomorú világba, csak hajlamai és ked telései körét kiterjesztve, mindenét a kéjnek áldozva tud itt-ott rózsákat hinteni az élet tü Ezt a könyvet minden anyának el kell olvastatnia a lányával Elsõ dialógus Madame de Saint-Ange, de Mirvel lovag Madame de Saint-Ange: Üdvözöllek, fivérem. És Dolmancé hol késik?

A lovag: Pontban négy órára itt lesz, és minthogy csak hétkor vacsorázunk, amint látod, b n jut majd idõnk a csevegésre.

Madame de Saint-Ange: Tudod-e, fivérem, hogy már-már megbánást érzek kíváncsiságom és a m a szóló obszcén tervek miatt? Igazán, barátom, túlságosan engedékeny vagy velem, minél józana llene viselkednem, annál jobban fölhevül és szabadosabb lesz az én gyalázatos fejem, mindent elnézel nekem, így aztán egyre csak kényeztetsz Huszonhat éves fõvel már ájtatoskodnom ille mi vagyok? A földkerekség legfeslettebb asszonya Mások nem is képzelik, miféle tervek fogam zanak meg bennem, barátom, mi mindent szeretnék végbevinni. Azt hittem, ha csak nõkkel f oglalkozom, az majd jó útra térít, ha saját nememre összpontosítom vágyaim, nem kívánkozom tö em után. Csalóka képzelgések, barátom! A gyönyörök, melyektõl tartózkodni akartam, csak még t koztak föl elmémnek, és beláttam, hogy aki mint én szabadosságra született, hasztalan pró kat szabni magának: csakhamar vad vágyak törik szét a gátakat. Végtére is, kedvesem, kétéltû yok: minden tetszik nekem, minden mulattat, mindenféle módit egyszerre kívánok; azt azon ban ismerd el, fivérem, igazi hóbort a részemrõl, hogy meg akarom ismerni ezt a különc Dolma ncét, aki mint mondod még életében nem közeledett úgy nõhöz, ahogy a szokás megkívánja, a domita, és nem elég, hogy saját nemét bálványozza, de nõknek csak azzal a sajátos kikötéssel ha azon bájaikat kínálják neki, melyeket a férfiaknál szokott élvezni. Látod, fivérem, milyen sa szeszély vezet: ennek az új Jupiternek a Ganymédése akarok lenni, kedvemre élvezni a ha jlamait, a kicsapongásait, tévelygései áldozata kívánok lenni; mindeddig, ahogy tudod is, ke dvesem, csak neked engedtem ily módon, elõzékenységbõl, vagy a szolgálatomban álló férfiak kö k-egynek, akit azért fizetek, hogy így közösüljön velem, és csak érdekbõl teszi, most viszont elõzékenység, sem szeszély nem vezérel, csak a hajlamom Felfoghatatlan különbséget látok edd szokásaim és az újak között, melyek e fura hajlam igájába hajtanak, és ezt a különbséget isme m. Könyörgök, fesd le nekem Dolmancét, hogy magam elé tudjam képzelni, mielõtt megérkeznek; h en tudod, alig ismerem õt, a minap csak futólag találkoztam vele egy látogatás során, és néhá rcnél többet nem idõztem a társaságában.

A lovag: Nõvérem, Dolmancé nemrég töltötte be harminchatodik évét, sudár, arca igen szép, ete élénk és szellemteli, vonásai akaratlanul mégis némi keménységrõl és gonoszságról áru szépek a fogai, termete és viselkedése kissé puhány, ami alighanem onnan ered, hogy túl gya kran ölt nõi szerepet; rendkívüli elegancia jellemzi, hangja kellemes, és sokféle tehetséggel mindenekelõtt igen filozofikus szellemmel van megáldva. Madame de Saint-Ange: Remélem, nem istenhívõ.

A lovag: Jaj, mit beszélsz! Nincs nála hírhedtebb istentagadó, semmiféle erkölcsöt nem is er. Teljesen és tökéletesen romlott, gonoszságban és elvetemültségben nem akad párja a föld k Madame de Saint-Ange: Máris izgalomba jöttem! Bele fogok habarodni ebbe az ember be. És a hajlamai, fivérem?

A lovag: Ismered õket: Szodoma gyönyörei egyaránt kedvesek a szívének, akár cselekvõ, aká csak férfiakkal szeret kéjelegni, ha mégis néha-néha hajlandó próbát tenni a nõkkel, azt a f t szabja nekik, hogy elõzékenyen változtassanak nemet a kedvéért. Beszéltem rólad, tudattam v le szándékaid; beleegyezik és a maga részérõl az alku záradékaira hívja föl a figyelmedet. El k, nõvérem, ha netán másra próbálnád rávenni, kereken meg fogja tagadni: Az, amire a nõvére bizonygatja , olyan szabadosság, olyan bolondéria, amellyel csak ritkán mocskolom be ma gamat, és nagy óvatossággal.

Madame de Saint-Ange: Bemocskolódik óvatoskodik! A rajongásig szeretem azt, ahogy e zek a drága emberek beszélnek! Magunk között mi nõk is használunk olyan különleges szavakat, yek hasonlóképpen kifejezik, milyen mélységesen irtózunk mindattól, ami nem a bevett kultusz tartozéka És mondd csak, kedvesem, téged megkapott már? Gyönyörûséges arcoddal és a húsz év olom, nem eshetett nehezedre meghódítani egy ilyen férfit!

A lovag: Elõtted nem titkolom, milyen különcségekre adtam a fejem vele, túl okos vagy, semhogy megbotránkozz ilyesmin. Valójában én a nõket szeretem, és csak egy-egy szeretetre mé tó férfi unszolásának engedve hódolok e különös hajlamoknak. Ilyenkor azonban mindenre hajlan gyok. Idegen tõlem az a nevetséges fennhéjázás, mely üresfejû ifjoncainkban azt a hitet kelti hogy pálcával illik csattanós választ adni ilyesféle ajánlatokra; ura-e bárki is hajlamainak Szánandók a ferde hajlamúak, bántalmazni azonban sosem szabad õket: tévelygésük a természeté m tehetnek arról, hogy a többiekétõl eltérõ hajlamokkal jöttek a világra, ahogy mi sem dönthe , lõcslábbal vagy tökéletes alakkal szülessünk-e meg. Egyébiránt, mi kellemetlent találni abb a valaki vágyának ad kifejezést, hogy élvezzen velünk? Bizonyára semmit, inkább bókol. Miért lnánk hát neki szitkokkal és bántalmazással? Csak az ostobák vélekednek így, józan ésszel élõ nem beszél másképp e tárgyról, mint én, csakhogy a világ telis-tele korlátolt hülyékkel, aki a hitben, hogy tiszteletlenséget követ el velük szemben az, aki bevallja, hogy kéjelgésre alkalmasnak találja õket, és akiket a nõk, féltékenyen ügyelve mindarra, ami látszólag az õ t csorbítja, már teljesen elrontottak e közönséges jogok Don Quijotéinak képzelik magukat, rván rátámadnak azokra, akik nem ismerik el teljességükben e jogokat. Madame de Saint-Ange: Ah, adj egy csókot, barátom! Nem volnál a fivérem, ha másként gond olkodnál, de esedezve kérlek, bocsátkozz a részletekbe, milyen ennek a férfinak a teste, m ilyen gyönyöröket ízleltél vele.

A lovag: Dolmancé egyik barátom révén értesült róla, hogy fenséges hímtag birtokosa vagyo int ezt magad is tanúsíthatod: meggyõzte de V márkit, hívjon meg vele együtt vacsorára engem . Ha pedig már egyszer ott voltam, csak meg kellett mutatnom, hogy mim van: elõbb úgy tûnt, a puszta kíváncsiság mozgatja, gyönyörû segge azonban, melyet felém fordított, miközben t, élvezzek benne, hamarosan értésemre adta, hogy kizárólag e hajlandósága vitte rá a fürkész yelmeztettem õt jó elõre, milyen nehézségekkel fog járni a mûvelet; õ semmitõl sem rettent vi A kecskebaknak is emberül megfelelek szólt hozzám , Ön még arra a dicsõségre sem áhítozh mondhassa, egy sem volt félelmetesebb férfi azok közül, akik behatoltak az Önnek ezennel föl kínált farba. A márki jelen volt, mindkettõnket biztatott, fogdosta, markolászta, csókolgatt minden ruhátlan testrészünket. Elõállok legalább némi elõkészülést kívánnék: Attól õrizked mancé élvezeteinek, melyeket Öntõl remél, a fele odaveszne; azt kívánja, hogy kettéhasítsák,

szaggassák. Meglesz, amit kíván! szóltam, és vakon alámerültem a mélységbe És tán, azt h y nehézségek árán? Egy csöppet sem, akármily hatalmas is a dákóm, úgy eltûnt benne, hogy maga ettem észre, máris a legbensejéig hatoltam, és a fickó mintha meg sem érezte volna! Barát mód tem vele, a feneketlen kéj, amit élvezett, vonaglásai, gyönyörteli szavai engem is csakham ar a csúcspontra juttattak, s elárasztottam õt. Alig húzódtam vissza, Dolmancé felém fordult, féktelenül, lángvörösen mint valami bacchánsnõ rám förmedt: Kedves lovagom, látod, mily rültem miattad? Miközben száraz és ágaskodó, rendkívülien hosszú, legalább hat hüvelyk vasta kem: Könyörögve kérlek, szerelmem, légy most te a nõ, miután a szeretõm voltál, hogy elmon isteni karodban végigélveztem mindazokat a kéjeket, melyeket hajlamomat követve olyannyi ra szeretek. Minthogy sem ez, sem az nem volt ellenemre, ráálltam, a márki pedig szemem láttára letolva a nadrágját, esedezett, vele szemben maradjak még kicsit férfi, mialatt bará ja úgy él velem, mint nõvel; a márkinak is kijárt ugyanaz, ami Dolmancénak, õ százszorosan ad nekem vissza a lökéseket, amelyeket a harmadik kapott tõlem, és csakhamar elárasztotta ben sõmet a varázslatos folyadékkal, mialatt én, szinte ugyanakkor, V bensejét öntöztem meg vele

Madame de Saint-Ange: Akkor a lehetõ legnagyobb kéjben volt részed, fivérem, két férfi kö t, azt mondják, ez varázslatos. A lovag: Bizony, angyalom, nincs ennél jobb hely, de bárki bármit is mond, magam m indig többre fogom becsülni a nõkkel élvezett gyönyört.

Madame de Saint-Ange: Nos, drága szerelmem, szíves elõzékenységed jutalmaként tüzes vágya ak ma egy ifjú szüzet ajánlok föl, aki szebb magánál Ámornál. A lovag: Mit hallok? Dolmancé jön és te egy nõt hívsz meg vele egy idõben?

Madame de Saint-Ange: Egy lányka nevelésérõl van szó: tavaly õsszel ismertem meg a zárdáb mialatt a férjem fürdõkúrára utazott. Ott nem csinálhattunk semmit, sok-sok szempár keresztt n moccanni sem mertünk, de megfogadtuk egymásnak, hogy mihelyt lehet újra összejövünk; az gész valómat ez a vágy töltötte be, és hogy teljesüljön, megismerkedtem a családjával. Az apj is libertinus, akit meghódítottam. Egy szó mint száz, a szépség idejön, õt várom éppen, és ké yönyörteli napot fogunk együtt tölteni; az idõ java részét a lány nevelésére fordítom majd. D legféktelenebb libertinus eszmékkel töltjük majd meg ezt a csinos fejecskét, füzünkön lángra antjuk, filozófiánkkal tápláljuk, vágyainkat átsugározzuk belé, s minthogy némi gyakorlattal m összekapcsolni az elméletet, és párhuzamos bizonyításokkal kísérni az elõadottakat, szándék vérem, hogy te szakítsd le Vénusz mirtuszait, Dolmancé pedig Szodoma rózsáit. Jómagam dupla é zetet találok majd egyfelõl a bûnös gyönyörökben, másfelõl abban, hogy leckéket adok belõle, m a szunnyadó bûnös hajlamokat a hálónkba terelt édes, ártatlan lányban. Nos, lovagom, méltóv az én képzelõerõmhöz?

A lovag: Csak a te képzeletedben foganhatott meg ilyen isteni terv, nõvérem, és ígérem, nagyszerûen fogom alakítani a nekem szánt, elragadó szerepet. Óh, te selyma, micsoda találsz majd e gyermek nevelésében, micsoda gyönyörök fakadnak majd abból, hogy megronto eltaposol ebben az ifjú szívben minden bimbózó erényt és vallásos érzést, melyet tanítói Az igazat megvallva, én nem vagyok ennyire züllött.

hogy kéjt hogy elé!

Madame de Saint-Ange: Bizony, minden eszközzel azon leszek, hogy a züllés útjára vigye m õt, lealjasítsam, kiforgassak lelkébõl minden olyan erkölcsi tévhitet, mellyel mostanra ta lán már elkábították, és két lecke alatt éppolyan elvetemültté, istentagadóvá és kicsapongóvá vagyok. Tudasd mindezt Dolmancéval, amint megérkezik, mondj el neki mindent, hogy r omlottságának kígyómérge, az enyémmel elvegyülve keringjen ebben az ifjú szívben, és gyökeres sa belõle az erény minden csíráját, mely ott netán megfoganna.

A lovag: Jobban nem is választhattad volna meg a neked megfelelõ férfit: Dolmancé szájábó úgy ömlenek a vallástalan, istentagadó, embertelen, libertinus beszédek, mint valaha a híre s cambrai-i érsek ajkairól a misztikus, kenetes szavak: õ a földkerekség legnagyobb csábítója legromlottabb, a legveszedelmesebb férfi Óh, kedves barátném, ha tanítványod méltó lesz tan e fáradozásaira, biztosra veszem, hogy csakhamar örökre letér az erény útjáról. Madame de Saint-Ange: Dolmancénak

amilyen tehetséges, mint hallom

nem lesz sok i

dõre szüksége

A lovag: De mondd csak, drága nõvérkém, nem fenyeget-e veszély a szülõk oldaláról? Mi les hazatérése után a kislány netán fecsegni kezd?

Madame de Saint-Ange: Ne félj semmitõl, az apját elcsábítottam, a pártomon áll. Mégiscsak kell neked vallanom? Azért lettem az övé, hogy szemet hunyjon; nem is sejti, mire készülök, de soha nem meri majd egészen földeríteni A kezemben van. A lovag: Irtózatos eszközökhöz folyamodsz! Madame de Saint-Ange: Csak ezek vezetnek biztosan célra. A lovag: És mondd csak, kérlek, ki ez a fiatal lány?

Madame de Saint-Ange: A neve Eugénie, az apja egy Mistival nevezetû férfi, a fõváros e gyik leggazdagabb adóbérlõje, aki úgy harminchat éves lehet, az anyja legföljebb harminckettõ a leány pedig olyan tizenöt éves forma. Amilyen libertinus ez a Mistival, olyan bigot t a felesége. Ami Eugénie-t illeti, hiába próbálnám lefesteni neked, barátom, az én ecsetem n képes visszaadni a szépségét; érd be annyival, hogy biztosítalak, sem te, sem én, nem láttunk soha hozzá foghatóan gyönyörûségeset kerek e világon.

A lovag: Ha már nem tudod lefesteni, legalább néhány vonással vázold föl, milyen õ, hogy ztábban lássam, kivel lesz dolgom, és jobban betölthesse képzeletemet a bálvány, akinek áldoz kell.

Madame de Saint-Ange: Nos, barátom, gesztenyeszín hajkoronája, melyet két kézzel sem bír sz átfogni, fenékéig omlik alá, arca ragyogó hófehér, orra merész ívelésû, szeme ébenfeketén en tüzesen! Óh, barátom, lehetetlen ellenállni e szempárnak Nem is gondolnád, mi bolondságra em vitt Ha látnád, milyen édes szemöldök koronázza, milyen különleges szemhéj borul rá Száj ompásak, és az egész lány csupa hamvasság! Sok szépsége közt is kitûnik, milyen kecsesen hajl a szép feje, milyen nemes a tartása, mikor a fejét elfordítja Korához képest igen nyúlánk, t évesnek gondolnád; dereka a kecsesség és finomság remeke, keble gyönyörû Két szépséges mell atót sem láttál még soha! A tenyeredet épphogy kitöltik, de milyen puhák, üdék, fehérek! Csók ben százszor is elvesztettem a fejem, és ha láttad volna, hogy vonaglott simogató kezem alatt, hogy tükrözõdött fölhevült lelke két nagy szemében! Teste többi részét nem ismerem, ba zonban abból ítélek, amit láttam, az olimposzi istennõk közül egyik sem ér föl hozzá De hall t, hagyj magunkra; a kerten át távozz, nehogy találkozzatok, és el ne késs e légyottról. A lovag: Olyan képet festettél róla, hogy biztosra veheted, pontos leszek Óh egek! mo st menjek el most hagyjalak itt, mikor ilyen izgalomba jöttem! Ég veled adj egy csókot, egyetlenegyet, nõvérem, legalább ezt az egy vágyamat elégítsd ki. (Madame de Saint-Ange megc sókolja, megsimogatja hímvesszõjét a nadrágon keresztül, majd a fiatalember sietõs léptekkel ik.) Második dialógus Madame de Saint-Ange, Eugénie

Madame de Saint-Ange: Üdvözöllek, szépségem; oly türelmetlenül vártalak már, láthatod, ha olvasni a szívemben.

Eugénie: Jaj, édesem, már-már azt hittem, soha nem érek ide, úgy égtem a vágytól, hogy me sselek; egy órával indulás elõtt megrémültem, hogy talán minden megváltozik, anyám ugyanis mi erejével meg akarta hiúsítani élvezetes együttlétünket, azt erõsítgetve, hogy korombeli lányn való egyedül eljárnia otthonról. Apám azonban oly kegyetlenül ellátta a baját tegnapelõtt, ho yetlen pillantása megsemmisítette anyámat, aki végül jóváhagyta azt, amit apám már engedélyez edig repültem hozzád. Két napot maradhatok, holnapután azonban a te kocsidon, valamelyik komornád kíséretében feltétlenül haza kell térnem.

Madame de Saint-Ange: Oly kevés az idõnk, drága angyalom! Túl rövid ahhoz, hogy tanújelét adjam, milyen vonzalmat érzek irántad és beszédünk is van ám egymással; tudod, ugye, hogy mo

ni együttlétünk alatt avatlak be Vénusz legrejtettebb misztériumaiba? Jut-e minderre idõnk ké nap alatt? Eugénie: Ha nem tudnék mindent megtanulni ezalatt, maradok tanulni jöttem, és nem távoz om, amíg a tudást meg nem szereztem.

Madame de Saint-Ange (megcsókolja): Óh, drága szerelmem, te meg én, mennyi tenni- és m egbeszélnivalóra kerítünk majd sort! De, el ne feledjem, ebédelni nem kívánsz, királynõm? Leh ogy hosszúra nyúlik a lecke.

Eugénie: Drága barátném, nem éhezem másra, csak a szavaidra; egy mérföldnyire innen megeb k, így aztán akár este nyolc óráig eszembe sem fog jutni az evés. Madame de Saint-Ange: Nos, akkor menjünk át a budoáromba, ott kedvünkre kényelembe hel yezkedhetünk; már szóltam az embereimnek, nem kell attól tartanod, hogy bárkinek eszébe jutn a megzavarni bennünket. (Összeölelkezve a budoárba mennek át.) Harmadik dialógus A színhely egy pompásan berendezett budoár Madame de Saint-Ange, Eugénie, Dolmancé

Eugénie (nagyon meglepõdik, hogy a kis szobában váratlanul egy férfit talál): Óh, Istenem drága barátném, hiszen ez árulás!

Madame de Saint-Ange (ugyanúgy meg van lepve): Miféle véletlennek köszönhetõ a jelenléte, uram? Ha nem révedek, csak négy órára kellett volna jönnie.

Dolmancé: Aki csak teheti, sietteti az idõt, hogy minél elõbb része lehessen abban a b oldogságban, hogy Önt látja, asszonyom; találkoztam fivérével, aki átérezte, mily nagy szüksé rám ama leckéknél, melyeket Ön a kisasszonynak szándékozik tartani, tudta, hogy e líceum lesz a tanfolyam színhelye, titkon bevezetett hát, nem is gondolva, hogy ez az Ön nemtetszését válthatja ki; õ maga viszont, jól tudva, hogy bizonyítási eljárására csak az elméleti eszmefu k után lesz szükség, csak akkor fog megjelenni. Madame de Saint-Ange: Nahát, Dolmancé, jól rászedett

Eugénie: Csakhogy én nem hiszem el, kedves barátném, hogy õ szed rá téged, mindezt te fõz ki Ha legalább velem is megtanácskoztad volna Így most annyira röstelkedem, hogy alighane m búcsút mondhatunk valamennyi tervünknek.

Madame de Saint-Ange: Eugénie, ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy a meglepetés ötle te kizárólag fivéremé; de nincs miért megijedned: Dolmancé, akit igen szeretetreméltó férfina erek, és éppen annyira filozófus elme, amennyire nekünk most a te nevelésedhez szükséges, csa hasznára válhat terveinknek; titoktartás terén pedig érte ugyanúgy jótállok, mint önmagamért zz meg hát, kedvesem, e világfival, õ a legalkalmasabb arra, hogy tanítson és rávezessen a b oldogság meg a gyönyörök útjára, amelyet együtt szándékozunk bejárni. Eugénie (elpirul): Óh, még mindig olyan zavarban vagyok Dolmancé: Ugyan már, szépséges Eugénie, ne feszélyezze magát ly nélkül ilyen bájos teremtés remekül megél.

a szemérmeskedés olyan ósdi

Eugénie: No de az illendõség

Dolmancé: Az a másik avítt szokás, amellyel nemigen törõdünk manapság. Az illendõség szor köti a természetet. (Megfogja, karjába szorítja és megcsókolja Eugénie-t.) Eugénie: Kérem, uram, hagyjon

Legyen rám tekintettel egy kicsit.

Madame de Saint-Ange: Eugénie, hallgass rám, jobb ha mindketten fölhagyunk a szemérm eskedéssel ilyen elbûvölõ férfi társaságában. Nézd csak, én sem ismerem õt jobban, mint te, m

fölkínálkozom neki! (Buján szájon csókolja Doltnancét.) Kövesd a példámat!

Eugénie: Óh, szíves örömest, ki járhatna elöl kívánatosabb példával? (Fölkínálkozik Dolma yelves csókot vált vele.) Dolmancé: Milyen elbûvölõ, gyönyörûséges teremtés!

Madame de Saint-Ange (ugyanúgy megcsókolja Eugénie-t): Azt hiszed talán, te kis hami s, hogy én kimaradok? (Dolmancé egyiket is, másikat is átöleli, és egy negyedóráig nyelves cs t váltanak, egymással meg vele.)

Dolmancé: Ah, ilyen elõjátékoktól elönt a kéj mámora. Hölgyeim, hisznek nekem? Rendkívüli yítsünk öltözékeinken, sokkalta fesztelenebbül tudunk majd csevegni. Madame de Saint-Ange: Jó lesz! Öltsük magunkra ezeket a fátyolruhákat, épp annyit rejten ek el a szem elõl, amennyi fölkelti a vágyat. Eugénie: Nahát, kedvesem, mire rá nem vesz! Madame de Saint-Ange (segít neki a vetkõzésben): Nevetséges dolgokra, nem igaz? Eugénie: Legalábbis jókora illetlenségekre óh, hogy csókolsz! Madame de Saint-Ange: Milyen szép kebel, mint egy nyiladozó rózsa

Dolmancé (Eugénie mellbimbóit veszi szemügyre, anélkül, hogy megérintené õket): És más, s kal becsesebb bájakat ígér Madame de Saint-Ange: Becsesebbeket? Dolmancé: Bizony, úri szavamra mondom. (Beszéd közben meg akarja fordítani Eugénie-t, ho gy megvizsgálja hátulról.) Eugénie: Jaj, ne, azt ne, könyörgök!

Madame de Saint-Ange: Nem, Dolmancé, nem akarom, hogy máris megpillantsa vonzalma tárgyát, melynek oly ellenállhatatlan a hatása, hogy ha már egyszer befészkelte magát a fejé nem képes többé hidegvérrel elmélkedni. Szükségünk van a leckéire, tartsa meg elõbb õket, és kból, melyeket máris leszakítana, csak azután fonjon koszorút.

Dolmancé: Legyen, de a bemutatóhoz, e szép gyermek elsõ libertinizmusleckéihez legalább Ö nek, hölgyem, elõzékenyen föl kell ajánlania a testét. Madame de Saint-Ange: Pompás! Tessék, máris meztelen vagyok: értekezzen rólam, amennyi t óhajt.

Dolmancé: Ah, micsoda szépséges test! Maga Vénusz áll elõttünk, akit a Gráciák még szebbé Eugénie: Óh, édes barátném, mennyi báj! Hadd legeltessem rajtuk kedvemre a szemem, hadd borítsam õket csókjaimmal. (Mindezt megteszi.)

Dolmancé: Milyen nagyszerû adottságai vannak! Fékezze kissé hevét, szépséges Eugénie, e p atban mindössze annyit kérek, hogy figyeljen. Eugénie: Igenis, figyelek, figyelek, de Saint-Ange olyan gyönyörû olyan telt Nem elbûvölõ az én aranyos barátném, uram?

olyan üde!

Dolmancé: Dehogynem, igazán szép, tökéletes szépség, ám én biztosra veszem, hogy Maga sem sem marad el mögötte Nos, hallgasson rám, édes kis tanítványom, különben félõ, hogy ha ne delmes élek tanítómesteri címemmel járó, széles körû jogaimmal.

Madame de Saint-Ange: Úgy, úgy, Dolmancé, tegyen vele, amit akar, alaposan meg kel l dorgálni, ha nem viseli jól magát. Dolmancé: Meglehet, hogy nem elégszem meg holmi feddésekkel! Eugénie: Jóságos ég!, hogy rám ijeszt

és vajon mi következne akkor?

Dolmancé (szaggatottan beszél, közben szájon csókolja Eugénie-t): Büntetések, fenyítések sinos kis far bûnhõdik a fej vétkeiért. (Ráver Eugénie fenekére a testét borító fátyolszövete

Madame de Saint-Ange: A szándékot helyeslem, a többi nincs ínyemre. Lássunk hozzá a lecké ez, különben az a rövidre szabott idõ, amíg Eugénie-t élvezhetjük, csupa elõjátékkal telik el lésbõl semmi sem lesz.

Dolmancé (beszéd közben sorra végigsimogatja Saint-Ange-on a bemutatott testrészeket): Kezdem tehát. Ezekrõl a domborulatokról nem kell beszélnem. Maga éppoly jól tudja, Eugénie, int én, hogy egyaránt nevezik õket mellnek, kebelnek, mellbimbóknak; nagy hasznukat lehe t venni az élvezkedésben: a szeretõnek folyton a szeme elõtt vannak szeretkezés közben, kezér esnek simogatásra, csöcsözésre, némelyek egyenesen a gyönyör középpontjának teszik meg, és h jól beágyazva Vénusz két halma közé, hogy a nõ szorosan rásimíthassa kebleit, néhány lökés ut ani az élet gyönyörteli balzsamát, melynek csordogálása tökéletesen boldoggá teszi a szabados e a hímtagról, minthogy szüntelenül e körül forognak majd elmélkedéseink, nem volna-e helyénv lõadást tartani növendékünk számára, asszonyom? Madame de Saint-Ange: Bizony én is így látom helyesnek.

Dolmancé: Akkor hát lefekszem erre a kanapéra, Ön mellém heveredik, és az értekezés tárgy fogva elmagyarázza ifjú tanítványunknak a hímtag fõbb tulajdonságait. (Dolmancé elhelyezkedik Madame de Saint-Ange belefog a magyarázatba.)

Madame de Saint-Ange: Ez a Vénusz-jogar, melyet itt látsz, Eugénie, a szerelmi kéjek legfõbb eszköze, jelesül hímtag a neve; nincs az emberi testnek olyan része, ahová be ne ha tolna. Mindig engedelmesen szolgálja annak szenvedélyeit, aki mozgatja, hol ide fészke li be magát (megfogja Eugénie pináját), ez a rendes útja a leghasználatosabb, de nem a legke lemesebb; titokzatosabb templom után kutatva gyakran itt keresi a gyönyört (széttárja Eugéni e farának két partját, és rámutat a paplukára), a libertinusok eme élvezeti módjára, mely min legkéjesebb, még visszatérünk majd; a száj, a kebel, a hónalj is sokszor kínál oltárt a szám ott égesse el tömjénjét; bármelyik helyet részesíti is elõnyben, néhány percnyi heves ki-be fehér, nyúlós folyadékot lövell ki magából, ez a kiáradás a férfiakat erõs önkívületbe ejti, élettõl várható legédesebb gyönyöröket. Eugénie: Óh, de szeretném látni, hogyan ömlik ki ez a nedv.

Madame de Saint-Ange: Kezem egyszerû ide-oda mozdításával elõidézhetném, nézd, milyen izg mba jön, ahogy dörzsölöm. E mozdulatokat hívják izgatásnak, a mûvelet neve libertinus szakkif zéssel élve faszverés. Eugénie: Jaj, édes barátném, hadd verjem ki ezt a gyönyörû hímtagot. Dolmancé: Nem bírom tovább. Hadd csinálja, asszonyom, ártatlansága rettentõ gerjedelembe oz. Madame de Saint-Ange: Ellenzem ezt a hebehurgyaságot Dolmancé, legyen észnél: az ondó kiömlése mérsékelvén állati ösztönei tüzét, lehûtené fejtegetései hevét.

Eugénie (Dolmancé herezacskóit simogatja): Hogy haragszom rád, kedves jó barátném, amiért lene szegülsz vágyaimnak! És ezek a golyók mire valók, hogy hívják õket?

Madame de Saint-Ange: Tudósan szólva a neve here, mûvészibben zacskó. Ezek a golyók zárjá

agukba ama bõséges nedv tartályát, amelyrõl az imént szóltam, és amelynek belövellése a nõi m eri faj fenntartását biztosítja, ám ennek részleteibe nemigen bocsátkozunk bele, Eugénie, tek ntve, hogy ezek inkább az orvostudomány, mint a szabadosság körébe tartoznak. Egy szép lányna mindig a bujálkodáson járjon az esze, soha ne gondoljon a nemzéssel. Átsiklunk minden oly asmi fölött, ami a népszaporodás érdektelen mechanizmusával kapcsolatos, hogy fõleg és kizáró zabados kéjekkel törõdjünk, ezekbõl pedig teljességgel hiányzik a népesítõ szándék.

Eugénie: No de, édes barátném, ha ez a hatalmas hímtag, amely szinte el se fér a kezembe n, behatol és váltig állítod, hogy ez lehetséges egy olyan apró lyukba, mint a te hátsó f bizonyára nagy kínnal jár a nõre nézve.

Madame de Saint-Ange: Már akár elölrõl, akár hátulról történjék is a behatolás, amelyik n zászokva, annak mindig fájdalmat okoz. A természetnek úgy tetszett, hogy csak szenvedések árá juthassunk el a boldogsághoz, de ha egyszer legyõztük a kínt, semmi sem érzékeltetheti, mil yen gyönyörök jutnak osztályrészünkül, ám azok, amelyeket a farba való behatolás okoz, vitath ul felette állnak minden másnak, amit az elölrõl való behatolás szerez. És mennyi veszélyt ke el a nõ! Nem teszi úgy kockára az egészségét, és elkerüli a terhességet. Most nem térek ki b rre a kéjre, mindkettõnk mestere nemsokára behatóan elemezni fogja, Eugénie, és az elméletet gyakorlattal összekötve, remélem, meggyõz majd téged, kedvesem, hogy az élvezés valamennyi f jtája közül ezt az egyet kell mindenekfölött szeretned.

Dolmancé: Könyörgök, fogja kurtábbra magyarázatait, asszonyom, nem bírom tovább, elélveze nem akarom is, márpedig akkor ez a félelmetes hímtag semmivé válva, leckéinek nem lehet több t a hasznára.

Eugénie: Mit beszél? Semmivé válna, ha kiömlene belõle az említett nedv? Óh, hadd folyass el, csak hogy lássam, mi lesz belõle Meg aztán, úgy élvezném a látványt, ahogy elfolyik! Madame de Saint-Ange: Nem, nem, Dolmancé, keljen föl, az lebegjen a szeme elõtt, h ogy mindez majd fáradozásainak jutalma lesz, és csak akkor kaphatja meg, ha már rászolgált. Dolmancé: Legyen, de hogy jobban meggyõzze Eugénie-t mindaz, amit a kéjrõl elõadunk neki , mi akadálya volna, hogy a csiklóját izgassa itt, elõttem? Madame de Saint-Ange: Semmi, bizonyára semmi, mindjárt neki is látok, annál is inkább, mivel ez a buja epizód leckéink javát szolgátja. Dõlj le a kanapéra, kedvesem. Eugénie: Istenem, milyen pompás fészek! De mire jó ez a sok tükör?

Madame de Saint-Ange: Hogy testhelyzeteinket ezer különféle irányból visszaverve, megs okszorozza a kéjeket azok szemében, akik ezen a heverõn élvezkednek. Egyetlen testrész sem maradhat így rejtve, sem egyik, sem másik oldalon: mindent szemlére kell tenni, s így úja bb csoportok keletkeznek a szerelemben összefonódott párok körül, megannyi utánzójaként gyöny k, megannyi kéjes képet vetítve eléjük, amitõl föllángol bujaságuk, és ez csakhamar tovább fo gésüket. Eugénie: Milyen élvezetes találmány! Madame de Saint-Ange: Dolmancé, saját kezûleg vetkõztesse le az áldozatot!

Dolmancé: No, az nem lesz nehéz, hisz csak ezt a fátylat kell levenni, hogy mezítele nségükben szemlélhessük a legvonzóbb bájakat. (Meztelenre vetkõzteti Eugénie-t, legelsõ pilla tön a hátsó felének szól.) Mindjárt meglátom hát az isteni, drága fart, melyre oly hõn áhítoz ! Milyen gömbölyû és üde, milyen ragyogó és kecses! Életemben nem láttam ennél szebb fart!

Madame de Saint-Ange: Ah, micsoda kópé! Abból, hogy minek hódol legelõbb, rögtön megmutat ozik, merre viszik a gyönyörûségei és a hajlamai!

Dolmancé: Ugyan fölérhet-e evvel bármi is a világon? Hol találna ennél méltóbb oltárt a Eugénie, fenséges Eugénie, hadd halmozzam el a farát legédesebb cirógatásaimmal! (Átszellemül

ogdossa és csókolgatja Eugénie fenekét.)

Madame de Saint-Ange: Megálljon, maga szabados! Elfelejti, hogy Eugénie egyedül cs ak az enyém, s csak a leckék jutalmaképp kaphatja meg utólag. Uralkodjék hevességén, különben a sodromból.

Dolmancé: Ah, a kis hamis, féltékenykedik Nos, nyújtsa hát ide a saját farát, éppúgy elh azt is hódolatom jeleivel. (Leveszi Saint-Ange fátyolruháját, és a hátsó felét simogatja.) M en szép, angyalom! És milyen gyönyörteli ez is! Hadd hasonlítom össze hadd csodálom õket egy lett: Ganymédést Vénusz oldalán. (Mindkettõt csókjaival borítja.) És hogy ennyi szépség igézõ llanatra se kelljen elszakítanom tekintetemet, nem tudnának-e hölgyeim, úgy összefonódni, ho gy közben szüntelenül felém fordítsák imádatom tárgyát, e két elbûvölõ fart? Madame de Saint-Ange: Dehogynem! Nos, így jó lesz? (Egymáshoz simulnak úgy, hogy min dketten Dolmancé felé fordítják a farukat.)

Dolmancé: Jobban nem is lehetne, épp erre kívánkoztam; és most mozgassák gyönyörû farukat jaság minden tüzével, ritmikusan emelkedjenek és süllyedjenek, kövessék a kéj hullámzásait Í !

Eugénie: Ah, mennyi gyönyörûséget szerzel nekem, édesem! Mi a neve annak, amit most csiná unk?

Madame de Saint-Ange: Egymás csiklóját izgatjuk, lelkem, kölcsönösen gyönyörûséget szerzü k, de változtassunk csak testhelyzetet, vedd jól szemügyre a pinámat így hívják Vénusz templ nézd meg ezt a barlangot, melyet egy kézzel be tudsz takarni, mindjárt szétnyitom kicsi t. Ezt a domborulatot, mely koronázza, szeméremdombnak nevezik, rendesen tizennégy-tiz enöt éves kortól szõr borítja, amikor a lányoknál fellép a havivérzés. Az alatta meghúzódó ny kló a neve. Ez a nõk legérzékenyebb pontja, az én élvezeteim gyújtópontja, amint ingerlik, má lalélok a gyönyörûségtõl Próbáld ki Ah, te kis hamis, hogy érted, mintha mást se csináltál en! Elég! Elég! Hagyd, ha mondom, nem akarok elélvezni! Jaj, segítsen rajtam, Dolmancé! E lány varázslatos ujjainak a hatására már-már elvesztem a fejemet!

Dolmancé: Hogy enyhítsük tüzét, ha lehet, változtassunk: most maga izgassa Eugénie-t, ura kodjék magán, és csak a lány élvezzen Így, igen! Ebben a testhelyzetben csinos fara épp keze esik, könnyedén, egyetlen ujjal izgatom majd Tárulkozzék ki, Eugénie, hadd öntse el érzékei , ez váljék léte egyetlen istenségévé! Egy fiatal lány csakis ennek az istennek kell hogy áld on, semmi nem lehet számára szentebb, mint a kéj. Eugénie: Ah! Nincs ahhoz fogható gyönyör, mint amit most érzek Önkívület fog el m, mit beszélek, mit teszek Bódulat szállja meg összes érzékeimet!

Már azt

Dolmancé: Hogy elélvez a kis hamis! Papluka késpengeélesen szorul az ujjam köré Micsoda yönyörûség lenne most rögtön seggbe baszni! (Fölkel, és dákóját a lány farlukához illeszti.) Madame de Saint-Ange: Még egy kis türelmet kérek! Most minden figyelmünket ennek az éd es lánynak a nevelésére fordítsuk! Olyan kellemes õt tanítani!

Dolmancé: Nem bánom, szóval, amint látod, Eugénie, hosszabb-rövidebb ideig tartó izgatás a magtermelõ mirigyek megduzzadnak, és végül kilövellik magukból azt a tejet, melynek kiáradá nõk kéjes önkívületbe esnek. Ezt hívják elélvezésnek. Ha majd kedves jó barátnéd is úgy látj m neked, mennyivel erõteljesebben és sürgetõbben zajlik le ugyanez a folyamat a férfiaknál.

Madame de Saint-Ange: Figyelj jól, Eugénie, most új módját tanítom meg annak, hogyan jut tass egy másik nõt a kéjérzés csúcspontjára. Tárd szét a combjaid, de jól Amint látja, Dolma a fektetem, hogy hozzáférjen a farához. Ingerelje nyelvével a paplukát, míg az enyém a pinájá atja, hadd aléljon el a gyönyörtõl így kettõnk között akár három-négy ízben is. Nagyon édes a Eugénie. Kedvtelve csókolgatom bolondos fanszõreit! A csiklód, most hogy jobban szemügyre vehetem, kicsike, de igen érzékeny Hogy vergõdsz! Hadd nyissam szét jobban a combjaid Óh, b zony szûz vagy ám! Szeretném majd hallani, mit érzel, amikor nyelvünk egyszerre hatol beléd,

kétfelõl, mindkét hasítékba. (Végrehajtják a mondottakat.)

Eugénie: Óh, drágám, csodálatos, ezt az elragadtatást nem lehet visszaadni! Nemigen tudná eldönteni, melyikõtök nyelve szerez nekem több gyönyörûséget.

Dolmancé: Most úgy helyezkedem el, hogy a dákóm épp kéznyújtásnyira essék Önnek, asszonyo en olyan jó, verje szorgosan, míg én a nyelvemet Eugénie isteni farára tapasztom. Mélyebbre nyújtsa a nyelvét, asszonyom, ne csak a csiklóját szopogassa, kéjsóvár nyelvével hatoljon a m úgy sietteti leginkább a hullám kiáradását. Eugénie (teste megmerevszik): Óh, nem bírom tovább, belehalok! Barátaim, ne hagyjatok cserben, rögtön elájulok! (Elélvez két tanítómesterétõl közrefogva.) Madame de Saint-Ange: Nos, szívem, hogy ízlik a gyönyör, amelyet az imént szereztünk nek ed?

Eugénie: Már nem is élek, kimerültem, megsemmisültem De magyarázzatok meg nekem, kérlek, olyan szót, amelyet az imént hallottam tõletek, és nem értek; elõször is mit jelent az, hogy ?

Madame de Saint-Ange: Az egy üveg formájú tartály, amelynek a nyaka körülöleli a férfitag fölfogja az ondót, melyet a nõknél a mirigyek izzadnak ki magukból, a férfiak pedig hímtagju ból lövellnek ki, amint azt majd bemutatjuk neked, és e két nedv összevegyülve hozza létre a agot, ebbõl születnek fölváltva lányok és fiúk.

Eugénie: Értem már, ez a magyarázat egyúttal az ondó szó jelentését is megvilágítja, pedi azt se nagyon értettem. És a nedvek egyesülése feltétlenül szükséges a magzat kialakulásához?

Madame de Saint-Ange: Hogyne, hiába bizonyították, hogy a magzat csak a férfiondóból szár azik, sorsára hagyva, a nõi ondóval nem keveredve sosem érne célba; a mi nedvünk azonban csa k a fejlõdésben segít, nem teremt, csak segédkezik a teremtés folyamatában, amelyet nem õ idé lõ. Egyes újabb természettudósok azt állítják, hogy a nõi nedv fölösleges, amibõl az erkölcsf kik mindig az elõbbiek fölfedezéseinek a nyomdokain haladnak, meglehetõs valószínûséggel azt etkeztetést vonták le, hogy ekként az atya vérébõl származó gyermek kizárólag atyját köteles z az állítás nincs híjával a valószínûségnek, és jómagam, nõ létemre sem merném kétségbe vonn

Eugénie: Annak, amit állítasz, édesem, saját szívemben lelem meg a bizonyítékát, minthogy londulásig imádom apámat, anyámat viszont ki nem állhatom.

Dolmancé: Nincs semmi megdöbbentõ ebben az egyoldalú vonzalomban: én ugyanígy éreztem, má sem vigasztalódtam meg apám halála miatt, amikor viszont anyámat vesztettem el, ujjongta m. Szívbõl utáltam õt. Ezek az érzések a természetben gyökereznek: aggályoskodás nélkül valld ak, Eugénie. Tekintve, hogy kizárólag az apák vérébõl származunk, semmivel sem tartozunk az a ak, õk különben sem tettek egyebet, mint hogy közremûködtek egy aktusban, melyet a férfi kezd ményezett; apánk tehát kívánta születésünket, anyánk viszont legföljebb beleegyezett. Érzései agy különbség ez!

Madame de Saint-Ange: Ezenfelül még ezer érv szól igazad mellett, Eugénie: ha van a vi lágon gyûlöletre méltó anya, úgy a tiéd minden bizonnyal az! Házsártos, babonás, ájtatoskodó, n szemérmeskedõ; fogadni mernék, hogy ez a szentfazék még életében nem lépett félre Jaj, drá ennyire nem szenvedhetem én az erényes nõket! No de erre majd még visszatérünk.

Dolmancé: Nem volna-e szükségszerû lépés, hogy most már Eugénie, az én irányításommal, me szonozni azt, amit az imént kapott, vagyis hogy izgassa Önt itt, a szemem elõtt?

Madame de Saint-Ange: Magam is jónak, sõt hasznosnak ítélem ezt, ugyebár, Dolmancé, e mûv let alatt az én faromat is szemlélni óhajtja?

Dolmancé: Kételkedhet-e abban, asszonyom, hogy rendkívüli örömmel tanúsítom majd elõtte l bb hódolatomat?

Madame de Saint-Ange (odafordítja fenekét): Nos, jó lesz, ha így helyezkedem el?

Dolmancé: Nagyszerû! Ily módon tudom legjobban nyújtani mindazokat a szívességeket Önnek, amelyeket Eugénie az elõbb annyira élvezett. Most pedig, te kis bohó, fúrd be jól a fejedet barátnéd két combja közé, és csinos nyelvecskéddel háláld meg a jó szolgálatokat, amelyekben esített. Nicsak, de hiszen ebben a helyzetben mindkettõjük farát birtokolhatom, Eugénie-ét ké jel fogdosom majd, szép barátnéjáét pedig nyelvemmel tartom jól. Úgy remek lám, milyen szép tunk!

Madame de Saint-Ange (a gyönyörtõl aléltan): Belehalok, a hétszentségét! Dolmancé, kedvte fogdosom gyönyörû dákódat, mialatt elélvezek Bárcsak telefröcskölne ondóval! Izgasson nya faszát! Imádom ezt a kurvásdit, amikor kiárad a magom! Vége, nem bírom tovább Mindketten elh oztatok gyönyörrel Azt hiszem, életemben nem ízleltem még ekkora gyönyört!

Eugénie: Örvendek, hogy én lehettem a forrása, de már megint olyan szó csúszott ki a száj n, drága barátném, amelyet nem értek. Mit jelent az a kifejezés, hogy kurva? Megbocsáss, de hiszen tudod, hogy a tudásvágy hozott ide.

Madame de Saint-Ange: Szépségem, a férfiak kicsapongásainak nyilvános áldozatait hívják í kik mindig készek kielégíteni heves vágyukat vagy önös kívánságukat; boldog, tiszteletre mélt k, akiket a közfelfogás megbélyegez, ám a kéjvágy koszorúval övez, akik jóval nélkülözhetetle számára, mint a szenteskedõk, és van merszük a közjó érdekében feláldozni azt a megbecsülést, társaság nem röstell igazságtalanul megtagadni tõlük. Éljenek a kurvák, akik ezt a címet kitü tartják! Õk az igazán szeretetre méltóak, csak õk az igazi bölcsek a nõk között! Én, drágám, ozom azon, hogy kiérdemeljem ezt a címet, és biztosítlak, hogy inkább mulattat, hogysem me gsértõdnék rajta. Sõt, szeretem, ha kurvának neveznek üzekedés közben, az ilyen sértés fölfor emet.

Eugénie: Óh, megértelek, szívem, én sem venném zokon, ha hozzám intéznék, azt pedig még k meg is szolgáltam volna ezt a címet, de vajon az erény nem tiltja-e az ilyen feslettségét, és nem vétünk-e ellene efféle viselkedéssel?

Dolmancé: Tagadd meg az erényeket, Eugénie! Van-e csak egyetlenegy is e hamis iste nségeknek hozott áldozatok között, amely fölérne egy csipetnyivel abból a gyönyörbõl, amit me okoz? Ugyan, az erény nem egyéb, mint kiméra, kultusza folytonos lemondást, állandó lázadást tel a vér sugallatai ellen. Lehetnek-e természet szerint valók ilyen indulatok? Tanácsol -e a természet olyasmit, ami gyalázatára van? Ne higgy vakon, Eugénie, az erényesnek híreszt elt nõknek! Ha nem ugyanazon szenvedélyeknek hódolnak is, gyakran más, sokkal alantasabb szenvedélyek fûtik õket: becsvágy, gõg, önös érdekek, nemegyszer csupán hideg vérmérsékletük nem fognak semmibe. Fölteszem a kérdést, tartozunk-e bármivel is ilyen teremtéseknek? Nem kizárólag az önszeretet benyomásait követték-e? Jobb, bölcsebb, illõbb-e inkább az önszeretet ni, mint a szenvedélyeknek? Az én szememben egyik nem különb a másiknál, és aki csak az utóbb zavára hallgat, több okosságot tanúsít, mivel a természet kizárólag ezen a hangon szól hozzán elõbbi az ostobaság és elõítélet szava. Egyetlen csöpp ondó, mely a hímvesszõmbõl buggyan ki em, Eugénie, mint az általam megvetett erény legmagasztosabb tettei.

Eugénie (mivel a fejtegetések közben némileg helyreállt a nyugalom, a nõk újra felöltik f ruhájukat, és fél könyökre támaszkodva végighevernek a kanapén, Dolmancé pedig mellettük fogl et egy nagy karosszékben): Erény azonban sokféle van, mit tart például az istenfélelemrõl? Dolmancé: Mire való az erény annak, aki nem hisz a vallásban? És annak, ki hisz benne? Lássuk csak, rendjén haladva gondolatainkban, Eugénie, nem az ember és Teremtõje közti egye zséget hívják-e vallásnak, azt, ami az embert arra kötelezi, hogy imádatával rója le háláját kotójának, akinek létét köszönheti? Eugénie: Nem lehet ennél jobban meghatározni. Dolmancé: Nos, ha bizonyított, hogy az ember kizárólag a természet befolyásolhatatlan te rveinek köszönheti létét, ha bizonyítást nyer, hogy a földgolyóval egyidõs, és akár a tölgy,

vagy a föld méhében rejtõzõ ásványok, õ is a földgolyó létébõl szükségszerûen következõ produ nem tartozik hálával, ha bebizonyosodott, hogy Isten, akit az ostobák minden látható dolog egyetlen szerzõjének és alkotójának tekintenek, nem más, mint az emberi értelem nec plus ult ja kísértet, melyet az elme pillanatnyi szorultságában, saját mûveleteit kisegítendõ hívott é ha bizonyított, hogy Isten léte lehetetlenség, és a folyton mûködésben, mozgásban lévõ termés eremti meg mindazt, amit a balgák ingyen kegyeskednek neki tulajdonítani; ha bizonyo s, hogy feltéve ilyen semmittevõ lény létezését, õ a legnevetségesebb valamennyi élõlény közö etlen napra tette csak magát hasznossá, és azután évmilliók óta gyûlöletes tétlenségben tespe hogy létezik úgy, ahogy a vallások lefestik elõttünk, õ a legundokabb lény, hiszen megengedi a gonoszságot a földön, holott mindenhatóságánál fogva megakadályozhatná; ha tehát mindez biz erne, hogy bizonyított is, kétségbevonhatatlanul, gondolja, Eugénie, hogy az istenfélelem, mely az embert ehhez a félkegyelmû, tökéletlen, irgalmat nem ismerõ, továbbá utálatos Teremt , szükséges erénynek tartható?

Eugénie (Saint-Ange-hoz intézi szavait): Csakugyan, édes barátném, Isten léte csak kápráz Madame de Saint-Ange: Hozzá még a legundokabbak közül való, kétségtelenül.

Dolmancé: Aki hisz benne, bizonyára elvesztette az eszét. Ez a förtelmes rémalak, mely et egyesek rettegése, mások gyarlósága hívott életre, teljesen fölösleges a föld rendszerében enül ártalmas lenne, hiszen igazságosnak vélt akarata soha nem férne össze a természet törvén n foglalt igaztalanságokkal, és Istennek folyton a jóra kellene törekednie, míg a természet a jót csak a törvényeit szolgáló rossz ellensúlyozásaképpen kívánhatja; Istennek mindig csele kellene, és így a természet, melynek egyik örök törvénye a szakadatlan mûködés, örökösen vers ekerülne vele. De hiszen, állítják némelyek, Isten és a természet egy. Nem képtelenség-e ez a A teremtett dolog soha nem lehet egyenlõ teremtõjével: vélhetõ-e, hogy az óra maga az órásmes ? Csakhogy, és ez a következõ érv, a természet semmi, Isten viszont minden. Újabb ostobaság. zükségszerûen két dolog létezik a világegyetemben: a teremtõ erõ és a teremtett lény. Márpedi remtõ erõ? Ez az egyetlen megoldandó nehézség, az egyetlen megválaszolandó kérdés.

Ha az anyag mûködik, mozog, elõttünk ismeretlen összhatások következtében, ha a mozgás az g lényegi tulajdonsága, és végül, ha erejénél fogva egyedül képes teremteni, alkotni, megõriz yükhöz kötni és egyensúlyban tartani az ûr végtelen térségeiben mindazokat az égitesteket, am k látványa döbbenetet vált ki belõlünk, egyforma, változatlan mozgásuk pedig tisztelettel és al tölt el, mi szükség akkor idegen hatóerõ után kutatni, hiszen ez a cselekvõképesség lényeg gvan magában a természetben, amely nem más, mint a mûködésben lévõ anyag? Az isteni természet megmagyaráz-e bármit is? Fogadok, hogy ezt senki sem képes bebizonyítani. Tegyük fel, hogy tévesen ismerem az anyag bensõ tulajdonságait, akkor is csak egyetlen nehézséggel találom m agam szemközt. Mit nyerek avval, ha megkapom ráadásul ezt az Istent? Egy nehézséggel többet kell megoldanom. És hogyan fogadhatnék el, csak azért, mert valamit nem értek, olyasvala mit, amit még kevésbé értek? Csak nem a keresztyén vallás dogmáinak segítségével fogom vizsgá m elé képzelni ezt a félelmetes Istent? Lássuk hát, milyennek festi le õt a vallás

Mi mást lássak e gyalázatos hit Istenében, mint szeszélyes és kegyetlen lényt, aki ma ter mt egy világot, hogy holnap már megbánja, amiért ilyennek teremtette? Mi mást lássak benne, mint gyarló lényt, aki soha nem képes olyan kerékvágásba terelni az embert, amely kedvére vol a? Teremtménye pedig, hiába származik tõle, uralkodik fölötte, képes megbántani õt, és ezálta ra ítéli magát! Milyen esendõ Isten ez! Hogyan, képes volt az egész látható világot teremteni szése szerinti embert azonban nem tud alkotni? De hallom az ellenvetést ha ilyennek teremtette volna, hogy szerezhetne az ember érdemeket? Mily sekélyes okoskodás! Vajon mi szükség arra, hogy az ember érdemeket szerezzen Isten elõtt? Ha tökéletesen jónak alkotja, nem lett volna képes gonoszt cselekedni, és egyedül ez a mû lenne Istenhez méltó. Választás e ni az embert annyi, mint kísértésbe vinni õt. Márpedig Isten végtelen tudásával elõre lát t ez. Ennélfogva szándékosan viszi vesztébe a teremtményt, akit maga alkotott. Micsoda irtóz atos istenség ez! Szörnyeteg és gonosztevõ, aki rászolgált gyûlöletünkre és könyörtelen bossz sem elég, nem éri be ezzel a magasztos munkálkodással: megtérése érdekében vízbe fojtja, tûzn , elátkozza az embert. Mindez nem változtat rajta semmit. Az Ördög, aki ennél az ocsmány ist enségnél is hatalmasabb, és erejét mindig megõrizve képes állandóan szembeszegülni alkotójáva szüntelenül romlásba viszi az Örökkévaló kiválasztott nyáját. Semmi sem képes legyûrni e dém . Ugyan mit talál ki erre, Maga szerint, ez a szörnyû Isten, akinek vallását hirdeti? Egy

fia van mindössze, egyetlenegy, õt is, ki tudja, miféle mesterkedéssel szerezte, minthog y az ember üzekedvén úgy akarta, hogy Isten szintén üzekedjék, leküldi tehát az égbõl ezt a l saját testébõl vétetett. Azt képzelné talán, hogy égi sugárkoszorútól övezve, angyalok kísér fenséges teremtmény az egész világ szeme láttára? Szó sincs róla: egy zsidó kurva méhébõl, e lõs közepén jelenti ki magát nekünk az Isten, aki azért jött, hogy megváltsa a világot! Ilyen s származást tulajdonítanak neki! De vajon tisztes küldetése kárpótlást nyújt-e nekünk mindez csak nyomon emberünket! Mit hirdet? Mit visz végbe? Milyen magasztos küldetést hajt végre az emberek között? Milyen misztériumot nyilatkoztat ki? Milyen dogmát tesz kötelezõvé? Végez pedig milyen cselekedetekben nyilvánítja ki nagyságát?

Kezdjük homályba veszõ gyermekkorán, azokon a nyilván szabados szolgálatokon, amelyek ez a kis pernahajder a jeruzsálemi templom papjainak tesz; ezután tizenöt évre eltûnik a s zemünk elõl, ez alatt az idõ alatt az egyiptomi iskola sok-sok tévhitével mételyezi a lelkét semmirekellõ, mindezt késõbb Júdeában elterjeszti. Amint újra föltûnik szülõhelyén, kezdõdõ ik rajta: azt hirdeti, hogy Isten fia, hasonló az Atyához: ehhez a szövetséghez egy tovább i fantomot társít, amelyet Szentléleknek nevez, és azt bizonygatja, hogy ez a három személy voltaképpen egyetlenegy! Minél jobban ellenkezik az értelemmel ez a nevetséges misztérium, annál nagyobb érdem elfogadni, és annál veszélyesebb semmibe venni, erõsítgeti ez a gazfickó öltött testet isten létére egy emberektõl származó gyermek képében, hogy valamennyiünket meg lítja az együgyû, és a hetedhét országra szóló csodák, amelyeket hamarosan végbevisz, az egés eggyõzik majd. Egy lakomán, csupa részeg elõtt csakugyan borrá változtatja a vizet, ahogy be szélik, aztán a pusztában néhány gazembert jóltart a szekta hívei segítségével elrejtett enni gyik társa halottnak tetteti magát, szélhámosunk pedig feltámasztja, késõbb felmegy egy hegyr , és ott két-három cimborája elõtt olyan szemfényvesztésbe fog, hogy manapság a leghitványabb is pirulna miatta.

Eközben buzgón megátkozza mindazokat, akik nem hisznek benne, az összes ostobának azon ban, aki hallgat rá, mennyországot ígér a csirkefogó. Írni semmit nem ír, olyan tudatlan, bes ni is igen keveset beszél, olyan szamár, cselekedni még kevesebbet cselekszik, hiszen olyan gyarló, és miután az elöljárók türelme elfogy, és beleunnak lázító beszédeibe, a sarlat feszítteti magát, elõbb azonban megígéri a nyomdokába szegõdött csirkefogóknak, hogy valahány gítségért folyamodnak hozzá, leszáll közéjük a mennybõl, hogy ehessenek belõle. Kínhalálnak a lenül tûri. Atyjaura, ama fenséges Isten, akirõl arcátlanul azt állította, hogy vérségi kapcs fûzi hozzá, a kisujját sem mozdítja érte, így aztán úgy bánnak a fickóval, mint a legutolsó g kel szokás, akiknek méltán volt a vezérük.

Csatlósai összegyûlnek: Elvesztünk mondogatják , minden reményünk szertefoszlik, ha n unk valami nagy hûhót, ami megment bennünket. Itassuk le a Jézust körülvevõ õrséget, lopjuk e tét, és híreszteljük el, hogy feltámadt; biztosan célba érünk, ha sikerül elhitetnünk ezt a s : megszilárdul az új vallás, elterjed az egész világon Lássunk munkához! Megkockáztatják ez sikerrel járnak! Hány és hány csalónál helyettesíti a vakmerõség az érdemet! Elrabolják a te együgyûek asszonyok, gyerekek fennhangon hirdetik, hogy csoda történt, de lám, a városba amely nagy csodák színtere volt, ahol egy istennek ontották a vérét, senkinek sem akaródzik az új vallásban hinni, egyetlen lélek sem tér meg! Mi több: az esemény oly észrevétlen marad, gy egyik történetíró sem tesz róla említést! Egyedül a szélhámos hívei vélik úgy, hogy haszno salárdságból, de õk sem azonnal.

Igen fontos észrevétel, hogy több évet várnak, mielõtt nevezetes csalásukat felhasználnák or azonban undok tanaik ingatag épületét erre az alapra húzzák föl. Az emberek mindenfajta vá tozást szívesen vesznek. A császárok zsarnoki uralmába belefáradtak már, küszöbön állt egy fo A csalók beszéde meghallgatásra talált, tanaik futótûzként terjedtek tovább: a tévelygések t nd ilyenforma. Nem telik bele sok idõ, Vénusz meg Mars oltárait átalakítják Mária meg Jézus k uszává; közzéteszik a csaló élettörténetét, s a lapos regény megtalálja hiszékeny olvasóit: J rengeteg olyan mondást, amihez hasonló sem fordult meg a fejében; egyik-másik kijelentése máris megalapozza erkölcstanát, és minthogy az újdonságot a szegényeknek hirdetik, a felebará szeretet lesz az elsõ számú erény. Furcsa szertartások honosodnak meg, szentségeknek hívják õ ezek közül is a legméltatlanabb és a legocsmányabb az, amikor egy bûnök súlya alatt roskadozó ak, néhány varázsige segítségével, hatalmában áll Istent megidézni egy kenyérdarab képében.

Nem kétséges, hogy ez a méltatlan vallás már születése pillanatában gyökerestül kipusztul

, ha csak a megvetés fegyvereit vetik be ellene, erre egyébként is rászolgált, minthogy az onban üldözésére vetemedtek, megerõsödött: az ilyesmi elkerülhetetlen. Próbálnák akár ma is n lasztani, bizonyosan nem heverné ki. A fortélyos Voltaire soha nem folyamodott más feg yverhez, és valamennyi író közül õ büszkélkedhet a legtöbb követõvel. Röviden szólva, Eugénie a vallás története. Fontolja meg, mennyire érdemes törõdni az effajta mesékkel, döntsön önma Eugénie: Nem ejt zavarba, ha választanom kell: megvetem az ilyen undok tévhiteket, és maga Isten, akihez eddig gyengeségbõl vagy tudatlanságból ragaszkodtam, ezentúl iszonyat tárgya lesz számomra.

Madame de Saint-Ange: Esküdj meg, hogy soha többé nem gondolsz rá, nem törõdsz vele, élet d egyetlen pillanatában sem hívod segítségül, és amíg élsz, nem térsz vissza hozzá.

Eugénie (Saint-Ange keblére borul): Ah, ölelõ karodban esküszöm! Nem könnyû-e belátnom, h avamat akarod, és nem szeretnéd, ha nyugalmamat valaha is megzavarnák efféle távoli emlékek? Madame de Saint-Ange: Mi más indokom lehetne? Eugénie: De, Dolmancé, ugye az erények vizsgálata vezetett el bennünket a vallások tanul mányozásához? Térjünk vissza tárgyunkhoz. E mégoly nevetséges vallás nem követel-e meg olyan , amelyeknek gyakorlása elõsegítheti boldogságunkat?

Dolmancé: Nos, vizsgáljuk meg. Talán a szüzesség lenne az az erény, melyet szeme meghazu ugyan, de egész megjelenése mégis ennek képét sugallja? Tisztelet tárgyává tenné azt a p hogy küzdjük le természet diktálta összes felbuzdulásunkat? Feláldozná-e mindet annak a nevetséges kiváltságnak, hogy soha nem mutatkozott gyengének? Legyen igazságos, és válas gyönyörû barátnõm, úgy véli, megtalálja ebben a képtelen és veszedelmes lelki tisztaságb összes gyönyöröket?

dtol sot, s és jon, ozta

Eugénie: Nem, esküszöm, nem kérek efféle kiváltságból, a legkisebb hajlandóságot sem érze n, hogy szûzies legyek, viszont a legnagyobb készséget tanúsítom a bûnre: mégis, Dolmancé, a tesség, a jótékonyság nem tehetnek-e boldoggá egyes fogékony lelkeket?

Dolmancé: Vessük el, Eugénie, az olyan erényeket, melyek csak hálátlanokat szülnek! Nehog tévedésbe ess mindazonáltal, bájos barátnõm: a jótékonyság nem valódi lelki erény, inkább bû em pusztán a jó cselekedet kedvéért segítünk a hozzánk hasonlókon, hanem kérkedésbõl: bosszan a az alamizsnálkodás nem a legnagyobb nyilvánosság elõtt folyna. Azt se hidd, Eugénie, hogy a jótékonykodás olyan jó hatású, mint képzelik: én magam a legnagyobb rászedésnek tekintem: h atja a szegényeket a segélyekhez, ami aláássa erõiket, aki jótékonyságra számít, nem dolgozik int nem jut hozzá, tolvaj vagy gyilkos válik belõle. Mindenfelõl olyan véleményeket hallok, hogy meg kellene találni a módját, hogyan szüntessük meg a koldulást, közben azonban mindent egtesznek a koldusok számának növelésére. Azt szeretné, hogy ne röpködjenek legyek a szobájáb hintsen szét cukrot, ami vonzza õket! Azt szeretné, hogy ne legyenek többé szegények Francia országban? Ne osztogasson több alamizsnát, és legelõször is zárassa be a menhelyeket! A balsz rencsés csillagzat alatt született ember, látván, hogy e veszélyes segélyforrások elapadtak, zeszedi majd minden lelkierejét, minden természet adta tehetségét, hogy fölvergõdjön abból a ból, amelybe születésekor került, és nem fog többé bennünket zaklatni. Rombolja le, tegye irg atlanul földdel egyenlõvé ezeket a gyûlöletes házakat, ahol arcátlanul rejtegetjük a szegénye sapongásainak gyümölcseit, azt az egész undok fertõt, amely naponta új meg új élõlények egész ki magából, és ezek minden reményüket a mi erszényünkbe vetik. Mire jó, kérdem én, ennyi gon ben tartani ilyen söpredéket? Talán Franciaországot féltjük az elnéptelenedéstõl? Attól ugyan ll tartanunk!

A mostani kormány egyik legfõbb bûne az, hogy túl nagy a népesség, és az effajta felesleg egyáltalán nem jelent gazdagságot az Állam számára. A létszám fölötti egyének az élõsködõ ága elyek a törzs éltetõ nedveit szívják el, s így végül legyengítik a fát. Emlékezzen csak vissz inden kormányzat megsínylette eddig, ha a lakosság száma túlnõtt a megélhetési forrásokon. Né Franciaországban, ez a látvány fogadja. Mi az eredménye? Látjuk. A nálunk bölcsebb kínaiak óv ak attól, hogy a túl népes lakosság uralkodjék fölöttük. Nem létesítenek menhelyeket fesletts os sarjainak, úgy szabadulnak meg e rémes teremtményektõl, mintha az emésztés melléktermékeir

lna szó. Nincs szegényház, Kínában az ilyesmi ismeretlen. Ott mindenki dolgozik, mindenki boldog, semmi nem rontja meg a szegények erejét, és bárki megkérdezheti, mint Néró: Quid est auper?

Eugénie (Saint-Ange-hoz intézi szavait): Drága barátném, apám ugyanúgy gondolkodik, mint z az úr: soha életében nem volt hajlandó egyetlen jótéteményre sem. Megállás nélkül korholja iért jótékonykodásra pénzt áldoz. Anyám tagja volt az Anyák Társaságának, az Emberbaráti Társ an nem is tudom, melyik egyesületnek nem volt tagja: apám arra kényszerítette, hogy hagy jon föl az egésszel, biztosítván õt, hogy a legszerényebb kegydíjnál egy fillérrel sem kap tö a újra eszébe jutna ilyen ostobaságokra adni a fejét. Madame de Saint-Ange: Nincs nevetségesebb s ugyanakkor veszedelmesebb, mint az ilyen egyesületek, Eugénie, ezeknek, no meg az ingyenes iskoláknak és a menhelyeknek köszön hetõ a mostani szörnyû felfordulás. Ne alamizsnálkodj soha, drágám, nagyon kérlek.

Eugénie: Nincs mitõl tartanod, apám már régóta ugyanezt kívánja tõlem, és a jótékonykodás yira, hogy szembeszálljak e téren parancsaival, szívem szavával és a te óhajoddal.

Dolmancé: Azt a fogékonyságot, amelyet a természet nekünk juttatott, nem szabad felosz tanunk: amint másokra kiterjesztjük, megszûnik létezni. Mi közöm nekem a mások bajához! Nem e a saját gondom, hogy mások, számomra idegenek gondján-baján búslakodjam? Fogékonyságunk fóku obbantsa lángra saját gyönyöreinket! Arra legyünk fogékonyak, ami élvezeteinknek kedvez, mind n más iránt maradjunk érzéketlenek! Ez a lélekállapot kegyetlenséget szül, az viszont néhanap minden gyönyörûség nélkül való! Nem lehet mindig rosszat cselekedni. Az elmaradt élvezetért szerezzünk kárpótlást, azzal az érzékeinket izgató apró gonoszsággal, hogy soha nem teszünk

Eugénie: Óh, Istenem, lázba hoznak a tanításai! Most már szívesebben megöletném magam, se valami jó tettet hajtsak végre! Madame de Saint-Ange: És ha gonosztettre kínálkoznék alkalom, kész lennél-e elkövetni?

Eugénie: Szót se többet, csábító, erre a kérdésre csak akkor adok választ, ha befejezted omat. Abból, amit mond, Dolmancé, úgy látom, tökéletesen közömbös a földön, hogy jót vagy ros szünk-e: kizárólag hajlamainkat, vérmérsékletünket kell hát ebben követnünk?

Dolmancé: Semmi kétség, Eugénie, hogy ezek a szavak: bûn, erény, olyan eszméket fejeznek i, melyek kizárólagosan egy-egy helyhez kötõdnek. Nincs olyan cselekedet, akármilyen különösn i is meg, amely valóban bûnös lenne, aminthogy olyan sincs, amelyet igazán erényesnek lehe tne nevezni. Minden szokásainknak és lakóhelyünk éghajlatának függvénye: ami bûn emitt, gyakr y száz mérfölddel távolabb, és megfordítva, lehet, hogy a földgolyó másik felén gyakorolt eré szemünkben bûnök. Nincs olyan rémtett, amelyet ne istenítettek volna, sem olyan erény, amel yre soha ne sütötték volna a gyalázat bélyegét. Abból, hogy az eltérések pusztán földrajzi je következik, hogy semmibe kell vennünk az emberek nevetséges és frivol véleményeit, hogy mit tisztelnek és mit vetnek meg, mindennek fölébe kell emelkednünk, olyannyira, hogy fitty et hányjunk megvetésükre, feltéve, hogy az, ami kiváltotta, némi gyönyörûséget okoz nekünk.

Eugénie: Mégis, úgy gondolom, kell lenniük olyan cselekedeteknek, amelyek önmagukban a nnyira veszedelmesek és gonoszak, hogy a világ minden táján egyformán bûnösnek ítélik, és min , büntetik õket. Madame de Saint-Ange: De nincs, szerelmem, egyetlenegy sem: a lopás, a vérfertõzés n em ilyen, de még az emberölés vagy az apagyilkosság sem. Eugénie: Mit hallok! Volt, ahol e rémtettekre bocsánatot lehetett nyerni?

Dolmancé: Tisztelték, jutalmazták, érdemdús cselekedetnek tekintették mindezt, másutt vis ont az emberség, a tisztaság, a jótékonyság, a szüzesség, egyszóval a mi összes erényeink men yûségszámba.

Eugénie: Kérlek, magyarázzátok el ezt nekem: minden egyes bûnnek rövid elemzést szentelve

elõbb a lányok kicsapongását taglaljátok, aztán térjetek rá az asszonyok paráználkodására.

Madame de Saint-Ange: Figyelj hát rám, Eugénie. Képtelenséget állít az, aki szerint egy l , alighogy kikerült az anyja méhébõl, máris szülei akaratának áldozata kell hogy legyen, és a is kell maradnia utolsó leheletéig. Éppen a mi századunkban, amely az emberi jogokat ann yira kiterjesztette és elmélyítette, tûrhetetlen, hogy a fiatal lányok továbbra is családjuk abszolgájának higgyék magukat, holott megállapítást nyert, hogy a család hatalma fölöttünk sa tünk szüleménye. A természet szavát kövessük e számunkra érdekfeszítõ tárgyban, és az állatok példának, minthogy õk nagyobb közelségben élnek a természettel. Az állatvilágban vajon túllé zülõi kötelességek az alapvetõ fizikai szükségletek határát? A hím és a nõstény gyönyörébõl s keznek-e korlátlanul teljes szabadságukkal, összes jogaikkal? Amint lábra tudnak állni és táp ukról önállóan gondoskodnak, megismerik-e õket egyáltalán azok, akik életet adtak nekik? És õ elkötelezve érzik-e magukat azokkal szemben, akiktõl az életet kapták? Nem, semmiképpen sem . Milyen jogon tartoznának hát az emberi ivadékok más kötelességeket teljesíteni? És mi máson ulnak ezek a kötelességek, mint az atyák fukarságán vagy becsvágyán? Márpedig, így szól a kér s-e, hogy egy fiatal lány, akiben éppen ébredeznek az érzések és a gondolatok, ilyen korlátok ak vesse alá magát? Nem kizárólag elõítélet hosszabbítja-e meg rabságát? És van-e visszatetsz nt egy tizenöt-tizenhat éves lány, akiben vágyak égnek, de kénytelen legyõzni õket, és a po eservesebb kínok közepette várakozni, hogy szülei, miután ifjúságát már boldogtalanná tetté szerint tönkretegyék felnõttkorát is, áldozatul dobva õt álnok mohóságuknak, akarata ellenére õt egy olyan férjhez, akit vagy nincs miért szeretnie, vagy akit okkal gyûlöl?

Nem, nem, Eugénie, az ilyen kötelékeknek hamarosan meg kell szûnniük, az a cél, hogy a f iatal lányokat, amint értelmük kinyílt, kivonjuk az atyai ház fennhatósága alól, köznevelésbe részesülniük, hogy aztán tizenöt éves korukban maguk döntsék el, mi legyen a sorsuk. A bûn út ják? Ám legyen! Egy olyan lány, aki boldoggá teszi mindazokat, akik hozzá fordulnak, nem vég telenül hasznosabb-e, mint egy feleség, aki a világtól elzárva csak férjének nyújtja mindezt? nõ sorsa ugyanaz, mint a szukáé, mint a nõstény farkasé: mindenki magáévá teheti, aki megkívá vánvalóan megsérti a természet rendelését, aki a magányos házasság képtelen kötelékét kénysze

Reménykedjünk, hogy a szemek egyszer majd fölnyílnak, és hogy miközben biztosítják minden ber szabadságjogát, nem fognak megfeledkezni a boldogtalan lányok sorsáról sem: de ha olya n siralmas a soruk, hogy megfeledkeznek róluk, akkor maguknak kell, a szokás és az elõítélet fölé emelkedve, lábbal tiporniuk gyalázatos bilincseiket, melyekkel szolgasorban próbálják t rtani õket; és hamarosan diadalmaskodnak majd a szokásokon és a közvélekedésen: a férfiak böl válnak, hiszen szabadabbak lesznek, és felismerik, mekkora igazságtalanság lenne megvetn i a jogaikért küzdõ nõket, és hogy ami bûnnek számít egy szolganépnél az, hogy enged a term einek , nem bûn többé egy szabad nép körében.

Abból indulj hát ki, Eugénie, hogy ezek az elvek jogosak, és törd össze láncaidat, akármi kelljen is fizetned érte; ereszd el a füled mellett ostoba anyád haszontalan papolásait , jog szerint csak gyûlölettel és megvetéssel tartozol neki. Ha apád, aki libertinus, megkívá téged, pompás: hadd élvezzen veled, de ne kössön gúzsba, zúzd szét az igát, ha szolgasorba a ajtani, nem te leszel az elsõ lány, aki így bánik az apjával. Egyszóval üzekedj, Eugénie, üze hiszen evégett jöttél a világra, élvezeteidnek ne szabjon korlátot más, csak saját erõd, vag ratod, ne tégy semmiféle kivételt: minden hely, idõ és személy jó legyen, bármelyik órában, b elyik férfi mind a te gyönyöreidet szolgálja; az önmegtartóztatás képtelen erény, ha gyakorol a jogaiban megsértett természet nyomban ezerféle csapást zúdít a fejünkre. Ameddig a mostani vények nem változnak meg, fátylak mögé kell rejtõznünk, a közgondolkodás kényszerít erre benn itokban kárpótoljuk magunkat a nyilvánosság elõtt kötelezõ szüzeskedésért!

Egy fiatal lány igyekezzék jó barátnéra szert tenni, aki szabad és a társaságban forog, é itokban megízleltetheti vele annak örömeit; ha ilyet nem talál, próbálja meg éles szemû õrzõi erni magának, könyörögjön nekik, hogy bocsássák áruba, és ígérje oda nekik az összes pénzt, a nak, vagy maguk az õrzõk, vagy olyan nõk, akiket ezek fölhajtanak, és kerítõnõ a nevük, õk ha hozzásegítik õt szándékai valóra váltásához, akkor aztán hintsen port a környezete fiútest barátok, rokonok szemébe, akár mindegyikükkel adja össze magát, ha szükséges, csak hogy ti n tarthassa, hogyan él; még hajlamain és vonzalmain is tegyen erõszakot, ha ezt követelik tõle, mert egy olyan szerelmi ügy, amelybe esetleg pusztán taktikai megfontolásból bocsátkoz ott, különben visszatetszõnek találta, mégis hamar kedvezõbb helyzetbe segítheti, és lám, akk

megindult a pályán! Csak soha ne térjen vissza ifjúsága elõítéleteihez, tiporjon lábbal minde enyegetéseket, intéseket, kötelességeket, erényeket, vallást, jó tanácsokat; utasítson el, né makacsul mindent, ami újra lebéklyózná, vagyis ami nem arra való, hogy szemérmetlen életmódj egítse!

Szüleink hóbortosságára vall, hogy bajokat jósolnak nekünk a kicsapongás útján; mindenütt k tüskék, de a bûn életútján rózsák is teremnek fölötte, csak az erény sáros ösvényein nem fa a természet. Az elõbbi úton az emberek vélekedése az egyetlen félelmetes buktató, de melyik szes lány ne tudna némi bölcselkedéssel felülemelkedni a hitvány közgondolkodáson? A megbecsü kadó örömök csupán lelki természetûek, és nem mindenkit elégítenek ki, az üzekedésbõl fakadó kedvére valók, és csábító tulajdonságaik gyorsan kárpótolnak azért a pusztán képzeletben lét lynek mindazonáltal nem egy eszes nõ fittyet hány, új élvezetforrást fedezve föl ebben az érz . Üzekedj hát, Eugénie, drága angyalom, üzekedj, a tested a tiéd, kizárólag a tiéd, a világon neked van jogod élvezni, és élvezethez juttatni általa bárki mást, tetszésed szerint.

Élvezd fenékig életed legboldogabb korszakát: oly rövidre szabottak a gyönyör boldog évei a elég szerencsések voltunk, hogy kiélvezzük õket, gyönyörteli emlékeink nyújtanak majd vigas és mulattatnak még öregkorunkban is. Elvesztegettük õket? keserû megbánás, keserves lelkiis -furdalás mardos majd, és súlyosbítja az öregség kínjait, könnyhullás és tüskék szegélyezik a etõ gyászos utat

Netán eszelõsen a halhatatlanság után vágyakoznál? Nos, drágám, üzekedéssel írd be magad ség emlékezetébe. A Lukréciákat egykettõre elfelejtették, a Theodora- és Messalina-félékrõl v telenül kellemesen társalognak az emberek. Hogyan ne becsülnénk hát többre, Eugénie, azt a so sot, amely nemcsak itt a földön fon koszorút a fejünk köré, de még azzal is kecsegtet, hogy j l a síron túl is lesznek híveink? Hogyan ne becsülnénk többre, mondom, ezt a sorsot amannál, melyik itt a földön oktalan tespedést kínál, és a léten túl sem ígér mást, csak feledést és m

Eugénie (Saint-Ange-hoz intézi szavait): Ah, drága szerelmem! Csábító szavaid lángra lobb ntják elmémet, megejtik lelkemet! Olyan állapotba kerültem, amelyet nemigen tudnék lefeste ni És mondd csak, össze tudnál ismertetni egy-két olyan nõvel (zavarba jön), aki prostituál a megkérném rá?

Madame de Saint-Ange: Mostantól kezdve egészen addig, amíg több tapasztalatra nem te szel szert, mindez egyedül az én dolgom, Eugénie: bízd rám ennek a gondját, és még inkább azt y minden óvintézkedést meghozzak annak érdekében, hogy kicsapongásaid titokban maradjanak. A z elsõk pedig, akikkel összeadod magadat, fivérem legyen, meg ez a megbízható barát, aki okt at téged, utánuk majd találunk másokat. Ne aggódj, drága barátném, szárnyaim alatt gyönyörrõl z majd, a gyönyörûségek egész tengerébe merítlek alá, elhalmozlak, csömörig jóllakatlak velük

Eugénie (Saint-Ange keblére borul): Óh, drágám, imádlak, nálam engedelmesebb növendéked n sz soha. De mintha korábbi beszélgetéseink során arra céloztál volna, hogy nehéz egy fiat nak úgy adni a fejét a szabadosságra, hogy késõbb a férje semmire ne jöjjön rá.

Madame de Saint-Ange: Igaz, kedvesem, de vannak titkok, melyeknek segítségével min den rés befoldozható, ígérem, kitanítlak rájuk, és akkor aztán, ha mégannyit tosztál volna is Antoinette, bízhatsz benne, hogy újra olyan szüzet csinálok belõled, mint amilyen világra jöv teled napján voltál. Eugénie: Csodálatos vagy! Nos, oktass tovább! Taníts meg mihamarabb, hogyan kell vis elkednie egy nõnek a házasságban.

Madame de Saint-Ange: Nem számít, milyen az állapota, drágám, lehet lány, asszony vagy öz egy, nem szabad, hogy más célja, más elfoglaltsága, más vágya legyen,mint hogy reggeltõl esti toszassa magát: kizárólag e célból alkotta õt a természet, ám, ha csakis avégett, hogy e hiv töltse, azt kívánom tõle, hogy lábbal tiporja a gyermekkorában beleplántált elõítéleteket, ha kezem, hogy a leghatározottabban szegüljön ellene a családjától kapott parancsoknak, és hogy legeltökéltebben vegye semmibe szülei összes tanácsát, akkor bizonyára belátod, Eugénie, hog erombolandó gátak közül feltétlenül a házasság lesz a legelsõ, amelynek szétzúzása nem tûrhet som szerint.

Vizsgáld csak meg, Eugénie, van-e szörnyûbb sors, mint egy fiatal lányé, aki alighogy ki kerül az atyai házból vagy a zárdából, ismeretei, tapasztalatai nincsenek, és máris egy férfi a lökik, akit azelõtt soha nem látott, és ennek a férfinak oltár elõtt kénytelen engedelmessé hûséget fogadni, ami égbekiáltó igazságtalanság, annál is inkább, hiszen gyakorta a szíve mél áhítozik, csak hogy megszeghesse adott szavát. Mégis hozzákötözik férjéhez, akár tetszik nek akár nem, akár gyengéden bánik vele ez a férj, akár durván, a nõ becsülete esküjétõl függ, h yalázatot von a fejére, mit van mit tennie: vagy elveszejti önmagát, vagy viseli a jármot, míg bele nem pusztul fájdalmába. Óh nem, Eugénie, nem erre születtünk, e képtelen törvényeke eknek nem vethetjük alá magunkat, a férfiak találták ki. Sõt, maga a válás elégtételt jelenth künk? Nem, kétségtelen, hogy nem. Ki kezeskedik azért, hogy a másodszori házasság kötelékeibe unk a boldogságra, amely az elsõben elkerült? Titokban szerezzünk hát kárpótlást, amiért képt ket kényszerítenek ránk, annak biztos tudatában, hogy bármilyen messzire merészkedünk is a ki sapongásokban, ezek nemhogy sértenék a természetet, õszinte hódolatunkat fejezik ki: a termés et törvényeinek engedelmeskedünk vágyainkat követve, melyeket egyesegyedül a természet diktál künk, azzal sértenénk, ha ellenállnánk nekik. A házasságtörést a férfiak bûnnek tekintik, és halállal merészelték büntetni, holott a házasságtörés, Eugénie, nem más, mint hogy olyan jog lesztjük a természettel szemben, amelyet zsarnokaink szeszélyei sem vonhatnak meg tõlünk s oha. De vajon nem szörnyûség-e, hogy saját gyermekeink gyanánt dédelgessük feslettségetek gyü t? Rousseau ezt a kifogást emeli, és elismerem ez az egyetlen, némileg elfogadható ellen vetés, mely a házasságtörés ellen felhozható. No de, nem szerfölött könnyû-e úgy ûzni a kicsa ne kelljen teherbe eséstõl tartani? és nem könnyebb-e még ennél is megszabadulni a tehertõl, ha óvatlanság folytán a baj megesett? Minthogy azonban e tárgyra visszatérünk még, ehelyü a probléma gyökerét vizsgáljuk meg, és kitûnik, hogy bármily mutatósnak lássék is az érv els , mégis csalóka.

Legelõször is, mialatt férjemmel hálok, és magját ménembe fogadom, akár tíz férfival is l lgom egyidejûleg, soha semmilyen bizonyítékot nem szerezhet, hogy a születendõ gyermek nem tõle való; és ha bizonytalanság esete forog fenn a gyermek lehet is az övé, meg nem is , is szabad, hogy aggályokat támasszon (minthogy õ is hozzájárult e teremtmény világrajöttéhez e magáénak ismerje el a magzatot. Tekintve, hogy az övé is lehet, máris az övé, és minden oly férfi, aki gyanakvásával maga keresi boldogtalanságát, akkor is boldogtalan lenne, ha netán Vesta-szüzet vett volna feleségül, minthogy senki emberfia nem felelhet soha egy asszo nyért sem, és az olyan nõ is félreléphet, aki tíz éven át példamutatóan viselte magát. Ha teh orgó férj gyanakvó, minden körülmények között gyanakodni fog, és soha nem veheti biztosra, ho karjában ringatott gyermek csakugyan tõle való. Márpedig, ha minden körülmények között gyanak ik, mi hátrány származik abból, ha néhanapján alapot adunk gyanakvásának: mit változtat ez le potán, vagyis hogy boldog-e avagy boldogtalan, még jobb is, ha így esik. Tegyük fel, hog y a legtökéletesebb tévedés áldozata lett, és felesége kicsapongásának gyümölcsét dédelgeti: találni ebben? Javaink nem közösek-e talán? Ha pedig azok, mit ártok neki avval, ha olyan gyermeket hozok e házasságba, akinek kijár e javak egy része? Az én osztályrészemet kapja maj meg, szeretett hitvesemtõl nem lop el semmit, a neki jutó osztályrészt úgy tekintem, mint ami az én hozományomból származik, így hát sem én, sem a gyermek, egyikünk sem rövidíti meg Ha tõle származna a gyermek, milyen jogcímen részesült volna az én javamból? Nem annak fejéb e, hogy az én vérembõl való? Nos, ugyanez a vagyonrész így is megilleti, ugyanennek a szoros szövetségnek a jogán. Minthogy a gyermek az enyém, vagyonom egy részét köteles vagyok neki j ttatni.

Milyen szemrehányást lehet nekem tenni? A gyermek megkapta osztályrészét. Hiszen megcs alja a férjét, micsoda borzasztó álnokság! Ugyan már, kölcsönkenyér visszajár, ennyi az egé ltam az áldozata a rám kényszerített kötelékeknek, most bosszút állok rajta, mi sem egyszerûb e becsületén azonban valóságos csorba esett! Ez pusztán elõítélet. Ledérségem semmilyen von sem érinti férjemet: vétkeim csak az én vétkeim. Az állítólagos gyalázat száz évvel ezelõtt j lamit, mára megszabadultunk ettõl a kimérától, és férjemre az én kicsapongásaim nem hoznak tö atot, mint viszont. Üzekedhetnék én akár az egész világgal is, attól sem esne folt a becsület z állítólagos sérelem csak kitalálás, a valóságban nem létezhet. Csak két eset létezik: a fér rva, féltékeny fickó, vagy finom ember; az elõbbi esetet föltéve, mi jobbat tehetnék, mint ho y bosszút állok rajta gorombaságáért; a második esetben nem is tudom megbántani, hiszen min gy élvezetekbõl veszem ki a részem osztozik örömömben, ha becsületes, nincs olyan finom érz , aki ne örülne a szeretett lény boldogsága láttán. De ha szeretné a férjét, vajon örülne-e

onlóképpen viselkedne? Jaj annak az asszonynak, aki arra vetemedik, hogy féltékenykedjék a férjére! Egy asszony, aki szereti a férjét, érje be azzal, amit kap tõle, soha ne próbáljon zerítéshez folyamodni: úgysem érné el a célját, viszont hamarosan meggyûlöltetné magát. Ha jó lkodom, soha nem bánkódom férjem feslettsége miatt. Tanúsítson õ is ugyanennyi belátást velem ben, és béke fog uralkodni otthonunkban.

Összefoglalva: bármilyen következményekkel járjon is a házasságtörés, még ha nem a férjtõ ermekek kerülnek is így a családba, minthogy a nõtõl származnak, feltétlen jogot formálnak a zományának egy részére: a férjnek, amennyiben tudomása van a dologról, úgy kell tekintenie õk intha felesége egy korábbi házasságából születtek volna: ha semmit sem tud, mitõl lenne boldo lan, hiszen nem ismert baj nem tehet bennünket boldogtalanná: ha a házasságtörésnek nincs se mmi következménye, és a férj sem jön rá, akkor semmiféle jogtudós nem tudja bebizonyítani, ho lehet bûn, ennélfogva a házasságtörés teljességgel közömbös a férj számára, aki semmit sem t el elõnyös a nõ számára, akinek élvezetet szerez; ha a férj leleplezi a házasságtörést, akkor házasságtörés ténye jelenti a rosszat, hiszen egy perccel korábban még nem volt az, és idõköz változtathatta meg természetét, a rossz pusztán a leleplezésben rejlik, amelyet a férj követ tt el, vagyis a hiba egyedül rá tartozik, a nõnek semmi köze hozzá.

Azok tehát, akik hajdan büntették a házasságtörést, hóhérok, zsarnokok, féltékeny bolondo akik mindent önmagukra vonatkoztatva, jogtalanul úgy képzelték, elegendõ, ha valami rájuk né ve sérelmes, az már bûn, mintha személyes sérelmet valaha is bûnnek lehetett volna tekinteni , és mintha joggal bûnnek lehetne nevezni olyasmit, ami nemhogy gyalázatot nem hoz a tár sadalomra és a természetre, de nyilvánvalóan olyan cselekedet, amely mindkettõnek hasznára v an. Elõfordulnak mégis olyan esetek, amikor a könnyen bizonyítható házasságtörés kényesebbé v , bár ettõl sem lesz belõle bûn; ilyen például, amikor a férj vagy nemzésképtelen, vagy a haj ellentétesek a szaporodással. Ilyenkor a nõ élvez, a férfi pedig soha, a nõ laza erkölcsei t hát bizonyára jobban szembetûnnek, de vajon tartózkodóan kell-e viselkednie emiatt? Nem, b izonyára nem. Az egyetlen óvatossági rendszabály, amelyet be kell tartania, az, hogy vag y ne csináljon gyereket, vagy vetéljen el, ha netán az óvintézkedések csõdöt mondanának. Ha a ermészetellenes hajlamai miatt hanyagolja el feleségét, és arra kényszeríti, hogy másutt kere sen kárpótlást, akkor a nõnek mindenekelõtt undorodás nélkül ki kell elégítenie férje kívánsá is, azután a férj tudtára kell adnia, hogy az efféle elõzékenység viszont figyelmességet érd tehát engedékenysége fejében teljes szabadságot követel. A férj vagy megtagadja ezt, vagy be eegyezik; ha beleegyezik, mint valaha az én férjem, akkor kedvünk szerint mulathatunk, megkettõzött gondoskodást és megértést tanúsítva az õ szeszélyei iránt; ha megtagadja, sûrûb unk a fátylakat, és ezek árnyékában békésen toszhatunk. Netán impotens a férj? A házastársakn l válniuk, de a nõ kedvére mulathat; basszunk valamennyi esetben, drága szerelmem, hisze n baszásra születtünk, baszással váltjuk valóra a természet törvényeit, és mert minden emberi mely ellenkezni próbál a természet törvényeivel, csak arra jó, hogy semmibe vegyék.

Hiszen áldozat az a nõ, akit olyan képtelen kötelékek, mint a házasság, meggátolnak hajla kiélésében, aki fél a terhességtõl, vagy a férjére háramló gyalázattól, vagy a saját hírnevé bb foltoktól! Az elõbb láttad, igen, átérezted, Eugénie, milyen hitványul feláldozza az ilyen legnevetségesebb elõítéletek oltárán élete minden boldogságát és gyönyörét. Ah, basszon, bas Némi álságos dicsõség, léha vallásos remények kárpótlást nyújtanak-e mindazért, amit feláldo a koporsóban minden összekeveredik, az erény meg a bûn is. Az emberek, néhány év elteltével, csõítik-e még emezeket, és kárhoztatják-e amazokat? Nem, nem és nem! így aztán a szerencsétle tán örömtelenül élte le az életét, úgy leheli ki a lelkét, hogy nem várja semmilyen kárpótlás

Eugénie: Tökéletesen meggyõztél, angyalom! Legyõzted elõítéleteimet! Szétromboltad az any t hazug elveket! Bárcsak már holnap férjnél lennék, hogy nyomban átültessem a gyakorlatba a m ximáidat! Olyan vonzóak, olyan igazak, és annyira tetszenek nekem! Egyvalami aggaszt c sak, drága barátném, a szavaidban, s mivel nem értem, könyörgök, magyarázd el nekem. Azt állí gy férjed nem olyan úton jut el a gyönyörhöz, hogy gyermekei lehetnének. Mond el, kérlek, mit csinál hát veled?

Madame de Saint-Ange: A férjem már öreg volt, amikor hozzámentem feleségül. Rögtön az elh or, elsõ éjszaka elõadta, mik az õ különcségei, és egyúttal biztosított, hogy a maga részérõl ja gáncsolni az enyéimet. Engedelmességet fogadtam neki, s azóta mindketten állandóan a legg yönyörteljesebb szabadságban élünk. Férjem abban leli kedvét, hogy szopatja magát, és azzal a

furcsasággal toldja meg ezt a hajlamát, hogy míg fölé kuporodva úgy, hogy a fenekem épp me es legyen az arcára hevesen szívom heréibõl az ondót, a szájába kell ürítenem a székletem! lja! Eugénie: Ez aztán csakugyan furcsa szeszély!

Dolmancé: Egyetlen szeszélyt sem lehet furcsának minõsíteni, kedvesem; mindegyik a ter mészettõl való, és az ember teremtésekor abban lelte kedvét, hogy éppoly különbözõnek alkossa mberi hajlamokat, mint az arcokat, nincs hát miért ámulnunk inkább azon, milyen sokfélék a g usztusok, mint azon, milyen sokfélék a vonásaink. Az a szeszély, amelyrõl az imént a barátnéj llott, a lehetõ legnagyobb divat: rengeteg férfi, különösen a korosabbak közül, szerfelett na y élvezettel hódol neki, és maga, Eugénie, vajon nemet mondana-e annak, aki éppen ezt kívánná

Eugénie (elpirul): Az itt elmémbe vésett maximák értelmében mondhatok-e nemet bármire is? Csak azt nézzék el nekem, hogy ennyire meglepõdtem: most elsõ ízben hallok ilyen fajtalanság okról, elõbb föl kell ezt érnem ész szel, de a feladat megértésétõl a kivitelezésig nem lesz b az út, mint tanítómestereim kívánják, efelõl biztosak lehetnek. Szóval, édesem, azzal, hogy n elõzékenyen kielégítetted férjed hóbortját, elnyerted a szabadságodat?

Madame de Saint-Ange: A legteljesebb szabadságot, Eugénie. Saját dolgaimban azt te ttem, amit kívántam, férjem soha nem támasztott nehézségeket, szeretõt azonban nem tartottam, annál sokkal jobban kedveltem a gyönyört! Jaj az olyan nõnek, aki köteléket vesz magára! Egye len szeretõ elég, hogy romlásba döntse! Holott tucatnyi szabadosság, akár nap mint nap újrake dve, a beteljesülés után máris nyomtalanul belevész a hallgatás éjébe. Gazdag voltam, fiatal t fizettem, akik nem tudták, ki vagyok, csak tosztak egyfolytában; szemrevaló lakájokkal vettem körül magam, akik biztosra vehették, hogy a legédesebb gyönyöröket ízlelhetik velem, tudnak titkot tartani, és biztosan elbocsátom õket, ha egyetlen szó kicsúszik a szájukon. El képzelni sem bírod, drága angyalom, a gyönyörûségeknek micsoda áradatába merültem így alá. Mi yanezt tanácsolom, aki példámat akarja követni. Tizenkét év során, amióta férjnél vagyok, úgy tizenkétezer szeretõ gyakott és a szalonokban, ahol forgok, jó a hírem! Más nõ az én helyemb ndó szeretõket tartott volna, és már a második a vesztébe sodorja!

Eugénie: Nincs ennél biztonságosabb maxima, kétségkívül én is ezt fogom követni: férjhez nnem, mint neked, és gazdag emberhez, de fõleg különchöz De mondd csak, édesem, hajlamai mel ett ilyen szilárdan kitartó férjed soha nem kívánt mást tõled?

Madame de Saint-Ange: Soha, tizenkét éven át egyetlen napra sem lett hûtlen önmagához, h avivérzésem idejét kivéve. Egy igen szép lány, akit az õ kívánságára vettem magam mellé, hely kor, és a dolgok a lehetõ legszebben haladnak a maguk medrében.

Eugénie: No, de bizonyára nem éri be ennyivel, más tárgyak is közrejátszanak, kívülrõl, h eteit változatosabbá tegyék?

Dolmancé: Efelõl ne legyenek kétségei, Eugénie, a hölgy férje századunk egyik legnagyobb badosa, évi százezer tallérnál is többet költ fajtalan kedvtelései kielégítésére, melyeket ba t festett le elõttünk. Madame de Saint-Ange: Az igazat megvallva, sejtek errõl egyet s mást, de mit számíta nak nekem az õ ferde hajlamai, ha egyszer az, hogy ilyen sokfélék, menti és leplezi az e nyémeket?

Eugénie: Folytassuk, nagyon kérlek, annak taglalását, milyen módokon védekezhet egy fiat al lány a terhesség ellen, akár férjnél van, akár nem, mert megvallom ettõl rettentõen fé váró házasságban és a szabadosság útjain egyaránt; a védekezés egyik módozatát jelezted az im lamairól szólva, de én úgy találom, hogy a gyönyörnek ez az útja bizonyára sokkal kellemesebb iak, mint a nõk számára, márpedig én arról szeretnék hallani tõled, milyen gyönyörök várnak r denféle kockázattól mentesen.

Madame de Saint-Ange: Egy lány csakis akkor kockáztatja, hogy gyereke lesz, ha h agyja magát pinán baszni. Gondosan kerülje hát a gyönyörnek ezt az útját, kínálja föl helyett

a száját, a csecsét, a paplukát, amelyik tetszik. Ezen a hátsó úton sok kéjhez juttatják majd többhöz, mint egyebütt, a többi utakon-módokon õ juttat kéjhez másokat.

A legelsõ módozatnál, vagyis a kézzel történõ kéjszerzésnél úgy járunk el, Eugénie, ahogy ütemesen húzogatjuk föl-le a hímtagot, néhány mozdulat után kilövell belõle a sperma, eközbe csókolgat, cirógat bennünket, és nedvével testünknek azt a részét árasztja el, amelyikhez le kedvet érez. A két mellünk közé kívánjuk a hímtagot befogni? Végigheverünk az ágyon, a hímve közé helyezzük, jó szorosan tartjuk, és néhány lökés után a dákó elsül, ondóval borítva csecs arcunkat is. Valamennyi módozat közül ez nyújtja a legkisebb kéjt, és csak azok a nõk gyakor lhatják, akiknek keble sok használat közben szert tett a kellõ rugalmasságra, és elég erõsen uba tudja fogni a hímtagot. A szájban történõ elélvezés számtalanszor kéjesebb a férfi és a n t. Legcélszerûbb módja az, ha a nõ ellentétes irányból, lábtól fekszik végig szeretõje testén nyomja a dákóját, és minthogy a feje éppen a nõ két combja közé esik a kapottakat hasonló zza: nyelvét vagy a hüvelybe dugja, vagy a csiklóra tapasztja; ebben a testhelyzetben nem szabad elmulasztani, hogy a szeretkezõk egymás fenekét fogdossák, tapogassák, egyik a másik segglukát cirógassa, ez amúgy is mindig szükséges pótlék ahhoz, hogy a kéjérzést növelj s és élénk fantáziájú szeretkezõk ilyenkor lenyelik a szájukban szétömlõ tejfölt, és felséges abban, hogy elárasztják egymás bensejét a szokásos céljától kajánul eltérített, becses nedûv

Dolmancé: Ez a módozat gyönyörteli, Eugénie, ajánlom, hogy alkalmazza. Milyen vonzó, hogy semmivé tesszük így a fajfenntartás jogait, és fittyet hányunk annak, amit a balgák a termész törvényeinek neveznek! A combhajlat, a hónalj is rejtekébe fogadhatja olykor a hímtagot, s zûk barlangjukban a terhesség kockázata nélkül szétömölhet a férfi magja.

Madame de Saint-Ange: Egyes nõk szivacsot helyeznek föl a hüvelyük belsejébe, ez fölfogj a a spermát, és nem engedi belövellni a szaporító edénybe; más nõk azt követelik szeretõiktõl lencei bõrzsákocskát használjanak, aminek neve közönségesen kondom, ebbe folyik bele a mag, e kerülve annak veszélyét, hogy netán célba ér; de valamennyi módozat közül kétségtelenül a far eggyönyörûségesebb. Az errõl szóló elõadást azonban magának kell megtartania, Dolmancé. Ki tu lefesteni ezt a kedvtelést, melynek védelmében kész volna életét is áldozni, ha úgy kívánnák

Dolmancé: Elismerem, ez a gyengém. Nincs még egy élvezet a világon, lássuk be, amely veté kednék vele, rajongásig szeretem mindkét nemnél, de egy fiatal fiú fara ismerjük el mégis több kéjt szerez, mint egy lányé. Patarénusoknak nevezik azokat, akik ennek a szenvedélynek hódolnak, márpedig ha valaki már tett egyet s mást, hogy kiérdemelje ezt a nevet, akkor végi g kell járnia az egész utat. Aki nõket szodomizál, félúton megtorpan: a természet parancsa az hogy férfi férfiban hódoljon ennek a szenvedélynek, és kifejezetten férfiak iránt oltotta be k ezt a hajlamot. Képtelenség azt állítani, hogy ez a szenvedély gyalázatot jelent a természe re nézve. Hogyan lehetne így, ha egyszer õ maga sugallja nekünk? Parancsolhat-e olyasmit , ami lealacsonyítja? Nem, Eugénie, nem és nem: így is a természetet szolgáljuk, meg más módo is, így talán még szentebbül. A szaporodást a természet csak megtûri. Hogyan írhatott volna vény gyanánt olyan aktust, amely megfosztja mindenhatósága jogaitól, hiszen a szaporodás csa k elsõdleges szándékaink folyománya, és ha az egész emberi faj megsemmisülne, új, saját keze lkotott módozatok válnának újból elsõdleges szándékaivá, és az új aktus sokkal jobban szolgál . Madame de Saint-Ange: Tisztában van vele, Dolmancé, hogy filozófiájával azt is be tudj a bizonyítani, hogy az emberi nem teljes kihalása valójában hasznára válna a természetnek? Dolmancé: Van, aki ezt kétségbe vonja, asszonyom?

Madame de Saint-Ange: Szentséges ég! A háborúk, a pestisjárványok, az éhínségek, a gyilko mind-mind a természet törvényeinek szükségszerû velejárói, és az ember, aki hol cselekvõ, hol dezekben az eseményekben, nem bûnös az elõbbi, és nem áldozat az utóbbi esetben?

Dolmancé: Bizonyára áldozat, amikor meggörnyed a balsors csapásai alatt, de bûnös, az nem lehet soha! Minderrõl szót ejtünk majd késõbb, elõbb elemezzük csak, a szépséges Eugénie kedv domita gyönyört, mostani beszélgetésünk tárgyát. A szodómiához a nõ jobbára úgy helyezkedik e feküdjön az ágy szélén, jól széttárva ülepe két fertályát, fejét a lehetõ legalacsonyabbra h lõbb egy pillanatig elidõz az eléje tárt szép segg látványán, aztán megcsapdossa, fogdossa, o

meg is korbácsolja, csipkedi, harapdálja, majd szájával benedvesíti az édes kis lyukat, ame lyen be fog hatolni, és nyelve hegyével készíti elõ a bejutást; ugyanígy bekenegeti a fúróját al vagy pomádéval, és finoman a lyukhoz illeszti, amelyen be akar jutni; egyik kezével b eigazítja, a másikkal a gyönyörszerzõ segg két fertályát húzza széjjelebb, és amint érzi, hog hatolt, heves lökésekkel kell egyre beljebb haladnia, gondosan ügyelve, nehogy egy jot tányit is visszacsússzék; elõfordul olykor, hogy fájdalmat okoz a nõnek, ha az még nagyon éri tlen és fiatal, de tekintet nélkül a kínra, amely hamarosan kéjjé változik élénken, fokró re kell löknie vesszejét, míg célba nem ér, vagyis amíg fúrójának fanszõrzete sem súrolja épp szás tárgyául szolgáló egyén segglukának két partját. És ekkor kell csak igazán fürgén tovább ezdett úton: minden tüskét leszakított már, ezentúl csak rózsák várnak rá! Hogy véglegesen ké a kín maradványait, melyektõl még szenved a seggbebaszás tárgya, ha az fiatal fiú, ragadja m g a dákóját, és izgassa, ha lány, a csiklóját simogassa, a kéj okozta bizsergés csodálatra mé i a tûrõ fél anuszát, s ezzel megkettõzi a cselekvõ fél gyönyörét, s az a jó érzés és a kéj t san sûrû és bõséges spermával árasztja el a gyönyörszerzõ segg mélyét, minthogy a sok buja kö hat az ondóra. Némelyek nem akarják hagyni, hogy a tûrõ fél elélvezzen; ennek magyarázatára h san rátérünk.

Madame de Saint-Ange: Hadd legyek most újra növendék én is, egy röpke idõre, és hadd tegy m föl magának a kérdést, Dolmancé, üres vagy teli állapotban legyen-e inkább a tûrõ fél segge élvezõ gyönyörét növelje? Dolmancé: Feltétlenül legyen teli, és igen lényeges, hogy az élvezet tárgya heves vágyat en a székelésre, mert úgy az õt nyergelõ vesszõjének hegye az ürülékhez érve, belesüppedhet, még puhábban bocsátja ki magából az ondót, amitõl begerjed és tûzbe jön. Madame de Saint-Ange: Én félnék, hogy akkor a tûrõ fél kevesebb gyönyörhöz jut.

Dolmancé: Tévedés! Ez a gyönyör oly nagymértékû, hogy semmi sem árthat neki, és az eszköz ben mindenképpen a hetedik mennyországban érzi magát. Egyetlen más élvezet sem fogható ehhez, egyetlen gyönyör sem képes ilyen tökéletesen kielégíteni mindkét felet, és aki egyszer belekó nehezen fanyalodik rá ismét egyébre. Nos, Eugénie, ezek a legjobb módjai annak, hogyan élvez d a szerelmi gyönyört egy férfival, anélkül, hogy teherbe ess; mert bizonyosra veheted ne csak az nyújt élvezetet, ha farunkat fölkínáljuk egy férfinak, ahogy az imént elmagyaráztam, a szopás, a faszverés stb. szintén, és én ismertem olyan szabados nõket, akik vonzóbbnak talá ezeket a pótlólagos játékokat a valóságos gyönyöröknél. A képzelet lobbantja lángra gyönyörei i élvezetekben a fantázia irányít mindent, mindennek ez a mozgatója; és csakugyan, nem ilyen formán élvezünk-e, nem ebbõl a forrásból táplálkoznak-e leghevesebb kéjeink?

Madame de Saint-Ange: Nem bánom, azonban egyre gondosan ügyeljen Eugénie: képzeletünk csak akkor szolgál bennünket, ha elménk már teljesen megszabadult az elõítéletektõl: elég egy visszamaradt elõítélet, s a képzelet megfagy. Elménknek ez a szeszélyes része féktelen szaba ságra hajlamos, legnagyobb diadala, legfõbb kéje az, ha széttöri az összes útjába állított ko ellensége minden szabálynak, bálványozza a zûrzavart és mindazt, ami a bûn színeiben ragyog; t adta a következõ különös választ egy nagy fantáziájú hölgy a férjének, akivel közönyösen sz ly fagyos? kérdezte tõle emez. De hiszen válaszolta a különös teremtés , amit velem cs szerû!

Eugénie: Borzasztóan tetszik nekem a felelet Ah, édesem, érzem, hogy minden porcikámmal vágyom a féktelen képzelõerõ isteni indíttatásait megismerni! Nem is hinnéd, hogy mióta együ unk vagy csak az imént is, el sem tudod gondolni, drágám, milyen kéjes ábrándképeket dédelge fejemben Óh, mennyire megértem most már a rosszat! Mennyire sóvárog utána a szívem! Madame de Saint-Ange: Ezentúl ne döbbenj meg a kegyetlenkedéseken, a rémtetteken, a legaljasabb bûnökön, Eugénie, attól jövünk izgalomba, aminél nincs mocskosabb, alávalóbb, és n ízében tiltott, attól élvezünk el a legkéjesebben.

Eugénie: Milyen káprázatos kicsapongásoknak hódolhattatok ti ketten! Úgy szeretném megism rni ezeket részletesen!

Dolmancé (közben csókolgatja és fogdossa a lányt): Szépséges Eugénie, százszorta jobban ö

végigcsinálná velem mindazt, amit tenni szeretnék, mint hogy elmeséljem, amit ezelõtt csinált m. Eugénie: Nem tudom, hogy jól teszem-e, ha mindenre ráállok? Madame de Saint-Ange: Én nem tanácsolnám, Eugénie.

Eugénie: Nos, elengedem Dolmancénak a részletes beszámolót, de te, kedves barátném, mesél l, kérve kérlek, mi volt életed legrendkívülibb hõstette. Madame de Saint-Ange: Egymagam álltam a sarat tizenöt férfival szemben: kilencvens zer hágtak meg huszonnégy óra alatt, elölrõl-hátulról.

Eugénie: Mindez csak erkölcstelenkedés, erõfitogtatás, fogadok, hogy ennél jóval különb d at is csináltál. Madame de Saint-Ange: Voltam bordélyházban. Eugénie: Mit jelent a bordély szó?

Dolmancé: Azokat a nyilvánosházakat hívják így, ahol elõre kialkudott díj ellenében minde talál magának fiatal és szép lányokat, akik minden kedvtelését készek kielégíteni. Eugénie: És ott felkínáltad magad, kedvesem?

Madame de Saint-Ange: Igen, örömlány voltam, egy teljes héten át kéjencek szeszélyeit elé tem ki, és igazán különös hajlamokat tapasztaltam; ugyanazon libertinus eszmétõl hajtva, mint a híres Teodóra császárnõ,[1] az utcasarkon szedtem föl vendégeket meg a sétányokon, és a ny szerzett pénzt mind sorsjátékra tettem föl. Eugénie: Kedvesem, ismerem az eszed járását, te ennél sokkal messzebbre merészkedtél. Madame de Saint-Ange: Lehetséges az egyáltalán? Eugénie: Ó, hogyne, hogyne és én a következõképpen képzelem: nem azt állítottad-e vajon, gcsodásabb lelki gyönyörûségeink a képzelet szülöttei? Madame de Saint-Ange: Ezt állítottam.

Eugénie: Nos hát, ha szabadjára engedjük a képzeletünket, ha megadjuk számára a szabadság ogy áthágja a legvégsõ határokat is, melyeket a vallás, az illendõség, az emberiesség, az eré z összes vélt kötelességeink igyekeznének neki szabni, nem úgy lesz-e, hogy csodába illõ kics ngásokra képes? Madame de Saint-Ange: Bizonyára.

Eugénie: Márpedig nem azzal ösztökél-e bennünket egyre jobban, hogy kicsapongásai ilyen h talmasak? Madame de Saint-Ange: De mennyire, hogy igen.

Eugénie: Ha pedig így van, akkor minél inkább szeretnénk izgalomba jönni, annál inkább vá heves érzésekre, annál inkább szabad folyást kell engednünk képzeletünknek a legfölfoghatatl dolgokkal kapcsolatban; élvezetünk tehát annak arányában nemesedik majd, hogy mekkora uta t jártak be gondolataink és Dolmancé (csókolgatja Eugénie-t): Gyönyörûségem! Madame de Saint-Ange: Mennyit haladt elõre a selyma ilyen rövid idõ alatt! De azt tudod-e, édesem, milyen messzire lehet eljutni az általad megrajzolt úton?

Eugénie: Én is így fogom föl, és minthogy semmiféle féket nem szabok magamnak, láthatod, y föltevésem szerint meddig lehet eljutni.

Madame de Saint-Ange: A bûnökig, te gonosztevõ, a legsötétebb és legszörnyûségesebb bûnök Eugénie (halkan, zilálva): De azt állítod, hogy nincsenek bûnök a lobban-tására valók: valójában nem követjük el õket.

meg hogy csak képzeletün

Dolmancé: Pedig oly édes végbevinni, amit elgondoltunk.

Eugénie (elpirul): Szóval, véghezvisszük Csak nem arról akarnak meggyõzni, drága tanítóm m, hogy még soha nem váltották valóra, amit elgondoltak? Madame de Saint-Ange: Velem már elõfordult egyszeregyszer, hogy megtettem. Eugénie: Ugye megmondtam. Dolmancé: Micsoda észjárás!

Eugénie (tovább fûzi a mondandóját): Azt kérdezem tõled, mit terveltél ki és hogy mit vit , miután tervet szõttél. Madame de Saint-Ange (szaggatottan beszél): Eugénie, egyszer majd elmesélem neked él etem történetét. Most folytassuk a tanítást mert oly dolgokat beszéltetnél el velem Eugénie: Nos, látom, hogy nem szeretsz eléggé, nem akarod ennyire kitárni elõttem lelked et; kivárom majd a nekem szabott idõt, most folytassuk az elõbb abbahagyott részleteknél. Mondd csak, drágám, ki volt a szerencsés halandó, aki leszakaszthatta szüzességedet?

Madame de Saint-Ange: A bátyám: gyermekségünktõl fogva imádott, kora gyermekéveinktõl kez gyakran játszottunk egymással anélkül, hogy a célt elértük volna; ígéretet tettem neki, hogy t férjhez mentem az övé leszek, s álltam is a szavam, szerencsére férjem semmi kárt sem tet ennem: ó szakasztott le mindent. Azóta is hódolunk egymás iránti vonzalmunknak, de egyikünk sem feszélyezi a másikat, mindketten kedvünkre merülünk bele a legistenibb kicsapongásokba, ki-ki a saját feje szerint, sõt még kölcsönös szolgálatokat is teszünk egymásnak: én nõket sz õ pedig férfiakat mutat be nekem. Eugénie: Gyönyörteli megoldás! De vajon nem bûn-e a vérfertõzés?

Dolmancé: Tekinthetjük-e bûnösnek a természet sugallta legédesebb egyesülést, azt, amelye eginkább parancsol és tanácsol nekünk? Gondolkodjék el rajta kissé, Eugénie: a földgolyónkat a hatalmas csapások után vajon hogyan maradhatott volna fönn az emberi nem, ha nem vérfe rtõzéssel? Nem adnak-e erre példát és bizonyítékot maguk a kereszténység szent könyvei? Ádám[ a fönnmaradhatott volna-e más úton-módon? Kutassa, fürkéssze a világegyetem erkölcseit: minde azt látja majd, hogy engedélyezik a vérfertõzést, bölcs törvénynek tartják, amely arra való, gszilárdítsa a családi kötelékeket. Amennyiben a szerelem, egyetlen szóval kifejezve, a haso nlóságból születik, hol lehet tökéletesebb a hasonlóság, mint fivér és nõvér, apa és lánya kö tiltják a vérfertõzést, rosszul értelmezett politikából, amely abból a félelembõl ered, neho s családok túl nagy hatalomra tegyenek szert, de ne tévedjünk akkorát, hogy a természet törvé k tekintsük azt, amit pusztán az érdek vagy a becsvágyó diktál; nézzünk szívünk legmélyébe: m ez utasítom akadékoskodó moralistáinkat, ezt a szent hangot kövessük, és belátjuk majd, hogy cs nagyszerûbb, mint a családokon belüli testi egyesülés; lássuk végre elvakultság nélkül, mi lmeket táplál a fivér a nõvér, az apa a leánya iránt. Hiába rejtik érzéseiket a jogos gyöngéd kizárólag a legforróbb szerelem hevíti õket, a természet ezt az egyetlen érzést ültette szívü en csak kétszer-háromszor annyi gyönyörteli vérfertõzés, ne rettegjünk semmitõl, és valljuk h hogy minél közelebb áll hozzánk vágyaink tárgya, annál nagyobb gyönyörûségünk telik majd élve

Van egy barátom, aki rendszeresen él a saját anyjával nemzett lányával; nincs még egy het , hogy elvette egy tizenhárom éves fiú szüzességét, ez a fiú az elõbbi lánnyal folytatott vis

gyümölcse; néhány év múlva ugyanez a fiatalember majd nõül veszi anyját, ez barátom óhaja; te egfelelõ sorsot szán nekik, és tudom, hogy szándéka szerint élvezni szeretné még az ebbõl a f születendõ utódokat is; ifjú még, jogosan reménykedik. Látja, édes-kedves Eugénie, milyen re sok vérfertõzés és bûn mocskolná be tiszteletre méltó barátomat, ha volna valami igazság ama mely szerint vétkesnek kell tételeznünk az efféle viszonyokat. Egyszóval, mindezen dolgok tekintetében én mindig ugyanabból a meggondolásból indulok ki: ha a természet tiltaná a szod mita, a vérfertõzõ élvezetszerzést, a magelfolyatást stb., vajon hagyná-e, hogy ennyi gyönyör láljunk benne? Lehetetlen, hogy olyasmit eltûrjön, ami valójában gyalázatot hoz rá.

Eugénie: Ó, isteni tanítómestereim, most már értem, hogy eszméitek értelmében igen kevés csak a földön, és hogy nyugodtan hódolhatunk összes vágyainknak, bármily különösnek tûnjenek az ostobák szemében, akik mindenen fönnakadnak és megbotránkoznak, és balga módon a természet teni törvényeinek tekintik a társadalmi intézményeket. Mindazonáltal, barátaim, nem ismeritek e el azt legalább, hogy vannak egyes, mindenképpen fölháborító és feltétlenül bûnös cselekede maga a természet sugallja is õket? Készséggel elismerem, ahogy ti is, hogy a természet, a mely éppolyan különös teremtményeket hoz létre, mint amilyen változatos hajlamokat ültet belé anapján kegyetlen cselekedetekre ragadtat minket, ha azonban engednénk a fura természe t sugallatainak romlottságát követve , olyannyira, hogy fölteszem még embertársaink él k, egyetértetek velem abban, hogy ezzel bûnt követnénk el?

Dolmancé: Nagy híja van annak, Eugénie, hogy mi ilyesmiben egyetértésre jussunk. Minth ogy a rombolás a természet egyik alaptörvénye, semmiféle rombolás nem lehet bûn. Hogyan is je enthetne gyalázatot a természetre nézve olyan cselekedet, amely ekkora szolgálatot tesz neki? A rombolás, amellyel az ember annyira hivalkodik, egyébiránt nem más, mint kiméra, a z emberölés egyáltalában nem rombolás, aki elköveti, pusztán a formákat változtatja, visszaad természetnek azokat az elemeket, melyeket ügyessége révén tüstént más élõlények javára haszná dig a teremtés mûveletei kizárólag csak élvezetet szerezhetnek annak a számára, aki gyilkol, z élvezetet készít a természet számára, ellátván nyersanyaggal, melyet az haladéktalanul fel sznál, az a cselekedet pedig, amelyet az ostobák kifogásolni merészeltek, már csak az érdem az egyetemleges cselekvõ szemében. Az emberi gõg az, amely az emberölést bûnné akarná emelni. nthogy a világegyetem legelsõ teremtményeinek tekintjük magunkat, balgán azt képzeljük, hogy fenséges teremtményt érõ minden esetleges sérelem szükségképpen irtózatos bûn; úgy véljük, h belepusztulna, ha csodálatos fajtánk netán kiveszne a földgolyóról, holott az emberi faj te ljes kipusztulása, tekintve, hogy visszaadja a természetnek a nekünk juttatott teremtõerõt , éppenséggel visszaadná neki az emberiség fenntartására fordított, a természettõl eltulajdon nergiát; minõ következetlenség, Eugénie! Hogyan, egy becsvágyó uralkodó kényére-kedvére, a le aggály nélkül pusztíthatja el a nagyra törõ terveit keresztezõ ellenfeleket kegyetlen, önké arancsoló érvényû törvények értelmében minden évszázad milliószámra gyilkolhatja le az egyes mi, gyenge, balsorsú magánemberek ne dobhassunk egyetlen élõlényt sem bosszúvágyunk vagy szes yeink áldozatául? Van-e ehhez fogható kegyetlenség, nevetségesebben visszás helyzet, és nem k lességünk-e a legnagyobb titoktartás terhe mellett alaposan bosszút állni eme ostobaságért?[3

Eugénie: De, feltétlenül Ó, milyen csábító ez a morál, mennyire tetszik nekem! De mondja , Dolmancé, ilyen nyugodt lelkiismerettel nem vett-e máris néhányszor effajta elégtételt?

Dolmancé: Ne kényszerítsen, hogy bûneimet napvilágra hozzam: annyi és olyan bûn terhel, h gy kénytelen lennék pirulni miattuk. Egyszer talán majd bevallom õket, Eugénie.

Madame de Saint-Ange: A törvény pallosát kezében tartván, az elvetemült gyakran használta ezt a pallost saját szenvedélyei kielégítésére. Dolmancé: Bárcsak ez lenne az egyetlen, ami miatt szemrehányást kell tennem magamnak !

Madame de Saint-Ange (a nyakába ugrik): Isteni férfi! Hogy imádom magát! Mennyi szell emesség és bátorság szükséges ahhoz, hogy valaki mindenféle élvezetbe belekóstoljon, mint mag yedül a lángésznek adatik meg, hogy széttörhesse a tudatlanság és az ostobaság minden korlátj on egy csókot, maga elbûvölõ angyal! Dolmancé: Legyen õszinte, Eugénie, soha nem kívánta még senki halálát?

Eugénie: Jaj, dehogyisnem, dehogyisnem, sõt naponta a szemem elõtt forog egy szörnyûsége s teremtmény, akit már régóta szívesebben látnék a sírban. Madame de Saint-Ange: Fogadok, hogy kitaláltam. Eugénie: Mit gyanítasz, ki az? Madame de Saint-Ange: Anyád. Eugénie: Ah, hadd rejtsem pirulásomat kebledre!

Dolmancé: Gyönyörûséges teremtés! Most hadd árasszalak el én simogatásaimmal, ez legyen s gyönyörû fejed életerejének jutalma! (Dolmancé csókjaival borítja Eugénie egész testét, fenek skolgatja tenyerével, hímtagja megmerevszik, Madame de Saint-Ange markába fogja és ütemese n ingerelni kezdi, Dolmancé keze idõrõl idõre Madame de Saint-Ange ülepén kalandozik, aki kéj sen tartja oda neki a hátsófelét; Dolmancé amint némileg magához tért továbbfûzi szavait) is ne valósítanánk meg ezt a fenséges ideát?

Madame de Saint-Ange: Eugénie, én éppúgy ki nem állhattam anyámat, ahogy te gyûlölöd a ti nem tétováztam. Eugénie: Eddig nem volt rá módom. Madame de Saint-Ange: Vagyis inkább bátorságod. Eugénie: Jaj, ilyen fiatalon! Dolmancé: No de most, Eugénie, mit tenne most? Eugénie: Mindent megtennék Teremtsenek rá módot, majd meglátják! Dolmancé: Megteremtjük, Eugénie, ígérem magának, de szabok hozzá egy feltételt is. Eugénie: Mi lenne az? Vagyis inkább, mi lenne az, amit el ne fogadnék készséggel?

Dolmancé: Jöjj a karomba, te elvetemült: nem bírom tovább, gyönyörû üleped legyen felaján egyik bûn jutalmazza a másikat! Jöjj hát! azaz jöjjetek mindketten, fojtsuk ondóhullámokba ennünk lobogó isteni tüzet!

Madame de Saint-Ange: Kérem, tartsunk némi rendet orgiáinkban, rendre még az önkívület és infámia kellõs közepén is szükség van.

Dolmancé: Mi sem egyszerûbb ennél: amint látom, a fõ cél az, hogy én elélvezzek, miközben hetõ legnagyobb gyönyörûséget szerzem ennek az édes lánynak. A vesszõmmel tehát a farába fogo olni, miközben Ön, asszonyom, karjában tartva õt, legjobb tehetsége szerint izgassa a csik lóját; olyan testtartásba rendezem el mind kettõjüket, hogy õ ugyanezt tehesse: kölcsönösen t majd egymást. Miután néhányszor bejártam már e zsenge fart, változtatunk majd a képen. Önt se fogom baszni, asszonyom, mialatt Eugénie fölülrõl a lába közé véve a maga fejét, nyelvemnek k a, csiklóját: ily módon másodízben folyatom el drága nedûjét. Ezután ismét a paplukába hatolo a pedig a farát nyújtja nekem, s ott, ahol elõbb az õ hüvelye kínálkozott föl nekem, a maga f tárulkozik elém, s ezúttal Ön veszi Eugénie fejét a lába közé, úgy, ahogy korábban azt õ csi ben a maga paplukát fogom nyalogatni, ahogy azt megelõzõen Eugénie punciját szopogattam, Ön elélvez, én ugyancsak, miközben a bûbájos novícia formás kis testét ölelõ kezem a csiklóját i y õ is elaléljon a kéjtõl. Madame de Saint-Ange: Rendben, drága Dolmancé, de valami hiányozni fog magának. Dolmancé: Egy hímtag a faromból? Jól mondja, asszonyom.

Madame de Saint-Ange: Ma reggel legyünk meg e nélkül, estére az is meglesz, bátyám segíts re siet majd, és akkor gyönyörûségünk a tetõpontra hág. Lássunk dologhoz.

Dolmancé: Szeretném, ha Eugénie ingerelné kissé a vesszõmet a kezével. (Eugénie nekilát.) , így, így kicsit szaporábban, szívem mindig gondosan ügyeljen arra, hogy a bíborszínû fej maradjon, sose húzza rá vissza a bõrt minél feszesebbre húzza ki a hálót, annál biztosabban merevedés sosem szabad fölsüvegelni a vesszõt faszverés közben Úgy! ily módon saját maga k agot, amely a bensejébe fúródik majd Látja, milyen harcra kész? A nyelvét nyújtsa ide, kis t! Fenekével simuljon a jobb kezemre, közben balom a csiklóját simogatja majd. Madame de Saint-Ange: Eugénie, akarod a legfenségesebb élvezetekben részesíteni õt? Eugénie: De még mennyire

mindenre kész vagyok, hogy élvezetet szerezzek neki.

Madame de Saint-Ange: Nos, akkor vedd a szádba vesszõjét, és szopd egy-két percig. Eugénie (miközben csinálja): Így?

Dolmancé: Óh, gyönyörteli száj! micsoda forróság! Van oly drága, mint akár a legformásab c asszonyok, gyönyörök szerzõi, soha ne tagadjátok meg tõlünk ezt az élvezetet, örökre magato oljátok szeretõiteket Óh, a szakramentumát! A szentfaszát! Madame de Saint-Ange: Óh, hogy értesz a szentség-gyalázáshoz, barátom!

Dolmancé: Tartsa a farát, asszonyom Úgy, úgy, tartsa ide, hadd nyaljam, miközben szopat om magam, és ne ütközzék meg istengyalázó káromkodásaimon, egyik legfõbb élvezetem Istent gya közben megmerevszik a hímtagom. Úgy érzem ilyenkor, hogy ezerszeresen fölfokozott szelleme m még jobban irtózik ettõl az undok kimérától; bárcsak megtalálnám a módját, hogyan szidalmaz yan gyalázhatnám még jobban; és mikor szentségtörõ gondolataim elvezetnek arra a meggyõzõdésr gyûlöletem undorító tárgya puszta semmi, dühbe jövök, és tüstént újra akarnám alkotni a fant zeveszett haragomnak legalább legyen valami célpontja. Kövesse példámat, bájos hölgy, és megl mily csalhatatlanul fölfokozzák az érzékek élvezetét az efféle szavak. No de, a dupla istenf szát! érzem, bárhogy élvezek is, föltétlenül oda kell hagynom ezt az isteni szájat különben a, Eugénie, helyezkedjék el, rendezõdjünk az általam megrajzolt alakzatba, és merüljünk alá m an a legkéjesebb bódulatba. (A csoportozat kialakul.)

Eugénie: Ugyancsak tartok tõle, kedvesem, hogy erõfeszítései kárba vesznek. Túlságosan na az aránybeli különbség.

Dolmancé: Nap mint nap szodomizálok én jóval ifjabbakat, csak a minap avattam föl egy hétéves kisfiút, nem telt bele három perc, és vesszõm elvette szüzességét Kitartás, Eugénie, Eugénie: Óh, jaj, szétmarcangol!

Madame de Saint-Ange: Kíméletesen bánjék vele, Dolmancé, ne feledje, hogy én felelek érte

Dolmancé: Izgassa csak derekasan, asszonyom, úgy kevésbé érzi majd a fájdalmat, egyébirán kocka máris el van vetve: fanszõrig belehatoltam! Eugénie: Óh, magasságos ég! ez kínnal jár ám em éreztem még soha ily heves kínokat!

Nézd a homlokomon kiütközõ verítéket, drága

Madame de Saint-Ange: Félig már szûztelenítve vagy, édesem, nõsorba léptél, ezt a dicsõsé zán érdemes némi kínok árán megvásárolni, különben az ujjaim tán nem enyhítik fájdalmaid?

Eugénie: Nélkülük hogyan is tudnék kitartani! Simogass csak, angyalom, érzem, hogyan vál zrevétlenül gyönyörbe a kín Mélyebbre hatolj, Dolmancé, mélyebbre Belehalok!

Dolmancé: Ah, a szentfaszát! A hétszentségét! A háromszoros istenfaszát! Váltsunk, különb lok jót magamért A hátsó felét, asszonyom, könyörgök, és gyorsan vegye föl a mondott figurát

a rendezõdnek, és Dolmancé folytatja): Itt aztán kevesebbet bajlódom Milyen könnyen hatol el a vesszõm de azért ez a szép far is éppolyan örömszerzõ, asszonyom! Eugénie: Jó leszek így, Dolmancé?

Dolmancé: Csodálatos! Ez a szép kis szûz pina oly édesen kínálkozik föl nekem. Vétkes és yok, tudom, ilyen bájak nem is igen valók az én szememnek, de arra vágyom, hogy én adjam a z elsõ leckéket a gyönyörbõl ennek a gyermeknek, és ez a vágy minden más megfontoláson diadal dik. El akarom folyatni drága nedvét el akarom bágyasztani, ha lehetséges (A paplukát nyalj .) Eugénie: Óh, belehalok a gyönyörbe, nem bírom tovább! Madame de Saint-Ange: Én meg elélvezek gyakjál, ó gyakjál, Dolmancé

kiárad a nedvem!

Eugénie: Az enyém is, drágám, ó, hogy nyal! Madame de Saint-Ange: Szitkozódj hát, kis kurva, szitkozódj hát! Eugénie: Tessék: a hétszentségét! Elélvezek a legédesebb bódulatba estem.

Dolmancé: Fel õrállásba; Eugénie, õrállásba! Még én fogok pórul járni a kézrõl kézre adog foglalja legkorábbi helyét.) Hah, be jó itt, legelsõ vackomban fordítsa felém a farlukát, as nyom, hadd nyalogassam kedvemre Hogy szeretek olyan fart csókolgatni, amelyet csak az imént gyaktam meg! Hadd nyaljam erõsen, míg magomat barátnéja farába lövellem. Hinné-e, a yom? Ezúttal baj nélkül bejutottam Bassza a szent! Bassza! Nem is képzeli, hogy szorítja, p réseli a vesszõmet, a keserves kurva Úristenit! Micsoda kéj Ah, vége, nem bírom tovább ondó egsemmisülök! Eugénie: Engem is megsemmisülésbe visz, drága szívem, esküszöm neked Madame de Saint-Ange : A selyma! Milyen gyorsan bele fog tanulni!

Dolmancé: Sok-sok ilyen korú lányt ismerek, akit a világ minden kincséért sem lehetne ráv nni, hogy másképpen élvezzen, csak az elsõ bejutás nehéz, amelyik nõ egyszer már belekóstolt fajta élvezésbe, nem kér többet a másfélékbõl Óh, magasságos ég, elbágyadtam, hadd fújjam ki

Madame de Saint-Ange: Látod, kedvesem, milyenek a férfiak, szinte ránk sem néznek több et, amint kielégítették vágyaikat; a kiürülés csömörhöz vezet, a csömör pedig rövidesen undor

Dolmancé (fagyosan): Minõ sértés, isteni szépségem! (Mindkettõjüket megcsókolja.) Maguk k kizárólag hódolatra termettek, bármilyen állapotban legyünk is mi, férfiak.

Madame de Saint-Ange: Különben vigasztalódj, kedves Eugénie-m, ha õk jogot szereznek a rra, hogy ne törõdjenek velünk, mivelhogy kielégültek, nincs-e meg nekünk is ugyanez a jogun k, hogy megvetéssel illessük õket, ha viselkedésükkel rászolgáltak? Igaz ugyan, hogy Tiberius Capri szigetén föláldozta a szenvedélyeinek kielégítését szolgáló tárgyakat,[4] no de Zingha, királynõ ugyancsak legyilkoltatta szeretõit.[5]

Dolmancé: Ilyen végtelenül egyszerû és általam jól ismert túlkapásoknak közöttünk nem sza is elõfordulniuk: Holló a hollónak nem vájja ki a szemét tartja a közmondás, és elcsépelt van benne igazság. Barátnéim soha nem kell hogy tõlem tartsanak; talán sok gazságra ráveszem t, de ellenük soha nem követek el egyetlenegyet sem.

Eugénie: Nem, nem, csakugyan, Dolmancéért kezeskedem, drágám, õ soha nem fog visszaélni á lunk elismert jogaival; úgy vélem, megvan benne a kéjencbecsület, a legeslegjobb becsület, de térítsük vissza tanítómesterünket tanaihoz, és szedjük újból elõ, könyörgök, azt a nagy t elkesedtünk, mielõtt lecsillapodtunk volna. Madame de Saint-Ange: Micsoda, te huncut, még mindig nem verted ki a fejedbõl? A

zt hittem pedig, hogy ez nem több a fejed pillanatnyi fellángolásánál.

Eugénie: Ez szívem legállandóbb érzése, és majd csak a bûn véghezvitele után leszek boldo Madame de Saint-Ange: Na jó, jó, kegyelmezz már neki, fontold meg, hogy õ az anyád. Eugénie: Igazán szép cím!

Dolmancé: Eugénie-nek igaza van, az anyja vajon gondolt-e õrá, amikor a világra hozta? A ringyó azért hagyta toszatni magát, mert gyönyörûségét lelte benne, esze ágában sem volt e yra gondolni. Eugénie csak tegye, amit kedve tart, hagyjunk neki szabadságot, elég, ha biztosítjuk afelõl, hogy bármi túlzásra ragadtatná magát e téren, semmilyen gaztett sem terh a lelkét.

Eugénie: Irtózom tõle, gyûlölöm õt, ezer alapos ok jogosít föl a gyûlöletre, a halálát kí

Dolmancé: Nos, tekintve, hogy döntésed megingathatatlan, esküszöm, Eugénie, hogy megkapo d, amit kívánsz, hadd adjak azonban néhány tanácsot, ezek létfontosságúak lesznek, mielõtt bá ognál. Soha ne áruld el titkodat, drágám, és mindenekelõtt, egyedül járj el: a cinkosok a leh egveszedelmesebbek; még azokban se bízzunk, akikrõl szentül hisszük, hogy a legodaadóbb hívei k: Vagy ne legyenek cinkostársaink mondta Machiavelli , vagy azonnal szabaduljunk m eg tõlük, mihelyt végrehajtották feladatukat. És ez még nem minden: a színlelés okvetlenül sz z olyan tervek esetében, amilyeneket te forgatsz a fejedben, Eugénie. Férkõzz áldozatod köze lébe, jobban, mint eladdig bármikor, mielõtt lesújtanál rá; ölts olyan arcot, mintha szánnád vigasztalnád, hízelegd körül, oszd meg vele bánatát, fogadkozz, hogy rajongásig szereted; sõt y még ennél is többet, gyõzd meg minderrõl, az álnokságban ilyen téren nem lehet elég messzir ni. Néró még azon a hajón is körülhízelegte Agrippinát, amelynek hullámsírba kellett vinnie õ z õ példáját, minden olyan körmönfont ravaszságot és galád csalást használj föl, amit elméd s azudozás ugyan mindig szükséges a nõk számára, de mennyivel inkább az, mikor megtévesztésre k

Eugénie: Leckéit megjegyzem és tettekre váltom, de vizsgáljuk meg alaposabban az álnokság t, mellyel tanácsa szerint a nõknek élniük kell; úgy vélekedik tehát, hogy ez nélkülözhet ságban forogva?

Dolmancé: Bizony, tudomásom szerint nincs ennél szükségesebb dolog az életben; egy kétség en igazság meggyõz majd ennek elengedhetetlen voltáról: mindenki él vele, ezek után teszem föl a kérdést egy õszinte ember hogyan is nem bukna el csupa álnok közé keveredve? Márpedig igaz az amit állítanak , hogy az erények némi hasznot hajtanak a polgári életben, hogyan i em kényszerülne színlelni az, akibõl az erények terén minden jóakarat, képesség és tehetség h pedig sok emberrõl elmondható, hogyan is nem kényszerülne hát színlelni az ilyen ember, csa khogy õ is hozzájusson egy kis boldogságadaghoz, amit vetélytársai elragadnak tõle? És a való n vajon bizonyos-e, hogy a társasági ember számára csakugyan szükséges az erény, s nem csak a nak látszata? Ne vonjuk kétségbe, hogy a puszta látszat elegendõ neki, s ennek birtokában mi ndene megvan. Minthogy a társasági életben épp csak súrlódunk a többiekkel, nem elégséges-e c sõ kérgünket mutatnunk? Ráadásul meggyõzõdhetünk arról, hogy az erények gyakorlása kizárólag rtokosának hasznos, a többiek oly csekélyke hasznát látják, hogy amennyiben az, aki velünk rényesnek látszik az már tökéletesen mindegy, valójában az-e vagy sem. Egyébiránt az álnoks indig biztos út a sikerhez, az, aki birtokában van, szükségszerûen fölébe kerekedik annak, ak vel érintkezik vagy összeköttetésben áll: hamis látszatokkal elkápráztatja a másikat, s így m ettõl kezdve pedig sikere biztosított. Netán rájövök, hogy rászedtek, csak magamra vethetek, még az is az engem átejtõ javára szolgál, hogy büszkeségbõl panaszkodni sem fogok; fölöttem g t hatalma mindig jelentõs lesz: ha neki igaza van, én tévedek, mikor õ elõrehalad, én sehol sem vagyok, õ meggazdagszik, míg én tönkremegyek, s minthogy állandóan fölöttem áll, a közvél hamarosan maga mellé állítja, s ha egyszer ezt elérte, hiába emelek vádat ellene, még csak me sem fognak hallgatni. Hódoljunk hát merészen és szüntelenül a legsúlyosabb álnokságnak, teki , mint kulcsot minden jóhoz, elõnyhöz, hírnévhez, gazdagsághoz, és enyhítse könnyû bánatunkat at rászedtünk az izgató gyönyörûség, hogy gazfickók vagyunk.

Madame de Saint-Ange: No, most már a kelleténél százszor többet tudott meg a tárgyról, Eu ie. Minthogy meggyõztük, meg kell nyugodnia és bátorságra kapnia: akkor cselekszik majd, a

mikor jónak látja. Úgy vélem, a férfiak különbözõ szeszélyeirõl szóló eszmefuttatásokkal kell nításunkat a szabadosság terén, ez alighanem hatalmas terület, járjuk be; tanítványunkat az i beavattuk a gyakorlat néhány titkába, ne hanyagoljuk el az elméletet sem.

Dolmancé: A férfiak passzióinak libertinus részletezése nem igazán alkalmas oktatási téma sszonyom, olyan fiatal hölgy számára, aki mint Eugénie nem szándékozik az örömlányok mest jhez fog menni, és a föltevés értelmében, tízet teszek egy ellen, hogy férjének egyáltalán ne ek ilyen hajlamai, de ha mégis így esne, könnyû a megoldás: sok-sok kedvességet és megértést tanúsítania irányában, másfelõl viszont álnokságra és titkos kárpótlásokra van szükség, e néh mondtam. Ha pártfogoltja mégis szívesen venné némi elemzését a kicsapongó férfihajlamoknak, ö laló tanulmányozás végett háromra szûkítjük le valamennyit, ezek: a szodómia, a szentséggyalá a kegyetlenkedések. Az elsõ manapság egyetemes szokássá vált; néhány reflexióval egészítjük k mondottakat. Két alosztályra osztják a szodomizálókat: cselekvõ és tûrõ félre; az a férfi, ak lukol akár egy fiút, akár egy lányt, cselekvõ szodómiát gyakorol, aki megsegglukoltatja magát z tûrõ szodomita. Gyakran vitatták már, melyik fajta szodómia szerez több élvezetet: feltétle passzív, minthogy olyankor egyszerre élvezzük az elülsõ és a hátulsó gyönyörforrást; milyen nemet változtatni, milyen kéjes kurvát játszani, nõ módra felkínálkozni egy férfinak, aki úgy lünk, mintha nõk volnánk, szeretõnknek szólíthatjuk õt, kedvesének érezhetjük magunkat. Ah, b icsoda kéj. Itt azonban szorítkozzunk csak néhány részletkérdést érintõ tanácsra, Eugénie, ki vá alakuló nõket illetõen, akik a mi példánkat követve akarják élvezni ezt a fenséges gyönyör lítõt adtam, Eugénie, az efféle hadmûveletekbõl, és amit láttam, meggyõzött arról, hogy egysz a viszi ezen a pályán. Arra buzdítom hát, úgy járja be ezt a pályát, mint Vénusz egyik legpom szigetét, és biztosra veszem, hogy megfogadja majd tanácsomat. Két-három olyan intést hadd i ntézzek csupán magához, melyek lényegesek mindazok számára, akik eltökélték, hogy az élvezésn izárólagosan ezt a módját gyakorolják, vagy az ehhez hasonlókat. Elõször is arra ügyeljen, ho odomizálás közben mindig izgassák a csiklóját, mert e kétfajta gyönyör minden másnál jobban f azután kerülje a bidé használatát és a fehérnemûk dörzsölõ érintését ilyenféle közösülés utá tárva-nyitva álljon, olyan vágyak, bizsergések születnek ebbõl, melyeket a tisztálkodás kitö eletünk szinte föl sem éri, mennyire elnyújthatók az ilyen mámoros érzések. Ezért aztán, amik gszokottá vált a számára az ilyesfajta kéjelgés, kerülje a savakat: ezektõl begyullad az aran a behatolás fájdalmassá válik; ne engedje, hogy egymás után több férfi ondót lövelljen a far bár kéjesen ingerli a fantáziát ártalmas lehet az egészségre, sorjában lökje ermakeverék amint elélveznek. Eugénie: De ha elölrõl történt volna a behatolás, ezzel ugye bûnt követnék el?

Madame de Saint-Ange: Nehogy azt képzeld, te szegény kis bolond, hogy valamiféle g azságot követsz el, ha a férfimagot eltéríted megszokott útjáról, mert a természet nem célul a szaporodást, csak megtûri, és ha elkerüljük, csak jobban beteljesítjük szándékait. Eugénie, t ellensége az unalmas szaporodásnak, és térítsd le útjáról szüntelenül még a házasságban i mos nedvet, mely ha tenyészetnek indul csak arra jó, hogy elcsúfítsa termetünket, eltompí bennünk a kéjérzést, elhervasszon, megvénítsen, és megrontsa egészségünket; vedd rá a férjed okjon hozzá az elvesztegetéséhez, kínáld föl neki az összes többi utat, csak hogy eltávolítsd tól; mondd el neki, hogy gyûlölöd a gyermekeket, és könyörögve kéred, hogy ne csináljon neked et. Jól vigyázz, édesem, mert elõre kijelentem, hogy olyannyira irtózom a szaporodástól, hogy abban a percben megszakítom veled a barátságot, amint teherbe esel. Ha mégis, önhibádon kívül a balszerencse érne, fordulj hozzám az elsõ hét-nyolc héten belül, és én csöndben megszabadí . Ne riadj vissza a gyermekgyilkosságtól, e képzelt bûntõl; korlátlanul rendelkezünk afölött, ménünkben hordunk, és ha elpusztítjuk az anyag e formáját, nem követünk el nagyobb gazságot, amikor kipurgáljuk magunkból, szükség esetén gyógyszerekkel, azt a másfajta anyagot. Eugénie: De ha a gyermek már kifejlõdött?

Madame de Saint-Ange: Ha akár a világra jött is, mindig hatalmunkban áll elpusztítani. Nincs a földön szilárdabb jog, mint az anyák rendelkezési joga gyermekeik fölött. Nincs nép, ely el ne ismerte volna ezt az igazságot, mely az értelemre és az erkölcsi alapelvekre épül.

Dolmancé: Ez a jog természeti jog, kétség sem fér hozzá. A hóbortos istenhit volt minden tromba tévedés forrása. Az együgyû istenhívõk, attól a meggyõzõdéstõl indíttatva, hogy létünk aptunk, és hogy az embrióban, amint fejlõdésnek indul, máris Istenbõl kisugárzó lélek lakozik

l ezek az ostobák feltétlenül bûnnek kellett hogy tekintsék e kis teremtmény elpusztítását, m gy az õ sorsa fölött, szerintük, már nem az emberek rendelkeznek. Isten alkotása lévén, Isten lajdona: hogyan lehetne bûn elkövetése nélkül dönteni a sorsáról? Mióta azonban a filozófia f ott ezekre a csalárd okoskodásokra, mióta az isteni szellemárnyat lábbal tiporják, mióta a fi ika törvényeit és titkait jobban megismerve kidolgoztuk a nemzés elméletét, tekintve, hogy e z az anyagi folyamat semmivel sem csodálatra méltóbb, mint a búzamag kicsírázása, a természet föllebbeztünk az emberi tévedések ellen. Jogaink körét kiterjesztve végre fölismertük, hogy s szabadságunkban áll visszavenni azt, amit csak vonakodva vagy véletlenszerûen adtunk, és hogy nem lehet senki emberfiától azt kívánni, hogy apa vagy anya legyen, ha õ nem vágyik er re; továbbá, hogy mit sem számít az, hogy ezzel az élõlénnyel együtt eggyel többen vagy keves élnek a földön, vagyis hogy, röviden szólva, éppoly biztonságosan rendelkezünk e húsdarab fö a lelke van is, mint az ujjunk végérõl levágott körömmel, mint a testünkbõl kivágatott húskin vagy mint az emésztési salakokkal, melyeket kiürítünk beleinkbõl; mivelhogy egyik is, másik i tõlünk származik. Most hogy kifejtettem, Eugénie, mily csekély fontosságú az emberölés a föl ell látnod, mily jelentéktelen következményeket vonhat maga után mindaz, ami a gyermekgyil kossággal kapcsolatos, még ha értelmes korát elért gyermekrõl van is szó; fölösleges tehát vi erre a tárgyra, éles elméje kipótolja majd bizonyítékaimat. Ha a világ népeinek szokásairól a leírások ezt az eljárást egyetemesnek mutatják, s ez végleg meggyõzi majd arról, hogy ostob lenne gaztettnek tartani egy teljességgel közömbös cselekedetet. Eugénie (elõbb Dolmancéhoz fordul): Hogyan mondjam el, mennyire meggyõzött! (Azután Mada me de Saint-Ange-hoz intézi szavait.) De mondd csak, édesem, használtad-e már valaha azt az orvosságot, melyet nekem ajánlasz, hogy elpusztítsd méhedben a magzatot?

Madame de Saint-Ange: Kétszer is, és mindkétszer teljes sikerrel, de be kell valla nom neked, hogy én a kezdet kezdetén éltem vele, ismerek viszont két asszonyt, akik ugya nezt az orvosságot félidõben alkalmazták, és biztosítottak, hogy náluk is bevált. Alkalomadtá számíthatsz rám, kedvesem, de fõleg arra buzdítalak, hogy soha ne kerülj olyan helyzetbe, h ogy szükséged legyen rá; az a legbiztosabb. Most pedig vegyük föl újra a fonalat: a buja rész etek ismertetését ígértük ennek a leánynak. Folytassa Dolmancé, a szentséggyalázásoknál tartu

Dolmancé: Föltételezem, hogy Eugénie tökéletesen kigyógyult már a vallási téveszmékbõl, é hogy ha gúnyt ûzünk a balgák kegyességének tárgyaiból, az semmiféle következménnyel sem jár. alázó passziók oly jelentéktelenek, hogy legföljebb ifjonti fejeket tudnak tûzbe hozni, mert az ifjak számára mindenfajta korlát áthágása élvezet forrása, az ilyesmik megtorlás jellegûe csakugyan egy rövid idõre mulattatnak is, ezek a gyönyörök azonban ják a képzeletet, és kem rögvest hidegek és ízetlenek lesznek, amint idõt szakítottunk arra, hogy tanulmányokat olytassunk, és meggyõzõdtünk arról, milyen üresek azok a képzetek, melyeknek az általunk sárb ort bálványok pusztán erõtlen ábrázolásai. Ha ereklyéket, szentek képmásait, a szent ostyát v zületet gyalázzuk meg, az a filozófus szemében nem több annál, mint ha egy pogány istenszobro csonkítottunk volna meg.

Ha egyszer megvetésre méltónak ítéltük ezeket a förtelmes csecsebecséket, hagyjuk õket so a, ne törõdjünk velük többet; mindebbõl csak az istenkáromlást érdemes megtartani, nem mintha k több köze lenne a valósághoz, hiszen ha egyszer nincs Isten, ugyan mire jó káromolni az õ n vét, ha nem azért, mert nagyon fontos durva és mocskos szavakat kiáltozni a gyönyörtõl ittasa , az istenkáromló kifejezések pedig hatásosan megindítják a képzelõerõt. Nem szabad szûkmarkú szavakkal, a legtékozlóbban díszítsük föl õket ékes fordulatokkal, hogy a lehetõ legnagyobb m ránkozást keltsék, mert oly édes érzés megbotránkozást kelteni: némi diadalérzést csepegtet g pedig igazán nem megvetendõ; bevallom, hölgyeim, ez egyik titkos gyönyörûségem, kevés szellem ezet hat ilyen erõsen képzeletemre. Tegyen csak próbát, Eugénie, meg fogja látni, milyen a h atása. Mindenekelõtt pedig rátarti vallástalanságát fitogtassa, ha magakorabeli lányok társas forog, akik még mindig a babonák sötétjében tévelyegnek, hirdesse fennen züllöttségét és szab zeretettel öltözzék lányosan, hogy kedvére mutogathassa kebleit, ha félreesõ helyre megy velü szemérmetlenül vesse nyakába a szoknyáját, készségesen engedjen bepillantást teste legtitkosa zugaiba, ugyanezt követelje meg tõlük is, csábítsa el ezeket a lányokat, beszéljen a lelkükre ilágítson rá elõítéleteik nevetséges voltára, vegye rá õket az állítólagos rosszra, férfi mód ha fiatalabbak magánál, erõszakkal közösüljön velük, lelje bennük gyönyörûségét, és rontsa me kár tanácsokkal, akár bármi úton-módon, ahogyan a legalkalmasabbnak véli a züllés útjára csáb gyanígy, viselkedjék rendkívül szabadosan a férfiakkal, hivalkodjék azzal, hogy vallástagadó

emérmetlen, nehogy visszahõköljön, ha netán túl sokat merészelnek, titokzatoskodva menjen bel mindenbe, ami mulattatja õket anélkül, hogy a maga jó hírén csorba esne, hadd tapogassák, iz assa õket, izgattassa magát velük, akár a farát is odakínálhatja nekik, viszont mivel a nõk etének délibábos képe szüzességük megóvásán áll vagy bukik e ponton kéresse magát derekasan ett, tartson lakájokat, szeretõt soha, netán fizessen fiatalembereket, ily módon minden rejtve marad, a hírnevén nem esik folt, és anélkül, hogy valaha is gyanúra adott volna okot, birtokába jut ama életmûvészetnek, mely lehetõvé teszi, hogy mindent kedvére tegyen. No de f lytassuk

A kegyetlenségbõl származó örömök a harmadik osztály, amelynek elemzését magunk elé tûztü manapság igencsak elterjedtek az emberek között, és íme, milyen érveket szokás fölhozni igaz kra. Valamennyien érzelmi megrázkódtatásra vágyunk, mondják, ez minden kéjvágyó ember célja, célt a leghatásosabb eszközökkel akarjuk elérni. Ebbõl kiindulva nem arra törekszünk, hogy me djuk, vajon eljárásunk elnyerte-e a vágyainkat kiszolgáló tárgy tetszését vagy sem, hanem arr ekszünk, hogy idegeink együttesét a lehetõ leghevesebb hatás érje; márpedig, tekintve, hogy n m kétséges, miszerint a fájdalom élénkebben érint, mint az öröm, a másokból kiváltott érzés h atások sokkal erõteljesebben fognak továbbrezegni bennünk, erõsebben visszhangoznak majd, hevesebb mûködésre serkentik az állati ösztönöket, amelyek az alsó régiókra hatva ama retro l, mely ez esetben jellemzõjük rögtön lángra lobbantják érzékeinket, és fogékonnyá teszik õ Nõknél mindig csalóka a kéj hatása, és egyébiránt meglehetõsen nehéz ezt a hatást öreg és csú tani. Netán sikerrel járnak? Minthogy gyöngék, a megrázkódtatás kevésbé hat az idegekre. A fá kell hát elõnyben részesíteni, mert ennek hatása soha nem csalóka, és rezgései erõteljesebbe érvelnek egyesek e rögeszme megszállott híveivel szemben ez a fájdalom felebarátunkat sú vajon könyörületes szívre vall-e fájdalmat okozni másoknak a magunk gyönyöre kedvéért? Az el k erre így válaszolnak: hozzászoktak már ahhoz, hogy a kéjelgésben önmagukat mindenre, a több et semmire se tartsák, meggyõzõdésünk szerint tehát igen egyszerû a természet ösztönzéseit kö becsülni azt, amit éreznek, annál, amit egyáltalán nem éreznek. Mit törõdnek õk avval mondj ul , hogy fájdalmat okoznak felebarátjuknak? Mi érezzük ezt talán? Dehogy, sõt, éppen most b nyítottuk, hogy a fájdalomkeltés erõs kéjérzést vált ki belõlünk. Milyen címen kímélnénk hát emmi közünk? Milyen címen kímélnénk meg õt olyan fájdalomtól, mely nekünk egyetlen könnycsepp rül, viszont bizonyosan nagy élvezetet okoz? Tapasztaltuk-e valaha a természetnek bármi ös ztönzését arra, hogy másokat jobban szeressünk önnönmagunknál, és vajon nem önmagáért él-e mi világon? A természet délibábos hangját emlegetik, mely szerint ne tegyük másnak, amit nem kí k magunknak, de ezt a képtelen tanácsot mi mindig csak halandóktól, méghozzá gyönge halandókt llottuk. A hatalmasok soha nem vetemednek efféle beszédre. Az õskeresztények, akiket nap mint nap üldöztek ostoba hitükért, azt kiáltozták vaktában, hátha értõ fülekre talál: Ne ég nyúzzatok meg elevenen! A természet azt tanítja, hogy ne tegyük másnak, amit nem kívánunk ma unknak. Ostoba fajankók! Micsoda, a természet, amely egyfolytában azt tanácsolja nekünk, ho gy élvezkedjünk, amely más érzéseket, más sugallatokat soha nem ültet belénk, hogyan biztosít egyszer csak, példátlan következetlenséggel, hogy mégsem szabad élvezkedésre vetemednünk, ha zal fájdalmat okozunk másoknak? Higgyük el, Eugénie, higgyük el igazán, hogy a természet, val mennyiünk szülõanyja soha nem beszél nekünk másról, mint önnönmagunkról; nincs önzõbb a termé amit a legtisztábban ismerünk föl benne, az változhatatlan és szent tanácsa, mely szerint élv zzünk, mindegy, kinek a kárára. De a többiek hangzik majd az újabb ellenvetés esetleg bos lnak Nagyszerû, gyõzzön az erõsebb! Szóval így állt elõ az állandó pusztítás és háború õsáll ott bennünket a természet keze, és egyedül ebben élve szolgáljuk az õ javát.

Így okoskodnak hát ezek az emberek, édes Eugénie-m, és én saját tapasztalásom és vizsgá ján hozzáfûzöm, hogy a kegyetlenség nemhogy nem bûn, olyan alapérzés, amit a természet elsõ lénk. A gyermek széttöri csörgõjét, beleharap szoptatós dajkája csecsébe, kitekeri kismadara még jóval azelõtt, hogy értelme nyiladozni kezdene. A kegyetlenség belevésõdött az állatokba dig belõlük ahogy talán már mondtam is a természet törvényei sokkal világosabban kiolvash egyetlenség a vadembereknél sokkal természetközelibb formában él, mint a civilizált emberekné képtelenség hát azt állítani, hogy a romlottság szüleménye. Álokoskodás ez, ismétlem. A kegye tt a természetben, mindannyian meghatározott kegyetlenség-adottsággal születünk, ezen csak a nevelés változtat némileg; a nevelés viszont nem természettõl adott, éppúgy árt a természet ek, mint a földmûvelés a fáknak. Vegyük példának a gyümölcsöseinkben egyedül az anyatermészet bízott fát, és hasonlítsuk össze avval, amelyet mesterségesen, kényszert alkalmazva gondoznak és látni fogjuk, melyik a szebb, tapasztaljuk, melyik terem ízletesebb gyümölcsöket. A kegy etlenség nem más, mint az embernek a civilizáció által még meg nem rontott életereje, vagyis

rény, nem pedig bûn. Töröljük el a törvényeket, a büntetéseket, a szokásokat, és a kegyetlens esz többé semmi veszedelmes következménye, mert nem hathat anélkül, hogy ugyanazon az utakon meg is ne szüntethetnénk; csak a civilizáció viszonyai közepette válik veszedelmessé, mert a sértett félnek szinte soha nincs vagy ereje, vagy módja, hogy visszafizesse a sérelmet, civilizálatlan állapotban azonban, ha az erõsre hat, az megfizet érte, ha viszont gyöngére, csak olyat sért, aki a természet törvénye értelmében úgyis kénytelen engedni az erõsnek, vagy mmi kárt nem okoz.

Nem elemezzük most a férfiak bujálkodásaiban megnyilvánuló kegyetlenséget, nagyjából mári i, Eugénie, miféle túlkapásokra ragadhatja õket, és forró képzelete könnyedén belátja, hogy s oikus lélekben semmiféle korlátot nem ismer. Néró, Tiberius, Heliogabalus gyermekeket ölette k le, hogy erigálni tudjanak, Retz marsall meg Charolois grófja, aki Condé herceg nagy bátyja volt, szintén követett el kéjgyilkosságokat: az elõbbi a vallatás során beismerte, hog leghevesebb kéjérzést az okozta a számára, ha udvari lelkésze vagy õ maga mindkét nembeli gy ekeket kínzott. Egyik bretagne-i kastélyában vagy 7 800 gyermekhullára bukkantak. Mindez ért hetõ, amint az imént bizonyítottam. Testünk felépítése, szerveink, nedveink áramlása, állati energiája, mindezek a fizikai okok magyarázzák, miért születik ugyanabban az órában hol egy T tus, hol egy Néró, hol egy Messalina, hol egy Chantal; sem az erénnyel kérkedni, sem a bûn miatt megbánást érezni nem szabad, ahogyan nem szabad azért vádolni a természetet, mert jóna születtünk, vagy azért, mert gonosztevõnek; a természet saját céljai, tervei és szükségletei t járt el: ezeknek kell alávetnünk magunkat. Így hát csak a nõk kegyetlenségét vizsgáljuk maj , bennük mindig erõsebben érvényesül, mint a férfiakban, mivel szerveik túlságosan érzékenyek dig hatalmas ok.

Általában kétféle kegyetlenséget különböztetünk meg: az egyik az ostobaságból ered, ez ok zsgálódás híján van, és az egyént vadállathoz teszi hasonlóvá, ez a fajta kegyetlenség semmif em okoz, mert akiben jelentkezik ez a hajlam, elmélkedésre képtelen; az ilyen élõlények kegy etlenkedései ritkán veszedelmesek, mindig könnyû menedéket találni elõlük; a másik fajta kegy ség az érzékszervek rendkívüli fogékonyságának gyümölcse, és csak a kifinomult lények sajátja lyekre ragadtatja õket, szintén rendkívüli kifinomultságukból adódnak; de milyen hamar eltomp l ez a fogékonyság, éppen mert annyira kifinomult, és mennyire föl kell használnia a kegyetl enség valamennyi leleményét, hogy életre támadjon! Csak keveseknek adatott meg, hogy fölfogjá e különbségeket! Csak kevesen képesek átérezni õket! Holott léteznek, kétségbevonhatatlanul No mármost, e második fajta kegyetlenség tapasztalható leggyakrabban a nõknél. Tanulmányozza et alaposan: látni fogja, vajon nem éppen túlzott fogékonyságuk vezette-e õket erre az útra, ni fogja, vajon nem a képzelet túl heves mûködése, elméjük élessége faragott-e belõlük gonosz zopókat; és csakugyan, mindegyikük bûbájos, nem akad köztük egy sem, aki ne csavarná el könny l bárki fejét, ha kedve tartja; sajnos, merev, sõt képtelen szokásaink nemigen nyújtanak tápl t kegyetlenségük számára, ezért aztán kénytelenek rejtõzködni, színlelni, hajlamaikat tüntetõ mögé rejteni, holott szívük mélyén gyûlölik az ilyesmit; csak a legsûrûbb fátylak védelmében abb óvintézkedések mellett, néhány megbízható barátnõ segítségével hódolhatnak szenvedélyeikn ok ilyen hajlamú nõ akad, következésképp sok köztük a szerencsétlen. Szeretné megtudni, kik e Tegyen közhírré valami kegyetlen spektákulumot, párbajt, tûzvészt, csatát vagy gladiátorviada ajd meglátja, hogy seregestül csõdülnek oda, de nem adódik elegendõ ilyenféle alkalom, hogy k hessék indulataikat: uralkodniuk kell magukon, tehát szenvednek.

Vessünk most egy pillantást az ilyenféle nõkre. A legkegyetlenebb nõ Zingha, angolai k irálynõ, legyilkolta a szeretõit, miután vele kéjelegtek, gyakran rendezett a színe elõtt har i játékokat, és maga volt a gyõztes díja; hogy vadságát fölszítsa, avval mulatta magát, hogy apróra zúzatta azokat a nõket, akik harmincadik életévük betöltése elõtt estek teherbe.[6] Z császárné abban lelte legnagyobb örömét, ha szeme láttára végeztek ki gonosztevõket, ezek híj at öletett le, miközben õ a férjével üzekedett, és orgazmusának hevességét az szabta meg, mil yû félelmeket álltak ki ezek a szerencsétlenek. Ugyanõ volt az, aki az áldozatainak szánt kín t egyre tovább finomítva, föltalálta a nevezetes üreges oszlopot, amelybe elõbb bezárták az e t, majd az oszlopot tüzesre hevítették. Justinianus feleségét, Teodórát az mulattatta, ha vég te, hogyan herélik ki az eunuchokat; Messalina önmagát izgatta, míg elõtte végkimerülésbe ker ték a férfiakat, önkielégítésre kényszerítve õket. A floridai nõk elõbb fölizgatták férjeiket tagodott hímtag makkjára apró rovarokat helyeztek, ami irtózatos kínokat okozott nekik, e mûvelet idejére lekötözték õket, és többen is odagyûltek egy-egy férfi köré, hogy biztosan el . Amint megjelentek a spanyolok, maguk fogták le a férfiakat, hogy a barbár európaiak le

gyilkolhassák õket. Voisin asszonyság és Brinvilliers márkiné pusztán a bûn gyönyöre kedvéért keverõk. Egyszóval, a történelem sok-sok vonással szolgál a nõk kegyetlenségét illetõen, és e tes hajlandóságuk okán tartanám kívánatosnak, hogy elsajátítsák a cselekvõ korbácsolás szokás el oly sok kegyetlen férfi csillapítja vadságát. Egyes nõk élnek vele, tudom, de még nem terj dt el oly széles körben a nõk között, mint kívánnám. Az egész közösség nyerne azzal, ha ilyen a a nõk vadságának, ugyanis ha ilyenképpen nem lehetnek gonoszok, másféleképpen lesznek azok, mérgüket szétfröcskölve a világba, kétségbeesésbe kergetik a férjüket meg a családjukat. Ha eményekre kínálkozó alkalmat, vagy nem hajlandók a bajbajutottakon segíteni, az föllobbantja vadságot, amely némely nõkben természetes hajlandóság, de ennyi nem elegendõ nekik, sõt gyak messze elmarad nagyobb gaztettekre ösztönzõ igényüktõl. Lennének persze, kétségtelenül, más nnak, hogy az érzékeny és vad nõk lecsillapítsák dühöngõ indulataikat, de ezek veszedelmes mó eket soha nem is merészelném neked ajánlani, Eugénie Óh, magasságos ég! mi lelt, drága angya Ide nézzen, asszonyom, micsoda gerjedelembe jött a növendéke!

Eugénie (önkielégítés közben): Óh, a szakramentumát! Egészen megszédítenek Íme, milyen a urafi beszédnek!

Dolmancé: Segítség, asszonyom, segítség! Csak nem hagyjuk, hogy ez a gyönyörû gyermek nél zzen el? Madame de Saint-Ange: Óh, az nem volna méltányos! (Átöleli Eugénie-t.) Te imádatra méltó tés, soha nem találkoztam még a tiédhez fogható érzékenységgel, ilyen kéjsóvár fejecskével! Dolmancé: Asszonyom, maga az elülsõ fertályt vegye gondjaiba, én pedig e formás kis papl ukát simogatom majd a nyelvemmel, miközben a tomporát paskolgatom, legalább hétszer-nyolcs zor el kell így élveznie a kezünk között. Eugénie: Bassza a szent! Az könnyen fog menni!

Dolmancé: A jelenlegi elrendezõdésben, hölgyeim, hadd hívjam föl figyelmüket arra, hogy f tva fuvolázhatnának rajtam, amitõl nagy irgalomra gerjedve, sokkal hatásosabban oktatnám g yönyörre bûbájos tanítványunkat.

Eugénie: Édesem, magamnak követelem a dicsõséget, hogy elsõnek fúvogathassam ezt a gyönyö zõt. (Szájába veszi.) Dolmancé: Óh, micsoda gyönyörûségek! viselni magát az izgalom tetõpontján?

micsoda kéjes forróság önt el de, Eugénie, ugye de

Madame de Saint-Ange: Minden csöppjét lenyeli, kezeskedem érte, hogy lenyeli Egyébiránt , ha netán gyerekeskedésbõl, vagy bármi más okból elmulasztaná bujaság diktálta kötelessége

Dolmancé (nagyon izgatott lesz): Azt nem bocsátanám meg neki, asszonyom, azt nem b ocsátanám meg Példás büntetést érdemelne esküszöm, hogy korbács járna érte véresre verném! vezek szétárad az ondóm nyeljed, Eugénie, nyeljed, egyetlen csöppje se vesszen kárba! Maga ig, asszonyom, a hátsófelemet vegye gondjaiba: hogy kínálkozik Önnek, nem látja talán, hogyan tárulkozik kétfelé az én agyonbaszott farom? Nem látja talán, hogyan hívogatja az ujjait? A ntfaszát! Tökéletes önkívületbe estem csuklóig mélyeszti belém az ujjait! Nos, tartsunk szün bírom tovább ez az édes lány úgy fuvolázott, mint egy angyal

Eugénie: Édes-kedves tanítóm, egyetlen csöppet sem hagytam veszendõbe menni. Csókot kérek rága szerelmem, ondód szétárad bensõmben. Dolmancé: Csupa gyönyörûség ez a lány

és hogy elélvezett a kis hamis!

Madame de Saint-Ange: Ikrakenetben úszik! Óh, magasságos ég, kopogtatnak! Várjon ki meré zel megzavarni bennünket? A bátyám az milyen óvatlan! Eugénie: De drágám, hiszen ez árulás!

Dolmancé: Példátlan, nemde? Nincs mitõl tartania, Eugénie, mi itt valamennyien a maga él vezeteinek érdekében dolgozunk. Madame de Saint-Ange: Hamarosan bebizonyítjuk majd neki! Jöjj hát közelebb, fivérem, és kacagd ki ezt a kislányt, aki, lám, elbújik elõled. Negyedik dialógus Madame de Saint-Ange, Eugénie, Dolmancé, de Mirvel lovag

A lovag: Könyörgök, ne féljen, szépséges Eugénie, diszkréciómról nõvérem meg a barátom eg tja.

Dolmancé: Azt hiszem, egyetlenegy módja van, hogy nyomban véget vessünk ennek a neve tséges szertartásoskodásnak. Nézd, lovagom, mi oktatásban részesítjük ezt a bájos leányt, meg neki mindazt, amit az õ korában egy kisasszonynak tudnia illik, és hogy jobban megértse, mindig némi gyakorlattal vegyítjük az elméletet. Ondót lövellõ hímtag látványára van szükség tunk most, lennél-e oly szíves szemléltetést tartani?

A lovag: Ilyen hízelgõ ajánlatot nem utasítok vissza, és a kisasszony oly bûbájos, hogy s sége bizonyára gyorsan kiváltja majd a leckéhez kívánatos hatást. Madame de Saint-Ange: Akkor hát rajta, lássunk tüstént munkához. Eugénie: De igazán, ez már túlzás, rettentõen visszaélnek vele, hogy ilyen fiatal vagyok inek néz majd engem ez az úr? A lovag: Bájos teremtésnek, a legédesebbnek, Eugénie, akivel valaha is találkoztam. (M egcsókolja, közben a keze Eugénie testén kalandozik.) Óh, Istenem, milyen üde, aranyos kebel ! Mennyi báj és kellem!

Dolmancé: A sok beszéd helyett engedjünk több teret a tetteknek, lovagom. Én majd irányít m a bemutatót, ez az én jogköröm, melynek célja az, hogy Eugénie számára szemléltessük az eja yamatát, minthogy azonban nehéz hidegvérrel megfigyelnie efféle jelenséget, mind a négyen eg ymással szemben, szorosan egymáshoz simulva helyezkedünk majd el. Maga izgassa a barátnéját, asszonyom, a lovag izgatása az én dolgom. A faszveréshez bármelyik férfi összehasonlíthatatl nul jobban ért az asszonyoknál. Minthogy tudja, neki mi esik jól, azt is tudja, hogyan kell bánni a többiekkel Rajta, helyezkedjenek hát el. (Mindenki elfoglalja a helyét.) Madame de Saint-Ange: Nem szorulunk túlságosan egymáshoz?

Dolmancé (miközben megragadja a lovagot): Nem szorulhatunk eléggé egymáshoz, asszonyom , lévén az a cél, hogy barátnéja keblét és arcát fivére férfiasságának hullámai árasszák el, zeme közé élvezzen. Én mint szertartásmester irányítom majd a folyam habjait, hogy a kislányt zen elborítsák. Ezalatt izgassa lelkiismeretesen teste minden érzései porcikáját. Eugénie, ha yja szabadon szárnyalni a fantáziáját, egészen a szabadosság legmerészebb kicsapongásáig, azt va szem elõtt, hogy a leggyönyörûbb misztériumok fognak itt beteljesedni a szeme láttára, ves en sutba minden tartózkodást; a szemérmesség soha nem számított erénynek. Ha a természet úgy olna, hogy testünk egyes részeit elfedjük, akkor maga gondoskodott volna errõl, minthogy azonban csupasznak teremtett, azt kívánja, hogy csupaszon járjunk, és minden ezzel elle ntétes viselkedés alapjában sérti meg törvényeit. A gyerekek, akik a gyönyört még hírbõl sem következésképpen azt sem, hogy illedelmességgel kell megnövelniük, meztelen valójukban mutatk znak meg. Találkozunk néha ennél nagyobb furcsasággal is: vannak országok, ahol szemérmes ölt k járják, a szokások viszont egyáltalán nem illedelmesek. Tahiti szigetén a lányok ruhát vise k, de ha valaki úgy kívánja, rögtön föltûrik a szoknyájukat.

Madame de Saint-Ange: Azt kedvelem Dolmancéban, hogy nem vesztegeti az idejét, s zónoklás közben sem tétlenkedik, kedvtelve vizsgálgatja bátyám pompás farát, kéjesen izgatja szõjét Rajta, Eugénie, lássunk mi is munkához! A fecskendõ szája égnek mered: rövidesen elár ket.

Eugénie: Drága barátném, irtóztató méretû ez a hímtag! Alig érem át! Óh, istenem, mindegy

en vastag? Dolmancé: Ugyan, Eugénie, hiszen jól tudja, hogy az enyém jóval kisebb, ekkora szerszám félelmetes lenne egy fiatal lánynak, érzi, ugye, hogy ez itt nem hatolhatna be magába ve szélytelenül. Eugénie (Saint-Ange közben a csiklóját simogatja): Óh, én egyiktõl sem riadnék vissza az et kedvéért!

Dolmancé: És igaza lenne: egy fiatal lány soha ne rettenjen vissza ilyesmitõl, a ter mészet mindenhez alkalmazkodik, és a viharos kéjhullámok hamarosan kárpótlást nyújtanak a kor elszenvedett apró fájdalmakért. Ismertem magánál fiatalabb lányokat, akik vitézül állták a s nél hatalmasabb vesszõkkel szemben. Lelkierõ és türelem kell csak, úgy a legnagyobb akadályok is legyõzhetõk. Esztelenség azt képzelni, hogy egy fiatal lány szüzességét csak aprócska szer heti el. Én úgy tartom, hogy épp ellenkezõleg egy szûz a leghatalmasabb szerszámnak tárul föl, amit csak elöltalál, mert így a szûzhártya ínszalagjai hamarabb szétroncsolódván, a kéjé bban kifejlõdnek benne. Igaz, hogy ha már egyszer rákapott az óriásokra, bajosan tud majd visszatérni a középszerhez, de ha gazdag, ifjú és szép, kedvére talál majd megfelelõ méretet. ztán tartson is ki mellettük, ha vékonyabbak kerülnek az útjába, és elõveszi a megkívánás, fo nekik a farát!

Madame de Saint-Ange: Persze, és ha fokozni kívánja boldogságát, éljen egyszerre mindket tõvel, úgy azok a kéjes lökések, melyekkel azt ösztönzi, aki elöl gyakja pinába, gyorsítják a aki hátul segglukolja, amikor aztán kétfelõl áradó ondóval együtt a sajátját is kilövelli, b be.

Dolmancé (itt meg kell jegyeznünk, hogy a kölcsönös izgatások folytatódnak a beszélgetés ): Azt hiszem, még két-három hímvesszõ hiányzik a képbõl, amelyet fölvázol itt elõttünk, assz nõ; akivel az elõbb leírt testtartást véteti föl, miért ne vehetne a szájába is egy hímvessz -egyet pedig jobb és bal kezébe?

Madame de Saint-Ange: A hónaljába és a hajába is kaphat egyet, összesen vagy harminc l ehetne körülötte, az lenne a jó, ha ezekben a pillanatokban mindenfelé hímvesszõt érnénk, lát k magunk körül, és mind egyszerre árasztana el, ugyanabban a pillanatban, amikor mi magu nk is elélvezünk. Ah, Dolmancé, akármekkora hímringyó is, fogadok, hogy nem ér utol a bujálko s csatáiban Én már minden lehetõt végigcsináltam.

Eugénie (eközben Saint-Ange izgatja õt, Dolmancé pedig a lovagot): Óh, édesem, egészen be eszédültem! Azt mondod, hogy én is szeretkezhetnék ennyi férfival! Ah, micsoda kéj! Mennyi e hozol, drága barátném! Te magad vagy a gyönyör istennõje! Ez a gyönyörû hímvesszõ meg itt szik egyre! Kackiás feje mind nagyobb lesz és bíborszínûre vált. Dolmancé: Nincs már messze a csúcspont!

A lovag: Eugénie, húgocskám, húzódj közelebb Ah, micsoda isteni keblek, milyen édes, göm bok! Élvezzetek el, élvezzetek el mind a ketten, tajtékom mindjárt elvegyül ikrátokkal! Már á is Óh, a szakramentumát! (A csúcsponton Dolmancé gondosan terelgeti a spermafolyamot a két nõ testére, fõleg Eugénie-re, akit egészen eláraszt.)

Eugénie: Micsoda látvány! Oly nemes és fölemelõ! Engem egészen beborított, még a szemembe röccsent! Madame de Saint-Ange: Várj, szívem, hadd szedegessem föl ezeket az igazgyöngyöket; a c siklódat dörzsölgetem majd velük, hogy gyorsabban elélvezz!

Eugénie: Úgy van, úgy van, édesem, pompás ötlet! Láss hozzá, és a karjaidban fogok elélve

Madame-de Saint-Ange: Isteni gyermek, csókolj meg, még és még sok ezerszer! Hadd szívj am lassan a nyelvedet hadd lélegezzem be kéjes leheletedet, most, hogy a gyönyör tüze fölfor otta Óh, bassza a szent, most magam is elélvezek! Bátyám, könyörögve kérlek, segíts célba ér

Dolmancé: Úgy van, lovag, tüzeld a nõvéredet! A lovag: Szívesebben hágom meg: még meredezik a dákom.

Dolmancé: No, akkor döfd belé, de közben a farodat fordítsd felém, én segglukollak majd, ti ketten kéjesen hódoltok a vérfertõzésnek. Eugénie, maga ezzel a mûlõccsel fölfegyverkezve ja a faromat: minthogy elõbb-utóbb minden szerepet végig kell játszania a bujálkodásban, kívá os, hogy máris elkezdje a gyakorlást, itt, az õ számára tartott különóráinkon, hogy annak ide d minden szerepben megállja a helyét.

Eugénie (kezében egy mûlõccsel): Óh, szíves örömest! Engem aztán nem fognak mulasztáson k abadosság tekintetében: mostantól ezt az egyetlen istenséget szolgálom, ezt az egyetlen ma gaviseleti szabályt követem, ez lesz minden tettem egyedüli alapja! (Farba fúrja Dolmancét .) Így gondolta, drága mesterem? Jól csinálom?

Dolmancé: Pompásan! Igazán, a kis huncut úgy segglukol, mintha férfi volna! Úgy látom, mo t mind a négyen tökéletesen összefonódtunk, itt az ideje, hogy elélvezzünk.

Madame de Saint-Ange: Jaj, belehalok, lovag! Gyönyörû vesszõd kéjes lökéseihez képtelen v ok hozzászokni!

Dolmancé: A szakramentumát! mennyi gyönyört szerez nekem ez a pompás far! Basszák az öss szentek! Élvezzünk el mind a négyen egyszerre. A dupla szentfaszát! belehalok, végem van Mé soha életemben nem élveztem el ilyen kéjesen! Lovag, megszabadultál a spermádtól? A lovag: Nézd csak ezt a pinát, hogy tajtékzik még most is tõle! Dolmancé: Óh, barátom, bárcsak az én farom is így hányna tajtékot az ondódtól! Madame de Saint-Ange: Pihenjünk, elaléltam. Dolmancé (megcsókolja Eugénie-t): Ez a bájos lányka istenien tud farba fúrni. Eugénie: Én magam is nagy gyönyörûséget találtam benne.

Dolmancé: Minden kicsapongás gyönyört szerez a libertinusoknak, és egy nõ akkor jár a leg obban, ha a lehetõségek határait is túllépve megsokszorozza õket.

Madame de Saint-Ange: Én ötszáz lajosaranyat helyeztem letétbe egy közjegyzõnél annak a j talmául, aki számomra eleddig ismeretlen élvezetre tanít meg, és érzékeimet soha nem tapaszta t kéjjel örvendezteti meg.

Dolmancé (mostantól kezdve, miután rendbe szedték ruházatukat, csak a csevegéssel törõdne Különc ötlet, majd foglalkozom vele, de azt kétlem, asszonyom, hogy eme furcsa kívánsága, am lyet hajszol, hasonló lehet azokhoz a jelentéktelen örömökhöz, melyekben az imént volt része. Madame de Saint-Ange: Hogy érti ezt?

Dolmancé: Úgy, hogy tisztesség ne essék szólván nem ismerek egyhangúbbat, mint a hüve aló élvezés, és az, aki, mint Ön, asszonyom egyszer megízlelte a farfúratás gyönyöreit, föl n om, hogyan tud az elõbbihez visszatérni.

Madame de Saint-Ange: Ezek afféle megrögzött szokások. Aki úgy gondolkodik, mint én, az mindenütt élvezni akar, és teste bármely porcikáját fúrja a férfiszerszám, érintése boldoggá osztom a véleményt, és ezennel tanúságot teszek minden kéjvágyó nõ elõtt, hogy az a gyönyör, arbafúrás szerez, mindig magasan fölötte áll annak, amit a pinán gyakás okoz. E téren megbízh Európa legtapasztaltabb asszonyában, aki mindkét módot a legtöbbet gyakorolta, tanúsítom, ho y az egyik még csak nem is fogható a másikhoz, és hogy bajosan tér vissza az elülsõ fertályho z, aki egyszer kipróbálta a hátsót.

A lovag: Én nem osztom maradéktalanul ezt a véleményt. Mindenre készen állok, amit csak kívánnak, de hajlamaimat követve a nõkben igazából csak azt az oltárt kedvelem, melyet a term et jelölt ki számunkra, hogy ott rójuk le hódolatunkat.

Dolmancé: Igen ám, csakhogy az a far! A természet soha nem jelölt ki számunkra más oltárt vizsgáld csak végig alaposan összes törvényeit , mint a hátsófelünk hasítékát, minden mást c dül ezt parancsolja számunkra. Hû, a szakramentumát! ha nem az lett volna a szándéka, hogy f arokat fúrjunk, talán ilyen arányosan hozzászabta volna ezt a nyílást a hímtagjainkhoz? A józ z ellenségének kell lenni ahhoz, hogy valaki azt képzelje, a természet ovális lyukat alkot ott kerek hímtagok számára! Szándékait épp ez az idomtalanság fejezi ki: világosan megmutatko ezáltal, hogy ha túl gyakran áldozunk e tájon, hozzájárulván ezzel a természet által épp csa szaporodáshoz, az óhatatlanul nemtetszését váltja ki. No de folytassuk a nevelést. Eugénie a elõbb kedvére szemlélhette az elélvezés fenséges misztériumát, most azt szeretném, ha megtan yítani az ondófolyamokat.

Madame de Saint-Ange: Amilyen kimerültek mind a ketten, nem éppen könnyû dolgot kíván tõl .

Dolmancé: Elismerem, ezért örülnék, ha akadna itt a házában vagy a környéken valami kemén lember, akit próbabábunak használhatnánk, hogy rajta szemléltessük tanításainkat. Madame de Saint-Ange: Házamban megtalálja azt, akire szükség van.

Dolmancé: Véletlenül nem egy szép ábrázatú, úgy 18 20 év körüli ifjú kertész lenne az, ak veteményeskertben láttam dolgozni? Madame de Saint-Ange: Augustin? De bizony, hogy õ az: hímtagja 13 hüvelyk hosszú és 8, 5 hüvelyk kerületû! Dolmancé: Jóságos ég! Micsoda monstrum!

és el bír élvezni?

Madame de Saint-Ange: Akár a gátat átszakító áradat Megyek is érte, idehívom. Ötödik dialógus Dolmancé, a lovag, Augustin, Eugénie, Madame de Saint-Ange

Madame de Saint-Ange (bevezeti Augustint): Õ az, akirõl beszéltem. Nos, barátaim, mu lassunk, mit érne az élet gyönyörök nélkül? Gyere közelebb, te mamlasz! Jaj, milyen ostoba! H -e, hogy fél éve fáradozom azon, hogy kimûveljem ezt a nagy barmot, de képtelen vagyok a végé e járni? Augustin: Bizisten, asszonyság, azért csak mondogatja hébe-korba, hogy mán tûrhetõen vis elkedek, osztán ha parlagon heverõ földet kell föltörni, arra mindig engem ereszt rá.

Dolmancé (kacag): Elbûvölõ, elbûvölõ! Az aranyos, milyen õszinte és hozzá éppoly üde! (Rá e.) Tessék, Augustin, itt egy parlagon heverõ virágágyás, máris nekilátsz? Augustin: Hû, a nemjóját! Az ilyen finom falatok nem a magamfajtának valók ám. Dolmancé: Rajta, kisasszony! Eugénie (elpirul): Jóságos ég! Hogy szégyellem magam!

Dolmancé: Hessegesse el magától ezt a kicsinyes érzést, minthogy minden cselekedetünket, kiváltképpen a szabadosság terén, a természet sugallja, nincs egyetlenegy sem, bármily termé zetûnek gondolja is, amely miatt szégyenkeznünk kellene. Rajta, Eugénie, szajhálkodjék ezzel a fiatalemberrel: azt fontolja meg, hogy ha egy fiatal lány lép föl kihívóan egy fiúval sze mben, az áldozat a természet oltárán, és hogy a nõi nem azzal szolgálja legjobban a természet ha mindenben kiszolgálja vágyainkat, vagyis hogy, röviden szólva, maguk, nõk, toszásra term ettek, és amelyik rugódozik a természet nõkkel kapcsolatos rendelése ellen, az még arra sem é

demes, hogy a világra jöjjön. Saját kezûleg húzza le ennek a legénynek a nadrágját, egészen f bja tövéig, az ingét gyûrje be a zakó alá, hogy az elülsõ no meg a hátsó fele melyrõl záró , hogy igen-igen szép keze ügyébe essen Egyik kezével tehát ragadja meg azt a jókora húsda , amely rövidesen olyan formát ölt majd, úgy látom, hogy megriasztja nagyságával, a másikkal ig a seggtáját barangolja be, a paplukát simogatva (Maga lát neki Augustin szokratizálásának ogy Eugénie jobban lássa, mirõl van szó.) Jó alaposan húzza le a bõrt a vesszõ bíborszínû fej e süvegelje vissza faszverés közben, tartsa mindig csupaszon a hálót pattanásig feszítse No már, milyen hatást váltanak ki az elõadásaim? De hát te, gyermekem, ne állj itt összekulcsol zel, könyörgök, nincs tán mindkét kezed tétlenségre kárhoztatva? Indítsd õket útnak e gyönyör far felé

Augustin: Uraság, osztán megpuszilhassam-e a kisasszonkát, aki ilyen nagy gyönyörûséget o oz nekem? Madame de Saint-Ange: Csókold csak, te együgyû, ahol éred, hát nem csókolhatsz-e engem i s, amikor veled hálok?

Augustin: Hû, a nemjóját, milyen szép száj! És milyen friss, szakasztott a mi kertünk róz k szagát érzem (Rámutat merevedõ hímvesszõjére.) Nézze mán, uraság, meg is van a láttatja! Eugénie: Jóságos ég! Milyen hosszúra megnõ!

Dolmancé: Most aztán szabályosabban, erõteljesebben húzogassa Engedje át a helyét nekem percre, és jól figyelje meg, hogyan csinálom. (Maga folytatja Augustin hímtagjának izgatását ) Látja, mennyivel határozottabbak, egyszersmind puhábbak a mozdulataim? Úgy, most vegye vissza, de a világért se süvegelje föl No, úgy látom, most ereje teljében van, vizsgáljuk m gaz-e, hogy vaskosabb, mint a lovagé? Eugénie: Kétkedésnek nincs helye, hiszen látja, hogy nem bírom átfogni.

Dolmancé (leméri): Csakugyan, igaza van: 13 hüvelyk hosszú és 8,5 hüvelyk a kerülete. Éle ben nem láttam ennél nagyobbat. Ez ám a pompás hímvesszõ, mondhatom! És Ön él vele, ugye, ass m? Madame de Saint-Ange: Rendszeresen, minden éjjel, amikor a környéken idõzöm. Dolmancé: De

remélhetõleg

farban?

Madame de Saint-Ange: Valamivel gyakrabban, mint hüvelyben.

Dolmancé: A szakramentumát! micsoda feslettség! Nahát, tisztesség ne essék szólván, nem t m, én vajon megbirkóznék-e vele. Madame de Saint-Ange: Ugyan már, Dolmancé, ne tetesse magát ilyen szûkkeblûnek, a maga farában éppúgy utat fog törni, mint az enyémben.

Dolmancé: No majd meglátjuk, bízom benne, hogy a derék Augustin megtiszteli a hátsómat né y csepp tajtékjával, és nemhiába, mert nálam: ondó helyébe ondót várj! Most azonban térjünk v kénkhez Szóval, Eugénie, legyen készenlétben, a kígyó hamarosan szertefröcsköli mérgét, le n zemét e fenséges hímtag fejérõl, és amikor látja, hogy már dagad, hogy a színe bíborba játszi közeli ejakuláció jele, mozdulatai akkor legyenek a leghevesebbek, adja bele minden er ejét, a paplukat simogató ujjai a lehetõ legmélyebbre hatoljanak be, egészen tárulkozzon föl nnak, aki szabados gyönyörûségét leli magában, keresse a száját, hogy rátapadhasson, kellemei szólván menjen elébe a másik kezének Augustin elélvez, Eugénie, elérkezett a maga diadalának ata!

Augustin: Ojé, ojé, ojé, kisasszonkám, rögvest belehalok nem bírom mán tovább Instálom, en tessék Hú! a szakrámentumossát, összefolyik a szemem elõtt minden!

Dolmancé: Kétszer ilyen erõsen, Eugénie, kétszer ilyen erõsen, csak ne kímélje, egészen e

. Óh, milyen bõségesen árad a magja micsoda erõvel lövell ki! Az elsõ kilövés nyomai mutatjá b mint tíz láb magasba szökött föl. A szentfaszát! csöpög tõle a szoba. Ilyen dagályt életemb am még, és ma éjszaka, amint hallom, asszonyom, meghágta magát? Madame de Saint-Ange: Vagy kilenc-tízszer egymás után, már régóta nem számolunk. A lovag: Szépséges Eugénie, egész testét ondó borítja.

Eugénie: Bárcsak tetõtõl talpig elárasztana! (Dolmancéhoz fordul.) Nos, mesterem, elégede t? Dolmancé: Kezdetnek igen szép, de néhány mellékjátékot még kihagyott.

Madame de Saint-Ange: Várjunk: ezek a tapasztalat gyümölcseiként érhetnek csak meg ben ne, és én a magam részérõl igen elégedett vagyok az én Eugénie-mmel, bevallhatom; a legígéret ességeket mutatja, és úgy vélem, most már másféle látvánnyal kell szolgálnunk neki. Mutassuk yan fúrathatjuk ki egy hímvesszõvel a farunkat. Dolmancé, én máris fölkínálom magának a hátsó majd a karjába vesz és pinán fúr, miközben maga faron, Eugénie pedig a maga vesszõjét készít arcra, õ vezeti be majd a faromba, õ irányítja a mozgásait, miközben mindent megfigyel, hogy megbarátkozzék e mûvelettel, melyen azután õ is átesik e Herkules óriás-tagjának segédletéve

Dolmancé: Nagy örömömre szolgál, és ezt a formás kis hátsót hamarosan a szemünk láttára r jd széjjel a derék Augustin heves lökései. Addig is, helyeslem mindazt, amit javasol, as szonyom, de ha azt akarja, hogy kedvére bánjak magával, hadd egészítsem ki az eddigieket e gy záradékkal: Augustin, akinek harci kedvét két csuklómozdulattal meredõre ajzom, fúrjon far a, mialatt én Önt szodomizálom. Madame de Saint-Ange : Nagyon egyetértek ezzel a megoldással, én csak nyerek rajta , növendékem pedig két kitûnõ leckét kap egy helyett.

Dolmancé (megragadja Augustint): Gyere hát, hadd élesszem újra kedvedet te szép szál legé y Milyen szép! Adj egy csókot, barátom Még mindenütt tajtékos vagy, és én újabb tajtékot k zakramentumát! hadd nyalogassam a paplukát, miközben a vesszõjét dörzsölöm!

A lovag: Gyere közelebb, nõvérem; hogy végrehajtsam Dolmancé elképzeléseit, meg a tiéidet igfekszem az ágyon, téged karomba veszlek úgy, hogy szépséges farodat Dolmancé felé fordítsd, lehetõ legtágabbra tárva Így, így, akár neki is kezdhetünk.

Dolmancé: Ne, még ne, várjatok meg engem is, elõbb faron fúrom a nõvéredet, lovag, mintho y Augustin ezt sugallja nekem, azután összeadlak benneteket, ujjaimból képezve összekötõ kapc ot. Ne vétsünk egyetlen szabály ellen sem, ne feledjük, hogy növendékem figyel bennünket, és y mi pontos leckéket vagyunk kötelesek nyújtani. Eugénie, jöjjön hát, izgasson fel, míg én e ckó óriási szerszámát élesztem meredõre; ne hagyja ellankadni a vesszõmet: könnyedén dörzsölj ekéhez (Eugénie nekilát.) Eugénie: Jól csinálom?

Dolmancé: Még mindig túl puhák a mozdulatai; sokkal szorosabban fogja markába a hímvesszõ , melyet izgatni akar, Eugénie; a maszturbálás csak annyiban okoz kellemes érzést, az elélve zéssel összevetve, hogy a maroknak nagyobb a szorítóereje, tehát kimondhatatlanul szûkebb lu kat kell képeznie a munkába vett szerszám körül, mint amelyet a test bármely más porcikája ny st jobb, igen, most jobb! Tárja szét kicsit jobban a hátsó fertályát, hogy a hímvesszõm feje den lökésnél súrolja a paplukát Így, igen, így jó. Lovag, hozd tûzbe eközben a nõvéredet, mé tiéd leszünk Nagyszerû, az én emberem dákója is merev már. Rajta, hölgyem, készüljön, nyissa farát tisztátalan hevemnek; Eugénie, igazítsd be a lándzsát, a te kezednek kell elkormányozn a a hasítékhoz, a te kezednek kell bevezetnie, de amint bejutott, ragadd meg Augusti n vesszõjét, az meg hadd töltse meg az én bensõmet; novíciának való feladatok ezek, okulj bel zért csináltatom mindezt veled. Madame de Saint-Ange: Egészen birtokba vetted a fenekemet, Dolmancé? Jaj, angyal

om, ha tudnád, mennyire kívánlak, milyen régóta vágyom arra, hogy ilyen fickó fúrja ki a faro !

Dolmancé: Óhaja rögvest meghallgatásra talál, asszonyom, de engedelmével hadd torpanj meg egy pillanatra a bálvány lábánál: tisztelegni szeretnék elõtte, mielõtt behatolok szentél gmélyébe Te isteni far! Hadd csókolgatom hadd nyalogassam ezerszer újra meg újra! Nézd, it esszõ, melyet oly forrón kívánsz! Érzed, te selyma? Mondd csak, mondd, érzed-e, hogy hatol b eléd? Madame de Saint-Ange: Hatolj le a bensõm legmélyéig! mad!

Óh, édes gyönyör, mily nagy a te ha

Dolmancé: Ilyen fart sem fúrtam még, mióta kétágú vagyok, ez magához Ganymédéshez méltó. e, segítsen, hogy Augustin tüstént farba fúrjon. Eugénie: Máris itt van, saját kezemmel nyújtom át. (Augustinhez fordul.) Nos, angyalom , látod-e a lukat, melyen át kell hatolnod? Augustin: Hogy lássam-e, Szûzanyám! Ez osztán tágas! Ebbe könnyebben belecsúszok, mint a agáéba, kisasszonkám; de igazán, csókolgasson mán egy kicsit, úgy jobban csúszik befelé.

Eugénie (megcsókolja): Ahányszor csak akarod, milyen üde vagy! No de nyomd hát bele! No , hogy elsüllyedt a feje egy szempillantás alatt! És úgy látom, a többi része sem tétovázik s

Dolmancé: Nyomjad befelé, barátom, nyomjad, akár szét is repeszthetsz Nézd, hogy sóvárog a farom A szakramentumát, micsoda furkó! Ilyen se járt még bennem Hány hüvelyk rekedt kívü e? Eugénie: Legföljebb, ha kettõ. Dolmancé: Tizenegy hüvelyknyire a faromba hatolt! Óh, mennyei gyönyör! ovább Nos, lovag, készen állsz?

Szétszakít, nem

A lovag: Tapintsd meg, aztán nyilatkozz! Dolmancé: Ide hozzám, gyermekeim, hadd adjalak össze benneteket legjobb tudásom szeri nt járulok hozzá isteni incesztusotokhoz. (Bevezeti a lovag hímvesszõjét nõvére hüvelyébe.)

Madame de Saint-Ange: Óh, barátaim, két oldalról gyaknak, egyszerre A szakramentumát, m icsoda mennyei gyönyör! Nincs ehhez fogható a világon A kurva mindenségét, milyen szánalomra azok a nõk, akik soha nem ízlelték ezt a gyönyört! Döfködj, Dolmancé, döfködj, heves lökése ele a fivérem dákójába, te pedig, Eugénie, figyelj engem, nézd, hogy fetrengek a bûnben, tanu d meg az én példámat követve gyönyörrel, elragadtatással ízlelni a bûnt Nézd, szerelmem, néz nt csinálok egyszerre: botránkozást keltek, csábítok, rossz példát mutatok, vérfertõzést, ház odómiát követek el! Óh, Lucifer, lelkem egyetlen istensége, sugallj nekem valami ennél is töb et, tárj a szívem elé újabb kicsapongásokat, és majd meglátod, hogy nyakig merülök el bennük!

Dolmancé: Gyönyörûséges teremtés! Serkented a magomat, sietteted a kiáradást szavaid és f izzó hevével! Rögtön elélvezek Eugénie, szítsd föl a csõdöröm hevét, szorítsd a lágyékát, n már érted a lankadó vágyak fölszításának mûvészetét Elég, ha csak közelebb lépsz, máris új oló vesszõ Érzem, hogy nagyobbakat döf Te huncut, neked kell köszönnöm azt, amit egyedül sa érdemébõl szerettem volna megkapni Lovag, elragadtatod magad, érzem Várj meg engem! Várj ennünket Barátaim, egyszerre élvezzünk el mindannyian: ez az egyedüli boldogság az életben!

Madame de Saint-Ange: Basszák az összes szentek! Ti akkor mentek el, amikor tets zik, de én nem állom tovább! A hétszentségét, ördög és pokol! A kurva istenit! Elélvezek! Bar kurvátok vagyok, árasszatok el lövelljetek habzó tajtékotok hullámait lángoló lelkem mélyébe re vár, csak ezért él. Aj, aj, aj, basszák az összes szentek hihetetlen kéjmámor! Belehalok! génie, hadd csókoljalak, hadd faljalak, hadd habzsoljam az ikrádat, miközben szétárad az enyé is! (Augustin, Dolmancé és a lovag kórust alkotnak, itt azonban nem adjuk vissza minda

zt, amit mondanak, attól való féltünkben, hogy egyhangú lenne, annyira hasonlít mindaz, ami ilyen pillanatokban elhangzik.) Dolmancé: Még nekem sem sikerül mindig ilyen kéjesen elélvezni. (Augustinre mutat.) Ez a fickó bõségesen elárasztott tejjel, no de hölgyem, ugye én is kitettem magamért? Madame de Saint-Ange: Ne is mondja, csordultig vagyok vele.

Eugénie: Na, ezt én igazán nem mondhatnám el. (Pajzánul Saint-Ange karjába veti magát.) A t meséled, hogy sok-sok bûnt követtél már el, drágám, az én kedvemért azonban egyetlenegyet s a Isten! Ajjaj, ha még sokáig a pecsenye szagával lakom jól, nem fogom elrontani a gyomr omat! Madame de Saint-Ange (elkacagja magát): A kis bohó!

Dolmancé: Bûbájos kislány, jöjjön csak közelebb, hadd vesszõzzem meg! (Rácsap a fenekére. egy csókot, mindjárt sorra kerül. Madame de Saint-Ange: Mostantól csak vele foglalkozzunk, bátyám; nézd, a te prédád lesz; hamarosan leszakaszthatod édes szüzességét.

Eugénie: Jaj, elölrõl ne, az nagyon fájna, de hátulról ahányszor csak tetszik, ahogy az e b Dolmancé csinálta. Madame de Saint-Ange: Édes, ártatlan kislány! Épp azt kéri tõled, amit a többi lányoktól nehéz megkapni.

Eugénie: Óh, azért nem minden lelkifurdalás nélkül, mert még nem nyugtattátok meg a lelki eretemet: mindig azt hallottam, hogy ez szörnyû bûn, különösen, ha férfi követi el férfival, az elõbb Dolmancé és Augustin. Halljuk hát, uram, halljuk, hogyan magyarázza a filozófiája az ilyesfajta vétséget. Irtózatos bûn, nemde?

Dolmancé: Abból induljon ki, Eugénie, hogy a szabadosság terén egyáltalán nem létezik irt s vétség, mivel mindazt, amit szabadosságunk sugall, egyúttal a természet sugallja, a legkülö ebb, legrendkívülibb cselekedetek, azok, amelyek látszólag a leginkább megsértik az összes lé emberi törvényeket és intézményeket (mert az égiekrõl itt most nem ejtek szót), nos tehát min egyáltalán nem irtózatosak, és egyetlenegy sincs közöttük, amelyre ne találnánk példát a ter Az, amelyikrõl most beszél, szépséges Eugénie, bizony nagyjából ugyanaz, mint amirõl egy igen fabula szól a Szentírásnak nevezett lapos regényben, amely a babiloni fogság alatt készült: u almas kompiláció, egy tudatlan zsidó mûve, az viszont nem igaz és minden valószínûséget kizár e tévelygések miatt pusztította volna el a tûzvész ezeket a városokat, jobban mondva kisváros kat; a kialudt vulkánok kráterei mentén elterülõ Szodoma és Gomorra úgy semmisült meg, mint a az itáliai városok, melyeket a Vezúv lávafolyamai temettek maguk alá; ennyi igaz az egész c sodából, ezt az egyszerû esetet használták föl azok, akik barbár módon tûzhalált szabtak ama sétlen halandókra, akik Európa egyik felében ennek a természetes szenvedélynek hódoltak. Eugénie: Természetes!?

Dolmancé: Igenis, fenntartom, hogy az; a természet nem beszél kétféle nyelven, hogy az egyikkel nap mint nap elítélje azt, amit a másikkal sugall, és bizonyos, hogy az õ hangja vezéreli mindazokat a férfiakat, akik meggyõzõdéses hívei e szenvedélynek. Akik szeretnék ki ani vagy megbélyegezni ezt a hajlamot, azt állítják, hogy ártalmas a népesedés szempontjából. lyen sekélyes ezeknek a balgáknak a gondolkodása: folyton a népesedés körül forog, és mindenb ami ettõl eltávolodik, bûnt látnak. Be van talán bizonyítva, hogy a természetnek csakugyan o y nagy szüksége van a népességre, mint ahogy õk akarják elhitetni velünk? Oly nagyon bizonyos talán, hogy valahányszor eltávolodunk az ostoba szaporodástól, meggyalázzuk a természetet? Ve yük röviden szemügyre mûködését és törvényeit, hogy bizonyosságot szerezzünk. Ha a természet eremtene, soha nem rombolna, úgy vélhetném, e lapos szofistákkal egyetértésben, hogy az a le gmagasztosabb cselekedet, ha folytonosan hozzájárulunk a teremtés munkájához, és elismerném, nnek értelmében, hogy a nemzést megtagadni tehát szükségszerûen bûn. Ám a természet mûködésér

en felületes pillantás is nem azt bizonyítja-e, hogy terveinek a rombolás éppoly szükséges al otórésze, mint a teremtés? Sõt, nem azt látjuk-e, hogy e két mûvelet oly szorosan kapcsolódik onódik össze, hogy egyik a másik nélkül nem is képes mûködni? Hogy semmi sem születne, semmi lna meg rombolások nélkül? A rombolás tehát éppen úgy egy a természet törvényei közül, akárcs

Ha ezt az igazságot elfogadtuk, hogyan sérthetnénk meg a természetet azzal, hogy nem vagyunk hajlandók teremteni? Ezzel, még ha tegyük föl gonosztett volna is, sokkal kiseb b bûnt követnénk el, mint a rombolással, ami pedig a természet törvényei közé tartozik, ahogy az imént bebizonyítottam. Ha tehát egyfelõl elfogadom, hogy a természet belém ültette a hajla dóságot a tékozlásra, másfelõl azt kell belátnom, hogy ez számára szükséges, és én csupán az ikor ennek hódolok, akkor hol itt a bûn, kérdezem? No de vetik ellenem újból a balgák és a aporítók (e kettõ rokon értelemmel bír) a nemzõ sperma ágyékunkban más célra, mint a szapor deltethetett, gyalázat eltéríteni természetes útjáról. Legelõször is, már bebizonyítottam, ho igaz, mivel e veszteség még pusztítással sem ér föl, jóllehet a pusztítás, mely jóval nagyob sságú e veszteségnél, önmagában sem lenne bûn. Másodszor, tévedés, hogy a természet szándéka rmanedv kizárólag és teljesen a nemzést szolgálja, mert ha ez igaz volna, nemcsak azt nem engedné, hogy e nedv szaporodáson kívülálló esetekben kiáradjon, ahogyan a tapasztalat szerin megtörténik, méghozzá akkor és ott, ahol nekünk tetszik, hanem azt is meg kellene akadályozn a, hogy közösülés nélkül elpazaroljuk, márpedig álmainkban és emlékeinkben az is megesik. Ha õrködne az értékes nedû fölött, mindig csak a szaporodás edényébe terelné, és bizonyára nem kéjérzés, mellyel erõfeszítéseinket megjutalmazza, akkor is elfogjon, amikor magunkat letérít redeti útjáról; oktalanság lenne föltenni, hogy örömet szerez nekünk épp abban a pillanatban, r gyalázatot hozunk rá. Sõt, menjünk tovább: ha a nõk csak szaporításra születnének, és nyilv ha a szaporodást csakugyan olyan nagy becsben tartaná a természet, vélhetõ-e, hogy a jóval hosszabb nõi életbõl mindent levonva csupán hét esztendõ maradjon, amikor egy nõ képes él egy másik emberi lénynek? Hogyan? A természet mohón szaporodni kíván, mindaz, ami más célra ul, sérelmes rá nézve, mégis százéves életkort alapul véve a szaporodásra rendeltetett nõi ne ze hét éven át képes ellátni feladatát? A természet másra sem törekszik, csak népesítésre, ám ely a népesítést szolgálná, a férfiak kénye-kedvére eltékozolható! Egy férfi ugyanúgy élvez, ztegeti, mint ha hasznos célra fordítja, és a tékozlás semmiféle nehézségbe nem ütközik!

Ne, barátaim, ne higgyünk többé efféle képtelenségekben, amelyektõl a józan ész irtózatta el. A szodomiták és a tribádok nemhogy gyalázatot jelentenének a természetre nézve, de épp el kezõleg, bizonyosra vehetjük, hogy szolgálatára vannak, mikor makacsul megtagadják azt a f ajta közösülést, melybõl csak a természet szempontjából közömbös utódok származnának. A szapo nkat soha nem tartozott a természet törvényei közé, legfeljebb megtûrte, ahogy már leszögez Mit számít a természetnek, hogy az emberiség kihal vagy kipusztul-e a földrõl? Kacag emberi gõgünkön, amely azt képzeli, ez a csapás a világ végét jelentené. A természet jószerivel tudo nne róla! Tán nem haltak ki korábban egész fajok? Buffon számos kihalt fajtáról tud, és e drá szteségek láttán is néma természet tudomást sem vesz róluk. Kihalhatna az egész emberiség, mi változna: a levegõ tiszta maradna, az égitestek ragyognának, a világegyetem óramûpontossággal ladna tovább. Micsoda egetverõ ostobaság volt azt hinni, hogy fajtánk olyannyira hasznos a világnak, hogy aki nem a faj fenntartásán munkálkodik, vagy aki megzavarja a szaporodás t, szükségszerûen bûnt követ el! Nem szabad ennyire elvakultnak lennünk, a nálunk bölcsebb né dája döbbentsen rá bennünket tévedéseinkre! Nincs a földkerekségnek egyetlen zuga, ahol a szo állítólagos bûnének ne lennének templomai és hívei. A görögök, akiknél úgyszólván erényszámb rot emeltek neki Vénusz Kallipügosz néven; Róma Athéntól tanulta el törvényeit, és velük együ ezt az istenekhez illõ szokást.

Micsoda szédítõ pályát futott be a császárság korában! A római sas szárnyának védelme ala a föld egyik sarkától a másikig, a birodalom széthullásakor a tiara árnyékában keresett mene majd a mûvészeteket követve Itáliába költözött, mihozzánk pedig akkor jutott el, amikor pallé bb nemzet lettünk. Ha egy új féltekét fedeznénk fel, ott is megtalálnánk a szodómiát! Cook az an vetett horgonyt, ott is ez a szokás uralkodott. Ha léghajókkal eljutottunk volna a Holdba, már ott is várna a szodómia. Te gyönyörûséges szokás, a természet és az öröm gyermeke férfiak élnek, ott biztos, hogy elõfordulsz, és ahol egyszer megismertek, oltárt emelnek neked! Óh, barátaim, van-e ahhoz fogható badarság, amely elpusztítandó szörnynek tekinti azt férfit, aki az élvezésben többre tartja a paplukat a pinánál, akinek a szemében egy fiatal f aki dupla örömöt kínál neki hiszen egyszerre lehet vele élvezõ és élvezett kívánatosabbn nál, aki csak egyfajta élvezettel kecsegteti!? Gonosztevõnek, szörnyetegnek tartják, csak

mert a másik nem szerepét is el akarta játszani? És a természet ugyan miért alkotta õt e gyön fogékonynak?

Vizsgáljuk meg az illetõ férfi testi fölépítését: gyökeres különbséget figyelhetünk meg a azon férfiaké között, akiknek nem jutott osztályrészül ez a hajlam; a feneke fehérebb, gömböl etlen szõrszál sem árnyékolja a gyönyör oltárát, melynek bensejét finomabb, érzékibb, csiklan borítja, vagyis kifejezetten nõi vaginához hasonlít; az ilyen férfi jelleme is elüt a többie : lágyabb, hajlékonyabb, a nõi nem szinte valamennyi hibáját és erényét megtalálni benne, még k sem idegen tõle: mindegyikükben meglesznek az összes nõi rögeszmék, és egyik-másik nõi voná tséges volna hát, hogy a természet, amely oly hasonlónak alkotta õket a nõkhöz, felháborodjék , hogy hajlamaik is azonosak? Nem világos-e, hogy külön osztályt képeznek a férfinemen belül, amely elüt a másiktól, és azért alkotta õket ilyennek a természet, hogy gyöngítse a szaporodá t a túlzott népesedés ártalmas lenne? Óh drága Eugénie-m, ha tudná, mekkora kéj az, amikor eg almas hímtag egészen betölti a farunk, amikor egészen a golyókig benyomva hevesen döfköd, a fitymáig visszahúzva, megint fanszõrig becsúszik! Nem, nincs a földkerekségen még egy élve , amely fölérne vele, így élveznek a filozófusok, a héroszok, és így élveznének az istenek, h az isteni mámornak a részesei nem maguk lennének istenek, az egyedüli istenségek, akiket a földön imádni tartozunk.[7]

Eugénie (heves izgalomba jött): Óh, barátaim, fúrjatok faron, itt a fenekem, fölkínálom n ek Hágjatok meg, rögtön elélvezek! (E szavak közben Saint-Ange karjába hanyatlik, aki magáho li, csókolgatja, és a leány megemelt farát Dolmancé felé fordítja.)

Madame de Saint-Ange: Isteni tanítónk, elutasít-e ilyen ajánlatot? Ez a fenséges hátsó ne jelent-e nagy kísértést? Ni, hogy tátong, hogy nyílik szét magától!

Dolmancé: Bocsánatát kell kérnem, szépséges Eugénie, amiért engedelmével nem én fogom tüzet, amelyet én gyújtottam. Drága gyermekem, az én szememben megvan az a végzetes hibája, ogy nõ. Túltettem magam minden elõítéleten, hogy szüzességét leszakasszam, de engedje meg, ho itt megállják, a lovag vállalja helyettem ezt a feladatot. Nõvére ezzel a mûlõccsel fölfegyve zve félelmetes lökésekkel ostromolja majd fivére farát, miközben gyönyörû hátsófelét Augustin oda, aki faron fúrja õt, jómagam pedig Augustint hágom meg ezalatt, mert, mi tagadás, e szép szál legény fara már egy teljes órája vonz, no meg mindenképpen viszonozni is szeretném neki a tõle kapottakat. Eugénie: Belemegyek a cserébe, de az igazat megvallva, Dolmancé, vallomásának õszinte ha ngja nem enyhíti gorombaságát.

Dolmancé: Ezer bocsánat, kisasszony, de mi, patarénusok, elveink õszinteségére és pontoss vagyunk a legbüszkébbek.

Madame de Saint-Ange: Nos, a szóbeszéd nem éppen szókimondó hírbe hozza a magafajtát, ame yik csak hátulról szokott közösülni.

Dolmancé: Némileg árulónak, hamisnak tartanak? Nos, asszonyom, bebizonyítottam, hogy e nélkül nem lehet boldogulni a társaságban. Minthogy olyanokkal vagyunk kénytelenek együtt él i, akiknek legfõbb érdekük, hogy leplezzék igazi arcukat, palástolják bûneiket, olyan erények tve magukra, melyeknek nem hódoltak soha, rendkívül veszedelmes lenne számunkra, ha tisz ta õszinteséget tanúsítanánk irántuk, biztosítva ezáltal nekik mindazon elõnyöket, melyeket t gadnak, s így egyenesen rászedetnénk magunkat. A színlelés és a képmutatás olyan szükségletek ket a társadalom alakított ki bennünk, adjuk hát be a derekunkat. Hadd hozzam föl egy perc re önmagam példáját, asszonyom; bizonyos, hogy nálam romlottabb lényt még nem hordott hátán a kortársaim viszont mind meg vannak tévesztve, kérdezze csak ki õket, mind azt fogja mond ani, hogy erényes ember vagyok, holott nincs olyan bûn, melyet a legnagyobb kéjjel el ne követtem volna. Madame de Saint-Ange: Arról nem fog meggyõzni, hogy irtózatos bûnök is vannak köztük. Dolmancé: Irtózatos? Az igazat megvallva, asszonyom, rémtetteket vittem végbe.

Madame de Saint-Ange: Nos, akkor maga hasonló ahhoz, aki így szólt gyóntatóatyjához: Föl es részletezni, uram, a gyilkosság és a lopás kivételével minden mást elkövettem, biztosra ve i! Dolmancé: Úgy van, ezt mondanám, de nem tennék kivételt. Madame de Saint-Ange: Hogyan?! Maga, libertinus, még azt is merészelte ? Dolmancé: Mindent, asszonyom, mindent; megtagadhat-e bármit is magától az, akinek ol yan a vérmérséklete és a gondolkodása, mint az enyém?

Madame de Saint-Ange: Üzekedjünk, üzekedjünk, ilyen beszédek hallatán nem bírok magammal: erre a kérdésre még visszatérünk, Dolmancé, de hogy több hitele legyen a vallomásainak, tiszt ejjel szeretném végighallgatni. Maga szeret szörnyûségeket összehordani erigálás közben, és t snak állítja most be lángoló fantáziája szabados ábrándjait. (A csoportozat kialakul.)

Dolmancé: Várj, lovag, várj, én magam akarom beigazítani a vesszõdet, de elõbb és ezért ugénie bocsánatát kell kérnem szíves beleegyezésével meg kell korbácsolnom õt, hogy a kellõ a hozzam. (Megkorbácsolja.)

Eugénie: Kezeskedem afelõl, hogy ez a szertartás fölösleges volt Mondja inkább azt, Dolm ncé, hogy a bujaságát elégíti ki vele, de ne tegyen úgy, mintha értem fáradozna.

Dolmancé (még mindig korbácsolja): No, majd nemsokára másképpen beszél Még nem ismeri en z elõjátéknak a hatását No, te kis ringyó, most majd megostorozlak Eugénie: Jóságos ég! Micsoda hévvel csinálja, a fenekem tûzben ég

De ez már fáj, igazán

Madame de Saint-Ange: Mindjárt bosszút állok érted, édesem, mindent visszakap tõlem. (Me gkorbácsolja Dolmancét.)

Dolmancé: Óh, tiszta szívbéli örömet szerez vele: én csak egyetlen kedvezést kérek Eugéni yezzen bele, hogy olyan erõsen korbácsoljam meg õt, amilyen erõsen magamat szeretem korbác solni! Látja, mennyire követem a természet törvényét, de várjanak, rendezzük el a jelenetet: ie másszon föl a maga tomporára, asszonyom, és kapaszkodjék a nyakába, akár az anyjuk hátán h ott gyermekek, így két far esik majd egyszerre a kezem ügyébe, együtt fogom alaposan elpáhol ni mindkettõt: a lovag és Augustin velem csinálja ugyanezt: mindketten egyszerre csépeli k majd a fenekemet így, így így éppen jó Micsoda gyönyör!

Madame de Saint-Ange: Ne kímélje ezt a kis ringyót, könyörgök, és minthogy magam nem esed zem irgalomért, nem szeretném, ha a legcsekélyebb irgalmat tanúsítaná iránta. Eugénie: Ajajajajaj! Azt hiszem, valóságosan folyik a vérem! Madame de Saint-Ange: Élénk színével megszépíti a fenekedet dig arra gondolj, hogy a kínokon át vezet az út a gyönyörhöz

Kitartás, angyalom, kitartás

Eugénie: Az igazat megvallva, csakugyan nem bírom tovább.

Dolmancé (pillanatnyi szünetet tart, hogy megszemlélje mûvét, majd folytatja a korbácsolá t): Még egy hatvanas sorozatot, Eugénie, úgy van, hatvanat az egyik, és hatvanat a másik f elére! No, ringyók, hogy fogjátok mindjárt élvezni a gyakást! (A csoportozat fölbomlik.)

Madame de Saint-Ange (Eugénie fenekét vizsgálgatja): Szegény kicsikém, csupa vér a hátsóf d! Te elvetemült, micsoda kéjjel fogod meghágni kegyetlenséged nyomait!

Dolmancé (maszturbál): Úgy van, nem titkolom, és még forróbb csókokkal borítanám e nyomok a nagyobb kegyetlenségrõl árulkodnának. Eugénie: Ah, maga szörnyeteg!

Dolmancé: Elismerem! A lovag: No, legalább õszinte! Dolmancé: Rajta, szodomizáld, lovag! A lovag: Tartsd a tomporát, akkor három lökéssel bejutok. Eugénie: Magasságos ég! A magáé vastagabb, mint Dolmancéé! Szétrepeszt, lovag yörgök!

Legyen kím

A lovag: Azt nem lehet, angyalom. Célba kell érnem Fontolja meg, hogy a mester sz eme rajtam függ, tanításaira méltónak kell bizonyulnom.

Dolmancé: Bejutott! Fenemód szeretem nézni, ahogy a vesszõ körüli fanszõr a seggluk oldal alát súrolja Rajta, hölgyem, fúrja faron a fivérét Augustin vesszõje készen áll, hogy befúr dig kezeskedem, hogy nem fogom kímélni a csõdörét Jó, úgy látom, összekapcsolódott a rózsafü kívül most már egyébre ne legyen gondunk! Madame de Saint-Ange: Nézzétek csak a kis szajhát, hogy fickándozik! Eugénie: Talán az én hibám? Elalélok a gyönyörtõl a korbácsolás lovag, aki még most is izgat Drágám, drágám, nem állom tovább!

ez a hatalmas hímtag é

Madame de Saint-Ange: A szakramentumát! Én sem adom alább, máris elélvezek!

Dolmancé: Némi összmunkára kérlek, barátaim, ha csak néhány percet engedélyeznétek a szám utolérnék mindenkit, és együtt élveznénk el valamennyien. A lovag: Arra már nincs idõ, ondóm máris beleömlik a szépséges Eugénie farába elalélok! s Atyaúristen nevére mondom, eláraszt a kéj! Dolmancé: Követlek benneteket, barátaim, követlek engem is elbódít a kéjhullám. Augustin: Hát még engemet, engemet! Madame de Saint-Ange: Micsoda jelenet! Ez a fickó csordultig töltötte a faromat Dolmancé: Bidére, hölgyeim, bidére! Madame de Saint-Ange: Jaj, ne, én igazán csakugyan nagyon szeretem érezni, hogy on dóval töltekezett a farom, soha nem öblítem ki belõle, ami beleömlött.

Eugénie: Igazán nem bírom tovább Barátaim, áruljátok el nekem, egy nõ mindig kénytelen-e dni az ajánlatot, hogy így hágják meg?

Madame de Saint-Ange: Mindig, drágám, mindig; sõt, ennél többet kell tennie: minthogy ez a fajta szeretkezés igen kéjes, ezt kell követelnie a csõdöreitõl; ha azonban függõ viszon n áll avval, akit kedvét tölteni fölhasznál, ha ilyen vagy olyan kedvezéseket, ajándékokat, k ságokat remél tõle, akkor kéresse magát: az ilyen hajlamú férfiak között egy sem akad, aki setben ne áldozná föl mindenét egy olyan nõért, aki elég ügyesen csak azért mond nemet, hog ban fölszítsa vágyát; mindent elérhet a férfiaknál az a nõ, aki elsajátította a kivárás mûvés lanatban adja csak be a derekát. Dolmancé: No, angyalkám, megtértél? Nem véled többé bûnnek a szodómiát?

Eugénie: És ha az lenne is, mit törõdöm vele? Nem bizonyítottam-e be, hogy a bûnök semmis Igen kevés cselekedet számít ezentúl bûnnek e szememben.

Dolmancé: Semmiben sincs bûn ezen a világon, nincs-e olyan oldala a legirtózatosabb cselekedetnek is, mely ránk nézve ne lenne kedvezõ? Eugénie: Ki vonná ezt kétségbe?

Dolmancé: Nos, ha ez igaz, máris megszûnik bûn lenni, mert hogy bûnnek lehessen tekint eni olyasmit, ami úgy használ az egyiknek, hogy közben árt a másiknak, elõbb be kellene bizo nyítani, hogy a sértett lény értékesebb a természet számára, mint az élvezõ, márpedig minden mán értékes a természet szempontjából, ilyen kivételezés tehát nem lehetséges; következésképp selekedet, amely úgy használ az egyik embernek, hogy közben árt egy másiknak, tökéletesen köz természet számára. Eugénie: Ha azonban ez a cselekedet aránytalanul sok embernek ártana, miközben nekünk csak igen csekély mértékû élvezetet nyújtana, ne lenne-e förtelmes akkor mégis végbevinni?

Dolmancé: Ez nem számít, hiszen nincs módunk összehasonlítani azt, amit a többiek, és azt mit mi érzünk, vagyis a legerõsebb fájdalomadag, amit mások szenvednek el, tökéletesen semmis a mi számunkra, viszont a legapróbb kéjérzés, amely bennünket bizserget meg, a mi élvezetünk, künk tehát bármi áron ezt az enyhe bizsergést fölébe kell helyeznünk mások akár végtelen ely soha nem ér el hozzánk. Ha viszont, épp ellenkezõleg, az történik, hogy különleges érzé csa alkatunk révén kellemesnek találjuk felebarátunk kínjait, és ez gyakori eset, ki vonná e, hogy vitathatatlanul többre kell tartanunk a többiek szenvedését, mely bennünket örömmel t el, e szenvedés hiányánál, mely megfosztana ugyanettõl az örömtõl? A morál terén valamennyi onnan ered, hogy nevetséges módon elfogadjuk azt a testvéri köteléket, melyet a keresztények találtak ki az õket sújtó balsors és üldöztetés századában. Minthogy szánalmat kellett koldu biektõl, nem is volt ügyefogyott ötlet a részükrõl kimondani, hogy minden ember testvér. E fö vés alapján hogyan tagadhatták volna meg tõlük a segítséget? Mi azonban nem fogadhatjuk el ez a tanítást. Nem egymástól elkülönülten jövünk-e a világra? Tovább megyek, nem egymás ellenéb ban élünk-e? No mármost, kérdem én, vajon benne foglaltatik-e a föltevésben, hogy a testvéris gos köteléke által megkövetelt erények adottak a természetben? Ha ugyanis a természet sugalln mindenki születésétõl fogva magában hordozná õket, s akkor a szánalom, a jótékonykodás, az em ind természetes érzések volnának, melyeknek nem tudnának ellenállni, és így a vadember termés lapota épp az ellenkezõje lenne annak, amit tapasztalunk.

Eugénie: De ha mint mondja a természet úgy intézi, hogy az emberek elkülönülten jöjje ilágra, egyik a másiktól függetlenül, annyit elismer-e legalább, hogy a szükség egymáshoz k kényszerû kapcsokat hoz létre közöttük: innen erednek a kölcsönös szövetségre lépõk közti , a szerelem, a hála szálai; remélem, legalább ezeket tiszteletben tartja?

Dolmancé: Semmivel sem inkább, mint a többit, az igazat megvallva, de szívesen elemzés tárgyává teszem; vessünk egy gyors szempillantást mindegyikre, külön-külön. Azt állítja-e, h ha szükséges megnõsülnöm, akár faj fenntartási, akár vagyoni szempontból, ez már eltéphetetle szálakkal kapcsol a másik félhez, akivel szövetkezem? Nem lenne-e képtelenség kérdem én e ? Amíg tart a közösülés aktusa, addig persze szükségem lehet a másik tárgyra, de amint kielég marad kettõnk között, könyörgök? Milyen valóságos kötelezettség láncolja hozzá vagy hozzám e z utóbbi kötelékek a szülõk ama félelmébõl származnak, hogy öregségükre majd maguk maradnak, uk, melyben gyermekkorunkban részesítenek minket, csak arra való, hogy öregkorukra kiérdem eljék a hasonló gondoskodást. Ne dõljünk be többet a szüleinknek az égvilágon semmivel sem t k nekik, Eugénie, semmivel, és minthogy nem annyira miértünk, mint inkább önmagukért munkálko k, szabad õket gyûlölnünk, sõt, megszabadulhatunk tõlük, ha dühít, amit tesznek: csak akkor k zeretnünk õket, ha kedvünkben járnak, és ez a gyöngédség sem kell, hogy akár egyetlen fokozat s fölülmúlja azt, amit barátaink iránt tanúsítunk, mert a születési elõjogok semmit sem képez it sem alapoznak meg, és ha bölcsen és elmélkedve vizsgáljuk meg õket, bizonyára csak gyûlöle alálunk okot azok iránt, akik minden egyébnek fittyet hányva gyakran boldogtalansággal vag y betegségekkel teli léttel ajándékoztak meg.

A szerelem kötelékeit emlegeti, Eugénie, bárcsak soha ne ismerné meg õket! Hogy olyan bo ldog lehessen, amilyen boldogságot magának kívánok, jobb, ha ez az érzés soha nem talál utat szívéhez! Mi a szerelem? Úgy vélem, nem tekinthetjük másnak, mint valamely szép tárgy ránk g olt hatásának: elragad, lángra gyújt bennünket, és ha e tárgy birtokába jutunk, boldogság, ha

enek vagyunk hozzájutni, kétségbeesés tölt el. De vajon min alapul ez az érzés? A vágyon. Mil következményt von maga után ez az érzés? A tébolyt. Szorítkozzunk tehát a kiváltó okra, és õ hatástól! A kiváltó ok a tárgy birtoklására ösztönzõ vágy: igyekezzünk hát ezt elérni, de böl mint birtokunkba kerül, ellenkezõ esetben viszont vigasztalódjunk meg: ezer más hasonló, g yakran kiválóbb tárgy nyújt vigasztalást emennek elvesztéséért; az összes férfi, az összes nõ cs szerelem, amely ellenállna a józan gondolkodásnak. Hogy rászed bennünket ez a mámor, amel y semlegesíti az érzékek tanúságát, és olyan állapotba hoz, hogy õrült imádatunk tárgyán kívü , mi magunk sem létezünk! Élünk még egyáltalán ebben az állapotban? Nem inkább önként fosztju unkat az élet édességétõl? Nem olyan ez, mintha nem akarnánk kilábalni valamely emésztõ lázbó roncsol és pusztít, és nem hagy számunkra más boldogságot, mint metafizikai élvezeteket, mely k oly hasonlók a téboly tüneteihez? Ha legalább örökké tudnánk szeretni az imádott tárgyat, h yos lenne, hogy soha nem hagyjuk el, akkor is hóbortnak, de bocsánatos hóbortnak számítana . Van erre példa? Vajon sok örök kapcsolatot láttunk-e, amely sohasem foszlott szét? Néhány h pig tartó élvezkedés után, amikor az imádat tárgya visszakerül az õt megilletõ helyre, és már amiatt, hogy tömjént égettünk oltárán, gyakran azt sem tudjuk fölérni ésszel, hogyan tudott re hatalmába keríteni minket.

Óh, ti kéjsóvár lányok, nyújtsátok hát amíg lehet testeteket nekünk! Üzekedjetek, mul dül az a fontos, a szerelmet kerüljétek gondosan! Csak a testiség ér valamit, ahogy a termés zettudós Buffon mondta, és õ nem csupán errõl az egyrõl elmélkedett jó filozófus módjára. Ism ssatok, de ne szeressetek, azzal se igen törõdjetek, hogy szeretve legyetek; ne siránk ozással, epekedéssel, szemjátékkal, szerelmeslevelekkel gyöngítsük életerõnket, ellenkezõleg: , sok-sok, gyakran váltott csõdörrel; mindenekelõtt pedig annak álljunk ellen, hogy egyval aki rabul ejtsen, mert az állhatatos szerelem, magához láncolva, igyekszik megakadályozn i, hogy másoknak fölkínálkozzunk, merõ kegyetlen önzés tehát, mely rövidesen végzetessé válha szempontjából. A nõk nem egyetlen férfi számára teremtettek: valamennyi férfinak szánva tere tte õket a természet. Csak az õ szavára hallgassatok, asszonyok: válogatás nélkül engedjetek den férfinak, aki megkíván benneteket! Örökre kurvák legyetek, szerelmes kedvûek soha, fussat k a szerelem elõl, bálványozzátok a gyönyört, akkor majd rózsák szegélyezik életetek útját, é irágerdõvel boríttok el! Faggassa csak ki, Eugénie, ezt a bájos hölgyet, aki tanítására válla , mennyire kell tartani az olyan férfit, aki már kiszolgálta vágyainkat. (Halkan beszél, n ehogy Augustin meghallja.) Faggassa csak ki, tenne-e akár egyetlen lépést is Augustin megmentésére, aki pedig most sok gyönyörûséget szerez neki. Föltéve, hogy elrabolják tõle, ta at a helyébe, nem is gondolna többet rá, aztán, ha rövidesen az újabbra is ráun, két hónap mú ját kezével végezne vele, ha az emberáldozat újabb gyönyörökkel kecsegtetné.

Madame de Saint-Ange: Édes Eugénie-m, biztosra veheted, hogy Dolmancé most az én szíve met tárja föl elõtted, egyszersmind a nõi szívet is, mintha csak szívünk legtitkosabb rejteké yitottuk volna meg elõtted.

Dolmancé: Elõadásom utolsó részét a baráti kötelékeknek és a hálának szentelem. Tartsuk t az elõbbieket, nem bánom, amennyiben hasznosak számunkra, ragaszkodjunk barátainkhoz, a míg jó szolgálatokat tesznek nekünk, de tüstént feledjük el õket, amint nem várunk hasznot tõ ndig csak önmagunkért szeressük a többieket, õket magukat szeretni önámítás lenne: a természe olyan ösztönzéseket, csak olyan érzéseket sugall az embernek, amelyek számára jók; nincs önzõ rmészetnél, legyünk hát mi is azok, ha be akarjuk teljesíteni törvényeit! Ami a hálát illeti, e, az minden bizonnyal a leggyöngébb kötelék valamennyi közt. Talán a mi kedvünkért kötelezne nünket hálára a többiek? Csak ezt ne higgyük, kedvesem; kérkedésbõl, gõgbõl teszik. Nem megal ok játékszerévé válni? Nem megalázóbb-e még ennél is lekötelezettnek lenni? Nincs terhesebb e gadott jótéteménynél. Középút nem létezik: vagy viszonozzuk, vagy lealacsonyítjuk magunkat. A lelkek nehezen viselik el a jótétemény súlyát; olyan rettentõ erõvel nehezedik rájuk, hogy v yetlen érzést vált ki belõlük: gyûlöletet a jótevõ iránt. Mit gondol mármost, milyen köteléke az elkülönültségért, amelyben a természet szándéka szerint születtünk? Milyen kapcsolatoknak zefûzniük az embereket? Milyen címen szeressük, dédelgessük õket, miért helyezzük õket önmagu en jogon enyhítsük balsorsukat? Vajon hol a helye lelkünkben az afféle szép és fölösleges eré forrásának, mint jótékonyság, emberiesség, irgalom; ezek mind az ostoba vallások képtelen sza i közt szerepelnek, néhány szélhámos vagy koldus hirdeti õket, és szükségképpen csak olyasmit nak nekünk, ami e vallások támogatására jó, vagy segít megtûrni õket. Nos, Eugénie, vajon tal szent köteléket az emberek között? Szól-e valami az ellen, hogy mindig önmagunkat helyezzük a többiek fölébe?

Eugénie: Ezek a tanítások, melyeknek elébe megy a szívem, oly csábítók, hogy elmém semmif yt nem támaszt.

Madame de Saint-Ange: Ezek a tanok a természetben gyökereznek, Eugénie, már pusztán az , hogy helyesled õket, bizonyítéka ennek; érzéseid hogyan lehetnének a romlás gyümölcsei, his rég keltél csak életre a természet méhébõl?

Eugénie: Ha azonban az általatok magasztalt bûnök a természetben gyökereznek, miért üldöz ndet a törvények?

Dolmancé: Minthogy a törvények nem az egyes ember, hanem a köz javát szolgálják, állandóa közésbe kerülnek az egyes ember érdekeivel, tekintve, hogy az egyéni és általános érdek folyt szeütközésben áll. A törvények, melyek jók a köz számára, rosszak az egyénnek, aki megalkotja ha egyszer-egyszer oltalmazzák, vagy biztosítják is õt, élete háromnegyed részében akadályoz yózzák, azért a bölcs és törvénygyûlölõ ember úgy tûri csak a törvényt, mint a mérges kígyóka ek sebeznek és mérgeznek ugyan, de idõrõl idõre hasznot is hajtanak az orvoslásban; a bölcs t hát úgy védekezik a törvények, mint a méregfröcskölõ bestiák ellen: óvintézkedésekkel, titokt ja be magát, hiszen a bölcsesség és óvatosság könnyen megtalálja ennek a módját. Ha tehát bûn zõ kedv lobbantja lángra lelkét, Eugénie, bizonyosra veheti, hogy barátnõje segítségével meg yémmel békésen végbe-viheti mindet. Eugénie: Ez a kedv máris lobog a szívemben! Madame de Saint-Ange: Miféle szeszély tüzel, Eugénie? Nekünk bizton elmondhatod. Eugénie (révedezve): Kiszemeltem egy áldozatot. Madame de Saint-Ange: Melyik nembõl? Eugénie: A sajátomból! Dolmancé: Nos, asszonyom, elégedett a növendékével? Elég gyors az elõmenetele? Eugénie (mint fent): Egy áldozat, drágám, az kellene nekem az lenne életem legboldogabb pillanata! Madame de Saint-Ange: És mit mûvelnél vele? Eugénie: Mindent, mindent! Mindazt, amitõl õ lenne a legboldogtalanabb valamennyi halandó között! Óh, drágám, drágám, szánj meg engem, nem bírom tovább!

Dolmancé: A szakramentumát! Ez aztán a fantázia! Gyere közelebb, Eugénie, nagyszerû vagy, hadd hágjalak meg ezerszer, és még ezerszer! (Újra a karjába zárja.) Ide nézzen, asszonyom, i e nézzen, hogy elélvez a libertinus lány a puszta gondolatra is, anélkül, hogy egyetlen uj jal hozzáérnék Újfent faron kell fúrnom, feltétlenül! Eugénie: Utána megkapom, amit kérek? Dolmancé: Bizony, te kis bolond

bizony, kezeskedünk érte.

Eugénie: Nos barátom, itt a farom, bánjék vele tetszése szerint!

Dolmancé: Várjunk még, hadd rendezzem el kissé bujábban az élvezkedést. (Dolmancé utasítá tve mindent végrehajtanak.) Augustin, te feküdj az ágy szélére, Eugénie feküdjön a karodba, í alatt szodomizálom csíklóját Augustin vesszõjének fenséges fejével simogathatom, Augustin v t takarékosan bánjon az ondójával, nehogy idõnek elõtte elélvezzen; a drága lovag, aki besz allgatva némán maszturbál, legyen oly jó, helyezkedjék el Eugénie vállán úgy, hogy gyönyörû sókjaimnak; õt alulról fogom izgatni, vagyis miközben faron fúrom õt, mindkét kezemmel egy-eg vesszõt sodorgathatok; Ön pedig, asszonyom, kérem, viszonozza most nekem azt, hogy az

imént a férje voltam: fegyverezze föl magát a leghatalmasabb mûlõccsel! (Saint-Ange kinyit egy ladikot, mely telis-teli van bársonyjancsikkal, hõsünk kiválasztja közülük a legfélelmete bet.) No, ennek a száma szerint 14 hüvelyk a hossza és 10 hüvelyk a kerülete, kösse a der köré, asszonyom, és irtóztató lökésekkel essen nekem! Madame de Saint-Ange: Dolmancé, csakugyan elment az esze, ezzel a szerszámmal me g fogom nyomorítani.

Dolmancé: Egyet se féljen, lökje, nyomja befelé, angyalom, én majd csak akkor hatolok be drága Eugénie-je farába, ha ez a hatalmas hímtag már jó mélyen bennem jár Bent van, bent a szakramentumát! Mennyei gyönyörûséget szerzel nekem! Ne kímélj, szépségem, figyelmeztetlek, elõkészítés nélkül foglak faron fúrni Hû, a szakramentumát! Micsoda gyönyörû ülep! Eugénie: Barátom, szétrepesztesz, legalább készítsd elõ az utat

Dolmancé: Attól tartózkodom csak igazán, az istenfáját! A fele gyönyör odaveszne az ostob igyelmességek miatt! Ne feledd a tanításaimat, Eugénie, magamért teszek mindent; most áldoza t vagy egy percig, szépséges angyalom, de utána tüstént üldözõ lesz belõled Hû, a szakrament van! Eugénie: Belehalok! Dolmancé: Az istenfaszát, mindjárt célba érek! Eugénie: Mostantól, mivel bent vagy, tégy, ami tetszik: már csak kéjt érzek.

Dolmancé: Milyen pompás ezt a hatalmas vesszõt egy szûz csiklóján pedergetni! No most, l ovag, szép farral nézz rám elég kéjesen izgatlak, te libertinus? Maga pedig, asszonyom, hágj n meg, úgy hágjon meg, mint a macáját, mert az vagyok, az akarok lenni Eugénie, angyalom, él ezz el, igen, igen, élvezz el! Augustin nem tudja visszatartani a magját, ondóval áraszt el A lovagé is kiárad, az enyém belevegyül Nem állom tovább Eugénie, mozgasd a fenekedet, farlukad jó erõsen szorítsa a vesszõmet: rögtön a bensõdbe lövellem forró ondóm láváját Óh, lalélok! (Dolmancé visszahúzódik, a csoportozat fölbomlik.) Nézze, asszonyom, kis libertinus növendékét mindenütt ondó borítja pinatájra bõségesen jutott, izgassa, dörzsölje vele ikrát vés ilyen kéjes dolog van a világon.

Eugénie (kéjesen vonaglik): Óh, szívem, nagy gyönyört szereznél vele! Drága szerelmem, bu tüzel. (Fölveszik a megfelelõ testtartást.)

Dolmancé: Lovagom, minthogy te fogod elvenni e szép gyermek szüzességét, siess nõvéred se ségére, érjétek el egyesült erõvel, hogy a gyönyörtõl belealéljon a karodba, közben pedig for fenekedet: miközben Augustin engem fúr faron, én téged háglak meg. (Mindent eszerint rend eznek el.) A lovag: Jó lesz így, ahogy most állok? Dolmancé: Emeld egy kicsikét magasabbra a farodat, szerelmem; úgy, most jó , lovag, elõkészítés nélkül

szóval rajta

A lovag: Istenuccse, úgy lesz, ahogy kívánod; e gyönyörû lány keblén mi mást éreznék, min gcsókolja Eugénie-t és simogatni kezdi, egyik ujját könnyedén a hüvelyben mozgatva, eközben S t-Ange a csiklót ingerli.)

Dolmancé: Ami pedig engem illet, kedvesem, biztosra veheted, hogy meg fogok tált osodni, nem úgy, mint az imént Eugénie-t ölelve: oly nagy a különbség lányfar és fiúfar közöt on, Augustin! De nehezen szánod rá magadat! Augustin: Ennye, uracskám, dejszen épp az elébb fojott az el a kis tubica micsodája mellett, most meg asztat akarná, hogy rögvest fölácsingózzon a maga seggire, ami nem is oj jan hû de szép!

Dolmancé: Együgyû! No de minek panaszkodnék? Ilyen a természet: ki-ki a maga szentjét di cséri. Hajrá, te szókimondó Augustin, azért csak hatolj belém, és ha majd kicsit tapasztaltab leszel, rá fogsz jönni, nem ér-e többet egy far egy pinánál. Eugénie, viszonozd hasonló jókk mit a lovagtól kapsz; csak magaddal törõdsz: igazad van, te libertinus, de most saját gyön yöreid érdekében izgasd õt, hiszen hamarosan elfolyatja szûzvéredet.

Eugénie: Jó, jó, izgatom, csókolgatom, már azt se tudom, hol a fejem Ajajajajj! Nem bíro tovább, barátaim, könyörüljetek rajtam belehalok elélvezek! A szakramentumát! Önkívületbe Dolmancé: Én viszont jó fiú leszek! Most csak lankadt vesszõmet akartam új vágyra ajzani gyönyörû farban, serkenõ magomat Saint-Ange számára tartogatom: az mulattat a legeslegjobba n, ha az egyik farban beindítok egy hadmûveletet, amit aztán egy másik farban fejezek be . Nos, lovagom, látom, jól haladsz leszakítjuk hát a szüzesség virágát?

Eugénie: Óh, magasságos ég, nem akarom, hogy õ legyen az! Belehalnék, a magáé kisebb, Dol cé, hálám hadd szóljon Önnek e hadmûveletért!

Dolmancé: Lehetetlen, angyalom, még életemben nem fúrtam pinát! Engedelmével, az én korom an már nem is vágnám ilyesmibe a fejszémet. Szüzessége a lovagnak jut osztályrészül, egyedül y leszakítsa, ne fosszuk meg jogaitól. Madame de Saint-Ange: Visszautasít egy ilyen szüzességet, ilyen hamvasat és szépet, me rt fogadok, hogy senki nem vonja kétségbe, miszerint Eugénie a legszebb lány Párizsban; ja j, micsoda ember! Igazán, erre mondják, hogy túl mereven ragaszkodik az elveihez.

Dolmancé: Mégsem eléggé, asszonyom, hiszen sok-sok sorstársam akad, aki soha nem fúrná Ön aron Én megtettem, és nemsokára újfent meg fogom tenni, vagyis szó sincs arról amivel vádo gy kultuszom fanatizmussá fajulna. Madame de Saint-Ange: Rajta, lovag, de kíméld! Nézd, milyen szûk szoroson kell behat olnod. Arányosnak mondható-e egyáltalán a befogadó és a befogadott?

Eugénie: Jaj, belehalok, nincs mit tennem De annyira tüzel a vágy, hogy meghágassam m agam: mindent egy kockára teszek föl, semmitõl sem riadva vissza Gyere, drágám, hatolj belém mindenestõl a tiéd vagyok.

A lovag (két marokra fogja meredezõ vesszejét.): Úgy, úgy fikomadta, ide be kell hatol nod Nõvérem, Dolmancé, tartsátok kétfelõl a két lábát A szakramentumát, mibe vágom a fejszé zétszakad is, ha szétreped is belé, át kell esnie rajta, a dupla szentfaszát! Eugénie: Lassan, lassan, nem bírom ki (Kiáltozik, könnyek peregnek az arcán ) Segítség, s barátném! (Vergõdik a kezük között.) Nem akarom, hogy belém hatoljon! Segítségért kiáltok nem hagyja abba! A lovag: Annyit kiabálsz, te kis ringyó, amennyi jólesik; be kell hatolnom, ha mon dom, még ha százezerszer el is visz téged közben az ördög! Eugénie: Barbár! Dolmancé: Fikomadta! Ugyan ki finomkodik, amikor áll a farka!

A lovag: Fogjátok erõsen, bent van, bent van! A szakramentumát, ördögadta szüzessége! Nic ak, hogy folyik a szûzvér!

Eugénie: Te vad tigris! Rajta, tépj széjjel, ha tetszik mit bánom most már, csókolj, te , csókolj, imádlak! Ha már bent van, semmiség az egész, feledve minden fájdalom Jaj annak a ynak, aki visszahõköl a vad roham elõl! Mekkora gyönyörtõl fosztja meg magát ilyen csekélyke iatt. Döfd be, lovag, egészen markolatig, elélvezek! Ikráddal locsold a rajtam ejtett se beket méhem legmélyéig döfd be a dákódat! Ah, a fájdalom kéjre vált rögtön elájulok (A lov

t õ Eugénie-vel közösült, Dolmancé a farát és a golyóit ingerelte, Saint-Ange pedig Eugénie c mogatta. A csoportozat fölbomlik.)

Dolmancé: Azt tartanám jónak, ha Augustin haladéktalanul meghágná a kis ringyót, amíg a s osok tárva-nyitva állnak. Eugénie: Augustin! Ekkora hímtaggal? És rögtön? Hiszen még vérzem!

Madame de Saint-Ange: Drága szerelmem, egy csókot én szánlak téged, de elhangzott az íté , nincs ellene föllebbezés, szívem, alá kell vetned magadat!

Augustin: A teremburáját! Én osztán készen állok, ha ezt a kislyányt kõ nyársra húzni. Ér emtésit, akár Rómából egyalogunék idáig!

A lovag (megragadja Augustin hatalmas hímvesszõjét): Ide nézz, Eugénie, hogy ágaskodik m rá, hogy a helyembe álljon.

Eugénie: Szentséges ég! Micsoda ítélet! El akartok veszejteni engem, már világosan látom. Augustin (megragadja Eugénie-t): Ugyan mán, kisasszonka, ebbe még senki sem hótt bel e.

Dolmancé: Várj egy percet, fiam, csak egy percet; gyakás közben fordítsd felém Eugénie fe ekét Úgy, jöjjön közelebb, asszonyom, azt ígértem, hogy faron fúrom, és én állom a szavamat, zkedjetek el, hogy gyakás közben korbácsvégre kaphassam a lányt. A lovag pedig engem korbács oljon ezalatt. (Mindannyian eszerint helyezkednek el.)

Eugénie: Jaj, fikomadta, szétrepeszt! Finomabban csináld, te otromba! Jaj, a bugri s, benyomta! Bent van ez a baszomjancsi, méghozzá a legmélyén elalélok! Jaj, Dolmancé, milye hatalmasokat üt! Két oldalról gerjesztenek lángra máris tüzel a fenekem.

Dolmancé (teljes erejébõl üti): Megkapod a magadét, te kis ringyó, de meg ám! Meglátod, m ora kéjjel fogsz majd elélvezni. Remekül izgatja, Saint-Ange, könnyed ujjai bizonyára enyhít ik a kínokat, melyeket Augustin és én okozunk neki. De érzem, hogy megszorul a farluka, asszonyom, már látom, együtt fogunk elélvezni! Istenek társaságában érzem magam, a fivér meg t. Madame de Saint-Ange: Gyakjál, fényességes napom, gyakjál, soha nem volt még részem ekko ra kéjben!

A lovag: Dolmancé, váltsunk helyet! Te szállj át fürgén nõvérem farából Eugenie-ébe, így a közbülsõ hely nyújtotta gyönyört, én pedig faron fúrom a nõvéremet; tõle ezenközben visszak vesszõcsapásokat, melyekkel vérbe borítottad Eugénie farát. Dolmancé (máris cserél): Boldogan etten?

nézd, barátom, lehet-e fürgébben helyet cserélni, mint

Eugénie: Hogyan, mindkettõ rajtam, magasságos ég! Már azt sem tudom, melyiket válasszam: ebbõl az otromba fickóból jócskán elegem van! Sok-sok ikrámba fog kerülni ez a dupla elélvez is folyik Ha nem jön közbe ez a kéjes áradat, tán már nem is élnék No, drágám, te is követe gy szitkozódik közben a céda! Dolmancé, élvezz el, te is élvezz el, szerelmem, ez a bugris e aszt, bensõm legmélyébe lövelli magját Ah, mindkét csõdöröm, nahát, mindkettõ egyszerre, a s ! Barátaim, ikrám összefolyik a tiétekkel megsemmisültem (A csoportozat fölbomlik.) Nos, ke sem, meg vagy elégedve a tanítványoddal? Elég nagy ringyó vagyok már? De hogy micsoda állapot a micsoda gerjedelembe hoztál Igen, esküszöm, hogy ha kellene akár az utca kellõs közep futnék, hogy meghágassam magam, olyan gerjedelembe jöttem Dolmancé: Milyen gyönyörû így! Eugénie: Gyûlölöm magát, visszautasított!

Dolmancé: Hogyan hághattam volna át dogmáimat?

Eugénie: Nem bánom, megbocsátok, tiszteletben kell tartanom a kicsapongásra vezérlõ tano kat. Hogyan is ne vallanám õket magaménak én, aki ezentúl mindig bûnben akarok élni? Üljünk l evegjünk kissé, teljesen kimerültem. Dolmancé, folytassa oktatásomat, és vigasztaljon meg, a miért ilyen bujálkodásokra vetemedtem; csillapítsa le lelkiismeret-furdalásomat; öntsön belém lket. Madame de Saint-Ange: Jogos a kérdés, kövesse némi elmélet a gyakorlatot, így faragunk b elõle tökéletes tanítványt. Dolmancé: Nos hát, milyen témáról szeretne hallani, Eugénie?

Eugénie: Arra vagyok kíváncsi, csakugyan szükségesek-e a jó erkölcsök a kormányzáshoz, és folyással van-e némileg egy-egy nemzet lelkére?

Dolmancé: A teringettét, ma reggel, hazulról jövet az Egalité-palotában vásároltam egy rö ot, amely ha hinni lehet a címének alighanem válasz a kérdésre Még meg sem száradt rajta dafesték.

Madame de Saint-Ange: Lássuk (olvassa): Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egyszer! Szavamra, különös egy cím; ígéretes; lovag, neked olyan szép hangod, olvasd föl nekünk! Dolmancé: Talán tévedek, de ez a tökéletes válasz Eugénie kérdésére. Eugénie: Bizonyára! Madame de Saint-Ange: Hagyj magunkra, Augustin, ez nem a te fülednek való, de ne menj messzire, csöngetünk érted, ha újra be kell jönnöd. A lovag: Akkor hát belekezdek. Franciák, ha republikánusok akartok lenni, veselkedjetek neki még egyszer! A vallás

Nagy eszméket bocsátok a nyilvánosság elé; meghallgatják és megfontolás tárgyává teszik õ d nem talál is tetszésre, néhány bizonyára megmarad közülük, és akkor sikerül hozzájárulnom v felvilágosodás terjesztéséhez, és ez örömmel tölt el. Nem titkolom, mennyire fájó szívvel fig csoda lassúsággal igyekszünk célba érni; aggodalommal tölt el az az érzés, hogy a küszöbén ál hogy újból elszalasszuk. Vannak netán, akik úgy vélik, elértük a célt, amikor törvényeket ad k? Senki se képzelje, hogy így van. Mihez kezdenénk törvényekkel vallás nélkül? Szükségünk va ra, méghozzá a republikánusok jelleméhez szabott kultuszra, mely a legtávolabbról sem újíthat föl a római vallást. Ebben a században, amikor legszilárdabb meggyõzõdésünk szerint a vallásn a morálra támaszkodnia, nem pedig a morálnak a vallásra, olyan vallás kell nekünk, mely össz vág az erkölcsökkel, annak mintegy kifejlõdése, szükségszerû következménye, amely képes a lel asba emelve, folytonosan a drága szabadság napjaink vallásának egyedüli bálványa szintjén i.

Márpedig, kérdezem én, vélhetõ-e, hogy Titus egyik rabszolgájának, egy nyomorúságos júdea snak a vallása megfeleljen egy szabad, harcos nemzetnek, amelyik teljesen újjászületett? Nem, honfitársaim, ne higgyétek! Ha balszerencsés módon a franciák megint visszasüllyednének a kereszténység sötétségébe, akkor egyfelõl a papok gõgje, zsarnoksága, despotizmusa csupa , melyek újra meg újra fölütik a fejüket e tisztátalan népség körében , másfelõl e méltatlan dhözragadt, kicsinyes, lapos dogmái és misztériumai, csorbát ejtve a republikánus lélek büszk hamarosan újra nyakukba vetnék azt a jármot, melyet nemrégiben erõvel zúztak össze.

Ne veszítsük szem elõl, hogy ez a gyermeteg vallás volt a legjobb fegyver zsarnokain k kezében: egyik alapvetõ dogmája szerint adjátok meg a császárnak, ami a császáré: mi azonba aszítottuk trónjáról a császárt, és ezentúl semmit sem szándékozunk neki megadni. Franciák, h

zt hinni, hogy a polgári alkotmányra fölesküdött papság szelleme gyökeresen különbözik az alk egtagadó papságétól; vannak olyan, a hivatással együtt járó vétkek, amelyektõl lehetetlen meg lni. Nem telne bele tíz év, és papjaitok, a keresztény vallás, annak babonái és balítéletei r tettek esküt, hiába szegények, visszanyernék az elhódított lelkek fölötti hatalmukat; újra h lnák sorsotokat a királyokéhoz, hiszen az egyik hatalma mindig is támogatta a másikét, és így ilárd alapok híján romba dõlne a respublika építménye.

Óh ti, akik kaszát ragadtatok, mérjetek végsõ csapást a babonaság fájára, ne csak ágait n sétek, gyökerestül forgassátok ki a földbõl ezt a járványt terjesztõ fát; higgyétek el tökéle gyanánt, hogy szabadságra és egyenlõségre épülõ rendszeretek oly nyilvánvalóan útjában áll a szolgálatot tevõknek, hogy nem akadhat köztük soha egy sem, aki jóhiszemûen az új vallás hív e, vagy aki ne igyekezne alapjaiban megingatni, amennyiben sikerül újból némi hatalmat s zereznie a lelkek fölött. Melyik ne követne el mindent, ami hatalmában áll, hogy visszanye rje a tõle elragadott bizalmat és tekintélyt, összehasonlítva jelenlegi kényszerû állapotát a amelyet hajdanán élvezett? Hány és hány gyönge, kishitû lélek válna újból a becsvágyó pilise olgájává? Miért nem látjuk be, hogy a hajdani bajok újraszülethetnek? A keresztény egyház kor rmeksége idején nem ugyanolyanok voltak-e a papok, mint most? Azt jól láttuk, hová jutotta k, de vajon mi juttatta õket idáig? Nem a vallás által nyújtott lehetõségek? Márpedig, ha nem ltjuk be gyökeresen a keresztény vallást, hirdetõi ugyanezen lehetõségek birtokában hamar elérik ugyanazt a célt.

Örökre vessünk hát véget mindannak, ami egyszer elpusztíthatná mûvünket. Vegyük fontolóra vel fáradozásunk gyümölcseit csak utódaink élvezik majd kötelességünk, lelkiismeretünk kény kiirtsunk minden veszedelmes csirát, amelybõl egykor újraburjánozhatna a káosz, hisz most is csak nagy üggyel-bajjal tudunk kilábolni belõle. Balítéleteink oszladoznak, a nép megtag adja a katolikus vallás képtelen tanításait, fölszámolta a templomokat, ledöntötte a bálványo lánosan elfogadott nézet, hogy a házasság nem több állampolgári aktusnál, a darabokban heverõ tószékeket a nyilvános gyûléstermekbe vitték, az állítólagos hívõk a szentáldozást faképnél h isteneiket az egerek prédájául lökik. Franciák, ne torpanjatok meg! Egész Európa tõletek várj erõt, hogy letépje homlokáról a szemét takaró kötést, fél kezét halántékához emelve. Siessete , hogy a szent Róma, amely máris mindenfelé szervezkedik, megfojtsa életerõtöket, idõt nyerve némely híveinek megtartásához. Kímélet nélkül sújtsatok le fennen hordott, reszketõ fejére, h leforgása elõtt a szabadság fája, mely árnyékba borítja Szent Péter szószékének roncsait, di ombkoronát növesztve ágaival a keresztények gyûlölt bálványai fölé nehezedjék, melyeket arcát és Brutusok hamvai fölött emeltek.

Franciák, ismétlem, egész Európa tõletek várja, hogy megszabadítsátok mind a jogartól, mi tömjénfüstölõtõl. Fontoljátok meg, hogy Európát nem lehet anélkül fölszabadítani a királyok z gy egyúttal a vallási babonaság láncait is ne törnétek szét: e kétféle kötelék oly szorosan k egymáshoz, hogy ha az egyiket meghagyjátok, hamarosan visszakerültök annak a jármába, amelye t elmulasztottatok szétzúzni. Egy republikánusnak sem egy képzeletbeli lény, sem egy hitvány szélhámos lába elõtt nem szabad hajbókolnia; ezentúl a bátorság és a szabadság legyenek egye nei! Róma letûnt, amint a kereszténységet hirdetni kezdték, Franciaország elveszett, ha a ke reszténység továbbra is tisztelet tárgya marad.

Vizsgáljuk meg figyelmesen ennek az undok vallásnak képtelen dogmáit, elrettentõ misztér iumait, irtóztató szertartásait, lehetetlen morálját, és látni fogjuk, vajon átveheti-e minde egy köztársaság. Hiheti-e bárki jóhiszemûen, hogy hagyom magam meggyõzni olyan embertõl, akit b Jézus ostoba papjának lába elõtt láttam térdepelni? Nem, nem, az lehetetlen. Az ilyen embe r hitvány volt, az is marad, alantas gondolkodásával örökre kötõdik a régi uralom rémtetteihe inthogy képes volt olyan földhözragadt vallás ostobaságait elfogadni, amilyet esztelenül mi is magunkénak vallottunk, nem diktálhat nekem törvényeket, nem világosíthat föl, ezentúl a ba aság és a balítéletek rabszolgájának tekintem õt.

Hogy elfogadjuk ezt az igazságot, vessünk egy pillantást arra a maroknyi emberre, aki kitart õseink esztelen vallása mellett, és látni fogjuk, vajon nem valamennyien a je lenlegi rendszer kibékíthetetlen ellenségei-e, látni fogjuk, nem közéjük tartoznak-e az össze oyalisták és arisztokraták, e két, jogosan megvetett kaszt. Egy koronás briganti rabszolgája csak hajbókoljon lisztbõl gyúrt istene elõtt, sárból való lelke ehhez vonzódik: annak, aki k okat képes szolgálni, az isteneket is imádnia kell. Mi, franciák azonban, honfitársaim, ho

gyan csúszhatnánk továbbra is a porban, alázattal viselve gyûlöletes láncokat?! Haljunk inkáb zer halált, semhogy visszasüllyedjünk a szolgasorba! Ha már mindenképpen vallásra van szükség kövessük a rómaiak példáját, a római vallás tisztes tárgyai hõstettek, szenvedélyek, héroszok efféle bálványok fölemelték, fölvillanyozták a lelket, sõt, ennél többet is tettek: részelte telet tárgyának erényeiben. Minerva buzgó híve bölcs kívánt lenni. Bátorság költözött annak a s elõtt hajtott térdet. E nagyszerû férfiak minden istene életerõtõl duzzadt; mind átárasztot ennük égõ tüzet tisztelõik szívébe, és minthogy bárki remélhette, hogy egyszer õ maga is imád z, mindenki igyekezett nagyságban utolérni legalább azt, akit példaképéül választott. Ezzel s ben mit találunk a kereszténység hívságos isteneiben? Mit kínál nekünk, kérdem én, ez az osto ?[8] A hitvány názáreti szélhámos tán nagy eszmék szülõje lelkünkben? Mocskos, undok anyja, a tlen Mária, miféle erényeket sugall? És az Elysiumában pöffeszkedõ szentekben talán megtalálj nagyság, vagy a hõsiesség, vagy az erényesség mintaképeit? Ez az együgyû vallás semmivel sem gította a nagy eszméket, ezért hát egyetlen mûvész sem tudja fölhasználni attribútumait az ál elt mûalkotásokban; magában Rómában a pápák palotájának legtöbb építménye és díszítménye pogá lág világ lesz, kizárólag a pogányság képes lángra lobbantani a nagy emberek alkotókedvét.

Vajon a tiszta teizmusban több nagyságot és emelkedettséget találunk-e? Egy kimérát imádn vajon ez nyújtaná lelkünknek a republikánus erényekhez szükséges erõmennyiséget, és ragadna e gával mindenkit a republikánus erények tiszteletére és gyakorlására? Ne gondoljuk; megtagadtu ezt a fantomot, és jelenleg az ateizmus az egyetlen lehetséges gondolatrendszer a böl cselkedni tudók számára. Ahogy haladtunk elõre a felvilágosodás útján, beláttuk, hogy a mozgá yag lényegi tulajdonsága lévén, egy olyan cselekvõ, aki mozgásba kellett volna, hogy hozza a z anyagot, képzelt lény csupán, és minthogy minden létezõ lényegénél fogva mozgásban kell hog n, fölöslegessé vált a mozgató; beláttuk, hogy az isten-kiméra, az elsõ törvényhozók eme bölc e, csak arra kellett nekik, hogy eggyel több módon láncoljanak meg bennünket; és mivel mag uknak tartották fenn a jogot, hogy szóra bírják ezt a fantomot, értették is a módját, hogy cs olyasmit adjanak a szájába, ami támogatja nevetséges, a többiek szolgasorban tartására való t iket. Lykurgos, Numa Pompilius, Mózes, Jézus Krisztus, Mohamed nagyszabású csalók, gondola tainkat leigázó zsarnokok egytõl egyig; mindegyik értett hozzá, hogy a maga féktelen becsvágy biztosra véve, hogy az istenség k szolgálatába állítsa az általa fabrikált istenségeket, és torlással rabságban tarthatják a népeket arra mindig gondosan ügyeltek, mint ismeretes, ho gy csak a kellõ pillanatban kérjék ki a véleményüket, és hogy válaszként azt adják a szájukba aik érdekében hasznosnak véltek.

Ugyanilyen megvetéssel sújtsuk tehát most azt a semmirekellõ istent, akit ezek a szélhám osok magasztaltak, akárcsak az összes szövevényes vallási tételt, amely létének elfogadásából . Ilyen gyermekcsörgõvel szabad embereket nem lehet többé elszórakoztatni. A vallások teljes eltörlése vétessék hát föl azon elvek közé, melyeket egész Európában elterjesztünk. Ne érjük ogy szétzúzzuk a jogarokat, örökre törjük pozdorjává a bálványokat is: a babonaságot mindig c len lépés választotta el a royalizmustól.[9] Ennek pedig bizonyára így kell lennie, hiszen a királyok felszentelésekor az egyik legelsõ cikkely kimondja, hogy fönn kell tartani az uralkodó vallást, mint ama politikai alapok egyikét, melyek a trón legfõbb támaszai. Ahogy a zonban ledõlt ez a trón, méghozzá örökre ledõlt, ne rettenjünk vissza attól, hogy gyökerestül e trón támaszait is.

Igen, polgártársak, a vallás összeférhetetlen a szabadság rendszerével, ezt beláttátok. A ad ember soha nem görnyedhet meg a kereszténység istenei elõtt, egy igazi republikánus soh a nem fogadhatja el ezeket a dogmákat, rítusokat, misztériumokat, illetõleg ezt a morált. Veselkedjetek hát neki még egyszer: minthogy mindenféle balítélet eltörlésén munkálkodtok, eg negynek se kegyelmezzetek, hiszen egy is elég, hogy aztán mindegyik visszatérjen. És men nyivel nagyobb biztonsággal láthatjuk elõre visszatértüket, ha ez az egy életben hagyott éppe séggel a többi bölcsõje. Ne higgyük, hogy a vallás hasznára lehet az embereknek. Alkossunk jó yeket, és akkor nem fog nekünk hiányozni a vallás. De a népnek szüksége van rá bizonygatják lás mulattatja, féken tartja az embereket. Pompás! Olyan vallást hát nekünk, amely szabad em bereknek való! Visszaköveteljük a pogány istenségeket. Szívesen leborulunk Jupiter, Herkules vagy Pallas elõtt, de nem kérünk többet a teremtõrõl szóló gyermekmesébõl, aki önmozgató vil lkotott; nem kérünk többet olyan istenségbõl, aki kiterjedés nélküli, mégis mindent betölt vé , olyan istenbõl, aki mindenható, de soha nem váltja valóra, amit kíván, határtalanul jóságos uralma alatt mégis mindenki elégedetlenkedik, rendszeretõ ugyan, kormányzása idején mégis zûr ar honol. Nem, nem kérünk többet olyan istenbõl, aki nem tartja tiszteletben a természetet

, aki fölforgatja a rendet, aki mozgatója az emberi cselekedeteknek a rémtettek elkövetése kor; ilyen isten láttán felháborodás tölt el, és visszataszítjuk õt örökre a feledés homályáb gyalázatos Robespierre megpróbálta õt elõhúzni.[10]

Franciák, állítsuk e szánalmas fantom helyébe azokat a nagyszabású bálványokat, melyek Ró úrnõjévé tették; ugyanúgy bánjunk el a keresztény bálványokkal, ahogyan a királyszobrokkal t ra a talapzatokra, melyek hajdanán a zsarnokok szobrait hordozták, a szabadság emblémáit épít ttük, most állítsuk a nagy emberek alakmásait a kereszténység által bálványozott csalók emelv 11] Ne féltsük többé vidékeink lakóit az ateizmus hatásától: vajon a parasztok nem belsõ para ték-e el a katolikus vallást, amely szöges ellentétben áll a szabadság igazi princípiumaival? Vajon rémület és bánat töltötte-e el a szívüket, amikor oltáraik, paplakjaik ledõltek? Higgye em, ugyanígy megtagadják majd nevetséges istenüket. Mars, Minerva és a Szabadság szobrát állí településeik fõ helyére, évente tartsunk ott ünnepséget, és jutalmazzuk polgári koronával a l zafiúi érdemmel büszkélkedõ polgártársat. Egy csöndes liget szélében, Vénusz, Hymen és Ámor s ly egyszerû templom mélyén áll majd, a szerelmesek róják le tiszteletüket: ott fogja megjutal azni a szépség az állhatatosságot a Gráciák kezébõl elnyert koronával. A korona elnyeréséhez elegendõ csupán szeretni, azt is ki kell érdemelni, hogy bennünket szeressenek: hõsiességgel , különféle tehetségekkel, lelki nagysággal, emberséggel, próbára tehetõ állampolgári erények az érdemeket kell fölmutatnia a szerelmesnek a szeretett nõ lábánál, és ezek bizonyára érnek it, mint a születés és vagyon révén szerzett címek, melyeket hajdan az elvakult gõg megkövete Erények fognak kihajtani ebbõl a vallásból, holott a régibõl, melyet gyöngeségünk folytán va k mindmáig, csak bûnök születnek. Az új vallás szövetségre lép majd a szabadsággal, melynek s , lelkesíti, ébren tartja, lángra gyújtja a szabadságszeretetet, míg az istenhit, lényegénél zeténél fogva halálos ellensége a szabadságnak, melynek szolgálunk. Kellett-e akár egyetlen c epp vért is ontani, amikor a pogány bálványokat lerombolták a bizánci császárság idején? A fo m, melynek útját a rabszolgasorba visszasüllyedt nép balgasága egyengette, akadálytalanul me nt vége. Hogyan félhetünk hát attól, hogy a filozófia mûvét nehezebb létrehozni, mint a zsarn Csakis a papok tartják még mindig rabságban isten-kimérájuk lába elõtt a népet, akit ti annyi féltek felvilágosítani; távolítsátok el a papokat, és a fátyol magától lehull. Higgyetek neke mely bölcsebb, mint vélitek, ha egyszer megszabadult a zsarnokság bilincseitõl, hamaros an ledobja a babonaság láncait is. Féltek a néptõl, ha nincs többé babona, mely féken tartsa: csoda oktalanság! Polgártársak, higgyetek nekem: arra, akit a törvények valóságos pallosa nem tart vissza, a pokolbéli kínoktól való erkölcsi félelem sem hat erõsebben, hiszen kora gyerme ségétõl fogva fittyet hányt neki! Egyszóval a teizmus sok gaztett elkövetésére ösztönzött már tlenegynek sem állt útjába! Ha igaz, hogy a szenvedélyek elvakítanak, hogy hatásukra köd homá sítja el látásunkat, és elrejti szemünk elõl a köröttünk leselkedõ veszélyeket, hogyan tehetj ogy a keresztények istene által ígérgetett távoli büntetések képesek eloszlatni azt a ködöt, a törvények pallosa hiába függ egyetlen hajszálon folytonosan szenvedélyeink fölött nem birkózni? Ha tehát bebizonyosodott, hogy az isteneszme mint pótlólagos fékezõ erõ semmit sem asznál, ha bizonyítást nyert, hogy egyéb hatásait tekintve veszedelmes, fölteszem a kérdést, e jó hát, milyen okokkal tudnánk érvelni amellett, hogy továbbra is életben kell tartani? Le sznek, akik azt hozzák föl ellenem, hagy még nem vagyunk elég érettek arra, hogy ilyen nag yra törõen szilárdítsuk meg forradalmunkat. Óh, polgártársaim, a 89 óta megtett út jóval nehe lt, mint az, amely elõttünk áll, és az általam javasolt tárgyban kevesebb fáradságot jelent a emény meggyõzése, mint korábban, amikor mindenfelõl rengeteg megpróbáltatásnak tettük ki, a B le ledöntése óta. Higgyünk benne, hogy a nép, amely elég bölcs és elég bátor volt, hogy arcát odóját a hatalom csúcsáról a vérpad lábához taszítsa le, a nép, amely néhány év alatt annyi b tt meg, annyi nevetséges korlátot döntött le, hogy tehát ez a nép most is elég bölcs és bátor hogy az ügy érdekében, a köztársaság javára föláldozzon egy fantomot, mely még holmi királyok abb.

Franciák, mérjétek a teizmusra az elsõ csapásokat, a közoktatás majd elvégzi a többit, de lekedjetek a munkával, ez legyen egyik legfontosabb teendõtök; különösen arra ügyeljetek, hog az oktatást erkölcsi neveléssel alapozzátok meg, azt a vallásos nevelés elhanyagolta. Az is ten-teremtõ butaságok helyébe, melyekkel a gyermekek zsenge elméjét terheltétek, jeles társad lmi alapelveket állítsatok, hogy ne lapos imádságokat tanuljanak meg eldarálni, amiket azu tán tizenhat éves korukra önérzetesen kitörölnek a fejükbõl, hanem társadalmi kötelezettségei jék meg; olyan erények szeretetére tanítsátok meg õket, melyekrõl régebben alig hallhattak, é lyek a vallásos mesék nélkül elegendõk személyes boldogságukhoz; értessétek meg velük, ho nk abban áll, hogy a többieket éppoly szerencséssé tesszük, amilyen szerencsések mi magunk kí

k lenni Ha ezeket az igazságokat a keresztény vallás kiméráira alapozzátok, ahogyan a múltban tettétek, esztelenül, akkor tanítványaitok, amint rájönnek, milyen ingatag alapokon áll, nyom an ledöntik az egész építményt, és csakis azért, mert a megdöntött vallás ezt tiltotta nekik, erek lesznek. Ha azonban épp ellenkezõleg, tudtukra adjátok, hogy szükségük van erényre, csak s azért, mert ettõl függ saját boldogságuk, akkor önzésüktõl vezérelve erényesek lesznek, már egyedüli törvény minden ember mozgatója , amely örök idõre szilárd marad. A legnagyobb go erülni kell tehát, hogy vallási meséket vegyítsünk a közoktatásba. Soha ne tévesszük szem elõ zabad embereket akarunk nevelni, nem pedig valamely isten csúszómászó híveit. Egy filozófus, aki egyszerûen beszél, világosítsa föl az új iskola tanítványait, hogy a természet felfoghat ul fenséges jelenségeket tár elénk; bizonyítsa be nekik, hogy amikor az emberek istent ism ertek el maguk fölött, az gyakran veszedelmessé vált a számukra, és soha nem szolgálta boldog ukat, és hogy õk maguk sem lesznek boldogabbak, ha ama dolgok okának, amelyeket nem érte nek, olyasvalamit tesznek föl, amit még kevésbé értenek; hogy sokkal fontosabb élvezni a ter mészetet és tiszteletben tartani törvényeit, mint megérteni õket; hogy ezek a törvények éppol csek, amilyen egyszerûek, hogy be vannak vésve minden egyes ember szívébe, és hogy az, aki a természet szavát akarja hallani, elegendõ, ha saját szívéhez fordul tanácsért. Ha mindenár remtõrõl akarnak hallani, válaszoljátok nekik azt, hagy mivel a dolgok öröktõl fogva azok, am k, soha nem volt kezdetük, és nem lesz végük, ilyesformán haszontalan és lehetetlen emberi vá lalkozás a világot valamiféle képzelt okra visszavezetni, ez nem magyaráz meg semmit, és sem mit nem visz elõbbre. Fejtsétek ki nekik, hogy az ember képtelen valóságos fogalmat alkotn i magának olyan lényrõl, amelyik egyetlen érzékszervünkre sem gyakorol hatást.

Összes fogalmaink ugyanis képzetek, olyan tárgyakról, amelyeket érzékelünk; micsoda tudná rázolni istent, aki nyilvánvalóan tárgy nélküli eszme? Folytassátok annak fejtegetésével, hog nem éppolyan képtelenség-e, mintha ok nélküli okozatokat tételeznénk föl? Egy minta híján alk ogalom lehet-e egyéb, mint kiméra? Némely doktorok fûzzétek tovább a fejtegetést azt állí az istenfogalom velünk született, minden ember anyja méhébõl hozza magával. Ez azonban tévedé ondjátok , minden princípium ítélet, minden ítélet a tapasztalás gyümölcse, tapasztalásra pe zékszerveink gyakorlása útján teszünk szert; mindebbõl az következik, hogy a vallás princípiu emmire sem vonatkoznak, és nem velünk születettek. Hogyan tudtak vajon fûzzétek tovább a sz telemmel bíró lényeket meggyõzni arról, hogy a legnehezebben érthetõ dolog a leglényegesebb s ra? Úgy, hogy alaposan rájuk ijesztettek, márpedig, aki megijed, megszûnik gondolkodni; úg yhogy mindenekelõtt azt tanácsolták nekik, hogy ne bízzanak értelmükben, és amikor az agy öss avarodik, mindent elhisz és semmit sem vizsgál többé. A tudatlanság és a félelem folytathat ovább , e két dolog minden vallás alapja. Az ember istennel kapcsolatos bizonytalansága épp en az az indok, amely õt vallásához köti. Az ember fél a homályban, a fizikai és a lelki érte ben vett sötétségben egyaránt; a félelem azután megszokottá válik a számára, és szükségletté hinné, hiányzik neki valami, ha nem tudna többé miben reménykedni, mitõl rettegni. Itt kell visszakanyarodnotok az erkölcs hasznához: e nagyszerû tárgyról jóval több példával szolgálja nt tanítással, jóval több bizonyítékot tárjatok eléjük, mint írott szót, és jó polgárokat fog : jó harcosokat, jó apákat és jó férjeket; hazájuk szabadságát annál többre tartják majd, miv ságnak még a gondolata sem férkõzhet a szívükbe, a vallásos rémület nem tudja többé megzavarn odásukat. Ekkor virul majd ki a valódi hazafiság a lelkekben; ereje és tisztasága teljében u ralkodik majd fölöttük, hiszen nem lesz más uralkodó érzés keblükben, és semmiféle idegen esz csökkentheti energiáját; ily módon a következõ nemzedék felõl bizonyosak lehettek, és nagy mû lyet õk szilárdítanak meg majd, a világegyetem törvényévé válik. Ha azonban, félelembõl vagy nem követnétek ezeket a tanácsokat, ha a ledöntöttnek vélt épület alapjai fennmaradnának, ugy történne? Újabb épületet emelnének ezekre az alapokra, és ugyanazokat a kolosszusokat állíta , mint azelõtt, azzal a szörnyû különbséggel, hogy ezúttal olyan erõvel szilárdítják meg õket a ti nemzedéketek, sem az utána következõk nem lesznek képesek ledönteni az új kolosszusokat.

Afelõl ne legyenek kétségeink, hogy minden vallás a zsarnokság bölcsõje; a legeslegelsõ z nok pap volt; Róma elsõ királya és elsõ császára Augustus és Numa Pompilius mindketten sz k a papsággal; Konstantin és Clovis inkább világi papok, mint uralkodók voltak; Heliogabal us a Napisten fõpapja volt. Öröktõl fogva, minden korban annyira összefonódott a zsarnokság m g a vallás, hogy tökéletesen bizonyítottnak tekinthetjük: aki elpusztítja az egyiket, a másik t is aláássa, ama hatalmas oknál fogva, hogy az elõbbi mindig törvényül szolgál az utóbbinak. t vagy számûzetést mégsem javasolok, az ilyesfajta rémtettek annyira idegenek lelkemtõl, hog y ilyen gondolat meg sem foganhat benne. Nem, ne gyilkoljatok, ne ûzzetek el senki t: a királyok meg az õ példájukat követõ gazfickók követtek el ilyen kegyetlenségeket; ha ugy

tesszük, amit õk, hogyan is gyûlöltethetnénk meg a korábbi kegyetlenségek elkövetõit?! Erõsz ak a bálványokkal szemben alkalmazzunk, szolgáikat elég nevetség tárgyává tenni: Julianus mar yos megjegyzései többet ártottak a keresztény vallásnak, mint a Néró alatti összes kínhalál. restõl irtsunk ki minden isteneszmét, és papjaiból csináljunk katonákat; némelyik már katonán állt, tartson ki mindegyik e republikánushoz annyira illõ, nemes foglalkozás mellett, d e ne halljunk tõlük többet az isten-kiméráról, sem vallásuk meséirõl, ezek megvetésünk kizáró Gúnyolják, nevessék ki, dobálják sárral Franciaország nagyvárosainak minden keresztútján azt, felszentelt sarlatánok közül elsõnek kezd újra istenrõl vagy vallásról papolni; annak a bünte ki másodszor, visszaesõként követi el ugyanezeket a bûnöket, örökös börtön legyen. Ezután a l káromlások, a legateistább írások teljes polgárjogot kell hogy nyerjenek avégbõl, hogy még ír e maradjon gyermekségünk e rémületes játékszereinek az emberi szívekben és emlékezetben; bocs tra, melyik mû a legalkalmasabb arra, hogy Európa lakosait felvilágosítsa e fontos tárgyat illetõen, és számottevõ, az egész nemzet részvételével odaítélt díj legyen a jutalma annak, nt elmond, mindent bebizonyít e kérdéssel kapcsolatban, oly módon, hogy honfitársaink számára nem marad más hátra, mint hogy kaszát ragadva kiirtsanak minden fantomot, és hogy tiszta szívbõl meggyûlöljék õket. Fél év leforgása alatt minden be fog végzõdni: a gyalázatos isten ed a semmibe, mi pedig megmaradunk igazságos, mások megbecsülésére szomjazó, a törvények pall illendõen félõ, erényes embernek, mert azt mindenki felismeri, hogy a haza igaz barátját el entétben a királyok szolgájával nem vezérelhetik sem kimérák, sem egy jobb jövõ hívságos íg ttól való félelem, hogy a természet netán a korábbinál nagyobb csapásokkal sújtja: az igazi r ikánus egyetlen vezetõt követ, és ez az erény egyetlen korlátot ismer, és ez a lelkiismeret-f rdalás. Az erkölcsök

Miután bebizonyítottuk, hogy a teizmus egyáltalán nem felel meg a republikánus kormányza tnak, szükségesnek látszik annak bizonyítása, hogy francia erkölcsök sem illenek hozzá jobban z a cikkely azért nagyon lényeges, mert az erkölcsök szerepelnek majd a kihirdetésre kerülõ t yek indoklásaképpen.

Franciák, felvilágosultabbak vagytok, hogysem ne ismernétek föl, új kormányzat új erkölcs kíván meg: szabad állam polgárai nem viselkedhetnek ugyanúgy, mint valamely zsarnok király s zolgái; érdekeik, kötelességeik, egymáshoz fûzõdõ kötelékeik oly különbözõek, hogy az alapvet etel meg a társadalmi életben; egy sereg apró hiba, társadalmi kihágás, amely a királyok alat súlyosnak számított hiszen a királyok többet kellett hogy követeljenek, mivel nagy szükség korlátok felállítására avégett, hogy kikényszerítsék alattvalóikból a tiszteletadást, vagy h etetlenné tegyék magukat mindezek most semmissé válnak; más gonosztettek mint a királygyi sság vagy a szentséggyalázás néven ismertek ugyancsak megszûnnek olyan kormányzat alatt, me sem királyokat, sem vallást nem ismer, vagyis egy republikánus államban. A lelkiismeret és a sajtó szabadságát biztosítva, vegyétek fontolóra, polgártársak, hogy csekély kivételekke kvés szabadságát is biztosítani kell, és mindazt kivéve, ami közvetlenül érinti a kormányzat t, jószerivel alig marad büntetendõ vétség, mért csakugyan, olyan államban, amely a szabadság az egyenlõségre épül, ha alaposan mérlegelünk és megvizsgálunk mindent, igazi vétségét az je t a törvény elítél; a természet ugyanis tekintve, hogy egyformán sugall nekünk bûnöket és e zervezeti fölépítésünk, avagy bölcseletibben szólva, azon ok folytán, hogy mindkettõre egyfor e van túlságosan bizonytalan mércét nyújtana ahhoz, hogy pontosan szabályozzuk, mi a jó és a rossz. Ahhoz azonban, hogy e fontos tárgyról bõvebben kifejthessem eszméimet, osztályozn i fogom az ember életének azon különbözõ ténykedéseit, melyeket eddig közmegegyezés alapján b tek, azután pedig hozzámérjükezeket a republikánus polgár igazi kötelességeihez.

Örök idõktõl fogva az alábbi három szempont szerint vették számba az ember kötelességeit:

1. Ama kötelességek, melyeket lelkiismerete és hiszékenysége kényszerítenek rá a Legfõ yel szemben; 2. Azok, melyeket embertársaival szemben köteles teljesíteni; 3. Végezetül azok, amelyeket csak önmagával szemben kell teljesítenie.

Az a bizonyosság, melynek el kell töltenie bennünket, miszerint soha semmiféle isten nem avatkozott a dolgainkba, és a növényekhez meg az állatokhoz hasonlóan szükségszerû ter

ei lévén a természetnek azért vagyunk, mert nem lehetett, hogy ne legyünk, ez a bizonyosság kétségkívül egy csapásra eltörli eme kötelességek elsõ osztályát, vagyis azokat, melyek miatt lelõsnek véljük magunkat az istenséggel szemben; ezekkel együtt eltûnnek az összes vallási vé is, mindazok, melyek istentelenség, szentséggyalázás, istenkáromlás, istentagadás stb., vagyi csupa homályos és bizonytalan néven ismertek, egyszóval azok, melyeket Athén oly igazságtal anul büntetett Alkibiadész, Franciaország pedig a balsorsú La Barre személyében. Nincs furcsá b, mint olyan emberekkel találkozni, akik annak ellenére, hogy istenüket és mindazt, ami t ez az isten követelhet tõlük, csak saját korlátolt eszméik révén ismerik el akarják dönte , ami saját képzeletük e nevetséges szülöttének megelégedésére szolgál, illetõleg nemtetszésé nem ott szabnék korlátot, hogy mindenfajta vallás válogatás nélkül létjogosultságot nyerjenkább azt óhajtanám, hogy bárki kinevethesse vagy kigúnyolhassa mindet; azt szeretném, hogy s zínpadon ágáló komédiásoknak nézzék mindazokat, akik bármely templomban azért gyûlnek össze, k szertartása szerint segítségül hívják az Örökkévalót, hogy tehát bárkinek joga legyen odame i játékukon. Ha nem ilyen szemszögbõl tekintjük a vallásokat, visszanyerik komolyságukat, már ig ez teszi õket fontossá, és hamarosan védõszárnyuk alá vonják a vélekedéseket, és amint vit k a vallásokról, máris belesodródtunk a vallásokért folyó harcokba;[12] ha elõnyt vagy támoga ztosítunk bármelyiknek, megszûnik és hamarosan eltûnik a kormányzatból az egyenlõség, a t sszaállítása pedig maga után vonja az arisztokrácia újraszületését. Franciák, nem tudom elégs ni, nem kellenek többé istenek, nem kellenek többé, hacsak nem azt akarjátok, hogy gyászos u ralmuk visszasüllyesszen benneteket a zsarnokság összes borzalmába; megsemmisíteni viszont csak úgy tudjátok, ha semmibe veszitek õket: az összes veszedelem, amely uszályként a nyomu nkban jár, tömegestõl újraszületik, amint komolyságot vagy jelentõséget tulajdoníttok nekik. n döntsétek le bálványaikat, játékosan törjétek pozdorjává õket, a közvélemény pedig magától

Remélem, ennyi bizonyíték elégségesen tanúsítja, hogy semmiféle törvényt nem szabad hozni i vétségek ellen, mert aki egy kimérát sért, a semmit sérti, és a legnagyobb mértékû következ lna azokat büntetni, akik gyaláznak vagy megvetnek egy vallást, melyet bizonyíthatóan sem i nem helyez a többi fölé; ez szükségszerûen állásfoglalást jelentene, továbbá azt jelentené, yásoljuk az igazság mérlegét, pedig új kormányzatunknak ez az elsõdleges törvénye. Térjünk rá az ember második oz fûzik.

nyilvánvalóan legkiterjedtebb körû

kötelességeire, melyek

A keresztény morál, amely túlságosan homályban hagyja az ember és felebarátai viszonyát, an szofizmákon alapul, melyeket egyáltalán nem fogadhatunk el, hiszen amikor alapelvek et akarunk megállapítani, ugyancsak óvakodnunk kell attól, hogy szofizmákra építsünk. Ez a ké n morál arra szólít föl, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Óh, milyen fenséges is enne ez, ha nem volna lehetetlen, hogy ami hamis, a szépség jegyeit viselje magán. Nem úgy kell szeretnünk felebarátainkat, mint önnönmagunkat, mert ez ellenkezik a természet val amennyi törvényével, márpedig nekünk kizárólag a természet hangját kell követnünk életünk min tében; csupán úgy kell szeretnünk felebarátainkat, mint testvéreinket vagy barátainkat, akike a természet jóvoltából kaptunk, és akikkel már csak azért is egyetértésben kell élnünk egy r államban, mert a különbségek megszûntével a kötelékeknek szorosabbra kell fûzõdniük.

Ennek értelmében az emberség, a testvériesség, a jótékonyság írja elõ számunkra egymás ir sségeinket, és ezeknek ki-ki aszerint köteles eleget tenni, hogy milyen mértékû energiával lá el õt a természet, nem szabad tehát kárhoztatni, büntetni pedig kiváltképpen nem, azokat, ak k hidegebb vagy epésebb természetûek lévén nem találnak annyi örömet ezekben az érzékeny köte int más, mert lássuk be nyilvánvaló képtelenség volna egyetemes törvényeket írni elõ mind z éppolyan nevetséges lenne, mintha egy hadseregtábornok azt követelné, hogy minden katonája azonos mérték szerint készült egyenruhát viseljen; égrekiáltó igazságtalanság azt kívánni, h mû emberek egyforma törvények után igazodjanak; ami jó az egyiknek, rossz a másiknak.

Elismerem, hogy nem lehet annyiféle törvényt alkotni, ahányféle ember van, de lehetséges olyan hajlékony törvényeket hozni, és olyan keveset, hogy a legkülönbözõbb jellemû emberek k tudjanak igazodni hozzájuk. Sõt, még azt is megkövetelném, hogy ez a néhány törvény könnyen h ató legyen a különbözõ karakterekhez; a törvény végrehajtója pedig aszerint sújtaná súlyosabb b büntetéssel a tettet, hogy ki az elkövetõ, akit a büntetés célba vesz. Bizonyított tény, ho nnak erények, melyeket némelyek nem képesek gyakorolni, ahogyan egyes gyógyszerek sem ha sználnak ilyen vagy olyan vérmérsékletû egyéneknek. Márpedig az igazságtalanság netovábbja le

asvalakit sújtani a törvény szigorával, aki képtelen igazodni hozzá. Nem azzal egyenértékû mé nságot követnénk-e el, mintha egy vakot kényszerítenénk arra, hogy különbséget tegyen a színe zekbõl az alapelvekbõl következik, amint ez belátható, hogy hajlékony törvényeket kell alkotn különösen pedig az, hogy el kell törölni a szörnyû halálbüntetést, mint olyan törvényt, amely tör, tehát alkalmazhatatlan, igazságtalan, elfogadhatatlan. Ez nem azt jelenti, ahogy majd mindjárt kifejtem, hogy végtelen sok esetben az emberek ne nyertek volna teljes szabadságot valamennyiünk közös anyjától, a természettõl arra, hogy egymás életére törjenek; hetetlen, hogy a törvény ugyanezt a jogot megszerezze magának, mivel önmagában szenvtelen lévén, nem érinthetik azok a szenvedélyek, amelyek az emberben érthetõvé teszik a kegyetlen g ilkosság elkövetését; az ember a természettõl kapja azokat a benyomásokat, melyek bocsánatoss zik e tettét, a törvény viszont, minthogy örökös ellentétben áll a természettel, és nem kap t t, nincs följogosítva efféle túlkapásokra: minthogy nem azonosak az indítékai, nem lehetnek a onosak a jogai sem. Ezek oly tudós és finom különbségtételek, hogy sok ember föl sem fogja õk mert igen kevés a gondolkodó emberfõ; a tanultak azonban és én hozzájuk fordulok be fogj i, és így hatást gyakorolnak majd remélem a készülõ új Törvénykönyvre.

A második ok a halálbüntetés eltörlésére az, hogy a halálbüntetés soha nem tartott vissza naponta követik el, úgyszólván a vérpad lábánál. Összefoglalva azért kell megszüntetni ezt a rt a lehetõ legrosszabb számítás halálnak adni valakit, amiért megölt egy másikat, az eredmén anis nyilvánvalóan az, hogy egy helyett kettõt ölünk meg, és ez a hóhérokat meg a félkegyel m számítva senki szívének sem kedves.

Mindent összevéve, az embertársaink ellen elkövethetõ gaztettek négy fõ fajtára szûkíthet ek pedig: a rágalmazás, a lopás, az erkölcstelenségbõl származó bûntettek, melyek sérelmesek k a többiekre nézve, és az emberölés. Mindezek a cselekedetek, amelyek fõbenjáró bûnnek számí onarchikus kormányzat alatt, vajon ugyanilyen súlyosak-e egy republikánus államban? Ezt fogjuk megvizsgálni a filozófia fáklyájának fényénél, mint ama egyetlen világosságnál, mely i gálatot lehetõvé tesz. Ne bélyegezzenek veszélyes újítónak, ne bizonygassák nekem, milyen koc gyöngíteni ahogy írásaim teszik talán a lelkiismeret-furdalást a gonosztevõk lelkében; h cs nagyobb baj, mint az általam hirdetett morál vonzerejével növelni a gonosztevõk hajlan a bûnre: ezúttal határozottan kijelentem, hogy semmilyen visszás szándék nem vezérel, azokat az eszméket fejtem itt ki, melyeket önmagammal azonosnak vallok, mióta az eszemet tudo m, és amely eszméket a zsarnokok önkénye évszázadokon át elnyomott. Mit törõdöm azokkal, akik gy eszmék netán rossz útra vittek; mit törõdöm én azokkal, akik csak a rosszra fogékonyak a f zófiai fejtegetésekben, akiket bármi képes rossz útra vinni! Ki tudja, vajon Senecát vagy Ch arront olvasva nem fertõzõdnének-e meg ugyanúgy? Én nem hozzájuk intézem szavaimat: azokhoz f rdulok, akik képesek megérteni engem, õk pedig veszedelem nélkül olvashatják írásaimat.

Bevallom a legteljesebb õszinteséggel , hogy soha nem tartottam gonosztettnek a rág almazást, különösen olyan kormányzat alatt nem, mint a miénk, ahol minden egyes embert szoro sabb, bensõségesebb kötelék fûz a többihez, tehát mindenkinek elsõrendû érdeke, hogy jól isme at. Eszerint pedig csupán két eset lehetséges: a rágalom vagy olyan embert vesz célba, aki csakugyan züllött, vagy olyasvalakit, aki erényesen él. Be kell látnunk, hogy az elõbbi ese tben szinte mindegy, hogy kicsit tódítják-e azt a sok rosszat, amit emberünk köztudottan mûv el, sõt talán a nem létezõ rosszról folyó szóbeszéd meglevõ rosszat hoz napvilágra, és segít jobban megismerni.

Tegyük föl, hogy Hannoverben dögletes párák terjengenék, de rám nézve nem jelent más kock a mérgezett levegõ, mint hogy esetleg belázasodom: neheztelhetek-e arra az emberre, ak i hogy lebeszéljen az odautazásról azt állítja, hogy az odaérkezõk menten meghalnak? Nyil , hiszen egy nagyobb bajtól elrettentve engem, megkímélt egy kisebbtõl. Mi történik azonban akkor, ha a rágalom erényes embert vesz célba? Neki nincs miért aggódnia: mutassa meg igaz i valóját, és a rágalmazó minden gonoszsága hamarosan visszahull saját fejére. Az erényesek s rágalmaztatás tisztító próba, melybõl erényük új fényben ragyogva kerül ki. Sõt, a köztársasá tekintve, a rágalmazó hasznot hajt, hiszen a becsületes és becsületére kényes ember a kiállot gazságtalanság miatti fölháborodásában igyekszik majd fölülmúlni önmagát, és hogy fölülkereke elytõl addig biztonságban hitte magát, megsokszorozott erõvel hajt végre jó cselekedeteket. Eszerint az elsõ esetben a rágalmazó meglehetõsen üdvös hatást keltett azzal, hogy felnagyíto egy amúgy is veszedelmes ember vétkeit; a másik esetben nagyszerû hatást tett, kényszerítve z erényt, hogy teljes nagyságában mutatkozzék meg elõttünk. No mármost, teszem föl a kérdést,

milyen vonatkozásban tûnhet akkor félelmetesnek a rágalmazó, kiváltképp olyan kormányzat alat amelynek különösen fontos, hogy megismerje a gonoszokat, és növelje a jók erejét? Óvakodjunk tetést kiszabni a rágalmazás ellen; kettõs vonatkozásban szemléljük, úgy mint jelzõtüzet és m ntõszert, és mindenképpen hasznos dolognak tekintsük. A törvényhozónak, akinek minden gondola a magasan kell hogy szárnyaljon, a nagy mûhöz illõen, amelyen munkálkodik, soha nem szabad olyan bûn következményeit vizsgálnia, mely csak az egyes embert sújtja, neki csak a tömeges hatást kiváltó bûntényt kell tanulmányoznia; ha pedig ily módon szemléli a rágalom következm lem, hogy bármi büntetendõt talál még benne; azt is kétlem, hogy a törvényességnek akár a lát olyan törvénynek kölcsönözni, amely büntetést szab ki rá; ellenkezõ esetben viszont, amennyib egíti vagy jutalmazza a rágalmazást, a legméltányosabb, a legfeddhetetlenebb törvényhozó váli e. A lopás az erkölcsi bûnök közül a második, amelynek vizsgálatát célul tûztük magunk elé.

Ha végigtekintünk az ókoron, azt találjuk, hogy valamennyi görög köztársaságban engedélye talom járt érte; Spárta, azaz Lakedaimón nyíltan pártolta; néhány más nép harci erénynek teki ségtelen, hogy ébren tartja a bátorságot, fejleszti az erõt és az ügyességet, egyszóval minda az erényeket, melyek hasznosak a republikánus kormányzatnak, következésképp a miénknek. Most már minden részrehajlás nélkül meg merem kockáztatni azt a kérdést, hogy a lopás melyne gyonok kiegyenlítõdnek vajon nagy bajt jelent-e olyan kormányzat számára, melynek az egyen lõség a célja. Nyilvánvalóan nem, mert míg egyfelõl fenntartja az egyenlõséget, másfelõl éber agyon fölötti õrködésben. Volt olyan nép, amely nem a tolvajt büntette, hanem azt, aki hagyta magát meglopni, hadd tanulja meg jobban gondját viselni a javainak. Mindez szélesebb érd ekû reflexiókhoz vezet el bennünket.

Isten óvjon attól, hogy megtámadjam vagy érvényteleníteni próbáljam azt az esküt, amelyet iben tett le a nemzet a tulajdon tiszteletben tartására, de talán szabad néhány megjegyzést tennem arról, mennyire igazságtalan ez az eskü. Mi a célja az olyan eskünek, melyet egy ne mzetet alkotó valamennyi ember letesz? Nem az-e vajon, hogy tökéletes egyenlõséget biztosíts on az állampolgárok között, és valamennyiüket alárendelje a minden egyes polgár tulajdonát vé ? No mármost, fölteszem a kérdést, vajon igazságos-e az a törvény, mely azt rendeli a nincste ennek, hogy tisztelje a gazdagot? Milyen összetevõk alkotják a társadalmi egyezséget? Nem abból áll-e, hogy szabadságunkból és javainkból átengedünk egy keveset, hogy megtarthassuk eg bõl és másikból is a fennmaradó részt?

Minden törvény ilyen alapokon nyugszik, ilyen indokláson alapszik a szabadságával viss zaélõ ellen kirótt büntetés. A törvények ugyanilyen alapon jogosítanak föl adók kivetésére; a zik az állampolgár az adókivetés ellen, mert tudja, hogy annak fejében, amit odaad, megolt almazzák azt, amije marad; de újfent kérdem milyen jogon kötelezné el magát a nincstelen olyan egyezséggel, amelyik csak a vagyonosokat védelmezi? Ha méltányos eljárás esküvel szent sítve megvédeni a gazdag javait, nem méltánytalanság-e megkövetelni ezt az esküt a semmi bir osától ? Milyen érdeke fûzõdik az eskü letételéhez? És ugyan miért tenne ígéretet olyasmire, e olyannyira különbözõnek kedvez, hisz amaz gazdag? Nem, nincs ennél igazságtalanabb dolog: az eskünek egyforma kötelezettséget kell rónia minden eskütevõre, nem béklyózhatja le azt, ak k semmi érdeke nem fûzõdik az eskü megtartásához, mert akkor már nem szabad nép által kötött anem fegyver az erõs kezében a gyenge ellen, ami ellen az utóbbinak szüntelenül lázadoznia k ell; márpedig ez történt a tulajdon tisztelétére nemrégiben kikényszerített esküvel: egyedül g köti meg vele a szegény kezét, egyedül a gazdagnak fûzõdik érdeke az eskühöz, amelyet a sze y megfontolatlanul tesz le, hogy észre sem veszi: olyasmire kötelezi magát, ami nem kölc sönös.

Miután beláttátok az eskü kegyetlen egyenlõtlenségét, és ez elkerülhetetlen, ne súlyosbít azságtalanságot azzal, hogy büntetéssel sújtjátok a nincstelent, amiért el mert emelni valami a gazdagtól: ez a méltánytalan eskü erre jobban följogosítja, mint valaha. E képtelen alkuva esküszegésre kényszerítve õt, törvényesítitek mindazokat a bûnöket, melyekre az esküszegés r cs jogotok büntetéssel sújtani azt, aminek oka ti magatok vagytok. Nem folytatom, enny i is érezteti, mekkora kegyetlenség megbüntetni a tolvajokat. Kövessétek az elõbb említett né cs törvényének példáját: a hanyagot büntessétek, aki hagyta magát meglopni, de ne rójatok sem etést arra, aki lop; fontoljátok meg, hogy eskütök jogosítja föl a lopásra, és amikor ezt tet csak a természet alapvetõ és igen bölcs sugallatát követte, miszerint saját életét kell megv

mindegy, kinek a kárára.

Az embertársainkkal szembeni kötelességek második csoportjában kell megvizsgálnunk azoka t a vétkeket, melyekre a libertinus kicsapongások visznek rá; közülük is külön ki kell emelnü okat, amelyek kiváltképpen sértik a többiek iránti kötelezettségeinket, ezek pedig a prostitú a házasságtörés, a vérfertõzés, a nemi erõszak és a szodómia. Egyetlen percig se legyen kétsé gy mindaz, amit erkölcsi vétkeknek szokás nevezni, vagyis az elõbb fölsoroltakhoz hasonló öss es cselekedet, tökéletesen közömbös egy olyan kormányzat számára, amelynek egyetlen feladata, gy bármilyen eszközzel, de biztosítsa önmaga fennmaradását: ez a republikánus kormányzat egye morálja. Tekintve, hogy a republikánus államra mindenfelõl õt fenyegetõ zsarnokok nyomása neh zedik, józan ésszel nem tehetõ fel, hogy fennmaradását morális eszközökkel biztosítsa: csak h tud fennmaradni, márpedig nincs a háborúnál immorálisabb. Ezek után fölteszem a kérdést, kin kerül bebizonyítania, hogy egy kötelezettségeit tekintve immorális államban lényeges, hogy a olgárok morális lények legyenek. Tovább megyek: jó, ha nem azok. A görögök törvényhozói tökél n voltak azzal, mennyire szükséges elüszkösíteni a tagokat, hogy morális feslettségük kihasso z egész gépezetre, és hasznos hatását kifejtve, állandó lázongást szítson, amely nélkülözhete kormányzatoknak, melyek mint a republikánus tökéletes boldogságot valósítanak meg, és ez szerûen kiváltják a környezõ országok gyûlöletét és irigységét. A lázongás vélték e bölcs t a köztársaság mégis állandósítani kénytelen; képtelen és veszedelmes volna tehát azt kívánni k a gépezetet folytonos, immorális mozgásban kell tartaniuk, hogy õk maguk morális lények le gyenek, minthogy az ember morális állapota békés, nyugodt állapot, míg immorális létezése örö mely a szükséges lázongást kiváltja, a republikánusnak pedig állandóan ilyen állapotot kell f rtania kormányzata érdekében.

Most pedig térjünk át a részletekre, és kiindulópontul elemezzük a szemérmet, ezt a gyáva amely szöges ellentéte az erkölcstelen indulatoknak. Ha a természet szándéka szerint az embe rnek szemérmesnek kellett volna lennie, akkor nyilvánvalóan nem mezítelenül jöttünk volna a v lágra; rengeteg nép, amelyet nem rontott meg annyira a civilizáció, mint bennünket, meztel enül jár-kel, és egyáltalán nem szégyenkezik emiatt; nem kétséges, hogy az öltözködés szokásá pja a kedvezõtlen éghajlat meg a nõi kacérság. A nõk rájöttek, hogy hamar elveszítik a vágyak en velejáróját, ha elébe vágnak, ahelyett hogy hagynák önmagától kialakulni; belátták, hogy m rmészet sem alkotta õket hibátlannak, könnyebben biztosíthatják sikerüket, ha hibáikat ékszer palástolják, így hát a szemérmesség egyáltalában nem erény, hanem éppenséggel a romlottság e nyilvánulása volt. Lykurgosz és Szolón, annak tudatában, hogy a szemérmetlenség az állampolgá a republikánus kormányzat számára oly fontos immorális állapotba hozza, arra kötelezte a lán at, hogy meztelenül mutatkozzanak a színházban.[13] Róma nem sokkal késõbb követte példájukat ünnepi játékain mezítelenül táncoltak; a legtöbb pogány misztériumot ilyenformán ünnepelték; körében a meztelenség egyenesen erényszámba ment. A szemérmetlenség mindenképpen buja kívánsá ezek a buja kívánságok hozzák azután létre azokat a vétkeket, amelyeket most tanulmányozunk, melyek sorában elsõ a prostitúció. Most, hogy már megszabadultunk számos vallási téveszme rab sok balítéletet elvetve közelebb kerültünk a természethez, csak az õ hangjára hallgatunk a meggyõzõdésben, hogy egyáltalán nincs bûn, vagy ha igen, bûnösebb ellenállni a természet s ainak, mint kiélni õket, hiszen a bujálkodás is ezek következménye; ezt a szenvedélyt tehát n elfojtanunk kell magunkban, hanem nyugalmas kiélésének módozatait kell megteremtenünk. Arr a törekedjünk hát, hogy rend uralkodjék e téren, és hogy az állampolgár, akit szükséglete a b yaihoz közelít, teljes biztonságban kiélhesse szenvedélye tárgyain a bujaság minden sugallatá soha semmi ne béklyózza le, mert egyetlen más emberi szenvedély sem kívánja meg ennyire a sz abadság teljes dimenzióját. A városokban mindenfelé egészséges, tágas, szépen bútorozott és b eteket kell emelni; ezekben a különbözõ nemû, korú, legkülönfélébb fajtább személyeket kell k tani az odalátogató szabadosok szeszélyeinek kielégítésére; számukra a teljes alávetettség az elkedési szabály, a legapróbb ellenkezést azonnal, kénye-kedve szerint megtorolja az, akiv el szemben elkövették. Mindezt összemérve a republikánus erkölcsökkel meg kell még magyar t ígértem, hogy mindenütt ugyanazt a logikát követem majd, és állom a szavamat.

Igaz, ahogy az imént mondottam, hogy egyetlen más emberi szenvedély sem kívánja meg en nyire a szabadság teljes dimenzióját, ám egyik sem ilyen zsarnoki; minden ember itt éli ki nagy kedvvel azt a vágyát, hogy parancsoljon, hogy engedelmeskedjenek neki, hogy vágy a kielégítésére kötelezett rabszolgák vegyék körül; márpedig valahányszor nincs biztosítva, h kiélje a természet által a szívébe rejtett zsarnokság-részét, mindig átviszi az õt körülvevõ vágyát, megzavarva ezáltal a kormányzatot. E veszélyt elkerülendõ, szabad folyást kell enged

a zsarnoki hajlamoknak, amelyek állandóan, leküzdhetetlenül kínozzák az embert; aki elégedett minthogy gyakorolhatta a maga kisszerû uralmát a háremben, icsoglánok és szultánák fölött, a z õ pénze és a mi gondoskodásunk révén a parancsait lesik, kielégülten fog onnan távozni, és ik többé kósza vágyak, hogy megzavarja annak a kormányzatnak a rendjét, amely ekkora elõzéken el biztosít számára minden lehetõséget érzéki vágyai kiélésére. Ha viszont, ezzel ellentétben eket alkalmazva, olyan nevetséges korlátokat támasztunk a nyilvános paráználkodás eme tárgyai szemben, amilyeneket hajdan Szardanapáljaink kormányzási önkénye és kéjvágya talált fel,[14] r az ilyen kormányzat ellen hamar zúgolódni kezdõ alattvalók, akik megirigylik az egyedül gy akorolt zsarnoki uralmat, lerázzák majd a rájuk kényszerített igát, és ráunva erre a kormán erre államformát változtatnak, ahogyan ez a közelmúltban történt.

Vizsgáljuk meg, hogyan jártak el a mindezt tisztán látó görög törvényhozók Lakedaimónban nemhogy nem tiltották a feslettségét, de szinte belehajszolták a polgárokat; a kicsapongás e gyetlen formája sem volt tilos, és Szókratész, akit az orákulum a föld legbölcsebb filozófusá yilvánított, felváltva hol Aszpázia, hol Alkibiadész ölelését élvezte, mégis Görögország büsz vább megyek, s bármennyire ellentétesek is eszméim a nálunk jelenleg uralkodó szokásokkal, mi thogy célom azt bizonyítani, hogy minél gyorsabban változtatnunk kell ezeken a szokásokon, ha meg akarjuk õrizni választott kormányformánkat, megkísérlem annak meggyõzõ kifejtését, ho rényes hírben álló asszonyok prostituálása semmivel sem veszedelmesebb, mint a férfiaké, és n k az általam felállítandó házakban folyó bujálkodásokba kell õket bevonni, de külön házakat i tetni a nõk számára, ahol a miénknél is tüzesebb temperamentumukból eredõ szükségleteiket és et mindkét nembeli személyeken kiélhetik.

Milyen jogon állítja bárki, hogy a nõket föl kell menteni a természet által elõírt vak en messég alól, hogy teljesítsék a férfiak szeszélyeit? Azután, ismételten, milyen jogon próbáln megtartóztatásra ítélni õket, holott ez ellenkezik a természetükkel és teljesen fölösleges be empontjából? Külön-külön fogom tárgyalni egyik és másik kérdést.

Bizonyos, hogy a természeti állapotban a nõk nyílt hüvelyûnek születnek, vagyis a többi n ez hasonló elõnyöket élveznek, és válogatás nélkül bármelyik hím magáévá teheti õket, mint az ; bizonyára így festettek a legelsõ természeti törvények, és az a néhány intézmény, amelyet a emberek legelõször létrehoztak. Az érdek, az önzés és a szerelem rontotta meg ezeket a korai, egyszerû és természetes eszméket; az emberek azt hitték, meggazdagszanak, ha egyetlen assz onyt vesznek maguk mellé, és vele megszerzik családja vagyonát; ez elégítette ki az elsõ két met, amelyet az imént említettem; ennél is gyakrabban az történt, hogy elrabolták a nõt, és r szkodni kezdtek hozzá: így lépett mûködésbe a második indítóok, és minden esetben, az igazság

Szabad emberen soha nem lehet a kisajátítás aktusát gyakorolni; éppoly méltánytalan kizár san birtokolni egy nõt, mint rabszolgákat tartani; minden ember szabadnak született és e gyenlõ jogokkal rendelkezik: ezt a két alapelvet soha ne tévesszük szem elõl; ennek értelmébe soha nem lehet jogszerû, ha az egyik nem kisajátítja a másikat, és soha nem birtokolhatja önkényesen az egyik nem vagy az egyik osztály a másikat. Sõt, a természeti törvények tiszta máját tekintve, egy nõ soha nem hivatkozhat arra ha visszautasít egy férfit, aki megkívánta ogy egy másikat szeret, mert ez az indok kizáró jelleget ölt, holott egyetlen férfit sem l ehet kirekeszteni valamely nõ birtoklásából, ha egyszer már világossá vált, hogy minden férfi oga van e nõt magáévá tenni. Kisajátítani csak ingatlant vagy állatot lehet, hozzánk hasonló t soha, és mindazok a kötelékek, melyek egy nõt egy férfihoz láncolhatnak, akármilyennek gond ljuk is õket, méltánytalanok és légbõl kapottak.

Ha tehát minden kétséget kizáróan igaz, hogy a természettõl megkaptuk a jogot arra, hogy yainkat személyre való tekintet nélkül bármely nõ elõtt kinyilvánítsuk, ugyanilyen jogunk ogy ezt a nõt vágyaink kielégítésére kényszerítsük, nem kizárólagosan, mert akkor ellentmondá gammal, hanem idõlegesen.[15] Kétségtelen az is, hogy jogunkban áll olyan törvényeket alkotn i, amelyek ezt a nõt arra kötelezik, hogy az utána vágyakozó tüzét eloltsa; sõt, erõszakot is san alkalmazhatunk, minthogy az eme jog egyik következménye. Nos, a természet nem adta -e bizonyítékát e jogunknak, amikor megfelelõ erõvel ruházott föl, hogy a nõket alávessük vág Hiába emlegetik a nõk

védekezésképpen

a szemérem vagy egy másik férfihoz fûzõdõ vonza

ek mind koholt indokok és nem számítanak; fentebb láttuk, milyen költött, gyûlöletes érzés a A szerelem, melyet nevezhetnénk a lélek tébolyának, szintén nem nyújt több jogcímet a nõk ál sságára; minthogy csak két egyént elégít ki, a szeretõ és a szeretett személyt, a többiek bol mmivel sem gyarapítja, márpedig a nõk nem azért adattak nekünk, hogy egyesek önzõ, kizárólago dogságát szolgálják, hanem hogy valamennyiünket boldoggá tegyenek. Minden férfi egyforma élve i joggal rendelkezik tehát minden nõ fölött, egyetlen férfi sem formálhat kizárólagos és szem ogot egyetlen nõre sem a természeti törvények értelmében. Az elõbb említett törvény, amely a szésünk szerint prostitúcióra kötelezi a nyílt házakban, és visszautasítás esetén kénysze szemben, illetõleg büntetést szab ki rájuk, ha nem tesznek eleget kötelességüknek, rendkívül s, ellene semmiféle törvényes vagy jogos indokkal nem lehet tiltakozni.

Az a férfi tehát, aki bármelyik asszonyt vagy lányt magáévá akarja tenni amennyiben a k rdetésre kerülõ törvények igazságosak , felszólíthatja õt, hogy jelenjék meg ebben vagy abba ban, amelyekrõl már volt szó: ott pedig, e Vénusz-templom matrónáinak felügyelete alatt a kez adják ezt a nõt, aki alázatosan és engedelmesen ki kell hogy elégítse a férfi bármely tetszõ szeszélyét, akármilyen furcsa vagy szokatlan is az, mert nincs egyetlenegy sem, amely ne a természetben gyökerezne, és amelyet a természet ne helyeselne. Már csak az életkor meg határozása marad hátra, az viszont az én állításom szerint nem történhet anélkül, hogy ne ak a szabadságát, aki ilyen vagy olyan korú lány birtoklására vágyik. Az, akinek joga van egy fa termését megenni, bizonyára leszakíthatja a gyümölcsét éretten is, zölden is, ahogy neki t k. No de hangzik majd az ellenvetés van olyan életkor, amelyben az, amit a férfi tesz vele, feltétlenül ártalmas a lány egészségére. Ez az érv nem ér semmit: ha egyszer már tulajd szereztem az élvezésre, ez a jogom független az élvezés következményeitõl; ettõl fogva közöm jon az élvezés kellemes vagy ártalmas annak a tárgynak a számára, aki köteles vágyamnak aláve agát. Nem bizonyítottam-e már be korábban, hogy jogos kényszert alkalmazni egy asszony aka ratára e téren, és ha már vágyat ébresztett élvezésére, köteles e vágyat kielégíteni, minden e? Ugyanezt mondhatjuk egészségérõl is. Amennyiben az evvel kapcsolatos aggályok ártanának az vezetre vágyó férfi gyönyörének, vagy gyöngítenék azt, az életkorra vonatkozó érv semmissé vá sséggel érdektelen, mit érez a természet és a törvény által a másik vágyainak idõleges kielég tárgy, csak az számít vizsgálódásunk szempontjából, mi a jó az élvezetre vágyónak, aki jogosu . A mérleg nyelvét helyre fogjuk billenteni.

Úgy van, helyre fogjuk billenteni, és ez kétségtelenül kötelességünk; a nõknek, akiket il egyetlenül mások vágyainak szolgálatára rendeltünk, feltétlenül kárpótlással tartozunk, ez al d a választ az általam feltett második kérdésre.

Ha elfogadjuk, ahogy az imént tettük, hogy minden nõ a mi vágyainknak van alávetve, ug yanígy lehetõvé tehetjük számukra is, hogy bõségesen kielégítsék saját vágyaikat; törvényeink niuk kell a nõk tüzes temperamentumát, hiszen képtelenség, hogy mindeddig a nõi becsület és e alapját az a természetellenes erõ alkotta, mellyel ellenállást kellett kifejteniük a miénknél esebb hajlamaikkal szemben; ez az igazságtalanság erkölcseink terén annál inkább égbekiáltó, elõbb elfogadjuk, hogy gyöngék, és csábításnak tesszük ki õket, majd büntetést szabunk ki rá engednek sokszoros erõfeszítéseinknek, melyek arra irányulnak, hogy elbukjanak. Erkölcsei nk képtelen voltát jól mutatja, úgy vélem, ez a méltánytalan, kõszívû bánásmód, és pusztán en hogy döbbentsen, milyen sürgetõen szükséges tisztább erkölcsökkel felváltani a mostaniakat. A m tehát, hogy a nõk, akik a bujálkodásra sokkal vérmesebb hajlamokkal születnek, mint mi, ke dvükre kiélhetik majd ezeket, miután teljesen megszabadítjuk õket a házasság valamennyi kötel szemérem diktálta hamis elõítéletektõl, vagyis visszanyerik természeti állapotukat: azt köve , hogy a törvény tegye lehetõvé számukra, hogy tetszésük szerint akárhány férfival hódoljanak ; azt követelem, hogy mindkét nembeliekkel, testük valamennyi részét kihasználva élvezhessene , éppúgy, mint a férfiak; és fenntartva a külön záradékot, mely szerint õk is kötelesek bárme kívánó férfi vágyát kielégíteni, el kell nyerniük azt a szabadságot, hogy korlátozás nélkül é azokkal, akiket méltónak ítélnek vágyaik kielégítésére.

Melyek vajon teszem föl a kérdést az efféle szabadossággal járó veszedelmek? Netán ap etõ gyermekek? Ugyan! Mit számít az egy köztársaságban, ahol az egyes embernek nincs szüksége anyára, mint a haza, ahol minden újszülött a haza gyermeke? Óh, mennyivel forróbban fogják sz retni ezt az anyát mindazok, akik más anyát soha nem ismervén, születésük pillanatától tudják hogy mindent tõle kell várniuk! Ne gondoljátok, hogy jó republikánusokat nevelhettek minda ddig, amíg családjukban elszigetelten élnek a gyermekek, akiknek pedig kizárólag a köztársasá

családjuk! Ott, miközben néhány személyre árasztják ki csupán azt a szeretetet, mely osztály tott, holott egyenlõen kellene szétosztaniuk érzéseiket valamennyi testvérük között, egyúttal rülhetetlenül átveszik családtagjaik gyakran veszedelmes téveszméit; vélekedéseik, eszméik el teltek, partikulárisak maradnak, és az államférfi egyetlen erényét sem tudják majd kifejleszt ni magukban. Végezetül, minthogy teljes szívükkel hozzánõnek szüleikhez, a gyermekszívekben n marad már szeretet az iránt, akinek pedig éltetnie, ismertté és naggyá kell tennie õket, mint a ezek a jótettek nem lennének sokkal jelentõsebbek az elõzõeknél! Ha tehát az a legnagyobb b j forrása, ha hagyjuk, hogy a gyermekeknek a haza érdekeitõl igencsak eltérõ érdekek váljanak vérükké, abból viszont a legnagyobb jó származik, ha elválasztják õket a családtól; és nem tö természetszerûleg azokkal a módszerekkel, amiket javasolok, hiszen ha eltöröljük a házastárs elékeket, csak olyan gyermekek fognak születni a nõk gyönyörébõl, akik a legszigorúbb tilalom lmében nem ismerhetik apjukat, mint ahogy tilos minden módja annak is, hogy egyetlen egy család tagjai legyenek, ahelyett, hogy kötelességük szerint kizárólag a haza gyermeke ennének?

Lesznek tehát házak a nõk szabadosságára, és ezek akárcsak a férfiaké a kormány védel itt mindkét nembeli személyek mindenfajta kívánságaira rendelkezésre állnak majd, és minél g bban látogatják ezeket a házakat, annál nagyobb megbecsülésben lesz részük. Mi sem nevetséges barbárabb, mint hogy a nõi becsület ahhoz az ellenálláshoz legyen kötve, melyet természettõl ott vágyaik ellenében fejtenek ki, és amelyeket azok, akik aztán kegyetlenül kárhoztatják õke folyton szítanak. Egy leány, aki zsenge gyermekként[16] kiszabadul a szülõi ház kötelékébõl, ll többé megõriznie magát a házasságra (amit az általam óhajtott bölcs törvények mindenestõl emelkedve a nemét hajdan lebéklyózó elõítéleten, ezentúl az e célra létesített házakban minde k hódolhat, amit temperamentuma sugall: e házakban tisztelettel fogadják és pazarul kielégít ik majd, a társaságba visszatérve pedig éppoly nyíltan beszélhet az itt átélt gyönyörökrõl, m egy bálról vagy promenádról. Elbûvölõ nõi nem, szabad leszel, éppúgy megkapod osztályrészedet lyeknek élvezetét a természet kötelességeddé teszi, mint a férfiak, és egyik sem lesz nyûg! A eriség egyik része, a fennköltebb fele, vajon láncokat érdemel-e a másiktól? Ah, törjétek öss et a láncokat, a természet kívánja így, ne ismerjetek el más korlátot, mint saját hajlamaitok rlátait, más törvényt, mint saját vágyaitokat, más morált, mint a természetét! Ne senyvedjete barbár elõítéletek hatalmában, melyektõl hervadásnak indul szépségetek, és erejét veszti lelk ni lendülete.[17] Szabadok vagytok, akárcsak mi, és Vénusz csatáinak küzdõtere nyitva áll elõ k is; ne reszkessetek többé képtelen szemrehányásoktól, az erénycsõszök és a babonák eltûntek k pirulni többé szabadosságaitok miatt, mirtusz- és rózsakoszorú övezi homlokotokat, mert tis teletünk csak attól függ majd, milyen merészen tágítjátok ki élvezeteitek körét!

Az elmondottak alighanem fölöslegessé teszik a házasságtörés vizsgálatát, vessünk rá mégi ntást, még ha semmissé válik is az általam hozott törvények értelmében. Milyen nevetséges vol tekinteni a házasságtörést régi intézményeinkben! Létezett-e valaha nagyobb képtelenség, mint tanulmányozni vagy átérezni e kötélékek súly rtó hitvesi kötelék? Elegendõ volt úgy vélem többé bûnnek a rajtuk könnyítõ lépést; a természet mint az imént mondottuk tüzesebb temp mélyebb érzékenységgel áldotta meg a nõket, mint a másik nem képviselõit, ezért õket terhelt an az örök hitvesi hûség igája.

Szerelem tüzétõl lángra lobbanó gyöngéd nõk, félelem nélkül vegyetek kárpótlást mindenért y semmi rossz nem származhat abból, ha a természet ösztökélését követitek; hogy nem egyetlen edvéért alkotott benneteket a természet, hanem hogy válogatás nélkül mindegyik kedvét lelje b etek. Ne torpanjatok meg semmiféle korlát elõtt! Kövessétek a görög republikánus nõk példáját knak meg sem fordult a fejében, hogy bûnnek tekintsék a házasságtörést, és szinte mindegyik j snak nyilvánította a nõk feslettségét. Thomas Morus Utópiájában azt bizonygatja, hogy jót nek, ha züllött életmódot folytatnak, és e nagy ember eszméi nem mindig voltak puszta ábrándo .[18]

A tatároknál annál nagyobb tisztelet övezett egy nõt, minél több férfival adta össze magá lyen nõ jól láthatóan, a nyakában viselte szemérmetlensége jeleit, azok pedig, akiknek a nyak hiányzott ez a dísz, nem számíthattak megbecsülésre. Peruban maguk a családok kínálják föl fe lányaikat az arra járó idegeneknek; ugyanúgy adják õket bérbe egy-egy napra, mint a lovakat eg a szekereket. Sok-sok kötet sem lenne elegendõ annak bizonyítására, hogy a bujaságot a Föl egyetlen bölcs népe sem tekintette bûnnek. A filozófusok mind jól tudják, hogy a keresztény salóknak köszönhetõen vált csak belõle bûnös cselekedet. A papoknak persze kitûnõ indokuk vol

hogy megtiltsák a bujálkodást: a tiltás az õ kiváltságukká tette, hogy tudomást szerezzenek kolt bûnökrõl, és feloldozást adjanak alóluk, amivel rendkívüli hatalmat nyertek az asszonyok , ez pedig óriási teret nyitott a papok paráznaságának. Ismeretes, mennyire kihasználták ezt, mennyire visszaélnének vele ma is, ha hitelük idõközben menthetetlenül oda nem veszett voln a.

Vajon a vérfertõzés veszedelmesebb-e? Bizonyára nem, hiszen kiterjeszti a családi kötelék ket, következésképpen tevékenyebbé teszi a polgárok hazaszeretetét; vérfertõzésre a természet i késztetnek, a bennünk lakozó érzés; a tulajdonunkban lévõ tárgyakban talált öröm mindig nag ek tûnt számunkra. A legkorábbi társadalmi intézmények elõsegítik az incesztust, minden társa kialakulásakor megtalálható, minden vallás szentesíti, minden törvény helyesli. Ha az egész t bejárjuk, azt tapasztaljuk, hogy mindenfelé bevett szokás. A Bors-parton vagy Rio-Ga bonban élõ négerek maguk fektetik össze feleségeiket gyermekeikkel; Juda birodalmában a legi dõsebb fiúnak apja feleségét kell elvennie; Chile lakosai összevissza hálnak lánytestvéreikke lánygyermekeikkel, és sokszor egyszerre veszik feleségül az anyát meg a leányát. Egyszóval te biztosan merem állítani, hogy az incesztust törvénnyé kell tennie minden olyan kormányzatnak , amely a testvériség alapjára épül. Megfontolt férfiak hogyan mehettek olyan messzire az ab szurditásban, hogy föltegyék, valaha is bûnt követhet el az, aki anyjával, nõvérével vagy lán i a gyönyört? Nem irtózatos elõítélet-e vajon, teszem föl a kérdést, bûnnek tekinteni, ha val e értékeli az olyan tárgyban talált élvezetet, melyhez természetes érzéseit követve közelebb nilyen jogon akár azt is kijelenthetnénk, hogy tilos túlságosan szeretnünk mindazokat, aki ket a természet parancsa szerint a legjobban kell szeretnünk, és hogy minél forróbb vonzal mat ébreszt bennünk a természet valami iránt, annál erõsebben parancsolja egyúttal, hogy kerü Képtelen ellentmondások ezek: csak a babonákba beleszédült népek hiszik és vallják õket. Az létrehozott nõközösségnek szükségszerû velejárója az incesztus, alig marad hát egyéb mondani lítólagos bûnrõl, melynek semmisségét olyan alaposan bebizonyítottuk, hogy fölösleges tovább tárgynál; rátérünk tehát a nemi erõszak kérdésére. Elsõ pillantásra úgy tûnik, valamennyi lib ngás közül ez okozza a legvalóságosabb sérelmet, minthogy látszólag erõszakot alkalmaz. U bizonyos, hogy a nemi erõszak, amely igen ritka és nehezen bizonyítható, kevesebb kárt ok oz felebarátunknak, mint a rablás, amely elsajátítja tulajdonát, míg emez beéri rongálással. t, vajon mit tudnánk válaszolni az erõszaktevõnek, aki azt állítja, hogy pusztán hamarabb hoz a az abúzus tárgyát olyan helyzetbe, amilyet a házasság vagy a szerelem amúgy is megteremtet t volna?

A szodómia állítólagos bûne azonban, mely az ég tüzes mennyköveit zúdította azokra a váro ol közönségesen hódoltak neki, nem irtóztató eltévelyedés-e, amelyet nem lehet elég szigorúan ? Fájdalmas kötelességünk itt felróni õseinknek ama törvény szerint végrehajtott gyilkosságok lyekre e téren vetemedtek. Csakugyan lehet valaki annyira barbár, hogy halálra merjen ítél ni egy szerencsétlent, akinek egyetlen vétke az, hogy más hajlamokkal rendelkezik, min t mi? Hátborzongató végiggondolni, hogy nem egészen negyven évvel ez elõttig a törvényhozók a zurditásnak ezen a szintjén álltak! Vigasztalódjatok, polgártársak, ilyen képtelenségekre töb kerülhet sor; törvényhozóitok bölcsessége a biztosíték erre. Ma már tisztában vagyunk vele, h eseknek megvan ez a gyarlósága, és hogy efféle tévelygés soha nem lehet bûnös, továbbá hogy a t nem tulajdoníthatott akkora jelentõséget az ágyékunkban kerengõ nedvnek, hogy haragra gerj edjen, amiért tetszésünk szerint ilyen vagy olyan útra tereljük.

Mi tekinthetõ e téren egyedül bûnnek? Semmi esetre sem az, hogy ezt vagy azt az utat választjuk-e, hacsak nem azt kívánja állítani valaki, hogy a test különbözõ részei miben sem anak egymásra: vannak tiszták és tisztátalanok; minthogy azonban ilyen képtelenségeket senki sem állíthat, egyedül a férfimag elpazarlásában állhat a feltételezett bûn. Márpedig tesze valószínû-e, hogy ez a mag annyira értékes legyen a természet szemében, hogy nem pocsékolh bûnbeesés nélkül? Elfolyatná-e naponta, ha így állna a dolog? És az, hogy álomban vagy terhes onnyal való közösüléskor elfolyhat, nem igazol-e mindent? Képzelhetõ-e, hogy a természet lehe gyen számunkra olyan bûnt, amely érdekét sérti? Lehetséges-e, hogy jóváhagyjon olyasmit, amiv az ember tönkreteszi gyönyörûségeit és nagyobbra nõ nála? Hallatlan, micsoda szakadéka nyílik képtelenségeknek lábunk alatt, amint bölcselkedéseinkben elhajítjuk az értelem fáklyáját! Biz ak tekinthetjük hát, hogy éppoly egyszerû ilyen vagy olyan módon közösülni egy asszonnyal, ho tökéletesen közömbös, lány-e avagy fiú az élvezet tárgya, és amint bebizonyosodott, hogy csak ag a természettõl származó hajlamok lakoznak bennünk, nyilvánvaló, hogy a bölcs és következet zet nem ültetett belénk érdekeit sértõ hajlamokat.

A szodómiára való hajlam testi fölépítésünkbõl következik, ennek kialakításában pedig nek emmi részünk. A legzsengébb korú gyermekekben már megnyilatkozik ez a hajlam, és soha nem sz oknak le róla. Néha a jóllakottság gyümölcse, de még olyankor is nem a természettõl való-e? M ekintetben a természet mûve, és a természet sugallatait az ember minden esetben köteles ti szteletben tartani. Ha pontosan összeszámlálnánk, be tudnánk bizonyítani, hogy ennek a szenv edélynek sokkal többen hódolnak, mint a másiknak, hogy a belõle származó gyönyörök sokkal erõ ek, és hogy emiatt hívei ezerszerte többen vannak, mint ellenségei; ha pedig ez igaz, ne m vonhatjuk-e le azt a következtetést, hogy ez a bûn nemhogy nem sérti a természet érdekeit, de szándékait szolgálja, és az ivadékok sokkal kevesebbet számítanak a természetnek, mint az i esztelenül véljük? Márpedig, ha bejárjuk az egész földet, hány olyan népet találunk, amelyi ti a nõket! Vannak országok, ahol csak arra használják õket, hogy a népesség utánpótlásához s mekeket biztosítsák! Az a respublikákban bevett szokás, hogy a férfiak férfiakkal élnek együt csak elterjedtebbé teszi a szodómia semmiképpen sem veszedelmes bûnét. Engedélyezték volna-e társaságukban a görög törvényhozók, ha veszélyt látnak benne? Ellenkezõleg, szükségesnek ítél Plutarkhosz lelkesen számol be a szeretõk és fiúkedveseik csapatáról: hosszú idõn át egyedül ték Görögország szabadságát. A fegyverbaráti társaságokban is uralkodott ez a bûn: megszilárd léket, a legérdemesebb férfiak hódoltak neki. Felfedezése idején egész Amerikában ilyen hajla ek laktak; Louisianában, az illinois törzsnél nõi ruhába öltözött indiánok árulták a testüket rtizánok szokták. A bengela négerek nyilvánosan tartanak ki férfiakat; újabban fiatal fiúkkal van tele Algír szinte valamennyi szerája. Thébában nemcsak megtûrték, hanem kifejezetten elr endelték a fiúszerelmet; a khairóneiai filozófus az ifjak erkölcseinek finomítására találta a asnak.

Közismert, milyen széles körben dívott a férfiszerelem Rómában: voltak nyilvánosházai, ah ruhába öltözött fiúk és fiúruhás lányok árulták magukat. Martialis; Catullus, Tibullus, Horat ilius úgy írtak a férfiakhoz, mint kedveseikhez, végezetül pedig, Plutarkhosznál azt olvassu k, hogy a nõket ki kell rekeszteni a férfiak szerelmi életébõl.[19] Kréta szigetén hajdan az máziaiak a legfurcsább szertartások kíséretében elrabolták a fiatal fiúkat. Ha szerelmesek le k valamelyikbe, ezt a szöktetésre kiszemelt napon közölték a szülõkkel; ha a szeretõ nem tets t a fiúnak, akkor ellenállást tanúsíthatott, ellenkezõ esetben követte, a csábító pedig amint tötte vele, hazaküldte családjához, ugyanis ez a szenvedély is olyan, mint a nõk iránti: az e egyúttal már túl sok is. Strabón azt állítja, hogy ugyancsak Kréta szigetén kizárólag fiúkka a szerájokat: nyilvános fiúprostitúciót ûztek.

Szükség van még egy utolsó tekintélyre, annak tanúsítására, hogy ez a vétek igen hasznos számára? Hallgassuk meg, mit mond Peripatetikus Jeromos. A fiúszerelem állítja egész Gör an elterjedt, minthogy fejlesztette a bátorságot és az erõt, továbbá segített elûzni a zsarno at; a fiúszeretõk összeesküvéseket szõttek, és inkább állták a kínzásokat, semhogy elárulják honszeretet mindent föláldozott az állam fölvirágoztatása kedvéért; bizonyosra vették, hogy e viszonyok megszilárdítják a köztársaságot, beszédekben támadták a nõket, és zsarnokokhoz ill tekintették, ha valaki efféle teremtményekhez ragaszkodik.

A pederasztia bûnét mindig is a harcos népek kedvelték. Julius Caesartól tudjuk, hogy a gallok különös elõszeretettel hódoltak neki. A háborúk, melyeket a köztársaságoknak viselni t, a két nem szétválasztásával tovább terjesztették ezt a bûnt, és amikor fölismerték, milyen hajt az államnak, a vallás is hamarosan szentesítette. Köztudott, milyen nagy tisztelett el adóztak a rómaiak Jupiter és Ganymédes szerelmének. Sextus Empiricus azt bizonygatja, h ogy a perzsáknál kötelezõ volt ez a tévelygés. A féltékeny és megvetett feleségek végül felaj ek, hogy tõlük is megkapják ugyanazt, amit a fiatal fiúktól; némelyik férfi kipróbálta, majd atért korábbi szokásaihoz, mert tökéletlennek találta az illúziót.

A törökök, akik igen hajlamosak erre a romlottságra, amelyet Mohamed a Koránban szente sített, mindazonáltal azt állítják, hogy egy egészen fiatal szûz lány többé-kevésbé pótolja a emigen lesz asszony a lányból, mielõtt ezen a próbán át nem esik. V. Sixtus és Sanchez engedé zték ezt a kicsapongást; az utóbbi még azt is megpróbálta bebizonyítani, hogy a szaporodásra y hatást gyakorol, és hogy az ilyen elõcsatározás után nemzett gyermek sokkal jobb testi fölé int a többi. Végül a nõk is kárpótlást találtak egymásban, és ez a szenvedélyük sem jár több férfiaké, hiszen mindössze azt eredményezi, hogy nem hajlandók szaporítani az emberi nemet, azoknak a lehetõségei azonban, akik szívesen szaporodnak, elég jelentékenyek ahhoz, hogy e

llenfeleik ártalmatlanok maradjanak. A görögök a nõk eltévelyedését is államérdekkel támaszto thogy a nõk beérték más nõkkel, ritkábban érintkeztek a férfiakkal, s ezért kevesebbet ártott saság ügyeinek. Lukianoszból tudjuk, mennyire tért hódított ez a szabadosság, amelyet nem min en érdeklõdés nélkül szemlélhetünk Szapphó példáján.

Egyszóval, az ilyenféle hóbortok semmiféle veszélyt nem jelentenek: még ha valaki nagyob b merészségre ragadtatná is magát, és szörnyeket vagy állatokat ölelne, ahogyan több nép péld re is, az sem jelentene bajt, mint afféle csekélység, hiszen a megromlott erkölcsök gyakra n hasznosak a kormányzatnak, és semmi tekintetben nem ártanak neki; törvényhozóinktól tehát j al elvárjuk, hogy megfelelõ bölcsességrõl és körültekintésrõl tegyenek tanúságot, és biztosra nem hoznak törvényt e nyomorúságok ellen, melyek teljességgel a testi fölépítésbõl erednek, p nem bûnösebb az, akinek ilyenek a hajlamai, mint az, akit a természet nyomoréknak tere mtett.

Már csak a gyilkosság vizsgálata van hátra az embertársaink ellen elkövethetõ bûntények m osztályából, utána áttérhetünk az ember önmagával szembeni kötelességeire. Mindazon sérelmek egyik ember a másik kárára elkövethet, vitathatatlanul az emberölés a legkegyetlenebb, mive l egyetlen, természettõl kapott javától fosztja meg, attól az egytõl, melynek elvesztése jóvá etlen. Mégis több kérdés vetõdik fel ennek kapcsán, ha eltekintünk az áldozat által elszenved tól.

1. Ez a cselekedet, ha kizárólag a természet törvényeinek szempontjából vizsgáljuk, cs gyan bûnös-e? 2. Bûn-e a politika törvényei szempontjából? 3. Káros-e a társadalomra nézve? 4. Minek kell tekintenünk az emberölést a republikánus kormányzat szempontjából? 5. Szabad-e az emberölést emberöléssel megtorolni?

Külön-külön fogjuk megvizsgálni a egyes kérdéseket, hiszen a tárgy fontosságát figyelembe okolt elidõznünk kifejtésüknél; netán túl merészeknek találják nézeteinket, de mit számít ez? -e jogot a mindent kimondásra? Nagy igazságokat kell kifejtenünk az embereknek, tõlünk várják ezek kimondását, ideje véget vetni a tévelygésnek: hulljon le szemünkrõl a kötés a porba, a k korona mellé! Bûn-e az emberölés a természet szemében? Ezt a kérdést tettük föl elsõnek.

Bizonyára megsértjük az emberi gõgöt, ha a természet összes többi mûvével egy sorba állít nyítjuk, a filozófus azonban nem a kisszerû emberi hiúságoknak hízeleg, mindig az igazság kut tásának szenteli erejét, kibogozza az igazságot az önszeretet ostoba elõítéletei közül, megra kifejti és merészen fölmutatja az ámuló világ színe elõtt.

Micsoda az ember, és mi különbözteti meg a természet többi teremtményétõl, növényektõl és vánvalóan semmi. Véletlen folytán erre a földgolyóra került, mint amazok, éppúgy megszületett rodik, nõ és hervad, mint amazok, eljut az öregséghez, mint amazok, és visszasüllyed a semmi be a kiszabott határidõ lejártakor, mint akármelyik állatfajta, melynek ideje szervezeti f elépítésétõl függ. Miután a hasonlóságok annyira megtévesztõk, hogy a bölcs szeme semmiféle e vagy egyformán káros állatot és embert ölni, vagy éppoly kevéssé káros az egyik, mint a mási ség kizárólag gõgünk elõítéleteiben gyökerezik; sajnos azonban semmi sem fogható gõg szülte e urditásához. Mindazonáltal vizsgáljuk meg közelebbrõl a kérdés lényegét. Azt senki sem tagadh ogy mindegy, állatot vagy embert ölünk-e meg, de vajon bármely lelkes állat elpusztítása nem indenképpen gonosztett-e, ahogy a pythagoreusok tartották, és ahogy a Gangesz partjain lakók ma is tartják? Mielõtt erre választ adnánk, idézzük az olvasók emlékezetébe, hogy ezt természettel való összefüggésében vizsgáljuk, azután térünk rá az emberekhez való viszonyána

Vajon miféle értékkel bírhat, kérdem én, a természet számára egy olyan élõlény, akiért so tt, akirõl soha nem gondoskodott? A munkás csak a belefektetett munka és a ráfordított idõ a rányában tulajdonít értéket annak, amit alkot. Az ember ugyan mi fáradságába kerül a természe többet fordít-e rá, mint egy majomra vagy elefántra? Tovább feltéve, hogy fáradságába kerül milyen anyagokból építkezik a természet? Mi alkotja az életre kelõ teremtményeket? Három alko mük nem más testek bomlásának terméke-e? Ha minden élõlény örökké élne, nem tenné-e ez lehete at alkosson a természet? Ha viszont az élõlényeket a természet nem alkothatja örök életûnek, ztításuk törvényszerû lesz a számára. Ha pedig annyira hasznos neki a pusztítás, hogy meg sem

lenni nélküle, és ha teremtõ mûvét nem tudná megvalósítani, ha nem merítene az elpusztítottak yet a halál készít a számára, akkor következésképpen az általunk a megsemmisüléshez kapcsolt sem valóságos: nem jelenthetjük ki többé, hogy bármi megsemmisül; amit mi egy lelkes állat vé unk, nem valóságos vég, hanem egyszerû átváltozás, mely az örök mozgáson, az anyag igazi lény , és amelyet minden újkori filozófus az anyag egyik alaptörvényének tart. E megcáfolhatatlan ek alapján a halál csak alakváltozás, észrevétlen átmenet egyik létállapotból a másikba, vagy it Pythagoras lélekvándorlásnak nevezett.

Ha egyszer igaznak fogadtuk el mindezeket, fölteszem a kérdést, vajon fölvethetõ-e val aha, hogy a pusztítás bûn? Képtelen elõítéleteiteket védve, merészelnétek-e azt állítani, hog ozás megsemmisülés? Bizonyára nem, ehhez ugyanis be kellene bizonyítani, hogy az anyag egy pillanatra tétlenségbe süpped, pihenõt tart. Márpedig soha nem találunk ilyen pillanatot. A lighogy a nagy állat kileheli lelkét, apró állatok keletkeznek belõle, és eme kis állatok lét supán egy a nagyobb test szunnyadásának szükségszerû és meghatározott következményei közül. M laki azt állítani ezek után, hogy egyik inkább kedvére van a természetnek, mint a másik? Ehhe egy lehetetlenséget kellene bebizonyítani, mégpedig azt, hogy a hosszúkás vagy négyszögletes forma kedvesebb a természetnek, mint a téglalap alakú vagy a háromszögletû; azt kellene bebi zonyítani, hogy a természet nagyralátó tervei szempontjából egy tétlenségben és lustaságban h mittevõ hasznosabb, mint a ló, amely fontos szolgálatokat teljesít, vagy az ökör, melynek ol y értékes a teste, hogy minden egyes része hasznosítható; azt kellene tehát állítani, hogy a s kígyó szükségesebb, mint a hûséges eb.

Márpedig tekintve, hogy mindezek a fejtegetések tarthatatlanok be kell látnunk: te ljességgel lehetetlen számunkra, hogy elpusztítsuk a természet mûveit, hiszen amikor rombo lást viszünk végbe, semmi egyebet nem teszünk, mint hogy egyik alakot a másikra változtatjuk , az életet azonban nem tudjuk kioltani benne; ennélfogva az emberi erõt meghaladja an nak bizonyítása, hogy bûn bármely korú, nemû vagy jellegû teremtmény állítólagos elpusztítása nk még messzebbre sodornak magukkal, ahogy egyik szüli a másikat, így hát kénytelenek leszünk belátni, hogy egyáltalán nem ártalmas a természetnek az általunk elkövetett cselekedet, mely lakváltozásokat hoz létre különbözõ mûveiben, sõt, elõnyös neki, mivel ezáltal biztosítjuk a t újabb alkotásaihoz, márpedig a mi rombolásunk nélkül nem tudna tovább munkálkodni. Nos, hag k hát a természetet mûködni mondják majd egyesek. Persze, hagyni kell mûködni, de az, aki e rt öl, éppenséggel a természet indíttatásait követi, az õ tanácsára cselekszik, és az embertá olyan a természetnek, mint a pestisjárvány vagy az éhhalál; ezeket ugyancsak az õ keze küldi k, és ez a kéz minden lehetséges eszközt megragad, hogy a mûködéséhez feltétlenül szükséges n minél hamarabb elõállítsa.

A filozófia szent fáklyájának lángjával világosítsuk meg egy pillanatra a lelkünket: vajo más, ha nem a természet hangja sugallja nekünk a személyes gyûlölködéseket, a bosszúkat, a há egyszóval az összes indítékot a szüntelen emberölésre? Nyilvánvalóan azért terel ebbe az irán szüksége van rá. Hogyan tarthatnánk magunkat ezek után vétkesnek vele szemben, mint hogy pu sztán tanácsait követjük?

Ez azonban már nyilván több is az elégnél ahhoz, hogy a felvilágosult olvasókat meggyõzzü emberölés soha nem lehet sérelmes a természet szempontjából.

Vajon bûn-e a kormányzatra nézve? Legyen bátorságunk bevallani, hogy épp ellenkezõleg, sa nos, ez a kormányzás legfontosabb rugóinak egyike. Tán nem emberölések révén lett Róma a vilá Tán nem emberölések árán vívta ki mostanra szabadságát Franciaország? Bizonyára fölösleges ar ztetnünk, hogy itt csak a háborúk által okozott emberölésekrõl van szó, nem pedig a pártütõk felforgatói által elkövetett rémtettekrõl; emezeknek az a sorsa, hogy közutálat tárgyai legye , és elég fölidézni õket, hogy örök idõkre irtózatot és fölháborodást keltsenek mindenkiben. tudománynak van nagyobb szüksége arra, hogy emberöléssel tartsa fenn magát, mint annak, ame ly merõ csalás, amelynek nincs egyéb célja, mint egyik nemzetet a másik kárára növelni? Vajon háborúk, az efféle barbár kormányzás egyedüli gyümölcsei, nem a természet eszközei-e arra, ho erõsítse, fenntartsa önmagát? És mi egyéb a háború, ha nem a rombolás tudománya? Ó, emberi va vánosan hirdeted az ölés mûvészetét, jutalmazod azt, aki a legsikeresebben öl, és bünteted, a gán-okból szabadul meg ellenségétõl! Nem jött-e el az ideje, hogy kigyógyuljunk barbár tévely bõl?

Végezetül, vajon bûn-e az emberölés a társadalommal szemben? Lehetséges-e ezt józanul áll Ugyan mit számít a sok-sok tagot számláló társadalomnak, hogy eggyel több vagy kevesebb van-e Törvényei, erkölcsei, szokásai megmételyezõdnek-e általa? Volt-e arra példa, hogy az egyes e r halála befolyással volt a tömegre? Akár a leghatalmasabb csata elvesztése után, mit mondok , akár a világ fele lakosságának, sõt, akár a föld teljes lakosságának kihalása után, ha tets túlélõ tapasztalna-e bármilyen anyagi elváltozást? Fájdalom, nem. Maga az egész természet se asztalna semmit, és az ostoba emberi gõgöt amely azt képzeli, hogy minden érette van jóko meglepetés érné az emberi faj kipusztulásakor annak láttán, hogy semmi sem változott a termés ben, még az égitestek sem keringenek lassabban. Menjünk tovább. Hogyan kell szemlélni az emberölést a hadviselõ, republikánus államban?

Nyilvánvalóan a legnagyobb veszedelmet jelentené, ha akár helytelenítenék, akár büntetnék epublikánus büszkeség megkövetel némi vadságot, ha polgárai elpuhulnak, életerejük elvész, ha leigázzák õket. Egy igen különös reflexió kívánkozik ide, de mivel igaz, bármilyen merész is Az olyan nép, amelyik kezdõ a republikánus kormányzatban, csak erényekkel tudja fennmaradását biztosítani, mivel a többhöz vezetõ úton a kevesebbõl kell elindulni; az elöregedett, feslett erkölcsû népek azonban, melyek bátran lerázzák a monarchikus kormányzat igáját, hogy republik mot hozzanak létre, csak bûnök sokasága árán tudnak fennmaradni; ugyanis eleve bûnben éltek, nan szeretnének az erényhez pártolni, vagyis egy erõteljes állapotból egy szelídre váltani, t ségbe süppednének hát, aminek hamarosan biztos romlás lenne az eredménye. Mi lesz a fából, ha erõs talajból homokos, száraz földbe ültetik át? Valamennyi eszménk olyannyira a természet fi ak függvénye, hogy a gazdálkodásból vett hasonlatok a morál terén soha nem visznek tévútra.

Az emberek közt a legfüggetlenebbek, a természettel legnagyobb közelségben élõk, a vadak, naponta ölnek embert. Spártában, Lakedaimónban úgy vadásztak a helótákra, ahogy nálunk, Franc zágban a fogolymadárra szokás. Azok a legszabadabb népek, amelyek a leginkább hódolnak az em berölésnek. Mindanaóban azt az embert, aki gyilkosságot készül elkövetni, a vitézek rangjára k, és nyomban turbánnal tüntetik ki; a karagoszok között hét embert kell megölnie annak, aki gyanezt a kitüntetést ki szeretné érdemelni; Borneó lakosai hisznek abban, hogy az általuk l eöltek lelke haláluk után szolgálni fog nekik; a hitbuzgó spanyolok fogadalmat tettek Galíci ai Szent Jakabnak, hogy naponta egy tucat indiánt megölnek; a tanguti királyságban kiválas ztanak egy izmos, ereje teljében lévõ fiatal férfit, akinek az év bizonyos napjain jogában ál minden útjába akadót legyilkolni. Volt-e valaha a népek között nagyobb barátja az emberölésn int a zsidó nép? Történelme minden lapján elõfordul az öldöklés, a legváltozatosabb formákban

A kínai császár és a mandarinok idõrõl idõre olyan intézkedéseket hoztak, melyek hatására i, hogy aztán ravasz kerülõ úton szörnyû mészárlást vihessenek végbe a nép között. Ha ez sedett nép egyszer kiveti nyakából zsarnokai igáját, több joggal sújt majd le rájuk, és az em amelyet mindenki alkalmaz és amely mindig is szükséges, megmarad, csak az áldozatok változ nak; azelõtt emezek boldogságát szolgálta, ezentúl másokat tesz majd boldoggá.

Rengeteg nép tûri meg a nyilvános gyilkosságokat: szabadon lehet öldökölni Genovában, Vel en, Nápolyban és egész Albániában; Kachaóban, a San Domingo folyó mentén a bérgyilkosok minde al jól ismert és helyben hagyott öltözetet viselnek, s a megrendelõ szeme láttára mészárolják ijelölt személyt; az indiánok ópiummal erõsítik meg a lelküket gyilkolás elõtt, azután beleve ukat az utcák forgatagába, és mindenkit lemészárolnak, aki útjukba kerül: angol utazók ugyane l a különös szokással találkoztak Batáviában.

Volt-e nagyobb és kegyetlenebb nép a rómainál, és melyik õrizte meg tovább nagyságát és s A gladiátor-játékok fenntartották bátorságukat: harcias néppé azáltal váltak, hogy szokássá rmájában ûzött gyilkolást. Naponta vagy félezer áldozat maradt holtan az arénában, és a nõk a férfiaknál is kegyetlenebbek még azt is megkívánták, hogy a haldoklók kecsesen essenek ö és a halál görcseiben fetrengve is szép látványt nyújtsanak. A rómaiak késõbb abban gyönyörk péket eresztettek egymásnak, akik elõttük gyilkolták le egymást; amikor azonban a keresztény allás megfertõzte a földet azzal a tévhittel, hogy bûn öldökölni, hamarosan zsarnokok verték ra a rómaiakat, és világraszóló hõsökbõl játékbábok lettek.

Végezetül, mindenfelé joggal tartották úgy, hogy a gyilkos, vagyis aki annyira elfojt magában minden érzést, hogy képes megölni felebarátját és fejére vonni a köz vagy a magánembe

, tehát ahogy mondom mindenfelé azt tartották, hogy az ilyen ember rendkívüli bátorságról anúságot, következésképp igen értékes tagja egy hadviselõ vagy republikánus kormánynak. Utazz k olyan országokba, melyeknek lakói még az elõbbieknél is vadabbak, és csak úgy tudják kielég szomjukat, ha gyermekeket gyilkolnak, gyakran a sajátjaikat, azt fogjuk tapasztaln i, hogy ezek a közönségesen bevett szokások néha még a törvénykönyvekben is szerepelnek. Egye törzsek azonnal megölik újszülötteiket. Az Orinoco folyó mentén lakó anyák, szilárd meggyõzõ ly szerint leányaik úgyis csak boldogtalanságra születnek, hiszen sorsuk az, hogy a környéke n élõ, nõgyûlölõ vademberek asszonyai legyenek, rögtön születésük után eltették õket láb alól ti királyságban maguk a szülõk rekkentették el a nyomorék gyermekeket. A madagaszkári nõk vad ok elé vetették a hét bizonyos napjain világra jött gyermekeiket. A görög köztársaságokban mi tet gondosan megvizsgáltak, és ha testi fölépítését nem találták alkalmasnak, hogy majdan a k védelmezõje váljék belõle, haladéktalanul megölték; õk nem tartották fontosnak, hogy mindenne elt házakat emeljenek az emberiség eme söpredékének életben tartamra.[20] Egészen a birodalom székhelyének áthelyezéséig azok a rómaiak, akik nem akarták fölnevelni gyermekeiket, kilökték zemétre. A régi törvényhozók minden aggályoskodás nélkül halálra szánták a gyermekeket, és so törvénykönyv sem vonta kétségbe a családapák rendelkezési jogát családjuk felett. Arisztotelé ak tartotta a vetélést; és az ókori republikánusok, akik rajongva, forrón szerették hazájukat em ismerték az újkori népek körében tapasztalt, magánügyeken való szánakozást; gyermekeiket k ukat viszont annál hívebben szerették. Kína összes városában rengeteg kitett gyereket látni r elente az utcákon; hajnalban kordéba gyûjtik, azután egy gödörbe vetik õket; sokszor maguk a szabadítják meg a szülõ nõket a gyerektõl: haladéktalanul forró vízzel teli kádba fojtják va a dobják õket. Pekingben kis fonott kosárban kiteszik õket a csatornák vizére; a kanálisokat aponta takarítják, és a híres utazó, Duhalde harmincezernél többre becsüli a kosarak számát, t naponta, a takarítás alkalmával összeszednek. Tagadhatatlan, hogy elkerülhetetlenül szükség rendkívül politikus intézkedés gátat vetni a túlzott szaporodásnak a republikánus államban; archiákban ezzel éppen ellentétes szempontok értelmében elõ kell segíteni; ott ugyanis a okok annál gazdagabbak, minél több a rabszolgájuk, természetes tehát, hogy minél több emberre n szükségük, a fölös népesség a respublikákban viszont valóságos vétek, ez nem is kétséges. M ll csökkenteni a lélekszámot, ahogyan a mi decemvireink javasolták, hanem meg kell akadály ozni, hogy módja legyen a boldogulására kijelölt korlátokon túl terjeszkedni. Õrizkedjetek at , hogy egy csupa szuverén egyénbõl álló nép túlzottan elszaporodjék, és higgyétek el, hogy a lmak mindig akkor következnek be, ha a lakosság túlságosan népes. Ha az állam dicsõségét gyar megadjátok harcosaitoknak a jogot az emberölésre, ugyanezen állam fennmaradása érdekében adj tok mindenkinek jogot arra, hogy saját belátása szerint, hiszen ezt a természet sérelme nél megteheti megszabaduljon azoktól a gyermekeitõl, akiket nem tud táplálni, vagy akiktõl a kormányzat nem remélhet semmiféle szolgálatot; ugyanígy adjátok meg azt a jogát, hogy saját atára és veszedelmére eltegye az útból összes ellenségeit, akik árthatnának neki, minthogy önmagukban közömbös cselekedetek azt eredményezik, hogy a lakosság nem lépi túl a mérsékelt , és soha nem lesz elég népes ahhoz, hogy megdöntse a kormányzatot. Hirdessék csak kedvükre a monarchisták, hogy a rendkívüli lélekszám az egyedüli biztosítéka az állam nagyságának: az ol amelynek lakosai túllépik megélhetési lehetõségeik határait, mindig szegény marad, az viszont rágozni fog, amelyik népességét ésszerû korlátok közé szorítva fölöslegét áruba tudja boc eg a fát is, amikor túl sok ága nõ, és a törzs életben tartása érdekében nem vágjuk-e le a ga inden filozófia, amely eltávolodik ezektõl a princípiumoktól, szélsõséges, és túlkapásai köve arosan összedõlnének az általunk oly sok fáradsággal nemrégiben fölhúzott épület falai. Azonb már kifejlett emberi lényeket kell elpusztítani a népesség csökkentése érdekében; méltánytala lan testi fölépítésû élõlény napjait megrövidíteni, de nem méltánytalan, ismétlem, ha olyan l gátoljuk meg, aki minden bizonnyal haszontalan lenne a világ számára. Az emberi nemet már a bölcsõben kell nemesíteni, azt kell kivágni keblébõl, amirõl elõre látható, hogy soha semm ot nem hajthat a közösségnek, kizárólag ezeken az ésszerû módokon csökkenthetõ bölcsen a népe k túlzott elszaporodása, mint az elõbbiekben bebizonyítottuk, a legveszedelmesebb túlkapás. Ideje összegeznünk az elmondottakat. Szabad-e az emberölést emberöléssel büntetni? Nyilvánvalóan nem. Soha ne rójunk ki egyéb a gyilkosra, mint amit az általa megölt személy családja vagy barátai által követett bosszú Kegyelmet kap tõlem jelentette ki XV. Lajos Charolais-nak, aki szórakozásból ölt meg e gy embert , de az is kegyelmet fog kapni, aki magát öli meg. Ez a nagyszerû mondás magában foglalja mindazt, ami a gyilkosok elleni törvény alapja.[21]

Egyszóval, az emberölés rémtett, de gyakran szükségszerû, és soha nem bûnös rémtett, amel ublikánus államnak feltétlenül meg kell tûrnie. Bemutattam, hogy az egész világ példát szolgá de vajon halállal büntetendõ cselekedetnek kell-e tartanunk? Aki a következõ dilemmára megol dást talál, egyben azt a kérdést is megválaszolta: bûntény-e az emberölés vagy sem? Ha ugyani az, miért hoznánk ellene törvényeket? Ha pedig az, nem barbár és ostoba következetlenség-e h nló bûnténnyel megtorolni?

Még az maradt hátra, hogy az embernek önmaga iránti kötelességeirõl szóljunk. Minthogy a csak olyan mértékben teljesíti ezeket a kötelességeit, amennyiben élvezetét vagy önfenntartá lgálják, igazan haszontalan figyelmébe ajánlani ezek gyakorlását, és még ennél is haszontalan tetéseket róni ki, mulasztás esetére.

Az egyetlen bûntény, melyet e téren elkövethet az ember, az öngyilkosság. Ne fecséreljük idõt annak bizonyítására, milyen ostobák azok, akik vétekké nagyítják fel ezt a cselekedetet: en a kételynek akár árnyéka is maradt, olvassa el Rousseau híres levelét. Szinte valamennyi ó ori kormányzat polgárjogot biztosított az öngyilkosságnak a közigazgatás és a vallás útján eg athéniak a legfelsõ törvényszék elé tártak, mi okuk az öngyilkosságra, majd tõrt döftek szívü nden köztársasága megtûrte, hogy polgára önkezével vessen véget életének; a törvényhozók szám e; volt, aki a nyilvánosság elõtt követte el, és nagyszabású látványosságként rendezte meg a i köztársaság pártolta az öngyilkolást, a hazának hozott, és oly híressé vált önfeláldozások k voltak. Amikor a gallok elfoglalták Rómát, a legjelesebb szenátorok a halált választották: mikor szellemüket megidézzük, át kell vennünk erényeiket is. Egy katona a 92-es hadjáratban m gölte magát afeletti bánatában, hogy nem követheti bajtársait a jemmapesi ütközetbe. Ha szünt e büszke republikánusok erkölcsi magaslatán állunk, hamarosan túlszárnyaljuk õket az erények hiszen a kormányzat alakítja a maga képére az embert. Olyan sokáig viseltük a zsarnokság igáj ogy megszoktuk, és ez aláásta bátorságunkat, megrontotta erkölcseinket: most újjászületünk, h n megmutatjuk a világnak, milyen fennkölt tettekre képes a francia géniusz és karakter, ha elnyeri szabadságát: javaink és életünk árán is õrizzük meg ezt a szabadságot, mely annyi ál etelt már eddig is; egyetlenegy miatt se bánkódjunk, ha célba érünk, hõseink mind önszántukbó etüket, ne legyen hiába, hogy vérüket ontották; alkossunk egységet egységet, különben fárado den gyümölcse kárba vész; jó törvényeket állítsunk a most kivívott gyõzelmek talapzatára; els nem tudtak kiszabadulni a megdöntött zsarnok rabságából, továbbra is tömjénezték õt, csak zsa illõ törvényeket alkottak a számunkra: kezdjük elölrõl ezt a munkát, mindig szem elõtt tartv gy republikánusok és filozófusok érdekében munkálkodunk; törvényeink szelídek legyenek, mint melyet irányítaniuk kell.

Bebizonyítván az elõbb mondottakkal, hogy sok-sok cselekedet, melyeket álságos vallásuk á tal félrevezetett õseink bûnösnek tartottak, vagy semmis, vagy közömbös, alaposan leegyszerûs em munkánkat! Kevés, de jó törvényt alkossunk! Nem újabb korlátokat kell felállítanunk, hanem sználatban lévõket kell romolhatatlanná tennünk! A mi törvényeink ne szolgáljanak más célt, c lampolgár nyugalmát, boldogságát és a respublika virágzását. Franciák, nehogy elragadjon benn t a hév, ha egyszer majd sikerül kiûznünk az ellenséget földünkrõl: álljatok meg itt, hiszen tûzzel-vassal terjeszthetnétek el eszméiteket az egész földkerekségen! Döntéseitek végrehajtá emlékezzetek vissza a keresztes hadjáratok balsikerére. Amint az ellenség visszavonul a Rajna túlsó partjára, hallgassatok rám, csak a határaitokat õrizzétek, nem mozduljatok ki ott onról, élesszétek föl a kereskedést, erõsítsétek meg, terjesszétek ki a manufaktúrákat, virág a mesterségeket, fejlesszétek föl a földmûvelést; a mezõgazdaság igen fontos a republikánus k at számára, amelynek szelleme azt diktálja, hogy lássatok el mindenkit, de ne szoruljato k rá senkire. Hagyjátok, hadd omoljanak össze maguktól Európa trónjai, a ti példátok, a ti ga gságotok hatására amúgy is nemsokára megbuknak majd, nektek a kisujjatokat sem kell mozdítan otok.

Belföldön legyõzhetetlenek lesztek, államrendeletek és törvényeitek pedig mintául szolgál ajd valamennyi népnek: nem lesz egyetlen kormánya sem a világnak, mely ne iparkodna után ozni benneteket, egy sem, mely ne becsülné nagyra a veletek kötött szövetséget; ha azonban ma hiú dicsõség kedvéért, hogy messze földön elterjesszétek eszméiteket elhanyagoljátok a s ulásotokra való törekvést, akkor a most csak szunnyadó zsarnokság újjászületik, belsõ pártüté z egységet, kimerülnek pénz- és hadierõtartalékaitok, és mindennek eredményeképpen újra csókk játok a bilincseket, melyeket a zsarnokok visszaraknak rátok, amint hadaitok távollétében

megint felülkerekednek rajtatok. Mindaz megvalósítható, ami után sóvárogtok, még tûzhelyeitek m kell odahagyni miatta; elegendõ, hogy a többi nép lássa boldogságotokat, mind efelé a bold ogság felé fut majd, az általatok tört úton.[22] * * *

Eugénie (Dolmancéhoz intézi szavait): Ez csakugyan bölcs írás, mondhatom, és annyira mege yezik a maga nézeteivel, legalábbis sok kérdésben, hogy hajlanék arra a föltevésre, miszerint maga a szerzõje.

Dolmancé: Kétségtelen, hogy magaménak vallom a gondolatok egy részét, ezt bizonyítják kor fejtegetéseim is, melyek az iménti felolvasást szinte az ismétlés színében tüntetik föl

Eugénie (a szavába vág): Nekem föl sem tûnt: a bölcs dolgokat nem lehet elégszer ismételn egyes alapelveit mindazonáltal meglehetõsen veszedelmesnek ítélem.

Dolmancé: Csak a szánalom és a jótékonykodás veszedelmes a világra nézve; a jóság csak gy elyet az erényesek kénytelenek késõbb megbánni, annyira szemtelenek és háládatlanok a gyöngék yszer egy jó megfigyelõ rászánja magát és számba veszi a szánalommal járó valamennyi veszélyt uzamba állítja a következetes szigorúság veszélyeivel, meglátja majd, nem az elõbbi lesz-e sz i fölényben. Túl messzire jutunk azonban így. Eugénie, összegezzük most, melyik az egyedüli t , amely az elmondottakból nevelése szempontjából leszûrhetõ: soha ne hallgasson a szívére, gy ekem, nem adott ennél csalárdabb vezetõt mellénk a természet; gondosan zárja be a szívét a ba rs csalóka beszéde elõtt, jobb, ha olyat is elutasít, aki netán érdemes lenne figyelmére, min hogy esetleg gazfickóknak, cselszövõknek, szélhámosoknak juttasson adományt: az elõbbi aliglig jár némi következménnyel, az utóbbi viszont a legnagyobb bajt okozza.

A lovag: Könyörgök, engedtessék meg számomra, hogy sorra vegyem és megdöntsem Dolmancé ér ha képes vagyok rá. Óh, te kõszívû, milyen másképpen vélekednél, ha óriási vagyonod, mely sz sítja számodra szenvedélyeid kiéléséhez a lehetõséget, egyszer csak elveszne, és néhány évig sztó ínségben kellene tengõdnöd, mint amilyent fékevesztett elméd a nyomorultak bûnéül merész Vess rájuk egyetlenegy irgalommal teli pillantást, ne hallgattasd el annyira a szíved , hogy egyszer s mindenkorra érzéketlenné váljék a szûkölködõk segélykiáltásaira! Amikor test m ismer más fáradtságot, mint a kéj utáni lankadtság, bágyadtan nyúlik el puha ágyakon, gondo õ testükre, mely a neked hasznot hajtó munkák súlya alatt roskadozik; nekik maroknyi szal ma alig jut, hogy védjen a fagyos föld ellen, mert akár a barmok csak a föld hideg kérgén lálnak maguknak helyet, ahol elnyúlhatnak; vess rájuk egy pillantást ízletes étkekkel megrak ott asztalod mellõl, ahol Comus húsz tanítványa csiklandozza érzékeidet nap mint nap, miközbe ezek a szerencsétlenek a farkasokkal versengve szaggatják ki a keserû gyökereket a száraz földbõl; amikor játékos, kecses, kacagó gráciák vezetik szennyes ágyadba Vénusz templomának b lányait, képzeld egy percre magad elé a nyomorultat, aki bánatos hitvese mellett elnyúlv a az ágyban, beéri a könnyek között szerzett örömökkel, még csak nem is sejtve, hogy másféle znek: miközben te semmit sem tagadsz meg önmagadtól, és a fölöslegben dúskálsz, õ a legszüksé sem képes makacs kitartással megszerezni magának; vess egy pillantást vigasztalan családjára , nézd reszketõ hitvesét, mint osztja meg gyöngéden magát az epekedõ férjének járó törõdés és természet rendelte gondoskodás között, és egyiknek sem tud eleget tenni, holott érzékeny lelk mindkét kötelességét szentnek tartja; hallgasd rezzenéstelenül, ha képes vagy rá, ahogy köny d a fölöslegért, melyet kegyetlenül megtagadsz tõle!

Te kõszívû, nem ugyanolyan emberek-e õk is, mint te vagy? Ha pedig hasonlók hozzád, miért kell nekik tengõdniük, miközben te dúskálsz? Eugénie, Eugénie, ne hallgattassa el soha szívéb természet szent szavát: jótékonyságra fogja ösztönözni, még ha ellenáll is neki, amint ki tud ani hangját a szívét emésztõ szenvedélyek viharából. Nem bánom, vessük el a vallás elveit, de unk le érzékenység sugallta erényeikrõl, hiszen csak ezek gyakorlása közben ízlelhetjük meg a legédesebb, leggyönyörûségesebb örömeit! Elménk valamennyi tévelygését jóváteszi egyetlen jót llgattatja a kicsapongások miatt fölébredt lelkiismeret-furdalást, és szent menedéket alkot lelkiismeretünk rejtekén, ahová néha-néha visszahúzódhatunk, hogy vigaszt találjunk szertelen slettségünk miatt. Húgocskám, fiatal vagyok, libertinus és hitetlen, készen állok mindenféle em sugallta bujálkodásra, de szívem az enyém, tisztaságát megõrzöm, és ez nyúlt vigaszt, bará ifjúságommal járó gyarlóságom miatt.

Dolmancé: Csakugyan, lovag, szavaid mutatják, mennyire fiatal vagy, és mennyire híjáva l a tapasztalásnak; majd újra megvitatjuk ezt, amikor tapasztalataid érettebbé tettek: n em fogsz ennyi jót mondani az emberekrõl, kedvesem, minthogy már ismerni fogod õket. Az emberi háládatlanság szikkasztotta ki ennyire szívemet, csalárdságuk ölte ki belõlem ama vesz lmes erényeket, melyek gyakorlására talán éppúgy hivatást éreztem egykor, mint te. Márpedig h esek vétkei veszedelmessé teszik a többiekben lakozó erényeket, nem azzal teszünk-e jó szolgá ot az ifjúságnak, ha idejekorán elfojtunk benne minden erényt? Miért beszélsz lelkiismeret-f urdalásról, barátom? Megszólalhat-e az annak lelkében, aki nem tart bûnnek semmit? Ha félsz a lelkiismeret fullánkjától, fojtsák el mihamarabb eszméid; hogyan érezhetnél bûnbánatot olyan kedetek miatt, melyek mélységes meggyõzõdésed szerint közömbösek? Ha már semmit sem tartasz b miféle gonoszság miatt tarthatnál bûnbánatot?

A lovag: A lelkiismeret-furdalás nem elménkbõl, hanem szívünkbõl fakad, az elme álokoskod i pedig soha nem tudták elfojtani a lélek rezdüléseit.

Dolmancé: A szív viszont megtéveszt, hiszen mindig az elme hamis számvetéseit tükrözi, az elmét kell érettebbé tenni, a szív hamarosan követi majd; elmélkedéseinkben folyton hamis def níciók visznek tévútra: én nem tudom, mi a szív, csak az elme tévedéseit hívom így. Egyetlen lágít bennem, amikor egészséges, határozott vagyok, soha nem visz tévútra. Öreg, beteges, csü lennék? Olyankor megtéveszt, és hiába erõsítgetem, hogy a fogékonyság valóban gyöngeség, fél megismétlem, ne hagyja, hogy félrevezesse a csalárd fogékonyság, higgye el, ez csak a lélek gyöngesége, csak az sír, aki fél, ezért válnak zsarnokká a királyok. Ne hallgasson a lovag ál anácsaira, vesse el õket; miközben arra biztatja, hogy nyissa meg szívét a szerencsétlenek ös zes képzelt baja elõtt, olyan terheket igyekszik a vállára tenni, amelyek nem tartoznak magára, s így hamarosan céltalan szívfájdalmakat okoznának. Higgye el, Eugénie, óh, higgye el ogy az érzéketlenségbõl fakadó gyönyörök felérnek az érzékenységbõl eredõkkel, sõt, emezek cs n hatnak a szívre, míg az elõbbiek mindenfelõl ingerlik és izgatják. Röviden szólva, hasonlít az engedélyezett gyönyörök azokhoz, melyek vonzerejüket további páratlan, még izgatóbb gyöny ik, mint amilyen a társadalmi korlátok áthágása, az összes létezõ törvény felrúgása?

Eugénie: Dolmancé, te vagy a gyõztes, te kerekedtél felül! A lovag szavai épp csak súrolt a lelkemet, a tieid elbûvölnek és magukkal ragadnak! Higgye el, lovag, ha nõt akar meggyõz ni, jobb, ha a szenvedélyeire épít, nem pedig az erényeire. Madame de Saint-Ange (a lovaghoz fordul): Úgy van, barátom, hágj meg bennünket derek asan, de ne prédikálj, úgysem térítesz meg, leckéink hatását viszont összezavarhatod-e bájos en és fejében.

Eugénie: Engem összezavarni? Ugyan dehogy, munkátok máris be van végezve, és amit az ost obák romlottságnak hívnak, véremmé vált, visszavonhatatlanul, eszméitek olyan mélyen gyökeret ek a szívemben, hogy a lovag szofizmái nem forgathatják ki onnan õket többé.

Dolmancé: Jól beszél, ne is vesztegessünk erre több szót, lovag, még hibán kapnánk téged, csak jó modort szeretnénk benned találni.

A lovag: Nem bánom, más cél érdekében gyûltünk itt össze, jól tudom, mint az, amit én sze volna elérni, egyetértek, haladjunk egyenesen e cél felé, morálomat pedig olyanok számára tes em félre, akik józanabb fõvel képesek lesznek befogadni.

Madame de Saint-Ange: Úgy van, fivérem, úgy van, mi most csak az ondódat kívánjuk, a morá t elengedjük, túl jámbor az a magunkfajta élvhajhászoknak.

Eugénie: Attól tartok, Dolmancé, hogy az Ön által magasztalt kegyetlenség némileg befolyá ja élvezkedéseit is; már megfigyeltem, milyen kíméletlen a gyönyörben, és mintha magam is haj erre a bûnre. Szeretnék tisztábban látni e kérdésben, fejtse ki, kérem, minek tekinti a gyön erzés tárgyát.

Dolmancé: Nem létezõnek, drágám; akár részt vesz az élvezetemben, akár nem, akár kielégül a érzéketlen, sõt ha fájdalmat érez, nekem tökéletesen mindegy, számomra egyedül az a fontos, élvezzek.

Eugénie: Talán még jobb is, ha a gyönyörszerzés tárgya szenved, ugye?

Dolmancé: Nyilvánvalóan sokkal jobb. Már beszéltem errõl: olyankor a visszahatás sokkal e ebben jelentkezik bennünk, és hatásosabban, gyorsabban tereli az állati ösztönöket a kéjszerz empontjából szükséges irányba. Nézzük csak Afrika, Ázsia vagy Dél-Európa szerájait, törõdnekurai azzal, ha õk már izgalmi állapotba kerülnek, vajon a szolgálattevõik is részesednek-e a gyönyörbõl? Õk parancsolnak, a többiek engedelmeskednek; õk élveznek, a többiek nem merészeln sonlóra törekedni; amint kielégültek, elbocsátják a szolgákat. Van olyan uralkodó, aki tiszte lenségnek tekintené és büntetéssel sújtaná azt, aki részt merészelne kérni élvezetébõl. Achem nül fejvesztésre ítélte az olyan nõket, akik az õ jelenlétében annyira megfeledkeztek magukró gy elélveztek, nemegyszer maga vette fejüket. Ez a despota, Ázsia egyik legkülöncebb ura, kizárólag nõi õrséget tart; mindig csak jelekkel közli a parancsait, és a legszörnyûbb kínhal , aki nem érti meg e jeleket, vagy a despota kezébõl, vagy õ szeme láttára.

Mindez, drága Eugénie-m, teljességgel azokon az elveken alapul, amelyet már kifejtet tem. Mire vágyunk élvezetszerzés közben? Arra, hogy környezetünk kizárólag velünk foglalkozzé en gondolata, minden gondja ránk irányuljon. Ha pedig a gyönyörszerzés tárgyai maguk is élvez ek, biztosabban magukkal lesznek elfoglalva, nem velünk, és ez következésképp megzavarja a mi örömünket. Nincs ember, akibõl ne válnék despota, amikor elfogja a gerjedelem, úgy érzi, esebb jut neki a kéjbõl, ha a többiek is láthatólag éppúgy élveznek, mint õ. Gõgje természete tára e pillanatban egyedül õ szeretne részesülni az élvezetbõl az egész világon, a mások élve uszta gondolata olyan egyenlõséget teremt, amely árt a despotizmus[23] okozta kimondha tatlan gyönyöröknek. Különben is tévedés azt állítani, hogy örömet okoz nekünk, ha másoknak i az örömszerzés ugyanis másoknak tett szolgálat, a vágyra fölajzott embertõl pedig mi sem áll bb, mint hogy hasznossá kívánja tenni magát. Ha viszont fájdalmat okoz, ugyanazokat a gyönyör t ízleli meg, mint egy izmos férfi, ha erejét latba vetheti: ilyenkor uralkodik másokon, vagyis zsarnok. Az pedig alapvetõen más érzés az önszeretet szempontjából, amelyrõl ne higgy ogy ilyen pillanatokban elnémul.

A gyönyörszerzés aktusa elismerem olyan szenvedély, amely minden más szenvedélyt maga tasít, de ugyanakkor egyesíti is mindezeket. Az uralkodási vágy e pillanatban oly erõs a t ermészetben, hogy még az állatokban is megnyilvánul. Figyeljük csak meg, ugyanúgy párosodnaka rabságban élõk, mint a szabadok? A dromedár nem is közösül, ha nincs egymagában a nõsténny uk meglepni, vagyis fölötte álló gazdát mutassunk neki, rögtön megszökik, faképnél hagyva pár ermészet nem úgy kívánná, hogy az ember fölénybe kerüljön, nem alkotta volna nála gyöngébbnek i ilyenkor alárendelt élõlényt. Az, hogy a nõk gyöngeségre ítéltettek, kétségbevonhatatlan bi ermészet szándékainak, hogy a férfi, aki ilyen pillanatokban élvezi legjobban erõfölényét, az denféle erõszakos cselekedettel is éreztesse, kénye-kedve szerint, akár kínzásokkal is. Vajon dührohamszerûen törne-e ránk a kéj hulláma, ha nem azt kívánná az emberi nem szülõanyja, hogy anúgy jelentkezzék, mint a harag? Melyik erõs felépítésû, egyszóval erõteljes szervekkel megá fi ne vágynék arra, hogy így vagy úgy növelje gyönyörét? Tudom, hogy az a sok-sok ostoba, aki azzal sincs tisztában, mit érez, rosszul értelmezi majd eszméimet, de mi dolgom az együgyûek kel? Nem hozzájuk intézem szavaimat. Ti, akik a nõi nem üresfejû imádói vagytok, semmi dolgom veletek: heverjetek csak pimasz hölgyetek lába elõtt, lessétek minden sóhaját, hiszen ez bol dogít, legyetek csak porban csúszó rabszolgái a nõi nemnek, mely fölött uralkodnotok kellene; meghagyom nektek azt a silány örömöt, hogy bilincseket viseljetek, holott természet adta j ogotok lenne másokat bilincsbe verni. Az efféle barmok csak tengessék életüket lealacsonyító zolgasorban: õket ugyan hiába oktatnánk! Eszükbe ne jusson azonban gyalázni azt, amit föl se m érnek ésszel; lássák be, hogy azok, akik eszméiket e téren csak erõs lelkük és szabadon szá eletük csapongására hajlandók építeni, mint mi Ön, asszonyom, és én , tehát hogy csak a ma tó arra, hogy szavát hallassa, hogy törvényeket alkosson a többiek számára és oktassa õket!

Bassza a szent! Begerjedtem! Kérem, hívja be újra Augustint! (Csöngetnek, Augustin b ejön.) Hallatlan, mennyire izgalomban tartotta képzeletemet az egész beszéd alatt ennek a szép szál fiúnak a gyönyörû fara. Mintha minden gondolatom önkéntelenül feléje irányult vol emem elé a természet eme mestermûvét, Augustin, hadd csókolgassam és simogassam egy teljes n egyedórán keresztül! Gyere, szép szerelmem, gyere, hadd áldozzak méltóképpen gyönyörû farodba emésztõ lángjainak. Nincs még egy ilyen szép ilyen hófehér segg Az a kívánságom, hogy közb fuvolázzék rajta, térdre ereszkedve; ebben a testtartásban hátsófelét a lovagnak kínálhatja f

iközben Saint-Ange a lovag ágyékán lovagolva az én csókoló számnak tarthatja ide farát; hölgy yverkezzék föl egy nyaláb vesszõvel, és kissé elõrehajolva, úgy látom, remekül vesszõzheti a akit ez a szertartás arra ösztökél majd, hogy ne kímélje tanítványunkat. (Mindenki felveszi a testtartást.) Úgy, remek, minden a lehetõ legjobb, barátaim, igazán élvezet élõképpé rendezn teket, nincs a világon mûvész, aki jobban megvalósítaná õket! Hû, milyen szûk ennek a semmire k a fara Épp hogy csak elférek benne Megengedi, asszonyom, hogy üzekedés közben harapdáljam sipkedjem gyönyörû meztelen húsát? Madame de Saint-Ange: Ahogy kedve tartja, barátom, de figyelmeztetem, hogy bos szút forralok: esküszöm, minden gyötrésre válaszul beleszellentek a szájába.

Dolmancé: Hû, a szakramentumát, mivel nem fenyeget! Ezzel csak arra ösztökélsz, kedvesem , hogy gyötörjelek! (Megharapja.) Lássuk, állod-e a szavadat! (Saint-Ange beleszellent a szájába.) Óh, baszomadta, milyen pompás, milyen pompás! (Megpaskolja, amire azonnal újabb s zellentés a válasz.) Isteni gyönyör ez, angyalom! Tartalékolj belõle a kéj csúcspontjára is, sítalak, hogy oly durván, oly kegyetlenül gyötörlek majd Bassza a szent nem bírom tovább e (Harapdálja és paskolja Saint-Ange-ot, aki megállás nélkül szellentget.) Látod, mit kapsz tõ , te huncut, azt teszek veled, ami nekem tetszik No, még ezt aztán ezt is az utolsó sértés bálványnak, melynek áldoztam! (Megharapja a segglukát, majd a csoportozat fölbomlik.) No, és ti, barátaim, mit mûveltetek?

Eugénie (farából és szájából folyik az ondó): Jaj nekem, mesterem nézze, hogy helybenhag tanítványai A hátsó felem meg a szám csordultig tele ondóval, mindenhonnan csöpög belõlem! Dolmancé (izgatottan): A szájammal akarom fölfogni, amit a lovag a farába lövellt! Eugénie (hozzákészül): Micsoda hóbort!

Dolmancé: Nincs pompásabb, mint egy szép farból kicsorgó ondó! Istenek asztalára méltó fo enyeli.) Nézze, milyen sokra becsülöm! (Visszafordul Augustin fara felé, azt csókolgatja.) Engedelmükkel, hölgyeim, egy percre félrevonulnék a fiatalemberrel a szomszédos szobába. Madame de Saint-Ange: Itt talán nem tehet mindent kedvére? Dolmancé (halkan és titokzatoskodva): Nem, vannak dolgok, amelyeket jobb fátyol alá rejteni. Eugénie: A mindenséget! Legalább magyarázza el! Madame de Saint-Ange: Addig nem engedem ki innen! Dolmancé: Tudni szeretnék? Eugénie: Mindenképpen! Dolmancé (maga után vonszolja Augustint): Nos hát, hölgyeim, én t nem lehet elmondani

az igazat megvallva, ez

Madame de Saint-Ange: Van tehát olyan gyalázat a földön, amelyrõl mi, érdemtelenek, nem hallhatunk, nem is csinálhatjuk? A lovag: Ide hallgass, nõérem, én majd elmagyarázom. (Halkan mond valamit a két nõnek.) Eugénie (undorodó arckifejezéssel): Igaza van, ez irtózatos! Madame de Saint-Ange: Oh, sejtettem! Dolmancé: Látják, ugye, hogy el kellett volna hallgatnom ezt a szeszélyemet, most már elismerik, hogy ilyenféle ocsmányságoknak magányban, a világtól félrehúzódva kell hódolni.

Eugénie: Ne tartsak én is magukkal? Simogathatom, míg kedvét tölti Augustin-nel

Dolmancé: Nem, nem ez becsületbeli kérdés, férfiak közt kell maradnia, egy nõ csak zavarn minket Egy pillanat, és máris szolgálatukra állok, hölgyeim. (Kimegy, magával viszi Augusti t.) Hatodik dialógus Madame de Saint-Ange, Eugénie, a lovag Madame de Saint-Ange: Nahát, fivérem, a barátod igazi libertinus. A lovag: Nem csaptalak hát be, amikor ilyennek mutattam be neked. Eugénie: Bizonyos vagyok benne, hogy nincs párja a földkerekségen lbûvölõ férfi! Találkozzunk vele minél hamarabb, kérlek.

Jaj kedvesem, oly e

Madame de Saint-Ange: Kopognak. Ki lehet az? Megtiltottam, hogy bárkit beeress zenek Csak sürgõs ügy lehet Lovag, kérlek, nézz utána! A lovag: Lafleur egy levelet hozott; tüstént visszavonul, mondván, hogy nem felejt ette el az Ön utasításait, az ügy azonban fontosnak és sürgõsnek tûnt neki. Madame de Saint-Ange: Nahát, mi a csuda lehet ez? Apádtól jön, Eugénie! Eugénie: Apámtól! Végünk!

Madame de Saint-Ange: Ne essünk kétségbe, elõbb olvassuk el. (Olvas.) Hinné-e szép hölgy hogy kibírhatatlan hitvesem, akit aggaszt leányom Önnél tett látogatása, e pillanatban kel ú ra, hogy megkeresse? Annyi mindent képzel ami feltéve, hogy megfelel a valóságnak még mi túl egyszerû, természetesen. Kérem, szigorúan büntesse meg arcátlanságáért. Tegnap én fenyíte sonló vétségért, de nem volt elég neki a lecke. Alaposan ültesse föl, kérem, tegye meg nekem a szívességet, ígérem, bármilyen messzire menne is, nem teszek szemrehányást Oly régen terh van már ez a szajha, hogy az igazat megvallva Ért engem, ugye? Bármit tesz, helyeslem: ennél többet nem mondhatok. Feleségem röviddel a levél érkezése után ott lesz; legyen éber. I nel, óh, hogy szeretnék én is ott lenni! Eugénie-t csak kitanítva küldje vissza, nagyon kérem Természetesen Öné az elsõ szüretelés joga, mindazonáltal biztosíthatom, hogy némiképpen az é n is munkálkodott.

Na látod, Eugénie, nincs miért rémüldöznöd. Azt viszont el kell ismerni, hogy a hölgy csa yan igen arcátlan.

Eugénie: A kurva! Drágám, minthogy apám szabad kezet ad nekünk, fogadjuk úgy ezt a cédát, gök, ahogyan megérdemli.

Madame de Saint-Ange: Adj egy csókot, szívem! Úgy örülök, hogy ilyen hajlandóságot mutats Nos, nyugodj meg, kezeskedem róla, hogy nem fogjuk kímélni! Áldozat kellett, Eugénie? Itt küld neked egyet a természet és a sors, együttes erõvel. Eugénie: Kiélvezzük, kedvesem, esküzöm, hogy kiélvezzük! Madame de Saint-Ange: Már alig várom, hogy lássam Dolmancé arcát, hogyan fogadja a hírt!

Dolmancé (visszajön Augustin-nel együtt): A lehetõ legjobban, hölgyeim, elég közel voltam hogy halljam, mit beszélnek. Mindent tudok. Mistivalné asszony idejön, soha jobbkor Re mélem, eltökélték, hogy valóra váltják férje szándékát?

Eugénie (Dolmancéhoz fordul): Hogy valóra váltjuk-e? Túlteszünk rajta, kedvesem. Nyíljon eg alattam a föld, ha gyöngeség venne erõt rajtam, bármilyen rémségekre ítéljétek is ezt a ri dves barátom, vedd kézbe az irányítást, kérlek.

Dolmancé: Bízzon csak ránk mindent, a barátnéjára meg rám; pusztán engedelmeskednie kell,

nem kívánok

Nahát, micsoda arcátlan teremtés! Ilyennel még nem volt dolgom!

Madame de Saint-Ange: Milyen ügyefogyott! Ne szedjük kissé rendbe magunkat a fogadásár a?

Dolmancé: Dehogy, sõt, úgy kell intéznünk, hogy belépése pillanatától semmiféle kétsége n afelõl, hogy múlatja magát leánya a mi társaságunkban. A legteljesebb ziláltságban fogadjuk õ

Madame de Saint-Ange: Zajt hallok; õ lesz az. Nos, szedd össze magad, Eugénie, meg ne feledkezz a tanításainkról Hû, a szakramentumát, micsoda pompás jelenetnek nézünk elébe! Hetedik, egyben utolsó dialógus Madame de Saint-Ange, Eugénie, a lovag, Augustin, Dolmancé, Madame de Mistival

Madame de Mistival (Saint-Ange-hoz idézi szavait): Bocsásson meg, asszonyom, hog y bejelentés nélkül érkezem, de azt hallottam, hogy Önnél tartózkodik a leányom, és minthogy ogva egyelõre nem illendõ egyedül járnia, kérem, asszonyom, adja õt vissza nekem, és ne vegye zokon, hogy így jártam el. Madame de Saint-Ange: Eljárása a lehetõ legudvariatlanabb, asszonyom; Önt hallgatva azt hihetné az ember, hogy leánya rossz kezekbe került.

Madame de Mistival: Szavamra, abból ítélve, milyen állapotban találom itt õt, Önt és egés ságát, asszonyom, talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, csakugyan rossz helyen van.

Dolmancé: Igen arcátlanul kezdi, hölgyem, és jóllehet, nem tudom, milyen szálak fûzik Sai t-Ange asszonyhoz, nem titkolom, hogy a helyében én már rég az ablakon dobattam volna ki . Madame de Mistival: Hogyhogy az ablakon? Vegye tudomásul, uram, hogy a hozzám ha sonló hölgyeket nem szokás kidobni! Nem tudom, ki Ön, de szavaiból és zilált állapotából nem cseire következtetni. Eugénie, gyere! Eugénie: Bocsásson meg, hölgyem, de nem áll módomban. Madame de Mistival: Hogyan? A lányom ellenszegül nekem?

Dolmancé: Sõt, amint látja, kifejezetten megtagadja az engedelmességet, asszonyom. H allgasson rám, ezt nem szabad tûrnie! Kívánja, hogy vesszõért küldessek, amivel megfenyítheti rakoncátlan gyermeket? Eugénie: Tartanék tõle, hogy a vesszõt inkább a hölgyön táncoltatnák meg, mint rajtam! Madame de Mistival: Arcátlan leány!

Dolmancé (közelebb lép hozzá): Csöndesebben, szívem, itt nem lehet szitkozódni; Eugénie v mennyiünk pártfogását élvezi, és még nagyon megkeserülheti, ha túl keményen talál bánni vele.

Madame de Mistival: Hogyan! A lányom ellenszegül nekem, és én nem szerezhetek érvényt tör yes jogaimnak?

Dolmancé: És vajon mik ezek a jogok, ha szabad kérdeznem, asszonyom? Azzal áltatja m agát, hogy törvényesek? Amikor de Mistival úr, vagy tudom is én, ki, hüvelyébe lövellte az on ppeket, melyekbõl Eugénie életre kelt, talán õ lebegett a szeme elõtt? Ugye hogy nem? Nos, a kkor miféle hálára tart igényt a részérõl, amiért annak idején elélvezett, mialatt förtelmes ? Vegye tudomásul, asszonyom, hogy valamennyi érzelem közt az a legcsalókább, amit apák-anyák gyermekeik, vagy emezek szüleik iránt táplálnak. Semmi alapjuk sincs, semmi sem igazolja az ilyen érzéseket: emitt szokásban vannak, amott megvetés tárgyai, hiszen vannak országok, ahol a szülõk lemészárolják gyermekeiket, és megint más országok, ahol emezek mészárolják le kiktõl életüket kapták. Ha a kölcsönös szeretet érzését a természet sugallná, a vér szava töb kiméránál, és anélkül, hogy valaha látták volna egymást, a szülõk fölismernék és rajongva sze

o és megfordítva, a gyermekek a legnagyobb tömegbõl is ki tudnák választani szüleiket, keblük elnék és szeretnék õket. Ehelyett mit tapasztalunk? Kölcsönös, megrögzött gyûlölködést, olyan peredett gyerekeket, akik látni sem bírják szüleiket; olyan szülõket, akik eltaszítják magukt ermekeiket, mert nem bírják elviselni közelségüket! Csalárdak, abszurdak hát ezek az állítóla mek, egyesegyedül az érdek képzelte, a szokás rendelte, a megszokás tartotta fenn õket, nem pedig a természet véste szívünkbe. Figyeljük meg, ismerik-e ezeket az érzéseket az állatok; n vánvalóan nem, holott mindig õket kell megfigyelnünk, ha meg akarjuk ismerni a természetet . Ó, atyák! ne hagyjátok megzavarni nyugalmatokat holmi igazságtalanságok miatt, melyekre szenvedélyeitek vagy érdekeitek ragadnak e számotokra közömbös élõlényekkel szemben, akik néh nyi ondótokból keltek életre; az égvilágon semmivel nem tartoztok nekik; önmagatokért, nem pe ig az õ kedvükért vagytok a világon; oktalanság lenne feszélyezni magatokat, senkivel ne törõ tek; csak önzõ módon szabad élni; ti pedig, gyermekek, ha lehet, tökéletesen szabaduljatok m eg a gyermeki szeretet nyûgétõl, melynek alapja nem más, mint puszta kiméra, higgyétek el, h ogy ti sem tartoztok semmivel azoknak, akik vérébõl származtok. Irgalom, hála, szeretet, s emmi sem jár nekik, nem is követelhetik semmiféle jogon azok, akiktõl a létet kaptátok: kizár g önmagukért fáradoztak, boldoguljanak hát egyedül; ha akár gondoskodnátok róluk, akár segíts ek, azt jelentené, hogy bedõltök a nagy-nagy ámításnak, hiszen semmi ilyesmivel nem tartozto k nekik semmi szín alatt, semmiféle törvény nem írja ezt elõ, és ha netán mégis ilyen hangot kihallani, akár a szokásokból, akár jellemetek morális sugallataiból, lelkiismeret-furdalás n fojtsátok el e képtelen érzéseket ezek helyhez kötött, éghajlatilag meghatározott szokások, et a természet helytelenít, az értelem pedig mindig is kárhoztatott! Madame de Mistival: Hogyan! Az, hogy gondoskodtam róla, hogy jó nevelést kapott tõle m

Dolmancé: Ugyan, az ilyen gondoskodás forrása nem egyéb, mint a megszokás és a gõg, és mi ogy semmivel sem tett többet Eugénie-ért, mint amit országa szokásai megkívánnak, õ sem tarto semmivel magának. Ami pedig azt a bizonyos nevelést illeti, az ugyancsak silány lehet ett, tekintve, hogy kénytelenek vagyunk itt az összes beletáplált eszméket átformálni; egyetl negy sem szolgálja boldogságát, egytõl egyig mind csalárdak és képtelenek. Úgy beszélt neki I , mintha létezne; az erényrõl, mintha szükség lenne rá; a vallásról, mintha nem abból eredne hogy az erõsebb félrevezeti a gyöngét, becsapja az együgyût; Jézus Krisztusról, mintha az a mirekellõ nem csaló és gonosztevõ lett volna! Azt tanította neki, hogy üzekedni bûn, holott a üzekedés a legpompásabb élvezet az életben; erkölcsösnek akarja nevelni, mintha bizony nem a kicsapongás meg a feslettség jelentené a boldogságot egy fiatal lány számára, és kétségtelenü lenne a legeslegboldogabb nõ, aki a legtöbbet hempereg erkölcsi mocsokban és fertõben, aki a legkihívóbban ellenszegül minden elõítéletnek, és aki a leginkább fittyet hány a jó hírnev zre, asszonyom, térjen végre észre; semmit sem tett a lányáért, egyetlen természet sugallta k lezettségét sem teljesítette vele szemben, következésképp Eugénie is csak gyûlölettel tartozi anyjának.

Madame de Mistival: Jóságos ég! Az én Eugénie-m elveszett, világosan látom; Eugénie, drág ie-m, utoljára kérlek, hallgasd meg annak rimánkodását, akitõl az életet kaptad, nem parancso ok többé, gyermekem, könyörögve kérlek; sajnos, igaznak bizonyul, hogy szörnyetegek közé kerü le a gonosz útról, és gyere velem, térden állva könyörgök neked! (Térdre hull Eugénie elõtt.) Dolmancé: Nicsak, micsoda könnyfakasztó jelenet! Rajta, Eugénie, érzékenyüljön el!

Eugénie (félmeztelen, emlékezzünk csak vissza): Nézd, mama, a fenekemet tartom az orro d alá Úgy, most épp a szád magasságába esik, csókolgasd, szívogasd, szívem, ennél többet Eug t érted Jól jegyezd meg, Dolmancé, hogy bennem olyan tanítványra leltél, aki mindig méltó ma anításaidhoz!

Madame de Mistival (irtózattal ellöki magától Eugénie-t): Szörnyeteg! Eredj innét, kitaga lak!

Eugénie: Átkot is szórj a tetejébe, édes-kedves anyám, ha tetszik, hadd legyen megindítób jelenet, és meglátod majd, hogy az sem fog kihozni a sodromból.

Dolmancé: Ne oly hevesen, asszonyom, ne oly hevesen; itt sértés történt, a szemünk láttár

te el magától Eugénie-t, méghozzá milyen keményen! Megmondtam pedig, hogy a lánya pártfogásun ezi; ez a vétség büntetést érdemel; legyen oly jó, vetkõzzék mezítelenre, hadd fenyítsük meg illõen. Madame de Mistival: Hogy én levetkõzzem?! Dolmancé: Augustin, légy a hölgy szobalánya, minthogy ellenszegül. (Augustin durván neki lát a vetkõztetésnek, Madame de Mistival védekezik.)

Madame de Mistival (Saint-Ange-hoz intézi szavait): Óh, egek! Hová kerültem? Hölgyem, tisztában van vele, milyen bánásmódot tûr el velem szemben a házában? Azt képzeli talán, hogy fogok panaszt emelni? Madame de Saint-Ange: Nem olyan biztos, hogy lesz rá módja. Madame de Mistival: Magasságos Isten! Szóval meg akarnak ölni? Dolmancé: Miért ne?

Madame de Saint-Ange: Egy pillanat türelmet kérek, uraim. Mielõtt a szemük elé tárnánk e zép hölgy testét, jónak látom elõre szólni, milyen állapotban fogják találni. Eugénie az elõb kem, hogy tegnap Mistival úr alaposan megkorbácsolta, holmi kis otthoni vétségekért, úgyhogy Eugénie szerint olyan a feneke, akár a mintás taft.

Dolmancé (amint megpillantja Madame de Mistivalt meztelenül): A teringettét! Ez bi zony az. Nemigen láttam még senki testét így agyongyötörve Micsoda, a rézangyalát! Elõl-hátu helybenhagyta! Pedig igazán szemrevaló a fara. (Csókolgatja, tapogatja.) Madame de Mistival: Hagyjon békén, hagyjon békén, különben segítségért kiáltok!

Madame de Saint-Ange (közelebb lép hozzá, és karjánál fogva megragadja): Hallgass rám, te kurva! Ideje, hogy végre fölvilágosítsalak: a férjed áldozatul dob nekünk téged, el kell hogy envedd sorsodat, semmi sem ment meg Hogy mi lesz a sorsod? Mit tudom én! Lehet, hog y fölakasztunk, vagy kerékbe törünk, felnégyelünk, fogóval csipkedjük a húsodat, elevenen meg a lányodtól függ, hogy melyik kínhalált válasszuk, õ fogja kimondani fölötted az ítéletet! De i, azt fogsz, te cafat. Bizony, csak akkor mészárolunk le, ha már rengeteg elõzetes kínsze nvedést kiálltál. Kiabálni pedig, figyelmeztetlek, hiábavaló, egy ökröt leölhetnénk ebben a b és senki se hallaná meg a bõgését. A fogatod meg a kíséreted már hazaindult. Ismétlem, széps d a kezünkbe adott, hogy tetszésünk szerint bánjunk el veled, amit itt mûvelsz, csak balga ságodnak állított csapda, amelybe oly szépen belesétáltál, hogy szebbet képzelni sem lehetne. Dolmancé: Remélem, sikerült tökéletesen megnyugtatnunk a hölgyet. Eugénie: Ezt nevezem tapintatnak, ahogy fölkészítjük a sorsára!

Dolmancé (közben tovább fogdossa és paskolja Mistivalné fenekét): Nos, hölgyem, most megg tünk róla, hogy Saint-Ange asszony személyében odaadó barátnéra lelt Hol találni manapság eh ható õszinteséget? Ugyanis színtiszta igazat mond! Eugénie, állítsa csak a fenekét az édesany dd hasonlítsam össze a két fart. (Eugénie engedelmeskedik.) Szavamra, kedvesem, szép a tie d is, de istenemre! a mamáé sem megvetendõ Nem mulaszthatom el, hogy egyszerre meg ne hág jam mindkettõt Augustin, fogja le a hölgyet! Madame de Mistival: Magasságos ég, micsoda gyalázat!

Dolmancé (közben végzi a dolgát, és elõbb az anyát szodomizálja): Ugyan már, hisz ez semm e, hogy alig érzett valamit! Hiszen a férje gyakran járt ezen az úton, nagyon is meglátszi k! Most rajtad a sor, Eugénie Nahát, mekkora különbség! Igazán elégedett vagyok, épp csak ci i akartam kicsit, hogy lendületbe jöjjek Most viszont tartsunk rendet: legelõször is, keg yeskedjenek egy-egy mûlõccsel fölszerelkezni, hölgyeim, Saint-Ange és Eugénie, hogy fölváltva ndeztessék meg a tiszteletre méltó hölgyet, hol pinába, hol farba irányzott félelmetes lökése

! A lovag, Augustin és én, saját dákóinkat használjuk majd, és készen állunk a pontos õrségvá em elsõként, és mint sejthetik, újra csak a farában rovom le tiszteletem adóját. Élvezkedés k i-ki szabadon választhat, milyen kínszenvedést mérjen rá, csak a fokozatosságot tartsuk be, nehogy idõ elõtt, egy csapásra múljon ki nekünk Augustin, kérlek, faromat fúrva nyújts nekem szt, amiért kénytelen vagyok ezt a vén satrafát szodomizálni! Eugénie, hadd csókolgatom gyöny t, miközben a mamádét toszogatom, Ön pedig, asszonyom, jöjjön közelebb, hadd álljon a fara a emre cirógatásra, szokratizálásra Mindenfelõl farok vegyenek körül farfúrás közben!!

Eugénie: Mi a szándékod, barátom, mint szándékozol tenni ezzel a némberrel? Milyen kínzás spermád kiáradása közepette?

Dolmancé (megállás nélkül korbácsol): A világ legtermészetesebb dolgát mûvelem majd vele: em a szõrszálait és véresre csipdesem a combjait. Madame de Mistival (miközben Dolmancé a fenti módon gyötri): Óh, te szörnyeteg! Te gonos ztevõ! Megnyomorít óh, igazságos ég!

Dolmancé: Azt ugyan hiába hívod segítségül, édesem, éppoly süket marad hívásodra, mint bá a; a mindenható ég sohasem avatkozott bele far-ügyekbe. Madame de Mistival: Jaj, de fáj!

Dolmancé: Az emberi elme furcsaságai hihetetlen hatásokra képesek! Te szenvedsz, zok ogsz, édesem, én viszont elélvezek Óh, te szajhák szajhája! Megfojtanálak nyomban, ha nem a eknek tartogatnám ezt a kéjt. Te következel, Saint-Ange. (Madame de Saint-Ange elõbb far on, majd pinán fúrja a kezére húzott mûlöccsel, néhány ökölcsapást is mér rá, majd a lovag kö járja mindkét utat, elélvezés közben pofonokat ad neki. Utána Augustin jön: ugyanezt végigcsi , fricskákkal és orrpöccintésekkel végezve. A többiek rohamai közben Dolmancé sorra veszi a f kat, szavaival egyfolytában tüzelve õket.) Rajta, szépséges Eugénie, hágja meg az anyját, elõ nába kapja!

Eugénie: Gyere csak, jó anyám, gyere, hadd legyek most én a férjed. Ugye ez kicsit vas kosabb a hitvesi szerszámnál? Sebaj, befér Mi ez, jajongsz, anyám, miközben megbasz a lányod Te meg, Dolmancé, faron fúrsz engem ezalatt? No, akkor egyszerre követek el vérfertõzést, há asságtörést, szodómiát, hozzátéve mindehhez, hogy csak a mai nap vesztettem el a szüzességeme en haladok, barátaim! Milyen gyorsan járom végig a bûn tövises útjait! Óh, feslett lány lett em! Úgy hiszem, elélvezel, ugye, kedves jó anyám? Dolmancé, nézd a szemét! Ugye most élvez némber, majd adok én neked szabadosságot! Nesze, te szajha, nesze. (Marcangolja, gyötri a mellét.) Gyakjál, Dolmancé, gyakjál, édes barátom, elalélok! (Miközben elélvez, öklével csé mellét és ágyékát.) Madame de Mistival (az ájulás határán): Irgalmazzanak, könyörgök, rosszul vagyok ame Saint-Ange már-már a segítségére sietne, de Dolmancé megakadályozza.)

elájulo

Dolmancé: Nem szabad magához téríteni: nincs kéjesebb, mint ájult nõt szemlélni, aztán ma rbácsütésekkel életre támasztjuk Eugénie, heverjen végig az áldozat testén Most válik el, e Lovag, hágja meg õt alélt anyja keblén, õ pedig izgasson minket, Augustin-t az egyik, enge m a másik kezével. Saint-Ange, maga cirógassa a csiklóját, amíg a lovag meghágja.

A lovag: Dolmancé, szörnyûség, amit itt csináltat velünk; meggyalázza a természetet, az e és az emberiség legszentebb törvényeit!

Dolmancé: Mi sem mulatságosabb, mint a lovag erénye, mikor nekibuzdul! Már hogy az ördög be gyaláznánk a természetet, az eget meg az emberiséget azzal, amit mûvelünk? Barátom, a szab dosok a természettõl tanulják az elveiket, melyeket aztán tettekre váltanak. Ezerszer magy aráztam már neked, hogy a természet saját egyensúlya tökéletes fenntartása érdekében hol l erényekhez kénytelen folyamodni, és váltakozva sugall olyan tetteket, melyek éppen szüksége ek; mi tehát semmi gonoszságot nem mûvelünk sugallatait követve, akármilyennek tételezzük is õket. Ami pedig a haragját illeti, kedves lovagom, ne tarts tõle többé: a világegyetemben e gyetlen hajtóerõ mûködik, az pedig a természet. Az emberi nem szülõanyjának csodáit, vagyis a

zikai jelenségeket, melyeket oly különféleképpen magyaráztak az emberek, a legváltozatosabb é egkülönösebb módokon istenítették; agyafúrt vagy alattomos fickók kihasználták embertársaik h messze földön elterjesztették e nevetséges ábrándokat, ezt nevezi a lovag az ég haragjának, e fél meggyalázni! Az emberség törvényeit teszi hozzá hágjuk át, mikor ilyen csekélységeket magunknak! Vésd elmédbe egyszer s mindenkorra, te együgyû, kishitû ember, hogy amit az ost obák emberségnek hívnak, csupán rettegés meg önzés szülte gyöngeség, a csalárd erény csak a g béklyózni, azok, akiknek jellemét a sztoicizmus, a bátorság és a filozófia faragja, nem ismer ek erényt. Tedd a dolgod, lovag, ne félj semmitõl: akár ízzé-porrá törhetnénk ezt a szajhát, em vetõdne ránk a bûn árnyéka. Ember nem képes bûnt elkövetni. A természet, amely az ember sz te a bûn elkövetésére ösztökélõ, ellenállhatatlan vágyat, bölcsen eltávolította tõle az olyan , amelyek megzavarhatnák törvényeit. Rajta, barátom, biztosra veheted, hogy minden más tökéle esen megengedett, és hogy a természet nem vetemedett olyan képtelenségre, hogy az ember kezébe adja azt a hatalmat, amellyel fölforgathatná vagy megzavarhatná mûködését. Mi vak eszk a kezében, melyeket sugallatai vezérelnek, ha akár azt parancsolná is, hogy borítsuk lángba az egész világegyetemet, egyedül az lenne bûn, ha ezt megtagadnánk; a föld gonosztevõje volta p a természet szeszélyeinek végrehajtója Rajta hát, Eugénie, foglalja el a helyét De mit lá dozik!

Eugénie (végigfekszik az anyján): Még hogy én sápadozom! A szakramentumát! Rögtön bebizon mennyire nem sápadok! (A csoportozat kialakul, miközben Madame de Mistival még mindig áj ultan hever. Amint a lovag elélvez, a csoportozat fölbomlik.)

Dolmancé: Micsoda! Ez a némber még nem tért magához? Vesszõt nekem! Vesszõt hozzatok! Au tin, szaladj ki a kertbe, hozz egy marék tüskét! (Közben pofozza és gyötri Mistivalnét.) Eskü tartok tõle, hogy meghalt, semmi sem használ.

Eugénie (rosszkedvûen): Meghalt, meghalt! Még a végén gyászba öltözhetem nyárra, pedig mi szép ruhákat csináltattam magamnak! Madame de Saint-Ange (fölkacag): Igazi kis szörnyeteg!

Dolmancé (kiveszi a visszatérõ Augustin kezébõl a tüskéket): Mindjárt meglátjuk, használrvosság! Eugénie, fuvolázzon rajtam, amíg azon iparkodom, hogy visszakapja az anyját, Augu stin pedig viszonozza nekem az általam osztott csapásokat. Nem bánnám, lovag, ha az orro m elõtt faron fúrnád a nõvéredet, de úgy helyezkedj el, hogy e mûvelet közben én csókolgathas epedet. A lovag: Engedelmeskedjünk, ha már nincs mód meggyõzni ezt az elvetemült gazembert arról , hogy rémtetteket hajtat velünk végre. (A kép kialakul, Madame de Mistival fokozatosan magához tér a korbácsolástól.) Dolmancé: Na ugye hogy használ az orvosság? Megmondtam elõre, hogy biztos a hatása.

Madame de Mistival (kinyitja szemét): Óh, egek! miért hoznak vissza a sír mélyérõl? Miért ll újólag elviselnem az élet szörnyûségeit?

Dolmancé (közben egy percre sem hagyja abba a vesszõzést): Hja, anyácskám, még nem értünk andónk végére! Tán nem kell végighallgatnia az ítéletet? Tán nem kell végrehajtanunk is? Nos, az áldozat köré, õ térdepeljen le a kör közepén, és reszketve hallgassa végig a kihirdetést. Saint-Ange! (Az itt következõ sorozatos ítélethirdetések alatt a szereplõk tovább folytatják üzekedést.) Madame de Saint-Ange: Én akasztásra ítélem. A lovag: Vágják huszonnégyezer apró darabra, kínai módi szerint. Augustin: Nahát, én amondó vagyok, hogy kerékbe kell törni elevenen.

Eugénie: Édes-kedves anyácskámat kénes zsinórokkal tûzdeljük tele, én pedig majd egyenkén meg valamennyit. (Most bomlik föl a csoportozat. )

Dolmancé (hidegvérrel): Nos, barátaim, én tanítómesteri minõségemnél fogva enyhítem a al a különbséggel, hogy míg ti csak bolondját járatjátok az elítélttel, az én ítéletemet végr Van nekem itt egy inasom, aki alighanem a természet által alkotott egyik legszebb hím tag birtokosa, melybõl azonban, sajnos, fertõzõ nedv csöpög: a legfélelmetesebb vérbaj emészt Rögtön fel fogom hívatni ide: mérgét hadd fecskendezze be e kedves és szeretetre méltó hölgy természet vágta járatába, hogy amíg ez az irgalmatlan betegség roncsolja a testét, a szajha e feledje el, hogy nem szabad zavarnia a leányát, ha annak kedve támad meghágatni magát. ( Mindenki tapsol, fölhívatják az inast. Dolmancé az inashoz.) Lapierre, hágja meg ezt a nõt, egészen különlegesen egészséges, ha vele élvez, talán meggyógyul, volt már ilyesmire példa. Lapierre: Itt, mindenki elõtt, uram? Dolmancé: Csak nem félsz megmutatni nekünk a szerszámodat? Lapierre: De nem ám, esküszöm! Mert hogy igazán szép adni, kérem.

Rajta hölgyem, de méltóztassék nyug

Madame de Mistival: Szentséges ég! Micsoda szörnyû ítélet!

Eugénié.: Csak jobb, mint meghalni, mama, így legalább viselhetem nyáron a szép ruháimat!

Dolmancé: Mi is mulassuk magunkat eközben: azt tanácsolom, vesszõzzük egymást mindannyia n: Saint-Ange teljes erejébõl csépelje Lapierre-t, hogy az minél keményebben tossza Mistiv alné asszonyt; én majd Saint-Ange-ot csépelem, Augustin engem, Eugénie pedig õt, miközben a lovag õt korbácsolja majd igen erélyesen. (Mindent végrehajtanak. Amikor Lapierre végzett a pinában, gazdája parancsára, hogy hátulról is hágja meg, faron fúrja Mistivalnét. Amikor mi nki végzett, Dolmancé így szól.) Elmehetsz, Lapierre. Fogd, ez a tíz arany a tiéd. A mindensé it, ez volt aztán a beoltás, ilyet még Tronchin sem csinált életében!

Madame de Saint-Ange: Azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy a hölgy ereiben kerengõ méreg ne távozhasson; következésképp Eugénie-nek gondosan be kell varrnia a lukat a inán és a faron, úgy aztán a fertõzõ nedv sûrûbb marad, nem illanhat el, és hamarabb szétmarj ntokat.

Eugénie: Pompás ötlet! Gyorsan, tût és fonalat! Jól rakd szét a lábad anyám, hadd varrja nehogy testvéreket szülj nekem! (Saint-Ange hatalmas tût nyújt oda Eugénie-nek, belefûzött, astag, viaszkolt vörös fonállal. Eugénie nekilát a varrásnak.) Madame de Mistival: Szentséges ég! Mennyire fáj!

Dolmancé (féktelen nevetésben tör ki): A mindenségit! Nagyszerû ötlet, becsületedre válik vesem, nekem soha nem jutott volna eszembe! Eugénie (idõnként beleszúr a szeméremajkakba, a hüvely falába, máskor az ágyékába vagy a bba): Ez még semmi, mama, csak a tût próbálgatom. A lovag: A kis kurva, véresre szurkálja.

Dolmancé (Saint-Ange a vesszõjét ingerli, szemközt a varrójelenettel): A szakramentumát, hogy begerjedek ettõl a szabados ötlettõl! Eugénie, apróbbakat öltsön, hogy jobban tartson a varrás. Eugénie: Több százat is öltök, ha kell Lovag, simogassa a csiklómat, miközben dolgozom. A lovag (engedelmeskedik): Ki látott már ilyen huncut kislányt!

Eugénie (nagyon tûzbe jön): Ne szidjon, lovag, mert megszúrom! Érje be azzal, hogy tis ztességesen simogat. A faromat se hagyd ki, angyalom, kérlek, tán félkezû vagy? Már nem látok tisztán, össze-vissza fogok öltögetni Nicsak, hova nem téved a tûm egész a combokig most m

mellbimbókig kalandozik

Óh, a szentfaszát! Micsoda kéj!

Madame de Mistival: Szétmarcangolsz, te elvetemült! Hogy pirulok, amiért világra hoz talak! Eugénie: Nocsak, nyugalom anyácskám, már készen is vagyunk! Dolmancé (megmerevedett hímtagja Saint-Ange kezében): Engedd át nekem a far bevarrását, az nekem jár. Madame de Saint-Ange: Úgy be vagy gerjedve, Dolmancé, halálra fogod gyötörni!

Dolmancé: Sebaj! Nincs-e rá írásos felhatalmazásunk? (Hasra fekteti áldozatát, fog egy tû nekilát, hogy bevarrja a farlukát.) Madame de Mistival (eszét vesztve jajong): Jajjajajajaj!

Dolmancé (jó mélyre vágja a tût a húsába): Elhallgatsz végre, te cafat! Vigyázz, mert kás az ülepedbõl Eugénie, izgass! Eugénie: Jó, de azzal a feltétellel, hogy nagyobbakat szúr, mert ismerje el, szõrmentén bánik vele. (Teljesíti a kérést.) Madame de Saint-Ange: Szántsd föl alaposan ezt a két vaskos féltekét!

Dolmancé: Türelem, mindjárt úgy összetûzdelem, mint a marhafartövet, no de, Eugénie, mári elejted, hogy mit tanultál, fölsüvegeled a vesszõmet! Eugénie: Csak azért, mert ennek a cafatnak a kínjai annyira fölgerjesztik a képzeletem et, hogy már azt sem tudom, mit csinálok.

Dolmancé: A szentséges szentfaszát! Kezdem elveszteni a fejemet. Saint-Ange, Augus tin itt a szemem láttára fúrjon faron, közben a fivéred kapjon pinán, hogy mindenfelé csak fa okat lássak: ez a látvány adja majd meg a végsõ lökést. (Miközben a többiek fölveszik a kíván lmancé tovább varr.) Nesze, anyácskám, ez a tied, meg ez is itt, ni! (Több mint húsz helyen ö t belé.) Madame de Mistival: Óh, kegyelem, uram, kegyelem, ezerszer is kegyelméért esdeklek , kiszenvedek a keze alatt! Dolmancé (gyönyörittasan): Bárcsak úgy lenne, régóta nem gerjedtem be ennyire, a korábbi ezések után nem is hittem volna! Madame de Saint-Ange (fölveszi a kívánt testtartást): Jó lesz így, Dolmancé?

Dolmancé: Augustin forduljon kissé jobb felé, nem látom elég jól a farát, hajoljon elõre, dd lássam a paplukát. Eugénie: Baszomadta, csupa vér ez a ringyó!

Dolmancé: Semmi baj. Hé, ti ott, készen álltok? Én rögvest az élet balzsamával fogom megl olni a kezem által szúrt sebeket. Madame de Saint-Ange: Úgy, úgy, szívem, én is elélvezek

veled egy idõben érünk a célba m

Dolmancé (dolga végeztével már csak vaktában szurkálja tovább az áldozat fenekét, miközbe ): Hû, a tripla szentfaszát! árad az ondóm a szakramentumát Eugénie, tereld a folyamot a me ott ülepre Óh, baszomadta, baszomadta! végem, nem bírom tovább Miért is váltja föl gyengesé n heves indulatokat!

Madame de Saint-Ange: Tosszál fivérem, tosszál, elélvezek! (Augustinhez.) Ficánkolj már, te baszomjancsi! Tán nem tudod, hogy akkor kell a legmélyebbre vájni a faromba, amiko r elélvezek? Ah, a szentségét a huncut istenének! milyen kéjes így, két férfi vesszõjére vonv i! (A csoportozat fölbomlik.)

Dolmancé: Mondandónk végére értünk. (Madame de Mistivalhoz.) Most már fölöltözhetsz és el te kurva, amikor kedved tartja. Tudd meg, hogy mindarra, amit veled mûveltünk, felha talmazást kaptunk a férjedtõl: megmondtuk neked, de te nem hitted el, tessék, olvasd el a bizonyítékot. (Megmutatja neki a levelet.) Legyen ez számodra emlékezetes lecke, hisze n a leányod már elég idõs, hogy azt tegye, ami tetszik; szeret üzekedni, arra született, és h te nem akarsz gyakni, mi sem egyszerûbb, állj félre az útjából! Ki innen, a lovag majd kikís Köszönj el a társaságtól, te kurva, térdelj le a lányod elõtt, és kérd a bocsánatát, amiért n bántál vele Maga viszont, Eugénie, két jókora pofonnal adjon csattanós választ tisztelt éd jának, és amint a küszöbre ér, kiadós fenékbe rúgásokkal segítse át rajta. (Megtörténik.) Ég ehogy útközben meghágd a hölgyet, ne feledd, hogy be van varrva, és hogy vérbajt kapott ajánd a. (Miután kimentek.) Mi pedig barátaim, üljünk asztalhoz, aztán bújjunk ágyba, mind a négyen yanabba az ágyba. Pompásan telt a nap! Akkor a legjobb az étvágyam, akkor alszom a legny ugodtabban, ha napközben jó alaposan kihemperegtem magam a fertõben, amit az ostobák a bûn fertõjének hívnak. A budoárfilozófia írója, Sade márki (1740-1814) Élet és irodalom Sade márkinál

A mûvek és a valóság megfoghatatlan viszonyára nézve Roland Barthes, Sade mindmáig egyik egkiválóbb ismerõje és értékelõje ragyogóan szellemes megoldást javasol erre a kivételes eset lolvasni a márki életrajzát, ha már olvastuk a mûveit, hogy meggyõzõdjünk arról, a mûveibõl v mit az életébe, és nem megfordítva, ahogy az állítólagos irodalomtudomány szerette volna elhi ni velünk írja igen találóan Sade életérõl szóló mûvében (Sade élete, Seuil, 1976, 179. o. zerzõ, akire ennyire igaz lenne, hogy nem az élete határozza meg alkotásait, hanem fordítv a: mûvei hatása alól lehetetlen kivonni õt magát és egész élettörténetét. Igaz ez elsõsorban ben, hogy a híres botrányok úgy festenek, mintha Sade néha, bár nem gyakran, de azért ki aka rt volna próbálni egyet-kettõt saját szörnyû fantazmagóriái közül, amivel azután akkora botrá hogy visszakerült valamelyik börtönbe, ahol újabb fantáziálásra ítéltetett. Igaz másodszor a értelemben, hogy a mûvei alapján ítélik meg a szerzõt, és ilyen szövegek ismeretében nehéz b ani, hogy mûvelt, szellemes, barátnak és szeretõnek igen kedves, színház- és nõkedvelõ nagyúr akit néha elragadott ugyan pokoli képzelete, de jó pillanataiban akár rendes embernek is mondhatnánk. Vagy hogy egészen röviden összefoglaljuk: Sade saját életében nem volt szadista legfeljebb néha-néha próbálta ki a szadizmust. Az elnevezés szintén késõbbrõl, a XIX. század ik, és durva leegyszerûsítéssel használja szinte mindenki. Ezért aztán hiába érvel bárki azza Sade a valóságban lelkes forradalmár volt és a halálbüntetés eltökélt ellenzõje, ez mit sem azon, hogy irodalmi szövegei alapján, ahol a gyilkolás örömét, (de csak a spontán, elõre ki tervelt) emberölés kéjét több szereplõ fejti ki nagy élvezettel, magát a márkit is véreskezû t gyilkosnak ne lássa az utókor.

Lehet, hogy bele kell törõdni, hogy az õ esetében az irodalom gyõz, és Sade saját áldozat , mint a Sade-szövegek szerzõje, szadistaként él tovább az utókor szemében. Nagy kár, mert íg szép paradoxon tûnik el a hamis közhelyek mögött, ráadásul a legérdekesebb paradoxonok, amel igazán eredeti figurává teszik a márkit. Budoárban filozofálni

Igaz, sok eredeti vonása marad így is, például a filozofálás helyszíne, a budoár, ahol ne jutott eszébe kemény filozófiai okfejtéseket és erkölcstelenkedéseket váltakoztatni. Korábban ad ég alatt, vagy egyetemek kõfalai között, esetleg szalonokban szoktak filozofálni, és sokk al illedelmesebben, nem olyan szemérmetlenül, mint a szerelemre szánt budoárban. Vagyis Sade újított: ügyesen ötvözte a libertinus bölcselkedés komoly hagyományát, a pikáns helyszín cstelen politikai-filozófiai leckéket. A Filozófia a budoárban a francia forradalom után, 1795-ben jelent meg elõször nyomtatásban, név nélkül, azzal a megtévesztõ alcímmel, hogy a Ju szerzõjének poszthumusz mûve. Hajszálon múlt ugyan, hogy a szerzõt közvetlenül Robespierre b után, egy korábbi (és téves) halálos ítélet alapján le nem nyakazták, és akkor lehetett voln humusz a közlés, de közbejött thermidor 10. Sade lefejezése egy nappal késõbbre volt kitûzve,

obespierre kivégzése miatt az övé elmaradt. Több kivégzést megúszott ugyan, de amilyen szeren volt a guillotine-nal, olyan pechesnek bizonyult a börtönökkel. Bízvást mondhatni, hogy m inden rendszer börtöneit megjárta, kezdve a Régi Rend (Ancien Régime) fogházain, köztük a Bas le-on, majd folytatva a forradalom börtöneivel, hogy életét afféle kényszer-pszichiátriai kez lésben, a Charentoni elmegyógyintézet falai között fejezze be Napóleon alatt. Mint vérbeli és en magas rangú arisztokrata, elkövethette volna mindazokat a kicsapongásokat , amelyeknek jó része mára a normális nemi élet repertoárjának ajánlott részévé vált, és kortársai nyilvá eket az ún. perverziókat anélkül, hogy bárki börtönnel és kivégzéssel sújtotta volna õket. Sa yanis a szodómiáért formálisan még mindig halálbüntetés járt, és a korbácsolás vagy önsanyarg llásos szellemben számított dicséretesnek. Az, hogy elsõsorban a mûvekben leírt szörnyûségek etették volna börtönbe, nem valószínû, bár élete vége felé már mint pornográf és szadista s tekintünk attól a nyilvánvaló megfigyeléstõl, ami elsõ olvasásra nyilvánvalóvá válhat bárki s lozófia a budoárban, vagy még inkább a két késõi Justine és a Szodoma százhúsz napja szexuáli a-mutatványai és a tömegjelenetek túlnyomó többsége egész egyszerûen kivitelezhetetlen a való mindig talányos, miért bûnhõdött olyan keményen és minden politikai rendszerben Sade márki. rencsétlen kalandjainak magyarázata a mindenkori hatalommal és rendõrséggel nyilván másutt re lik, és ehhez épp olyan fontos a márki provokatív alkatát és életútját röviden összefoglalni, or politikai és vallási tûréshatárait leegyszerûsítve kijelölni. Arisztokrata és agent provocateur

Sade Dél-Franciaországban született, nemcsak elõkelõ, hanem gazdag családban, amelynek f elmenõi között Petrarca Laurája is szerepel, és látszólag minden adottsága megvolt ahhoz, hog korabeli nagyurak kényelmes és fényûzõ életét élje. Jezsuitáknál végzett tanulmányai, katoná orúban, tehetsége, szépsége ugyanis a késõbbi börtönévekben kórosan elhízott márkit ifjúkor szépnek tartották! , sõt még jól induló házassága is mind arra mutatott, hogy sikeres életp efutni. Arra, hogy belõle lesz minden idõk leghíresebb és leghírhedtebb botrányhõse, semmi se engedett eleinte következtetni. Szerette a színházat és a nõket, és szenvedélyesen hódolt ez ek az élvezeteknek, ahogyan minden más szenvedélyét végletekig próbálta kiélni vagy megélni. kezdõdtek a bajok, mert a márki passziói között a színház mellett a feltehetõen idõnként feke formáját öltõ ateizmus is szerepelt, és ez már halálosan veszélyes területekre csábította. A kkel végzõdõ három pert és botrányt fel lehet fogni pusztán erkölcsi határsértéseknek is, de lné a figyelmet egy fontos mozzanatról, Sade harcos ateista tevékenységérõl, amely lényegesen nagyobb veszélyt jelentett, mint az egyszerû szexuális kicsapongás vagy eltévelyedés.

Ha sorra vesszük a pereket, Raymond Jean kiválóan megírt és dokumentált életrajzi esszéjé ve (Portrait de Sade, azaz Sade portréja, Actes Sud, 1989.), érdekes dolgok derülnek k i, de sajnos csak feltételes módban, annyi a bizonytalansági tényezõ. A mértékadó életrajzok egy pert 1763-ból, amikor egy Jeanne Testard nevû legyezõkészítõ munkáslány jelentett fel eg smeretlen férfit orgia és feketemise vádjával. A legfõbb bökkenõ az ügyben az, hogy az ismer portréja nagyon erõsen felidézi ugyan Sade profilját, de az azonosítás csak feltevésen alapul és néhány Sade-kutató képzeletét mozgatta meg csupán. Ebben az ügyben sok szép szadista motí repel: a szentségek köztük a feszület meggyalázása, korbácsolás, istenkáromlás, istentele amelyekre a feljelentõ szent borzadállyal mondott nemet, stb. Ezeknek egy része vissza térõ motívuma a Sade-elleni feljelentések és perek vádjainak, így ezeket a következõ botrányo visszamenõlegesen fel lehet venni Sade bûnlajstromára. A következõ eset is szép nagy botrány amikor 1768-ban egy viszonylag fiatal és szép koldusasszony, Rose Keller jelentette fel. Gyorsan kirajzolódnak a blaszfémia körvonalai, ha tekintetbe vesszük, hogy a botrány os események húsvét vasárnapján játszódtak le, és a feljelentésben nagy hangsúllyal szerepelt lagelláció mellett) a szentséggyalázásra utaló célzások. Rose Keller vádjait az teszi kétsége gyértelmûen zsarolási szándékkal gyakran módosította õket az eljárás folyamán, és elég nagy v an kiszínezte a valóságot. Sok részlet azonban annyira az elsõ Justine-regényre utal, hogy né yat mégis idézek: a helyszín, a bérelt arcueil-i házacska tipikus kéjlak, ahol lakája vagy la ai a cinkosai, és ahova állítólag takarításra szerzõdtette a koldusasszonyt, de egyéb szolgál t követelt tõle. A kicsapongás lényege most is a korbácsolás, mindkét félen, azaz a márki mag egkorbácsoltatja, hogy kivételesen saját életében is bizonyítsa, hogy a Sade-figurák között a z áldozat közti választóvonalat nehéz meghúzni. Gyakorlatilag ugyanazokat a tevékenységeket f tatják, csakhogy az egyik oldal (a hóhéri) élvezi, a másik (az áldozat) viszont elszenvedi. Igaz, hogy a gyilkolás az élvezõk kiváltsága, akik saját magukat ettõl a legfõbb élvezettõl k k gyakorlati okokból megfosztani, de ezt leszámítva valamennyi szörnyûséget mindkét fél gyako ja. Itt Rose Keller szenved és ijedezik, sõt pánikba esik, míg a márki és lakája ugyanazt nag

kéjjel élvezi végig. A ceremónia nem tud kibontakozni, mert amikor a sebeit gyógyítgató nõt enni magára hagyják, õ páni félelmében kötelet sodor az ágytakarókból, és egy pendelyben az a lmenekül. Ettõl kezdve beindul a rémhírkoholás, zsarolás és hangulatkeltés, bár ekkor a csalá az anyós) még az ügy elkenése mellett foglal állást, és pénzt is áldoz ennek érdekében.

A leghíresebb és legérdekesebb, halálos ítélethez vezetõ, alaposan felfújt ügy az, amikor it több marseille-i kurva elleni mérgezési kísérlettel vádolták meg. Ennek néhány részletét s lidézni.

Marseille, 1772 júniusa: a márki kedvenc kedvteléseinek hódol a városban, színházi elõadá színésznõk, vacsorák, és mindezt megkoronázandó, szeretne egy érdekes kísérletet is lebonyolí dos elõkészületek folynak: inasa, Latour segítségével prostituáltakat szervez be az egyik szá dában tartandó szeánszra. A kísérlet a kõrisbogár szárított páncéljából készített por körül f m-jellegét és szélkeltõ hatását szeretné kipróbálni az erõsen anális érdeklõdésû márki. A sze mokat variálja: korbácsolás és közösülések különféle változatokban, sok szodómiával, amit a k ont ánizsbonbonok mértéktelen élvezete emel ki a banalitásból. Vagy túl sokat etet a márki a kkal, vagy a rémület teszi meg itt is a magáét, de sorra rosszul lesznek, és halálfélelem les úrrá rajtuk. Nem is az elsõ orgia szereplõi rohannak el a rendõrségre, hanem a másnap esti f lytatás fõszereplõje, egy Marguerite Coste nevû prostituált, akit nagyon megtömhetett drazsév l a márki, és aki csakugyan olyan rosszul lett tõle, hogy vért hányt. Az õ panasza alapján in ult be az igazságszolgáltatás gépezete, amely végül mérgezés és szodómia vádjával ítéli a két z elõbbi alaptalan rágalom, a második viszont igaz ugyan, de már nem sokáig büntetik Európába közösülés e módját halállal. Szerencsére Sade megszimatolta a halálos veszélyt, és az eddigi botránnyal tetézve, sógornõjét megszöktetve Itáliába menekült. Ezzel végre sikerült a családo nyósát maga ellen ingerelnie, de a kivégzést megúszta. A halálos ítéleteket Aix-en-Provence f hajtották végre in effigiem, jelképesen, vagyis a márkit formázó bábu lefejezése (az úr a ves en is úr) és az inasbábu felakasztása helyett mindkét bábut elégették. Bármilyen érdekes is a halálos ítéletek története, mivel nem annyira a kicsapongásokhoz, mint inkább a politikához k solódnak, ezúttal nem térünk ki Sade valamennyi képletes (és meghiúsult) halálára. Ehelyett a san letöltött börtönévek és valóságos üldöztetések mögötti politikai-történeti tartalmat prób eltetni. A Régi Rend tûréshatárai

Nyilvánvaló, hogy Sade a marseille-i botránnyal mennyiségileg és minõségileg is túllépett en, a korban elviselhetõ korlátot, és kihívta maga ellen a társadalom összes intézményének, e an a családnak és az államnak a haragját. Hol is húzódhattak ezek a korlátok? Ezt nehéz ponto meghatározni, de nagyjából körülírható azzal, hogy egyrészt túl nagy nyilvánosságot kaptak a us züllések, másrészt érzékeny tabukat sértett meg ez a provokatívan viselkedõ fõúr. Az bizon a szemére vetett szexuális perverziók miatt semmi baja nem esett volna, ha azokat csönd ben és szûk körben gyakorolja, mint a többi francia nagyúr. Egy kis fellációból vagy szodómiá sináltak nagy ügyet a XVIII. században sem, ha titokban történt. Sade azonban nagydobra ve rte a budoár titkait, és társította mindehhez az ateizmus legharcosabb libertinus változatán ak praktikáit, a feketemisére emlékeztetõ szentséggyalázásokat. Mindennek tetejébe megszöktet ját sógornõjét, amivel túlcsordult a pohár. Ha ehhez hozzávesszük azt a hibás kört, amit a mû tenek: ezeket a fogság generálja, de megjelenésük újabb letartóztatásokat okoz, akkor a kör h r bezárul. És ennek a körnek köszönhetõ Sade irodalmi életmûve, amely stílusban, mûfajokban é an a legváltozatosabbak közé tartozik, a maga korában üdítõen ellensúlyozza a felvilágosodás naposra sikerített oldalait. A felvilágosodás árnyoldalai

A XVIII. századot csak az tekintheti a felvilágosodás vagy Voltaire századának, aki szán dékosan elfordítja a fejét az igazság teljesebb képétõl, amelyhez Sade, Laclos vagy Casanova y hozzátartozik, mint La Mettrie, Voltaire és Diderot. Közel két évszázad kellett ahhoz, hog y a korszak filozófiáját és irodalmát ki lehessen szabadítani a laposító és hamisító dichotóm em kötelezõ értelem és érzelem, fény és árny, haladás és reakció kettõsségének Prokrusztész-á allatlanul gazdag, sokszínû irodalmi és filozófiai termést, amely a francia forradalom for rásvidékén keletkezett.

Sade szinte betegesen sokféle, arányaiban és színvonalában egyaránt nagyon sok és sokszín dalmi és filozófiai életmûve a legjobb példa arra, hogy mi mindent termett ez a zûrzavaros k

or. Sade az akkoriban ismert szinte valamennyi irodalmi mûfajt mûvelte, és a legtöbbet még hozzá igen jól. Sok ezer oldalt kitevõ irodalmi életmûvében akad terjedelmes levélregény, sok k apróbb-hosszabb elbeszélés, novella, mese, regény és dialógus. Színház iránti szenvedélye i , de meglehetõsen közhelyes színdarabokat eredményezett, amelyeknek egy részét maga állította padra a charentoni elmegyógyintézet falai közt mûködõ házi-színpadán, vagyis rendezõ és látvá lt, de ha az ápoltakkal végzett munkáját vesszük, akkor az elsõk között találta fel és gyakor a pszichodráma mûfaját is. Sorolhatnánk a meglepõbbnél meglepõbb találatokat: írásmódja és s yiféle, ahány témához vagy mûfajhoz nyúl. Egyes témákat nagy gyönyörûséggel dolgozott fel töb mben és stílusban, így született pl. a Justine három különféle változata. Könnyû olyan Sade-s ni, amelyrõl látatlanban, a szerzõ ismerete nélkül senki nem mondaná meg, hogy a márki mûve, yira konvencionális a stílusa és moralizáló-épületes a tartalma (ilyenek pl. a Crimes de l'am ur címmel kiadott elbeszélések). Ezzel szemben a Szodoma százhúsz napja vagy az Új Justine o lyan irodalmi szövegek, amelyek a nyelvi és irodalmi tabuk jó részét megsértik, és máig túl n nyalt teljesítmények, talán azért, mert túlszárnyalhatatlan messzeségbe tolták ki az irodalmi atárait, és elrettentõ csúcspontjaik az átlagolvasó számára egyszerûen élvezhetetlenek. Bezze ealisták és egy-két kivételes filozófus elme, amilyen Georges Bataille, Michel Foucault, R oland Barthes vagy jelenleg Jacques Derrida, nagy örömöt talál ezekben a szörnyûséges mûvekbe amelyek meghaladhatatlanok, és borzadályt ébresztenek a legedzettebb filozófus-olvasóban i s.

És ez a végletesség Sade nagy ereje. Hogy rajta kívül kevesen merészkedtek ilyen közel a imondhatatlan témákhoz, a halálhoz és gyilkoláshoz, kevesen merték ennyire végleteiben megmut tni a természeteset és az írást. Ugyanis Sade tudott jól és szépen is írni, de azt rajta kívü akról elmondhatjuk, és az írásmûvészet terén Flaubert vagy Virginia Woolf mégis jobbak. Igaz, gy sokoldalúsága és grafomániája is biztosított volna neki némi helyet az európai irodalom tö n, mégsem ezért egyedülálló jelenség õ, hanem szertelenségével és szörnyûségeivel. Ezért érde entelni Sade-nak, az írónak. Sade, a mániákusan gondos író és aggályos filozófus

Ha a márki nem is olyan betegesen perfekcionista, mint Flaubert, azért közelít ehhez a szinthez. A levéltárakban megmaradt és újabban kiadott Sade-kéziratok, pl. a Justine ol dalain található javítások és feljegyzések tanúsága szerint Sade lelkiismeretes, gondos, kézi t sokszor újraíró szerzõ, már amikor ezt a körülmények megengedték. A Szodoma százhúsz napja . nem volt rá módja, de ez éppúgy nem irányadó, mint ahogy egy-egy erkölcsileg feddhetetlen é evelõ célzatú Sade-novellából is elhamarkodott lenne azt a következtetést levonni, hogy íróju matikusan erkölcsös szerzõ. Erkölcsös és erkölcstelen is tud lenni, és talán épp a különbözõ kedés izgatja legjobban: a képzelet és a gondolat szabadsága. A Filozófia a budoárban olyan kivételes szöveg, ahol Sade sok arcát váltogatva, még a humorát is megcsillantva, játékosan f atja ki az erkölcsnemesítés és a nevelés magas eszményeit. Azaz a dogmatikus anti-felvilágosí t a rokokó csipkéket is engedi megvillanni, a testeket nem csupán lemeztelenítve, hanem tüll-ruhákon átsejlõ formáikban is ábrázolja. A rokokó kecs és könnyedség jót tesz a gyorsan rhessé váló anatómiai és filozófiai leckéknek, amint az is nagy erénye a mûnek, hogy rövid. S több olvashatatlanul terjengõs, ismétlésekbe bonyolódó, monotonná váló sade-i regényszörnnyel pl. a Juliette története), ez a szöveg jól pereg, ritkán lassít vagy terjeng, párbeszédes fo l pedig egyenes vonalban a szókratészi dialógusokat folytatja. Az oktató-ismétlõ jelleget fe ledteti a humor és a változatosság, a dogmatikus tételeket pedig enyhíti a változatos szerep osztás, amelyben a heteroszexuálisok is szóhoz jutnak a homoerotika harcos szóvivõivel sze mben, ami üdítõen hat más, igazán dogmatikus Sade-szövegekhez képest.

A Filozófia a budoárban tehát az a mû, amely egyszerre színházi és filozófiai dialógus, p aródiája a nevelõ, didaktikus célzatú felvilágosító mûveknek, a fejlõdésregénynek, az erkölcs k mellett még a röpirat sade-i válfajából is ad némi ízelítõt. A Franciák, veselkedjetek neki zer, ha republikánusok akartok lenni címû röpiratbetét közmondássá vált, legalábbis a cím els ig nagyon kegyetlen gúnnyal kezeli a forradalom több eszményét. Sade itt fejti ki tételese n saját utópiáját, hogy szerinte milyen is legyen az eszményi társadalom, innen tudható meg, ogy a lopás nem bûn, hanem az anyagi javak igazságtalan elosztásának egyéni, de az igazságot elyreállító módja, hogy a nemi egyenlõtlenség úgy törölhetõ el, ha a nemi tevékenységre kijel yik héten a férfiak az önkényurak, a következõ héten pedig a nõk, és így tovább. A mûvet alkotó hét párbeszéd fokozatosan halad a nemi felvilágosítás elméleti és enyhébb

ndulva a keményebb leckék felé. Igaz, hogy az elméleti-gyakorlati oktatás kicsit merev, eg ymást váltogató ritmusa végig megmarad, de a témák egyre keményebbek lesznek, és a tettek, ak k a hangvétel, eldurvul a végére. A mû csúcspontján kerítenek sort az anyaság intézményének é ek, Mistivalnénak a meggyalázására. Szerencse, hogy nem realista mûrõl van szó, lehet és kö ezt filozófiai tanmesének felfogni, amely a katolikus egyház szûz- és anyakultuszának, még lebbrõl a szeplõtelen fogantatás dogmájának féktelen megbecstelenítésében tombolja ki magát. adalmi intézmények és az egyház az anyaságot istenítik, akkor Sade kifordítja a klerikális kö t, és az értékrend, kicsit gépiesen, de azonnal saját ellentétébe fordul: tilos teherbe esni, gyalázat szülni és büntetendõ anyának lenni. Annyira, hogy voltaképpen halál járna mindezért, n a Szodoma százhúsz napja epizódjaiban halállal büntetik a terhességet, az anyagcserét, a lé zetvételt, ha a hatalom birtokosai ennek az ellenkezõjét tartják kívánatosnak, és eszerint al otnak törvényeket. A sade-i, talpáról fejére fordított világ jól mutatja a hatalom abszurditá el is háborít végletességében. Amikor szegény Mistivalnét vérbajjal fertõzi meg egy inas, maj lánya varrja be az anyaméhhez vezetõ gyalázatos nyílást, még a legelvetemültebb ateista és a erikális is hajlamos mérlegelni az anyaság és a szûziesség tiszteletét és ezeket a részeket szinte érthetõ, hogy Sade minden politikai rendszerben lakat alá került, és hogy Napóleon kü en ügyelt arra, nehogy kiszabaduljon kórházi ketrecébõl ez a veszélyes másként gondolkodó

Szerencse, hogy mindez irodalom, nem valóság, és hogy a sok szörnyûség olyan arányokban h lmozódik, hogy lehetetlen el nem gondolkodni a sade-i világ képtelenségén. Kovács Ilona

1Lásd Prokopiosz történeteit. 2Ádám csupán az emberi fajt tartotta fenn, akárcsak Noé. Egy szörnyû katasztrófa után Ádá aradt a Földön, akárcsak Noé egy másik veszedelem után; Ádám ivadékai azonban kihaltak, Noé l ttai viszont fennmaradtak. 3Minthogy ezt a kérdést bõvebben taglaljuk késõbb, itt elegendõ volt a rendszer alapjait elõadni. 4Lásd Suetoniusnál és nikaiai Cassius Dio Cocceianusnál. 5Lásd Zingha, angolai királynõ históriájában. 6Lásd Zingha, angolai királynõ históriájában, mely egy misszionárius mûve. 7E mû folytatásában hosszabban értekezünk majd e tárgyról, itt tehát csak igen felületes re szorítkoztunk. 8Aki figyelmesen vizsgálja ezt a vallást, úgy találja majd, hogy a sok-sok istentele nség egy része a zsidók vadságából és balgaságából ered, más része a pogányok közönyébõl és z em a jót vették át az ókori népektõl, hanem mintha egész vallásukat a szerte mindenütt fellel elegyébõl alkották volna meg. 9Figyeljük csak meg a világ népeinek történelmét: csak akkor változtatták kormányzatukat chikusra, ha a babonaság elbutította õket; a királyok minden idõben támogatták a vallást, és lás felszentelte a királyokat. Ismerjük a sáfár meg a szakács történetét: Add nekem ide a bor cserébe megkapod a vajat. Szerencsétlen emberi faj! Az a sorsod, hogy örökre e két semmire kellõnek a gazdájához hasonlíts? 10Minden vallás egybehangzóan dicsõíti az isteni bölcsességet és hatalmát; amint azonban ják az istenség tetteit, csak oktalanság, gyarlóság és õrültség tárul a szemünk elé. Isten teremtette a világot, de mindmáig nem tudta elérni, hogy tiszteljék; arra teremtett min ket, hogy imádjuk õt, mi pedig naphosszat gúnyt ûzünk belõle! Milyen szánalmas isten az ilyen 11Itt csak azokról van szó, akiknek már régóta megalapozott a hírnevük. 12Minden nép váltig állítja, hogy az õ vallása a legjobb, és rengeteg érvet hoz fel emell , ezek azonban nemcsak hogy egymással nem egyeztethetõk össze, hanem önmagukban is csakn em mind ellentmondóak. Mélységes tudatlanságunkban melyik vallást találhatnánk Istennek tetsz k, feltéve, hogy van egyáltalán Isten? Ha tehát bölcsek vagyunk, vagy mindegyiket egyformán védelmeznünk kell, vagy mindegyiket egyformán eltörölnünk; márpedig a legbiztosabb mindet elt i, minthogy erkölcsi bizonyosságunk azt sugallja, hogy mindegyik hókuszpókusz, tehát egyik sem tetszhet jobban a másiknál a nem létezõ istennek. 13Egyesek azt állították, hogy e törvényhozók azért kisebbítették ama szenvedély hevét, m fiakban a nõi mezítelenség kelt, hogy serkentsék bennük a saját nemük iránt idõnként feltámad et. Ezek a bölcsek azt kívánták a szem elé tárni, amitõl el akartak undorítani, és azt takart l, ami szerintük édesebb vágyak keltésére való; akár így, akár úgy, vajon nem az imént kifejt

en munkálkodtak-e? Átérezték, mint ebbõl kitûnik, hogy a republikánus erkölcsök szükségessé t moralitást. 14Ismeretes, hogyan járt XV. Lajos kedvében az aljas és elvetemült Sartine, alkalmat teremtve neki a bujálkodásra azzal, hogy hetente háromszor felolvastatta Dubarry grófnõve l a király elõtt a párizsi alvilágban történtekrõl szóló részletes és bensõségesen alapos bes k három milliójába került a francia Néró efféle kicsapongása! 15Senki se olvassa a fejemre, hogy önellentmondásba keveredtem, és miután az elõbb megál lapítottam, hogy semmiféle jogcímen nem láncolhatunk magunkhoz egyetlen nõt sem, most semm issé teszem ezeket a princípiumokat, mondván, hogy kényszer alkalmazására viszont van jogunk ; ismétlem, itt csak élvezésrõl, nem pedig birtokba vételrõl van szó; semmi jogom arra, hogy irtokba vegyek egy utamba esõ forrást, feltétlen jogaim vannak viszont arra, hogy élvezz em, tiszta vizével szomjamat oltsam; hasonlóképpen nincs semmiféle valóságos jogom, hogy ezt vagy azt a nõt birtokoljam, de jogomban áll, hogy kényszerítsem vágyam kielégítésére, ha ezt okból megtagadná. 16A babilóniai nõk még hétéves korukig sem vártak, hogy szüzességüket feláldozzák Vénusz Az elsõ buja vágy, amely egy fiatal lányban ébred, a természet útmutatása, hogy ideje érzékis enie; és minden más megfontolást félretéve, követnie kell a természet szavát, amint az megszó enne, különben megsérti a természet törvényeit. 17A nõk nem is tudják, mennyire megszépíti õket a bujálkodás. Állítsunk egymás mellé két onos korú és szépségû nõt, akik közül az egyik magányosan él, a másik kicsapongó életmódot fo ugyancsak fölül fogja múlni a másikat ragyogó szépség és üdeség tekintetében; a természeten e den erõszak jobban öregít, mint a túlzott élvhajhászás; mindenki tudja, hogy a szülés megszép . 18Morus Tamás azt is elõírta, hogy a jegyesek lássák egymást anyaszült meztelenül, mielõt bekelnének. Hány házasság hiúsulna meg, ha ezt a törvényt betartanák! Ismerjük el, hogy az el zõjére joggal mondható: zsákbamacskát vesz. 19Moralia: Értekezés a szerelemrõl. 20Reménykednünk kell abban, hogy nemzetünk megtakarítja majd ezt a valamennyi közt leg fölöslegesebb kiadást; egyetlen egyén sem maradhat jog szerint életben, ha születésekor nem r ndelkezik a köztársaság számára szükséges, majdan hasznosítható tulajdonságokkal, és nem tehe , mint hogy születése pillanatában megvonjuk az ilyentõl az életet. 21A száli törvény egyszerû bírságon kívül nem szabott ki egyéb büntetést az emberölésre, könnyen megtalálta a módját, hogyan bújhat ki a fizetés alól, Hildebert ausztrázsiai király ni rendeletében a halálbüntetést nem a gyilkos fejére mondta ki, hanem azéra, aki esetleg ne m fizetné meg a gyilkosra kirótt pénzbüntetést. A ripuári törvény ugyancsak kizárólag bírságo i az emberölésre, ennek összege attól függött, kit öltek meg. Igen magasra rúgott, ha pap vol z áldozat: ólomtunikát csináltattak a gyilkos testére, és a bírságnak aranyban el kellett érn tunika súlyát, különben a gyilkos és családja az egyház rabszolgái lettek. 22Emlékezzünk csak arra, hogy az aljas Dumouriez-n kívül soha senki más nem javasolt kül háborút. 23A francia nyelv olyan szegény, hogy kénytelenek vagyunk jó szándékú kormányzatunk által ggal elítélt szavakat használni; reméljük, hogy a felvilágosult olvasó megérti majd, mire gon unk, és nem fogja összekeverni a politikai despotizmust a szabados szenvedélyek despot izmusával.