S. K. Tremayne - A Tűz Gyermeke

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: S. K. Tremayne: The Fire Child Published by HarperCollinsPublishers, London, 2016 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Frei-Kovács Judit Könyvterv: M alum Stúdió | Szabó Vince Copyright © 2016 by S. K. Tremayne Hungarian translation © Frei-Kovács Judit, 2017 Copyright © Gabo Kiadó, 2017 M inden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-406-532-6 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI Morvellan bánya a képzelet szüleménye. Bár nyilvánvalóan a cornwalli Nyugat-Penwith csipkés szirtjein található különleges és történelmi múltra visszatekintő bányák ihlették. Bottallack, Geevor és Levant ón- és rézbányái különösen nagy hatást tettek rám. Cornwallban talán négyezer éve bányásznak ólmot. Anyai nagyanyám, Annie Jory tízéves korában „bányakisasszonyként” (olyan lány, aki a felszínen kalapáccsal töri a köveket) dolgozott Észak-Cornwallban, St. Agnes gazdag bányáiban. Ezt a könyvet mégis cornwalli őseim emlékére írtam, farmerek, halászok, csempészek és bányászok tiszteletére.

Danielle-nek

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Mint mindig, ezúttal is szeretnék köszönetet mondani Eugenie Furnissnek, Jane Johnsonnak, Sarah Hodgsonnak, Kate Eltonnak és Anne O’Briennek a bölcs tanácsokért és értékes szerkesztői meglátásokért. Szintén köszönettel tartozom Sophie Hannah-nak. A könyvben szereplő fényképeket, amelyek az egykori cornwalli bányaélet jeleneteit örökítik meg, egy cornwalli fényképész, John Charles Burrow (1852–1914) készítette. A képek története az 1890-es évekig vezethető vissza, amikor négy tulajdonos megbízta Burrow-t, hogy Cornwall legmélyebb bányái közül négyben, Dolcoathban, East Poolban, Cook’s Kitchenben és Blue Hillsben készítsen felvételeket, és örökítse meg a föld alatti élet mindennapjait. Az eredeti fényképek jelenleg az angliai Truróban, a Royal Cornwall Múzeumban találhatók.

178 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Reggel

A járatok behatolnak a tenger alá. Ezt a tényt nehéz figyelmen kívül hagyni. A járatok behatolnak a tenger alá. Másfél kilométerre, vagy még tovább. A régi étkezőben ácsorgok, ahol új otthonom hatalmas ablakai északra néznek, az Atlanti-óceán, Penwith sziklái és az alakot öltő sötétség felé. Ez a sötét, páros alakzat Morvellan bánya, az aknaház és a motorház. Morvellan romjai még egy ilyen ragyogó júniusi napon is szomorkásnak vagy furcsán szemrehányónak hatnak. Mintha megpróbálnának valamit elmondani nekem, de nem tudják, és soha nem is fogják tudni. Jelentőségteljesen hallgatnak. Minden hangot a vad Atlanti-óceán bitorol, a tajtékzó hullámok meglovagolják a járatok fölötti vizet. – Rachel? Megfordulok. Újdonsült férjem áll az ajtóban. Inge vakítóan fehér, öltönye kifogástalan, majdnem olyan sötét, mint a haja, és a hétvégi borostájának is nyoma veszett. – Már mindenütt kerestelek, drága. – Ne haragudj! Elkószáltam. Felfedezem az elképesztő házadat. – A mi házunkat, drága. Elmosolyodik, közelebb sétál, és megcsókol. Könnyű reggeli csók, amolyan „indulok dolgozni” csók, amely semmivel sem kecsegtet – mégis megborzongok, és eltölt az a rémisztő, mégis mennyei érzés, hogy valakinek ekkora hatalma van fölöttem, olyan hatalma, aminek valamiért lelkesen alávetem magam. David megfogja a kezemet. – Szóval, ez volt az első hétvégéd Carnhallow-ban… – Ühüm. – Mondd el bátran, tudnom kell, hogy jól érzed-e magad! Tudom, hogy nem egyszerű a helyzet – az elzártság és a sok feladat. Megértem, ha kétségeid merültek fel.

Felemelem és megcsókolom a kezét. – Kétségeim? Ne butáskodj! Imádom. Imádlak téged és a házat is. Az egészet imádom, a kihívást, Jamie-t, imádom, hogy elrejtőzhetünk a világ elől, imádom, imádom. – Belenézek a szürkészöld szempárba. – David! Soha életemben nem voltam boldogabb. Úgy érzem, mintha megtaláltam volna a helyet, ahol lennem kell, és a férfit, aki mellett élnem kell. Ez olyan csöpögősen hangzik. Mi történt a harcias feminista Rachel Dalyvel, aki egykor voltam? Hová lett? A barátaim valószínűleg csak legyintenek rám. Hat hónappal ezelőtt még én is csak legyintettem volna magamra – egy lány, aki feladja a szabadságát, a munkáját és a feltehetően izgalmas londoni életét, hogy feleségül menjen egy idősebb, gazdagabb és jóval magasabb özvegyemberhez. Az egyik legjobb barátnőm, Jessica halvány kárörömmel felnevetett, amikor beszámoltam neki a hirtelen körvonalazódó, új terveimről. Szentséges ég, édes! Te férjhez mész egy közhelyhez! Ez egy pillanatig rosszulesett. De nemsokára rájöttem, nem számít, mit gondolnak a barátaim, hiszen ők Londonban maradtak, a metrón tolonganak, nap mint nap beülnek a sivár irodáikba, és alig tudják kifizetni a lakáshitelüket. Úgy kapaszkodnak a londoni életükbe, mint hegymászók félúton a csúcs felé. Ám én többé nem ragaszkodom ehhez a sivár élethez. Távol vagyok tőle az új férjemmel, a fiával és az édesanyjával, Anglia távoli szegletében, a messzi Nyugat-Cornwallban, egy olyan helyen, ahol Anglia – ahogy egyre inkább látom – valami idegen és köves vidékké válik, az álmodozó, kemény gránit földjévé, amely csillog az eső után, olyan földdé, ahol a folyók mély titokként szelik át az erdőket, ahol a rettenetes sziklák szégyenlősen megbúvó, csodálatos barlangokat rejtenek, és ahol a lápvidék völgyeiben gyönyörű házak rejtőznek. Mint Carnhallow. Még a nevét is imádom. Carnhallow. Ábrándozás közben David vállára hajtom a fejem. Olyan, mintha táncolni akarnánk. De megszólal a mobilja, és megtörik a varázslat. Kiveszi a zsebéből, rápillant a kijelzőre, aztán újra megcsókol – miután két ujjával felemeli az államat –, és elsiet, hogy fogadja a hívást.

Régebben ezt a gesztust valószínűleg leereszkedőnek éreztem volna. Most azonban felizgat. Tulajdonképpen Daviddel folyton szeretkezni akarok. Szeretkezni akartam vele már akkor, amikor az egyik barátom, Oliver azt mondta abban a galériában, Gyere! Bemutatlak valakinek, aki szerintem tetszeni fog. Megfordultam, és ott állt ő – tíz évvel idősebb és huszonöt centivel magasabb volt nálam. Kívántam Davidet három nappal később, az első randevúnkon, kívántam, amikor meghívott az első italra, kívántam, amikor elsütött egy tökéletesen ízléses, mégis egyértelműen kacér viccet, kívántam, amikor az esős márciusi időjárásról beszélt, belekortyolt a pezsgőjébe, és azt mondta, „De ha fú és havaz, úgy lesz tavasz!” És a szexnél is többet akartam tőle, amikor mesélt a házáról és a történelméről, és megmutatta azt a fényképet a gyönyörű fiáról. Ez volt az egyik olyan pillanat, amikor elvesztem – amikor rájöttem, David mennyire különbözik az összes férfitól, akivel előtte találkoztam, hogy mennyire különbözik tőlem. Csak egy lány vagyok London délkeleti részének egyik lakótelepéről. Egy lány, aki a mindennapokat olvasással élte túl. Egy lány, aki nem szeret elmenni a szupermarketek hűtőpultja mellett, mert arra az időszakra emlékezteti, amikor az édesanyja nem tudta kifizetni a fűtésszámlát. És ott volt David. Egy sohóbeli bárban voltunk. Kicsit becsíptünk. Majdnem elcsattant az első csók. És ő újra megmutatta azt a fényképet az elbűvölő fiúról. Fogalmam sincs, honnan, de azonnal tudtam. Pontosan ilyen gyereket akartam. Az a különleges kék szem és a fekete haj, amelyet az édesapjától örökölt. Megkértem Davidet, hogy meséljen még – a házról, a kis Jamie-ről, a családjuk történetéről. Elmosolyodott. – Carnhallow körül van egy erdő, amelyet úgy hívnak, a Hölgyek Erdeje. Beteríti Carnhallow-völgyet, egészen a lápvidékig. – Szeretem az erdőket. – A Hölgyek Erdejében főként berkenyefa nő, némi kőrissel, mogyoróval és tölggyel. Tudjuk, hogy ezek a berkenyeerdők már a

normann hódítás idején is ott voltak, mert szerepelnek az angolszász krónikákban. Ez pedig annyit jelent, hogy ezek a berkenyék ezer éve ott vannak. Carnhallow-völgyben. – Még mindig nem értem. – Tudod, mit jelent a vezetéknevem? Hogy mi a Kerthen keltául? Megráztam a fejem, miközben igyekeztem ellenállni a mosolyának, a pezsgő hatásának, a fiú fényképének, a háznak és ennek az egésznek. – Lehet, hogy megbotránkoztató, amit mondok, de nem tanultam keltául az iskolában. David elmosolyodott. – Kerthen azt jelenti, berkenye. Ami annyit jelent, hogy mi, Kerthenek ezer éve élünk Carnhallow-ban, a berkenyék között, amelyekről a nevünket kaptuk. Igyunk még egy kis pezsgőt? Közel hajolt, hogy töltsön a poharamba; és ekkor megcsókolt. Tíz perccel később már egy taxiban ültünk. Hát, így történt. Az emlékek elszállingóznak, újra a jelenben vagyok, ahol David befejezi a telefonálást, és összehúzza a szemöldökét. – Sajnálom, de tényleg mennem kell. Nem maradhatok le az egyórás gépről, mert az irodában halálra vannak rémülve. – Jó, ha valaki ilyen nélkülözhetetlen. – Nem hinném, hogy a vállalati jogászok olyan nélkülözhetetlenek lennének. Szerintem a hegedűművészek sokkal fontosabbak. – Elmosolyodik. – Ám a vállalati jogászokat nevetségesen túlfizetik. Szóval, mi a mai terved? – Azt hiszem, folytatom a felfedezést. Mielőtt azonban bármihez hozzányúlnék, ismernem kell az alapokat. Úgy értem, azt sem tudom, hány szoba van ebben a házban. – Tizennyolc – vágja rá David, majd tanácstalanul ráncolni kezdi a homlokát. – Azt hiszem. – David! Hallod, miket beszélsz? Hogy lehet, hogy nem tudod, hány szobás a házad? – Annyit ígérhetek, hogy előbb-utóbb minden hálószobát kipróbálunk. – Felhúzza a mandzsettáját, és rápillant az ezüstórájára. – Ha szeretnél komolyabban utánanézni a dolgoknak, Nina könyveit megtalálod a sárga

társalgóban. Abban, amelyiket felújította. A név hallatán szúró fájdalmat érzek, de nem mutatom. Nina Kerthen, született Valéry. David első felesége. Nem tudok róla sokat, láttam néhány fényképet, tudom, hogy gyönyörű asszony volt, párizsi, fiatal, előkelő és szőke. Tudom, hogy tizennyolc hónappal ezelőtt halt meg egy balesetben, a Morvellan bányában. Tudom, hogy a férje és különösen a fia – a vadonatúj, nyolcéves mostohafiam – valószínűleg még mindig gyászolja, bár igyekeznek nem mutatni. És kristálytisztán és eltökélten látom, hogy az egyik legfontosabb feladatom itt, Carnhallow-ban, hogy megmentsem a dolgokat – hogy tökéletes mostohaanyukája legyek ennek a szomorú, tüneményes kisfiúnak. – Vetek rájuk egy pillantást – mondom vidáman. – Mármint a könyvekre. Talán ötleteket meríthetek belőlük. Menj, nehogy lekésd a repülőgépet! Megfordul, hogy még egyszer megcsókoljon, de hátralépek. – Nem, indulj! Ha még egyszer megcsókolsz, a tizennegyedik számú hálószobában végezzük, és mire kijövünk, hat óra lesz. – Este kereslek Skype-on, és pénteken találkozunk. Azzal elmegy. Hallom, ahogy a hosszú folyosók végén ajtók csukódnak, majd felberreg a Mercedes motorja. Aztán beáll a csönd, Carnhallow semmihez sem fogható, nyári csöndje, amelyhez csak a távoli tenger suttogása szolgáltat aláfestést. Felveszem a telefonomat, és megnyitom a jegyzetek alkalmazást. Nem lesz könnyű dolgom, ha folytatni akarom a hatalmas ház helyreállítását, amibe Nina belekezdett. Van némi művészi hajlamom, amely talán a segítségemre lehet, elvégre szereztem egy fényképészdiplomát a Goldsmith Főiskolán. Egy diplomát, amely teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, mert valószínűleg pontosan azon a délutánon vettem át, amikor a fényképészet mint pénzkereső szakma végérvényesen megsemmisült, ezért végül kénytelen lettem fényképészetet tanítani olyan gyerekeknek, akikből ugyanúgy sohasem válik fényképész. Feltételezem, ez egy újabb oka annak, hogy boldogan váltam meg a londoni élettől – az értelmetlenség teljesen rám telepedett. Már nem is fényképeztem. Csak igyekeztem elérni a buszt az esőben, hogy eljuthassak

a szűkös, shoreditchi társbérletembe, amelyet tulajdonképpen nem is engedhettem meg magamnak. De most, hogy nincs munkám, ironikus módon hasznát vehetem a művészi tehetségemnek. Ha még megvan. Miután felszerelkeztem a telefonommal, megkezdem a felfedezést, és megpróbálok a fejemben egy tisztességes térképet rajzolni Carnhallow-ról. Egy hete vagyok itt, de az idő nagy részét a hálószobában, a konyhában vagy a tengerparton töltöttük ebben az áldásos, nyári időben. A holmim nagy része még mindig dobozokban várakozik. És van egy olyan bőrönd, amit a nászút óta ki sem csomagoltunk. Egy pompásan élvhajhász, elmondhatatlanul drága útra mentünk Velencébe, ahol David megvette nekem a kedvenc martiniját Harry bárjában, a Szent Márk téren – metszett üvegben felszolgált gint, amelyet csaknem jegesre hűtöttek, és „megbolondítottak egy kis vermuttal”, ahogy David magyarázta. Szeretem, ahogy David magyarázza a dolgokat. De az már a múlt, ez pedig a jelenem. Carnhallow. Délnek indulok, mint egy Antarktisz-kutató, végigsétálok az új hallon, megvizsgálom a bútorokat és a dekorációt, és szorgalmasan jegyzetelek. A falakat faburkolat díszíti, amelyen különböző metszetek örökítik meg az összes cornwalli ón- és rézbányát, amely az idők során a Kerthen család birtokában volt, Botallack tárnáit és járatait és Morvellant, Wheal Chance és Wheal Rose aknáit és ónfeldolgozóit. Máshol a bányák fénykorából származó fényképeket találok, a kemény munka sóvárgó képeit az elfeledett iparágról, ahol mellényes férfiak tolták a talicskákat, és kémények okádták a füstöt a tenger mellett. Az új hall egy hatalmas dupla ajtóban végződik. Tudom, mire nyílik – a sárga társalgóra. Kitárom az ajtót, belépek, és egyfajta tehetetlen sóvárgással körülnézek. Mert ez a szoba, amelyet már tökéletesen restauráltak, ólomablakaival, amelyek a déli lankák álomba illően virágos zöldjére néznek, mind közül a leggyönyörűbb, mégis talán a legijesztőbb. Carnhallow többi részét is ugyanilyen lenyűgözővé kell varázsolnom. Nem lesz egyszerű; Ninának remek ízlése volt. Mégis, a sárga társalgó szépsége rávilágít a Carnhallow-ban rejlő lehetőségekre. Ha sikerül

folytatnom, amit Nina elkezdett, Carnhallow lenyűgözően bájos lesz. És az enyém. Az elképzelés olyan szédítő, hogy szinte levesz a lábamról. Olyan boldog vagyok. A sárga társalgóról már szerepel néhány megjegyzés a telefonomban. Nem jók semmire, de tökéletes képet adnak a tudatlanságomról. Felírtam, hogy „kék malac az asztalon”, „18. századi temetési urnák?” és „mameluk kések”. Ahogy azt is, hogy „David apjának kártyapaklija”, „écartét játszottak” és „teknőspáncél berakás a rézben”. Mihez kezdek ezzel az egésszel? Hogyan lássak neki? Futólag már átnéztem Nina könyveit, tele vannak bölcs, de homályos tanácsokkal a György-korabeli bútorokkal és a viktoriánus ezüstökkel kapcsolatban, könyvek, amelyekben egymást követik az olyan hangzatos, de nehezen értelmezhető kifejezések, mint mészkőből rakott sarokkő, sarkifény-tapéta vagy antik asztaldísz. Minden olyan egzotikusan és rejtélyesen hangzik, meg, persze, elviselhetetlenül fényűzően. Én egy zsúfolt, kis tanácsi lakásban nőttem fel. A legdrágább dolog, amit megengedhettünk magunknak, egy túlméretezett tévé volt, aminek az eredetéért nem mertem volna kezeskedni. És most arra készülök, hogy több ezer fontot költsek el „Stuart-kori ezüst kézmosó tálakra”, amit „rózsavízzel” töltök meg. Legalábbis, úgy tűnik. Részint ideges, részint megrészegült ábrándozásomban a társalgó sarkába sétálok, egy apró, polírozottfa kisasztalhoz. Cassie, a thaiföldi házvezetőnő egy ezüstvázát állított ide, amely tele van rózsával és liliommal. Mégis, ez a váza valamiért nem mutat jól. Szóval, lehet, hogy itt kellene kezdenem. Ezzel. Csak ezzel. Lépésről lépésre. Leteszem a telefonomat, és óvatosan középre húzom a vázát. Még mindig nem jó. Lehet, hogy inkább balra kellene tennem? Egy jó fényképész soha nem helyezi a tárgyat a kép kellős közepére. Tíz percig igyekszem megtalálni a megfelelő elrendezést. Elképzelem, ahogy Nina Kerthen a hátam mögött állva leplezni próbált döbbenettel csóválja a fejét. És ettől visszatérnek a kétségeim. Biztos vagyok benne, hogy Nina Kerthen ezt jól csinálná. Kifogástalanul elintézné. Szőke haja lazán abba az okos, mandulavágású, kék szemébe hullana, miközben

hunyorítva összpontosít. Elkalandozok a feladattól, lesütöm a szemem, és felsóhajtok. Az asztal polírozott-tiszafa lapja sötéten visszatükrözi az arcomat. Egy repedés fut végig az asztallap hosszán, kettévágva a képet. Ami tökéletesen illik hozzá. Azt mondják, vonzó nő vagyok, de én soha nem éreztem magam szépnek a vörös hajammal, az apró szeplőkkel és ezzel a fehér, kelta bőrrel, amit soha nem kap meg a nap. Általában inkább selejtesnek látom magam, töröttnek. Repedtnek. És amikor komolyan megvizsgálom magam, semmiféle szépséget nem találok, csak az egyre mélyülő rovátkákat a szemem körül – túl sokan vannak a koromhoz képest, hiszen csak harminc vagyok. Pompás fuvallat simogatja meg a bőrömet. A nyitott ablak felől jön, és Carnhallow virágoskertjeinek illatát hozza magával. Elűzi a kételyeimet, és emlékeztet a jutalmamra. Nem. Nem vagyok selejtes, és elég az önmarcangolásból. Rachel Daly vagyok, és megoldottam már komolyabb problémákat is, mint megtalálni a megfelelő tapétát, vagy rájönni, mi az a tazza. A hetvennyolc szoba megvár, ahogy a nyugati szárny is. Szükségem van egy kis friss levegőre. Zsebre teszem a telefonomat, a keleti ajtóhoz lépek, és kitárom. Megmártóztatom az arcomat a pompás, vidám napfényben. Alatta terülnek a déli lankák. És a csodálatos kertek. Úgy hallottam, Carnhallow kertje volt az egyetlen dolog, amelynek David apja, Richard Kerthen kitartóan gondját viselte, még akkor is, amikor útban a szívinfarktus felé eljátszotta a család összes megmaradt vagyonát. És úgy tűnik, Nina nem sokat tett a kert érdekében. Így idekint a jóval egyszerűbb tulajdon örömét élvezhetem – szívből megcsodálhatom a frissen nyírt, zöld gyepet, amelyet cornwalli szilfák árnyékolnak, és a virágágyásokat, amelyek csak úgy ragyognak a nyári színektől. És azonnal beleszerethetek a mély, gyönyörű rengetegbe, mintha az enyém lenne – őrködve veszi körbe Carnhallow-t, mintha a ház egy töviskoszorúban rejtőző ékszerdoboz lenne. – Helló! Összerezzenek, és megfordulok. Juliet Kerthen az, David édesanyja. Dacos magányban él, mindenkitől elzárkózva egy lakrészben, amit az

egyébként omladozó és felújításra szoruló nyugati szárny egyik sarkából alakítottak át. Julieten már mutatkoznak az Alzheimer-kór első jelei, de – ahogy David mondja – „még a csodálatos tagadás állapotában leledzik”. – Gyönyörű napunk van – állapítja meg. – Pompás, ugye? Valóban. Néhányszor találkoztam már Juliettel. Kedvelem őt, igazán magával ragadó személyisége van. Nem tudom, hogy ő kedvel-e. Túl félénk voltam ahhoz, hogy kezembe vegyem a kezdeményezést, és bekopogtassak az ajtaján egy szedres-almás pitével. Mert lehet, hogy Juliet Kerthen idős és törékeny, mégis tiszteletet parancsoló. Lord Carlyon tökéletesen kék szemű, előkelő arcélű lánya. Egy újabb ősi kelta család. Amikor meglátom, minden porcikámban érzem a Plumsteadből való, munkásosztálybeli lányt. Lehet, hogy még a pitémet is kissé alantasnak találná. Mégis, mindig kifogástalanul barátságosan viselkedik. Biztosan bennem van a hiba. Juliet a szeme fölé emeli a kezét, hogy eltakarja a ragyogó napfény elől. – David mindig azt mondja, hogy az élet olyan, mint egy tökéletes, angol nyári nap. Tényleg a csodálatos a legmegfelelőbb jelző rá, mert olyan ritka és tünékeny. – Igen, ez tényleg olyan davidesen hangzik. – Nos, sikerült berendezkednie, drága? – Igen, remekül érzem magam. – Valóban? – Résnyire szűkült szemmel fürkészi az arcom, de amolyan bajtársias módon. Cserébe én is alaposan szemügyre veszem. Úgy van felöltözve, mint egy idős asszony, mégis makulátlan a viselete. A szoknyát, amely legalább harmincéves lehet, és a vörösesbarna kasmírkardigánt, aztán a drága gyógycipőt, amelyet talán még kézzel készítettek neki negyven évvel ezelőtt Truróban, és most gondosan kipucolta Cassie, aki mindennap benéz Juliethez, hogy ellenőrizze, él-e még. – Nem találja túlságosan impozánsnak? – Szent ég, dehogy! Nos, egy kicsit, igen… Juliet megajándékoz egy kedves mosollyal. – Ne hagyja, hogy elnyomja! Emlékszem, amikor Richard először hozott Carnhallow-ba. Hatalmas megpróbáltatás volt a számomra. Különösen az

utolsó néhány kilométer. Azok a kísérteties kis utak a lápvidéken át St. Ivesből. Azt hiszem, Richard büszke volt arra, hogy a ház ilyen isten háta mögötti helyen van. Valamiféle mitikus nagysággal ruházta fel. Kér egy csésze teát? Kiváló kínai teám van. Olyan unalmas egyedül iszogatni. Vagy inkább legyen gin? Nem is tudom eldönteni, melyiket válasszam. – Igen. A tea remek lenne. Köszönöm. Követem, amíg megkerüljük a nyugati szárnyat, és elindulunk az épület északi része felé. A napfény ezüstösen reszket a távoli tengeren. Innen már látni a sziklák tetején lévő bányákat. Végig fecsegek, igyekszem meggyőzni Julietet, vagy talán magamat, hogy teljesen derűlátó vagyok. – Engem az nyűgöz le, milyen rejtett helyen áll. Mármint, Carnhallow. Megbújik ebben az édes kis völgyben, amely csupa napfény. Pedig mindössze néhány kilométerre vagyunk a lápvidéktől, és annak minden reménytelenségétől. Juliet megfordul, és bólint. – Valóban. Bár a ház másik oldala egészen más. Tulajdonképpen, meglehetősen ötletes. Richard mindig azt mondta, ez is azt bizonyítja, hogy a legenda igaz. Összevonom a szemöldökömet. – Tessék? – Mert Carnhallow másik fele északra néz, a bányákra és a sziklákra. Zavartan megrázom a fejem. – David még nem mesélte el magának a legendát? – kérdezi az asszony. – Nem, azt hiszem, nem. Úgy értem… Sok történetet hallottam tőle. A berkenyefákról, a gonosz Jago Kerthenről… – Mégsem mondhatom, hogy az első randevúnkon annyira bepezsgőztünk, és aztán olyan szédítő szexben volt részünk, hogy a felét elfelejtettem annak, amit David mesélt. Pedig valószínűleg ez történt. Juliet a bányák sötétlő foltja felé fordult. – Nos, ez csak egy legenda. Úgy hírlik, a Kerthenek rendelkeznek valamiféle furcsa adottsággal, amolyan hatodik érzékkel, egyfajta látnoki képességgel, mert tonnaszám bányászták az ónt és a rezet, miközben mások belebuktak a vállalkozásba. Van egy kelta elnevezés azokra, akik efféle képességgel rendelkeznek, tus-tanyow. Azt jelenti, a tűz gyermeke, a fény

fia. – Juliet jókedvűen elmosolyodik. – Biztosan meghallgathatja még ezt a történetet a helybéliek szájából a Tinner’sben, ami egy tüneményes kis kocsma Zennorban. Kipróbálhatja, de ha rám hallgat, messzire elkerüli azt a gusztusos, habos pitét. Egyébként, Richard órákig tudott beszélni a legendáról. Hiszen a Kerthenek éppen ide építették a házukat, a régi kolostor romjaira, Morvellan felé tájolva, pedig ez évszázadokkal az előtt történt, hogy Morvellanban felfedezték volna az ónt. Szóval, ha az ember fogékony az ilyesmire, a tények arra is utalhatnak, hogy a legenda valóban igaz. Mintha a Kerthenek tudták volna, hogy ónt fognak találni. De most menjünk, igyunk egy kis kínai teát ginnel, hátha jól kiegészítik egymást. Azzal fürgén megkerüli Carnhallow északnyugati sarkát. Buzgón követem, vágyom a barátságára, és arra, hogy valami elterelje a figyelmemet. Mert a története nyugtalanít, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Elvégre csak egy ostoba mese egy történelmi családról, amely rengeteg pénzt keresett abból, hogy leküldte azokat a fiúkat az ősrégi bányákba. Amelynek járatai mélyen a tenger alá hatolnak.

162 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Reggel

David engem rajzol. A déli kertben ücsörgünk a magasan álló nyári nap alatt, egy kancsó frissen facsart citrom- és baracklé társaságában, amely egy ezüsttálcán vár ránk az illatos fűben. A szalmakalapomat ferdén illesztettem a fejemre. Carnhallow – az én nagyszerű és gyönyörű házam – csillog a napfényben. Azt hiszem, soha életemben nem éreztem magam ilyen előkelőnek. És talán boldogabbnak sem. – Ne mozogj! – adja ki az utasítást David. – Bírd ki még egy percig, drága! Éppen azon a csinos, fitos orrodon dolgozom. Az orrok cselesek. Minden az árnyékoláson múlik. Erősen összpontosítva rám néz, majd visszafordul a papírhoz, a ceruzája fürgén mozog, árnyékol és satíroz. David nagyon tehetséges; lassan kezdem azt hinni, hogy jóval tehetségesebb, mint én. Természet adta tehetsége van. Kicsit én is tudok rajzolni, de nem ilyen ügyesen, és korántsem ilyen gyorsan. David művészi hajlamainak felfedezése a nyár egyik kellemes meglepetésének számít. Tisztában voltam vele, hogy érdekli a művészet, elvégre, egy zártkörű kiállításmegnyitón ismerkedtünk meg egy shoreditchi galériában. És amikor Velencében jártunk, megmutatta az összes kedvenc festményét, nemcsak a közismert Tizianókat és Canalettókat, hanem Brâncuşi szobrait a Guggenheim Múzeumban, a San Pantaleon barokk mennyezetfreskóit vagy egy kilencedik századi Madonnát Torcellóban, akinek óvatos tekintetében a hányatott, mégis örök szerelem ég. Olyan szép és szomorú volt, hogy majdnem elsírtam magam. Mégsem tűnt fel, hogy a művészet műveléséhez is ért, amíg meg nem érkeztünk Carnhallow-ba. Megláttam néhány fiatalkori festményét a társalgó falán és a dolgozószobájában, félabsztrakt képek Penwith kőrózsáiról, a lápvidékről és a tengerpartról. Annyira jók, hogy először azt hittem, Nina vette őket egy penzance-i aukciós házban jó pénzért. Hogy ez is része volt fáradhatatlan helyreállítási munkájának, a ház iránti elkötelezettségének.

– Így, ni – mondja David. – Kész az orr. Most jöhet a száj. A száj sokkal könnyebb. Két másodperc. – Hátradől, és megszemléli a művét. – Á! Tökéletes! Elégedetten belekortyol a gyümölcslébe. A nap melengeti csupasz, barnuló bőrömet. Madarak csiripelnek a Hölgyek Erdejében. Nem lennék meglepve, ha kánonba fognának, olyan harmonikus a kép. A tökéletes pillanat. A férfi, a szerelem, a napfény, a csodálatos ház egy csodálatos kertben, Anglia egy csodálatos szegletében. Úgy érzem, valami kedveset kell mondanom, hogy viszonozzam az ajándékot. – Tudod, hogy nagyon jó vagy. – Tessék, drága? David folytatja a rajzolást. Belefeledkezik a férfias összpontosításba. Szeretem, ahogy fókuszál. Ráncolja a homlokát, de nem dühösen. A férfi, munka közben. – A rajzolásban. Tudom, hogy ezt már mondtam, de komolyan tehetséges vagy. – Ne! – legyint, mint egy kamasz fiú, de a mosolya férfias, a keze fürgén jár a papír előtt. – Na, jó. Talán. – Soha nem akartál ezzel megélhetésszerűen foglalkozni? – Nem. De. Nem. – Tessék? – Cambridge után eljátszadoztam a gondolattal. Szerettem volna egyszer kipróbálni magam. De nem volt választásom, muszáj volt dolgoznom, hogy temérdek unalmas pénzt keressek. – Mert az édesapád elherdálta a családi vagyont? – Még a családi ezüstöket is eladta, Rachel. Hogy kifizethesse az adósságait. Eladta, mint valami csöves, aki lopott tévékkel üzletel. Vissza kellett vásárolnom, mármint, a Kerthen-ezüstöt. És még rá is fizettem. – David felsóhajt, és újra belekortyol a gyümölcslébe. A napfény megcsillan a kezében tartott poháron. Egy pillanatig élvezi az ital frissességét és zamatát, miközben elnéz mellettem, a napfénytől csipkézett erdő felé. – Persze, egyébként is elfogyott volna a pénzünk, nem minden az apám hibájából történt. Carnhallow fenntartása elképesztően sokba került, de a család nem adta fel. Bár a bányák nagy része 1870-re már csak veszteséget termelt.

– Miért? David felemeli a ceruzáját, és éles, fehér foga közé szorítja. A képen gondolkodik, ezért zavartan válaszol. – Muszáj aktot készítenem rólad. Mellbimbóban zavarba ejtően jó vagyok. Micsoda istenáldotta tehetség! – David! – nevetek. – Szeretném tudni. Szeretném megérteni a dolgokat. Miért lettek veszteségesek? David folytatja a rajzolást. – Mert a cornwalli bányászat nehéz ügy. Cornwall alatt több ón és réz rejlik, mint amit a cornwalli bányászat négyezer éves története során ki lehetett volna nyerni, mégis szinte lehetetlen a felszínre hozni. És semmiképpen sem éri meg. – A sziklák és a tenger miatt? – Pontosan. Láttad Morvellant. Ez volt a legjövedelmezőbb bányánk a tizennyolcadik és tizenkilencedik század során, de túl veszélyes és megközelíthetetlen. – Folytasd! – Megvan az oka, amiért Morvellan ilyen különös épületekből áll. Tudod, a két ház. A legtöbb cornwalli tárna szabadon állt, csak a pumpákat védték kővel. Talán, mert a gép sokkal fontosabb volt, mint az ember. Ám a Zawn Hanna fölötti sziklákon a Kertheneknek akadt egy kis problémájuk, a tenger közelsége és a folyamatos viharok miatt az akna száját is védeni kellett egy külön épülettel, közvetlenül a motorház mellett. – Elnéz mellettem a messzeségbe, mintha egyenesen a bányákat figyelné. – Így a puszta véletlennek köszönhető ez a szívbemarkoló szimmetria. – Tűnődve forgatni kezdi a kezében a ceruzát. – Hasonlítsd össze Ausztrália vagy Malajzia külszíni bányáival! Ott az ólom közvetlenül a felszín alatt van. Akár egy műanyag ásóval kifordíthatják a föld alól. Ezért sorvadt el a cornwalli bányászat. Néhány generáció alatt semmivé lett négyezer év hagyománya. David vidámsága elpárolog. Érzem, ahogy sötét gondolatai Ninára terelődnek, aki Morvellanban fulladt meg. Lehet, hogy az én hibám, amiért hagytam, hogy a beszélgetés ilyen irányt vegyen, a völgyön át a szirteken magasodó bányaépületekre terelődjön. Helyre kell hoznom. – Tényleg le akarsz rajzolni meztelenül?

David arcán ismét felragyog a mosoly. – Ó, igen. Minden vágyam. – Felnevet, és leemeli az állványról az elkészült képet, majd oldalra billenti azt a jóképű fejét, hogy alaposan szemügyre vegye. – Hmm. Nem rossz. De az orr még mindig nem az igazi. Mellbimbóban tényleg jobb vagyok. Oké – felemeli a kezét, és rápillant az órájára –, megígértem Jamie-nek, hogy elviszem az iskolába… – Hétvégén? – A focimeccs, nem emlékszel? Nagyon izgatott. Később el tudnál menni érte? Én Alexszel találkozom Falmouthban. – Persze. Szívesen. – Akkor vacsoránál találkozunk. Remek modell vagy. Lágyan megcsókol, majd megkerüli a házat, elindul a kocsija felé, és Jamie nevét kiáltja. Mintha máris egy család lennénk. Biztos és boldog. Az érzés megmelenget, akár a nyári napfény. Ott maradok a napon, félig lehunyom a szemem, és majdnem elszundítok. Csodálatos ez az édes semmittevés. Persze találnék magamnak feladatot, de jelen pillanatban nincs semmi fontos dolgom. Fojtott hangok érkeznek a házból, majd a kocsifelhajtó felől. Az autó ajtaja becsapódik. A motor zúgása lassan elhal, ahogy eltűnnek a sűrű erdőben, indulnak felfelé a völgyben, a lápvidék irányába. A zaj elültével a tájat újra betölti a madárcsiripelés. Ekkor döbbenek rá, hogy még meg sem néztem David rajzát. Kíváncsi vagyok, de talán kissé óvatos – nem szeretem, ha lerajzolnak, ahogy azt sem, ha lefényképeznek, csak azért egyeztem bele, hogy David kedvében járjak –, előrehajolok, és felveszem a lapot. Ahogy vártam, a végeredmény kiváló lett. Davidnek tizenöt perc rajzolgatás során sikerült tökéletesen megragadnia, a tekintetemben csillogó halvány szomorúságtól kezdve, amely soha nem tűnik el, az őszinte, mégis bizonytalan mosolyomig. Valódinak lát. Mégis csinos vagyok, a kalap árnyéka sokat segít. És ott van a képen az iránta érzett szerelmem is, életre kel a boldog, szemérmes tekintetemben. Látja a szerelmemet, ami megelégedéssel tölt el. Csak egy apró hiányosságot látok, az orrot. Azt mondják, az orrom aranyos, turcsi, pisze. De David egyáltalán nem az én orromat rajzolta meg.

Ez az orr élesebb, horgasabb és sokkal szebb, ez a csontszerkezet valaki más arcát tükrözi, olyasvalakiét, akit David ezerszer lerajzolt már, ezért nem tud tőle szabadulni. És azt is tudom, hogy kié. Láttam a fényképeket, a rajzokat. Úgy nézek ki a képén, mint Nina.

Délután

A rajz a fűben hever, kihullott a kezemből. Felébredek, és meglepődöm, hogy elnyomott az álom. Biztosan elandalított a nap simogató melege. Körülnézek, és megállapítom, hogy semmi sem változott. Az árnyékok megnyúltak. A nap még mindig kellemes, ragyog a fénye. Carnhallow-ban sokat és nyugodtan alszom. Mintha huszonöt évnyi ébresztőóra után mindent pótolni akarnék. Néha olyan kipihentnek érzem magam, hogy előtör belőlem a rejtett bűntudat, némi magánnyal fűszerezve. Még nincsenek idelent barátaim, ezért a legutóbbi egyedül töltött héten, amikor éppen nem tartózkodtam a házban, autóba ültem, és nekiláttam, hogy felfedezzem Penwith vad vidékét. Szeretem lefényképezni a néma bányakéményeket, a só marta halászfalvakat és a sötét, bukdácsoló barlangokat, ahol a legnyugodtabb napokon a hullámok rögeszmésen csapkodják magukat a sziklákhoz. A kedvenc helyem Zawn Hanna, a mi völgyünk végében futó barlang. Efölött emelkedik Morvellan bánya, de nem veszek tudomást sötét alakjáról, inkább a tengerben gyönyörködöm. Ha egy nyári eső miatt beszorulok a házba, próbálom tökéletesíteni a fejemben megrajzolt térképet Carnhallow-ról. Végül megszámoltam a hetvennyolc szobát, és kiderült, hogy valóban csak tizennyolc van belőle. Attól függ, hova soroljuk a legfelső szinten lévő apró és szomorúan kongó gardróbszobákat, amelyek régen valószínűleg cselédszobák lehettek, bár halványan emlékeztetnek a kolostor celláira, amely valamikor ezen a földön épült, ebben a buja kis völgyben. Bizonyos napokon csak állok egyedül ezen a poros emeleten, miközben a tengeri szél átsüvít a berkenyék között, és úgy érzem, mintha hallanám a szerzetesek szavait, amelyeket lágyan ringat a fuvallat, Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum… Máskor a társalgóban ténfergek, ami a konyha és a kert mellett a kedvenc helyem Carnhallow-ban. Átböngésztem a könyveket, Nina antik ezüst evőeszközökről és meisseni porcelánról szóló köteteit, és David monográfiáit, amelyek főként modern művészekről szólnak, Kleeről, Baconről vagy Jackson Pollockról. David különösen kedveli az absztrakt

expresszionizmust. Múlt hétvégén figyeltem, ahogy egy órát bámulja Mark Rothko erőteljes, fekete-piros pacáit, aztán becsukta a könyvet, rám nézett, és azt mondta, „Mindannyian űrhajósok vagyunk, nem igaz? Csillagközi asztronauták, akik olyan messze távolodnak a sötétségben, ahonnan már nincs visszaút.” Aztán felkelt, és a kezembe nyomott egy Plymouth ginnel teli György-korabeli ivópoharat. Ám a legnagyobb személyes felfedezésem nem porcelánokhoz vagy festményekhez köthető, hanem egy apró, szamárfüles fényképalbumhoz, amely két hatalmas Van Dyckről és Michelangelóról szóló album között lapult. Amikor először fellapoztam ezt a viharvert kis könyvet, megdöbbentő monokróm képeket találtam a történelmi Kerthen-bányákról és az ott dolgozókról. Úgy becsülöm, hogy a képek a tizenkilencedik században készülhettek. Csaknem mindennap megnézegetem őket. Ami a leginkább megragadott, hogy a bányászok gyakorlatilag teljes sötétségben dolgoztak, mindössze a nemezkalapjukba tűzött apró gyertyák pislákoló fényére hagyatkozhattak. Ami annyit jelent, hogy a fényképezőgép magnéziumhuzalának villanása volt az egyetlen röpke pillanat, amikor a bányászok jól látták, min dolgoznak, hol töltik kemény munkaóráikat, ásással, vájással és fúrással. Egyetlen ragyogó, törékeny pillanat. Aztán visszasüppedtek az élethosszig tartó sötétségbe. Amikor eszembe jutnak a bányászok, akik egész életüket verejtékes fizikai munkával töltötték pontosan a lábam alatt, úgy érzem, mozgásba kell lendülnöm. Munkára, Rachel Daly! Összehajtogatom a rajzot, és ráteszem a tálcára, amit felmelegített a napfény. Beviszem a tálcát és a citromillatú poharakat a ház hűvösébe, a szellős konyhába. Aztán megnyitom a jegyzetfüzetemet. Már csak két jelentősebb hely van, amit még nem jártam be; azért hagytam őket utoljára, mert ezek aggasztanak a legjobban. A két legfogósabb kérdés. Az első az alagsor és a pincék. David az érkezésem napján megmutatta ezt a kusza labirintust, de azóta nem jártam ott. Talán azért, mert az alagsor meglehetősen lehangoló hely, komor folyosók hálózata, ahol mindent belep a por, és összegabalyodott

zsinórokról rozsdás csengők lógnak, amelyek soha többé nem szólalnak már meg. Több lépcső vezet az alagsorba. A legközelebbit választom, amely a konyha mögül indul. A lépcső tetején felkapcsolok egy megbízhatatlanul pislákoló lámpát, és elindulok lefelé a nyikorgó falépcsőkön, majd megállok és körülnézek. Ősrégi feliratok lógnak a hámló ajtókról, mosószoba, a komornyik kamrája, az inas szobája, minden árnyékba és szürkeségbe húzódik. A dohos folyosó végén ki tudom venni a borospince magas, ívelt kőbejáratát. David és Cassie gyakran látogatják a pincét, ez az egyik olyan része Carnhallow hatalmas alagsorának, amelyet valóban használnak. Úgy tűnik, a pincében csúcsíves ablakok voltak, amelyek most vakok és be vannak falazva, mégis Carnhallow ezer évvel ezelőtti kolostori gyökereiről tanúskodnak. Egy nap leülök a pincében, lefújom a port az öreg francia címkékről, és kiművelem magam a borokból, ugyanúgy, ahogy szép lassan megismerkedem minden mással is, de ma csak egy átfogó képet akarok kapni. Amikor bekanyarodom az ellenkező irányba induló folyosóra, újabb feliratokra bukkanok, pékség, mosókonyha, tejcsarnok. Megdöbbentő, használhatatlanná vált holmik szegélyezik, sőt néha el is zárják a folyosókat. Egy régi varrógép. Egy fél motorbicikli, amit alkatrészekre bontottak, majd otthagytak. Törött cserépdarabok, talán kétszáz évvel ezelőttről. Egy penészes viktoriánus ruhásszekrény. Valami csillárféle, ami első ránézésre hattyútollból készült. Egy hatalmas szekérkerék. Olyan érzés, mintha a Kerthenek, mialatt szép lassan meghaltak, szétszóródtak vagy hanyatlásnak indultak, képtelenek lettek volna osztozni bármivel, ami fájdalmasan emlékezteti őket a pusztulásra. Úgyhogy inkább mindent eldugtak ide. Elföldelték. Kezemben a telefonnal megállok. A levegő mozdulatlan és hűvös. A sarokban, ki tudja, miért, két hatalmas, régi hűtőszekrény lapul. Hirtelen felötlik bennem a kép, hogy be vagyok zárva az egyikbe. Dörömbölök az ajtón, csapdába esve a nyomasztóan szűk helyen, egy alagsori folyosón, amelyet soha többé nem használnak. Ahogy napokig haldoklom a kocka alakú koporsómban. Megborzongok. Tovább indulok, balra fordulok, és egy még régebbi

ajtóra bukkanok. A kő ajtófélfa kidolgozása középkorinak tűnik, és egy szögről festett fatábla lóg, amelyen az áll: CSEND. Csend? Mármint, milyen csend? Csendet kérünk? Csend legyen? Vajon mit jelenthet? CSEND. Legyűröm a nyugtalanságomat, és benyitok. A pántok alig mozognak a rozsdától, neki kell vetnem a vállamat az ajtónak, míg végül hatalmas dörrenéssel kitárul. Mintha eltörtem volna valamit. Érzem, hogy a ház rám szegezi rosszalló pillantását. A helyiségben nagyon sötét van. Úgy tűnik, nincs világítóeszköz, csak a folyosóról szűrődik be némi fény. A szemem lassan hozzászokik a sötétséghez. A kis szoba közepén ütött-kopott faasztalka áll. Több száz éves lehet, de az is előfordulhat, hogy egyszerűen nehéz időket élt meg. A polcokon különböző üvegek sorakoznak, mindegyik szürke a portól. Némelyiken díszes láncokon apró címkék lógnak, mintha kis rabszolgalányoknak készült nyakláncok lennének. Ahogy közelebb lépek, látom a kézzel írt neveket, sercegve írhatták – valószínűleg madártollal – valami ősrégi tintával. Margitvirág. Fehér üröm. Nadálytő. Ökörfarkkóró. Csend. CSEND. Azt hiszem, most már értem. Ez egy lepárlóhelyiség. Ahol gyógynövényből készült gyógyszereket és tinktúrákat készítettek. Ehhez nyilván csendre és összpontosításra volt szükség. A csend szobája. Megfordulok, hogy kimenjek, és észreveszek valami teljesen váratlan dolgot. A szoba sarkában három-négy kartondoboz áll, félig eltakarja őket egy régi poharakkal teli láda. A dobozokra dühödt, kacskaringós betűkkel azt írták, Nina. Ezek szerint az ő holmija lehet benne? A halott nőé, a halott anyáé, a halott feleségé. Ruhák, talán könyvek. Amelyektől még nem tudtak megválni. Nem érzem magam túl kellemesen, mintha birtokháborítást követnék el. Nem tettem semmi rosszat, elvégre én vagyok az új feleség, aki

gondoskodik Carnhallow-ról, és David kérte tőlem, hogy mindenhol nézzek körül, és varázsoljam újjá ezt a romhalmazt, de elpirulok a ténytől, hogy kis híján betörtem ebbe a szobába, és megtaláltam ezeket a szomorú dobozokat. Megpróbálok megnyugodni, lelassítom a lépteimet, de határozottan megkönnyebbülök, amikor felkapaszkodom a lépcsőn. Mélyeket lélegzem. Aztán rápillantok az órámra, és eszembe jut, hogy hamarosan el kell mennem Jamie-ért, de még van időm, hogy megejtsem az utolsó állomást. Még egy olyan rész van, amit látnom kell, a teljesen érintetlen nyugati szárny. És annak szívében, az öreg hall. David azt mondta, lenyűgöző helyiség. Még be sem tettem oda a lábam. Mindössze a kísérteties külsejét láttam. Elindulok a nagy lépcső mögötti folyosón, keletről nyugatra haladok, jelenből a múltba. Ez lesz az. Hatalmas, de festetlen, rendkívül súlyos faajtó. A kilincs egy csavaros, kovácsoltvas gyűrű. Nem egyszerű elfordítani, de végül az ajtó simán kinyílik. Életemben először belépek az öreg hallba. A magas, ólomüvegből készült, ívelt ablakok a gótikus időkből származnak. Nyilván a kolostor korából. A boltozatos kőfalú terem jéghideg; nincs benne se szőnyeg, se bútor. David azt mondja, évszázadokkal ezelőtt itt fizették ki a bányászokat. Szinte látom őket magam előtt. Az alázatosan lehorgasztott fejű férfiakat, akik unottan várnak a sorukra, amikor a vezetéknevükön szólítják őket. A bányafelügyelő karba tett kézzel figyeli őket. A helyiség valóban lenyűgöző, mégis lehangoló. Reszketek, mint egy gyerek. Azt hiszem, a légkörnek a helyiség méretéhez is köze lehet. Itt, a ház rideg, üres szívében ismerem fel valójában Carnhallow arányait. Hatalmas, és mindent elnyel. Ekkor értem meg világosan, hogy egy olyan házban élek, amely vagy ötven ember számára épült. Három tucat szolgálónak és egy hatalmas nagycsaládnak. Ma már csak négy ember lakik itt. És közülük az egyik, David, az ideje nagy részét Londonban tölti. Három óra. Ideje elmennem a mostohafiamért. Kilépek a házból, bepattanok a Mini Morrisba, beindítom a motort, majd óvatosan lehajtok a

keskeny úton, a napsütötte rengeteg felé. Meglehetősen kényelmetlen út, de nagyon bájos. Inspiráló. Egy nap talán az én gyerekeim is itt játszanak. Carnhallow pompájában nőnek fel, amelyet hatalmas tér és csodálatos táj vesz körül; fák és a tengerpart. Láthatnak harangvirágot tavasszal, és szedhetnek gombát októberben. És kutyáink is lesznek. Boldogan ugrándozó kutyák, akik mohás botokat kergetnek a Hölgyek Erdejének tisztásain. Végül rátérek a főútra. Nyugatra tartok, balra a zöld és sziklás lápvidék, jobbra a lázongó óceán. Ez a kacskaringós, másodrangú út áthalad NyugatPenwith legtöbb egykori bányászfaluján. Botallack, Geevor, Pendeen, Morvah. Morvah után az út elágazik, én balra kanyarodok, és a magasabban fekvő sivár pusztaság felé indulok, Sennenbe, Jamie magán általános iskolájába. Még két balkanyar, majd újabb másfél kilométer a lápvidéken, és a táj enyhén megváltozik. Idelent, a déli parton a napfény ragyogó foltokat varázsol a nyugodt tengerre. Amikor az iskola kapuja előtt leparkolok, és kinyitom a kocsi ajtaját, a levegő enyhén, de érezhetően bársonyosabb. Jamie Kerthen már itt van, engem vár. Elindul felém. Az iskolai egyenruháját viseli, pedig szombat van. Ez azért lehet, mert Sennen hagyományos iskola, ahol megkövetelik az egyenruhát, valahányszor egy diák az intézmény területére lép. Ez tetszik. Én is ezt szeretném a gyerekeimnek. Hagyományt és fegyelmet. Olyan dolgokat, amelyeket én nem mondhatok magaménak. Kiszállok a kocsiból, és rámosolygok a fiúra. Ellenállok a késztetésnek, hogy odarohanjak hozzá, és megöleljem, hevesen és szorosan. Túl korai lenne. De az anyai, védelmező érzéseim nagyon is valódiak. Örökre meg akarom óvni. Jamie válaszul halványan elmosolyodik – de aztán megáll, mintha földbe gyökerezett volna a lába, és hosszan, furcsán rám mered. Mintha nem tudná, ki vagyok, vagy miért jöttem. Mintha nem élnénk együtt hetek óta. Próbálom megőrizni a hidegvéremet. A viselkedése meglehetősen sajátos – de tudom, hogy még gyászolja az édesanyját. Hogy a helyzet még rosszabbra forduljon, egy másik anyuka lép ki a

kapun, a fiát kíséri, elhaladnak mellettünk a járdán. Nem ismerem. Senkit sem ismerek Cornwallban. De az elszigeteltségemen nem sokat segít, ha az emberek furcsának gondolnak, ha azt hiszik, nem akarok beilleszkedni. Ezért negédesen elmosolyodom, és túl hangosan azt mondom: – Üdv! Rachel vagyok. Jamie mostohaanyukája. A nő rám néz, majd Jamie-re, aki továbbra is mozdulatlanul áll, miközben le sem veszi rólam a szemét. – Ööö… igen. Üdvözlöm! – A nő finoman elpirul. Kerek, csinos arca van, és előkelő, tisztán csengő hangja. Úgy néz ki, mintha kellemetlenül érezné magát ettől a furcsa, harsány nőtől és a gyanús mostohafiától. És minden oka meg is van rá. – Biztosan találkozunk még. De most… sajnos, mennünk kell. A nő elsiet a fiával, de visszanéz ránk, arcán zavartság tükröződik. Talán sajnálja ezt a rémült kisfiút, amiért egy ilyen idióta lett a nevelőanyja. Jamiere villantom az arcomra fagyott mosolyt. – Szia, Jamie! Minden rendben? Hogy sikerült a meccs? Vajon meddig állunk még itt néma csöndben? A furcsa helyzet már jó néhány gyötrelmes perce tart. Végül Jamie megkönyörül rajtam. – Kettő-null. Mi nyertünk. – Nagyszerű, ez fantasztikus! – Rollo belőtt egy büntetőt, aztán meg kapuba fejelte a labdát. – Ez egyszerűen csodálatos! Hazafelé mindent el kell mesélned. Beszállsz? Jamie bólint. – Oké. A hátsó ülésre dobja a sporttáskáját, majd beül, bekapcsolja a biztonsági övet, és amikor beindítom a motort, elővesz a zsebéből egy könyvet, és olvasni kezd. Tudomást sem vesz rólam. Sebességet váltok, beveszem az éles kanyart, és igyekszem a keskeny útra koncentrálni, de tele vagyok aggodalmakkal. Ha jobban belegondolok, az elmúlt néhány hét során nem most fordult elő először, hogy Jamie furcsán viselkedett, mintha gyanakodna rám, mégis ez volt a legfeltűnőbb alkalom. Vajon miért változott meg? Amikor Londonban megismerkedtünk, folyton nevetett, és be sem állt a szája, az első naptól fogva remekül kijöttünk egymással. Igazság szerint azon a napon éreztem először igaz

szerelmet az apja iránt. Ahogy a férfi és a kisfiú viselkedett egymással, ahogy szeretik és megértik egymást, a viccelődésük és a kölcsönös tisztelet, a gyászban való osztozásuk, amelyet igyekeznek leplezni – mindez megindított, és nagy hatást tett rám. Annyira különbözött attól, ami apám és köztem volt. És azt szerettem volna, ha az én gyerekeim is részesülhetnek efféle apai szeretetben. Azt akartam, hogy a gyerekeim apja éppen olyan legyen, mint David. Azt akartam, hogy David legyen az. A szex, a vágy és a barátság már rendben volt köztünk – David teljesen levett a lábamról –, de Jamie volt az, aki végül szerelemmé forrasztotta a bennem kavargó érzéseket. Mégis, amióta Carnhallow-ba költöztem, Jamie egyre visszahúzódóbb lett. Távolságtartó, éber. Mintha folyton méregetne. Mintha úgy érezné, valami nincs rendben. Hogy valami baj van velem. A mostohafiam némán rám pillant a tükörben, éppen most. Hatalmas szeme van, amely a lehető legvilágosabb ibolyakék. Gyönyörű kisfiú, kivételesen elragadó. Lehet, hogy felszínes vagyok, amiért Jamie Kerthent egyszerűbb szeretnem a szépsége miatt? Ha így is van, nem tehetek róla. Egy szép gyerek nagy hatalommal bír, nem könnyű ellenállni neki. És azzal is tisztában vagyok, hogy kisfiús bája mögött mély gyász bujkál, ami még erősebbé teszi az iránta érzett szeretetemet. Nem pótolhatom az édesanyját, de biztosan csillapíthatom a magányát. Egy sötét hajtincs a fehér homlokába hull. Ha az én fiam lenne, visszasimítanám a helyére. Végül megszólal. – Mikor megy el megint apa? Hadarni kezdek. – Hétfőn reggel, mint általában. De ezúttal csak néhány napot marad. A hét vége felé visszarepül Newquay-be. Ez egyáltalán nem hosszú idő. – Ó, értem. Kösz, Rachel! – Bánatosan felsóhajt. – Bárcsak apa hamarabb hazajönne! Bárcsak ne menne el annyiszor! – Tudom, Jamie, én is ezt kívánom. Úgy szeretnék valami bizakodót mondani, de az új életünk olyan, amilyen, David minden hétfő reggel Londonba repül, és csak péntek este ér haza. Újra és újra repülőre száll Newquay-ben. Amikor megérkezik,

végigszáguld az ezüstszínű Mercedesével az A30-ason, aztán a szeles lápvidéken vánszorogva megteszi az utolsó kilométereket, míg el nem ér Carnhallow-ba. Fárasztó időbeosztás, de ez az egyetlen módja, hogy fenntarthassa a jövedelmező, londoni ügyvédi karrierjét, és családi életet élhessen Carnhallow-ban, márpedig ebből nem hajlandó engedni. Hiszen a Kerthenek ezer éve itt élnek. Jamie újra hallgat. Huszonöt néma percet kell végigszenvednünk a borzalmas úton. Végül megérkezünk a napfényes Carnhallow-ba, a mostohafiam kikászálódik a Miniből, és kiveszi a sporttáskáját. Újra beszédkényszerem támad. Ne add fel! Végül kialakul az a bizonyos kötődés. Fecsegni kezdek, miközben a kulcsokkal babrálok. – Talán tényleg elmesélhetnéd azt a focimeccset. Én a Millwall csapatának szurkoltam, ott nőttem fel. Nem voltak valami jók. – Aztán elbizonytalanodom. Jamie borúsan ráncolja a homlokát. – Mi a baj, Jamie? – Semmi. Beletalálok a zárba, és kitárul a bejárati ajtó. Ám ekkor Jamie ugyanazzal a különös, kétkedő pillantással mered rám. Mintha valami hátborzongató figura lennék egy képeskönyvből, aki hihetetlen módon életre kelt. – Igazság szerint, lenne valami. – Mi az, Jamie? – Tegnap éjjel furcsa álmom volt. Bólintok, és megpróbálkozom egy mosollyal. – Valóban? – Igen. Rólad szólt. Egyszerűen… Elhallgat. De nem szabad elengednem. Az álmok fontosak, különösen gyerekkorban. Tudatalatti szorongásokról árulkodnak. Emlékszem a gyerekkori álmaimra. A sok menekülésre, az elkeseredett rohanásra valami ismeretlen veszély elől. – Jamie! Mit álmodtál? Kényelmetlenül feszeng. Mintha hazugságon kapták volna. De egyértelmű, hogy itt nem erről van szó.

– Rettenetes volt. Az álmom. Te is szerepeltél benne, és… – Megint elbizonytalanodik, csóválni kezdi a fejét, és a bejárat előtti kőlapot bámulja. – Csupa vér volt a kezed. Vér. És egy mezei nyúl. Volt ott egy mezei nyúl, és vér, mindenütt beterített. Reszkettél és ziháltál. Felém fordítja az arcát. Heves érzelmekről árulkodik. De nem szomorúságról. Inkább dühről, sőt gyűlöletről. Nem tudom, mit mondjak. Esélyem sincs rá. Jamie szó nélkül eltűnik a házban. Én pedig tehetetlenül állok Carnhallow hatalmas ajtajában. Meg vagyok döbbenve. A távolban hallom az erőszakos tenger zúgását, ahogy rugdossa Morvellan lábát, és lépésről lépésre lebontja a sziklákat és a bányát. Mint valami kínzás, amely soha nem ér véget.

149 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Ebédidő

– Verdejót, uram? David Kerthen bólintott a pincérnek. Miért ne inna? Péntek ebédidő volt, és máris hazafelé tartott, hiszen ez egyszer nem este tízkor végzett. Ezért ma igazán ihat valamit. Mire a repülő leszáll Newquay-ben, kijózanodik. És szinte alig volt rá esély, hogy az A30-ason megállítsa a rendőr. A cornwalli rendőrség időnként feltűnően alkalmatlannak bizonyult. És az ital talán segít felejteni. Már harmadik napja álmodott Carnhallowról. Ezúttal Nina egyedül kószált a ház szobáiban, meztelenül. Előszeretettel mászkált meztelenül a házban. Erotikusnak találta, ahogy David is, a fehér bőr és a kolostori kövek vagy a perzsaszőnyegek pikáns kontrasztja miatt. Miközben kortyolgatta a borát, Davidnek eszébe jutott az éjszaka, amikor hazaértek a nászútjukról. Nina levetette a ruháit, és táncolni kezdtek, a lány meztelen volt, ő pedig öltönyt viselt, miközben ravaszul hűvös pezsgőt kortyolgattak. Feltekerték a szőnyeget az új hallban, hogy könnyebben tudjanak táncolni, aztán a lány karcsú derekára fonta a kezét. És ekkor Nina kiszakította magát az öleléséből, és elszaladt előle, elrejtőzött a sötétben, majd újra felbukkant, míg végül eltűnt, mint a meztelen fiatalság homályos szobra. Az emlékek megmérgezték Davidet. A kezdeti boldogságuk szinte kimondhatatlan volt. A szexben megszállottak voltak. Az álmait még mindig átfűtötte a tragikus vágyakozás vagy a gyerekes szükséglet, amelyet minden alkalommal csalódás követett. Ránézett az órájára. Fél kettő volt. Oliver késett. Az asztaluk félig üres volt, de a kellemes homályba burkolózó, előkelő japán étterem nyilvánvalóan tömve volt. Kigombolta a zakóját, és körülnézett, magába szívta Mayfair hangulatát, London krémjét. A modern London jóléte szinte kézzel fogható volt, a

járdákat is sikerrel kövezték ki. Érezni lehetett a levegőben a gazdagságot, és ez nem volt mindig kellemes. Mégis részegítő és szükséges. Hiszen David hasznot húzott London kereskedelmi diadalából. Mint felkapott ügyvéd, állandó asztala volt a Nobuban, napfényes irodája Marylebone csöndes, György-korabeli környékén, és ami a legfontosabb, félmillió fontos fizetése, amelyből felújíthatta Carnhallow-t. De mindezért keményen meg kellett dolgoznia. Vajon meddig tudja ezt csinálni? Tíz évig? Tizenötig? Jelen pillanatban szüksége volt még egy kis alkoholra. Úgyhogy ismét belekortyolt a Verdejóba, egyedül. David nem szeretett egyedül ebédelni. A Nina balesete utáni napokra emlékeztette. A komor, sivár étkezésekre a régi étkezőben, miközben az anyja elzárkózott a nagyszülői lakrészébe, és szóba sem akart állni vele. Davidnek összeugrott a gyomra, amikor felidézte, milyen buzgón vetette bele magát a munkába a temetés után. Hagyta, hogy egész héten a nagyanyja és a házvezetőnő gondoskodjon Jamie-ről. Tulajdonképpen elmenekült. Mert egyszerűen képtelen volt szembenézni azzal, ahogy a különböző érzelmek a bűntudat szimfóniájává olvadnak össze. London volt az ő menedéke. Kiürítette a poharát, és intett, hogy töltsék tele. Közben észrevette, hogy Oliver az asztala felé tart. – Ne haragudj! – szabadkozott. – Volt egy megbeszélésem, ami elhúzódott. Legalább amolyan divatosan későn eszünk. – Igen, egy héttel az után, hogy elvesztették a Michelin-csillagukat. Oliver elmosolyodott, és kihúzott egy széket. – Nem úgy tűnik, mintha ez nagy hatással lenne a forgalomra. – Igyál egy pohárral! Úgy festesz, mint akinek szüksége van egy kis szíverősítőre. – Így is van. Miért is mentem el az államigazgatásba? Azt hittem, az ország érdekeit fogom szolgálni, de kiderült, hogy csak egy rakás félkegyelműét szolgálom. Politikusok. Nem eszünk tőkehalat? A pincér az asztaluknál állt, ujja startra készen várakozott a tablet fölött. David kívülről tudta a menüt. – Inaniwa tésztát kérek homárral és kékúszójú tonhal tatakit. És azt a

káposztás izét misóval. A pincér bólintott. – Túl régóta vagyunk barátok. Pontosan tudod, hogy mit szeretnék. Mint egy francos feleség. – Azzal Oliver ünnepélyesen felemelte a poharát. David boldogan csatlakozott, hogy koccintsanak a barátságukra. Oliver volt az egyetlen barátja, aki még megmaradt a Westminster iskolából, és David nagy becsben tartotta a kapcsolatukat, már csak a történelme miatt is. Olyan régóta álltak közel egymáshoz, hogy kialakítottak egyfajta közös nyelvet. Mint egy homályos törzsi nyelvjárás, amelyet már csak ketten beszélnek Új-Guineában. Ha egyikük meghal, az egész nyelv elveszik, minden titkos történetével, metaforájával és emlékével. A trió harmadik tagja már meghalt. Edmund. Ő is ügyvéd volt. És meleg. Ők hárman szétszakíthatatlan triót alkottak az iskolában. Így maradtak ketten, és huszonhárom év elteltével is felemlegették az iskoláskori csínytevéseket. És Rachelről beszélgettek. – Hát, ennyi – mondta Oliver, kerek arca kissé kipirult a háromszáz fontos ebéd elfogyasztásának fáradalmaitól. – Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan, ilyen messzire juttok. – Pedig te hoztál össze bennünket. – Nos, tudom, hogy én mutattalak be benneteket egymásnak. És azzal is tisztában voltam, hogy kedvelni fogod Rachelt. – És mégis honnan tudtad? – Okos. Filigrán. És nagyon bájos. – Oliver óvatosan a szájához nyomogatta a szalvétát. – Azt hiszem, a jó isten is neked teremtette. – Akkor miért vagy meglepve? Oliver megvonta a vállát. – Azt hittem, vele is úgy bánsz, mint a többiekkel. – Mire gondolsz? – Lefekszel vele, aztán ráunsz, és továbblépsz a következőhöz. David felsóhajtott. – Szent ég! Ez rémesen hangzik. Tényleg ilyen rossz lennék? – Nem vagy gonosz, csak idegesítően sikeres a nők körében. Féltékeny vagyok, ennyi az egész. – Álljunk meg egy percre! Csak egészségügyi okokból teszem. Azt

mondják, a sok szex csökkenti a prosztatarák kockázatát. Oliver felnevetett, és megette a maradék csirkés, zöldséges rizst. Aztán megrázta a fejét. – Erre kiderül, hogy Rachel Daly más. Éppen ő, az összes nő közül, akit eddig ágyba vittél. Rachel Daly. És egy hónap múlva feleségül vetted. David hátradőlt a széken, és megforgatta a poharában a fehér bort. – Igazság szerint nyolc hét telt el, de ez sem valami sok idő. – Enyhén szólva. – De tényleg beleszerettem, Oliver! Olyan hihetetlen ez? És remekül megvan Jamie-vel. Minden a lehető legnagyobb rendben. – David kíváncsian fürkészte a barátja arcát. – Vagy arra gondolsz, hogy talán túl hamar történt, Nina után? – Nem! – Oliver együttérzően, kissé félszegen megrázta a fejét. – Dehogy. Inkább arról van szó, hogy Rachel olyan… Nos, más, mint a szokásos barátnőid. – Arra gondolsz, hogy munkásosztálybeli? – Nem. Arra gondolok, hogy egészen más világból jön, mint te. Tudod, honnan származik? – Plumstead szegénynegyedéből. Tooting Bec nyomortelepéről. Mit számít ez? – Egyáltalán nem számít. Sokkal inkább arról van szó, hogy ez hatalmas ugrás. Annyira különbözik Ninától. Úgy értem, nagyon is hasonlít rá, a tündérszerű arcával és a kacér csintalanságával, amiért mindig is odavoltál, de minden más téren… – Éppen ez a lényeg! – David előrehajolt. – Ez az egyik oka annak, hogy olyan gyorsan beleszerettem Rachelbe. Mert más. – Kicsit túl hangosan beszélt, az ital megtette a hatását. De nem érdekelte. – A sok kedves lány Notting Hillről, Párizsból és Manhattanből – Rachel mindannyiuktól különbözik. Olyan tapasztalatai vannak, amiket én el sem tudok képzelni. Olyan választási lehetőségei, amelyekről nem is hallottam, ötletei, amelyek váratlanul érnek, és hatalmas túlélő, mert alaposan benne volt a slamasztikában, mégis épen, intelligensen és mókásan keveredett ki belőle. – Egy pillanatra elhallgatott. – És, igen. Nagyon szexi. Csönd telepedett az asztalra. David legszívesebben azt mondta volna,

majdnem olyan szexi, mint Nina. Ő az egyetlen nő, akivel találkoztam, és egy nap talán felér addig, hogy össze lehessen hasonlítani Ninával. De nem tette, mert nem akart Ninára gondolni. Inkább rendelt két tokaji aszút. Oliver nyájasan elmosolyodott. – Azért, gondolom, benned és Rachelben is van valami közös. – Arra gondolsz, hogy mindkettőnknek nagy gazember volt az apja, és mindketten nyilvánvalóan és elképesztően ellenállhatatlanok vagyunk? – Nem, arra gondoltam, hogy kicsit mindketten el vagytok cseszve. – Á, vagy úgy! – nevetett David. – Igen, ez valószínűleg így van. De a sérült lelkű lányok a legjobbak az ágyban. – Ez édes. – De nagy eséllyel ugyanez igaz a férfiakra is. Ezért vagyok ilyen ellenállhatatlan nőcsábász. Lerí rólam. – David felnézett az étteremben ülő családra. Egy kisgyerek boldogan nevetgélt a szüleivel. Gondolkodás nélkül azt mondta – Egek! Hiányzik Jamie! Oliver együttérzően elmosolyodott. David intett a pincérnek, és kérte a számlát. Boros poharaik lágyan megcsillantak az étterem homályos világításában. Oliver hátradőlt a széken. – A gyerek jobban hiányzik, mint a barátnők vagy szexpartnerek? Én ezt, sajnos, nem tudhatom. David megrázta a fejét. – Higgy nekem, sokkal jobban hiányzik. És az egészben az a legrosszabb, hogy ezzel nem tudsz mit kezdeni. Ha jól érzed magad a gyerekeddel, akkor azon sajnálkozol, miért nem sikerült ezt elérned a múltban. A gyerek olyan, mintha az ember érzelmei az ipari forradalom korába lépnének. Hirtelen irtóztató mennyiségben termelődik aggodalom és bűntudat. – Nos, legalább ma már találkozhatsz vele. David felragyogott. – Így van. Itt a hétvége. Hála az égnek! Megebédeltek, és kiléptek a napfényes, lágy délutánba, mégpedig London legemberségesebb részére, a Piccadilly platánjai közé, amelyek

bársonyos zöldbe zárják a belváros napfényét. Kezet ráztak, megveregették egymás hátát, és Oliver elindult St. James felé, míg David pityókásan hívott egy taxit, hogy visszamenjen az irodájába, magához vegye a hétvégi táskáját, majd visszaüljön a taxiba, és a Heathrow repülőtérre hajtasson. Ám amíg a forgalom hömpölygött Hammersmithben, az alkohol áldásos hatása kezdett elpárologni. A sötét gondolatok visszatértek, és Davidet újra megszállták a gyötrelmes, mégis elkerülhetetlen aggodalmak. Jamie. Az ő imádott kisfia. Nemcsak arról volt szó, hogy hiányzott neki, de a fiú újra kezdett furcsán viselkedni. Nem volt olyan rémes, mint a Nina temetése utáni néhány hónapban, de valami egyértelműen nem volt rendben. És ez komolyan aggasztotta. Abban reménykedett, ha Carnhallow-ba viszi Rachelt, azzal új fejezetet nyithat az életükben. Húz egy határozott vonalat, amellyel lezárhatja a múltat, és továbbléphetnek egy fényesebb jövő felé, de nem ez történt. Jamie visszaesett. A legutolsó levelek, amelyeket az édesanyjához írt – David az előző héten találta őket a fia szobájában –, különösen aggasztóak voltak. Davidet hirtelen elfogta a pánik, ezért meglazította a nyakkendőjét, mintha ténylegesen fuldokolni kezdett volna a taxi hátsó ülésén. Ha legalább el tudná mondani valakinek, talán megkönnyebbülne. De képtelen volt elmesélni másoknak, sem az új feleségének, sem a legrégibb barátainak, még Olivernek sem – ahogy ez az ebéd is bizonyította. Edmund volt az egyetlen, aki mindenről tudott. És most, hogy Edmund elment, David egyedül maradt. Ő volt az egyetlen, aki tudta az igazat. Természetesen Jamie-n kívül. És David fejében újra cikázni kezdtek a kínzó kérdések. Vajon mennyit tudhat a fia? Mit mondhatott neki Nina? Mit láthatott, mit hallhatott?

136 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Ragyogóan süt az augusztusi nap, a távoli tenger olyan, mint egy összepréselt fémdoboz. David kirándulni visz a nyári szabadsága utolsó napján. A vasárnapi túra, ahogy David mondja, messze visz bennünket a kijelölt turistaútvonaltól, Penwith lankás fennsíkjainak legmagasabb pontjáig. David farmert, pulóvert és bakancsot húzott. Megfordul, és megfogja a kezemet, hogy átsegítsen egy gránitfal lépcsőjén. Aztán folytatjuk az utunkat. Mesél Carnhallow, Penwith és Nyugat-Cornwall történelméről. – Nanjulian azt jelenti, a mogyorók völgye. Zawn Hanna pedig azt, hogy suttogó barlang, de ezt már tudod. Carn Lesys fényes sírhant… – Ez remekül hangzik. Fényes sírhant! – Maen Dower annyit tesz, víz melletti kő. Porthnanven pedig a magas völgy kikötője. – És Carnhallow azt jelenti, sziklák egy fennsíkon. Ugye? Elmosolyodik, vakítóan fehér, éles foga virít a szabadság alatt szerzett barnaság és a sötét borosta mellett. Ha néhány napig nem borotválkozik, határozottan kalózosan fest. Már csak egy vastag arany fülbevaló és egy szablya hiányzik. – Rachel Kerthen! Te jártál a könyvtárban! – Nem tehetek róla. Imádok olvasni. Azt hittem, azt szeretnéd, ha tudnám ezeket a dolgokat. – Persze, de úgy szeretek mesélni neked. Olyan hasznosnak érzem magam, amikor itthon vagyok. És ha már mindent tudsz – vonja meg boldogan a vállát –, akkor nem marad mesélnivalóm. – Ó, biztos vagyok benne, hogy soha nem jön el a perc, amikor nem lesz mondanivalód. David felnevet, én pedig folytatom. – Morvellannak is utánanéztem. Azt jelenti, őrlő tenger, ugye? David bólint. – Vagy komisz tenger. – De a „mor” mindenképpen tengert jelent, nem? Ugyanaz a gyökere, mint a Morvahnak.

– Igen. Mor-vah, vagyis tengersír. Hiszen olyan sokan haltak meg hajótörésben. Alig hallom a válaszát, majdnem futnom kell, hogy lépést tudjak tartani vele a hanga és rekettyék között. David megfeledkezik róla, hogy annyival magasabb nálam, ezért sokkal gyorsabban megy. Amit ő kellemes kirándulásnak tart, azt én erőltetett kocogásnak érzem. Most megáll, hogy utolérjem, aztán nagyokat lélegezve sétálunk tovább. A napsütötte rekettye enyhe kókuszillatot áraszt a fennsík levegőjében. Olyan, mint a Bounty csoki, a kókusz és csokoládé édes aromája, amelyhez olyan ritkán jutottam hozzá gyerekkoromban. – Ez a név mindig a frászt hozza rám – vallottam be. – Morvah. – Igen. És a táj nem sokat javít a helyzeten. A sok merengő szikla, az ádáz hullámok mellett. Az egyik útikönyvben szerepel egy híres sor, amely úgy írja le ezt a szakaszt, „a vidék Morvahnál a gonoszság crescendójához ér”. Nagyon szemléletes. Várj, itt egy újabb kőfal. Add a kezed! Együtt átugrunk a meleg kőrakáson, majd folytatjuk utunkat a kiszáradt sárösvényen. David kéthetes nyári szabadsága alatt szinte alig esett az eső. Szinte kizárólag zavartalan napsütésben volt részünk. És David ugyanilyen tökéletes volt, szerető, elbűvölő és nagylelkű, elvitt a helyi kocsmákba, bort vett nekem Lamorna Winkben és friss rákos szendvicset a folyó menti Restronguetben. Bemutatott a gazdag jachttulajdonos barátainak St. Mawesban és Falmouthban, és bevezetett Kynance Cove eldugott barlangjaiba, ahol úgy szeretkeztünk, mint a kamaszok, a hajam homokos lett, a bőröm bizsergett az apró kagylóhéjaktól, aztán David sötét, izmos karja megfordított. Az egész tüneményes volt. Éppen ezért nem szóltam a kétségeimről. Nem említettem Jamie különös viselkedését, a bámulást, a csöndet, a furcsa álmot arról, hogy véres a kezem, ahogy a nyulat sem. Nem akartam összetörni a nyári boldogságunkat holmi homályos gyanakvással. Úgy döntöttem, hogy az álomnak biztosan a Jamie-t ért trauma és a gyász az oka. A sok hallgatás pedig a zavartság eredménye, amikor egy kisgyerek megpróbál hozzászokni a mostohaanyjához, ami valóban fájdalmas folyamat lehet. Szerettem volna osztozni a fájdalmában, hogy lassan kiolthassam. Ráadásul mindhárman remekül éreztük magunkat az elmúlt két hétben.

Úgy tűnt, David állandó jelenléte megnyugtatja Jamie-t. Csodálatos emlékekkel gazdagodtam hármunkról az elmúlt két hétben, amikor Minack tengerparti ösvényein sétálgattunk, és figyeltük, ahogy a sirályok játszadoznak a hullámokkal, vagy feküdtünk a sziklák tetejét borító, meleg fűben, szendvicseket ettünk, és hazafelé megcsodáltuk a tengerparti pázsitszegfűt. De a mai nap csak kettőnké. Jamie barátja, Rollo születésnapi bulit tart. Cassie megy el érte. Így eltölthetek néhány értékes órát a férjemmel, mielőtt visszamegy dolgozni. Mielőtt ez a tökéletes nyár véget ér. Még mindig a kelta nyelvről beszélgetünk. Szeretnék többet tudni. – Tanultál valamikor keltául? – Szent ég! Dehogy – mondja David, miközben hosszú léptekkel sétál a köves ösvényen. – Ez egy halott nyelv. Mi értelme lenne? Ha a cornwalli kelta kultúra továbbél, az nem a nyelvnek köszönhető, hanem az embereknek. Mindig az embereknek. – Körbemutat a sokat megélt tájon, az omladozó sziklákon és satnya fákon. – Tudtad, hogy ezeket a keskeny ösvényeket a bányászok taposták ki? Órákat gyalogoltak a lápon, erdőkön és hangán át. – Elfordul tőlem, a hűsítő szellőnek beszél. – Képzeld csak el azt az életet! Botladozni a sötétben, miközben igyekeznek az akna felé, a sziklákon át. Aztán több száz métert ereszkedni vagy egy órán keresztül, majd bemászni vagy másfél kilométert a tenger alá, és egész álló nap vájni az ónt a sziklákból. – Megrázza a fejét, mintha nem hinne a saját szavának. – És mindvégig hallották, ahogy az óceán mélyén fekvő kövek sodródnak a viharokban; és néha az is előfordult, hogy a víz elárasztotta a járatokat. – David hevesen felnéz az égre. – Megpróbáltak elmenekülni, de a tenger általában megakadályozta őket. Visszarángatta és magába szívta. Több száz embert, a több száz év során. És ezalatt a családom, a Kerthenek, Carnhallow-ban ücsörögtek, és sült malacot eszegettek. Csak nézem őt, nem tudom, mit mondhatnék. – És szeretnél tudni még valamit? – folytatja. – Igen? – Anyám szerint csendes nyári estéken, amikor a gépek hallgattak, és a család a sárga társalgóban kortyolgatta a vörösbort, hallani lehetett a bányászok ütéseit ötszáz méterrel a lábuk alatt. Kitermelték az ónt, amiből a

bort fizették. David arcára sötét árny vetül. Sürgető vágyat érzek, hogy meggyógyítsam, ahogy a fiát is. És talán meg is próbálhatom. Közelebb lépek, megsimogatom az arcát, és gyengéden megcsókolom. Rám néz, és megvonja a vállát, mintha azt akarná mondani: mit tehetek? A válasz természetesen az, hogy semmit. Kéz a kézben felsétálunk az emelkedőn, a lápvidék legmagasabb pontjának közelébe. Egy másik tönkrement bánya található itt, nemes boltívekkel, mint egy normann templom. Amikor levegőhöz jutok a mászás után, végigsimítok a motorház finom téglafalán. Pompás a kilátás. Be lehet látni Nyugat-Cornwall nagy részét, a Penzance körüli rengeteg sötét élénkzöldjét, a Marazion felé kanyargó szürkés utat, és a Lizard ábrándos rejtélyét. És persze, a tenger hatalmas, fémes káprázását a St. Michael’s Mount-sziget körül. Dagály van. – Ding Dong bánya – mondja David, miközben megpaskolgatja a csillogó gránitfalat. – Állítólag ez Cornwall legrégibb bányája. Úgy hírlik, hogy már a rómaiak is működtették, előtte pedig a föníciaiak. Vagy a tündérek. Üljünk le valami szélárnyékos helyen! Hoztam epret. Letelepedünk egy pokrócra, ami David hátizsákjából kerül elő. Hátunk mögött a motorház, így nem ér minket a magas lápvidéki szellő. A napfény kellemesen melengeti az arcomat. Az alattunk húzódó völgyben néhány rikító kék széldzsekis kiránduló kanyarog. Ettől eltekintve, egyedül vagyunk. David egy műanyag dobozból eperrel kínál. Közelebb húzódom a férjemhez. Tökéletes pillanat. Egyedül, kettesben, a napfényben. David hirtelen megszólal: – Ne aggódj Jamie miatt! Felgyorsul a szívverésem. Ha létezik megfelelő pillanat, amikor ezt megbeszélhetjük, hát, ez az. De nem akarom megbántani vagy felzaklatni Davidet. Abban sem vagyok biztos, hogy van egyáltalán valami lényeges mondanivalóm, úgyhogy inkább nem szólok semmit. – Jamie még mindig gyászol, nem igaz? Ezért tűnik néha olyan távolinak. David felsóhajt. – Persze. – Gyengéden átkarolja a vállamat. – Hiszen még két év sem

telt el… Rettenetes volt, és biztosan nagyon összezavarta. Úgyhogy természetes, ha szeszélyesen vagy visszahúzódóan viselkedik, de egyre jobban lesz. Az elmúlt két hétben egészen jó kedve volt. Kérlek, ne aggódj miatta! Lassan megszeret és elfogad téged. – Nem aggódom. David két ujját az állam alá teszi, és megemeli a fejem, mintha szájon akarna csókolni, de ajkát finoman a homlokomhoz nyomja. – Biztos, Rachel? – Persze, hogy biztos! Tüneményes kisfiú. Olyan, mint egy angyal. Beleszerettem abban a pillanatban, ahogy megláttam. – Elmosolyodom, és szájon csókolom a férjemet. – Igazság szerint téged is akkor szerettelek meg igazán, amikor őt megismertem. – Ezek szerint nem akkor, amikor megláttad a Carnhallow-ról készült fényképeket? – Jaj, de vicces! Kellemes csend telepedik ránk. David bekap egy epret, és a zöldjét a fűbe hajítja. – Kisfiú koromban gyakran feljöttünk ide az unokatestvéreimmel a nyári szünetben. Amikor apám Londonban volt. – Elhallgat, majd hozzáteszi: – Azt hiszem, az volt a gyerekkorom legboldogabb időszaka. Megszorítom a kezét, és figyelmesen hallgatom. – A végtelen nyarak. Így emlékszem rá, minden nap véget nem érőnek tűnt. Lementünk Penberthbe, átfésültük a tengerpartot, uszadékfákat keresgéltünk, régi árbócokat, rákcsapdákat, befőttesüvegeket, bármit. – Miközben mesél, magához húz. – Penberthben semmihez sem fogható a tenger színe. Áttetsző smaragdzöld. Szerintem a homok sápadt sárgáját lehet látni a kékségen át, a kristálytiszta vízben. És ott voltak azok az elképesztő naplementék. A napfény arannyal vonta be a dombokat és a sziklákat, és lilás ragyogással töltötte meg a völgyeket. Néztem az árnyékunkat a tengerparton, ahogy egyre hosszabbra nyúlt – mintha az örökkévalóságig nyújtózkodott volna, míg belevesztünk a melegbe, a homályba és a nyár közepi sötétségbe. Ebből tudtuk, hogy vissza kell mennünk Carnhallow-ba vacsorázni, és elindultunk hazafelé a hideg sült húsra és forró palacsintára. Vagy tejfölös epret ettünk a konyhában. Az ablakokat kitártuk a csillagok felé. És a

boldogságom felhőtlen volt, mert tudtam, hogy apám Londonban van. Meglepődöm és meghatódom. David ügyvéd, ezért meglehetősen megindítóan tud beszélni, de ilyet még tőle is ritkán hallani. – Máskor tényleg annyira magányos voltál? – A nyári szünetben nem. De máskor igen. Mielőtt örökre megkeményedtem. – Miért? Hogyan? – Nyolcéves koromban bentlakásos iskolába küldtek, Rachel. És nem volt rá semmi okuk, elvégre anya nem dolgozott. Apám egyszerűen így döntött. Egyetlen gyereke volt, mégis elküldött. – De miért? – Az egészben az a legrosszabb, hogy valójában fogalmam sincs róla. Talán féltékeny volt arra, ami anyám és köztem volt? Megunta, hogy körülötte sertepertélek? Anya azt akarta, hogy maradjak, és Cornwallban számtalan iskola volt. Talán őt akarta bántani vele. Pusztán egy szadista lépés volt. És most halott. Úgyhogy ezt már soha nem fogom megtudni. – Egy pillanatra elbizonytalanodik, majd folytatja: – Néha azt gondolom, a legtöbb, amit egy szülő tehet, hogy életben marad addig, amíg a gyereke felnő, és nekiszegezheti a kérdést: Hogy a fenébe tudtad így elrontani? Bekap még egy epret. Újabb szár repül a fűbe. A nap leereszti az állát nyugaton, és lilás arannyá varázsolja a felhőfoszlányokat. Egyik-másik vészjóslóan fest, üllő alakú, lehet, hogy nyári vihar közeleg. NyugatCornwallban elképesztően gyorsan csap le a vihar, a nyári idill néhány perc alatt tomboló káosszá változhat. – Tisztább napokon a Scilly-szigeteket is látni lehet – meséli David. – Egyszer elviszlek oda. Gyönyörű hely, és csodálatosak a fények. A szentség szigetei. A pogány másvilág. – Az jó lesz. Beleharap az utolsó eperbe, majd felém fordul, és a számhoz emeli. Egy eper, amit a kezéből ehetek meg. Elmajszolom a mézédes gyümölcsöt. Aztán David azt mondja: – Egyszer te is mesélhetnél a gyerekkorodról. Megpróbálok nyugodt maradni. David folytatja: – Tudom, hogy egy keveset már beszéltél róla. Meséltél az apádról, ahogy az édesanyáddal bánt, de többet nem mondtál. –

Áthatóan néz rám, talán kiül az arcomra az idegesség. – Ne haragudj! Ahogy a múltamról beszéltem, eszembe jutott a tiéd. Ha nem akarsz, semmit nem kell mondanod. Belenézek a szemébe. Elönt a vágy, hogy mindent kiadjak magamból, hogy bevalljam. De, mint mindig, ezúttal is leblokkolok. Képtelen vagyok elmondani, nem szabad. Ha mindent elmondok, David eltávolodik tőlem. Vagy nem? Megcirógatja az arcomat. – Ne haragudj, édes! Nem kellett volna faggatóznom. – Ugyan. – Felállok, és lesöpröm a nadrágomról a füvet. – Nincs miért bocsánatot kérned. Tudnod illene, hiszen a férjem vagy. Egy nap talán elmesélem. Szeretném, ha ez igaz lenne. Úgy szeretném. Szeretnék neki elmondani mindent, hogy milyen mocskos módon jutottam be a főiskolára, vagy hogyan szakadt szét a családom. Mindent el fogok mondani. Egyszer. De azt hiszem, nem ma. Nem itt és nem most. Lehet, hogy David észrevette a szomorúságomat. Mindenesetre semmi jelét nem mutatja. Fürgén és magabiztosan felpattan, és nyugat felé fordítja a fejét. Azok a sötétedő felhők egyre feketébbek lesznek. – Gyerünk! Jobb, ha indulunk, mielőtt esni kezd. Megígértem Alexnek, hogy iszom vele valamit a Gurnard’sban, mielőtt visszamegyek dolgozni. Kitehetnél.

Délután

Szót fogadok. Beszállunk a kocsiba, és elindulok az egyre erősebb szélben, majd a lezúduló esőben a szikla tetején működő kocsma, a Gurnard’s Head felé, ahol David kiugrik az autóból, és azt kiáltja a tomboló viharban: – Ne aggódj, majd fogok egy taxit. Azzal a hátizsákját a feje fölé tartva beszalad a kocsmába, hogy találkozzon Alex Lockwooddal. Azt hiszem, bankár. Bizonyára ő is David egyik gazdag barátja, az egyik magas fickó, aki udvariasan mosolyog rám a jachtklubok bárjában, mintha valami érdekes, de átmeneti furcsaság lennék, majd visszafordul Davidhez, hogy folytassák a beszélgetést. Elkanyarodok a kocsma elől, és elindulok az úton – remélem, sikerül eljutnom a házig, mielőtt megkezdődik a villámlás. Mert kétség sem fér hozzá, hogy ebből hatalmas, késő nyári vihar kerekedik, amely az Atlantióceán felől közeleg. Az utolsó néhány kilométeren már úgy zuhog, hogy alig bír vele az ablaktörlő. Tisztességes felhőszakadás. Már csak tíz kilométer per órával vánszorgok. Egy tehén is megelőzne. Átjutok a berkenyéken és tölgyeken, és végül megpillantom a Kerthenbirtok kapuját, és a keskeny, alattomos utat, amely Carnhallow-völgyben kanyarog. Nappal is utálom ezt a szeles csapást, és most vészjóslóan sötét van, a viharfelhők éjszakába borították a nappalt. Felkapcsolom a lámpát, hogy lássak valamit, de csúszik a kerék, felgyorsul a nedves, repedezett aszfalton, szinte alig tudom irányítani. Mi ez? Valami kiszalad a lámpám elé. Homályos folt villan a szélvédő előtt, szürke mozdulat – aztán megrándul a kormány, és émelyítő huppanást érzek. Csikorogva megállok, a szél sós és hangos, amikor kinyitom az ajtót, és az esővel mit sem törődve visszaszaladok az úton, hogy megnézzem, mit ütöttem el.

Egy nyúl fekszik a fűben, megvilágítja a kocsi lámpája. A lüktető test felhasadt, vöröslő nyílások tátonganak az oldalán, felfedve az izomzatot, és mindent elönt a vér. Túl sok a vér. A fej a legrosszabb. A koponya félig összezúzódott, az egyik szem mégis elevenen csillog, sajnálkozva rám mered, miközben a kezembe veszem az összetört testet. Tejszerű könny csordogál belőle, és az állat összerezzen, majd – miközben itt guggolok a fűben – kimúlik a kezemben. Elönt a szégyen, miközben gyengéden a földre teszem a holttestet, amely élettelenül elnyúlik a fűben. És ekkor ránézek a kezemre. Csupa vér. Aztán ránézek az állatra. Rémülten bámulom a jellegzetesen hosszú, bársonyos füleket. Nem egyszerű nyúl. Mezei nyúl.

110 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Ebédidő

Hazudok a férjemnek. – Mondtam már, vásárolni megyek. Szükségünk van egy-két dologra. Kétkedő, távoli hangja betölti az autót. Londonból telefonál. – St. Justben vásárolni? A penwithi St. Justben? – Miért ne? Felnevet. – Drágám! Tudod, hogy tartja a mondás, St. Justben fejjel lefelé repülnek a sirályok, mert nincs mit letojniuk. Kurtán felnevetek. Akkor is hazudok. Nem árulom el neki, miért megyek vásárolni. Még nem. Amíg én magam meg nem tudom. – Milyen az idő? Kinézek a szélvédőn, miközben az autó döcögve gurul a tengerparti úton. St. Just satnya templomtornya szürkéllik a szürke horizonton. – Úgy tűnik, hamarosan esni fog. És kicsit csípős a levegő. David felsóhajt. – Igen, elég gyorsan véget ért a nyár. De jó volt, nem igaz? – Jelentőségteljes hallgatás következik. Reményteljes. – Hiszen minden rendben, Jamie-vel is alakulnak a dolgok, és te is jól érzed magad. – Igen – helyeselek. Megint nem mondok igazat, és ez a hazugság talán még komolyabb. Egyáltalán nem érzem magam jobban, folyton a mezei nyúl jár a fejemben, amit elütöttem. Egyelőre senkinek nem beszéltem róla. A baleset után azonnal lemostam az autót, és gyorsan elföldeltem a holttestet, letöröltem a kezemről a vért, aztán megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből. Először fel akartam hívni Davidet, hogy elmeséljem, hogy megosszam vele a történteket. De egy perc gondolkodás után rájöttem, bármennyire is zavar, talán jobb, ha hallgatok róla. Abban a pillanatban, hogy szóba hoznám a kérdést, még akkor is, ha csak mintegy mellékesen megemlíteném ezt a jelentéktelen összefüggést – ó, a fiad ezt meg ezt

mondta, és aztán tényleg megtörtént, igazán vicces –, Davidnek úgy tűnhet, hogy komolyan azt feltételezem, a fia előre látja a dolgokat, hogy valamiféle látnok, mint a legenda Kerthenjei. Úgy hangozna, mintha elment volna az eszem. És nem szabad úgy hangoznia, mert nem őrültem meg. Nem hiszem, hogy Jamie-nek bármiféle különleges képessége lenne. A baleset bizonyára csak valami rejtélyes egybeesés lehet, előfordul, hogy állatok pusztulnak el Penwith kacskaringós, keskeny, vidéki útjain – borzok, rókák, fácánok vagy mezei nyulak. Láttam már döglött mezei nyulat, de minden alkalommal elszomorodtam, a mezei nyúl valahogy sokkal értékesebbnek tűnik, mint az egyszerű nyúl. Valahogy szabadabb, költőibb állat, és imádom, hogy olyan sok van belőle Penwithben. De rendszeresen áldozatul esnek, amikor az emberek bekanyarodnak a gránitfallal körülvett sarkokon. A Hölgyek Erdejében, azon az esős úton történtekben nyilván csak összemosom Jamie aggodalmait és egy véletlen balesetet. Mégsem tudok szabadulni tőle. Talán amiatt lehet, mert a kezemben múlt ki. Mint egy halott kisbaba. – Rachel? – Igen, itt vagyok. Csak vezetek. – Minden rendben, édes? – Jól vagyok. Találnom kell egy parkolóhelyet, jobb, ha leteszem. David elbúcsúzik, azt mondja, később skype-olunk, és leteszi a telefont. Végigpásztázom az utcákat, hogy leparkolhassak. Nem tart sokáig. Itt soha nem nehéz leparkolni. A távoli kis település, amelyet alaposan megviselt az időjárás, „Anglia utolsó városkája”, az egyik utolsó hely, ahol még beszélnek keltául, vagyis St. Just-in-Penwith a leggyakrabban üres és melankolikus hangulatot áraszt, elvesztette a bányászait és a bányáit, de az emlékük még él. De ez a település esik a legközelebb ahhoz a bolthoz, amelyet keresek, ez van a legközelebb Carnhallow-hoz, márpedig szükségem van erre a boltra, most rögtön. Kinyitom a kocsi ajtaját, és azonnal megérzem, milyen nyirkos a levegő. Azzal fenyeget, hogy szemerkélni kezd, a cornwalli eső jellegzetes formája ez, félig vízpermet, félig köd. Mint valami spa kezelés, csak hidegben. A gyógyszertár a főutcán van, azon a sarkon, amelyen a középkori templom áll. A főtéren tizennyolcadik századi üzletek és hatalmas,

viktoriánus kocsmák nyílnak, ami halványan emlékeztet a vagyonosabb bányászidőkre, a könyvelőirodákon elfogyasztott ebédek és a forró rumpuncsok korára, azokra a napokra, amikor a kalandorok és részvényesek boldogan ünnepelték, ha egy újabb rézérre bukkantak, amikor a szédült bányafelügyelők elhozták a szalonba szívük hölgyét, hogy elfogyasszák melaszos ginjüket. Átmegyek az utcán, és különös érzésem támad, mintha figyelnének, majd benyitok az ajtón. Régimódi nyikorgással nyílik. A pult mögött álló lány rám szegezi a tekintetét. Fiatal és nagyon sápadt. Lassan körbejárok az illatos gyógyszertárban. A lány még mindig engem néz, de a tekintete meleg és barátságos. Meglepve állapítom meg, hogy körülbelül velem egykorú lehet; túl sok időt töltök egyedül vagy Daviddel, így sokszor megfeledkezem róla, hogy tulajdonképpen milyen fiatal vagyok. Csak harminc. A nyakát díszítő csodaszép mandalatetoválás arra utal, hogy érdeklik a művészetek vagy a zene, olyan ember, akivel Shoreditchben minden további nélkül megismerkednék. Lehet, hogy azért dolgozik itt, mert szüksége van pénzre, hogy finanszírozhassa a művészi karrierjét. Mindenképpen érdekesnek és másnak tűnik. Odalépnék mellé, elsütnék egy viccet, és jót nevetnénk – összebarátkoznék vele. Londonban ezt tenném. De itt még mindig nehezemre esik barátokat szerezni, és nem tudom biztosan, hogy miért. Az elmúlt néhány hónap során Cornwall, Carnhallow és a Kerthenek valahogy elnémítottak. De az is lehet, hogy Jamie az oka, az a fiú elszívja az érzéseimet, pedig alig beszélünk egymással. A polcon nem találom, amit keresek. Kénytelen leszek összeszedni a bátorságomat, és beszélgetésbe elegyedni. A torkomba gombóc gyűlik az idegességtől, de elindulok a pult felé. – Van esetleg… Terhességi tesztjük? A lány rám néz. Talán a hangom rekedtségéből érzi, milyen fontos dologról van szó. A terhesség egyfajta menekülés az aggodalmak és az egyre növekvő feleslegesség érzése elől, ha anyuka leszek, megismerkedhetek más anyukákkal. Lesz egy tisztességes szerepem, valódi munkám, és valami rendkívüli dolgot nyújthatok Jamie-nek és Davidnek. Elfelejthetném a nyugtalanságot. És boldoggá tehetném a férjemet, tudom,

hogy David nagyon szeretné, ha teherbe esnék. Ma reggel rádöbbentem, hogy öt napja késik a menstruációm, zavartan és bizsergő reménnyel bámultam a naptárat. A lány borúsan néz maga elé. – A polcon nem talált? – Ahol megnéztem, ott nem volt. – Nos. Nem vagyok benne biztos, hogy maradt a raktárban. Megnézem. Eltűnik. Körülnézek, és a falon észreveszek egy posztert, amely valami gyerekeknek való gyógyszert hirdet. A képen egy anyuka látható, angyali csecsemővel, aki lehetetlenül cuki és tökéletes. Az anyukának olyan sugárzó a mosolya, mint az igaz hívőknek a végítélet napján. Ahogy Händel Messiásában, „Egy gyermek születik nékünk”. – Tessék – mondja a gyógyszerészlány. – Egy rakással volt még hátul. Biztosan elfelejtettük kipakolni. Elnézést! Kizökkenek a révedezésből. – Nagyszerű, köszönöm! Vihetnék kettőt? A lány elmosolyodik. Kettőt, hogy biztos legyen az eredmény. Felmarkolom a tesztjeimet, és kirohanok a szélbe és esőbe. Kapucnis vásárlók fordulnak felém, mintha csak rám vártak volna. Nézzétek csak! Itt ólálkodik. Vajon terhes vagyok? Ez az, amit olyan régóta szeretnék, amire szükségem van, amire vágyom, hogy teljessé váljon ez az egész. A szívem örömujjongásba kezd a gondolatra. Kislány vagy kisfiú, nem számít. Egy testvér Jamie-nek. Ez helyreállítaná a világot. Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet. Túl nagy a feszültség. Képtelen vagyok megvárni, amíg hazaérek. Azonnal meg kell tudnom. Újra kiszállok a kocsiból, és elindulok az egyik bizalomgerjesztő, régi kocsma, a Commercial Hotel felé. A hely – cseppet sem meglepő módon – csaknem üres. Mindössze egyetlen fickó ücsörög a fényes fapult végében, meredten bámul a Guinnessébe. Egy pillanatra felnéz, majd visszafordul a söréhez. Bemegyek a női mosdóba. Kiveszem a tesztcsíkot, és a vécé fölé guggolok. Pisilek. Aztán jön a várakozás. Ellenállok a késztetésnek, hogy imádkozni

kezdjek. Nem szabad csalóka reménybe ringatnom magam. De ezek a remények! Az én csodálatos reményeim! Mérem az időt, számolom a másodperceket, amíg felhívhatom a férjemet, hogy elújságoljam neki a csodálatos hírt, amely mindent megváltoztat, a hírt, amely igazán boldoggá tesz bennünket, amely tisztességes családot farag belőlünk. Lehunyom a szemem, és leszámolom az utolsó másodperceket, majd lenézek. Egy csík, nem terhes, két csík, terhes. Két csíkra van szükségem. Legyen két csík! Ránézek a tokra. Egy csík. Belém mar a szomorúság. Miért is adtam át magam a reménynek? Buta voltam. Hiszen mindössze néhány rövid hónapja próbálkozunk. Meglehetősen kevés volt rá az esély. Elő sem veszem a másik tesztet. Hiszen megkaptam a választ. Egy csík. Nem terhes. Ideje elfogadni… És mégis. Ki tudja? Várok, számolom az ostoba másodperceket. Ránézek a tokra. Egy csík. Keresztülhúzza a számításaimat, elmossa az álmaimat. Dühösen a szemetesbe hajítom a tesztet, kilépek a vécéből, megállok a tükör előtt, és szigorú, korholó pillantást vetek a tükörképemre. Ránézek a fehér szeplős arcomra, a vörös hajamra, Rachel Dalyre. Fel kell ráznom magam, kimásznom az önsajnálatból – és szerencsésnek látnom magam. Van egy gazdag és szexi férjem, egy gyönyörű mostohafiam, és egy pompás házban élhetek, amelyet valóban csodálok. És mégsem akarok oda visszatérni – még nem. Nem vágyom a hatalmas térbe és a csöndbe. Amikor ilyen tépelődő hangulatban vagyok. Igyekszem nem gondolni a mezei nyúlra. A hátborzongató véletlenre. A véres kezemre. Újra. Tétován visszamegyek a kocsmába, és végignézem az italválasztékot – helyi sörök, Doom Bar, St. Austell. De nem szeretem a sört. Inkább egy rumos kólát kérek az ásítozó pultoslánytól. Miért ne? Elvégre, nem vagyok terhes. – Tessék, édes.

Elveszem az italt, és leülök egy asztalhoz. A fiatalember továbbra is a sörét bűvöli, mintha valami sztriptíztáncosnő lenne. Belenyúlok a táskámba, és megkeresem a könyvemet. Vastag kötet az ónbányászatról, David könyvtárából szereztem. David költői gondolatai a régi bányaéletről felkeltették az érdeklődésemet. Ez is egy módja annak, hogy megérthessem az új családomat. A bányatulajdonos Kertheneket. A könyv vastag, és a viktoriánus korabeli idegesítően sűrű betűszedéssel nyomtatták, ezért nagyon nehéz olvasni, de tele van érdekes, megindító, sőt bűnös történetekkel a bányászok életével kapcsolatban. A szerző a gazdasági virágzás csúcsán, az 1840-es években látogatta meg a nyugat-cornwalli bányákat, így szemtanúja lehetett a gazdagságnak, az energiának és a rettenetnek. Sokat beszél a szenvedésről és a megaláztatásról, a sok nyomorékról, akivel a falvakban találkozott, férfiakról, akik örökre megvakultak a robbanásoktól, akiknek hiányoznak az ujjaik, a kezük vagy a karjuk a lezúduló szikláktól; vak és megtört férfiakról, akiket alázatos, cornwalli fiúk vezetgetnek a falvakban, miközben házról házra járva próbálják teaárusítással kiegészíteni szánalmas jövedelmüket. Azt írja, bizonyos helyeken öt bányászból egy erőszakos halált halt. Előfordult, hogy egymást ölték meg egy-egy részeg veszekedés során. Az „ónbányák vademberei” hírhedtek voltak a részeg randalírozásukról. A tizenkilencedik század közepén azt mondták, Nyugat-Cornwallban három házból egy biztosan kocsma. Ám a szerző a lenyűgöző szépségre is felhívja a figyelmet, arra, hogy az éjszakai tengeren vitorlázó hajók horgonyt vetettek, hogy megcsodálják Pendeen, Botallack és Morvellan soha ki nem hunyó fényét a sziklák tetején, a gőzszivattyúk lángjának emelkedésére és süllyedésére, a ló vontatta motorok csörlődobjaira, az aknacsatlósok kiáltásaira, a fűtőházak ajtaján kiáramló vakító fényre, az érczúzók hangos csattanására. Mesél a nagy, háromszintes motorház ablakaiban világító fényről, amely félúton található a sziklatető felé. És végül a leglenyűgözőbb dologról, a kohók hatalmas lángjáról, amelyet olvasztottfém szökőkutak ragyogtak be, az aranyló fém akár négy és fél méterre is felszökhetett a levegőbe, majd visszafröccsent a teknőbe, mint valami fenséges higanygejzír.

És, bármilyen hihetetlen, ennek az egésznek vége. Négyezer év után. Nem dolgoznak félmeztelen férfiak a rekkenő hőségben, a tenger alatti járatok végében; nem ereszkednek másfél kilométer mélyre köteleken, akár a majmok, a bűzlő kénszagba; és többé nem küldenek nyolcéves fiúkat a föld alá, hogy kitermeljék a világ ón- és rézmennyiségének a felét, és több száz milliónyi hasznot. Nem maradt belőle más, mint az a néhány rom a tengerparton, a mocsárban vagy az erdőségekben. Scorrier, South Crofty, Wheal Rose, Treskerby, Hallenbeagle, Wheal Busy, Wheal Seymour, Creegbrawse, Hallamanning, Poldise, Ding Dong, Godolphin és Providence. Vége. Felpillantok a könyvemből abban a reményben, hogy valaki rám néz, hogy kicsalhatok egy mosolyt a pultoslányból. De rájövök, hogy a kocsma teljesen kihalt. A fiatalember elment, és még a lány is eltűnt. Teljesen egyedül maradtam. Mintha senki más nem létezne rajtam kívül.

Délután

Amikor visszaérek a házba, néma csönd fogad. Mindig csönd van. Kinyílik a hatalmas bejárati ajtó, és mindössze teljes némaság, méhviasz illata és a hosszú, szellős új hall köszönt. Valami a lábamhoz simul, és összerezzenek. Genevieve az. Nina karcsú, szürke macskája. A bokámnál köröz. Amikor Nina meghalt, David Julietre bízta, hogy viselje gondját a lakrészében, mert David nem szereti a macskákat. De az állat időnként elhagyja az idős hölgy lakását, és kóborolni indul a házban. Lehajolok, és megcirógatom a füle mögött, érzem a koponyacsontot. A macskának olyan a színe, mint a jeges, tengeri köd. – Figyelj csak, Genevieve! Menj inkább egeret fogni! Ránk férne a segítség. A cica dorombolni kezd, és félénken rám néz a zöld szemével. Aztán hirtelen elsomfordál a régi hall felé. Visszatér a csönd. Hol lehetnek a többiek? Juliet valószínűleg a lakrészében van. De mi a helyzet Jamie-vel? Jobbra indulok, a konyha felé, ahol végre emberi lényre bukkanok. Cassie az, buzgón pakolászik a mosogatógépből, miközben koreai popzenét hallgat az iPodján. Cassie fiatal és kedves, thaiföldi és csak harminckét éves. Tíz éve dolgozik a családnál. Nem sokat beszélgetünk egymással. Részben azért, mert az angolja még kicsit bizonytalan, részben pedig azért, mert fogalmam sincs, hogy viselkedjek vele, nem tudom, hogyan viszonyuljak a „személyzethez”. Elvégre, én is a munkásosztályból jövök. Kellemetlenül érzem magam. Jobb, ha békén hagyom. De most úgy érzem, muszáj beszélnem valakivel. Cassie nem vesz észre. Fülhallgatóval hallgatja a zenét, miközben dolgozik, és vidáman dúdolgat. Előrelépek, és óvatosan megérintem a vállát. – Cassie! Hirtelen összerezzen, megijed, és majdnem leejti a csészét, amit a

kezében tart. – Ó! – mondja, és kiveszi a fülhallgatót. – Sajnálom, Miss Rachel! – Ugyan, az én hibám. Megijesztettelek. A mosolya lágy és őszinte. Visszamosolygok. – Arra gondoltam, hogy nem volna kedved meginni egy teát? Barátságosan, de zavartan mered rám. – Tea. Azt akarni, hogy készítsek teát? – Nem. Az jutott eszembe… – Megvonom a vállam. – Nos, arra gondoltam, hogy elbeszélgethetnénk… Tudod. Iszogatnánk és dumcsiznánk. Lányok egymás közt. Kicsit jobban megismerhetnénk egymást. Ez a ház olyan hatalmas! Elég elveszettnek érezheted magad. – Dumcsi… mi? – A zavara most már egészen nyilvánvaló, és a hangjába némi aggodalom vegyül. – Van valami probléma, amit el kell mondani? – Nem, én csak… – Összeszedtem Jamie-t. A társalgóban van. De… Van probléma? Csináltam valami… – Nem, nem. Semmi. Én csak arra gondoltam, hogy talán… Ez reménytelen. Talán elmondhatnám neki az igazat. Leültetném egy kancsó tea mellé, és mindent elmesélnék. Mindent rázúdítanék. Bevallanám, hogy nem találom a helyemet. Hogy David barátai kedvesek, de az ő barátai – idősebbek, gazdagabbak, mások. Hogy Juliet kedves asszony, de törékeny és visszahúzódó, és nem akarok folyton a nyakára járni. Hogy gyakorlatilag nincs más, akihez szólhatnék, egy velem egykorú felnőtt – meg kell várnom, amíg David hazaér, hogy valakivel beszélgethessek, vagy fel kell hívnom Jessicát Londonban, hátha beszámol egy-két izgalmas pletykáról a régi életemből. Elmondhatnám, hogy az elszigeteltségem egyre gyötrelmesebb lesz. De ezek egyikét sem mondhatom el neki, bizarrnak találná. Úgyhogy inkább melegen elmosolyodom, és azt mondom, – Nos, ez remek, Cassie! Minden a legnagyobb rendben. Csak tudni akartam, hogy jól van-e. – Ó, igen! – nevet fel a lány, és felemeli a fülhallgatóját. – Jól vagyok, boldog, oké, és lenni új dal. Imádom, Awoo. Ismerni? Lim Kim! – Megint

felnevet, aztán elénekel néhány sort, „Mamaligosha, Mamaligosha… always Mamaligosha!” Segít munkában. Miss Nina azt mondani, túl hangosan éneklek, de azt hiszem, viccelődni velem. Miss Nina nagyon vicces. Visszateszi a fülhallgatóját, és újra elmosolyodik, de ezúttal kissé szomorkásan, és talán élesebben. Mintha én csalódás lennék Nina után, bár ahhoz túl kedves, hogy ezt meg is mondja. A kellemetlen érzés visszatér. Cassie csak arra vár, hogy elmenjek, és befejezhesse a munkát. Viszonzom a halvány mosolyát, majd – elfogadva, hogy vereséget szenvedtem – elhagyom a konyhát. Nincs túl sok tennivalóm. A ház gúnyosan bámul rám. Miért nem foglalkozol a felújítással? Vásárolj egy szőnyeget! Tedd magad hasznossá! Úgy állok a hallban, mint egy rémült betolakodó. Vetnem kell egy pillantást Jamie-re. Hamar megtalálom, a sárga társalgóban ücsörög a kanapén. Amikor benyitok fel sem néz, meg se rezzen. Még az iskolai egyenruhájában van, és elmélyülten olvas. Idősebbnek látszik a koránál. Egy sötét hajtincs a homlokába hullik, magányos, fekete tollpihe a hóban. Néha elszomorít a fiú szépsége. És nem tudom, miért. – Szia! Milyen volt a suli? Először csak lassan mozdul, aztán felém fordul, és egy pillanatig ráncolja a homlokát, mintha hallott volna rólam valami zavaros dolgot, de még nem sikerült egészen megfejtenie, hogy mit. Egyelőre. – Jamie? A borús ábrázat marad, de legalább válaszol: – Minden rendben volt, köszönöm. Azzal visszatér a könyvéhez, ügyet sem vet rám. Szólásra nyitom a szám, de rájövök, hogy nincs mit mondanom a mostohafiamnak. Tehetetlenül vergődöm. Nem tudom, hogyan közelítsek felé, hogy megtaláljuk a közös hangot, hogy kialakítsunk valami köteléket, ahogy mással sem. Talán először saját magammal kellene elbeszélgetnem. A könyvespolcok előtt ténfergek, és minden erőmet megfeszítve igyekszem találni valami témát, amely talán felkelthetné a mostohafiam érdeklődését, amikor Jamie megszólal: – Miért?

Nem hozzám beszél. A kanapéval szemközti falon függő hatalmas festményre mered. Absztrakt kép, vízszintes sávokból álló oszlop, homályos, lüktető színekben, kék, fekete és zöld. Nem kedvelem túlságosan ezt a képet; Nina egyetlen olyan választása, amellyel nem értek egyet. A színek kétségtelenül csodálatosak, és biztos vagyok benne, hogy a festmény több ezer fontba került – de a színek egyértelműen a morvellani tengerpartot hivatottak megjeleníteni, a zöld mezőket, a kék eget és köztük a feketéllő bányaépületeket. Határozottan baljós hangulatot sugároz. Egyszer leveszem a falról. Elvégre, ez a ház most már az én otthonom is. Jamie továbbra is mereven bámulja a festményt. Aztán, mintha ott se lennék a szobában, megismétli: – Miért? Közelebb lépek. – Jamie! Mit, miért? Nem fordul felém. Továbbra is a levegőhöz beszél. – Miért? Miért tetted ezt? Talán valami álom lehet? Egyfajta alvajárás? De teljesen ébernek tűnik. Mégis áthatóan összpontosít valamire, amit én nem érzékelek. – Á, értem. Fények lesznek az öreg hallban – mondja. Aztán bólint, mintha valaki vagy valami válaszolt volna a kérdésére, és rám néz. Nem egyenesen rám, enyhén tőlem jobbra, és elmosolyodik. Váratlan boldogság villan a szemében. Úgy mosolyog, mintha egy számára kedves ember állna közvetlenül mellettem, aztán visszatér a könyvéhez. Önkéntelenül jobbra kapom a fejem, hogy megnézzem, ki lehet az, aki mosolyt csalt Jamie arcára. De csak a falat látom. A semmit. Persze, hogy senki sincs ott. Csak ő és én. Akkor, miért fordultam hátra? Egy részem legszívesebben fejvesztett menekülésbe kezdene. Elfutna. Azt akarja, hogy beszálljak a kocsiba, és a lehető leggyorsabban Londonba hajtsak. De ez nevetséges. Csak halálra vagyok rémülve. Előbb a mezei nyúl, most meg ez. Kissé elbizonytalanodtam. Csak nem fogok megijedni egy nyolcéves kisfiútól, a mélyen érző mostohafiamtól, aki számtalan traumán esett át. Ha most kimegyek ebből a szobából, azzal beismerem,

hogy vereséget szenvedtem. Muszáj maradnom. És ha nem tudunk beszélgetni, legalább elücsöröghetünk a barátságos csöndben. Az is valami. Itt is tudok olvasni, és Jamie is olvas. Hadd olvasgasson együtt fiú és nevelőanya! Elsétálok a helyiség távolabbi falánál álló polchoz, és átfutom a könyveket. Jamie lapozgatni kezd, továbbra is háttal ül nekem. Hallom, ahogy zizegnek a lapok. Nina könyvei közül van itt néhány, amit még nem olvastam, nagy alakú, mérvadó kötetek a történelmi korok bútorzatáról, ezüstökről és hímzésekről. Kihúzok egy könyvet – Az antik bútor gondozása és javítása –, átlapozom, majd visszateszem a helyére; nem tudom biztosan, hogy mit keresek. Megpróbálok egy másikat – György-korabeli belsőépítészet, útmutató. Végül a harmadikat választom – A Viktória és Albert Múzeum katalógusa az angol famegmunkálásról. IV. kötet. De ahogy kihúzom, valami a padlóra esik. Egy magazin. Pletykalapnak tűnik. De hogy kerülhet ide? Nina könyvei közé? Jamie továbbra is néma csendben olvas. Mindig elképedek, hogy képes némán összpontosítani. Az apjától örökölte. Leülök Nina egyik csodálatosan kárpitozott foteljébe, átfutom a magazin címlapját, és máris választ kapok a kérdésemre. A magazin nyolc évvel ezelőtti, és a lap tetején apró keretben egy csodálatos házaspárról készült fénykép látható. David és Nina. A szívem heves kalapálásba kezd, miközben elolvasom a képaláírást. Nina Kerthen, a francia bankár, Sacha Valéry legidősebb lánya, büszkén mutatja újszülött kisfiát férjével, a cornwalli földbirtokos David Kerthennel. Bepillantást nyerhettünk történelmi otthonukba. Átlapozom az újságot, és megtalálom a cikket. A szövege meglehetősen ostoba, csak azért zeng ódákat Nináról és Davidről, mert gazdagok és szépek, arisztokraták és szerencsések. Szinte minden bekezdésben szerepel az a szó, hogy „elegáns”. Üres fecsegés. Akkor Nina vajon miért tartotta meg? Művelt nő volt, nem valószínű,

hogy ilyen magazinokat olvasgatott. Arra gondolok, hogy talán a fényképek miatt tette el, amelyek valóban jól sikerültek. Nyilvánvaló, hogy az újság hivatásos fotóst küldött. Szerepel benne néhány esti, külső felvétel, a ház fényesen ragyog a sötét rengetegben, mint egy aranyrelikvia az árnyékos kriptában. A Davidről és Nináról készült képek szintén hatásosak. És az egyik különösen magával ragadó. Rágcsálni kezdem a hajam, miközben le sem veszem róla a szemem; gondolkodom, elemezgetem. A fénykép Ninát ábrázolja, éppen ebben a helyiségben, a sárga társalgóban ül egy szatén karosszékben, nyári ruhát visel, kecses térdét illedelmesen összeszorítja. És ezen az egy képen a kezében tartja Jamie-t. A címlap ígéretével ellentétben, ez az egyetlen kép, amelyen szerepel a kisbaba. David mellette áll, magas és karcsú a szénfekete öltönyében, oltalmazó karját a felesége csupasz, napbarnított vállára fonja. A fénykép megfejthetetlenül tökéletes. Hirtelen rám tör a féltékenység. Nina válla olyan gyönyörű és szeplőtlen. Ő olyan elegáns, mégis mutatósan érzéki. Hogy elfojtsam az irigységemet, a kép többi részletére összpontosítok. A baba valamilyen oknál fogva alig látszik. Csak abból lehet tudni, hogy Jamie az, hogy az édesanyja napbarnított karjában fekszik. Mégis tisztán látható, ahogy az apró öklöcske kikandikál a fehér pólyából. Ha a szívem az imént heves dobogásba kezdett, most észvesztő kalapálásba fog. Mert kezdem úgy érezni, mintha ezen a képen lenne valami nyom, egy aggasztó, mégis fontos részlet. De mégis milyen nyom? Miért kellene valami nyomnak lennie? Le kell küzdenem a zavartságomat. Vissza kell térnem a valósághoz. Nincs rejtély, és nincs semmi okom, hogy megrémüljek vagy féltékenykedni kezdjek. Mindenre van magyarázat. Jamie egyre jobban lesz, bár lassú a fejlődés. Jó nyarunk volt. Teherbe esem. Barátokat szerzek. Boldogok leszünk. A halott mezei nyúl csak véletlen egybeesés. – Mit olvasol? Jamie mellettem áll. Nem hallottam, hogy felkelt a kanapéról. – Ó! – Zavaromban összerezzenek, és gyorsan visszadugom az újságot a könyvek közé. – Csak egy magazint. Semmi fontos. Te végeztél a

könyveddel? Kérsz valamit enni? Jamie olyan boldogtalannak tűnik. Talán észrevette az újságot? Meglátta az édesanyját? Ostobaság volt tőlem, hogy éppen itt kezdtem el olvasni. Előtte, a gyászoló kisfiú orra előtt. Még egyszer nem fordul elő. – Tudod, mit? Megmelegítem neked a tegnapi lasagnét. Azt mondtad, ízlett. Megvonja a vállát. Locsogok tovább, kétségbeesetten igyekszem a lehető legtöbbet kihozni ebből a beszélgetésből, bármilyen nyögvenyelősen megy is. Képes vagyok családot teremteni magunkból. – És közben beszélgethetnénk. Például a jövő évi nyaralásról. Mit szólsz hozzá? Idén is szép nyarunk volt, de jövőre talán elutazhatnánk külföldre, például Franciaországba? Elhallgatok. Jamie borúsan ráncolja a homlokát. – Mi a baj, Jamie? Csak áll ott, a fekete-fehér iskolai egyenruhájában, engem néz, és a tekintetében mély érzelmek tombolnak, szomorúság, vagy még rosszabb. – Valamit tudnod kell, Rachel. – Mit? – Én már voltam Franciaországban, anyuval. Amikor kicsi voltam. – Ó! – Felkelek a fotelből, és leszidom magam, bár nem tudom, hogy miért; elvégre honnan tudhatnék a nyaralásaikról. – Nos, nem kell mindenáron Franciaországba utaznunk, megnézhetjük Spanyolországot, Portugáliát, vagy talán… A kisfiú megrázza a fejét, és félbeszakít: – Azt hittem, Franciaországban marad. De most visszajön. – Tessék? – Anyu! Hallom őt. Jamie-nek egyértelműen problémái vannak, a rettenetes gyász újra felszínre tört. A tőlem telhető leggyengédebben válaszolok, megpróbálom megtalálni a megfelelő szavakat: – Ne butáskodj, Jamie! Az anyukád nem jöhet vissza. Mert… Nos, tudod, hol van. Elhunyt. Mindannyian láttuk a sírját, nem igaz? Zennorban. A fiú hosszan és ridegen rám mered, hatalmas szemét elfutja a könny.

Rettenetesen rémültnek látszik. Legszívesebben megölelném. Megvigasztalnám. Jamie megrázza a fejét, és felemeli a hangját: – De nincs ott. Nincs a koporsóban. Nem tudtad? Megnyílik a sötétség. – De, Jamie… – Soha nem találták meg a holttestét. – Remeg a hangja. – Nincs abban a sírban. Nem találták meg őt. Soha, senki nem találta meg az anyukámat. Kérdezd csak meg apát! Kérdezd meg! Nem temették el Zennorban. De mielőtt válaszolhatnék, kirohan a szobából. Hallom, ahogy a léptei végigdobognak a hallon, majd ugyanez a könnyű, kisfiús trappolás felhangzik a központi lépcsőn. Talán a szobájába megy. Én pedig itt maradok egyedül, a csodálatos sárga társalgóban. Egyedül az elviselhetetlen gondolattal, amelyet Jamie elültetett a fülembe. Átsietek a szobán, megtalálom a laptopomat, amely a diófa kisasztalon fekszik. Kinyitom, egy pillanatra elbizonytalanodom, majd veszek egy mély lélegzetet, és gyorsan beírom a keresőbe: „Nina Kerthen halála”. Még soha nem kerestem rá, nem volt rá szükség. David azt mondta, Nina meghalt. Elmesélte a tragikus balesetet – Nina belezuhant az aknába Morvellannál. Rémes volt. Még a sírját is megnéztem a zennori templomkertben, a lélekfacsaró sírfelirattal – Ez az elme fénye. És ennyivel megelégedtem. Nem akartam többet tudni, az egész olyan szomorú. Vadonatúj életet akartam, a vadonatúj férjemmel, amelyet nem fertőz meg a múlt. Remegnek az ujjaim, miközben végignézem az oldalt, és ráklikkelek néhány ígéretes cikkre. A helyi újságok beszámolóira. Amelyek gondosan el vannak rejtve. A holttestet egyelőre nem találják. A búvárok még mindig dolgoznak, de semmit nem fedeztek fel. A holttestet soha nem találták meg. Lecsapom a laptop fedelét, és kinézek Carnhallow ablakainak ragyogó ólomüvegén a szürkészöld őszi estébe, a Hölgyek Erdejének sötétlő fáira. Belebámulok az alkonyatba. Jamie-nek igaza van. Soha nem találták meg a holttestet.

Mégis van egy sír Zennorban. Sírfelirattal együtt.

109 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Reggel

Valószínűleg Nagy-Britannia összes szupermarkete közül innen nyílik a legszebb kilátás. Az új Sainsbury’s Mount’s Bayre néz. Jobbra tőlem Penzance zsúfolt, templomokkal teli városkája fekszik, a kis kikötő szinte életre kel a sok hajótól és a nagy nyüzsgéstől. A bal oldalamon a lágyan ívelő tengerpart húzódik a Lizard felé. És egyenesen előttem emelkedik St. Michael’s Mount árapályszigete, amelyet széles, csillogó homoksáv vesz körül, és a tetején egy középkori kastély ül, ami rendkívül mulatságos, mégis romantikus. Az első szinten van egy kávézó, amely az öbölre néz. Amikor idejövök, mindig rendelek magamnak egy diétás capuccinót, aztán elsétálok a műfogsoros nyugdíjasok mellett, akik a süteményükkel bíbelődnek, és leülök idekint a fémasztalokhoz, még akkor is, ha hideg az idő, mint ma. Hideg, de napos, a messzi nyugaton felhők gyülekeznek, mint a rosszindulatú, pletykás vénasszonyok. Ám ma reggel a kávém érintetlenül vár az asztalon, mert a fülemhez szorítom a mobiltelefonomat. Daviddel beszélek. Türelmesen hallgat. Mindent elkövetek, hogy ne emeljem fel a hangomat. Nem akarom magamra vonni a nyugdíjasok figyelmét. Ó, nézzenek oda! Ez az a nő, aki hozzáment David Kerthenhez. – Még egyszer megkérdezem, miért nem mondtad el, hogy nem került elő a holttest? – Ezen már túl vagyunk. – Tudom. De gondolj rám úgy, mint egy féleszűre! Számtalanszor hallanom kell, hogy megértsem. Mondd el még egyszer, egyszerű és érthető szavakkal, David! Miért? – Tudom, hogy ez nehéz neki. De nekem biztosan sokkal nehezebb. – Mint mondtam, azért, mert ez nem olyan téma, amiről kedvesen elcsevegsz egy romantikus randevún, nem igaz? „Ó, a feleségem meghalt, de

a teste lent maradt egy bánya mélyén, kérsz még egy italt?” – Hmm. Talán igaza van, mégis mérges vagyok. Vagy legalábbis ideges. Befészkelte magát a fejembe a kép, és képtelen vagyok szabadulni tőle. A hátborzongató kép egy holttestről, amelyet épségben megőrzött a jeges bányavíz. A száj és a szem nyitva, megrekedt a fénytelen világosságban, és belebámul a vízbe fulladt járatok csöndjébe, Morvellan sziklái alatt. David hallgat. Buzgón igyekszik megnyugtatni, de érzem a feszült türelmetlenségét. Férj, de nagyon elfoglalt ember, és vissza akar térni a munkájához. De még vannak kérdéseim. – Talán aggódtál, hogy ha megtudom, nem akarok majd Carnhallow-ba költözni? Szünet. – Nem. Nem igazán. – Nem igazán? – Nos, talán. Talán volt bennem valami enyhe vonakodás. Ez nem olyasmi, amit szívesen fejtegetek. Legszívesebben elfelejteném az egészet. Azt akarom, hogy csak mi legyünk. Szeretlek, Rachel, remélem és hiszem, hogy te is szeretsz engem. Nem akartam, hogy a múltbéli tragédiák beárnyékolják a jövőnket. Ma reggel először kicsit megsajnálom. Lehet, hogy eltúlzom a dolgot. Elvégre, elveszítette a feleségét, és van egy gyászoló fia. Vajon én mit tettem volna az ő helyében? – Mondjuk, hogy megértem – mondom. – És én is szeretlek, David. Ezt biztosan tudod. De… – Sajnálom, de tartsd a vonalat, drágám! Ezt muszáj felvennem. Alighogy kezdtem kievickélni ebből az egészből, a kétségeim újra visszatérnek. David várakoztatja a hívásomat. Ma reggel már másodszor. Miután tegnap este megtudtam az igazat Nináról, megpróbáltam felhívni, de a titkára türelmesen tájékoztatott, hogy valami véget nem érő, hiperfontos megbeszélésen van, ami este tízig tart. Aztán David egyszerűen kikapcsolta a telefonját, anélkül, hogy válaszolt volna a megszámlálhatatlan üzenetemre. Néha így tesz, ha elfárad. És általában nem bánom, nehéz a munkája, még ha jól meg is fizetik, és rengeteget dolgozik.

De tegnap este nagyon is bántam. Reszkettem a dühtől, amikor vagy ezredszer kapcsolt be a hangpostája. Vedd fel a telefont! És ma reggel végre felvette. Azóta tárgyal velem, mint egy türelmes ügyfélszolgálatos a dühöngő vásárlóval. Amíg várom, hogy visszavegye a vonalat, megszemlélem a pazar kilátást. Mintha ma nem is lenne olyan pazar. A férjem visszatér. – Szia! Ne haragudj, ez az átkozott fickó a Standard Charteredtől, valami krízisbe kerültek, és nem hagy levegőhöz jutni. – Nagyszerű! Örömmel hallom, hogy vannak fontosabb emberek, akikkel beszélned kell. És fontosabb dolgok, mint ez. Őszintén felsóhajt. – Drágám, mit mondhatnék? Ezt alaposan elbaltáztam, elismerem. De a legjobb szándékkal tettem… – Valóban? – Persze. Senkit nem akartam szándékosan félrevezetni. Szeretnék hinni neki, szeretném megérteni. Hiszen ő az a férfi, akit szeretek. Mégis fény derült egy-két titokra. Nyugodt hangon folytatja: – Ha egészen őszinte akarok lenni, talán azt is feltételeztem, hogy úgyis ismered az egész históriát. Nina halála minden újságban benne volt. Kis híján üvölteni kezdek. Muszáj türtőztetnem magam. Látom, hogy egy idős hölgy, akinek fahéjas csiga hever a tányérján, rám néz az üvegfal mögül. Bólogat, mintha tudná, mi történik. – Rachel? Lehalkítom a hangomat. – Az olyan korú emberek, mint én, nem olvasnak újságot, David. Ezt azért biztos tudtad, nem? Ráadásul fogalmam sem volt róla, hogy ki vagy, amíg nem találkoztunk a galériában. Lehet, hogy te egy híres cornwalli család leszármazottja vagy, de én Plumsteadből jöttem, Dél-Londonból. És Snapchatet vagy Twittert olvasok. – Oké. – Úgy hangzik, mint aki végleg elveszítette minden fegyverét. – Ismétlem, nagyon sajnálom. Ha tudni akarod a kegyetlen részleteket, talán most már minden elérhető on-line, úgyhogy megtalálod.

Egy pillanatig hagyom, hogy szenvedjen. – Tudom. Tegnap éjjel mindent kinyomtattam. Most is nálam vannak a papírok, a táskámban. Szünet. – Tényleg? Akkor, miért faggatsz? – Mert előbb hallani szerettem volna a magyarázatodat. Adni akartam egy esélyt. Megérteni az érveidet. Kurtán, gyászosan felnevet. – Nos, most már hallotta az érveimet, Daly bírónő. Kiléphetek a tanúk padjából? David megpróbál levenni a lábamról. És a lelkem mélyén legszívesebben hagynám magam. Úgy döntök, hogy hajlandó vagyok elengedni, ha válaszol egy utolsó, fontos kérdésre. – De miért van sír, David? Ha nincs holttest, miért van sír? A válasz nyugodt, de a hangja csupa szomorúság. – Mert muszáj volt valami lezárást kínálnunk Jamie-nek. Olyan rettenetesen összezavarodott, Rachel, és mint tudjuk, még ma sem heverte ki teljesen. Nem elég, hogy az édesanyja meghalt, de a holtteste eltűnt, egyszerűen nyoma veszett. Jamie képtelen volt megnyugodni, folyton azt kérdezgette, hová ment az anyukája, és mikor jön vissza. Muszáj volt temetést tartanunk, úgyhogy készíttettünk egy síremléket is. Egy olyan helyet, ahova a fiam kijárhat, és megsirathatja az anyját. – De… – Már-már aberráltnak érzem magam, de egyszerűen tudnom kell. – Mégis mi van a koporsóban? – A kabát. Amit az eltűnésekor viselt. Az a kabát a bányából, amelyen rajta van a vére. Olvasd el a nyomozási jegyzőkönyvet! És beletettük néhány kedvenc holmiját. Könyveket, ékszereket, ilyesmit. Tisztességesen és őszintén válaszolt a kérdéseimre. Hátradőlök. Részben megkönnyebbülök, részben kiver a víz. Egy holttest. A bányaépület alatt, a járatokban, amelyek behatolnak a tenger alá. De hány holttest fekhet már ott? Hány vízbe fúlt bányász? Eggyel több vagy kevesebb, mit számít? – Nézd, David! Tudom, hogy kissé keményen beszéltem veled, de ez olyan… Nos, sokként ért. Ennyi az egész. – Teljesen megértem – válaszolja a férjem. – Csak azt kívánom, bárcsak

ne így tudtad volna meg. Különben, hogy van Jamie? – Azt hiszem, jól, megnyugodott a kirohanása után. Ma reggel teljesen rendben volt. Csöndes, de jókedvű. Elvittem a fociedzésre. Cassie megy érte. – Lassan hozzád szokik, Rachel. De, mint mondtam, még mindig össze van zavarodva. Nézd, most mennem kell. Később beszélünk. Elköszönünk, és a zsebembe csúsztatom a telefont. Marazion felől fúj a tengeri szél, sós ízt hoz magával, és felborzolja a lapokat, miközben előveszem a táskámból a köteget, és leteszem az asztalra. Rengeteg információ, egy órán át kerestem és nyomtattam. Nina Kerthen halála, ahogy David is mondta, elképesztő hírlapsztorinak számított. Egy-két napig még az országos lapok is ezen csámcsogtak. A helyi újságoknak pedig hetekig ez volt a fő témájuk. De úgy tűnik, ők sem tudtak meg többet. Valószínűleg Nina Kerthen ivott a kérdéses estén. A hatóságok nem gyanakodnak idegenkezűségre. Idegenkezűség. A jogi kifejezés hátborzongató, mesébe illő képeket idéz egy sötét férfiról, aki hosszú ballonkabátot visel. Egy velencei merénylőről, aki elragad egy gyönyörű nőt, és beleveti a csatornába. Látom magam előtt, ahogy a sápadt arc kiemelkedik a víz szürkeségéből. Aztán ellepi az egyre sötétedő folyadék, míg végleg elmerül. A papír megrebben a szélben. Ma még a délies szellőnek is hűvös, friss harapása van. Egy pillanatra elkalandozom, és nézelődni kezdek. Magányos férfi sétál Long Rock mellett, a hullámzó homokban. Céltalanul lődörög, köröz, mint aki elveszett. Vagy keres valamit, amit soha nem találhat meg. Hirtelen megfordul, és felém mered, mintha érezné, hogy figyelik. Különös pánik lesz rajtam úrrá, hirtelen és húsba vágó félelem. Lecsillapítom az idegeimet. Csak a múltam miatt van. Visszatérek a papírokhoz, olvasok tovább. Tudnom kell az összes részletet, bele kell vésnem az agyamba. A kezdeti feltételezések, amelyek gyilkosságra gyanakodtak, kétségkívül szaftos sztorikhoz szolgáltattak alapot. Így Nina halálakor az újságok megfűszerezték a beszámolóikat a gyilkosság mennyei lehetőségével. A kérdéseket soha nem tették fel nyíltan, de egyértelműen a levegőben

lógtak, a képek alá nem írtak semmit, de a másodlagos jelentés teljesen magától értetődő. Ezt nézzétek! Ez a David Kerthen nem túl jóképű, túl gazdag, olyan férfi, akit szívesen gyűlölnénk? Lehet, hogy megölte a gyönyörű feleségét? Amikor ezt a lehetőséget elvetették, az országos lapok nem foglalkoztak többet az üggyel, a helyi újságok pedig egyfajta kétségbeesett optimizmussal az öngyilkosság feltételezéséhez folyamodtak. Ki menne sötétben egy bányaaknához? Miért vállalna efféle kockázatot egy hideg karácsonyestén? A helyi sajtó legnagyobb bánatára a halottkém jelentése teljesen egyértelműen fogalmaz. Belekortyolok a jéghideg kávéba, és harmadszor is átfutom a jelentést. Tiszta, holdfényes este volt, december huszonnyolcadika. Juliet Kerthen, David édesanyja látta, ahogy Nina sétálgat a völgyben, a sziklák mentén, az aknák közelében, ahogy ez időnként szokása volt, amikor ki akarta szellőztetni a fejét. Ivott aznap este, a családja körében. A tetteiben nem volt semmi szokatlan, a bányaépületek körüli terület lenyűgöző kilátást nyújt. Ahogy a vad tenger ostorozza a köves sziklák lábát. Különösen egy ilyen ragyogó, holdfényes estén. Ám amikor Nina nem tért vissza, a család megijedt. Először azt feltételezték, hogy egyszerűen eltévedt a sötétben, valahol az ösvényen. De továbbra sem tért haza, ezért a gyanakvások egyre sötétebb képet festettek. Talán leesett valamelyik szikláról. Bosigranről vagy Zawn Hannáról. Azt senki nem gondolta, hogy a Jerusalem aknába zuhant volna, pontosan tudta, milyen veszélyes hely. Ám a zűrzavar közepette megszólalt Juliet, és tett egy javaslatot. Keressék Morvellanban! Elvégre arrafelé látták utoljára, az aknaház felé sétált. Ráadásul az előző napokban sok eső esett. És a bányaépületeken nincs tető. És Nina magas sarkú cipőt viselt. A kis kutatócsapat – David és Cassie – elindult az aknaház felé, ahol nyitva találták az ajtót. A nedves gödörben nem láttak holttestet, de rábukkantak egy jelentős és szomorú bizonyítékra. Nina esőköpenye a vízben lebegett. Az asszony ezt a kabátot viselte. Ezért bizonyára az történhetett, hogy rettenetes módon lezuhant a gödörbe, és levetette a kabátját, miközben megpróbált kimenekülni. De végül feladta. Egy test

gyorsan megfagy abban a jeges vízben, majd lesüllyed. Az esőkabát az első számú és alapvető bizonyíték. Két nappal a baleset után a búvárok vérnyomokat és törött körömdarabkákat találtak az akna téglafalán, a fekete víz fölött. Rábukkantak néhány hajszálra is. A DNSminta egyezett Nina Kerthenével, az ő vére volt, az ő körme és az ő haja. Íme a bizonyíték, milyen kétségbeesetten próbált kimászni a bányából, az elkeseredett küzdelemre, amelyet a vízzel teli aknában folytatott. Olyan bizonyítékok, amelyeket nem lehetett meghamisítani vagy odarejteni. Juliet Kerthen szemtanúként elmondott beszámolójával kiegészítve összeállt a kép. A halottkém jelentésében végzetes kimenetelű baleset szerepel. Nina Kerthen ittas volt, ezért nem tudott tisztán gondolkodni, és vízbe fulladt, miután lezuhant a Jerusalem aknán vagy a Morvellan bányában. A holtteste lesüllyedt a jeges vízben, és talán soha nem löki ki a víz, örökre elveszett a tenger alatti bánya megszámlálhatatlan tárnájában és oldaljáratában, magukkal sodorták ismeretlen áramlatok és a hullámzás. Örökre csapdába esett Carnhallow és Morvellan alatt. Egész testemben megborzongok. Az öböl felől érkező szelet esőcseppek mérgezik. Tennem kell a dolgomat, és vissza kell mennem a házba. Kidobom az üres papírpoharat, lemegyek a földszintre, és tizenhét perc alatt bevásárolok. Ez az egyik előnye annak, ha valaki tud takarékoskodni, mert szerény körülmények közt nevelkedett. Apró emlékeztető Rachel Dalyre, Délkelet-Londonból. Soha nem csábulok el a szupermarketekben. Rákanyarodok a főútra, és vetek egy utolsó pillantást St. Michael’s Mountra, ahol egy kósza szeptemberi fénysugár megvilágítja a St. Levansok szubtrópusi kertjét. Ez a család ötszáz évvel fiatalabb, mint a Kerthenek. Aztán megnyílnak a felhők, és mindannyiunkat eláraszt a napfény. Ekkor rájövök, hogy mit kell tennem. Hiszek Davidnek, de Jamie-nek akkor is segítségre van szüksége. A saját mostohafiam megfejthetetlen rejtély számomra, és magyarázatokat kell találnom, meg kell tanulnom olvasni benne, megfejteni és megérteni. Lehet, hogy Davidnek ennyi elég. De nekem többet kell tudnom.

102 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Délután

Egy hétig tartott, hogy összeszedjem a bátorságomat, és be merjek ide jönni. David dolgozószobájába. Itt talán többet megtudhatok Jamie-ről. A férjem jön-megy, telnek-múlnak a napok, amelyek most már kézzel foghatóan rövidülnek, elmegyek Jamie-ért az iskolába, beszélek a kertésszel, és olvasom a könyveimet intarziáról, szőnyegekről és freskókról, és már legalább tizenkétszer megálltam ez előtt a lenyűgöző ajtó előtt. A ház teljesen kihalt. Jamie még iskolában van; Cassie pedig vásárolni ment. Juliet a barátaival tölti a napot St. Ivesben. Van legalább egy órám. Úgyhogy most kell megtennem. Tudom – ez vitathatatlan –, hogy David háta mögött cselekszem, de a házban uralkodó gyász túl nyomasztó ahhoz, hogy közvetlenül fel merjem tenni a kérdéseimet. Az mindenkinek túl fájdalmas lenne. Ezért sokkal óvatosabbnak kell lennem. Diszkrétnek. A polírozott padlóra ragyogó, borostyánszínű foltot vet a kellemes, de éles őszi napfény. A padlódeszkák megnyikordulnak, amikor előrelépek, és kinyitom az ajtót. Csak háromszor vagy négyszer jártam ebben a tágas, cédrusillatú szobában, és mindannyiszor David társaságában. Most halvány, de határozott félelemmel nézek körül. A faburkolatú falakon régi portrék lógnak. Esetlen, vidéki művek a Kerthen család férfiúiról, gazdag emberek portréi, akik csak másodrangú festőket tudtak megbízni. Tudom, hogy a legnagyobb és legsötétebb portré Jago Kerthent ábrázolja, aki az 1720-as években fúratta Jerusalem aknát. David szerint rossz híre volt a szigora, ha nem egyenesen kegyetlensége miatt. Halálba küldte az embereit a veszélyes gödrökben, éjjel-nappal dolgoztatta őket, önfeláldozó cornwalliakból álló munkacsapatokat, akik faggyúgyertyát ragasztottak kis kalapjaikra. Jago Kerthen halványkék szeme kapzsin megcsillan az aranykeretes portrén, bármilyen ügyetlen volt a művész, a tekintet igen kifejező. Mégis a tizennyolcadik század elején Jago Kerthen

rettenetes kapzsisága gyarapította a Kerthenek ezreit milliókká. David úgy helyezte el a portrét, hogy kinézzen a magas, kazettás ablakon, végig Carnhallow-völgyön, egészen Morvellan bánya derengő szürkeségéig. Aztán tovább, a tenger csillogó pusztaságáig. A kapzsi és erőszakos Jago Kerthen ma is ugyanazt a bányát nézi, amit ő maga fúratott a gránitba. Biztos vagyok benne, hogy az elrendezés nem véletlen. A szoba többi része is Davidre vall. Néhány absztrakt festmény, talán egy Mondrian is. A padlón közel-keleti szőnyegek, amelyeket David úgy kedvel, nyilván kiváló minőségű török vagy perzsa munkák. Miközben lenézek, szinte hallom, hogy könnyed hangon magyaráz, ahogy szokott: „Ó, igen, a szőnyegeket Bakuban vettem.” A szoba képét egy hatalmas íróasztal uralja, masszív és egyértelműen patinás. Közelebb sétálok, és megpróbálom elhessegetni a nyomasztó gondolatot, hogy valami helytelen dolgot teszek, hogy nem szabadna itt lennem. Elvégre kutakodom. Vadonatúj laptop fekszik a katonai emlékek mellett, amelyeket a Kerthenek évszázadok háborúi során gyűjtöttek, megfakult selyemszalagokon lógó kitüntetések a krími és a napóleoni háborúkból, mellettük pedig egy rozsdás, régi revolver, amelynek zegzugaiban még most is látszik a sár – talán az első világháborúból származhat. Aztán egy hosszú, fényes kard, díszes markolattal. Közelebbről szemügyre veszem, és látom, hogy azt karcolták bele, Harry St. John Tresillian Kerthen, Paardeberg, 1900. A hatalmas íróasztal másik végén három fénykép áll. Egy osztott keretben egymás mellett állunk Daviddel, a másik pedig Ninát és Davidet ábrázolja. Mindkettő a pompás esküvőinket örökítette meg. Megpróbálom elkerülni az összehasonlítgatást, Nina esküvői ruhájának ringó szépségét az én szerény nyári ruhámmal, Nina fényűző lakodalmának pompáját az én visszafogott, londoni partimmal. Ellenállok a késztetésnek, hogy lefelé fordítsam Nina fényképét. A harmadik, ezüstkeretes fényképen Jamie van, négy-öt éves lehet, és önfeledten nevet a napfényes konyhában, itt, Carnhallow-ban. Megrendítő, csodálatos kép, Jamie imádott édesanyjára néz, aki nyilvánvalóan

megnevettette, valahová a fényképezőgép mellé. Elképesztően boldognak tűnik, soha nem láttam még ilyennek. Nem láttam nevető, boldog kisfiúnak, a gondtalan gyermeknek, aki az édesanyja halála előtt volt. Ebben a szobában szinte lüktet a veszteség fájdalma, mint egy felszakadó seb Carnhallow szívében. És úgy érzem, én vagyok a szilánk a húsban. Aki újra felszínre hozza a fájdalmat. De a legjobb szándékkal teszem, segíteni akarok Jamie-n. Úgyhogy folytatom. Átsétálok a szobán, és megnézegetem a könyvespolcot. Korábbról tudom, hogy az egyik polc Jamie számára van fenntartva, itt gyűjtöttek össze mindent az iskolai oklevelektől a focikupákig. Amikor legutóbb itt jártam Daviddel, láttam, hogy előveszi Jamie orvosi papírjait. Végignézek a polcon. Egy iskolai fénykép. Valami tankönyvféle. Oltási könyv. Vércsoport, A. Születési anyakönyvi kivonat, március 3. Csillagos ötös angolból, másodikban. Megállok egy címzés nélküli dossziénál, majd kiveszem és kinyitom. Nem sok minden van itt. Néhány lap, gyerekkézírással. Olvasni kezdem, és elszorul a torkom a rám törő érzelmektől, amikor rájövök, hogy ezek Jamie levelei, amelyeket a halott édesanyjához írt. Kedves Anyu! Azért irom eszt, mert a pszihológus azt monta a korházban, jó, ha irok most, hogy meghaltál. Hiányzol anyu. Olyan vices voltál amikor összehomokosztad az orrod franciaországban amikor nyaralni voltunk. Minden nap gondolok rád amióta leestél Amióta Sokminden történt, sok szomoru dolog is és apu sokat megy el mint és aszt mongya neki is hiányzol. Kaptam egy uj toltartót, anyu. Miután beleestél a vizbe nagyi aszt monta, egy nagyon hoszú nyaralásra mentél, megkérdesztem hogy olyan hejre mint franciaország és aszt monta, igen. De apu aszt mongya, soha nem jössz visza és nagyi hazudik mert meghaltál és nem jössz visza. Van egy kihajtogatos könyvem Miután te Ma aszt tanultuk, hogy a dinoszaurus euplokefalusznak csontos

bunkó van a farkán amivel elhesegeti az elenségeit. Ma az irást is gyakoroltuk itt vanak a mondataim hallod, hogy énekelek? Láttál már rúgni? Ugrom. Kezdek ugrani Felemelem. Megigazítom az asztalt. Sírok. Repülök a levegőben. A férfi a korházban aszt monta levélben kel beszélgetnem veled, de néha nagyon elszomorit amikor eszembe jutnak a nyaralások. Te is emlékszel rájuk anyu? A legjob nap veled és apuval az volt, amikor franciaországba mentünk. Apuval felmásztunk a világitótoronyba aztán veled vásárolni mentünk vetünk mályvacukrot és isteni foró csokit itunk. Amikor viszaértünk, megsütöttük tüzön. Akkor kelet volna vacsoráznom de felszáltunk egy másik hajór, hogy egy másik házba menjünk és ot alugyunk. Ojan szuper volt. Mindenki ojan boldog volt. Miután meghaltál Anyu nagyon sokat eset az esö karácsony ota, hogy nem vagy it. Kaptam gumicsizmát. Aztán beletrapoltam a pocsojákba apuval aztán csináltunk lazanyát és még egycer megnéztük a filmet, amit úgy szeretél. Apu sirdogált egy kicsit, még soha nem látam sirni, mert apu nem sir, de aszt monta, csak azért sir, mert én is egyedül vagyok, mint ö. aszt monta, sajnál és anyu szeretet engem, és ezt nem szabad kécségbe vonnom és Miért montad azt a karácsonyrol Miért Most menem kel, nagyi aszt mongya sajtos makaroni az uzsona. Remélem, hogy a menyországban van kutyád, hogy ne legyél ojan magányos Szeretlek anyu. Aszt akarom hogy viszagyere de nem tucc mert apu aszt mongya meghaltál. Minden nap hiányzol mert ot vagy a földben

ojan mélyen hogy még egy buldozerel sem lehet kiszedni Jamie Remeg a levél a kezemben. Sötét foltok éktelenkednek rajta. Talán megszáradt könnycseppek lehetnek. Még két levél van a dossziéban. Rövidebbek. Ezekben jobb a helyesírás; nyilván Jamie már idősebb volt, amikor ezeket írta. Közel hajolok, hogy lássam a szavakat, és rájövök, hogy a szoba teljesen elsötétült. Kipillantok az ablakon, és megállapítom, hogy esőfelhők kergetőznek az égen, amolyan baljós, cornwalli módon, és éjszakává varázsolják a nappalt. Az eső türelmetlen ujjbegye kopogtatni kezd az ablakon. Kinyújtom a kezem, hogy felkapcsoljam David réz kislámpáját, és folytatom az olvasást. Kedves Anyu! Apu aszt monta, abba kel hagynom a leveleket, mert felzaklatnak. Azt monta, csak mérges leszel tölük, és félek, hogy viszajösz mint egy szellem, ami nagyon félelmetes lenne. Szellem Nem akarom abbahagyni az irást, mert amikor irok elképzellek a fejemben. Megpusziltad az orom, hogy megvigasztaj Franciaországban Anyu emlékszem hogy karácsony volt, és mindenki ita az italát, és egyre hangosaban beszélt. Sajnálom és apu aszt monta, a te hibád volt és kiszalatam és nem tudom leirni hogy sajnálom, hogy meghaltál, sajnálom, ha Szombat Ezeket a mondatokat irtuk tegnap Ezt a könyvet különösen szeretem Ma nem megyek úszni, túlságosan unalmas Remélem, még egyszer látom az anyukámat Elviszem az iskolába a játék robotomat Azt hiszem, nincs kutyád Apu borotválkozik

Anyu integet Anyu valamejik éjel azt álmodom, hogy lebegsz a vizen. Valaki aszt monta az iskolában, hogy a holttestek viszajönnek. te visszajösz? Azt mongyák, ha belefulattál a tengerbe, a holtestedet kimosta volna a víz a partra, mint egy tengericsilagot. Téged miért nem mosot ki a víz Morvellannál, mint egy tengericsilagot? Vérzik LEVÁGTÁK AZ UJAD HEGYÉT VÉR A A buborékos italok megártalak neked, és emlékszem hogy karácsonykor buborékos italt adtam neked és aszt hitem, az én hibám, hogy meghaltál és eltemeték a kabátodat de már nem hiszem eszt. Halgatom a tengert olyan, mintha egy nagy ember lélegezne, egy nagy félelmetes ember és anyu a sötétségben és feketeségben. Roszat álmodok arról, hogy nincsenek ujaid, és sajnálom. mosolyogsz Jamie Már csak egy levél maradt hátra. Egy is bőven elég. Az utolsó levél mintha nemrégiben készült volna, a kézírás sokat javult. Az első bekezdésben észreveszem a nevemet. Ezek szerint, Jamie akkor írta, amikor beléptem az életébe. Közelebb hajolok David kislámpájához, felemelem az írólapot, és olvasni kezdek. Kedves Anyu! Itt van apu új felesége és Rachel Dalynek hívják, de mostmár ő is Kerthen mint te, én vagy apu. Mérges vagy rá, amiért elfoglalta a heje helyedet? Ne legyél, mert kedves és megtanit fényképezni de ő nem az anyukám, mert TE vagy az anyukám. Néha nem szeretek ránézni a bányára, ahol lezuhantál anyu Tudom, hogy élsz és jól vagy, de a bányák megijesztenek. Ojanok mint a szörnyetegek. Rachel néha szomorú, sokat nevet asztán boldogtalannak tűnik.

Emlékszem hogy te is sokat voltál szomorú, a baleset esés előtt. Amikor apu asztán te azt montátok hogy amit montatok, ne mongyam el senkinek. Ma az iskolában Miss Anderson mutatott fényképet a menyországról, de aszt hiszem, én többet nem hiszek a menyországban mert régen aszt gondoltam, te is ott vagy nagyapával. De most nem vagy a menyországban, mert éjszaka itt vagy a házban, és ez hogyan müködhetne? Talán úsztál a bányában és kimásztál? Tegnap elmentünk úszni. Tudom a gyorsúszást és a hátúszást de a pilangó nem megy. Nagyon nehéz. Franciaországban messzire elúsztál és apa csak nevetett, hogy elúszol egészen Angliáig, mert meg akarsz szabadulni tölünk. Bárcsak Ugyanúgy szerettelek, mint apát, sajnálom Tanultam valamit a pingvinekről. Az Antarktiszon vannak olyan pingvinek, akik egész télen gondoskodnak a kispingvinekről. Ott nagyon hideg van a szemünk is megfagyna ezért szemüveget kel hordani. Az apuka pingvinek gondoskodnak a kis pingvinekről. A szél csak fúj és fúj és az apuka pingvinek puha tollukkal melegen tartják a kicsiket. aszt hiszik, hogy az anyuka pingvinek meghaltak, de asztán észreveszik, hogy az anyuka pingvinek közelítenek a szélben és hóban és boldogok lesznek. Az anyuka pingvinek mindig visszajönnek. Hétvégén elmegyünk egy kastéjba és piknikezünk Rachellel és apuval. De lehet hogy esni fog, ezért ithon maradunk de szerintem napos idő lesz. Ma meleg nap van és elmentünk úszni én, apu és Rachel zawn hannánál és anyu, benne voltál a fejembe és akkor megláttalak a házban. Nagyonnagyon hiányzol, mint egy pohár viszki, ahogy apu mongya és most megyek aludni. Szia Jamie Óvatosan visszacsúsztatom a leveleket, majd visszateszem a dossziét a

polcra. Cassie nemsokára hazaér Jamie-vel, ahogy Juliet is hamarosan visszajön. Nem akarom, hogy itt találjanak, még ha ez az én házam is. És nem akarom, hogy bárki megsejtse, hogy szimatolok. Körbejárok a dolgozószobában, és visszaigazítok mindent, amit esetleg elmozdítottam. Aztán megállok az ablak előtt, és követem Jago Kerthen pillantását az elsötétült, esőáztatta völgyben a bányák, a sziklák és a tenger felé. Miről árulkodnak ezek a levelek? Azt súgják, hogy Jamie teljesen össze van zavarodva, és nem is sejtettem, hogy ilyen komolyan. Azt súgják, hogy nem segítek neki, pedig úgy tűnik, kedvel és elfogad engem. Azt súgják, hogy Jamie gyásza erős és szakadatlan, hogy sokat szenved; azt mondják, hogy kötelességem segíteni ennek a fiúnak, minden tőlem telhető módon. És elárulnak még egyvalamit. Nina halálának estéjén vitatkoztak. Méghozzá elég rémes vita lehetett, ha Jamie emlékszik rá. A nyomozási jegyzőkönyvben szó sem esik vitáról. Mihez kezdjek ezzel az információval? Forduljak Davidhez? Akkor kénytelen lennék elárulni, hogy kutattam a dolgozószobájában. Hogy belenéztem a személyes irataiba. Ám a töprengésemet velőtrázó sikoly szakítja félbe.

Este

Lekapcsolom az íróasztali lámpát, az idegességtől összeszorul a mellkasom. – Valaki! – kiáltja Juliet. – Jöjjön valaki! A dolgozószoba előtti folyosó teljesen üres. Az új hallba vezet. A végében felbukkan egy alak – Jamie az. Az iskolai egyenruhájában van. Mindannyian visszaértek volna, és nem vettem észre? Úgy látszik, ennyire elmélyedtem a levelekben. – Rachel! A régi hall – kiáltja Jamie, miközben felém néz. – Nagyi, hallottam őt, hallottam, ahogy kiabál. – Az arca sápadt, remeg a szája. – A régi hallból jön. Kérlek, gyere! Követem, olyan gyorsan futunk, hogy a padlódeszkák fájdalmasan nyikorognak. Elfordítom a régi hall kovácsoltvas kilincsét. A magas, ólomüveg ablakokban szürkésfekete felhők táncolnak, mintha idejekorán leszállt volna az este. Minden fény a szobából érkezik. Reszkető, narancssárga fény, amelytől árnyak táncolnak a falakon. Mert a padlón lángcsíkok rajzolódnak ki. Minták, spirálok, hurkok és vonalak, amelyeket erős, alacsony lángok táplálnak, mintha sokatmondó hasadékok labirintusa nyílt volna meg a kőpadlón, láthatóvá téve a föld alatt égő bányákat, a tűz kinyújtja ujjait, és belekarmol a házba. Juliet egy kabáttal csapkodja a rémes lángokat, halálra van rémülve, majdnem sír. – Szent ég? Mi ez? Mi ez? – ismételgeti, hangja rekedt az ijedségtől. – Csak azért jöttem erre, hogy lerövidítsem az utat az eső miatt. Gyűlölöm ezt a szobát. Ezért általában soha nem választom ezt az utat, és erre… – Előremutat. – Erre ezt találom mindenütt, ezek az emberek, ki tette ezt, miért tehette ezt? Elszántan oltani kezdem a tüzet. De nem egyszerű a helyzet. A tűzcsíkok alacsonyan, de hevesen és állhatatosan égnek, és ettől valamiért még vészjóslóbb az egész. Mintha egy jóval nagyobb hatalom szerény bemutatója lenne, amely arra szolgál, hogy megrémítsen és fenyegessen, Látjátok, mire vagyok képes? Benzinszag terjeng a levegőben, elkeveredik a füsttel, és talán valami mással. Parfüm lenne? – Jamie! Segíts nekem vagy a nagyinak!

Nem csinál semmit. Megkerülte az alacsony tűzlabirintust, és a helyiség túlsó végéről megigézve bámulja a villogó műsort. A füstös fény, amelytől a saját árnyékaink is meghajolnak, bénítóan remeg. Juliet újra nekiesik a lángoknak. Lassan maguktól elhalnak. Talán elvégezték a feladatukat. Juliet a fülembe súgja: – Ő volt az. Nina tette. Jamie csak állt ott, elámulva mosolyog. Ezt is megjósolta. A sárga társalgóban mondta. Fények lesznek a régi hallban. Nem, ez lehetetlen. Csak valami tréfa lehet. Elsétálok a pislákoló lángok között, és vigasztalóan átkarolom a vállát. És ekkor rápillantok a kacskaringós mintára, az ő szemszögéből. Rádöbbenek, miért ilyen elképedt, rémült vagy döbbent. A sárga tűz táncoló vonalai nem véletlenszerűek. Egy lángoló szó betűi. ANYU.

82 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Este

David az ablaknál állt, és Macallan whiskyt kortyolgatott a kristálypoharából, miközben hallgatta a járdán nevetgélő diákokat, akik az egyetemről tartottak hazafelé az esti köd kísértetszerű függönyében. David általában kedvelte az évnek ezt az időszakát, a sárguló levelek alatt nyüzsgő műveltség zaját. Ám aznap este a diákok fiatalsága csak előrehaladott korára emlékeztette, vidámságuk növelte a szomorúságát. Jamie. Visszasétált az íróasztalához, letette az italát, és felnyitotta a laptopot, majd beírta a számot, és közben megnézte, mennyi az idő. Hat óra volt, ilyenkor szoktak beszélni. A fia arca megjelenik a vonalban. – Tartsd feljebb a telefont, Jamie! Így nem látlak. – Bocs, apu. Most jobb? – Igen. David végignéz a képernyőn, körbejáratja a tekintetét a fia szobáján. Focis poszterek. Rendezett könyvespolcok. Egy fekete mikroszkóp áll az íróasztalon, görbe, mint Nosferatu. Jobbra a kertekre nyíló ablak, amelyen keresztül ellátni a hosszan elnyúló lankák fölött, egészen a sziklákig és a bányákig. A cornwalli ég tisztábbnak tűnik, mint a borongós londoni ott, Bloomsburyben. – Szép estétek van? Jamie megvonta a vállát, az arca üres volt. Aztán elkapta a tekintetét a képernyőről, mintha hallott volna valamit, a házból. – Jamie? – Igen, apu. Bocs. Tényleg szép, napos idő volt. Három gólra játszottunk Rollóval. – Jó, ez remek hír. – Aztán lementünk a Zawnhoz, kacsáztunk meg ilyesmi. Nagyon jó volt.

Láttunk egy fókát is. – Á! Bárcsak ott lehettem volna. – Hmm. Igen. – Tényleg azt szeretném, Jamie. David belenézett a fia kifejező tekintetébe, és érezte a gyötrő kétségbeesést. Neki, az apjának kellene köveket dobálnia a fiával, nem pedig folyton Rollónak; neki kellene fociznia vele a füvön, nevetgélni a bársonyos októberi alkonyat hűvös, de kellemes levegőjén. De ő nem volt ott. Alig volt ott. Túl sokat hiányzott Jamie gyerekkorából. Amikor erre gondolt – hogy nem követheti végig, ahogy a fia felcseperedik –, émelyegni kezdett a fájdalmas veszteségtől. Folyékony ezüst árad le a lefolyón. A fiú felnő, és David elmulasztja a gyerekkora utolsó, értékes éveit, ahogy a korábbiaknak sem volt részese. – Minden rendben, apa? – Igen, igen. Csak elgondolkodtam. – Mosolyt erőltetett az arcára. – És mi a helyzet Rachellel? Bocsánatot kértél tőle? – Miért kellett volna bocsánatot kérnem, apu? – Amiért kitaláltad azt a tréfát a tűzzel meg a gyújtóbenzinnel. David várt, és némán imádkozott, hogy Jamie ezúttal bevallja, hátha így, hogy csak mintegy mellékesen rákérdez, a fiú végül beismeri. – De én nem találtam ki semmilyen tréfát, apu. Már mondtam. Nem én voltam! Talán Cassie vagy nagyi, de nem én tettem. Lehet, hogy Rachel volt, időnként mókásan viselkedik. Elég furcsa tud lenni. – Jamie, kérlek! – Apu! Nem én voltam! A fiú teljesen őszintének tűnt. Az arca buzgó, fájdalmas és nyílt; David mégis meg volt róla győződve, hogy csakis ő tehette. Bizonyára zavaros fejében újra át akarta élni a korábbi élményt. Amikor ugyanis közeledett a hatodik születésnapja, Nina ezt találta ki, meglepetésként tűzzel írta ki Jamie nevét az öreg hall padlójára, mintha az egész talaj egy hatalmas születésnapi torta lenne, és a kisfiú legalább nyolcszázat kívánhatna. Az anyja mindig szerette a nyílt lángot, örömtüzet, gyertyát, kandallót. David emlékezett Jamie elragadtatott kiáltására, amikor az attrakciót bemutatták, bekötött szemmel bevezették az öreg hallba, aztán levették róla

a kendőt, és a szeme elé tárult a lángoló felirat – Boldog születésnapot, Jamie! –, amelyet tűzzel írtak a kőpadlóra. És amikor Jamie megfordult, észrevette, hogy az összes barátja a sötétben kuncog, mögöttük pedig zsúrkocsikon torták, friss limonádé, zeller- és almacsíkocskák várják. Ez volt a világ legjobb születésnapi bulija! Köszönöm, anyu! Köszönöm, apu! Egy efféle csodálatos emlék megragad egy gyerek fejében. Hiszen David sem felejtette el. A boldogság, amely már soha nem tér vissza, az utolsó valóban boldog pillanatok, amelyeket még családként éltek meg. Talán nem meglepő, hogy Jamie újra akarta játszani a jelenetet, és egyfajta gyerekes tűzmágiával megpróbálta megidézni az édesanyját. Írd ki a nevem fénnyel, és megjelenek! De Jamie nem volt hajlandó bevallani. Jamie arca határozottan elsötétült. Állát makacsul, enyhén kihívóan felszegte. Tipikus Kerthen kifejezés. David felsóhajtott. – Oké, ezt majd máskor megbeszéljük. Jamie szenvtelenül bólintott – aztán feszülten ráncolni kezdte a homlokát. – Kérdezhetek valamit, apu? – Persze, csak rajta! – Szereted Rachelt? David régóta várta már ezt a kérdést, úgyhogy kész válasza volt rá. – Természetesen. Ezért vettem feleségül. Ezért van itt, vagyis ott. Carnhallow-ban. – Oké. És apa… – Jamie habozott. – Ugyanannyira szereted Rachelt, mint anyát? – Nem, ez más, Jamie. Egészen más. Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint édesanyádat. – És hiányzik anyu? – Nagyon, Jamie. Minden áldott nap. Mindannyiunknak hiányzik. Az apukák is lehetnek magányosak. Jamie bólintott, de rettenetesen búskomornak tűnt. David legszívesebben átkarolta volna a kisfia karcsú vállát, hogy magához ölelje és megvigasztalja. De az ország két különböző végén voltak. Úgyhogy csak szavakkal tudta

megölelni. – Az, hogy Rachel hozzánk költözött, nem változtat semmit azon, hogy szerettem édesanyádat. Nem vesz el semmit a múltunktól. – Rendben, apu. Értem. – Jamie amolyan kamaszosan felsóhajtott, aztán oldalra pillantott. – Megyek, szólok Cassie-nek, hogy azonnal indulok, mert kiabál, hogy kész a vacsora… A fiú letette az asztalra a telefonját, úgyhogy David csak az üres mennyezetet látta, fehér téglalapot, amelyre rózsaszín fényt vetett a lemenő nap. David el tudta képzelni a képet, a csodálatos kilátást a Zawn Hannára, a haldokló napfény vakító erejét, amely sötétbe burkolja Morvellant az alkonyi tenger halványaranyának háttere előtt. David ránézett az órára. Még egy aktát át kellett néznie, hamarosan vissza kell térnie a munkához. Még ahhoz is túl elfoglalt volt, hogy a saját gyerekével beszélgessen, a gyászoló kisfiával, aki folyamatosan traumákkal, zavaró gondolatokkal és az apja rettenetes hibáival küszködik. A bűntudat diadalittasan visszatért. David megfogadta, hogy ez sohasem fordulhat elő, mégis pontosan ezt tette. Megismételte a saját apja kegyetlenségeit. David apja szándékosan kizárta őt a nem létező családi életükből azzal, hogy bentlakásos iskolába küldte. És most Davidet a munkája zárja ki a saját fia életéből, miközben Londonban robotol, hogy megpróbálja rendbe tenni azt, amit az apja elrontott. Egy fiú magára maradt. Újra. Szinte sorsszerűnek tűnt, hogy minden nemzedékben lejátszódjék ugyanaz a kegyetlenség. Mintha Jamie sorsa egyfajta bosszú lenne a sok fiúért, akit leküldtek a bányába. Ti is ezt tettétek velünk, évszázadokon át, itt az ideje, hogy a Kerthenek is szenvedjenek. Hogy juthattak idáig? Nem arról volt szó, hogy David nem szerette a fiát. Miközben londoni lakásának nyugodt, fegyelmezett csöndjében üldögélt, visszaidézte a kitörő boldogságot, amikor először a kezébe vehette Jamie-t, olyan elmondhatatlan boldogságot érzett, amelybe sajátos módon szomorúság is vegyült. Eszébe jutott az érdekes szólás, amit az anyja szokott mondogatni az újszülöttek, az elsőszülöttek szüleire vonatkozóan, hogy leírja ellentmondásos érzéseiket, A szíved több ezer boldog szilánkra hasad.

Fájdalmasan igaz volt. A boldog üvegszilánkok beékelődnek az ember szívébe, amikor gyereke születik, és soha nem lökődnek ki onnan, viszketeg idegesség, aggodalmas tűszúrások és időként a mellkasunkba hasító, váratlan öröm, olyan átható boldogság, hogy tudjuk, amikor meghalunk, ez alapján fogjuk megítélni az életünket, hogy erre fogunk emlékezni, erre fogunk gondolni a halálos ágyunkon. Nem a karrierünkre vagy azokra a dolgokra, amiket elértünk, nem a szüleinkre és nem a szexre, nem arra, hogy hány autónk, feleségünk vagy milliónk volt, hanem arra, hogyan viselkedtünk a gyerekeinkkel. Vajon jó apa voltam? És vajon elég gyémántkemény, szédítő pillanat jutott az apai és gyermeki boldogságból? – Apu! Jamie visszajött. – Szia! – Ne haragudj, de Cassie kért valamit, és le kellett vinnem. – Semmi baj. De sajnos lassan nekem is vissza kell mennem dolgozni. A fiú összerezzent. Vajon a dühtől? Vagy a megvetéstől? – Sok a dolgod? – Igen, ne haragudj! Nagyon elfoglalt vagyok, de ha mindennel végzek, megígérem, hogy hétvégén nem fogok dolgozni. – Múlt hétvégén is ezt mondtad, amikor hazajöttél. De egész végig a telefonodat nézegetted. David elvörösödött magában, mert tudta, hogy Jamie-nek igaza van. Aztán eszébe jutottak az aggodalmak, és az, amiről szót akart ejteni a telefonbeszélgetés során. – Jamie! – Igen? – Mondtál valamit Rachelről. Azt mondtad, furcsán szokott viselkedni. – Igen. – Miért mondtad ezt? – Azért mert így igaz. Kérdezget dolgokat, és nézelődik a házban. David felvonta a szemöldökét, de próbálta leplezni a csodálkozását. – Dolgokat? – Igen, mindenfélét. Hogy mi történt, és mi történik. David megnyugtatta magát. Határozottnak kell lennie, anélkül hogy

megrémisztené a fiát. – Jamie, megpróbál beilleszkedni. Adnod kell neki egy kis szabadságot. Ő az, akinek meg kell szoknia az életstílusunkat, a mi családunk részévé kell válnia, és mindent elkövet, hogy megismerje Carnhallow-t, ezért tesz fel kérdéseket, és tűnik néha aggodalmaskodónak. De – David közelebb hajolt a képernyőhöz –, ugye nem felejtetted el a múlttal kapcsolatos ígéretünket? Megegyeztünk valamiben. Jamie-nek elkerekedett a szeme, bár biztosan tudta, hogy az apja mire céloz. – Ugyan, Jamie! Emlékszel. Emlékezned kell. – Igen, apu, tudom. De nem szeretek beszélni róla. – Tudom, hogy nehéz és szomorú. De muszáj hangsúlyoznom. Soha nem szabad beszélned arról, ami azon az estén történt, arról, amit láttál vagy hallottál. Rendben? Ugyanúgy, ahogy a pszichológusnak se szóltál róla. Akárki kérdez, ne mondj semmit! Még Rachelnek se. – Ja – Jamie megvonta a vállát, mintha ennek nem lenne semmi jelentősége, mintha egyszerűen nem venne róla tudomást. – Jamie! – Oké, apu, értettem. Jamie belekortyolt egy dobozos üdítőbe. San Pelegrino. Kék szeme még a képernyőn keresztül is gyönyörű volt. Aztán megszólalt: – Apu, mielőtt elmész, nekem is lenne egy kérdésem. David hamis mosolyt varázsolt az arcára, mintha minden rendben lenne. – Persze, kérdezz csak bátran! Tudom, hogy sokat nem vagyok veled, de telefonon vagy interneten mindig elérhetsz. Mindig! – Oké, apu. Hosszú szünet következett. Jamie idegesnek tűnt. A szoba lassan homályba borult. – Jamie? Mit akarsz kérdezni? A fiú felsóhajtott. És megvonta a vállát. Kétségtelenül vívódott. Végül beszélni kezdett: – Apu! Anyu még él? David szótlanul meredt a fiára. Remélte, hogy nem jól hallotta. De Jamie le sem vette a szemét az apjáról. Válaszra várt. A férfi megtett minden tőle telhetőt, hogy megtalálja a megfelelő

szavakat. – Jamie, kispajtás, anyu meghalt. Az anyukád már nem él. Ezt te is tudod. Jamie meg se rezzent. Aztán megrázta a fejét. – De, apu! Nem igaz, hogy mi látunk olyan dolgokat, amiket mások nem látnak? Hiszen a tűz gyermekei vagyunk. Nem igaz, hogy mi, Kerthenek különlegesek vagyunk? A legenda miatt? – Nem, Jamie. Ez csak egy tréfa, egy mese. Valami, amivel elkápráztathatjuk a londoniakat. Az irónia bonyolult és keserű volt. Hányszor mesélte már el David ezt a sztorit a nevető vendégeknek Carnhallow-ban? Túl sokszor. A Kerthenbüszkeség miatt. Mert ez is egy finom módja volt annak, hogy dicsekedhessen a származásával. Íme, ilyen nemes és ősi család vagyunk, mítoszaink és legendáink vannak. Mostanra a hencegés kísértve visszatért, hogy fájdalmat okozzon. Jamie-nek könnybe lábadt a szeme. – Tudom, hogy úgy hangzik, mintha csak mese lenne, de igaz, apu. Néha tudom, hogy anyu megint a közelben van, mellettem, beszél hozzám, amikor alszom, vagy napközben, a szobákban. Néha elég ijesztő. De itt van, és visszajön. – Jamie, ez butaság. Lehetetlen. – Nem az. Én elhiszem, apa. Anya még él. Mindenki azt mondja, hogy meghalt, de nem találták meg a holttestét, nem igaz? Úgyhogy biztosan itt van, és ezért érzem. Ezért kérted, hogy írjak neki. David egy pillanatra lehunyta a szemét. Megpróbálta elfojtani a dühét. Az az ostoba pszichológus a Treliske Kórházban, az idióta kérdéseivel és az ostoba ötletével, hogy Jamie írogasson leveleket a halott anyjának. Mit művelt a fiával? A levelei aggasztóak és homályosak voltak. És a kérdései még rosszabbak. – Hahó! – David belenézett a fia boldogtalan szemébe. – Jamie! Kispajtás! Ugyan, muszáj ezzel megbirkóznunk. Anyu lezuhant a bányába, és nem jön vissza. Tudom, hogy ez nagyon szomorú és rejtélyes, de csak azért, mert nem találták meg a holttestét, még nem tud életre kelni. Oké? És a Kerthenek sem különlegesek, nincs semmiféle természetfeletti vagy

hátborzongató képességük, egyszerűen régi család vagyunk. Ennyi az egész. Jamie megdermedt, láthatóan sírással küszködött. David tehetetlenül nézte. Kérlek, ne hagyd, hogy a fiamnak elmenjen az esze! Vajon miért éppen most került újra ilyen zavart állapotba? Hullámokban tört Jamie-re, de ez rosszabb volt, mint valaha. – Jamie! Tudod, hogy szeretlek. Ha van bármi, amit szeretnél megosztani velem, tudod, hogy nyugodtan elmondhatod. De anyu elment, és most már van egy új anyukád. Kaptál egy új életet, egy új esélyt. Tovább kell lépnünk. Jamie bánatosan bólintott, és az üdítőért nyúlt. David ismét rápillantott az órára; ha nem áll neki nemsokára dolgozni, meg lesz lőve a másnap reggeli megbeszélésen. Ezt majd hétvégén elintézi, amikor hazautazik. – Jamie, kispajtás, most tényleg mennem kell. Nagyon sajnálom. De hétvégén találkozunk, és mindent megbeszélünk. – Ühüm. – Jamie, köszönj el rendesen! De a képernyő elsötétült, Jamie búcsúzás nélkül kikapcsolta. Mint egy jól megérdemelt büntetés. A rossz apának. A távoli apának. És mindenekelőtt a hazug apának. David felemelte a whiskyjét, és lenézett a sárgásbarna folyadék mélyére, amely a pohárban ragyogott. Ha alaposan végiggondolta, ha jó ügyvédhez illően figyelembe vette a tényeket, Jamie távolságtartása, a furcsa viselkedése határozottan nyáron tért vissza. Különösen az után, hogy Rachel hozzájuk költözött. Talán csak véletlen egybeesés? Vagy a felesége felborította azt a kényes egyensúlyt, amelyet Davidnek olyan nehézkesen sikerült elérnie a Nina halálát követő évben? Azzal, hogy kérdéseket tesz fel. Furcsán viselkedik. Keresgél a házban. Valahonnan, David zsigereiből életében először rátört a fiatal felesége iránt érzett harag. Megadott neki mindent, új életet, új otthont, új családot, egy új kezdet lehetőségét – és a világ minden pénzét –, és most talán éppen ő lesz az, aki mindent elront. Lehet, hogy David elkövette élete legostobább hibáját. Mi lesz, ha Rachel folytatja a szaglászást, mint az az átkozott pszichológus, és nyomozni kezd a bányánál történt baleset után? Kérdezget,

hogy Jamie mi mindent tud erről? David ebben a pillanatban, és sajnos túl későn, döbbent rá, hogy hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy a házba vitte, és Rachel semmilyen értelemben nem helyettesítheti Ninát. A gyönyörű, lobbanékony, gőgös Ninát, aki hajlandó volt mindent megtenni a szerelemért. Nincs hozzá fogható. David felállt, és az ablakhoz sétált, a whiskyjét iszogatta. A nevető egyetemisták eltűntek. Csak egy lány maradt, a buszmegállóban ácsorgott, és a telefonját nézte, amely halvány fénnyel megvilágította finom, fiatal arccsontját. Elképesztően gyönyörű volt. De a szépsége elszomorította Davidet, távoli, folyamatosan halványuló érzés volt, amely soha nem szűnik meg. Régen úgy gondolta, a vágyra nincs más gyógyír, mint a halál. De most eltöprengett. Lehet, hogy semmi nem képes eltörölni az emberi sóvárgást; talán az örökkévalóságig megmarad, utazik a sötétségben. Mint a halott csillagok fénye.

77 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Este

„Csupa vér volt a kezed. Fények lesznek az öreg hallban.” A mondatok úgy forognak a fejemben, mint az értékes kiállítási tárgyak a bevilágított vitrinben. Mégis halvány fenyegetés árad belőlük. Több mint három hét telt el, amióta megtaláltuk a tüzet az öreg hallban, és mindannyian arra a félig megnyugtató következtetésre jutottunk, hogy csakis Jamie tehette, de az eset egyes részleteit továbbra is a rejtély árnyéka lengi körül, mint a vissza-visszatérő, enyhe fájdalom, amely a migrént megelőzi. Miért tette? Lehet, hogy valóban nekem szólt az attrakció, amiért elveszett édesanyja, a bájos Nina Kerthen helyére léptem. Meg akart ijeszteni. Vagy lehet, hogy egészen másvalakinek szánta? Daviddel kettesben ülünk a sárga társalgóban, miközben lenyugszik az őszi nap. A férjemnek hosszú hétvégéje van, mert a cég kibővíti az irodáját. Szemmel láthatóan kikapcsolódik. Én nem. Képtelen vagyok hallgatni. Még egyszer nekirugaszkodom. – David! Ami az öreg hallban történteket illeti. Éles pillantást lövell felém. Valószínűleg ingerült. Vagy talán azt gondolja, „Jaj, ne! Már megint ez a téma.” – Kérlek! Még egyszer utoljára járj a kedvemben, aztán megígérem, hogy az örökkévalóságig hallgatni fogok! Elmosolyodik, vagy valami hasonló. – Rendben. Halljuk! – Elfogadom, amit mondasz, hogy Jamie azt tette, amit az édesanyja, megismételte ezt a dolgot, a kedves meglepetést, amit Nina a születésnapjára kitalált. – Igen? – De továbbra sem vagyok meggyőződve róla, hogy képes volt ezt az egészet egyedül véghezvinni. Hogy tudott volna mindent elintézni? Nem volt rá ideje. Csak néhány perce ért haza az iskolából.

– Ezt már megbeszéltük, Rachel. – Élénken gesztikulálni kezd. – Mindent könnyedén előkészíthetett reggel. Senki nem jár az öreg hallban, csak Nina ment oda; teljesen lenyűgözte az a hely, folyton arról ábrándozott, hogyan fogja felújítani. – Ügyvédiesen gyakorlatias érvelése valóban megnyugtat, de kicsit idegesít is. – És amikor Jamie hazaért az iskolából, volt ideje meggyújtani a tüzet. Elvégezni ezt a kis szertartást, amellyel hazacsalogathatja az édesanyját. Nem nehéz; mindössze egy kanna gyújtóbenzin és egy üveg kell hozzá, amiből kilocsolhatja. – David kurtán felsóhajt. – Egyáltalán nem kockázatos, hiszen az öreg hallban semmi sem kaphat lángra; csupa kő és üveg. És még az is lehet, hogy Jamie nem akarta, hogy más is szemtanúja legyen. A lángok néhány perc alatt elapadtak volna, és a mágikus varázslat teljes titokban lezajlik. Megrázom a fejem. – De ilyen gyorsan a padlóra írni a betűket, anélkül hogy bárki észrevette volna… Nem lehet, hogy valaki mégis segített neki? Cassie? Juliet? – Dehogy. – David olyan tekintettel méreget, mint a csalódott tanár az átlagos diákot, aki egykor azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy kiemelkedően tehetséges lesz. – A nagyanyja volt az első, aki megtalálta a nyomokat. Jamie nyilván nem számított rá, hogy így alakul, és amikor Juliet megijedt, mindent letagadott. Tudta, hogy rosszaságot csinált. Ezért hazudott, és hazudik a mai napig. – Hmm. – Most már érted, hogyan történt. Képes vagy elengedni? – Azt hiszem – válaszolom. – Ez tényleg logikus. Vonakodva hátradőlök. A mezei nyúllal kapcsolatos esetet is meg szeretném említeni, de még mindig nem vagyok rá képes. Mert azzal arról tennék tanúbizonyságot, hogy elfogadok valamiféle paranormális vagy irracionális magyarázatot a történtekre. Gyakorlatilag nem tudom úgy elmesélni, hogy őrültnek ne bélyegezném magam. A levelekről is szívesen beszélnék, de ezt sem tehetem anélkül, hogy be ne vallanám, belopakodtam David dolgozószobájába, mint valami betörő. Máshogy kell beszélnem vele Jamie-ről. – David! Nem csak a tűz aggaszt. – Nem?

– Nem. Inkább Jamie viselkedése, amikor nem vagy itthon. Órákat tölt a szobájában, számítógépes játékok fölött görnyed, vagy az okostelefonjával babrál. – Nyolcéves. Ezt csinálják a gyerekek. – De máskor elkószál a sziklák és a tengerpart felé, föl Carnhallowvölgyben, egészen a lápvidékig. Engeded, hogy kénye-kedve szerint csavarogjon. A sokat megélt, óvatos, városi lány beszél belőlem, a dél-londoni lakótelep gyermeke. Képzeld csak el, mi minden történhet egy kávézóban, ha egy percre egyedül hagyod a gyereket! Tudom, hogy Cornwallban egészen más az élet. De ösztönösen gyűlölöm, amikor Jamie túl messzire kószál. Féltem. Mert ha arra gondolok, hogy bármi történik vele, szédülni kezdek. David leteszi a világító tabletjét, és belekortyol a gin-tonikjába. – Rachel! Természetesen én is aggódom érte, de azt szeretném, hogy szabad legyen. Nina halála után nagy volt a kísértés, hogy üvegbúra alatt tartsuk. De most már muszáj szabadon engednem, hogy amennyire lehetséges, úgy nőjön fel, mint egy átlagos gyerek. – De azokon a veszélyes ösvényeken? És a sziklákon? David, órákra eltűnik. Tudom, hogy nem vagyok az édesanyja, de… – Szüksége van egy anyára, Rachel. Olyan jól kijöttetek egymással, amikor Londonban találkoztatok. Visszaáll ez az állapot. Csak adj neki időt! Szorongva hátradőlök. Folyton ezt mondogatjuk, adj neki időt, adj neki időt. De úgy tűnik, idővel minden csak rosszabbra fordul. Az ólomüveg ablakok nyitva állnak, beáramlik a lágy szél, amely az óceán sós parfümjét hozza magával. Ez az illat mindig elszomorít. Azt hiszem azért, mert gyerekkoromban sohasem mentünk a tengerhez nyaralni. Túl szegények voltunk. Szomorú vagyok az elszalasztott élmények miatt. A férjem engem figyel. – És szeretném, ha tudná, hol éltek a Kerthenek az évszázadok során. Hogy ismerje az összes barlangot és kőhalmot, amit gyerekkoromban úgy imádtam. David felkel, és becsukja az ablakot. Aztán visszasétál a székéhez, felveszi a tabletet, és ezzel udvariasan lezárja a beszélgetést. De én le sem

veszem róla a szemem. Nézem a férjemet. Jóképű, kissé kíméletlen arcát megvilágítja a ragyogó képernyő. Csupa vér volt a kezed. Fények lesznek az öreg hallban. Ezek a képek. Olyan kifejezőek, olyan szemléletesek. Mintha Jamie tényleg látna dolgokat. Mintha valóban látta volna őket. Összekoccannak a jégkockák, és megrezzenek. David jelentőségteljesen a kisasztalra teszi a poharát. Élesen rám néz. – Tedd szét a lábad! – közli. Rövid, mintás ruha van rajtam. Alatta semmi. Azt szereti, ha így öltözködöm, amikor hazajön Londonból. Semmi alsónemű. Általában csak akkor veszem le az alsóneműmet, amikor Jamie már ágyban van, és Cassie is visszavonult. De megteszem, a férjem kedvéért. Mert élvezem, ahogy megigézi a látvány. – De, nagyságos úr, még nem végeztem a munkámmal. Visszanézek Davidre, dacosan és bölcsen. Elmosolyodik, és ezzel együtt összevonja a szemöldökét. – Akkor térdelj le, és pucold tovább a padlót. – Rendben, nagyságos úr, ha így akarja… Ez az egyik kedvenc erotikus játékunk. Szerepjátékba öntjük a kettőnk közti társadalmi különbséget. Buta dolog, de furcsa módon valóban erotikus. Elvégre a felnőttek is játszadozhatnak. David egy széket tesz az ajtó elé, hogy senki ne jöhessen be. A trükk bevált. Az aggodalmaim szertefoszlanak. Azon tűnődöm, vajon a padlón akar-e velem szeretkezni. Azt akarom, hogy így tegyen; keményen, minden gyengédség nélkül. Csináltuk már a konyhában, az új hall minden sarkában és a Hölgyek Erdejének berkenyéi alatt. Lehet, hogy vannak problémáink, de a szex élvezetesebb, mint valaha. Az ajtó biztonságosan zárva. David durván lerántja a vállamról a ruhát, majd váratlanul a kanapéra lök. Nagyon tetszik a brutalitása. Ösztönösen érzi, hol kell harapni, fojtogatni vagy megérintenie úgy. Hátravetem a fejem. Elnyílt szájjal elnézek a válla fölött; az utolsó nyári molylepkék reményvesztetten verdesnek az ólomüveg ablaknál; nézem, ahogy táncolnak vagy haldokolnak, és élesen felsóhajtok, amikor elélvezek. David nem hagyja abba, erőseket lök, engesztelhetetlen.

A hátába vájom a körmöm, és végigkarmolok rajta; mélyen, zihálva lélegzem. Újabb orgazmusba taszít. Aztán egy harmadikba és negyedikbe, míg végül ő maga is elélvez, a nyakamba harap. Állatias. Soha senki nem tett így velem. Így nem. Amikor aznap este ágyba bújok, David izmos testéhez szorítom az arcom; beszippantom az illatát. Meg se rezzen, miközben hozzásimulok. Mélyen alszik. Előfordul, hogy Nináról beszél álmában, mintha itt lenne vele, az ágyban. És amikor ez történik, néha éberen fekszem, és elképzelem, hogy Nina ott fekszik David másik oldalán, és néma csöndben engem néz.

76 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Reggel

Mire felébredek, David már elment dolgozni – visszarepült Londonba –, és ha nem is egészen meggyőzően, de sokkal magabiztosabbnak érzem magam. Igen. Ez az. Menni fog. Meg tudjuk csinálni. Egy család vagyunk. Most már ez az életünk. Ma rajtam a sor, hogy elvigyem Jamie-t az iskolába, Cassie-nek dolga van a házban, aztán találkozni szeretne a thai barátaival Penzance-ban. Nagy nehezen betuszkolom a kocsiba az ásítozó mostohafiamat, és elindulunk a tengerparti úton a senneni iskolába. Az osztrigaszürke égből hűvös eső szitál. Időnként széllökések taszítják meg az autót. Keresek egy rádióállomást, de errefelé nehéz a vétel. Így maradnak a megszokott, kósza hangok. Ezt csináld, azt csináld! Hogy jósolhatta meg a mostohafiam egy mezei nyúl halálát? Ez egyszerűen felfoghatatlan. Képtelen vagyok megérteni. Jamie egyszer csak megszólal: – Van kedvenc állatod, Rachel? Lehet, hogy beszélgetni fogunk? Úgy tűnik. Aggasztó, hogy képes Jamie a szószátyár normalitásból átváltani abba a furcsa megbűvöltségbe, de legalább néha a beszédes énjét is élvezhetem. Ránézek a visszapillantó tükörben. – Ó, nem is tudom. Mondjuk a sas. Szeretem a sasokat. A sasokat és az oroszlánokat. – Sebességet váltok. – És neked? Látom, hogy megvonja a vállát. Nem néz felém, kibámul a párás ablakon. – Azt hiszem, én minden állatot szeretek. Még a rovarokat is. Azt is utálom, ha meghal egy bogár. – Igen, az is szomorú. De nincs kedvenced? Mit szólsz a leopárdokhoz. A leopárd olyan vagány. És a farkas! Néhány másodpercig hallgat. Aztán a tükörben újra belenéz a szemembe.

– Tudod, ma lesz történelemóránk. A bányákról tanulunk. Egész félévben a bányákkal foglalkozunk. – Oké, ez jól hangzik. – Kérdezz valamit! Kérdezz tőlem valamit a bányákról! – Úgy lesz, csak várj egy percet, mert figyelnem kell, hogy jókor kanyarodjak le. Ez a köd egyre rosszabb lesz. Lassítok, és balra kanyarodok. Felfelé kapaszkodunk a lápvidéken. A kis szántóföldek és farmok között. Itt-ott megcsillan egy megalitkör, majd eltűnik, beleolvad az egyre sűrűbb ködbe. Minden elhomályosul és nedves lesz. Aztán alig egy kilométer után megpillantok egy fehér útjelző táblát – Penzance 12 km. Jó úton járunk. Kifújom a levegőt, megkönnyebbültem. Nem akarom, hogy Jamie elkéssen az iskolából. Mindent jól akarok csinálni. El akarom űzni a szomorúságot, és teherbe akarok esni Davidtől. Új élettel akarom megtölteni a szomorú, mégis gyönyörű Carnhallow-t. Testvért szeretnék Jamie-nek. – Rachel? – Tessék? – Azt mondtad, kérdezel tőlem valamit. – Ó, a csudába, tényleg. Nos. Mi a legérdekesebb dolog, amit megtudtál a bányákról? – Ez könnyű. Tanultunk a halottakról. – Tessék? – Nem tudod, mik azok? A halottak? Kissé kiszárad a szám. – Ööö… attól tartok, nem? Mik azok? – Olyan kövek, amelyek nem kellettek a bányatulajdonosoknak, a szemétre való kövek, amelyekben nincs ón. Vicces név, nem igaz? – Egy pillanatra elhallgat, majd csöndesen megismétli a hátsó ülésen. – A halottak. Az arca üres, teljesen semleges. Egyenesen engem néz a tükörben. – És tudod, kik válogatták ki a halottakat? Tudod? – Sajnos nem. De van egy olyan érzésem, hogy mindjárt elárulod nekem. – A bányakisasszonyok válogatták szét őket. Falubéli lányok voltak, akik mezítláb dolgoztak a bányában; válogatták a köveket. Már nyolcéves

korukban dolgoztak, amikor annyi idősek voltak, mint én, apró kalapácsokkal törték a köveket, és mezítláb ácsorogtak az esőben. – Megvonja a vállát, kinéz a párás ablakon, és szórakozottan betűket rajzol az üvegre. – Válogatták a halottakat. Egész életükben válogatták a halottakat és a köveket, újra és újra, amíg meg nem haltak. Természetesen el tudom képzelni, minek köszönhető ez az egész, értem, hogy mi történhetett. Az iskolájában természetszerűleg tanítják a bányák történetét; hiszen ez Cornwall történelme, az a történelem, amibe a gyerekek nap mint nap belebotlanak, ha körülnéznek. Ám ez a történet Jamie-re egészen különös hatást gyakorolt, amikor a halottakra, a bányákra és a bányakisasszonyokra gondol, elkerülhetetlenül eszébe jut az elvesztett édesanyja. Aki halott, mégis engesztelhetetlenül kísérti, mert még most is ott van. Alattunk. Lebeg, mint egy szellem, kószál a járatokban, a szeme és a szája nyitva, haja ringatózik a vízben, ujjai véresek a letört körmök alatt. A halottak. A Kerthen-bányákban. A kétségbeesés súlyosan ránk ereszkedik, rosszabb, mint a köd – olyan érzés, mintha hamarosan örökre belevesznénk, eltűnnénk a világ végén. Aztán Cornwall ismét beveti a már jól ismert, mégis lenyűgöző trükkjét. Eloszlik a köd, ereszkedni kezdünk a szélesebb utakon és Penzance külvárosának fákkal övezett utcáin. A hatalmas házak között feltűnik a napfénytől ragyogó tenger képe. Jamie iskolája az út végén áll. Gyorsan leparkolok. – Oké, Jamie! Megérkeztünk. Kinyitom a hátsó ajtót, és megfordulok, hogy elköszönjek tőle, de Jamie már ki is pattant az autóból, becsapja az ajtót, elrohan, és eltűnik az iskola kapuja mögött. Egy pillanatig csak bámulom a megüresedett hátsó ülést. Aztán rápillantok az ablakra, amit Jamie teleírt. A szavak még láthatók, bár kissé elhomályosultak. Mindent láttam. Te tetted. A te hibád, hogy meghalt. Összeszorul a mellkasom. Megigézve bámulom a szavakat, amelyeket önkéntelenül és óvatosan a kocsim ablakára írt. Úgy tűnik, Jamie próbál elmondani valamit. Nekem vagy talán saját

magának. De olyan rettenetes dologról van szó, hogy képtelen élő szóban átadni. Ezért – okos módon – inkább elmosódó szavakat használ, beleírja a párába. De vajon mire gondolhat? Mit láthatott? Ki tett és mit? Hogy lehetne az anyja halála bárkinek a hibája? És miközben bámulom a szavakat, lassan eltűnnek a szemem elől. A párás ablak kitisztul a déli part enyhébb levegőjében; a szavak elvesznek, mintha Jamie le sem írta volna őket. De megtette. Az ujjperceim elfehérednek, úgy szorítom a kormányt, miközben Carnhallow felé tartok; túl gyorsan vezetek. A válaszok feltolulnak, majd háttérbe húzódnak, mint az óceán hullámzása. Botallack mellett az út közel halad a szikla széléhez, majdnem belefut az Atlanti-óceánba. Váratlanul beletaposok a fékbe, és csikorogva megállok a kavicsos homokban. Letekerem az ablakot, és mohón beszívom a nedves levegőt, mintha magamba szippanthatnám az igazságot. Ismerem ezt a barlangot. Tudom a nevét. Most már az összes kedves kelta elnevezést ismerem. Elhaladtunk Zawn Reeth, vagyis a vörös barlang mellett; láttuk Nanjizelt, ami azt jelenti, üreg az öböl mellett. Ez pedig Carn les Boel, ami annyit tesz, a kietlen hely barlangja. Ismerem a neveket, mert gyorsan tanulok. Azért emlékszem a szavakra, mert okos vagyok, igazi túlélő. És mivel okos vagyok, azt hiszem, rájöttem, mi történt aznap este, amikor Nina Kerthen meghalt. Jamie-nek igen kifejező álmai vannak. És beszélt arról az estéről a leveleiben, mintegy szemtanúként. Azt is a tudomásomra hozta, hogy látta. Mindebből egyetlen logikus következtetést lehet levonni, Jamie ott volt, amikor történt. Szemtanú volt, közvetlen közelről látta a halálesetet. Nem csoda, ha össze van zavarodva. Ám ez egy újabb dolog, amit David elhallgatott előlem. És ez a hallgatás sokkal súlyosabb, mint az előző. Mert David a rendőrségnek sem árulta el.

Ebédidő

Vajon tudok várni hétvégéig, hogy kiszedjem Davidből az igazságot? Nem. Lehet, hogy el sem mondaná, főleg, ha valamilyen módon valóban köze van Nina halálához. Ami annyit jelent, hogy mindössze egyetlen ember maradt, akivel beszélhetek. Egyetlen felnőtt, aki tudhatja a tényeket, egy Kerthen, aki talán hajlandó beszélni. Zuhog az eső, amikor megállok a ház előtt. Juliet lakrészének ajtajához futok, és bekopogok. Juliet Kerthen azon nyomban kinyitja az ajtót. – Üdv, Mrs. Kerthen! – Üdv, Mrs. Kerthen! – Csak nem szemerkél egy kicsit? – kérdezi, miközben az eső kérlelhetetlenül záporozik a kertekre, amíg engedelmességre nem kényszeríti őket. – Gyere be, igyál egy csésze teát! Melegedj és száradj meg egy kicsit! Belépek, és az ajtó becsukódik a hátam mögött. A kis lakrésznek ezúttal is amolyan idősember-illata van, de a lehető legkedvesebb értelemben. Levendula. Hajlakk. Kézzel készített pot-pourri. Régimódi illatok. – Éppen rádiózom – meséli Juliet, miközben követem a keskeny folyosón. – Jó lenne, ha valaki végre megállítaná ezt a Hitlert. Zavarba jövök, és megtorpanok. – Lehet, hogy már nem vagyok olyan ravasz, mint valamikor, de azért még képes vagyok viccelődni, Mrs. Kerthen. Belépünk a barátságos, de rendetlen konyhába. Itt mindig zűrzavaros állapotok uralkodnak, de az elmúlt néhány hónap során kezdtem megérteni, hogy Juliet Kerthen a tökéletes példája az arisztokratikus trehányságnak, ha az ember igazán előkelő, nyugodtan lehet nemtörődöm. Juliet készít egy teát. Amikor leemeli a barna kancsó fedelét, észreveszem, hogy kanálszámra meri az edénybe a cukrot. Nem teát, hanem cukrot. Most mit tegyek? Fel kell hívnom a figyelmét a tévedésre, anélkül hogy megsérteném. Kinyújtom a kezem, és óvatosan megérintem a ráncos csuklóját, amelyen rézkarikák csörögnek. Juliet nem fordul felém, csak nézi a cukros

kanalat, aztán a kancsót. Szó nélkül kiüríti, és kezdi elölről. A megalázottság ott lebeg a helyiségben. Juliet válla fájdalmasan és öntudatosan meggörbül. És ekkor kezdek elbizonytalanodni afelől, hogy miért is vagyok itt. Talán mégsem kellene előhozakodnom a kegyetlen és tolakodó kérdéseimmel. A kérdésekkel és a rémisztő feltételezésekkel, amelyekre utalnak. Juliet tovább fecseg, de hangjába halvány kétségbeesés vegyül. Az időjárásról, a borárakról, bármiről, amivel elterelheti a figyelmet a tévedésről. Annyira sajnálom, hogy úgy érzem, mintha valami súlyos terhet vonszolnék magam után. – Úgy aggódom, hogy David ilyen sokat dolgozik. Nehogy úgy járjon, mint a japánok, akik egyszer csak ledőlnek a székről, és kilehelik a lelküket a sok gürcöléstől. Nem kérsz kekszet? Azt hiszem, gyömbéres. Úgy érzem, megfulladok a sok kérdéstől. David hazudik a felesége haláláról? Az unokája egy gyilkosság szemtanúja? Kaphatnék inkább csokisat? Nem szeretem a gyömbért. Juliet tányérra rakja a gyömbéres kekszet, miután biztonságosan elkészítette a teát, és betessékel az apró nappaliba, ahol a csontos, szürke macska boldogan szunyókál az egyik széken. Genevieve. Hirtelen kinyitja szemét, mintha azt remélné, hogy valaki mást lát. Talán Ninát. Megpillant, halkan, de határozottan fújtat egyet – ami minden kétséget kizárólag nekem szól –, és visszatér a szundikáláshoz. Az eső még mindig veri Juliet ablakait. Az egyik nyitva van, csapkodja az őszi vihar. A szél furcsán, süvítve fúj. Juliet egy határozott mozdulattal becsukja az ablakot. – Micsoda hangok! – Motyog maga elé valamit, amit nem értek, aztán visszaül. – Tudtad, hogy van egy régi kelta legenda a hangokról? Azt mondják, viharos napokon hallani lehet a vízbe fúltak hangját, ahogy a saját nevüket kiáltják. – Megrázza a fejét. – Időnként én is eltűnődöm ezen. Az a sok szegény fiú odalent, azok a szegény fiúk a bányákban, és a halászok, akik a tengerbe vesztek. Talán soha nem hagynak el bennünket, a halottak. Talán valamilyen formában örökre velünk maradnak. A beszélgetésben hirtelen ugrás következik. Olyan, mint amikor az ember alacsonyan fekvő, ingatag köveken kel át egy folyón; amint olyan

témát érintünk, amely Julietet aggodalommal tölti el, abban a pillanatban, hogy úgy érzi, az elméje bizonytalan talajra vezeti, ugrik egyet, és keres egy másik, biztonságosabb témát. Az egyetlen biztos és megbízható témája Jamie, az imádott unokája. – Jamie olyan okos, talán a legeszesebb kisfiú, akit ismerek, és igazán különleges gyerek. Láttam a karácsonyi színdarabban; mindenki egyetértett, hogy micsoda angyali teremtés. Mégis az a sötét tekintet, mint az apjáé, és a szeme, mint a nagyapjáé. Szerinted boldog? Úgy aggódom miatta. Az a nőszemély. Az a nőszemély. Nem tudom, mit mondhatnék. A kérdések egy pillanat alatt elhaltak bennem. Inkább csak hallgatok. – Ott van az a sok felmenő, de valójában ez is csak átok szegénykének. David túlságosan sokat foglalkozik ezekkel a dolgokkal. Én egy Kerthen vagyok! Kerthen vagyok! Ezer éve itt vagyunk! Folyton csak a berkenyékről fecseg. Tudod, az apja ugyanilyen volt, folyton a fákról beszélt nekem. Most őszintén, milyen érdekes egy berkenye? Egyik nyáron, amikor Londonba ment játszani, közöltem vele, hogy kihívok egy kertészt, és kivágatom az összeset. Elmosolyodom, és a hölgy viszonozza a mosolyomat. – Tudja, megütött ezért. Igen. Amikor hazaért. Felpofozott. Azonnal lehervad a mosolyom. Döbbenten nézem Julietet. De ő zavartalanul folytatja, mintha ez teljesen természetes lenne. – És nem akkor fordult elő először, drága, bár ez volt a legrosszabb. Attól tartok, a férjemből borzalmas fickó lett. Mindig azt mondta, az egyetlen jó dolog a házasságban, hogy segít az embernek megbékélni a halál gondolatával. Hogy mondhatott ilyet? Gondolom, inkább Julianhez kellett volna férjhez mennem… Hogy is hívták… Cambridge-ben udvarolt nekem. De olyan nőies férfi volt. Míg Richard… nos, az ember első ránézésre tudta, hogy minden hibája ellenére igazi férfi. Csakúgy, mint a fia. – Rám néz. – Természetesen David egészen más személyiség. Mégis osztozik az apjával a régi korok iránti megszállottságban, ahogy elszántan tovább akarja vinni a családi vérvonalat. Mint egy rögeszme. Néha azt hiszem, inkább tragikus. Látom, hogy lassan eljön az én időm. Óvatosnak kell lennem. – Mégis csak egy gyerekük született Ninával.

– Igen, akárcsak az apjának. Milyen pikáns irónia. De Nina olyan gyenge teremtés. Túlságosan beltenyésztett, mint egy melegházi növény. És az a sok parfüm, a Chanel, a ruhák és az a szem… Természetesen szellemes nő volt, és okos, de olyan törékeny, és a terhesség elvette minden erejét. Ezt meg is értem, akkoriban Franciaországban voltak. De ne aggódj, drágaságom, te ugyanannyira csinos vagy. Bele se kortyoltam a teámba. Valami nem hagy nyugodni. Egy igeidő. Juliet azt mondta, „Nina olyan gyenge teremtés.” És nem tette hozzá, hogy volt. Jelen időben beszélt. Tudom, hogy Juliet kissé már szétszórt, mégis zavar ez az apróság. Davidről és a „balesetről” nem faggathatom nyíltan, de erre rákérdezhetek. – Hogy értette, hogy gyenge teremtés? – Hogy mondod, édes? – Azt mondta, olyan gyenge. Nem tette hozzá, hogy „volt”. Az idős hölgynek azonnal könnybe lábad a szeme, és azonnal lelkiismeret-furdalásom támad. Csak egy ostoba kis hibát ejtett. Én pedig otromba és közönséges vagyok. – Ó, ne is hallgass rám, drága! – A kedves, idős hölgy a szájához emel egy kekszet, és van egy olyan érzésem, hogy ha nem tenné, sírva fakadna. Most nem szeretem magam. Buta vagyok. Ügyetlen és goromba. Juliet azonnal visszatér a biztonságos övezetbe, és újra az unokájáról cseveg. – Aggódom, mert egy ideje nem látom boldognak Jamie-t. Régen olyan vidám kisfiú volt, tudod, milyen boldogok tudnak lenni az öt-hat éves gyerekek, az ember bejelenti, hogy elmehetnek a vidámparkba, mire örömükben fel-alá rohangálnak a fűben. Én úgy szerettem volna több gyereket. És remélem, hogy nektek lesz is, a gyerekek olyan fontosak, különleges, mégis idegen teremtmények. Azt hiszem, ez azért lehet, mert közelebb állnak istenhez, ahhoz a helyhez, ahonnan mindannyian jövünk, kis ablakok, amelyek a túlvilágra nyílnak. Megremegnek az örökkévalóság leheletétől. Vennünk kell még gyömbéres kekszet. Megittuk a teát. Juliet láthatóan kimerült, mégis fel kell tennem a kérdéseimet. Lehet, hogy ez a tökéletes pillanat, amikor már fáradt, és nem olyan éber.

Rémesen érzem magam. De tudnom kell az igazat. Elbájolgunk még egy keveset, aztán Juliet kikísér az ajtóhoz. Amikor kinyitja, összeszedem a bátorságomat. Tiszta vizet öntök a pohárba. – Juliet… A szemét félig lehunyja, a gondolatai másfelé járnak. – Igen? Elnézést. Tessék? – Említette Jamie-t. – Igen. – Juliet! Jamie mondott nekem valamit ma reggel. Azt mondta, látta a balesetet, azt mondta, ott volt, amikor az édesanyja meghalt. Ezért kicsit összezavarodtam. Tényleg ott volt? Mindent egy lapra tettem fel. Lehet, hogy kihajít a lakásából, és soha többé nem áll velem szóba. De nem így történik. Megajándékoz egy halvány, kedves és szomorkás mosollyal. Aztán azt mondja, – Ó, drágaságom! Annyi rejtély és olyan sok ember él ebben a házban. Soha nem tudom, kinek higgyek. De talán igaza van, mert tudja, hogy tartja a mondás: A kétely kétségbevonása a hit kezdete. Ez most a demencia műve, vagy igazat adott nekem? Képtelen vagyok rájönni. Folytatja. – Mindenesetre máskor is jöjjön el teázni, majd megkérem Cassie-t, hogy vegyen csokoládés rolettit. Viszlát, Mrs. Kerthen! És ne aggódjon amiatt, amit lát, itt mindannyian látunk bizonyos dolgokat. Mindannyian túl sokat látunk, és túl sokat tudunk. Jamie a leginkább, ő mindent lát. Viszlát! Becsukódik az ajtó. Megkerülöm a ház északi részét. A tenger szürkén tajtékzik a bal oldalamon, Morvellan fekete alakja ellenségesen néz rám a csillapodó esőben. Biztos vagyok benne, hogy Juliet megerősítette a gyanúmat. Jamie szemtanú volt. Beigazolódtak a legrosszabb félelmeim. És amikor elérek a keleti szárnyhoz, a kör alakú kocsifelhajtó fölött nyíló hatalmas bejárati ajtó, amely úgy néz ki, mint egy eltátott száj, elképedve azt kiáltja felém: Miért jössz vissza?

73 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Késő délután

– Menjünk el! Kérlek! Jamie hajthatatlan. Fekete-fehér kisfiú az iskolai egyenruhában, világos bőr és sötét haj. Az egyetlen szín az ajka rózsaszínje, és az a mindentudó kék szempár. – Tényleg most akarod gyakorolni a fényképezést? Ne várjunk inkább hétvégéig? Lehűlt az idő, és… – Igen. Vagyis, ne. Kérlek! És a bányákat szeretném lefényképezni. Kérlek! Jamie vidáman lefetyel hazafelé az iskolából, értékes pillanatok ezek, amikor újra találkozhatok a boldog kisfiúval, akit Londonban megismertem, amikor hármasban elmentünk a British Museumba. Jamie le volt nyűgözve az egyiptomi termekben kiállított kitömött állatoktól. A mumifikált macskáktól, kígyóktól és patkányoktól, a megfakult vásznakból kikandikáló csőröktől és üvegekbe zárt emberi szervektől. – És azt is tudod, hogy melyik bányát? – Levantot, az embermotorral – feleli a fiú a barna fém útjelző táblára mutatva, amelyet már alaposan elkoptatott a tengeri szél: LEVANT BÁNYA, 2 KM . Ismerem Levantot, bár még nem láttam. Tudom, hogy ez az egyik legnagyobb Kerthen-bánya. És ha már bányákat kell fényképeznünk, minden kellemetlen mellékzöngéjével együtt, akkor legalább ne Morvellan legyen az. Minden jobb választás, mint Morvellan. – Oké – adom be a derekam. – Miért ne? Lássunk neki! Balra kanyarodok, és elindulunk a falu sáros központja felé. Leparkolunk. Hideg van, alaposan benne járunk az őszben. Jamie halkan dúdolgat. A Levant bányakomplexum sziklateteji kéménye feltűnik a távolban, már látom a horizonton a gránit sötétlő ujjait és a hátterében a nyughatatlan tengert. Látom a felvonószerkezet rácsát is, hatalmas, fekete

fémgyűrűk, amelyek megrozsdásodtak az óceáni időjárástól. Jamie hozzám fordul. – Énekeld el megint azt a vicces dalt, Rachel! – Tényleg szeretnéd? – Igen! – Rendben. Úgy hangzik, hogy Van egy bundabugyim, van egy bundabugyim. – Várok, hogy megfelelő legyen az időzítés. – Van egy bundabugyim, szőrösebb, mint Buksi. Jamie-ből kirobban az önfeledt kacagás. – Azért olyan vicces, mert nem is rímel rendesen. Ugye? – Igen. Tulajdonképpen csak ettől vicces. Különben elég lüke dal. – Énekeld el újra! Így hát, újra dalra fakadok. Van egy bundabugyim, van egy bundabugyim… Jamie pedig rázkódik a nevetéstől. – Ez nagyon vicces. Sirályok köröznek céltalanul a fejünk fölött, mégis folyamatosan panaszkodnak, miközben közeledünk a sziklák felé. Megborzongok a szélben, pedig a vastag esőkabátomat vettem fel. Négy nap telt el a Juliettel folytatott beszélgetés óta. Négynapnyi töprengés és zavar követte a nagy leleplezést; négy nap gyötrődés, hogy mindezt hogyan tálaljam Davidnek. Úgy döntöttem, nem olyan téma, amit telefonon vagy e-mailben meg lehetne beszélni, elvégre lehet, hogy véget vet a házasságunknak. Szemtől szemben kell nekiszegeznem a kérdéseimet, egy feleségnek joga van kérdeznie a férjétől. Itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Holnap este érkezik haza. Mégis a néhány nap alatt a mérgem szép lassan elpárolgott. Talán tényleg van egy valóságos, ártatlan magyarázat a rejtélyekre és titkolózásra. Lehetnek logikus érvek arra, hogy David miért hazudott, vagy legalábbis hallgatott valamiről, aminek ekkora jelentősége van. Azt szeretném, ha így lenne. Azt szeretném, ha David hazajönne, és meggyőzne. A legkevésbé sem akarok az a naiv, fiatal fruska lenni, aki meggondolatlanul férjhez ment, akit könnyedén levett a lábáról valami elbűvölő, jóképű rosszfiú. Még mindig szeretem Davidet. És továbbra is

szeretném meggyógyítani a fiát, már, ha tudom. Továbbra is szeretném, ha lennének közös gyerekeink. Mindennek ellenére. És, úgy tűnik, még mindig szeretnék Carnhallow úrnője lenni, ennek a lenyűgöző háznak a tulajdonosa, ahol a berkenyék és tamariszkuszok a suttogó barlangok szelíd hullámaihoz vezetnek. A romantikus út, amely Délkelet-London szörnyű külvárosától a házig vezetett, ma is teljesen elbűvöl. Nem mehetek vissza abba a középszerűségbe. És a londoni szegénységbe. Hogy lehangoló lakótelepek között kelljen buszoznom a kis bérlakásba, amit alig tudok kifizetni. Jamie fogja a kezemet. Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem. Kicsit hevesebben dobog a szívem. Ez nagyon ritkán fordul elő, önkéntelenül megfogja a kezemet. Nem akarok ránézni. Nem akarom, hogy észrevegye, hozzám ért. – Minden reggel elveszíti a fejét, de este visszakapja. Mi az? – Tessék? Jamie kuncogni kezd. – Találós kérdés. Kitalálod? Hirtelen olyan fiatalnak tűnik. Az arca buzgó és reményteljes. – Ó, ez nehéz! – Elmosolyodom. – Ismételd meg! – Minden reggel elveszíti a fejét, de este visszakapja. Őszintén nem tudom. Most már lóbáljuk a kezünket a levegőben, mintha barátok lennénk. De a szél elhozza a tenger megvető moraját. – Párna! A párna az, Rachel! – Á, nagyon okos. A mostohafiam vidám. Ez jó hír. – Rendben, Jamie. Akkor menjünk, csináljunk néhány képet! Kezd sötétedni, és egyre hűvösebb van, úgyhogy jobb lesz, ha nekilátunk. Finoman megnyomom Jamie vállát, és az utolsó emelkedő felé irányítom, mielőtt hirtelen leereszkedik az út a sziklán, ahol megpillantjuk Levant bányát. A romok mérete lenyűgöző, mindketten elhallgatunk. A két hatalmas, omladozó irányítóház rendíthetetlenül, de üresen áll. Több száz betonoszlop emelkedik a sziklák lejtőin. Valami ősi, tető nélküli klasszikus templom képét idézik, amelyet sötét, föld alatti isteneknek szenteltek. Néhány

valóban hatalmas kőhalom – a halottak mezeje, akiket hagytak elbomlani – sárga és vöröses színt ölt. Talán valamiféle kémiai anyag szennyezte be őket. És mindez a tenger hullámzó pusztaságának közvetlen közelében. A magányunk csak hangsúlyozza a hatalmas teret. Bár itt-ott találunk néhány ütött-kopott táblát, amelyek tájékoztatják a turistákat a bánya történetéről és arról, hogy A cornwalli bányavidéket az UNESCO a világörökség részének nyilvánította, rajtunk kívül senki sincs a közelben – eltekintve attól a kislánytól, aki a távolban ugrándozik a romos oszlopok között. Olyan Alíz Csodaországban ruha van rajta, egy lila széldzseki alatt. Azon gondolkodom, hol lehetnek a szülei. Különösen apró bakancsot visel, mintha a lába eldeformálódott volna, ezért kénytelen valami kegyetlenül fájdalmas lábbelit hordani. Mégis könnyedén mozog. Ugrándozik és szökdécsel. A kislány megfordul, és rám néz. Most kinyitja a száját, és a távolba mutat, a tenger felé. Mintha némán arra kérne, hogy nézzek a tengerre, addig nézzem, amíg választ nem kapok a kérdéseimre. Aztán leszalad az ösvényen, és eltűnik a szemem elől. Gondolkodás nélkül, ösztönösen magamhoz ölelem Jamie-t. Meg akarom védeni, mintha a kislány valami fenyegetést jelentene. A mostohafiamnak látszólag nem terhes a váratlan érzelemkitörés. Észre sem vette a lányt; a feladatra összpontosít. Megfordul, én pedig elengedem. Azt mondja, szeretné elkezdeni a fényképezést. Előveszi az iPhone-ját, amelyet én szelíden, de makacsul ellenzek – nyolcéves kisfiú, és ilyen drága okostelefonja van. Na, ne! De nagyon jó a beépített kamerája. Jamie már készített is néhány egészen tisztességes képet. Nincs szüksége több oktatásra, többé senkinek nem kell fényképészetet tanítani. Az én szakmám olyan hivatás, amely örökre elsorvadt. Mint a cornwalli ónbányászat. – Igen, jó ötlet. Kezdjük itt! – Megveregetem a telefont a kezében. – Ez remek hely egy jó képhez. A tenger kerettel szolgál a bányához, jó lesz, hiszen nagyon hatásos a látvány. – Az égboltra pillantok, ahol a nap fakó nikkelkorong a szürke felhők mögött. – Kár, hogy olyan gyenge a fény. De Jamie nem figyel. Beállítja a képet, és megnyomja a gombot. Egy

ideig magára hagyom. Én is szeretnék néhány képet készíteni. Belefeledkezni valamibe, ami egykor a hivatásom volt. A tájékoztató táblák, amelyek gondosan sorakoznak a romok előtt, talán túl sok mindent elárulnak a nyomasztó történelemről. A gyerekekről, akik az 1950-es évekig dolgoztak a bányákban. Az arzéntartalmú aknákról, amelyek megmérgezték a talajt, és a gyerekmunkásoknak „arzénos lett a torka”. A fulladásokról és balesetekről, a temetésekről és az emigrációról. Arról, hogy a férfiak himnuszokat énekeltek, amikor leküldték őket a föld alá, a ketreceikbe. Hangjukat elnyelte az Atlanti-óceán jeges dühöngése. Egy másik tájékoztató tábla ragadja meg a figyelmemet. Az embermotor Az embermotort 1858-ban állította munkába Levant bányában a tulajdonosa, Isaac Kerthen. Az embermotor kis dobogókból álló automatizált létra volt, amely folyamatosan mozgott fel és alá, a bányászoknak rá kellett lépniük valamelyik dobogóra, amely egy szinttel lejjebb vagy följebb szállította őket, ahol leléptek a dobogóról. Amikor egy dobogó újra hozzájuk ért, megismételhették a műveletet. Lassan ereszkedtek vagy emelkedtek a teljes sötétségben. Bár az embermotor nyilvánvalóan életveszélyes szerkezet volt, mert sokan leestek, halálra zúzták magukat, vagy súlyosan megsérültek, a bányatulajdonosok körében népszerűnek bizonyult, mert a segítségével nagyobb nyereséget lehetett termelni, hiszen a bányászok gyorsabban dolgozhattak. Miközben olvasom a feliratot, látom magam előtt David jóképű, bűntudatos arcát. Mi pedig Carnhallow-ban ücsörögtünk, és sült malacot eszegettünk. A felirat így folytatódik: 1919. október 20-án délután rettenetes baleset történt itt, Levantban. Az embermotor súlyos fagerendái lezuhantak az aknába, és magukkal sodorták a dobogókat is. Harmincegy ember meghalt, amivel örökre megtizedelődött a falu lakossága. Több százan megrokkantak. Az embermotort nem állították helyre, és a bánya legmélyebb rétegeiben

nem folytatódott a termelés. Egy emberekből álló gépezet. Már nem akarom lefényképezni ezt a helyet. Az időjárás, a kislány és a történelem túl sok együtt. Elvesztettem az ihletet. Miközben az utolsó éles fénysugarak is belevesznek a sötétségbe, inkább megtanítom Jamie-t, hogyan tud különböző szögből fényképezni, hogyan készítsen szellős képeket a kéményekről és ércelőkészítő szintekről, majd kisebb – majdnem absztrakt – közeliket a nyirkos kvarcgránit sziklatömbökről, amelyekben megcsillan a sötét ón. Megállás nélkül dolgozunk, és a képek jól sikerülnek, mégis – ahogy telnek-múlnak az órák – Jamie egyre komorabb lesz. Újra mély és aggasztó hallgatásba zuhan. Talán a bánya tesz rá ilyen hatást, eszébe jut, mit jelent az anyja és saját maga számára. – Azt hiszem, mára végeztünk, Jamie. Indulhatunk haza? Megvonja a vállát, borúsan ráncolja a homlokát, és felém néz, enyhén, de határozottan mellém, mint legutóbb, mintha valaki állna az oldalamon. Vajon miért csinálja ezt? Lassan elkezdünk leereszkedni a kocsihoz. Jamie ezúttal nem fogja meg a kezem, és nem kéri, hogy énekeljek. Amikor beérünk a faluba, elfordítja az arcát. A tengeri levegő olyan hideg, hogy szinte énekel a fülemben. – Jamie? Nem néz rám. – Jamie. – Leguggolok mellé, hogy egy vonalba kerüljek vele, jó nevelőanyuka szeretnék lenni. – Mondd el! Mi a baj? Lehorgasztja a fejét, és motyogni kezd. – Én… félek. – Félsz? De hát, nincs mitől… – Igen, Rachel, félek. – És mitől félsz? Közelebb lép, a gyapjúpulóverembe fúrja a fejét, és mély lélegzeteket vesz, mintha az öblítő illata megvédené. Aztán beszélni kezd. – Félek! Attól félek, hogy látok dolgokat. Félek tőlük. Kérlek, mondd, hogy nem láthatom őket, mondd, hogy nem láthatom a jövőt! Mondd, hogy

nem vagyok Kerthen! Kérlek, mondd meg! Újra szorosan magamhoz ölelem, megpróbálom kiszorítani belőle a rettegést. – Csst! Semmi baj. Lassan elenged, de én nem engedem el őt. Letérdelek a só marta ösvény koszos, nyirkos betonjára, és miközben hideg kis kezét a tenyerembe zárom, kisimítom a szeméből a haját. – Senki nem látja a jövőt, Jamie. Te sem. Senki sem képes rá. Csak egy kicsit elveszettnek érzed magad. Édesanyád miatt. De jobban leszel. Minden rendbe jön, megígérem. – Nem, nem jön rendbe. – Szavaiból elkeseredés árad, az arca szürke a szomorúságtól. Vagy a félelemtől. – Mi ez az egész, Jamie? Mondd el nekem! – Őszinte szeretetet érzek iránta. Szinte éget. Beszélni kezd, de mozdulatlan marad. – Nem akarom látni a jövőt, amiatt, amit látok. – És mi az? A szél utolér minket a sziklák felől, hangosan süvít körülöttünk. – Rémisztő dolog. Amit látok. Ijesztő. Nem akarom, hogy igaz legyen. A legrosszabb, hogy olyan a hangja, mintha gyónna. Mintha valami fájdalmas vallomáson kellene átesnie. – Anyu egyik nap beszélt hozzám – folytatja. A mostohafiam arca sápadtabb, mint valaha, mégis olyan gyönyörű! A haja fekete, mint a varjútollak, amelyeket a kertben találtam – a lápvidék madarai eljöttek, hogy menedékre leljenek a pusztaság csípős szele elől. – Látok egy dolgot a jövőben. Egy dolgot, ami nagyon rossz. Nagyon, nagyon rossz. – Hallgass ide, Jamie! Ez csak álomkép, a képzeleted műve, mert szomorú vagy. Belenéz a szemembe, vesz egy mély lélegzetet, és azt mondja: – Rachel, te karácsonykor már nem leszel itt. Zavartan meredek rá. Ezt hogy érti? És miért éppen a karácsonyt választotta? – Ne haragudj, Jamie, ez mit jelent? Persze, hogy itt leszek

karácsonykor. Jamie vesz egy újabb mély lélegzetet, aztán fájdalmasan lassan, mintha a lehető legrémesebb titkot vallaná be, így szól: – Karácsonyra halott leszel. Hallom a tenger muzsikájának foszlányait. Újabb távoli hullám csapódik a sziklákhoz, a zajt messzire viszi a szél. Nem tagadhatom, hogy összeszorul a torkom a félelemtől, a tüdőmben érzem, az egész testemet átjárja. Karácsony. Az összes lehetséges időpont közül éppen a karácsonyt választotta. – Nem, Jamie. Kérlek, hagyd ezt abba! – Azt kívánom, bárcsak ne így történne! – Úgy tűnik, őszintén gyötrődik. – Sajnálom, rettenetesen sajnálom! De nem leszel itt, mert karácsonyra biztosan halott leszel. Miért gondolom ezt? – Jamie! Elég! Hirtelen elkapja a fejét, majd visszanéz rám. A gyötrelem egy csapásra eltűnik. – Rachel! Sajnos semmit sem tehetünk. Sajnálom, de most már éhes vagyok. – Ööö… – Hazamehetnénk? Teljesen össze vagyok zavarodva. Ez a gyerek biztosan ki akar zökkenteni, megpróbál megtéveszteni. Elrémiszteni Carnhallow-ból. Mert a jelenlétem felzaklatja, idegesíti, vagy rossz emlékeket idéz benne. Vagy akármi. De miért választotta éppen a karácsonyt? Lehetséges, hogy valóban érez valamit? A lelkembe lát? Nem. Ez lehetetlen. Döbbenten folytatjuk a sétánkat a kocsihoz, amely olyan vidáman és ártatlanul vár ránk, mintha mi sem történt volna. Visszaülünk az autó biztonságos melegébe, Jamie beköti magát, és teljesen normálisan viselkedik, én pedig azon kapom magam, hogy kissé túl gyorsan hajtok el. De bármilyen gyorsan vezetek, a fejemben nem szűnik a zene, az elhagyatott bánya muzsikája. És a sirályok kétségbeesetten rikoltoznak Trewellard Zawn felől. Karácsonyra halott leszel.

72 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Éjszaka

David itthon van. Végre el tudja mondani. Késett a gépe. Telefonon már figyelmeztettem, hogy egy sor komoly kérdésem lesz hozzá. Tudja, hogy bármi jár a fejemben, rettentően fontos dolog, akár szakításhoz is vezethet. És most itt ül mellettem, a fényben úszó konyhában, amelynek sötét ablakai maszatosak a szemerkélő esőtől. David szeret Carnhallow konyhájában ücsörögni. Számára a béke és a boldogság jelképe. Tejszínhabos palacsinta, és apám távol van Londonban. Tölt magának egy vastag ujjnyi Macallan whiskyt, és meglepve néz rám, amikor nem kérek egy hasonló adag portóit. Ez az egyetlen alkoholos ital, amit időnként szívesen elkortyolgatok, élvezem az édeskés ízét. De jelen pillanatban józan akarok maradni. Lehet ugyanis, hogy a házasságunk ingoványos talajra ért. Nem bízhatok meg olyasvalakiben, aki képes hazudni egy olyan fontos dologról, mint a halál. Még akkor is, ha csak baleset történt. Ha baleset történt. És egyelőre nem szólok semmit Jamie-ről. Először szeretném, ha választ adna a kérdéseimre. David rám néz, és beszélni kezd, éles, gyakorlatias hangon, mintha már elege lenne belőlem. – Rendben, Rachel. Miről van szó? Mintegy három méterre ül tőlem, egy bárszéken. Idegességemben járkálni kezdek. – Tudom, hogy Jamie ott volt. Amikor Nina meghalt. Már a szája elárulja. Alig láthatóan elhúzza. – És mégis honnan tudod? – Különböző dolgokból jöttem rá. Bementem a dolgozószobádba, és elolvastam Jamie leveleit, amelyeket Ninához írt, még akkor is, amikor te megtiltottad neki.

David rám néz, a szemében valamilyen érzelem fénye csillan – talán düh. De a hangja közömbös marad. – Folytasd! – És voltak még más dolgok is, elejtett megjegyzések, nem érdekes. Ám a leglényegesebb momentum, hogy azt mondta, jobban mondva, írta nekem: Mindent láttam. Te tetted. A te hibád, hogy meghalt. Pontosan ezeket a szavakat használta. Lágy eső ciripel az ablaküvegen. A férjem arca üres, nem árul el semmit. – Még valami? – Igen. – Azt hiszem, ez fogja a legjobban feldühíteni. De nem érdekel. – Megkérdeztem Julietet, hogy megerősítse a feltételezésemet, és tulajdonképpen megtette. Jamie ott volt. Végignézte a zuhanást. Ez annyi mindent megmagyaráz. – Karba teszem a kezem. – Mondd, hogy tévedek, David, vagy mondd, hogy igazam van, csak mondd el! Magyarázd meg! Elég volt az átkozott hazugságokból. Még egy hazugság, és végeztem. Kisétálok az ajtón, és nem jövök vissza. David belebámul a whiskyjébe, és a szemében újra valami múló érzelem lobban. Erről van szó; a házasságunk sorsa kizárólag azon múlik, hogy most őszinte lesz-e. Aztán ismét felnéz rám. – Igen. Igaz. Jamie látta az anyja zuhanását. Ott volt, amikor meghalt Morvellanban. A dühöm hirtelen szavakat ölt. – Hogyan? Miért? Miért nem mondtad el nekem? És miért nem mondtad el a rohadt rendőrségnek? – Várj… – Hamisan tanúvallomást tettél! Felhajtja a whiskyt, és tölt egy újabb adagot a kristálypohárba. Csillog, mint a mocskos arany, a konyha ragyogó fényében. – Jamie szemtanú volt. Azért hazudtam, mindannyian azért hazudtunk, hogy megvédjük. – Tessék? Hogy micsoda? – Volt egy kis vitánk, karácsony után. Veszekedtünk Ninával, ahogy ezt Jamie is megemlíti azokban a levelekben, amelyeket megtaláltál. – És min veszekedtetek?

– Az nem számít. – De, igen. Rohadtul számít. – Nem. Semmi jelentősége. Összekaptunk valamin, ahogy ez férj és feleség között elfordul… – Mondd meg! – Rendben. A ház felújításán veszekedtünk. Nina rettenetesen lassan haladt, olyan mocskosul körülményes volt, ami a tökéletes ízlésének köszönhető, de minden egyes helyiség legalább egy évébe telt; vagy még többe. És közben a ház többi része, mint látod, szinte alig lakható. – Ennyi az egész? – Igen, ennyi volt az egész. De Jamie mindig nagyon érzékenyen reagált, ha vitatkoztunk. Nem szerette. És aznap este teljesen kikészült. – Hogyan? David belenéz a szemembe. Belekortyol az italába, majd a kézelőjébe törli a száját. – Elmondom neked, Rachel. De előbb meg kell ígérned, hogy nem árulod el senkinek. Képes vagy erre? Nagyon fontos. Gondosan megválogatom a szavaimat. – Az attól függ, hogy mit mondasz. David elgondolkodva ráncolja a homlokát, majd megvonja a vállát. – Mint mondtam, vitatkoztunk. Nem is egyszer. Tudod, milyen a karácsony, túl sok pia, túl sok rokon, túl sok ember ugyanazokban a szobákban. Ráadásul Jamie egyke, és ezt mindig úgy sajnálta. – David hirtelen az ajtó felé kapja a tekintetét, mintha a halott felesége egyszer csak besétálna, és a székre dobná a kabátját. Aztán újra felém fordul. – Időnként Jamie és Nina is összezördült egymással. A fiunk néha kegyetlen volt az anyjával, és gorombaságokat vágott a fejéhez. Miért nem adsz nekem egy kistestvért? Tudta, hogy Nina nem akar több gyereket. De a fiamnak megvolt rá az oka, hogy duzzogjon, Nina még azt sem engedte meg, hogy legyen egy kutyája. Én tényleg szerettem volna, ha kap egy kutyát, mert kiskoromban nekem is volt egy labradorom. Olyan sokat segít, ha az ember egyedüli gyerek. De egy kutya egyet jelentett volna azzal, hogy szőr kerül Nina tökéletes bútoraira vagy a tökéletesen helyreállított

függönyeire. Ennélfogva szó sem lehetett kutyáról. És eljött egy újabb karácsony, amikor Jamie nem kapott egy átkozott kiskutyát. Szerintem vagy ezerszer megírhatta a télapónak: Kérlek, hozz egy kutyát! – És azóta sem vettél neki? – Azt mondja, most már nem akar. Mert, természetesen, az anyjával való veszekedésekre emlékezteti. És arra, ami aznap este történt. – David belekortyol az italába. Nem szólok semmit. Hagyom, hogy beálljon a csönd, és David elszánja magát. – A családok kegyetlensége – mondja végül, miközben mereven bámulja a hatalmas, üres kő tűzhelyet, amelyen valamikor száz szerzetesnek főztek. – A családok kegyetlensége. – És? – Nem vagyok kíváncsi a filozofálására. – Késő este volt. Időnként megengedtük Jamie-nek, hogy fennmaradjon, különösen karácsonykor. Ám ezen az estén a veszekedésünk túl hosszúra nyúlt, és előhozta Jamie-ből a legrosszabb formáját. – David lehunyja a szemét, majd lenyeli a whiskyt, jól láthatóan ízlelgeti a tüzességét. Tisztában vagyok vele, hogy úgy adja elő ezt az egészet, mint egy színész. Mint egy ügyvéd, a bíróság előtt, aki el akarja kápráztatni a hallgatóságát. És működik. Szétvet az adrenalin. Mégis úgy érzem, hiszek neki. – A veszekedés végére Jamie rettenetes állapotba került, tombolni kezdett, és azt mondta, soha többé nem akarja látni Ninát vagy engem, hogy ő a legrosszabb anyuka a világon, és bárcsak meghalna, azzal kirohant a szobából. Ha jól emlékszem, ezt is megemlíti a leveleiben. Tudod, hogy egy gyerek milyen mérges és szenvedélyes tud lenni, hogy miket vág az ember fejéhez hatévesen. De ez nagyon rosszulesett. Bármilyen dacos vagyok, bólintok. Ismerem ezt az érzést. – És, hová ment Jamie? Felrohant a szobájába? – Nem. – David elhúzza a száját. – Kiszaladt a házból, a sziklákhoz. Morvellan irányába. Az aknaház felé. Annak idején nem bajlódtunk azzal, hogy bezárjuk; mindenki tudta, hogy veszélyes hely. Most már mindig zárva van. Az egyik kulcs nálam van, a másik pedig itt, a konyhában, egy magas szekrényben. Talán azt is megtaláltad. – Mi történt? – Eltartott egy ideig, amíg rájöttünk, hogy nincs a házban. Ilyen

nevetségesen hatalmas épületet! Átkutattuk a pincétől a padlásig, aztán kint folytattuk a keresést. Anyával átfésültük a kertet és a Hölgyek Erdejét, Nina pedig az előkertben kereste, az északi oldalon, amikor meghallotta a hangját. Vagyis először Cassie hallotta meg, kiáltást hallott a bányaépületek felől. – És ezt honnan tudod? – Cassie éppen az ösvény végén volt, a kert végében, ahol a sziklák kezdődnek. De nem volt rajta cipő. Tudod, milyenek a thaiföldiek. – David kifújja a levegőt. – És az ember nem kapaszkodhat fel a sziklákra mezítláb. Visszaszaladt, hogy bakancsot húzzon, és közben szólt Ninának, aztán látta, ahogy Nina végigrohan Carnhallow-völgyben, Morvellan felé. Természetesen Cassie azóta is magát hibáztatja. Így vagy úgy, Nina rohant az ösvényen a bánya felé. – Szent ég! – És Jamie valóban ott volt. Az aknaházban. Megmerevedve a párkányon, mint aki túl magasra mászott egy fán. – David gyötrelmesen mered a whiskyjébe. Felhorgad bennem az együttérzés; nem tehetek róla. Szegény Jamie! – A többit el tudom képzelni. Nem kell elmondanod. – De, szeretném elmondani. – David felnéz a mennyezetre, és egy nagyot sóhajt. Megkönnyebbült a vallomástól. – Nina magas sarkúban volt, ez igaz. Magas sarkúban és kisestélyiben, a sárban és esőben, pedig olyan csúnya, késő decemberi éjszaka volt. Ebben indult, hogy megmentse Jamie-t. – És lezuhant. – Lezuhant a Jerusalem aknába. Miközben próbálta megmenteni a fiát. Így történt. – És ezt honnan tudod, ha senki más nem volt ott, ha senki nem látta? Éles pillantást lövell felém. – Tessék? Hogyhogy senki? Jamie ott volt. Zokogva mesélte el nekünk. „Lezuhant, lezuhant!” Már akkor fojtogatta a bűntudat, amiért lerángatta oda az anyukáját. Biztosan ezért írta azokat a szavakat, amiket olvastál, „Te tetted, a te hibád…”, mert magát okolja a történtekért. Érted már? Az arcát nézem. Látni akarom. – De mi történt ezután?

– Néhány perccel később én is odaértem az aknaházhoz. De már túl késő volt. Cassie segített visszavinni Jamie-t Carnhallow-ba. – És akkor a rendőrséghez fordultál. És hazudtál nekik? – Igen, hazudtunk. – Davidnek a szeme se rebben. – Mondd csak, Rachel, te mit tettél volna? Gondolj csak bele! Jamie azt hitte, hogy ő a felelős az anyja haláláért. És, bizonyos értelemben, ez így is van, közvetett módon, a fejéhez vágta, hogy utálja, azt mondta, hogy jobb lenne, ha meghalna, aztán elszaladt, és az anyja miatta ment az aknákhoz. Ha mindezt nem teszi, Nina ma is élne. Jamie szörnyen instabil volt. Nem tehettem ki egy nyomozásnak. A rendőrök kérdéseinek. Nem akartam, hogy a neve bekerüljön az újságokba. A fiú, aki a halálba csalta az anyját. Képzeld csak el! – És Juliet meg Cassie beleegyezett? Abba, hogy eltussoljátok ezt az egészet? – Hogy eltussoljuk? Talán így van. Ám amit mondtunk, nem állt messze az igazságtól. – A férjem tekintetében halvány megvetést, vagy talán kétségbeesését látok. – Cassie és anya szeretik Jamie-t. Nem akarták, hogy keresztülmenjen ezen a fájdalmas eljáráson, hogy elő kelljen adnia a borzalmas jelenetet a bíróság előtt. Nem akartuk, hogy ő legyen az egyetlen szemtanúja az anyja halálának, nem akartuk, hogy felidézze a történteket. Úgy tettünk, mintha baleset történt volna. Nem volt nehéz. Nina valóban ivott, tényleg lezuhant az aknába, és tényleg megfulladt. És igen, előálltunk ezzel a történettel, hogy megóvjuk Jamie-t, mindenkinek azt mondtuk, hogy Nina egyedül sétált el Morvellan felé. Hogy baleset történt. – David az eső áztatta ablakok felé fordul. Mintha túl fájdalmas lenne a szemembe néznie. – Most már tudod, Rachel. Eleget hallottál? Hátradőlök; mérlegelek. Talán eleget. Vagy talán mégsem. David akkor is hazudott nekem, mégpedig többször, és sokféle módon. A történet borzalmas, de a bizalmam megingott, és eltart egy ideig, amíg helyreáll. Még egyszer nem hagyom, hogy egy férfi az orromnál fogva vezessen. Sem a fiúk a főiskoláról, sem az apám, sem a férjem. Sem Patrick Daly, sem Philip Slater, sem a sápadt arcú papok az iskolámból – nem hagyom, hogy ezekből bármi megismétlődjön. És van még egy akadékoskodó kérdésem. Ennek az egésznek egyetlen

feltételezett szemtanúja volt; mégpedig Jamie. Ő vajon teljesen megbízható? És miért viselkedik olyan furcsán éppen most? – David! Tölt magának még egyet. – Hmm? – Tudnod kell egy-két dolgot. Jamie-ről. Látom, ahogy a szeme azonnal felcsillan. – Igen? – Nagyon furcsán viselkedik, furcsábban, mint valaha. Nem csak arról van szó, hogy mit írt a kocsiablakra. Az eső idegesítően kopogtat az ablakon. Mint valami mérges kaparászás. A férjem az arcomat fürkészi. – Ezt pontosan hogy érted? Mitől lett rosszabb? – A héten Levantban voltunk. Fényképezgettünk. És Jamie hirtelen nagyon… nyugtalanná vált. Mintha valami rátört volna. David összeszorított szájjal forgatni kezdi a poharát a konyhapulton. – És aztán? – Rátért a Kerthenek adottságára, a legendára. Aztán azt mondta, beszélt Ninával, aki visszatért a halálból. – Alig tartok szünetet, tisztában vagyok vele, hogy a mondandóm milyen nevetségesen hangzik. – Aztán mindennek a tetejébe bejelentette, hogy karácsonyra halott leszek. Ezt mondta a fiad két nappal ezelőtt. Karácsonyra halott leszek! David élesen néz rám. Hadarok tovább, szörnyen zavarban érzem magam. – Aztán mond ezt-azt, de nem beszél senkihez. Mintha az anyjával beszélgetne. Olyan sok mindenről. Meséltem, hogy megjósolta az öreg hallban lévő tüzet. És… Volt egy álma, még nyáron, megjósolta, hogy el fogok ütni egy mezei nyulat, és így is történt. Ezt is előre látta, és, persze, tudom, hogy mindenre van magyarázat, mégis, mégis, most megjósolta, hogy karácsonyra halott leszek. – Hirtelen elhallgatok. De már túl késő. Rájövök, hogy mégis elkövettem azt a rettenetes hibát. Most én vagyok soron, hogy alapos vizsgálatnak vessenek alá. David engem néz, a szemében megvetés vagy talán csalódás. Elrontottam. Rosszul adtam elő az egészet. Most azt hiszi, megőrültem.

Azt gondolja, hiszek ebben az egészben. Azt gondolja, hiszek benne, hogy valami kísérteties dolog fog történni. Hogy Jamie előre látja a jövőbeli eseményeket. És miért ne gondolná ezt? Mert néha valóban hiszek benne.

56 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Ebédidő

A tenger szorgalmasan kántálja a szokásos dallamokat, és Morvellan úgy áll a szikla tetején, mint egy fekete köntöst viselő metodista lelkész, aki szigorúan okítja a gyülekezetét. David a nyirkos, falevelekkel borított ösvényen lépdel Juliet lakrésze felé, mélyen elmerülve a gondolataiban. – Szia, anya! – Amint az asszony kinyitotta az ajtót, David látta rajta, hogy részeg. Az italhoz nyúlt, hogy elűzze a rossz emlékeket, és csillapítsa a magányát. – Ó, David! Milyen kellemes meglepetés! Azt hittem, ma veletek vacsorázom a konyhában. – Így is van. De arra gondoltam, hogy előtte beszélgethetnénk. Négyszemközt. Talán portóit ivott. Az anyja gyakran keverte össze a legjobb évjáratokat valami olcsó limonádéval. – Beszélgethetnénk? – Egy-két dologról. Carnhallow-ról. Rachelről. – Carnhallow! Régen olyan szép volt itt az élet! – Anya? Juliet tétova léptekkel elindult a folyosón. David rájött, de már túl későn, hogy megnyitotta a csapot, mielőtt egyáltalán esélye lett volna feltenni a kérdéseit, kénytelen meghallgatni az anyja egyik zavaros, részeg monológját. Juliet bekísérte a fiát a nappaliba, majd belekortyolt az italába, és nézegetni kezdett egy megfakult fényképet a kandalló tetején. – Nos, nos. Hol is kezdjem? Carnhallow! Tudod, az élet Carnhallowban nem volt mindig olyan rossz. Azelőtt valóban szerettem apádat, mielőtt olyan erőszakossá vált volna. Ti Kerthen férfiak mind egyformák vagytok, elbűvölőek, akik bármikor levesznek egy nőt a lábukról, aztán… Az anyja ábrándos arccal meredt maga elé. Átadta magát az emlékek szédítő, örvénylő forgatagának, a zuhanásnak – melynek végén senki nem

kaphatja el. Már nem. – Anya, én… Nem volt semmi értelme. – Meséltem már a piknikekről, amelyeket annak idején tartottunk? Itt. Van egy portóim, Fonseca 2000-es évjárat. Meggyőztem Cassie-t, hogy lopja el a pincédből. Most börtönbe vitetsz? De azért csak nem löksz le Ding Dongról, ugye, drága David? Hmm? Igyál egyet! Szeretnél hallani a régi életünkről, drága? David elvette a poharat a reszkető kézből, bár egyáltalán nem kívánta. De nem úszhatta meg, hagynia kellett, hogy az anyja kibeszélje magát. Az asszonyt gyakran cserbenhagyta a rövid távú memóriája, de számtalan emléket őrzött a múltból, és szeretett róluk beszélni. Hiszen csak ennyi maradt neki, nyilván fájdalmai voltak a ráktól, bár visszautasította a kezelést, mert nem akarta, hogy kihulljon a haja. David rettenetesen sajnálta az anyját. Ha meghal, csak ő és Jamie maradnak. Az utolsó Kerthenek. És teljes szívéből szerette az édesanyját. Ő volt az, aki megvédte az apja részeg kegyetlenkedéseitől. Úgyhogy végighallgatta a monológját. – Ó, micsoda partikat adtunk itt, David, mielőtt te megszülettél! Nyári partikat, itt meg Lamorranban, Trelissickben és Lanihorne Abbey-ban. Minden virágba borult, rengeteg virág volt, és ott voltak a lányok a faluból, Zennorból, Geevorból és Morvah-ból, emlékszem rájuk, készítettek olyan mályvatündéreket, a hangával, amit az ágyuk alatt tartottak. David hátradőlt az anyja rendetlen nappalijában, és hagyta, hogy a szavak átjárják, egy tönkrement élet Alzheimer-kóros foszlányai. Az emlékek fele még Juliet szüleitől származott, a nagyanyjától és a dédanyjától. Összekeveredtek az asszony kisgyermekkori és ifjú emlékeivel. Ez a zűrzavaros örökség mégis értékes volt, felsorakoztatta a legtöbb érvet, amely miatt David olyan elszántan ragaszkodott Carnhallowhoz. Az utolsó emlékek, a régi dicsőség, a Kerthenek, amilyenek valójában voltak. Carnhallow Kerthenjei. Valahogy helyre kell állítania. De vajon sikerülhet? Az anyja belekortyolt a kétszáz fontos borba, aztán felöntötte egy kis olcsó limonádéval, és folytatta a költői kalandozást: – Te nem emlékezhetsz,

hiszen jóval a születésed előtt történt, olyan későn szültelek, már negyven voltam, túl késő volt egy testvérhez, már azt hittük, nem lehet gyerekem… tudod. Micsoda öröm, igazi meglepetés voltál. Nem bánom, hogy olyan sokáig terméketlen voltam, még akkor sem, ha Richard ezért hagyott el. Az élet olyan csodás volt, nem akartam rajta változtatni. Örökre fiatal akartam maradni, bálokra és partikra járni. – Szédülten mosolygott, és lehunyta a szemét, ébren álmodott. – És a reggelik… Azok a reggelik elképesztőek voltak, David! Mentás borsó aszpikban, azt ettünk. Bradenhami sonkát és hófajdot. – Anya! Édes! – És nyaranta úszni jártunk. A nővérem és az összes barátunk, mindig mezítláb voltunk, szaladtunk a füves ösvényen, egyenesen a tenger felé. – Újabb adag portói, újabb löttyintés a limonádéból. – Egyik nap elmentünk úszni, mert szörnyen melegünk volt, ugráltunk az öbölben a nagy halászhajóról. Aztán mire visszaúsztunk a partra, valaki összehajtogatta a ruhánkat. Felöltöztünk, és lovagoltunk azokon a Dartmoor pónikon a forró homokban, elmentünk egészen Carnhallow-ig, átvágtunk a Hölgyek Erdején, lóhereillat volt, emlékszem, meg szalma, és minden olyan szép volt, a hatalmas harangvirágfoltok a zöldben, aztán bementünk a házba, és a szilfa asztalon volt, ó, minden… homár, mézes finomságok és friss tejszínhab. Kaptunk tejet konyakcseppekkel és egy kistányér carnhallow-i fehér málnát. Olyan nagyon szép volt! Kiitta a poharát. – És ekkor történt, hogy beleszerettem apádba, David. Messze volt, Oxfordban, és alig ismertem, ráadásul félig szerelmes voltam az unokafivéreimbe, de amikor megpillantottam, olyan jóképű volt, ahogy sétált lefelé a fasoron, a Hölgyek Erdeje felől. Mellényes fiatalember, akinek a fehér ingjén vörös foltok éktelenkedtek a kőrisfa kérgének levétől, és elvitt a kertbe… Te nem is emlékszel, milyen volt azelőtt a kert, réges-régen. A napsütötte falakra, a színes kerti szegfűre, a majoránnára és kakukkfűre, és középen, a kör alakú füves területen volt egy talicskából készült ülőke. Oda ültetett le, és ott csattant el az első csók. Apád és én köztem. Végül elhallgatott. Vajon ezzel véget ért a csapongó emlékek tánca? – Anya, szeretnék tőled kérdezni valamit.

Juliet elkomorult. Az arca üres lett. David rájött, hogy sokkal jobban kedveli a lelkes énjét, még ha kissé szenilis is. – Kérdezni, drága? – Igen. Szerinted Rachel és Jamie nem jönnek ki jól egymással? Mert valami komoly feszültséget érzek kettejük között. És Rachel egyre szeszélyesebb, meglehetősen furcsa megjegyzéseket tesz. Ráadásul, kémkedik és kérdezősködik. – Csüggedten felsóhajtott. – Valami történt, valami nincs rendben. – Csak az élet történik, David. Jamie megszerette Rachelt, ez egyértelmű. Remek anyapótlék lesz. De összezavarja Jamie-t, ez természetes. Mindannyian össze vagyunk zavarodva. – Persze. De Rachel különösen viselkedik, és azt hiszem, ez Jamie-re is hatással van. A kettejük közti viszonyra. Ez nem jó, sőt egyre rosszabb. – Nos? Ezen nincs mit csodálkozni. Valami feszültség van Carnhallowban, milyen szörnyű! Miért nem kérdezed meg Ninát, miért van feszültség? David megmerevedett. Tudta, hogy ez is az időskori demencia műve, amely kezdi elvenni az édesanyja eszét, és ezt fájt látni. – Anya? – Miért nem kérdezed meg tőle? Ő mindenkinél jobban tudja, milyen ide költözni, megérti majd, hogy Rachel min megy keresztül. – Az asszony gyorsan és idegesen beszélt, a tekintete mégis éles volt, miközben a nyakában lógó gyöngysorral babrált. – Igen, drágám, kérdezd csak meg Jamie anyját, vagy a feleségedet, te választottad, és hagytad, hogy azt tegyen, amit akar, úgyhogy ő mindenkinél jobban megérti majd, nem igaz? – De, anya… Az anyja tekintetében különös tűz lobogott. Mintha dühös lett volna. – Most már elég! Le kell feküdnöm. Elfáradtam. Mennem kell. Holnap vendégeink jönnek. Ha szép idő lesz, elvihetnénk őket kocsikázni a kutyaszekérrel, hiszen évek óta nem csináltunk már ilyet, mint régen, tavasszal, az út széle csak úgy sárgállott a sok boglárkától. Milyen szép volt! És a réti kakukktorma rózsaszínje… Potyogtak a könnyei. Ezúttal őszintén. – Anya! – Ne!

Az ő tüneményes édesanyja, a makulátlan, ódivatú udvariasságával, hirtelen felcsattant: – Kérlek, ne, David! Menj el! Holnapra jobban leszek. Most hagyj magamra! Hadd maradjak együtt azokkal az emberekkel, akiknek már a nevét sem tudom. Emberek jönnek-mennek a házban, és nem is ismerem őket. Látom őket. Te hívtad ide azt a nőt, de nekem kell néznem őket, éjszakánként az ablakban, Morvellan felé. Ez egyáltalán nem igazságos. David ismerte ezt a lelkiállapotot, nem múlt el egyhamar. Bár ezúttal rosszabb volt, mint máskor. – Oké, anya. Elmegyek. Az asszony felemelte a kezét, és intett. Nem szólt semmit. David becsukta az ajtót. Beszívta a hűvös levegőt, és végignézett a völgyön, a Hölgyek Erdejének rácsozott feketeségére, amely egészen a tengerig nyújtózkodott. Az őszi bogyók vöröslöttek a berkenyéken, vérszínű fürtök lógtak a sötét ágakról. Az anyjának, bizonyos értelemben, teljesen igaza volt. Túl sok kísértet és emlék lakott Carnhallow-ban. Túl élénken élt a múlt. Az elmúlt néhány hónapban David sürgető késztetést érzett, hogy elköltözzön innen, annak ellenére, hogy az egész életét arra szánta, mindent kockára tett azért, hogy a házat megtarthassa, hogy megmentse, és megtartsa a családja tulajdonában. Kérlek, menekülj! Kezdj új életet! Menj! De képtelen volt rá. Az elmúlt ezer évben nem ő lett volna az első Kerthen, aki elhagyja Carnhallow-t. Úgy érezte magát, mint egy börtönben. A múlt úgy nehezedett rá, mint az óceán Morvellan járataira. És ő egy újabb bányász volt a Kerthenek számtalan generációja során, aki megpróbált életet találni a keserű kövekben. Miközben visszasétált az északi szárnyba, és rugdosta a rozsdaszínű avart, eszébe jutottak azok a borzalmas órák és napok. Nina holttestének keresése, a Morvellan körül parkoló rendőrautók. A rendőrségi búvárok napokat töltöttek gumiruhában az aknák mélyén – a Jerusalem aknában, a Coffin Clista aknában, a Wethered Cut hatalmas átlójában, amelyek mind össze vannak kötve egymással. Napokig merültek alá a jeges, veszélyes vizekben, látszólag keresték Nina holttestét, de az elejétől foga lehetett tudni, hogy ez csak a külvilágnak szól, a kutatás

nagyrészt csak színlelés, csak a családtagok megnyugtatására zajlik tovább. Egy héttel azután, hogy Nina beleesett a vízbe, a trurói nyomozó leültette a gyászoló férjet, és közölte vele a rideg orvosi tényeket, a törvényszéki patológia igazságát. Úgy magyarázta, hogy néhány perccel a halál beállta után csaknem minden vízbe fúlt test lesüllyed, mert a víz megtölti a tüdőt, és a holttest túl nehéz lesz ahhoz, hogy lebegjen. Mindazonáltal, ha nem túl súlyosak, vagy nem viselnek különösen nehéz ruházatot, néhány nappal a halál után újra a felszínre kerülnek. Ekkor, ugyanis, gázok keletkeznek, és felpuffasztják a testet, amely lebegni kezd. A testek a szó szoros értelmében felbukkannak, mint valami bizarr fürdőjáték. Ezért Nina – vagyis Nina hullája – akárhol lehet. Egy nap talán felszínre kerül valahol egy szörnyű maradvány; de az is előfordulhat, hogy soha nem kerül elő. Davidnek beleégett az emlékezetébe, ahogy a nyomozó hozzátette, mintegy csípős megjegyzésképpen: „Morvellan, tulajdonképpen, tökéletes hely arra, hogy valaki eltüntesse egy gyilkosság áldozatát, bár, természetesen, az ön esetében ez szóba sem jöhet. Kér még egy kis kávét?” David elfogadta a vizezett, íztelen kávét. A beszélgetés utóízét hónapokig érezte a szájában. Gyilkosság. A kis ösvény végén, ahol jobbra fordult, a bejárati ajtó felé, David megállt – rabul ejtette a távoli tenger hangja, amely gyászos énekét zengte. Mint a bányászok, akik a vasárnapi templomban himnuszokban énekelték el a szomorúságukat, réges-rég egy távoli helyen. Tökéletes hely arra, hogy valaki eltüntesse egy gyilkosság áldozatát.

39 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Este

Daviddel beszélek, on-line. Mostanában legtöbbször így tartjuk a kapcsolatot. Így vitatkozunk. Ő ridegen sorolja az érveit az irodájában, alig palástolja az ingerültségét és az idegességét. Én azon kapom magam, hogy folyton nyavalygok, a hangomba egy csipet rémes dél-londoni nyersesség vegyül, miközben itt ülök Carnhallow hatalmas, üres konyhájában. Hogy juthatott ide az én rövid és csodálatos házasságom? Néhány héttel ezelőtt még boldogok voltunk. Legalábbis azt gondoltam. És most lassan közeledünk a karácsonyhoz. Amikor állítólag valahogy meg fogok halni. Éppen karácsonykor. Mintha Jamie mindent tudna rólam. Tudja, mivel rémiszthet halálra, mivel tehet nyugtalanná. Hogyan lehetséges ez? És most már Daviddel is megromlott a kapcsolatunk. Ez egyre rosszabb lesz. És az egészben az az ironikus, hogy van számára egy fontos hírem. Azt hiszem, terhes vagyok. A menstruációm sokat késik, olyan sokat, hogy már nem is számolom. De halogatom a tesztet, nehogy megint vaklárma legyen. A legutóbbi fájdalmas csalódás óvatossá tett. A terhességi teszt a konyhaasztalon vár, ma délután vettem; este felhasználom. De még ha pozitív is lesz, nem vagyok benne biztos, mikor és hogyan közöljem Daviddel a jó hírt – amikor ilyen ellenséges, amikor ennyit vitatkozunk, amikor szinte alig beszél velem. Abban sem vagyok biztos, hogy egy év múlva még házasok leszünk. Jelen pillanatban is nagyon ellenségesen viselkedik. – Rachel! Ragaszkodom hozzá, és ebből jottányit sem engedek! Nem akarom, hogy Jamie elmenjen egy mocskos pszichológushoz. – De miért? – Mert nem tesz neki jót. Mint azt te is tudod. A baleset után is elvittem

pszichológushoz, és csak még jobban összezavarta. Rávette, hogy titokban leveleket írjon a halott anyjának. És ez az egyik oka annak, hogy azt hiszi, még életben van. Összerezzenek. David észreveszi és lecsap. – Igen, azokról van szó. Emlékszel? Amiket megtaláltál. Amikor szimatoltál a házban, mint valami átkozott nyomozó… – Csak Jamie-nek akartam jót! – Persze, persze. – Tényleg! Dühösen szólásra nyitja a száját, de megelőzöm: – Nézd, David! Most nem rólam van szó, hanem Jamie-ről. Be kell látnod, hogy szakember segítségére van szüksége. Mert, tudod, hogy mit mondott… David felszegi az állát, kihívóan, sőt talán erőszakosan. Mit tett velem ez a férfi? Ez az első alkalom, hogy a szexuális életünkből ismert alá- és fölérendeltségi viszony valami jóval veszélyesebb dolgot sejtet. Ami a férjemben rejtőzik. Közelebb hajol a képernyőhöz. – Valóban? Tudjuk, nem igaz? Mit mondott? Nézem a nemes arcélt. De nem hagyom, hogy a vágyam elhomályosítsa a gondolataimat, többé nem. Talán el sem árulom neki, ha terhes vagyok. Még nem. Szükségem van valami fegyverre. David kezd megrémiszteni. – Nos, Rachel? Mit is mondott? – Ott voltam, tudom, mit mondott. – Küszködök, hogy ne kezdjek szitkozódni, nem akarom elveszíteni a fejemet. – Jamie komolyan össze van zavarodva. Szakember segítségére van szüksége. David felmordul. – Nem, rohadtul nincs. Már megpróbáltuk. És nem segített. Ráadásul ezt az egészet mindössze egy ember tanúsíthatja, mégpedig te, drága Rachel. Te vagy az egyetlen, aki hallotta, hogy ilyesmiket mond. Biztos vagy benne, hogy jól értetted? – Igen! Tiltakozó igazságérzetemet átitatja a szomorúság. Gyűlölöm, hogy David és köztem egyre szélesebb szakadék tátong. Azt reméltem, hogy a házasságom egy új kezdetet jelent, hogy teljesen megnyílhatok, és mindent

elmondhatok valakinek. Őszinte lehetek. És megértésre találhatok. Megbocsátásra és szeretetre, azért, aki vagyok, életemben először. Ehelyett folyamatos vitákra kényszerülök. A konyhában néma csönd honol, odakint, a fák közt átsüt a hold, mintha csapdába esett volna az ágak között. Hatalmas, fehér, sikoltó száj a feketeségben. Elgondolkodva a hasamra teszem a kezem. Elmerengek az aprócska életen, amely talán odabent növekedik. Egy távoli űrhajós, aki hazatér a földre. Csillogó porfelhő, amely a távoli sötétség peremén lebeg. Mégis visszavonhatatlanul meg van kötve egy zsinórral. Ez az új jövevény, már, ha valóban gyereket várok, biztonságban lesz, nem úgy, ahogy én. Erről kezeskedem. Gyorsan elkapom a kezem. Lehet, hogy David észrevette a mozdulatot? Még mindig a vonalban van, és továbbra is a gyerekpszichológusokon dühöng. Vajon miért ellenzi ennyire az ötletet? Egészen elképesztő ez az ádáz ellenkezés. Mintha egy szakember rájöhetne valamire Nina halálával kapcsolatban, valamire, amit nekem nem mondott el. – Ne vidd el orvoshoz, Rachel! Komolyan mondom. – Miért? Mitől félsz annyira? Van még valami, amit nem mondtál el nekem? És attól tartasz, hogy talán rájönnek? Az arca megfeszül a dühtől. De eltökélten folytatom. – Van valami? – Nincs! – Akkor miről van szó? Azt állítod, hogy mindent elmondtál. – Így is van, Rachel. Úgyhogy ne vidd el! Ez nem kérés, hanem utasítás. – Te utasítasz engem? – Legszívesebben azt üvölteném: „A fiad azt hiszi, hogy karácsonyra halott leszek. Az egész családod egy rakás őrültből áll.” De akkor én is őrült vagyok. Hiszen – amennyire lehetséges – már én is a családhoz tartozom. Visszavonhatatlanul ide vagyok kötve. – David! Kérlek, inkább fejezzük be ezt a beszélgetést! Ez egyre rosszabb lesz. David egy pillanatra elhallgat. Aztán fáradtan megvonja a vállát. Ismerem ezt a fáradtságot, én is érzem. Már egy ideje nem alszom rendesen; folyton álmok kísértenek. David rápillant az órájára, felhúzza fehér kézelőjét. Rajta van a Kerthen-

címeres pecsétgyűrűje, de a jegygyűrűjét nem látom. Ebben nincs semmi különös. Csak ritkán veszi fel. Úgy tűnik, az olyan emberek, mint ő, nem hordják a jegygyűrűjüket. Újabb jele annak, hogy finoman, de nyilvánvalóan előkelő, olyan módon, amit lassan kezdek nem érteni. – Rendben. – David hatalmasat sóhajt. – Nézd, sajnálom! Már majdnem kilenc, tizenkét órája dolgozom megállás nélkül. Ne haragudj, hogy kiabáltam. Csak a stressz miatt van. – Megdörzsöli a szemét. – Ráadásul ezen a hétvégén haza sem tudok menni, végig dolgoznom kell. – Hát, ez remek! Maradj csak! Mi majd mindent megoldunk egyedül, amíg te remekül elvagy Londonban! David elhúzza a száját. És miért ne tenné? Ez csak értelmetlen szurkálódás. Lassan olyasvalakivé válok, aki a legkevésbé sem szeretnék lenni, házsártos feleséggé, aki folyton piszkálja a férjét. Ennek véget kell vetni, így vagy úgy. El kell vinnem Jamie-t valami szakemberhez, bármit is mond az apja, aztán dönthetek a saját jövőmről, hogy jó és biztonságos-e nekem itt. És a meg nem született gyermekemnek. Karácsonyra halott leszel. – David, ezt inkább máskor beszéljük meg! Amikor mindketten lenyugodtunk. Elköszönünk. A férjem arca helyén megjelenik a sötét képernyő. Hátradőlök, és lenézek a hasamra. Elképzelem a kis dudort. Aztán felkelek, és húzom magam után a nyugtalanságomat, végig a házon, a sárga társalgóig, ahol megtalálom Jamie-t. Keresztbe tett lábbal játszik az okostelefonján. A levanti kirohanása óta előzékenyen viselkedik velem, mintha bűntudata lenne. Amikor odaérek a kanapéhoz, rám villantja szomorú mosolyát, én pedig leülök mellé, és kurtán megölelem. Azt akarom, hogy érezze a bennem gyarapodó élet édes lehetőségét. Homlokon csókolom. Puha, fekete haja almaillatot áraszt a sampontól. – Ne haragudj, hogy vitatkoztunk, Rachel! Sajnálom. – Én is. Ránézek a mostohafiamra. Fiatal szeme olyan tiszta és kék. Látom benne magamat. Apró tükörkép, ragyogó miniatűr a jeges tekintetben. – Jamie!

Ásít egyet. – Tessék? – Nagyon álmos a hangja. Persze, hiszen már elmúlt fél kilenc. – Jamie! Elviszlek, hogy megnézzen egy szakember. – Hmm? – Ő majd mindent tisztáz, és mindenki boldog lesz. Hamarosan nekiveselkedünk. De ez a kettőnk titka kell hogy maradjon. Csak te és én. Erőtlenül elmosolyodik. – Oké. – Természetesen nincs benne semmi szörnyűség, de egyelőre jobb, ha titokban tartjuk. Ne mondd el senkinek! Bólint. – Még anyunak se? Elfojtom az ellenkezésemet. Nem tehetek vagy mondhatok semmit, amivel könnyíthetnék ezen a tragikus zavaron. És ez újabb ékes bizonyíték arra, hogy helyesen döntöttem. Nem folytathatom ebben a házban, ebben a házasságban, amíg nem teszem Jamie-vel azt, ami helyes. Szüksége van sürgős orvosi segítségre. Egy pszichiáter segítségére. Bármit mond David. Nagy nehezen ágyba tuszkolom, aztán visszatérek a konyhába. Körülbelül tíz percig bámulom a terhességi tesztet, mintha valamiféle természetfölötti képességgel meg tudnám mozdítani. Aztán előrehajolok, felkapom, és a legközelebbi mosdóba viszem. És most itt ülök. Várok. És nem imádkozom. Aztán lenézek a kis műanyag tokra, amely kimondja a jövőmet meghatározó varázsszót. Két csík. Terhes vagyok.

35 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Délután

– Üdv! Elég szeles napunk van! Mavis Prisk, gyerekpszichológus, a verandáján áll. Fiatalabb, mint vártam. Vagány farmert és még vagányabb pólót visel. Sötét haja divatosan vágva. Határozottan csinos. Alig harmincöt. Finoman hátrahőkölök, hirtelen olyan igénytelennek érzem magam a hétköznapi gönceimben. A határozott hang alapján inkább középkorúnak tűnt a telefonban. Hirtelen beszéltem meg a találkozót, és bevetettem a címemet is, a teljes nevemet adtam meg neki, Mrs. David Kerthen, a Carnhallow-házból. A hivatalos válaszai és az óvatos fogalmazása alapján egy ötvenes éveiben járó, titkárnőszerű hölgyet vártam. Kissé ódivatút. Nem szexit! – És bizonyára te vagy a híres-nevezetes Jamie Kerthen. – Rámosolyog Jamie-re, és óvón átkarolja, miközben kiszállunk a kocsiból, és betessékel bennünket a melegre. – Igyunk egy csésze teát, aztán beszélgethetünk. A házban kellemes füstszag terjeng, amely egy hatalmas vaskályhából árad. Jamie alaposan szemügyre veszi a helyet. Úgy tűnik, nem nagyon érdeklődik, inkább ideges és visszahúzódó. Amikor belépünk a fehér, üvegezett konyhába, Mavis bekapcsolja a vízforralót, én pedig Jamie-t figyelem – aki megszemléli a csodálatos kilátást, amely Cape Cornwallra néz. A mostohafiam megigézve bámulja az óceánt, ahol a mulatozó tenger alámerül és táncra perdül a távoli, fekete sziklák között. – Brisons – mondja Mavis, miközben kitölti a forró vizet. – Így hívják azokat a sziklákat. A helyiek szerint úgy fest, mintha Charles de Gaulle fürdőt venne. – Egy tálcára teáskannát és néhány bögrét rak. – Menjünk inkább a dolgozószobába! Nehéz a munkára koncentrálni, ha ennyi minden tárul elénk – magyarázza, miközben a roppant kékségre, a végeérhetetlen óceánra mutat. – Mint egy festmény, amely folyamatosan változik. Egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem. A dolgozószoba valóban nyugodtabb hely. A fal melletti polcokon

szakkönyvek sorakoznak. A kamaszkori pszichológia kézikönyve. Asperger-szindróma tízéves kor alatt. Az ADHD megértése. Azon tűnődöm, mit fog szólni a történetemhez ez a csinos, hűvösen magabiztos nő, a gyerekpszichológus, aki annyit tanult. A mostohafiam azt hiszi, hogy látja a jövőt. Megjósolta a halálomat. Vagy ezt ne említsem? Nehéz megfogalmazni. Mert – újra – úgy hangzik, mintha én képzelődnék. Mert a lelkem mélyén valóban nem tudok másra gondolni, És mi van, ha? Honnan tudhatnánk? Ki tudhatja biztosan? – Jamie! Ha jól értem, nem sokkal az édesanyád balesete után találkoztál az egyik munkatársammal, Mark Whittakerrel, a Treslike Kórházban? Elkezdtetek együtt dolgozni, és arra kért, hogy írj az anyukádnak? Jamie enyhén elpirul, majd bólint. De nem szól semmit. Az arca megrándul – és hirtelen elönt a rettegés. Csak nem vesz ez az egész valami borzalmas fordulatot? Ugye nem bukkan a felszínre valami elfojtott trauma – dühkitörés formájában? Mavis folytatja. – De csak néhányszor jártál pszichológusnál, igazam van? Újabb kurta bólintás. Meg vagyok hökkenve. Egyszerűen nem értem, mi történt ezzel a valamikor olyan magabiztos fiúval. Miért vonul csaknem teljes passzivitásba? Beszélni kezdek Jamie helyett. – Úgy látták, hogy a kezelés nem segít. A levelek és a többi. Ezért hagyták abba. De most… Mavis udvariasan mosolyogva nyugtázza a hallottakat, majd visszafordul Jamie-hez. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz lehet neked, James. De a mostohaanyukád azt mondja, új körülmények merültek fel. Azt mondja, hogy előre látod az eseményeket. Hogy a szó szoros értelmében beszélgetsz a halott anyukáddal. Ha lehet, beszélgetnék veled ezekről a dolgokról. Jamie nem szól semmit. Ökölbe szorítja a kezét. Éles, dühös pillantást lövell felém. – Jamie… – szólok, de ügyet sem vet rá. Mavis újra megpróbálja.

– Mindannyian azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked, Jamie. Lehet, hogy van valami ötletünk vagy módszerünk, ami átsegít ezen a nehéz helyzeten. Senki nem szeretné, ha szomorú vagy zaklatott lennél. Még mindig semmi. Jamie lehorgasztja a fejét. Mint egy autista. Ez olyan fájdalmas. – Jamie? Csönd. – Jamie? Nem válaszol. Rettenetes helyzet. Jamie újra rám pillant. Mavis enyhén elvörösödik, belekortyol a teájába, és jelentőségteljesen rám néz. – Mrs. Kerthen… Rachel! Mit szólna hozzá, ha egy jó órára elmenne sétálni? Megnézhetné a sziklákat. Akkor négyszemközt beszélhetnénk Jamie-vel. Értem a logikáját. Mégsem örülök neki, bár nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Mavis hozzáteszi: – Ez a munkám. Biztosíthatom, hogy tudom, mit csinálok. Lehet, hogy egyfajta megkönnyebbülést érzek. Fájdalmas nézni Jamie zavart hallgatását. Felveszem a kabátomat, begombolom, és megölelem Jamie-t, amit ő nem viszonoz. Bezárkózott az érzelmeibe. Mint a Brisons, fekete és mozdulatlan a tajtékzó óceánban. Felkészül a közelgő viharra. – Minden rendben lesz, Jamie. Mavis azért van itt, hogy segítsen. Hatalmas szemével engem méreget. Fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében, de azt hiszem, nincs más választásom. Elkértem az iskolából; vállaltam a kockázatot, hogy David háta mögött cselekszem. El kell mennem. Kinyitom az ajtót, és sétálni indulok, ahogy Mavis tanácsolta. Fel, a sziklák felé. A tengeri szél gyötrelmesen hideg, mégis jólesik. A csípős idő megteszi a hatását, és eltereli a figyelmemet. A távolban ellenségesen magaslik egy világítótorony, messze nyugatra, ahol egy kósza napsugár átdöfi a vonagló hullámokat. A novemberi szél felborzolja a füvet. Apró költöző madarak harcolnak a

széllökésekkel, mint kicsiny, verdeső papírsárkányok, egyszerre táncolnak. A gyalogösvények mentén, páfrányok bölcsőjében tájékoztató táblákat találok, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a bányaaknák közelébe menni tilos és életveszélyes. Elcsodálkozom. Még ezen a szélfútta, isten háta mögötti hegyfokon is vették a fáradságot, hogy kitermeljék a fémet a fagyos kövekből. De itt fönt, a Carn Gluze-on, újabb turistajelzések irányítanak a vaskori temetkezési helyekhez, fűvel benőtt kövekhez és sírdombokhoz. Ezek az ősi maradványok úgy néznek ki, mint a bányákból felhozott, értéktelennek bizonyult kőrakások, míg a kisebb sírok úgy festenek, mint a bányaaknák süveges bejáratai. A mezőkön emelkedő kémények olyanok, mint az ötezer éves megalitok. A kőkorszak és a viktoriánus idők, a történelem előtti és az iparosodás kora egymásba pusztult. A táj ismétli önmagát, vagy véget nem érően köröz önmaga körül. Ám én nem ismétlem meg a történelmemet, nem élem meg újra a múltat. Kitörök és szabad leszek. Bármi történik velünk, velem, Jamie-vel, Daviddel és a kisbabával, tudom, hogy nem mehetek vissza Londonba. Gyerekkorom világának ragacsos szőnyegeihez, a szemetes parkokhoz és a külvárosi őrülethez. A sok alantas munkához, amit tizenhat, tizenhét, tizennyolc évesen végeztem. Hogy tudjunk mit enni az anyámmal. Ebből már egyszer megmenekültem, dolgoztam, olvastam, képeztem magam, és túléltem. Nem térhetek vissza. De először el kell mondanom Davidnek, hogy terhes vagyok, és megvárni, hogy képesek vagyunk-e családot alkotni. Ismét személyesen kell beszélnem vele. Látnom kell, hogyan reagál, hogy őszintén örül-e. Jövő hétvégén. Egy hónappal karácsony előtt. Eltelt egy óra. A szél elcsendesedett, és az alacsonyan álló nap átsüt a vastag, fekete esőfüggönyön, amely a távoli hullámok fölé ereszkedik. Nemsokára besötétedik. Nem kell sokat gyalogolnom Mavis házáig, ahol megnyomom a csengőt, és hirtelen rám tör a heves nyugtalanság. Abban a pillanatban, ahogy kinyitja az ajtót, tudom, hogy nem alaptalanul. Valami történt. – Jöjjön be! – mondja, de nem mosolyog. – Jamie a nappaliban van, a számítógépen játszik. – Köhögni kezd. Esetlen, akaratlan köhögés. –

Úgyhogy beszélhetünk… a dolgozószobában. Négyszemközt. Elindulunk a dolgozószobába. Nem bírom tovább. – Miről van szó? Kérem, mondja el! Végül megnyílt? Említett valamit a múlttal kapcsolatban? Mavis nem néz a szemembe. A füle mögé tűr egy hajtincset, és a könyvespolcra mered. Aztán rám szegezi a tekintetét. – Nos, Rachel… Először is, le kell szögeznünk, hogy a gyerekek néha különösen reagálnak a halálesetekre. Egy szülő halála pedig az egyik legnagyobb stresszt kiváltó esemény. A megárvult gyerekeknek háromszor nagyobb az esélyük a depresszióra. – Úgy gondolja, hogy Jamie depressziós? – Nem. Természetesen boldogtalan. De nem, nem mondanám, hogy depressziós. De még mindig nagyon súlyos a gyásza. És túl sokáig elhúzódik. Valami rosszabbá teszi. – De micsoda? – Hát, ebben nem vagyok teljesen biztos. A mágikus gondolkodás jeleit mutatja. Vagyis ok-okozati összefüggést lát a viselkedése és az események között, olyan összefüggést, amely nem létezik. A mágikus gondolkodás nem szokatlan a gyászoló gyerekek esetében, de ritkán jelentkezik ilyen hosszú idővel a haláleset után. – És a többi? Mi a helyzet a jóslatokkal? Mavis Prisk bájos szeme nem néz rám. De nem tágítok. – Beszéltek a jóslatokról, a mezei nyúlról és arról, amit mondott? – Igen, persze. – És? A pszichológus enyhén elpirul. – Lényegében tagadja, hogy ilyesmit mondott volna. Azt állítja, hogy ön… – Finoman ráncolja a homlokát. – Azt mondja, hogy ön találta ki az egészet. – De tudjuk, hogy ez nem igaz. Biztosan zavarban volt. Mavis pislogni kezd. – Igen, persze. – Ő gyújtotta a tüzet, és azt mondta, amit meséltem.

– Igen, tudom. Ragaszkodom az igazamhoz. – Beszélt az anyja haláláról, a balesetről vagy arról az estéről, amikor történt? – Nem. Ez nem vezet sehová. De nem hagyom magam eltántorítani. Meg kell gyógyítanom Jamie-t. Helyreállítani ezt a családot. Biztonságos hellyé tenni Carnhallow-t a gyerekem számára. – És mit tehetünk? Orvosi értelemben? A nő megkönnyebbültnek látszik, mintha szilárd talajra értünk volna. – Nem nyújthatok azonnali megoldást, úgyhogy egyelőre legjobb, ha várunk. A gyász időnként szokatlanul elhúzódhat. Ha észlelhetően romlana az állapota, talán gondolkodhatunk gyógyszeres kezelésen, de ez egyértelműen hosszabb lélegzetvételű dolog lesz. Aztán megrázza a fejét, mintha valami nehéz döntést hozott volna meg, miközben beszélgettünk. – Rachel! Tudnia kell, hogy Jamie mondott valami nagyon aggasztó dolgot. – Mit? – Arra utalt, azt sugallta, vagy talán csak arra a következtetésre jutott, hogy a zavarok akkor kezdődtek… – Igen? A hangja tompán szól. – Nos, hogy akkor kezdődtek, amikor ön megérkezett. – Tessék? Megvonja a vállát. – Ez csak egy mellékes megjegyzés. De Jamie ezt állította. – Mellékes megjegyzés? Mire akar pontosan kilyukadni? – Megértem, hogy ezt nehéz lehet feldolgozni. De azt kell mondanom, hogy a helyzet elgondolkodtató. Előfordulhat, hogy az érkezése felzaklatta Jamie-t, és ez az oka ennek az egésznek. Feljegyeztem, hogy a tünetek akkor kezdődtek, amikor ön Carnhallow-ba költözött. Nem tudom kordában tartani a dühömet. – Azt állítja, hogy az egész az én hibám? Micsoda francos sületlenség

ez? Hogy merészeli, hogy tudja kur… Túl késő. Elhallgatok, és leszidom a goromba, londoni énemet. Tudom, hogy átléptem egy határt. A vérmérsékletem jó szolgálatot tett a múltban, de sokszor kellemetlen helyzetekbe sodor. Mavis Prisk szárazon mered rám. – Azt hiszem, ennyi egyelőre elég lesz. Jobb, ha távozik. – Nézze, sajnálom! – Kérem, menjen. Most rögtön! Bűntudattól gyötörve és zavartan begyűjtöm Jamie-t a nappaliból, ahol az ablak előtt ácsorog, és kifelé bámul. A lankákra, a hegyfokra, a fortyogó tengerre, amely lassan lilába, majd feketébe fordul, ahogy a Scilly-szigetek felől beköszönt az este. A pszichológus néz bennünket a verandáról az alkonyi derengésben, miközben beszállunk a kocsiba, és letolatunk a felhajtójáról. Amikor eltűnik a látóterünkből, megfordulok, hogy megkérdezzem Jamie-t, miközben megpróbálom megőrizni a nyugalmamat. – Na, hékás? Miről beszélgettetek? Hogy ment? Jamie – természetesen – nem szól egy szót sem. – Szerintem kedves nő – mondom, és remélem, hogy az esetlen hazugságom nem túl átlátszó. Az autó csendesen dorombol a simább aszfalton, a tenger lassan eltűnik. St. Just in Penwith keskeny utcáin járunk, ebben a kísértet járta, bájos, régi kisvárosban. Az utolsó városban. Az esti szél bele-belerúg a piros műanyag télapókba, amelyek az út felett lógnak, furcsa táncra kényszeríti őket. Javítják az utat, ezért balra kanyarodom, a tengerparti út felé tartunk, amely Carnhallow-hoz vezet. – Ott! – kiáltja Jamie. Nagyon hangosan. Hirtelen izgatott lesz. – Ott! Ott volt az arca. – Micsoda? – Igen. – Kikapcsolja a biztonsági övet; a mostohafiam ki akar szállni a kocsiból menet közben. – Igen, anyu. Anyu! Ott volt! Pánikba esem, és félrerántom a kormányt, az autó csikorogva megáll, majdnem felborul. Aztán rácsapok a központi zárra, nehogy a fiú kiugorhasson.

Mit láthatott? Miért ilyen izgatott? Én nem látok semmit. Az autó ablakai sötétek a fagyos alkonyatban, a kocsi belsejét tükrözik vissza, a műszerfal világítását és az utasokat. Jamie minket néz. Vagy nem? Ekkor észreveszek egy kis piros buszt, amely az út túloldalán áll, és égnek benne a lámpák. A hátsó ülésen megpillantok egy szőke nőt. Nem felénk fordul, de látom a profilját. Hirtelen rám tör a rettegés, mintha fagyott tűk szurkálnának. Az egész testem bizseregni kezd. Lehet, hogy Nina Kerthen az. Valóban lehetséges. De biztosan nem ő. Csak valaki, aki hasonlít rá. Aki hasonló ruhát visel. Ennyi az egész. Csak ennyit látok. A busz lassan elindul, és mellénk ér, így valamivel jobban rálátok. Az izgalom egyre emelkedik a torkomban, mint az émelygés, nyomában a bénító pánik. Azt hiszem, valóban ő az. Nina Kerthen. Megszédülök. Nina Kerthen életét veszítette Morvellan bánya mélyén, mégis itt van, visszatért – egy ütött-kopott kis busz hátsó ülésén kuporog, és talán Penzance-ba tart. Döbbenten meredek magam elé. Tátva marad a szám. Az émelygés erősödik. Biztosan nem lehet ő. Ő az, de ez nem lehet. Lehet, de mégsem. A busz vidám önfeledtséggel elkanyarodik tőlünk; nem hagyhatom megszökni. Tudnom kell, hogy Nina Kerthen ül-e rajta. Élve. Tudnom kell az igazat. Jobbra kanyarodom, majd hirtelen újra balra, mire a többi autós heves dudálásba kezd. A merész és sietős ipszilonkanyar után rátérek a nyugatra tartó útra, követem a buszt. – Anyu? Jamie majdnem sír. A kezével eltakarja a szemét. Aztán kitárja az ujját, és azt mondja: – Mit csinálunk? Ne kövesd azt a buszt! Ez ijesztő! Kérlek! Muszáj figyelmen kívül hagynom; keménynek kell lennem. Három autó választ el a busztól. Ezeken a keskeny utcákon lehetetlen előzni, hogy közelebb kerülhessünk, de a busz sem tud megszökni. Szorosan markolom a kormányt, miközben le sem veszem a szememet a buszról, minden idegszálammal a vezetésre összpontosítok, az émelyítő íz erősödik a

számban. Hogy lehetne ő? Hogy lehet életben? Jamie tovább őrjöng, és nem hibáztathatom. – Rachel! Rachel? Mit csinálunk? Miért mész rossz irányba, miért vezetsz így, és miért követed azt a buszt… – Csak úgy. – Láttad az arcát, azt láttad, amit én, ugye, Rachel! De ne üldözd a buszt, ne! Ijesztő! – Jamie, kérlek! Nem akarok karambolozni. A lápvidéki utak már teljesen sötétek. A szembejövő autók beterítenek a lámpafényükkel, amely ijesztően közelinek tűnik. Ezek az utak olyan keskenyek. Gránit sziklatömbök jelzik a hirtelen kanyarokat, ahol felsikolt az autó gumija, miközben sötét fák suhannak el mellettünk. A busz még előttünk van, halad a lápvidéken, a város felé. A hátára a helyi karácsonyi pantomimet hirdető plakátot ragasztottak. Csizmás Kandúr a cornwalli tanácsházán. A hatalmas macska rám mosolyog. De már majdnem ott vagyunk. És akkor minden kiderül. Erőt vesz rajtam a rosszullét. És mi van, ha tényleg ő az? – Rachel! Nem akarom ezt csinálni. Félek! Elhajtunk egy szupermarket mellett, majd a busz lelassít és megáll. Három autó választ el tőle. Megfeszülök, hogy lássam, mi történik, téli kabátos emberek szállnak le a hidegben, az arcuk narancssárga az utcai lámpák fényében, egy idős hölgy gurulós bevásárlótáskával. Nyújtózkodom, hogy lássam Ninát, már, ha Nina az, biztos vagyok benne, hogy ő az, de még a buszon ül. A szőke haj. De a busz túl messze van ahhoz, hogy látni lehessen az arcokat, és a legtöbben amúgy is előrenéznek. Egyszerre érzek rémületet és furcsa diadalt. – Rachel, hagyd abba! Félek. Ne tedd ezt! Nem bírom tovább; senki nem jön szembe. Rátaposok a gázpedálra, és áthajtok a szembejövő sávba, éppen akkor, amikor a busz indulni készül. Megelőzök egy, kettő, három kocsit – miközben érzem, ahogy a többi autós halálra rémül és dühöngeni kezd: „Mi a francot művel ez?” –, de most már közvetlenül a busz mögött hajtok. – Rachel… Határozottan látom a szőke hajat. A busz lefelé gurul a Market Jew

Streeten. Tele van bizományi áruházakkal és olcsó fodrászatokkal meg omladozó középkori templomokkal. Újabb karácsonyi fények hintáznak a fejünk fölött. A következő megállónál kiszállok és megnézem. Meg fogom tudni. És ekkor egy férfi lép be a lázas álomba, az őrjöngő igazságkeresésbe. Egy táblát tart maga elé. STOP. Útépítő munkások. STOP. – Ne! Kiabálni kezdek. De meg kell állnom, különben elütöm. A busz azonban az utolsó pillanatban még átcsusszan, majd felgyorsít, és eltűnik a szemünk elől. A csizmás kandúr vigyorogva méreget, miközben a jármű felkapaszkodik a domboldalon, hamarosan elkanyarodik. És ekkor a macska mosolya hirtelen eltűnik, mint az Alíz Csodaországban történetében. Mintha ott se lett volna. – Ne! – kiáltom. – Ne, ne! Dühödten csapkodom a kormányt. A tükörből látom Jamie-t, döbbenten mered rám. A busz eltűnik a látóterünkből. Befordult egy sarkon. Egy oldalsó utcáról újabb autók áramlanak az útra – és én még mindig itt vagyok, beragadva a STOP táblás férfi mögött. A busz most már akárhol járhat. Nem érhetem utol. Újra rácsapok a kormányra. Végül – öt egész perccel később – a férfi megfordítja a táblát, amelyen ezúttal az áll, MEHET, és leszáguldok a domboldalon, egy kis üzlet mellett. Tudom, hogy kilátástalan a helyzet, de meg kell próbálnom. Elkanyarodok a szembejövő forgalom elől, és beletaposok a gázpedálba, követem a busz útvonalát. Elhaladunk néhány kocsma előtt, és elindulok a vízpart felé. És igen! Ott van! De ahogy közelebb érek, a csalódás kiöl belőlem minden reményt. A busz megérkezett a végállomásra. Ez a penzance-i buszvégállomás. Az utastér sötét, ez volt az utolsó megálló, és minden utas leszállt. A sofőr éppen az ajtót zárja, majd elsétál, és Ninának semmi nyoma. Most már soha nem fogom megtudni, hogy Nina Kerthen volt-e az. A

kormányhoz nyomom az arcomat, és a számra szorítom a kezemet. Mindjárt hányok. Visszanyelem a félelmeim savas ízét.

34 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Ebédidő

Plumstead. Woolwich. Bugsby’s Reach. Thamesmead. Természetesen David hallott már ezekről az isten háta mögötti helyekről, az egybefüggő külvárosi területekről, amelyek a szürke és áradó Temze mentén terülnek, de még soha nem látta őket. Eltekintve talán attól a néhány perctől, amikor a repülőgép első osztályán ülve felszállt a belvárosi repülőtérről, mert Ibizára, Párizsba vagy Milánóba utazott, kinézett az ablakon, és lustán megcsodálta a szélesen elterülő Londont, a csillogó dokknegyedeket, az ezüstösen kanyargó vizet és az említett külvárosi részek molylepkeszínű szürkeségét. Aztán azt mondta: „Egy Tanqueray gin-tonikot kérek!” És most itt volt, leereszkedett Dél-London fekete vizébe, ahol a kátyús utak mentén minden nyilvánvaló ok nélkül kanapék sorakoznak, ahol a fák fekete ágain szaggatott reklámszatyrok himbálóznak, ahol az utolsó britek lesütött szemmel közlekednek az utcán. Erre tartott, ebbe a kocsmába, amely egy gumiszerviz és egy régi, György-korabeli malom között működött. A Lord Clyde-ba. A kocsma gyakorlatilag üres volt. Egy feketére festett szemű, harmincas bárpultosnő nézte a falra akasztott néma tévét, és rajta kívül csak két vendég ült odabent, láthatósági dzsekit viselő munkások kortyolgatták az olcsó, világos sört. A fociról beszélgettek, a kiejtésük hasonlított Racheléhez. A gondolat – az emlékeztető – visszarántotta Davidet a valóságba. Az új felesége. A nő, akit szeret. És most ez lett a szerelemből. Ez a lehangoló kocsma. A kétségek, az aggódás és a nyomozások, bűnös gyanakvás, amely megerősítésre várt, hogy később fel lehessen használni. Mert meg kellett védenie a fiát a saját hibáitól. Kit vett el feleségül? Valójában kit engedett be Carnhallow-ba olyan meggondolatlanul? Ray éppen kijött a vécéből, a sliccét cipzározta. Megigazította a haját, és

belekortyolt a Guinnessébe. David ránézett. Megállapította, hogy sokat öregedett, ennélfogva nyilván ő is ennyit változott, amióta öt évvel ezelőtt utoljára találkoztak. Ray David egykori jó barátja, Edmund egyik embere volt. Így talált rá David az előző héten, Edmund barátainak barátain keresztül. Ez a férfi, Ray, a negyvenes évei elején járó egykori rendőr, vagy öt évig dolgozott Edmundnak – magánnyomozásokat végzett, diszkrét kutatásokat, a törvényesség határán egyensúlyozva. Edmund harminchét éves korában halt meg. Agyvérzést kapott. Bárkivel megtörténhet. – Szerette ezt a helyet – mondta David. Ray letörölte a sört a szájáról. – Edmund? Igen. Kedvelte ezt lepusztult világot. – A fiúit is mindig ilyen helyekről szedte össze. Ray felnevetett. – Igaz. Azok a mindenre kapható munkásgyerekek. Imádta őket. – A volt rendőr meglepően sóvárgónak hangzott. – Hiányzik a vén gazember. Vicces srác volt. David bólintott. Megpróbált erőt venni magán, és rátérni az üzletre. Nem akart túl sokat beszélni Edmundról. Erre nem volt semmi szüksége. – Oké, mit tudott meg? Ray elnyomott egy büfögést, oldalra hajolt, és felemelt egy nejlon bevásárlószatyrot. Elővett egy vékony füzetet, amely egy gyerek gyakorlófüzetéhez hasonlított. Amikor kinyitotta, David igyekezett úrrá lenni a kíváncsiságán, és sikeresen leplezni, ahogy nyújtogatja a nyakát a lapok felé. Ray kézírása apró betűkből állt, gondos és precíz volt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ezt még a rendőrségnél töltött időkből hozta. A szorgalmas jegyzetelést. Megköszörülte a torkát, mintha a bíróság előtt állna, és magyarázni kezdett: – Hogy őszinte legyek, David, kissé meglepődtem a hívásodon. Évek óta nem hallottam felőled, és nem adtál sok időt. Mint tudod, általában szeretem komótosan végezni a dolgomat, összerakni a teljes képet. – Ray elmosolyodott, kivillant az arany fogtömése. – De az ajánlatod igen nagylelkű, ezért gyorsan dolgoztam. És keményen. – És?

Olvasni kezdett a jegyzeteiből. – Rachel Daly. Harmincéves. Százötvenöt centiméter. Büntetlen előéletű. Ír szülők. Az anyja takarítónő, az apja egy semmirekellő. A woolwichi kórházban született. A St. Mary általános iskolába járt. Aztán a katolikus egyház Szentháromság Középiskolájába ment. Korán abbahagyta a tanulást, egyszerű munkákat vállalt, takarítás, házvezetőnősködés, túlórák. Aztán beiratkozott a művészeti iskolába, Goldsmithben. Aztán megszökött. – Megszökött? – Találó kifejezésnek tűnik, nem igaz? Vessen egy pillantást erre a környékre! Aztán nézze csak meg a születési anyakönyvi kivonatát. A családja a tipikus dél-londoni munkásosztály. Amikor még a cégnél voltam, nagyon jól ismertem a fajtáját. Zsebesek, aluliskolázottak, élősködők. Ostoba félbűnözők. – Még valami? – Kiskorában a pereputty bejárta az egész környéket. Laktak egy házban, Thamesmeadben, egy lakásban Charltonban, a mocskosabbik felén, aztán egy ocsmány kis sorházban, Abbey Woodban, természetesen mindig albérletben. Aztán mindenhonnan kirakták őket, mert nem fizettek. A lakcímlista olyan hosszú, mint a karom. Egymásnak adták a kilincset a végrehajtók. Nagyon kemény élete volt. David hátradőlt a széken, és eszébe jutott a csinos, találékony második felesége, aki ebből építette fel magát. Bármit érzett, elöntötte a csodálat. Rachel kitört ebből a borzalmas környezetből. Ez igazán lenyűgöző. Ez volt az egyik ok, amiért David beleszeretett. Ám ekkor egy karácsonyi ének szakította félbe a gyerekes ábrándozását. Tra-la-la-la. Tényleg abba kell hagynia, nem szabad így gondolkodnia. Nem szabad elfelejtenie, hogy miért neheztel rá. Ez a nő szimatol Carnhallow-ban. Ez az idegesítő nő felzaklatja a fiát. Egy ketyegő bomba. Akit feleségül vett. – És mi van még? Ray belenézett a jegyzeteibe. – Igen, van még valami. Egy időre eltűntek. – Tessék? – Rachel kései kamaszkorában a családnak nyoma veszett. Senki nem

tudta a címüket. Az apja magára maradt. Aztán néhány évvel később Rachelt felvették a goldsmithi főiskolára, és addigra az anyja már vidéken élt. És, ezt kapd ki, a saját házában lakott! David hátradőlt. – De hát nem volt pénzük. – Pontosan. Eltűnnek, aztán újra felbukkannak, és elég készpénzük lesz ahhoz, hogy vegyenek egy kis házat. Nem nagy dolog, mégis elég furcsa. És addigra az apja már visszament Írországba. Most is ott él, Kilkennyben. Az anyja néhány éve halt meg. Tüdőrákban. David elgondolkodva belekortyolt az italába, próbált megszabadulni az árulás ízétől. De nehéz volt. Elárulta Rachelt, a nőt, akit szeretett. De muszáj volt elvégezni ezt a mocskos munkát. Talán sikerül valami könnyű kiutat találnia. Meggyőzést, a kényszer helyett. Ha valóban bekövetkezik a legrosszabb, és a házasságuk véget ér, David semmiképpen nem akart belemenni egy zajos válásba. Bármit is tett, a felhajtást el kellett kerülnie. Mert Rachelnek ütős kártyák voltak a kezében. Elmondhatta a rendőrségnek, hogy a férje hazudott a balesettel kapcsolatban, és ha újrakezdik a nyomozást… Bele sem mert gondolni. Ennél okosabbnak kellett lennie. Ennél okosabb volt. – Kérsz még egyet? – Ray David poharára mutatott. David nemet intett, egy gin-tonik éppen elég volt. Meg kellett őriznie a józanságát. Miközben Ray a bárpulthoz csoszogott, David körülnézett. A munkások már kimentek a szeles hidegbe, felcipzározták a dzsekijüket, és három korsó sör lötyögött a hasukban ebéd helyett. Igen, így kell ezt csinálni. Cipzárt felhúzni, és továbblépni. Elvégezni a munkát. Ennyi. Ray leült egy újabb korsó zsíros Guinness-szel. David közelebb hajolt hozzá. – Nézd! Szükségem lenne valami jobbra, valami ütősebbre. – Úgy érted, olyasvalamire, amit felhasználhatsz egy ártatlan kis zsaroláshoz? David nem válaszolt, de nem is volt rá szükség. Ray újra belekortyolt a sörébe, és ránézett a fekete szemű bárpultosnőre. – Valaki bejött. Nem csoda, biztos szarok az ajtók.

– Ray! A férfi kuncogni kezdett. – Igen, van még valamim. Bár ezek az emberek nagyon lojálisak. Falaznak egymásnak. Nem árulják el a saját fajtájukat. Azt a sok szart. De ez az egy fickó talán a segítségünkre lehet. Ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt beszélni a feleségedről. – És ő kicsoda? – Liam Daly, Rachel unokatestvére. Azt mondtam, adsz neki ötszáz fontot, ha kiköhög valami értékelhetőt. Azt mondta a telefonban, hogy talán van valamije. – Oké. – Éppen jókor, itt is van. Kitárult az ajtó; egy harmincas évei elején járó, vörös hajú férfi lépett be hatalmas anorákban, és morcosan biccentett feléjük. De David megállapította, hogy itt valahogy minden és mindenki kissé ellenséges a másikkal. Minden nyers, goromba és otromba volt. Megtépázta a Temze torkolatából fújó szél. – Liam, hadd mutassam be Davidet! Liam szó nélkül leült. – Sört? Liam Davidre pillantott, majd vissza Ray-re. – Abrahams cidert. – Szünet. Nem köszönte meg. Ray kihozta az italt. Liam kigombolta az anorákját, kivillant a többrétegnyi focimez, amelyet alatta viselt. Izmos fickó volt, aki hízásnak indult. A korsó sör fele körülbelül tíz másodperc alatt eltűnt. David érezte, hogy egyre idegesebb lesz, és megtörte a csöndet: – Szóval, Rachel Daly az unokatestvére? Liam bugyborékolva legurított még néhány korty sört, majd letette a korsót. – Ja. – Folytassa! – Egy ideig közel álltunk egymáshoz. – Milyen közel? – Egy iskolába jártunk.

– És? A férfi megvonta a vállát. Újabb hallgatás következett. Liam teljesen szenvtelenül ücsörgött, majdnem dacosan. David unszolni kezdte: – Liam! Azért nem fogok ötszáz fontot fizetni, hogy végighallgassam, hogyan smároltak a biciklitárolónál. Végül, némi megvetéssel a hangjában, Liam folytatta a mondandóját: – Rendben, mit mondjak még? Jó csaj volt, a társaság középpontja. Mindenki kedvelte, vicces volt, meg okos. Jó neki, hogy kijutott ebből a rohadt állatkertből. – Liam Davidet bámulta, az arcáról nyílt agressziót lehetett leolvasni; ám David ebben a pillanatban rájött, hogy Liam talán magára mérges, hiszen pénzért elárulja egy barátját. – Aztán valami történt. Kiesett a családbó’. Nem t’om mért, de biztos nem az ő hibájából. Nem beszéltek róla. – Nincs valami ötlete? – Nincs. A családja egy tetves csürhe volt, ember. Mindig csak a baj volt velük. És a faterja. Micsoda gonosz, vén szemét. Piált és üvöltözött, mint egy állat. Nem csoda, hogy Rachel nővére bevadult. – Miért, mit csinált a nővére? Ray közbeszólt: – Rachel nővére, Sinead, harminckét éves. Kirúgták a középiskolából, mert betörte az ablakokat. Most Glasgow-ban él, ápolónő. Úgy tűnik, Rachel azóta nem beszél a megmaradt családtagjaival, az apjával és a nővérével, amióta nyomuk veszett. David bólintott, és visszanyelte az ingerültségét. Ez még mindig nem volt elég. Úgy tűnt, Ray megérezte David hangulatát, és nyaggatni kezdte Liamet. – Liam! Nem érünk rá egész nap. Elmesélné Davidnek, amit nekem mondott? Ma reggel, a telefonban. Ami Rachellel történt. Azt mondta, tud valamit, ami segíthet nekünk. Liam nagyokat kortyolt a söréből, mintha erőt kellett volna merítenie ahhoz, hogy beszéljen. Aztán szenvtelenül Davidre szegezte a tekintetét. – Oké. Nem sokkal az után, hogy az apja elkotródott, vagy még előtte, nem t’om, Rachel bedilizett. Elmentek otthonról. Davidnek szaporább lett a pulzusa, az ügyvédi érzékei kiélesedtek. – Úgy érti, hogy Rachelnek idegösszeomlása volt?

– Ja. – Milyen súlyos volt a helyzet? Enyhe, kínzó szünet következett. – Elég rohadtul súlyos. Úgy tűnt, tisztességesen elgurult a gyógyszere. Bevitték a diliházba. Igen, volt valami helyen bezárva, hogy is hívják, idegosztályon. Ezután elment, eltűnt. Felnőtt. Megszabadult az akcentusától, vagy legalábbis a nagyjától. Aztán elrepült. David Liamre nézett, aztán Rayre, majd az asztalon heverő üres pohárra meredt. Elnyerte a jutalmát. Rachelnek mentális problémái voltak. A legrosszabb gyanúja szörnyű bizonyságot nyert. És talán ez mindent megmagyaráz. Valóban Rachel kavart össze mindent. A nő, akire a fiát bízta, ténylegesen őrült, képzelődik, és hagyományos értelemben vett üldözési mániában szenved. Hangokat hallok. Azt mondják, karácsonyra halott leszek. Elmegyógyintézetbe vitethetné, és örökre eltüntethetné az életükből. Ezt kell tennie. Mielőtt valami kárt tesz a fiában. David körülnézett a kocsmában, egész valóját kitöltötte a reménytelenség. Bármilyen sikert ért el, nem érzett diadalt. Ez az információ, ha lehet, még jobban elszomorította, és még hevesebb bűntudatot okozott. Ez a bátor és vicces, vörös hajú lány, akivel nyolc hónapja találkozott egy galériában. A nagy túlélő. A lány, akit szeretett. Olyan különleges volt. A lány, akire mindig várt. Mégis ő volt az a lány, akinek mennie kellett.

32 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Este

Felkészültem. A ház üres, mint mindig. Egyedül vagyok, de ez most jó, még ha ijesztő is. Zseblámpával a kezemben megállok a lépcső tetején, és emlékeztetem magam arra, hogy miért vagyok itt. Amikor hazaértünk St. Just – és a buszos incidens után, Jamie szó nélkül felrohant a szobájába. Nekem pedig első dolgom volt, hogy átböngésszem a weboldalakat. Meg akartam ismerni Nina történetét. Talán volt egy lánytestvére, aki hasonló korú. Vagy egy ikertestvére. Esetleg féltestvér? Nem. A pletykalapok azt írták, csak egy jóval idősebb bátyja van, aki jelenleg New Yorkban él, bankár. Mégis Ninát láttam azon a buszon St. Justben, legalábbis valakit, aki nagyon hasonlít rá. Vagy nem? Azóta sikerült a történteket visszaterelnem az észszerűség mezejére. Muszáj volt. Minden más túlságosan zavaros és aggasztó. Az egyetlen lehetőség a tagadás, amíg nem szerzek újabb bizonyítékokat. Tagadok, ugyanúgy, ahogy minden mással kapcsolatban, mint a mezei nyúl, a tűz vagy a jóslat esetében. Muszáj azt mondogatnom magamnak, hogy meg sem történt. Hogy csakis olyasvalaki lehetett, aki kicsit hasonlít Ninára. Vagy nagyon. Amíg nincs a kezemben több bizonyíték. Nem Nina Kerthent láttam. Egyszerűen felzaklatott a beszélgetés Mavis Priskkel. A mostohafiam labilis lelkiállapota kihat rám. Carnhallow feszült hangulata mindannyiunkat megfertőz. Minden rossz megmagyarázható félreértésekkel és a gyásszal. A felkavaró kép, amelyen a bányajáratokban rekedt Nina Kerthen véres ujjaival kinyúl a jeges vízből a fény felé, amelyet többé soha nem láthat. Carnhallow-ban mégis nyomasztó rejtélyek bujkálnak. És muszáj megfejtenem őket. Mert terhes vagyok. Megérdemlem, hogy tudjam, miféle életbe, miféle házba és családba születik a gyermekem. És David néhány nap múlva hazajön. A szembesítés vészjóslóan lebeg a

fejem fölött, akár a karácsony. Az én napom. De mindezek előtt még meg kell tennem, amit oly régóta halogatok. Kideríteni Nina történetét. Lemenni Carnhallow alagsorába, és alámerülni a közelmúltban. – Gyerünk, Rachel! Láss neki! – bátorítom magam. Elfordítom a kilincset, és a sivár, elhagyatott lépcső nagyot ásít a lábam alatt. Felkapcsolom a jobb oldalon lévő, régimódi kapcsolót – és a nyirkos lámpa erőtlenül megvilágítja a festetlen lépcsőfokokat. Felkapcsolom az elemlámpát is, arra az esetre, ha az ősrégi alagsorban kialudna a fény, ami gyakran előfordul. Lemerülök a folyosók poros és borzalmas álmába, és felkapcsolom az összes elérhető villanyt. Elhaladok a fegyverszoba mellett. Aztán a trófeatároló mellett. Az egerek vagy patkányok motoszkálása mellett, amitől hevesebben ver a szívem. Aztán megállok, és belebámulok a sötétségbe. Ezek a folyosók soha nem érnek véget. Lehet, hogy van olyan, amelyik valahol csatlakozik a Morvellan alatti mélyebb járatokhoz. Elképzelem a járatok térképét, egy kéz szürkés csontjaira hasonlítanak, amelyeket megvilágít a fény egy röntgenfelvételen. Egy kéz, amely elkeseredetten kapaszkodik a tenger felé. A következő sarkon a por- és dohszagba valami fűszeres aroma vegyül. Ez az utolsó, elenyésző jele annak, hogy valaha élet volt Carnhallow hatalmas konyháiban. Itt és most, a képzeletemben megtelik a hely – egykor valóban létező szellemekkel, akik nyüzsögnek és nevetgélnek egy évszázaddal ezelőttről. Hallom az inasok vidám beszélgetését, miközben egyenruhában hordják az italokat és a jeget, aztán a Pendeenből, Hayle-ból, St. Erthből és Botallackból érkezett, csinos cselédlányok kacagását. Látom a kötényben izzadó szakácsokat, kukták sürögnek-forognak a nyársakkal, és valaki gondosan leírja a menüt, Côtelletes d’Agneau à la Macedoine, Poulets à La Langue de Bouf. Elképzelem, ahogy odafent a Kerthenek illedelmesen és elégedetten fogyasztják az ételek végtelen sorát, amelyet az alagsorból szállítanak az asztalukig. A sült malacot. Az aranyló szuflét. A nyulat, amelyet a saját vérében főznek raguvá. És mára mindez halott. A romantika korának vége.

Elemlámpám fénye, amelyet kiegészít a csupasz villanykörtékből érkező sápadt derengés, elvezet a komornyik kamrája mellett. Fojtott sivításra kapom fel a fejem. Úgy képzelem, denevér lehet, talán valami rágcsálóféle. Befordulok a sarkon, és megérkezem a csöndes szobához. Az ajtó nyitva. Így még nem láttam. Ráadásul a dobozoknak nyoma veszett. Azoknak a hatalmas kartondobozoknak, amelyeken Nina neve szerepelt. Vagy fél tucatszor láttam már, ahogy a koszos csempehalom tetején ücsörögtek. Azelőtt egyszer sem éreztem késztetést, hogy kinyissam őket. És most, hogy elszántam magam, eltűntek. Ez zavar. Talán Cassie vitte el, talán valaki más. Benyitok a következő ajtón, és bekukkantok a szobába. Ezt a lehangoló helyiséget úgy belepte a por, hogy olyan, mintha elszenesedett volna, mintha ebben az egy szobában tűz ütött volna ki, amit kioltott a nyirkos levegő. Teljesen üres. A következő ajtó nagyon nehezen mozdul, alaposan neki kell feszülnöm. Kétszer is. Amikor végre bejutok, a helyiség jóval tágasabbnak és ígéretesebbnek látszik. Bútorok körvonalazódnak a sötétben. De a villanykapcsoló nem működik, ezért csak az elemlámpámra hagyatkozhatok. A távoli falnál elegáns komódok sorakoznak. Bűzlő szőnyegeken kell átlépnem, hogy eljussak odáig. Megpróbálom az első fiókot. Úgy be van szorulva, hogy határozottan meg kell rántanom, mire kinyílik. Fürgén és elszántan átnézem a tartalmát, ellopom a család történelmét. Minden itt van – minden és semmi, fekete szélű viktoriánus levelek. Gyászmedálok megfakult, szőke hajtincsekkel. Egy pár régi kesztyű, egy törött sakkfigura. Egy doboz antik ezüstgomb, a Kerthen-címerrel. Semmi. Az alatta lévő fiók valamivel ígéretesebb, tintapadok, tollitatók és tizenhetedik századi bányászati iratoknak tűnő papírok. Lefelé fordítom az elemlámpát, és átfutom az írásokat. A leglenyűgözőbb egy kézzel írt levél, amelyet Truro őrgrófja küldött Lord Falmouthnak, azt hiszem azért, hogy jóváhagyja a szerződést, amellyel a Kerthenek megvásárolták Wheal Arwenackot. Az alsó fiókban egy halom ismeretlen rokonról készült, megfakult

fényképet találok. Hasonlítanak a bekeretezett fotókra, amelyek az új hall falán lógnak. Egyesével megvizsgálom őket. Az emberek merevek, és nem mosolyognak. Álló férfiak és ülő nők, akik büszkén és ünnepélyesen feszítenek a bányáik előtt. Megismerem Morvellant, hiszen olyan egyedülálló. A háttérben fejkendős, mezítlábas bányakisasszonyok gürcölnek; többen kíváncsian hunyorognak a távoli kamera felé, mások a munkára összpontosítanak. Egy férfi a vállán átvetett kötélnél fogva hatalmas teknő követ cipel, mintha egy súlyos fenevadat hurcolna. Biztos vagyok benne, hogy rettenetes zaj lehetett, a zúzófejek fülsiketítő puffanása, ahogy lecsap a kövekre, és a kisasszonyok kalapácsának csattanása a „halottakon”. Mégis a fénykép hangulata nyomasztóan néma. Fojtott és viktoriánus. Most mindenki csöndes a fényképen. Csöndesen néznek engem. Újabb fénykép, amely Levant bányáról készült, majd egy másik Wheal Chance-ről. Mindegyik előtt a Kerthenek láthatók. Nézzétek, mi mindenünk van! Ez a miénk! Az összes. Valami szöget üt a fejemben. Visszatérek az első fényképhez. A Viktória-korabeli Kerthenek virágkorát, a család tehetősségének csúcsát megörökítő képen, ahol a családtagok mereven pózolnak Morvellan bánya előtt, a fotó középpontjában van egy gyerek. Fehér ruhás kislány, apró, fekete bakancsban, amelyet szorosan felfűztek. Egy kis széken ücsörög a tekintélyes bajuszú, szigorú arcú, negyvenes férfi mellett, aki láthatóan ügyet sem vet rá. A kislány hátborzongatóan hasonlít Jamie-re. Ugyanaz a hatalmas szem. A hollófekete haj. Ám ami igazán megragad, az a lány arckifejezése. Úgy tűnik, mintha rettegne. Minden különösebb ok nélkül. Az ajka félig elnyílik, mintha némán sikoltana. De lehet, hogy csak megpróbál mosolyogni ezen a rettenetes helyen, miközben a zúzófejek hatalmasakat dörrennek a háta mögött, és arzénos torkú gyerekek szaladgálnak körülötte. Minden itt van. A Kerthenek nemes és komisz történelme. Mégsem tudtam meg semmit. Hátralépek a szekrénytől, az elemlámpám belevilágít a sötétbe. Az ajtó mögött megpillantom a kartondobozokat, amelyekre Nina nevét írták. Valaki áthozta őket ebbe az elfeledett

helyiségbe. Talán Cassie volt az. Vagy Juliet. De az is lehet, hogy Jamie – átkutatta az anyja holmiját, mert megpróbált rájönni, hogy mi történhetett vele, miért van még életben, miért ücsörög egy buszon a karácsonyra várva, miközben felkészül a nagy napra. Nem hibáztathatom, amiért össze van zavarodva. Odalépek a hatalmas kartondobozokhoz. Nincsenek lezárva. Óvatosan a legközelebbi polcra állítom az elemlámpámat, majd kinyitom az egyik doboz fedelét. Tele van ruhákkal. Belenyúlok, és kihúzom a legfölsőt. Megcsillan a lámpafényben, skarlátvörös és türkizkék selyemszatén. Nagyon szép. A dobozban találok szoknyákat, sálakat, és még több puha és könnyű ruhát. Parfümös üvegek is rejtőznek itt. Chanel. Egy halott nő parfümje, egy olyan test illata, amelyet a férjem úgy szeretett megérinteni. Meg kell néznem, mi van a másik dobozban. Egyszer és mindenkorra át kell ezen esnem. Elszántan, bár enyhén remegő kézzel felhajtom a következő doboz fedelét. Amikor belenyúlok, valami zajra leszek figyelmes. Emberi hang, a szobán kívülről. Várok. Úgy megfeszülök, hogy begörcsöl a combom. Remeg a kezem. A régi falépcső félreérthetetlenül megnyikordul. Valaki lefelé tart. Itt találnak, ahogy egy halott nő holmija közt turkálok. Egy rajtakapott tolvaj. A pánik fémes ízt hagy a számban. Azt hiszem, hallom, ahogy valaki különösen fojtottan veszi a levegőt. Ez csak ront a helyzeten. Ezek szerint olyasvalakiről van szó, aki nem akarja, hogy meghallják. Jamie nem lehet, Rollóval van. Cassie-nek kimenője van, elment a barátaival. Juliet is társas életet él. Egyedül vagyok. És mégis, ma este Carnhallow alagsorában van még valaki rajtam kívül. A léptek egyre közelednek a folyosón. Aztán megállnak. A szoba előtt. Bámulok kifelé, a szívem a fülemben dobog. Ki akar megijeszteni? Ki jött el értem? Lelki szemeim előtt megjelenik Jamie, Nina Kerthen és az a kislány Levantban, abban az ördögi kis cipőben, amely torz, mégis képes benne ugrálni, majd a tengerre mutat, a nyomasztó víztömeg felé: Nézd!

Nézd! Nézd! A kislány, aki úgy megrémített, hogy megöleltem Jamie-t. – Ki az? – kérdezem rekedten. – Ki van ott? Senki sem felel. Csapdába estem. Beszorultam a szoba sarkába az illatos ruhákkal és a fényképről sikoltó kislánnyal. – Elég volt! – mondom. – Ki az? Nina? Egy halott nőt szólongatok. Kinyílik az ajtó. Odavilágítok az elemlámpával. Juliet az. Rám mered, az arca csapdába esett a lámpám fénykörében. – Rachel? Próbálok előállni valamilyen válasszal. Nem sikerül. Rám mosolyog. – Hála az égnek! Korábban értem vissza, és azt hittem, kísértet jár a házban. Minden olyan üres. Csoda, hogy eddig még nem törtek be ide. Nina dolgait nézegeti? Leforrázva állok. Mit mondhatnék? Nincs választásom. – Ó, te jó ég! Igen. Sajnálom. Rám néz, majd a dobozokra. Aztán újra rám. Az arcáról semmit nem lehet leolvasni a félhomályban. – Valóban elbűvölőek. Nem ön az egyetlen. Azt hiszem, Jamie is szokta nézegetni őket. Csönd. – Valóban? Juliet elmosolyodik, és a régi kasmírkardigán zsebébe csúsztatja a kezét. Mintha teljesen hétköznapi társalgást folytatnánk egy csésze kamillatea fölött a konyhában. – Ó, igen. Ezért kértem meg Cassie-t, hogy hozza át ide, hátha akkor nehezebben talál rá. Nem tesz jót neki. Én azt szerettem volna, ha kidobjuk az összeset, de David képtelen megszabadulni tőle, nem tudja elengedni az emlékeket. – De… – küszködöm, hogy mondjak valami értelmeset. – De… – De ki hibáztathatná Jamie-t, amiért megpróbálja megérteni a múltat? Pontosan, drága. Ez a sok rejtély. Nem egyszerű, nem igaz? Nina ott van mindenhol, mindenki itt van, valójában senki nem ment el. Néha úgy hiszem,

hallom a bányászokat, énekelnek, amikor a szél keresztülfúj az alagsoron. Régen vöröslött az arcuk a vas-oxidtól. Hirtelen késztetést érzek, hogy megosszak mindent ezzel az asszonnyal, az egyetlen lehetséges szövetségesemmel itt, Carnhallow-ban. Hogy elmondjam neki, amit láttam. Egy nőt, aki nagyon hasonlított Ninára. Egy buszon. De képtelen vagyok rá. Egyelőre. – Látta a fekete ruhákat? Csodálatosak! Az a sok fekete kisruha. – Juliet homályos tekintettel, ábrándosan mosolyog. Lehet, hogy megint egy másik világban jár. – Szerintem azok a legbájosabbak. Mégis milyen drágák! – Felsóhajt. – De ahogy David mondja, a szépség ára a halál. Vegyen ki egyet, próbálja magához! – Tessék? – Nina mérete. Nagyon hasonlít rá, eltekintve a hajától. Vegye fel az egyik ruháját, és nézze meg magát! Jó móka lesz. Biztosan ivott. De nem bánom. Mert így talán elfelejti ezt a kis jelenetet. Engedelmesen belenyúlok a dobozba, és kiveszek egy ruhát. Csillogó fekete. Aztán magam elé tartom, mintha óvatosan méregetnék egy ruhát az üzletben. – Ó, igen! – Juliet jókedvűen felnevet. – Mintha csak Nina lenne! Biztosan ő az. Ó, igen. – Az arca hirtelen elsötétül, elönti a szomorúság. – Nekem most mennem kell, folytassa nyugodtan! Könyveket is talál. Jó éjszakát! Kérem, ne felejtse el erősen behúzni az ajtót, hogy a kis Jamie ne jusson be! Meg kell óvnunk őt. Ő a mindenem. Mindennek az értelme. Azzal sarkon fordul és távozik, mintha csak a rajzszobában találkoztunk volna, hogy kellemesen elcsevegjünk a rózsakertről. Fél percig kővé dermedve állok, próbálom megfejteni az összemosódó mondatait. De reménytelen vállalkozás. És ott van még a többi doboz. Szeretném lezárni ezt a vizsgálódást, hogy végre felmenekülhessek. A második dobozban találok egy rakás dokumentumot és aktát. Számlák és árajánlatok. A legtöbb – vagy talán az összes – Carnhallow helyreállításával kapcsolatos szerződés. Ez volt Nina nagy vállalkozása, amelyet én próbálok beteljesíteni. A magam nevetséges módján. Különböző levelek textilkereskedésektől, kárpitosoktól, lakberendezőktől, aukciós házaktól. Mindegyik végrehajtotta Nina kérését.

Még a múzeumok is. Az elemlámpámat visszateszem a polcra, és gyorsan átlapozom a papírokat, miközben a fény megvilágítja az egyes tételeket és bekezdéseket. Egy pár György-korabeli, aranyozott ezüsttányér. Találtam néhány gyönyörű gesso tükröt. Egy állótükör és egy konzolasztal. Két törött, fehér kínaiporcelán szobor; két ezüst virágos gally Milánóból; két hatalmas japán imari üvegkancsó, 30.000 font. Harmincezer font. A doboz mélyén találok egy jegyzetfüzetet. Nina rendezett, ívelt kézírása finom és egyedi. A füzetben egy levél lapul. Kihajtogatom és elolvasom. Úgy hangzik, mintha valami szakértőnek írta volna. Nincs befejezve. Külön bekezdés: Hívtam egy embert a skóciai Inverie-ből, itt szállt meg Zennorban, egy kis házban. A saját készítésű fonalát színezi meg növényi eredetű festékkel, hogy elérje a falikárpitokhoz szükséges színt. Aztán lejjebb: A szövetet Richard Humphries készítette és festette; a Victoria and Albert Museummal beszéltem a textil vastagságáról, és végül moarét választottam, egy gyapjúszövetet selyem vízjellel, amely tökéletesen megfelel az ágy és a baldachin időszakához. Fátyolos kékeszöldre festettem, olyan éteri… Ez nem árul el semmit, eltekintve attól, hogy Nina értette a dolgát. És azt, hogy soha nem küldte el ezt a gondosan megfogalmazott levelet. Nem tudom, miért. De ahogy a pletykalapban megjelent fényképpel, úgy ezzel a levéllel kapcsolatban is különös érzésem támadt, mintha valami nyomra bukkantam volna. Összehajtogatom a levelet, visszateszem a jegyzetfüzetbe, amit gondosan becsúsztatok a farmerzsebembe. Az utolsó dobozban könyvek vannak, ahogy Juliet mondta. Rengeteg könyv. Emlékiratok, történelmi könyvek, regények. Sok francia van közöttük, Colette, Balzac, Simone Weil. Úgy tűnik, a legkeskenyebb kötetet különös becsben tartották, Sylvia Plath összegyűjtött verseinek kemény borítós kiadása. Forgatom a kezemben, szemügyre veszem a gyűrött és szamárfüles lapokat, azt, hogy Nina megragasztotta – vagy megragasztatta – a gerincét. Nyilvánvalóan az

egyik kedvence lehetett. A könyv lazán fekszik a tenyeremben, és magától kinyílik az egyik oldalon. A könyv gerince itt meg van törve – egyértelmű, hogy ezt a verset olvasgatta a leggyakrabban. A hold és a tiszafa. Nem tudok sok mindent Sylvia Plathról vagy a költészetéről. Nekem a regények valók, azokból merítettem erőt, amikor az életet elviselhetetlennek éreztem. De a vers első sorára – amelyet Nina gondosan bekarikázott – a szám újra megtelik a nyugtalanság poros ízével. Ez az elme fénye. Pontosan emlékszem erre a sorra. Ez az idézet szerepel Nina sírkövén. És lehet, hogy nem tudok sokat Sylvia Plathról, de egyvalamiben biztos vagyok. Öngyilkos lett. A kérdések kitörni készen tornyosulnak bennem, mint az esőfelhők Cape Cornwall fölött. Mint a karácsonyi hóvihar. Lehet, hogy Nina öngyilkos lett? Ez megmagyarázná a halála körüli végzetszerűséget, a bűntudatot és titkolózást. Amely körbevesz itt mindannyiunkat, akik csapdába estünk Carnhallow-ban. De ha öngyilkos lett, vajon miért tette? Mindene megvolt. Szépség, ész, egy fiú, egy férj és egy csodálatos otthon. Legalábbis úgy tűnik. Eszembe jutott a baba, akit a szívem alatt hordok, aki a háznak csak a felét örökli majd, de az egész történelmét. Magammal viszem a jegyzetfüzetet, lekapcsolom a lámpákat, és elindulok a társalgó felé. De amint kinyitom az ajtót, új keletű, ragacsos félelem lesz rajtam úrrá, amitől remegni kezd a jegyzetfüzet a kezemben. Chanel. Érzem. Itt, a szobában. Ám ez nem az illat emléke, halvány nyoma valaminek, ami rég odaveszett. Ez valóságos. Egy olyan nő parfümje, aki nemrég járt ebben a helyiségben, a kedvenc szobájában, a csodálatosan helyreállított társalgóban, és éppen ebben a pillanatban távozott. Nina parfümje. Senki más nem használ Chanelt. Itt járt. És csak néhány perccel ezelőtt. Tudom. Ez nem lehet. Mégis így van. Nina csöndesen és észrevétlenül közlekedik a szobákban és a folyosókon, mintha csak arra várna, hogy én elmenjek, karácsonykor. És akkor átveheti a helyemet.

30 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Ebédidő

David ma este végre hazajön. A hétvégén elújságolhatom neki a terhességemet. De a fejemben motoszkáló gondolatok a józanság vizének határára sodornak. A szó szoros értelmében. St. Ives mólójánál parkolok, és kilátástalanul bámulom a hullámokat. Egyik kezemet védelmezőn a hasamra fektetem, és a bennem növekvő gyermekre gondolok. Az ősökre, akiktől származik. A kapzsi, gonosz Jago Kerthenre. Az iszákos, erőszakos Richard Kerthenre. És David Kerthenre, aki hazug és csaló, ha nem rosszabb. Mi van, ha egy rossz embertől estem teherbe? Egy olyan férfitől, aki a legrosszabbat örökölte az őseitől, a Kerthenek legrémítőbb tulajdonságait? Talán ez a gyanú kerget végül őrületbe, hogy olyan gyerekesen naiv vagyok, mert akkor mindez az én hibám. Azt láttam, amit látni akartam, David vonzerejét, a külsejét és a humorát. A gyönyörű fiát, az ősrégi házat, az ezeréves dinasztiát. Mohón sóvárogtam, hogy részese lehessek ennek az egésznek, ez vakított el, és vezet a vesztemhez. Boldogan fürdőztem Jessica és a többi barátom féltékenységében, amikor először elvittem Davidet a shoreditchi bárokba. Ó, igen. Ő az új barátom. David Kerthen. Ügyvéd Marylebone-ban. A család a normann hódítás előtti időkre vezeti vissza a történetét. Van egy csodálatos háza Cornwallban. Ó, szerinted jóképű? Igen, én is azt hiszem. Mindezt hamis, idegen nevetgélés kíséretében. És most terhes vagyok. Hogyan mondjam el Davidnek? Hogy fog reagálni? Beindítom a motort, próbálom száműzni a fejemből a borús gondolatokat, áthajtok a kisváros cikcakkos gránitutcácskáin, fel, a lápvidéki utakhoz. Boldog vagyok, hogy elveszhetek ezeken a hideg, sáros kis utakon, ezeken a különös, tekervényes csapásokon Nancledrán, Towednacken és Amalebrán keresztül. Elhajtok romos kápolnák, szent

források és a lápvidék bonszai fái mellett, amelyek mind ugyanabba a szögbe dőlnek, hiszen ugyanazok a könyörtelen szelek tépázzák őket. Felérek a dombtetőre, és szemem elé tárul az északi part, az Atlantióceán óriás tömege. Ma nincsenek hajók a vízen. A hullámok mégis tajtékzanak, némán és nagyon gyorsan. Mintha valami gyászos, de fontos dolguk lenne följebb, a part felé, talán valakit el kell sodorniuk Port Isaacnél. – Zennor – szólalok meg vezetés közben, miközben Zennor felé tartok. Magamban beszélek. Megint. Leparkolok, és kiszállok a kocsiból. Sokszor jártam már ebben a magányos, festői kis faluban, de a hangulata mindannyiszor újra meglep. Van itt valami, a kis kocsmában, a szerény gránitházakban és a templomban, a régi, kicsi, vastag falú templomban, melynek keskeny ólomüveg ablakai úgy mélyednek a gránitba, mint a fájdalmas sebek. A jól karban tartott templom kitűnik a romos metodista kápolnák közül. Ezek a kápolnák, furcsa módon, de egészen határozottan, az omladozó ónbányákra emlékeztetnek. Mindannyian egy halott iparág emlékművei. A hit varratai felbomlottak, az odaadás és a bizalom értékes fémét mind kitermelték. Ám a kőmunkások megmaradtak. Szenvednek a szemerkélő esőben, fokozatosan felmorzsolódnak a sziklák lejtőin és a mezőkön, míg végül átveszi a helyüket a zöld csalán és a tengeri pázsitszegfű, töredezett párkányain fészket raknak a sirályok és varjak. Gondolom, egy nap teljesen eltűnnek. Egy részem ragaszkodik ehhez az elképzeléshez, a vallás teljes eltörléséhez. Kislánykoromban hívő katolikus voltam, nem volt egyszerű megszabadulni az egyszerű ír hittől, amelyet az általános iskolában belém vertek. Most is szeretnék hinni Istenben, vigaszra találni, tudni, hogy ezen a világon túl is létezik valami, fivér a magányosoknak, apa az árváknak, egy oltalmazó és örökkévaló Teremtő, aki maga mellé gyűjti a gyötrelemben élőket. A meg nem született gyermekem istene. De nem tudok. Huszonegy éves voltam, amikor meghalt a hitem. Éppen karácsony után. És most egy jóval sötétebb babonában hiszek. Úgy gondolom, a mostohafiam látja a jövőt, tudom, hogy a halott anyja a házban

járkál, ahogy azt is tudom, hogy mindez lehetetlen, és ettől lassan elveszítem az eszem. Belépek a templomba, és mohón magamba szívom az épület ismerős, megnyugtató illatait – rothadó virág, édeskés tömjén és penészes imádságos könyvek aromáját. Előveszem a telefonomat, és készítek néhány fényképet a különböző feliratokról. Az embai Nancekuke-ok, a chytoddeni Lerrynek, aztán a carnhallow-i Jory Kerthen (1290–1340), a kenidjacki William de Kerthen (időpont ismeretlen) és a carnhallow-i Mary Kerthen (1390–1442). Ezek az emberek a gyerekem ősei. Rábukkanok egy szerényebb sírra. William Thomas, elhunyt Wheal Chance ónbányában, Trewery Downsban, nem messze ettől a templomtól, amikor 1809 augusztusának 16. napján lezuhant a földfelszínről. 44 évet élt. Ez is egy Kerthen-bánya volt. Wheal Chance. És ez a férfi ott halt meg. A Kerthenek ölték meg. Mindenkit a Kerthenek öltek meg. A történelemtől nem tudok szabadulni, hiába menekülök ki a templomból. Az ösvény feléhez érve megállok a sírnál, amelyet nem tudok kikerülni, egy különleges sírkőnél. Nina Kerthen, élt 33 évet Ez az elme fénye. Finoman kidolgozott sellő ível át egy faragott félholdon. Juliet mondta, hogy egy legenda szerint a Kerthenek a sellőktől származnak. Mesélt a hatalmas kőtömbökről is, amelyek a kis zennori templomkertet övezik. A legrégibb emberi műalkotásokról, amelyeket még mindig az eredeti rendeltetésüknek megfelelően használnak, bárhol a világon. Feltámad a szél, tengeri fuvallat érkezik nyugat felől; hideg és időnként esőcseppeket hoz. Hamarosan elérkezik az idő. A pillanat, amikor el kell mondanom neki. Beszállok a kocsiba, és visszavezetek, miközben leszáll a sötétség – a téli, korai alkony, amely már fél négykor leereszkedik, gyors és nedves. Nem mondhatnám, hogy esik, mégis olyan nyirkosság érzetét kelti, amely az ember szívében gyökerezik. Arcomat megvilágítja a műszerfal színes fénye, miközben bámulok kifelé a lápvidéki út fölötti derengésbe; nézem, ahogy a lámpák fénye elmosódik Wheal Owles, egy újabb elpusztult Kerthen-bánya

boltívein. Vezetés közben letekerem az ablakot, hogy beáradhasson a hideg, óceáni levegő, beszívom a zamatos, fagyos szelet, mély lélegzetet veszek, próbálok nyugodt maradni. David ma este érkezik haza. Végül befordulok az utolsó kanyarnál. A hangulatom továbbra is borús, és csak tovább komorodik, miközben áthajtok a tölgyek és a berkenyék, vagyis a kerthenek között. Carnhallow kiemelkedik a Hölgyek Erdejének sötétjéből; a mészkő korlátok, a széles, déli terasz, a régebbi kolostori kövezet a lőrésszerű ablakokkal, mind árnyékba borulnak az ezüstös holdfényben. Nincs időm gyönyörködni a történelmi szépségben, mert megpillantom David Mercedesét a garázsban. Már megérkezett. És most érzem, hogy valami történni fog. Túl feketék az esőfelhők.

Este

Vajon miért érkezett David ilyen korán? Általában négy-öt körül száll le a repülőgépe, az autózás újabb egy órát vesz igénybe, így fél hét, hét körül szokott megjönni. Most pedig még csak fél öt van. Ledobom a kulcsomat a fényárban úszó konyhában. A férjemnek semmi nyoma, bár mindenhol ég a villany, és látom, hogy valaki használta a kávéfőzőt. De David nincs itt. Se táska, se esőkabát, amelyet lezserül az egyik székre dobtak. Nincs kilazított nyakkendő, amelyet megkönnyebbült sóhaj kíséretében a hatalmas tölgyasztalra hajítottak. Se whiskys üveg. Se gines üveg. Szóval David bejött, ivott egy kávét, aztán elment. De hová? Kilépek a konyhából, minden sötétbe burkolózik. Néhány eltökélt fénysugár megtöri a feketeséget, de a ház nagy része árnyékba vonul. Eszembe jutnak az alagsori denevérek, amelyek fejjel lefelé lógnak. Boldogok a hidegben és sötétségben. A szemük csak félig van nyitva. De mosolyog. Jéggé fagyok ebben a házban. A nyirkosság a csontomig hatol, megfulladok a sötétben. És David elé kell állnom. Kiásnom az igazságot, mint a járatok végén rejlő, alattomos, fekete ónt. Aztán nekiszegezni az én igazságomat. Az új kisbabáról. Egy újabb Kerthenről. Aki csatlakozik az itt lakókhoz. Jamie-hez és Davidhez. Ninához. De hol lehet David? – David? Túl nagy a ház, csak az elhaló visszhang felel. David… – David, hol vagy? Az új hallban állok, nézem a rongyos kendőt viselő bányakisasszonyokról készült fényképeket, majd előveszem a telefonomat, és tárcsázom a férjem számát. Hangposta. – David? Amikor a lépcső lábához sétálok, ezüstös fényre leszek figyelmes. Talán Jamie szobájából jön. Villanyt kapcsolok – több fényt, több fényt –, és felmegyek az emeletre, majd végigsétálok a folyosón Jamie szobájának

ajtajáig, ahol egy szögről kék Chelsea FC zászló lóg. Halk hangokat hallok odabentről. Mintha valakik titkokat osztanának meg egymással. Valami elbizonytalanít. Megriadok, és elönt a félelem. Valami zsigeri, ostoba rettegés, hogy Nina Kerthent találom odabent, aki a fiával beszélget. És békésen éldegél. Elűzöm az egyre növekvő pánikot, és bekopogok az ajtón. – Jamie? Szia, Jamie! Én vagyok, Rachel. Nem érkezik válasz. De suttogást hallok. Az ajtó mögül. – Kérlek, Jamie! Bemehetek? Édesapádat keresem. Újabb csönd, aztán megszólal Jamie: – Gyere be! Elfordítom a kilincset, és belököm az ajtót. Jamie az iskolai egyenruhájában ül az ágy szélén. És az ágy melletti széken ott az apja, öltönyben és nyakkendőben. A jelenet mesterkéltnek hat. Úgy néz ki, mintha rólam beszéltek volna. Tudom, hogy így van. Az arcukra van írva: rólad beszéltünk. David szándékoltan szenvtelen, és ez már önmagában is gyanús. Mindent elkövet, hogy könnyednek és közömbösnek tűnjön. Vajon mit döntöttek el, mire szövetkeztek? Talán arról beszélgettek, hogyan szabaduljanak meg tőlem? Hirtelen úgy érzem magam, mint a legrosszabb fajta betolakodó, nemkívánatos kívülálló. Valaki, akinek nem kellene itt lennie. Pedig nagyon is itt kell lennem. Büszkén, reménytelenül és eltökélten hordom a szívem alatt David gyermekét. Ugyanúgy Carnhallowhoz tartozom, ahogy ők. Akkor is, ha nem akarok itt lenni, akkor is, ha nem akarok közülük való lenni, az vagyok. – David! Mi folyik itt? A férjem arca életre kel, megvetően megrándul. – Hogyhogy mi folyik itt? Mire gondolsz? – Nos, olyan korán hazaértél, és most… Azt akarom mondani: titkos beszélgetést folytatsz a fiaddal, de türtőztetem magam. – Megijedtem – mondom inkább. – Hazaértem, és az egész ház sötét volt, de az autód a garázsban parkol, és… Kissé különös volt. David a homlokát ráncolja. – Biztos vagy benne, hogy jól érzed magad, Rachel? – Igen, igen.

– Valóban? – David feláll, és a fia vállára teszi a kezét. – Oké, Jamie. Csináld meg a házi feladatodat, és aztán, ha Rachel még nem evett, mindannyian megvacsorázunk. És iszunk egyet. Újra rám szegezi a tekintetét. Egy ügyész vádló pillantásával méreget. Védekezni kezdek: – Nem, dehogy. Megebédeltem, készítettem néhány fényképet Zennorban, és… Jólesne a vacsora. – Jó – nyugtázza David. – Menjünk le, és beszélgessünk! Hagyjuk Jamie-t, hadd csinálja meg a házi feladatát! – Visszafordul a fiához. – Emlékszel, mit beszéltünk meg, Jamie? Emlékszel az ígéretre? Hogy miben egyeztünk meg? David előttem áll, felszegi az állát, miközben jelentőségteljesen felvonja a szemöldökét, és Jamie-re néz. Mintha csak azt mondaná: Arra a dologra, amiben megegyeztünk Rachellel kapcsolatban. Ne mondd el neki! Jamie válaszul bólint, aztán az iskolatáskájához fordul, és keresgélni kezdi a házi feladatát. Vajon mit rejtegetnek előlem? Most már fortyog bennem a düh. Nekem is vannak titkaim. De ebből elég. Davidnek tudnia kell. És a lelkem mélyén talán én is vágyom rá, hogy védekező helyzetbe kényszerítsem. Most már nem tudsz rajtam fogást találni, mert a te gyerekeddel vagyok terhes. Ugyanolyan jó vagyok, mint Nina. David megfogja a karomat, és a földszintre vezet, a sárga társalgóba. Felkapcsolja a villanyt. Behúzza a függönyöket a feketében úszó kertek előtt, elzárja előlünk a téli erdő képét, a keskeny utat, amely a zokogó fák közt vezet a hatalmas, fekete lápvidék felé. Aztán leülünk, és kérdezgetni kezd a napomról, a fényképezésről, a karácsonyi előkészületekről – a leghétköznapibb dolgokról. Vajon miért ez a faggatózás? Most inni kezd. Felhajt egy gin-tonikot, majd egy újabbat. És én csak várom a megfelelő pillanatot, hogy megosszam vele a titkomat. Valami visszatart. Számolom a jégkockák koccanását. Ezután a Carnhallow üvegházából való citromkarikák következnek, amelyek egy kis Györgykorabeli ezüstedénykében fekszenek. Íme, David tehetősségének és nemesi származásának esszenciája! A Kerthen-pecsétgyűrű megcsillan a kisujján. – Boldog vagy itt, Rachel? Öt méterre ül tőlem egy széken, amelyet Nina Kerthen olyan gondosan

áthúzatott. Ám a kettőnk közti lelki távolság szinte felmérhetetlen. Küszködve igyekszem válaszolni. – Igen. Nos, nem mindig egyszerű, de elboldogulunk. Újabb hatalmas korty a gin-tonikból, és a pohár kiürül. David tölt magának egy harmadik adagot a kövérkés Plymouth gines üvegből, amely egy ezüsttálcán vár, az ezüstcsipeszek és a jégkockák mellett. – Nem érzed magad furcsán, nem félsz? – Mitől félnék? – Nem kísért a bányába fulladt Nina képe? Megborzongok. Megpróbálom leplezni. – Nem. – A holtteste, ami mindörökre a járatokban rekedt? Mi ez az egész? – Nem, nem igazán. – Szóval ez a kép, hogy csapdába esett odalent, arccal a fekete vízben, nem okoz neked rémálmokat, vagy nem késztet különös gondolatokra? Nem érzed úgy, mintha üldöznének? Arra utal, hogy kezdem elveszíteni az eszem. Megint. Talán beszélt valakivel? Ennek semmi értelme. Senki nem beszélhet, még a férjemnek se. És különben is, hogy merészelne nyomozni utánam? Türtőztetem magam. A dühöm lassan felszínre tör. – Nem, David. Jól vagyok. Kérlek, hagyd ezt abba! – Abbahagyom. Amint megnyugodtál. – Megnyugodtam? Teljesen jól vagyok. Minden rendben. – Hadarni kezdek. – David! Egyszerűen vannak problémáink, ezt mindketten tudjuk, de meg tudunk velük birkózni. Át fogjuk vészelni. De csak akkor, ha te is válaszolsz a kérdéseimre. Lenyeli a maradék gin-tonikot, helyes arca eltorzul az italtól. A szeme csillog a hirtelen részegségtől. Eszembe jut az apja, Richard Kerthen, és az ő részeges kegyetlenkedése. Őt látom most Davidben. Mégis remélem, hogy valójában nem olyan, hiszen ő a gyermekem apja. – Szóval, szerinted jó munkát végzel mostohaanyaként? Talán még mindig úgy hiszed, hogy a mostohafiad képes előre látni a jövőt. Így gondolod?

Kis híján felcsattanok – hogy harsányan védekezni kezdjek, és az arcába vágjam a terhességemet –, de megszólal a telefonja. Mindkettőnket elhallgattat. David kirángatja a zsebéből, rápillant a kijelzőre, és borúsan ráncolja a homlokát. Aztán ingerülten legyint felém, mintha azt mondaná: ez sokkal fontosabb, mint te. Kimegy a folyosóra, és becsukja maga mögött az ajtót, hogy ne halljam a beszélgetést. Legszívesebb elszívnék egy füves cigit. De nem lehet. Terhes vagyok. A ház csendesen lapul körülöttünk. Várakozik. A selyemkárpitozású székek hallgatnak, de mintha valamire készülnének. A sárga damaszttapéta gyanakvóan rám mered jelentőségteljes mintázatával. Felállok, mert szétfeszít a nyugtalanság, és a függönyhöz sétálok. Belemarkolok a súlyos drapériába, és kinézek a kékesfekete égbolt előtt sorakozó sötét fákra, a közeledő esőre. Mint egy vadász, aki a lápvidék felől lopakodik felénk. De senki nincs odakint, a lápvidék és a bányák meg a hullámzó tenger között. Senki sem figyel. Üres a völgy. Kinyílik az ajtó. David visszajön. Van valami az arckifejezésében, amit még soha nem láttam. Sötétlő harag. Tombol a dühtől. Ökölbe szorítja a kezét. Közelebb jön. – Elmentél hozzá? – Tessék… – Elmentél hozzá. A gyerekpszichológushoz. Ahhoz a rohadt agyturkászhoz. Elmentél hozzá? – Mit mondhatnék? Igen, de… – Mavis Prisk hívott. Finoman szólva meg volt lepve, hogy nem tudok erről. A kis látogatásodról. Mindent elmagyarázott. – David morogva közelít felém. – Hogy a francba tehetted ezt? Hogyan? Azok után, hogy határozottan megkértelek, hogy ne tedd? – David… – Hogy merészelted, a rohadt életbe? Tudod, mi történhetett volna? Olyan közel áll hozzám, hogy a nyála az arcomra fröccsen. Érzem a hűvös folyadékban a Plymouth gin ízét. – Te mocskos lotyó. Te ostoba kurva, te ostoba nyomorult kis szajha. Képes voltál rá, mindent kockára tettél. Te rohadt kis kurva a szemétdombról!

A mozdulat olyan gyors, hogy szürke folttá mosódik össze. Az első csapás elvakít. Az agyam kiürül, mint egy fehér lap. Aztán újra megüt, nagyon gyorsan, az arcom balra lendül, vér fröccsen a számból, mint a kiloccsanó tinta, az ajkamat felhasítja a saját fogam. A harmadik ütés heves pofon, úgy szúr, hogy fuldokolni kezdek a fájdalomtól. Felnyögök, miközben elesek. Azon gondolkodom, hogy megöl-e.

21 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Délután

– Finom a kávé. – Ne nekem köszönje, hanem a Nespressónak. – Á, igen. Jobban oda kellene figyelnem az anyukámra, ő szereti ezeket a tévéreklámokat. Kelly ártatlanul néz rám. Megint eszembe jut, milyen fiatal. Alig huszonöt, mégis úgy tűnik, jelen pillanatban ő felel az életemért. Kelly Smith, szőke hajú és szeplős, kissé kerekded a fekete polgárőregyenruhában. Ő van velem, reggel vagy délután, az elmúlt hét napban. Kávézunk vagy teázunk, egyszerű ételeket eszünk. Felszínesen beszélgetünk. Normálisan viselkedünk. Ezt akartam, hát most megkaptam. Babos pirítóst és bugyuta tévéműsorokat. Valami átlagos, egyszerű és kisigényű dolgot. Hónapokig elvesztem az egzotikumban. A gyönyörű, halott Nina Valéry és a jóképű, arrogáns David Kerthen között. Juliet szundikál. Jamie egyedül a szobájában. És mindennek tetejében ez a ház, Carnhallow, amely barokkos a maga szomorúságával, tragikus a megfakult fényével, mégis valahogy ő az úr Nyugat-Cornwallban. És ott vannak még a bányák. Nem tudok betelni a látványukkal, mindennap nézem őket, talán még többet, mint eddig. Mert most már hajthatatlan vagyok. Muszáj megértenem. Tudnom kell, mit mondanak a felfelé kapaszkodó kéményükkel, az ég felé mutató ujjakkal. Fekete kesztyűs öklükkel. És ahogy a kezekre és az öklökre gondolok, a látomás visszatér. A semmiből, az agyam mélyéről, újra látom őt, ahogy megüt. Ökle az arcomba vág, keményen, aztán még keményebben, az arca eltorzul a dühtől, megcsúnyul, mint szeretkezés közben, de ez elborzasztó, és a vér karmazsinvörösen szétfröccsen, kibuggyan a számból. Megszédülök, és erőtlenül elfordulok a konyhaablaktól. Észreveszem,

hogy üres arccal bámultam az ablakot. Elnyílt szájjal, mint valami idióta. – Jól van, Rachel? – Igen, elnézést. – Visszatért egy emlék? – Igen, olyasmi. – Nos, ez teljesen természetes. – Kelly belekortyol a kávéjába, és rám sandít. – De a horzsolások szépen gyógyulnak. Sokkal jobban fest, mint amikor… Tudja… Tudom, mit akart mondani. Amikor az történt. Amikor berohantam a Treliske Kórház sürgősségi osztályára, miután pánikba esve odatelefonáltam. Miután David feleszmélt, és ott hagyott vérezni a társalgó sarkában, becsapta az ajtót, és elment. Amikor az történt. Amikor az orvos szánakozva rám nézett, és finoman megtapogatta az arcomat. Amikor úgy döntöttem, hogy bevonom a rendőrséget. Amikor először találkoztam Kelly Smith polgárőrrel. Amikor először meghallottam, hogy mondják ezt hivatalosan. 124D formanyomtatvány. Családon belüli erőszakkal szembeni védelembe vétel kérvényezése. Igazságügyi orvosszakértői vélemény. Friss sérülések. Fenyegető kockázat, hogy a DASH 2009-es besorolás szerinti magas rizikófaktorú támadás áldozatává válik. – Ezek szerint már nem festek úgy, mint egy vízköpő? Kelly udvariasan elmosolyodik. – Nem, dehogy. Egy kicsit még kábának látszik, Rachel. De ez nem meglepő, nem igaz? Szent ég, már megint esik? Anyukám kertjét elönti a víz. Egyik ujjammal finoman megérintem az arccsontomat, és eszembe jut a pillanat, amikor végül összeszedtem a bátorságomat, és belenéztem a tükörbe. Hét napja, a David kirohanása utáni reggel, az arcom tele volt sérülésekkel és vágásokkal. De legalább csak az arcomat ütötte. Hogy megnyugtassam magam, a hasamra teszem a kezemet. A kisbabám még él. Továbbra is növekszik bennem. Mégis egy olyan férfi gyereke, aki megverte a feleségét. A gyermekem apja erőszakos ember. Bárhova megyek, bármit teszek, életem egész hátralévő részére be leszek zárva egy szűk helyre ezzel a gondolattal. Soha nem menekülhetek meg David

Kerthentől. Kelly engem fürkész, oldalra billenti a fejét. Talán a kezemet nézi, ahogy oltalmazón a hasamra fektetem. Nem bánom. Azt szeretném, ha a kisbabám gyarapodna, és nemsokára megérkezne az anyukájához. Nem tudom, miért, de úgy gondolom, lány lesz. Talán azért, mert lányt akarok. Jelen pillanatban úgy látom, már így is túl sok a férfi ezen a világon. Kelly leteszi a kávéscsészéjét. – Tudja, ha nem lenne terhes, nem kaptuk volna meg a távolságtartási végzést. – Valóban? – Igen. Ez a férje háza, és korábban nem marasztalták el családon belüli erőszak vétségében, sőt büntetlen előéletű. Ráadásul itt él a fia. A bíróság nem szereti kitenni a szülőket a családi otthonból, még akkor sem, ha javíthatatlanul mocskos gazemberek. Elhallgat. Megrázom a fejem. – Kelly! Semmi baj. – Nem, elnézést kérek. Nem az én feladatom bíráskodni. Most rajtam a sor, hogy lelket öntsek belé. – Mondja csak, igaza van! David egy gazember. Mi más lenne? Hiszen ezt művelte velem. – Az arcomra bökök, hogy alátámasszam a mondandómat. – Könnyen előfordulhatott volna, hogy kárt tesz a babában is. Szerencsém volt. Kelly morogva bólint. – Nos, igen, éppen erre akartam kilyukadni. Miféle gazember az, aki megüti a terhes feleségét? – Kelly közelebb hajol hozzám a konyha duruzsoló csöndjében, és egy orvosi szike élességével folytatja: – Tudja, talán nem kellene ezt mondanom, de rohadtul nem fogom türtőztetni magam. Jó eséllyel újra megteszi. Nem számít, milyen gazdag és fontos ember. Mindig megígérik, hogy többet nem fordul elő, de – túl sokszor láttam már – néhány hét vagy néhány hónap múlva újra elszabadul a pokol. Újra és újra. Gondoljon erre, amikor a tiltó végzés lejár! Három hónap múlva. Gondoljon erre, rám, rendben? Bólintok, de nem szólok semmit. Kelly felemeli a kávéscsészét, a két tenyere közé fogja, és a távolba

réved. A szemében csodálkozó fény villan, talán a konyha méretét csodálja, amely csaknem akkora, mint a legtöbb lakás, amelyben felnőttem. Talán ő is ekkora lakásban él. – Szóval, ígérje meg, hogy vigyáz magára, ha én nem leszek! – Rendben. – Tudom, hogy az a ház régi, nagy és gyönyörű, de azt hiszem, a frászt hozná rám. Sajnálom! Talán ezt sem kellett volna mondanom! – Édesen elpirul. Megrázom a fejemet. – Én már megszoktam. – Tényleg? – Igen. És valóban így van. Lassan hozzászokom a sűrű sötétséghez és a még nyomasztóbb csendhez, mióta David elment. Néha minden lámpát felkapcsolok, és csak ücsörgök a sárga társalgóban, hallgatom a házat és a tengert. A hullámok sóhajtoznak, majd szétzúzódnak Morvellan alatt, és néhány perc múlva Carnhallow válaszol, hűvös szél keveri fel a jajongó alagsori folyosók porát; megzörren egy ólomüveg ablak. Mintha a ház és a tenger társalognának, mintha tudnának egymásról, hiszen mindketten olyan régóta vannak itt. És kettejük között Nina sétálgat. Felkészül rá, hogy átvegye a helyemet, talán karácsony körül. Minden karácsony körül történik. Kelly megissza a kávéját, és felkel. Úgy tűnik, a hallgatásomból arra következtetett, hogy vége a beszélgetésünknek, és ezzel megtette a dolgát. Begombolja az egyszerű esőkabátját, miközben égető késztetést érzek, hogy megkérem, maradjon velem, és legyen a társaságom a véget nem érő téli estén, egészen addig, amíg ágyba nem bújok, és úgy teszek, mintha a ház tízszer kisebb lenne. Mert esténként olyan magányos vagyok. És egyre rosszabbul alszom. Legtöbbször csak fekszem. Kaparászom magam. Karmolok, és időnként alszom. Tegnap este, amikor végre elaludtam, a mezei nyúlról álmodtam, akit megöltem. Felemeltem a holttestét, a kezemben tartottam, miközben a vére csordogált lefelé a karomon, és akkor hirtelen életre kelt, sivított és rikoltozott, vért köpött a szemembe. Arra riadtam, hogy a szívem idegesen és fájdalmasan kalapál. Nem

tudtam visszaaludni. De Cassie ma megint a barátaival van, élvezi a szabadnapját. Megragad minden alkalmat, hogy elmehessen, és valahányszor kilép a házból, éles pillantást lövell felém. Mintha én lennék a bűnös. A megátalkodott nőszemély, aki Nina helyét bitorolja. Juliet csöndesen visszahúzódott a lakrészébe. Csak Jamie van itt. A szobájában. Alig beszél. Nyilvánvalóan engem okol az apja távolléte miatt, mégis, amikor felajánlottuk neki, hogy lakjon máshol, hogy ne kelljen néznie a mostohaanyja felzaklató külsejét, szárazon visszautasította. És nem árulta el, hogy miért. Nem, itt maradok. De szinte szóba se áll velem. Úgy tűnik, sikerült a lehető legnyomasztóbb magányba taszítanom magam. Kelly Smith polgárőr türelmesen megvárja, amíg befejezem a tűnődést. Mintha hozzászokott volna, hogy időnként elkalandozom. Igyekszem összeszedni magam. Normálisnak lenni. Nem, nem vagyok őrült. Őszintén. – Mindent köszönök, Kelly! Sokat segített. Nem tudom, hogy vészeltem volna át ezt a hetet maga nélkül. – Ugyan! – legyint. – Ne aggódjon! Csak a kávé miatt csináltam. Vicceltem. Kisétálunk a hatalmas bejárati ajtóhoz. Egy pillanatig úgy tűnik, kezet fogunk. De ez egyszerűen őrültség lenne azok után, amiken keresztülmentünk, úgyhogy gyorsan megölelem, ő pedig kíváncsian és talán sajnálkozva rám néz, majd nagyon gyengéden megérinti a karomat, és azt mondja: – Ha lenne bármi, igazán bármi, ami aggasztja, Rachel, hívjon fel bátran! – Szünet. – Akár munkaidő után is. Nem bánom. És ha bármi jelét észleli, hogy a férje a ház körül ólálkodik, és megszegi a távoltartási végzést, azonnal telefonáljon, akkor is, ha hajnali három van! Ígérje meg! Bólintok. Aztán azt mondom, rendben. Elfojtom meghatottságomat. – Úgy lesz. Nagyon köszönöm, Kelly! Megpróbálom megőrizni a nyugalmamat, nézem, ahogy elmegy, beszáll a kis kocsijába, beindítja a motort, majd vidáman int egyet a fagyos szitálásban. Percekig figyelem, ahogy a lámpák ikerfénye ugrál a rengetegben. Aztán, az utolsó pillanatban legszívesebben kirohannék, hogy bedörömböljek az ablakán.

Mert mindent el akarok mondani. Bevallani a bűnömet. Kezdettől fogva tudtam – anélkül, hogy ügyvédekkel tanácskoztam volna –, hogy nehéz lesz David ellen távoltartási végzést szereznem. Amint felébredtem a kórházi ágyon, abban a pillanatban, ahogy megéreztem a sérüléseim szúró fájdalmát, keresgélni kezdtem az interneten. Az okostelefonom azt mondta, nem nyerhetek, de túl dühös voltam ahhoz, hogy feladjam. A múlt emlékei kísértettek álmomban. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy visszavágok, és hazudni fogok. Hogy bosszút állok. Amikor megérkeztek a rendőrök, hogy kihallgassanak és hazavigyenek, azt mondtam, David tudott a terhességemről, mielőtt nekem esett. Hogy ennek tudatában támadott meg. Ennélfogva, veszélybe sodorta a meg nem született gyermeke életét. Kelly azt mesélte, hogy David szörnyen reagált a trurói bíróság előtt, amikor felolvasták a tanúvallomásomat, és közölték vele, hogy a terhességem a döntő érv, amiért kitiltják a saját otthonából, imádott Carnhallow-jából. Kelly szerint David ordítozni kezdett a bírákkal, Kurvára nem tudtam! Nem tudtam, hogy terhes! Ám az üvöltözéssel csak rontott a helyzetén, így megkaptuk a távoltartási végzést. David Kerthen hét kilométeres körzetben nem közelítheti meg Carnhallow-t az elkövetkező három hónapban. David Kerthent kitiltották a völgyből, ahol a családja ezer éve él, a berkenyék között, akikről a nevüket kapták. Azért, mert én hazudtam. El tudom képzelni, hogy ez mekkora fájdalmat okozott neki, de ez nem szolgáltat elégtételt – bár nem is aggódom miatta. Inkább a hazugságaim miatt aggódom. Ha képes voltam hazudni a rendőrségnek és a bíróságnak, hogy kiebrudaljam a férjemet a saját házából, azon tűnődöm, mi mindenre lennék még képes. Hogy megvédjem a születendő gyermekemet. Hogy Carnhallow-ban maradhassak. Ebben a házban, amit mindennek ellenére – vagy talán éppen a történtek miatt – megszerettem. Ebben a házban, amelynek Jamie-é és a lányomé kell lennie. A házban, ami a jogos örökségük. Érzem a ház sötétségét a hátam mögött. Arra vár, hogy mindannyiunkat bekebelezzen. Ezért csak állok a nyitott ajtóban, és nézek kifelé a ködbe. A

leheletem fehér pamacsokat rajzol a jeges sötétségbe. Nemsokára karácsony. Amikor ismeretlen dolgok szivárognak le a kéményen, mint a mérges gáz. És Carnhallow-ban nagyon sok a kémény.

19 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Reggel

– David! Ügyvéd vagy, hogy tehettél ilyet egy bíróság előtt? Hogyan veszíthetted el az önuralmadat, mint egy hisztis gyerek? – Nem tudom. Valójában nem is értem, miért tettem, miért borultam ki ilyen csúnyán. Higgy nekem, bűntudatom van! De most már nem tehetek semmit. David a hatalmas hotelszoba ablakához sétált, és kinézett Truro belvárosára. Az előtte terülő bájos kis város képét a katedrális három tornya uralta. Azok a tornyok valahogy mindig idegesítették. Nevetségesek voltak a maguk hamis, műgótikus, színlelten középkori valójukban, hiszen 1900-ban épültek. Hamis, hamis, hamis. Mint a nő, aki hazudott neki, és elárulta – arra kényszerítette, hogy néhány percre elveszítse a fejét, és ezért kidobhassák a saját rohadt házából. A házból, amelyet huszonöt éve próbál megmenteni, amióta a család a csőd szélén állt, és az eladás veszélye fenyegetett. Davidnek azzal sikerült megmentenie, hogy két évtizeden át heti száz órát dolgozott. És most ki van tiltva. Abban a pillanatban, ahogy megszerezte a bizonyítékot, amire szüksége van ahhoz, hogy kirúghassa a feleségét Carnhallow-ból, a legostobább dolgot teszi, és száműzeti magát. És mindezt azért, mert Rachel hazudott a bíróságnak. A düh gennyes kelésként sajgott a bensejében. Fel-alá járkált. – David? – Igen. Ne haragudj! Úgy érzem magam, mint azok a dilinyós medvék a szaros állatkertekben. – Mégis mire számítottál? – Alistair hangja velős és tömör volt. Skót kiejtésébe szigorú rosszallás vegyült. – Elvesztettem a fejemet. Egyszer. És ezért elveszik a házamat? – Kijöttél a sodrodból egy tárgyalóteremben. Ez volt a közvetlen ok. De

az alapvető indok, amiért távoznod kellett, hogy megütötted a feleségedet, David. A fiatal, terhes feleségedet. Méghozzá csúnyán megütötted. Ezt el kell fogadnod. Megbánást kell tanúsítanod, a bíróság ezt akarja látni, meggyőződni arról, hogy bűntudat gyötör, és ezentúl jól fogsz viselkedni, ha fel akarjuk oldatni a kitiltást. David lehorgasztotta a fejét. – Tudom, hogy rettenetes dolgot tettem. De tényleg nem tudtam, hogy terhes. Hazudott. A hotel előteréből felszűrődött egy karácsonyi dallam. Händel. Egy gyermek születik nékünk. És nyomában a szomorú gondolat üvöltött. Jamie. Az imádott kisfia. Meg kell őt óvnia ettől a zűrzavartól. – David? David elgyötörten eldőlt a hotelszoba túlságosan puha ágyán, és a feje alá tette a kezét. – Alistair, tudom, hogy ebben az ügyben én vagyok a rossz fiú, de az a nő provokált engem azzal, hogy elment a gyerekpszichológushoz. – Hogyan? De hát, mi ebben olyan szörnyű? – Mint mondtam, ez személyes jellegű információ. – Ennyi? Csak ennyit tudsz mondani? Folyton ezt hajtogatod. – Alistair… – Ügyvéd vagy, David. Méghozzá nálam sokkal jobban fizetett ügyvéd. Pontosan tudod, milyen nehéz képviselni valakit, aki elhallgatja a fontos részleteket. Nem vagyok benne biztos, milyen előremutató pontokat találunk ebben a beszélgetésben. – Oké, várj! Kérlek, adj egy percet! Alistair beleegyezett, bár újabb erkölcsös, megvető sóhajt hallatott. A hangszórókból áradó karácsonyi zene felszivárgott az előtérből. Halld az angyalok énekét! David a Truro belvárosában vásárolgató emberekre gondolt, a kunyhókban ücsörgő télapókra, az ideges anyákra és a túl izgatott gyerekekre, ennek az egésznek a hamis, kereskedelmi színezetű bugyutaságára, és színtiszta, sajgó szomorúságot érzett. Ki van tiltva a saját otthonából, és csak akkor láthatja Jamie-t, ha Carnhallow-n kívül szervezik meg a találkozót. A karácsonyi időszak csillogó forgataga elviselhetetlenül

szívbemarkolónak és bűnre csábítónak tűnt. Isten és a bűnösök egyesülnek. De vajon ő bűnös? Igazán gonosz? Olyan egyértelműen rosszat tett. Megütötte a terhes feleségét, miután ő súlyosan megsértette. Valóban szokatlan dolgot tett, de még arról sem volt meggyőződve, hogy helytelen volt. De lehet, hogy a lelke mélyén valóban rossz volt, egy gonosz Kerthen, akár az apja. Újabb sarj a hosszú sorban. Az egyik gazdag és szívtelen férfi a portrékról. Sötét gondolatok gyülekeztek a fejében. – David? – Igen, itt vagyok. – Biztosítanod kell arról, hogy nem szeged meg a tilalmat, és nem mész Carnhallow közelébe. Tudom, hogy ez nem lesz könnyű, de ha mégis megteszed, sokkal rosszabbul járhatsz. A következő távoltartási végzés harminc kilométerről és hat hónapról rendelkezik majd. Aztán akár egy évre is kiterjeszthetik. David erősen megszorította a mobiltelefonját, legszívesebben megfojtotta volna, mint egy újszülött kismacskát, mintha Rachel torka lenne a kezében. – De az az én otthonom, Alistair. Ezer éve a családomé. Az egész életemet Jamie-nek és a háznak szenteltem, számomra ez jelent mindent. – Nos, egyelőre meg kell elégedned a szállodai szobáddal. Biztosan megfelel a mérete. – Ó, mocskosul szép. És a reggeli svédasztal is pazar. Van piros grépfrútlevük. – Kibérelhetsz egy lakást is. Erre a rövid időre. – Újabb lesújtó sóhaj. – És hálás lehetsz, amiért a családjogi bíróság ilyen diszkrét volt. Egyikőtök neve sem került be az újságokba, Jamie és a feleséged érdekében. Hogy megvédjék őket, nem téged. Nem mintha megérdemelnéd. – Megérdemelném? – David hallotta a saját zsörtölődő hangját. A szó szoros értelmében morgott a dühtől. – Úgy hiszem, végeztünk, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy mindkettőnknek van egyéb elintéznivalója is. – Várj! Van még egy kérdésem. – Alistair hallható ingerültséggel

rendezgette a papírjait a távoli Londonban. De David óránként ötszáz fontot fizetett neki. – Alistair! Mi történik, ha Rachel beadja a válási papírokat? – Ezt hogy érted? – Ahogy mondom. Most, hogy terhes, ha benyújtja a válókeresetet, előfordulhat, hogy megkapja a házat? Jelentőségteljes, hosszú szünet következett. Jingle bells, jingle bells. – Ezt nehéz megmondani, nagyban függ a bíróságtól és a körülményektől, de… Ugyanúgy ismered a precedenseket, ahogy én… Sőt valószínűleg sokkal jobban. – Ezzel azt akarod mondani, megvan az esélye, hogy megszerezze, igaz? A házamat. Ha egy barátságos bírót fog ki. Most benyújthatja a válókeresetet azon az alapon, hogy terhes, és azok után, amit tettem, talán valóban megszerezheti a házat. Carnhallow-t. – Mondjuk úgy, hogy nem teljesen kizárt. – Köszönöm, Alistair. – Viszlát! David kinyomta a mobiltelefonját – és hűvös haraggal az ablakra meredt. Igyekezett ellenállni a késztetésnek, hogy kitörje az üveget, és hagyja, hogy a fagyos levegő beáradjon a szobába. Ez az őrült lotyó, ez az eszement, mindent megkaphat. Mindent. Szóval, megtörténhet. Legrosszabb rémálmai úgy gyülekeztek, mint a téli esőfelhők a szállodai szoba ablaka mögött; Truro házai fölött tornyosultak, utat törve maguknak a domboktól nyugat felé. Carn Brea-től és Portreath sziklái felől. És azon túl, a távoli nyugaton, ahol Penwith sziklái következnek? Ott talán már esik is, zuhog az eső a Hölgyek Erdejének tölgyeire és berkenyéire, eláztatja Carnhallow-völgy földiszedreinek tekervényes indáit. Záporozik a házra, ahol a fia össze van zárva az álomkóros mostohaanyjával – mégis makacsul ellenszegült, hogy eljöjjön onnan. Miért? Mintha Jamie egyre közelebb került volna Rachelhöz, és egyre jobban eltávolodott volna a saját apjától. El fogja veszíteni a fia szeretetét. Életében először David rájött, mit érezhetett Nina.

Este

– És tényleg elhiszi? – Igen. – Tényleg azt hiszi, hogy karácsonykor meg fog halni? – Igen. – Ez valóban aggasztó. És nagyon jellemző. Talán skizotíp. Anne Williamson bekapott egy olajbogyót. Aztán diszkréten a kistányérra tette a magot, és belekortyolt a hatalmas pohár vörösborba. Truro egyetlen tapasbárjában nagy volt a sürgés-forgás; egy szűkös sarokasztalhoz irányították őket, a hatalmas, nyüzsgő helyiség legsötétebb csücskébe. Ez Davidnek tökéletesen megfelelt. Nem akarta, hogy meglássák és felismerjék. Gyorsan és diszkréten el akarta intézni. A pénz egy borítékban lapult a zakója zsebében. Az összes információval együtt. – Valójában kicsit úgy hangzik, mintha parancs jellegű hallucináció lenne. Ami klasszikus tünet. – Igen. Tényleg őrült, ahogy mondtam, és ennek előzménye is van. Itt van – meglapogatta a mellső zsebét –, az adományommal együtt. Amit megígértem az alapítványodnak, Anne. Tudom, hogy a megszorítások érzékenyen érintették. Anne Williamson hátradőlt a széken. Az arcára azonnal kiült a kétkedés, talán egy csöppnyi megvetéssel együtt. David évek óta ismerte a harmincas éveinek végén járó pszichiátert, mert jachtépítő férjével többször is részt vett a partikon, amelyeket Nina szervezett. Most már elváltak. Ráadásul David és Anne többször is lefeküdt egymással, amíg a nő még férjnél volt, ezért pontosan tudta, hogy David nem egy szent. David úgy emlékezett, hogy a szeretkezéseik éppen olyanok voltak, mint Anne, üzletszerűek és eredményesek. Olyan nő volt, aki szerette, ha a dolgok tisztességesen el vannak intézve. Aki ki akar elégülni. Egy órán belül két orgazmus, aztán felhúzza a farmerét. Kettejük közt soha nem jött szóba a szerelem, mert egyikük sem volt hozzá elég naiv. Pusztán osztoztak a gyönyörben. Két vonzó felnőtt, akinek

szexre van szüksége. Aztán egy jó vacsorára. Némi intelligens társalgásra. Semmi kötődés. Lépjünk tovább! David éppen ezért választotta őt. Okos nő volt, de nem megszállott. És mindenekelőtt végtelenül gyakorlatias. David eltűnődött, vajon van-e bármi esélye, hogy az egész pénzt elteszi magának, és nem szól róla senkinek. Nem. Anne helyesen cselekedett a jó ügyért, csak rossz kontextusban. Az egészet odaadja a Treliske Központnak. Gyakorlatias és cinikus nő volt, de nem megvesztegethető. – Nem kell elárulnod, hogy tőlem van. Legyen névtelen adomány! – Igen. Megértem. A bárt megtöltötte a karácsonyi hivatali bulikra érkezők enyhén erőltetett nevetése. Az egyik nő, aki a csillogó fém sörcsapoknál állt – San Miguel, Corona –, aranyszalagot csavart a fejére. Egy másik Mikulás-sapkában volt. Üveges tekintetükön látszott, hogy részegek. David elővette a borítékot, és letette az asztalra. És ekkor az ügyvédi szeme észrevette az Anne enyhe fenntartása mögött megcsillanó lehetőséget. – Tudod, Anne, amikor felhívtalak, eszembe jutott, mit ígértem évekkel ezelőtt. Szeretném tovább támogatni a központot, de ezek után nagyobb összegű és rendszeres adományokkal akarok hozzájárulni. Nem szeretem látni, hogy be van zárva. Tudom, hogy mennyit segítetek a cornwalli fiataloknak. Tudom, hogy szükségük van rá. Anne felsóhajtott. – Jelen pillanatban is komoly problémáink vannak Penzance-ban. Rengeteg mentális zavart okoznak az új drogok. Rettenetes. És a heroin is. – Zavartan nézte a borítékot. Továbbra is borúsan ráncolta a homlokát. – A turisták ide jönnek, Cornwallba, és nem látnak mást, csak a gyönyörű tengerpartot és a bájos völgyeket; ők nem értik meg a szegénységet. De… – Elkapta a tekintetét a borítékról, és Davidhez fordult. – Térjünk vissza a feleségedhez! Hálás vagyok a nagylelkűségedért, David, de szeretnélek biztosítani, hogy mindezt pusztán becsületes szakmai indíttatásból teszem. – Tudom. – Tényleg azt hiszi, hogy a fiad képes megjósolni a jövőt? David bólintott. Anne elgondolkodva elhúzta a száját.

– Hangokat hall, és lát dolgokat. És azt mondod, van pszichológiai kórtörténete? Valami ideg-összeroppanás? – Igen, igen és igen. Ez mind igaz. Hajmeresztő. És a fiam azt mondta, rá is hatással van. Mindketten azt hiszik, hogy látják a halott feleségemet és más szellemeket. Olvasd el a feljegyzéseket! Mindennek fényében, hogyan engedhetnék meg, hogy gondoskodjon a fiamról? Az én fiamról? Jamie-ről? – Értem, hogy ez miért fáj neked. – Szóval, beleegyezel? Anne összeszorította a száját. Ránézett az órájára. – Mennem kell. – Miközben felállt, belenézett David szemébe. Nem mosolygott. – Van egy találkozóm. David is felállt. Felvette a vaskos borítékot, és Anne kezébe nyomta. A nőnek az arca se rezzent, miközben eltette, majd halk kattanással becsukta a táskáját. David nézte, ahogy Anne eltűnik a piros Mikulás-sapkás lány mögött, aki éppen egy karácsonyi popszámot énekelt. Visszaült az asztalhoz. Befejezésül várt még rá egy öblös pohár Tempranillo. A másik részeg nő, akinek az aranyszalag lógott a fejéről, jelenleg buzgón csókolózott egy meglepett, de boldog fiatalemberrel. Karácsony volt. Közeledett ez a különleges időszak. A törvényekre fittyet hányó mulatozás időszaka, amikor az ember azt teheti, amit akar. A szabályszegések időszaka. És David pontosan tudta, hogy a lelke sötét és rémisztő valója mit akar. Ami egykor átmeneti, nevetséges fantáziálásnak tűnt, most távoli, de valóságos lehetőségként derengett a láthatáron. Van még egy esélye a beszámíthatatlanná nyilvánítással, bevet mindent, amit tanult – és reméli, hogy Anne-nek sikerül meggyőznie az igazságügyi orvosszakértőt Rachel beszámíthatatlanságáról, a labilis idegállapotáról, vagy bármi legyen az. És ha nem válik be? David eltolta magától a vörösbort, és komoran bámulta a nevetgélő, részeg vendégeket. Eszébe jutott egy újabb idézet, amit az apja gyakran idézett, amikor a Carnhallow közeli tengerparton autóztak, a ritka napok egyikén, amikor otthon volt, és szóba állt a fiával. Egy Nyugat-Penwithről szóló vers egyik

sora. Ez egy ocsmány és gonosz vidék, amely gyűlöletes naplementékbe és az idők végezetébe torkoll. Miután elmondta, David apja hahotázni kezdett, mintha valami remek tréfa lenne, majd bekanyarodott, visszahajtott Carnhallow-ba, és felült a legközelebbi Londonba tartó vonatra, és a fiú ott maradt egyedül ezen az ocsmány és gonosz vidéken. És most úgy érezte, hogy a dolgok újra gyűlöletes naplementékbe torkollnak. És az idők végezetébe.

16 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Délután

Lassan kiengedem a levegőt; nem is vettem észre, hogy visszatartom. A ház néma, de mégsem az. Mégis az, tudom, hogy a hangok a fejemben szólnak. Jártam már így. Az aranyszalagnak alig van súlya. A karácsonyfa meztelen és zöld, ártatlanul bűnös lény a sárga társalgóban. Próbálom feldíszíteni, normálisan viselkedni, úgy tenni, mintha egy átlagos család lennénk. De minden egyes percben vissza kell nyelnem a félelmet. És az emlékeket. A férjemről, aki megütött. A férfiről, aki az ajtó mögött várakozik. A férfiről, aki leereszkedik a kéményen. Egy ág köré hurkolom az aranyszalagot, és lehajolok a dobozhoz egy újabb üveggömbbért, szeretnék végezni, mielőtt besötétedik. Harcba akarok szállni a téli estével, azt akarom, hogy amikor két-három óra múlva a sötétség meglátogatja Carnhallow-t, a ház büszkén feszítsen a völgyben, miközben minden lámpája fényesen ragyog. És azt akarom, hogy a társalgó sarkában díszektől csillogó, hatalmas karácsonyfa álljon, és alatta becsomagolt és szalaggal átkötött ajándékok gyülekezzenek, amelyek a boldogságot és a harmóniát jelképezik. Tudom, hogy ez csak színjáték. Ez a család darabjaira hullott. De azért megpróbálhatom. Mégis, miközben ráakasztom az aranysárga üveggömböt a szúrós ágra, hallom az apám erőszakos hangját a földszintről. Mindig ő az. Újra és újra megteszi. Előre tudom, és be vagyok zárva ebbe a tudásba, és karácsonykor meg fogok halni. Azt hiszem, egy kis télapó következik. Igen. Aztán egy újabb piros-fehér csíkos üveggömb. Nem törődöm az alagsorból felszűrődő hangokkal. Most már egyre gyakrabban hallani, furcsa recsegések, ajtócsapódások, egy törött, lógó ablak nyikorog a téli esőben – úgy döntöttem, hogy nem törődöm velük. Talán azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy valóban

hallom őket. Mert jártam már így. Voltam bezárva az őrültségbe, egy szobában, miközben nem tudtam megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól, nem tudtam, hogy csak hallucináció-e az arcom elé tartott kezem. Láttam Ninát. Nem, nem láttam. De, igen. Nemcsak láttam, hanem a parfümjét is éreztem. Felteszek a karácsonyfára egy mosolygó műanyag hóembert, és belenyúlok a dobozba még egy kis aranyfürtért. Szép, vastag vörös szalag. A fa egyre viccesebben fest. Azon tűnődöm, vajon Nina milyen karácsonyfát készített volna. Kétségkívül elegánsat. Talán megkérdezhetném tőle. Az egyetlen lehetséges magyarázat, amibe kapaszkodhatok, ami megmenthet az őrültségtől, hogy Nina nem halt meg. Él. Lehet, hogy öngyilkos akart lenni, de elvétette, és megmenekült. Nem tudom. Ám, ha nem halt meg, az annyit jelent, hogy itt valami szövevényes összeesküvésről van szó, amely csaknem olyan őrültségnek hangzik, mint az, hogy egy kísértet mászkál odakint, és vidáman buszozgat St. Just eső áztatta utcáin. És ha valóban nem halt meg, felvetődik a kérdés, hogyan tudott kimenekülni Morvellan mélyéről? A vér- és körömmaradványok bizonyítják, hogy megpróbált kijutni, mielőtt elmerült a fekete vízben. Lehetséges. Minden lehetséges. – Miss Rachel? Megdobban a szívem. – Cassie? – Ne haragudjon, Miss Rachel. Emberek vannak ajtóban. Három ember. Akarják látni. – Emberek? – Nem tudom. Truróból jönni. Akarni beszélni Miss Rachel. Idegesnek látszik. De mostanában mindig idegesnek látszik, folyton engem figyel, vizsgálgat és méreget. Lehet, hogy azon morfondírozik, megőrültem-e, mint a többiek. Észreveszem, hogy egy feltűnő, új nyakláncot visel. Buddhát ábrázoló, kis aranytábla lóg egy bőrszíjon. Azt hiszem, tudom, mit jelképez. Jártam Thaiföldön.

– Szép – jegyzem meg. – Az új nyaklánca. – Ó! Igen, on-line vásárolni. Elvörösödik. És ezúttal is tudom, hogy miért. Cassie babonás. És ez egy amulett, amely megvéd a gonosztól. Úgy hiszi, gonosz erők ólálkodnak itt, Carnhallow-ban. És van egy olyan érzésem, hogy szerinte ez a gonosz erő én vagyok. Belenézek a szemébe. Csillog a dactól. – Kérem, vezesse őket be ide! És azt hiszem, egy tea is jólesne. Tálcán, ha lehet. Köszönöm. Cassie eltűnik. Azon gondolkodom, kik lehetnek a vendégek; és hogy festhetek. A sérülések már begyógyultak, de nem merek tükörbe nézni, félek, hogy meglátom magam. Azt, aki valójában vagyok. Egy hazugot. Egy őrültet. Aki a teljes összeomlás szélén áll. Fojtott hangok hallatszanak odakintről, mintha egy férfi és két nő lenne, Cassie-vel beszélgetnek a bejárati ajtóban. A férfi hangját felismerem, a Kerthen család háziorvosa az, dr. Conner, aki elvileg az én orvosom is, bár eddig szinte alig találkoztam vele. Túlságosan közel áll Davidhez. Jobban kedvelem a szakrendelők személytelenségét, a túlhajszolt szülészorvosokat, akik a nevemre sem emlékeznek. David orvosa belép a szobába egy szőke hajú lány és egy magas, csinos nő kíséretében. Átsétálok a szobán, és kezet nyújtok. Az idősebb, magasabb nő rám mosolyog. – Üdvözlöm! Anne Williamson vagyok. A Treliske Kórházból jöttem, a pszichiátriai osztályon dolgozom. Ő Charlotte Kavenna, szintén a Treliskeből – mutatja be a fiatalabb nőt. – A pszichiátriai osztályon dolgozik nővérként. Mentális egészségügyi szakember. Megborzongok a felismeréstől, amikor rádöbbenek, hogy mi folyik itt, tudom, mert egyszer már megtörtént velem ugyanez. Három ember. Egy orvos. Egy mentális egészségügyi szakember. Nem kínálom őket hellyel. Tökéletesen értem, hogy az életemért küzdök. – Azért jöttek, hogy beszámíthatatlannak nyilvánítsanak, ugye? Alan Conner arca undorodva megrezzen. Tisztességes ember, bár kissé merev. Láttam, ahogy meghunyászkodik David előtt a társasági

eseményeken. De alapjában véve rendes. Látom, hogy lopva engem méreget. Azon gondolkodom, vajon észreveszi-e a sérülések nyomait, és tudja-e, hogy David a felelős értük. – Azért jöttünk, hogy készítsünk egy véleményezést – mondja Anne Williamson, a hangja éles és határozott. Hivatalos. – A férje aggódik… – Aggódik? Beszéd közben veszem észre, hogy üvöltök. Kiabálok ezekkel az emberekkel. A két orvos riadtan mered rám. Cassie lép be a szobába, teát és kekszet hoz egy tálcán, és ő is a száját tátva bámul. Az egész ház megvetően engem néz. Az őrült nőt. Ostoba vagy, Rachel. Ostoba! Ne hagyd, hogy lássák, milyen mérges vagy, milyen rémült, hogy félsz, nehogy visszasüllyedj a pszichózisba. Most remek színésznek kell lennem. Józan Rachelnek, még akkor is, ha a lelkem olyan ingatag. Hogy megvédjem magamat és a kisbabámat. – Kérem, bocsássanak meg! Kissé megdöbbentem. Foglaljanak helyet, és igyanak egy teát! Készítsék el a véleményezésüket! Ekkor megszólal a nővér: – Tudja, hogy nyugodtan kérhet valakit maga mellé! – Nem – felelem. Mindent megteszek, hogy megőrizzem a nyugalmamat. – Jól vagyok. Tegyék csak fel a kérdéseiket! Alan Conner úgy fest, mint aki a lehető leghamarabb szeretne túlesni ezen az egészen. A nővérnek semmi jelentősége. Szóval, Anne Williamson a valódi ellenség. A rossz zsaru. A számító tekintetével, amely a lelkembe lát, és olvas a gondolataimban. Fel akar nyitni, ellenőrizni a gépezetet, megtalálni a hiba helyét, ahol az elmém eltörött és berozsdásodott. Visszadugni a woolwichi kórház szobájába, ahonnan alig jutottam ki. – Nem tart sokáig, Mrs. Kerthen – nyugtat meg Alan Conner. Kitöltöm a teákat. Udvariasan mosolygok. Hagyom, hogy tréfálkozzanak. Remélem, hogy megbirkózom velük, mert jártam már így. Ültem már pszichiáterek előtt. Cassie elment. A szoba felkészült, hogy lecsapjon rám. Itt vagyok én és az őrültségem, meg három ember, akit nem ismerek, ezért nem tudom, melyiküknek van elegendő hatalma ahhoz, hogy elvigyen és bezárasson.

Az első kérdések teljesen kiszámíthatóak. Néhány egyszerű dolog az életemről, tudom-e, hogy ki a miniszterelnök. Aztán Anne Williamson belekortyol a teájába, és azt kérdezi: – Érezte már úgy, mintha benne lenne a tévében? Mintha figyelnék? Akár azt is kérdezhetné: Valóban paranoid skizofréniában szenved? – Nem, nem gondoltam ilyet. A csészéje finoman koccan a csészealjon. Végighúzza az asztalon, fülsértő, csikorgó hang. Aztán derült égből villámcsapásként nekem szegezi a kérdést: – Mrs. Kerthen! Valóban úgy hiszi, hogy a mostohafia, Jamie képes előre látni a jövőt? Szünet. Ostoba, veszélyes szünet. Az alsó ajkam megremeg. De lehet, hogy a szemhéjam az. Alan Connerre nézek. Úgy tűnik, mintha bátorítana – finoman és diszkréten bólint –, próbál segíteni. De megfogtak. Mert valóban arra gondolok, hogy Jamie időnként látja a jövőt. Eltűnődöm rajta, óvatlan és naiv pillanatokban. És a mezei nyúl! Nem értem a mezei nyulat. Hogy láthatta előre, ami történt? Nem tudom megmagyarázni. De ezt nem ismerhetem be. Nem lehet. – Ugyan, dehogy. Nem hiszem ezt. – És mi van azzal a jóslattal, hogy karácsonykor meg fog halni? Úgy tűnik… – Anne Williamson belenéz a szemembe, miközben folytatja: – Hallotta, hogy Jamie ezt mondja, és ez felzaklatta. Igaz ez? Ne habozz! Ne tarts szünetet! Hallgatok. A felső ajkam fölött izzadságcseppek gyülekeznek. Nem merem letörölni, mert úgy tűnne, hogy megőrültem. – Igen. Úgy értem, valóban ezt mondta. Hmm. Ööö… – Újra elhallgatok. Ó, azok a rohadt szünetek. Miért nem bilincselnek meg és visznek el? Tegyenek rám kényszerzubbonyt, és zárjanak be! Megtörtént már. – Ööö… Hmm. Ezt a dalt énekelgettük: Van egy bundabugyim, van egy bundabugyim. Van egy bundabugyim, szőrösebb, mint Buksi. Alan Conner lehunyja a szemét. A nővér, Charlotte, elpirul. Helyettem érzi magát zavarban. El fognak vinni. Belekortyolok a forró teába, és sikerül előállnom egy jobb válasszal. – Arra gondolok, hogy régen sokat mókáztunk együtt, mostohafiú és a nevelőanyukája, és sok butaságot beszéltünk, azt hiszem, Jamie talán sok

mindent viccből mondott. Kétségkívül különös vicceket, de mélyen megérintette az édesanyja halála, és… Nos… Igen, mondott valami ilyesmit, de természetesen én nem gondolom, hogy ennek volna bármiféle valóságalapja. Vajon ennyi elég? Váratlanul átveszi a szót a nővér, az ő kérdései lágyabbak, de ugyanannyira veszélyesek. – Gondolt valaha a férje elhunyt feleségére? Nina Kerthenre? Megpróbálok időhöz jutni. – Hogy érti azt, hogy gondoltam-e rá? Anne Williamson közbeszól: – Gondolt-e, például, arra, hogy talán még mindig életben van? Érezte, esetleg, a jelenlétét Carnhallow-ban vagy másutt? Gyorsan! Ne vörösödj el, ne hunyorogj, és be ne valld, hogy láttad őt a buszon! Mégis legszívesebben azt mondanám, láttam őt egy buszon. Éreztem a parfümje illatát ebben a szobában. Így volt, így volt. Szeretném ezt mondani, kiadni magamból, őszintének lenni. IGEN, LÁTTAM ŐT. A szám remeg, alig tudom beszédre bírni. Mindent bevallok. Igen, láttam őt egy buszon, életben van, és hiszek a szellemekben. Nina visszatért. Ám végül csak annyit válaszolok: – Nem. Conner a mennyezetre pillant, mintha azt mondaná: Hála a magasságosnak! Anne Williamson kihúzza magát a széken. Van egy olyan érzésem, hogy lassan kifogy az ötletekből. De még mindig rémült és óvatos vagyok, még mindig vasra verhetnek, boszorkánykínzó tűkkel szurkálhatnak, felnyithatják a fortyogó agyamat, és megláthatják a kövek alatt futkározó bogarakat, aztán elvisznek az őrültek házába. És lehet, hogy soha többé nem jutok ki onnan. És elveszik tőlem a kisbabámat. Az ellenségem felemeli az okostelefonját, és nyomkodni kezdi, valamiféle jegyzeteket keres. – Most fel kell tennem önnek néhány valóban személyes kérdést. A múltjáról. És, természetesen, ha úgy gondolja, továbbra is kérheti, hogy valaki legyen ön mellett, Mrs. Kerthen. Biztosan érzem, hogy ezúttal is nemet mondok. Sürgető dac kerekedik bennem, a hasamban cseperedő kislányért. Meg kell védenem őt azzal,

hogy megvédem saját magam. Igen. Erősnek és józannak kell maradnom miatta, a kislányom miatt. Többé már nem csupán rólam van szó. David nyilván nyomozott utánam, és mindent megtudott a múltamról. De kit érdekel? Rosszabb dolgokon is keresztülmentem már. – Minden rendben. – Megvillantom hamis, de magabiztos mosolyomat. – Kérdezzen bátran! – Igaz, hogy fiatal korában beszámíthatatlannak nyilvánították, és eltöltött némi időt a woolwichi kórházban, ahol az akarata ellenére elzárták? Ezúttal nem habozok. Nem tartok szünetet. – Igen. Conner lép közbe. – Tudjuk, hogy ez fájdalmas lehet, Mrs. Kerthen, de… – Jól vagyok. – Ránézek, és megengedek magamnak egy csendes mosolyt. Van egy aduászom. Ez az én múltam. És a múltam általában győzedelmeskedik. – Tudják, megerőszakoltak. Döbbent csönd. A mentális egészséggel foglalkozó szakemberek egymásra merednek. Gondolom, ezt nem tudták. Mert ezt senki nem tudja. Az a szabály, hogy ezt soha senki nem tudhatja meg. – Önt… megerőszakolták? – Úgy tűnik, Anne Williamson a beszélgetés során először kizökkent a magabiztosságából. – Elmesélem önöknek, hogy mi történt, mert ezt nem fogják megtalálni a feljegyzésekben. – Legyen szíves! Látom, hogy Williamson legszívesebben közbeszólna, de toll a fülébe. Ez az én történetem. És senki sem szakíthat félbe. – Tudják, hívő katolikus családban nőttem fel. Kamaszkoromig hittem istenben. De miután megerőszakoltak, mondjuk úgy, elveszítettem a hitemet. Conner kábán néz rám, ráncolja a homlokát. Folytatom, vonakodva állok elő a részletekkel, a nagyobb hatás kedvéért. – Néhány évig menekülnünk kellett. Az édesanyámnak és nekem. A nővérem már elköltözött otthonról, az ideje nagy részét a barátjánál töltötte. Aztán valaki betört hozzánk, és megerőszakolt. – Kicsoda?

– Az apám. A szoba csöndje keserű diadalom hangja. – Apám kilenc-tíz éves koromtól fogva molesztált. Bejött a szobámba, most is kristálytisztán látom magam előtt. – Belenézek Anne Williamson szemébe. – Részeg volt, mindig részeg volt. Megragadta a lófarkamat, és beletömte magát a számba. A nővér képtelen rám nézni. Elfordítja az arcát. Furcsa, követelő érzés tör rám. – Ez aztán abbamaradt. Úgy tizenkét éves lehettem, amikor szembeszálltam vele. Durva voltam, szívós és mérges; karmoltam és küzdöttem, egyszer majdnem kikapartam az egyik szemét. Úgyhogy attól kezdve békén hagyott. És rászállt az anyámra. Megverte. Újra és újra. Éveken át. Végül elmenekültünk előle, számtalan helyre költöztünk London déli részén, de ő mindig kinyomozta, hol vagyunk, ezért újra mennünk kellett. – Elszorul a torkom a feltoluló érzelmektől. – Nem tudtam tanulni a zűrzavar, az erőszak és a költözések miatt. Tizenhat éves koromtól kénytelen voltam elvállalni minden munkát. Hogy segítsek anyámnak. De valahogy sikerült leérettségiznem; éjszaka dolgoztam, nappal tanultam. Talán azért, mert még mindig képes voltam küzdeni. Elszánt voltam. Aztán huszonegy lettem. Arra készültem, hogy végleg elmenekülök ebből a közegből, és elmegyek a goldsmithi egyetemre. Egy fényképésznél dolgoztam, asszisztensként. Nem kerestem sokat, minimálbért. De tudtam, hogy van hozzá tehetségem. És tudtam, hogy ezt akarom csinálni, fényképészetet tanulni. – Elhallgatok, hagyom, hogy a hallottak leülepedjenek. – Aztán egy nap hazamentem a garzonba, amit akkoriban béreltünk anyámmal. Csak a táskámat akartam elvinni, nem tudtam, hogy apám ott van, és anyámra vár. Úgy döntött, hogy én is megteszem helyette. Megragadott, megütött, és egy késsel megfenyegetett. Aztán megerőszakolt; órákon át tartott. Anne Williamson nem tud mit mondani. A nővér a tenyerébe temeti az arcát. – És, valóban. Hónapokkal ez után ideg-összeroppanást kaptam. Nem mondtam el senkinek. Először nem. Azt hiszem, valahogy szégyenkeztem. De többé nem hittem istenben, és amikor elveszítettem a hitemet, úgy

éreztem, már semmi nem állít meg, hogy a padlóra zuhanjak. Vagdosni kezdtem magam. Az orvos nem szól egy szót sem. – Édesanyám orvost hívott. Rájöttek, hogy vagdosom a karomat, és ollóval böködöm magam. Harcoltam az orvosokkal, de anyának igaza volt. Megöltem volna magam. Végül hagytam volna, hogy az apám megöljön. Azt hiszem, a nővér a sírás küszöbén áll. Ránézek, aztán hűvösen folytatom. Minden sokkal jobban működik, ha higgadt maradok. – Bevittek az elmeosztályra. Hetekig bent tartottak, nehogy kárt tegyek magamban. Volt egy rövid ideig tartó elmezavarom. De csak néhány hétig tartott. Hogy mi volt a hivatalos diagnózis? Rövid skizoid rendellenesség. Átmeneti elmezavar. De, kérdezem én, ki ne őrült volna meg egy kicsit hasonló helyzetben? Csönd ereszkedik a helyiségre. Azt látom, hogy dr. Conner feláll. Megkerüli az asztalt, a tenyerébe veszi a kezemet, majd határozottan a szemembe néz. – Rettenetesen sajnálom, hogy ilyen helyzetbe sodortuk, Rachel. Hogy kitettük ennek a képtelenségnek. Nagyon sajnálom. Azt hiszem, ennyi kérdés több, mint elég. Nem hinném, hogy újra hallana felőlünk. Anne Williamson nem szól semmit. Úgy tűnik, bűntudata van. A nővér is odajön hozzám, és megrázza a kezemet, majd kitöröl egy könnycseppet a szeméből, és mindhárman az ajtóhoz mennek. Amikor kilépnek, dr. Conner még visszafordul, és azt mondja: – Remélem, minden rendben lesz önnel! Már értem, hogy David miért nincs most itt. – Úgy néz rám, mintha azt mondaná: Értem, miért. A mosolya komoly és őszinte. – Ha bármire szüksége lenne, hívjon bátran! Azzal elmegy. Győztem! Ekkor megfordulok, és ránézek a feldíszített karácsonyfára. A tetején csillogó tündér egyenesen engem néz. Érzem, hogy ő tudja. Tudja, hogy csak a keserű igazságot mondtam, mégis hazudtam. Mindenki mosolyog. Elvégre karácsony van.

10 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Délután

A tengert nézték. Ahol az a hajó továbbra is céltalanul ringatózott; és ahol a Lizard bányaépületei szenvtelenül feketéllettek, eltakarva a kilátás egy részét. Bárcsak összeomlanának! Eltűnnének. Belezuhannának az óceánba, és örökre el lehetne őket felejteni. David a lelke mélyén arra vágyott, hogy Cornwall összes mocskos bányáját rombolják le. Mossák el a föld színéről. De ezt nem intézhette el. Akár Morvellan, Levant, Consols és a többi part menti bánya, ez is szerepelt az UNESCO világörökségi listáján. Érinthetetlenek voltak. Védettek. Nyugat-Cornwall minden lakója, és különösen a Kerthenek, örökre arra kárhoztattak, hogy minden áldott nap látniuk kelljen őket. Az volt az egyetlen vigasza, hogy legalább beszédtémát szolgáltattak Jamie-nek és neki, volt mire gondolni az egyre növekvő borzalmon kívül, amely Carnhallow-ban öltött testet, amikor eltölthetett néhány édes órát a fiával. A heti egy szabadnapon, amikor apa lehetett. David kivette az összes szabadságát, hogy a lehető legközelebb lehessen a fiához. Megebédeltek a trurói Pizza Expressben, majd ettek egy fagylaltot Mullion Cove hullámok mardosta kikötőjében, és most, miközben a nap ereszkedni kezdett a horizonton, a Lizard-félsziget partján sétálgattak, miközben gyönyörködtek a látványban, elnézve Penzance és Mousehole felé. Az Atlanti-óceán zűrzavaros vize felé. Húsz évvel ezelőtt David épp efféle képeket szeretett megrajzolni vagy megfesteni. De most nem. Jamie éppen beszélt. – Mesélj még a bányákról, apu! Tényleg mind a miénk volt? Hogyan gazdagodtunk meg belőlük, a bányákból? A bányákra vonatkozó kérdések az elmúlt időszakban egyre gyakoribbá váltak. Persze, ezen nem kellett csodálkozni, hiszen Jamie kezdett ráébredni, hogy kicsoda valójában, leszármazottja és örököse a

földesuraknak, akik Penwith ásványkincseit birtokolták. David elgondolkodott a válaszon, valami olyasmit kellene mondania, ami megragadó, de nem túl érzelmes. Nincs szükségük érzelmekre. Miközben sétálgattak a szikla menti ösvényen, a tengeri széllökések tajtékos foltokat sodortak a partra, lemetszették az alattuk vágtázó hullámok sörényét. A szürkésfehér hab befészkelte magát a reszkető fűbe, majd semmivé olvadt. Mintha soha nem is létezett volna. Jamie felnézett, amikor az apja válaszolt. – Azért lettünk gazdagok, mert gazdag a föld. Tudod, emlékszem egy listára, amit a nagyapám olvasott fel egyszer az összes ásványról, ami Cornwall felszíne alatt rejlik. Olyan volt, mint egy költemény. – David lehunyta a szemét, és megpróbálta visszaforgatni az idők kerekét, a boldogság korszakáig. – Hogy is volt? Igen. Ez az, bizmut-szulfid, szerteágazó termésréz, vas arzenát, amely hatalmas kockákban kristályosodik ki. Aztán talpszélességű gránátkristályok, vashasábok, hematit, víztartalmú vas-oxid, mágneses piritek, amfibol palakővel keveredve, axinit, kalkotallit, klorit, tremolit, plusz jáspiskő, fekete turmalin és nyomokban arany. Mindez itt van, pontosan itt, a sziklák alatt. David szünetet tartott. Jamie elkerekedett szemmel meredt rá. David nem tudta volna megmondani, hogy a tekintete kétkedő vagy megindult. Úgyhogy inkább folytatta: – A világ ásványianyag-készletének tizenöt százaléka Cornwallban található. Ásványi nyelven szólva, sokkal diverzebb terület, mint a hozzá hasonló tájak, talán egyetlen kivételként megemlíthetjük a görögországi Olümposz-hegységet… Jamie félbeszakította: – De hogyan szereztük meg őket, apu? Hogy jutottunk hozzá ehhez a sok bányához, Morvellanhoz és Levanthoz? Hogyan lehetett a miénk a sok lápvidéki bánya? – Az okos őseidnek köszönhetően. Kötöttek néhány bölcs üzletet. Morvellan mindig a miénk volt. De Pendeent a Bassettektől vettük 1721ben. Levantot pedig azután. Gyakran akkor tudtunk hozzájutni egy-egy bányához, amikor a korábbi tulajdonos csődbe ment. – Az mit jelent? Hogy csődbe… – Azt jelenti, hogy a tulajdonosoknak vagy részvényeseknek elfogyott a pénzük. A bányászat költséges dolog, és sok befektető nem talált ércet ott,

ahol keresett. Jamie felszegte a fejét. – De mi találtunk. – Ó, igen. – És hány ember halt meg a bányáinkban, apu? A tanárok azt mesélték, hogy tényleg nagyon, nagyon rossz volt, és az emberek túl korán meghaltak. David megingott. Rengeteget dolgozott, megtett minden tőle telhetőt. De a fölé tornyosuló sziklatömbök megindultak, morajlottak és fojtott hangon dörögtek. – Nos, igen, Jamie. Valóban kemény munka volt. Gyakran kaptak különböző betegségeket. Rettenetes betegségeket. A nagyanyád még emlékszik rá, hogy látta, ahogy a bányászok a lámpaoszlopokba kapaszkodnak St. Justben, fiatalembereket, akik tüdőbetegségben haldokoltak, és nem tudtak hazamenni. – Miért nem próbáltak halászni, vagy… – A halászat sem sokkal könnyebb. Néha úgy gondolom, jobb lett volna, ha a cornwalliak megmaradnak a csempészetnél. Jamie csak állt ott. Bólogatott, feldolgozta a hallottakat, csodálkozott. Nagyon okos kisfiú volt, de ez nyilván még neki is soknak bizonyult. – Igaz, hogy voltak ott vakok is, apu? – Tessék? – A bányajáratokban, a tenger alatt. Miss Everett azt mondta az osztályban, hogy odalent vak embereket dolgoztattak, mert ők jobban tudtak tájékozódni a sötétben, ezért ha baleset történt, a vak bányászok biztonságosabb helyre tudták vezetni a többieket. – Igen, ez igaz. Davidnek eszébe jutott, amikor először hallotta ezt a megdöbbentő tényt, az eljárás barbársága sokkoló, még azoknak a hatalmas, sátáni, tenger alatti járatoknak az összefüggésében is. Valamikor vakokat foglalkoztattak a vakságuk miatt, mert úgy tartották, hogy jobban el tudnak igazodni a teljes sötétségben, amikor egy-egy robbanás eloltotta a gyertyákat. – Ez rettenetesen hangzik, apu. Amit tettek. Miért kellett leküldenünk őket a lyukakba és a tenger alá?

– Mert… – Azért, mert rosszak voltunk? Mert a Kerthenek rossz emberek? – Nem, dehogy. Semmi ilyesmiről nincs szó. Ilyesmi eszedbe se jusson! David próbálta leplezni atyai aggódását. Jamie lelkiállapota megkérdőjelezhetetlenül romlott Rachel közelségének köszönhetően. Davidnek mindenáron ki kellett mentenie a fiát a mostohaanyja őrültségéből. A jog összeesküdött a jogász ellen. Feltámadt a szél. Mozdulatlanul álltak a szikla tetején. David lehajolt, hogy becipzározza a fiú esőkabátját. Jamie ellökte a kezét. – Apa! Be tudom cipzározni a kabátomat! – Rendben, ne haragudj! David tisztában volt vele, hogy túlságosan óvja a fiát, próbálja kárpótolni az egyre gyakoribb távolléte miatt. De Jamie hiánya olyan volt, mint valami betegség, lassan elhatalmasodott rajta. Hiányoztak a mindennapi dolgok. Az, hogy egyszerűen együtt legyenek, egyenek, nevetgéljenek egy közös viccen, minden. Most, hogy David teljesen ki volt zárva a családi életből, rájött, hogy mindenekelőtt az evilági, spontán dolgok számítanak. Hirtelen ötlettől vezérelve kimenni Jamie-vel a Hölgyek Erdejében folyó patakhoz botot úsztatni. Csak úgy grillezni egyet Jamie-vel és Rollóval a nyári kertben. A számkivetett tárgyilagosságával felismerte, hogy ezek a fiával töltött kósza órák a legboldogabb pillanatok az életében. Olyan pillanatok, amikor saját magát is meglepte azzal, hogy képes a boldogságra, percek, amikor szülőnek lenni nagyobb élvezetet nyújtott, mint bármi más, amit életében csinált. És most ezeknek a spontán pillanatoknak örökre vége. A találkozásaikat meg kellett szervezni. Az életet meg kellett tervezni. Minden elveszett. Legalábbis közel állt hozzá. – Jól vagy, Jamie? – Igen, apu. Jamie elmosolyodott. Azzal a zavart, mégis sóvárgó mosolyával. Az alig leplezett szomorúsággal a szemében. – Apu, nemsokára hazajössz? Nélküled nem ugyanolyan, magányos vagyok otthon.

– Remélem, Jamie. – Miért kell ilyen messze találkoznom veled? Úgy értem, nagyon jól éreztem magam, de miért van így? – Azért, mert nagy butaságot csináltam. Nagyon, nagyon rossz dolgot. Most már rettenetesen bánom, de egy ideig máshol kell laknom. – Láttam Rachel arcát. Amikor hazaértem Rollóéktól. Valami történt vele, apu? Mi történt? Ez a kérdés. Ez a kérdés. Rollo szülei igen kedvesen befogadták Jamie-t néhány éjszakára az apja kirohanása után, de a fiút nem lehetett teljesen megvédeni az igazságtól. Ráadásul Jamie aztán azt mondta, hogy Carnhallow-ban akar maradni, Rachellel. És nem adott rá magyarázatot, hogy miért. – Nos, csúnyán összevitatkoztunk Rachellel, de ez egészen máshogy sült el. Bolondságot csináltam. Szörnyű butaságot. – Oké. – Úgy tűnt, Jamie megelégszik ennyivel, bár David nem tudta pontosan, hogy miért. A kisfiú még egyszer elnézett a tenger felé. David követte a tekintetét. Amikor egy beszélgetés megakadt, minden cornwalli elnézett a tenger felé, bárhova is megy az ember, ugyanazzal a gesztussal találkozik, a helyiek elhallgatnak, és valami furcsa sóvárgással nyugat felé pillantanak. Mintha ez a vidék átformálta volna az elméjüket. Mintha ezzel járna Európa remegő szélén élni, a nyugati kelta túlvilág közelében. Ezen a helyen, ahol a sziklák és a fű az örökkévalóság felé nyúlnak, megtanította az embereket, hogy ugyanazt tegyék. David finoman megborzongott. A téli alkony egyre sűrűbb lett, és az utolsó tajtékzó forradások is ezüstös rózsaszín árnyalatot nyertek. Jamie a mozdulatlan hajót nézte. David arra gondolt, még egyszer megpróbálja. – Jamie, ugye tudod, hogy nem kell Carnhallow-ban maradnod? A fiú rá sem nézett az apjára; tekintetét elszántan a hullámokra szegezte. – Nem kell Rachellel maradnod. Eljöhetsz hozzám, legalább a hétvégéken. Ez a te döntésed. Csönd. Jamie végül felé fordult, kék szemében tűz égett. – Apu! Pontosan tudod, hogy miért nem megyek el.

– Igen? – Igen! – A fiú mérgesen felcsattant. – Igen, tudod! Ott van anyu. Carnhallow-ban. És én nem hagyom ott. Soha. Nem kényszeríthetsz. – De, Jamie, anyukád… – Igen, meghalt, igen, Zennorban van, igen, az aknában maradt, tudom, hogy folyton ezt mondogatod. De én láttam őt, apu! A házban. Olyan, mintha valóban ott lenne, olyan valóságos! És Rachel is látta őt. Ott van!!! Jamie nemsokára teljesen összeomlik, valami rettenetes fog történni. Férfi és fiú farkasszemet nézett egymással. Aztán az apa megrázta a fejét, úgy döntött, nem törődik ezzel a kirohanással; mert fogalma sem volt, hogy különben mit tehetne. Az első és legfontosabb dolog, hogy meg kell szabadulnia Racheltől. Kiebrudalni Carnhallow-ból. Elszakítani a fiát az őrület forrásától. Mégis, David terve, hogy elmegyógyintézetbe záratja a feleségét, meghiúsult. Ha lehet, a dolgok még rosszabbra fordultak. Most már a saját háziorvosa is gyanakodott rá, pedig azelőtt cinkosan lojális volt hozzá. És az orvosa rengeteg rendőrt ismert Truróban. Talán már elő is vették az esetet. Nina Kerthen ügyét. Vajon mi történt pontosan két évvel ezelőtt? Soha nem találtuk meg a holttestet. Miért viselkedik a fiú olyan furcsán? Nézzük csak meg még egyszer! David élete közel állt a teljes széthulláshoz. Úgy tűnt, Jamie megnyugodott. A szél hűvös volt. A fiú a leheletével melengette az ujjait. – Gyerünk! – mondta David. – Cassie jön érted a szállodámhoz. Jobb, ha indulunk. Miközben a Porosz király névre hallgató kocsma előtt parkoló kocsi felé tartottak, David visszafordult. A mozdulatlan hajónak nyoma veszett. De a tenger szenvtelenül folytatta a munkáját. Talán az óceánok elnyelik a kis hajókat, amikor senki nem figyel. Olyan könnyen eltűnnek a dolgok ezekben a fagyos vizekben.

9 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Reggel

David lassított a decemberi sárban, és leállította a Mercedest egy sáros csapáson, amely biztonságos távolságra feküdt a St. Ives tengerpartja mentén kanyargó mellékúttól. Nem akarta, hogy meglássák. Valószínűleg, Carnhallow hét kilométeres körzetébe került, és ezzel megszegte a távoltartási végzést. Megint felszisszent dühében, amikor eszébe jutott ez az egész. Ki van tiltva? A saját házából, a saját fia mellől. Tajtékzott a tehetetlenségtől, mint Zawn Hannánál a tenger. Elveszítette a hatalmát. Mindentől megfosztotta a bíróság. Felemelte a távcsövét, és elnézett a part felé. A kopasz sziklák, a lápvidék aszott fái és a bukfencező, szürke hullámok között ki tudta venni Morvellan bányaépületeinek néma, fekete alakját. Carnhallow azonban láthatatlan maradt, megbújt a barátságos kis völgyben. Bizonyára fénylett a teteje a legutóbbi eső után. Ragyogó nap volt, de csípős hideg. Későbbre havat is jósoltak, karácsonyra pedig még többet. Ez ritkaságnak számított. Általában heves téli viharokban volt részük, nem hóban és fagyban. David vagy fél évtizede nem látta Carnhallow-t hótakaró alatt, felidézte, milyen pompás látványt nyújt a hatalmas ház a hóban, milyen patinás és elegáns. Eszébe jutott, ahogy a hópihék, mint hatalmas cukorkristályok, belepték a magyalbokrok vörös bogyóit, és feldíszítették a bejárati ajtót. Azon a télen hógolyóztak a kertben, még David anyja is beszállt a játékba. David felidézte a hópelyhek illatát a felesége szőke haján, amikor megcsókolta; lejátszódott előtte az egész jelenet. És most csak bámulta a saját múltbéli boldogsága képzeletbeli képeslapját, ahol a férj megölelte a feleségét, és a szülők megölelték a nevetgélő kisfiukat. Mindenki boldogan játszott a hóban. David legyűrte a feltoluló érzelmeket. Újra a szeme elé emelte a

távcsövet. Készítenie kellett egy tervet. De, tulajdonképpen, mihez akart kezdeni? Ha eljön az idő, okosnak kell lennie – és óvatosnak. Azt már tudta, hogy a második feleségének problémái vannak a karácsonnyal, ezért ez megfelelő alkalomnak bizonyult, hogy hasznot húzzon a labilis idegállapotából. És a karácsony arra is tökéletes volt, hogy elszigetelje Carnhallow-ban, hiszen David édesanyja ilyenkor meglátogatta a régi barátait, Penmarrickéket Lanihorne-ban és Smithwickéket Falmouthban. Egy hétig libazsíros sült krumplin és kökény-ginen élt. David rá tudta volna venni, hogy fogadjon el még néhány meghívást. Talán még Cassie-től is megszabadulhat, hiszen a lány boldogtalan volt Carnhallow-ban, most, hogy Davidet kitiltották. David volt a családfő, a ház ura, és a távolléte sértette a lány patriarchális, thai érzékenységét. És, nem utolsósorban, Davidtől kapta a fizetését. Ha eltávolítja Cassie-t és Julietet, Rachel csaknem teljesen kiszolgáltatott lesz. Terhes és kiszolgáltatott. Könnyen elveszítheti a fonalat. De ha úgy hozza a sors, mi lenne David konkrét terve? Vajon meddig menne el, hogy megvédje Jamie-t? Végigpásztázta a hullámzó, zöld szántóföldeket a göcsörtös gránittömbökkel, és az ismerős utat, amely átvágott a zöldesszürke szántók között, nyugat felé tartva. Nem. Nem mehet Carnhallow-ba. Túl feltűnő lenne. Ezeken a magányos lápvidéki utakon több kilométeren át követni lehet egy autó útját. De ha elgyalogol a sziklák mentén, a hosszú, tengerparti ösvényen, senki nem láthatja meg. Nem nehéz elrejtőzni az emberek szeme elől. És ha elér Morvellanba, könnyedén betörhet Carnhallow-ba. Számtalan módon bejuthatott. A sok alagsor, járat, széntárolók és elfelejtett csatornák. Lehet, hogy éjszaka lát neki, amikor a tölgyek és berkenyék olyanok, mint a korallok az éjféli, sötét tengerben. Azzal is tisztában volt, hogy ki kell próbálnia az útvonalat, meg kell tudnia, meddig tart, és melyik a legmegfelelőbb irány, hogy ne láthassák meg. És a karácsony vészesen közeledett. Bármilyen előkészületekre volt szüksége, azonnal neki kellett látnia. Bezárta az autót, belebújt a vastag esőkabátjába, begombolkozott a

hideg tengeri szél ellen, és követte a repedezett fatábla útmutatását, amelyen az állt: TENGERPARTI GYALOGÖSVÉNY. Varjak és hollók pörlekedtek az út melletti rekettyésben. Hamarosan bokáig süppedt a sárban, a mocsárban, amelyben itt-ott tehénürülék gőzölgött. Gombos mellső zsebéből elővette a telefonját, és készített néhány feljegyzést. Jó bakancs. Fejlámpa. Feltétlenül szüksége volt egy fejlámpára, mert mindenképpen az éjszaka leple alatt kellett cselekednie. Talán karácsonyeste vagy másnap. Ez az az időszak, amikor Rachel a legjobban meg lesz rémülve, amikor a leginkább elveszíti az eszét, és könnyen hibázhat. A Carnhallow-ba vezető ösvény nagyon hepehupás volt, hiszen a sziklaszirtek csipkézett tetején át vezetett. David úgy ötszáz méterre balra látta Zennor barna épületeit és a kedves, kis templomot. És a sírokat. Leereszkedett egy szikla oldalán, majd felmászott egy másikra, így folytatta az útját. Óvatosan elhaladt a Gurnard’s Head és a nyári vendégházak előtt, amelyeknek télen bezárták a spalettáit, és belakatolták az ajtóit, majd elhagyta a régi bányászházakat – csak rozoga romok maradtak belőlük, amelyeket körbefont a vadszeder, mint valami rozsdás szögesdrót. A magasabb sziklák tetején új építésű, üvegezett házak álltak. Az ablakok mögött világító karácsonyfák fénye jelezte, hogy laknak is bennük. Bár David tulajdonképpen senkit nem látott ezen a zord, kellemetlen napon; az időjárás a sírás határán állt, hideg, nyirkos és szomorú volt. David egyre közelebb jutott. A fák egyre magasabbak lettek, a táj érezhetően lágyabbá vált, és megpillantotta Morvellan bánya fekete alakját. Ez volt a megfelelő helyszín. Amikor David elhagyta a következő tölgyes facsoportot, megpillantotta az ösvényt, amely Carnhallow-ba vezetett, aztán magát, a házat, ahogy a völgy domborulatában álmodozik az erdők gyűrűjében. David szempontjából ez volt a legveszélyesebb hely. Rachel szeretett a konyhában időzni, elnézni a bányák felé. Ha most – vagy karácsonyeste – is ezt teszi, könnyen észreveheti a férjét. David zsebre dugta a kezét, hogy megóvja a hidegtől. Mindent végig kell

gondolnia. Ha még tíz métert megtesz, teljesen láthatóvá válik. De akkor karácsonykor hogyan csinálja majd? Gyerekjáték betörni a házba. De mi lesz azután? Bármit is tesz, Rachelnek el kell tűnnie. Mégpedig örökre. És nem létezett egyszerű megoldás. David elkalandozott, és eljátszott a gondolattal, hogy vajon Jago Kerthen mit tett volna a helyében. Kétségkívül hűvös józansággal cselekedett volna. Megvédeni a családot, mindenáron. Miközben David elmerült a gondolataiban, elnézett a sziklák felé. És ekkor úrrá lett rajta a pánik. Meggondolatlanul közel kóborolt a bányaépületekhez, és nem gondolt rá, hogy ott bármelyik oldalról megpillanthatják. És vagy száz méterre észrevette Cassie-t, aki a sziklák tetején kanyargó ösvényen bandukolt a ház felé. Elmerengve bámulta a földet, csakis ezért nem láthatta meg Davidet. Ez katasztrófával fenyegetett. Ha belebotlik Davidbe, kiderül, hogy megszegte a távoltartási végzést. És akkor a férfi terve kudarcot vall, mielőtt kezdetét vette volna. És sehová sem mehetett. Ha elfut, a lány biztosan meglátja. És nem hagyatkozhatott arra sem, hogy Cassie hallgatni fog, és ezzel megszegi a törvényt. A tiltást meghosszabbítják, és David újra a bíróságon köt ki. Csak néhány másodperce maradt, hogy elrejtőzzön. A bánya. Morvellan aknaháza. David mindig magánál hordta a pótkulcsát, hiszek a birtok tulajdonosának jelképe volt. Nyugat-Penwith bányászati urának jelképe. Elszántan, de esetlenül keresgélni kezdte a kulcsot. Csak néhány másodperce maradt, mielőtt Cassie odaér. Tíz másodperc, öt. Négy. Már érezte a lány közelségét, amikor bedugta a kulcsot a rozsdás lakatba, és elfordította. Cassie mindössze harminc méterre volt tőle. Három másodperc, kettő. Mostanra biztosan észrevette. Két másodperc, egy. De a lánc lehullott, David belökte az ajtót, majd becsusszant, és behúzta maga mögött az ajtót. Megmenekült. A bánya régi barátként üdvözölte. Minden olyan volt, ahogy az emlékeiben élt. Furcsán csöndes, elzárva a kíméletlen széltől, mégis áthatóan hideg. Fedetlen, mint egy lerombolt templomtorony, egy meglepően arányos, zord és primitív templom, amelyet szilárdan

megépítettek. És ott volt a hatalmas lyuk, az akna, amely másfél kilométerre ereszkedett a föld alá. Davidnek hevesen vert a szíve, úgy érezte magát, mint egy rémült kisgyerek. Ez az a hely, ahol Nina meghalt. A fájdalom és szenvedés, a sikolyok és a rettenet helyszíne, ahol férfiak ereszkedtek a pokol mélyére dolgozni, másfél kilométerrel a tenger alá, mindössze néhány gyertya halovány fényénél. Óvatosan közelebb húzódott az aknához, és lepillantott a feketeségbe. Túl sötét és mély volt, hogy bármit látni lehessen. Egy hely, ahonnan képtelenség kimászni. Tökéletes hely arra, hogy valaki eltüntesse egy gyilkosság áldozatát. David felvett egy követ, egy karcitdarabot a halottak közül, és lehajította a mélybe. Kisfiúként is gyakorta játszott ezzel, hogy megnézze, meddig zuhan, mielőtt a vízbe csobban. Valamiért nem lehetett neki ellenállni. Mindenki kipróbálta. Néma csöndben számolta a másodperceket. A loccsanás különösen tompának tűnt. Inkább puffanás volt. Mintha a kő megpattant volna valamin, mielőtt a vízbe esett. David a sötétben botladozva belenyúlt a zsebébe; nem hozott elemlámpát, de a telefonján volt ilyen opció. Bekapcsolta, és a lehető legközelebb merészkedett a nyílás széléhez. Szédítő érzés volt. A kőtáblák életveszélyesen csúszósak voltak. Bárki könnyedén elvéthette a lépést, és a mélybe zuhanhatott. És ha David leesik, ő is meghal. Mégis látnia kellett, hogy mi tompította a loccsanás hangját. Leguggolt, és áthajolt a lyuk szélén, majd maga elé tartotta a telefonját. Elég fényt adott ahhoz, hogy lássa a tíz méter mélyen sötétlő víz felszínét. És ekkor a csontjáig hatolt a jeges rémület. Mert a tintaszínű vízben minden kétséget kizáróan egy holttest lebegett arccal lefelé. Kissé felpuffadt, felfúvódott a bomlás folyamatától. David ellenállt a késztetésnek, hogy kirohanjon, és mereven nézte a jelenést. A piros ruha megfakult és foszladozni kezdett. Inkább szürkés rózsaszín volt, és félig lebomlott. Ám a szőke haj, amely ezüstös hínárként lebegett a fej körül, félreismerhetetlennek bizonyult. Az első felesége.

Nina Kerthen, született Valéry, visszatért. Ebből a szögből pontosan úgy nézett ki, mintha a tengerben úszna Collioure-nál, miközben tengeri sünre vadászik Jamie-vel. David elbűvölve, mégis halálra rémülten bámult lefelé, megigézte ez a hátborzongató látvány. Első pillantásra képtelen volt véletlen egybeesésnek gondolni, egy éve nem járt Morvellanban, és éppen most találja meg a holttestet? Ám aztán minden értelmet nyert. Lehet, hogy Nina holtteste már hónapok óta ott lebegett, észrevétlenül. A nyomozók és a patológus is elmondták, megvan rá az esély, hogy egy nap visszatér, hiszen minden a rejtélyes tengeri áramlatoktól és mozgásoktól függ. Senki nem járt az elhagyott aknaházban, ahol az a karácsonyi tragédia történt. Senki sem vehette észre Nina holttestét, egészen mostanáig. Akár nyár óta ott lehetett. Ringatózott a vízben, ebben a foszladozó ruhában, hívatlanul és temetetlenül. Egy űrhajós, aki a végtelen sötétségben lebeg. Davidet elöntötte a szomorúság. Gyász, düh és könyörtelen megbánás. Ez a test, ez a szánalmas látvány az első felesége. A nő, akit úgy szeretett, a nő, akiért a legveszélyesebb kockázatot is vállalta. És az asszony hátborzongató látványa megadta a választ az összes kérdésére, csaknem mindent feláldozott Nináért, Jamie-ért, Carnhallow-ért, a Kerthenekért. Megragadott minden lehetőséget, hogy mindezt egyben tartsa, hogy működtetni tudja. És ha Rachel azzal fenyegeti, hogy mindent tönkretesz, David megtesz bármit, amit kell. David a nyirkos kövekre támaszkodott, indulni készült. Ám a víz felől érkező bugyogó hang megállította. A holttest megmozdult. Valami víz alatti áramlat vagy föld alatti gáz lökhette meg. Ekkor a test szomorú loccsanással megfordult. David egy arc maradványával nézett szembe, amely élettelen volt, félig mégis megőrződött, kifejezőnek tűnt, pedig csúnyán elbomlott. Egy fél koponya vigyorát látta, a feleségének kivillantak a fogai, miközben rámosolygott. Ez a rettenet valóban Nina lenne? Lehetetlen lett volna megmondani, a bomlás előrehaladott állapotban volt. Csakis Nina lehetett az, bár a jeges vízben eltöltött két év úgy meggyötörte a testét, hogy szinte felismerhetetlenné vált.

David képtelen volt tovább türtőztetni magát; ki kellett onnan menekülnie. Cassie most már biztosan elment. Kitárta a nyikorgó ajtót, kirontott a hideg levegőre, és rohanni kezdett az erdő felé. Elfutott attól, amit látott. A sirályok kárörvendően nevettek, ahogy menekült.

8 NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Reggel

Magányosan eszegetem a lekváros pirítóst, gyerekkorom megnyugtató fogását, amikor Jamie belép a konyhába. Már fel van öltözve, farmer és Chelsea-mez. Soványnak és sápadtnak tűnik, de a szeme most is úgy ragyog, mint mindig. És ugyanolyan szomorú, mint mindig. – Szia! Kérsz pirítóst vagy főtt tojást? Jamie felém néz, és mosolyogni próbál. A haja kócos az alvástól. – Főtt tojás és pirítósszeletkék? – Máris hozom. A mostohafiam előhúz egy támla nélküli széket, leül a pulthoz, és kibámul az ablakon a puha, szürke égboltra. Mindannyian el vagyunk veszve az idegesség és a melankólia ködében. – Holnap megint találkozom apuval. – Tudom, Jamie. Ez a harmadik nap, hogy David találkozni akar a fiával. Beleegyeztem. Elvégre karácsonyi szünet van, és bár rettenetesen haragszom Davidre, nem fogok elszakítani egy apát a fiától. Éppen karácsonykor. De amikor Jamie hazajön ezekről a – most már – napi találkozókról, és kiszáll Cassie kocsijából, nem mesél semmit. Nem tudom, mit csináltak, merre jártak, vagy miről beszélgettek. És amikor idehaza van, Carnhallowban, általában bezárkózik a szobájába, ahonnan semmiféle hang nem szűrődik ki. Legalább most itt van velem, a konyhában. Belemártja a pirítóst a tojás sárgájába, amely kihasad, és lassan kicsordul, mint az aranyló vér, majd néma csöndben, kötelességtudóan majszolni kezd. Aztán abbahagyja, lopva felém pillant, majd feláll, és a falon lógó adventi naptárához sétál. Ezt minden reggel megteszi, számolja a napokat. – Már csak nyolc nap van karácsonyig – jegyzi meg. Aztán szenvtelenül megvonja a vállát. – Az nem sok.

– Tudom. Nagyon izgalmas. Elfojtom az idegességemet. Nyolc nap. Csak nyolc nap van karácsonyig. – Ez egy pingvin. A képen. – Tényleg? De aranyos. – Hallottál már arról, hogy az apuka pingvinek gondoskodnak a kispingvinekről? Egyszer olvastam az iskolában. A pingvinekről, akik csak várnak a hóban. Szomorú volt. De az anyuka pingvinek mindig visszajönnek. Tanácstalanul nézek rá. Rémlik valami emlék, de nem jut eszembe. Pingvinek. Visszajön a konyhaasztalhoz, befejezi a reggeli pirítóst, és van egy olyan érzésem, hogy arra számít, hamarosan történni fog valami. De, végül is, mindannyian várunk, és folyton azt kérdezgetjük magunktól: Mi lesz velünk? Mi fog történni karácsonykor? Hogy végezzük ezen a szörnyű helyen? Legszívesebben üvöltve tenném fel ezeket a kérdéseket, de senki nem válaszolna. Jamie nagymamája mostanában még a telefont sem hajlandó felvenni. Ő az egyetlen barátom, és úgy tűnik, ő is kerüli a társaságomat. Mintha semmit nem jelentenék. Egészen nemkívánatossá válok. Tudom, hogy nem szabadna erre gondolnom, de érzem – valahol a lelkem mélyén. Érzem, amikor Jamie megeszi a főtt tojást és a pirítóst, én pedig ráadom a kabátot, és kikísérem a kocsihoz, majd Cassie elfordítja a kormányt, és elindulnak Carnhallow-völgyben a lápvidék felé. Miközben a kocsi elzötyög, érzem, hogy Cassie engem néz a visszapillantó tükörből. Nézi, ahogy lassan beleveszek a távolba. Nézd csak! Ott a mostohaanyád, szép lassan eltűnik. Hamarosan nyoma sem marad. Közeleg a karácsony. NEM! Le kell magamról ráznom ezt a depressziót. Ezért elfoglalom magam, elpakolom a tányérokat, rendbe teszem a konyhát, és megnézem a hűtőt, hogy van-e tej és vaj, aztán beülök a saját autómba, keresztülhajtok Botallackon és Zennoron, majd az utolsó lápvidéki dombtető után leereszkedem St. Ivesbe, a külvárosi Tesco parkolójába. Az áruház a kikötőre és a világítótoronyra néz. Virginia Woolf világítótornyára. A

regényíró, aki öngyilkos lett. A világítótornyot ma nem lehet látni, hűvös, tengeri köd ereszkedik a tájra. Vásárlás. Mi lehetne ennél hétköznapibb, észszerűbb és magától értetődőbb dolog karácsonykor? Bár nincs szükségünk sok mindenre. Csak azért csinálom, hogy eltereljem a figyelmemet, hogy egy kicsit kiszabaduljak a házból. A családom nem beszél velem. Már senki nem ismer, bár valamikor ez nem így volt. Akkor miért néz mégis mindenki engem? Kószálok a csillogó-villogó sorok között, úgy teszek, mintha érdekelne a legfinomabb karácsonyi puding és az exkluzív mézes sütemény, de csak a hangszórókból áradó karácsonyi dalokat hallom, amelyek személyesen nekem szólnak. Tizenkét dobos dobol. Mintha a fejemben dobolnának. Bumm-bumm-bumm. Már csak nyolc nap. Egy kislány engem bámul. Az anyukájával jött. A zöldség-gyümölcs részlegen nézelődnek, az anya a paradicsomok között válogat, miközben a közvetlenül mellette álló kislány kíváncsian méreget. Szinte elragadtatottan. A kislány rózsaszín kabátkája alól kilóg a fehér ruha és a fekete harisnya. Mosolyog, és egyenesen a szemembe néz, mintha valami érdekes, mégis bizarr dolgot látna, valami kellemetlen, de lenyűgöző jelenséget. Zavarba jövök, és elfordulok, úgy teszek, mintha érdekelne a mogyoró és a datolya vagy a karácsonyi sajtválogatás, de közben érzem, hogy a tekintete égeti a gerincemet. Visszafordulok. A kislány még mindig ott áll, egy centimétert sem mozdult, és farkasszemet néz velem. Az anya eltűnt. A feszültség a bőrömbe mar. Talán segítenem kellene megtalálni az anyukáját, de ahogy elképzelem, elborzadok. Teljesen megbénulok. És ez a rohadt dal tovább harsogja az ostobaságait. Tizenkét dobos dobol, már csak nyolc nap, csak nyolc nap, és meghalsz, csak juss ki innen, menekülj. Dob, dob, durr, durr! A kislány felém indul, és csak ekkor veszem észre, hogy kis, fekete fűzős cipőt visel. Olyan furcsa bakancsot, amely kacskán kicsinek látszik a lábán. Elönt a rettegés.

Fogalmam sincs, hogy miért. Elnézek jobbra és balra, segítséget keresek, remélem, hogy valaki megment egy nyolcéves kislánytól, aki szoros, fekete fűzős cipőt hord, de tudom, hogy bántani akar. BUMM, BUMM, BUMM, DOB, DOB, DOB. Hallom, ahogy apró léptei koppannak az áruház fényes padlóján. És tudom, ha ez a gyerek egyetlen ujjal is hozzám ér, megöl, vérezni fogok, és fájdalmaim lesznek. Vért köpök, mint az a mezei nyúl a kezemben. Tíz uraság hajlong. Kilenc hölgy táncol. Egy Tescóban vagyok, St. Ives szélén, mindenütt különleges karácsonyi belga csokikat reklámoznak, és most a kislány szaladni kezd felém, egyenesen felém, értem jön, és én sarokba vagyok szorítva. A falnak vetem a hátamat, és lekuporodok, mert tudom, ha a hideg ujja a bőrömhöz ér, felsikítok, összeesek, és… – Állj! Állj! A saját hangom megnyit, kifordít önmagamból, majd belevet a szürke valóságba. A fél üzlet felém fordul. A bevásárlókocsik megtorpannak, mindenki felnéz, a vásárlók megrémülnek. Nézzék azt az őrült nőt! Nézzék, ott GUGGOL a kanapéknál. Lágy, karácsonyi háttérzene törli el a riadt csöndet. A kislány elszalad mellettem, még látom egy távoli kasszánál, amikor az édesanyja karjába ugrik. Ez egyre rosszabb lesz. És a maga módján egyre vészjóslóbb. Eltolom a bevásárlókocsimat a konyakos vajak előtt, a kijáratot keresem. Egy üzletvezető szelíden méreget, miközben kirohanok a ködös, hideg levegőre, és bepattanok a Minibe. Az őrült nő az áruházban. Láttátok? Eszeveszett sebességgel megteszem a néhány gyötrelmes kilométert Carnhallow-ig. A lápvidék szürke, a tenger szürke és az ég is szürke. Csak a sziklák törik meg az egyhangúságot, ahol a zöldeskék tengeri hullámok nekicsapódnak a kövek ezüstösen csipkés széléhez, majd döbbenten és zavartan bugyborékolva visszahúzódnak. Amikor megérkezem Carnhallow-ba, berohanok a házba, és becsapom magam mögött az ajtót. A falnak vetem a hátam, és megpróbálom összeszedni magam. Hosszú, mély lélegzeteket veszek. Beszívom a hűvös,

nyugodt levegőt. Belélegzem a mozdulatlanságot. Nyugodj meg, Rachel! Nyugalom. Muszáj túlélnem. Muszáj jobban lennem. Nem hagyhatom, hogy nyerjenek. Eljönnek értem, és túl kell járnom az eszükön. Közeleg a karácsony, az az időszak, amitől a legjobban félek, és ők csak rontanak a helyzeten. De nem győzhetnek le. Nem most, nem itt, amikor annyi minden történt. Megvan a magamhoz való eszem. Megfejtem Nina Kerthen halálának rejtvényét, megtudom, hogy mi történt vele, és miért. Még karácsony előtt választ kell kapnom, amikor – úgy tűnik – az összes ajándékunk egyszerre érkezik meg. Becsukom az összes ajtót, amit tudok, lezárom a nyirkos, sötét folyosókat, amelyek a használaton kívüli alagsorba és a szomorú szobákba vezetnek, végigmegyek a Wheal Chance-ről és a Kerthen könyvelőirodáról készült képek előtt, és benyitok a sárga társalgó csöndes, magányos melegébe, ahol a karácsonyfa tündére még mindig mosolyog rám. Varázspálcája megcsillan a fényben. Helló, Rachel! A ház többi részéhez képest feltűnő meleg nagyon jólesik, bizonyítja, hogy még nem veszítettem el teljesen a fonalat. A fűtés visszavétele ugyanis egy logikus és következetes döntés, amelyet nemrégiben hoztam. Az alacsonyabb rezsi miatt. Mert én vagyok érte a felelős. Takarékos Rachel irányítja Carnhallow-t. Miért is fűtenénk annyit Carnhallow-ban, miért pazaroljuk David pénzét? Felmelegítjük a poros mosogatóhelyiségeket és a pókhálós kamrákat? Ez tiszta őrültség. A hatalmas, történelmi épület most visszatért régi, sivár hűvösségéhez, napról napra hidegebb lett, ahogy közeledett az ígért decemberi hóhullás. Azt mondják, sok hó esik majd. Az időjárás-előrejelzők valósággal lubickolnak a kilátásban, az emberek szeretik a rossz időt, ahogy imádják a gyilkosságokkal kapcsolatos rejtélyeket is. Ám itt, Carnhallow-ban a gyilkossággal kapcsolatos rejtély maga a valóság. Az életem. Egy olyan rejtély, amelyről le kell rántanom a leplet. Mégpedig gyorsan. Körbevesz a magány, megsajdul tőle a szívem és a mellkasom, mintha a

rák egy különleges fajtája lenne. Valami alattomos, burjánzó kór. A magány, amelyről azt hittem, hogy sikerült magam mögött hagynom. A kislányt, aki csöndesen retteg a szobájában. De legalább segít összpontosítani. A kávézóasztalon hagyott dossziékért nyúlok, és előveszem a pletykaújságban megjelent cikket Nináról, Davidről és a kis Jamie-ről. Amikor hónapokkal ezelőtt először láttam azt a bizonyos fényképet hármukról, az jutott eszembe, hogy van rajta valami, ami nyomra vezethet. Valami utalás arra, hogy lehet Nina halott, mégis életben, valami, ami megmagyarázza, miért képes a fia a jövőbe látni. És ezúttal is érzek a fényképen valami rejtett igazságot. A tökéletes család. Túl tökéletes. De miért? Az alig látható csecsemő egyik kezét az anyja felé nyújtja. Az elegáns Nina felé. David mellettük áll, magas, férfias és védelmező. Olyan, mint egy betlehemi jelenet. Fénykép-betlehem. A rádióban megszólal a Mennyből az angyal. Belém hasít egy emlék, felkapom a fejem, és azonnal könnybe lábad a szemem. Anyukám mindig ezt a kedves, ünnepélyes dalt énekelgette, látom magam előtt, ahogy ringatózik a keserű karácsonyi családi vacsorákon, kezében egy pohár olcsó pezsgő. Mindenre emlékszem, sajnos nehezen felejtek. Látom az asztalon sorakozó dobozos söröket. Az olcsó pulykatekercset, amely a mikrohullámú sütőben készült. A Stilton sajtot, amit apám valószínűleg úgy lopott a boltból. Lassan telik a nap. Apa délelőtt tizenegyre teljesen lerészegedik. A nővérem alig várja, hogy elszabadulhasson. Az a gusztustalanság a zuhanyzófüggönyön. Anya alszik. Apa engem bámul. Felmegyek a szobámba, de nem menekülhetek el. Később belém döfi a mocskos ujját. Whiskytől bűzlő lehelete a remegő, meztelen és rémült bőrömön. Boldog karácsonyt, Rachel! Ő leszen néktek üdvözitőtök valóban, valóban… Ez már túl sok. Kitörlöm a szememből az ostoba könnyeket, és inkább a fényképre összpontosítok. Zavartan keresem a megfejtést. De semmit nem veszek észre, semmi szembetűnő vagy használható dolgot. A gondolatok elpárolognak. Elkeseredve lecsapom a fényképet, és újra kinyitom Nina jegyzetfüzetét.

Talán ezzel nagyobb sikert aratok. Minden idegszálammal az olvasásra összpontosítok, miközben a társalgó némán várakozik. Ahogy telnek-múlnak a hónapok – és elmúlnak az első boldog évek – Nina jegyzetei egyre rendszertelenebbé válnak. Az idő múlásával érezhetően alábbhagyott a lelkesedése. Végül mindössze néhány apró feljegyzés szerepel a család történelméről és a helyi folklórról, amit kétségkívül Juliettől tudott meg. A Lizardhoz utazunk Jamie-vel. Tanítom. Történelem. Cornwall. Lizard pusztulóban lévő környéke. A Kerthenek gyökerei. Breage, Prussia Cove. Gunwalloe. Csempészcsel. Amikor megláttak egy bajba jutott hajót, lesiettek a partra, és tüzet gyújtottak. Utat mutattak a biztonságos part felé, legalábbis a tengerészek így gondolták, pedig valójában a sziklák felé csalogatták a hajókat, hogy léket kapjanak és elsüllyedjenek. Aztán néhányan lerohantak a partra, és minden túlélőnek összezúzták a koponyáját. Így ellophatták a rumot és a dohányt, a sherryt, melaszt, aranyat, konyakot vagy selymet. Vajon ezt miért jegyezte fel? És miért írhatta ezt: Nyereség és veszteség. Halál és élet. Azon tűnődöm, vajon Jago Kerthennek volt-e valaha bűntudata, nem volt-e szomorú a sok bányász miatt, akit leküldött a tenger alá, a gyerekek miatt, akiket arzénnal mérgezett? A falusiak tíztől harmincéves korukig dolgoztak. Juliet azt mondja, még emlékszik a Four Lanesben, Carnkie-ban, St. Agnesben lejátszódó jelenetekre. Azt mondja, vasárnaponként végigsétált a falusi utcákon, és mindegyik háznak nyitva volt legalább egy ablaka, ahol egy férfi kétségbeesetten kidugta a száját, hogy levegőhöz jusson a szürke, téli vasárnapokon. Próbáltak lélegezni, próbáltak életben maradni még egy hétig, hogy megérhessenek még egy telet. Elszántan szívták magukba a friss levegőt, hogy kitisztítsa a kitisztíthatatlan tüdejüket. Hat hónapon belül mindannyian meghaltak. És így szerezték a Kerthenek a

vagyonukat. A jegyzetfüzetnek ezen az oldalán nem szerepel semmi más. Kivéve egy utolsó mondatot, amely teljesen külön szerepel a lap alján, júniusi dátummal: Familles anciennes. Folytatódik a sor. Újra úgy érzem, hogy ennek valami jelentősége van, egy vékonyka fonál, és ha meghúzzuk, talán mindenről lerántja a leplet, de egyelőre fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt elérni. A kezdeti bőség után a bejegyzések egyre ritkábbak és rövidebbek. Nina írása egyre hanyagabb a korábbi gyöngybetűkhöz képest. Aztán végül leír egy utolsó, töredékes képet, amely leginkább naplóbejegyzésként értelmezhető: Amikor ma reggel lejöttem, a régi hall kövén négyzet alakú fényfoltot láttam, és a közepén egy fiatal rókát, reszketett az ólomüveg ablakokon beáradó fényben. Régen elmeséltem volna Jamie-nek. „Régen elmeséltem volna Jamie-nek.” Ez az utolsó sor. De miért ez a kifacsart fogalmazás? Elmeséltem volna. Talán eltávolodtak egymástól? És ott van a dátum. Augusztus. Belém hasít az igazság, ahogy a hideg eső korbácsolja az ablakot, miközben a cornwalli tél megpróbál betörni a házba. Az utolsó bejegyzés augusztusi. Ezután Nina nem írt semmit.

Délután

Kirohanok a társalgóból, és egyenesen a konyhába tartok, a hűvös, árnyékba húzódó folyosókon. Köztiszteletben álló Kerthenek merednek rám, miközben elsuhanok mellettük és a bányákról meg a maszatos köténykéjükben dolgozó bányakisasszonyokról készült fényképek előtt. Csak tovább! A konyhaszekrényben tartok egy dossziét, amelyben benne van Nina összes levele, számlák, receptek, kérések és követelések a restaurátok, kőművesek, festők és szövőmesterek felé. Szerette a kézzel fogható dolgokat. Nem e-mailezett, kézzel írta a leveleit. Azt akarta, hogy mindennek nyoma maradjon. Az összes levelet időrendi sorrendbe raktam. Leülök a konyhaasztalhoz, kinyitom a dossziét, és mindössze fél percig tart, amíg megtalálom, amit keresek. Az utolsó levelet úgyszintén augusztusban írta. Augusztus. Négy hónappal a halála előtt. Ez annyit jelent, hogy Nina augusztusban felhagyott Carnhallow helyreállítási munkálataival. Mint a jegyzetfüzetéből kiderült, a tavasz folyamán alábbhagyott a lelkesedése, és az érdeklődése inkább a Kerthenek, Carnhallow, a csempészet és a bányászat felé fordult – mire beköszöntött a nyár. Aztán teljesen elhalt. De miért? Egyértelmű, hogy Carnhallow felújítása valóságos szenvedélyévé vált. Imádta. Legalábbis kezdetben. Aztán már nem szerette annyira. Végül abba is hagyta. És elkezdett azon töprengeni, hogy a Kerthenek valamilyen módon gonoszak-e. Majd négy hónappal később megtörtént az a bizonyos baleset, és Nina megfulladt. Feltehetően. Heves izgalom fog el. Lehet, hogy nem képzelődöm. Mi legyen a következő lépés? Jamie szobája. Elfog a lelkiismeret-furdalás; ilyet még nem csináltam. Úgy szerettem volna jó mostohaanya lenni. Ám ez az egyetlen hely, ahol még nem néztem körül. Ennélfogva az egyetlen hely, ahol talán megkapom a

végső válaszokat. A ház várakozik. Gyanúsan méreget. Útközben felkapcsolom a villanyokat, és felmászom a hűvös lépcsőn. Már négy óra. Hogy lehet, hogy a nappal ilyen gyorsan sötétségbe borul? És hol vannak a többiek? Cassie valószínűleg vásárol Jamie-vel, miután elment érte az apjához. Mégis, ezeken a téli délutánokon általában háromra már haza szoktak érni. Tudom, hogy Cassie utálja elvinni Jamie-t az apjához, utálja, hogy egészen Truróig el kell mennie, fárasztó vezetni a kanyargós, csúszós és veszélyes lápvidéki utakon, amelyeken itt-ott fagyfoltok fenyegetnek, aztán megtenni még egy órát a szeles A30-ason. Lehet, hogy balesetet szenvedtek? Földbe gyökerezik a lábam a hatalmas lépcsősoron, miközben elképzelem, hogy Cassie kocsija fejre állva hever, és ostromolják a kegyetlen téli szelek, amelyek egymásnak esnek a Stithiansnál terülő szürkészöld lápvidéken. Látom, hogy Jamie a kocsi ablaka mögött rekedt, némán mozgatja a száját. A gondolat, hogy valami baj történhet vele, talán annál is kétségbeejtőbb, mint az, hogy valami baj történik velem. De ez butaság. Cassie valószínűleg vár valahol, elücsörög egy flat white kávé fölött valamelyik kávézóban, amíg David átadja Jamie-t. Ha valami történt volna, már tudnék róla. Valaki elmondta volna. Elvégre nem nézhetnek teljesen levegőnek! Mintha nem is léteznék. Vagy mégis? A lépcső nagyon sötét és hideg. Korábban kellett volna erre sort kerítenem. Nem most, amikor fagyos téli komorság uralja a szobákat és a folyosókat. A tél mélységében Carnhallow-völgy hideg és fénytelen katlan. Jeges levegővel teli teknő. És a ház mindennél hidegebb. A csontjai is azok. Velejéig hűvös. Végigsétálok a folyosón, és úgy teszek, mintha nem lennék halálra rémülve. Jamie szobája. A kilincset markoló kezem elbizonytalanodik. Odakint felsüvölt egy éles, téli széllökés, átsuhan a berkenyék és tölgyek között. De nem hallok autót, hangokat vagy bármi mást. Elfordítom a gombot, belököm az ajtót, és belépek a szobába.

A helyiségben – meglepő módon – Pears szappan illata terjeng. Az apja szappanja. Néha elfelejtem, hogy Jamie mennyire hasonlít az apjára. A szobában tökéletes rend uralkodik. Lehet, hogy a mostohafiam egyre visszahúzódóbb, de Cassie nem tűri a koszt. Az iskolai tankönyvek rendben sorakoznak a polcokon Harry Potter és C. S. Lewis ölelésében. Egy focilabda gördül jobbra-balra a sarokban. Nem, ez nem igaz. Mozdulatlan. Az ágyat hatalmas, kék Chelsea-takaró borítja; a falon számomra ismeretlen focisták poszterei lógnak. Bármelyik nyolcéves kisfiú szobája lehetne, nem csak Jamie Kerthené, Carnhallow örököséé. De vajon mit találhatok itt? Olyasvalamit keresek, ami nem illik a képbe, ami rendhagyó. Nem kell megerőltetnem magam. A fényképek azok. Hány nyolcéves kisfiú tart a szobájában ezüstkeretes fényképeket az édesanyjáról? Nagyon kevés, de Jamie Kerthen igen. Közelebb lépek az íróasztalhoz, és felemelem az első fotót az okostelefon kábele és a számítógépes játékok mellől. Azt hiszem, Dél-Franciaországban készült, Cornwallhoz túl meleg és pálmafás. Mediterrán fények. Anya és fia állnak a tengerparton. Nina fiatalnak, boldognak és napbarnítottnak tűnik – bikiniben van, de látom a nyári ruhák pántjának fehérlő helyét. Jamie mellette áll, kicsi és védtelen a kék kockás rövidnadrágban, mégis elégedettnek látszik, mert keskeny vállain érzi az édesanyja karját. Ő is lebarnult, úgy ötéves lehet. Anya és fia gyermeteg mosollyal bámul a kamerába, amely mögött – feltehetően – David áll. Szinte kézzel fogható a jólét és az elégedettség, egy boldog nyaralás, tökéletesen megragadva egyetlen képben. Elképzelem, hogy később kagylót és sült krumplit ettek, és Jamie focizott egyet a strandon a helyi fiúkkal. Grillezett tenger gyümölcsei. Hűtött rosé. Nevetés. Nina alakja irigylésre méltó. A második fénykép, ugyanúgy az asztalról, már újabb. Ezt is felemelem. Úgy hiszem, Carnhallow kertjében készülhetett. A háttérben a Hölgyek Erdeje arany- és vörös színben játszik, úgyhogy egy közép vagy késő októberi, derűs őszi nap lehetett. Még a berkenyék vérvörös fürtjei is látszanak. Napos az idő, bár nyilvánvalóan hideg van, Nina csodaszép kabátot visel. Ezen a képen nincs kettejük között semmiféle

érintkezés, az édesanyja nem fogja át a kisfiú vállát. Jamie esőkabátban van, és közel hajol az anyukájához, de nem ér hozzá. Hatéves lehet. Ezek szerint ez a fénykép a Nina halála előtti őszön készülhetett. Néhány hónappal az előtt, hogy meghalt. Ha meghalt. Közelebbről szemügyre veszem. Hamis a mosolya. Ezer méterről is felismerem az erőltetett mosolyt. Fényképész vagyok. Vannak, akik meggyőzően tudnak színlelni, de a tekintet mindig árulkodó, és Nina itt bukott el. A szája felfelé görbül, de a tekintete hűvös marad. És a tartása merev. Óvatos. Talán fél? Elejtem a fényképet, amely az ágyra esik, olyan, mintha rázna. Bizsereg az ujjam. Nina nem akart rajta lenni ezen a fényképen. És nem akarta megérinteni a fiát. Csak színlelt. Mintha nem szeretné Jamie-t. Vagy félne tőle. Mi történhetett kettejük között? Miért hagyta abba Nina a ház felújítását, és miért kezdett el kételkedni vagy rossz érzéseket táplálni a saját fia iránt? És mindezt a baleset előtti nyáron. A pingvinek. Most végre eszembe jut. Jamie írt a pingvinekről a leveleiben. És mit írt még? Emlékszem az áthúzott sorra. Ugyanúgy szerettelek, mint apát, sajnálom Elragadnak a gondolatok. Lehet, hogy Jamie akkor is furcsa és visszahúzódó lett. Elutasította az édesanyját. És inkább az apjához húzott. De miért tett volna ilyet? A következő fényképért nyúlok, amikor meghallom. A zajt, amitől földbe gyökerezik a lábam, és éles, ideges szúrást érzek az ujjbegyeimben. Elgyötört ajtónyikorgás a földszintről. Egy belső ajtó. Pedig nem fúj a szél. Valaki jön. Ha Cassie, Jamie vagy Juliet lenne, hallottam volna a kocsi hangját, beszélgetést vagy a hatalmas bejárati ajtó csapódását. És most megszólal egy hang. Felkiált az emeletre. – Jamie? Fiatal női hang. Nem Cassie az.

Este

Le kell mennem. De jelenleg moccanni sem tudok a félelemtől. Kísértenek az emlékek, apám hangja a földszintről. A nevemet kiáltja. Hol van az én kis Rachelem? Mindjárt feljövök hozzád. Forogni kezd az emlékeim filmje, fel-felvillannak a képek saját magamról, ahogy tíz-tizenegy évesen fekszem összekuporodva a szobámban, úgy teszek, mintha aludnék, és remélem, hogy nem jön be. Mindig bejön. Te kis lotyó! Harcolnom kell ez ellen, úrrá kell lennem a belső és külső félelmen. Dacosan ökölbe szorítom a kezem, és veszek néhány mély, hűvös lélegzetet, majd kilépek Jamie szobájának ajtaján, és belekiáltok a mindent elnyelő csendbe. – Helló! Nem érkezik válasz. – Helló! A sötét ablakok gúnyolódnak rajtam, a hold némán és kifürkészhetetlenül néz rám a tiszafák és tölgyek között. – Helló! Helló! Ismét nincs válasz. Azon tűnődöm, vajon az a nő, odalent tudja-e, hogy mennyire félek. A folyosón továbbra is minden lámpa ég, valahogy mégsem képesek elűzni a sötétséget. Mert az egész házat elárasztja a sötétség és a hideg; a Morvellanban rekedt fekete, fagyos víz feltör, hogy elöntsön bennünket, feljön az aknákon, és meghódítja az alagsort, majd felkúszik a lépcsőn, és könyörtelenül beszivárog a házba. – Ki van ott? Lépteket hallok, egészen közelről. Valaki átment a hallon. A konyha felé tart. Végig, a hosszú folyosón. Vagy talán az öreg hallba indul. Összeszedem a maradék bátorságomat, odaszaladok a korláthoz, és lenézek. Nincs ott semmi. De újabb mozgásra leszek figyelmes, ezúttal félreérthetetlen.

A bátorság az egyetlen választási lehetőségem. Leszaladok a lépcsőn, és megfeszülök, hogy lássak valamit, de közben nem figyelek a lábam elé, megbotlom a szőnyegben, abban az ostoba rongyszőnyegben, amelyet Nina tett fel, és lezuhanok. Nekiesek a korlát egyik csodaszép oszlopának, és beütöm a fejem a kecsesen faragott fába. Aztán tovább bucskázom, a térdem az alsó lépcsőfokhoz vágódik, és kifordul a bokám. Leérek a földre. Bukfencezve leestem a lépcsőn, forogtam, mint egy légtornász. Vége. Önkéntelenül feljajdulok a fájdalomtól, és hanyatt fordulok. Fáj, de nem bánom. Csak az érdekel, hogy a kislányomnak nem esett-e baja. Az ijedségtől zihálva a lágyan domboruló hasamra teszem a kezemet. Nem érzek semmit, semmi rettenetes sérülést, nem vérzek, és úgy tűnik, a kisbabám jól van. De ez rémisztő volt. Kitörhettem volna a lábam vagy a nyakam. Megölhettem volna magamat vagy a gyermekemet. És most nem akarok mást, csak mozdulatlanul feküdni. Néma csendben heverni a csiszolt fapadlón. Úgy tenni, mintha nem láttam vagy hallottam volna semmit, hagyni, hogy elmúljon. Összekuporodni és elbújni. Engedni, hogy az árnyak elhagyják a nagy házat. Sajnálom, hogy megzavartalak. Carnhallow hallgat. Kábultan fekszem, és bámulom a mennyezet gipszstukkóit. Lehet, hogy agyrázkódást kaptam. Minden olyan homályos. A ház kíváncsian és gúnyosan néz le rám. Nézzétek csak! Még a lépcsőn se tud lemenni. Látomásai vannak. Arcokat lát az ablak mögött. Minden kezdődik újra. Nézzétek! Itt az ideje, hogy végezzen magával. – Nem! A szó szoros értelmében a házhoz beszélek. Ezt, ugyanis, hangosan kiáltottam. A hangokkal beszélgetek. Újra. A fájdalom a bokámban kezdődik, mint valami előjáték. Azon gondolkodom, hogy eltört-e. Miközben megpróbálom felbecsülni a kárt, a mennyezet stukkói különböző mintákba olvadnak össze, amelyek forognak, mint egy kaleidoszkópban. A látásom elhomályosul. Jobbra nézek, próbálok fókuszálni, miközben még mindig a padlón fekszem. Megpillantom Nina Kerthent. Jamie halott anyja áll az öreg hallhoz vezető folyosó végén, amely mindig

sötétbe burkolózik. De elég fény van ahhoz, hogy ki tudjam venni az arcát. Rám mered a sötétből, a szája félig nyitva, mintha megpróbálna mondani valamit, de nem sikerül. A két évvel idősebb Nina Kerthen az, kicsit megváltozott, de az ő haját, az ő szemét és az ő kecses nyakát látom. Ez ugyanaz a nő, aki a buszon ült. A távoli rádióból ideszűrődik egy újabb karácsonyi dal. Bekapcsolva hagytam a rajzszobában. Elfordítom az arcom, és rólad álmodom. A zene eltompul és lelassul, ahogy a gondolkodásom is. A hölgy még mindig ott áll a sötétben. Nem mozdul. Csak néz. A szája félmosolyra húzódik. Aztán végül megmozdul, kilép a sötétségből. Egyik karját előrenyújtja. Azt hiszem, véresek az ujjai, az arca sápadt, mint a friss hó. Elindul, hogy megérintsen azzal a puha, vérző ujjával. Hogy megérintse a bőrömet, megsimogassa az arcomat. Lehunyom a szemem, eltölt a rettegés. Már biztosan nagyon közel van, az egyik kezét kinyújtja, az ujja vérzik. Ez egy próbatétel. Számolom az iszonytató másodperceket, a szememet szorosan lezárom. Lehettem volna valaki, Ahogy bárki más. Kinyitom a szemem. A nő eltűnt. A szellem. Az a nő. Elment. És most már tudom. Hallucinálok. Nincs más magyarázat. Újra megtörténik. Tényleg látok dolgokat. És hallok is. És amint megtörténik a beismerés, a tagadás fala egy csapásra leomlik. Ezek szerint Davidnek igaza volt. Csak képzelődtem. Mindent. Ez a bizonyíték. Talán csak helyre akarom állítani a saját elveszett családomat, őrületből és emlékekből. Még a kislányom is itt van. És miért ne? Ahogy Juliet mondta, a halottak mindig velünk maradnak. Felkönyökölök. Mindenem fáj, de a fejem meglepő módon tiszta. Most már előbbre látok, sokkal előbbre. A jeges tengeri köd elvékonyodott. Egy pillanatra. Felguggolok, aztán felállok, és megpróbálok ráállni a lábamra, nem tört

el, talán csak megrándult. Végignézek a folyosón, amely az öreg hallhoz vezet. Követhetném Ninát, de tudom, hogy senkit nem találnék. Nincs itt senki rajtam kívül. El tudom képzelni, hogy miért fantáziálok halott anyákat és halott gyerekeket. De miért történik éppen most? Végigbicegek az antik hallon. A konyha ragyogó világossággal üdvözöl, mint egy hamis mosoly, amely túl széles és vidám. Leroskadok egy székre, és megdörzsölöm a bokámat. Fáj, de a nyugtalanságom sokkal kétségbeejtőbb. A meg nem született kislányom. És most, ahogy megérintem a hasam, óvón és rémülten, hirtelen megvilágosodom. Fel kell hívnom a nővéremet. Tudnom kell, mennyiben ismétlem a dolgokat. Előveszem a zsebemből a mobilomat, és kikeresem a számát. Sinead. Évek óta nem hívtam ezt a számot. Abban sem vagyok biztos, hogy jó még. A decemberi ég nekihajítja a konyhaablaknak az utolsó, vékonyka őszi gallyakat, mintha megunta volna, hogy várnia kell a télre. Megnyomom a tárcsázás gombot. Hét, nyolc, aztán kilenc másodpercig kicsöng, és már várom, hogy bekapcsoljon a hangposta, amikor valaki felveszi a telefont. – Igen? Ő az. A szomorúságom addig húzódik, amíg ki nem nyújtom remegő kezemet a meghasadt családom felé. – Sinead, én vagyok az, Rachel. Jelentőségteljes csönd. Azon gondolkodom, hol járhat. Talán pohárból issza a kávét a kórház folyosóján? Vagy az autóban ül, és éppen ki akarja venni a gyerekeit az ülésből? Már nem ismerem az életét. Végül válaszol: – Mit akarsz? A ridegsége gyilkos. Legszívesebben zokogni kezdenék, hogy megsirassam saját magamat, a családomat és a múltamat, de inkább azt mondom: – Sinead! Tudom, mit gondolsz. Tudom, hogy gyűlölsz. Kurtán felsóhajt. – Nem gyűlöllek, Rachel. Csak nem akarok veled beszélni. – Szükségem van a segítségedre, Sinead. Azt hiszem, megint megtörténik. Újabb, ezúttal rövidebb hallgatás.

– Úgy hallottam, feleségül mentél valami gazdag fickóhoz. – Várj! Nem… Várj! – Rob mesélte. Egy milliomos ügyvédhez vagy ilyesmi. Szép munka. Boldog karácsonyt! Most megint van pénzed. Mindig szeretted a pénzt. – Anyának adtam! Miatta tettem. – Nézd! Nekem vissza kell mennem dolgozni. Már így is késésben vagyok. Vannak olyanok, akiknek rendes munkájuk van… – Sinead, kérlek, kérlek! Szükségem van a segítségedre. Felmordul, de nem teszi le a telefont. – Oké. Három percet kapsz. Miről van szó? Hadarni kezdek, mielőtt meggondolja magát. – Aggódom, hogy újra megtörténik, az ideg-összeroppanás, az epizódok, minden, de nem tudom, mert nem emlékszem, milyen volt az első alkalommal, hiszen akkor abban az állapotban voltam. Csak te és anya emlékeztek igazán. – Két perc. – Sinead, kérlek! – Tehetetlenül bámulom a konyhaablakot. Hová tűnt a hold? Talán a bányák fölé ereszkedett, hogy megnézegesse magát, fehér arcát a fekete vízben. – Kérlek szépen! – Teljesen össze voltál zavarodva. Hallucináltál. Láttál dolgokat. Nem tudtad megkülönböztetni a valóságot és a képzelgéseket. És a végén vagdosni kezdted magad. Lehunyom a szemem, elfehéredő ujjakkal szorítom a telefont. – Igen, a vágásokra emlékszem. De nem tudom, milyen látomásaim voltak. – Nos, volt minden, Rachel. Dühkitöréseid voltak, hangokat hallottál. – Miket hallottam? A hangja még mindig hűvös. – Parancsokat. Csináld ezt, csináld azt, tudod. Szóval igaz, újra hangokat hallok, és mindvégig erről volt szó. Csak képzeltem az egészet. – De miért jött vissza éppen most? – A bensőmben lakozó félelem olyan, mint egy csapdába esett állat, kapálózva igyekszik kiszabadulni a mellkasomból. – Az orvosok azt mondták, csak átmeneti állapot, rövid

skizofrén epizód. Válaszreakció arra, ami történt, amit tettem. Ezt mondták. Szünet. A tenger felől fütyülő szél, egy nyikorgó ajtó. – Ne haragudj! Fogalmam sincs, miért tért vissza. – Ellágyul a hangja. – Nézd, Rachel! Sajnálom, ha bajban vagy, és egyáltalán nem gyűlöllek. Mindössze arról van szó, hogy ez az egész túl fájdalmas, és én jól megvagyok az életemmel. A fiúkkal, a munkámmal, tudod. És most tényleg mennem kell. – Tényleg nem tudsz valami okot, amiért… – kénytelen vagyok kimondani –, amiért az őrültség visszatérhet? Ápolónő vagy, tanultál pszichológiát, nem igaz? Van egy olyan érzésem, hogy gondolkodik, mert minden neheztelése ellenére megpróbál segíteni. – Nos… Néhány hónapja… – Mi? Mi az? – Talán semmi fontos. – Sinead! Kérlek! Türelmetlenül kifújja a levegőt. – Nos, arról van szó, hogy elgondolkodtam rajta, nem állítottak-e fel téves diagnózist. – Tessék? – Jelenleg a szülészeti és nőgyógyászati osztályon dolgozom. Körülbelül egy évvel ezelőtt járt itt egy nő, szülés utáni pszichózissal. A viselkedése elképesztően hasonlított a tiédre. Elgondolkodtatott. A kinti sötétség feketébb, mint valaha. Vasszél sorozza a kerteket. – Ha megint teherbe esel, jobb lesz, ha vigyázol, mert visszatérhet. De más ötletem nincs. Most tényleg mennem kell. Karácsonykor meglátogatom Jenny nénit. Ha akarod, átadom az üdvözletedet. – Rendben – hadarom, küszködve igyekszem szavakat találni. – Kérlek, add át neki! Mondd meg, hogy szeretem, ahogy téged is szeretlek, öleld meg helyettem a fiúkat, és kívánj nekik boldog karácsonyt… – Szia! A telefon elnémul. Az asztalra dobom, elgondolkodom a testvérem szavain. Lehet, hogy igaza van? A magyarázat vigasszal szolgál, mégis megrémít. A terhességem.

Közelebb húzom a széket az asztalhoz, és felnyitom a laptopomat. Átkarolom magam, majd beütöm a keresőbe a lázas és rettegett szavakat. Terhesség és pszichózis. Azonnal megjelenik a kulcsszó: szülés utáni pszichózis. A magyarázat logikája a szívembe mar. Nem beszéltem az orvosoknak a terhességemről, mert túlságosan szégyelltem, ami történt – és a hónapok elteltével egyre jelentéktelenebbnek tűnt. De mi van, ha a törés részben a testemben történt? Fizikai és lelki értelemben egyaránt? Ez megmagyarázná, hogy miért jelentkezik újra. Nincs értelme szégyenkezni. Tudnom kell. Rákattintok a legmegbízhatóbbnak tűnő weboldalra, és buzgón olvasni kezdek. A szülés utáni pszichózis veszélyes pszichés megbetegedés, amely a szülés után jelentkezhet a nőknél. Kényszerképzeteket és hallucinációkat okozhat, amelyek időnként hevesek és károsak lehetnek. A szülés utáni pszichózis 1000 nőből egyet érint. Igen, igen, Ne, ne. Tovább olvasom. A legtöbb szülés utáni pszichózisban szenvedő nő nem sokkal a szülés után pszichózist (ún. pszichotikus állapotot) vagy egyéb tüneteket él át, általában az első két hétben, de néha hónapokkal később. A pszichózis következményeként a beteg másként tapasztalja vagy értelmezi a dolgokat, mint a környezete. A két leggyakoribb tünet: kényszerképzetek – olyan gondolatok vagy hiedelmek, amelyek nem bizonyulnak igaznak; hallucinációk – általában olyan dolgokat látnak vagy hallanak, amelyek nem léteznek; a leggyakoribb hallucináció, hogy a beteg hangokat hall. Tik-tak, tik-tak. De hogy lehet rám újra hatással? A választ az utolsó bekezdésben találom.

A szülés utáni pszichózison átesett nők esetében nagy a kockázat, hogy a pszichotikus állapot megismétlődik. Erre sor kerülhet a terhesség alatt vagy után is. Ennyi már elég. De folytatódik. Dermesztő, rettenetes tények. Azokat a nőket, akiknek nagy az esélyük a szülés utáni pszichózis megismétlődésére, szoros felügyelet alatt kell tartani, mert felmerül az öngyilkosság (5%) és a gyermekgyilkosság (4%) kockázata. Lecsukom a laptop fedelét, és a gömbölyödő hasamra fektetem a kezem Carnhallow konyhájának csöndjében. A kis űrhajós csak lebeg a folyamatosan változó űrben, újra és újra bukfencet hány a sötétségben; a kislányom vár és alszik bennem. Az őrült és veszélyes anyjában.

HÁROM NAPPAL KARÁCSONY ELŐTT Reggel

Doktor Conner belekortyol a gyógyteájába, majd leteszi az asztalra a csészéjét, és összeilleszti a két kezét, mintha imádkozni készülne, mindkettőnk nevében. A háta mögött karácsonyfa csillog. – Szóval, megőrültem? Megrázza a fejét. – Először… – Kérem, tudnom kell! Visszatér a pszichózisom? Feltette ezt a rengeteg kérdést, kérem! Ezért könyörögtem egy időpontért, tudnom kell, hogy képes leszek-e gondoskodni magamról, a meg nem született kisbabámról és Jamie-ről. Egy nappal sem halogathatom tovább. A doktor feltartja a kezét, int, hogy fejezzem be. – Rachel! Lenne még néhány kérdésem. Az első terhességéről. Nézem a barátságos arcot, amely együttérzően felém fordul; a szép kékfehér kockás inget a gyapjúpulóver alatt. Aztán felsóhajtok. – Ez nagyon nehéz. – Persze. Biztos vagyok benne – mondja az orvos. Kinézek a csodálatos, tengerparti ház hatalmas nappalijának ablakán. Az ég igazgyöngyszínű, babakék-pasztellekkel tarkítva, miközben a várva várt hóesés első pihéi szállingózni kezdenek. Maenporth partján magányos kutya lézeng, gazdának nyoma sincs. Dühödten ugatja a hópelyheket, mintha rémisztő dolgok lennének. Conner doktor újra megpróbálja. – Tudom, hogyan történt, Rachel… Mindent elmesélt – mondja. – De hogy volt azután? Csak ülök, és minden egyes szót úgy kell kipréselnem magamból, mert igazat mondani sokkal nehezebb, mint hazudni. – Csak… Az történt, hogy… A kislányom szörnyen korán született. Talán tizenkét héttel korábban, vagy még több. Azonnal elvitték tőlem, azzal

magyarázták, hogy beteg, valami nincs rendben a lábával vagy a gerincével. És… Nem sokkal később meghalt. Igazán nem is láttam. Nem tarthattam a kezemben a kisbabámat. – A sírás szélén állok, most, hogy megérint az elviselhetetlen gyász. – Ez az egyik oka, amiért mindig szerettem volna gyerekeket, hogy túljussak ezen az egészen. Ha ez egyáltalán lehetséges. Annyit tudok, hogy nagyon nehezemre esett elhinni, hogy a kisbabám meghalt. De… eltartott egy ideig, amíg az idegösszeomlás jelentkezett. Talán ezért nem gyanakodtam soha szülés utáni pszichózisra. A kutya újra feltűnik a parton, kergeti a havat. Ugrándozik és csahol, szinte őrjöng. Mégsem hallok semmit, az üveg elnyeli a hangot. Minden elnémult, mintha egy tenyér tapadna a sikoltó világ szájára. Eszembe jut apám tenyere az én szám előtt. – Tudja, amikor a lányom meghalt, rájöttem, hogy bosszút állhatok. Csak ennyi maradt nekem. Conner zavartan ráncolta a homlokát. – Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire céloz. – Elmentem a rendőrségre, és beszámoltam a molesztálásokról. Apámról. Elmondtam nekik az összes erőszakot. Ideje volt, hogy valaki elmondja. A hó olyan gyönyörűen és szomorúan hull. Hó borítja a szürke homokot és a nyugodt, acélos tengert. – És mi lett a következménye? – Nem volt bizonyítékuk. Túl későn fordultam hozzájuk. A kislányomat pedig elhamvasztották. Természetesen nem volt szemtanú. De apám elmenekült, a vádam szétszakította a családot. A nővérem levegőnek nézett. Ahogy Jenny nénikém is. Azt mondta, hallgatnom kellett volna, mert ezzel tönkretettem a családunkat. Édesanyámnak lelkiismeret-furdalása volt, mert nem tudott erről, mert nem állt mellettem, hogy megakadályozza a bántalmazást, amely nyolcéves korom óta zajlott. – De a szexuális erőszakról szóló törvény értelmében mindezekről nem készült hivatalos feljegyzés. Belenézek a szemébe, csodálom, hogy vág az esze; azonnal rájött az okos kis tervemre. – Pontosan. A szexuális erőszak áldozatai egy életre anonimitást

élveznek. A vádam megvédett. Mindent, ami arra utalt, hogy megerőszakoltak, így az idegösszeomlásommal kapcsolatos orvosi papírokat is, szigorú titoktartással kezeltek. – És a kórház? – Megállapították, hogy pszichotikus epizódom van. Rövid szkizofreniform zavar. De felmerült bennem, jobban mondva, a nővéremben, hogy talán csak azért adták ezt a diagnózist, mert a kórházi orvosoknak nem beszéltem a babáról… – A szégyen miatt. – Egyszerűen képtelen voltam rá. Elmondtam a pszichiátereknek, amit tudniuk kellett, beszéltem arról, hogy gyerekkoromban bántalmaztak, aztán megerőszakoltak, és ennyi elég volt. Hogy segítsenek. Hogy kaphassak gyógyszereket. Hogy anonimitást élvezzek. Hogy kórházba fektessenek, és kezeljenek. Conner ismét ráncolni kezdi a homlokát. Újra belekortyol a teába. Megint kinézek az ablakon. A kutya eltűnt. A világ kihalt, az elnémító hóesés meghátrálásra késztetett mindent és mindenkit, úgy tűnik, még Maenporth erőtlen kis hullámai is feladták. És végül lecsillapodtak. Ez az elme fénye. Felmerül az öngyilkosság és a gyermekgyilkosság kockázata. – Rendben, most már éppen eleget tud, doktor Conner. Tudja, miért akarom minden nehézség ellenére megtartani ezt a gyereket, azért, mert egyet már elveszítettem. Mindent tud rólam. Úgyhogy, árulja el! Megőrültem? Visszatért a pszichózis? A férfi megrázza a fejét. – Szörnyű történet. – Nem kérek a sajnálkozásából! A véleményére vagyok kíváncsi. – Természetesen. – Int, mintha beszédet akarna tartani. – Először is, hadd biztosítsam róla, hogy a terhesség alatti, illetve terhesség kiváltotta pszichózis igen ritka. – De a weboldalon… És a nővérem… – A Google nem a jó barátja, legalábbis ebben az esetben. A weboldal téved, jobban mondva félrevezető. Ha fiatalabb korában valóban szülés utáni pszichózisban szenvedett, azt nagy valószínűséggel a rendhagyó

körülmények váltották ki. – Rám néz, és próbál megnyugtatóan mosolyogni. – És így igaz, azok a nők, akik megélik ezt a fajta pszichózist, valóban jelentősen nagyobb eséllyel szembesülnek ugyanezzel a problémával a második terhességük után. Sürgősen fel kell keresnie egy szakembert, hogy felkészülhessünk, léteznek jó és hatékony gyógyszerek, amelyeket felírhatunk. Az újév elejére szervezek egy konzultációt, de karácsony előtt már nem tehetünk sok mindent, közel az ünnep. Hadd nézzem meg a naptáramat! Felveszi a telefonját, és megnézi a naptár alkalmazást. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha ez az egész csak színjáték lenne. Csapda. Ki kell szabadulnom innen. Magam mögött hagyni a hangokat. Kényszerítem magam, hogy az orvosra nézzek. Hogy türelmesen várjak, és reménykedjek. – Nos – pillant fel végül –, január második hete tökéletes lenne. – Jelentőségteljes pillantást vet rám. – De, hogy visszatérjek a kérdésére, a terhesség ideje alatti pszichózis tényleg nagyon ritka. Ezért is hívják szülés utáni rendellenességnek. Nem hinném, hogy az ön esetében erről lenne szó. A terhesség alatt? Lehetséges, de nem valószínű. Egy biztos, a pszichotikus emberek ritkán fordulnak orvoshoz, ez szinte a diagnózis egyik feltétele. – Akkor, mi történik velem? Talán szellemet láttam? – Nem. – Akkor kit láttam? Nina Kerthen meghalt, igaz? A doktor elgyötörten megvonja a vállát. – Igen. Meghalt. Láttam a DNS-eredményeket. Részt vettem a nyomozásban. Senki nem élhet túl egy ilyen zuhanást, abban a bányában, olyan hideg vízben. Nina meghalt. A lelkem mélyén legszívesebben nyüszíteni kezdenék. A hangok hallgatnak, de így magamra maradtam ezzel az egész zűrzavarral; imára képtelen tenyerembe temetem az arcom, összezárom az ujjaimat, hogy elrejtsem a könnyeket. – Akkor mi a franc történik velem? A hangok, amiket hallok, az a nő a buszon, a parfümje a házban. Kérem, segítsen! Mindig olyan egyedül vagyok. Nincs senkim. Senki se szól hozzám. Csak a ház. Tessék. Végül, csak sírva fakadok. Tisztességes, hüppögő zokogás.

Szégyellem magam, és valahogy mégsem érdekel. A beszédemből látszik, honnan jövök. Francos, fene, satöbbi. És a hó csak hull. Mert itt a karácsony. Conner felkel, úgy néz ki, mindjárt megölel, önkéntelen válaszreakció. Ám végül inkább csak a vállamra teszi a kezét. Megfordulok, és könyörögve felnézek rá, mintha még mindig hatéves lennék, és egy olyan apát keresnék, aki nem molesztál. A doktor keres egy zsebkendőt, odanyújtja nekem, aztán visszaül a helyére. – Maga mondta, hogy erősen beütötte a fejét, amikor leesett a lépcsőn. Ezért elképzelt egy alakot, elképzelte Ninát. Sötét volt, csakis ez történhetett. Az elménk hajlamos emberi alakokat látni ott is, ahol nincs senki. Ez egyfajta tanult reflex. Ami pedig a hangokat és a buszt illeti, ezekről csakis a stressz tehet. Szerintem szép lassan megőrjíti saját magát. És ez nem meglepő. Carnhallow komor és elhagyatott hely. Ám a lényeg az, hogy amikor megkérdezték ezekről a dolgokról, teljesen világosan válaszolt. Teljesen. Nem őrült, Rachel, és ez nem valami veszélyes pszichózis. – És Jamie? Meg amiket mondott? Conner arcára pillanatnyi árnyék vetül. – Jamie nehéz eset. Még nem épült fel teljesen az édesanyja halála óta. – Ezek szerint nem én hallok dolgokat, hanem ő tényleg ezeket mondta? – Igen, nagyon valószínű. Bár az is lehetséges, hogy ön ebben a lázas állapotban kiszínezi, túlmagyarázza és táplálja a fiú traumáit, és így láthatta a buszon egy teljesen hétköznapi nőben Nina Kerthent. Az is előfordulhat, hogy Jamie reagál az ön aggodalmaira, és viszonttáplálja azokat, vagyis negatív szinergiával, a folie à deux egyik fajtájával állunk szemben. És most, hogy az apja nem tartózkodik Carnhallow-ban, valószínűleg még jobban össze van zavarodva… Conner elhallgat. Rájövök, hogy miért. Hallott rólam és Davidről, és most beismerte, ezért zavarba jött. – Ezek szerint tud a távoltartási végzésről. Conner csóválni kezdi a fejét, és felsóhajt. – Nyugat-Cornwall nem nagy hely. Van néhány ügyvéd barátom Truróban. Először nem akartam elhinni, aztán eszembe jutott, hogy láttam az

arcán azokat a sérüléseket, amikor legutóbb Carnhallow-ban jártam. Igazán mocskos ügy. David szégyellheti magát. – Előfordult, hogy valami hasonlót tett Ninával? A doktor összerezzen. – Tudomásom szerint nem. Odavolt érte, a rajongásig szerette. Bár akkoriban nem sokat találkoztam velük, mert Jamie születése előtt nagyrészt Londonban és Párizsban laktak. Igen, a vége felé voltak vitáik, mint mindenki másnak. És azt hiszem, az unalom is közrejátszhatott, Nina nem érezte jól magát Carnhallow-ban. Ragyogó, gyönyörű nő volt. És David rettenetesen megsínylette a halálát. – Biztos vagyok benne. A hangom keserűen szól, és nem bajlódom azzal, hogy leplezzem. A keserűség józan reakció. Úgyhogy lehet, hogy mégsem ment el az eszem. Felhajtom a teámat, és leteszem a csészét. Megnyugtató a csend. Mérlegelnem kell, amit az orvos mondott. Nem vagyok őrült. Ez egy ablak, egy reménykeltő repedés. Túl fogom élni. Egyszerűen át kell vészelnünk a karácsonyt. – Oké, köszönöm. Nagyon szépen köszönöm a segítséget. – Az órámra pillantok. – Most haza kell mennem. Elköszönünk, kimegyek a kocsihoz az egyre sűrűbb hóesésben; aztán elfordítom a kulcsot, és kilométereken át vezetek a tomboló hóviharban. Egész Nyugat-Cornwallban havazik; kavarog Chysauster vaskori falujában, havazik a lápvidék meg Carharrack és Saint Day templomai fölött. Chacewater, Joppa és Lamorna utcácskáiban. Havazik Playing Place-ben, Roselandben és Glowethben. És az arcom megint könnyben úszik. Bámulok kifelé a szélvédőn a Hölgyek Erdején át vezető utolsó néhány kilométeren, végig a hepehupás völgyben. A gyönyörű házról, amely megbújik a rengetegben, mint egy aranyozott ékszerdoboz egy töviskoszorúban, eszembe jut az a nap, amikor először ide jöttem, és elolvastam Carnhallow történetét. Amikor megismertem Nyugat-Cornwall és a Kerthenek múltját. Hogy vágytam rá, hogy mindennek részese lehessek, ücsörögtem a sárga társalgóban, néztem, ahogy a nyári napfény megcsillan a liliomokon, és nem akartam mást, csak ehhez a megtört, mégis gyönyörű helyhez tartozni. Bele akartam szövődni

Carnhallow végtelen, tekervényes történelmébe. Kész voltam rá, hogy a berkenyék köré fonódjak, hogy gyökeret eresszek ezen a helyen. És most mindennek vége. Az álmom szép lassan elenyészett. A fák feketék és kopaszok, és olyan sűrűn hull a hó, hogy szinte alig látom a szirtekbe mélyedő bányákat, ahol a járatok a tenger alá futnak. Leparkolok Cassie Toyotája mellé. Aztán belépek az ajtón, és azonnal körbefog Carnhallow hidege, a tolakodó emlékek és a gyász. Végignézek az öreg hallhoz vezető folyosón, ahol Nina Kerthent láttam. Legalábbis azt hittem, hogy látom. Mert valójában nem láttam semmit. Hiszen nem vagyok őrült. A folyosó sötét és kihalt. Nincsenek ott szellemek. Elfáradtam. Hallom, hogy Jamie a konyhában beszélget Cassie-vel. Nem akarok köszönni nekik. Inkább felmegyek a lépcsőn, elgyötörten ágyba zuhanok, és azonnal elalszom. De egy álom megzavarja a pihenésemet. Apám vezeti az autót, én a hátsó ülésen ülök. Tízéves lehetek, karácsony van, és Jenny nénihez megyünk. Apám olyan részeg, hogy az autó kipördül, ő pedig csak nevet, amikor Carnhallow-nál elütünk egy gyereket. Kiszaladok. Megölelem a mezei nyulat, de elviszik tőlem, a tengerhez, hogy Zawn Hannánál belevessék a vízbe, és most a saját hajamtól fuldoklom, úgy fúj a szél. Olyan hangosan sikoltok, hogy felébredek. Megborzongok, számban az álom keserű íze, és megpróbálok magamhoz térni a kábult szendergésből. Aztán az éjjeliszekrényemen álló poros pohár felé nyúlok, és nagyokat kortyolok. A szoba sötétbe borul, csak a folyosóról szűrődik be némi fény. Olyan, mintha csak tíz percet szundítottam volna, mert egyáltalán nem érzem magam kipihentnek, de valószínűleg több órája az ágyban vagyok. És ekkor Jamie ront be a szobámba. Rettegve beugrik mellém az ágyba, és szorosan megölel. – Rachel, Rachel, Rachel… – Mi a baj? Úgy szorít, hogy már fáj. Gyengéden eltolom magamtól, és észreveszem, hogy sír. Rózsaszín az arca. – Mi baj, Jamie? Mi történt?

– Visszajött, itt van… Láttam… Belém hasít valami furcsa hidegség, mint egy jégből faragott penge. – Kit láttál? – Anyut. – Kapkodja a levegőt a rémülettől. Bár az én szívem is összeszorul a félelemtől, igyekszem higgadtnak, észszerűnek és józannak látszani. Nem vagyok őrült. Meg tudtam válaszolni a kérdéseket. Megmondta az orvos. – Jamie! Nyugodj meg! Cssst! – Ő az! – Jamie majdnem kiabál. – És mégsem ő az. Lent volt, a bányánál, nem emlékszel? Ott volt, ő volt az. Beszélt hozzám, ő volt az. Olyan illata volt, mint anyunak, mint az én anyukámnak, anyu volt az, de mégsem ő. Ő volt, de mégsem ő. Igen, de nem. – Jamie… – Meghalt, de mégsem. Rachel, Rachel! Megérintettem az anyukámat, de mégsem. Láttam az anyukámat, de mégsem. Megöleltem, de mégsem. Egy szellemet láttam, Rachel! Egy szellemet öleltem meg. Egy szellemet érintettem meg. Egy szellemet, egy szellemet!

Délután

Már azt hittem, megmenekültem; hogy az orvos kirántott a jeges vízből. És most visszacsúsztam, kétségbeesve kapálózom a sötétségben. Fuldoklom. Jamie a tekintetemet keresi. – Ugye, hiszel nekem, Rachel? Ott volt! Lent a bányában. Az embermotornál. Elmondtam apunak, de nem hitt nekem, aztán elmondtam Cassie-nek is, de ő sem hitt nekem. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Talán legjobb lenne, ha bevallanám, hogy én is láttam Ninát, ha közölném a kisfiúval, hogy az anyukája él, vagy, legalábbis, félig él a kettőnk csalóka képzeletében. De amit Jamie a bányáról mond, csak még inkább összezavar. Mikor járhatott Morvellannál? Miért hagyta Cassie, hogy elkószáljon? Minden olyan zavaros, a szél feltartóztathatatlanul száguld a lápvidéken, miközben a karácsonyi időjárás felkészül, hogy még több hóval borítsa be ezt a kísértetjárta völgyet. Tényleg megőrült. Hiszen megint gyereket vár. Dilis lotyó. – Elég! – mondom magamnak és Jamie-nek. A fejemben beszélő hangnak. – Kérlek, hagyd abba! Jamie értetlenül néz rám. – Rachel? – Jamie… Valahogy meg kell találnom a kiutat ebből az útvesztőből. Túlkiabálni az őrültséget. És hazudnom kell Jamie-nek. Úgy kell tennem, mintha én lennék a józan és kiegyensúlyozott felnőtt, akire támaszkodhat. – Jamie, nem láttál semmit. – De, igen, Rachel! Ő volt az, de mégsem ő. Tényleg anyu volt az, tudom, hiszem. De, de. De olyan furcsa volt, mint egy álom. Láttam őt a bányában, és megöleltem. Ott volt a szeles hidegben, éreztem az illatát, megöleltem, megérintettem, és ő is megölelt engem. Tényleg! Látom a kétkedést a tekintetében. Látom, hogy megkérdőjelezi a saját tapasztalatait. Ó, ismerem ezt az érzést. Kristálytisztán látom magam előtt a képet. A fehér bőrű, karcsú, gyönyörű és szőke Nina Kerthent, ahogy elegáns, sötét kabátjában előjön a

bányából, és odalép a fiához. Szorosan magához öleli, miközben hideg könnycseppek csillognak a szemében. – Hol van Cassie? Jamie szomorúan megvonja a vállát, a hangja még mindig feszült és ideges. – A sárga társalgóban. Nagyival beszélgetett. Valaki eljött nagyiért. Nem tudom, ki. – Juliet itt van? Vagyis a nagyi? – Szeretett volna találkozni velem, mielőtt elmegy, egy karácsonyi játékot játszottunk, de aztán elindult, és kinéztem a szobám ablakán, és láttam, hogy távolodik. – És elmondtad a nagymamádnak, hogy láttad anyukádat a bányánál? Elmondtad a nagyinak? Jamie beszívja a levegőt, és bólint. – Igen, beszéltem nagyival. És Cassie-vel is. Mérges volt rám. Azt mondja, a szellemek gonosz lények. Azt mondja, nem szabadna így beszélnem. Rachel! Miért nem hisz nekem senki? El tudom képzelni, ahogy Cassie leszidta a fiút. Ő is halálra van rémülve. Hiszen ott lóg a nyakában a gonosz erők ellen védő amulett. Tudom, hogy hetek óta a felmondáson gondolkodik, boldogtalanná tette Carnhallow egyre mérgezőbb légköre. Hozzám egyáltalán nem lojális. Lehet, hogy éppen ez az epizód szolgáltat ürügyet a távozásához. Itt hagy minket elszigetelten és egyedül. Öngyilkosság. Vagy gyerekgyilkosság. – Rachel? – Jamie, most muszáj… Jamie! Sajnálom! Tudod, mit? Mit szólnál, ha lemennénk, és ennénk vacsorára egy kis grillkolbászt és krumplipürét? Jamie bánatosan, kétkedve néz rám. Ez az ibolyakék tekintet a lelkem mélyéig hatol. Eszembe jut az anyja szeme, a szempár, amely az öreg hall felé vezető folyosóról nézett rám. Nem. Igen. Nem. Kiráz a hideg a gondolattól, attól a hűvös, kolostori teremtől. Valami van ott. Tudom. Hiszen Nina ott volt, onnan jött elő a sötétségből. Valami van az

öreg hallban. Igen. És rád vár. Megragadom Jamie kezét, és a konyhába vezetem, ahol megsütöm a kolbászt, és összetöröm a krumplit, miközben a kisfiú a pult mellett ücsörög, és egy futballmagazint nézeget. Az imádott Chelsea-jéről. A tányérra merem a pürét, nagy, fehéren gőzölgő kupac. Aztán a kolbász következik, egyenesen a serpenyőből, de egyet leejtek. Felveszem a kolbászt, és kidobom a szemetesbe. Van még elég, gyönyörűen megbarnultak. Három is megteszi. Jamie teljesen belemerül az újságjába. Szinte fel se néz, amikor elé teszem a tányért. Csupasz tarkója fehéren világít, ahogy a magazin fölé hajol. Micsoda karcsú nyak! Milyen szép gyerek! Az a csodálatos szempár. Ez a nyak olyan védtelen. Olyan fehér és vékony. Könnyen el lehetne törni. – Köszönöm. Most már nyugodt a hangja, lehiggadt a heves kirohanás után. Talán csak úgy tesz, mintha minden rendben lenne. De a bányák említése akkor is aggasztó. Mikor mehetett oda? Megszólal a mobilom, rezeg és forog a gránitlapon. Hála az égnek! Felötlik bennem a lehetőség, hogy talán David az. Rájövök, hogy erre vágyom. Szeretnék beszélni a férjemmel. Hiányzik. Hiányzik, ami voltunk, és amink néhány hete még megvolt. Amikor erre gondolok, feléled bennem az önutálat. A bántalmazott gyerek beszél belőlem, aki megbocsát a bántalmazójának. David erőszakos ember. Megütött. Nem érdemli meg a szeretetemet. A telefon kijelzőjén Juliet neve villog. – Halló? Juliet? – Rachel? Beszélnünk kell. Viszonylag nyugodtnak hangzik, talán higgadtabb, mint én. – Juliet, miről van szó? – A konyhában vagy? Jamie is veled van? – Igen. – Jól van? – Hmm… Igen. – Nem akarom felzaklatni Jamie-t, úgyhogy a konyha

legtávolabbi részébe sietek, az adventi naptárhoz. Innen már nem hallhat. A naptár egyik kis ablakából vidám, pirospozsgás télapó integet egy szánról. Már csak három nap van karácsonyig. És a hó vastagon belep mindannyiunkat. – Éppen vacsorázik. Minden rendben. – De nem volt jól, ugye? – Tessék? A naptáron lévő télapó a magasba emel egy bögre italt. Mézsört. Vagy árpabort. A rénszarvasoknak hatalmas, kövér orruk van, mint a cseresznye. Jön a karácsony! – Rachel, Penmarrickéknél vagyok, Lanihorne Abbey-ban. Itt töltöm a karácsonyt. Korábban eljöttek értem. Muszáj volt kiszabadulnom néhány napra, tudod, sajnálom, de az egészségem mostanában nem a legjobb. Ez a sok aggodalom! Muszáj volt közelebb kerülnöm egy kórházhoz. Magába szippant a sötétség. Juliet elment? Csak hárman maradtunk Cassie-vel és Jamie-vel? – Rendben… – Rachel! – A hangja megremeg. Magánál van, mégis habozik. – Mondanom kell valamit. Nem hazudhatok. Rachel, mielőtt Andrew Penmarrick idehozott, együtt voltam Jamie-vel. A hideg szél dörömböl a konyha ajtaján. – És? – Szörnyű volt. – El-elcsuklik a hangja. – Láttam a kis Jamie-t a konyhában. Istenem! Beléptem, és úgy nevetett, ahogy régen, olyan boldog volt, amilyennek Nina balesete óta egyszer sem láttam. Olyan volt, mintha valóban az anyját látná. És amikor megkérdeztem, miért nevet, mérges lett, mérges és rémült, és azt mondta: „Itt van, anyu már itt van.” Teljesen meggyőzőnek tűnt. Azt hiszi, hogy az anyja visszatért. Carnhallow-ba. – De ez nevetséges… – Tudom, tudom. És mégis hiszek neki, mert alaposan megfigyeltem, amikor ezt mondta. Tudod, milyen, amikor időnként elfordítja a fejét, és olyan szomorúan néz az emberre, amikor tényleg igazat mond. Most is ilyen volt.

Este

Nem tagadhatok. Tudom, mire gondol. Tudom, hogy viselkedik Jamie, amikor valóban igazat beszél. Pontosan úgy tesz, ahogy a nagyanyja leírta. De ez lehetetlen. Küszködve igyekszem megérteni, és szavakat találni. – Ezek szerint egy szellemet látott? – Igen. Nem is tudom. Ó, ó! – Juliet? Egy pillanatra elhallgat, majd újra beszélni kezd. – Mit csináljunk? Fogalmam sincs. Visszamennék, de most olyan erősen havazik, évek óta nem láttam ilyet, tudod, errefelé elég ritka. De amikor megtörténik, szentséges ég! – Csúnyán köhögni kezd, aztán hozzáteszi: – Carnhallow-t teljesen elzárhatja a hó; az utak mélyen fekszenek, és a völgy még annál is mélyebben, jobb, ha felkészülsz, ha alaposan bevásárolsz. Áramszünet is előfordulhat. Ez teljesen kiszámíthatatlan. Egyik évben el kellett gyalogolnunk Zennorig, mert egy fél hétig el voltunk zárva, és nem maradt másunk, csak mandarin, dió meg tojáslikőr. Hagyom, hogy egy pillanatra elkalandozzon. Az adventi naptár tizenöt centiméterre lóg a falon. Az ablakokban pingvinek és szánkók, karácsonyfák és jegesmedvék. Egyetlen keresztény utalás sincs, és ez nagyon is helyénvaló. Elvégre Nyugat-Penwithben vagyunk, olyan közel a szárazföld pereméhez, hogy inkább valami pogány karácsony köszönt ránk. A félelem és a máglyák időszaka, egy utolsó ünnep, amellyel távol tarthatjuk a hideget, mielőtt a szörnyetegek felbukkannának. És talán én vagyok ez a szörnyeteg. Próbálom összeszedni magam, és behatolni Juliet halvány és kusza emlékei közé. Ő az egyetlen mentsváram. Az egyetlen forrás, bármilyen megbízhatatlan. – Juliet, kérem, figyeljen rám! Lehetséges, hogy Nina túlélte a balesetet? – Á! Azt nem hinném. – És biztosan ő volt az, aki lezuhant abba az aknába? Szünet.

– Igen. – Akkor ez egy ördögi kör, Juliet. Nina két évvel ezelőtt vízbe fulladt. Ön mégis azt állítja, hogy Jamie látja az anyját. Ez lehetetlen. – Rachel, én meg sem próbálom megérteni. Ezek az emberek… – A zavartsága lassan eluralkodik rajta, látom magam előtt, ahogy küszködve keresi az értelmes szavakat, miközben Lanihorne Abbey telefonja mellett ücsörög. – Néha magam is azt hiszem, hogy érzem a parfümjét, érzem, hogy a közelben van. De persze biztosan nincs igazam, ne is hallgass rám! Egyedül Jamie számít. Azt mondja, megölelte Ninát a bányában. – Igen, tudom. Nekem is elmesélte. De többet kell tudnom. Belekapaszkodom a reménybe. Ha valóban Ninát láttam a buszon, talán nincs idegösszeomlásom, nem egyensúlyozom a pszichózis peremén, és talán dr. Connernak igaza van, még ha nem is abban az értelemben, ahogy ő gondolja. – Juliet, kérem, mesélje el még egyszer, hogy mi történt Nina halálának estéjén! Ha nem halt meg, talán valami nagyon furcsa dolog történt, és együtt kibogozhatjuk a szálakat. A naptárról gyanakodva méreget egy pingvin. Várom, hogy megszólaljanak a hangok. Csönd. Ez jó jel. Kérlek, menjetek el, és hagyjatok békén! Juliet így válaszol: – De már ismered az események láncolatát. Olyan rémes, olyan rettenetes. Tudod, hogy David hazudott, és azt mondta, Jamie nem volt ott a balesetnél. Amikor valójában ott volt. És azt is tudod, hogy David mindannyiunkat megkért, hogy Jamie érdekében hallgassuk el az igazságot. Elfordulok az adventi naptár ablakaitól, és a konyha ablakaira pillantok. Több centiméteres hó áll a párkányon. Mintha egy giccses bolti kirakat másolata lenne. – Mindezt tudod, tehát ugyanannyit tudsz, mint én. – De ön volt az egyetlen szemtanú, Juliet. Cassie-n kívül csak ön tudhatja, hogy mi történt valójában. – Én el akartam mondani az igazat! – Úgy beszél, mint akit megsértettek. – Tényleg el akartam! A szobámban voltam. Mindannyian ittunk, voltak valami karácsonyi vendégek is, de ők már rég elmentek, nagyon későre járt,

és már majdnem elaludtam, de hangokra riadtam. Hangos veszekedésre. David és Nina kiabált egymással. Nem értettem, miről volt szó, de aztán hallottam, hogy a fiam azt kiáltja: Hogy mondhatsz ilyet? Hogy mondhatsz ilyet? – Juliet elhallgat, de a csönd ezúttal vonakodásból és nem zavartságból fakad. Juliet egyértelműen tud valamit, és közel áll hozzá, hogy elárulja. Amilyen gyengéden csak tudom, megkérdezem: – Valami mást is hallott, nem igaz? – Elképzelem ezt a kedves, intelligens idős hölgyet a vonal túlsó végén, egy hatalmas, előkelő szobában, a háttérben karácsonyfa, és igazi gyertyák világítanak. A márványkandallóban kellemes tűz lobog. Juliet hangjából árad a bűntudat. – Nina mondott valami jelentőségteljes dolgot, valamit, amit David nem tudott tolerálni. Sokatmondó hallgatás következik. Esküszöm, hallom, ahogy Carnhallow ereszcsatornáin formálódnak a jégcsapok. Juliet válasza csendes és szomorú. – Még soha senkinek nem mondtam el, de még valamit hallottam aznap éjjel. Nina olyan hangosan üvöltött, hogy a világ másik végén is hallani lehetett. Visszatartom a levegőt. Hull a hó. Manaccanra és Killivose-ra. Boskennára és Redruthra. – Azt kiabálta: Miért nem mondod el neki? Miért nem árulod el a fiadnak a mi mocskos nagy titkunkat az igazi szüleiről? Aztán felnevetett, mintha csak egy szörnyű, gúnyos tréfa lett volna. De igazat mondott. – Nina arra célzott, hogy valójában nem David Jamie apja? – Igen. – És ön nem mondta el a rendőrségnek? Miért, Juliet? Nem kapok választ. Tajtékzom a dühtől, akár a Levant szikláinak ütköző hullámok. – Tudom, miért hallgatott! Tudom. Mert ezzel gyanúba keverte volna Davidet, igaz? Mert így volt indítéka arra, hogy megölje a feleségét? – Majdnem kiabálok. Juliet most már sír. A hang valahonnan a torkából jön, poros és tragikus. – Ó, Rachel! Annyi hazugság volt aznap éjjel, olyan sok. Azt tettem,

amit a fiam kért, hogy elcsendesítsük a dolgokat. Hogy megvédjük Jamie-t. Megóvjuk a nyomozástól. Talán olyan rosszat tettem? Erősnek kell lennem. – Igen, én azt hiszem. – Óóó! – hallom a szaggatott légzését. – Ó, istenem! Ez olyan rémes. Olyan régóta van már bűntudatom. Talán ezért nem tudok tisztán gondolkodni, talán ezért képzelődöm olyan sokat. Talán azt szeretném, ha Nina életben lenne, mert az azt jelentené, hogy David nem ölte meg a saját feleségét, Jamie édesanyját, és ő nem mondta volna azt a rémes dolgot, és Jamie valóban az unokám lenne. Muszáj hinnem benne, mert ő az egyetlen, aki megmaradt nekem. A gyönyörű Jamie. Ó, istenem! – Juliet feltartóztathatatlanul zokogni kezd. – És most ez a hó.

KARÁCSONY Reggel

Beugrunk a St. Ives-i Tescóba, mielőtt bezárna az ünnepekre. Kapkodva megveszek mindent, Jamie magába zárkózva követ, engem néz, zavart, de engedelmes. Tegnap nem tudtunk bevásárolni, olyan erősen havazott, de mára abbamaradt. Az ég olyan fehér, mint a kórházi lepedő, de a hó mára karácsonyi fegyverszünetet hirdetett. – Ennyi? – Jamie bekukkant a bevásárlókocsinkba, miközben a pénztár felé tartunk. – Rachel, megvan minden? A kocsimban van egy nagy doboz kréker. Egy pulykatekercs. Néhány szem krumpli és kelbimbó. Egy miniatűr karácsonyi puding. Jamie pazar karácsonyokhoz szokott. Rengeteg felnőtt nevetgélt körülötte, amikor az elegáns Nina meghívta az elegáns barátait. Rumban eltett gyümölcsök. Méregdrága whiskyk. Galette és kecskesült. És az apja állt mindent – nagylelkű és elbűvölő, jóképű és szellemes. Ez alkalommal csak hárman leszünk, Cassie, Jamie és én. Kicsi, tragikus karácsony. Én megszoktam a tragikus karácsonyokat. És az utána jelentkező szomorúságot. – Nem lesz nagy vacsora, Jamie, csak hármasban leszünk. De megígérem, hogy jól érezzük magunkat. És jó sok ajándék kerül a fa alá. – Ó, az jó lesz. Bátor a mosolya. A válla olyan karcsúnak tűnik a kedvenc piros pólójában. Minden ruhájának van valami rejtett, de rettenetes üzenete. A nyolcéves kisfiúk átlagos farmernadrágjai, az ártatlan, kisfiús kék focimezek, a pomponos gyapjúsapka a hideg téli napokra, egyetlen vele egykorú gyereknek sem szabadna ennyi mindent megélnie, ilyen események középpontjába kerülnie. Bárcsak eszembe jutna valami biztató. Valami boldog vagy vidám dolog; egy tréfa, amivel elterelhetném a figyelmét. De nehéz olyan témát találni, amely nem vezet az ingatag sziklákhoz, amelyek egy csapásra beomolhatnak a lábunk alatt, az édesapja kitiltásához, a kezdődő összeomlásomhoz vagy

az édesanyja halálának rejtélyéhez. És a karácsony fenyegető derengéséhez. Mindenhol veszélynek vagyunk kitéve; még itt, az áruházban is körbevesz bennünket a karácsony, mindennel, ami ezzel jár – olyanok vagyunk, mint egy kis hajó a hatalmas, sötét sziklák felé közeledve, amelyek a cornwalli felföldet vigyázzák, a Manacle-ok, Wolf Rock, Main Cage felé. Annyian meghaltak már ezen a veszélyes partszakaszon. – Rachel? Megrázom a fejemet, hogy visszatérjek a valóságba. Legalább most nem hallok hangokat. – Igen? – Kérdezhetek tőled valamit? – Persze. – Kis híján hozzáteszem, hogy „hálás lennék érte”, úgy vágyom egy beszélgetésre. Közben egyre közelebb érünk a pénztárhoz. – Nem bánnád, ha egy nap anyunak szólítanálak? Jamie kedves arca felém fordul. Hogy leplezzem a zavaromat és a félelmemet, leveszek a polcról egy babkonzervet. Azt akarja, hogy az anyukája legyek. Régóta vágyom erre. De nem ilyen körülmények között, a karácsonyi rettenet kellős közepén. Talán legjobb lenne, ha megszöknék vele, ha kimenekíteném ebből az egészből. A gyönyörű mostohafiamat. Akit úgy szeretek. – Ööö… Nem, dehogy – válaszolom, és a kocsiba dobom a babot. – Persze hogy szólíthatsz anyunak, ha akarsz. Klassz lenne, hiszen én is azt szeretném, ha egy család lennénk. – Ha apu visszajön, anyunak foglak szólítani, és minden rendbe jön. Ugye, Rachel? Kérlek! Szólásra nyitom a szám, de megelőz, és hadarni kezd: – Mintha anyu nem egészen olyan lenne, mint régen, tudod, anyu, ott lent, a bányában. A Morvellanban lévő anyu. Az arca más lett, de amikor megöleltem, éreztem, beszívtam az illatát, és tudtam, hogy anyu az, de ez hogy lehet… Hiszen ő meghalt. – Amikor elhallgat, szinte elviselhetetlen az arcára kiülő gyötrelem. – Jamie, édes! – Megállok, és szembefordulok vele, kisimítom az arcából a haját. – Bátornak kell lenned. Át kell vészelnünk ezt a karácsonyt. Elkészítem ezt a finom vacsorát, sült pulykát és chipolata kolbászt. Szereted a kolbászt? Talán sütünk bacont vagy virslis levelest. Vettem néhány nagyon

gusztusos virslis levelest, és csapunk egy kedves kis karácsonyt… – És apu? Apu nem jön vissza karácsonyra? Nem lesz velünk holnap? Már vártam a kérdést. Most kénytelen leszek megbirkózni vele. – Carnhallow-ban karácsony reggel nem lesz velünk. Csak Cassie, te és én. De ha jó az idő, délután Cassie elvisz hozzá, úgyhogy az egész napot vele töltheted, csak nem otthon. Olyan fájdalom ül ki az arcára, hogy nincs szükség szavakra. Egy ideig csak állok, majd elkezdem tolni a bevásárlókocsit. Ki kell jutnunk innen. Elég nehezen értünk ide, nem tehettem mást, a part menti úton kellett jönnünk, és kétszer majdnem nekimentünk a kőfalaknak, úgy csikorogtak és csúsztak a kerekek. Mostanra sárgulni kezd a téli fény, majd lassan teljesen elhal. A pénztárosok folyton az órájukat nézik, alig várják, hogy három óra legyen, és piros, télapós miniszoknyájukban meg manósapkájukban elindulhassanak a kocsmába. Örömmel velük tartanék, valami vidám kis helyre a bájos St. Ivesben, például a kikötőben működő Sloopesba. Elvégre csak harmincéves vagyok, elég fiatal ahhoz, hogy élvezzem a homályos kocsmák melegét, és fagyöngy alatt csókolózzak karácsonyeste. De nem ebben az évben. Ehelyett kénytelenek vagyunk megtenni a sziklák között kanyargó, gyötrelmes utat Carnhallow és egy jóval magányosabb ünneplés felé. Kitolom a kocsit a hűvös parkolóba, és bepakolom a csomagtartóba a szerény bevásárlást. Sirályok reszketnek a kerítésen, kocogtatják visszahajló, sárgás karmukat; fojtottan rikácsolnak, mintha csendesen rettegnének. És újra elkezd zuhogni a hó, azzal fenyeget, hogy St. Ivesben ragadunk. Miért nem hajtasz le a szikláról? Elhessegetem a gondolatot. Koncentrálj! Ez a véget nem érő, ismétlődő hóesés, amely három napja még hangulatosnak tűnt, mostanra fenyegetővé vált. A hó elzárhat bennünket, figyelmeztetett Juliet. A hóviharok csapdába ejthetnek, és megfoszthatnak az áramtól. Nem tehetek róla, muszáj mérlegelnem a másik dolgot is, amelyre burkolton utalt, lehet, hogy David gyilkos. És ha az? Lehet, hogy újra megtenné? Ki van zárva a saját házából, és

egy válás elébe néz. Útban vagyok. Csapdába estünk Carnhallow-ban. Kelly Smith, a polgárőr, hetekkel ezelőtt azt mondta: Túl sokszor láttam már… Aki egyszer megteszi, újra megteszi. Ha hazaérünk, fel kell hívnom. Úgy lesz. Vagy inkább mégsem. Lecsapom a csomagtartó ajtaját, bekötöm Jamiet a hátsó ülésen, majd beindítom a motort, és megpróbálok észszerűen gondolkodni. – Mehetünk? – Mehetünk, Rachel. – Akkor, indulás, katona! Ez a Kerthen csapat, amely hamarosan megkezdi felfedezőútját az Északi-sark felé. Jamie erőtlenül felnevet. Én is erőtlenül viccelődöm. Haza kell érnünk, mielőtt az utak járhatatlanok lesznek. Kínzó dilemma. Ha a rendőrség újraindítja a nyomozást, és Juliet gyanúja helyesnek bizonyul, Davidet börtönbe zárják. Legalább húsz évre. Ha elítélik, és börtönbe kerül, Davidnek nem lesz több bevétele. Magunkra maradunk a házban, amelyet valószínűleg el kell adnunk. És Jamie elveszíti az apját húsz évre, ami gyakorlatilag egy örökkévalóság, amikor már az édesanyját is elveszítette. És az én kisbabám is apa nélkül nő fel. Ebből csak egyetlen következtetés vonható le, jobb, ha nem bolygatjuk a múltat, és hagyjuk, hogy Nina holtteste békében lebegjen a bányajáratokban. Már, ha egyáltalán ott van. A pörgő kerekek felfröcskölik a sáros havat, miközben kikanyarodom a parkolóból. A kocsi csúszkál a főúton, az ablaktörlő élvezettel roppantja szét a kecses hópelyheket. Balra kanyarodom, és rátérünk a Zennorba vezető útra. St. Ives külvárosa a vacogó pálmafákkal gyorsan átadja a helyét a hófedte lápvidéknek, amely bájosan csillog és hátborzongatóan mozdulatlan. Minden jégbe és fehérségbe burkolózik. A táj görcsös, fojtott és néma. A gránittömbökről jégcsapok lógnak, mint valami üvegfegyverek. Egyedül a tenger mozog, amely végeérhetetlenül keringőzik, járja a maga haláltáncát. Soha nem hagyja abba. Szinte hisztérikusnak tűnik a fagyott és mozdulatlan

szárazföld mellett. A kocsi kereke megcsúszik a sáros hófúvásokon, és ahogy egyre több hó esik, a koszos foltok eltűnnek, és az út makulátlan fehérben fürdik. Újra. Ismétlés, ismétlés, ismétlés. Mi vagyunk az egyedüli élőlények a lápvidéken, csak mi vagyunk olyan eszementek, hogy kimerészkedjünk ebben az ítéletidőben. – Gyertyagyújtás! – Tessék? Jamie a hátsó ülésről kiabál és mutogat. Egy ütött-kopott fémtábla jelzi a zennori templom irányát. A tábla alá egy plakátot ragasztottak, amelyen az áll: GYERTYAGYÚJTÁS. DECEM BER 24- ÉN, 14 ÓRAKOR. – Menjünk el! Kérlek, Rachel! – Jamie, kezd besötétedni, vissza kell érnünk Carnhallow-ba, mert ha így havazik tovább… – Ez volt anyu kedvence. Mindig elmentünk. Nem szerette a karácsonyt. De a gyertyákat igen. Kérlek, kérlek! Nem utasíthatom vissza. Az édesanyja kedvence. Kelletlenül jobbra kanyarodom, és végighajtok a Zennorba vezető csöndes, hófedte kis úton. A Tinner’s Arms névre hallgató kis kocsmát szivárványszínű, karácsonyi díszkivilágításba öltöztették. Látom, hogy emberek iszogatnak odabent, élvezik a kellemes meleget, a vidámságot, a forralt bort és a forró puncsot, miközben kutyák szunyókálnak a tűzhely előtt. A templom előtt több kocsi parkol, néhánynak máris jegesmedveszínű hóbunda borítja a tetejét. Ezek szerint mások is olyan eszementek, mint mi, vannak még olyanok, akik dacolnak az embertelen időjárással. Lassan megállok, de így is majdnem nekicsúszunk a temető falának. Zennor templomának középkori ajtaja nyitva áll; egy lelkész áll ott, nyájasan mosolyog, és üdvözli a vendégeket, miközben lerázzák a havat a sapkájukról és az esernyőjükről. Valahogy tudom, mi fog történni, amikor elindulunk az ajtóhoz vezető ösvényen, Jamie megragadja a karomat, és elhúz balra. A gravitációs vonzerő, a gyász égette fekete lyuk ellenállhatatlannak bizonyul. És valóban, a kisfiú balra pillant, és a keze a karomra kulcsolódik. Most lehúz a jeges, kavicsos ösvényről, az anyja puha hóban nyugvó, üres sírhelye felé. A

tökéletesen megformált sellőhöz. A vészjósló sírfelirathoz. Hópelyhek szállingóznak a temető tiszafáira, a kovácsoltvas kerítés lándzsás hegyére és az anyja csiszolt gránitsírjára, miközben Jamie letérdel a sírkővel szemben. Nem tudom elviselni a látványt, ahogy a jeges kavicsokon térdepel, és erősen magához szorítja a sírkövet, mintha a visszatért édesanyját ölelné. Apró esőkabátba bújtatott, kisfiús karjával megpróbálja átfogni az egész követ, könnyek csordogálnak az arcán, miközben azt suttogja: – Boldog karácsonyt, anyu! Szeretlek, anyu! A hollófekete alkonyat gyülekezni kezd nyugaton, miközben a hó páratlan eleganciával hulldogál a kék Chelsea-sapkára. – Boldog karácsonyt, anyu! Sajnálom, hogy elszomorítottalak. Boldog karácsonyt! Boldog karácsonyt! Nem bírom tovább. Letérdelek mellé, és megpróbálom megvigasztalni. De Jamie gyásza olyan, mint egy víztározó, valami föld alatti folyó, nem látható, amíg felszínre nem tör – hevesen, áradva, mintha képes lenne mindent magával sodorni. – Jamie! A szemem sarkából látom, hogy a lelkész minket figyel az ajtóban. Az üdvözült, karácsonyi mosoly helyét sajnálkozó grimasz foglalta el. Biztosan tudja, kik vagyunk, és mi történik. Ismeri Jamie Kerthen tragikus történetét. – Jamie! – Megölelem a mostohafiamat. – Minden rendben. Semmi baj. Még mindig potyognak a könnyei. Hűvös kis válla reszket a keserű hidegtől és a gyász fájdalmától. Karácsonyi hó hull a zennori megalitokra. Mégis valahogy úgy érzem, jól van ez így. Engedjük ki! Hadd menjen! Hadd hulljon. Három, négy vagy öt percig ölelem Jamie-t. Képtelenség, hogy elszakítsam az apjától. Nem hívhatom fel a rendőrséget. – Viszlát, anyu! Még egyszer megcsókolja a sírkövet, aztán a kabátja ujjával megtörli az arcát. Hópelyhek hullanak a hosszú, gyönyörű szempillájára. Csöndben vagyunk, ketten – együtt. Aztán Jamie felvesz egy kavicsot a sírról, forgatni kezdi a tenyerében, mintha valami ékszer lenne, majd rám néz. – Tudod, hogy anyu szörnyűséges dolgokat mondott? – Tessék?

A megkönnyebbülést hozó szavak csak úgy áradnak a szájából, mint a megolvadt hó. – Folyton veszekedtek. Nem tudom, Rachel, anyu, annyit veszekedtek, és nem tudom, miért. Biztos fontos dolog lehetett, mert apu mérges lett. Akkor este, karácsonykor anyu azt mondta, hogy anyu és apu nem azok, akiknek hiszem őket, de ezt úgy mondta, mintha nem gondolta volna komolyan, és aztán megfordult, és azt mondta: „Hadd mondjak valamit anyuról, hadd mondjam el az igazat!” De én kiabálni kezdtem, és azt mondtam: „Nem!”, azt mondtam, hogy utálom, és elszaladtam a bányához, ő pedig megpróbált utánam nyúlni, hogy bocsánatot kérjen, és megcsúszott. – Jamie arca rózsaszín és fehér a hidegtől. – Talán valami olyasmiről volt szó, amit ő tett, vagy amit én tettem? Azt mondta, egy nap majd megértem ezt a dolgot a karácsonyról, hogy mi miért történt. Hogy miért gyűlölte a karácsonyt. És… – A kisfiú elszántan a szemembe néz, mintha el akarná mondani a mélyebb igazságot, tovább menni, de képtelen lenne rá. Mert nem szabad. – Talán az én hibámból történt, azok a dolgok, amiket mondott a bányában, mielőtt leesett. Az én hibám volt? Megfogom a kezét. – Kérlek, Jamie! Nyugodj meg! Tudod, hogy anyukád a mennyországban van, és onnan vigyáz rád. – De ha a mennyországban van, miért hiszed el te is, hogy holnap meg fogsz halni. Miért jött vissza, hogy elfoglalja a helyedet? Ki az? Megvonom a vállamat, és az ősi napórát szegélyező jégperemre nézek. Így múlik el a világ dicsősége. Jamie-nek vöröslik a szeme a sírástól. – Nem akarom, hogy holnap meghalj, Rachel. Nem akarom, hogy holnap meghalj, és nem akarom, hogy a másik anyu visszajöjjön. Megrémiszt! Nem értem. Nem akarom, hogy elmenj, nem akarok itt maradni apuval és egy szellemmel. Ne halj meg karácsonykor! Égető késztetést érzek, hogy megóvjam ezt a kisfiút, csaknem ugyanúgy, ahogy a hasamban növekvő kislányt. Egyúttal megpróbálom megőrizni a nyugalmamat, átvészelni ezt az egészet. Most már tudom, mit mondott Nina. Anyu és apu nem azok, akiknek hiszed őket. Tudnom kell, miért tett ilyen rémes kijelentést, még ha csak tréfált is. Ki tenne ilyet a saját gyerekével?

Eszeveszetten vágyom rá, hogy többet tudjak, hogy kitisztuljanak a ködös gondolataim – de szeretnék hazaérni. Egyelőre el kell engednem. Vár a gyertyagyújtás, és Jamie-nek szüksége van rá. Felállunk, lesöpörjük a ruhánkról a kavicsot és a hópelyheket, és folytatjuk utunkat a templomhoz vezető, jeges ösvényen, ahol a lelkész fogad bennünket. Megfogja a kezemet, boldog karácsonyt kíván, és közben jelentőségteljesen a szemembe néz, mintha az együttérzését kívánná tolmácsolni. Aztán Jamie kezét is megfogja, és azt mondja: – Nos, isten hozott, kis Jamie! Jó ideje nem láttalak. Belépünk a templomba, és beülünk az egyik hátsó sorba. A szertartás azonnal elkezdődik, mintha isten csak ránk várt volna. Nem tudom, mit várok ettől, de a szertartás meglep, és egy fél óra múlva magával is ragad. Megfeledkezem az időjárásról. Szükségem van erre a békességre. Soha nem voltam még karácsonyi gyertyagyújtáson. Úgy képzeltem, hogy ez valami anglikán dolog lehet, de tetszik. A sok rettenet közepette valahogy elcsendesít. A helybéli gyerekek narancsba szúrt gyertyákat visznek, és karácsonyi dalokat énekelnek, miközben világít a sok gyertya, mint egykor, a bányászok nemezkalapjában, miközben ereszkedtek lefelé az aknákban, amelyek egészen a tenger alá nyúlnak. Ekkor a lelkész feláll a szószékre, és Ézsaiás híres bibliai próféciáját idézi: – „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét, csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” És ezek a szavak olyan szépek, hogy újra könnybe lábad a szemem. Mintha először ismerném fel a nagy igazságot. Fogom Jamie kezét. Egyenként eloltják a gyertyákat, míg végül mindnyájunkat körülölel a szent, illatos sötétség. Egy gyermek születik nékünk. Amikor felkelünk, már majdnem teljesen lement a nap. Körülbelül húsz percig lesz még világos. És az idő új frontot nyitott, a havazás erősebb, mint valaha. Megállok a kocsi ajtajánál, és a mostohafiam vállára teszem a kezemet. – Tudod, Jamie, itt maradhatunk egy szállodában.

Döbbenten elnyílik a szája. Gyorsan folytatom: – Csak a hó miatt! Elég veszélyes. – Nem. Nem tehetünk ilyet. Kérlek, Rachel! Haza kell mennünk. Carnhallow-ba kell mennünk. Anyu ott van. Kérlek! Ott kell lennünk. Karácsony van, és… A gyötrelme egyre nő. És ez eldönti a kérdést. – Oké – adom be a derekam. – Hazamegyünk. Beszállunk a kocsiba, amely ide-oda csúszkál, és időnként kifarol a keskeny utakon, miközben nyugatra tartunk, Carnhallow felé. Háromszor kell megállnom, és visszatolatnom, majd nagy lendülettel áthajtanom a hóbuckákon, amelyek az ősi kőkerítések tövében gyülekeznek. De valahogy eljutunk a nagy kapuhoz, amely az erdő felé vezet. Velünk szemben, a távolban morog a tenger. Mint egy mindenható oroszlán, amely ezüstpajzsa mögé húzódva folyamatosan előrenyomul. Hideg és sötétkék az alkony. A havazás ismét megkönyörül rajtunk, és ezúttal valami véglegességet érezni a levegőben, apró jégkristályok ragyognak, mint a csillagpor, aztán semmi. Vége. Mintha ezzel befejezte volna. Mintha az időjárás elvégezte volna a feladatát. Tökéletesre festette a tájat. Felöltöztette a halálra ítélt, bolond menyasszonyt. Telihold emelkedik az égre, s önelégülten elvigyorodik, mintha hozzászokott volna az efféle dolgokhoz. Vezetés közben felpillantok a holdra, időnként gyorsítok, máshol fékeznem kell. Elképzelem, hogy hányszor láthatta már az évszázadok során a hold hótakaró alatt Carnhallow-t. Régi barátok. – Rachel? Túl késő. – Ne… A kocsi feljajdul egy hatalmas, fekete jégfolton, egyre gyorsulunk, nem fog a fék. – Jamie!!! – Rachel!!! Rémülten kitámasztom magam a lábammal, miközben az autó harminc, negyven, majd hatvan kilométer per órára gyorsul – és átrepülünk az ösvény

szélén, és lecsúszunk a jeges lejtőn. Hallom Jamie sikítását.

KARÁCSONY Este

Csönd van. Az elme csöndje, amely azt mérlegeli, hogy sikerült-e túlélni. Megrázom a fejemet, kitörlöm az arcomból a havat, aztán azon tűnődöm, vajon hogy lett havas. Az autó teljes sötétségbe borul, a műszerfal nem világít, a motor leállt. Jamie? Gyorsan felkapcsolom a kis belső lámpát, és hátrafordulok. Elment. Eltűnt. Elvesztettem a mostohafiamat. Ahogy a kislányomat is elvesztettem. A gyerekeket, akik valójában soha nem is léteztek. – Rachel, itt vagyok. A fiú kint áll, a halovány holdfény megvilágítja az arcát, kinyitotta az utasoldali ajtót, és kimenekült, az alacsonyan járó völgyi szél pedig befújta a havat a kocsiba. Kristályos hópelyhek és sós íz. Csak az alapvető érzékszerveinkre hagyatkozhatunk. Jamie a kocsi mellett áll, onnan néz be rám. – Rachel! Muszáj volt kiszállnom, mert nagyon megijedtem. – Ne haragudj! Szent ég, Jamie! Biztosan megcsúsztunk, mert rámentünk a jégre. Jól vagy? – Igen. – Azt hiszem, néhány percre elájultam. – Megpróbáltalak felrázni. – Köszönöm. – Felsóhajtok, a sokk lassan múlni kezd. – Most már rendben vagyok. De… Kikapcsolom a biztonsági övet, a telefonomért nyúlok, és felkapcsolom az elemlámpát. Gyorsan végigpásztázok, és kiderül, hogy a Mini Morris befordult az út melletti árokba, és a lökhárító nekicsattant egy vastag fa sötétlő törzsének, talán ez állíthatta meg a heves csúszást, de beütöttem a fejemet a kormányba, és néhány percig eszméletlenül feküdtem az autóban. A kocsi behorpadt, és nem lehet beindítani. Még gőzölög a motor a fagyos hidegben.

Néhány napig valószínűleg csak gyalog juthatunk ki és be Carnhallowból. Jeges, metsző szél fúj, utat tör magának a havon, és besöpör a kocsiba. Talán fel kellene hívnom Cassie-t, hogy idehívjam, de rápillantok a telefonomra, és megállapítom, hogy nincs térerő. Kénytelenek leszünk átvágni az erdőn, a ház felé. – Rendben, Kerthen kapitány. Kinyitom az ajtómat, és óvatosan kilépek a mély hóba. A bokám azóta fáj, hogy leestem a lépcsőn, és enyhén megrándult, de ettől eltekintve nincs komolyabb sérülésem vagy horzsolásom. Mindössze kicsit megrándult a nyakam. És egy hatalmas, kövér folt éktelenkedik a homlokomon, ahol beütöttem a kormánykerékbe. Magam elé tartom a telefonomat, hogy világítsak, és megkerülöm a kocsit, majd gyorsan megölelem Jamie-t, aki látszólag nincs túlságosan felzaklatva. Talán egyfajta kalandként éli meg a dolgot, amit majd elmesélhet a barátainak az iskolában. Vagy talán nem. Nagyon bátor fiú, a maga módján. Van a lelkében valami csodálatra méltó mélység. Mindig is volt. Kiveszem a csomagtartóból a bevásárlást, aztán otthagyjuk az autót, és megkezdjük fagyos menetelésünket Carnhallow felé. Jamie belém karol, nem tudjuk fogni egymás kezét, mert az egyik kezemben a szatyrokat tartom, a másikban pedig a telefont. Két ember, egyedül a néma rengetegben, amely ma este, vagyis szenteste, olyan hatalmasnak tűnik, mint a Bajor-erdő. Fekete fák sorakoznak az ösvény mentén, mint a gyászolók. A nedves, sötét ágakról jégcsapok lógnak, megcsillannak az elemlámpa fényében, mint egy láthatatlan sárkány csodálatos karmai. És a talpunk alatt világít a friss, szűz hó. Együtt lépkedünk, mostohaanya és mostohafiú. Nem szólunk egy szót sem. A fejünk felett ragyog a hold, mint egy gőgös királyné; itt-ott csillagok világítanak; mintha Carnhallow-t kifosztották volna az angyalok, akik a családi ékszereket találomra szétszórták a bársonyos égbolton. – Milyen gyönyörű, ugye? – kérdezi Jamie, miközben lassan lépkedünk a holdfényes ösvényen.

– Igen. Időnként megrebben egy árny, mintha riasztó lenne a jelenlétünk. – De ijesztő is. Nem akarom, hogy így beszéljen. – Hamarosan visszaérünk… – Szerinted anyu itt van az erdőben? Anyu szerette ezt az erdőt. Szerinted most is itt van? Megborzongok a szavaitól. Aztán leszidom magam. Rachel! Igen, Rachel. Várok rád. Nem veszek tudomást a hangról. De hallom. Visszatért az őrültség. Apa, ne! Apa, ne! Jamie egy korhadt fára mutat, amely alig nagyobb egy csonknál; két ágát előrenyújtja, gallyai olyanok, mint a széttárt ujjak, amelyek görcsösen megmerevednek a fájdalomtól. – Ez csak egy fa, Jamie. – Nem. Ott! Igaza van, én is láttam valamit. Sötét árnyék rebben a fekete fák között, amelyek olyan némán sorakoznak, miközben ágaik roskadoznak a hó alatt, mint a katonák, akik fejet hajtanak a halott királynőt szállító hintó előtt. De vajon mit láttam? Bármi lehetett. Kérlek, legyen bármi. Vagy semmi. Hadd jussunk haza biztonságban! Talán egy bagoly volt. Hatalmas szárnyának árnyékát felnagyíthatta az elemlámpa fénye. – Nem, Jamie. Ez csak a szél volt vagy egy madár. Már félúton járunk. A telefonom olyan gyenge fényt ad, hogy mindössze néhány méterre látunk előre. A fénykörön túl a világ jeges és áthatolhatatlan. – Olyan, mintha a völgy megpróbálna beszélni hozzánk, nem? De nem tud. Mint azok az emberek, a kórházban, akikről azt hinnéd, hogy halottak, pedig nem azok. – Már túl vagyunk a félúton. Nem reagálok arra, amit mond, pedig tökéletesen igaza van. Ma, szenteste, vagyis egy nappal az előtt, hogy meg kell halnom, a világ olyannak tűnik, mint egy mozdulatlan, de érző lény, fehér kórházi ágyon fekvő beteg, aki bezártságszindrómában szenved. Gondolkodik és figyel, de képtelen

mozogni. Egyelőre. Alig várom, hogy bejussunk a házba. Folytatjuk a gyaloglást. Egyre közelebb érünk. A ház ablakai négyszögletesek, feketék és csöndesek. A nyugati szárny. Az öreg hall. – Bárcsak nagyi itt lenne! – szólal meg halkan Jamie. – Hiányzik. – Nos, ha beérünk Carnhallow-ba, biztos vagyok benne, hogy Cassie készít nekünk valami finomat. Valami meleget. Sajognak az ujjaim a hidegtől, és még mindig nincs térerő. Kettesben kell megtennünk az utat. A távoli sziklák felől hallom a sirályok vijjogását, majd a hullámokat, amelyek a bányaépületek alatti sziklához csapódnak. – Jamie? A kisfiú elengedi a karomat, és rohanni kezd a hatalmas ház, Carnhallow ajtaja felé. Ég a villany. De Cassie autója eltűnt. Szaladni kezdek, orromat és torkomat szúrja a jeges levegő. Jéggé fagyott ujjaimmal elengedem a bevásárlószatyrokat, majd kinyitom az ajtót. Egy percet sem habozunk, azonnal elindulunk a konyha felé, miközben mindketten azon tűnődünk, hol lehet Cassie. A konyha melegen és fényben úszva köszönt bennünket, de a reményeim azon nyomban porrá zúzódnak. Cassie hagyott egy üzenetet a vízforraló mellett, egy kis műanyag télapó sarka alá tűrte, amelyet valaki ottfelejtett. Cassie sietősen írt, de azért olvasható. Ebben évben kihagyni a karácsonyt, de remélni, új évben visszatérni. Azt hinni, Rachelnek tudni kell, hogy látni Davidet Morvellan bányánál. Boldog karácsonyt! Félni dolgoktól, amiket Jamie lát. Sajnálni! Viszlát! Leteszem az üzenetet, végignézek a konyhán. A bevásárlószatyrok a padlón ücsörögnek, nedvesek az olvadó hótól, amely a polírozott padlóra csöpög. Jamie leveszi az esőkabátját. Mit mondjak neki? Bezárom a fülem, hogy ne halljam a fejemben beszélő hangokat, közelebb lépek, és megölelem a gyönyörű mostohafiamat. – Boldog karácsonyt, Jamie! Egyedül maradt. Velem.

KARÁCSONYESTE Nyugodtan beszívom a levegőt. Nyugodtnak maradni, nem bántani senkit. Megetetem Jamie-t tejjel és müzlivel. Aztán bemegyünk a sárga társalgóba, és hatalmas tüzet gyújtok a pompás kőkandallóban. Ösztönös cselekedet. A tűz távol tartja az öbölben portyázó ragadozókat. A karácsonyfa tündére számítóan méreget bennünket a fa tetejéről. Figyelünk. Aztán bekapcsolom a tévét, Jamie pedig hasra veti magát a hatalmas, török szőnyegen, amelyet az édesanyja vásárolt, és megnézi a Muppet Show karácsonyi különkiadását. Leülök a kanapéra, magamhoz szorítom a puha bársonypárnát, és megpróbálok nem gondolni arra, hogy egyedül vagyunk ebben a hatalmas házban, ilyen hátborzongatóan sérülékeny állapotban. Ő és én. Egy mostohaanya a gyerekkel, aki nem is az övé, egy fiúval, aki teljesen ki van szolgáltatva a nő kiszámíthatatlan elméjének. Öngyilkosság. Gyerekgyilkosság. Megszólal a telefonom. Felpattanok. David az. – Rachel? Na, végre! Próbálkozom már egy ideje. Jamie jól van? Legszívesebben sírva fakadnék; könyörögni akarok, hogy segítsen, mindent el akarok mondani. De ezzel együtt gyűlölöm, megvetem és félek tőle. Mert ki tudja, mit tett az első feleségével. Mert ki tudja, mit tenne velem karácsonykor, mint valami rettenetes ünnepi ajándék. – Várj! – Feltápászkodom, és kimegyek a folyosóra, majd az új hallba, ahol a Kerthen-bányákat ábrázoló metszetek sorakoznak a falon. Lehet, hogy teljesen össze vagyok zavarodva, de azt azért tudom, hogy Jamie-nek nem kell hallania ezt a beszélgetést. – Jól van, David. Minden rendben velünk. – De a hó… – Észrevettem. Igen, belepett minket a hó. – Nem akarok beszámolni a kocsiról. Még a végén úgy érezné, hogy ide kell jönnie. Alig várja, hogy valami ürügyet találjon. – De nem hiszem, hogy holnap tudtok találkozni. Minden út el van zárva. Te pedig nem jöhetsz ide. – Nos, ha már itt tartunk. Azt hittem, talán…

– Azt hitted, talán mi? – Nem tehetek róla, felemelem a hangom. – Azt hitted, hogy karácsony alkalmából elfelejtem, ami történt? És hagyom, hogy bemasírozz ide, és megint kipofozd belőlem a szart? Valóban? Csak, mert karácsony van? Azt várom, hogy elismeri az igazamat, és bocsánatot kér. De inkább csak hallgat, aztán ingerülten azt mondja: – Gondoskodnod kell a fiamról. Elég normális vagy hozzá? – Kapd be, David! – Vigyázz Jamie-re, és mondd meg Cassie-nek, hogy hozza el, amint elolvad a hó… – Cassie elment. Sistergő csend. Elképzelem a dühös arcát; jóképű és ádáz, csillog a szeme. – Hogy érted azt, hogy Cassie elment? – Ahogy mondtam. Elment. Hagyott egy üzenetet. David, velünk minden rendben lesz. Hagyd ezt abba! – Cassie felmondott? Ezek szerint egyedül vagytok? A fiammal? Fantasztikus. Nézd, Rachel, ez nevetséges, nem maradhatsz egész karácsonykor egyedül abban a házban a fiammal. Nem vagy rá képes, most nem. Holnap elmegyek Carnhallow-ba. Gyalog oda tudok jutni. A part mentén. Elmegyek értetek. Elönt a félelem. Mi ketten, Jamie-vel, aztán David megérkezik a sziklák felől. Senki sem véd meg minket egymástól. – Ne! Ha ide merészelsz jönni, hívom a rendőrséget. – Rachel… – Nem! Távoltartási végzésem van, úgyhogy le fognak tartóztatni. Ne legyél idióta, David! Ne gyere ide! Úgy tűnik, ez megtette a hatását. David nem szól semmit, csak felsóhajt, és a következő sóhaja már nem rideg, szinte békülékeny. Vajon ez azért van, mert tudja, hogy igazam van? Vagy csak színlel, hogy megtévesszen? – Kérlek, Rachel! Csak annyit kérek, hogy légy óvatos! És ne engedd ki Jamie-t a házból! Veszélyes lehet ebben a hóban. És van még valami… Morvellan. Most rajtam a sor, hogy kirohanjak.

– Tudok róla. Cassie észrevett. Ott voltál. Megszegted a távoltartási végzést. Elhallgat, majd egy kis idő múlva folytatja: – Igaz. Rendben, valóban megszegtem. A pokolba is! Az a lényeg, hogy nyitva hagytam azt az átkozott ajtót, az aknaházét. Elfelejtettem. – Micsoda? Miért tettél ilyet? A kedves bábok egy karácsonyi dalt énekelnek a tévében. Az ajtón keresztül is hallani. David válaszol: – Elfelejtettem. Gondolkodás nélkül elsétáltam. De a lényeg az, hogy karácsony van, Rachel! És ez a legnehezebb időszak, mindig is így volt. Jamie születésnapja közvetlenül karácsony után van, és az anyja is akkor halt meg. De, az isten szerelmére, te ezt pontosan tudod. – De… – Hallgass ide! Tavaly karácsonykor Jamie megpróbált bejutni a bányába, de nem találta meg a kulcsot. Te tudod, hol van. Olyan helyen, hogy ne érhesse el. Gondoskodnod kell a biztonságáról. – Furcsa hallgatás következik, majd David hadarni kezd: – Ha Morvellanba megy, leeshet az aknába. Kérlek, menj, és zárd be az ajtót! Tedd meg a fiamért! Kérlek! David soha nem kér és nem könyörög. Vajon mit rejteget? Valamit Morvellanról. – David! Nem engedem, hogy elhagyja a házat. – Nem! Most mérges vagy inkább kétségbeesett? – Kérlek! Tudom, hogy gyűlölsz, Rachel. Tudom. De zárd be azt a francos ajtót! Apaként kérlek erre, nem mint a férjed. Tedd meg azért, mert törődsz a fiammal! – Rendben, David, elég! Bezárom. – Köszönöm! De újra feléled a dühöm. – Te csak ne köszöngess nekem semmit, álszent gazember! Megszegted a távoltartási végzést. Miért? Mi volt a terved? Idejössz, és lelöksz egy szikláról, vagy bele egy aknába, ahogy Ninával tetted? – Rachel… – Holnap telefonálhatsz, hogy boldog karácsonyt kívánj Jamie-nek, de

ennél többről ne is álmodj! Komolyan beszélek. Ha újra előfordul, ha meglátlak ennek a tetves háznak a hét kilométeres körzetén belül, hívom a rendőrséget. Megteszem. Tudod, hogy megteszem. Ne merészelj ide jönni! Finom kattanás, és elnémul a vonal. Csak állok, a szívem hevesen kalapál. Morvellan. Nem tudom biztosan, David miféle játékot űz az idegeimmel, de a Jamie-ért való aggodalma meglehetősen őszintének és meggyőzőnek tűnt. Nincs más választásom. Oda kell mennem, mégpedig most. Amint ezt eldöntöm, eszembe jut, hogy még nem is jártam ott. Azon a helyen, ahol minden lejátszódott. Egyszer sem nyitottam ki annak a rémes épületnek az ütött-kopott, lelakatolt ajtaját. Az a hely talán mindenre választ ad. De egy nappal az előtt, hogy elvileg meg kell halnom? Oda kell mennem, meg kell védenem Jamie-t. Meg kell tennem érte. Megvédeni a gyereket. A társalgóban Jamie teljesen belemerül a mesébe, a bábok éppen Dickens Karácsonyi énekét adják elő. Azt mondom neki, hogy kimegyek ellenőrizni a dolgokat. Rám se nézve bólint, állát a tenyerére támasztja. Nyugodtnak tűnik, mintha a sok felkavaró esemény csakis az én fejemben játszódott volna le. Visszamegyek a konyhába, odatolok egy széket a hűtő mögötti nagy szekrényhez, felállok, kinyitom az ajtaját, amely jóval magasabban van, mint ameddig egy gyermek karja elér. Nekem is nyújtózkodnom kell. Végignézem a kulcstartó fogasokat, a sok régi, kézzel írt felirattal. Mosogatószoba. Kínai háló. Motorház. Ez lesz az. Karikán lógó, egyszerű kis kulcs, amelyen az áll: MORVELLAN AKNAHÁZ . Az egyik fiókból előveszek egy fejlámpát, a sportcipőmet gumicsizmára cserélem, majd a konyhaajtóhoz sétálok, és kilépek a mellbevágó hidegbe és sötétségbe. A Carnhallow-völgyben vezető árnyékos ösvény puha hóbundába takarózik. Kétszer vagy háromszor balra fordulok, otthagyom a lábnyomomat a párnás hókupacokon. Kijelölöm a bizonytalan utamat. Milyen rémálom lehetett ezt megtenni magas sarkúban, sötét éjszaka, a leghidegebb decemberben, bűntudattól gyötörve. Rémülten botladozva és kiáltozva.

Jamie! Jamie! Jövök! A berkenyékről jéghideg víz csöpög a nyakamba, miközben félretolom az összezáruló ágaikat. Egy tamariszkus egyenesen a szememre céloz. Aztán a fák megborzonganak az Atlanti-óceán felől érkező szélben, miközben utat nyitnak egy szellősebb, tágabb rész felé. Kiértem a szélfútta, hófödte tisztásra, amelyen át eljuthatok a sziklaszirthez vezető ösvényhez és a kis barlanghoz. Itt vékonyabb a hóréteg, megolvasztja a tenger felől érkező nedves szél. De ugyanolyan csúszós. Félek. Nem akarok lezuhanni egy aknába se, ebben a hidegben és sötétben. De elszántam magam. Nehézkesen lépkedek a szikla oldalában kanyargó keskeny ösvényen, ahol ahhoz sincs elég hely, hogy két ember kényelmesen elférjen egymás mellett. A jobb oldalamon megszűnik a szárazföld, belevész a hatalmas, bukdácsoló hullámokba. A sós vízpermet csípi az arcomat. Hirtelen egy hatalmas ezüstsirály suhan el mellettem, talán vonzza a fejlámpám tölcsérszerű fénye. Már majdnem ott vagyok. Az ösvény kettéválik, a balra forduló csapás meredeken emelkedik a motorház felé, a jobbra tartó, még meredekebb ösvény az aknaházhoz vezet. A másodikat választom, szinte négykézláb mászom felfelé, és majdnem fenékre ülök a hóban. Itt vagyok. Davidnek igaza volt. Az ajtó hintázik a szélben, engem hívogat. A lakatot tartó lánc lazán lóg. Képtelen vagyok ellenállni, látnom kell, hol történt. Ez a drámai esemény, amely két év elteltével is meghatározza az életünket. Megigazítom a fejlámpámat, és átkarolom magam. Olyasmire készülök, amit még soha nem mertem megtenni, belépek Morvellan aknaházába. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy nem éppen ez volt-e David szándéka. Lehet, hogy ez valami csapda. Azt akarja, hogy leessek. De valójában nem érdekel. Felülkerekedik a kíváncsiságom. Az ajtó nyitva áll, belépek. A belső tér kisebb, mint amire számítottam, és jóval hidegebb. A tajtékzó tenger zaja azonnal elhalkul. A gránitfalak nyirkosan sötétlenek, és úgy fejmagasságig moha borítja őket. Nincs tető. A csillagoktól ragyogó égbolt kegyetlenül keretbe van

zárva. A boltíves ablakokban – ahogy a többi romnál – nincs üveg; ez a hely olyan benyomást kelt, mint egy régi, kifosztott zárda. És most pontosan arra a helyre nézek, ahová egyáltalán nem akarok. Az aknába, a lyukba, a tengersírba. Szélesebb, mint gondoltam. Talán négy méter is lehet az átmérője. David valamikor azt mesélte, hogy a cornwalli aknák néha nem szélesebbek egy kéménynél; de talán a régebbi bányákra gondolt, amelyek a 16–17. században épültek. De Morvellan annyi pénzt termelt, hogy egészen az 1880-as évekig fejlesztették. Ez – gondolom – azzal is együtt járt, hogy kiszélesítették az aknát, mert le kellett vinni a gépeket, őrlőket és embermotorokat, a pumpákat és ketreceket. Hihetetlen irónia. Keskenyebb aknába nehezebb beleesni. Ha a Kerthenek nem keresnek annyi pénzt, egy feleségnek és anyának talán nem kellett volna meghalnia. Ha meghalt. Tudod, hogy visszajött. Azt is látom, milyen könnyen le lehet esni. A tátongó lyuk fölött nincs rács. Se védőfal, se kerítés. Csak sima, nyirkos, csúszós beton veszi körül a nagy, fekete üreget. Mintha a pokol üvöltő szája lenne, amely arra vár, hogy elnyelhessen. Idegesen előrébb csúszok, majd inkább letérdelek, és úgy mászom a lyuk széléhez, hogy lenézhessek a mélybe. Semmi. Semmit sem lehet látni. A mélyedés felső részén még csillog a jól megépített, vakolat nélküli fal. Van néhány finom bemélyedés, talán valami géphez kellettek, egy fémmasinához, amely rég a szeméttelepen végezte. Nem látok semmit, ami kapaszkodóul szolgálhatna. Ha valaki itt leesik, gyorsan és megállíthatatlanul zuhanni kezd; nem marad remény. De hol van a víz? Meg vagyok lepve, azt hittem, a bányát elöntötte a víz. Aztán rájövök, hogy a tenger bizonyára a tengerszinten lehet, amely úgy másfél-két méterre alattam van, és minden bizonnyal együtt emelkedik és süllyed a dagállyal és az apállyal, mint valami élőlény. Kiterjed és visszahúzódik, mintha lélegezne. A fejlámpám nem világít olyan távolra, csak egy szürkésfekete foltot látok.

Körbetapogatózom a földön, keresek egy kavicsot vagy egy apró követ, amit ledobhatnék. Ez megteszi. Maroknyi fekete kődarab, amelyben finom ónerezet fut. Egy darabka a halottakból. Előrehajolok, és lehajítom az aknába a követ, majd várok. Egy. Kettő. Ploccs. Ezek szerint valóban van ott víz. Megint elképzelem Nina rémületét, ahogy zuhant lefelé ebbe a csapdába ejtő lyukba, miközben egyik faltól a másikig csapódott, és valami éles fémdarab vagy egy kő felszakított egy eret, a kínzó fájdalmat, a fröcsögő vért – aztán a hatalmas csobbanást. A hideget. A bugyborékolást. A fuldoklást. Azt a néhány percet, amelyet egyedül töltött ebben a fekete vízben, a fagyos, fekete bányaépületben, ahol vér szivárgott az ujjbegyéből, mert elkeseredetten kaparta a falakat, miközben a víz jeges gravitációval húzta lefelé. Azon gondolkodom, vajon végül feladta-e a küzdelmet, hogy békében haljon meg? Nem. Egész biztosan az utolsó percig megélte a rettegést. Elvégre rettenetes halált halt. Megpróbálta megmenteni a fiát. Már, ha Jamie valóban itt volt. És ha Nina valóban meghalt. És nem gyilkosság történt. Ha egyáltalán járt itt. A járatok mélyen behatolnak a tenger alá, és talán soha nem találom meg a végét. A csapdába esett, jeges tengervíz felkavarodik a mélyben. Hallom, hogy megmozdul. Kíváncsian újra lenézek a lyukba. És a fejlámpám fénye ezúttal valami egészen mást világít meg. A szám elé kapom a kezem, hogy ne sikítsak. Nina Kerthent bámulom – vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle. A fekete víz visszahúzódott, és felfedte Nina holttestét, mintha bársonyravatalon feküdne. Az ujja csupa seb, egyik karját a feje fölé emeli, mintha tisztelegne; a fél arca felismerhetetlenné vált, de nyilvánvalóan egy fiatal nő fekszik ott, rózsaszínes-piros ruhában. A lába olyan szomorúan csupasz, mintha hosszú utat kellett volna megtennie – biztosan lerúgta a cipőjét, ahogy megpróbált kimászni. Szőke haja koronát formál a feje körül, mintha a koponyájából ezüstös fűtőszálak erednének, vagy csillagfényből font szálak vennék körbe. Azon tűnődöm,

mióta lehet itt, észrevétlenül és szomorúan lebegve a bányában. De egyetlen dolog nem hagy nyugodni, hiszen olyan távol vagyok, és az arc iszonyúan eltorzult. Ez valóban Nina Kerthen? Tényleg Jamie anyja fekszik ott a mélyben? A bomlás szörnyen előrehaladott állapotban van. És a sérülései sem segítenek, véres keze, az ezüstös haj vagy a körmök. – Régen látni lehetett bányászok leheletének párolgását. Összerezzenek és hátrafordulok. Jamie hangja az. Az első gondolatom Nina. Aki odalent fekszik. Jamie nem láthatja meg. Túlságosan borzasztó a látvány. De hol lehet? A fejlámpám végigpásztázza a sötétséget. – Jamie? Hol van? Talán csak képzelődöm? – Jamie? Halálra ijesztesz. Jamie! – Itt vagyok. – Előlép a sötétségből. Az ajtó mögött állt. Kezében elemlámpa, amellyel egyenesen az arcomba világít, és teljesen elvakít. – Jamie, kérlek! Nem látok semmit. – Bocs, Rachel. – Leengedi a lámpát, majd ki is kapcsolja. – Jamie! Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Megvonja a vállát. Félénk és zavarban van; az arca pirospozsgás a hidegtől. Közelebb lép, már majdnem bent van az aknaházban, körülnéz ezen a rémes helyen. Nem szabad belenéznie a gödörbe. – Láttam a nyitott konyhaszekrényt, és a kulcs eltűnt. Senki sem szokott ide jönni, amióta… – A szavai elhalnak. Körülnéz, és közelebb lép. – Ne! Felállok, és visszatolom, mielőtt lenézhetne. Aztán megragadom, és elrángatom az aknaház ajtajától. Megrémül. – Mi az? Mit láttál? Van itt valami? Anyu az? Visszajött? – Nem, Jamie. Nincs ott. – Sietve botladozom a hidegben, beláncolom az ajtót, és bezárom a lakatot. – Egyszerűen túl veszélyes ez a hely. Édesapád felhívott, és megkért, hogy zárjam be a bánya ajtaját. Ennyi az egész. Gyere, menjünk vissza! Nézzük még egy kicsit a tévét! Jamie rám néz, majd a bányaépület hideg, sötét tégláira, és a szeme megtelik szomorúsággal, amikor felpillant a magasba mutató kéményre,

amely a csillagos eget vádolja. Haláljárta hely ez. – Néha el szoktam jönni ide, de ne áruld el apunak, mert azt mondta, hogy soha ne jöjjek ide, de néha mégis eljövök, megállok idekint, és anyura gondolok. De nem tudok bemenni. Még soha nem tudtam bemenni, hogy megnézzem, valóban ott van-e. – A hangja elcsuklik a szomorúságtól. Még mindig a kéményt bámulja. Aztán elnéz a dühöngő tenger felé. – Jamie, mennünk kell. – Határozottan átkarolom a vállát. Nem tiltakozik. – Gyere, menjünk haza! Elindulunk lefelé a veszélyes ösvényen, a szívem a torkomban dobog az idegességtől. Kart karba öltve végül szilárdabb talajra érünk, a havas völgyben kanyargó kavicsos ösvényre. Kavarognak a hópelyhek, az orrom megtelik hóval, amely tiszta, ártatlan és illatos. Mindketten néma csöndben lépkedünk a hóban fuldokló tájban. Egyetlen gondolat jár a fejemben. Talán Nina Kerthen nem halt meg. Valaki más fulladt meg a bányában. Talán ez mindenre magyarázatot ad. Kinyitom a konyhaajtót, és belépünk a házba. Becsukom az ajtót. Jamie azonnal megragadja a karomat, és azt kiáltja: – Itt van anyu! Ez az ő parfümje. Itt van. Azt mondtad, nincs a bányában, akkor itt kell lennie.

KARÁCSONYESTE Éjszaka

– Jamie! – Nem tudom, hogy nyugtassam meg. Apró teste megfeszül a félelemtől. A saját rettegésemet is nehéz kordában tartanom. A konyha olyan hétköznapi látványt nyújt a ragyogó, piros vízforralóval, a fémszínű hűtőszekrénnyel és a hűvös, gránit munkalapokkal. Mégis most valahogy mindez különleges lehetőségeket rejt. A fém- és üvegfelületek minden villanása róla árulkodhat, ahogy mozog, belép, vagy kinyit valamit. Ahogy mosolyog. Hallak. – Rachel? Kétségbeesve kapaszkodom a logikába. A lehető legnormálisabbnak kell maradnom. Végig kell vennünk a karácsonyeste szokásos menetrendjét, ez majd mindkettőnket megnyugtat. – Jamie! – Megfogom a nyirkos kezét, és leültetem a konyhaasztalhoz. Aztán hozok neki egy pohár tejet. Bátran belekortyol, miközben beszélek hozzá. – Jamie, senki sincs itt. Hazudsz. A tej fehér bajuszt rajzol az ajka fölé. – De ez a parfüm! Ez anyu. Te nem érzed? Azt akarom, hogy anyu most már maradjon halott. Most már elég, nem igaz? – Én nem érzem a parfümjét. És valóban így van. Ezúttal nem érzem. De talán érzek egy másfajta jelenlétet. Egy gonosz nőét, aki gonosz dolgokra képes. – Azt akarom, hogy anyu a bányában maradjon. Vagy a sírjában, Zennorban, vagy ahol van. Hiányzik, de nem akarom, hogy tovább beszéljen hozzám. – Jamie, anyukád nem beszél hozzád. Ez lehetetlen. De hogy lehetnék biztos benne? Az a sötétségből előbukkanó arc, amely az öreg hall felől jött. Azóta sem jártam ott. Halálra rémít az az egész szárny;

visszatértem a gyermekkoromba. Félek az ajtó mögötti dolgoktól. Rettegek apám részeg hangjától, amely megszólal a lépcső alján, és felém közelít. – Beszél hozzám, komolyan mondom. – És hogyan? – Nem hagyja, hogy elmondjam neked. – Jamie sűrűn pislog, a tekintetében mély és fájdalmas zavar látszik. – Találkoztam is vele, nem ő volt az, de mégis. Olyan volt, mint egy álom, anyu volt az, de mégsem. A bányában találkoztam vele. Az embermotornál. – Felpattan, és az ajtóhoz rohan, kikiált a folyosóra: – Nincs szükségünk rád, anyu! Ne gyere ide! A ház gőgös csenddel válaszol. Jamie az ajtónál áll, és várja, hogy a halott anyja válaszoljon. Én a saját hangjaimra várok. Az őrültségre, amit az apám plántált belém az ujjával és a whiskyszagú leheletével. Lehet, hogy Davidnek igaza van, és nem vagyok abban az állapotban, hogy gondoskodni tudjak egy gyerekről, talán becsapom saját magam. Talán legjobb lenne, ha feladnám, felhívnám a rendőrséget, elhagynám Carnhallow-t, és engedném, hogy David átvegye az irányítást. De aztán eszembe jut, hogy ő sem jobb. Köze van Nina halálához. És lehet, hogy nem is ő Jamie apja. Ez a zűrzavar olyan, mint egy labirintus. Újra felötlik bennem, hogy minden járat a hatalmas sötétségben végződik. Ráveszem magam, hogy a karácsonyra összpontosítsak. – Jamie, karácsony van. Gyere, tegyünk ki ezt-azt a télapónak! A fiú – nem meglepő módon – úgy néz rám, mintha nem lennék magamnál. Látja az egyre erősödő őrültséget. – Tudod, Jamie. Egy sárgarépát Rudolfnak, és egy pohár édes sherryt a télapónak. Tegyük őket a kandallóhoz, nehogy elkéssünk, mert hamarosan megérkeznek az ajándékokkal! Ez anyukám szokása volt. Az egyetlen boldog emlékem a karácsonyokról. Anya, a nővérem és én kitettük a répát, aztán anyukánk úgy tett, mintha elrágcsálná, akár a rénszarvas, és mindannyian kacagtunk, mert tudtuk, hogy ez az egész nem igaz, de valahogy szerettük volna elhinni. Mert a valóság annyival ocsmányabb volt. És a varázslat működik. A hűtő mélyén találok egy enyhén

megpenészedett répát. És a szekrény hátuljában édes sherryt. Jamie arca ellágyul a kétségbeesett reménytől. A karácsony fehér mágiája megteszi a hatását. Bátran nekivágunk a folyosónak, és elindulunk a sárga társalgó felé, ahol ragyog a zöld karácsonyfa, és a tündér kedvesen mosolyog. Felemeli a varázspálcáját. A tévé még mindig szól, egy templomi szertartást közvetít a mély és havas Anglia valamelyik részéről, öltönyös és kabátos emberek éneklik a szívet melengető karácsonyi dalokat. A hosszú évek reményei és félelmei mind találkoznak ma este. Rájövök, hogy későre járhat, hiszen elszaladt az idő. Lehet, hogy ez az éjféli mise? Kinézek az ablakon, a függönyök el vannak húzva. Felszakadozott a felhőzet, és előtűnt a sárgás hold, mégis tovább havazik, rögeszmésen mintákat rajzol az ólomüveg ablakok mögött. A házam úgy fest, mint egy karácsonyi képeslap. Valaki benéz az ablakon. Szajha. Nem! Nem hallgatok rá. Nem hagyom, hogy a hangok elnyeljenek. Ha megengedném, ezúttal soha többé nem kerülnék elő. – Gyere, Jamie, későre jár! Engedelmesen bólint. A ház messzire nyújtózkodik körülöttünk, hatalmas és sötét, mintha végtelen lenne. Két ember a száz üres szoba egyikében. – Készítsük ki ezeket a télapónak, aztán menjünk lefeküdni! Tényleg késő van, és holnap karácsony. Karácsony másnapján pedig újra találkozhatsz apuval, és minden rendbe jön. – Igen, Rachel. A sherrys üveg felkerül a kandallóra. A csészealjon remegő répa pedig elfoglalja az őt megillető helyet a kandalló előtti kövön. És ebben a pillanatban minden elsötétül. A tévé felvillan, majd kialszik, a lámpák lekapcsolódnak. A mindent betöltő, mégis alig hallható zene azonnal elhallgat, és átadja a helyét a lüktető csendnek. Áramszünet van. Ennyi az egész. De elnyelt bennünket a sötétség. Az éjszaka meghódította a házat. Az egyedüli fény a csillagok ragyogásában úszó hó felől érkezik, az ablakon keresztül, és Jamie tekintetéből, ahogy megcsillan benne a döbbent félelem. – Ő tette. – Megragad, és magához húz. – Ő tette ezt. Kérlek, ne hagyd,

hogy ezt csinálja! Kérlek, ne menj el, ne halj meg, anyu, ne hagyj itt vele! A hang irányába nyúlok, és magamhoz szorítom a reszkető vállat. – Cssst, Jamie! Semmi baj. Csak áramszünet van, a hó biztosan megterheli a vezetékeket. – Félek, Rachel! Félek, félek. A szívem hevesen zakatol a mellkasomban. Túl hevesen. Már fáj. – Ne félj! Nincs mitől. Minden rendben lesz. Most menjünk lefeküdni, és fogadok, mire felébredünk, visszajön az áram. A testbeszéde arról árulkodik, hogy nem hisz nekem, és nem hibáztathatom ezért. Most már számtalan arc tülekedik Jamie háta mögött, kíváncsian kukucskálnak az ablakból, kavargó és örvénylő hóarcok, amelyeket megvilágít a hold fénye. – Jamie! Visszajöttem. Szia, édes! Ez a hang valódi volt? Segítség! Kezdek szétesni. A hang émelyítően valódinak tűnt – mintha a karácsonyfa mögül jött volna, fekete háromszög a fekete sarokban, vagy talán a túloldalról, a tévétől, ahol egy újabb árny formálódik a sötétben. Lepleznem kell a rettegésemet és a zavaromat. Nem engedhetem, hogy Jamie rájöjjön, én is kezdem elveszíteni a lábam alól a talajt, és messze zuhanok, sokkal messzebb, mint ő. Elszántan keresni kezdem a telefonomat. Felkapcsolom az elemlámpát. Újra belém hasít a jeges rémület, amikor rádöbbenek, hogy a konyhában hagytam. Vissza kell mennünk a konyhába, a sötétben, elhaladni a hosszú folyosó mellett, amely az öreg hallhoz vezet. – Gyere, menjünk el a telefonomért, aztán irány az ágy! – mondom, majd Jamie felé nyúlok a fojtogató sötétségben. A kisfiú szorosan hozzám simul, a hasamba fúrja és lehorgasztja a fejét. Mint Levantban, amikor megjósolta a halálomat. Akkor kezdődött minden, az őrületem. Akkor volt az első hallucinációm. Az a kislány, a torz cipőjével. Ugyanolyan, mint az áruházban. Egy torz kisgyerek, körülbelül annyi idős, amennyi most a lányom lenne, ha még élne. De most már túl késő. Túl későn jöttem rá. Igen, most már túl késő. Jamie motyogni kezd: – Félek a sötéttől, Rachel. Nem akarok kimenni

oda, ahol anyu van. – Cssst! Hmm… – Kétségbeesve keresem a megoldást, amely átsegíthet bennünket az elkövetkező huszonnégy órán, valami módszert, amellyel mindketten sértetlenül átvészelhetjük. Lehet, hogy tényleg hívnom kellene a rendőrséget, és feladnom magam. De az eszem ádázul tiltakozik a gondolat ellen. Nem hagyom, hogy apám győzzön. Képes vagyok megcsinálni. Csak át kell vészelnem a karácsonyt. – Rendben, Jamie. Tudom már, mit fogunk csinálni. Alhatsz az én szobámban. A mi szobánkban. Ma éjjel. Felpillant rám, a tekintetében halvány remény csillan. – Tényleg? – Megágyazok a kiságyban. – És gyertyát is gyújthatunk? Mindig gyújtottunk néhányat szenteste, mert anyu nagyon szerette, ezért is mentünk el mindig a templomi gyertyagyújtásra. – Igen, persze. Émelyegni kezdek, de erőt veszek magamon. Kinézek a sötétbe borult szobából oda, ahol a sok fekete rózsa nyílott. Esküszöm, hogy érzem az illatukat, hasonlít a Chanelre. – Na, gyere! Jobban remeg a kezem, mint az övé. Kibotladozunk a szobából, kart karba öltve, mint a bányászok a veszélyes tárnákban, vak vezet világtalant. Az ajtó sötét, megragadhatatlan alakja minket vár. A sötétségtől a ház csöndesebb, mint valaha. Csak kívülről szűrődik be valamennyi zaj. A fagyos szél átfésüli a berkenyéket, a távolban szüntelenül dühöng a tenger. – Erre. A hall még sötétebb, mint a társalgó. Csak a bányákat ábrázoló régi fényképek fehérjét lehet kivenni a falon. Az ősrégi fotókat, amelyeken a bányakisasszonyok borúsan néznek a jövőbe. Koszos, nyomorúságos arcuk a Kertheneket vádolja. Ti tettétek! A ti hibátok, hogy meghaltunk. Óvatosan lépkedünk a folyosón. Ha a végére érünk, bejutunk a biztonságos konyhába – ahol kereshetünk valami fényforrást. – Jamie, hazajöttem. A mostohafiam nem hall semmit. Csak én hallom.

Jamie erősen megszorítja a kezemet. – Hallottam valamit. – Mit? Jamie arca homályos ovális a feketeségben, a szeme döbbenten elkerekedik. Úgy érzem, muszáj megérintenem az arcát, hogy tudjam, valami, valaki tényleg valóságos. – Hallottam őt. Most, az előbb, anyut. – Már nincs messze a konyha. – Olyan gyorsan húzom Jamie-t magam után, hogy majdnem elesik. Rettenetesen félek. Képtelen vagyok a folyosóra nézni. Jamie megránt. – De hallottam őt! És azt is tudom, hol van! A régi hallban. Onnan kiáltotta a nevemet. – Jamie, semmi sincs ott. Most már erősen rángat, esdeklően és követelően. Alaktalan árnyék a csillagfényes sötétségben. – Oda kell mennünk! Nincs más választásom; kétségbeesem. – Rendben, Jamie. Csst! Majd holnap megnézzük… – Nem! Nem, szenteste van. Biztosan visszajött, és az öreg hallban van, ott van… – Várj! – Elszántam magam. – Először szerezzünk valami lámpát! Túl sötét van ahhoz, hogy bármit is lássunk. Még a végén elesünk. Gyorsan kell csinálnom – már, ha egyáltalán képes leszek rá. Botladozva haladunk tovább, nekimegyünk a székeknek, miközben menekülünk előre az árnyékok és jelenések folyosójáról, míg végre eljutunk a konyháig. A hold patinás fényével megvilágítja a csillogó ürességet. És valóban, a telefonom a gránitpulton hever. Amikor bekapcsolom az elemlámpa funkciót, a tölcsérszerű fény mélyebb árnyékokat rajzol a gyülekező sötétségben. – Oké. Ügyesek vagyunk. És most menjünk fel… – Nem! Azt mondtad, szerzünk gyertyákat! Azt mondtad, bemehetünk az öreg hallba! Azt ígérted! Elszalad tőlem, és behúzódik az egyik sarokba – nekidől a konyha

falának, karját az arca elé tartja. Megpróbál nem sírni. Ez a bátor fiú! Minden idegszálam ég a sajnálattól. Egy olyan gyerek sürgető és figyelemfelhívó könnyeitől, aki elveszítette az édesanyját. Belém mar a félelem, de most már a bűntudat is. Megadom magam, lehajolok, és keresgélni kezdek a konyhaszekrény fiókjaiban. – Tessék, fogd! Két gyertya és egy öngyújtó. Jamie félig felém fordul. Találok két csészealjat, és meggyújtom a gyertyákat. Így legalább nem merül le olyan hamar a telefonom. – Ragasszuk őket a csészealjhoz! Így, nézd! – Kicsit megdöntöm a gyertyát, megolvasztom a viaszt, amely a csészealjra csöpög, majd odaragasztom a gyertyát. Jamie kihúzza magát, engem figyel. Aztán közelebb jön, vonásai táncolnak a pislákoló fényben. – Így már jobb, igaz, Rachel! Ezt akarja anyu. Szereti a gyertyákat. Meg akarom mutatni neki. – Bámulja a sárga lángokat, amelyek valami megmagyarázhatatlan, hangtalan szellőtől megrebbennek. Lehet, hogy valahol a házban nyitva van egy ajtó. – Tessék. Te viszed az egyiket, én pedig a másikat. Figyelj oda, nehogy elejtsd! – Rendben. A hosszú, sötét folyosó döbbenten megborzong, amikor megpillant bennünket, ahogy kilépünk a konyhából, mostohafiú és mostohaanya, mindkettejük kezében egy csészealj, és mindketten egy-egy gyengécske gyertyalángot őriznek. Végigsétálunk a hallon, majd jobbra fordulunk. Nem habozunk. Végigmegyünk a folyosón, átlépjük a vonalat, ahol a felújítás befejeződött, ahol Nina meghalt, ahol valaki meghalt. Az öreg hall ajtaja előttünk dereng, zavarba jön a balgaságunktól. Képtelen vagyok rá; nem tudom kinyitni az ajtót. Túlságosan félek, apám van odabent. Jamie belöki az ajtót. Egy másféle sötétségre nyílik, amely bús suttogással visszahúzódik,

amikor belépünk a gyertyáinkkal. Az öreg hallban vagyunk. Ahol ő vár ránk, mered előre, mint az a nő, aki a csinos ruhájában lebeg a bányában, félig lecsupaszított koponyája örök vigyorra dermedt. Azon tűnődöm, vajon lát-e minket a végtelen álmaiban, miközben haja ringatózik a fagyos víz tetején. A sötét ugyanolyan átható, mint a hideg. A magas, keskeny ablakokból tökéletesen látszik a téli hold teljessége; olyan, mint egy japán maszk. Jamie teljesen mozdulatlan, feszülten néz, arcát alulról megvilágítja a rebbenő gyertyaláng. Tekintetét az egyik sarokra szegezi. Én nem merek odanézni, képtelen vagyok szembesülni vele. Lehet, hogy Nina közeledik felé, egyre közelebb jön, a fiáért. – Szia, Rachel! A hátam mögül megragad egy kéz. Belemarkol a hajamba, és leránt. Zihálni kezdek, és előrezuhanok. Csak képzelődtem? Hát, persze. Gyermekkorom borzalmai visszatértek. A padlón térdelek, a saját vélt félelmeim löktek előre. Elejtettem a gyertyát, fénye azonnal elhal a kőpadlón. Jamie engem bámul, meghökken a látványtól, ahogy a mostohaanyja rémülten térdel a földön. – Rachel, jól vagy? Láttad őt? Láttad, ugye? – Nem, nem. Én csak… Semmi, semmi. Felveszem a gyertyát. Remeg a kezem. Az öngyújtóval újra meggyújtom a kanócot, hogy elrémisszem a sötétséget. Az öreg hall elereszt minket. Nina nincs itt. Senki sincs itt. Senki sincs a környéken, csak a hófödte, kopár lápvidék és az elszigetelt, jeges sziklák. Az emeleten vagyok. Jamie megfogja a kezemet, és azt mondja: – Menjünk fel!

KARÁCSONY Éjfél

– Félek! – Oké, Jamie, semmi baj. David a szállodai szobája ablakához sietett, miközben állával a füléhez szorította a telefonját. Hallotta, ahogy a trurói kocsmákból a havas, macskaköves utcákra özönlenek a mulatozók. Részegen üvöltöztek. Karácsony. Becsukta az ablakot, bár a szobában túl meleg volt, hallani akart, hallania kellett minden egyes szót, amit a fia mond. – Olyan sok minden történt, apu. Ijesztő dolgok. A kocsi összetört, én elmentem a bányába, Rachel pedig… – Összetört a kocsi? Próbálj meg lassan elmondani mindent, Jamie. Kérlek, nyugodj meg! Jól vagy? – Igen, jól vagyok, csak félek. És Rachel is fél, látom rajta, ő pedig visszajött, anyu visszajött, ahogy ígérte, érzem a parfümje illatát, apu. Láttam az öreg hallban, a házban van, és… – Lassabban, Jamie! – Tudom, tudom, de nagyon nehéz. – Most hol vagy? Odakint egy sörösüveg csattant a falhoz; a mulatozókból huligánok lettek. Harsány éljenzés tört ki az utcán. – A szobámban vagyok, de a te szobádban alszom, úgy értem, anyuéban, vagyis Rachelében, csak ma este. De nem tudnál holnap eljönni? Azt hiszem, Rachel nincs jól. Apu? David éktelen haragra gerjedt; kétségbeesve igyekezett józanul gondolkodni, higgadt maradni. – Furcsán viselkedik? – Olyanokhoz beszél, akik nincsenek is itt. És az öreg hallban elesett, mintha valaki ellökte volna.

– Mit kerestetek ott? – Azt hittem, anyu hangját hallottam. Tudom, apu, hogy nincsenek szellemek, de Levantban megöleltem anyut, és mindenhol őt látom, nem ő az, de mégis. Most meg áramszünet van, és minden sötét. Olyan hideg van. – Rendben. Mindjárt ott leszek. Megígérem. Ennyi elég volt. David biztosan tudta, nincs más választása. St. Ivesbe kell hajtania, hogy a havas és jeges tengerparti ösvényen, az éjszaka közepén Carnhallow-ba jusson. Bármilyen kockázatos is. – Jamie, azonnal indulok. – Megígéred? Amikor sikerült megnyugtatnia a fiát, David keresgélni kezdte a zsebében a kocsikulcsát. Ez volt az egyetlen helyes döntés, odamenni, és tisztázni a helyzetet. Elintézni Rachelt egyszer s mindenkorra. – Apu, most mennem kell, hallom, hogy jön Rachel. Nem akarom, hogy megtudja, hogy veled beszélek, mert mérges lesz. Szia, apu! A vonal elnémult. David még elköszönni sem tudott. Talán nem is számított. Sietnie kellett. Rettenetesen sürgetett az idő, a fia szép lassan zuhant az őrület felé egy olyan házban, ahol az egyetlen ember rajta kívül már elmebeteg. Jamie komoly veszélyben volt. Belebújt a bakancsába, feltette a fejlámpát, kesztyűt húzott, majd végigsietett a kihalt szállodai folyosón, a havas parkolóba. Truro vidám karácsonyi díszkivilágítása hancúrozott és cigánykereket hányt a jeges szélben. David gondolatai is cikáztak, mint a hóforgatagok az üres utcákon. Carnhallow-ban mindketten a józanság határán egyensúlyoztak. De vajon valóban csak ketten voltak? Egyre több volt a bizonyíték. Jamie ragaszkodott hozzá, hogy újra és újra látja őt. Már David anyja is tett furcsa célzásokat. Az igazság lassan kikristályosodott a tengeri ködből. Talán megtörtént a lehetetlen, és Jamie anyja visszatért.

KARÁCSONY MÁSNAPJA Éjfél

Jamie túl sokáig marad. Megágyaztam neki a szobámban, de – rápillantottam az órámra – már elmúlt éjfél, és még mindig nem jött vissza. Mondtam, hogy vegye át a pizsamáját. De azóta eltelt fél óra. Néhány centiméterre kinyitom az ajtót, és kikiáltok a folyosóra. A szobája elég közel van ahhoz, hogy meghallja a hangomat. – Jamie! Nem válaszol. Különböző alakokat látok, sötétlő figurákat a folyosón. Csak a fejemben léteznek. Futkároznak, mint a gyerekek, valamit játszanak. Apró lábak dobbannak. Aztán csönd, a tenger és a sötétség hangja. Egy hátrahagyott gyerek szomorú, magányos nevetése. Gyertek vissza! Ne hagyjatok itt! Nem létezik biztonságos hely ebben a suttogó házban vagy a saját suttogó fejemben. Végigrohanok a folyosón, nevetségesen és hisztérikusan szaladok a libegő hálóingemben, miközben magam elé tartom a mobiltelefonomat, és kopogás nélkül belököm Jamie szobájának ajtaját. Az ágy szélén ül pizsamában – ijedten felnéz, arcát megvilágítja a mobiltelefonja elhaló fénye. Ezek szerint telefonált, vagy üzenetet küldött valakinek. Gondolom, az apjának. Most mindannyian eljönnek érted. A kisfiú fáradtnak tűnik, sápadt, mint a hó. – Gyere már, Jamie! Összerezzen. Miért kiabálok? Tudod, miért. – Kérlek, Jamie! Menjünk át a szobámba, és maradjunk is ott, amíg kivilágosodik. Akkor… Mi lesz akkor? Nevetséges elképzelés, hogy leülünk a fa alá, és boldogan bontogatjuk az ajándékokat. És kegyetlen.

– Gyere, Jamie! Kérlek! Gyanakvó pillantást vet rám – lehet, hogy fél tőlem –, majd felkel az ágyról, vonakodva megfogja a kezemet, és visszasétálunk a hálószobánkba, miközben az egyedüli fényt a telefonom halovány világítása szolgáltatja. Áram és fűtés nélkül a ház dermesztően hideg. A telefonom mindjárt lemerül, túl sokat használtam az elemlámpát. És, természetesen, nem tudom feltölteni, hiszen nincs áram. Minden kicsúszik a kezeim közül. Minden kapcsolatunk megszakad a külvilággal, és a hó falakat vont Carnhallow köré. Ezért kénytelenek vagyunk egy belső erődöt építeni a hálószobában, hogy távol tartsuk a rossz dolgokat. A fejemben születő gonosz gondolatokat. Ellentmondást nem tűrve a kiságyhoz vezetem Jamie-t, lefektetem, és most mereven fekszik a párnán, sötét haja éles keretet rajzol fehér orcája körül. Néz rám ebben a nyomasztó hidegben, miközben az elemlámpa fénye néma állatok árnyékát vetíti a mennyezetre. – Jól vagy, Rachel? – Igen, minden rendben. Aludnunk kell, hogy véget érjen ez az éjszaka. A szeme, a szempár, amelyet az édesanyjától örökölt, némán elkerekedik. Olyan fáradt, rózsaszín és ibolya. – Megrémisztesz. – Sajnálom – szabadkozom. – Tényleg sajnálom. Nem vagyok önmagam. De minden rendben lesz. Ne áruld el neki, mit teszel vele! Most kikapcsolom az értékes fényforrást, és Jamie azt mondja a sötétségben: – Rachel! Valami rosszat tettem. Ne haragudj! Megkeresem a kezét. Apró és hideg. – Hazudtam, Rachel. Én gyújtottam azokat a lángoló betűket az öreg hallban. Varázsolni akartam, hogy anyu visszajöjjön, ahogy megígérte, mert éreztem, hogy egyre közelebb kerül hozzánk, amikor megöleltem ott a bányában, amikor a fényképeket csináltuk. Legalább erre az egy rejtélyre fény derült. Bár a többi továbbra is vészjóslóan, megválaszolatlanul tátong. – Jamie! Időnként mindannyian hazudunk. Én, édesapád, a felnőttek is. Ettől nem nyugodott meg. Hallom, ahogy sóhajt, bár alig látom az arcát.

A hangja meg-megremeg, ideges. – De nem jött vissza, Rachel. És azért hazudtam, mert… Máskor is hazudtam, például Levantban, a karácsonyról és rólad. Azt akartam, hogy karácsonykor elmenj, hogy az igazi anyukám visszajöhessen. Azt akartam, hogy elmenj, azért mondtam, hogy meg fogsz halni, de most azt hiszem, hogy tényleg igaz. Jaj, nem tudom! Nyugtalan hadarásába ásítások vegyülnek. Hihetetlenül fáradt, bár görcsösen szorítja a kezemet. Gyorsan, idegesen beszél, összefüggéstelenül és elszántan. A hangja összekeveredik a ház neszeivel. Lábdobogás, egyre közelebbről. – Anyu azt mondta a bányában, hogy a karácsony tényleg az én ünnepem, az én különleges napom, és azt mondta, tudja, hogy egy nap az anyukám eljön, és elmeséli nekem ezt az egészet, és ezért szomorodik el mindig karácsonykor, és ezért nem szeretem annyira, mint aput, és… És ezért gondolom, hogy most jön vissza, ezért kell most eltűnnöd, pont karácsonykor, de ez titok, egy nagy, nagy titok. Apu azt mondta, senkinek sem szabad elárulnom, amit anyu mondott, azt mondta, soha ne is gondoljak rá. Elgyötörten elhallgat, a szemét szorosan lehunyja. Lassan kezdek összezavarodni, nem értem, miről beszél, de jól ismerem egy cserbenhagyott gyerek gyötrelmét. És talán utoljára még segíthetek neki. Mielőtt végleg elveszek. Mielőtt túl késő lenne. – Jamie! – suttogom. – Elárulok neked egy titkot. Én is hazudtam. Egyszer, még fiatal koromban, egy nagy hazugságot. De jó célt szolgáltam vele. Nem vagyok benne biztos, hogy még ébren van. – Azt mondtam, hogy apukám valami nagy rosszaságot tett velem. És ez igaz is volt, bár sokkal kisebb koromban tette, de ez jó hazugságnak számít. Megmagyarázta a dolgokat. Megmagyarázta, hogy miért vagyok terhes, és miért van olyan különleges kisbabám. És megmentettem vele az anyukámat. Jó hazugság volt. Néha szoktunk jó szándékból hazudni. Nem érkezik válasz, Jamie elgyötörten álomba merült. Lehet, hogy nem is hallotta, amit mondtam. De a ház, igen. Még vetek a fiúra egy utolsó pillantást. A szemhéja megrebben, ahogy

alszik. Azon tűnődöm, vajon álmodik-e. Aztán végiggondolom a korábbi álmait, mintha választ adnának a kérdésekre. Nina sérülései. Persze. Haj, vér és köröm. Persze! Jamie hónapokkal ezelőtti álma. A bundás mezei nyúl, vér és kezek. Talán ez játszódott le a fejében? Lehet, hogy az állítólagos jóslatával csak megpróbálta újrajátszani az anyja halálát, a nyomozás során kiderült hátborzongató részletek segítségével? Eleget tudok a pszichológiáról. Rengeteg könyvet olvastam depresszióról és hasonlókról. Tudom, hogy működik az álmodó elme. Szójátékok, rímek és visszhangok. De még, ha ez magyarázatot is ad valamire, most már túl késő. A rejtély túlnőtt Jamie-n. Bennem él. A sötétség forrásává váltam. És a veszélyé. Átvonszolom magam a szoba másik végébe. Sötétben botorkálok, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Nem szabad túl közel lennem hozzá. Lefekszem az ágyamba, ég a szemem, miközben belebámulok a feketeségbe. Nem bántam meg, hogy hazudtam, hogy azt mondtam, apa megerőszakolt és teherbe ejtett, így legalább megszabadultam tőle. És különben is zaklatott, számtalanszor. De a terhesség az őrületbe taszított, és most ugyanez történik. Igen, visszajöttem. Most már túl késő, Rachel. Az arca kirajzolódik a fejem fölött, a mennyezeten. Túl késő az igazsághoz. Rögeszmésen ismételgetem a statisztikát, mint valami verset, öt százalék az öngyilkosság, négy százalék a gyerekgyilkosság kockázata. Terhességgel kapcsolatos pszichózis. Hogyan rejtőzhetnék el önmagam elől? A vihar a fejemben tombol, és összecsapnak benne a fekete hullámok. Mert apu megint a szobában van. Visszatért. Jön felfelé a lépcsőn. És hallom a bányászok kopácsolását a föld alatt. Újra dolgoznak, a bánya életre kelt. Minden titkos, föld alatti élet a felszínre kerül, felfelé tart a lépcsőn. Szia, Rachel! Hamvas kis liliomszálam! Ne! Kinyílik az ajtó. Ne! Felkiáltok, és küzdeni kezdek. Tizenkét éves kislány vagyok, aki

szembeszáll az apjával – de ezúttal ő nyer. Talán végül mindig ő nyer, talán ez az ő bosszúja, hogy bevette magát a fejembe, és rávesz, hogy ilyesmiket tegyek. Nem számít, milyen szorosan hunyom le a szemem, akkor is látok dolgokat. Például a mostohafiam törékeny nyakát. De szeretem őt. Meg kell védenem, el kell rejtenem. Elrejteni a vízbe, a sötétségbe. A bányába, az anyja mellé. Nem! Menj a konyhába! Nem! Könyörgök a hűvös levegőnek. Hagyj! Ne kelljen ezt tennem! Hagyj békén! Hagyd abba! Hadd vészeljem át ezt a karácsonyt! Becsukom a szemem az őrültség rettenete elől, megfordulok, és a fejemre szorítom a nyirkos, hideg párnát, hogy szembeszálljak a zajokkal és a hangokkal. De viszket a karom. Az alvás csak egy nevetséges képzelgés. Itt fekszem karácsonyeste, viszket a szemem, félek, és a hófedte sziklák belezuhannak a várakozó tengerbe, hogy megpróbálják túlharsogni a hangokat. A zajokat, a csöndet. A lápvidék ma este teljesen kihalt, a varjak nyitott szemmel alszanak a reszkető rekettyéken. A varjak is képesek megjósolni a jövőt. Tudtad? Tudod, hogy mi következik. Azon gondolkodom, vajon Jamie megérezte-e valahogyan a bennem bujkáló elmebetegséget. A tűz gyermeke meglátta bennem a veszélyt? Nem. Nem, nem. Már túl késő. Itt jön. A fekete víz egyre csak emelkedik. Kopp-kopp-kopp. Hallom a bányakisasszonyok kalapácsát. Ütik a halottakat. Nem hagyhatom, hogy ő nyerjen. Ő nyer. Mindig nyer. Erősebb nálam. Ó, igen. Ó, apa! Leteper. Az őrület nagyobb és régibb, sötét alakként nehezedik rám. Apa, maradj lent! Ne gyere fel! Apa, ne gyere ide! Megfordulok, a körmöm olyan élesen a tenyerembe vájom, hogy úgy érzem, kiserken a forró vér. Mintha megvágtam volna magam. És miért is ne? Vagdosásban mindig jó voltam. Vágnom és metszenem kell. Feltárni ezt az egészet, mégpedig egy késsel.

Vége. Nem tudok tovább harcolni. A karácsony éjszaka soha nem ér véget, úgyhogy csak egy módon lehet lezárni. Énekléssel űzöm el a félelmemet, mint régen, amikor apu karácsonykor azt művelte velem. Három hajót látok. Ha ezt énekelgetem, nem érdekel, mi történik, nem leszek magamnál. Nem érzek semmit, nem érdekel, hogyan vágok. Így bántam el apával is, így sikerült kizárnom. Három hajót látok, kikötnek. És a föld minden csengője csilingel. Ez az én különleges karácsonyi dalom. A megerőszakolt rózsafüzére. Felpattan a szemem, a tekintetem megvillan a sötétben, mert felkészültem. Jamie mélyen, lassan és elégedetten lélegzik. Mintha tudná, mi fog történni, hogy mit fogok tenni vele. Mintha elfogadná és megértené, csak azért teszem, mert szeretem. Meg kell óvnom ettől a szörnyű világtól. Az anyja szellemétől, a közelben lebegő holttestétől, miközben a fekete víz egyre csak emelkedik. Három hajót látok. Amíg énekelek, jól vagyok. Nem kell rendőrség, se mentők, se orvosok, se pszichiáterek. Három hajót látok, kikötnek, karácsony napja virrad. Neki kell látnom a feladatomnak. Lassan és óvatosan kilépek az ágyból. Van bennem valami könnyedség. Annyival egyszerűbb, mint gondoltam. Sokkal könnyebb lesz, mint mondták. Olyan, mintha tudnék repülni. Elindulok a lépcső felé, és közben a feladaton gondolkodom; az egyik nagyobb kést kell magamhoz vennem, azok élesebbek. Nyissz-nyassz. Sokkal, sokkal jobbak. Nincs értelme, hogy a kis Jamie szenvedjen, egy másodperccel se többet a kelleténél. Befektethetem a sírba az anyja mellé. Belőle is szellem lesz. Visszatérhet, amikor csak kedve tartja, ki- és belebeghet az életünkben, és megszabadul ettől a kínszenvedéstől. Látok a sötétben. Csodálatos. A hangok fénnyé változtak. Sietős, meztelen talpam a fagyos konyhába vezet, ami ugyanolyan csendes, ahogy emlékeztem rá. Az összes elektromos eszköz elhallgatott. Olyanok, mint a holttestek. A hűtő, a fagyasztó, mind meghaltak. Carnhallow egy halottasház, ahol előbb-utóbb minden elenyészik. Minden a föld alá kerül,

az alagsorba és a bányajáratokba. Itt a késem. Előhúzom a háromszög alakú fatartóból, mintha egy legendás hercegnő lennék, és ez lenne a mitikus küldetésem. Megcsodálom a szépségét. Sabatier. Helyeselve nehézkedik a kezemben. A csillagfényben is jól látom a penge élességét. David élesen szereti a késeket, a férjem, aki nőkkel erőszakoskodott, aki megölte a feleségét. Engem. Gyorsan! Menj föl! Ha nagyon gyorsan elhúzom a pengét Jamie puha nyaka előtt, senki nem veszi észre; csak én látom majd a vért, amely beszennyezi a hófehér lepedőt, mint rózsavíz a fagylaltot. Megmentem az erőszakos apjától és a kísértet anyjától. Tovább énekelem magamban a boldog, karácsonyi dalt. És mi volt azon a három hajón Karácsony napján, karácsony napján? És mi volt azon a három hajón? Egy kés. Egy kés. Egy kés. Egy anya. Egy anya. Egy anya. Visszamegyek a hálószobába. Egyre erősebben szorítom a kést. A karácsonyfa tündére mosolyog odalent, helyeslően felragyog, suhint egyet a pálcájával, és örökre egy rakás karácsonyi csillámporrá változtatja Jamie-t. Csak ennyi. Karácsony napja virrad. Hadd adjon anyu egy puszit! Most ez a munkám, az utolsó feladat, amit el kell végeznem. A karácsonyi holdfény sötét, sárgás derengésében látom Jamie alvó alakját, ahogy a kis vendégágyon fekszik, anyai gondoskodással betakargatva, paplannal és takaróval. De nem én vagyok az igazi anyukája. Jobb vagyok a valódi anyjánál, mert élek. Két kezem van, az egyikkel megragadom a haját, a másikkal pedig a rémült torkához szorítom a pengét, hogy a vér könnyen és fájdalommentesen távozhasson. Könnyű halál lesz, könnyű, könnyű, ahogy Jamie meg akar halni, látni akarja, ahogy a skarlátvörös vér kifröccsen, mint valami meggylé, amelyet kitöltenek egy Stuart-korabeli ezüst kézmosó tálkába.

Karácsony reggel van, egy-két órával hajnal előtt. Letérdelek Jamie ágya mellé. Az arca békés és csöndes, fehér szemhéja megrebben, miközben álmodik. Egy angyal álma, csodálatos szemét lehunyja, ártatlanul, felkészülten vár. A szempillája megremeg majd, ha elmetszem a torkát, de nem esik pánikba, elfogadja a sorsát. Én vagyok az anya, ő a fiú; megtehetem. Egyszerűen nem olyan kapcsolatban vagyunk, mint a hétköznapi emberek. A kés nehéz a kezemben, miközben közelebb hajolok. Már nem énekelek, megpróbálom megtalálni a legjobb módot, ahogy végezhetek vele. Négy százalék a gyerekgyilkosság kockázata. Egy a huszonöthöz. Nem is olyan rossz. Egyik kezemet Jamie alvó fejére fektetem, és lágyan megsimogatom a haját, ezt a szép, puha és csillogó hajat; még mindig békésen alszik, de fel kell emelnem a fejét, hogy elhúzhassam a kést. Húzd el! Vágd el! Rajzolj egy vonalat! Mintha rajzolnék egy vonalat a hóba. Megtartom a fejét. Itt a pillanat. A kés egy milliméterre van az ártatlan bőrtől. A puha, szomorú fényben látom, ahogy a vér lüktet az artériában, a vér gyengéd ritmusát. Ott kezdem. Igen. Tedd oda a pengét! Kés. Gyerek. Hang. Dal. Hideg. Sötét. Csillag. Fájdalom. Levegő. Enni. Szeretni. Ölni. Apa. Apa. Apa. Apa, apa, apa, apa! NE! NE! NE! NE! Embermotor, embermotor, embermotor. Megölelt, megölelt, megölelt. A bányában, az embermotornál. Elég! Nem kapok levegőt. Nyirkos tenyeremben egy kést szorongatok, és döbbenten bámulok a félhomályban a kemény, csupasz térdemre, mit keresek itt, ennél az ágynál térdelve? Szomorú, fehér kezemre nézek, csúnyán megkarmoltam magam,

már megint karmolászom magamat, és egy kést szorongatok. Őrült vagyok. Ez az őrültség. Minden a fejemben zajlik. A vagdosás a pszichózis része. Mert újra pszichotikus állapotban vagyok. De ha tudom, hogy abban vagyok, még van egy kis remény. Ringatózni kezdek, jobbra és balra, miközben a hűvös, csupasz tölgypadlón térdelek. Szorosan lehunyom a szemem. Ismerem ezt a módszert, hintázom be és ki a valóságból, mint egy hullám, amely előretör, majd visszahúzódik – felfedi a csillogó sziklatömböket, csak azért, hogy visszafelé elpusztíthassa. A hajamnál fogva rángatom ki magam ebből a helyzetből, elvonszolom magam Jamie ágya mellől, és behúzódom a sötét, hideg szoba legtávolabbi sarkába. Mászás közben kiesik a kés a kezemből. Nem érdekel, hol van. A hálószoba szemközti sarkában nekivetem a hátamat a falnak, átölelem a térdemet, és zokogni kezdek, miközben előre-hátra dülöngélek. Siratom magam, Jamie-t, ezt az egészet, a szobájában kuporgó kislány szomorúságát, aki a lépcsőkön felhangzó léptek zajától retteg, amelyek egyre közelebb érnek, hogy megnézzék a reszkető liliomszálat. Az anyát, aki egy ágyban feküdt és sírt, amikor elvitték tőle a kislányát, a kisbabát, akit soha nem látott, a koraszülött gyermeket. És akkor meghaltál, kicsim. Azt mondták, valami nincs rendben veled, azt mondták, hogy meghaltál. Elhittem nekik. Így könnyebb volt. Egy gyermek születik nékünk. Vajon meddig maradok itt, karmolászva és hintázva, karmolászva és hintázva? Soha többé nem alszom. Mégis félálomba szenderülök. Összekuporodom. Mint egy magatehetetlen, aki nem képes mozogni, nem hagyom, hogy megmozduljak. Mert akkor megkeresném a kést. Amikor felriadok a poros némaságból, kinyitom a számat, mint egy macska. Itt vagyok, itt vagyok. Még mindig karácsony van. Odakint, a fagyos ablakok mögött halványszürke derengés látszik a gyászos feketeség szélén, úgyhogy talán már nincs messze a hajnal. A kés. A padlón. Tedd, amit mondok! A fülemre szorítom a tenyeremet, és egy dalt suttogok magam elé. Ha

képes vagyok megőrizni a józanságomat, amíg reggel lesz, hívok valakit, a rendőrséget, vagy akárkit, többé nem számít. Majdnem megöltem Jamie-t. Hadd zárjanak be örökre, megérdemlem. De a szépség ára a halál. – Nem! – A semmihez beszélek, vagyis mindannyiukhoz. – Hagyjatok békén! Énekelj, Rachel! Énekeld a dalt! Szűz Mária és a kis Jézus is ott vannak Karácsony reggelén, karácsony reggelén. Elég. Megijedek a fényességtől; mintha látnék a sötétben, mintha visszajött volna az áram. Szűz. Körülnézek. A hálószoba bútorai visszanéznek rám, derengő árnyak, amelyek nem mozdulnak. Jamie légzése az egyetlen hang. Fogalma sincs róla, hogy mit akartam tenni, talán még most is veszélyben van. De nem fogom megtenni. Mert az elme fényénél látok, a logika ablakán át. Értem a választ. Szűz Mária. Imádkozz az áldott szent szűzhöz, Rachel Daly! Karácsonykor van Jamie születésnapja. Ez az ő napja. Amikor az anyukája visszajön érte. Az ő napja. Megöleltem a bányában, az embermotornál. Megöleltem Levantban. Ott öleltem meg anyut. Nem érted, nem érted, nem érted… Látom a karácsonyreggel fényét. Látok egy nőt, aki megölel egy fiút, látom Levant fényét. Megragadom a telefonomat, és bekapcsolom az elemlámpát. Még maradt egy kis töltés. Elég, elég, elég. Felpattanok, és kirohanok a szobából, elfutok az alvó kisfiú mellett, le, a sárga társalgóba, ahol a karácsonyfa tündére megbújik a sötétségben, de legalább nem tud rajtam gúnyolódni. Csak én látok. Egy csodálatos igazság határán egyensúlyozok. Itt is van, a magazin, amelyben a Davidről, Nináról és a kis Jamie-ről készült fénykép szerepel, tökéletesek és elegánsak a gyönyörű otthonukban. Felkapom az újságot, az elemlámpával a képre világítok, és rájövök, mi nyugtalanított hónapokkal ezelőtt. Próbálom leküzdeni a torkomba toluló érzelmeket.

Nincs köze a fénykép tartalmához, a stílusról van szó – a kisbaba alig látható arcáról. Egyetlen fényképészt ismerek, aki régen előszeretettel élt ezzel az eszközzel. Ez volt a védjegye. Elszántan, remegő kézzel lapozok a magazin végére, és az elemlámpa egyre halványuló fényében elolvasom az apró betűket, ez az információ senkit nem érdekel, csak engem. Fényképész, Kerthenék, 27–31. oldal, Philip Slater. Philip Slater. Philip Slater. Kristálytisztán látom magam előtt az arcát. A férfiét, aki azt akarta, hogy jelentkezzek a Goldsmithre. Szabadúszó egyetemi előadó volt, annak a fényképésznek a barátja, akinél asszisztensként dolgoztam. Gyakran eljött a stúdióba – flörtölt, manipulált, és jóval idősebb volt nálam. Folyton az egyetemről áradozott. Tetszettek neki a munkáim, így visszanézve, talán túlságosan is. Nagyon tárgyilagosan beszélt, amikor egy nap előhozakodott a javaslatával. Tudom, hogyan kereshetnél egy kis pénzt. Hordj ki egy gyereket, hímivarsejt-adományozással. Egy gazdag házaspárnak. A nő meddő. Keres valakit, aki kihordaná a gyereküket. Honnan ismerhette Nina Philip Slatert? Talán ismert valakit, aki ismerte? És miért érdekel ez engem egyáltalán? Nem számít – mert Nina engem választott, Jamie, teérted, mert tökéletes voltam. Még hasonlítottam is rá, akárcsak a gyönyörű Nina Kerthen. Biztosan titokban tartotta, eltitkolta a kilétemet David elől, ezért ő sohasem tudta meg. De az is lehet, hogy Nina maga sem ismerte a részleteket, soha nem szerzett tudomást arról, hogy ki vagyok, hogy megőrizze a távolságot, hogy megóvja magukat az igazságtól. De engem választott. Már nem esik a hó, ezért az ablakon át látom az utolsó csillagokat. Hajnalodik. Fiatal és csinos voltam, mindent megtettem, hogy ki tudjam fizetni az iskolát; olyan lány voltam, aki elszántan meg akarta menteni az édesanyját a bujdosástól, hogy élete utolsó éveit egy tisztességes kis házban élhesse le; olyan lány voltam, aki elszántan meg akart szabadulni az apjától, még akkor is, ha ezzel tönkreteszi a családját. És miért ne vállaltam volna fel, amikor ő már évekkel azelőtt megtette ezt? Nem számított, csak adják oda a pénzt. Hadd mentsem meg az édesanyámat! Hadd meneküljek meg!

A csillagok fénye halványan pislákol. Az éjszaka elenyészik, ránk virrad a karácsony. Korán születtél, december végén, nem március elején, nem igaz, ami a születési anyakönyvi kivonatodban szerepel. Emlékszem, ahogy a nővérek elvittek tőlem, eltüntettek, mintha tudtak volna varázsolni, mintha soha nem is léteztél volna. És olyan könnyű volt, túl könnyű; nem láttam egyetlen ultrahangos felvételt sem, nem érintettelek meg, amikor megszülettél, nem ringattalak, nem csókoltalak meg, nem nézegettelek. Semmit. Mert nem akartam, hogy kötődjek hozzád. És aztán azt mondták, hogy meghaltál, és nem találtam különösnek, hiszen koraszülött voltál, deformált, ahogy ők mondták. Azért odaadták a pénzt, mintha bűntudatuk lett volna, kifizettek, amiért kihordtam a kisbabát, aki meghalt. De a kislányom nem halt meg, mert soha nem is létezett. Fiam született, nem lányom, hazudtak. Mindannyian hazudunk, folyton-folyvást. A felnőttek hazudnak. Remeg a kezemben az újság. Az összes fény reszket. Azon tűnődöm, miért nem sírok. Talán ez az egész túl sok a könnyekhez. És a föld összes lelke dalra kél, Karácsony reggelén, karácsony reggelén. A válaszok gyorsan, fürgén és diadalittasan érkeznek a rögeszmés fejemben. Gyorsan terjedő repedés a rianó jégen. Aznap, amikor először megláttalak, amikor azt hittem, hogy beleszerettem Davidbe? Nem, Jamie, beléd lettem szerelmes. A saját gyermekembe. És az a nő, akit megöleltél Levant bányánál, amikor érezted, hogy az anyukád az, én voltam. És az arc, amit St. Justben láttál? Nem Nina volt, hanem az is én, az arcom visszatükröződött az autó ablakán. A többit már én találtam ki, a buszon ülő nő az elborulásom kezdetét jelezte. És az a portré, amit David rajzolt azon a nyári napon, az sem Ninát ábrázolta, hanem engem, olyannak rajzolt meg, mint Ninát, de nem tehetett mást. Mert valóban hasonlítok rá. Mert úgy nézek ki, mint az anyukád. Mert én vagyok az anyukád. És most Nina Morvellan bányában fekszik, és a valódi édesanyád visszajött. Ó, Jamie! Az én kisfiam vagy. Kísértettelek téged, ahogy te is kísértettél

engem. Két szellem vagyunk Carnhallow-ban, egymást ijesztgetjük, de most a sötétség átadja a helyét a világosságnak. És valamiféle rémisztő boldogságtól remegek. Legszívesebben felébreszteném a világot, hogy eláruljam a nagy titkot. És mindannyian újra egyesülünk. Karácsony reggelén, karácsony reggelén. De tudom, hogy óvatosnak kell lennem, a karácsony még nem ért véget, ahogy az elmebetegség sem. Nem sétálhatok el egyszerűen, mindent végig kell gondolnom. Nem fogom összezavarni Jamie-t, a lehető legkíméletesebben kell megtudnia. Lehet, hogy reggel elárulom neki. És akkor életemben először magamhoz ölelhetem a fiamat. De lehet, hogy fel kellene hívnom Davidet. Fel kell hívnom. De hogyan? Csak egy telefon maradt a házban, amely talán még használható, Jamieé. A szobájában. Ahogy felállok, látom, hogy a házat elárasztják a karácsonyreggel első, rézsútos fénysugarai. Felmegyek a lépcsőn, és már itt is van. A párna alatt. Nem világít, de nincs lemerülve, megnyomom, és életre kel. Nincs jelszó. Látom, hogy 11.30-kor felhívta az apját. Ezek szerint ezt a beszélgetést zavartam meg. Megnyomom az újratárcsázás gombot. A telefon kicsöng, bekapcsol a hangposta. Hol lehet? Alszik? Idejön? Micsoda? Érted jön, már úton van. Kiabálni kezdek a hangokkal. Újra rám tör az őrültség. De most már van ellene fegyverem. Az igazság. Üzenetet hagyok a hangpostán. – David! Mindent tudok. Az igazat. Tudom. – Képtelen vagyok palástolni a diadalomat. Örömmámorban úszom. Legyőztem a házat. Legyőztem a hangokat. Rájöttem, mégpedig a lehető legképtelenebb módon. Egy gyermek születik nékünk. – David, figyelj rám! – Habozok, nem tudom eldönteni, hogyan tálaljam ezt az elképesztő hírt. – Figyelj! Láttam a holttestet. Láttam Nina holttestét Morvellanban. De most már tudom az igazat. Nem ő Jamie édesanyja, mert nem lehetett gyereke, igaz? Mégis olyan büszkék voltatok, kerestetek egy béranyát, és úgy tettetek…

A hangposta kikapcsol, lejárt az időm. De kit érdekel, újra tárcsázom David számát. – David… – Rachel? Felpillantok. – Rachel? Jamie az. – Anyu a bányában van. Azt mondtad a telefonban, hogy a bányában van. Morvellanban? Első ránézésre is nyilvánvaló, hogy teljesen össze van zavarodva. Biztosan felébredt, egyedül, halálra rémülve. Lehet, hogy én ébresztettem fel az izgatottságommal. A kiáltozásommal. Ülök az ágy szélén, megnémulva a döbbenettől, és nézem a fiam arcát – aki eltűnik az ajtóból, és végigszalad a folyosón. Hagyd, hadd menjen! – gondolom. Hadd menjen vissza a hálószobába, nyugodtan sírja ki magát. Jobb, ha néhány percre magára hagyom. Lesz még elég időnk. Ám jelen pillanatban még mindig az idegösszeomlás szélén egyensúlyozok. Higgadtan kell cselekednem, különben valakinek bántódása esik. Mit tehetnék? Próbáljam meg még egyszer Davidet, vagy inkább hívjak orvost, és vitessem el magam, ne vállaljak felesleges kockázatot? Rám telepedik a csönd. Csak ülök itt, kiüresedve és elgyötörten, gyönyörködöm a karácsony csodájában, a jászolban fekvő gyermekben, a fiúban, aki a csillagok alatt született. Aztán belém hasít a felismerés. Szent ég! Jamie. Mit tehet, hová mehet felfegyverkezve az információval, amit az imént megtudott? Jézusom! A bánya. Persze. A hátsó kertre nyíló ablakhoz rohanok, kinézek a lejtőre, amely a völgyön át a bányákhoz, a sziklákhoz és a tengerhez vezet. Visszahőkölök a ragyogó fénytől, kéklő karácsonyi reggelre virradunk, és az éles, téli napfényt felerősíti a hó. A fiam a szűz hóval borított csodálatos lankákon szalad, Morvellan hatalmas feketesége felé.

KARÁCSONY MÁSNAPJA Reggel

Mezítláb beleugrom a csizmámba, a hálóingemre felkapom a kabátomat, és végigfutok a folyosón, majd a hallon át a konyhába érek. Miközben az ajtóhoz sietek, felpillantok a magas konyhaszekrényre. Az ajtaja csukva van. Jamie-nek nincs kulcsa az aknaházhoz. Legalább ez megnyugtató. Az ajtó tárva-nyitva áll. Kiszaladok a hidegre. A nap ragyogva süt a fényes, kék égen, és jeges melege csípi az arcomat. Lihegve szaladok át a kerten, be a fák közé, talpam alatt ropog a hó. – Jamie! Az erdő recseg-ropog a jégtől. Csilingel. Vidám kristályvilág, a nap megcsillan a jégcsapokon. – Jamie, várj! Tamariszkuszok és berkenyék, tölgyek és mogyorók, jég és hó. Az erdő átadja a helyét a tisztásnak, és innen már látom a fák fölött a bányaépületek kéményeit, és az alattuk lélegző kékesszürke óceánt. Sehol sem látom a nyolcéves fiamat. Biztosan felmászott a sziklák csúcsára. Kiérek az erdőből, és a peremhez rohanok. – Jamie, gyere vissza! Senki nem válaszol, csak a hullámok morajlását és a hullámtörés csobbanását hallani. A jeges levegőtől fizikai fájdalmat érzek a torkomban és a tüdőmben. Lehet, hogy nem szabadna ilyesmit tennem terhesen? Dehogynem, hiszen az én hibám, nem kellett volna diadalmasan kiabálnom a telefonban. És ő az én fiam. Rátérek a szikla tetején futó ösvényre, és az aknaház bejáratánál megpillantom Jamie-t. Egy kővel próbálja leverni a lakatot, az én elszánt kisfiam, aki a halott anyját keresi. A helyzet szörnyen kétségbeejtő. Hiszen az anyja itt van. Élek, és megpróbálom megmenteni, még ebben az őrült állapotban is. Ebből a távolságból is látom a kő méretét – elég nagy ahhoz, hogy

könnyedén le lehessen vele verni egy lakatot – ha kellő erővel csapunk le vele. És Jamie meglehetősen erős a korához képest. Hiszen órákat kóborol a sziklák között és a tengerparton, egyedül kószál. A tűz gyermeke. Az én gyermekem. A fejünk felett szenvtelen dankasirályok köröznek, és a ragyogó tenger elnéz valahová mögénk, a havas lápvidék felé. A családi drámánk eltörpül a táj nagysága mellett. Most már elég közel vagyok ahhoz, hogy halljam. Néhány száz méterre állunk a szikla szélétől. Hallom, ahogy üti a lakatot. – Jamie! Hagyd abba, kérlek! Megfordul, és úgy néz rám, mintha egy idegen lennék. Pizsamában van, arra húzta fel a kabátját. De a lábán nincs semmi. Mezítláb rohant idáig, a kavicson, havon és jégen keresztül, a tüskés rengetegen át. Visszatér eltökélt, szörnyű munkájához. Kopp, kopp, kopp. És ekkor a lánc a földre hull, és az ajtó engedelmes bólintással kitárul. Morvellan aknaházának ajtaja nyitva áll. Itt lebeg Nina Kerthen. Elképzelem, ahogy a téli napfény betör az üvegezetlen ablakokon. Talán még Nina arcát is megvilágítja. Ahogy körbeveszi a fekete víz és az ezüstös hajkorona. Örök mosolyát és az örök hideget. Jamie meglátja, lezuhan, és én újra elveszítem. Most bemegy az aknaházba, én pedig rohanni kezdek az ösvényen. Hallom, ahogy felsikolt. Meglátta. Az ajtó ásít a szélben, felkavarodott hópelyhek olvadnak szét a számban. Futás közben megbotlom, és a jobb oldalamra esek, megadja magát a megrándult bokám, úgyhogy alig tudok járni. De Jamie-ért tudok járni, tudok futni, bármit megteszek. Feltápászkodom, és látom, hogy Jamie előjön az aknaházból. Sirályok és lummák köröznek a fejünk felett, minket néznek. – Jamie, nem ő az! A fiú meredten néz rám. – Jamie, az nem az anyukád.

A tenger elcsendesedik, a napfény ragyog, a sűrű hó megcsillan, mint valami bűnös módon szerzett gyémánt, amely arra vár, hogy megmetsszék. – Jamie, én vagyok az anyukád. Én. Könny csordogál az arcomon. Nem tudom elapasztani, ezúttal nem. – Én vagyok az anyukád, édes. Jamie, drága, mindvégig én voltam az. Tudod, amikor megöleltél Levant bányánál, akkor is megérezted, nem igaz? – Nem tudom abbahagyni a sírást. – Én vagyok az. Itt vagyok. Végig itt voltam, csak nem tudtuk. A tüzes varázslatod sikerült. Anyu visszajött. Itt vagyok. Jamie döbbenten néz rám. Nem így akartam elmondani, egyszerűen megtörtént. Összevonja a szemöldökét, majd elkerekedik a szeme, mintha felismerne, de ekkor egy férfi kiáltása hangzik fel. – Jamie! Jamie elnéz mellettem a sziklaszirt füves peremén túl, a reszkető kis tengerpart és Zawn Hanna felé. A suttogó barlang. Ne mozdulj! – gondolom. Kérlek, ne mozdulj! Ne ijedj meg! Az aknaház körüli terület nyári melegben is veszélyes hely. Ám ma különösen csúszós, a lecsiszolódott gránitfelület olyan, mint egy korcsolyapálya. De látnom kell, mi ragadta meg a figyelmét. Felkapaszkodom a sziklatömbön, és lenézek a barlang felé. Az apja áll ott. A homokban, ebben a hideg, kristálytiszta levegőben, a ragyogó karácsonyreggelen. – Apu! – kiáltja Jamie. – Apu! Az apja a szikla lábához rohan. Jamie ereszkedni kezd a sziklán. A sirályok fölötte köröznek, halat keresnek a jeges tengerben. – Állj meg! – kiáltom. Mindketten kiabálni kezdünk Jamie-vel. – Állj meg, Jamie, állj meg! De a fiú látta a halott anyját. Aztán közölték vele, hogy az anyja él. Bármelyik gyerek ugyanilyen rémült és zavarodott lenne az ő helyében. Leesik. Az egyik pillanatban még buzgón ereszkedik lefelé a sziklák között, egy

rettenetes másodperccel később pedig már zuhan lefelé. A tengerbe csobban, egyenesen a vízbe esik, úgy hat métert zuhanhatott. A csobbanástól olyan kicsinek látszik. Egy apró gyerek, aki óriás érzelmi hullámokon hánykolódik. A tenger gondolkodás nélkül elnyeli. – Jamie! De már eltűnt, nem látom. Vagy talán ő az, a felszínre tör, köpköd és kalimpál. Tud úszni, de egy gyerek sem tudna megküzdeni a metsző hideggel és a heves hullámzással, egy percig sem. A tenger megvonja a vállát, és morfondírozni kezd, hogy megfojtsa a fiamat, vagy inkább összezúzza a fekete sziklákon. Vagy egyszerűen elrabolja a testét. Most hallgatnak a hangok a fejemben. Az egyetlen hang, amit hallok, azt ismételgeti, mentsd meg, mentsd meg, mentsd meg! De a szívem alatt hordok egy gyereket. A második gyermekemet. – Jamie! – A szikla pereméhez rohanok. De az apja gyorsabb. A szülői reflex. Visszahúzódom, a bokámba belenyilall a fájdalom. Nem érdekel. Az sem érdekel, ha meghalok, ha megmenthetem a fiamat. Elindulok az egyetlen lehetséges ösvényen. Havas, de nem veszélyes. Egy régi patak medrében halad, amely valamikor Zawn Hannába torkollt. Köveken bukdácsolok, miközben leereszkedek a tengerpartra, majd ledobom a kabátomat, és belevetem magam a vízbe. Az anyukád vagyok. Ez az anyák kötelessége. Alámerülök. Túl hideg a víz. De még nem szabad meghalnom. Meg kell mentenem téged. De nem vagyok rá képes. Mindketten belefulladunk ebbe a karácsonyi tengerbe, az egyedülállóan kéklő ég alatt. Fejjel lefelé lebegek. Fuldoklom, levegőért kapkodok, hánykolódom. – Anyu! – kiáltod, amikor a felszínre jutsz. Rájövök, hogy közel vagyok hozzád, ha kinyújtom a kezem, megérinthetlek. Megragadom a nedves kis kezet, és megrántom a súlyos pizsamafelsőt; magam felé húzlak. Ijedtedben csapkodsz, így lerántasz a víz alá. Kétségbeesve igyekszem a felszínre evickélni, hogy beszívhassam a jeges levegőt, hogy mindketten életben maradhassunk, hogy felemelhesselek. Már elhúztalak a szikláktól. Most már apukád is itt van, és ő megtart téged, erősebb nálam, a vállára vesz, és kivisz a partra. Nézem, miközben ostromolnak a hullámok, és köpködöm a jeges, sós vizet. Van itt egy

csúszós kő, kiugró gránittömb a szikla lábánál; segít valamennyit, de kezd fáradni a karom, elemészt a hideg. A tenger étvágya kielégíthetetlen, és engem is elnyel. Lemerülök. Elönt a hideg víz. Az orrom megtelik az égető folyadékkal, és nyelek vagy két deci vizet. A felszínre küzdöm magam, és öklendezni kezdek. Elnézek a végtelen tenger felé, valahogy megfordultam. De még mindig itt vagyok, még élek. Talán túlélhetem, kivonszolhatom magam szikláról sziklára a szirt alján, amíg a talpam kavicsos, majd homokos fenékre nem ér. Talán nem. Lemerülök. Egy kezet érzek a remegő, sajgó vállamon. David az, az édesapád. Az arca sápadt a bénító hidegtől, de a mozdulatai erőt sugároznak. Megragadja a karomat, és magával húz, megment. Eltávolodunk a hullámoktól és a szikláktól, és elkezdünk kifelé tempózni. Vöröslik a szeme a sótól, az arca fehér a hidegtől. Amikor lenyelem a sós vizet, lesüllyedek, de a keze értem nyúl. Túl messzire sodródom, belélegzem a vizet. Teszek egy utolsó kísérletet, kitátom a számat a vízben, és David keze felé nyúlok, kapaszkodom a reszkető fény felé, de egy hatalmas, hódító hullám magával ragad, eláraszt és megfordít, és érzem, hogy vége. Ezzel nem tudok megbirkózni. Ennyi. Forogva süllyedek lefelé a kékségbe, majd a feketeségbe. Behódolok a sorsomnak, és a sötétségbe merülök. És ahogy a hideg fölém kerekedik, a gondolataim is széthullanak. De mit számít ez, Jamie? Csak én vagyok. Még megpróbálok úszni, de már elengedtem. Hagyom, hogy a tenger elnyelje az ostoba emlékeket, az értéktelen munkámat, a sokévnyi szomorúságot és szégyent. Talán ha életben maradok, csak összezavarlak. Valójában soha nem is számítottam. És úgysem értenéd. Hagyjuk, hogy elragadjon a tenger! A világ mégis csodálatos, egyszerűen gyönyörű. És sírok, miközben meghalok az egyre sötétedő hidegben. A szomorúság elolvad. Részecskékre bomlik. Már csak azt kívánom, bárcsak elmondhattam volna, mennyire szeretlek. Az édesanyád vagyok. Soha nem ismertelek. Ó, Jamie, kisbabám, szeretlek.

NYÁR Reggel

David letette a párkányra a teáscsészéjét, és kinézett az ólomüveg ablakon Jamie-re. A kisfiú a napsütötte kertben játszott Rollóval, az iskolás barátjával, egy félig leeresztett labdát dobáltak a kutyának. A fiúk hangosan nevetgéltek, amikor a terrierkölyök elkapta a labdát, és dühödten cibálni kezdte, ahogy egy terrierhez illik. Kétségkívül úgy gondolta, hogy valami patkányféle lehet. David felsóhajtott. – Nézd meg! Egy kutya. Egy kölyökkutya képes boldoggá tenni. Azok után, amit végig kellett néznie. Oliver bólintott. – Már rég kaphatott volna egy kutyát. – Tudom, Oliver, tudom. De így alakult. Ezen már nem segíthetek. David túl határozottan beszélt. Azóta is bűntudat gyötörte azért, amit tett. Úgy viselkedett, mint a saját apja, az erőszakos Richard Kerthen. De azzal, hogy bűntudattal gyötri magát, bármennyire megérdemli is, nem segít Jamien vagy Elizán. Ezért David elhatározta, hogy csak a jó dolgokra figyel az életben. Nem volt más választása. Másfél év telt el. Eljött az idő, hogy előrenézzen, ahogy Rachel is tette. Ami történt, megtörtént. Ez már csak történelem. Ha a családjuk még egy vagy két évszázadon át fennmarad – márpedig miért ne maradna, hiszen eddig is megélt vagy ezer évet –, Nina Kerthen és Jamie édesanyjának furcsa története is csak egy családi legenda lesz. Újabb történet, amit a kocsmákban mesélhetnek. Legalábbis David ebben reménykedett. Máskülönben összeroppant volna a lelkiismeret-furdalás súlya alatt. Oliver óvatosan megszólalt: – Nem furcsa egy kicsit idejönni, és meglátogatni Jamie-t? – Furcsa?

– Úgy értem, most, hogy nem itt élsz. – Nem – válaszolta David őszintén. – Jó okom volt rá, hogy a váláskor ne harcoljak. Rájöttem, hogy soha nem tudnék boldog lenni Carnhallowban. És azok után, amit tettem, különben is megérdemeltem, hogy elveszítsem. Oliver szigorú pillantást vetett a barátjára. Méregette. Talán azon tűnődött, David mennyire lefogyott, sokkal csendesebb, öregebb és őszebb lett. De legyen. Ezt az árat kellett megfizetnie, azon kívül, hogy a ház Rachel nevére került. És boldogan meg is fizette, mert ő is kapott valamit, David Kerthent elszakították a múltjától, de a kötelességeitől is. A pénze fedezte a fenntartás költségeit, a fia és a lánya megörökölhette a birtokot, de Davidnek soha többé nem kellett ebben a házban élnie, ahol annyi borzalmas esemény történt. Nem kellett Morvellan bánya és Zawn Hanna látványára ébrednie, nem kellett látnia a völgy végében emelkedő sziklákat. A tengerpartot, ahol kis híján mindannyian megfulladtak; ahol David megmentette a fia és a fia anyjának életét, de csak hajszál híján. Olyan közel álltak a sötét tragédiához. Olyan közel jutottak a véghez. Sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. Majdnem elveszített mindent. Erőszakos bolond volt. És szerencsés. Odakint, a kertben Jamie, a barátja és a kutya odébb álltak, vidáman szökdécseltek az erdő felé. Oliver befejezte a teáját, és azt mondta: – Rachel egyik barátnője, Jessica tegnap este, a vacsoránál kérdezgetett rólatok. – Valóban? – Rólad és Nináról. És a béranyaságról. Soha nem tudom eldönteni, hogy mit mondjak, amikor kérdezgetnek. Rengeteg a kíváncsiskodó. – Az igazat – felelte David. – Mondd az igazat! Teljesen bele voltam zúgva Ninába. Szinte a megszállottja voltam. És a maga szeszélyes módján ő is szeretett engem. Soha nem tudtam volna megválni tőle, ahogy ő sem lett volna képes elszakadni tőlem. De nem lehetett gyereke. – Ezt tudom, de… – Tudod, milyen voltam akkoriban. Carnhallow Kerthenje, akinek a név jelentett mindent. – David a hatalmas szobára mutatott, amelyben ücsörögtek.

– Képes lettem volna hagyni, hogy megszakadjon a családi vérvonal? Elégedetten haltam volna meg örökös nélkül? Rettenetes döntés volt. Elhagyom Ninát, és keresek egy másik feleséget, vagy megtartom Ninát, de akkor el kell fogadnom, hogy soha nem lesz saját gyerekem. És a Kerthenek ezeréves történelme véget ér, velem. Oliver összevonta a szemöldökét. – De Jessica azzal érvelt, hogy a legtöbb ember ilyen esetben az örökbefogadáshoz folyamodik. – A pokolba velük! – David megvonta a vállát. – Túl büszke voltam az örökbefogadáshoz; azt akartam, hogy az én vérem öröklődjön. És Nina is ezt akarta, eredetileg az ő ötlete volt, ő ment el Edmundhoz és a barátjához, Philiphez. Ő hozott meg minden döntést, megfizetett embereket, hogy keressenek valakit, aki elég elkeseredett, és hasonlít rá. Gondoskodott róla, hogy egyikünk se ismerje a vér szerinti anya kilétét. Hogy tartsuk a távolságot. – Igen, ismerem a történetet – vágott közbe Oliver. – Az embereket inkább a sok hazugság és a következmények érdeklik. Először is, becsaptál engem. Edmund egyik barátja mutatott be Rachelnek. Évekkel ezelőtt. És nekem fogalmam sem volt! – Ahogy nekem sem, Oliver. – De becsaptál mindenki mást is. Azt mondtad az egész világnak, hogy Jamie Nina gyereke, és ugyanezt mondtad Jamie-nek is. Jamie-nek azzal a tudattal kell leélnie az életét, hogy Nina megbánta a döntését, és féltékeny volt rád, amiért erősebb a kettőtök közti kötelék, és… Davidnek a szeme se rebbent. – Így igaz. De ha nem fogadunk béranyát, most Jamie sem lenne. Ami újabb vitákra adott volna okot, nem igaz? Akárhogyan is – David rápillantott az órájára –, én már nem lakom itt. Elköszöntem Jamie-től, és szeretnék még virágot vinni anya és Nina sírjára, mielőtt hazamegyek. Zennorban ilyenkor rettenetes a forgalom, az a sok turista mind a Tinner’sben akar ebédelni. Oliver bólintott. – Nem tudod, hol lehet Rachel? – kérdezte David. – Meg szeretném köszönni neki. Nem köteles beengedni Carnhallow-ba, nem szerepel a megállapodásban.

– Utoljára az öreg hallban láttam, eligazítja a munkásokat. Elbúcsúztak egymástól, és David elindult, hogy megkeresse a volt feleségét, miközben félre kellett állnia néhány deszkával egyensúlyozó munkás és létrákat mozgató villanyszerelő miatt. Az öreg hallban különösen nagy volt a sürgés-forgás, csak úgy nyüzsögtek a kárpitosok és lakberendezők. Ezt a puritán helyiséget egyfajta magány szigetének szánták. Ahol a művészek megmutathatták a képeiket, szobraikat és fényképeiket, amelyeket napközben a nyugati szárnyban készítettek, amelyet immáron teljesen leválasztottak a család lakórészétől. Rachel ötlete volt, életet lehelt a házba, kifizetődővé tette, mégpedig olyan módon, ami Davidnek meg sem fordult a fejében. Megmentette a helyet, így újabb ezer évig a család birtokában maradhatott, Jamie és a húga virágzó üzletet, egyben egyedülálló otthont örökölhetett. Rachel Kerthen valóban igazi túlélő volt, és David mindennél jobban tisztelte ezért. A ritka, terhesség alatti pszichózis rosszabbra fordult a szörnyű karácsonyreggel után, és több hétre kórházba került. De most már teljesen felépült. Az orvosok azt mondták, amíg nem vállal több gyereket, nem fenyegeti veszély. David a konyhában talált rá. A kislányukat, Elizát etette, miközben egy dalt dúdolgatott, és lágyan ringatta a kisbabát. Az ablakon beszűrődő fényben úgy festett, mint egy reneszánsz madonna. Talán Raffaellóé. Kettejük kapcsolata hűvös és távolságtartó maradt, de ez így is volt rendjén. Az volt a fontos, hogy a gyermekeihez szoros kapcsolat fűzte. David a karjába vette a kis Elizát, és gyengéden megcsókolta a homlokát, aztán visszaadta az édesanyjának. A kislányuk nagyon szép volt. – Jobb, ha indulok. Kösz, hogy eljöhettem meglátogatni Jamie-t. – Ugyan, semmiség. Jamie nagyon örült. Rachel ránézett, az arca üres és szenvtelen maradt. Aztán mindketten elhallgattak. Rachel figyelme az ablak felé kalandozott, kinézett a sziklák felé lejtő kertekre, majd Morvellanra. David követte a tekintetét, egészen a bányáig. Nehéz volt nem oda nézni. De aztán Rachel visszafordult, zavartan rámosolygott, és elszállt a varázslat. David elköszönt, és az ajtóhoz sétált. A kertben tömény virágillat terjengett. A Hölgyek Erdejében világítottak

a harangvirágok, mint hűvös, kék lángok, amelyek a zöldet nyaldossák. Hirtelen rátört a szomorúság a szeretet és a bűntudat miatt, amelyek már soha nem szűnnek meg a lelkében – mint az árnyék és a fény a rózsakertben. Annyi mindent elveszített. De amikor beszállt az autójába, rájött, alig várja, hogy visszatérjen a St. Ives-i kis házába. Ide Jamie is könnyen eljutott, és nem okozott problémát a fenntartása. És a házból festői kilátás nyílt egyenesen Porthmeor Beachre. Egyetlen bánya sem zavarta a képet.

Délután

A hétvégi vendégek már mind elmentek. Jessica volt az utolsó. A munkások is távoztak. David jól érezte magát Jamie-vel. Rollo anyukája eljött a fiáért, és meghívott bennünket jövő hétre, egy vacsorára. Carnhallow visszaszállt a jogos tulajdonosaira, rám, a lányomra és Cassie-re. És, persze, Jamie-re. A ház különleges csöndje megtölti a szobákat, a friss festés édes illatával együtt. A tenger magában beszél, Carnhallow pedig válaszol. A napfény tüzet gyújt a skarlátvörös szőnyegeken és a konyhakert málnapiros falain. Megcsillan az ablakok alatti fehér dohánynövényeken. Minden nappal egyre jobban szeretem ezt a helyet, ahogy percről percre visszanyeri a szépségét. Csak azt kívánom, bárcsak Juliet megérhette volna. Mindannyiunknak nagyon hiányzik. Eliza boldog és elégedett; általában ilyentájt alszik egyet, öt-hat óra körül. Ilyenkor lopok magamnak egy kis időt, és leülök a konyhaasztalhoz egy csésze teával. Jamie beront a konyhába. A bőre szép barna a póló alatt. – Rachel, ma este szeretnék beszélni apuval, nem baj? – Persze, hogy nem. Bármikor felhívhatod. A továbbiak kimondatlanok maradnak. Igen, minden hétvégén találkozhatsz az édesapáddal, és felhívhatod minden este. De soha többé nem alhat a házamban. De ezt nem is kell elmondanom, mindannyian tudjuk. Jamie bólint. – Kösz. Mikor lesz vacsora? – Amikor Cassie visszaér a bevásárlásból. – Az órámra pillantok. – Azt hiszem, hamarosan. – Oké. – A konyhaajtóban ácsorog, mintha gondolkodna valamin. Ibolyakék szemébe fekete tincsek lógnak. Amikor ránézek – a fiamra –, szeretem elképzelni, ahogy egy nap együtt játszadoznak a húgával a Hölgyek Erdejében, egy olyan nyári napon, mint ez, évek múlva. A ház összes ablaka tárva-nyitva áll majd, és én csak ülök itt, és hallgatom a

nevetésüket, ahogy a kislányom mezítláb trappol a páfrányokkal benőtt tisztáson, miközben a bátyját üldözi. Boldog gyerekkora lehet, ami nekem nem adatott meg. Legalábbis ebben reménykedem. De senki nem tudhatja, mit hoz a jövő. Jamie hirtelen berohan, és szorosan megölel. A nyakamba fúrja a fejét. Nem mond semmit. Megölel, aztán sarkon fordul, majd kirohan a hátsó ajtón a konyhakertbe és a mögötte terülő gyepre, miközben a kutyát szólongatja, Jagónak neveztük el. Csak ülök itt, és teljes megelégedéssel tölt el, hogy semmit nem kell csinálnom. Nézem, ahogy Jamie Jagóval és Genevieve-vel, a macskával játszik a fűben, és hallgatom, ahogy a hullámok a sziklákkal játszadoznak a távolban. Miközben a teámat kortyolgatom, kósza gondolatok cikáznak a fejemben. Véletlenszerű emlékfoszlányok. Anekdoták a bányákról, Carnhallow-ról, Cornwallról. Eszembe jut egy történet, amit még Juliet mesélt a tengerparti bányákról. Arról, hogy a legsötétebb és legszelesebb éjszakákon a bányászok feleségei és az anyák ott álltak a sziklák tetején melaszos konzervdobozba szúrt gyertyával, apró, ragyogó tüzek kórusa, mint egy sor csillag. Azért álltak ott, hogy mutassák az utat, hogy a férfiak tudják, merre kell felmászniuk a szikla tetejére. Furcsa, gyönyörű látvány lehetett, a szeretet kifejezése – fénnyel. És most, amikor a nap ferde sugarai aranyló fénybe vonják Morvellant, és lángra lobbantják a hullámokat, hallgatom, ahogy a lányom alszik, és a kisfiam játszik a kutyával, és a járatokra gondolok. A járatokra, amelyek mélyen a tenger alá hatolnak.

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS

S. K. Tremayne Fagyos ikrek A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. fejezet Székeink pontosan két méterre vannak egymástól, mindkettő szemben a hatalmas íróasztallal, mintha párterápián vennénk részt. Túl jól ismerem az érzést. A szobát eluralja a két nagy, 18. századi franciaablak, bennük páros látkép a londoni alkonyatról. – Nem lehetne villanyt gyújtani? – kérdezi a férjem, mire Andrew Walker, a fiatal ügyvéd enyhe ingerültséggel néz fel a papírjaiból. – Dehogynem – mondja –, elnézést. – Odahajol a háta mögötti kapcsolóhoz, és a két magas állólámpa sárga fénnyel tölti el a szobát, a nagy ablakok elfeketülnek. Megpillantom tükörképemet az ablaküvegben: összeszedett vagyok, ám túl merev, a térdem szorosan összezárva. Ki ez a nő? Nem az, aki volt valaha. A szeme kék, mint régen, ám szomorúbb, ovális arca sápadt, beesett. Még mindig szőke, és elég csinos, igaz, mintha megfakult, elfonnyadt volna. Egy harminchárom éves nő, akiből rég kiveszett minden lányos vonás. És hogy van öltözve? Tavalyi divat szerinti farmer, tavalyi cipő. A lila kasmírpulóver egész csinos lenne, de viseltes, a túl sok mosástól kibolyhosodott. Elfintorodom a tükörképemtől – jobban kellett volna felöltöznöm. De miért is? Csak egy ügyvéddel jöttünk tárgyalni. És megváltoztatni az egész életünket. Kintről beszűrődik a forgalom zaja, olyan, mint amikor valaki mélyen

alszik melletted az ágyban, mégis nyugtalanul szedi a levegőt. Azon gondolkodom, vajon fog-e hiányozni a londoni forgalom, ez az állandó és megnyugtató fehér zaj, mint azok az elalvást segítő appok a telefonon, amelyek azt utánozzák, ahogy a magzat hallja az anya szívverését. Az ikreim is biztos hallották ezt a zajt, amikor összeölelkeztek bennem. Emlékszem, amikor a második ultrahangon láttam őket, olyanok voltak, mint valami címertani szimbólumok, egymás tükörfordítottjai. A két egyszarvú. Végrendelkező. Végrehajtó. Törvényes rész. Közjegyzői hitelesítés… Andrew Walker úgy beszél hozzánk, mintha katedráról szólna, ő a professzor, aki nincs megelégedve a diákjaival. Örökhagyó. Elhunyt. Örökös. Túlélő gyermekek. Angus, a férjem türelmetlenül sóhajt, ismerem ezt az elnyomott sóhajt. Unatkozik, sőt biztos ingerült. Megértem én, de sajnálom az ügyvédet is. Nem lehet könnyű Walkernak egy dühös, ugrásra kész apával és egy még mindig gyászoló anyával, miközben egy bonyolult öröklési ügyet kell intéznie – embert próbáló feladat. Nyilván ezzel az óvatos, lassú, pontos beszédmóddal akar távolságot tartani, biztos így kezeli a nehéz ügyeket. Ez talán az orvosi szaknyelv jogászi megfelelője. Kisgyermekkori peritonitishez vezető duodenális hematómák, serosus avulsiók. – Ezt már mind megtárgyaltuk! – csattan fel Angus hirtelen. Vajon ivott? Hangjában düh bujkál. Amióta az megtörtént, Angus mindig dühös. És sokat iszik. Ma azonban teljesen világosnak tűnik az elméje, nyilván józan. – Tudja, szeretnénk, ha ez kész lenne még a klímaváltozás előtt. – Mint ahogy már említettem, Mr. Moorcroft, Peter Kenwood szabadságon van. Ha gondolja, megvárhatjuk, míg visszajön… – Nem – rázza a fejét Angus. – Azt akarjuk, hogy most csinálja meg. – Akkor újra végig kell néznem az iratokat és a vonatkozó problémákat, csak a magam megnyugtatására. És Peter… szóval… Nézem őket. Az ügyvéd elhallgat, majd még óvatosabban szólal meg ismét. – Mint tudja, Mr. Moorcroft, Peter a család régi barátjának tartja magát. Nem csupán jogi tanácsadó. Tisztában van a körülményekkel. Nagyon jól

ismerte a néhai Mrs. Carnant, a maga nagyanyját, ezért megkért engem, még egyszer győződjek meg arról, hogy mindketten pontosan tudják, mire vállalkoznak. – Tudjuk, mit csinálunk. – A sziget, mint tudják, nem igazán lakható – mondja Andrew Walker kínosan feszengve, mintha ez valahogy a cég hibája lenne, és ő el akarná kerülni a pereskedést. – Attól tartok, a világítótorony őrének háza tönkrement, évek óta nem lakott benne senki. Fent van azonban a műemlékvédelmi listán, tehát nem bonthatják le és nem építhetnek másikat a helyére. – Igen. Mindezzel tisztában vagyok. Kölyökkoromban rengeteget jártam arra. A sziklák közti kis tavakban játszottam. – De valóban felmérte, mekkora kihívást jelent, Mr. Moorcroft? Ez óriási vállalkozás. Kérdéses, ugye, a megközelíthetőség, hiszen árapálysíkságról van szó, és hát igen nagy gondok vannak a vízvezetékkel, a fűtéssel, és általában a villannyal. A végrendeletben viszont nem esik szó pénzről… nincs tehát… – Maga aztán valóban mindenre felhívta a figyelmünket. Csönd. Walker rám néz, aztán Angusra. – Úgy tudom, eladják a londoni házukat. Angus előreszegett állal, elszántan néz vissza az ügyvédre. – Elnézést, de annak mi köze bármihez is? Az ügyvéd a fejét csóválja. – Peter aggódik, mert… szóval, a közelmúltban történt veszteségükre tekintettel… egészen biztos akar lenni. Angus rám néz, én bizonytalanul megvonom a vállam. Angus előrehajol. – Na, jó. Igen. Eladjuk a házat Camdenben. – És ebből elegendő összeg áll majd rendelkezésre, hogy felújítsák El… – Andrew Walker a homlokát ráncolja, mert nem tudja kiolvasni a szavakat. – Hogy is kell ejteni? Ell… – Eilean Torran. Ez a skóciai gael neve. Mennydörgés-sziget. Torransziget. – Ó, igen, természetesen. Torran-sziget. Szóval azt remélik, hogy a jelenlegi házuk eladásából származó összeg elég lesz, hogy felújítsák a

Torran-szigeti világítótorony őrének a házát? Úgy érzem, mondanom kéne valamit. Nyilván meg kell szólalnom, hiszen mindent Angus csinál. Némaságom azonban megnyugtat, akár ha be lennék bábozódva a saját hallgatásomba. Mint mindig. Én ilyen vagyok, mindig csöndes, sőt tartózkodó, és ez Angust évek óta elkeseríti. Min gondolkodsz? Mondd el! Miért nekem kell mindig beszélnem? És amikor ilyeneket mond, általában megvonom a vállam és elfordulok, mert épp elég sokatmondó az, ha nem mondok semmit. És tessék, most is csöndben vagyok, és hallgatom a férjemet. – Már két jelzálog is van a camdeni házon. Elvesztettem az állásomat, nehezen élünk. De igen, remélem, hogy valami kis pénzt azért látunk ebből. – Vevőjük már van? – Alig várja, hogy megírhassa a csekket. – Angus nyilván megpróbálja leplezni a dühét, de azért folytatja: – Nézze, a nagyanyám a végrendeletében rám és a bátyámra hagyta a szigetet. Így van? – Természetesen. – És a bátyám igen nagylelkűen azt mondja, ő lemond róla. Így van? Az anyámat egy otthonban ápolják. Nemde? Így aztán a sziget az enyém, a feleségemé és a lányomé. Így van? A lányomé. Egyes számban. – Valóban… – Akkor hát ennyi. Érti? El akarunk költözni. Nagyon el akarunk költözni. És igen, a ház rossz állapotban van. Igen, majdnem összedől. De megcsináljuk. Végtére is – Angus hátradől a székben –, átmentünk mi már rosszabb dolgokon is. Alaposan szemügyre veszem a férjemet. Ha most látnám először, még mindig vonzónak találnám. Magas, jóképű pasi a harmincas éveiben, a háromnapos borosta is jól áll neki. Sötét szemű, férfias, erős. Amikor először találkoztunk abban a nagy és zajos tapasbárban Covent Gardenben, akkor is volt egy kis borosta rajta, de tetszett nekem, hangsúlyozta az állát. Nem sok ilyen csinos pasit ismertem addig. Egy nagy asztalnál ült a huszonéves barátaival és nevetett. Én a társaságommal a szomszédos asztalnál ültem. Mi valamivel fiatalabbak voltunk, de éppen annyira jól szórakoztunk, mint a fiúk. Meglehetősen sok

rioját ittunk. Hát így történt. Az egyik fiú valami vicceset beszólt nekünk, és mi visszavágtunk. Akkor összekeveredtek az asztalok, helyet cseréltünk, nevetve és viccelődve lökdösődtünk, aztán bemutatkoztunk egymásnak, ő Zoe, ő meg Sacha, ő itt Alex, Imogen, Meredith… Ő Angus Moorcroft, ő meg Sarah Milverton. Angus Skóciából való, huszonhat éves, Sarah félig angol, félig amerikai, huszonhárom esztendős. És most együtt vannak, míg meg nem halnak. Kint egyre erősebb a csúcsforgalom zaja, felriadok az álmodozásból. Andrew Walker megkéri Angust, írjon alá még néhány papírt. Igen, ismerem ezt a procedúrát, az elmúlt év során rengeteg dokumentumot kellett aláírnunk. A tragédia utáni papírmunka. Angus az íróasztal fölé hajol, és odakanyarítja a nevét. A keze mintha túl nagy lenne a tollhoz. Elfordítom a fejem, és a sárgára festett falon függő képet bámulom: az Old London Bridge. Még szeretnék kicsit emlékezni, hogy ne kelljen figyelnem. Arra az első estére akarok gondolni, amikor Angusszal találkoztam. Mindenre tisztán emlékszem. A zenétől – mexikói salsa – a közepes minőségű tapasig, az élénkvörös patata bravára meg az ecetes fehér spárgára. Azt is szinte látom magam előtt, ahogy a többiek mind sorra elszállingóznak – el kell érnem az utolsó metrót, ki kell aludnom magamat –, mintha megérezték volna, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, hogy ez több mint a szokásos péntek esti flört. Milyen könnyen fordul az ember sorsa! Vajon milyen lenne most az életem, ha akkor egy másik asztalhoz ülünk, vagy egy másik helyre megyünk? De aznap éppen azt a helyet választottuk és azt az asztalt, és éjfélkor már csak én maradtam ott ezzel a magas sráccal, Angus Moorcrofttal. Azt mondta, építész. Azt is elmondta, hogy skót, és nőtlen. Aztán mesélt egy jó viccet, amiről először azt sem tudtam, hogy vicc, csak később jöttem rá. És ahogy nevettem, észrevettem, hogy alaposan megnéz magának. Én is visszanéztem rá. Sötétbarna, szép színű szeme volt, hullámos, sűrű, nagyon fekete haja, a foga fehér, ajka piros, körben a sötét borostával. És tudtam a választ: Igen.

Két órával később elcsattant az első részeg csók a helyeslőn ránk pillantó Hold fényénél a Covent Garden piazza sarkán. Emlékszem az esős macskakövek csillogására, arra, ahogy ott állunk összeölelkezve, emlékszem a hűvös éjszakai levegő édességére. Már akkor éjjel együtt aludtunk. Nem egészen egy évre rá összeházasodtunk, és alig kétéves házasokként megszülettek a lányikreink. És most már csak egyikük él. Elönt a fájdalom, az öklömet a szájamhoz kell szorítanom, hogy leplezzem a reszketésemet. Mikor múlik ez el? Talán soha? Olyan, mint egy háborús sérülés, mint egy repeszszilánk az ember húsában, ami évekkel később ki akar szabadulni. Lehet, hogy mondanom kéne valamit, csak azért, hogy elnyomjam a fájdalmat, hogy rendeződjenek a gondolataim. Már fél órája ülök itt némán, mint valami puritán háziasszony. Túlságosan gyakran hagyatkozom Angusra, hadd beszéljen ő, hadd nyújtsa azt, ami belőlem hiányzik. De most elég a hallgatásból. – Ha rendbe tesszük a szigetet, egymilliót is megér majd. Hirtelen mindketten felkapják a fejüket. Jé, ez a nő tud beszélni! – Az a kilátás magában is megér egymilliót, a Sound of Sleat-szorosra, Knoydart felé. Nagyon ügyelek, hogy jól ejtsem ki a neveket. Hiszen mindennek alaposan utánanéztem, a Google-ban kerestem meg a képeket és a történeteket is. Andrew udvariasan elmosolyodik. – Ó, járt már ott, Mrs. Moorcroft? Érzem, elpirulok, de nem érdekel. – Nem, de láttam képeket, olvastam könyveket. Ez Skócia egyik legnevezetesebb vidéke, nekünk pedig saját szigetünk lesz ott. – Igen, valóban. Ámde… – Volt egy ház az Ornsay nevű faluban, a szárazföldön, fél mérföldre a Torran-szigettől… – Ránézek a telefonomban tárolt bejegyzésre, bár jól emlékszem a tényekre. – Idén január 15-én hétszázötvenezerért kelt el. Négy hálószoba, szép kert, terasszal. Nagyon kellemes hely, bár nem túl nagy, de remek kilátás nyílik a tengerszorosra, és ez az, amit megfizetnek az

emberek. Hétszázötvenezret ér. Angus rám néz, és bátorítón bólint, majd átveszi a szót. – Így van. És ha rendbe hozzuk, csinálhatunk akár öt hálószobát is, elég nagy az a ház. Könnyen megérhet majd egymilliót is. – Igen, Mr. Moorcroft, most alig ér ötvenezret, de megvan benne a lehetőség. Az ügyvéd mosolyog, de hamis a mosolya. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon miért nem akarja, hogy a szigetre költözzünk? Mit tudhat? És mi a valódi köze Peter Kenwoodnak mindehhez? Talán ők akartak ajánlatot tenni? Ennek lenne értelme: Kenwood évek óta ismeri a Torran-szigetet, ismerte Angus nagyanyját is, ő biztos a tudatában van a hely rejtett értékeinek. Ezt tervezik hát? Ha igen, ugyancsak vonzó és egyszerű megoldás. Csak kivárták, amíg Angus nagyanyja meghal, aztán rávetik magukat az unokákra, különösen a gyászoló házaspárra, akiket lesújtott a gyerekük halála, és anyagilag sem állnak jól. Felajánlanak nekik százezret, kétszer annyit, mint kellene, kedvesek és együtt érzők, melegen, mégis szomorúan mosolyognak. Biztos nagyon nehéz, de mi majd segítünk, levesszük a vállukról ezt a terhet. Onnantól már semmiség az egész. Egy busznyi lengyel építőmunkást elszállítani Skye-ba, beruházni kétszázezret, és egy év múlva kész. Eladó 1,25 millió fontos irányáron ez a saját szigeten álló, gyönyörű birtok a híres Sound of Sleat-szorosnál… Ez lenne a tervük? Andrew Walker rám néz, és hirtelen bűntudatot érzek. Nyilván nagyon rosszhiszemű vagyok a Kenwood és Társai ügyvédi iroda iránt. De bármi legyen is az indítékuk, csak azért sem adom fel a szigetre költözés tervét, ez az én kiutam, menekülés a gyász elől, az emlékek elől… no meg az adósságok és kételyek elől is. Túl sokat álmodoztam róla. Hajnali háromkor bámulom a villogó képeket a konyhában a laptopomon. Amikor Kirstie alszik a szobájában, Angust meg kiütötte a whisky. Ilyenkor nézem a kristálykék szépséget, a Torran-sziget, azaz Eilean Torran, a Sound of Sleat. Szinte elvesztem a Belső-Hebridák mesés világában, ott vagyok azon a szépséges birtokon, a saját szigetünkön.

– Nos, hát, rendben. Csak még szükségem van néhány aláírásra – mondja Andrew Walker. – És kész is vagyunk? Jelentőségteljes csönd. – Igen, kész. Negyed órával később kilépünk Angusszal a sárgára festett falú irodából, végigmegyünk a vörösre festett folyosón, és kilépünk a párás októberi estébe. Bloombsburyben, a Bedford Square-en. Angus hátizsákjában ott vannak az iratok. Minden kész. Más szemmel nézem a világot, a kedvem ennek megfelelően egyre jobb. A Gower Streeten nagy piros buszok gurulnak, kétemeletnyi üres tekintet bámul kifelé. Angus a karomra teszi a kezét. – Jól csináltad. – Mit? – Hát, ahogy közbeszóltál. Jól volt időzítve. Már azt hittem, leütöm azt a pasast. – Én is azt hittem – mondom, és egymásra nézünk, sokatmondón, szomorúan. – De végül is megcsináltuk, nem? – Meg, drágám, és tökéletesen csináltuk – feleli Angus mosolyogva, és felhajtja a gallérját, mert esik. – De Sarah… Még egyszer utoljára meg kell kérdeznem… Egészen biztos vagy benne? Grimaszolok, mire türelmetlenül hozzáteszi: – Tudom, tudom. Igen. De még mindig úgy véled, ez a legjobb, amit tehetünk? Igazán azt akarod, hogy… – széles mozdulattal rámutat az esőben a londoni taxik sárgán kígyózó lámpasorára –, igazán és csakugyan itt akarod hagyni azt az egészet? Feladni mindent? Skye annyira csöndes. – Aki Londont unja – mondom –, az esőt unja. Angus elneveti magát, és odahajol hozzám. Barna szeme az enyémet keresi, talán az ajka is az enyémet. Gyengéden megsimogatom az állát, csókot adok a borostás arcára, és beszívom az illatát… nincs whiskyszaga. Angus-szaga van. Szappan és férfiasság. Tiszta, erős… az a férfi, akibe beleszerettem. Akit szeretek és mindig is szeretni fogok. Talán ma szeretkezni is fogunk, először hosszú hetek óta. Talán túljutunk

ezen. Egyáltalán valaha is túl tudunk jutni ezen? Kéz a kézben megyünk végig az utcán, Angus szorosan fogja a kezemet. Az elmúlt évben nagyon sokszor fogta szótlanul, amikor az ágyban fekve sírtam éjszakánként. És fogta végig Lydia temetése alatt, az Én vagyok a feltámadás és az élettől egészen a Legyél velünk mindörökkön örökkéig. Ámen. – Metróval menjünk vagy busszal? – Metróval – felelem. – Gyorsabb. El akarom mesélni Kirstie-nek a jó híreket. – Remélem, ő is így fogja fel. Ránézek Angusra. Nem. Nem lehet most bizonytalankodni, mert ha megtorpanok és gondolkodni kezdek, előjönnek a rossz gondolatok, és örökké itt maradunk. Gyorsan bököm ki a szavakat. – Hát biztos így fogja fel, Angus, hogyan is másképp? Lesz saját világítótornyunk, jó, tiszta levegőnk, és ott lesznek az őzek meg a delfinek… – Igen, de ne feledd, a legtöbb kép, amit láttál, nyáron készült. Amikor süt a nap. De nem mindig olyan. Télen sötét van. – Hát akkor télen majd… hogy is mondják… begubózunk és védekezünk. Kalandos lesz. Már majdnem a metrónál járunk. A lépcsőn csak úgy zúdul lefelé az utasok fekete áradata, a zuhatagot elnyeli a londoni földalatti. Hirtelen megfordulok, és a ködbe burkolózott New Oxford Streetre nézek. Olvastam valahol, hogy Bloomsburyben az őszi ködök afféle szellemei vagy látható emlékei Bloomsbury középkori mocsarainak. Rengeteget olvasok. – Gyere. Megfogom Angus kezét, összekulcsoljuk az ujjainkat, így megyünk le a metróba. Három megállót kell kibírnunk a csúcsforgalom idején szokásos tömegben, össze vagyunk préselve, aztán Mornington Crescentnél bezsúfolódunk a zörgő liftbe, és mire fölérünk, szinte már rohanunk. – Hé – kiáltja Angus nevetve –, ez valamilyen olimpiai szám? – El akarom mesélni a lányunknak! Igen, nagyon szeretnék az életben maradt lányunknak valami jó hírt

mondani, vidámat, reménytelit. Lydia, az ikertestvére ma tizenhárom hónapja halt meg – gyűlölöm, hogy még mindig olyan pontosan tudom a dátumot. Kirstie-nek rémséges éve volt, hiszen elvesztette ikertestvérét, a második lelkét. Tizenhárom hónapja él végtelen elszigeteltségben, de most talán ki tudom onnan szabadítani. Friss levegő, hegyek, fjordok, és kilátás a vízen túl Knoydartra. Odaszaladok a nagy fehér ház ajtajához, a házhoz, amelyet sosem kellett volna megvennünk, amelynek fenntartására már nem telik. Imogen ott áll az ajtóban. A házban gyerekebéd, frissen mosott ruha és gőzölgő kávé illata. Mindenütt világos van. Lehet, hogy hiányozni fog. – Immy, köszönöm, hogy vigyáztál rá. – Ó, semmiség. De mondd, minden simán ment? – Igen, megvan, költözünk! Imogen örömében összecsapja a kezét; az okos, barna hajú, elegáns barátnőm, aki egyetem óta kitart mellettem. Megölel, de én mosolyogva eltolom magamtól. – Meg kell neki mondanom, ő még nem tud semmit. Imogen elmosolyodik. – A szobájában van, az Egy ropi naplóját olvassa. Végigfutok a folyosón, fel a lépcsőn, és megállok az ajtónál, amelyen ott a felirat: EZ KIRSTIE SZOBÁJA, TESSÉK KOPOGNI, ügyetlenül kivágva csillogó papírból. Kopogok, ahogy felszólítottak. Halk mmm-mmm a válasz, a lányomnál ez a tesséket jelenti. Kinyitom az ajtót, és megpillantom a hétéves lányomat: törökülésben ül a földön az iskolai egyenruhájában, fekete nadrág, fehér póló, szeplős kis orrát szinte beledugja a könyvbe, az ártatlanság és a magány szobra lehetne. Szinte lüktet bennem a szomorú szeretet. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jobb legyen az élete, hogy megint teljes ember legyen. – Kirstie… Nem válaszol. Olvas. Van, hogy ezt csinálja. Eljátssza, hogy nem akar beszélni. – Kirstie, kicsikém… Most felnéz a tőlem örökölt kék szemével, igaz, az övé még kékebb. Mint a Hebridák vize. Szőke haja szinte fehér.

– Anya… – Valamit szeretnék neked elújságolni, Kirstie. Jó hírem van, remek hír. Leülök mellé a földre, körben a játékai, a pingvinek és Leó, az alvós leopárd, meg az Egykarú Baba, és mindent elmondok neki. Kapkodva beszélek, hogy elköltözünk egy új, egy különleges helyre, oda, ahol újra tudunk kezdeni mindent. Szép hely, tiszta, ragyogó – a mi saját szigetünk. Míg beszélek, Kirstie végig engem néz, alig pislog. Meghallgatja, de nem szól semmit, mintha el lenne bűvölve, mintha az én hallgatásaimat adná most nekem vissza. Bólint, mintha mosolyogna is. Talán meg van lepve. A szobában csönd van, és én kifogytam a szavakból. – Na, szóval – mondom –, mit gondolsz? Nem izgi, hogy a saját szigetünkre költözünk? Alig észrevehetően bólint, majd becsukja a könyvét, és rám néz. – Anya, miért szólítasz engem állandóan Kirstie-nek? Némán nézem, szinte süvít a csönd. – Mi van, édesem? – szólalok meg nagy sokára. – Mit mondtál? – Hogy miért hívsz állandóan Kirstie-nek? Kirstie meghalt. Kirstie halt meg. Én Lydia vagyok.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.