Sacrum Imperium

Sacrum Imperium Útjára indítjuk – egyelőre csak interneten – a „Sacrum Imperium” megnevezésű folyóiratunkat. Jelen folyóirat az általunk alapított „KARD–KERESZT–KORONA SZÖVETSÉG” – Traditionalis Ultradextroconservativ (Ultrajobboldali Ultrakonzervatív) Imperio-Monarchista és Monarcho-Legitimista Egységfront szervezeti megtestesülése – ideologico-politológiai és politikai orgánumának tekinthető. Folyóiratunk és Szövetségünk, akárcsak arcvonalszerű mozgalmunk, az elgondolható legszélsőségesebb jobboldaliság ultrajobboldali-ultrakonzervatív imperio-monarchikus változatát vállalja fel és akarja képviselni. Ebből következik, hogy a vulgáris szélsőjobboldaliságot – amely többnyire ellenbaloldaliság (főként szélső-ellenbaloldaliság) által érintett –, inkább elutasítjuk, s csak végső kiélezettségű helyzetben vállalunk képviselőivel politikai-taktikai, esetleg politikai-stratégiai összefogást. Az Edmund Burke, ám még sokkal inkább Louis Gabriel Ambroise, Vicomte de Bonald és Joseph Marie Comte de Maistre, valamint Clemens Wenzel Lothar Nepomuk Fürst von Metternich-Winneburg nevével társítható egykori konzervatív jobboldaliság jelenkori adaptációja lenne az, ami a legközelebb áll hozzánk. A 20. század jobboldali ideologiko-theoretikusai közül elsősorban Julius Evola, a talán legkiemelkedőbb tradicionális szerző-gondolkozó neve említhető és említendő. Julius Evola az, aki a 20. században elsőrendű útmutató minden történeti-történelmi és metapolitikai távlatai miatt is – minden politico-politológiai és politikai kérdéskör megítélésében. Ugyanakkor Othmar Spann és Taras von Borodajkewycz, valamint Carl Schmitt, továbbá – egészen más szempontoknak megfelelően – Rudolf Pannwitz elgondolásai sem mellőzhetők. Persze még sok név lenne említhető, s erre majd idővel minden bizonnyal sor fog kerülni a „Sacrum Imperium” közlendő írásainak keretében. Állásfoglalásunk mindenekelőtt és -felett m e t a p o l i t i k a i, összehasonlíthatatlanul inkább, mint politikai, s még sokkal inkább, mint főként vagy éppen kizárólagosan politikai. Ez kifejeződik abban is, hogy az apoliticitást éppoly jogosultnak minősítjük, mint a politicitást, sőt, a politicitás előtérbe helyezése mellett az apoliticitás háttérben való meg- és fenntartottságát – a lényegi metapoliticitás elveinek alárendelten – szinte kötelezőnek tekintjük. A metapoliticitásnak, éppúgy, mint a tradicionális ultradextro-konzervativitásnak és imperiomonarchicitásnak – legfőbb sajátossága, sőt lényege a s p i r i t u a l i t á s primátusának érvényesítésére irányuló törekvés. Enélkül nincs és nem is lehet sem igazi metapoliticitás, sem igazi politikai ultrajobboldaliság. A „Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica” – bázis-princípiumaira alapozódó létszemlélet a metapolitikai, majd ebből következően – politikai világnézetünk elvi-szellemi fundamentuma. Ettől eltérő alapfelfogást nem fogadhatunk és nem is fogadunk el senkitől, aki Szövetségünkhöz, mozgalmunkhoz és a „Sacrum Imperium”-ban lefektetett alapelvekhez, a folyóiratunkban közölt cikkek, tanulmányok szellemiségéhez kívánnak csatlakozni. Az általános-közönséges szélsőjobboldaliság és a konvencionális jobboldali konzervativizmus – bár szélsőségesen kiélezett helyzetekben mindkettő természetes szövetségesünk – számunkra a lehető legcsekélyebb irányadó jelentőséggel sem bír. A fascistid-fascistoid és a nacionálszocialista-nacionalsocialistoid pártok és mozgalmak vagy irányvonalak a szemünkben sem a múltra visszatekintve, sem a jelenre figyelve, sem pedig a jövőre nézve: nem voltak ellenségeink, most sem azok és a jövőben sem lesznek-lehetnek soha. A politikai józanság körében maradva az ilyen irányzatoknak és követőiknek hasonlóképpen kellene gondolkozniuk, vélekedniük rólunk: mi sem lehetünk ellenségek az ő szemükben, ők sem viseltethetnek ellenségesen irántunk. Ez remélhetőleg így is

lesz. Arról persze szó sem lehet, hogy ideologico-theoretikai útmutatást kérjünk vagy akárcsak el is fogadjunk bármilyen részről, függetlenül attól, hogy élénken érdeklődünk – kivétel nélkül – minden létező, és főleg minden jobboldali ideológia iránt. Mi mindent figyelembe veszünk, de kizárólag önnön elveinket követjük. Az (elsősorban) európai új-jobboldal iránt különösen érdeklődünk, s ennek az ultrajobboldali – főként az evolianus elvek felé nyitott ultrajobboldali – szárnyával kívánjuk felvenni, tartani és ápolni a szellemi, ideológiai és politikai kapcsolatainkat. Az ilyen beállítottságú vonalakkal idologico-theoretikai egyeztetésekre is készek vagyunk –, s a „Sacrum Imperium” pedig nyitott arra, hogy az ezen irányvonalak szerző-gondolkozóinak a cikkeit, tanulmányait közölje, sőt, megragadva az alkalmat, külön kéri is őket, hogy tiszteljék meg soraikkal a „Sacrum Imperium”-ot. Az új-jobboldal evolianus értelemben ultrajobboldali irányvonalával-irányvonalaival – minden más vonalnál inkább – örömmel vagyunk hajlandóak együttműködni, noha együttműködésre minden élitisztikus, ultrajobboldali–ultra-konzervatív módon és felfogás szerint szélsőjobboldali irányzattal késznek nyilvánítjuk magunkat. Már itt – a kezdetek kezdetén – kinyilvánítjuk, hogy mi senkit és semmit nem követünk önnön elveinken kívül. Sok mindent figyelembe veszünk, és sokakat tisztelünk – némelyeket egész messzemenően tisztelünk –, de nem követünk, főképpen pedig a „jó követő” értelmében nem követünk. Soha nem fogadunk el kioktató helyreigazításokat arra vonatkozóan, hogy miképpen kell gondolkoznia egy igazi, valóságos jobboldalinak, bár reméljük, hogy erre nem is kerül sor. Ezt mi is csak akkor tesszük meg, ha egy szorosan közénk tartozó bajtársunk térne le a szerintünk meghatározott és kijelölt útról. Állásfoglalásunk néhány jelentős vonatkozásban határozottan különbözik a nacionálszocialistaszociálnacionalista irányzatok, pártok, mozgalmak, szövetségek és ezek híveinek-tagjainak a felfogásától. Egyfelől mi nem vagyunk a „Führerstaat”-szerű quasi-köztársasági államforma hívei. Kizárólag az „Imperium Monarchicum Autocraticum et Theoreticum Absolutum” és az „Imperium Monarchicum Ordinarium Feudale Aristocraticum” organikus egységét fogadjuk el adekvát államformaként, semmi mást. Olyant, amelynek a csúcsán egy történelmi dinasztiából származó monarcha (császár, király, uralkodó vagy nagyherceg, uralkodó herceg, nagyfejedelem, fejedelem) áll, vagy ha nem lenne minden tekintetben méltó monarcha, uralkodónak (Herrscher-nek) esetleg uralkodó kormányzónak kellene az állam, a birodalom csúcsán állnia. Másfelől – és ez is igen fontos – a „principium statuale” – vagyis az államisági alapelv – messze előzi szemünkben az egyébként szintén jelentős „principium socialé”-t, a társadalmi alapelvet. A szemléletünk imperiális és statuális, és csak messze ez után szociális, noha így is sokkal szociálisabb, mint bármiféle baloldali-szélsőbaloldali vagy ellen-baloldaliságtól áthatott jobboldali-szélsőjobboldali szocializmusé. Mi a feudalitásban (feudalizmusban) látjuk azt a statuális-szociális-ökonómiai formát, amely – abszolút monarchisztikus kontroll alatt – minden másnál harmonikusabb benső rendet biztosít egy országonbirodalmon belül. Ennek a megvalósítását egy hosszantartó – a feudalizmus fokozatos visszaállítását célzó – folyamat keretein belül kellene véghezvinni – összeurópai méretekben.

A „Sacrum Imperium” – mint a „KARD–KERESZT–KORONA SZÖVETSÉG” – nem ellenség-képekben gondolkozik, de – nyilvánvalóan – tisztában van azzal, hogy „Photismokrateiá”-val szemben a „Skotasmokrateia” erőit miféle történelmi-politikai háttérerők képviselik. E tekintetben jóformán minden jobboldali irányzat egyetért. A „Skotasmokrateia” és „Skotasmokratismos” vonatkozásában jóval tágabb perspektívában kell szemlélnünk a folyamatokat és összefüggéseket, semhogy a „Latomokratismos–Ioudaiokratismos” összefonódásnál megmaradjunk, függetlenül attól, hogy ennek az összefonódásnak a jelentősége –

szerintünk is – alig mérhető hatalmasságú. A Skotasmokratismos minden meglévő és lehetséges megnyilvánulásával szembe kell fordulnunk – és ezt meg is tesszük. A baloldali, az ellenbaloldali és az ellen-baloldaliság által áthatott jobboldali–szélsőjobboldali sovinisztikus nacionalizmus sem tartozik a velünk szolidáris erők hordozói-képviselői közé, és mi sem vállalhatunk semmiféle szolidaritást ezekkel. Ezek szintén a sötétség reprezentációi, amelyekkel szembe kell szállni, támadva és védekezve. A baloldali internacionalizmus és baloldali kozmopolitizmus sötétség-reprezentáns volta közismert és nyilvánvaló.

A „Sacrum Imperium” és a „KARD–KERESZT–KORONA SZÖVETSÉG” a parlamentáris demokráciát szánalmasnak és nevetségesnek, visszatetszőnek tekinti. Az uralmat és hatalmat nem parlamentáris úton kell birtokba venni. Ugyanekkor az „alkotmányos rend erőszakos megdöntését” is elvetjük mint lehetőséget. Soha nem voltunk, nem vagyunk és nem leszünk hajlandóak az „alkotmányos rend erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedés”-ben részt venni, ilyesmit kezdeményezni, előkészíteni, vezetni vagy bármiféle módon támogatni. Az ilyesmi képtelenség és reménytelen vállalkozás. A hatalom és uralom adekvát birtokbavétele csak világméretekben, de legalábbis összeurópai méretekben gondolható el – másképpen semmi módon. A „Pán-Európai Államszövetség”-nek – ha egyszer létrejönne – csak akkor lehetnénk a hívei, ha ez tradicionális értelemben vett Birodalomként jönne létre, vagy legalábbis ez alakulása ilyen irány felé mutatna. Így inkább az ellenzői vagyunk a pán-europizmusnak, ellenzői és talán ellenségei is, de nem végletes ellenségei. Igazán jobboldali – vagyis szélsőjobboldali – berendezkedés Európán belül csak akkor lesz, ha ezt egy szuperhatalom valósítja meg, s ez itt nem lehet más, csak a teljes Európa, vagyis a Páneurópai Államszövetség; amely átalakulhatna a Monarchiák Monarchiájává. Egy szuperhatalom ellen nem léphetne fel egy még ennél is hatalmasabb szuperhatalom vagy globális hatalom sem. A Páneurópai Államszövetséget nem lehetne térdre kényszeríteni sem gazdasági ellenintézkedésekkel, sem katonai fenyegetéssel. Ezért nem értünk egyet bizonyos vulgáris jobboldali vagy szélsőjobboldali pártok, mozgalmak, szövetségek, frontok és irányzatok páneurópa-ellenességének hisztérikus felfokozottságával. Szerintünk nem kell küzdeni még egy merőben elfogadhatatlan és csakis elutasítandó Páneurópai Államszövetség esetleges megvalósulása ellen sem. Ha pedig megvalósul és megszilárdul, akkor fel lehet és fel kell venni a benső harcot, de nem a megszüntetése, hanem a gyökeres átalakítása érdekében, mégpedig az államszövetség valamennyi államában-országában egyszerre és összefogva. Persze nem biztos, hogy a Páneurópai Államszövetség egyáltalán megvalósul, ha pedig mégis megvalósul, egyáltalán nem biztos, hogy az összeurópai „Revolutio Conservatrix Ultradextra” is megvalósul, de még az sem, hogy egy „Revolutio Indestructrix Extremodextra” létrejönne. A „Sacrum Imperium” egyelőre csak az interneten jelenik meg, és – corpusát tekintve – csak magyar nyelven. Ezen azonban rövidesen változtatni szándékozunk. A „KARD–KERESZT–KORONA SZÖVETSÉG”, noha Magyarországon jött létre és vannak kimondottan magyarországi, magyar vonatkozású céljai, Magyarországon messze túlmenően összeurópai és – ezen is túlmenően – geoglobális missziót határozott meg önmaga számára. A Sötét Korszak – a Kali-Yuga – lezáródási fázisának a végén kísérletet kell tenni – részben a méltó bevégzés, részben és főként az Új-Aranykor megvalósulási milyenségének pozitív befolyásolása érdekében, oly módon, hogy minden lehetséges eszközzel erősíteni próbáljuk a „Revolutio Conservatrix Ultradextra” és/vagy a „Contrarevolutio Conservatrix Ultradextra” megvalósulását geoglobális, de legalábbis összeurópai méretekben. Ez olyan cél, amelyre törekedni – elsősorban spirituális szempontból – még akkor is messzemenően érdemes, ha nem járna külső sikerrel, sőt még akkor is, ha kimondottan külső bukás kísérné.

Ezt természetesen el kell kerülni, de – minthogy teljesen nem zárható ki – mindenre, tehát erre is fel kell készülni. Az általunk képviselt irányvonal egyrészt ősi és mindig jelenvolt irányvonal, másrészt egészen új, és – rokonirányzataival együtt – a legújabbak és legeredetibbek közé tartozik. Koherens, konzekvens és konstruktív produktivitásunkkal biztosíthatjuk szövetségünknek a megérdemelt előkelő helyet. Dr. László András a „KARD–KERESZT–KORONA SZÖVETSÉG” Vezetője a „SACRUM IMPERIUM” Superadvisor-a

Jobboldaliság és a „Pán-Európa” eszme A világ-jobboldaliság és az európai jobboldaliság megítélése a tervbevett és valószínűleg megvalósuló „Pán-Európát”, valamint a „Pán-Európa-eszmét” illetően — erősen megoszló. A radikális jobboldaliságnak a nagyobbik főelágazása — a szélsőjobboldaliság — általában inkább elutasító állásfoglalást alakított ki a „Pán-Európa” megvalósítandóságát illetően. A másik és kisebbik, de szellemiségében jóval magasabbrendű főelágazás — az ultrajobboldaliság — állásfoglalása összehasonlíthatatlanul differenciáltabb szempontválogatás alapján alakul ki, és még nem tekinthető teljesen lezártnak. Mindazonáltal a megítélés alapelvei — az ultrajobboldaliság tradicionális alapelveinek a szilárdságából következően — lényegileg megformáltaknak tekinthetők, s megfelelő eligazítást adhatnak ahhoz, hogy e kérdéskört illetően — egyelőre provizórius — álláspontunkat megfogalmazhassuk. A „Pán-Európa-eszmében” egy határozott tradicionális-jobboldali és egy ugyancsak határozott antitradicionális-baloldali eszmevonulat kifejezett keveredése állapítható meg. Ez a keveredés egyébként a „Pán-Európa-eszme” első konkrét megfogalmazójának Richard Nicolas Graf Coudenhove-Kalergi-nek — az igen figyelemreméltó írásos életművében is megfigyelhető, nyilvánvalóan nem függetlenül attól a ténytől, hogy Coudenhove-Kalergi gróf egy konzervatív és keresztény — s ily módon ambivalensen megítélhető — szabadkőműves irányvonalhoz tartozott. A radikális nacionalizmussal erősen összefonódó európai szélsőjobboldal egyáltalán nem rokonszenvezett a pan-europaeizmus reálpolitikai és ideálpolitikai elveivel, s azokkal a közbülső célokkal és a végső céllal sem, amit a mozgalom kijelölt a követői, de — egyszersmind — ez európai népek és országok számára. Az európai szélsőjobboldal, ugyanekkor, szívesen vetette fel ez „Új-Európa” gondolatát, egy szövetséget alkotó szélsőjobboldali — nacionálszocialisztikus-fasisztikus Európáért. Ennek a mibenléte nem fogalmazódott meg pontosan, de a leghatározottabban feltételezte a Tengelyhatalmak — később a Hármashatalmak — vezette szövetség győzelmét a II. Világháborúban. Nyilvánvalóan önálló országok szövetsége lett volna, szélsőjobboldali, a nemzetiszocializmussal és fasizmussal rokonítható ideológiai meghatározottság és a Berlin-Róma-tengely elsőrendű vezetése — ezen belül is legelsősorban Berlin irányító szerepe — mellett. A Berlin-Róma-tengely és a Hármashatalmak szövetségesei ezt — külön-külön — saját népük és országuk társult vezetőszerepének a megléte mellett gondolták el, noha e tekintetben az egyes országokon belüli szélsőjobboldali pártok és mozgalmak között sem volt teljes egyetértés. A II. Világháborút azonban nem a Hármashatalmak és az oldalukon harcoló országok — köztük Magyarországgal — nyerték meg, hanem a „Szövetségesek”-nek nevezett ellenség, s ez kényszerítően meghatározta Európa és ez egész Világ sorsát. Ilymódon a „Pán-Európa”-kérdésnek az újrafogalmazása — minden oldalon — szükségessé vált, figyelemmel arra, hogy a nemzetközi Szabadkőművesség, amely bár „melegen tartotta”, de korábban egyáltalán nem pártfogolta a „Pán-Európa”-eszmét, — az 1960-as/1970-es, de különösen az 1980-as évektől — ha visszafogottan is — a „Pán-Európát” reális lehetőségként kezelve — kezd ennek pártolójává válni, számolva az Amerikai Egyesült Államoknak az eljövendő évezred elejére prognosztizálható — főként gazdasági — visszaesésével. Úgy tűnik, hogy a „Pán-Európa” — hacsak valamiféle robbanásszerű világ-anomália nem jön közbe 1999 és 2011 között minden valószínűség szerint — lehet, hogy még csak részlegesen, de — létrejön. Akár tetszik nekünk, akár nem —, ezzel az igen nagy valószínűségű lehetőséggel számolnunk kell. Talán lehetne harcolni ellene, de egyfelől ez csaknem kilátástalan lenne, másfelől egyáltalán nem lenne egyértelműen pozitíve megítélhetű akció az ilyesféle fellépés, sőt határozottan negatív vonásai is felfedezhetőek lennének, ha ez mégis létrejönne, mint ahogyan jelenleg is felfedezhetőek — a jövő kilátásainak a mérlegelése közben. Az ultrajobboldaliság és az ultrajobboldal e tekintetben egészen másképpen látja a helyzetet, mint akár a mérsékelt, akár a közép-, akár pedig e szélsőjobboldal. Mi, akik az ultrajobboldaliság híveiként és képviselőiként definiáljuk magunkat, eleve nem vagyunk sem a „pan-europaeizmus” sem az „anti-paneuropaeizmus” irányában elkötelezettek.

Az eljövendő időkben minden bizonnyal megvalósuló „Pán-Európa” — elvileg — lehet és lehetne az igazi tradicionális és spirituális magasrendűségnek a Sötét Korszak (Kali-Yuga) keretein belül — legmegfelelőbb államszövetségi — valóban organikus — kifejeződése is, de arra is megvan a lehetőség, hogy az eddigi idők legsátánibb egységesülési-egységesítési konstrukciója alakuljon ki ebből, s a közbülső lehetőségek megvalósulására is komoly esély valószínűsíthető. Bennünket — ezúttal — kevéssé foglalkoztat annak a kérdése, hogy a nagy valószínűséggel létrejövő „PánEurópa” politika szociális és gazdasági szempontból vajon jól, közepesen vagy rosszul funkcionáló formációvá válik az idők folyamán. Mindegyik főváltozatra, s az átmeneti változatok sokaságára is megvan minden lehetőség. Az Amerikai Egyesült Államok mintájára szerveződő Európai Egyesült Államok gondolata nyilvánvalóan olyan abszurditás, amely — megvalósítandó célként — semmiféle oldalról nem merült fel —, noha annak azért vannak hívei, hogy a távolabbi időkben némileg ebben az irányban kellene a már létrejött „PánEurópát” „fejleszteni”. A jobboldali és különösen az ultrajobboldali állásfoglalás szerint korántsem mindegy, hogy a valószínűleg elkerülhetetlenül létrejövő „Pán-Európa” milyen lesz, s élesen el kell utasítania a „’Pán-Európát’ mindenáron” gondolatát. Ahogyan e politikai jobboldalnak, méginkább a radikális és ezen belül is leginkább az ultrajobboldalnak szembe kell szegülnie a baloldali „Pán-Európa” — a „Pan-Europa Sinistra” — eszméjével s minden ennek megvalósítására irányuló törekvéssel, mert e tekintetben valóban könyörtelenül következetesnek kell lenni — ugyanolyan határozottan állást lehet, de állást is kell foglalni a valóban jobboldali (és lehetőleg ultrajobboldali „Pán-Európa” — a „Pan-Europa Dextra” — mellett, az ennek megvalósulásáért való küzdelemig elmenően. Az eljövendő „Pán-Európa” — állásfoglalásunk értelmében — nem lehet sem „Unió”, sem „Föderáció”, sem pedig „Konföderáció”, hanem csakis kizárólag önálló, független és szuverén történelmi országok (ezeken belül autonóm „földek” és tartományok) „Ligamen Imperiale”-ja, vagyis Birodalmi Szövetsége. Különösen helyesnek tartanók, ha a résztvevő országok, de legalábbis azok többsége monarchia (császárság, császári jogú királyság, királyság, nagyfejedelemség vagy nagyhercegség, fejedelemség vagy hercegség) lenne, kevésbé, de még azt is elfogadhatónak lehetne minősíteni, ha az országok egy része „monarchia aeqivalens” államformájú lenne (pl. egyszerűen „állam” megjelöléssel, de — legalábbis kezdetben — a köztársasági államforma sem lenne kizáró ok. A monarchikus államformájú országokban lehetőleg — e történelmi és történelmien legitim dinasztiákból származó uralkodók uralkodnának, ha azonban ilyenek nem lennének, vagy lennének, de nem vállalnák el, vagy lennének is, el is vállalnák, de nem igazi „monarcha”ként, hanem „demokratikusan” akarnának „uralkodni”, akkor — de csak ebben az esetben — „regens”-nek kellene az illető Állam élén állnia. „Ligamen Imperiale” — tehát a szuverén és történelmi országok Birodalmi Szövetsége — ez lenne, ha nem is a végső, de mindenesetre egy, már határozottan körvonalazott cél. Ugyanakkor — és ez is igen fontos — az országok szuverenitása mellett és ellenére — ez nem lehetne „laza szövetség”, hanem nagyon is kemény, feszes és szoros szövetségnek kellene lennie. A „Ligamen Imperiale” bázisa lehetne ez „Imperium Monarchicum Pan-Europaeum Dextrum”-nak — amely továbbra is szuverén országok együttese és Birodalmi Szövetsége maradna, de most már Birodalomként, Császárságként és Királyságként. Az eredeti és a felújított „Imperium Romanum (Sacrum)” vagy „Imperium (Sacrum) Romanum” sok tekintetben — persze, messzemenően figyelemmel a gyökeresen megváltozott körülményekre — paradigma lehetne. Nem úgy, mintha a Római vagy a Német-Római Birodalom — megközelítő — helyreállítása lenne a cél, de úgy, hogy az azokban megnyilatkozó birodalmi eszmék mutatis mutandis — ha kései visszfényként is — érvényesülhessenek. Kétségtelen, hogy Európa népei és nemzetei — igen sok tekintetben — hasonlóak egymáshoz, de ez még önmagában nem lenne elegendő ok egy Birodalmi Szövetség megalkotásához, legfeljebb jelzés egy olyan irányba, hogy a hasonló vonások — esetleg — megkönnyíthetik az összefogást.

Európai nemzetek vannak, de az európai nemzetek nem alkottak, nem alkotnak és nem is fognak alkotni soha egyetlen nagynemzetet. Európában nemzetek éltek és élnek, s ezeknek a nemzeteknek továbbra is életben kell maradniuk. A szövetséget sem a baloldali, sem a szélsőjobboldali — tehát erősen jobboldali, de ellen-baloldaliságtól érintett vagy átitatott — nacionalizmussal nem lehet megvalósítani, hiszen a nacionalizmusnak ezek a változatai igen kevéssé teszik lehetővé a nemzetek harmonikus kooperációját. Az internacionalizmus minthogy szinte kizárólagosan baloldali — lehetővé teszi ugyan a „Pán-Európa” megvalósulását, de ezt a „Pán-Európát” nem fogadhatjuk el soha. Az ultrajobboldali nacionalizmus szerves szintézist alkot az ultrajobboldali internacionalizmussal, s ennek a szintézisnek az ultrajobboldali konnacionalizmus felel meg. Kizárólag az ultrajobboldali konnacionalizmus lehetne alkalmas arra, hogy egyfelől megőrizze a nemzeti hovatartozás, mindenképpen megőrzésre és fokozásra méltó tudatát, másfelől arra, hogy a nemzetek együttműködő szövetségének a tudatát is felkeltse. Az ultrajobboldali konnacionalizmus — mint a nemzetközösségi elv és az együttes-nacionalizmus elve — bázisa lehet annak, amit ultrajobboldali transznacionalizmusnak vagy szupranacionalizmusnak kell neveznünk. A Birodalmi Szövetség megalkotása — önmagában — cél lehet ugyan, ám az, hogy együttesen a dolgok jobban mennek, mint külön-külön: egyáltalán nem magasrendű, de még csak nem is igazán erős indíték. Egy ilyen Szövetséget csak akkor lehet, szabad és érdemes létrehozni, ha a szövetségi eszme felett vannak olyan cél-eszmék s van egy olyan (legalábbis relatíve) végső cél-eszme, amelyek és amely felé mint konvergencia-pontok és végső konvergerenciapont felé — igazán törekedni lehet. Ez a cél-idealitás csak a legmagasabbrendű spirituális és transzcendens valóságok körébe tartozhat, s a közbülső cél-eszméknek is magasrendűen szellemieknek szabad és kell lenniük. Az, ami ebből és ezekből egyáltalán megfogalmazható — és ez nem sok — azzal kapcsolatos, hogy a Birodalmi Szövetségnek vannak földi céljai. Ám ezek e földi célok egy más és magasabb világrend céljaival harmóniában, s lényegileg ezeknek a céloknak megfelelően lettek meghatározva, úgy, hogy az individuális törekvések és az univerzális tendenciák ebben-ezekben egységesülhessenek. Az ultrajobboldaliság a szellemi-metafizikai Tradicionalitáson alapuló létszemlélet politikai-társadalmi vetülete. A célokat és a célt — az ultrajobboldaliság értelmében — csak a szellemi Tradicionalitás vonatkozásában lehet meghatározni, s az nem is lehet más — csak szellemi és csak tradicionális, és amennyiben mégis más lehet, ez a más is csak a Tradicionalitás és spiritualitás szerint szerveződhet. A vallás, a kereszténység vagy a nem-kereszténység melletti-elleni állásfoglalások — komolytalanok; az egyetlen érvényes mérték a spirituális metafizikai Tradicionalitás létszemléletének a meglétéből következik. Amennyiben a történelmi keresztény egyházak a Tradicionalitást képviselik, akkor és annyiban a történelmi keresztény egyházak mellett kell állnunk. Az őskereszténység — a gnosztikus őskereszténység határozott kivételével — részben tradicionális volt, részben nem, de legalábbis nem egyértelműen. A gnosztikus kereszténység — addig, amíg ténylegesen létezett — szinte teljes egyértelműséggel — tradicionális volt, mégpedig a tiszta Tradicionalitás képviselője. A későbbi — külső — kereszténység is — csaknem minden tekintetben — tradicionalizálódott, ha nem is a legmagasabbrendű spiritualitás értelmében, de a tradicionális áthatottságú államok, társadalmak és kultúrák fenntartójaként és védelmezőjeként mindenképpen. A reformáció, a protestantizmus — lényegileg antitradicionális megnyilvánulás volt, noha bizonyos spirituális körök sokat reméltek a protestantizmustól, amelytől védelmet, pártfogást, de legalább toleranciát reméltek. Ezek a remények és elvárások igen kevéssé teljesültek. A protestantizmusnak — ettől függetlenül — szintén létrejöttek a „stilárisan” tradicionális szerveződései; e tekintetben a protestáns lovagrendekre kell gondolnunk, amelyek — körülbelül 1980—ig — egyértelműen pozitívnak tekinthetők. Európa népeinek és az Európába érkező népeknek az ősvallásai — tradicionális vallások voltak. Fennmaradásuk óriási spirituális pozitívumot jelentett volna —, ám ennek hiányoztak a feltételei. Nem csupán az, hogy a kereszténység — pl. a 895/896-os magyar honfoglalás idején — már hosszú ideje abszolút

túlerőt képviselt, mégpedig minden tekintetben, hanem azért is, mert a különböző népek ősvallásai kimerülőfélben voltak. Az ősvallások papjai papok és mágusok voltak egy személyben, olyan kvalifikációk birtokosai, amelyeknek külső jegyei is voltak. Ezek pedig kezdtek elveszni. Üldözés nélkül még kétháromszáz évig fennmaradhattak volna, de sokkal tovább semmiképpen. Ezeknek az ősvallásoknak az újraélesztési kísérletei még akkor is szerencsétlen vállalkozások, ha az ősvallások mibenléte tökéletesen ismert, méginkább az, ha ez a feltétel is hiányzik, mint a legtöbb esetben. Így nem lehet az ősi alapokhoz visszatérni. Azt, hogy a „Pan-Europa Dextra” vallási és kulturális szellemiségének — pontosan — milyennek kellene lennie, ez idő szerint még nem lehet egyértelműen meghatározni. Az egyetlen biztos alapelv az, hogy feltétlenül mélyen szelleminek kell lennie és mélyen tradicionálisnak. Az sem lehet kétséges, hogy — amennyire ez egyáltalán lehetséges — az utolsó történelmi nagy és korszakos pozitívumot kellene példának tekinteni —, s ez a középkor. A középkor visszaállítása — még részlegesen is — nyilvánvalóan képtelenség, nem is lenne helyes. Azt azonban meg lehetne kísérelni, hogy a középkor alapszellemiségének a partikuláris érvényesítése valamiképpen mégis megvalósuljon. Talán még az sem teljesen kizárt, hogy az eredeti feudalizmus (tehát nem a későkori, degenerálódott feudalizmus) bizonyos vonásait — megfelelő módosításokkal — újból érvényesíteni lehessen. Magyarországnak Apostoli Királyságként kellene csatlakoznia a jobboldali „Pán-Európához”, eredeti történelmi határainak a visszaállítása mellett. Ha erre, ezekre nem lenne lehetőség, akkor az azt követő időkben kellene minden erővel arra törekedni, hogy az államforma is, de az ország teljessége is helyreálljon. Magyarország soha nem tartozott a Német-Római Szent Birodalomhoz, de hosszú időn keresztül „Unio Personalis”, s ennek egy szoros formája révén mégis kapcsolódott ehhez, s ez így volt minden tekintetben — magasabb szempontok szerint is — a legmegfelelőbb. Magyarországnak — figyelemmel ugyan a teljesen megváltozott helyzetre — többé-kevésbé most is ilyesféleképpen kellene a jobboldali „Pán-Európához” csatlakoznia. Ha a „Pán-Európa” baloldali vagy mérsékelt-jobboldali (vagyis — a szemünkben — szintén baloldali) szerveződésben jönne létre, akkor a „Pán-Európán” — és persze Magyarországon — belül kellene küzdenünk az ultrajobboldali Magyarország (mint Magyar Apostoli Királyság), és az ultrajobboldali „PánEurópa Monarchia” megvalósulásáért. A baloldali szerveződésnek sajnos összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye, mint annak, amit mi helyeselnénk, s amiért mi leginkább harcolnánk. A harcot azonban így sem adhatjuk fel, sőt még sokkal elszántabban kell folytatnunk —, a győzelemért, a győzelemig, függetlenül attól, hogy ez az időbeliség síkján végülis mikor, hol és milyen eredménnyel fog elkövetkezni. Van olyan létrend, ahol, amelyben a vesztes eredmény is a győzelem megvalósításaként következik be. A sötétség erői is most már feltétlenül létre akarják hozni a „Pán-Európát”, s ha létrejött, tovább akarják alakítani a maguk képének megfelelően. Még távolibb jövőben létre akarják hozni a „Pan-Gaeát” is, a Szabadkőműves Világállamot. Mi sem zárkózunk el sem a „Pán-Európa”, sem a „Pan-Gaea” elől, ha ezek nem szüntetik meg a szuverén országokat. Mi azonban a leghatározottabban azt akarjuk, hogy ne azoké legyen a „Pán-Európa” és a „Pan-Gaea” , akik ezt már oly' régen tervbevették, s akiknek minden erőfeszítésük erre irányul. Azt akarjuk, hogy ne jöjjön létre se a Világköztársaság, se a későbbre tervezett Világkirályság, a titkos Szabadkőművesség „Hercegének” a trónraemelése révén. A Fény Erőit a Tradicionalitás és a Tradicionalitást — a politikában — az ultrajobboldaliság képviseli, egyebek között azért, mert politicitása nem a „mai kor” értelmében politikai, hiszen a „modern politicitás” alapjaiban antitradicionális, még akkor is, ha egy helyes ügy mellé áll. A Fény Erőinek az uralma — végül is — el fog jönni, talán hamarabb, talán sokára —, mi azonban várunk és küzdünk tovább. Dr. László András, 1993

Jobboldaliság és szellemi orientáció A jobb- és baloldali politikai szembenállás az emberi világ egyik leghatalmasabb feszültsége, melynek valódi mibenléte ennek ellenére a XX. század végén alig ismert. E tudatlanság is e két oldal közötti harc eszköze, s mielőtt definiálnánk, hogy mit is jelent a jobb- vagy a baloldal, előrebocsáthatjuk, hogy a tudatlanságból csakis a baloldal húzhat hasznot. Ebből következik, hogy e kérdést a valódi jobboldalnak tisztáznia kell és megvetéssel elutasítania minden olyan tévtanítást, amely e két fogalmat lényegtelennek vagy meghaladottnak hirdeti. Hogy az ellentét lényegét megragadhassuk, vizsgáljuk meg azokat az indítékokat, melyek a politikai orientáció mögött állandóan és lényeget meghatározóan hatnak. Ugyanúgy, mint a földi élet minden más területén, a politikában is indítékul szolgálhat két alapvetően különböző tényező: a földi és a szellemi. Annak ellenére, hogy -mint később látni fogjuk- e két tényező közül a szellemi valódi, míg a földi irracionális és látszat indíték, átmenetileg használhatjuk ezt a megközelítést, annál is inkább, mert az utóbbi időben egyre inkább e földi, földhöz-kötött, materiális indíték dominál. Ahhoz, hogy felismerhessük a politika valódi és ideális motiváló tényezőit, rövid vázlatban meg kell vizsgálnunk az aktuális helyzetet eme indítékok terén. Nem kell különösebben részletezni, hogy azok az irányzatok, melyek magukat büszkén nevezik baloldalinak, körülbelül kimerülnek annyiban, hogy kizárólag vagy elsősorban gazdasági érdekeket vesznek figyelembe, abból a téves eszméből kiindulva, hogy a politika és az állam célja a gazdaság. Ezt a tökéletes tévedést természetesen a gazdaságot kézbentartó kisebbség minden áron fenn akarja tartani, s ebben az az elterjedt tompa tudatlanság segíti, mely nem képes a politikában és az államban a gazdaságinál magasabb értékeket megpillantani. A jobboldali eszmék szempontjából azonban azok az irányzatok veszélyesebbek, melyek lényegüket tekintve baloldaliak, de mintegy a baloldallal szembefordulva helyezkednek el. Ezt a tendenciát, ha nem akarjuk szimplán baloldalinak nevezni, az árnyaltabb rátekintés végett ellen-baloldalinak (1) nevezhetjük. Az ellenbaloldaliságra jellemző, hogy a lényegi baloldalisága mellett jobboldali elemeket kever magába, melyek megtéveszthetik a tájékozatlan vagy felületes megfigyelőt. Ilymódon a jobboldali eszme egyre inkább megfertőződik és veszít eredeti tisztaságából, ami valódi győzelem a baloldal számára. Így alakulhatott ki az a képtelen helyzet, hogy mára általánossá vált az a tudatlan vélekedés, miszerint a jobboldalt az különbözteti meg igazán a baloldaltól, hogy nacionális, nacionalista.(2) (A ma respektíve Magyarországon megjelenő "jobboldalinak" nevezett pártok lényegileg még ezt a szintet sem képesek megragadni, s mindössze az a kifogásuk a baloldallal szemben, hogy internacionális. Valójában még ellenbaloldalinak sem nevezhetők: tökéletesen baloldaliak.) Azok a kísérletek, melyek a szimpla nacionalizmus felülmúlására irányulnak, gyakran kifulladnak valamilyen "hagyományoskodó", vagy sovén attitűdben, s ezzel két veszélyes eltévelyedést valósítanak meg. A "hagyományoskodás", az egyik eltévelyedési lehetőség, egyáltalán nem Tradicionalitás, vagy archaicitás felé vezető, sokkal inkább szentimentalizmus, nosztalgiázás a múlt esetlegességeiről és körülményeiről. Az indíték néha egyszerűen a modern technikától való viszolygás, ami a kérdés tökéletes elvétése: a modernitással nem a modern technika, mint jelenség a fő probléma, sokkal inkább az, hogy az ember látóteréből kikerül minden szellemi és metafizikai vonatkoztatási pont. Egyébként a modern technikától való puszta viszolygás és a régi idők eszközeihez, módszereihez, stb. való puszta vonzódás pontosan azt leplezi le, hogy ugyan olyan modern emberrel állunk szemben, mint aki a technikát bálványozza: a technikán kívül nem lát semmit a régi időkből sem. A "hagyományoskodás" kardinális hibája mindig az, hogy a múltban megjelenő valamilyen esetlegességet tesz meg lényeginek, valamit, ami az idő vagy magasabb princípium alá vetett, anélkül, hogy e magasabb princípiumot -mely az esetlegességnek értelmet adott- megragadná.

Ezért korszerűtlenséget valósít meg és nem valódi konzervativizmust, vagy a múlt pusztán mint halott forma jelenik meg, melynek valódi tartalma elveszett: babona és anakronizmus Tradicionalitás helyett. A sovinizmus ezzel szemben valamilyen irracionális oknál fogva, a faji esetlegességeket emeli ki, olyan módon, hogy minden más faji esetlegességben ellenséget lát. Bár a közhangulat jelenleg olyan (legalábbis Nyugat és Közép-Európa területén), hogy nominálisan a sovinizmust elutasítja, lényegi szempontból azonban csak egy aspektusát utasítja el: a támadó magatartást. Ez a támadó magatartás azonban szinte logikus folyománya annak a korlátoltságnak, melyben a sovinizmus ellenzői általában éppúgy szenvednek, mint a soviniszták. E korlátoltság lényege szintén az esetlegességek kizárólagossá válásában van: egy népcsoport aktuális sajátosságai, szokásai kerülnek a legmagasabb pontra. Fontos látni, hogy ezek az esetlegességek (pl. népművészet, szokások, nyelv, kultúra és civilizáció stb.) ténylegesen nagyon lényegesek, de lényegességük nem önmagukból következik, hanem onnan, ahonnan maguk is erednek, vagyis magasabb, szellemi-metafizikai síkról. A probléma abban áll, hogy a modern ember elveszítve azt, ami szellemi, alulról, a pusztán materiálisból szemléli e faji-nemzeti jelenségeket, és tudatlanságában azt képzeli, hogy e fölött nincs semmi. Amit itt megpillant, az azonban a legnagyobb jóindulattal kultúrának nevezhető csupán. A sovinizmus egyetlen kultúra kizárólagosságát hirdeti. Az anti-sovinizmus azonban minden kultúra vagyis "A kultúra" kizárólagosságát. A nemzetiségi kérdés végül is ezért okoz problémát a modern embernek. Amíg egy szellemi elit irányítása alatt álltak a birodalmak, a "nemzetiségi" probléma fel sem vetődhetett, hiszen a hatalom birtokosai mintegy felülről szemlélhették a kérdést, azaz a hatalomgyakorlat eleve magasabb szinten mozgott; a baloldali eszmék hatására azonban a hatalomgyakorlat az alsóbb kasztok kezébe -s így többek között a nacionalitásnak is alávetett helyzetbe- került. Amíg fennálltak szellemi értelemben vett kasztok, amíg létezett hierarchia az eredeti értelmében, addig az uralmat gyakorlók, a felső kasztok nem pusztán nemzeti jelleggel rendelkeztek, sőt két különböző nemzetiségű azonos fensőbbkasztbeli (pl. a középkori lovagok) közelebb volt egymáshoz, mint két különböző kasztba, de azonos nemzetbe tartozó. Ez a kapcsolat egyáltalán nem hasonlított a mai baloldal inter-nacionalizmusára, sokkal inkább egyfajta -a jobboldaliság lényegéhez tartozó- transz-nacionalista kapcsolat volt, mely nem az azonos nemzettagságon (nacionalizmus), és végképp nem a puszta minőség nélküli ember-mivolton (internacionalizmus), hanem egy ennél lényegesebb és minőségi tényezőn alapult: a szellemi-hierarchikus nívón. (A transz-nacionalizmus elvének utolsó kísérlete politikai síkon a szent-szövetség volt, melyet Klemens Lothar Wenzel Fürst von Metternich-Winneburg nevéhez jogosan lehet kapcsolni, a tiszta jobboldaliság megvalósításának egyik legkiválóbb újkori példájához. A nemzetiségi kérdést egyébként a XX. században is többen megoldották, pl. Szálasi Ferenc a kon-nacionális eszméjével, mely a nemzetek sajátságait szintén felülről, a nemzetfeletti tényezőket mintegy alátámasztó módon képes egymás mellé rendelni. Amit ellenben ma Európában bizonyos erők meg akarnak valósítani az Európa-unióval kapcsolatban, az sokkal inkább kon-sovinizmusnak nevezhető. A lényeg itt az, hogy ami kevésbé lényeges (gazdaság, technikai alkalmazások), abban legyen egység (hiszen igazából ezt tekintik lényegesnek), ami lényegesebb (kultúra), annak sokféleségét pedig "védeni és tolerálni" kell (hiszen ez szerintük valójában lényegtelen pl. a gazdaság szempontjából). Ami viszont tényleges egységet hozhatna létre Európában, az viszont fel sem merül.)(3) Magyarországon a két tendencia, tehát a sovinizmus és a hagyományoskodás különös ötvözete is megjelent, mely mind a kettőnél veszélyesebb tendenciákat rejt magában, hiszen a hagyományoskodásnak megpróbálnak szellemi területeket arrogálni, és e magasabb területekre betörve, azokat lealacsonyítva alkalmazni a sovinizmust. Itt egyszerre két végzetes tévedés van: Először is a népművészet, mint az alsó kasztok körében lecsapódott felülről jövő influenciák vetülete sohasem lesz alkalmas arra, hogy a fölsőt belőle restaurálni lehessen, respektíve a magyar népművészetből nem lehet restaurálni a magyar "ősvallást", hiszen minden valóban metafizikai tradició felülről meghatározott és nem alulról. (Ha észrevennék modern tudatlanságukat, világossá válna előttük is, mennyire megalázzák ezzel pontosan a magyarságot.) Másrészt gyakran hangoztatják, hogy a feltételezett magyar ősvallás, sőt az ősvallás töredékeinek kulturális lecsapódása - a magyar népművészet - is magasabbrendű, mint pl. a buddhizmus. Félretéve ennek abszolút irracionális voltát, egyfajta spirituális sovinizmust figyelhetünk itt meg: habár ahogyan a buddhizmus a metafizikai tradicionalitás része, úgy valószínűleg a feltételezett magyar ősvallás gyökereként is a metafizikai tradicionalitás szolgált, mégis szerintük e tény eltörpül amellett, hogy a feltételezett magyar

ősvallás: magyar, hiszen mi más indokolhatná a két tradició ilyen rangsorolását, főként akkor, hogyha az egyikről alig tudhatunk valamit. Azaz a metafizikai eredetnél is magasabbrendűvé válik a nacionalitás, ami pedig valójában a metafizikalitáshoz képest sokadrangú kérdés. E fordított hierarchia, mely ezekben a nézetekben érvényesül, leleplezi álszellemi sőt szellem-ellenes mivoltukat. (4)

*

A különböző irányzatoknak megfelelően a teljes politikai palettát megvizsgálhatnánk, nem csak a mai Magyarországét, hanem a teljes XX. századét a világon mindenütt, és a nagyon ritka kivételektől eltekintve (5) megállapítható, hogy a politikai tendenciák mindig valamilyen mértékben ugyanabban a hibában szenvednek: azaz hiányzik a szellemi orientáció, és az alacsonyabbrendű tölti be a magasabbrendű szerepét. A tiszta jobboldaliság gyökerénél a szellemi-metafizikai pozíciót találhatjuk, amely felé a megnyilvánuló szerveződések orientálódnak: minden más ebből következik. Nem szolgáltat elégséges indítékot sem a gazdaság, sem a fajiság ahhoz, hogy az uralom céllá váljon; ennek figyelmen kívül hagyásából származik a modern világ öszszes degenerált és illegitim hatalmi konstrukciója. A legitim és valódi uralmi akarat indítéka metapolitikai és metafizikai eredetű. E kiinduló pontból lehet levezetni mindent, ami a jobboldalisághoz kapcsolható. Azok a konzekvenciák határozzák meg a jobboldaliság mibenlétét, ideológiáját, céljait, eszközeit, melyek ebből a kiindulópontból származnak. E konzekvenciák nyilvánulnak meg a világ felé, s ezek alapján lehet egy szervezet jobboldaliságát megítélni. Olyan mértékben lehet jobboldalinak nevezni egy szervezetet, amilyen mértékben magáévá teszi e konzekvenciákat, s annyira baloldali, amennyire ezeknek ellentmond. Ezeket a konzekvenciákat a jobboldaliság kritériumainak is nevezhetjük, melyet László András többször kifejtett cikkeiben. (6) Legfontosabb kritérium a Tradicionalitás, eredeti és tiszta értelmében, tehát metafizikai-tradicionalitás, (7) melynek a létben való megjelenése a szellemi-orientáltság megnyilatkozásával azonos. Ennek hiánya a modernitás, amely önmagában tökéletesen életképtelen, de ameddig látszat-életét fenntartja (fenntartják), csak és kizárólag baloldali tendenciákat képes önmagából létrehozni. A Tradicionalitás végül is minden továbbit implikál: az imperium és a monarchia igenlését, a feudalizmust és konzervativizmust, a nacionalizmusok megkülönböztetését; a religiozitást, confessionalitást és a szolipszizmust; vagy akár az evolúció tagadását, a humanizmus és "felvilágosodás" kritizálását és elveinek elvetését, a topocentrikus-geocentrikusheliocentrikus világmodellek egyforma -de nem egyenlően értékelt- elfogadását stb. A jobboldaliságnak tehát fokozatai vannak, s ezek között kitüntetett szerepet kap Julius Evola szavával: az ultrajobboldaliság, mely a fentebbi elveknek megfelelő tiszta és konzekvens jobboldaliságot képviseli. Pontosan ez különbözteti meg minden más jobboldaliságtól: a feltétlen szellemi orientáció mellett a fenntartott metapolitikai pozíció, melyből folyamatosan és tökéletesen képes meghatározni aktivitását. Az az akcionalitás, amit az ultrajobboldal képviselői által kifejt, eredetét és célját tekintve rokon a tradició világában is megnyilvánult archaikus akcionalitással; abból a szellemi akaratból -valóban szabad akaratbólnyeri indítékait, mellyel a szellemi orientációjú ember magát és ezzel együtt a világot transzformálja, abba a metafizikai abszolútumba, mely számára végső célként és eredetként jelenik meg. E szellemi akarat az adekvát indíték az uralom megragadására és megtartására, s ez volt az ami ténylegesen működött a tradicionális uralkodók és uralkodóházak esetében, csakúgy, mint a valódi arisztokráciában és lovagságban, vagy a fensőbb (árja) kasztokban. Minden út, mellyel a modern ember hatalomhoz jutott: illegitim, és emellett nem fontos az a körülmény, hogy a bitorlást egy ember (diktatúra) vagy több ember (demokrácia) hajtja végre. A valódi uralkodó szellemi pozíciója miatt uralkodó, s csak másodlagosan a földi hatalma miatt, éppen ezért minden más próbálkozás látszat- és ál-hatalomhoz vezet. A szellemi ember -azaz árja (8) típus -, szellemi pozíciójából következően választhat: feladatául tűzheti ki a politikai harcot, de elfoglalhat apolitikus álláspontot is, ahol nem a politikától való viszolygás fogja jellemezni, hanem határozott politikai állásfoglalás - a politikához szorosan kapcsolódó körben azonban nem

megnyilvánulva. E lehetőségek közül az utóbbinak őszinte megvalósítása alig lehetséges. E lehetőségek mérlegelése azonban egy másik tanulmány feladata. Mészáros Dávid Lábjegyzetek: 1) László András kifejezése 2) Ezzel kapcsolatban vö. : László András: A jobboldaliság és nacionalizmus és Julius Evola: A nacionalizmus két arca 3) Az Európai-unió jobboldali megvalósítását illetően vö. Julius Evola a két alapvető cikkét: Europa und der Organische Gedanke és Träger des Europa Mythos, melyeknek fordításai előreláthatólag megjelennek e folyóirat következő számaiban. továbbá: László András, Jobboldaliság és a „PánEurópa” eszme. 4) E deviáns irányvonal - mely egyébként félreismerhetetlenül a New-Age áramlatába tartozikrészletesebb megvilágítása külön tanulmányt érdemelne. Magyarországon legtipikiusabb hangadója: Pap Gábor. 5) E ritka kivételek közé tartozik Corneliu Zelea Codreanu, a Mihály arkangyal légiójának kapitánya. 6) László András: A jobboldaliság kritériumai (Pannon front 3. sz.); A szellem, jobboldaliság és tradició (Hunnia 43.sz.); A Kard-Kereszt-Korona szövetség ideológiai alapjai 7) vö. Arkhé I., A folyóirat első számának thematikuma: Mi a tradició? 8) Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen, (Kötet kiadó, 1997) 285.o: »Tekintettel azokra a visszaélésekre, amelyeket néhány kortárs körben e szóval elkövettek, az "árja" kifejezést csak fenntartásokkal használhatjuk: abban az értelemben, hogy ez a kifejezés nem felelhet meg egy pusztán biológiai vagy ethnikai fogalomnak, hanem elsősorban a szellemi rassz fogalmának; s a fizikai rassznak a különböző civilizációkban csak nagyon eltérő módon.« E fogalommal kapcs. lásd még: Julius Evola, Sintesi di dottrina della razza, Milano, 1942

Julius Evola: A nacionalizmus két arca Tény, hogy a világháború a nacionalizmust - Európán kívül és belül - nem csak kialakította, hanem akut fázisba hozta. Ezért teljesen jogosult az az igény, hogy ennek az eseménynek a valódi jelentéstartalmát megértsük. Mit jelent ma a nacionalizmus kultúrfilozófiai rátekintésben? Meggyőződésünk a következő: a modern nacionalizmus tartalmaz két külön teoretikájú, sőt ellentétes, ámde gyakran egymással kombinált lehetőséget; az egyik ezek közül a degeneráció és visszafejlődés egy formájának minősül, míg a másik a magasabb értékek felé vezető utat és egyszersmind az újjászületés első lépéseit reprezentálja. Az itt következő tanulmány kísérletet tesz e többé-kevésbé tisztázatlan terület kifejtésére és következményeinek feltárására. A nacionalizmushoz hasonló jelenségek magyarázata csak egy kritikai értékítéleten alapuló történelmi összkép megalkotása után válik lehetségessé. E képben ugyanis nyilvánvalóvá lesz a politikai hatalom fokozatos, minőségi értelemben vett alászállása a hierarchiában, mely hierarchia keretében az antik kultúrákban az emberi lehetőségek minőségi differenciálása tökéletes volt. A folyamat a "történelmi" idők küszöbétől napjainkig követhető. E folyamatnak a Nyugat politikai történetében különleges jelentősége van. (A kasztok visszafejlődésének gondolatára korábbi művünkben (Imperialismo Pagano) először mi helyeztünk hangsúlyt. E gondolat mélyrehatóbb tárgyalásával az olasz képviselő V. Vezzani - eddig kiadatlan - írásaiban találkoztunk újra. Végül René Guenon adott e gondolatnak szisztematikus és végleges formát "Autorité spirituelle et pouvoir temporel (Paris, 1929)" c. művében. Ismeretes, hogy már a legrégebbi hagyományok is beszélnek bizonyos elvi hasonlóságról a politikai és emberi organizmus között. Minden magasabb organikus megjelenési formában négy különböző, hierarchikus viszonyban álló funkció rejlik: az alsó határon a még differenciálatlan tompa életerő; efölé emelkednek az organikus cserefunkciók, amelyek ahhoz az akarathoz vezetnek, amely a test egészét mozgásban tartja és irányítja a térben; mindezek felett pedig az intellektus és a szabadság hatalmi képessége áll, amely az egész organizmusnak mintegy a középpontja és fénye. Tradíciók, melyek az államban, a szükségszülte esetlegesség helyett magasabb, spirituális élet lehetőségét látták, ehhez hasonlóan követelték meg a kasztok és a rendek elválasztását és hierarchikus fokozati beosztását. A forma nélküli vitalitás, az organikus cserefunkció, az akarat és a szellem tükröződik vissza a négy tradicionális kasztban, melyek rangsorrendben a szolgák (munkások) kasztja; a kereskedő és földműves kaszt, a harcos kaszt, és a királyi-papi kaszt. Egyik kaszt a másikra épült: a tömegember azoknak az ellenőrzése és uralma alatt állt, akik a kereskedelemben és az érintkezésben természeti és gazdasági erőforrásokat tudtak értékesíteni. Ez utóbbiak azonban, a harcos nemesség autoritása által vezetve, egyvalaki köré gyűltek, aki az általa birtokolt tökélyben mintegy az emberfelettibe vezető lehetőség tanújaként állt. Az antik Kelet (Irán és India) és a Távol-Kelet ismert egy ilyen típusú szociális organizációt, amihez Egyiptom, Görögország és Róma részlegesen közelített. Platón és Arisztotelész politikai tanaiban nyilatkozik meg hasonló szellemiség, ami a középkor katolikus-feudális világában villan fel utoljára. Fontos leszögezni, hogy egy ilyen organizáció a magasabb érdek és személyiség kialakításának minőségi kritériumai szerint megfelelt és azok mellett tanúbizonyságot tett. Az ókori Keleten a fensőbb kasztok a personalitás e magasabb megjelenéseit "kétszerszületetteknek" - dvija - nevezték, s ezek képezték a szellemi

elitet. A harcosok rendje és a nemesség nem annyira politikai, mint inkább szakrális jelentéssel bírt, s ez a helyzet a középkori lovagság esetében is. Minden rangsort, ami gazdasági tevékenységre, munkára, iparra, a közvagyon kezelésére stb. alapult, száműzték a két alsó kasztba, amelyek funkciója megegyezik azzal, ami az emberi organizmusban azokat az életszükségleteket szolgáltatja, melyeket a test követel meg. A négy kaszt hierarchiájában úgy tükröződött vissza az individualitás szintenkénti emelkedése a magasabb cselekvésformáknak való odaadásban mint e cselekvésformák a közvetlen élet ("Nur-Leben") emelkedésében. Ellentétben az arctalan kollektívummal, ami semmi mást nem akar, csak élni, a második kaszt, amely a munka és a gazdaság organizátora, már egy magasabb típus, a személy (persona) kezdetét jelenti. A harcos kaszt heroizmusa és az arisztokrácia ethosa - a harmadik kaszt - a több-mint-élet ("Mehrals-Leben") előképét mutatja, egy olyan lény állapotáét, ahol önmaga jelöli ki a törvényeit, a természeti, az ösztönök által megkötözött, kollektív és haszonelvű hajtóerőkön túlról. Amikor a vezető - őseredeti fogalma szerinti - személyében egyszerre valósult meg az aszkéta, a király és a pap, beteljesült az univerzális és majdnem természet feletti personalitás, amely a tökéletes megnyilvánulása annak, ami a hétköznapi emberben nem talál erőt ahhoz, hogy az esetlegességek világától eloldozza magát és önmaga legyen. Ha az uralkodók, a tökéletes individuumok képezték az egész szociális organizmus tengelyét, ez az organizmus olyanná vált, mint egy szellem által vezérelt test; időbeli hatalom és szellemi autoritás eggyé váltak; a hierarchia legitim volt a szó legszorosabb értelmében. Eddig a kiindulópontként szolgáló séma, melynek ideális típusokon keresztül bemutatott érvényessége magától értetődően független ezek idő és tér által kondicionált megjelenési formáitól, melyek csak többékevésbé adják vissza jelentését. E bázisról azonban szörnyű ténnyé válik számunkra a hatalom tartós "hanyatlása" a történelmi korokban. A "megszentelt királyok" korszaka (uralkodó és pap) már a "mítikus" idők küszöbén áll. A hatalom csúcsai lerontatnak. E legmagasabb birtokosairól száll alá (a hatalom) egy szinttel lejjebb, amely a harcosok kasztja. A monarchából profán uralkodótípus válik: a hadvezér, bíró vagy törvényhozó. A hanyatlás második lépésében a nagy európai monarchiák mennek tönkre. Az arisztokraták degenerálódnak. A Német-Római szent Birodalom kísérlete meghiúsult. A forradalmak (Franciaország, Anglia) és alkotmányok következtében a királyok a népakarattal szemben erőtlen csökevényekké váltak. A parlamentáris, republikánus és polgári demokráciák vonatkozásában a kapitalista oligarchák alakulatai jelölik ki az új sorsszerű lépést, miáltal a politikai hatalom a másodikról a harmadik kasztnak - a kereskedők kasztjának - megfelelő fokozatra süllyed. A polgári társadalom krízise, a proletariátus előretörése, egy tisztán kollektív, gazdasági és internacionális egységbe tagozódó tömeg despotizmusa a közelgő véget mutatja. A hatalom az utolsó kaszt - az arc és név nélküliek - kezébe kerül. A mérték: az anyag, a fém és a mennyiség. A szolgák életformája - a munka vallássá válik. A föld többé nem ismeri az eget. Ez a személytelenség és a mechanikusság feltétlen uralma. Hasonlatképpen: van aki már nem tudja elviselni a szellem feszültségét (szakrális királyság), sőt az akaratét sem - az erőét, ami a testét mozgatja (harcos rang), zuhan. Majd magnetikusan ismét felemelkedik, test lélek nélkül, idegen erők befolyása alatt, melyek a puszta vitalitás öntudatlan rétegeiből származnak (az utolsó kaszt lázadása, a kollektívum démonai). Itt az ideje a "fejlődés-mítosz" illúziójától való megszabadulásnak és ráeszmélni a valóságra. Itt az ideje felismerni azt a szellemi zűr-zavart, mely szörnyű végzetként nehezedik a nyugati világra; a végzetet, mely ma utolsó gyümölcseit érleli. Az előadott involúciós folyamat középpontjában az individualitásból a kollektívum irányába történő elmozdulás áll, a legszorosabb összefüggésben a már jelzett visszavonulással, mely a magasabb kasztok jogszerű, hierarchikus autoritását biztosító elhivatottság irányából az alacsonyabb kasztok érdekei felé mutat.

Az ember csak a kondicionálatlan cselekvésben szabad. Ez a helyzet a tiszta akció (heroizmus) és a tiszta megismerés (aszkézis és kontempláció) által szimbolizálható esetekben, melyek az arisztokratikus irányítottságú rezsimben érvényesülhetnek teljes mértékben. A két felsőbb kaszt ezeken keresztül nyit utat az embernek, hogy a metafizikai eredetű rendben részesedjen, ahova önmaga szerint kizárólag tartozhat, és ahol megragadhatja a personalitás lényegi és univerzális értékeit. Ha e magasabb irányultságok megsemmisülnek a prakticitás és puszta-időbeliség síkjaira való kizárólagos koncentrációban, vagy eltérülnek gazdasági törekvések illetve az alacsonyabb kasztokra jellemző szükségletek irányába: decentralizálódik és dezintegrálódik az ember, olyan hatalmaknak szolgáltatja ki magát, melyek elszakítják önmagától, és a kollektivitás irracionális és prepersonális energiáinak adják át. Felülemelkedni e hatalmakon: ez volt korábban minden igazán magas kultúra értelme és célja. Így kerül az utóbbi időben a kollektívum egyre inkább túlsúlyba a szociális formák terén, mely csaknem odáig fajul, hogy a primitív közösségek totemizmusa újra életre kel. Nemzetek, rasszok, pártok, társadalom és emberiség egy misztikus personalitás pecsétjét viselik magukon; az egyes tagjaiktól - akik mint rész tartoznak ezekbe - feltétlen odaadást és alávetettséget követelnek meg. Egyidejűleg, a szabadság nevében, gyűlöletet szítanak minden magasrendű és uralkodó személyiséggel szemben, melyeknek viszont kizárólag lenne alapos és szent joguk alázatra és engedelmességre felszólítani az egyes tagokat. A csoportok e türannizmusa tagjaiknak nem csak politikai és szociális életfelfogására korlátozódik: morális és szellemi törvényeket tulajdonít magának; kultúra és szellem meg kell, hogy szűnjön mint érdektelen tevékenységformák és mint az egyes ember útja, mely ember-mivoltát felemelhetné; hogy átváltozzon a világba láncolt kollektivitás kondicionált organizmusává. Hangosan hirdetik a moralitásnak egy olyan formáját, ami a szellem értelmét és értékét a test szolgálatában látja. Mielőtt személyiségének értékeit, énjét megérinti, az ember önmagát mint szociális csoportosulás, párt vagy náció kell hogy tapasztalja - ez a legutóbbi ideologikus összeomlási tendenciák különleges és meghatározó követelményeinek egyike, ezzel tér vissza ugyanaz a viszonyállapot, amiben egykor a primitívek törzsük vagy klánjuk totemjével álltak. Az orosz nép feléledésében, a bolsevizmusban és annak prófétai-univerzális missziójának hitében beigazolódik a primitív szociális állapotokba történő visszaesés jelentéstartalma, mely ma már változatos formákban megfigyelhető. Az orosz forradalom joggal nevezhető egy barbár ázsiai rassz fellázadásának, mely a cárok Oroszországot európai előkép alapján civilizálni szándékozó 200 éves kísérlete ellen irányult. Éppígy helyes az a rátekintés is, mely spontán összefüggésbe hozza a mai európai társadalom minden bomlasztó elemét és a bolsevizmust. A bolsevizmus nem más, mint modern formában megjelenő ősszláv népszellem: ez a tradíció nélküli nép a szociális miszticizmusával, a szellemiség és érzékiség összevegyítésével, a pathosnak az ethos-szal szembeni, az ösztönnek az intellektualitás feletti túlsúlyával personalitás előtti formátlanságra és kommunisztikus promiszkuitásra mutat vissza - éppen olyan jellemzők, melyek a primitív népek sajátjai. A világháború megrázkódtatása ezeket az elemeket ismét szabadjára eresztette: ezek lettek Európa még egészséges tagjai számára a belső bomlasztás szörnyű csírái. A szovjet "kultúra" a "proletariátus korszakát" hirdeti meg, e célért magát a personalitás és szabadság megszüntetéséért szenteli, melyeket, mint "betegség", mint "a polgári társadalom mérge" és "minden baj eredete" állítja be. A szovjetek nemcsak a priváttulajdon felfüggesztését követelik, hanem minden szabad és független gondolat és minden "a természetfelettire vagy valamilyen a munkásosztálytól idegen érdekre irányuló törekvés" (Lenin) megszüntetését is; céljuk a "teljhatalmú tömegember" élretörése, amelynek mindössze élnie kell, és kizárólagos élet- és gondolkodási formát nyújtani az egyes ember számára. A bolsevizmusban csak a "metódus" modern: mechanizáció és racionalizáció a legfőbb eszközök, hogy egy pusztán tudományos alapokra felépített, univerzális népuralomban a "tömegembert" - ami a szláv lélekben amúgy is misztikus módon bennerejlik megvalósítsa. Így a szovjet kultúra tudatosan szembehelyezkedik egy másik rasszal, amely egyszerre a világ megújításának univerzális misszióját és a kultúrában az utolsó szó jogát jogtalanul magának követeli: Amerika. Amerikában a visszafejlődés nem valamiféle kultúrálatlan állapotban maradt nép hatásából következik. Sokkal inkább az a konok determináció munkál itt, melynek következtében minden ember, mihelyst a tiszta szellemiség helyett az időhöz kötött dolgok kívánalmaihoz folyamodik, ipso facto feladja, az önmagához tartozását, és valamely irracionális kollektívum részévé válik, amelyet viszont már képtelen uralni. A

üdvözítő világ, a szakralitás profanizációja, amelynek a protestáns eretnekség tárta ki a kapukat: ez hozta Amerikát abba a helyzetbe, ahol van. Miközben az Egyesült Államok, Európa ideálja, a világ feletti hatalmat ténylegesen elérte - lehet, hogy erről mit sem tudva-, hatalom, egészség, aktivitás és personalitás teljes mértékben a prakticitás és fizikalitás síkjában vált értelmezetté, miáltal a barbarizmus sokkal veszélyesebb formája jött létre. Itt az aszkéta naplopónak számít, egy időpazarló parazita, a "produktív emberi társadalom felesleges tagja"; a harcost közveszélyes és túlfűtött embernek tartják, a humanistapacifista intézkedéseknek szívükön kellene viselniük, hogy eme állapotot megszüntessék, bokszolóvá, detektívvé ill. "cow-boy"-já kellene talán változtatniuk. A szellemi harcos tökéletes alakjával szemben a "dolgozó, produktív ember" áll; semmiféle működés - az értelemé sem - nem nyer érvényt, ha nem "munka" - "produktív munka" néven lép fel, amivel a "társadalom szolgálatában" áll. Ebből az irányból nézve megcáfolhatatlanul látszik, hogy egy ilyen kvalitásokkal rendelkező "kultúra" a legalsó rangfokozatban - az antik világban használatos megnevezés szerint a rabszolgamunkás fokozatában - éri el tetőpontját. Itt is, miközben a szellemi personalitásáról lemond, az ember elhatárolódik mindenféle jelentőség birtoklásától, hacsak nem valamiféle "kötelesség" értelmében, melyet a teljesítmény, a "realizáció", a mozgás láza által felkorbácsolt kollektívum vet ki rá. Az effajta "kötelességek" azonban csak jogtalanul szerezhetnek érvényt - mint a legújabb ideológiákban - morális, vagy akár vallási téren; magának a léleknek a szabványosítása és feloldása egy ellaposított egyöntetű közösségben, egy teljes mértékben ellenőrzött gazdasági mechanizmusban: ez a nyilvánvaló cél. Ekkor az a képesség is kioltódik, mely a hanyatlás e fokát felismerhetné. Ezek azok a formák, ahol a kör bezárul, a hanyatlás teljessé válik. Oroszország és Amerika egyenértékű példák, egy és ugyanazon dolog két arculata. A "szociális test" mely korábban oly nyilvánvaló hasonlóságot mutatott az emberi organizmussal, mely esetben az államok fényben és a magasabb kasztok autoritása mellett kibontakozhatott, végül emberalatti törzsképződménnyé csökevényesedett. Az arctalan állatok élretörése. Így minden adott, hogy a problémát komolyabban megvizsgáljuk: Mi a nacionalizmus valódi jelentése a modern világban ? Az elmondottak után rögtön adódik a nacionalizmusnak egy tisztán felismerhető típusa: egy olyan állapot, mely a gazdasági-proletár kollektivizmus internacionális képződményét közvetlenül megelőzi. Ebben a nacionalizmusban nem annyira a különleges nemzeti öntudat kifejlesztése a fontos, sokkal inkább a tény, hogy a náció personává, egy önálló lénnyé válik. Az a tehetetlenség válik etikai értékké ami a vér és a föld olyan kötelékeinek legyőzésére képtelen, amelyek csak az ember természetnek alárendelt és infraintellektuális területeire vonatkoznak; az egyes ember korlátoltsága, ami miatt képtelen magának a kollektívumon és az adott hagyományokon kívül valamiféle tartalmat adni. A nemzetiség puszta ténye itt minden jelenségnek a misztikus sebezhetetlenség és a feltétlen méltányolást megkövetelő hatalom fénykoszorúját kölcsönzi. Ezek az etnikai-infraintellektuális elemek nemcsak a magasabb princípiumok semmiféle autoritását nem ismerik el, hanem mélyen maguk alá rendelik azokat; első helyen áll a "nemzet" ezután jön sorrendben lefelé a valóság, igazság és kultúra. Bizonyos nacionalista csoportok még ezen is túlmennek: minden részrehajlástól mentes, objektív véleményt elvetnek, mondván, hogy ezek absztrakciók; és megkövetelik, hogy az ember a valóság, igazság és kultúra kérdéseiben se felejtse el nemzeti hagyományát és a politikai érdekeket. Ebből következőleg beszélnek a "mi" tudományos, filozófiai sőt vallási hagyományunkról, és elszánt megvetéssel vagy legalábbis közönyös visszafogottsággal nyilatkoznak mindenről, ami nem a "mieink" közül van, vagy ami a "nemzet szempontjából nem feltétlenül előnyös". (Ha mi a "tradícióról" negatív értelemben beszélünk, ezt annak csak olyan felfogására vonatkoztatjuk, ami semmiféle intellektuális - tehát etnikum feletti - elemet sem hordoz. Ebben az esetben a "tradíció" Chesterton szavaival élve - csupán a demokratikus többségjog kiterjesztése a történelem fölé: a halottak élők felett álló totemisztikus törvénye, törvény, mely arra a tényre támaszkodik, hogy a halottak ugyanabban a rasszban vannak.) Ahogyan az ember lezárja magasabbrendű aktivitását, melyben magát szabadon kibontakoztathatná és az etnikai kondíciók felett álló jelenlétet megvalósíthatná, ugyanúgy egy ilyen nacionalizmus keretében sincs helye a kvalifikált személyiségnek, hacsak nem a nemzet exponense. A forradalmak korában, az arisztokratikus-feudális uralom összeomlásakor született e nacionalizmus, ezért a legtisztábban "tömegszellemű": a demokratikus türelmetlenség egy variánsa, intolerancia, mely minden olyan vezető ellen

irányul, aki nem kizárólag az "ország szolgája" vagy a "népakarat" orgánuma, és főként aki mindenben nem függ annak helyeslésétől. Nehézség nélkül felismerhető tehát, hogy a nacionalizmus és az orosz ill. amerikai formájú anonimitás között lényegileg csak egy fokozatnyi különbség van: az első esetben az egyes ember az etnikai-nacionális alapokhoz süllyed vissza, majd a másodikban az etnikai különbségek is eltűnnek, és előáll egy hosszan tartó kollektivizálódás, egy az elemek tömegében való felbomlás-feloldódás. Hogy elérhetővé váljék a kollektivitás egyik fokozatából a másik, elég a "rassz-misztikát" egy tisztán gazdasági-mechanikus típus ideájával felcserélni. Egy ilyen struktúrának apersonális karakterén múlik, hogy mikor pusztulnak ki ténylegesen a kvalitatív különbségek utolsó maradványai is, miáltal a közélet racionalizációján és mechanizációján keresztül a hazátlan tömeg előtt virtuálisan bezáródnak a jövő kapui. - Mivel a mai "kultúra" pontosan a gazdasági-mechanikus hatalomgyakorlat álláspontján van, és e síkra vezetnek vissza többé-kevésbé minden értékrendet, lehet, hogy a lépés mely az átkelést valósítja meg az egyikből a másik fokozatba, már csak idő kérdése. De felvetődik a kérdés: nem rejlik más jelentés is a nacionalizmus fogalmában? Úgy hisszük, hogy a kérdésre igennel kell válaszolnunk. Már bemutattuk, hogy a nacionalizmus a politikai hatalomhoz jutott harmadik kaszt korszakában megjelenő átmeneti forma, a legalsó réteg legfelülre kerülése előtt. Pontosan ilyen történelmi helyzetben képes a nacionalizmus kettős értelmet hordozni. Mint átmeneti forma ugyanis alkalmazható éppúgy a hanyatlás, mint az újraépítés irányába. Feltéve, hogy a leépülés megvalósult egy amerikanizált ill. szovjet világ értelmében, lenne még valaki, aki erőt érez a visszaállításhoz és az emelkedésben a nacionalizmus ismételt megragadásához - de itt egészen másfajta nacionalizmusról van szó! Mint a fizikában a "vektor"-nak nevezett fogalom, a nacionalizmus jelensége is csak iránytényezője alapján határozható meg: a nacionalizmus első formája a nemzet szintjén megvalósuló kollektívum irányába mutat. A másodikban ez az irány ezzel ellentétes: a kollektívumból egy új arisztokratikus hierarchia felépítése felé mutat. Ez utóbbi nacionalizmus előfeltételeit Paul de Lagarde szavai mutatják be tökéletesen: "A nemzet az emberiség felett áll, és egy nemzet minden egyes tagja több - ami azt jelenti, hogy többnek kell lennie - mint pusztán nemzeti, többnek kell lennie mint csupán a nemzet egy tagjának: a nacionalitásban az ember mivolthoz egy nagyon értékes "x" adódik hozzá, és az egyes ember personalitásához pedig e nagyon értékes "x"-en felül egy még sokkal értékesebb "y" is. (P. de Lagarde, Deutsche Schriften, B.I, S. 163. vö. S. 423: "A humanizmus ideájával szakítanunk kell: mert nem a 'minden emberhez tartozó' a legfontosabb kötelességünk, hanem ami csak hozzánk tartozik.") Tehát egy olyan hierarchiáról van szó, mely az absztrakcióból a konkrétum irányába halad; az absztrakt: a kollektívum, az általános - a konkrét: a differenciált idividualitás. Az emberiség formátlan tömegének viszonylatában a differenciált nemzeti öntudat helyreállítása feltétlen előrelépést jelenthet. Viszont a nemzeti öntudat és az etnikai törzs a personalitással szemben ismét csak forma nélküli anyag. A personalitás, mely saját magára irányul, önmagát egy magasabb, a vér általi kondicionáltság fölé emelkedő életforma irányába tökéletesíti, ez előbbi anyagot Káoszból Kozmosszá transzformálja, potenciából aktussá. A helyzet így ellenkezőjére fordul: a nemzet többé nem célja az individuumnak, ehelyett az individuum, mint szellemi-arisztokratikus personalitás lesz a natio célja. A nemzet e personalitásnak lehet szülője: de ekkor ez pusztán a talaj anyagi feltételének jelentőségével bír szemben egy fával, melynek felsőbb ágai elszakadnak a talajtól és a szabad magaslatokba nyúlnak. Ezzel a különbség lényege tisztázódott. A teljes tisztánlátás érdekében még a régi kaszthierarchiák kvalitatív jelentésének megvilágítására vagyunk hivatottak. Egy nacionalizmus, mely nem a mechanikus-kollektív állapotok kialakulásának útját egyengeti, hanem ezen állapotokat legyőzi, és a helyreállításhoz járul hozzá, csak a következő követelmény alapján lehetséges: feltétlen hatalom és közvetlen autoritás biztosítandó a prakticitáson, szocialitáson és gazdaságon túlmutató értékrendnek. Különben lehetetlen igazi hierarchiát megvalósítani, és hierarchia nélkül magasabbrendű, szellemi államtípushoz visszatérni - ez kivihetetlen. Valójában a hierarchia nem puszta alárendelést jelent, hanem az alacsonyabb alárendelését a magasabbnak. És minden alacsonyrendű, ami magát prakticitással, érdekkel, világi mértékkel méri; a magasabbrendű pedig a tiszta és érdek nélküli tettet fejezi ki. Minden más kritérium pedig vagy illuzórikus vagy káros.

"Illuzórikus" a hierarchiának pusztán ökonomikus kereteken belüli gondolata még a pénz, a rátermettség, a politikai vagy hivatali fokozatok, az "osztályok" marxi értelmezésben stb. különbségeinek alapján is. Csak ha olyan érdekek állnak elő, melyek e megkülönböztetéseket határozottan az ökonómia összterülete fölé tereli, adott az igazi hierarchia princípiuma. Abból az előfeltételből kell kiindulnunk, hogy életcélunk nem a gazdaság fejlesztésében áll, hanem a gazdasági eszközök állnak a cél érdekében. A cél, a belső felemelkedés, a personalitás integrális és metafizikai értelemben vett kibontakozása. A hierarchia torzult, ha a rabszolgasorba döntött prakticitás nélküli a praktikus alatt van, mintha egy test saját formájára alakítaná a szellemet (körülbelül ezt érti Julien Benda "trahison des clercs" alatt). De az esetek többségében a minden terület felett - még a tudományé felett is - uralkodó "pragmatizmus", az aprópénz-machiavellizmus és napjaink általános karrierizmusa bizonyítja e torzultságot. Semmi sem hierarchia-ellenesebb, sőt anarchistább, mint az ily módon színlelt hierarchia. Azt a feladatot állítottuk magunk elé, hogy a nacionalizmus két ellentétes lehetőségének mélyére hatoljunk. Hogy a különböző európai és azon kívüli államokban uralkodó és küzdő nacionalizmusok mennyire testesítik meg az egyik vagy a másik lehetőséget, ez nem tartozik e tanulmány körébe. ford.: Mészáros Dávid (eredeti cím, és megjelenés: Das Doppelantlitz des Nationalismus; 1932, Europeische revue)

KARD-KERESZT-KORONA SZÖVETSÉG (TRADITIONALIS ULTRADEXTROCONSERVATIV IMPERIO-MONARCHISTA ÉS MONARCHO-LEGITIMISTA EGYSÉG-FRONT)

IDEOLÓGIAI ALAPJAI Politika, metapolitika – kitekintésekkel

1, A szervezet A 'Kard, Kereszt, Korona Szövetség' (Traditionalis Ultradextroconservativ Imperio-Monarchista és Monarcho-Legitimista Egység-Front) - a továbbiakban röviden: ‘Szövetség’- egyértelműen és kifejezetten metapolitica-i indíttatású, de a politica-i sphaerá-ban is megnyilvánulni szándékozó, lényegileg párt- és pártokfeletti, ám némely tekintetben pártszerű vonásokat mutató, arcvonal-jellegű mozgalmi szövetség.

2, Szélsőjobboldaliság A ‘Szövetség’ abból a fundamentális erejű-jelentőségű felismerésből indul ki, amely szerint a 'Traditionalitas Spiritualis et Metaphisica, Universalis et Integralis' basis-létszemléletének a politica-i és társadalmi vetülete a - helyesen értelmezett- 'jobboldaliság' (dextritas, dextrismus). A helyesen értelmezett jobboldaliság a legradicalisabb-legszélsőségesebb szélsőjobboldaliságot jelenti, de egy olyan szélsőjobboldaliságot, amely maradéktalanul mentes az általános és vulgáris vagy vulgaritas-közeli - szélsőjobboldaliság 'ellenbaloldali' - contaminatio-szerű - beszűrődéseitől, vagyis a 'socialistoid' érintettségektől.

3, Ultrajobboldaliság A ‘Szövetség’ szélsőjobboldalisága az ultrajobboldaliság értelmében felfogott szélsőjobboldaliság. Ennek megfelelően - 'elitisticus', végletesen 'aristocraticus', 'exclusiv', 'meritocraticus', 'androcraticus', radicaliter conservativ eszmék hordozója és repraesentans-a.

4, Conservativitas A ‘Szövetség’ 'ultradextroconservativ' conservativitas-a és conservativismus-a gyökeresen és messzemenően különbözik a 'conservativitas conservativa quasi-dextra conventionalis'-tól, amellyel szemben nem egy tekintetben elutasító, s amely helyett a 'conservativitas conservatrix ultradextra traditionalis' teljesmérvű igenlése mellett foglal állást.

5, A forradalmiságról A ‘Szövetség’ elutasít minden baloldali vagy baloldali-színezetű forradalmat és forradalmiságot. Minden ilyesmivel szemben a legvégletesebb forradalomellenes és ellenforradalmi antirevolutionarius és contrarevolutionarius - álláspontot foglalja el. Ezzel párhuzamosan elkötelezett híve a 'Revolutio Conservatrix Ultradextrá'-nak, és, persze, a 'Contrarevolutio Conservatrix Ultradextrá'-nak is.

5.1, A ‘Szövetség’ élesen elutasító - történelmi visszapillantásai mentén - minden vulgoplebeiius felkeléssel - lázadással, forradalmi megmozdulással, parasztlázadással, protestans felkeléssel szemben, élesen elutasító az angol forradalommal, az 1789-es francia forradalommal - és mindazzal, ami abból közvetlenül vagy közvetve következett, az 1830-as francia forradalommal, az 1848-as francia forradalommal és az európai forradalmakkal, különös tekintettel az 1848./1849-es magyarországi felségáruló forradalmi lázadásra s az ebből kibontakozó, belháborúvá terebélyesedő polgárháborús felkelésre, amely szükségessé tette a radicalis külső beavatkozást, - 1870./1871. franciaországi történésekkel, az 1917-es két oroszországi forradalommal, az 1918./1919-es európai forradalmakkal, ezen belül az 1918-as Károlyi Mihály - Hock János-féle és az 1919-es Kun (Kohn) Béla - Szamuelli (Sámuel) Tibor-féle végsőkig elaljasult lázadó forradalmakkal szemben. 5.2, A ‘Szövetség’ tisztában van azzal, hogy a lázadó forradalmak fészkeiben - elsősorban Franciaországban, majd Oroszországban - sokszínű-sokrétű statualis-socialis anomaliák hatalmasodtak el, súlyos hibákkal és bűnökkel megterhelten. Ezek a hibák és bűnök azonban - döntő többségükben - egyáltalán nem azok, amiket általánosan fel szokás róni, hanem az uralmi-uralkodói 'actitudo'-k belső-külső deviatio-ival kapcsolatosak. Az azonban, ami ezen országokban és másutt létrejött - szemben az egykori structurá-kkal - összemérhetetlenül hibásabb, bűnösebb, sötétebb, daemonibb-sátánibb volt minden korábbinál. Az 1789-es forradalomnak egyetlen positiv megítélhetoségu vonása sem volt, és nem volt egyetlen positiv megítélhetoségu közvetlen vagy közvetett következménye sem. 5.3, 1956. október 23-án Magyarországon anticommunista (baloldalellenes, szovjetellenes) szabadságfelkelés tört ki, amely -egyre inkább jobbratolódva- szabadságharcba ment át. Ez volt a magyar nemzet eddigi egyetlen igazi szabadságfelkelése és szabadságharca. A ' Szövetség' szemében dicsőségteljes ünnep október 23-a, s mélységesen felháborítónak tekinti, hogy baloldali körök megkísérlik a maguk számára kisajátítani.

6, Az államformáról A ‘Szövetség’ az államforma tekintetében intransigens módon, mértékben és értelemben a monarchismus, határozottabban fogalmazva - az imperio-monarchismus álláspontját foglalja el. A 'Sacrum Imperium Monarchicum Autocraticum et Theocraticum Absolutum' és a 'Sacrum Imperium Monarchicum Ordinarium Feudale Aristocraticum' originalis-organicum egysége, vagy ezen eredeti-szerves egység a tökéletességet közelítően helyes restauratum-a az, amit a ‘Szövetség’ politologia-i ideologiá-ja fenntartás nélkül el tud és el akar fogadni. A kétféle monarchia egyik felének az elkülönülése - legyen az a kettő közül bármelyik - és elkülönültségében való megmerevedése-rögzülése - torzulásokhoz, majd súlyos eltévelyedésekhez, anomáliá-khoz és az állam tönkremeneteléhez vezet.

Kivételesen a monarchia-aequivalens államformá-k is elfogadhatóaknak minősülhetnek, ha azok olyanok mint például a Velencei Állam a dogé-k idejében, de a 13. századot megelőzően. Bizonyos körülmények között a Monarchá-t - akár igen hosszú távon is - egy Quasi-Monarcha helyettesítheti: mint Uralkodó (Regnator) vagy Uralkodó-Kormányzó (Regnator-Gubernator, Herrscher-Reichsverweser), akit a Monarcha csaknem valamennyi vagy valamennyi joga megillethet. Rövidebb távon Kormányzó (Regens-Gubernator, Reichsverweser), esetleg - ideiglenes jelleggel - Nemzetvezető (Országvezető, Államvezető) is gyakorlója lehet az államfői hatalomnak, széles, de a Monarchá-nál mégis beszűkítettebb jogkörrel.

6.1, A ‘Szövetség’ - az általa hordozott és képviselt világnézet értelmében az alkotmányos monarchiá-t - a 'Monarchia Constitutionalis'-t - kizárólag közjogi provisorium-ként tekintve hajlandó elfogadni, másként nem. Így, ilyen értelemben még a svéd királyi jogkör meglétét is el tudná fogadni, de hosszú távon a spanyol királyi jogkör meglétét sem. Hosszabb átmenetként az 1867 és 1918 közötti oszrák-magyar uralkodói jogkör meglétébe bele tudna nyugodni, de véglegesen csak a korlátlan jogkört tudná igazán elfogadni, szélesköru feudalis autonomiá-k megléte mellett. 6.2, A ‘Szövetség’ mind a capitalismus-t, mind a socialismus-t élesen elutasítja. Nem fogadja el sem a magán-capitalismus-t, sem a társasági-capitalismus-t, sem a csoport-capitalismus-t, sem az állam-capitalismus-t, sem az össztársadalmi-capitalismus-t, sem a nemzetcapitalismus-t. Nyilvánvalóan nem fogadja el a baloldali socialismus-t, a pseudo-socialismust, a communistico-socialismus-t, de a keresztény-socialismus-t és a - nevénél határozottabban jobb - nemzetisocialismus-t sem. A ‘Szövetség’ a feudalismus - ha úgy tetszik: a neofeudalismus - és a proportionalis refeudalificatio híve. (Ha az erre irányuló akarat ténylegesen és nagy erővel felélednék, száz év alatt - a 21. század folyamán - többé-kevésbé - legalábbis elvileg - megvalósulhatna. Amennyiben a refeudalificatio már megvalósíthatatlan lenne - és, sajnos, ez a valószínűbb akkor legalább meg kellene kísérelni a megközelítő megoldások kialakítását.)

7, A nemzethűségről A ‘Szövetség’ magyar tagjai hű magyarok, hűbbek minden más szervezet tagjainál. Ugyanekkor egy sajátos értelemben -hű európaiak is, és hűek - az uranicus-an besugárzott - földi-emberi világhoz, de a világfelettiség céljának-céljainak alárendelten. Ugyanezt várja el a ‘Szövetség’ a csatlakozó német, olasz, francia, spanyol, angol, portugál és más nemzethez tartozó tagjaitól. A nemzethűség kötelező, - de más -ennél magasabb - alapelveknek mégis alá kell rendelődniük.

8, A nationalismusról és internationalismusról A mai értelemben vett nationalismus és internationalismus - a távoli múltba visszanyúló számottevő előzmények után - az 1789-es francia forradalom kapcsán, majd azt követoen bontakozott ki, mondhatnók robbanásszerű erővel. A 19. század folyamán a nationalismus volt az egyik legfőbb baloldali, sőt, szélsőbaloldali felforgató erő, ami felbomlasztotta - a maga nivellationismus-ával - a monarchiák belső hierarchicus tagoltságát, majd - minden korábbinál fokozottabban - szembeállította egymással az államokat-országokat, mint nemzeteket. A 20. században a baloldal már az

internationalismus-t favorizálta, s szembefordult a nemzeti eszmék teljes spektrum-ával. A jobboldaliság - elsősorban a szélsőjobboldaliság - ekkor és ezért vált szélsőségesen nationalistá-vá. Részben valóban jobboldali, részben ellenbaloldali alapon. A baloldali, az ellenbaloldali és az ellenbaloldaliságtól contaminált jobboldali-szélsőjobboldali nationalismus-t - mint antidifferentiativ-antiintegrativ és nivellationalis nationalismus-t - nem fogadjuk el, - a baloldali-szélsőbaloldali internationalismus-t a legvégletesebb erővel elutasítjuk, nem is beszélve cosmopolitisticus túlhajtásairól. Van és lehet, de elsősorban lennie kellene egy positiv nationalitas-nak, nationalismus-nak is, - amely differentiativ-integrativ és nonnivellativ-antinivellativ, tagoltság- és hierarchia-igenlő nationalismus. Ez a nationalitas és nationalismus nem csupán elfogadható a ‘Szövetség’ tagjai által, hanem olyasvalami, aminek az elfogadása egyenesen kötelező, sőt, criterium érvényű. Ez az igazi ultrajobboldali nationalismus. Nem lehetetlen a positiv, ultrajobboldali internationalismus sem, sőt, az internationalismusinterpatriotismus maximumának, a gyűlöletes cosmopolitismus-nak - mint baloldali-szélsobaloldali cosmopolitismus-nak - az ultrajobboldali ellentétpárja sem, amely szintén differentiativ-integrativ, antinivellationalis és tagoltságigenlő. Ez is elfogadható és kötelezően elfogadandó mindazok számára, akik önmagukat ultrajobboldaliaknak minősítik, elvárják, hogy mások is így minősítsék őket, - és a ‘Szövetség’ tagjai kívánnak lenni és maradni. Az ultrajobboldali nationalismus és az ultrajobboldali internationalismus mindkettőt meghaladó csúcs-synthesis-e - connationalitas és connationalismus. Nyilvánvalóan csakis és kizárólag az ultrajobboldali connationalitas-connationalismus jöhet számításba, amely nélkül viszont ultrajobboldaliság nincs és nem is lehet. A csúcsok csúcsát az ultrajobboldali transnationalitas-transnationalismus, más néven az ultrajobboldali supranationalitas-supranationalismus jelenti, - ami az ultrajobboldaliság lényegéhez tartozik.

9, A patriotizmusról A ‘Szövetség’ állásfoglalása a patriotismus-t és az interpatriotismus-t illetően hasonló az előbbiekhez: Az általános és baloldali, gyakran szélsőbaloldali patriotismus-t és interpatriotismus-t nem fogadjuk el, sőt, elutasítjuk. Van és lehet ultrajobboldali patriotismus is. Ezek szemléletünk részeit alkotják. Az ultrajobboldali patriotismus és ultrajobboldali interpatriotismus csúcs-synthesis-e az ultrajobboldali compatriotismus. Ezt radicaliter valljuk és képviseljük, úgy is, mint a connationalismus kiegészítőjét. A betetőzést az ultrajobboldali transpatriotismus, más néven az ultrajobboldali suprapatriotismus jelenti. Mindenekelőtt ennek valljuk magunkat.

10, Europa és Pan-Europa A ‘Szövetség’ az általános "europismus"-t és "europaeismus"-t illetően az "anteuropismus" és az "anteuropaeismus" - élesen elutasító - álláspontjára helyezkedik. A "pan-europismus" és paneuropaeismus" vonatkozásában - úgy, ahogyan ezt általában elgondolják - az elutasításunk még sokkal élesebb. Egyáltalán nem tűrhetjük el, hogy az európaiaknak több kerülővel a közel-keletről Americá-ba származott szabadkőművesek határozzák meg: mit jelent europainak lenni és mit kell elfogadni, betartani, teljesíteni ahhoz, hogy az időtlen idők óta Europá-ban élők bekerülhessenek Europa népeinek közösségébe. A Pan-Europa-i Unio főként szabadkőműves baloldali cosmopolita-irányitói akarata szerint működik. Bizonyára másoknak is van súlyuk és tekintélyük, ez azonban a lényegi beállítódáson nem sokat tud változtatni. Ha a Pan-Europa-i Államszövetség létrejön (nem biztos, hogy létrejön), ennek 2025-ig be kell következnie. Valószínű, hogy ezt követően már csak széteséseket lehet igazán kezdeményezni, a bárminek az összetartása is mérhetetlenül megnehezül. Abból a Pan-Europa-i Államszövetségből, amit elő akarnak készíteni, - nem kérünk. Az általunk elgondolt Birodalom egészen más lenne: "Imperium Monarchicum Pan-Europaeum Dextrum" - vagy egy Császár, vagy egy Uralkodó-Kormányzó uralma alatt, amely Imperium-nak a magva az egykori Német-Római Szent Birodalom lehetne, ehhez kapcsolódnék a Magyar Apostoli Királyság is. A Pan-Europa-i Államszövetség a jelenlegi elgondoltsága szerint számunkra nem elfogadható, -ez azonban nem jelenti azt, hogy küzdenünk kellene ennek létrejötte ellen. Egy Pan-Europa-i Államszövetségben létrejöhetnének olyan változások, amelyek máshol és másképpen soha nem valósulhatnának meg. Ilyen lehetne például egy "ultradextroconservativ" és "imperio-monarchista" inspiráltságú jobboldali-szélsőjobboldali - continentalis-méretű - felkelés és - esetleg hatalomátvétel.

11, A királyi házról A ‘Szövetség’ a Habsburg-Lothringen párti successionalis monarcho-legitimismus elkötelezett és tántoríthatatlan híve. A ‘Szövetség’ egyébként úgy véli, hogy a Pan-Europa-i Államszövetség - egy kezdeti időszaktól eltekintve - csak mint "Imperium Monarchicum Pan-Europaeum Dextrum" lenne elfogadható, amelynek az élén a Habsburg-Lothringen-Dynastia-absolute egyértelműen legitim feje állna Monarcha-ként, Császárként, aki egyébként több europa-i országnak is Császára-Királya lenne.

11.1, I./II. Ottó 1961. május 31-én lemondott az osztrák császári thronusra irányuló jogigényérol. A magyar apostoli királyi thronusról-koronáról - formaliter et declaraliter - nem mondott le mind a mai napig. Az együttbirtoklás elve azonban maga után vonja azt, hogy az uralkodó nem mondhat le anélkül, hogy ne veszítse el a másikra irányuló jogát is. Ettől függetlenül II. Ottó Magyarországot "de iure" sem tekinti Apostoli Királyságnak, önmagát egyáltalán nem tekinti Örökös Királynak, 1989-ig Magyarországot "de iure" is "népköztársaságnak" tekintette, azóta "köztársaságnak". Sűrűn találkozik az úgynevezett köztársasági elnökkel, akit "köztársasági elnöknek" tekint, még sűrűbben találkozik az úgynevezett miniszterelnökkel, akivel kölcsönösen nagyrabecsülik egymást.

I./II. Ottót I./I. Róbertnek - I./II. Ottó legidősebb öccsének kellett volna követnie (miután a lemondás Ottó leszármazottaira is kiterjedt), I./I.Róbertet pedig az ő legidősebb fiának, - I./I. Lőrincnek. Tudomásunk szerint azonban sem Róbert nem követelte, sem Lőrinc nem követeli az osztrák és magyar thronushoz való jogának az érvényesülését, sőt, a Habsburg-LothringenDynastia egyetlen tagjáról sincs olyan értelemben tudomásunk, hogy erre törekednék. 11.2, A Dynastia nem veszítette el a jogait. Mi magunk pedig nem tehetünk mást, mint azt, hogy várakozó álláspontra helyezkedünk. Ez az állásfoglalás a ‘Szövetség’ egészére és minden tagjára nézve - külön-külön is - kötelező.

Létszemléleti kérdések

1, A vallásról és egyházakról A ‘Szövetség’ - a távolról sem parttalan - vallásszabadság híve. Mindenütt - elvileg - kellene, hogy legyen egy - kivételesen több - államvallás-államegyház. Kellene lenniük bevett vallásfelekezeteknek, elismert vallásfelekezeteknek, engedélyezett-támogatott és engedélyezett-nemtámogatott vallásfelekezeteknek, nem-engedélyezett-tolerált és nem-engedélyezett-tiltott vallásfelekezeteknek, - a besorolás szempontjából. Üldözött vallásfelekezet - voltaképpen - nem lehetne, de a nem-engedélyezett-tiltott vallásfelekezetek elfajult expansio-i ellen keményen - esetleg igen keményen - is fel lehetne lépni.

2, A spiritualitásról A ‘Szövetség’ a metapoliticitas, de az igazán jobboldali politicitas lényegéhez tartozónak tekinti a mély-magas spiritualitas mindenek-feletti és mindenek-előtti - teljes körű - érvényesülését. Ennek közvetlenül is, közvetve is mindenütt meg kell nyilvánulnia. E spiritualitas-nak - nyilvánvalóan 'Spiritualitas Metaphysica'-nak és 'Spiritualitas Traditionalis et Supertraditionalis'-nak kell lennie nem csupán közvetve mindig, de általában közvetlenül is. Ez a szellemiség soha nem lehet korlátozott; coordináltnak kell lennie, a legmesszebbmenően, de soha nem korlátozottnak. A ‘Szövetség’ - traditionalis létszemléletéből következően - a szellemi szabadság legelkötelezettebb híve és igenlője. Az azonban, amit szellemi szabadságnak szokás - a Sötét Korszak - csaknem legvégső - alkorszakában nevezni, semmiféle rokonságban sincs sem a szellemmel és szellemivel, sem pedig a szabadsággal. A (szellemi) liberalismus szemben áll a libertas-szal, de szemben áll a liberalitas-szal is, sőt, bármilyen különösen hangzik - szemben áll a liberalismus-szal is, vagyis - voltaképpen - szemben áll önmagával. A szellemi szabadság nem azonos a szellemellenesség korlátlan szabadságával, és e korlátlan daemoni szabadság feltétlen biztosításával, - amit némelyek - vak tébolyukban és ördögi igényeiknek megfelelően - minden mértéken túl arrogálnak. A vad szellemidegenség és szellemtelenség "szellemi szabadságát" semmiféle körülmények között sem vagyunk hajlandók támogatni, viszont bármilyen körülmények között harcba kívánunk ennek ellenében lépni, és folytatni akarjuk e harcot - akár feláldozva életünket és mindenünket - egészen a legvégső győzelemig.

3, A philosophiáról A ‘Szövetség’-alapszemléletének megfelelően - erősen theoreticum- és ideologicum-orientált, minden más politica-i irányvonalnál inkább. A "Traditionalitas Metaphysica" teljességének a synoptico-synthesis-e - articuláltan mint "Metatheosophia" jelenik meg. A "Metatheosophiá"-nak van "sophiá"-ja, van "hyperphilosophiá"-ja és van "philosophiá"-ja. E "philosophiá"-hoz tartozik "philosophia metaphysica", tartozik "philosophia ontologica", tartozik "philosophia gnoseologica", tartozik "philosophia axiologica" - és így tovább. E philosophia szemléleti summájá-nak a teljes kiterjesztettségu megnevezése: "metidealismus transcendentali-immanentalis et immanentali-transcendentalis theurgo-magicosolipsisticus absolutus". Ez a philosophia - irányzati értelemben vett - csúcsa, - és a hyperphilosophia (metaphilosophia) starthelyként felfogható kezdete. A philosophia tehet methodologia-i engedményeket, elmehet - kifelé és befelé - a subiectiv és obiectiv idealismus határáig, de nem mehet át az obiectiv idealismus-ba. Ugyanekkor az obiectiv idealismus-t számunkra nem követhető, ám "legitim" philosophia-i irányzatok együttesének tekintjük. A hyperphilosophiá-hoz csak egyetlen "irányzat" tartozik, az, amit fentebb megneveztünk. A ‘Szövetség’ tagjai ezt az irányvonalat követik, s az ettől való esetleges eltérést az ezzel kapcsolatos "canon"-ok mértékei között tartják.

4, Az evolúcióról A ‘Szövetség’ ideologiá-ja megköveteli a biológiai és minden egyéb "evolutionismus" megtagadását és teljes elutasítását. A ‘Szövetség’ ideologiá-ja megköveteli a quasi-creationisticus-involutionisticus-nontransformisticus-organicisticus-graduali-descensionisticus-materialisationisticus előnyben részesítését minden más - ilyen jellegű - szemlélettel szemben.

5, A physica-i világképekről A ‘Szövetség’ ideológiá-ja megköveteli a legkülönfélébb physica-i világképek - Földdel kapcsolatos - felfogásai közül annak az előnyben részesítését, amely a Ptolemaios-féle és a Tycho de Brahe-féle szemlélet - Kepler szemléletét részlegesen figyelembevevő - synthesis-e. Ezek szerint a Föld mozdulatlanként is felfogható, s elsősorban így kell felfogni. A Föld körül forognak az égitestek sphaerá-i, továbbá: a Föld körül kering a Nap, a Nap körül keringenek a bolygók, közvetve, persze, a Föld körül is. Ha elmennénk, mondjuk a Mars-ra, akkor a Mars-föld mozdulatlan lenne, körülötte keringene a Nap, a Nap körül keringenének a bolygók, köztük a Földbolygó is. A keringési pályák ellipsis-alakúak. A heliocentricus felfogást előzi a geocentricus felfogás, ezt pedig a topocentricus felfogás.

Mindennek - látszólag és felületesen nézve - szinte semmi köze nincs a politicitas-hoz. Magasabbról mélyebbre tekintve azonban ki kell derülnie és ki is derül, hogy egészen messzemenően meghatározó jelentősége van annak: valaki milyen világképet alakított ki önmaga számára, s ennek megvannak a poltica-i vonzatai is. A ‘Szövetség’ tervei, szervezete, céljai

1, A ‘Szövetség’ tér és időbeli irányultsága A ‘Szövetség’-nak vannak kimondottan Magyarország jövőjével kapcsolatos elgondolásai és tervei, de ezek is beletagozódnak egy sokkal tágabb, hatalmasabb, ugyanekkor mélyebb-magasabb ideologico-theoretica-i cohaerentiá-ba. Europa múltja, jelene és jövője legalább olyan fontos, de igen sok szempontból még sokkal fontosabb számunkra, mint Magyarországé. Továbbmenően: a Világ múltja, jelene és jövője, de méginkább az időn- és téren-túli alakító princípiumai számos tekintetben előzi a szemünkben Europa jelentőségét is, és egyáltalán nem elsősorban a "méretei" miatt (mint ahogyan Europa sem azért fontosabb Magyarországnál, mert nagyobb, - legalábbis elsősorban semmiképpen sem azért).

2, A ‘Szövetség’ tevékenységi területe A ‘Szövetség’ - bár Magyarországon jött létre - egyáltalán nem szorítkozik - szervezetileg sem Magyarországra, de - bár fő tevékenységi területe Európa - még Európára sem.

3, A tagságról A materialista atheismus hívei vagy az e tekintetben közömbösök a ‘Szövetség’ közelébe se merészeljenek férkőzni. Az, aki a ‘Szövetség’ belső-tagja kíván lenni, csak átmenetileg és rövid ideig vallhat más nézeteket, s mindent el kell követnie, hogy értés alapján és meggyőződésből maradéktalanul elfogadja, magáévá tegye azokat a szemléleti velejárókat, amelyek a ‘Szövetség’ politica-i felfogását - más vonatkozásokban - kísérik.

4, célok A ‘Szövetség’ maximalis célja a traditionalificált uralom megragadása - Magyarországon, Europában és az egész világon. A ‘Szövetség’ minimális célja a Korszak bevégzésének - mint méltóságteljes bevégzésnek - az ideológiai elősegítése. A ‘Szövetség’ intermedialis célja - és ez az, ami igazán hangsúlyozott - az Új-Aranykor felépítéséhez -megvalósításához szükséges spiritualis-transscendentalis erők megragadása, conserválása és átmentése- átvitele a Sötét Korból az Új, az eljövendő Aerá-ba. E cél megvalósítása olyan további erőket ébreszt vagy ébreszthet fel, amelyek az Absolut Cél (Redexvigilatio Metaphysica Absoluta) elérését segítik elő.

DR LÁSZLÓ ANDRÁS

SZEMPONTOK 1848/1849 MEGÍTÉLÉSÉT ILLETŐEN

A tradicionális ultradextrokonzervatív (ultrajobboldali-ultrakonzervatív) imperiomonarchista és monarcho-legitimista »KARD-KERESZT-KORONA-SZÖVETSÉG« mélyreható elvi megfontolásból a leghatározottabban kivonja magát azokból a visszatekintő-megemlékező ünneplésekből, amelyek 1998. március 15. és 1999. október 6. között esedékesek Magyarországon, figyelemmel az 1848/1849-es események százötven éves évfordulóira. Mi is vissza kívánunk tekinteni azokra az eseményekre, de nem ujjongó lelkesedéssel 1848 március 15-re, és nem gyászteljes szívvel 1849 október 6-ra, — hanem hűvös „tárgyilagossággal” – egyfelől, és szigorú disztantifikációval – másfelől. Már a 17. században lezajló angol forradalom is, de az 1789-es francia forradalom még sokkal inkább, hasonlóképpen az 1830-as francia és az 1848-as francia és európai forradalmak – ezek körében a magyar forradalom – baloldali, sőt, szélsőbaloldali forradalmak voltak (függetlenül attól, hogy a bal- és jobboldaliság megkülönböztetése csak a 18. század vége felé alakult ki). Ezekre a forradalmakra – elismerve azt, hogy nem ok nélkül robbantak ki – csak a legmélyebb és legvégletesebb megvetéssel gondolhat az, akinek a jobboldalisághoz bármilyen halványan megmutatkozó, csekély köze is van. A forradalmak és ellenforradalmak – principiális alapformáik tekintetében – a következők lehetnek: 1.1

»Revolutio Conservatrix Ultra-Dextra«

1.2

»Contra-Revolutio Conservatrix Ultra-Dextra«

2.1

»Revolutio Non-Conservatrix et Non-Destructrix Contra-Sinistra et Quasi-Extremo-Dextra«

2.2

»Contra-Revolutio Non-Conservatrix et Non-Destructrix Contra-Sinistra et Quasi-Extremo-Dextra«

3.1

»Revolutio Destructrix Extremo-Sinistra«

3.2

»Contra-Revolutio Destructrix Extremo-Sinistra«.

A történelem forradalmai – szinte kivétel nélkül – a 3.1. pontban felvett „Revolutio Destructrix Extremo-Sinistra” voltak. A 2.1. az 1933-ban történt – viszonylag békés körülmények között végbemenő és legitim-legális – németországi nemzetiszocialista hatalomrajutással hozható összefüggésbe. Az, ami 1956-ban történt – október végén és november elején Magyarországon -, teljesen kevert volt, de egyre inkább az 1.1. és

az 1.2. felé elmozdulva. A kirobbanás idején még baloldali kharakterisztikumai voltak a felkelésnek, de a folyamatok a mérsékelt jobboldaliságon keresztül a szélsőjobboldaliság felé tolódtak. Elsősorban nem forradalom vagy ellenforradalom volt, hanem „Antikommunista Szabadságfelkelés és Szabadságharc”. Ez volt a magyar nemzet történetének az egyetlen, első és (eddig legalábbis) az utolsó egyértelmű szabadságfelkelése és szabadságharca. Visszatérve 1848/1849-re: szélsőbaloldali, szabadkőműves felbujtásra létrejött aljas forradalmi lázadás volt, amely jóhiszemű-jószándékú embereket is magával ragadott, amely átment egy polgárháborús állapotsorozatba, s végül egy olyan belháborúba, amelybe idegen, külföldi katonai erőknek is be kellett avatkozniuk. 

A jelenkori visszatekintő-emlékezni-próbáló ünneplők többsége – ez nemigen lehet kétséges, sőt, teljesen bizonyosnak tűnik – akárcsak az egykori megtévesztettek – jóhiszemű-jószándékú emberek, akik tiszta szívvel, őszintén, becsületes lelkülettel szeretnének ünnepelni. Százötven éve folyik az a rosszhiszemű-rossz-szándékú vezérlettel működő, ám sokszor jóhiszeműen-jószándékúan végbemenő elme-manipuláció, amely otthon kezdődik, a családi körben, az iskolában folytatódik, a baráti társaságokban, a társadalmi életben, a sajtóban, a gyermekeknek, az ifjúságnak, a felnőtteknek írott könyvekben, az audiális és az audiovizuális mediaturák, a mozik, a színházak műsorában megy tovább, és egyáltalán szinte mindenütt, ahol a történetiségnek bármiféle közvetlen vagy közvetett szerepe lehet. Ez ellen tenni valamit – olyasvalamit, aminek tényleges hatása is van – alig lehet. A kevéssé gondolkozó emberek, az alul- és alig-műveltek, különösen, ha egyébként is baloldali befolyás alatt állnak, ezen hatások alól nemigen mentesülhetnek. Szomorúbb ennél az, hogy értelmes, távolról sem műveletlen, önmagukat jobboldaliaknak, sőt, nem egyszer szélsőjobboldaliaknak minősítő, s a közvélemény szerint is ilyen beállítottságúnak számító emberek is éppúgy lelkesednek 1848/1849 meghatározó eszményeiért és történéseiért, mint akár az egykori Kossuth-kutyák, mint Károlyi Mihály csahosai, mint a »Tanácsköztársaság« gyilkos handléi, mint Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és Gerő (Singer) Ernő moszkovita vagy „Vernichtungs Lager”-t megjárt ÁVO-s és ÁVH-s pribékjei, párttitkárai, káderesei, szakszervezeti bizalmijai, mint a mai kommunisták és posztkommunisták és liberálisok. A legszélsőségesebb szélsőbaloldaltól a legszélsőségesebb szélsőjobboldalig szinte minden politikai rendszer meglovagolta, szinte minden politikai irányvonal favorizálta és favorizálja az 1848/1849-es politikai eszméket, összekötötte magát az akkori meghatározó személyiségekkel, elsősorban Kossuth Lajossal, Petőfi Sándorral, a legelvakultabbak még Táncsics Mihállyal is. (Mellesleg jegyezzük meg, hogy Szálasi Ferenc azok közé tartozott, akik személy szerint nem lelkesedtek Kossuth Lajosért, s akik egyáltalán nem voltak történelmi retrospekcióikban sem Habsburg-, sem Habsburg-Lothringen-ellenesek. Nem tartozott, nem is tartozhatott a HabsburgLothringen-párti monarcho-legitmisták közé, de egyértelműen királyság-párti volt; nem volt híve a „Führer-Staat” típusú berendezésnek; a magyarországi HabsburgLothringen-dynastiához tartozó főhercegekkel-királyi hercegekkel jó, szívélyes, kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolatot tartott fenn.) Nyilvánvaló, hogy ezek a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliak, akik hozzánk hasonlóan az ultrajobboldaliság és ultrakonzervativitás értelmében és jegyében

vállalják fel a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliságot, megvetik 1848/1849. forradalmi eszméit, forradalmi személyiségeit, – ezzel szemben tisztelik a HabsburgLothringen-dynastiát, mérhetetlenül tisztelik I. Ferenc Józsefet, Ausztria Császárát és Magyarország Apostoli Királyát, tisztelik Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg-ot, Alfred Fürst zu Windisch-Graetz tábornagyot, Franz Ludwig Freiherr von Welden táborszernagyot, Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagyot. Áldott emléküket meg kell őriznie minden nemzetszerető, nemzetéhez és hazájához hű, igaz magyar embernek. A Habsburg-Lothringen-dynastia jelenlegi legitimitása a thrón igény vonatkozásában – ma is fennáll. Ennek az érvényesülése és érvényesítése – a fennálló politikai körülményeken túlmenően – sokrétűen akadályozott, még az elvi síkok értelmében is. Ez – legalábbis részben, de igen fontos rész vonatkozásában – egy sajátos, nem szándéktalanul létrehozott anomáliával hozható kapcsolatba. Ennek a tárgyalása – főként itt és most – nem lehet a feladatunk. Semminek nem volt jogosultsága, a Batthyány-kormány felmentése után, még a „forradalmi szellem” épelméjű jogértelmezése szerint sem; semminek sem volt jogosultsága semmiféle értelemben az Országgyűlés feloszlatása után. I./V. Ferdinánd jogszerűen mondott le a trónról, ehhez semmiféle hozzájárulásra nem volt szükség. Ahhoz sem, hogy Ferenc Károlynak kellett volna következnie, de Ő erről lemondott, és ahhoz sem kellett hozzájárulás, hogy a »successio dynastica« értelmében a »praesumptiv« thrónörökös lett a Császár és Király, ahogyan azt már 1847-ben is mindenki tudta, hogy I./V. Ferdinánd, amikor Ferenc József 18 éves lesz, lemond a thrónról, a thrónörökös – Ferenc Károly – lemond a thrón elfoglalásáról, a fia javára. Ez történt meg, néhány hónapos késedelemmel. A „dethronificatio” két szempontból is abszolute jogtalan és törvénytelen volt. Egyfelől azért, mert az ezt kimondó Országgyűlés nem volt országgyűlés, hanem „Conventiculum Illegitimum”, egy törvénytelen és joggal-jogokkal nem rendelkező magánösszejövetel, ami nem hozhatott semmiféle érvényes határozatot. Másfelől azért sem, mert az Uralkodó – a Király – nem volt letehető, nem volt megfosztható a thróntól, és az uralkodói – királyi – dynastia sem volt jogaitól megfosztható egy egyébként teljesen törvényes országgyűlés által sem. Nyilvánvaló, hogy a világosi fegyverletétel után működni kezdő bíróságok törvényesen működtek. Haynau táborszernagynak – mint Magyarország katonai parancsnokának – különleges jogköre volt; felülbírálhatta a bírósági ítéleteket és kegyelmi jogai is voltak. Teljesen jogszerűen jártak el a bíróságok, és Haynau is jogszerűen, igazságosan járt el. Kemény és szigorú katona volt, de egyáltalán nem volt sem magyargyűlölő (sőt, inkább magyarbarát volt), sem pedig kegyetlen (sokkal inkább a nagylelkűség volt a jellemzője). Az antitradicionális és romboló forradalmak előzményeinek a körében a hatalomuralom hibái mindig szerepet kaptak. Ez 1848-ban, Franciaországban, Európa forradalomtól érintett részein, az Osztrák Császárság - Magyar Királyság határain belül sem volt másképpen. Ezt tagadni komolytalan és esztelen lenne. A hibák az 1848/1849-es belháború után – más formák között – folytatódtak. A hatalom-uralom oldaláról felmerülő hibák – olykor súlyos hibák – soha nem voltak olyanok, hogy a normalitást-közelítő módon korrigálhatatlanok lettek volna, – mindaddig, amíg a tradicionalitás szellemisége – ha közvetetten is, de – érvényesült.

Az Összmonarchia benső hibái többé-kevésbé folyton korrigálódtak. Elsősorban Metternich meghatározó tevékenysége, másodsorban az Uralkodóhoz feltétlenül hű legfőbb főurak-zászlósurak jótékony munkálkodásának a következtében. A romboló-felforgató forradalmak mindig eleve súlyosan bűnösök voltak; végzetes hibákon, bestialitásokig elmenő bűnökön kívül szinte semmi más nem kapcsolódik ezekhez a lázadásokhoz, – pozitívum pedig végképpen nem, hacsak az ellenforradalmi aktitudinitást nem számítjuk ide. A mérlegelni nem vagy csak aligalig képes emberek, persze – minthogy spirituális orientáltságuk úgyszólván a semmivel egyenlő –, történelmi-politológiai visszatekintésük során észre sem veszik, hogy a romboló felforgató forradalmak, lázadó felkelések milyen súlyos – joggal mondhatnók: infernális – antispirituális-antitradicionális támadást jelentenek, nem csupán egy birodalom, az állam, a társadalom valamennyire még fennálló kvázinormalitása ellen, hanem általában az ember, az ember lelki-szellemi épsége ellen is. 

A forradalmak vonatkozásában azonban más is felvetődik, sőt, nem csupán felvetődik, hanem létre is jön, ki is alakul, ez pedig a forradalomellenes ellenforradalmi „actitudo”. Nyilvánvaló, hogy nem volt, nem is lehetett minden forradalomellenes ellenforradalmár spirituális-tradicionális irányban tájékozódó személyiség; a többségük távolról sem volt az, de ez az orientáció is megjelent. A »conservatrix antirevolutionalitas«, »contra-revolutinalitas« és »revolutionalitas« – lényegi mivolta szerint – a spiritualitáshoz-tradicionalitáshoz kapcsolódik, – többékevésbé csaknem függetlenül attól, hogy ezen szándékok gyakorló megvalósítói milyen individuális-perszonális viszonyt alakítottak vagy alakítanak ki a szorosan vett spirituális-metafizikai tradicionalitáshoz. Az optimalitásnak az felelne meg, ha minden jobboldali szellemi ember lenne, — valóban és egyértelműen; a szélsőjobboldal képviselője pedig még sokkal inkább. Erről, sajnos nincs szó. Az azonban kétségtelen, hogy a szellem tradicionálisan érintett embere nem lehet baloldali, hacsak nem dúl elméjében valamiféle végletes princípium-zavar. A spirituális tradicionalitás eleve jobboldali, szélsőjobboldali és ultrajobboldali, egyszersmind konzervatív, szélsőkonzervatív és ultrakonzervatív. Kétségbe kell vonnunk, hogy a spirituális-tradicionális orientáció és mentalitás ne zárná ki – az egyes ember esetében is – a felforgató forradalmak elfogadását, bármilyen esetben. Ennek megfelelően a spirituális-tradicionális állásfoglalás – a történelmi retrospekció során – megköveteli, hogy az 1956. október 23-án kirobbant Antikommunista Szabadságfelkelés és Szabadságharc kivételével minden forradalmat, lázadást, felkelést, belháborút elutasítson az, aki ennek hívének tudja magát, vagyis aki önmagát a spirituális-metafizikai tradicionalitás elvi bázisán állóként definiálja. 

1848. március 15. – a fentebbiek értelmében – nem lehet a mi ünnepünk. Emlékeznivisszatekinteni – elengedhetetlen, de az általunk helyesnek minősített alapelvek szellemének értelmében.

ULTRAJOBBOLDALISÁG MINT METIDEALIZMUS A metidealizmus kifejezést dr. László Andrástól kölcsönözzük, abból a célból, hogy az ultrajobb legkiválóbbjai – egy élite élite-je, egy élite csúcsa – számára az ultrajobboldaliság korábban megadott alapelveinek „miértjeire” is rávilágítsunk (1). Egészen káprázatos széleskörűséggel és többrétegűséggel kell e „csúcsnak” tisztában lennie az ultrajobboldaliság alapelvei mély okaival, ezek értelmével, metodikájával. Bármily furcsa is, az ultrajobb legaktívabb, „legszélsőségesebb” idealizmusába nem származik és nem származhat át semmiféle naivitás, vagyis olyasvalami, ami az idalizmusokban lévő alsóbbrendű elemnek, az idolonnak lenne alá vetve(2). Máshonnan közelítve meg a kérdést, ezenkívül az is elmondható, hogy az idealizmuson túli tényező dominanciája következtében, itt egyszersmind a lehető legtökéletesebben meghatározott eszményekről is szó van – jelen esetben a politikai idealizmus tekintetében. Jelen célunk tehát, hogy az említett Szerző által a „Sacrum Imperium” folyóirat I. számában megadott ultrajobboldali kritériumokat (az ultrajobboldaliság kritériumait) mintegy belülről, a heroizmust és idealizmust kiegészítő intellectus és spiritualitas oldaláról további megvilágításba helyezzük. Túllépni nem csak a baloldali értelmiségen, hanem minden „naiv idealizmuson” vagy „utópizmuson” – saját tetteink, eszményeink és radikalitásunk teljes körű értelmét nem értő és nem látó magatartáson, – mindez olyan további követelmény, amely mindenképpen az ultrajobboldaliság mögött áll. Ezenkívül, a szellemi realizáció, de akár az orientációk bizonyos szintjén felvetődhet néhány további probléma is. Ezek helyes megoldása a lehető legtágabb értelemben vett politeia szempontjából rendkívül fontos, hiszen enélkül „két külön világ”, egy egymástól túlságosan is elszigetelt „politika” és „spiritualitás” jönne létre. Így ilyen problémákat is érintünk, amelyek úgy véljük, a fentiek értelmében is hozzájárulnak az ultrajobboldaliság elmélyítéséhez. 1. A „jobb” és a „bal” originális, politika-feletti megkülönböztetése: megkülönböztetések a tradicionális kozmológiákban és ezoterizmusban A kultúrák feletti szellemi hagyományok jól ismerték a „jobb” és a „bal” legbensőbb-legmagasabb jelentéseit és értelmét. Ezeket olykor az ember testi struktúrájával hozták kapcsolatba, de mindenképpen – akár eltekintve az előbbitől – kozmikus értelemben tekintették, mint egy olyan kettősség kifejeződéseit, amelyek mindent áthatnak, és amelyeket – szétválasztva és megismerve – meghaladni és felülmúlni lehet. Néhány alkalommal és helyen erre a meghaladásra – tisztán és csakis szimbolikus értelemben – az „egyesítés” kifejezést is alkalmazták. Tisztán és csakis szimbolikus értelmet mondunk, mert egy másfajta egyesítés még éppen azon esetre utalt volna, amikor e két kozmikus alapelv még nem volt szétválasztott és megismert, vagyis mikor még keveredett állapotban voltak egymással, tehát olyan állapotban, amikor jelentésük ismeretéről még nem lehet beszélni, következésképp megismerésükön-differenciálásukon keresztüli meghaladásukról sem. Számos jobboldali ideológus, de különösen is az ultrajobb teoretikusai gyakran megjegyezték, hogy eleve kedvezőtlen körülményekre vall a „jobboldali-balodali” ellentétpár politikai-társadalmi megjelenése(3). Ennek okát két összefüggés képezi. Egyrészről a megkülönböztetés történelmi eredetű, ami eleve bizonyos korlátokat rejt magában. Az 1789-es francia „nemzetgyűlés” parlamenti képviselőinek megosztottságát jelölte, ahol is baloldalon a „legfelforgatóbb” erők foglaltak helyet, jobboldalon pedig a „kevésbé felforgatók” vagy „mérsékelten felforgatók”, tehát lényegében mindkét oldalon „felforgatók” ültek, de legalábbis „eltévelyedettek”, tehát olyanok, akik egyáltalán nem kellő mértékben voltak a tradicionális értékrend hívei és még kevésbé egy spirituális-metafizikai értelemben vett Hagyományé. Másrészről – és ez a lényegesebb – nagyobb hiányossága az ezen eredetű ellentétpárnak, hogy éppen a Tradíció hívei szerint, magának a spirituális és metafizikai értelemben vett Hagyománynak a világa egy olyan valóságot takar (és ez mindenképpen célunk), ahol a világnak lényegében minden szeglete tradicionálisnak mondható abban az értelemben, hogy kapcsolatban áll a tradíciók Centrumával, tehát még egy ellenzék is – például, – az

uralkodó kifejezett hívének tekinthető; avagy mondjuk két ellentétes módszertanú, egymással akár harcoló szellemi közösség is egy és ugyanazon valóság jegyében állóként fogható fel. 1789-től, a politikai-társadalmi realitást tekintve, az utóbbi lehetőség nagy mértékben megsérült, egyre inkább elzáródni látszik, többnyire pedig egyenesen járhatatlan. Az említett szerzők éppen ezért is nem tekinthették teljesen tökéletesnek a jobb- és baloldal megkülönböztetését. Egyfelől tehát egy „végérvényes”, minden tekintetben való szétválasztás értelmében nem. Másfelől olyan értelemben nem, hogy az úgynevezett pozitívabb oldal egyszerűen csak kisebb-nagyobb szembenállás révén különbözik a „felforgatás” erőitől, gyakran egyenesen odáig elmenve, hogy nem is létezne, ha ezen ellenfele nem volna. Meg kell jegyezni, hogy a tradicionális spiritualitás – döntő pontokon – mindig a legfeszültségtelibb erőkkel operált, önnön tisztaságát és transzcendenciáját ilyen keretek között is megtalálva és érvényrejuttatva. Ahogy fent említettük, a politikai értelemben vett bal- és jobboldal közötti felosztás gyakran ennek szempontjából sem megfelelő, hiszen olykor alig van igazi különbözőség e két oldal között. Megállapítható azonban, hogy ez lényegében mindig pusztán rossz „beazonosítás” kérdése marad: tehát lényegük szerint nem különböző feleket vetnek össze. ELTÉRVE AZONBAN A PRGAMATIZMUS ÉS A MODERN POLITOLÓGIA SZERINTI SZEMPONTOKTÓL – AZ EDDIGIEKBŐL IS KÖVETKEZIK – POLITIKAI VONATKOZÁSBAN KIFEJEZETTEN A HATÁROZOTT SZÉTVÁLASZTÁS ÉS MEGKÜLÖNBÖZTETÉS MARADT AZ UTOLSÓ SZELLEMI ÉRTÉKRENDDEL KAPCSOLATBAN MARADÓ LEHETŐSÉG(4). 2. A „jobb” és „bal” megkülönböztetései a tradicionális kozmológiákban és ezoterizmusban és a politikai baloldalisággal kapcsolatos téves következtetések Néhány kör (főként Oroszországban, Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban) az előbb említett tradicionális kozmológiai, principiális, rituális felosztás ismeretében sajnálatos mód arra a két következtetésre jutott, hogy a politikai jobb- és baloldaliságból kiinduló megkülönböztetés szellemi értelemben teljesen érvénytelen (egyfelől); avagy (másfelől) a baloldalisággal „nem kell túlságosan szemben állnunk”, mert az egy kozmikus értelemben vett „bal”-ra is utal. Mindezt teljes abszurditásnak kell tartanunk. A politikai baloldaliság – mint egy in tempore és nem cum tempore létrejövő tényező – SEMMIFÉLE olyan pozitív-spirituális összefüggéssel nem rendelkezik, amely a tradicionális ezoterizmusban és kozmológiákban megjelenő rendszerek bármely „oszlopát” jellemezte volna. Az in tempore kibontakozó folyamatoknak is csak a legvégső involúciós fázisa felé jelent meg, tehát amivel kapcsolatba lehet hozni, az 1.) a tradicionális diádok teljességének elveszítése és 2.) az említett tradicionális megkülönböztetések által konsziderált legsötétebb aspektusok. Csak és kizárólag. 3. Baloldaliság és jobboldaliság. A történelemhez és politikához való viszony és az ultrajobboldaliság Az előző szakaszban említésre került körök semmivel nem adnak többet annál a lusta, modern és kifejezetten éppen baloldali eredetű nézet-törekvésnél, miszerint a „jobb- és baloldaliságra” való politikai felosztás mára már „elavult” és „érvényét vesztette”(5) . Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a történelmi tényezőt, hogy a francia „nemzetgyűlés” kétes szituációja után, az alkotmányos szinten átmenetileg újra megerősödött monarchiák ideje alatt, még ha parlamenti keretek között is, de valóban a „jó” oldal, a „jobb” oldal ült a jobbszárnyon. A régi rend, az ancien régime politikai szintű hívei, akik azonban gyakran – legtöbb esetben – emberileg, jellemük szerint, tehát teljeskörűbben is a „régi rendet” képviselték. Egy nagyobb, egyetemesebb értelemben vett ősi, szellemi értékrend híveinek a támogatását minden esetben ők élvezték. Fel szokták vetni itt, hogy a legszellemibb emberek nem ültek sem a jobbszárnyon, sem a balszárnyon. Ez minden bizonnyal így van, de ha a politika kérdése számukra is felvetődött, mint mondtuk, csak a jobboldalon ülők értékrendje volt rokonítható elgondolásaikkal, csak a jobboldalon ülők szándékainak támogatása jöhetett szóba. Biztos voltak kivételek. De ezek: kivételek. Nem lehet belőlük semmit

megfogalmazni. Semmi követhető érvénnyel bíróra sem következtetni. És itt meg kell jegyezni valamit, ami a legérdekesebb. Gyakran ezekről a „magasrendű szellemi emberekről” – járjanak egyébként akár kivételesen magas, ténylegesen spirituális „titkos utakat” – nem ritkán kiderült, hogy nem felülemelkedettek, hanem egyszerűen nem lehet velük mit kezdeni egy általános szférában. Nem a szó fizikai értelmében, de bénák. Ez a szó szerinti értelemben vett spiritualitas oldaláról pedig teljes képtelenség. Egy benső ellenlényeg, egy benső, kiterjedt baloldaliság az, amely ezen emberekben tettenérhető. És talán ez vezette őket elvben szellemi, titkos utakra. Egy – visszaélésekre okot adó szóval élve – kompenzáció, egy rejtett benső baloldaliság. És ez a legmagasabb rendű úton pedig mindig elbuktatta őket. Mindig elbuktat. Mindez már olyan szemlélet, olyan összefüggés, amely miatt érdemes felvállalnunk – mégpedig szigorúan spirituális szempontból – a jobboldali-baloldali ellentétpár szerinti megkülönböztetést. Ebből a szempontból ez mára már egyszerűen megkerülhetetlen. Éspedig bármilyen nehézségekbe és korlátokba ütközik is olykor a vonatkoztatása, vagy épp bármily „profánnak” tűnik, ez a dolog érvényéből – mégpedig a fenti értelemben véve, intuitív spirituális érvényéből – semmit nem von le. „Ha valóban megértjük, miről van szó – írja László András, – {az ellentétpár} előnye az, hogy könnyűszerrel transzponálható: a jelenre és a jövőre nézve is éppúgy alkalmazható, mint azokra az időkre, amikor ez az ellentétpár – a megnevezés tekintetében – még ki sem alakult”(6). Az időben visszamenően is érvényes transzponációk lehetőségét ugyanott a szerző így bizonyítja: „Róma tradicionális ősvallása is határozottabban jobboldalibbnak tekinthető – visszapillantásunkban –, mint a korai kereszténység, amely – főként az első négy évszázadban (a gnósztikus kereszténységtől eltekintve) – baloldali vonásokat is mutatott. A későbbi – már sokkal inkább jobboldalivá lett – kereszténységnél is jobboldalibbak voltak a különböző ethnos-ok tradicionális vallásai”. És mindebbe valóban nem lehet belekötni. Még ha Evola kritikáját a kereszténységgel kapcsolatosan például nem is fogadjuk el teljes mértékben: vitathatatlan annak a differenciációnak a jelentősége, ami a jobboldali-baloldali fogalmi ellentétpár révén az említettek értelmében lehetővé vált. Ki kell tartani mellette(7) és a megkezdett úton – amely nem nélkülözi a szellemi vonatkoztatásokat – végig menni. A kiterjeszthetőség és a helyes transzponációk érdekében pusztán annyit kellett megjegyeznünk, amiről a fenti 1. részben írtunk. Így az e szerinti tájékozódás ma érvényesebb mint valaha. Például: lévén a legtöbb párt – ha ugyan nem mindegyik – világszerte baloldali, ily módon az, amit így mégis jobboldaliságként élünk meg, az egy valóban magas, transzcendens kvalitásra is utalhat. De számos más fontos érv van még itt, amelyekre kevesen figyeltek fel. Még ha a tradicionalizmus világszerte a legjobb irányvonal is maradt, a megnyilvánulásokat tekintve joggal állapítható meg, hogy az 1990-es évekre számos helyütt válságba került: egy vallási és logikai szinten létező síkra redukálódott: Ziegler, Küry, Râma Coomaraswamy, Lings, H. Smith vonalán mintha elveszítette volna esoteriáját; Evola követőinek vonalán pedig a szimbolizmusok és vallások további feldolgozásainak jelentőségét mulasztja el, és így tovább (ha ugyan, mint Evola meglátta, már az 50-es években is nem ugyanígy volt ez). Az ok (és ilyen kiváló esetben különösen fontos az okokkal foglalkoznunk) kétségtelenül összefüggésbe hozható azzal, hogy a vallásos magatartás, amelyen keresztül legtöbbször a tradíció felé fordultak, a legkitartóbb hit és tudás eseteiben se rendelkezik a modern környezetben már azzal a kellő benső-külső rendelkezési és aktivitási szférával, amely a spiritualitas számára kívánatos, hiszen egy ilyen lehető legkiterjedtebb szféra lényegében elidegeníthetetlen tőle. Ennek a problémának egy jól értett (és nem a vallás jelentőségét kisebbítő) kezelése révén látható meg, hogy amennyiben a tradicionális értékek helyesen, mélyen és összegezve (integráltan) – és valóban nem a „politikai érdeklődés” elsőbbsége folytán – kerülnek áttevésre egy kvázi-politikai aktivitás síkjára (amilyen az ultra-jobboldaliságé), nos ennyiben mindenképpen egy az előzőeket kiküszöbölt perspektívához jutunk. S ez az, ami az ultrajobboldaliságban kicsúcsosodva, egy még a mai mindennapokban is aktívan élhető, spirituális eredetű magatartásformát adományoz, amelyből tényleges, kiterjesztett keretek között fellelhető spirituális realizációs lehetőségek nyílnak – ha meglátják és megragadják azokat. Mélyebb értelemben pedig – ez magával azon Centrumra vagy Pólusra való koncentrációval azonos, amely a hagyományos értékrendek, vallások, szemléletek és cselekvési formák láthatatlan összetartó magja. Talán már világosabb, hogy mit értünk mi politikánkon, egy eredeti politeián – nem „napi politikát”(8). Az homo religiosusban – akinek magunkat is tekintjük – nem merül ki a tradicionalitás. Ez nem lehet egy

„mindent elintéző” fogalom. Ahogyan nem biztos, hogy egy politikaiság „metapolitikai”, vagyis felülről eredő, ugyanúgy nem biztos, hogy a vallásosság – ma már – alapvetően az. Egy „új szimbólum” kell, egy újabb és másik terület is, ahol ugyanezt bizonyítani kell és meg lehet tanulni a felülről való kezdeményezést. Persze egy isteni erő manifesztálódását nem lehet „kikényszeríteni”. Ám, ha igaz az, amivel egy zenszerzetes egyszer egy samurait kioktatott: A kis madár, ha leszáll a földre, És apró magvak közt szemezget, Állíthatja-e vajon, hogy tudja, Merre a hely, ahol a sas fészkel? – akkor igaz az is, ahogy a vallásos ember kapott hasonló kiigazítást: Ó, szegény, magányos madárijesztő A hegyoldal rizsföldjein! Létezik egy benső, elemi baloldaliság, egy ellenlényegiség, amely megfosztja a vallásokat és szimbólumokat attól, hogy feldolgozva azokat, az interpretációkban szinte kézzel foghatóan kidomboríthassák az Istenség és az Örökkévalóság örökérvényűségét, melyre születtek. Ez az ellenlényegiség azonos azzal, amit mi baloldaliság alatt értünk. És ugyanez sajnos – rejtve – megvan a mai jobboldaliságban is, ahhoz az „eseményhez” vezetve, amelyben Evola Guénon életművét összegezte: az ember a Föld meghódításának ürügye alatt elveszítette a természetfeletti valósággal való kapcsolatot. Ez az amit az ultrajobboldaliság – a szellemi hódítás mellett – kiküszöbölni akar. Bár a pusztulás torlódó hullámai Sújtották a várost, A cseresznyefa mégis Éppúgy virágzik, mint valaha régen...(9) Immár ki kell derülnie, hogy az „új szimbólum”, a helyesen és mélyen értett ultrajobboldaliság – bár történelmi-politikai tényekkel operál, mindezt pontos és szellemi módon teszi – lényegében történelemfeletti(10) . Hogy kifejeződésre tudjon jutni, használ politikai fogalmakat és történelmi összefüggésekre való hivatkozásokat. Ezenkívül tradicionális abban az értelemben is, hogy mindazoknak, akik értékeiket nem képesek metidealizmus értelmében autonóm és helyes módon kialakítani, mindazoknak is a legmagasabb történelmi és politikai értékeket adja át. Noha nem mint valóságokat, de értékeket. A politika (politeia) világa – amely legtovább visszamenve a perenniális Birodalom (az örök Imperátor örök Birodalma) eszménye „ismétlésének” törekvésére vezethető vissza – nem lehet, hogy csupán mint valami „elviselendő” vagy mint „szükséges rossz” létezzék. Ez minden szellemi ember meggyőződése. 4. A távoli analógiák Röviden visszatérve a „jobb” és „bal” tradicionális ezoterizmusokban alkalmazott megkülönböztetéseire, tehát egy kozmikus-principiális szintre, az egyetlen megfelelhetőség e között és a – metapolitikai nézőpontból vizsgált – politikai jobb- és baloldaliság között, a következő lehet. A jobboldaliság – az ultrajobboldaliság szempontjából, igen távoli, benső és potenciális értelemben – megfeleltethető a hermetika „nedves útja” felett győzedelmeskedő „fáradhatatlan jobb kéz” zoroasztriánusmithraikus ideáljával; a Kabbala Sephiroth-jának jobb oldali oszlopával-útjával, amelyen Geburah, a „szigor” sephirája található; általában a hindu tantrikus hagyomány „Jobb kéz” útjával; a Râja-Yoga „jobb oldali”, „pozitív”, „szoláris” Pingala nâdi-jával. A politikai vonatkozásokkal bíró baloldaliság nem felel meg semminek, – nem felel meg az előbbiekkel szimmetrikusan és kiegészítő módon szemben található symbolumoknak. ÉPPEN A MAGAS SPIRITUALITÁS, AZ ELŐBBI EZOTERIKUS RENDSZEREK ELÉRHETETLENSÉGÉNEK FELEL

MEG; EZEK MEGMÁSÍTÁSÁNAK, SZÉTESETTSÉGÉNEK, ÖSSZEKEVEREDETTSÉGÉNEK ÉS MEGKÖZELÍTHETETLENSÉGÉNEK. Az ún. ellen-„életfa” erői beszivárgásának minden sephirába; a másik nâdi, a „lunáris” Idâ, legsötétebb aspektusainak: a „felülről való megtermékenyítő lehatás”-sal (Pingala) szembeni „alulról való visszahatás” teljesen negatív összefüggéseivel. Az ultrajobboldaliság – lényege szerinti mibenléte révén – az előbbi rendszerek BIRTOKBAVEHETÖSÉGÉVEL és – TELJESKÖRŰSÉGÉVEL feleltethető meg. A „száraz” és a „nedves út”, a „könyörület” és a „szigor” oszlopainak és a „Jobb kéz” és a „Bal kéz”(11) útjának egyidejűségével. Az előbbiek révén, olyan megfeleléssel áll még potenciális kapcsolatban, amely az említett ezoterikus hagyományokon belül a legrejtettebb és centrális összefüggést képezi: a Sephiroth „nyílegyenes ösvényével” „Malkuth sephirától Kether-ig”, vagy Sushumnâ neutrális, „harmadik” nâdi-jával. És így tovább. Az ellenbaloldaliság minden esetben a „szigor” vagy a „könyörület” tökéletlen partikularizálódásainak feleltethető meg. Az elkövetkezendőkben ugyanezen írás folytatásával fogunk tovább menni. Horváth Róbert

Lábjegyzetek: 1) László András: Tradicionalitás és létszemlélet, Kötet, Nyíregyháza 1995, 16., 30., 55., 93. o.; A KardKereszt-Korona Szövetség ideológiai alapjai, Sacrum Imperium internet-folyóirat, I. szám., Különlenyomat 10. o., u. bek. Az ultrajobboldaliság mibenlétét, kritériumait, ismérveit a világon eddig legpontosabban és legszéleskörűbben „A Kard-Kereszt-Korona Szövetség ideológiai alapjai” című írás ismertette, amely a világ ultrajobboldalisága csúcsszervezetének és a par excellence ultrajobboldaliságnak az alapelveit adja meg. Lásd, Sacrum Imperium internet-folyóirat, I. szám., Különlenyomat 6-12. o. 2) Platón szerint az idea messze több, mint a megvalósulásából mintegy kiszakadt, következmény-szerűen visszamaradt eidolonok (lat. idolonok), „hasonmások”, „árnyképek”, „tükörkép-eszmények” világa, amelyekbe a modern értelemben vett idealizmusok általában belegabalyodnak és kimerülnek. Az idea metafizikai látást, metafizikai tudást jelent, míg belőle éppen a nem-tudás, nem-látás (szanszkr. avidyâ) következtében marad vissza a tőle elkülönített idolonok – a „hasonmások”, az „tükörképek-eszmények”, „árnyképek” – világa. Olykor – egy látszat révén – úgy tűnik fel, mintha az idea ezek révén valósulna meg. Nagyon sajnálatos az a zűrzavar, ami az idea, a metafizikai látás és tudás ezen eredeti koncepciójához képest a nyugati filozófiákban végbement, és aminek révén az idea végül már egy akármilyen felvetődő „gondolattal” is azonos lett. Mindezért egyébként már Platón nem kellőképpen világos kifejezésmódja is felelőssé tehető. 3) Julius Evola: Jobboldalinak lenni, Pannon Front folyóirat 13. szám, 22. o.; László András: Szélsőjobboldaliság és ultrajobboldaliság, Hunnia folyóirat 40. szám, 27. o. 4) A két oldali politikai egység lehetősége – társadalmi-politikai szinten – éppen Dante korában szűnt meg. 5) Horváth Róbert: Politikai törekvések és létminőségek kapcsolata, Noé folyóirat 2. szám, 63. o., 4. bek. A szóban forgó ellentétpár kifejezései eltörlésének baloldali szándékára nézve, lásd például Gyurgyák János: Politikai ideológiák, in: Mi a politika?, Századvég, Budapest 1994, 262-321. o. 6) László András: Szélsőjobboldaliság és ultrajobboldaliság, u.o., 27. o. 7) Egyetlen vonatkozást, mégpedig egy közgazdasági meghatározást, a „gazdasági jobboldal” fogalmát kell elvetnünk. (Legalábbis nagyrészben, amennyiben ez például a „szabad piacgazdaságot”, vagy az eredeti értelemben vett állam beavatkozásának korlátozását jelenti.) Észre kell vennünk, hogy ez egy „puszta megnevezés” volt. Azon társadalmi réteg felemelkedésének ill. megerősödésének egyik eszközéé, amelynek hatalomra kerülése és hatalomgyakorlása lényegileg baloldali, hiszen a polgárság, amiről szó van, eredetileg „kereskedői” réteg, s mint ilyen törve a legfelsőbb hatalomra, ily módon a baloldaliság „iskolapéldáját” adja. 8) „A metafizikai tradíció és a « politikai hagyomány »” című írásunkban (Pannon Front folyóirat 9. szám) miután hangsúlyoztuk a tradicionalitás kifejezetten politika feletti voltát, válaszokat kerestünk arra is, mi az, ami mégis indokolttá teheti a politicitast tradicionális oldalról. Reméljük, hogy az ott felvillantott összefüggéseket itt világosabb formában továbbiakkal tudtuk bővíteni.

9) Az idézet verseket mindvégig Louis Fréderic „Japán hétköznapjai a szamurájok korában” című művéből vettük, Gondolat, Budapest 1974, 121., 268., 310. o. – anélkül, hogy a szerző szemléletmódját elfogadhattuk volna. 10) A történelemfelettiség megragadhatóságának egyik legjobb megközelítéseként lásd, Kórleónisz Miklós: A historicizmus materializmusa és a mágikus idealizmus, Pannon Front folyóirat 5. szám, 29-31. o. 11) A „Bal kéz” útja tekintetében lásd Evolát, Pannon Front folyóirat 13. szám, 11-14. o. Továbbá „Megjegyzések a jobboldali anarchista típusához” c. írásunkat, a Tradíció évkönyv 1988-as számában

KIRÁLYSÁG ÉS BIRODALOM A MAGYAR KIRÁLYSÁG EURÓPÁBAN Manapság — amikor az ország a „nemzetidegen” és „nemzetellenes” erők diktatórius ál- és ellenuralmi sorvasztópolitikájában vergődik — sokan beszélnek arról, hogy egy ún. „nemzeti” összefogásra lenne szükség — akár pártpolitikai akár más szinten — ahhoz, hogy bármi változás bekövetkezhessen. Ha eltekintünk attól, hogy az ilyen megfogalmazások „nemzet” fogalma valójában a baloldali ideológiához tartozik (1) , és nem bocsátkozunk annak tárgyalásába sem, hogy minden ami demokráciával összefüggő, mérhetetlenül távol áll az ultrajobboldaliságtól — tehát ha ennek az óhajnak az általában benne rejlő baloldali sajátosságaitól eltekintünk: igaz és helyénvaló marad a lényeg: valamiféle egység, összefogás és összhang hiányzik Magyarországon. Mindazonáltal — az óhaj kimondásán túl — a legcsekélyebb mértékben sem történnek lépések ebbe az irányba, viszont a mégjobban szétdarabolódás irányába annál inkább. A helyzetet látva némelyek okkult erők játékát vélik felismerni, és évezredes átokról vagy végzetről beszélnek. Mások egyszerűbben intézik el a jelenlegi állapotokat, azokkal az ismert terminusokkal, mint „kommunista szalámitaktika”, „szabadkőműves köpönyegforgatás”, „a média agymosásának eredménye” stb.. Bár ez utóbbiaknak akár igazuk is lehet, mégis mindkét megközelítésre egyformán jellemző, hogy a lényegtől igen távol állnak. Ez egyébként mindig így van, ha valaki saját hibájára kizárólag önmagán kívül keresi az okot. Ugyanezek a kérdések Európával — de elsősorban Magyarország és Európa viszonyával kapcsolatban is felvetődnek — ha tompítottabb módon is. A (csonka) országban azonban kevesen gondolkoznak európai távlatokban. Mindenesetre érezhető, hogy a helyzet e téren a belső helyzettel analóg. E gyászos helyzetből mindenki másképp képzeli el a kivezető utat, teljessé téve ezzel a benső zűrzavart. Voltaképpen azt kellene minden esetben megvizsgálni, hogy a megoldást ígérő összetartó erő — a kohézió — benső, belülről fakadó-e, vagy külső, a körülményektől függő? Amennyiben a cél csupán, vagy elsősorban gazdasági természetű, a körülmények által meghatározott állandótlanság fogságában marad minden együttműködési kísérlet. Az egység állandóságát — az állam alapját — valójában csakis egy körülményektől független, a földi esetlegességektől nem érintett, tehát transcendens idea adhatja meg. A Magyarországon megnyilvánuló egység, állandóság és rend a történelem folyamán hol jobban, hol kevésbé jól valósult meg, de nagy általánosságban az idő előrehaladtával egyre inkább egy benső szétesés figyelhető meg. Ennek végső okai sohasem külső hatásokban álltak. Az országra kívülről ható folyamatok legfeljebb károsan elősegítették, vagy (sokkal ritkábban) jótékonyan hátráltatták a szétesést, de sohasem okozták. A végső okok mindig a benső változásokban rejlenek. Ha továbblépünk, és Magyarországot mint Európa részét tekintjük, tehát egy nagyobb keretbe helyezve képzeljük magunk elé, szintén megállapíthatjuk, hogy az egység és összhang Európa többi országával az idők folyamán tág határok között ingadozott. Érdekes módon a benső organizmus változásai korrelációban vannak a külső organizmusban betöltött szereppel — tehát az országon belüli egység és harmónia adekvát külső kapcsolódást hozott; a benső széteséssel együtt pedig a külső irányultságban is elhajlások mutatkoztak. Hogy e benső változások mibenlétét feltárhassuk, illetve megítélhessük azokat a jelenkori irányzatokat és teóriákat Magyarországon, amelyek a megoldás irányába tapogatóznak (vagy legalábbis ezt állítják magukról) áttekintéssel kell rendelkeznünk arról a hanyatlásról, ami e téren főként az utóbbi 150 évben végbement, de amelynek csírái már az Európai jelenlét kezdete óta megmutatkoznak. Egyrészt világosan kell látnunk az állam középpontját és állandóságát adó princípiumot, másrészt azt, hogy melyek azok a tendenciák, amelyek e princípium aláásásában és megszűntetésében részt vettek — sőt, mind a mai napig hatnak és működnek, és csírájában megakadályoznak mindent, ami e princípium irányába, vagy ezáltal irányítva akarna kibontakozni. *

A tökéletes, harmonikus és organikus egység, amely a magyarok 896 körül történt honfoglalásakor és a közvetlenül ezt megelőző és követő időkben megmutatkozott, a Turul dynastiának, de elsősorban az akkori fejének, Árpádnak köszönhető. Ha symbolikus kezdetet keresünk, a magyar hagyomány vérszerződésében találhatjuk azt meg, mely ezt az egységet valamivel a honfoglalás előtt mintegy jogilag rögzítette. A szerződés Álmos, tehát a Turul dynastia főségét erősítette meg, és a „hétmagyar” szövetségét hozta létre. Hasonló szövetségek máskor is előfordultak a szkíta-féle népek körében, azzal a különbséggel, hogy mindig konkrét célra irányultak, és a vállalkozás befejeztével felbomlottak(2) . A „vérszerződés” azonban pontosan ebben különbözött ezektől: olyan szövetséget hozott létre, melynek nem volt időbeli határa. Ebben a pontban jelölhetjük meg tehát az európai magyar állam voltaképpeni kezdetét. Álmos, majd a kharizmatikus uralkodó, Árpád, aki minden valószínűség szerint kagán volt, a Turul dynastia fejeként egy olyan princípium birtokosa és megszemélyesítője volt, mely az új európai birodalmának és államának alapja és középpontja lett, és azt a benső erőt képviselte, mely hosszú időre meghatározó tudott maradni a Kárpát-medencében és ezáltal Európában, s csak a XX. század közepe óta vonult vissza a világ közvetlen és gyakorlati hatással bíró síkjairól. A Turul dynastia a magyar rendek — tehát a magyar nemzet (3) — elé azt a princípiumot állította, amely hiányzott az akkori többi „szkíta-féle” törzs látóteréből: a monarchia és az imperium eszméjét(4). Ez az eszme természetesen nem Álmossal jelent meg a dynastiában, de ő és főleg Árpád tisztította meg ismét, és képviselte a legfényteljesebben. Ezt az eszmét Álmos és a „hétmagyar” csak újra megerősíti a „vérszerződésben”. Miben áll ez az eszme? A monarchia és az imperium: a transcendens uralom, az organikus egység és az állandóság azon eszméi, amelyek eredeti értelmükben túlemelkednek minden időbeli és térbeli meghatározottságon, és amelyek alapja a király által megtestesített középpont volt. A Kozmos-ban, e princípium által áthatott természetben ugyanaz a rend fejeződik ki, amely a földön, a tradicionális államban megjelenik. Mindkét rend a természeten túlról származik, ezért állnak analógiában egymással. A király (rex) eredeti értelmében, transcendens származású, az „ég fia”, nem egyszerűen a kozmikus középpont leszármazottja, de rokonságban áll vele: ő a földön megnyilvánuló kozmikus középpont. Mindkét középpont ugyanis azt a pontot symbolizálja, és abból a pontból ered, amelyen keresztülhaladva a lét gyökere és eredete tárul fel, és minden, ami a léten túl „van”. A király ezáltal emelkedik minden alattvalója fölé, és minden nemzetiség fölé, azok számára biztos szellemi orientációs pontot nyújtva. Ebből következik, hogy voltaképpen a Turul dynastia nem tekinthető magyarnak; s ennek oka elsősorban nem az, hogy a dynastia a honfoglalás kori minden népénél — a magyarnál is — régebbi(5), végképp nem az, hogy a királynék a legritkábban voltak magyarok; hanem a dynastia minősége és eredete: mint „nemzet feletti nemzet” állnak a Turulok a magyarok és minden más nép felett. Az „ég fia”, uralmát nem azoktól nyeri, akik fölött uralkodik, és voltaképpeni célja túlemelkedik az alattvalók érdekein — nem őértük uralkodik. A tradíció világában ugyanis az állam és az élet teljessége a puszta materialitáson és természeten túlmutató irányba van beállítva, a metafizikalitás felé mutat. Ezért szakrális az archaikus ember állama, és rituális minden tette. Az állam élén az uralkodó áll, aki eredeti értelmében magát a célt, vagy más rátekintésből mindenek centrumát is birtokolja (az isten-királyok esetében), de mindenképpen erre a célra vagy középpontra utal. A király szakralitása megszenteli a birodalmat vagy a királyságot is, ezért beszéltek a különböző tradicionális berendezkedések „szent birodalom”-ról, Sacrum Imperium-ról. A király a kereszténység átvételével nem veszített azonnal valódi benső qualitásaiból, de e vallás korlátai miatt megváltozott a megnevezése: „Isten vagy Krisztus helytartójává” (vicarius Christi), „Isten jóváhagyó kegyességéből” uralkodóvá (Dei annuente clementia) stb. vált. Ilyen módon a királyság szakralitása — bár megbicsaklik — nem szűnik meg a kereszténység megjelenésével (6) sem. Ezt az eszmét tehát Árpád, a kharizmatikus nagy király hozta el a Kárpát-medencébe. Halála után megindult az a folyamat, amelynek során ez az eszme fokozatosan elhalványult. A természetfeletti autoritás alászállása és folyamatos elhalványodása-eltűnése két irányba mehet és ment végbe: az organikus egység megbomlásának két irányába, az oligarchia és az abszolutizmus irányába. Minden más konfliktus-teremtő tényező csak mellékszereplője annak a hadjáratnak, amit e kettős deviáció vezetett az egység és állandóság ideája ellen. Ha a történelmi eseményekre vetünk egy pillantást, gyorsan kirajzolódik az a harc, amit ezek az eszmék vívtak egymással. A magyar történelem menetét ilyen rátekintésben vizsgálva a hivatalos vagy népszerű

történelmi véleményektől nagyon gyakran elütő véleményt kell alkotnunk, amelynek oka egyébként pontosan ennek a harcnak az egyik következménye. Elsőként az oligarchikus természetű deviációra fókuszáljunk. A történelemből tudjuk, hogy Árpád király halála után azonnal kezdetét vette az a felbomlás, amely az ország lassú széteséséhez vezetett volna szent I. István uralkodása nélkül. Géza király (István apja) idejében ugyanis az országban Gézán kívül még két jelentősebb fejedelem uralkodott: a gyula méltóságot hordozó fejedelem (Erdélyben) és Ajtony (a délvidéken). A történelemből ismeretes mindkét fejedelem esete: I. István ellenőrzése alá vonja e fejedelmek területeit, és hű emberei kezébe helyezi azokat. Látszólag Koppány (illetve a kettős legitimitás értelmében Koppány király) is e vonalba tartozik, de valójában az ő esetében teljesen másról van szó. Ezen a ponton érdemes röviden kitérni két — az oligarchikus deviációval látszólag párhuzamosan futó — tényezőre, melyeknek jelentősége egyáltalán nem elenyésző még ma sem. Mindkét tényező először Koppánnyal kapcsolatban lépett működésbe. Egyrészt a kereszténység felvétele és az ősvallás körüli krízis, másrészt az Árpád-ház trónöröklésének kérdéskörei ezek. E keretek között azonban nem bocsátkozhatunk a problematikum részletes ismertetésébe, de nagyon rövid érintésük elkerülhetetlen. Ha a benső viszály okait keressük, a kereszténység megjelenése és felvétele nem ad kiindulópontot. Az említett két történelmi alakra visszatérve ugyanis, a gyula és Ajtony is (illetve elődje) már a X. század közepén Bizáncban felvette a kereszténységet, ami ekkor még az 1054-es végleges egyházszakadás előtt állt. Mint ismeretes, Koppány (legalábbis formálisan) szintén keresztény volt, amikor Istvánnal megütközött. Azok a vélemények, amelyek Géza és főként István bűneként róják fel azt a magyar népet ért traumát, mely a kereszténység felvételével kapcsolatos, nem csak az akkori reálpolitikai helyzetet nem értik, de — úgy látszik — történelmileg is tájékozatlanok, hiszen — mint látható — a kereszténység felvételével korántsem Géza járt élen. Mindazonáltal legtöbbet természetesen I. István tett azért, hogy a népet áttérítsék, ám nagyon valószínű, hogy Koppány sem cselekedett volna lényegileg másként. Az azonban tény, hogy a törvényesen uralkodó királyok ellenségeinek és ellenlábasainak erőit I. István után is gyakran növelte az „ősvallás” híveinek maradék csoportja. E maradvány ilyen módon az ellenlábasok kezében a mindenkori uralom felbomlasztásának egyik eszközévé vált, hiszen a keresztény „új rend” ellen mindenre kapható volt. Természetesen lényegileg — az árpádi egység- és állandóság-ideát tovább hordozó magyar királyság esetében — nem beszélhetünk „új rendről” sem a Turul-dynastia, sem a legtöbb későbbi (általában nő-ágon Árpád-házi) dynastia és király esetében sem (így a Habsburg-ház esetében sem). Így vált az „ősvallás” a magyar királyság ellenségévé. Látható tehát, hogy az ősvallás valójában nem az Árpád-idea ellensége, de eszköz az ideát képviselő király ellenségeinek kezében. Talán e harc következtében tűntek el a magyar „ősvallás” nyomai olyan mértékben, hogy ma alig lehet tudni róla valamit. Ezzel függ össze mellesleg, hogy mára az ősvallás komoly szándékú újraélesztése is lehetetlenné vált; viszont a helyzet súlyosbítása és méginkább ellehetetlenítése szempontjából ma is jó szolgálatot tehet és tesz a Magyarországra specializált New-Age tudatlan követőinek és sötét vezetőinek kezében, akik az újraélesztéssel ennek ellenére kísérleteznek. A másik kérdés, ami a történelem során újra és újra belviszályt támaszt: a trónörökléssel kapcsolatos. Közismert, hogy az első komoly viszályt, a Koppány-féle krízist, az az ismert szerencsétlen helyzet robbantotta ki, melynek alapja az a jogi lépés volt, hogy Géza a seniorátus örökösödés elvéről a primogeniturára tért át. Mint sejthető, erről a saját családján kívül a dynastia többi tagja így vagy úgy nem tudott. Nagyon valószínű, hogy ezzel kapcsolatos az Árpád-ház további — I. István utáni — történetén végighúzódó, egyre megújuló, házon belüli ellentét: mindig a seniorátus - primogenitura vita kísért. Ha jobban megnézzük azonban, ez a családon belüli ellentét lényegében nem érinti a Turul-dynastia által képviselt természetfeletti autoritást és ennek elismerését — tehát az egység alapját. Azt, hogy mindez a történelem színpadán hogyan jelenik meg gyakorlatilag, most figyelmen kívül hagyhatjuk. Mint látható tehát, sem az ősvallás, sem a seniorátus nem volt olyan tényező, amely az egység gyökerét támadta volna, legfeljebb a körülöttük kialakuló helyzetek olyan szerencsétlen körülményeknek tekinthetőek, melyek a stabilitást veszélyeztették. A Koppány király és István király között kirobbant ellentét tehát nem a vérszerződéssel és Árpád eszméjével kapcsolatos. Ha azonban visszatérünk Ajtony és a gyula esetére, megtalálhatjuk az első pontot, ahol valóban

a keresett bomlasztó erő mutatkozik meg. Ajtony és a gyula a rendi lázadás két prototípusává vált. Az első tendenciát Ajtony képviseli, aki a bizánci császárral keresett szövetséget. Maga valószínűleg nem akart király lenni — de egy másik birodalom uralma alá hajtva az országot, annak helytartója annál inkább(7) — ilyen módon felbomlasztva Magyarország benső organicitását, melynek a szuverén, császári jogú királyság az alapja; és meggátolva szerves bekapcsolódását egy magasabb keretbe, az Európai Oikoumené szövetébe. Mindkét pont, amit Ajtony lázadása támadott — a benső és a külső organicitás — Árpád eszméjének alapját képezte, és mind a Turul, mind az Anjou, mind a Habsburg ház ezt az ideát képviselte. Ezzel szemben a másik tendencia — amit a gyula képviselt(8) — az ország benső szétesésére irányult elsősorban, minden magasabb egység figyelembe vétele nélkül. Ennek lényege a Turul dynastia (és később minden más dynastia) transcendens autoritásának megtagadása — az egységet megteremtő középpont negligálása. Ez pedig a magyar geniusnak egy olyan benső tulajdonságával van kapcsolatban, ami nem független attól, amire fentebb a szkíta-féle törzsekkel összefüggésben már utaltunk, nevezetesen, hogy a szkíták körében a királyság intézménye, az „egy fő alatt állás” korántsem volt általános, legfeljebb a Turulok népei esetében. E magyar geniusban rejlő tulajdonságnak van egy pozitív párja is: többek között ezért volt olyan „elmaradott” az ország, a páholyok-sugalmazta (akár kommunista, akár liberális, akár 1990 előtti vagy utáni, sőt gyakran 1945 előtti, vagy akár 1918 előtti) történetírás szerint. Ugyanis arról a magas fokú és rendű feudális érzékről van szó, mely a magyar arisztokráciát és nemességet még a XIX. században is jellemzik, és amelyhez képest — Keyserling Hermann gróf összehasonlításában — a porosz junkerek magas fokú feudalitása is kevésnek bizonyult. Azonban nem hallgathatjuk el a negatív arculat mibenlétét sem: vagyis a birodalmi érzék hiányát, és az oligarchikus deviációt. Ez a tendencia mindig felbukkan, ha külső vagy egyéb belső okokból megrendül a legfőbb uralkodó, a király ereje. Az oligarchikus deviáció lényege, hogy nem hordozza azt az állam alapját képező ideát, amely az uralmat és az ország létét képes lenne megőrizni, és amelyet viszont — mint már említettük — a nagy királyi házak képviseltek. A két deviáns tendencia a történelem során gyakran egymással összefonódva, és a körülményekhez igazodó módosulásokkal jelenik meg. Itt nem járhatjuk végig azt az utat, ami a történelmi illusztrációk sokaságát felvonultatva mutatja be a történelem háttérben minden kudarc után mégis tovább élő áramlatnak az útját. Annyi azonban megállapítható: ez az áramlat párhuzamosan fut azzal a fokozatos elsötétedéssel, ami a KaliYuga lezáródási fázisában egyre gyorsuló ütemben valósul meg. Mielőtt azonban tovább lépnénk, a teljesség kedvéért az oligarchia mellett a másik elhajlást is be kell mutatni: és ez az abszolutizmus jelensége. „Ha olyan szuverenitás és olyan egység ideája érvényesül, amely csak materiálisan, közvetlenül és politikailag uralkodik a sokrétűség felett, mindenütt beavatkozik, megszünteti az egyes csoportok autonómiáját, abszolutisztikusan nivellál minden jogot és privilégiumot, természetüktől megfosztja és uralma alá veti a különböző ethnikai törzseket, akkor nincs valódi értelemben vett birodalmiság, és nincs többé szó organizmusról, hanem csak mechanizmusról. Ez a modern nemzeti és központosító államok típusa. Egyébként látni fogjuk, hogy bárhol jutott is egy uralkodó erre a szintre, bárhol szorgalmazta is — spirituális funkcióját megtagadva — az abszolutizmust és a politikai-materiális centralizációt, s miközben emancipálta magát minden köteléktől, amely a szakrális tekintéllyel kapcsolta össze — magához vonva a hatalmat, amely korábban megoszlott az arisztokraták között — megalázta a nemességet — maga ásta meg sírját, egy végzetes reakciót provokálva(9).” A magyar királyság történetében kevésszer lehet kimutatni ezt az elhajlást. Mégis, igen nagy jelentősége van történelmünkben annak a személyiségnek, aki ennek tipikus példája. Hunyadi Mátyás korában az ország nagy haditettekre volt képes, ami arra utalhatna, hogy az egység magasabb és valóságos értelemben valósult meg királysága alatt. Ez az egység azonban pontosan az volt, amelytől az arisztokrácia és a nemesség irtózott; ha ezeket a magyarsággal azonosítjuk, mondhatjuk: ez egy magyar-ellenes egység volt. Mátyás abszolutisztikus uralkodó volt. Mystikus trónra jutása minden tradícióval ellentétes volt: nem volt benne Árpád-vér nő-ágon sem, de még csak királyi házból sem származott. Amint az ismeretes, halála után szétfoszlott erős kézben tartott királysága — és az országban sokszorosára erősödött az oligarchikus káosz. Utódja, a gyengekezű Jagelló alatt végbement folyamatok, amelyek végkifejlete a mohácsi csatavesztés és az ország fizikai szétesése lett, bizonyítják: Mátyás pontosan

azt a princípiumot nem képviselte, ami a valódi és állandó egységet, belső kohéziót megadhatja egy államnak. Uralkodásával semmibe vette a tradicionális egység-ideát, és annak következményeivel megingatta Árpád birodalmát. Uralkodása a magyar geniusban rejlő oligarchicitás lappangó tüzére csak olaj volt: amíg élt, és közvetlenül utána: az erős nyomás miatt, amit a rendekre gyakorolt. Később — amikor a nyomást elfelejtették, megmaradt a kétségtelenül nagy hadvezér glóriája: egy magyar, aki ismét győzelmeket hozott az országnak. A korlátolt szemléletnek — amely pl. Mohácsot figyelmen kívül hagyja — Mátyás mintegy bizonyítékot szolgáltat: „nincs szükség Árpád ideájára, a szkíta népek titanicitása az, amire az országnak szüksége van”. Ez a hozzáállás őszinte, azonban deviáns és pontosan oda vezet, ahol ma a magyarság találhatja magát. Így válik Mátyás a magyar genius negatív aspektusának igazolójává és megerősítőjévé. Tény, hogy az ő uralkodása után is megjelent az abszolutizmus Magyarországon, de ez nem hasonlított sem tipikusságában, sem erőteljességében Mátyáséhoz. Ezen a ponton térhetünk vissza oda, ahol a Kali-Yugára utaltunk. Az a kollaboráció, amit a két elhajlás: az oligarchia és az abszolutizmus az egység ideájának aláásásában végzett, a legtöbbször teljességgel ösztönös indíttatású és egyáltalán nem tudatos. Mint az már világossá vált, Magyarország esetében elsősorban az oligarchiáról van szó. Úgy tűnik, csak 1848 után válik e destruáló erő tudatossá az országban. Az 1848-ban kirobbant forradalom előtt is volt példa arra, hogy az egység eszméjét többé-kevésbé tisztán tartó király ellen — Ajtonyra, a gyulára vagy mindkettőre emlékeztető módon, a vérszerződést symbolikusan megtagadva — nemesek vagy arisztokraták szálltak harcba (a jelentősebbek ezek közül: Budai Nagy Antal és Dózsa György, Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre és Rákóczi Ferenc továbbá ebbe a vonalba tarozik: Aba Sámuel és Zápolya János ellenkirály, a Zrínyi-Wesselényi-Frangepán-féle és az egészen sötét Martinovics-féle összeesküvés). Addig ismeretlen volt azonban Magyarországon az a tudatos felforgatási törekvés, ami a szabadkőműves Kossuth Lajos fémjelezte 1848-49-es baloldali forradalomban (és egyáltalán nem szabadságharcban) megjelent. A zsidó-szabadkőműves vezetőség csak a forradalom előtt néhány évtizeddel jöhetett rá, milyen jól ki tudja használni ezt a magyar geniusban rejlő tendenciát(10) . Az, hogy Magyarországon ezek az erők valódi győzelmet ennek ellenére sohasem tudtak aratni, s így Magyarország egészen a közelmúltig nem tartozott az antitradícióval kollaboráló erők közé, elsősorban nem a magyarok, hanem királyaik és legitimista arisztokráciájuk érdeme. A királyság eszméje a forradalom leverése után végveszélybe került. Hiába a kiváló I./I. Ferenc József magyar király és osztrák császár 68 éves uralkodása, az a benső bomlás, ami 1918-hoz és 19-hez vezetett, már feltartóztathatatlanul megindult. Mielőtt a végső következtetésekhez eljutnánk, újabb kitérőt kell tennünk. Ez a magyar királyok szent koronájával kapcsolatos kérdés. Mint ismeretes, a magyar koronát már a XIII. századtól szentnek nevezik. Az viszont kevéssé ismeretes Magyarországon, hogy nem csak egy szent korona van, hanem minden tradicionális királyság és birodalom koronája szent. Ugyanis a korona voltaképpen a szent uralomnak és az organikus egység eszméjének a symboluma, s ez minden tradicionális királyság és birodalom sajátja. Mint ezt bemutattuk, ennek magyarországi eredete elsősorban Árpád nevéhez fűzhető — ilyen módon, ha a koronának nem a tárgyi valóságát helyezzük figyelmünk középpontjába, hanem a sokkal fontosabb lényegi tartalmát, a korona származási kérdése is megoldottnak tekinthető. Amennyiben a Koronát tehát nem úgy fogjuk fel, mint legújabban, amikor egyesek csak a fizikai megjelenésére koncentrálnak, és ezt ruházzák fel okkultisztikus képzelgéseikkel, hanem eszmei tartalmat adunk neki, akkor azt pontosan az e cikk során bemutatott királyság-eszmével — minden tradicionális királyság alapjával — kell azonosítanunk. Tény, hogy kizárólag Magyarországon kap a korona ilyen kiemelt hangsúlyt, a Szent Koronára alapuló tan csak itt lesz ennyire meghatározó. Ez a tan, ha mélyére tekintünk, azt a princípiumot próbálja e szent tárggyal helyettesíteni, amelyet e tanulmány bemutatni szándékozott. Azonban észre kell venni, hogy míg a királyság eszméjét a király aktívan képes képviselni, a misztifikált korona annak csak passzív hordozója lehet. Nehéz a gyakorlatban elképzelni azokat a miszteriózus alapelveket, mint pl. „A Szent Koronáé ... a főtulajdonjog, ő adományozza a birtokokat és rá hárulnak vissza a birtokok, ami azt jelenti, hogy a király adománybirtokot mint a Szent Korona akaratának végrehajtója juttathat az azt kiérdemlőnek ...”(11) Ha ugyanis a Szent Korona azt a princípiumot jelenti, amit itt a királyság alapjaként vázoltunk, akkor az is világos, hogy e princípium a király által képviselt, a királyból következik, és a király csak olyan értelemben lehet alárendelve ennek az eszmének, mint önnön fensőbb lényegének. Valójában a király valósítja meg ezt az eszmét, ez uralmának lényege. Ezzel szemben a Szent Korona Tan értelmezői szerint: „A Szent Korona, mint a király személyétől elvonatkoztatott személyiség,

mindenek felett álló alanya az államhatalomnak.”(12) továbbá: „... hatalmat átruházni csak a Szent Koronával történő koronázással lehet”(13) . Ezzel egy minden életétől megfosztott elméletté válik a királyság ideája, halott és passzív objektummá, ahol a királlyal mintegy történik a királyi mivolta. Ez a passzivitás mutatkozik meg az 1919 utáni időkben is. Az a passzív egység, amelynek gyökere a Szent Korona Tanban van, Horthy kormányzósága alatt többek között abban nyilvánult meg, hogy a területi revíziót (azaz a területi egység helyreállítását) békésen képzelték el, s többé-kevésbé úgy is hajtották (vagy éppen nem hajtották) végre(14) . Tény, hogy valójában Magyarország a részleges helyreállását elsősorban Hitlernek köszönhette. Természetesen hasonlóan csekély hatékonysággal működnék ma is a Tan, melyben burkoltan tovább él a király személyével kapcsolatos averzió — a magyar genius negatív aspektusa, ahol a király uralma mindenben a koronától függ, és bár névlegesen ugyanez a rendekre, a nemzetre is vonatkozik, de hogy a gyakorlatban hogyan érvényesülne ez, az kérdés marad. Mindezt a Szent Korona iránti legnagyobb tiszteletünk fenntartása mellett kell kimondanunk. Ide kapcsolódik a nemzet-állam és a nemzeti királyság torzeszméje is, amit a Szent Korona Tan egyáltalán nem zár ki. Azok, akik ilyesmit tartanának üdvösnek, nem veszik észre, hogy ez a Kárpát-medencében a politikai öngyilkossággal egyenlő, és ellentétes a magyar arisztokrácia ill. a Turul dynastia és a Habsburg dynastia minden eddigi működésével. A Kárpát medencében sohasem volt „nemzeti” egység — ha ezt a fogalmat a ma szokványos módon értelmezzük — hiszen régebben is sokféle népcsoport élt itt egyszerre egymás mellett. A baloldali nacionalizmustól megfertőzött ma élő népek esetében még kevésbé lehetséges ilyesmit elképzelni. Ismét visszautalhatunk a korábbi megállapításokra: sem a Turul dynastia nem magyar, sem az Anjou nem francia, sem a Habsburg nem német, hanem mindegyik nemzetfeletti dynastia, amely tény önmagában lehetőséget teremtett a Kárpát-medence és környéke hatalmi rendezésére. Természetesen ilyen értelemben a magyar királyok szent koronája is nemzetfeletti symbolum, de vajon nem azért olyan fontos nekünk magyaroknak a Szent Korona, pontosan mert magyarnak gondoljuk? Az az ideológiai, történészeti, kulturális hadjárat, ami 1848 óta folyamatosan és erőteljesen — minden más nézőpontot szinte teljesen kiszorítva — a mai napig is tart, mindig a szabadkőművesség ellenőrzése alatt, de eszközként a reformáció, a baloldali nacionalista irányzatok, kommunizmus, stb. felhasználásával, a jelenlegi közfelfogáshoz vezetett. Azok a kísérletek, amelyek valamiféle eltérést mutatnak ettől a vonulattól, általában nem olyan elvekből indulnak ki, aminek mentén teljesen kikristályosodna egy átfogó történelemkép(15) . Minden eltérés az itt leírt elvekhez képest: olyan vélemény, amely ennek az antitradicionális hadjáratnak valamilyen mértékben áldozatul esett. Egyébként például a Habsburg ház jelenlegi vulgáris ellenzői talán azt nem veszik észre, hogy véleményük pontosan ennek a hadjáratnak a terméke. I. Ferenc József király és császár, aki hosszú uralkodása alatt a nép körében is szeretetet és megbecsülést vívott ki magának, és akinek a tisztelete halála előtt vitán felül állott az Osztrák-Magyar monarchia minden nemzete és nemzetisége körében, a Habsburg ház utolsó nagy uralkodói egyénisége volt. A „kóser béketárgyaláson” (ahogy a franciák nevezték Trianont) keresztülvitt absztrakt határokat egy esetleges Habsburg restauráció nagyon is veszélybe sodorhatta volna, ezért tiltotta meg az egyáltalán nem „árja” vezetésű és érdekeket szolgáló Entente, hogy Magyarországon ez a név ismét trónra kerüljön. Ugyanakkor, ha a mai aktuális helyzetre tekintünk, a Habsburg ház uralkodói szerepének a megítélése komplikálttá vált. Sajnos nem valószínű, hogy ki lehetne indulni I./II. Ottóból, mint lehetséges uralkodóból(16). Ismerjük azokat a folyamatokat, amelyek 1945-óta végbementek. A nyers erőszakkal és terrorral, az ellenséges hordák nyomásával egységesített hatalom (tehát egy külső abroncs), és a korábbi magyar vezetőréteg többszörös kiirtása minden benső koherenciát megsemmisített és csak e külső abronccsal szemben — mintegy reaktive — tudott valamiféle megegyezés kialakulni. Ha maradt is valami a háború előttről, az az 1956-os (Magyarország történetében eddigi egyetlen) szabadságharc és jobboldali forradalom vérbefojtása után végképp eltűnt. Természetesen ez az erő 1990 után — e külső abroncs lehullása után — sem ébredt fel, hiszen néhány extramarginális eseten kívül nem volt olyan irányzat, mely fel akarta volna ébreszteni. Viszont, ahogy ez az abroncs (legalábbis látszólag) szétfoszlott, úgy szűnt meg az oppozíció is. Félretéve azt a naivizmust, ami elhitte, hogy a hatalmat rendületlenül kézben tartó, és 45 éven keresztül

bitorló „osztály” önként lemondott volna és elkotródott volna, ha a rájuk nézve ártalmatlan és szánalmas szavazóládikák erre felszólították volna őket, (és tegyük hozzá még most is ezt hiszi a többség) — tehát ha mindez egy csoda folytán mégis bekövetkezett volna, a hatalmat ily módon átvevő csoport semmilyen ideával nem rendelkezett volna (és ma sem rendelkeznék), amely az államiság vagy benső kohézió jegyeivel bírna. Erre azt lehetne válaszolni, hogy a jelenleg és az utóbbi időben uralkodó szabadkőműves páholyokból szintén hiányzik minden, ami e transcendens, metafizikai centrummal és állandósággal összefügg, mégis látható a sikerük. Ez azonban csak félig igaz. Egyrészt az a felfogás, ami ezt az ideát náluk helyettesíti, valójában ellentranscendens és ellen-szellemi képződmény, másrészt a destrukcióhoz és a felforgatáshoz, a Kali-Yugával való kollaborációhoz nincs is szükség ilyen pontra — legfeljebb a megsemmisítendő célok között.

Az lenne a pozitív irányba tett első lépés, ha a történelemszemlélet jobboldali megtisztítása és koherenssé tétele után megtörténnék az elfordulás minden olyan tendenciától, amely ma az oligarchikus elhajlással és a nomád titanizmussal áll összefüggésben. Továbbá revitalizálni kellene a feudalitás és hierarchicitás tiszta eszméit egy olyan szellemi beállítódás és akcionalitás által, melynek az állam síkján megjelenő középpontja a megtisztított királyság-eszme lehetne. A szellemi úton a nemzetfelettiség — amelyet egyébként a még romlatlan arisztokrácia is képviselt — a pusztán földhözkötött érdekektől és meghatározottságoktól történő megszabadulás egyik aspektusaként jelenik meg. A nemzetfelettiség az a fogalom, amely szorosan kapcsolódik egy másik kérdéskörhöz, mely a birodalmiság fogalmával áll összefüggésben, egy olyan organikus egységgel, amely Európa egyik alappillére volt és lehet. Ez a téma azonban egy másik tanulmányt igényel. Mészáros Dávid Lábjegyzetek: 1) E tényt bővebben többek között Julius Evola fejti ki „A nacionalizmus két arca” c. írásában; Sacrum Imperium I. és László András: Jobboldaliság és nacionalizmus ( 1993. Hunnia 43. ) 2) Hasonló szerződések más népeknél is ismertek voltak. A frankoknál például, Nagy Károly előtt „szabadon lehetett csatlakozni egy vállalkozáshoz” (Julius Evola, Lázadás a modern világ ellen, 358. o.). A különbség az északi népek és a „szkíta-féle népek” között azonban jelentős: „A király meghívott, vagy felkért egy akcióra...” és ez a különbség: pontosan a király jelenléte az északi népek körében. 3) Nem tartoztak ugyanis a tradicionális „nemzet”-fogalomba a nem-nemesi rétegek. Ez Magyarországon jogilag csak 1848-ban változott meg. 4) Bölcs Leo bizánci császárnak a honfoglalás idejében íródott „Taktika” c. művében ez olvasható: „A szkíta népeknek ... mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak ... általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és a türkök (értsd: magyarok) népe ... áll egy főnek az uralma alatt” (átvéve: Dümmerth Dezső, Az Árpádok nyomában, 99.o.) 5) Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában 104. o. — A megállapítás Árpád őseire, Attilára és a kb. 2200 éve élt Mao-Tunra céloz. 6) Az az ambivalens viszony, amely a kereszténységben a világi és egyházi hatalom között létrejön, alapvetően a kereszténység sajátosságaiban keresendő okokra vezethető vissza — de ez tárgyunktól messzire vezetne. 7) Ajtonyról Anonymus-nál található utalás, amelyben kiderül, hogy a honfoglaláskor itt talált és legyőzött "Galád nevű vezér ... ivadékaiból született" (Gesta Hungarorum 11.), ami azt jelenti, hogy nem tartozott a Turul dynastiával jött nemességhez, sőt ősei már előttük itt voltak. Éppen ezért valószínű, hogy családi ellensége volt a Turul dynastiának. 8) A gyula esetében hűtlenségről van szó: méltóságát Tétényig vagy Töhötömig — Árpád egyik hű hadvezéréig, az első gyuláig vezette vissza (Gesta Hungarorum 27.) 9) Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen, 105.o. 10) A Martinovics-féle jakobinus összeesküvés volt az első egyértelműen szabadkőműves összeesküvés Magyarországon (1795-ben számolták fel). 11) A Szent Korona Tana, Kocsis István (Püski kiadó) 13.o.

12) u.o. 13) u.o. 15. o. Természetesen ilyen törvény soha nem létezett, legfeljebb szokásjog. 14) Horthy az I. Bécsi döntés előtt kb. 1 évvel lehetőséget kapott —titkos diplomáciai úton — a Felvidék visszavételére, de nem élt a lehetőséggel —pontosan a békés megoldásra hivatkozva. Ehhez hasonlóan zajlott le Burgerland-dal összefüggésben az "Anschluß" pillanatában elszalasztott alkalom. 15)Figyelemre méltó kísérlet pl. Pezenhoffer Antal történelemkönyve, mely a hivatalos irányvonaltól igen távol áll. 16)Eligazítást ad ezzel kapcsolatban: Sacrum Imperium I., 9.o. , "A Kard-Kereszt-Korona szövetség ideológiai alapjai" 11.1 pont

EURÓPA ÉS AZ ORGANIKUS ESZME Az Európa-eszme ma egyre inkább tért hódít kontinensünk szellemi köreiben. Egy alapvető pont jelentőségével azonban ritkán vannak tisztában: abból a szükségszerűségből származik-e ez az eszme, hogy Európa a külső hatalmak és érdekek fenyegető nyomásától megvédje magát, avagy magasabb célt tűz ki maga elé, és az organikus egységért folyik a küzdelem, amely önálló tartalommal és saját törvénnyel rendelkezik? Azaz az európai egység pusztán reálpolitikai tényező legyen, vagy elsősorban szellemi bázissal kell rendelkeznie? A legtöbb föderalisztikus megoldás az első alternatívához tartozik, és az erők egységének pusztán egy olyan esetleges karakterét képes felmutatni, amely — mivel minden belső kötelék hiányzik belőle — a körülmények megváltozásával ismét szétesik. Az ellentétes megoldás — az organikus — azonban nehezen teljesíthető előfeltételekhez kötődik. Röviden ezeket mutatjuk itt be. Mindenek előtt azt kell tisztázni, hogy bár az „európai nemzet” kifejezés mythos-ként nyerhet valamilyen jelentést, egy szigorúan szisztematikus gondolkodás pozíciójából rátekintve azonban ez a kifejezés nem kifogástalan. A „nemzet” fogalom lényegét tekintve inkább a természet, mint a voltaképpeni politika síkjához tartozik, és előfeltételezi egy bizonyos ethnos, egy nyelv, egy történelem sajátosságait. Ezeket a sajátosságokat nem lehet és nem is szabad egyetlen vegyes európai egységbe olvasztani. Itt nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket az európai életmód többé kevésbé standardizált jellegzetességei. Ezek a jellegzetességek inkább a civilizáció jegyében állnak, mint valamely kultúráéban, és nem európainak tekintendők, hanem modernnek, hiszen ma majdnem mindenütt a világon megtalálhatóak. Az európai egység csak magasabb rendből eredhet, mint bármi, ami a „nemzet” fogalmat meghatározza. Formája csakis „organizmusokból álló organizmus” lehet; amelynek a csúcsán és a súlypontjában a szellemi valóság, és az unum quod non est pars (1) — hogy ezt a dantei kifejezést használjuk — fensőbbsége kell, hogy meghatározó módon működjön. Organikus egység az állandóság princípiuma nélkül elképzelhetetlen. Azt kell tehát megvizsgálni, hogyan lehet az állandóságot az európai egység számára biztosítatni. Érthető, hogy nem lehet állandóságot találni az egészben, ha az már részeiben sincs meg. Az európai egység előfeltétele ezért az, amit az egyes nemzetek organikus integrációjának nevezünk. Az európai szerkezet minden valódi szilárdságot nélkülözne, ha egyrészt egyfajta internacionális parlamentre támaszkodna, másrészt ha olyan politikai rendszereket tartalmazna, amelyek — mint a demokratikus--népképviseleti rendszer esetében — semmiképpen sem tudják teljesíteni az irányzat és vezetés folytatólagosságát, mert állandóan és váltakozva alulról vannak meghatározva. A történelmi rátekintés ezt az összefüggést erősíti meg. A középkori európai ökumené felbomlása abban a pillanatban megkezdődött, amikor a nemzetállamok — Szép Fülöp törvényei miatt Franciaország volt az első — elhagyták a birodalom felsőbbrendű autoritását, és hoztak egy új törvényt, mely szerint minden király „császár” az ily módon leszakított és abszolúttá vált nemzetében. Ámde jogosan hangsúlyozták, hogy e bitorlás mintegy történelmi nemezisként egy másikat is maga után vont: a szuverén, birodalomtól elvált nemzetállamokon belül az egyén is szuverénnek, önállónak és „szabadnak” jelentette ki magát, feladott minden magasabb autoritáseszmét és az atomisztikus, individualista princípiumot hangsúlyozta — ez minden „demokratikus” rendszer alapja. Az organikus újjáépítés ezért két irányból lezajló integrációt feltételez: a nemzeti integrációt, amely minden egyes nemzeten belül a személyfeletti autoritás princípiumának elismerésén keresztül mehet végbe, mely princípium bázisul szolgál a politikai és szociális erők organikus és rendi kialakításához; továbbá a nemzet feletti integrációt, ami egy olyan autoritás elismerése által megy végbe, amely ugyanannyira emelkedik az egyes népi egységek fölé, mint amennyire azok egy bizonyos állam alattvalói vagy tagjai fölé. Amennyiben e feltételeket nem elégítik ki, a forma-nélküliség, az esetlegesség és a labilitás szintjén maradunk. Ekkor

nem lehet magasabb, organikus egységről beszélni. Itt ütközünk azonban az egész probléma legkényesebb pontjába. Már pusztán magasabbrendű természete végett sem lehet ez az autoritás tisztán politikai karakterű — ami rögtön kizár minden bonapartizmust vagy rosszul értelmezett cézárizmust. Mi lehet akkor az új rend lényegi, belső alapja? E bázisnak differenciáltnak kell lennie, mert szükséges, hogy megadja az európai egység saját arculatát, és mert garantálnia kell, hogy pontosan Európáról — „Európa nemzetéről” —, mint teljes organizmusról van szó, amely különbözik a többi, nem-európai organizmustól, és azokkal szemben áll. Az a feltételezés, hogy eme alap tisztán kulturális is lehetne, nézetünk szerint illuzórius, ha a kultúrát szokásos, intellektuális és modern értelemben fogjuk fel. Beszélhetünk ma egyáltalán egy európai értelemben vett sajátos kultúráról? Kockázatos lenne igennel válaszolni, és ennek oka a neutralizált modern kultúra (ahogyan Christoph Steding fejezte ki magát). E kultúra minden politikai ideától függetlenítette magát, „priváttá” vált és egyúttal tendenciózusan kozmopolitává, iránytalanná és antiarchitektonikussá, szubjektívvé és még a „pozitív” és tudományos formáiban is arctalanná vagyis pontosan neutralizálttá. Ezzel ellenkező irányba csak a nivelláló „totalitarizmus” fordítottja tett kísérletet itt-ott Nyugaton, egy abszolút, politikai-kulturális egység eszméjének tételezésével. Mindenesetre frivol és dilettáns gondolat biztos jelének tekinthető, amikor azt hozzák fel, hogy az érvényesülési vágytól többé-kevésbé fűtött entellektüelek és irodalmárok megállapodásai és ülései bármit is képesek lennének tenni a valódi, férfias európai egységért. Szigorúan véve, egy nemzetfeletti szövetség lelke religionálisan meghatározott kellene hogy legyen, de nem absztrakt módon, hanem egy tiszta, pozitív és normatív szellemi autoritással összekapcsolódva. Még ha el is tekintünk az Európában lezajlott mélyreható, az élet minden területét érintő szekularizációtól, kontinensünkön nincs ilyen középpont. A katholicizmus csak néhány európai nemzet vallása. Már a napóleoni időkben, összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben, mint a mai, a Szent-szövetség — amelyen keresztül pontosan az európai államok férfias, tradicionális egység-eszméje nyilvánult meg — pusztán a nevében volt szent, hisz hiányzott a tényleges vallási felszentelés, és a felsőbbrendű, univerzális idea. Ha nem katholicizmusról, hanem csak kereszténységről lenne szó, úgy egy túlságosan meghatározatlan és ingatag, nem kizárólag európai, és egyáltalán nem kizárólag az európai kultúrában használható alapról lenne szó. Ezért kérdéses a tiszta kereszténység összeegyeztetése a „birodalom metafizikájával”; s e nehézséget ismerhetjük fel a két hatalom között már a középkorban dúló viszályban is — ha ismerjük annak mélyebb okait, amelyeket egyébként máshol már kifejtettünk . Szívesen beszél az ember európai tradícióról; ez azonban sajnos aligha több, mint frázis. Már régóta nem ismeri a nyugat azt, amit a tradíció magasabb, organikus és metafizikai értelemben jelent; emellett a renaissance időktől fogva a nyugati szellem és az antitradicionális szellem szinte synonymává vált. A tradíció, integrális értelemben, olyan kategória, amely egy szinte teljesen letűnt korhoz tartozik, ahhoz a korszakhoz, amikor egyetlen egy alakító, a metafizikumban gyökerező erő nyilatkozott meg az existencia minden egyes területén: a szokásokban, a vallásban, a jogalkotásban, a mythologiában, a művészetben, a világnézetben. Senki sem merné megkockáztatni, hogy ma, ilyen — a kérdésünk szempontjából döntő értelemben vett — európai tradíció létezne. Abból a kellemetlen megállapításból kell tehát kiindulni, hogy ma az ember a romok világában van, és egyelőre pótmegoldásokkal kell megelégednie, amennyiben a szándéka legalább annyi, hogy ne veszítsen a nívóból és tévútra ne vigyék „Nyugat” és „Kelet” tévtanításai. Az első pozitív lépés lenne az európai egység föderalisztikus-parlamentáris és „szociális” felfogásának elutasítása, és ezzel szemben az organikusqualitatív idea előtérbe helyezése, hierarchikus és funkcionális berendezkedés keretén belül. Ennek megfelelően kellene elismertté válnia a különböző területeknek és országoknak megfelelő szinten és formában megjelenő autoritásprincípiumnak. A nemzetfeletti európai egységet ideiglenesen a heroikus meghatározottságnak kellene jellemeznie, akkor is, ha sem háborúról, sem védelemről nincs szó. Ha néhány megingathatatlan férfi — elitet képezve — újra alkalmas lesz olyan tevékenységre és gondolkodásra, amelyek a materiális kötöttségektől, a partikuláris érdekek korlátozásától és a nacionalista korcsosulástól mentesek, akkor életre hívnak egy fluidumot és egy feszültséget, amelyek teremtő módon lesznek képesek hatni. Más időkben is megtörtént ugyanis, hogy ilyen elementáris körülmények mögött egy új princípium nyilvánult meg, amin keresztül láthatatlan és hatalmas módon egy nagy politikai organizmus részesült

magasabb megszenteltségben, a nemzetfeletti autoritáseszme elnyerte legitimitását, és új korszak kezdődött. Ekkor a romokból valóban feltámadna — nem az európai nemzet, hanem az európai birodalom, mely elhárítaná a népeinket fenyegető veszélyt, a végérvényes felbomlást és rabszolgaságot. Julius Evola (ford.: Mészáros Dávid) Lábjegyzetek: * Megjelent a „NATION EUROPA” c. folyóirat 1951. júniusi számában. 1) az egy, amely nem részekből áll

A SAS SZIMBÓLUMA A sas szimbolikája egy magasabb értelemben vett „tradicionalitással” rendelkezik. Analógiák alapján olyan szimbólumokhoz sorolandó, amelyek a tradicionális típusú civilizációk mítoszainak és szimbólumainak körében egy „változatlanságról”, vagyis egy állandó és változások felett álló elemről tesznek tanúbizonyságot, jóllehet a központi téma által felvett sajátos megjelenítések természetszerűleg fajok szerint változhattak. Mindezzel kapcsolatban mindjárt megállapíthatjuk, hogy a sas szimbolikája az árja népek tradíciójában jellegzetesen „olimposzi” és heroikus karakterű, e kijelentést jelen írásunkban különféle utalásokkal és megközelítésekkel kívánjuk megvilágítani. A sas szimbolikájának „olimposzi” karaktere közvetlenül abból a tényből ered, hogy ez az állat a legfőbb olimposzi istenség, Zeusz szent állata volt. E legfőbb istenség a fénynek és a királyiságnak ama sajátos árjahellén (és aztán mint Jupiter, árja-római) kifejeződése volt, amit az árja család minden ága tisztelt. Zeusz egy másik szimbólummal is kapcsolatban állt, mégpedig a villámmal, amelyről nem szabad megfeledkezni, mivel majd mint látni fogjuk, ez arra szolgál, hogy nem ritkán magának a sasnak a szimbolikáját teljessé tegye. Egy másik pontra is emlékeztethetünk: a világ ősi árja szemlélete szerint az „olimposzi” elem főként a titáni, tellurikus és még a prométheuszi elemmel szemben is fennálló ellentét antitézisében határozódik meg. Pontosan a villám az, amivel Zeusz a mítoszban a titánokat leteríti. Az árják, akik minden küzdelmet az olimposzi és a titáni erők közötti metafizikai harc egy sajátos visszatükröződéseként éltek meg, magukat az olimposzi erők hadviselőinek tekintették, s a későbbiekben láthatjuk még a sast és a villámot olyan szimbólumokként és jelekként is, amelyek ily módon egy mélyebb, általánosan elhanyagolt jelentést foglalnak magukban. Az élet ősi árja szemlélete szerint a halhatatlanság kiváltságot jelent: nem pusztán egy túlélést jelöl a halálkor, hanem egy, az olimposzi istenség jegyében álló tudatállapotból való heroikus és királyi részesülést. Hadd rögzítsünk néhány megfelelést. A halhatatlanság vonatkozásában említett koncepció az ősi egyiptomi tradíciónak is a sajátja. Az emberi létezőnek csak egy része, az úgynevezett Ba rendeltetett a dicsőség állapotaiban a mennyei öröklétre. Nos, az egyiptomi hieroglifákon ezt a részt pontosan sasként vagy karvalyként ábrázolták (a környezeti feltételek miatt a karvaly itt a sas megfelelője, a legközelebbi támaszték, amit a fizikai világ kínál, hogy ugyanazt az ideát kifejezésre juttassa). Maga a karvalyalak az, amiben a Halottaskönyvben (1) szereplő rituálé során a halott átalakult lelke rémületet kelt magukban az istenekben is, és kijelentheti ezeket a büszke szavakat: „Hasonlóvá lettem a karvalyhoz vagy az isteni sashoz és Hórusz az ő szelleméhez való hasonlóság miatt részessé tett engem saját természetében, hogy birtokba vegyem azt, ami a felsőbb világban megfelel Ozirisznek.” Ez az égi örökség pontosan az olimposzi elemmel kapcsolatos. Valójában az egyiptomi mítoszban Ozirisz egy olyan istenalak, aki a szellem „szoláris” és primordiális állapotának felel meg, aki miután megváltozott és megromlott (Ozirisz megölése és szétszaggatása), Hórusz által helyreállíttatott. A halott követi a halhatatlan útját, és Hórusz restauratív, Oziriszhez visszavezető és Ozirisz „felébredését” vagy „újjáalakulását” előidéző erejében részesül. E ponton a tradíciók és szimbólumok sokrétű megfeleléseinek megállapítása nem okozhat nehézséget. A hellén mitológia példát nyújt arra a motívumra, amely szerint a „sas” révén a létezők, mint például Ganümédész, felemeltetnek Zeusz trónjához. Az ősi perzsa tradícióban a sas segítségével Kei-Kaus király prométheuszi módon törekedett az égig emelkedni. A sas az indo-árja tradícióban Indrának olyan misztikus italt ad át, ami őt az istenek urává teszi. A klasszikus hagyomány mindehhez egy nagyon kifejező részletet is hozzáfűz: itt a sast – mégha kissé pontatlanul is – ama kivételes állatnak tekintették, amely képes anélkül a napba nézni, hogy szemét le kellene sütnie.(2) Mindez azt a szerepet is megvilágítja, amivel a sas a prométheuszi legenda egyes szövegváltozataiban rendelkezik. Prométheusz ezekben nem olyan valakiként tűnik fel, mint aki valóban képes arra, hogy az olimposzi tüzet sajátjáévá tegye, hanem mint aki „titáni” természetét megőrizve, e tüzet bitorolni akarja és azt minden „isteni” jellegétől megfosztani kívánja, hogy pusztán emberi legyen. A legenda említett szövegváltozataiban a leláncolt Prométheusz máját büntetésképpen egy sas folyamatosan marcangolja. A sast, az olimposzi Isten szent állatát magával a titánokat leterítő villámmal lehet összefüggésbe hozni, s e helyütt azzal a tűzzel egyenértékű alakként jelenik meg, amit Prométheusz akart magának. Vagyis egy sajátos benső büntetésről van szó. Prométheusz nem rendelkezik a sas természetével, ami képes volna a legfelsőbb fényt büntetlenül és „olimposzi módon” rögzíteni. Ugyanaz az erő, amit magának akart, az ő

gyötrelmének és büntetésének forrásává válik. És ekképpen lesz érthető a titáni emberfelettiség doktrínáját képviselő egyes modernek benső tragédiája – elindulva Nietzschétől és Dosztojevszkijtől, különös tekintettel ez utóbbi regényeinek jellegzetes hőseire –, akik saját rögeszméiknek váltak megszállottaivá és áldozataivá. Visszatérve az árja mítosz világához, az ősi hindu tradíció mítoszában a prométheuszi legenda egy másik változatára lelhetünk. Sas vagy karvaly alakjában Agni letöri a kozmikus fa egy ágát, megismételve azt a mozdulatot, amelyet a mítoszban a szemita Ádám véghezvitt, hogy az „istenekhez váljon hasonlatossá”. Agnira, aki maga a tűz testetöltése, ekkor lesújtottak. Földre hulló pelyheiből ama növény magjai lesznek, amely a „földi somá”-t hozza létre. A soma pedig az ambrózia egyik megfelelője, olyan szimbolikus anyag, ami arra hivatott, hogy az „olimposzi” állapotban való részesülést elősegítse. Az árja mítosz felépítése, noha egy bonyolultabb formában, de megismétli az egyiptomi mítoszban már bemutatott struktúrát (Ozirisz elsötétedése, Hórusz segítségével történő újjászületése). Egy elsőre bukott prométheuszi próbálkozásról lehet beszélni, ami aztán „felépítő” és ugyanazon cél helyes megvalósításának magját elvető kísérlet lesz. Az iráni-árja tradícióban a sas gyakran jelenik meg mint a hvareno „glóriá”-jának testetöltése – mint erre egy másik esetben emlékeztettünk – olyan rasszok számára, akik nem absztrakcióként, hanem mint egy misztikus erőt és egy fentről jövő valós hatalmat értékelik, ami az uralkodókra és a vezetőkre száll alá, hogy őket halhatatlan természetben részesítse s győzelemmel tegyen nekik tanúbizonyságot. Ez a sas által megszemélyesített árja „glória” nem tűri el a mazdeus tradícióra jellemző virilis etika megsértését. Ily módon a mítosz utal arra, hogy a sas formájában lévő glóriát Yama király megöli, amikor az valamilyen hazugsággal fertőződik meg. Az a szerep, amivel a sas az ősi Rómában rendelkezett, a jelentések és szimbólumok e megfelelésének alapján egy sajátos megvilágításba kerül. A római császár apoteózisának a rítusa egy alapvető tanúbizonyság, továbbá a rómaiság és az olimposzi idea közötti kapcsolat világos megszilárdítása. E rítusban pontosan a sasnak a halotti máglyáról történő felröppenése szimbolizálta az elhunyt császár lelkének az isteni állapotba való átkelését. Hadd emlékeztessünk e rítus sajátosságaira, amelyek Augustus halálakor celebrált eredeti rítus példáját ismételték meg. Az elhunyt császár testét egy bíborral takart ravatalba tették, amit egy aranyból és elefántcsontból lévő hordágyon vittek. A holttestet aztán egy, a Mars istennek szentelt téren elhelyezett, a papok által körülvett máglyára helyezték. Ekkor ment végbe az úgynevezett decursio, amelyről még szó fog esni. Miután meggyújtották a máglyát, egy sas szabadult el a lángokból, és úgy tekintették, hogy ebben a pillanatban az elhunyt lelke szimbolikusan az égi régiók felé emelkedett, hogy befogadják az olimposziak.(3) A már említett decursio a seregek, a lovagok és a vezetők menete volt a császár máglyája körül, amelyre az érdemeik szerint kapott elismeréseket dobták. Ebben a rítusban is egy mélyebb értelem rejtőzik. Létezett egy olyan árja és római hiedelem, hogy a vezérekben jelen van a győzelmet meghatározó erő; azaz nem is annyira a vezérekben mint személyekben, hanem inkább mint a nekik tulajdonított „olimposzi” jellegben. Ezért a győzelem római ceremóniájában a győzedelmes vezér felvette az olimposzi isten, Jupiter szimbólumait és ezen isten templomában nyújtották át neki a győzelem babérkoszorúját, ezzel akarván a győzelem igazi szerzőjét kifejezésre juttatni, akit a pusztán emberi résztől határozottan megkülönböztettek. A decursioban egy hasonló „engesztelődés” történt: a katonák és a vezérek bátorságukra és győzedelmes erejükre emlékeztető elismeréseket visszaadták a császárnak, mint olyan valakinek, aki az elismerések igazi eredete volt, és akiben most – „olimposzi” lehetőségében – a megszabadulás és az emberfölöttivé válás játszódik le. Mindez elvezet bennünket ahhoz, hogy a rómaiság „olimposzi” szellemének egy másik tanúságtételét – mint a sas árja szimbolikájának jelét – szintén megmagyarázhassuk. Akire a sas leereszkedett, azt a klasszikus tradícióban Zeusz által magas sorsra vagy királyságra íteltetettnek tekintették, s ezzel ezek hitelességének „olimposzi” előfeltételét akarták jelezni. A klasszikus tradíció – és különösképpen a római – úgy tartotta, hogy a sas a győzelem jele, amivel ugyancsak a harcnak és a győzelemnek olimposzi előfeltételei bukkannak fel, vagyis azon eszme, hogy az árja és római népek győzelmén keresztül az olimposzi istenség, a fény istenének erői győznek; az emberek győzelme magának Zeusznak az olimposzellenes és „barbár” erők feletti győzelmének a visszatükröződése, amit előre jelez Zeusz állatának, a sasnak a feltűnése. Íme ez az alapja ama szerep helyes és nem üres allegóriákban való megértésének, amellyel a sas – a tradicionális és szakrális eredet mély jelentéseivel kapcsolatban – a római hadsereg jelvényei között a signa és vexilla (hadijelvények és zászlók) körében kezdetektől fogva rendelkezett. Már a köztársaság korában a sas Rómában a légiók jelvénye volt – úgy mondták: „minden légiónak egy sast, egyetlen se legyen sas nélkül”.(4) A gyakorlatban a sas szárnyakkal és a karmai között egy villámmal alkotott jelvényt. Így a már említett „olimposzi” szimbolika ténylegesen megszilárdult: Jupiter szent állata esetében saját maga erejének

a jele, a villám az, amellyel a titánokat legyőzi és elpusztítja. Kiemelendő, hogy a barbár törzsek jelvényei között nem létezett a sas: a signa auxiliariumban viszont találkozhatunk szent vagy „totemállatokkal”, amelyek olyan más befolyásokra mennek vissza, mint például a bika és a kos. Ezek a jelek magába a rómaiságba a sassal összefüggésben csak egy következő korszakban szivárogtak be, és gyakran egy kettős szimbolikának adtak helyet: az adott légió jelvényeiben a sashoz kapcsolódó másik állat ekkor a légió valamely jellegzetességével állt összefüggésben, miközben a sas megmaradt Róma általános szimbólumának. A birodalmi korszakban egyébként a sas katonai jelvényből gyakran vált magának a Birodalomnak a szimbólumává. Ismeretes az a szerep, amit a későbbi történelemben a sas szimbóluma az északi és a germán népeknél felvett. E szimbólum úgy tűnik hosszú időszakra majdnem elhagyta a római földet és áttelepült a germán fajok közé, olyannyira, hogy sokak számára egy alapjaiban északi szimbólumnak tűnhet. Ez azonban így pontatlan. A sas eredete felejtésbe merült, jóllehet ez az alak még ma is Németország emblémája, miként ahogy a Szent Római Birodalom utolsó örököse, vagyis az Osztrák Birodalom emblémája is volt. E német sas egyszerűen a római sas. Kr. u. 800-ban Nagy Károly volt az, aki amikor kihirdette a renovatio romani imperii-t, az alapvető szimbólumot, a sast ismét felvette és Államának szimbólumává tette. Történetileg tehát nem más, mint a római sas az, ami mint a Reich szimbóluma egészen a mai napig megőrződött. Mindez viszont nem akadályozza meg azt, hogy egy mélyebb, történelemfeletti szempontból e vonatkozásban olyasfélére lehessen gondolni, ami több annál, mint egy puszta átvétel. A sas valójában már megjelenik az északi mitológiában mint Ódin-Wotan szent állatainak egyike – mint ilyen állat könnyen csatlakozhatott a légiók római jelvényeihez –, s az ősi germán törzsek címereiben is feltűnt. Azt lehet tehát gondolni, hogy miközben az újjászületett birodalom szimbólumaként Nagy Károly felvette a Sast, lényegében az antik Róma volt előtte, s ezzel egyidejűleg észrevétlenül az ősi árja–nordikus tradíció egy szimbólumát is felvette, amely a betörések periódusában a különféle törzsek között csak egy töredékes és alkonyati formában örződött meg. Mindenesetre a későbbi történelemben a sasnak pusztán egy heraldikai értéke adódott át és a szimbolikus, mélyebb morális és eredeti jelentése elfelejtődött. Miként ez más területen is megfigyelhető, ilyenné válik egy önmagát túlélő szimbólum, ami azonban e túlélésből adódóan mégis alkalmas arra, hogy nagyon különböző eszméknek szolgáljon alapul. Képtelenség lenne ugyanakkor az itt felidézett eszmék – akár „alvajáró” – jelenlétét feltételezni ma, legyenek bármilyen európai jelvényben és emblémában is láthatóak sasok. A dolgok állhatnának másképpen is számunkra, az ősi rómaiság örökösei számára, s a mellettünk álló nép, a római–germán császárság örököse számára. A Sas árja szimbolikájával, mindkét népünk újra életre kelt emblémájával kapcsolatos eredeti jelentés ismerete azonban harcunk legmagasabb értelmét is jelölhetné, és összekapcsolódhatna azzal a kötelezettséggel, hogy ebben bizonyos mértékig ugyanaz az esemény ismétlődik meg, mint amikor az ősi árja nép az olimposzi jegyben – megidézve magát a sötét és titáni entitást elpusztító olimposzi erőt – képes önmagát mint a fentről érkező befolyás katonaságát átélni, valamint egy fensőbb törvényt, az uralom és rend magasabb funkcióját megszilárdítani. Julius Evola (ford.: Németh Norbert) Lábjegyzetek: * Eredetileg: Il simbolo dell’Aquila ( 1934. ) 1) Wallis-Budge kiadásban LXXVIII, 1-4, 46. rész. 2) Vesd össze például LUKIANOSZ, Icarom. XIV. 3) Vesd össze DIONE CASSIUS, LVI, 34, sgg. HÉRÓDIÁNOSZ, IV, 2, stb. 4) Vesd össze CAESAR: Bell. Gall., IV, 29; TACITUS, Ann., I, 39; Hist. I, 61, 89, 100.

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A METAPHYSICO-TRADITIONALIS LÉTSZEMLÉLET ÉS AZ ULTRADEXTROCONSERVATIV VILÁGNÉZET EGYMÁSHOZ VALÓ VISZONYÁRÓL

Előttünk – mint tradicionálsan orientálódó 'ultradextroconservativ'-ok előtt egyértelműen és teljesen nyilvánvaló a 'Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica Universalis Integralisque' principiumaira alapozódó létszemléletnek és a jobboldaliságnak, szorosabban a szélsőjobboldaliságnak, ezen belül pedig az ultrajobboldali-ultraconservativ, imperio-monarchista szélsőjobboldaliságnak az elválaszthatatlanul szoros és szerves összetartozása. A 'Traditionalitas' igenlése megköveteli az igazi és tiszta jobboldaliság teljesmérvű és leghatározottabb elfogadását, és az igazi, tiszta jobboldaliság úgyszintén megköveteli a 'Spiritualitas Traditionalis' egyértelmű igenlő megvallását. Ez eléttünk és a mi körünkben is talalandó igazság és valóság, ám – számunkra – bizonyító magyarázatra egyáltalán nem szorul. Azok számára azonban, akik még csak közelítenek a 'Traditionalitas'-hoz, és azok számára, akik – jobboldalinak vallva magukat – közelítenek az igazi, tiszta jobboldalisághoz – az ultradextroconservativ szélsőjobboldalisághoz – de ezt még nem, vagy nem teljesen érték el: ez az összetartozás, ha belátható is, távolról sem egyértelműen nyílvánvaló, sőt, még az sem zárható ki, hogy az összetartozás egyértelműségének a – részünkről szokásos – határozott, úgyszólván ellentmondást nem tűrő állítását egyenesen erőltetettnek tekintik. A fentebbi nézetek és szemléletek egymáshoz-tartozását mélyebb-igazoltabb – a nyilvánvalóság elfogadását jobban közelítő –belátásához, e belátás elősegítéséhez néhány szempontot szeretnénk meghatározni és rögzíteni, vázlatosan kifejtve az egymáshoz való tartozás legelemibb elvi alapjait. Ahhoz, hogy ezt a feldatunkat teljesíthessük, néhány szót kell szólnunk arról is, hogy a szorosabb értelemben vett 'Metaphysico-Traditionalitas' létszemléletéhez – magukon a 'Traditio'-kon kívül – mi tartozik olyan elválaszthatatlanul hozzá, hogy enélkül a 'Metaphysico-Traditionalitas' nem is lenne 'Metaphysico-Traditionalitas'-nak tekinthető. A 'Metaphysico-Traditionalitas' basis-principium-ainak a 'consideratio'-ja nem philosophia, hanem magasan vitathatatlan bizonyossággal – hyperphilosophia. Ezen hyperphylosophiá-nak van és kell is lennie egy – szemléletileg meghatározható és meg is határozott – ' propaedeutica philosophicá'-jának. Ezt a ' propaedeutico-philosophicus' irányvonalat leghelyesebben és legpontosabban úgy nevezhetnők, hogy 'metidealismus transscendentali-immanentalis et immanentali-transcendentalis theurgo-magico-solipsisticus absolutus'. Az a 'philosophia metaphysica', amely ezt a szemléleti irányvonalat adaequat módon teszi magáévá: a philosophia betetőzésének tekinthető. A 'hyperphilosophia metaphysica' vonatkozásában némileg más a helyzet: itt ez az egyetlen érvényesen lehetséges irányvonal, s legfeljebb az árnyalatok tekintetében képzelhetők el különféle 'iskolák'. Ahol a philosophia betetőződve befejeződik, ott kezdpdik el egy folyamatos önmagán-túlemelkedés és önfelülmúlás értelmében a hyperphilosophia, amely összekötni hivatott a philosophiá-t és a Sophiá-t. A solipsisticus szemlélet képviselőinek a tételezése szerint nincs más Lét – csakis Tudati Lét, és nincs más Alany önnön Tudati Alanyiságomon kívül. Én-Önmagam vagyok a Tudati Lét Tudati Alanya, Subiectum-a, az Én-Önmagam Tudati Actionalitas-a, vagyis önnön Tudati Actionalitas-om révén létezik a szintén tudati értelemben és kizárólag tudati értelemben felfogható 'Realitas Obiectiva'. Végsőfokon Én-Önmagam vagyok egyedül, és Én-Önmagamon kívül nincs senki és nincs semmi. A szabadság, az Uralom, a Hatalom, a Rend és a Hierarchia a 'Traditionalitas' – solipsisticus megalapozottságú – alapszavai-alapfogalmai, s ugyanekkor ezek a metapolitica-i indíttatású jobboldali politicitas alapszavai-alapfogalmai is. A philosophia-i és hyperphilosophia-i solipsismus a 'Metaphysico-Traditionalitas'-hoz közvetlenül, az 'Ultradextroconservativitas'-hoz közvetve hozzátartozik. Akinek e tekintetben (jelentősen) más a véleménye, önmagáró állít ki bizonyítványt abban a vonatkozásban, hogy súlyos – ha nem végzetes – principiumzavar állapotában leledzik, olyanban, amely valószínűleg más, jelentős elvi-eszmei-szemléletbeli területekre is kiterjed. Kétségtelen, hogy egy pártpolitikai aktivistának – "mozgalmistának" – nincs okvetlenül szüksége arra, hogy közvetlen ideológiai felkészítettségén túlmenően philosophicus-hyperphilosophicus műveltséggel is

rendelkezzék: bátorságra, rettenthetetlenségre, küzdőképességre, kitartásra van elsősorban szüksége. A jobboldali vezetőknek azonban – mindazok mellett, amiket egy "mozgalmistától" is el lehet és el is kell várni – olyan complex ideologia-i képzettséggel kell rendelkeznie, amihez a szoros értelemben vett ideologia puszta ismeretbeli birtoklása merőben elégtelen. Magasfokú politologia-i, történelemtudományi, sociologia-i, jogtudományi, hadtudományi, gazdaságtudományi, philosophia-i, theologia-i ismeretekkel kell rendelkeznie, olyan szinten, amely nem elégszik meg a receptiv tudással, hanem productiv-creativ qualitasok activált meglétét feltételezi. A helyes értelemben vett 'politicitas' ('Politeia') feltételezi a szintén helyes értelemben vett 'apoliticitas' ('Apoliteia') háttérbeli meglétét, anélkül, hogy ez bármilyen csekély mértékben is csökkentené a politica-i activitas-t. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mindkettő hátterében és midkettő felett valóságosan jelen van az a szint, amelyből mindkettőnek következnie kell, – ez pedig a 'metapoliticitas' ('Metapoliteia') szintje. E szintről – mintegy lefelé – nyitni lehet mind a 'politicitas', mind az 'apoliticitas' felé. Nyitni lehet és – mint megjegyeztük – nyitni is kell, mégpedig mindkét irány felé, s csak azt kell eldönteni – de ezt valóban egyértelműen el kell dönteni – hogy melyik kerüljön, legyen és maradjon előtérben. Kétségtelen, hogy lehetséges olyan egészen kivételes helyzet is, hogy a szint megjelenhet és meg is maradhat olyan magasságban, olyan – mondhatnók – 'meta-politica'-i niveau-on, hogy a nyitás gondolata sem merülhet fel. Ilyen volt Bhagavan Shri Ramana Maharshi személyfeletti személyiségének a helyzete. Ez azonban, ismételjük, merőben kivételes, és – noha példaértékű is lehet – alig-alig találhat érvényes követésre. *** A 'Metaphysico-Traditionalitas' principiális meglétének – metapolitika-i meglétének – a politica-i-társadalmi vetülete: a jobboldaliság. Jobboldaliság – ennyi elég is lehetne, minden további pontosító jelző nélkül. Elég is lehetne, de – sajnos – mégsem elég. Napjainkban az alig észrevehetően csekély jobboldali elszíneződést mutató mérsékelt határozottsággal baloldali-ellenbaloldali pártokat "szélsőjobboldaliaknak" szokás – teljesen általánosan – nevezni, sőt, egyértelműen baloldali, liberal-democraticus irányt követő pártokat is "szélsőjobboldaliaknak", "fascistáknak" és "nazi-knak" neveznek a szélsőbaloldaliak, közismert tomboló örjöngéseik során. Valóban csak a legeslegszélsőségesebb szélsőjobboldal az, ami 'traditionális' szempontból elfogadható, de ezek körén belül is distinctio-kat kell tennünk. Nem tudjuk elfogadni – legalábbis igazán, a legcsekélyebb fenntartás nélkül elfogadni – azokat az irányvonalakat, amely bár a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliság körén belül definiálhatóak, de átitatódtak és átitatódnak az ellenbaloldaliság, főként a szélsőellenbaloldaliság által, mely mégis baloldali eszméket, célokat, módszereket, styluselemeket vesz át és tart fenn önmagán belül, összekeverve a ténylegesen jobboldali-szélsőjobboldali elvekkel és törekvésekkel. (Voltak, vannak és – sajnos – minden bizonnyal lesznek is olyan szélsőjobboldali irányvonalak, amelyek nem csupán szélsőellenbaloldali elvekkel töltekeznek, hanem készek bizonyos collaboratio-ra is a szélső-baloldal némely – erre nyitott – körével.) Nem csupán a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliság az, amit a 'traditonalis' orientáltság – politikai és társadalmi síkon – igényel, hanem a tiszta – minden más, elsősorban ellenbaloldali beszűrődéstől teljesen mentes – jobboldaliság-szélsőjobboldaliság. Ez az, amit ultrajobboldali-ultraconservativ szélsőjobboldaliságnak vagy ultradextroconservativ szélsőjobboldaliságnak kell neveznünk. Ez nem Mussolini-féle, vagy Hitler-féle, és nem is más, ezekkel közelebbről rokonítható szélsőjobboldaliság. Ez a Bonald-féle, a De Maistre-féle, a Metternich-féle igazi és tiszta jobboldaliság jelenkori és radicalisált adaptatio-ja. Az az ultrajobboldaliság, amelynek a 20. században Julius Evola volt a legmagasabbról legmélyebbre tekintő és legmegbízhatóbb, legjelentősebb, leginkább figyelembeveendő ideologico-theoreticus-a. Ez az ultradextroconservativitas egyértelműen traditionalis megalapozottságú, és igazán csak traditionalis létszemléleti alapon válhat politica-i világnézetté. Az ilyen kiindulás kizárja azt is, hogy bármikor is – a magunk részéről – confrontálódjunk a legszélsőségesebb szélsőjobboldal bármilyen komoly és becsületes, noha nem 'traditionalis ultradextroconservativ' irányzatával, legyen az magyar, vagy bármilyen más irányvonal. Ellenkezőleg – cooperáció-ra törekszünk, baráti és bajtársi együttműködésre, az együttműködés folytonos kiszélesítésére és elmélyítésére. Másfelől – bár az ultradextroconservativ szélsőjobboldallal kiváltképpen együtt kívánunk működni – a

traditionalis ultradextroconservativ szélsőjobboldal 'evoliánus' szárnyának az egyébként legtiszteletreméltóbb körei sem mértékadóak számunkra, s főképpen nem okvetlenül azok. René Guénon és – méginkább – Julius Evola életműve absolute nélkülözhetetlen mindenki számára, aki egyfelől a mephysico-traditionalis, másfelől a traditionalis ultradextroconservativ létszemléleti-világnézeti vonatkozások körében tisztán szeretne látni. Itt nem "követésről" van szó, főként nem e szó napjainkban szokványos értelmében. Ők voltak eddig – mindkét felől – a nyugati világ számára a leginkább mértékadó 'megvilágítók'; Őket mellőzni – esztelenség lenne. Még messzebmenő esztelenség lenne Őket most – haláluk után – egymással szembeállítani. Sajnos, úgy tűnik, hogy – ha visszafogottan is – némelyek ezt nem tekintik annyira képtelen és esztelen kísérletnek, s ennek – bár egyelőre még csendesen, suttogva – hangot is kezdenek adni. Sőt, némelyek odáig mennek, hogy a 'philosophus', a 'politicus-politologus' és a szorosan 'traditionalis' Julius Evolá-t sem tartják absurdumnak – óvatosan – ütköztetni egymással. (Nem beszélve arról, hogy korábban a 'Traditionalitas'-sal csak egy kicsit is rokonszenvezők az egyes országokban is, világszerte is, a legmesszebbmenő egymásközti jóviszonyra törekedtek, ellentétben más szellemi és főleg álszellemi irányzatok torzsalkodó híveivel; ma – e tekintetben – megváltozott a helyzet: a guénoniánus-ok szemben állnak az evoliánus-okkal,de a guénoniánus-ok szemben állnak más guénoniánus-okkal, és az evoliánus-ok is más evoliánus-okkal. Az ellentétek, természetesen, mondvacsináltan elviek, valójában szinte kizárólag személyesek.) *** Noha a baloldaliság-jobboldaliság fogalmi ellentétpárja a 18. század végén, Franciaországban alakult ki, korlátlanul előre és hátra lehet vetíteni az időben. Nem túlzottan szerencsés megnevezések, de – minthogy megfelelőbbek nem akadnak – nyugodtan használhatóak. Valamikor minden a jobboldaliság jegyében állt s mindenki – vagy legalábbis szinte mindenki – jobboldali volt. Az, aki igazán számított, csakis jobboldalon állhatott. Jobboldali volt a középkorban a Ghibellin-/Hohenstaufen-párt is és a Guelf-/Welf-párt is, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a Ghibellin-/Hohenstaufen-párt jobboldalisága határozottabb volt és egyértelműbb, intensivebb és tisztább, – de a baloldaliságnak akkor még semmiféle meghatározó szerep nem jutott. Azt mondhatjuk, hogy a 'Metaphysico-Traditionalitas' metapolitica-i valóságának a politikai-társadalmi vetülete az igazi jobboldaliság, s ez így is van. Ebből azonban az is következik, hogy az 'Antitraditionalitas' contra-metapolitica-i valóságának a politica-i-társadalmi vetülete a voltaképpeni baloldaliság. Úgy tűnik, hogy ez az elemi józanság keretei között – nem lehet vita tárgya. Abból, hogy a 'Metaphysico-Traditionalitas' elvei szerint orientálódó vagy orientálódni kívánó ember politica-i-társadalmi világnézete – még akkor is, ha egyébként az apoliticitas előtérbe-helyezése mellett foglalt állást – úgyszólván szükségképpen valamilyen mértékben jobboldali, – csaknem következni látszik, hogy az antitraditionalitas vagy a baloldaliság, vagy az ellenbaloldaliság, vagy az ellenbaloldaliság által contaminált jobboldaliság-szélsőjobboldaliság mellé fog állni, ha emberi repraesentans-airól van szó. Biztos, hogy rengeteg jobboldali-szélsőjobboldali van, aki a legkevésbé sem áll közel a traditionaliter orientálódni kívánó ember typus-ához. Ezeknek az embereknek az alkalmasint tisztességes volta nem kérdőjelezhető meg, s az sem, hogy derék munkásai, akár harcosai lehetnek a jobboldali-szélsőjobboldali ügynek, – az azonban már esetleg vitatható, hogy vajon tisztában vannak-e az igazi jobboldaliság mibenlétével. Úgy véljük, joggal gyaníthatjuk, hogy nem, nincsenek tisztában az igazi jobboldaliság lényegével. A messzemenő tudatlanság lehetővé teszi, hogy a szélsőjobboldaliak egyébként antitraditionális beállítottságúak legyenek. Ez vitathatatlanul lehetséges. Az azonban kizárható, hogy igazán traditionalis beállítottságúak baloldaliak lehessenek. Lehetséges-e, hogy mindezek dacára, valaki – tudva, hogy miről van szó – mégis traditionalis-nak fogja vallani magát és ugyanekkor – szintén tudva, hogy miről van szó – egyszersmind baloldalinak is? Végül is, szinte minden actualizálódni is képes módon – lehetséges. De, ha ez mégis így lenne – ami nagyon valószínűtlen – akkor is kétségbe kell vonnunk az illető esetében azt, hogy valós mélységben ragadta volna meg a 'Traditio' és a 'Traditionalitas' lényegi mivoltát. Biztos principiumok birtokában, principium-zavar nélkül, nagyon magasról nagyon mélyre tekintve – teljes bizonyossággal maradéktalanul kizárhatjuk azt, hogy valaki a 'Metaphysico-Traditinalitas' basis-elveire alapozódó létszemléletet vallva, tudva azt, hogy mi a baloldaliság és mi a jobboldaliság, – baloldali lehessen, s nagy valószínűséggel prognostisálhatjuk, hogy az ilyen ember, ha nem máris jobboldali, akkor

előbb-utóbb azzá lesz. Létezik egy olyan kedvelt és dillettáns felfogás, amely szerint az igazán szellemi ember absolute apoliticus, olyannyira, hogy semmiféle politikai vonatkozású kérdésben nem formál semmiféle véleményt. Az ilyen emberek – mert tényleg akadnak ilyenek – voltaképpen nem apoliticus-ok, hanem – szinte kivétel nélkül – gyávák, "óvatosak", eleve feladnak mindent, hogy még hangtalanul magukban beszélve se alakítsanak ki álláspontot, hiszen még ebből is bajuk származhat, nekik maguknak, vagy családjuknak. Van olyan, aki folyton változtatni képes az álláspontját, a lehető legalacsonyabb érvényesülési-előnyszerzési szempontok előtérbe helyezése alapján. Az előzőekben említett typus más: nem akar hazudni, nem akar álláspontot változtatni, ehelyett megszünteti az állásfoglalást, nincs többé titkos véleménye sem. Szellemi szempontból ez is megvetendő, és nem is kevéssé. Lehetséges absolút álláspont-felettiség. Ez szinte végtelenül kivételes; ez állt fenn Bhagavan Shri Ramana Maharshi esetében. Egyébként a metapolitica-i indíttatásból teljesen az apoliticitas-t választó embernek is lehet, sőt, kell is lennie metapolitica-i létszemléletének és politicai világnézetének. Ez pedig – traditionalis orientáció mellett – nem lehet más, csakis jobboldali, minden valószínűség szerint az ultradextroconservativitas értelmében szélsőjobboldali, – de úgy megélve ezt, hogy az operativ politicai sphaerá-ban ne kelljen szerepet vállalnia. Ez egyébként – így – tökéletesen legitim és acceptabilis. Senkinek sem kell activ – akár extramarginális-helyzetbe-szorítottan activ - politikusnak lennie, mégcsak nem is ajánlott. Politikai álláspontját, sőt, világnézetét azonban mindenkinek ki kell alakítania, aki nem él teljesen és tökéletesen kívül minden közvetlen és közvetett (akár sokszorosan közvetett) politikai vonatkozás hatókörén. *** A baloldaliság és a jobboldaliság között centristának lenni: voltaképpen baloldaliság, és magához a centrumhoz nincs semmi köze. A centralitas, az axialitas, a polaritas – a traditionalis dextroconservativitas-sal, annak alapelveivel állnak a legszorosabb vonatkozásban, s nem hozhatók összefüggésbe az álláspontot nem igazán foglaló lagymatag baloldalisággal. Ha visszatekintünk a múltba – mint már megjegyeztük – egyre inkább a jobboldaliság hegemoniá-ját tapasztalhatjuk. A legmesszebb lévő, legtávolibb múlt szinte teljesen tisztán traditionális és – ilyen értelemben – merőben a jobboldaliság jegyében és uralma alatt álló kor volt. A Király-Istenségek és Isten-Királyságok kora, a sacralis Királyok és Szent Birodalmak korszaka: a Traditionalitas basis-fogalmai, egyszersmind az igazi jobboldaliság basis-fogalmai is. A traditionalis dextroconservativitas mindig Monarchiá-ban és Monarchiá-kban, esetleg Monarchiaaequivalentiá-kban gondolkozott és ma sem tesz másként. A 'Führerstaat' legfeljebb átmenetileg elfogadható államberendezkedés. Ha a dynastico-successionalis monarcho-legitimitas valósága valamiféle elháríthatatlan-leküzdhetetlen okok miatt semmiképpen sem érvényesülhet, akkor – átmenetileg (s ez az átmenet hosszú is lehet) – Uralkodónak, vagy Uralkodó-Kormányzónak kell a korlátlan államfői uralmat-hatalmat gyakorolnia, a monarchikus államforma teljes-tökéletes épségben-hagyása és épségben-tartása mellett. Ebből az elvből még a legvégletesebb körülmények között sem szabad engedni, legfeljebb egy restaurationalis folyamat rövid és egyértelműen ideiglenes phasis-ának fenntartásos elfogadása értelmében. *** Mi a legszélsőségesebb, de mégsem az ultradextroconservativitás értelmében legszélsőségesebb szélsőjobboldal megítélését illetően ambivalens álláspontra helyezkedünk. Egyrészt baráti-bajtársi együttműködésre szeretnénk törekedni, s – ezen túlmenően – politica-i-tactica-i együttműködésre is, – másrészt viszont nem titkolhatjuk a particularis elutasítást megközelítő fenntartásainkat sem. Ez utóbbiak oka a már említett ellenbaloldali-szélsőellenbaloldali befolyások különböző erősségű, de sohasem gyenge jelenléte. Azt, aki traditionális-an orientálódik, és ennek kapcsán a jobboldaliság felé közelít, nyilvánvalóan teljes mértékben hidegen hagyják a baloldal jobboldal-ellenes propagandafogásai, és egyáltalán bármiféle baloldalról jövő jobboldaliság-ellenes érvelés. Minden ilyesfélét helyesebb teljesen figyelmen kívül hagyni. Minket legfeljebb érdekelhet, hogy a szélsőjobboldaliságba behatolhatnak-e proletár-befolyások, hogy ezek köreiben érvényesülhet-e a proletár-lelkület. Ha az ezekkel kapcsolatban felvetődő kérdésekre a válasz:

'igen', mégpedig aláhúzottan, nyomatékosítottan 'igen', akkor okvetlenül el kell gondolkoznunk az együttműködésünk kiszélesítését-elmélyítését fokozni kívánó törekvéseink bizonyos mérvű visszafogásáról. Több – megbízhatóbb és kevésbé megbízható – forrásból tudni lehet olyasmiről, hogy a szegedi Csillagbörtönben az egyidejűleg bebörtönzött kommunista és nemzeti-szocialista-hungarista – egymással egyébként élesen szembeálló – foglyok között az úgynevezett Molotov-Ribbentropp-paktum megkötése idején csaknem baráti hangvételűnek mondható beszélgetések kezdődtek, – arról, hogy előbb-utóbb eljön az ő közöttük esedékes megbékélés ideje, amikor a magyar zászlóban a szocializmust-kommunizmust jelképező vörös és a nemzetiszocializmust-hungarizmust jelképező zöld a megbékélést jelképező fehér jegyében nem csupán békét köt, hanem szövetséget is, a fennálló feudálkapitalista Horthy-rendszer ellen. Ez ugyan egyik fél részéről sem volt a hivatalos párt-állásfoglalás megnyilvánulása, de rávilágít egy akkor elterjedt és nyomokban még ma is élő gondolkozásra – a legszélsőbb szélsőjobboldal és a legszélsőbb szélsőbaloldal összebékíthetőségének a gondolatára és vágyálmára. *** Éles kisarkítással azt kellene mondanunk, hogy mi a koraújkor újra-megvalósításán keresztül a középkort akarjuk visszaállítani, majd az ókort s végül a praehistoricum-ot. Ez, persze, így, nem igaz, – de valamiféle igazság mégis rejlik e szélsőséges túlzás hátterében. Mindazt restaurálni szeretnők, ami még ténylegesen restaurálható, akkor is, ha ez a ténylegesség egyszersmind részlegességet, töredékességet jelent. E tekintetben megelégszünk hatvan-hetven évvel is, noha szívesebben mennénk vissza hatszáz-hétszáz évvel, s ennél is inkább hatezer-hétezer, hatvanezer-hetvenezer évvel. A traditionalis orientatio kezdődhet nostalgiával, s gyakran valóban így is kezdődik. Kezdődhet így, de a folytatódásának fokozatosan el kell oldódnia először a nostalgia meghatározó szerepétől, később többékevésbé a jelenlététől is. Látni kell a kor valamennyi – döntően negatív megítélhetőségű – alapvonását. A viszonyulás nem lehet más, csakis a higgadt critica. Az optimismus is, a pessimismus is: anarya jellegzetesség; a traditionalis irányultságtól teljesen idegen. Minden esetben – politikai vonatkozásban is – meg kell tenni az élesen criticus észrevételeket: minden kétségbeesés és minden dührohamszerűség nélkül. *** Voltak-vannak olyanok (Magyarországon ilyen volt Hamvas Béla), aki szerint a hatalom nem lehet más, csakis sötét és végletes bűnösséggel rossz. Nem csupán a Kali-Yuga előrehaladott phasis-ában, hanem mindig és eleve. Ez a felfogás számunkra merőben elfogadhatatlan. Azt nem vonjuk kétségbe, hogy a Kali-Yugá-ban, főként annak előrehaladott időszakában, különösen a 20. században, és a 21. század felé haladva egyre inkább a Sötétség birtokolja-bitorolja a hatalmat. Ez úgyszólván egyértelmű. Ebből azonban a legkevésbé sem következik, hogy a Hatalom és az Uralom ne alapozódhatnék 'Suprematia-Realivera'-ra. Elvileg mindenképpen alapozódhatik erre, gyakorlatilag már sokkal kevésbé, de még napjainkban sem teljesen kizárhatóan. Ha pedig így van – s szerintünk biztosan így van –, a tiszta és magasrendű Uralom és a tisztán jogos, jogszerűen birtokolt Hatalom – minden sötét elszíneződéstől és infernális felhangtól mentesen minden időben lehetséges volt, eleve lehetséges, ma már sokkal kevésbé az, de kivételesen még ma is elképzelhető; az idők folyamán szinte teljesen el fog tűnni, de merőben teljesen, a lehetőségek mélyéig elérően valószínűleg soha nem fog és nem tudna elveszni. *** A traditionális létszemlélet is, az ultradextroconservativ világnézet is – bár időről időre érdeklődés tapasztalható e szemléletek iránt – kiszoruló félben van a Világból. Soha nem fog teljesen kiszorulni, s tehetünk annak érdekében, hogy – ha igen szűk körben is, de valamilyen mértékben eleven módon – fennmaradjon. Ezt tekintjük feladatunknak.

Hatalom és uralom A metafizikai tradicionalitásnak – mint létszemléletnek – állást kell foglalnia azokban a kérdésekben is, amelyek körében felmerül a világban megnyilatkozó szellem problémája. Ahogyan a szellem a világban megnyilatkozik, ahogyan érvényesül, vagy háttérbe szorul, az szorosan összefügg azzal a ciklicitással, amelyben az ember, a természet, a világ, és elsősorban a tudatiság részt vesz. Ez áthatja az embert, meghatározza az ember külső és belső világát, kivéve azokat a terrénumokat, ahol az ember az autonómiáját metafizikai alapállásából kiindulva megőrzi. A szellem jelenléte a világban uralomként és hatalomként nyilvánul meg. Az uralom és a hatalom alapvetően tradicionális kategóriák, és ugyanakkor ki vannak téve annak, hogy az antitradicionális erők ezeket megmásítsák, és a hatalom ál-formáját alakítsák ki, és olyan irányt adjanak ennek, amely a hatalom és az uralom eredeti stabilitásával és eredeti mozgásával ellentétes. Minden igazi uralom alapja a „suprematia”, a fensőbbség, ami csak reális (tényleges, igazi) szellemi fensőbbség lehet – a metafizikai eredettudat birtoklásából adódó fensőbbség. A leglényegesebb a „suprematia” megléte ebben a kérdéskörben. Ha a „suprematia” (a valóságos fensőbbség) nincs meg, akkor csak áluralom (pseudodominantia) valósulhat meg. Ha hiányzik a szellemi fensőbbség, akkor az uralom valójában nem uralom, és az ebből következő hatalom bitorolt hatalom. Az uralom a hatalomtól abban különbözik, hogy a hatalom felett áll és azt birtokolja. Ontológiai értelemben az indiai tradiciók bőven beszélnek erről, és a hatalmat saktinak nevezik (nőnemű szó), ami a világban működő mágikus hatalomnak felel meg. A sakta (hímnemű szó) a hatalom (a sakti) birtoklója. Az uralom a hatalom birtoklásából adódik. Az uralkodónak hatalma van, és uralkodói volta a valóságos fensőbbségen alapszik, vagyis azon, hogy szupremáciája van. Kiemelkedik a létezők és az emberek köréből, és ebből a fensőbbségből adódó uralma a hatalmat teljes mértékben birtokba tudja venni, és meg is tudja tartani. Az áluralom (pseudodominantia) a hatalomból csak az erőszakot tudja megtartani, azaz a hatalomnak a legkülsőségesebb formáját. Bitorolja a hatalmat, de nem a hatalom teljességét, hanem csak a legalacsonyabbrendű részét, az erőszakot. Semmiféle hatalombitorlás nem képzelhető el, amely a hatalom teljes terjedelmére kiterjedhetne. A bitorlás mindig a hatalom legkülsőbb és legalacsonyabb rendű formájára, aspektusára és eszköztárára irányulhat. A szellem jelenléte a világban a centrum jelenlétének a tudatosítását jelenti. Tehát, ha a centrum (a középpont) tudata nincs jelen a világban, akkor a világ szellemnélküli. A szellem a centrumtudatot jelenti az ember és az ember világának körében. A centrum és az axis – a középpont és a tengely – az, amin az uralomnak és a hatalomnak, és mindent betetőzően a szupremáciának alapulnia kell. Az uralkodó – lényege szerint – mozdulatlan, olyan, mint a középpont és a tengely. Ezért a végrehajtó hatalom mindig alacsonyabb, mint az a hatalom, amelyet az uralkodó közvetlenül birtokol. A közvetlenül birtokolt hatalom az alapításra, a mozgatásra (mozgásra) és a megállításra irányul. Jupiter Stator jelentése: „megállító Jupiter”. Ez a „megállító” egyszersmind alapítót is jelent, de magában foglalja a mozgatót is: mozgat és megállít. Lefekteti az alapokat, megteremti a szilárd bázist, és uralkodik. A szellemnek – mint primer metafizikai kifejeződésnek – a világban való megfelelője a monarchia, amikor az állam élén király, császár vagy fejedelem áll, aki a hatalom teljességének korlátlan birtokosa. Mindaz, ami horizontálisan és vertikálisan szimbolizálható, és ezen területekre kiterjed, a kezében van, azt teljesen korlátlanul birtokolja. Ahogyan Isten a létet birtokolja (a létben a lét uraként van jelen) úgy van jelen a lét földi foglalatában, az államban a király, az uralkodó, a monarcha. A tradicionalitásnak ki kell terjednie az élet különféle területeire, és ott meg kell mutatnia azokat a paradigmákat (mintákat), amelyek szerint a tradicionális állam felépülhet vagy létrejöhet. Tudni kell, hogy a jelenkorban – a jövendőről nem is beszélve – ennek a felépítésnek a lehetősége végtelenül csekély. A tradicionális birodalmak teljes szellemi áthatottsága már Kr. e. VII.VI.V. sz. táján megszűnőben volt. Szellemi fellobbanások még voltak az ókorban és a középkorban is, amikor a tradicionális állam (ha nem is tökéletesen) magvalósult. A Római Birodalom tradicionális birodalom volt, a későbbi Kelet és NyugatRómai Birodalom szintén. A Karolingok által újjáélesztett NyugatRómai Birodalom – Nagy Károly Birodalma – is tradicionális volt, ugyanígy a NémetRómai Császárság is. Tradicionális állam

volt Magyarország is a Turuldinasztia – Árpádházi uralkodók idején – párhuzamosan a Szászdinasztia, majd a Hohenstaufok NémetRómai Birodalmával. Keleten ezek sokkal inkább megőrződtek, ha e tekintetben a kínai, de még inkább a japán császárságra gondolunk, ahol az uralkodói jelenlét egészen a legutóbbi időkig megnyilvánult. A monarchia legmagasabb formája az IstenKirályság, amikor az istenség – mintegy Avatáraként (alászállóként) – megjelenik a világban és elfoglalja a VilágKirály pozícióját. A VilágKirályét, aminek a neve a szanszkritban Cakravarti, vagyis a „kerék forgatója”. A „kerék forgatója”, a „kerék ura” csak az lehet, aki a Centrumban van, és a Centrumból kiemelkedik. Az Istenkirályt felváltja a szakrális király, akinek a küldetése az Égből, az Égtől ered. Ezután jönnek létre azok a királyságok, amelyek Isten kegyelméből királyságok. Ez már lefokozódás, de ebben még jelen van a szellem, él és működik. Azután már azok a formációk következnek amelyekből ezek az erők már hiányoznak, és létrejön az az államforma, amely demonstrációja a szellem kinemfejeződését képviseli. Azt reprezentálja, hogy nem a szellem (az ég, a transzcendencia) reprezentánsa. A köztársaság ilyen államforma. A tradicionalitás – bár elsősorban nem a földi területekkel foglalkozik – nagyon határozottan állást foglal a világgal kapcsolatos kérdésekben is. Ugyanis a világnak biztosítania kell az individuumok számára a szellemhez (az eredethez) való visszajutást, visszakapcsolódást. Az állam ezért a szellemi világ lenyomata, ugyanakkor paradigmája, amiben kifejeződik a szellemi világ belső rendje, s amely megadja a mintát ahhoz, hogy milyen világot építsen fel önmagában és önmaga körül az ember. Az uralom, amely szupremácián alapul, és amely a hatalmat birtokolja, csak autokratikus, arisztokratikus, és theokratikus lehet. Az autokratikus azt jelenti, hogy az uralkodó önmagára alapozott korlátlan hatalommal rendelkezik. Az arisztokratikus azt jelenti, hogy a legjobbak uralma érvényesül. A theokratikus azt jelenti, hogy az arisztokrácia és a theokrácia az eredetét az istenség létéből vezeti le, s hogy az autokratában az isteni princípium működik, s hogy az autokrata az isteni princípiumot fejezi ki minden tekintetben, s az arisztokrácia az isteni uralomtól áthatva jeleníti meg a legjobbak uralmát. A theos istent jelent, az aristos a jót, a legjobbat, az agathos felsőfokát jelenti, az auto önmagát. A theokrateia és theokratia (theocratia) az aristokrateia és aristokratia (aristocratia) s az autokrateia és autokratia (autocratia) görög és grekolatin formák. Ezek jelentik azt a bázist, amely a szellemhez való visszaemelkedést lehetővé teszi. A démosnak, a népnek az uralma a démokrateia vagy démokratia (democratia). A „demokrácia” még abban az esetben is lefokozást és lefokozódást jelent az előbbiekhez képest, ha a démosban egy igazi szellemi méltóság nyilatkozik meg. De rendszerint nem nyilatkozik meg, és a démos rendesen nem több, mint tömeg. Ma léptennyomon – minden politikai irányzat a demokratizmus nevében akar beszélni, és ennek igenlését és fokozását jelöli meg céljaként. A szellemiség szempontjából a demokrácia és a demokratizmus elvetendő. A szellem, a tradicionalitás szempontjából a demokratizmusnak semmiféle létjogosultsága nincs. Az Uralkodónak egyetlen kötelessége van – ez is önmagából adódó s nem egy elv követése – az, hogy ne a nép ellenében uralkodjék. De nem kell a nép nevében uralkodnia, mert a nép mérhetetlenül alatta áll az igazi Uralkodónak. Meg kell határoznunk, hogy a tradicionális létszemlélet – amely a szellemi szférákra vonatkozik elsősorban – hogyan nyilvánul meg a politika és a társadalom síkján. A tradicionális létszemlélet elidegeníthetetlen politikai vonzata az a politikai világnézet, amelyet jobboldaliságnak (dextrizmusnak) nevezünk, s ebből a legradikálisabb jobboldaliság következik. A radikális jobboldaliságban nincs helye a demokratizmusnak. Amikor diktatúrákról beszélünk, tudnunk kell, hogy a diktatúra mit jelent. A diktatúra egy ideiglenes állapotot jelent, azt, hogy az autokrata (az uralkodó) a végrehajtó hatalmat közvetlen parancsnok kiadása útján gyakorolja, pl. egy diktátoron keresztül. Az ideiglenesség szervesen hozzátartozik, ugyanakkor a diktatúra lehet negatív és pozitív. A proletárdiktatúra vagy a klikkdiktatúra bizonyos körök, embercsoportok diktatúrája, amelyben semmiféle magasabbrendű meghatározottság nincs, nem lehet elfogadható. A diktatúra, ha abban nem az igazán magasabbrendű nyilatkozik meg – hanem éppen a sötétség, és az alacsonyabbrendű, akkor az a sötétség uralmát, a skotasmokratiát jelenti. A diktatúrát, amely terrort alkalmaz, s amelynek a hátterében a skotazmokrácia érvényesül, el kell vetni. Ez éppúgy baloldali, mint a demokratizmus, a liberalizmus, a szocializmus. A terror és a liberalizmus is baloldali – a terrorisztikus diktatúra és a demokratizmus is az. Társadalmigazdasági vonatkozásban nyilvánvaló, hogy a szocializmus és főképp a kommunizmus végletesen antitradicionálisak. A kommunizmus az a politikai világnézet, amelyet joggal nevezhetünk

satanokratiának, sátáni uralomnak. A kommunizmus (bolsevizmus) a sátáni uralom egyértelmű kifejeződése, de a sötétség világával van összefüggésben a polgári demokrácia is, és gazdasági síkon a kapitalizmus is. Ezek nem tradicionális képletek. Társadalmi síkon az utolsó tradicionális megnyilvánulás a feudalizmus volt. Az eredeti feudalizmus, amelyet nem rontott még meg a pénzgazdálkodás elhatalmasodása. A feudalizmus negatív kinövései minden esetben összefüggnek a pénzgazdálkodás erőteljes kibontakozásával, s ekkor jön létre az, hogy pl. a földművelő rétegek (a jobbágyok) egyre több munkát kénytelenek elvégezni, s nem annyit, mint amennyi feltétlenül szükséges. A feudum lényege az, hogy minden a királyé. Minden az ő tulajdonában van, de nem kapitalisztikus, hanem valóban királyi tulajdonában, és ő adományoz. Amit adományoz, az magántulajdonba kerül, de nem a kapitalisztikus magántulajdon értelmében. A feudumokként adott földbirtokot nem lehetett eladni, mert a tulajdonjogi hierarchiák értelmében végül is a királyhoz tartozott, az övé volt. Ez a folyamat továbbfolytatódott lefelé (a feudumból újabb feudum született) végül eljutott a telkes jobbágyságig. A jobbágy szónak nem volt eredetileg semmiféle pejoratív értelme (a szó latin formája: jobbagus). Mindenki a király jobbágya volt. A jobbágy a telket birtokolta, magántulajdona volt, de nem kapitalisztikus értelemben, hanem a tulajdonjogi hierarchiák értelmében. Magántulajdona volt, de ezt a tulajdont hűbérbirtoklás formájában kapta, tehát az ő magántulajdona egyben az ő uráé is volt, emellett elsősorban a királyé. A feudalizmus tiszta formáival a IXXIV. században lehetett találkozni; utána (a pénzgazdálkodás elhatalmasodása révén) a feudalizmus tiszta formái zavarosabbá váltak, és felvett olyan jegyeket is, amelyeket negatívan lehet és kell megítélni. De ez nem tartozik a feudalitás eredeti képéhez, és ennek megítélhetőségéhez. Míg a kapitalizmus antitradicionális (az államkapitalizmus még inkább), addig lényegileg a feudalizmus – ha az tiszta formában jelentkezik – tradicionális. A baloldaliság minden esetben antitradicionális és a jobboldaliság – ha az tényleges jobboldaliság – tradicionális jellegű. Meg kell jegyezni, hogy nem egy jobboldali irányzatba baloldali elemek keveredtek a történelem során. Erős baloldali – voltaképpen ellenbaloldali – átitatottságot lehet kimutatni akár szélsőjobboldali irányzatok esetében is, és ezek (ebben a vonatkozásban és értelemben) szintén antitradicionalitásként jelentkeznek. (Magyarországon a mai politikai spektrumban mindaz az 53 párt, amely megpróbált megnyilvánulni, kivétel nélkül baloldali párt. Akárhogy fogalmazzák is meg önmagukat, akkor is baloldaliak, mert minden esetben kapcsolódnak a demokratizmus valamilyen formájához, és minden demokratizmus baloldali. Azt, hogy az MSZMP szempontjából minden párt jobboldali, sőt szélsőjobboldali, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.) A tradicionalitás két szempontot tart elengedhetetlennek. Az egyik az, hogy a feudalizmusnak kell érvényesülnie – függetlenül attól, hogy ennek az esélyei jelenleg milyenek. A másik pedig a birodalmi gondolat, ezt imperializmusnak lehetne nevezni, de miután ehhez már zavaros, negatív képzetek társulnak, nevezzük inkább imperiumizmusnak („birodalmizmusnak”). Ha a magyar történelmen végigtekintünk, azoktól az időktől kezdve, amikor Magyarországon kihalt az Árpádház, az Anjouk uralmát követően lényegileg a Habsburgok uralmára (a Jagellók és mások megnyilvánulásai itt csak epizódszerűek voltak) a következők voltak jellemzők: Magyarország perszonálunióban volt a NémetRómai Birodalommal. A Magyar Királyság sohasem volt a NémetRómai Birodalom része, miután a magyar király császári jogú király volt (nem olyan, mint pl. a cseh király) s egy „unio personalis” kötötte össze a NémetRómai Birodalommal (a múlt század elejétől Ausztriával). Magyarországon, a magyar főurak körében a feudalicitást sokkal mélyebben érezték, mint a NémetRómai Birodalomban. Ebből a szempontból a magyarság tradicionálisabb állást foglalt el, mint a perszonálunióban részt vevő másik birodalom különböző részei. A NémetRómai Birodalmon belül azonban (később Ausztrián belül) sokkal mélyebben átélték a birodalmi gondolatot, tehát e tekintetben ez volt tradicionálisabb. Ennek a két feltételnek (feudalicitás és birodalmiság) tökéletes szintézisben kellett volna lennie. Magyarország és a NémetRómai Birodalom szimbiózisa – visszamenőleg – ugyan nem tekinthető abszolút egyértelműséggel pozitívnak, de az a szokásos hozzáállás, amely elveti a HabsburgBirodalom lényegileg pozitív voltát, teljesen téves. Ez a perszonálunió – bár nem volt teljesen tökéletes – olyan formáció volt Európában, amelyet nem szabad elutasítanunk.

Az uralom és a hatalom szellemi megnyilatkozásával összefüggésben beszélnünk kell a nacionalizmusról is. A nacionalizmus – nem minden előzmény nélkül – a reformáció idején volt megszületőben, és az 1789es

francia forradalom kapcsán bontakozott ki erőteljesen. A nacionalizmusnak ez a formája antitradicionális és baloldali, ugyanis nivellatizmuson alapszik, a nivelláció pedig a kiegyenlítést jelenti, és ez minden esetben lefelé ható kiegyenlítődést eredményez. A nacionalizmus lényege az, hogy aki a „natio”hoz, a nemzethez tartozik, az lényegileg egyenrangú, és ez adja meg a nemzet kohézióját. A „natio” történetileg különböző dolgokat jelentett; pl. Magyarországon hosszú ideig kizárólag a nemeseket jelentette. Mindenki a királyság lakosa volt, alattvaló (regnicola), de nem volt a „natio” része, csak a nemesség. A francia forradalomban kibontakozó nivellatív nacionalizmusra vezethető vissza az internacionalizmus is, amely szintén nivellatív. Az egyik abból indult ki, hogy mindenki francia, német vagy magyar, a többi nem számít, s ez adja meg a kohéziót, a szellemi és minden egyéb alapot, ez foglalja össze a nemzetet. Ugyanezt tovább lehet gondolni úgy, hogy ezt kiterjesztjük az összemberiségre. A nacionalizmusnak van azonban egy pozitív és jobboldali formája is. Ez a nacionalizmus bensőleg tagozott nemzetet tételez fel; horizontálisan és vertikálisan tagolt nemzetet. Differenciált, integrációra képes, nivellációban résztnemvevő nemzetet, szellemileg felülről lefelé hatóan vezetett és szellemileg felfelé irányuló nemzetet tételez fel. Ez megfelel a jobboldali nacionalizmusnak. A nemzetköziség (az internacionalizmus) esetében ugyan elvileg nem lehet kizárni a jobboldali internacionalizmust, de az internacionalizmust a legsötétebb szellemellenes és ellenszellemi erők oly mértékben használják és használták fel a világ ellen, hogy az evvel való együttműködés szellemi szempontból lehetetlen. A beszűkült nacionalizmus alapján sem lehet a szellem felé törekedni. Van egy olyan szellemi transznacionalizmus (vagy szupranacionalizmus), amely nemzeteket felülmúló princípiumok alapján egységesít. Ez partikuláris formában megnyilatkozik, hiszen ilyenek pl. a nemzetek felett álló egyházak, szerzetesrendek stb. (Magyarországon is működik egy olyan radikális párt, amely transznacionálisnak nevezi magát, azonban ennek a transznacionalizmushoz semmi köze nincs, mert tipikusan internacionalista, kozmopolita jellegű pártalakulás.) Az igazi transznacionalizmust és a pozitív értelemben vett nacionalizmust a konnacionalizmus (a nemzetközösség mellett való állásfoglalás) köti össze. A konnacionalizmus az, amely a nemzetköziség eszméjével szemben a nemzetközösségi eszmén alapul, és az együttes nationalizmust is jelenti, vagyis a nacionalizmusok és a nemzetek összefogását.

A jobb és baloldaliság a XVIII. század végére visszavezethető kifejezések. A parlamenti képviselői elhelyezkedést fejezték ki. Az egykori konzervatívkormánypártok képviselői a jobb oldalon, míg a felforgatást szorgalmazó képviselők a baloldalon helyezkedtek el. A kifejezés nem a legszerencsésebb, de nincs erre megfelelőbb szó. Éppen ezért ezt a kifejezést lehet évezredekkel visszamenően is alkalmazni, de lehet a mai napra, vagy a jövőre is vonatkoztatni. Ha az utóbbi 250 évben egy igazán jobboldali politikust meg akarunk jelölni és nevezni, akiben a legtisztábban érvényesült a politika síkján ez a szellemiség, akkor ez Metternich volt, sokkal inkább, mint – mondjuk – Hitler vagy Mussolini. Metternich olyan jobboldaliságot képviselt, amiben semmiféle ellenbaloldali beszüremlés nem kapott helyet. A manipulatórius nevelés és oktatás hatására természetesen a magyarok 99,9%ánál Metternich neve olyan ellenszenvesen cseng, mint a legelvetemültebb politikai gonosztevőé. Ez a felfogás azonban alapvetően téves, sőt, ostoba. Metternich a csaknem tiszta tradicionális állameszmét képviselte, és soha életében nem volt egyetlen magyarellenes megnyilvánulása sem. (A gondos és mélyre hatoló történeti vizsgálatok ezt egyértelműen kimutatták.) Valamikor a középkorban vagy annál régebben mindenki és minden áramlat „jobboldali” volt, mert minden áramlat tradicionális volt a lényegét tekintve. Az antitradició csak a perifériákon tudott megnyilatkozni, marginális erőként. Különbségeket visszamenőleg is lehet tenni, ilyen volt a középkorban a Guelfek és Ghibellinek ellentéte. A Guelf egy dinasztiát jelentett, amelynek eredeti német neve: Welf, a Ghibellin német megfelelője a Hohenstaufen. A két dinasztiának az álláspontja alapvetően különbözött. A Guelf dinasztia teljes mértékben elismerte a pápa mindenek felett álló primátusát, és szuprémáciáját. Az volt az álláspontjuk, hogy a pápa – ha akarna – császár is lehetne, de ha nem császár, akkor is a császár felett áll. A Ghibellin álláspont szerint viszont a szuprémácia a császárt illeti meg, és a császár – ha akarná – átvehetné a pápai hatalmat, de ha nem veszi is át, akkor is a pápa felett áll. Ez nagyon is megalapozott volt valamikor, hiszen a németrómai császárt nevezték Krisztus helytartójának – Vicarius Christinek – és a pápát csak Vicarius Petrinek, Szent Péter

helytartójának. Ez sokáig (hosszú évszázadokon keresztül) így volt. Ha a mai kifejezésekkel akarjuk megjelölni, nyilvánvaló, hogy a Guelfek is és a Ghibellinek is „jobboldali” irányzatok voltak. Függetlenül ettől: a Ghibellinirányzat „jobboldalibb” volt, mert az uralkodó, a tradicionális felfogás szerint fölötte áll a főpapnak. Minden papiságban van valami lunáris (Holdszerű), tehát közvetítő jelleg. Például az aztékoknál a király mellett ott volt a legfőbb főpap, akiknek az volt a neve, hogy „KígyóAsszony”, s bár férfi volt, úgy jelent meg, mint a király felesége. Indiában a király – a Rájá – mellett ott volt a Purohita, a főpap, egy bráhmana, aki a szertartások ideje alatt – noha férfi volt – úgy viszonyult a királyhoz, mintha a felesége lenne. Ennek nem volt szexuális vonatkozása, itt egyszerűen a belső rangbeliség külső megnyilatkozásáról volt szó. Noha az uralkodó maga is főpapi személy, mindenképpen a legfőbb főpap felett állt. Még így, visszamenőleg is meg lehet erősebben és gyengébben „jobboldali” irányokat különböztetni, s ugyanakkor a mai, illetve a múlt századi kifejezéssel élve – a Guelf és Ghibellin álláspont – mint megjegyeztük – együttesen is, különkülön is „jobboldali” volt. Magyarországon, Koppány és Szent István ellentéte esetében is mindketten tradicionális szemléletet képviseltek.

Valamikor az antitradició erőinek (bár léteztek) a jelentősége perifériális volt. Még nem tudtak behatolni, még nem tudták áthatni az ember világát, de már működtek belülről, láthatatlanul, a tudat dekompozíciója révén, s igen nagy eredményeket értek el, de a rend felzilálását még nem tudták elvégezni. A középkori államokat (bár már messze nem voltak tökéletesek) még mindig éltette és fenntartotta azoknak a maradványoknak az átható ereje, amelyek valóban a tradició képviseletét jelentették. Ezek még maradvány állapotukban is domináltak és (még ezen állapotukban is) marginális vagy extramarginális síkra tudták szorítani azokat az offenzív erőket, amelyek bomlasztani próbáltak. A forradalmak alapvetően baloldaliak. Az 1648as angol, az 1789es és 1830as francia, az 1848as francia és európai, 1870/71es francia, az 1917es orosz, az 191819es európai forradalmak mind – alapvetően és szélsőségesen, és egyre szélsőségesebben – az antitradició (skotazmokratikus, sötétséget képviselő) uralmi erőknek a kezében voltak, és teljes mértékben azt fejezték ki. 1956 azonban más, nem is nevezhető forradalomnak, hanem Szabadságfelkelésnek és Szabadságharcnak. 1956ban Magyarországon nem baloldali megmozdulás volt. Nem lehet összekötni sem 1648cal, sem 1918cal, 1956 végtelenül azok fölött áll rangban, méltóságban és irányultságban. Ez nem azt jelenti, hogy 1956ban effektív tradicionális erők nyilatkoztak volna meg – mivel ilyen erők csak szórványosan vannak a világban –, az irányultság viszont megfelelt annak az irányultságnak, ami felé a tradició is irányította volna ezt a megmozdulást. Amikor ezt a bolsevisták ellenforradalomnak nevezték, akkor meg akarták bélyegezni ezt a Szabadságfelkelést. Ha ezt nem a bolsevisták találták volna ki, akár el is fogadhatnók az „ellenforradalom” megjelölést, ugyanis az ellenforradalom – mint tény, mint lehetőség, mint fogalom – általában mindig hordoz magában valami pozitivitást. Mindent egybevetve azonban helyesebb ha a Szabadságfelkelés vagy Szabadságharc kifejezéseknél maradunk. Semmiképpen ne keverjük össze azokkal a sötét erők által történt megnyilvánulásokkal, amelyek a forradalmakban koncentrálódtak. Ha a tradicionális politológia értelmében figyeljük a múlt tényeit, eseményeit, történéseit és a tendenciákat, akkor joggal mondhatjuk ki, hogy Magyarország ma is Királyság. 46 év alatt csak jogtalanságok történtek a hatalom irányából Magyarországon. Az Ország 46 évig ellenséges megszállás alatt állt, és az ellenséges megszállás nem kreálhat nemzetgyűléseket, kormányokat, országgyűléseket. Jogi értelemben (de iure) Magyarország voltaképpen ma is Királyság, ahol interregnum áll fenn 46 éve, tehát nincs törvényes államfő, sem országgyűlés, sem kormány. De facto (a tények szempontjából) Magyarországon a hatalmat a magyarság elemi érdekeivel ellenséges viszonyban álló hatalom bitorolta, amelyben bábfigurák asszisztáltak. Ezen lényegében nem változtatott az 1990es „választás” sem, hiszen a jelenleg „megválasztott” hatalom az előző hatalom szukcesszióján alapul, abból vezeti le magát. Hasonlóképpen teljesen érdektelen az, hogy mit fogadtak el címerként: a koronás vagy a nemkoronás címert. Magyarország címere a koronás címer, és ezt semmiféle legitim szerv nem törölte el, mert azóta – vagyis a szovjet megszállás kezdete óta – ilyen szerv nem működött. (A címer a koronás kiscímer, és lehet használni a koronás középcímert is, és ha majd egyszer megalkotják, a koronás nagycímert is. Ennek azonban csak a tervezetei voltak meg, több évszázad óta tervezik, de még nem alakult ki, hiszen olyan területek is benne voltak, mint Szerbia vagy Jeruzsálem. Miután a magyar király Jeruzsálem és Szerbia királya is egyúttal. A

korona nélküli címer – nem címer, az egy pajzs. Még a vármegyék címerpajzsa fölött is korona állt valamikor, általában kilencágú korona.) Jelenleg mérhetetlenül csekély annak a lehetősége, hogy akár itt Magyarországon, akár a világ bármely más részében ténylegesen tradicionális struktúra létrejöhessen. Annak is igen csekély a lehetősége, hogy ilyen struktúrára emlékeztető formáció kialakulhasson. Annak azonban, hogy a restaurációnak milyen esélyei vannak, az elveket, a princípiumokat nem lenne szabad érintenie. Itt elvi állásfoglalásra van szükség, ugyanakkor fel lehet tételezni azt, hogy az egyre inkább elsötétedő világ életében vannak viszonylag fényteljes időszakok, ún. lucidum intervallum-ok. Ezekben ugyan nem az eredeti tradicionális fény ébred fel, de ezek mégis relatíve világosabb rövid időszakok, amelyekben a helyreállítást meg kell kísérelni, még abban az esetben is, ha ez a restauráció csupán 24 óráig állhatna fenn. Ha csak egy napra, és csak részlegesen valósulna meg, akkor is ennek a megtételnek a jegyében kellene élni, cselekedni, működni, gondolkozni és érezni. A politikai orientáció a szellemi orientációhoz képest legfeljebb másodlagos, de ez nem jelenti azt, hogy ez ne lenne igen mélyen, átható módon fontos például az egyén szempontjából is. Még a magas színvonalú embereket is nagyon gyakran az jellemzi, hogy jelentős princípiumzavart hordoznak magukban, tehát nincs meg a belső koherenciájuk. Az általunk egyébként kevéssé tisztelt Kerényi Károlynak volt az a szellemes megjegyzése, hogy a jelenkor emberét és nézeteit – még a tudományos vagy magasabb szinten működő embereket és nézeteiket is – az „inkoherencia”, az „inkompetencia” és az „inkonzekvencia” jellemzi, a princípiumzavarból adódóan. Aki a szellem mellett foglal állást, de ugyanakkor a politikai baloldallal rokonszenvez, abban elkerülhetetlen belső tartásbeli zavarok jönnek létre. Minden hierarchikus berendezkedés elfogadása döntően szükséges a tradicionalitáshoz. Aki azt mondja, hogy az a célja: meditáljon, és ugyanakkor tagadja a hierarchia létjogosultságát, annak tagadnia kell a tudatfokozatok rangsorát is. Hiszen minden hierarchia a tudatfokozatok rangsorából ered, s annak a lenyomata a világ. Aki ezt mondja, hogy minden ember alapjában véve egyenlő, az nem is gondolhatja ezt komolyan, s valószínű, hogy még soha nem gondolta át komolyan. Ez nagyon sajátos álláspont és valaki akár az életét is ráteheti egy ilyen eszmére és nem hiszi el, hogy amit mond, az igaz lenne. Valami olyat sejt, hogy ennek igaznak kell lennie, bár nem tudja, hogy miért kellene egyenlőeknek lenniük az embereknek. Az élet ugyanis állandóan megcáfolja ezt az égalitarianizmust. Az emberek jellege és szellemi fokozatai ugyanis nagy mértékben különböznek. Vannak hozzávetőlegesen azonos szellemi fokon álló emberek, de ettől függetlenül az égalitarianizmusnak semmiféle tényleges alapja nincs. Továbbmenően: az egyenlőségi elv semmiféle morális jót nem képvisel, semmi olyat, aminek valami normatív rend szerint úgy kellene lennie, mert ha úgy lenne, jobb lenne. Éppen azért, mert ez nincs így, az következik, hogy minden nivellálás lefelé való nivellálás, s minden kiegyenlítés süllyesztésen alapszik. Aki teljes mértékben jogegyenlőséget akar, az legfeljebb csak a jogfosztottságban való egyenlőséget tudja végrehajtani. Az uralomnak és a hatalomnak organikusan kell megnyilvánulnia. Ha egy állam csak totális állam, akkor nem áll a tradicionalitás jegyében. A totalitáshoz feltétlen hozzá kell járulnia az organicitásnak, a benső élet rendezettségének, amely erőit a szellemből és az életfelettiből kapja. Centrálisan és szellemileg áthatottnak kell lennie ennek a rendnek, és ez a centrum (amelyből az áthatottság ered) egyszersmind a célnak is a centruma, amely felé a kollektívum és az egyes ember is törekedhet. Minden egyes emberi individuum magában hordja a status, vagyis az állam képét, esetleg úgy hordja magában, hogy nincs ilyen képe: összezavarodott és elsötétült minden. Egy ilyen ember csak ilyen állameszme felé tud törekedni, vagyis a nemállam felé. A jelenlegi államok ugyanis nagyon nagy mértékben nemállamok, és a társadalmak nem társadalmak, ha az államokat és a társadalmakat eredeti, originális szemléletből megítélve nevezzük annak (vagy fosztjuk meg az ilyen megnevezés jogosultságától). Az igazi állam és társadalomeszme szempontjából a mai államok és társadalmak inkább tömegeknek, halmazoknak, apparátusoknak, az erőszak gyakorlati eszközeiként működő szervetlen szervezeteknek nevezhetők. A tradicionalitás egy igaz állam és társadalomeszmén alapul. Olyanon, ami él, ami életét magasabbrendű erőktől kapja, amely szervesen és hierarchikusan tagolt, amelyben az individuum és a kollektívum között

nincs és nem is lehet ellentét és ellentmondás, ahol mindenki a helyén van, és ahol mindenki az Ég felé törekszik, vagyis mélyebb és magasabb, s főként teljesebb önmaga felé halad. László András * (Az 1990. április 25i nyíregyházi előadás nyomán.)

ULTRAJOBBOLDALISÁG MINT METIDEALIZMUS — Az előző számunkban közölt tanulmány második része — Az ultrajobboldaliság lényegének és mibenlétének megértése – még ha politikai ismérveken, és mindennél határozottabb politikai állásfoglalásokon keresztül megy is végbe – nem a kifejezetten politikai szférában valósul meg. Ezért itt olyan fogalomban (metidealizmus) összegezzük, amely nem a politika felől közelít, de amennyiben valóban ultrajobboldaliságról van szó, annak minden politikai ismérve mögött is ott áll. E kifejezés így mind elméleti, mind gyakorlati metódusát hűen, pontosan és lényegretörően fejezi ki. Magának a metidealizmus kifejezésnek a jelentését két szinten lehetséges visszaadni: egyrészt olyan idealizmust takar, amely több, magasabb rendű mint az általában vett (akár objektív, akár szubjektív) idealizmusok. Másrészt olyan idealizmust, amely az idealizmusok világán túli valóságból származik, „felülről” megalkotott idealizmus, s alapvetően különbözik így az idealizmusok egyébként értékelhető emberi törekvéseitől. 5. Az ultrajobboldaliság ellenségképéről Tanulmányunk előző részében számos olyan állítás és utalás elhangzott, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy az ultrajobboldali pozíció lényegileg nem „dualizmuson” alapul.(12) Az oppozíció, a nem ritkán erőteljes és radikális oppozíció, amelyet az időbeliség későkori – gondolati, politikai stb. – formációival szemben egyre inkább fel kell vennünk, megvalósulhat a szabadság és egy magasabb értelemben vett egység jegyében is. Spontán és magától értetődő módon, olyképpen, hogy egy tökéletlen, ám a maga kizárólagos érvényét mégis hangoztató világgal önmagunk elhatározásából egyszerűen nem akarunk együttműködni. Tudjuk, hogy van egység túl ezen a romlott és alattomosan megrontó világon, az általa megvalósított zűrzavaron, és túl azon a látszat társadalmi-politikai szabadságon, amelyet egy elfelejtett fennsőbb szabadság visszfényeként hirdetnek rosszindulattal és értéktelenül. Szembenállásaink ennek az eredeti egységnek a tudatában mennek végbe, olyan tudás mentén, amely ebből az eredeti egységből és szupremális szabadságból származott és szorosan azzal kapcsolatos. Ebben a szabad, spontán és szinte természetszerű gyökeres másságban tükröződik vissza az a valóban idealizmusok feletti pozíció, amelyből a világban a legaktívabb idealizmus fakad – ultrajobboldaliság –, s amely idealizmus ugyanekkor egy idealizmusokon túli méltóságot is kifejez. A jól ismert eljárásmód, amellyel a modern világot képviselő gondolkozók mindennemű jobboldaliságot – azok céljait, artikulációit nem megkülönböztetve – az inszinuációk és összeesküvéselméletek képviseletének állítanak be, nem szabad, hogy bármilyen értelemben is megtévesszenek bennünket. Sem úgy, hogy „elhisszük” ezt és végül már minden értékünket pusztán az oppozíciók valóságában tapasztaljuk; sem úgy, hogy a felforgatás erői munkájának például „szisztémaként” való tapasztalását – hatásukra – el akarjuk kerülni. A modern világ berendezkedése, értékrendje és felfogásmódja mindenki számára egy programot kínál; a mi számunkra azt, hogy mi az, amit nem szabad tenni és mi az, ami alól magunkat ki kell vonni. Ami a mai kor számára „szélsőséges”, a szemünkben mély és normális lehet, vagy ahhoz vezethet. „Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében »abnormálisnak« látszó a »normális«, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol.”(13) Mindezzel tisztában kell lennünk. A kaszt, a rassz, a hatalom, a szellem, a félelem nélkül megvallott realitás – minden sötét összefüggésével együtt – és a tiszta idealitás(14), attól, hogy néhány entellektüel nem lát bennük mást, mint „inszinuációra” vagy felesleges „megkülönböztetésekre” okot adó dolgokat, még fontosak kellenek, hogy legyenek a szemünkben. Ugyanekkor, persze megjegyezendő az is, hogy Evola kellő óvatossággal fogalmazott: „könnyen lehet, hogy éppen” ami ma „szélsőséges”, az a normális. Csupán „lehet, hogy”, hiszen mindaz, ami a modern világ törekvéseiből számunkra csak antithétikus módon – csak az ellene való reakció értelmében – következik, mindaz még nem teljesen ultrajobboldali. A modern világ törekvéseivel ellentétes módon haladva helyre áll egyfajta normalitás, ám végső szellemi magaslatra, s politikailag arra a szintre, amit a voltaképpeni ultrajobboldaliság jelent, csupán így eljutni nem lehet. Szabadon, nem csak reaktíve kell látnunk például a rassz értelmét. És bár a világban végbemenő szélsőséges

összeesküvés-hálózat mindennél sötétebb és determinatívebb mindenki számára, mégis, ennek leleplezésében már egyfajta attól való szabadságnak is érvényre kell jutnia. Az ultrajobboldal tehát nem olyan értelemben kutatja ezeket, hogy egy a jelen foknál még sötétebb Kali Yugában éljünk. Itt a rasszban például főként az az igenelt, ami tiszta természetfeletti megvalósulásra utaló jellemző lehet; itt a felbomlás korának kritikája – ha úgy tetszik, az ide vezető erők és törekvések „összeesküvésének” leleplezése – nem csupán determinatíve, hanem mintegy „felsőbb” és „technikai” értelemben is megjelenik, arra való felkészülésként, ami az „idők végezetének” saját életen belüli megfelelője, és ami nem más, mint a halál. Az olvasók többsége számára ezek a szavak talán „misztikusak”. Nem baj. Ami minden bizonnyal világos a feltételezett olvasó előtt, az, hogy az ultrajobboldaliság, noha számol ellenségekkel és pontosan tudja, hogy miben mi az, amivel le akar számolni, „nem ellenség-képekben gondolkozik”(15). Ez alapvetően különbözteti meg a de maistre-i, bonald-i, cortes-i klasszikus szélsőjobboldaliságot képviselők utáni szélsőjobboldali irányzatoktól. 6. A „kegyelem” és a „szigor” Amikor a jelen írás első részének végén, bizonyos kozmikus-esoterikus analógiák kapcsán megjegyeztük, hogy a szélsőjobboldaliság legújabbkori képviselőire leginkább jellemző ellenbaloldaliság (László A.) a „szigor” és a „kegyelem” principiumainak vagy útjainak tökéletlen megvalósításában áll, akkor ez alatt a következőket értettük. Mindenekelőtt, az ultrajobboldaliságot – par excellence és ideális értelemben – úgy fogtuk fel, mint ami e principiumoknak(16) egyrészt együttes birtoklója és képviselője, másrészt pedig úgy, mint ami egyes-egyedül képes e principiumokat külön-külön oly módon birtokolni és képviselni, hogy a partikularizációk önmagukban tökéletesek legyenek, de a két principum egységének se mondjanak ellent. Egyes felfogások szerint az isteni „szigor” és „kegyelem” elve megfelel az „összehúzódás” és a „kiterjedés” kozmikus elveinek, mások szerint az „igazság” és a „béke”, megintcsak mások szerint a „solve” (oldás) és a „coagula” (kötés), a laya vagy a kriya, a „Bal kéz” vagy a „Jobb kéz”, a „nedves út” vagy a „száraz út”, a mantra vagy a yantra, a „nomádság” vagy a „letelepedettség” principiális elveinek. E diádok minden kétséget kizáróan a spirituális utak teljességére utalnak. Annak ellenére, hogy az archaikus történelem adott pillanataiban a fenti párok egy-egy oldalát képviselő törekvések, „iskolák” és „utak” között óriási, csaknem áthidalhatatlan feszültségek voltak, a legmagasabb rendű irányzatok tudtak ezek végső egylényegűségéről, s törekvéseiket olyan pozícióból képviselték, ahol a két oldal egysége tudott volt(17). (– Később ezeket a „pozitív” diádokat negatív, antithétikus kettősségek váltották fel.) Mindezeket figyelembe véve, amennyiben a XX. századi szélsőjobboldali irányzatok egyáltalán valamiféle távoli kapcsolatba hozhatók ezekkel, meg lehet állapítani, hogy e principiális karakterek egyikét sem tudták tisztán képviselni, nem hogy ezek egységét. A Führer, Adolf Hitler, akire sokan mint a „szigor” személyes manifesztációjára szerettek volna tekinteni, úgy tűnik például korántsem képviselte azt tisztán.(18) Ultrajobboldali szempontból igenelhető volna, ha valaki – individuálisan is – a két-két törekvés legalább egyik oldalának karakteres képviselője volna, ám mint látjuk, általában erről szó sincs. Olyan tökéletlenségekkel állunk szemben, ahol a két-két oldal sajátosságai nem is csak részlegesen, hanem önmagukban is tökéletlenül, és zavarosan ÖSSZEKEVEREDVE jelentkeznek, nem sokkal jobban annál, amit a baloldaliságra jellemzőként mutattunk ki(19). És pontosan itt található az újkori jobboldaliság végzete, amely az ellenbaloldaliságból szükségképpen következik: pusztán reakcióval, az autonómia meghatározó dominanciája nélkül – amely végül abszolút teljességhez vezetne – a részleges reprezentációk tökéletlenségének visszahatásait elkerülni nem lehetséges. Szolóntól Platónon át Dantéig és Boccaccióig, sőt még tovább is(20) fennmaradt annak a megfelelésnek az ismerete, amely az ember és az állam között áll fenn. E szerint az ember eredetileg nem csak fizikai értelemben áll két félből, hanem olyképpen is, hogy magában a kozmosz két legalapvetőbb lehetőségét és törekvését egyesíti, amelyek egyesítése által a kozmosz-feletti méltóságot is megismerheti. A mai ember ellenben, még ha két lábon jár is, bensőleg olybá tűnhet, mint egy béna, aki legalábbis egyik lábára, ha nem mindkettőre sánta. Giovanni Boccaccio ezzel kapcsolatban jegyzi meg: ”Solon, akinek kebelét az isteni bölcsesség templomának tartották, s akinek szentséges törvényei még ma is a régi népek igazságszeretetének ékes tanúbizonyságai, úgy mondják nem egyszer hangoztatta, hogy a köztársaságok is, éppúgy mint az emberek, két lábon állnak és járnak; érett megfontolással állította, hogy a jobb láb az, amely semminemű vétket nem hagy megtorlatlan, a bal pedig az, amely minden cselekedetet megjutalmaz; s ehhez hozzáfűzte, hogy ha a két fentebb említett dolog közül bármelyik is, akár bűnös

mulasztás, akár felelőtlen könnyelműség folytán, vagy mert nem fordítottak rá elegendő gondot, csorbát szenvedne, akkor a köztársaság sántikálni kényszerül; ha pedig szerencsétlenségében mindkét dologban vétene, akkor szinte bizonyos, hogy lehetetlenség lesz valaha is újra talpra állnia. Meg is szívlelvén tehát számos kiváló régi nép e dicséretre méltó és nyilvánvalóan igaz, bölcs mondást, megesett, hogy istenítette jeles férfiait; másszor márványszoborral, pompázatos síremlékkel, vagy éppen diadalívvel, netán babérkoszorúval tisztelte meg őket életükben szerzett érdemeik szerint; hogy ellenkező esetben a vétkeset minő büntetéssel sújtották, arról most nem tartom fontosnak szólani. E jutalamzások és büntetések árán növekedett oly hatalmassá valaha Aszíria, Macedónia, és legutóbb a Római Birodalom, hogy hatalmuk a földkerekség határait, hírük pedig a csillagokat ostromolta. E fenséges példákat a mostaniak, kiváltképp az én Firenzém lakói, nemcsak hogy helytelenül követik, hanem el is rugaszkodnak tőlük”.(21) Ungern von Sternberg báró – Ossendowski szerint – ugyanígy megjegyezte, hogy az a karma, amely az „idők vége” előtt általános lesz, „nem ismer se haragot, se kegyelmet”(22). S meg kell kérdeznünk, hogy vajon nem mostanság van-e, amikor is ha valaki történelmileg és szellemileg alátámasztott politikai-erkölcsi értékek nevében „szigorral” fellép, akkor akárhogy is, de végül valahogy mindenképpen „gyilkosnak” minősül? „Nem ismer se haragot, se kegyelmet” – mondta a báró. De nem is csak a politikai vagy történelmi realitásról van szó. Vajon meghaladhatná-e az ember időbeliségét, modernségét és mindennapiságát, ha nem élne – különféle módokon – a „szigorral”, s ha kell „kegyelemmel”(23), amelyek külön-külön szakrálisak? Miként másként mehetne végbe az időbeliség meghaladása a legmagasabb fokon, ha nem azzal az ultrajobboldali radikalitással, amely ezzel a kettővel egyaránt külön-külön és együttesen is számol(24)? A külszínen minden közöttük lévő szélsőséges különbséget ismerve, ám tudva egységüket a magasban? Még ha nem is megyünk messzire, és helyesen nem gondoljuk azt, hogy bárki képes volna a „szigor” és a „kegyelem” személyes és személyfeletti megvalósítására/reprezentációjára, attól az érától, amelyben élni érdemes, általánosságban is mindenképpen el kell várnunk annak a két alapelvnek a kultiválását, amely mentén a történelem, sőt, a mindenkori világ létesül. Ezen elvek dinamikus váltakozása mögött van az, amit Istennek, természetfelettinek, vagy „Én”-nek neveztek. Horváth Róbert (a következő számban folytatjuk) Lábjegyzetek 12) Lásd, „Ultrajobboldaliság, mint metidealizmus”, Sacrum Imperium internet-folyóirat, II. szám, nyomtatásban 17-18., 23. o. 13) Julius Evola: A fiatalság, a beatek és a jobboldali anarchisták, Tradíció évkönyv, 1998, 89. o. 14) A „tisztaság” ideája egy magasabb fokú realitás ideája is. 15) Dr. László András: Sacrum Imperium, Sacrum Imperium internet-folyóirat, I. szám, Különlenyomat 4. o. 16) Lásd, René Guénon: A Világkirály (”Metafizikai írások II.”), Farkas, Budapest 1993, 23. o. 17) Ez azt is jelenti, hogy a természetfeletti képviselete akkor is megmarad, amikor bizonyos „polaritásváltás” vagy „megfordulás” megy végbe a szóban forgó principiumok avagy oldalak között. 18) Ultrajobboldali szempontból ez a legmélyebb és ily módon egyetlen igazán érdemleges – nem baloldali – kritikája Hitlernek. 19) Lásd „Ultrajobboldaliság, mint metidealizmus”, Sacrum Imperium internet-folyóirat, II. szám, nyomtatásban 23. o. 20) Lásd, Julius Evola: A múló ember típusa, Camelot, Budapest 1996, 7. o. 21) Boccaccio: Dante élete, Kriterion, Bukarest 1986, 40-41. o. 22) Lásd, Pannon Front folyóirat 14. szám, 26. o. 23) A héber „Cheszed” vagy „Heszed” szó szerinti jelentése „jótétemény”, mégpedig „feltétlen jótétemény”. Olyan, amely által Isten a világot teremtette, nem kérdezvén senkitől, hogy az néki „jó”-e. Maimonidésznek a romlott zsidósághoz tanítólag írt műve szerint, e „kegyelem” (Cheszed) így felsőbb rendű értelemben különbözik például a „Zedakah”-tól vagy „Cedaka”-tól, vagyis a „méltányosságtól”, amelyben még van erkölcsi megfontolás. Maimonidész: A tévelygők útmutatója, Logos, Budapest 1997, 1047-8. o.

24) A „kegyelem” és a „szigor” principiumainak ezt a „külön-külön és együttesen” egyaránt való megvalósítását nevezhetjük „az ellenbaloldaliság kiküszöbölése” spirituális útjának.

A harmadik rend gazdasági értékrendje Közismert az a tradicionális időfogalom, melyben a modern pusztán lineáris és tévesen fejlődést látó szemlélettel szemben, a ciklicitás jelenik meg. A különböző tradiciók más-más megfogalmazásban beszélnek a ciklusban egymást követő korszakokról, mégis lényegileg és principiálisan ugyan azokat a minőségeket állapítják meg a ciklus egy-egy fázisának vonatkozásában. Ez alapján beszélhetünk pl. arany-, ezüst-, bronz-, és vaskorszakról. Ismert tény, hogy a mai világ a tradiciók szerint a vaskorszakban, más megfogalmazások szerint a sötét-korban, vagy ‚Kali-Yugá’-ban, méghozzá a korszak végén – ha nem is a legvégén – helyezkedik el.(1) A tradiciók szerint tehát a fejlődés demagóg elméleteivel szemben hanyatlásról kell beszélnünk, és távlatilag a történetileg felfogható jövőben sem várható más, csak egyre fokozódó ütemű hanyatlás. E hanyatlás a teljes kozmoszt érinti, de elementáris erővel a földi ember szellemi niveau-jának zuhanásában figyelhető meg, amely mára olyan sebességet ért el, hogy jelei akár évtizedes sőt néhány éves időtartamú megfigyelésekből egyértelműen megállapíthatóak. Elképzelhetőek 'lucidum intervallum'-ok, olyan rövid időszakok, ahol az egyetemes összeomlás üteme lassul, vagy bizonyos területeken akár valamilyen mérvű javulás is lehetséges, ami azonban a "fejlődés"-nek képzelt tendencia alapvető irányát, a zuhanást és felbomlást nem módosítja. Rögtön hozzá kell fűzni, hogy mindez nem jelent totális determinációt, hiszen a szellem (pneuma) lényege szerint szabad, és determinálhatatlan, így mindennek, aminek dominánsan szellemi vezérlése, metaphysikai bázisa van, és nem kizárólag a kozmosznak alávetett – tehát önnön benső utamra és végső soron abszolút értelemben vett Önmagamra – nincs és nem lehet meghatározó hatással. A hatalom birtoklásával kapcsolatban megfigyelhető hanyatlás, mely pontosan a ‚Kali-Yuga’ erőinek feltörésével és érvényesülésével áll összefüggésben, ultrajobboldali körökben szintén közismert. A hatalom egyre alacsonyabb kasztok kezébe kerül. Azok a legújabbkori ideológiák és pseudo-ideológiák, amelyek a 20. században, főként a második felében, világszerte hegemonisztikusan érvényesülni tudtak, mind a legalacsonyabb, a negyedik kaszt, a szolgák, az arctalan tömeg kasztjának uralomra jutását tűzik ki céljukként. Ide tartozik a demokrácia, a liberalizmus, a kommunizmus, és az anarchizmus, illetve a legújabb "ideológia-mentesség" ideológiája is. Mindazonáltal, minthogy gyakorlati kivitelezése lehetetlen, ez mind a mai napig nem valósult meg maradéktalanul – még a kommunista-bolsevista őrjöngésben sem. Jelenleg a harmadik rend, azaz a polgárság (vaisja-kaszt) residuuma, egy végsőkig degenerálódott, semitizálódott, és aljassá vált réteg bitorolja a hatalmat.(2) Az itt felvetett kasztanalógiák kérdése tulajdonképpen külön tanulmányt érdemelne, mindenesetre annyit meg kell jegyezni, hogy a ma érvényesülő "harmadik-rend" és a tradicio világában megjelenő "vaisja-kaszt" csak felületi értelemben analógiái egymásnak. A tradicionális államban megjelenő "vaisja" a maga polgári-gazdasági szerepe mellett papi funkciókat is hordozott, és a fensőbb (árja) kasztok körébe tartozott. Előkelő helyzete valóságos qualitásokon alapult, és abból az organikus államberendezkedésből származott, ahol a gazdasági tevékenység (vagy akár a pénz) megtalálta a maga tradicionális és konstruktív szerepét. Guénon említi meg, hogy "...számos tradició úgy beszél a pénzről, mint ami 'spirituális befolyással' rendelkezik..."(3) illetve leírja azt a 'profanizációs' folyamatot, amelynek végén megállapítható: "ma már senki sem képes felfogni, hogy a pénz valami mást is tud képviselni, mint egyszerű mennyiséget."(4) Más megközelítésben a pénz azt az önmagában minőségtelen és ezért értéktelen potencialitást szimbolizálja, amely -– pontosan szubsztancia-természete miatt – bármilyen minőséget képes felvenni. Ezáltal válhat képessé az államot alátámasztó materiális síkok vitalitásának fenntartására. Ha kozmikus analógiákat keresünk a vaisja-kaszt a holddal áll analógiában. Ennek az égitestnek a legfőbb tulajdonsága, hogy a szoláris fényt közvetíti; tehát tükre csupán – és nem forrása – minden szellemiségnek. A vaisja számára a két felette álló kaszt adja meg azt, amit a Holdnak a Nap(5). A mai harmadik-rend azonban az eredetinek a diabolikus ellentéte és karikatúrája. Ahogyan a Hold elfordulva a Naptól (újholdkor) sötétté válik, vagy méginkább amikor magát a Napot is eltakarja (napfogyatkozás), úgy fordult el a harmadik rend a két legfelsőtől, és tette magát a hatalomban azzá, ami a

másik két fenső kaszt volt korábban; az uralmi struktúrában ezzel tartós 'napfogyatkozást' idézve elő. Az ilyen módon démonivá vált polgárság föld felé fordultságában a pénznek is valódi hatalmat akar adni, de annak jelenlegi minőségtelen alaptermészete miatt ez is csak démoni eszközökkel lehetséges: a pénzt funkciójának betöltése közben mesterségesen gátolják; így ahelyett, hogy a cserét elősegítő tényező lenne, azt valamilyen mértékben mindig a lehetséges optimumnál nehezebbé teszi, ezáltal kap látszat-értéket, látszat-létet és látszat-minőséget, és valóságosnak gondolt látszat- illetve ellen-hatalmat. Az utóbbi 8-10 év során Magyarországon szemünk láttára fejlődött ki a korábbi polgárság romjain ennek az osztálynak a jellemző új képviselője, egy olyan típus, amely életvezetésében azt a destruktív, irracionális és mégis logikusnak tűnő értékrendszert juttatja érvényre, mely első látásra politikailag közömbös módon nyilatkozik meg. Ez utóbbi megállapítást az támasztja alá, hogy ez a típus nem csak a baloldalon, hanem akár a szélsőjobboldali körökben is megtalálható. Míg a negyedik kaszt az életvezetése tekintetében semmiféle értékrendszert nem állít, ilyesmiről nem tud, és nincs is igénye erre, a jelenleg domináns harmadik rend – tagjainak intelligenciájához mérten öntudatosan vagy kevésbé öntudatosan – megvalósít valamiféle értékrendszert, ami valójában és minden szempontból álértékeken alapszik. Ha röviden akarjuk megfogalmazni, a gazdasági haszon mindenek felettiségét hirdetik. Ez azonban ma nem pusztán valamiféle elméletet jelent, hanem olyan, az élet legkülönbözőbb területeire kiterjedő értékrendszert, melynek végső motivációja a gazdasági haszon és érdek. Magyarországon a viszonylag friss típus elé a nyugat-európai párja kerül követendő mintaként, egyáltalán nem alaptalanul, mindazonáltal ami itt megvalósulni látszik, az vegytisztaságában felülmúlja a nyugati megfelelőjét is. Alapvetően jellemző erre a típusra, hogy a gazdasági haszon, mint hosszú távon mindennel kapcsolatba kerülő és kapcsolatba hozott tényező – ezen belül elsősorban a saját haszon szem előtt tartása – az, ami az életet szervezi. Reális csak az, ami a gazdasági hasznosság szolgálatában van. Ez odáig fajul, hogy ez ad értelmet még az erkölcsi, kulturális és egyéb értékeknek is az életben(6) , s így lassan az élet minden területe ennek rendelődik alá. Az ember okos és logikus viselkedése – e típus értékrendszere szerint – akkor valósul meg igazán, ha a saját gazdasági haszon mindenütt és mindenek előtt szem előtt van tartva, és nincs semmilyen más érdek, ami a gazdasági hasznosságot előzné. Tulajdonképpen (abszurd kifejezéssel) egy az életbe tökéletesen átültetett 'magán-szocializmus'-ról van szó, ami semmi mást nem ismer csak a "magán javakat". A szokványos értelemben vett 'szocializmus' egyébként csak abban különbözik ettől, hogy eszerint az lenne üdvös, ha a "közjó" kerülne rangsorban a "magánjó" elé. Amellett, hogy indítékai ugyanolyan alacsonyrendű rétegekből fakadnak, mint a jelenlegi individualistaegoista típus indítékai, még a tömeg-individualitás legitimizáló demagógiájának proletár eszméjét is megpróbálják e kérdésbe beolvasztani. Ha azonban ennek 'nemzeti-szocializmus' változatára tekintünk, semmivel nem kapunk különb eredményt az előző kettőnél. A két szélsőség között helyezkedik el, ahol a tömeg fogalma olyan csoportra korlátozódik, melynek 'nemzeti' jellege miatt valahogy mégis az egoizmus tud érvényesülni(7) . Félretéve a nemzeti és egyéb szocializmusokat és pusztán az indítékokra koncentrálva az első őszinte pillantásra kiderül, hogy amit ennek az életstílusnak hívei oly logikusnak hirdetnek, az valójában egy pseudo-logika, melynek nincs valódi érvénye. Kiderül ugyanis, hogy a gazdasági haszon sem bír önmagából fakadó minőséggel, és mögötte mindig valamilyen további értéknek kell lennie, hogy a hasznosság eldönthető legyen – meghatározható legyen, hogy tulajdonképpen mi miért hasznos. Látható tehát, hogy ennek az életformának végső alapja olyan valami, ami nem hordozza önmaga okát, mindig valami szerinti – secundum quid. Ha viszont a háttérben ezt a meghatározó pontot próbáljuk feltárni, ez mindig homályban marad; vagy nincs is tudatosítva, vagy titokban van tartva – de ennek ellenére meghatározó marad. Ma a mai degenerált polgárság nem tűr maga felett semmilyen tekintélyt, nincs sem papság (bráhmanakaszt), sem arisztokrácia vagy nemesség (ksatrija-kaszt). Az államban és az életben nincs fensőbb vonatkoztatási pont. A gazdasági haszon ál-értéke öntörvényűvé, öncélúvá próbál válni, hogy ne legyen szüksége fensőbb törvényre; de mivel mégis mindenképpen szüksége van valamilyen önmagán kívül álló meghatározó erőre, a fensőbb törvényt elutasítva a démoni erők kezébe kerül, mániák "vezetése" alá kerül, és teljességgel ismeretlen és ellenőrizetlen célok szerint határozódik meg. Így végső soron a Satan – vagy az ő szolgáinak – szolgálatába vetődik, és annak ellen-uralmát hozza közelebb. Miután a két fensőbb kaszt eltűnt a hatalombirtoklásból, így ássa meg lassan és öntudatlanul a harmadik rend maradványa a saját sírját is, hogy az összeomlás teljes lehessen. Így válik a gazdasági haszonra

alapozott élet mindenképpen a baloldal eszközévé.

Mészáros Dávid Lábjegyzetek: 1) bővebben lásd: László András: Tradicionalitás és létszemlélet (Kötet kiadó, 1995) 197.o. 2) Egyébként Magyarországon a jelenlegi kormányzat és pártja önmagát kimondottan e rend képviselőjeként definiálja. 3) René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei (Szigeti) 99. o. 4) u.o. 100. o. 5) vagy az előző gondolathoz visszakanyarodva: amit a pénznek az árú. 6) Ha valaki ma kinyit egy magyar nyelvű napilapot, mindenütt megtalálhatja erre a konkrét példákat 7) Tisztában kell lenni azonban azzal, hogy a hitleri német nemzeti-szocializmusban mindez meglehetősen nominális szinten jelent csak meg, és a valóság ennél sokkal pozitívabb volt.

Az Európa-mythos hordozói Ennek a folyóiratnak az 1951 júniusában megjelent számában(1) már utaltam egy cikkemben arra a nehézségre, mely az európai egység kérdésében akkor merül fel, ha az egységet szellemi és organikus értelemben is felvetjük, és nem pusztán az esetleges és pillanatnyi állapotot próbáljuk biztosítani a külső politikai és gazdasági veszélyek ellen. Ez a nehézség elsősorban onnan ered, hogy ez a szó: "Európa" jelenleg már nem felel meg egy egységes, valódi, földrészünk különbözőségein túlemelkedő hagyománynak. Távolról utaltunk arra, hogy az "európai kultúra" már régóta nem olyan valami, ami minket egyrészt szorosan egyesítene, másrészt valóban elválasztana más népektől, hiszen ugyanez a kultúrtípus már a világon mindenfelé elterjedt. Ezért Európát egyelőre egyfajta mythos-ként kell felfognunk, egy ideaként, aminek először erőt kell kölcsönözni ahhoz, hogy felélessze és rendezze azt, ami ebben a szétesett világban, a romok világában még használható valamire. Még ha ilyen értelemben vetjük is fel e kérdést, a megoldás továbbra sem lesz könnyű: először ugyanis meg kell határozni azt a pontot, ahol ez az idea megragadható, ennek az ideának mondjuk úgy a szellemi "helyét" kell megadni és legfőbb hordozóit is. Azt, hogy eközben lényegesen az elit tetterejére kell számítani, mindenkinek be kell látnia. Az említett cikkben szóltunk arról, hogy annak a szellemi egysége, ami mindig a hamisítatlan európai hagyománynak számított, csak a csúcsok által, és nem alulról valósítható meg. Az európai egység nem egy összekevert szociális tömegvegyület lesz, hanem — a nemzeti centrumok összehangolt cselekvésének és gondolkozásának a következményeként — egy hierarchikus és organikus alkotás. E centrumok azonban minden egyéb szempontból sajátosságaikat és messzemenő szellemi és politikai autonómiájukat meg kell hogy tartsák. A fő akadály — amelybe az ember akkor ütközik, ha ebbe az irányba akar tovább haladni — a modern kultúra szétesettségében van. Az a szó magasabb értelmében 'normális' állapot, amelyet már Platon is követelt, és később a történelem során nem ritkán meg is valósult, amely szerint a politikai hatalom és a szellemi értékek hordozói ugyanahhoz a rendhez tartoznak(2) , a legjobb előfeltétel lenne ahhoz, hogy megvalósuljon a "centrumokon" és egy elit rétegen keresztül az európai összhang; ez az előfeltétel azonban sem Európában, sem máshol nem áll fenn. Éppen ezért két területen kell dolgozni, amelyek a jelenlegi Európa nemzetei esetében kettéválasztott állapotban vannak, abban bízva, hogy különleges körülmények között e területek egységbe ötvöződnek: törekedni kell egyrészt a politikai vezetők közötti megértés megvalósulására, másrészt pedig arra, hogy a szellemi emberek ne csupán politikai és nacionális síkon, hanem magasabb szinten is összetalálkozzanak. Ami az első feladatot illeti, hangsúlyoznunk kell, amit már korábban is említettünk: nem gondolható el az egésznek (esetünkben az eventuális európai egységnek) semmiféle állandósága, ha az már részeiben sincs biztosítva. A demokratikus-parlamentáris rendszerek ezt a feltételt nem teljesítik: hiányzik belőlük a politikai akarat folytatólagosan ható tartóssága. Politikai területen a nemzeti rendeződéssel és a megfelelő vertikális újjáépítéssel kellene kezdeni, amely elegendő játékteret kell, hogy biztosítson a különböző megoldásoknak, melyek megfelelnek az egyes nemzetek sajátságainak. Ehhez nem kevés önmegtagadásra lesz szükség, amiatt az Európában uralkodó klíma miatt, amelyet egy többé-kevésbé nem európai, vagy egy csak bizonyos elvárások szerint felfogott Európából származó ideológia befolyásol. Más út azonban nincs, ha a komolyan vehető lehetőségeken belül maradunk. Ami pedig a második feladattal áll összefüggésben, és a szellemi elit réteget illeti, először is állást kell foglalni minden "intellektualizmussal" szemben. Nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy feladatunk szempontjából valamilyen értéket jelentene, ha a különböző nemzetekhez tartozó értelmiségiek, írók és professzorok lennének mozgósítva, és kölcsönösen megértenék egymást. Nem — egészen más fajta indíttatás szükséges, amely más rétegeket ragad meg, és az új európai mythos egészen más hordozóit érinti meg. Mindent, ami általában a polgári kultúrához tartozik — annak individualizmusával, liberalizmusával és humanizmusával, továbbá a politikai-férfiassággal és a politikai-organicitással szembeni gyűlölködő lelkületével együtt — ki kellene iktatni, hiszen az nem nőtt fel korunk keménységéhez és a jelenkor eredeti feltételnélküliségéhez. Milyen erők jöhetnek tehát szóba a nemzeti szétforgácsoltságon túlemelkedő új szellemi front elemeiként?

Nézetünk szerint olyan erőket kellene megszólítani, amelyek egészen ellentétes alapokon, a polgári kultúrán és intellektualizmuson kívül találhatóak: egyrészt mindent, ami valahogyan — egy benső parancsolat, a vér vagy a hagyomány által — azoknak a régi értékeknek a hordozója, amelyek a polgári forradalom és a harmadik rend kultúrája előtt világnézetileg és politikailag meghatározóak voltak; másrészt annak a generációnak a képviselőit, akik átmenve az utóbbi évek megpróbáltatásain, nihilizmusán és tragédiáján, úgy tekinthetők, mint valaki, aki existenciálisan a tegnapi kultúrán és létszemléleten túl van, és akinek oda már nincs visszatérés. Két extrém eset, amelyeknek egymással egyesülniük és egymást kiegészíteniük kellene. Az első csoportban régi európai családok jöhetnének tekintetbe; természetesen nem csak az általuk viselt név számít, hanem személyiségük értéke is. Ez a kettős feltétel ritkán teljesül; de vannak kivételek, és gyakran csak a feledésbe merült örökség felébresztéséről és felélesztéséről van szó. A rossz értelemben vett konzervativizmus nem értendő e követelmények közé; okvetlenül valamilyen "megőrzésről" (conservatio) van szó, de nem a halott és időhöz kötött tényezők megőrzéséről, hanem az élőkéről — az értékek, törvények és fogékonyságok megőrzéséről, amelyek nem csupán a múlt különleges kifejezési formáitól függnek, hanem mint jellem és magatartás is kifejezésre jutnak. Bármily visszásnak tűnik is ez a megállapítás: a tradicionalitásra való hivatkozás csak akkor válik akadállyá és elvetendő tehetetlenséggé, ha az elavultra és nem a valóban eredetire vonatkozik. A valóban eredetiben azonban kimeríthetetlenül megújuló és forradalmi erő rejlik; s ezt már a régi szólás is kifejezi: Usu vetera ab imo novant — A régi erők az eredetből nyerik megújulásukat. Éppen ezért lehetséges azon kevesek között az összetalálkozás és egymás megértése, akiknél a régi európai tradició fonala a vérségi örökség értelmében sem szakadt el, hanem továbbra is kitartóan jelen van, és azoknál az új generációhoz tartozó férfiaknál, akiknek főképp a háború hozta el a megtisztulást. Gyakran beszélnek róluk úgy, mint az "elégett generáció"-ról, (la generazione bruciata). Az ő esetükben jellemző a tegnap, — mi több — a ma mythosaival, jelszavaival és ideológiáival szembeni bizalmatlanság, és ez ugyan ilyen mértékben érvényes sokakra, akik a szétszakadt Európa másik frontján harcoltak 1919-től 45-ig. Ahol a történtek nem morális összeomlásban végződtek és a benső tartás fenntartott maradt, ott egyfajta új komolyságot lehet találni, a függetlenség és lényegiség iránti új szeretetet, továbbá olyan stílus-elemeket, amelyek Európa különböző nemzeteiben azonosak, ahol majdnem ugyanaz az embertípus ismétlődik különböző változatokban. Ez az ember erőszakmentes, szerény és minden salaktól tiszta heroikus tartással jellemezhető, különösen abban az esetben, amikor az elveszett állásokon, és a háború utáni idők — inkább szellemi mint materiális — romjai között küzdve nyert formát. E férfiakból hidat lehet verni a hasadék fölé, ami megoszt minket, hogy létrejöjjön egy heroikus nemzetfeletti egység, az egyetlen, ami ki tudja vezetni a kis, szűkre szabott európai napi politikát egoizmusából, korlátoltságából és üzelmeiből. Itt vannak tehát ezek az új erők, amelyeket meg kellene nyerni bizonyos orientáló befolyás kifejtésével — inkább példák mint tanítások által — és akik elé az Európa-Mythost kellene állítani, mint egy magasabb rendhez való hűséghez (fides) tartozó vonatkozási pontot. Ez a hűség mindenütt, ahol szükséges, alárendel mindent, ami a partikuláris, a pusztán reális, a materiális és a soviniszta síkhoz tartozik. Mindez nem lesz lehetséges, ha a két csoport között, azaz a tradicionális Európa képviselőinek maradéka és a tűzön átment új erők között, nem jön létre a kapcsolat mindkét oldalt kiegészítő módon, ahol az első elem az irányt adja, a másik a mozgató, tiszta erőt. Azt hiszem, csak ilyen módon lehetséges — amennyiben még lehetséges — előkészíteni Európa feltámadását. Ahol azonban Európa különböző népeiben ilyesfajta fejlődés jelenik meg és terjed el, bizonyos, hogy a politikai és állami atmoszférában is fokozatosan változásokat hoz létre. Azok a centrumok, melyekről beszéltünk, lassan formát öltenek, és a töretlen akarat egyetlen képviselőjeként jelennek meg népeinkben. Már az 1939-45-ös világháború előtt azt hittük, hogy egy ilyen értelemben vett akció lehetséges lenne; ennek először is életre kellett volna hívnia egyfajta rendet, mely az új és egyszersmind traditionális Európa kifejeződése lett volna. Ezt a törekvést nem hivatalosan egy európai nagyhatalom is támogatta. Ma a feladat végtelenül nehezebb. De felismerhetünk két támogató faktort: az egyik oldalon azoknak tiszta erejét, akik mindennek ellenére szilárdak maradtak, és a korábbi értékek nullpontját maguk mögött hagyták, a másik oldalon a történelmi folyamatok gyorsulását, amely nemsokára megmutatja a még megmaradt járható utakat, hacsak nem szükségszerű, hogy nálunk minden elpusztuljon. Azzal az Európával, ami csak arra képes, hogy vitatkozzon és egy elítélt múlt ideológiájával játszadozzon, szembe kell állítani a szellemi ellenállás centrumainak, egy heroikus nemzetfeletti szolidaritásnak az összefogását, addig a pillanatig, amíg ez ki nem tudja fejteni hatását politikailag is egy organikus-hierarchikus egység kialakításában.

Julius Evola (ford.: Mészáros Dávid) Lábjegyzetek * eredetileg: Träger des Europa-Mythos, a Nation Europa 1952 márciusi számából 1) A Sacrum Imperium II. számában olvasható a szóban forgó cikk, melynek címe: Európa és az organikus eszme 2) Ez a kérdés bővebben kifejtve Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen c. könyvében, többek között a Ghibellin ideával kapcsolatban található meg (a szerk.).

EVOLA MAGYARORSZÁGON. BÁRÓ JULIUS EVOLA ÉS A MAGYAR ARISZTOKRÁCIA — Ajánljuk ezt az írást a szépséges és élő Diána (Phoibé; Artemisz) istennőnek, Apolló ikertestvérének, Jupiter leánygyermekének, akit a „vadászat istennőjének” is neveznek Ajánljuk továbbá Renato Del Ponte, Gianfranco de Turris, Claudio Mutti, László András és Guido Stucco uraknak, akik sokat – és sohasem eleget – tettek Julius Evola élő emlékéért Evola és a magyar arisztokrácia kapcsolatának kutatásában Claudio Mutti úr precíz cikkének három hivatkozása nyomán indultunk el. A „tárgyi alapot” kutatásunkhoz egy pontosan meg nem nevezett „Zichy grófnő”, az ő „kultúregylete” és egy „Zichy kastély” említése szolgáltatta, ahol is Julius Evola többek állítása szerint előadást-előadásokat tartott Budapesten, az 1930-as években(1). A társaságok és egyletek kutatási vonalán kezdetben nem haladtunk, túlságosan ingoványos területnek tekintettük, olyannak, ami „tárgyi alapnak” sem eléggé megfelelő. A „szólásszabadság” révén, a múlt század közepétől számunkra túlságosan is sokan kezdtek el tevékenykedni a kultúra világában. Túlságosan soknak tartottuk azok számát, akik „a falak szolgai ledöntése” egyik formájának révén pusztán csak „belekeveredtek” a kultúra korábban védett világába (saját, igazi indíttatás nélkül), s ezáltal szempontunkból jelentéktelen csoportok felsorolásainak garmadában süllyedhettünk volna el. Ráadásul feltételezhettük, hogy az „Associazione di cultura” Evola általi említése(2) csak hozzávetőleges és nem pontos névmegadás. Egyébként Hamvas Béla, a magyarországi előtradicionalista szavai is navigáltak bennünket, hogy ne ennek az útnak vágjunk neki: „A szakrális körbe olyan sötét hatalmak törtek be, amelyeknek tehetetlenül vissza kellett volna hullaniuk, ha a nép a szellemi értékek rendjében él.” „ ... a nép a szellemi uralom törvényét megszegte, a hierarchiát megsebezte, az isteni szellem iránt hűtlenséget és árulást követett el. Ennek a bűnnek a következménye azonnal jelentkezett abban, hogy a nép köréből a szellemi erők visszavonultak”. „ ... új mítosz nem keletkezett és nem keletkezhetett”. „Nem lehet eleggé szánakozni azon, hogy a történeti kor végén, részben avatatlan és haszonvágytól hajtott vaisjákból, részben hataloméhes, türelmetlen, szenvedélyes ksátrijákból, de többnyire teljesen tudatlan, ösztönöktől megszállott sudrákból álló gyülekezet írott rendelkezéseket hoz”. „Merő kultúra – idealitás, magas fecsegés, tartalmatlan, nemlétező igény számára készült, nemlétező cél érdekében, illuzórius színvonalon, a valóságos emberi léttel semmi kapcsolata sincs, nem is volt és nem is lesz. Az újkori filozófia, morál, szociológia, lélektan légüres idealitásban készült, anélkül, hogy bárkinek életébe komolyan beleszólt volna. És ha egy napon ezek ... a föld színéről eltűnnének, hiányukat senki se venné észre.”(3) Úgy tűnt, népes volta miatt a Zichy-család kutatásával sem célszerű elindulnunk, hogy megtaláljuk az említett „Zichy grófnőt”, mint „első kapcsolódási pontot” kutatásunk céljához. A Zichy-nemzetség a magyar föld egyik legszerteágazóbb és legrégibb nemzetsége volt, minden korban tekintélyes befolyásokkal, számos al-nemzetséggel és családdal. Bíborban született Konstantinosz önálló keresztény nemzetségként említi, amely nagy vonalakban a Kaukázus, az Azovi-, a Kaszpi- és a Fekete-tenger vidékéről származik. Feltehetően 1241-ben jöttek be „Zichiából” hazánkba, s IV. Béla királytól itt kapott földet Zichy Paszkál, a magyarországi Zichy-ek őse. Megemlíthetjük a Zichy-ek olyan nagyságait, mint Zichy Hermann gróf, Zichy Jenő gróf, vagy mint Zichy István. Mindannyian többé-kevésbé ellenforradalmi beállítottságú személyek voltak, s intenzív érdeklődést tanúsítottak a magyar és a belső-ázsiai őstörténet iránt. Zichy István (18791951) 1937 január-februárjában az Amici dell’Ungheria meghívására Rómában és Milánóban is előadást tartott e tárgyban. Végül is a „Zichy kastély” említésének kutatási nyomvonalán indultunk el. Hamarosan túlságosan is kézenfekvőnek bizonyult azonban, hogy – mint legtöbben feltételeztük – a budapesti, az Árpád-híd budai lábánál fekvő, óbudai kastélyban tartotta volna Evola előadásait. Dr. Újj Írisztől megtudtuk, ezt a kastélyt a

múlt század végétől már nem lakták, 1945-49-ig raktár volt (ami a kastély belső udvarán jól látszik is). A Zichy-eknek az ország szinte minden tájegységén voltak birtokaik. Nem a legzavarosabbon, de nehezebb úton kellett folytatnunk. A Zichy-nemzetség 1920-as, 30-as években élő tagjainak, tevékenységüknek a vizsgálatával haladtunk tovább, úgy, hogy az ez időre vonatkozó családfák még nem készültek el, vagy nem hozattattak nyilvánosságra. Néhány téves nyom után szembe találkoztunk valamivel, amit „kisebbfajta kultúrtörténeti érdekességnek” tartanak ma Magyarországon számon. Eszerint, Baldassare Castiglione (1478-1529) Il Cortegiano című művét – amely egyfajta udvari etika –, egy bizonyos Zichy grófnő fordította olaszból magyarra, a 30-as, 40-es években.(4) Először érezhettük azt, hogy talán jó nyomon járunk. Zichy Rafaelné grófnő, született Pallavicini Edina (1877. április 24-én) kulturális hagyatéka minden Zichy grófnőé közül a legszámottevőbb és leghatalmasabb. A kutatás hónapjai alatt egyre nyilvánvalóbb lett előttünk, hogy a magyar Nemzet egyik legnagyobb, leghősiesebb nőalakjára bukkantunk, akit a kommunista és posztkommunista (vagyis a mai „liberális”) történetírás indokolatlanul és méltatlanul mellőzött és mellőz. Zichy Rafaelné Edina érdemei mind politikailag, mind kulturálisan, mind szociálisan elévülhetetlenek,(5) ugyanekkor pedig olyan kifinomult intelligenciájú grófné volt – filozófiai és bölcseleti érdeklődéssel, alkalmazott világnézettel –, hogy sokféle és felfokozott nyilvános aktivitása mellett azon szellemi magaslatok irányába is nyitott és messzemenően érdeklődő tudott maradni, amelyeket például Julius Evola képviselt. 1925-ben Zichy Rafaelné a Vatikán által életre hívott Union Internationale Des Ligues Catholiques Feminines elnökségi tagja lett, az 1. bizottság 3. alosztályának elnökasszonya. „Ez az alosztály a vallást fenyegető veszélyekről tájékoztatja az UNION-t, nevezetesen: okkultizmus, spiritizmus, a katholikusok vallási tudatlansága és közömbössége; a katholicizmus elleni propaganda a katholikus országokban.”(6) Sok minden más mellett, a 20-as évek közepén a grófné magyarra fordította Mussolini több beszédét is.(7) Ez és további fordításai, a hozzájuk írt kultúrtörténeti jelentőségű kommentárjaival együtt, A Napkelet könyvtára című könyvsorozatban jelentek meg, amelyet a Magyar Irodalmi Társaság adott ki 1920 és 1940 között. A Magyar Irodalmi Társaság (Faragó Éva adatai szerint) 1922-ben alakult és 1928-ban szűnt meg. Elnöke és Alapítója gróf Zichy Rafaelné, Alelnöke és Alapítója gróf Klebelsberg Kúnó (1875-1932), egykori Magyar Királyi Vallás-, Művelődésügyi és Közoktatásügyi Miniszter volt. A Társaság Alelnöke volt még Pauler Ákos (1876-1933), az ország vezető és figyelemre méltó objektív idealista filozófusa.(8) A Társaság működésének idejére vonatkozóan egymásnak ellentmondó adatokat találtunk. Egyesek szerint 1936-ban is létezett még(9), mások szerint, Magyar Irodalompártoló Társaság néven, még a 40-es években is.(10) Megint csak mások szerint, jogfolytonossági szervezete a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége (1928-1949) volt.(11) Általában meglehetősen nehéz helyzetben voltunk a Magyar Irodalmi Társaság tekintetében: jobboldali és ellenforradalmi jellege miatt, szinte mindennemű kutatás nélkül hagyott, avagy mindenütt alulértékelt. Gróf Zichy Rafaelné, 1921. június 26-án kelt, gróf Klebelsberg Kúnóhoz írt baráti levelében „különböző céljaink” (kifejtés nélkül) között említi az „irodalmi actio”-t.(12) A hosszas pénzügyi és szervezési előkészületek széles alapokon nyugvó, univerzalisztikus társadalmi-kulturális-politikai-szellemi koncepcióra engednek következtetni, amely jobboldali-konzervatív jellegében részben az egyre gyarapodó kulturális etc. társaságok-egyletek ellen kívánt fellépni (ellenforradalmi igénnyel), részben pedig befolyásolni és vezetni akarta azokat a társadalmi szerveződéseket (együttműködve), amelyeknek nem volt határozott céljuk, s így előbb-utóbb ki lettek volna szolgáltatva az előbbieknek, amelyek modern, „nyugati” típusú kultúra vagy álkultúra és annak ideológiái terjesztésére vállalkoztak.(13) A Magyar Irodalmi Társaság koncepciózus volta, úgy tűnik elsősorban Klebelsberg Kúnó grófnak köszönhető. Klebelsberg gróf, a kimagasló diplomata és kultúrpolitikus(14), egyebek között világosan felismerte, hogy a „hanyatló nyugati kultúra” (ál-kultúra, ellenkultúra) térhódításában mekkora szerepet játszanak a fővárosok, amelyek a kultúra meghatározásában egyedüli szereplőként akarnak fellépni. A főváros, mint „kizárólagos kulturális központ”, így könnyen ál-központ lehet: nem enged a „vidék” kezébe semmiféle kezdeményezést, nem képes érvényes al-centrumokat a kultúra szervezésében létrehozni, mert azoknak az erőknek, amelyek a hanyatló kultúrát generálják, így valamelyest kicsúszna kezükből a könnyű kezdeményezés. Igen röviden, ennek meglátásán alapult Klebelsberg kultúrpolitikájának központi gondolata, a „vidéki gondolat” vagy úgynevezett „szellemi decentralizációs gondolat”. Klebelsbergnek mindenesetre valóban sikerült elérnie, hogy annak a korabeli vidéki arisztokráciának egy része, amelyet nem rontott még meg a modernitás és a „nyugat” imádata, tevékeny részt vállaljon a kultúra formálásában. Ez a rész, éppen

Zichy Rafaelné és a Magyar Irodalmi Társaság köré szerveződött, továbbá azok köré a vidéki kulturális egyesületek köré, amelyeknek Országos Szövetségét haláláig szintén Klebelsberg vezette. Az arisztokrácia kulturális-szellemi élete egyfelől továbbra is zárt maradt, másfelől, különösen a kultúra tekintetében, azonban nyilvánosan rendezték meg azokat a programokat, amelyekben a polgárság is érintett lehetett, s amelyek korábban (nemcsak „estélyek” tekintetében) zárt ajtók mögött folytak. Mindez felvirágoztatólag hatott az ország életére, késleltetve bizonyos alulról jövő eszmények terjedését, még akkor is, ha a MKEOSZ afféle kirakat szervezetnek bizonyult, s akkor is, ha a legjelentősebb szellemi események továbbra is zárt ajtók mögött, vagy vidéki kúriákon maradtak. Fel lehet vetni, hogy Zichy grófnő „kulturális arisztokrácia-mozgósítása” nem gyakorolt kellő ellenforradalmi mozgósító erőt, kevés volt az a hatás, amit a kultúra segítségével Klebelsberggel(15) elérhettek, mégis, kétségtelenül a XX. század magyarországi történelmének egyik legnagyszerűbb kulturális korszakát teremtették meg – egyáltalán nem függetlenül és elválaszthatóan attól a ténytől sem, hogy Julius Evola ekkor járt Magyarországon. A Magyar Irodalmi Társaság legszéleskörűbb hatást azáltal fejthetett ki, hogy Tormay Cécile (1876-1937) írónőre bízva a főszerkesztést, 1923-ban elindította a Napkelet című folyóiratot (1923-1940). A Napkelet, mint azt címe is mutatja, szembeszállás és támadás volt a dekadens, nyugat-európai, „liberális” (ál-liberális) „normákat” követő magyar irodalmi-kulturális élet ellen, amelynek központi folyóirata a „Nyugat” volt. (16) A Napkelet „jobboldali irodalmi folyóiratként” hirdette magát, amely a „Nyugat” ellensúlyozására jött létre. Első évfolyamaiban a lap még harcosabb, politikaiasabb, univerzálisabb hangot használt – nagyrészt az 1919-es magyarországi bolsevik forradalom elevenebb emléke miatt, – majd időközben egyre inkább az irodalom, a művészetek, a kultúra részlegesebb jelenségeinek vizsgálataira szorítkozott. 1938-ban Zichyné újra „univerzálisabb és erőteljesebb” hangot követel: „A Napkeletet újra meg kell töltenünk harcos szellemmel. Újra fel kell építenünk azt a magasba nyúló megfigyelő tornyot, melyből a magyar élet egészét át tudjuk tekinteni.” „A zsidókérdés létezését nem szabad elhallgatnunk.”(17) A lap egyébként két számunkra ismeretlen olasz szerző, Andrea Z. Ungaro és Nino Serventi írásait is közölte, s publikált itt Hamvas Béla(18) is. Tormay Cécile, a főszerkesztő, jobboldali vonatkozású regényeivel, már korábban országosan ismertté vált. „ ... a Horthy korszak hivatalos, államilag támogatott, dicsért, kitüntetett s külföldre is eljuttatott irodalma”(19) , „a forradalom után hivatalosan elismert nagyság lett, irodalmi szalont tartott fenn, folyóiratot szerkesztett és politikai szerepléshez is hozzájutott”(20) . Tormay véleménye szerint „a magyar alkattól idegen minden társadalmi radikalizmus, a forradalmak is idegen fajúak, elsősorban a zsidók hozták az országba; de a forradalomban vétkes a magyarság eredeti mivoltától elidegenedett bűnös Budapest is.”(21) Tormay Cécile a Napkelet előtt egyébként Bujdosó könyv című művével (1921-1922) és Emberek a kövek között című regényével (1911) vált híressé. Zichyné leveleiből és a Napkelet 1937/5 számából (Tormay Cécile emlékszám) megtudtuk, hogy Zichy Rafael (1877-1944) Szentmihály-Zichyfalva-Edina-i birtoka (ma Sárszentmihály) volt a „széles alapokon nyugvó” konzervatív törekvések központja. Az 1920-as, 30-as években gyakran látogattak annak gyönyörű angol-barokk kastélyába és 26 hektáros kastélyparkjába vezető politikusok, filozófusok, irodalmárok, vezető művészek, fővárosi és vidéki nemesek. Zichy grófnő, Babits Mihálynéhoz írott levelében, 1922 január 9-én, budapesti téli otthonából a következőket írta: „... szombaton este Thomas Mann felolvasást tart nálam. Nagyon örülnék, ha férjével együtt eljönne 1/2 9 óra tájban ...”(22) . Ezt abból a szempontból említjük csak, hogy lehetséges, Zichyné e budapesti Verbőczy utcai lakása (egykor: Budapest II. kerület, Verbőczy utca 2325) szolgálhatott Evola előadásának-előadásainak színhelyéül.(23) Az időpontra vonatkozóan azaz általános feltevés, hogy valószínűleg 1938-ban történt a látogatás, amikor Evola Berlinbe, Bécsbe, Prágába és Bukarestbe is utazott.(24) 1944-45-47-49-ben a magyarországi arisztokrácia láncolatát a modernizmusok különféle formái felszámolták. Ehhez nagy mértékben hozzájárult, hogy a II. Világháború végére az arisztokrácia korabeli képviselői elveszítették önnön arisztokratikus voltuknak, egyedüliségüknek, pótolhatatlanságuknak a tudatát s mindennek bizonyítását (mindazt, amit az arisztokrácia a maga „első értelmében” szimbolizál). Egyre inkább feloldódott és beleveszett azokba az irányokba, amelyeket korábban még szabadon tudott kitűntetni figyelmével („értékelvűségével”, az arisztokrácia a maga „második értelmében”). Összefonódott mind a „népi” gondolat képviselőivel, mind egy merev hivatalizmussal és konformizmussal. Mindezekben kioltódott önnön arisztokratikus volta (az „arisztokratizmus” mindkét alapvető értelmében). A Napkelet utódlapja a „Híd” lett, amely – noha az ország legnagyobbaknak és jobboldaliaknak mondott írói írtak bele – szellemi szempontból szóra nem érdemes. Ennek a szomorú jelenségnek legfőbb oka szerintünk egyfelől az, hogy nem jött létre egyfajta folytonosság a konzervatívok és az „új jobboldal” között. Nem jött létre az, amit fenntartások nélkül „radikális ellenforradalmiságnak”, „szélső”, forradalmi ellenforradalmiságnak

nevezhetnénk, princípium-követő megújulásnak, melynek legfőbb politikai képviselői De Maistre, Metternich és Bismarck voltak. Ez, azáltal valósulhatott volna meg, ha az arisztokrácia akkori képviselői felváltják megalkuvó, „hivatalos” összefonódásaikat, s az „új szélsőjobb” erőteljes fellépésével együtt szóhoz akarnak jutni; a szélsőjobb is csak az „arisztokratikus voltra” alapozva mentesülhetett volna mindazon terhes összefüggésektől, amelyeket például – többé-kevésbé helyesen – Jean Robin mutatott ki. Kutatásunkat összefoglalva: Biztosak vagyunk abban, hogy Julius Evola gróf Zichy Rafaelné révén jött Magyarországra. Azt, hogy az említett „kultúregylet” a Magyar Irodalmi Társaság lett volna, bizonyítani nem tudjuk, ugyanakkor úgy véljük, hogy gróf Zichy Rafaelné Pallavicini Edina személyével, tevékenységével és munkásságával megtaláltuk Evola életében a Magyarországra vezető „fő szálat” és „fő nyomokat”. Zichyné és köre a korabeli magyar arisztokrácia oldaláról nézve, Evola úgy véljük vagy Maschera e volto dello spiritualismo contemporaneo című munkájával (amely később egyébként egyik első magyar nyelven megjelent műve lett), vagy egyes műveinek politikai vonatkozásaival (Imperialismo pagano; Rivolta contro il mondo moderno), vagy pedig Fenomenologia dell’Individuo assoluto című művével (Pauler?) hívhatta fel magára a kitűntető figyelmet. Evola előadására utaló levelet, hirdetést, pontos dátum- és helymegjelölést nem találtunk. Megtaláltunk azonban ugyanekkor valami mást, nemcsak a magyar Nemzet egy ez idáig méltatlanul mellőzött hős asszonyát, hanem „nyomaiban tapasztalhattuk” azt, hogy Julius Evola „valóságos világkirályként”, a pozícióban lévő, befolyással bíró, ugyanakkor spirituálisan még nem elzárkózó, valóban legelitebb körökön keresztül miként igyekezett Európa sorsát az Egyetemes Tradíció reprezentatív elveinek megfelelő irányba terelni. A tények és külső szempontok után, mindenekelőtt maradt hátra annak vizsgálata, hogy melyek lehettek azok a „benső” és legfontosabb szempontok, amelyek Julius Evola számára az eddigiek okát, miértjét és indíttatását képezhették. Ez a legfontosabb kérdés, hiszen Evola életműve a „nemes” és „nemesség” egy talán mindennél mélyebb megéléséről tanúskodik, olyan mély megéléséről, amelyet a tények és adatok, a maguk mibenléte szerint, nem tudnak kielégítő mértékben visszatükrözni. Egyrészt, Evolánál senki sem támadta radikálisabban és megfelelőbben az ál- és látszat-arisztokráciát.(25) Másfelől, mindemellett világosan hívta fel a figyelmet arra, hogy meglehetősen ritkán lehet olyasmiről beszélni, amit „merőben formális arisztokratizmusnak” szoktak nevezni. A lojalitásnak, az etikettnek, sőt a kifogástalan jó modornak – amelyeket „általában” szoktak az arisztokráciához kapcsolni –, ha tudatosan alkalmazzuk és éljük, messzemenő jelentőségük lehet. A Kozmosz uralmát képviselik a Kháosz felett (a Kozmosz Kháosz-feletti uralmának megvalósulásai utalnak a Kozmosz-felettire). Az arisztokratizmus megvalósítását-érvényesítését Evola így még az „apoliteia” keretein belül is fontosnak tartotta. (A közönségesség ízlése, a Súlyukat vesztett szavak(26) világosan beszélnek ebben a tekintetben). Evola számára nem létezett nem arisztokratikus jobboldaliság; a fasizmus, a német nemzeti-szocializmus, az „új szélsőjobboldaliság” legnagyobb problémáját abban látta, hogy nem tudott valóban arisztokratikussá lenni. Egy prométheuszi jelleg – melyen „az istenek mosolyognak” – és nem az „eleve felülemelkedettség” elve – amely különböző „méltóságok” és „képességek” gyakorlásában kifejezésre is jut – vált jellemzővé ezekre. Olyan összeállítások, mint a Julius Evola nei documenti segreti del Terzo Reich(27) , végül is azt bizonyítják, hogy Evola célja „arisztokratikus, papi és királyi” impulzusok bevitele volt e mozgalmakba. Nyilvánvaló például, hogy (egy ideig) „nem véletlenül” használta a bárói rangot, nem azért, mintha erre rászorult volna, hanem mert ennek használata egyfajta rítus és eszköz volt számára (ahogy korabeli arisztokrácia képviselőivel való találkozásai, kapcsolata is) átlépni a „konkrétumok fölé”, a „nemesség legmélyebb értelme”, a „nemesség láncolatát teremtő legfőbb méltóság” felé. Evola tudatos érintkezése a korabeli arisztokráciával így egy üzenet számunkra, amely így szól: nem vagyunk a lehető legteljesebb és legszorosabb értelemben véve jobboldaliak, ha pusztán politikusok és szélsőségesek vagyunk; nem vagyunk jobboldaliak, ha tetteinkben csak egy „re-akció” határoz meg bennünket; végül is „anarchisták” vagyunk, ha nem rendelkezünk egy „eleve fensőbbséggel” (csaknem úgy, ahogy egy arisztokrata „nevével” rendelkezett). Rendelkezünk az „arisztokratizmus” vonatkozásában egy többlet lehetőséggel is: miként Siddhartha herceg, tovább vihetjük az arisztokrata-volt elgondolását. Azt, hogy „legbensőbb” és legszigorúbb értelemben mit jelentett Evola számára a nemesség, azt éppen a La dottrina del Risveglio mutathatja meg, s nekünk ennek értelmében kell visszaszerezni és „tovább vinni” arisztokrata voltunkat. Julius Evola számára az arisztokratizmus és az arisztokrácia igenlése mindenekelőtt ahhoz kapcsolódott, amit az Ő „ontológiai imperializmusának” és „imperiális beavatásának” nevezhetünk. Az „ontológiai imperializmus” értelmében, a létezők és létformák minden szintje meghatározott értelemmel bír. A

meghatározó a lét maga, másfelől ezen szintek értelmének intuitív felismerése (amiben a „lét” kifejezésre jut). Teljességében vett, csaknem folytonos felismerése, de egyszersmind differenciált módon. A szintek egyedi értelmének felismerésével, azok nem kerülnek feljebb az őket megillető helynél (ahogy az a modern társadalmakban történik). A szintek egyedi értelmének felismerése megvalósítja az arisztokratikust a maga „második értelmében” (meritokratizmusa). A voltaképpeni arisztokrata azonban nem azonosítja magát egyik általa értékelt-elismert szinttel sem. (Ez az, amit az ostoba filmek és könyvek az arisztokrácia „fennhéjázásának” neveztek). Ami az arisztokratát így a maga „első értelmében” jellemzi, az a teljességre és abszolútra irányuló lét, az „elszakadás az aspektusok sokféleségétől” (Evola „szellemi virilitása”). Az „ontológiai imperializmustól” ez utóbbi vezet át az „imperiális beavatásba”, amelynek értelmében egy arisztokrata nemcsak a „birodalomhoz”, hanem a „birodalom urához”, a teljesség és egység feltételéhez, az „uralkodóhoz”, a „szabadhoz” hű. Ahhoz, aki nemcsak magában foglalja az összes birodalmakat (birodalom-szinteket), hanem meg is haladja azokat. Ez az arisztokrata a maga „első értelmében”. Evola számára végül is a „spirituális virilitás” és szuverenitás kifejezője, melynek révén megvalósítható az „ontológiai ugrás”, amely átvezet a beavatás „teljes törésén”(28). G. Gurdjieff egy alkalommal (Ouspensky visszaemlékezésében) a következőt mondta: „az örök életért végzett munkát, ha ezt egyáltalán így lehet nevezni, nem lehet elválasztani az általánosan végzett munkától. Aki az egyiket eléri, a másikat is elérte.” Az arisztokrácia Evolánál pontosan annak a kvalifikációnak a kifejeződése és mértéke, amely úgy „él”, hogy „élete” az örök „létből” jelenít meg valamit. Keyserling írta egy általa szerkesztett műben (tekintsünk el most attól, hogy Evola egy helyütt „szalonfilozófusnak” nevezte): „A vér sorsa egyszersmind a szellem sorsa, mert ez csak a vér útján nyilatkozhat meg a földön”. A „vér” itt egy olyan gens létére utal, amely végül is nem biológiai származását hangsúlyozza, hanem azt, hogy gens-ének megőrzése a földi-emberi világban a szellem (mens) örök létét, „égi állandóságát” fejezi ki; gense indirekte és sajátosan a mens univerzális voltát szimbolizálja.(29) A nemesi családok saját, benső és határozott karaktereinek átöröklődése, egyfelől reprezentálja a szellem örök voltát, másfelől az ehhez visszavezető legfőbb eszköz átörökítésének felel meg. A nemesi családban születettek öröklött tulajdonságai kivétel nélkül egy „vezérelv”, egy „vezérforma”, egy „vezér-tulajdonság” alá rendelődtek, amelyet megtalálva és megismerve – a szellem „testté” vált, hogy a test szellemmé lehessen. „Ha valaki minden pillanatban változik – mondta Gurdjieff {s gyakorlatilag ez a „vezérelv nélküli” tulajdonságokkal bíró egyén sorsa} –, ha nincs benne semmi, ami a külső befolyásoknak ellent tudna állni, az azt jelenti, hogy nincs semmi benne, ami a halálnak ellent tudna állni. De ha függetlenné válik a külső befolyásoktól, ha megjelenik benne valami, ami önmaga által tud élni, ez a valami lehet, hogy nem hal meg. Közönséges körülmények között minden pillanatban meghalunk. ... Ha valaki kifejleszt {megvalósít} önmagában egy állandó „Ént”, aki túl tudja élni a körülmények változását, ez az „Én” képes lesz túlélni a fizikai test halálát.” Egy ilyen nemesi „karakter”, „dinasztikus elem” vagy „Én”, legvégül pedig a „természetfeletti abszolút halhatatlanságába” vezethet. Az Autodifesa mellett, az Emberek a romok között lapjain Evola külön utal a közép-európai arisztokrácia jelentőségére.(30) Távol áll tőlünk, hogy ennek említésével elsősorban a „magyar” jelentőséget kívánjuk hangsúlyozni. Egyszerűen azt állítjuk, hogy a fenti lehetőség a magyar arisztokrácia körein belül is visszatükröződik, az egyetemes princípiumokhoz hű magyar nemességben (és csakis az ilyenekben) is megtalálható az, ami az arisztokrácia legmélyebb, „spirituális értelme”. Keyserling írta: „Hasonlítsuk csak össze az udvari nemességet a független lovaggal, vagy Észak-Németországnak az alsórendű állások betöltésére kitenyésztett {általunk mégis figyelemre méltónak tartott} junkerjeit a magyar mágnással, ezzel az igazi „úrral”.(31) Nem lehet konkrétan rámutatni, hogy ezért meg ezért volt igazi úr, de kétségtelenül megjelenített egy olyan „aktív mozdulatlanságot” (vagy egy arra sajátosan utaló minőséget), amelyre gyakorlatilag semmi mást nem lehet mondani, minthogy azt mondjuk: „igazi úr”. Ez az „igazi úr”, az utolsó történetileg pozitíve értékelhető monarchia fenntartása révén (Osztrák- Magyar Monarchia), mellesleg hozzájárult ahhoz, hogy a „birodalom” és a „monarcha” szellemi-metafizikai ideája „történelmi úton” is átörökítődjék, továbbítódjék felénk. Minden bizonnyal ezek voltak azok a legfontosabb és legmélyebb összefüggések, amelyek által Evola magát hazánkba vezérelte. A teljesség kedvéért még egy megjegyzésnek kell szerepelnie itt kutatásaink kapcsán. Minden spirituális hagyomány ismerte azokat a veszélyeket, amelyek mindazt kísérték, ami „kereséssel”, „nyomozással”, „kutatással” függ össze.(32) Minél távolabb kerülünk az „Aranykortól”, a „keresés” lunáris jellegéből egyre inkább azok az erők kerülnek túlsúlyba, amelyek Hekatéval állnak kapcsolatban. Ha valóban komolyan akarjuk venni az arisztokrácia jelentőségét, figyelembe kell venni így azt, amit René Guénon a „pszichikus

és spirituális összetévesztésének” nevezett. Guénon konkrétan ismert esetet jegyez fel, miszerint, amikor az egyiptomi piramisokat vagy sírkamrákat felnyitották, a modern kutatók nem a tradíciók „szellemével” vagy „emlékezetével” találkoztak, hanem a tradíciók „pszichikus maradványainak” fogságába estek. (Ezeket hozzuk összefüggésbe itt Hekaté erőivel.) A „pszichikus maradványok” felől nem csak, hogy nem érthetők meg a tradíciók, de tudjuk, hogy ezek gyakori esetben meg is ölték vagy megbetegítették a „kutatókat”. Mondhatjuk, ezek az „elveszített erők” ma az arisztokrácia igazi benső értelmének a megértéséhez és megvalósításához vezető utat ugyanígy zárják el. Nyugat ma vagy tagadja, vagy egy lényegtől különböző charmemal burkolja be az arisztokrácia ideáját. A mi célunkat így talán világosabbá teszi, ha azt mondjuk, hogy „kelet elitje” és a „nyugati arisztokrácia” közötti tökéletes egység megvalósítását akarjuk. Abban a korban, ahol minden új vallás, könyv, minden film és különösen minden zene a „pszichikus felfokozottság” („megszállottság”) gyakorlatait konstruálja meg, abban a korban Guénon iménti példája túlságosan is szerteágazó körben valósul meg ahhoz, hogy (a szerző szándékaival ellentétben) pusztán in concreto az egyiptomi kutatókra vonatkoztassuk. Ennek a szóban forgó kornak, ahonnan az „igazi úr” csaknem teljesen eltűnt, egyik legmélyebb tragédiája éppen az, hogy a „pszichikus maradványok” (a „pszichikus” és a „spirituális” összetévesztése nyomán) még azokat a Mestereket is kísérik, akiknek célja a „pszichikus tartományon” való radikális túlmutatás volt, s akik minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy ez a szint ne kerülhessen túlsúlyba. Talán érthető, hogy mindezt az „arisztokratizmus” és Guénon és Evola kapcsán miért mondtuk el, hiszen mindhárom célja elsősorban átvezetés volt az egyetemesbe, megerősítés az abszolútban, nem pedig valaminek a „visszfényében” való tévelygés. Rády Sándor Zsolt – Horváth Róbert Lábjegyzetek: 1) Claudio Mutti: Evola e l’Ungheria, in: Vie della Tradizione, nr. 101, 1996. jan.-febr., 43. o. 2) Julius Evola: Autodifesa, Róma, Fondazione Julius Evola, 1976, 8. o. Idézi C. Mutti: i. m., u. o. 3) Hamvas Béla: Scienta Sacra, Szentendre, Medio, 1995 (Hamvas Béla művei 8-9.), II. kötet 359, 358, 347, 366. o., I. kötet 235. o. 4) B. Castiglione: Az udvari ember, Budapest, Franklin, 1940 5) Zichy grófnő nagyszabású társadalmi aktivitását a Katholikus Nőszövetség (Országos Katholikus Nőszövetség; Magyar Katholikus Nőszövetségek Országos Szövetsége) vezetőjeként fejtette ki a 20-as évektől. Ne legyenek előítéleteink, ez a szervezet bizonyította, hogy valaha a nők céljai még természetes módon egészítették ki a férfiak céljait. A szervezet céljának a következőt vallotta: „a meglévő katolikus nőegyesületeket a szövetségbe tömöríteni és a katolikus nőmozgalmat egységesen irányítani”. (In: Magyar Egyesületek Címtára, Budapest, 1940, 91. o.) „A nők politikai jogait és kötelességeit tanulmányozó bizottság foglalkozik mindazzal, ami a nők polgári jogainak és kötelességeinek teljesítését előkészíti, és különösen behatóan foglalkozik e kérdéssel oly irányban, hogy e jogok téves felfogása a nőket ne vezesse helytelen irányba, hanem a keresztény erkölcs megszilárdítását mozdítsa elő, úgy társadalmi, mint politikai téren.” (Az Országos Katholikus Nőszövetség alapszabály módosító tervezete, 1924, Országos Levéltár, P1650 1/1) Zichyné jótékonysági rendezvényeket szervezett, politikai körlevelekkel, politikai előadássorozatokkal igyekezett formálni a magyar nőket, amelyek hatására – ahogy egy újságcikk 1927-ben írta – „a katolikus szervezkedés háttérbe szorította a feminizmust”. Jelentősnek tűnik a II. Világháború alatti, nemzeti kitartásra biztató antibolsevista tevékenysége is. ő Zichyné önéletrajzában (1929), Országos Levéltár, P1650 1/3. Emlékeztessünk itt arra, hogy Evola Maschera e volto dello spiritualismo contemporaneo című műve (Analisi critica delle principali corrente moderne verso il „soprasensibile”) először 1932-ben jelent meg. (Az UIDLCF kapcsán egyébként Zichyné két olasz kapcsolatával találkoztunk: M.C. Giustiniani Bandini és Dr. Fanny Dalmazo nevével.) 6) Mussolini válogatott beszédei (1922-25), Budapest, Magyar Irodalmi Társaság, 1927 (A Napkelet könyvtára 17-18.) 7) „{Pauler} halála után kis megemlékezést írtam róla a „Napkelet” számára. E folyóirat megalapításának ő volt az egyik kezdeményezője – Klebelsberg gondolata volt – és nálam voltak akkor Sárszentmihályon Klebelsbergék, Tormay Cécile, Pauler és Hekler tanárok – és sok vita és tanácskozás után megalakult a „Magyar Irodalmi Társaság” – engem neveztek ki elnöknek – a társaság kiadványa legyen a Napkelet – annak főszerkesztője Tormay Cécile – és munkatársak a fiatal írói generatio az első háború után, – valamint

az akkori legjelesebb nevek az irodalomtudomány terén – Horváth János, stb. stb. Sok érdekes órát köszönhetek ennek a kezdeményezésnek és ismeretségi köröm nagyon meggazdagodott ezen emberek társaságával”. „Ő {Pauler} állította össze annak idején annak a conferencia sorozatnak thémáit, melyeket a Verbőczy utcában rendeztem – és amelyen Szekfű - Hekler - Surányi - Ungert (?) - Teleki - Schuppe (?) stb. vettek részt.” Zichy Rafaelné levele Boros Vilmához, Madridból, 1963. III. 8., Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, MS 5055/287, 2 folio. 8) Dobrovits Sándor: Budapest Egyesületei, Budapest, 1936, 130. o. 9) A Magyar Irodalom Története, Budapest, Akadémiai, 1966, VI. kötet 30. o. 10) A Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége évi jelentései, 1936-1941 11) Zichy Rafaelné levelei Klebelsberg Kúnóhoz, 7 db levél + 1 db melléklet, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, 12 folio + 1 folio melléklet 12) Az „általános jobboldali kultúrpolitika” („értékek” és „nem-értékek” megkülönböztetése, értékek igenlése) kapcsán a következő véleményt alakítjuk ki: A két irány, amely eredetileg állt szemben egymással, nem az „érték” és a „nem-érték” volt, hanem (2.) az „értékek” és (1.) az „értékeket teremtő szellemimetafizikai méltóság”. Ez utóbbi kettősség bipoláris és adekvátabb-originálisabb. A XX. századra ez lejjebb szállítódott a „nem-értékek” és „értékek” harcára – az „általános jobboldali kultúrpolitika” is ezt képviseli. Szempontunkból ez annyiban elfogadható és követendő, amennyiben az „értékek” igenlése, kimutatása és védelme, az „értékeket teremtő szellemi-metafizikai méltóság” igenlését foglalja elsődlegesen magában, pontosan azt, aminek szemlélete és képviselete az idők folyamán elveszett. A kultúrpolitika síkján, lényegében ez utóbbi kritérium különbözteti meg a tradicionális jobboldalt. 13) E. Lambertenghi: La politica scolastica della nuova Ungheria e l’opera del ministro Klebelsberg, R. Istituto Technico di Sondrio, annuario 1926-27; valamint La cooperazione intellettuale tra l’Italia e l’Ungheria (Discorso pronunciato da S.E. il conte Cuno Klebelsberg Ministro ungherese del culto e della publica istruzione il 16 marzo 1927 a Roma), Budapest, Tipografica Franklin, 1927. Még 1927-ben, Klebelsberg kétoldali olasz-magyar kulturális szerződést kötött, aminek kööszönhetően a fasizmus Magyarországon országosan kedvező megítélést kapott. Lehet, hogy e kulturális szerződés összefügg Evola látogatásával is? 14) Úgy tűnik el kell vetnünk azt az egyébként nem lehetetlen feltételezést, miszerint Evola előadásán nyilaskeresztes körök is megjelentek volna. Olyan jeleket találtunk, melyek szerint – legalábbis 1944-ig – Zichy Rafaelné („antiszemita” és szélsőségesen antimaterialista volta ellenére) sem szimpatizált velük. Ezen kívül, az „új szélsőjobb” sem értékelte nagyra Klebersberget: „ ... Lucien Wolf úr, az izraelita világszövetség vezértitkára ... megsúgja az arany középút miniszterelnökének, hogy az oly kormány, amely lakatot tesz az Ébredő Magyarok és az ezzel rokonszenvezők számára, számíthat a nemzetközi tőke bizalmára. Lóhalálában futott tehát Klebelsberg Kúnó gróf, közoktatásügyi miniszter úr Őexcellenciája Genfbe, hogy ott ... ígéretet tegyen a numerus clausus enyhítésére. Ez a kanosszajárás volt az első megalázó feltétel ...”. (Vágó Pál: Trianoni kamatgyarmat, in: Pannon Front , nr. 7, 4. o.) 15) Lásd, Horváth János: A „Nyugat” magyartalanságairól, Budapest, 1911 16) Zichy Rafaelné-Hekler Antal: A Napkelet olvasóihoz, Napkelet, 1938/4, 288-289. o., vagy ugyanez, különlenyomat, Budapest, 1938 17) Hamvas 1932 és 1940 között 43 írást publikált a Napkeletben. 18) Klaniczay-Szander-Szabolcsi: Kis magyar irodalomtörténet, Budapest, Gondolat, 1961, 346. o. 19) A Magyar Irodalom története, i. m., 169. o. 20) Ibid. 21) Tormay külföldön kiadott műveiből: Cécil de Tormay: Le livre proscrit (scénes de la révolution communiste en Hongrie), Párizs, 1925; Cécil von Tormay: Menschen unter Steinen, ismeretlen kiadás; Cecilia de Tormay: Il paese delle pietre (Kőország), Milánó, Ultra, 1945 (fordította: Giulio Intra) 22) Zichy Rafaelné meghívása Babits Mihálynéhoz, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Fond III/1400 23) Lehetséges helyszínek még: Budapest, VIII. ker., Szentkirályi u. (7); Budapest, VIII. ker., Mária u. (7), Budapest, VI-VII. ker., Rózsa u. (...) 24) Claudio Mutti: Evola l’ambasciatore, in: Pagina Libere, 1996. márc., 40. o. 25) Lásd ebben a tekintetben például Gustav Meyrink regényeinek „kritikai észrevételeit”: A zöld arc(ú kisértet), Budapest, 1920, III. fejezet, 51-54. o., és Walpurgis-éj, Budapest, Kultúra, 1922, I-II. fejezet. Külön felhívjuk a figyelmet Taddeus Flugbeil alakjára, akivel kapcsolatban végül is nem a „kritikai észrevételek” döntőek. Az utóbbi mű VIII. fejezetében azt az alakot is megtalálhatjuk személyében, aki

Evola szerint „alkalmas a beavatásra”, mert „képes aktívan és diadalmasan szembesülni egy olyan élménnyel, amely lényegében megegyezik a halál megtapasztalásával”. 26) Julius Evola: L’arco e la clava, Milánó, Scheiwiller, 1971 27) Róma, ed. Europa, 1986 28) Lásd, Julius Evola: Gli uomini e le rovine, Róma, Volpe, 1972; Julius Evola: Aristocrazia e ideale iniziatico, in: Gruppo di Ur: Introduzione alla magia, Genova, FME, 1987, 3. Kötet 40. o-tól 29) A vér – írja Eckhart Mester – nem abszolúte örökkévaló. „A legnemesebb az emberben a vér, ha jót akar; ám a legártalmasabb az emberben a vér, ha rosszat akar.” Mégis: „Ha a vér kerekedik felül, akkor az ember megtelik alázattal, türelemmel és tisztasággal és mindenfajta egyéb erénnyel. Ha ellenben a hús kerekedik felül, akkor az emberben úrrá lesz a gőg, a harag és a bujaság, és mind a többi vétek.” Meister Eckhart: Deutsche Predigten und Traktate, Predigt 26; Diogenes Taschenbuch, 1979, 271. o. 30) Julius Evola: Menschen inmitten von Ruinen, Tübingen, Hohenrain, 1991, 143, 393. o. A Gli uomini e le rovine német kiadása függelékként közli az Autodifesa-t is. Úgy tűnik ez utóbbi tartalmazza Evola egyedüli utalásait magyar kapcsolataira, s képezi kutatásaink egyedüli „konkrét bizonyítékát”. Boros Vilmának írt levelei egyikében Zichyné említést tesz, hogy a budai vár bombázásakor egy régi levélgyűjteménye is elveszett. 31) Gróf Hermann Keyserling: Könyv a házasságról, Budapest, Nova, 1927, 243-244. o. 32) Egy hindu smriti (Vishnu-Szútra, III.50.) a király kötelességeit tárgyalva a következőt mondja: „Nem szabad örömét lelnie a vadászatban...”. Lásd még Claudio Mutti írását: Vestigium Pedis, in: Vie della Tradizione, nr. 104, 1996. október-december, 192-195. o.

Néhány megjegyzés az államforma és az államforma érvényesülésének a kérdésköréről Magyarország vonatkozásában A 'Kard-Kereszt-Korona Szövetség' önnön állásfoglalását a leghatározottabban kialakította az államforma és az államforma érvényesülésének, érvényesítésének és érvényesíthetőségének a kérdéskörével kapcsolatban, - általában is és Magyarországot illetően is. Elsősorban ez utóbbival kívánunk ehelyütt, jelen rövid írásunkban foglalkozni. Előre bocsátjuk, hogy a végletesen elkötelezett Habsburg-Lothringen-párti szukcesszionális monarcholegitimizmus tántoríthatatlan hívei voltunk, vagyunk és leszünk. A Habsburg-Lothringen-dinasztiával kapcsolatos monarchizmust Magyarország, Magyarország és Ausztria, Magyarország és a Nagynémet Birodalom, valamint a Teljes Európa vonatkozásában gondoljuk el. Magyarországon az államiság 1945. április 10. és 15. között megszűnt. A Nagynémet Birodalom határain belül - körülbelül május 7-ig még működőképesen fennmaradt. Jogilag ugyan soha nem semmisült meg, de önmagát - működése révén - többé nem volt képes érvényesíteni. A törvényes államfőt és kormányfőt, Szálasi Ferencet, Magyarország Nemzetvezetőjét, magyar királyi miniszterelnököt 1946. március 12-én meggyilkolták. A jogfolytonosság Magyarország életen soha nem szűnt meg, sőt, még az érvényesülése sem tört meg, de ez utóbbi mégis végbement, - akkor, amikor a bestiális szovjet hordák elözönlötték Hazánkat / és, persze, Európa nem jelentéktelen részét /. Az államiság alphája és omegája az államfő - az államfő tényleges megléte és legitimitásának a megkérdőjelezhetetlenül feltétlen volta. Magyarország legitim - mégpedig vitathatatlanul legitim - államfői a 20. században / napjainkig / a következők voltak: I. Ferenc József

- Apostoli Király, 1848. 12. 02. - 1916. 11. 21.

IV. Károly

- Apostoli Király, 1916. 11. 21. - 1922. 04. 01.

II. Ottó

- Örökös Király, 1922. 04. 01. - ?

Közben, részben helyettesítés, részben egy kettős legitimitás értelmében: Habsburg-Lothringen József /Ágost/ főherceg, királyi herceg tábornagy - mint /ideiglenes/ Kormányzó, - 1919. 08. 05.-1919. 08. 25. vitéz nagybányai Horthy Miklós altengernagy - mint Kormányzó, Szálasi Ferenc

- mint Nemzetvezető,

- 1920. 03. 01. - 1944. 10. 16. - 1944. 10. 16./ 1944. 11. 04. - 1946. 03. 12.

(Megjegyzés: Szálasi Ferenc 1944. 10. 16. és 1944. 11. 04. között a kormányzói ügykör operatív gyakorlására feljogosult m. kir. miniszterelnök volt. 1944. 11. 04-én az Országtanács javaslatára az Országgyűlés mindkét háza határozatképesen és törvényesen, egyhangúlag - tehát ellenszavazat és tartózkodás nélkül - Magyarország Nemzetvezetőjévé választotta, ugyanekkor Szálasi Ferencnek és kormányának valamennyi - 1944. 10. 16. és 1944. 11. 04. közötti intézkedését jóváhagyta, és ezt törvénybe is iktatta.) A magyar Országgyűlés emigrációbeli maradványa 1947-ben összeült Altöttingben, - és vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc m. kir. vezérezredest a kormányzói jogkör /ideiglenes/ gyakorlásával megbízott m. kir. miniszterelnökké választotta, amiről - főként a személyét érő támadások miatt, de egyéb okokból is - 1949ben vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc lemondott. Noha Farkas Ferenc ideiglenes kormányzói megválasztottsága és megbízottsága - a törvényes jogosultság szempontjából - nem volt vitatható,

egyértelműsége sem volt abszolúte feltétlen. Mindazonáltal legitimitása végtelenül felülmúlta mindazt, ami itt 1945. óta napjainkig történt. Sokszor megfogalmaztuk, hogy Magyarországnak mi az államformája. Foglaljuk újból össze állásfoglalásunkat: Magyarország államformája 1998-ban: ' de more et veritate' - 'supra-officialiter': Regnum Apostolicum 'de iure' - 'efficialiter': 'de iure' - 'legitimali-factualiter': 'de facto' - 'operationaliter':

Regnum Apostolicum Interregnum Usurpatio Illegitima

A fentebbiek elfogadása kritériális érvényű a mi szemünkben. Az, aki ezt nem fogadja el, nem tarthat igényt arra, hogy joga legyen önmagát jobboldalinak nevezni, s arra sem, hogy mások annak tekintsék. A jelenlegi államiság nem minősül voltaképpeni államiságnak. A kifejezett nem-államiság, az ál-államiság és az ellen-államiság 'háromszögének' a közepén definiálható az, ami a mai Magyarországot - államjogi közjogi - alkotmányjogi - szempontból jellemzi és kifejezi. 1945. ás 1991. között Magyarország nem egyszerűen idegen, hanem ellenséges megszállás alatt élő ország volt. Az ellenséges megszállók kreálták bábjaikból - 1945. és 1990. között - az úgynevezett államapparátust. Ez nyilvánvalóan törvénytelen-jogtalan bitorlás volt. Az 1990-ben vezetésbe került 'kormányzat' az előző idők jogutódjának és folytatójának tekintette és tekinti önmagát, ami a törvénytelen-jogtalan bitorlás folytatását jelenti, és fel sem merülhet, hogy másnak lehessen tekinteni. Magyarország törvényes államfőit - visszatekintve - a legmesszebbmenően tiszteljük, ha nem is teljesen ugyanolyan mértékben - s ez alól a kettős legitimitás révén hatalomra-uralomra kerültek sem lehetnek - a legcsekélyebb értelemben sem - kivételek. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós altengernagyot, Magyarország Főméltóságú Kormányzóját is a legnagyobb mértékben tiszteljük, s a történelmi retrospekciónk fényében minden személyét érő balról jövő támadással szembehelyezkedünk. Ugyanekkor Horthy Kormányzó államfőkénti működésének két olyan mozzanatköre volt, amikkel semmiféle körülmények között nem tudunk egyetérteni, sőt, amelyeket súlyos, mondhatnók bűnös hibáknak kell minősítenünk. Az egyik és az első IV. Károly Király második visszatérésével és thrónelfoglalási kísérletével kapcsolatos. Alig lehet kétséges, hogy ez a visszatérés és thrónelfoglalási kísérlet teljesen elhamarkodott és teljesen előkészítetlen volt. Valószínűbb, hogy a Kis-Entente végül is nem avatkozott volna be katonailag, csupán fenyegetőzésében merült fel ennek lehetősége. Ennek ellenére mégsem volt ezen lehetőségnek a ténylegességbe való átmenetele kizárható, ami nem csupán a Király trónelfoglalását zárta volna ki, de a Magyar Királyság, sőt, egyáltalán Magyarország létét is megszüntethette volna. Horthy Kormányzó nem azért hibáztatható, mert nem fogadta el a Király újbóli thrónra jutásának az időpontját, hanem azért, mert itt olyan módszerekhez nyúlt, amelyek ismertek, s amelyek méltatlanok voltak egyfelől a megkoronázott Apostoli Király felé is, de - másfelől - méltatlanok voltak az altengernagyhoz és Kormányzóhoz is. Horthy Miklós Kormányzónak a Magyarországon élő nagykorú királyi hercegek, a bíboros hercegprímás és a kormány társaságában azonnal a Király elé kellett volna utaznia a helyzetet tisztázandó, s rábeszélnie a Királyt, hogy halassza el a thrónelfoglalási kísérletét. Ha már ezzel elkésett volna, akkor sem lett volna szabad lehetővé tenni a Király idegenek általi elfogatását, hanem segítenie kellett volna újbóli külföldre jutását. Végül tekintélyének súlyával meg kellett volna akadályoznia a dethronizációs törvény benyújtását és (vagy) elfogadását amely egyébként - jogalap nélkülisége miatt - amúgy is érvénytelen volt. I./IV. Károly Császár és Király 1918. November 11-én megtette az úgynevezett Schönbrunn-i Nyilatkozatot (amely nem tévesztendő össze a korábban kibocsátott Schönbrunn-i Kiáltvánnyal) majd 1918. November 13-én az úgynevezett Eckartsau-i Nyilatkozatot (amely Eckartsau-i Levél néven vált ismeretessé). Az

előbbiben az osztrák császári, az utóbbiban a magyar királyi jogok gyakorlásáról mondott le I/IV. Károly. A thrónról-thrónokról való lemondás fel sem merült; az Eckartsau-i Nyilatkozat egyébként miniszteri ellenjegyzést sem kapott, sem az átadást követően, sem pedig később. Lemondás tehát nem létezett - ennek ellenére súlyos hiba volt e nyilatkozatok megtétele is. IV. Károly Király azért kísérelte meg Magyarországra való visszatérését, mert az Eckartsau-i Levelet (amely ellenjegyezve sem lett) nem tekintette lemondásnak, tudta, hogy a magyarországi Nemzetgyűlés Magyarországot továbbra is Apostoli Királyságnak tekintette, s Ő volt a megkoronázott, le nem mondott Apostoli Király, s erről, ezt illetően a legmértéktartóbb körök is így gondolkoznak, nem csupán az arisztokrácia és a főpapság tájékoztatta, hanem maga a Kormányzó is. IV. Károly két visszatérése és thrónelfoglalási kísérlete egyáltalán nem volt sem jogosulatlan, sem érthetetlen. A második visszatérés azért volt elhibázott (az első - sikertelensége ellenére - nem volt hibás, hiszen ez által nyilvánította ki egyértelműen önnön szándékait), mert nem voltak meg ténylegesen azok a biztosítékok, amelyeknek az Entente állásfoglalásában kellett volna megnyilvánulniuk. (IV. Károly bízott Briand - állítólag ki is mondott - jószándékában, ami azonban a sikertelen kísérletet követően nem manifesztálódott.) A második visszatérés meg-nem-tétele révén I./IV. Károly elkerülhette volna - a jogtalan, ám mégis vészterhes dethronizációt, amely Őt is és a dinasztia egészét is érintette, másrészt elkerülhette volna a száműzetését s talán a korai halálát is. Visszatérve Horthy Miklós Kormányzó személyére, ki kell mondanunk a második bűnös hibáját is. Ez pedig az 1944. Október 15-én kibocsátott proklamációja volt, s az, hogy a szovjetek előtti fegyverletétel megtörténte - szándékainak megfelelően - majdnem megvalósult. Nem vonhatjuk kétségbe, hogy valamiféle - teljesen rosszul felfogott - át-nem-gondolt jószándék vezette abban, hogy idáig jutott. Tudnunk kell, hogy a fegyverletétel nem egyszerű „kiugrás” lett volna, noha ez sem lett volna - jobboldalról tekintve - elfogadható, hanem szövetségeseink - elsősorban a Nagynémet Birodalom - ellenséggé nyilvánítása és azonnali megtámadása is a fegyverletétel elfogadásának a feltétele volt. Horthy Kormányzó a proklamáció szövegéből - óvatosságból - kihagyta a németek megtámadásának a bejelentését, de ez nem sokat számított; ha sikerült volna szándékát véghezvinni, ez is bekövetkezett volna. A honvédség éppúgy nem követte e szándékában a Kormányzót, mint ahogyan nem követte sem a csendőrség, sem a rendőrség, sem a magyar politikai ‘elite’ zöme. Szálasi Ferenc és a Nyilaskeresztes PártHungarista Mozgalom, összefogva a többi szélsőjobboldali erővel, forradalmi lendülettel, de békésen, egyáltalán nem puccs-szerűen, törvényes keretek között átvette a hatalmat. Szálasi Ferenc és az általa vezetett Magyar Nemzet - a Nagynémet Birodalom szövetségében - nem tudta megvédeni magát Magyarországot, de Európa - respektíve Nyugat-Európa, főként Nyugat-Németország megvédése szempontjából igen sokat tett. A szovjetek - ha Magyarország kiesik a védekező ellenállásból talán már februárban Berlinben lettek volna, majd a lassan előrehaladó nyugati szövetségesek előtt elfoglalták volna Németország nagy részét, s ez azt eredményezte volna, hogy Nyugat-Németország - a Német Szövetségi Köztársaság - Németország nyugati peremvidékére szorítkozhatott volna, s KeletNémetországot - a Német Demokratikus Köztársaságot - talán napjainkig sem adták volna fel a szovjetek vagy utódaik. * 1945-ben és 1945. után viszonylag ismét felélénkült a Habsburg-Lothringen-párti szukcesszionális monarcho-legitimizmus iránti érdeklődés, nem függetlenül az új bíboros hercegprímás, esztergomi érsek Mindszenty József - ezirányú elkötelezettségétől. I./II. Ottó Örökös Császár és Örökös Király volt, önmagát is egyértelműen annak tekintette. Ez világos helyzetet teremtett. Az ausztriai és a magyarországi jobboldal fenntartással viszonyult I./II. Ottó személyéhez, figyelemmel arra, hogy a II. Világháború alatt - ahelyett, hogy legalábbis neutrális álláspontra helyezkedett volna - nyíltan a nyugati - országaival vagy országainak az utódaival - ellenséges viszonyban lévő - szövetségesek oldalára állt. Ezek a körülmények az Ottó-legitimitást talán meggyengíthették, de meg semmiképpen sem szüntethették. Ez világos és egyértelmű. Habsburg-Lothringen I./II. Ottó Császár-Király 1961. Május 31-én lemondott az osztrák császári thrónra irányuló jogigényéről. Ugyanekkor viszont sem egyidejűleg, sem pedig azóta, mind e mai napig nem mondott le sem az Aranygyapjas Lovagrend nagymesteri méltóságáról és a dinasztia-főségről, sem pedig a

magyar királyi thrónra irányuló jogigényéről. Ez - elsősorban Magyarország vonatkozásában, de általában is - egy köz- és államjogi anomáliát idézett elő, ami folytonosan-folyamatosan azóta is fennáll, alig-alig feloldható módon és értelemben. Pusztán abból következően, hogy II. Ottó nem mondott le a magyar királyi thrónról, azt lehetne és kellene mondunk, hogy II. Ottó a jelenlegi magyar Király. A helyzet azonban, sajnos, nem ennyire egyszerű. I./II. Ottó kétségtelenül nem mondott le a magyar királyi thrónról, de az osztrák császári thrónról való lemondása az ‘együttbirtoklás elve’ alapján jóformán kizárja, azt, hogy egyértelműen Magyarország Királyának lehessen tekinteni. Másfelől viszont - noha nem mondott le a magyar királyi thrónról Habsburg-Lothringen I./II. Ottó egyáltalán nem tekinti magát Magyarország Örökös Királyának, sőt, Magyarországot egyáltalán nem tekinti Apostoli Királyságnak, Magyarországot köztársaságnak tekinti, olyannak, amely korábban népköztársaság volt, ezt a köztársaságot elismeri, tiszteli, s e köztársaság állampolgárának tekinti önmagát is. Az ‘együttbirtoklás elvének’ a megsértése és az, hogy II. Ottó - le-nemmondása- ellenére- nem tekinti magát Magyarország Királyának: együttesen csaknem kizárja azt, hogy II. Ottót jelenleg is Magyarország Örökös Királyaként tiszteljük. Kétségtelenül Örökös Király volt, de ma mindenképpen úgy tűnik, hogy már nem az. Másfelől azt sem mondhatjuk az elgondolható legegyértelműbb bizonyossággal, hogy semmiképpen sem Örökös Király II. Ottó. Ez a közjogi-államjogi-alkotmányjogi - nemzetközi méretű anomália - a maga nemében - szinte végzetes súlyúnak tűnik. Egyenesen - akaratunk ellenére - már-már az a benyomás alakulhat ki bennünk, hogy ez a köz- és államjogi anomália megkomponáltan valósult meg. Az, hogy I./II. Ottó az egyik thrónigényéről lemondott, de a másikról nem, viszont nem tekinti magát sem Császárnak, sem Királynak, ezzel párhuzamosan a Dinasztia Fejének és az Aranygyapjas Lovagrend Nagymesterének tartja magát - a Dinasztia egyetértésével - mindez nem csupán az említett anomáliának az előidézője, hanem azt is előidézi - ebből az anomáliából következően és ezt továbbnövelve -, hogy császári és királyi jogigénnyel senki se léphessen fel a Dinasztián belül. I/II. Ottó szándékából-akaratából következően az Aranygyapjas Lovagrend eljövendő Nagymestere és a Dinasztia eljövendő Feje majd legidősebb fia, Károly főherceg lesz. Azt, hogy ezt a Dinasztia valamennyi tagja fenntartás nélkül elfogadja-e vagy sem, még nem lehet tudni. Számos jel arra mutat, hogy I/II. Ottó volt Örökös Császár és bizonytalan jogállású Örökös Király - bár ne lenne igazunk ebben - nem egy tekintetben önmagához közelebb állóaknak érzi ezen erőknek a képviselőit, amelyek a Habsburg-Lothringen dinasztia tradicionális aspirációinak az ellenében működtek és működnek, mint azon erőknek a reprezentánsai, amelyek hűek kívánnak maradni a Dinasztiához is és azokhoz a tradicionális meghatározottságú princípiumaihoz, amelyek mindig közel álltak a Dinasztia alaptörekvéseihez. A Dinasztiának ma is vannak - minden tekintetben - kiváló tagjai. Elsőként Habsburg-Lothringen József Árpád főherceget, királyi herceget kell megemlítenünk, a Dinasztia Nádori Ágának a Fejét, a Vitézi Lovagrend Nagymesterét -, de még mások is vannak. Arról nincs tudomásunk, hogy bármelyik Habsburg-Lothringen főherceg arra törekednék, hogy I/II. Ottó után - Károly főherceg félreállításával - Császárrá és Királlyá akarja nyilvánítani magát. Lehet, hogy majd lesz ilyen, de ennek a valószínűsége meglehetősen csekély. E tekintetben együtt kellene érvényesülnie a legitim szukcesszionalitásnak és a szukcesszionális legitimitásnak, az idoneitásnak, de annak is, hogy az, aki a fentebbi feltételeknek megfelel, valóban Császár és Király akar lenni, lehetőleg nem „alkotmányos monarcha”, hanem valóban igazi Császár és Király törvényfeletti Uralkodóként. A történelmi-politikai háttérerők - s ez sajnos, bizonyos - nem azon irányba mozognak és hatnak, amely ilyen személyiségfeletti ‘besugárzottságú’ személyiség előtérbe lépésének kedvezne. Mindaddig, amíg nincs olyan Habsburg-Lothringen főherceg, aki minden dinasztikus feltételnek megfelel, akinek a kvalitásai és a szándékai megfelelnek a Császár és a Király legalábbis minimálisan adekvát feltételeinek, - Habsburg-Lothringen-párti szukcesszionális monarcho-legitimizmusunk maradéktalan fenntartása mellett és ellenére: más - átmeneti - megoldás felé is nyitottnak kell lennünk. Másutt már megjegyeztük, hogy a monarchiális államforma fenntartása (és aktuális visszaállítása) mellett Uralkodónak vagy Uralkodó-Kormányzónak - Regnator-nak vagy Regnator-Gubernator-nak (és nem Regens-Gubernator-nak, mint amilyen valójában Horthy Miklós volt) kell uralkodnia. E méltóság német megnevezése: Herrscher vagy Herrscher-Reichs-verweser. Megszólítása: Felség. A császári-jogú Király valamennyi jogával rendelkeznie kellene, mégpedig a törvényfelettiség értelmében. (Vagyis: nem lehetne

kevesebb joga, mint Árpádnak, mint Szent I. Istvánnak, mint Szent I. Lászlónak, vagy mint a Habsburg- és Habsburg-Lothringen-dinasztiabeli Császároknak-Királyoknak volt 1867-ig.) Az Uralkodó vagy Uralkodó-Kormányzó az és csak az lehetne, aki idoneitása alapján valóban felette állna valamennyi alattvalójának. Az, hogy ilyen ember nemigen akad, nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lenne ilyen személyiség, mert lehet ilyesvalaki, sőt bizonyosan van is. Dr. László András

A FÉNY ELSÖTÉTÜLÉSE

A szárazan scientista szaklapoktól a legotrombább okkultista-parapszichista kiadványokig számos, szélsőségesen különböző publicisztikai fórum közkedvelt témája már most az 1999. augusztus 11-én Magyarország területén is várható teljes napfogyatkozás. Anélkül, hogy szaporítani szándékoznánk a témában születő, a természeti jelenségek egy fensőbb, principális rend szimbólumaként való értelmezési lehetőségéről semmit nem tudó, éppen ezért többnyire szinte teljesen semmitmondó írások sorát, e helyütt röviden a napfogyatkozás tradícionális asztro-szimbolisztikai jelentését kívánjuk megvilágítani, valamint azt, hogy ennek – mindenféle „jóslást” és hasonlót messze elkerülve – milyen – e folyóirat tematikai irányvonalával kongruens – vonatkoztatásai lehetségesek. Bár nem a témával kapcsolatban születő írások részletes kritikája ezen írás célja, előzetesen szólni kell néhány szót az egyes természeti jelenségek, jelesül általában a napfogyatkozások értelmezésének materialista–krypto-materialista ájultságáról, aminek a jegyében színvonalasnak számító tudományos szaklapok – a modern tudományosságra általánosságban jellemző súlyos princípiumhiányokból kifolyólag – távol egy csak nagyjából egzakt kvalitatív definiálástól, a legémelyítőbb esztétizáláshoz folyamodva „legfenségesebb természeti jelenségről”, „legszebb égi tüneményről”, „csillagászati gyönyörűségről” és egyebekről beszélnek a szóban forgó jelenség kapcsán, amelyet „százmilliókkal együtt csodálhatunk”, s „ha szerencsénk van le is fényképezhetünk”. De ugyanilyen határozottan el kell zárkóznunk azon obskúrus, pszeudo-misztikus és okkultisztikus értelmezési kísérletektől is, amelyek – a scientista-asztronómiai descriptio-k pusztán kvantitatív szempontból egzakt voltát is mellőzve – a jelenség kapcsán „világvégével”, „végítélettel” és hasonlókkal kábítják zavaros fejű híveiket, mégpedig mindig a szó legvulgárisabb és ezáltal bár leplezetten, de voltaképpen masszívan materialista értelmében. A téma pusztán kvantitatív asztronómiai vonatkozásáról annyit, hogy 1999. augusztus 11-én az Atlantióceán nyugati partjától Európán és a Közel-keleten át Indiáig egy körülbelül száz kilométeres sávban teljes napfogyatkozás várható; ezen belül Magyarországon délben 12 óra 52 perckor kezdődik az elsötétülés és helységenként várhatóan maximálisan 2 perc 22 másodpercig tart Szombathelytől a Balatonon át Szegedig. Napfogyatkozás, amely lehet részleges (sol particulatim deficiens) és centrális (centralis solis defectio), csillagászatilag akkor jön létre, amikor az Újhold ekliptikai szélessége 0 fok, vagyis a Hold pontosan az ekliptika (geocentrikus szemléletben a nappálya, heliocentrikus szemléletben a földpálya) síkjában van, és a földi szemlélő elől eltakarja a Napot. Amennyiben a Hold–Föld távolság ilyen esetben elég kis mértékű (azaz perigeum környékén), a Hold a Föld egy sávjából nézve teljesen elfedi a Napot, ellenben ha e távolság egy bizonyos értéket meghalad (apogeum környékén) úgynevezett gyűrűs (annuláris) napfogyatkozás jön létre. [Az általános felfogástól eltérően a részleges napfogyatkozásnak nem a teljes az ellentéte, hanem a centrális, s a centrális napfogyatkozás az, ami kétféle lehet: teljes (perfect) és gyűrűs (annuláris)]. A fogyatkozás kezdete szinte eseménytelen. A Hold korongja kis horpadást alkot a Nap nyugati peremén, jelezve a napfogyatkozás kezdetét. A sötét folt egyre növekszik, s alig egy óra múltán már csak keskeny, vakító fényű sarló ragyog az égen. (Eddig tart a részleges napfogyatkozás.) A teljes fogyatkozás bekövetkezte előtti néhány percben aztán drámai fejlemények tanúi lehetünk. A hőmérséklet hirtelen csökken az árnyékzónában, az égbolt elsötétül, s gyakran mélykék színűvé válik. A táj távoli részeit sárgás színű köd borítja. A madarak, megzavarodva a váratlan „alkonyattól”, fészkükre szállnak, s megdermednek. Hirtelen minden elcsendesül. A Föld egészét tekintve maga a napfogyatkozás a jelen korban nem túl ritka esemény (átlagosan 18 évenként fordul elő), kitüntetett jelentősége annak a területnek a vonatkozásában van, amelyen adott időpontban bekövetkezik. Ha feltételezzük azonban, hogy a Hold–Föld távolság valamikor a jelenleginél nagyobb volt, abból az is következik, hogy napfogyatkozás (legalábbis teljes) akkoriban nem volt. Az asztronómia síkjáról feljebb emelkedve, asztrológia-i értelemben azt mondhatjuk, hogy eklipsist okozó conjunctio esetén a fizikai Nap és fizikai Hold által szimbolizált princípiumok sajátos, „diszharmonikus” amalgamatio-ja következik be, úgy, hogy mindkét princípium alapvetően pozitív vonatkozásai megsemmisülnek, s a normálisan mélyen rejtett negatívak azok, amelyek felerősödve ötvöződnek: az Ellennap (Sórath) és az Ellenhold (Hekaté), vagyis a szubterresztriális ellen-logos és a földi stupiditas; az öntudatlanság és az érzéketlenség; a természetalatti halálerő és a természeti halálerő; a nem vezérelt

akaratiság és a degenerált ösztönösség; a tudati instabilitás (pseudo-stabilitas) és az emócionális labilitás (pseudo-stabilitas); illetve a kontra-szoláris ellenkirályság és a szublunáris ellenpapság (ellenpapiság). Úgy is megfogalmazható, hogy az, ami psychikus (Hold) eltakarja-elsötétíti azt, ami spirituális (Nap), elsötétítve önmagát is és a corpust (Föld) is. Magának a conjunctio-nak e negatív jelentőségét tovább fokozza az a tény, hogy a Nap (és mindaz, amit szimbolizál) az Oroszlán jegyében, tehát domiciliumban áll a szóban forgó esemény időpontjában, továbbá csaknem egzakt conjunctio-ban a medium coeli-vel (déli 12 óra 52 perc). Eltekintve attól, hogy a Kr. u. 2OOO. év tulajdonképpen még a XX. századhoz tartozik, (a Jesus Christus születésén alapuló időszámításban) ez az utolsó olyan – mondjuk így! – 1-el kezdődő év (egészen Kr. u. 10.000-ig), amelyben a Nap kozmikus pozíciója ilyen erős. Ugyanakkor a constellatio egy ilyen értelemben bizonyos, áttételes minősítést is ad számunkra a beköszöntő harmadik évezred milyenségéről. Magának a jelzett időpontban létrejövő constellatio-nak a jellegzetessége asztrológiai szempontból olyan, hogy „rosszabbat” tulajdonképpen szerkeszteni se nagyon lehetne: maga a Nap–Hold(–Caput Draconis Lunae) conjunctio, a Scorpius jegyben lévő asscendens-szel laza conjunctio-ban (és domiciliumban) lévő Mars, az Aquarus-ban szintén domicil Uranus-szal és a Taurus-ban lévő Saturnus-szal átfutó quadrát-ot, vagyis egy képzeletben kirajzolódó keresztalakot alkot, ami mint ismeretes a legsúlyosabban kedvezőtlen fényszög-sorozat, s a fix jelek, amelyekben e princípiumok állnak, gátló, elhúzódó történésekre utalnak. Szembetűnő még egy további úgynevezett „T-kereszt” az egymással oppozícióban álló Mercurius és Neptunus, valamint az ezekkel quadrát-ban álló Jupiter által kirajzolva, ahol a két szemben álló princípium ellentétét a harmadik megköti, akkumulálja, konzerválja; mindezt egy Venus Mercurius quadrát koronázza, ami természetesen csupán a „merő véletlenek” „érdekes összjátéka”. Az asztroszófia-i szint felé közelítve, megjegyezhető, hogy a zsidó-keresztény hagyomány Bibliájában több helyütt szerepel napfogyatkozásra való utalás. Ezek közül csak kettőt emelve ki, Ámós könyvében (8:9-12) ez áll: „. . . azon a napon azt mondja az Úr Isten: Lenyugtatom a napot délben, és besötétítem a földet fényes nappal”, vagyis „. . .éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg”, s amit „rettentő büntetés” követ. Az evangéliumok tanúsága szerint magát az Urania Logos-t megtestesítő Jesus Christus-nak – az involutív létesülési mánia khtonikus-démoni erőit szimbolizáló – zsidó tömeg általi megölésekor is centrális-teljes napfogyatkozás volt (1) , amikor is „vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind kilencz órakorig. És megfeketedék a Nap. . .” (Szent Lukács 23:44-45). Az itt szereplő alapvetően yin jellegű hatos szám a tradícionális arithmognostika-i szimbolikában (a Tarot-ban) „a kétféle út”, (a Yi Ching-ben) a „viszály”, tehát bizonyos értelemben a szembenállás ideáját fejezi ki, ellentétben a yang karakterű kilenccel, ami szoláris szám, s tulajdonképpen a kozmosz és a Szellem együttese. Hat iránya van továbbá a térnek és hat tartománya az időnek, amelyek már a középpontot is szimbolizáló hetes szám „hiperkvalitása” nélkül a létesült létben való létet és a vele való identifikáció esetén elkerülhetetlenül bekövetkező megsemmisülést reprezentálják. Ha térben szemléljük magát a keresztet, akkor tulajdonképpen ennek is hat ága van, s ezek valójában nem mások, mint egy derékszögű koordináta-rendszer tengelyei, amelyeket mint a tér definiálói, egy analogikus megszorítás révén a lét teljességének alapelemeit szimbolizálják. A végtagjaival a hat irány „végére” feszített emberisten a lét teljességének, a lehetőségek totalitásának „kimerítését” szimbolizálja, s egy olyan a szó szoros értelmében teremtő metafizikai impulzust, amely önnön centralitásából hat alapvető irányban mindenfelé kisugározva önmagát, annyira képes distanciálódni önmagától, hogy végül – miközben a lényegi egység mindvégig megmarad – akaratlagosan elveszíti, megszakítja az önmagával való azonosságát. A hat irány (tengely) végére vert „szegek” a létesült lét határát (limes) jelentik, amikor a tiszta Lét nemlétként mintegy szembefordul önmagával, s amit a szimbolikában napfogyatkozás jelez: megsemmisül a Nap és mindaz, amit szimbolizál, egyszersmind nemlétként, s e nemlétet aktívan kivitelező, pusztító és feloldó erőként önnön ellentétébe fordul – midaddig, amíg „a Szellem kilencese”, a „kilencz óra” be nem következik. A napfogyatkozás egyrészt a szoláris és lunáris erők lecsökkenését szimbolizálja, de nemcsak ezt, hanem az e princípiumok „szívében” normálisan lekötötten rejtőző implicit démoni ellenerők (ellenistenségek) extrém felerősödését is, amelyek kiváltképp ilyen kivételes alkalmakkor törhetnek felszínre. A Nap okkult démoni arculatának héber neve Sórath, aminek a kabbalista gematria szerinti számértéke 666, s amit jelöl: az önnön ellentétébe fordult és démonivá fajult isteni.(2) Ez egy defektusként is felfogható, a legmagasabbról a legmélyebbre való bukásként. A 666 is szoláris szám csak éppen az ellentét értelmében, ahogyan a Sátánnak is az oroszlán a jele – ahol a Nap asztrológiailag legkedvezőbb kozmikus helyzetben, domiciliumban van –,

miként Jesus Christus-nak, csak éppen egy parodisztikus meghamisítás, egy perverzió értelmében. Magyarán az erő ereje nem változik, csupán előjele. A Holddémon egyik tradícionális elnevezése Hekaté („a távolban lévő”), a titáni szörnyistennő, az alvilág úrnője, s aki a feloldással kapcsolatos ellenistenségek közé tartozik, akárcsak a tomboló vágyakat és a pusztítást reprezentáló indiai Kali, a jelen korszak, a Kali-yuga meghatározó devi-je. Ami a fogyatkozásban talán a leginkább démoni, nem az, hogy pusztán akadályoz és gátol, hanem egyúttal erőteljesen activál is, lehetőségek tárulnak fel, amikről adott pillanatban – nagyon magasrendű meditatívkoncentratív konsziderációk nélkül – nem látható meg közönségesen, hogy milyen vonatkozásokban, a konzekvenciák milyen sorozatában tárul fel majd démoni természetük, s amit egyáltalán anticipálni is csak egy igen elmélyült szemlélő képes. Mindenesetre afféle „aranyszabályként” állítható fel, hogy az ember a fény konkrét elsötétedése, a fizikai napfogyatkozás idején – ha lehet – életre szóló elhatározásokat ne tegyen, ne ez az időszak legyen valamely nagyobb horderejű vállalkozás kezdete. Azzal kapcsolatban, hogy a „fény elsötétedésekor” mit kell tenni, azt mondja a Yi Ching: „Sötétség idején óvatosnak és tartózkodónak kell lenni. Vigyázni kell, nehogy meggondolatlan fellépésünkkel erőnket meghaladó ellenerőket ébresszünk fel önmagunk ellen.” Ám még „a kedvezőtlen körülmények között sem szabad tehetetlenül sodródni, megengedni, hogy a szükség megtörje az ember akaraterejét. Ez csak úgy lehetséges, ha az ember belül fényes, kívül pedig alkalmazkodó marad. Ilyen körülmények között az embernek el kell rejtenie benső fényét, hogy a közvetlen környezetében felmerült nehézségek ellenére akarata mellett kitarthasson. A kitartásnak a legbenső tudatban kell élnie, nem szabad kifelé megnyilvánulnia. Csak így tarthat ki szándéka mellett a nehézségek ellenére.” A hatalomra jutott Sötétséggel „végül saját sötétsége végez, mert a gonosznak el kell buknia abban a pillanatban, amikor a jót teljesen legyőzi, mert ezzel saját fennmaradásának erőit emészti fel.” Ha a fentieket társadalom-politikai szintre akarjuk vetíteni, mindenekelőtt le kell szögezni, hogy modernnek nevezett jelenkori idők egészére elmondható, hogy egy „tartós napfogyatkozás” jellemzi, amelyben legfeljebb bizonyos „lucidum intervallumokról”, többé-kevésbé rövid ideig tartó, átmeneti fényteli időszakokról lehet beszélni –, ha engedékenyek akarunk lenni. A permanens „napfogyatkozás” a korszakban előre haladva – egy szinte mindent aláásó involúció formájában – egyre inkább perfectuálódik, s kiváltképpen jellemzi ez a Kr. u. XX. századot, fokozottan ennek is a második felét. Ha a kasztok tradícionális theoriájával akarnók megvilágítani a situatio-t, először is a kasztok és a bolygóprincípiumok analógiáit kell pontosítanunk: a brahmana varna poláris és lunáris (!), a ksatriya szoláris, a vai›ya lunáris, a ›ůdra pedig tellurikus karakterű. Az első „fogyatkozás” az emberi létben a ksatriya ressentiment és pártütés fellépésekor következik be,(3) amikor – guénoni kifejezéssel élve – az időbeli hatalom fellázad a szellemi tekintély ellen, kitörölve az emberi világból a polaritás (axialitás) princípiumát: a Nap „eltakarja” a Pólust (és az Axis-t), a kezdet a kezdettelen (a véges a Végtelent). Egy második involutív lépésben a vai›ya varna pervertálódott analógiája, a „harmadik rend”, a polgárság „forradalmasítja” az időbeli hatalmat, eszmei értelemben par excellence napfogyatkozást hozva létre ezzel a földi-emberi világban: a Hold eltakarja a – Pólust s a Tengelyt már takaró – Napot, s a Föld végleg elsötétül (a materializmus kora). Mivel a Hold a fényét a Naptól nyeri – miként a Nap a maga centralitását az Axis-tól –, a varnák lázadása úgyszólván automatikusan hozza el saját bukásukat is. A Hold – Nappal egybeeső – teljes elsötétülésével, természetszerűleg elsötétül a Föld is, s elszabadulnak a szubterresztriális erők, s az ezek által generált és mozgatott lények, a sůdrák, ezek európai változata a proletariátus („a közönségesek”), illetve ennek specifikus létformája, a tömeg, a „sátáni idióta”. Többek között a kasztok eme alászálló dominanciáját szimbolizálja az Apokalypsis négy „lovasa” is: a fehér „ló” a brahmana varna dominanciáját, a vörös a ksatriyá-ét, a fekete a vaisyá-ét, végül a fakó vagy hulla színű a sůdrá-ét reprezentálja.(4 ) E szimbolika is egy fokozatos emberi-társadalmi-politikai involúció-t tételez, ami másképpen – politikai terminus technicus-szal – megfogalmazva egy graduális, egyre erőteljesebbé váló balra tolódást jelent. Tudniillik amíg a brahmana és a ksatriya kaszt alapvetően jobboldali politikai értékszemléletet hordoz, addig az uralmat – profán hatalomként – magához ragadó s magára maradt vaisya, s kiváltképpen a sůdra, baloldali beállítottságú. Bizonyos értelemben ez utóbbiakban gyökerezik a két fő baloldali eszmeáramlat: a liberáldemokratizmus és a szociáldemokratizmus, illetve ezek különféle extremizációja, egészen a két végforma keveredésével előálló – egyébként teljesen ostoba és abszurd – anarchiáig. A XX. század második felének Magyarországát – 1956 október-novemberének néhány dicsőséges napját leszámítva – szintén a fent említett „tartós napfogyatkozás” jellemzi. 1945 tavaszától, vagyis a bolsevista vörös hordák vadállati betörésétől, az ország alapvető meghatározójává vált a mélyen tellurizált tömeg „proletárdiktatúrája”, némi főként semita szubsztanciájú polgári reziduummal, miközben a korábban

meghatározó ksatriya jelleg csupán kivételes személyekben élt – kívülről brutálisan elnyomva – tovább, brahmanai jelenlétről pedig egyenesen naivitás lenne beszélni (noha – szó szerint – egy-két ilyen, extramarginális elszigeteltségben lévő magasrendű személyiségről is van tudomásunk). Az, amit a század végén az ország területén végigvonuló centrális napfogyatkozás szimbolizál, nagy általánosságban tulajdonképpen nyilvánvaló: a bolsevista rémuralom „szocializmusként” megvalósult országbitorlásának színeváltozása után (amit a legelképesztőbb arcátlansággal az események felett bábáskodók „rendszerváltozásként” vittek át az idióta emberek „köztudatába”) a hatalmat jelenleg bitorló, önmagát „polgáriként” definiáló, neo-bourgeois–parvenu liberáldemokrata, valójában egoistán „magánszocialista” erők önmaguk felett semmilyen tekintélyt és princípiumot nem ismerő (vagy el nem ismerő) „lunáris” szerepe fokozott jelentőségű egyes fénymaradványok további elsőtétítésében, hogy ezáltal a proletariátus jelenlegi szociáldemokrata-szerűvé kozmetikázott (de szükség esetén könnyűszerrel véreskezű leninistává visszavedlő) népes áradata által szimbolizált alvilági erők még hatalmasabb teret nyerhessenek. Mindez egy sajátos frigy, egy okkultan konspiratív és egymást activáló amalgamatio formájában valósul meg, oly módon, hogy mindkét irányvonalból csak a legnegatívabb elemek kerülhetnek – fokozottan és egyre erősebben – előtérbe, eképpen egyengetve tovább annak a lépésről-lépésre kiteljesedő ellenbirodalomnak az útját, amit – szemben a tradícionális alapokon nyugvó Imperium Sacrum-mal – Contra-Imperium Profanumként, az ellentradícionalitás minden fénytől rettegő borzalmas falanszterjeként definiálhatnánk. Baranyi Tibor Imre

Lábjegyzetek: 1.) Miként Romulus római istenkirály és Julius Caesar halálakor. 2.) A 666-os szám szimbolikájával kapcsolatban bővebben, lásd Pannon Front folyóirat 10. szám (8-9. oldal). 3.) A hanyatlás és alászállítás e kiinduló infekciós pontjának felszámolásában paradigmatikus példa Para›urama (Csatabárdos Ráma), Visnu hatodik avatarája, aki egy emberfeletti küzdelemben a lázadó ksatriyákkal szemben helyreállítja a brahmanák tekintélyét. Megjegyezhető, hogy maga a csatabárd (a latin ascia)(fejsze, balta, szekerce stb.) a Tengellyel (axis), következésképpen a Pólussal való szoros kapcsolata révén sajátosan árya "Brahmana-i fegyver". (Ez többek között magyarázatot ad a valódi szellemi magaslatokba burkolózó, magyarországi központú orthodox-tradícionális Lovagrend, az Ordo Equester Ascia elnevezésére is.) 4.) Vö. Apokalypsis Ioannis 6:1-8; valamint "Eschaton és Apocalypsis", in: Pannon Front folyóirat, 11. szám (15-17. oldal).

ULTRAJOBBOLDALISÁG MINT METIDEALIZMUS — Az előző két számunkban közölt tanulmány befejező része — Továbbra is felvetődik a kérdés: miért tekinthető az ultrajobboldaliság metidealizmusnak (idealizmusok feletti idealizmusnak), és miért képezi a metidealizmus az ultrajobboldaliság egyik kritériumát? 7. Az eddigiek összegzése Az eddigieket összefoglalva, két igen fontos állítás nyert megállapítást és került határozott kimondásra. Egyrészt állítjuk és fenntartjuk, bármely más politikai beállítottságtól eltérően, az ultrajobboldaliság nem „dualizmuson” alapul. A jobboldaliság és baloldaliság ellentétpár erőteljes fenntartása és igenlése, s e megkülönböztetés gyakori alkalmazása itt nem egy végső „dualitás”-akarás következménye, hanem azon időbeli és történetbeli sajátosságok megkülönböztetése, amelyek közül az egyik akaratot, képességeket és minőségeket mutat fel az egyetemes és transzcendens Egység és örökérvényűség vonatkozásában (ez volna a jobboldaliság), míg a másik (a baloldaliság) semminemű erre vonatkozó képességeket és minőségeket nem tud felmutatni, sőt, a valósággal diametrálisan ellentétest értelmez és ideologiziál „egyetemes”, „szellemiség” stb. alatt. Az ultrajobboldaliság azonban nem valósulhat meg csupán „ellenségképek” és ellentétek kialakítása, fenntartása révén; ennek dominánssá majd kizárólagossá válása mindenképpen az alapvető szellemi-ideológiai-cselekvési princípiumok elvesztését, hiányát jelezné. Sajnos, meg lehet állapítani, hogy az általánosan ismert XX. századi szélsőjobboldali irányzatoknak (pontosabban szélsőjobboldalinak mondott irányzatoknak, hiszen egy mélyebb vizsgálódás már korántsem mutat ezek eseteiben mindig és történelmileg folytonos szélsőjobboldaliságot) az előbbi, az „ellenségképeken” alapuló dualizmus a végzetüket képezi:(1) szellemi és cselekvési autonómiájuk elveszítését, annak a többféle méltóságnak az elveszítését, amelyek az egyetemes és transzcendentális Egység örökérvényű valóságtudatából és feltétlenségéből következnének, szemben a megosztottsággal. Az ellentétek alapvetővé és elsődlegessé váló igenlésének vannak továbbrészletezhetően káros következményei is, amiket írásunk korábbi részeiben szintén megjegyeztünk. Vannak ellentétpárok, amelyek ősiek és perenniálisak: nem az egyik oldal „kizárásán” alapulnak, s nem ezért jöttek létre. A politikai jobb- és baloldaliság megkülönböztetésén alapuló ultrajobboldali szemlélet így nem vezethet oda, hogy e tradicionális diádok (mint pl. Prakr(i)ti-Purusha, Hold-Nap, Kegyelem-Szigor, „nedves út”-„száraz út” és így tovább) közül csupán az egyik „kvalifikáció” váljék igeneltté, mert még ha ugyan e fundamentális pozitív ellentétpárok között is mindig megállapítható egy határozott hierarchia, egy elsőbbség és egy másodlagosság, akkor is, ezeknek a pozitív ellentétpároknak minden egyes tagját „igenelni” kell, mert ez vezethet a diád voltukat meghaladó primordiális szemlélethez és legmagasabb rendű szellemi állapothoz.(2) Dilettantizmus tehát, nem kívánatos lemondás és hatalmas tévedések szülője az, amivel egyes helyeken és szerzőknél találkozni: csupán például az ún. „Jobb kéz útjával” azonosítani a jobboldaliságot. Ily módon, a XX. század ultrajobboldali pozíciót képviselő szerzőinél jutott kifejeződésre az a gondolat, hogy a tradicionális kozmológiákban és ezoterizmusban megjelenő „kétoldaliság” egyik oldala (vagy tagja) sem utasítható el szimpla „értékítélet” alapján. Ez pedig világosan kifejezi az ultrajobboldaliság nem-dualizmuson alapuló voltát, annak ellenére vagy azzal együtt, hogy az időbeliség és relativitás viszonylatában nyilvánvalóan létezhet diametrális szembenállás. Másrészt, írásunk eddigi részeiben egy másik tévedést is támadnunk kellett, nevezetesen azokét, akik különféle megfontolásokból (olykor talán éppen a fentiekből levont teljességgel téves következtetések alapján) a politikai jobb- és baloldaliság összeegyeztetésére törekszenek, a közöttük lévő időbeli, természetbeli ellentét és feszültség indokolatlan kisebbítésére. Sajnos, politikai aktivitásában még olyan kiváló tradicionális író is ennek a tévedésnek, hibának és inkonzekvenciának az áldozata lett, mint Alekszandr Dugin.(3) Az, hogy apolitikus vagy metapolitikai szinten, a szigorúan princípiális, archetipikus kettősöket-párokat a transzcendentális és metafizikai Egység bázisán állva fenntartjuk, semmiképpen nem zárja és zárhatja ki azt, hogy politikai szinten, metapolitikai irányulással a relativitás és történetiség viszonylatában áthidalhatatlan feszültségű kettősséget, ellentétet (jobboldaliság-baloldaliság) konszideráljunk,(4) s e konsziderációink alapján a közülük magasabb rendűnek megfelelő ontológiai, világnézeti és gyakorlati irányulást alakítsunk ki. A politikai jobb- és baloldaliság határozott

megkülönböztetése és ebből következő (ontológiai érvényű-kiterjesztésű) állásfoglalásunk az egyik „oldalon” - mégpedig a jobboldalon -, nem jelenti azt, hogy szellemi síkon is a „kettősségben” vagy „kettősségekben” hinnénk, hogy eme kettősség végcélunk lenne, kizárva a metafizikai és mindent betetőző Egység megvalósíthatóságát. A politikai-ontológiai jobb- és baloldaliság megkülönböztetésén éppen azért munkálkodunk, hogy pontosan azt tárjuk fel és azt tartsuk fenn, amivel és amin keresztül ez az Egység az állam- és társadalombeli lét vonatkozásai felől elérhető (jobboldaliság), s másfelől azt, ami ennek az Egységnek az elérésében ugyanitt spirituális értelemben diszkvalifikáló tényező (baloldaliság). Megállapítottuk, hogy a jobb- és baloldaliság politikai-ontológiai ellentétpár és a tradíciókban megjelenő „kétoldaliságok” szisztémái különbözőek. A politikai jobb- és baloldal között sem egyformaság, sem ekvivalencia, sem korrespondencia, sem közös konvergencia nincs, míg a tradicionális diádok között noha egyformaság és ekvivalencia szintén nincs, komplementaritás és korrespondencia van, s mindkét tag – együttesen – minden esetben egy náluk magasabb, mindent betetőző „konvergenciára” utal. Az egyetlen megfeleltetés e „kétféle megkülönböztetés” között így csakis a következő lehet: mindegyik nemdualizmuson alapulva állapítja meg a szembenálló minőségeket; a politikai megkülönböztetés azonban azt hangsúlyozza, hogy a jobb- és baloldaliságnak nincs közös szellemi princípiuma, míg a tradicionális kozmológiákban és ezoterizmusban megjelenő megkülönböztetések többnyire éppen a megkülönböztetett felek közös spirituális-metafizikai Princípiumára való „utalás” értelmében (a kettőt meghaladó Egységük) lettek megalkotva. Kimondtuk: „az ultrajobboldaliságot - par excellence és ideális értelemben - úgy fogtuk fel, mint ami e princípiumoknak egyrészt együttes birtoklója és képviselője, másrészt pedig úgy, mint ami egyes-egyedül képes e princípiumokat külön-külön oly módon képviselni, hogy a partikularizációk önmagukban tökéletesek legyenek, de a két princípium egységének se mondjanak ellent. ... Ezt a kétoldali teljességet pedig csak az ultrajobboldaliság birtokolhatja anélkül, hogy valamiféle hamis középút, mondjuk a politikai baloldaliság és jobboldaliság összebékítésének romboló és illuzórius gondolata egy pillanatig is felvetődne.”(5) Mindezek együttes értelmében az ultrajobboldaliság politikai színtéren mindazt fedi, ami a nem-dualizmus alapján állva határozza meg a szélsőséges és lényeges különbségeket; ami ily módon szabadon és a transzcendens Egység tudatában különbözteti meg radikálisan a dolgokat (ellenségeit, szövetségeseit, céljait stb.); és végül, ami a szellemi és archetipikus diádok-kettősségek tekintetében – de csakis itt – mindkettő védelmét és képviseletét tudja jelenteni. Amíg a baloldaliság az archetipikus diádok viszonylatának a tekintetében „nem felel meg semminek”(6), nem felel meg egyik oldalnak sem (tehát nem feleltethető meg például egyértelműen Prakr(i)tinek sem, a tiszta „lunaritásnak”, a „nedves útnak” stb. sem), és amíg a szélsőjobboldaliság vagy jobboldaliság ezen tradicionális és princípiális kettősségek alsóbb minőségei ellenében tudott csak kidolgozni egy reakciót („szoláris oldal”, „Szigor” stb., az előbb említett „lunaritás”, vagy a „Kegyelem” princípiuma ellenében), addig az ultrajobboldaliság jelenléte ezen analogikus megfelelések tudatos felismerésén és tökéletesítésén alapul. Ennek az irányzatnak elméleti alapjai a XX. században Julius Evolánál váltak megfogalmazottá és összeszedetté, de folytonossága megmutatkozik abban a láncban, amit itt a Platón-Dante-Campanella-De Maistre-Metternich-Evola-László nevekkel jelzünk. E lánc minden tagja külön-külön kikristályosította és személyében egyesítette azokat a princípiálisarchetipikus diádokat, amelyeknek szempontjait és analógiáit - mint az ultrajobboldaliságra jellemző ismérveket és törekvéseket – jelen tanulmányunk korábbi részeibe belevettük. 8. Filozófiai megfelelések Aki az eddigieket megértette, annak számára már ezek a gondolatok sem csupán „felfokozott idealizmust” képviseltek. A metidealizmusnak ennél elsődlegesebb szó szerinti értelme az, hogy ténylegesen az idealizmusok felettiből jövő idealizmus. Az ultrajobboldaliságnak ez az itteni vezérgondolatot képező definiálása azonban további megvilágítást és magyarázatokat kíván. A mai korban, a XX. század végén, világszerte egyértelmű és vitathatatlan tény a baloldaliság elsőbbsége és dominánssá váltsága. Ha valakinek más tekintetben volnának illúziói, elegendő ezekre megjegyeznünk azt, hogy ma a harmadik és negyedik rend (kaszt) az uralkodó, de legesleginkább a negyedik, a „munkások”, az egykori szolgák kasztja,(7) továbbá jegyezzük meg azt, hogy ha mindazon embereket megkérdeznék politikai hovatartozásukról, akik egyébként nem vallanak színt, majdnem bizonyosnak vehető, hogy „inkább a baloldal”-t választanák. A mai embertípus – csaknem kizárólagosan – tehát olyan munkás-szolga, akinek nincs ura. És az is akar lenni. Ha pontosabbak szeretnénk lenni, márpedig ennek mindig van értelme, akkor

azt mondhatjuk, hogy minden baloldaliság olyan munkás-szolga dominancia igenlése, melynek ál-urai vagy fantom urai vannak. A jobboldaliság márpedig összeegyeztethetetlen a feltörekedni engedett vagy magára hagyott negyedik és harmadik renddel, a legitim tekintélyek hiányával és az utóbbiból következően minden hamis tekintélyelvűséggel és ál-uralommal. Ha e harmadik és negyedik rend és a mai ál-urak, ál-elit gondolkodásmódját egyetlen filozófiai jellegű kifejezéssel lehet csak jellemeznünk, azt kell mondani, hogy ma a kollektivizmus a legelterjedtebb irányulás(8) - pontosan az, ami a baloldalt mindig is jellemezte: gazdasági, mechanikus, materialista és pszeudo-morális kollektivizmus - minden eszmény és gondolat mögött. Ősi rend keresése és figyelembevétele nélkül mindenkinek megszabni, hogy mi a jó és mi a rossz, voltaképpeni tekintélyek figyelembevétele nélkül önkényesen megmondani és elterjeszteni, hogy mi a helyes államforma, hogy mi a transzcendens, mi a szellemi és mi az egyetemes, mindenek elé helyezni a gyakorlati és gazdasági szempontot, s mégis azt állítani, hogy mi vagyunk azok, akik megmondhatjuk, mi szellemi és mi nem - csak néhány fontos példa az ál-elit által vezetett posztproletár polgárság kollektivizmusára. A baloldaliság az állandó „kollektív szempont”-jai révén és a merőben pragmatikusra redukált racionalizmusa(9) révén egyszersmind azonban irracionalista is, hiszen nem hihetjük, normálisan és logikusan nem lehet abban hinni, hogy a gyakorlatiság, a gazdaság, a polgári „jóízlés” és a semmitmondó érzelmesség révén értelemgazdag világ fenntartható. Itt, ezen a ponton, ugyanakkor abba a problémába ütközünk, hogy mind a kollektivizmus, mind az irracionalizmus a ma „jobboldaliaknak” nevezetteket is jellemzi, noha ott ezeknek más megnyilvánulási formáival találkozni. A definíció szerinti első jobboldaliak – mint De Maistre, Bonald, Burke(10) – eseteiben ez azonban még nem volt így, ők: racionálisak, realisták és idealisták voltak. Ez a három irányulás, ahogy kizárja a kollektivizmust és az irracionalizmust, úgy nem zárta ki – és nem zárja ki ma sem – egymást.(11) A tényleges és voltaképpeni jobboldaliság – lévén szemben áll a baloldalisággal – soha nem lehet kollektivista, sem pedig irracionalista(12). Ellenben idealista, s egyfelől kritikus módon, másfelől transzcendenciára irányulóan realista, reális. A racionális elvárásokat pedig a szó eredeti értelmében (ratio) kell teljesítenie (nem válhat pragmatistává ezen a vonalon). Az irracionalizmushoz és egyszersmind a kollektivizmushoz vezető, mai „jobboldalt” érintő említett problematika elsősorban és minden más előtt az idealizmussal, annak téves és (az előbbiek értelmében véve) hiányos megvalósulásával kapcsolatos. Ez az egyik fontos lépés, ami az ultrajobboldaliságban – éppen metidealizmusa révén – korrigálttá vált. Mint tudjuk, az idealizmus – eleget téve racionális elvárásoknak is – egyszerre reális (valós) és szupraracionális (ész feletti) irányultságot takar. Minden magasabb eszme, cél, valóság, értelem fenntartását. Az az idealizmus azonban, amely megnyilvánított formájában nem tesz eleget a ráció kívánalmainak, vagy éppen túlságosan a racionalizmusra apellál, eredetében nem tiszta. Korlátolt és ösztönös – következésképpen nem is ideális. Ha az idealizmus eredetében irracionális, kifejezetten racionalista-pragmatista, vagy kollektivista befolyások működnek közre (avagy ezek keveréke, amelyek egyébként mind-mind a baloldaliság fentebb látott jellemzői), az idealizmus eltorzul és átfordul: gyakorlatilag bárminek a szolgálatába állíthatóvá válik, megszűnik annak lenni, ami. A New Age-„misztikával” és népszerűokkultizmussal összezavart „jobboldali” irodalom, vagy a merőben kollektív „hiedelmekre” épített (legyenek azok akár biológiai, akár társadalmi jellegűek) ál-jobboldali tömegeszmék, így, a nyilvánvalóbban baloldali fejleményekkel egyetemben, megpecsételik az emberi élet és világ sorsát, tragédiájának mechanizmusait elindítva - megcsúfolva a gyógyír voltán messze felül álló idealitás-idealizmus tisztaságát és lehetőségeit, amely mind a mai napig a jobboldaliságban jelentkezik igazán. Metidealizmusával az ultrajobboldaliság egy restaurációt visz végbe nemcsak az eszmék és az irányulások síkján, hanem az eszményekhez való belső viszony és méltóság síkján is (melyeket a világ sorsa mindig csak követ).(13) A „jobboldali idealizmus” fenntartása mellett, a voltaképpeni ultrajobboldaliság egy „kontrollt” gyakorol idealizmusa alatt, kontrollt, amely nemcsak külső korrekciókban, hanem mindenekelőtt a tudat figyelésében és megtisztításában nyilatkozik meg, bármi, bármilyen intenzitással menjen is benne végbe. Ez teremti meg számára az igazi benső, majd külső perspektívákat. Előbb a benső, majd a külső síkon ez a metideális, az idealizmusok feletti status realizálásával jár együtt, ahonnan valaha minden tiszta, igazi és eredeti aktív idealizmus a világba leszármazott, hogy ott azután involúciójának útját kezdje meg járni. 9. Elmélet és gyakorlat. Az elmélet és a gyakorlat problémája ultrajobboldali nézőpontból (Az ideális valóság elsőbbsége, mint ultrajobboldaliság)

„ A Tudat: királyság” Ezzel az elméleti és úgymond eszmetörténet-kritikai irányulással, ami az ultrajobboldaliságot igazán markánssá teszi, az saját eszméihez való benső viszonya: egy meghitt, intim, szoros, értelmi viszony, amely ennek következéseképpen radikális világban való megjelentetésük és képviseletük tekintetében. Nem szabad félreérteni ezt a radikalizmust: a radikalizmusnak máskülönben semmi értelme nincs a számunkra, ha ez az eszméinkkel, létszemléleti, világnézeti és politikai alapelveinkkel való csaknem leírhatatlan benső kapcsolatunk nincs meg, nincs kialakítva és a világban való intranszigencia nem ennek az egyenes következménye. De nem szabad félreérteni ezt a "benső kapcsolatot" sem: nem csupán profán értelemben vett "értelmi" viszonyulásról van szó. Amikor azt mondjuk, a világon a legmegfelelőbb - következésképpen egyetlen igazán fenső legitimitással bíró - államforma az abszolút, teokratikus és autokratikus birodalmi monarchia, társadalmi és gazdasági tekintetben pedig a feudalizmus, akkor ezt ultrajobboldaliként, igazán ultrajobboldaliként akkor tudjuk kimondani, ha mindehhez a politikai szintet megelőző és felülmúló ontológiai tapasztalatiság, tapasztaltság is hozzájárul, vagyis nemcsak logikailag fogtuk fel a királyságmonarchizmus-imperializmus messzemenő értelmét, hanem már tapasztaltuk is életünkben, tudatformáinkban azt, hogy mit jelent az Isten- és Ön-autonómia-elvű uralom máshoz képest; nem csak érzéki értelemben tapasztaltuk, hogy milyen többé-kevésbé normális módon tudnak az emberek meghatározott területek (kvázi-feudumok) felett rendelkezni, míg ellenben a meg nem határozott, "mindent szabad" gazdálkodás és tulajdonlás esetükben hova vezet. Az ultrajobboldaliság metidealizmuson alapuló voltát ilyen módon az képezi, hogy a politikai alapelvek a nekik megfelelő ontológiai (lét- és életbeli, élethez és léthez kapcsolódó) tapasztalatok bázisáról vannak megalkotva, igazolva és képviselve. Ebben az értelemben a helyes (és saját keretei között abszolút, legmagasabb) politikai elvek megtalálása, az úgynevezett helyes "elmélet" megtalálása: csaknem mindent jelent. Megfoghatatlan és leírhatatlan képességgel megragadva és átélve az "elméletet" a maga valóságában, az "elmélet" és a "gyakorlat" között támasztott szakadék nagyon is mondvacsinálttá és mesterségessé válik. Semmit nem ért az, aki azt mondja, hogy az ultrajobb alapelvei (lásd A Kard-Kereszt-Korona Szövetség ideológiai alapjai) "túlságosan idealisztikusak" és "elérhetetlenek". Semmit sem. Szellemi nézőpontból (márpedig minden politikai irányzatnak szellemi alapokon állónak kellene lennie) megragadva az "elmélet"-et ugyanis kiderül, hogy az "elmélet" egyúttal "gyakorlat" is. Az "idealitás" - ha megvalósítják és fenntartják - "realitás" is. Sőt, számunkra, nem csak normálisabb, de reálisabb realitás is, mint például az "időbeli" realitások, a "mai" realitásokhoz való kétségtelen és minden tekintetben vett elsőbbségéről nem is beszélve. Akárhogy legyen is, az eszmékhez való viszony tekintetében ennek felismerése és gyakorlása az, ami az ultrajobboldaliságnak megfelel.(14) Ez világítja meg azt, ami a metidealizmus. Az ultrajobb arcvonalszerű, politikai-mozgalmi jellegű hívei természetszerűleg egyszerűen át is vehetik az ultrajobboldali politikai alapelveket. Az "elit elit-jének vagy csúcsának" azonban azok igazságát az élet és a lét más területein is tapasztalni kell, a fent említett ontológiai és tudati tapasztalatiság szintjén kell tudomást szerezniük a legtökéletesebb politikai alapelvek mély igazságáról és fontosságáról. Mindez a legszebb, legtökéletesebb eszmék, s az azokat képviselő idealizmus felettivé (15) is tesz. Horváth Róbert Lábjegyzetek: 1.) Bizonyos tények formájában erről a végzetről számolt be Kórleónisz Miklós két írása ("Európa okkult földrajza. Titkos »okkult rendek« a XX. század végének Európájában", továbbá "Pontosítások »Az ördög hét tornya« témájához"). Lásd, Pannon Front folyóirat, 13. szám 21. old. 2. hasáb 2. bek., 14. szám 36. old. 2. hasáb 2. bek. 2.) Ezen teljes állapot tekintetében lásd az általunk Boccacciotól idézett, Szolónnak tulajdonított gondolatokat: Sacrum Imperium folyóirat, III. szám, 18. o. 3.) Lásd, Alekszandr Dugin: A Világkormány ideológiája, in: Pannon Front folyóirat, 12. szám, 12. old. 2. hasáb 7. bek. Nem azt kell mondani, hogy nekünk gazdaságilag "balosaknak" kell lennünk, hanem azt, hogy

amit a "gazdasági jobboldaliság" fogalma alatt értenek (kapitalizmus, szabad piacgazdaság stb.) az valójában nem jobboldali. Következésképpen nekünk gazdaságilag is jobboldalinak kell lennünk, megalkotva és megtalálva azt, ami valóban jobboldali gazdaságilag, nem pedig pusztán a szélsőbalhoz viszonyítva (kommunizmus), "relatíve" az. Mellesleg, ami Dugin baloldallal való együttműködéseit illeti, másutt megjegyzi, "azt azonban elutasítják, hogy mindezt doktrinális, ideológiai alapelvvé tegyék". Lásd, Alekszandr Dugin: Az Eurázsia vita és a nacionalizmus apológiája, in: Doktrínák és alternatívák................5. o. 4.) "A baloldaliság és a jobboldaliság között centristának lenni: voltaképpen baloldaliság, és magához a Centrumhoz nincs semmi köze. A centralitas, az axialitas, a polaritas a traditionalis dextroconservativitassal, annak alapelveivel állnak a legszorosabb vonatkozásban, s nem hozhatók összefüggésbe az álláspontot nem igazán foglaló lagymatag baloldalisággal." László András; Sacrum Imperium folyóirat, III. szám, 7. o. 5.) Sacrum Imperium folyóirat, III. szám, 17. o. 6.) Lásd, Sacrum Imperium folyóirat, II. szám, 22-23. o., "A távoli analógiák" rész, baloldaliságra vonatkozó bekezdés, továbbá u. o., 19. o., 2-3. bek. 7.) A harmadik kaszt uralmáról azért beszélhetünk igazán kevéssé, mert ennek (vaisyák kasztja) az európai értelemben vett "polgárság" nem pontosan a megfelelője. Az igazat megvallva, a nyugati értelemben vett, középkor utáni polgárság mindig is egy a súdrák (tehát szolgák) és a vaisyák kasztja közötti keveréket képviselt. 8.) Az ezt megelőző fázist az individualizmus korszakai képviselik, ami főként az ún. "harmadik rend" hatalomra kerülésének időszakára tehetőek (polgári forradalmak), illetve korábban a harciasság nem legmagasabb képviselőinek korszakaira. 9.) Észre kell vennünk, hogy a francia forradalom "győztes eszméi" révén egy Arisztotelész utáni, új típusú "racionalizmus" vette kezdetét. 10.) Magyar nyelven lásd, Joseph de Maistre: A Pápáról, Budapest 1867. és Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, Atlantisz, Budapest 1990. 11.) "Főképpen nem kell olyan ellentétről ábrándozni, amilyet a modern filozófusok szeretnek felállítani az »ideális« és a »reális« között...". René Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint, Farkas, Budapest 1998, 114. o. 12.) Ha csak "irracionalizmus" alatt, teljesen hibásan használva a szót, nem racionalizmus-felettiséget (helyesen: "szupraracionalizmus"-t) értenek. Lásd e tekintetben, Kórleónisz Miklós: Szélsőjobboldaliság és irracionalizmus, in: Pannon Front folyóirat, 11. szám, 18-19. o. 13.) A filozófiailag is jelentkező irányulások és a politikai irányultságok bővebb megfeleltetései tekintetében lásd "Politika és élet (A jobboldaliság lényegéről)" című írásunkat (Hunnia folyóirat, 51. szám 21. o.). 14.) Szigorú ultrajobboldali nézőpontból ugyanis - például - nem csak annak amit igenlünk kell "királyi"nak lennie, hanem annak is, sőt "mikrokozmikus" nézőpontból elsődlegesen annak, aki igenel. A leghelyesebb esetben ez utóbbit követi egy, az "igenlő" természetének pontosan megfelelő, "igenelt" elv megtalálása, amit azután a saját maga számára alapelvvé tesz. Mindez rendkívüli fontosságú megjegyzés a részünkről, máskülönben, vagyis az előbb vázolt "metidealizmus" nélkülözése következtében, minden eszme ki van és ki lesz téve annak, amit az eszmények involúciójának lehet nevezni és tapasztalni. 15.) Egészen pontosan szolipszisztiko-mágikus módon "felettivé", hiszen az idealizmus feletti status, vagy a jelen tanulmány elején nevezett transzcendentális Egység állapota mágikus módon, egy reális illúzió, az illuzórius realitások mágiája értelmében gyakran megbomlik, s nekünk ezen ultrajobboldaliság által képviselt Egység újramegvalósításáért újra meg újra harcba kell indulnunk. Az Egység megbomlásának illúziói és mágiája azonban nem lépik túl a szolipszisztikus kereteket. Emlékezzünk arra, amit a Bhagavad Gítá elején Ardzsuna mond: "A két tábor között a középen, óh Változatlan, állítsd meg harci szekerem" (I. 21.). Majd arra, amit amikor Ardzsuna csügged, Krishna mond: "Honnan e csüggedés a veszélyekkel teli helyzetben Ardzsuna? Méltatlan az (anárya) hozzád, bezárja előtted az eget és szégyent hoz rád. (...) Azokért búsulsz, akikért búsulni nincs okod". (II. 2., 11.) Lásd még, II. 12. és 13-53.

HARC ÉS HEROIZMUS

Mindennek megvan az ideje, s idejüknek megfelelően múlnak is el a dolgok az ég alatt. Ideje a születésnek és ideje a meghalásnak. Ideje a plántálásnak és ideje, hogy kiszaggassák, amit elplántáltak. Ideje a megölésnek és ideje a gyógyításnak. Ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek. Ideje a jajgatásnak és ideje a táncolásnak. Ideje a kövek széthányásának és ideje a felszedésüknek. Ideje az ölelésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek és ideje az elvesztésnek. Ideje a megőrzésnek és ideje az elvesztegetésnek. Ideje az elmetszésnek és ideje az egybevarrásnak. Ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek. Ideje a háborúnak és ideje a békességnek. † Hideg-meleg, öröm-bánat: csak a lélek káprázata, múlékony mind, jön-eltűnik. ††

Az emberi létállapot egy köztes, kiemelt állapot ég és föld között. Az ember a természeti világban él, de nem természeti lény, transzcendens eredetű, de nem égi lény. Ez a határállapot teszi az embert a legalkalmasabbá a metafizikai megvalósításra. A nála alacsonyabb létsíkok nem reflektálnak tudatilag a metafizikumra,(1) a magasabb létsíkokban pedig nincs meg az a feszültség, mely inspirálná a felébredést. „Az ember legmagasabb tudati (isteni) állapotában megteremti saját inkarnációját, egy alacsonyabb fokon kiválasztja, egy még alacsonyabb fokon már csak elfogadja, lejjebb még halványan emlékszik valamire, végül belezuhan.”(2) A mai, modern ember ezt a belezuhant, létbehajított állapotot éli meg, amelyre avidja, a metafizikai vakság és az ebből következő eredet-tudat nélküliség a jellemző. A hindu tradíció szerint a jelen kor a Kali-Yuga, vagyis a sötét korszak, a keresztény tradíció ezt apokalipszis korának, a görög vaskornak, az északi farkasok korának nevezi. Habár ez a korszak az időbeliségben jelenik meg, nem tudattól független. Erre utal Weöres „A teljesség felé” című esszéjében, melyben ismerteti a négy eszmetörténeti kort – nem hagyva kétséget afelől, hogy a jelenlegi világ melyikben van –, majd az utolsó mondatával így fejezi be: „Vizsgáld meg, hogy te magad az Arany-, Ezüst-, Érc- vagy Vas-korszakba tartozol-e.”(3) Tehát az ember időtől, korszaktól függetlenül megteremtheti önmagában az aranykort, sőt a szellemi ember elsőrendű célja ez. Az ember léte élet-halál kérdés, de nem biológiai, hanem metafizikai síkon. A két szélső lehetőség: a halálban való teljes megsemmisülés, az abszolút halál, vagy az időből való kilépéssel az örök élet, tehát végső önmagamra találás. Csak rajtam áll, hogy a halált kihívásként, harcként, lehetőségként fogom fel, vagy passzívan elszenvedem.

*** Az archaikus társadalmak a suprematia-n, azaz a szellemi fensőbbségen alapultak. Ez egy olyan rendező-elv volt, melyből következően minden társadalmi rétegnek – a legalsóbbtól a legmagasabbig – a transzcendencia irányába volt beállítva a léte. A megvalósítás a mindennapi élet része volt, mivel a szakrális ember minden tette rítus volt. A rítusok hierarchikusan tagozódtak. A király rítusa az uralkodás volt, a papé az imádság, a katonáé a harc, a paraszté a szántás.

A szigorúbb értelemben vett megvalósítás szempontjából a metafizikai tradíció a megvalósítási utak két típusát különbözteti meg. Az egyik a kontemplatív aszkézis, vagy megismerés útja, a másik a heroikus aszkézis, vagy tett útja. „Míg a kontemplatív aszkézis elsősorban belső folyamat, amelyben az elszakadás és a transzcendencia felé való közvetlen tájékozódás áll az előtérben, a tett útja az emberi lény mélyebb erőit felébresztő immanens folyamat, amelyben ezen erők – önmagukat felülmúlva – egy határintenzitásban az életfeletti élet csúcsát magától az élettől szabadítják meg.”(4) A tradícionális kultúrákban a megvalósítási utak mindkét típusa elfogadott volt. Habár a történelem során több esetben ellentétek éleződtek ki a két út követői között – kizárólagosságot hirdetve egyik, vagy a másik oldalról –, az igazi magasrendű emberek egyszerre járták mindkét utat(5), hiszen végső soron mindkettő egy. (6) A harc – mely a heroikus aszkézis egyik fajtája – egy olyan áldozati rítus, mely segítségével a harcos (hérosz) egy magasabb állapotba juthat. A hérosz típus kialakulása a bronzkorhoz kapcsolódik. Ekkor jelenik meg az a szoláris virilitást reprezentáló hős, akinek célja az aranykor alászállása utáni ezüstkor nőies, lunáris jellegének visszatranszformálása aranykorrá, azaz a lét dualitásának a felszámolása és az egységbe való visszatérés. A hérosznak tehát religionális, azaz visszavezető szerepe van, melynek célja az arkhéhoz, kezdethez és uralomhoz való visszavezetés, így akcionalitása mindig a transzcendencia felé irányul. Ebből következik a héroszhoz szorosan kapcsolódó hűség (fides) ideája, mely minden esetben egy transzcendens ideához, végső soron azonban önnön transzcendens eredetéhez való hűséget jelent. Annak ellenére, hogy a bronzkor az alászállás második lépcsője bizonyos tekintetben – szoláris jellegéből következően – magasabbrendű az ezüstkornál. Analógiában áll ezzel a papi és a harcos kasztok viszonya, melynél a lunáris papi kaszt magasabban van a szoláris harcos kasztnál. A heroikus állapot – melyet a bátorság, rendíthetetlenség, önuralom és a transzcendens cél elérésére irányuló kitartó akarat jellemez – elérése nem végső cél, hanem eszköz annak érdekében, hogy az ember határhelyzetekben (pl. háború), – heroikus attitűdjéből következően – legyőzve félelmét, egy extázisig felfokozott állapotban, de belső erőit uralva győzelem vagy halál által felülemelkedjen személyes önmagán. Az áldozatban feltétlenül egy magas létrendi érvényességet, értéket (pl. az életet) kell feláldozni. Az áldozat bemutatója az áldozat aktusában eggyé válik azzal, akiért, amiért az áldozatot hozza. Az áldozatnak azonban csak akkor van értelme, ha az valami magasabbnak a megvalósítására irányul, és ehhez a megvalósításhoz az áldozat révén közelebb jutunk. Az élet feláldozásának a „mors triumphalis”(7) -ban való megvalósítása a halhatalansághoz visz közelebb. Azonban ha az áldozat nem valami magasabb cél elérésére irányul, nincs értelme. A harc és a heroizmus ideája minden szakrális civilizációban központi helyet foglalt el. A tradícionális szemlélet kis és nagy szent háborút különböztet meg, melyek legtisztábban talán a muszlim tradícióban jelennek meg: „a nagy háború belső és spirituális, a másik pedig materiális. A nagy szent háború az ember harca azon ellenségek ellen, melyeket magában hordoz, tehát ez az ember magasabb princípiumának harca minden ellen, ami csak egyszerűen emberi benne, saját alacsonyabb természete, a rendezetlen impulzusok és az anyagi világhoz való ragaszkodás ellen. A heroikus aszkézis vagy a „tett útja lényege, hogy a kis szent háború segítségével megvalósul a nagy szent háború.”(8) A középkori kereszténységben – szemben a jelenkorival – még meg volt az a heroikus szellem,(9) melynek célja a Sátán(10) elpusztítása volt, nem pedig tolerálása. A középkori keresztény lovagrendek Szent György és Szent Mihály arkangyal ideáit tűzték zászlójukra. Ők képviselték azt a princípiumot, mely a lovagi lelkületet jellemezte. Életüket arra tették fel, hogy a Fény erőinek oldalán harcoljanak a sötétséget jelképező Sárkány(11) ellen. „Valójában a Sárkányölő és a Sárkány, az áldozatbemutató és az áldozat egy akaraton vannak a színfalak mögött, ahol az ellentétek még nem polarizálódtak, de halálos ellenségek a színpadon, ahol az istenek és a titánok örökké tartó háborúja folyik.”(12) A szent háborúban megtörténhetett, hogy mindkét szembenálló fél teljes joggal a Fény harcosának tekintette önmagát, aki a sötétséggel vív csatát, mint a Keresztesháborúban , melyben mindkét fél a tradícionális szellemiséget képviselte, ellentétük csak a különböző religionális arculatból fakadt. A jelen kor általános princípiumzavarából(14) következően a heroizmus és a titanizmus szinoním fogalmakká váltak, sőt néha a titánit helyezik magasabbra. A tisztázás szempontjából élesen el kell határolnunk a heroicitást, mely az ég felé irányul, és amelyet a görög tradícióban a Héroszok reprezentálnak, a titanizmustól, mely az ég ellenében – tulajdonképpen a föld felé – irányul, és amit a Titánok reprezentálnak. A titanizmus a heroizmus deviációja. A Titán az a típus, mely nem birtokolja azon szellemi kvalitásokat, melyek szükségesek a megvalósításhoz, ennek ellenére az istenek hegyére tör, és éppen ettől ördögi. A hérosz akcionalitása transzakcionalitás, cselekvésében bensőleg inaktív, nem-cselekvésében pedig

bensőleg aktív (wei wu wei), míg a titán cselekvését emocionális mozgatók uralják, és ennek eredményeként cselekvése által mélyebb létbeli kötődéseket, megkötöttséget (karmabandha) hoz létre. A legitim megvalósítás mindig felülről vezérelt, tudatos, akaratlagos, szabad tett. A felülről vezéreltség azt jelenti, hogy a megvalósításra irányuló akarat nem az alsó, személyes szint (ego) akarata(15), hanem az isteni (ÉnÖnmagam) akarat(16) megnyilvánulása. Tehát a megvalósításban először egy magasról mélyre ható (katagogikus) erőt egy alulról felfelé irányuló (anagogikus) erő követ. Abban az esetben, ha az irányok sorrendje felcserélődik – tehát az anagogikus megelőzi a katagogikust –, illegitim megvalósításról, illetve álmegvalósításról beszélünk. Ez esetben egy látszatemelkedést mindig alászállás, bukás követ. A legitim megvalósítást reprezentálják a Héroszok, akik az istenek oldalán harcolnak, de ezt fejezi ki az Ószövetségben Jákob létrája is, mely az égből ereszkedik alá. Ezzel szemben az ál-megvalósítási utat a görög tradícióban a Titánok szimbolizálják, de Ikarosz története is ezt példázza, vagy az ószövetségi Bábel tornya. Ez a folyamat végül mindig egy tudati széthulláshoz vezet.(17) Az utóbbi évszázadok felkelései, forradalmai – egy-két kivételtől eltekintve – szinte mind földi célt tűztek ki. Az úgynevezett elnyomott osztályok felszabadítása, a földi, materiális szinten megvalósítandó szabadság, testvériség, egyenlőség olyan sötét ideák, amelyek valójában minden ember ellenében működnek. Ezek igazi célja az isteni hierarchia lerombolása, a deheroizálás(18), a földi emberi élet deszakralizálása(19) és az esetlegességek szintjére hozása, végső célja azonban az, hogy az embert végleg leszakítsa önnön transzcendens eredetéről, teljes elveszítettségbe taszítva. A földi világban megvalósított demokrácia nemcsak irreális és ellentmond minden logikus gondolkodásnak és tapasztalatnak, de teljességgel tradícióellenes is. A tradícionális doktrinákból előrángatott – az emberek egyenlőségére vonatkozó – igazolások, a tanítások nem értéséből vagy meghamisításából erednek. A sötét korszak alászálló jellegéből következően a mai ember az időben visszatekintve mindennek csak az alsó aspektusát képes meglátni. Ezért az az embertípus, akit a jelen kor determinál és nem képes egy magasabb szellemi pozíciót elfoglalni, a princípiumoknak is csak az alsó, lefokozott és deviáns aspektusát látja – a harcból csak a gyilkolást, a heroizmusból csak a vadságot, az uralomból csak az erőszakot. A tradícionális szemlélettől merőben idegen a modern, boldogságot és sikert hajszoló ember, aki egy deszakralizált, homogén térben és időben él, akinek sem szent helyei, sem szent ünnepei nincsenek. A rítust felváltotta a munka, a szimbólumokat a tények. Tudatába lassan beszivárgott a materializmus és egyetemlegessé vált. Mivel a halált biológiai és nem metafizikai eseményként fogja fel, földi világra korlátozódott léte egyenes következményeként megjelent a „legfőbb érték az emberi élet” hamis ideája, majd a világbéke eszméjének uralkodóvá válása. Ezzel ellentétben „a tradícionális létszemlélet hívei – bár nem eleve háborúigenlők – nem rémülnek meg a háború lehetőségének gondolatától. A háborúk feltétlen igenlése, vagy éppen ezek feltétlen elutasítása: szélsőséges jelleggel samsara-i beállítottságok kifejeződései. Tradícionális nézőpontból csak a fény erőinek győzelmét követő béke »pax post victoriam vigorum lucis« fogadható el. A pacificizmus a mindenáron való béke mellett foglal állást, tehát – akarva-akaratlanul – a »pax post victoriam vigorum tenebrarum« a sötétséség erőinek a győzelmét követő béke szolgálatában áll, mivel a Kali-Yugában a sötétség erőinek győzelme – ha nem is a legvégső győzelme – összehasonlíthatatlanul valószínűbb. A sötétség győzelme és az azt követő béke soha nem fogadható el, sem az úgynevezett külső, sem az úgynevezett belső világban.”(20) A modern ember harchoz való megromlott viszonyulása tulajdonképpen önmagához való megromlott viszonyának következménye. Azt jelenti, hogy nem érdekli önmaga, saját harcát semmilyen szinten sem akarja megvívni. Azok a határhelyzetek, amikkel a modern ember szembetalálkozik, egzisztenciális problémákból erednek, ezért valójában csak ál-határhelyzetek, amiket megoldva jobban egzisztál, de nem transzcendentál. A transzcendenciáért folyó harc helyett a létért folyik a harc. Ezzel a mentalitással emberalatti szintre fokozza le magát. A „mehr als leben” elvét felváltja a „nur leben” elve. Nem csoda, hogy olyan ideák, mint például a heroizmus egyszerűen értelmezhetetlenné váltak. A modern embernek nincs transzcendens perspektívája, ugyanakkor rendelkezik azokkal az erőkkel, melyeket felhasználhatna transzmutációja eszközeként. Ezeket az erőket nem uralja, így irányítani sem tudja, ezért heteron erők maradnak, melyek előbb utóbb kitörnek belőle és pusztításban nyilvánulnak meg. Ez az oka annak, hogy a mai társadalmaknak az erőszak elválaszthatatlan velejárója. Mindenféle modern próbálkozás, mely ezeket az erőket lekötni szeretné, eleve kudarcra van ítélve, mivel ezeket csak szellemi szintről lehet regulálni. A tradícionális tanítások szerint a Kali-Yuga végső, lezáró fázisa krízismentes lesz, mivel az ember tudati intenzitása oly mértékben lecsökken, hogy már nem tudatosul benne ember-alatti állapota. A jelek szerint ez az idő nincs már messze. A háború ma már egyre kevésbé tudja betölteni eredeti szerepét. Nem teremt igazi,

kiélezett határhelyzetet, mivel szinte teljesen technicizálódott és személytelenné vált. Másrészről a háborút a mai modern ember nem tudja felhasználni transzmutációja eszközeként, ugyanis önátélése olyan gyenge, hogy nem képes uralni a háborút, ha pedig nem uralja, akkor uralttá válik és a háború elnyeli őt. Akár túléli a háborút, akár meghal, lényegileg vesztesként kerül ki, mivel a háborúhoz való viszonyulása nem szellemi, hanem lelki, sőt emocionális. És mivel emocionálisan viszonyul tettéhez, ezen emocionalitás révén nemhogy kilépne a világból, hanem még erősebben beletagozódik(21). Ez pedig azt jelenti, hogy a transzmutáció nem megy végbe, az áldozat bemutatója pasu-vá, azaz áldozati álattá degradálódik, alanyiságát elvesztve eltárgyiasul, nem az áldozat alanya, hanem tárgya lesz. Coomaraswamy szavait idézve: eljött az az idő, amikor „az ember meghalt, mint ember, durva fenevaddá vált. Mindenképpen ágyútöltelék – mert nem nagy különbség, hogy a lövészárokban hirtelen hal meg, vagy a gyárban hosszú napok során.”(22)

*** A sötét kornak – minden negatívuma ellenére – van egy pozitívuma: az ember ég és föld közötti határállapotából eredő feszültség fokozottabban jelentkezik, mint fénytelibb korszakokban.(23) Ez a feszültség azonban csak akkor áll fenn, ha én ezt a feszültséget tapasztalom, mert ha nem tapasztalom akkor nincs. Ez a feszültség abból ered, hogy lényem legmélyén tudok transzcendens eredetemről – egy-egy intuitív felvillanásból érzem, hogy „Az én országom nem e világból való”(24) –, de ezt csak mérsékelten tapasztalom. Amit viszont tapasztalok, az a saját létbeli kondícióm, tehetetlenségem. Teoretikus szinten tudom, hogy a világ én vagyok, de a világot mégis másként, heteronként tapasztalom. Ezen állapot felszámolása érdekében az első lépés a megkülönböztetés képességének újbóli megszerzése(25), ugyanis a meg nem különböztetés bölcsességét csak a megkülönböztetés képességén keresztül érhetem el. A világot, mint világot (heteront) először le kell válsztanom magamról, hogy majd azután a világot, mint önmagamat (autont) visszavehessem. Ezért a harcot ma elsősorban szellemi szinten kell megvívni. A legközelebbi cél: saját modernitásom felszámolása, a ma elfogadott és minden szinten megnyilvánuló sötét tendenciák felismerése, a princípiumzavar megszüntetése önmagamban, és a princípiumok eredeti értelmének helyreállítása. A választás az én kezemben van: vagy beletagozódok a minőségtelen tömegbe, végleg elveszítve azt a centrumot, ami minden igazi ember lényege, vagy felismerem magamban az Örökké Létezőt, és hűen önmagam transzcendens eredetéhez kiemelkedek, rálépvén arra az útra, amely egyre nehezebben járható, de az egyedüli szellemi perspektíva. Borbás László Lábjegyzetek: † Prédikátor könyve 3:1-8. †† Bhagavad-Gíta 2:14 1.) "Noha az ember a legutolsó a teremtettek körében, mégis a legelső, mivel egyedül neki engedtetett meg, hogy a Nagy Szellemről (Wakan-Tanka) tudjon." Frithjof Schuon: Az amerikai indiánok vallásai, Őshagyomány folyóirat 18. szám, 38. o. 2.) Dr. László András: Tradícionális Metafizika (előadás) 3.) Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások (Magvető Kiadó, 1986. 545. o.) 4.) Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen, Kötet Kiadó 1997, 151. o. 5.) Például Szent Bernát, aki annak ellenére, hogy alapvetően kontemplatív személyiség volt, "szerzetes és lovag (volt), így együtt: ez a kettős karakter "Isten hadseregé"-nek, a Templomos Rendnek tagjaira volt jellemző; ők is rendelkeztek ezzel, de mindenekelőtt szabályzatuk megalkotója birtokolta azt: clairvaux-i Bernát, a nagy szent, aki az Utolsó Egyházatya nevet kapta, és akiben nem minden ok nélkül vélték felfedezni a "Szent Grál" felkutatása győzedelmes hősének, az eszményi és makulátlan Galahad lovagnak a prototípusát." (René Guénon: Szent Bernát, Stella Maris, Budapest, 1995, 106. o.)

6.) A két út elválaszthatatlanságát így írja le a Bhagavad-Gíta (5:4-5): "Balga, s nem bölcs, ki gondolja, szánkhja-tan s jóga szemben áll; kövesd az egyiket híven -elég!- s a másik is tiéd. Mert ahová elér útján a szánkhja-bölcs, a jógi is; az lát jól, aki egységben szemlél jógát és szánkhja-tant." 7.) A "mors triumphalis", azaz a győzedelmes halál segítségével való megvalósítást tűzték ki célul például azok az indiánok akik a törzs harcosai közül a "visszanemtérők" nevet viselték, mivel úgy indultak harcba, hogy a csata kimenetelétől függetlenül hősi halált halnak. A XX. században ilyenek voltak a japán kamikázék és azok a tibeti lámák is, akik rangjelzés nélküli SS-egyenruhában haltak hősi halált Berlin védelménél. 8.) Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen, 155. o. 9.) Hogy ez a szellem Jézustól sem volt idegen, igazolják szavai: "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert."( Mt, 10:34 ) 10.) "Végső fokon a Sátánt személytelennek kell felfognunk, mint a Létben megjelenő, a Léthez tartozó és a Lét ellen forduló dezintegráló erőt. Olyan hatalmat, ami a teremtettséget pusztán teremtettségében kívánja megőrizni, lerombolva annak a lehetőségét, hogy a Lét Létként önmaga-önmagam középpontjába transzmutálja magát: saját létezésének eredetébe." Szongott Rudolf:Hegyibeszéd, Őshagyomány folyóirat 16. szám 20. o. 11.) A Sárkány a hagyományokban általában a női princípium megtestesítője, és így az erő, a hatalom reprezentánsa. Számos mitológiában a sárkány őrzi a halhatatlanság fájának gyümölcsét, vagy az emlékezés vizének kútját, melyből csak az ehet (ihat), aki legyőzi a sárkányt. Erre csak a szoláris hős képes, aki megöli a sárkányt, és visszaszerzi saját elvesztett hatalmát, ellentétben a titánnal, akit - mivel nem uralja ezen erőket- felfal a sárkány. 12.) A. K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus, Európa Kiadó, 1994, 12. o. 13.) A Keresztesháború keresztény és muszlim vezérei a háború szüneteiben gyakran látták egymást vendégül, jelezve egymás iránti tiszteletüket. Ez az aktus is bizonyítja, hogy mindkét fél tisztában volt a nagy szent háború primátusával. 14.) A princípiumzavar egy tipikus példáját olvashatjuk Balázs Bélánál, aki 1914-ben ezt írja naplójában: "Mindig antipatikus volt nekem a modern "polgári humánus" gondolkodás. Mindig mondtam (és írtam), hogy szimpatikus nekem a háború, az életkockáztatás egy ideáért, egy szándékért, bármiért, mert csak az döntő, hogy az ember egész létét egy centrumba tudja összeterelni, hogy hova az mindegy. Szerettem a heroizmust. Mondtam, hogy lapos és minden értéket tagadó ostobaság ama humánus jelszó, hogy az emberi élet a legnagyobb érték. Nem igaz. Az emberi élet magában véve egyáltalában nem érték, csak alkalom esetleg, értékek termelésére, és meghalni az életnek egy aktusa, mely esetleg a legnagyobb értéket produkálja." Jó meglátásai mellett csak a lényeget téveszti szem elől, ami a heroicitást a titanizmustól megkülönbözteti: a cél, mely a hérosznál mindig transzcendens. Különben nem is csodálkozhatunk Balázs Béla princípiumzavarán, ismerve az 1919-es forradalomban játszott szerepét. 15.) A cselekvést a Természet örök törvénye műveli, kit látszat-énje megtéveszt, az mondja csak, hogy "Én teszem!" (Bhagavad-Gíta 3:27) 16.) A lényeg-ismerő jógi higgye: "Semmit nem én teszek!"... Ki vonzalmait elhagyván Brahmanra bízza tetteit, mint lótuszról a gyöngyharmat, úgy pereg le arról a bűn. (Bhagavad-Gíta 5:8,10) 17.) Talán nem tűnik erőltetettnek szimbolikus jelentőséget tulajdonítani annak a ténynek, hogy korunk nagy titánjai közül sokan -Nietzsche, Dosztojevszkij, Ady- ugyanabba a betegségbe haltak bele, mely végső fázisában egy teljes testi és szellemi összeomlást eredményez. 18.) Korunk deheroizált hősének prototípusa a túlélésre játszik, dezertál, sőt, ha a helyzet úgy kívánja még az ellenséges megszálló csapatokkal is együttműködik. Annyiszor vált ideológiát, ahányszor ruhát. Később pedig ő ítélkezik azok felett, akik hűek voltak magasrendű ideáikhoz. (Szálasi szavai később beigazolódtak: A nép annyira közömbös, hogy csak egy lépés választja el attól, hogy saját prófétáit legyilkolja. / Börtönnapló 1938. IV. 3. / ) 19.) A harc és a heroizmus deszakralizálása már több százada elkezdődött, a XX. században viszont elsöprő erővel jelentkezett. Az irodalom vonalán sokat tettek ennek érdekében többek között Erich Maria Remarque, Robert Merle, Heinrich Böll, Günter Grass, de voltak ellenpéldák is például Ernst Jünger, Jukio Misima. 20.) Dr. László András: Tradícionalitás és létszemlélet. Kötet kiadó 1995, 296. o. 21.) Hermann Hesse 1954-ben írt regényéből, a Demian-ból vett alábbi idézet jól érzékelteti ezt az emocionális viszonyulást: "Az ősérzések, még a legvadabbak is, nem az ellenségnek szóltak. Vérengzésük

csak a lélek kisugárzása volt, a meghasadt léleké, amely őrjöngeni és ölni, pusztítani és pusztulni akart, hogy újra megszülethessen. 22.) A. K. Coomaraswamy: Keleti és keresztény művészetfilozófia. 23.) Ez az intenzív feszültség is közrejátszhat, hogy ha elszigetelten is, de létrejöjjenek olyan szellemi törekvések, melyekben a heroikus megvalósítás koncentrált erővel jelentkezik. E században ilyen volt az Ungern-Sternberg báró által vezetett hadsereg és ilyen volt a Codreanu vezette Mihály Arkangyal légiója, mely alapelveiben kimondta, hogy "Az ember magasabb értékek birtokosa, melyek meghaladják személyi létét. Mint ilyen, isteni teremtményként létezve, szellemi értéke megelőzi minden materiális szükségét. Ezen értékek megvalósítása érdekében az egyénnek harcolnia kell, és áldozatokat hoznia egész életén keresztül." 24.) Szent János 18,36 25.) A megkülönböztetés képeségét az ember elvileg birtokolta, csak a modern ember veszítette el, ezért újból ennie kell a jó és rossz tudásának a fájáról, majd ezt követően ennie kell az élet fájáról is, hiszen Jézus ezt mondja: "A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, a mely az Isten paradicsomának közepette van." (János jelenésekről 2, 7) "A ki győz, annak nem árt a második halál." (János jelenésekről 2, 11)

Birodalom, Ellenbirodalom és a ‚Harmadik út’ illúziója A 20. század – ez a politikailag is tisztán modern század – tulajdonképpen az I. világháború alatt kezdődött el Nyugaton. Az, amit az 1789-es forradalom megpróbált, de nem tudott tartósan az életbe vinni, 1917-18 körül – úgy tűnik – végérvényesen megjelent az emberi világban, már nem csupán a politikai ideológia és a világnézet területén, hanem a gyakorlatban is. Érdekes módon ez a folyamat párhuzamosan zajlott le egy másikkal: Európából kivonult a (legalábbis berendezkedés szempontjából) tisztán jobboldali gyakorlat, és visszaszorult az ideológia területére. A két világháború közötti időszak teljes ideológiai és világnézeti összezavarodottságot mutat. A nemzeti és nemzetközi (nacionális – internacionális) az a két alapszó, ami meghatározóvá vált a politikai életben, méghozzá e két fogalomnak sohasem tisztán jobboldali, hanem mindig a baloldaliság által érintett vagy teljesen baloldali értelmében. Az, amit az I. világháború előtt pl. az Osztrák-Magyar Monarchia képviselt, már csak néhány teoretikai műben tudott megjelenni: ez a birodalmi eszme, melyet minden ókori tradícionális birodalom képviselt, de elsősorban az európai kultúrára koncentrálva leginkább a Római Birodalom. A birodalmi eszme az, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével mintha elfelejtettek volna – pedig egyedül ez képes valódi egységet teremteni Európa nemzetei között; olyan egységet, amely – Evola szavaival élve – nem egy aggregátumhoz, hanem egy organizmushoz hasonlít, ahol az egység részei nem halott alkatrészek, hanem olyanok, mint egy élőlény egészséges szervei. Nem kétséges, hogy a jelenleg megvalósulni látszó „Európai Unió” – mivel pusztán gazdasági szempontok alapján szerveződik – a halott alkatrészekből összerakott aggregátumhoz hasonlítható, hiszen nélkülöz minden olyan eszmét, amely a részeit képező országok és nemzetek feletti szellemi vagy akárcsak kultúrális középpontot, egy orientációs pontot tudna nyújtani; tehát hiányzik minden, ami nemzetfeletti, ezért a kapcsolódási pontot az adja, ami nemzet alatti. * Az I. világháború után a birodalmi eszme nem éledt föl, a kérdés azonban megoldatlan maradt. A politikai erők e kihívásra két választ fogalmaztak meg a 20. század Európájában: egy sötét, a kortendenciáknak megfelelő, a Kali-Yugával kollaboráló választ és irányultságot, és egy ezzel ellentétes – és elsősorban pusztán ezzel ellentétes – megoldást, megfogalmazatlanul hagyva (sőt néha támadva!) azt, ami a lényegi többlet lehetett volna. Ez utóbbi a II. világháború ún. „vesztes” (1) oldalán álló államok ideológiájához tartozik. A sötétség ellen-birodalmának ideológiája tulajdonképpen az, amit ma az emberiség előremutatónak, progresszívnek tart, mert minden elképzelhető csatornán ennek az ideológiának a megfogalmazásai és gyakorlati alkalmazásai hömpölyögnek felé. Ennek az ideológiának alapelemei az 1789-es forradalom demagógiáján alapulnak – szabadság, egyenlőség, testvériség – amely ízig-vérig a modernitás sajátja lett, még akkor is, ha bizonyos „még modernebb” és „még felvilágosultabb” körök ezeket az eszméket nominálisan tagadják. Ez utóbbiak által képviselt tendenciák, melyek az „ideológia mentesség” pszeudo-ideológiájának vonalába esnek, tulajdonképpen előrevetítik azokat a végletekig eltompult emberi állapotokat, melyeknek szükségük van még néhány évtizedre ahhoz, hogy általánossá váljanak. Mivel hiányzik minden nemzet-feletti, partikularitások-feletti, valóban szellemi középpont, amely a nemzeteket és partikularitásokat felülről tudná összekapcsolni, szükségszerű, hogy e nacionál-kultúrális eltérések – mint minőségi különbségek – első lépésben lényegtelennek – vagy akár nemlétezőnek legyenek kihirdetve, hogy később valóban el is tűnjenek. Ellenkező esetben olyan tényezőkké válnak, amelyek könnyen felboríthatják azt a látszólagos és langymeleg békét, ami egy ilyen ellen-birodalom határain belül ingatag módon létrejöhet. Az egyenlőség-elvből azonban nem csak az internacionalizmus és kozmopolitizmus következik, hanem a rasszok, nemek, hatalmi és vagyoni eltérések megszüntetése is. A folyamat a vele analógiában lévő fizikai fogalom, az entrópia maximumra törekvés törvényének leképeződése az ember szellemi-lelki világában. A két jelenség közötti különbség mégis jelentős: a fizikai törvény, a Kali-yuga fizikájára vonatkozik, és olyan jelenségként könyvelhető el, amely nemigen változtatható meg az általános emberi nívón. A szellemi-lelki

entrópia törvénye azonban nem törvény, csak egy káros lappangó lehetőség, ami – ideológiaként bedobva a világba – az emberiség ellenállásra képtelen része esetében a lehetőségből könnyen aktualitássá válik. A folyamat ekkor feltartóztathatatlanul megindul, és felgyorsul. Azonban ennek a folyamatnak tulajdonképpen még az elején – már a 21. században – az ember általános lelki-szellemi nívója olyan mély lesz, hogy semmiféle nagyobb egységet – még egy gazdaságon alapuló látszat birodalom fenntartását sem lehet majd kivitelezni, viszont mindennek a szétbomlása nagyon könnyen fog végbemenni. Így a modern világ jelenkori ostoba próbálkozásai saját maguk ássák meg sírjukat – amelyből természetesen nem lehet feltámadás. * A másik válasz, amely a II. világháborúban vereséget szenvedett, és amelynek képviselőit és ideológiáját tűzzel-vassal kiirtották, és gyakran még ma is irtják, elsősorban az indogermán népeknek a válasza volt. Világosan kell látni azonban, hogy csak a valóban és tisztán jobboldali birodalomeszme nevezhető nemzetfelettinek, olyan ideális berendezkedésnek, amelynek esetében nem merülhetne fel a baloldali nacionalizmus kérdése, és ahol a kon- ill. transznacionalizmus dominanciája mellett egy elsősorban szellemi alapokon álló hierarchia valósulna meg – a hierarchia, amely a 14. századtól kezdve pontosan a baloldali nacionalizmus ellenséges célpontja volt. Tény, hogy azok a kísérletek, amelyek Németországban vagy Olaszországban hatalomra jutottak, fertőzöttek voltak a modernitástól és baloldaliságtól. Az internacionalizmussal szemben álló nacionalizmusuk, erőteljesen baloldali nacionalizmus volt. Mégis meg kell állapítani, hogy ezek a berendezkedések olyan lehetőségeket hordoztak, amelyek miatt – tradícionális szempontból is – pozitív válaszokként értékelhetőek. Olaszország esetében ott lebegett a Római Birodalom ideája – igaz többé-kevésbé nominális szinten, amelyből azonban nem lett volna teljesen lehetetlen a maga tisztaságában kikristályosítani az eredeti eszméket, ahogyan ez meg is valósult a teoretika szintjén, elsősorban Julius Evola esetében.(2) Németországban – mint a Német-Római Szent Birodalom utódjában – az ideológia síkján ugyanez sokkal kevésbé volt jelen, de az a lendület, ami tulajdonképpen egy nem kellően meghatározott cél felé tartott, és amit Codreanu az életerő princípiumának nevezett, olyan hordozót adhatott volna, amely a megfelelő irányítás mellett a tisztán jobboldali eszmékhez sokkal közelebb álló célok megvalósítását kezdhette volna meg. Határozottan el kell tehát utasítani minden olyan nézetet, amely a két világháború közötti tengelyhatalmakat kizárólag a modernitás és a felforgatás eszközeként akarja látni. * Nos, ami Magyarországot illeti, ez a kérdés a történelemből ismert ambivalens körülmények következtében, talán itt okozta és okozza a legnagyobb zavarodottságot. Ugyanis azok a körök Magyarországon, amelyek a baloldal ideológiája által irányított ellen-birodalmi berendezkedést elutasítják, nem tudnak és tudtak egyetérteni abban, amit ezzel szemben perspektívaként szeretnének állítani. Az a válasz ugyanis, melyet a fasisztoid, nemzeti-szocialisztoid irányzatok adtak Európában, baloldali nacionalista, de mindenképpen indo-germán dominanciájú felhangjaik miatt Magyarországon nem válthattak és válthatnak ki maradéktalan egyetértést (3) – még akkor sem, ha ez a tény a gyakorlatban esetleg semmiféle hátrányt sem jelentett volna a magyarok számára. A „harmadik-út” keresését ezért elsősorban az európai szélsőjobboldaliságba beszűrődött baloldali-ellenbaloldali elemek indokolják. Azonban e kérdés meghatározó momentuma az, hogy a „harmadik út” keresői éppúgy modern, és ezért a legjobb esetben ellen-baloldali megoldásokat tudnak meglátni, amelyek valójában nem többek puszta illúziónál. A harmadik-út egyik alapvető tényezője a német-ellenesség, amelynek eredete nagyon könnyen elképzelhető, hogy azokból a körökből fakad, akik egyúttal a Habsburg-ellenességet is erősíteni akarták. Ezek a tendenciák ugyanis mind az I. világháború utáni trianoni határok megtartását tűzik ki célként: egyrészt a sértett központi hatalmak erői közötti jóviszonyt akarták megszüntetni, másrészt a nemzetek felett összhangot teremteni képes dinasztiát negligálni. A harmadik utas próbálkozók látva elsősorban a német nacionalizmust, egy független út kialakítását célozták meg, ez azonban a gyakorlatban kimerült a másik két "út" bátortalan kritizálásában, és számtalan saját irányzatuk egymással szembeni ellenségeskedésében. A tény az, hogy ezek az áramlatok ma még kevésbé tudnak hasznavehető válaszokat adni.(4)

* Ezzel szemben az ultrajobboldal számára – minden nemzeti kötöttség nélkül – egy „ultrajobboldali harmadik út” felvetésének indítékait azok a baloldali-ellenbaloldali beszűrődések és hiányok szolgáltatják, amelyek a két világháború közötti szélsőjobboldali berendezkedéseket jellemezték. Ez a fentebbiektől különböző válasz a tisztán jobboldali, tehát valóságos birodalom eszméjében rejlik, amelynek vizsgálatához kevés az elmúlt évezred történelmi távlata, hiszen a Német-Római Szent Birodalom – mint ennek az ideának legfőbb reprezentánsa – csak rendkívül rövid időszakokra tudott megvalósulni, és a maga teljében nem is volt képes kibontakozni – annak ellenére, hogy ezt az eszmét mindvégig életben tartotta, és hordozta. A szem előtt tartandó alapelv azonban az, hogy egy eszme nem a történelmi esetlegességek árnyékában ítélendő meg, hanem mint idea – és ez utóbbi nagyon távol áll bármiféle „utópizmus”-tól. A tradícionális Magyar Királyság eszméjével természetesen tökéletes harmóniába hozható az Európai Birodalom eszméje – ahol a Királyság egy még nagyobb egység részévé válik, nem feloldódva abban, hanem szervesen bekapcsolódva abba. Azok a törekvések, amelyek Árpád óta majdnem minden legitim magyar királyt jellemeznek, mind egy ilyen kapcsolódási igényt árulnak el. Történelmi visszatekintést ilyen keretek között természetesen nem lehet adni, de érdemes két alakot kiemelni királyaink sorából, akik nem az adekvát birodalmi eszme képviselői. Az egyik elhajlást Orseolo I. Péter képviseli, aki Magyarországot rövid időre német hűbérré tette, és ezzel a magyar királyság természetes és tradícionális kereteinek feloldását kezdte meg. A másik elhajlás reprezentánsa I. Mátyás, aki köztudottan nyugati irányba próbált terjeszkedni, az organikus birodalom kialakításának lehetőségeit méginkább megnehezítve. A Habsburg házra és uralkodásuk évszázadaira tekintve, ultrajobboldali történelmi megítélésük egyértelműen pozitív. Mint magyar királyok kétségtelenül legitim uralkodók voltak, mint német-római ill. később osztrák császárok, a legtöbb esetben a tiszta birodalmi eszme hívei. A Magyarországon szinte hagyományossá vált elszakadási küzdelmek hajtórugója elsősorban az oligarchikus deviáció volt, ami elsődlegesen a királyság princípiumát támadta, destruktív hatásai azonban a birodalmi eszmét is érintették. Ahogyan már máshol is kifejtésre került, az elszakadási mozgalmak nem jelentettek általános magyar törekvést, hiszen a legjobbak mindig a királyhűség és a birodalmi eszme mellett álltak. Csak néhány nevet megemlítve: Esterházy PáI herceg, Pálffy Móric gróf, Apponyi György gróf, idősebb Dessewffy Arisztid gróf, Dessewffy Emil gróf, Széchen Antal gróf, Zichy Hermann gróf. * Tény, hogy a tökéletes birodalom megvalósítása sohasem volt és sohasem lesz képtelenség, de ma már szinte lehetetlenség. Azonban a szellemi megvalósítás rendjében – bár mellőzhetetlen a földi emberi világ figyelembevétele – nem az aktuálpolitikai valószínűségeknek van meghatározó súlya. Ez azonban elvezet a politika és metapolitika területéről. Mészáros Dávid Lábjegyzetek 1.) Itt meg kell jegyezni, hogy e kifejezést most csak pragmatikus okokból használtuk, ugyanis le kell számolni azzal a tévedéssel, hogy a II. világháborúban az ún. „győztes” fél valóban győzött volna. Tulajdonképpen a II. világháború kimenetele az egész világ számára tragikus volt – elsősorban szellemi szempontból, de (nem bocsátkozva ennek igazolásába) ugyanannyira materiális-gazdasági szempontból is. 2.) ld. pl. Julius Evola könyveit: Lázadás a modern világ ellen (Kötet kiadó); Imperialismo Pagano; illetve cikkeit: Európa és az organikus eszme (Sacrum Imperium II.); Az Európa-mythos hordozói (Sacrum Imperium III.); Orientációk (Athanor könyvek, Stella Maris Kiadó 1998.); A birodalom spirituális előfeltételei (Pannon Front 10.); 3.) Ha jelen időben beszélünk, akkor persze valószínűleg azon kevesek közül, akiknél egyáltalán mérlegre kerül ez a kérdés, az elutasító vélemény hátterében a legtöbbször inkább a jelenleg hatalmi pozícióban lévő "győzőktől" való félelem a meghatározó "érv". 4.) Egyébként ha egy ilyen mai "magyar" irányzatot szemügyre veszünk, a legtöbb esetben kiderül, hogy –

pontosan a korlátolt szemléleti mód, és a kilátástalan helyzet miatt – misztikus és irracionális elemeket visz bele eszméibe, amelyekkel a dicső múlt vagy a még nagyszerűbb jövő képtelenül glorifikált fantázia-képeit festik meg, hogy a jelenre vonatkozó lesújtó helyzetről és tanácstalanságukról elterelhessék a figyelmet. Az ilyen irányzatok népszerűsége a jobboldali-ellenbaloldali-nemzeti stb. körökben szükségszerűen sokkal nagyobb, mint azoké, amelyek a valódi helyzetet akarják feltárni és megoldani – és ez a tény a helyzetet csak még súlyosabbá teszi.

RENÉ GUÉNON ÉS MAGYARORSZÁG René Guénon neve mára, a 90-es évek második felére, néhány kiváló ember fáradozásának köszönhetően már nem ismeretlen Magyarországon. Mégis, a Kali Yuga mélypontja felé közeledve – tehát figyelembe véve Guénon szemléletének ezen fontos szempontját –, nevének ismert volta korántsem mindig a legkedvezőbb azok számára, akik tanításait egyedül, önállóan, valóban elmélyülten kívánják tanulmányozni. Bár a Világirodalmi Lexikon 19. kötetében néhány apró hiba mellett elfogadható kommentárt kapott személye, miután ötödik magyar nyelvre fordított műve, az L’ésotérisme de Dante, a Saint Bernard-dal közös kötetben 1995-ben a Stella Maris kiadó kiadásában megjelent, a nagy társadalmi-politikai-kultúrális befolyással bíró, „akadémikus” vallás-, filozófia- és irodalomtörténeti körök már elérkezettnek látták az időt arra, hogy kifejezésre juttassák a Guénon által képviselt szellemiséggel szembeni ellenségességüket, „más”ságukat. Noha a mű 1200 példányban (ami ilyen művek esetében Magyarországon nem túl kis példányszám) két hónap alatt elfogyott, a kortárs magyar értelmiség gondolkodásmódját egyik leginkább meghatározó folyóirat, a Budapesti Könyvszemle (BUKSZ) 1996-ban éles hangú kritikában igyekezett Guénon könyvének „jelentéktelenségéről” szólni, és leleplezni „az ezoterista érvelés bizonyos technikáit”, „felfedezni azt a patternt, melyen a szóban forgó [guénoni] értelmező eljárások nyugszanak”.(1) E pszeudokritika(2) megjelenése (a mű egyetlen pozitívumát sem említi) a személyeket tekintve főként Umberto Econak köszönhető. Eco korábbi ilyen jellegű megjegyzései végeredményeképpen 1995-ben az Egyesült Államokban felolvasta egy tanulmányát, amelyet a New York Review of Books készségesen írásban is leközölt és világszerte ismertté tett. A tanulmány „ősfasizmus”-ról vagy „örök fasizmus”-ról szól. E szerint: „Az ősfasizmus első jellemvonása a hagyomány kultusza. ... Elegendő megvizsgálni bármely fasiszta mozgalom névjegyzékét, hogy megtaláljuk a legnagyobb tradícionalista gondolkozókat. A náci szellemet tradícionalista, szinkretista és okkult elemek táplálták. ... A szinkretizmus ékes bizonyítéka az a tény, hogy az olasz jobboldal nemrégiben De Maistre, Guénon, és Gramsci munkáival szélesítette eszmekörét avégett, hogy megmutassa mennyire nyitott.” Az általánosan uralkodó modern nézetek szolgálatában álló politikai pártok napilapjai Eco „téziseivel” legalább három alkalommal foglalkoztak Magyarországon. Azt a szimplán igénytelen következtetést vonták le belőlük, hogy akit a fentiekre fel lehet használni, az teljesen érvénytelen és értéktelen. Hogy mennyire nyilvánvalóan a legnagyobb rosszindulat „antitézis”-eiről és kifejezetten „antitétikus”-diabolikus magatartásáról van itt szó, azt világosan mutatja, hogy elegendő lett volna Guénon bármely könyvét felütni ahhoz, hogy meggyőződjenek magának Guénonnak a szinkretizmussal szembeni határozottan elutasító álláspontjáról. Ily módon, csaknem azt lehetne mondani, hogy egyes személyek már alig várták Magyarországon az első olyan Guénon mű megjelenését, amely „nem olyan szélsőséges” mint a La rčgne de la quantité et les Signes des Temps, szép és sikeres kiadás, s történelmi-kulturális relációi révén, az üres „kultúrtudásra”, információkra és tényekre épülő, semmitmondó akadémikus professzionalizmussal így immár „érdemes” is megtámadni. Megtámadni természetesen abból a célból, hogy a mű ismert témáján keresztül nehogy néhányan ama tradícionális szellemiség irányába fordítsák figyelmüket, amely képes még „átbújni a modern világ tűfokán”, s kicsúszni annak „ellenőrzései” és egyáltalán nem kívánatos hatásai alól. *** De a társadalmi és kifejezetten korhoz kötött helyzetről fordítsuk tekintetünket 180 fokkal oda, ahol – annak a tanításnak az értelmében amit adott – tisztelik Guénont.(3) Nevét és munkáit Magyarországon Hamvas Béla (1897-1968) említette először 1935-ben,(4) az a Hamvas Béla, akit előtradícionalistának és mindenekelőtt spirituális orientálódású írónak tekintünk. Hamvas éppen Guénon révén fogalmazta meg Magyarországon a Tradíció ideáját először. Egy magas, intuíció révén szerzett, de alapvetően logikai – olykor nagyon magasrendű – szinten interpretálta azt. Írásai révén Magyarországon világossá lett Guénon szerepe a Tradíció ideáinak autentikus és csaknem teljeskörű kifejtésében.(5) Világossá: olyan ember számára, aki „az újkor egész filozófiáját és tudományát végignyomozta, de az ötszáz év egész világában egyetlen abszolút gondolatot, egyetlen szilárd

kiindulópontot, egyetlen kétségbevonhatatlan igazságot sem talált.” „... Guénon csak azok számára a jelenkor legelhatározóbb és egyetlen lehetséges lépése, akik tíz-húsz-harminc évi munka után az újkori ember egész tudományos és filozófiai törekvésében csalódtak és azt kiábrándultan félretették. Ilyen ember ma természetesen kevés van” – írták Hamvast idézve,(6) 51 év múlva, a Magyarországon másodikként és harmadikként megjelenő Guénon könyvek hátsó borítóira (ámbár az idézet előbbi első felét elhagyták). A II. világháború után, 1948-tól Hamvas Béla nem publikálhatott. Írásainak gépelt fénymásolataiból, amelyek kézről-kézre terjedtek az országban, és nem kértek engedélyt arra, hogy lehessenek, értesülhettünk csak arról, hogy noha Guénont továbbra is mesterének tekinti, ellenvetései is vannak a Nagy Tanítóval szemben. 1989 után, miután életművét kiadni kezdték, alkothattunk csak többé-kevésbé pontos képet arról, hogy milyen mértékben, milyen szinten ismerte meg Hamvas Béla René Guénon életművét. Nem ismerte azt teljes egészében, és valami elzárta őt attól, hogy amit ismer, azt teljes mélységében és magasságában, ezoterikus jelentőségében megismerje. Rendkívül sajnálatos, hogy a Hamvas személyével kapcsolatos elfogultság a mai napig nem engedte kimutatni, hogy azok a kritikai észrevételek, amelyeket a 60-as években megfogalmazott, egyáltalán nem komolyak és igazak Guénonra.(7) Szerencsére, amikor ezek a 90es években Magyarországon nyomtatásban megjelentek, Guénonnak és az általa képviselt tradícionalitásnak már Hamvas genie-jétől részben szabadulni tudó tisztelői is voltak. A Guénon neve körüli világháború utáni csendet László András (sz. 1941) világviszonylatban is páratlan spiritualitású Anthropokosmos Gnoietikos c. disszertációja törte meg 1974-ben, amelynek Prológusában a szerző újra említi Guénon nevét, mint a tradícionalitás „generalis restauratio”-jának egyik „hatalmas súlyú személyiségé”-ét. László András Hamvas ifjú barátja volt, aki Hamvasnál magasabban és szorosabban kapcsolódott a tradícionális spiritualitás lényegéhez. Tehát a maga ezoterikus távlataiban értette meg a tradícionális spiritualitást, nem csak mint – például – értékrendet. Ma többen a Tradíció újabb nagy európai Mesterének tekintik. Mint Hamvas írásai, az említett mű is fénymásolt formában terjedt az országban, s a szerző lakásokban, majd a 80-as évek közepétől immár nyilvánosan tartott előadásai révén gyakorlatilag Hamvas Béla személyétől függetlenül is kialakult egy érdeklődés Guénon tanításai iránt. Buji Ferenc esetében ez látható formát is tudott ölteni: 1988-ban elkészített egy szamizdat gépiratot, amely a Le symbolisme de la croix öt fejezetét (IV., VII., XVI., XVIII., XXIX.) foglalta magában, A középpont szimbolizmusa címen. Ennek Ami centrális és ami perifériális című fordítói bevezetésében mérvadó sorokat írt Guénonról: „mindent onnan vizsgál és onnan fog egységbe és egyetemességbe, ahonnan az ered.”(8) Már ez az első szamizdat is említést tesz a La rčgne de la quantité et les Signes des Temps egy létező magyar fordításáról, ami Szigeti Árpád és az Őshagyomány Iskolája (Tradícionális Szellemi Műhely) kiadásában 1992-ben az első magyar nyelven megjelent Guénon könyv lett, és további Guénon művek lefordításainak, megjelenéseinek sorozatát indította el. Szintén Buji Ferenc fordította, a könyv Utószavát pedig László András írta: „Guénon ... nem csupán a tradícionális tanítások elmélyült ismerője, kutatója és interpretátora volt, hanem Beavatott és a megvalósítás útján messzire és magasra jutott Mester”.(9) Ennek az Utószónak nem kis jelentősége volt még, hogy – abc-sorrendben – az összes "kiemelkedő jelentőségű" nagy tradícionális gondolkozót megemlítette, amiből is az olvasó számára egy kiterjedt és szoros láncolat képe válhatott láthatóvá (Titus Burckhardt, A. K. Coomaraswamy, Julius Evola, Matgioi, Marco Pallis, André Préau, Leo Schaya, Frithjof Schuon).(10) A La rčgne de la quantité et les Signes des Temps megjelenését 1993-ban a La métaphysique orientale és az Les états multiples de l’Ętre megjelenése követte egy kötetben, Darabos Pál sok vitát kiváltott („A Lény sokféle állapotának metafizikája”) fordításában, utószavával, név- és fogalommutatójával, Farkas Lőrinc Imre kiadásában. 1993-94-ben ugyanitt jelent meg a Le roi du monde Baranyi Tibor Imre fordításában és előszavával, utószóként Ernst Küry két írásával (Der König der Welt és Vor Hundert Jahre kam zur Welt René Guénon). 1995-ben a már említett L’ésotérisme de Dante és Saint Bernard (Bódvai András illetve Orosz László Vladimir fordításában), majd szintén egy kötetben ugyanebben az évben a La crise du monde moderne és a Le symbolisme de la croix, Baranyi Tibor Imre fordításában és utószavával, Szigeti Árpád kiadásában. A könyvek megjelenését Guénon további művei egyes fejezeteinek és cikkeinek fordításai kísérték

párhuzamosan. Ezek 1992 és 1996 között az Őshagyomány, illetve az Arkhé folyóiratokban jelentek meg. Az Arkhé a „Tradíció” fogalmát tisztázó és alapszimbólumait bemutató írásokat közölt, míg az Őshagyomány, a korábbi folyóirat(11), Guénon modern világ kritikájával foglalkozó írásait, általában „a tradícionális világot” bemutató tanulmányait és néhány tradícionális problémával foglalkozó cikkét (így például a „Tantrizmus és mágiá”-t) közölte. 1996-97-ben Guénon tanulmányainak és könyveinek a megjelenése megtorpant.(12) Részben jogi problémák miatt (a Gallimard magyarországi képviselőjének nem válaszol Guénon örököse), részben kétes és kérdéses okok miatt. Érdeklődés hiányáról nem nagyon lehet szó, hiszen az Introduction générale ŕ l’étude des doctrines hindoues és a La Grande Triade időközben elkészült teljes terjedelmű magyar fordításai nem erre utalnak. Egy szent iratok és tradícionális kommentárok fordítására és tanulmányozására létrejött csoport (Ârya Mantra munkacsoport) pedig a Etudes sur l’hindouisme és a Symboles fondamentaux de la Science sacreé több fejezetét fordította magyarra. Legalábbis cikkek tekintetében, 1997-98-ban egy politikai folyóirat, a Pannon Front folytatta Guénon bemutatását. Közölte az Introduction générale ŕ l’étude des doctrines hindoues utolsó fejezetét, összegyűjtve Guénon tanácsait a nyugati civilizáció maradék szellemi elitjének újjászervezéséhez; majd kritikáját a „klasszicitással” kapcsolatos nyugati előítéletről, továbbá Ungern-Sternberg báró illetve az „Ördög hét tornya” iszlám mítosza kapcsán írt recenzióit. Az egyetemes, metafizikai és szellemi megvalósítás-centrikus orientáció tekintetében egy nemrég megjelent kiadvány – a Tradíció évkönyv – pedig az Introduction egyik fő fejezetét közölte. *** A folyóiratokbeli közléseket tendenciáknak tekinthetjük, amelyek vagy Guénon tanításai teljes körének tiszteletén belül jelentkeznek, vagy a tanítások teljes körétől elszakadva. Guénon minden tanítása fontos. Egyetlen kérdés, hogy az ezek különböző típusaira irányuló érdeklődések tanításainak teljes körén belül mennek-e végbe, avagy ezek teljességét elveszítve, kizárólagossá váló értelemben. De természetes, hogy az utóbbi is messze több, mint Guénon eleve elutasítása, írásainak „nehéz nyelvezete” avagy más fent említett és mondvacsinált okok miatt. Néhányan sajnos – világszerte – arra az abszurd következtetésre jutottak, hogy Guénon „hivatalosakadémikus” mellőzése, el nem ismerése „azoknak köszönhető”, akiket Guénon csupán társadalomkritikaipolitikai értelemben érdekelt. Ezt állítani valóban abszurdum és a mai kor (Kali Yuga) sötétségének nemismerésére vall. Mindazok, akik nem hajlandóak Guénon korkritikájának szellemi-ezoterikus értelmét keresni – minthogy Guénon végső soron ezért és nem másért kutatta az „eltévelyedéseket”, ezért és nem másért leplezte le a „felforgatás” erőit (vagyis, hogy saját útját teljesen mentessé tegye ezektől) –, mindazok e hiányosságukért maguk fognak felelni. Guénon „mellőzése” azonban nem nekik köszönhető, ők általános értelemben sokkal inkább „lépcső” lehetnének Guénon megismerése felé. Guénon felé, akit mi a leginkább ezoterikus nyugat-európai guénoniánus körök szempontjai és megjegyzései alapján is Az ismeretlen René Guénon-nak tekintünk. *** A „szektarianizmust” szinte kötelező elkerülni Guénon tisztelete nyomán, de Magyarországon talán sikerült elkerülni a „guánoniánus skolaszticizmust” is, amelynek Nyugaton azért jócskán tapasztalhatók a negatív megnyilvánulásai (ezek a Hagyomány metafizikai doktrináit és lehetőségeit a pusztán Guénon által kifejtettekre redukálják). Persze, kérdés, hogy az efféle guénonianizmus „elkerülésének szándéka” nem jár-e együtt a guénoni életmű lehető legteljeskörűbb és pontos ismeretének a hiányával is. Ezt a kérdést azonban önmagunknak kell feltenni, és mindennemű „kötelező” jelleg nélkül. Darabos Pál egy írásában(13) részletes, többé-kevésbé pontos keresztmetszetét adja Guénon két általa fordított művének (Les états multiples de l’Ętre; L’Homme et son devenir selon le Vedanta). Elvben elvárható lenne, hogy legalább tartalmilaganalitikusan ennyire ismerjék Guénon munkáit mindazok, akik számára tanításai fontosak. Mégis, egy ilyen részletes tartalmi ismeret sem „biztosíték” a tradícionális szellemiségre. Jól mutatják ezt Darabos fantáziálásai és illúziói a kereszténységgel kapcsolatosan, amely állítólagosan „minden más hagyománynál mélyebben nyitja meg az alapállást”, továbbá az ilyen abszurd állítások: „Guénon esetében csak az a meggondolkoztató, hogy nem ismervén fel a keresztény vallás és a keresztény hagyomány közötti különbséget {?}, úgy vélte, hogy a kereszténységen belül nem érhető el a metafizikai realizálás, és ezért áttért a mohamedán vallásra. Ez tévedés {sic} volt a részéről és Hamvas Béla példája mutatja, hogy a

megoldás az ezoterikus kereszténységen belül érhető el! {sic}” – Dúl Antal hasonló illúziói szintén idetartoznak: „Hamvas Guénonhoz mindvégig hű maradt, de mesterét logosz-erőben valóban felülmúlta {sic}. Szavai a szó születésének forrásához közelebb állnak. ... Hamvasnál tárgyi tévesztést igen, de elért tudatszintjének (egységtudatának) megingását soha {sic} nem tapasztaljuk.”(14) Ezektől a nyilvánvaló túlzásoktól eltekintve, ami Guénon tisztelete tekintetében talán kifejezetten magyarországi jellemzőnek mondható, az, hogy itt elkerültek maradtak azok az eleve ön-leleplező és szegénységi bizonyítványt kiállító szerencsétlenségek, amikor is egyes körök – talán bizonyos szabadkőműves behatásra – arra kényszerültek, hogy a kiemelkedő és írásunkban is idézett tradícionális szerzők közötti nézet- és felfogásbeli különbségeket eltúlozzák. Tudjuk, hogy vannak Nyugaton állítólagos tradícionalista körök, sőt állítólagos ortodox tradícionalista körök, akik csak akkor érzik magukat szemléletük „biztonságában”, ha Guénon nagyságát mondjuk Evola, vagy Schuon nagyságának és tekintélyének a kifejezett rovására hangoztathatják. Láthatóan elveszítik lábuk alól a talajt, nem látják ezeknek a tanítóknak általában egyaránt jótékony hatását. A jelenkori világnak e szerzőkről egyaránt pozitív értelemben kellene tudnia, akiket egy egységes szuprarealitás láthatatlan módon köt össze. És mindez – amint azt egy jegyzetben fentebb jeleztük – egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne látnánk a tradícionális szerzők között lévő – alapvető egység melletti – különbségeket.(15) Végül, Magyarországon egyenesen páratlan az, hogy Guénon metafizikája és a Primordiális Tradíció ideája, László András révén, Śrī Rāmana Mahārşi tanításainak-szemléletének egyidejű bemutatásával került megvilágításba. Ez a par excellence Primordiális Tradíció megértéséhez és megismeréséhez ténylegesen hozzásegítő körülmény lehet, amely mély megismerés a Hagyomány logikai értelme és levezetései mögött Nyugaton gyakran elsikkad.

Lábjegyzetek: 1.) Kelemen János: A "rózsakeresztes" Dante, in: BUKSZ folyóirat ("Kritikai írások a társadalomtudományok köréből"), 1996. nyári szám, 168-174. o. (168, 170. o.) A cikk gúnyolódik Guénon "beavatottságán" és "ezoterizmusán", végkicsengésében pedig anti-judaistának, az összeesküvéselméletek és inszinuációk képviselőjének állítja be - René Guénont. Különösen jellemző, hogy a "kontemplatív" szemlélet hiányát veti Guénon szemére (171. o. 2. hasáb, 172. o. 1. hasáb). Már 1989-ben Sz. Farkas Jenő elkövette azt a mindennél nagyobb tévedést, amit azután - úgy tűnik - az összes magyarországi "akadémikus entellektüel" átvesz, nevezetesen, hogy GUÉNON EZOTERIZMUSÁT A MODERN VULGÁREZOTERIZMUSSAL VAGY VALAMIFÉLE SZEKTARIANIZMUSSAL AZONOSÍTJA - HOLOTT GUÉNON EGÉSZ ÉLETÉBEN MÁST SEM TETT, MINT EZEK ELLEN ÍRT - megóvva, konzerválva és fenntartva a tradícionális ezoterizmus lehetőségét és eredeti "komoly tisztaságát" (V.ö.: Sz. Farkas Jenő: Drakula vajda históriája, Akadémiai, Budapest 1989, 123-124. o.). 2.) Pszeudo-kritika, merthogy a kritikos, az igazi kritika gyakorlója eredetileg olyan ítélőképességgel rendelkező személyt takart, akinek ítélőképessége analógiában áll az "utolsó ítélet" alkalmával megjelenő "istenítélet"-tel, az igazat a hamistól megkülönböztető és szétválasztó "második krisztusi tett"-el. 3.) Fontos megjegyzés ezzel kapcsolatosan, hogy egy olyan "ortodox guénonianizmus", amely nem venné tekintetbe a társadalmi-politikai realitást, az valójában nem tudna 180 fokkal, tehát teljesen elfordulni attól. Azon egyszerű oknál fogva nem, hogy egy szó szoros értelemben vett megfordulás előzetes értelemben megköveteli annak a pontos figyelembevételét, amihez képest teljes, 180 fokos fordulat. Így, e figyelembevétel nélkül, nemcsak, hogy nem jöhet létre az időbeli és társadalmi realitásoktól való függetlenség, hanem ráadásul pontosan azért nem jöhet létre, mert már ahhoz való szoros kapcsolódások, azzal való rokonságok, egybevágások, annak jellemzőihez való hasonlóságok alakultak ki. Nem ritkán nem egy "felsőbb" szempont, hanem pusztán ez vezet ahhoz, hogy a társadalmi-politikai realitásra nem figyelnek. 4.) Hamvas Béla: Modern apokalipszis (A világkrízis irodalma), in: Társadalomtudomány folyóirat, 1935. ápr-szept. szám, 113-127. o.

5.) 1941-ben Hamvas a következőket írta: "Mi ez a tradíció? A hagyomány az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának a megőrzése. ... A hagyomány értelme pedig az, hogy az ősidőkben történt kinyilatkoztatás az ember tudomására hozta származásának isteni voltát, s ezt a kinyilatkoztatást minden következő emberiség számára fenn kell tartani és meg kell őrizni." Hamvas Béla: Scientia Sacra. Írás és hagyomány, in: Tradíció évkönyv, 1998, 19, 20. o. (2. megjelenés) "Ziegler és Guénon nemcsak a hagyományok közötti levő párhuzamos megértés lehetőségét teremtette meg, hanem először fejtette ki, hogy vallás sok van és még több képzelhető el, mert a vallás a történelemben keletkezik és a történelemben fel is oszlik. Hagyomány azonban csak egyetlenegy van, és minden vallás a hagyománynak az időben megjelent alakja. Ziegler és Guénon tette lehetővé, hogy az ember status absolutusát fel lehessen tárni." Hamvas Béla: Scientia Sacra II. (1960-1964), in: Hamvas Béla művei 10., Medio, Szentendre 1996, 33-34. o. Főművében, a Scientia Sacra I. (Az őskori emberiség szellemi hagyománya) című nagyműben, 1943-1944-ben Hamvas a következőket írta: "Guénon ... először tisztázta véglegesen azt, hogy mi a hagyomány. ... a valódi éberséghez Guénon áll legközelebb." Hamvas Béla művei 8., Medio, Szentendre 1995, 101. o. (2. megjelenés) 6.) Hamvas Béla: René Guénon és a társadalom metafizikája (1942), in: Hamvas Béla 33 esszéje, Bölcsész Index, Budapest 1987, 191. o. (2. megjelenés) 7.) Már Hamvas általunk legkiválóbbnak tartott életidőszakából, az 1933-1943 közötti időszakból egy nagy félreértés származik Guénonnal kapcsolatosan: az, hogy Guénon meghatározó és lényegi értelemben a "szent iratok szövegei alapján restaurálta" volna a Tradíciót. Hamvas Béla élete végéig "mester"-ének nevezte Guénont, és lényegében lehetetlen volna az összes olyan helyet idézni tőle, ahol Guénon nevét a legpozitívabb értelemben említi. A nem teljes körű ismerés és a nem teljes mélységű értés jelei egy idő után mégis egészen nyilvánvalóvá lesznek nála: Amit szeretnék megvalósítani - mondja -, az az őskori és a keleti egyszerűség és tisztaság, de "mindezt nem teóriában, mint Guénon tette és nem mint szubjektív heroizmust, mint Kierkegaard és Nietzsche, mert Guénonnak nincs egzisztenciája, csak szelleme, Kierkegaardnak és Nietzschének csak egzisztenciája van, de nincs objektív stabilitása." Hamvas Béla: Interview (1958-1964), in: Hamvas Béla művei 3., Életünk, Szombathely 1992, 249. o. {Kiemelések tőlünk} "Guénon és Ziegler a modern európai gondolkozó életét élték {sic}, polgári életkörülmények között, jó könyvtárakkal, anyagilag biztosítva, szabad utazási lehetőséggel, értelmi munkában, morális és materiális fenyegetések nélkül. ... Guénon és Ziegler és más, aki hasonló teóriát dolgozott ki, a modern létrontással nem állt konkréten szemben {?}, vagyis magatartásában polgári maradt (tudós, kutató, író)." Hamvas Béla: Megjegyzés az életműhöz (1964-1966), in: Hamvas Béla művei 4., Életünk, Szombathely 1992, 194, 196. o. 8.) René Guénon: A Középpont szimbolizmusa, Fénymásolt gépirat, Nyíregyháza 1988, 3. o. 9.) René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei, Szigeti ("Az Őshagyomány könyvei I."), Budapest 1992, 247. o. 10.) "Általában a tradícionális - és körükön belül a kiemelkedő jelentőségű tradícionális - szerzők a leglényegesebb, a leginkább centrális fontosságúnak tekinthető alapkérdések megítélésében - mondhatjuk teljesen egyetértenek." (László András: Utószó, in: R. Guénon: Op. cit., ibid., 248. o.) Ezután a szerző röviden érinti azokat az "olykor lényeget is érintő" kérdéseket, amelyekben a tradícionális szerzők véleménye különbözött (248-249. o.). Mindezeket azonban nagy önuralommal tárgyalja: Ha nyilvánvalóan ki is kell derülnie annak, hogy az ember mivel ért egyet és mivel nem, egy igazán megalapozott meglátás valójában olyan mély, benső és szilárd, hogy nem kényszerül más tekintélyek és vélemények értékeinek a lerombolására. Guénon véleményünk szerint egyébként határozottan figyelembe vette a tantrizmust, erről több nézőpontja, de írása is tanúskodik, csak éppen a tantrizmus "védelme" és "adekvációja" értelmében nem hangsúlyozta ezt. Máskülönben nehezen értelmezhető helyesen annak a Guénonnak a "vallásossága", aki világosan látta a metafizika és a vallás közötti nagy különbséget, s az utóbbiban levő "devocionális" összetevő veszélyeit. El kell felejtenünk azokat a külsőségeken alapuló meglátásokat, amelyek egyikének például még S. H. Nasr is hangot ad, amikor is azt állítja, hogy Guénon "soha nem gyakorolta a

hinduizmust" (An interview with Seyyed Hossein Nasr, in: Gnosis Magazine, 1995 őszi szám, 54. o.). Lásd e probléma tekintetében, René Guénon: Études sur l'hindouisme, Editions Traditionnelles, Paris 1968. 11.) Az Őshagyomány az első, 1991 márciusa és 1995 júniusa között megjelent magyarországi tradícionális folyóirat volt. Történeti-szellemi jelentősége és szerepe Magyarországon lényegében akkor is vitathatatlan, ha szerzőinek a fele egy határozottan pszeudotradícionális, nacionális "hagyományoskodást" követett. 12.) Ekkoriban egy kis kiadvány formájában megjelent Eckhart Mester öt prédikációja, amit René Guénon emlékének ajánlottak ("Regulus Kollekció II.", Camelot, Budapest 1997.). 13.) Darabos Pál: René Guénon élete és életműve a hagyomány gondolatának szolgálatában (1994), in: Hamvas Béla Kör (szerk.): Gyémántnál keményebb. 100 éve született Hamvas Béla, Budapest 1997, 170200. o. 14.) Hamvas Béla Kör (szerk.): Gyémántnál keményebb. 100 éve született Hamvas Béla, ibidem, 200. és 11. o. A szóban forgó szerzők egyáltalán nincsenek tudatában a tradícionális szerzők és iniciatikus irányzatok közötti mély benső feszültségeknek. Így például nem tudják, hogy Guénon neheztelt Schuonra, amiért a kereszténység "ezoterikus" jelentőségét eltúlozta. Mindezek megértését persze nem lehet mindenkitől elvárni, így - mint erre utaltunk - hangoztatni sem kell mindig, minthogy a tradícionális szerzők mindegyike egytől-egyig kimagasló jelentőségű, általában a világ számára pedig alapvetően egy spirituális egységet reprezentálnak. A téves, hamis és jelentéktelen kategoricizmusoktól azonban mindig tartózkodni kell. Ami fontos, abban pedig informáltnak kell lenni. Hamvas Béla egyáltalán nem nevezhető "dilettáns" szerzőnek, de - művei alapján - nem csatlakozott és tartozott egyetlen igazi és határozott beavatási irányhoz sem, hogy "univerzalisztikus" tudását megfelelően integrálja és hogy a fent említett dolgokban kompetens legyen normális és elégséges hivatkozási alappá válva. 15.) Vannak egymást - a meghaladás értelmében - kizáró különbségek, és vannak a komplementaritás értelmében fennálló különbségek. Nyugat-Európában bizonyos körök Guénont és A. K. Coomaraswamy-t tekintik "komplementer mestereknek". Magyarországon a meghatározó jelentőségű szellemi körök René Guénont és Julius Evolát fogják fel ilyenekként. Ez nem tűnik alaptalannak, minthogy az igazi komplementerek között mindig jelentős, de inspiratív értelemben fennálló feszültségnek is lennie kell.

Metternich „A demokrácia mindig és mindenütt a felbomlás és a rombolás princípiuma. Arra alkalmas, hogy az embereket elválassza egymástól, és a társadalmat felbomlassza.” Klemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg (1773.V.15.—1859.VI.11.) születésnapjának 225. évfordulójára

Metternich alakjának korrekt értékelése tekintetében napjainkban természetesen nem állnak a legjobban a dolgok Itáliában. A "risorgimento" szemében szálka volt Metternich, és állíthatjuk, hogy Itália egy új, második "risorgimento"-t élt át, ennek a mozgalomnak a leginkább megkérdőjelezhető aspektusai értelmében. De még azok számára is, akik nem állnak ezen ideák befolyása alatt, nehéz bizonyos meggyökeresedett előítéleteket meghaladni, és a véleményformálásnak olyan szabadságát birtokolni, mint amilyet néhány külföldi történész már felmutathat. Ez utóbbiak végkövetkeztetései, az igazat megvallva, a jelenlegi Európa problémái és krízisei vonatkozásában sem változtak meg. A történészek között első helyen Malynski-t és L. de Poncins-t lehet idézni, akik a nagyon jelentős könyvükben – melynek címe: "La guerre occulte" (olasz fordításban 1938-ban jelent meg) – Metternichről, mint az "utolsó nagy európai"-ról beszélnek, valakiről, aki minden partikuláris nézőponton túlemelkedett, aki felismerte az összeurópai civilizációt fenyegető baj forrását, és azt a tradícionális és dinasztikus hatalmak nemzetfeletti szolidaritásának tervezetével akarta megelőzni – hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a felforgatás erőinek szolidaritása már nemzetközi volt. Az újabb munkák között meg kell említeni A. Cecil, Metternich c. művét. Ez a könyv nem csak a szerző nemzetiségére tekintettel érdekes (angol), hanem mert a legújabb kiadásban Cecil válaszol azoknak, akik a könyvet csak provokációnak tekintették, amennyiben Metternich intencióinak és európai akciójának értelmét tisztán bemutatja, és összeveti mindazzal, ami ezután jött, egészen a második világháborúig. Cecil ezt írja: "Metternich módszerei komolyabb vizsgálatot érdemelnének azok részéről, akik érdekeltek abban, hogy ellenálljanak Európa átfogó dezintegrációjának." Egyébként Cecil mindenekelőtt az európaiideát analizálja. Érdekes látni, hogy e szerző számára, Metternich-hel egy klasszikus, római szellemű tradíció jutott újra érvényre: az a tradíció, amely a különböző népeket egymás kölcsönös tiszteletben tartása mellett lenne hivatott nemzetfeletti egységbe kovácsolni; és amely azon a felismerésen alapul, hogy a valódi szabadság a rendező törvény és hierarchikus idea keretében valósul meg, és nem a demokratikus és jakobinus ideológia által. Metternich az, aki kimondta: "Minden despotizmus a gyengeség és erőtlenség beismerése". Cecil tökéletesen helyesen fogalmaz: "Ha valaki kimondja a halálos ítéletet a régi Ausztria felett, egyszersmind Európa lerombolásának formuláit helyesli." Ugyanis Ausztria akkoriban még mindig, legalábbis jogilag, a Szent Római Birodalom ideáját testesítette meg, egy olyan irányítás mellett, amely képes volt arra, hogy több nemzetet egyesítsen anélkül, hogy azokat elnyomja vagy eltorzítsa. Következésképpen egy effajta formulának az újrafelvétele nélkül, a felfokozott nacionalizmusok és a romboló internacionalizmus fennmaradása mellett, lehetetlen abban reménykedni, hogy Európa egyszer újra rátalál egységére – arra az egységre, amely a jövőben létezésének esszenciális feltételeként és egyszersmind egy független civilizáció értelmében jelenik meg. Metternich a demokráciában és a nacionalizmusban ismerte fel azokat a fő erőket, amelyek meg fogják szüntetni a tradícionális Európát, ha azokat egy radikális akció el nem fojtja. Azon fáradozott, hogy meg legyenek bilincselve a felforgatás (subversio) különböző formái – a liberalizmustól és konstitucionalizmustól a kollektivizmusig és kommunizmusig. Azon a véleményen volt, hogy ebben a kérdésben minden engedmény fatális lenne. Cecilnek igaza van, amikor azt írja, hogy Robespierre a hajójának farvizén később nem csupán Napóleont hozta maga után, hanem ugyanígy Sztálint is, mert a bonapartizmus és a totalitarizmus nem a demokrácia ellentéte, hanem sokkal inkább a legvégső következménye – ahogyan arra Michels és Burnham is világosan rámutatott. Metternich számára a kiutat az állam ideája jelentette: az állam, mint felfokozott realitás, amely a szuverenitás és a valódi autoritás princípiumára van alapozva, azzal a felfogással szemben, ahol az állam a démosz egyszerű kifejeződése.

Metternich vonakodott attól, hogy "nációk"-ban gondolkozzék, amelyeket ő csak a forradalom maszkjainak és anti-dinasztikus mítosznak tartott. Ami művét, a Szent Szövetséget illeti: ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy egy generáció számára termékeny békét teremtsen, de a szövetség nem érte el alapító princípiumának magasságát. Cecil eközben egyetértőleg ismétli meg azt, amit már de Maistre is lényegileg kimondott: nagyon fontos, hogy nem ellen-forradalmat (contra-revolutio) kell csinálni, hanem a "forradalom ellentétét", ami pozitív politikai akcionalitást jelent, megingathatatlan spirituális és tradícionális alapokra építve, és ennek természetes következménye lesz minden olyasminek az eliminálása, ami az alsó hatalmak felforgató és bitorló tendenciáihoz tartozik. Semmi kétség, hogy az egyetlen, ami segíthet abban, hogy civilizációnkat megmentsük, az egy ilyen idea, és a harcias szolidaritásban egyesült minden olyan erő, amely Európában még bevethető maradt és hatni képes a "halhatatlan eszmék" vírusa ellen (a "francia betegség" ellen, amely nem csupán fizikai, hanem egyszerre szellemi is – ahogy Cecil fogalmazta) – feltéve, hogy vannak még olyan férfiak – és ha lehetséges, mindenek előtt uralkodók –, akik ehhez felnőttek. Julius Evola (ford.: Mészáros Dávid)

A „kegyetlen báró”

F. Ossendowsky „Állatok, emberek és istenek” című könyve, amelynek olasz fordítása éppen most áll az újbóli kiadás előtt, már 1924-ben, megjelenésekor széles körben ismertté vált. Ebben Ossendowsky KözépÁzsián keresztül – a bolsevikokat elkerülendő – 1921-1922-ben tett kalandos és viszontagságos utazásának beszámolója keltett figyelmet, valamint azok a részek is, amelyek egy általa megismert kivételes személyiséggel, Ungern Sternberg báróval foglalkoznak, és amelyekben a hallomásból ismert „Világkirályról” tesz említést. E helyütt mindkét témát érinteni kívánjuk. Ungern Sternberg körül Ázsiában majdhogynem mítosz teremtődött, olyannyira, hogy Mongólia egyes templomaiban őt mint a hadisten megtestesülését tisztelték. Németül róla „Én parancsolok” („Ich befele”) címmel egy rejtélyes életrajz is íródott, miközben személyéről bizonyos érdekességeket a francia „Etudes Traditionelles” folyóirat jelentetett meg, melyeket hadseregének tüzérségi parancsnoka adott közre. Mi magunk Sternbergről közvetlenül a bátyjától halottunk, aki egy tragikus sors áldozata kellett, hogy legyen: miután a bolsevikok elől menekülve, Ázsián keresztül a legkülönfélébb romantikus viszontagságok közepette elérte Európát, őt és feleségét Bécs 1945-ben történt megszállásakor egy eszétvesztett házmester megölte. Ungern Sternberg egy ősi, viking eredetű, Baltikumbeli családból származott. A bolsevik forradalom kitörésekor orosz tisztként néhány lovasosztag parancsnoka volt, amelyek fokozatosan terebélyesedve, később egy igazi és valódi hadsereggé váltak. Ezzel a hadsereggel Ungern az orosz felforgatás ellen az utolsókig kívánt harcolni. Működését Tibetből irányította: Tibetet a megszálló kínaiaktól megszabadította, s a felszabadított Dalai Lámával közeli kapcsolatba lépett. Az ilyen fordulatot vett események addig jutottak, hogy a folytonosan vereséget szenvedő bolsevikok komolyan aggódni kezdtek, és arra kényszerültek, hogy az úgynevezett „vörös Napóleon”-t, Blucher generálist felhasználva nagyszabású hadjáratot szervezzenek. Egyes csehszlovák alakulatok áruló hűtlensége folytán Ungern-nek fordulatos események után el kellett buknia. Ungern utolsó óráiról egymásnak ellentmondó információk állnak csak rendelkezésre, semmi pontosat sem lehet tudni. Mindenesetre állítólag biztosan tudta, hogy életének mikor fog vége szakadni, mint ahogy például előre látott bizonyos körülményeket is: azt, hogy meg fog sebesülni, miként ez a durgai támadás közben meg is történt. E helyütt Sternberg két jellegzetességére érdemes figyelmet szentelni. Az egyik az ő személyiségére vonatkozik, amelyben sajátos vonások keveredtek. Kivételes tekintéllyel és határtalan bátorsággal bíró ember volt, aki egyúttal a bolsevikokkal, a halálos ellenségeivel szemben kegyetlen és kérlelhetetlen volt. Innét ered az a név, amit ő kapott: „kegyetlen báró”. Állítólag egy nagy szenvedély minden emberi vonást „kiégetett” benne, s nem hagyott meg mást, mint egy, az élettel és halállal nem törődő erőt. Ezzel együtt csaknem misztikus vonások voltak jelen benne. Még mielőtt Ázsiába ment volna, a buddhizmust gyakorolta (ami egyáltalán nem szűkíthető le egy humanitárius és morális doktrínára), és a tibeti tradíció képviselőivel meglévő kapcsolatai a fent említett események keretében sem pusztán a külsőleges, politikai és katonai területre korlátozódtak. Bizonyos természetfeletti képességekkel is rendelkezett: beszéltek például a sajátos éleslátásáról, ami számára lehetővé tette, hogy mások lelkében pontosan olyan tisztán olvasson, mint ahogy valaki a fizikai dolgokat észleli. A másik sajátosság arra az eszmére vonatkozik, amit Ungern akart megvalósítani. A bolsevizmus elleni harcnak egy nagyon széles körű akciót kellett volna felébresztenie, Ungern szerint ugyanis a bolsevizmus nem egy önmagában álló jelenség, hanem a nyugati civilizáció egészében már jó ideje zajló involutív folyamatok végső, elkerülhetetlen következménye. Miként már Metternich, ő maga is – helyesen – hitt a világfelforgatás francia forradalom időszakától működő különféle szakaszai és formái közti folytonosságban. Nos, Ungern szerint a reakciónak Keletről kellett volna kiindulnia, arról a Keletről, amely saját spirituális tradícióihoz hű maradt és a küszöbön álló fenyegetés ellen egységet alkothatott volna – hogy így legyen képes a modern világ elleni fellépésre. A bolsevizmus elsöprése és Oroszország felszabadítása lett volna az első feladat. Egyébként érdekes, hogy egyes kellőképpen szavahihető források szerint amikor Ungern Tibet felszabadítója és védője lett, egy ilyen tervvel összefüggésben titkos kapcsolatra lépett az alapvető

tradícionális erők képviselőivel, nemcsak az indiaiakkal, hanem a japánokkal és az iszlám hagyomány vezetőivel is. A materializmustól és felforgatástól még nem érintett világ eme deffenzív és offenzív összefogásához kellett volna fokozatosan eljutni. Térjünk át most a másik témára, az úgynevezett „Világkirály” problémájára. Ossendowsky utalt arra, hogy Közép-Ázsia lámái és vezetői egy Agharttának hívott, rejtélyes iníciatikus centrum létezéséről, a „Világkirály” lakhelyéről számoltak be neki. Ez a föld alatt lenne és a kapcsolatot a föld összes területével földrészek és óceánok alatt húzódó földalatti „csatornák” segítségével tartaná. Ahogy azonban e beszámolók Ossendowskyhoz eljutottak, nem egyszer képzeletszülte vonásokat hordoztak. René Guénon érdeme, hogy a „Világkirály” című könyvében(1) fényt derített eme elbeszélések valódi tartalmára, arról a jelentőségteljes tényről sem felejtkezve meg, hogy Saint-Yves d'Alveydre „La mission des Indes” című, 1910-ben a szerző halála után megjelent munkájában – amit Ossendowsky minden bizonnyal nem ismert – ugyanarról a rejtélyes centrumról tesz említést. Elsősorban az nyert tisztázást, hogy a „földalatti hely”-et (amit ha nem pusztán szellemek laknak, már a szálláshelyek és az élelmezés problémája miatt is nehezen lehet értelmezni) inkább egy „láthatatlan centrum”-ként kell kezelni. Ami pedig az állítólag itt élő „Világkirály”-t illeti, a világ illetve a történelem láthatatlan irányítására és szabályozására lenne ő hivatva, ami különféle szellemi influenciákat működésbe léptetve, a székhelyét mintegy háttérbeli centrumot a föld különféle országaival összekötő „földalatti csatornák” révén történne. Ha viszont mindezt valaki konkrétabban akarja érteni, a tényleges hatások tekintetében komoly problémák merülnek fel. Arról van szó ugyanis, hogy a planétánk által jelenleg nyújtott képet nagyon kevéssé lehet összefüggésbe hozni e „Világkirály” létezésével és befolyásaival, ha ez utóbbiakat pozitívakként és helyreállítóakként tételezzük fel. A lámák ezzel kapcsolatban Ossendowskynak a következőt mondották: „A világkirály az emberek előtt akkor fog feltűnni, amikor számára eljön az a pillanat, hogy a jókat a gonoszok ellen vezesse a harcban. De ez az idő még nem jött el. Az emberiség leggonoszabbjai még nem születtek meg”. Nos, mindebben egy, a középkortól kezdve Nyugaton is ismert tradícionális téma bukkan fel. Különösen érdekes tehát, hogy Ossendowskynak Tibetben a lámák és az itteni országok vezetői ezoterikus tanításokra utalva hasonló eszméket fejtettek ki. Továbbá az a meglehetősen egyszerű mód, amellyel Ossendowsky saját vándorlásainak elbeszélésébe a hallottakat belefoglalja, arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem egyéni kitalációról van szó. Julius Evola (ford.: Németh Norbert)

lábjegyzetek: * Megjelent a Roma című kiadvány 1973. február 9-i számában. 1.) René Guénon: A Világkirály; Farkas Lőrincz Imre Kiadó 1993.; ford.: Baranyi Tibor Imre.

AZ ULTRADEXTROKONZERVATIVITÁS VISZONYA A POLITIKAI ÉS SZOCIÁLIS NAIVITÁSHOZ Ellenfeleink és ellenségeink rólunk és elveinkről alkotott véleménye a legkevésbé sem érdekel bennünket. Ugyanekkor mégis tekintettel kell lennünk arra, hogy barátaink közül némelyek egyáltalán elgondolkoznak a velünk szembenállók ostoba és rosszindulatú vélekedéseiről. Az elveinket érintő "kritikák" közül a legtudatlanabb és legbárgyúbb az, amely szerint céljaink meghatározásában "elképesztő" naivitást jelenítünk meg. Több ízben kimondtuk, hogy céljaink kijelölésénél - elvileg - a történelemelőttiséghez kell visszanyúlnunk, egyébként pedig az ókorig, főként a középkorig, esetleg a koraújkorig, végső engedményként a 19. század első feléig. (Szigorúan politikai vonatkozásban, persze, a II. Világháború befejeződését megelőző időkig történő visszanyúlásnak is meg lenne-lehetne, sőt, sok tekintetben meg is van az érvénye és jogosultsága.) E tekintetben nincs helye semmiféle - további - engedménynek vagy akár megfogalmazásunk tompításának. Mindig ezt vallottuk és mindig is ezt fogjuk vallani, akár tetszik némelyeknek, akár nem. A sztatuális-szociális berendezkedés, álláspontunk szerint - mint ezt már többször kimondtuk - csak akkor lehet az optimalitást megközelítő, ha a feudalitás keretei között marad, vagy akkor, ha a feudalitás keretei restauráltatnak. Az államforma vonatkozásában kimondtuk, és ezt most is megismételjük: igazán és egyedül megfelelő államforma a 'Monarchia Ordinaria Feudalis Aristocratica' és a 'Monarchia Autocratica et Theocratica Absoluta' eredeti egysége vagy ennek az egységnek a restituciója. Elvi engedményt e tekintetben nem lehet tenni, pragmatikus engedményt azonban igen: monarchia-ekvivalens formációk is lehetségesek, de inkább csak átmeneti jelleggel, és - lehetőleg - a monarchiának mint bázisállamformának a megtartottsága mellett. Szellemi szempontból a monarchiális imperialitásnak és a feudalitásnak együtt kell járnia a tradicionális mégpedig a metafiziko-tradicionális - szellemiség feltétlen és mindeneket átható majorátusával és primátusával. Elvi engedményről itt sem lehet szó, pragmatikus vonatkozásban minden, ami ezt megközelíti, értékelhető lehet. * Pontosan - és ellenfeleinknél-ellenségeinknél sokkal inkább - tudjuk, hogy maximalifikált céljaink megvalósításának az esélye megközelítőleg nulla, sőt, azt is tudjuk, hogy mindezen célok a sokkal alászállítottabb kvázi-megfelelőinek az elérhetősége is közelebb van a lehetetlenhez, mint a valószínűtlenhez. Szó sem lehet arról, hogy valamiféle naiv illúzió delíriumában határoztuk volna meg céljainkat, de arról sem, hogy - látván a lehetetlenséget megközelítő nehézségeket - feladnók azt, amit célként kijelöltünk, és még arról sem, hogy ezeket a célokat névlegesnek tekintenők. Céljainkat illetően mindig ez volt az álláspontunk, most is ez, és kizárhatjuk azt, hogy a jövőben változtatnánk ezen, nem is beszélve céljaink (és legvégső célunk) feladásáról. Céljaink tényleges célok, messzemenően nem maradnak meg a névlegesség szintjén. Minden 'külső' és 'benső' lehetőséget megragadva küzdeni szándékozunk célunk-céljaink megvalósításáért. A maximális célokról beszélünk - mint konkrét célokról: a Sacrum Imperium Monarchicum és a totális feudalitás maradéktalan helyreállításáról, átmeneti célként pedig ezek valamiféle megközelítéséről. Tudjuk, hogy voltaképpeni 'külső' céljaink elérését illetően az esélyünk körülbelül a semminek felel meg, és azt is, hogy az átmeneti célok sem igen valósulhatnak meg. Mi azonban mindezek dacára küzdeni akarunk és küzdeni is fogunk; egyáltalán nem azért, hogy elbukjunk harcunkban, hanem egyértelműen a győzelemért. Külsőleg annyit érünk el, amennyit elérünk, lehetőleg minél többet, ám lehet, hogy ez is alig fog különbözni a semmitől. Bensőleg azonban - s ez alig lehet kétséges - ha valóban munkálkodunk, küzdünk, harcolunk - nem lesz eredménytelen kitartásunk. A - fenntartással - 'külső'-nek tekinthető-mondható világ sem teljesen jobbíthatatlan, noha nem áll messze attól, hogy az legyen. A jobbíthatóságok csekélyek, a tényleges - olykor érvényesülő - jobbítások eredményükben - árnyalatszerűek. Biztos, hogy ezen a vonalon is többet lehetne tenni, s állandóan készek is vagyunk arra, hogy tegyünk még e tekintetben is. Nagy Császár-Királyunk - Őfelsége I. Ferenc József - már a múlt század vége felé tudta, e század elején

pedig még inkább, hogy az Összmonarchia és egyáltalán az akkor még fennálló világrend voltaképpen menthetetlen, de azt is tudta, hogy nem mindegy: mikor fog ez bekövetkezni, s azt is - és ez sokkal fontosabb: miképpen fog bekövetkezni e vég. Tudta, hogy van méltóbb és kevésbé méltó, s van egészen méltatlan bevégződés. Azt akarta, hogy a vég lehetőleg minél később és a legeslegkevésbé méltatlan - a lehetőségek legvégső fokáig elmenően a megközelítően méltóságteljes - formában menjen végbe. Mindent megtett ezért, nem is teljesen eredménytelenül, de végül is az igazi és az általa akart és remélt eredményt nem tudta megvalósítani; életében nem következett be az összeomlás, de halálát két évvel követően igen, és sajnos meglehetősen méltatlan körülmények között. Ma már egy ferenc-józsefi kor sem restaurálható, hiszen - szigorúan csak átmenetként felfogva - ezzel sem lehetnénk elégedetlenek, sőt, egy - magyarországi vonatkozásban - 1920. és 1945. közötti kor sem, és ez is szinte végtelenül és mindenképpen összehasonlíthatatlanul elfogadhatóbb lenne bármilyen nyugati ország mai berendezkedésénél, de a kort, a Kali-Yuga-t generáló erők éppen az ilyen formációk ellenében és ezek restaurációinak ellenébe hatnak. 1956-ban - Magyarországon, de általában Európa szinte egészében is - még meg voltak a lehetőségek arra, hogy az 1920. és 1939. vagy 1920. és 1945. közötti karakterisztikumok - legalábbis részlegesen - újból feléledjenek; a Tengelyhatalmak oldalán küzdő és a szovjetek által megszállt országokban biztosan éltek az ilyen irányú szándékok. A Magyarországot lerohanó és megszálló ellenség azonban egy újabb lerohanással megakadályozta ezt. Úgy tűnik, 1980. körül a restauratív erők szinte teljesen kihunytak, 1990. körül pedig még sokkal inkább, amit a rendszerváltozás mértéke és a kommunisztikus tényezők átmentése teljesen és mindenki számára nyilvánvalóvá tesz. Nem vagyunk naivak, nincsenek naiv illúzióink. Tudjuk, hogy Magyarország, Európa és a Világ helyzete 'külsőleg' - nagyjából menthetetlen. Ennek tudatában akarunk és fogunk harcolni - hiszen már most is ezt tesszük - céljainkért. Ma már alig-alig vannak megoldások - ha mégis, akkor azok is rossz félmegoldások: ezek közül a legjobb is nagyon rossz, de persze vannak ezeknél is sokkal rosszabbak. Mi mindezzel tisztában vagyunk, messzemenően inkább, mint szélsőbaloldali, baloldali, áljobboldali és szélsőellenbaloldaliságtól (néha rejtett szélsőbaloldaliságtól) megrészegült álszélsőjobboldali ellenfeleink és ellenségeink. Ezek naivnak és illuzóriusnak nevezik állásfoglalásunkat, pedig mi mindennel tisztában vagyunk és ugyanekkor - a győzelemért harcolunk; ha a 'külső' győzelem már nem lehetséges, akkor a 'benső' győzelemért. Ellenfeleink-ellenségeink, de akárcsak "kritikusaink" is sokkal közelebbi, sokkal limitáltabb, sokkal alacsonyabbrendű és sokkal inkább elérhető célokért próbálnak tenni, de ők sem fognak elérni jóformán semmit (legalábbis pozitíve értékelhetően nem). Magyarországon ha a 'Magyar Igazság és Élet Pártja' - a Csurka István által vezetett MIÉP - kerülne uralomra, - lennének változások, nem is jelentéktelenek, de esszenciális változás mégsem lenne és nem is lehetne. A MIÉP is - mint a ténylegesen megnyilvánulni tudó összes többi párt - szélsőbaloldali. Vannak a MIÉP-nél sokkal inkább szélsőbaloldalinak minősülő pártok is, de azért a MIÉP is szélsőbaloldali, akkor is, ha van valamiféle ellenbaloldaliság által kontaminált jobboldali érintettsége és színezete. Sokkal kevésbé lenne elfogadhatatlan a szemünkben, mint a jelenlegi berendezkedés, nem is beszélve a posztkommunista "kormányzat" berendezkedéséről, - de igazán elfogadható-elfogadandó mégsem lehetne. Igazi változást, lényegi változást nem is akarna végrehajtani, de ha akarna, akkor sem lenne képes ennek a végrehajtására. Még azt sem tudná keresztülvinni esetleges szándékának megfelelően, hogy a posztkommunistákat és liberálisokat - legalább részlegesen - marginalizálja, nem is beszélve a szükséges teljes extramarginalizációjukról. Azok a szerveződések, amelyek készek lennének erre, - sajnos a jelenlegi világban nem tudnak meghatározó politikai-társadalmi erővé válni. (Emellett saját esélyeikkel sincsenek tisztában, arról pedig, hogy van egy 'benső' magvalósítási-megvalósulási lehetőség, mit sem tudnak.) A szélsőjobboldaliságot - sajnálatos módon - a világ közvéleményét manipulálva olyan gyűlöletessé tették, hogy csak egészen szűk körök teszik túl magukat ezen, legalább annyira, hogy józan vizsgálat tárgyává tegyék. Másfelől a vulgáris szélsőjobboldaliság, sajnos, mindig hajlott s most még inkább hajlik arra, hogy önmagát szaturálja szélsőellenbaloldalisággal (a legújabb időkben akár szélsőbaloldalisággal is), odáig elmenően, hogy gyakran álszélsőjobboldalisággá válik. (Reprezentatív példa: ma ötvenöt évvel azt követően, hogy Vitéz Nagybányai Horthy Miklós altengernagy, Kormányzó eltűnt a politikai színtérről, és negyvenkét évvel azt követően, hogy meghalt - némely "szélsőjobboldaliak" még ma is Őt tekintik szinte a legfőbb ellenségnek. Horthy Miklósnak - mint erről írtunk is - voltak hibái; kormányzói tevékenysége során két döntő - sok tekintetben bűnnek minősülő - hibát követett el. Az egyik IV. Károly Király második visszatérési kísérletének meghiúsítási módjával kapcsolatos, a másik a fegyverletételi kísérlete volt. Szálasi

Ferenc csak a Kormányzó háborúból való kiugrási szándékával állt szemben, a "Horthy-rendszer"-rel nem, pontosabban: csak úgy és annyira, hogy kormányra jutva - törvényes keretek között - a hungarizmust - mint a magyar nemzeti szocializmust kibontakoztassa, és a politikai-társadalmi-gazdasági élet minden terén érvényesítse. A kiugrási kísérlet előkészítésének a tudottá válásáig Szálasi Ferenc fel sem vetette a Kormányzó kiiktatásának a gondolatát. Voltak a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom soraiban olyanok, akik a szélsőjobboldaliságot a végletekig elmenően össze akarták kötni - és önnön lelkükben össze is kötötték - a szélsőellenbaloldalisággal: nacionalisták és ellenkommunisták voltak. Az ilyenek - erről tudomásunk van - gyűlölték a Kormányzót, de ellenbaloldali - lényegileg: baloldali - felfogásukból és proletár lelkületükből kiindulóan. A szenilitás sem lehet mentség, akkor, ha valaki az ellenséget elsősorban és még ma is az egykori Horthy-vonalban próbálja meglátni és megláttatni.) A jelenkori (gyakran valóban vulgáris) szélsőjobboldal (amely gyakran álszélsőjobboldallá válik) úgy véli, hogy vannak esélyei, sőt úgy, hogy nagymérvű, komoly esélyei vannak. Nem lehet pontosan tudni (némely vonatkozásban még pontatlanul sem), hogy mi lesz, mondjuk 2010-ben vagy azt követően; lehet, hogy akkorra megnövekednek az esélyek, bár ez sem valószínű (noha teljesen nem zárható ki), az azonban bizonyosnak mondható, hogy az elkövetkező hét évben - hacsak nem robban ki a III. Világháború - szinte semmiféle esélye nincs sem Magyarországon, sem Európában, sem pedig másutt a szélsőjobboldalnak. A III. Világháború - a túlélők számára - bármiféle alakulás lehetőségét prezentálhatja befejeződésének pillanatában, akkor, amikor politikai vákuumok jönnek létre. Annak, hogy - mondjuk 2011-ig - kirobban vagy nem robban ki a III. Világháború 50-50%-os valószínűsége van. Ma úgy tűnik, hogy nem lesz a 20. század legeslegvégén vagy a 21. században újabb Világháború, de ez csak a felületen mutatkozik így. Ha a Szovjetunió - bármilyen néven - újjáéled, a III. Világháború lehetősége monstruózusan és azonnal meg fog növekedni. Egy pillanatig sem állítjuk, hogy egyáltalán lesz III. Világháború, de nem zárjuk ki azt sem, hogy a 21. század első negyedében, esetleg már az elkövetkező tizenkét évben. Ez egyfelől a Szovjetunió újjáéledéséből következhet, de a későbbiekben akár abból is, hogy Kína kommunista marad és szuperhatalommá válik. Egy bármilyen néven újjáalakuló Szovjetunió és egy nacionalista-kommunista kínai szuperhatalom szövetsége sem zárható ki - és ez lenne a legvészterhesebb lehetőség. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy az Egyesült Államokat és mai szoros szövetségeseit ugyanazok irányítják, mint a Független Államok Közösségét, és ugyanazok, mint akik - ha közvetve is - Kínát. A világdestrukciónak kétségtelenül vannak radikális megoldási tervei is, vannak "finomabb" eszközöket igénybevevő tervei is, és még ezek is kombinálhatók. Az esetleges III. Világháborút követően minden lehetőség megnövekszik, de csak rövid időre, mert a Világháború kirobbantói résen lesznek. Ha kirobbantják, nem azért robbantják ki az újabb világháborút, hogy e pusztulásnak azok legyenek a haszonélvezői, akik a kirobbantók számára a leggyűlöletesebbek. Mi reménykedünk abban, hogy a szélsőjobboldal Magyarországon, Európában, a Világon - legalábbis valamilyen mértékben - uralomra jut, abban is reménykedünk, hogy ha ez így lesz, nem az alacsonyrendű szélsőjobboldaliság lesz a meghatározó. A mi vonalunk - szerénytelenség nélkül mondhatjuk - túlságosan jó ahhoz, hogy a Kali-Yugában - bárhol, bármilyen körülmények között - uralomra juthasson. Abban azonban minden valószínűtlensége ellenére - lehetőségeket vélünk látni, hogy egy magasabb színvonalú szélsőjobboldaliság, amely politikai erőt képvisel, hajlandó lesz arra, hogy figyelembe vegye ideológiai intencióinkat. Ennél többet - a külső faktualitások szintjén és körében - kívánhatunk ugyan, de nem remélhetünk. Dr. László András

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS METTERNICH HERCEG ÉS KANCELLÁR ALAKJÁRÓL Amikor az 'Imperium' - szorosan pedig az 'Imperium Monarchicum' eszméjével és faktuális valóságával, valamint az ezekkel kapcsolatos lehetőségekkel foglalkozunk, meg kell említenünk - legalábbis vázlatos érintőlegességgel - egy olyan véleményünk szerint paradigmatikusnak mondható személyiséget, aki az előrehaladott történelmi újkorban az egyre erősödő antitradicionális-baloldali - hol rejtett, hol nyílt folytonosan meg-megújuló offenzívák korában bensőleg szilárd tudott maradni. Ő volt az, aki minden végletesnek és végzetesnek tűnő megingás dacára, meg tudta tartani azt a birodalmat, amelynek az operatív politika vonalán az uralkodó után voltaképpen az első embere volt, közvetve pedig azokat a birodalmakat is, amelyekkel birodalma szövetségben állt, s amelyek körében szintén meghatározó politikai személyes tényezőként jelent meg. Mondjuk ki tehát, hogy Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich Winneburg volt ez a kiemelkedő személyiség, - a Habsburg-Lothringen dinasztia által uralt országok birodalmi együttesében az 'Außenminister', a 'Haus-, Hof und Staatskanzler', a 'President des Staatsrates' és a négy közül az egyik, de nem egy tekintetben a leginkább meghatározó súlyú 'Ständige Mitglied der Staatskonferenz'(1). Egymást követően kapta ezeket a funkcionális-operatív rangokat, mindig megtartva a megelőző fokozatokat is. Köztudott, hogy az Osztrák Császárság 1804-ben jött létre, de a Német-Római Szent Birodalom - mint császárság, - csak 1806-ban szunt meg. Metternich hercegnek már ebben az idoben is jelentos politikai befolyása volt, noha még korántsem akkora, mint amilyenre 1814/15-ben és amilyenre a késobbiekben tett szert. Mellesleg jegyezzük meg, hogy Metternich 1814/15-ben azt javasolta I. Ferenc osztrák császárnak és magyar apostoli királynak, hogy az Osztrák Császárság és az osztrák császári méltóság megtartása mellett, állítsa helyre, - amennyire ez egyáltalán lehetséges - a Német-Római Szent Birodalmat, és ismét II. Ferenc néven, vegye vissza a Német Római Császári címét, rangját és méltóságát, amelyrol 1806-ban - reálpolitikai megfontolások alapján - lemondott. Metternich herceg úgy vélte, hogy Napóleonnak az európai politikaihatalmi élet meghatározásából való kiiktatódása alkalmas lehetne a német hatalmak összefogására, ideális esetben Poroszországot is beleértve, egyébként pedig Poroszország hatalmi befolyásának a kiegyensúlyozása érdekében, s ennek eléréséhez nagyban hozzájárulna, ha a reális Ausztriai Császárság is helyreállna, - akár ismét választásos, akár primogeniturán alapuló szukcesszió szerinti trónutódlás mellett. Ferenc császár, sajnos, e tekintetben - az általánosnak mondható gyakorlatával ellentétben - nem fogadta meg Metternich herceg javaslatát, s ezért ennek az aktualitása is hamarosan szétfoszlott. Talán a Szent-Szövetség létrehozása volt Metternich herceg legnagyobb műve. Ennek a komoly megközelítés esetén akkor is és visszatekintve most is egyértelműen és maradéktalanul legpozitívabb megítélhetőségű konnacionális és transznacionális-szupranacionális szervezetnek az alapgondolata germinális formájában - úgy tudjuk - Krüdenernének, I. Sándor orosz cár bizalmasának az elméjében merült fel először. I. Sándor rögtön felkarolta és magáévá tette ezt az alapötletet, majd némileg tökéletesítve, az osztrák császár és a porosz király, valamint Metternich herceg elé tárta. Első hallásra senkinek sem tetszett ez az elgondolás; I. Ferenc császár és Metternich herceg az elgondolásnak ezt a formáját komolytalannak és életképtelennek tekintette, de nem utasították el, mert Metternich hercegben felötlött annak a gondolata, hogy ő maga fogja értelemmel megtelíteni I. Sándor orosz cár alapeszméjét, hogy jelentős változtatásokat eszközöl azon, de olyan finom megfogalmazásbeli módosításokon keresztül, amelyeket I. Sándor szinte észre sem fog venni, s mindenki I. Sándort fogja a Szent-Szövetség eszmei megalapozójának tekinteni. A Szent-Szövetség mibenlétének és jelentőségének a megtárgyalására másutt kerülhet sor. Mi most ezzel még csak tendenciálisan sem foglalkozhatunk. Csupán annyit jegyezzünk meg, hogy a Szent-Szövetség valóban szinte tökéletes, szinte hibátlan szövetség volt. Fogyatékossága nem önmagából fakad, s ez az volt, hogy nem tudott még sokkal inkább az lenni, aminek lennie kellett. Az antitradiciononális-antimonarchikusantiimperiális-antikonzervatív - tehát: baloldali - manipuláltságú közfelfogás általában végletesen negatív hangvételű, történet-elméletietlenül banális kritikát szokott gyakorolni, - ami viszont szintén közvetett bizonyíték a Szent-Szövetség alapjaiban, de részleteiben is pozitív volta mellett. Általában a legszélsőségesebb ultrareakciós irányultságú, célzatú, lényegű és jellegű szövetségként szokás manapság - baloldali és áljobboldali alapon - aposztrofálni a Szent-Szövetséget. Ezzel kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy a Szent-Szövetség - lényege szerint - nem a reakciót, hanem az autonóm akcionalitást képviselte. Emellett - nyilvánvalóan - reakcionáriusnak is kellett lennie, ezt nem kerülhette el, de nem is

akarták elkerülni. E tekintetben valóban a történelem egyik legreakciósabb, ha nem éppen a legeslegreakciósabb szövetsége volt, - a mindenképpen hangsúlyozandó önállóan akcionális voltának a lényegi elsőbbsége mellett. Ez a reakcionalitás azonban - valóban jobboldali szempontból - egyáltalán nem negatívum, sőt nem csupán szükségszerűség, hanem igazi pozitívum is. Persze, a baloldaliság, az ellenbaloldaliság és az áljobboldaliság ezt egészen másként, éppen ellenkezőleg látja és láttatja, de az ezen oldalról érkező vélemények és ellenvélemények, a szemünkben, a semminél kevesebbek. Nem becsüljük alá a veszedelmes voltukat, de soha nem fogjuk elismerni azt, hogy vélekedéseikben a validitásnak és a valoritásnak akárcsak egy szikrányi megléte is - lehetőségként - felvethető lenne. A Szent-Szövetség, amely eredetileg hármas-szövetségként alakult volna meg, végül is négyes-szövetséggé változott. Az Osztrák Császárság és ezzel együtt a Magyar Apostoli Királyság, az Orosz Császárság (Cári Birodalom), a Porosz Királyság alkotta a Szent-Szövetség alapító magját. Anglia tulajdonképpen a négyesszövetséghez csatlakozott, a voltaképpeni Szent-Szövetséghez - amelyet nem azonosított ezzel - viszont nem. A hármas-szövetségként létrejött Szent-Szövetség, amely bizonyos tekintetben négyes-szövetséggé bővült (Anglia vonatkozásában), a maga hármasságában sem maradt magára, miután az európai monarchiák mindegyike társult a Szent-Szövetséghez. Kivételt képezett a Pápa (közvetlenül - a Pápa mellett - a Pápai Állam, az Apostoli Szentszék, közvetve pedig a hivatalos Egyház teljessége). A Pápa pártolóan és egyetértően állt a Szent-Szövetség mellé, de nem volt hajlandó belépésével csatlakozni ahhoz, mivel annak a protestáns Porosz Királyság és a keleti-ortodox keresztény Orosz Császárság is tagja volt. (E tekintetben a Római Katolikus Keresztény Anyaszentegyház földi Feje, sajnos, szűklátókörűnek bizonyult.) Metternich herceg nem csupán a Pápát akarta a mindenképpen csatlakozók mellé megnyerni, de voltaképpen azt szerette volna, ha a Török Császárság (Szultanátus) is valamiféleképpen szintén csatlakozott volna a SzentSzövetséghez; szerinte a Török Szultánt nem lett volna képtelenség megnyerni e gondolatnak. Valószínűleg igaza volt, - de e vonatkozásban valamennyi keresztény monarchia ellenállásával találta (volna) szembe magát, s ezért a tapogatózáson túl - nemigen ment tovább e tekintetben, s az, hogy a Török Császárságot rávegyék a csatlakozás megítélésére - komoly hivatalos formában - nem is merült fel. (Metternich herceget némelyek, óvatosan, azzal vádolták, hogy nem hű fia a Katolikus Egyháznak. Ez, persze, nem volt igaz, de kétségtelen, hogy Metternich hercegtől távol állt minden bigottéria. Katolikus keresztény volt, de lényegében még inkább - tradicionális, függetlenül attól, hogy ez megfogalmazódott-e benne vagy sem. (A Török Császárság kihagyása-kimaradása a Szent-Szövetség - a diplomácia francia nyelvén: Sainte-Alliance tagjainak a köréből, szintén a szűklátókörűség következményeként megvalósult fogyatékosságként volt felfogható akkor is, és retrospektíve annak tekinthető ma is, ha jobboldali történelemszemlélettel rendelkezők vagyunk.) A Szent-Szövetség jelentősége, sajnos, az idők folyamán háttérbe szorult. Az 1848/49-es magyarországi polgárháborúvá terebélyesedett lázadás és belháborúvá terebélyesedett polgárháború, - amelynek a további terebélyesedése sem volt abszolúte kizárható - volt az utolsó igazi és nagy jelentőségű alkalom, amelyben a visszaképződésben lévő Szent-Szövetség eszmeisége gyakorlati síkon is érvényesülni tudott. Az I. Miklós Cár által uralt Orosz Császárság, Őfelsége I. Ferenc József - Ausztria Császára és Magyarország Apostoli Királya (egyértelműen abszolúte legitim Királya) kérésére - a Szent-Szövetség szellemében - hajlandó volt a belháborúvá lett lázadás leverésének a megsegítésére, amire Ausztria-Magyarország császárhű-királyhű erői is képesek lettek volna, de csak óriási véráldozatok és sokkal hosszabb ideig tartó káosz fennmaradása árán. Némelyek szeretik ezt a megsegítő és a szerintünk csakis pozitíve értékelhető beavatkozást analogikus összefüggésbe hozni Magyarország ellenséges hordák általi 1944/45-ös - 1945. április 10. és 19. között befejeződő - lerohanásával, valamint a megszállt Magyarország - 1956-os - szabadságfelkelésének és szabadságharcának (Magyarország történetében az egyet-len, az első és eddig az utolsó igazi szabadságfelkelésnek és szabadságharcnak) - egy újbóli ellenséges és háborús megtámadás keretei között történő vérbefojtásával. Az analógia teljesen érvénytelen, a párhuzamkeresés teljesen torz elveket követ: Magyarország 1944/45-ben nem a Cári Orosz Birodalommal állt háborús viszonyban, hanem a világtörténelem legaljasabb rémálmával és legborzalmasabb ellenbirodalmával. Magyarországot nem az oroszok rohanták le és szállták meg, nem az oroszok fojtották vérbe a magyar szabadságfelkelést és szabadságharcot, hanem a Szovjetunió és a szovjet csapatok. A különbségek szélsőségesen nagyok, és e vonatkozásokban analógiáról szó sem lehet, legfeljebb a liberál-demokratizmus és a bolsevisztikokommunizmust leleplező szociáldemokratizmus baloldali, valamint az áljobboldali, ellenbaloldali és az ellenbaloldaliságtól jóhiszeműség mellett megfertőzött szélsőjobboldali körök képviselőinek eltorzult 'eszményvilágában', továbbá azok csökevényes elméjében, akik a történelemhamisító propaganda manipulatív hatásainak az áldozatai, részben észbeli fogyatékosságuk, részben messzemenő

műveletlenségük és folytonos ugyanakkor szélsőséges félrevezethetőségük következtében. Ezen korántsem felesleges rövid kitérő után térjünk vissza Clemens Wenzel Lothar Fürst (von) Metternich Winneburg (Ochsenhausen) személyéhez. Metternich herceg átmeneti ponton állt a régebbi és a modern világ politikus-típusai között. Ő mai értelemben is vitathatatlanul politikus, de a 16.,17., 18. század kritériumai szerint is egyértelműen az. Nem csupán a 19. században állta meg mindenki másnál inkább a helyét, de ha - valami csoda folytán - ma is élne, a 20. század egésze alatt sem lett volna nála különb, és nagyon valószínű, hogy a 21. században sem. Ilyen értelemben Metternich herceg egészen egyedülálló volt: a tökéletesnél is tökéletesebb 'reálpolitikus', és ugyanakkor - ami a mi szemünkben fontosabb - a legtökéletesebb 'ideálpolitikus' is egyszersmind. És nem csupán tökéletes szintézise volt e két soha együtt igazán ép formában meg-nem jelenő politikusi alaptípusnak, hanem több ennél, több e kettő tökéletes formájának a tökéletes egységénél. Metternich herceg, ha nem is a mai értelemben, de már a modern világ keretei között, külsőleg tökéletesen alkalmazkodva a korához, egy sokkal ősibb, az örökérvényűséget sokkal inkább reprezentáló korhoz tartozott benső lényege szerint. A felületen tökéletes világfi volt, szellemes és bőbeszédű, - de bensőleg a magasságok és mélységek világához tartozott. Tudott hallgatni és elhallgatni, de a Metternich-féle diplomácia, a finom árnyalatok e legmagasabb fokú diplomáciája nem hazugság-diplomácia volt, mint a későbbi koroké, de még a saját korához tartozó Talleyrand-féle diplomáciát, amelyhez felületeiben talán hasonlított is, esszenciális színvonalát tekintve a magasságok beláthatatlan nagyságrendjeivel múlta felül. Az irányító hatalommal rendelkező vezető politikusok között azóta sem volt egy sem, aki akárcsak megközelítően olyasféle formátummal rendelkezett volna, mint Metternich herceg. Bismarck herceg a Német Császárság kancellárja, akinek a kiválóságai soha nem jelenthették vita tárgyát, némely tekintetben talán megközelítette, de minden szempontot egybevetve még ő is messze elmaradt Metternich mögött. Lehet, hogy lettek volna olyanok, akik, hasonló hatalomhoz jutva, elérték volna, talán meg is haladták volna Metternich herceg politikai színvonalát, - de ezt végül is nemigen lehet eldönteni. Talán Julius Evola Európa uraként - felülmúlhatta volna még Metternich herceget is, a politikában érvényesíthető metapolitikai tradicionális elvek következetes reprezentációjának tekintetében, - de, persze, igazán ez sem dönthető el. Arról semmit, vagy szinte semmit sem lehet tudni, hogy Metternich herceg mennyire állt közel a megfogalmazottan tradicionális alapelvekhez. Metternich korában a tradicionalitás filozófiai-metafilozófiai megfogalmazottságban még nem nyilatkozott meg. A tradicionalitás - jobboldaliságként, mégpedig ideologikus jobboldaliságként - egy szerzőnél jelentkezett, s ez Comte Joseph Marie de Maistre volt. De Maistre alapgondolatai az ideológia síkján és Metternich gyakorlatba átvihető-átvitt elgondolásai között számos rokoníthatóság található, és az egyébként nem jelentéktelen eltérések sohasem igazán princípiálisak. Metternich Joseph de Maistre műveit ismerhette, és komolyan valószínűsíthető, hogy ténylegesen ismerte is azokat. Talán több De Maistre-féle elgondolást kivitelezhetetlennek találhatott, és biztosan sok gyakorlati ellenvetést fogalmazott, fogalmazhatott meg, - de valószínűtlen, hogy az alapelvek lényegével - ne értett volna többé-kevésbé egyet. Metternich herceg életével és politikai működésével bizonyította tradicionális, jobboldali és konzervatív voltát; azt, hogy az önálló-autonóm akciókészséget minden lehetséges esetben érvényesítette; azt, hogy emellett valóban végletesen reakciós volt (amennyiben a lázadó megnyilvánulásokra - mint akcióra (noha éppen az ilyenek mindig reakciók voltak) a leghatározottabb erélyességgel reagált). Felmerülhet az a kérdés, hogy Metternich herceg valóban magyar-ellenes volt-e, ahogyan azt szinte az elemi iskolák első osztályától kezdve az egyetemi tanulmányok végéig sulykolják a gyerekekbe és ifjakba, alantas és egyben démoni manipulációkat végrehajtva a véleményalkotást illetően. Mondjuk ki kategorikusan: Metternich egyáltalán nem volt magyar-ellenes. Magyar-ellenességét soha nem bizonyította, de még csak nem is támasztotta alá semmi. Azt viszont, hogy inkább magyar-barátnak volt tekinthető - persze a maga visszafogott hűvös és disztinktív módján -, azt levéltári kutatások és a különböző, hitelesnek tekinthető visszaemlékezések vizsgálata nyomán bizonyítottnak lehet tekinteni. Metternich herceg az államtanács (körülbelül megfelel a minisztertanácsnak) elnöke volt, államkancellár, és állandó tagja az uralkodói-államfői jogokat operatíve gyakorló államkonferenciának. Ez utóbbinak az elnöke Lajos főherceg-királyi herceg volt, tagja volt továbbá a trónörökös, Ferenc Károly főherceg-királyi herceg, továbbá maga Metternich, valamint Franz Anton Graf (von) Kolowrat-Liebsteinsky, aki a belügyek, szorosabban a rendőri ügyek legfőbb felelőse (körülbelül: belügyminiszter). Gyakran megjelentek - nem állandó tagokként - az Államtanács tagjai közül azok, akik valamely tárgyalt reszort-ügy legfőbb felelősei voltak. A két főherceg általában mindig elfogadta Metternich indítványait; külügyi és a Birodalom alapvető

érdekeivel kapcsolatos kérdésekben korlátlanul, de belügyi, rendészeti kérdésekben, - noha Metternich hercegnek ezekbe is beleszólási joga volt, és az 1840-es évektől egyre inkább bele is akart szólni ezekbe - a főhercegek valamiféle rosszul felfogott 'egyensúlypolitika' értelmében túlságosan nagy teret engedtek Kolowrat-Liebsteinsky gróf - Metternich elgondolásait közvetve vagy közvetlenül többnyire kontrakarírozni szándékozó - nézeteinek. Lényegileg semmiféle alapvető nézetkülönbség nem volt Metternich és Kolowrat felfogása között. Az azonban kétségtelen tény, hogy a későbbiekben gyakran sérelmezett, Metternichnek tulajdonított - főként rendőri - intézkedések, szinte kivétel nélkül Kolowrat által kezdeményezett intézkedések voltak. Meg kell jegyezni, hogy ezek - jobboldali szemszögből tekintve - nem voltak igazán sérelmezhetőek. Valószínű, hogy minden ilyen ügyben maga Metternich is intézkedéseket kezdeményezett volna, de úgyszólván biztosra vehető, hogy ezek sokkal kevésbé otromba módon mentek volna végbe, mint ahogyan egyébként végbe mentek. Kolowrat-Liebsteinsky gróf ugyan nem volt annyira magyar-ellenes, mint ahogyan ezt később terjesztették, de magyar-barátnak valóban nem volt mondható, ahogyan Kübeck báró sem, aki az Államkonferenciának ugyan nem volt állandó tagja, de a gyakran meghívott Államtanács-tagok egyike volt, főként pénzügyi illetékességgel. Kübeck, Metternich és Kolowrat - bár az előtérben udvariasak és barátságosak voltak egymással - a háttérben csaknem ellenségek. Ennek Kolowrat hiúságán kívül semmiféle tényleges oka nem volt. Kolowrat szinte feladatának tekintette, hogy finom módszerekkel megakadályozza Metternich minden belügyi invencióját és intencióját az Uralkodó által aláírt rendelkezéssé válásban. Amikor kitört a bécsi forradalmi lázadás, és Metternichet lemondatta az Államkonferencia, Kolowrat vette át Metternich szinte minden korábbi pozícióját. Ez ellen a lázadó csőcseléknek, legalábbis egy ideig, semmiféle kifogása nem volt, mivel Kolowrat Metternich-ellenessége már a 'nép' közé is kiszivárgott, s ezért Kolowratot csaknem forradalom-baráti beállítottságúnak tekintették, amiben, persze, messzemenően tévedtek, mégis - visszatekintésünkben - joggal neheztelhetünk Kolowrat-Liebsteinsky grófra, mindenekelőtt azért, mert egyéni hiúságának és nagyratörő ambícióinak engedve kikezdte a nála összehasonlíthatatlanul nagyobb és tehetségesebb Metternich 'opus'-át, s ezen semmit sem változtat az a tény, hogy Kolowrat egyébként igen nagy formátumú és nagyon tehetséges, kiválóan képzett személyiség volt. Metternich herceg magyar-ellenessége tehát nem egyéb, mint egy ördögi sugallatú ál- és ellenlegenda. Hasonló ahhoz a tébolyult és stupid vélekedéshez, amely szerint Őfelsége I. Ferenc József császár és király magyar-ellenes lett volna, amiből persze, sohasem volt egyetlen szó sem igaz. De az sem igaz, hogy Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagy - 1849. május 30. és 1850. július 6. között katonai főparancsnok magyar-ellenes lett volna. Metternich herceg is, I. Ferenc József császár és király is, Haynau táborszernagyfőparancsnok is - ez viszont kétségtelen - a lázadások-forradalmak, a lázadásból következő polgárháborúkbelháborúk megalkuvás nélküli ellenfelei és ellenségei voltak. Ez azonban nem a hibájuk volt, hanem egyfelől a szent kötelességük, másfelől a legmagasabb rendű erényük. A nyílt vagy burkolt, a mérsékelt vagy szélsőséges baloldal, és ezek ellenbaloldali, invertált változatai azt gondolhatnak minderről, amit csak akarnak, de az igazi, tradicionális, radikálisan konzervatív és konzervatórius ultrajobboldali állásfoglalás aligha térhet el minősíthető mértékben a fentebb elmondottaktól, még a részleteket illetően sem, a lényegi megállapításokat illetően pedig egyáltalán nem. Ezt pedig nem csupán a konnacionalisztikus és transznacionalisztikus-szupranacionalisztikus állásfoglalásunk mondatja velünk, hanem az általunk szintén elfogadott magyar, és a valóban jobboldali és antinivellatív nacionalizmusunk is, amelynek semmi köze sincs sem a baloldali, sem az ellenbaloldaliságtól kontamintált jobboldali vagy szélsőjobboldali nacionalizmushoz. Metternich politikája nem csupán az Osztrák Császárságot, hanem - ezzel együtt - a Magyar Apostoli Királyságot is védelmezte. A Habsburg- és Habsburg Lothringen-dinasztia tagjai nem voltak sem magyarok, sem osztrákok, sem németek, sem más nemzethez tartozóak, és persze, keveredettek sem, hanem nemzetfelettiek voltak, Habsburg-ok és Habsburg-Lothringen-ek; magyar vér nem volt bennük, de Turul-vér - Árpád és Attila vére -, ha leányágon is, de volt bennük. Az Árpád-ház, a Turul dinasztia sem volt magyar, hanem a tagjai Árpád-háziak, Turul-ok voltak. A nagy dinasztiák olyanok, mintha önálló nemzetek lennének, de a nemzetfelettiség értelmében. A népi-nemzeti királyság egy antitradicionális delírium. Az igazi és antinivellatív, valóban jobboldali nacionalizmusnak ezeket mind el kell ismernie, s ezeket mind el is ismeri; ha pedig mégsem, akkor kiderül erről a nacionalizmusról, hogy áljobboldali, és ellenbaloldali nacionalizmustól átitatott, és csak azért definiálta magát antinivellatív és tisztán jobboldali nacionalizmusként, mert nem értette meg, hogy voltaképpen miről is van szó. A király a birodalom királya, de az abban élo nemzet vagy nemzetek királya is. De nem úgy a népé, mint

egy önmaguk felett elismert alkalmazott, mert ugyanakkor a nép és a népek, a nemzet és a nemzetek a király népe és a király népei, a király nemzete és a király nemzetei. Mérhetetlenül mély köze van a királynak a néphez, a nemzethez, sokkal több köze, mint bárkinek aki a néphez-nemzethez tartozik. A király nem tartozik a néphez, a nemzethez, függetlenül attól, hogy egy vagy több nép és nemzet felett uralkodik. Nem tartozik, nem is tartozhat valamelyikhez - egyikhez sem. Nem tartozik közéjük: hanem a királyuk. Ez végtelenül több és végtelenül magasabbról eredo, mélyebbre ható összefüggést jelent, mint a vér szerinti néphez-nemzethez való tartozás. Egy vér szerinti népi-nemzeti király - esetleges volta miatt - eleve nem is lehet igazi király. Lehet egy kiemelkedo hadvezér vagy politikai vezeto, aki királyi jogokat gyakorol, de ez még a legpozitívabb esetben sem sokkal több a bitorlásnál. Ha nincs igazi király, akkor uralkodókormányzónak kell az ország, a birodalom élén állnia. Ez szintén legitim megoldás lehet. Bizonyos királyi kvalifikációkkal és a nemzetfelettiség benso realizáltságával az ilyen embernek is rendelkeznie kell; egyáltalán nem követelmény azonban a 'törzsökös' népbe-nemzetbe-kötöttség, sot, kimondott hátrány sot kontrainduktív tényezo is lehet. 'In concreto' többnyire valóban az is. Ezek a gondolatok meglehetősen messzire vezetnek kiindulópontunktól, Metternich herceg és kancellár alakjától, - de csupán látszólag, mert valójában ezek a gondolatok a Metternich-féle szellemiséggel korrespondeáló gondolatok. A metapoliticitás olyan, hogy nyitni képes a politicitás felé is és az apoliticitás felé is. Ha a metapoliticitásból a politicitás felé akarnánk nyitni, Metternich alakjának a paradigmatikus voltát lehetetlenség volna kétségbe vonni, de Metternich alakjának azok előtt is tiszteletreméltónak kell lennie, akik kimondottan az apoliticitás felé akarnak nyitni. Metternich herceg alakja minden mozzanatában - megkérdőjelezhetetlenül - intakt volt és marad. Ilyen nagy személyiségnek, mint amilyen Ő volt, voltak és lehettek volna - teljesen elnézhető - hibáik, ám Metternich hercegnek és kancellárnak - mondhatjuk nyugodtan - nem voltak hibái, vagy ha talán mégis lettek volna, ezek annyira csekélyek, jelentéktelenek lehettek, hogy valóban szóra sem érdemesek. Metternich herceg és kancellár alakja megfelel a (csaknem) tökéletes államférfi paradigmatikus alakjának. Tökéletessége csak azért nem volt maradéktalan, mert a korszak jegyei az Ő lényében is megmutatkoztak, noha Ő e korszak erői ellenében küzdött, s ez jelentékenyen kompenzált minden, e korral összefüggő vonást. Metternich herceg alakja példakép minden - a politika felé is nyitni szándékozó - tradicionális beállítottságú, ténylegesen és igazán, tisztán és egyértelműen jobboldali orientáltságú személy szemében, de messzemenően tiszteletreméltó azok számára is, akik minden 'külső'-től, minden politicitástól elzárkózva, kizárólag az apoliticitás felé szándékoznak nyitni, mert az elvi jobboldaliság ezek esetében is kritériumérvényű. E sorok szerzője - egyéb spirituális céljai mellett - külön missziójaként határozza meg, hogy bizonyos - a tradícionalitás elveinek a megjelenítésétől nem idegen történelmi alakokat a maguk eredeti fényében próbálja bemutatni. Ilyen, például, I. Ferenc József császár és király, a fentiekben tárgyalt Metternich herceg és kancellár, Alfred Fürst zu Windisch-Grätz tábornagy és főparancsnok, Haynau táborszernagy és főparancsnok, de ilyenek lesznek majd azok a császárhű-királyhű magyarok, akik egyáltalán nem kis számban harcoltak Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth lázadó, belháborút kirobbantó hordahadai ellen, akikről szintén szándékunkban áll írni. Ezt a szerző imperio-monarchista beállítottsága is, de elkötelezett magyarsága is megköveteli, - annak a felismerése, hogy a magyarság becsületét ott kell keresni, ahol az valóban megtalálható, nem pedig ott, ahol e becsület eljátszása ment végbe. Dr. László András Lábjegyzetek 1.) Außenminister: külügyminiszter; Haus-, Hof und Staatskanzler: ház-, udvar- és államkancellár; President des Staatsrates: az államtanács elnöke; Ständige Mitglied der Staatskonferenz: az államkonferencia állandó tagja

BÁRÓ FEILITZSCH BERTHOLD A magyar történelem jobboldali személyiségei I.

A Pannon Front folyóirat 1998. augusztusi, 16. számában egy nemes hangvételű, erősen royalista visszaemlékezés jelent meg, melynek szerzője Feilitzsch Berthold (1867-1947) volt(1). Személyéről azt hallottuk, hogy - például a Hungarista Mozgalom 1945 után Nyugat-Németországban élő vezetőinek és elitisztikusabb híveinek véleménye szerint is - a két világháború közötti időszakban a legnagyobb szellemi tekintélynek örvendett, véleményére, nézeteire az akkori Magyarországon minden mérvadó politikai, politikai jellegű ideológiai szervezett adott, a "konzervatív jobboldal" éppúgy, mint az "új szélsőjobboldal". Noha a szó leghivatalosabb értelmében vett politikai pályája az 1930-as évek elejére véget ért(2), tekintélye révén továbbra is igen fontos tisztségeket töltött be. E tisztelet és érdemek okán kapott méltóságokat gyakorolva, számos meghívásnak és elfoglaltságnak eleget téve, a hivatásos politikai élettől való függetlensége ellenére is számos - erre hajlandóságot mutató - személyt győzött meg uralkodó- és nemzethű nézeteinek ellenforradalmi igazáról, úgy az ancien régime, mint az akkoriban új politikai irányvonalak képviselői között. Az eszmék történetének és a pozitív, tradicionális magyar történelemnek a síkján hatása valójában sokkal nagyobb lehetett a napi politika kötelezettségeivel foglalkozó, számos ismert politikai személyiségénél is. Az ő életében, személyiségében, nézeteiben, tetteiben megvalósult, s onnan visszatükröződik az a legitim és megújított folytonosság, amelyet az arisztokrácia képviselői és az "új szélsőjobb" képviselői között Evola Magyarországon. Báró Julius Evola és a magyar arisztokrácia című írásunkban például oly annyira hiányoltunk, és amelynek általános hiánya valóban igen nagy mértékben járult hozzá (mind az arisztokrácia, mind az új szélsőjobb akkori képviselőinek részéről) a XX. században bekövetkező történelmi tragédiákhoz, és a tradicionális értékek társadalmi, politikai színterekről való általános eltűnéséhez. Feilitzsch Berthold - aki szerint a "túlságos szerénység" nagy politikai és történelmi bűn; aki előtt "a tekintélyrombolás mindig gyűlöletes szándék"; aki erőteljes "bírája a forradalmi kormányok csőcselék garázdálkodásainak" s "nem barátja a krokodilkönnyeknek"; aki szerint a demokrácia "lefokozva minden tekintélyt, származásra, műveltségre való tekintet nélkül mindenkit egyenlővé lesüllyesztve, mint évezredekkel ezelőtt Hellasban és Rómában, nálunk is meghozta gyümölcseit"(3) - 1867. július 15-én született Törökkanizsán. Családja ősi frank eredetű család, amely önálló nemzetségként a Karolingok korában kezdte meg fokozatos nyugatról keletre húzódását. Az édesapa, Feilitzsch Feodor Lázár, aki még ősei szász kastélyában született, az 1840-es évek európai forradalmai alatt előbb a porosz, majd az osztrák hadseregben szolgált. Az úgynevezett "nemzeti forradalmak" (valójában szélsőségesen szabadkőműves manipulációk által kirobbantott lázadó forradalmak)(4) kapcsán csaknem mindenütt elterjedt, sztereotípiává váló proletár osztrákellenesség ellenében azonban mindjárt idézzük itt fel Feilitzsch B. sorait: "[Atyámnak] Nyelvtehetsége nem volt, a magyar nyelvet elsajátítani nem tudta. De szigorúan őrködött felette, hogy fiai magyar iskolákban és magyar szellemben neveltessenek."(5) Ahogy a Feilitzsch-család esete - és még inkább Berthold későbbi élete - is mutatja, a radikális Habsburg-hűség, az osztrákbarátság és a hű magyarság egyáltalán nem voltak összeegyeztethetetlenek. Feilitzsch Berthold Pozsonyban tett államtudományi államvizsgát, s huszonkét éves korában, miután a hivatásos katonai pályáról lemondott, Torontál vármegye alispáni hivatalának közigazgatási gyakornoka, majd jegyzője, később pedig főjegyzője lett.(6) Amint azt az 1932. július 24-én kelt, idézett emlékiratában megjegyzi, nagy hatással volt rá vívómestere, Matinengó Nándor, "aki nemcsak vívni tanított meg, hanem lovagias szellemet is oltott belém".(7) A társadalmi problémák iránti érzékenysége, s hite, hogy a császárhűség alapjain állva ezeket megoldani lehet és érdemes,(8) nagy aktivitásra sarkallták. I. Ferenc József Osztrák Császár és Magyar Király 1895-ben ennek következtében kamarásává, majd 1897-ben Szabolcs vármegye főispánjává nevezte ki. Szabolcs, monarchista-royalista szempontból nézve a legellenzékibb vármegye volt abban az időben. Feilitzsch, a teljesen császárhű politikus, a császári titkos kamarás azonban kilenc éven át a legnagyobb harmóniában, nagy tiszteletnek örvendve vezette a megye lakosságát, politikusait és elöljáróit. Íme egy újabb példa a Habsburg-hűség és a hű magyarság egységének mindig is megvolt lehetőségére. E harmónikus vezetés, mint korábban Torontál vármegyében is(9),

természetesen csak nagyfokú elvhűséggel, benső szilárdsággal valósulhatott meg, aminek ellenforradalmi karakterére Emlékeimből! című művéből az alábbi esetet idézzük fel: "Az 1897. év őszén Szabolcs megyében egy agráranarchista mozgalom ütötte fel a fejét, amely a száraz időben keletkezett tűz gyorsaságával elterjedt az egész megyében. Egy Várkonyi nevezetű budapesti újságíró és laptulajdonos volt e mozgalom vezetője. Budapesten három háza volt - jellemző jelenség. Arra ösztönözte a jóhiszemű magyar népet, hogy a szántóföldeket osszák fel maguk között. A mozgalom az összes környező vármegyében elterjedt - Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében is -, de legelterjedtebb és legszenvedélyesebben elterjedt Szabolcsban volt. Ebben az időben történt, hogy a vármegye közönsége annyira tartott a mozgalom elején a dolgok rosszrafordulásától, hogy egy közgyűlésen idegen, nem magyar ajkú katonaság odarendelését kérte. Én ezt természetesen elleneztem, de az eset jellemző volt. A függetlenségi magyar vármegye kért nemzetiségi katonaságot. Az 1886. évi XXI. t.c. egy rendelkezése alapján én vettem kezembe e veszedelmes moz-galommal szemben szükségesnek mutatkozó védekezés vezetését. Elsősorban gondoskodtam a csendőrség megerősítéséről és megfelelő erélyes csendőrtiszt odahelyezéséről is. Később már katonai karhatalom kirendelését is kértem. A kassai VI. hadtest akkori parancsnokló tábornoka, Fabinyi, oly előzékeny volt, hogy minden kérésemet azonnal teljesítette. A m. kir. Belügy-miniszter többször figyelmeztetett arra, hogy hatáskörömet túlléptem, én azonban ezzel nem törődve, azon túl is rendeltem ki katonaságot, igyekeztem a népet felvilágosítani és észretéríteni. Ma [1932] könnyű dolog egy lapot beszüntetni. Akkor csak nagy nehézségek árán sikerült hosszú idő után Várkonyi lapjának betiltását elérnem. Amikor az általam szolgáltatott bizonyítékok alapján Várkonyit letartóztatták és a nyíregyházi fogházba beszállították, sikerült megfogni és leszerelni a mozgalmat. Annyira fejlődött ez, hogy a nép Nyírbátoron és Kisvárdán a telekkönyvek megsemmisítését is megkísérelte. Körülbelül 1898 február havában kezdett lassan a nyugalom helyre állani."(10) Feilitzsch Berthold báró élete első szakaszának tekinthető része 1906-ban a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság ítélőbírájának való kinevezéssel folytatódott, ami fővárosba költözésével járt együtt. 1912-ben felvételt nyert a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendbe, másnéven Johannita Lovagrendbe; akkoriban talán még az itteni előmenetel részét képezte, hogy elnyerte a Magyar Vöröskereszt Egylet központi főmegbízott főgondnoki állását (1912-1914). 1920-ban epebajjal ugyan nyugdíjazták, de továbbra is az ország politikai életének aktív alakja maradt, hiszen 1927-ben Csonka-Bihar, majd 1929-ben Békés vármegye főispánja lett. (11) Még az 1922. év Szent János napján, Potsdamban, Frigyes porosz királyi herceg - Hindenburg tábornagy-rendkapitány kíséretében - valóságos lovaggá ütötte. 1924. június 23-án pedig a Johannita Lovagrend magyarországi csoportjának kommendátora lett. Életének első szakasza, Békés vármegyei főispánsága leteltével, 1931-ben zárult, - miután elérte, hogy "a szociáldemokrata párt összes jelöltjei és a radikális ellenzék jelöltjei megbuktak"(12). Feilitzsch báró egyetlen fennmaradt vagy hozzáférhető írásos műve életének első szakaszát követi nyomon. Ez az első szakasz egy intelligens és mély érzésű konzervatív - metternich-i módon egyszerre kemény és hajlítható - politikájáról tanúskodik, ami alapvetően azon nyugszik, hogy az embernek saját kezébe kell vennie sorsa irányítását, de mindezt anélkül, hogy a hagyományos értékek széles, etikai-politikai-vallásietnikai stb. spektrumát ezzel tagadná. Ezt megalkuvás nélküli "rugalmassággal", a dogmatizmus teljes hiányával tudta megvalósítani, s nevét korának befolyásosabb, ismertebb köreiben is egyre ismertebbé tette. A tradicionális értékeket nem dogmatikusan, hanem mélyen, önmagában hordva védelmezte, és éppen ezért tudta ezeket az adott helyzetre való, lélekjelenlét-teli alkalmazásokkal fenntartani, - amely értelemben mi itt a hajlíthatóság szót alkalmaztuk. Valljuk meg, a korabeli, régi konzervatív politikusok ilyesminek a végbevitelére általánosan képesek voltak - noha talán nem olyan tisztán aktív és önálló módon mint Feilitzsch -, ám amihez ők ritkán vagy egyáltalán nem voltak eléggé bátrak, az egy mindezek melletti - nem párt-szintű - radikalizmus. Ez az, ami Feilitzsch Berthold tekintélyét az övékénél időben is tovább tarthatta fenn, fontos vezető méltóságokat nyerve el (melyekről az Emlékeimből! sajnos már nem tehetett említést). Elnyerte a Magyar Érdemrend nagykeresztjét, az EX Hazafias Szövetség vezetője lett, a MOVE társelnöke, (13) majd az Országgyűlés Felsőházának alelnöke. 1949. november 1-én Unterhartmannsrenth-ben (NSZK) bekövetkezett haláláig pedig mindvégig a Johannita Lovagrend magyarországi kommendátora volt.(14) Mindehhez fel kellett ismernie, azt, amiről már az Emlékeimből! lapjain is írt, és amely felismeréseket az arisztokrácia vezető politikai pozícióban lévő képviselői gyakran elmulasztottak megtenni: "A politikai életet a múlt [XIX.] század négy utolsó évtizedében a szabadelvű felfogás irányította. Ez nemcsak a kormánypártok szereplőkre vonatkozik, hanem az ellenzéki politikusokra is. Magam is szeretve az emberben

az Isten teremtményét, szeretettel foglalkoztam mindenkivel és ahol tehettem segítettem, s bár konzervatív gondolkodásban nevelkedtem és ezt a világnézetemet fenn is tartottam mindmáig, mégis a szabadelvű irányzatba sodródtam bele [nem feledve itt, hogy a royalista kormánypártokat is "liberálisoknak" nevezték akkoriban, főként annak következtében, hogy monarchista programjukat gazdaságilag, mint "modern", "életképes" program verifikálták]. De nem is követhettem más eljárást, mert a hivatalos [monarchista] hatalom kezelése olyan kötelezettségekkel járt, amelyek mellőzhetőek nem voltak. (...) Csak később ébredtem tudatára, hogy a magyar faj - nemtörődömségével, szívjóságával és türelmével - két kézzel osztogatta a mindinkább tömegesen beszűrődő idegeneknek a jogokat és kiszolgáltatta ezzel gazdasági életének vezetését és végül a politikai hatalmat is, mert ez annak következménye. A minden tekintélyt lefokozó, mindenkit származás és műveltségre való tekintet nélkül egyenlővé lesüllyesztő demokrácia nálunk is meghozta gyümölcsét, mint évezredekkel előtt Hellasban és Rómában, s végeredményben odavezet, hogy a magyar faj nem lesz többé saját sorsának öntudatos intézője."(15) Figyelembe véve tehát, hogy a jelen tanulmány a magyar történelem e tiszta és - sokan másokkal ellentétben - vitán felül álló módon jobboldali személyiségének, báró Feilitzsch Bertholdnak a jelentőségét csak életműve első fele ismeretében tudta bemutatni, a jobboldaliság széleskörű értelmét meglátó, arra érdemes magyar és német barátainkat végül arra kell ösztönöznünk, hogy folytassák eme kivételes személyiség levéltári és családi hagyatékának a kutatását. Feilitzsch Bertholdot dr. László András például a "radikális magyar jobboldal 1919 és 1949 közötti Spiritus Rectorának" nevezte.(16) E további, a jelen tanulmányt kiegészítő kutatás annál inkább is fontos volna, mivel az általunk fő forrásként használt műben Feilitzsch maga mondja: "A forradalmak után életemben bekövetkezett változások és események leírását igen szűk körre szorítom, mert ezek oly egyénekkel állnak kapcsolatban, akik ma is a közéletben szerepelnek, az események maguk pedig részben hivatalos titkot képeznek. Életem ezen időszakának ismertetése tehát nem tarthat igényt arra, hogy kimerítőnek tekintessék."(17) * JOBBOLDALISÁG ÉS SPIRITUALITÁS UTÓLAGOS MEGJEGYZÉS BÁRÓ FEILITZSCH BERTHOLD SPIRITUALITÁSA KAPCSÁN Nemrégiben találkoztunk egy állásponttal, amely szerint a jobboldali személyiségek szellemiségének azon törekvései, hogy valamely konkrét tradicionális "szellemi úthoz", valamely lovagrend útjához vagy más "magasabb önmegvalósítási út gyakorlásához" kapcsolódjanak, általában "műkedvelő" jellegűek, "dilettánsak" és sikertelenek lettek volna. Feilitzsch Berthold ilyetén szellemi életéről igen keveset tudunk. Tudjuk, hogy ő avatta fel és öltöztette be Horthy Miklóst a Johannita Lovagrend tiszteletbeli kommendátorává (fia István, a Rend valóságos lovagja). Mondhatnánk, hogy ez az előrehaladott szellemi életből egyenesen következő tekintély jele lehet, hiszen az Ország Kormányzója - legalábbis akkoriban - nem hagyja magát beöltöztetni akárki által. Mivel Feilitzschnek Horthynál nyilvánvalóan nem volt nagyobb politikai hatalma, gondolhatjuk, hogy e kapcsolatuk oka egy valóságos szellemi hatalom lehet. Ezen kívül, Feilitzsch több lovagrendbe jelentkező személy felvételét megakadályozta az első világháború vége felé, "mert ezek kinevezését nem tartottam a rend további fejlődésére hasznosnak" - talán ez is jelenthet valamit. Kommendátorsága alatt kilencvenhétre nőtt a lovagok száma és "a magyar johannita csoportot a protestáns nemesi társadalom többi országban működő csoportjaihoz méltó rendszervezetévé tette" - ez is fedhet valamit a fenti álláspont, vélemény ellenében. Ezeknél többet viszont nem igen tudhatunk.(18) Mindjárt jegyezzük meg azonban itt, hogy a mai elképzelések egy szorosabb értelemben vett szellemi, spirituális "útról", "gyakorlatokról" vagy "igazi beavatottságról" általános "hiedelmeken", téveszméken és külsőségeken alapulnak. Ha már egy igazán tiszta és mély véleménynél tartunk, valóban egyáltalán nem lehet kizárni a fent megfogalmazott vélemény jogosságának lehetőségét, ám gyorsan ki kell mondani, hogy csakis lehetőségről, mégpedig alkalmi lehetőségről lehet szó, és nem lehet általánosítani a fenti állítást. Tradicionálisan ugyanennyire "dilettantizmus" bedőlni mindenféle gyakorlatok végzésének, és semmiképpen nem garancia az "igazi spiritualitásra" bizonyos látványos csoportok, irányzatok és "utak" bűvkörébe, vagy akár szoros kapcsolatba kerülni velük. A "műkedvelő" jelleg itt is tökéletesen nyilvánvaló. Ezeknek a dolgoknak az eseteivel csakis arra való lehetőségekről beszélhetnénk, hogy valaki egy mély szellemiséget tanításaikon és tanulságaikon keresztül kibontakoztasson. Ugyanekkor viszont - és a fenti álláspont dezorientáló és rosszindulatú szándéka itt válik nyilvánvalóvá - a jobboldaliság kapcsán is kellene beszélni ilyen lehetőségekről, mindenek előtt azon az alapon, hogy egy "régi rend" bármely formájának aktív tisztelete minden tiszteletet gyakorlót megóv a spiritualitás modern formáinak (spiritizmus,

okkultizmus, new-age stb. stb.) kísértéseitől. Az autodefenzión, egy széleskörű önvédelmen keresztül pedig megnyílhat a tényleges autonómia felé vezető út, ami minden igazi és aktív spiritualitás bázisa, teljes formájában pedig célja. Feilitzsch Bertold pedig nagy fokú szabadság, függetlenség megvalósítását tanúsította nemcsak korának új kísértéseivel szemben, hanem még pályatársainak, elitisztikus környezetének, barátainak rokon eszméivel szemben is. Mindez nem mehet magától, tudatos, minél inkább mindenre kiterjedő spiritualitást, szellemi szabadságot követel. De nem is csak az ő spiritualitásáról van itt szó. Sokkal inkább arról, hogy tévképzetek, hiedelmek, tények, naivan konkrétista elképzelések kollektív béklyói helyett valóban meg tudjuk-e teremteni, látni azokat a lehetőségeket, amelyekben nem a spiritualitással kapcsolatos kollektív sztereotípiák, hanem a spiritualitás bázisa, az autonomitás realizálódik. Megteremteni a lehetőségeket, de a bázisról egyszersmind uralni is a szellemi utak lehetőségeinek perspektíváit. Nagyon gyakran elfelejtjük, hogy egy szellemi útból nem az az igazán szellemi, ami ennek az útnak objektív, feltáruló járuléka, hanem célja, amely egyáltalán nem lehet objektíve elénk táruló. Valamit megvalósítani csakis a vele való teljes azonosságot jelentheti, nem a csupán előttünk állót. Az azonosság a szellemi útban szellemibb, sőt a legszellemibb elem, végtelenül szellemibb mint bármilyen út látványos járulékai, amelyektől valójában szabaddá kellene magunkat tenni. Az általunk értelmezett jobboldaliságban e tekintély-teremtő autokratizmus megvan és döntő. Teljesen hiányzik a papírszag és a tudás-formákra való számtalan, függő, s ennél fogva alibi hivatkozás. Egy magát Istenben azonosító ősi uralkodó igen kevéssé hagyott hátra tanítást, sőt, talán meg sem mondta volna magáról, hogy magát Istenként identifikálja, mégis ezt valósította meg. Nem létezett számára "elérhetetlen távolság" (hacsak nem "lefelé"), sem pedig a "beszéljünk róla" mindennél elsődlegesebb modern elve. Az elérhetetlenség tudatának teljes hiánya jellemezte, aminél már csak az eléretlenség tudatát nehezebb felszámolni. Ez a legtöbb. Amennyiben valaki jobboldali, a mi felfogásunk szerint, benne megvalósul egy a távolságok észlelésével kapcsolatos nagyfokú érzék, s ebből következően egy bizonyos szellemi uralom is az elérhetetlen és eléretlen dolgok felett. Ebben az uralomban eléri ezeket. Tekintettel arra, hogy a spiritualitás bázisa, a függetlenség és befolyásolhatatlanság egybeesik így a jobboldaliság tekintélyelvű autokratizmusával, éppen ezért úgy véljük, hogy korábbi írásainkhoz hasonlóan joggal vonhattunk itt analógiát a jobboldaliság és spirituális között, - nem zárva ki természetesen annak alkami lehetőségét sem, amit a fenti álláspont általánosítva kijelentett. Horváth Róbert Lábjegyzetek 1.) Néhol Berchthold 2.) Lásd Feilitzsch Berthold: Emlékeimből!, Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest 1933, (46 oldalas nem terjeszthető kiadvány), 42. o. 3.) Feilitzsch: I. m., supra, 3., 4., 28. o., 39. és 33. o. 4.) Jól mutatja ezt egy később, 1917. június 28-30-án Párizsban tartott szabadkőműves kongresszuson konkrétan is megfogalmazott cél: "A Habsburg monarchia elnyomott nemzetiségei szabadíttassanak fel a közigazgatási és politikai elnyomás alól." Lásd, Pannon Front folyóirat, 15. szám, 36. o. 5.) Feilitzsch: I. m., 5. o. 6.) V. aljegyző: 1889-1892, II. aljegyző: 1892-1894, I. aljegyző: 1894-1895, főjegyző: 1895-1897. A katonai pálya elvetésének okairól lásd idézett művét, 6. o. 7.) "Lehetetlen beszámolnom mindazokról, akik nevelésemre befolyást gyakoroltak." Feilitzsch: I. m., 7. o. Ez az emlékirat egyébként több szempontból úgy tűnik fel a szemünkben, mint ami az akkoriban szerveződő "új szélsőjobb" vezetői royalista irányba történő tradicionális politikai orientálásának egyik eszköze lehetett. 8.) Az uralkodó iránti hűségére jellemző például azon megjegyzése, hogy az udvari életben nem annyira a pompát, mint inkább a pontosságot és a rendet tisztelte, amely szerinte a szabályozott királyi életből következett. Lásd, Feilitzsch: I. m., 9. o., illetve Feilitzsch: I. Ferencz József és Erzsébet Királyné Magas Felséges személyeiről címen reprodukálva bizonyos ide vonatkozó részeket, P. F. folyóirat, fent említett szám, 28. o. 9.) "Torontál vármegye nemzetiségi vármegye volt. A lakosság többnyire szerb, magyar, német, tót, oláh, bolgár közösségekből tarka összevisszaságban. A vezető elem mégis a magyar értelmiség volt, nem is lehetett másképpen. A súlyos nemzetiségpolitikai viszonyok hatása a tisztikart a legéberebb és

legkövetkezetesebb magyar nemzeti magatartásra nevelte." Feilitzsch: Emlékeimből!, 6. o. - Jegyezzük meg, hogy ma pontosan ennek az ellenkezője történik: egy többnemzetiségű helyen éppen a magyar, a vezető nemzetiségi elemnek a feladása. 10.) Feilitzsch: I. m., 16-18. o. 11.) "Nemzetgyűlési és országgyűlési képviselővé való megválasztásom - ahogy az a politikában lenni szokott - elgáncsoltatott. Igy merült fel a gondolat, hogy újból a főispáni méltóságban vegyék igénybe szolgálataimat." Feilitzsch: I. m., 38. o. 12.) Feilitzsch: I. m., 41. o. "Az én erélyem igyekezett mederbe szorítani a hullámokat és így természetszerűleg köztem és a szociáldemokrata, valamint a túlságosan liberális bizottsági tagok közt állandóan állt a harc." (40. o.) 13.) EX (Etelközi Szövetség): "A két világháború közötti korszak titkos társasága, amely főként az elszakított területek magyarsága nemzeti tudatának ébren tartását szorgalmazta. Ugyanakkor a magyar belpolitikát a középutas kiegyensúlyozás szintjén igyekezett tartani. Igazgatója darab ideig báró Feilitzsch Berthold, johannita kommendátor volt. Az Ex alapszervéből fejlődött ki a 40-es években a Magyar Front konzervatív jobbszárnya." MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet): "A magyar társadalomnak a forradalmi eszmék elleni mozgósítására, kezdetben kizárólag katonatisztekből álló, 1918. november 15-én alakított társadalmi egyesület, amely utóbb polgári elemekkel is bővült. A Trianoni békefeltételek értelmében lecsökkentett haderő támogatását célzó paramilitáris szerv, több mint száz tagegyesülettel: sport egyletek, lövész társaságok, cserkész csapatok, levente mozgalom." Vajay Szabolcs: A Johannita Rend Lovagjai (1854-1987), Johannita Lovagrend, h. n. 1987., 362. és 671. o. 14.) Vajay: I. m., supra. Mindemellett még az Evangélikus Egyetemes Egyházi Gyámintézet világi elnöke, s korábban a nyíregyházi "Bessenyey Kör" kultúregyesület alapító elnöke volt, amely utóbbira "később is örömmel gondoltam vissza, bár a megyéből való eltávozásom után a kör a szabadkőművesség hatása alá került". 15.) Feilitzsch: I. m., 32-33. o. 16.) László Adrás: A jobboldaliság kritériumai, Pannon Front folyóirat, 3. szám, 10. o. 17.) Feilitzsch: I. m., 35-36. o. Már az 1919-es forradalom kapcsán bizonyos igények ébredtek benne: "Az ellenforradalmi mozgalomban [ekkor] nem vettem részt, mert állandóan tapasztaltam ezek elárulását, ami annak következménye lehetett, hogy mindenki nyíltan tárgyalta a tervezett eseményeket. Lehettek olyan alakulatok is, amelyek szigorú titoktartást követeltek, de én ilyenekkel nem jutottam összeköttetésbe." (37. o.) 18.) Feilitzsch: I. m., 42-43., 44-45. o. Horthy beöltöztetését a Herrenmester rendelte el, ld. 45. o.

A BECSÜLET NAPJA

A XX. század végén kevés olyan nyilvános megemlékezés, rendezvény akad, amin teljes egyetértéssel és határozottsággal vehet részt az, aki jobboldali beállítottságú embernek vallja magát, és azt komolyan is gondolja. Ám van egy esemény, amelynek emlékezetben tartása - bár történelmi szempontból is kiemelkedő jelentősséggel bír - jóval túlterjed a történelmi szerepén. Mindez a Magyar Apostoli Királyság ellenséges hatalom általi teljes, és a mai napig terjedő hatású elfoglalása előtt történt. Éppen ezért példát mutatva kiemelkedik a mai általánosan elterjedt hazugságok és idiótaságok ingoványos köréből. Ez az esemény az, amikor a kommunista hatalom ellen Budapestet már több hónapja védő sereg maradványai megmutatták, mi a becsülettel és tartással járható és járandó út: soha meg nem alkudva a harc folytatása azzal az ellenséggel szemben, amellyel megalkudni soha nem lehet. Erről a hősi tettről emlékeznek meg a Becsület napján. A XX. század közepén az ezeréves Magyar Apostoli Királyság gyakorlati fennállása végveszélybe került. A kommunista Szovjetunió vörös hordái 1944. szeptemberére elérték az ország határát. Útjukat Románia augusztus 23-ai árulása könnyítette meg jelentősen. A védelem jelentős részét magára vállaló szövetséges III. Birodalommal vállvetve küzdöttek a magyar csapatok a gyakran hét-nyolcszoros túlerővel szemben. Nem volt választási lehetőség. A marxisták szövetségeseinek esetleges partraszállásában bízva a Kormányzó megkísérelte a fegyvertárs háta mögött kötött fegyverszünettel a Királyság elpusztítására törő ellenséget harc nélkül beengedni az országba. Ezenkívül még arra is hajlandó lett volna, hogy szövetségesének csapatait lefegyverezze, majd hadat üzenjen Németországnak. Lehet, hogy Sztálin nem adta volna Romániának Észak-Erdélyt, ezenkívül talán a kommunista forradalmat sem zsidó, hanem magyar soviniszták hajtották volna végre úgy, mint ahogy Romániában történt. Utóbbi esetben a magyar nemzet részben önszántából zuhant volna a soha nem látott szellemi, erkölcsi, kulturális mélységekbe. A Kormányzó jobbesetben a Svájcba menekült Mihály, román király, rosszabb esetben a román árulásban szintén nagy szerepet játszó, később a kommunisták által kivégzett Mihail Antonescu miniszterelök-helyettes(1) sorsára jutott volna. Minderre azonban nem került sor, Horthy Miklós erős nyomásra lemondott. Ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy tisztában volt azzal a ténnyel, hogy minden körítés ellenére megszegett egy rendkívül fontos szokásjogot, ami ráadásul Magyarországon külön törvénybe volt iktatva. Ez a törvény - ami egyúttal a katonai becsület megkérdőjelezhetetlen része - pedig azt mondja ki, hogy aki a szövetséges ellenségével próbál szövetkezni, az hazaáruló. Horthy tehát a magyar törvények szerint hazaárulást követett el, ami miatt mindenképpen le kellett mondania. Ez utóbbi tette előtt azonban Szálasi Ferencet bízta meg a miniszterelnöki teendők ideiglenes ellátásával. Azt, hogy az ország és a hadsereg ki mellett állt, példásan mutatja az a tény, hogy október 16-án csak egy-két magas rangú tiszt ment át a kommunistákhoz - például dálnoki Miklós Béla, a szovjetek bábjaként működő szégyenteljes úgynevezett "Ideiglenes kormány" későbbi "elnöke". Mindeközben a magyar és a német csapatok vért, áldozatot nem kímélve harcban álltak a sokszoros túlerőben lévő, még saját parancsnokaik által is vágóhídi barmokként kezelt vörös csapatokkal. Állati hordáik október végére végigrabolva és pusztítva az országot, elérték a fővárost. A német-magyar csapatok a kezdeti bizonytalanságok után védelemre rendezkedtek be azzal, hogy vagy itt állítják meg az ellenséget, vagy sehol, de az önfeláldozó harccal leköthetik az Európát délkelet felől támadó ellenséges erők legnagyobb részét, megakadályozva a szovjetek vészterhes nagyságú térnyerését a kontinensen. A magyarországi harctér kiesése esetén - amiben központi szerepe volt Budapestnek - az angol-amerikai közös erők - mint kisebbik rossz - Európának túl kicsiny hányadát tudták volna hatalmuk alá hajtani. Az így létrejövő rendkívül erős szovjet túlsúly miatt a Szovjetunió kétségkívül egészen más - méghozzá jóval agresszívabb - politikát folytatott volna a II. Világháború után, nem pusztán Ausztria, hanem egész Európa tekintetében. Nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a háttérrel hatalmát az Atlanti-óceánig terjesztette volna, a maradék Nyugat-Európában véghezvitt belső bomlasztás vagy külső erőszak által - esetleg a kettőt együtt alkalmazva, amint az 1956. novemberében Magyarországon (2) vagy 1980-ban Afganisztánban történt, esetleg ahogy az Chilében történt volna. Az ostrom Sztálin közvetlen parancsára 1944. október 29-én kezdődött meg. Ekkor a támadás még csak a pesti oldalon folyt, a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front csapatai azonban a túlerejük ellenére nem tudtak komolyabb eredményt elérni. Kellő erő hiányában nem lehetett megakadályozni a Vörös hadsereg átkelését

a Dunán és Budapest körülzárását. Ezt a feladatot a Tolbuhin által vezetett 3. Ukrán front hajtotta végre, amely a teljesen védtelen Dél-Dunántúlon szinte akadály nélkül haladt előre. 1944. karácsonyára azonban ez is bekövetkezett, a német-magyar csapatoknak immár körkörös védelemre kellett berendezkedniük. Ám a védőknek sikerült megakadályozni, hogy a kommunista erők november 7-ére elfoglalják a fővárost, ahogy azt azok tervezték, sőt, sem november harmadik, sem december első, sem negyedik hetén sem sikerült bevenni, bár az egyre türelmetlenebb Sztálinnak a küldött ígéretekben ezen időpontokat jelölték meg. Időközben - november 11-én - az Országgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül Nemzetvezetővé választotta Szálasi Ferencet, aki ebben a rendkívül vészterhes időszakban, semmilyen áldozatot sem kímélve vállalta a feladatot. A kudarc esetén bekövetkező kommunista bosszú ellenére folytatta a harcot. A védők - akiket német részről Karl-Pfeffer Wildenbruch Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván vezérezredes vezetett - hősies helytállása folytán az ostrom rendkívül hosszan elhúzódott, értékes heteket, ezzel együtt Európában értékes területeket mentve meg a szovjet csapatok elől. Azonban az erős támadások alatt a védősereg száma jelentősen lecsökkent. Pest megmaradt területeit január 18-án fel kellett adni, amikor a vörös hordák már majdnem teljesen elfoglalták a sokszáz éves hagyománnyal rendelkező városrészt. A védelem már csak Budára összpontosult. A város felmentésére indított három német hadművelet is kudarcot vallott. A védők már szinte csak a Várhegyet tartották ellenőrzésük alatt. Február 10ére az élelem teljesen elfogyott, lőszer már alig volt. A német-magyar csapatok választhattak: vagy megadják magukat, esetleg harc nélkül lemészárolják őket, vagy kitörnek. A fegyverletétel teljesen érthető lett volna. A három hónapja szinte egyfolytában harcban álló, éhező katonák a teljes kimerültség határán álltak. Ha kitörnek, egy nap alatt kell megtenniük azt a távolságot, amit a szovjet csapatoknak 50 nap alatt sikerült. Mindezt tüzérségi előkészítés és fedezet nélkül, az emeleteken és háztetőkön lévő ellenséges lövészekkel, beásott és mozgó harckocsikkal szemben, csupán egy-két saját harckocsival támogatva úgy, hogy a kézifegyvereikhez is csak pár darab lőszer maradt. Ha megadják magukat, talán egyszer valahogy hazakerülnek, de valószínűleg életben maradnak, hiszen a megszállók "csak" az SS katonákat és a sebesülteket mészárolták le azonnal. De ők nem ezt az utat választották. Ha megadják magukat, annak a hatalomnak a lába elé teszik le a fegyvert, amelynél bestiálisabb még soha, sehol nem fordult elő a történelemben. Hindy Iván szavaival: "A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette." Egy ilyen hatalom elé még akkor sem voltak hajlandók letenni a fegyvert, ha a kitörés rendkívüli kockázatokkal járt. 1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SSlovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak. Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat. Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel - arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is. A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat.

Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől - csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak. A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult - ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg. Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak. Ezekre a hősökre emlékezik a Budai Várban, minden év februárjában a Györkös István által vezetett Magyar Nemzeti Arcvonal a Becsület Napján. Budapest védőinek tette minden értelmes emberhez szól. 1945. február 11-ére emlékezni kötelessége mindenkinek, aki szembehelyezkedve a modern, szinte mindent és mindenkit elborító baloldali szemlélettel, jobboldali embernek, az igazság és a jog szerint ma is fennálló Magyar Apostoli Királyság hívének vallja magát - emlékezve arra, hogy a minden értéket elpusztító sötétséggel szemben semmilyen megalkuvás nem lehetséges. Kiss Gábor

Lábjegyzetek 1.) nem összetévesztendő Antonescu Marsallal 2.) Itt elsősorban a kommunista Nagy Imre korántsem a felkelők javára tett intézkedéseire gondolunk (statárium kihirdetése, a felkelők lövetése a Kilián laktanyából - ezért talán Maléter a fő felelős -, legfőképpen pedig az események után való kullogás - aminek az oka valószínűleg az volt, hogy a mindenre kiterjedő felkelést inkább visszafogni igyekezett -, valamint az oroszok elleni harc meg nem szervezése ami az előző okból következett).

AZ ÚJ LOVAGSÁG DICSÉRETÉRE

Prológus Hugh-nak, Krisztus lovagjának és Krisztus hadserege vezetőjének Bernard, a - csak névleg - Clairvaus-i apát, azt kívánja, hogy a jó harcot megharcolhassa. Ha nem tévedek , Kedves Hugh-om, nem egyszer vagy kétszer, de háromszor is kértél, hogy írjak néhány buzdító szót neked és bajtársaidnak. Azt mondod, hogy ha fegyvert ragadnom nem is szabad, legalább tollam fordítsam a zsarnok ellenség ellen, és ez az inkább morális, mint anyagi támogatás nem kis segítségedre lesz. Már egy ideje kétségek között hagytalak, de nem azért mintha mellőzném kérésedet, hanem inkább attól való félelmemben, hogy könnyedséggel és elhamarkodottsággal fognak vádolni, ha nem tudok a feladatnak megfelelni, amelyet egy avatottabb kéz jobban el tudna végezni, és amely így miattam éppúgy feladat maradhat, csak még nehezebben megoldható. Egy jó idei céltalan várakozás után mégis inkább nekifogtam, nehogy képességeim hiánya hajlandóságom hiányának tűnjék. Hogy milyen eredménnyel, annak megítélése az olvasóra marad. Ha lesz, aki nem találja kielégítőnek vagy elfogadhatónak munkámat, akkor is elégedett leszek, mert minden tőlem telhetőt megtettem. Első fejezet Buzdító szó a templárius lovagokhoz Úgy tűnik, új lovagság jelent meg nemrégiben a földön, és annak is pontosan azon a részén, amelyre a Kelet test szerint alászállott a magasságból. Ahogy akkor a sötétség hercegeit hatalmas karjának erejével megzavarta, úgy törli el most annak követőit, a hamis hit gyermekeit, és szétszórja azokat az erejét bírók keze által. Még ma is végzi megváltó művét, és felemeli újra a megváltás kürtjét szolgájának, Dávidnak házában. Igen, új fajta lovagság ez, letűnt időknek ismeretlen. Két irányban folytat háborút szüntelenül: mind a hús és vér ellen, mind a levegőégben lakozó gonosz egy szellemi hadserege ellen. Amikor valaki úgy áll ellen erősen a test szerinti ellenségnek, hogy közben egyedül a testi erőre támaszkodik, azt nem tartanám említésre méltónak, lévén ez elég hétköznapi eset. És amikor a bűn és a démonok ellen folytatott háború szellemi erőket mozgósít bármily dicséretes is -, az sem jelentős, hiszen tele a világ szerzetesekkel. De amikor azt látjuk, hogy egy férfi mindkét fegyverrel erősen felövezve magát nemesen készül a harcra, ki ne tartaná azt csodálatra méltónak, annál is inkább, mivel ez eleddig ismeretlen volt? Lelkét a hit fegyvere védi, mint ahogy testét a páncél; félelmet nem ismerő lovag, minden oldalról biztosított. Dupla fegyverzettel vértezett, sem férfit, sem fegyvert nem fél. Nem féli a halált sem - nem: vágyja azt. Miért félne az élettől, és miért félne a haláltól, amikor az élet neki Krisztus, és a halál nyereség? Boldogan és hűséggel áll Krisztus oldalán, de szívesebben olvadna Krisztusba és lenne Vele, hisz az sokkalta jobb dolog. Törjetek hát előre bizalommal, ti lovagok, és rendíthetetlen szívvel szorítsátok vissza Krisztus keresztjének ellenségeit. Emlékezzetek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el benneteket Isten szerelmétől, amely Jézus Krisztusban van; ismételjétek minden veszedelemben:" Akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk!". Mekkora dicsőség ily csatából visszatérni! Mily áldott mártírhalált halni ott. Örvendjetek bátor harcosok, ha éltek és győzedelmeskedtek az Úrban, de legyetek még büszkébbek és nagyobb legyen az örömetek, ha meghaltok, és Uratokhoz csatlakoztok. Mert az élet gyümölcsökkel teli és a győzelem dicsőséges, de a megszentelt halál bármelyiknél fontosabb. Ha áldottak, akik az Úrban halnak meg, mennyivel inkább áldottak azok, akik az Úrért halnak meg! Bizonyos, hogy értékes az Úr szemében szentjeinek halála, érje őket az akár csatában, akár betegágyban; de csatában elesni értékesebb, hiszen dicsőbb. Mily biztos az élet, ha a lelkiismeret makulátlan. Mily biztos az élet a halált félelem nélkül fogadónak, és még inkább annak, aki vágyik rá és tisztelettel öleli magához. Mily szent és mily sérthetetlen e lovagság, mennyire nem ér fel hozzá az a kettős kockázat, amelyet azok vállalnak, akik nem Krisztusért harcolnak. Ó világi harcos, félned kell, amikor előre törsz, félned, nehogy ellenséged halála a te szellemed halálát jelentse, vagy hogy talán tested és lelked egyaránt kardja hegyére kerül. Valóban, a veszély vagy a győzelem a keresztény szívének indíttatásától s nem a hadi szerencsétől függ. Ha

jó célért harcol, harca nem lehet gonosz, és hasonlóképpen nem tekinthető az eredmény jónak, ha az indíttatás gonosz, a szándék kifordult. Ha esetleg meghalsz, miközben csak az ölésen jár az eszed, akkor gyilkosként halsz meg. Ha sikerrel jársz, és esetleg ölsz, mert győzni akarsz, akkor gyilkosként élsz. Nem jó gyilkosnak lenni, sem élőnek, sem holtnak, sem győzedelmesnek, sem legyőzöttnek. Micsoda szomorú győzelem - legyőzni valakit úgy, hogy bűnre adod magad, és hiú dicsőségbe merülni bukásán, amikor a harag és büszkeség elragadta jobbik részedet! De mi van azokkal, akiket nem a bosszúállás tüze, és nem is a büszkeség hajt, hanem csak önvédelem? Még az ilyen győzelmet sem nevezném jónak, hiszen a test halála még mindig sokkal kisebb rossz, mint a szellem halála. Nem szükséges a test halálával a léleknek is meghalnia. Nem, a vétkező lélek, az hal meg. Második fejezet A világi lovagságról Hova vezet akkor, milyen gyümölcsöt hoz a világi lovagság, vagy gazemberség - hiszen inkább ez a név illene rá? Mi mást, mint a győztes halálos bűnét és a legyőzött örök halálát? Hadd éljek az Apostol szavaival, és hadd buzdítsam azt, aki vet, hogy reménnyel vessen, és aki arat, hogy termés reményében tegye. Mi hát, ó lovagok, ez a hatalmas tévedés és elviselhetetlen késztetés, amely arra sarkall, hogy ily pompában és erőfeszítéssel harcoljatok csak azért, hogy végül bűnbe essetek és meghaljatok? Selyemmel feditek lovaitokat, és nem tudom miféle rongyokkal ékesítitek fegyvereiteket; festitek pajzsotokat és nyergeteket; a zablát és sarkantyúkat arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszítitek, és így felcicomázva félelmetes haraggal és félelmet nem ismerő balgasággal rohantok vesztetekbe. Nem inkább női cicoma ez, mint harci öltözet? Azt gondoljátok, hogy ellenségteket lefegyverzi az arany, kardja megkíméli ékszereiteket és nem hatol át a selymen? Ahogy ti is bizonyára gyakran tapasztaltátok, egy harcosnak különösen három dologra van szüksége: erejével, ésszel és figyelemmel kell felöveznie önmagát, kell, hogy szabadon tudjon mozogni, és gyorsan tudjon kardot rántani. Miért lóg szemetekbe nőkhöz illő hajfürt, mely akadályoz a látásban? Miért burkolóztok hosszú és bő köntösökbe, melyeknek nagy és súlyos ujjai magukba temetik lágy és finom kezeiteket? Ráadásul minden fegyveretek ellenére lelkiismeretetek háborog, hiszen volt merszetek ilyen közönséges és ingatag talajon álló, veszélyes vállalkozásba kezdeni. Mi más lehet a gyökere a köztetek dúló háborúknak és vitáknak, mint oktalan haragkitörések, hiú dicsőségszomj, vagy világi javak után áhítozás. Biztos, hogy ilyen célokért nem érdemes sem ölni, sem meghalni. Harmadik fejezet Az új lovagságról Ám Krisztus lovagjai nyugodtan vívhatják Uruk csatáit - nem félve bűntől, ha leszúrják az ellenséget, és haláluk sem jelent számukra veszélyt; hiszen halált szenvedni vagy Krisztusért halni nem bűn, hanem igen nagy dicsőség. Az első esetben Krisztusnak 'nyer', a másodikban magát Krisztust nyeri el. Az Úr szabadon elfogadja annak az ellenségnek a halálát, amelytől sérelmet szenvedett, ám még inkább szabadon adja magát elesett lovagja vigasztalására. Krisztus lovagja bátran lesújthat és még bátrabban halhat, mert Krisztust szolgálja, amikor lesújt és akkor is amikor elesik. Nem is hiába forgatja kardját, mert Isten szolgája, akit a bűnösök megbüntetésére és a jók dicséretére fogadott. Ha megöl egy bűnöst, akkor nem embergyilkos, hanem hogy úgy mondjam a bűn gyilkosa. Nyilvánvaló, hogy ő a bűnösökre sújtó Krisztus "ostora", és helyénvaló, hogy a keresztények védelmezőjének tekintsük. Ha esetleg maga is elesik, tudjuk, hogy nem romlásba dőlt, hanem révbe ért. Ha halált oszt, az Krisztus nyeresége, ha halált szenved, az saját nyeresége. A keresztény megdicsőül a pogány halálával, mert Krisztus dicsőül meg; a keresztény halála pedig alkalmat nyújt a Királynak, hogy a lovag megjutalmazásával megmutassa kegyességét. Az egyik esetben az igaz örül, amikor látja, hogy igazság tétetett, a másik esetben pedig azt mondhatjuk, hogy az igaz elnyerte méltó jutalmát, mert valóban Isten a föld bírája. Nem azt mondom, hogy akkor is meg kell ölni a pogányokat, amikor van más módja, hogy megakadályozzuk, hogy a hívőket zaklassák és megöljék, csak azt, hogy jobbnak tűnik megölni őket, minthogy a bűnösök pálcája függjön az igazak feje felett, és az igazakat rossz útra térítse. Mit tegyünk hát? Ha a keresztény nem foghat kardot, akkor a Megváltó előhírnöke miért arra intette a katonákat, hogy legyenek elégedettek fizetségükkel, és nem tiltotta meg inkább, hogy ezt a hivatást válasszák? De, kérdem én, ha mindazok, akiket erre a hivatásra szánt az Isten, kardot foghatnak - mint hogy

így áll a helyzet amennyiben nem magasabb hívásnak engednek -, vajon inkább tehetik ők ezt, mint azok, akiknek keze és szíve tartja Siont, erősségünk városát? Így amikor az isteni törvény megsértőit sikerül kiűzni, az igazságot őrző nemzet biztonságba kerül. Bizonyos, hogy helyénvaló a háborúságot szerető nemzeteket porrá zúzni; akik nem hagynak nyugtot nekünk, azokat el kell különíteni a többiektől, és a bűn szolgáit ki kell ebrudalni az Úrnak városából. Abban serénykednek, hogy azt a mérhetetlen gazdagságot, amit a keresztények Jeruzsálemben felhalmoztak, elhordják, hogy megszentségtelenítsék ami szent, és Isten szentélyét, mint örökségüket, birtokba vegyék. Hadd hulljon a hűek mindkét kardja az ellenség fejére, hogy eltöröljön minden fent lévőt, ami Isten ismerete ellen amely a keresztény hit - emeli magasra magát, hogy ne mondhassák azok, akik nem zsidók: "Hol van az Istenük?" Amint kiűzettek, vissza fog térni örökségébe és házába - abba a házba, amely haragra gerjesztette, ahogyan a Bibliában áll: "Nézd - mondja - házad elhagyottan maradt rád." A Prófétán keresztül panaszkodott: "Elhagytam házamat, feladtam az örökségemet" , és beteljesíti a másik jövendölést: " Az Úr kiváltotta embereit, és megszabadította őket. Eljönnek majd, és örvendeznek Sion hegyén, és örömünnepet ülnek az Úr jóságán." Örvendj Jeruzsálem, és ismerd fel az időt, amikor látogatód érkezik! Legyetek boldogok, és adjatok hálát együtt Jeruzsálem kitaszítottjai, mert az Úr megvigasztalja övéit. Megszabadította Jeruzsálemet. Az Úr lemeztelenítette szent karját minden népek szeme láttára. Ó, Izrael szüze, elestél, és nem volt senki, ki felemelt volna. Kelj fel hát, és rázd le magadról a port, Ó szűz, Sion fogva tartott leánya. Azt mondom, kelj fel és állj magasra! Lásd a boldogságot, mely Istenedtől jő hozzád. Többé nem neveznek elhagyottnak, mint ahogy földedet sem fogják ezentúl vadonnak nevezni - mert az Úr örömét leli benned, és földed benépesül. Emeld fel tekintetedet, nézz körül, és láss; mindezt egybegyűjtik, és neked adják. Itt van a segítség, melyet a Szent Szülött küldött neked. Általuk beteljesedik az ősi ígéret: "Minden korok büszkeségévé teszlek, örömmé, mely nemzedékről nemzedékre öröklődik. A nemzetek tejét szívod majd, és nagyságuk keble táplál". És ismét : "Ahogy az anya vigasztalja gyermekeit, úgy foglak én is vigasztalni, és Jeruzsálemben vigasztalást találsz". Nem látjátok, hogy ez ősi szemtanúk mily gyakran megjövendölték az új lovagi hadsereget? Ahogy hallottuk, úgy látjuk is a Hadak Urának városában. Természetesen nem hagyhatjuk, hogy e szó szerinti beteljesedések elfedjék előlünk a szövegek szellemi jelentését, hiszen a megjövendöltek időbeli megjelenése ellenére nekünk az örök reményben kell élnünk. Ha nem így lenne, akkor a megfogható átvenné a megfoghatatlan helyét, az anyagi szegénység veszélyeztetné a szellemi gazdagságot, és a jelen vagyon előbbre való lenne a jövőbeli beteljesedésnél. Sőt, mi több, a földi város időbeli dicsősége nem homályosítja el égi párjának dicsőségét, hanem inkább felkészít arra, legalábbis addig, míg nem veszítjük szem elől, hogy az egyik a másik képe, és az égi az, amely a mi anyánk. Negyedik fejezet A templáriusok életviteléről És most mintaképpen, vagy legalábbis azoknak a lovagoknak szégyenére, akik inkább az ördögnek, mint Istennek harcolnak, röviden felvázoljuk Krisztus lovagjainak erényes életét. Hadd lássuk, hogyan viselkednek otthon és csatában, hogyan jelennek meg nyilvánosság előtt, és milyen értelemben különbözik Isten lovagja a világi lovagtól. Először is soha nem hiányzik a fegyelem, és nem vetik meg az engedelmességet. Az írás tanúsága szerint is elvész a fegyelmezetlen fiú; a lázadás olyan, mint a boszorkányság, az engedelmesség megtagadása pedig mint a bálványimádás. Ezért a lovagok elöljárójuk parancsára jönnek-mennek. Azt viselik, amit ad nekik, nem ragaszkodnak más viselethez, sem ahhoz, hogy más forrásból szerezzenek étket. Kerülnek minden felesleges ruházatot és különleges ételt, beérik azzal, ami szükséges. Feleség és gyermek nélkül, józan és vidám társaságban élnek testvérekként. Hogy az evangélium szerinti tökéletesedésük teljes legyen, egy családot alkotnak, saját vagyonuk nincs, és ügyelnek, hogy a béke kötelékében megtartsák a szellem egységét. Azt mondhatnánk, hogy egy a szívük-lelkük, olyannyira, hogy senki nem a maga feje után megy, hanem feljebbvalóját követi. Soha nem ülnek tétlenül, kószálnak céltalanul, hanem azon ritka alkalmakkor, amikor nincsenek szolgálatban, azzal foglalatoskodnak, hogy viseltes fegyvereik és elszakadt ruháik megjavításával vagy egyszerűen rendrakással keressék meg kenyerüket. Ami a többi dolgot illeti, a rendfőnök utasítása illetve szükségleteik az irányadók. Nem tesznek különbséget személyek között, a különbség érdem szerint, és nem a nemesi vér szerint mutatkozik meg. Megfontoltságban vetekednek, hordozzák egymás terheit, így töltve be Krisztus törvényét.

Nem marad közöttük javítatlanul helytelenül elhangzott szó, meddő cselekedet, féktelen nevetés, még a legcsekélyebb suttogás, mormogás sem, amint az napvilágra kerül. Fogadalmat tesznek, hogy kerülik a kockajátékot és sakkot, megvetik a vadászatot, és nem találnak örömet a szokásos zsákmányszerzés nevetséges kegyetlenségében. Az udvari bolondokat, mágusokat, bárdokat, trubadúrokat és lovagi tornákat megvetik és elutasítják, mint hívságot, és balga tévedést. Hajukat az apostol szavaival egyezően - miszerint szégyenletes, ha egy férfi fürtöket növeszt - rövidre nyírják. Ritkán mosdanak, és soha sem fésülködnek; elégedettek poros és kócos megjelenésükkel, amely a nap és fegyverek nyomait viseli. Amikor csatára készülnek, hittel vértezik fel lelküket és acéllal karjukat, semmint hogy arannyal ékesítenék magukat, hisz az ellenségben félelmet akarnak kelteni, és nem kapzsiságot. Erős és gyors, nem pedig pompás és szépen felékesített lovakat választanak; figyelmük a harcra irányul, mert győzni akarnak, és nem lovas bemutatóra gyülekeznek. Nem gondolnak a dicsőséggel, és inkább kívánnak rettenthetetlenek, mint szemet gyönyörködtetőek lenni. Ugyanakkor nem veszekedősek, hirtelenek, nem kapkodnak szükségtelenül, hanem józanul, okosan és biztosan állnak fel harci rendbe, amint az atyákról olvassuk. Az igaz izraelita a béke embere, még akkor is, amikor csatába megy. Amint a csata sűrűjében találja magát, ez a lovag félre teszi korábbi lágyságát, mintha azt mondaná: "Ne gyűlöljem azokat, akik gyűlölnek Téged, Ó Uram; Ne undorodjam ellenségeidtől?" Ezek az emberek azonnal keményen lecsapnak az ellenségre, birkáknak tekintvén őket. Nem számít mekkora a túlerő, nem nézik, hogy vad barbárok, hogy félelmet keltő hordák. Nem saját erejükre támaszkodnak, hanem a Seregek Urába vetik bizodalmuk, mert Ő az, aki győzelemre vezeti őket. Nem feledik Makkabeus szavait:" Kis csapat is könnyen győzedelmeskedhet nagy sokaság felett. Az Egek Urának mindegy, hogy kevesek vagy sokak kezét irányítja - mert a harc kimenetele nem a nagy hadseregen múlik, a bátorság pedig az Ég ajándéka". Számos alkalommal megtörtént már, hogy egy ember ezret is hajszolt, és tízezret is menekülésre kényszerített. Így hát csodálatos és kivételes módon szelídebbek a báránynál, és vadabbak az oroszlánnál. Nem tudom, mi lenne helyesebb, ha szerzeteseknek vagy ha katonáknak neveznénk őket; talán inkább az, ha mindkettőt felismernénk bennük. Valóban nem hiányzik belőlük a szerzetesi szelídség, sem a harci erő. Mi mást mondhatnánk, mint hogy csodálatos módon az Úr cselekedte ezt. Az Úr kiválasztott csapatai ezek, akiket a Föld sarkairól gyűjtött egybe; Izrael választottjai, akiket arra rendeltek, hogy jól és hűen őrizzék a sírt, bölcs Salamon nyughelyét. Minden férfi kezében kard, és kiválón képzett a harcra. Ötödik fejezet Jeruzsálem temploma Főhadiszállásuk Jeruzsálem temploma, amely nem oly nagy, mint az ősi salamoni mestermű, de nem is kevésbé dicső. Az első templom minden nagysága romlandó aranyban, ezüstben, csiszolt kövekben és értékes fákban nyugodott, míg mai párjának teljes szépsége és díszítésének kecses bája lakóinak vallásos buzgalma és fegyelmezett magaviselete. Az előbbiben az ember a színpaletta gyönyörű színeit szemlélheti, míg az utóbbiban az erényeket és jó cselekedeteket tisztelheti. Mert Isten házának illő díszítése a szentség, ahol ragyogó erények és nem szemkápráztató márvány gyönyörködtetnek, és inkább a tiszta szívek, mint a díszes burkolat ragadnak meg. Természetesen ennek a templomnak is díszes a homlokzata, de inkább fegyverek, mint ékkövek díszítik, az ősi koronák helyett pedig pajzsok lógnak a falakról. A gyertyatartók, füstölők és vizeskancsók helyén nyergek, zablák és lándzsák állanak. Ezek a jelek világosan mutatják, hogy lovagjainkat ugyanaz a tűz hevíti Isten Házáért, mint amely egykor Vezérüket tüzelte, midőn fegyvert ragadott szent kezébe - bár nem kardot, hanem ostort. Zsinegből készítette el, majd belépett a templomba, és mert a legkevésbé sem találta illőnek, hogy ekkora nyüzsgés szennyezze az ima házát, kiűzte a kereskedőket, szétszórta a pénzváltók érméit, és felforgatta a galambárusok székeit. Megindulva ezért Királyuk példáján, az odaadó katonák úgy gondolják, hogy még sokkal szégyenletesebb és határtalanul elviselhetetlenebb, hogy egy szent helyet pogányok jelenléte szennyezzen, minthogy kereskedők népesítsék be. Lovaikkal és fegyvereikkel szállást vesznek a szent házban, megtisztítják azt és más szent helyeket minden nem keresztény szennytől, és kiűzik a zsarnok hordát, majd éjjel-nappal kegyes cselekedetekkel és hasznos munkával foglalják el magukat. Különösen lelkes és őszinte tisztelettel illetik Isten templomát: odaadó szolgálatukkal az igaz testvéri szeretet béke adományait, elkötelezett engedelmességet és szabadon vállalt szegénységet ajánlanak fel, és nem állatok húsát, mint az ősi rítusokban. Ezek a jeruzsálemi események megmozgatták a világot. A szigetek hallgatóznak, messzi vidékek lakói

hegyezik füleiket. Gyülekeznek Keletről és Nyugatról: mint áradó folyam hoznak dicsőséget a nemzeteknek, és mint rohanó folyó megörvendeztetik Istennek városát. Mi lehetne gyümölcsözőbb és kellemesebb, mint látni, hogy ekkora sokaság siet a kevesek segítségére? Mi más, mint az a kettős öröm, hogy látjuk ezeknek a korábban kegyetlen gazembereknek, szentségtörő tolvajoknak, gyilkosoknak, esküszegőknek és házasságtörőknek pálfordulását. Kettős öröm és kettős haszon, hiszen földijeik éppoly boldogok, hogy megszabadulnak tőlük, mint bajtársaik, hogy soraikba fogadhatják őket. Mindkét fél nyert a cserén, mert az utóbbi erejében növekedett, az előbbi pedig végre békének örvendhet. Így Egyiptom megtérésüknek és eltávozásuknak örvend, míg Sion hegye és Juda lánya örül, hogy új védelmezője akadt. Az előbbi örül, hogy kikerült kezeik közül, míg az utóbbinak minden oka megvan, hogy ugyanezen kezek által várjon szabadulást. Az előbbi boldogan látja, hogy kegyetlen rablói eltávoznak, míg az utóbbi boldogan üdvözli hűséges védelmezőit - az egyik tehát az egyetértés által erősödik, a másiknak pedig előnye származik távozásukból. Krisztus így vesz elégtételt ellenségeitől: hatalommal és dicsőségesen az ő eszközeikkel győzedelmeskedik felettük. Hisz egyaránt illő és örvendetes, hogy azok akik oly soká harcoltak ellene, végül érte harcoljanak. Így hát ellenségei közül toborozza katonáit, mint ahogy egykor Sault, üldözőjét Pállá, prédikátorává tette. Ezért nem csodálkozom - ahogy Megváltónk is mondta -, hogy a mennyei seregek jobban örülnek egy bűnös megtérésének, mint sok igaz erényeinek. Természetesen ennyi bűnös és bűnösen cselekvő megtérése épp olyan sok jót fog tenni, mint amennyi kárt korábbi bűneik tettek. Örvendj hát szent város, melyet a Leghatalmasabb szentelt fel tabernákulumának, hogy egy ilyen nemzedék megmeneküljön benned és általad! Örvendj, hatalmas Király városa, oly sok örvendetes és még nem hallott csodának forrása! Örvendj nemzetek úrhölgye és tartományok királynője, pátriárkák öröksége, az apostolok és próféták anyja, keresztények dicsősége és hit forrása! Ha Isten megengedte, hogy oly sokszor bevegyenek, az csak azért volt, hogy alkalmat adjon a bátraknak, hogy vitézségüket megmutathassák és a halhatatlanság útjára lépjenek. Örvendj igére földje, ősi lakóidnak tej és méz forrása, most az egész földnek gyógyító kegyelem és éltető táplálék lettél. Igen, azt mondom, hogy olyan jó és kiváló talaj vagy, amely gyümölcsöző mélységeibe fogadta a mennyei magot az örök Atya szívéből. A mártírok mily bőséges aratását termelted mennyei magodból! Termékeny talajod egy pillanatig sem szűnt meg tündöklő példáját adni a keresztény erénynek van amelyik harmincszoros, van amelyik hatvanszoros, van amelyik százszoros gyümölcsöt hozott. Ezért akik látnak Téged, boldogan telnek el kedvességed hatalmas bőségével, és mérhetetlen adakozókedved jól tartja őket. Ahová mennek, nagy jóságod hírét terjesztik, eljuttatják dicsőséged ragyogását azokhoz, akik még soha sem látták, és még a föld sarkain is hirdetik csodáidat. Szent Bernát (fordította: Parragh Mónika)

FEMINIZMUS ÉS HEROIKUS TRADÍCIÓ A kvalitás és a differenciáltság a tökéletesség felé, a kvantitás és a forma nélküliség a tökéletlenség felé mutat. Ebből a premisszából kiindulva máris bizonyítást nyer az a tény, miszerint a felmagasztalt nyugati kultúra nem evolúcióként, hanem visszafejlődésként és involúcióként fogható fel. Mára végre a különböző tragikus események az olcsó optimizmus mítoszainak legtöbbjét lerombolták, így abba a helyzetbe kerültünk, hogy ennek a látszólagos paradoxonnak az igazságát feltárhassuk. A nyugati világ már évszázadok óta a nivelláció szörnyű elhatalmasodásának van alávetve. A politikában megjelenő formák, a liberalizmustól a demokratizmuson át a bolsevik tömegkultúráig - különálló és már csupán külsőséges jelenségek. Nem csak a kasztok különbségei és a benső minőségek - melyeknek antik tradícióink nagyságukat köszönhetik - lettek aláásva, hanem a jövő ideáljaként is hasonló visszafejlődési folyamat kerül előtérbe: az ember és ember közötti teljes nivellációt a nemek közötti nivelláció követi. A modern világ hanyatlásának oly sok jelensége, és erőteljesen antiarisztokratikus és antihierarchikus törekvései között kialakul a feminizmus, amelynek akut kifejeződése leginkább abban a két országban található, amelyek, mint egy harapófogó két ollója, keletről és nyugatról a mi Európánkat akarják összeroppantani: Oroszországban és Amerikában. A nő bolsevista egyenjogúsítása a férfival szemben - minden szociális, jogi és politikai szempontból - valóban tökéletesen megegyezik azzal az emancipációval, amelyet a nő a feminizmus által, az óceán túlpartján már kivívott magának. Segítségünkre siet a következő szembeállítás. Hogy világossá tegyük e modern elhajlást, és egyszersmind meghatározzuk azokat az értékeket is, amelyek ismét vissza vezethetnek a normalitáshoz, ahhoz a létszemlélethez fordulunk, amely minden nagy árja kultúrára, főképpen a klasszikus, görög-római, továbbá északi-római világra volt jellemző. A forma kultusza - a formáé, mint rendező és megkülönböztető törvényé: ez volt ennek a létszemléletnek a középpontja. A világ kozmosz és nem káosz, amennyiben egy tökéletes organizmussal megegyező módon, számos jól differenciált és felcserélhetetlen részből és funkcióból épül fel. Valójában e részek végcélja nem az, hogy az individualitásukat feloldva abba az állapotba kerüljenek vissza, ahol még egyek voltak. A végcél sokkal inkább az, hogy önmaguk legyenek, minél inkább a saját természetüket fejezzék ki, amíg az abszolút individualitást el nem érik, amelyet úgy fogtak fel, mint a mindenség legteljesebb sokféleségének és meghatározottságának előfeltétele. Ezen az úton formálódtak ki a hierarchikus rend alapjai, ami a családban, a 'gens'-ben (nemzetség), a városban és végül magában a birodalomban is jelen volt; a hierarchiáé, amely nem kényszer és elnyomás hatására, hanem spontán módon jött létre, az emberek, nemek és rasszok közötti természetes különbségek elismerése révén. Magától értetődően egyetlen lény sem csupán az, aminek empirikus közvetlenségében látszik. Ellentétes természetek merülnek fel, és ütköznek össze benne. A keveredettségnek ezt az állapotát tökéletlenségnek tartották; ezen állapot felülmúlása volt az etika, sőt az aszkétika tradícionális célja, egészen azon típusok megvalósításáig, amelyek kizárólag és tökéletesen "ők maguk": körülbelül úgy, mint egy művész által a formátlan anyagból készített élő szobrok. Nos, ami főképpen a nemeket illeti, a férfi és a nő két típusként jelenik meg, és aki férfinak születik, az férfiként, aki nőnek, az nőként kell, hogy tökéletesítse önmagát teljes egészében, testileg és lelkileg, minden összekeveredettség felülmúlásával. Még szellemi téren is külön utat kell járnia a férfinak és a nőnek, amit csupán minden összezavarodottság és ellentmondásosság nélkül szabad elhagyni. Az általunk normálisnak tartható világban, ahol a teljesen természetes szabadság és az a fajta benső bátorság uralkodott, ami nélkül az élet szennyes és értelmetlen, s amely világban a férfiasságnak lényeges jellegzetessége volt a benső szerénység és uralom, az "önmagában létezés" és az erőből létrejövő tisztaság is - nos e cél felé két nagy út volt kijelölve: a tett (akció) és a szemlélődés (kontempláció) útja. Egyrészt a harcosban vagy hősben másrészt az aszkétában jutott tehát kifejezésre a kétféle tiszta férfiasság. Ezekkel a típusokkal szimmetrikusan a nőiség is kétféle lehet. A nő megvalósításával, mint szerető vagy anya, ugyanarra a nívóra emeli magát, ahol a férfi, mint harcos vagy aszkéta áll. Ahogyan van aktív - úgy van passzív, negatív heroizmus is. Az abszolút meghatározás heroizmusával szemben az abszolút odaadás heroizmusa áll - és az egyik éppoly ragyogó lehet, mint a másik, ha tisztán, mintegy rituális áldozati adományként élik át. A heroizmusnak éppen ez a kettőssége határozza meg azt a különbséget, ami a férfi és a nő tökéletesedésének útja között van. A harcos és az aszkéta önuralmának - amelyek közül az előbbi a

tiszta tett által, az utóbbi a férfias elvonultság által határoz meg a maga számára egy az életen túlmutató életet - megfelel a nőben annak a folyamatnak a heroizmusa, ami által magát valakinek teljesen odaadja és ami által valaki más számára létezik, legyen az a férje (ekkor beszélhetünk a szerető-típusról, amely a harcos női megfelelője), vagy a fia (az anya típusa, amely az aszkéta megfelelője). Egy ilyen kapcsolatban a nő saját életének magasabb értelmét, boldogságát és - határhelyzetben - megszabadulását találja meg. A heroizmus e két különválasztott és felcserélhetetlen irányzatának egyre eltökéltebben gyakorolt megvalósítása vagyis a nemek tradícionális és normális törvénye: minden olyasminek az eltávolítása, ami a férfiban nőies és a nőben férfias, egészen addig, amíg tökéletesen meg nem valósul az abszolút nő és az abszolút férfi. Szükségtelen arra utalnunk, mennyire ellentétben állnak ezek a nézetek azokkal a nivelláló és humanitárius alapelvekkel, amelyek az utóbbi időben a morál, a jog, a társadalmi rend, sőt a nyugati ember megismerésének és munkálkodásának ideálját is uralták. Ezen alapelvek segítségével határozhatjuk meg a modern feminizmus szellemiségét és arculatát. Valóban nem gondolható el, hogy az a világ, amely a kasztokat "túlhaladta" és - hogy jakobinus zsargonban fejezzük ki magunkat - minden embernek visszaadta "méltóságát" és "jogait", éppen a nemek közötti helyes viszonyokra vonatkozó érzéket őrizte volna meg. A nő eman-ci-pációjának sorsszerűen követnie kellett a szolgák felszabadítását, és a rend és tradíció nélküliek - azaz az antik párják - dicsőítését. És a lemondást hódításnak tartották. A szolgaság évszázadai után a nő szabaddá, önállóvá akart válni. A feminizmus azonban nem volt képes arra, hogy a nőnek más személyiséget kölcsönözzön, mint a férfiénak egyszerű utánzatát. Ezáltal az igényei és követelései pusztán maszkként szolgálnak, amely mögé az újfajta nő önmagával szembeni bizalmatlanságát, vagyis azon képességének hiányát rejti, miszerint alkalmatlan az lenni, ami: nő és nem férfi. A feminizmus számára az a premissza szolgál alapul, hogy a nő önmagában nem rendelkezik értékekkel, és csak abban az esetben ér valamit, ha amennyire csak lehet férfivá válik, és a férfi előjogait is igénybe veszi. Ezért a feminizmus a legrosszabb értelemben vett elfajzás szimptómája. És míg a tradicionális etika megkövetelte, hogy a férfi és a nő egyre inkább önmaga legyen, és egyre merészebb képekkel fejezték ki, hogy mitől lesz az egyik férfi, a másik nő, - addig láthatjuk, hogy a "modern" mozgalmak a nivellációra törekednek, egy olyan állapot felé, ami a nemi individuáción és differenciáción valójában nem túl, hanem innen van. Más oldalról: amit a feminizmus a prakticitás síkján szem előtt tartott, az a bankok, hivatalok, piacok és a modern élet más irányadó centrumai által kitermelt homunkulusz. Épp ezért a feminizmus könnyen bizonyíthatja, hogy a nő is többé-kevésbé ugyanazokkal az intellektuális és praktikus képességekkel rendelkezik, mint amelyekkel az új, önnön árnyékává vált férfi jogait, autonómiáját és "fensőbbségét" indokolja. Más szempontból viszont a férfi nem avatkozott bele a dolgok menetébe, sőt még elő is segítette azokat: a nőt a nyilvános életbe, a hivatalba, az iskolába, a műhelybe és a modern társadalom és kultúra egyéb kártékony területeire kényszerítette. Ezáltal megadta az utolsó nivelláló lökést is. Abban a világban, ahol a bokszoló, a cowboy és a zsidó bankár a legmagasabb férfiasság megtestesítőjeként tölti be az aszkéta és a harcos helyét, ott a modern materializált ember szellemi elférfiatlanodásában megelevenedni látszik az afroditéi nő ősi fensőbbsége az érte értelmetlen módon dolgozó és az érzékiség által elállatiasodott férfi felett. A másik oldalon: a nemi korrupció és elkeseredés válfajai állnak, amelyeket felületesség kísér, vagy a női típus akár a fizikai jellemzőkig elmenő elfajzása, a nő természetes lehetőségeinek elsorvadása, benső lényének megfulladása. Innen a garçonne típusa: az elférfiasított, sportos, üres, bármilyen önmagán túli benső folyamatra alkalmatlan lány, aki végül alkalmatlan magára a nemiségre is. Hiszen a modern nőben nem csak az anyaság lehetősége, hanem maga a szerelem lehetősége sem ébreszt fel végső soron lényegi érdeklődést, míg ezzel szemben vonzza a szépítkezés, a ruhákkal - vagy a lehető legkevesebb ruhával - való öndíszítgetés, a fizikai tréning, a tánc a tánc kedvéért, és így tovább. Így aztán könnyű előre látni, hogy ezen az alapon - akár csak materiális szempontból - hová vezet a két nem kapcsolata. A szerelemben, ugyanúgy, mint a mágnesességben és elektromosságban, a teremtő szikra annál nagyobb és élőbb, minél erőteljesebb a polaritás, azaz minél nagyobb a nemek közötti differencia: tehát minél inkább valóban férfi a férfi és valóban nő a nő. Az evolúción átesett és "emancipált" nő világában ezt az erőt a kétszínű pajtáskodás promiszkuitása a sápadt "intellektuális" szimpátiától, vagy az új banális kommunista naturizmustól kaphatja; ez viszont többé már nem az a mély és elementáris értelemben felfogott szerelem, amelyben a régiek kozmikus őserőt ismertek fel. Ahogyan a szociális egalitarizmus a korábbi férfias és élő - harcos és harcos, vezető és alárendelt közötti viszonyokat eltörölte, hasonlóképpen fog a feminista egalitarizmus egy egyre inkább ízléstelenül eltorzult

világhoz vezetni. Egy effajta világ élcsapata - Oroszország és Amerika - már tanulmányozható, és közvetíti számunkra a legfontosabb figyelmeztető jeleket. Minden összefügg egymással a hanyatlásban éppúgy, mint az újraszületésben. Ha a modern nő dekadenciájáról van szó, nem szabad elfelejteni, hogy végül is a férfi az, aki ezért a dekadenciáért felelős. Ahogyan a plebsz sohasem tudott volna a szociális és kultúrális élet minden területére betörni, ha a királyok és az arisztokraták valóban alkalmasak lettek volna kezükben tartani a kardot és a jogart, úgy egy valódi férfiak által vezetett társadalomban sem tudta és nem is akarta volna a nő a mai feminista elfajzás útját választani. Ezért a valódi reakciónak kevéssé a nő mint inkább a férfi ellen kellene irányulnia. Nem lehet elvárni, hogy a nő ismét hű legyen a természetéhez, amíg a férfi csupán önnön torzképét ismeri és magasztalja. Minden külső látszat ellenére, a nemiség csak a szellemi síkokon valódi és feltétlen. A modern ember tradicionális értelemben vett reintegrációja - az arisztokratikus fensőbbség, az aszkétai és harcosi méltóság és a dór-árja tisztaság értelmében - egyet jelent a férfi önmagával létesített reintegrációjával. Ha mindezt csupán egy elit réteg hajtja végre, ez a reintegráció akkor is elengedhetetlen feltétele lesz a politikai újraépítésnek, - de nem csupán ennek, hanem a nemek közötti helyes viszonyok helyreállításának, a feminista tévtanok egy új heroikus stílus nevében történő elhárításának, és a nő természetes lehetőségeihez: a tűzhöz, a fényhez és a megszabadító odaadáshoz történő visszatérésnek is. Julius Evola (fordította: Mészáros Dávid)

A BEAVATÁSI KÖZPONTOK ÉS A TÖRTÉNELEM Minthogy e területen zavarok uralkodnak, nem lesz haszontalan pontosítanunk, hogy mi értendő általában "beavatási központok" és "beavatási szervezetek" alatt. A beavatás - eredeti és csorbítatlan jelentésében - a tudatnak az emberi és individuális kondicionáltságon túli megnyitásában áll, s az alany "ontológiai status"-ának megváltozásával jár együtt, ami egy magasabb szabadsághoz és magasabb megismeréshez vezet. Ez egy bizonyos módon transzcendens, vagyis nem pusztán emberi befolyásnak az egyénbe történő beoltásával kapcsolódik össze. Az efféle befolyás általában átadódik, és egy beavatási központnak ez az átadás a lényegi funkciója. Ebből ered a távoli és rejtélyes eredetű, adott "tradícióval" együttjáró megszakítatlan "láncolat" ideája (az iszlámban erre éppen a silsila kifejezést használják). A guénoniánus iskola szerint, ha a különféle beavatási központok autentikusak és "szabályosak", akkor egy egységes középponttal állnak kapcsolatban, ahonnét kezdetüket veszik. Ha valaki azonban egy ehhez hasonló felfogást mindenképpen igazolni és emellett kitartani szándékozik, akkor ez komoly problémákat vet fel. Az itt tárgyalandó téma kedvéért a spirituális influenciák azon arculatát fogjuk megvizsgálni, ami nem pusztán "megismerésre", spirituális megvilágosodásra, gnózis megvalósítására, hanem egy hatalomra is vonatkozik. Ez a valakitől származó - valódi - hatalom egyfajta pozitív megerősítésnek is tekinthető, mert amíg a magasabbrendű szférák tisztán benső területen maradó megismeréséről van szó, bizonyos illúziókat lehet táplálni. A hatalom megjelenése - amennyiben az ténylegesen igazolható - ekkor a beavatás révén átadódó megismerés valósága és mibenléte számára is egy közvetett, de kellőképpen pozitív jel. Az iniciatikus centrumok, spirituális influenciák kapcsán Titus Burckhardt ezért mondhatta, hogy "ha ez utóbbiak akciója nem is mindig nyilvánvaló, de mérhetetlenül fölülmúlja mindazt, ami az ember hatalmában áll". E témát vizsgáljuk most meg a valóság és a történelem szempontjából. A mai világban lévő beavatási szervezetek létezéséről és állapotáról Burckhardttal volt egy barátságos vitánk. Ebben magunk részéről nem azt akartuk mondani, hogy többé e szervezetek nem léteznének, hanem inkább, hogy ezek egyre ritkábbá és nehezen hozzáférhetővé váltak (mindig fontos előfeltétel, hogy autentikus beavatási szervezetekről beszélünk, és nem hamisított csoportokról, amelyek egy ilyen jelleg bitorlására tartanak igényt). Úgy tűnik, az efféle szervezetek, valamint az ezek által manifesztálódó erők fokozódó "visszahúzódása" megy végbe. Egyébként, az általánosan ismert tradíciókat vizsgálva, e jelenség egyáltalán nem korlátozódik pusztán a jelenkorra. Elég azon szövegeket idézni, amelyekben arról van szó, hogy a Grál keresése ugyan a végére ért, de a Grál templomosai egy isteni rend irányába Nyugatot elhagyták és misztikus, mágikus tárgyukkal együtt - ami többé nem maradhatott a "bűnös népek között" - egy rejtélyes vidékre települtek át, amit olykor azzal azonosítottak, ahol "János pap" uralkodik, valamint a Grál kastélya, Montsalvat is mágikus módon ide helyeződött volna át. Mindebben természetesen a szimbolikus dimenziókat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy másik, még kevésbé régi tradíció a rózsakeresztesekre vonatkozik. Miután számos, nagy feltűnést keltő híresztelés jelent meg, különösképpen Manifesztumaikkal kapcsolatban, amelyekben tudatták "látható és láthatatlan jelenlétüket" és egy általános fensőbb rend helyreállításának a tervét, a rózsakeresztesek is "visszavonultak"; mindez a XVIII. század kezdetére megy vissza, amely miatt ragaszkodni kell ahhoz, hogy ezután egyes csoportok minden szabályszerű leszármazás vagy tradicionális folytonosság hiányában csak törvénytelenül minősíthetik magukat "rózsakeresztesnek". Mindehhez egy iszlám bizonyítékot is hozzá lehetne fűzni, amelyet az izmaelita beavatási áramlat, különösen az úgynevezett Tizenkettek irányzata nyújtott. Az ezzel kapcsolatos szemlélet szerint az Imám, a Rend legfőbb vezetője - egy fentről jövő hatalom megnyilatkozása, valamint az iniciációk princípiuma hasonlóképpen "visszavonult". Számítanak azonban arra, hogy ismételten meg fog jelenni, noha a mostani időszak az ő "hiányának" a korszaka. Ugyanakkor véleményünk szerint mindez nem jár azzal, hogy a beavatási központok szigorúan véve ma már nem léteznének. Kétségtelen, hogy ilyenek még fennállnak, mégha e tekintetben Nyugat nem is bővelkedhet, és más területekre kell utalni: az iszlám világra és Keletre. Ez a problémát a következőképpen veti fel: ha - miként Burckhardt állítja - az iniciatikus jelleget az ilyen központok valódi letéteményeseiként megjelenő szellemi influenciákban egy, a külső világra is hatással bírni képes akció princípiumának kell tulajdonítani - ami "ha nem is mindig nyilvánvaló, de mérhetetlenül fölülmúlja mindazt, ami az ember

hatalmában áll" -, akkor miként kell értelmezni a még mindig létező (nem pusztán csak túlélő) ilyen központok és a legutóbbi történelem eseményei közötti kapcsolatot? Tradicionális nézőpontból a történelmi folyamat általában véve involutív és feloldó jellegű. Ilyen esetben a kibomlásokban működő erőkkel szemben vajon mi a beavatási központok szerepe? Ha ezek még mindig birtokolják az említett befolyásokat, akkor egy, az ezek által felvett sajátos hozzállásra kell-e gondolni, amikor e befolyásokkal nem élve az involució folyamatát nem gátolják meg, vagyis ragaszkodni kell-e ahhoz, hogy a "szolidifikáció" és a környezet érzékfeletti részébe való behatolhatatlanság általános folyamata - miközben egyfajta törést idéz elő - immár minden olyan akciót kétségessé tesz, amely a tisztán spirituális és benső értelemben vett beavatási területen túllép? Helyénvaló, ha valaki megvizsgálja és pontosítja azokat az eseteket, amelyekben történetileg nem más zajlott le, minthogy mindannak beérett a gyümölcse, amit korábban elvetettek. Az embereknek meghagytak egy alapvető szabadságot, s ha ezt ők saját romlásukra használták fel, a felelősség rájuk hárul és nincs ok beavatkozásra. Nos, ennek kapcsán Nyugat esetét lehetne felidézni, ami egy ideje már az antitradíció útjára lépett és az olykor jól látható, máskor a felületes szemlélő elől elrejtőző okok és okozatok láncolatán keresztül a mai állapotába, az ősi tradíciók által már előre megjósolt kali-yugába, "sötét kor"-ba jutott el végzetszerűen. De más esetekben a dolgok ettől eltérnek. Vannak olyan civilizációk ugyanis, amelyek mivel nem tűztek ki elhibázott célokat, nem ugyanezt az utat követték, s olyan külső befolyásoknak voltak kitéve, amelyek ellen képesek lettek volna védekezni. De úgy tűnik, nem ez törént. Például az iszlám esetében minden bizonnyal vannak még létező beavatási központok (sufi), azonban ezek jelenléte egyáltalán nem akadályozta meg az arab országok antitradicionális, "haladó szellemű" és modern értelemben vett "fejlődését", ennek összes következményével. Emellett Tibet esete döntő jelentőségű. Tibet eredetileg egyáltalán nem vélte úgy, hogy a nyugati országok útjához valamilyen hasonlót kellene járnia. Tradicionális struktúráit sértetlenül őrizte meg és olyan országnak tekintették, amelyben az érzékfeletti és isteni hatalmakkal kapcsolatban álló egyének és csoportok a leginkább léteznek. Mindez azonban nem jelentett akadályt ahhoz, hogy a kínai kommunista hordák Tibetet elárasszák, profanizálják és lerombolják, ami egyúttal véget vetett Tibet nyugati spirituális körökre oly nagy vonzerőt gyakorolt mítoszának. Vagyis elvben megvoltak az előfeltételei egy olyan gyakorlati lehetőség alkalmazásának is, amit egy nem pusztán emberi és materiális rend befolyásainak tulajdonítanak. Ezzel kapcsolatban annyit kívánatos pontosítani, hogy nem a védelem valamiféle láthatatlan és mágikus gátjára gondolunk, ami Tibet megszállóit bekerítette volna. Elegendő valami nagyon kevéssé feltűnőt elképzelni. Például az úgynevezett modern metapszichikai kutatások is utalnak arra, hogy a "parafizikai jelenségek" valóságossága szigorú ellenőrzés közepette már bizonyítást nyert, vagyis annak a lehetősége, hogy tárgyak áthelyeződjenek, elmozduljanak vagy egy bizonyos magasságra felemelkedjenek, anélkül hogy ennek egy normális magyarázatát lehetne adni. Noha a metapszichikai kutatások csaknem kizárólag az alanyokban tudattalanul működő folyamatokkal foglalkoznak, olyan jelenségekkel, amelyek önkéntelenül és nem akaratlagosan, gyakran médiumisztikus módon teremtődnek, mindazonáltal azt a tényt is megállapították már, hogy a pszichikus ágens olyan jelenségeket is képes egy nehéz tárgy felemeléséhez hasonlóan előidézni, amelyek még annál is kétségtelenül magasabb erőt foglalhatnak magukban, mint ami például egy halálos kimenetelű agyi sérülés előidézéséhez szükséges. A bilokáció, vagyis a saját képnek egy távoli helyre történő kivetítésének jelenségét szintén már rögzítették (egyébként úgy tűnik, hogy Pietralcinai Pius atyával is ez történhetett). Nos, mindabból, amit szavahihető utazók és megfigyelők A. David-Neeltől kezdődően észleltek, megállapítható, hogy Tibetben hasonló jelenségek nyertek bizonyítást, mégpedig nem mint médiumisztikus és öntudatlan jellegűek, hanem tudatosan és akaratlagosan vezérelt, diszciplinák és az iniciációk révén lehetséges jelenségekként. Az ilyen természetű erőket elég lett volna arra használni, hogy például egy agyi sérülést idézzenek elő, vagyis Mao tse tungra abban a pillanatban lehetett volna lesújtani, amikor az első kommunista osztag átkelt a tibeti határon. Vagy akár a saját kép kivetítésének a hatalmát is használhatták volna oly módon, hogy a kínai kommunista vezető elé egy figyelmeztető jelenséget idéznek. Aki a beavatási központokkal kapcsolatban Burckhardt fentiekben bemutatott elképzelését fogadja el, és aki fenntartja, hogy hasonló beavatási központok még ma is léteznek, annak nem szabad, hogy az elhangzottak puszta képzelődésnek tűnjenek. Talán a tibeti tradíciók nem beszéltek-e a híres Milarepáról, aki életének első időszakában, mielőtt a Nagy Megszabadulás felé elindult volna, rabló volt és önmagát a fekete mágiának szentelte, és pontosan egy ilyen mágia segítségével idézte elő saját ellenfeleinek lemészárlását?

Tibet bukásánál mindez akár működhetett is volna, anélkül azonban, hogy működésbe hozott volna egyfajta Nemezis erőt. Egy, a Borla kiadó által olasz nyelvre is nemrégiben lefordított könyv beszél azon lámák viszontagságairól is, akik mást nem tudtak tenni, mint saját életüket mentve elmenekültek, miközben hazájukban öldöklés volt, és a megszállók arra törekedtek, hogy minden szakralitást kiirtsanak, s a népesség kommunista, ateista "átnevelését" elkezdjék. Az egyedüli ellenállást a járhatatlan vidékekre visszavonult tibeti partizánok gerillaakciói jelentették. Szükségtelen azonban arról beszélni, hogy egy, a fent említett okkult ellenállás mit jelenthetett volna. Ennek értelme banálisként és szellemtelenként tüntette volna fel azoknak az utaknak és magyarázatoknak a csodáit, amelyeket a modern nyugati világ nagyra tart. Az általunk előzőleg felvetett problémát így nem lehet megfelelőképpen tisztázni. Az egyedül alkalmazható nézőpont a már említett sajátos egzisztenciális törés gondolata, vagyis a valóság bizonyos részének autonómmá válása, ami egyfajta következményként az érzékfeletti befolyások vonatkozásában áthatolhatatlanná lett történelemre is vonatkozik. Itt a ciklusok doktrínájára szintúgy emlékeztetni lehetne, különösen mindarra, amit pontosan egy ciklus lezáródásáról fogalmaznak meg. A kérdéses esetben azonban nem a morális szempontok a meghatározóak, hanem egy általános folyamat, amelybe ennek ellenzői szintén betagozódnak. Továbbá egy, az iniciatikus központoknak adott olyan "parancsszó" lehetőségét sem szabad kizárni, amely arra vonatkozna, hogy azok a végzet beteljesülésébe ne avatkozzanak bele. E helyütt az eszmék meglehetősen messzire, a világ kifürkészhetetlen irányaihoz vezető, valamint - egy másik megközelítésben - a szabadság és a szükségszerűség közötti kapcsolatra mutató rendjéről van szó, e tekintetben viszont különösen hangsúlyozni kell azt, amit bizonyos, akár negatív és drámai élmények adhatnak, amelyek egy sajátos beállítottságot, egyfajta próba jelleget vesznek fel. Miként látható, ez egy nagyon tág problémakör, ahová a történelem teológiája is néha bemerészkedik. Minderre bővebben majd egy másik alkalommal fogunk visszatérni, mivelhogy itt csak egy általános alapvetés történthetett meg, amiért is a jelen írás sajátos érvelésének kibővítését a későbbiekre halasztjuk. Julius Evola (ford.: Németh Norbert)

* Megjelent a Vie della Tradizione folyóirat harmadik, 1971. július-szeptemberi számában.

PARANCS ÉS ENGEDELMESSÉG Napjaink felfogásában a parancs és engedelmesség pusztán negatív, üldözendő és feltétlenül megszüntetendő fogalomként jelenik meg, melyet kizárólag a zsarnoksággal, diktatúrával, fasizmussal képesek összefüggésbe hozni anélkül, hogy ezen utóbbi fogalmakat is tisztáznák. E felfogás szerint ez nem is lehet másképp, hiszen ez a szemlélet a jelenkori lefokozott embert az egyetlen lehetséges emberi létformának tekinti, melynek világát meg lehet szervezni az „egyenlőség”, a „társadalmi szerződés”, az anyagi jólét „eszméi” alapján. (A szervezés, mint racionális eredetű folyamat igen nagy hangsúlyt kap elképzeléseikben.) A modern ember és vezető ideológusai nemcsak azért vetik el ezt az ideát, mert nem értik, hanem azon homályos érzéstől vezettetve is, mely szerint egy tradicionális erőkkel áthatott államban ők az engedelmeskedők kategóriájába tartoznának. Lényegileg azonban itt és most is azok, csak mozgatottságukat, „mozgatójukat” nem látják. Parancs és engedelmesség relációjának helyébe a jelenkor szemlélete a konszenzust, a kompromisszumot és legfőképpen a szavazást állítja, mint irányító és döntéshozó folyamatot. Jobban megvizsgálva ennek okait, láthatjuk, hogy hátterében a jelenkori ember szellemi és lelki struktúrája áll. Ennek a szellemi és lelki struktúrának legvégső forrása a Tudatban-Tudatomban van, és megnyilatkozása a világ minden szférájában tapasztalható a fizikai kozmosztól a biológiai természeten át az emberi társadalomig és államig. Ha egyetlen szóval akarjuk jellemezni ezt az állapotot, egy olyan fogalmat találunk kifejezőnek, amely a kristálytanban használatos. Ez a fogalom: a pulverizáció. A szó elporladást, szétporladást jelent, azt a folyamatot, amikor egy rendezett, szabályosan strukturált kristály elveszíti szilárd belső vázát és széthullik. Érdekességként megemlíthetjük, hogy az alapszó, a latin pulvis,-eris nemcsak port, homokot, fövenyt, hanem a halottak hamvát is jelenti. Így még kifejezőbbé válik a szó. A jelenkori ember tudata tehát ebben az állapotban van. Elveszítette azt a szilárd kristályosodási gócot vagy tengelyt, amely köré életét organikusan rendezni tudná. Ez az, amely a transzcendenciával való kapcsolódását lehetővé teszi. Ez a góc és tengely – hasonlatszerűen kifejezve - belső és külső is. A belső ill. külső tengely jelentőségét pedig egymás között nem lehet rangsorolni, hiszen a Tudat: Egy. A külső, mozdulatlan tengelyt az organikus és hierarchikus Állam reprezentálja, melynek centrumában az Uralkodó áll. Vizsgálódásunk tárgya tehát a parancs és engedelmesség adekvát formájának alapelveit meghatározni és egyedüli helyes szemléletként szembeállítani azzal, amit mostanság a többség kötelezőnek és elvártnak tart. A tisztázáshoz alapvetően szükséges néhány, a tradicionális állammal kapcsolatos doktrína ismerete és értése. Ezt most nem kívánjuk részletezni, pusztán néhány sarkpontját vázoljuk fel. 1. Az uralkodó, mint a transzcendencia, az isteni létrend földi reprezentánsa, az állam orientációs középpontja. 2. A hierarchia, mely a különböző létszinteket vertikálisan tagolja, az individuumokat minőségük szerint elhelyezi. 3. Az ebből következő organicitás, melyben az emberi test szerveihez hasonlóan minden létezőnek megvan a maga feladata. 4. A Birodalmiság, mely ezen ideákat horizontálisan is kiterjeszti. Parancs és engedelmesség principiálisan tehát a metafizikai centrum irányából és a metafizikai centrum irányába hatoló akció, melynek világbéli lenyomata az Uralkodóból kiinduló és az Uralkodó felé irányuló dinamizmus. Első feladatunk a Parancsoló mibenlétének meghatározása. Egy normálisan működő világban az az ember – vagy emberfeletti lény –, aki önmaga eredetéhez közelebb van, az Eredet, a Kezdet, a Kezdettelen tudatát és állapotát erősebben birtokolja. Ebből logikus az a következtetés, mely szerint abszolút Úr az, aki létének totális birtoklója, tudatfolyamatainak maradéktalan Teremtője, Fenntartója és Visszavevője. Ilyen ember van és kell, hogy legyen, még akkor is, ha a jelenlegi földi-emberi világban nem tapasztalható, esetleg az időbeliségben nem is manifesztálódik. Ez az a végső vonatkoztatási pont, amely kijelöli a Parancsolás adekvát dinamizmusát. Tehát az ebbe az irányba mutató tengely mentén és különböző szintjein helyezkednek el a lények, melyeket minőségileg önátélésük intenzitása és önnön tudatfolyamataik uralmának intenzitása rangsorol. Így nem elég azt kimondani, hogy minél inkább úr valaki önmagán, annál több joga van parancsolni, hanem annál inkább képes is rá, hogy a külső világban is reprezentálja belső minőségét. A parancsoló tehát az eredet tudatát elevenebben birtokló és reprezentáló személy. Voltaképpen transzcendens eredetű influenciákat közvetítve tartja fenn a világ spirituális áthatottságát, de fontos

megjegyezni, hogy eme influenciákat saját magából eredezteti. Az engedelmeskedő is önnön eredete, a metafizikum irányába törekszik, de törekvésének módját saját aktuális állapota kondicionálja. Engedelmessége abból fakad, hogy akcióját nem tudja teljesen önmagából indítani, ahhoz külső támasztékokra, vezetettségre van szüksége. Ki kell tehát hangsúlyoznunk a kényszermentességet. Meg kell látni, hogy ebből egy egyirányúság következik. A relatívumok világában sem tartozik semmiféle számadással egy Úr az alávetettjének, hiszen neki lényénél fogva igaza van és megfellebbezhetetlenül van igaza. Amennyiben másképp nem akarja, az ellenszegülés nem is lehetséges, hiszen egy szellemi uralom „lelkileg” is megnyilvánul – ez a Fenség és a Karizma. Ezekben a relációkban az erőszaknak, az erőszakosságnak nyoma sincs és nem is lehet. Sokkal szubtilisebb folyamatokról van szó, hiszen ez az uralom közönséges értelemben nem is akar uralkodni, parancsolni – görcsös ragaszkodás és erőfeszítés nélkül határozza meg a folyamatokat. Meg kell jegyezni, hogy ezek az elvek a lét és a földi-emberi világ hierarchikus gradualitását feltételezik. A parancsolás és engedelmeskedés egyirányú relációja tehát olyan létbeli szituációt feltételez, melyben a lények különböző szellemi nívót képviselnek. Az Aranykor emberére ez természetesen nem vonatkozik, hiszen ebben a világkorszakban és tudatállapotban minden ember Király. Ez az az elv, amelyet a jelenkor bizonyos destruktív háttérerői visszájára fordítanak akkor, amikor a különbségeket meg akarják szüntetni. E nivelláció viszont csak az alacsonyabb szintek irányába mehet végbe, az anarchia és a teljes felbomlás felé mutatva. A Tekintély és parancs megvetésének tehát ez áll a hátterében – kialakítani egy olyan állapotot, amelyben már nincs vezető – igaz, vezetett sincs. Az alapelvek meghatározása után még egyszer ki kell emelnünk az uralkodás és parancsolás két legfontosabb jellemzőjét: a korlátlanságot és az egyirányúságot. (Logikailag is képtelenség az a modern babona, miszerint a törvény meghatározója a törvény által meghatározott.) Korlátlanság és egyirányúság azonban nem jelent sem diktatúrát, sem abszolút monarchiát. Egy normálisan, organikusan működő világban mindenki úr. Mindenkire rábízattak olyan terrénumok, amelyek felett rendelkezik, amelyek a gondjaira vannak bízva. (Szemléletes példa: a pater familias Rómában korlátlan ura családjának; élet-halál ura.) E tanulmány keretein belül elsősorban a téma világban megjelenő vonatkozásaival foglalkozunk, viszont ki kell térnünk az aszketikus megvalósítási utakból extrahálható analógiákra. A yoga (illetve bármely megvalósítási út, melynek az Individuum Absolutum megvalósítása a célja) gyakorlása során az erők egyre nagyobb fokú uralásával mágikus hatalmi képességek, a siddhik birtoklása jár együtt. Pontosan ezek azok a tudatállapotok, melyeknek megfelelői a valódi parancsolás forrását jelentik. Ezek a képességek egy mágikus-heroikus attitűdre alapozva is megjelennek-megjelenhetnek: egy szoláris Uralkodó hatalmának bázisaként. Rómában az imperium fogalma kapcsolható ide. A mai kor jogászai ezt a fogalmat úgy értelmezik, mint jogkört, mely egy személyt a parancsolás jogával ruház fel. Lehetséges, hogy az idők során magában Rómában is elhalványult az értelme, de eredetileg sokkal inkább a parancsolás mágikus-hatalmi képességét jelenti, semmint jogkört. Természetesen jogkört is jelent, de teljesen e képesség bázisán álló és vele járó jogkört. Figyelembe kell vennünk, hogy a történelemben megfigyelhető általános tudati involúció során e princípiumok egyre halványabban nyilvánulnak meg. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy szemléletünk gravitációs középpontjának ezen halvány manifesztációkhoz kellene kötődni. Az eddigiek alapján belátható, hogy a tradicionális, organikus állam és társadalom élete nem a közvetlen utasítások bázisán szerveződik, hanem egy olyan renden, amelynek minden tagja a centrum felé fordul és orientálódik. Mivel a struktúra az Uralkodó irányába rendeződik, a periferiális szintek között a viszály nem lehet meghatározó. Egy ilyen struktúra életében voltaképpen nincsen szükség közvetlen utasításokra. Nincs szó tehát diktatúráról. Emellett azonban a dictatum illetve dictatura létjogosultságához sem férhet kétség. Amennyiben az Állam életét akár kívülről, akár belülről veszély fenyegeti, a dictatura megléte teljesen megalapozott és helyes. Fontos azonban hangsúlyozni azt, hogy bármeddig tartson is a veszély, annak elmúltával a dictatura-nak is meg kell szűnnie. Igen szemléletes példa erre a köztársasági Róma, ahol a dictator-nak feladata elvégeztével le kellett mondania. A dictatura során tehát a közvetlen parancsok szabták meg az Állam életét, melyeknek feltétel nélkül alá kellett rendelődni. A valódi Tekintély, illetve az annak való alárendelődés elve a tradicionális világ minden szférájában működött. Jelen volt a királyi házon belül, a lovagrendekben, a papságban, a céhekben, az egyes családokon belül. Megnyilvánult a nevelésben, a férfi és nő kapcsolatában, a családfő korlátlan hatalmában. A modern világ ezt az elvet voltaképpen azért tagadja, mert a transzcendenciát, a metafizikai abszolútumot is tagadja.

Nem látja meg azonban, hogy az alárendelődéstől ő sem mentesül. Mindezen erők szubterresztriális inverziójának engedelmeskedik öntudatlanul. Olyan erőknek, melyek egyre távolabb viszik az Eredettől és az Uralomtól. A demokráciákban egy „puha”, de annál hatékonyabb formában jelenik meg ez az erő. Ez az erő álértékek sugalmazásával, agymosással, propagandával, hazugsággal igyekszik manipulálni a tömeget egyfajta feminin, szentimentális, kiherélt életforma kialakítása érdekében. Ennek végső konklúziója az ostoba és vigyorgó amerikai. E sunyi módszerrel tulajdonképpen azonos nívójú és azonos irányba mutató a nyílt és brutális kommunista diktatúra, amely a szolgák teljes hatalomátvételét jelentette. Ezekben a rendszerekben a rombolás ágensei a magasabb létrendek képviselőit fizikai megsemmisítéssel távolították el útjukból. Itt tehát a parancs és engedelmesség teljes inverzióját figyelhetjük meg, amikor a szolga próbál urára taposni. Az alapelvek felvetése során utaltunk a szellemileg legitim parancs transzcendens eredetére. Tulajdonképpen az inverz formák is definitív jellegűek, analógiájukat azonban a demono-mágikus folyamatokban lelhetjük fel. A karizmatikus jelleg itt is megfigyelhető, azonban az ilyen típusú vezető a démoni megszállottság jegyeit mutatja. Olyan destruktív erőnek az eszköze, melyet egyáltalán nem ural, mely ha célját elérte az általa megszállt személy által, végül eszközét is megsemmisíti. Legtipikusabb példája ennek Lenin, aki szinte még életében megrothadt, a teljes fizikai-lelki-szellemi szétesés állapotában végezve. Ha egyáltalán lehet rangsorolni a manipuláció liberális és kommunista formái között, a liberális demagógia talán még veszélyesebb. A kommunista brutalitással ugyanis legalább érzelmileg szembe lehet szegülni, a jelen idők demokratikus propagandája azonban észrevétlen módon akar működni. Ez a fajta manipuláció szinte testi szinten is a saját céljai szerint akarja formálni az amúgy is igen degenerált állapotban lévő tömeget, olyan embertípust formálva, aki észre sem veszi manipuláltságát. Ezekben a folyamatokban is egy transzcendens erő működik, melyet talán a Hazugság Szellemének lenne a legtalálóbb nevezni. Egy léthazugságot a tények meghamisításával tetéz. A jelenkorban naivitás lenne a parancs erélyét a külső világban érvényesíteni. Mégis, ha az ember tisztázza önmagában a valódi Erély és Határozottság jelentését, ez szilárd bázist alkothat úgy belső műveletekhez, mint a helyes ultrajobboldali politikai orientáció kialakításához. Virág László

A KARD, A KERESZT ÉS A KORONA — A SZENT BIRODALOM — A kard, a kereszt és a korona a történelem és a tradicionális politika kulcstényezői, és egyszersmind szimbólumai. Sajnos, ha ma azt mondjuk: szimbólum – ez alatt azt értik: „kevesebb a valóságnál” 1.). Esetleg tudják, hogy a szimbólum egy tárgynál több, ám azt gondolják, azért mégsem „valóság”. E megközelítés azonban csaknem diametrális ellentétét képezi annak, ami egy szimbólum voltaképpeni jelentése és értelme. A szimbólum ugyanis egyszerre konkrétum és több is minden konkrétumnál – legyen az tárgyi, vagy fogalmi 2.) –, több minden tárgyi „valóságnál”: a legmagasabb rendű, legtisztább valóságok létét közvetíti a számunkra. A tények feletti világgal kapcsol össze, a puszta fogalmak feletti világgal, valóságokkal, ahol nem „kis idők” kis „valóságai” uralkodnak. A szimbólum egy magasabb valóság képe. Mint ilyen, azzal az egyetemesebb léttel azonosul, amelyet „összefoglalva” – mint szimbólum – egy sajátos, érzékelhető módon megjelenít. 3.); A tradicionális szimbólumok fontosak, mert mindaz, amit megjelenítenek, mindaz számunkra valóságosabb a mai és a mindennapi realitásnál. A kard, a kereszt, a korona nemcsak történelmi és politikai tényezők, hanem a történelem és a politika legmagasabb rendű minőségeinek, legmagasabb rendű valóságainak, létformáinak a kifejezői. Ezen legmagasabb rendű minőségek, valóságok, állapotok mindig túlmutatnak a történelmen és a politikán. Szimbólumaikkal együtt, e minőségek a kulcsok ahhoz, hogy meghaladhassuk a történelmettörténelmiséget-történetbeliséget. Más szavakkal (melyek ugyanezen meghaladást jelentik): a történelem és politika legmagasabb rendű minőségei, állapotai – és ezeknek szimbólumai – teszik lehetővé, hogy szakrális formában, szakrális arcában és szakrális szerepében valósítsuk meg a politikát és a történelmiséget. Mind a kard, mind a kereszt, mind a korona olyan alapvető kvalitásokra utalnak tehát, amelyek segítségével egy teljesen anyagiság, dologiság feletti, egyetemes rendű valóság elérhető (a történelem és politika felől is). Ennek a valóságnak a megvalósítását, elérését segíteni: ez ugyanis a történelem és a politika egyetlen szakrális funkciója. Mint a történelemhez és a politikához, pontosabban ezek szakrális szerepéhez kapcsolódó kulcstényezők – a kard, a kereszt és a korona mindenekelőtt a kasztokkal vagy varnákkal áll szoros kapcsolatban. A kasztok vagy varnák („színek”) a természetfelettinek az állam és az ember vonatkozásában való, különböző szellemi intenzitású megnyilvánulásai. 4.) E megnyilvánulások egy olyan „kaszt feletti nemkasztból” vagy „kaszt feletti kasztból” (ativarna) indulnak ki, amely magát a természetfelettiség állapotát képviseli a kasztok és az államiság viszonylatában. Az ativarna állapotából különböző kasztok létesülnek, amelyek a természetfelettiséget egyre csőkkenő intenzitással fejezik ki az állam és az azon belüli emberi funkciók világában. A kard – ebben a megközelítésben – a ksatriya, vagyis a harcosi kasztot jelenti. A kereszt a bráhmana, vagyis a – nem pusztán nyugati értelemben vett – „papi” kasztot. A korona magát az ativarnát, azon valóságot, ami a kasztokhoz tartozó jellegzetes tudatállapotokat, létformákat mind meghaladja – hiszen éppen ezért nyilvánulhat meg belőle mind a négy rend (avagy, egy más felfogás szerint, a két legmagasabb). Mindez analógiában áll a tér – időn és téren kívül álló, éppen ezért metafizikalitást képviselő – pontból való megnyilvánulásának három alapformájával, módjával is, amelyek: egyenes, kereszt (négy, illetve hat irány) és gömb. Amikor a megnyilvánulás világa a gömb tökéletességének és totalitásának a szintjén realizált, a pont metafizikai kezdete tér vissza, áll újra helyre. Az öröklét „pont”-ja, ezért különös benső kapcsolatban áll a koronával, a gömb szimbólumával. A gömb (és a vele analógiában álló korona) úgy is mondhatnánk, hogy a pont mindent felőlelő és mindent betetéző természetfeletti voltának egyfajta „ontológiai verifikációja”. A gömbszerűség, amely minden egyenes és kereszt valamennyi megsokszorozódását felöleli, csak a pontból, csak a pont – a középpont és a pólus – tudatában lehetséges. A korona, végső soron, ezért az örök és metafizikai „pontot” illeti, avagy – ami a kasztok viszonylatában ezt képviseli – az ativarnát. E gondolatok a gömbszerűséget politikai-történelmi relációban egyes egyedül képviselő birodalmiságnak a metafizikalitással ténylegesen fennálló –és egyetlen– kapcsolatát mutatják. A kasztok feletti valóságban, noha az valamennyi lehetséges állapotot magában foglalja, nincs aktualizált emberi létállapot. A kaszt feletti „kaszt” vagy kaszt feletti „nem-kaszt” szimbóluma (sőt egyik neve) Indiában ezért a hattyú (hamsa) volt: egy ember-feletti „tisztaságú”, „szépségű” és „ragyogású” szabad állat.

Néhány hattyú-fajta egyébként vörös csőrű és fekete lábú; valamennyi a létállapotok teljességét szimbolizáló hosszú, kecses nyakkal és a létállapotok teljességét is meghaladó, azokat „repítő” széles fehér szárnyakkal bír. Olyan szellemi-természetfölötti méltóság ez, amelynek ha emberként fognánk fel, akkor az előkelő brahmana-i szellemi tudatállapotok is csak a „jobb kezét” képeznék, míg ezen emberalakúnak felfogott tiszta tudatosság „bal kezét” a legmagasabb harcosi képességek alkotnák. A kaszt feletti „kaszthoz” vagy „nemkaszthoz” (ativarna) tartozó valóságban magában tehát mind a „papi”, mind a legmagasabb harcosi minőségek, képességek tökéletesen realizáltan és egyesítve, ezeket külön-külön véve pedig meghaladottan vannak. Kaszt-felettiség csakis ezeknek – kizárólag természetfelettiben aktualizálható – közös princípiumában valósul meg. Némely tradicionális hindu szent szöveg és felfogás alapján, a ksatriya kaszt nem az ativarnából ered, nem abban gyökerezik, hanem a bráhmanából. Ez a kijelentés azt akarja kifejezni: a harc legmagasabb értelme szellemi, tradicionális szellemi értékek fennmaradásáért vívott harc, minden más harc ez után és – végső soron – ebből következik; mivel a szellemiség a bráhmana kaszt örökségét képezi, így a ksatriyák kasztját és harciasságát a lehető legkülönfélébb módokon a bárhmanáknak kell alárendelni. A kard, e felfogás értelmében, a maga mértani stilizációja szerint, hangsúlyozottan a kereszt része. A kard a kereszt viszonylatában kétségtelenül teljességet nyer, azonban jegyezzük meg, hogy önmagában is fontos minőséget mutat fel. A brahmana kaszt eredeti funkciója – pontosan eredeténél fogva – sem önnön kasztja kizárólagosságának a hirdetése, hanem – ideálisan-tradicionálisan – az ativarna lehetőségénekvalóságának a természeti, történelmi, állami stb. keretek között való képviselete. Miként a kereszt is a középponton alapul, a brahmana kasztnak is önmaga természetfeletti középpontjára (pont, ativarna) kell rámutatnia (ami a maga teljes megnyilvánulásában szemlélve gömb). A ponton alapul ugyanis a kereszt létének metafizikai értelme. Ativarna nélkül nem volna lehetséges a brahmana léte sem. A kereszt szárainak „irányai” a pont teljességét próbálják meg kibontani, kifejezni – végletesen különböző módon, különböző aspektusok szerint „feltárni” annak tökéletességét. A bráhmana: ativarna „alászállása”, ativarna „kegye”, mégpedig az ativarnának a megnyilvánulás felé – az önnön megnyilvánulás feletti voltához képest részleges „világ” vagy „lehetőség” felé – fordulása értelmében. Minthogy az ativarna léte – metafizikai léte – elsődlegesen azonban nem a világ, a megnyilvánulás világainak tagadásán alapul, a bráhmana kaszt megnyilvánulása ezért nemcsak egy hanyatlási folyamat kezdete, hanem – az ativarna szempontjából nézve – dicsőséges szellemi momentum is, legalábbis mindaddig, amíg a bráhmana varna nem önnön kaszt szerinti mivoltát, hanem pontosan ativarnát képviseli. Nem csak úgy lehet ugyanis szemlélni, hogy ezen első varnával már elhagyottá vált a tiszta öröklét birodalma (aeternitas) és megjelenik az „idő” (először perennitas formájában, majd egyre determinálóbban), hanem úgy is, hogy egy igazi bráhmana, az ativarna, vagyis a kaszt-felettiség állapotának „dicsőségét” hivatott képviselni még a relativitás (tér és idő) világában is. Azt mondtuk, a kard nem szükségképpen csak a kereszt vonatkozásában nyer értelmet. Volt olyan felfogás, miszerint a kereszt maga is két kard. 5.) A kardot ezenkívül olykor keresztként is használták. Ahol a harcosi kvalitás legmagasabb, legtisztább, legprincipiálisabb vonatkozásai érvényesültek, ott, azon harcosnak – az általános helyzettől eltérő értelemben – nem volt szüksége egy „külön” bráhmanára, papra. Clairvaux-i Szent Bernát is beszélt egy a „világi lovagtól” 6.) megkülönböztetett harcosról, akinek alakját ő főként a templomos lovagokban látta megvalósulni. Principiálisan nézve, a ksatriyának valóban szüksége van egy brahmanára (szellemi útmutatásra), van azonban a ksatriya kaszton belül egy olyan típus, amely – egyes felfogások értelmében – a bráhmana mellett szintén közvetlenül az ativarna megnyilvánulása („alászállása”, „kegye”, mindennemű „bűnbeesés” nélküli tette, a teremtés világában való ön-kvalifikációja). Ez pedig a bráhmanák és ksatriyák közé helyezett, de önálló, külön kasztnak nem minősülő rájanya, vagyis a királyi, a dinasztikus nagyságrendű harcos típusa, amelyet úgy kell felfognunk mint egy, a lényegi bráhmana-i kvalitással tökéletesen harmóniában álló, bráhmana-i kvalitásokat tökéletesen elismerő, tudásuk ellen nem lázadó, magasabb és szellemibb ksatriya minőségnek a birtoklója. (Olyan principiális minőségé, amely a maga kvalitás volta ellenére a természetfelettiséghez kapcsolódik). Ez a minőség a harciasság és a tett ősformájának örökségével kapcsolatos, amely – felfogásunk szerint – a bráhmana varnával tökéletesen „egyidőben”, azzal párhazamosan születettnek is felfogható. (Ebben az értelemben óvatosan kell a bráhmana kaszt alá helyezni.) 7.) Ily módon helyes volna a ksatriyát nem a bráhmana „fiúgyermekeként” (e nézőpont szerint leánygyermeke a vaisya, a harmadik árya kaszt képviselője) felfogni, hanem pontosan e rájanya, a királyi harcos „gyermekeként”. Egy rájanya kezében a kard – hasonlóképpen mint földi koronája – az égi, nem-múló birodalom reastaurációjának az eszköze. Kezében a kard – mértani szimbolizmust követve – bár továbbra is a kereszt

teljességének része, mégis annak legfőbb részének felel meg: a kereszt vertikális ágának. Ezenkívül, kezében nem csak abban az értelemben „két élű fegyver”, hogy őt is elpusztíthatja; az ő kezében tökéletes „kettős hatalom” is: úgyszólván éle és lapja is van: öl és isteni kegyelmet gyakorol, köt és old, pusztít és lovaggá üt, halállal és élettel is megmérettet. Három dolog igazolja vissza azt, hogy a rájanya-kvalitás teljesen harmóniában álló és párhuzamos a bráhmana-i alapminőséggel. Egyrészt, minden nagy bráhmana rendelkezett a hősi tett ősformájával, amit az „áldozatok” végzésének kötelezettségében figyelhetünk meg. Másrészt, az avatárák a hindu doktrínák szerint váltakozva „bölcs” és „harcosi-hősi” alakok voltak. Harmadrészt, a civilizációk eredetével kapcsolatos kétféle lehetőség is igazolja a rájanyák fontosságát: a korai civilizációk 1. bráhmana-közösségek körül szerveződnek, 2. királyságok körül szerveződnek. 8.) Mindenesetre, egyébként magának a tiszta logikának a nyelve is azt kívánja, hogy legalább kétféle – mégpedig egymástól komolyan különböző – legyen az, amiben a kvalitások feletti, metafizikai ativarna valóság a természeti világban magát megnyilvánítja. Az ativarna állapothoz ily módon az út is legalább kétféle, s az két különböző primordiális kvalitásban nyilvánítja meg magát, 9.) amelyeket önmagában egyesít, és amelyek valóban csakis „őbenne”, az ativarna-i állapotban egyesülnek. Zárójelben jegyezhetnénk meg, hogy volt felfogás, miszerint mind a négy kaszt egyszerre jelent meg. 10.) Eszerint csak az a problematikus, hogy az idők folyamán egyre alsóbb kasztok kerültek túlsúlyba, majd uralomra, a magasabbak fokozatos „eltűnése” mellett. Anélkül, hogy ezt a lehetőséget – és főként egyszerre való létesülésük értelmét – kizárnánk, itt és most egy másik szempontot tartunk szem előtt, nevezetesen a kasztok fokozatos létesülését, ahol is az alacsonyabb rendű kasztok később jelennek meg. Éppen ezért tartjuk fontosnak leszögezni, hogy ebből a szempontból, egy rájanya nem a bráhmana varnából ered, hanem azzal metafizikailag egyenértékű, és egyszerre – mint mondtuk nem feltétlenül dramatikus alászállást képviselve a metafizikai valósághoz képest – jelennek meg az ativarna névvel illetett valóságból és állapotból. 11.) A három szóban forgó szimbólum közül a leginkább metafizikai a Korona szimbóluma, amely végső soron Brahma, avagy a Brahmával azonos Átmá Koronája. A kereszt a papi, a bráhmana kaszt keresztje. A kard pedig, a ksatriya, a harcosi-lovagi kaszt kardja. A királyi-harcossal (rájanya) azon korona feleltethető meg, amely korona pontos földi mása a tiszta kaszt-felettiség (ativarna) Koronájának. 12.) A rájanya koronája ily módon egy mása az abszolút állapothoz társított „égi” Koronának. Itt kell megjegyeznünk azt, hogy egy rájanya szempontjából az égi és a földi korona nem választható teljesen szét. Az, hogy az utóbbi az előbbi „mása”, itt – és eredetileg – egyáltalán nem egy megmásulás értelmében vetődik fel. Azt jelenti: egy Korona van, amire emlékeztetőleg – és csakis ezért – van egy másik is. Az „égi” Korona akkor áll a rájanyával szoros kapcsolatban, amennyiben az igazi rájanya: vagyis amennyiben van földi koronája. (Ezenkívül: egyáltalán nem tagadja a „kereszt” értelmét, uralja a „kard” útját járókat, továbbá – a bráhmanához hasonlóan – tud arról, hogy az ő királyi koronája, Brahma-Átmá, a par excellence Ativarna „égi” Koronája vonatkozásában nyeri el voltaképpeni értelmét.) A rájanya azonban csak úgy érheti el az ativarna, az égi Korona birtokosának állapotát, ha igazán király, ha földi királyságát úgy éli meg, mintha az az égi királyság volna. Ezért hamisak azok a nyugati spekulációk, amelyek teljesen el kívánják választani egymástól az égi és a földi királyságot. Ezért van értelme minden földi királyság-monarchia-birodalom megtartásának, ezek léte meghosszabításának, és lehető legméltóbb, „csúcson való” bevégzésének. Ezt a tudás és a szemlélődés útját járó embernek is látnia kell, értékítéletébe bele kell, hogy foglalja mindennek igazságát, különben a teljes értékű, igazi szellemi ember mércéjét nem üti meg. Itt van ugyanis a földi királyságok értelme. Egy rájanya számára királysága nem csupán földi. – Itt látható meg a ghibellinizmus mély, szellemi, sőt: ezoterikus értelme, ezenkívül a királyságok sorsának és a monarchizmusnak Nyugaton tulajdonított nagy fontosság egyedüli metafizikai értelme és súlya. * A kard, a kereszt és a Korona szimbólumai tehát – többek között – egy hierarchikus relációt tárnak fel a ksatriya, a bráhmana és a metafizikai célt megjelenítő ativarna között; továbbá – a megfeleltetések e vonalán – felvetik a kardot a Koronával közvetlenül összekapcsoló, rájanya által megtestesített valóságot, lét- és tudatállapotot is (amelynek tényleges képviselői, a bráhmanák után, leghamarabb tűnnek le a történelem színpadáról). A kard mellé kereszt, egy bráhmana-i útmutatás szükséges – „földből” nyert fémekből kovácsolják. Ahhoz például, hogy a harcosokra jellemző „határhelyzetek felkeresésése” a maga teljes értelmében megértett, és

ilyen mód teljes mélységében megvalósított legyen, a bráhmana-i tudás elengedhetetlen. Kivételt – bizonyos értelemben – egyedül a rájanya esete képez, aki a szükséges papi-egyházi-bölcseleti influenciákkal – azok tisztelete révén – egyfelől rendelkezik, másfelől pedig megfelelő más erőkkel tudja azokat helyettesíteni. A kard, a kereszt és a korona tehát nemcsak egymástól elkülönülő fundamentális emberi-történelmipolitikai minőségek, funkciók szimbólumai, hanem organikusan egymásra épülő kvalitásokéi is, amelyeknek organikus és hierarchikus egysége a – történelmi monarchiákat összekapcsoló – Szent Birodalom ideája által kifejezett tökéletes valóságot képezi. 13.) A kard, a kereszt és a korona mindemmellett önmagukban, – a fentieknek megfelelően – külön-külön is szimbólumai az archetipikus, ősi, égi Imperiummal való öszszekapcsolódás képességeinek. Amennyiben külön-külön is ezen metafizikai jelentőségű Imperium realizálásának az eszközei: az Imperium Sacrum felállításának vagy fenntartásának a lehetősége megnő. * Hol egyesül tehát a három fentiekben részletezett fő alapkvalitás? Hol vannak egységben? Ez a kérdés azért is fontos, mert tulajdonképpen ezen egység – és annak „megvalósulási helye” – révén éri el egy birodalom a maga legmagasabb értelmében vett „ birodalmi szentségét”, a primordiális Imperium Sacrum fokát. Első pillantásra lehetetlennek tűnik történelmi-politikai realitásokat, mondjuk az Osztrák-Magyar Monarchiát szellemi-metafizikai realitással összefüggésbe hozni. Ez azonban nem teljesen igaz. Fentebb már láttuk hogyan kapcsolódnak történelmi tényezők benső szellemi minőségekhez, amelyek pedig ténylegesen a metafizikai realitásban hordozzák közös princípiumukat. A történelmi és a tradicionális politikai tényezőket jelentős benső szellemi kvalitásokra visszavezetve eljuthatunk oda, hogy ezek a történelmi-politikai tényezők számunkra önnön elveszített szellemi kvalitásainkat idézik fel. E felidézés – az immár szellemi jelentésű történelmi-politikai tényezőkkel való foglalkozás segítségével – gyakorivá, huzamossá, majd csaknem folytonossá válhat. A kitüntetett és példaértékű történelmi-politikai tényezők átváltoznak számunkra az általunk rajtuk keresztül feleleveníteni kívánt, újra magunkénak akart szellemi képességeink (állapotaink) tükörképeivé. Ez a szellemiség kultusza, a szellemi állapotok és minőségek kultusza politikai-történelmi realitások jelentésein keresztül. Nem csupán objektív értelemű kultusz, hanem mindenekelőtt a magunk szellemi intenzitásának-képességeinek-állapotainak a kultusza. A természetfölötti, a metafizikai irány – számunkra – ezek közös metszéspontjában kereshető. Amennyire ez a mai korban egyáltalán még lehetséges, meg kell találnunk azokat a valamire még használható minőségeket, amelyek bennünk a vaisya, a ksatriya és a bráhmana széttöredezett maradványai, és tényleges tiszteletben tartanunk, tényleges kultuszban kell részesítenünk az ezek közötti eredeti viszonyt. A nagy történeti királyságokat és monarchiákat ezeknek a minőségeknek a megnyilvánulása, spontán kultusza és hierarchikus egysége tette naggyá. A történelmi birodalmak közös szellemi alapját képező, ideális Imperium Sacrumban ezek a minőségek pedig egy tökéletesen tudatos módon egyesülnek. Ami ezen „égi” Imperium primordiális szentségét illeti, a Brihadáranyaka-upanishad ezzel kapcsolatban a következőket mondja: „Ki a papságot az Önvalón kívül tudja: a papságot elveszíti az. Ki a harcosi rangot az Önvalón kívül tudja: a harcosi rangot elveszíti az. Ki a világokat az Önvalón kívül tudja: a világokat elveszíti az. (...) A papság, a harcosi rang, a világok, az istenek, az egyéni lelkek, a mindenség nem más, mint ezen Önvaló.” 14.) Ezért illeti tehát a Korona a Brahmával azonos Átmát. Ő a par excellence ativarna, ahonnan mindezen kvalitások meg tudnak jelenni – és végül, a Brahmával azonos Önvaló az, ahol az összes varna tökéletesen és egészen meghaladott. Játivarnásramávastháviáebhyo’pi so’parah – „Bizony játik, varnák, életszakaszok (ásrama) és a négy állapot megkülönböztetései fölött áll Az.” 15.) Ezen Önvaló az „égi” és „örök” Imperium maga. A földi birodalmak és különösen az ezek alapját képező, valamennyit egybekapcsoló, kasztokat hierarchikusan és organikusan egyesítő, Imperium Sacrum szentsége abban áll, hogy az Önvaló teljességét, az Istenséggel azonos Önvaló önmagának elegendő voltát idézik fel, testesítik meg. Minden történelmi birodalom is többé-kevésbé visszatükröz valamit – adott keretek között – az Átmá egyetemességéből, aki-ami Brahmával, az Istenséggel azonos. Az uralkodó az Önvaló (Önmagam) szabadságát és önmagára alapozottságát; a pap szintén szabadságát, aszkézisét és a belőle fakadó tudást; a harcos: a számtalan hozzá vezető fontos áldozatot; a birodalom maga – népek, nemzetek sokaságával – pedig teljességét. Ha volna ilyen monarchiánk, tanulmányunkat most Szent Bernát szavaival zárhatnánk: „... a földi város időbeli dicsősége nem homályosítja el égi párjának dicsőségét, hanem inkább felkészít arra, legalábbis addig amíg nem veszítjük szem elől, hogy az egyik a másik képe...”

* László András némrégiben néhány gondolatot írt a történelmi imperiumok-monarchiák elkerülhetetlen bukásáról, múlandóságáról. 16.) Mialatt az ember a monarchia jobbításáért, vagy ha nincs monarchia magáért a tényleges monarchia létéért küzd, e konkrét monarchia, vagy az érte való harc megélhető úgy is, mint ami mindenre, a teljes mindenségre kiterjed. A monarchia kultusza – a maga mély, kifinomult és aktív átélésében – magában foglalhat egy nemmegnyilvánult világokra kiterjedő „Imperiumot” is. A konkrét monarchia szellemi kultusza – kontemplatív magasságaiban – tehát még ezekre a tartományokra is kiterjesztheti az Imperiumot. 17.) Amikor az ember meghal, a halál válságában is tovább él életének ez a munkája. A halálfolyamatokban, azokkal szemben is megnyilvánulhat ugyanaz az organikus, rendező, vagy úgyszólván bekebelező elv, melyek az ember életében monarchia iránti hűségének és munkálkodásának értelmi és szívbéli alapjait képezték. A „semmitől” való általános félelem helyét azon munkájának továbbélése töltheti ki, amellyel a tényleges monarchia határait korábban az „ég”, a „nem-megnyilvánult” irányába is kiterjesztette. Monarchiája így – bizonyos értelemben – fennmarad vele a halálban is. Ez számára „halál feletti győzelem” – melynek felszabadító ereje beláthatatlan jelentőségű. Mindezen megjegyzések válaszok például azon „buddhista köröknek” is, akik a buddhista tradíció néhány jellegzetességére alapozva – és ezekkel „politikailag” nem csekély mértékben visszaélve – azt állították, hogy minden, ami „birodalom”-szerű, a szellem számára megkötöttséget jelent (minthogy a buddhista hagyományban e szó néha ilyen vonatkozásban bukkan fel, csakúgy mint a hinduizmus alsóbb lókákról szóló tanításaiban). Nem szabadna azonban elfelejteni, hogy Nyugaton az Imperium nemcsak mint a „forma”, hanem – és elsősorban – mint a „teljesség” kifejezője jelent meg, amelyet könnyű átvinni a szellemi-metafizikai síkra. Ily módon, ami azon vádat illeti, hogy minden, ami forma, az metafizikailag megkötöttség, nos, erre azt kell válaszolnunk, hogy egy monarchia mérvadó rétegei a „formák” vonatkozásában éppenséggel nem mást tettek, mint hogy egy „forma-teremtő” pozíción keresztül éppen a „forma-feletti”-re összpontosítottak – amely forma-felettiség a természetfölötti elidegeníthetetlen velejárója is. Horváth Róbert

Lábjegyzetek 1.) Hasonlóképpen van mindazzal, ami teória és teoretikus, idea és ideális, holott mindezek, a szimbólumokhoz hasonlóan, egyszersmind valóságok is, mégpedig az úgynevezett konkrétumoknál magasabb rendű valóságok; már amennyiben van persze valaki, aki ezen vonatkozásukat átéli. 2.) Minthogy minden jelentős fogalom egyszersmind szimbólum is. 3.) A szimbólum (symbolon) etimológiai jelentése: „az, ami összevetegyesít (kifejez, hitelesít)”. Ez az „összeill(eszt)és” és „egyesítés” lényegében a szimbólum két aspektusára vonatkozik: a szimbólumra mint egyedi dologra (fogalomra, konkrétumra) és arra, amit kifejez, megjelenít, jelent, ismertet. Mivel azonban az, amit szimbolizál valósággal is rendelkezik, ezért egyetlen szimbólum sem csupán valamilyen „jelentéssel” bíró dolog, ahogy azt a pszichológiai interpretációk sugallják. 4.) A hindu szent szövegek szerint általában Vishnu megnyilvánulásai, vagyis a természetfelettiség egy olyan aspektusáé, amely a vishnu-i minőséggel kapcsolatos. Ld. Sankarácárya: Sarvadarsana, Védavyása 4748. 5.) Egyetértve a guénoni áramlattal, itt egy valószínűleg „atlantiszi típusú” felfogásról van szó, miként ezt a Tarot-ban való megjelenése is mutatja. 6.) „Ó világi harcos, [neked] félned kell, amikor előre törsz, félned, nehogy ellenséged halála a te szellemed halálát jelentse”. „Bizonyos, hogy helyénvaló a háborúságot szerető nemzeteket porrá zúzni; akik nem hagynak nyugtot nekünk, azokat el kell különítenünk a többiektől” (Szent Bernát: Az új lovagság dicséretére [Parragh Mónika fordításai]). Lásd még, Az új lovagság dicséretére, II. fej.

7.) Lásd Vishnu-szútra, III. Sankarácárya maga is mondja, hogy a varnák felfogását úgy kell kialakítani, „hogy azok a metafizikai felszabadulás törvényére mind alkalmasak legyenek” (I. m., uo. 49.) A ksatriyák magasabb varnájára ez pedig nyilvánvalóan fokozottabban érvényes mint az alsóbb kasztokra. 8.) Mindegyik esetben egyszerre teokratikus és királyi jelleggel. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a civilizációk végső eredetével kapcsolatos kérdés legmegalapozottabb válaszának számunkra a mukták, vagyis a végső metafizikai felszabadulást/felébredést elértek köré, pontosabban nyomában való szerveződés tűnik. A mukták (korábban) yogik voltak, a yogikat pedig – egyfajta megelőlegezett bizalom révén – írott és íratlan törvények alapján, Indiában is ativarnának tekintették, ahol a kaszttörvények pedig a legszigorúbbak voltak. Talán ez bizonyítaná legmegfelelőbben a tradicionális társadalmi és állami lét ténylegesen „felülről” (ativarna) jövő eredetét. 9.) Brihadáranyaka-upanishad, I. IV. 15. „... mert ebben a két formában nyilvánult meg Brahma közvetlenül.” 10.) Ld. uo. 11.) Annak a főként a jnána útját járó személyek által támogatott torzításnak, hogy a rájanyák egyértelműen a bráhmana varnából származnak, egyébként az imént idézett szöveg homályos megfogalmazása szolgáltatta egyik alapját. „Brahma tűz képében volt az istenek között, és pappá lett az emberek között.” Ez után a szóban forgó szöveg rögtön arra tér rá: „Égi harcosból lett földi harcos” – és itt a szöveg említett értelmezői arra a következtetésre jutottak, hogy az „égi harcos” az iménti „papból” következik, holott ezt a szöveg nem mondja. Mondja viszont azt, amit fentebb már idéztünk: „tűz képében az istenek között”, „pap az emberek között” – „ebben a két formában nyilvánult meg Brahma közvetlenül”. Mialatt Brahma nyilvánvalóan az ativarnát képviseli, a „tűzképében az istenek között” illetve az „égi harcos” mintha éppen a rájanyák „istenkirályaira” emlékeztetne. 12.) Emlékeztessünk még itt egy későbbi kor által használt szimbolizmusra: a „kard és toll” egyesített útjára. 13.) Amit a középkori szellem – jegyezzük meg – Templom vagy „égi” Egyház képében is megragadott. 14.) II. IV. 6. 15.) Sankarácárya: Sarvadarsana, Vedántapaksho 36a 16.) Az ultradextrokonzervativitás viszonya a politikai és szociális naivitáshoz, „Sacrum Imperium”, V. szám, 4. o. 17.) Ennek a szemléletnek történelmi meglétét igazolhatják vissza például azok az Evola által összegyűjtött szimbolikus kifejezések (Julius Evola: A beavatási központok és a történelem, „Sacrum Imperium”, V. szám, 31. o.), amelyek értelmében az igazi rózsakeresztesek például egyszerre „látható és láthatatlan jelenlétükről”, s ugyanilyen „királyságukról” beszéltek. Sőt, a beavatási rendek „visszahúzódásának”, „láthatatlanba való visszavonulásának” gondolatai is – noha némileg más szempontból, de – felfoghatóak úgy, mint a „rendek”, „birodalmak”, sőt „hazák” konkrétságon túl is folytatódó felfogását alátámasztó bizonyítékok. A legtökéletesebb azonban – magától értetődő módon – egy rend vagy birodalom tényleges volta, ám oly módon, hogy az a „láthatatlanban” is „folytatódik”. Ezért idézzük itt végül Angelus Silesius két sorát: „Miért a rózsa? Csak. Virágzik, mert virágzik, / Nem kérdi, hogy van-e s hogy látszik vagy nem látszik.” (I. 289. [Tatár Sándor fordítása])

A BECSÜLET NAPJA – 1999. „Mikor fogja megtanulni Napnyugat, hogy a szovjet halállal nincs alkuvás. Nem lehet egyezkedni, nem lehet senkinek magát megadni. Mi a magunk bőrén végigpróbáltuk a szovjettel való érintkezés minden formáját. A diplomáciai viszonytól a hősi halálig. A végeredmény mindig egy. Mindig ugyanaz. Halál. Csak egy a kérdés: becstelen, vagy becsületes halál? (...) Európa, ébredj!” Marschalkó Lajos Az 1945-ös szovjet megszállással a magyar államiság évezredes építménye összeomlott Magyarországon, nem tudni, mennyi időre. Az államiság megszüntetése példátlan kegyetlenkedéssel zajlott le: az Ázsiából ránk zúduló vörös horda útját megbecstelenített asszonyok, meggyilkolt férfiak, nők, gyermekek, aggastyánok szegélyezték. Azonban ez csak a kezdet volt, a megszállt területen létrejött „Magyarországon” a „Béke” beköszöntével megkezdődött a leszámolás Magyarország szellemi, politikai vezetőivel. A Nyugat elárulta Európát, amely hiába védte az utolsó emberig több évezredes hagyományait, a szovjet-bolsevik túlerővel szemben egyetlen egy maradhatott meg számára: a becsülete. Mors triumphalis. Az Európa iránti hűség, és hogy tudták, mi ellen harcolnak, tette képessé a magyar és német katonát arra, hogy az utolsó töltényig harcoljon. Az úgynevezett rendszerváltás óta a helyzet lényegében változatlan: a magyar államiságot nem állították helyre, az irányítás ugyanannak a szabadkőműves vezetésű hazaáruló bolsevik-kommunista csőcseléknek, ezek leszármazottainak, vagy a szintén szabadkőműves liberálisoknak a kezében van. Az a hatalom, amely ellen Európa utolsó háborúját vívta, ma az egész világot uralja. Illúzióink nincsenek, a háborút elvesztettük, és a mai erőviszonyok mellett csak egy dolgot őrizhetünk meg biztosan: a becsületünket. Ezt is csak azért, mert a kommunisták és a liberális demokraták nem tudnak mit kezdeni vele, és nem értik: emberek hogy tudják feláldozni életüket a hitükért. Ez nyilvánult meg 1999. február 13-án, a Györkös István vezette Magyar Nemzeti Arcvonal által, az idén harmadik alakalommal rendezett megemlékezés, a Becsület Napja kapcsán is. A megemlékezés célja az volt, hogy az 1944. karácsonyán körbezárt Budapest védőinek 1945. február 11-én óriási áldozatokkal, de sikeresen végrehajtott kitörésének hősi halottaira és hőseire emlékezzünk. Nem csak megemlékezni gyűltünk azonban össze, hanem, hogy erőt merítsünk a hősök példájából. Mintegy 1500 fős (több százan a hóhelyzet és a német rendőrség akciója miatt nem tudtak eljönni) részvétellel megtartott megemlékezésen a Vér és Becsület Mozgalom 1.), a dr. László András vezette Kard-Kereszt-Korona Szövetség tagjai, valamint szimpatizánsok vettek részt. A gyülekezés dél tájban, a Clark Ádám téren volt. A résztvevők négyes sorokba rendeződtek, és egy kis várakozás után – mialatt a „Belügyminisztérium” alkalmazottai ellenőrizték a jelképeket – negyed három után pár perccel útnak indult a több száz méter hosszú alakzat. A félórás menetelés csöndben, katonás rendben, dobpergés kíséretében zajlott le. A menet végül három óra tájban érkezett meg a budai Várba, a Kapisztrán térre. Itt is katonai alakzatba rendeződve sorakoztak fel, a rendezés kiváló volt. A felállított emelvényen először a mozgalom vezére, Györkös István tartott beszédet. Beszédében rövid áttekintést adott Budapest hős védőinek (Magyar Királyi Honvédség, a Magyar Királyi Csendőrség, a Waffen SS, a Wehrmacht, hungarista alakulatok, és különböző önkéntes riadózászlóaljak) kitöréséről, amivel 800 főnyi civil lakost mentettek meg. Akciójukat Zrínyi Miklóséhoz hasonlította, és méltatta az elesettek emberi tartását: bár megadhatták volna magukat, ők esküjükhöz híven a hősi halált választották. Ezen a napon 20-30000 harcosunk esett el. Kijelentette: mivel a védősereg harcosai legyőzték a feltétlen élni akarás ösztönét, és magas erkölcsiségükkel tudatosan vállalták az önfeláldozást, legyőzték a halált. Tudták, hogy az erkölcsben nincs alku. A vezérszónok után a külföldi résztvevők szónokai rövid beszédekben tisztelegtek a hősöknek. Ezek után a „Vagyunk!” rítusával folytatódott a szertartás, amely a fasizmusban és a román Vasgárdában is ismert „Presente!” rítusával rokon. Ennek lényege: a bolsevizmus elleni heroikus küzdelem áldozatainak mágikus hívása volt. A megemlékezés ünnepélyes koszorúzással ért véget, ahol az MNA mellett többek között dr. László András is elhelyezte az emlékezés virágait. A megemlékezés után a rendezőség felhívta a résztvevők figyelmét, hogy csendben, rendbontás nélkül vonuljanak el a Viking Klubban megrendezésre kerülő koncertre. Ekkor, az oszolj után vonult be a térre egy német csoport, fegyelmezett rendben, zászlódíszben. A megemlékezésen résztvevők utat engedtek nekik, így ők is el tudták helyezni koszorúikat. Ezzel a rendezvény véget ért. A rendezvényen tehát a mai „magyar állam” hatályos „törvényei” alapján sem találhattak semmi kifogásolhatót, amit az egykori

„belügyminiszter”, Kuncze Gábor is elismert, és a nagyszámú „belügyi” alkalmazott magatartása is igazolt. A későbbi eseményeket csak egy izgága rendőri elszólás vetítette előre: „Szét lesztek verve!”. A bajtársak végül is elhagyták a helyszínt, és egy részük a Viking Klub felé vette az irányt. Ezen a napon két másik fővárosi helyszínen is megemlékezést tartottak, de nem Európa, és a Magyar Apostoli Királyság hős védelmezőire, hanem azok belső és külső ellenségeire emlékeztek. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége a XIII. kerületi Vizafogónál elhelyezett emlékműnél a német katonai jelenlét és a Szálasi Ferenc Nemzetvezető Nyilaskeresztes Pártjának uralma idején kivégzettekre emlékezett. Ezen a rendezvényen képviseltette magát az úgynevezett Országgyűlés, Miniszterelnöki Hivatal, Minisztériumok, Köztársasági Elnök, és több társadalmi szerv. A szovjet hősi emlékműnél tartott esemény ennél jóval aljasabb volt: provokáció. Azonban ezt a mai magyarságot sajnos hiába köpik arcon, nem kéri ki magának. Ennek résztvevői a következő szervezetek képviselői voltak: Baloldali Ifjúsági Társulás, Oroszországi Föderatív Szövetség, Az MSZP Képviselőcsoportja, Budapesti Elnöksége, XIII. Kerületi Szervezete, valamint a már említett MEASZ. A világ rendje felborult: Európa gyilkosára, a vörös csőcselékre, annak csatlósaira, megemlékezni teljesen normális, egészséges, nincs rajta semmi kivetnivaló. Fajtánk beteg, elkorcsosult, nemzetünk becsületének sárba tiprását – hogy Budapesten ilyen megtörténhet – szó nélkül tűrik, valószínűleg lelkük sem háborog. Esetleg még pár idősebb ember, akik átélték ezeket az eseményeket, háborogtak a történteken, de a fiatalság hallgatott. Ezek az emberek, és ez mind a két rendezvényre vonatkozik, nem képesek megérteni, hogy a Tengelynek egyetlen lehetősége volt: harc a végsőkig. Ezek után nem meglepő, hogy az MSZP egyik képviselője, bizonyos Tóbiás József kijelentette: véleménye szerint történelmi tény, hogy Budapest 1945. február 13-án felszabadult. A Viking Klubban 18 órától 19.30-ig folyamatosan érkeztek a bajtársak. Amikor a helyiség megtelt, az ajtókat bezárták és elkezdődött a koncert, amelyen egy-egy angol, német, szerb és cseh, valamint öt hazai zenekar lépett fel. Este 9 körül kopogtattak, mire Kovács Balázs rendező résnyire kinyitotta az ajtót, és bejelentette az érdeklődő karhatalmistáknak, hogy ez egy zártkörű rendezvény. Ekkor berúgták az ajtót, és „razzia” felkiáltással behatoltak, majd az említett rendezőt a falhoz szorították, és válogatott trágárságokat zúdítottak a nyakába. Ezek után gumibotjaikkal helyet csináltak maguknak, és a színpadig törtek előre, ahol egy igen gyenge hangerejű mikrofonba beszélve egy apró termetű rendőr közölte, hogy igazoltatás céljából ki kell menniük a hideg éjszakába. Ezt Illés Miklós rendező érthetően is elismételte, mire a szórakozni összegyűlt, felhevült fiatalok el is indultak kifelé. Ezzel párhuzamosan azonban a kint lévő rendőrök az előtérben állókat befelé kezdték el terelni, ami az alig másfél méter széles ajtóban igen nagy kavarodást okozott. A lassú haladást a karhatalom emberei alig három percig tolerálták, majd gumibottal, tomfával gyorsabb haladásra ösztökélték a tömeget. Ennek az lett az eredménye, hogy a befelé haladókat majdnem letaposták a kifelé tartók. Akik ezek után kijutottak, azokat felsorakoztatták a rendezők. Néhány német fiatal azonban megelégelte a karhatalom „szakszerű és törvényes” eljárását, és néhány sörösüveg segítségével védekezni kezdett. Mivel megbízható szemtanúk állítása szerint szkinhednek öltözött karhatalmisták is voltak a társaságban, nem bizonyos, hogy a sörös üvegek dobálását a német fiatalok kezdték, azonban ezt nem lehet kizárni. A karhatalom elszámította magát ebben az összecsapásban, mivel itt nem védtelen nyugdíjasokból 2.), hanem jó felépítésű, kisportolt testalkatú eszméikhez hű fiatalokból álló ellenfélre akadt. Ezt tovább fokozta, hogy a német bajtársak igen jártasak voltak a karhatalommal vívott közelharcban. Így aztán a kivezényelt kormánycsapatok (ORFK Akció Osztály, Készenléti Rendőrség, és a XIII. kerületi kapitányság tapasztalatlan, csalinak és a médiáknak szánt emberei) hátraarcot csináltak, és a kollégáikat cserbenhagyva kimenekültek a helyiségből. Az ütközet körülbelül negyedóráig tartott. A rendezők ezután lecsendesítették a bajtársakat, ám időközben több, mint háromszáz karhatalmista érkezett a helyszínre, és megkezdték a felismert „garázdák” kiemelését és megkezdődött a hajtóvadászat, amit további ütlegelések közepette hajtottak végre. Most már biztos fölényük tudatában több tucat szirénázó gépjárművel indultak a fiatalok nyomába. A Keleti Pályaudvarnál, és a Szegedi úton is lecsaptak, a Reiter Ferenc utca és a Róbert Károly körút sarkán pedig baseball ütőkkel felszerelt „polgárőrök” verték a visszavonulókat. Az elfogottakat megbilincselésük után is tovább ütlegelték. Illés Miklós elmondása szerint ezt még a kórházban is tovább fojtatták. Voltak olyan „szlovákiai” magyarok, akik a megemlékezésre érkeztek Budapestre, de sajnos elkéstek, és a koncerten sem voltak jelen. Mivel azonban a közelben iszogattak, jobbnak látták, ha elhagyják a várost. A Keleti Pályaudvarnál elkapták őket, az egyiküket később bíróság elé állították és elítélték. A karhatalmisták egyébként minden fényképezőgépet elvettek vagy összetörtek, és a filmeket kitépték, ami önmagáért beszél. Éjféltájban végül helyreállt a „rend”, és karhatalmi ellenőrzés mellett három óráig folytatódhatott a koncert. Az eljárás során 36 bajtárs esett fogságba, akik közül 24-et kiutasítottak az országból. Nyolcat közülük

(kettő magyar, három német, két osztrák, egy cseh) csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak vádjával, gyorsított eljárással még a tárgyalás napján el akarták ítélni. Ez végül a karhatalmisták egymásnak ellentmondó vallomásai miatt nem sikerült, az ítélethozatalt február 25-ére halasztották. A védelem tanújai közül egyet sem akartak meghallgatni, a kirendelt védők pedig nem akartak szót emelni védenceik érdekében. A koncepciós pert végül a tárgyalóterem közönsége akadályozta meg. Zúgolódásuk hatására a bíró végül néhány védőtanút meghallgatott, és a védőügyvédek is felszólaltak. Az egyik ügyvéd beszéde olyan jól sikerült, hogy lelkesen megtapsolták. Alkay Zsoltot, az egyik főszervezőt még ekkor sem engedték szólni, jóllehet ő végig ott volt a helyszínen. A televíziós média páratlanul inkorrekt tájékoztatásának középpontjában nem is maga a per volt, hanem egy, a nézők soraiban történt incidens. Az történt ugyanis, hogy egy idős asszony felháborodván, hogy székét lábbal meglökték, hátraszólt az egyik szkinhed nézőnek: „Nektek is ott lenne a helyetek.” Erre azt a nem túl diplomatikus választ kapta, hogy: „Auschwitz”. Ezeket a képsorokat a televízióban, manipulatív módon sokszor visszajátszva mutatták be, noha nyilvánvaló, hogy a per szempontjából ez az esemény teljesen lényegtelen volt. A média célja egyértelmű: az átlagemberbe gyermekkorától beletáplált gyűlöletet tovább erősíteni, így a jobboldali körök terjeszkedését lehetetlenné tenni. Egy dologgal azonban nem számolnak: a jobboldal gondolkozásra kész és képes embereket vár hadrendjébe, akik az ilyen ócska tömegmanipulációnak nem adnak hitelt. A „tájékoztatásban” élen járó RTL Klub televízió műsorában elhangzott még, hogy a roma etnikumú kisebbség nagyon aggódik a szélsőjobboldali csoportosulások miatt, valamint, úgy mellesleg, Illés Béla és Kovács Balázs, MNA tagok is beszélhettek. Az ügy akkor vett némi fordulatot, mikor a Független Rendőrszakszervezet főtitkára, Fábián Ágota átfogó vizsgálatot kezdeményezett, mivel a leszámolásban részt vett karhatalmisták közül többen fölkérték, és kétségbe vonták a sérüléseket okozó „intézkedés” szakszerűségét. A főtitkár asszony véleménye szerint a parancsnok volt a hibás, aki a parancsot kiadta, hiszen a „rendőrök” rutinfeladatnak tartották az „eljárást”, míg a sörösüvegek dobálása kezdetét nem vette. A karhatalom ilyen „rutinfeladatai” kizárólag szélsőjobboldali szervezetek, személyek ellen irányulnak, hiszen elismert tény, hogy ilyen típusú razziákat szélsőbaloldali szervezetek ellen nem folytatnak. Indokaik elég gyenge lábakon állnak: az eddigi három megemlékezésen, és az utánuk rendszeresen megrendezett koncerteken (Viking Klub, Olympiához címzett kocsma) semmiféle incidens nem volt. Felmerül a kérdés: botrányon kívül mit kerestek a karhatalmisták, hiszen kábítószert, „önkényuralmi jelképet”, illegális bevándorlót, körözött bűnözőt nem találtak eddig sem, és furcsa módon most sem. Erős gyanú merül fel tehát az irányban, hogy a leszámolást bizonyos titkos szervezetek tervelték ki. Erre utal a beépített emberek részvétele, a tapasztalatlan, csalinak szánt karhatalom szereplése, az egész razzia provokatív, durva stílusa, az „intézkedés” indokainak igen szegényes volta, valamint az akcióról készült fényképfelvételek megsemmisítése. A magyar politikai és társadalmi élet szinte minden irányzata és rétege megnyilatkozott az esemény kapcsán. A mai „hivatalos jobboldal” hozzáállása igen tanulságos volt. Szabó Albert, a Magyar Népjóléti Szövetség vezetője rádiónyilatkozatban határolta el magát a február 13-i eseményektől, a Magyar Igazság és Élet Pártja pedig hetilapjában, a Magyar Fórumban nyilatkozott becsmérlő hangon (tisztelet a kivételnek) a történtekről. Az ilyen sajnálatos véleményeknek, rádiónyilatkozatoknak azonban van egy jó oldala is: kiderül valójában melyik oldalon is állnak az említett szervezetek. Szabó Albert ócska provokációira most tette fel a „koronát”, hiszen nyilvánvaló, hogy nyilatkozatával nemcsak a február 13-i eseményektől, hanem az egész jobboldaltól elhatárolta magát. Aki ugyanis Budapest, és egész Európa hős védőinek emlékét és örökségét nem hajlandó felvállalni, az nem nevezhető továbbiakban jobboldalinak. Az a hangnem, amit a Magyar Fórum egyes cikkírói megengedtek maguknak, igencsak meglepő. Egy magát nemzeti radikálisnak valló párt nem tudja felvállalni Budapest védőinek örökségét, noha ez éppen egy olyan lehetőség lenne, aminek kapcsán a jobboldal különböző erői közös frontot nyithatnának. Ez pedig nagy jelentőségű lenne a baloldallal folytatott harcunk szempontjából. A baloldal legjelentősebb megnyilatkozásait az eddig teljes jelentéktelenségbe burkolózó Szanyi Tibor, MSZP-s „országgyűlési” képviselő produkálta: ellentüntetést rendezett „Séta a gyűlölet ellen” címmel. Természetesen ezt nem egyedül szervezte . Segítségére voltak az Ifjú Szocialisták, a Baloldali Ifjúsági Társulás és néhány MSZP-s képviselő. Ebben részt vett egyébként a magyarországi szabadkőművesség legsötétebb alakja is: Konrád György. Este pedig Szanyi már a televízióban ócsárolhatta a hősöket, és a rájuk emlékezőket. Ne firtassuk most, hogy egy tisztelgő megemlékezés kapcsán hogy lehet ellentüntetést szervezni. Inkább tekintsünk a felvonuló tömegre 3.): fáklyák és izraeli lobogók, és mellettük boxerrel felfegyverzett cigányok. Ők képviselik a magyar nép véleményét? A szabadkőműves-liberális-kommunista sajtó persze kitett magáért, és a televízió-csatornákkal karöltve

teljesen lehetetlenné tették a közvélemény korrekt tájékoztatását. A tömegember ellenséges reagálása tehát ebben az esetben sem ösztönös és spontán vagy belátáson alapuló, hanem, mint minden esetben, tudatosan manipulált és a félreinformáltságból következik. Akik részt vettek a rendezvényen, illetve a Viking Klubban rendezett koncerten, és szemtanúi voltak a karhatalom attrakciójának, tisztában vannak a tényekkel. Ezzel szemben nézzük, hogyan tájékoztatott erről egy „pártatlan, ideológiailag semleges” sajtó: A Népszava a MEASZ-t tartja mértékadónak az eseményekkel kapcsolatban: „A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) vezetése felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a várban ismételten nemzetközi újfasiszta demonstrációra kerülhetett sor. Ez mélységesen sérti a háború és a fasizmus áldozatainak emlékét, félelmet ébreszt, s alkalmas gyűlöletkeltésre. A tüntetés résztvevői által elkövetett atrocitások is ezt igazolják. Megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy az illetékesek engedélyeztek ilyen gyűlést (...)”. Nagy N. Péter a Népszabadságban úgy tesz, mintha saját törvényüket sem ismerné: „A rendőrség gyűlöletkeltés hallatán, illetve önkényuralmi jelképek láttán felléphet. Nem lépett fel.” A fent leírt tények alapján látható, hogy mennyire zavart keltő és rosszindulatú ez a kijelentés. Magyar Hírlap: „Az ügyben indított nyomozás adatai szerint a neonáci csoportokhoz kötődő fiatalok szombat este meghatározó szerepet játszottak több száz külföldi bőrfejű és a magyar rendőrök közötti konfliktus kirobbanásában (...) Lapunk titkosszolgálati forrásból úgy értesült: a rendőrség fellépése gyaníthatóan arra szolgált, hogy a megmozdulás külföldi szervezőit valamilyen indokkal kiutasíthassák az országból. A hatóság gyakorlatilag indok nélkül érkezett a Viking klubba, ahol gyanítható volt, hogy az ittas fiatalok igazoltatása verekedéssel végződik”. A titkosszolgálat tehát tudott a várható fejleményekről, így megdőlt az a hipotézis, miszerint gyanútlanul igazoltató rendőrökre támadtak a szkinhedek. Előre kitervelt akcióról volt szó. Blikk: „Akár öt évet is ülhet rács mögött az a nyolc német bőrfejű, akik a szombati rendezvény után nekitámadtak a rendőröknek Angyalföldön.” Jellemző a baloldali sajtó színvonalára, hogy a nyolc letartóztatott fiatal nemzetiségi hovatartozását egyik sem tudta pontosan megérdeklődni, így ehhez hasonló badarságok egész sora jelent meg. HVG: „A hatósági fellépés azonban a felvételek alapján korántsem tűnt átgondoltnak (...) Az összetűzések kirobbantásához hozzájárultak a hatóságok közötti kommunikációs zavarok, valamint rendőri félreértések is. Így fordulhatott elő, hogy az előre bejelentett szombat napközbeni megemlékezést biztosító rohamrendőrök délután szem elől tévesztették (!) a tömeget, és úgy tűnik, senki sem tájékoztatta (!) azokat, akik este a Viking Klubban razziáztak.” Ezeket az állításokat a titkosszolgálati források ismeretében senki sem veheti komolyan. Szólnunk kell még a sajtóorgánumok hangadóiról is, akik véleményükkel lehetetlenné teszik az átlag szemlélődő szabad ítéletalkotását. Így működik a szabad vélemény joga szabadkőműves módra. Hetek (A hit gyülekezete lapja): „Nem igaz, hogy a hatóságoknak törvényi tilalom hiányában el kell tűrniük a neonácik politikai közszereplését. A magyar törvénytár része a párizsi békeszerződés, amely egyértelműen megtilt minden náci szervezkedést és propagandát, a kormányzatnak pedig kötelességévé teszi az ellenük való fellépést”. Magyar Hírlap: „A világ újnáciai közben megtanulták a kis kelet-közép-európai országocska nevét. Tudják, hogy egy mosoly itt mindig kijár az idegennek, hogy sem a zsernyákoktól, sem az ellentüntetőktől nem kell tartani (...)” A ’legbrutálisabb’ cikket azonban a Népszava napilap adta közre „Brutális kérdés” címmel Déri János tollából. A tudatos, nyílt, a valóságos eszményekre semmilyen tekintettel nem lévő manipuláció iskolapéldája ez az írás. Idézzünk fel néhány ’gondolatot’ belőle: „(...) az importált bőrfejűekkel együtt is csak néhány százan verődtek össze. (...) Nincs törvényes akadálya annak, hogy a budai Várban harsogjon a Sieg Heil, s diszkrét horogkereszteket viselő ifjak boldog mosollyal vonulgassanak. (...) S nem véletlenül tettem idézőjelbe az emlékeznek kifejezést. Hiszen ezek az alkalmak – s az elmúlt években jó néhányról volt szerencsém tudósítani – nem emlékezések, hanem cinikus provokációk. Szervezőik pontosan tudják, hogy ma Magyarországon a hatóságoknak nincs elég önbizalmuk – s talán törvényi felhatalmazásuk sem – ahhoz, hogy vissza merjenek utasítani egy olyan kérést, amelyben az olvasható: mi csak emlékezünk az elhunyt magyarokra és németekre. Istenem, lehet, hogy a rossz oldalon álltak, de hát, ha úgy tetszik, ők is a történelem áldozatai, ők nem tehetnek róla, hova hívták be őket katonának.” No comment. Természetesen a helyzet ennyire nem tragikus. Léteznek ezen kívül korrekt tájékoztatást adó kiadványok is. A jobboldali vagy jobboldali szimpatizáns újságok korrekt, és néhol lelkes cikkeket adtak közre. Ilyenek voltak például: Pannon Front, Hunnia, Magyar Demokrata, és a Nemzeti Újság. Ez tehát a mai magyarországi helyzet. Kevesen vagyunk, kevés az anyagi erőforrásunk, de eszméinkhez a

végsőkig hűek maradunk. Győzelem vagy vereség, másodlagos. A lényeg – Jány Gusztáv vezérezredes úr szavaival – „amely minden magyar embernek jelszava kell, hogy legyen, akár a béke munkája mellett áll, akár fegyvert kell neki ragadnia: Istennel, Legfelsőbb Hadúrunkért, és a hazáért mindhalálig”. Deneb

Lábjegyzetek 1.) magyar, német, osztrák, norvég, szlovák, szerb, angol, cseh, holland, bulgár, görög nemzetiségű bajtársak szövetsége 2.) lásd METÉSZ tüntetés 3.) A média híresztelése ellenére pár százan lehettek

OKKULT HÁBORÚ I. A modern népek életét szakadatlanul sújtó válságok magyarázataként az adott nézőpontoknak megfelelően különféle – általános történelmi, társadalmi, gazdasági-társadalmi, politikai, erkölcsi, kulturális stb. – okokra szoktak hivatkozni. Nem vitatjuk, hogy mindezen okoknak megvan a maguk szerepe, mégis, fel kell vetnünk egy alapvető és lényeges kérdést: vajon a végső okok mindig ezek közül kerülnek-e ki, s vajon olyan automatikusan érvényesülnek-e, mint a fizikai világban ható okok? Meg kell-e elégednünk ezekkel az okokkal, vagy pedig keresnünk kell olyan magasabb eredetű influenciákat, amelyeknek ismeretében sok minden, ami a Nyugaton történt és történik, elveszítené esetleges jellegét, és az egyes jelenségek sokféleségén túl valami egységes logikára mutatna? Az okkult háború fogalmát egy ilyen problematika keretében definiálhatjuk. Ezt a háborút észrevétlenül folytatják azok, akiket általánosságban a világfelforgatás erőinek nevezhetünk – mégpedig olyan eszközökkel és olyan körülmények között folytatják, amelyekről a közkeletű történetírás nem tud. Éppen ezért az „okkult háború” fogalma egy háromdimenziós történelemfelfogást követel. Ez a történelemfelfogás nem a felszín – látható okokat, tényeket és irányítókat tartalmazó – két dimenzióját tekinti lényegesnek, hanem a „földalatti” dimenziót, ahol olyan erők és influenciák működnek, amelyek gyakran döntő hatásúak, és ugyanakkor nem vezethetők vissza a puszta emberire: az individuálisan vagy kollektíven emberire. Miután ezeket kimondtuk, mindenekelőtt tisztáznunk kell az imént használt „földalatti” kifejezés értelmét. E tekintetben nem szabad valami homályos és irracionális alapra gondolnunk, amely hozzávetőleg olyan viszonyban van a történelem ismert erőivel, mint amilyenben – egy bizonyos újsütetű pszichológia szerint, amelyet ráadásul „mélylélektannak” kereszteltek el – a tudattalan van az egyes ember éber tudatával. Ha itt egyáltalán beszélhetünk tudattalanról, ezt csak azok tekintetében tehetjük, akik – az események háromdimenziós felfogása szerint – inkább a történelem tárgyainak, mintsem alanyainak tűnnek, mivel gondolataikkal és cselekedeteikkel kapcsolatban igen kevéssé vetnek számot azokkal az influenciákkal, amelyeknek engedelmeskednek, azokkal a célokkal, amelyeket végül megvalósítanak. Így esetükben – bármit higgyenek is magukról, és legyenek akár a tettek, akár az ideológiák emberei – a centrum inkább a tudattalanban és a tudatelőttiben helyezkedik el, mint a világos, gondolkozó tudatban. Ebben a vonatkozásban joggal mondhatjuk, hogy az okkult háború legdöntőbb csatái az ember tudattalanjában zajlanak le. De ha a történelem igazi mozgatóerőit nézzük – azokban a különleges aszpektusokban, amelyekkel foglalkozni szándékozunk –, a dolgok egészen másképp állnak. Ekkor nem beszélhetünk sem tudatalattiról, sem tudattalanról. Ellenkezőleg: értelmes erőkkel van dolgunk, amelyek nagyon jól tudják, hogy mit akarnak, és amelyek a legalkalmasabb eszközök arra, hogy – majdnem mindig közvetett úton – elérjék azt, amit akarnak. A történelem harmadik dimenzióját tehát nem szabad feloldani absztrakt filozófiai vagy szociológiai fogalmak ködében, hanem úgy kell elképzelni, mint amit „kulisszák mögül” meghatározott „intelligenciák” befolyásolnak. A rejtett történelem kutatásának, ha pozitív és tudományos akar maradni, nem szabad a szilárd talajtól elszakadnia és túl magasra szárnyalnia. Mégis, mint végső hivatkozási alapot, kénytelen feltételezni egy dualisztikus sémát, amely nem különbözik alapvetően attól a sémától, amely több ókori tradícióban is megtalálható. Még a katolikus történetírás sem úgy tekintette a történelmet, mint természeti, politikai, gazdasági és társadalmi okok egyszerű mechanizmusát, hanem mint egy terv – a „gondviselés” tervének – kibontakozását, amellyel ellenséges erők szegülnek szembe. Ezeket az erőket hol a „rossz erőinek” nevezték morális nyelvezetet használva, hol pedig „az Antikrisztus erőinek” teológiai nyelvezetet használva. Az a nézet, amelyre e terminológiák utalnak, mindjárt pozitív jelleget nyer, ha – megtisztítva és lényegét kiemelve – a klasszikus és az indoeurópai ókorhoz hasonlóan olyan keretbe helyezzük, amely nem annyira vallási, mint inkább metafizikai: ekkor a kozmosz erői harcolnak a káosz erői ellen, s e küzdelemben az előbbieknek megfelel mindaz, ami forma, rend, törvény, magasabb értelemben vett tradíció, szellemi hierarchia, miközben az utóbbiakhoz kapcsolódik minden olyan influencia, amely szétzilál, felforgat, lefokoz, és elősegíti az alacsonyabb győzelmét a magasabb felett, az anyagét a szellem felett, a mennyiségét a minőség felett. Ez tehát a vonatkoztatási pontja azoknak az erőknek, amelyek a megfogható okok rendjébe eső ismert történelem mögött működnek. Ismételjük: e mellett a metafizikai háttér mellett sohasem szabad

elveszíteni a konkrét történelemmel való kapcsolatot. Ha valaha, ma valóban fontos volna, hogy ilyen perspektívákból induljunk ki. Ezeket a perspektívákat azonban – amelyek túl azon, hogy megismerési értékük van, még fegyvereket is szolgáltatnak a helyes cselekvéshez – nem szabad összekeverni puszta spekulációkkal. Egy dokumentumban, amellyel nemsokára foglalkoznunk kell, ezt olvashatjuk: „Mivel a nem zsidók mentalitása természettől fogva tisztán állati, képtelenek előre látni, hogy az adott okok – ha azokat bizonyos szempontok szerint működtetjük – milyen következményekre vezetnek. És éppen abban a különbségben, amely a zsidók és nem zsidók között van, fedezhetjük fel könnyen, hogy Isten választottjai vagyunk, és ismerhetjük fel – a nem zsidók ösztönös és állati mentalitásához képest – emberfeletti természetünket. A nem zsidók látják a tényeket, de nem látnak előre, s így képtelenek arra, hogy – az anyagi tények kivételével – bármit is felismerjenek.” 1.) Eltekintve a zsidókra való hivatkozástól – akiket a dokumentum a világfelforgatás egyedüli titkos ügynökeiként akar beállítani (hogy e vonatkozásban a dolgok miként állnak, arról később szólunk) –, az ilyen megállapítások általánosságban érvényesek azokra, akiket a történelem „tárgyainak” neveztünk. A modern tettemberek nagy részének mentalitása ellenfeleikéhez viszonyítva primitív benyomást kelt. Ezek a tettemberek energiáikat a megfoghatóra, a „konkrétra” koncentrálják, ugyanakkor képtelenek arra, hogy – egy rendkívül korlátozott és majdnem mindig élesen materialista horizonton túl – megértsék, vagy akár csak megsejtsék az összefüggő akciók és reakciók, az okok és okozatok játékát. A történelem mélyebb okai – és itt hivatkozhatunk akár azokra az okokra, amelyek negatív értelemben hatnak, akár azokra, amelyek kiegyensúlyozó, pozitív szerepet játszanak – döntően olyasmiken keresztül működnek, amiket – a természettudományokból kölcsönzött képpel – „imponderabiliáknak” nevezhetünk. Ezek az okok olyan, szinte érzékelhetetlen – ideológiai, társadalmi, politikai stb. – átalakulásokat idéznek elő, amelyek kedvező talajt hivatottak teremteni jelentős események számára: olyanok, mint a hóréteg első repedései, amelyek végül lavinát indítanak el. Ezek az okok szinte sohasem hatnak közvetlenül, hanem bizonyos meglévő folyamatoknak adnak alkalmas irányt, hogy azok vezessenek el a kitűzött célhoz, mégpedig úgy, hogy végül még azok is ezt a célt szolgálják, akik máskülönben ellene vannak. Emberek és csoportok, akik azt hiszik, hogy kizárólag saját akaratukat követik, eszközökké válnak: általuk valami egészen más válik lehetségessé és valósul meg, és ebben éppen egy fölérendelt influencia és „értelem” nyilvánul meg. Mindez nem kerülte el Wundt figyelmét, amikor „az okozatok heterogenitásáról” beszélt, valamint Hegelét sem, amikor történetfilozófiájában bevezette a „List der Vernunft” fogalmát; mindazonáltal sem az egyik, sem a másik gondolkodó nem tudta intuícióját megfelelő keretek között érvényesíteni. Eltérően attól, ami – legalábbis nagy vonalakban – a fizikai jelenségek területén érvényesül, az élesen látó történész számos esettel találkozik, amelyekben a „kauzális” magyarázat csődöt mond: a végeredmény nem egyezik, és a látszólagos történelmi tényezők összege nem egyenlő a végösszeggel – mintha csak valaki öthöz kettőt és hármat hozzáadva nem tízet kapna eredményül, hanem tizenötöt vagy hetet. És éppen ez a különbség – kiváltképpen ha úgy jelenik meg, mint a szándék és az eredmény közötti különbség: mint egyik oldalról az eszmék, alapelvek, programok, másik oldalról pedig a tényleges történelmi következmények közötti különbség – nyújtja a legértékesebb anyagot a történelem rejtett okainak felderítéséhez. Mindazonáltal szükségünk van bizonyos módszertani előfeltevésekre, hogy az éleslátás ne fajuljon képzelődéssé és babonasággá egy olyan tendencia révén, amely mindenütt és mindenáron okkult háttérre gyanakszik. E vonatkozásban minden feltevésnek olyan jellegűnek kell lennie, mint amilyenek a pozitív kutatás „munkahipotézisei”. Itt is arról van szó, hogy látszólag elszigetelt tények egy adott csoportjának megértése és rendezése céljából valamit ideiglenesen elfogadunk, de azzal a feltétellel, hogy csak akkor tulajdonítunk neki a hipotetikus jellegen túlmenő realitást, ha – egy komoly induktív munka végén – minden arra irányul, hogy megerősítse feltevésünket. Valahányszor egy okozat meghaladja és felülmúlja a megfogható okokat, joggal gyanakodhatunk, vagyis fel kell tételeznünk egy kulisszák mögötti influenciát – legyen az akár jó, akár rossz. Miközben a felmerülő kérdést megpróbáljuk elmélyíteni és igyekszünk választ találni rá, természetesen nagyon megfontoltan kell eljárnunk. Az a tény, hogy akik megkockáztatták az ilyen irányú előrelépést, nem tudták megzabolázni csapongó fantáziájukat, egy olyan lehetséges tudományágat fosztott meg hitelétől, amelynek várható eredményeit nehezen lehetne túlértékelni. És ez is az álcázott ellenfél óhaja szerint történt. Ennyit a történelem új, háromdimenziós tanulmányozásának általános feltételeiről. Ezek után térjünk vissza ahhoz, amit kiindulásként mondottunk. Ha szemügyre vesszük a társadalom és a modern civilizáció állapotát, fel kell tennünk a kérdést, hogy vizsgálatuk vajon nem követeli-e meg a szóban forgó módszer alkalmazását; vagyis fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a modern világban megjelenő nyílt válság és mélyreható felfordulás bizonyos együttállásait kielégítően meg tudjuk-e magyarázni „természetes” és

spontán folyamatok segítségével, vagy pedig hivatkoznunk kell valamire, ami meg van szervezve: egy tervre, amelyet – folyamatosan kibontva – olyan erők hajtanak végre, amelyek háttérben maradnak. Ezen a speciális területen már több vészjelet is leadtak; olyan összeillő elemekről van szó, amelyek alkalmasak arra, hogy a nem túlságosan felületes megfigyelőben felébresszék a gyanút. A múlt század végén egy Disraeli írta le e jelentős és gyakran idézett szavakat: „A világot egészen más személyek kormányozzák, mintsem azok képzelik, akiknek tekintete nem hatol a kulisszák mögé.” Általánosságban vizsgálva a forradalmi jelenségeket Malinsky és De Poncis feltárták, hogy éppen a jelenlegi időkben, amikor ismeretessé vált, hogy az egyéni szervezet minden betegségét baktériumok okozzák, vált szokásossá azt állítani, hogy a társadalmi test betegségei – azaz a forradalmak és a rendbontások spontán jelenségek: maguktól születnek, nem pedig olyan láthatatlan ágensek következményei, mint amilyenek az egyéni szervezetben a mikrobák és a patogén csírák. Már a század elején így fogalmazott valaki : a közönség nem veszi észre, hogy „minden konfliktusban – mind a nemzeten belüli, mind a nemzetek közötti konfliktusokban – a látszólagos szervezőkön kívül rejtett mozgatók vannak jelen, akik érdekektől vezetett számításaikkal elkerülhetetlenné teszik ezeket a konfliktusokat. ... Mindent, ami a népek zavaros forrongásában történik, titokban készítenek elő, hogy biztosítsák néhány ember uralmát. Az összes nyílt tény mögött ezeket az embereket kell keresnünk – akik éppúgy lehetnek illusztris személyek, mint ismeretlenek.” 2.) A rejtett történelem témakörének érdekes dokumentuma a jól ismert Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. E dokumentum természetével és jelentőségével már foglalkoztunk legutóbbi olasz kiadásának bevezetőjében. 3.) Ezért most csak néhány alapvető pont említésére szorítkozunk. A kérdéses dokumentumot úgy hozták nyilvánosságra, mint egy jegyzőkönyvet, amelyet egy titkos zsidó-szabadkőműves szervezettől loptak el. A jegyzőkönyv állítólag felfed egy tervet, amelyet azért dolgoztak ki és hajtanak végre, hogy felforgassák és elpusztítsák a tradicionális Európát. A Jegyzőkönyvek hitelessége körül roppant heves és bonyolult vita bontakozott ki, ezt azonban el lehet intézni René Guénon helytálló megjegyzésével, miszerint egy valóban titkos szervezet – bármilyen természetű legyen is – sohasem hagy hátra írott dokumentumokat, „jegyzőkönyveket”. Így a legkedvezőbb feltételezés esetén is olyan írásról lehet szó, amelyet a feltételezett szervezet valamelyik exponensével kapcsolatban álló személyek állítottak össze. Ám azokkal sem érthetünk egyet, akik ezt a dokumentumot – mint közönséges misztifikációt, hamisítványt, sőt plágiumot – minden további nélkül likvidálni akarják. Fő érvük – nevezetesen az, hogy a Jegyzőkönyvek pusztán reprodukálják, illetve bővebben fejtik ki annak a könyvnek az eszméit, amelyet a napóleoni Második Császárság korában Maurice Joly írt, 4.) és amelyre azután a cári titkosrendőrség azonosítatlan agent provocateur-ei rátették a kezüket – valójában nem számottevő. Aki plágiumról beszél, annak gondolnia kellene arra, hogy itt nem irodalmi műről és a hozzá fűződő szerzői jogokról van szó. Magyarázatképpen érdemes megjegyeznünk, hogy ha egy tábornok egy haditerv megfogalmazásakor plágiumot követ is el azáltal, hogy már meglevő, idegen eredetű – de céljainak megfelelő gondolatokat tartalmazó – anyagokat és írásokat is felhasznál, ez egyáltalán nem érinti azt a kérdést, hogy a haditervet kidolgozták és végrehajtották-e, vagy nem. Mindent félretéve, így figyelmen kívül hagyva a hitelesség kérdését is (legalábbis abban az értelemben, hogy a Jegyzőkönyveket egy titkos nemzetközi központból ellopott valódi dokumentumok alkotják-e), az egyetlen fontos és lényeges pont a következő: ez az írás ama írások egyike, amelyek – többé-kevésbé fantasztikus, sőt regényes formában – hitet tesznek amellett, hogy a legutóbbi idők rendetlensége nem véletlenek sorozata, hanem megfelel egy tervnek, amelynek fázisait és alapvető eszközeit éppen a fent említett szöveg mutatja meg pontosan. Hugo Wast joggal írta: „A Jegyzőkönyvek lehetnek hamisak – de csodálatosan beválnak.” Henry Ford pedig hozzátette: „Az egyetlen, amit a Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban bizonyossággal kijelenthetek, az az, hogy tökéletesen egyeznek mindazzal, ami történik. A Jegyzőkönyvek az elmúlt tizenhat évben, vagyis mióta nyilvánosságra kerültek, összhangban voltak a világhelyzettel, és ma is mutatják annak ritmusát.” 5.) Ha akarjuk, beszélhetünk prófétai megérzésről. De akárhogy is nézzük, a dokumentumnak mint munkahipotézisnek az értéke vitathatatlan; egységes képben mutatja be a világfelforgatás különböző aszpektusait – közöttük számos olyat, amelyek sok évvel a Jegyzőkönyvek publikálása után jelentek meg és jutottak érvényre. A jegyzőkönyvek révén ilyen módon felismerhetjük ezen aszpektusok voltaképpeni okát és egymással való szoros összefüggésüket. Amint mondottuk, most nem arról van szó, hogy elvégezzük a szöveg részletes elemzését. Elegendő, ha főbb pontjaira emlékeztetünk. Mindenekelőtt a Jegyzőkönyvek szerint a főbb ideológiák, amelyek a modern rendetlenségért felelősek, nem spontán módon születtek, hanem olyan erők sugalmazták és pártfogolták őket, amelyek tisztában voltak hamis voltukkal, 6.) és amelyek kizárólag destruktív és demoralizáló

hatásaikat tartották szem előtt. Ez érvényes volt már a liberális és demokratikus eszmékre is: az említett okból mozgósították a harmadik rendet, vagyis a polgárságot, hogy zúzza szét a megelőző feudális és arisztokratikus társadalmat; azután egy második ütemben mozgósítani kellett a munkástömegek világát, hogy a polgárságot is aláássák. A Jegyzőkönyvek másik alapeszméje az, hogy a kapitalista internacionálé és a proletárinternacionálé mindezek ellenére szolidárisak, hasonlóan két különböző feladatú hadoszlophoz, amelyeket taktikailag használnak fel az egységes stratégia megvalósítása érdekében. Az élet ökonomizálása is tervszerű, különösen egy olyan ipar keretei között, amely a mezőgazdaság rovására fejlődik, valamint egy olyan gazdaság keretei között, amely a likvid tőkében és a bankokban koncentrálódik. Ennek a tervnek éppúgy engedelmeskedett a modern „közgazdászok” falanxa, mint a demoralizáló irodalom terjesztőié. Ez utóbbiak az etikai és szellemi értékeket támadják, és kigúnyolnak minden tekintélyi elvet. Egyebek között szóba kerül az a siker is, amelyet a titkos front az említett okból nemcsak a marxizmusnak tudott biztosítani, hanem még a darwinizmusnak és a nietzscheanizmusnak is, 7.) végül a Jegyzőkönyvek eljutnak odáig, hogy bizonyos esetekben még az antiszemitizmust is sugalmazottnak tekintik. Közben általánosságban szó van a sajtó és a közvéleményformáló eszközök titkos monopóliumáról, valamint arról a hatalomról, amely képes megbénítani vagy megbuktatni még a legerősebb bankokat is; a hatalomról, amely néhány kézben összpontosítja a gyökértelen fináncvagyont, és segítségével népeket, pártokat és kormányokat ellenőriz. Fontos cél többek között az emberi személyiséget megfosztani attól a támasztól, amelyet a spirituális és tradicionális értékek nyújtanak számára – tudva azt, hogy ezek nélkül nem nehéz a titkos front által irányított erők és influenciák passzív eszközévé tenni. A kulturális demoralizációra, a materializálódásra és a dezorganizációra irányuló akcióit kiegészíti az az akció, amely kikerülhetetlenné igyekszik tenni az egyre súlyosabb társadalmi válságokat, az egyre elkeserítőbb és elviselhetetlenebb kollektív szituációkat: hiszen egy általános konfliktus végül is úgy fogható fel, mint eszköz az utolsó, esetleges ellenállások letörésére. Nehéz volna tehát kétségbe vonni, hogy ez a század elején nyilvánosságra hozott „képzeletbeli” terv valóban sokat visszatükrözött és előlegezett abból, ami a jelenkori világban történt. És közben nem hiányoznak a jövőre vonatkozó anticipációk sem. Nem csodálkozhatunk tehát azon az érdeklődésen, amelyet a tegnap különböző mozgalmai tanúsítottak a Jegyzőkönyvek iránt: olyan mozgalmak, amelyeknek az volt a szándékuk, hogy gátat vessenek a nemzeti, erkölcsi és társadalmi bomlasztás korabeli áramlatainak. Ezzel kapcsolatban szembe kell néznünk azzal a problémával, amelyet a szóban forgó dokumentum az okkult háború irányítóinak vonatkozásában felvet. Ahogyan említettük, a Jegyzőkönyvek szerint a világösszeesküvés vezetői a zsidók, és az európai és keresztény tradicionális civilizáció elpusztításának művét ők tervelték és fejlesztették ki, hogy azután megvalósíthassák Izraelnek, Isten választott népének egyetemes birodalmát. Ez a megállapítás kétségtelenül túllő a célon, és ezért fel kell vetnünk a kérdést, hogy nem játszik-e az ellenség kezére éppen az a fanatikus antiszemitizmus, amely hajlamos arra, hogy mint deus ex machinát mindenütt a zsidót lássa. Hiszen – ahogyan mondottuk – az álcázott erők egyik védelmi eszköze úgy intézni a dolgokat, hogy ellenfeleik figyelmét kizárólag olyanokra irányítsák, akik csak részben felelősek bizonyos felfordulásokért, ily módon fedezve a többi felelőst és rejtve el a dolgok valódi okait. Tegyük fel, hogy beigazolódik: a Jegyzőkönyvek hamisítvány, szerzői pedig agent provocateur-ök. Akkor is ki lehetne mutatni, hogy számos olyan eszmét tükröznek vissza, amelyek rokonságban vannak Izrael törvényével és szellemével. 8.) Másrészt az is tény, hogy a modern rendetlenség előmozdítói között – annak különböző (kulturális, politikai és társadalmi) fázisaiban – egy sereg zsidó volt és van. Ezeknek a tényeknek mégsem szabad megakadályozniuk egy elmélyültebb kutatást, amely olyan erőket képes megsejteni, amelyeknek a modern zsidóság is csak eszközül szolgált. Egyébként bármilyen sok zsidó található is azoknak a főbb ideológiáknak – a liberalizmusnak, a szocializmusnak, a szcientizmusnak, a racionalizmusnak – apostolai között, amelyeket a Jegyzőkönyvek a világfelforgatás eszközeinek tekintenek, nyilvánvaló, hogy ezek az eszmék sohasem merültek volna fel és erősödtek volna meg olyan történelmi előzmények nélkül, mint például a reformáció, a humanizmus, a reneszánsz naturalizmusa és individualizmusa, a kartezianizmus stb. – márpedig ezek olyan jelenségek, amelyeket bizonyára nem lehet a zsidóság számlájára írni. E jelenségek viszont az influenciák szélesebb spektrumára utalnak. A Jegyzőkönyvekben kétségtelenül keveredik a zsidóság és a szabadkőművesség fogalma; ezért a másodlagos irodalomban – mindent összevetve – gyakran beszélnek zsidó-szabadkőműves összeesküvésről. Azonban itt is körültekintően kell eljárnunk. Noha jól látható a szabadkőművesség sok ágának elzsidósodása, továbbá a szabadkőműves szimbolizmus és a szabadkőműves rituálék nem kevés elemének tisztán zsidó eredete, mégis elfogadhatatlannak kell tartanunk azt az antiszemita tételt, amely szerint a szabadkőművesség Izrael teremtménye és eszköze. A modern szabadkőművesség (és ezzel a megjelöléssel lényegében az 1717-es alapítású londoni páholyból kinövő szabadkőművességre utalunk) kétségtelenül

egyike volt azoknak a társaságoknak, amelyek – különösen az ideológiai előkészítés területén – előmozdították a modern politikai felforgatóakciókat. Mindazonáltal itt is fenyeget a veszély, hogy hagyjuk magunkat félrevezetni, ha – eltúlozva – mindent a közönséges szabadkőművesség befolyásának tulajdonítunk. Valaki azt mondta azok közül, akik a Jegyzőkönyveket hamisítványnak tartják, hogy ennek az írásnak különféle eszméi rokonságban vannak a centralisztikus és diktatórikus rezsimek által alkalmazott eszmékkel, úgyhogy ez a dokumentum igen jó kézikönyvként kínálkozik azoknak, akik egy új bonapartizmust vagy totalitarizmust akarnak bevezetni. Van igazság ebben a megállapításban. Ez azt jelenti, hogy e nézőpontból az okkult háborút széles és rugalmas keretek között kell felfognunk. Így érthetjük meg azt a szerepet, amelyet látszólag szembenálló, és a zsidó-szabadkőműves összeesküvés – alapjában szimplifikáló – formulájára nagyon kevéssé visszavezethető jelenségek is betölthetnek. 9.) Noha nem jelentéktelen az a szerep, amelyet a zsidóság és a szabadkőművesség a modern felforgatásban betöltött, mégis képesnek kell lennünk arra, hogy felismerjük egyik vagy másik akciójuk valódi történelmi helyét, valamint képesnek kell lennünk arra, hogy megsejtsük azt a határt, amelyen túl az okkult háborúnak tovább kell fejlődnie – bevetve a zsidóságon és a szabadkőművességen túli erőket, amelyek még az előbbiek ellen is fordulhatnak. Hogy ezzel számot vessünk, elegendő hivatkoznunk a kasztok regressziójának törvényére, amelyet már akkor alapul vettünk, amikor az utóbbi idők történelmének valódi értelmét magyaráztuk. 10.) A szellemi vezetők és szakrális királyok által irányított civilizációt harcos arisztokráciák által vezetett civilizációk követték. Ezeket azután – különösen dinasztikus formáikban – aláásta a harmadik rend civilizációja; a következő fázis pedig a negyedik rend kollektivista civilizációjáé volt. Márpedig ha jól megnézzük a dolgokat, a modern zsidóság mint hatalom (azaz eltekintve az egyedi zsidó elemeknek és szerzőknek tulajdonítható szétszórt és ösztönös szétziláló, demoralizáló mellékakcióktól) elválaszthatatlan a harmadik rend civilizációjában felbukkanó kapitalizmustól és tőkétől. Hasonlóképpen állnak a dolgok a modern szabadkőművességgel: a harmadik rend győzelmét készítette elő (ideológiailag), ezt támogatta, és ma is a felvilágosodás és a francia forradalom alapelveinek őreként jelenik meg. Tanításai a modern demokrácia egyfajta laikus vallását képviselik: ennek vonalában folytatta és folytatja ma is – hol nyíltan, hol félig titkosan – harcos tevékenységét. Mindez azonban az utolsó előtti fázisra jellemző. Ha ezt a fázist – vagyis a harmadik rend demokratikus és kapitalista civilizációjának egész ciklusát – felváltja az utolsó, kollektivisztikus fázis (amelynek a harmadik rend civilizációja – akarata ellenére – útját egyengette), magától értetődik, hogy ebben sem a zsidóságot, sem a szabadkőművességet nem fogja megilletni a világfelforgatás központi vezetőerejének szerepe. A főáramlat mint felszámolandó csökevényekkel – akár még szembe is fordulhat velük, mint ahogy különben ez már helyenként igazolódni is látszik azokban az országokban, amelyekben konszolidálódni kezdenek a negyedik rend által ellenőrzött (marxista) rezsimek (annak ellenére, hogy győzelmüket eleinte gyakran támogatták a zsidók és a szabadkőművesek). Másrészt ami a bizonyos körök által nemrégiben védelmezett szélsőséges „marxista-szabadkőműves tézist” illeti, a jelenlegi helyzet megerősíti ennek nem kielégítő voltát. Valóban a fantasztikum területére tévednénk, ha azt feltételeznénk, hogy a ma harcban álló nagyhatalmak – az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a vörös Kína – vezetői a zsidók és szabadkőművesek valamilyen nemzetközi központjából összehangolt utasításokat kapnak (Kínában egyébként sincsenek sem zsidók, sem szabadkőművesek), és következésképpen egy egységes cél megvalósításán dolgoznak. Ismételten kimondjuk: a befolyások szélesebb rendjére kell ma hivatkoznunk, ha ebben az értelemben akarjuk orientálni a kutatást.

II. Gyakorlati okokból is különösen fontos ismernünk az okkult háború eszközeit: azokat az eszközöket, amelyeket a világfelforgatás erői tevékenységük elrejtésére, befolyásuk folyamatos érvényesítésére és ellenfeleik tevékenységének megakadályozására használnak. De mielőtt még szólnánk erről, megjegyezzük, hogy az alább kifejtendő pontok némelyikéhez a kezdeti impulzust azok a vizsgálódások adták, amelyeket különböző írásaiban René Guénon végzett. Ő többek között egyike volt azoknak, akik a modern kor számos visszássága mögötti rejtett háttér iránt a legérzékenyebbek voltak. Kezdjük a pozitivista szuggesztió eszközével, megismételve néhány korábbi megjegyzésünket. Az a véleményünk, hogy az események és a történelem úgynevezett pozitív szemléleti módja nem egy igen szűklátókörű mentalitáshoz kapcsolódó orientáció következménye, hanem egy olyan szuggesztióé, amelyet tevékenységük elrejtése céljából – az antitradicionális erők gyakoroltak a modern kultúrában. Aki azt hiszi, hogy a történelmet kizárólag a rivaldafényben álló emberek csinálják, és a legszembetűnőbb gazdasági és

politikai, társadalmi és kulturális tényezők határozzák meg, az nem látja s ugyanakkor nem is keresi a mélyebben fekvő okokat: márpedig éppen ezt óhajtják mindazon erők, amelyek a föld alatt akarnak tevékenykedni. Egy civilizáció, amelyben a pozitivista előítélet uralkodik, a legalkalmasabb terület a – korábbi terminológiánkat használva „harmadik dimenzióból” kiinduló tevékenység számára. Nagyrészt éppen erről van szó a modern civilizáció esetében. Ezt a civilizációt a pozitivista, racionalista és szcientista előítélet útján rövidlátóvá és védekezésre képtelenné tették. Még messze vagyunk attól, hogy le tudjuk tépni azoknak az eszméknek az álarcát, amelyek a modern mentalitás és oktatás stabil bázisai, azokét az eszmékét, amelyek nem egyszerűen téves és korlátolt eszmék, hanem – a már ismertetett okokból – az antitradíció erői által széthintett és táplált szuggesztiók. Említettünk már néhány – az események sorát értelmező – nem pozitivista koncepciót is. Ezek magyarázatképpen különböző entitásokat kapcsolnak be: az „abszolút szellemet”, az „élan vital”-t, vagy éppenséggel a hiposztatizált és nagy kezdőbetűvel írt történelmet. Ez csak néhány példa az okkult háború második eszközének alkalmazási lehetőségére. A behelyettesítések taktikájáról van szó, amit akkor használnak, ha attól tartanak, hogy miután a világfelforgatás okkult játékát megkönnyítő eszmék egy része elvesztette erejét, a „történelem tárgyai” felébrednek. Az említett esetben ezek a zavaros fogalmak egyfajta csalétkül szolgálnak a pozitivista eszmékkel elégedetlenek számára – abból a célból, hogy ne nézzenek abba az irányba, amelybe nézniük kellene. E fogalmak homálya éppoly jól elrejti a dolgokat, mint a pozitivista vakság. Az emberek játszadoznak a „filozófiával” – közben pedig a terv végrehajtása akadálytalanul folytatódik. A behelyettesítések taktikáját gyakran eredményesen lehet alkalmazni az utánzatok taktikájának formájában. Miről van szó? Előfordulhat, hogy a destruktív tevékenység hatásai – miután elérték az anyagi síkot – annyira nyilvánvalóvá válnak, hogy ellenhatást váltanak ki. Az ellenhatás eszméket és jelképeket keres, amelyeket használni lehet a védekezés és újjáépítés céljaira. Ilyen eszméket és jelképeket lehet is találni. Jobbik esetben a tradicionális múlt emlékeiről van szó, amelyeket éppen egy felbomlás által fenyegetett társadalom vagy civilizáció egzisztenciális reakciója éleszt fel. Ilyenkor a titkos harcot nem közvetlen formában folytatják: inkább arról gondoskodnak, hogy a kérdéses eszméknek csupán bizonyos meghamisított utánzatai terjedjenek el és érvényesüljenek. Ekképpen az ellenhatást meggátolják, eltérítik, sőt ellenkező irányba fordítják, ami lehetővé teszi, hogy tovább hassanak azok az influenciák, amelyek ellen védekezni akartak. Ilyen – manapság gyakran alkalmazott – taktika különböző területeken bontakozhat ki: a szellemi és a kulturális szférában éppúgy megjelenhet, mint a politikaiban. Példa erre a „tradicionalizmus”. Beszéltünk már arról, hogy mit jelent a magasabb értelemben vett „tradíció”: azt a formát, amit a magasból jövő erők egy adott kulturális környezet és egy adott korszak bonyolult lehetőségeinek adnak, éspedig individualitásfeletti és lényegében történelemfeletti értékeken keresztül, valamint egy olyan elit révén, amely ezeknek az értékeknek a segítségével tekintélyt és természetes presztízst tud szerezni. Mármost napjainkban gyakran előfordul, hogy a „tradícióhoz” való visszatérés zavaros vágyát okkult módon a „tradicionalizmus” felé fordítják. Ennek tartalmát a szokások, a rutin, a csökevények, a múlt szimpla maradványai alkotják – anélkül, hogy megértenék mindezeknek a szellemét, és különválasztanák azt, aminek nem csupán az az érdeme, hogy régi, hanem ezen felül még örökérvényű is. Ezért az efféle nem tradicionális, hanem tradicionalista magatartásmódok jó céltáblák az ellenfél számára, amely a tradicionalizmus elleni támadással álcázza a tradíció elleni támadást. A tradicionalizmust pedig könnyű támadni, hiszen ezt – amint azt már láttuk – elősegítik az olyan jelszavak, mint az „anakronizmus”, a „történelmietlenség”, a „mozdulatlanság”, a „regresszió” stb. Így az ellenhatás megbénul, és a manőver sikeresen eléri a kitűzött célt. Az általános sémáról könnyű lenne rátérni az egyes esetekre. A jelenkori történelem bővelkedik az ilyenekben. Így például gyakran alkalmazták a hamisító behelyettesítések és az utánzatok taktikáját a politika területén a római eszmére annak jelképeivel egyetemben, az árja eszmére, a birodalomnak avagy a „Reich”-nak a koncepciójára – aminek gyászos következményei nem kerülhetik el egyetlen éles szemű megfigyelő pillantását sem. Negyedik helyen kell hivatkoznunk az inverzió taktikájára. Vegyünk egy tipikus példát. A világfelforgatás titkos erői pontosan tudták, hogy az elpusztítandó rend alapja a természetfeletti elem, vagyis a szellem – nem mint filozófiai absztrakció vagy hittétel, hanem mint magasabb valóság: minden „emberi” integrációjának vonatkoztatási pontja. Miután a materializmus és a szcientizmus elterjesztésével korlátozták azt a befolyást, amelyet ebben az összefüggésben a Nyugaton uralkodóvá vált vallás még gyakorolni tudott, a felforgatás erői arra összpontosították tevékenységüket, hogy mindazok a természetfölötti felé irányuló

törekvések, amelyek kívül esnek az uralkodó valláson és annak dogmatikai keretein, tévútra jussanak. Az úgynevezett „neospiritualizmuson” – nemcsak legalantasabb, spiritiszta formáiban, hanem orientalizáló és okkultista irányzataiban is ( és ehhez hozzátehetjük még a tudattalanra, az irracionálisra és a hasonlókra vonatkozó elméleteket) – igen figyelemreméltó módon érezhető az inverzió taktikája. Ahelyett, hogy az embert felemelnék ahhoz, ami valóban természetfeletti elemként túlmutat a személyiségen, egy nemritkán határozottan baljós jellegű inverzió eredményeképpen az általuk mutatott út a személyiségalattiban és a ráción inneniben ér véget. Az így elért eredmény kettős. Az eltévelyedések iránt táplált, számos esetben jogos bizalmatlanságot könnyű volt kiterjeszteni olyan eszmékre, amelyeket összekevertek az eltévelyedés eszméivel, noha lényegében semmi közük nincs hozzájuk. Így ezeket az eszméket olyan helyzetbe hozták, hogy többé nem jelentettek túl nagy veszélyt. Érezhető ez a manőver annak nagy részén, amit – a filológia és az akadémiai szaktudományok sivár és meddő tájain kívül – a Nyugat a Keletből megismert. Itt minden jelentősen eltorzítva jelenik meg, ez pedig nemcsak korlátozza azt a befolyást, amelyet a hiteles keleti szellemi örökség különböző aszpektusai gyakorolhatnának, hanem Nyugatból még szélsőségesen korlátolt és torz önvédelmi reakciót is kivált. Másik példaként gondoljunk azokra a körökre, amelyek mihelyt szimbolizmusról vagy ezoterizmusról van szó, csak a szabadkőművességre és a teozofizmusra tudnak gondolni, akkor is, ha azokra a magasrendű ókori tradíciókra történik utalás, amelyeknek sem az egyikhez, sem a másikhoz nincs közük; a pozitivista és racionalista előítélet – amely minden effélét egységesen babonának és képzelődésnek állít be – bizonyos kritikai módszerekkel azután elvégzi a maga dolgát. Nem állnak sokkal jobban a dolgok azzal a harcos katolikus apologetikával kapcsolatban sem, amely csak naturalizmust, panteizmust vagy még rosszabbat lát mindabban, ami nem áll be az ő vonalába; itt az összehangolt akciók és reakciók játékának olyan zavarairól és hatásairól van szó, amely a katolicizmus nem kevés képviselőjén is uralkodik. A második eredmény nem eszmei, hanem gyakorlati és konkrét területen mutatkozik. A szellemi és a természetfeletti felé irányuló inverz törekvések elősegíthetik a személyiség elleni körmönfont támadásra mindig kész sötét erők felmerülését. Pontosan ide vezet számos, a racionalizmus és az intellektualizmus ellen irányuló reakció, és mindenekfelett ide vezetnek a tudattalanra vonatkozó elméletek, amelyek a pszichoanalízisben immár széles körű gyakorlatot nyertek – de még e nélkül is kiváltképpen kedveznek a kóros hiszékenység terjedésének. Egy újabb taktika a visszaütés taktikája. Erre akkor kerül sor, amikor a tradicionális erők, amelyekre éppen le akarnak sújtani, akcióba lépnek más, ugyancsak tradicionális erők ellen. Az ilyen akciók rendszerint kezdeményezőik ellen fordulnak. Például a világfelforgatás titkos erői – megfelelő beszivárgások vagy szuggesztiók révén – elérhetik, hogy egy adott tradíció képviselői azt gondolják: saját tradíciójukat akkor erősíthetik meg a legjobban, ha más tradíciókat aláásnak vagy diszkreditálnak. Aki nem lát át a szitán, és materiális érdekektől vezetve egy tradicionális beállítottságú népen belül támadja a tradíciót, az előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy az ő tradícióját is támadások fogják érni, mégpedig egy – hogy úgy mondjuk – visszaütő lendület révén. A világfelforgatás erői nagyon számítanak erre a taktikára. Ezért minden eszközzel arra törekednek, hogy az összes magasabb eszme hajoljon meg a partikuláris érdekek, a térítő szándékok, illetve – más vonatkozásokban – a gőg és az uralomvágy zsarnoksága előtt. Ezek az erők nagyon jól tudják, hogy ez a legjobb módszer minden valódi egység és kohézió felbomlasztására s egyúttal egy működésüket rendkívül megkönnyítő állapot előidézésére. Jól tudják, hogy létezik az immanens igazságosság objektív törvénye; hogy – amint mondani szokták – Isten malmai lassan őrölnek, de finomra. S ennek megfelelően is viselkednek: kivárják, míg a megfontolatlan kezdeményezések gyümölcsei beérnek – és akkor közbelépnek. A politika területén ehhez kapcsolódik minden olyan eset, amikor machiavellista módon használják fel a forradalmi erőket. Rövidlátó államférfiak gyakran hitték azt, hogy adott körülmények között ellenséges nemzeteknél forradalmi mozgalmakat kirobbantani vagy támogatni igen jó eszköz arra, hogy saját népüket előnyös helyzetbe hozzák. Miközben persze nem, vagy csak túl későn vették észre, hogy ellenkező eredményt értek el. Azt hitték, hogy eszközként használhatják a forradalmat – pedig a forradalom tette őket eszközévé. A forradalom, miután segítségükkel más országokban győzedelmeskedett, majdnem mindig elérte és magával sodorta az ő országukat is. A modern történelem jelentős részben olyan felforgatás színtere volt, amely tragikus módon éppen ilyen úton terjedt el. Ezért nem ismételhetjük elég gyakran, hogy csak egy eszme iránti feltétlen hűség nyújthat védelmet az okkult háborúban; ahol ez a hűség meginog, ahol az úgynevezett reálpolitika esetleges céljainak engedelmeskednek, ott az ellenállás arcvonala már alá van aknázva. Hasonló keretben kell látni például azt is, hogy hogyan ütött vissza a „népek önrendelkezési joga”. Ezt az elvet a demokráciák ideológiai eszközként használták a II. világháborúban, hogy azután véget vetve

Európa presztízsének és elsőbbségének – lesújtson minden fehér népre. Amikor a világfelforgatás titkos erői attól félnek, hogy túlságosan exponálják magukat, vagy észreveszik, hogy a kulisszák mögött meghatározott cél előre nem látott körülmények következtében – legalábbis fő vonásaiban – lelepleződik, működésbe hozzák a bűnbaktaktikát. Megkísérlik elérni, hogy az ellenfél figyelmét olyan momentumok kössék le, olyan elemekre koncentrálódjon, amelyek csak részlegesen vagy alárendelt módon felelősek gaztetteikért. Ha ez sikerül, a reakció egésze a bűnbakká tett elemek felé fordul. Bizonyos szünet után pedig a titkos front folytathatja a játszmát, mert az ellenfél azt hiszi, hogy már felfedezte ellenségét, és más teendője nincs. Amikor fentebb a Cion bölcseinek jegyzőkönyeiről beszéltünk, a zsidóságnak és a szabadkőművességnek tulajdonított szereppel kapcsolatban utaltunk ennek a taktikának egy lehetséges esetére. Óvakodnunk kell tehát minden egyoldalúságtól, és sohasem szabad szem elől tévesztenünk az igazi titkos front bonyolult képletét. Térjünk rá a felhígítás taktikájára. A felhígítás taktikája tulajdonképpen csak egy aszpektusa a „pótszerek taktikájának”. Hogy megértsük a bemutatandó példát, a következőket kell előrebocsátanunk: a jelenkor válságához vezető folyamat eredete a távoli múltba nyúlik, és ez a folyamat különböző fázisokon keresztül fokozatosan bontakozott ki. 11.) A válság tehát már jelen volt e fázisok mindegyikében, csakhogy látens – potenciális, s nem aktuális – formában. A „haladás” elméletét úgy tekinthetjük, mint azon szuggesztiók egyikét, amelyeket a világfelforgatás titkos erői azért terjesztenek, hogy a figyelmet eltereljék az eredetről, s hogy a világ – a technikai-ipari civilizáció diadalának délibábjától kísérve – mind mélyebbre zuhanjon. Az utóbbi idők tragikus eseményei mindazonáltal egyfajta részleges felébredést eredményeztek ebből a hipnózisból. Sokan kezdték belátni, hogy az állítólagos haladás iránya párhuzamos a szakadék felé rohanással. Így a „megállás” és az „eredethez való visszatérés”, mint a normális civilizáció helyreállításának egyetlen eszköze, sokak jelszavává vált. Ekkor azonban – hogy megakadályozzon minden radikalizmust – az okkult front új eszközöket mozgósított. Mindenekelőtt ezúttal is elővették az „anakronizmus” és a „reakció” jelszavait; később úgy irányították a dolgokat, hogy az eredet felé törekvő erők olyan stádiumokhoz jussanak el vonatkoztatási pontjukat keresve, amelyekben a válság és a romlás, ha kevésbé kibontakozott formában is – következésképpen kevésbé felismerhetően –, de már jelen volt. Ez a kelepce szintén bevált. A világfelforgatás irányítói természetesen tudják, hogy ilyenkor már nincs többé komoly veszély: csak ki kell várni, hogy – a korábban kibontakozó folyamatokhoz hasonló módon – rövidesen minden ismét visszatérjen eredeti medrébe; s egy ilyen visszarendeződést követően már szinte semmi esélye nincsen a megsemmisüléssel szembeni újabb kibontakozásnak. Erre a taktikára is számos történelmi példát lehetne felhozni. Ezek különösen tanulságosak lennének annak számára, aki kezdeményező szerepet akarna játszani egy újjáépítő tevékenységben. Először is alaposan tanulmányoznia kellene a modern nacionalizmus néhány vonását. Ismerjük azt a forradalmi, felforgató és hierarchiaellenes funkciót, amelyet a „nemzet” kollektivista-demagóg fogalma a civilizáció és az európai politikai szervezet korábbi formáival szemben betöltött. Viszont azok, akik a különböző internacionálék – különösen a kommunista internacionálé – ellen harcoltak, s akiknek éppen a „nemzet” volt a vonatkozási pontjuk, ritkán foglalkoztak azzal, hogy ezt a kifejezést pontosan definiálják: hogy az többé ne jelentse egyik állomását éppen annak az útnak, amely pontosan ahhoz a célhoz vezetett, ami ellen küzdeni akartak. E ponton elegendő a tömegek nacionalizmusa és a spirituális nemzet, illetve a nemzeti állam és a tradicionális állam közötti különbségre gondolnunk. Ami a nacionalizmust illeti, annak nivelláló és antiarisztokratikus funkciója van, s ilyen módon mintha csak előjátéka lenne annak a még nagyobb nivellálásnak, amelynek közös nevezője már nem a nemzet, hanem a nemzetköziség. A spirituális nemzet, vagyis a tradicionális állam esetében a nemzet fogalma egy újbóli felemelkedés alapjául is szolgálhat, s így az internacionalista bomlasztás elleni első reakció lehet: rajta keresztül egy differenciálódási princípium érvényesülhet, amely minden egyes népen belül tagozódás és hierarchia kialakulását eredményezheti. De ahol hiányzik e két szemlélet ellentétének a felismerése, ott a megkülönböztetés nélküli nacionalizmus azt a veszélyt rejti magában, hogy a felhígítás taktikája diadalmaskodik. S ez a veszély már be is igazolódott. Erre – avagy a nacionalista orientáció efféle jelentőségének lehetőségére – való tekintettel segíti és támogatja többek között a szovjet kommunizmus a még nem marxizált területeken az úgynevezett fejlődő népeknek, a kolonializmus állítólagos áldozatainak a nacionalista orientációját – miközben saját területén küzd a nacionalizmus mint ellenforradalmi jelenség ellen. Arra számít ugyanis, hogy a későbbi fejlődés elvezet abba a stádiumba, amelyben learathatók lesznek a kívánt gyümölcsök. Említsük meg a felhígítás taktikájának két másik példáját. Az egyik – gazdasági-társadalmi vonatkozásban – a marxizmus különböző „nemzeti” és szociálreformista változataihoz kapcsolódik. Itt hígított dózisban, de ugyanarról a bajról van szó. Ugyanez érvényes a „szocializáló” elméletekre is, amelyek – ahogy már

említettük – olyanok, mint a fellegvárba bevitt trójai falovak: nem közvetlen támadással foglalják el a várat, hanem egy természetes, logikus belső kibontakozás révén. A második példa kulturális területre vonatkozik. Már beszéltünk a modern felforgatással összefüggésben a pszichoanalitikus elméletek jelentőségéről. Mármost azok között, akik képesek az egészséges véleményalkotásra, ellenérzés nyilvánul meg ennek az áltudománynak a legvaskosabb – tiszta vagy „ortodox” freudizmusnak megfelelő – formáival szemben. Ekkor újra a felhígítás technikáját alkalmazzák: az érzékenyebb ízlésűek számára elősegítették egy spiritualizált pszichoanalízis kialakulását és elterjedését. Ennek az az eredménye, hogy azok, akik szembefordultak Freuddal és tanítványaival, már nem fordulnak szembe például egy Junggal – észre sem véve, hogy itt ugyanarról a tévelygésről van szó, mégpedig veszélyesebb, mert szubtilisebb formában. Ez a forma azért is veszélyesebb, mert itt a freudizmusnál sokkal határozottabban visznek be egy fertőző exegézist spirituális területre. Egy további taktika: összecserélni egy princípiumot a princípium képviselőivel. A tradicionális intézmények dekadenciája sok tekintetben képviselőik dekadenciájával kezdődött. Tényleges felbomlásukat és szétrombolásukat azonban a princípiumok és személyek összekeverése tette lehetővé – és ez megint az okkult háború egyik fegyvere. Amikor egy adott elv képviselői hivatásukra méltatlannak bizonyulnak, az ellenük indított támadást egyszerre kiterjesztik magára a princípiumra, sőt főként az ellen irányítják. Nem érik be annak megállapításával, hogy adott személyek nem ütik meg a princípium által megkövetelt mértéket, és nem azt követelik, hogy – a normális állapotot helyreállítandó – alkalmas emberek lépjenek a helyükbe, hanem azt állítják, hogy a princípium önmagában hamis, megrontó vagy bukott, s hogy ezt a princípiumot más princípiummal kell helyettesíteni. Ennek a taktikának majdnem minden forradalomban elsőrendű szerepe volt. Úgy is meghatározhatjuk ezt, mint olyan taktikát, amely a rendszeren belül fellépő válságot a rendszer válságának tünteti fel. Erre vonatkozó példák mindenkinek olyan mennyiségben állnak rendelkezésére, hogy a rájuk való hivatkozás csaknem szükségtelen. A monarchiák és arisztokráciák elleni támadások pontosan ezen a vonalon mozogtak. A marxizmus ugyanezt a módszert alkalmazta, amikor a kapitalizmus visszaéléseire hivatkozva megtámadta a magángazdálkodást, és meghirdetett egy kollektív gazdasági rendszert. Szellemi téren is számos példát találhatunk. Avagy a lutheri reformáció nem használta-e ürügyként a római egyház képviselőinek romlottságát, hogy azután áttérve a személyekről a princípiumokra, kétségbe vonja a tekintély elvét és a katolikus tradíció alapvető eszméinek egész sorát?! Végül szeretnénk megemlíteni az okkult háború utolsó fegyverét, bár ez csak egy meglehetősen specializált területre vonatkozik: ez a kiszorító beszivárgás taktikája. E taktikát akkor alkalmazzák, amikor egy adott – spirituális, vagy általában tradicionális típusú – szervezet a degenerálódásnak olyan állapotába jut, hogy exponensei már csak nagyon keveset tudnak annak igazi belső alapjáról: tekintélyének és presztízsének bázisáról. A szervezet élete ilyenkor egy alvajáró lény vagy egy lelkétől megfosztott élő test automatikus életére emlékeztet. A centrumban ekkor egyfajta – hogy úgy mondjuk – szellemi „űr” keletkezik, amit beszivárgás révén más, felforgató jellegű erők foglalnak el, amelyek a külsőségeket ugyan változatlanul meghagyják, a szervezetet azonban az eredetiektől teljesen eltérő – ha azokkal nem merőben ellentétes – célokra használják. Továbbá nincs kizárva, hogy ezek a befurakodott elemek az ellenőrzésük alá vont terület szétrombolásán fognak munkálkodni. Például úgy, hogy rejtve botránykeltésre alkalmas motívumokat hoznak létre, amelyek számukra megfelelő – negatív – reakciókat válthatnak ki; később pedig megfelelő időben működésbe hozzák az előbb említett taktikát: összekeverik az elvet a személyekkel. Mindezek fényében megérthetjük a tegnap és a ma számos jelenségét. Miután már beszéltünk a szabadkőművességről, hadd említsük meg: biztosak lehetünk abban, hogy a modern szabadkőművességnek – mint felforgató erőnek – a megszületéséért a kiszorításnak és az inverziónak néhány régebbi szervezet keblében végrehajtott taktikája a felelős. E szervezetekből a modern szabadkőművességben puszta maradványokként – fennmaradtak struktúrák, szimbólumok és hierarchikus rendszerek, miközben a tényleges irányító influenciák már jó ideje egészen más természetűek. Reméljük, az a tény, hogy csak kevés példát mutattunk be, és elsősorban a princípiumokkal foglalkoztunk, nem akadályozza meg annak felismerését, hogy ezek a princípiumok a különböző területeken sokrétűen alkalmazhatók – hiszen nem létezik egyetlen olyan terület sem, amelyen az okkult háború ne bontakozott volna ki, s ne terebélyesedne még manapság is szüntelenül. Mindazonáltal a legfontosabb terület, amelyen fel kell használnunk az okkult háború fegyvereinek ismeretét, belső világunk: saját gondolkodásunk. Mindenekelőtt itt kell résen lennünk; itt kell felismernünk a bizonyos eszmék és reakciók sugalmazásával kísérletező szubtilis influenciákat. S ha ez sikerül, akkor bárkik is legyenek ellenfeleink, még ha nem is tudjuk őket behatárolni, azt fogják tapasztalni, hogy titkos akcióik többé nem vezetnek eredményre. Ismételjük tehát, hogy itt egyáltalán nem filozófiai spekulációkról vagy fantasztikumokról van szó, hanem

komoly és pozitíve megragadható dolgokról. És meg vagyok győződve arról, hogy mindaddig, amíg a felforgatásellenesség vagy a tradíció frontjának irányítói és harcosai ki nem fejlesztették magukban azt a képességet, hogy megsejtsék a rejtett okok világát, s így alkalmas terepen tudjanak szembeszállni az ellenféllel, nem mondhatják el magukról, hogy érettek feladatuk ellátására. Emlékezzünk a jegyzőkönyvek bölcseinek mítoszára: velük szemben azok az emberek, akik csak a „tényeket” látják, olyanok, mint az ostoba állatok. Kevés remény van arra, hogy bármit is megőrizhessünk, ha az új mozgalom vezetői között nincsenek olyan emberek, akik a materiális harcot ki tudják egészíteni egy titkos és kérlelhetetlen tudással, amely nem a sötét erőket, hanem a tradicionális szellemiség fénylő princípiumát szolgálja. Julius Evola (ford.: F. d. F.)

Lábjegyzetek 1.) A szóban forgó szövegrészlet a Jegyzőkönyvek magyar kiadásában (Útban a világuralom felé... Cion bölcseinek jegyzőkönyve és a berni protokoll per, Bp. én., p. 58, ford. Szabó István) némileg eltér Evola változatától: „A gójok állati esze egy fogalom széttagolására és a megfigyelésére egyáltalán nem képes; még kevésbé tudják előre látni, hogy bizonyos döntések minő messzemenő eredményekre fognak vezetni. A zsidók és a gójok szellemi képességeiben mutatkozó mélyenjáró különbségek világosan mutatják, hogy mi zsidók vagyunk a kiválasztott nép és az igazi emberek. Homlokunkról magas szellemi erő sugárzik, míg a gójoknak csupán ösztönszerű, állati eszük van. Tudnak ugyan látni, azonban nem tudnak előrelátni; képtelenek arra, hogy valamit feltaláljanak, kivéve tisztán testi dolgokat”. (A szerkesztő megjegyzése.) 2.) Disraeli mondása Sybill című regényében található; Malinsky és De Poncis megfigyeléseiket La guerre occulte (Paris, 1935; 2. olasz kiadás La Rune, Milano, 1961) című könyvükben fejtették ki, míg az utolsó idézet Niet La Russie d'aujourd'hui (Paris,1903) című művéből származik. 3.) Vita Italiana, Roma,1937. 4.) Dialogue aux enfers entre Montesquieu et Machiavel, ou la politique de Machiavel au XIX siécle, par contemporaine, Bruxelles, 1984. 5.) H. Wast, Oro, Buenos Ayres, 1935, p. 20. Fordnak (a közismert nagyiparosnak) a megjegyzése a The World 1921. február 17-i számában megjelent cikkből való; később ugyanezt a kérdést kifejtette A nemzetközi zsidó című jól ismert munkájában is. Amikor az 1921-es cikk a Jegyzőkönyvek „tizenhat évvel ezelőtti” kiadásáról beszél, a Nílus-féle 1905-ös kiadásra utal; de az első, sokszorosított kiadás valószínűleg 1897-ből való. 6.) A kommunizmusról például ezt olvashatjuk: „Az a tény, hogy a nem zsidókkal sikerült elfogadtatnunk egy ennyire téves eszmét, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a mieinkhez képest milyen silány fogalmaik vannak az emberi életről; ezen alapul a sikerbe vetett reményünk.” 7.) Mint különösen érdekes példát kell megemlítenünk, hogy Darwinnál kevesen segítették hozzá jobban a titkos frontot eszméi diadalához; Darwin rögtön kiemelkedően nagyszámú tanítványra talált, akik felforgató eszméit továbbfejlesztették és népszerűsítették. 8.) Ennek dokumentálására lásd a Jegyzőkönyvek idézett olasz kiadását, pp.194-208. 9.) Annak idején egy különös művecske került a kezünkbe, amelyet 1937-ben Párizsban szinte illegálisan publikáltak ezzel a címmel: La derniére perfidie de la race perfide: Hitler instrument d'Israel. Itt azt a tézist hirdették, hogy az igazi titkos „Cion bölcsei” még az antiszemita Hitlert is egy világfelforgatás kiprovokálására használják. Ez következményeiben - a személyiség és a szabadság még megmaradt értékeinek tönkretételével - hozzá fog járulni végső céljaik eléréséhez. Nem tagadhatjuk, hogy ez a II. világháború előtt megjelent írás - amely egyébként bővelkedik hibákban és tévedésekben - szintén visszatükrözött egy nem teljesen fantasztikus meglátást - feltéve, ha eltekintünk az Izraelre való hivatkozástól, és megkülönböztetjük a Harmadik Birodalomban tevékenykedő különböző - pozitív és

negatív - influenciákat. 10.) Lásd Rivolta contro il mondo moderno című munkánk II. részét. 11.) Lásd Rivolta contro il mondo moderno című munkánk II. részét („A modern világ genezise és arca”).

DR LÁSZLÓ ANDRÁS

SZELLEM, JOBBOLDALISÁG, TRADÍCIÓ

A Tradíció és a Tradicionalitás – vagyis a Hagyomány és a Hagyományosság – kifejezésekként egészen mást jelentenek a mi szóhasználatunkban, mint ahogyan ezeket általánosan és szokásszerűen alkalmazzák. Van ugyan néhány olyan vonatkozási felület, ahol a szokásszerű hagyományértelmezés és a mi hagyományértelemezésünk egymással érintkezésbe kerül, ám a köztük levő különbözőség mégis szélsőségesen nagy. Éppen ezért azt kérjük az olvasótól (azt javasoljuk számára), hogy mindazt, amit a Hagyományról és a Hagyományosságról tud vagy gondol, azt – legalábbis átmenetileg – száműzze figyelmének közvetlen köréből. A Tradíció és a Tradicionalitás – a továbbiakban követett szóhasználat értelmében – szellemi és metafizikai Hagyományt és Hagyományosságot fog jelenteni. A ›metafizika‹ szót – ez esetben – nem a filozófia egyik ágazatára, területére, sem pedig egyik módszerbeli irányzatára vonatkoztatva fogjuk alkalmazni, hanem eredeti értelmének megfelelően. E szó a következő görög kifejezésre vezethető vissza: ›ta meta ta physika‹; ez – alacsonyabb értelme szerint – azt jelenti, hogy ›azok, amik a természetieken túliak‹, vagy – magasabb értelemben – azt, hogy ›azok, amik a létesülteken (létezőkön) túliak‹. A ›metaphysika/metaphysica‹ azt az értelemfeletti tudást jelenti, amely a létesüléssel együtt bontakozott ki a Lét Léten túli középpontjából. A ›traditio‹ pedig ennek az időfeletti és értelemfeletti tudásnak a megtartott jelenlétét és megtartottságából következő továbbadását jelenti. Mindezek értelmében a Hagyomány – ›Traditio Spiritualis et Metaphysica‹ – és a Hagyományosság – ›Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica‹ – mérhetetlenül több, mint az – általunk egyáltalán nem alábecsült – népművészetek vagy népszokások megőrzése. A Hagyomány ősformája – a ›Supratraditio‹ vagy ›Traditio Primordiális‹ – szavakban és más megnyilvánulásokban közvetlenül még nem volt kifejezhető. Az egyetlen Primordiális Tradíció különböző Tradíciókban fejeződött ki. Az igazi vallások – kivétel nélkül mind – tradicionális eredetűek voltak. A tradíciók – lényegük szerint – vallásfelettiek, de önmagukat főként vallásokban, mintegy vallásokba burkolózva nyilvánítják meg. Az igazi vallások tehát tradicionális vallások. A Tradicionalitás átható jelenléte a különböző tradicionális vallásokban különböző erősségű, különböző intenzitású. Nem az a tradicionális vallás, amelyik régi (noha a régi vallások, többnyire, tradicionálisak is), hanem az, amelyik a Tradicionalitást képviseli.

Bizonyos, hogy a tiszta Vajrayana-Buddhizmus, vagy – ennek japán megfelelője – a tiszta Zen – mint vallás – tradicionálisabb, mint a Kereszténység — ugyanez elmondható a Hinduizmus vagy a Taoizmus legtisztább és legmagasabb formáiról is. A Kereszténység önnön tradicionalitásának a legmagasabb fokát a Keresztény Gnosis-ban, később pedig a Keresztény Graal-irányzatban és a Keresztény Rózsakeresztességben érte el. Ezek azonban részben kiirttattak, részben visszavonultak a láthatatlanságba. A korai Kereszténység számos irányzatában a tradicionalitás és az antitradicionalitás keverten jelent meg, s volt olyan is, amelyikben az antitradicionalitás mutatott túlsúlyt. A későbbiekben mind a római katholikus, mind a keleti orthodox Kereszténység – igen sok tekintetben – tradicionalizálódott, noha bizonyos vonatkozásokban – példaként kiragadva: az alázatosság túlhangsúlyozásával és mindenkire való kiterjesztésével – számos antitradicionális sajátosságot megtartott. A keleti orthodoxia – tanításaiban – a tradicionalitás magasabb fokú jelenlétét tudta konzerválni, mint a római katholicizmus, míg más területeken a katholicizmus jutott magasabb szintre (vagy maradt magasabb szinten). A római katholcizmus, főként a lovagrendek vonatkozásában, reprezentálta az igazi – és a heroizmustól soha el nem zárkózó – tradicionális szellemiséget. A Templárius Lovagrend képviselte – e tekintetben – a legmagasabb spirituális színvonalat, olyannyira, hogy a »leghivatalosabb« egyházi vonalvezetés egyre inkább rosszallóan tekintett a Rendre. Végül is – a »korát megelőzően« antitradicionális beállítottságú – Szép IV. Fülöp francia király, Nogaret kancellár és V. Kelemen Pápa elhatározták a Rend megsemmisítését — s elhatározásukat meg is valósították. A protestantizmus – a római katholicizmushoz képest – az antitradicionalitás túlsúlyát hordozta, jóllehet több spirituális irányzat – kezdetben – azt remélte, hogy a protestantizmus számukra védelmet, de – legalábbis – toleranciát fog jelenteni. Ez nem valósult meg; — ugyanakkor a protestantizmuson belül is létrejöttek magasrendű formációk, elsősorban a protestáns lovagrendek, amelyek egészen a legutóbbi időkig valóban magas szellemi rangot tartottak fenn, s ebből a rangból valami talán máig megmaradt. Európában a ›pogány‹ ősvallások egy ideig minden tekintetben tartották magukat az egyre hatalmasabbá váló és Rómában is uralomra jutó Kereszténységgel szemben. Ezek az ősvallások – eredetileg – egyértelműen tradicionális vallások voltak. A későbbiek során azonban – s ez kétségtelen – csökkenések, regressziók és degenerációk kezdtek mutatkozni e vallásokon belül. Az ősvallások mágus-papjai ugyan nem veszítették el – legalábbis azonnal – a mágikus képességeiket, de e képességek egyre inkább gyengülni kezdtek. Az ősvallások megszűnésében – ezek szerint – nem csupán a Kereszténység hatalmi túlsúlya volt az egyetlen tényező,

bármilyen óriási is volt ez. Ha a Kereszténység nem is létezett volna a 13. és a 15. század között, az ősvallások akkor is – legkésőbb ebben az időintervallumban – mindenképpen elenyésztek volna, s más – ismeretlen – erők törtek volna elő. Bizonyos, hogy azok az emberi körök és áramlatok, amelyek létrehozták a legújabb kori kapitalizmust, a demokratizmust, a liberalizmust, a szocializmust és kommunizmust, a Kereszténység megléte nélkül nem tudtak volna olyan – és igen korai – előnyökhöz jutni, amelyek végül is lehetővé tették hatalmuk csaknem egyetemes kiteljesítését; — de a Sötét Korszak (az ind-hindu Tradícióból ismert KaliYuga) erői ez esetben is megtalálták volna azokat az utakat és módozatokat, amelyek hasonló eredményekhez vezettek volna. 

Az ősmagyar vallás nagyon kevéssé ismert. Ha minazok, akik erről a legtöbbet tudnak, összeadnák tudásuk legjavát, ebből még egy egynyolcadnyi vallást sem lehetne konstruálni, hogy egy koherens teológiáról ne is beszéljünk. A Nyugat felé haladó magyarság originális táltos-vallására bizonyosan hatást gyakorolhatott (noha, nem biztos, hogy gyakorolt) a Mazdaizmus, a Zervanizmus, a Manicheizmus, az Islam, a Nesztoriánus Kereszténység, de a judaista-izraelita befolyások sem zárhatók ki; — a magyarság kazáriai függő viszonyából és kapcsolataiból következően még egyéb influenciák is felvethetőek. Sem a hunok, sem a magyarok eredeti vallása nem ismert, sem pedig az, hogy különböző időszakokban milyen vallási szubsztrátumok, insztrátumok, adsztrátumok és szupersztrátumok módosították ezt, mert az, hogy módosították, szinte bizonyosra vehető. Sok mindenről tudni lehet e témakörrel összefüggésben; az őstörténet, a régészet, a népművészetekkel foglalkozó művészettörténet, a nyelvészet sokrétű tájékoztatást adhat, — de igazán részletekbe menő és pontos tudásunk nincs saját ősvallásunkról, s talán nem is lesz soha. Lehet, hogy a magyarság számára sok szempontból – így spirituális-tradicionális szempontból is – magasabb rendű lett volna, ha nem válik kereszténnyé. Lehetséges, hogy a két legitim magyar trónkövetelő [ 1. JEGYZET ] (sőt, Király) – Vajk-István (a későbbi Szent I. István) és Koppány közül Koppány még magasabb királyi kvalifikációkkal rendelkezett. A magyarság számára a Kereszténység felvétele bizonyos traumát jelentett, s ezt Koppány győzelme kiiktatta volna. Más tekintetben viszont – és ez normális ember előtt nem lehet kétséges – körülbelül a 14. század elején-közepe táján már nem létezett volna Magyarország. Bármennyire nem értett egymással egyet a Kelet-Római (Bizánci) és a felújított Nyugat-Római (Német-Római) Császárság, abban tökéletesen megegyezett volna az álláspontjuk (a Pápasággal és valamennyi hatalmi tényezővel egyetemben), hogy egy nem-keresztény országot ne hagyjanak meg Európában. Ha a pogány Magyarország ellenállt volna e hatalmaknak, elpusztították volna.



A Metafizikai Tradicionalitáson alapuló létszemlélet a középkor végéig, az újkor elejéig – ha egyre inkább csökkenő mértékben is, de – általános volt. A Tradicionalitás aláásásában a Kereszténységnek eminens szerepe volt, de – ezt is ki kell mondanunk – a megőrzésében és az életbentartásában is óriási szerepet játszott. Ezt az általános létszemléletet, akkor, amikor már csaknem teljesen elveszett, megfogalmazott létszemléletté kellett tenni. E téren a megalapozás munkálatai – főképpen – a következő nevekhez fűzhetők: Titus Burckhardt, Ananda Kentish Coomaraswamy, Julius Evola, René Guénon, Marco Pallis, Comte Albert de Pouvourville (Matgioi), André Préau, Leo Schaya, Frithjof Schuon, Karl Klaudius Leopold Ziegler. Távolabbról: Raymond Abellio, Rudolf Pannwitz, még távolabbról: Robert Reininger neve is méltó a megemlítésre. Politikai vonatkozásai – közvetve – Julius Evola, René Guénon, Rudolf Pannwitz és Frithjof Schuon műveinek voltak; Julius Evola – ugyanakkor – közvetlenül is foglalkozott – műveiben – politikával. Nem állt távol a Tradicionalitástól – a fentebb említettek mellett – Ottmar Spann és Taras von Borodajkewycz sem, de a vitathatóbbak közül Guido von List és Jörg Lanz von Liebenfels is megemlíthető. Ottmar Spann és Taras von Borodajkewycz – mint történészek, történelemfilozófusok, szociológusok és politológusok – műveikben szorosan kapcsolódnak a Tradicionalitáshoz is, az ultrajobboldali–ultrakonzervatív felfogáshoz is (de a nagynémet gondolathoz és a katholicizmushoz szintén). Carl Schmitt – mint jogtudós, politológus és filozófus – szintén megemlítendő. Valamennyiük közül Julius Evola (Barone Giuglio Cesare Andrea Evola) a legjelentősebb. Egyfelől bizonyos, hogy az újkori–legújabbkori filozófia egyedülállóan legnagyobb alkja volt, ugyanakkor a keleti Tradíciók (a Buddhizmus, a Tantrizmus, a Taoizmus), a Hermetikus Hagyomány és a nyugati tradicionális reziduumok legmagasabbról a legmélyebbre tekintő ismerője is. Mindenkinél sokkal radikálisabban ultrajobboldali és ultrakonzervatív, olyasvalaki, aki a legszélsőségesebb szélsőjobboldalt is jobbról kritizálta. Julius Evola élesen elítélő és elutasító volt a Kereszténységet illetően, de sohasem mértéktelenül, sohasem szimplifikálóan, és sohasem differenciálatlanul, pontosan tudva, hogy a különböző történelmi és vallási megnyilvánulások milyen mérhetelenül komplexek, s azt is, hogy a Kereszténységnek – minden negatívuma ellenére – megvolt a maga – valóban – Tradicionális arculata is. A jobboldaliság a Metafizikai Tradicionalitáson alapuló létszemlélet politikai és társadalmi vetülete. Az ultrajobboldaliság (amelyet határozottan meg kell különböztetnünk az ellenbaloldaliságtól érintett – esetleg áthatott – vulgáris szélsőjobboldaliságtól) őse az a klasszikus jobboldaliság volt, amelyet az európai és újkori politikában a nagy és csak pozitíve megítélhető Metternich herceg képviselt a legtisztább, legjellegzetesebb és legkövetkezetesebb módon. (Metternich herceg végletekig

elmenő tisztelete nélkül – s ez feltétlen kritérium – nem beszélhetünk semmiféle jobboldaliságról.) A jobboldaliság – és különösen az ultrajobboldaliság – spirituális és tradicionális állásfoglalás. A materializmus és az atheizmus kizárja a valóságos jobboldaliság meglétét. Az ugyanis, hogy valaki szembehelyezkedik a baloldali kozmopolitizmussal, internacionalizmussal, a kapitalizmussal és a kommunizmussal, a liberalizmussal és a demokratizmussal, vagyis azokkal a tényezőkkel, amelyekkel az igazi jobboldaliság is szembehelyezkedik, önmagában még senkit nem tesz jobboldalivá, ultrajobboldalivá pedig még kevésbé. Ehhez még sok mindenre szükség van, például a következetes monarchizmusra, a helyesen értelmezett imperializmusra vagy imperiumizmusra (»birodalmizmusra«), a szintén helyesen értelmezett eredeti és még romlatlan feudalizmus-igenlésére, a mélyen spirituális – filozófia-feletti – a szolipszizmusig elmenő ›szubjektív idealizmusra‹, az általános és adekvát vallás-mellettiségre és a Tradicionalitás mindenek – így a vallások – fölé helyezésére. A sovinizmussá fokozott nacionalizmus egyáltalán nem ismertetőjele még a szélsőjobboldaliságnak sem, de az ultrajobboldaliságnak végképpen nem, sőt, tulajdonképpen semmiféle jobboldalisággal nem hozható benső összefüggésbe, legfeljebb – mint eredendően baloldali megnyilvánulás – az ellenbaloldalisággal lehet kapcsolatos, s így kerülhet be az óvatlan szélsőjobboldaliak szemléletének körébe. A vallásellenesség – hogy a materialista atheizmusról ne is beszéljünk – kimondottan baloldali vonás, amely még az ellenbaloldalisággal is csak nagy nehézségek árán hozható tányleges kapcsolatba — s az ellenbaloldaliság a jobboldalisággal csakis egymás érvényét kölcsönösen kizáró viszonyban állhat. A tradicionális ultrajobboldali–ultrakonzervatív állásfoglalás (amelyből nem engedhetünk) mindenekelőtt a spirituális és metafizikai Tradicionalitást – mint minden vallás ősformáját és alapját – fogadja el, s az egyes vallásokat, ezek irányzatait és megnyilvánulásait mindig úgy ítéli meg, hogy a Tradicionalitás alapelveinek való megfelelésüket vagy meg nem felelésüket vizsgálja. Például: a római katholicizmus konzervativizmusával – ha fenntartással is, de – rokonszenvezik és azzal szolidáris, a katholikus modernizmust pedig – fenntartás nélkül – elutasítja. A protestantizmus vagy racionális vagy szentimentális puritanizmusát elutasítja, de – mondjuk – a Porosz Johannita Lovagrend benső arisztokratizmusát és méltóságát sokra értékeli. A németek felújított ősi, ›pogány‹, Wotan-tisztelő vallását, az ›Armanen-Religion‹-t magasra értékeli, amennyiben – a megítélhetőség mértékében – tapasztalható originális szellemisége, de alacsonyra értékeli, ha ebben csak rossz utánzási kísérletek fedezhetők fel. A racionalista keresztény-ellenességet és a materialista athetizmushoz való bármiféle – akárcsak távolról való – közelítést a legteljesebben megengedhetetlennek tekinti az, aki az igazi ultrajobboldaliság hívének akarja minősíteni önmagát. A következetes és tiszta alapelveket követő jobboldal minden antitradicionális megnyilvánulással szemben elutasító — legyen az keresztény, muszlim vagy buddhista, és minden valóban tradicionális megnyilvánulással lényegileg szolidáris.



A jobboldalról történő irodalmi és publicisztikai megnyilvánulásokban gyakran olvasható – főként jelzős szerkezetekben – a ›judeo-keresztény‹ vagy a ›zsidó-keresztény‹ összetétel. Kétségtelen, hogy az ilyen megjelöléseknek van létjogosultságuk, de az is kétségtelen, hogy nem minden esetben. Bizonyos kontextusokban jelentősége van az ilyen összetételeknek, sőt, pozitív értelmű fontossága is lehet. Más esetben viszont nem egyebek érvénytelen szimplifikációknál. Köztudott, hogy az őskereszténység ethnikailag zsidó, vallásilag judaista–izraelita bázison jött létre, s az is, hogy a prominens szerephez jutó őskeresztények zöme zsidó volt. A keresztény Biblia nagyobbik fele azonos a zsidók Bibliájával: a Thora(h)val, a történeti és prófétai könyvekkel, a zsoltárokkal és az Énekek Énekével, valamint az egyéb bibliai művekkel, s a keresztény Újtestamentum is kifejezésre juttatja a zsidó szubsztrátum meglétét. A keresztény–zsidó / zsidó–keresztény kapcsolódások – közel kétezer éve – sokrétűek voltak és erősek, és – sok tekintetben – ma is azok. A viszony – az erős komplementáris és kooperatív összefüggések mellett – mindig erősen antithetikus is volt, méghozzá szintén a kezdetektől fogva és szintén napjainkig. A zsidó–keresztény szimbiózis feltétlen megléte mellett a zsidó– keresztény antiszimbiózis szintén feltétlen meglétét is meg kell látnunk. Igazuk van-e azoknak, akik a Kereszténység erősen »zsidós« voltát hangsúlyozzák? Feltétlenül és bizonyosan igazuk van. Igazuk van-e azoknak, akik a Kereszténység »nem-zsidós« voltát állítják és hangsúlyozzák? Azt kell mondanunk, hogy igen, igazuk van ezeknek is, mégpedig szintén messzemenően. Aki csak az egyiket állítja, az – egyértelműen – szimplifikál. Vannak esetek, amikor a zsidó–keresztény – történeti és egyéb – összetartozást kell kiemelni, vannak viszont olyan esetek és körülmények, amikor az antithetikumok kidomborítása indokoltabb — mindig a mindent figyelembe vevő és mindent mérlegelő kritika fényében. 

Lehetséges, sőt, valószínű, hogy a vélt vagy (talán) valóságos jobboldal egyik elágazásából az a »vád« fogja érni ezt az írást, hogy »keresztényellenes«, oly' mértékben, amely – szerintük – a jobboldalisággal »összeegyeztethetetlen«; egy másik elágazás valószínűsíthető »vádja« az lesz, hogy ez az írás annyira »kereszténybarát«, annyira »elkötelezett« a Kereszténység mellett, sőt, annyira keresztény, hogy az már – e másik elágazás képviselői szerint – »összeegyeztethetetlen« a jobboldalisággal. Kevéssé érdekelnek bennünket ezek a vádak. Azt azonban a leghatározottabban kimondjuk, hogy az igazi, tradicionális ultrajobboldali–ultrakonzervatív állásfoglalás pontosan így és ennyire áll a Kereszténység mellett és a Kereszténységgel szemben. Felvethető, hogy kárára volt-e a Kereszténység mindannak, ami a magyar nemzetben és a magyar történetiségben megnyilatkozott. Erre azt kell válaszolnunk, hogy – egyfelől nézve – kétségtelenül súlyosan kárára volt, méghozzá minden – világi-lelkiszellemi – síkon, akárcsak Európa többi népe számára; másfelől nézve viszont – s ehhez sem férhet kétség – alig mérhetően nagy és pozitív előnyt is jelentett – szintén

minden síkon –, ugyanúgy, mint Európa más népei, nemzetei, országai és birodalmai számára. A lényegileg örök spirituális és metafizikai Tradícióra, a Tradicionalitásra kell irányítanunk a tekintetünket. Az egykori ősmagyar vallásban is ez a Tradíció fénylett, habár egyre megtörtebben és egyre inkább elhalványuló mértékben. Az európai és magyarországi Kereszténység – mint valami különös fényszűrő és lencse – bármilyen sokat is szűrt ki a Tradicionalitás fényéből, bármilyen sokat is visszatartott ebből a fényből, mégis, azt a fényt amit átengedett, nagymértékben fel is erősítette. A kizárólagosan vallásos keresztény állásfoglalás – csaknem mindig (de mégsem abszolúte mindig) – gyengíti az ultrajobboldali radikalitás intenzitását; az ősi ›pogány‹ bázisra pedig – főként, ha igazán nem is rekonstruálható – nem lehet ténylegesen építeni. Ugyanakkor, annak számára, aki önmagát valóban jobboldalinak akarja tekinteni – s aki azt is elvárja, hogy mások is jobboldalinak tekintsék –, egyértelmű és végletes erejű elkötelezettségre van szüksége, s ez a végletes erejű elkötelezettség nem csupán elengedhetetlen szükségesség, hanem egyben parancsoló érvényű kötelesség is. Mindez fokozottan érvényes, ha a tradicionális és ultrakonzervatív ultrajobboldaliságról van szó. Ha Európában és Magyarországon nem a religiozus–konfesszionális Kereszténység kizárólagos bázisára akarunk helyezkedni, de nem is a nehezen – Magyarországon pedig egyáltalán nem – rekonstruálható ›paganizmus‹ egyedüli lapjaira, akkor végképpen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezek helyére ne kerüljön semmi. Ez nem lenne egyéb, mint a legotrombább ellen-bolsevizmus. Az Iszlám, a Buddhizmus, a Taoizmus, a Mazdaizmus komoly és őszinte valóban vallásos felvétele – Európában és Magyarországon – csak kivételes lehet. Ennek megfelelően csak az jöhet tekintetbe, ami az összes igazi vallás hátterében és felett megvolt és megvan: a Tradicionalitás egyetemessége. Valójában a keresztény és nem-keresztény vallásos állásfoglalás is megkövetelné a Tradicionalitás mindenek fölé és elé helyezését — de a nem valamilyen meghatározott vallás melletti elkötelezettség még sokkal inkább ezt parancsolja. Lehetséges egy teljesen univerzális–tradicionális vallás mellett is vallásfelettien tradicionálisnak lenni, s – talán – ez lenne a legkönnyebb és legmegfelelőbb, de más lehetőségek is vannak. A tradicionális ultrajobboldaliság a ›közönséges‹, a konvencionális vallásosságot nem fogadja el, s csak annál veszi – viszonylag – jó néven, aki többre és magasabbra képtelen. Az igazán tradicionális ember – közönségesen – nem vallásos, viszont sohasem teljesen vallástalan. Vallásossága pedig mindig vallásfeletti orientáltságú. 

Ezen a helyen jegyezzük meg, hogy a tradicionális ultrajobboldaliság a közönséges »politikát«, »politikaiságot« és »politikusságot« sem fogadja el, sőt,

szembehelyezkedik azzal. Amennyire lehetséges, távol tartja e terrénumokat önmagától; túlságosan ez nem lehetséges, mert a politika terrénumait nem lehet átengedni a baloldal és az áljobboldal számára, tehát e területeken is meg kell nyilvánulnia a tradicionalitásnak — hiszen ennek révén válik valóban és konkrétan is jobboldallá. A tradicionális ultrajobboldaliság mindezt nem szívesen teszi, de önmaga által meghatározott missziójának tekinti. Alacsonyrendű számára, — viszont nem hajlandó emiatt szenvelegni, nem hajlandó ezt az alacsony rendű világot sem átengedni a sátáni erőknek, nehogy azok még a kiválasztott kevesek legutolsó lehetőségeit is megsemmisítsék. Az igazi ultrajobboldalinál senki sem undorodik inkább a modern politikai szféra förtelmes miazmáitól, mégis – erőt véve önmagán – vállalja a küzdelmet az infernális erők totális uralma ellen. Azok a »széplelkek«, akik »nem alacsonyodnak le annyira, hogy politikával foglalkozzanak«, — nagy szívességet tesznek a Sátánnak és szolgáinak. Nyilván lehettek, lehetnek olyan bölcsek és szentek, akik önmaguk által választott feladata a kontempláció kizárólagossá tétele. Ha ezt választják, — helyesen teszik. Ám azok is helyesen teszik, akik félretéve – alkalomadtán sokkal erősebb – fanyalgásukat, – ellentétben a »finom félrevonulókkal« – erőteljesen bevetik magukat a Sötétség Erőivel folytatott – akár politikai, akár a szó legszorosabb értelmében vett kombattáns – küzdelembe, — amely egyben mindig okkult és spirituális küzdelem is. A Sötétség Erői elsősorban sátáni, démonian okkult és ellen-spirituális erők, amelyeknek persze vannak – az emberek között – egészen titkos, féltitkos, részben és egészen nyíltan működő ágenseik. Vannak félrevezető manipulátoraik, akik úgy hiszik, hogy ők maguk nincsenek manipulálva, — ennek ellenére, a manipulátoroknak is vannak manipulátoraik, s ezek szintén manipuláltak, és így tovább. A háttérfolyamatok mögött is háttérfolyamatok működnek, s azok mögött szintén háttérfolyamatok. A Sötét Erők földi urai, akiknek hatalma szinte átláthatatlanul óriási: csupán inasok; még magasabbról tekintve: bábok. Pedig a Sötétség földi urai mérhetetlen magasságban vannak a Titkos Társaságok fejei felett, s ezen utóbbiak is sokkal magasabban állnak, mint a világ vezető politikusai. A Sötétség Erőinek igazi urai: démonok, s legfőbb uruk — maga a Sátán; a személyfeletti – ennek megfelelően személytelen és személyes – Sátán. Az első baloldali – mint mondják – maga a Sátán volt. E mondás komplemenseként azonban az is felvetődött, hogy az első jobboldali viszont — maga az Isten. És Isten a hatalmak felett áll. Az Istenségbe redukált önmagunk – helyesebben és élesebben fogalmazva: az Istenségbe redukált Önmagam –: a Sátán megszüntetése. Lehetnek és vannak olyanok, akik számára az önmegvalósítás: Isten személyfeletti megvalósítása. Ez az Út ugyanazon ›irányba‹ – vagyis a Végső Cél irányába – esik, mint a Közbülső Cél: az Aranykor-építés. És lehetnek és vannak olyanok, akik a Végső Cél mellett a Közbülső Célra is hajlanók összpontosítani, sőt, olyanok is, akik a politikát – metapolitikai benső pozícióból – e Megvalósítás rítusává tudják – de legalábbis próbálják – tenni.

Spirituális ember nem-metapolitikai pozícióból sohasem lesz hajlandó politikával foglalkozni, sőt, azt messze elkerüli. A metapolitikai kiindulású politicitás viszont csak kevesek számára lehetséges, s ezek számára is alig. A metapolitikai bázis elfoglalása csak egy szinte meberfeletti intuícióból következhet. Ez az intuíció a transzszcendentális középpont elővételezett bizonyosságának az intuíciója. A jobboldaliság: az igazi Centrum melletti állásfoglalás, — s az ultrajobboldaliság méginkább az. A Centrum nem a jobb- és baloldal között van, de nem is az áljobboldal »jobboldali« és baloldali szárnya között, hanem: a Centrum a Tudati Lét Centruma. A Tradicionalitás a Centrum és az Axis – a tengely – megvalósítására irányul, a jobboldaliság pedig ennek az emberi-emberfeletti Útnak a politikaitársadalmi feltételeit akarja biztosítani, úgy, hogy a világot szakralizáljaspiritualizálja-tradicionalizálja. Az erre irányuló – metapolitikai indíttatású – politika: a centrális és axiális politika. Az úgynevezett politikai »centrumok« pedig a szélsőséges deviációk gyáva megfogalmazásai, hunyászkodó és lapító kisinasi attitűdök — a Sötétség Erőinek zsoldjában álló politikai háttérerők szolgálatában [ 2. JEGYZET ]. 

Magyarország – földrajzilag – nyilvánvalóan Ezrópához tartozik. Lépten-nyomon hangoztatott közhely, hogy Magyarországnak lényegileg is Európához kellene tartoznia, csatlakoznia kell, fel kell zárkóznia – nem csupán gazdaságilag, hanem egyébként is – Európához. Mindezzel tökéletesen egyet lehet, egyet is kell érteni — de csak úgy, ha ehhez egyet és mást hozzáfűzünk: Európának magának is csatlakozni kell Európához, és »fel kell zárkóznia« ahhoz. Európa többi országa sem európai, ha ennek a szónak valóban pozitív értelmet akarunk adni. Kétségtelen, hogy Nugat-Európa országai – gazdaságilag – messze jobb helyzetben vannak, mint Magyarország, annyira, hogy a voltaképpeni összehasonlítás felesleges. De – állítólag – nem csak erről van szó, szerintünk pedig – és ebben a kontextusban – kiváltképpen nem. A jelenlegi Európa – éppen a lényeg vonatkozásában – még nem Európa: megvan a lehetősége ahhoz, hogy azzá legyen, ám még nem az. A liberális, baloldali és áljobboldali Európa — nem lehet az az Európa, amelynek olyan magasabbrendű imperiális érvénye lenne, amelybe, amely felé valóban törekedni kellene. Lehet, hogy Európának – pusztán földrajzi nagysága és egybefogottsága alapján is – lennének különböző előnyei, nem vitatjuk; de ugyanilyen vonatkozású hátrányai is lennének, ám ettől – ezúttal – eltekinthetünk. Az előnyöknél azonban mérhetetlenül többre, mérhetetlenül magasabbra van szükség. A liberalitás és liberalizmus – mint tudjuk – főként, sőt csaknem kizárólag az infernalitás elveit igenlő vélemények szabad megnyilvánulását követetlve áll önnön helyzetének a »magaslatán«, egyébként nyomban hajlandó megtagadni önmagát. Más vonatkozásban viszont az elvtelenséget és az arcnélküliséget támogatja. »Mások« nézetének, majdnem minden – de egyáltalán nem korlátlanul minden –

nézetének a tiszteletben tartása – liberális szempontból – rendkívül fontos; a darwinizmus, a neodarwinizmus és neolamarckizmus, a freudizmus és neofreudizmus, at adlerizmus és a frommizmus, általában a materializmus és atheizmus, a neopozitivizmus, a marxizmus és legújabban – noha senki sem vallja magát posztmarxistának – a posztmarxizmus is: mind azon nézetek, »világnézeti állásfoglalások« körébe tartoznak, amelyeket a liberalizmus szívesen felkarol, de a liberalizmus – amellett, hogy az atheista-materialista nézetek nagy pártfogója – szívesen támogatja a vallási obskurantizmusokat, a szektariánus felekezeteket, a különböző okkultista eltévelyedéseket, a New Age és más ilyesféle mozgalmakat. Mindent támogat, ami az amúgy is destruált világ továbbdestruálását előmozdítja. A liberalizmus és a liberáldemokratizmus ma – Európában, Amerikában, és körülbelül az egész Földön – vallás-szurrogátumnak tekinthető: a különböző pártok – igen csekély kivétellel – ennek a – mértéktelen vagy korlátlan – elfogadásában – hozzávetőleg – megegyeznek. Európában már a Kereszténységnek sincs spirituálisan összetartó ereje. Egyetlen felekezet sem rendelkezik ezzel. Más vallásnak szintúgy nincs ilyen ereje és kvalitása. A Tradicionalitás – amelynek valóban meglehetne mind a képessége, mind a létjogosultsága erre – megfogalmazott princípiumait tekintve csak a keveseknél is kevesebbek által ismert. A Tradicionalitás a legesélytelenebb, mégis van egy sajátos értelemben vett ›esélye‹, — nem függetlenül attól, hogy nem korrumpálódott és nem kompromittálódott soha. Ha a Tradicionalitást – az ultrajobboldaliságon keresztül – olyan pártpolitikai formában lehetne hozzáférhetővé tenni, amely – bár tenne bizonyos engedményeket a viszonylagos közérthetőség érdekében – nem süllyedne alá: lenne bizonyos esély; nagyon kevés, de nem semmi. Ez olyan feladat, amelyért – Magyarországon is, Európában is van mit tenni és érdemes tenni; nem a nagy lehetőségek, hanem a szellem mindenek feletti prioritásának az érvényre juttatása miatt. (A tanulmány először a Hunnia 1993. június 25-ei számában jelent meg. Ez annak egy minimálisan módosított változata.)

JEGYZETE K 1.

Koppány (akár: Koppány Király) és Szent István szembeállítása – ma már – nem lehet megalapozott, noha a közöttük lévő ellentét – akkor – valóban végletes volt. Lehet, hogy Szent I. István cselekedetei – némely vonatkozásban és utólag is – elmarasztalhatók, de – mindent mérlegre téve – azt, amit egészében tett, helyesen tette. Koppány is és István is tradicionális trónkövetelők voltak, s a tradicionális legitimitáson alapuló értelemben: tradicionális uralkodók is. Mindkettőjüket – visszatekintve – tisztelnünk kell. A magyar

történelemben volt két-három (két biztos és két bizonytalan érvényű) kettős legitimitás. Koppány és István kettős legitimitása volt ezek között az első bizonyos érvényű kettős legitimitás. 2.

Tipikus példái ennek a magyar politikai »jobboldal« antiradikális, minden politikai ›szélső‹- és ›ultra‹-megnyilvánulás rémült elkerülői, akik a legvisszafogottabban óvatos határozottságtól is pánikba esnek, félve az »ellenzék« haragjától, s még inkább azokétól, akik az »ellenzék« mögött állnak.

DR LÁSZLÓ ANDRÁS

MEGJEGYZÉSEK A MAGYAR KIRÁLYSÁGI ÁLLAMFORMA VISZONTAGSÁGAIRÓL

Az egyetlen adekvát – egyértelműen adekvát – államforma a monarchia. Tehát a császárság, királyság, nagyhercegség, nagyfejedelemség: ezek az egyértelműen legitim és adekvát államformák. Magyarország apostoli királyság. Lényeges, hogy Magyarország de iure 1758. augusztus 19-e óta apostoli királyság, de voltaképpen már a korábbi időszakokban is ennek tekintették. Az apostoli királyság – egyebek között – azt jelenti, hogy a magyar király quasi császári jogú király. A nemzeti királyság eszméje – amiről itt okvetlenül beszélnünk kell – egy szellemi és statualis hybris, egy egyértelműen inadekvát forma, amely valójában nem is létezhet. (Csakis abban az értelemben létezhet, ha nemzeti királyságon azt értjük, hogy a nemzet körében megjelenő királyi dinasztiák valamelyikét tekintjük a királyság letéteményesének.) A szorosan vett nemzeti királyság elfogadhatatlan. Ez azt jelentené, hogy a nemzet bármelyik felnőtt korú tagja – elvileg – király lehetne. Erről pedig szó sem lehet. A nemzeti királyság másfelől – spirituális szempontból – azt jelenti, hogy nem egy nemzet felett álló uralkodó uralja a nemzetet, hanem a nemzet-test egyik tagja, és ez valójában képtelenség. Valaki olyannak kell uralkodnia egy ország, egy nemzet felett, aki a nemzet és a nemzetek felett áll. Az egykori dinasztiák ilyenek voltak. Tehát – ahogy már többször (írásban és szóban egyaránt) kifejtettem –, a Turul-dinasztia – az Árpád-háznak ez az igazi neve – tagjai nem magyarok voltak, hanem Turulok, a Hohenstaufok nem németek voltak, hanem Hohenstaufok, a Capetingek nem franciák voltak, hanem Capetingek, és így tovább. A későbbi elágazásokban a Valois-k Valois-k voltak, és nem franciák, a Bourbonok Bourbonok voltak, nem pedig franciák. Tehát a nemzeti királyság önmagában egy antitradicionális és antispirituális eszme. Olyasvalami, amit – így, ebben az értelemben – el kell utasítani. Az egykori, korai magyar királyválasztások azon alapultak, hogy a királyt a királyi gens-ek választották. Így olyanok választottak királyt, akik maguk is királyi kvalifikációkkal rendelkeztek. Az Árpád-háziak – a Turulok – kihalásával a választás más dinasztiák felé irányult, olyanok felé, akik a gens-ekkel legalábbis egyenrangúak voltak vagy a gens-eket felülmúló rangban álltak. Ezért hívták meg pl. Magyarországra királynak az Anjou-kat: Károly Róbertet, Nagy Lajost, később Luxemburgi Zsigmondot. A nemzeti királyság eszméjét és a minden további nélkül való királyválasztás eszméjét el kell utasítanunk. Király csak kivételesen volt választható, és mert a gensek felhígultak és fellazultak, ezért vált indokolttá, hogy Európa nagy dinasztiái közül válasszanak királyt.

Sajátos eset és helyzet volt az, ami Hunyadi-Corvin I. Mátyás vonatkozásában megvalósult. A Hunyadiak – legalábbis Hunyadi Jánostól fogva – az ország legprominensebb főurai közé tartoztak, de szó sem volt arról, hogy Hunyadi Mátyás egy királyi gens-nek lett volna tagja, arról pedig végképp nem beszélhetünk, hogy a nagy európai dinasztiákkal ekvivalens házból származott volna. Hunyadi János egy teljesen pozitív vonalat képviselt — a törökkel való szembenállását tekintve. Ha azonban a Jagelló-ház mellett való állásfoglalását vesszük alapul, akkor az ő esetében is fellelhetők súlyosnak nevezhető és a sötétség irányába mutató elszíneződések. Hunyadi Mátyás – intelligenciáját, műveltségét és ambícióját tekintve – rendkívül kvalifikált ember volt. Nagy hadvezér és – bizonyos tekintetben – nagy államférfi volt. De semmiképpen nem igazi király. Hunyadi Mátyás jelentős személy volt, akiben a pozitív és negatív vonások keveredtek, és akiben – sajnos – a negatív tulajdonságok, vonások túlsúlyba jutottak. Voltaképpen apja politikájával is szembefordult; a törökökkel való oppozíciót beláthatatlan időkre elhalasztotta, és minden erejét arra fordította, hogy németrómai császár lehessen. Erre azonban nem volt semmi esélye, és súlya sem tette őt erre alkalmassá. Valójában nem is volt erre semmiféle tényleges lehetőség, olyannyira, hogy ezt – valahol – érezte is, és ezért jött létre közte és III. Frigyes között az ismeretes megállapodás. Mindent egybevéve Hunyadi Mátyást – ismétlem – legalábbis ambivalens megítélhetőségű személynek kell tekinteni, nagyon sok tekintetben – és túlsúlyban – negatív megítélhetőségű személynek. Esetében a dinasztikus örökletesség soha komolyan vehető szempont nem volt. Fiát, Corvin Jánost sem képességei, sem szándékai nem predesztinálták arra, hogy magyar király legyen — ha eltekintünk attól, hogy Beatrixnak is más elgondolásai voltak (valószínűleg ő akart lenni a király, és valószínűleg ő mérgezte meg ilyen szándékok alapján Mátyást). Az ezt követően létrejött megoldás – hogy Jagelló II. Ulászlót, a Dobzse Lászlóként ismert királyt tették meg magyar királynak – nagyon szerencsétlen elgondoláson alapuló lehetőség volt. Ennek ellenére a későbbiekben már a legkomolyabban és a leghatározottabban felmerült, hogy II. Lajos utóda a magyar királyi trónon a Habsburg-dinasztia lehetséges tagja – egyébként V. Károly császár öccse – legyen. Ez tulajdonképpen már II. Lajos idejében eldöntött tény volt. Amikor II. Lajos tisztázatlan körülmények között elhunyt, akkor I. Ferdinánd voltaképpen azonnal jogosulttá vált a királyságra. A magyar főurak egy része közben királyt választott, a Zápolya vagy Szapolyai családból származó Szapolyait, I. János néven. Szapolyai I. János ellenkirály volt. Ez az ellenkirályság azt jelenti, hogy a legitimitására utalóan voltak halvány jelek ugyan, de Ferdinánd elsőbbsége és fensőbbsége Jánossal szemben teljesen egyértelmű volt. Ezért Szapolyai halála után II. János – János Zsigmond – királyságra való törekvései teljesen képtelenek és groteszkek voltak, olyannyira, hogy ezekben voltaképpen II. János nem is hitt igazából. Voltak magyar főurak, akik békétlenségükből kifolyólag őt akarták királynak, de ennek semmiféle komoly alapja nem volt. Ő erdélyi fejedelem volt, az erdélyi fejedelemségre való jogosultsága sem volt vitathatatlan —

mindazonáltal ebből a szempontból valamilyen mértékben el lehet fogadni. Ha szigorúan vesszük, János Zsigmondot magyar királynak nem lehet tekinteni, még ellenkirálynak sem, mert Ferdinánd királyságához semmi kétség nem férhetett. A kettős királyságokat nem lehet elfogadni. Voltak kettős jellegű királyságok, például Orseolo Péter király, mint legitim király és utána az Aba nemzetségből származó Sámuel király esetében. Sámuel ellenkirály volt. Kettős királyság voltaképpen korábban volt, Koppány és Vajk – a későbbi Szent I. István – között. Mindketten a Turul-dinasztiából származtak, mindketten királyok voltak, egymás viszonylatában pedig mindketten ellenkirályok — tehát ebben az értelemben kettős királyság állt fenn. Valójában a kettős királyságok nem királyságok. A kettős királyság egy király és egy ellenkirály jelenlétét feltételezi. Ilyen volt Péter és Aba Sámuel — eltekintve attól, hogy I. – Orseolo – Péter királynak az akkori viszonyok között értelmezett külpolitikája volt elfogadhatatlan Magyarországra nézve, az Aba-nemzetségből származó Sámuelnek pedig a belpolitikája. Mindketten eléggé alkalmatlan királyok voltak, de a legitimitás elve feltétlenül Péter mellett szól. Szapolyai János és Ferdinánd viszonylatában viszont a legtöbb, amit megengedhetünk, hogy Szapolyai ellenkirály volt – az ellenkirályság mindig súrolja a bitorlást –, Ferdinánd pedig egyértelműen király volt. Ennek kapcsán rátérhetünk a Habsburg- – később Habsburg-Lothringen- – dinasztiának a legitimitására. Az alkalmasság szempontjából a Habsburg-dinasztia Európa akkor már legnagyobb és legmagasabb rendű dinasztiája volt. A Hohenstaufok, akik elvileg a legmagasabb rendű dinasztia lettek volna, kihaltak — több dinasztia kihalt. A Habsburgok voltak Európa legmagasabb rendű dinasztiája, és a hatalom is a legnagyobb mértékben a Habsburgok kezében volt. Tehát az alkalmasságuk is, a méltóságuk is, a hatalmuk is egyértelművé tette, hogy Ferdinándtól kezdve és azt követően Habsburg uralkodói legyenek az országnak. Ez a későbbiekben a Német-Római Birodalommal sajátos módon összefűzte Magyarországot, főként egy »unio personalis« elvei és keretei között. Magyarország soha nem tartozott a Német-Római Birodalomhoz — és ezt a maga nemében akár helyesnek is lehet tekinteni; viszont a legteljesebb mértékben összekötötte történelmi sorsát a Német-Római Birodalommal. A királyok folyton újból választott királyok voltak Magyarországon, mint ahogy a német-római császárok is – a választófejedelmek által – újból választott császárok voltak. 1687-ben – tehát Buda visszafoglalását követően – azonban, – elsősorban herceg Esterházy Pál nádor tábornagy ez irányú munkálkodásának köszönhetően – nyilvánvalóan örökletessé vált a Habsburgok királysága. Bár a királyokat már az előző király életében megkoronázták, de ha ez nem történt meg, akkor is a király halálának – vagy esetleges lemondásának – pillanatától a király már király. A király ugyanis nem a koronázástól válik királlyá. A koronázás ugyan távolról sem mellékes, de a koronázás csak megpecsételi a királyság birtokba vett voltát. A király előzi a koronát. A király, a királyság, a királyiság fontosabb, mint a

korona és a koronázás, bármennyire fontos is – és a magyar viszonylatban különösen fontos – annak szerepe. A Habsburgok királyságának örökletessé válásának pillanatától kezdve nem lehetett egy pillanatra sem királyság nélküli állapot. A Habsburg királyok – akik német-római császárok is voltak, végül Ferencz osztrák császár is volt, s legvégül már csak osztrák császár –, a Habsburg és a HabsburgLothringen dinasztia uralkodói olyan uralkodók voltak, akik valóban a helyükön álltak. Egy bizonyos kivételt majd meg fogunk említeni, de azt sem volt alaptalan helyénvalónak nevezni. Egy másik »szépséghibás« kivétel II. József, aki nem koronáztatta meg magát. Ettől függetlenül II. József nem Magyarország diktátora volt, mint némelyek teljesen tévesen és ostobán állították. II. József magyar király volt — német-római császár és – Mária Terézia halála után – magyar király. Bár II. József uralkodói és államjogi koncepciói nem egy antitradicionális vonást hordoztak (pl. a rendkívüli egyházellenessége is ezzel hozható összefüggésbe), ennek ellenére II. József legitimitásához nem fér kétség. Ő volt az első Habsburg-Lothringen. Az utána következő II. Lipót, és főleg Ferenc – először II. utána I. Ferenc néven – császár a nagy és kikezdhetetlen uralkodók közé tartozott. 1804-ben jött létre ugyanis az osztrák császárság, és 1806-ban szűnt meg a német-római birodalom. Ferenc ez alatt az idő alatt mindkét címet viselte, utána már csak az osztrák császári címet, és a magyar királyi méltóságot is. Utána jelent meg I. Ferdinánd császár, V. Ferdinánd néven magyar király. Nála az idoneitás kérdése finoman szólva vitatható volt. Vitatható volt, de miután az összbirodalom élén olyan hatalmas személyiség állt az uralkodó után, mint amilyen Európa újabb kori történetében teljesen példátlan – Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg külügyminiszter, kancellár, az államtanács elnöke és az államkonferencia állandó tagja, voltaképpen a birodalom irányítója –, ez teljes mértékben kompenzálta azokat az idoneitásbeli fogyatékosságokat, amelyek Ferdinánd esetében fennálltak. Ferdinándot a császári trónon és a magyar királyi trónon is – ezt mondjuk ki a leghatározottabban – 1848. december 2-tól Ferenc József követte. Ferenc József 1848. december 2-tól magyar király volt — osztrák császár és magyar király. Ehhez nem kellett semmiféle hozzájárulás senki részéről. Az, hogy Ferenc József 18. születésnapján császár és király lesz, az régesrég eldöntött tény volt, úgyhogy ezt Magyarországon minden nadrágos ember precízen tudta. Nem is a születésnapján, hanem később lett császár és király, tehát szó sincs arról, ahogy némelyek állítják, hogy ez puccsszerű intézkedés volt. Ha ez lenne a helyzet, akkor sem lenne igazuk, mert nem kellett semmiféle hozzájárulás 1687 óta. A király – a magyar király – az előző király halálának vagy lemondásának a pillanatától fogva király. Ahhoz nem kell hozzájárulás, hogy egy uralkodó lemondjon. Ugyanis ha ez hozzájáruláshoz lenne kötve, az egy képtelenséget eredményezne. A király-császár szuverén módon minden hozzájárulás nélkül lemondhatott, lemondása érvényes volt, és átadhatta annak a trónját, akinek akarta, illetőleg akinek a Habsburg-Lothringen

dinasztia házi törvényei szerint – amit a magyarok elismertek – az erre való jogosultsága megvolt. Ferdinánd idejében a trónörökös Ferenc Károly főherceg volt. Ferenc Károly lemondásával egyben a trónutódlásról is lemondott, és ekkor fia – I. Ferenc József néven – Ausztria császára és Magyarország királya lett. Tehát 1848. december 2-án és nem az 1867-ben történő koronázásától fogva. A koronázás egy ünnepélyes és jelentős megpecsételés volt, de I Ferenc József nem ettől lett király — ezt nagyon erőteljesen tudatosítani kell. Ferenc József legitim király volt. Ehhez nem kellett, úgymond a »nép« elismerése, a király ugyanis nem a nép alkalmazottja, nem attól függ a királyság, hogy a nép elfogadja, avagy nem fogadja el. Azt szokták mondani, hogy a népet nem lehet leváltani. Nem lehet leváltani, mert nincs miről leváltani. Nincs olyan pozíciója, amiről le lehetne váltani. Valóban nem lehet leváltani, de ezért nem lehet. A királyt sem lehet leváltani. Tegyük hozzá, hogy a magyar király nem volt megfosztható a királyságtól. Szoktak hivatkozni az – Árpádok idejéből való – Aranybulla záradékára. Hogyha a király nem bizonyul királynak, abban az esetben a királyi gens-ek valóban megfoszthatták a hatalomtól. De ez csak a királyi gens-ek idejében volt érvényes — és ráadásul soha sem éltek vele. Tehát az Aranybulla ezen záradékára – amire többször hivatkoztak – képtelenség hivatkozni. Nem beszélve arról, hogy ezen záradék érvénye 1687-ben el is töröltetett. Egyébként ha nem töröltetett volna el, akkor sem lenne érvényes, mert ez egy sajátos, országon belüli helyzetre vonatkozott. Teljesen egyértelmű és teljesen nyilvánvaló, hogy Ferenc József 1848. december 2-tól Magyarország legitim királya volt, egészen 1916. november 21-én bekövetkezett haláláig. És nem csupán legitim királya volt, hanem nagy és jó királya is. Nagy, méltó és jó király volt, akit uralkodása kezdetétől uralkodása végéig csak a legnagyobb és a legmesszebbmenő tisztelet illethet. Egyébként azt, hogy Ferenc József királysága mindenki által tudottan tervbe volt véve, az is demonstrálja, hogy 1847-ben, amikor Magyarországra látogatott, egy küldöttség fogadta. A küldöttség élén és annak vezérszónokaként Kossuth Lajos lépett fel, és mint Magyarország nagy reménységét üdvözölte. Tehát fel sem merülhettek azok a szempontok, amelyek később az úgynevezett trónfosztáshoz vezettek. Ez a trónfosztás sok szempontból volt teljesen jogtalan és törvénytelen. Először is az országgyűlést akkor feloszlatták, és az országgyűlés nem volt országgyűlés. Az országgyűlés sem foszthatta meg a királyt a tróntól, vagy a dinasztiát a jogosultságtól. Tehát ez a trónfosztás semmis, ez egy nulla volt, nem trónfosztás. Nem történt trónfosztás. Az 1848-49-es eseményeket forradalmi lázadásnak fogjuk fel, amely forradalmi lázadás polgárháborús körülményeken át egy belháborúvá terebélyesedett. Ez nagyon szomorú és sajnálatos dolog volt, ugyanis lázadó csapatok álltak a császárikirályi csapatokkal szemben. A jogtalanul ezredesi, tábornoki címmel felruházott tiszteket természetesen bíróság elé állították, és a bíróság – mint minden ilyen esetben, mindenütt a Földön, korábban is és később is tette – őket halálra ítélte. Ezek nem tekinthetők vértanúknak, ezek lázadóknak tekinthetők, akik elnyerték méltó

büntetésüket. Azokat, akik közvetlenül megütköztek a császári-királyi csapatokkal, kötél általi halálra ítélték, akik nem, azokat golyó általi halálra. Mindez nyilvánvaló volt, és természetellenes lett volna, ha másképp tesznek. A cár kegyelmet kért ezek számára – valószínűleg csak formálisan –, és erre Ferenc József azt válaszolta, hogy ha a szíve sugallatára hallgathatna, akkor kegyelmet adna. Itt azonban másról volt szó, arról, hogy a kegyelem káros precedenst képezett volna, olyant, ami sokak számára azt jelentette volna, hogy a legsúlyosabb büntetés elkerülésével fel lehet lázadni. Mondhatjuk azt – és mondom is –, hogy ezek a kivégzések valójában egy politikai hiba jegyében álltak. A meg nem tételük azonban még sokkal súlyosabb politikai és erkölcsi hiba, és – mint az előbb említettem – egy káros precedenst képező hiba lett volna. Mindezt nem lehetett elkerülni. Éppen ezért Magyarországon Haynau intézkedései teljesen pozitívak voltak. (A lázadó tiszteket minazonáltal nem Haynau ítélte halálra. A tiszteket és a súlyosan vétkező itt maradt politikusokat törvényes bíróság ítélte halálra. Haynaunak kegyelmezési joga volt, amit egyébként több esetben érvényesített is. Ő Magyarország teljes jogkörű főparancsnoka volt abban az időben, és kegyelmezési joggal is rendelkezett. Volt egy eset – Batthyány Lajos gróf esete – amikor fel kellett küldeni Bécsbe a kegyelmezési kérelmet — ez Bécsben elutasíttatott.) Az akkor kivégzetteket jogosan végezték ki, akiket börtönbe vetettek, jogosan vetették börtönbe. Nem érdemeltek mást, és politikai szempontból nem is lehetett volna mást tenni. Ez volt az egyetlen, amit lehetett tenni. Tehát Haynaut mindenképpen pozitív személynek ítéljük meg, és nemcsak azért, mert aljas rágalmazás Haynaunak kegyetlenként való beállítása, de abból a szempontból is, amely szempontból esetleg valóban kegyetlennek volt tekinthető. Minden esetben úgy járt el, ahogyan el kellett járnia. Semmilyen személyes emóció nem vezette, nem volt magyarellenes – ezt többször hangsúlyozta –, azt tette, hogy a megtorlással megmutatta, mit von maga után egy forradalom kirobbantása és/vagy forradalmi lázadóként belháborúban a császári és királyi csapatok elleni harcolni. Ezt demonstrálta. Tehát Ferenc József egész uralkodása – mondhatjuk azt is, hogy minden mozzanatában, vagy azt, hogy szinte minden mozzanatában – pozitíve értékelhető. A negatív mozzanatok közül meg lehetne említeni azt, hogy trónra lépése után nem hívta vissza Magyarországra Metternichet, Windisch-Graetz nem kapott sokkal nagyobb és pozitívabb elismerést, mint amilyent kapott, és azt, hogy Haynaut menesztette. Ezek olyan intézkedések voltak, amelyek a történelmi retrospekcióban kifogásolhatók, de ez mit sem változtat azon, hogy Ferenc József nagy és pozitív uralkodó volt. Ferenc József életének egyetlen tettét bánta meg, de ezt megtételekor sem tette szívesen, az úgynevezett kiegyezést. A kiegyezésben az Ausztria és Magyarország közötti harmónia tényleges pozitívum volt. A paritás-elvek érvényesítése is pozitívum volt. Ami mindezzel szemben óriási negatívum volt, az az, hogy az úgynevezett kiegyezés során a királyi jogkör erősen lecsökkent és – ez a magyar politikának eléggé visszataszító követelése volt – Ausztriában is lecsökkent. A kiegyezéshez

Ferenc József – annak ellenére, hogy nem szívesen tette meg, és annak ellenére, hogy megbánta – végig tartotta magát. Ebben a helyzetben is eléggé nagy jogköre volt. Tehát ha Ferenc Józsefre emlékezünk, egy nagy és méltóságteljes, valóban Uralkodói uralkodóra kell emlékeznünk. A következő uralkodó IV. Károly, aki I. Károly néven osztrák császár volt. Ha a jószívűséget vennők alapul, akkor IV. Károly volt a magyar történelem legjobb szívű királya. Egész életét egy szívjóság jellemezte. Az uralkodói mentalitás azonban nem volt igazán kvalitása. Lehet, ha békés körülmények között évtizedekig uralkodik, akkor ezt valamilyen módon elnyerte volna, azonban e rövid időszak alatt nem nyerte el. 1918 november 11-én a Schönbrunn-i Nyilatkozatban – nem tévesztendő össze a Schönbrunn-i Kiáltvánnyal – lemondott az osztrák császári jogok operatív gyakorlásáról. Két nappal később, november 13-án, az úgynevezett Eckartsau-i Nyilatkozatban a magyar uralkodói jogok operatív gyakorlásáról is lemondott. Az uralkodói méltóságról azonban nem mondott le, távolról sem — sem osztrák, sem magyar viszonylatban. A bűnös és sötét forradalmi időszak után összeült a magyar Nemzetgyűlés, amely azután 1920. március 1-jével kormányzót választott, Horthy Miklós császári és királyi altengernagy személyében. A Nemzetgyűlés a kormányzóválasztásra való jogosítványokat teljes mértékben birtokolta, tehát Horthy Miklós kormányzóvá választása teljesen jogos volt. A Nemzetgyűlés azonban azt is kimondta, hogy Magyarország továbbra is apostoli királyság; és volt egy megkoronázott, apostoli király. Arról, hogy magyar királynak kit tekintenek – IV. Károlyt tekintették királynak –, nemcsak a magyar főurak jelentős része, a magyar főpapság jelentős része, hanem maga Horthy Miklós kormányzó is tájékoztatta IV. Károly királyt. Ausztriát köztársasággá alakították, Magyarország azonban apostoli királyság, és IV. Károly magyar apostoli király volt. Így Károly visszatérései és trónelfoglalási kísérletei teljesen jogosultak voltak. Azt azonban, hogy ezek bölcs lépések lettek volna, legalábbis vitatni lehet; kiváltképpen a második visszatérését és trónelfoglalási kísérletét. Ez szerencsétlen és veszélyes és a dinasztiát súlyosan sújtó intézkedés és lépés volt. Kétségtelen, hogy Horthy Miklós kormányzó e tekintetben inkorrektül járt el. Horthynak nem így kellett volna cselekednie. Nem az volt a hibája, hogy nem fogadta el a visszatérést – mert az nem volt időszerű –, hanem az, hogy hozzájárult ahhoz, hogy csapatok ütközzenek meg a király csapataival, lehetővé tette, hogy a király fogságba jusson és Magyarországról elvitessék, és később pedig az, hogy nem akadályozta meg, hogy a kormány benyújtson egy detronizációs törvényjavaslatot. Az elfogadott detronizációs törvényjavaslat voltaképpen szintén jogalap nélküli. A magyar Nemzetgyűlésnek – bár kormányzóválasztásra minden jogosítványa megvolt – detronizációra semmiféle jogosítványa nem volt. (Tehát nem igaz az, hogy egy ilyen gremium mindent megtehet. Nem, egy ilyen gremium nem tehet meg mindent. Például a detronizációra nem volt feljogosítva.) Ezt a detronizációt tehát – amely egyébként kényszer hatására született, de akárhogy született volna, akkor sem lett volna jogos – egyszerűen el kell utasítani. Ez az elutasítás nem történt meg.

Magyarországon – s ez a justitialitas akár csak minimális figyelembevétele mellett már nyilvánvaló – a Habsburg-Lothringen dinasztia ( IV. Károly) – hiába is mondták ezt ki – nem fosztatott meg attól, ami őt megillette. 1922. április 1-jén meghalt IV. Károly. Legidősebb fia – osztrák viszonylatban Kronprinz, azaz koronaherceg és trónörökös, magyar viszonylatban királyfi és trónörökös – abban a pillanatban, amikor Károly meghalt, I. Ottó néven Ausztria császára, és II. Ottó néven Magyarország királya lett. Örökös király lett; (amely az öröklöttségen alapuló királyságot jelentette, nem pedig azt, hogy időben »örökös«). Magyarországon ettől kezdve kettős legitimitás állt fenn. Korábban, IV. Károly és Horthy Miklós tekintetében szintén kettős legitimitás állt fenn (ez nem kettős uralkodást jelent, hanem kettős legitimitást). Horthy Miklós kormányzósága 1922. április 1-jétől továbbra is teljesen legitim maradt, és természetesen II. Ottó királysága is – bár a királyi jogokat nem gyakorolta – teljesen legitim volt. Ebben az esetben kizárólag az jelenthetett véleménykülönbséget, hogy a kormányzóság elkötelezett hívei – a szabad királyválasztással kacérkodva, de azt sohasem komolyan gondolva – csak annyit mondhattak, hogy Horthy kormányzói legitimitása erősebb. Mint ahogy az Ottó-párti legitimisták sem mondhattak mást, csak azt, hogy Ottó legitimitása erősebb legitimitás Horthyénál. De arról, hogy bármelyik is illegitim lett volna, szó sem eshetett. Valójában ez a kettős legitimitás fennállt II. Ottó és Szálasi Ferenc viszonylatában is. Más kérdés az, hogy Ottó világháborúban vállalt szereplése – nagyon finoman fogalmazva – vita tárgyát képezheti, sőt, – erőteljesebben fogalmazva – elfogadhatatlan. Amikor az orosz trónkövetelőt Hitler utasítására megkeresték a Nagynémet Birodalomból, hogy támogassa a Szovjetunió megtámadását, akkor ő azt válaszolta, hogy bár semmit nem vet meg annyira, mint a bolsevizmust, az orosz nép elleni harcot nem támogathatja, ezért a részvételt elutasította. Ugyanakkor I.-II. Ottó ezt sajnos nem tette meg, és a nyugati szövetségesekkel – méghozzá azon nyugati szövetségesekkel, amelyek ellenséges viszonyban álltak velünk – ő kész volt együttműködni. I.-II. Ottó 1962-ben lemondott az osztrák császári trón iránti igényéről, a magyar trónigényről azonban nem mondott le. Nem mondott le egészen a mai napig, és a magyar állam ezt a lemondást semmilyen formában nem igényelte, és nem is igényli. Ugyanakkor nem mondott le a dinasztiafőségről és az – ezzel szoros összefüggésben lévő – Aranygyapjas Lovagrend nagymesteri címéről sem. (Az Aranygyapjas Lovagrend nagymestere mindig a Habsburg-Lothringen ház feje, ugyanis az Aranygyapjas Rend a Habsburg-Lothringen dinasztia házi rendje.) Ilyen értelemben nyilvánvalóan felmerülhet az a kérdés, hogy II. Ottó magyar királynak tekinthető-e vagy sem. Ha a trónról és trónigényről való le nem mondást vesszük alapul, akkor Magyarország királya II. Ottó. Így, ebből a szempontból, ehhez nem fér kétség. Amihez kétség fér, az az együttbirtoklás elvéből következik: vagyis az osztrák császárnak magyar királynak kell lennie, és a magyar királynak osztrák császárnak kell lennie. Természetesen, ha csak az egyik trónt tudja faktuálisan elfoglalni, és a másikra való igényéről nem mond le, akkor az együttbirtoklás elve nem sérül. II Ottó esetében viszont az együttbirtoklás elve sérült. Ha lemondana a

magyar trónról, akkor a szukcesszionális legitimitás elve értelmében valaki – ebben az esetben elsősorban Lőrinc főherceg jön tekintetbe – azonnal bejelenthetné mindkét trónra irányuló trónigényét. II. Ottó azonban nem mondott le erről, ugyanakkor nem tekinti magát magyar királynak. Ezt hivatalosan nem deklarálta, de implicit módon rendszeresen deklarálja. Magyarországot köztársaságnak tekinti (amely köztársaságot egy népköztársaság előzött meg!), és ezen álláspontja következtében létrejött egy olyan közjogi, államjogi, alkotmányjogi – nemzetközi értelemben is jelentős – anomália, ami a magyar történelemben eddig példátlan volt. Ha azt kérdezzük, hogy Ottó magyar király-e, akkor azt kell mondanunk, hogy igen, magyar király, és mégsem egyértelműen az. De azt is mondhatjuk, hogy Ottó ugyanakkor nem magyar király, de ezt sem mondhatjuk ki egyértelműen. Nem tudjuk, hogy e mögött nem rejlik-e egy sajátosan megtervezett és megfogalmazott szándékosság. Nagyon reméljük, hogy ez nem áll fenn. De ezt sem mondhatjuk ki egyértelműen. Történelmi visszapillantásban és összegzésképpen a Habsburg-Lothringen dinasztia megítélése a szemünkben – mindent egybevetve – kétségtelenül és határozottan pozitív. Még most is a Habsburg-Lothringen párti szukszcesszionális legitimizmus hívei vagyunk. Ebből nem engedtünk eddig sem, ezután sem fogunk engedni. Ugyanakkor azonban azt ki kell mondanunk, hogy e pillanatban tanácstalanok vagyunk. Ha egyszer Habsburg-Lothringen II. Ottó lehunyja a szemét – bár lenne ez minél később –, okvetlenül fel fognak vetődni bizonyos problémák magán a dinasztián belül is. Azt, hogy a dinasztia e tekintetben hogyan fog állást foglalni, természetesen nem tudjuk. Helyzetmegítélésünk kétségtelenül ettől is függeni fog. Úgy gondoljuk tehát, hogy mindaddig, amíg ez a helyzet egyértelműen nem tisztázódik, mindaddig, ameddig valaki nem deklarálja a dinasztia tagjain belül, hogy önmagát császárnak és királynak tekinti (és rendelkezik is azokkal a császári és királyi kvalitásokkal), addig Magyarország élén egy Uralkodó Kormányzónak kellene állnia, ha erre lehetőség nyílik. Ez tudja ugyanis továbbvinni és folytatni nemcsak a magyar apostoli királyság eszméjét, hanem voltaképpen a Habsburg-Lothringen dinasztia nyílt vagy rejtett aspirációit is. Nem tudjuk, egy ilyen állapot meddig állna fenn. De akármeddig is, királyt nem állíthatnak más dinasztiából, csak a Habsburg Lothringen-ből. Magyarországot mi továbbra is lényegileg apostoli királyságnak tekintjük, és a Habsburg-Lothringen dinasztiát tartjuk olyannak, amelyből származó szukcesszionálisan legitim uralkodó az Össz-Monarchia és a Magyar Királyság élén állhat. Addig azonban a helyzetet valamilyen irányban és értelemben rendezni kell — elvileg azonnal, gyakorlatilag akkor, amikor erre – bármilyen mértékben és bármilyen értelemben – a ténylegesség felé lehetőség nyílik. ( – A Szerző 2000 őszén Budapesten tartott előadása alapján.)

VIRÁG LÁSZLÓ

A HÁBORÚRÓL ÉS ANNAK LEHETSÉGES MOTIVÁCIÓIRÓL

Bizonyos sugalmazások folytán manapság egy magát intelligensnek tartó, »magára valamit is adó«, finom lelkű ember a fizikai háború gondolatát, tényét a leghatározottabban elveti, azt borzalmasnak, embertelennek, emberellenesnek tartja. Olyan sugalmazások is léteznek, melyek szerint a jobboldal – főként a szélsőjobboldal – agresszívan háborúpárti, szemben a szelíd, jóságos és békeszerető baloldallal. Érdekes módon azonban a jelenlegi baloldal, legalábbis eszméit tekintve azonosul a forradalmakat kirobbantó baloldallal, a forradalmak történetét vizsgálva azonban e sugalmazás meglehetősen képtelennek tűnik. Fontosnak tartjuk így tisztázni viszonyunkat a fizikai háborúhoz; azonban csak másodlagos célunk, hogy eloszlassuk az ilyesfajta sugalmazások miatt keletkezett zavarokat, elsődleges célunk az, hogy saját álláspontunkat fejtsük ki és tegyük koherenssé a lét ezen aspektusával kapcsolatban. Kiindulópontunk nem a háború kollektív mivolta és aspektusa, hanem személyes, aminek viszont messzemenő politikai konzekvenciái vannak. A kérdés az, hogy igent mondjunk-e a háborúra vagy nemet, és a kérdés megválaszolása során miért és miféle háborúra mondjunk igent vagy nemet. Ki fog derülni, hogy a válasz differenciált és mindenkori létállapotomtól függ. Gondolatmenetünket arra az alaptapasztalatra építjük, miszerint a létben az egyetlen megdönthetetlen bizonyosság az, hogy ›én vagyok‹. Ha elvonulok a háborúba, az személyes pszichofizikai lényemet megsemmisüléssel fenyegeti. Nyilvánvaló, hogy ha csak pszichofizikai lényem szerint vagyok, e lény megsemmisülésével én magam is megsemmisülök. Az is nyilvánvaló azonban, hogy e személyes, időben és térben megjelenő pszichofizikai lényemre képes vagyok oly módon is rátekinteni, mint másra, mint aki-ami nem én vagyok. Magamat, azt aki vagyok, így első menetben mint Szemlélőt látom meg és ismerem fel, mely Szemlélőről – hasonlatképpen – azt mondhatom, hogy a tér és idő adta keretek fölött áll, más megfogalmazás szerint azokon kívül, ismét másképp szólva tér és idő középpontjában. A racionális belátás és az intellektuális felismerés következő fázisában magamat már nemcsak mint Szemlélőt, hanem mint pszichofizikai lényem és világom Teremtőjét tételezem. E tételezésekben természetesen az elővételezett bizonyosság mellett több-kevesebb absztrakció is jelen van. Ezen felismerések azonban arra kell, hogy indítsanak, miszerint magamat, mint lényem és világom Szemlélőjét és Teremtőjét nemcsak felismernem kell, hanem meg is kell valósítanom. Ennek első lépése az, hogy leválasszam magamról mindazt, ami térhez és időhöz kötött, ami nem abszolút Én vagyok. Ez egy internális háborút jelent azokkal az erőkkel szemben, amelyek a Tér, Idő, a megnyilvánulás irányába »húznak«, és amely

húzásnak engedelmeskedve uralmi potencialitásom egyre csökken. Ha az eme tendenciát jelképező vonalat meghosszabbítjuk, e vonal meghosszabbításában megsemmisülök, mint Semmi »valósulok meg«, vagy inkább veszítem el magam. A célom az, hogy – nem racionálisan, hanem az átélés értelmében – felismerjemmegismerjem azokat az erőket, amelyek engem arra késztetnek, hogy pusztán a tér és idő szerinti lény legyek, vagyis azokat az erőket, amelyek a megsemmisülés irányába próbálnak vinni. Ehhez azonban ezeket az erőket a maguk nyers mivoltában aktiválni kell, fel kell őket idézni. A fizikai, az életre-halálra való háború egyik eszköze lehet ennek a felidézésnek. Pszichofizikai lényem leválasztása természetesen nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt leírjuk. A harci cselekmény során, a világhoz, tér és időbeli önmagamhoz való ragaszkodás, a leválasztási műveletnek való ellenállás mint félelem és mint »harci düh« jelentkezik. A félelem, mint ősfélelem a megsemmisüléstől való félelem. Ennél is erősebb azonban a felébredéstől való félelem, attól, hogy magamat, mint a lét mindentől eloldozott létfeletti és léten túli urát valósítsam meg. A háborúban való részvétel során kétségtelenül ezen félelmek többé-kevésbé intenzív fokozatai nyilvánulnak meg. A megsemmisüléstől való félelem annak a jele, hogy magamat azzal a szubsztanciális ›vagyok‹-kal azonosítom, amely múlandó. A felébredéstől való félelem pedig azt jelenti, hogy magamat akaratlagosan kötöm e múlandó lényhez, és egy mélyen szubracionális értelemben nem is akarok leválni róla. Mindezen kijelentések konzekvenciája meglehetősen paradox: miközben a megsemmisüléstől félek, a felébredéstől való félelem értelmében ugyanakkor meg is akarok semmisülni, hiszen a szubsztanciális lényemhez és világomhoz való kötődés a múlandóság jegyében áll. A feladat az, hogy mindezen erőkkel azt az éberséget keltsem fel és helyezzem szembe, amely éberség fokozatán mint Szemlélő és Teremtő vagyok. Ha sikerül megidéznem ezen félelmek tiszta formáit, két, egymással végtelen oppozícióban levő állapot következhet be: a teljes megsemmisülés, ha félelmeim győznek, az abszolút Felébredés, ha én magam. A konkrét fizikai háború során nem nagy a valószínűsége annak, hogy ezen erők a maguk tiszta formájában megjelenjenek. Azonban mindenképpen ezek kevésbé intenzív, bizonyos értelemben tükrözött fokozatai jelennek meg, lehetőséget biztosítván egy olyan – tapasztalásból eredő – »tanulásra«, melynek segítségével a végső krízis – szubsztanciális lényem halála – pillanatában esélyem van ezen erőket felismerni és velük szembeszállni. A harci düh ennek a belső küzdelemnek a folyománya: a felkeltett és megnyilvánuló erők igyekeznek legyűrni az őket uralni szándékozó tökéletes nyugalmat és akaratot. Az igazi harcos tehát egyszerre tökéletesen nyugodt és a teljes intenzitású harci düh és harci mámor megidézője s hordozója. Látszólag tökéletes nyugalom azonban eredhet egy nagyfokú tompultságból is: a lény annyira létezéséhez, a világhoz kötött, hogy a megsemmisülés felé vivő erőket nem is képes felismerni. A félreértések elkerülése végett ki kell jelentenünk, hogy a háborúban természetesen nem az a cél, hogy személyünket, szubsztanciális lényünket eldobjuk magunktól. A felidézett erők felett megszerzett uralom folyományaképpen e lény feletti uralom a

cél, hiszen ezek az erők tulajdonképpen a lényt – lényemet – fenntartó, mintegy »automatikusan«, tőlem függetlenül, általam át nem élten, általam nem birtokoltan működő hatalmak. A külső ellenség legyőzése feltétlen cél: az életemet fenyegető ellenség a bennem lekötött erők megidézője, szimbóluma, éppúgy az én tudatomban megnyilvánuló, engem tudatilag kioltani törekvő sötétség, mint amit internálisan tapasztalok, így egy analógia értelmében velük voltaképpen azonos. Tehát a csatát úgy kell vállalni, hogy minden erőmmel a győzelemre törjek, ugyanakkor azonban – paradox módon – mégsem szabad az eredménnyel törődnöm, a hangsúlyt az akcióra kell helyeznem, hogy az tiszta akció lehessen, mely szabadon és görcsök nélkül képes megnyilvánulni, hiszen nem torzítja, nem bénítja, nem »materializálja« az eredmény bűvölete. Láthattuk, hogy egy külső, fizikai háború felvállalása mindenképpen feltételezi azt, hogy a csatába induló személy egy belső harcot is felvállaljon. Pontosabban nem is feltételezésről van szó, hanem arról, hogy a belső és a kifelé irányuló attitűd egy és ugyanaz. Annak a felismerésére van szükség, hogy a harc, a háború folyamatos jelen időben Van, még akkor is, ha a körülvevő világban éppen nem jelenik meg. A háború mindig Van, hiszen mindig létezik az a feszültség, amely a lény, mint Uralkodó, és az általa megnyilvánított erők szétszóró, korrodáló, semmi felé vivő tendenciája között húzódik. (Ennek a felismeréséhez persze bizonyos képességek, illetve egy meghatározott létbeli nívó szükségeltetik.) A háborúba tehát e dualitás végletekig elmenő tételezésével indulok, ezen dualitás meghaladásának szándékával. Kötelező-e mindenki számára a fizikai háború felvállalása? A válasz egyértelműen nem. Aki számára azonban kötelező, abban ez egy belső motivációként fel is ébred. Nem konfliktuskeresésről van szó, hanem arról, hogy ezen embertípus számára a háború elvileg nem »rosszabb« állapot, mint a világban uralkodó látszatbéke, sőt a háborúban képes e látszatbékénél magasabb lehetőséget meglátni. Az ilyen ember létbeli pozíciója köztesként fogható fel. Egy részleges azonosulás értelmében azonosul szubsztanciális lényével, felébred azonban benne az igény arra, hogy önmagát megszabadítsa azoktól a kötelékektől, melyeket e lény hordoz. Ez a harcos ideális típusa. Harcosnak kell azonban tekintenünk az olyan embert is, akiben e célok közvetlenül és megfogalmazott módon nem jelennek meg, de a fentebb körülírt idealitásból levezethető és azt tükröző kvalitásokkal bír. Ilyen kvalitások: a krízishelyzetek keresésére való hajlam, a bátorság, a legnagyobb zűrzavarban is megmaradó és megnyilatkozó tetterő és nyugalom, a langyos polgári élet megvetése, a lovagiasság. Milyen embertípus számára nem kötelező vagy nem való a háború? Először is azon ember számára nem kötelező – bár szabadon felvállalható – aki erőinek dualitásán és polaritásán felülemelkedett. Az univerzális ember ez, aki erőit szabadon uralja, azokat bármikor képes megnyilvánítani vagy visszavonni. A létbeli dualitáson és polaritáson való felülemelkedettségéből következik, hogy a fizikai háborút legitim módon felvállalhatja vagy elutasíthatja. Van olyan ember is, akinek számára e nem kötelező érvény a tilos-ság, de mindenképpen az értelmetlenség jegyében áll. Mert miért tegye kockára az életét az,

aki azzal maradéktalanul azonosul? Ugyanis az, aki a ›Vagyok‹ szót csak földi lényének relációjában képes kimondani, az valóban pusztán földi lény, akinek post mortem lehetőségei a nullához közelítenek. Milyen elvekért, milyen célokért kell és érdemes háborút viselni? Az eddig kifejtett princípiumok logikus konklúziója, hogy a hadviselés oka és célja Isten kell, hogy legyen. Legelső sorban is önmagam isteni potencialitása, mely a háború létokát jelentő princípiumok hierarchiájának csúcsán áll. Nyilvánvaló, hogy más istenfelfogások ennél csak alacsonyabb szintűek lehetnek, azonban még egy végletesen heteroteisztikus felfogás is eredményezheti a személy erőinek és tendenciáinak olyan fokú rendezettségét, amely feltétlenül pozitív transzcenzionális lehetőségek megvalósítására képesít. A heteroteisztikusan felfogott Isten vagy annak valamely arculata jelenti a háború létokainak hierarchiájában a következő szintet. Ha elhagyjuk az internális és externális értelemben felfogott Abszolútum létszintjét, illetve a transzcendens létszinteket, akkor olyan megnyilvánulások jelenthetik a háború pozitív létokát, amelyek az abszolútumot számomra-számunkra földi lényként reprezentálják. Ez a személy akár ténylegesen is megvalósíthatta az Abszolútumot, számomra mégis annak inkább reprezentációja, mint közvetlenül AZ, hiszen az Abszolútumot teljes bizonyossággal csakis önmagamként ismerhetem fel. Az Abszolútum földi reprezentánsa a legitim és megszentelt Uralkodó (óvatosan kijelenthetjük – és ez a modernitás térnyerésével egyre inkább igaz –, hogy ez nem feltétlenül »hivatalos« személy), így az eddig elmondottak értelmében a háború hierarchikusan egy grádussal alacsonyabb szinten helyezkedő létoka az Uralkodó, aki »Isten kegyelméből« uralkodik. Az Istenkirályért illetve még a Szakrális Királyért folytatott háború is érthetően az ezt megelőző fokozatba tartozik. Azonban bármilyen »heteronómnak« tekinthető motivációnak, legyen az akár a heteroteisztikus értelemben felfogott Isten, akár egy »külső«, tőlem elkülönült uralkodó, csak akkor van értelme, ha eme »heteronóm Abszolútumot« saját magamként, saját magam autonóm lehetőségeként ismerem fel. Nem azt állítjuk, hogy a háborút csak ilyeténképpen megfogalmazva és artikulálva lehet elkezdeni és megharcolni, hanem azt, hogy a végső krízisben ennek fel kell tárulnia, pontosabban meg kell valósulnia. A történelem folyamán nagyon hosszú ideig pusztán ezen eddig említett motivációk álltak a háborúk hátterében, akár tetszik ez a jelenkor pragmatista és historicista történészeinek, akár nem. Később megjelentek olyanok is, melyeket alaposabban szemügyre kell vennünk, ha spirituális értelemben pozitív mivoltukat szeretnénk meglátni. Ezek a nacionalizmussal hozhatók összefüggésbe. Hogyan kell viszonyulnunk a »nemzetért« való háborúba induláshoz? Természetesen pozítíve, ha a nemzetet a transzcenzionális szempontokat alapul véve helyesen fogjuk fel. Ha a nemzet nem az egy nyelvet beszélők és közös származásúak egyenértékűnek tekintett, és így alaktalan masszaként felfogható tömege, hanem az a nemesség, amely uralkodójának aktív támasza, tehát közvetlen és közvetett módon a világfelettiség világba való kisugárzója és hűséges védelmezője, akkor ezért a harcot teljes elszántsággal és lendülettel vállalni kell. Itt tehát keretek és támaszok

védelméről van szó, melyek ugyan nem materiális keretek és támaszok, mégis pontosan lényegüknél, azaz közvetettségüknél fogva lejjebb szorulnak a háború szellemileg legitim létokainak hierarchiájában. Hasonlóképpen kell gondolkoznunk a hazáért folytatandó és folytatott háborúról is. Ez a legalacsonyabb motivációs fokozat, de természetesen teljesen jogos és habozás nélkül vállalandó, ha a haza nem pusztán »lakóhely«. Ha a haza megszentelt föld, ha olyan tér, amelyben az Abszolútum felé irányuló élet folyik, akár a legközvetettebb és legracionálisabb módon is, védelme kötelesség, elárulása pedig halált érdemel. (Így ebből az aspektusból is megvilágítható, hogy a liberalizmusban és a kommunizmusban miért hiányzik az emberekből teljesen a harci morál. Ha nincs Abszolútum, ha a haza csak az a hely, ahol prosperálni vagy akár túlélni lehet, akkor valóban semmi értelme a harcnak és a háborúnak.) Ha figyelembe vesszük a harc és a háború lehetséges motivációit, további szempontok alapján kategorizálhatjuk azokat. Ha mindkét harcoló fél harci indíttatásának hátterében az Abszolútum vagy annak reprezentánsa húzódik, akkor elmondhatjuk, hogy a háború teljes mivolta a Fény jegyében áll, a szembenállók mindegyikében a Fény erői dominálnak. Ebből a szempontból jelenthetjük ki, hogy bár az egyik harcoló félben – akár hadseregben is – e dominancia erősebb lehet, mégis tulajdonképpen egyenrangú felek összecsapásáról van szó. Ilyenkor lényegileg minden a lovagiasság elvei szerint történik. Problematikusabb a helyzet, ha az egyik fél nemtelen. A történelemben a jelenkorhoz közelítve az ilyen háborúk egyre gyakoribbá váltak. Itt a monarchiák, a nemzet és a haza pozitív aspektusai ellen indított támadásokról van szó. Ilyen minden baloldali forradalom, minden, a monarchiák megdöntésére indított külső támadás (ennek tiszta példája az I. világháború). Tehát a háborúk egyre inkább defenzívekké váltak, és pontosan az ellenség nemtelensége és aljassága folytán az ilyesfajta háborúban a fény dominanciáját képviselő erőknek sokkal kisebb az esélye a fizikai győzelemre, mint azoknak, amelyek a sötétség dominanciájának jegyében állnak. A történelem folyamán megnyilvánult már a nemtelen erők közötti háború lehetősége is, főképp a II. világháború után (kitűnő példa erre az ún. délszláv háború, ahol sem a harcoló helybéliek, sem a beavatkozó nyugati hatalmak nem mutatták egy szikráját sem olyasminek, ami pozitív irányba mutat). Mindezen elvek és megfontolások alapján érthető, hogy egy olyan világban, állami és társadalmi berendezkedésben, amely az emberek között létminőségük szerinti vertikális és horizontális tagoltságot valósít meg, a háború csakis a harcosok között folyhat, vagyis azok között az emberek között, akik számára a fentebb kifejtett pozitív lehetőségek nyitottak. A jelen világkorszakban és a jelenlegi populációt alapul véve megfigyelhető, hogy minél magasabb a háborúban involvált cél, annál szűkebb réteg vívja meg a harcokat, és úgy vívja meg, hogy a nem harcra született emberek életét közvetlen veszély nem fenyegeti. (Nyilvánvaló, hogy jelenlegi világkorszakot, a Vaskort megelőző korszakban – mikor a harc a korszak egyik meghatározó vonása volt -, a Bronz- vagy Érckorban, a harcoló réteg aránya az össznépességhez képest nagyobb lehetett.) A lét és a tudat minden terrénumát érintő egyetemes involúció során, ahogy az ember egyre földiesebb és materiálisabb létszinten kezdett élni és egyre földiesebb és materiálisabb célokat jelölt ki önmaga számára, a háború

indítóokai is egyre dominánsabban földiek lettek. Ez hozta magával az egyre nagyobb tömegek bekapcsolását a háborúba, hiszen a cél a minden áron, akár nemtelen eszközökkel is megvalósítandó győzelem lett, nem törődvén azzal, hogy a harcolók (szándékosan nem harcost mondunk) számára hordoz-e valamilyen transzcenzionális lehetőséget a háborúban való részvétel. A kötelező katonai szolgálat, a totális mozgósítás, végül a női katonák megjelenése jelenti e tendencia végpontját. Mondandónk összegzéseképpen elmondhatjuk, hogy a háború pozitív létokai involválhatják és involválják egymást, és ha a háborúban rejlő legmagasabb cél tudatosul, ez sokkal nagyobb szilárdságot és elszántságot adhat bármely más motivációnál. Elvben lehetséges az is, hogy e legmagasabb cél mint egyéni lehetőség egy olyan személyben fogalmazódjék meg, aki a sötétség által dominált erők zászlaja alatt harcol. A pozitív lehetőségek azonban egymást erősítik, hiszen ugyanabba az irányba mutatnak. Először tehát racionálisan kell tudatosítanunk azt, hogy szükséges-e és miért való harcolni, miért kell a háborúba elmenni, majd ezt meghaladva egy intuíció által oly mélyen és magasan kell ezen ideát lényünkbe építeni, amely eleve kizár minden meghátrálást.

HORVÁTH RÓBERT

NAPVÁROS

– A VÁROS, AHOL MI ÉLÜNK

Szellemi életünknek és szellemi radikalizmusunknak – ha úgy tetszik ultrajobboldali radikalizmusunknak – egyik igen alapvető és lényeges aspektusa, velejárója és sajátja, hogy képesek vagyunk a modern világ érvényességének tagadására. Ez a tagadás – döntő esetekben – nemcsak szellemi érvénytelenségének a kimondása, hanem képes elmenni a mai világ létének és valóság voltának a tagadásáig is. Mai világ mint olyan, természetesen létezhet és létezik. Semmiképpen nem azonos azonban magával a valósággal és a léttel. Valóság és lét volta illúzió. Létezik, de nem maga a lét; valóságos, de nem maga a valóság. A mai világ valósága ezért illúziórius. Valóságossága és létezése a valóságnak és a létnek csupán egy korlátozott foka. A kísértetek világa is valóságos és valószerű, de senkinek nem jut eszébe, hogy magával a teljes valósággal azonosítsa. Megkülönböztetve a létet és a létezőt, a valóságot és a valóságost, megjegyezzük, hogy az a tagadás, amelyről beszélünk, nem diabolikus tagadás. Valójában »tagadás tagadásáról« van szó. Tagadás tagadásáról, mert amit a mai világ, mint olyan állít, az mindig korlátozás, lefokozás és bebörtönzés. Egy magasabb valóság nézőpontjából tagadás. Tulajdonképpen szuggesztiókat tagadunk, a mai világ kollektív szuggesztióit, amelyek a valóságot hétköznapok és szellemtől elvágott formák közé kényszerítik, mégpedig olyan sötét erővel, hogy az e szuggesztiók eredményeképpen létrejövő valóságképek a realitás minden más, teljesebb formáját kizárják és negligálják. Amit a mai és amit a hétköznapi [ 1. JEGYZET ] világnak nevezünk, az azonban nem csak kollektív szuggesztiók eredménye. Az arra vonatkozó kollektív szuggesztiók, hogy mi a valóság és mi nem, csupán fel- és megerősítenek bizonyos már meglévő egyéni hibákat, téves irányulásokat, szemléleti tévedéseket. A mai vagy a hétköznapi világ önmagában véve érvényes kategóriák, amelyekkel semmiféle probléma nincs mindaddig, amíg létezésük – a mai világ és a hétköznapok világának valóságossága – nem zárja ki a valóság magasabb formáinak a lehetőségét és létét. A probléma ott kezdődik, amikor a mai világ és a hétköznapi világ létezésének a tudata eltávolítja, majd elvágja az embert a magasabb valóságok létének tudtától – a magasabb valóságoktól. Ha az ember a normális és eredeti állapotot helyre akarja állítani, akkor újra és újra fel kell ismernie, hogy egy magasabb valóság – mint az az elnevezésében is benne foglaltatik – sokkal inkább valóság ahhoz képest, ami pusztán valóságos. Ez végtelenül egyszerűnek tűnik, és minden bizonnyal végtelenül egyszerű is, de újra és újra realizálni kell a valóságnak és a valóságosságnak ezt az evidens szemléletét. És e szemlélet értelmében kell létezni és élni is.

A maháyána buddhizmus hagyománya őriz egy történetet, amit a Buddha beszélt el tanításképpen Ánandának, aki egy alkalommal felismerte, hogy a történelmi Buddha meditációja a múlt, a jelen és a jövő Buddháira irányult. A történet egy Dharmákara nevű szerzetesről szól, akinek egy múltbéli Buddha a következő tanítást adta: ahhoz, hogy a Felébredést elérje, egy csodálatos, tiszta Buddha-föld képét, a transzcendentális öröm honának egy saját képét kell kialakítania magában. Dharmákarának nem volt elég ereje hozzá, hogy saját Buddha-földet teremtsen, így kérte az őt tanító Buddhát, hogy tárja fel neki, milyenek is a Buddhák eme Örömföldjei (Sukhávati). Miután a Buddha több millió évig sorolta neki a Buddha-földek jellegzetességeit, Dharmákara kialakított egy saját képet a végső öröm honáról, aminek segítségével azután elérte a Felébredést [ 2. JEGYZET ]. Ez a történet meggyőzhet bennünket arról, hogy milyen nagy jelentősége van annak, mit és mennyiben tekintünk valóságnak, hogy mit fogadunk el valóságként és mit csupán valóságosként. A mai és a hétköznapi világ, mint megjegyeztük, nem csak kollektív szuggesztiók eredménye, s nem is csak lehetséges és tanító célzatú »kategóriák«. A valóságnak e módosulatai az egyéni tudatlanság vagy nemtudás következményei és megnyilvánulásai is a tudatunkban. Minél dominánsabb és minél inkább kizárja a mai világ és a hétköznapi világ létezése tudatunkban a magasabb valóságok létét, annál inkább az avidyá következményei. És minél nagyobb az avidyá foka, ezek máyá természete annál kevésbé lehet felismert. A mai világ és a hétköznapok valósága – a maguk minden társadalmi és politikai vonatkozásával együtt – a leggyakrabban egy tehetetlenségi erő következményeiképpen állnak fenn: annak a tehetetlenségi erőnek a következményeiként, amely abban mutatja meg magát, hogy éppen ezek, nem pedig más, valami magasabb rendű képez számunkra valóságot. Az ember átadja magát észlelési funkcióinak, majd aláveti magát mindannak, amit észlel, mechanikusan gondol, s megjelenik a mai és a hétköznapi világ. Mindkettő így jelenik meg és nem másként [ 3. JEGYZET ], és helyes, ha minél hamarabb bevalljuk ezt magunknak. Campanella szerint, »a természet, ha monstrumokat hoz létre [amilyen az úgynevezett hétköznapok világa, vagy a mai világ], tehetetlenségben vagy tudatlanságban hibázik.« Ezenkívül azt írja, »az érzékeik szerint élőket a csillagok az eretnekség felé hajlítják«. [ 4. JEGYZET ] Létezik azonban más lehetőség is, mint e »körülmények felé fordulás«. A hindu hagyomány a par excellence hőst úgy definiálja, miként a jnánit (a felébredett avagy a felébredéshez közel álló bölcset): hős az, jnáni az, »aki az érzékeket legyőzte«. Kizárva hétköznapok tapasztalatát, és látva, de megfelelő esetben kiiktatva a mai világ kísértetszerű valóságosságát – magasabb valóság felé közeledhetünk. Kizárva a legprofánabb, legdurvább és leginerciálisabb érzékelési tapasztalatokat, kiiktatva a szellemileg értéktelen gondolatokat – a valószerűtől a valóság felé haladhatunk, mintha egy új város felé tartanánk.

Minden tapasztalatot, amelyekből valamiképpen egy hétköznapi realitást és egy modern világot rakunk össze a magunk számára, valójában megelőz egy tiszta »vanság«, egy tiszta »vagyokság«, amelyre nem mondhatjuk azt, hogy profán, mai és hétköznapi. Ha ez a »vanság« és »vagyokság« nem lenne, semmit nem tudnánk tapasztalni. Mielőtt a tárgyak és a dolgok nevet kapnának, mielőtt problémásakká válnának e tiszta »vanság« állapotában időznek. Ez olyan, amit joggal nevezhetünk magasabb valóságnak. Itt még nem a hétköznapok részeiként egzisztálnak, egyszerűen csak vannak, a tiszta létből következően. Az érzéki észlelés és a partikuláris realitások legyőzése révén feltáruló magasabb valóságok [ 5. JEGYZET ] kitörölhetetlen emlékekként rögzülnek a tudatban – olyanok mint az ősi városok. Ezeket a nem-érzéki szellemi megtapasztalásokat régen gyakran érzékelhető képek formájába öntötték, ahol az érzékelhető képek ily módon szimbólumok voltak. Az, ami a szellemi megtapasztalásban az elképzelhető legnagyobb egyszerűség volt, az a szimbólumok nyelvén bonyolult gazdagságként szólalhatott meg; ami nem-szenzuális volt, az érzéki képpé válhatott; a tiszta valóság, valószerű festménnyé; és így tovább. Az egyszerűség, a végtelenül tiszta valóság, a lét szellemi megtapasztalásáért az ember feláldozza lénye külsőleges vonásait: az ő valósága, ő maga már nem a pusztán valószerű – kísértet- és álomszerű – járulékok lesznek. Önmaga immár mindig az általa megtapasztalt legmagasabb valóságban marad, ami számára akkor is elpusztíthatatlan, ha az időbeli létezésben nem fenntartható, s csakis annak határait átlépve realizálható. Ez a valóságostól és valószerűtől a valóságba vezető út megfelel az isteni városba vezető útnak, amely a szellemi szívbe való visszahúzódással azonos. [ 6. JEGYZET ] Mint mondják, az isteni város – amelyet a különböző hagyományok más-más névvel illetnek – a szellemi szívben található. Ez az »Isten országa, amely bennünk van« [ 7. JEGYZET ], és itt látjuk Istent »színről-színre« [ 8. JEGYZET ]. Akik az elmélyedés isteni városába, a szellemi szív valóságába akár csak egyetlen egyszer is eljutottak, azok ott szerzett tapasztalataikat soha többé nem felejtik, és ezért a modern városok számukra csakis illúzórius realitások lehetnek, amelyeknek állítólagos nagybetűs valósága kollektív hazugság és az egyéni nemtudás együttes következménye. Vannak, léteznek ezek a modern városok is, ám valóságos ellenképei, paródiái a magasabb, hagyományok által megörökített valóságoknak, például ama isteni városnak, amibe a szellem emberei nyernek bepillantást. A hétköznapi élet városai tehát csak visszfényei és – ma már – árnyékai annak az isteni városnak, ahova a szellem emberei eljutnak, és ahol lényünk leglényege magától értetődően ott marad. Ők valójában ebben a városban élnek, világi tevékenységük titkos forrásaként e városban isznak és étkeznek. Ez az isteni város a lét centruma [ 9. JEGYZET ], a szellem lakhelye [ 10. JEGYZET ]. A lét úgy alapul a szellemen és úgy nyugszik a szellemben, ahogy az ember lakik a városban, és ahogy a város elválaszthatatlan az embertől. Mindemellett – bár a hagyományok az isteni város középponti jellegét hangsúlyozzák – olyan centrumról van szó, olyan városról, amelynek körei mindent felölelnek és a végtelenbe nyúlnak. (A par excellence középpontot egyébként mindig így kell felfogni.) A város magas hegyen

épül, hogy mint Campanella mondja, több lakás legyen benne, mintha síkságon épülne. A keresztény és a hindu tradíció szerint tizenkét kapu vezet hozzá [ 11. JEGYZET ]. Végtelenbe nyúló voltát nem kizárva – hiszen a szimbólumok nyelvén beszélünk –, minden oldalról tökéletes biztonságot nyújtó, bevehetetlen falak veszik körül, s isteni parancs által erős zárak zárják le, nemcsak, hogy bevenni ne lehessen, hanem hogy elhagyni is nehéz legyen. Falának anyaga jáspiskő, ami nem csupán a hódításnak és az ördögnek, de a hibáknak is ellenáll, és a legitim és tisztán szellemi megvalósítást fejezi ki: »Olyan … a jáspis zöld színe, mint eltökéltségünk szigora. Miképpen a fa, mely míg él őrzi természetes zöld színét, úgy a jáspis zöldje jelöli a helyes elhatározásban eltökélt ember szilárdságát. … Az igaz embernek, aki eltökélt szándékát rendíthetetlenül megőrzi, a drágakövek zöld színében van része, mely bennük felragyog és meg is marad. Azok tehát, akik helyes elhatározásuk viruló erejében megmaradnak, olyanok, mint jáspiskövek az égi Jeruzsálem falában.« [ 12. JEGYZET ] Campanella szerint: »A város hét nagy övezetre oszlik, ezeket a hét bolygókról nevezték el, s egyikből a másikba négy útvonalon, s a világ négy tája felé tekintő kapun át lehet eljutni; oly módon épült azonban, hogy ha az első övezetet elfoglalnák is, még jobban meg kell küzdeni a másodikért és így tovább; így hétszer kell bevenni, ahhoz, hogy legyőzzék. De nekem az a véleményem, hogy még az első övezetet sem lehet bevenni, oly erős és szilárd… Így jutunk el legfölülre, fokozatosan emelkedő úton. Ha belépünk a kapukon, melyek kettősek – egy a külső, egy a belső falon –, könnyen járható lépcsőkön haladunk fölfelé; a lépcsőfokok ugyanis enyhén, szinte észrevétlenül emelkednek. A hegy tetején nagy tér van, közepén hatalmas, csodálatosan megépített templommal.« [ 13. JEGYZET ] Az égi városban nincs föld, amely ne teremne, ami pedig nincs felszántva, az az állatoknak szolgál legelőül. [ 14. JEGYZET ] Az isteni város – a hindu Brahmapura, Visnu-Náráyana hajléka, Vaikuntha, a buddhizmus Sukhávatija, a hermetika Napvárosa, a zsidó-keresztény égi Jeruzsálem – utcái a szellemi szív vérerei, terei pedig e szellemi vérerek csomópontjai, kétely nélküli keresztútjai. Mert »azok, akik a Szentírást lelkükkel felfogják, annak mélyebb értelmének megfelelően az égi Jeruzsálemben különböző utcákat tudnak megkülönböztetni.« [ 15. JEGYZET ] Az utcákat a különböző érdemek jelölik ki, így minden utca a város egy-egy érdeme és kvalitása. »Kilencfajta utca van ott, mert kilenc rendje van az angyaloknak«. [ 16. JEGYZET ] Utcái és terei színaranyból valók, tiszta üveghez hasonlók [ 17. JEGYZET ], kavicsai pedig égi harmatból lesznek, vagyis gyöngyszemek. Szólnunk kell e város lakóiról is. Néhány keresztény szerző szerint angyalok lakják, a buddhizmus szerint pedig bodhisattvák. A keresztény Szentírás konkrétan egyetlen lakót sem említ az Atyával eggyévált Krisztuson kívül. Az égi város »a Bárány felesége« [ 18. JEGYZET ], s e bensőséges viszony érzékeltetése végett nem kívánt megnevezni külön senkit sem, mivel annak alapján úgy tűnt volna, mintha lenne bárki is, aki az isteni városban annak királyától elkülönülne. Ezt a királyi egyedülvalóságot leginkább egyébként talán a hindu hagyomány hangsúlyozza, amely szerint, mint Guénon írta, az isteni városnak lényegében egyetlen lakója van: az istenség maga. Guénon azonban kimutatta, hogy a szanszkrit pura és a görög polis (város) kifejezések a teljesség (purna, pleós, plenitudo) és a sokféleség (polus, plus) ideáit is implikálják. [ 19. JEGYZET ] Ez azért lehetséges, mert az isteni városban a sokféleség az egyedülvaló istenség teljességét fejezi ki. Ily módon büszkélkedhetett

Campanella azzal, hogy sok lakás van benne és sok polgára van, de ő is állította, hogy azok nevüket az isteni város urától kapják. A Napváros lakói szerinte a különböző nyelveken való értés adományával rendelkeznek, sok közöttük a filozófus és Indiából jutottak a városba. Annyi tisztviselőjük van ahány erényt ismerünk, könnyen sajátítják el a tudományokat és mindenekfeletti számukra a szellemi tekintély. »…nem félnek a haláltól, mert mindannyian hisznek a lélek halhatatlanságában« és »nem válnak a dolgok szolgáivá, hanem minden dolog őket szolgálja«. »…a világ megújulását várják, s talán a végét is«. [ 20. JEGYZET ] Az isteni város ura Campanellánál egy főpap-fejedelem, aki magával a Nappal, mint istenséggel identikus, és akit e város lakói Metafizikusnak is neveznek. »… mindenekelőtt a metafizikában és a teológiában kell jártasnak lennie«. »…mindennek a feje lelkiekben és testiekben egyaránt, s minden ügy az ő kezében fut össze«. Nem tartozik a Bölcsesség hatásköre alá, mert »szégyenkezne, ha valamit is nem ismerne«. [ 21. JEGYZET ] Ő adja az isteni kegyelmet, és az isteni város házai az ő »napsugarai«. A főpap-fejedelem mellé három további fejedelem rendelődik: Pon (Possenza = Hatalom), Sin (Sapienza = Bölcsesség) és Mor (Amore = Szerelem). Pon fejedelem a hadvezér, ő indít hadat és köt békét, védelmez és ostromol, az ő dolga a hadsereg megszervezése és a tudományok közül mindannak ő a legfőbb tudója, ami kifejezetten a harchoz és a védekezéshez kapcsolódik. Bármilyen furcsa is, az isteni városból – legalábbis a főpap-fejedelem szintje alatt, akihez az »örök béke« valósága tartozik – nem hiányzik a küzdelem és a béke nyugodt dinamikája, ritmusa. Ahogy A Napváros szerzője mondja: »Ha soha nem háborúznának [mint ahogy az minden bizonnyal van], akkor is gyakorolnák a hadimesterséget…, hogy ne tunyuljanak el«. [ 22. JEGYZET ] Habár egyes keresztény megközelítések szerint az isteni város »a béke víziójának« városa, Hugo de Folietoval együtt jegyezzük meg, hogy »kétfajta béke létezik: az egyiket Krisztus adja, a másikat a világ. A világ békéje: ha az Úrtól eltávolodsz, és a Gonosszal kötsz szövetséget. Krisztus békéje pedig: ha elűzöd a Gonoszt, és az Urat szereted.« [ 23. JEGYZET ] Minthogy pedig a Gonosz elűzése mindig és mindenütt esedékes lehet, és minthogy az isteni városnak csakis a középpontja és uralkodója jelenti az örök béke valóságát, így el kell fogadnunk azt, hogy a főpapfejedelemnek legalábbis minden másnap szükséges tanácskoznia mindhárom további fejedelemmel, így Ponnal, háború és béke kettősségének urával is. Sin fejedelem a tudományok és a szabad művészetek ura, »annyi a beosztottja, ahány tudomány van«. Mor fejedelem hatásköre pedig a nehezen beskatulyázható dolgokra terjed ki: ügyel az élelmezésre, a ruházkodásra, s mindenfajta kapcsolatra és kapcsolódásra. Mindhárom fejedelem mindent megbeszél az isteni város urával, »nélküle semmit nem tesznek«. [ 24. JEGYZET ] Egyrészt, mert az mindenütt ott van, jelenléte az egész város áthatja, másrészt, mert tiszta léte, puszta jelenléte egyenes következményeként, nem-cselekvő aktivitással mindent ő irányít. [ 25. JEGYZET ] Az istenségnek, a szellemnek, az isteni város urának közvetlen lakhelyét a különböző tradíciók különbözőféleképpen szimbolizálták, de többnyire úgy tartották, hogy az isteni város falain belül is van kitüntetett helye, mégpedig általában a város középpontjában. Mint a Napból kiáradó napsugarak, innen indulnak a legfontosabb utcák [ 26. JEGYZET ], hogy azután másodlagos középpontokban, a tereken egyesítve a kisebb utcákat ugyanide térjenek vissza. A városnak e középpontját, az isteni jelenlétnek e koncentrált helyét (ami általában királyi vár, palota vagy templom)

futják körül a körutak, melyeket úgyszintén a már említett legfontosabb utcák, a sugárutak kötik össze a város centrumával. Az isteni városnak azok a felfogásai, amelyek magának a városnak az egészét templomként fogták fel – ilyen például Vaikuntha és Szent Szeverusz Paradicsoma [ 27. JEGYZET ] – nyilván nem helyeztek a mennyei város közepébe még egy templomot. Ahogy a zsidó-keresztény Szentírás mondja: »templomot nem láttam abban: mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány«. [ 28. JEGYZET ] A keresztény ezoterizmus és eszkatologizmus képviselői mégis gyakran alakítottak ki másmilyen felfogást, így a már többször idézett Hugo de Folieto is, aki az égi Jeruzsálemről adott leírásában a város közepébe a tökéletes boldogság kolostorát helyezte. A kolostor épülete, a négyzet és a kocka szimbolikájának megfelelően, ugyanazok szerint az elvek szerint készült, mint az Apokalipszis égi városa vagy Vaikuntha három szintű templomcsarnoka, amelyeket Titus Burckhardt hasonlított össze. De Folieto azonban bizonyos kiegészítésekkel szolgálhat az isteni város centrumáról alkotott képhez. Azt mondja: »szilárd rendíthetetlenség alkotja, méltányosság az oldalai, állhatatosság az alapja, az erény az oszlopai, és az isteni oltalom az oszlopfői.« Hozzáteszi, hogy a legáltalánosabb feladatokat ellátó négy helyiség is itt, a tökéletes boldogság kolostorában található: az örök béke imaterme (oratorium), a gondoktól való megszabadulás, az isteni öröm bőségének, az isteni lényegnek a szobácskája (cellarium), az örök jóllakás ebédlője (refectorium) és a nyugodt lélek hálóterme (dormitorium). A kolostort négy sor oszlop tartja: a szellemi ősök sárga oszlopsora, a vértanúk vörös oszlopsora, a tanítások tisztaságának fehér oszlopai és a szűzi érinthetetlenség kék oszlopsora. [ 29. JEGYZET ] Mivel Campanella nem templomként fogta fel az isteni várost, annak középpontját így egy templommal azonosította: »teljesen kerek, fala nincs; hatalmas gyönyörű oszlopokon nyugszik… Hét lámpácska ég ott folytonosan, s ezek nevüket a hét bolygóról kapták.« »A templomban … mindig kell lenni valakinek, aki Istenhez imádkozik…« [ 30. JEGYZET ] Udvarában megtalálható minden csillag, és amikor tanítás folyik, leeresztik függönyeit, hogy a hang el ne vesszen. Íme a város, ahol mi élünk; pontosabban: ahol »vagyunk«, ahol »vagyok«, ahol a lét van. Ahogy a Skanda-purána mondja: »Így fest a hajléka Náráyanának, aki fölötte áll a változó világnak, és fölötte áll annak is, ami nem változik.« 

Vitás kérdések a legjobb köztársaságról című művében Campanella felteszi a kérdést: »Vajon helyes és hasznos volt-e hozzákapcsolni a politikai tanításhoz a Napvárosról szóló dialógust?« A kérdés megválaszolásánál a következő sorokra találhatunk: »Ha valaki Arisztotelészt majmolva tagadná is [a Napváros megvalósíthatóságát], mégis csak kénytelen lehetségesnek elismerni megvalósítását, ha nem a jelenben, hát az ártatlanság állapotában. De az egyházatyák a mára nézve is megvalósíthatónak tekintik, minthogy Krisztus visszavezet bennünket [ebbe] az eredeti állapotba.« [ 31. JEGYZET ] Hogy is írta Guénon? »…minden városnak (civitas) vagy emberi közösségnek (societas) ahhoz, hogy tradicionális szempontból törvényes, vagyis »normális« legyen, amennyire csak lehetséges, az »isteni város« mintáját kell követnie…,

szigorúan véve csak annyiban beszélhetünk civilizációról, amennyiben ez valamilyen mértékben megvalósul.« [ 32. JEGYZET ] Meg kell jegyeznünk, hogy teljes félreértés az isteni várost bemutató leírásokat »utópiának« tekinteni. Valójában arról van szó, aminek a mai, modern városok nemcsak a karikatúrái, hanem ami nélkül egyáltalán nem létezhetnének. Még a játékbábok és a kísértetek városa sem létezhetne az isteni város nélkül.

JEGYZETE K 1.

Ld. René Génon: A mennyiség uralma és az idők jelei. H. n., é. n., Szigeti /Az őshagyomány könyvei I. /, A »hétköznapi élet« illúziója c. fejezetet.

2.

Sukhavati-vyuha, I.

3.

Természetesen nem zárjuk ki a lehezőséget, hogy az, amit a hétköznapi vagy mai valóságnak nevezünk, az egy tudatos kategorizálás és ön-determináció révén is létrejöhet (hasonlóképpen ahhoz, ahogy a történelemben különböző korszakokat különböztetünk meg, abból a célból, hogy relatív valóságformákat lássunk egymás mellett, s hibáikat és korlátaikat felismerjük), anélkül, hogy e valóságokat kizárólagosaknak tekintenénk. A jelen tanulmányban azonban egy másik szempontot helyezünk előtérbe, a modern világ és a hétköznapi realitás kiiktatásának nem kevésbé fontos szempontját.

4.

Tommaso Campanella: A Napváros. Vitás kérdések a legjobb köztársaságról. Budapest, 1996, Nippon, 68. és 73. o. (Campanellára Guénon hívta fel a figyelmünket A Világkirály című művében [Budapest, 1993, Farkas, 17. o.].)

5.

Minthogy az érzékelhető világ valamilyen fokú legyőzéséről, meghaladásáról beszélünk, az ezáltal elért magasabb valóságok már nem szenzuálisak. Így nem képszerűen tárulnak fel, és nem így értendőek.

6.

A szellemi szívet az emberi testben mind az indiai, mind a nyugaton megjelenő hermetikai hagyomány a biológiai szívvel ellenkező oldalon lokalizálja.

7.

Ld. Lk, 17:20–21.

8.

A »színről-színre való látás« kapcsán az 5. jegyzetben említettekkel rokon gondolatokat kell megjegyeznünk. Ez a kifejezés nem valaminek a tárgyként és objektumként való, szemtől szemben álló látását jelenti (ami a »tükör által homályosan látni«-nak felel meg), hanem érzéki tapasztalatok nélküli, vagy azokat meghaladó közvetlen látást–tudást.

9.

Ami a szellemi szív jelentése is.

10.

R. Guénon: Az isteni város. Arkhé, II. (Bp., 1994. okt.) 43. o.

11.

A Jelenések könyve és a Skanda-purana szerint. Ld. Titus Burckhardt: Az égi Jeruzsálem és Vaikuntha Paradicsoma. In uő: Szakrális szimbólumok (A szellemi világ kertjei). Budapest, 1995, Édesvíz /Géniusz Könyvek /, 45–62. o.

12.

Hugo de Folieto: De claustro anima, XXIII. (Hugo de Folieto az égi Jeruzsálemről. Ford. Ferenczi Attila. In A középkor szeretete. Budapest, 1999, ELTE, 88. o.)

13.

T. Campanella: A Napváros. 32. o.

14.

Ez egy utalás a két ősi életforma, a letelepedettség és a nomádság primordiális egységére, amely az isteni városban mind a mai napig fennáll.

15.

H. de Folieto: De claustro anima, XXVI.

16.

Uo.

17.

Jel, 21:28.

18.

Uo. 21:9. Az isteni város kedvesként való felfogásánál, emlékeztetve arra, amit a hétköznapokhoz való viszonyról mondtunk, érdemes felidéznünk Keresztes Szent János egyik versét: »Világnak elfeledése / Istenre emlékezés, / önmagunkba figyelés; / Jegyesünk ölelni végre.«

19.

R. Guénon: Az isteni város. 43–44. o.

20.

T. Campanella: A Napváros. 49, 48. és 65. o.

21.

Uo. 39, 33. és 60. o.

22.

Uo. 50. o.

23.

H. de Folieto: De claustro anima, XXI.

24.

T. Campanella: A Napváros. 34–35. o.

25.

R. Guénon: Az isteni város. 43. o.

26.

Az isteni városban nemcsak a házak, hanem az utcák is »napsugarak«, mert a függőleges és a vízszintes ott ugyanazt jelentik.

27.

Lásd a 11. jegyzetet. Ld. még T. Burckhardt: A szakrális művészet lényegéről a világvallások tükrében. Budapest, 2000, Arcticus /Libri Artis II./, I. fejezet.

28.

Jel, 21:22.

29.

H. de Folieto: De claustro anima, XX, XXIX. és XXX.

30.

T. Campanella: A Napváros. 32, 33. és 63. o.

31.

T. Campanella: Vitás kérdések a legjobb köztársaságról. I. m. 77. és 82. o. Campanella műveiben egyébként számos anti-tradicionális gondolati influencia is tetten érhető. Egyrészt egy racionalista és szenzualista naturalizmus, másrészt egy korabeli szocializmus és populizmus (amit olyanok, mint Croce illetve Gentile igyekeztek ki is használni a maguk eszméi számára), harmadrészt egy »pedagógiai« és kézműves állam téveszméje, negyedrészt egy naivan bizakodó millenizmus, végül pedig az eugenetikai scientifizmus jelei. Az e hatások alatt álló gondolatokat mellőztük. (A Napváros egyébként úgy tűnik, hogy konkrétan hatást gyakorolt Adolf Hitlerre, de sajnos főként az imént felsorolt befolyások tekintetében.)

32.

R. Guénon: Az isteni város. 46. o.

JULIUS EVOLA

RENÉ GUÉNON: KELET ÉS NYUGAT

René Guénon A modern világ válsága* című könyvének új kiadása alkalmat ad a Szerző által kifejtett elsőrendű eszmék meglehetősen érdekfeszítő kritikai számbavételére. Ezen eszmék szorosan kapcsolódnak a Kelet és a Nyugat közötti viszonylatok, valamint az egészében vett civilizációra váró sors problémájához. Rendkívül érdekes az, hogy Guénon elhatárolódik mindazoktól, akik nem is oly régen »a Nyugat alkonyáról«, »az Európai szellem válságáról« és hasonlókról beszéltek — magyarán mindazon eszméktől, amelyek manapság, a II. világháborúban bekövetkezett újabb összeomlás után ismételten felelevenedtek. Guénon nem törődik egyedi esetekkel és zavaros reakciókkal, sem a szónak manapság adott értelemben vett filozófiával; eszméi egy tágas és imperszonális tradícióból erednek. Szemben azon szerzőkkel, akikre az imént céloztunk – Spengler, Ortega y Gasset, Huizinga, Massis, Keyserling, Benda –, Guénon szellemileg nem tartozik a modern világhoz; egy másik világról tesz tanúságot és nem csinál titkot abból a tényből, hogy tudásának nagy részét a tradicionális Kelet képviselőivel való közvetlen kapcsolatának köszönheti. Guénon kiindulópontja – és ezt részünkről is lényeginek s minden további nélkül elfogadhatónak tartjuk – az, hogy a valódi ellentét nem Kelet és Nyugat között van, hanem a tradicionális civilizáció és a modern civilizáció között; ez tehát se nem földrajzi, se nem történelmi, hanem morfológiai és tipológiai jellegű. »Tradicionálisként« voltaképpen az egyetemes típusú civilizációt írhatjuk le, amely még ha különböző formákban és több-kevesebb tökéllyel is, de mind a Keleten, mind a Nyugaton megvalósult. A »tradicionális« civilizáció – minden tradicionális civilizáció – metafizikai vonatkozási pontokkal rendelkezik. Jellemzőjük egy mindazt meghaladó rend elismerése, ami pusztán emberi és időbeli; egy elit által gyakorolt jelenlét és tekintély, amely elit ezen transzcendens síkról vezeti le az alapelveket és értékeket, amelyek egy magasabb tudásrendszer eléréséhez szükségesek, illetve egy, a hierarchikus alapelvek elismerésére épülő társadalmi szervezet létrehozásához, és ahhoz, hogy az életnek egy ténylegesen mély jelentőséget biztosítsanak. A Nyugaton már csak a középkor gondoskodott egy ilyen értelemben felfogott tradicionális civilizációról. A tradicionális civilizáció közvetlen ellentéte a modern civilizáció, legyen az akár nyugati, akár keleti. Jellemzője a szisztematikus tagadása mindannak, ami több, mint emberi – akár egyéniként akár közösségiként szemlélve –, valamint a tudás, a cselekvés, az élet megszenteletlen formáinak szervezete, amely semmit nem lát az időbeli és esetleges realitásokon túl, amely a számok uralmához vezet, és végül egy olyan logikus szükségszerűség, amely kezdettől fogva magában hordozza a világ által jelenleg oly szembeszökő és széles körben magától értetődő módon elszenvedett válságok és felfordulások csíráit.

Guénon szerint a helyzet Keleten más. A Kelet még mindig őrzi a másutt már eltűnt »tradicionális civilizáció« eleven vonásait. Guénon meggyőződése, hogy a modem világ csak úgy lábalhat ki a folyamatos válságból, ha visszatér egy tradicionális típusú civilizációhoz. Ez azonban a semmiből nem jöhet létre. Mivel a Nyugaton a saját korábbi tradicionális formákkal való kapcsolat korai elveszítése miatt – mindössze talán egy nagyon szorosan értelmezett vallásos világot leszámítva – szinte semmi se maradt, Guénon úgy látja, hogy a nyugati elit és a Kelet tradicionális szellemiségének képviselői közötti kapcsolat elsődleges fontosságú egy újjászületés, bizonyos látens erők úgyszólván »galvanizálásának« biztosításához. Nem arról van szó, hogy meg kellene próbálnunk magunkat keletiekké tenni, hanem átvenni Kelettől azt, ami felhasználható saját tradíciónk újrafelfedezéséhez, hogy ezáltal meghaladjuk a jelenkor merőben emberi, individualista és racionalista civilizációját; egy lépésről-lépésre kialakított atmoszféra kedvezne egy tradicionális Nyugat újramegszületésének. Ekkor a Kelet és Nyugat közötti kiegyezés természetszerűleg jönne létre és teljesen más alapokon nyugodna, mint amilyeneket azok képzelnek el, akik az ilynemű problémákat kizárólag politikai vagy absztraktan kulturális, netalán gazdasági vagy ködösen »spiritualista« álláspontról szemlélik. Guénon ezen eszméi fő vonalaikban számunkra teljesen elfogadhatónak látszanak és szabatos formában való fogalmazása – valamint megvesztegethetetlen hűsége az igazság és csakis az igazság felé – elismerést érdemel. Mindazonáltal amidőn a fő vonalakról áttérünk a részletekre, a világnézetre és a hatékony cselekvést igénylő szimbólumokra, fenntartásokkal kell élnünk. Ha a Kelet felé fordulunk, Guénon nézetei frissítésre szorulnak, mivel könyvének első kiadása óta láthatólag számos dolog megváltozott és rohamosan változik. Napról napra nyilvánvalóbbá válik, hogy maga a Kelet – a tradicionális civilizáció megtestesítőjeként felfogva – is válságba süllyed. Kína többé nem jöhet szóba. Indiában nacionalista és modernizációs trendek vernek szilárd gyökereket. Az arab országok, sőt Tibet káoszban. Úgyhogy Guénon Keletjének java része úgy látszik a múlt egy darabjává válik, és azok a keleti területek, amelyeken a tradicionális szellemiség egy megszakítatlan folytonosságnak köszönhetően még él, és amelyek eleget tehetnének a szóban forgó feladatnak, legfeljebb kiválasztott szellemek néhány kis és erősen zárt csoportjának a formájában lelhetők fel, amelyek népeik történelmi sorsában az események menete által egy egyre csökkenő jelentőségű szerep játszására vannak kárhoztatva. Annyit lehet remélni, hogy legalább ezeknek a kis csoportoknak sikerül immúnisaknak maradniuk a modernizáló hatásokkal szemben, amelyeknek sajnos a keletiek zöme, akik civilizációjuk egyik vagy másik aspektusát Európában vagy Amerikában próbálják meg ismertté tenni, nem tud ellenállni. Máskülönben a problémák, miként Guénon állítja, a legfontosabb részüktől fosztódnának meg. A dolgok jelenlegi állása szerint, meg kell ismételnünk, hogy a Guénon által kifejtett gondolatokat szkeptikusan kell elfogadnunk, máskülönben arra késztetnének, hogy a mai Keleten – ezt egy per se civilizációként felfogva – valami olyan után kutassunk, ami modellül szolgálhat számunkra. És az sem várható, hogy a dolgok megváltoznak a közeljövőben. E ponton hasznos lesz néhány gondolat azon ciklustörvények tárgyában, amelyek oly fontos szerepet játszanak a tradicionális tanításban, és amelyekre maga Guénon is

gyakran hivatkozik. Szemben a XVII. és XVIII. század optimista és haladáspárti nyugati mítoszokkal, ezek a törvények a spiritualitás és a tradíció fokozatos, aszerint való elveszítéséről beszélnek, minél távolabb kerülünk a kezdőponttól; és a modern civilizáció összes negatív és válságos jellemzője összefoglalható abban a tényben, hogy tudniillik ezek egy ciklus, az Indiában Kali-Yugaként ( ›Sötét Kor‹ ) ismert ciklus végső fázisaival állnak összefüggésben, amelyet már évszázadokkal ezelőtt úgy írtak le, mint ami kísértetiesen emlékeztet a jelenkori Nyugat sajátosságaira. Azt lehet mondani, hogy a Nyugat jelenleg epicentruma a »Sötét Kornak«. De mivel ezeknek a törvényeknek egy általános jelentőségük van, nem zárható ki, hogy holnap a Kelet és Nyugat közötti viszony tekintetében egy nagyon sajátos megoldás jön létre. Amidőn mi nyugatiak egyre előrébb jutunk a lefelé vezető úton, egyúttal a jelenlegi ciklus végpontjához is egyre közelebb érünk, és ez azt jelenti, hogy egyszersmind egy új kezdethez is közelebb kerülünk azokhoz a civilizációkhoz képest, amelyekben még léteznek tradicionális formák. Joggal gondolhatjuk, hogy ezen törvényeknek engedelmeskedve a Kelet is végigjárja a mi Keresztutunkat, mégpedig végletesen gyorsabban - gondoljunk csak Kínára! Ilyenformán az egész probléma abban összegződik, hogy vajon a nyugati erők képesek lesznek-e keresztülvezetni bennünket a válságon, a ciklus nullapontján túlra. Amennyiben igen, könnyen lehet, hogy a Kelet ott fog járni, ahol a Nyugat ma, miközben a Nyugat maga már túljut a »Sötét Koron« ; s a kettejük közötti viszony ily módon megfordul. E nézet szerint, mindaz, amit a Kelet képvisel – nem az elit.je, hanem valós jelenlegi civilizációja mint egész – ekkorra bizonyos értelemben egy maradvánnyá válik, annak a ténynek a következtében, hogy (a Kelet) nem érte el azt a pontot, amit a Nyugat elért a ciklikus folyamatban. Így, általánosságban szólva, azok a hivatkozási pontok, amelyekkel a Kelet szolgálhat a számunkra, inkább ideális természetűek, mintsem ténylegesek, és az ember nem szemlélheti túlzott optimizmussal az innen nyerhető kilátásokat azon valóban értékes segítséget nyújtó ellenálló erők vonatkozásában, amelyek az egész világra kihatóan működnek jelenleg, és amely világot aligha lehet másként uralni, mint »tigrislovaglással«. Tanulmányozva a Nyugat átépítésének azon lehetőségét, amely nem pusztán a katasztrófától való megmentésben állna, hanem egyúttal a történelmi mozgás élére is juttatná mihelyt az új ciklikus periódus erői mozgásba lendülnek, egy princípium kérdésével kell szembenézni, hogy a Guénon által felvett specifikus álláspontot megvizsgálhassuk. Guénon szerint a modern világ válságának egyik oka annak az elsőbbségnek az elméleti és gyakorlati tagadásában áll, ami a tudásnak, a szellemi szemlélődésnek és a tiszta intellektualitásnak járna ki a cselekvéssel szemben. Guénon ugyanakkor az előbbi kifejezéseknek a szokásostól erősen eltérő értelmet ad. Azon szellemi aktivitás kifejezésére használja őket, ami az összes ép tradíció örök alapjául szolgáló, tiszta metafizikai princípiumok transzcendens rendjével áll kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy semmi ok nem hozható fel ezen elsőbbség cáfolására, amennyiben a cselekvést zavaros, fény és távlat nélküli aktivitásként értelmezzük, amit kizárólag esetleges és anyagi megfontolások vezérelnek, puszta világi teljesítmények elérése végett, és jelenleg ez az egyetlen formája a cselekvésnek, amit a modern civilizáció elismer és tisztel.

Ha azonban tisztán doktrinálisan értelmezzük, a helyzet megváltozik. Emlékezni kell rá, hogy a szemlélődés – vagy tiszta tudás – és a cselekvés közül az első mindig a papi, míg ellenben a második a harcosi vagy királyi kaszttal (hindu kifejezéseket alkalmazva a bráhmanákkal és a ksatriyákkal) áll összefüggésben. A szemlélődés specifikusan vallási-papi szimbólum, míg a cselekvés** a harcosés a király szimbóluma. Amidőn ezt elmondtuk, vissza kell kanyarodnunk egy tanításhoz, amire maga Guénon is nem egyszer utal, tudniillik arra, hogy a méltóságok ezen kettősége eredetileg nem létezett, a két hatalom egybeolvadt egyetlen csúcsban, amely egyszerre volt királyi és papi. Az ősi Kína, az első arya hindu korszak, Irán, a korai Görögország, Egyiptom, a korai majd pedig a birodalmi Róma, a Kalifátus stb. mind ezt tanúsítja. Egy hanyatlás és visszafejlődés eredménye, hogy a két méltóság kettéválik, sőt nem ritkán egyenesen harcban áll egymással egy kölcsönös el nem ismerésnek köszönhetően. De amikor ez a helyzet, a két irány közül már egyik sem követelhet abszolút elsőbbséget a másikkal szemben. Mindkettő egyformán származik az eredeti eszmei és tisztán tradicionális állapotból és egyformán messzire el is szakad ettől; és ha nekünk ilyen vagy olyan formában ezen csúcs helyreállítása a célunk, a kettő közül bármelyiket, akár a papi-szemlélődő elemet, akár a harcosi-cselekvőt megtehetjük alapkőnek és kiindulási pontnak. Ebben az esetben a cselekvést természetesen nem a modern, hanem a tradicionális értelemben kell venni; amilyenben a Bhagavad-Gita vagy az iszlám jihad, vagy a nyugati középkor aszketikus lovagrendjei. Guénont »egyéni elfogultsága« meggátolta abban, hogy adekvátan felismerje mindezt, illetve arra késztette, hogy a cselekvés szemlélődés mögé való utasításának kiemelt fontosságot tulajdonítson a saját szemléletmódjában. És ez az egyoldalú állásfoglalás a Nyugat lehetséges újjáépítésének problémája kapcsán következményeket von maga után. Kétségtelen, hogy a nyugati világot és a nyugati embert az jellemzi, hogy a cselekvésnek elsőbbséget tulajdonít; Guénon maga is elismeri ezt. Mármost az egyetemes értelemben vett tradíció metafizikai, nem-emberi esszenciájában bár egy, ugyanakkor lehetővé tesz különböző formákat is azon népek és társadalmak eltérő hajlamainak és képességeinek megfelelően, amelyek szolgálatára rendeltetett. Először is tehát Guénon elmulasztja megindokolni állítását, miszerint a Nyugat számára az egyetlen lehetséges tradicionális forma vallási jellegű volt, vagyis ideálként a legjobb esetben is a szemlélődésre irányult. E ponton megállapíthatók a tények, azonban az ember nem beszélhet joggal a nyugatiak sajátos jellegéhez legjobban alkalmazkodó tradicionális formáról, akik inkább hajlamosak a cselekvésre, és akik a cselekvési ideálokat átalakító és egységbe rendező tradíció hiányában mára a cselekvést a mindannyiunk által ismert anyagias és primitív kifejeződésekké alacsonyították. Azonkívül a kereszténységet megelőzően a Nyugatnak más típusú tradíciói is voltak, illetve a középkor civilizációját nem csupán a tudás és a szemlélődés ideáljai határozták meg. Mindössze ezen civilizáció fontos ghibellin kifejeződéseire emlékeztetnénk, jóllehet ezek valódi nagyságát és legmélyebb jelentőségét már alig értik manapság. Ha pedig a jövőt – azaz a Nyugat tradicionális irányokban való újjáépítésének lehetőségét – is szemügyre vesszük, ugyanez a kérdés merül fel. Amennyiben a

Nyugat a cselekvés felé vonzódik, a cselekvésnek kell lennie a kiindulópontnak, és az embernek tartózkodnia kell attól, hogy mindent eretnekségnek és antitradicionálisnak bélyegezzen, ami nem a szemlélődésnek és tudásnak az egyoldalúan értelmezett cselekvéssel szembeni elsőbbségéből indul ki. Ehelyett azokat a civilizációformákat kell tanulmányozni, amelyek miközben tradicionálisak – s ily módon jelentőséget tulajdonítanak mindannak, aminek metafizikai és nem kizárólagosan emberi jellege van –, alapjuknál a cselekvés világból vett szimbólumokat hordozzák. Csak egy ilyen jellegű tradíció képes magával ragadni a Nyugat népeit és csak ez képes számukra valami szervesről, magafajtájúról és hathatósról gondoskodni. Különös, hogy Guénon számos, keleti civilizációkra tett utalásai közül gyakorlatilag kifelejti Japánt. Ez ismét »egyéni elfogultságának« következménye, azon civilizációk iránti szimpátia- és megértéshiányé, amelyekben nem a tradíció brahmani-papi értelmezése a meghatározó. Japán ezzel szemben olyan, ami egészen tegnapig a legértékesebb példáját nyújtotta egy olyan civilizációnak, amelyben a külsőségek egy – defenzív és offenzív – cél eszközeként modernizálódtak, ám amely benső esszenciájában hű maradt egy évezredes, királyi-harcosi és nem szemlélődő típusú tradícióhoz. Mindennek a szamuráj kaszt volt a gerince, egy kaszt, amelyben a cselekvés szimbólumai nem zárták ki, sőt mi több előfeltételezték egy szakrális, sőt olykor beavatási jelleg elemeit. Minden létező különbség ellenére, amely elválasztja őket, ez a civilizációs minta volt látható a Szent Római Birodalom viszonylataiban, és ahhoz, hogy a nyugati ember újraélesszen a maga számára egy magasabb rendű, tradicionális elhivatottságot, kétségtelenül inkább ilyen jellegű, megfelelően kiigazított és megtisztított ideálokra kell előtte hivatkoznunk, mintsem szemlélődő és tisztán tudás jellegűekre. Guénon az élite intellectuelle [ › intellektuális elit‹ ] kifejezést használja azokra való utalásul, akiknek a Nyugaton – vagy önállóan, vagy a még élő keleti tradíciók képviselőivel együttműködve – szervezniük és fokozatosan kivitelezniük kellene egy szemléletmód változást, a feloldódás folyamatát megállítandó, még mielőtt az bevégzi a maga fatális, visszavonhatatlan progresszióját az egész modern világban. Mint már mondottuk, Guénon az »intellektuális« kifejezést nem az általánosan bevett értelemben használja; akikre ő utal, nem »értelmiségiek«, hanem rangosabb jegyeket hordozó emberek, akiknek kiformálódása tradicionális irányokban megy végbe, és akik metafizikai tudással rendelkeznek. Azonkívül »közvetett akcióról« beszél, amit láthatatlanul és lemérhetetlenül ezen elit hajthat végre (itt emlékeztethetünk bizonyos kínai titkos társaságokra, esetleg a XVII. és XVIII. századi szabadkőművesség tevékenységére). Mindezek ellenére az intellektuális elit gondolata némileg absztrakt benyomást kelt. Részünkről elfogadhatóbbnak kell tartanunk: a tradicionális szellem aktív, nyugatiasabb kifejezésmódjával kapcsolatos, már megtett megfontolásokat, a célnak egy, az intellektuális elitnél jobban megfelelő elképzelését, mégpedig egy Rendét, mint amilyen más korokban – analogikusan – a templomosoké volt, vagy az izmaelitáké, vagy a teuton lovagoké. Egy Rend egy emelkedettebb életformát képvisel, egy olyan cselekvő élet keretein

belül, amelynek metafizikai és tradicionális »dimenziói« lehetnek, miközben közvetlenebb kapcsolatban marad a realitás világával és a történelmi tényekkel. Mindez azonban egy szemléletmód változást rejt magában, egy új világszemléletet, amelynek ki kell fejtenie a maga hatását a modern kultúra minden területére, beleértve azokat is, amelyek egzakt tudományokként ismeretesek. Mármost ezen általánosabb feladat esetében a megtett fenntartásainkat el kell ejtenünk; mindaz, amit Guénon mond, vitathatatlanul helyes; rámutat a lényegi alapelvekre, amelyeket el kell fogadni mind a modern világ válsága valós gyümölcsének felismeréséhez, mind az »integrális tradicionalizmushoz« való visszatérés alapjainak lefektetéséhez. Guénon sugallatai egészen más eredményre vezetnek, mint azon nyugatiak által manapság előterjesztett hiányos javaslatok, akik itt-ott ösztönösen szembeszegülnek a jelenleg uralkodó állapotokkal, amelyek egyetlen lehetséges és végzetes következményét – többé-kevésbé tisztán – előre látják. Nos az a tény, hogy egy nyugati ember, mint amilyen René Guénon, ezen következtetésekhez nem pusztán saját erőire és lehetőségeire támaszkodva jutott el, hanem a még élő tradicionális Kelet hiteles képviselőivel való szoros kapcsolata révén, olyasvalami, aminek különös jelentősége van a számunkra, és ami kiérdemelte azt, hogy hangsúlyozzuk ezeken az oldalakon. Fordította: Baranyi Tibor Imre *

Magyarul lásd A modern világ válsága. In René Guénon: A modern világ válsága. A kereszt szimbolikája. H. é. n., Szigeti; (Az Őshagyomány könyvei IV.). [ – A szerk.]

**

E tevékenységi formát, amit, szimbolikusan egy vertikum mentén való aszcenzióként szimbolizálhatnánk, a magyar nyelv lehetőségeit figyelembe véve, szerencsés tettnek nevezni, szemben a puszta életkörülménymódosítást jelentő horizontális aktivitással, a közönséges értelemben vett cselekvéssel. Az eredeti szöveg azonban az ilynemű megkülönböztetésre a fordításban nem ad lehetőséget. [ – A ford.]

JULIUS EVOLA

A

»SZENTSÉG« A CAESARI–BIRODALMI IDEÁBAN

Éppen azért, mert divatban van ez a téma, nem könnyű olyan, Caesarról szóló monográfiát találni, amelyik – egy valódi értés és nem a fenti kézenfekvő, netalán opportunista okok által indíttatva – kitűnne valódi értékeivel. Ami nagyon és majdnem mindig ártalmas ezekben a művekben, az a »humanista« előítélet. Az úgynevezett személyi kultusz – ami azt jelenti, hogy minden érdeklődés középpontjában az ókor nagy alakjainak egyszerűen csak emberi oldala áll, szinte mintaként véve értelmezésükhöz a reneszánsz »condottieri«-jeit – korlátozó és gyakran hamis képzeteket alkot. S Caesar azok között van, akik a legtöbbet ki vannak téve ennek, mivel néhány tulajdonsága igen alkalmas arra, hogy ilyen értelemben meglódítsa azok fantáziáját, akik egyébként is hajlamosak ilyesmire, miközben más tulajdonságai – melyek személyfelettiek és, mondhatjuk, »sorsszerűek« – háttérbe szorulnak. Amennyire igaz a mondás, miszerint »a személyek alakítják a történelmet«, ha visszahelyezik ezt a megfelelő keretbe és szembe van állítva bármely alsórendű, materialista, társadalmi vagy gazdasági típusú történelmi determinizmussal, ugyanannyira veszélyes, ha innen elmozdítják, mivel így a nagy történelmi alakoknak pontosan az az aspektusa merül feledésbe, ami szerint számunkra ők, ha nem is eszközökként, legalábbis részekként jelennek meg egy felsőrendű tervben, egy olyan kibontakozásban, ami – mint minden nagyságé – nem hagyja magát pusztán emberi tényezőkkel magyarázni. Ezzel a gondolatsorral ismét találkoztunk Giovanni Costának a nagy császárról szóló, nemrégiben megjelent művét olvasva (Caio Giulio Cesare – La vita e le opere ›Caius Iulius Caesar élete és művei‹; Roma, 1934), ami olyan problémafelvetéssel nyit, amelyből rögtön úgy tűnik, hogy a szerző szerencsésen megragadta azt a nézőpontot, amelyik alkalmas Caesar alakjának, műveinek és jelentőségének főbb vonásait leírni, nem pusztán történelmi, hanem történelmi és egyúttal történelemfeletti szinten is. Azokra a szavakra utalunk, amelyeket Costa Caesarnak egy fiatalkori szónoklatából idéz: »Nemzetségemben megvan azon királyok fenségessége, akik hatalmukkal kitűnnek az emberek között, és azon istenek szentsége, akiknek királyok hatalma van a kezében.« Costa egy új princípium megjelenését látja ebben, mégpedig a Vezérek »isteni jogáét«, ami az Állam azon felsőrendű koncepciójának eljövetelét hirdeti, ami minden nagy tradicionális civilizáció csúcsa vagy ideálja volt, s ami az akkori római élet szétzüllött és liberalizmusra hajló köreiben szinte aggodalmat keltően hangzott. Itt az egyszerű császári aspektust – ami az akkori nyelven pusztán a katonai vezetőt jelölte – meghaladja a sacrum imperium és a regnum felsőrendű koncepciója: olyan intézmény ez, ami nem kizárólagosan világi és laikus, hanem világi és ugyanakkor

egy felülről jövő erő által megtartott s igazolt, és egyaránt alkotja hatalom és szellem. Mint említettük, ebben a gondolatban Costa sokkal határozottabban a caesari életmű nyitjára ismerhetett volna, mivel ez éppen a regnum princípiumának egyfajta sorsszerű, személyfeletti megvalósulásából nyeri értelmét; ez a princípium, ami már a fiatal patrícius szónoklatának egy részében is megmutatkozik, később a sors csendes hatalmaként Caesar katonai szerencséjén keresztül hat, végül magában Caesarban is tudatosul és alakját a köztudatban is valami természetfelettivel ruházza fel. Ebből a szempontból igen jelentőségteljes a fortuna Caesaris és a Venus Genitrix fogalma. Maga Costa is – miközben hangsúlyozza, hogy Caesar nem volt hívő a szó konvencionális értelmében és inkább egy realista mint misztikus szellem vonásait mutatta – megállapítja, hogy Caesarban mennyire nyilvánvaló és élő a fortuna romana ősi ideája, ami azt a személytelen, kozmikus erőt fejezi ki, ami főleg háborús dolgokban nyilvánul meg; és hogy »ez volt az egyetlen koncepció, aminek – miután kialakult benne – kitartó védelmezője volt, olyannyira, hogy életének utolsó periódusát tekintve felmerülhet a gyanú, hogy ezt a nézetet annyira magába itta és annyira összekeverte saját sorsával, hogy ő maga is, mint sokan, isteninek hitte magát«. Ez a benyomás egyre határozottabb alakot ölt a caesari hőstettek halmozódásával párhuzamosan, és egy úgymond metafizikai magyarázat kiindulópontját képezi, ami fokozatosan elvonatkoztat Caesar személyétől és tetteitől, s bennük inkább egy magasabb erő és egy eredendő princípium megnyilvánulását és megerősödését emeli ki. Ez utóbbi tárgyról szól a második szimbólum, a Venus Genitrix. Caesar a Venus Victrix titokzatos alakját – akinek győzelmeit ajánlotta – tette a Venus Genitrix alakja helyébe, aki az ősi legendák szerint a Iulius-ház nemzője volt. A Venus Victrix szimbolikus alakja által Caesar bensőséges kapcsolatot hozott létre a győzelmein keresztül kibontakozó és megnyilvánuló erő és a nemzetségét nemző misztikus erő között, s ez a kapcsolat pontosan azzal a kettős méltósággal – királyival és spirituálissal – ruházza fel e szimbólumot, amiről a bevezető részben található idézet is szól. A Iulius-házat »generáló« Venus e méltóság szerint tehát »győzedelmes« (victrix) is, azaz magát a fortuna Caesarist jelöli, azt a sorsszerű elemet, ami megvalósította a caesari álmot és az Imperiumhoz vezetett. Ezek a nézetek, főleg ilyen nagy vonalakban kifejtve, a többség számára szokatlanok lehetnek — főleg azok számára, akik nem látnak a babonán és képzelődésen túl, ott, ahol a mélyebb jelentések csak a szimbólumok, mítoszok és a tradicionális legendák enigmatikus során át nyilvánulnak meg. Egy komplex véleménynek mindenesetre ezekre a részletekre is figyelnie kell, nem kevésbé, mint arra, ami Caesarban »pozitív« és emberi mivoltára, erős, szabad személyére vonatkozik. Caesar, aki közömbös a jósokkal és papokkal szemben, Caesar, aki aktív realizmusában, lényegre törő mivoltában, hidegségében és megvilágosodott merészségében jellegzetes »nyugati« hős volt — ugyanaz, aki azt mondhatta, hogy a spirituális birodalom

határainak kitágítása dicsőség tekintetében felsőbb rendű, mint az anyagi birodalom bármely győzteséé vagy bővítőjéé. Caesar az, aki saját személyének végső és győzedelmes megerősítésekor azt a benyomást kelti, hogy itt a személyiségnél többről van szó; áthatja és úgymond hordozza a sacrum imperium ama titokzatos, ősi ereje, ami végül is ugyanaz az erő, amely a római aeternitas szimbólumának a legmagasabb és legelevenebb jelentést adja. Fordította: Dávid Andrea

JULIUS EVOLA

GÓG ÉS MAGÓG

Minden magasrendű államkoncepció állandó szociológiai tétele az, hogy a demosnak, a tömegek világának lényege negatív, irracionális, materialista és formátlan. Ahogyan az enciklopedizmussal és a kezdődő liberalizmussal együtt született optimisztikus szociológiából – ami az ember és a nép lényegileg jó természetéről képzelgett – származik a demokráciák, az alulról jövő hatalom és az általános választójog rendszere, ugyanúgy az Állam megfosztása minden spirituális értelmétől, és puszta adminisztrációs-reprezentatív struktúrára való redukálása is innen ered – az ezzel ellentétes felfogásból pedig, amit pesszimisztikus helyett inkább realisztikusnak fogunk hívni, a felülről jövő uralom szükségességének ideája következik, ami minden igazi, az igazságnak megfelelő rend princípiuma és a naturalisztikus exisztencián túlmutató érdeklődés és exisztencia magasabb formáinak útja, egy részvételi és hierarchikus rendszerben. Ez utóbbi koncepciót más korokban maga a katolicizmus is támogatta doktrinális eszközökkel, mégpedig az eredendő bűntől alapjaiban sújtott emberi természet teóriájával. A ghibellin ideológusok – Dantétől kezdve – ezt felhasználva tulajdonítottak az Államnak és a Birodalomnak az Egyházénál nem kisebb természetfeletti méltóságot és létcélt, hiszen ezek nem pusztán világi funkcióval rendelkeznek: felülről jövő rendként arra irányulnának, hogy a halott emberi természetet visszaemeljék az aktív élet területére, felkészítve arra a magasabb exisztenciára, amit csupán saját eszközeivel nem tudna elérni. Ugyanezt a témát – az előbbi speciális háttér nélkül – más civilizációknál is megtalálhatjuk: a legáltalánosabb nézet az, hogy minden civilizáló tevékenység és minden, más típusú emberi szerveződés lényege abban áll, hogy formát ad annak, ami formátlan, irracionális s az alsórendű természethez kötődik, és hogy lezárja azon alsó erők útját, amelyek magukra hagyva a káosz és a rombolás irányába hatnának. Ezek az erők megfékezve, mintegy fenyegető veszélyként vannak jelen; mindaz alatt, ami a civilizációk felszálló fázisaiban a rendnek, a szuverenitásnak, a formának, a valódi igazságnak és a spiritualitásnak az előbbiekkel ellentétes, fényteli princípiumával kapcsolatos. Ezek az általunk nagyon gyakran hangsúlyozott gondolatok mítoszokban is gyakran megjelennek, szuggesztív képekben. Egy példát fogunk most hozni erre, Góg és Magóg népeinek legendáját. Az Ótestamentum vad hordákként mutatja be ezeket a népeket, akik Ázsia mélyéről jöttek, s miután pusztulást hoztak Izraelre, nekik maguknak is pusztulniuk kellett. Ez a motívum azonban különböző eredetű témák további legendákká fűzése következtében érdekes átalakuláson ment keresztül, mely legendákban Góg és Magóg már nyilvánvalóan szimbolikus jelentést nyer, s nem annyira a barbár és pusztító megszállók idegen népét jelképezi (amit Toynbee »külső

proletariátusnak« hívna), hanem inkább az említett sötét, kaotikus és démoni szubsztrátumot, amelyet mindenütt, ahol civilizáció van, megfékeznek és megtörnek. Ez a jelentés már Nagy Sándor legendájának bizánci változataiban is feltűnik. Ezekben Nagy Sándor az, aki egy bronzfallal lezárja az utat Góg és Magóg népei előtt. Ugyanezt a szerepet az iszlámban egy Dhu l-Qurnaim nevű hősnek tulajdonítják, s a motívum összetettebb formákban a középkori, úgynevezett birodalmi mondában is felbukkan, az északi tradícióból származó témákkal is interferálva. Így, amiként János papkirály titokzatos alakjáról azt beszélték, hogy királyságában megzabolázva tartja Góg és Magóg népeit, ugyanúgy az Edda, azaz az északi-germán mitológia az elementáris lények és a rinthursik ellenséges fajáról beszél, akik elől a Központ székhelyéhez vezető utak le vannak zárva egy fallal, amely falat ezek folyamatosan próbálnak lerombolni. A legendának végül keresztényesített változatait is megtaláljuk, ahol mindehhez apokaliptikus témák kapcsolódnak. Egy napon a fal leomlik és Góg és Magóg népei betörnek — és az lesz az Antikrisztus kora. Fantasztikus képek ezek, melyeket figyelmen kívül kell hagynia annak, aki a monda mélyebb értelmét akarja megérteni. Érdekes a következő részlet: a betörés akkor fog bekövetkezni, amikor Góg és Magóg népei rájönnek, hogy az addig a védőfal tetején álló őrök fújta harsonákat már csak a véletlenszerűen fújó szél rezegteti. Félretéve a szimbólumokat, a tömegek akkor szabadulnak el, amikor rájönnek, hogy nem áll már semmi azok mögött, akik maguknak tulajdonítatták a felsőrendű hatalom princípiumát; amikor rájönnek, hogy üressé, legitim alap nélkülivé vált a hatalom. Ez, sajnos, nem egy romantikus jövő-mítosz, hanem a tegnap és a ma történelmi realitása. Már egy ideje előállt az, amit Guénon találóan úgy írt le, hogy »repedések vagy hasadások a Nagy Falon« — és nem azért, mert az ostromló erő megnőtt, vagy mert egy új legitimitás, egy el nem ismert jogosultság képviselői léptek volna fel, hanem kizárólag a védelmi struktúra leépülése, a felsőrendű embertípus és a nagy gondolat hiánya miatt. Ma már nem tudná megmondani, hogy mi maradt a szimbolikus Falból, annyira szélesek lettek ennek nem csupán hasadt, de leomlott szakaszai. Először a forradalom, utána a tömegek világának szisztematikus térhódítása. Az említett legendákban a katasztrófa- és apokaliptikus motívumokhoz gyakran társul még egy, mégpedig az utolsó csatát illető motívum. Az a csata ez, amit egy olyan alak vív meg, aki kvázi a legnagyobb krízis idején feltámadó–felébredő ősi uralkodó vagy infrenator* lenne. A mondának nem minden változata mondja kedvezőnek a harc kimenetelét. De még így is sokat jelentene. Vigasztaló lenne azt gondolni, hogy ez az egész itt nem egy fatális, sötét felbomlássá alacsonyodik; azt gondolni, hogy a felfordulás eme világán és az annyira tragikus és hatalmas, amennyire minden mélyebb értelem nélküli konfliktusokon túl valamilyen módon újraéled az eredeti antitézis, eljön a felülről eredő döntések ideje, s meglesz legalább a lehetőség arra, hogy úgy harcoljon az ember, hogy tudja, miért harcol, miért érdemes harcolnia. Fordította: Dávid Andrea

*

infernator (lat.) = szószerint ›megfékező‹, ›megzabolázó‹. [ – A ford.]

DR LÁSZLÓ ANDRÁS

›EXTREMO-CHAUVINISMUS...PSEUDOCCULTISTICUS HUNGARICUS‹ Hosszú idő óta szignifikáns jelenség a magyar kulturális életben egy olyasvalami, amit ›extremo-chauvinismus pseudoccultisticus hungaricus‹-nak nevezhetnénk. A szélsőséges nacionalizmust nevezzük chauvinizmusnak, ez az ›extremochauvinismus‹ azonban a sovinizmuson belül is – mondhatnók – egy olyan természetellenes szélsőséget jelent, amivel mindenképpen foglalkoznunk kell, mert minden tekintetben – politikai téren is – a magyarországi közfelfogásra gyakorolt hatása miatt komoly veszélyt jelent. Ha nyersen akarnánk ezzel kapcsolatban fogalmazni, a jelenséget őrültmagyarkodásnak kellene nevezni. Ez voltaképpen a bolsevisztiko-kommunizmus és a liberalizmus után a legnagyobb közfelfogásbeli és politikai–közfelfogásbeli veszély. Rendkívüli veszély, mert a nacionalizmusnak, amelynek egyébként is vannak súlyos érvényességbeli vitathatóságai, olyan felfokozását jelenti, amely felfokozás mindenképpen megérdemli a kritikát és a kritikai elemzést. Ez az ›extremo-chauvinismus‹, bár előzményei százötven-kétszáz évesek, voltaképpen a huszadik század második felében erősödött meg olyan mértékben, hogy valóban veszélyes volta ily módon nyilvánvalóvá vált. Az ›extremochauvinismus‹ vonatkozásában meg kell említenünk azok nevét, akik valamilyen módon Magyarországon ezt elsősorban képviselik. Meg kell említenünk Pap Gábor művészettörténész nevét, Molnár V. József nevét, Szántai Lajos mesekutató nevét. Természetesen igen sokan csatlakoznak ehhez a vonalhoz még, az általunk kritika alá vont szempontokból azonban az említettek a legmeghatározóbb személyiségek. Elméleteiknek semmiféle spirituálisan igazolható – vagy másfelől tudományosan igazolható – alapja nincs. Ezek a szó valóban rossz értelmében tudománytalanok – eltekintve attól, hogy bizonyos körök tudománytalannak minősítenek minden olyasmit is, ami felfogásukkal ellentétes. Ez valóban tudománytalan és szellemtelen szemlélet, amelynek lényege, hogy a magyarok mindenekelőttiségét és -felettiségét próbálják teljesen alaptalanul, igazi érvek nélkül bizonyítani; a bizonyításnak pedig semmiféle igazi ereje nincs. A Pap Gábor-féle vonal egy kontinuitást állapít meg, amelyet szkíta (szittya)–hun– avar–magyar kontinuitásnak szeretnének beállítani. Maga az elmélet – egy ilyen kontinuitás állítása – legalábbis rendkívül vitatható. A szkítákról voltaképpen azt kell tudnunk, hogy egy iráni népcsoportot neveztek így; létezett szkíta nép, léteztek szkíta népek, létezett maga Szkítia, sőt több Szkítia is – ez vitathatatlan tény. Az is vitathatatlan tény, hogy a honfoglalás előtti magyaroknak a szkítákkal és Szkítiával volt kapcsolata, midőn bizonyos ideig Szkítia közelében tartózkodtak. Szkítia és a szkíták tehát hatást gyakoroltak a magyarokra, és valószínűleg ez a hatás kölcsönös volt. Azt azonban, hogy a magyarok szkíták lennének, semmiféle alapon nem lehet

állítani, valamint azt sem, hogy bármiféle tényleges és etnikai kontinuitás állt volna fenn a szkítákkal. Ez vonatkozik a hunokra is. A hunok uralkodói dinasztiája és a magyarok első uralkodói dinasztiája – tehát az Árpádok, vagyis a Turul-dinasztia – azonban voltaképpen azonos. Tehát a Turulok az emberi vonulatban mindenképpen Mao-tun-ra, illetve Mao-tun őseire vezethetők vissza, és itt a kontinuitás voltaképpen fennáll, mert az Árpád-ház, a Turul-dinasztia teljesen ennek a reprezentációját jelentette. Tehát a hunokkal való, ilyen formában fennálló kapcsolat egyértelmű, de az etnikai kapcsolat legalábbis vitatható, és ha ilyen mégis fennállt, akkor az kizárólag csak egy nagyfokú partikularitás értelmében állhatott fenn. Az avarok esetében a helyzet egy kicsit más. Meg kell különböztetnünk korai és késői avarokat; a késői avarok, László Gyula – egyébként még nem bizonyított de valószínűsíthető – kettős honfoglalás elméletében szerepet játszanak, amennyiben szerinte a késői avarok az első honfoglalásban a magyarok voltak. Ilyen értelemben lehet az avarok egy későkori vonulatával kapcsolatot keresni és találni. Az egész elméletnek az a lényege, hogy a magyarok és őseik – tehát ez a kontinuitás – a világon időben is a legelső, illetve súlyában, jelentőségében is mindenek felett álló szellemi nagyhatalmat jelentett, amelynek a világ tradíciói, kultúrái csupán derivátumai, mint ahogyan ezen elméletek szerint a magyar nyelv minden létező nyelv őse, a létező nyelvek pedig tulajdonképpen pidginizálódott magyar nyelvnek foghatók fel. Ezeknek az elméleteknek a képtelensége nem szorul bizonyításra. Képtelenségük bármiféle hozzáértés – méghozzá nem is a legmagasabb fokú hozzáértés –, bármiféle átlagos műveltséghez köthető hozzáértés alapján azonnal és a legnagyobb nyilvánvalóság erejével belátható. Ezek az elméletek alaptalan elméletek, szellemi súlyuk, szellemi hátterük nincs és tudományosan is képtelenségek. Az állítólagos szkíta–hun–avar–magyar kontinuitás primátusának a legerőteljesebb állítását az őrültmagyarkodók összekötik az indogermánság vagy indoeurópaiság mértéktelen, minden alapot nélkülöző, teljesen indokolatlan, értelmetlen és alávaló becsmérlésével. Középponti gondolatuk az indoeurópaiság ellen felvonultatott pseudargumentumoknak a halmozása. Odáig mentek e tekintetben, hogy a szkíta– hun–avar–magyar kontinuitást egy szellemi magnak tartják, amihez az indoeurópaiság teljes szellemiségével csak egy héjként viszonyul, egy üres héjként, aminek a magja ez a szkíta–hun–avar–magyar állítólagos kontinuitás lenne. Méghozzá minden tekintetben, a nyelviség tekintetében, a szellemiség tekintetében, a kulturális színvonal tekintetében, az etika és a jogérzék tekintetében és minden más vonatkozásban is. Ha az indoeurópaiságot próbáljuk meghatározni – ami voltaképpen egy nyelvcsaládot jelent – nyilván az eredetileg is és mindenkor az indoeurópai nyelvet beszélők jöhetnek számításba. A Pap Gábor-féle vonulat ezen belül is a germánságot, szorosabban a németséget gyűlöli a legjobban. A németek iránti gyűlölet az őrültmagyarkodók egyik világnézeti bázisa. Tudjuk, hogy már a XIX. században felmerült, de a XX. században – különösen annak második felében – kezdték favorizálni azt a nézetet, amely szerint a magyar nyelv uráli finnugor-ugor eredetét az osztrák kamarillában találták ki, és a kamarilla által megbízott nyelvészek – pl. Budenz József – ezt kizárólag megbízás alapján állították és próbálták bizonyítani. Ez azt jelentené, hogy a kamarilla szolgálatában álló

tisztviselők tökéletesen tisztában voltak a magyar nyelv nem-uráli, nem-finnugor, nem-ugor eredetével, mindenről tájékozottak voltak a magyarság vonatkozásában, míg egyébként rajtuk kívül senki. Szinte mindentudást tételeztek fel bizonyos tisztviselők részéről, akik kizárólag az osztrák németség és általában a németség kisebbrendűségi érzése által vezettetve állították, hogy a magyaroknak mintegy alacsonyabb rendű uráli-finnugor eredetük lenne. Mintha a németségnek – gondoljunk a misztikusokra, a filozófusokra, a zeneszerzőkre, a német költészetre és irodalomra – óriási kisebbrendűségi érzésre lenne oka akkor, ha a magyarokról kiderül, hogy – mondjuk – sumér eredetűek. Mintha csak így tudták volna elviselni kisebbrendűségi érzésüket – mert az elméletek szerint a kisebbrendűségi érzés állandóan ott munkált bennük –, és ha még a magyarság eredetét valamilyen ősi kultúrával is összekapcsolták volna, akkor ez a kisebbrendűségi érzés a teljes elviselhetetlenségbe csapott volna át. Szükség volt tehát egy kompenzációs műveletre. Kompenzáltak és túlkompenzáltak ezek szerint. Ismételjük, mindezekkel a kamarillához beosztott tisztviselők tisztában voltak, Magyarországon pedig érdekes módon nem volt tisztában senki. Az ehhez hasonló nézetek itt keringenek már körülbelül száz éve, például azzal összefüggésben, hogy Budapesten nem építhettek nagyobb, csak kisebb Operaházat, mint Bécsben, mert ezt a Monarchia legfelsőbb kormányzata így rendelte el. Ebből például egy szó sem igaz. Budapesten akkora Operaházat építhettek volna, amilyenben a hátsó sorokban azt sem lehetett volna hallani, hogy zene szól. Ezt az is bizonyítja, hogy az uralkodó még azt is eltűrte, hogy egy olyan hazaáruló és nemzetáruló gazemberről, mint Kossuth Lajos, még életében utcát nevezzenek el Budapesten, és fel sem merült, hogy beavatkozzék. Az Operaházzal kapcsolatos elmeszülemény pontosan ugyanolyan, mint a magyarság eredetével kapcsolatos osztrák-német vélekedések feltételezése. Az Összmonarchia irányításának, de akár az osztrákoknak sem fűződött semmiféle érdeke ahhoz, hogy Magyarországon egy olyan nézet uralkodjék, miszerint az uráli-finnugor-ugor rokonság vagy eredet kötelező volta bármiféle előnnyel is járna. Budenz József egy korrekt, tisztességes kutató volt, az altajisztika, az uráli nyelvtudomány és a vonatkozó összehasonlító nyelvészet kimagasló személyisége, aki a mongol nyelvvel, általában az altaji nyelvekkel, a turkológiával, az uráli nyelvekkel behatóan foglalkozott és tudományos tisztességének jegyében járt el, amikor a vonatkozó elméleteit kidogozta. Senkinek semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a magyarság büszkesége megtörjön. Ugyanis ilyen nyelv- eredetű büszkeség komoly körökben egyáltalán nem állt fenn. Ezt nem szegezték szembe egy másik elmélettel, a magyar nyelv eredetével kapcsolatban homályos sejtések voltak csupán. Az uráli, altaji és türk nyelvekkel azért foglalkozott a német származású Budenz József, valamint tanítványai, mert a törzsökös magyarok nem foglalkoztak e vonatkozásban ezzel; ezeknek a nyelveknek pedig nem volt olyan magas szinten álló tudományos kutatója, aki Budenz körével ekvivalens lett volna, és olyan sem volt, aki ilyen irányú kutatásokat végzett, és szembehelyezkedett volna a Budenz-féle elmélettel. Az uráli-finnugor-ugor rokonság vagy eredet támadása jóval később kezdődött el, a sumér rokonságot pedig – az előbbit eleinte még egyáltalán nem vonva kétségbe – komoly formában először Varga Zsigmond vetette fel. Varga Zsigmond a debreceni

egyetem tanára volt, lelkész, teológus, nyelvész és vallástörténész, számos nyelvet ismert, igen sok keleti nyelvet is. (Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy azok a szélső nacionalista irányzatok, akik Varga Zsigmondra hivatkoznak és Varga Zsigmondot tisztelik, soha sem szokták megemlíteni, hogy Varga Zsigmond történetesen zsidó származású volt.) Mindazonáltal Varga Zsigmond a kérdést nagyon higgadtan, tudományos pontossággal, megalapozottsággal és korrektséggel kezelte, és nem állított többet, mint egy felvethető, inkább távoli, mint közeli rokonságot. Ő tulajdonképpen nem azt állította, amit a későbbiek állítottak, hiszen nyelvészeti képzettsége ezekénél sokkal nagyobb volt. Magától értetődik, és erre már az előzőekben is utaltunk, hogy az őrültmagyarkodók egyik alapvető jellemvonása a Habsburg és Habsburg-Lothringen dinasztia iránti féktelen gyűlölet. Mindez szervesen összefügg a németség, az osztrák-németség, általában a germanicitás és az indoeurópaiság gyűlöletével. Érdekes és érdemes e vonatkozásban megemlíteni Pap Gábor Koronával kapcsolatos elméletét. Pap Gábor a magyar Szent Koronának valóban jeles ismerője, számos vonatkozásban érvényes megállapításokat tett ezzel kapcsolatban, ugyanekkor szemlélete az érvénytelen megállapításokban is bővelkedik, és egyre inkább bővelkedik az időben előre haladva. Különös az is, hogy egy Korona-kutató, akinek tulajdonképpen minden korona iránt a lelkes tisztelet lenne az adekvát viszonyulási módja, nem hagyja ki sohasem azt a lehetőséget, hogy szembeállítsa egymással a német-római Császári Koronát és a magyar Szent Koronát. Meggyőződésünk, hogy koronákat egymással szembeállítani nem lehet. A koronák tiszteletet érdemelnek. A rivalizálás mesterséges felszítása értelmetlen, alacsonyrendű és visszataszító. Aki látta a német-római Császári Koronát, annak egy pillanatnyi kétsége sem lehet e Korona méltóságteljes voltáról. Ezt nem kell szembeállítani a magyar szempontokkal. Különösképpen nem kell szembeállítani azért, mert hiszen a német-római császári korona egykori viselői és a magyar Szent Korona egykori viselői azonos személyek voltak huzamos időn keresztül. Tehát éppen ennek az unio personalisnak a tisztelete, a történelmi retrospekciókban való jogos felértékelése lenne követelménynek tekinthető. Ezeket a koronákat igenis együtt kell említeni, de nem egymás rovására. Ez lenne a feladat. Amikor Pap Gábor a komoly Korona-értékelésekkel felhagyott, s áttért egy zavaros elméjű Korona-értékelés területére, odáig ment, hogy a Koronán található feliratokat teljes mértékig a józan ésszel ellentétes módon kezdte értelmezni. Például szerinte a basileus felirat helyes olvasata a veszélyes lenne, holott a basileus királyt jelent, a basileia pedig királyságot. Egy ilyen jelentés azonban szerinte kevésbé jogosult egy koronán, mint annak a kimondása, hogy veszélyes. Azon állítás, amely szerint a Koronán egy egykori Mária képet egy Dukász Mihály képre cseréltek, valószínűleg az igazságot takarja. Az azonban, hogy ezt a cserét Habsburg-intenciók nyomán hajtották volna végre, teljesen képtelenség. Lehetséges, hogy a Koronán ezt a változtatást akkor csinálták meg, amikor a Korona Bécsben volt, az pedig valószínű, hogy szabadkőművesek hajtották vagy hajttatták végre. Tudjuk, hogy a szabadkőművesek végül is a Habsburg-birodalom és a királyság ellenségei voltak. Ezek részéről egy ilyen beavatkozás nagyon is valószínűsíthető, de

ilyesmit az uralkodó dinasztiával nem lehet összefüggésbe hozni. Az uralkodó dinasztia egyetlen tagjának sem lehetett érdeke, még a magát meg nem koronáztató II. Józsefnek sem, hogy a magyar Korona aláértékelődjék. Hiszen ez éppen a birodalom felett uralkodó dinasztia koronája volt, és ennek a szimbolikus aláértékelődése semmiképpen sem lehetett a dinasztia érdeke és célja. A Korona lehetséges meggyalázása viszont nagyon is összefüggött az 1848-49-es forradalommal és belháborúval, konkrétan annak vezetőivel. Tudott dolog, hogy Kossuth Lajos a Várban királynak beöltözve fejére tette a Koronát és Kossuth Lajos felesége is ugyanezt tette. Egyébként Szemere Bertalan – aki később, mielőtt a megsemmisítés veszélyének tette ki, elásatta a Koronát – szintén a fejére tette. A Koronával kapcsolatos meggyalázó cselekmények kizárólag ezekhez – az egyébként szabadkőműves – körökhöz kapcsolhatók. Ugyanis ha a király elől elrejtik a Koronát, ez a tett már önmagában nemcsak felségáruló, hanem Korona-gyalázó cselekmény is. A Korona megmentése miatti Korona-elrejtés teljes mértékben jogosult. Ennek értelmében járt el Szálasi Ferenc, az ország Nemzetvezetője, és Szálasi Ferenc hívei, amikor a Koronát meg akarták menteni attól, hogy az ellenség kezébe kerüljön. Szemere Bertalan azt akarta, hogy a Korona ne kerüljön a király kezébe. Ezek között hasonlóság nem állhat fenn, a legélesebb ellentét viszont igen. Az őrültmagyarkodás tulajdonképpen sokak által képviselt magatartás, amelynek különböző válfajai vannak, gondolhatunk itt például Kemény Ferenc nyelvészeti elméletére, amely szerint minden nyelv pidginizálódott a magyaron kívül, és a nyelvet nem csupán a magyarok, hanem egy bizonyos magyar találta ki. Szerinte rengeteg szava volt már ennek az eredeti magyar nyelvnek is, és majdnem mindegyik szó azt jelentette, hogy búza. Érdekes ezeket az elméleteket figyelembe venni, mert a magyar nyelvvel kapcsolatos elméletek száma rendkívül nagy, és egymásnak is ellentmondanak. A szumir–magyar rokonság elméletét napjainkban leginkább Badiny Jós Ferenc képviseli. A nemrégen elhunyt Baráth Tibor viszont a magyar és az egyiptomi nyelv azonosságát vallotta. Különös az a tény, hogy az ősmagyar nyelvet – a minden nyelv ősforrásánál álló ősmagyar nyelvet – a mai magyar nyelvvel azonosítják. A nyelvújítás korában született szavakat gátlástalanul bevették szóelemzéseik körébe. Miután ezzel kapcsolatban sok támadás érte a magyar nyelv mindenekfelettiségét állítókat, kitalálták azt, hogy a nyelvújítás korában született szavak virtuálisan mindig megvoltak a magyar nyelvben, egy sajátos fél-manifeszt, fél-latens állapotban, és a nyelvújítás kapcsán ezek csupán előbukkantak, de háttérbe szorulva már korábban is léteztek. A korábbi elméletek egyikében látott napvilágot, hogy más nyelvek csak a magyar szavakat rontják, például egy ilyen rontott szó kozmosz formában is megjelent, s ennek az eredetije a magyar közmű. Egy másik nyelvész szerint Stockholm eredeti neve Istókhalma, Britannia eredeti neve pedig Berettyó. Ahogyan a múlt században Karthagóra azt mondták, hogy Kard-hágó. 

Fontos kimondanunk, hogy az őrültmagyarkodás tulajdonképpen egy közvetett, nem szándékos nemzetgyalázás. Ugyanis, ha minden tradíció ősforrása a szkíta–hun–avar–

magyar kontinuitással azonosítható, ha minden nyelv őse a magyar volt, ha minden kultúra a magyar kultúra derivátuma, lecsapódása és lefokozódása, akkor a magyar az az ethnosz, amelyik a Föld valamennyi népénél alávalóbb, hiszen a legmagasabbról zuhant alá. Nyilvánvaló, hogy az őrültmagyarkodók nem ezt akarják állítani, de szellemi tompaságuk, renyheségük és korlátolt stupiditásuk következtében nem látják át, hogy elméleteiknek milyen összefüggései vannak és lehetnek. Például az, hogy akaratlanul, szándéktalanul és valóban közvetetten egy nemzetgyalázás szolgálatába állíthatók ezek. Mert semmiféle magyarázat nincs arra, hogy a mindenekfelettiség, ami a magyaroknak állítólag sajátossága lenne, miért süllyedt ilyen mélyre? Az őrültmagyarkodóknak van véleménye a Kali-Yugáról, a Sötét Korszakról is, abban az értelemben, hogy ezt az indoeurópaiak véletlenül tényleg pontosan meglátták, de ez kizárólag őrájuk vonatkozik. Szerintük az indoeurópai nyelvet beszélők valóban a Sötét Korszakban élnek, ez azonban a szkíta–hun–avar–magyar vonalra, respektíve a magyarokra nem vonatkozik. Magyarországon a magyarok számára nincs Sötét Korszak. 

Színvonala alapján ezen szellemi áramlat voltaképpen azt sem érdemelné meg, hogy akár egy szó erejéig is foglalkozzanak vele. Ami miatt mégis kell beszélni róla, az ezen irányzat veszélyessége, ezen irányzat elméleteinek a terjedése, ami az amúgy is meglévő világnézeti, ideológiai káoszt nagymértékben fokozni tudja. Ezeknek az elméleteknek van politikai vonatkozásuk. Bár képviselőiknek egy része szemben áll mindenféle jobboldali elvvel, sajnos a politikai jobboldalon némelyek méltányolják és elfogadják ezeket az elméleteket, és itt ez a veszélyesség különös mértékben megmutatkozik. A magyar szélsőjobboldal – nacionalista elkötelezettsége miatt – különösen ki van téve messzemenően veszedelmes és a jobboldaliság alapelveivel diametrálisan szembenálló hatásoknak. Tudjuk például, hogy az olasz fasizmusról – bár nem határolta el magát Garibalditól és Mazzinitól olyan mértékben, ahogyan ezt meg kellett volna tennie – azért egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy Garibaldi- vagy Mazzini-tisztelő lett volna. Magyarországon Kossuth Lajos általános tiszteletnek örvend, az a Kossuth, aki még Garibaldinál is sötétebb történelmi alak volt. Nemcsak a baloldal és a szélsőbaloldal Kossuth-tisztelő, sőt Kossuth-rajongó, hanem sajátos módon a jobboldal és szélsőjobboldal is az. Ehhez hozzá lehet még számítani – baloldalon és szélsőbaloldalon, a centrum-helyzetben, valamint a jobboldalon és szélsőjobboldalon is megmutatkozó – Habsburg és Habsburg-Lothringen-ellenességet. Azt, hogy a baloldal és szélsőbaloldal e tekintetben miképpen vélekedik, bennünket nagymértékben nem érdekel. A baloldal azt teszi, amit e tekintetben baloldaliságából következően tennie kell. A jobboldal és szélsőjobboldal vonalán felbukkanó baloldali karakterű eszmék megjelenése miatt azonban fel kell emelni a szavunkat – és ezt mindig meg is tettük a legkülönfélébb vonatkozásokban, és meg kell tennünk természetesen az őrültmagyarkodók torzeszméinek a terjesztésével és terjedésével összefüggésben is.

VIRÁG LÁSZLÓ

KIRÁLYSÁG, DINASZTICITÁS, HABSBURG-LEGITIMITÁS GONDOLATOK EGY SZELLEMELLENES IRÁNYZAT HABSBURG-GYŰLÖLETE KAPCSÁN

Magyarországon ma létezik és működik egy olyan, alapvetően nacionalista – sőt soviniszta – beállítottságú, magát szellemi orientációjúnak tekintő kör, amely kört elsőlegesen Pap Gábor és Szántai Lajos, másodsorban Molnár V. József elképzelései és gondolatai határozzák meg. E kör alapkoncepciója tekintetében is, valamint konkrét megnyilvánulásai és módszerei tekintetében is számos (majdnem minden lehetséges) nézőpontból kritizálható, nem hagyva figyelmen kívül azt a nagyon is jelentőségteljes és sok mindent eláruló körülményt, miszerint alapelveiket egyáltalán nem fejtették ki módszeresen, így azok csak az őket implicit módon magukban rejtő módszerekből és állításokból hámozhatók ki. Végső soron azonban kijelenthető, hogy ezek az implicit alapelvek egyáltalán nem alapelvek a szó leglényegesebb értelmében, sőt az egész vonulatot a Metafizikai Abszolútumra vonatkozó kérdésfeltevések és álláspontok teljes hiánya jellemzi. Egy feltételezett, de meg nem világított transzcendenciával a háttérben gyakorlatilag manifesztációk igen kétes értékű értelmezése, vagy inkább értelmezgetése az, ami működésük során igazán hangsúlyt kap. Mindezen értelmezések során kiderül, hogy az általuk magyar hagyománynak nevezett vonulat színvonala és értelme tekintetében minden más partikuláris tradíciót – akár időben is – megelőz, noha e hagyományból csak igen kevés értelmezhető emlék maradt fenn, és az a hipotetikus egész, amit ők felmutatnak, leginkább is csak gyenge lábakon álló vélekedések halmaza. A metafizikai alapok tisztázatlansága miatt így egyrészt azt is degradálják, ami a magyarság által hordozott hagyományból pozitív értelemben kimutatható, másrészt pedig egy lebegő és céltalan emocionalitásról tesznek tanúbizonyságot; hiszen aki az alapokat nem tisztázza, az bizonyosan nem tudja, hogy igazán mit is akar elérni. De a princípiumok náluk nem is fontosak; a lényeg úgyis csak az, hogy valami magyar-e vagy sem. Voltaképpen ez az egy szempont határozza meg, hogy egy értelmezett valaminek hol a helye: ami magyar (vagy »szkíta–hun–avar«), az értékes, ami pedig nem, az értéktelen (ha pedig indoeurópai, akkor egyenesen ördögi és üldözendő). Az említett urak közül az első kettő előszeretettel hangoztatja a Habsburg-dinasztia iránt érzett ellenszenvét, amely ellenszenv nagyon sokszor a fortyogó és kontrollálatlan gyűlöletbe csap át (nyilvánvalóan azért, mert e dinasztia nem magyar; látni fogjuk, hogy tényleg nem az, de egyáltalán nem olyan értelemben, ahogyan ők hiszik). Mindezek mellett a monarchikus államformát és a királyság intézményét helyesnek és igaznak tartják, a Turul-dinasztiát mélyen tisztelik, a Szent Korona körül egy sajátos okkultisztikus kultuszt alakítottak ki, tehát önmagukat nem definiálják baloldaliként (legalábbis liberális demokrataként vagy kommunistaként

nem), ahogyan az a Habsburg-gyűlölet részinformációja alapján várható lenne. Ez a kérdés tehát a Habsburg-dinasztia mivoltának, magyar királykénti legitimitásának problematikuma, amely problematikum vizsgálata egészen az alapelvekig mutató konzekvenciákat tárhat fel, s így az irányzat egészét is minősítheti. A jelen tanulmány ezt az egyetlen kérdést kívánja kiemelni nézetrendszerükből, konkrétan Szántai Lajos kijelentéseire alapozva. Szántai Lajos írja ugyanis egy helyen azt, hogy »hagyjuk már ezt a Habsburg-mesét«. Mi pedig azt mondjuk, hogy semmi esetre se hagyjuk, hanem vizsgáljuk meg a kérdést egy olyan levezetés módszerével, amely a szellemi alapoktól a történelmi mozgásokig és konkrétumokig hatol. Azért kezdjük tehát a királyság és a dinaszticitás elvi tisztázásával, hogy a sovén gyűlölködés e megalapozatlanságára kellőképpen rámutathassunk. Nem baj, ha dedukciónk kissé didaktikusnak fog hatni, mert olyan vázlatnak szánjuk, amely hasznos lehet bárkinek, akit e konkrét történelmi állásfoglalás érdekel, s aki képes oly módon átgondolni ezt – s persze minden mást is –, hogy közben gondolatmenetét nem zavarják meg, következtetéseit pedig nem torzítják el a neveltetése, iskolái, az általános tudományos légkör és a tömegtájékoztatás által gerjesztett érzelmek. 

Ezen írás rendeltetése okán a most következő okfejtésben nem szükséges a helyes államforma teljességére vonatkozó téziseket kifejtenünk, elegendő, ha a monarchia centrumának és fejének, vagyis az uralkodó személyének elvi mibenlétét körülírjuk, s ezt a körülírást a dinasztiák lényegére is kiterjesztjük. Az uralkodó az állam centruma és a hierarchia csúcsa. Nem külsőleges értelemben, hanem végső soron a lét centruma és a lét hierarchiájának csúcsa értelmében, de mindig ezek valamilyen intenzitású reprezentációjaként. Az állam centrumaként, s így a lét centrumának reprezentációjaként – Evola szavaival élve – olyan kristallizációs pont, amely köré a földi–emberi világ hierarchikus tagozatai rendeződnek. E rendeződés az irányultságok – ti. a centrum felé irányulás – meghatározását is jelenti, ami lényege szerint elejét veszi az egyes tagozatok közötti viszálynak, hiszen működésüket közvetlenül vagy közvetve a centrum motiválja és regulálja, korrelációjukat pedig a magasabb szintekről az alacsonyabbak felé a centrum fényének közvetítése dominálja. Az egyetlen igaz és helyes állami és társadalmi berendezkedésben az uralkodó tehát Isten reprezentánsa a földi–emberi világban, a földi–emberi világ pedig az égi–szellemi hierarchia megjelenítője. A megnyilvánulás – szimbolikus értelemben – különböző távolságra lehet az isteni megnyilvánulatlanságtól, így az uralkodó különböző intenzitással reprezentálhatja az isteni esszencialitást. Ennek megfelelően állapíthatjuk meg, hogy a monarcha három fő megnyilvánulási formában reprezentálhatja az istenit: lehet istenkirály, szakrális király és Isten kegyelméből uralkodó király. E formákról elegendő csak a legszükségesebbeket leírnunk, hiszen a lényegi princípium mindháromban valamilyen módon jelen van, s mindháromban ugyanaz is. Nem érdektelen idéznünk a Tao te ching 59. fejezetét, amelyben az uralkodó, az uralkodás lényege foglaltatik össze, s amely mindhárom uralkodói szintre – különböző intenzitással – érvényes:

Hogy az éggel együttműködve kormányozzuk az embereket, legjobb a mintát (a princípiumot) követni, ha követjük a mintát, gyorsan részesülünk az erényből, kifejlesztjük az erényt; az erényben való fejlődés az ellenállhatatlan erőhöz vezet; ha birtokoljuk az ellenállhatatlan erőt, realizáljuk az abszolút individuumot (leomlanak a korlátok vagy a határok = a feltételek – chi); ha realizálva van az abszolút individuum, birtokoljuk a birodalom princípiumát (szó szerint: a birodalom anyját, azaz létrehozó princípiumát), a birodalom princípiumát, amely nem esendő. Ez azt jelenti, hogy szilárd talpkövünk, erős törzsünk van, ez a nem veszendő létezés és látomás ösvénye. [ 1. JEGYZET ] Az istenkirály maga az Isten – olyan emberi testben történő megnyilvánulás, amely önnön princípiumából tökéletesen akaratlagosan, szabadon, a tudati kontinuitás megtörése nélkül következik. A lét centrumában áll (ugyanakkor a centrumból kiemelkedik), és a »kerék forgatójaként«, Cakravartiként, a Világkirályként, regulálja a világot, amely ilyen értelemben tudatilag közvetlenül belőle következik (különben a reguláció tökéletesen lehetetlen volna). Az eredetközelibb és szellemmel áthatott történelem előtti korok uralkodótípusa ez, amelyet a Nyugaton Romulus testesített meg utoljára, jelezvén az Örök Város magas megszenteltségű eredetét, s annak a birodalmi elhivatottságnak az alapját és legitimációját, amelynek 2500 esztendőn keresztül Róma volt az orientációs bázisa. A szakrális uralkodó alacsonyabb fokozatot jelent: nem az Isten maga, de az istenné válás lehetőségét magában hordozza, küldetését Istentől kapja, élete és uralkodása pedig az Istenség valamely részaspektusának, valamely teremtői–fenntartói arculatának a megjelenítése jegyében áll. Uralkodása az említett istenné válás útjának egyik rítusaként fogható fel. »Az égen és a földön, és minden helyen, ahol a nap és a hold világít, még sohasem volt, hogy a kagán ne lett volna szent ember…« – mondja Tch’ou-lo nyugati türk kagán. [ 2. JEGYZET ] »Az égben: isten. A földön: a kagán« – ez a felirat szerepel Dzsingisz kán pecsétjén. E két idézetet nem szükséges különösebben magyarázni; a szentség jelenléte kritérium jellegű igényként jelenik meg ezen szemléleti és gondolkozási keretek között. A totemizmus itt alapvető jelentőségű: az uralkodó, valamint az uralkodói dinasztia eredete egy olyan akarat eredménye, amely analóg valamely állat fajszelleme isteni aspektusának generálódásával. Az aszpektuális jelleg úgyszintén lényeges, amely alapján nyilvánvaló a lényegi összefüggés akár a germán királyok Wotan-eredete és reprezentációja, valamint a Turul-dinasztia tagjainak eredete és reprezentációjának mivolta között. Az ›Isten kegyelme általi‹ uralkodó – Deo gratia Rex, Deo gratia Imperator – eszméje szorosan összefügg a kereszténység megjelenésével, az abba való átmenettel, annak kizárólag heterotheisztikus felfogásával, s mindazokkal a tudati uraltságot illető változásokkal (gyengülésekkel), amelyek a kereszténység térhódítását lehetővé

tették. Fontos megjegyezni, hogy az átmenet során és azután az uralkodói státuszt és lényegiséget többségében ugyanazok a dinasztiák birtokolták, amelyek a hajdani pogány világban a szakrális uralkodóét. Azt is el kell mondani, hogy az uralkodó e három szintje közötti átmenet csak egy végső elemzésben fogható fel – a sötét korszak általános tudati nívójának gyengülésével párhuzamosan és annak megfelelően – lineáris átmenetnek: az istenkirályság, s a szakrális uralkodó eszméje valamilyen módon (bizonyos megkötésekkel persze) akár keresztény közegben is megjelenhet, mint Impersonator Christi, mint Frater Angelorum. Bizonyos értelemben már azelőtt is, pregnánsan és meghatározóan azonban a Karolingkorszak eljövetelével kapcsolódik össze a birodalmi eszme és a kereszténység. Károly, mint defensor Ecclesiae, illetve mint meritus rex atque sacerdos olyan, a kasztfelettiség irányába mutató idealitást élesztett fel, amely a Római Birodalom felújítására, illetve a Német-Római Császárság létrehozatalára és fenntartására irányuló későbbi törekvések meghatározó mintájává lett. Említsünk meg néhányat a császárral kapcsolatba hozott jelzők közül, amelyek igen beszédesek a spirituális irányultság tekintetében [ 3. JEGYZET ]: imago dei, vagyis az istenségnek a leképezés értelmében vett mása; caput orbis, a világ kezdete és feje; dominus rerum, a dolgok ura. Ezeket az eszményeket később a Szász- illetve a Hohenstauf-dinasztia tartja majd életben. Az uralkodónak a kereszténységen belüli e legmagasabb eszményeit nem sikerült túl hosszú ideig akár kimondásuk szintjén is életben tartani. Gyakorlatilag a XIII. századtól kezdve az uralkodó, mint Deo gratia Rex jelenik meg. Itt érdemes megemlítenünk, hogy a Magyar Királyság esetében mi a helyzet: a Magyar Királyság sohasem tartozott a Német-Római Császársághoz, magasabb szellemi méltóságot volt hivatott képviselni, mint akár az egyes német királyságok, de a magasrendűség értelmében az uralkodó szellemi pozícióját nem definiálták olyan radikálisan, mint azt fentebb említettük. Deo gratia Rex volt, akinek Apostolicus jelzője – bár hivatalosan csak a XVIII. században vezettetett be, igényként és ›ténylegességként‹ a XII. századtól fenntartatott – jelzi az említett köztes szellemi állapotot. Meg kell még jegyeznünk (és ez lényeges), hogy az egyházi méltóságok kinevezésének joga egy újabb jelzés a Turul-dinasztia magas méltósága tekintetében. Miután néhány szóval körvonalaztuk a monarcha pozícióját és elhivatását (vagyis azt, hogy mitől uralkodó az uralkodó), rátérhetünk a vizsgálódásaink szempontjából egyik leglényegesebb probléma tárgyalására, amely majd átvezet a dinaszticitás kérdéséhez is. Az időbeli kezdet értelmében hogyan lesz, és hogyan lehet uralkodó az uralkodó? A válasz roppant egyszerű, és tulajdonképpen hosszas fejtegetéssel nem is taglalható: uralkodóként ismeri fel, s uralkodóként valósítja meg önmagát (kössük ki, hogy egyáltalán nem szükségszerűen a biológiai születését követően). A méltóság birtokbavétele nem következhet másból, a másból, minthogy ennek lényege a földi– emberi létállapot feletti uralom, amelynek végső soron és ideális esetben csakis ilyen módon van köze a földhöz és a világhoz. Más kérdés az, hogy fénytelibb korszakokban az alattvalók is rendelkeztek azokkal a képességekkel, amelyek lehetővé tették számukra, hogy a világ színe előtt megjelenő uralkodót fel- és elismerjék. Ugyanis ez a felismerés határozottan képességek függvénye, olyan képességeké, amelyekkel valaha egy szolga is rendelkezett, ma viszont szinte senki.

Az időben egy dinasztia élete tehát első tagjának uralkodóként való önmagára ismerésével kezdődik. A dinasztia az uralkodói princípium időbeli fenntartására hivatott láncolat, amely a nemzetfelettiséget reprezentálja, voltaképpen egy nemzetek feletti nemzet. Ebből a nemzetek feletti »törzsből« generálódnak azután az egyes uralkodók. Nagyon sok minden kiderül azonban abból a tényből, miszerint a mindenkori uralkodó a dinasztia feje. Ilyen értelemben az uralkodó pontosan a lényeg tekintetében előzi a dinasztiát, a dinasztia mintegy belőle következik. Mint ahogyan az öröklés rendjét is egy adott, aktuálisan regnáló uralkodó határozza meg, amelyhez az őt követők többnyire hűek, de vitathatatlanul jogukban áll meg is változtatni azt. A dinasztikus láncolat fennmaradását és legitimitását tehát mindig az éppen aktuális dinasztiafő határozza meg, méghozzá teljesen autonóm módon, megkérdőjelezhetetlenül és megfellebbezhetetlenül. A dinasztia ettől legitim. Emeljünk ki az eddig kifejtett gondolatokból következő néhány konzekvenciát. Az uralkodó és a dinasztia nem tartozik a nemzethez, hanem egy nemzetfeletti rasszt alkot. Aki valamely dinasztiát azonosít valamely nemzettel, az amellett, hogy téved, ráadásul gyalázkodik is. Tehát az, aki a Turul-dinasztiáról azt hiszi és állítja, hogy magyar, az elveket olyannyira nem érti, és olyan súlyosan összekuszálja, amelyből következően az önmaga és mások előtt hangsúlyozott Turul-tisztelete hátterében ténylegesen lebecsüli és becsmérli ezt a dinasztiát. Még csak a szellemi elveket sem szükséges érteni ehhez: elegendő azt figyelembe venni, hogy a Turul-dinasztia tagjai mely más dinasztiák tagjaival kötöttek házasságot, s így milyen »vér« került a dinasztiába. A Turul-dinasztiába bekerült germán (beleértve a normannoroszt is), bizánci és itáliai rasszok körében uralkodó dinasztiák vére éppannyira nem volt német, francia, orosz, lengyel, latin vagy görög, mint amennyire maguk a Turulok nem voltak magyarok. Mert aki tiszteli az Árpád-házat, az nem gondolhatja, hogy tagjainak házasodási stratégiája külön vizsgálható és esetlegesnek tekinthető, s ama ténynek pedig nincs jelentősége, miszerint más dinasztiákkal házasodtak, nem pedig magyar főurakkal. Szántai Lajos a kimondás szintjén nemzetfelettinek tartja a Turulokat. Az 1277-ben Rákos mezején országgyűlést összehívó IV. Lászlóval kapcsolatban azonban a következőket jelenti ki: »…Elő kell készítenie a nemesség számára azt az időszakot, amikor a Turul-nemzetség már nem lesz a történelmi színpadon… A magyar nemesség mindig itt fog ezt követően találkozni… És az ország sorsát mindig erről a helyről fogják irányítani, eldönteni és kormányozni.« [ 4. JEGYZET ] Ez a kétes értékű állítás tulajdonképpen azt jelenti, hogy az Árpád-ház – előre tudván a dinasztia kihalását – a nemzet számára készítette volna elő a trónt. Mindez egyrészt merő képtelenség, másrészt pedig az elvek alászállítására irányuló szándékot sejteti. Érdekesek ezen állítás konzekvenciái, hiszen a nemzeti királyság eszméjét szeretné mégiscsak megmenteni, annak értéket és érvényt tulajdonítani. Ennél súlyosabb azonban az állításban rejlő, ismét csak a Turulok becsmérlését jelentő gondolat, mely szerint a Turulok valamilyen módon mégis nemzeti királyok voltak, hiszen kihalásukat érezvén egyetlen igazi dinasztiát sem tartottak alkalmasnak a Magyar Királyság trónjára (a kérdés még mindig az, hogy akkor minek házasodtak velük?), s így a nemzettel oly módon alkottak egységet, amely alapjában véve egyenrangúságot implikál.

Az eddig kifejtett elvek és történelmi utalások alapján talán nem nehéz arra a következtetésre jutni, mely szerint ha egy király szuverén, és az alacsonyabb szintek számára megkérdőjelezhetetlen módon dönthet az ország kormányzását illető kérdésekben, ugyanez vonatkozik a dinasztián belüli utódlási kérdésekre is, és ami a következőkben a legfontosabb: a dinasztiák – vagyis a dinasztiafők – közötti megállapodásokra is. Ez vezet át minket annak a végső soron álproblémának a tárgyalásához, ami a Habsburg-dinasztia magyar trónnal kapcsolatos legitimitását érinti. Álprobléma, hiszen a válasz egyértelmű, legfeljebb a történésekben megmutatkozó helyes és igaz elvekre lehet felhívni a figyelmet. A témánk szempontjából érdekes történelmi eseményeket és körülményeket mégis érdemes szemügyre venni, hiszen az 1526-os ellenkirály- illetve királyválasztásban megmutatkozó ellentétek, és az azokból adódó ostoba következtetések ma is elködösítik a már amúgy is agymosott érdeklődők elméjét. 

Tekintsük át azokat a szerződéseket, valamint azokat az eseményeket és szokásjogi eljárásokat, amelyek I. Ferdinánd trónra kerülését törvényesen megalapozták. [ 5. JEGYZET ] Kezdjük azzal a szerződéssel, mely az egyik fél részéről félig-meddig kényszerből történt, s a másik félnek nem a rangját, hanem aktuális erejét és hatalmi helyzetét figyelembe véve köttetett. Ez a Habsburg III. Frigyes császár és Hunyadi Mátyás között 1463-ban létrejött szerződés. E szerződés miatt adta át Frigyes a birtokában lévő Szent Koronát Mátyásnak, és e szerződésben kötelezte magát Mátyás, hogy ha törvényes fiúörökös nélkül hal meg, a magyar trón Frigyesnek vagy utódainak jár. Fontos kitétele volt még a szerződésnek, miszerint Frigyes a magyar királyi címet már Mátyás életében is viselheti. Mátyás e szerződést a magyar országgyűléssel el is fogadtatta. Ha a dinasztikus legitimitás szempontjából nézzük, e szerződést akár figyelmen kívül is hagyhatjuk, hiszen Mátyás nem volt egyértelműen legitim uralkodó. Mindössze azért tartottuk érdemesnek megemlíteni, mert a Hunyadi Mátyást teljesen legitim uralkodónak tartók – akik egyszersmind Habsburggyűlölők is – számára e szerződés logikus konzekvenciája lenne Frigyes dédunokájának, Ferdinándnak az elfogadása. A következő szerződés 1491-ben köttetett Maximilian császár, Frigyes fia és II. Ulászló között. A megállapodás azért jött létre, mert Maximilian Ulászlóval szemben trónkövetelőként lépett fel – ehhez minden joga megvolt – s e szerződéssel ezt a sürgetést el lehetett odázni. Az e szerződésben foglaltak alapján Maximilian is viselhette a magyar királyi címet, akkor még életben lévő apjával együtt. A továbbiak szempontjából lényeges, hogy Maximilian nemcsak az országgyűlés hozzájárulását követelte, hanem a legnagyobb főuraktól külön pecsétes okiratot is. Az országgyűlés – minthogy II. Ulászló igen gyenge kezű uralkodó volt – megtagadta ezt, a magyar főurak azonban kiállították az okleveleket, s Maximilian követeinek esküt is tettek. A harmadik megállapodás, szintén a Jagelló- és a Habsburg-dinasztia között, 1515ben, egy 1506-os előzetes megegyezés eredményeképpen köttetett. Ez egy kettős házasság ünnepélyes keretei között ment végbe, amelynek során II. Ulászló Anna nevű leányát a Habsburg-házbeli Ferdinánddal, Maximilian unokájával, V. Károly német-római császár és spanyol király testvér-öccsével, fiát, a későbbi II. Lajost

pedig Habsburg Máriával házasította össze. Ekkor a Jagelló-ház arra kötelezte magát, hogy ha II. Ulászló fiágon kihalna, a magyar korona a Habsburg-dinasztia birtokába kerül. II. Lajos Mohácsnál meghalt, így a megállapodásban említett szituáció bekövetkezett (az az állítás, mely szerint II. Lajost maguk a Habsburgok gyilkolták volna meg, egyszerűen nevetséges). Létezett tehát három megállapodás, amelyek közül kettő legitim dinasztiák között jött létre, s magyar főurak esküvel erősítették meg. Ha ez nem elegendő, akkor mondjuk még azt is ki, hogy a szokásjog alapján a szerződések nélkül is Ferdinándot illette volna meg a trón, méghozzá megfellebbezhetetlenül! Ferdinánd az utód nélkül elhunyt fiatal király egyetlen testvérének férje volt, s ezen az alapon a trón őt illette meg. (Ki kell mondanunk, hogy amit az országgyűlés részéről »királyválasztásnak« szoktak nevezni, nem volt több, mint a törvényesség tudomásulvétele.) Mert ha a királynak nem volt férfi leszármazottja, akkor leánya vagy leánytestvére férje örökölte a trónt. Jelen konkrét esetben Zsigmond lengyel király is számításba jöhetett volna – aki II. Lajos apjának, II. Ulászlónak volt öccse – azonban ő nem jelentette be ezirányú igényét, s emellett dinasztiáját az említett szerződés is kötelezte. Kövessük nyomon a női leszármazottak férjeként, vagy férfi utódjaként történő trónfoglalásokat a magyar történelem vonatkozásában, azon trónra kerüléseket, amelyek ellen egyébként nacionalista és soviniszta vonalakról nem szoktak kifogásokat emelni. A Turul-nemzetség kihalása után az Anjou-k kerülnek a magyar trónra, azon Károly Róbert személyében, aki az Árpád-házi V. István leányának, Máriának az unokája. Nagy Lajosban ez a nemzetség is kihal férfiágon, így a korona a Luxemburgok kezébe kerül azon Zsigmond révén, aki Nagy Lajos leányának, Máriának a férje. Zsigmondnak sincs fiú-örököse, így a Habsburgoké lesz a magyar trón azon Albert révén, aki Zsigmond leányának, Erzsébetnek a férje. Albert fiában, V. Lászlóban megszakad ez az ág, így a magyar korona a Jagellók fejére kerül azon II. Ulászló révén, aki Albert leányának, Erzsébetnek és Kázmér lengyel királynak a fia. Az ő fia II. Lajos, akit I. Ferdinánd követ a trónon, az ezen szokásjogon alapuló öröklődési rend és sor alapján is. Ha ilyen alapon gondolkozunk, bár női ágakon, többszörös közvetettséggel és igen jelentős mértékben felhígítva, de valóban Árpád vére lett a Magyar Királyság uralkodója, ez a tény pedig igencsak sokatmondó. Mit vetnének mindezek ellen a kurucok, ha ilyen szempontból egyáltalán átgondolnák az eseményeket és azok hátterét? Természetesen Hunyadi Mátyást, Zápolyát és az 1505-ös országgyűlést. Kezdjük az utóbbival. A Rákos mezején, 1505-ben meghozott határozatban kimondatott, hogy a magyar trónra azon túl soha többé nem kerülhet idegen király. Először is, mint arról szót is ejtettünk, a királyság és a dinasztiák nemzetfelettisége okán e határozatnak egyáltalán nincs értelme és érvénye. Másodszor: Zápolya János – későbbi ellenkirály – anyja, Zápolya István nádor felesége, Tescheni Hedvig, férje halála után igen nagyra törő tervek megvalósításába kezdett. Jánost ugyanis trónra akarta juttatni, s e célból kérte meg fia számára II. Ulászló leányának, Annának már két esztendős korában a kezét. Ez természetesen még a gyenge Ulászló számára is méltóságon aluli

volt, így a válasz csakis visszautasító lehetett. A leánykérési ostromok ennek ellenére is folytatódtak, majd mikor a visszautasítások nyomán belátták a szándék reménytelenségét, a »nemzeti« királyság torz eszméjéhez fordultak. Zápolya igen nagy úr volt az országban, így több ezer köznemes függött tőle, s rengeteget fogadott közvetlen fegyveres szolgálatába is. A rákosi végzés mögött tehát – a köznemességet eszközként használva – Zápolya szándéka állt, egy önös szándék, amelynek a nemzet üdvéhez és jólétéhez semmi köze nem volt. Harmadszor: a Rákos mezején hozott végzést sokan aláírták azok közül is, akik az 1491-es végzést aláírták; ezek a királyhoz fordultak, hogy oldja fel őket akkor tett esküjük alól. Ulászló ugyan feloldotta őket, de milyen érvénye van egy olyan eskü feloldásának, amit nem a feloldónak (hanem Maximilian-nak) tettek? Negyedszer: a végzést a király és a zászlósurak kényszer és fenyegetés hatására írták alá, s ezt majdan az 1506-os házassági ajánlattal próbálták jóvátenni, ezzel is bizonyítván, hogy a végzést nem tekintik érvényesnek. Idézzünk egy passzust a végzésből, amelyet Pezenhoffer is idéz: »A földkerekségen nincs nemzet, mely nem saját véréből választja királyát.« Egyetértőleg idézhetjük Pezenhoffer véleményét is: »Egészen analfabéta érv.« Az egész tehát a Zápolya-nemzetség érdeke volt. A határozatot azonban János sem vette komolyan, hiszen nem Rákos mezején, hanem Székesfehérvárott koronáztatta meg magát, valamint »tiszta, született magyar« sem volt, tekintve apai ágon délszláv, anyai ágon német származását. A »nemzeti királynak« tekintett Hunyadi Mátyással kapcsolatban elegendő azt a kérdést megvizsgálnunk, hogy vajon ő maga hogyan viszonyult a saját uralkodása, az ún. nemzeti királyság kérdéséhez. Mindennél sokatmondóbb az, hogy Mátyás dinasztiákkal akart rokoni kapcsolatra lépni, s ezáltal legitimálni esetleges utódait. Anyja és nagybátyja Garay nádor leányát jegyezték el neki, azonban ő ragaszkodott az általa eljegyzett Podjebrad Katalinnal, Podjebrad György cseh kormányzó leányával kötendő házassághoz, s anyját és nagybátyját még a Garayaknak tett eskü megszegésére is kényszerítette. Nem éppen nemzeti szellemre utal ez. Első felesége halála után egyik legfőbb törekvése az, hogy III. Frigyes leányát, az öt esztendős Kunigundát elvegye, s rokonságba kerüljön azzal az uralkodóval, aki helyett lett ő Magyarország ura. Természetesen visszautasíttatott, s csak azt sikerült elérnie, hogy Frigyes örökbe fogadja. Ezután elvette a nápolyi királylányt, Beatrixet. Mátyás rendkívül autonóm, igen erős akaratú személy volt, ezért első pillantásra furcsa, hogy okleveleit Beatrixszal is aláíratta, ami példátlan a magyar királyság történetében (és az összes többiében is, bizonyos nőuralmi periódusokat kivéve). Ha viszont ennek okát a királyi vér iránti rajongásban látjuk, a dolog nem is olyan meglepő. Természetesen nem kívánjuk Hunyadi Mátyás személyét és szerepét mindenestül elítélni, hiszen voltak pozitív vonásai; csak témánk szempontjából szerettük volna kiemelni azt, amit regnálása legitimitása, valamint bizonyos törekvései kapcsán különben el szoktak felejteni. Zápolyával kapcsolatban már említettük, hogy Jagelló Anna kezére pályázott, méghozzá éveken át, újból és újból. Hogy nem törzsökös magyart szeretett volna nőül, ezt ugyanaz motiválta, mint Mátyás esetében. II. Lajos halála után pedig az özvegy Habsburg Mária kezét szerette volna elnyerni, tehát ezúttal sem jutott eszébe leendő »nemzeti királyunknak« (aki valójában ellenkirály volt), hogy tiszta vérű magyar nőt vegyen maga mellé. Miután ez sem járt sikerrel, hosszú időre letett

házasodási szándékairól, s mikor mégis megházasodott, Zsigmond lengyel király leányát, Izabellát vette feleségül. Így megnyugodhatott mikor közvetlenül halála előtt fia született, akinek királyi vér folyt ereiben. Ne feledjük el, hogy ugyanezen Zápolya János hívei fogadták meg, hogy a trónon soha többé nem akarnak idegen királyt látni, s ez a Zápolya gyermeke születése előtt még azt is megtette, hogy felajánlotta I. Ferenc francia királynak, miszerint örökbe fogadja fiát, Henrik Orleans-i herceget, ha neki magának nem születne utódja. Ezt nemigen kell kommentálni. Ha a törvényességet tekintjük, még a II. Lajos halálát követő koronázások körülményei is Ferdinánd mellett szólnak. A törvény szerint a király halála esetén a királynénak és az ország főméltóságainak (egy Mátyás idejében született törvény szerint pedig a nádornak) kellett összehívnia azt az országgyűlést, ahol az új uralkodó trónra lépésének tudomásul vétele megtörténik. Zápolya János esetében semmiképp sem volt törvényes az összejövetel, hiszen azt maga Zápolya és hívei hívták össze; az ilyen gyűlést pedig törvénytelen magánösszejövetelnek, conventiculum illegitimumnak nevezik. A Ferdinánd trónfoglalását deklaráló országgyűlést viszont a királyné és a nádor hívta össze, és ez felelt meg a törvényesség szempontjának. Ezen körülmények és vonulatok előzték tehát meg I. Ferdinánd trónra lépését, amelyek mind ugyanabba az irányba mutatnak: Ferdinándnak joga volt a trónhoz, a trón nem illetett meg mást. A kurucaink és őrültmagyarjaink által favorizált ún. »nemzeti királyokat« pedig lényegében nem is érdekelte a nemzeti királyság s a nemzet, hanem csakis önös indíttatások vezérelték szándékaikat és cselekedeteiket. Így volt ez ún. szabadságharcosainkkal – Bocskaival, Bethlennel, Thökölyvel, Rákóczival, Kossuthtal – is: tetteiket, a legitim dinasztiával való szembefordulást soha nem a nemzet iránti végtelen önzetlenség és szeretet motiválta, hanem a végtelen hiúság és nagyravágyás. 

A Habsburg-dinasztia magyar trón iránti jogosultságának kérdését – úgy véljük – a lényeges szellemi és történelmi szempontok szerint tömören minden oldalról megvizsgáltuk. Mindezen vizsgálódásokból egy nagyon fontos következtetést lehet levonni. Ez a következtetés az, hogy bárkinek, aki transzcendens elveket tételez, s ezen elvek gyújtópontjában nem az ördög áll, e tételezésből az itt tárgyalt kérdéssel kapcsolatban ugyanarra a válaszra kell jutnia. A levezetés nem skolasztikus értelemben vett logikai következtetések láncolata, mindazonáltal szilárd és széttörhetetlen kohézióval bír, és azzal kell, hogy bírjon azok számára is, akik az istenkirályság vagy a szakrális királyság fentebb tárgyalt értelmezését merésznek tartják s nem fogadják el. Nem azt mondjuk, hogy az értelem számára így kell feltárulniuk a tárgyalt összefüggéseknek, hanem azt, hogy ha az értelem az érzelmeket dominálóan van jelen, akkor azok ily módon tárulnak fel. A jelen tanulmányban kifejtett összefüggések értelmében pedig azt is kimondhatjuk, hogy az az ember, akinek szemlélete Istennel és a transzcendenciával kapcsolatban pozitív – bármilyen szinten fogalmazza is meg azt –, minden valódi dinasztiát tisztel, még ha méltóságuknak megfelelően nem is egyforma mértékben. Ebből adódóan vonatkozik ez a hagyományosság tisztelőire is, a metafizikai tradicionalitás szemléleti

álláspontját elfoglalóktól a néphagyományokkal szimpatizálókig (amely érdeklődési spektrumnak természetesen minden tagja helyes és méltánylandó). A Pap Gábor, Szántai Lajos, Molnár V. József-féle vonulat azon rossz magyarok szellemi örököse, akik indulataiktól és önös érdekeik által vezérelve nem voltak képes felfogni – s így elfogadni – a Habsburg-dinasztia uralkodásának jogos mivoltát a Magyar Apostoli Királyságban. Azok örököse, akik értelme végső soron nem ismer Istent, mert elegendőnek tartja, ha valaki magyar, s ezen a kategórián nem képes túllátni. Ezt a kört egyáltalán nem érdekli, hogy ki vagy mi az Isten, az pedig végképp nem, hogy van-e hozzá vezető út, vagy nincs. Ilyen attitűddel természetesen nincs. Ebből adódik az, hogy Szántai Lajosnak a Turulokkal, Hunyadi Mátyással kapcsolatos vizsgálódási módszerei, képértelmezései, szómegfeleltetései egyszerűen siralmasak; nem mások, mint a sovinizmus szolgálatába állított fantázia túlburjánzásának megnyilvánulásai. Így egyáltalán nem meglepő az a következtetés, miszerint e vonulat kimondatlanul egy választott nép-teóriát képvisel, tehát ennek alapján is megközelíti a liberalizmus és a kommunizmus eszmei kártékonyságát.

JEGYZETE K 1.

Lao-ce: Tao te Ching, 59. fej. in Julius Evola: Út és ige, Bp., év nélkül; Szigeti (az Őshagyomány könyvei 3).

2.

Idézi Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában, Bp., 1987 4, 86. o.

3.

A császári méltóság szellemi vonatkozásait fejtegető figyelemre méltó mű Ferdinandy Mihály: III. Ottó, a szent császár c. könyve. Bp., 2000, Balassi Kiadó.

4.

Szántai Lajos: Kun László király, Debrecen, 1998, Főnix Könyvek 16., 34. o.

5.

Az alábbi fejtegetésekben teljes egészében Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme c. könyvének I. kötetére támaszkodunk (Béke és Igazság Pilisszentléleki Modell Alapítvány Út Igazság Élet kiadója, 1993). Lásd A kettős királyválasztás c. fejezetet, 107–181. o. A könyv nem elsősorban informatív tartalma miatt rendkívül érdekes, hanem amiatt a szemszög miatt, amelyből a kérdéseket felveti és az eseményeket rendezi. Pezenhoffer tárgyalási módja és logikája rendkívüli, s így feleslegessé teszi a szempontok keresését, pusztán csak leheletnyi finomításokat igényel szemléletünk szempontjából.

HORVÁTH RÓBERT

AZ ÚGYNEVEZETT SZERVESEK ÉS A SZERVESSÉG EREDETI ESZMÉJE

A mai magyar kulturális életben egyre láthatóbban meg mutatkozik annak a gondolati irányzatnak a hatása, amelynek képviselőit gyakran szokták »organikusoknak« vagy »szerveseknek« nevezni. Ez a hatás – amely főként a nem hivatalos néprajz, a nem akadémikus magyar őstörténet és történelem, az építészet és a képzőművészet terén nyilvánul meg – nem kizárólag negatív, de nem is pozitív. Az iskola létjogosultsága azzal kapcsolatos, hogy fő képviselői felismerték: sem a történelmet, sem a művészi alkotásokat, de még a paraszti kultúrát sem lehet kizárólag pozitivista és racionális eszközökkel, materialista és racionalista módon kutatni. Szükség van feltevésekre, összehasonlító módszerekre, egyetemes szellemi összefüggésekben való analogikus gondolkozásra, intellektuális intuícióra is. Az ember nem csupán érzéki és racionális lény – kultúrája sem csak ilyen –, hanem lénye középpontjában, lényegét tekintve érzék- és észfeletti. A »szervesek« ismét elővettek bizonyos témákat, amelyeket a bennfentes néprajztudomány, a művelődés- és a művészettörténet addigra privilégiumaivá tett és egyszersmind eljelentéktelenített. A jó ideje terméketlen akadémikus megközelítésekkel ellentétben – mind módszertanilag, mind az eredményeket tekintve – termékeny módon nyúltak ezekhez. Ezt követően azonban sok minden történt, ami miatt az általuk kifejtett hatás nem tekinthető pozitívnak. Egyrészt, kutatásaik eredményeit végeredményekként kezdték beállítani, fő képviselőik magyar »prófétákként« léptek föl, akiknek a szava megdönthetetlen. Másrészt, eltértek kutatási módszereik eredeti, említett irányától. A metodika nem a racionális és az azt meghaladó maradt, hanem egyre többször szinte teljesen mellőzték a racionális tényezőt. Ennek következményeként megjelentek például az ősi eredetű, ám teljesen New Age-es módon használt kutatási eszközök, az »ingázás« és más effélék is. Az észfeletti megragadására irányuló törekvések esztelenné és érzelgőssé váltak, a szupraracionalizmus irracionalizmussá lett. Néhány megnyilatkozás egyenesen a leggyengébb hóbortos okkultista körök megnyilvánulásaira emlékeztet. Ráadásul nemcsak »népieseknek«, hanem »nemzetieknek« állítják be magukat, fokozva az amúgy sem kis politikai zűrzavart. Tehát, ha nem is szükségszerűen mindenütt, de az utóbb említett dolgok is együtt járhatnak azzal a kulturális befolyással, amit a kortárs magyar társadalomban a »szervesek« elérnek. Vitathatatlanul pozitív a modern ember figyelmét ősei kultúrájára irányítani és ezzel számára művészeti, életmódbeli, világnézetbeli, kutatási és még magasabb irányulásbeli perspektívákat nyitni. Korántsem mindegy azonban, hogy ez milyen módon történik. Egy efféle hatással sok más, nem kívánatos befolyás is együtt járhat. A »szerves iskola« szeret például belekotyogni olyasmikbe is, amihez képviselői láthatóan nem igazán értenek: történelmi, politikai, vallási, asztrológiai és más kérdésekbe, amelyeket gyakran válaszol meg torz módon folklorisztikus, paraszti elfogultságuk és egyoldalúságuk. Tekintettel arra, hogy az

irányzat hatása a jövőben valószínűleg növekedni fog, továbbá arra, hogy a nem kívánatos hatásoknak – amennyire az lehetséges – az elejét kell venni, itt néhány alapvető elméleti elhajlásra és eltévelyítésre szeretnénk felhívni a figyelmet. Sokat elárul az irányzat mélyebb szerepéről, hogy milyen módon érti és képviseli a szervesség eszméjét, azt az eszmét, amelynek alapján megnevezik. Zavarba ejtő, hogy erre vonatkozóan nem találunk részletes elméleti kifejtéseket, csupán néhány mondat és bekezdés utal arra, mit is értenek szervesség alatt. Ez nem tűnik többnek annak a New Age-es ízű hangoztatásánál, hogy őseink »természeti« emberek voltak, akik a látható természettel és a látható kozmosszal – szentimentális értelemben véve – »bensőséges« viszonyban éltek. Fő programpontjuk is az, hogy a »hagyományokhoz hű« embereknek ugyanígy kell élniük, ezt a látható természettel való szoros kapcsolatot kell követniük. »(…) a népművészet jelrendszere (…) nem ismer külön, egymástól egyetlen pillanatra is függetleníthető természeti, illetve társadalmi rendet. Durvábban, mához szólóbban fogalmazva: nincs az az önmagában ésszerűnek tűnő társadalom-szerveződési ritmus, amely, ha alapvető természeti ritmusokat (…) sért meg tartósan, lábra kaphatna (…) a közösségi társadalomban. A “legyőzzük a természetet” lózung ugyanis abban az esetben lenne csak ésszerűnek mondható, ha két, egymástól függetleníthető természetet tételeznénk fel: egyet mibennünk magunkban, és egyet, a legyőzendőt, rajtunk kívül. A rideg valóság viszont az, hogy nincs két természet! Ugyanaz az egy munkál bennünk, ami körülöttünk, és ha ez utóbbit “leigázzuk” – magunkat bénítjuk meg, torzítjuk el, esetleg pusztítjuk ki végérvényesen.« (Pap Gábor: Természet és társadalom viszonya a magyar népi műveltségben. Őshagyomány, 8. sz.) A »szervesség« tehát a körülöttünk lévő természettel való »szerves« kapcsolaton alapulna. A természet e felfogás szerint kizárólag pozitív, sőt az abszolút pozitívumnak tűnik. A régi ember állítólag e kapcsolatból merítette tudása legjavát. »Műveltsége« ezért szerteágazó »szerves műveltség«. Nekünk is a természetet »modellezve« kellene megalkotnunk például a környezetünket, hiszen a parasztember is ezt tette, aki a látható kozmosz mintájára megteremtett tárgyakkal »üzent« számunkra. »(…) képtelenségnek tűnt számomra, hogy a természetben élő ember művészetét rendszertelen primitív képzelgés, babonás félelem, vagy az ún. “díszítő ösztön” hozta létre és tartotta fönn folyamatosan évezredeken át, alapjait tekintve változatlanul.« (Molnár V. József: Bevezetés az organikus jelek világába. Őshagyomány, 9. sz. Vagy uő: Világ-virág. A természetes műveltség alapjelei és azok rendszere. Budapest, 1996.) E több tekintetben jogos felfogás az irányzat képviselőit olyan hozzáállásra késztette, mintha az említett dolgok soha, a legalsóbb társadalmi rétegek és a legalacsonyabb rendű kultúrák eseteiben sem játszottak volna szerepet. A földműves, az állattartó mindig »mondanivalóját«, a legfontosabb ismereteit rögzítette és adta tovább a tárgyakon. Hogy mi volt ez az üzenet? A külső természettel, a látható kozmosszal való »szerves« kapcsolat. Mindez viszont egy jobb érzésű parasztemberre és pásztorra nézve is degradáló, hiszen a természeten túlival, az érzékek felettivel miért ne lehetett volna – valamilyen fokú – kapcsolata? Miért kell e természettel való »szerves« kapcsolatot és a kozmológiai ismereteket abszolút érvényűnek beállítani? A »szervesek« szerint a négy égtáj így »állandóbb« volt Istennél a régi korok minden magyarja számára.

Nem lehet tagadni, hogy az alacsonyabb rendű kultúrák és az alsóbb társadalmi rétegek eseteiben ez a külső természettel és látható kozmosszal való kapcsolat akár a legmeghatározóbb is lehetett. A logika legelemibb szabályai azonban megkövetelik, hogy ne ezt abszolutizáljuk, tételezzünk fel ennél többet is. Ha a »szervesek« például más, sokkal pontosabban ismert hagyományú nomád népek felfogásait is hajlandóak volnának figyelembe venni, feltárulhatott volna számukra, hogy az eredeti nomád népek a külső természetet nem önmagában véve, hanem teofániaként tisztelték, vagyis Istennek, a Természetfelettinek a részleges formában történő feltárulásaként (ld. Arthur Versluis egyszerűsítő formában megírt könyvét, az Indián hagyományokat. Budapest, 2001.). A Természet egészét a Természetfeletti foglalja magában, amely nélkül az előbbi léte elképzelhetetlen. Így a Természetfeletti nem csak »természetellenesként« képzelhető el – mint ahogy a szóban forgó irányzat képviselői teszik –, mert ekkor nem állna valóban a Természet felett. Mindemellett viszont, mivel a Természetfeletti több, mint a Természet egésze, ez utóbbi legyőzésének a nem modern, nem kizsákmányoló értelemben vett szellemi képességét is magában foglalja az, ami a legtöbb. Egyébként az organikusság, a szervesség autentikus eszméje is megköveteli, hogy ne kizárólagosítsuk a természettel való kapcsolatot, annak még a legmélyebb formáit se. A szervesség eredeti ideája az emberi testtel és annak ontológiai helyzetével áll összefüggésben. Az ember testi szervei szoros és élő kapcsolatban állnak egymással. Egyrészről úgy, hogy konkrétan érintkeznek egymással, konkrétan kapcsolódnak egymáshoz, másrészről úgy, hogy a konkrét szervi kapcsolatok láncolatán keresztül az egymástól távol álló szervek és szervrészek is szerves összeköttetésbe kerülnek. Az emberi test – mint a tényleges, élő és hierarchikus kapcsolatok egésze – így minden kapcsolat megértéséhez, minden kapcsolódás megszervezéséhez mintául szolgált. Önmagukban véve az emberi test szervi és szerves kapcsolatainak azonban nincs semmilyen magasrendű értelme és küldetése. Ezeket csak azáltal nyerik el, ha a szerves kapcsolatok és kapcsolódások sora mintegy tovább folytatódik a fizikai szerveken túl. Ha a test – analogikus értelemben vett »szerves« módon – a lelki régiókon át a szellemhez, majd az abszolút szellemhez kapcsolódik, amelytől ekkor a test legkisebb pontja sem marad független. Vagyis a szervességnek csak is akkor van értelme, ha abban a hierarchikusság és egy teljes hierarchia is jelen van; akkor, ha – az emberi test példájának keretei között maradva – az alacsonyabb rendű szervek vagy sejtek hosszas áttételeken keresztül, de kapcsolatban, összeköttetésben állnak a szívvel és a fejjel, a magasabb rendű szervekkel, egészen a legmagasabb rendűig elmenve. Ha ez a két kritérium nem teljesül, akkor nem valósul meg az organikusság, a szervesség eredeti értelemben vett ideája. Vagyis a legmagasabb rendűig elmenő hierarchia-igenlés nélkül nem a szervesség valósul meg, és az csak álca. Ennek dacára, az úgynevezett szervesek nem ismernek többféle természetet. Nem ismernek a látható természetnél magasabb rendűt. És ha ismernék is a Természet vagy a Kozmosz egészét, akkor is csak afelé akarnák irányítani a figyelmet. Nem ismerik a Természetfelettit. Nem ismerik – vagy úgy tesznek, mintha nem ismernék – a paraszti kultúránál magasabb rendű kultúrákat sem. Tagadják a néphagyományok

»udvari« és »egyházi«, úgynevezett magas művészetekkel és kultúrákkal való kapcsolatait is. Így viszont nem lehet valami teljesen organikus. A magunk részéről nem tartjuk vitathatónak, hogy lehetséges néphagyományról és egy más tekintetben magyar hagyományról is beszélni. A hagyomány kifejezés alkalmazása önmagában még nem jelenti azt, hogy használói kifejezetten szellemi – tehát kulturális hagyományokat meghaladó – hagyományt értenének alatta. Ezért egy ilyen szóhasználatért önmagában véve még nem marasztalható el senki. Csak akkor lehetne elítélni itt valakit, ha a néphagyományt, vagy az úgynevezett magyar hagyományt kifejezetten szellemi hagyománynak állítaná be, ezt azonban általában nem merik megtenni, legfeljebb közvetett módon sugallják a legbutábbak számára. Ami miatt egyértelműen el lehet és el kell marasztalni, az az, hogy magából a szervesség eszméjéből következően különböző hagyományformákról kellene beszélni, oly módon, hogy minden egyes hagyományformából a magasabb rendű hagyományok felé átjárás legyen, hiszen mindenfajta hagyomány magasabb hagyományok létéből következően van, az azokkal való szerves kapcsolat révén jött létre. Egyszerűen képtelenség volna például művészeti hagyományokról, vagy akár polgári konvenciókról beszélni, ha szélesebb értelemben vett kulturális hagyományok nem léteznének. Vagy kulturális tradíciókról és tradicionális kultúrákról, ha nem léteznének vallási hagyományok (olyan vallási hagyományok, amelyek a sámánizmus helyi formáinak vallási vonatkozásait messze felülmúló módon vallási hagyományok; az úgynevezett világvallások vallási hagyományaira gondolunk itt). De nem beszélhetnénk vallási tradíciókról sem, ha ezek mögött nem álltak volna sokkal ősibb, sokkal inkább tanítás-központú, szellemi–metafizikai tradíciók. Ha tehát a »hagyomány« és a »hagyományosság« gondolata mellett valóban ott állna a szervesség eredeti gondolata, akkor a hagyományok e különböző formái és hierarchiájuk mindig tiszteletben lennének tartva. Ekkor a paraszti–népi hagyományok sem lennének kizárólagossá téve és mindenek fölé emelve. Úgy mutatnák be őket, mint amelyekből átjárás nyílik a nemesi és az egyházi hagyományokba, mint ahogy ezekkel minden néphagyomány – ilyen vagy olyan módon – valóban kapcsolatban is állt. Egy effektív szervesség és effektív hagyományosság esetében a nemzeti hagyományokról is oly módon beszélnének, hogy azoknak más nemzetek hagyományaival való szerves kapcsolata szintén nyilvánvalóvá válna. Hiszen a különböző nemzeti hagyományok mögött mindig olyan szellemi – valóban egyetemes és valóban nemzetekfeletti – hagyományok álltak, amelyekre minden eredeti nemzeti hagyomány, így a magyarság originális hagyományai is nyitottak voltak. Mindehhez azonban valóban szervesnek és valóban tradicionálisnak kellene lenni. Fel kellene számolni a hierarchia- és a tekintélyellenességet; mellőzni kellene a 70-es évek jellegzetesen népművelői kifejezéseit; az érzelgős mászolygásokat; a posztmodern stíluselemeket; és még nagyon-nagyon hosszan sorolhatnánk, hogy mi mindent. De főként a tiszta spiritualitásra kellene összpontosítani. Ami e nélkül marad, az egy pusztán lefelé nyitott, felfelé zárt, kétszáz évvel korábban még soha-nem-volt »néphagyomány«; egy részleges, bánatunkra eltorzított,

össznacionális és nemzetekfeletti szellemi–metafizikai kapcsolataitól elvágott, állítólagos »magyar hagyomány«.

BARANYI TIBOR IMRE

AZ OKKULTISTA NACIONALIZMUSRÓL A PAP GÁBOR-FÉLE OKKULTISTA NACIONALIZMUS METAFIZIKÁTLANSÁGA

Ahhoz, hogy szabatosan kifejthessem a címben foglaltakat, először a felmerülő kifejezéseket kell pontosítani. Ebből azon minősítés miértje is világosan látható lesz, miszerint bizonyos irányzatokat (például Magyarországon a Pap Gábor művészettörténész neve által fémjelezhető irányzatot) [ 1. JEGYZET ] a metafizikai tradicionalitás értékrendjének megfelelő szemlélet okkult nacionalizmusokként definiál (ami tehát nem ezen irányzatok önmeghatározása, sőt ezzel azok valószínűleg nem is értenének egyet; ez azonban a jelen pillanatban kevéssé érdekes). Mint az már valószínűleg e sorok olvasói előtt nem ismeretlen, az okkult kifejezés – amit az Oxford Dictionary szerint 1545-ben használtak először [ 2. JEGYZET ] – etimológiailag tulajdonképpen és egyszerűen ›rejtett‹-et jelent; az okkultizmus azt a megismerési módszert vagy irányzatot jelöli, amely a közönséges fizikalitás világán kívüli vagy túli entitások tanulmányozására, rejtett, titkos értelmek, összefüggések feltárására irányul. Ebben és csakis ebben az értelemben véve az okkultizmus egy átmeneti pozitív szellemi jelentőséggel rendelkezik, pontosabban rendelkezhet, ugyanis a közönséges földi–emberi állapot és a szimbolikusan »végső célnak« tekinthető állapotok-feletti állapot között a valóban »okkult« vagyis ›rejtett‹ világok – egyszersmind tudatállapotok – hierarchiái »helyezkednek« el, amelyek megismerése vagy éppenséggel tanulmányozása ily módon elkerülhetetlen. Ezek megismerése szerves része az úton járó ember tapasztalási körébe vont lehetőségeknek. Az okkultista deviáció az, amikor ezen okkult világok – és tudatállapotok – vizsgálata, megismerése úgyszólván végső céllá válik [ 3. JEGYZET ]: vagy azért mert a transz- és szupra-okkult feltétlen létének az intuíciója eleve hiányzik, vagy mert a szupra-okkult időközben – bizonyos okokból kifolyólag – szem elől tévesztetik, tehát deviáció vagyis – etimológiai értelmében vett – ›útvesztés‹ jön létre. E ponton a legerősebben kell hangsúlyozni, hogy az okkult – legyen az a legsötétebb pokloktól a tisztult mennyei állapotokig bárminő jellegű – mindig samsarai jellegű, mindig a samsara vagyis a ›létörvénylés‹ körébe tartozik. Ha tudniillik feltesszük a kérdést, hogy meddig terjed az okkultum fizikalitáson túlisága és ehhez megvizsgáljuk azokat az irányzatokat, amelyekre az okkultizmus kifejezés használatos, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy okkultizmus »végső« tárgya szinte kizárólag a természet, azaz a megnyilvánulás alaki (rupa) tartományának szubtilis régiója (vagyis az ind-hindu hagyomány szerinti suksma [ linga]-sarira), noha ezzel kapcsolatos pontos meghatározást általánosítva nem szabad tenni (tekintve, hogy a legújabb »okkultista« irányzatok valójában már a szubtilis alaki megnyilvánulás tartományába is szinte teljesen képtelenek behatolni, röviden: a terminológiát

leszámítva voltaképpen materialisták). Az »okkult« világokba való belegabalyodás– beleveszés nyilván sokféle módon és különféle körülmények közepette mehet végbe. E ponton gyakorlati szempontból az a tétel lehet orientatív jelentőségű, miszerint »a vasból lévő bilincsektől könnyebb szabadulni, mint a virágból fontaktól« [ 4. JEGYZET ]; ez azt jelenti, hogy a menny-közeli, mennyei állapotokban a létező könnyebben képes megrekedni, mint az infernalitások világaiban, döntően azért, mert a tisztultabb állapotokban egyre kevésbé van jelen az az exszisztenciális megrázkódtatottság, vagy ha úgy tetszik »szenvedés« [ 5. JEGYZET ], amely a legtöbb törekvőt a szellemi megvalósítás útja felé készteti. Itt mutatis mutandis azon probléma előtt állunk, amelyről a hiteles yoga-tanítások a siddhik, a ›mágikus kvalitások‹ kapcsán beszélnek, mégpedig mindig olyan értelemben, hogy a siddhik megszerzése pusztán kontroll jellegű szerepet tölt be a yoga ösvényén önmegvalósításra törekvő számára (ami által »objektíve« ellenőrizheti, hogy milyen szinten áll a megvalósításban) és soha nem lehet végcél, mert végcélnak tekintése nem csupán deviáció, de előbb-utóbb magának a siddhinek az elveszítését is maga után vonja (a pusztán okkulttal való foglalkozás végül az okkultnak az elveszítésében végződik). Ahogyan – némileg máshogy megfogalmazva – a mennyekből is vissza kell térni, a mennyei állapotok (a legmagasabb rendű) is legfeljebb cum tempore, ›az idővel együtt‹ jönnek létre, s ilyenformán az idővel együtt véget is érnek, tehát nem abszolút örökkévalóak. Az, hogy mi készteti a megvalósítót a mennyei állapotok akaratlagos és mintegy felfelé való elhagyására és a legmagasabb abszolúcióra való törekvésre, közönségesen természetesen nehezen képzelhető el, hiszen milyen »evilági« okot lehetne felhozni egy tökéletesen rendezett, kiegyensúlyozott és harmonikus világ s tudatállapot elhagyására, ám az ilyen nagyságrendű akarás már kétségtelenül messze túlfekszik a közönséges megítélhetőségek szempontjain, és tulajdonképpen egy tökéletesen vágymentes, tiszta megvalósítási törekvésnek [ 6. JEGYZET ] a felélesztésével–meglétével hozható összefüggésbe. Az, aki nem a mennyek restaurációjára törekszik, annak nincs a primordiális állapotról vagy – ahogy Hamvas mondja – az »alapállásról« intuíciója; az, aki nem az abszolúcióra törekszik, nincs sem a primordiális állapottal, sem a Kezdettelennel és Végtelennel kapcsolatos intuíciója. És akiből ez végérvényesen hiányzik, a szellemi úton az okkultizmusnál többet semmiképpen nem fog megvalósítani. E ponton felmerülhet a kérdés: okkult-e a maga a Metafizikum? Egyrészről és egy sajátos értelemben kétségtelenül okkult vagyis ›rejtett‹, másrészről ugyanakkor nem mondható, hogy csupán rejtett lenne, mert mindennél inkább nyilvánvaló is. De még okkultsága kapcsán is hozzá kell tenni, hogy egyáltalán nem olyan értelemben rejtett, mint a pokol vagy a titánok világa, vagy az angyaloké, mert szemben ezekkel semmiféle időbelisége, térbeliség és állagisága – se durva, se szubtilis – sincsen. A metafizikum tulajdonképpen egyszerre szupraokkult és okkult és szupramanifeszt és manifeszt (hozzátéve, hogy voltaképpen modalitásai a manifesztumok). De mondjuk ki: elvileg lehetséges egy olyan okkultizmus, amely nem reked meg a természet vagy az alaki megnyilvánulás (rupa) szubtilis tartományában, hanem tovább hatol a nemalaki (arupa) megnyilvánulás univerzális világába (karana-sarira), majd azon keresztül a Metafizikum Abszolútum nem-megnyilvánuló univerzalitásába. Ez az

okkultizmus minden figyelmet megérdemelne, nem úgy, mint azok a többé-kevésbé korlátolt perspektívájú irányzatok, amelyeket összefoglalóan e név alatt szokás emlegetni, s amelyek színvonala ráadásul napjaink felé közeledve – az egyéb létszférákhoz hasonlóan – markáns alászállást mutat. Lényeges továbbá hozzátenni, hogy a kozmológia – miként az ismert és általános okkultizmusok – szintén nem metafizika. Önmagában – akárcsak maga az okkultizmus – nem áll szemben a metafizikával, sőt eredetileg és normálisan egy a metafizikalitásból levezetett tradicionális tudomány (ahogyan tulajdonképpen az okkultizmus is minden további nélkül felfogható és felfogandó lenne.) Mégsem metafizika, mert elsősorban a természet, illetve a létesült lét, másként szólva a kozmosz vagy kozmoszok hierarchiáinak a leírásával foglalkozik, jó esetben természetesen úgy, hogy ez a deszkripció egyszersmind túl is mutasson önmagán, a természetfeletti, sőt a létesülés feletti, a hyperkozmosz és a Hyper-kozmia – ami/aki a Metafizikum Abszolútum – irányába. Bármennyire is legyen érdekes, sőt akár szellemi egy kozmológia vagy bármilyen ismeretlen területet tárjon fel a megismerő számára az okkultizmus, az soha nem metafizika, mert a metafizika mindig legalábbis a természeten túlira, illetve – magasabb értelmezése szerint – a létesülteken túlira irányul. [ 7. JEGYZET ] Mindig és mindenütt asztrológiai párhuzamokat látni, a magyar Szent Koronától a Csontváry festményeken át tükrösökig és paraszti fűszertartókig mindenben rejtjeles asztrológiai üzeneteket fedezni fel, olyan formán, hogy ahol egy kutya megjelenik, az már szinte biztosan a Kos-minőség jelenlétéről árulkodik, stb., jellegzetes egyszersmind túlforszírozott okkultista beállítódottságra vall (főként mert az asztrológia eközben – megfosztva tradicionális lényegétől – nem a Kozmoszon-túlira, a Hyperkozmiára irányítva kerül alkalmazásra, melynek a révén visszavezethetem magamat metafizikai Önmagamba). És ezen okkultista »asztrologicizmussal« végső soron nem is az a legnagyobb probléma, hogy nem igaz, mert tegyük fel, hogy igaz, hanem az, ami ennek a konzekvenciális perspektívája: az ember különböző asztrológiai – egyszersmind mindig a nacionalizmus körében maradó – »minőségek« üzeneteit észleli és fejti meg, amelyekkel – szemben a balgákkal – bölcsen tud majd a megnyilvánuló létben, a világban eligazodni. Annak azonban – és ez a lényeg! – nem sokat fog tudni mondani mindez, aki a világon túli, a megnyilvánuláson túli, metafizikai megismerésre törekszik. A legfőbb hiányosság, amit az általános okkultista irányzatok rovására lehet írni, éppen az okkultumra való túlerőltetett figyelemből kifolyólag, annak a hiánya, amit metafizikai abszolutizmusnak lehet nevezni. Sem gnoszeológiailag, sem – és főleg – praxeológiailag nem vetődik fel megfelelő élesre állítottsággal a Metafizikai Abszolútum léte, a megvalósító alanya irányába eső realizálhatósága és realizációja mint a szellemi út végcélja. Bármennyire érdekes – és közönségesen rejtett vonatkozásokra rámutató – kozmológiákkal, asztrológiai párhuzamokkal, prehisztorikus és hisztorikus összefüggések elemzésével és feltárásával, vagy éppenséggel jövőképpel szolgáljon egy irányzat, a jelentősége végső soron elenyésző, de mindenképpen relatív értékű és érvényű, ha nem képes hatékonyan segíteni Önmagam és lét viszonyának végső tisztázásában, az exszisztenciális krízis, a

létmegrázkódtatottság teljes felszámolásában, a sötétség, a tudatkioltó erők ellen folytatott küzdelmemben, a halál át- és túlélésében. 

A nemzet (a nemesség) úgy viszonyul a Egyetemes Emberhez, mint a prizmán felbontott színek valamelyike magához a prizmára vetülő fénysugárhoz. Tulajdonképpen és egy lehetséges megközelítésben az Egyetemes Ember nyilatkozik meg a nemzetekben, de aktuálisan valamely nagyobb modalitása szerint, s a többi modalitást főként potenciálisan hordozva magában. A nemzetek az Egyetemes Ember egy-egy fontosabb modalitásnyalábjai. A tömeg (a nem »kétszer-születettek«) nem tartozik semmilyen nemzethez; a tömeg lefelé elhagyta a valamely nemzethez tartozás létrendi rangját; a tömeg sajátos mivoltából adódóan szub- és internacionális képződmény; a nemzet minőségéből semmit nem hordoz, még akkor sem, ha annak sajátlagos nyelvét beszéli világi élete bonyolítása közben. Ahhoz, hogy valaki definiálni tudja egy nemzet mibenlétét, mindig a nemességet kell vizsgálnia. Az úgynevezett néphagyomány vizsgálatának csak abban az esetben van értelme, ha a nép alatt a vaisya kaszt megfelelőit értik (kézművesek, kereskedők, polgárság, »harmadik rend«); máskülönben már magával a »néphagyomány« kifejezéssel is egy contradictio in adiecto valósul meg. A vaisyánál alacsonyabb létezői rétegeknek nincs és nem is lehet hagyományuk, a hagyományból – egy szolgálat révén – kizárólag a magasabb kasztok (illetve ezek megfelelői) révén részesedhetnek. A szellemi szempontból problematikus »nacionalizmus« először is azt teszi, hogy a nemzeten nem kizárólag a nemességet érti, hanem mindenkit, aki egy adott területen él és nyelvtanilag azonos nyelvet beszél. Ezt egy következő lépésben pedig összekapcsolja egy olyan sajátos értékítélettel, miszerint ez az identitás a lehető legjobb és legvégső identitás, s amely ráadásul sokszor – mint chauvinizmus – szembe is fordul a többi, hasonló létrendi síkon átélt, de más nacionalista öntételezésekkel. Ha alaposan megvizsgáljuk, hogy mi a – szinte mindig homályban lévő – oka az önazonosítás nacionalizmuson túli szintekre eljutni képtelen formájának, akkor azt látjuk, hogy ez valójában egy öntételezési, önátélés-intenzitási devalváció: az individuum valódi Önmagára eszmélésének képtelensége, s ehelyett a fenti módon antitradicionalizált ethnogeniusszal való önazonosítás. Ennek fennálltakor egy nivelláció is végbemegy: függetlenül létrendi rangjától és kvalitásaitól, pozitív értékítéletet nyer mindaz, aki az így felfogott ethnogeniuszhoz tartozik, s minden egyéb vagy megtűrt lesz, vagy egyenesen ellenséges érzületet vált ki. A nacionalisztikus öntételezés olykor egészen pathologikussá terebélyesedhet, a legvulgárisabb irracionalizmusoknak engedve teret: »kiderül«, hogy minden és mindenki de facto az illető »nemzettől« származik, a nyelvek, a világ összes jelentős embere, az összes fontosabb eszme stb.; »felismertté válik«, hogy a világ jóformán összes »nemzete« kizárólag azon mesterkedik, hogy a saját ethnosz

nagyszerűségének az útjába álljon, s boldogulásának kerékkötője legyen. E nyilvánvaló képtelenségek még akkor sem zavarják kiagyalóikat, amikor például kiderül, hogy Jézus Krisztus vagy Buddha például nem csak magyar volt, hanem orosz is (néhány orosz fantasztának) és német is (a hasonlóaknak), és francia is és szerbhorvát is és zsidó is. És ekkor a forszírozott és dilettáns etimológizálásról [ 8. JEGYZET ] még nem beszéltünk, miszerint például a bauddha-vadának a magyar – horribile dictu – »buta« és »budi« szóhoz lenne köze, és még a német »blöd«-höz, mint azt Pap Gábor véli, [ 9. JEGYZET ] s nem pusztán szanszkritul jelenti azt, hogy a ›felébredés doktrínája‹. E ponton érkezünk el az okkultizmus és a nacionalizmus összeházasításának sajátos problematikájához. Ez az irányzatcsoport a már eleve antitradicionálisan értelmezett »náció« kapcsán nem elégszik meg a manapság szokásos és közönséges materiális történeti, néprajzi, kulturális stb. adalékokkal az illető terület vonatkozásában, hanem rejtett vonatkozásokat tár fel vagy vél feltárni, amelyeket többnyire az illető »nemzet« eminens, a többit felülmúló voltának bizonyítására használ. Hogy itt mennyire az irracionalitások keretében vagyunk, jól mutatja, hogy az így feltárt okkult vonatkozások az illető ország fiain kívül még soha senkit nem győztek meg azon ország kiválóságáról vagy különlegesen kitüntetett voltáról, amelyre az okkultista vizsgálódás irányul. Egy már említett fontos pont, aminek a tradicionális princípiumokat ismerőknek rögtön fel kell tűnnie az, amikor egy irányzat állandóan nemzeti (például a magyar) hagyományról beszél és eközben fel sem merül az illető nemzeti arisztokrácia principiális mibenlétének a vizsgálata. A Pap Gábor-féle okkult nacionalizmus esetében ez úgy néz ki, hogy szó van egyrészt – rendkívül inadekvátan – a nemzetfeletti királyi dinasztiáról, s másrészt ezután rögtön a »jó pásztorok hagyatékáról«. Nem a magyar mágnás a vizsgálat tárgya, hanem a »nép igaz fia«, a paraszt, ami tradicionális szempontból teljesen elfogadhatatlan (és itt nem lehet olyasmivel takarózni, hogy a vérségi arisztokrácia nem azonos az igazi szellemi arisztokráciával, tudniillik például a Magyar Királyság vonatkozásában a magyar nemesség, főként a mágnások egészen a XX. századig többnyire egy igen magas, valódi szellemi rangot képviseltek). Ez a plebejus szemlélet továbbá – és nyilván nem véletlenül – egy erősen protestáns szellemiség által színeződik át, amely egy ab ovo antitradicionális keresztény áramlat szállásadója. [ 10. JEGYZET ] Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az adott nemzet körében vagy akár az adott országban való születés a szellemi ember – aki mindig elsősorban univerzális orientációjú – számára is tartogat tisztázandó feladatokat. Egy bizonyos pontig kétségtelenül érdekes az, hogy az ember miért születik éppen egy adott nemzet körében vagy országban (az e téren kevert házasságokból való születés problémáját ez úttal félretéve). Ez a tisztázás azonban csak valódi princípiumok felkutatása formájában ér valamit. Hogy miről van szó, vizsgáljuk meg egészen röviden a magyarság vonatkozásában; mi az, amivel kapcsolatban magát minden magyarnak valló embert sajátosan és vitathatatlanul jellemezhetné? [ 11. JEGYZET ] Például az Árpád-házi vagy Turul-dinasztiabeli királyok elfogadása–tisztelete (beleértve ennek implikációit, például a Szent Korona misztériumát is). Ahhoz tehát, hogy valaki a magyarság sajátos, külön reá jellemző karakterét többé-kevésbé pontosan meghatározhassa,

ajánlatos ennek a királyi háznak a principiális–szimbolikus mibenlétét feltárnia tradicionálisan hiteles vizsgálódás keretében, amire itt természetesen nem vállalkozhatok. [ 12. JEGYZET ] Itt még egy problematikus módszertani eljárásra kell felhívni a figyelmet. Amikor valaki az univerzális princípiumok révén kíván vizsgálatokat végezni bizonyos partikuláris területeken, akkor annak van létjogosultsága és az a vizsgálat sok tekintetben feltáró jellegű lehet. Semmi ok nincs ugyanakkor a módszertani tények elhallgatására, és arra, hogy a vizsgálódó úgy tegyen, mintha korábban semmit sem tudott volna az univerzális princípiumokról, s azokat éppenséggel a vizsgált partikuláris területen »fedezte fel«. Valamilyen – többnyire szentimentális, illetve az említett önátélésbeli devalváció okából – ragaszkodva egy partikuláris megnyilvánuláshoz, van, aki úgy próbál ennek egy sajátos dignitást adni, hogy azt univerzális princípiumok explicit hordozójának állítja be. Az univerzális princípiumokat ugyan máshonnan ismeri (már amennyire ismeri), de azt állítja, hogy ezt az adott partikuláris alakzatban »fedezte fel«, és ez az, ami általában nem igaz; nem kizárt, de általában nem igaz. A helyzet az, hogy amikor egy metafizikai tradíció, a maga multikomplex doktrinális armatúrájával együtt a kihunyás határához ér, egyes képviselői teljes tudatossággal végrehajthatnak egy olyan nagyszabású akciót, amelynek során előre jól kiválasztott, a megőrzésre alkalmas alakzatokba öltöztetik a tradíció legfontosabb elemeit, a teljes kihunyástól ily módon őrizve meg azt. Ekkor a tradíció többnyire egy erősen lunáris (tehát közvetett, tükrözött és emocionális, más oldalról fokozottan kollektív és társadalmi, megint más oldalról túlnyomórészt exoterikus) jelleget ölt, miként például a folklór, a néprajz, a népművészet esetében, aminek a révén akár hosszú évszázadokon keresztül őrződhetnek meg olyan tradicionális elemek, amelyek valódi mibenlétéről és lényegéről maguknak a megőrzéssel »megbízottaknak« sincs különösebb tudomásuk. És a probléma nem azzal van, amikor valaki ezeket azzal a szándékkal kezdi vizsgálni, hogy az eredeti, az illető reziduumokat hátrahagyó tradíció lényegébe, annak megértésébe behatoljon – hiszen sokszor ezek éppen ezzel a célzattal lettek megalkotva –, hanem azzal, ha ez a vizsgálódás egyes antitradicionális mentális premisszák alkalmazásával megy végbe, amelyektől a vizsgálódó mentális korlátoltságánál fogva nem tud vagy nem akar megszabadulni. És maga az elhalt tradíció – éppen azért, mert a lényegi doktrína tekintetében elhalt – maradványai révén nem tud gondoskodni az illető számára azokról a támasztékokról, amelyek őt korrigálnák, az eltévelyedéstől folyamatosan megóvnák. Egy ilyen értelemben elhalt tradíció maradványainak a »visszaolvasására« tehát kizárólag egy olyan személy vállalkozhat az eltévelyedés különösebb kockázata nélkül, aki már előzetesen is komoly tudással rendelkezett a tradicionális princípiumokkal, a tradíciók világának törvényeivel, a tradicionális szimbólumokkal kapcsolatban. Ezt a tudást pedig jóformán kizárólag olyan tradicionális doktrínák megismerésével lehet megszerezni, amelyek mindezidáig nem léptek a kihunyás útjára. És itt egy érdekes problémával találkozunk: mondjuk ki nyíltan, hogy azok közül, akik ma a tradíciókkal foglalkoznak, a legtöbben soha nem lettek volna képesek a legfontosabb tanításokat pusztán az életben maradt tradíciók közvetlen tanulmányozása révén birtokba venni; itt egy interpretációra, vagy ha úgy tetszik egy readaptációra volt szükség, egy vezérfonal kézbe adására, amely munkát legutóbb a tradicionális szerzők (Guénon, Evola, Schuon, stb.) végezték el a múlt század folyamán. Ez egy olyan horderejű tény, amelyet senki sem hagyhat figyelmen

kívül, aki bármilyen érdemi szinten tradíciókkal kíván foglalkozni; mert bár elvileg mindezt meg lehetne kerülni, a tények azt mutatják, hogy azok az irányzatok vagy egyének, amelyek/akik ezt teszik, a legkülönfélébb pontokon súlyos tévedések áldozatai. Másképpen fogalmazva: bármennyire is fájó egy, a magyar népművészet iránt elkötelezett embernek, mégis tény, hogy például az Atma-vadát – ami a metafizika és ily módon minden szellemi önátélés magja – mégis csak könnyebb a vedantából, illetve – tartva magunkat az előbbi értékelésünkhöz – ennek authentikus, tradicionális exegetikájából megérteni, mint egy XIX. századi hortobágyi rühzsírtartóból. És nem azért, mert az indo-arya vagy hindu, ez pedig magyar, hanem azért, mert az egy kimondottan ezzel foglalkozó metafizikai doktrína, ez pedig egy egykori, paraszti használati tárgy. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy hortobágyi paraszti rühzsírtartó nem »hiteles«, vagy nem hordoz akár tradicionális kozmológiai–asztrológiai párhuzamokat is rejtő üzeneteket, hanem azt, hogy ezen az Atma-vada a legjobb esetben is csak nagyon áttételesen jelenik meg. Igaz, hogy egy tanítás szerint »mindennek Buddha-természete van«; az éber szemlélő számára minden a legvégső lényegről beszél: legyen az egy szentkönyv vagy egy soknapos oszló állattetem. Azt azonban egyik tanítás sem mondja, hogy erre a tanításra kizárólag sokadnapos oszló állattetemek vizsgálatából kellene valahogyan rájönni. Még ez sem kizárt teljesen, azonban kevéssé valószínű. (Itt e hasonlatért a rühzsírtartók iránt mély szimpátiát érzőktől elnézést kell kérnem.) Hiszen a helyzet a legtöbb esetben éppenséggel az, hogy még a legközvetlenebb metafizikai tanításokkal találkozók sem fognak fel túl sokat ezekből, és hogyha valaki ezekből nem fog fel túl sokat, akkor különösen semmit sem fog felfogni egy bicskatok vagy akár egy református templomi kazettamennyezet láttán. Bármennyire szépek és mívesen megalkotottak, a Metafizikum felé való orientálódáshoz ezekből sajnos nem lehet kiindulni. Van azonban aki még a fentiekkel sem elégszik meg, és azt teszi, hogy miközben az univerzális princípiumok bizonyos partikularitások körében való fellelhetőségéről beszél, egyenesen szembe fordul a princípiumok univerzális és alakon túli világának törvényeivel és azt állítja, hogy ezek csak egy – éppen az általa vizsgált alaki világ, például egy nacionalitás – partikuláris világában nyilatkoznak meg, ami képtelenség. Egy univerzális princípium bárhol, bármikor és bármilyen, egymástól akár erősen különböző alaki világban megnyilvánulhat, és ez utóbbi tény egyáltalán nem jelenti ezen alaki megnyilvánulások egymással való összeegyeztethetetlenségét. A most tárgyalt eljárásnak mellesleg van egy sajátos értelemben vett »előnye«: a pusztán az illető partikuláris területet ismerők, a csupán azzal foglalkozók szemében rendkívül »eredetinek«, »nagy tudásúnak« tűnhet fel az, aki valójában titkon máshonnan, tágabb összefüggésekből informálódik. [ 13. JEGYZET ] És ebben az ördögi az, amikor ezzel az elismeréssel megelégedve, elzárja annak a lehetőségét, hogy meghaladván minden partikularitást és ezzel együtt, minden megkötöttségét, az univerzalitás valóban szabad világába – ami se nem magyar, se nem indoárya, se nem sémita, se nem egyéb – való felemelkedés végbemehessen, mint minden valódi tradíció esetében. A proletariátus jelenlegi globalizálódó és a szubsztancialitás irányába tovább nivellálódó világban vitathatatlanul értékes minden, esetleg még fennmaradt, valódi nemzeti sajátosság megőrzése, a nemzeti mibenlét minőségi ápolása, hiszen a

princípiumok univerzális világába kizárólag az egyes nemzetek intellektuálisan legjobb adottságú szülöttjei képesek behatolni (akik ezzel egyszersmind – bár ez egészen kivételes – meg is haladják pusztán nemzeti identitásukat), amit tehát egész országok számára teljes képtelenség lenne a mai viszonyok közepette előirányozni. Ezt a nemzeti (nemesi) értékmentést azonban egy szupraracionális rálátás fényében kellene irányítania az arra valóban hivatottaknak, tudatosan kikerülve minden irracionalitást és obskúrus szentimentalizmust, amelyeknek teret engedve a legjobb szándékok mellett is az ellenkező cél megvalósításán, minden minőségi különbség lefelé való elmosásán fognak a résztvevők munkálkodni, kollaborálva a napjaink társadalmi káoszát meghatározó egyre globálisabb folyamatokkal.

JEGYZETE K 1.

Amely irányzatot kissé keményebben, ám kétségtelenül szellemesen az »őrült magyarok« irányzataként is emlegetnek és általában az őrültségről tudni kell, hogy egyáltalán nem egy ártatlan valami, s csupán addig nem válik – a butasággal együtt – veszedelmessé, sőt katasztrofálissá, amíg az expanziós lehetőségei limitáltak.

2.

Vö.: Mircea Eliade: Az okkult és a modern világ. In Tradíció MMI. /A metafizikai tradicionalitás évkönyve/. Debrecen, 2001, Kvintesszencia Kiadó. 15. o.

3.

Ezen irányzatokra példa (természetesen a teljesség igénye nélkül): a spiritizmus, a pszichoanalitika, a teozóficizmus, az antropozófizmus, a neomiszticizmus, a különféle sátánizmusok, stb.

4.

Magának az okkultizmus egyik atyjának, Eliphas Lévinek (alias Alphonse-Louis Constant) az egyik figyelemre méltó megállapítása.

5.

Ez a buddhizmus egyik alapfogalmának egyik szokásos, ám meglehetősen pontatlan fordítása; a duhkha tulajdonképpen ›exszisztenciális megrázkódtatottság‹. Vö. A négy árya igazság. Őshagyomány folyóirat. 19. szám, 8–10. o.

6.

Ez tulajdonképpen a bodhisattvai kvalitás.

7.

Lásd Baranyi Tibor Imre: A Metafizikai Tradíció. In Tradíció MM. /A metafizikai tradicionalitás évkönyve/. Debrecen, 2000, Kvintesszencia Kiadó. 9. o.

8.

Az irracionális etimologicizmus humoros kritikája olvasható Hamvas Béla Karneváljában (Budapest, Magvető, 1985. I. köt. 60–62. o.), szinte a mű legelején, ezzel is jelezve az efféle elgondolások rendkívül alacsonyrendű, szellemtelen voltát.

9.

Pap Gábor egyik legelképesztőbb eszmefuttatása szerint: »A szanszkrit alapokon nyugvó hinduista–buddhista hagyományban a megvilágosodott állapot az erős d-vel ejtett Buddháé, a megvilágosodás folyamata pedig a rövid d-s Budához kötődik. A

magyar nyelvi alakváltozatok jól érzékelhetően az utóbbi fokozatot írják körül: bód(ul), buta [sic!] – s végső soron ide kapcsolható az eredetileg minden bizonnyal meditációs helyszínt (a minden irányú és szintű, teljes »kiürítést« lehetővé tevő »bódét«) jelentő »budi« [sic!], »buda« szavunk. Feltevésünket megerősíteni látszik, hogy a germánok névváltozata (Bleda) náluk is a »buta«, »bolond« jelentésű »blöd« melléknévre rímel.« Pap Gábor: Jött éve csodáknak (A magyar csillagmítoszi hagyomány élő Atillája). H. é. n., Szabad Tér Kiadó, 22. o. 10 .

Lásd René Guénon: Individualizmus. In A modern világ válsága. H. é. n., Szigeti. 53–64. Ez a könyv magyarul (bár a fordító engedélye nélkül) az Interneten is megtalálható: http:// www.euroastra.com/apoka/index.html.

11 .

Pap Gábor ezzel kapcsolatos elképzelését lásd Küldetésünk Európában és a világban. In Kitörés a pokolból Szeged, 1999, Nap. 10–19. o.) miszerint a magyarságot, pontosabban a szkítákat elsődlegesen egy sajátos »küzdelemtípus« különbözteti meg más népektől, és ez az »egymásért való harc«, szemben az egymás ellen való küzdelemmel, amely az összes többi nép sajátja, mindig az alacsonyabbik fél győzelmével érve véget. Ennek az elképzelésnek a jegyében Kain és Ábel, Romulus és Remus gyilkos és alantas küzdelmével szemben Attila és Buda párharca nem létezett, »egész egyszerűen “bemószerolják” Atillát, hogy meggyilkolta testvérét.« (Im. 12. o.).

12 .

Vö. Baranyi Tibor Imre: A magyarság szellemi missziója. In Baranyi– Horváth–László: Kard, kereszt, korona /Tradicionális tanulmányok a magyarságról/. Debrecen, 2000, Lux Mundi.

13 .

A Pap Gábor-féle okkultista nacionalizmus vonalán egyik jellegzetes ilyen eset Szántai Lajosé, aki egyébként éppen az említett okok miatt tényleg a legkevésbé tudatlan ezen irányzatban. Más síkon ugyan, de nem ritkán jártak így el a kommunizmus (a »dialektikus materializmus«) ideológusai, akik közül a legtöbbre értékeltek általában nem voltak olyan ostobák, hogy ténylegesen higgyenek abban, amit hirdetnek. Ha venné az ember a fáradságot, ki lehetne mutatni, hogy mind Marx, mind Lenin, mind Lukács, másként ugyan, de közelebb állt egy deviatív rabbinista idealizmushoz, mint a tényleges materializmushoz.

SZMORAD CSABA

A MAG ÉS A HÉJ MEGJEGYZÉSEK EGY ÁLSZELLEMI IRÁNYZAT KAPCSÁN

Egy élő és tényleges létrendi emelkedést eredményező spirituális orientációnak és praxisnak mindenkor integráns részét kell, hogy képezze az a folytonos vizsgálat, melyben a törekvő aktuális ›benső‹ és ›külső‹ világának ál- és ellen-spirituális befolyásoltságát – e befolyás mibenlétét és mértékét – tárja fel. A jelenkor ›külső‹ vonatkozásait tekintve ez a feltáró feladat elsősorban a spirituális vagy az önmagukat spirituálisként definiáló személyek és irányzatok kapcsán vetődik fel. Ma rendkívülien sok irányzat működik, és – a Kali-Yuga sajátos természetének megfelelően – csaknem mindegyik ál- és ellenszellemi irányzatként, hogy egy korábban ismeretlen intenzitásban munkálkodhassanak mindannak visszaszorításán, felforgatásán és megmásításán, ami a földi–emberi világban még szellemi, hozzátéve, hogy azt sem kímélik, ami egy egykor tényleges szellemi áthatottságnak mára csupán reziduuma. Az alábbiakban egy olyan álszellemi – és bizonyos értelemben ellenszellemi – irányzat kapcsán szeretnénk néhány megjegyzést tenni, mely – nem minden előzmény nélkül – Magyarországon bontakozott ki és nyert – sajnálatos módon – egyre nagyobb támogatottságot. Pap Gábor és a vele szorosan együttműködők – Molnár V. József, Szántai Lajos és mások – irányvonaláról van szó, melyre – neve nem lévén – képviselőinek – főként vezéralakjának – nevével lehetséges hivatkoznunk. A ›Pap Gábor-i vonal‹ azért nem kapott képviselőitől nevet, mert ők maguk nem tekintik szemléletüket ›irányzatnak‹. A magyar néphagyomány, a népművészetek, a nemzeti–politikai–társadalmi–kulturális sajátosságok (és még sok más egyéb) kutatóiként és egyedül hiteles ápolóiként lépnek fel, s az e kérdések kapcsán képviselt ún. »elvi orientációjukat« mint »újra-megtalált«, »magától értetődően érvényes«, »természetes« látásmódot állítják be. A ›Pap Gábor-i vonal‹ természetrajzának ismeretében ezek minden alapot nélkülöző kijelentéseknek bizonyulnak, mert bár az általuk tárgyalt tematikumok nagyobb részét egy minden szintjében figyelmet érdemlő – és némely területét tekintve kikerülhetetlen jelentőségű – ›hagyomány-vonulatból‹ – pontosabban tradicionális reziduum-körből – emelik ki, gondolatrendszerük mégis ›privát konstrukció‹, egy sajátosan modern csinálmány, melyben tevékenységük kezdeteitől olyan szemléleti elemek dominálnak, amelyeket a magasrendű ember vezérlő elvei között sohasem

lehetett »megtalálni« – az ál- és ellenszellemi irányzatok ideológiai eszköztárában viszont igen. Világnézetük gerincét egy a sovinizmusba mélyen belesüllyedt okkultista színezetű nacionalizmus képezi, melyben egy szkíta–hun–avar–magyar ethno-kulturális kontinuitást tételeznek fel [ 1. JEGYZET ], s hitük szerint ez a vonulat mind szellemiségét, mind nyelvét, mind kultúráját tekintve mintegy eleve a világ összes más népe elé és fölé helyeztetett. A jelenkorban ez a legmagasabb méltóság így nyilván a »magyarságot« illeti meg – és a »magyarságot« a magyar nyelven beszélő néppel azonosítják. E kiválasztottság úgynevezett argumentációjaként egy máig töretlenül érvényes, sőt – ha olykor mintegy rejtőzködve is, de – ma is szerves egészként élő szellemi– politikai–vallási–kulturális »hagyomány« meglétét feltételezik, mely a világban egyfajta szellemi »mag«-ként funkcionál, és ennek felülmúlhatatlan magasrendűséget tulajdonítanak. Szerintük az mutatja, hogy éppen »mi« állunk rangban és méltóságban minden más népnél magasabban, hogy ez a kincs a »mi« tulajdonunk. Mindenek előtt a ›Pap Gábor-i vonal‹ megdöbbentően agnosztikus voltát emelnénk ki, és ezen belül is azt, ahogyan képviselői és hívői számára nem jelent problémát az tény, hogy a jelenkorban a »magyarság« a feltételezett szellemi vagy kulturális magasrendűségből szinte semmit sem képes megnyilvánítani. A nyugalmat e tekintetben azzal próbálják önmaguk számára biztosítani, hogy a »minket« körülvevő romlott jelenben [ 2. JEGYZET ] – mely romlottság a »magyarságot« egyébként szerintük nem érinti [ 3. JEGYZET ], és mely romlottság eluralkodásáért kizárólag a »magyarságtól« különböző erőket tesznek felelőssé – szellemi »magasrendűségünknek« a megnyilvánulástól való távolmaradását tartják helyesnek – legalábbis elfogadják ezt. Sejtetéseikből arra következtethetünk, hogy álláspontjuk szerint a jelenben »hagyományunk« élete nagyobb részben egy rejtett szférában zajlik, nem a megnyilvánultságban, de nem is a nép fiainak benső életében, hanem egy okkult világban. Egy, csakis az irányzat híveinek tekintete előtt megnyíló régió biztosítja a nép ma is aktuális szellemi nagyságát, sőt világelsőségét. Mindebben egy jellegzetesen okkultista képzelgést érhetünk tetten, melynek obskúrus szövevényében egy újabb nacionalista ál-mítosz körvonalazódik, amely azon túl, hogy teljes spirituális tájékozatlanságról árulkodik, úgy tűnik, hogy egészen az »egyetlen választott nép« sötét mániájáig fajult. Terjedelmes és szerteágazó szemléletük mindennél árulkodóbb jellemzője, hogy azokban – sem nyíltan sem rejtetten – a legnagyobb igyekezettel sem fedezhetünk fel tényleges – tehát nem névleg odaállított – szellemi princípiumokat. A ›Pap Gábor-i vonal‹ által képviselteknek nincs valódi középpontja, nincsenek spirituális elvei, ebből következően nélkülözi a valódi koherenciát csakúgy, mint a vizsgált részterületek vonatkozásában a magyarázó erőt, és – ami a szellemiekben tájékozatlanok számára is azonnal fel kellene, hogy tűnjék – nincsenek spirituális céljai. Kétségtelen tény, hogy erőfeszítéseikből nem derül ki, mit is akarnak igazán – hajlunk annak feltételezésére, hogy ezt valójában ők maguk sem tudják.

Egy teljesen metafizikátlan szemlélettel állunk szemben, melyben még az a heterotheisztikus Isten-felfogás sem játszik érzékelhető szerepet, amely – vélhetően – a háttérben húzódik meg. Abból a hallgatásból ugyanis, amely Isten mibenlétének, az ember és Isten viszonyának és az ebből fakadó céloknak a kérdéskörét övezi, egy a háttérben lappangó protestáns keresztény álláspontra következtethetünk, mely az Ember–Isten relációt tekintve a szellemi erőfeszítéseket mintegy szükségteleneknek ítéli. Tanaik kifejtettségében azonban Isten szerepe a nullával egyenlő, s ha ehhez hozzávesszük, hogy hangsúlyaik kizárólag samsarai tényezőkre esnek, egy olyan okkultizmus rajzolódik ki előttünk, mely orientációját tekintve csaknem atheista (Isten nélküli). Bár még ez a kisiklott szemlélet sem követelné meg, a ›Pap Gábor-i vonal‹ mégis szükségét érzi, hogy ügyét más nemzetek lekicsinylésével tegye »stabilabbá«. A saját felfogásuktól különböző minden más létszemléletet és az általuk a »magyarságnak« tulajdonított szellemi–kulturális »hagyománytól« különböző miden más hagyományt mereven elutasítanak – s mindezt olykor minősíthetetlenül durva hangnemben teszik. Odáig merészkedtek, hogy az önmagukat indoeurópai nyelveken kifejező szellemi tradíciókat a Szellem minősített ellenségeinek jelentették ki [ 4. JEGYZET ]. Arról a horizontális és az – ettől érvénnyel el nem választható – ›felfelé‹ irányulóan vertikális nyitottságról, mely az érvényes spiritualitás számára oly’ magától értetődő, úgy tűnik, mit sem tudnak, szoros összefüggésben azzal, hogy nem értik – vagy nem akarják érteni –, hogy a ›nagy‹ szellemi tradíciókhoz és ezek viszonyához hogyan helyes közelíteni. A spirituális tradíciók központi magjában mindenkor a centrális metafizika állt, melyben a ›Metaphysicum Absolutum‹ – Isten – és a kapcsolódó szellemi tanítások elvi megismerése elválaszthatatlan volt a ›Metaphysicum Absolutum‹ realizációjától. A ›Realificatio Metaphysica‹ beteljesítése volt a legfőbb Cél: Istennel azonossá válni, egy olyan – minden pozíción túli – pozícióba emelkedni, mely túl ›van‹ minden teremtettségen. Nem kellett és nem kell magas szellemi fokon állni annak megértéséhez, hogy ha valaki ezt a Célt határozta meg önmaga számára, akkor a szellemi tanításokat ebbe a törekvésbe integrálva kell tanulmányoznia, mert ez a törekvés és Cél ad értelmet azoknak, és hogy – a létszemlélet szintjén a kezdetektől, a praxis szintjén pedig a tényleges realizáltságnak megfelelő fokozatiságban – ennek a törekvésnek és Léten túli Célnak minden létbeni kvalitását és sajátosságát, minden specifikus törekvését fel kell áldoznia – az ›alárendelés‹, a ›szolgálatba állítás‹, a ›beteljesítés‹ és az Abszolúció művébe való ›redukció‹ értelmében. Mindez nem azt jelenti, hogy a kozmikus ›hovatartozásnak‹, az alaki megnyilvánulásban aktuális kvalitásoknak vagy sajátosságoknak ne lenne a Metafizikai Realizáció folyamatában szerepe, sőt – a svadharma elvének megfelelően – ezeket a szellemi úton messzemenően tekintetbe kell venni. Az azonban, hogy akár az elvi bázist, akár a végső Célt e samsarai tényezők körében keressék, a szellemi tradícióktól – és az ezekkel élő kapcsolatot tartó vallási– politikai–kulturális aktivitástól is – teljesen idegen volt.

Több jel utal arra, hogy a ›Pap Gábor-i vonal‹ – korábbi ezirányú közléseink ellenére – máig nem értette meg, hogy a Buddhizmust, a Hinduizmust, az Iszlámot, stb. nem ethnikai, nyelvi, vallási vagy kulturális sajátosságaira való tekintettel juttatjuk szemléletünk kifejtése során központi szerephez, hanem mert ezek bizonyulnak egy élő metafizikai szemlélet elsőrendű inspirálóinak, támasztékainak és – mindenek előtt metafizikai doktrináikban – reprezentációjának. Ez – és nem más – adja értéküket és érvényüket. A Metafizikai Tradicionalitás a szellemi tradíciók mindenek felett álló esszencialitását képviseli, azt az egyetlen mértéket, mellyel az egyes szellemi tradíciók is és az ettől különböző mértékben leszakadt és eltávolodott tradicionális reziduumok is joggal ›mérhetők‹. Amikor a Metafizikai Tradicionalitás képviselői bizonyos korszakok sámánizmusában vagy nomád kultúráiban hagyomány-reziduumot tudtak csak látni [ 5. JEGYZET ], ezt a mértéket juttatták érvényre, s nem a nyelvi, művészeti, morfológiai, stb. sajátosságoktól való »viszolygásuknak« adtak hangot. A ›Pap Gábor-i vonal‹ ezzel szemben egy akcidenciákon nyugvó úgynevezett »értékrendet« vall, melyben a kvalitás alapja kizárólagosan az, hogy valami a magyar-e, hogy a magyar nép nomád kultúrájának maradványai – vagy az általuk hozzákapcsolt modern fogantatású eszmék – között megtalálható-e. Ezek után nem meglepő, hogy nem csupán a Nyugat valóban elutasítást érdemlő modern vonásait tartják értéktelennek és károsnak, hanem mindent, ami a Kárpát-medencén kívül található, azt is, ami Nyugaton magasan szellemi – vagy szellemi volt –, sőt ezen keresztül – az indoeurópai nyelvek rokon voltának irreálisan nagy jelentőséget tulajdonítva – Kelet szellemiségének teljességét is. Egy valós értékrend hiányát mutatja már az is, hogy egy nemzeti hagyományt más nemzetek nemzeti hagyományával szembeállíthatónak tartanak, az azonban egyenesen ördögi, hogy ezt a szembeállítást a – mindenkor nemzet-felettiként értelmezett – metafizikai–szellemi tradíciókra is ki akarják terjeszteni. 

Sietve tegyük hozzá, hogy azt, amit a ›Pap Gábor-i vonal‹ a »magyarság« hagyományának nevez, élesen meg kell különböztetnünk egy tényleges nemzeti tradíciótól. A ›nemzeti tradíció‹ a nemesség tradíciója, mely tiszta formájában nem ismerte sem a más nemzetekkel való soviniszta szembenállást, sem a nemzet-feletti princípiumok felé mutatott vaskalapos zártságot.[ 6. JEGYZET ] Ennek bizonyságául mindenek előtt Király-hűségük szolgált – és szolgál –, melyben a Metafizikai Centrum felé való nyitottság és elkötelezettség egy megnyilvánulását helyes látnunk, és másfelől az is, hogy a Birodalom más nemzeteivel – nemességével – a Király személyén keresztül vagy a Királyság nemzet-feletti princípiumai által vezérelve alakították relációikat. A nemesség – ezen belül a magyar nemesség – tradíciójának lényege az ethnogenius fényteljes arculatának képviselete, ›felmutatása‹, érvényre juttatása és ›átörökítése‹ volt, hogy ezáltal mind egy magasrendű élet, mind a nemzet-feletti irányultságok számára támogató erőktől – mégpedig a nemzet ›gyökeréből‹ fakadó támogató

erőktől – áthatott világot teremtsen. Ezt a komplex funkciót a nemesség valójában azért volt képes betölteni, mert életében–létében egy ethnos-feletti reguláló erőt működtetett, valamit, ami több, mint ›nemzeti‹ – s amit a földi világban a Király tett jelenvalóvá. Ha valaki ezzel az ethnos-feletti forrással – vagy az önmagát emellett elkötelező nemességgel – fordul szembe, nem szolgálhatja a nemzet érdekét, sőt az ethnogenius sötét arcát segíti kibontakozni. Ha egy ilyen természetű támadás-sorozatnak a nemzet egésze nem tud ellenállni, elkövetkezhet az idő, mely a nemzetet a megsemmisüléssel fenyegeti. A jelen e tekintetben súlyosan válságos helyzetet tár elénk, és a ›Pap Gábor-i vonal‹ – csaknem minden tekintetben ennek a válságnak az elmélyítésén munkálkodik, olykor nyíltan, olykor – általuk át-nem-látott, számunkra azonban nyilvánvaló – ›áttételeken‹ keresztül. Vajon nem a nemzet ellenében működik az, aki egy – egyébként ennél jobb sorsra érdemes – nemzet-alatti néphagyományt modern elemekkel fertőz meg, majd ezt kezdi a nemzeti tradíciónak nevezni, ráadásul olyan szellemi értékek elleni támadásra használja, melyek – közvetlenül vagy egy spirituális ›megfeleltethetőség‹ értelmében – a nemzet – a nemesség – esszenciáját jelentették? Ha valakinek kétségei lennének, gondoljon arra a rajongásra, mellyel a ›Pap Gábor-i vonal‹ a Magyarországot sarkaiból kiforgató rebellisek felé fordul, mindezek élén a jobb érzésű emberben visszatetszést keltő Petőfi-kultusszal, továbbá arra a sokat mondó »feledékenységre«, ahogyan a forradalmi erőkkel szemben álló magyar nemesekre és közemberekre nincsenek tekintettel. Jól ismerjük azt a »magyar« ellen-hagyományt, mely igaztalanul a nemzethez tartozónak nevez nemzetidegen és nemzetellenes személyeket és törekvéseket, s azokat, akik valóban a nemzetért tettek és tesznek, ellenségekként tünteti fel. Úgy tűnik, a ›Pap Gábor-i vonal‹ ennek a nemzet- és ország-ellenes aktivitásnak vette fel elejtett fonalát, hogy a magyarországi zavar- és viszálykeltés egy újabb jelentős forrásává válhasson. A szovjet megszállásra jellemző tiltások és korlátozások meggyengülésével a szellemi vagy szellemi vonatkozású kibontakozás egy értékelhető lehetősége is megteremtődött. S ahogyan a köztudat pozitív irányú átalakulását a filozófia, a történettudomány, az irodalom vagy akár az asztrológia területén gondosan akadályozták az ezzel megbízottak vagy az ›önerőből‹ melléfogó lelkes aktivisták, hasonlóképpen a magyar néphagyományban rejlő pozitív lehetőségeket és általában a nemzettudatot is deformálják szándékosan vagy »jóhiszeműen« az erre kijelöltek vagy az erre a feladatra önként jelentkezők. Ebben a dicstelen »küldetésben« – talán jóhiszeműen, de korlátaiból jottányit sem engedve – a ›Pap Gábor-i vonal‹ sajnos egyre nagyobb szerepet visz. Megfigyelhető, hogy napjainkban ehhez az ún. »magyar állam«-tól is egyre több biztatást és segítséget kap, s ez érthető is, ha arra gondolunk, hogy az 1989 utáni »magyar kormányoknak« – kivétel nélkül – éppen annak a ›posztmarxista‹ tudatállapotnak a széles körű meggyökereztetése a céljuk, mint amilyen tudatállapot szükséges ahhoz, hogy valaki a ›Pap Gábor-i vonal‹

ideológiájához vonzódjon vagy annak elfogadójává váljon. A jelenben ez az »állami« szándék nemzeti hagyományainknak a korábbi években nem tapasztalt mértékű tisztelete mögé rejtőzik, ezért karol fel egy olyan irányzatot, amely amellett, hogy modern, a nemzeti hagyomány értőjeként és tisztelőjeként lép színre. Mi azonban mind az esszenciális értést, mind a tényleges tiszteletet kétségbe vonjuk, olyannyira, hogy – tanaik ismeretében – számunkra a ›Pap Gábor-i vonal‹ Árpád-háztisztelete is kérdésessé vált. Ez a tisztelet csak névleges vagy sajátosan átértelmezett lehet, hiszen retrospektíve Király- és Királyság-ellenes forradalmi erőkkel szimpatizálnak, és egyes magyar királyokat – elsősorban a Habsburg-házból valókat – gyűlöletükkel illetik. Habsburg-elutasításuk – sok egyéb jel mellett – arról tanúskodik, hogy nem látják a ›Király‹ lényegét, így nem láthatják Árpád-házi királyaink végső lényegét sem, ennek következtében éppen azt nem tudják tisztelni Bennük, ami a leginkább tiszteletre méltó. Szent királyaink alakját egy olyan plebejus mozgalom »eszméi« közé »dolgozzák be«, melynek megfogalmazott céljai a »megmaradni«, »élni«, »túlélni« markánsan anyagelvű horizontján nem lépnek túl. Amit a ›Pap Gábor-i vonal‹ a nemzet számára adni tud, azt szinte maradéktalanul el kell utasítanunk, mert az ilyesfajta »boldogítások« nemcsakhogy nem szolgálják tényleges érdekeit, hanem azokkal kifejezetten ellentétesek. Az, hogy a ›külső‹ felemelkedést a Kali-Yuga jelenkori kibontakozottságában rendkívülien nagy erők teszik – csaknem teljesen – lehetetlenné, nem változtat annak princípiális érvényén, hogy a tökéletesedés felé teendő meghatározó erejű lépésekhez a nemzetnek Királyra és királyi vezetésre van szüksége; a népnek pedig az arisztokrácia [ 7. JEGYZET ] vezetését kellene kérnie és elfogadnia. Ez a – valós szellemi rangoknak megfelelő – hierarchia nem csupán a szellemi törekvéseket segíti, és nem csupán a nemzet életét erősíti, hanem a nép jólétének is ez az alapja. A ›Pap Gábor-i vonal‹ tehát valójában nem egy nemzeti, hanem egy ezt mélységesen alulmúló fokról támadja az általa névleg védelmezett ›nemzeti tradíciót‹ is és a nemzet-feletti szellemi tradíciókat is. S hogy ezekkel mit állít szembe? Egy olyan mixtúrát, melyet képviselői elsősorban a néphagyomány reziduumaiból, asztrológiai fejtegetésekből és szimbólum-elemzésekből állítanak össze. 

A már említett agnosztikus magatartás a részletek vonatkozásában is meghatározó vonása az irányzatnak. »Elemzéseikben« nem hallhatunk sem az asztrológiai princípiumok esszenciájának mibenlétéről, sem az asztrológia – ezen belül kiemelten az analógia – érvényének miértjéről, sőt arról sem, hogy az általuk megállapított megfeleléseknek valójában mi az értelme, jelentése. Az érvény fundamentumának kérdését – több, mint egy évtizede – magunk vetettük fel Pap Gábornak, s erre azt a választ kaptuk, hogy ha az asztrológiai szimbólumok és összefüggések és az ezekkel vizsgált tényezők közötti analógia megmutatkozik, akkor nincs értelme ennek a megfelelésnek a miértjével foglalkozni. Álláspontunk ezzel szemben az, hogy a ›megfelelések törvényének‹ miértjét nem érteni egyet jelent az ebben egymásnak megfeleltetett ›világok‹ nem-értésével.

Az analógiában rokonságukat feltáró létsíkok – ›körök‹ – mindenek előtt közös Metafizikai Forrásuk okán mutatnak komplex hasonlóságot. Amíg a Metafizikai Forrásról – Önmagamról – nincs – egy bizonyos nagyságrendű, de tényleges – intuitív tudásom, addig a lét egytelen ›körét‹ sem ismerem, s addig egy megmutatkozó analógiának valójában számomra nincs szellemileg értékelhető jelentése. Annak érzékeléséből, hogy »az egyik ›kör‹ olyan, mint a másik«, mi következhetne egy olyasvalaki számára, aki egyik ›kört‹ sem ismeri valójában? Több jel utal arra, hogy a ›Pap Gábor-i vonal‹ nem ismeri a – legfőbb eszközének tekintett – tradicionális asztrológiát [ 8. JEGYZET ], ebből fakadóan asztrológiai megfeleltetéseik nem megvilágító erejűek, s így azoknak nincsenek szellemi konzekvenciái. Egy helyen [ 9. JEGYZET ] Pap Gábor kifejti, hogy a »Zodiákus-keret nem önmagában érdekes«, s hogy »Ha (...) megtanultunk “zodiákusul” olvasni, akkor igen sokféle, egymással azonban összefüggő valóságtartomány felé kapunk átlátást. Ilyen valóságtartományok: az asztronómia, (...) az alchímia (...), a beavatási rítusok (...), a zene (...).« Egyetérthetünk azzal, hogy az asztrológia egy ›kulcs-szimbolisztika‹, mely segítheti az ›átjárást‹ az asztrológia méltóságát felülmúló szellemi területek felé. A ›Pap Gábor-i vonal‹ fenti felfogása azonban üres ígéret marad, mert az alchímiáról vagy a beavatási rítusokról – és általában a spiritualitásról – lényegében semmit sem tud, s így »asztrológiája« egy olyan ›hídra‹ vezet, mely nem ér fel a ›túlsó partra‹, sőt ahonnan a ›túlsó part‹ távolabb esik, mint az ›innenső hídfőtől‹. A szimbólumok elemzése és a »képírás« értelmezése az asztrológia alkalmazásához hasonlóan intuíció-alatti – sőt racionalitás-alatti – módon zajlik köreikben. E tekintetben csupán azt jegyeznénk meg, hogy egy ›kép‹ adekvát megismerése – vagyis intuitív megragadása – olyan akciót jelent, melyben a ›kép‹ kép-volta felszámolódik – nem a megsemmisülés, hanem az ›Önmagamba való visszaemelés‹, az ›Önmagammá tevés‹ értelmében. Nincs szükség a további részletekbe menő vizsgálatra ahhoz, hogy a ›Pap Gábor-i vonal‹ által »Mag«-szerűnek titulált álszellemi »hagyomány« kapcsán belássuk, hogy a szellemi Út előkészítése során mindez még ›héj‹-ként – vagyis érvényes exotériaként – sem vehető tekintetbe. Már az is komoly szellemi feladat, hogy a ›nagy‹ szellemi tradíciók tanításainak extraktumát élő–támogató ›körülménnyé‹ – exotériává – formálja a törekvő. És ez még mindig csak a ›héj‹ – a valóban joggal héjnak nevezhető héj –, mert a »Mag« csakis Én-Magam – Aham-Atma – lehetek.

JEGYZETE K 1.

A ›Pap Gábor-i vonal‹ álláspontját e tekintetben elsősorban nem azért utasítjuk el, mert e feltételezett kontinuitás mibenlétének és igazságtartalmának részletekbe menő vizsgálata során erősen kifogásolható kijelentéseket tesz, hanem mert ebben (is) egy samsarai

összefüggésnek tulajdonít elsőrendűen-fundamentális jelentőséget. 2.

Ez a romlottság felfogásuk szerint kizárólagosan morális természetű. A konvenció értelmében felfogott morál kizárólagossága minden esetben egy szellem- és realizáció-idegen magatartás jele – mint Guénon megjegyzi: valójában a materializmus következménye és kifejeződése.

3.

Semmi sem utal arra, hogy a moralitás tekintetében a magyar népnek ne lenne tennivalója. A morális romlottság mindenkire kiterjesztett tagadásában is és a morális romlottságot előidéző tudati-funkcionális korrupció tagadásában is egy mindenkor ördöginek tartott vonás jelenik meg: a sötét erőknek való alávetettség konzerválni akarása. A Kali-Yuga ugyanis a földi–emberi világ teljességét érinti, s a földi– emberi világba egyre mélyebben belemerülő népek egyikét sem fogja mintegy »tiszteletből« elkerülni.

4.

E tekintetben lásd pl. Pap Gábor: A Pilis-szindróma. (I. rész) In Őshagyomány folyóirat. 16. szám, 2–11. o., vagy Pap Gábor: Jött éve csodáknak (A magyar csillagmítoszi hagyomány élő Atillája). H. é. n., Szabad Tér Kiadó, 22. o. E helyeken (is) jól tetten érhető – a felszín látszólagos kézbentartottsága ellenére is – a mélyben munkáló oktalan gyűlölet, és az elutasítottak lealacsonyítani akarása.

5.

Itt elsősorban René Génon A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvére és annak Sámánizmus és varázslás c. fejezetére gondolunk (H. é. n., Szigeti. 158–164. o.).

6.

Itt azt az originális állapotot idézzük, melytől az idők folyamán a nemesség egy része többé-kevésbé eltávolodott, teret adva olyan deviáns törekvéseknek, mint amilyen a Király-ellenes oligarchiák létrehozása vagy a nemzetalatti síkokon szerveződő hierarchia-ellenes támadások (lázadások, forradalmak) felkarolása. Az azonban, hogy a magyar nemesek némelyike méltatlanná vált származásához és nem töltötte be hivatását, nem érinti a ›nemesség‹ lényegének mibenlétét.

7.

A ›benső‹ arisztokrácia értelmében, mely nem zárja ki feltétlenül a nem-arisztokrata családban születetteket, és nem foglal önmagába feltétlenül minden született arisztokratát.

8.

Ezek közül elég ha azt emeljük ki, hogy mindenre vonatkoztathatónak tartják és vonatkoztatják az asztrológiát, figyelmen kívül hagyva annak tradicionálisan jól meghatározott érvényességi körét. Az e tekintetben figyelembe veendő hierarchia semmibevételére jól jellemző, hogy Pap Gábor egy helyen Buddhát – ráadásul egy állítólagos távol-kelti hagyományra hivatkozva – Mercurius ekvivalensének nevezi. Pap Gábor: Jött éve csodáknak (A magyar csillagmítoszi hagyomány élő Atillája). H. é. n., Szabad Tér Kiadó, 22. o.

9.

Pap Gábor: Népmeséink és az évkör. 1991, a gödöllői Művelődési Központ kiadványa, 40. o.

RENÉ GUÉNON

A ›FOLK-LORE‹ JELENTÉSE

A folk-lore koncepciója – ahogyan azt szokásosan értik – egy teljesen téves elgondoláson alapszik; azon az elgondoláson, hogy léteznek olyan »népi produktumok«, amelyek spontán módon a néptől erednek: rögtön látható az a szoros kapcsolat, amely egy ilyen szemléletmód és a demokratikus előítéletek között fennáll. Ahogyan nagyon helyesen megállapították, »az a nagy jelentőség, amelyet minden népinek mondott tradíció képvisel, főként abban a tényben áll, hogy e tradíciók eredete egyáltalán nem népi«. Hozzáfűzhetjük ehhez, hogy ha – miként majdnem minden esetben – a kifejezés igazi értelmében vett tradicionális elemekről van szó, valamint olyan dolgokról – mégha azok olykor torzítottak, elfelejtettek vagy törekedések is –, amelyek valóban szimbolikus érvénnyel rendelkeznek, mindezek távolról sem népi eredetűek, és semmiképpen nem egyszerűen emberiek. Az, ami »népi« lehet, egyedül a »túlélés« ténye – miután ezek az elemek lehanyatlott tradicionális formákhoz tartoznak hozzá; és e vonatkozásban a folk-lore kifejezés a »pogánysághoz« nagyon közeli értelmet vesz fel, amely megfogalmazás nem vesz mást figyelembe, mint ez utóbbi etimológiai értelmét, és távol áll tőle, hogy polémikus vagy sértő célzatú legyen.

A nép tehát – anélkül, hogy értené – megőrizte az ősi tradíciók maradványait, visszanyúlva olykor egy olyan távoli múltba, amelyet lehetetlen lenne meghatározni, és ezért be kell érnünk azzal, hogy ezeket a maradványokat a »történelem-előttiség« homályos területéről eredőkként határozzuk meg; ez ebben a vonatkozásban – többékevésbé »tudattalanul« – egyfajta kollektív emlékezet szerepét veszi fel, amelynek tartalma más forrásból származik. Ez lényegében egy »lunáris« szerep, és megjegyzendő, hogy az asztrális megfelelések tradicionális doktrínája szerint a nép

ténylegesen a Holdnak felel meg, ami nagyon helyesen jelöli ennek tisztán passzív, kezdeményezésre vagy spontán működésre képtelen jellegét. Ami a dolgok mélyére tekintve nagyon meglepőnek tűnhet, az annak a megállapítása, hogy ami ilyen módon megőrződött, milyen tekintélyes mértékben tartalmazza – többé-kevésbé rejtett formában – az ezoterikus rendű – vagyis a transzcendens megismerés területére vonatkozó – emlékek együttesét, annak ellenére, hogy pontosan ez az, ami lényegét tekintve a legkevésbé népi. Ez a tény önmagában sejtet egy magyarázatot, melyet csak néhány szóval jelzünk. Amikor egy tradicionális forma eljutott addig a pontig, ahol a kihalás fenyegeti, képviselői megtehetik, hogy azt, ami egyébként elkerülhetetlenül elveszne, akaratlagosan arra a kollektív memóriára bízzák, amelyről éppen most beszélünk. Végső soron ez az egyetlen módja annak, hogy megmentsük azt, ami még bizonyos mértékben menthető. És ezzel együtt a tömegek természetes értetlensége elégséges garancia abból a szempontból, hogy az, ami egy ezoterikus karakterrel rendelkezett, ne vesszen el, hanem a múlt egyfajta tanúbizonyságaként megmaradjon – kizárólag azok számára, akik egy másik korszakban képesek lesznek majd megérteni azt.

Ami a szimbolikát illeti, nem tudjuk elégszer ismételni, hogy minden igazi szimbólum számos értelmet hordoz önmagában, méghozzá egészen a kezdetektől, mivel a szimbólumok nem emberi konvenció révén jöttek létre, hanem a »megfelelés törvénye« alapján, amely a létsíkokat összekapcsolja. És ha egyesek látják ezeket a jelentéseket, mások pedig nem (vagy csak részben), ez nem jelenti azt, hogy e jelentések kevésbé valóságosan vannak jelen, és hogy az egész csupán némelyek »intellektuális horizontjára« tartozik. Bármit is gondolnak profán szempontból, a szimbolika egy pontos tudomány, nem pedig komolytalan szórakozás, ahol az egyéni képzelet szabadon csaponghat. Egy ilyen rendben tehát egyáltalán nem hiszünk a »költői kitalációkban«, amelyekre oly sokan hajlamosak minden dolgot visszavezetni. Az ilyen kitalációk távol állnak attól, hogy a lényegre vonatkozhatnának, és – szándékosan vagy sem – nem tesznek mást, mint elrejtik azt, bebugyolálván egyfajta »képzelet-szövevénybe«; és olykor túlzottan jól elrejtik, mert amikor a kitalációk túlontúl alkalmatlanok tárgyuk vonatkozásában, majdnem lehetetlen lesz felfedni a mély és eredeti értelmet. Vajon nem így történt-e a görögöknél, ahol a szimbólum »mitológiává« degenerálódott? Ettől a veszélytől főként ott kell tartani, ahol a »költő« maga nincs tudatában a szimbólumok valódi értelmének. Mivel nyilvánvaló, egy ilyen esetet jól be lehet mutatni. A »relikviákat vivő szamár« példázatát használják itt, mint ahogy sok más

esetben is. És a »költő« ekkor a profán nép szerepéhez hasonló helyzetbe jut, aki megőrzi és továbbadja saját tudatlanságát azon fensőbbrendű, »ezoterikus« tartalmak vonatkozásában, amelyekről itt szót ejtettünk. fordította: Németh Norbert

HORVÁTH RÓBERT

A NEMZET ELLENSÉGEI

»A pacifizmus jellegének tipikusan genfi értelmezése, hogy a békéből jogi fikciót gyártanak: minden béke, ami nem háború, háború viszont csak ott van, ahol fegyveres összecsapás zajlik (…) Nyomorúságos béke ez! (…) Az úgynevezett totális háború megszünteti a harcoló és a nem-harcoló személyek közötti különbséget, a fegyveres harc mellett ismeri azt a háborút is, amelyet az ellenségesség következményeként nem katonai eszközökkel vívnak (gazdasági háború, propagandaháború stb.). (…) A háború egészen új szinteket fog át, olyan értelemben, hogy az ellenségeskedés már nem csupán katonai tevékenységet jelent.” Carl Schmitt: A háború és az ellenség fogalmak értelmezése In Az ellenség neve. Budapest, 1998, Jószöveg Műhely, 32–33. o. Itt röviden és teoretikus szempontból a »nemzet ellenségének« fogalmával fogunk foglalkozni; azzal, hogy ennek milyen fő típusai lehetségesek. A téma magától értetődően felvethető, noha manapság meglehetősen elterjedt mindennemű ellenség lehetőségének az elvetése. Az utóbbi hozzáállás több oknál fogva hamis. Miért ne volna lehetséges bárminek az ellenségét meghatározni? Másrészt, a szóban forgó mentalitás szószólói sem kerülik meg az ellenségképekben való gondolkozást, hiszen burkoltan, de maguk is ellenségnek tekintik például azokat, akik az ellenségek tételezésének létjogosultságát vallják. Valójában itt tehát egyetlen érvényes lehetőség van: az ellenségképek tudatos, nyílt és körültekintő megformálása. A mai ember számára a feszültség az egyik utolsó lehetőség, ami még előre viheti őt, ami a szellemi holtpontról, az egzisztenciális nihilizmusból kimozdíthatja. Az ellenség képe ugyanis felkeltheti egy lényegi különbözőség vágyát, az öntökéletesítés akaratát. Ekkor az ellenség közvetett módon, de pozitív értelemben inspiráló. Az ellenségképek kialakítása tekintetében két alapkövetelmény van. Az egyik az ellenség széleskörű és körültekintő tételezése. A másik annak az elvnek az elfogadása, hogy az ellenségképekben való gondolkozásnak csak bizonyos, meghatározott létjogosultsága van. Később, az említett nullpontról való elmozdulást követően, az ellenségképekben való gondolkozás már nem lehet kizárólagos. Nem lehet elfogadni, hogy ez vezéreljen. Fokozatosan át kell, hogy adja a helyét egy immáron nem reaktív autonómiának, amelyben az ellenségek léte potenciális. A »nemzet ellensége« a rész szerepét tölti be a lehetséges ellenségek körében. Azt is mondhatjuk, hogy akik számára a nemzet ellenségei a legnagyobb, vagy az egyedüli

ellenségek, azok általuk nem látott hatalmasabb ellenségek által megtévesztettek. Mindazonáltal nyilvánvalóan lehetséges beszélni kifejezetten a nemzet ellenségeiről is. Mindenek előtt megkülönböztethetjük a »nemzet külső ellenségeit« a »nemzet belső ellenségeitől«. Egy nemzet külső ellenségei alatt olyan erőket és azok képviselőit értjük, amelyek saját céljaikat – kizárólag vagy főként – az adott nemzet ellenében, annak kárára valósítják meg. Csak így akarják vagy tudják megvalósítani saját céljaikat. Itt nem feltétlenül egész népekről van szó, hanem azok bizonyos – imént említett – erőiről és képviselőiről. Fontos tudni, hogy egy nemzet külső ellenségeinek nem csak területi, etnikai és gazdasági céljai vannak, ahogy egy nemzet maradéka számára sem csak a területi, az etnikai, vagy a gazdasági károk minősülnek veszteségeknek. Egy nemzet számára mindig a szellemi korlátozások, lehatárolások és félrevezetések az elsődleges károk. Minden más veszteség csak ezt követő ártalmasságú. A nemzet belső ellenségeinek két típusa létezik. A fogalmat először ahhoz hasonlóan kell értelmezni, ahogy azt Maurras is tette: az országon belül van egy frontja a nemzeti erőknek és van egy frontja a nemzetellenes erőknek. Ez utóbbi – inkább burkoltan, mint nyíltan nemzetellenes – erők alkotják a nemzet belső ellenségeinek első típusát. Charles Maurras »két Franciaországról« beszélt. Ezt mi is megtehetjük: a nemzetellenes erők egy merőben új és modern »Magyarországot« építenek, míg a nemzet maradéka gyakorlatilag egy másikban él. (Egy nagytömegű harmadik csoport e kettő között csapong.) Van azonban a nemzet belső ellenségeinek egy második típusa is. Ez látszólag nemzeti, lényegét tekintve azonban árt a nemzetnek, ezért annak ellensége. Lehetséges, hogy nemcsak megjátszva, hanem szívből, őszintén nemzeti (legalábbis annak megfelelően, amit ő ért »nemzet« alatt), mégis árt annak, mégis nemzetellenes. Ionescu vallotta, hogy »egy nemzet meghalhat, de nem tud megváltozni«. Ez igaz. El lehet hitetni azonban, hogy a nemzet nem az, ami valójában. Hogy nem az, ami volt és ami lényegében mindig is marad. Lényegét tekintve valóban nem lehet megváltoztatni, de manipulatíve el lehet hitetni, hogy tulajdonképpen nem az, ami, hanem valami más. Ennek egyik fő eszköze például a nép és a nemzet összemosása. (»Nép-nemzeti« – ez árulkodó kifejezés.) Egy nemzet ugyanis nemcsak a tömeggel nem azonos, hanem a néppel sem. Így árt a nemzetnek, ellensége a nemzetnek az is, aki például a nemzetet a néppel azonosítja és ily módon degradálja. Aki mondjuk azt terjeszti, hogy az a nemzeti, amit parasztemberek, polgárok, vagy a lázadó, pusztán származásuk szerint nemesek tettek; vagy aki a főnemeseket a nemzetből száműzi – az tehát szintén a nemzet belső ellensége. Az ilyenek alkotják a nemzet belső ellenségeinek második csoportját a többé-kevésbé nyíltan nemzetellenes erők mellett. Sokféleképpen lehet egy nemzet kárára válni. Már korábban felhívtuk a figyelmet azokra, akik éppen a magyarság jelentőségének túlértékelésével, szerepének irracionális túldimenzionálásával ártanak a magyarságnak (ld. A nacionalizmus

szellemi korrekciója. In Kard, kereszt, korona. Debrecen, 2000, Lux Mundi, 102–3., 107., 111. stb. o.). Könnyen belátható, hogy egyáltalán nem pillanatnyi túlkapás mindenkit magyarnak beállítani, minden nyelvet a magyarra visszavezetni és így tovább, hanem mindez kifejezetten ártalmas és magyarellenes, mert a magyarság valós értékei helyett álértékekre irányítja a figyelmet. Figyelemre méltó, hogy a nemzet belső ellenségeinek második típusánál egy hasonlóság, egy kapcsolat jön létre a nemzet külső ellenségeivel. Az említettek éppen úgy, mint a nemzet külső ellenségei, csak mások kárára, más nemzeti geniusok ellenében tudják és akarják érvényesíteni a céljaikat. Vagy itt vannak például azok, akik a polgári értékek kizárólagosításával és a szellemiség modern tudományokká, modern kultúrává való korlátozása révén tekinthetők a nemzet belső ellenségei második típusába tartozóknak. Ha megvizsgáljuk, hogy a nemzet ellenségeinek teoretikus úton felállított típusaiba konkrétan kik és mennyien sorolhatók, akkor azt látjuk, hogy az eredeti értelemben vett magyar nemzet helyzete tragikus.

Megnyugtatásul csak annyit lehet mondani: bár a háború elveszett, a nemzet maradéka folytatja a nemzet fenntartásának harcát.

DR LÁSZLÓ ANDRÁS

MEGJEGYZÉSEK A MORALITÁSRÓL

Hamvas Béla a Scientia Sacrában három moralitás-szintről beszél: méltóságban legalul foglal helyet a pragmatikus alapon álló, pragmatikusan tájékozódó moralitás, amely gyakorlati szempontokat vesz alapul; ezt követi az úgynevezett eudaimonisztikus morál-felfogás, morál-értelmezés vagy morális beállítottság, amely a magasabb – tehát szellemi értelemben vett – öröm irányában nyitott; és a legmagasabb fokozatnak az úgynevezett normatív morált veszi. Hamvas azt mondja, hogy a vaisya kaszt moralitása elsősorban a pragmatikumhoz, a ksatriya kaszté az eudaimonisztikumhoz, a brahmana kaszté pedig a normatívumhoz kapcsolható. Anélkül, hogy különösebben vitatnók ezt a felfogást, ebben a kérdéskörben lényegesebb megkülönböztetéseket is életbe kell léptetnünk. A Metafizikai Tradicionalitás létszemlélete egy ›moralitas pragmatica‹-t fogad el. Egy ›gyakorlati‹ morálfelfogással él, amelynek azonban normatív és szakrális jelentőséget tulajdonít azokban a dimenziókban, amelyekkel kapcsolatban magát a ›pragma‹-t felfogja. A pragma ebben az esetben a megvalósításra irányuló gyakorlatiság. Annak, aki a metafizikai megvalósítás útját kívánja járni, a metafizikai megvalósításhoz szükséges pragmatikumot kell elsősorban tekintetbe vennie, és a moralitást ennek értelmében kell felfognia és ennek kell alárendelnie. Ebből a szempontból felfogva és erre az embertípusra gondolva a moralitás és a morális előírások inkább figyelmeztető jellegűek. Julius Evola hasonlata szerint a morális előírások figyelembe vétele olyasvalami, mint amikor egy hegymászó vagy egy vitorlás repülő vagy akár egy hajóval vitorlázó tájékozódik az útviszonyokról, a körülményekről, a meteorológiai előrejelzésekről és egyebekről. Más szavakkal: a magasrendű – tehát a realizáló – embertípus számára a morális előírások valójában ›bóják‹, ›figyelmeztető útjelek‹; nem tiltanak semmit, nem tesznek kötelezővé semmit, csupán figyelmeztetnek, hogy itt és itt egy olyan terület található, ahol kellő figyelem nélkül maga a megvalósítás válik veszélyeztetetté. Bármilyen módon jelenjék is meg tehát, nem tiltás, nem tilalom, hanem figyelmeztetés. És a morális előírásokat – mint figyelmeztetéseket – tekintetbe kell venni – mint ahogyan például egy hegyi úton a lavinaomlás veszélyére figyelmeztető jelzést. A nem-megvalósító ember számára – minél alacsonyabb színvonalon áll, annál inkább – a morális előírások valóban parancsok: tiltó parancsolatok, és olyan parancsolatok, amelyek valaminek a kötelező megtételét írják elő. A realizáló ember számára ilyen értelemben nem léteznek parancsolatok. A moralitás – mindezeknek megfelelően – nyilvánvalóan nem öncél. A magasrendű embernek sem írják a »javára« »valahol«, ha a morális előírásokhoz tartja magát, és nem írják a »rovására« sem, ha ezekhez nem tartja magát – nincs jutalmazva vagy

büntetve. Aki a lavinaomlást jelző táblát nem veszi figyelembe, az esetleg nem kerül lavinaomlásba, esetleg azonban igen; vagyis: aki nem veszi tekintetbe a morális előírásokat, az tulajdonképpen veszélynek teszi ki magát. Az alacsonyrendű embernek sem írnak a javára vagy rovására semmit; ezen embertípus számára azért kell a morális előírásokat kötelezővé, parancsolattá tenni, azért kell ezek betartását akár követelni és legvégső fokon kényszeríteni, mert ellenkező esetben a magasabb rendű embert – annak felfelé irányuló életében – megzavarhatja. Minket elsősorban, másodsorban, harmadsorban és akárhányadsorban is nem a megvalósításra képtelen, hanem a megvalósításra képes ember érdekel. Ebből következően kizárólag az ilyen ember számára érvényes fenti szempontokat vehetjük figyelembe. E szempontok érvényre juttatása mellé olyan kvalitásoknak kell járulniuk, melyeket egyébként az etika – a philosophia moralis, a theologia moralis – általában figyelembe vesz. Ilyen kvalitás például a hűség. Mihez való hűségről van szó? Az igazságprincípiumhoz való hűségről, magához a hűség princípiumához való hűségről, a princípiumokhoz való hűségről, s mindez végső soron visszavezethető az Önmagamhoz való hűség idealitására. Mindezek a hűségek az Önmagamhoz való hűség kifejeződési formái, az Önmagamhoz való hűség ugyanis a különböző életsíkokon nem a maga közvetlenségében jelentkezik, hanem valamilyen formába burkolózva. Lényegében azonban mindegyik formában az Önmagam-hoz való hűségről van szó. Az igazság nem ismer hűségkérdést – mondja Krishnamurti. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy az igazsághoz való hűség minden egyéb hűséget előz. Az igazság szanszkrit kifejezéssel élve satya, ami lényegességet jelent – tehát a lényegeshez kell hűnek lennem. És semmi sem lehet olyan lényeges, mint Önmagam és ami ezt – mint idealitást – körülveszi. A hűségnek hierarchiái vannak. Nyilvánvalóan vannak olyan létezők, melyekhez – mondhatjuk úgy – a hűtlenség a megkívánható, – nagyon sok esetben azonban a hűség. Egy igazságnak minél magasabban szakralizáltan–spirituális vonatkozása van, minél inkább Önmagamat tételező igazság, az annál nagyobb igazság, és annál magasabb fokú az a hűség is, amely ehhez az igazsághoz szükséges. A fides a latin nyelvben elsősorban hűséget jelent. Rokokona a görög pistis-nek, de kissé más értelmű, ugyanis a fides a hűség mellett hitet is jelent. A pistis döntően hitet jelent, egy intuitíve elővételezett transzcendentális bizonyosság értelmében; olyan transzcendentális bizonyosságot, melyet intuitíve elővételezek – egy bizonyos állapot birtokba vétele előtt. A pistisben megvan a hűség eleme is, hiszen a transzcendentalitáshoz való hűség biztosítja azt, hogy az elővételezett bizonyosságok révén a birtokba vett bizonyosságokhoz is hű legyek. A sursum vivere – a felfelé élni – elve kizárja azt, hogy egy szellemileg magasrendű ember önmagával a princípiumokhoz való hűtlenséget össze tudja egyeztetni.

Tudjuk, hogy a jelenkorban ez a hűtlenség nagyon jellemző – és ez a jelenkor már régóta tart; az utóbbi 150 évre ez nagyon jellemző volt, az utóbbi 100 évre még inkább és az utolsó 50 évre ennél is inkább. A princípiumokhoz való hűség egyre kevesebb szerepet játszik az emberek életében. Korábban e hűség valamilyen derengő maradványa vagy töredéke a nem igazán magasrendű emberben is élt, legalábbis abban, aki azért mégis valamennyire koordináltan akarta élni saját egzisztenciáját. Az utóbbi időben azonban ez szinten teljesen hiányzik. Ezt a hiányt mutatja az is, hogy a filozófiai világnézetek teljesen eltűnőben vannak. Nem is szempont már az, hogy valamihez, egy elvhez, ennek filozófiai kifejthetőségéhez–kifejtettségéhez hű legyen valaki. Például az úgynevezett marxisták 99 %-ából posztmarxista lett, kizárólag azért, mert marxistának lenni már »nem éri meg«. A világnézettelenség egy létező kategória, ami fokozatosan a legkülönfélébb posztmodernitásokkal – és egyebekkel – kerül szimbiózisba. Amit ma pluralitásnak neveznek – és annyira magasztalnak –, valójában a princípiumokhoz való hűtlenségnek a kifejeződése. Kétségtelen, hogy nagyon sok felé nyitottnak és nagyon sok felé tájékozódni képesnek kell lennie az embernek. Ez önmagában nem zárná ki a hűséget, ahogyan azonban ezt ma teszik, az kizárja. Már többször felhívtam rá a figyelmet, hogy a politikai világnézettelenség is megjelent, csak az emberek még nem vallják be – sem önmaguknak, sem másoknak –, hogy nincsenek politikai elveik. A tömegeknek soha nem voltak elveik. (A XIX. század közepén kérdezte meg egy szónok – hogy hogyan teszi fel a kérdést, az sokat számít – : »Akartok-e továbbra is rabok maradni?« Erre tízezer ember: »Akarunk, Akarunk!«) Ez az az embertípus, amely nem tud gondolkozni; de annak is, aki valamennyire tud gondolkozni, a hűtlenség igen nagy mértékben jellemzőjévé vált, és egyre inkább azzá fog válni. Ebből a szempontból a filozófia – szubtilisebb volta miatt – megelőzi a politicitást. Valójában persze legtöbb kortársunknak politikai világnézete sincs – csak úgy tesznek, mintha lenne nekik. A filozófiai világnézet mára olyan helyzetbe került, hogyha ma valaki azt mondja, hogy van politikai világnézete, akkor azt ma rossz néven veszik és dilettánsnak tartják. Magától értetődik, hogy a hűségnek – abban az értelemben ahogyan itt felvetettem – semmi köze nincs a görcsös ragaszkodáshoz. A görcsös ragaszkodás általában korlátoltságból következik. A hűség esetében egészen másról van szó: egy felismert igazsághoz való hűségről, mert ez közelíti meg legjobban azt ami a hűség lényege – az Önmagamhoz való hűséget. Ma sokan azt gondolják, hogy önmagához mindenki hű – az önös érdekek szem előtt tartását értik ezen, és azt, hogy »minden szentnek maga felé fordul a keze«. Amit önzésnek lehet nevezni, annak az igazi önátéléshez nagyon csekély köze van. Az önzésben valójában egy éntudati–öntudati – én-öntudati – gyengeség fejeződik ki. E gyengeség sajátossága, hogy valaki önmagán kívüli – externális – támasztékokat

keres önmaga számára – javakban, dicsőségben, bármi egyébben. Az igazán intenzív én-tudat az önzést kifejezetten kizárja. Az önhittség nagyon hasonló az önzéshez, mert az önhittség hátterében mindig ott van – majdnem mindig felfedezhetően, néha nagyon látványosan – egy önbizalomhiány. Az önhitt – még a felfuvalkodottságig elmenően önhitt – emberek lelkületében is jelen van – mégpedig meghatározó módon – az önmagával kapcsolatos bizonytalanság. Felületesen kezelve ezekre a vonásokra azt szokás mondani, hogy nem szép vonások. Kétségtelenül nem szépek, de ezen túl sokkal nagyobb veszélyeket rejtenek, főként egy olyan ember számára, aki egy szellemi válaszúton van: aki még nem kötelezte el magát igazán a szellemi út mellett, fél lábbal már rajta áll, fél lábbal még nem. Az ilyen emberrel sokat kell foglalkozni, mert nagyon sok tanítás kifejezetten az ilyen embereknek szól. Azoknak, akik ebben az értelemben válaszúton állnak, tudatosítaniuk kell a fentebb elmondottakat – minden törekvőnek, tanítványnak, a szellemiséggel kapcsolatba lépőnek. Megjegyzéseink tehát elsősorban nem annak szólnak, aki valamilyen realizációs úton már magas eredményeket ért el – bár magas szellemi szinteken az eltévelyedések vagy a bukás lehetőségei szintén jelen vannak, így magas szinteken is óriási realizációs hibákat lehet elkövetni.

RENÉ GUÉNON

A MORALISZTIKUS-SZENTIMENTÁLIS MÍTOSZ

Ha az »anyagi fejlődés« korábbi cikkeinkben már kritika tárgyává tett koncepciójáról áttérünk az »erkölcsi fejlődésre«, a modern mentalitás egy másik uralkodó eleméhez jutunk el, a szentimentalitáshoz. E sajátosság jelenlétének felismerése pedig nem jelenti azt, hogy változtassunk azon ítéletünkön, amely szerint a nyugati civilizáció korszakunkban nem más, mint teljes egészében materiális civilizáció. Tudjuk nagyon jól, hogy egyesek szembe akarják állítani az érzés területét az anyag világával, az egyik fejlődéséből egyfajta ellensúlyt képeznének a másik beszüremkedése ellenében, és e két komplementer elem között egy stabil egyensúlyt vennének fel eszményként. Ilyen talán az »intuicionalisták« gondolkozása, lévén hogy ez elválaszthatatlanul társítja a gondolatot az anyaghoz, arra törekszik, hogy ettől egy olyan ösztön révén szabaduljon meg, amely természetének meghatározásától azonban nagyon távol áll; még inkább ilyen a pragmatisták gondolkozása, akik számára magát az igazságot helyettesítő »hasznosság« koncepciója egyaránt materialisztikus és morális vonatkozású: és újból láthatjuk itt, hogy a pragmatizmus mennyire kifejezi a modern, főként az angolszász világra jellemző tendenciákat. A materialitás és a szentimentalitás valójában egyáltalán nem ellentétei egymásnak, az egyik nem juthat messzire a másik nélkül, és a kettő együtt éri el legkiterjedtebb kibontakozását. Ennek igazolásával találkozunk Amerikában, ahol miként teozófiáról és spiritizmusról készült tanulmányainkban alkalmunk volt ezt megjegyezni, a legrosszabb álmisztikus különcségek születnek és terjednek el hihetetlen gyorsasággal, miközben az iparosodás és az »üzlet« iránti szenvedély már az őrültséggel határos szintet ér el. Ilyen helyzetben nem a két tendencia egyensúlyáról lehet beszélni, hanem két egyensúlytalanságról, ami az egyiket hozzáfűzi a másikhoz, és ezek ahelyett, hogy kompenzálnák, folytonosan elmélyítik egymást. E jelenség indoka könnyűszerrel belátható: ahol az igazi és tradicionális intellektualitás a minimumra csökkent le, a legtermészetesebb, hogy a szentimentalitás fölénybe kerül. Egyébként ez önmagában nagyon közel áll a materiális rendhez: nincsen semmi, ami a teljes pszichikus területen a szervezettől jobban függne, mint a szentimentalitás, és gondoljanak erről bármit is, az érzés és nem az intelligencia az, ami az anyaghoz kapcsolódik. Ha egyesek szerint az ész többé már nem az inorganikus, hanem az élő anyaghoz kapcsolódik, ettől még mindig az érzékelhető dolgok világáról van szó, és az efféle korlátozástól mind a modern mentalitás, mind az ezt képviselő filozófusok számára lehetetlennek tűnik megszabadulni. Szigorúan véve, és ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a tendenciák egy kettősségével rendelkezünk, az egyiket össze kell kötni az anyaggal és a másikat az »élettel«; e megkülönböztetés hatékonyan szolgálhat egy olyan klasszifikációt, amely korszakunk nagy babonáira kielégítő módon vonatkozik. De ismételjük meg, a két tendencia ugyanolyan rendű és valójában nem választható szét: ugyanazon szinten lévő és hierarchikusan nem

egymás alá rendelt dolgokról van szó. Kortársaink »moralizmusa« ily módon nem más, mint gyakorlati materializmusuk szükségképpeni kiegészítője. Teljesen illuzórikus lenne felmagasztalni az egyiket a másik rovására, mivel egymásra szükségképpen tekintettel vannak, egymást feltételezve és ugyanabban az értelemben bontakoznak ki: nos, általában ezt szokták »civilizációnak« hívni. fordította: Németh Norbert

RENÉ GUÉNON

ORIENTÁCIÓK: EGY VILÁG VÉGE

A modern világ legáltalánosabb értelemben vett »válságát« mostanra már csak kevesen vonják kétségbe, s legalább e vonatkozásban érezhető változás történt: az események előrehaladtával bizonyos illúziók szertefoszlani látszanak, amely egyébként örvendetes, hiszen mindez a mai mentalitás lehetséges korrekciójának kedvező jele. A korábban egyfajta érinthetetlen és kétségbe nem vonható dogmaként felfogott »fejlődésben« való hitet ily módon többé nem annyira általánosan fogadják el; némelyek, jóllehet gyakran homályosan és zavarosan, megsejtették, hogy a nyugati civilizáció ahelyett, hogy a folyamatos kibontakozását folytatná, egy nap zsákutcába juthat vagy egyenesen katasztrófába sodródhat. Talán nem látják világosan, hol van a veszély, s az általuk kifejezett képzeletbeli vagy gyermeki aggodalmak olykor pontosan rávilágítanak arra, hogy még ők is milyen téveszméket táplálnak. Végső soron azonban már az is értékelendő, hogy egyáltalán a veszély létére felfigyeltek, még akkor is, ha ezt inkább érzik, semmint igazából értik. A modern világ e szerint tehát krízisben van, ami általában véve azt jelenti, hogy egy kritikus pontig jutott el, vagy más szavakkal lehetőség szerint egy mély transzformáció áll küszöbön; akarva vagy akaratlanul, többé vagy kevésbé durva módon, »katasztrófával« vagy anélkül egy irányváltásnak kell elkerülhetetlenül bekövetkeznie. E látásmód helyes, s részben megfelel az álláspontunknak: csak részben azonban, mivel egy általánosabb szempontból számunka az egész modern korszak összességében egy válságidőszakot képvisel. Egyébként úgy tűnik, hogy mostanra a megoldás közelébe jutottunk, ma ugyanis inkább, mint bármikor máskor érezhető a dolgok állapotának néhány évszázada fennálló abnormális jellege, melynek következményei teljesen nyilvánvalóvá váltak. Az események így egyre gyorsabb ütemben bomlanak ki, ami még egy bizonyos ideig folytatódhat, de bizonyára nem a végtelenségig. Maga a »krízis« szó azonban más jelentéseket is felölel, amelyek különösen alkalmasak arra, hogy mondandónkat kifejezzék. Az általános szóhasználat nem tükrözi vissza e szó etimológiai jelentését, amelyet érdemes most felidéznünk, miként rendszerint ez a teendő, ha egy kifejezés helyes értelmét és eredeti érvényét akarja valaki helyreállítani; nos miként már említettük, e szó etimológiailag részben az »ítélettel« és a »diszkriminációval« szinonim. A dolgok bármilyen rendjében igazán az a szakasz mondható “kritikusnak”, amely közvetlenül egy kedvező vagy kedvezőtlen megoldáshoz visz el, egy végkifejlet lép ekkor valamely értelemben fel. Az elért eredmények felett így egy ítélet alakulhat ki, amit »pro« és »kontra« lehet mérlegelni és látni, hogy a mérleg nyelve végül melyik irányba billen ki. Nem kívánunk természetszerűleg egy efféle különválasztást pontosan megtenni, egyébként ez több szempontból is idő előtti lenne. Mindössze felhívhatjuk a figyelmet bizonyos fejleményekre, mégpedig olyan mértékben, amennyire a rendelkezésünkre

álló eszközök lehetővé teszik, hogy egyes jól körülhatárolható eredmények ismeretét az ezek befogadására alkalmas személyeknek átadjuk, előkészítve ily módon – még ha csak részben és közvetlen formában is – azokat a tényezőket, amelyek később egy jövőbeli, a földi emberiség történelmében korszakot lezáró »ítélethez« járulhatnak hozzá. A most használt kifejezések némelyike alkalmas arra, hogy egyesekben valószínűleg az »utolsó ítélet« eszméjét idézzék fel, és ez valójában nem túlzás: értsék a kifejezést szimbolikusan, vagy betű szerint vagy mindkét módon (ezek egyébként egyáltalán nem zárják ki egymást), itt csekély jelentőségű, e témában most azonban nem áll módunkban hosszabb fejtegetésbe bocsátkozni. Mindenesetre a »pro« és »kontra« érvek vizsgálata, a pozitív és negatív eredmények szóban forgó megkülönböztetése, minden bizonnyal a »kiválasztottak« és az »elkárhozottak« közti, immár megváltoztathatatlanul rögzített két csoport különválasztásra emlékeztet; s ha mindezt egy analógiára vezetjük vissza, a dolgok természetével összhangban álló, tényleges és jól megalapozott analógiához jutunk el. Mindez viszont további magyarázatot igényel. Bizonyára nem véletlen, hogy manapság sok gondolkozót gyötör a »világ végének« képzete. Ez sok szempontból kifogásolandó körülmény, mivel e tévesen felfogott idea által előidézett szeszélyek, az ezekből adott helyzetben következő »messianisztikus« eltévelyedések, valamint korunk mentális egyensúlytalanságából eredő megnyilatkozások nem tesznek mást, minthogy magát a rendezetlenséget számottevő mértékben mélyítik el: mindazonáltal e körülmény nagyobb figyelmet érdemel. Az ilyen természetű dolgokkal szembeni legkényelmesebb magatartás bizonyára az, hogy minden további vizsgálat nélkül kitér valaki előlük, tévedésként vagy jelentéktelen képzelődésekként felfogva azokat. Úgy gondoljuk azonban, hogy még ha ténylegesen hibákról is van szó, még ha ezeknek is nevezzük őket, az ezeket létrehozó okokat és a bennük mindennek ellenére fellelhető, többé-kevésbé torzított részigazságot kutatni nem teljesen hiábavaló. Ily módon vizsgálódva könnyűszerrel észrevehető, hogy a »világ vége« felőli aggodalom szorosan összefügg a mai életet jellemző zavar általános állapotával: a vég homályos előérzete egyes képzeteken ellenőrzés nélkül működik, teljesen természetes módon zavart és gyakorta vaskos materialisztikus elgondolásokat idéz elő, amelyek aztán külső megnyilvánulásaikban a már említett különcségekké alakulhatnak át. Ez a magyarázat azonban nem annyira mentség: ha legalábbis érthető azok helyzete, akik önkéntelenül abba a hibába esnek, hogy egy tőlük függetlenül kiépült mentális állapot miatt előítéletekkel rendelkeznek, ez viszont a hibáért önmagában nem szolgálhat mentségül. De ne álljunk meg itt. A »világ végének« ideájával és mostani megnyilatkozásaival kapcsolatos pusztán »pszichológiai« magyarázat – amely a maga rendjében akár még helytálló is tud lenni – számunkra nem lehet elégséges. Ha megállnánk itt, ez azt jelentené, hogy engedünk azon modern illúziók egyike befolyásának, amelyek ellen minden alkalommal szavunkat felemeljük. Egyesek úgymond homályosan érzik valaminek a küszöbön álló végét, amelynek természetét és jelentőségét azonban pontosan meghatározni nem tudják. El kell fogadni, hogy ezzel nagyon valóságos

tapasztalattal bírnak, jóllehet mindez homályos és téves értelmezéseknek, képzelgésszerű torzításoknak van alávetve, hiszen legyen bármi is ez a vég, a bennünket szükségképpen idejuttató krízis kellőképpen nyilvánvaló, a kétségtelen és könnyűszerrel megállapítható jelek mennyisége mindenkit egybevágóan erre a következtetésre vezet. Ez a vég, ha bizonyára nem is a némelyek által feltételezett teljes értelemben vett »világ vége«, legalább is egy világ vége; és ha aminek véget kell érnie, nem más, mint végső formájában a nyugati civilizáció, akkor érthető, hogy annak számára, aki hozzászokott ahhoz, hogy ezen túlmenően semmit ne lásson és erre mint a jelzők nélküli »civilizáció«-ra tekintsen, úgy tűnhet, minden e civilizációval végződik és ennek szertefoszlása valóban a »világ vége« lesz. Ahhoz, hogy az eseményeknek helyes értelmezést adjuk, fogalmazzunk oly módon, hogy valóban úgy látszik, hogy egy világ végét közelítettünk meg, vagyis egy korszak vagy történelmi ciklus végét. A múltban ilyen természetű események már léteztek és kétségtelen, még a jövőben is lesznek: különböző jelentőségűek ezek egyébként, mégpedig az éppen befejeződő korszak jellege szerint. A jelenlegi helyzetben viszont feltételezhető, hogy a küszöbön álló változás nagyon általános jelentőségű lesz, legyen bármilyen is az a forma, amely szerint ez meg fog jelenni, és amelyet most nem kívánunk meghatározni. A »ciklikus törvényekre« munkáinkban már gyakorta hivatkoztunk. Nehéz feladat lenne e törvényeket azonban teljes körűen olyan formában kifejteni, ami a modern mentalitásnak könnyűszerrel befogadható, mindenesetre bizonyos ismeretek nélkülözhetetlenek, ha valaki a jelenlegi korszakról és ennek az egyetemes történelem egészében képviselt szerepéről valódi képet akar kialakítani. Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy e korszak jellemzői valóban megfelelnek azoknak, amelyeket a tradicionális tanítások mindenkor erre az időszakra jeleztek; emellett fontos rámutatni arra is, hogy ami bizonyos szempontból anomália és rendezetlenség, az mindazonáltal egy szélesebb rend szükségképpeni eleme, az összes manifesztálódó forma kibomlását irányító törvények elkerülhetetlen következménye. Egyébként szögezzük le mihamarabb, mindez nem érv arra, hogy tétlenül alávessük magunkat annak az összezavarodásnak és sötétségnek, ami a mostani világ számos vonatkozásában teljesen győzedelmeskedni látszik, mivel ha így lenne, nem tehetnénk mást, mint csendben maradni: a fennálló helyzetnek inkább arra kell ösztönöznie, hogy egészen amennyire hatalmunkban áll, azért dolgozzunk, hogy e »sötét kor« átmenetét előkészítsük, amelynek a vége számos jelből úgy tűnik, ha nem is közvetlenül, de többé-kevésbé közel van. Az eseményeket ésszerű ezen a módon megvizsgálni, mivel minden egyensúly két ellentétes tendencia együttes hatásának eredménye. Ha ezek egyike vagy másika teljesen megszűnne működni, az egyensúly örökre elveszhet, s pontosan egy összeomlás következhet be. Azonban ez a feltételezés csak képzeletbeli, mert egy ellentét két végének értelmét mindig a másiktól veszi, és bármi legyen is a látszat, minden részleges és átmeneti egyensúlytalanság végül nyilvánvalóan a teljes egyensúly megvalósításához vezet. Az, ami a jelen pillanatban döntő jelentőségű tehát, pontosan a már említett megkülönböztetés véghezvitele: a menthetetlen világ erőit tiszta tudatossággal

elválasztani egy születő világ erőitől: ez utóbbiakhoz hozzákapcsolódni, megnyitni az útjaikat, táplálni őket, felfokozni azokat egészen addig, hogy manifesztálódhasson teljes mértékben ezek kettős értéke: ami egyrészről romboló és »forradalmi«, másrészről felszabadító és reintegráló. fordította: Németh Norbert

ADOLF HITLER HOROSZKÓPJA