Rosamund Lupton_-_Drága Tess.pdf

Hol találunk nála jobb gyermeket, szeretőbb testvért vagy igazabb barátnőt? JANE AUSTEN, Emma1 De jöhet tél: szűrt virágnak csak a Színe hal el; él édes zamata SHAKESPEARE: V. szonett2

1 2

Csanak Dóra fordítása Szabó Lőrinc fordítása

1 Vasárnap este Drága Tess! Bármit megadnék azért, hogy veled lehessek most, ebben a percben, hogy foghassam a kezed, láthassam az arcodat és hallhassam a hangodat. Hogyan is pótolhatná egy levél a tapintást, a látást és a hallást – megannyi érzékelő receptor, optikai ideg és a rezgő dobhártyák ingereit? De hát korábban is elboldogultunk csupán a szavak közvetítésével, nem igaz? Amikor bentlakásos iskolába kerültem, és a játékot, nevetést meg az egymás fülébe súgott titkokat levelezésre kellett váltanunk. Már nem emlékszem, miről írtam neked az első levelemben, csak arra, hogy rejtvényben fogalmaztam, kicselezendő a kíváncsi osztályfőnöknőmet. (Jól sejtettem, hogy a rejtvényfejtő gyermek már rég kiveszett belőle.) Ám szóról szóra fel tudom idézni a te hétéves válaszodat a foszlányos honvágyamra, ahogy azt is, hogy a papíron csak zseblámpa fényénél jelent meg az írás. A citromillat azóta is a kedvességet jelenti számomra. Az újságírók kapnának ezen a történeten: amolyan titkosírásos gyereknyomozókként tüntetnének föl minket, és hangoztatnák, hogy milyen közel álltunk egymáshoz. Most is épp itt toporognak a lakásod előtt, operatőrökkel meg hangtechnikusokkal (az arcuk verejtékes, a kabátjuk maszatos, a kábeleik végigfutnak a lépcsődön és belegabalyodnak a korlátba). Igen, ezt eléggé lezseren közöltem, de hát hogyan mondhattam volna el másként? Nem tudom, miként érintene az újság, miszerint egyszerre híresség lett belőled, de gyanítom, hogy mulatságosnak találnád. Viccesnek és groteszknek. Én csak a dolog groteszk oldalát látom, de hát sosem hasonlított a humorunk, ugye? – De hát bezártak, Tess, ez komoly dolog – dorgáltalak. – Legközelebb biztosan kirúgnak, anyunak pedig már így is van épp elég gondja. Rajtakaptak, hogy becsempészted az iskolába a nyuladat. Tökéletesen alakítottam a nővér szerepét. – De azért egy kicsit vicces is, nem, Bee? – kérdezted összeszorított szájjal, hogy ki ne robbanjon belőled a nevetés. Olyan voltál, mint az üvegbe zárt

energiaital, amiből egymás után szöknek fölfelé a hahota–buborékok, és csak arra várnak, hogy sziszegve, pattogva a felszínre törjenek. A nevetésed emléke bátorságot ad, és az ablakhoz lépek. A kintiek közül fölismerem az egyik műholdas hírtévé riporterét. Kétdimenziósra lapítva szoktam látni az arcát a plazmaképernyőn, New York–i lakásom magányában, most meg itt áll, életnagyságú, háromdimenziós változatban, a Chepstow Roadon, és visszanéz rám az alagsori ablakodon át. Bizsereg az ujjam, önkéntelenül a távirányító kikapcsoló gombjáért nyúlnék, ám ehelyett a függönyt húzom össze. Most, hogy nem látom őket, még jobban zavarnak. Vakító lámpáik fénye átszűrődik a függönyön, a hangjuk pedig dörömböl a falakon és az ablakokon. A jelenlétük olyan, mint valami súlyos tárgy, amely egyetlen lendülettel áttörhetné a nappalid falait. Nem csoda, hogy sajtónak hívják őket. Ha ez így megy tovább, teljesen kisajtolják belőlem a lelket. Na jó, ez azért túlzás volt. A helyemben te odakint lennél és kávéval kínálnád őket. De tudod, hogy én könnyen kijövök a sodromból, és kényes vagyok a magánéletemre. Átmegyek inkább a konyhába, és megpróbálok úrrá lenni a helyzeten. Ebben a helyiségben viszonylagos béke van, legalább hallom a gondolataimat. Különös, hogy miken akadok fönn mostanában; gyakran a legparányibb részleten. Tegnap például az egyik újság közölt egy cikket arról, hogy milyen közel álltunk egymáshoz egész életünkben, ám egyetlen szóval sem említették a korkülönbséget. Most, hogy felnőttünk, talán már nem számít annyit, de kiskorunkban szembeszökő volt. „Öt év elég nagy különbség...?” – csodálkoznak azok, akik nem tudják, és a mondat végén kissé fölviszik a hangsúlyt, hogy kérdésnek hangozzon. Mi pedig ilyenkor mindketten Leóra gondoltunk, az űrre, amit ő hagyott közöttünk, helyesebben a tátongó ürességre, de egyikünk se mondta ki, ugye? A hátsó ajtó felől egy újságírónő hangját hallom, éppen telefonál. Biztosan diktál valakinek, mert megüti a fülemet a nevem: „Arabella Beatrice Hemming” Anyu azt mondja, soha senki nem szólított az első nevemen, és ebből arra a következtetésre jutottam, hogy már kisbaba koromban látszott rajtam, mennyire nem vagyok Arabella–típus; kunkori, cikornyás, fekete tintás kalligráfia, egy név, amely Bella, Bells és Belle nevű lányokat rejt magában, megannyi mesés lehetőséget. Nem, én kezdettől fogva egyértelműen Beatrice voltam, praktikus, dísztelen, Times New Roman betűtípussal, és nem rejtettem magamban senkit. Apu választotta az Arabella nevet, még a születésem előtt. Kiábrándító lehetett számára a valóság.

Az újságíró ismét hallótávolságba ér, de azt hiszem, ez már másik hívás: épp szabadkozik, amiért sokáig dolgozik. Beletelik egy kis időbe, mire ráébredek, hogy ennek én vagyok az oka, Arabella Beatrice Hemming. Legszívesebben kimennék hozzá, hogy elnézést kérjek; hiszen ismersz, anyuhoz is mindig elsőként szaladtam a konyhába, amikor felzendült a dühös harci dobszó edénycsörömpölés formájában. Az újságíró odébb megy. A szavait így már nem tudom kivenni, de hallgatom a hanglejtését: békítő, kissé védekező, tapintatos. Aztán egyszer csak megváltozik a tónusa. Most alighanem a gyerekével beszél. A hangja belopózik az ajtókon és ablakokon át, melegséggel tölti el a lakásodat. Talán figyelmességből meg kéne neki mondanom, hogy nyugodtan hazamehet. Az ügyed még folyamatban van, és nem mondhatok nekik semmit, amíg a tárgyalás le nem zárul. De hát ezt ő is nagyon jól tudja. Nem is tényekre fáj a foguk veled kapcsolatban, hanem érzelmekre. Közeli felvételt akarnak az összeszorított kezemről, vagy a kósza könnycseppről, amely fekete szemfestékcsíkot húz az arcomra. Úgyhogy bent maradok. A riporterek és technikusok hada végre elpárolgott, nem maradt utánuk más, csak a cigarettahamuval megjelölt árapály területe a lépcsődön, meg a nárciszok cserepeiben elnyomott csikkek. Holnap teszek ki hamutartókat. Az igazat megvallva, némelyiküket rosszul ítéltem meg. Hárman is bocsánatot kértek a betolakodásért, egy operatőr pedig krizantémot vett nekem a sarki virágosnál. Tudom, sosem kedvelted a krizantémot. – Még nyáron is olyan, mint az iskolai egyenruha bordója, vagy a lehullott őszi levelek – csipkelődtél nevetve a nővéreddel, akinek tetszett a virág szabályossága és szívóssága. – De gyakori közöttük az élénk színű – feleltem komoly arccal. – Igen, rikító. Úgy nemesítették, hogy több hektárnyi betonmező közepén is észrevedd egy benzinkút virágládájában. Ám ezek a fonnyadt jószágok a meglepő figyelmesség hajtásai, egy csokornyi együttérzés, ami épp olyan váratlanul ér, mint az autópálya szélén növő kankalin látványa. A krizantémos operatőrtől tudom, hogy ma este a tízórás hírekben leadnak egy „külön anyagot” a történetedről. Az előbb hívtam föl anyut, hogy szóljak neki. Azt hiszem, a maga fura anyu–módján félig–meddig büszke az érdeklődésre, amit a média tanúsít irántad. És ez még nem is teljes nyilvánosság. Az egyik hangtechnikus szerint holnapra külföldi sajtót is

várnak. Mulatságos – úgy értem, groteszk, hogy néhány hónapja, amikor föl akartam hívni rád az emberek figyelmét, senkit sem érdekelt az ügyed. Hétfő délután Úgy látszik, most már mindenkit érdekelsz – a sajtót, a rendőrséget, az ügyvédeket –, tollak sercegnek, nyakak nyújtóznak, diktafonok zúgnak. Ma délután teszek tanúvallomást egy ügyvéd előtt a Királyi Ügyészi Szolgálatnál, ahol a négy hónap múlva kezdődő tárgyalást készítik elő. A vallomásom állítólag kulcsfontosságú a bűnvádi eljárásban, mivel én vagyok az egyetlen, aki a történet egészét ismeri. Mr. Wright, a KÜSZ ügyvédje, aki a vallomásomat rögzíti, velem szemben ül. A harmincas évei vége felé járhat, vagy talán fiatalabb, csak az enyémhez hasonló számtalan eset hagyott nyomot az arcán. Éber kifejezéssel, kissé felém dőlve igyekszik bizalmas légkört teremteni. Jó hallgatóság, gondolom magamban, de vajon miféle ember? – Ha nincs ellenére – kezdi a mondókáját –, szeretném, ha az elejétől fogva mindent elmondana, és rám hagyná, hogy utólag eldöntsem, mi az, ami fontos. Bólintok. – Nem tudom biztosan, mikor is kezdődött. – Talán amikor rádöbbent, hogy valami baj van. Feltűnik, hogy elegáns, olasz vászoningéhez csúnya, nyomott mintás poliészter nyakkendőt visel – kizárt, hogy ugyanaz az ember választotta volna mindkettőt. Az egyiket biztosan ajándékba kapta. Ha a nyakkendő volt az ajándék, jószívűségre vall, hogy hordja. Nem emlékszem, említettem–e neked, de a gondolataim fölvették azt a szokást, hogy elkalandoznak, amikor nem akarnak egy adott téma körül forogni. Fölpillantok, és az ügyvéd szemébe nézve felelek: – Anyám szólt telefonon, hogy Tessnek nyoma veszett. * Amikor anyu telefonált, épp vasárnapi ebéd volt nálunk. A közeli csemegeboltból hozott étel jellegzetesen New York–i volt: előkelő és személytelen, akárcsak a lakásunk, minden bútorunk és a kapcsolatunk – semmi házilag készült. A Nagy Alma, melyből hiányzik a mag. Meglepődsz a pálfordulásomon, tudom, de a New York–i életem kibelezésével még ráérünk.

Aznap délelőtt értünk haza egy „romantikus téli vakáció”–ról, egy Maine– beli faházból, ahova az üzletkapcsolati igazgatóvá előléptetésemet mentünk megünnepelni. Todd élvezettel szórakoztatta a társaságot balfogásunk részleteivel: – Persze nem számítottunk jakuzzira, de egy meleg zuhany azért jólesett volna, és hasznát vettük volna a vonalas telefonnak is. Ráadásul a mobilunk sem működött, mert a szolgáltatónknak arrafelé nincs hálózata. – És ez az utazás spontán ötlet volt? – hitetlenkedett Sarah. Mint tudod, egyikünk sem tartozik a világ legspontánabb emberei közé, sem Todd, sem én. Sarah férje, Mark, rosszalló pillantást lövellt a felesége felé az asztal másik oldaláról. – De drágám! Sarah állta a pillantását. – Utálom, ha drágámozol. Ez egy kódolt üzenet, ami azt jelenti, hogy „fogd be” nem? Tetszene neked Sarah. Talán ennek köszönhető, hogy összebarátkoztam vele. Kezdettől fogva rád emlékeztetett. Most Toddhoz fordult. – Mikor veszekedtetek utoljára Beatrice–szel? – érdeklődött. – Egyikünknek sem szokása a cirkuszolás – hangzott Todd önelégült válasza, amivel szerette volna berekeszteni a témát. Ám Sarah–t nem könnyű leállítani. – Szóval bennetek sincs már ennyi gőz. Kínos csönd állt be, amit aztán én törtem meg illedelmesen: – Kér valaki kávét vagy gyógyteát...? A konyhában megtöltöttem kávészemekkel a darálót – ebben ki is merült a főzés, amivel az ebédhez hozzájárultam. Sarah bűnbánó arccal utánam jött. – Ne haragudj, Beatrice. – Semmi baj. – Én voltam a tökéletes háziasszony, aki mosolyog, elsimít és darál. – Mark feketén vagy tejjel issza? – Tejjel. Tudod, már nem is szoktunk nevetni – panaszkodott. Fölhúzódzkodott a konyhapultra, és lóbálta a lábát. – Na és akkor a szexről még nem is beszéltünk... Bekapcsoltam a darálót, remélve, hogy a zaj elhallgattatja, de ő csak folytatta. – Na és te meg Todd? – harsogta. – Jól megvagyunk, köszi – feleltem, és a megdarált kávét a hétszáz dolláros eszpresszógépbe töltöttem. – Még mindig nevettek és keféltek? – kérdezte.

Feléje nyújtottam egy 1930–as évekbeli kávéskanálkészletet. Mindegyik darab más–más színű zománccal volt bevonva, és úgy néztek ki, mint az olvasztott cukorkák. – Ezt egy antikvásárban vettük múlt héten, vasárnap délelőtt. – Ne válts témát, Beatrice. De te megértetted, hogy nem váltottam témát – vasárnap délelőtt, amikor más párok ágyban maradnak, hogy szeretkezzenek, mi Tóddal régiségek után koslattunk. Vásárlópartnernek mindig is jobbak voltunk, mint szeretőnek. Abban a hitben éltem, hogy az együtt kiválasztott tárgyak majd megteremtik a közös jövőnket. Hallom magamban, ahogy ugratsz, hogy még egy Clarice Cliff teáskanna sem pótolhatja a szexet, számomra azonban sokkal nagyobb biztonságot jelent. Megcsörrent a telefon. Sarah ügyet sem vetett rá. – Szex és nevetés. Egy kapcsolat szíve és tüdeje. – Föl kell vennem a telefont. – Szerinted mikor érkezik el az ideje, hogy levegyünk egy kapcsolatot a lélegeztetőről? – Tényleg föl kéne vennem. – Mikor jön el az ideje, hogy felbontsuk a közös jelzálogot, megszüntessük a közös bankszámlát, és megváljunk a közös barátoktól? Fölvettem a telefont, hálásan az ürügyért, amivel kiszabadulhattam a párbeszédből. – Halló? – Beatrice, itt anyuci. Négy napja nem halott rólad senki. Nem emlékszem a csomagolásra, csak azt tudom felidézni, ahogy Todd belép, amikor becsukom a bőröndöt. Feléje fordultam. – Mikor indul a gépem? – Legkorábban holnapra van szabad hely. – De nekem most azonnal indulnom kell! Múlt vasárnap óta nem mentél be dolgozni. A főnököd telefonált, de csak a rögzítőd vette föl. Elment hozzád, de nem voltál otthon. Senki sem tudta, hol lehetsz. Már a rendőrség is keresett. – Kivinnél a reptérre? Megyek azzal, ami épp akad. – Hívok egy taxit – felelte Todd. Két pohár bort ivott. Régebben értékeltem az óvatosságát. *

Persze nem mondom el mindezt Mr. Wrightnak. Csak annyit adok elő, hogy anyu január 26–án, New York–i idő szerint délután fél négykor telefonált, és közölte, hogy eltűntél. Akárcsak téged, Mr. Wrightot is a lényeges vonások érdeklik, nem az apró részletek. Már kicsi korodban is óriási képeket festettél, amik lelógtak a papírról, miközben én ceruzával, vonalzóval és radírral nagy gondosan alkottam a magam rajzait. Később áttértél az absztrakt vásznakra, amelyeken életteli színfoltokban festetted meg a nagy igazságokat, míg én remekül elvoltam az arculattervezői állásommal, ahol a világ valamennyi színéhez Pantone–számokat rendeltem. És mivel hiányzik belőlem a széles ecsetvonások képessége, ezt a történetet is aprólékos részletekben fogom eléd tárni. Remélem, hogy pointillista festményhez hasonlóan a pöttyökből összeáll majd egy kép, és amikor elkészül, meg fogjuk érteni, mi is történt és miért. – Ezek szerint az édesanyja hívása előtt nem is sejtette, hogy bármi gond lehet? – tudakolja Mr. Wright. Eláraszt az ismerős, émelyítő bűntudat hulláma. – Nem. Nem figyeltem föl semmi különösre. * Első osztályon utaztam, mert itt volt az egyetlen szabad hely. A végtelen felhők között repülve elképzeltem, ahogy jól megszidlak, amiért eljátszottad ezt az egészet. Megígértettem veled, hogy soha többé nem űzöl ilyen rossz tréfát. Emlékeztettelek, hogy hamarosan anya leszel, és itt az ideje, hogy végre felnőtt módjára viselkedj. – Nem kell hivatásnak venned, hogy a nővérem vagy, Bee. Miről is prédikáltam akkor? Annyi minden lehetett; a lényeg, hogy a nővérségre mindig foglalkozásként tekintettem, amit kimondottan rám szabtak. És amikor elindultam, hogy megtaláljalak – mert meg foglak találni: a munkaköri leírásom fontos része, hogy tudjam, hol tartózkodsz –, megnyugtatott a jól ismert helyzet, amelyben én vagyok a felelős, az érett nővér, aki összeszidja felelőtlen kishúgát, akinek már igazán több esze lehetne. A gép lassan ereszkedett Heathrow fölött. London nyugati része vékony hótakaróba burkolózva terült el alattunk. Felvillant a biztonsági öv bekapcsolására figyelmeztető jelzés, én pedig egyezséget kötöttem Istennel: bármit megteszek azért, hogy épségben rád találjunk. De akár az ördöggel is megalkudtam volna, ha felkínálkozik.

Amikor a repülőgép nehézkesen döccenve földet ért a leszállópályán, elképzelt bosszúságom egyszerre gyomorszorító aggodalommá változott. Isten átvette a tündérmesék hősének szerepét. Nővéri erőim elapadtak, tehetetlenné lettem. A zsigereimben éreztem Leo halálát. Torkomba kúszott a gyász mosléka, és ki akartam öklendezni. Nem veszíthetlek el téged is. * Az ablak szokatlanul nagy egy irodához mérten, és csak úgy tódul be rajta a tavaszi napfény. – Ezek szerint összefüggést látott Tess eltűnése és Leo halála között? – kérdezi Mr. Wright. – Nem. – Azt mondta, eszébe jutott Leo. – Leo nap mint nap eszembe jut. Az öcsém volt. – Fáraszt a beszélgetés. – Nyolcéves korában halt meg, cisztás fibrózisban. Mi Tesszel nem örököltük a betegséget, mindketten makkegészségesen születtünk. Mr. Wright megpróbálja lekapcsolni a vakító fényű lámpát, de valamiért nem sikerül neki. Bocsánatkérőn vállat von, és visszaül a helyére. – És mi történt ezután? – érdeklődik. – Anyu kijött elém a reptérre, és együtt elmentünk a rendőrségre. – Beszámolna erről részletesebben? Anyu az érkezési kapunál várt rám a homokszínű Jaeger kabátjában. Ahogy odaértem hozzá, feltűnt, hogy a haja kócos, a sminkje pedig elnagyolt. Igen, tudom, Leo temetése óta nem láttam őt ilyen állapotban. – Taxival jöttem egészen Little Hadstonból. Késett a géped. – Csak tíz percet, anyu. Körülöttünk mindenhol egymás nyakába boruló szerelmesek, családtagok, mi meg csak álltunk ott sután. Azt hiszem, még meg sem pusziltuk egymást. – Lehet, hogy pont most próbált telefonálni, amíg nem voltam otthon – mondta aggódva anyu. – Akkor majd hív újra. De a leszállás óta én is percenként megnéztem a mobilomat. – Persze képtelenséget beszélek – méltatlankodott tovább anyu. – Nem is tudom, miért gondolom, hogy fölhív. Gyakorlatilag fölhagyott a telefonálással. Nyilván túlságosan megterhelő volt számára. – Felismertem rajta a bosszúság álcáját. – Na és mikor vette utoljára a fáradságot, hogy meglátogasson? Azt találgattam, vajon mikor jut el az Istennel egyezkedés állapotába.

Autót kölcsönöztem. Még csak reggel hat óra volt, a Londonba vezető 4–es autópályán azonban már állt a forgalom; az abszurd módon „csúcsforgalom”– nak nevezett ingerült, dühös vánszorgást csak még jobban lassította a lehullott hó. Egyenesen a rendőrségre igyekeztünk. Nem sikerült bekapcsolnom a fűtést, ezért a szavaink rövid életű leheletfelhőkként lebegtek köztünk a hidegben. – Beszéltél már a rendőrökkel? – kérdeztem. Anyu felelete szinte összegyűrődött a levegőben az idegességtől. – Beszéltem, de mire megyünk vele? Hát tudok én bármit is a lányom életéről? – És tudod, ki jelentette be az eltűnését? – A főbérlője. Valami Amias – hangzott a válasza. Egyikünk sem emlékezett a férfi vezetéknevére. Furcsának találtam, hogy épp az idős főbérlőd jelentette a rendőrségen az eltűnésedet. – Azt állította, Tesst telefonon zaklatták – tette hozzá anyu. Éreztem, hogy a fagyos hideg ellenére kiver a verejték. – Hogy értette azt, hogy zaklatták? – Azt nem mondták meg – felelte. Oldalra pillantottam. Sápadt bőre kilátszott az alapozója alól. Mint egy középkorú gésa Clinique bőrfiatalító álarcban. Fél nyolcra járt, de még mindig téli sötétség uralkodott a városon, amikor megérkeztünk a Notting Hill–i rendőrségre. Az utakon nyüzsgött a forgalom, de a frissen felszórt járdák szinte üresek voltak. Életemben egyszer jártam azelőtt rendőrségen, amikor a mobiltelefonom elvesztését jelentettem be, amit még csak el sem loptak. A fogadópulton túl nem is jutottam. Ám ez alkalommal hátrakísértek, a kihallgatószobák, cellák és bilinccsel meg gumibottal felszerelkezett rendőrök világába. Ebbe a tiédtől teljesen idegen világba. * – És ekkor találkozott először Finborough nyomozó hadnaggyal? – kérdezi Mr. Wright. – Igen. – Mi volt a benyomása róla? Gondosan megválogatom a jelzőket. – Megfontolt. Alapos. Tisztességes. Mr. Wright meglepődik, de igyekszik leplezni. – Fel tud idézni valamit az első beszélgetésükből? – Igen.

Először elkábított az eltűnésed híre, ám az érzékeim hamarosan kiéleződtek; mindenütt részleteket láttam és színeket, mintha a Pixar animációs világa kelt volna életre. A többi érzékszervem is mind éberen figyelt, hallottam az óra ketyegését, a székláb kaparó hangját a linóleumpadlón. Éreztem az ajtó mellett lógó kabátba ivódott cigarettaszagot. Olyan volt, mintha teljes hangerőre tekerték volna a fehérzajt, és az agyam már nem tudná kiszűrni a lényegtelen hangokat. Egyszerre minden lényeges lett. Anyut egy rendőrnő kikísérte, hogy megkínálja kávéval, én pedig kettesben maradtam Finborough hadnaggyal. A modora udvarias volt, mondhatni ódivatú. Inkább néztem volna oxfordi professzornak, mint rendőrnyomozónak. Kibámultam az ablakon: havas eső esett. – Tud bármi olyan okról, ami miatt a húga eltűnhetett? –kérdezte. – Nem. Semmiről. – Szólt volna magának? – Igen. – Maga az Egyesült Államokban él, ugye? – Szinte naponta e–mailezünk és telefonálunk. – Tehát közel állnak egymáshoz. – Nagyon. Persze hogy közel állunk egymáshoz. Nem hasonlítunk ugyan, de jóban vagyunk. A korkülönbség sosem jelentett akadályt számunkra. – Mikor beszélt vele utoljára? – érdeklődött a hadnagy. – Azt hiszem, hétfőn. Szerdán elutaztunk néhány napra a hegyekbe. Párszor hívtam egy étteremből, de mindig foglalt volt a vonala. Néha órákig tud fecsegni a barátaival. – Próbáltam haragudni rád; elvégre én fizetem a telefonszámládat, igyekeztem előcsalogatni az ismerős érzést. – Mi a helyzet a mobiltelefonjával? – Úgy két hónapja elvesztette. Vagy ellopták. Tess világéletében szétszórt volt. – Igen, megint csak haragudni próbáltam. Finborough hadnagy rövid szünetet tartott, a megfelelő kifejezést kereste. Nagyon tapintatosan viselkedett. – Ezek szerint úgy gondolja, hogy a húga nem önként tűnt el? – tudakolta. „Nem önként.” Óvatos szavak az erőszakos valóságra. Azon az első megbeszélésen egyikünk szájából sem hangzottak el olyasféle szavak, mint az „emberrablás” vagy a „gyilkosság”. Néma megegyezés született a hadnagy és énköztem. Méltányoltam a kíméletességét; korai lett volna nevén nevezni a gyereket. Kipréseltem magamból egy feltevést. – Anyám szerint Tesst telefonon zaklatták.

– Igen, a főbérlője számolt be erről. Sajnálatos módon azonban a húga semmilyen részletet nem árult el neki. Magának említette a hívásokat? – Nem. – És nem tett utalást olyasmire, hogy fél, vagy hogy fenyegetve érzi magát? – Nem. Semmi ilyesmit nem mondott. Olyan volt, mint mindig, jókedvű. – Nekem is akadt egy kérdésem. – Utánanéztek a kórházakban? – A hangomban kimondatlan bírálat lappangott. – Arra gondoltam, hátha idő előtt megindult a szülés. Finborough nyomozó hadnagy hangos koppanással letette a kávéspoharát. A zajtól összerezzentem. – Nem volt tudomásunk róla, hogy a húga terhes. Hirtelen mentőöv bukkant fel, és sebesen úszni kezdtem felé. – Ha megindult a szülés, lehet, hogy még kórházban van. A szülészeti osztályokon biztos nem keresték, igaz? – Eltűnés esetén a kórházak a teljes nyilvántartást ellenőrzik, amihez természetesen a szülészeti osztály is hozzátartozik – hangzott a válasz, és a mentőöv máris köddé foszlott. – Mikorra várják a babát? – Nem egészen három hét múlva. – Tudja, ki az apa? – Igen. Emilio Codi. Tanár a művészeti főiskolán, ahová Tess jár. Egy pillanatig sem tétováztam. A diszkréció ideje leáldozott. Finborough hadnagy nem mutatta jelét meglepetésnek, bár ez lehetett a kiképzése eredménye is. – Felkerestem a főiskolát... – szólt, de közbevágtam. A műanyag poharas kávé illata fojtogatóan hatott rám. – Nagyon aggódhat Tessért. – Igyekszem alapos munkát végezni. – Hát persze. Azt akartam, hogy Finborough hadnagy higgadtnak és értelmesnek lásson, nem pedig hisztérikusnak. Emlékszem, az jutott eszembe, nem számít, mi a véleménye rólam. Csak később derült ki, mekkorát tévedtem. – Beszéltem Mr. Codival – folytatta Finborough hadnagy. – Nem említette a kapcsolatát Tesszel. Csupán úgy beszélt róla, mint volt tanítványáról. Emilio még akkor is megtagadott, amikor az eltűnésed kapcsán kérdezték. Sajnálom. De attól tartok, a „diszkréciója” valójában mindig is ezt jelentette – megtagadást, ami egy hangzatos főnév mögött bujkál. – Van elképzelése arról, miért nem akarhatta Mr. Codi, hogy tudomásunkra jusson a viszonyuk? – kérdezte Finborough hadnagy. De még mennyire.

– A főiskola tiltja az oktatók és hallgatóik közötti szexuális kapcsolatot. Ezenkívül Mr. Codi nős. „Alkotói szabadságra” küldte Tesst, amikor a hasa nőni kezdett. Finborough nyomozó hadnagy fölállt. Modort váltott, mintha nagyobb sebességbe kapcsolt volna; most már inkább tűnt rendőrnek, mint oxfordi professzornak. – Egy helyi műsorunk időnként közöl eltűnt személyekre vonatkozó híreket. Szeretnék rekonstrukciós felvételt készíttetni a húga utolsó ismert lépéseiről. A vaskeretes ablakon túlról felcsendült egy madár éneke. Eszembe jutott a hangod, olyan élénken szólt a fülemben, mintha ott állnál mellettem a szobában. – Egyes városokban a madarak már nem hallják egymás füttyét az állandó zaj miatt. Idővel pedig elfelejtik a többiek dalának szépségét és sokszínűségét. – Hát ennek meg mi köze van hozzám és Toddhoz? – tudakoltam. – Jó néhány madár végleg feladta a csicsergést, és hibátlanul utánozza az autók riasztóját. Bosszús és türelmetlen voltam veled. – Tess! – Todd hallja még a te éneked? Akkoriban az érzelmeid elevenségét egyetemista jellemvonásnak tartottam, olyasminek, amiből én már évekkel korábban kinőttem. De ott, a rendőrségen eszembe jutott ez a beszélgetés, mert a madárfütty, Todd és bármi más gondolata menedéket kínált az aggasztó történések elől. Finborough nyomozó hadnagy megérezte, hogy szorongok. – Azt hiszem, a túlzott óvatosság nem árthat. Főleg most, hogy kiderült, a húga várandós. Utasításokat adott a beosztottjainak. Megvitatták az operatőrök kérdését, illetve hogy ki alakítson téged. Nem akartam, hogy egy idegen álljon a helyedbe, ezért ajánlkoztam, hogy majd én eljátszom a szerepedet. A helyiségből kifelé menet Finborough hadnagy odafordult hozzám. – Mr. Codi jóval idősebb a húgánál, ugye? Tizenöt évvel idősebb, és a tanárod. Afféle pótapának kellett volna lennie, nem a szeretődnek. Igen, tudom, ezt már százszor elmondtam, és az agyadra mentem vele, végül rám is szóltál, hogy duguljak el, csak épp a brit megfelelőjét használtad a kifejezésnek, aztán megkértél, hogy ne üssem az orromat a dolgodba. Finborough hadnagy még mindig i válaszomra várt. – Azt kérdezte, közel állok–e hozzá, nem azt, hogy megértem–e őt.

Ma már, azt hiszem, megértelek, de akkor még nem így volt. Finborough hadnagy beavatott a rekonstrukció részleteibe. – Az Exhibition Road–i postán egy hölgy emlékszik rá, hogy Tess képeslapot és légipostabélyegeket vásárolt valamivel délután kettő előtt. Nem említette a terhességet, de gondolom, a pult túloldaláról nem feltétlenül látta a húga hasát. Anyu jelent meg a folyosó végén, és felénk tartott, miközben Finborough hadnagy tovább beszélt. – Tess nem sokkal negyed három előtt adta föl a lapot ugyanazon a postán. Anyu türelme végére érve felcsattant. – A születésnapi üdvözlőlapom volt az! Hónapokig nem jön el meglátogatni, és alig telefonál, aztán küld egy képeslapot, mintha azzal mindent letudhatna. Pár hete emlékeztettelek, hogy közeledik anyu születésnapja, igaz? Mielőtt tovább venném sorra az eseményeket, mivel szeretnék egészen őszinte lenni veled, be kell vallanom, hogy igazad volt Tóddal kapcsolatban. Nem hallja az énekemet. Mert soha nem is énekeltem neki. Mint ahogy senki másnak sem. Lehet, hogy én azok közé a madarak közé tartozom, amelyek csak a riasztót tudják utánozni. * Mr. Wright föláll, és lehúzza a redőnyt, hogy ne tűzzön a szemünkbe a vakító tavaszi napfény. – És még aznap megcsinálták a rekonstrukciót? – Igen. Mr. Wrightnak rendelkezésére áll a felvétel kazettán, így nincs szüksége részletekre a nem mindennapi jelmezes szerepemről, de tudom, hogy téged érdekel. Nem győznéd kivárni, hogy megtudd, hogyan alakítottalak. Ami azt illeti, nem is voltam rossz. Az utólagos bölcsesség vakító világossága nélkül akarom elmesélni. Egy középkorú rendőrnő, Vernon őrmester hátravitt egy öltözőbe. Pirospozsgás, egészséges nő volt, akiről inkább azt hinné az ember, az imént fejte meg a tehenet, nem pedig hogy London utcáin járőrözik. Egyszerre nagyon sápadtnak éreztem magam és kimerültnek az egész éjszakai utazástól. – Mit gondol, lesz ennek valami eredménye? – kérdeztem. Rám mosolygott, és sebtében megölelt, amin meglepődtem, de jólesett. – Igen, szerintem lesz. A rekonstrukció fölösleges volna, ha nem lenne rá jó esély, hogy valakinek beugrik valami. És mivel Tess terhes, még nagyobb az esély arra, hogy valaki felfigyelt rá. No, akkor válogassuk ki a ruhákat, rendben?

Később megtudtam, hogy bár negyvenéves múlt, Vernon őrmester alig néhány hónapja dolgozott rendőrként. A viselkedése elárulta, hogy melegszívű, rátermett anya lehet. – Elhoztunk néhány ruhadarabot Tess lakásából. Van tippje, hogy mit viselhetett? – Egy lezser ruhát. Már ott tartott, hogy semmi más nem ment rá a pocakja miatt, de nem volt pénze kismamaruhákra. Szerencsére a legtöbb holmija bő és alaktalan. – Kényelmes, Bee. Vernon őrmester kinyitotta a bőröndöt. Valamennyi régi, kopott ruhadarab takarosan összehajtogatva, selyempapírba bugyolálva feküdt benne. Meghatódtam a gondosságán. Ma is meghatódom rajta. A legkevésbé elnyűtt darabot választottam, a terebélyes, hímzett szegélyű lila ruhádat. – Egy leárazáson vette öt éve – magyaráztam. – A jó minőség sokáig bírja, igaz? Akár a H&M próbafülkéjében is lehettünk volna. – Bizony. – Megéri az árát, csak meg kell fizetni. Hálás voltam Vernon őrmester adottságáért, aminek révén még ilyen válságos helyzetben is képes csevegéssel áthidalni a két ember közötti távolságot. – Legyen akkor ez a ruha – mondta, és előzékenyen elfordult, amíg kibújtam kényelmetlen, egyedi készítésű kosztümömből. – Hasonlítanak egymásra? – kérdezte. – Nem, már nem. – Régen hasonlítottak? Továbbra is örültem a beszélgetésnek, de gyanítottam, hogy nem puszta udvariasságból kérdezősködik. – Első látásra igen. – Ezt hogy érti? – Anyu igyekezett mindig egyformán öltöztetni minket. – A korkülönbség ellenére mindkettőnkre skótkockás szoknyát és kötött pulóvert vagy csíkos kartonruhát adott, az évszaktól függően. Semmi fodros–bodros, emlékszel? És semmi műszál. – És a frizuránk is egyforma volt. „Egy rendes fazonvágás lesz” – rendelkezett mindig anyu, és a tincseink a földre hullottak.

– Sokan mondták, hogy Tess pont olyan lesz, mint én, amikor felnő. Persze csak jóindulatból. Magam is meglepődtem, hogy hangosan kimondtam ezt a gondolatot. Azelőtt senki mással nem osztottam meg ezt az ösvényt, holott már alaposan kitapostam. Kezdettől fogva tudtam, hogy sokkal szebb leszel nálam. De ezt sosem árultam el neked, igaz? – Nem lehetett könnyű dolga a húgának – vélekedett Vernon őrmester. Tétováztam, kijavítsam–e, de közben témát váltott. – Egyforma a hajszínük? – Nem. – Igazságtalan, hogy egyesek szőkék maradnak. – Ó, ez nem az igazi hajszínem. – Nahát, meg nem mondtam volna! – Ez alkalommal a csevegésnek célja volt, amely felszínre is bukkant. – Akkor talán jobb lesz, ha parókát vesz föl. Összerezzentem, de igyekeztem leplezni. – Jó. Miközben az őrmester elővett egy doboz parókát, belebújtam a ruhádba, és éreztem, ahogy a testemet végigsimítja a sokat mosott, lágy pamut. És egyszerre a karodban tartottál. A másodperc egy tört része múlva ráébredtem, hogy csak az illatod az, egy illat, ami elkerülte a figyelmemet: a samponod, a tusfürdőd és még valami meghatározhatatlanul egyedi keveréke. Csak akkor érezhettem ezt az illatot, amikor megöleltél. Visszafojtottam a lélegzetemet, mert felkészületlenül ért az érzelmi örvény, melyet a hirtelen közelséged és elérhetetlenséged keltett. – Jól van? – Az ő illata... Vernon őrmester anyai arcára kiült az együttérzés. – A szaglás nagyon intenzív érzék. Az orvosok a kómás betegek fölébresztésére is alkalmazzák a szagokat. Állítólag a frissen nyírt fű az egyik leghatékonyabb ébresztő illat. Értésemre akarta adni, hogy a reagálásom nem túlzott. Az őrmester ösztönösen együtt érző jellem volt, én pedig hálás voltam, hogy ott van velem. A parókás dobozban akadt mindenféle haj, és gyanítottam, hogy nemcsak eltűnt személyekről készített rekonstrukciókhoz használják ezeket, hanem erőszakos bűntények áldozatainak ügyében is. Keresgélés közben egy ládányi skalpgyűjtemény jelent meg a lelki szemeim előtt, amitől felkavarodott a gyomrom. Vernon őrmester észrevette. – Hagyja, majd én. Milyen Tess haja? – Hosszú. Alig vágatja, úgyhogy eléggé rendetlen, de nagyon fényes. – És a színe?

A Pantone–színskálán PMS 167–es, ugrott be rögtön, csakhogy a legtöbb ember nem a Pantone–számuk alapján ismeri a világ színeit, ezért inkább így feleltem: – Karamell. – Való igaz, a hajadról mindig a karamell jutott eszembe. Pontosabban egy ostyarúd selymesen csillogó tölteléke. Vernon őrmester kiválasztott egy kellően hasonló, fényes műanyag parókát. Erőt vettem ellenszegülő ujjaimon, és precízen nyírt frizurámra egyengettem a műhajat. Azt hittem, ezzel el is készültünk, ám kiderült, hogy Vernon őrmester maximalista. – Szokott sminkelni a húga? – kérdezte. – Nem. – Akkor megtenné, hogy letörli a festéket? Hogy tétováztam–e? – Persze – válaszoltam. De az igazság az, hogy zavart a dolog. Reggelente az előző este föltett rózsaszín rúzzsal és arcpirosítóval szoktam ébredni. Odamentem a parányi mosdóhoz, amelynek peremén használt kávéscsészék sorakoztak, és lemostam a sminkemet. Visszafordulva téged pillantottalak meg. Belém hasított a szeretet. Csak néhány pillanat múlva értettem meg, hogy a tükörképem néz vissza rám egy egész alakos tükörből. Közelebb lépve már magamat láttam, ápolatlan és kimerült állapotban. Rám fért volna a smink, egy elegáns öltözék és egy rendes hajvágás. Neked egyikre sincs szükséged ahhoz, hogy gyönyörű légy. – A pocakot sajnos kénytelenek leszünk rögtönözni – mentegetőzött Vernon őrmester. Felém nyújtott egy párnát, én pedig föltettem a kérdést, ami már régóta motoszkált az agyam hátsó zugában. – Nem tudja, miért nem említette önöknek a főbérlő, hogy Tess terhes, amikor bejelentette az eltűnését? – Sajnos nem tudom. Kérdezze meg Finborough hadnagytól. Beraktam még egy párnát a ruha alá, és igyekeztem meggyőzően gömbölyűre formálni a pocakot. Abban a pillanatban az egész jelenet abszurd komédiának tűnt, és önkéntelenül fölnevettem. Vernon őrmester ösztönösen velem nevetett, és láttam az arcán, hogy a mosoly a természetes arckifejezése. Alighanem nagy önuralomra van szüksége, hogy a munkaideje nagy részében őszintén komoly vagy együtt érző arcot vágjon. Anyu lépett be az öltözőbe. – Hoztam neked ennivalót, kicsim – szólt. – Alig ettél valamit. Feléje fordulva egy teli zacskó ételt láttam a kezében, és meghatódtam anyai gondoskodásán. Ám az arca hirtelen megdermedt. Szegény anyu. A komédia sötét humora most kegyetlenségbe váltott. – Tess, mondd el neki! Minél tovább halogatod, annál rosszabb lesz.

– Láttam a múltkor egy konyharuhát, amire pont ez volt rányomva. Alatta meg így folytatódott: „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra'.' – Tess... (Vagy talán csak egy lemondó nővér–sóhajjal feleltem?) Fölnevettél, és kedvesen tovább ugrattál. – Még mindig olyan bugyijaid vannak, amikre ráhímezték a hét napjait? – Ne tereld el a szót! Különben meg azokat a bugyikat kilencéves koromban kaptam. – És tényleg a megfelelő napon hordtad őket? – Nagyon rosszul fog esni neki, ha nem mondod el. Anyu szemébe néztem, és egyetlen szó nélkül megválaszoltam kimondatlan kérdését. Igen, terhes vagy; igen, nem mondtad el neki, és igen, most az egész ország, vagy legalábbis a tévénéző része tudni fogja. – Ki az apa? – Nem feleltem. Elég egyszerre egy megrázkódtatás, gondoltam. – Ezért nem jött el hozzám már hónapok óta, ugye? Szégyellte magát. – Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Szerettem volna megenyhíteni, de tőle ritkán látott gesztussal elhessegette a szavaimat. – Látom, legalább annyi tisztesség van az illetőben, hogy feleségül veszi. A jegygyűrűmet vizslatta, amit nem jutott eszembe levenni. – Ez az enyém, anyu. – Bizarr módon bántott, hogy eddig észre sem vette. Lehúztam az ujjamról a nagy gyémántos gyűrűt és odaadtam neki. A táskájába tette, meg sem nézte. – Szándékában áll feleségül venni a húgodat, Beatrice? Talán kíméletesnek kellett volna lennem, és megmondanom, hogy Emilio Codi már nős. Akkor lángra lobbant volna az irántad érzett haragja, és még várhatott volna kicsit a jeges félelem. – Előbb találjuk meg, anyu, majd aztán foglalkozzunk a jövőjével.

2 A rendőrség stábja a South Kensington metróállomás közelében táborozott le. Én, a kisfilm sztárja, egy sapkás fiatal rendőrtől kaptam az utasításaimat. – Oké, mehet! – szólt a trendi „rendezőr” én pedig elindultam a postától az Exhibition Roadon. Neked nem kellett magas sarok az önbizalmad növeléséhez, így hát vonakodva lecseréltem a magas sarkúmat a lapos balettcipődre. Papír zsebkendővel tömtem ki az orrát, mert lötyögött a lábamon. Emlékszel, amikor anyu cipőivel csináltuk ezt? Milyen izgalmasan kopogott a cipője sarka – a felnőttség hangja volt az. Kecses balettcipőd nesztelenül, finoman lépkedett, és puha, cserzetlen bőr talpa a fagyos pocsolyákba süllyedve magába szívta a jeges vizet. A Természettudományi Múzeum előtt türelmetlen gyerekek és kikészült szülők rosszkedvű sora kígyózott. A gyerekek felfigyeltek a rendőrségre és a kamerás stábra, a szülők pedig engem néztek. Én voltam az ingyen szórakozás, amíg be nem jutnak, hogy megcsodálják a robotizált Tyrannosaurus Rexet és az óriás fehér bálnát. De nem érdekelt. Csak abban reménykedtem, hogy egyikük ott volt csütörtökön, és látott téged kilépni a postáról. És azután? Mit láthattak azután? Nem értettem, hogyan történhetett volna bármi álnokság ennyi szemtanúval a közelben. Újra eleredt a havas eső, és a jeges víz csak úgy kopogott a járdán. A „rendezőr” utasított, hogy menjek tovább; habár az eltűnésed napján havazott, a havas eső legalább hasonlít a hóra. A Természettudományi Múzeum felé pillantottam. A babakocsiknak műanyag héja nőtt. A szülőket kapucni és esernyő takarta. A havas cső rövidlátóvá tette őket. Már senki nem nézett felém. Téged sem nézett hát senki. Senkinek nem tűnt volna fel semmilyen furcsaság. Az eső eláztatta a hosszú parókát, és kis patakokban folyt végig a hátamon. Nyitott kabátom alatt a vékony pamutruhád elnehezedett a jeges víztől és a testemhez tapadt. Minden domborulatom kirajzolódott. Jót mulattál volna ezen, ahogy a rendőrségi rekonstrukció szép lassan szoftpornóba vált. Egy autó lassított, amikor a közelembe ért. A vezetője, egy középkorú férfi kibámult rám a száraz melegből, a szélvédő túloldaláról. Az jutott eszembe, hátha megállt valaki, és felajánlotta, hogy elvisz; vajon így történt? De nem engedhettem meg magamnak, hogy arra gondoljak, mi minden történhetett veled. Ha egyszer elkezdeném, rémséges forgatókönyvek labirintusában találnám magam, ahol

elveszteném a fejemet, márpedig észnél kell lennem, különben nem veszed hasznomat. Amikor visszaértem a rendőrségre, anyu az öltözőben várt. Bőrig áztam, és igencsak dideregtem a hideg meg a kimerültség miatt. Több mint huszonnégy órája voltam talpon. Sorra lehúztam a ruháidat. – Tudtad, hogy a szagok parányi levált részecskékből állnak? – kérdeztem anyutól. – Még a suliban tanultuk. Anyu közömbösen rázta a fejét. Ez a havas esőben baktatva jutott eszembe, és ráébredtem, hogy a ruhád illata valójában a te porszemnyi részecskéidből áll, melyek a finom pamutszálak közé akadtak. Ezek szerint nem ok nélkül éreztem úgy, hogy ott vagy mellettem. Igaz, elég hátborzongató formában. Odaadtam anyunak a ruhádat, és visszavettem méretre készült kosztümömet. – Muszáj volt ilyen ápolatlanul alakítanod? – kérdezte anyu. – De hát így néz ki. Mire megyünk a felvétellel, ha senki sem ismeri föl? Anyu mindig rendbe szedett minket fényképezés előtt. Még a barátaink szülinapi zsúrján is fürgén letörölte a csokis szájunkat és retikül méretű keféjével megcibálta a kócos hajunkat, amint előkerült egy fényképezőgép. Már akkor is azzal szekált téged, hogy mennyivel jobban néznél ki, ha „adnál magadra, mint Beatrice” Én viszont szégyenszemre örültem, mert ha „adtál volna magadra” akkor mindenki számára nyilvánvalóvá lett volna az égbekiáltó különbség kettőnk között, ráadásul anyu korholása amolyan fonák bók volt számomra, márpedig az ő bókjai ritkaságszámba mentek. Anyu visszaadta a jegygyűrűmet, én pedig felhúztam az ujjamra. Megnyugtató érzés volt a súlya, mintha Todd fogná a kezemet. Vernon őrmester lépett az öltözőbe, a bőre nedvesen fénylett az esőtől, az arca pedig még jobban kipirult. – Köszönjük, Beatrice. Nagyszerű munkát végzett. – Szavai furcsa büszkeséggel töltöttek el. – Ma este kerül adásba a londoni hírcsatornán – folytatta. – Finborough hadnagy azonnal értesíti önöket, amint van valamilyen fejlemény. Aggódtam, hogy apu barátai esetleg látják a felvételt, és fölhívják. A körültekintő Vernon őrmester fölajánlotta, hogy kiküldenek egy francia rendőrt, aki személyesen értesíti aput odaát az eltűnésedről, mintha így könnyebb volna, mint tőlünk, telefonon megtudni, én pedig elfogadtam az ajánlatát. *

Mr. Wright meglazítja a poliészter nyakkendőt; a tavasz első napsugarai váratlanul érték a központi fűtéses irodaházat. Én viszont hálásan fogadom a meleget. – Beszélt még aznap Finborough hadnaggyal? – kérdi. – Csak megadtam neki a számot, amin elérhet. – Hány órakor hagyta el a rendőrséget? – Fél hétkor. Anyu után egy órával. A rendőrségen senkinek nem tűnt föl, hogy anyu nem tud vezetni, és persze autója sincs. Vernon őrmester tőlem kért elnézést, mondván, hogy szívesen hazavitte volna kocsival, ha tudja, hogy nem vezet. Utólag visszagondolva, azt hiszem, Vernon őrmesterben volt elég együttérzés ahhoz, hogy meglássa a törékeny lelket a sötétkék rakott szoknya meg a középosztály jellegzetes háborgása alatt. * Becsapódott mögöttem a rendőrség épületének ajtaja. Az arcomba vágott a sötét, jéghideg levegő. A fényszórók és utcai lámpák fénye összezavart, a zsúfolt járdák pedig megriasztottak. Egy pillanatra megpillantottalak a tömegben. Azóta már tudom, hogy ha távol vagyunk valakitől, akit szeretünk, gyakori jelenség, hogy sokszor őt látjuk idegenek között. Valami olyasmi ennek az oka, hogy az agyunk felismerő egységei túlfűtött állapotba kerülnek, és a legkisebb inger is reakciót válthat ki bennük. Az agynak ez az aljas trükkje csak néhány másodpercig tartott, ám ahhoz ez épp elég volt, hogy minden porcikámban megérezzem, milyen nagy szükségem van rád. A lakásodhoz levezető lépcsőnél parkoltam le. A karcsú, régimódi épületek között a házad olyan volt, mint egy szegény rokon, akinek évek óta nem telik tiszta fehér festékköpenyre. Kezemben a bőröndöddel lementem a meredek, fagyos lépcsőn alagsori lakásodig. Alig lehetett látni valamit az utcai lámpa odavetődő narancssárga fényénél. Hogy a csudába nem törted ki itt a bokádat három év alatt? Fagyos ujjal megnyomtam a csengőt. Pár pillanatig még reménykedtem, hogy kinyitod az ajtót. Aztán keresgélni kezdtem a virágcserepeid alatt. Tudtam, hogy ott rejtegeted valahol a pótkulcsodat, az egyik virág alatt, aminek még a nevét is említetted, de nem emlékeztem rá. Anyuval mindig is ti voltatok a család kertészei. Egyébként is lekötött, hogy a felelőtlenségedről prédikáljak magamban. Hogy hagyhatja valaki a lakáskulcsát egy virágcserép alatt, pont az

ajtaja előtt? Méghozzá Londonban. Nevetséges könnyelműség. Úgyszólván beinvitálod a betörőket. – Hát maga mit csinál itt? – szólalt meg egy hang a fejem fölött. Odafordulva a főbérlődet pillantottam meg. Amikor legutóbb találkoztam vele, igazi klasszikus nagypapa külseje volt. Már csak a fehér szakáll hiányzott, hogy szabályos Mikulás váljék belőle. Most azonban a szája szigorúan összehúzódott, az arca borotválatlan volt, és a szeme ifjonti haraggal villogott. – Beatrice Hemming vagyok, Tess nővére. Már találkoztunk egyszer. A szája vonala meglágyult, a szemébe pedig visszaszökött az öregkor. – Amias Thornton. Ne haragudjon. Az emlékezetem már nem a régi. – Óvatosan lejött a síkos pincelépcsőn. – Tess egy ideje már nem rejti a rózsaszín ciklámen alá a pótkulcsát. Ideadta nekem. Kinyitotta a tárcája érmetartó zsebét, és elővett belőle egy kulcsot. Azelőtt mindig eleresztetted a füled mellett az intelmeimet. Honnan ez a hirtelen jött óvatosság? – Tegnapelőtt beengedtem a rendőröket – folytatta Amias –, hátha találnak valami nyomot. Van valamilyen hír? –Hallatszott, hogy könnyek fojtogatják. – Nem, sajnos nincs. Megcsörrent a mobilom. Mindketten összerezzentünk, aztán sietve fölvettem. Amias reménykedve nézett rám. – Halló? – Szia, drágám – hallatszott Todd hangja. Megráztam a fejem Amias felé. – Senki sem látta, és gyanús hívásai voltak – szóltam, magam is meglepődve remegő hangomon. – Ma este leadnak róla egy rendőrségi rekonstrukciós felvételt a tévében. Nekem kellett eljátszanom őt. – Nem is hasonlítasz rá – felelte Todd. Vigasztalóan hatott rám a gyakorlatiassága. Jobban érdekelte a szereposztás dilemmája, mint maga a felvétel. Nyilvánvalóan nevetséges túlzásnak találta a rekonstrukciót. – Tudok úgy öltözni, hogy hasonlítsunk. Valamennyire. – Amias óvatosan elindult a lépcsőn a lakása felé. – Nem jött tőle levél? A rendőrség szerint légipostai bélyeget vett, mielőtt eltűnt. – Nem, nem volt semmi a postaládában. De talán a levél még nem ért oda New Yorkba. – Visszahívlak később, jó? Szeretném szabadon hagyni a vonalat, hátha keres. – Rendben, ha akarod. – Todd bosszúsnak tűnt, és örültem, hogy még most is idegesíted. Kétségtelenül úgy gondolta, hogy elő fogsz kerülni, épen és egészségesen, ő pedig majd jól megmondhatja neked a magáét.

Kinyitottam a lakásod ajtaját, és beléptem. Jártam már nálad kétszer vagy háromszor, de még sosem aludtam itt. Mindannyiunk örömére, azt hiszem, nem fértünk volna el hárman Tóddal, így hát nem volt más választás, mint a szálloda. Nem is figyeltem föl rá, milyen rosszul szigeteltek az ablakaid. A jéghideg levegő csak úgy süvített be a réseken. A falakat átjárta a nedvesség, a tapintásuk nyirkos volt és hideg. A környezetbarát égőidnek jó sok időbe telt, hogy teljes fényerővel égjenek. Maximumra csavartam a fűtést, de csak a radiátor tetejéből áradt a hő. Vajon te egyszerűen nem veszed észre az ilyesmit, vagy csak kevésbé izgatod magad rajta, mint én? Láttam, hogy a telefonod ki van húzva. Ezért volt mindig foglalt a vonal, amikor az utóbbi napokban hívtalak? De hát olyan sokáig csak nem hagytad volna kikapcsolva. Igyekeztem lehűteni bizsergő aggodalmamat – gyakran kihúzod a telefont festés vagy zenehallgatás közben, mert ki nem állhatod agresszív követelőzését a meg nem szolgált figyelemért. Biztos csak elfelejtetted visszadugni a csatlakozót, amikor legutóbb itt jártál. Elkezdtem átpakolni a ruháidat a bőröndből a ruhásszekrénybe, és örömmel üdvözöltem a rám támadó ingerültséget. – Magyarázd meg nekem, miért nem a hálószobába teszed a ruhásszekrényt, ahova való? Itt borzasztó nevetségesen néz ki. Az első látogatásom: amikor nem értettem, mit keres a hatalmas ruhásszekrény a pirinyó nappalid kellős közepén. – A hálószobát műteremmé alakítottam – felelted, és már a mondat közben nevettél. A „műterem” szó kissé túlzásnak hatott egy alagsori egérlyukban. Az egyik tulajdonságod, amit nagyon szeretek benned, az, hogy mindenki másnál hamarabb érzékeled, ha nevetséges vagy, és elsőként neveted ki magad. Nem ismerek senki mást, aki őszintén jót szokott mulatni a saját képtelenségén. Sajnos ez nem családi vonás. Ahogy a ruháidat akasztgattam a szekrénybe, megpillantottam alul egy fiókot, és kíváncsian kihúztam. A kisbabád ruhácskái voltak benne. A lakásod minden darabja szedett–vedett. A ruháidat turkálóban szoktad venni, a bútoraidat úgy találtad, és egyszerre itt vannak ezek a vadonatúj, drága babaruhák meg egyebek. Előhúztam egy halványkék kasmírtakarót és egy pöttömnyi sapkát; mindkettő olyan puha volt, hogy érdesnek éreztem rajtuk a kezemet. Álomszép holmi. És olyan meglepő, mint ha puha bőr karosszéket találnánk egy buszmegállóban. Kizárt, hogy erre telt neked – na de akkor kitől kaptad ezeket? Azt hittem, Emilio Codi hallani sem akar a gyerekről. Mi ez az egész, Tess?

Ekkor megszólalt a csengő, én pedig szaladtam ajtót nyitni. Már ott volt a számban a „Tess” kiáltás, kis híján ki is bukott rajta, ahogy kitártam az ajtót. Egy fiatal nő állt odakint. Lenyeltem a nevedet. Bizonyos szavaknak íze van. Akkor vettem észre, hogy remegek a testemben szétáradó adrenalintól. A lány hat–hét hónapos terhes volt, de a hideg ellenére rövid, műszálas pólót viselt, amiből kilógott a gömbölyű hasa, a köldökpiercinggel együtt. Leplezetlen terhességét legalább olyan ízléstelennek találtam, mint sárgára hidrogénezett haját. – Itt van Tess? – kérdezte. – A barátja vagy? – Igen. Barát. Kasia. Eszembe jutott, hogy meséltél Kasiáról, a lengyel barátnődről, ám a leírásod a legkevésbé sem egyezett a küszöbön álló valósággal. Már–már a torzításig hízelgő voltál, úgy kifényezted, hogy rá sem lehetett ismerni. Ahogy ott állt a nevetséges miniszoknyájában, a lába csupa libabőr meg a terhességtől előjött visszér, nehezen tudtam elképzelni róla, hogy „egy Donatello–festményből lépett elő”. – Én és Tess találkoztunk klinika. Nekem is nincs barát. Tört angolsága jobban lekötött, mint a mondandója. Fölpillantott a lépcső előtt álló Ford Escortra. – Visszajött. Most három hét. Reméltem, hogy az arcom elárulja, mennyire kevéssé érdekelnek a magánélete részletei. – Mikor Tess otthon? – Nem tudom. Senki sem tudja, hol van. – A hangom újra megingott, de kutya legyek, ha ez előtt a lány előtt kimutatom az érzéseimet. Anyu sznobizmusa bennem is mélyen gyökeret vert. – Csütörtök óta nem látta senki. Nem tudod, hol lehet? Kasia megrázta a fejét. – Mentünk nyaralni. Mallorca. Kibékültünk. A Ford Escortban várakozó férfi a dudára tenyerelt. Kasia fölintegetett neki, és láttam rajta, hogy ideges. Hibás, akadozó angolságával megkért, hogy mondjam meg neked, keresett, aztán fölsietett a lépcsőn. * Igen, Freud kisasszony, haragudtam rá, amiért nem te vagy. Nem ő tehetett róla.

Fölmentem a lépcsőn, és becsöngettem Amiashez. Vacakolt a lánccal, aztán résnyire nyitotta az ajtót. – Nem tudja, honnan vette Tess azokat a drága babaholmikat? – kérdeztem. – A Brompton Roadon vásárolt be. Kirúgott a hámból – hangzott a válasz. – Nagyon feldobták a szerzemény... Türelmetlenül félbeszakítottam. – Úgy értem, honnan volt rá pénze? – Nem tartottam illendőnek megkérdezni. Dorgálásnak szánta: ő bezzeg tudja, mi az illem. – Miért jelentette az eltűnését a rendőröknek? – faggattam. – Nem jött át vacsorázni. Megígérte, hogy feljön, és azelőtt mindig megtartotta az ígéretét, még ha egy ilyen öregembernek tette is. Kiakasztotta a láncot. A kora ellenére még mindig magas volt és egyenes tartású, vagy egy fejjel magasabb nálam. – Talán elajándékozhatná a babaholmit – tanácsolta. Felháborított és dühített a javaslat. – Még kicsit korai lemondani róla, nem gondolja? Azzal sarkon fordultam, és leszaladtam a lépcsőn. Utánam szólt valamit, de mérgemben oda se figyeltem. Visszamentem a lakásodba. * – Már csak tíz perc és végeztünk is mára – szólal meg Mr. Wright nagy megkönnyebbülésemre. Nem tudhattam előre, hogy ez testileg ennyire kimerítő feladat. – A fürdőszobába bement? – kérdezi. – Igen. – És nem nézett be a faliszekrénybe? Megrázom a fejem. – Nem érzékelt tehát semmi aggasztót? – De igen. * Kimerült voltam és piszkos, csontig átfagytam. Már nagyon vágytam egy forró zuhanyra. Még két órám maradt, amíg a felvételt leadják a tévében, rengeteg időm volt hát, de aggódtam, mi lesz, ha közben telefonálsz. Aztán éppen emiatt úgy döntöttem, mégis jó ötlet a fürdés – arra a logikai törvényre alapozva, miszerint a szerelmünk biztosan abban a pillanatban csönget be,

amikor magunkra kentük az arcmaszkot és fölvettük a legócskább pizsamánkat. Persze, igazad van, ezt aligha nevezhetjük logikának, de reménykedtem, hogy ha beállok a zuhany alá, telefonálni fogsz. A mobilomon úgyis van hangposta. Beléptem a fürdőszobába. Zuhanyfülke nem volt, csak a repedt zománcú fürdőkádad, mellette a penészes szélű csap. Meghökkentett az égbekiáltó különbség az én modern eleganciával kivitelezett New York–i mészkő és króm fürdőszobám meg a tiéd között. Hogy érezheted vajon tisztának magad egy itteni fürdés után? Felsőbbrendűségem ismerős érzése kerített hatalmába egy pillanatra, amíg észre nem vettem a polcon a fogkrémedet, fogkefédet, kontaktlencsefolyadékodat meg a hajkefédet, a sortéi közé akadt hosszú hajszálakkal. Ekkor eszméltem rá, hogy mindeddig abban reménykedtem, szertelen diák módjára fölkerekedtél valamelyik éppen aktuális fesztiválra vagy tüntetésre; hogy szokásos könnyelműségeddel fittyet hánysz a nyolc hónapos terhességed meg a havas mezőn sátorozás következményeire. Elképzeltem, hogyan foglak kioktatni súlyos felelőtlenséged miatt. Ám a tisztálkodószereid a polcon darabokra zúzták a képzelgésemet. Reménynek itt nem maradt helye. Akárhol legyél is, biztos, hogy nem önszántadból kerültél oda. * Mr. Wright kikapcsolja a magnót. – Álljunk meg itt. Bólintok, és igyekszem kiverni a fejemből a hosszú hajszálaiddal teli kefe emlékét. Belép a szobába Mr. Wright matróna titkárnője, és közli, hogy a sajtó képviselőinek száma a lakásod előtt ijesztő mértéket öltött. Mr. Wright féltő gondoskodással megkérdezi, kerítsen–e a számomra más szállást. – Nem, köszönöm. Otthon szeretnék lenni. A lakásodat újabban otthonomnak nevezem, remélem, nincs ellenedre. Már két hónapja lakom nálad, és otthon érzem magam. – Elvihetem kocsival? – ajánlkozik Mr. Wright. Nyilván látja, hogy meglepődtem, mert mosolyogva hozzáteszi: – Nem fáradság. És a mai beszélgetésünk alighanem megterhelte önt. A nyomott mintás poliészter nyakkendőt kapta ajándékba. Rendes ember. Udvariasan elhárítom az ajánlatát, ő pedig kikísér a lifthez. – A vallomás rögzítése eltart néhány napig. Remélem, nem gond. – Dehogy. Egyáltalán nem. – Mivelhogy ön nemcsak a legfontosabb szemtanú, hanem az ügy fő nyomozója is volt.

A „nyomozó” túlzó kifejezés arra, amilyen szerepet én játszottam. Megérkezik a lift, és Mr. Wright tartja az ajtót, amíg meg nem győződik róla, hogy rendben beszálltam. – Az ön vallomása elsüllyeszthetetlenné teszi az ügyet – közli még, én pedig a zsúfolt liftben lefelé eljátszom a gondolattal, hogy a szavaim kátrány módjára bevonják és vízhatlanná teszik a vád hajóját. Odakint a tavaszi napsütés fölmelengette a kora esti levegőt, és a kávézók előtt fehér napernyő–gombák pattannak ki a kemény, szürke aszfaltból. A KÜSZ irodája alig néhány saroknyira van a St. James parktól, ezért úgy döntök, hogy a hazaút egy részét gyalog teszem meg. Megpróbálom lerövidíteni az utat a park felé, de a remélt átjáró zsákutcának bizonyul. Visszafordulok hát, amerről jöttem, és ekkor lépteket hallok magam mögül – nem megnyugtató sarokkopogást, hanem egy férfi halk, fenyegető lépteit. Riadtságom dacára is tudatában vagyok, micsoda közhely a hazafelé tartó fiatal nő nyomában a gonosszal, és igyekszem elhessegetni a gondolatot, ám a lépések egyre közelednek és egyre hangosabbak. Bizonyára meg fog előzni, és átmegy a túloldalra, hogy jelezze, nem akar rosszat. A férfi azonban egyre közelebb ér. Már a tarkómon érzem hűvös leheletét. Félelemtől görcsös léptekkel futásnak eredek. Elérem a zsákutca elejét, és emberek áradatába ütközöm a járdán. Közéjük olvadva a metró felé veszem az irányt, nem is nézek hátra. Magamban azt mondogatom, hogy ez egész egyszerűen lehetetlen. Ő vizsgálati fogságban van, egy cellában ül, nem élt az óvadék lehetőségével. A tárgyalás végeztével életfogytiglani börtön vár rá. Minden bizonnyal csak képzelődtem. Beszállok a metrókocsiba, és megkockáztatok egy gyors pillantást körbe. Azonnal szemembe tűnik a fényképed. Az Evening Standard címlapjáról nevetsz rám, emlékszem, én csináltam ezt a fényképet Vermontban, két éve nyáron, amikor meglátogattál: a szél szikrázó vitorlaként lengeti a hajadat, az arcod pedig sugárzik. Lebilincselően szép vagy. Nem csoda, hogy ezt a képet tették ki a címlapra. A belső oldalon ott egy másik, ezt is én fotóztam, hatéves vagy rajta, és Leót ölelgeted. Az arcodon semmi nyoma az épp elhullajtott könnyeidnek, csak az én emlékeimben élnek. A vonásaid azonnal kisimultak, amikor rám mosolyogtál. A fényképed mellett ott látható rólam is egy fotó, ami tegnap készült. Hát, az én arcom nem sugárzik. Szerencsére már nem érdekel, hogy nézek ki a fényképeken. A Ladbroke Grove megállónál szállok le, és megfigyelem, milyen ügyesen manővereznek a londoniak – fel a lépcsőkön, át a jegyellenőrző kapun –, anélkül, hogy akár csak hozzáérnének másokhoz. A kijárathoz érve megint úgy

érzem, hogy valaki a sarkamban van, lehelete hűti a tarkómat és vészjóslón bizserget. Nyakam közé szedem a lábam, nagy siettemben belebotlok néhány járókelőbe, közben pedig konokul ismételgetem magamban, hogy csak az elsüvítő metró szele csapott meg. Úgy látszik, a rettegés és a félelem, ha az ember egyszer átélte, beivódik a bőre alá, és amikor a kiváltó ok már elmúlt, akkor is ott marad szunnyadó szorongás alakjában, és bármilyen neszre felébred. A Chepstow Roadra érve hátrahőkölök az emberek és járművek tumultusa láttán. Az ország valamennyi tévécsatornája küldött riportereket, és ahogy elnézem, a külföldi adók java része is. A tegnapi tömeg ehhez képest falusi mulatságnak tűnik, ami mára őrjöngő vidámparkká nőtte ki magát. Tízháznyira vagyok a lakásodtól, amikor a krizantémos operatőr észrevesz. Felkészülök a csapásra, de ő elfordul; a figyelmessége újból meglep. Amikor két házzal közelebb érek, felismer az egyik riporter. Elindul felém, és a tömeg özönlik utána. Leszaladok a lépcsőn, be a lakásba, és becsapom magam mögött az ajtót. Odakint morajlás hallatszik, mintha mesebeli emberevő növények versengenének értem, és obszcén, hosszú objektívek nyomódnak az ablaküveghez. Összehúzom a függönyt, de a vaku fénye így is átvillan a vékony anyagon. Akárcsak tegnap, ma is hátramegyek a konyhába, de itt sincs nyugtom tőlük. Valaki dörömböl a hátsó ajtón, elöl pedig csöngetnek. A telefon legfeljebb ha egy pillanatra elhallgat, aztán rögtön újra rákezdi. A mobilom is bekapcsolódik a zenebonába. Honnan szerezték meg a számomat? A csengés kitartóan harsogva követeli a választ. Felidézem az első itt töltött éjszakámat. Akkor még úgy hittem, nincs magányosabb egy telefonnál, ami nem csörög. Este 10.20–kor a kanapédon ülve megnéztem a tévében a felvételt; a hideg ellen védekezésképp bebugyoláltam magamat az indiai takaródba, ám hasztalan. Távolról nézve valóban egész élethűen játszottalak. A film végén beolvastak egy felhívást és egy telefonszámot. 11.30 körül fölvettem a telefont, hogy megnézzem, működik–e. Aztán pánikba estem, arra gondoltam, biztos épp abban a pillanatban keresett valaki, akár te, akár a rendőrség, hogy közöljék: megtaláltak. 12.30. Semmi. 1.00. Éreztem, ahogy a csend szép lassan rám telepszik és megfojt.

1.30. Hallottam magam, amint a nevedet kiáltom. Vagy a csend magába temette a nevedet? 2.00. Neszezést hallottam az ajtó felől. Szaladtam, hogy kinyissam, de csak egy macska volt, a kóbor állat, melyet néhány hónapja befogadtál. A tej már több mint egy hete állt a hűtőben, megsavanyodott. Nem volt mivel elcsendesítenem a cica nyávogását. Hajnali fél ötkor a hálószobádba mentem, átfurakodtam a festőállványod meg a sok–sok vászon között. Éreztem, hogy valami megvágja a talpam, és ahogy lehajoltam, üvegdarabokat találtam a földön. Félrehúztam a függönyt az ablak elől, és megláttam a törött ablaküvegre ragasztott nejlonzacskót. Nem csoda, hogy meg lehetett fagyni a lakásodban. Bebújtam az ágyadba. A nejlonzacskó verdesett a jéghideg szélben, és a szabálytalan ritmusú, idegen zaj legalább annyira zavart, mint a hideg. A párnád alatt megtaláltam a pizsamádat. Ugyanolyan szaga volt, mint a ruhádnak. Magamhoz öleltem, de a hideg és az aggodalom nem hagyott aludni. Valahogy mégis álomba merülhettem. Piros színekről álmodtam, a Pantone–színskála PMS 1788–tól PMS 1807–ig terjedő tartományáról, bíborosok és örömlányok, a szenvedély és fényűzés színeiről, a pirék tetvek összezúzott testéből kinyert festékről, amely vörös és karmazsin, az élet és a vér színe. Csöngetésre ébredtem. *

Kedd Megérkezem a KÜSZ irodájába, ahol hivatalosan is beköszöntött a tavasz. Frissen nyírt fű enyhe illata száll be az épületbe a forgóajtó minden fordulatával; a portán álló recepciósok nyári ruhát viselnek, a bőrük lebarnult, alighanem az előző este fölkent barnítókrém hatására. Én a meleg ellenére továbbra is vastag ruhákat viselek, a tél túlöltözött és sápadt maradványa vagyok. Mr. Wright irodája felé menet elfog a vágy, hogy megosszam vele a tegnapi riadalmamat a nyomomban járó képzelt alak miatt. Szükségem van rá, hogy újra halljam tőle: a tettest lecsukták, és a tárgyalás után élete végéig börtönben

marad. Ám ahogy az irodájába lépek, ahol a tavaszi napfény elárasztja a helyiséget, odafentről pedig a neonlámpa vakít, a tengernyi világosságban a tegnapi félelmem szelleme szertefoszlik. Mr. Wright bekapcsolja a magnót, és belevágunk. – Ma Tess terhességével szeretném kezdeni – mondja, és úgy érzem magam, mint akit finoman megdorgáltak. Tegnap azt kérte, kezdjem onnan, amikor „rádöbbentem, hogy valami baj van” én pedig anya hívásával vágtam bele a történetbe, amikor a vasárnapi ebéd közben telefonált. Most azonban már tudom, hogy az ügy valójában nem ezzel kezdődött. Ahogy tudom azt is, hogy ha több időt szenteltem volna neked, ha kevésbé foglal le a saját dolgom, és jobban odafigyelek rád, hónapokkal korábban feltűnt volna, hogy valami nincs rendjén. – Tess hat héttel a viszonyuk kezdete után esett teherbe – felelem, kiiktatva minden érzelmet, ami ezzel az információval jár. – És hogyan fogadta a hírt? – kérdezi Mr. Wright. – Azt mondta, rájött, hogy a teste valódi csoda. Felidézem a beszélgetésünket. – Majdnem hétmilliárd csoda járkál nap mint nap a világon, Bee, és még csak nem is hiszünk bennük. – Elmondta Emilio Codinak? – tudakolja Mr. Wright. – Igen. – Hogyan reagált? – Rá akarta venni Tesst, hogy kapartassa ki a gyereket. Tess meg közölte vele, hogy a baba nem kályha. Mr. Wright elmosolyodik, majd gyorsan rendezi a vonásait, de nálam szerzett egy jó pontot a mosolyával. – Aztán mivel Tess nem engedett, közölte vele, hogy ott kell hagynia a főiskolát, még mielőtt meglátszana rajta, hogy terhes. – És otthagyta? – Igen. Emilio elhitette az illetékesekkel, hogy Tess elnyert egy alkotói ösztöndíjat. Ha jól tudom, még az egyetem nevét is megadta nekik. – Ki tudhatott még minderről? – A közelebbi barátai, köztük néhány főiskolai csoporttársa is. De Tess megkérte őket, hogy ne árulják el. Nem fért a fejembe, miért véded Emiliót. Nem érdemelte meg. Semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna.

– Ajánlott Mr. Codi bármiféle támogatást Tessnek? – érdeklődik Mr. Wright. – Nem. Azzal vádolta, hogy szándékosan csőbe húzta, és közölte vele, hogy belőle aztán egy fityinget nem fog kicsikarni sem ő, sem a gyerek. – Valóban „rászedésről” volt szó? – tudakolja Mr. Wright. Meglep, milyen részletekbe menően érdekli az ügy, de aztán eszembe jut, hogy azt kérte, én csak mondjak el mindent, ő pedig majd eldönti, mi az, ami lényeges. – Dehogy. Nem tervezett terhesség volt. Emlékszem, hogyan folytatódott a telefonbeszélgetés. Az irodában ültem, és egy étteremhálózat új arculattervét néztem át, miközben a nővéri teendőimet elláttam. * – De hát hogy lehetett baleset, Tess? A tervezőcsapat a keskenyített Bemard MT betűtípust választotta, ami ódivatú hatást keltett a megbízásomban kért retró látvány helyett. – A baleset elég negatívan hangzik. Bee. Mondjuk inkább azt, hogy meglepetés. – Jó, akkor hogyan érhet meglepetés, amikor minden második sarkon találsz drogériát, ahol óvszert árulnak? Kedvesen fölnevettél, és tréfálkoztál a prédikációmon. – Egyesekkel előfordul, hogy elragadja őket a pillanat heve. Éreztem a burkolt bírálatot. – De hát mi lesz most veled? – Szépen kigömbölyödöm, aztán a végén születik egy kisbabám. – Olyan gyerekes volt a beszéded meg a viselkedésed; hogyan is lehetne belőled anya? – Ez örömhír, Bee, ne bosszankodj már! * – Gondolt egyáltalán Tess az abortusz lehetőségére? – kérdezi Mr. Wright. – Nem. – Katolikus környezetben nőttek fel? – Igen, de nem emiatt ellenezte az abortuszt. Az egyetlen katolikus dogma, amiben Tess valaha hitt, az a pillanat szentsége. – Restellem, de nemigen tudom... Tisztában vagyok vele, hogy a tárgyalás szempontjából nincs jelentősége, de szeretném, ha többet tudna rólad a fűzős mappájában szereplő rideg tényéknél.

– Ez azt jelenti, hogy valaki csakis a jelennek él – magyarázom. – Úgy éli meg a pillanatot, hogy nem keveri bele a múltat, és nem aggódik a jövő miatt. Én a magam részéről sosem dőltem be ennek a tannak; szerintem túlságosan felelőtlen, túlságosan hedonista. Alighanem a görögök biggyesztették hozzá a valláshoz; Dionüszosz bepofátlankodik a katolicizmusba, hogy biztosra vehesse, legalább buliznak egy jót a hívek. Van még valami, amit a tudomására akarok hozni. – Tess az első pillanattól kezdve szerette, amikor a kisbaba még alig volt több egy tucat sejtnél. Ezért is hitte, hogy a teste valóságos csoda. És ezért nem akart még csak gondolni sem abortuszra. Mr. Wright bólint, és kellően tiszteletteljes szünetet tart, ahogy az a kisfiad iránti szeretetedet megilleti. – Mikor diagnosztizálták a babánál a cisztás fibrózist? –kérdezi. Örülök, hogy babának nevezi, nem magzatnak. A kisfiaddal együtt már kezdtek emberalakot ölteni a szemében. – A tizenkettedik héten – felelem. – Mivel a családunkban már előfordult CF, elvégezték rajta a genetikai szűrést. – Én vagyok. – Hallottam, hogy a vonal másik végén a könnyeiddel küszködsz. – Fiú. – Már tudtam, mi következik. – Cisztás fibrózisa van. – Olyan fiatal volt a hangod. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Mindketten túl jól ismertük a CF–et ahhoz, hogy közhelyekkel hozakodjak elő. – Ő is ugyanazt fogja végigkínlódni, Bee, pont amit Leo. * – Ez tehát augusztusban történt? – firtatja Mr. Wright. – Igen. Tizedikén. Aztán négy hét múlva újra hívott azzal, hogy fölajánlottak neki egy új génterápiás kezelést. – Mennyit tudott Tess erről a kezelésről? – kérdezi Mr. Wright. – Azt mondta, a baba szervezetébe egészséges gént juttatnak, ami átveszi a cisztás fibrózis génjének a helyét. A műveletet még a méhen belül hajtják végre. Ahogy növekszik és fejlődik a magzat, az új gén fokozatosan elfoglalja a cisztás fibrózis hibás génjének a helyét. – És mit szólt ehhez ön? – Aggasztott a kockázat, amit vállalnia kellett. Először is a hordozó, aztán... Mr. Wright közbevág: – Hordozó? Sajnálom, de nem...

– Az egy eszköz, amivel új gént juttatnak a szervezetbe. Ha úgy tetszik, a hordozó a fuvaros. Gyakran használnak vírust hordozóként, mert könnyen megfertőzi a test sejtjeit, így egyszeriben be is tudják juttatni az új gént. – Maga igazi szakértőnek tűnik. – A családunkban mindenki afféle amatőr szakértője a genetikának. Leo miatt. – De Tess, voltak, akik belehaltak a génterápiás kezelésbe. Általános szervelégtelenséggel végezték. – Hadd fejezzem be, jó? Nem vírust alkalmaznak hordozóként. Ez a zseniális az egészben. Valakinek sikerült mesterséges kromoszómát kifejlesztenie, annak a segítségével juttatják a gént a baba sejtjeibe. így a kicsi nincs kockázatnak kitéve. Hát nem elképesztő? Valóban elképesztő eredmény. De ettől én még nem aggódtam kevésbé. Emlékszem, hogy folytatódott a párbeszéd. Bevetettem a teljes nővéri arzenálomat. – Rendben, a vírussal akkor nem lesz gond. De mi a helyzet magával a módosított génnel? Mi van akkor, ha a CF elhárítása mellett valami más, előre nem látható változást is okoz? – Leállnál végre az állandó aggodalmaskodással? – Lehet valami szörnyű mellékhatása is. Mi van, ha tönkretesz a szervezetében valamit, csak még senki sem tudja? – Bee... – Talán kis kockázatnak tűnik, de... Félbeszakítottad a prédikációt. – E nélkül a kezelés nélkül száz százalékig biztos, hogy cisztás fibrózisa lesz. Úgyhogy kénytelen vagyok vállalni valamennyi kockázatot. – És azt mondtad, hogy a hasadon át fecskendezik be? – Másképp hogyan jutna a gyerekbe? Hallottam a hangodon, hogy mosolyogsz. – Szóval ez a génterápia rád is kihathat. – Sóhajtottál. Felismertem a „szállj már le rólam” jelentésű sóhajodat: tipikus kishúg–sóhajtás volt. – A nővéred vagyok. Jogom van hozzá, hogy aggódjak érted. – Én pedig a gyerek anyja vagyok. – A válaszod meghökkentett. – Majd írok, Bee. Azzal letetted. – Gyakran írt magának? – kérdezi Mr. Wright. Vajon tényleg érdekli, vagy ki akar lyukadni valahova ezzel a kérdéssel?

– Igen. Általában olyankor, ha tudta, hogy rosszallnám, amit tett. És néha olyankor is, ha rendbe kellett szednie a gondolatait, és néma hallgatóságra volt szüksége. Talán nem tudod, de mindig szerettem ezeket a monológjaidat. Igaz ugyan, hogy elég gyakran felbőszítettek, ugyanakkor megkönnyebbülés volt, ha nem kellett a bíráló szerepét magamra öltenem. – A rendőrségtől kaptam egy másolatot Tess leveléről. Az emberbőrbe bújt angyalos levélről. Jólesik, hogy azt emeli ki, ami neked volt fontos, nem pedig a nyomozás szempontjából lényeges részletet. Nincs szükségem a másolatra, anélkül is tudom, mi áll a levélben: „Ez a sok–sok ember, akiket nem ismerek, és akikről egészen mostanáig nem is hallottam, éveken át, nap mint nap mind azon fáradozik, hogy gyógymódot találjon. A kutatómunkát eleinte adományokból finanszírozták. Valódi angyalok ezek, fehér köpenyes angyalok és tweedszoknyás angyalok, akik futóversenyeket meg süteményvásárt rendeznek, és aprópénzes ladikokkal csörömpölnek, hogy egy nap majd egy számukra vadidegen nő kisbabáját meglehessen gyógyítani” – A levél volt az, ami enyhítette a terápia miatti aggodalmát? – érdeklődik Mr. Wright. – Nem. Egy nappal azelőtt, hogy a levél megérkezett, a hír elérte az amerikai sajtót. A Chrom–Med cég újonnan kifejlesztett génkezeléséről zengett az összes újság meg tévécsatorna, ez folyt a csapból is. Csakhogy az eljárás tudományos oldaláról keveset lehetett hallani, meggyógyult kisbabákon kívül mást nemigen mutattak. Még a hetilapokban is többet szerepelt a „csodás gyógyulás” kifejezés, mint a „génterápia” szó. Mr. Wright bólint. – Igen, ez nálunk is így volt. – Ugyanakkor az internetet is ellepte a hír, így sikerült alaposan utánanéznem. Megtudtam, hogy a vizsgálatok valamennyi törvényi előírásnak megfeleltek, sőt, az azokban foglaltaknál szigorúbb feltételeknek is. Nagy– Britanniában addigra húsz csecsemő született CF nélkül, makkegészségesen. Az anyák sem szenvedtek el semmilyen káros következményt. Amerikában a terhes nők, akiknek a magzatánál cisztás fibrózist diagnosztizáltak, valósággal könyörögtek a kezelésért. Ráébredtem, mekkora szerencséje van Tessnek, hogy felajánlották neki a terápiát. – Mennyit tudott a Chrom–Medről?

– Annyit, hogy stabil alapokon áll a cég, és évek óta foglalkoznak génkutatással. Megvették a mesterséges kromoszómát Rosen professzortól, aztán alkalmazták, hogy folytassa a kutatásait. – így a te tweedszoknyás angyalaidnak nem kellett többé ladikokkal csörömpölniük. – Ezenkívül megnéztem egy sor tévéinterjút Rosen professzorral, a kutatóval, aki a terápiás eljárást kifejlesztette. Tudom, hogy mindennek nem lett volna szabad szerepet játszania a döntésemben, mégis Rosen professzor volt az, aki jobb belátásra bírt, vagy legalábbis felnyitotta a szememet a kezeléssel kapcsolatban. Emlékszem az első alkalomra, amikor láttam a tévében. * A reggeli műsor vezetője behízelgő hangon szegezte neki a kérdést. – Rosen professzor, milyen érzés a „csoda szülőatyjának” lenni, ahogy mostanában emlegetik önt? A vele szemben ülő professzor furcsamód banálisan nézett ki: fémkeretes szemüveg, keskeny váll, ráncos homlok; és a kamera látókörén kívül nyilván ott lógott egy fogason a fehér köpeny is. – Csodának aligha nevezhetjük. Évtizedek állhatatos kísérletezése kellett hozzá és... – Csakugyan – vágott közbe a műsorvezető. Nem kérdő hangsúllyal mondta, ám Rosen professzor félreértette a szándékát, és a közbeszólást biztatásnak vette. – A CF génje a hetes kromoszómán található. Egy bizonyos fehérjét termel, amit úgy hívunk, hogy cisztás fibrózis transzmembrán kondiktancia–regulátor, vagy röviden CFTR. A műsorvezető lesimította szűk szoknyáját karcsú lábán, és a professzorra mosolygott. – Ha lehet, maradjunk az egyszerű verziónál, Rosen professzor. – Ez az egyszerű verzió. Létrehoztam egy mesterséges mikrokromoszómát... – Igazán nem hiszem, hogy a nézőink... – akadékoskodott a műsorvezető, és úgy gesztikulált, mintha az elhangzottak meghaladnák a halandó lények értelmét. A nő kezdett nagyon az idegeimre menni, és örömmel láttam, hogy Rosen professzor sincs ezzel másként. – A nézőknek – mondta – hál' istennek van agyuk, ugyebár? Tehát ez a mesterséges kromoszóma biztonságban eljuttatja az új, egészséges gént a sejtek közé, mégpedig mindenféle kockázat nélkül.

Arra gondoltam, hogy valaki biztosan megtanította rá, miként adja elő a kutatásai eredményét konyhanyelven. Olyan benyomást keltett, mintha megelégelte volna az egyszerűsítést, és már nem bírná sokáig. – A mesterséges emberi kromoszómám nemcsak bejuttatja, hanem megbízhatóan védi is a terápiás géneket. A szintetikus centromerek össze... A műsorvezető sietve közbevágott: – Sajnos kénytelenek leszünk átugrani a biológiaórát, professzor úr, mert valaki már nagyon várja, hogy köszönetet mondhasson önnek. A stúdióban álló nagyméretű tévéképernyő felé fordult, amelyen egyenes adásban mutattak egy kórházat. Egy könnyes szemű anyuka meg egy büszke ifjú apuka dédelgette újszülött babáját, és megköszönték Rosen professzornak, hogy meggyógyította az ő gyönyörű kisfiúkat. A professzor láthatóan giccsesnek találta a jelenetet, és zavarba jött tőle. Nem hivalkodott a sikerével, és ezt rokonszenvesnek találtam. * – Ezek szerint megbízott Rosen professzorban, ugye? – kérdi Mr. Wright anélkül, hogy a saját véleményét megosztaná velem, pedig biztosan ő is látta a kutatót a tévében a médiapropaganda idején. – Igen. Ahány tévéinterjút láttam vele, mindegyikben elkötelezett kutatóorvosnak tűnt, akit nem vonz a média. Szerénynek látszott, feszélyezte a dicséret, és egyértelmű volt, hogy nem örül a hirtelen jött népszerűségnek. Ezt nem említem Mr. Wrightnak, de a professzor emlékeztetett Mr. Normansre (neked is ő volt a matektanárod?), erre a jóindulatú, ám a tinilányok hebehurgyaságát kevéssé értő férfira, aki sorozattűzként lövöldözte ránk az egyenleteit. A média iránti közömbösség, a fémkeretes szemüveg és egy régi tanárral való hasonlóság nem éppen logikus alapja annak, hogy megbízhatónak ítéljük a génterápiát, de együtt megadták azt a löketet, amire szükségem volt, hogy levetkőzzem az aggályaimat. – Beszámolt önnek Tess a kezelés körülményeiről? – kérdezi Mr. Wright. – Nem, a részletekről nem. Csak annyit mondott, hogy megkapta az injekciót, és most várnia kell. * Éjszaka hívtál, vagy azért, mert megfeledkeztél az időkülönbségről, vagy mert nem is érdekelt. Todd ébredt előbb, ő vette föl a telefont. Ingerülten adta át nekem a kagylót, és közben azt tátogta:

– Hajnali fél öt van, az istenért! – Sikerült, Bee! Meggyógyult! Bőgtem, zokogtam, krokodilkönnyeket sírtam. Annyira féltem, nem is a baba miatt, hanem inkább attól, hogy milyen lesz neked fölnevelni és szeretni egy gyereket, akinek cisztás fibrózisa van. Todd azt hitte, valami rémes dolog történt. – Ez kurva jó hír, Tess! Nem tudom, mi lepte meg jobban Toddot, az, hogy sírva fakadtam, vagy a káromkodás. – Xaviernek szeretném nevezni. Ha anyu megengedi. Eszembe jutott, milyen büszke volt Leo a második nevére, mennyire szerette volna, hogy mindenki azt használja. – Leo azt mondaná: „De király!” – feleltem, és arra gondoltam, milyen szomorú, ha valaki abban a korban hal meg, amikor még mond olyanokat, hogy „De király!” – Ugye? Szerintem is. * Mr. Wright középkorú titkárnője megakaszt minket; ásványvizet hoz, és hirtelen rám tör a szomjúság. Rögtön kiiszom a vékony papírpohár tartalmát, mire a nő kissé rosszalló pillantást vet rám. Amikor elveszi az üres poharat, látom, hogy a tenyere narancssárgára színeződött. Minden bizonnyal barnítókrémet kent magára tegnap este. Meghat, hogy ez a nagydarab nő kicsinosította magát a tavasz örömére. Rámosolygok, de nem veszi észre. Mr. Wrightot nézi. Látom a szemén, hogy szerelmes belé, hogy az ő kedvéért barnította le tegnap este az arcát meg a karját, hogy őrá gondolt, amikor megvette ezt a ruhát. Mr. Wright megszakítja a gondolatbeli pletykát. – Ezek szerint ön úgy tudta, hogy a babával és a terhességgel minden rendben van? – Igen, azt hittem, minden rendben. Csupán az aggasztott, hogyan boldogul majd Tess egyedülálló anyaként. Akkor ez komoly problémának tűnt. Miss Epekedő Titkárnő kimegy az irodából, de Mr. Wright észre sem veszi, mert engem néz az asztal túloldaláról. A kezére pillantok a titkárnő nevében: nem visel jegygyűrűt. Igen, a gondolataim megint elkalandoznak, mert az agyam nem akar továbblépni. Tudod, mi következik most. Annyira sajnálom.

3 A csengő először beleolvadt a piros színű álmomba. Aztán rohantam az ajtóhoz, biztosra vettem, hogy te vagy az. Finborough hadnagy rögtön tudta, hogy nem őrá számítottam. Volt benne annyi tisztelet, hogy zavarba jöjjön és sajnálkozzon. És kitalálta az első kérdésemet. – Nincs semmi baj, Beatrice. Nem találtuk meg. Bejött a nappalidba, Vernon őrmesterrel a nyomában. – Emilio Codi látta a rekonstrukciót – szólalt meg Finborough hadnagy, és leült a kanapédra. – Tess már megszülte a babát. De hát arról szóltál volna! – Valami tévedés történhetett – ellenkeztem. – A Szent Anna Kórház igazolta, hogy Tess a múlt hét keddjén szült náluk, és még aznap el is hagyta a kórházat. – Pillanatnyi szünetet tartott, majd őszinte együttérzéssel az ölembe ejtette a következő gránátot. – A kisbaba halva született. Halva született. Halotti csendben. Némán, akár a puszta táj. Némulj el, vergődő szív! Néma csöndben, de ez nem a béke csöndje. Régen azt hittem, a némaság nyugalmat jelent. Most már tudom, hogy épp az élet hiánya teszi fájdalmassá. Ám akkor nem is gondoltam a kisbabádra. Bocsáss meg. Csak az járt a fejemben, hogy ez már egy hete történt, és azóta nem hallottam felőled. – Beszéltünk a kórház pszichiátriai osztályával – folytatta Finborough hadnagy. – Tesst automatikusan beutalták vizsgálatra a gyermeke halála miatt. Egy bizonyos doktor Nichols vette kezelésbe. Fölhívtam a magántelefonján, és elmondta, hogy Tess szülés utáni depresszióban szenved. Az újabb tények srapnelként szaggatták a kapcsolatunkat. Nem szóltál róla, hogy a kisbabád meghalt. Depresszió gyötört, de nem fordultál hozzám. Meséltél minden készülő festményedről, valamennyi barátodról, a könyvekről, amiket olvastál, még a kóbor macskádról is (akit Pudingnak neveztél el, másnap ez is eszembe jutott). Ismertem az életed apró részleteit. De a lényeges dolgokba nem avattál be. Nem ismertelek igazán. Szóval az ördög végül mégis fölajánlotta az alkut: ha belátom, hogy nem álltunk közel egymáshoz, akkor cserébe nem raboltak el. Nem gyilkoltak meg. Életben vagy. Mohón kaptam az egyezség után.

– A húga sorsa természetesen továbbra is foglalkoztat minket – mondta Finborough hadnagy. – Ám nincs okunk feltételezni, hogy más személy is közrejátszik az ügyben. Egy pillanatig elgondolkoztam, csupán a formaság kedvéért, hogy legyen időm átfutni az egyezség apró betűs részeit. – Mi a helyzet a telefonos zaklatással? – Doktor Nichols szerint Tess a labilis lelkiállapota miatt valószínűleg indokolatlanul erősen reagált a történtekre. – Na és a betört ablak? Amikor megérkeztem, üvegdarabok voltak a földön. – Annak utánanéztünk, amint bejelentették az eltűnését. Az utcában öt parkoló autó szélvédőjét törte be egy huligán kedd éjszaka. Alighanem ugyanekkor dobták be Tess ablakát is. A megkönnyebbülés lemosta rólam a feszültséget, s átadta helyét a kimerültségnek. Miután távoztak, átmentem Amiashez. – Maga tudta, hogy Tess kisbabája halott, ugye? – kérdeztem. – Ezért mondta, hogy elajándékozhatnám a babaholmit. Gyötrelmes arccal nézett rám. – Igazán sajnálom. Azt hittem, maga is tudja. Nem akartam elindulni ezen az ösvényen. Még nem. – Miért nem szólt a rendőröknek a gyerekről? – Tess nincs férjnél. – Látta az arcomon az értetlenséget. – Attól tartottam, erkölcstelennek hinnék. És esetleg nem foglalkoznának a keresésével. Talán volt is ebben igazság, bár nem pontosan úgy, ahogy ő értette. Amikor a rendőrség tudomására jutott, hogy szülés utáni depresszióban szenvedtél, a keresés egyszerre már nem is volt olyan sürgős. De akkor erre még nem ébredtem rá. – Tess azt mondta, a baba meggyógyult – vetettem föl. – Igen, a cisztás fibrózisból. De volt valami más is, amiről nem tudtak. Azt hiszem, a veséjével. Kocsival átmentem anyuhoz, hogy elújságoljam a jó hírt. Igen, jó hírt, mivel életben vagy. A kisbabádra nem gondoltam, bocsáss meg. Ahogy mondtam, lepaktáltam az ördöggel. Aki pedig rászedett. Csak útközben gondoltam bele, mekkora bolond voltam, hogy hagytam magam így becsapni. Annyira akartam az egyezséget, hogy eltakartam a szemem elől a valóságot. Születésed óta ismertelek. Veled voltam, amikor apa elhagyott minket. És Leo halálakor is. Tudtam a fontos

dolgokról. Elmondtad volna nekem, mi történt a gyerekeddel. És szóltál volna, ha úgy döntesz, hogy elutazol. Tehát valami – valaki – meg kellett, hogy akadályozzon ebben. Anyu is éppúgy megkönnyebbült a hír hallatán, mint én. Kegyetlennek éreztem magam, amikor kipukkasztottam a léggömböt. – Szerintem nincs igazuk, anyu. Tess nem lépne le csak úgy, anélkül, hogy nekem szólna. Ő azonban belecsimpaszkodott a jó hírbe, és nem adta meg magát küzdelem nélkül. – Kicsim, neked nincs gyereked. El sem tudod képzelni, Tess min mehet keresztül. A szülés már önmagában is megterheli a lelket, nem beszélve a többiről. – Világéletében ügyesen szépítette a szavakat. – Nem azt mondom, hogy örülök a kisbaba halálának – taglalta tovább. – De Tess így legalább kapott még egy esélyt. Ritka az olyan férfi, aki hajlandó magára vállalni egy másik ember gyerekét. – Na tessék, az anyu–féle instant fényes jövő. – Tényleg nem hiszem, hogy önszántából tűnt volna el. Anyu azonban eltökélte, hogy nem hallgat rám. – Egyszer majd sokkal rendezettebb körülmények között születik egy másik kisbabája. – De miközben szép és biztonságos jövőt álmodott neked, a hangja megbicsaklott. – Anyu... – Közbevágott, nem volt hajlandó végighallgatni. – Te tudtál a terhességről, igaz? – A jövőbeli fantáziálás helyett visszaugrott a múlthoz. A lényeg, hogy a jelennel ne kelljen foglalkozni, azzal, hogy mi lehet veled most. – Felőled rendben lett volna, hogy a húgod egyedülálló anya legyen? – Te is fölneveltél minket egyedül. Megmutattad nekünk, hogy lehetséges. Bóknak szántam a megjegyzést, de csak tovább paprikáztam vele anyu hangulatát. – Amit Tess tett, és amit én, az két teljesen különböző dolog. Én férjnél voltam, amikor teherbe estem. És nem rajtam múlott, hogy a férjem elhagyott. – Te hallottad tőle valaha azt, hogy „a férjem”? Mindig csak úgy emlegette, hogy „az apátok” nem? – Tess helyében én szégyellném magam – mondta tovább a magáét anyu. – Nem ártana neki egy kis szégyenérzet. Megmondtam, ugye? A düh kiszorítja a rettegést, legalábbis egy kis időre. Little Hadstonból London felé tartva hóviharba kerültem. Olyan volt, mintha az Ml l–es autópályát vadul felrázott hópelyhes üveggömbbe zárták volna. Mindenütt őrjöngve táncoló hópihék száguldottak az út meg a szélvédőm felé,

olyan gyors egymásutánban, hogy az ablaktörlő nem győzte az iramot. A pályajelzések villogva figyelmeztettek a veszélyes útviszonyokra, és az autósok biztonsága érdekében szigorították a sebességkorlátozást. Mentőautó robogott el mellettem vijjogó szirénával. – Nem is lárma, Bee. – Akkor ricsaj. – A sziréna a huszonegyedik századi lovasság hangja, bevetés közben. – Akkoriban kezdted a képzőművészeti főiskolát, és hemzsegtek a fejedben az eredetibbnél eredetibb gondolatok. Ráadásul megvolt benned az a bosszantó diákhit, miszerint aki nem diák maga is, annak esélye sincs, hogy megértse ezeket. – Úgy értem, a bajbajutottak megsegítésére igyekvő tűzoltókocsi vagy rendőrautó vagy mentő lovasságáé. – Elsőre is fölfogtam, kösz. – Csak olyan butaságnak találtad, hogy inkább nem feleltél? – Aha. - Nevettél. – De most komolyan, számomra a sziréna a polgárai segítségére siető társadalom hangja. A mentő elszáguldott, a hangja sem hallatszott már. Vajon érted is küldtek lovasságot? Megtiltottam magamnak, hogy ilyesmire gondoljak. Nem szabad azon tépelődnöm, hogy mi lehet veled. A testemből azonban nem tágított a hideg és a rettegés, sem a magány. A környékeden még nem szórták föl az utakat, ezért borzasztó síkosak voltak. Parkolás közben megcsúszott a kocsim, és kis híján feldöntöttem egy motort a házad előtt. A lépcső alján egy huszonegynéhány éves fiatalember ült, a kezében túlméretezett virágcsokrot tartott. A hópelyhek azonnal elolvadtak, ahogy a celofánhoz értek. A tőled hallottak alapján fölismertem benne Simont, a parlamenti képviselő fiát. Igazad volt. A piercing a szájában csakugyan megkínzott érzetet kelt gyerekes arcán. A motorosruhája elázott, tíz ujjai pedig fehérre fagytak. A hideg ellenére megcsapott az arcszesze illata. Eszembe jutott, amit esetlen próbálkozásairól és a válaszodról meséltél. Alighanem azon ritka egyének közé tartozol, akik komolyan gondolják a barátságról tett ígéretüket. Megmondtam neki, hogy eltűntél, mire ő magához szorította a csokrot, összelapítva a virágokat. Etonban képzett hangján halkan szólalt meg: Mikor? – Múlt csütörtökön. Úgy láttam, elsápad. – Találkoztam vele múlt csütörtökön.

– Hol? – A Hyde Parkban. Négy körül váltunk el. – Ez úgy két órával azután lehetett, hogy a postán jártál. Alighanem ő volt az utolsó, aki látott. – Aznap délelőtt fölhívott, és kérte, hogy találkozzunk. A Serpentine Galériát javasolta a Kensington Gardensben. Hogy ott találkozzunk egy kávéra, aztán meglátjuk, hogyan tovább. – A kiejtése most észak–londonira váltott. Kíváncsi lettem, melyik az igazi. – Utána haza akartam kísérni, de nem kért belőle – folytatta Simon önsajnálattal terhes hangon. – Azóta nem kerestem, és nem is jöttem át hozzá. Igen, tudom, hogy nem volt szép tőlem, de azt akartam, hogy ő is érezze, milyen az, amikor hátat fordítanak az embernek. Ennek a srácnak jókora egója lehet, ha azt képzelte, a sértett érzelmei érdekelnek téged, azután, hogy elveszítetted a kisbabádat, vagy engem most, hogy eltűntél. – Merrefelé hagytad ott? – kérdeztem. – Ő hagyott ott engem, vili? Átsétáltunk a Hyde Parkon, aztán elköszönt. Én nem hagytam ott sehol. Biztosra vettem, hogy hazudik. És az észak–londoni akcentust megjátssza. – De hol? Nem felelt. Ezúttal kiabálva szegeztem neki a kérdést. – Hol?! – A kávézónál. Életemben először üvöltöttem valakivel. Fölhívtam Finborough hadnagyot, és sürgős üzenetet hagytam a számára. Simon a fürdőszobádban melengette átfagyott ujjait a meleg víz alatt. A fürdőszobát betöltötte az arcszesze szaga, és később haragudtam rá, amiért eltüntette a levegőből a tusfürdőd és a samponod illatát. – Mit mondott a rendőrség? – kérdezte Simon, amikor visszajött a nappaliba. – Azt mondták, ráállnak. – Micsoda amerikai módi. – Egyedül te gúnyolódhatsz velem így. A rendőr úgy fogalmazott, hogy „haladéktalanul utánajárnak” – Akkor most át fogják kutatni a Hyde Parkot? Igyekeztem nem belegondolni, mit értett a rendőrség azon, hogy „utánajárnak”. Az angolos eufemizmust amerikaira változtattam, védőburokba csomagolva a durva valóságot, amit a szavak magukban foglaltak. – És majd értesítenek minket? – tudakolta Simon. Én vagyok a nővéred. Finborough hadnagy engem fog értesíteni.

– Igen, Finborough hadnagy keresni fog, ha bármit találnak – feleltem. Simon elterült a kanapédon, latyakos bakancsa nyomot hagyott az indiai takarón. Föl kellett még tennem neki néhány kérdést, így aztán lenyeltem a bosszúságomat. – A rendőrség szerint Tess szülés utáni depresszióban szenved. Te milyennek láttad, hogy viseli? Pár pillanatig hallgatott, én meg azon töprengtem, vajon próbálja–e felidézni az emlékeket, vagy mesét fabrikál. – El volt keseredve – felelte végül. – Valamilyen gyógyszert kellett szednie, hogy elapadjon a teje. Azt mondta, az egyik legrémesebb dolog az, hogy a teste egyre csak termeli a táplálékot a babának, ő pedig nem tudja odaadni neki. A gyermeked halála kezdett beférkőzni az elmémbe. Sajnálom, hogy ilyen lassan ment. Egyetlen mentségem, hogy az irántad érzett aggodalmam nem adott helyet a kisbabádnak. Volt valami Simon szavaiban, ami öntudatlanul is zavart, és most végre sikerült rátapintanom. – Azt mondtad, volt. – Meghökkenve pillantott rám. – Azt mondtad, el volt keseredve. Egy pillanatig úgy tűnt, sarokba szorítottam, de aztán visszanyerte a lélekjelenlétét. A beszédmódja ismét erőltetett észak–londonira váltott. – Úgy értettem, hogy amikor csütörtök délután találkoztam vele, el volt keseredve. Honnan tudhatnám, most hogy érzi magát? Eddig gyerekesnek hitt arcát most egyszerre kegyetlennek láttam, a kamaszkori lázadás jeleként értelmezett piercingekben pedig mazochista élvezetet véltem felfedezni. Egy kérdés még hátravolt. – Tess nekem azt mondta, hogy a baba meggyógyult. – Ja, a halálának nem volt köze a cisztás fibrózishoz. – Akkor inkább ahhoz, hogy három héttel idő előtt született? – Nem. Tess szerint akkor is meghalt volna, ha a kiírt napon születik. A veséjével volt valami. Megacéloztam magam. – Nem tudod, miért nem szólt nekem, amikor a baba meghalt? – Azt hittem, szólt. – Volt valami diadalmas a tekintetében, ahogy aztán hozzátette: – Tudtad, hogy én lettem volna a keresztapja? Miután az udvarias célzásaim rám nem jellemző követeléssé fajultak, Simon kelletlenül távozott. *

Két és fél órán át vártam Finborough hadnagy hívására, aztán újra betelefonáltam a rendőrségre. Egy rendőrnő közölte velem, hogy a hadnagy nem elérhető. Elhatároztam, hogy kimegyek a Hyde Parkba. Azt reméltem, Finborough hadnagynak hűlt helyét találom, meg hogy azért nem elérhető, mert épp egy sürgősebb ügyben nyomoz, miután a te ügyedet leminősítették azok közé, amik ráérnek, mivel a keresett személy előbb–utóbb magától is előkerül. Reménykedtem, hogy neki van igaza, és én tévedtem; hogy egyszerűen elszöktél valahova a kisbabád halála miatt. Bezártam az ajtót, és a rózsaszín ciklámen cserepe alá rejtettem a kulcsodat, hátha időközben hazajössz. Ahogy a Hyde Parkhoz közeledtem, egy szirénázó rendőrautó előzött meg. A hangjától pánikba estem. Beletapostam a gázba. A Lancaster–kapuhoz érve az imént látott rendőrautót pillantottam meg, amint épp leparkolt várakozó társai mellé, melyek mind géphangon sikongattak. Beléptem a parkba, körülöttem puhán hullott a hó. Bárcsak vártam volna még egy kicsit, bár akár csak még egy órával tovább éltem volna az életemet! A legtöbb ember ezt önzésnek gondolná, te azonban átélted a gyászt, illetve az éned egy része belepusztult a gyászba, így aztán te biztosan megértesz. Valamivel távolabb, a park belső részén rendőröket láttam, legalább tucatnyit. Rendőrautók közeledtek feléjük a park ösvényén. A bámészkodók is gyülekeztek már a helyszínen – a tévéből kilépett valóságshow. Megannyi láb– és keréknyom a hóban. Lassan közeledtem feléjük. Az elmém furcsán nyugodt maradt, csak közvetetten érzékelte a szívem szabálytalan dobolását a bordáimon, a légszomjamat, meg azt, hogy vadul reszketek. Az agyam valamiképp távol tartotta magát, nem vett részt abban, ahogy a testem reagált. Elhaladtam egy barna egyenruhás parkőr mellett, aki egy labradort sétáltató férfival beszélgetett. – A tóról kérdezősködtek, azt hittem, ki akarják kotorni, de a nyomozás vezetője úgy döntött, előbb a lezárt építményeket kutatják át. Mióta csökkentették a támogatást, ilyenből elég sok van. – Újabb kutyasétáltatók és kocogok csatlakoztak a hallgatóságához. – Az a kőépület ott valamikor férfivécé volt, de többe került volna felújítani, mint újat építeni. – Otthagytam a parkőrt meg a közönségét, és folytattam utamat a rendőrök felé. Épp szalagkordont húztak föl egy elhanyagolt kis viktoriánus épület köré, amelyet félig benőtt a bozót. A kordontól nem messze ott állt Vernon őrmester. Máskor pirospozsgás arca most sápadt volt, a szeme sírástól duzzadt, és egész testében reszketett. Egy

rendőr átkarolta a vállát. Még nem vettek észre. Az őrmester szaporán és szaggatottan beszélt. – De igen, láttam, de csak kórházban, és nem ilyen fiatalt. Nem ennyire elhagyatottat. Utóbb nagyon megszerettem ezért a megrendítő részvétért. Akkor azonban a szavai beleégtek a tudatomba, és rákényszerítették az eszemet, hogy felfogja, mi történik. Odaértem a kordonhoz. Finborough hadnagy megpillantott. Először elképedt, hogy mit keresek ott, aztán együttérzés ült ki az arcára. Elindult felém. – Beatrice, borzasztóan sajnálom... Félbeszakítottam. Ha nem mondja ki a szavakat, akkor nem is történt meg. – Tévednek. El akartam szaladni előle. Megfogta a kezemet. Akkor azt hittem, vissza akar tartani. Utólag úgy gondolom, kedves gesztusnak szánta. – Tess az, akit megtaláltunk. Igyekeztem kihúzni a kezemet a szorításából. – Nem tudhatják biztosan. A szemembe nézett, és állta a tekintetemet. Már akkor is tudtam, hogy ehhez jó adag bátorság kell. – Nála volt a diákigazolványa. Sajnos nem tévedés. Őszinte részvétem, Beatrice. A húga meghalt. Elengedte a kezemet. Elhátráltam tőle. Vernon őrmester utánam lépett. – Beatrice... Hallottam, ahogy Finborough hadnagy megállítja. – Hagyja most egyedül kicsit. Hálás voltam neki. Leültem egy fekete kérgű facsoport alá; a törzsek csupaszon és élettelenül álltak a néma havazásban. Mikor eszméltem rá, hogy meghaltál? Amikor Finborough hadnagy kimondta? Vagy amikor megláttam Vernon őrmester könnyáztatta arcát? Amikor rátaláltam a tisztálkodószereidre a fürdőszobában? Vagy amikor anyu telefonált, hogy eltűntél? Mikor jöttem rá? Az elhagyatott mosdó épületéből hordágyat hoztak ki. A hordágyon hullazsák. Elindultam felé. A hajad egy tincse beleakadt a cipzárba. Csak ekkor fogtam föl.

4 Hogy miért írom mindezt le neked? Előzőleg kitértem ez elől a kérdés elől, arra hivatkozva, hogy helyre kell tennem magamban a történteket, meg hogy a sok kis részletből összeáll majd a pointillista festmény. A kérdés lényegét kikerültem – hogy miért éppen neked? Vajon az őrület határán táncoló ember önáltatása ez? Lepedőkből–pokrócokból épülhet sátor, kalózhajó, királyi vár... Te vagy a rettenthetetlen lovag, Leo a hetvenkedő királyfi, én pedig a királykisasszony, valamint a mesélő, aki úgy adja elő a történetet, ahogy neki tetszik. Úgyis mindig én voltam a mesélő, nem igaz? Hiszek–e benne, hogy hallasz engem? Egyértelműen igen/ határozottan nem. Válassz; én óránként megteszem. Egyszerűen szükségem van arra, hogy beszélhessek hozzád. Anyu mesélte, hogy amíg meg nem születtél, alig szóltam pár szót, aztán, hogy lett egy húgom, akihez beszélhettem, be nem állt a szám. Sajnálnám most abbahagyni. Ha megtenném, egy részem örökre elveszne. És annak a résznek megsínyleném a hiányát. Tudom, nem lesz alkalmad kritizálni a levelemet vagy megjegyzéseket fűzni hozzá, de azért en tisztában vagyok a kritikáddal, és ki tudom találni a megjegyzéseidet, ugyanúgy, ahogy te is mindig előre kitaláltad az enyémeket. Igaz, hogy a párbeszédünk egyoldalú, viszont senki más nem lehetne részese. És fontos, hogy megtudd, miért gyilkoltak meg. Kezdhetném a végével, és egyszerűen megmondhatnám a választ, előadhatnám az utolsó oldalt, de úgyis feltennél egy kérdést, ami visszavezetne valamelyik korábbi oldalhoz, aztán még egyet, egészen addig, ahol most tartunk. Ezért inkább lépésről lépésre mondom el – ahogy én is felgombolyítottam a szálakat –, utólagos bölcsesség nélkül. * – Egy rendőr, akit nem ismertem, megkért, hogy azonosítsam Tesst. Elbeszéltem Mr. Wrightnak a történteket, úgy, ahogy neked, leszámítva az ördöggel kötött egyezségeket meg a vallomás szempontjából lényegtelen egyéb kitérőket. – Ez hány órakor történt? – Mr. Wright szelíd hangon kérdez, mint a kihallgatás alatt végig, mégsem tudok neki válaszolni. Aznap, amikor

megtaláltak, az idő megbokrosodott; egy–egy perc fél napig is eltartott, máskor egész órák suhantak el pillanatok alatt. Akárcsak egy mesekönyvben, ide–oda röpködtem a hetek és évek erdejében, jobbról a második csillagnál és tovább a reggelbe, amely sosem jön el. Egy Dali–festmény rabja lettem, ahol szétfolynak az órák, a Bolond Kalapos csapongó idejében találtam magam. Nem hiába mondta Auden, hogy „Állj meg, óra” kétségbeesésében kapkod így az ember a józansága után. – Nem tudom, hány óra volt – felelem. És úgy döntök, megkockáztatok egy morzsányit a saját igazságomból. – Az időnek akkor számomra megszűnt az értelme. Általában mindenre kihat és mindent átalakít, de amikor valaki, akit szeretünk, meghal, azon a világ valamennyi ideje sem változtathat, ezért nincs is többé jelentősége. A kilógó hajtincsed látványa megértette velem, hogy a gyász nem más, mint szeretet, soha véget nem érő hiányérzet formájában. Igen, Mr. Wright számára ez talán sok, de azt akarom, hogy átérezze a halálod valóságát. Nem lehet órákban, napokban vagy percekben kifejezni. Emlékszel azokra a harmincas évekbeli kiskanalakra, amik olvadt cukorkára emlékeztetnek? Valahogy úgy éltem addig az életemet, apró, gondosan kimért adagokban. A halálod azonban végtelen óceán volt, melybe lassan alásüllyedtem. Tudtad, hogy az óceán néhol tizenegy kilométer mély? Abba a mélységbe már nem jut le a napfény. A sűrű sötétségben nem él meg más, csak alaktalan, furcsa szerzetek, elfajult érzelmek, melyeknek a létezéséről sejtelmem sem volt, míg meg nem haltál. – Tartsunk szünetet? – veti föl Mr. Wright, és egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy talán hangosan gondolkodtam, ő pedig megijedt, hogy elmeháborodottal van dolga. De azt hiszem, sikerült elrejtenem a gondolataimat, és csak a figyelmesség szól belőle. Ám nem akarok erre a napra újból visszatérni. – Inkább túlesnék rajta most. Alig észrevehetően megdermed, és érzem rajta, hogy megacélozza magát. Eddig eszembe se jutott, hogy mindez számára is nehéz lehet. Kimerítő volt a vén tengerésznek elbeszélni a történetét, de nem kevésbé fáradságos a szerencsétlen vendégnek, akinek végig kellett hallgatnia. Mr. Wright bólint, én pedig folytatom. – A rendőrség elhozta anyut Londonba, de ő nem érezte képesnek magát az azonosításra, így hát nélküle mentem be a rendőrségi hullaházba. Egy rendőr elkísért. Az ötvenes évei végén járhatott. Nem emlékszem a nevére. Nagyon előzékenyen bánt velem. *

Amikor beléptünk a hullaházba, a rendőr megfogta a kezemet, és egész végig el sem engedte. Egy boncterem mellett haladtunk el. A sok fénylő acélfelület, a fehér csempe és az erős fény túlzásba vitt, hipermodern konyha képzetét keltette. A rendőr hátravezetett ahhoz a helyiséghez, ahol feküdtél. Mindent áthatott a fertőtlenítőszag. Kísérőm megkérdezte, felkészültem–e. Az ilyesmire nem lehet felkészülni. Bólintottam. Lehúzta a leplet. A meleg télikabátod volt rajtad, amit tőlem kaptál karácsonyra. Nem akartam, hogy fázz. Ostoba módon megörültem, hogy ebben voltál. A halál színét nem lehet leírni, az arcod színének nincs Pantone–száma. A szín ellenkezője volt inkább, az élet ellenkezője. Megérintettem még akkor is selyemfényű hajadat. – Olyan gyönyörű volt – suttogtam. A rendőr megszorította a kezemet. – Igen. Valóban gyönyörű. Jelen időben mondta, és azt hittem, biztos nem jól hallott. Visszatekintve azonban már úgy gondolom, ezzel próbálta enyhíteni a helyzetemet: a halál még nem fosztott ki teljesen. Jól mondta, valóban gyönyörű voltál, akárcsak Shakespeare tragikus hősnői. Desdemona lettél, vagy Ophelia, Cordelia: sápadt és merev; méltatlan sorsra jutott hősnő, passzív áldozat. Csakhogy te sosem voltál tragikus, nem voltál sem passzív, sem áldozat. Életvidám, szenvedélyes, független nő voltál. Észrevettem, hogy a kabátod ujját átáztatta a vér, és a gyapjú keményre száradt. A két karod belső felén vágások éktelenkedtek: itt folyt el belőled az élet. Nem emlékszem, mit mondott a rendőr, és hogy válaszoltam–e. Csak a keze érintésére emlékszem. Az épületből kiérve megkérdezte, szeretném–e, hogy a francia rendőrség értesítse aput a történtekről, én pedig köszönettel igent mondtam. Anyu odakint várt. – Ne haragudj, nem volt erőm így látni. – Talán azt hitte, nekem volt hozzá erőm? – Nem kellene ilyesmire kényszeríteniük az embert – folytatta. – Végeznének inkább DNS–vizsgálatot, vagy tudom is én, mit. Ez barbárság. – Nem értettem vele egyet. Bármilyen megrázó volt is, látnom kellett színtelen arcod rideg valóját ahhoz, hogy felfogjam: meghaltál. – Nem volt rossz egyedül? – kérdezte anyu. – Elkísért egy rendőr. Nagyon kedves volt.

– Mind nagyon kedvesek. – Úgy tűnt, ez valamelyest vigasztalja. – Nem szép, hogy a sajtó folyton leszólja őket, ugye? Hiszen aligha lehettek volna rendesebbek vagy... – A hangja elhalt; ez semmin sem segít. – Volt az arcán... Úgy értem, milyen volt...? – Az arca érintetlen. Tökéletes. – Olyan szép az arca. – Igen. – Mindig is az volt. De alig látszott ki a sok haja mögül. Folyton mondtam neki, hogy tűzze föl vagy vágassa le rendesen. Hogy lássák, milyen gyönyörű arca van, nem azért, mert nem tetszett a haja. Nem bírta tovább, sírva fakadt a karjaim közt. Ahogy belém kapaszkodott, végre megéreztem azt a testi közelséget, amire már a repülőtéri találkozás óta vágyakoztunk mindketten. Én még nem tudtam sírni, irigyeltem hát – mintha a könnyek megszabadítanák az embert a szenvedés egy részétől. Hazavittem anyut és ágyba fektettem. Mellette maradtam, amíg el nem aludt. Késő éjszaka visszaautóztam Londonba. Az M11–esen lehúztam az ablakot, és túlkiabáltam a kocsi meg a forgalom zaját, kieresztettem a hangomat a szélbe, a sötétbe, amíg a torkom meg nem fájdult és be nem rekedtem. London kihalt, néma utakkal és néptelen járdákkal fogadott. Hihetetlennek tűnt, hogy ebbe az elárvult városba másnap reggel visszatér majd a fény és a tömeg. Még nem gondolkodtam a gyilkosod kilétén; a halálod összezúzta a gondolatokat. Csak vissza akartam érni a lakásodba, mintha ott közelebb lennék hozzád. Az autó órája hajnali 3.40–et mutatott, amikor megérkeztem. Emlékszem, az jutott eszembe, hogy már a megtalálásod másnapja van. Máris elindultál a múlt homálya felé. A köztudat úgy tartja, megnyugtató, hogy „az élet megy tovább”; hát nem értik az emberek, hogy a fájdalom egyik legfőbb forrása éppen az, hogy a mi életünk megy tovább, míg a szeretett személy élete félbeszakad? Napra nap jön majd, de egyik sem a megtalálásod napja lesz, amikor vége lett a reménynek, és vége lett az életemnek, amelyben a húgom létezett. A sötétben megcsúsztam a lépcsőn, és belekapaszkodtam a jéghideg korlátba. Az agyamba szökő adrenalin és a jéghideg tapintás még mélyebben belém véste a halálodat. A ciklámen cserepe alatt a kulcs után kotorászva lehorzsoltam az ujjaimat a fagyos betonon. A kulcs eltűnt. Észrevettem, hogy a bejárati ajtód résnyire nyitva van. Beléptem. Valaki matatott a hálószobádban. A fájdalom minden más érzést kiszorított belőlem, félelemnek így nyoma sem volt bennem, amikor kinyitottam az ajtót.

Egy férfit találtam odabent, aki a holmid között keresgélt. A dühöm felülkerekedett a fájdalmon. – Maga meg mi a faszt keres itt?! A gyász ismeretlen tengerfenéki táján még a saját hangom is idegenül csengett a fülemben. A férfi felém fordult. * – Hagyjuk itt abba? – kérdezi Mr. Wright. Az órára pillantok; nemsokára hét. Hálás vagyok, amiért engedte, hogy a megtalálásod napjának végére érjünk. – Ne haragudjon, nem vettem észre, hogy már ilyen késő van. – Mint mondta, az idő elveszíti a jelentőségét, ha valaki, akit szeretünk, meghal. Vajon erre később is emlékezni fog? Felfigyelek a kettőnk helyzete közötti óriási különbségre. Az elmúlt öt óra alatt érzelmileg lecsupaszodtam előtte. Most mindketten hallgatunk, és már–már arra gondolok, megkérem, vetkőzzön le ő is. – A feleségem két éve meghalt autóbalesetben. A pillantásunk találkozik, és néma bajtársi viszony szövődik közöttünk; egyazon háború veteránjai vagyunk, megfáradt, érzelmi sebekből vérző katonák. Dylan Thomas tévedett, a halál igenis erőt vesz rajtunk. A halál nyeri a csatát, és a gyász az állandó velejárója. Angol szakos hallgató koromban álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd költőkkel fogok vitatkozni, ahelyett hogy a verseiket tanulnám. Mr. Wright végigkísér a folyosón a liftig. Egy takarító porszívózik, a többi irodában sötét van. Mr. Wright megnyomja a hívógombot, és megvárja velem a liftet. Egyedül szállok be. Lefelé menet epeízt érzek a torkomban. A testem a szavakkal együtt előhívta a fizikai emlékezés tüneteit is, és újra érzem a rám törő émelygést, mintha ki akarnám öklendezni magamból az emlékeket. A szívem megint a bordáimon dörömböl, és elfogy minden levegő a tüdőmből. Kilépek a liftből; a fejem most is éppoly őrülten hasogat, mint aznap, amikor megtaláltak. Akkor a halálod ténye robbanást idézett elő az agyamban, melyet egyre újabbak követtek. Mialatt Mr. Wrighttal beszéltem, megint egy aknamező közepén találtam magam, bekötött szemmel. A halálod sosem fog emlékké törpülni, de megtanultam, hogy néha, jobb napokon, el tudok lopakodni mellette. A mai nap azonban nem ilyen.

Kilépek az épületből a langyos esti levegőre, de a reszketés nem hagy alább, a karomon minden kis szőrszál égnek áll, hogy a testem megőrizze melegét. Nem tudom, aznap a metsző hideg vagy a sokk hatására remegtem olyan féktelenül. Ma nem érzem a hátam mögött a tegnapi fenyegető jelenlétet, talán mert miután elbeszéltem, hogyan találtak meg, nem maradt erőm félni. Úgy döntök, hogy metrózás helyett inkább gyalog megyek. A testemnek nem árt, ha a fagyos emlékek helyett feltöltődik a kinti világ hangulatával. Még van egy órám műszakkezdésig, addig gyalog is könnyedén odaérek a Prérifarkasba. Most megdöbbentél, és tudom, képmutató vagyok. Még a fülembe cseng a lekezelő hangom. * – De hát éppen a felszolgálás? Nem találtál valami kevésbé...? Félbehagytam a mondatot, de magadtól is kiegészíthetted: „agyzsibbasztót”; „méltóságodon alulit”; „céltalant”. – Csak arra kell, hogy legyen miből megélni. Nem akarom egész életemben ezt csinálni. – De hát miért nem keresel olyan rendes állást, amiből később még lehet is valami? – Attól, hogy felszolgálás, ez még rendes állás. Volt valami ridegség a humorodban. Kihallottad a szavaimból a sértést: azt, hogy nem bízom a művészi pályád sikerében. Hát nekem a felszolgálás most nemcsak hogy rendes állás, hanem jelenleg az egyetlen állásom. Három hét részvétszabadság után elfogyott a főnököm türelme. Választ kellett adnom – vagy így, vagy úgy, Beatrice –, hogy hogyan tovább, azzal tehát, hogy Londonban maradtam, benyújtottam a lemondásomat. Ez úgy hangzik, mintha spontán személyiség volnék, aki könnyedén veszi a dolgokat, és bármikor gond nélkül becserél egy vezető menedzseri állást az egyik ismert arculattervező cégnél egy részmunkaidős felszolgálói munkára. Pedig tudod, hogy az ilyesmi mennyire nem jellemző rám. A New York–i állásom – az állandó fizetéssel, nyugdíjjal, kötött munkaidővel – az utolsó talpalatnyi helyem volt a kiszámítható és biztonságos életben. Meglepő módon azonban élvezem a munkát a Prérifarkasban. A gyaloglás jót tesz; negyven perc után a légzésem lelassul, és a szívverésem is nagyjából helyreáll. Végre meghallom a korholásodat, hogy legalább apuval közölhettem volna én. De hát úgy gondoltam, az új

menyasszonya nálam sokkal jobban meg tudja vigasztalni. Igaz, már nyolc éve házasok, én mégis a mai napig úgy gondolok rá, mint egy új menyasszonyra, aki üde és fehér, fiatalsága és műgyémánt tiarája tündököl, nem szennyezte be veszteség. Nem csoda, hogy apu őt választotta mihelyettünk. A Prérifarkashoz érve látom, hogy Bettina már kihúzta a zöld napellenzőt, és épp az ósdi faasztalokat pakolja ki. Tárt karokkal üdvözöl, vár rám az ölelése. Pár hónapja még visszataszítónak találtam volna, de szerencsére azóta némileg levetkőztem bigott kényeskedésemet. Átöleljük egymást, és hálás vagyok a testi közelségéért. Végre a remegés is abbamarad. Aggodalmas arccal mér végig. – Biztos jól vagy? Menni fog a munka? – Persze, jól vagyok. – Láttuk a hírekben... Azt mondják, nyáron lesz a tárgyalás? – Igen. – És szerinted mikor kapom vissza a számítógépemet? – kérdezi mosolyogva. – Olvashatatlan a kézírásom, a vendégek nem tudják kibetűzni az étlapot. A rendőrség lefoglalta a számítógépét, amit gyakran használtál, hátha találnak rajta valamit, ami segít a nyomozásban. Bettinának káprázatos mosolya van, mindannyiszor rabul ejt vele. Átkarol, aztán bekísér a sörözőbe, és rájövök, hogy énrám várt odakint. Elvégzem a műszakomat, bár mindvégig émelygek és fáj a fejem, de ha feltűnik is valakinek a hallgatagságom, nem említi senki. A fejszámolás mindig is jól ment, a felszolgálásnak ez a része nem okoz gondot, a vendégekkel való tréfálkozás már annál inkább. Szerencsémre Bettina kettőnk helyett is képes beszélni, így ma este rá hagyatkozom, ahogy régebben terád. Csupa törzsvendégünk van, és ők is ugyanolyan figyelmesek velem, mint a kollégák, nem kérdezősködnek, és nem beszélnek a fejleményekről. Úgy látszik, a tapintatosság ragályos. Későn érek haza a kimerítő nap után, és nem vágyom másra, csak hogy alhassak. Hál' istennek már csak három rendíthetetlen riporter maradt a ház előtt. Talán szűkölködő szabadúszók lehetnek. Most, hogy a csorda elvonult, nem támadnak le távolról odakiabált kérdésekkel meg az arcomba nyomott objektívekkel. A helyzet inkább emlékeztet koktélpartira, ahol legalább tudomásul veszik, hogy esetleg nem akarok velük szóba állni. – Miss Hemming? – Tegnap még „Beatrice”–eztek, és a bizalmaskodásuktól kirázott a hideg. (No meg „Arabellá”–ztak, akik figyelmetlenül végezték el a

házi feladatukat.) A riporternő udvarias távolságot tartva folytatja: – Feltehetnék néhány kérdést? Ő az, akit a konyhaablak előtt telefonálni hallottam vasárnap este. – Nem kellene inkább otthon lennie és esti mesét olvasnia? – Láthatóan meglepődik. – Hallgatóztam. – A fiam ma a nagynénjénél alszik. És az esti mesét sajnos nem fizetik meg. Van valami, amit szeretne az emberek tudtára adni a húgával kapcsolatban? – Ujjfestéket vett a kisbabájának. Igazából nem is tudom, miért mondtam ezt. Talán mert életedben először végre nemcsak a jelennek éltél, hanem már tervezted a jövőt. A riporter érthetően másra kíváncsi. Várakozik. Gondolkodom, hogyan sűríthetnélek bele egyetlen mondatba. A tulajdonságaid jutnak eszembe, de a felsorolás a fejemben társkereső– hirdetéssé alakul: „Gyönyörű, tehetséges, huszonegy éves, népszerű, életvidám nő keres...” Hallom magamban, ahogy nevetsz. Kifelejtettem a humorérzéket, ami pedig a te esetedben nagyon is jellemző. Azon tűnődöm, mi mindent szerettek benned az emberek. Ám a tulajdonságok sora vészesen közelít egy gyászjelentéshez, amihez te még fiatal vagy. Egy idősebb riporter, aki eddig hallgatott, most közbeszól. – Igaz, hogy a húgát kicsapták az iskolából? – Igen. Ki nem állhatta a szabályokat. Főleg az ostobákat. Lejegyzi a választ, én pedig tovább kutatok a megfelelő szavak után. Hány alárendelt szerkezetet bír el egyetlen mondat? – Miss Hemming? A riporternő szemébe nézek. – Itt lenne a helye. A jelenben. Az életben. Az én tömör összefoglalóm rólad. Bemegyek a lakásba, becsukom az ajtót, és hallom, hogy azt mondod, nem kellett volna olyan szigorúan megítélnem aput. Igazad van, de nagyon haragudtam rá. Te még kicsi voltál, hogy felfogd, min ment keresztül anyu és Leo, amikor apu alig három hónappal Leo halála előtt elhagyott minket. Az eszem tudta, hogy a cisztás fibrózis az oka; hogy nem bírta nézni Leo betegségét; és arról is a betegség tehetett, hogy anyu szíve parányi golyóvá szűkült a nagy idegfeszültség miatt, és alig bírta szétpumpálni a vért a testébe, nemhogy még másokért is dobogjon. Tudtam, hogy logikusan nézve apunak megvolt rá az oka, hogy elment. Ám gyerekei voltak, és ezért úgy gondoltam, semmilyen indok nem elfogadható. (Igen, gyerekei voltak, mert kettő közülük halott, a harmadik pedig már nem gyerek.)

Te hittél neki, amikor azt mondta, visszajön. Én öt évvel idősebb voltam, mégis ugyanúgy bedőltem neki, és éveken át ábrándoztam arról, hogy majd boldogan élünk, míg meg nem halunk. Az egyetemen töltött első éjszakámon jöttem rá, hogy álomvilágban éltem, és hogy az ábrándom, miszerint boldogan élünk, míg meg nem halunk, valójában értelmetlen. Mert az apámmal nem boldog befejezést akartam, hanem a boldog kezdet hiányzott. Azt kívántam, bár törődött volna velem apu gyerekkoromban, és nem felnőttként akartam kibékülni vele. Ám most valahogy már nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Az ablakodon kinézve látom, hogy a riporterek mind hazamentek. Puding doromboló testével a bokám köré tekeredik, így próbál zsarolni, hogy adjak neki még enni. Miután megetetem, teletöltöm az öntözőkannát, és kimegyek a hátsó ajtón. – Ez volna az udvar? – kérdeztem az új lakásodba tett első látogatásom alkalmával, meglepődve azon, hogy az „udvar” szót nem amerikai értelemben használtad, „kert” helyett, hanem szó szerint egy kaviccsal felszórt, pár négyzetméternyi területet meg két kukát értettél rajta. Elmosolyodtál. – Gyönyörű lesz. Bee, csak ki kell várni. Alighanem megszállott módjára dolgoztál vele. Minden követ letisztítottál, felástad és teleültetted a földet. Mindig is szenvedélyed volt a kertészkedés, igaz? Emlékszem, amikor pici voltál, hogy követted anyut a kertben, a kezedben színes kis játéklapáttal, külön kertészköpenyedben. Én sosem szerettem kertészkedni. Nem az ültetés és a virágzás közötti hosszú várakozással volt gondom (mint neked a heves türelmetlenséged miatt), hanem azzal, hogy amikor egy növény nagy sokára virágba borult, nemsokára el is hervadt. A növények mulandók és tünékenyek. Én jobban kedveltem a porcelán díszeket, ezeket gyűjtöttem, a szilárd és kiszámítható élettelen tárgyakat, amik nem változnak, nem halnak meg másnapra. De amióta nálad lakom, becsszóra nagyon igyekeztem gondoskodni a hátsó ajtódon túli parányi kertecskédről. (Szerencsére a lakásod előtti lépcső mentén létesített babiloni függőkertnek Amias gondját viseli.) Mindennap meglocsoltam az elültetett virágaidat, még tápszert is adtam nekik. Nem, én magam sem tudom pontosan, miért – talán mert úgy gondolom, neked ez fontos, vagy talán mivel téged már nem ápolhatlak, legalább a kertedről gondoskodni akarok. De bármi is az indíték, úgy fest, sajnos csúfos kudarcot vallottam. Az összes növény elhalt. A száruk megbarnult, és a néhány megmaradt levél is elszáradt és morzsolódik. Semmi sem nő ezekből a sivár kis

parcellákból. Kiöntöm a kannából az utolsó néhány csepp vizet. Miért tartok ki az elhalt növények és csupasz föld hiábavaló locsolása mellett? – Gyönyörű lesz, Bee, csak ki kell várni. Újratöltöm majd a locsolókannát, és tovább várok.

5 Szerda A Királyi Ügyészi Szolgálat irodájába lépve észreveszem, hogy Miss Epekedő Titkárnő pillantása megakad rajtam. Illetve a „vizslató tekintet” pontosabb kifejezés. Érzem, hogy a riválist méregeti bennem. Mr. Wright sietve érkezik, egyik kezében aktatáska, a másikban újság. Nyíltan és barátságosan mosolyog rám; még nem váltott át az otthoni üzemmódból hivataliba. Amikor Miss Epekedő Titkárnő arca Mr. Wright mosolya láttán leplezetlenül ellenséges kifejezést ölt, már biztosan tudom, hogy riválist lát bennem. Mr. Wright erről mit sem sejt. – Elnézést, hogy megvárakoztattam, kérem, jöjjön be. – Gondolatban még a nyakkendőjét köti. Utánamegyek az irodába, ő pedig becsukja az ajtót. Érzem, hogy a titkárnője a túloldalon még mindig őt figyeli. – Minden rendben volt tegnap este? – érdeklődik Mr. Wright. – Tudom, milyen szívszaggató lehet ez önnek. A halálod előtt az életemben szereplő melléknevek másodrendűek voltak: „aggasztó” „bosszantó” „szomorú” legrosszabb esetben pedig „kétségbeejtő” Most enyém az összes nagyágyú: „szívszaggató” „megrendítő”, „lesújtó” – mind bekerültek a személyes szinonimaszótáramba. – Ott tartottunk, ugyebár, hogy egy férfit talált Tess hálószobájában? – Igen. Gondolatbeli nyakkendője a helyére került, immár munkához láthatunk. Visszaolvassa az utolsó mondatomat. – ”Maga meg mi a faszt keres itt?!” A férfi felém fordult. A lakásban jéghideg volt, a homlokán mégis veríték gyöngyözött. Egy pillanatig habozott, aztán megszólalt. Olaszos akcentusa – szándékosan vagy akaratlanul – flörtölő hatást keltett. – Emilio Codi vagyok. Sajnálom, ha megijesztettem. De magamtól is rögtön tudtam, kicsoda. Vajon a körülmények miatt éreztem fenyegetettséget, mert őt gyanúsítottam a gyilkossággal, vagy máskülönben is vészterhesnek találtam volna a helyzetet? Mert veled ellentétben én a délszaki férfiak kisugárzását – határozott állkapcsú, barna bőrű hetykeségüket – inkább félelmetesnek látom, mint vonzónak.

– Tudja, hogy Tess meghalt? – hallottam a saját hangomat, de a szavak nevetségesen csengtek, mint valami melodrámai dialógus eltúlzott részlete, amit nem tudok rendesen előadni. Aztán felrémlett előttem színtelen arcod. – Igen. Láttam a helyi hírekben. Borzasztó. Borzasztó tragédia. – A hangja alapjáraton csábos volt, ami nagyon nem illett a helyzethez, és arra gondoltam, a csábítás megegyezik a tőrbe csalással. – A holmimért jöttem át. Tudom, ez tapintatlan sietségnek tűnhet, de... A szavába vágtam. – Azt tudja, hogy én ki vagyok? – Gondolom, egy barátnő. – A nővére. – Elnézést a betolakodásért. Hangja elárulta a testében szétáradó adrenalint. Elindult a bejárat felé, de útját álltam. – Maga ölte meg? Tudom, elég nyersre sikerült, de hát ez nem az a gondosan megszerkesztett Agatha Christie–pillanat volt. – Ön most minden bizonnyal nagyon zaklatott... – igyekezett a válasszal, de megint közbevágtam. – Rá akarta venni az abortuszra. Miért ne akarhatott volna tőle is megszabadulni? Letette, amit a kezében tartott, és láttam, hogy néhány vásznat szorongatott. – Nem gondolkozik józanul, ami teljesen érthető, de... – Kifelé! Azonnal takarodjon innen! Rázúdítottam éktelen fájdalmamat, és csak ordítottam, még akkor is, amikor már rég messze járt. Amias sietett be a nyitott ajtón, álomittas arccal. – Kiabálást hallottam. Választ nem kapott, de elég volt egy pillantást vetnie rám, és szavak nélkül is tudta. Összegörnyedt és elfordult tőlem, hogy ne lássam a fájdalmát. Megcsörrent a telefon, de hagytam, hogy a rögzítő vegye föl. – Halló, itt Tess. Egy pillanatra megdőltek a valóság szabályai, és életre keltél. Fölkaptam a kagylót. – Drágám, ott vagy? – kérdezte Todd. Amit hallottam, természetesen nem volt más, mint az üzenetrögzítődre mondott üdvözlés. – Beatrice? Fölvetted? – Egy nyilvános vécében találták meg. Már öt napja volt ott. Egyes–egyedül. Rövid szünet állt be, amíg Todd megemésztette a várakozásaitól eltérő híreket. – Jövök, amint tudok.

Todd volt a biztonsági kötelem. Ezért választottam őt. Bármi történjen is, benne mindig megkapaszkodhatok. A festményekre pillantottam, amiket Emilio otthagyott. Rólad készült aktok voltak. Benned nyoma sem volt az én szégyenlősségemnek. Nyilván Emilio festményei. Az arcodat valamennyi képen elfordítod. * – Aztán másnap reggel ugye felkereste Finborough hadnagyot, hogy előadja neki a gyanúját? – kérdezi Mr. Wright. – Igen. Úgy vélte, roppant nagy tapintatlanság volt Emilio részéről, hogy eljött a képekért, de nem feltétlenül látott mögötte ennél többet. Azt mondta, az igazságügyi orvos szakértő elrendeli a boncolást, és meg kell várnunk az eredményt, csak annak ismeretében lehet bárkit meggyanúsítani vagy valamilyen konklúzióra jutni. A hadnagy végig kimért és visszafogott modorban beszélt. Ez feldühített. Talán labilis lelkiállapotomban megirigyeltem a kiegyensúlyozottságát. – Arra számítottam, legalább kikérdezi Emiliót, hogy hol volt, amikor Tesst meggyilkolták. De értésemre adta, hogy a boncolás előtt nem tudhatják a halál időpontját. Miss Epekedő Titkárnő ásványvizet hoz, én pedig örülök a rövid szünetnek. Szokatlanul kiszáradt torokkal kortyolom a vizet, és ekkor veszem észre először a nő rózsaszín körömlakkját, aztán a karikagyűrűt az ujján. Vajon miért csak Mr. Wright bal kezét ellenőriztem tegnap? Sajnálattal gondolok Mr. Epekedő Titkárnőre, akit ugyan nem fenyeget közvetlenül a felszarvazás veszélye, érzelmileg mégis minden hétköznap kilenc és fél hat között megcsalják. Mr. Wright a titkárnőjére mosolyog. – Köszönöm, Stephanie. – A mosolya ártalmatlan, ám ez a nyíltság vonzó és könnyen félreérthető. Megvárom, amíg a nő kimegy. – Szóval én magam mentem el Emilio Codihoz. Visszatérek abba a meggondolatlan múltba; a körömlakk és a jegygyűrű látványa segített, hogy valamelyest összeszedjem magam. * Amikor eljöttem a rendőrségről, a haragom vetekedett a kimerültséggel. Finborough hadnagy és a többi rendőr talán nem tudja, mikor haltál meg, de én igen. Csütörtökön kellett történnie. Otthagytad Simont a kávézónál a Hyde

Parkban, ahogy mondta, de a parkból már nem jutottál ki. Minden más magyarázat értelmetlen volna. Telefonáltam a főiskolára, és egy német akcentusú titkárnő fanyarul tudtomra adta, hogy Emilio otthon van, az órai anyagokat rendszerezi. Amikor közöltem, hogy a nővéred vagyok, megenyhült és elárulta a címét. Útközben eszembe jutott a beszélgetésünk Emilio lakhelyéről. – Halvány gőzöm sincs. Csak a főiskolán meg az én lakásomon találkozunk. – Mi rejtegetnivalója van? – Egyszerűen csak nem merült fel a téma. – Fogadok, hogy Hoxtonban lakik vagy valami ilyen helyen. Trendi középosztálybeli környék, amit a közeli szegénynegyedek tesznek divatossá. – Nagyon utálod, igaz? – Épp csak annyi graffiti van a falakon, hogy el ne veszítse a nagyvárosi dzsungel jellegét. A hozzá hasonlók éjszakánként biztos kijárnak festékspray– vel, hogy gondoskodjanak a trendi kézjegyekről, amik távol tartják az unalmas, tehetős családokat. – Mivel érdemelte ki, hogy ilyen véleménnyel vagy róla? – Nem is tudom. Talán azzal, hogy lefeküdt a húgommal, teherbe ejtette, aztán minden felelősségtől elzárkózott. – Ezt úgy mondod, mintha teljesen képtelen lennék rá, hogy irányítsam az életemet. Hagytam lebegni a szavaidat a telefonkábelben. Hallottam a kuncogást a hangodban. – Kifelejtetted, hogy tanárként visszaélt a helyzetével. Sosem vetted komolyan a komolyságomat. Hát most megtudtam, hol lakik – nem Hoxtonban, nem Brixtonban és nem is egy olyan környéken, ahova az első caffe latte lightot kínáló kávézóval együtt azonnal befurakodik a trendi középosztály is. Richmondban lakik, a gyönyörű, józan Richmondban. A háza pedig nem amolyan Richárd Rogers–típusú modern üvegépület, hanem romantikus, Anna királyné korát idéző kúria, amelynek csak az óriási előkertje megér vagy két egész utcát Peckhamben. Végigmentem a szokatlanul hosszú előkerten, és bekopogtam az eredeti, antik kopogtatóval. Nehéz elhinni, hogy végigcsináltam, ugye? A tetteim szélsőségesnek tűnnek, de a fájdalom legyőzi a logikát és az önmérsékletet. Emilio nyitott ajtót, és azonnal tódultak elő a fejemben a romantikus regények sablonos szófordulatai: „pokolian jóképű”, „végzetes vonzerő” – csupa olyan kifejezés, amely magában hordozza a veszedelmet.

– Maga ölte meg? – kérdeztem. – Tegnap este nem válaszolt a kérdésemre. Rám akarta csukni az ajtót, de megakadályoztam. Azelőtt még soha nem mértem össze az erőmet férfival, és meglepően izmosnak bizonyultam. Ezek szerint tényleg ért valamit az a sok pedánsan elvégzett edzés a magántrénerrel. – Tess a főbérlőjének azt mondta, valaki telefonon zaklatta. Maga volt az? – firtattam. Aztán női hangot hallottam a háta mögül, az előszobából. – Emilio? – A felesége jelent meg az oldalán. Máig megőriztem a vele kapcsolatos levelezésünket. Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone Hello, Bee! Kérdeztem a feleségéről, még mielőtt az egész elkezdődött, és elmesélte, rogy túl hamar házasodtak össze, és ritkán vannak együtt, de nem bánták meg. Jól elvannak egymással, de testi kapcsolat évek óta nincs köztük. Nem szoktak féltékenykedni. Na, most boldog vagy? T Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: [email protected] Drága T! Ez igazán kényelmes megoldásnak hangzik. Felteszem, a felesége is elmúlt negyven, és mivel a természet sokkal igazságtalanabb a nőkkel, mint a férfiakkal, nem hinném, hogy sok választása van. Nem vagyok elragadtatva. Lol Bee Ui.: Miért Coreyshand betűtípussal írod az e–maileket? Nehezen olvasható. Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone Drága Bee! Amíg te megingathatatlanul haladsz előre az erkölcs magasban kifeszített kötelén, én a legelső megingásnál leesem. De hiszek neki. Szerintem senki nem fog fájdalmat okozni a másiknak. T Ui:. Jópofa betűtípusnak találtam. Uui.: Tudod, rogy a lol a „laughing out loud” rövidítése?3

3

Harsány nevetés

Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: [email protected] Kedves Tessem! Ennyire nem lehetsz naiv. Ébredj már fel! Lol Bee (Nálam a”lots of love”4 rövidítése.) Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone „Ébredj már fel”? Legközelebb majd azzal jössz, hogy fogadjam el önmagam. Jobb lesz, ha mielőbb otthagyod az USA–t és hazajössz. Szép napot, baba! T A képzeletemben egy negyven fölötti asszony élt, akire az idő – a férjével ellentétben – kérlelhetetlenül rányomta a bélyegét. Úgy képzeltem, huszonöt évesen egyenlő felek lehettek, ám tizenöt évnyi házasság után megbillent az egyensúly. Csakhogy az előszobában álló nő legfeljebb harmincéves múlt. Nyomasztóan halványkék szeme volt. – Mi folyik itt, Emilio? A hangjából kicsengett a kékvérű arisztokrácia; csakis az övé lehetett a ház. Kerültem a tekintetét, és Emiliónak szegeztem a kérdést. – Mit csinált múlt csütörtökön, január 23–án, aznap, amikor a húgomat meggyilkolták? Emilio a feleségéhez fordult. – Egy tanítványom, Tess Hemming. Tudod, mutatták a helyi hírekben. – Hol is voltam én a hírek alatt? Talán még a hullaházban? Vagy anyut fektettem ágyba? Emilio átkarolta a feleségét, és kimért hangon folytatta. – A hölgy Tess nővére. Szörnyű megrázkódtatás érte, és... érzelmi kitörései vannak. – Próbált kimagyarázni. Téged is. – Az ég szerelmére, Tess a szeretője volt! Engem meg csak azért ismer, mert rajtakaptam tegnap este, amikor a festményeit csempészte ki Tess lakásából. A felesége elkerekedett szemmel nézett rá, és hirtelen nagyon törékenynek látszott. Emilio szorosan magához húzta. – Tess belém volt esve. De semmi sem történt. Az egészet csak kitalálta. Csakhogy a fantáziája túlságosan meglódult. Meg kellett győződnöm róla, hogy nem tartogatott koholt bizonyítékot ellenem a lakásában. 4

Sok szeretettel

Gondolatban hallottam a hangodat. – Talán a baba is kitaláció volt? Emilio továbbra is magához ölelte némán álló feleségét. – Nincsen semmiféle baba. Sajnálom, Tess. Azt pedig főként, ami ezután következett. – Mami! Egy kislány tipegett le a lépcsőn. A nő kézen fogta és odébb terelte. – Gyere, kicsim, lefekvés. Egyszer megkérdeztem tőled, vannak–e gyerekei, mire teljesen elképedtél, hogy ilyesmi egyáltalán eszembe juthat. – Még szép, hogy nincsenek, Bee! – Ez valójában annyit jelentett: „Még szép, hogy nincsenek, mert ha lennének, nem feküdtem volna le vele. Mégis minek nézel te engem?” Lehet az erkölcsöd kötele sokkal szélesebb az enyémnél, de itt meghúztad a határt, és tudatosan sosem lépted volna át. Azok után, amit apu tett velünk. Szóval ezt titkolta előled. Emilio az arcomba vágta az ajtót, és az erőm ezúttal nem vehette föl a versenyt az övével. Hallottam, ahogy beakasztja a láncot. Aztán még kiszólt: – Szálljon le rólam és a családomról! – Ott rekedtem a küszöbön, és a csukott ajtónak kiabáltam. A történet hirtelen fordulatot vett, én voltam a tomboló, őrült nő a ház előtt, ő pedig a meseszép kúriában élő üldözött kis család védelmezője. Tegnap még bűnügyi sorozatba illő mondatokban beszéltem, most pedig egyre inkább átvedlettem hollywoodi szereplővé. Ám az élet, legalábbis az én életem, nem adott kapaszkodót ezekhez az eseményekhez. A kertjükben várakoztam. Közben besötétedett és dermesztőre hűlt a levegő. Abban az idegen, hófödte kertben karácsonyi énekek dallama visszhangzott a fejemben. Te a vidámakat szeretted – „Csengőszó, csengőszó”, „Kiskarácsony, nagykarácsony”, „Pásztorok, pásztorok” –, amelyek jókedvről és ajándékokról szólnak. Én inkább a halk, elgondolkodtató dalokhoz vonzódom, amilyen a „Csendes éj” meg a „Mennyből az angyal”. Ezúttal az „Istengyermek” volt soron: „Szentségházad jászolához állok őrnek én, / Hogy ne hántson senki Téged már e földtekén. / Ó ha Téged sértenek, én szívembe rejtelek, / S menedéket adok Néked mindhalálomig.” Eddig fel sem tűnt, hogy ez a dal a veszteségről szól. Emilio felesége lépett ki a házból, megszakítva magányos koncertemet. A biztonsági fények fölkapcsolódtak és megvilágították az ösvényt, amin közeledett. Arra gondoltam, biztos azért jön, hogy jobb belátásra bírja az őrült nőt a kertjében, még mielőtt kárt tennék valamiben. – Nem volt alkalmam bemutatkozni. Cynthia vagyok.

Úgy látszik, a kék vér egyben hideg is. Azon kaptam magam, hogy kinyújtott kézzel viszonzom ezt a furcsa udvariasságot. – Beatrice Hemming – feleltem. Nem rázta meg a kezemet, hanem megszorította. Az udvariassága melegséget takart. – Részvétem a húga miatt. Nekem is van egy húgom. – Az együttérzése őszintének látszott. – Tegnap este – folytatta – a híradó után a férjem azt mondta, az irodában felejtette a laptopját. Drága számítógép, fontos a munkájához, és Emilio igen meggyőzően tud hazudni. Csakhogy vacsora előtt az íróasztalán láttam a laptopot. Azt hittem, randevúra megy. – Kapkodva beszélt, mintha mielőbb túl akarna esni ezen. – Tudtam, hogy szeretőt tart, de nem kértem rajta számon. Azt hittem, már véget ért. Hónapokkal ezelőtt. De megérdemlem. Ez kétségtelen. Én is ugyanezt tettem az első feleségével. Mostanáig nem voltam igazán tisztában vele, min mehetett keresztül szegény nő. Nem feleltem, de a helyzet képtelensége ellenére rokonszenvet éreztem iránta. A ház biztonsági fényei kialudtak, és ott maradtunk a félhomályban. Meglepően meghitt pillanat volt. – Mi lett a babájukkal? – kérdezte Cynthia. Addig eszembe sem jutott, hogy nem csak a te babád volt. – Meghalt – feleltem, és a sötétben úgy láttam, mintha az asszonynak könnyes lenne a szeme. Vajon a halott kisbabádat vagy a tönkrement házasságát siratta? – Mennyi idős volt? – Rögtön a születése után halt meg, nem igazán volt kora. Ez is a halvaszületés kegyetlensége. Észrevettem, hogy a keze önkéntelenül a hasára kúszik. Addig nem tűnt föl, de a ruhája enyhén kidomborodott – talán az ötödik hónapban lehetett. Sietve letörölte a könnyeit. – Gondolom, nem örül neki, de Emilio múlt csütörtökön egész nap itt dolgozott. Általában hetente egy napot itthon tölt. Egész nap együtt voltunk, este pedig beültünk egy italra. Gyenge jellem, és az erkölcsöt csak hírből ismeri, de soha senkit nem bántana. Legalábbis testileg. Indulni készült, de még hátravolt egy bomba, amit le kellett dobnom az életére. – Tess babájának cisztás fibrózisa volt. Ez azt jelenti, hogy Emilio hordozó. Mintha ököllel sújtottam volna le rá. – De a kislányunk... ő egészséges.

Mi ketten a genetikával nőttünk fel, ahogy más gyerek az apja focicsapatát ismeri. A pillanat nem volt éppen alkalmas a gyorstalpalóra, de azért megpróbálkoztam vele. – A CF–gén lappangó. Emiatt még ha ön és Emilio mindketten hordozók volnának, akkor is megvan mindkettejükben az egészséges gén. Szóval a babának huszonöt százalék eséllyel lehet cisztás fibrózisa. – És ha én nem hordozom a gént? – Abban az esetben a gyerek nem lehet beteg. Mindkét szülőnek hordozónak kell lennie. – Még mindig szédelegve bólintott. – A legjobb lenne kivizsgáltatni. – Igen. Szerettem volna lecsillapítani remegő hangját. – A legrosszabb esetben pedig ott az újonnan kifejlesztett kezelés. – Igazán nagylelkű öntől, hogy aggódik. Éreztem a szavai melegségét a hótakaróval borított kertben. Megjelent az ajtóban Emilio, és a feleségét szólította. A nő semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna a férjét, csak elszántan meredt rám. – Remélem, megtalálják a húga gyilkosát. Megfordult, és lassan elindult a ház felé. A közeledtére fölkapcsolódtak az ösvény lámpái. A hirtelen támadt fényben láttam, ahogy Emilio a vállára teszi a kezét, de Cynthia lerázta magáról, és szorosan a teste köré fonta a két karját. A férfi észrevette, hogy nézem, és elfordult. A téli sötétben várakoztam, amíg a ház fényei ki nem aludtak.

6 Miközben a vészesen síkos utcákon a lakásod felé vezettem, Todd telefonált, hogy elmondja, reggel érkezik a Heathrow–ra, és a gondolattól valahogy máris nagyobb biztonságban éreztem magam. Másnap reggel az érkezési kijáratnál állva nem ismertem fel, amikor kilépett az ajtón, a tekintetem továbbra is keresett valakit – talán egy eszményi Toddot? Vagy téged? Amikor végre észrevettem, vékonyabbnak találtam az emlékezetemben élő férfinál és valamivel alacsonyabbnak. Az első kérdésem az volt, nem érkezett–e tőled levél, de azt mondta, nem jött semmi. Elhozott nekem egy bőröndnyi ruhát meg mindenfélét, amiről úgy gondolta, hogy szükségem lehet rá, és nem feledkezett meg a temetésre való öltözékről sem, sőt, az amerikai orvosommal fölíratott egy doboz altatót is. Aznap reggeltől kezdve gondoskodott róla, hogy rendesen egyek. A róla és a kettőnkről szóló leírásom alapján úgy tűnhet, eltávolodtunk egymástól, és így is éreztem. Todd volt a biztonsági kötelem. De egyelőre nem fékezte meg a zuhanásomat. * Todd érkezését nem említettem, de beszámoltam Mr. Wrightnak az összezördülésről Emilióval, meg a feleségével folytatott beszélgetésről. – Tudtam, hogy Emiliónak lett volna rá indítéka, hogy megölje Tesst: elveszíthette volna az állását, és talán még a feleségét is. Kiderült róla az is, hogy képes hazugságban élni, és szemrebbenés nélkül eltorzítani a valóságot. Képes volt előttem, Tess nővére előtt kijelenteni, hogy Xavier nem volt más, csak egy mániákus hallgató képzeletének szüleménye. – Mi a helyzet Mrs. Codival? Nem kételkedett benne, meg a férjének biztosított alibiben? – Akkor még nem. Megkedveltem Cynthiát. Később megfordult a fejemben, hogy talán hazudott a férje védelmében, hogy a kislányát és a születendő gyereküket óvja. Az volt az érzésem, a gyerekei mindennél többet jelentenek neki, és őmiattuk nem hagyná, hogy a férje börtönbe kerüljön. Meg hogy a kislány lehetett az oka annak, hogy nem hagyta el Emiliót, amikor bebizonyosodott a hűtlensége.

Mr. Wright lepillant egy iratra. – A rendőrségnek nem szólt erről a találkozásról? Az irat alighanem a telefonhívásaim listája, amit a rendőrség kikért a szolgáltatótól. – Nem. Két nap múlva Finborough hadnagy értesített, hogy Emilio Codi panaszt tett ellenem a felettesénél, Haines nyomozó főhadnagynál. – Van elképzelése, mi oka lehetett erre? – kérdezi Mr. Wright. – Nem igazán, de akkor nem is törődtem vele, mert ugyanekkor a hadnagy azt is közölte, hogy megérkezett a boncolás eredménye. Csodálkoztam, hogy ilyen hamar elkészült, de azt mondta, ezzel mindig igyekeznek, hogy a család megtarthassa a temetést. Sajnálom, hogy megint belevágtak a testedbe. Az igazságügyi orvos szakértő szükségesnek tartotta, nekünk pedig nem volt beleszólásunk. Bár azt hiszem, egyáltalán nem bánod. Világéletedben pragmatikusan álltál a halálhoz, nem kötődtél érzelmileg a hátrahagyott testhez. Amikor Leo meghalt, mi anyuval magunkhoz öleltük az élettelen testét, és abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy még Leót tartjuk a karunkban. Te viszont hatévesen csak kimentél a szobából. Sajnáltalak a bátorságod miatt. Veled ellentétben én az áhítatos nézőpontot képviseltem. Amikor Hüvelyk Pannát elpusztulva találtuk a ketrecében, te a vékony, ötéves ujjacskáiddal sírva bökdösni kezdted, hogy megértsd, milyen is a halál, miközben én selyemsálba burkoltam a tetemet, a tízévesek őszinte meggyőződésével, miszerint a test szent és sérthetetlen. Szinte hallom, ahogy kinevetsz, amiért egy nyúlhoz hasonlítalak. A lényeg az, hogy én a testet mindig többnek gondoltam a lélek hajójánál. Ám aznap este, amikor megtaláltak, az az erős képzetem támadt, hogy elhagyod a testedet, és örvényszerűen kiszippantod belőle mindazt, ami te vagy. Aztán mintha dicsfénnyel körülvéve tovalibbentél volna az ellenkező irányba. Talán a konyhád falán lógó Chagall–reprodukció keltette bennem ezt a képzetet, azok a légies alakok, akik elszállnak a menny felé; bármi volt is az ok, biztosan tudtam, hogy mindenestül elköltöztél a testedből. Észreveszem, hogy Mr. Wright figyel, és eltűnődöm, mióta is ülök ott szótlanul. – Mi volt a véleménye a boncolásról? – kérdezi. – Furcsa, de nem zavart, ami Tess testével történt – felelem, és úgy döntök, Chagallt és a dicsfényt inkább megtartom magamnak. Egy keveset azért megosztok vele. – Egy gyerek teste szorosan hozzátartozik a lényéhez, talán azért, mert egy kisfiút a karunkba vehetünk. Az egész gyerek elfér a karunkban. De mire megnövünk, a testünk már nem határozza meg a kilétünket.

– Úgy értettem, mi volt a véleménye a boncolás eredményéről? – Szörnyen zavarba jövök, és örülök, hogy legalább Chagallról hallgattam. Mr. Wright megenyhült arckifejezéssel néz rám. – Örülök, hogy a kérdés félreérthető volt. Továbbra is nevetségesnek érzem magam, de visszamosolygok rá – bizonytalan lépés önmagam kinevetése felé. Tulajdonképpen azt hiszem, sejtettem, hogy a boncorvos jelentésére gondol. Ám ahogy Finborough hadnagyot is arról kérdeztem, hogyhogy ilyen hamar elkészültek, Mr. Wright esetében is a végsőkig halogattam a témát. Most azonban szembe kell néznem vele. – A hadnagy még aznap eljött Tess lakásába a boncjelen–i essél, hogy a tartalmát ismertesse velem. Azt mondta, jobban szeretné személyesen megbeszélni a dolgot, amiért nagyon hálás voltam. * A nappalid ablakából néztem, ahogy Finborough hadnagy lefelé jön az alagsori lépcsőn, és azon tűnődtem, vajon a csúszós jég miatt lépked olyan lassan, vagy azért, mert ódzkodik a beszélgetéstől. Vernon őrmester követte, kényelmes cipőben, biztos léptekkel, de kesztyűs keze a biztonság kedvéért a korlátba kapaszkodott: egy józan asszony, akit este haza várnak a gyerekei. Finborough hadnagy belépett a nappaliba, de kabátban maradt, és nem ült le. Amennyire lehetett, fölcsavartam a radiátort, de a lakásban még így is cudar hideg volt. – Azt hiszem, megkönnyebbülésül szolgál a hír, hogy Tess holttestén nemi erőszaknak semmilyen nyomát nem találták. A gondolataimat csakugyan mindvégig marcangolta a kimondatlan félelem, hogy mi van, ha megerőszakoltak. Szinte hallottam, ahogy legördül a kő a szívemről. A hadnagy folytatta: – Most már biztosan tudjuk, hogy a halála január huszonharmadikán, csütörtökön következett be. – Ez megerősítette, amit addig is tudtam, hogy nem jutottál ki a parkból, miután elváltál Simontól. – A jelentésben az áll, hogy Tess a két csuklóján keletkezett vágott sebek következtében elvérzett. Dulakodásra utaló jelet nem találtunk. Nincs okunk feltételezni, hogy a halálában más személy is közrejátszott. Eltartott egy darabig, mire fölfogtam a szavai értelmét, mintha idegen nyelvről kellett volna lefordítanom a mondatot.

– Az igazságügyi orvos szakértő öngyilkosságnak ítélte az esetet – fejezte be a hadnagy. – Nem. Tess nem ölte volna meg magát. Finborough hadnagy készségesen reagált. – Rendes körülmények között biztosra veszem, hogy önnek van igaza, de beláthatja, hogy itt nem beszélhetünk rendes körülményekről. Tess a súlyos fájdalmon kívül szülés utáni dep... A szavába vágtam, mérgesen, amiért ki merészel oktatni veled kapcsolatban, pedig nem is ismer. – Végignézte valaha, ahogy valaki belehal a cisztás fibrózisba? – Megrázta a fejét, és válaszolni készült, de megelőztem. – Hát mi végignéztük, ahogy az öcsénk levegőért küzd, és semmit sem tehettünk érte. Annyira harcolt az életért, de végül belefulladt a saját tüdejébe, mi pedig nem tudtunk rajta segíteni. Aki már látta a családja egy tagját az életéért küzdeni, az túlságosan megbecsüli az életét ahhoz, hogy csak úgy eldobja. – Mint mondtam, rendes körülmények között biztosra veszem... – Bármilyen körülmények között. Érzelmi támadásom nem ingatta meg a bizonyosságában. Kénytelen leszek logikával ringbe szállni, erős, férfias érvekkel. – Kell, hogy legyen összefüggés a telefonos zaklatás és a halála között. – A pszichiátere szerint valószínűleg csak a képzelete játszott vele. Erre elképedtem. – Tessék?! – Felhívta rá a figyelmünket, hogy Tess szülés utáni pszichózisban szenvedett. – A telefonos zaklatás csak illúzió, és a húgom őrült volt? Ezt akarja mondani? – Beatrice... – Korábban azt mondta, szülés utáni depressziója volt. Hogy lett ebből egyszerre pszichózis? Féktelen haragommal szemben feltűnően tartózkodó volt a hangja. – A feltárt bizonyítékok alapján, amelyeket minden okunk megvan elfogadni. – De Amias is említette a telefonos zaklatást, amikor jelentette Tess eltűnését, nem? – Csakhogy személyesen nem volt fültanúja ezeknek a hívásoknak. Arra gondoltam, megemlítem, hogy a telefonod ki volt húzva, amikor megérkeztem. Ám ez önmagában még semmit sem bizonyít. A hívás attól még lehetett illúzió.

– Tess pszichiátere elmondta, hogy a szülés utáni pszichózis tünetei közé tartozik a hallucináció és a paranoia – folytatta Finborough hadnagy. – Sajnálatos módon sok érintett nőt foglalkoztat ilyenkor a gondolat, hogy öngyilkosságot kövessenek el, és sajnos számos esetben meg is teszik. – De Tess nem tette meg. – Egy kést találtunk mellette, Beatrice. – Ön szerint kést hordott magánál? – Konyhai kés. És rajta van az ujjlenyomata. – Milyen konyhai kés? Nem is tudom, miért tettem föl ezt a kérdést. Talán rémlett valamilyen vezetőképző szemináriumról, hogy a kérdező kezében van az irányítás. A hadnagy pillanatnyi tétovázás után válaszolt. – Egy Sabatier márkájú, tizenhárom centis csontozó kés. Én azonban csak egy szót hallottam: „Sabatier” – talán azért, mert ez elvonta a figyelmemet a kegyetlen részletekről. Vagy azért figyeltem föl rá, mert abszurd volt az a gondolat, hogy neked Sabatier késed lett volna. – Tessnek nem volt pénze Sabatier késre. Mivé fajult ez a beszélgetés? Bohózattá? Börleszkké? – Akkor talán kölcsönkapta egy barátjától – vélekedett a hadnagy. – Vagy ajándékba. – Azt elmondta volna. Kételkedő pillantásába együttérzés vegyült. Szerettem volna megértetni vele, hogy mi ketten megosztottuk egymással az életünk apró részleteit, mert ezek a szálak fontak össze bennünket olyan szorosan. Emellett egy Sabatier késről mindenképp meséltél volna, a nagy jelentőségű érdeme miatt, mivel az életed egy parányi szegletét közvetlenül az enyémhez rendeli: mindketten csúcsminőségű konyhaeszközt használunk. – Mindig beszámoltunk egymásnak a lényegtelen apróságokról. Talán emiatt álltunk olyan közel egymáshoz, a sok apróságnak köszönhetően. És pontosan tudta, hogy a Sabatier kés érdekel engem. Igen, tudom, ez nem hangzott valami meggyőzően. Finborough hadnagy megértő, de határozott hangon folytatta, nekem pedig átfutott az agyamon, hogy a szülőkhöz hasonlóan biztos a rendőrök is hisznek a határok következetes kijelölésében. – Tudom, hogy ezt nagyon nehéz lehet elfogadni. És megértem, hogy hibáztatni akar valakit a húga haláláért, de... Félbeszakítottam a beléd vetett hitemmel. – A születése óta ismertem. Senki még feleannyira sem ismerte, mint én. Tess soha nem követett volna el öngyilkosságot.

A hadnagy tekintete részvétet árasztott. Látszott, hogy nem szívesen mondja ki. – Mégsem tudott arról, hogy a kisbabája meghalt, ugye? Elakadt a szavam, mert ez az amúgy is gyenge, sebzett pontra mért ütés kipréselte belőlem a levegőt. Finborough hadnagy egyszer már közvetetten utalt arra, hogy talán mégsem álltunk annyira közel egymáshoz, ám akkor a mérleg másik oldalán ott kecsegtetett a remény, hogy szó nélkül leléptél valahova. A közelségünk megtagadásáért cserébe életben lehettél. Ezúttal azonban nem várt érte jutalom. – Légipostához való bélyeget vett, pont a halála előtt, nem? Az Exhibition Roadon, a postán. Ez azt jelenti, hogy írt nekem. – Érkezett tőle levél? Megkértem egy szomszédot, hogy naponta nézze meg a postaládánkat. Fölhívtam a helyi postahivatalt New Yorkban, és követeltem, hogy nézzenek utána a levélnek. De hiába, pedig már meg kellett volna érkeznie. – Lehet, hogy írni akart, de valaki megakadályozta. Tisztában vagyok vele, hogy ez egyáltalán nem hangzott meggyőzően. Finborough hadnagy tekintete még ekkor is együttérzést tükrözött. – Én azt hiszem, Tess a kisbabája halála után megjárta a poklok poklát, ahova senki nem kísérhette el. Még maga sem. Kimentem a konyhába, vagy ahogy anyu mondaná, kicsörtettem – pedig nem csörtetés volt ez, egyszerűen csak fizikailag ellen kellett szegülnöm a hadnagy szavainak. Néhány perc múlva ajtócsukódást hallottam. Nem tudhatták, hogy a rosszul szigetelő ablakokon át minden szó behallatszik. – Nem volt ez kicsit túl...? – Kérdezte halkan Vernon őrmester, de nem fejezte be a mondatot, vagy talán csak én nem hallottam a végét. Finborough hadnagy szomorú hangon felelt. – Minél hamarabb elfogadja az igazságot, annál kevésbé hibáztatja önmagát. Csakhogy én tisztában voltam az igazsággal, ahogy a mai napig tisztában vagyok vele: mi ketten szerettük és jól ismertük egymást, és soha nem ölted volna meg magad. Egy perc múltán Vernon őrmester újra lejött a lépcsőn, a kezében egy hátizsákkal. – Sajnálom, Beatrice. Ezt még oda akartam adni. Kinyitottam a zsákot. Nem volt benne más, csak a pénztárcád, tele kártyákkal meg más effélékkel: könyvtári kölcsönzőjegy, metróbérlet, diákigazolvány – egy olyan társaság jegyei, melyet olvasás, közlekedés és főiskola jellemez, ahol nem gyilkolnak huszonegy éveseket elhagyatott vécékben, hogy aztán öt napig ott feküdjenek, míg végül elkönyvelik őket öngyilkosnak.

Felszakítottam a táska bélését, de nem találtam elrejtett levelet. Vernon őrmester leült mellém a kanapéra. – Ez is nála volt. – Fényképet húzott elő egy nagy, kartondossziéban tartott borítékból. Meghatott a gondossága, mint amikor a ruháidat csomagolta bőröndbe a rekonstrukció forgatásához. – Egy fénykép a kisbabájáról. A kabátja zsebében találtuk. Átvettem tőle a polaroidképet, de nem értettem a dolgot. – De hát a kisbaba halva született. Az őrmester bólintott. Anyaként jobban megértette az ilyesmit. – Így talán még fontosabb volt számára a kép. Először nem néztem mást a fotón, csak a karodat, amely a babát tartotta, meg az érintetlen csuklódat. Az arcod nem látszott a fényképen, és nem volt bátorságom odaképzelni. A mai napig sincs. Aztán a kicsire pillantottam. A szeme lehunyva, mintha csak aludna. A szemöldöke tollvonásnyi pihe, alig látható, mégis mesébe illően eszményi; egy arc, amely nem szembesült a világon semmi gorombasággal, kegyetlenséggel, semmi otrombával. Álomszép volt, Tess. Tökéletes. Most is nálam van a fotó. Mindig magamnál tartom. Vernon őrmester letörölte a könnyeit, nehogy a fényképre hulljanak. Az együttérzése határtalan volt. Azon tűnődtem, egy ilyen nyíltszívű ember vajon meddig maradhat rendőr. Igyekeztem elterelni a gondolataimat a babádról, meg arról, ahogy a karjaidban tartod. Amikor a fényképről szóló beszámolóm végére érek, azonnal fölállok, és közlöm Mr. Wrighttal, hogy ki kell mennem a mosdóba. Alighogy becsukódik mögöttem a női vécé ajtaja, már peregnek is a könnyeim. A mosdóknál egy nő áll, titkárnő lehet vagy ügyvéd. Mindenesetre van benne annyi tapintat, hogy nem kérdez a könnyeim okáról, csak egy halvány félmosollyal jelzi kifelé menet a szolidaritását. Neked még van mit elmondanom, ami nem tartozik Mr. Wrightra, úgyhogy amíg itt ülök és Xaviert siratom, elmesélem a következő részt. * Nagyjából egy órával azután, hogy Vernon őrmester távozott, megérkezett Todd és anyu. Todd egész Little Hadstonig elkocsikázott a bérelt kocsival, hogy anyut elhozza, ezzel is igazolva, milyen lovagias vő válna belőle.

Előadtam nekik Finborough hadnagy elméletét, és anyu arcán felismertem a mérhetetlen megkönnyebbülést. – De szerintem a rendőrség téved – tettem hozzá, mire összerándult az arca. Láttam, ahogy magában szuggerál, hogy hallgassak, de én csak folytattam. – Nem hiszem, hogy Tess öngyilkos lett. Anyu szorosabbra húzta magán a kabátot. – Jobban örülnél, ha meggyilkolták volna? – kérdezte. – Tudnom kell az igazat, hogy mi történt vele. Te nem aka...? Közbevágott. – Már tudjuk, mi történt vele. Nem volt magánál. A felügyelő megmondta. – Előléptette Finborough hadnagyot felügyelőnek, hogy ezzel is a maga igazát erősítse. Kihallottam hangjából a kétségbeesést. – Valószínűleg azt sem tudta, mit csinál. – Anyukádnak igaza van, szívem – csatlakozott hozzá Todd. – A rendőrség érti a dolgát. – Leült anyu mellé a kanapéra, és előadta azt a férfi–dolgot, amikor valaki szétterpesztett lábbal kétszer akkora helyet foglal el, mint más, hogy férfiasan nagynak látsszon. Mosolya átsiklott zárkózott vonásaimon, és anyu várakozásteljes arcán állapodott meg. A hangja csaknem szívből jövőn csengett. – A dolog jó oldala, hogy végre elkezdhetjük szervezni a temetést, most, hogy már megvan a boncolás eredménye. Anyu hálásan nézett rá, és buzgón bólogatott, mint valami kislány. Látszott rajta, hogy hat rá a férfias póz. – Gondolkoztatok már rajta, hol szeretnétek végső nyugalomra helyezni? – kérdezte Todd. „Nyugalomra helyezni” – mintha csak ágyba fektetnénk, és másnapra kutya bajod volna. Szegény Todd, nem ő tehet róla, hogy felbőszítenek az eufemizmusai. Anyut láthatólag nem zavarták a szavai. – Azt szeretném, ha a falusi temetőben lenne eltemetve, Leo mellett. – Ha eddig nem tudtad volna, a tested ott nyugszik. Sebezhető pillanataimban elképzelem, hogy együtt vagytok valahol, te meg Leo, bárhol legyen is az a valahol. A gondolat, hogy legalább ti ott vagytok egymásnak, ilyenkor valamelyest megnyugtat. És persze ha létezik az a valahol, akkor egy harmadik személy is ott van veletek. Figyelmeztetlek, hogy a most következő rész fájdalmas lesz. Elővettem a fényképet a kartondossziéból, és odanyújtottam anyunak. – Ez egy fotó Tess kisbabájáról. Anyu nem nyúlt érte, még csak rá se nézett. – De hát halva született. Sajnálom, Tess. – Kisfiú volt.

– Minek róla kép? – kérdezte anyu. – Ez hátborzongató. Todd igyekezett menteni a helyzetet. – Úgy tudom, a halott kisbabák szüleinek újabban engedik a fényképezést, mert ez része a gyász feldolgozásának. – Anyu olyan lekicsinylő pillantást vetett rá, amit rendszerint a család számára tartogat. Todd vállat vont, mintegy elhárítva magától ezt a szokatlan és ízléstelen ötletet. Visszatértem a temetés kérdéséhez. – Tess azt akarná, hogy a baba vele együtt legyen eltemetve. Anyu hangja egyszerre beharsogta a lakást. – Arról szó sem lehet! – Ő így akarná. – Azt akarná, hogy ország–világ tudjon a törvénytelen gyerekéről? Ezt akarná? Világgá kürtölni a szégyenét? – Nem látott volna benne semmi szégyellnivalót. – Elég baj az. Ilyen volt anyu robotpilótára kapcsolva; negyven év alatt felhalmozódott közép–angliai előítélet. – Ne ragasszunk mindjárt egy nagy skarlát „H” betűt is a koporsóra? – kérdeztem. Todd közbeszólt. – Szívem, erre semmi szükség. Fölálltam. – Kimegyek sétálni. – A hóban? A kérdés inkább bírálóan csengett, semmint aggodalmasan. Todd szájából hangzott el, de éppúgy föltehette volna anyu is. Azelőtt sosem voltunk együtt hárman, és csak most kezdett feltűnni a hasonlóságuk. Eltöprengtem, vajon tudat alatt emiatt megyek–e hozzá Toddhoz; talán a megszokás – még ha negatív értelemben is – biztonságérzetet teremt megvetés helyett. Ránéztem, velem tart–e. – Addig én itt maradok anyukáddal – mondta. Abban a tudatban éltem, hogy történjen bármi szörnyűség, Todd mindig ott lesz nekem kapaszkodónak. Most azonban egyszerre megvilágosodott előttem, hogy senki sem lehet a biztonsági kötelem. Mióta téged megtaláltak, egyre mélyebbre zuhanok, olyan gyorsan, hogy senki nem tud megállítani. Olyasvalakire lett volna szükségem, aki megkockáztatja, hogy tizenegy kilométer mélyre bukik velem alá az áthatolhatatlan sötétbe. *

Amikor visszatérek az irodájába, Mr. Wrightnak alighanem feltűnik, hogy duzzadt a szemem. – Jól érzi magát? – kérdezi. – Folytathatjuk? – Minden a legnagyobb rendben. – A hangom élénken cseng. Ő pedig megérzi, hogy ebben a stílusban akarom folytatni, és már teszi is fel a következő kérdést. – Kért akkor másolatot a boncjelentésről Finborough hadnagytól? – Nem, akkor nem. Elfogadtam a hadnagy állítását, hogy a boncolás a csuklón lévő vágásokon kívül semmi mást nem mutatott ki. – És ezután kiment a parkba? – Igen. Egyedül. Nem is tudom, miért tettem ezt hozzá. Úgy látszik, a Todd által okozott csalódás még mindig bennem él, akármennyire nincs már jelentősége. Az órára pillantok; nemsokára egy lesz. – Tarthatnánk most ebédszünetet? – kérdezem. Tíz perccel egy után találkozom anyuval egy közeli étteremben. – Természetesen. Megígértem, hogy úgy fogom elmesélni neked a történetet, ahogy összeraktam a darabjait, és nem ugrálok előre az időben. De sem veled, sem anyuval szemben nem volna méltányos, ha eltitkolnám, mit érez most. És minthogy én diktálom a szabályokat, megengedhetem magamnak, hogy itt–ott változtassak rajtuk. Néhány perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem az étterembe, és az egyik ablakon át látom, hogy anyu már az asztalnál ül. Egy ideje nem törődik a hajával, és a dauer tartása nélkül a tincsei csak lógnak egyenesen az arca körül. Amikor megpillant, feszült arca megenyhül. Átölel az étterem közepén, és csak mérsékelten zavarja, hogy föltart ezzel egy pincért, aki a konyhába igyekszik. Hátrasimítja az arcomból a hajamat (ami egyre hosszabb). Tudom, ez nem hangzik anyusan. De a fájdalom kitörölt belőle mindent, amit mi anyusnak gondoltunk, és olyasvalaki bújt elő mögüle, aki a tudatom legmélyén régről ismerős volt, ott élt mindvégig a sötétben, suhogó köntösben, és a karja melegében ringatott, amikor még beszélni sem tudtam. Rendelek egy kis üveg Rioja bort, mire anyu aggodalmas arcot vág. – Jól meggondoltad? – Csak egy kis üveg, anyu. Kettőnknek. – De már kevés alkohol is lehangolhatja az embert. Olvastam valahol.

Pillanatnyi csönd áll be, aztán mindketten felnevetünk, szinte felszabadultan, mert a lehangoltság valódi áldás lenne a gyász fájdalmához képest. – Nem lehet könnyű újra átélni az egészet, mindenre visszaemlékezni. – Azért annyira nem rémes – felelem. – A KÜSZ jogásza, Mr. Wright nagyon kedves. – Hol tartotok? – A parknál. A boncjelentés után. A kezemre teszi a kezét, és úgy kapaszkodunk össze az asztalon, mint egy szerelmespár, mindenki szeme láttára. – Nem kellett volna hagynom, hogy elmenj – mondja. –Szörnyű hideg volt. A kezemen nyugvó kéz melegétől könnyek gyűlnek a szemembe. Szerencsére anyuval mostanában állandóan hordunk magunknál papír zsebkendőt meg egy kis nejlonzacskót, amiben az átázottakat gyűjtjük. Nálam ezenkívül arckrém is van, meg ajakápoló és virágesszenciás stresszoldó készítmény a kínos helyzetekre, amikor a legalkalmatlanabb helyen váratlanul rám tör a sírhatnék. A gyász egész halom kelléket pakolt a táskámba. – Toddnak el kellett volna kísérnie – jelenti ki anyu, és bár a kritika Toddot illeti, valamiképp engem erősít meg vele. Megtorlóm az orromat a zsebkendővel, amit tőle kaptam a múlt héten: igazi kislányos darab, hímzett virágokkal. Anyu szerint a pamut nem dörzsöli ki a bőrt, ráadásul környezetbarátabb is, amit te biztosan értékelnél. Megszorítja a kezemet. – Te olyat érdemelsz, aki szeret. Aki szívből szeret. Rajta kívül ez bárkinek a szájából közhelyesen hangzana, ő azonban soha életében nem hangoztatott efféléket, így tőle hallva új értelmet nyernek a szavak. – Te is – felelem. – Nem vagyok biztos benne, hogy megérem a fáradságot. Most biztosan csodálkozol, milyen nyíltan beszélünk. Én már megszoktam, de neked még furcsa lehet. A családi összejövetelekre mindig bepofátlankodott egynéhány kísértet: tabutémák, melyek létét senki sem merte elismerni, amik körül lábujjhegyen lopakodtunk, minduntalan belefutva a hallgatás zsákutcájába. Hát most anyuval jól lecsupaszítjuk ezeket a hívatlan vendégeket: az Árulást, a Magányt, a Veszteséget és a Dühöt. Addig beszélünk róluk, amíg láthatatlanná nem halványulnak és végül el nem tűnnek közülünk. Van egy kérdés, amit még nem tettem föl neki, egyrészt mert úgyis tudom a választ, másrészt meg azért, mert – alighanem szándékosan – sosem adtunk rá magunknak alkalmat.

– Miért a második nevemen szólítottatok, és nem az elsőn? – kérdezem most. Meggyőződésem, hogy anyu is, de főként apu az Arabellát túl finom, túl romantikus névnek találta, és kezdettől fogva tudták, hogy nem illik hozzám, ezért maradtak inkább a merev Beatrice mellett. Ám kíváncsi vagyok a részletekre. – Pár héttel a születésed előtt láttuk a Nemzeti Színházban a Sok hűhó semmiértet – feleli anyu. Észrevehette a megdöbbenést az arcomon, mert hozzáteszi: – Mielőtt megszülettetek, apáddal gyakran csináltunk ilyesmit... bementünk estére Londonba, aztán az utolsó vonattal haza. Szóval Beatrice a darab hősnője. Nagyon bátor és szókimondó. Igazi egyéniség. Már kiskorodban látszott, hogy illik rád ez a név. Apád szerint az Arabella túl lagymatag volt hozzád. A válasza annyira felkészületlenül ér, hogy teljesen leblokkolok. Vajon ha gyerekkoromban tisztában lettem volna a nevem eredetével, igyekeztem volna beváltani a hozzám fűzött reményeket? Bukott Arabella helyett lehetett volna belőlem bátor Beatrice? Habár csábító, nem időzhetek el a témánál. Csak azért tettem föl a kérdést, hogy fölvezessem vele, ami igazán érdekel. Nyilván bosszant téged, hogy anyu hitt a jelentésnek, miszerint öngyilkos lettél, holott – a Leóval történtek után – pontosan tudhattad, milyen fájdalmat okozol ezzel. Már korábban próbáltam éreztetni veled, hogy korlátként kapaszkodott a gondolatba, s hogy védekező mechanizmusként szolgált a hite, de ezt tőle kell hallanod. – Miért hitted el, hogy Tess öngyilkos lett? – kérdezem. Ha meglepődik is a kérdéstől, nem adja jelét, és a válasz sem várat magára. – Mert inkább érezzék én bűntudatot egész hátralévő életemben, mint hogy neki kelljen átélnie akár csak egy másodpercnyi félelmet. Könnyei a fehér damasztterítőre hullanak, de nem törődik a pincér rosszalló pillantásával; elmúlt már az az idő, amikor törődött a látszattal és a kifogástalan viselkedéssel. Ő most már a suhogó köntösbe öltözött, arckrém illatú anyu, aki az ágyunk végén ül a sötétben. Végre napvilágra került valódi énje, akit a régi anyusága eltakart. Sejtelmem sem volt róla, hogy valakit lehet így szeretni, amíg nem láttam, ahogy téged gyászol. Leo halála idején bentlakásos iskolában tanultam, és nem voltam szemtanúja anyu érzelmeinek. A fájdalma egyszerre döbbenetes és gyönyörű. Elijeszt az anyaság gondolatától, attól, hogy egyszer talán én is így fogok érezni – ahogy te is erezhettél Xavier miatt. Rövid hallgatás következik, addigi hallgatásaink utózöngéje, amit aztán ő szakít meg.

– Tudod, engem nem nagyon érdekel a tárgyalás. Sőt, ha őszinte akarok lenni, a legkevésbé sem érdekel. – Fürkészve néz rám, a reagálásomat várva, de nem felelek. Már milliószor hallottam ezt tőle, különböző formákban. Őt nem érdekli sem az igazságtétel, sem a bosszú. Csak te érdekled. – Napok óta ő van a címlapokon – jelenti büszkén. (Talán már mondtam, mennyire büszke a sajtóhírverésre.) Meg van róla győződve, hogy megérdemled valamennyi újság címlapját, a hírműsorok főszerepét, de nem a történeted miatt, hanem mert téged mindenkinek meg kell ismernie. Az embereknek értesülniük kell a jólelkűségedről, a melegségedről, a tehetségedről és a szépségedről. Anyu szózata nem úgy szól: „Állj meg, óra” hanem: „Forogjon a nyomdagép!” „Szóljon a tévé!” „Nézzék a csodaszép lányomat!” – Beatrice! – A tekintetem elhomályosul. Alig hallom a hangját. – Jól vagy, kicsim...? Bogaram...? Az aggodalom a hangjában eszméletre rángat. Látom, hogy nyugtalanság ült ki az arcára, és nagyon haragszom magamra, amiért ráijesztettem, de a pincér még mindig a szomszédos asztalt takarítja, úgyhogy nem tarthatott sokáig a rövidzárlat. – Jól vagyok. Csak nem kellett volna bort innom, délben mindig fejbe kólint. Az étterem előtt megígérem neki, hogy meglátogatom a hétvégén, és megnyugtatom, hogy este telefonálok, ahogy mindennap. Búcsúzóul összeölelkezünk a ragyogó tavaszi napsütésben, aztán nézem, ahogy távolodik a sok csillogó hajú, fürge léptű irodai dolgozó között. Anyu ápolatlanul matt, ösz haja és bizonytalan járása kitűnik a tömegből. Látszik, hogy megrogyasztja a gyász, mintha nem lenne ereje a viseléséhez. Ahogy figyelem, a végtelen tengeren hánykolódó parányi csónak jut eszembe, mely csodával határos módon nem süllyed el. Van egy határ, amin túl nem faggathatom egyhuzamban. Te viszont tudni akarod, Xaviert veled temettük–e el. Hát persze, Tess. Persze hogy veled van. A karjaidban.

7 Néhány perces késéssel érkezem vissza Mr. Wrighthoz a délutáni találkozóra. A fejem még mindig kótyagos, nehezen tudok koncentrálni. Kérek Mrs. Epekedő Titkárnőtől egy erős kávét. A történetedet éberen kell elmesélnem, szikrázó idegsejtekkel, nem félálomban. El akarom mondani, amit kell, hogy aztán hazamehessek, és fölhívhassam anyut, hogy tudjam, jól van–e. Mr. Wright emlékeztet, hol is hagytuk abba. – Tehát aztán kiment a Hyde Parkba, ugye? * Otthagytam anyut meg Toddot, és sietve lépkedtem fölfelé a fagyos pincelépcsőn, közben pedig magamra húztam a kabátomat. Úgy emlékeztem, a zsebemben hagytam a kesztyűmet, de csak az egyiket találtam ott. Délutánra járt az idő, de a járdák jóformán teljesen elnéptelenedtek: túlságosan hideg volt ahhoz, hogy valaki ok nélkül kint legyen. Megszaporáztam lépteimet a Hyde Park irányába, mintha időre ott kellene lennem, mintha késésben lennék. A Lancaster–kapuhoz érve megtorpantam. Mit keresek én itt? Valóban elcsörtettem, és most célt keresek magamnak? „Nem duzzogok! Meg kell keresnem a teáskészletemet!” Előttem van a hatéves kori indulat, amely fölkergetett a lépcsőn. Ezúttal valódi célom is volt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy meg akartam szabadulni anyutól és Toddtól. Látnom kellett, hol ért véget az életed. Beléptem a szélesre tárt kovácsoltvas kapun. A hideg meg a hó annyira hasonlóvá tette ezt a napot ahhoz, amelyen megtaláltak, hogy éreztem, amint az idő visszaszippant az eltelt hat napon át arra a délutánra. Elindultam az elhagyatott mosdó épülete felé, kesztyűtlen kezemet mélyen a zsebembe dugtam. Gyerekek mellett haladtam el, akik buzgó komolysággal építették a hóemberüket, míg egy anyuka a hidegben toporogva figyelte őket, majd odakiáltott nekik, hogy most már fejezzék be. Egyedül a gyerekcsapat és a hóember különböztette meg a látványt a múltkoritól, és talán éppen ezért figyeltem őrájuk, vagy mert olyan ártatlanul játszottak, nem is sejtve, mi történt itt. Tovább lépkedtem az épület felé, ahol rád találtak, kesztyűtlen kezemet csípte a hideg. Éreztem a sokrétegnyi havat a cipőm vékony talpa alatt. Nem téli sétákra tervezték, hanem New York–i ebédtalálkákhoz, egy másik életben.

Az elhagyatott vécéhez érve váratlan látvány fogadott. A földön több száz virágcsokor hevert. Nem az a Diana hercegnő–féle, gyászoló virágóceán, de azért jókora halom. Akadt köztük olyan, amit már félig ellepett a hó, azokat bizonyára néhány napja hozták, de voltak egészen újak is, melyek még frissen virultak a celofán alatt. Észrevettem néhány játék mackót is. Először nem értettem a dolgot, aztán ráébredtem, hogy Xaviernek szánták őket. Az épületet rendőrségi kordonnal kerítették körbe, így a halálod színhelye sárgafekete műanyag szalaggal átkötött kis csomagra hasonlított. Furcsálltam, hogy rendőrség még most is érezteti a jelenlétét, ilyen hosszú idővel azután, hogy a segítségedre siettek. Az egész parkban nem látszott más színfolt, csak a szalag és a virágok. Körülnéztem, lát–e, figyel–e valaki, aztán átléptem a sárga–fekete szalag fölött. Akkor nem találtam furcsának, hogy nincs rendőr a közelben. Vernon őrmester azóta felvilágosított, hogy a bűntettek helyszínén mindig jelen kell lennie egy rendőrnek. Ott kell állniuk a kordonnál, szélben–esőben, történjen bármi. Azt mondta, sokszor rettentően kell pisilnie, és a fejét teszi rá, hogy emiatt lesz kénytelen otthagyni a rendőri pályát, nem a túlzott empátiája miatt. Igen, tudom, elkanyarodtam a lényegtől. Beléptem az ajtón. Fölösleges részleteznem a látványt, amely fogadott. Bármilyen állapotban kerültél is oda, biztos, hogy feltűntek a környezeted részletei. A művész szemével látsz, és azt kívánom, bárcsak ne egy ilyen mocskos, omladozó és ronda helyet láttál volna utoljára. Bementem az egyik fülkébe, és a betonpadlón vérfoltot pillantottam meg, a málladozó falon pedig felfröccsent vérnyomokat. Belehánytam egy mosdóba, és csak aztán vettem észre, hogy nincs lefolyócső alákötve. Biztosra vettem, hogy senki sem tenné be ide a lábát önszántából. Senki nem akarna ilyen helyen meghalni. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy itt feküdtél öt éjszakán át, teljesen egyedül. Próbáltam megkapaszkodni a chagalli képben, amint elhagyod a testedet, de a szabadulásod időpontja rejtély volt. Vajon a halálod pillanatában hagytad–e ott a testedet, mint azt reméltem? Avagy később, amikor rád találtak, és a gyilkosod után először pillantott meg valaki? Vagy esetleg akkor, amikor a rendőr lehúzta rólad a leplet és azonosítottalak – talán a gyász engedett szabadon? Kimentem a bűzös, roskatag épületből, és addig szívtam magamba hálásan a jéghideg levegőt, amíg a tüdőm belefájdult. Megértettem a virágcsokrok jelentését. A rendes emberek virággal vették föl a harcot a gonosz ellen; a jó a csokrok zászlaja alatt vívta a csatát. Eszembe jutottak a dunblane–i tömeggyilkosság után az út mentén kirakott plüssállatok. Mostanáig nem értettem, honnan származik az ötlet, hogy egy család, amelyiknek a gyermekét

lelőtték, feltétlenül plüss–mackóra vágyik. Most azonban megvilágosodtam: a játékállatok érző serege tompítja valamicskét a lövések könyörtelen zaját. „Az emberiség nem ilyen” – hirdetik az emléktárgyak, „Mi nem ilyenek vagyunk” „A világ nem csak ebből áll.” Beleolvastam a csokrokra tűzött kísérőkártyákba. Némelyiket nem lehetett kibetűzni: a tinta elmosódott a hótól ázott papíron. Rábukkantam Kasia nevére, aki egy mackót hozott, a kártyára pedig nagy, gyermeteg betűkkel a „Xavier” szót írta, az „i” pontja helyére szívecskét rajzolt, a név alá pedig puszit és ölelést jelképező ikszeket meg karikákat. A sznob énem elfintorodott ennyi rossz ízlés láttán, ugyanakkor meghatott a kedvessége, és elszégyelltem magam, hogy úgy fennhordom az orromat. Megfogadtam, hogy otthon kikeresem a telefonszámát, és fölhívom, hogy megköszönjem a figyelmességét. Összeszedtem az olvasható kártyákat, hogy magammal vigyem őket; mást úgysem érdekelnek, csak anyut meg engem. Ahogy zsebre raktam a cédulákat, nem messze egy középkorú férfit pillantottam meg, aki rövid pórázon kutyát tartott. Egy csokor krizantém volt a kezében. Emlékszem, láttam már, amikor a rendőrség rád talált: figyelte, mi történik, és a kutyája akkor is türelmetlenül feszítette a pórázt. A férfi habozott, talán arra várt, hogy távozzak, és letehesse a virágot. Odamentem hozzá. Barbour kabátot viselt tweedkalappal, inkább illett vidéki földbirtokra, mint egy londoni parkba. – Barátja volt Tessnek? – kérdeztem tőle. – Nem. A nevét sem tudtam, amíg a hírekben be nem mondták – felelte. – Csak mindig odaintettünk egymásnak itt a parkban, semmi több. Tudja, ha valakivel gyakran összefutunk, kialakul valamiféle kapcsolat. Persze egész laza ismeretség, inkább csak egymásra ismerés. – Kifújta az orrát. – Tudom, nincs jogom hozzá, hogy felkavarjon a dolog, nevetséges vagyok. És ön? Ön ismerte? – Igen. Gondoljon bármit Finborough hadnagy, igenis ismertelek. A Vidéki Földesúr tétovázott, vajon illendő–e beszélgetést folytatni virágos tiszteletadás közben. – Nincs már itt a rendőr? Azt mondta, a kordon hamarosan lekerül, most, hogy az épület már nem számít bűnügyi helyszínnek. – Hát persze hogy nem bűnügyi helyszín, mióta a rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy öngyilkosságot követtél el. A Vidéki Földesúr válasz reményében tovább unszolt. – De ha maga ismerte Tesst, biztosan több részletet tud, mint én. Talán élvezte, hogy beszélgethet a témáról. A fojtogató sírás nem feltétlenül rossz érzés, és ha a tragédia elég távolról érinti az embert, izgató, sőt lenyűgöző

is lehet. Ő is elmondhatta az ismerőseinek, ahogy minden bizonnyal meg is tette, hogy neki is volt valami köze a történtekhez, statisztálhatott a drámában. – A testvére vagyok. Igen, jelen időt használtam. Attól, hogy meghaltál, én még a testvéred maradtam. Kettőnk kapcsolata nem lett a múlté, különben nem gyászolnálak most, jelen időben. A Földesúr megrökönyödött. Valószínűleg azt remélte, én is csupán kényelmes érzelmi távolságot tartva játszom a darabban. Faképnél hagytam. Az addig puha pelyhekben szállingózó hó most mérgesen hullani kezdett. A gyerekek hóemberét lassan betakarták a friss pelyhek. Úgy döntöttem, másik kapun megyek ki a parkból, mert még túl élénken élt bennem az érzés, mely a legutóbbi távozásomkor elkísért. Ahogy a Serpentine Galériához közeledtem, egyre vadabbá vált a hóvihar, és mindent megfojtott a fehérség. Hamarosan a virágcsokraid meg Xavier játék mackói is eltűnnek majd a hótakaró alatt. Már alig éreztem a lábamat, csupasz kezem pedig sajgott a hidegtől. A számban keserű ízt hagyott a hányás. Arra gondoltam, bemegyek a galériába, megnézem, van–e kávézójuk, ahol lehet vizet kapni. Ám az épülethez közelebb érve láttam, hogy odabent sötét van, az ajtót pedig lánc zárja le. A kirakatban felirat hirdette, hogy a galéria csak áprilisban nyit. Simon nem találkozhatott itt veled. Ő az utolsó, aki életben látott, és most kiderült, hogy hazudott. A hazugsága ott csengett a fülemben, az egyetlen hang, amit nem tompított a hóesés. A Chepstow Roadon haladtam a lakásod felé, kezemben a mobiltelefon, amin Finborough hadnagyot próbáltam elérni, a zsebem pedig tele részvétüzenetekkel a macikról meg a virágokról. Már messziről megláttam Toddot, idegesen járkált föl–alá a ház előtt. Anyu már hazament vonattal. Todd bejött utánam a lakásba; a megkönnyebbülés bosszúsággá lankasztotta az aggodalmát. – Próbáltalak hívni, de foglalt voltál. – Simon hazudott, a Serpentine Galériában nem találkozhatott Tesszel. El kell mondanom Finborough hadnagynak. Todd reakciója – vagy inkább annak hiánya – fel kellett volna készítsen a hadnagy válaszára, aki abban a pillanatban egyszer csak fölvette a telefont. Beszámoltam neki Simon hazugságáról. A hangja türelmes volt, már–már gyengéd. – Talán csak jó színben akart feltűnni. – Azzal, hogy hazudik? – Azzal, hogy azt állítja, egy galériában találkoztak. – Alig akartam elhinni, hogy kifogást keres Simonnak. – Beszéltünk vele, amikor kiderült, hogy

találkozott aznap Tesszel – folytatta –, de nincs okunk feltételezni, hogy köze volt a halálához. – De hát hazudott a találkozó helyszínéről. – Beatrice, azt hiszem, jobb volna, ha... Gondolatban végigpörgettem a közhelyeket, amelyek következhettek: jobb volna, ha „továbblépnék” ha „túltenném magam a dolgon”, vagy szóvirággal élve, „elfogadnám a valóságot, és élném tovább az életemet” Közbeszóltam, mielőtt bármelyik közhely szavakat ölthetett volna. – Látta a helyszínt, ahol Tess meghalt, ugye? – Igen, láttam. – Maga szerint szeretne ott bárki is meghalni? – Nem hiszem, hogy a húga tudatosan választotta. Egy pillanatig már azt gondoltam, végre hisz nekem, aztán eszembe jutott, hogy az elmezavart okolja a halálodért. Akár egy kényszerbeteg, akinek nincs más választása, mint ugyanazt a cselekvést ismételni százszor egymás után, a szülési pszichózissal küzdő nő is elsodródik az elméje őrült hullámain a kikerülhetetlen önpusztítás felé. Egy fiatal nő halála, akinek ott volt a baráti köre, a családja, a tehetsége és a szépsége, fölkelti az emberek figyelmét. Még ha elveszítette is a kisbabáját, a kérdőjel akkor is ott marad a halála után. Ám biggyesszük oda a pszichózist az életigenlő jelzők sorának végére, és a kérdőjel azonnal elpárolog, nem marad más, csak a tettes felmentése, és már meg is vádoltuk az áldozatot önmaga meggyilkolásával. – Valaki erővel vitte arra a szörnyű helyre, és ott megölte. Finborough hadnagy továbbra is türelmesen érvelt. – De hát senkinek nem volt rá oka, hogy megölje. Hál’ istennek nem történt nemi erőszak, sem pedig rablás. És amikor az eltűnése ügyében nyomoztunk, nem találtunk senkit, aki ártani akart volna Tessnek, épp ellenkezőleg. – Megtenné legalább, hogy újra beszél Simonnal? – Nem hiszem, hogy bármit elérnénk vele. – Azért mondja ezt, mert Simon az egyik miniszter fia? Meg akartam szégyeníteni, hogy meggondolja magát. – A döntésem kizárólagos oka az, hogy semmiféle célt nem szolgálna, ha beszélnék Simon Greenlyvel. Mióta jobban ismerem, már tudom, hogy mindig hivatalos szóhasználatra vált, ha érzelmi nyomást gyakorolnak rá. – De ugye tisztában van vele, hogy Simon apja Richárd Greenly parlamenti képviselő? – Attól tartok, ez a beszélgetés nem vezet sehová. Talán jobb... – Tess nem éri meg a kockázatot, igaz?

* Mr. Wright tölt egy pohár vizet. Miközben leírtam a vécében látottakat, hányinger tört rám. Elbeszéltem neki Simon hazugságát, meg a telefonbeszélgetést Finborough hadnaggyal. Azt azonban kihagytam, hogy mialatt a hadnaggyal beszéltem, Todd a fogasra akasztotta a kabátomat, és kivette a zsebéből a kártyákat, aztán egyesével kisimítva szépen kitette mindet száradni. Én meg ahelyett, hogy hálás lettem volna a figyelmességéért, minden simítást kritikának éreztem, és tudtam, hogy a hadnaggyal ért egyet, hiába csak a beszélgetés, az érvek egyik felét hallja. – Tehát amikor Finborough hadnagy megtagadta, hogy beszéljen Simonnal, úgy döntött, maga teszi meg? – kérdezi Mr. Wright. Mintha halovány mosolyt érzékelnék a hangjában, ami nem is volna meglepő. – Igen, ez lassan kezdett szokásommá válni. Pedig nyolc nappal korábban, útban London felé még olyan ember voltam, aki minden konfliktust került. De a halálod gyilkos kegyetlenségéhez mérten a szóbeli konfrontáció ártalmatlannak, sőt jelentéktelennek tűnt. Vajon miért tartottam tőle mostanáig? Utólag már nevetséges gyávaságnak érzem. * Todd épp indult kenyérpirítót venni. („Hihetetlen, hogy a húgod serpenyőben csinálta a pirítóst!”). A mi New York–i készülékünknek volt kiolvasztó, sőt croissant–melegítő funkciója is, amiket időnként használtunk is. Todd még visszafordult az ajtóból. – Kimerültnek látszol. Vajon aggódott vagy kritizált? – Mondtam este, hogy be kéne venned egyet az altatóból, amit doktor Broadbent felírt. Kritizált. Elment, hogy megvegye a kenyérpirítót. Nem magyaráztam meg neki, miért nem vehetek be altatót – hogy gyávaság lenne kitörölni téged a fejemből, akár csak pár órára is. És azt sem árultam el neki, hogy Simonhoz készülök, mert kötelességének érezte volna, hogy lebeszéljen egy ilyen „elhamarkodott és képtelen lépésről”. Kocsival mentem a címre, amit egy Post-it cetlin találtam meg a telefonkönyvedben. Közvetlenül a háromemeletes kensingtoni udvarház előtt parkoltam le. Simon beengedett a kapunyitóval, én pedig fölmentem a legfelső

szintre. Alig ismertem meg, amikor ajtót nyitott. Gyerekes arcát összegyűrte a fáradtság, gondozott borostája ritkás és kezdetleges szakállá nőtte ki magát. – Tessről szeretnék beszélni veled. – Minek? Azt hittem, te ismerted a legjobban. – Hangjából sütött a féltékenység. – Te is közel álltál hozzá, nem? – kérdeztem. – De. – Akkor bemehetek? Nyitva hagyta az ajtót, én pedig követtem a tágas, fényűző nappaliba. Ez lehet az apja londoni kéglije, gondoltam, amikor nem a választókörzetében tartózkodik. A szoba egyik falát teljes hosszában hatalmas, börtönt ábrázoló festmény díszítette. Közelebbről szemügyre véve feltűnt, hogy nem is festmény, hanem kollázs, ami több ezer kisbabaarcot ábrázoló, igazolványkép méretű fotóból áll össze. Egyszerre volt lenyűgöző és visszataszító. – A Serpentine Galéria áprilisig zárva tart, ott nem találkozhattál Tesszel. Vállat rándított, mint akit nem izgat a dolog. – Miért hazudtál? – kérdeztem. – Csak mert jól hangzott – felelte. – Mintha randi lett volna a találkozásunk. A Serpentine Galéria olyan hely, ahova Tess szívesen ment volna randizni. – De nem randiről volt szó, ugye? – Olyan nagy baj, ha egy kicsit átköltöm a történetünket? Hogy jobban hasonlítson arra, amit akartam? Ha viszek bele egy kis fantáziát? Nem ártok vele senkinek. Legszívesebben ráordítottam volna, ám ezzel a harag kieresztésének pillanatnyi elégtételén kívül semmit sem értem volna el. – Szóval miért a parkba mentetek? Biztos majd megfagytatok odakint. – Tess ötlete volt. Azt mondta, ki kell mennie a levegőre, mert becsavarodik a négy fal között. – ”Becsavarodik”? Ezt a szót használta? Soha nem hallottam tőled ezt a kifejezést. Igaz, hogy szédítő tempóban tudtál beszélni, de a szóhasználatra mindig odafigyeltél, és hazafias angolsággal védted a szókincsedet, engem pedig mindig szidtál az amerikanizmusaim miatt. Simon elővett egy bársonytasakot egy tükrös ajtajú szekrényből. – Lehet, hogy klausztrofóbiát mondott. Nem emlékszem. Ez már hihetőbben hangzott. – Na és azt mondta, hogy miért akar veled találkozni? – Elszöszmötölt a cigarettapapírral, nem felelt. – Simon!

– Csak szeretett volna velem lenni. Jesszusom, tényleg olyan nehéz ezt elhinni? – Honnan tudtad meg, hogy meghalt? – kérdeztem. – Egy barátodtól? Beszámoltak a vágásokról a csuklóin? – Meg akartam ríkatni, mert tudom, hogy a könnyek lemossák a védőburkot arról, amit magunkban akarunk tartani. – Elmondták, hogy öt éjszakán át feküdt egyedül abban az undorító, büdös vécéépületben? Könnyek gyűltek a szemébe, és a szokásosnál halkabban szólalt meg. – Aznap, amikor ott találtál a lakása előtt... Utána a sarkon vártam, amíg elindultál, és motorral követtelek. Halványan rémlett, hogy mintha csakugyan hallottam volna egy motor berregését, amikor a Hyde Parkba indultam. De később már föl se tűnt a hangja. – Órákig vártam a park bejáratánál. Havazott – folytatta Simon. – Már amúgy is át voltam fagyva, emlékszel? Aztán megláttalak, mikor azzal a rendőrnővel kijöttél. Láttam a sötétített ablakú furgont. Nekem persze nem árultak el semmit, mert nem vagyok családtag. A könnyei most már egymás után peregtek, és meg sem próbálta elállítani őket. A művészetéhez hasonlóan őt is visszataszítónak találtam. – Aztán este bemondták a helyi hírekben – folytatta. –Rövid hír volt, talán kétperces, egy fiatal nőről, akit holtan találtak a Hyde Park egyik mosdójában. Mutatták a diákigazolványa képét. Így tudtam meg, hogy meghalt. Kifújta az orrát, megtörölte a szemét, én pedig ezt alkalmas pillanatnak véltem az igazság kiderítésére. – Igazából miért akart veled találkozni Tess? – Azt mondta, fél, és szívességet akar kérni. A könnyek megtették a hatásukat, pont, ahogy arra számítottam. Azóta ismerem a sírás erejét, amióta a bentlakásos iskolában töltött első éjszakámon megtörtem, és bevallottam az osztályfőnökömnek, hogy nem anyu meg az otthonom hiányzik, hanem az apukám. – Azt nem mondta, mitől fél? – kérdeztem. – De, azt mondta, telefonon zaklatja valaki. – Elárulta, hogy kicsoda? Simon megrázta a fejét. Hirtelen belém nyilallt a gondolat, hogy a könnyei talán nem is valódiak, olyanok inkább, mint a krokodilé: könyörtelenek és nincs bennük bűntudat. – Mit gondolsz, miért téged választott? – firtattam. – Miért nem egy másik barátjához fordult? Felszárogatta a könnyeit, és már nem sírt.

– Közel álltunk egymáshoz. – Észrevehette a kételyt az arcomon, mert dühös, megbántott hangon folytatta: – Neked könnyebb a dolgod, te a nővére vagy, jogod van a gyászhoz. El is várják tőled, hogy összetörj. Én viszont még csak azt sem mondhatom el, hogy a barátnőm lett volna. – Nem is hívott föl, igaz? – szegeztem neki a kérdést. Hallgatott. – Tess nem élt volna így vissza az érzéseiddel. – Rá akart gyújtani a füves cigijére, de remegő ujjaival nem tudta felkattintani az öngyújtóját. – Mondd el, mi történt! – Csomószor hívtam, de vagy foglalt volt, vagy üzenetrögzítőre kapcsolt. Aztán egyszer csak fölvette. Azt mondta, mindenképp el kell mennie otthonról. Én javasoltam a parkot, ő pedig beleegyezett. Nem tudtam, hogy zárva van a galéria. Azt reméltem, elmehetünk oda. Amikor találkoztunk n parkban, megkérdezte, lakhatna–e nálam egy darabig. Azt mondta, muszáj együtt lennie valakivel non–stop. – Ingerült szünetet tartott. – Meg hogy a főiskolai ismerősei közül egyedül én nem dolgozom. – ”Non–stop”? – Éjjel–nappal. Nem emlékszem pontosan, hogy mondta. Jesszusom, nem mindegy? – Nem volt mindegy, mert ez igazolta a történetét. – Tess félt, és tőlem kért segítséget, mert kapóra jöttem neki. – Akkor miért hagytad ott? A kérdés láthatóan kizökkentette. – Mi? – Azt mondtad, nálad akart lakni. Miért nem engedted? Végre sikerült rágyújtania, és nagyot szippantott a spangliból. – Az volt... bevallottam neki, mit érzek iránta. Hogy mennyire szeretem. Mindent. – Rányomultál? – Nem, nem igazán. – És visszautasított? – Gondolkodás nélkül. És nem éppen finoman. Azt mondta, ezek után nem tudja „őszintén” fölajánlani a barátságát. Simon eget rengető egója fölszippantott minden részvétet irántad meg a fájdalmad iránt, és saját magát ültette az áldozat székébe. Az én haragom azonban még az ő egóját is fölülmúlta. – Segítségért fordult hozzád, te meg ki akartad használni a védtelenségét. – Nem igaz, ő akart kihasználni engem. – Még ezek után is át akart jönni hozzád? – Nem felelt, de magamtól is kitalálhattam a választ. – De elkötelezettség nélkül... – Továbbra is hallgatott. – Csakhogy te ebbe nem mentél bele, ugye? – Hogy az eunuchja legyek?

Azt hiszem, egy percig csak bámultam rá, annyira letaglózott az önzése, hogy szóhoz sem jutottam. Azt hitte, nem értettem meg, amit mondott. – Kizárólag azért akart velem lenni, mert halálra volt rémülve – magyarázta. – Szerinted hogy éreztem magam? – Halálra volt rémülve? – Oké, túloztam, úgy értettem... – Az előbb azt mondtad, „félt” most meg hogy „halálra volt rémülve”. – Na jó. Azt mondta, az az érzése, hogy egy férfi követte a parkba. Semleges hangot erőltettem magamra. – Nem említette, hogy ki az? – Nem. Én nekiálltam keresni. Még a bokrok közé is bementem, csupa hó meg fagyott kutyaszar lettem. De senkit nem találtam. – El kell menned a rendőrségre. Keress meg egy bizonyos Finborough hadnagyot! A Notting Hill–i rendőrőrsön dolgozik. Megadom a számát. – Semmi értelme. Tess öngyilkos lett. Bemondták a hírekben. – De hát te ott voltál! Jobban tudod, hogy mi történt, mint a riporterek. – Úgy beszéltem vele, akár egy gyerekkel, próbáltam hízelegni neki, leplezni a kétségbeesésemet. – Neked beszélt a férfiról, aki követte a parkba. Te tudod, hogy félt. – Valószínűleg csak paranoiás kényszerképzet volt. Úgy tudom, a szülés utáni pszichózistól teljesen be tudnak csavarodni a nők. – Ezt meg honnan veszed? – Biztos a tévében hallottam. Ő maga is érezte, mennyire hiteltelen a válasza. Laza nemtörődömséggel a szemembe nézett. – Na jó. Apám utánajárt. Nem szoktam tőle szívességet kérni, úgyhogy ha nagy ritkán kérek valamit... Befejezetlenül hagyta a mondatot, mintha nyűg volna számára erről beszélni. Közelebb lépett, és az orrom megtelt az arcszesze illatával, ami áthatóan terjengett a túlfűtött lakásban. Az illat erőteljesen felidézte bennem az első találkozásunkat, amikor kint ült a hóban a lakásod előtt, a kezében virágcsokorral, és a hideg ellenére ugyanez az arcszeszfelhő lengte körül. Akkor még nem juthatott eszembe, ami most felötlött bennem: minek a virág és az arcszesz, ha soha nem ígértél neki többet barátságnál? Ráadásul az is kiderült, hogy nyíltan elutasítottad. – Virágot vittél neki, amikor ott találtalak a lépcsőn. És arcszeszillatod volt. – Na és? – Arra gondoltál, hogy újra próbálkozol nála, ugye? Hogy talán eléggé el lesz keseredve, és elfogadja a feltételeidet.

Vállat vont, mint aki nem lát ebben semmi kivetnivalót. A születése pillanatától ajnározták, és annyira elkényeztettek, hogy a végén ez az ember lett belőle ahelyett, akivé egykor talán válhatott volna. Elfordultam tőle, a hatalmas babakollázs felé, amiből a börtön képe összeállt. Meghátráltam a képtől, és az ajtóhoz indultam. Amikor lenyomtam a kilincset, éreztem, hogy könnyek csurognak végig az arcomon, és csak ekkor ébredtem rá, hogy sírok. – Hogy hagyhattad magára? – Nem én tehetek róla, hogy öngyilkos lett. – Te soha semmiről nem tehetsz, ugye? Ismét Mr. Wright irodájában vagyok, de Simon meg a lakása szaga még most is facsarja az orromat. Örülök a nyitott ablaknak és a frissen nyírt fű enyhe illatának, amit a parkból sodor felénk a szél. – Elmondta a rendőrségnek, amit Simontól megtudott? – kérdezi Mr. Wright. – Igen, beszéltem Finborough hadnagy egyik beosztottjával. Udvarias volt, de rögtön tudtam, hogy semmi haszna az egésznek. A férfi, aki Tesst követte, a gyilkosa volt, de ugyanúgy lehetett volna az állítólagos paranoiája szüleménye. A gyilkosságra utaló tények egyúttal a pszichózis diagnózisát is alátámasztották. Mr. Wright az órájára pillant. Negyed hat van. – Fejezzük be mára? – kérdezi. Bólintok. Valahol az orrom és a torkom belsejében még ott rejtőznek a füves cigi és az arcszesz emlékrészecskéi, ezért megkönnyebbülten lépek ki a szabad ég alá, ahol mélyen beszívhatom a friss levegőt. Keresztülsétálok a St. James Parkon, aztán buszra szállok, a Prérifarkasba tartok. Nyilván kíváncsi vagy, hogy kerültem oda. Először azért mentem, hogy kikérdezzem a kollégáidat, hátha tud valaki valamit a haláloddal kapcsolatban. De nem tudtak segíteni, vasárnap láttak utoljára, még mielőtt Xavier megszületett, és különben is csak keveset tudtak a munkán kívüli életedről. Ezzel egy időben az amerikai főnökömnek mély sajnálattal, Beatrice, de „meg kellett válnia tőlem”, és elképzelésem se volt róla, mikor találok újra állást. Tudtam, hogy a New York–i lakásra fölvett hitel törlesztése minden spórolt pénzemet hamar fölemészti. Kellett valami, amiből megélhetek, visszamentem hát Bettinához, és munkát kértem tőle.

Az egyetlen tiszta holmim volt rajtam, egy Max Mara nadrágkosztüm, és Bettina először azt hitte, viccelek, csak lassan döbbent rá, hogy komolyan gondolom. – Rendben, jól jön a segítség. Két műszak hétvégén és három hétköznap. Ma este kezdhetsz. Hat fontot tudok adni óránként, és vacsorázhatsz a főztömből, ha három óránál hosszabb műszakot csinálsz. Alighanem kiült az arcomra a meglepetés, hogy ilyen hamar beállhatok. – De csak azért, mert nagyon tetszel – tette hozzá, aztán jót nevetett a rémületemen. – Bocs, nem lehetett kihagyni. – Rád emlékeztetett, ahogy minden rosszindulat nélkül mulatott a hiszékenységemen. Aznap este munka közben eszembe jutott, hogy persze a halálod miatt felszabadult náluk egy részmunkaidős állás. Csak nemrég jöttem rá, hogy az állásodat addigra betöltötték, vagyis engem csupán neked szóló gesztusként, együttérzésből vett fel Bettina. * Majdnem éjfélre jár, mire hazaérek a Prérifarkasból, és arra számítok, hogy a riporterek már mind hazamentek. Késő is van, és különben is az elmúlt napok forgatagában biztos elég fotót készítettek, elég anyagot gyűjtöttek. Ám tévedtem: közelebb érve látom, hogy egész csapat áll a ház előtt, a reflektoraik villognak, a fény és figyelem középpontjában pedig ott ül Kasia. Az elmúlt két napot egy barátnőjénél töltötte, és már úgy gondoltam, mostanra eléggé lecsillapul a sajtó ostroma ahhoz, hogy visszatérhessen. Egy ideje velem lakik, aminek biztos örülsz, ugyanakkor kíváncsi lehetsz, hogy is férünk el. Hát úgy, hogy az övé az ágyad, én pedig a nappaliban alszom egy kanapén, amit esténként kihúzok – és valahogy bepréselődünk. Odaérve látom, hogy meg van illetődve a sok rászegeződő szempártól meg kamerától, és igencsak kimerült. Dühösen védelmembe veszem, elhessegetve mellőle a riportereket. – Mióta vagy itt? – kérdezem. – Órák óta. Nála ez tíz perctől kezdve bármennyi időt jelenthet. – Mi történt a kulcsoddal? Zavartan vállat von. – Bocs. – Folyton elveszít valamit, és ez a tulajdonsága rád emlékeztet. Előfordul, hogy aranyosnak találom a szétszórtságát, de be kell vallanom, ma este inkább bosszant. (Régi beidegződés, lassan szokom le róla, és ami azt illeti, kimerített a mai hosszadalmas beszélgetés az ügyészségen, aztán a

felszolgálás, most meg fényképezőgépeket nyomnak az arcomba, hogy újabb megrendítő pillanatfelvételeket készítsenek.) – Gyere, enned kell valamit. Egyetlen hét választja el a szüléstől, és nem szabad sokáig étlen maradnia. Hamar elgyengül, és biztosra veszem, hogy ez nem tesz jót a babának. Átkarolom és bevezetem a lakásba. A gépek szinkronban kattognak a hátunk mögött. A holnapi lapokban a képek mellett, melyeken Kasiát átölelve tartom, megjelennek majd a maihoz hasonló cikkek arról, hogyan is „mentettem meg” a barátnődet. Tényleg ilyen szavakat használnak, hogy „megmentette” vagy hogy „az életét köszönheti neki” – csupa képregénybe illő kifejezést. Még utóbb olyasvalakit csinálnak belőlem, aki a ruhája alatt testhezálló jelmezt visel, egy telefonfülkében vált alakot, és hálót lövell ki a csuklójából. Azt írják majd, hogy a te megmentéseddel elkéstem (a telefonfülkés átöltözés nem ment elég gyorsan), ám hála nekem, Kasia és a kisbabája életben marad. Mint mindenki más, a sok újságolvasó is happy end–re számít. Csakhogy ez nem az én történetem. Az enyém egy cipzárba csípődött hajtinccsel ért véget.

8 Csütörtök A St. James Parkon át tartok a KÜSZ irodaháza felé. Az ég ma újra reményteli kékséggel, ha pontos akarok lenni, a Pantone–színskála PMS 635– ös árnyalatában terül fölénk. Ma délelőtt Mr. Wright a történeted következő állomásáról, a pszichiáterednél tett látogatásomról fog kérdezni. De még léiig alszom, nem forog elég jól az agyam, ezért előbb gondolatban itt kint átveszem a mondanivalómat, mentális próbát tartok. * Dr. Nichols tb–s várólistája négy hónapra nyúlt, így hát fizetős időpontot kértem. A magánbetegek váróterme inkább hasonlított egy menő fodrászszalonhoz, mint bármiféle orvosi rendelőhöz: vázákban álló liliomköltemény, női magazinok, ásványvíz–adagoló. A fiatal recepciós is divatosan lenéző magatartással gyakorolta hatalmát a várakozó betegek fölött. Amíg vártam, átlapoztam egy magazint (örököltem anyu aggályos igyekezetét:

mindig az elfoglaltság látszatát kell kelteni). Következő havi dátum állt a címlapon, és eszembe jutott, hogyan gúnyolódtál az időutazó divatlapokon, mondván, hogy már a dátumból rá lehetne jönni, mennyi butaság sorakozik a lapjaikon. Idegességemben elkalandoztak a gondolataim, mert tudtam, milyen sok múlik ezen a találkozón. Dr. Nichols miatt ragaszkodott ahhoz makacsul a rendőrség, hogy szülés utáni pszichózisod volt, neki köszönhető, hogy öngyilkosnak könyveltek el. Dr. Nichols tehetett róla, hogy senki nem kereste a gyilkosodat. A recepciós rám pillantott. – Hány órára van időpontja? – Fél háromra. – Szerencséje volt, hogy a doktor úr helyet szorított magának. – Biztosra veszem, hogy föl is számítja az erőfeszítést. – Már melegítettem a soron következő konfrontációhoz. – Kitöltötte az űrlapot? – kérdezte a nő ingerülten. Feléje nyújtottam az ívet, amit a hitelkártyám adatain kívül üresen hagytam. Rosszalló arckifejezéssel, hűvös hangon mondta: – Nem töltötte ki a kórtörténetét. A betegekre gondoltam, akik segítségért jönnek ide, a depressziós, zaklatott emberekre, akiknek kicsúszik a valóság a talpuk alól, és az őrület végtelen szakadékába zuhannak, a sebezhető, labilis emberekre, akik legalább némi udvariasságot megérdemelnének attól, aki fogadja őket. – Nem orvosi tanácsért jöttem. – A recepciós leplezni próbálta az érdeklődését. Vagy talán azt hitte, megint egy ütődött beteggel van dolga, akivel nem érdemes törődni. – Azért jöttem, mert a húgomat meggyilkolták, és doktor Nichols volt a pszichiátere. Egy percre sikerült fölkeltenem a figyelmét. Jól megnézte zsíros hajamat (a hajmosás hanyagolása az egyik legelső kompromisszum, amit a gyász kierőszakol), a smink hiányát és a táskákat a szemem alatt. Látta a gyász jegyeit, csak éppen az őrület jeleiként értelmezte azokat. Vajon veled is így történt, a félelem jelzéseit értelmezték elmezavarnak? A nő végül felelet nélkül elvette a lapot. Mialatt várakoztam, eszembe jutott a levelezésünk arról, amikor fontolgattam, hogy pszichiáterhez megyek. Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone Agykurkász?! Mi a csudának kell az neked, Bee? Ha beszélni akarsz valamiről, miért nem inkább hozzám fordulsz, vagy egy barátodhoz? puszi, T

Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: [email protected] Csak arra gondoltam, biztos érdekes lenne, talán még hasznos is, beszélni egy pszichiáterrel. Teljesen más, mint egy baráttal beszélgetni. Lol Bee UL: Már nem is hívják őket agyturkásznak. Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone De ha velem beszélsz, az ingyen van, a te érdekeidet tartanám szem előtt, és nem rúgnálak ki egy óra elteltével puszi, T Ui.: A személyiség kertészei, akik addig nyírnak, amíg bele nem illeszkedsz valamelyik tankönyvi kategóriájukba. Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: [email protected] Magasan képzett orvosok. A pszichiáter (a pszichológussal ellentétben) orvosi végzettséget szerez, és csak azután szakosodik. Ha bipoláris lennél, vagy skizofrén, vagy tébolyult, nem neveznéd őket fűnyírónak, ugye? Lol Bee Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone Mondasz valamit. Csakhogy te nem vagy egyik se. puszi, T Ui.: Kikiáltom hangosan, hátha nem hallottad meg onnan a magasból! Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: [email protected] Nem csak a súlyos mentális zavarokkal küzdőknek van szüksége pszichiátriai segítségre. Néha a láthatatlan sebet viselőknél is elkel a szakember segítsége. Lol Bee

Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone Bee, nagyon sajnálom. Elmondod majd? Sok puszi, T Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: tesshemmingiahotmail.co.uk Most mennem kell egy n. fontos tárgyalásra, majd beszélünk. Bee Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone Nekem meg pincérkednem kéne, nem veled e–mailezni Bettina gépéről, a 4– es asztal várja a sajtját, de addig nem tágítok, amíg nem válaszolsz. puszi, T Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone A négyes sajt nélkül maradt. Lécci, ne szívass! Látod, tiszta amerikaiu1 írok, csak hogy lásd, milyen kétségbe esetten várom, hogy megbocsáss... puszi és ölelés, T Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone Lejárt a műszakom, Bee–baba, és még mindig itt ülök Bettina gépénél, úgyhogy írj, amint megkapod a levelemet, jó? Légyszi! millió puszi, T Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: [email protected] Nem direkt várattalak, csak elhúzódott a megbeszélés. Ne láss bele semmi különöset ebbe az agyturkász–dologba. New Yorkban mindenki pszichiáterhez jár... Londonban már elmúlt éjfél, úgyhogy nyomás haza aludni! Lol Bee Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone

Ha nem akarod, nem kell elmondani. Ha nem tévedek, a láthatatlan sebed Leóval lehet kapcsolatos. Vagy apuval? Lol puszi, T A recepciós fölpillantott rám az asztalától. – Ön következik, fáradjon be a doktor úrhoz. Befelé menet fölidéztem az e–maileket követő aznap esti telefonbeszélgetést. (New York–i idő szerint esti. Nálad hajnali kettő volt.) Ekkor sem árultam el, miért akarok pszichiáterhez menni, te viszont elmagyaráztad, szerinted miért nem lenne értelme. – Az elménk az, akik vagyunk; azzal érzünk, gondolkodunk és hiszünk. Ott lakik a szeretet, a gyűlölet, a hit és a szenvedély. – Kezdett zavarba ejteni a nyíltságod, de te csak folytattad. – Miből gondolja valaki, hogy képes mások elméjét kezelni, hacsak nem egy személyben teológus, filozófus és költő is? Kinyitottam a rendelő ajtaját, és beléptem. Amikor a kórházi rendelőjében találkoztál dr. Nicholsszal, nyilván fehér köpenyt viselt, a magánrendelőjében azonban kopott kordbársony nadrág meg egy régi gyapjúpulóver volt rajta, és feltűnően slamposan festett az elegáns, antik csíkos tapéta háttere előtt. Úgy saccoltam, a harmincas évei végén járhat; mit gondolsz, nagyjából eltaláltam? Fölállt, és úgy láttam, részvét telepszik fáradt arcára. – Fogadja őszinte részvétemet, Miss Hemming. Puffanást hallottam az íróasztala mögül, és egy matuzsálemi korú labradort pillantottam meg: álmában nyulakat hajkurászott, és a farkát csóválva a szőnyeget csapkodta. Ráébredtem, hogy a rendelőnek enyhe kutyaszaga van, ami sokkal inkább ínyemre volt, mint a váró liliomillata. Elképzeltem, ahogy a recepciós légfrissítővel a kezében besiet két beteg között. A pszichiáter egy székre mutatott a magáé mellett. – Kérem, foglaljon helyet. Ahogy leültem, észrevettem egy tolószékes kislányról készült, feltűnő helyre kitett fényképet, és rokonszenvet éreztem dr. Nichols iránt a feltétel nélküli büszkeségéért. – Miben lehetek a segítségére? – kérdezte. – Elárulta önnek Tess, kitől félt? – A kérdésem láthatóan váratlanul érte, és csak fejrázással felelt. – De azt elmondta, hogy fenyegető hívásokat kap? – firtattam.

– Nyugtalanító hívásokat, igen. – Említette, ki volt a telefonáló? Vagy hogy mit mondott neki? – Nem. Nem szívesen beszélt erről, én pedig nem tartottam célravezetőnek, hogy erőltessem. Akkor úgy gondoltam, alighanem promóciós hívásról vagy téves kapcsolásról lehet szó, és csak a depressziós állapota miatt képzelte azt a húga, hogy valaki zaklatja. – Ezt neki is elmondta? – Fölvetettem, hogy erről lehet szó, igen. – És erre sírva fakadt? Dr. Nichols meglepődött, honnan tudom. De hát egész életedben ismertelek. Már négyéves korodban sem fakadtál sírva sosem, ha lehorzsoltad a térdedet vagy orra estél, ám ha valaki nem hitt neked, holott az igazat mondtad, a felháborodás könnyeivel szemben tehetetlen voltál. – Azt mondta, akkor úgy gondolta, promóciós hívás vagy téves kapcsolás lehetett... – Igen. Csak később döbbentem rá, hogy Tess nem depressziós, ahogy eleinte hittem, hanem gyermekágyi pszichózisban, ismertebb nevén szülés utáni elmezavarban szenved. Bólintottam. Alapos kutatómunkával készültem. Tudtam, hogy a gyermekágyi pszichózis a szülés utáni hat hétre korlátozódik. – Mindenesetre miután világossá vált – folytatta dr. Nichols –, hogy Tess esetében gyermekágyi pszichózis áll fönn, felismertem, hogy a nyugtalanító telefonhívás minden bizonnyal auditív hallucináció lehetett, vagyis hangokat, ez esetben telefoncsörgést hallott. – A diagnózist azután változtatta meg, hogy Tesst holtan találták, igaz? – A kérdés futó érzelmi reagálást váltott ki a törődött arcon, amely egy pillanatra megkeményedett. A doktor csak rövid szünet után válaszolt. – Úgy van. Azt hiszem, hasznos lenne, ha röviden összefoglalnám, mi is az a gyermekágyi pszichózis. A tünetek között előfordulhat paranoia, illúzió és hallucináció. A következménye pedig sajnálatos módon igen erős öngyilkossági hajlam. Ezt már mind tudtam a kutatásaimból. – Szeretném tisztázni, jól értem–e – szólaltam meg. – Ön Tess halála után változtatta a diagnózisát depresszióról pszichózisra. És csak ekkor lett a telefonhívásokból hallucináció? – Igen, mivel a hallucináció a pszichózis tünete. – Tessnek nem volt pszichózisa. Se gyermekágyi, se szülés utáni, se semmilyen. – Megpróbált közbeszólni, de nem engedtem, újabb kérdéssel folytattam: – Hány alkalommal találkozott a húgommal?

– A pszichiátria nem az egyes személyek beható ismeretén alapszik, mint egy közeli barátság vagy családi kötelék, és sürgős esetekben nem hasonlít a hosszú távú kezelőorvosbeteg viszonyra sem. Ha egy páciensnek mentális betegsége van, a pszichiáternek az a dolga, hogy felismerjen bizonyos tüneteket, melyeket az illető produkál. Egyszerre beugrott a kép, ahogy ezt a beszédet tükör előtt gyakorolja. Megismételtem a kérdést. – Hány alkalommal találkoztak? Elfordította a tekintetét. – Csak egyszer. Rutineljárásban hozzám irányították, a gyermeke halála miatt, de szülés után szinte azonnal az elbocsátását kérte a kórházból, ezért nem volt alkalmam meglátogatni a szülőszobán. Elsőbbségi bejáró időpontot kapott két nappal későbbre. – Tb–s betegnek számított? – Igen. – Az ön tb–s várólistája négy hónapra előre tele van. Ezért fizettem a mostani találkozóért. – Tess rendkívüli eset volt. Minden esetleges gyermekágyi depressziós és pszichózisos esetet azonnal intézünk. – Intéznek? – Elnézést. Úgy értettem, azonnal előrevesszük őket. – Hány perces egy tb–s vizsgálat? – Igyekszem minél több időt szánni a betegeimre, de... – Négy hónapos várólista mellett hatalmas nyomás nehezedhet önre, hogy hamar letudja őket. – Mindegyik betegre a lehető legtöbb időt szánom. – De ez nem elég, ugye? Hallgatott egy pillanatig. – Nem, nem elég – felelte végül. – A gyermekágyi pszichózis akut pszichiátriai vészhelyzetnek számít, igaz? Láttam, hogy összerezzen, megdöbbenti, hogy ezt is tudom, de hát tényleg alaposan utánanéztem a témának. – Igaz. – És kórházi ellátást igényel? A testbeszéde mereven szabályozott volt: karját eltökélten a teste mellett tartotta, kordbársonyba bújtatott lába pedig kissé kifelé fordult, de tudtam, hogy legszívesebben összefonná a karját a mellkasán, és az egyik lábát átvetné a másikon, hogy testileg is kifejezze mentális védekezését. – Számos pszichiáter hozzám hasonlóan pszichózis helyett a depresszió jeleként értelmezte volna Tess tüneteit. – Szórakozottan lenyúlt, és

megsimogatta a kutyája selymes fülét, mintha ebből akarna erőt meríteni, aztán folytatta: – A pszichiátriában a diagnosztika sokkal bonyolultabb feladat, mint az orvostudomány többi ágában. Nem áll rendelkezésünkre röntgenfelvétel vagy vérvizsgálat, ami kapaszkodót nyújthatna. És nem volt hozzáférésem a húga kórtörténetéhez, így nem tudhattam, előfordult–e a családban mentális betegség. – Megmondhatom, nem fordult elő. Mikor járt önnél Tess? – Január huszonharmadikán. Reggel kilenckor. Nem nézett sem a naptárjába, sem a számítógépbe. Felkészült erre a találkozóra, még szép, hogy felkészült. Fogadni mernék, hogy egész délelőtt az orvosi–jogi tanácsadó csoporttal beszélt telefonon. Őszinte érzelmeket láttam az arcán, és eltűnődtem, vajon önmagát félti–e, vagy valóban téged sajnál. – Tehát a halála napján találkoztak? – kérdeztem. – Igen. – És ön Tess halála reggelén úgy ítélte meg, hogy depresszióban szenved, nem pszichózisban? Nem tudta tovább kendőzni a védekezést: az egyik lábát átvetette a másikon, és magába zárkózott. – Akkor nem láttam rajta pszichózisra utaló jeleket. A magatartásából nem következett, hogy ártani fog magának. Semmi sem mutatott arra, hogy véget akar vetni az életének. Szerettem volna ráordítani: persze hogy nem mutatott erre semmi, hiszen nem is vetettél véget az életednek – erővel vették el tőled. Amikor megszólaltam, a hangom távolról, a fejemben hallatszó kiabáláshoz képest erőtlenül csengett. – Ezek szerint a halála ténye írta át az ön diagnózisát? Nem válaszolt. Elhanyagolt külseje meg a kordnadrágja egyszerre elveszítette szeretetreméltóságát, és már inkább reménytelenül hanyagnak tetszett. – Ön nem abban tévedett, hogy depressziót állapított meg Tessnél, holott pszichózisa volt. – Közbe akart szólni, de nem hagytam. – Ott követte el a hibát, hogy meg sem fordult a fejében, hogy Tess igazat is mondhat. – Újból megpróbált a szavamba vágni. Vajon a te mondandódba is minduntalan belekotyogott, amikor megpróbáltad elmondani, mi történt? Azt hittem, a pszichiátereknek az a dolga, hogy odafigyeljenek az emberre, meghallgassák. Persze egy elsőbbségi tb–s betegnél, akit nyilván cipőkanállal szorítottak be két másik közé, nem sok idő marad az odafigyelésre. – Fontolóra vette egyáltalán, hogy a fenyegető telefonok esetleg valóságosak voltak, éppen annyira, mint az a férfi, aki követte Tesst a parkba és meggyilkolta? – A húgát nem gyilkolták meg.

Furcsálltam a hajthatatlanságát, végtére is a gyilkosság fölmentette volna a téves diagnózis vádja alól. Némi hallgatás után erőlködve folytatta, mintha minden egyes szó fizikai fájdalmat okozna neki. – Tess auditív hallucinációiról már beszámoltam önnek. A jelentésükről vitatkozhatunk, ám a hangokon kívül vizuális hallucinációk is gyötörték. Én akkor ezeket élénk rémálomnak véltem, amely depressziós betegeknél súlyos veszteség után igen gyakori – magyarázta. – De azóta újraolvastam a jegyzeteimet, és utólag egyértelműen megállapítható, hogy vizuális hallucinációkról volt szó, amelyeket rosszul értelmeztem. – Az arcán az imént átsuhant aggodalom most minden vonásában megmutatkozott. – A vizuális hallucináció pedig nyilvánvaló jele az akut pszichózisnak. – Mik voltak ezek a „hallucinációk”? – Sajnálom, de ez már az orvosi titoktartás körébe tartozik. Furcsálltam, hogy hirtelen eszébe jutott az orvosi titoktartás, holott egészen eddig a legkevésbé sem zavartatta magát. Elgondolkodtam, vajon van–e rá konkrét oka, vagy ez is csak a tehetetlenségének egy újabb megnyilvánulása. – Megkértem, hogy fesse le, amit látott – mondta néhány pillanat múlva jóindulatú arccal. – Úgy gondoltam, jót tenne neki. Talán megtalálja nála a képeket. Belépett az asszisztense. Az időm lejárt, de nem mozdultam. – El kell mennie a rendőrségre – jelentettem ki –, hogy közölje velük, kétely merült fel a gyermekágyi pszichózis diagnózisa kapcsán. – Én nem kételkedem a diagnózisban. Mint mondtam, a jelek mind ott voltak, csak átsiklottam fölöttük. – Ön nem hibáztatható Tess haláláért, az viszont az ön hibája lesz, ha a gyilkosa büntetlenül megússza. A maga diagnózisa miatt nem is nyomoznak utána. – Beatrice... – Most először szólított a keresztnevemen. Kicsöngettek, a tanításnak vége, eljött a közvetlenség ideje. Ülve maradtam, ő azonban fölállt. – Sajnálom, de többet nem segíthetek. A szakmai ítéletemen nem változtatok az ön kedvéért, csak hogy beilleszthesse a légvárba, amit a húga halála köré épített. Tévedtem, valóban hatalmas hibát követtem el. És ezzel most már együtt kell élnem. Bűntudata előbb csak szivárgott a szavai között, vékony erecskének indult, de hamarosan már gáttalanul hömpölygött. Megkönnyebbülni látszott, hogy végre kiadhatja magából. – A kegyetlen igazság az, hogy egy fiatal nő gyermekágyi pszichózisa diagnosztizálatlan maradt, nekem pedig szembe kell néznem azzal, hogy részben felelős vagyok a haláláért.

Groteszknek találtam, hogy a tisztességet nehezebb jó belátásra bírni önző és elítélendő ellentéténél. Az erkölcsi piedesztál túlságosan biztos talapzat, bármily kényelmetlen is. * Az iroda nyitott ablakán túl tavaszi zápor zúg, melynek cseppjei a fák és a fű illatát magukba gyűjtve hullanak az aszfaltra. Még mielőtt kipillantanék, a levegő enyhe lehűléséből és az illatokból már tudom, hogy esik. Épp az imént számoltam be Mr. Wrightnak a találkozóról dr. Nicholsszal. – Azt gondoltam, meggyőződése, hogy végzetes hibát követett el, és őszintén bántja a mulasztása. – Kérte, hogy menjen el a rendőrségre? – kérdezi Mr. Wright. – Igen, de váltig állította, hogy Tessnek gyermekágyi pszichózisa volt. – Annak ellenére, hogy ez rossz fényt vethetett a szakmai felkészültségére? – Pontosan. Akkor én is furcsálltam. De a magatartását rosszul időzített erkölcsi tartásnak véltem: úgy érezhette, gyáva kibúvó lenne egyetérteni velem abban, hogy Tesst meggyilkolták. Azzal a benyomással távoztam, hogy doktor Nichols pszichiáternek csapnivaló, de legalább rendes ember. Ebédszünetet tartunk. Mr. Wrightnak ebédmegbeszélése van, én pedig egyedül indulok neki. Még mindig esik. Végül nem válaszoltam az e–mailedre, nem írtam meg, valójában miért akartam pszichiáterhez menni. Pedig elmentem. Hat héttel azután történt, hogy Tóddal eljegyeztük egymást. Arra számítottam, hogy a házasság perspektívájától majd elmúlik az állandó bizonytalanságérzetem. De az ujjamat ékesítő jegygyűrű nem jelentett olyan biztos hátteret, amilyet reméltem. Dr. Wonghoz fordultam tanácsért, ehhez a ritka intelligens és empatikus nőhöz, aki segített megértenem, hogy miután apu elhagyott minket, majd pár hónap múlva Leo meghalt, aligha meglepő, hogy úgy éreztem, magamra hagytak, és csupa bizonytalanság vagyok. Igazad volt ezzel a két sebbel kapcsolatban. De a döntő megrázkódtatást az okozta, hogy röviddel mindezek után anyu bentlakásos iskolába küldött. A terápia során beláttam, hogy ezzel nem eltaszított magától, hanem éppen védelmezni akart. Te sokkal kisebb voltál, így téged könnyen megóvhatott a fájdalmától, előlem azonban nehezen tudta volna elrejteni. Az élet fintora, hogy épp azért íratott bentlakásos iskolába, hogy biztosítsa számomra a szilárd érzelmi hátteret.

Dr. Wong segítségével tehát nemcsak magamat értettem meg jobban, hanem anyut is, így elhamarkodott, felületes neheztelésem helyét jól megérdemelt megértés vette át. A baj csak az volt, hogy a bizonytalanságom okának felderítése még nem hozta helyre az okozott kárt. Valami belül eltörött bennem: most ugyan már tudtam, hogy a javamat akarták – mint amikor portörlés közben lökik le a kényes vázát, nem szánt szándékkal –, de ez mit sem változtatott a helyzeten. Remélem, most már megérted, miért nem osztom a pszichiáterekről kialakított rossz véleményedet. Bár abban egyetértek, hogy a tudományos felkészültség mellett kifinomult érzékenység is szükségeltetik (dr. Wong összehasonlító irodalomelméletet tanult, mielőtt orvosi pályára lépett), és hogy egy jó pszichiáter a reneszánsz emberideál modern megtestesítője. Most, hogy ezt elmondom neked, eltűnődöm, vajon a pszichiáterem iránti hálám és tiszteletem befolyásolta–e a véleményemet dr. Nicholsról, amiatt véltem–e úgy, hogy alapjában véve rendes ember. Mr. Wright előtt érkezem vissza az irodába, aztán öt perc múlva ő is befut. Kissé feldúltnak látszik, talán nem ment jól a megbeszélése. Gyanítom, hogy rólad lehetett szó. Hatalmas port vert föl az ügyed – vezércikkek foglalkoznak vele, a parlamenti képviselők nyilvános vizsgálatot követelnek. Óriási felelősség terhelheti Mr. Wrightot, aki nemcsak hogy kiválóan leplezi a stresszt, de még arra is ügyel, hogy ne érzékeljem a rá nehezedő nyomást, amiért külön hálás vagyok neki. Elindítja a felvételt, és folytatjuk. – A doktor Nicholsszal folytatott beszélgetés után hamar megtalálta a festményeket? Nem szükséges magyarázat, mindketten tudjuk, milyen festményekről van szó. – Amint visszaértem Tess lakásába, rögtön hozzáláttam a kereséshez a hálószobában. Az ágyán kívül minden bútort kivitt a nappaliba, még a ruhásszekrényt is, pedig az borzasztóan nem illett oda. – Nem is tudom, miért avatom be ebbe. Talán azért, mert ha már egyszer áldozat lettél, szeretném, ha tudná, hogy olyan áldozat vagy, akinek megvoltak a maga szeszélyei, melyeknek egyike–másika bizony bosszantotta a nővéredet. – Lehetett ott vagy negyven–ötven kép a falnak támasztva – folytatom. – A legtöbb olajfestmény volt, de néhány vaskos fatábla és pár kollázs is akadt. Mind viszonylag nagy méretűek voltak, legalább harminc centi szélesek. Eltartott egy darabig, míg az összesét végignéztem, mert nagyon vigyáztam, nehogy kárt tegyek bennük. A festményeid lenyűgözően szépek. Mondtam már valaha? Vagy mindig csak azzal voltam elfoglalva, hogy miből fogsz megélni? Persze tudom, mi a

válasz. Folyton amiatt aggódtam, hogy senki nem vesz majd ilyen hatalmas, színpompás festményeket, amik elütnek a lakásuk színeitől, ugye? Csak azzal törődtem, hogy amilyen vastag rétegben áll rajtuk a festék, a végén még letörik egy darab, és tönkreteszi a vevő szőnyegét, pedig inkább azt kellett volna észrevennem, hogy valósággal tapinthatóvá tetted a színeket. – Legalább fél órába telt, mire rábukkantam a képekre, amikre doktor Nichols utalt. – Mr. Wright csak a négy „hallucinációs” festményedet látta, a korábbiakat nem ismeri. Azt hiszem, engem a különbség rázott meg leginkább. –A többi munkája mind olyan... – A fenébe, miért is ne? – Életteli. Gyönyörű. Csupa vászonra vetett élet–, szín– és fényrobbanás. Ezt a négy képet azonban a nihilizmus színeivel festetted, a Pantone– színskála PMS 4625–től PMS 4715–ig terjedő árnyalataival: a feketék és barnák spektruma, a képek témája pedig meghőkölésre készteti a szemlélőt. Mr. Wrightnak nem kell magyaráznom, látom, hogy ott vannak előtte a dossziéban a festményekről készült fényképek. Még kicsinyítve és fejjel lefelé is felzaklat a látványuk, ezért elkapom róluk a tekintetemet. – A halom végében találtam rájuk, összekenték egymás hátulját festékkel. Arra gondoltam, biztos sietve dugta oda őket, még mielőtt rendesen megszáradtak volna. – El kellett rejtened a nő sikolyra nyíló hasíték–száját, hogy aludni tudj? Vagy az árnyak közt megbújó, sötéten fenyegető maszkos férfi hatott rád olyan rémisztően, ahogy énrám is? – Todd azt mondta, a festmények is a pszichózisát igazolják. – Ki az a Todd? – A volt vőlegényem. Ekkor megjelenik Mrs. Epekedő Titkárnő, egy szendvicset hoz Mr. Wrightnak; úgy tűnik, az ebédmegbeszélés nem ebédeléssel telt, és ez nem kerülte el a gondos titkárnő figyelmét. Rám épp csak egy pillantást vet, ahogy odanyújtja az ásványvizet. Mr. Wright nyílt, megnyerő mosollyal néz rá. – Köszönöm, Stephanie. – Az arca elmosódik a szemem előtt. Az iroda képe homályba vész. Mr. Wright hangja aggodalmasan csendül. – Jól érzi magát? – Igen. Ám a helyiség sötétbe borul. Mindent hallok, de semmit sem látok. Tegnap is ez történt, amikor anyuval ebédeltem, és akkor a borra fogtam, most azonban nincs ürügy a láthatáron. Tudom, hogy ha megnyugszom, a sötétség eloszlik. Úgyhogy tovább beszélek, erőt veszek az emlékeimen – és a sötétben élénken látom komor tónusú festményeidet. *

Todd sírva talált otthon, könnyeim a képekre hullottak, és tintafeketén, sárbarnán csordultak végig a vásznakon. – Ezeket nem Tess festette – mondta, és átkarolt. Pillanatnyi reménység ébredt bennem: valaki más hozta ide a képeket, valaki másnak az érzelmeit ábrázolják. – Nem volt önmaga – folytatta Todd. – Nem a húgod volt, akit jól ismertél. Az őrület képes erre, képes elvenni az ember személyiségét. – Haragudtam rá, amiért azt hiszi, jártas az elmebetegségek terén; hogy az a néhány alkalom a pszichiáternél tizenhárom éves korában, a szülei válása idején a téma szakértőjévé tette. Visszafordultam a képekhez. Miért festetted ezeket, Tess? Üzenetnek szántad? És miért dugtad el őket? Toddnak nem tűnt föl, hogy a hallgatásomat fontos képzeletbeli beszélgetés tölti ki. – Valakinek ki kell mondania az igazságot, drágám. – Hirtelen valóságos tanyasi surmó lett belőle; mintha az, hogy eltökélten kitart a téves véleménye mellett, a férfiasságát igazolná, mintha a halálod következményeiből férfiegó– tréninget faraghatna. Most megérezte a dühömet. – Ne haragudj – mondta –, az őrület talán erős kifejezés. Akkor némán, de határozottan ellenkeztem ezzel. A „pszichózis” számomra sokkal ijesztőbben csengett, mint az „őrület”. Arra gondoltam, az ember nem lehet pszichotikusan szerelmes vagy a pszichózis határán. A pszichózisnak nincsenek romantikus, humoros fordulatai. És Lear királynak sem pszichózisa volt, amikor őrjöngése közepette megfejtette a világ igazságait. Úgy képzeltem, az őrületet könnyebb átérezni, úgy is, mint felfokozott, megsemmisítő érzelmi állapotot, akár tisztelni is lehet tekintélyes irodalmi háttere okán, a pszichózis ezzel szemben távoli és megfoghatatlan, amitől tartani és menekülni kell. Ma azonban már félek az őrülettől, s többé nem nyűgöz le az irodalmi származása. És tudom, hogy a korábbi hozzáállásom a külső szemlélőé volt, nem az áldozaté. „Irgalmas ég! ne hagyj megtébolyodnom”5 – mert az ép elme, a személyiség elvesztése reménytelen rettegést kelt, bármi álljon is a ráragasztott címkén. Valamilyen ürüggyel eljöttem a lakásból, Todd pedig csalódott arccal nézett utánam. Nyilván azt hitte, a festmények hatására „végre elfogadom a valóságot”. Használta ezt a kifejezést a közös barátainkkal folytatott aggodalmas telefonbeszélgetéseiben, amikor azt hitte, nem hallom. Még a főnökömnek is mondta. Úgy gondolta, a festményeidnek föl kellett volna nyitniuk a szememet. Hiszen ott volt az orrom előtt, négyszeresen is, a sikító nő 5

Shakespeare: Lear király, 1.5 (Vörösmarty Mihály fordítása)

és a szörnyférfi. Háborodott, rémisztő, pokoli képek. Hát kell ennél több? Most már csak elfogadom a tényt, hogy öngyilkos lettél, és továbblépek. Túltesszük magunkat a dolgon. Élhetjük tovább az életünket. Az agyoncsépelt életmód– tréning jelszavai valóra válhatnak. Odakint sötét volt, a levegő pedig fagyosan nyers. Február eleje nem a legjobb időszak az elszaladgálásra. Megint hiába nyúltam a zsebembe az elkallódott fél pár kesztyűmért. Ha kísérleti patkány volnék, nem lenne nagy sikerem a sémák és a velük járó büntetés kitanulásában. Belegondoltam, mi a rosszabb: elcsúszni a lépcsőn vagy csupasz kézzel kapaszkodni a fagyos vaskorlátba. A fogódzkodás mellett döntöttem, és sziszegve ragadtam meg a jéghideg vasat. Tudtam, hogy valójában nincs jogom Toddra haragudni, mert az ő helyében én is azt akarnám, hogy változzon visz–sza azzá az emberré, akit ismerni véltem – aki józan és kiegyensúlyozott, elismeri a szaktekintélyt, és nem kell miatta szégyenkezni. Te azonban, úgy hiszem, örülsz, hogy vitába szálltam a rendőrséggel, felnőtt férfiakra rontottam rá a családi házukban és a lakásukban, semmibe vettem a tekintélyt, és mindezt érted tettem. Ahogy akkor a fagyott latyaktól csúszós utcákon gyalogoltam, ráébredtem, hogy Todd valójában nem is ismer. És én sem ismerem őt. A kapcsolatunk csevegésre épült. Sohasem maradtunk ébren hajnalig, remélve, hogy az éj sötétjében, a testi párbeszédben lelki kapcsolatra lelünk. Nem néztünk hosszan egymás szemébe, mert ha a szem a lélek tükre, illetlenség és zavarba ejtő belepillantani. Afféle körgyűrűs kapcsolatot építettünk ki magunknak, amely megkerüli a nyers és bonyolult érzelmeket, így a legbenső énünk idegen maradt a másik számára. Amikor már teljesen átfáztam, visszafordultam a lakás felé. A lépcső tetejéhez érve beleütköztem valakibe a sötétben, és ijedten hőköltem hátra, aztán láttam, hogy csak Amias az. Azt hiszem, ő is ugyanúgy megijedt tőlem. – Amias? – Jaj, ne haragudjon. Megijesztettem? Várjon... – Elemlámpával megvilágította a lépcsőt, hogy lássam, hova lépek. Egy zsák virágföldet tartott a kezében. – Köszönöm. Hirtelen felötlött bennem, hogy az övé a lakás, amit elfoglaltam. – Ha megengedi, fizetnék önnek, amíg itt lakom. – Szó sem lehet róla. Különben is Tess már kifizette a jövő havi lakbért. – Nyilvánvalóan látta rajtam, hogy ezt nem hiszem el. – Arra kértem, hogy festményekkel fizessen, mint annak idején Picasso az éttermi számláit. És a februárit meg a márciusit már odaadta.

Azt hittem, azért barátkozol vele, mert ő is egyike a lelenceidnek, de kezdtem fölfedezni, hogy ritka varázsa van. Érezni lehetett benne valami sallangoktól és sovinizmustól mentes, előkelő férfiasságot, amiről fekete–fehér pillanatképek jutnak az ember eszébe, gőzmozdonnyal, puhakalappal és virágos ruhába öltözött nőkkel. – Attól tartok, nem valami kifogástalan hajlék – szabadkozott Amias. – Fölajánlottam Tessnek, hogy rendbe hozatom, de ragaszkodott hozzá, hogy így lakályosabb. Elszégyelltem magam, amiért fölháborított a konyhai felszerelés hiányossága, a fürdőszoba állapota és a huzatos ablak. A szemem lassan hozzászokott a sötéthez, így most már láttam, hogy épp a lépcső menti cserepeidbe ültetett, és a keze csupa föld. – Csütörtökönként mindig feljött hozzám – folytatta. – Néha csak egy pohár italra, máskor vacsorára. Pedig biztosan lett volna jobb dolga is. – Nagyon kedvelte önt. Már tudtam, hogy tényleg így volt. Világéletedben barátkoztál más generációk tagjaival is. Úgy képzeltem, időskorodban is így lesz majd. Hogy nyolcvanéves néni korodban fiatalokkal fogsz cseverészni. Amiast a legkevésbé sem zavarta, hogy hallgatok, előzékenyen megvárta, amíg úgy tűnt, a gondolatfonal végére értem, és csak akkor szólalt meg újra. – A rendőrség nemigen vett komolyan, amikor bejelentettem Tess eltűnését. Amíg a zaklató hívásokat meg nem említettem. Azok körül jó nagy hűhót csaptak. Visszafordult a virágokhoz, én meg igyekeztem viszonozni az udvariasságát, és időt hagyni neki a gondolat befejezésére, nem belekotyogni. – Mit mondott önnek a hívásokról? – kérdeztem végül. – Mindössze annyit, hogy gonosz hívásokkal zaklatja valaki. De csak azért árulta el, mert kihúzta a telefont, és aggódott, hátha keresni akarnám. Volt mobilja, de úgy tudom, elveszítette. – Gonosz? Ezt a szót használta? – Igen. Azt hiszem. Tudja, az öregkor nyavalyája, hogy az ember már az emlékezetére sem hagyatkozhat. De arra emlékszem, hogy sírt. Próbálta visszafojtani, de nem sikerült. – Egy pillanatra elhallgatott, hogy úrrá legyen az érzelmein. – Javasoltam, hogy menjen el a rendőrségre. – Tess pszichiátere azt mondta a rendőröknek, hogy ezek a hívások csak Tess fejében léteztek. – És neki is ezt mondta? – Igen.

– Szegény Tessie. – Senki sem szólított így, amióta apu elhagyott minket. – Szörnyű, amikor nem hisznek az embernek. – Az. Amias most szembefordult velem. – Én hallottam a telefoncsöngést. Mondtam a rendőröknek is, de persze arra nem esküdhettem meg, hogy valóban a zaklató telefonált. Viszont közvetlenül utána hozta föl Tess a pótkulcsát, hogy vigyázzak rá. Ez két nappal a halála előtt történt. – Az utcai lámpa gyenge, narancssárga fénye megvilágította gyötrődő arcát. – Rá kellett volna vennem, hogy menjen el a rendőrségre. – Nem a maga hibája. – Köszönöm, hogy ezt mondja. Maga kedves teremtés. Mint a húga. Eltűnődtem, szóljak–e a rendőrségnek a kulcsról, de hamar beláttam, hogy fölösleges lenne. Azt is csak az állítólagos paranoiád számlájára írnák. – Ez a pszichiáter úgy véli, Tess őrült volt. Ön szerint lehetséges? Mármint a baba után? – kérdeztem. – Nem. Rettentően felkavarta a dolog, és azt hiszem, nagyon félt. De nem volt őrült. – A rendőrség is a pszichiáterrel ért egyet. – De találkoztak–e Tessel valaha? Folytatta a virághagyma ültetését, pedig papírvékony bőrű, köszvénytől göcsörtös ujjú öreg keze biztosan majd megfagyott a hidegben. Arra gondoltam, talán így dolgozza föl a veszteséget: tetszhalott gumókat ültet, amik aztán tavasszal csodával határos módon kihajtanak és virágba szöknek majd. Eszembe jutott, hogy Leo halála után ti anyuval milyen sokat kertészkedtetek. Csak ekkor értettem meg az összefüggést. – Ez Alfréd király nárcisz – magyarázta Amias. – Tess kedvenc nárciszfajtája volt az élénksárga színe miatt. Tulajdonképpen ősszel van az ültetési ideje, de hat hét alatt kibújik a földből, úgyhogy lesz még ideje tavasszal virágozni. – Csakhogy annyit még én is tudok, hogy a fagyott földbe nem lehet ültetni. A gondolat, hogy Amias virágai nem fognak kinyílni, valamiért feldühített. Ha esetleg ezen töprengenél, igen, kezdetben még őrá is gyanakodtam. Mindenki gyanús volt. De amikor láttam, amint virágot ültet az emlékedre, minden megmaradt gyanú képtelenséggé sorvadt. Sajnálom, hogy egyáltalán fölmerült. Amias rám mosolygott. – Tess mesélte, hogy kutatóorvosok módosították a rizst a nárcisz egy génjével, és így A–vitaminban gazdag rizst állítottak elő. Képzelje csak el! Ezt nekem is mesélted.

– A nárcisz a benne lévő A–vitamintól sárga. Fantasztikus, ugye, Bee? – Igen, tényleg az. A dizájncsapatom első terveivel voltam elfoglalva, amiket egy olajszállító vállalat új arculatához készítettek, és mérgesen állapítottam meg, hogy ugyanazt a PMS 683–as színárnyalatot használták, ami a rivális cég lógójában szerepel. Te persze nem tudtad, hogy beszélgetés közben máson morfondírozom. – Ezrével vakultak meg gyerekek, mert nem jutottak A–vitaminhoz. Az új rizsnek köszönhetően mostantól ilyen nem fordul elő. Egy pillanatra megfeledkeztem a lógóról. – A gyerekek a nárcisz sárgájának köszönhetik a látásukat. Azt hiszem, arra csodálkoztál rá, hogy egy szín megmentheti az ember látását. Visszamosolyogtam Amiasre, és abban a pillanatban alighanem mindketten ugyanazt idéztük fel belőled: a lelkesedésedet az élet, a megannyi benne rejlő lehetőség és a hétköznapok csodái iránt. * A látásom visszatér, a sötétség helyét lassan átveszi a fény. Örülök az elromlott neonlámpának, amit nem lehet lekapcsolni, meg a tavaszi napsütésnek, ami valósággal árad be a hatalmas ablakon. Mr. Wright aggodalmas arcára pillantok. – Nagyon elsápadt – szólal meg. – Semmiség, jól vagyok. – Most sajnos be kell fejeznünk. Megbeszélésem lesz. Talán tényleg megbeszélésre megy, de valószínűbb, hogy csak tapintatból mondja. Mr. Wright tud a betegségemről, és gyanítom, hogy az ő utasítására hoz nekem a titkárnője időnként ásványvizet, illetve amiatt vet most véget korán a mai találkozónak. Van benne annyi érzékenység, hogy tudja, nem szívesen beszélek a testi problémáimról, legalábbis egyelőre, amíg nem muszáj. Egy ideje már nyilván sejted, hogy nem vagyok jól, igaz? És furdalta az oldaladat, miért nem beszélek róla. Biztos nevetségesnek találtad, amikor tegnap azt állítottam, hogy ebédidőben egy pohár bortól leblokkol az agyam. Nem akartalak becsapni, csak nem tudtam elfogadni, hogy ennyire esendő a testem. Mert erősnek kell maradnom, hogy a vallomás végére érjek. Muszáj végigcsinálnom.

Persze tudni akarod, mitől betegedtem meg, és el is fogom mondani, igen, amikor odaérünk a történetben – arra a pontra, ahonnan én is részese leszek a történetednek. Addig viszont igyekszem nem gondolni a kór eredetére, mert amilyen gyáva kutyák a gondolataim, behúzzák a farkukat és eliszkolnak előle. Harsogó zene szakítja félbe egyoldalú beszélgetésemet. A lakásunk elé értem, és a függöny nélküli ablakon át látom, ahogy Kasia A hetvenes évek slágerei című CD–jére táncol. Észrevesz, és a következő pillanatban megjelenik az ajtóban. Karon ragad, és meg sem várva, hogy levegyem a kabátomat, próbál engem is megtáncoltatni. Igazából folyton ezt csinálja, mert a „táncolás nagyon jó testnek'. De ma képtelen vagyok táncolni, ezért kibúvót találok, leülök a kanapéra, és csak nézem őt. Sugárzó, izzadt arccal kacagja, hogy a baba mennyire élvezi, és olyan ártatlan boldogsággal táncol, mintha nem is sejtené, milyen nehézségek várnak rá, a lengyel, munkanélküli, egyedülálló anyára. Fölöttünk Amias ritmusra dobog a plafonunkon. Az első ilyen alkalommal azt hittem, arra kér, hogy halkítsuk le a zenét, de kiderült, hogy élvezi. Azt mondja, roppant csöndes volt a ház, mielőtt Kasia beköltözött. Végül sikerül rábeszélnem a kifulladt lányt, hogy hagyja abba a táncot, és egyen velem valamit. Mialatt tévét néz, adok Pudingnak egy tálka tejet, aztán locsolókannával a kezemben kimegyek a hátsó kertbe, de félig nyitva hagyom az ajtót, hogy lássak. Már sötétedik, és le is hűlt a levegő, a tavaszi napsütés még nem elég erős, hogy sokáig melegen tartsa. A kerítés fölött látom, hogy a szomszédaid ugyanezt a kis területet három kuka tárolására használják. Az elszáradt tövek locsolása közben újfent eltöprengek, mire is jó ez az egész. A kukatárolós szomszédaid biztos nevetségesnek tartanak. Én is nevetségesnek tartom magam. Ám egyszer csak, mintha egy bűvész keze varázsolta volna oda őket, apró zöld hajtásokra leszek figyelmes a halott ágak közt. Döbbent izgalom kerít hatalmába. Kitárom a konyhaajtót, és a fény bevilágítja a szűk kis kertet. Valamennyi halottnak vélt növényből egyforma élénkzöld hajtások fakadtak. Kicsit távolabb a szürke földön maroknyi sötétpiros levél: egy pünkösdirózsa, amely idén nyáron újból kibontja majd buja szépségű virágait. Végre valahára átérzem anyuval a kertészkedés iránt táplált szenvedélyeteket. Évszakhoz kötött csoda. Megannyi új élet, egészség, növekedés és megújulás. Nem véletlen, hogy a politikusok meg az egyházak előszeretettel sajátítják ki a rügyeket meg a tavasz egyéb jegyeit. Ma este én is a saját céljaimra fordítom a sarjadó életet, és átadom magam a reménynek, hogy a halál talán mégsem végleges; hogy valahol, mint Leo kedvenc Narnia– könyveiben, létezik egy mennyország, ahol Jadis, a fehér boszorkány

elpusztult, a kővé dermedt élőlényekbe pedig új életet lehelnek. Ma este ez nem is hangzik olyan lehetetlenül.

9 Péntek Bár késésben vagyok, lassan bandukolok az ügyészség felé. Három olyan momentuma van ennek a történetnek, amit különösen nehéz elmondanom. Az elsőn már túlestem, az a holttested megtalálása volt, most pedig a második következik. Csekélységnek hangzik, egy számla, ennyi az egész, de végzetes pusztítás maradt a nyomában. Időhúzás közben hallom magamban anyu hangját, ahogy sürget, hogy mindjárt kilenc óra, el fogunk késni, gyere már, Beatrice! Te meg elszáguldasz mellettünk a bicikliden, az iskolatáskád a kormányon lóg, a szemed jókedvűen csillog, a járókelők pedig mosolyogva néznek utánad, és magukba szívják a nyomodban felkavarodott friss levegőt. Nem érünk rá örökké, Beatrice. Te azonban tudtad, hogy az idő a miénk, és minden pillanatát meg kell ragadni. Mr. Wright irodájához érek, aki nem teszi szóvá a késést, csak átnyújt egy papírpoharas kávét, amit alighanem a lift melletti automatából vett. Meghat a figyelmessége, és belegondolok, hogy vonakodásom a történet folytatásától egy egész picit annak is betudható, hogy nem akarok rossz színben feltűnni előtte. * Toddal a műanyag asztalodnál ültünk a felhalmozódott leveleid mellett. Furcsán megnyugtatóan hatott rám a hivatalos ügyeid szortírozása. Mindig is szerettem listákat írni, a postád pedig a könnyen kipipálható feladatok sorára emlékeztetett. A feltűnően piros figyelmeztetésekkel kezdtük, majd haladtunk tovább a kevésbé sürgős számlák felé. Todd is jól kiismeri magát a bürokrácia világában, akárcsak én, így vállvetve dolgoztunk, és először éreztem a kettőnk közötti köteléket, mióta Londonba érkezett. Fölelevenedett a tudat, hogy összetartozunk, hogy összekötnek minket az apró, hétköznapi dolgok. A kapcsolatunk banális volt, alapjául praktikus körülmények szolgáltak, nem a szenvedély, de én értékeltem az összetartozás megnyilvánulásait. Todd épp indult föl Amiashez, hogy megbeszélje vele a „lakásbérleti szerződés” részleteit, pedig mondtam neki, hogy ilyesmi aligha létezik. Ésszerűen rámutatott, hogy ha nem kérdezzük meg, sosem derül ki.

Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig fölbontottam a következő számlát. Nem voltam ilyen nyugodt azóta, hogy rádöbbentem, meghaltál. Már–már elképzeltem, hogy munka közben kávét kortyolgatok és bekapcsolom a rádiót. Megvillant előttem a rendes kerékvágásba visszatért élet lehetősége, és egy rövid pillanatig el tudtam képzelni a fájdalom nélküli jövőt. * – Elővettem a hitelkártyámat, hogy befizessem Tess telefonszámláját. Mióta elvesztette a mobilját, én fizettem a vezetékes telefonja havi díját. Ezt kapta tőlem a születésnapjára, bár tiltakozott, hogy túlságosan nagyvonalú vagyok, de én is nyertem az egyezséggel. Azt feleltem, biztosan akarom tudni, hogy föl tudsz hívni, és annyit beszélhetsz velem, amennyit csak akarsz, anélkül hogy a számla miatt kellene aggódnod. Elhallgattam azonban a másik okot: hogy én sem akartam aggódni, hátha egyszer nem tudlak majd elérni, mert kikapcsolták a telefonodat. – Az utolsó havi számla összege magasabb volt a korábbiaknál. Részletes híváslistát is csatoltak hozzá, úgy döntöttem hát, végignézem. – A szavaim lassulnak, húzom az időt. – Láttam, hogy január huszonegyedikén keresett a mobilomon. Délután egykor hívott, ami New Yorkban reggel nyolc óra, tehát nyilván a metrón voltam, útban a munkahelyemre. Furcsa, hogy egyáltalán néhány másodpercig volt térerő. –Muszáj egyhuzamban elmondanom, hogy túl legyek rajta, mert nem lesz erőm még egyszer belekezdeni. – Aznap szülte meg Xaviert. Biztos akkor hívott, amikor már tudta, hogy megindul a szülés. – Pillanatnyi szünetet tartok, kerülöm Mr. Wright tekintetét. Aztán folytatom: – Legközelebb este kilenckor telefonált, New York–i idő szerint délután négykor. – Vagyis nyolc órával később. Mit gondol, mi lehetett a hosszú kihagyás oka? – Nem volt mobilja, tehát miután elindult otthonról és bement a kórházba, nemigen adódhatott lehetősége telefonálni. Meg hát nem is volt sürgős a dolog, úgy értem, semmiképp nem értem volna oda, hogy vele legyek a baba születésekor. A hangom annyira elhalkul, hogy Mr. Wright kénytelen előrehajolni, hogy hallja, mit mondok. – Valószínűleg akkor hívott újra, amikor hazaért a kórházból. El akarta mondani, mi történt Xavierrel. A hívás tizenkét perc húsz másodpercig tartott. – Miről beszéltek? – kérdezi Mr. Wright.

A szám hirtelen taplószáraz lesz. Nincs elég nyálam, hogy beszélni tudjak. Kortyolok egyet a kávéból, de a szárazság megmarad. – Nem beszéltünk. * – Nyilván nem voltál az irodában, szívem – vélekedik Todd. – Talán bent ragadtál egy megbeszélésen. – Hitetlenkedve tért vissza Amiastől, akitől megtudta, hogy festményekben fizetted a lakbért – és zokogva fogadtam. – De igen, ott voltam. A vártnál hosszabbra nyúlt egyeztetésről érkeztem vissza a designrészlegről. Halványan még emlékeztem is: Trish ekkor szólt, hogy tartod a vonalat, és hogy a főnököm beszélni akar velem. Kértem, hogy mondja meg neked, majd visszahívlak. Úgy emlékszem, emlékeztetőül írtam is magamnak egy cetlit, amit kifelé menet a számítógépemre ragasztottam. Talán ezért ment ki a fejemből, mert leírtam, és már nem kellett észben tartanom. De nincs mentségem. Erre nincs mentség. – Nem fogadtam a hívását, és elfelejtettem visszahívni. – Szégyenemben a hangom cincogássá satnyult. – A baba három héttel korábban született. Ezt nem tudhattad előre. Pedig tudnom kellett volna. – És épp aznap közölték, hogy előléptetnek – folytatta Todd. – Természetes, hogy máshol járt az eszed. – Ezt már–már vidáman mondta. Elvégre ő talált nekem mentséget. – Hogy felejthettem el? – Nem mondta, hogy fontos. Még üzenetet sem hagyott. Azzal, hogy engem fölmentett, terád rótta a felelősséget. – Nem kellett mondania, hogy fontos. És mégis mit üzenhetett volna a titkárnőmmel? Hogy meghalt a kisfia? Haragosan válaszoltam neki, próbáltam áthárítani rá a bűntudat egy részét. Pedig egyedül engem illet, senkivel nem oszthatom meg. * – Ezután pedig elutaztak Maine–be? – kérdezi Mr. Wright. – Igen. Spontán döntés volt, csak néhány napra mentünk. Tess szülése három héttel későbbre volt kiírva. – Megvetem magam ezért a szánalmas becsületmentő próbálkozásért. – A telefonszámlából kiderült, hogy a halála

előtti napon és a halála napján reggel összesen tizenötször hívott az irodámban meg az otthoni számomon. Néztem a számoszlopot, ahol mindegyik szám az enyém volt, és mindegyik arról árulkodott, hogy magadra hagytalak, egyre csak vádoltak. – Az otthoni számon alig néhány másodpercig tartottak a hívások. Csak amíg bekapcsolt az üzenetrögzítő. Föl kellett volna mondanom rá egy üzenetet, hogy elutaztunk, de nem tettem, nem mintha megfeledkeztünk volna róla a nagy rohanásban, hanem mert úgy döntöttünk, a lakás miatt kockázatos lenne. „Nem kell közhírré tenni, hogy elutaztun”. Már nem emlékszem, melyikünk szájából hangzott el a mondat. Arra jutottam, biztos úgy gondoltad, hamarosan hazaérek, ezért nem hagytál üzenetet. De lehet, hogy egyszerűen csak nem tudtad elmondani a borzasztó hírt anélkül, hogy hallottad volna előbb a hangomat. – Isten tudja, hányszor próbált a mobilon hívni. De a telefonomat kikapcsoltam, mert a szállásunkon nem volt térerő. – És maga próbálta hívni őt? Ezt a kérdést valószínűleg csak kedvességből teszi fel. – Igen. De a házban nem volt telefon, sem térerő a környéken, így csak akkor tudtam hívni, amikor bementünk a közeli városkába vacsorázni. Többször is próbálkoztam, de a vonal mindig foglalt volt. Arra gondoltam, biztos a barátaival beszél, vagy kihúzta a telefont, hogy a festésre tudjon koncentrálni. De tudom, hogy nincs mentség. Fogadnom kellett volna a hívásodat. És ha már nem tettem, legalább telefonálnom kellett volna, amint lehet, és addig próbálkozni, amíg el nem érlek. És ha nem értelek volna el, oda kellett volna küldenem valakit, hogy nézze meg, mi van veled, aztán fölszállni az első Londonba induló gépre. A szám annyira kiszáradt, hogy nem bírok megszólalni. Mr. Wright föláll. – Hozok egy pohár vizet. Amikor az ajtó becsukódik mögötte, fölállok, és járkálni kezdek a helyiségben, mintha így megszabadulhatnék a bűntudattól. De egyre csak követ, mint egy rút árnyék, amelyet én vetek. Mielőtt mindez történt, nyugodtan éldegéltem abban a hiszemben, hogy figyelmes, gondos ember vagyok, aki odafigyel másokra. Pedánsan számon tartottam a születésnapokat (minden évben előre bejegyeztem őket a naptáramba), és késlekedés nélkül küldtem a köszönőleveleket (amelyek gyárilag megírva várakoztak az íróasztalom alsó fiókjában). De a telefonszámom a számládon szembesített azzal, mennyire nem voltam

figyelmes. Lelkiismeretesen foglalkoztam az élet legapróbb részleteivel, a lényeges dolgokban azonban önzőn és megbocsáthatatlanul közömbösen viselkedtem. Hallom magamban a kérdésedet, mely választ követel: amikor Finborough hadnagy közölte, hogy a kisbabád már megszületett, miért nem jöttem rá rögtön, hogy próbáltál elérni, de nem sikerült? Miért azzal voltam elfoglalva, hogy nem fordultál hozzám, miért nem jöttem rá, hogy éppen én tettem lehetetlenné? A válasz az, hogy akkor még azt hittem, életben vagy. Nem tudtam, hogy meggyilkoltak, még azelőtt, hogy Londonba érkeztem. Később pedig, amikor a holttested már előkerült, képtelen voltam a logikus okfejtésre meg a dátumok egyeztetésére. Bele sem merek gondolni, mi lehet rólam a véleményed. (Nem tudok, vagy nem akarok?) Biztosan meglep, hogy nem bocsánatkéréssel kezdtem a levelemet, és nem magyarázkodással folytattam, hogy megértsd a mulasztásom okát. A helyzet az, hogy nem volt hozzá bátorságom, ezért halogattam, amíg csak lehetett, mert tudtam, hogy semmiféle magyarázattal nem szolgálhatok. Bármit megadnék azért, hogy még egy esélyt kaphassak, Tess. Csakhogy a mesekönyvünktől eltérően itt most nem lehet visszarepülni, jobbra a második csillagon túl, aztán be a nyitott ablakon, ahol az ágyadban talállak. Nem hajózhatok vissza a hetek és napok folyóján, hogy visszatérjek a szobámba, ahol a vacsorám melegen vár, és minden bűnöm meg van bocsátva. Itt nincs újrakezdés. Nincs újabb esély. Hozzám fordultál, de cserben hagytalak. Meghaltál. Ha fölvettem volna a telefont, most is élnél. Ez ennyire egyszerű. Bocsáss meg!

10 Mr. Wright visszajön az irodába, egy pohár vizet hoz nekem. Eszembe jut, hogy a felesége autóbalesetben halt meg. Lehet, hogy az ő hibájából, talán mert ittasan vezetett, vagy egy pillanatig nem figyelt oda – a bűntudat–árnyékomnak jól jönne némi társaság. De nem kérdezhetek rá. Inkább megiszom a vizet, ő pedig újból bekapcsolja a magnót. – Ezek szerint tudta, hogy Tess önhöz fordult segítségért? – Igen. – És hogy mindvégig önnek volt igaza? – Pontosan. A furdaló lelkiismeretnek volt egy jó oldala is. Tőlem kértél segítséget, tehát igenis közel álltunk egymáshoz, jól ismertelek, ezért teljes meggyőződéssel mondhattam, hogy nem ölted meg magad. Hogy megingott–e valaha a hitem? Egy kicsit. Amíg azt hittem, nem akartál szólni a gyermeked haláláról, amíg azt hittem, nem kellett a segítségem, amikor rettegtél. Akkor megkérdőjeleztem a kettőnk kötelékét, és nem tudtam, ismertelek–e valójában. Aztán magamban csöndesen fölvetettem a kérdést: vajon tényleg túl drága volt számodra az élet ahhoz, hogy eldobd magadtól? A hívásaid igazolták, hogy a válasz, habár fájdalmasan jutottam hozzá, egyértelműen igen. * Másnap olyan korán ébredtem, hogy még jóformán éjszaka volt. Átfutott a fejemen, hogy beveszek egy altatót, hogy a fájdalom mellett a bűntudattól is megszabaduljak, de aztán úgy döntöttem, ennyire nem lehetek gyáva. Kikeltem az ágyból, vigyázva, föl ne ébresszem Toddot, és kimentem a ház elé, azt remélve, hogy megszabadulhatok a gondolataimtól, vagy legalább valami eltereli őket. Az ajtót kitárva Amiast pillantottam meg, amint épp zacskót terített a virágcserepeidre egy elemlámpa fényénél. Meglátott az ajtóban. – Az éjjel ledőlt néhány – magyarázta. – Visszarakom őket, mielőtt nagyobb bajuk esne. Eszembe jutott, amikor nemrég nárciszhagymát ültetett a fagyott földbe. Szegény gumóknak kezdettől fogva nem volt esélyük. Nem szerettem volna

felzaklatni, ugyanakkor hiú reményt sem akartam ébreszteni benne a nejlonzacskóból rögtönzött üvegházat illetően, ezért inkább témát váltottam. – Nagyon csöndes minden ilyen korán reggel, ugye? – Csak várjon, míg beköszönt a tavasz, akkor aztán lesz zenebona. – Zavartan nézhettem, mert sietve magyarázta: – A hajnali füttykórus. Nem tudom, mi vonzza éppen ebbe az utcába a madarakat, de valamilyen rejtélyes okból mind ide járnak. – Sosem volt teljesen világos a számomra, mi is az a hajnali füttykórus. – A kedvére akarok tenni a társalgással, vagy a gondolataimat kerülöm? – A madarak énekléssel keresnek párt maguknak, és így jelölik ki a területüket – szolgált felvilágosítással Amias. –Nagy kár, ugye, hogy mi, emberek nem követjük a zenés módszerüket? – Tényleg kár. – Tudta, hogy a madárfüttyök szigorú rendben követik egymást? – kérdezte. – A feketerigó kezdi, őt követi a vörösbegy, aztán az ökörszem, a pinty, a poszáta, végül pedig a szőlőrigó. Régebben volt egy fülemülénk is. Mialatt a hajnali füttykórusról beszélt, magamban eldöntöttem, hogy meg fogom találni azt az embert, aki megölt. – És azt tudta, hogy egy fülemüle akár háromszáz szerelmes dalt is ismerhet? Egyszerre ez lett az egyedüli, égető célom, és nem volt idő lelkiismereti vívódásra. – Egy zenész lelassította a pacsirta énekét, és megállapította, hogy hasonlít Beethoven Ötödik szimfóniájához. Most még inkább tartoztam neked ezzel, mint azelőtt. Kötelességemnek éreztem, hogy valamiféle igazságot szolgáltassak neked. Mialatt Amias a hajnali füttykórus zenei varázsáról beszélt, elgondolkodtam, vajon tudja–e, mennyire megnyugtat vele, és arra jutottam, hogy valószínűleg tudja. Engedett gondolkodni, de nem hagyott egyedül, jóleső zenei aláfestést szolgáltatott zord érzelmeimhez. A sötétben füleltem, hallok–e madárfüttyöt, de nem lehetett hallani semmit. A néma sötétségben nehéz volt elképzelni a ragyogó tavaszi hajnalt, ami elhozza a madárcsicsergést. Amint az óramutató elérte a kilencet, már tárcsáztam is a rendőrség számát. – Finborough hadnagyot kérem. Beatrice Hemming keresi. Todd még félálomban, kábán és ingerülten pillantott föl. – Mit csinálsz, szívem? – Jár nekem egy példány a boncjelentésből. Vernon őrmester adott egy halom iratot, azok közt volt erről egy tájékoztató.

Mostanáig passzív voltam, túl könnyen elfogadtam minden információt. – Szívem, csak a mások idejét vesztegeted. Feltűnt, hogy nem úgy fogalmazott: „az időt vesztegeted” hanem hogy mások idejét vesztegetem, valakiét, akit nem is ismer. Todd is mindig kényesen ügyelt rá, hogy ne legyen mások terhére, akárcsak én – régebben. – A halála előtti napon óránként keresett telefonon az irodában, és ki tudja, hányszor hívott a mobilomon. Ugyanaznap megkérte Amiast, hogy vigyázzon a pótkulcsára, mert már félt a cserép alatt hagyni. – Talán csak végre megértette, milyen fontos a biztonság. – Nem. Amias elmondta, hogy közvetlenül azután ment föl hozzá, hogy valaki telefonon zaklatta. A halála napján délelőtt tízkor próbált hívni, nyilván akkor ért haza a pszichiátertől. Aztán fél kettőig félóránként telefonált, míg végül valószínűleg elindult a postára, és hogy találkozzon Simonnal a Hyde Parkban. – Szívem... – Azt mondta a pszichiáterének, hogy fél. Simon szerint pedig nem mert egyedül maradni, mert halálra volt rémülve, és azt is mondta neki, hogy valaki követte a parkba. – Lehet, hogy ezt mondta, de hát gyermekágyi pszichózisban szenvedett... Finborough hadnagy fölvette a telefont, és ezzel a vita félbeszakadt. Beszámoltam a szüntelen hívásokról az irodai meg az otthoni számomra. – Most biztos rémesen érzi magát. Talán még felelősnek is. – Meglepett, milyen kedves hangon beszél, bár nem tudom, miért, hiszen mindig kedves volt hozzám. – Ez aligha nyugtatja meg – folytatta –, de a pszichiátertől hallottak alapján attól tartok, mindenképp megtette volna, még akkor is, ha sikerül beszélniük telefonon. – Hogy megtette volna? – Véleményem szerint a telefonhívások segélykérések voltak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bárki segíthetett volna rajta. Még a legközelebbi családtagok sem. – Azért kért segítséget, mert valaki fenyegette. – Kétségtelen, hogy ő így érezte. Ám a rendelkezésünkre álló adatok fényében ezek a hívások nem másítják meg azt a következtetésünket, hogy Tess öngyilkosságot követett el. – Szeretném látni a boncjelentés másolatát. – Biztos benne, hogy ki akarja tenni magát ilyesminek? A lényeges dolgokról már tájékoztattam, és... – Jogomban áll elolvasni a jelentést. – Természetesen. Csak az aggaszt, hogy nagyon fel fogja kavarni.

– Azt majd én eldöntöm. Különben is, azok után, hogy láttam, amint a holttestedet hullazsákba csomagolva előhozzák egy elhagyott vécéből, a „felkavaró” már nem tartozott a legfélelmetesebb jelzők közé. Finborough hadnagy vonakodva beleegyezett, hogy küldet nekem egy másolatot az igazságügyi orvosi irodától. Amikor letettem a telefont, Todd tekintetével találtam szemben magam. – Mégis, pontosan mit akarsz ezzel elérni? – A szavai –a „pontosan” meg az „ezzel” – üvöltötték, mennyire kicsinyes a kettőnk kapcsolata. Csupán apró, hétköznapi dolgok indái tartották felületesen egyben az életünket, és a halálod mindent eljelentéktelenítő ténye most egyenként tépte szét a kényes szálakat. Azt feleltem, be kell mennem a Szent Anna Kórházba, és örültem a kifogásnak, amivel elmenekülhettem a lakásból meg a szóváltás elől, amelyre még nem voltam felkészülve. * Mr. Wright az előtte fekvő kartonmappához fordul, amelyet egy sor ugyanolyan mappa közül vett elő. Mindegyiket egyazon, számomra érthetetlen kóddal jelölték meg, és nagy, kusza betűkkel ez áll rajtuk: „Beatrice Hemming” Tetszik a számokat kiegészítő személyes részlet, mert eszembe juttatja azt a seregnyi embert, akik a színfalak mögött azon fáradoznak, hogy igazságot szolgáltassanak. Valaki kézzel ráírta a nevemet ezekre a mappákra, talán ugyanaz, aki a vallomásomat fogja begépelni a felvételről a magnóból, amely jól megtermett szúnyogként zümmög most is a háttérben. – Mi volt ekkor a véleménye Finborough hadnagyról? – érdeklődik Mr. Wright. – Hogy intelligens, tapintatos ember. És persze bosszantod, hogy pontosan értettem, miért tartják Tess hívásait „segélykérésnek”. – Azt mondta, hogy ezután bement a Szent Anna Kórházba, ugye? – Igen. El akartam intézni, hogy Tess kisbabáját vele együtt temessék el. Nemcsak az igazsággal tartoztam neked, hanem olyan temetéssel is, amilyet te akarnál. * Aznap reggel fél hétkor telefonáltam a kórházba, ahol egy empatikus doktornő fogadta a hívásomat, akit nem zavart a korai háborgatás. Azt javasolta, menjek be valamivel később, „hivatalos fogadóidőben”

A kórházba menet kihangosítottam a telefonomat, és fölhívtam Péter atyát, anyu egyházközségének új papját, akit a temetési szertartásra felkértünk. Rémlett, hogy hittanórán azt tanultuk, az öngyilkosság bűn („Menj egyenesen a pokolba, most nem veheted föl a kétszáz fontot!”). Védekező-támadó pozícióból indítottam. – Mindenki úgy tartja, hogy Tess öngyilkos lett. Én nem értek egyet. De még ha így lett volna is, akkor sem szabad ítélkezni fölötte. – Nem adok lehetőséget Péter atyának, hogy válaszoljon. – És a kisbabáját vele együtt kell eltemetnünk. Nem szabad elítélni őket. – Biztosíthatom, hogy manapság már nem az útszélen földelik el az öngyilkosokat – hangzott az atya válasza, amikor végre szóhoz jutott. – És természetes, hogy a kisbabája vele legyen. – A hangja gyengéd volt, mégsem hagyott nyugodni a gyanakvás. – Elmondta anyu, hogy Tess nem volt férjnél? – kérdeztem. – Mária sem volt férjnél. Megdöbbentett a válasza, nem tudtam, viccel–e. – Ez igaz – feleltem. – Viszont ő szűz volt, ugyebár. És az Isten fiának anyja. Erre Péter atya fölnevetett. Mióta meghaltál, most először nevetett valaki, akivel beszéltem. – Nekem nem az a dolgom, hogy ítélkezzem az emberek fölött – mondta. – A papok dolga az, hogy szeretetre és megbocsátásra tanítsák a közösséget. Számomra ez a kereszténység lényege. Mindannyiunknak az önmagunk és mások iránti szeretetet és megbocsátást kellene célul tűznünk magunk elé. A halálod előtt az ilyen beszédet giccsesnek találtam volna: a nagy kérdések csak zavarba hozzák az embert, legjobb elkerülni ezeket. De mióta meghaltál, többre értékelem a „lemeztelenített” beszélgetéseket: le kell csupaszodnunk az igazán fontos dolgokig. Osszuk meg egymással az érzelmeket és a meggyőződéseket, szemérmes körítés nélkül. – Szeretné megbeszélni, mi történik majd a szertartáson? – kérdezte Péter atya. – Nem. Azt anyura hagyom. Azt mondta, ő akarja intézni. Valóban ezt mondta? Vagy csak bele akartam hallani a szavaiba, hogy majd ő intézkedik? – Szeretne még mesélni a húgáról valamit? – Igazából azt szeretném, ha nem kellene eltemetni. Tess a szabadságnak élt. Tudom, hogy ez közhelyesen hangzik, de máshogy nem tudom őt leírni. Nem úgy értem, hogy nem gátolták társadalmi konvenciók, bár ez is igaz, hanem hogy ha eszembe jut, úgy látom magam előtt, mint aki a felhők között szárnyal.

A levegő volt az ő eleme, nem a föld. És nehéz beletörődni, hogy a föld alá fog kerülni. Ez volt az első alkalom, hogy valakivel így beszéltem rólad. A szavak a tudatom egy mélyen megbúvó rétegéből törtek föl, sok másik réteg alól, melyeket általában lehámozunk és kimondunk. Alighanem ez a papok állandó osztályrésze, hogy bepillantást nyernek a mélyen nyugvó gondolatokba, ahol a hit is megtalálható, ha létezik. Péter atya hallgatott, de tudtam, hogy figyel, és egy Tesco mellett elhajtva folytattam az oda nem illő társalgást. – Azelőtt taszított a halotti máglya gondolata, most azonban már mást tartok erről. Csúf dolog elégetni a szeretteinket, de amikor a füst az égbe száll, abban van valami gyönyörű. És azt kívánom, bárcsak Tess is fönt lehetne az égben. Ott, ahol minden csupa szín, csupa napfény, csupa levegő. – Megértem az érzéseit. Máglyát sajnos nem ígérhetek. De talán átgondolhatnák az édesanyjával a hamvasztás lehetőségét. – Volt a hangjában valamiféle megnyerő könnyedség. Arra gondoltam, a halál és a temetés egyaránt a hivatása mindennapos velejárója, és nem vette ugyan félvállról a dolgot, ám azt sem hagyta, hogy rányomja a bélyegét a beszélgetésre. – Úgy tudtam, a katolikusoknál nem engedélyezett a hamvasztás. Anyu azt mondta, az egyház pogány szokásnak tartja. – Így is volt. Régen. De változnak az idők. A fontos az, hogy higgyünk a test föltámadásában. – Jó volna – feleltem. Szerettem volna én is könnyednek hallatszani, de a hangom inkább reményvesztett volt. – Gondolja át nyugodtan. Aztán hívjon, ha eldöntötte, vagy ha csak beszélni szeretne róla. – Rendben. Köszönöm. Miközben leparkoltam a kölcsönzött autót a kórház mélygarázsában, azon tűnődtem, mi lenne, ha a hamvaidat felvinném egy skóciai hegyre, ahol lila hanga és sárga rekettye nő, addig másznék a szürke égbe, míg az első felhők fölé nem érek, aztán a szél szárnyára bíználak a hűvös, tiszta levegőben. De tudtam jól, hogy anyu a hamvasztásról hallani sem akarna. Jártam már korábban a Szent Anna Kórházban, de azóta teljesen új külsőt kapott: csillogó–villogó előcsarnok, óriás méretű művészi alkotások, valamint egy kávézó. Az addig ismert kórházaktól eltérően ez az intézmény nem határolódott el teljesen a külvilágtól. A tágas üvegajtón át látni lehetett az arra járókat, az előcsarnok pedig természetes fényben úszott. Pörkölt kávéillat áradt szét és karácsonyra ajándékba kapott, éppen kicsomagolt játék babák szaga (talán ugyanabból a műanyagból gyártották a kávézó vadonatúj székeit).

Lifttel fölmentem a negyedik emeletre, az utasításnak megfelelően, aztán a szülészet felé vettem az irányt. A csillogás idáig nem terjedt ki, és a kávé– meg játékbaba–illatot elnyomta a tipikus kórházszag, amelyben fertőtlenítő keveredik a félelemmel. (Vagy csak mi érezzük így, Leo miatt?) Sehol egy ablak, csak neoncsövek a mennyezeten, amelyek vakító fényt bocsátottak a linóleumpadlóra; a falakon sehol egy óra, az ápolónők pedig fordítva hordták a karórájukat – s egyszerre magába szippantott a kórházi világ, amelyben nem létezik időjárás és nem létezik idő, amelyben a rendellenes fájdalom–, betegség– és halálválságok kafkai módon természetesnek tűnnek föl. Táblával találtam szemben magam, mely utasított, hogy a helyben található szappannal mossak kezet, így már a bőrömön is megtapadt a kórházszag, és eltompította a jegygyűrűm gyémántjának csillogását. A zárt ajtónál becsöngettem, mire egy negyvenes nő jött elő. Göndör vörös haját fogas hajcsat tartotta össze, értelmes arca kimerült volt. – Én telefonáltam reggel. Beatrice Hemming vagyok. – Igen, jöjjön be. A nevem Cressida, én vagyok a főnővér. Doktor Saunders, az egyik szülész szakorvosunk már várja. Elkísért az újszülöttosztályra. Az oldalsó szobákból gyereksírás hallatszott ki. Azelőtt sohasem hallottam néhány órás csecsemők hangját, és az egyikükét egészen kétségbeesettnek találtam, mintha a sorsára hagyták volna a babát. A főnővér egy várószobába vezetett, és szakszerű beleérzéssel mondta: – Őszinte részvétem az unokaöccse miatt. Egy pillanatig nem értettem, kiről beszél. A kettőnk rokoni kapcsolatát mindaddig nem is tudatosítottam magamban. – Én igazából Tess kisbabájaként gondolok rá, nem úgy, hogy az unokaöcsém. – Mikor lesz a temetés? – Jövő csütörtökön. A húgoméval együtt. A szakszerű beleérzést őszinte megdöbbenés váltotta fel. – Rettentően sajnálom. Nekem csak a gyermek haláláról szóltak. Megkönnyebbültem, hogy a kedves doktornő, akivel kora reggel beszéltem, nem csinált a halálodból napi pletykát. Habár felteszem, a halál egy kórházban inkább szakmai társalgás témája lehet, mint pletyka. – Szeretném, ha a babát vele együtt temetnék el. – Ez csak természetes. – És beszélni szeretnék azzal, aki szülés közben Tess mellett volt. Nekem is ott kellett volna lennem, de nem lehettem. Még a telefont sem vettem föl, mikor hívott. – Elpityeredtem, de ott a könnyek természetesnek számítottak;

alighanem a síró rokonokra gondolva rendezték be a helyiséget lemosható huzatú kanapéval. A főnővér a vállamra tette a kezét. – Megnézem, ki vezette a szülést, és ideküldöm, hogy beszélhessenek. Bocsásson meg egy percre. Kiment a folyosóra. A nyitott ajtón át egy tolókocsiban ülő nőt láttam, a karjában újszülött csecsemővel. Mellettük egy orvos állt, aki átkarolta az újdonsült apukát. – Általában a babák szoktak sírni, nem az apjuk. – A férfi nevetett, az orvos pedig mosolygott. – Amikor ma reggel bejöttek, még csak egy pár voltak, most meg már egész család. Hihetetlen, ugye? A főnővér fejcsóválva nézett rá. – Szülészorvos létére már nem kellene ezen elképednie, doktor úr. Az orvos betolta az anyukát meg a babáját az egyik oldalsó szobába, én pedig követtem a tekintetemmel. Messziről is látszottak finom vonásai. Belső fényt sugárzó szeme az arcát inkább széppé tette, mint érdesen jóképűvé. Egy perc múlva a főnővér kíséretében lépett ki a szobából. – Doktor Saunders, a hölgy Beatrice Hemming. A szülész fesztelenül rám mosolygott, és rögtön téged juttatott eszembe, ahogy olyan természetességgel viselte a szépségét, mintha nem is volna tudatában. – Hát persze, a kolléganőm, akivel reggel beszélt, szólt, hogy jön. A kórházi lelkészünk már mindent előkészített a temetkezési vállalkozókkal, ma délután jönnek be a baba holttestéért. – A kórházi osztály sürgés–forgásában feltűnően ráérős tempóban beszélt, mint aki hozzászokott, hogy odafigyelnek a szavaira. – A lelkész áthozatta a ravatalozóba – folytatta. – Úgy véltük, a hullaház nem megfelelő hely a számára. Sajnálom, hogy mostanáig ott kellett lennie. Gondolnom kellett volna rá korábban. Gondolnom kellett volna a kisfiádra. Nem lett volna szabad a hullaházban hagynom. – Akarja, hogy odakísérjem? – kérdezte dr. Saunders. – Biztosan ráér? – Persze. Végigkísért a folyosón a liftekig. Útközben egy nő üvöltését hallottam. A hang felülről jött, arra lehettek a szülőszobák. Akárcsak az újszülöttek sírása, ez az ordítás is olyasmi volt, amit azelőtt sosem hallottam: nyers fájdalom csengett benne. A liftben több nővér és egy másik orvos állt, de mintha meg sem hallották volna a sikolyokat. Magamban azzal magyaráztam a viselkedésüket, hogy nyilván hozzá vannak szokva az ilyen hangokhoz, mivel éjjel–nappal itt dolgoznak, ebben a kafkai kórházvilágban.

A liftajtó becsukódott, és dr. Saundersszel kissé egymáshoz nyomódtunk. Megpillantottam egy láncon lógó arany jegygyűrűt, ami kikandikált a kórházi ruhája mögül. A másodikon rajtunk kívül mindenki kiszállt, kettesben maradtunk. A doktor felém fordult és a szemembe nézett. – Sajnálom, ami Tesszel történt. Fogadja részvétemet. – Ismerte? Ön vezette a szülést? – Lehetséges, de nem vagyok benne biztos Bocsásson meg, tudom, hogy ez érzéketlenül hangzik, de... Befejeztem helyette a mondatot: – De több száz páciense van évente, igaz? – Úgy van. Ötezernél is több kisbaba születik nálunk minden évben. Mikor szült a húga? – Január huszonegyedikén. Pillanatnyi gondolkodás után válaszolt: – Akkor nem lehettem itt. Sajnálom. Továbbképzésen vettem részt Manchesterben. Átfutott az agyamon, hogy talán hazudik. Kérjek bizonyítékot arra, hogy valóban nem volt Londonban a fiad születésekor és a halálod idején? Nem hallottam a válaszodat, sem csúfolódást. Csak Todd hangját hallottam, aki rám szólt, hogy ne nevettessem ki magam. És tulajdonképpen igaza volt. Nem gyanakodhatok minden férfira az országban, amíg egyesével be nem bizonyítják, hogy ártatlanok. És egyáltalán: ki mondta, hogy feltétlenül férfi az elkövető? Talán a nőkre is gyanakodnom kellene, a kedves szülésznővérre, meg a doktornőre, akivel reggel beszéltem. És még azt hitték, te vagy paranoiás. Ugyanakkor az orvosoknak és ápolóknak valóban hatalmuk van élet és halál fölött, és akadnak olyanok, akiket ez megrészegít. Habár egy kórháznyi elesett ember között mégis hogy jutna eszükbe épp a Hyde Park egy düledező vécéjében kiélni a pszichopata hajlamaikat? Amikor idáig jutottam a gondolatmenetben, dr. Saunders rám mosolygott, amitől zavarba jöttem, és el is szégyelltem magam. – A következő emeleten szállunk ki – mondta. A hangodat továbbra sem hallottam, de szigorúan megróttam magam: csak mert egy férfi szép, még nem feltétlenül gyilkos – csupán olyasvalaki, aki szingli korában öntudatlanul is visszautasított volna. Most, hogy így színt vallottam magam előtt, tudtam, csakis emiatt gyanakodtam rá. A szokásos bizalmatlanságomat magasabb – még szélsőségesebb – szintre emeltem. Miközben engem még mindig a gyilkosod megtalálásának gondolata foglalkoztatott, ahelyett hogy Xavierre gondoltam volna, odaértünk a kórház halottasházába. Dr. Saunders ahhoz a teremhez vezetett, ahol a rokonok

„búcsút vesznek az elhunyttól” Megkérdezte, akarom–e, hogy bemenjen velem, mire habozás nélkül azt feleltem, inkább egyedül lennék. Beléptem. A helyiséget körültekintő ízléssel rendezték be, mintha valakinek a nappalijában járnánk: mintás függöny, puha szőnyeg, virágok (ugyan művirág, de a drágább, selyemből készült fajta). Mindez úgy hangzik, mintha megnyugtató hely lett volna, talán még szép is, de nem akarok hazudni neked: a holtak kísérteties nappalija volt ez. A szőnyeg egy részét az ajtó közelében teljesen kitaposta a sok–sok ember, akik mind megtorpantak ott, ahol most én álltam, átérezve a gyász súlyát, és nem akarván közelebb lépni a szeretett személyhez, mert tudták, hogy ha egyszer odamennek, akkor minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy akit szerettek, nincs többé. Elindultam felé. Fölemeltem, és a kék kasmírtakaróba bugyoláltam, amit te vettél neki. A karomban tartottam. Erre nincsenek szavak. * Mr. Wright együtt érzőn hallgatja, ahogy Xavierről beszélek, nem szakít félbe és nem sürget, kivárja a szüneteket. Valamikor kaphattam tőle egy zsebkendőt, mert most a kezemben szorongatom, és már teljesen átitatták a könnyek. – Ekkor vetette el a hamvasztás gondolatát? – kérdezi egy idő után. – Igen. Az egyik újság tegnapi számában azt írták, hogy azért nem engedélyeztük a hamvasztást, mert biztosan akartam tudni, hogy „nem semmisül meg a bizonyíték” De nem ez volt a valódi ok. * Körülbelül három órát lehettem Xavierrel. És mialatt a karomban tartottam, ráébredtem, hogy a szürke hegyek hűvös levegője nem kisbabának való hely, következésképp az anyjának sem való. Miután kijöttem a halottasházból, fölhívtam Péter atyát. – Eltemethetjük a babát Tess karjában? – kérdeztem, és arra a válaszra számítottam, hogy ez sajnos lehetetlen. – Hát persze – felelte. – Úgy vélem, ez a legmegfelelőbb hely a számára. *

Mr. Wright nem kérdezi meg, miért döntöttem a hagyományos temetés mellett, én pedig hálásan fogadom a tapintatosságát. Igyekszem folytatni a történetet, magamban tartani az érzelmeket, de a szavaim modorosan hangzanak. – Ezután megkerestem a főnővért, remélve, hogy találkozhatok az orvossal, aki a szülést vezette. De a nővér nem találta Tess kartonját, így nem tudta megmondani, ki volt az illető. Azt javasolta, menjek vissza a rákövetkező hét keddjén, addigra lesz ideje megkeresni az iratokat... – Beatrice...? Kirohanok az irodából. Még épp idejében érek a női mosdóba. Erősen öklendezve hányok. Teljesen úrrá lett rajtam a rosszullét. Egész testemben remegek. Látom, hogy egy fiatal titkárnő dugja be a fejét az ajtón, aztán gyorsan meggondolja magát. Lefekszem a hideg padlólapokra, próbálom visszanyerni az uralmat a testem fölött. Mr. Wright utánam jön, átkarol és fölsegít. Ahogy a karjában tart, ráeszmélek, hogy szeretem, ha gondoskodnak rólam. Nem a szó patriarchális értelmében; egyszerűen csak jólesik, ha lovagiasan bánnak velem. Nem értem, hogyhogy erre nem jöttem rá korábban, miért löktem el magamtól mindig a kedvességet, még mielőtt felajánlották volna. A végtagjaim remegése nagy nehezen megszűnik. – Ideje hazamenni, Beatrice. – De a vallomás... – Mit szólna hozzá, ha holnap reggel folytatnánk? Persze csak ha elég jól érzi magát. – Rendben. Taxit akar hívni nekem, vagy legalább elkísérne a metróig, de udvariasan elhárítom az ajánlkozását. Azt felelem, friss levegőt kell szívnom, és úgy látszik, megérti. Egyedül akarok lenni a gondolataimmal. A gondolataimmal, melyek Xavier körül forognak. Abban a pillanatban, hogy fölemeltem, rögtön megszerettem – önmagáért, nem csak azért, mert a te fiad volt. Kilépek az épületből, és a halványkék ég felé fordítom az arcomat, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim. Eszembe jut a levél, amit Xavierről írtál, amit ekkor még nem olvastam, még nem értem oda a történetedben. Rád gondolok, ahogy a zuhogó esőben hazafelé gyalogolsz a kórházból. Rád gondolok, ahogy fölnézel a könyörtelen fekete égre, és azt kiáltod: „Add vissza a fiamat!” És arra gondolok, hogy nem érkezett válasz. Tőlem sem, amikor aztán fölhívtál.

11 Szombat Szombat reggel fél kilenckor alig jár valaki az utcán, a járdák jóformán néptelenek. A KÜSZ irodaházában a bejárattal szemben egyetlen recepciós áll lezser öltözékben, a lift üres. fölmegyek a harmadik emeletre. Mrs. Epekedő Titkárnő ma nem dolgozik, így hát egyenesen bemegyek Mr. Wright irodájába. Látom, hogy kávét és ásványvizet készített elő nekem. – Biztos benne, hogy menni fog? – kérdezi. – Persze. Már jól vagyok. Elindítja a berregő magnót. De a tekintete aggodalmat tükröz, és azt hiszem, most sokkal törékenyebbnek lát, mint amilyennek korábban gondolt. – Kezdhetjük a boncjelentéssel? Ott tartottunk, hogy kért egy példányt. – Igen. Két nap múlva meg is hozta a posta. Mr. Wright előtt ott fekszik az irat másolata, rajta egyes részek sárga filccel kiemelve. Tudom, mi áll azokban a sárga sorokban, és rögtön neked is elmondom, de előbb azokról a szavakról akarok beszélni, amelyek nincsenek sárga filccel kihúzva, az emlékeimben mégis kiemelkednek. A boncjelentés legelején a patológus esküt tesz „becsületére és lelke üdvösségére” hogy csakis az igazat írja le. A testedet nem egyszerűen rideg, tudományos vizsgálatnak vetették alá; ősi és mélyen emberi megközelítéssel bántak vele. London. Chelsea es Westminster Kórház, Igazságügyi Orvostan Részleg Én, Rosemary Didcott, igazságügyi orvos szakértő, becsületemre és lelki üdvösségemre kijelentem, hogy 2010. január 30–án a Chelsea és Westminster Kórház halottasházában Mr. Paul Lewis–Stevens halottkém utasítására boncolást hajtottam végre Tess Hemming (21 éves), London, Chepstow Road 35. szám alatti lakos holttestén, miután az elhunytat a londoni Fővárosi Rendőrkapitányságon szolgáló Finborough nyomozó hadnagy azonosította. Az alábbiakban a valóságnak mindenben megfelelő jelentés olvasható.

A holttest fehér, eurázsiai típusú nőé, testalkata vékony, magassága 170 cm. A nyomok alapján megállapítható, hogy az elhunyt két nappal a halál bekövetkezte előtt gyermekszülésen esett át. A jobb térden és jobb könyökön régi, gyermekkorból származó sebhelyek láthatóak. A jobb csuklón és alkaron frissen keletkezett, metszett seb található, hossza tíz centiméter, mélysége négy centiméter, amely áthatolt a csont közötti izmokon, és roncsolta az orsócsont– ütőeret. A bal csuklón és alkaron két metszett seb látható, egy kisebb, melynek hossza öt centiméter, mélysége két centiméter, valamint egy nagyobb, melynek hossza hat centiméter, mélysége pedig négy centiméter. Ez utóbbi vágás áthatolt a singcsont– ütőéren. A sebek jellege és alakja teljes mértékben megegyezik a holttest mellett talált tizenhárom centis csontozókés vágófelületével. Mindezeken kívül más sérülést vagy sebet a holttesten nem találtam. Nincs nyoma közelmúltban bekövetkezett szexuális érintkezésnek. A vér– és szövetmintákat levettem és továbbítottam az illetékes laboratóriumba. Becslésem szerint a fiatal nő hét nappal a boncolás előtt, január 23–án hunyt el. A boncolás alapján megállapítom, hogy a fiatal nő a csuklókon és alkarokon talált vágások következtében fellépő súlyos vérveszteségbe halt bele. London, 2010. január 30. Már legalább százszor olvastam az iratot, a „csontozókés” kifejezés mégis ugyanúgy elborzaszt, mint legelőször. Itt nem említik a Sabatier márkát, a háztartási részletet, amely tompít valamit a rögzített tény ridegségén. – Csatolták a dokumentumhoz a laboratóriumi jelentést? – kérdezi Mr. Wright. (A vér– és szövettani vizsgálatok eredményére gondol, amelyeket a boncolás után végeztek el egy másik kórházban.) – Igen, benne volt a függelékben, előző napi dátummal, vagyis éppen akkor lett kész. De egy szót sem értettem belőle. Szakzsargonban íródott, nem laikusoknak szánták. Szerencsére van egy orvos barátom. – Christina Settle?

– Igen, ő. – Itt van a tanúvallomása. Ráébredek, hogy tucatnyi ember dolgozhat az ügyeden, akik egyidejűleg veszik föl a vallomásokat. * Amikor Amerikába költöztem, elvesztettem a kapcsolatot a középiskolai és egyetemi barátaimmal. A halálod óta azonban a régi ismerősök kezdenek előbukkanni: levelet írnak és telefonálnak, vagy ahogy anyu mondja: „körénk sereglenek” Ebbe a seregbe tartozott Christina Settle is, aki most orvosként dolgozik a Charing Cross Kórházban. (Tőle tudom, hogy a nuffieldi biológia tagozatos osztályom fele valamilyen tudományos pályára lépett.) A lényeg az, hogy Christina küldött egy nagyon kedves részvétnyilvánító levelet – a gimiből jól ismert csinos, dőlt betűs írásával –, amelynek záró mondata sok más levéléhez hasonlóan így hangzott: „Kérlek, szólj, ha bármiben a segítségetekre lehetek!” Úgy döntöttem, a szaván fogom, és fölhívtam. Figyelmesen végighallgatta bizarr kérésemet. Azt felelte, ő endokrinológus, és gyermekgyógyászaton dolgozik, nem patológián, a képesítése nem teszi lehetővé, hogy értelmezze a laboratóriumi jelentést. Azt hittem, nem akar belekeveredni az ügybe, de a beszélgetésünk végén megkért, hogy faxoljam át az iratot. Két nap múlva telefonált, és megkérdezte, találkoznék–e vele, hogy megigyunk valamit. Megkeresett egy patológust, egy ismerőse ismerősét, aki átnézte vele a jelentést. Amikor közöltem Tóddal, hogy Christinával találkozom, megkönnyebbült, mert azt hitte, a régi barátságok fölelevenítése annak előjele, hogy visszatalálok a rendes kerékvágásba. Beléptem a bárba, amit Christina választott, és rögtön arcon csapott a teljes hangerővel zajló köznapi élet. A halálod óta nem jártam szórakozóhelyen, és a hangzavar meg a nevetés közepette védtelennek éreztem magam. Aztán megpillantottam a felém integető Christinát, és valamelyest felbátorodtam, egyrészt mert még mindig pont úgy nézett ki, mint a gimiben – ugyanaz a fénylő, sötét haj, ugyanaz a nem éppen előnyös, vastag szemüveg –, másrészt meg azért, mert egy bokszot foglalt le a számunkra, ahol rejtve maradhattunk a bár többi vendége elől. (Úgy tűnik, a szemfülessége sem változott.) Arra számítottam, hogy nem emlékszik rád – elvégre velem együtt ő is hatodikos volt, mire te a bentlakásos iskolába kerültél –, de határozottan állította, hogy pontosan emlékszik.

– Nagyon is élénken – mondta. – Már tizenegy évesen is túl vagány volt az iskolához. – Nem hinném, hogy a vagány a leg... – Ó, nem rossz értelemben mondom, nem úgy gondoltam, hogy nagyképű lett volna, vagy szemtelen, vagy bármi ilyesmi. Épp ez volt a különleges benne. És valószínűleg ezért is emlékszem rá olyan jól. Folyton mosolygott. Egy vagány kislány, aki csupa mosoly és nevetés. Azelőtt senki másnál nem láttam ezt a párosítást. – Egy pillanatra elhallgatott, majd tétova hangon hozzátette: – Nem lehetett könnyű labdába rúgni mellette. Nem tudtam megállapítani, csak kíváncsiskodik–e, vagy őszinte érdeklődésből mondja, hát úgy döntöttem, inkább a tárgyra térek. – Elmondanád, mi a jelentés lényege? Elővette aktatáskájából az iratot meg a jegyzetfüzetét. Megpillantottam a táskában egy doboz gyermek–lázcsillapítót meg egy textilből varrt babakönyvet. Christina szemüvege és kézírása ugyan nem változott, az élete azonban mindenképpen. Lepillantott a jegyzeteire. – James, az ismerősöm ismerőse, akiről telefonon meséltem, vezető patológus, tehát otthon van a témában. Ugyanakkor aggasztja, hogy esetleg belekeveredik az ügybe. A patológusokat lépten–nyomon beperlik, és a sajtó is rendesen rájuk szállt. Nem hivatkozhatsz rá. – Világos, rendben. – A gimiben angol, biológia és kémia tagozatos voltál, ugye, Hemms? Eltartott egy darabig, amíg magamra ismertem ebben a rég elfeledett becenévben. – Igen. – És azóta foglalkoztál biokémiával? – Nem, végül angol szakra mentem. – Akkor lefordítom neked a lényeget. Hétköznapi nyelven szólva Tessnek három különböző szer volt a szervezetében, amikor meghalt. A jegyzetfüzetét nézte, így nem látta, hogyan reagálok: nagyon megdöbbentem. – Miféle szerek? – Az egyik a Cabergoline, ami az anyatej elapasztására való. Ezt már Simon is említette, és most újból bepillantást nyertem valami olyan fájdalmas tudásba, amit nem bírtam elviselni, félbeszakítottam hát a gondolataimat. – És a másik kettő? – Az egyik egy nyugtató. Ebből elég nagy mennyiséget vett be. De mivel eltelt néhány nap, mire megtalálták és a mintát levették... – Felkavarta a

mondandója, és pár pillanatra elhallgatott; aztán összeszedte magát, és folytatta. –Szóval a késedelem miatt nehéz pontosan kiszámítani a nyugtató mennyiségét. James is csak szakszerű becsléssel szolgálhatott. –És...? – Tess jóval többet vett be a rendes adagnál. James véleménye szerint a mennyiség nem volt halálos, de az biztos, hogy nagyon elálmosította. Tehát ezért nem volt nyoma küzdelemnek. A gyilkos előbb elkábított. Már túl késő volt, mikor rájöttél? Christina tovább olvasta makulátlan, dőltbetűs írását. – A harmadik szer neve fenilciklohexilpiperidin, röviden FCP. Ez egy erős hallucinogén, amit az ötvenes években fejlesztettek ki. Érzéstelenítésre használták, de a szélsőséges mellékhatásai miatt betiltották. Megdöbbenésemben csak szajkózni tudtam: – Hallucinogén? Christina azt hitte, nem értettem meg, hát türelmes hangon elmagyarázta. – Ez azt jelenti, hogy a szer hallucinációkat okoz. Olyasmi, mint az LSD, csak veszélyesebb. James szerint ennél is nehéz biztosan megmondani, Tess mennyit vett be belőle és pontosan mikor, megint csak a késleltetett mintavétel miatt. Az is bonyolítja a helyzetet, hogy a szervezet ezt az anyagot teljes pszichoaktív képességében elraktározza a zsír– és izomszövetekben, így aztán ugyanolyan erős hatást fejt ki akkor is, mikor az ember már nem szedi. Eleinte csak a tudományos halandzsát hallottam, aztán egyszerre összeállt a kép, amit én is megértettem. – A szer jelenléte tehát azt jelenti, hogy a halála előtti napon Tessnek hallucinációi voltak? – Pontosan. Ezek szerint dr. Nicholsnak mégis igaza volt, csakhogy a hallucinációkat nem a gyermekágyi pszichózis okozta, hanem egy hallucinogén szer. – Az egészet kitervelte. Először a józan eszétől fosztotta meg. – Beatrice...? – Az őrületbe kergette, elérte, hogy mindenki őrültnek tartsa, aztán elkábította és megölte. Christina barna szeme hatalmasra kerekedett a kvarclencse mögött, amely fölnagyította együttérzését. – Ha arra gondolok – mondta –, én mennyire szeretem a kisbabámat, hát, nem is tudom, mit csináltam volna Tess helyében. – Az öngyilkosság az ő számára nem volt lehetőség, hiába akarta volna. Egyszerűen nem lett volna képes megtenni. Azután, ami Leóval történt... És soha életében hozzá nem nyúlt semmilyen droghoz.

Rövid csend állt be köztünk, és a bár oda nem illő zaja beférkőzött a bokszunkba. – Te tudod, te ismerted, Hemms. – Igen. Rám mosolygott, mint aki fejet hajt a bizonyosságom előtt, melyet a testvéri kötelék erősít meg. – Nagyon hálás vagyok a segítségedért, Christina. Ő volt az első, aki gyakorlati segítséget nyújtott. Nélküle nem tudtam volna a nyugtatóról meg a hallucinogénről. De hálás voltam azért is, hogy tiszteletben tartotta a meggyőződésemet, és megtartotta magának a véleményét. Kamaszkorunkban hat évig jártunk egy osztályba, és nem hiszem, hogy valaha hozzáértünk volna a másikhoz, most azonban odakint a bár ajtaja előtt búcsúzóul megöleltük egymást. * – Mást nem is mondott önnek Christina az FCP–rőI? – kérdezi Mr. Wright. – Nem, de nem volt nehéz az interneten utánanézni. Megtudtam, hogy depressziós tüneteket okoz, paranoiát idéz elő az áldozatban, és rémisztő látomásokkal gyötri. –Rájöttél vajon, hogy mentális zaklatás áldozata vagy? És ha nem, mire vélhetted, ami a fejedben végbement? – Különösen káros hatással van azokra – folytatom –, akik egyébként is valamilyen lelki megpróbáltatásnak vannak kitéve. – Fölhasználta, ellened fordította a fájdalmadat, jól tudva, hogy az tovább erősíti a szer hatását. – Olyan honlapokat is találtam, amelyek azzal vádolják az amerikai hadsereget, hogy FCP–t használt Irakban, illetve kiadatási ügyekben. Egyértelműen kiderült, hogy az okozott hallucinációk igen kegyetlenek lehettek. Mi volt a rosszabb? A hallucináció, vagy hogy azt hitted, elveszíted az eszed? – Elmondta mindezt a rendőrségnek? – Igen, üzenetet hagytam Finborough hadnagynak. Késő este, jóval munkaidő után. Másnap reggel visszahívott, és megbeszéltünk egy találkozót. – Komolyan megint iderángatod azt a szerencsétlen embert, szívem? – Todd teát főzött és süteményt tett egy tálcára, mintha ezzel kárpótolhatná Finborough hadnagyot az általam okozott kényelmetlenségért. – Szólnom kell neki a kábítószerekről. – A rendőrség már nyilván tisztában van a jelentés tartalmával, szívem. – Az lehetetlen.

Vajas kekszet rakosgatott a krémes teasütemény mellé, két egyenletes sorba rendezte őket; a katonás rendben mutatkozott meg a bosszúsága. – Nem lehetetlen. És nyilván ugyanarra a következtetésre jutottak, amire én. Hátat fordított, és levette a tűzről a forró vizes lábost. Előző este csak hallgatott, míg a kábítószerekről beszéltem neki, es mindössze annyit kérdezett, miért nem árultam el, hogy ezért találkozom Christinával. – Hihetetlen, hogy a húgodnak még egy teáskannája sem volt. Megszólalt a csengő. Todd köszönt a hadnagynak, aztán már indult is, hogy elhozza anyut. Megbeszéltem anyuval, hogy összepakoljuk a holmidat. Szerintem Todd azt remélte, a dolgaid elpakolása segít majd, hogy „lezárjam” magamban a halálodat. Igen, tudom, ez amerikai kifejezés, de nem ismerem a brit megfelelőjét. Anyu biztos úgy mondaná: „szembenézni a tényekkel” Finborough hadnagy a kanapén ülve udvariasan elvett egy vajas kekszet, mialatt beszámoltam neki a Christinától hallottakról. – Tudomásunk van a nyugtatóról és az FCP–ről – közölte, mikor a mondandóm végére értem. Ez meglepett. Toddnak mégiscsak igaza volt. – Miért nem szólt róla? – Úgy gondoltam, van elég gondjuk enélkül is. Nem akartam fölöslegesen tovább terhelni önöket. És a kábítószerek csak megerősítették azt a meggyőződésünket, hogy Tess önkezével vetett véget az életének. – Szóval önök szerint tudatosan vette be a szereket? – Erőszaknak nem volt nyoma. És az öngyilkosságra készülők gyakran vesznek be nyugtatót. – Csakhogy nem vett be annyit, ami végzett volna vele. – Valóban nem. De ezt ő nem feltétlenül tudta. Végtére is azelőtt nem próbálkozott ilyesmivel, ugye? – Nem. Ahogy akkor sem. Valaki nyilván rászedte. – Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy letöröljem az arcáról a higgadt részvétet. – Hát nem érti? A gyilkos kábította el a nyugtatóval, hogy küzdelem nélkül végezhessen vele. Ezért nem találtak a testén sérelmi nyomokat. Ám a hadnagynak sem az arckifejezése, sem a véleménye nem változott. – Vagy egyszerűen túladagolta magát, de nem eléggé. Kisiskolásnak éreztem magam, akit a gondos tanító bácsi szigorú kézzel terelget a szövegértési feladat helyes válaszai felé. – Na és mi a helyzet az FCP–vel? – szegeztem neki a kérdést. Arra semmiképp sem lehet kész válasza, gondoltam, hogy miként került a szervezetedbe ez az anyag.

– Megkérdeztem egy felügyelőt a kábítószerrészlegről –felelte a hadnagy. – Elmondta, hogy egyes dílerek évek óta árulnak FCP–t LSD–nek álcázva. Egy sereg beceneve is van, például angyalpor, ózon, hó. Tess dílere valószínűleg... A szavába vágtam: – Maga szerint Tessnek dílere volt?! – Elnézést. Szóval az illető, akitől kapta vagy vette az FCP–t, feltehetően nem árulta el neki, mi az a szer. Beszéltem a pszichiáterével, doktor Nicholsszal is, aki... Megint közbeszóltam: – Tess hozzá nem nyúlt volna semmiféle droghoz. Irtózott tőlük. Már az iskolában is határozottan elzárkózott az ilyesmitől, amikor a barátai mind cigiztek meg füveztek. Az egészség számára égi ajándék volt, ami Leónak nem adatott meg, és azt vallotta, hogy nincs joga tönkretenni. Finborough hadnagy néhány pillanatra elgondolkodott, mint aki komolyan fontolóra veszi az álláspontomat. – Csakhogy Tess már nem iskolás lány volt, iskolás gondokkal – szólalt meg aztán. – Nem mondom, hogy kábítószerhez akart nyúlni, sem azt, hogy korábban ilyet tett volna, de úgy vélem, tökéletesen érthető, ha meg akart szabadulni a fájdalomtól. Eszembe jutott, amikor azt mondta, hogy Xavier halála után megjártad a poklok poklát, ahová senki nem kísérhetett el. Még én sem. Aztán az jutott eszembe, mennyire vágytam rá, hogy bevegyek egy altatót, hogy legalább néhány órára letehessem a gyász terhét. Mégsem vettem be. – Tudta, hogy az FCP–t szívni is lehet? – kérdeztem. –Vagy felszippantani, befecskendezni, vagy egyszerűen lenyelni? Belecsempészhették a poharába a tudta nélkül. – Beatrice... – Doktor Nichols tévedett a hallucináció okával kapcsolatban. Egyáltalán nem gyermekágyi pszichózis okozta. – Valóban nem. De mint mondani akartam, beszéltem doktor Nicholsszal az FCP–ről. Elmagyarázta, hogy hiába egyértelműen más a hallucináció oka, a kialakult elmeállapot megegyezik, és sajnálatos módon az eredmény is. Úgy tűnik, korántsem szokatlan, hogy FCP hatása alatt valaki kárt tesz magában. A felügyelő a kábítószerrészlegről ugyanezen a véleményen van. – Próbáltam közbeszólni, de ő csak haladt előre a logikus végkifejlet felé. – A tények továbbra is ugyanahhoz a következtetéshez vezetnek. – És az igazságügyi orvos szakértő ezt elhitte? Hogy valaki, aki soha életében nem nyúlt kábítószerhez, önként bevett volna egy erős hallucinogént? Kétségbe sem vonta?

– Nem. Sőt, azt mondta, hogy mivel Tess... – Finborough hadnagy hirtelen meggondolta magát, és elhallgatott. – Mi van vele? Mégis mit mondott a húgomról? – A hadnagy nem felelt. – Nincs jogom megtudni? – De igen. Azt mondta, Tess főiskolás volt, képzőművész hallgató, itt Londonban, úgyhogy inkább az lepte volna meg, ha... Befejeztem helyette a mondatot: – Ha tiszta lett volna? – Valahogy így, igen. Tehát tisztátalan voltál, a szó minden szennyes értelmével együtt, amiket magával hurcolt a huszonegyedik századba is. Elővettem a telefonszámlát a borítékból. – Nem volt igaza, Tess nem akarta elhallgatni előlem a baba halálát. El akarta mondani, újra meg újra próbálkozott, de hiába. És még ha „segélykérésnek” tartja is a hívásait, éntőlem kért segítséget. Mert közel álltunk egymáshoz. Jól ismertem. És tudom, hogy nem vett volna be kábítószert. És nem ölte volna meg magát. A hadnagy hallgatott. – Tess hozzám fordult, én pedig cserbenhagytam. De igenis hozzám fordult. – Elhiszem. A részvétnél összetettebb érzelmet láttam az arcán átsuhanni.

12 Másfél órával a hadnagy távozása után megérkezett Todd anyuval. Úgy tűnt, a fűtés végképp megadta magát. Anyu kabátban maradt. – Na, fogjunk hozzá a pakoláshoz – mondta. – Hoztam buborékfóliát meg csomagolóanyagot. – Látszott a lehelete a fagyos nappaliban. Talán abban reménykedett, hogy eleven, céltudatos viselkedéssel elhitethetjük magunkkal, hogy rendet teremthetünk a káoszban, amit a halálod hagyott maga után. Igazság szerint a halál csakugyan ijesztő mennyiségű elintéznivalóval jár: ki kellett selejtezni, össze kellett csomagolni és szétosztani az élők világában a rengeteg tárgyat, amiktől kényszerűen elszakadtál. Egy üres repülőtér jutott eszembe, ahol csupán egyetlen csomagszállító szalag jár, rajta a ruháid, a festményeid, a könyveid, a kontaktlencséd, a faliórád: mennek körbe–körbe, és nem jön értük más, csak anyu meg én. Anyu vagdosni kezdte a buborékfóliát, és közben vádló hangon így szólt: – Todd elmondta, hogy megint idehívtad Finborough hadnagyot. – Igen. – Tétováztam, folytassam–e. – Tess szervezetében kábítószert találtak. – Todd már mesélte. De hát tudjuk, hogy nem volt önmaga, Beatrice. És Isten a tudója, volt elég baja, ami elől menekülni akart. Nem adott rá lehetőséget, hogy vitába szálljak, rögtön kiment a nappaliba, hogy „haladjunk valamit ebédig” Elővettem az aktokat, amiket Emilio festett rólad, és gyorsan becsomagoltam mindet. Főleg azért, hogy anyu meg ne lássa őket, de én sem tudtam rájuk nézni. Igen, prűd vagyok, de nem ez volt az oka. Fájt látnom a festményeken a tested életteli színét, mikor a halottasházban olyan sápadtan világított az arcod. Csomagolás közben arra gondoltam, Emiliónak volt a legkézenfekvőbb oka, hogy meggyilkoljon. Miattad az állását és a feleségét is elveszíthette volna. Igaz, a nő tudott a viszonyotokról, de ő maga ezt nem sejthette, és talán más reagálásra számított. Ám már a terhességed is leleplezhette volna – így nem értettem, hogy abban az esetben, ha a karrierje és a családja érdekében megölt, miért várt ezzel a gyermeked születéséig. Végeztem az aktokkal, és a te festményeid egyikének buborékfóliázásával folytattam. Nem néztem a képre, a szárnyaló színeire, hanem a négyéves kori vidámságodra gondoltam, amikor a parányi ujjaddal kipukkasztottál egy fóliabuborékot: „Pukk!”

Anyu visszajött a szobába, és körüljáratta tekintetét a vásznaidon. – Mégis mi a csudát akart kezdeni ezekkel? – Azt nem tudom – feleltem –, de a főiskola ki akarja állítani a képeit. Három hét múlva nyílik egy kiállítás, és szeretnének külön részt szentelni Tess munkáinak. Néhány nappal korábban telefonáltak, én pedig örömest beleegyeztem. – De fizetni nem fognak értük, igaz? – kérdezte anyu. – Nem is értem, hogy képzelte, mire megy majd ezzel az egésszel. – Festő akart lenni. – Úgy érted, szobafestő? – rökönyödött meg. – Nem. Festőművész. – Ez a politikailag korrekt nevük – ugrattál a régies szóhasználatom miatt. – Manapság egy popsztár a művész, a művész festő, a szobafestő pedig lakótér– dekoratőr. – Az óvodások festegetnek egész nap képeket – jegyezte meg anyu. – A gimnáziumi tagozatot még nem bántam. Úgy gondoltam, jót tesz neki, ha kicsit megszabadul a rendes tantárgyaktól, de hogy ezt felsőoktatásnak hívják, az nevetséges. – Tess a tehetségét akarta kibontakoztatni. Tudom, ez nem hangzott valami meggyőzően. – Gyerekes dolog volt – vágott vissza anyu. – Minden iskolai képzettségét elpazarolta. Mérhetetlenül haragudott rád, amiért meghaltál. Még nem szóltam neki, hogy intézkedtem a temetés ügyében, és Xaviert veled temetik majd el, mert féltem a veszekedéstől, de tovább már nem halogathattam a dolgot. – Anyu, azt hiszem, Tess úgy szeretné, ha Xavier... Félbeszakított: – Xavier? – A kisbabája. Szóval biztos azt akarná... – Leo nevét adta neki? Ezt halálra vált hangon kérdezte. Sajnálom, Tess. Visszament a nappaliba, és fekete szemeteszsákba kezdte gyömöszölni a ruháidat. – Anyu, Tess nem akarná, hogy kidobd a ruháit. Mindent újrahasznosított. – Ezek aztán senkinek se kellenének. – Egyszer említett egy újrafeldolgozó textilüzemet. Majd utánanézek...

De ő hátat fordított, és kihúzta a ruhásszekrény alsó fiókját. Elővett egy selyempapírba csomagolt, pirinyó kasmírkardigánt. Felém fordult, és suttogva mondta: – Ez gyönyörű! Fölidéztem, mennyire csodálkoztam én is, amikor ráleltem ezekre a drága babaholmikra a lakásod szegényes berendezése között. – Kitől kapta ezeket? – ámult anyu. – Nem tudom. Amias azt mondta, kirúgott a hámból. – De honnan volt ilyesmikre pénze? A gyerek apjától kapta? Megacéloztam magam. Jogában áll megtudni. – A gyerek apjának felesége van. – Tudom. – Láthatta a zavaromat, mert jóval szigorúbb hangon folytatta: – Azt kérdezted, ne ragasszunk–e mindjárt skarlát „H” betűt a koporsójára. Tess nem volt férjnél, vagyis a skarlát betű, a házasságtörés jele, csakis a férfira vonatkozhatott. – Bosszúsan nyugtázta a meglepetésemet. – Azt hitted, nem értem az utalást, mi? – Ne haragudj. Gonoszság volt ilyet mondani. – Ti lányok azt hittétek, hogy amint letettétek az érettségit, máris lepipáltatok. Hogy az én eszem máson se jár, csak hogy mit adjak az unalmas vendégeknek vacsorára három hét múlva. – Dehogyis, csak hát sose láttalak olvasni. Még mindig a kezében tartotta Xavier pirinyó kardigánját, és beszéd közben az ujjaival simogatta. – Régen sokat olvastam. Sokáig égettem az olvasólámpát, miközben apátok aludni próbált. Idegesítette, de nem tudtam lemondani róla. Már–már valamiféle kényszer volt. Aztán jött Leo betegsége, és nem maradt semmi szabadidőm. Egyébként is rájöttem, hogy a könyvek csupa jelentéktelen ostobaságról szólnak. Kit érdekel a mások szerelmi története, vagy a napfelkelte leírása oldalakon keresztül? Kit? Letette a babakardigánt, és tovább gyömöszölte a ruhákat a szemeteszsákba. Le sem vette őket a drótakasztókról, és a kampók kiszakították a vékony fekete nejlont. Ügyetlen, elkínzott mozdulatait figyelve az iskolai égetőkemence jutott eszembe, ahova a tálcára gyűjtött puha agyagedényeink kerültek. Egyre keményebbre sültek, míg a rosszul formáltak végül szét nem pattantak. A halálod teljesen kibillentette anyut az egyensúlyából, és miközben elnéztem, ahogy csomót köt a zsák szájára, tudtam, hogy amikor végre szembenéz a halálod tényével, a fájdalom égetőkemenceként repeszti majd szét. Egy óra múlva kivittem az állomásra. Amikor hazaértem, a dühösen zsákokba gyömöszölt ruháidat visszatettem a szekrényedbe, az órát pedig a

kandallópárkányra. Még a tisztálkodószereid is érintetlenül sorakoztak a fürdőszobai polcon. Az enyémeket a piperetáskámban tartottam, egy hokedlin. Ki tudja, talán emiatt maradtam mindvégig a lakásodban, így nem kellett elcsomagolnom téged. Folytattam a festményeid beburkolását. Ez csupán előkészület volt a kiállításra, ezért nem esett nehezemre. Végül már csak négy festmény maradt elöl: azok a rémálomba illő vásznak, rajtuk a vastagon fölvitt vízfestékkel, amelyeken maszkos férfi hajol egy nő fölé, akinek a sikításba belereped a szája. Csak ekkor ismertem föl a karjában tartott csomagot, a kép egyetlen fehér foltját: egy kisbaba volt az. Arra is ráeszméltem, hogy amikor ezeket festetted, az FCP hatása alatt álltál, tehát a képek a pokolba tett utadat örökítik meg. Megtaláltam a lefolyt festék nyomait is, melyeket a könnyeim hagytak, amikor megláttam a képeket. Akkor nem volt más válaszom, csak a sírás, most azonban már tudtam, hogy valaki szánt szándékkal gyötört téged, és a könnyeimet fölszárította a gyűlölet. Akárki volt is az, meg fogom találni. * Az irodában túl meleg van, a beáradó napfény is csak tovább hevíti a levegőt. Nagyon elálmosodtam. Kiürítem a kávéspoharat, és igyekszem felélénkülni. – Ezután elment Simonhoz? – kérdezi Mr. Wright. Alighanem a különböző tanúvallomásokat veti össze, hogy lássa, egyeznek–e a dátumok és az események. – Igen. – Hogy kikérdezze a drogokról? – Igen. * Becsöngettem Simonhoz, és amikor a takarítónője ajtót nyitott, bevonultam, mint akinek jogában áll ott lenni. Ismét meglepett a lakás pompája. Elég rég laktam már nálad ahhoz, hogy elszokjam az anyagi jóléttől. Simon a konyhában volt, a pultnál ücsörgött. Először meglepte, hogy csak úgy betoppanok, aztán mogorva kifejezést öltött. Gyerekes arcán most is borosta sötétlett, de úgy véltem, hogy a piercingekhez hasonlóan ez is csak amolyan stílusjegy. – Adtál Tessnek pénzt babaruhára? – szegeztem neki a kérdést. Addig eszembe sem jutott, hogy ezt megkérdezzem tőle, de amikor beléptem, valahogy kézenfekvőnek tűnt.

– Hogy képzeled, hogy csak így rám törsz? – Nyitva volt az ajtó. Föl kell tennem még néhány kérdést. – Nem adtam neki pénzt. Egyszer akartam, de nem fogadta el. – A hangja sértett volt, ezért nem csengett hamisan. – Van tipped, ki mástól kaphatott? – Fogalmam sincs. – Álmos volt Tess aznap, amikor a parkban találkoztatok? – Jesszusom. Mi ez az egész? – Csak tudni szeretném, álmos volt–e, amikor találkoztatok. – Nem. Pont, hogy ideges volt Ezek szerint a gyilkos később adta be neked az altatót, miután Simon távozott. – És szerinted hallucinált? – faggattam. – A múltkor még nem hitted el, hogy szülés utáni pszichózisa volt, nem? – kötekedett. – Hallucinált vagy sem? – Mármint azon kívül, hogy egy nem létező pasit látott a bokrok között? – Nem válaszoltam. A hangjában undok gúny csengett. – Nem, attól eltekintve tök normális volt. – Nyugtatót és FCP–t találtak a vérében. Ez angyalpor és hó néven is ismert... Erre azonnal és meggyőződéssel félbeszakított: – Nem! Az nem lehet. Tess igazi erkölcscsősz volt drogok ügyében. – Te viszont nem vagy az, ugye? – Na és ha nem? – Akkor talán adtál neki valamit, hogy jobban érezze magát. Meghívtad egy italra... És beletettél valamit, amiről úgy gondoltad, hogy segít? – Nem raktam cuccot a piájába. Nem adtam neki pénzt. Most pedig kifelé, mielőtt elveszítem a türelmemet! – Nála tekintélyesebb férfit próbált utánozni, talán épp az apját. Az előszoba felé tartva elmentem egy hálószoba nyitott ajtaja mellett. A szoba falán a te fényképedet pillantottam meg, amelyen a hajad a válladra omlott. Beléptem, hogy jobban megnézzem. A helyiség kétségtelenül Simon szobája volt, a ruhái szépen összehajtva, a kabátok vállfán lógtak, minden kínosan rendezettnek hatott. A falon gondos kalligráfiával készült felirat futott végig: A faj nősténye. Alatta pedig rólad készült fényképek tömkelege, sorokban a falra ragasztva. Valamennyin háttal vagy a kamerának. Simon egyszerre ott termett előttem, és az arcomba meredt.

– Tudod, hogy szerelmes voltam belé – mondta. Csakhogy a fotókról nekem a Bequia–szigetek lakói jutottak eszembe, akik úgy tartják, hogy a fénykép elrabolja a lelket. Simon kérkedő hangon folytatta: – Ezek a diplomamunkámhoz készültek. Riportfotózást választottam, egyetlen alannyal. A témavezetőm szerint az enyém az évfolyam legeredetibb és legizgalmasabb projektje. Miért nincs egyetlen kép sem az arcodról? Alighanem kitalálta a gondolatomat. – Nem akartam, hogy a projekt egy konkrét személyről szóljon, ezért úgy fotóztam, hogy ne lehessen fölismerni, azonosítani. Az volt a célom, hogy az egész női nemet képviselje. Vagy talán észrevétlenül akart követni, hogy megleshessen? Fontoskodó hangon folytatta: – ”A faj nősténye” cím egy vers kezdete. Úgy folytatódik: „vérszomjasabb, mint a hím”. A szám kiszáradt, mint a tapló, a szavaim pedig szikráztak a haragtól. – A vers a kicsinyeit védő anyáról szól. Ezért vérszomjasabb a nőstény a hímnél. Mert nagyobb a bátorsága. Kipling a férfiakat nevezi gyávának, ők „állnak hadban a lelkiismerettel”. Simonnak leesett az álla attól, hogy ismerem Kipling versét, vagy egyáltalán bárkinek a versét, és talán te is csodálkozol. Pedig Cambridge–ben jártam angol szakra, tudod. Régebben én is vonzódtam a művészetekhez. Bár hogy őszinte legyek, a tudományos elemzőkészségem segített át a vizsgákon, nem a művek jelentésének mélyenszántó értelmezése. Letéptem egy képet a falról, aztán egy másikat és egy harmadikat. Simon meg akart állítani, de addig folytattam, míg végül egyetlen kép sem maradt rólad a falon; míg többé már nem leselkedhetett utánad. Aztán kivonultam a lakásból, de magammal vittem a fényképeket, ő pedig magából kikelve tiltakozott, azt kiabálta, hogy szüksége van rájuk az év végi kiértékeléshez, meg hogy közönséges tolvaj vagyok, és még valamit, amit már nem hallottam, mert bevágtam magam mögött az ajtót. Ahogy hazafelé vezettem, ölemben a képekkel, azon tűnődtem, vajon hányszor járhatott a nyomodban, hogy fényképezzen. Vajon aznap is követett a parkban, miután otthagytad? Leparkoltam, és alaposabban is megnéztem a fotókat. Mindegyiken hátulról látszottál, de a környezet változott: a nyárból ősz lett, az őszből tél, és ennek megfelelően változott a ruhád: a póló fölé dzseki került, majd télikabát. Úgy látszik, Simon hónapokon át követett. De hófödte parkban készült képet nem találtam.

Arra gondoltam, hogy a Bequita–szigetek lakói sokszor fotót használnak a vudu–rontásokhoz, mert a fényképnek hitük szerint ugyanolyan ereje van, mint ha az áldozat vérét vagy haját kaparintják meg. Otthon újonnan vásárolt vízforralót találtam a konyhaasztalon, és hallottam, hogy Todd a hálószobában matat. Belepve azt láttam, hogy az egyik „tébolyult” képedet igyekszik kettészakítani, de a szívós vászon nem engedett. – Mi a fenét csinálsz? – Nem férnek bele a szemeteszsákba, így meg nem hagyhatom őket a szeméttárolón. – Felém fordult. – Semmi értelme megtartani ezeket, csak fölizgatod magad miattuk. – Márpedig mindegyiket meg fogom tartani. – Minek? – Hát mert... – Elhallgattam. – Mert? Mert ezek a képek bizonyítják, hogy Tesst valaki lelkileg kínozta, gondoltam – de nem mondtam ki. Hallgattam, mert tudtam, hogy ha kimondanám, abból csak veszekedés lenne, csúnya vita arról, hogyan haltál meg, és ez a veszekedés biztosan szakítással végződne. Nem akartam még magányosabb lenni, mint addig voltam. * – Szólt a rendőrségnek Simon fotóiról? – kérdezi Mr. Wright. – Nem. Addig is erősen kételkedtek az elméletemben, hogy gyilkosság történt, és nem hittem, hogy a képek változtatnának ezen. – Mégsem érvelhettem nekik a Bequia–sziget lakóival meg vudubabákkal. – És tudtam, hogy Simon a művészeti projektjével hozakodna elő – tettem hozzá. – Igazoltan kémkedhetett Tess után. Mr. Wright az órájára néz. – Tíz perc múlva találkozóm lesz valakivel. Álljunk meg itt. Nem mondja, kivel találkozik, de fontos lehet, ha szombat délutánra beszélte meg. Vagy talán észrevette rajtam a fáradtságot. Tulajdonképpen majdnem mindig kimerült vagyok, de tudom, hogy mindez semmi ahhoz képest, amin te mentél keresztül, nincs jogom panaszkodni. – Folytathatnánk holnap? Persze csak ha elég jól érzi magát. – Természetesen – bólintok. Ám nemigen hiszem, hogy vasárnap dolgoznia kellene. Mr. Wright a gondolataimba lát.

– Az ön vallomása nélkülözhetetlen az ítélet meghozatalához. És szeretnék minél több mindent rögzíteni, amíg még frissek az emlékei. Mintha a memóriám hűtőszekrény volna, ahol a hasznos információadagok idővel belerohadnak a zöldséges fiókba. De persze ez túlzás, nem volt szép tőlem. A helyzet valójában az, hogy Mr. Wright rájött, rosszabbul vagyok, mint gondolta. És elég körültekintő ahhoz, hogy tudja, a test hanyatlása szellemi leépüléssel, elsősorban az emlékezet romlásával jár. Igaza van, hogy sürget. Most a zsúfolt buszon állok, az ablakhoz szorít a tömeg. A párás üveg egy átlátszó foltján át megpillantom az út mentén sorakozó londoni házakat. Sosem mondtam neked, mennyire megbántam, hogy nem építészetet tanultam angol helyett, ugye? Már a harmadik héten tudtam, hogy hibát követtem el. Matematikus agyam és önbizalomhiányos természetem a metafizikus költészet hasonlatszerkezeténél valami konkrétabbra vágyott. Mégsem kérdeztem meg, válthatnék–e szakot, mert attól féltem, hogy kitesznek az angolról, az építészeten pedig nem lesz hely. Túl nagynak éreztem a kockázatot. Valahányszor látok egy szép épületet, bánom, hogy nem volt elég bátorságom.

13 Vasárnap Ma reggel egy recepciós sincs a pultnál, a tágas előtér teljesen kihalt. Beszállok az üres liftbe és fölmegyek a harmadik emeletre. Alighanem ketten vagyunk az egész emeleten, Mr. Wright és én. Azt mondta, ma délelőtt a vallomás Kasia Lewskiről szóló részét szeretné átvenni, ami fura érzés lesz, mert legutóbb alig egy órája láttam Kasiát a lakásodban, a régi köntösödbe burkolózva. Egyenesen Mr. Wright irodájába megyek, ahol ma is kávéval és ásványvízzel vár. Megkérdezi, jól vagyok–e, én pedig megnyugtatom, hogy semmi bajom. – Először röviden összefoglalom, amit eddig elmondott Kasia Lewskiről – vág bele máris a nyomtatott jegyzetébe pillantva, amely nyilván a beszámolóm korábbi részeinek gépelt változata. Fölolvas belőle: – „Kasia Lewski január huszonhetedikén délután négy óra körül megjelent Tess lakásánál, és őt kereste.” Emlékszem a csengetésre, arra, ahogy rohantam ajtót nyitni, torkomban a boldog „Tess!” kiáltással, amely már majdnem kiszaladt a számon, amikor ajtót nyitottam – és emlékszem a visszanyelt neved ízére. Föl tudom idézni a megvetést, amit az előttem álló lány váltott ki belőlem az olcsó tűsarkú cipőjével, meg libabőrös, fehér lábán a terhességtől kidudorodó erekkel. Az akkori sznobizmusom emléke megborzongat, annak azonban örülök, hogy a memóriám kristálytiszta. – Elmondta, hogy ugyanazon a klinikán kezelték, ahol Tesst? – kérdezi Mr. Wright. – Igen. – Említette, melyik kórház volt az? Megrázom a fejem, és elhallgatom, hogy csak le akartam rázni Kasiát, oda se figyeltem rá, nemhogy még kérdezősködjek is. Mr. Wright megint a jegyzetekbe pillant. – Azt mondta, ő is egyedülálló volt, de aztán a barátja visszajött? – Úgy van. – Ön találkozott akkor Michael Flanagannel?

– Nem, ő a kocsiban maradt. Emlékszem, türelmetlenül dudált, Kasia pedig nyugtalan volt miatta. – És legközelebb azután találkozott Kasiával, hogy eljött Simon Greenly lakásából? – Igen. Vittem neki egypár babaruhát. Ám ez nem egészen őszinte válasz. A Kasiánál tett látogatást ürügyül használtam fel, hogy elkerüljem a vitát Tóddal, amelyről tudtam, hogy véget vet a kapcsolatunknak. * A hó ugyan csúszóssá tette a járdákat, mégis alig tíz perc alatt odaértem Kasia lakásához. Azóta elmondta, hogy mindig ő jött át hozzád, gondolom, azért, hogy ne kelljen Mitchcsel együtt lennetek. Kasia a Trafalgar Crescenten lakott, egy ronda, oda nem illő betonépületben a Notting Hill ápolt, szimmetrikus kertjei és a többi rendezett, félhold formájú utca között. Az út mentén és fölötte húzódik a mennydörgő forgalmú Westway felüljáró, olyan közel, hogy szinte csak nyújtózni kell, és elérném, mint egy könyvet a felső polcon. A lépcsőházakban graffitisek hagyták ott a kézjegyüket (akiket manapság talán festőnek hívnak), akár a kutyák a szagnyomukat: így jelölik meg a területüket. Kasia ajtót nyitott, de a láncot nem akasztotta ki. – Ki az? – Tess Hemming nővére vagyok. Leakasztotta a láncot, és hallottam, hogy félrecsúszik a retesz. Még otthon is kurta sztreccspólót viselt (fütyülve a téli hidegre meg a terhességére) és strasszal kirakott, magas sarkú lakkcsizmát. Egy pillanatra megijedtem, hogy prostituáltként dolgozik, és épp vendéget vár. Hallom, hogy kinevetsz. Jól van, hagyd abba. – Beatrice! – Meglepett, hogy emlékszik a nevemre. – Gyere, tessék. Csak két hét telt el, mióta utoljára láttam – amikor téged keresett –, ám a hasa jócskán megnőtt. Úgy saccoltam, a hetedik hónapban járhat. Beléptem a lakásba, ahol az olcsó parfüm és légfrissítő levegőben keveredő illata sem tudta elnyomni a falakból meg a szőnyegből áradó dohos penészszagot. A tiédhez hasonló indiai takarót szögeztek az ablak elé – talán te adtad neki? Máskor nem idézném szó szerint Kasia szavait, de ebben a helyzetben akadozó beszéde hangsúlyosabbá tette a mondandóját. – Sajnálom. Biztos nagyon... Hogy mondom? – Küszködve kereste a megfelelő szót, aztán mentegetőzve vállat vont. – Szomorú vagy. De szomorú

nem elég nagy szó. – Valahogy ez a tört angolság őszintébben csengett, mint egy magasröptű részvétlevél. – Nagyon szereted Tesst, Beatrice. Nem tudtam, vajon azért mondta–e jelen időben, mert még nem sajátította el a múlt időt, vagy mert másoknál ennyivel érzékenyebben éli át a fájdalmamat. – Igen, nagyon. Barátságos, megértő arccal nézett rám, és teljesen zavarba hozott. Kiugrott a skatulyából, ahova olyan könnyedén begyömöszöltem. Ő volt kedves hozzám, holott fordítva terveztem. Átnyújtottam a kis bőröndöt. – Hoztam neked pár babaholmit. – Távolról sem örült annyira, mint vártam. Azt gondoltam, biztos azért, mert a ruhákat Tess Xaviernek szánta, és átitatta őket a gyász. – Tess... temetés? – kérdezte Kasia. – Ó, igen, persze. Little Hadstonban lesz, Cambridge mellett, február tizenötödikén, csütörtökön, délelőtt tizenegykor. – Tudod írni...? Leírtam neki a tudnivalókat, majd a kezébe nyomtam a bőröndöt. – Tess is úgy akarná, hogy a tiéd legyen. – Mi papunk mond neki misét múlt szombaton. – Nem értettem, miért akar témát váltani. Még ki sem nyitotta a bőröndöt. – Oké? Bólintottam. Bár nem tudom, te mit szólsz hozzá. – John atya. Nagyon aranyos. Nagyon... – Szórakozottan a hasára tette a kezét. – Nagyon keresztény? – kérdeztem. Elmosolyodott a viccen. – Paphoz képest. Igen. Ő is viccelt vajon? Hát persze, egyből visszadobta a labdát. Sokkal eszesebb lány, mint hittem. – A mise. Tess bánja? – tudakolta. Megint elgondolkodtatott a jelen idő. Talán szándékosan használja. Ha igaz minden, amit a misékről mondanak, akkor most fönn vagy a mennyekben, vagy a purgatórium előtt várakozol, jelen időben. A „most”–ban létezel, ha nem is az „itt és most”–ban. És a mise talán rád talált, te pedig szégyenkezel földi hitetlenséged miatt. – Van kedved belenézni a bőröndbe, és kiválasztani, melyik ruhákat kéred? Nem tudnám megmondani, hogy a kedvesség szólt–e belőlem, vagy csak olyan témára akartam terelni a beszélgetést, amelynek kapcsán fölényben érezhettem magam. Egy csöppet sem volt ínyemre, hogy olyasvalaki érezzen részvétet irántam, amilyen Kasia. Igen, még ekkor is efféle sznob kategóriákban gondolkodtam. – Előbb csinálok teát, jó?

Utánamentem a sivár konyhába. A padló linóleuma fölhasadt, kilátszott alóla a beton. De minden a lehető legtisztább volt, már amennyire a körülmények engedték. A csorba fehér étkészlet ragyogott, és az ősrégi serpenyők is csillogtak a rozsdafoltok körül. Kasia megtöltötte és a tűzre rakta a kannát. Nem feltételeztem, hogy hasznos információval szolgálhat, de úgy döntöttem, fölteszek pár kérdést. – Nem tudod, adott–e valaki kábítószert Tessnek? Döbbenten pillantott rám. – Tess soha nem akar kábítószer. A babával semmi rosszat. Sem tea, sem kávé. – És nem tudod, kitől félt? Kasia a fejét rázta. – Tess nem fél. – És a baba születése után? Könnybe lábadt a szeme. Hátat fordított, és igyekezett összeszedni magát. Persze ő Mitchcsel volt Mallorcán, amikor Xavier született. A halálod után jött haza, akkor kopogott be és talált ott engem helyetted. Furdalt a lelkiismeret amiatt, hogy fölzaklattam, hogy faggatom, holott láthatóan nem tud segíteni. Föltette a teát, így nemigen távozhattam, de fogalmam sem volt, mit mondjak. – Na és dolgozol? – kérdeztem végül. A „Na és hol dolgozol?” szokványos udvariassági fordulat félresikerült változatánál több nem telt tőlem. – Igen. Takarítás... néha áruházban, polcok, de éjszakai munka, borzalmas. Néha dolgozok magazinnál. Önkéntelenül pornómagazinra gondoltam. A ruhatárán alapuló előítéleteim túlságosan mélyen gyökereztek ahhoz, hogy erőlködés nélkül változtatni lehessen rajtuk. De mentségemre azt is el kell mondanom, a gondolat, hogy a szexiparban dolgozik, nemcsak rosszallást ébresztett bennem, hanem aggodalmat is iránta. Kasia okosan megérezte, hogy fenntartással fogadom a „magazinnál” végzett munka hírét. – Ingyen magazinok – fejtette ki. – Berakom levélládába. Házaknak, ahol írják, „Reklámújságot nem kérünk” oda is berakom. Nem tudok angol. Erre elmosolyodtam. Láthatóan megörült első őszinte mosolyomnak. – Gazdag helyen minden ajtó nem kér ingyen újság. De szegény helyre nem megyünk. Fura, ugye? – Igen. – Újabb beszédtéma után kutattam. – Na és honnan ismerted Tesst? – Ó. Még nem mondom? Természetesen mondta, csak elfelejtettem. Ami nem is meglepő, ha belegondolsz, mennyire nem figyeltem oda rá. – A klinika. Én babám is beteg. – A kisbabádnak cisztás fibrózisa van?

– Cisztás fibrózis, igen. De most... – A hasára tette a kezét. – Most jó. Csoda. – Keresztet vetett, olyan természetességgel, mintha csak a haját simítaná félre a szeméből. – Tess úgy hívta: „Katasztrófa sújtotta anyukák klinikája” Először találkoztunk, nevettem tőle. Meghívott lakásába. – A hangja megbicsaklott. Elfordult. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy sírással küszködik. Kinyújtottam a kezemet, hogy a vállára tegyem, de nem voltam képes rávenni magam. Egy idegent megérinteni számomra olyan, mint az arachnofóbiásnak pókhoz nyúlni. Számodra ez talán szórakoztató, de hidd el, hogy nem az. Majdhogynem fogyatékosság. Kasia elkészítette és tálcára tette a teát. Megfigyeltem, milyen gondos: csésze, csészealj, a tejnek kis kancsó, szűrő a tealevelekhez, és még az olcsó kannát is előre fölmelegítette. Amikor átmentünk a nappaliba, a szemközti falon észrevettem egy képet, amit addig nem láthattam. Kasia arcát ábrázoló szénrajz volt. Álomszép rajz. Egyszerre ráébresztett Kasia szépségére. Tudtam, hogy csak te rajzolhattad. – Tess rajza? – kérdeztem. – Igen. Találkozott a tekintetünk, és abban a pillanatban kölcsönös megértés született közöttünk, valami olyan, amihez nem kellett nyelv, így semmi sem állhatott az útjába. Ha szavakba kellene öntenem azt a „valamit” azt mondanám: Kasiával nyilvánvalóan elég közel álltatok egymáshoz, hogy megrajzold a portréját; meg azt, hogy megláttad az emberekben a szépséget, ami mások előtt rejtve maradt. De valójában nem lehet szavakba önteni a tartalmát, annál sokkal finomabb, mélyebb dolog volt ez. Ajtó csapódott, összerezzentem. Hátrafordulva egy férfit pillantottam meg. Magas volt és izmos, húsz év körüli, és komikusan túlméretezett a parányi lakáshoz képest. Munkásoverállt viselt póló nélkül, két izmos karját végig tetoválás borította. A haja tapadt a gipsztől. A méretéhez képest meglepően halkan beszélt, de a hangjában fenyegetés bujkált. – Kash? Mi a szarért nem reteszelted be az ajtót? Ezerszer megmondtam... – Amint észrevett, elhallgatott. – Orvosi látogatás? – Nem – feleltem. – Akkor meg ki a fasz ez? – mordult Kasiára, rám ügyet sem vetve. Kasia idegesen és szégyenkezve nyögte: – Mitch... Mitch leült, jelezve, hogy a lakás az övé, következésképp nekem itt nincsenek jogaim.

Kasiát nyugtalanította a jelenléte, most is ugyanaz a kifejezés jelent meg az arcán, mint aznap, amikor a lakásod előtt Mitch a dudát bőgette. – Ő Beatrice. – És mégis mit akar tőlünk Beatrice? – kérdezte a férfi gúnyos hangon. Egyszeriben feszélyezett a márkás farmerom meg a szürke kasmírpulóverem: New Yorkban ez az elvárt hétvégi viselet, ám aligha illik a Trafalgar Crescent világába egy hétfő délelőtt. – Mitch éjszaka dolgozik. Nagyon nehéz – magyarázta Kasia. – Néha nagyon... – Küszködve kereste a megfelelő szót, de anyanyelvi szókincs kell ahhoz, hogy az ember Mitch viselkedésére megfelelő eufemizmust találjon. Az indulatos ugrott be elsőként, és már–már arra gondoltam, leírom neki. – Te csak ne mentegetőzz miattam, bazmeg! – A húgom és Kasia barátnők voltak – siettem a magyarázattal, de a hangom anyu hangjává változott. Ha ideges vagyok, mindig fölerősödik az intellektuális hanghordozásom. Mitch mérgesen nézett Kasiára. – Az a csaj, akihez folyton szaladgáltál? – Nem tudtam, a lány megérti–e hiányos angoltudásával, hogy Mitch terrorizálja. Vajon testileg is ilyen durván bánik vele? Kasia csendesen így felelt: – Tess barátnőm. Általános iskola óta nem tapasztaltam, hogy valaki azzal áll ki a másik mellett, hogy a barátnőjének nevezi. Megérintett a szavai egyszerűsége. Fölálltam, mert nem akartam tovább nehezíteni a helyzetét. – Most mennem kell. Mitch egy karosszékben terpeszkedett, át kellett lépnem a lába fölött, hogy az ajtóhoz jussak. Kasia kikísért. – Köszönöm ruhákat. Nagyon kedves. Mitch fölpillantott. – Miféle ruhákat? – Áthoztam néhány babaruhát – feleltem. – Csak ennyi. – Szeret alamizsnát osztani, mi? Kasia nem értette a szót, de megérezte az ellenséges jelentést. Hozzá fordultam. – Annyira szép ez a holmi, hogy nem volt szívem kidobni vagy jótékonysági boltnak adni, ahol az veszi meg, aki akarja. Mitch erre fölugrott, mint aki élvezi, hogy kötekedhet, és már készül is a harcra. – Szóval vagy mi, vagy a jótékonysági bolt, he? – Mire jó ez a macsó színjáték?

A konfrontáció, ami nemrég még teljesen idegen volt tőlem, ekkorra már természetessé vált számomra. – Megvan nekünk a saját babaholmink – közölte, és a hálószobába ment. Kisvártatva egy dobozzal tért vissza, és odadobta elém. Belepillantottam. Tele volt drága babaruhával. Kasia rettentően feszengett. – Tess és én, vásárol. Együtt. Mi... – De honnan volt rá pénzetek? – kérdeztem. Aztán mielőtt Mitch dühösen kitörhetett volna, gyorsan hozzátettem: – Tessnek sem volt pénze, és szeretném kideríteni, kitől kapta. – Az emberek teszteléstől – világosított fel Kasia. – Háromszáz font. – Milyen tesztelés? A cisztás fibrózis tesztje? – faggattam. – Igen. Hátha le akarták pénzelni őket, gondoltam. A vérembe ivódott a bizalmatlanság, ha rólad volt szó, és ez a CF–teszt, ami iránt már kezdettől fogva kételyt tápláltam, amúgy is aggodalomban bővelkedő termőföld volt, melyben hamar kicsírázhattak a gyanakvás magvai. – Emlékszel az illető nevére, aki adta? Kasia megrázta a fejét. – Borítékban volt. Vele szórólap, levél nem. Meglepetés. Mitch közbevágott: – Te meg az egész kibaszott pénzt elherdáltad babacuccra, amit pár hét alatt kinő a gyerek, pedig másra is épp elég nagy szükségünk van. Kasia lesütötte a szemét. Éreztem, hogy ez már régi vita, melyen ezerszer átestek, és rég elrontott minden örömöt, amit a babaruhák vásárlása szerzett neki. Lekísért a kapuig. A falfirkákkal kidekorált betonlépcsőházban lefelé menet kitalálta, mit mondanék, ha folyékonyan beszélnénk egymás nyelvét, és mindjárt válaszolt is rá. – Ő az apa. Nem lehet már változtatni. – Tess lakásában lakom. Ugye átjössz majd valamikor? Magam is meglepődtem, mennyire reménykedem benne, hogy eljön. Mitch utánunk kiáltott a lépcső tetejéről. – Ezt itt felejtette! – Azzal ledobta a bőröndöt a lépcsőn. Ahogy a fordulóra puffant, a fedele kinyílt, és a pirinyó kardigán, a sapka meg a babatakaró szétszóródott a nedves betonon. Kasia segített összeszedni. – Ne gyere el a temetésre, Kasia. Kérlek. Túlságosan megviselte volna. Igen, Xavier miatt. Hazafelé gyalogoltam, a metsző hideg szél az arcomat csapkodta. Fölhajtottam a kabátom gallérját, és a fejem köré tekertem a sálamat, hogy

megvédjen a hidegtől, így nem hallottam, hogy csörög a telefonom, és a hívás a hangpostába ment. Anyu volt az, üzent, hogy apu beszélni szeretne velem, és meghagyta a számát. Tudtam, hogy úgysem fogom fölhívni. Visszacsöppentem az önbizalomhiányos kiskamasz korba, amikor úgy éreztem, változó testem nem illik bele apu szépen újjáépített életébe. Megint éreztem azt a fullasztó elutasítást, amivel kiiktatott az életéből. Persze tudom, észben tartotta a születésnapunkat, és mindenféle drága ajándékkal árasztott el minket, amikhez még kicsik voltunk, mintha a felnőtté válásunkat akarná sürgetni, hogy megszabaduljon a felelősségtől. Eszembe jut a nyaranta vele töltött két hét, amikor szemrehányó angol arcunk megregulázta a provence–i napsütést, és a magunkkal hozott szomorúságban sütkéreztünk. Aztán hazamentünk, és olyan volt minden, mintha sosem lettünk volna ott. Egyszer megtaláltam a ládákat, amikben a „mi szobáink” tárgyait tartották – az év többi részét a padlásra zsuppolva töltötték. Még te is, az örök optimista, aki mindenkiben képes vagy meglátni a jót, te is érezted ennek a súlyát. Ahogy apun gondolkodom, egyszerre megértem, miért nem kérted Emiliót, hogy vállaljon felelősséget Xavierért. Túlságosan szeretted és féltetted a kisbabádat ahhoz, hogy nyűgként akaszd valakinek a nyakába. Nem akartad, hogy Xavier úgy érezze, nem kell, nem értékelik. Nem Emiliót védted, hanem a gyermekedet. * Mr. Wrightnak nem beszéltem sem apuról, sem a viszonzatlan telefonhívásról, csak a pénzről számoltam be neki, amit Kasiával kaptatok a tesztért. – Nem nagy összeg volt, de úgy véltem, talán mézesmadzagnak szánták, hogy így vegyék rá őket a kísérletre. – Tess nem említette önnek a pénzt? – Nem. Ő mindenkiről jót feltételezett, de tudta, hogy én szkeptikusabb vagyok. Valószínűleg nem volt kedve végighallgatni a prédikációmat. Előre kitalálhattad a figyelmeztető szlogenjeimet: „Semmit nem adnak ingyen” meg: „A profitorientált szféra önzetlensége jókora önellentmondás.” – Ön szerint a pénz vette rá, hogy vállalja a tesztet? – kérdezi Mr. Wright. – Nem. Tess tényleg úgy hitte, hogy ebben a kísérletben rejlik a gyermeke egyetlen lehetősége a gyógyulásra. Fizetett is volna azért, hogy bekerüljön. Arra gondoltam, hogy talán aki a pénzt adta, nem volt ezzel tisztában. Kasia és Tess is... mindkettőjükön látszott, hogy nincsenek jó anyagi helyzetben. – Megvárom, amíg Mr. Wright lejegyez valamit, aztán folytatom. – A kísérleti

kezelés orvosi oldalának alaposan utánanéztem, amikor Tess mesélt róla, de a program pénzügyi hátterét nem ismertem. Így hát beleástam magam a témába. Az internetről megtudtam, hogy gyógyszertesztek alkalmával legális a kísérletben részt vevők anyagi kompenzálása. Még olyan weboldalakat is találtam, ahol önkénteseket keresnek, azzal, hogy a pénz „fedezi a következő nyaralást” – Mi volt a helyzet a Chrom–Med kísérletének önkénteseivel? – Semmit nem találtam arról, hogy fizetnének a résztvevőknek. A Chrom– Med honlapján részletes leírás olvasható a kísérleti kezelésről, de fizetséget nem említenek. Biztosra vettem, hogy egész vagyont költöttek a génkezelés kifejlesztésére, és emellett eltörpül a háromszáz font, jelentéktelen összeg, de akkor is furcsálltam a dolgot. A honlapon fönn volt valamennyi alkalmazott e– mail–címe, feltehetően azért, hogy nyitott, emberközeli cég benyomását keltsék, úgyhogy írtam Rosen professzornak. Számítottam rá, hogy valamelyik beosztottja kapja meg a levelemet, de úgy gondoltam, mégis megpróbálom. Mr. Wright előtt ott a kinyomtatott e–mail. Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: professor.rosen@chrom–med.com Tisztelt Rosen professzor! Kérem, írja meg, miért fizetnek a cisztás fibrózis tesztkezelésen részt vevő anyáknak 300 fontot? Vagy ha jobban szereti a megfelelő kifejezést: miért „kompenzálják őket a fáradozásukért”? Beatrice Hemming * Amint az várható volt, Rosen professzortól nem érkezett válasz. De folytattam a kutatást az interneten. Még a kabátomat sem vettem le, mikor hazaértem a Kasiánál tett látogatás után, és a táskámat is csak ledobtam a földre. Nem gyújtottam villanyt, és időközben besötétedett. Szinte észre sem vettem, amikor Todd a szobába lépett. Eszembe sem jutott azon gondolkodni, kérdezni meg pláne, hogy hol volt egész nap, épphogy csak fölpillantottam a képernyőről. – Tessnek fizettek, hogy részt vegyen a CF–tesztkezelésen, és Kasiának is, de ennek sehol nincs nyoma. – Beatrice... Újabban nem hívott „szívem”–nek.

– De nem is ez a lényeg – folytattam. – Eddig nem jutott eszembe, hogy utánanézzek a kezelés anyagi hátterének. Több megbízható forrás, a Financial Times és a New York Times is azt írja, hogy a Chrom–Med néhány hét múlva piacra dobja a részvényeit. Valószínűleg írtak róla a lapok, de a halálod óta nem foglalkoztam a hírek olvasgatásával. A Chrom–Med részvénykibocsátása döntő fontossággal bírt számomra, Todd azonban meg se hallotta, mit mondok. – A cég vezetői vagyonokat fognak keresni – magyaráztam. – A weboldalak becslései eltérnek, de az biztos, hogy elképesztő összegről van szó. És valamennyi alkalmazottjuk részvénytulajdonos, tehát ők is learatják a részüket. – Nyilván milliókat fektettek a kutatásba, ha ugyan nem milliárdokat – érvelt Todd türelmetlenül –, és most, hogy a tesztkezelés átütő sikert aratott, elérkezett az idő, hogy megtérüljön a befektetés. Természetes, hogy részvényeket bocsátanak ki. Tökéletesen logikus üzleti lépés. – Na de az anyáknak fizetett pénz... – Elég! Az istenit, állj már le! – kiáltotta. Egy pillanatra mindketten megdermedtünk. Négy évet töltöttünk kölcsönös udvariaskodással. A kiabálás kellemetlenül intim dolog. Todd igyekezett visszafogni a hangját. – Először a nős tanára, aztán az a félőrült, megszállott főiskolás, most meg hozzáadod a listádhoz ezt a kísérletet is, amit mellesleg mindenki lelkesen jóváhagyott, beleértve a nemzetközi sajtót és az orvostudomány képviselőit. – Igen. Több mindenkire gyanakszom, még a kísérletet végző orvosokra is, mivel egyelőre nem tudom, ki ölte meg Tesst. Sem azt, hogy miért. Csak annyit tudok, hogy valaki megölte, és meg kell vizsgálnom minden lehetőséget. – Nem. Nem kell. Ez a rendőrség dolga, ők pedig már végeztek. Te itt már semmit sem tehetsz. – A húgomat meggyilkolták. – Szívem, kérlek, előbb–utóbb szembe kell nézned az igazsággal, azzal, hogy... – Tess sohasem ölte volna meg magát – szóltam közbe. Amikor a vitánk erre a pontra ért, és mindketten kínos zavarban voltunk, úgy éreztem, mintha szerepet játszanánk; mint a színészek, úgy küszködtünk az elfuserált szövegkönyvvel. – Csak azért, mert ezt hiszed, ezt akarod hinni, még nem lesz igaz – mondta Todd. – Honnan tudnád éppen te, hogy mi az igazság? – vágtam vissza. – Alig néhányszor találkoztatok, és olyankor sem vetted a fáradságot, hogy beszélgess vele. Téged nem érdekelnek a Tess–féle emberek.

Határozott meggyőződéssel érveltem, emelt hangon, éles szavakkal, valójában azonban még ekkor is a kapcsolatunk körgyűrűjén keringtem, begubóztam és sértetlen maradtam. Folytattam az előadást, és közben azon csodálkoztam, milyen könnyedén ráéreztem a szerepre. Pedig azelőtt sosem veszekedtem. – Mit is mondtál rá? Hogy „elvarázsolt”? – kérdeztem, de nem vártam válaszra. – Fogadok, oda se figyeltél, miket mondott neked azon a két vacsorán, amikor együtt voltunk. Előre megvolt róla a véleményed, pedig soha nem beszélgettél vele. – Igazad van, nem ismertem rendesen. És bevallom, nem is kedveltem túlzottan. Hogy őszinte legyek, idegesített. De ennek semmi köze ahhoz... Megint félbeszakítottam. – Lenézted, mert festészetet tanult, azért, ahogy élt, meg ahogy öltözött. – Az isten szerelmére... – Egyáltalán nem ismerted, nem tudod, milyen ember volt. – Teljesen eltérsz a tárgytól. Nézd, Beatrice, én megértem, hogy valakit okolnod kell a haláláért. Tudom, hogy nem akarod felelősnek érezni magad miatta. – A hangja higgadtsága erőltetetten csengett, és azt juttatta eszembe, amikor ugyanígy próbáltam jobb belátásra bírni a rendőrséget. – Félsz együtt élni a lelkifurdalással – folytatta Todd. – Ez teljesen érthető. De szeretném, ha megértenéd, hogy ha egyszer végre elfogadod a valóságot, rá fogsz ébredni, hogy semmiről nem tehetsz. Mindenki tudja, hogy nem a te hibád. Tess vetett véget az életének, méghozzá olyan okok miatt, amiket a rendőrség, az igazságügyi orvos szakértő, az anyád és a pszichiáter is elfogad, és senki más nem hibás az ügyben, még te sem. Ha ezt el tudnád fogadni, akkor végre továbbléphetnél. – Tétován a vállamra tette a kezet, és ott is hagyta. Neki is nehezére esik az érintés, akárcsak nekem. – Megvettem a repülőjegyeket a hazaútra. A temetés másnapján este indulunk. Nem feleltem. Hogy is mehetnék haza? – Tudom, amiatt aggódsz, hogy anyukádnak szüksége van rád – mondta tovább a magáét Todd. – De ő is belátta, hogy minél hamarabb hazamész, vissza a rendes életedbe, annál jobb. – A tenyerével az asztalra csapott. Előbb tűnt fel a képernyő rezgése, mint a vőlegényem szokatlan viselkedése. –Lassan már rád sem ismerek. Én itt kitálalok neked, te pedig még csak föl se nézel a kibaszott internetezésből! Odafordultam, és csak ekkor vettem észre, milyen sápadt, és milyen szánalmasan magába roskadt. – Sajnálom. De én nem mehetek haza, amíg ki nem derítem, mi történt Tesszel.

– Már kiderült, mi történt vele. És ezt neked is el kell fogadnod. Mert az élet megy tovább, Beatrice. A mi életünk. – Todd... – Tudom, milyen nehéz lehet nélküle. Megértem. De itt vagyok neked én. – A szemében könnycsepp remegett. –Három hónap múlva összeházasodunk. Próbáltam megfelelő választ találni. A beállt csöndben Todd otthagyott, kiment a konyhába. Hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy már nem mehetek hozzá, mert a házasság a jövőre szóló elkötelezettség, márpedig nélküled a jövő elképzelhetetlen? És hogy emiatt nem lehetek a felesége, nem pedig az iránta érzett szenvedély teljes hiánya miatt? Utánamentem a konyhába. Háttal állt nekem, és egyszerre megláttam, milyen lesz öregember korában. – Todd, őszintén sajnálom, de... – A kurva életbe, én szeretlek! – üvöltötte felém fordulva. Olyan volt, mintha egy külföldivel kiabálna, hátha a hangerőtől megérti a szavakat; hátha attól majd viszonzom a szeretetét. – Nem is ismersz. Ha ismernél, nem szeretnél. Ez valóban így volt, nem ismert. Nem hagytam, hogy megismerjen. Ha volt is dalom, sosem próbáltam elénekelni neki; sosem maradtam ágyban vele vasárnap délelőtt. Mindig én voltam az, aki föl akart kelni. Lehet, hogy ő a szemembe nézett, ám ha így történt is, én ezt nem viszonoztam. – Többet érdemelsz ennél – mondtam, és a keze után nyúltam, de elhúzta. – Borzasztóan sajnálom. Elhúzódott tőlem. Pedig tényleg sajnáltam. Még most is sajnálom. Észre kellett volna vennem, hogy amíg én a kapcsolatunk biztonságos körgyűrűjén cirkálok, ő bennragadt a közepén, egymagában, kiszolgáltatottan. Megint önző módon cserbenhagytam valakit, akinek szüksége lett volna rám. A halálod előtt úgy gondoltam, a kapcsolatunk Tóddal felnőttes és felelősségteljes. Csakhogy részemről a gyávaság motiválta: a zárkózottságom döntött helyettem, pedig Todd ennél jobbat érdemelt; tudatos, szeretetből fakadó elhatározást. Pár perc múlva távozott. Nem mondta, hova megy. * Mr. Wright munka közbeni ebédre szavazott, és szendvicseket hozott a boltból. Az üres folyosókon egy tárgyalóterembe vezet, ahol asztal is van. Különös, de a kettőnkön kívül tökéletesen néptelen, tágas irodaszint meghitt érzéssel tölt el.

Mr. Wrightnak nem mondtam el, hogy nyomozás közben szakítottam a vőlegényemmel, és hogy londoni barátok híján Todd alighanem kénytelen volt a téli zimankóban szálloda után nézni. Csak a Chrom–Med részvénykibocsátását említem. – Aztán este fél tizenkettőkor telefonált Finborough hadnagynak? – kérdezi a rendőrségi hívásjegyzéket tanulmányozva. – Igen. Üzenetet hagytam neki, kértem, hogy hívjon vissza. Másnap délelőtt fél tízig nem jelentkezett, én pedig elindultam a Szent Anna Kórházba. – Megbeszélte előre valakivel, hogy bemegy? – Igen. A főnővér azt mondta, addigra elő kell kerülnie Tess kartonjának, és fölírt nekem egy időpontot. * Mire a kórházba értem, a fejem már majd szétrepedt az idegességtől, mert arra számítottam, hogy hamarosan találkoznom kell az orvossal, aki veled volt, amikor Xavier megszületett. Tudtam, hogy ezen át kell esnem, bár nem volt egészen világos, hogy miért is. Talán vezeklésképpen kell szembenéznem a bűntudatommal, gondoltam. Negyed órával a megadott időpont előtt érkeztem, és a kávézóba mentem várakozni. Vettem egy csésze kávét, és amikor leültem, láttam, hogy új e–mailem érkezett. Küldő: Rosen professzor irodája.Chrom–Med Címzett: Beatrice Hemming iPhone Kedves Ms. Hemming! Biztosíthatom, hogy kísérletünk résztvevői semmiféle anyagi kompenzációban nem részesülnek. A résztvevők önkéntesen jelentkeznek, kényszeres rábeszélés nélkül. Amennyiben érdeklődni kíván a közreműködő kórházak etikai bizottságánál, garantálhatom, hogy úgy találja majd, kísérletünk a legszigorúbb etikai előírásoknak is megfelel. Üdvözlettel, Sarah Stonaker, Rosen professzor sajtóasszisztense Azonnal válaszoltam az e–mailre. Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: professor.rosen@chrom–med.com Az egyik”résztvevő”a húgom volt. Neki 300 fontot fizettek, hogy részt vegyen a kísérletben. A neve Tess Hemming (a második neve Annabel, a nagymamája után). 21 éves volt. Meggyilkolták, miután megszülte halott

kisbabáját. Mindkettejük temetése csütörtökön lesz. El sem tudja képzelni, mennyire hiányzik. Úgy éreztem, a kávézó az a hely, ahol ilyen e–maileket szokás írni. Eldughatják szem elől a betegséget és a halált a fönti osztályokra, de el tudtam képzelni, amint az események láthatatlanul kihömpölyögnek az előcsarnokba, és beszűrődnek a tejeskávékba meg a gyógyteákba. Aligha én vagyok az első, aki érzelmekkel terhes e–mailt ír ennél az asztalnál. Vajon továbbítja–e a „sajtóasszisztens” az üzenetet Rosen professzornak? Nem valószínű, gondoltam. De elhatároztam, hogy kikérdezem a kórház dolgozóit, hátha tudnak valamit a pénzről. Öt perccel a megbeszélt időpont előtt föllifteztem a negyedik emeletre, és a szülészeti osztályhoz mentem. A főnővér törődöttnek tűnt, ahogy elém jött, habár lehet, hogy csak zilált vörös haja keltette folyton ezt a benyomást. – Sajnos azóta sem került elő Tess kartonja – szabadkozott. – Anélkül pedig nem tudom kideríteni, ki vezette a szülést. Megkönnyebbülés áradt szét bennem, de nem akartam gyáván beletörődni a helyzetbe. – És nem emlékszik valaki? – Sajnos nem. Az utóbbi három hónapban komoly orvoshiánnyal küszködünk, ezért sok kiközvetített szülésznő és helyettes orvos fordul meg nálunk. Valószínűleg közülük lehetett valaki. Bekapcsolódott a társalgásba egy fiatal, vagány ápolónő is, aki az orrában piercinget viselt. – A főbb infók számítógépen vannak – mondta –, hogy mikor vettük fel és mikor távozott, és sajnos ugye a húga esetében a baba halála is. De a részletek nincsenek. Sem a kórtörténete, sem az, hogy ki kezelte, meg ilyenek. Tegnap a pszichón is rákérdeztem, és doktor Nichols azt mondta, hozzá el se jutott a karton, meg hogy jobb, ha „felkötjük a gatyánkat” itt az osztályon, ami őtőle komoly szidásnak számít. Eszembe jutott dr. Nichols megjegyzése, miszerint nem állt rendelkezésére a pszichiátriai kórtörténeted. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a kartonod eltűnése az oka. – De nincsenek meg ezek az adatok valahol számítógépen? Nemcsak a főbb dolgok, hanem a részletek? – tudakoltam. A főnővér a fejét rázta.

– Terhes nők esetében papíron iktatunk, hogy mindig náluk lehessen a karton, ha esetleg a kórházon kívül indulna meg a szülés. Azután a kartont a szüléssel kapcsolatos lapokkal egybefűzve tesszük el, elméletileg rendesen iktatva. Megcsörrent a telefon, de a nővér velem volt elfoglalva, még nem vette föl. – Tényleg nagyon sajnálom – mondta. – Átérezzük, milyen fontos ez önnek. Aztán fölvette a kagylót és beleszólt. A kartonod eltűnése nyomán érzett iménti megkönnyebbülésemre máris gyanakvás vetett árnyékot. Vajon volt az iratokban valamilyen fontos információ, ami elvezethet a gyilkosodhoz? Talán épp ezért „veszett el”? Megvártam, amíg a főnővér befejezi a telefonálást. – Nem különös, hogy egy betegük kartonja csak úgy köddé válik? – kérdeztem. Grimaszt vágott. – Sajnos a legkevésbé sem az. Egy pocakos orvos jött arra hajszálcsíkos öltönyben. A kérdést hallva megállt, és ő is válaszolt: – A cukorbeteg–klinikámról egy egész kocsi karton tűnt el kedden. Beszippantotta valamilyen adminisztrációs süllyesztő. Láttam, hogy dr. Saunders épp megérkezett, és egy beteg kartonját tanulmányozza a nővérpultnál. Úgy tűnt, nem vett észre. – Tényleg? – feleltem közömbösen a csíkos öltönyös orvosnak, ő azonban máris belemelegedett a témába. – Amikor tavaly a Szent János Kórházat építették, senkinek nem jutott eszébe, hogy hullaházat is kéne bele tervezni, és amikor az első betegük meghalt, nem volt hova tenni. A főnővéren látszott, hogy zavarban van, és nem érti, miért fecseg a csíkos öltönyös orvos olyan készségesen a kórházak baklövéseiről. – Volt példa arra is, hogy tizenéves rákbetegeket másik kórházba utaltak, de megfeledkeztek a lefagyasztott petesejtjeik átszállításáról – folytatta lelkesen a pocakos doktor. – Így felépülés után az esélyük, hogy gyerekük legyen, a nullával egyenlő. Dr. Saunders észrevett, és biztatóan rám mosolygott. – Azért nem vagyunk mindig ilyen ügyetlenek, becsszóra – szólt oda. – Tudták, hogy a cisztás fibrózis tesztkezeléséért fizettek a kismamáknak? – kérdeztem. – Nem, erről nem tudtam – felelte a csíkos öltönyös kissé duzzogva, amiért témát váltottam. – Én sem – mondta dr. Saunders. – Tudja, hogy mennyit? – Háromszáz fontot.

– Lehetett akár egy orvos vagy nővér is, kedvességből –vetette föl tapintatosan. Megint te jutottál róla eszembe, arról, hogy a legjobbat feltételezi az emberekről. – Mint az a nővér tavaly az onkológián, ugye? – fordult a kollégájához. A csíkos öltönyös bólintott. – Az onkológia áthelyezésekre szánt kasszájából ruhát vett egy öregembernek, akit megsajnált. – A szülésznők is szoktak segíteni a nehéz körülmények közt élő anyukáknak – tette hozzá a vagány nővérke. – Pelenkát meg tápszert adnak nekik távozáskor. Néha egy–egy sterilizáló készülék és babakád is eltűnik. – Úgy érti, visszatértünk a régi szép időkbe, amikor az ápolónők még törődtek a betegekkel? – tréfálkozott a pocakos. A vagány nővér mogorván nézett rá, de az orvos csak nevetett. Ekkor két sípoló hang hallatszott, és közben a telefon is csörögni kezdett. A csíkos öltönyös orvos elsietett, hogy megtudja, miért csipogtak rá, a vagány nővér fölvette a telefont, a főnővér pedig elment, hogy megnézzen egy segítséget kérő beteget. Kettesben maradtunk dr. Saundersszel. Egész életemben zavarba hoztak a jóképű férfiak, hogy a szépekről ne is beszéljek. Nem is a feltétlen visszautasítás jut róluk eszembe, hanem inkább az, hogy valósággal láthatatlanná tesznek. – Meginna velem egy kávét? – kérdezte kedvesen. Megráztam a fejem, és alighanem elpirultam. Nem akartam érzelmi alamizsnát elfogadni tőle. Meg kell vallanom, hogy a Toddal még fennálló kapcsolatom ellenére elábrándoztam dr. Saundersről, miközben persze tudtam, hogy semmi sem lehet a képzelgésből. Még ha el is tudtam volna hitetni magammal, hogy vonzódik hozzám, a jegygyűrűje miatt kizárt volt valamiféle hosszú távú, komoly kapcsolat, egyszóval minden olyan, ami nekem fontos. * – Megadtam a főnővérnek a címemet és a számomat, hátha mégis előkerül Tess kartonja, de figyelmeztetett, hogy az iratok feltehetően végleg elvesztek. – Azt mondta, hogy a karton eltűnését gyanúsnak találta, ugye? – kérdezi Mr. Wright. – Eleinte igen. De minél több időt töltöttem a kórházban, annál valószínűtlenebbnek találtam, hogy valamilyen sötét üzelmek helyszíne volna. Olyan nyitott, nyüzsgő munkahely hatását keltette, ahol az emberek a szó szoros értelmében egymás nyakán lógnak. El sem tudtam képzelni, hogy valaki

megúszhatja lebukás nélkül, ha elkövet valamit. Persze akkor még azt sem tudtam, mi az, amit meg kell úszni. – No és a pénz? – A kórház dolgozói még csak nem is csodálkoztak rajta, nemhogy gyanakodtak volna. Mr. Wright lepillant a rendőrségi hívásjegyzékre. – Finborough hadnagy nem hívta vissza, ön pedig nem kereste újra, igaz? – Igaz, mert hát mit mondhattam volna neki? Hogy a kismamák pénzt kaptak, de a kórházban ezt senki nem furcsállta? Hogy a Chrom–Med részvényeket dob piacra, de ez még a vőlegényem szerint is logikus üzleti lépés? Vagy hogy Tess kartonja eltűnt, de a szülészeti osztály személyzete szerint ez teljesen hétköznapi eset? Nem volt mivel előállnom. A szám kiszáradt. Iszom egy korty vizet, majd folytatom a beszámolót. – Úgy gondoltam, zsákutcába jutottam, és inkább az Emilio Codival és Simonnal kapcsolatos eredeti gyanúm nyomán kellett volna elindulnom. Tudtam, hogy a legtöbb gyilkosságnak családi ok áll a hátterében. Már nem emlékszem, ezt hol hallottam. De arra emlékszem, hogy úgy véltem, a „családi” és a „gyilkosság” kölcsönösen kizárják egymást. A vasárnap esti vasalás meg a mosogatógép kipakolása családi dolog, nem a gyilkosság. – Meg voltam róla győződve, hogy Simon is és Emilio is képes lett volna megölni Tesst. Emiliónak nyilvánvaló indítéka volt, Simon pedig egyértelműen a megszállottja lett, ezt a fotói bizonyítják. Mindketten a főiskola révén kötődtek Tesshez: Simon a diáktársa volt, Emilio meg a tanára. Így aztán a kórházból egyenesen a főiskolára mentem. Kíváncsi voltam, ott tud–e valaki információval szolgálni. Mr. Wright most biztos azt hiszi, talpraesett és erélyes vagyok. Pedig egyáltalán nem. Csak halogattam a hazatérést. Részint azért, mert nem akartam eredmény nélkül visszavonulni, másrészt pedig mivel kerültem a találkozást Tóddal. Telefonált, és felajánlotta, hogy eljön velem a temetésedre, de elhárítottam az ajánlkozását. Ezért minél hamarabb vissza akart repülni az Államokba, csak még össze kellett csomagolnia a holmiját a lakásodban. Nem akartam ott lenni. * A főiskola területén nem takarították el a havat, és a legtöbb ablak sötét volt. A német akcentussal beszélő titkárnő közölte, hogy az utóbbi három nap tanári továbbképzéssel telt. Engedélyezte, hogy kirakjak néhány lapot a

hirdetőtáblára. Az egyiken a temetésed időpontja állt, a másikon pedig a barátaidat kértem, hogy találkozzanak velem a főiskolával szemközti kávézóban két hét múlva. Ez hirtelenjében jutott eszembe, és a dátumot véletlenszerűen választottam. Miközben a papírt föltűztem a lakótárskereső és használt művészeszközöket kínáló hirdetések közé, arra gondoltam, egy ilyen képtelen kiírás senkit sem fog érdekelni. De azért otthagytam. Hazaérve Toddot a lakásod előtt találtam. A sötétben várakozott, a havas eső ellen védekezésképp magára húzta a kapucniját. – Nincs kulcsom. Azt hittem, elvitte a pótkulcsot. – Ne haragudj. Kinyitottam az ajtót, és Todd egyenesen a hálószobába ment. Az ajtóból néztem, ahogy a holmiját pakolja, mindene gondosan, precízen. Egyszerre fölpillantott, és ez készületlenül ért; mintha most először néztünk volna rendesen egymás szemébe. – Gyere haza velem! – mondta. – Kérlek! Elbizonytalanodtam. A szép rendesen bepakolt ruháira néztem, és fölidéztem New York–i életünk kényelmét, rendezettségét, ami menedéket kínálna az itteni felfordulás elől. Csakhogy a szépen becsomagolt életem immár a múlté. Többé már nem repülhetek vissza hozzá. – Beatrice? Megráztam a fejem, és ez az apró ellenkező fejmozdulat megszédített. Fölajánlotta, hogy visszaviszi a bérelt autót a reptéri kölcsönzőbe. Elvégre nem tudhattam, meddig maradok, a kocsi pedig pimaszul drága volt. A társalgásunk hétköznapisága, a gyakorlati részletekre fordított figyelem olyan megnyugtatóan ismerős volt, hogy már–már szerettem volna megkérni Toddot, maradjon velem, hajlandó lettem volna akár könyörögni is. De nem tehettem ezt vele. – Biztos nem akarod, hogy itt maradjak a temetésre? –kérdezte. – Biztos. De köszönöm, hogy felajánlottad. Odaadtam neki a slusszkulcsot, és csak amikor a motor felbőgött, akkor jutott eszembe, hogy vissza kellett volna adnom a jegygyűrűt. Az ujjam körül csavargattam a fémkarikát, és az alagsori ablakból néztem, ahogy Todd elhajt, aztán még sokáig bámultam utána, mikor a kocsi már rég eltűnt szem elől, és a hangja helyét más autók motorzúgása vette át. Kalickába zárt a magány. *

Beszámoltam Mr. Wrightnak a főiskolán kitűzött felhívásról, de a Todd és köztem történteket elhallgattam. – Mit szólna, ha hoznék egy kis süteményt? – kérdezi. Teljesen elképedek. – Nagyon jó lenne. „Nagyon jó”... holnap hozok magammal szinonimaszótárt. Vajon kedvességből csinálja? Lehet, hogy csak éhes. De talán amolyan romantikus gesztusnak szánja: régimódi teázás kettesben. Magam is meglepődöm, mennyire reménykedem, hogy az utóbbiról van szó. Miután kiment, fölhívom Todd munkahelyi számát. A titkárnője veszi föl, és nem ismeri meg a hangomat. Alighanem visszatért a brit akcentusom. Kapcsolja Todd irodáját. Még mindig zavarban vagyunk, ha beszélünk, de már sokkal kevésbé, mint eleinte. Meghirdettük eladásra a lakásunkat, és az ezzel kapcsolatos dolgokról beszélünk. Aztán Todd hirtelen témát vált. – Láttalak a híradóban – mondja. – Jól érzed magad? – Igen, rendben vagyok, köszönöm. – Bocsánatot akartam kérni... – Semmi okod bocsánatkérésre. Inkább én voltam... – Még szép, hogy bocsánatot kell kérnem. Végig igazad volt Tesszel kapcsolatban. Hallgatás áll be, amit aztán én török meg. – Szóval Karenhez költözöl? Rövid szünet után válaszol. – Igen. De természetesen fizetem a jelzálog rám eső részét, amíg el nem adjuk a lakást. Karen az új barátnője. Amikor mesélt róla, megkönnyebbült a lelkiismeretem, örültem, hogy ilyen hamar talált valaki mást. – Gondoltam, hogy nem fog zavarni – folytatja Todd, és azt hiszem, szeretné, ha zavarna. A hangja erőltetetten vidám. – Nagyjából olyan kapcsolat ez is, mint a miénk volt, csak a másik lábon van a csizma. – Nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék erre. – „Ha a vonzalom egyforma nem lehet...” – mondja aztán könnyed hangon, de már megtanultam, hogy nem szabad a hangneme alapján ítélni. Rettegek, hogy hozzáteszi: „a szerelmesebb fél én legyek”. Elköszönünk. Mondtam már, hogy tanultam irodalmat, ugye? Idézetek kimeríthetetlen tára áll a rendelkezésemre, de valahogy mindegyik az életem hiányosságaira világít rá, ahelyett hogy magasztos irodalmi fényt kölcsönöznének neki.

Visszaérkezik Mr. Wright. Két csésze teát meg süteményeket hoz, és öt percre elszakadunk a vallomásomtól. Lényegtelen apróságokról beszélgetünk: hogy szokatlanul meleg az időjárás, hogy a St. James parkban kinyíltak a virágok, hogy a kertedben előbújt a pünkösdi rózsa. Közös teázásunkban van valami romantikus, afféle megnyugtató, tizenkilencedik századi módon, habár kétlem, hogy Jane Austen hősnői papírpohárból itták volna a teát, vagy műanyag dobozból ették a süteményt. Remélem, Mr. Wright nem bántódik meg, amiért a sütemény felét otthagyom, de nem kívánok többet. A teázás végeztével átnézzük a vallomásom néhány oldalát, Mr. Wright ellenőriz egy–két adatot, majd azt javasolja, hogy mára fejezzük be. Ő marad még, mert el kell végeznie némi papírmunkát, de a liftig azért kikísér. A hosszú folyosón üres, sötét irodák előtt haladunk el, és olyan érzésem támad, mintha a lakásom ajtajához kísérne. Megvárja, amíg a liftajtó kinyílik, és biztonságban beszállok. A KÜSZ irodájából a Kasiával megbeszélt találkozóra megyek. Kétnapi keresetemet szórom el a London Eye–ra váltott jegyekre; megígértem, hogy elviszem egy körre. De olyan kimerült vagyok, hogy csak vonszolom magam, és legszívesebben hazamennék, hogy lefeküdjek. A kígyózó sort megpillantva elátkozom magamban az óriáskereket, amely Küklopsz–várost csinált Londonból. Észreveszem Kasiát, a sor elejéről integet felém. Már órák óra várhat. Az emberek aggodalmas pillantásokkal méregetik, nyilván attól tartanak, hogy a kabinban indul majd meg a szülés. Előremegyek hozzá, és tíz perc múlva már be is szállhatunk. Ahogy a kabinunk egyre följebb emelkedik, elénk tárul London, és a kimerültségemet meg a betegességet hirtelen mintha elfújták volna: egyszerre mámoros jókedv kerít hatalmába. Arra gondolok, hogy ha nem is vagyok kicsattanó–an egészséges, azért ma legalább nem hagyott ki az agyam, és ez valószínűleg jó jel. Talán megkockáztathatom a reményt, hogy épen megúsztam a történteket, hogy végül minden rendben lesz. Sorra mutogatom Kasiának a nevezetességeket. Megkérem a déli oldalon állókat, lépjenek odébb, hogy láthassa a Big Bent, a Battersea erőművet, a Képviselőházat meg a Westminster hidat. Miközben hadonászva büszkélkedem a londoni látnivalókkal, meglepő érzésem támad: nem is annyira a városom fölött érzett büszkeség lep meg, hanem inkább a megfogalmazás. Az én városom. New Yorkba költöztem, az Atlanti–óceán túlsó partjára, de ki tudja, mi okból, mégis úgy érzem, ide tartozom.

14 Hétfő Reggel lehetetlenül korán ébredek. Puding szőrpamaccsá gömbölyödve dorombol a lábamon (azelőtt nem értettem, miért fogadtál be kóbor macskát). Mr. Wright előre szólt, hogy ma a temetésedet szeretné „átvenni” Fél hatkor végül fölhagyok az alvás reményével, és kimegyek a kertedbe. Nem árt, ha átgondolom magamban a történteket, fölidézem a fontosabb részleteket – csakhogy az emlékezetem meghátrál, valahányszor összpontosítani akarok. így hát csak elnézegetem a leveleket és virágokat, amelyek a halottnak hitt töveken virítanak. Sajnos egy virágot elveszítettünk. A Constance Spry rózsa elpusztult egy róka vizeletétől, úgyhogy ültettem a helyébe egy Richelieu bíborost. Arra egy róka sem merészel majd rápisilni. Valaki kabátot terít a hátamra. Megfordulva látom, amint Kasia visszatámolyog az ágyba. A háziköntösöd már nem ér össze a hasán. Alig három nap van hátra a kiírt dátumig. Engem kért meg, hogy legyek a szülősegédje, vagyis a „dúlája” (nagyon profin hangzik ahhoz képest, hogy milyen kezdetleges fogalmaim vannak a feladatról). Te egy szóval sem említetted a „dúlaságot” amikor megkértél, hogy legyek melletted Xavier születésénél, csak azt kérted, hogy legyek veled. Talán úgy gondoltad, megijednék a feladattól (és igazad is lett volna) De az is lehet, hogy kettőnk között nem volt szükség megnevezésre. A nővéred vagyok. És Xavier nagynénje. Ez bőven elég. Talán most úgy gondolod, Kasia még egy esélyt ad nekem, miután téged cserbenhagytalak. Bár ez kézenfekvő lenne, mégsem igaz. Nem két lábon járó antidepresszánst láttam benne, hanem rákényszerített, hogy szembenézzek a jövővel. Emlékszel? Todd azt mondta: „az élet megy tovább”. Ám mivel nem tekerhettem vissza az életemet ahhoz a részhez, amikor még életben voltál, legalább meg akartam állítani, mert továbbhaladni önzés lett volna. De Kasia növekvő babája (mint kiderült, kislánya) szemléletesen emlékeztetett rá, hogy az élet csakugyan megy tovább – mint a mementó mori ellentéte. Nem tudom, létezik–e olyan, hogy memento vitae. Amiasnek igaza volt, a hajnali füttykórus valóban igen zajos. A madarak már egy órája torkuk szakadtából dalolnak. Próbálok visszaemlékezni a sorrendre, amit elmondott. Azt hiszem, most a fülemülén a sor. Hallgatom az

erdei pacsirtának vélt madár énekét, ami egy Bach–prelúdiumhoz hasonló, ámulok rajta, és kicsit megvigasztalódom – közben pedig fölidézem a temetésed emlékét. * A temetés előtti éjszakát Little Hadstonban töltöttem, a régi szobámban. Évek óta nem aludtam egyszemélyes ágyban, és a keskenysége, a szorosan betűrt takaró meg a nehéz paplan megnyugtató biztonságérzetet adott. Egész korán, fél hatkor keltem föl, de amikor lementem a konyhába, anyut már ott találtam. Az asztalon két bögre kávé állt. Odanyújtotta az egyiket. – Bevittem volna – mondta –, de nem akartalak fölébreszteni. Mielőtt belekortyoltam volna a kávéba, már tudtam, hogy hideg. Odakint sötét volt, eső kopogott az ablakon. Anyu szórakozottan elhúzta a függönyt, mintha látni lehetne valamit, de mivel még nem világosodott, nem látott mást, csak a tükörképét. – Amikor valaki meghal, ahogy az emlékezetünkben él, bármilyen korú lehet, ugye? – kérdezte. Megfelelő választ kerestem, de meg sem várta, máris folytatta: – Te biztos a felnőtt Tessre gondolsz vissza, mert mindvégig közel álltatok egymáshoz. Nekem viszont ma reggel háromévesen jutott eszembe, abban a tündérjelmezben, amit a Woolworthben vettem neki, a fején azzal a rendőrsisakkal. Egy fakanál volt a varázspálcája. Tegnap a buszon meg az jutott eszembe, amikor kétnaposán a karomban tartottam. Valósággal éreztem a teste melegét. Emlékeztem a parányi ujjaira, ahogy az ujjamat markolták, de olyan picik voltak, hogy át sem érték. Emlékeztem a feje formájára, meg arra, hogy a tarkóját simogattam, amíg el nem aludt. Emlékeztem az illatára. Ártatlanságillata volt. Máskor, ha eszembe jut, tizenhárom éves, és olyan szép, hogy összeszorul a gyomrom, ha csak egy férfi ránéz. Valamennyi az én Tessem. Öt perccel tizenegy előtt elindultunk a templomhoz a zúgó szélben és az arcunkat meg a lábunkat csapkodó esőben, ami egy perc alatt eláztatta anyu fekete szoknyáját, a combjához tapasztotta a nedves, hideg anyagot, a csizmámat pedig sárral pettyezte be. Én azonban örültem az esőnek és a szélnek. „Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj!”6 – tudom, ez nem az égiháború sújtotta fenyér, csak a csütörtök reggeli Little Hadston, ahol az utat 6

Shakespeare: Lear király, III.2 (Vörösmarty Mihály fordítása)

autók szegélyezik egészen a templomig. Száznál is többen álltak a templom előtt a zuhogó esőben, egyesek esernyő alatt, mások kapucnis kabátban. Először azt hittem, még nem nyitották ki a kaput, csak később eszméltem rá, hogy már nincs hely odabenn. Felismertem a tömegben Finborough hadnagyot és Vernon őrmestert, de a legtöbb ember arca elmosódott az esőben és az érzelmek zivatarában. Ahogy elnéztem a templom előtt összegyűlt tömeget, és elképzeltem a bent várakozókat, arra gondoltam, hogy mind hordoznak magukban valamilyen egyedi emléket rólad – a hangodat, az arcodat, a nevetésedet, valamit, amit tettél vagy mondtál –, és ha sikerülne összegyűjteni ezt a sok apró töredéket, akkor együtt megalkothatnánk a képmásodat, együtt megtarthatnánk téged. Péter atya elénk jött a templomkerti temető kapujához, és esernyőt tartott a fejünk fölé. Azt mondta, még a karzatra is fölengedte az embereket, és pótszékeket is hozott, de már állóhely sem maradt odabent. Átkísért minket a temetőn, a templom kapuja felé. Ahogy az atya oldalán lépkedtem, egy férfira esett a pillantásom, aki valamivel odébb, egymagában ácsorgott a sírok közt. Háttal állt, fedetlen fővel, átázott kabátban. Görnyedten nézte tátongó sírgödrödet, mely a koporsódat várta. Egyszer csak fölismertem aput. A hiábavaló várakozással telt hosszú évek után most ő várt téged. Megkondult a templom harangja. Nincs ennél irtózatosabb hang. Nincs benne élet, sem emberi ritmus, csak a veszteség gépies kongása. Eljött az idő, be kellett lépnünk a templomba. Ugyanolyan lehetetlen és eszement dolognak tűnt, mint kilépni egy felhőkarcoló legfelső emeletének ablakán. Azt hiszem, így érzett anyu is. Tudtuk, az az egyetlen lépés kérlelhetetlenül az ázott földbe temetett testedhez vezet. Valaki átkarolta a vállamat. Aput pillantottam meg magam mellett. A másik kezével anyut fogta. Bevezetett minket a templomba. A testén keresztül is éreztem, hogy anyu megremeg a koporsód láttán. Apu nem engedett el minket, ahogy a végtelennek tűnő padsorok között haladtunk előre, a helyünk felé. Közénk ült, és fogta a kezünket. Még soha érintés nem keltett bennem ilyen hálát. Egyszer hátrafordultam, és végignéztem a zsúfolásig megtelt templomon meg az esőbe kiszorult embertömegen, és átsuhant az agyamon a gondolat, hogy talán a gyilkosod is itt van közöttünk. Anyu a teljes gyászmise mellett döntött, és ennek most kifejezetten örültem, mert így több idő volt hátra a sírba helyezésedig. Nem szeretted a prédikációkat, de azt hiszem, Péter atya beszéde meghatott volna. Előző nap Valentin napja volt, és talán emiatt a viszonzatlan szeretet témájára esett a választása. Azt hiszem, fel tudom idézni, mit mondott, majdnem szóról szóra.

„Amikor a viszonzatlan szeretetről beszélek, a legtöbben közületek alighanem a szerelemre gondolnak, pedig sok más olyan szeretet is létezik, melyet nem megfelelően vi–szonzunk, vagy egyáltalán nem. Előfordul, hogy egy dühös kamasz nem szereti úgy az édesanyját, ahogy az őt; a bántalmazó apa pedig nem viszonozza a gyermeke ártatlan, naiv szeretetét. Ám a legvégső viszonzatlan szeretet a gyász. Akármilyen odaadással és akármennyi ideig szeretünk valakit, aki eltávozott közülünk, az érzelmeink nem találnak viszonzásra. Legalábbis így érezzük...” A mise után kimentünk, hogy eltemessünk. A rendületlen eső mocskos sárrá olvasztotta a havas temető fehér földjét. Péter atya belekezdett a temetési szertartásba. – Isten kegyelmébe ajánlottuk Tess és Xavier testvéreinket, s most örökre visszaadjuk testüket a földnek. Mert por vagy te, s ismét porrá leszesz. És bízva bízunk feltámadásukban és az örök életben. Magamban fölidéztem Leo temetését, ahol a kezedet fogtam. Én tizenegy éves voltam, te pedig hat, a kezed puha és kicsi volt az enyémben. Amikor a lelkész ahhoz a részhez ért, hogy „bízva bízunk feltámadásában és az örök életben” hozzám fordultál, és azt mondtad: „Én nem akarok bízva bízni. Én tudva tudni akarom, Bee.” Most a te temetéseden én is tudva tudni akartam. Csakhogy az egyház nem ígéretet tesz, mindössze reményt kínál arra, hogy a földi életet örökké tartó boldogság követi. A koporsódat alábocsátottak a földben tátongó mély hasadékba. Figyeltem, ahogy elhalad a kiálló félbevágott fűgyökerek mellett, és süllyed tovább. Bármit megadtam volna, bármit a világon, hogy egyszer, csak még egyszer megfoghassam a kezed. Csak néhány pillanatig. A világon bármit. Kopogott az eső a koporsód fedelén, csipp–csepp. „Csepp, csepp, esőcsepp, szomjas a föld, itasd meg!” – énekeltem neked, az újszülöttnek, ötévesen. A koporsód leért a borzongató lyuk fenekére. Énem egy része elkísért a sáros földbe, lefeküdt melléd és meghalt veled. Anyu előrelépett, és kivett a kabátja zsebéből egy fakanalat. Ellazította körülötte az ujjait, és a koporsóra ejtette. A varázspálcád. Én pedig bedobtam a „lol”–lal befejezett e–maileket, a „nővér” titulusomat és a Bee becenevet. Nem volt sem magasztos, sem más szemében fontos ez a kapocs, ami minket összekötött. Apró dolgokból állt. Icipici dolgokból. Tudtad rólam, hogy nem rakok ki szavakat a betűtésztából, viszont neked adom a magánhangzókat, hogy több szavad legyen. Tudtam rólad, hogy régen a lila volt a kedvenc színed, aztán a halvány aranysárga lett (A művészek okkernek

hívják, Bee), te pedig tudtad, hogy az enyém a narancssárga volt, amíg föl nem fedeztem, hogy a bézs sokkal kifinomultabb, és sokáig ugrattál is emiatt. Tudtad, hogy a porcelángyűjteményem első állatkája egy cica volt (a zsebpénzedből adtál kölcsön ötven pennyt, hogy megvehessem), és azt is tudtad, hogy egyszer az összes ruhámat kidobáltam az iskolaládámból, szétszórtam mindet a földön, és hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor kis híján dühkitörést produkáltam. Tudtam, hogy ötéves korodban egy éven át minden este mellém bújtál az ágyamban. Bedobáltam minden közös emlékünket: a testvériség szívós gyökereit, szárát és leveleit, meg a gyönyörű puha szirmait, oda le melléd a földbe. Én pedig ott maradtam fönt a sírod peremén, és olyan kicsire zsugorodtam, hogy attól féltem, eltűnök. Nem tarthattam meg mást belőled, csak a hiányodat. De mi is az? A szemembe tóduló sós könnyek árja, a torkomat fojtogató érzelem. Az űr a mellkasomban, amely egészben elnyel. Ez minden, ami megmaradt nekem? Huszonegy évig szerettelek, és kész, vége. Az érzés, hogy a világ a helyén van, mert te tartod az alapkövét, az érzés, amely gyerekkoromban bontakozott ki és a felnőttlétbe is elkísért, most hirtelen semmivé foszlik? Szörnyűséges semmivé. Mert senkinek nem vagyok a nővére többé. Láttam, hogy apunak közben egy marék földet adtak a kezébe. A koporsód fölé nyújtotta a karját, de képtelen volt szétnyitni az ujjait. Inkább a zsebébe tette a kezét, és oda morzsolta a földet, nem terád. Végignézte, ahogy Péter atya leszórja helyette az első rögöt, és ettől megtört, valósággal szilánkokra hullott a fájdalomtól. Odaléptem hozzá, és megfogtam sáros kezét; a föld karcosan kenődött szét puha tenyerünk között. Szeretettel nézett rám. Az önző emberek is szerethetnek, nem? Még akkor is, ha fájdalmat és csalódást okoztak szeretteiknek. Ezzel nekem kell leginkább tisztában lennem. Anyu hang nélkül nézte, ahogy elhantolják a koporsódat. Az űrbéli robbanás az emberi fül számára nem hallható. * Anyu hangtalan kiáltása visszhangzik a fejemben, amikor a KÜSZ irodájához érek. Hétfő lévén, az épületben nyüzsögnek az alkalmazottak. A zsúfolt liftbe lépve szokás szerint aggódni kezdek, hogy mi lesz, ha elakadunk, és Kasia nem tud elérni, amikor megindul a szülés, mert itt nincs térerő. Amint fölérek a harmadikra, azonnal ellenőrzöm, jött–e üzenet, de nem. Azért a csipogót is megnézem. Ennek a számát csak Kasiának adtam meg. Tudom, hogy túlzás, de akár a frissen megtért katolikus hite, az én figyelmességhez való megtérésem is százszázalékos, a külön csengőhang meg a csipogó lesz az

én rózsafüzérem és tömjénem. Nem hagyatkozhatok a velem született tapintatosságra. Ezt legalább már megtanultam. Nem vehetem félvállról a figyelmességet, afféle természetes jellemvonásként. És igen, a Kasia miatti aggodalmam azt szolgálja, hogy a gondolataimat átirányítsam az élők világa felé. Szükségem van a memento vitae–re. Belépek Mr. Wright irodájába. Ma reggel nem mosolyog rám, talán mert tudja, hogy a temetéseddel kell kezdenünk. De lehet, hogy az a romantikus szikra, amit a hétvégén érezni véltem, kialudt az elmondottak után. A meggyilkolásodról szóló tanúvallomásom aligha hihető szerelmes versnek. Fogadok, hogy Amias madarai nem ilyesmikről dalolnak egymásnak. Mr. Wright leengedte a redőnyt, hogy kirekessze az erős tavaszi napsugarakat, és ez a borongós félhomály épp megfelel a temetésed felidézéséhez. Ma igyekszem nem foglalkozni a testem esendőségével, hiszen nincs jogom panaszkodni, amikor a te tested végleg megtört és a föld alatt fekszik. Beszámolok Mr. Wrightnak a temetésedről, de ragaszkodom a puszta tényekhez, érzelmekről nem beszélek. – Erre csak később jöttem rá, de Tess temetése két fontos nyomot is szolgáltatott – mondom végül, említetlenül hagyva a lélekmarcangoló fájdalmat, amit a koporsódra hányt föld okozott. – Először is megértettem, mi oka lehetett Emilio Codinak várni a gyilkossággal Xavier születéséig, ha ő ölte meg Tesst. Mr. Wrightnak fogalma sincs, hova akarok kilyukadni, de azt hiszem, te sejted. – Azt mindvégig tudtam, hogy Emiliónak volt indítéka –folytatom. – A viszonya Tesszel veszélybe sodorta a házasságát és a karrierjét is. Igaz ugyan, hogy a felesége nem hagyta el, amikor értesült a viszonyról, de Emilio nem tudhatta előre, hogy így lesz. Ám ha tényleg ő követte el a gyilkosságot, és a családja meg a karrierje védelmében tette, miért nem rögtön akkor ölte meg Tesst, amikor nemet mondott az abortuszra? Mr. Wright bólint, és úgy veszem észre, kíváncsian hallgat. – És ugye ott volt az a tény, hogy telefonált a rendőrségre a tévés rekonstrukció után, és közölte, hogy Tess már megszülte a babát. Ebből arra következtettem, hogy Tess találkozott vagy beszélt vele Xavier halála után. Emilio egyszer már bepanaszolt a rendőrségen, ezért nem ártott az óvatosság, úgy kellett intéznem a további tudakozódást, hogy ne reklamálhasson újra a zargatás miatt. Fölhívtam hát, és megkérdeztem, kellenek–e még neki a Tessről festett képei. Dühöngött ugyan, de a képekre igényt tartott.

* Emilio jól megtermett alakja nem illett a lakásodba, és férfias indulata mindent elárasztott. Sorra kicsomagolta valamennyi aktképet – talán hogy lássa, nem tettem–e kárt bennük? Nem ragaszottam–e rájuk fügefalevelet? Vagy csak a testedet akarta újra látni? A hangja undok volt a haragtól. – Teljesen fölösleges volt elárulnia a feleségemnek Tess ügyét meg a cisztás fibrózist, ezt az egészet. Most a fejébe vette, hogy kivizsgáltatja magát, hordozza–e a CF génjét, és tőlem is elvárja. – Ez nagyon is helyénvaló döntés. De maga nyilvánvalóan hordozó, különben Xavier nem lett volna beteg. Mindkét szülőnek hordoznia kell a gént, a gyerekben csak akkor alakul ki a betegség. – Ezzel már tisztában vagyok. A genetikai tanácsadók belénk sulykolták. Csakhogy mi van, ha nem én voltam az apa? Ez a felvetés teljesen megdöbbentett. Emilio vállat vont. – Tess nem szemérmeskedett. Könnyen lehettek más szeretői is. – Azt elmondta volna magának. És nekem is. Nem volt hazudozó. Hallgatott, mert tudta, hogy igazam van. – Maga telefonált a rendőrségre, hogy tudassa velük, Tess már átesett a szülésen, ugye? – Így láttam helyesnek. Nem hagytam annyiban a dolgot. Ő nem az a fajta ember, akit érdekel, mi a „helyes”. De igazából mást akartam kiszedni belőle. – Ezek szerint elmondta magának, hogy Xavier meghalt. Nem felelt. – Telefonon beszéltek vagy személyesen? Fölkapta a festményeket, és indulni készült, de elálltam az útját. – Azt akarta, hogy ismerje el az apaságot, igaz? – Jobb, ha ezt egyszer és mindenkorra tisztázzuk. Amikor Tess közölte, hogy terhes, én egyértelműen leszögeztem, mi a gyerekkel kapcsolatos álláspontom. Megmondtam neki, hogy tőlem ne várjon semmiféle támogatást. Egyértelműen a tudtára adtam, hogy nem leszek a gyerek apja. Nem csinált nagy ügyet belőle. Még azt is mondta, hogy jobb lesz a babának nélkülem. – Értem. De mi történt Xavier halála után? Emilio lerakta a festményeket. Egy pillanatig azt hittem, félretol az útjából. Ehelyett azonban idétlenül színpadias mozdulattal megadta magát. Ellenszenvesen gyermeteg gesztus volt. – Rendben, maga győzött – mondta. – Tess megfenyegetett, hogy kiteregeti az ügyet.

– Úgy érti, azt akarta, hogy ismerje el az apaságot, igaz? – Ez ugyanaz más szavakkal. – A baba meghalt. Tess csak arra vágyott, hogy az apja ne szégyellje. Még mindig a feje fölött tartotta a karját, de most ökölbe szorította a kezét, és belém villant a félelem, hogy mindjárt megüt. Aztán Emilio leengedte a karját. – Inkább azt a srácot kellene faggatnia, aki folyton utána koslatott a rohadt fényképezőgépével. Valósággal a megszállottja volt. És veszettül féltékeny. * – Tudtam, hogy Tess semmit nem kért volna Emiliótól, ha Xavier életben marad – magyarázom. – De a halála után nyilván elviselhetetlen volt a számára, hogy az apa megtagadja a gyermekét. Apu a sírodnál állva a szemem láttára rótta le az adósságát. Amikor szükség volt rá, amikor élettelen testedet a nyirkos földbe bocsátották, fölvállalta az apa szerepét. Egy halott gyermeket nem lehet megtagadni. Mr. Wright hagy néhány másodperc szünetet, mielőtt fölteszi a következő kérdést. – És elhitte, amit Simonról mondott? – Mindkettőjükre gyanakodtam, de egyikük ellen sem volt kézzelfogható bizonyítékom, semmi olyan, ami cáfolta volna a rendőrségnek azt a meggyőződését, hogy Tess öngyilkos lett. Mr. Wrightnak úgy számoltam be a találkozásról Emilióval, mintha nyomozó lennék, pedig számomra éppen az volt a lényeg, hogy a nővéred vagyok. Ezt is el kell mondanom neki, hátha fontos. Zavarba ejtően bizalmas közlés, de nem engedhetem meg magamnak, hogy félénk és szégyenlős legyek. Kénytelen vagyok megkockáztatni, hogy többé nem lesz jó véleménnyel rólam. Folytatom tehát. * Emilio a nyitott ajtóban állt, kezében az aktjaiddal, és az arca pórusain szivárgott a düh. – Nem képes fölfogni, ugye? Tess és énköztem csak szex volt, szokatlanul jó szex ugyan, de semmi több. Ezt o is pontosan tudta. – És nem gondolja, hogy egy olyan fiatal lány, mint Tess, esetleg apaként tekinthetett magára? Nekem ez volt a véleményem, akárhogy tagadtad is.

– Nem. Nem gondolom. – Nem gondolja, hogy miután gyerekkorában elhagyta az apja, ön pedig a tanára volt, esetleg a „csak szexnél” valami többre vágyott magától? – Nem gondolom. – Hát remélem, hogy igaza van. Mert különben Tess nagyot csalódott volna. Megkönnyebbültem, hogy végre az arcába mondhattam. – Lehet, hogy csak szerette áthágni a szabályokat – válaszolta Emilio. – Nem volt szabad velem kezdenie, és talán épp ez tetszett neki. – Úgy hangzott, mintha flörtölni próbálna. – A tiltott gyümölcs mindig vonzóbb, ugye? Nem feleltem, ő pedig közelebb lépett. Túlságosan közel. – De maga nem szereti a szexet, igaz? Erre sem feleltem, ő meg csak várta, hogy reagáljak. – Tess azt mondta, a szex magának csak valuta, amivel a biztos kapcsolatért fizet. Éreztem, hogy a tekintete fürkészőn az enyémbe fúródik. – Azt is mondta, hogy unalmas, de biztos állást választott, és ugyanez igaz a vőlegényére is. – Le akarta szaggatni a testvéri kapcsolatunk védőrétegét, egyre csak folytatta hát. – Tess szerint maga inkább biztonságban él, mint boldogan. – Látta, hogy ezzel telibe talált, és tovább ütötte a vasat. –Mert tart az élettől. Igazad volt. Persze ezt úgyis tudod. Míg mások az élet kék óceánján vitorláznak, és csak időnként keverednek viharba, számomra az élet mindig is égig érő hegy volt: meredek és veszedelmes. Ezért aztán – azt hiszem, ezt mondtam is neked – minden erőmmel kapaszkodtam a biztos állás, saját lakás és stabil párkapcsolat biztosítóköteleibe. Emilio csak bámult, remélve, hogy fájdalmat okozott, vagy kiborított az árulásoddal. Engem azonban meghatottság járt át. És még közelebb éreztem magam hozzád. Mert ennyivel jobban ismertél, mint hittem – és mégis szerettél. Volt benned annyi jóság, hogy nem árultad el, tudsz a félelmeimről, és így meghagytad a nővéri önérzetemet. Most azt kívánom, bár beszéltem volna neked ezekről. És bár tudtam volna, hogy ha el merem vonni a tekintetemet a fenyegető hegyoldalról, megláthatom, ahogy az egekben szárnyalsz, gátlások, félelmek nélkül, és semmilyen biztonsági kötél nem fog vissza. És semmilyen kötél nem véd a lezuhanástól. Remélem, most már úgy látod, szert tettem némi bátorságra.

15 Mr. Wright végighallgatta a mondókámat Emilióról, én pedig az arcát fürkészem, vajon változott–e rólam a véleménye, kedvezőtlenebb lett–e. Mrs. Epekedő Titkárnő csörtet be, egyik kezében a főnökének szánt porceláncsésze, a csészealjon két csokoládéba mártott keksz, a másik kezében az én papírpoharas kávém keksz nélkül. Mr. Wrightot láthatóan zavarba ejti a kivételezés. Megvárja, amíg a titkárnő kimegy, majd a poharam mellé teszi az egyik kekszet. – Azt mondta, hogy a temetés két fontos nyomot szolgáltatott, ugye? Nyomot? Valóban ezt mondtam volna? Időnként kívülről hallom, milyen szavakat használok, és néhány pillanatig már attól tartok, hogy a helyzet irracionalitása a végén bohózattá változtatja az életemet. – Mustár ezredes a konyhában a gyertyatartóval! – Bee, olyan dilis vagy! Szilva professzora könyvtárban a kötéllel! Mr. Wright a válaszomra vár. – Igen. A másik Rosen professzor volt. * A temetésen megjelentek többségét ugyan csak elmosódott tömegként érzékeltem az eső és a fájdalom miatt, de Rosen professzor alakjára felfigyeltem, talán mert a tévéből ismerős volt az arca. Azok között állt, akiknek nem maradt hely a templomban, a kezében professzorhoz méltó áramvonalas esernyővel, amely rendíthetetlenül állta a szelet, míg mások ernyője ki–kifordult a viharban. A temetés végeztével odajött hozzám, bizonytalanul kinyújtotta a kezét, aztán leengedte, mint aki mégsem mer vállalkozni a gesztusra. – Alfred Rosen vagyok. Elnézést szeretnék kérni az asszisztensnőm e–mailje miatt. Érzéketlenül fogalmazott. – A szemüvege bepárásodott; elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette a lencséket. – Elküldtem önnek a privát számomat, arra az esetre, ha bármiben a rendelkezésére állhatok. Örömmel válaszolok minden kérdésére. – Merev beszédéhez merev tartás párosult, ezt észrevettem, de mást nem, mert te jártál a fejemben.

* – Nagyjából egy héttel a temetés után kerestem meg Rosen professzort a megadott számon. Nem beszélek a temetésedet követő hét érzelmi káoszáról, amikor nem bírtam sem gondolkodni, sem enni, és alig szóltam néhány szót. Élénken folytatom a beszámolót, és igyekszem kitörölni annak a hétnek még az emlékét is. – Azt mondta, hamarosan előadókörútra megy, és szeretne még indulás előtt beszélni velem. – Gyanakodott a professzorra? – kérdezi Mr. Wright. – Nem. Nem volt semmi okom feltételezni, hogy akár neki, akár a tesztnek bármi köze lehetett Tess halálához. Akkor már elhittem, hogy a kismamáknak tényleg jó szándékkal adhatta valaki a pénzt, ahogy a kórház dolgozói mondták, de szemtől szemben is föl akartam tenni a kérdést a professzornak. Úgy gondoltam, hogy mindenben kételkednem kell és mindenkire gyanakodnom. Nem elég, ha egy úton végigmegyek, mindet föl kell derítenem, amíg az egyik el nem vezet a labirintus közepébe, ahol rátalálok a gyilkosodra. – A találkozót tízre beszéltük meg, de a Chrom–Med délelőttönként fél tíztől ismeretterjesztő szemináriumot tart, így hát föliratkoztam aznapra. Mr. Wright meglepődik. – Valahogy úgy van ez, mint régen az atomerőműveknél – magyarázom. – Ártalmatlannak és átláthatónak igyekeznek föltüntetni magukat. Tudja, „Jöjjön el Sellafieldbe, és piknikezzen egyet a családdal!”, meg ilyenek. Mr. Wright elmosolyodik, és ekkor valami nagyon furcsa dolog történik. Egy pillanatra azon kapom magam, hogy pont úgy beszéltem, mint te. * A reggeli csúcsforgalomban a metró zsúfolásig tömve volt. Ahogy a többi utas közé préselődve álltam, rémülten kaptam észbe: a főiskolán kitűzött lapon aznap délre hívtam találkozóra a barátaidat. A temetésed utáni felfordulásban ez valahogy kiment a fejemből. Sokkal izgatottabban vártam ezt az alkalmat, mint a találkozást Rosen professzorral. Pár perccel fél tíz előtt értem a Chrom–Med tízemeletes üvegépületéhez, amelynek külső falán átlátszó liftek lebegtek fölfelé, akár a buborékok az ásványvízben. Az épületen neoncsövek tekeregtek, amikben villogó kék és lila

fények kergették egymást. A látvány mintha azt sugallta volna: „Már küszöbön áll a sci–fi kora”. A csillogó–villogó fantáziavilág fényét megfakította az a nagyjából tízfős tüntető csapat, melynek tagjai táblákat tartottak a kezükben, rajtuk efféle feliratokkal: „NEM KELL MÁRKÁS GYEREK!” meg „NEM LÉPHETÜNK ISTEN HELYÉRE!” Kiabálás nem kísérte a táblák tiltakozó szavait, a tüntetők ásítozva, bágyadtan lézengtek, mintha még korán volna a demonstráláshoz. Fölmerült bennem a gondolat, hogy talán csak a tévés szereplés reményében jöttek ide, habár a helyszíni bejelentkezések az utóbbi hetekben elmaradoztak, és a tévécsatornák inkább korábbi felvételeket használtak. Meglehet, az csalogatta elő a tüntetőket, hogy hetek óta először nem esett semmiféle csapadék. Közelebb érve meghallottam, ahogy az egyik tiltakozó, egy makacsul fölmeredő hajú, csupa piercing nő mondja a magáét egy riporternek. – ...és persze csak a gazdagok engedhetik majd meg maguknak, hogy okosabb, szebb és sportosabb gyerekeket csináltassanak. Csak ők tudják majd megfizetni a rák meg a szívroham elleni géneket. – A riporter kissé unott arccal tartotta a diktafont, de a tüskés hajú tüntetőt semmi sem tántoríthatta el a felháborodástól. – Végül létre fognak hozni egy genetikai szuperosztályt. És persze beházasodni nem lehet majd. Mert ki házasodna össze olyannal, aki nála csúnyább, gyengébb, butább és betegesebb? Néhány generáció alatt kialakul majd két külön emberfaj: a gén–gazdagok és a gén–szegények. Odamentem a tüskés hajú tüntetőhöz. – Ismer maga valakit, aki cisztás fibrózisban szenved? Vagy izomsorvadásban? Vagy Huntington–kórban? – kérdeztem. Dühösen meredt rám, amiért félbeszakítottam a mondókáját. – Magának fogalma sincs arról, milyen cisztás fibrózissal élni, tudni, hogy lassan belehal, belefullad a saját váladékába. Halvány gőze sincs az egészről, igaz? – A nő elhátrált előlem. – Szerencséje van! – kiáltottam utána. – Magát a természet gén–gazdagnak teremtette! Azzal bementem az épületbe. Bemondtam a nevemet a biztonsági kapu rácsánál, és átengedtek. A recepciónál aláírtam a beléptető lapot, és fölmutattam az útlevelemet – a jelentkezéskor előre szóltak, hogy szükség lesz rá. A recepciós pult kamerája automatikusan lefényképezett, és kaptam egy személyi kártyát, amivel továbbmehettem. Nem tudom, mit akartak kiszűrni, de a gépeik sokkal komolyabbak voltak, mint bármi, amit a repülőtéri biztonsági ellenőrzéseknél használnak. Mindezek után tizennégy másik érdeklődővel együtt egy

előadóterembe vezettek, amelynek középpontjában jókora vetítővászon állt. Egy Nancy nevű fiatal nő üdvözölt minket derűsen. Rövid genetikai bevezető után Derűs Nancy lejátszott egy pár perces filmet olyan egerekről, amelyekbe embrió korukban medúzagént ültettek. A filmben lekapcsolták a villanyt, és lám! Az egerek neonzölden világítottak. Majdnem mindenki hangosan álmélkodott, de feltűnt, hogy rajtam kívül akadt még valaki, egy középkorú, hosszú, ősz hajú férfi, akit nem nyűgöztek le a látottak. Derűs Nancy ezután elindította a következő filmet, amely labirintusban szaladgáló egerekről szólt. – Itt pedig Einstein meg néhány kis barátja látható – lelkendezett. – Ezekbe a jószágokba beültették egy külön másolatát annak a génnek, ami a memóriáért felelős, és ettől sokkal okosabbnak születtek. A filmben „Einstein meg néhány kis barátja” elképesztő sebességgel tájékozódott a labirintusban, sokkal gyorsabban, mint együgyű, nem génmanipulált barátaik. A hosszú, ősz hajú férfi agresszív hangon szólalt meg: – Ez az IQ–gén bekerül a csíravonalba? – kérdezte. Nancy mosolyogva nézett körbe. – A kérdés arra vonatkozik, továbbadják–e az egerek a gént a kicsinyeiknek. – Még mindig mosolyogva a hosszú hajú férfihoz fordult. – Igen. Az eredeti kísérleti egerek közel tíz éve kapták a módosított gént. Ők voltak a mostani példányok ük–ük–ük... és folytathatnám még... ükszülei. De komolyra fordítva a szót, a gén valóban számos generáción át öröklődött. A hosszú hajú férfi most már szinte ugrásra készen folytatta: – És mikorra tervezik, hogy embereken is kipróbálják? Nyilván kaszálni fognak vele. Derűs Nancy rezzenetlen arccal hallgatta. – A törvény tiltja az emberi génmanipulálást – válaszolta. – A módszer kizárólag betegségek megelőzése céljából alkalmazható. – De amint legálissá válik, maguk ugrásra készen állnak, igaz? – A tudomány kizárólag az ismereteink elmélyítésére törekszik, mindenféle káros vagy reklámcél nélkül – felelte Derűs Nancy. Talán bemagolta az efféle kérdésekre adandó válaszokat. – A cégük a napokban dobja piacra a részvényeit, ugye? –faggatta a férfi. – Nem része a munkakörömnek, hogy a vállalat pénzügyeiről nyilatkozzak. – De maga is részvénytulajdonos, nem? Minden alkalmazottnak vannak részvényei. – Amint már mondtam... A férfi félbeszakította:

– Szóval ha bármi rosszul sül el, maga segítene eltussolni. Nem akarná, hogy híre menjen, igaz? Derűs Nancy kedves hangon felelt, de vászonkosztümje alól elősejlett acélkeménysége. – Biztosíthatom, hogy a cégünk működése tökéletesen átlátható. És az eddigi munkánk során semmi nem sült el rosszul, az ön szavaival élve. Megnyomott egy gombot, amivel elindította a következő kisfilmet, melyben egereket láthattunk egy ketrecben, és egy kutató segítőkészen vonalzót helyezett melléjük. Csak ekkor figyeltem föl a méretükre, nem is a vonalzó, hanem a kutató keze miatt. Az egerek hatalmasak voltak. – Ezeknek a példányoknak izomtömeg–növelő gént adtunk – lelkesedett tovább Derűs Nancy. – Csakhogy a gén meglepő hatást váltott ki egy másik területen. Az egerek nemcsak óriásiak lettek, hanem szelídek is. Arnold Schwarzeneggerekre számítottunk, ám helyettük izomkolosszus Bambikat kaptunk. Általános jókedv támadt – most is csak mi nem nevettünk, a hosszú hajú férfi meg én. Derűs Nancy úgy folytatta, mint aki alig tudja megállni, hogy ne nevessen. – Ám a kísérletnek komoly tanulsága is volt. Rámutatott, hogy egy adott gén akár két teljesen eltérő tulajdonságot is kódolhat. Éppen ez aggasztott veled kapcsolatban. Tehát mégsem alaptalanul akadékoskodtam. Amikor Derűs Nancy kiterelte csoportunkat az előadóteremből, láttam, hogy egy biztonsági őr megállítja a hosszú hajú férfit. Vitatkoztak, de nem hallottam, miről van szó – majd végül a férfit határozottan elvezették. Mi a másik irányba folytattuk a körutat, és egy jókora terembe értünk, melyet teljes egészében a CF–génterápia bemutatásának szenteltek. Meggyógyult kisbabák képei és a világ minden táján megjelent újsághírek díszítették a helyiséget. Derűs Nancy gyorstalpalót tartott a cisztás fibrózis alapjairól, a mögötte lévő nagyméretű vásznon pedig egy beteg kisgyereket láthattunk. Észrevettem, hogy a többiek a vászonra függesztik a tekintetüket, én azonban Derűs Nancy rózsás arcát és lelkesen trillázó hangját figyeltem. – A cisztás fibrózis gyógyításának története ezerkilencszáznyolcvankilencre nyúlik vissza, amikor is egy nemzetközi kutatócsoport felfedezte a betegséget okozó hibás gént. Ez egyszerűnek hangzik, de ne feledjék, hogy az emberi test minden sejtjében negyvenhat kromoszóma található, és minden kromoszómát harmincezer gén alkot. Annak az egyetlen génnek a megtalálása fantasztikus előrelépés volt. És ezzel megkezdődött a gyógymód kutatása!

Úgy adta elő az egészet, mintha egy Csillagok háborúja–film bevezetője lenne. Élvezettel folytatta: – A kutatók felfedezték, hogy a hibás CF–gén hatására túlzott mennyiségű só és túl kevés víz termelődik a tüdő és a belek falát alkotó sejtekben, és emiatt itt ragadós nyálka képződik. A vásznon levegő után kapkodó kisgyerekre pillantott, és a hangja kissé megremegett. Talán ugyanezt adta elő, valahányszor levetítette a filmet. – Csak az okozott gondot, hogyan juttassák be az egészséges gént a betegek szervezetébe – magyarázta. – A rendelkezésre álló, vírusra hagyatkozó módszer távolról sem volt ideális. Jelentős kockázattal járt, és sok esetben idő előtt elmúlt a hatása. Ekkor fejlesztette ki Rosen professzor a Chrom–Med támogatásával a mesterséges kromoszómát. Ez egy egészen új és teljesen biztonságos módszer az egészséges génnek a testbe juttatására. Ekkor egy Oxfordi egyetemi pulóveres, aggodalmas fiatalember szólalt fel: – Azt akarja mondani, hogy a szervezet valamennyi sejtjébe beültettek egy– egy újabb kromoszómát? – Pontosan – felelte Derűs Nancy csillogó szemmel. –A kezelt személyek minden sejtje negyvenhét kromoszómát tartalmaz negyvenhat helyett. Ám ez csak egy mikrokromoszóma, és... A fiatalember Nancy szavába vágott, a csoport pedig feszengeni kezdett. Most ez a srác veszi át a hosszú hajú, goromba pasastól a rendbontó szerepét? – És ez a plusz kromoszóma beépül a csíravonalba? – Igen, a jövendő generációk is örökölni fogják. – És ezt nem találják aggasztónak? – Nem, egyáltalán nem – mosolygott Derűs Nancy. Ez a megnyugtató válasz mintha kioltott volna minden ellenséges érzést a fiatalemberben. De talán csak azért láttam így, mert Nancy közben egész halványra tompította a világítást. A hatalmas vásznon elkezdődött egy film: a DNS kettős spirálját láthattuk sokmilliószoros nagyításban. Tizenhárom ember társaságában szemtanúja lehettem a két hibás CF–gén kijelölésének, majd végignéztem, ahogy csodák csodájára a hibás gének helyét egészségesek veszik át. Elképesztő volt látni a tudományos felfedezés csodáját, azt, ahogy az ember egyre kijjebb tolja a határait. Mintha Hershel távcsövébe pillantottam volna bele, amikor új bolygót fedezett föl, vagy Kolumbuszéba, amikor először vette szemügyre az Újvilágot. Azt mondod, túlzok? Láttam a cisztás fibrózis gyógymódját, Tess, a tulajdon szememmel. Láttam, hogyan írhatták volna fölül Leo halálos ítéletét. Még ma is élhetne – csak erre tudtam gondolni, mialatt Nancy a telomerekről beszélt, meg DNS–chipekről és mesterséges sejtekről. Leo ma is köztünk lehetne.

Miközben a film átváltott az újszülött kisbabák témájára, akik egészségesen, a cisztás fibrózis génje nélkül jöttek világra, és láthattuk, amint az anyukák hálásan puszilgatják a csecsemőjüket, míg az apukák zavarba jönnek túlcsorduló érzelmeiktől, egy fiúra gondoltam, aki felnőhetett volna; aki már nem Action Man kártyát kapna a születésnapjára; aki ma már egy fejjel magasabb lenne nálam. A film véget ért, és csak ekkor eszméltem rá, hogy rövid időre megfeledkeztem legfőbb gondomról, amely már egy hónapja lekötötte a gondolataimat; vagy legalábbis félretettem egy időre. Aztán persze újra eszembe jutott, és örültem, hogy nincs okom a génterápiát összefüggésbe hozni kettőtök halálával. Azt kívántam, hogy a cisztás fibrózis génterápiás kezelése legyen a mi Újvilágunk, és semmilyen sötét szándék vagy áldozat ne feketítse be. Azt hittem, a vetítésnek vége, ám ekkor megjelent a vásznon Rosen professzor, és rövid beszédet mondott. Láttam ezt a felvételt korábban az interneten, és újságban is olvastam a kivonatát, de most más volt a hatása. – Az emberek többsége úgy hiszi, hogy a tudományos kutatók nem szenvedéllyel végzik a munkájukat. Ha hangszeren játszanánk, képeket festenénk vagy verseket költenénk, elvárnák, hogy szenvedélyesek legyünk, de úgy tartják, mi kutatók hidegek, analitikus gondolkodásúak és távolságtartók vagyunk. A klinikai szó hűvösen és idegenül cseng, holott valójában a gyógykezelésben való részvételre utal – arra, hogy jó szándékkal teszünk valamit. Az ilyen munkát pedig úgy kell végeznünk, ahogy a művészek, a zenészek és a költők teszik a dolgukat: energikusan, elkötelezetten, szenvedéllyel. Tíz perccel ezután Rosen professzor titkárnője elém jött a recepcióhoz, és buboréklifttel fölkísért a legfelső emeletre, ahol a professzor már várt. Éppen olyan volt, amilyennek a tévében meg a temetéseden láttam: ugyanaz a hétköznapi, fémkeretes szemüveg, keskeny váll és félszeg viselkedés – egy megbízható szakember. Megköszöntem, hogy eljött a temetésedre, amit kissé gőgös biccentéssel nyugtázott. Elindultunk a folyosón. Én törtem meg a csendet. – Az öcsémnek cisztás fibrózisa volt. Bárcsak már akkor létezett volna az ön gyógymódja! Ahogy félig elfordult tőlem, eszembe jutott, mennyire zavarta a tévéinterjúkban, amikor szemtől szembe dicsérték. Témát váltott, és a szerénysége magával ragadott. – Érdekesnek találta a szemináriumot? – kérdezte.

– Igen. Rendkívül. – Már éppen folytatni akartam, de újból megszólalt, észre sem vette, hogy félbeszakított. – A megnövelt IQ–jú egerek nyugtalanítanak leginkább. A kutatás kezdetén felkértek, hogy vegyek részt a munkában. Egy fiatal kolléga az Imperialnál a zseni meg az átlagos közötti különbséget kereste, vagy valami hasonló sületlenség volt a célja. Mindennek már jó pár éve. – Akkor hogyhogy az okos egerek szerepelnek a Chrom–Med filmjében? – A cég megvette a kutatást, pontosabban az intelligencia génjét, bár nem mondhatni, hogy sokra mentek vele. Hála istennek a génmanipuláció, legalábbis emberi alany esetén, törvénybe ütközik. Máskülönben alighanem a sötétben világító emberek és altatódalt éneklő óriások korát élnénk. Az az érzésem támadt, hogy ezt a megfogalmazást vagy kölcsönözte valakitől, vagy előre begyakorolta. Nem olyannak tűnt, mint aki otthonosan mozog a szellemeskedés terén. – A cisztás fibrózis terápiája viszont egészen más – vélekedtem. A professzor megtorpant, felém fordult, és a szemembe nézett. – Így van. Össze sem lehet hasonlítani a cisztás fibrózis génterápiáját, amely egy borzasztó kórt gyógyít meg, a gének hobbiból való manipulálásával, aminek valamiféle szuperegyedek létrejötte az eredménye. Vagy bolond karnevál. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Meghökkentett a szavai erélyessége, és csak ekkor eszméltem rá a fizikai jelenlétére. Az irodájához érve beléptünk. Jókora helyiség volt, három oldalán üvegfal London panorámájával, ahogy a hivalkodó épülethez illett. Az íróasztal ezzel szemben kicsi volt és ütött–kopott, s elképzeltem, ahogy az egykori tanulószobából egyre nagyobb irodákba vándorolt, míg végül ezen a valószínűtlen helyen kötött ki. Rosen professzor becsukta mögöttünk az ajtót. – Kérdezni szeretett volna valamit, igaz? Egy kis időre megfeledkeztem halvány gyanúmról, és most, hogy eszembe juttatta, már nevetséges gondolatnak tűnt, hogy a kutatásba fektetett milliárdok mellett eltörpülő háromszáz fontos összegről faggassam, ráadásul a látottak után még faragatlanságnak is hathatott. Csakhogy már elmúlt az az idő, amikor a jó modor és az illem irányította a tetteimet. – Elmondaná, miért fizettek a génterápiában részt vevő kismamáknak? – kérdeztem. Meg sem rezzent a szavaim hallatán. – Az asszisztensnőm érzéketlenül fogalmazott ugyan, de amit írt, az igaz. Nem tudom, ki adott pénzt az ön húgának vagy másoknak, de biztosíthatom,

hogy sem a cégünk alkalmazottai, sem a génterápia kezelőorvosai nem tettek ilyet. Rendelkezésére bocsáthatom a programban részt vevő összes kórház etikai bizottságának névsorát és jelentéseit, hogy meggyőződhessen róla, a saját szemével láthassa, a résztvevőknek nem ajánlunk anyagi támogatást. Az teljességgel etikátlan lenne. – Átnyújtott egy köteg iratot, aztán így folytatta: – Igazság szerint, ha egyáltalán szóba kerülne ellenszolgáltatás, a kismamák fizetnének nekünk, és nem fordítva. Sorban állnak a terápiáért könyörgő szülők. Kínos csönd támadt. Alig három perce értünk az irodájába, és máris megkaptam a keresett választ. – Jelenleg is dolgozik az Imperial cégnek? – kérdeztem végül, hogy időt adjak magamnak, fontosabb kérdéseket is átgondolhassak. De az elevenébe találtam: egyszerre minden gesztusa és a hangja is védekezésre vallott. – Nem. A Chrom–Mednél vagyok teljes munkaidős alkalmazott. Itt jobbak a munkakörülmények. És a cég lehetővé teszi, hogy előadókörutakra járjak. – Kihallottam a keserűséget a hangjából, és eltöprengtem, vajon mi okozhatja. – Gondolom, nagy népszerűségnek örvend – udvariaskodtam tovább. – Igen, mondhatni. Persze szokatlan ez a nyomasztó érdeklődés. Európa legjobb egyetemei hívtak meg előadást tartani, Amerikából pedig a nyolc legrangosabb egyetem kért föl, hogy tartsak vitaindító beszédet, és közülük négy még azt is fölajánlotta, hogy tiszteletbeli doktorává avat. Holnap indulok az amerikai előadókörútra. Valóságos felüdülés lesz egyperces bevágások helyett órákon át olyanoknak magyarázni, akik legalább egy részét értik annak, amit elmondok. Ahogy beszélt, szép lassan kibújt a szög a zsákból, és ráébredtem, hogy teljes mértékben félreismertem. Rosen professzor igenis vágyik a hírnévre, de nem a tévében akar tündökölni, hanem nagy hírű egyetemek katedráin. Szakmai elismerésre áhítozik. Viszonylag távol ültem tőle, mégis hátradőlt beszéd közben, mintha szűk volna számára az iroda. – Az asszisztensem e–mailjére küldött válaszában mintha arra tett volna utalást, hogy összefüggés lehet a húga halála és a génterápiám között. Feltűnt, hogy sajátjaként emlegeti a kezelést, mint ahogy a tévében is „a kromoszómám” kifejezést használta. Korábban észre sem vettem, mennyire azonosult a terápiával. Elfordult, már nem rám nézett, hanem az irodája üvegfalán halványan fölsejlő tükörképe felé. – Az életemet annak szenteltem, hogy kidolgozzam a cisztás fibrózis gyógymódját. A szó szoros értelmében föláldoztam az egész életemet, mindent,

amim volt: időt, kitartást, energiát és szenvedélyt, ezért az egy célért. És nem azért tettem, hogy bárkinek baja essen. – Hát miért? – kérdeztem. – Mert úgy akartam távozni a világból, hogy tettem érte valamit. – Felém fordulva folytatta. – Hiszem, hogy a felfedezésemet történelmi jelentőségűnek fogják ítélni a jövő nemzedékei, és elvezet egy olyan világ kialakulásához, amelyben az emberiség kóroktól mentesen élhet. Nem lesz cisztás fibrózis, sem Alzheimer, motoros neuronbetegség, vagy rák. – Meghökkentett a hangjában izzó hevesség. – Nemcsak elsöpörjük ezeket a föld színéről, hanem azt is biztosítjuk, hogy a változások véglegessé váljanak a jövendő nemzedékek életében. Több millió évnyi evolúció még a közönséges náthát sem küszöbölte ki, hogy a komoly betegségekről ne is beszéljünk, ám most itt a lehetőség, hogy mi megtegyük, és egy–két emberöltőn belül alighanem sikerülni is fog. Hogy mi tette a professzort olyan rémisztővé, miközben a betegségek gyógyításáról beszélt? Talán a fanatizmus, ami az eredetétől függetlenül mindig visszariasztja az embert. Fölidéztem magamban a beszédét, melyben a kutatót festőhöz, muzsikushoz meg költőhöz hasonlította. És a párhuzam most ijesztőnek tetszett. Mert hangok, szavak és színek helyett a génkutatónak emberi lényekkel van dolga. Megérezhette a feszengésemet, de félreértette az okát. – Úgy gondolja, hogy túlzok, Miss Hemming? A kromoszómám bekerült a génállományunkba. Néhány évtized alatt egymillió éves emberi fejlődést sikerült elérnem. Visszaadtam a belépőkártyámat, és kimentem az épületből. A tüntetők még ott voltak, és már a hangjuk is kezdett éledezni, most, hogy megitták a termoszban magukkal hozott kávét. A hosszú hajú férfi is csatlakozott hozzájuk. Eltűnődtem, vajon milyen gyakran iratkozik föl a vezetésre, hogy provokálja Derűs Nancyt. Feltehetően közönségkapcsolati és jogi elvekbe ütközött volna, ha kitiltják. A pasas észrevett, és odajött hozzám. – Tudja, hogyan mérik az egerek IQ–ját? – kérdezte. – Nem csak a labirintusban. Megráztam a fejem, és tovább akartam állni, de csak jött utánam. – Berakják őket egy fülkébe, és áramütést adnak nekik – magyarázta. – Amikor a kísérletet megismétlik, a genetikailag megnövelt IQ–jú egerek már tudják, hogy félniük kell. Vagyis a félelemmel mérik az IQ–t. – Megszaporáztam a lépteimet, de nem tudtam megszabadulni tőle. – Vagy bedobják őket egy vízzel teli akváriumba, amiben egy emelvényt rejtettek el. A magas IQ–jú egerek megtanulják, hogy el kell jutniuk az emelvényhez.

Sietve mentem a metróállomás felé, és igyekeztem visszaidézni lelkesedésemet a cisztás fibrózis terápiája iránt, ám Rosen professzor szavai és az egerek nyugtalanítottak. A tiltakozó kijelentése, miszerint „félelemmel mérik az IQ–t” kitörölhetetlenül az agyamba vésődött, pedig szerettem volna örökre elfelejteni. * – Hinni akartam, hogy a CF génterápiája teljesen törvényes. Nem akartam, hogy bármi összefüggés mutatkozzon a terápia, illetve Tess meggyilkolása és Xavier halála között. Ám a látogatás aggodalommal töltött el. – Rosen professzor miatt? – kérdezi Mr. Wright. – Részben miatta. Azt hittem, nem szereti a hírverést, mert a tévében olyan feszélyezett volt. Ám az előadókörútjáról kérkedve beszélt, és nagyon hangsúlyozta, hogy a legrangosabb egyetemek hívták meg. Rájöttem, hogy alaposan félreismertem. – És gyanakodott is rá? – Nem bíztam benne. Azelőtt azt hittem, részvétből jött el Tess temetésére és ajánlotta fel, hogy válaszol a kérdéseimre, de utóbb elbizonytalanodtam a szándékait illetően. Arra gondoltam, hogy egész életében, a középiskolában biztosan, és talán az egyetemen is stréber biológus hírében állhatott. Aztán egyszerre felkapott sztár lett, és a kromoszómáinak köszönhetően az is marad. Sejtettem, hogy nagyon nem szeretné kockára tenni a hírnevét, ha netán hiba csúszott a génterápiába. * Valójában nem is Rosen professzor aggasztott annyira, hanem inkább a génkutatók hatalma. Ahogy távolodtam a Chrom–Med épületétől, a párkák jutottak eszembe, akik sodorják, kimérik, majd elvágják az emberi élet fonalát. Aztán DNS–ünk fonalára gondoltam, a kettős spirálban csavarodó láncra, a két csigavonalra testünk minden sejtjében, melyekbe bele van kódolva a sorsunk. Meg arra gondoltam, hogy a tudomány még soha ilyen szorosan nem fonódott össze azzal, ami emberré tesz minket.

16 Mialatt a főiskolával szomszédos kávézó felé ballagtam, a Chrom–Mednél tett látogatás kötötte le a gondolataimat. Sok barátod eljött a temetésedre, de nem igazán bíztam benne, hogy külön is akarnak velem találkozni. A kávézóban azonban csak úgy hemzsegtek a diákok, és mind énrám vártak. Annyira elképedtem, hogy szóhoz sem jutottam. Sosem szerettem háziasszonykodni; már egy néhány fős ebéd is feszélyezett, nemhogy egy csapatnyi idegen. Es rémesen konszolidáltnak éreztem magam a sok művész– leiekre valló öltözék, kreált frizura meg piercing között. Egy raszta hajú, mandulaszemű srác Benjamin néven mutatkozott be. Átkarolta a vállamat, és odavezetett az egyik asztalhoz. Úgy gondolták, biztos az életedről szeretnék többet tudni, ezért olyan eseteket kezdtek mesélni, amik a tehetségedet, a kedvességedet és a humorodat illusztrálták. Szeretetteljes történeteiket hallgatva sorra végigmértem az arcukat, és azt latolgattam, megölhetett–e valamelyikük. Vajon az élénkvörös hajú Annette vékony karja elég erős ahhoz, hogy hidegvérrel gyilkoljon? Vajon őszinték a Benjamin gyönyörű mandulaszeméből kicsorduló könnyek, vagy csak tudja, milyen vonzó hatást kelt velük? * – Minden barátja más szavakkal jellemezte Tesst – magyarázom Mr. Wrightnak –, de volt egy általánosan használt szófordulat. Kivétel nélkül mindenki megemlítette Tess életörömét. Az élet és az öröm együttese. Milyen ironikusan találó jellemzés! – Sok barátja volt? – érdeklődik Mr. Wright, és a kérdése meghat, mert tudom, hogy szakmailag lényegtelen. – Igen. Tess nagy becsben tartotta a barátságot. Így volt, nem igaz? Mindig is könnyen barátkoztál, és nem mondtál le a barátaidról. A huszonegyedik születésnapodra jó néhány általános iskolai barátnőd is eljött. Magaddal hoztad a múltad szereplőit a jelenedbe. Létezik vajon ökobarátság? Túlságosan értékesnek tartottad a barátaidat ahhoz, hogy leselejtezd őket, ha lejárt a kényelmességi idejük. – Rákérdezett a kábítószerekre? – tudakolja Mr. Wright, visszazökkentve a gondolataimat az eredeti kerékvágásba.

– Igen. Simonhoz hasonlóan ők is határozottan állították, hogy Tess sosem nyúlt volna semmilyen droghoz. Emilio Codiról is kérdeztem őket, de semmi hasznos nem derült ki. Csak annyit tudtam meg, hogy Emilio „arrogáns szarházi” és pocsék tanár, mert csakis a saját művészete érdekli. Mindenki tudott a viszonyukról és Tess terhességéről. Aztán Simonra és a kettejük kapcsolatára tereltem a szót. * A hangulat a kávézóban azonnal megfagyott, és valami számomra érthetetlen dologtól nehéz lett a levegő. – Tudtátok, hogy Simon össze akart jönni Tesszel? – kérdeztem. Bólogattak, de nem hozakodtak elő semmi újdonsággal. – Emilio Codi szerint Simon féltékeny volt – folytattam, igyekezve szóra bírni őket. Megszólalt egy lány, aki szénfekete hajával és vérvörös ajkával olyan volt, mint egy huncut boszorkány. – Simon mindenkire féltékeny volt, akit Tess szeretett. Egy pillanatra eltűnődtem, ez vajon rám is vonatkozik–e. – De Emilio Codit nem szerette, ugye? – Nem. Éppen ezért benne inkább vetélytársat látott Simon – felelte a csinos boszorkány. – Tess gyerekére volt féltékeny. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Tess olyasvalakit szeret, aki még meg sem született, őt pedig elutasítja. Eszembe jutott Simon kisbabák képeiből összerakott börtönmontázsa. – Eljött Tessék temetésére? Láttam a tétovázást a csinos boszi arcán, mielőtt így felelt: – Vártunk rá az állomáson, de végül nem jött. Fölhívtam, hogy megkérdezzem, mi a fene van vele, mire közölte, hogy meggondolta magát, és nem jön, mert nem lenne szerepe a szertartáson, és a Tess iránti érzelmeit... hogy is mondta... semmibe vennék, ő pedig ezt nem tűrheti. Ennek köszönhető vajon, hogy megdermedt a levegő, amikor Simonra tereltem a szót? – Emilio Codi szerint megszállottja volt Tessnek... – pendítettem meg. – Igaza van – vágta rá a csinos boszi. – Amíg csinálta azt az idióta projektjét, A faj nősténye, vagy mi a halál a címe, úgy követte mindenhova, mint valami kibaszott árnyék. – Észrevettem, hogy Benjamin figyelmeztető pillantást küld a boszi felé, ám a lány nem törődött vele. – A kurva életbe, gyakorlatilag zaklatta Tesst!

– És a fotózást használta ürügynek? – kérdeztem, a Simon hálószobájának falán látott képekre gondolva. – Naná – mondta a csinos boszi. – Nem volt bátorsága szembenézni Tesszel, hát inkább a lencse mögé bújt. Egész hosszú objektívekkel is fotózta, tisztára mint valami rohadt lesifotós. – Nem tudjátok, Tess miért tűrte? – érdeklődtem. Egy félénk arcú fiú szólalt meg, aki addig hallgatott. – Tess mindenkihez kedves volt, és biztos sajnálta Simont, mert nincsenek barátai. A csinos boszihoz fordultam. – Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy egy idő után leállt a projekttel... – Igen. Mrs. Barden, a témavezetője, ráparancsolt, hogy hagyja abba. Tudta, hogy a fotózás csak ürügy Tess követésére. Megmondta Simonnak, hogy ha folytatja, ki fogja rúgatni. – Ez mikor történt? – A félév elején – felelte Annette. – Szeptember első hetében lehetett. Tess nagyon megkönnyebbült. Csakhogy a fényképek tovább készültek, végig az ősz folyamán, és még télen is jó ideig. – Simon nem hagyta abba a lesifotózást – jelentettem ki. – Tudtatok róla? – Nyilván diszkrétebben csinálta – vetette föl Benjamin. – Nem lehetett nehéz – vélekedett a csinos boszi. – Már alig láttuk Tesst, miután „alkotói szabadságra” ment. Eszembe jutottak Emilio szavai: „Inkább azt a srácot kellene faggatnia, aki folyton utána koslatott a rohadt fényképezőgépével!” – Emilio Codi tudta, hogy Simon továbbra is Tess után leselkedik – mondtam. – Ő is a főiskola tanára. Miért nem rúgatta ki? – Mert Simon tudott a viszonyáról Tesszel – vágta rá a csinos boszi. – Valószínűleg sakkban tartották egymást. Tovább már nem bírtam visszatartani a kérdést. – Mit gondoltok, megölhette valamelyikük Tesst? Hallgattak, de éreztem rajtuk, hogy nem lepődtek meg, inkább szégyenkeztek és feszengtek a kérdéstől. Még a csinos boszi sem mert a szemembe nézni. Végül Benjamin szólalt meg, azt hiszem, puszta kedvességből. – Simon előadta nekünk, hogy Tessnek szülés utáni pszichózisa volt, és végül öngyilkos lett. Azt mondta, erre a véleményre jutott az igazságügyi orvos szakértő, és a rendőrség biztos a dolgában.

– Nem tudtuk, igazat mond–e – tette hozzá a félénk arcú fiú –, de aztán a helyi újságban is megírták. – Azt is mondta, hogy te akkor nem voltál itt – kockáztatta meg Annette. – De ő találkozott Tesszel, és látta rajta, hogy teljesen... – Félbehagyta a mondatot, de el tudtam képzelni, miket mondhatott nekik Simon a lelkiállapotodról. Szóval Simon és a sajtó együttes erővel meggyőzte őket az öngyilkosságról. A lány, akit ismertek, és akiről nekem meséltek, semmiképp nem követett volna el öngyilkosságot, csakhogy a mostanában divatos gyermekágyi pszichózis áldozata lettél, a fenevadé, mely akár egy életvidám lányt is annyira megváltoztathat, hogy végül megutálja és eldobja magától az életet. Nem egy arccal rendelkező emberi lény a gyilkosod, hanem egy tudományos hangzású fogalom. – Igen. A rendőrség valóban úgy gondolja, hogy öngyilkosság volt – feleltem. – Mert szerintük Tess gyermekágyi pszichózisban szenvedett. Én viszont meg vagyok győződve arról, hogy tévednek. Néhányuk arcán együttérzést láttam, másokén annak szegényebb rokonát, a sajnálatot. Aztán valamelyikük kibökte, hogy már elmúlt fél kettő, tíz perc múlva órájuk lesz, és elszállingóztak. Arra gondoltam, hogy Simon biztos bebeszélt nekik valamit rólam, amikor még nem ismertek. Kétségkívül megemlítette a labilis nővért, aki majd kacifántos történetekkel áll elő. Ez megmagyarázná, miért nem döbbentek meg, amikor a gyilkossággal előhozakodtam, és érthetővé tenné a feszengő viselkedésüket is. De nem hibáztattam őket, amiért inkább hittek neki, mint nekem, amiért nem akarták, hogy az életednek gyilkosság vessen véget. Benjamin és a csinos boszi maradt legtovább. Hívtak, jöjjek el egy hét múlva a kiállításra, és olyan meghatóan ragaszkodtak hozzá, hogy végül igent mondtam. Legalább lesz alkalmam újra kérdőre vonni Simont és Emiliót, gondoltam. Miután egyedül maradtam a kávézóban, eltöprengtem azon, hogy Simon nem egyszerűen hazudott a „projektjéről” hanem jócskán ki is színezte a mesét. „Ezek a diploma-munkámhoz készültek... A témavezetőm szerint az enyém az évfolyam legeredetibb és legizgalmasabb projektje” Vajon mi mindenről hazudott még? Tényleg beszéltetek telefonon a halálod napján, és kérted, hogy találkozzon veled? Vagy aznap is követett, mint oly sokszor, az előadott történetet pedig csak azért agyalta ki, hogy ne gyanakodjak rá? Az világosan látszott, hogy Simon manipulatív alak. Vajon tényleg volt valaki a bokrok között aznap a parkban, vagy az a férfi is csak az ő agyából pattant ki? Vagy talán még furfangosabb módon elhíresztelte, hogy ez a nem létező személy az

üldözési mániád szüleménye, hogy így terelje el magáról a figyelmet? Vajon hányszor ült a lépcsődön, abban reménykedve, hogy valaki ott találja, kezében az ártatlanságát igazoló hatalmas virágcsokorral, miközben már rég halott voltál? Ahogy Simon és Emilio körül keringtek a gondolataim, felötlött bennem a kérdés: vajon minden gyönyörű fiatal nő életében vannak gyanús férfiak? Ha engem találtak volna holtan, egyetlen gyanús alak sem akadna a barátaim között, és egyértelműen idegen tettes után kellene nyomozni. Nem hiszem, hogy a különleges szépségű és kisugárzású nők megszállottságot váltanak ki a máskülönben rendes férfiakból, inkább arról lehet szó, hogy magukhoz vonzzák a beteg lelkű, fura alakokat; mint gyertyaláng a sötétben, amelyben ezek a rémisztő emberek élnek, úgy vonzzák őket magukhoz akaratlanul, mígnem a sötét alakok végül kioltják a hőn áhított lángot. * – Ezt követően hazament, vissza a lakásba, igaz? – kérdezi Mr. Wright. – Úgy van. De már nincs elég erőm, hogy elmondjam neki, mi történt a hazaérkezésem után, hogy felidézzem, amit a lakásban hallottam. A szavaim lelassultak, a testem elernyed. Mr. Wright aggodalmasan néz rám. – Hagyjuk itt abba, jó? Felajánlja, hogy taxit hív, de azt felelem, a séta jót fog tenni. Kikísér a lifthez, és ráeszmélek, mennyire jólesik ez a régimódi udvariasság. Azt hiszem, Amias fiatal korában hasonlíthatott kicsit Mr. Wrighthoz. Búcsúzóul rám mosolyog, és fölébred bennem a remény, hogy a romantikus szikra talán mégsem aludt ki. A romantika gondolata fölserkent valamelyest, édesebben, mint a koffein. Azt hiszem, senkinek nem ártok azzal, ha álmodozom egy kicsit. Úgyhogy most Mr. Wrightra fogok gondolni, megengedem magamnak ezt a kis luxust, miközben átsétálok a St. James parkon, ahelyett hogy bepréselődnék a zsúfolt metróba. A friss tavaszi levegő valóban felpezsdít, és a könnyed gondolatok bátorságot adnak. A park végébe érve elgondolkozom, folytassam–e a sétát a Hyde Parkon át. Csak eljött már az ideje, hogy szembenézzek a kísértő démonokkal, és megszabaduljak tőlük. Kalapáló szívvel lépek be az Erzsébet királynő kapun. Szomszédjához hasonlóan a Hyde Park is csupa szín, hang és illat. A burjánzó növényzet közt

semmiféle démonnak nincs helye, a labdázó gyerekek közül nem suttognak felém szellemek. Átvágok a rózsakerten, elhaladok a szabadtéri színpad mellett, mely babarózsaszín talapzatával és medvecukor oszlopokon álló, cukormáz–fehér tetejével olyan, mint egy életre kelt mesejelenet. Aztán eszembe jut az 1982– ben a tömegben robbantott szögbomba, az embertelen pusztítás, és hirtelen úgy érzem, valaki figyel. Szinte érzem a nyakamon a leheletét, hűvösen borzongat a meleg napsütésben. Megszaporázom a lépteimet, de nem nézek hátra. Tovább követ, a lélegzete egyre gyorsul, és fölborzolja a hajszálakat a tarkómon. Az izmaim görcsbe rándulnak. A távolban megpillantom a napozókkal teli tópartot. Adrenalintól remegő lábbal nekiiramodom. Elérek a partra, és leroskadok. A lábam egyre csak remeg, a mellkasom pedig minden lélegzetvételbe belesajdul. A tóban pancsoló gyerekeket figyelem, meg a két középkorú üzletembert, akik öltönynadrágjuk szárát felhajtva csónakáznak. Most végre hátra merek nézni. Mintha egy árnyat látnék a fák között. Megvárom, míg beolvad az ágak barna foltjai közé. Megkerülöm a facsoportot, de ügyelek rá, hogy állandóan az emberek és a zsivaj közelében maradjak. A fákon túl frissen sarjadt, élénkzöld pázsit nyílik előttem, amit sárga sáfrány pöttyöz. Egy lány a cipőjét a kezében lóbálva, mezítláb lépked rajta, élvezve a napsütötte füvet – te jutsz róla eszembe. Elnézem, míg át nem ér a pöttyös pázsit túloldalára, és csak ekkor veszem észre az elhagyatott mosdó épületét, ezt a sötét sebhelyet a tavasz lágy, üde színvilágában. Sietve elindulok a lány után, és a vécéhez érek. A lány már a pázsit szélén is túl jár, a vállán egy fiú karja nyugszik, nevetve tartanak a park kijárata irányába. Én is elindulok kifelé. A lábamba még nem tért vissza teljesen az erő, és nehezemre esik a lélegzés. Próbálom kigúnyolni magamat. Nincs itt semmi félelmetes, Beatrice, csak a túl élénk képzeleted játszik veled... az embert néha megtréfálja az elméje. Csupa olyan bátorítás, amit a gyerekkor biztonságos vackából csentem. Nem rejtőzik semmiféle szörny a szekrényben. Mi ketten azonban tudjuk, hogy a szörny igenis létezik.

17 Kedd Benyomakszom a KÜSZ liftjébe, ahol égett gumiszag terjeng, és a sok test kelletlenül préselődik egymáshoz. A reggeli napfény és a körülöttem lévők jelenléte meggyőz róla, hogy nem érdemes beszélni a férfiról a parkban. Úgyis tudom, hogy Mr. Wright azt mondaná – és igaza is lenne –, hogy a gyilkos börtönben ül, nem élt az óvadék lehetőségével, és a tárgyaláson életfogytig tartó, letöltendő börtönbüntetésre fogják ítélni. Ha belegondolok, tudnom kellene, hogy nincs mitől tartanom, többé nem árthat nekem. A lift a harmadik emeletre ér, én pedig szigorúan magamra parancsolok: a férfi nincs a közelemben, soha nem is lesz, tehát nincs jelen az életemben, és nem is szabad engednem, hogy helyet kapjon, még a gondolataim között sem. A mai reggel tehát a fogadalmak reggele. Semmiféle képzelt gonosz kísértete nem fog megrémiszteni. Nem hagyom, hogy hatalmába kerítse az elmémet, ahogy akkor a testemet a hatalmába kerítette. Inkább önbizalmat merítek Mr. Wrightból, Mrs. Epekedő Titkárnőből és mindenkiből, aki körülvesz az irodaházban. Tudom, hogy az elmém időnként még leblokkol, sőt, mostanában gyakrabban, és tudom, hogy a testem egyre gyengül, de nem fogok behódolni az alaptalan rettegésnek, sem a testi gyengeségnek. Ahelyett, hogy félelmetes és csúf dolgokról képzelődnék, meg fogom keresni a hétköznapokban rejlő szépséget, ahogy te tetted. De legfőképp észben tartom majd, mi mindenen mentél keresztül, hogy tudjam, nincs jogom sem az önsajnálatra, sem arra, hogy nem létező gonosszal áltassam magam. Elhatározom, hogy ma én gondoskodom a kávéról. Még hogy remegne a kezem? Nézz csak ide! Készítettem két csésze kávét, és most gond nélkül beviszem az irodába. Mr. Wright kissé meglepődve mond köszönetet. Kicseréli a kazettát a magnóban, és folytatjuk a vallomás rögzítését. – Ott tartottunk, amikor Tess barátaival beszélt Simon Greenlyről és Emilio Codiról, ugye? – Igen. Aztán hazamentem a lakásba. Tessnek volt egy őskori üzenetrögzítője. Azt hiszem, valami kirakodóvásáron vehette, de neki megfelelt. – Eddig kerültem a témát, de muszáj lesz rátérni végre. – Amikor

beléptem az ajtón, észrevettem, hogy villog a jelzőfény, ami arra figyelmeztet, hogy betelt a szalag. * Úgy, ahogy voltam, kabátban meghallgattam az üzenetet, de csak a gázművektől hívtak valami lényegtelen ügyben. Korábban már végighallgattam a többi üzenetet, az ismerőseid egyoldalú beszélgetését veled. Levettem a kabátomat, és már épp vissza akartam tekerni a szalagot, amikor észrevettem, hogy a kazettának A és B oldala is van. A B oldal üzeneteit még nem hallgattam le, megfordítottam hát a kazettát. Minden üzenetet géphangon bemondott dátum és időpont előzött meg. A másik oldalon az utolsó üzenetet január 21–én, kedden, 20.20–kor vette föl a rögzítő. Alig néhány órával Xavier születése után. Altatódal hangja csendült fel a szobában. Hátborzongatóan negédes dallam. * Hangosan, erőltetett élénkséggel beszélek, hátha a szavaim túlharsogják a fejemben kavargó emlék hangjait. – A dal profi felvétel volt, úgy gondoltam, a hívó valószínűleg a CD– lejátszója elé tarthatta a telefont. Mr. Wright bólint. Ő is hallotta a felvételt, de biztos nem tudja kívülről, mint én. – Amias elmondta, hogy Tess fenyegetőnek érezte a hívásokat – folytatom. – Félt a telefonálótól, ebből tudhattam, hogy valószínűleg sokszor zaklatták így, de csak egy hívást vett föl a rögzítő. Nem csoda, hogy kihúzva találtam a telefonodat, amikor a lakásodba értem. Nem bírtad tovább hallgatni ezt a kínzást. – Azonnal telefonált a rendőrségre? – kérdezi Mr. Wright. – Igen. Üzenetet hagytam Finborough hadnagy rögzítőjén. Beszámoltam Simon álprojektjéről, meg arról, hogy rájöttem, miért várt volna Emilio a baba születéséig Tess meggyilkolásával, elmondtam, hogy talán a tesztkezeléssel sincs minden rendben, mert az anyáknak pénzt adtak, Tess kartonja pedig szőrén–szálán eltűnt, bár őszintén szólva, nem látszott valószínűnek, hogy a két ügy kapcsolatban áll egymással. Azt is előadtam, hogy véleményem szerint az altatódalban rejlik a megoldás kulcsa. Ha kiderítenék, ki kínozta Tesst a hívásokkal, meg is volna a gyilkos. Az üzenetem nem volt éppen megfontolt és

kimért. De közvetlenül előtte hallgattam végig az altatódalt. Nem voltam sem kimért, sem megfontolt hangulatban. * Mikor végeztem az üzenettel, fogtam magam, és bementem a Szent Anna Kórházba. Ki kellett eresztenem a bennem fortyogó dühöt. Egyenesen a pszichiátriai osztályra mentem, ahol dr. Nichols járóbeteg–rendelője található. Megláttam a névtábláját egy ajtóra szegezve, és rögtön bepofátlankodtam egy beteg elé, aki épp lépett volna be a rendelőbe. Hallottam a hátam mögül az asszisztens tiltakozását, de ügyet sem vetettem rá. Dr. Nichols riadtan nézett föl. – Egy altatódalt találtam Tess üzenetrögzítőjén – közöltem, és elénekeltem a dalocskát: – „Aludj, aludj, kisbaba, Édesanya csillaga, Álmodj szépet, álmodj jót, Arany diót, mogyorót.” – Beatrice, kérem... A szavába vágtam: – Aznap este hallgatta meg, amikor a kórházból hazaért. Alig néhány órával a kisbabája halála után. És ki tudja, még hány alkalommal kínozta a hívó altatódalokkal. A zaklató telefonok nem auditív hallucinációk voltak. Valaki szándékosan gyötörte az elméjét. – Dr. Nichols néma döbbenettel nézett rám. – Tess nem volt pszichotikus, valaki az őrületbe akarta kergetni, vagy el akarta hitetni a világgal, hogy megőrült. A doktor megrendülten felelt: – Szegény lány, borzasztó lehetett neki altatódalokat hallani. De biztos benne, hogy szándékos gyötrésről van szó? Nem lehet, hogy egy barátja követett el szörnyű baklövést, aki nem tudta, hogy a gyerek meghalt? Belegondoltam, mennyire kényelmes lenne az ő számára ez a magyarázat. – Nem. Nem lehet. – Erre elfordult. Ezúttal fehér köpenyt viselt, de ez is foltos volt és gyűrött, s ha lehet, még elhanyagoltabban festett benne. – Miért nem hallgatta végig, amit mondani akart? Miért nem kérdezett tőle? – Egyetlenegy alkalommal találkoztam vele, és a rendelőm zsúfolásig tele volt, mint mindig, mert egyre másra küldik hozzám a sürgősségi eseteket, de külön időpontot persze nem utalnak ki hozzájuk, nekem pedig kötelességem mindenkit kivizsgálni, és közben minimálisra csökkenteni a várakozási időt. – Figyeltem, de nem nézett a szemembe. – Több időt kellett volna szánnom a húgára. Sajnálom. – Tudott a PCP–ről? – Igen. A rendőrség beszámolt róla. De csak a múltkori találkozásunk után. Elmondtam nekik, hogy a szer hallucinációt okoz, többnyire rémlátomásokat.

És hogy Tess esetében a veszteség megsokszorozhatta a hatását. A szakirodalom szerint a PCP–t szedők gyakran önmaguk ellen fordulnak. Az altatódal lehetett számára az utolsó csepp. A kórházi rendelőbe nem vihette magával a kutyáját, de láttam rajta, mennyire vágyik megsimogatni a nyugtató hatású, selymes fület. – Ez megmagyarázná, mi váltotta ki belőle aznap délután hirtelen az öngyilkossági szándékot – morfondírozott doktor Nichols. – Biztosan meghallgatta az altatódalt, talán bevett némi PCP–t is, és a kettő együttes hatása... – Az arckifejezésem láttán elhallgatott. – Azt hiszi, mentséget keresek magamnak? Meglepett, mert ez volt az első megérzésen alapuló felvetése. – Pedig számomra nincs mentség – folytatta. – Tessnek egyértelműen vizuális hallucinációi voltak. És ennek lehetett az oka a pszichózis vagy a PCP, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy nem figyeltem fel rá. Akár a pszichózis, akár a drogok miatt, Tess önmagára veszélyes volt, és kötelességem lett volna megvédeni, de elmulasztottam. Már az első találkozásunkkor megéreztem a hangjában a szégyenkezést. Azért jöttem, hogy kitöltsem valakin a mérgemet, de már nem láttam értelmét. Doktor Nichols így is épp eléggé emésztette magát. A véleménye azonban változatlan maradt. Az ajtó kitárult, és a recepciós rontott be egy ápoló társaságában. Meglepte őket a szobában uralkodó csönd. Kimentem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem volt többé mit mondanom doktor Nicholsnak. Végigsiettem a folyosón, mintha így elszaladhatnék a kísértő gondolatok elől, mert most, hogy nem kötötte le a figyelmemet más, csak az járt a fejemben, ahogy a gonosz altatódalt hallgatod. – Beatrice? Kis híján belegyalogoltam doktor Saundersbe. Csak ekkor vettem észre, hogy sírok: az arcomon csurogtak a könnyek, folyt az orrom, a kezemben elázott zsebkendőt tartottam. – Tesst lelkileg gyötörték a gyilkosság előtt – tört ki belőlem a panasz. – Aztán megrágalmazták, hogy öngyilkosságot követett el. Dr. Saunders erre kérdés nélkül átölelt. Körém fonódó karja erős volt, de nem nyújtott biztonságérzetet. A testi érintkezés mindig zavarba hoz, még családtagokkal is, nemhogy szinte vadidegenekkel, ezért az ölelése nem nyugtatott meg – épp ellenkezőleg. Ám úgy tűnt, ő hozzászokott a vigasztalan nők ölelgetéséhez, és szinte önkéntelenül is hajlamos rá. – Meginna velem újra egy kávét? – kérdezte. Beleegyeztem, mert ki akartam faggatni doktor Nicholsról. Bizonyítékra volt szükségem, hogy szakszerűtlenül

látja el a munkáját, és ezért a rendőrségnek nem szabad alapoznia a megállapításaira. Emellett az is közrejátszott a döntésemben, hogy doktor Saunders minden további nélkül elfogadta a véleményemet a lelki gyötrésedről, és a hitetlenségnek semmi jelét nem mutatta, csatlakozva ezzel Amiashez és Christinához, azoknak a kis csoportjához, akik nem utasították el az elméletemet gondolkodás nélkül. A zajos kávézó közepén találtunk szabad asztalt. Dr. Saunders a szemembe nézett, jelezve, hogy figyel. Eszembe jutottak a farkasszemet néző versenyeink. – Csak nézz egyenesen a pupillába, Bee, ez a titka. De még ennyi év múltán sem tudtam megtenni. Főleg úgy nem, hogy a szempár egy szép férfié volt. Még a jelen körülmények között sem. – Doktor Saunders, ismeri... A szavamba vágott. – Szólítson csak Williamnek. Sosem volt erősségem az udvariaskodás. A szüleim tehetnek róla, modern szellemű iskolába adtak. Akkor volt rajtam először formaruha, amikor megkaptam az orvosi köpenyemet – hadarta mosolyogva. – Ezen kívül rossz szokásom, hogy a kelleténél többet fecsegek. Félbeszakítottam, épp kérdezni akart valamit. – Ismeri doktor Nicholst? – Régebben jól ismertem. Ugyanott voltunk gyakornokok jó pár évvel ezelőtt, és barátok maradtunk, de mostanában már alig látom. Megkérdezhetem, miért érdekli? – Ő volt Tess pszichiátere. És tudnom kell, ért–e a szakmájához. – A válasz erre nagyon egyszerű: igen. De ön mintha másként vélekedne...? Feleletre várt, de én az ő véleményét akartam hallani, nem az enyémet elmondani, és úgy láttam, gyorsan megértette ezt. – Tudom, Hugo elég szétszórt ember benyomását kelti a szakadt ruháival meg a vén kutyájával – ismerte el –, de a munkáját tényleg megbízhatóan végzi. Ha valami félresiklott a húga kezelésekor, arról sokkal inkább a társadalombiztosítás által finanszírozott pszichiátria kétségbeejtő állapota tehet, nem Hugo. Megint téged juttatott eszembe azzal, hogy ennyire kedvezően ítéli meg az embereket. De mint rád is oly sokszor, nyilván őrá is kételkedve néztem. – Mielőtt gyakorló orvos lett belőle, kutatással foglalkozott – folytatta William. – Állítólag az egyetemen őt tartották a legígéretesebb hallgatónak. A szóbeszéd szerint zseniális volt. Azt mondják, nagy karrier állt előtte.

Megdöbbentett ez a jellemzés doktor Nicholsról. Egyáltalán nem állt összhangban azzal a férfival, akit megismertem: benne nem volt semmi, ami ilyesmiről árulkodott volna. William a pulthoz ment tejért, én pedig közben eltűnődtem, lehetséges–e, hogy Nichols doktor át akart ejteni. Talán a kutya meg a slampos kinézet az első találkozásunkkor csak gondosan beállított kép volt, aminek gyanútlanul bedőltem? De hát miért vesződött volna ilyesmivel? Miért akart volna átejteni vagy manipulálni? Már annyira megszoktam, hogy mindenkire gyanakszom, hogy a bizalmatlanság szinte állandó reflexemmé vált. Ám őiránta semmiféle gyanúnak nem tudtam volna okát adni. Úgy véltem, túlságosan rendes és reménytelenül hanyag, képtelenség, hogy bármiféle erőszakos tetthez köze legyen. A szóbeszéd a zsenialitásáról csakis tévedés lehet. Egyébként is mindössze egyszer találkozott veled, közvetlenül azután, hogy Xavier megszületett, így hacsak nem pszichopata, mi oka lett volna, hogy meggyilkoljon? William visszajött a tejjel. Szerettem volna a bizalmamba avatni. Megkönnyebbülés lett volna megosztani vele, amit kiderítettem. Ám csak kavargattam a kávémat, és ekkor vettem észre a gyűrűt az ujjamon. Vissza kellett volna adnom Toddnak. William is észrevette. – Szép nagy ékkő – jegyezte meg. – Igen. Valójában már nem vagyok eljegyezve. – Akkor miért hordja? – Elfelejtettem levenni. Erre kitört belőle a nevetés. Te szoktál rajtam így nevetni, ilyen jóindulattal. Soha senki más nem gúnyolódott rajtam így, csak te. Megszólalt William csipogója, mire elhúzta a száját. – Általában húsz percem van, hogy a szülőszobába érjek – mondta. – De a mára beosztott kezdő ügyeletes orvosoknak fogni kell a kezét. Ahogy fölállt, a nyakában láncon hordott arany jegygyűrűje kicsusszant a kórházi ruhája alól. Talán több érdeklődést mutattam, mint szerettem volna. – A feleségem Portsmouthban dolgozik, radiológus – magyarázta William. – Nem könnyű egyazon városban állást találni, ugyanabban a kórházban meg pláne nem. – Visszadugta a láncot a gyűrűvel a formaruha alá. – Az ujjunkon nem hordhatunk gyűrűt, túl sok kórokozó telepedhet meg alatta. Igencsak képletesen hangzik, nem? Meglepetten bólintottam. Éreztem, hogy másként bánik velem, mint az emberek általában. És hirtelen tudatosult bennem, hogy a ruhám kissé gyűrött, a hajam nincs beszárítva, és nem is sminkeltem ki magam. New York–i

ismerőseim rám sem ismertek volna, ahogy feldúltan énekeltem az altatódalt doktor Nichols rendelőjében. Tudtam, már nem az a jó megjelenésű, mindig hidegvérű nő vagyok, aki Amerikában voltam – és az jutott eszembe, hogy a változással talán arra bátorítok másokat, hogy a társaságomban ők is engedjék szabadjára a rendetlen énjüket. Miközben a távozó Williamet néztem, azon tűnődtem – és még most sem tudom biztosan, mit éreztem –, vágyódom–e rá, hogy olyasvalakivel ismerkedjek meg, aki rád emlékeztet, akár csak egy kicsit is. Aztán azon is eltöprengtem, vajon csupán a remény láttatja–e velem a hasonlóságot, vagy tényleg létezik. * Beszámoltam Mr. Wrightnak a doktor Nicholsnál tett látogatásomról meg a Williammel folytatott beszélgetésről. – Kire gyanakodott az altatódallal kapcsolatban? – tudakolja. – Nem volt egyértelmű gyanúsítottam. Úgy gondoltam, Simon képes lett volna ilyesmire. Ahogy Emilio is. Rosen professzorról nem tudtam elképzelni, hogy elég jól ismerhet egy fiatal nőt ahhoz, hogy ilyen módszerrel kínozza. Persze egyszer már kiderült, mennyire félreismertem. – No és doktor Nichols? – Ő nyilván tudja, hogyan kell valakit lelkileg meggyötörni. Ez a foglalkozásából következik. Csakhogy a legkevésbé sem tűnt gonosznak vagy szadistának. És oka sem lett volna rá. – A Rosen professzorról alkotott véleményét tehát utóbb megkérdőjelezte, a doktor Nicholsról kialakítottat viszont nem? – Úgy van. Mintha még egy kérdést föl szeretne tenni, ám meggondolja magát, és végül inkább csak lejegyez valamit. – Aztán még aznap, valamivel később, Haines nyomozó főhadnagy visszahívta a lakásán? – kérdezi. – Igen. Bemutatkozott, és elmondta, hogy ő Finborough hadnagy felettese. Először azt hittem, jó jel, hogy egy magasabb beosztású rendőrtiszt hív vissza. * Haines főhadnagy hangja zengve áradt a telefonból: olyan férfi hangja volt, aki megszokta, hogy csöndet teremtsen egy zajos helyiségben.

– Együtt érzek önnel, Miss Hemming, de nem vádolhat válogatás nélkül boldog–boldogtalant. Amikor Mr. Codi panaszt tett ön ellen, én maga mellé álltam, mert részvétet keltett bennem a vesztesége, de mostanra már elfogyott a türelmem. Engedje meg, hogy leszögezzem: véget kell vetnünk ennek, hogy folyton farkast kiált. – De hát én nem kiáltok farkast, ez... – Nem – szakított félbe Haines főhadnagy. – Maga egész farkasfalkát kiált, holott egyik gyanúsítottjáról sem tudja, valóban farkas–e. – Kis híján fölnevetett a saját szellemességén. – Az igazságügyi orvos szakértő meghozta az ítéletét a húga ügyében, méghozzá a tények alapján. Bármily megemészt– hetetlen az ön számára az igazság, és higgye el, megértem, hogy nehéz elfogadni, a tény attól még az, hogy a húga öngyilkos lett, és a haláláért senki más nem felelős. Nem hinném, hogy a rendőrség mostanában is fölvesz még Haines főhadnagyhoz hasonló embereket: akik ilyen fölényesek és önhittek, ennyire lekezelik a másikat, és egy pillanatig sem kételkednek a maguk igazában. Igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne olyan irracionális nő módjára beszéljek, amilyennek hisz. – De hát az altatódal fényében beláthatja, hogy valaki szándékosan... Ismét a szavamba vágott. – Már tudtunk a felvételről, Miss Hemming. – Ez mélységesen megdöbbentett. Haines főhadnagy pedig folytatta. – Amikor a húga eltűnését bejelentették, a fenti szomszédja, az az idős úriember beengedett minket a lakásba. Az egyik rendőrnyomozónk átkutatta a szobákat, hátha előkerül valami, amiből rájöhetünk, hol tartózkodik a húga. Meghallgatta az összes üzenetet a rögzítőn. Az altatódalban nem találtunk semmi fenyegetőt. – De valószínűleg több dallal zaklatták, amik közül csak egy került a rögzítőre. Ezért félt Tess a hívásoktól. Emiatt húzta ki a telefont. Amias azt mondta, több ilyen hívás volt. – Az úr meglehetősen idős, és készséggel belátta, hogy az emlékezete már nem tökéletes. Továbbra is igyekeztem higgadt maradni. – De nem találták furcsának azt az egy dalt? – Semmivel nem találtuk furcsábbnak, mint hogy valaki a nappaliban tartja a ruhásszekrényét, vagy hogy drága olajfestékei vannak, de nincs vízforralója. – Akkor ezért nem szóltak róla mostanáig? Mert nem éreztek benne semmi fenyegetőt vagy furcsát? – Ahogy mondja.

Kihangosítottam a telefont, és letettem a kagylót, hogy ne tűnjön fel a főhadnagynak a kezem remegése. – De hát ha együtt fontolóra veszi a Tess testében talált PCP–t és az altatódalt, be kell látnia, hogy valaki lelkileg kínozni akarta. Haines főhadnagy hangja betöltötte a lakást. – Nem találja sokkal valószínűbbnek, hogy a dalt a húga egyik barátja játszotta be a telefonba, aki nem tudott róla, hogy a baba már megszületett, és akaratán kívül járt el tapintatlanul? – Ezt doktor Nichols mondta önnek? – Nem kellett mondania. Ez a logikus magyarázat. Kiváltképp, mivel a gyermek három héttel a jelzett időpont előtt született. Nem tudtam leküzdeni a hangom remegését. – Akkor minek hívott föl? Ha már tudott az altatódalról, de nem találta fontosnak... – Maga hívott minket, Miss Hemming. Én csak udvariasságból viszonoztam a hívását. – A hálószobában több a fény. Ezért rakta ki a nappaliba a szekrényt, hogy a hálószobáját műteremnek használhassa. Ám a főhadnagy már letette a telefont. Miután beköltöztem a lakásodba, megértettem, miért rendezted át. * – És egy héttel mindezek után rendezték a főiskolai kiállítást? – kérdezi Mr. Wright. – Igen. Tess barátai meghívtak. Simon és Emilio megjelenésére is számítani lehetett, ezért tudtam, hogy nem hagyhatom ki. És azt hiszem, rendjén való, hogy éppen a főiskolai kiállításon – ahol a csodálatos képeidet bemutatták, és mindenki tanúja lehetett az élet iránti szenvedélyes szeretetednek –, éppen ott találtam meg az ösvényt, amely végül elvezetett a gyilkosodhoz.

18 A kiállítás reggelén megjelent Benjamin barátod, igencsak hivatalos öltözékben, raszta haja hátrafogva, és jött vele egy ismeretlen fiatalember, akivel a festményeidet egy kiszolgált fehér furgonba pakolták. Benjamin felvilágosított, hogy a mostani még nem az éves nagykiállítás, ami mindig ünnepélyes esemény, de azért ez is fontos. Potenciális vásárlókat várnak, és mindenkinek ott lesznek a rokonai. Féltő aggodalommal bántak velem, mintha törékeny anyagból lennék, ami hangoskodás vagy nevetés hatására könnyen megreped. Amikor távoztak a festményeiddel, észrevettem, hogy mindkettejüket sírás fojtogatja. A könnyeiket az életednek egy számomra ismeretlen oldala válthatta ki, talán eszükbe jutott, amikor legutóbb nálad jártak, és az ellentét – az, hogy most én lakom itt, nem te – túl fájdalmas volt a számukra. Saját kezűleg csomagoltam be a festményeidet, a kiállítóterembe lépve mégis a szó szoros értelmében elakadt a lélegzetem. Azelőtt nem láttam a képeidet falra akasztva, csak egymás mögé állítva a földön, most azonban, ahogy egymás mellett sorakoztak, szinte kitört belőlük a színek elevensége, a festék valósággal életre kelt a vásznon. A kávézóból ismerős barátaid egymás után odajöttek hozzám beszélgetni, mintha beosztották volna, ki mikor törődik velem. Simonnak nyoma sem volt, de a zsúfolt kiállítóterem másik felében megpillantottam Emiliót. A csinos boszi ott állt a közelében, és az arcára volt írva, hogy valami nincs rendben. Közelebb érve láttam, hogy Emilio a rólad készült aktjait állította ki. Szikrázó szemmel csörtettem felé, de visszafogtam a hangomat, mert nem akartam, hogy mások is meghallják, nem akartam közönséget szolgáltatni neki. – Most, hogy Tess meghalt, már nem zavarja, ha fény derül a viszonyukra, mi? – förmedtem rá. Az aktok felé bökött, és úgy látszott, élvezi a szóváltást. – Ezekből nem következik, hogy viszonyunk volt. – Erre meglehetősen hitetlenkedve nézhettem, mert hozzátette: – Azt hiszi, a festők mindig lefekszenek a modelljeikkel, Beatrice? – Őszintén? Igen, azt hiszem. És illetlen bizalmaskodás volt a részéről, hogy a keresztnevemen szólított, mint ahogy az

aktjaid kiállítása is illetlen bizalmaskodás volt. – Nem kell egy nő szeretőjének lenni ahhoz, hogy aktot fessünk róla. – Csakhogy maga a szeretője volt! És ezt most szeretné mindenkinek a tudomására hozni, ugye? Mert milyen jól mutat, hogy egy húsz évvel fiatalabb, gyönyörű lány hajlandó volt lefeküdni magával. Az pedig, hogy maga a tanára, és mellesleg házasember, szemmel láthatólag nem különösebben érdekli a macsó pózolása közben. A csinos boszi egyetértően és talán kissé meglepődve bólintott felém. Emilio dühösen rámeredt, mire a lány vállat vont és odébbállt. – Szóval maga szerint a festészetem macsó pózolás? – Az. És a húgom testét használja föl hozzá. Elindultam vissza a festményeid felé, de Emilio utánam jött. – Beatrice... – Nem fordultam hátra. – Van egy hírem az ön számára, szerintem érdekelni fogja. Megkaptuk a vizsgálatok eredményét. A feleségem nem hordozója a CF–génnek. – Örülök. Ám még nem fejezte be. – És én sem vagyok hordozó. De hát az kellett, hogy legyen! Ez képtelenség. Xaviernek cisztás fibrózisa volt, ami azt jelenti, hogy az apja hordozó. Megragadtam az első kézenfekvő magyarázatot. – Ezt nem lehet minden esetben egy szimpla vizsgálattal megállapítani. A cisztás fibrózis génjének ezerféle mutációja van, és... Emilio közbevágott. – Ahány vizsgálat csak létezik, mindet elvégeztük, kivétel nélkül, és az orvosok kategorikusan kijelentették, az egyértelmű eredmény az, hogy egyikünk sem hordozza a cisztás fibrózis génjét. – Előfordul, hogy egy kisbabában spontán módon jelenik meg a CF, holott az egyik szülő nem hordozó. – És mennyi ennek az esélye? Egy a millióhoz? Xaviernek semmi köze nem volt hozzám. Először hallottam a szájából Xavier nevét – ugyanabban a mondatban, amelyben megtagadta. A nyilvánvaló magyarázat az lett volna, hogy nem Emilio Xavier apja. Csakhogy te azt mondtad, ő az. És sosem hazudtál. * Érzem, hogy Mr. Wright most fokozott érdeklődéssel hallgat.

– Megtudtam, hogy Xaviernek nem is volt cisztás fibrózisa. – Mert mindkét szülőnek hordoznia kell a hibás gént? – Pontosan. – És mire következtetett ebből? Pár pillanatig hallgattam, mert felidéződött bennem az eszméléshez társuló érzelem. – Arra, hogy a Chrom–Med egy teljesen egészséges magzaton végzett génterápiás kezelést. – És mi lehetett ezzel a céljuk? – Arra jutottam, hogy az egész terápia nyilván csak szélhámosság lehet. – Ezt kifejtené bővebben? – Nincs mit csodálkozni a Chrom–Med gyógymódjának sikerén, ha a kezelt magzatoknak egyáltalán nem is volt cisztás fibrózisuk. A cég a csodakezelés hírének köszönhette, hogy az értéke a sokszorosára nőtt. Alig néhány hét választotta el őket a részvények piacra dobásától. – No és a kezelés szabályosságát ellenőrző hatóságok? – Nem értettem, hogy tudták őket így félrevezetni, de arra gondoltam, valahogy mégis sikerült nekik. Azt azonban tudtam, hogy a Tesshez hasonló páciensek sosem kételkednének a diagnózisban. Akinek van vagy volt cisztás fibrózisban szenvedő családtagja, abban mindig ott él a tudat, hogy hordozhatja magában a hibás gént. – Gondolt arra, hogy Rosen professzor is szerepet játszhatott mindebben? – Igen, úgy véltem, tudnia kell a dologról. Ha az ötlet nem is tőle eredt, biztosan jóvá kellett hagynia. Ezenkívül igazgatói pozíciót tölt be a Chrom– Mednél, ami azt jelenti, hogy milliókat keres, amint kibocsátják a részvényeket. Amikor találkoztam a professzorral a Chrom–Mednél, fanatikus tudósembernek ismertem meg, aki mohón vágyik a kollégák elismerésére. Nehezemre esett ezt a benyomást a pénzéhes csaló képével helyettesíteni, elhinni, hogy a dicsőség ősi ösztöne helyett a kapzsiság még régebbi ösztöne hajtja. Az is valószínűtlennek tűnt, hogy ennyire jó színész volna, és hogy a betegségek eltörléséről meg a történelmi vízválasztóról tartott beszéde nem volt más, csak porhintés, amivel engem és mindenki mást is el akart vakítani. Ám ha valóban ez a helyzet, akkor zavarba ejtően meggyőző alakítást nyújtott. – Kereste ekkor újra? – Megpróbáltam elérni. Az Egyesült Államokban volt előadókörúton, ahonnan március tizenhatodikára, tizenkét nappal későbbre várták haza. Üzenetet hagytam a telefonján, de nem hívott vissza. – Finborough hadnaggyal is közölte, amit megtudott?

– Igen. Fölhívtam, és kértem, hogy hallgasson meg. Aznap kora délutánra beszéltük meg a találkozót. Mr. Wright a jegyzeteibe pillant. – És ezen a találkozón Haines főhadnagy is ott volt, ugye? – De még mennyire. A nyomozó, aki úgy hágta át a személyes tér kényes határát, mintha a betolakodás alapjoga lenne. – Mielőtt továbblépnénk, egyvalamit szeretnék tisztán látni – szól Mr. Wright. – Milyen összefüggést gyanított a meghamisított génterápia és a húga halála között? – Arra gondoltam, Tess nyilván rájött mindenre. * Haines főhadnagy tokás arca rám meredt az asztal fölött. A megjelenése összhangban volt erőszakos orgánumával. Mellette ott ült Finborough hadnagy. – Maga szerint mi a valószínűbb, Miss Hemming? –mennydörögte a főhadnagy. – Hogy egy jó hírű és nemzetközileg elismert cég, amely milliónyi előírásnak megfelel, makkegészséges kisbabákon teszteli az új génterápiáját, vagy hogy egy főiskolás lány téved a gyereke apját illetően? – Tess nem hazudott volna az apa kilétéről. – A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával udvariasan megkértem, hogy hagyja abba a következetlen vádaskodást. – Igen, de... – A múlt héten, amikor üzenetet hagyott, még Mr. Codi és Simon Greenly állt a gyanúsítottjai listájának élén. – Magamban elátkoztam a Finborough hadnagy rögzítőjén hagyott üzenetet. Lobbanékonynak és megbízhatatlannak tűntetett fel, és tönkretette a szavahihetőségemet, már ha volt egyáltalán. – Mostanra pedig meggondolta magát? – Úgy van. – Mi azonban ragaszkodunk a véleményünkhöz, Miss Hemming. Semmi olyan új információ nem áll rendelkezésre, ami megmásíthatná az igazságügyi orvos szakértő ítéletét, miszerint öngyilkosság történt. Hadd soroljam föl a rideg tényeket. Jóllehet, nem akarja hallani ezeket, ám ez nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Ez már tripla tagadó mondat volt. A szónoki képességei nem voltak olyan lenyűgözőek, mint hitte. – Egy fiatal, hajadon nő – folytatta, láthatóan élvezve a szavak hangsúlyozását –, aki képzőművészetet tanul Londonban, teherbe esik,

törvénytelen gyereket vár, akinek cisztás fibrózisa van. Sikeresen kezelik ugyan egy uteruson belüli génterápiával... Milyen nagyra lehet a tudásával, gondoltam, ezzel az egy szónyi latinnal, amit olyan fölényesen a beszédébe csempészett. – ...de sajnálatos módon az alany a születést követően a terápiától független szervi elégtelenség miatt meghal. Igen, tudom... „az alany” – Valaki a barátai közül, akikben, úgy látszik, igencsak bővelkedett, meggondolatlan üzenetet hagy a rögzítőjén, amivel még előbbre taszítja az öngyilkossághoz vezető úton. – Közbe akartam szólni, de nem hagyta, csak annyi időre állt meg, hogy lélegzetet vegyen, aztán folytatta leereszkedő szónoklatát. – Az illegális kábítószer, amit szed, hallucinációkat okoz, s ezek hatására végül fog egy konyhakést, és kimegy a parkba. – Észrevettem, hogy a két nyomozótiszt gyors pillantást vált. – Lehet, hogy külön erre az alkalomra vette a kést – vakkantotta Haines főhadnagy. – Talán drága vagy különleges késsel akart véget vetni az életének. Vagy csak éleset akart. Nem vagyok pszichiáter, nem látok bele az öngyilkos lányok fejébe. Finborough hadnagy mintha elhúzódott volna a főhadnagytól, egyértelműen láttam rajta a nemtetszés jeleit. – Ezután bemegy egy elhagyatott mosdó épületébe – folytatta Haines. – Talán azért, hogy ne találjanak rá, talán csak nem akar a hóban lenni, a pontos okát ennek sem tudom. Vagy már kint a parkban, vagy bent a mosdóban túladagolja a nyugtatót. Aztán a konyhakéssel felvágja a csuklóján az ereit... Meglepett, hogy nem tesz hozzá valami olyasféle megjegyzést, hogy „halálbiztos öngyilkosság”, mert éreztem, hogy kikívánkozik belőle. – ...Később fény derül arra, hogy a törvénytelen gyermekének nem a főiskolai tanára az apja, ahogy hitte, hanem valaki más, aki kétségkívül hordozza a cisztás fibrózis génjét. Ismét megpróbáltam közbevágni, de úgy pattantak le róla a szavaim, mint a Tower falára hányt borsó. Tudom, ezt te szoktad mondani, de a szavajárásod emléke megnyugtatott, mialatt a kioktatást hallgattam. Miközben a hadnagy fölényesen szónokolt, anélkül hogy meghallgatott volna, ráeszméltem, milyen szedett–vedett az öltözékem, hogy a hajamra ráférne a vágás, hogy már rég nem vagyok udvarias, és nem érzek tiszteletet a hatósági személyek iránt, aztán levontam a következtetést: nem is csoda, ha rám se hederít. Azelőtt én sem adtam a magamfajták véleményére. Amikor Finborough hadnagy kikísért a rendőrség épületéből, odafordultam hozzá. – Haines főhadnagy egyetlen szavamra sem figyelt – mondtam.

Láthatóan zavarban volt. – Az Emilio Codi és Simon Greenly elleni vádaskodása az oka – felelte. – Tehát arról van szó, hogy túl sokszor kiáltottam farkast? Elmosolyodott. – Méghozzá teljes meggyőződéssel. És az sem segített, hogy Mr. Codi panaszt tett ön ellen, Simon Greenly pedig egy miniszter fia. – De azt csak be kell látnia a főhadnagynak is, hogy valami nem stimmel az ügyben. – Ha ő egyszer tényekre és logikára alapozva lezárt egy ügyet, akkor nehéz meggyőzni róla, hogy nincs igaza. Ahhoz súlyosabb ellenérvek kellenek. Úgy tűnt, Finborough hadnagy tisztességesebb és profibb annál, hogysem nyíltan kritizálja a főnökét. – És önnek? Egy pillanatig habozott, minta nem tudná, megossza–e velem az újabb fejlemény hírét. – Megjött a törvényszéki orvostan elemzése a késről –mondta aztán. – Vadonatúj. Sosem használták azelőtt. – Tessnek nem volt pénze Sabatier késre. – Egyetértek, ez nem illik a képbe, hiszen a lakásában még vízforraló meg kenyérpirító sem volt. Tehát legutóbb, amikor eljött, hogy a boncjelentésről beszéljünk, észrevette. Nem pusztán részvétlátogatás volt a célja, ahogy akkor hittem. Hálás voltam neki, amiért képes elsősorban rendőr lenni. Összeszedtem a bátorságomat a következő kérdéshez. – Akkor most már elhiszi, hogy Tesst meggyilkolták? – Mindenesetre felmerült bennem némi kétség. – És a végére jár ennek a kétségnek? – Megpróbálom. Ennél többet nem ígérhetek. * Mr. Wright áhítattal hallgatja a beszámolómat, a felsőteste felém dől, a szeme mindenre reagál; nem passzívan, hanem aktívan vesz részt a történetben. Fokozatosan tudatosul bennem, milyen ritka is az, hogy valakire ilyen odaadással figyelnek. – A rendőrségről egyenest Kasiához mentem. Feltétlenül szükséges volt, hogy Mitchcsel együtt elvégeztessék a CF–vizsgálatot. Ha bármelyiküké negatív, gondoltam, a rendőrség kénytelen lesz lépni.

* Kasia sivár nappalija csak még nyirkosabb lett, mióta legutóbb nála jártam. Az egy fűtőszálas elektromos radiátornak esélye sem volt a rosszul szigetelő betonfalak mellett. Az indiai takaró vékony anyaga lengett a huzattól a csukott ablak előtt. Három hét telt el a legutóbbi találkozásunk óta, és Kasia közeledett a terhesség nyolcadik hónapjához. Zavartan nézett rám. – Ezt én nem értem, Beatrice. Újra azt kívántam, bár ne szólítanának ilyen bizalmasan a keresztnevemen, ám ezúttal azért, mert amilyen gyáva vagyok, nem akartam Kasiát közel érezni magamhoz, amikor ilyen elkeserítő híreket hozok. Elővettem hát a távolságtartó, üzleti hangomat, és kitálaltam. – Mindkét szülőnek hordoznia kell a cisztás fibrózis génjét, különben a kisbaba nem lehet beteg. – Igen. Mondják nekem a klinikán. – Xavier apja nem hordozó. Tehát Xaviernek nem lehetett cisztás fibrózisa. – Xavier nem beteg? – Nem. Mitch toppant be a fürdőszobából. Nyilván hallgatózott. – A kurva életbe, szóval hazudott arról, hogy kivel feküdt le! Az arca így gipszfoltok nélkül helyes volt, de a szép vonalú arc és a kigyúrt, tetovált test közötti ellentmondás valahogy furcsán ijesztőnek hatott. – Tess nem szégyellte a szexet – feleltem. – Ha mással is lett volna viszonya, nekem elmondta volna. Nem volt semmi oka rá, hogy hazudjon. Komolyan úgy gondolom, hogy el kéne mennetek a vizsgálatra, Mitch. Hiba volt kimondani a nevét. A javaslatom így baráti jó tanács helyett általános iskolás tanító néni útmutatásának hangzott. Kasia továbbra is értetlenül nézett. – Nekem van cisztás fibrózis gén. A teszt nekem plusz. – Igen. De Mitch talán negatív, és ha ő nem hordozza a gént, akkor... – Ja, persze – szólt közbe maró gúnnyal a férfi. – Az orvosok tévednek, te jobban tudod náluk? – Gyűlölködve nézett rám, és talán valóban gyűlölt is. – A húgod egyszerűen hazudott a gyerek apjáról – jelentette ki. – És meg is tudom érteni. Biztos elege lett abból, hogy folyton magas lóról beszéltél vele. Fölényeskedő picsa. Reméltem, hogy csak Kasia védelmében beszél ilyen agresszív módon, mert azt próbálja bebizonyítani, hogy a kisbabádnak igenis cisztás fibrózisa volt, tehát az ő gyereküknek is az lett volna, és a kezelés nem átverés. Ez pedig csakis akkor lehetett igaz, ha te hazudtál, én meg aggályoskodó, fölényes picsa

vagyok. De sajnos túlzottan élvezte a verbális támadást ahhoz, hogy jó szándék vezérelhesse. – Fogadok, annyi pasassal dugott, hogy tippje sem volt, ki az apa – vetette még oda. Kasia halk, de magabiztos hangon megszólalt: – Nem. Tess nem olyan. – Eszembe jutott a múltkori eset, amikor a védelmedre kelve egyszerűen annyit mondott, hogy a barátja voltál. Mitch dühödt pillantást lövellt felé, de Kasia folytatta. – Beatrice–nek igaza van. – Beszéd közben fölállt, és ebből a reflexszerű mozdulatból rögtön tudtam, hogy Mitch már ütötte meg azelőtt, és most ösztönösen kelt föl a helyéről, hogy biztos távolságban legyen tőle. A hirtelen beállt csönd visszaverődött a nedves falakról és egyre feszültebbé vált. Magamban heves veszekedést kívántam, szócsatát, ezerszer inkább, mint hogy később fizikai erőszakká fajuljon a dolog. Kasia az ajtó felé biccentett, és elindultunk kifelé. Együtt mentünk le a foltos, éles peremű betonlépcsőn. Egyikünk sem szólt. Aztán mikor Kasia megfordult, hogy visszamenjen, megragadtam a karját. – Költözz át hozzám! Keze a pocakjára csúszott, kerülte a tekintetemet. – Nem lehet – mondta. – Kérlek, Kasia! Ezen magam is meglepődtem. Addig sosem adtam többet magamból egy– egy méltó célra szánt adománycsekk aljára biggyesztett aláírásnál, most pedig tessék, meghívtam Kasiát, és őszintén reméltem, hogy igent mond. A reménység volt az, ami meglepett. Kasia visszafordult, és elindult fölfelé a koszos betonlépcsőn, a hideg és nyirkos lakásba, ahol ki tudja, mi várt rá. Hazafelé menet eltűnődtem, vajon elmondta–e neked, mit szeretett egykor Mitchben. Biztosra vettem, hogy valamikor szerette, mert nem az a fajta lány, aki érzelmek nélkül lefekszik valakivel. Aztán arra gondoltam, hogy míg William jegygyűrűje azt jelzi, hogy foglalt, hogy valakihez tartozik, az a kis arany feszület Kasia nyakláncán nem ígéretek vagy birtoklás jelképe, hanem afféle „ne háborgass” jelzés, ami azt sugallja, hogy csakis szeretettel és kedvességgel szabad közelíteni a viselőjéhez. Borzasztóan haragudtam Mitch– re, amiért semmibe vette ezt a jelzést. Mert semmibe vette, méghozzá brutálisan. Nem sokkal éjfél után megszólalt a csengő, és szaladtam ajtót nyitni, remélve, hogy Kasiát találom a küszöbön. Amikor kinyitottam az ajtót, szinte

észre sem vettem a közönséges öltözékét meg az igénytelenül festett haját, csak az arcát és karját borító kék–zöld foltokat láttam. Aznap éjszaka egy ágyban aludtunk. Úgy horkolt, mint egy medve, és eszembe jutott, mikor azt mondtad, előfordulhat, hogy a terhességtől valaki horkolni kezd. Örültem a hangjának. Addig egyik éjszakát virrasztottam át a másik után, és nem kötött le más, csak a fájdalmam; a szoba ürességét egyedül magányos zokogásom töltötte be, a szívem pedig némán kiáltott odabent, és a matracba dörömbölte bánatát. Kasia horkolása végre hétköznapi hang volt, ártatlan és bosszantóan megnyugtató. A halálod óta aznap először aludtam mélyen. * Mr. Wrightnak megbeszélésre kellett mennie, ezért ma korábban érek haza. Amikor feljövök a metróból, szakad az eső, és miközben hazafelé tartok, bőrig ázom. Látom, hogy Kasia az ablaknál vár. A következő pillanatban már az ajtóból mosolyog rám. – Beáta! Ez a Beatrice lengyel megfelelője. Azt hiszem, már mondtam, hogy most ő alszik az ágyadban, én pedig a nappaliban a kanapén, ami nevetségesen kényelmetlen: a lábam a szekrényhez ér, a fejem pedig az ajtóhoz. Száraz ruhába bújok, és közben arra gondolok: jó nap volt a mai. Sikerült betartanom a reggeli fogadalmamat, hogy nem hagyom magam megijeszteni. Amikor gyöngeség vagy rosszullét és remegés környékezett, nem vettem róla tudomást, nem engedtem, hogy a testem elhatalmasodjon az elmém fölött, és azt hiszem, ezt sikerként könyvelhetem el. Odáig még nem jutottam, hogy minden napban megtaláljam a szépséget, de talán ez még korai is lenne. Miután átöltöztem, készen állok Kasia angolórájára, amit mindennap megtartunk. Van egy tankönyvem, ami lengyel anyanyelvűek számára készült. A könyvben szószedetek sorakoznak, és Kasia minden „óra” előtt megtanul egy–egy részt. – Piekn – olvasom, követve a kiejtési útmutatót. – Gyönyörű, mesés, csodaszép – mondja Kasia. – Bravó. – Köszönöm, Beáta – feleli tettetett komolysággal. Próbálom leplezni, mennyire szeretem, amikor a lengyel nevemen szólít. – Ukochanie? – kérdezem. – Szeret, imád, odavan, rajong. – Nagyon jó. Nienawisc?

Erre nem válaszol. A lap másik oldalára értem, az ellentétes értelmű szavakhoz. A gyűlölet szót kérdeztem lengyelül. Kasia vállat von. Újabb szóval próbálkozom, a bánat megfelelőjével, de ő csak néz vissza rám kifejezéstelen arccal. Eleinte idegesítettek a szókincsében tátongó lyukak, és gyerekesnek találtam, hogy nem hajlandó semmilyen negatívjelentésű szót megtanulni, amolyan nyelvi struccpolitikát folytat. A pozitív tartalmú szavak terén azonban szárnyal, sőt, már szleng kifejezéseket is elsajátított. – Hogy vagy, Kasia? – Tip–topul, Beáta! (Kedveli az ötvenes években készült musicaleket.) Megkértem, maradjon nálam, miután megszületik a baba. Ő is és Amias is örömmel fogadta az ajánlatot. Amias fölajánlotta, hogy lakbérfizetés nélkül maradhatunk, amíg „lábra nem állunk” addig pedig valahogy majd gondoskodom Kasiáról meg a babáról. Mert át fogom vészelni valamiképp ezt az időt. Minden rendben lesz. Angolóra után kinézek az ablakon, és csak most veszem észre a lépcső mentén álló virágcserepeket. A lakóik egytől egyig kivirultak, aranyló nárciszmezőt alkotnak – elég kis mezőt, de azért az is csak mező. Becsöngetek Amiashez. Az arcán őszinte öröm mutatkozik, amikor megpillant. Puszival üdvözlöm. – A nárciszok, amiket ültetett! Kinyíltak. Nyolc hete láttam, ahogy a fagyos földbe ülteti a gumókat, és gyér kertészeti ismereteim ellenére is biztos voltam benne, hogy a virágoknak semmi esélyük. Amias elmosolyodik a zavarom láttán. – Azért ne legyen ennyire meglepve. Én is rendszeresen a vendége vagyok, időnként vacsorára, máskor csak egy pohár whiskyre. Régebben azt hittem, csupán jótékonyságból jársz föl hozzá. – Kicserélte őket bolti virágokra, amikor nem láttam? – kérdezem. Harsogva fölnevet. Idős ember létére nagyon hangos a nevetése, nem? Öblös és erőteljes. – Először meleg vízzel kiolvasztottam és összekevertem a földet, csak azután tettem bele a gumókat. Minden növény szereti, ha meleg földbe ültetik. Ez a kép nyugtatóan hat rám.

19 Szerda Ma reggel a KÜSZ irodájába érve feltűnik, hogy másoknál is virágba borultak a nárciszmezők: Mr. Wright titkárnője épp kicsomagol nedves papírjából egy csokornyit. Mint Proust hősét a teába mártott Madeleine, úgy röpít vissza a virágok szára köré tekert vizes papírtörlő látványa a napfényes tanterembe, ahol az otthon szedett nárciszcsokrom Mrs. Potter asztalán pihen. Egy pillanatra kezemben tartom a múltam fonalát, amely visszavezet azokba az időkbe, amikor Leo még életben volt, apu még velünk élt, és a bentlakásos iskola sem árnyékolta be anyu jóéjt–pusziját. Ám a fonal hamar szertefoszlik, és egy szívósabb, élesebb emlékszál veszi át a helyét, öt évvel későbbről: amikor te vittél nárciszcsokrot Mrs. Potternek, engem pedig felzaklatott a dolog, mert nekem már nem volt tanító nénim, akinek virágot vihettem volna – bentlakásos iskolába kerültem, ahol, gyanítottam, ha van is virág, akkor sem engednék, hogy leszedjem. És mert minden megváltozott. Mr. Wright könnybe lábadt, vörös szemmel érkezik az irodába. – Ne aggódjon, csak allergia – mondja. – Nem fertőz. Az irodába lépve sajnálattal gondolok a szegény titkárnőre, aki a főnöke iránti szerető gondoskodásból alighanem épp a szemetesbe dobja a szép nárciszcsokrot. Mr. Wright az ablakhoz megy. – Nem zavarja, ha becsukom? – Dehogy, csak nyugodtan. Láthatóan rossz a közérzete, és örülök, hogy végre valaki más bajára koncentrálhatok az enyém helyett. így nem érzem magam annyira egoistának. – Ugye ott tartottunk, hogy Kasia magához költözött? – kérdezi Mr. Wright. – Igen. – Úgy tudom, most is ott lakik – jegyzi meg mosolyogva. Biztos az újságban látta. Jól sejtettem: az a fénykép, amin Kasiát átkarolom, mára valamennyi lapba bekerült. – Igen. Másnap reggel lejátszottam neki az altatódalt a rögzítőről, de ő is úgy vélte, hogy biztos Tess egyik barátja követett el akaratlan baklövést. – Beavatta az elméletébe?

– Nem, nem akartam ok nélkül ráijeszteni. Amikor először találkoztunk, elmondta, hogy fogalma sem volt róla, hogy Tess fél valakitől, azt pedig végképp nem tudta, ki lehetett az illető. Butaság volt egyáltalán lejátszani neki az üzenetet. Vajon ha egyenrangú félként kezeltem volna Kasiát, elmondtam volna neki, mire gyanakszom? Vágytam volna rá, hogy megosszam valakivel a gondolataimat? Mindenesetre a horkolása mellett végigaludt éjszaka után, amikor egy csésze teával ébresztettem föl, majd készítettem neki rendes reggelit, elhatároztam, hogy vigyázni fogok rá. Hogy megvédem. – A dal után a rögzítő szalagja tovább forgott – folytatom. – Egy Hattie nevű nő üzenete következett, akit nem ismertem, és nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Kasia viszont ismerte, és elmondta, hogy a „Katasztrófa sújtotta anyukák klinikáján” találkoztak vele. Úgy gondolta, Hattie–nek már megszülethetett a kisbabája, de nem várt tőle értesítést. Azt mondta, nem álltak közel egymáshoz, mindig Tess szervezte az összejöveteleket. Hattie telefonszámát nem tudta, de a címe megvolt neki. * Elmentem a Kasiától kapott címre – ami egyszerűnek hangzik, de autó nélkül, hiányos tömegközlekedési ismeretekkel az út bonyolultnak és hosszadalmasnak bizonyult. Kasia otthon maradt, mert szégyellt összevert arccal az utcán mutatkozni. Azt hitte, valamelyik régi barátnődet látogatom meg érzelmi okokból, én pedig nem javítottam ki. Egy szép házat találtam a megadott chiswicki címen, és kissé bizonytalanul nyomtam meg a csengőt. Nem tudtam telefonon előre odaszólni, így abban sem lehettem biztos, hogy Hattie otthon van–e. Egy filippínó dajka nyitott ajtót, a karjában szőke kisgyerekkel. Félénk nőnek tűnt, kerülte a pillantásomat. – Beatrice? – kérdezte. Megdöbbentem; nem értettem, miként lehetséges, hogy ismer. Nyilván látta rajtam a zavart. – Hattie vagyok, Tess barátnője. A temetésén találkoztunk, épp csak kezet fogtunk. Mintha egy esküvői gratuláló tömeg érzéketlen paródiája lett volna, hosszú sorban álltak az emberek a temetésen, hogy anyu elé meg elém járuljanak, mind arra vártak, hogy kinyilváníthassák a részvétüket, mintha legalábbis ők tehettek volna róla, hogy meghaltál. Én csak arra vágytam, hogy mihamarabb vége legyen, hogy ne álljon hozzám sor, és érzelmileg képtelen voltam új nevek meg arcok befogadására.

Kasia nem említette, hogy Hattie filippínó, de persze miért is említette volna? Ám nemcsak a származása lepett meg, hanem a kora is. Míg ti Kasiával fiatalok vagytok, jóformán félig még gyerekek, Hattie már negyven felé járt. És az ujján jegygyűrűt viselt. – Fáradjon be – tárta ki előttem az ajtót illedelmes, már–már hódolatteljes mozdulattal. Követtem a házba, és füleltem, meghallom–e kisbaba hangját, de csak a tévéből szóló mesét hallottam a nappali felől. Figyeltem, ahogy Hattie leteszi a kisgyereket, hadd nézze a Thomas, a gőzmozdonyt, és közben eszembe jutott, hogy egyszer meséltél egy filippínó barátnődről, aki dajkaként dolgozik, csak próbáltam elengedni a szavaidat a fülem mellett, mert bosszantott az újabb divatosan liberális barátságod (na ne már, egy filippínó dajka!). – Ha megengedi, szeretnék föltenni néhány kérdést – mondtam. – Rendben, de délre el kell mennem a kisfiú bátyjáért. Nem baj, ha közben...? – A konyhában álló vasalódeszkára és ruháskosárra mutatott. – Dehogy, persze, nyugodtan. Úgy vettem észre, passzívan elfogadja, hogy csak úgy betoppantam, és kérdésekkel akarom zaklatni. Követtem a konyhába, és közben szemügyre vettem vékony, olcsó ruháját. Hideg volt a házban, ő mégis ócska gumipapucsot hordott. – Kasia Lewskitől tudom, hogy ön is részt vett a cisztás fibrózis génterápiáján. – Igen. – A férjével mindketten hordozzák a CF génjét? – Nyilvánvalóan. A szelíd álarc mögül szigorú hang szólt. De Hattie nem nézett a szemembe, ezért azt hittem, biztos rosszul hallottam. – Tesztelték már korábban is cisztás fibrózissal? – tudakoltam. – Van egy CF–es gyerekem. – Sajnálom. – A nagyszüleivel lakik. A lányom is náluk van. De ő nem beteg. Hattie és a férje ezek szerint biztosan hordozók, így az elméletem, miszerint a Chrom–Med egészséges kisbabákat kezel, az ő esetükben nem stimmel. Hacsak... – És a férje? Ő a Fülöp–szigeteken maradt? – Igen. Igyekeztem magyarázatot találni arra, hogyan eshet teherbe egy visszahúzódó és szegény filippínó nő, ha a férjét a Fülöp–szigeteken hagyta.

– Ön itt lakik a családnál? – Magam sem tudtam, hogy a kérdést ügyetlen társalgásnak szántam–e, vagy arra akartam utalni, hogy esetleg a családfő lenne a gyereke apja. – Igen, itt lakom. Georgina szereti, ha velük vagyok, amikor Mr. Bevan elutazik. Feltűnt, hogy a nőt Georginának hívja, a férjét viszont Mr. Bevanként emlegeti. – Nem szeretne külön lakni? – kérdeztem, visszatérve a feltevésemhez, miszerint Mr. Bevan a lehetséges apa. Nem tudom, milyen választ vártam, talán egy hirtelen jött, őszinte vallomást: „De igen, mert akkor a ház ura nem játszhatna velem a mocskos játékait éjszakánként” vagy valami ilyesmit. – Boldog vagyok itt. Georgina nagyon jólelkű. Barátok vagyunk. Ezt rögtön figyelmen kívül hagytam, minthogy a barátság két ember között egyenlőséget feltételez. – És Mr. Bevan? – Őt alig ismerem. Sokat utazik. Ezen a szálon nemigen juthattam több információhoz. Elnéztem, ahogy a ruhákat vasalja, mindegyiket makulátlanra, és arra gondoltam, Georginát nyilván irigylik a barátnői. – Egészen biztos benne, hogy a kisbabája apja is hordozója a betegségnek? – Megmondtam. A fiamnak cisztás fibrózisa van. – A szigorú él, amit korábban hallani véltem, most félreérthetetlenül visszatért. – Azért hívtam be, mert Tess nővére – szögezte le Hattie. – Udvariasságból. Nem azért, hogy vallasson. Mégis mi köze hozzá? Csak ekkor eszméltem rá, mennyire rosszul ítéltem meg. Azt hittem, félénkségből kerüli a tekintetemet, pedig csak a magánéletét védte ilyen vehemensen. Nem passzívan elfogadó volt, hanem kérlelhetetlenül tartózkodó. – Bocsásson meg. Csak arról van szó, hogy kétségeim támadtak a génterápia szabályszerűségét illetően, ezért szeretném tudni, hogy ön és az apa mindketten hordozzák–e a CF génjét. – Azt hiszi, megértek egy olyan hosszú szót, mint a szabályszerűség? – Igen. Ami azt illeti, szerintem épp eleget fölényeskedtem eddig. Somolyogva megfordult, és hirtelen egy egész más nővel álltam szemben. Most már könnyen el tudtam képzelni, hogy Georgina, bárki legyen is, valóban a barátnője. – A génterápia szabályos – jelentette ki. – Meggyógyította a kisbabámat. De a Fülöp–szigeteken maradt fiam számára nincs gyógymód. Neki már késő.

Még most sem volt hajlandó elárulni, ki a gyereke apja. Kénytelen leszek később újra visszatérni erre, gondoltam, és reméltem, akkor megtisztel majd a bizalmával. – Kérdezhetnék még valamit? Bólintott. – Fizettek önnek a terápiában való részvételért? – Igen. Háromszáz fontot kaptam. Most viszont mennem kell Barnabyért az óvodába. Még rengeteg kérdést szerettem volna föltenni neki, és féltem, hogy nem adódik másik alkalom. Hattie bement a nappaliba, és elédesgette a kisfiút a tévé elől. – Eljöhetek máskor is? – kérdeztem. – Jövő kedden este én vigyázok rájuk. A szülők este nyolckor mennek el. Akkor átjöhet, ha akar. – Köszönöm, én csak... Intett, hogy maradjak csöndben, aztán a kisfiúra mutatott – meg akarta kímélni az esetleg nem neki való témától. * – Amikor Hattie–t megismertem, azt hittem, nincs semmi közös benne és Tessben meg Kasiában – magyarázom. – Eltért a koruk, a nemzetiségük, az életvitelük. De olcsó ruhát hordott, ugyanúgy, mint Tess meg Kasia, és ráébredtem, hogy ami a Szent Anna Kórház génterápiáján kívül összeköti őket, az a szegénységük. – Ezt lényegesnek találta? – kérdezi Mr. Wright. – Úgy gondoltam, őket könnyebb lehetett pénzzel rávenni valamire, vagy hallgatásra bírni. Rájöttem arra is, hogy mivel Hattie férje a Fülöp–szigeteken él, gyakorlatilag mindhárman egyedülállók. – No és Kasia barátja, Michael Flanagan? – Mitch elhagyta Kasiát, mire a lány bekerült a génterápiára. Aztán visszajött ugyan, de alig néhány hétig tartott a kapcsolatuk. Arra jutottam, hogy bárki álljon is a csalás mögött, szándékosan egyedülálló nőket szemelt ki, mert az ő esetükben kisebb annak az esélye, hogy valaki kutakodni kezd, vagy túlzottan beleüti az orrát a dologba. A nők elszigeteltségét és kiszolgáltatottságát használta ki. – Mr. Wright már készül, hogy valami kedveset mondjon, de semmi kedvem ahhoz, hogy a bűntudat és megnyugtatás terepére tévedjünk, ezért sietve folytatom: – A tévében és a Chrom–Med szemináriumán is mutattak gyógyult kisbabákat, de azoknak a családoknak az

apa is aktív részese volt. Eltűnődtem, hogy vajon csak a Szent Anna Kórházban választottak–e csupa magányos nőt. Hogy egyedül a Szent Anna Kórház–e az, ahol valami nagyon nincs rendben. * Hattie gyengéden beültette a szőke kisgyereket a babakocsiba, és odaadta neki az innivalóját meg a maciját. Bekapcsolta a riasztót, aztán fölmarkolta a kulcsát. Hiába nézelődtem egész idáig, újszülöttnek semmi jelét nem láttam – nem hallottam babasírást, sehol egy gyerekfigyelő vagy pelenkás kosár. Hattie nem hozta szóba a témát. Most indulni készült, és egyértelművé vált, hogy nem lehet csecsemő az emeleten. Fél lábbal már a küszöbön álltam, mire összegyűjtöttem a bátorságot – vagy a kegyetlenséget –, hogy megkérdezzem: – És a baba...? Halkan felelt, nehogy a kisfiú meghallja. – Meghalt. * Mr. Wright munkaebédre ment, én pedig kijöttem a KÜSZ épületéből. A parkot tegnap eső mosta tisztára, az üde zöld fűben úgy csillog a sok kis sáfrány, mint megannyi drágakő. Szívesebben beszélek hozzád idekint, ahol a színek még napfény nélkül is szikráznak. Hattie elmondta neked, hogy a kisbabája meghalt a sürgősségi császármetszés után. De vajon arról is tudtál, hogy hysterectomiát hajtottak végre rajta, vagyis eltávolították a méhét? Nem tudom, mire vélik körülöttem az emberek, hogy sírok, de biztos azt hiszik, nem vagyok teljesen komplett. Amikor Hattie elárulta a szomorú valóságot, egy pillanatig sem gondolkoztam a kisbabán, sírni pedig végképp eszembe sem jutott, annyira lekötött a hír jelentősége. Visszamegyek a KÜSZ irodájába, és folytatjuk Mr. Wrighttal a vallomásom rögzítését. A csupasz tényeket adom elő, mindenféle érzelmi töltet nélkül. – Hattie elmondta, hogy a kisbabája valamilyen szívelégtelenség miatt halt meg. Xaviernek veseelégtelensége volt. Biztosra vettem, hogy a két gyerek halála összefügg, és hogy a háttérben a Szent Anna Kórházban végzett génterápia áll. – Volt valami sejtése arról, mi lehet ez az összefüggés? – Nem. El sem tudtam képzelni. Azelőtt megvolt a szépen kidolgozott elméletem, hogy egészséges gyerekeken végeznek génterápiát, és az egész egy

hatalmas átverés, aminek haszonszerzés a célja. Csakhogy két baba halála után ennek már nem volt értelme. A párbeszédünk megszakad: a titkárnő antihisztamin–tablettát hoz Mr. Wrightnak. Félreértve szemem vörösségének az okát, megkérdezi, kérek–e én is. Ráébredek, hogy alábecsültem; nem a figyelmessége vezet rá erre, hanem hogy megpróbál haladékot nyerni a nárciszai számára. Kimegy az irodából, mi pedig folytatjuk a vallomás felvételét. – Telefonáltam Rosen professzornak, aki még mindig Amerikában volt. Újabb üzenetet hagytam a mobilján, megkérdeztem, mi a fenéért nem hív vissza. Eltöprengtem azon, hogy az elit egyetemektől kapott meghívások miatti büszkeségével vajon nem csak a figyelmet akarta–e elterelni a valódi indokairól. Vagy megszökött, mert félt, hogy fény derül a csalásra? – Nem kereste újra a nyomozókat? – kérdezi Mr. Wright. A rendőrséghez intézett hívásaim kimutatásában ezen a ponton valóban hézag mutatkozik. – Nem. Haines főhadnagy már így is megbízhatatlannak és szánalmasnak könyvelt el, amiről nagyrészt én tehettem. Ugyebár súlyosabb ellenérvek kellettek ahhoz, hogy ismét a rendőrséghez fordulhassak. * Szegény Christina, amikor a részvétnyilvánító levele végére udvariasságból odaírta, hogy „Kérlek, szólj, ha bármiben a segítségetekre lehetek!” aligha gondolta, hogy kétszer is szaván fogom majd. Fölhívtam a mobilján, és beszámoltam neki Hattie babájáról. Épp a munkahelyén volt, a szavai élénken, gyakorlatiasan peregtek. – Készült boncjelentés? – kérdezte. – Nem. Hattie azt mondta, nem akarta, hogy a kicsit fölboncolják. A háttérből csipogó hangot hallottam, aztán Christina odaszólt valakinek. Idegesnek tűnt a hangja. Végül azt mondta, este visszahív, amikor véget ért a műszakja. Úgy döntöttem, addig meglátogatom anyut. Március tizenkettedike volt, és tudtam, milyen nehéz lehet neki most.

20 Leo születésnapján minden évben küldtem anyunak virágot, és föl is hívtam telefonon – kis figyelmesség a távolból. De minden alkalommal gondom volt rá, hogy a beszélgetés ne húzódjon el a végtelenségig. Vagy nemsokára megbeszélésre kellett mennem, vagy konferenciahívást vártam, így biztosítottam be magam az esetleges érzelmi kitörés ellen. Ám ilyesmire sosem került sor, csak kínos hallgatásokra, miközben úgy tettünk, mintha az érzelmeink elfojtásának hangjai a tengerentúli hívás zörejei lennének. Leo születésnapi üdvözlőlapját már korábban beszereztem, és most a Liverpool Street–i metróállomásnál vettem egy csokor élénkkék búzavirágot is – a te nevedben. Míg az árus a csokrot csomagolta, eszembe jutott Kasia buzdítása, hogy vigyek virágot a mosdóhoz a Hyde Parkban, ahogy ő tette pár hete. Szokatlanul hajthatatlan volt ez ügyben, lelkesen győzködött, hogy ezt anyu is „gyógyítónak” találná. Én azonban tudtam, hogy anyut zavarják a gyász efféle modern megnyilvánulásai, groteszknek találja a zebra mellett, villanyoszlopon vagy útpadkán virágokból épített kegyhelyeket. Oda kell virágot helyezni, ahol eltemettek, nem oda, ahol meghaltál. Egyébként is bármit megtettem volna, hogy sose lássa azt a rémes mosdót. Én sem akartam többé látni. El is határoztam, hogy többé a közelébe se megyek. így hát azt feleltem Kasiának, inkább ültetek a kertedben egy szép virágot, aztán gondját viselem, figyelem, ahogy nő és kivirágzik. És anyuval egyetértésben a sírodhoz viszek virágokat. Gyalog tettem meg a félmérföldes utat Little Hadston vasútállomásától a temetőig, ahol anyut a sírod mellett találtam. Már meséltem neked a néhány nappal korábbi közös ebédről, előreugrottam a történet időrendjében, hogy téged megnyugtassalak, vele pedig igazságos legyek. Szóval már tudod, mennyire megváltozott a halálod óta: hogy újra a gyerekkorunkban megismert anyuka lett, a suhogó köntösű, a sötétben oly megnyugtatóan krémillatú anyu. Csakhogy ez a nyíltszívű melegség sebezhetővé tette. A változás a temetéseden következett be. Nem lassú folyamat eredményeként, hanem riasztó hirtelenséggel; a hangtalan kiáltása, amikor alábocsátottak téged a sáros földbe, szilánkjaira törte a maszkját, és föltárta valódi énjét. És ugyanebben a megrázó pillanatban szertefoszlott a halálod köré szőtt elképzelése is. Megértette, amit én addig is tudtam: hogy sosem lettel volna öngyilkos. És ez a kegyetlen felismerés kiszívta a tartást a gerincéből, a színt a hajából.

Azóta valahányszor találkozunk, mindig meglepődöm, milyen öreg és ősz lett hirtelen. – Anyu! Ahogy megfordult, könnyeket láttam az arcán. Erősen magához ölelt, és a vállamba fúrta az arcát. A blúzomon keresztül éreztem a könnyeit. Eleresztett, és nevetni próbált. – Ne beléd töröljem az orromat, ugye? – Csak nyugodtan. Megsimogatta a fejemet. – Hogy megnőtt a hajad! Le kéne már vágni. – Tudom. Átkaroltam a vállát. Apu visszament Franciaországba, még csak meg sem ígérte, hogy majd telefonál vagy meglátogat. Legalább annyi becsület volt benne, hogy nem tett olyan ígéretet, amit úgysem tart meg. Tudom, hogy van irántam szeretet a szívében, de nem lesz jelen az életemben. így anyuval már csak mi ketten maradtunk egymásnak. Ez megnöveli a másik fontosságát, ugyanakkor nem érjük be vele. Egyszerre kell betöltenünk mindenkinek a szerepét: a tiédet, Leóét és apuét is. Épp akkor kell kinyílnunk, amikor a legszívesebben bezárkóznánk. A sírodra tettem a búzavirágcsokrot. Most láttam először a sírt a temetésed óta. Ahogy elnéztem a téged és Xaviert rejtő földhalmot, eltűnődtem, mire is megyek az egész kutakodással. A szaladgálás a rendőrségre meg a kórházba, az internetes keresgélés, a sok vallatás, kérdezősködés, gyanakvás meg gyanúsítgatás... és mi az eredmény? Ugyanúgy itt fekszel a sáros földben, elzárva fénytől, levegőtől, élettől és szeretettől. Leo sírjához léptem, és letettem rá a játékfigurás üdvözlőlapot, amiről úgy gondoltam, tetszene egy nyolcéves fiúnak. Sosem adtam hozzá az eltelt éveket a korához. Anyu becsomagolt ajándéka már ott volt a síron: egy távirányítós helikoptert vett neki. – Miből tudtad, hogy cisztás fibrózisa van? – kérdeztem. Egyszer elmesélte, hogy már azelőtt tisztában volt Leo betegségével, hogy az első tünetek jelentkeztek volna. Ám apuval nem tudták, hogy hordozók, így nem értettem, hogyan jutott eszükbe elvégeztetni éppen ezt a vizsgálatot. Az agyam már annyira hozzászokott a kérdezősködéshez, hogy még Leo sírja mellett, a születésnapján sem tudtam visszafogni magamat. – Amikor kisbaba korában sírt, és megpusziltam az arcát, éreztem, hogy nagyon sósak a könnyei – felelte anyu. – Megemlítettem a háziorvosunknak,

mintegy érdekességként, de akkor még nem tulajdonítottam a dolognak különösebb jelentőséget. Az erősen sós könny a cisztás fibrózis egyik tünete. Emlékszel, Tess, hogy kislány korunkban milyen ritkán puszilt meg bennünket, ha sírtunk? De én korábbra is emlékszem, amikor még puszilgatott minket – mielőtt megízlelte a sót Leo könnyeiben. Egy percig némán álltunk, és a pillantásom Leo kiépített sírjáról a friss sírhantodra vándorolt: a látvány pontosan szemléltette a kettőtök miatti gyászom eltérő állapotát. – Döntöttem a sírkőről – szólalt meg anyu. – Egy angyalt szeretnek, nagy, kitárt szárnyakkal. – Szerintem tetszene neki. – Jót mulatna rajta. Elképzeltük, mit szólnál az angyalhoz, és szomorúan összemosolyogtunk. – De Xaviernek biztos tetszene – vélekedett anyu. – Hiszen egy kisbaba szemével az angyalok csodálatosak, nem? Nekik nem túl szentimentális az ilyesmi. – Egyáltalán nem. Anyu viszont egyre szentimentálisabb lett. Minden héten új plüssmackót hozott Xaviernek, amivel leváltotta a korábbi ázott és piszkos macikat. És még csak zavarba sem jött, holott régebben kirohant volna a világból az ilyen ízlésficamtól. Megint eszembe jutott a beszélgetésünk, amikor meg akartalak győzni: mondd el anyunak, hogy terhes vagy – és most már a végére is emlékeztem, amiről legutóbb alighanem szándékosan megfeledkeztem. – Még mindig olyan bugyijaid vannak, amikre ráhímezték a hét napjait? – Ne tereld el a szót! Különben meg azokat a bugyikat kilencéves koromban kaptam. – És tényleg a megfelelő napon hordtad őket? – Nagyon rosszul fog esni neki, ha nem mondod el. Erre szokatlanul komoly hangra váltottál. – Valami olyat mond majd rá, amit később aztán megbán. Es nem fogja tudni visszaszívni. Jólelkűségből nem mondtad el neki. Fontosabb volt számodra a szeretet, mint az igazság. Ezt egészen eddig nem értettem meg, azt gondoltam, csak kifogást keresel, és „kitérsz a téma elől”. – Majd elmondom, ha már megszületett, Bee. Amikor már szeretni fogja. Sosem kételkedtél benne, hogy szeretni fogja.

* Anyu egy tő halványrózsaszín rózsát ültetett a sírod mellé egy kerámiakaspóban. – Csak átmenetileg, amíg az angyal elkészül. Olyan sivár volt így üresen. Megtöltöttem a locsolókannát, hogy megöntözzük a virágot, és közben lelki szemeim előtt megjelentél kislányként, ahogy játék talicskában toltad anyu után a miniatűr kertészszerszámokat, a markodban pedig valamelyik virágról szedett magokat szorongattál... talán a harangláb lehetett, de igazán sosem figyeltem meg. – Mennyire szeretett kertészkedni, ugye? – kérdeztem. – Egész pici korától fogva – bólogatott anyu. – Én már harminc is elmúltam, mire rákaptam. – És hogy kezdődött ez a szenvedély? Igazából csak beszélgetni akartam valamilyen ártalmatlan témáról, és reméltem, hogy megvigasztalódik egy kicsit. Mindig szívesen beszélt a kertjéről. – A növények, amiket ültettem, gyönyörűen kivirultak, velem viszont harminchat évesen épp az ellenkezője történt – mesélte, és közben az ujjaival a rózsa földjét nyomkodta. Láttam, hogy a körme fekete a virágföldtől. – Nem lett volna szabad a szépségem elvesztése miatt bánkódnom – folytatta –, de akkoriban, Leo halála előtt, zavart a dolog. Azt hiszem, a csinos lányoknak kijáró előzékenység és kivételezés hiányzott. A villanyszerelő, a taxisofőr, hirtelen alaptalanul mind undok lett. Olyan férfiak, akik azelőtt az első szavamra ugrottak volna, egyszerre ellenségessé váltak, mintha látták volna rajtam, hogy valamikor csinos lehettem, sőt, talán szép is, és fájt volna tudomásul venniük a szépség múlandóságát. Úgy éreztem, engem hibáztatnak érte. Meglepett egy kicsit az őszintesége, de nem jöttem tőle zavarba. Ekkorra már többé–kevésbé hozzászoktam az ilyen rajtaütésszerű vallomásokhoz. Anyu megtörölte az arcát a koszos kezével, amitől csak még sárosabb lett. – Aztán Tess idővel álomszéppé cseperedett, és nem is tudta, mennyi előzékenységet vált ki az emberekből a külsejével. – De sosem élt vissza vele. – Nem is volt rá szüksége. A világ tárt kapuval fogadta, ő pedig mosolyogva lépett be rajta, és azt hitte, ez örökké így marad. – Féltékeny voltál rá? Egy másodpercig tétovázott, aztán megrázta a fejét.

– Nem féltékenység volt az, csak ha ránéztem, óhatatlanul eszembe jutott, mi lett belőlem. – Néhány pillanatra elhallgatott. – Kicsit spicces vagyok. Leo születésnapján mindig veszem a bátorságot, és egy picit becsípek. A halála évfordulóján is. És most itt lesz még Tess meg Xavier évfordulója is. Ha nem vigyázok, a végén iszákos lesz belőlem. Erősen megszorítottam a kezét. – Tess mindig eljött hozzám, hogy velem legyen Leo születésnapján – mondta anyu. Az állomáson búcsúzkodás közben fölvetettem, hogy menjünk el vasárnap a Petersham Meadows–i kertészetbe, amit annyira szerettél, de nem engedhetted meg magadnak, hogy ott vásárolj. Megbeszéltük, hogy veszünk a kertedbe egy virágot, ami neked is tetszene. Ezután visszavonatoztam Londonba. Nem is mondtad soha, hogy meg szoktad látogatni anyut Leo születésnapján. Biztos a lelkiismeret–furdalástól akartál megkímélni. Belegondoltam, milyen gyakran járhattál hozzá, mielőtt a pocakod dudorodni kezdett. A telefonos híváslistád rádöbbentett, hogy szívtelenül elhanyagoltalak, és csak ekkor ébredtem rá, hogy anyuval sem tettem másként. Hiába az álszent önámítás, nem én voltam a gondos lány, hanem te. Hiszen én leléptem, nem igaz? A New York–i állásom nem „karrierlehetőség” volt, hanem inkább alkalom arra, hogy magam mögött hagyjam anyut meg az összes felelősséget, és egy másik kontinensen új, zavartalan életet kezdjek. Pont úgy, mint apu. Te azonban nem menekültél el. Lehet, hogy a születésnapokra emlékeztetni kellett, de legalább itt maradtál. Azon gondolkoztam, doktor Wong vajon miért nem mutatott rá a hibáimra. Egy jó terapeutának nem az lenne a dolga, hogy Dorian Gray képmásához hasonló tükröt tartson a páciensek elé, hogy lássák, kik is valójában? De igazságtalan vagyok vele. Én nem tettem föl magamnak a megfelelő kérdéseket, mert egy pillanatig sem kételkedtem az igazamban. A telefon csörgése zökkentett ki az önelemzésből. Christina hívott. Egy darabig mindenféléről csevegett, valószínűleg azért, mert nem akaródzott a tárgyra térnie. Aztán mégis belevágott. – Nem hinném, hogy Xavier és a másik baba halála között összefüggés lehet, Hemms. – De hát lennie kell. Tess és Hattie ugyanazon a génterápián vett részt, ugyanabban a kórházban...

– Viszont orvosilag nem köthető össze a két eset. Nincs olyan betegség, ami az egyik gyereknél végzetes szívelégtelenséget okoz, a másiknál pedig gyógyíthatatlan vesebajt, valószínűleg krónikus veseelégtelenséget. Pánikszerűen félbeszakítottam: – Egy adott gén különböző tulajdonságokat is kódolhat, nem? Szóval lehet, hogy... Most ő szólt közbe, vagy talán csak a gyenge kapcsolat miatt úgy hallotta, elhallgattam. – Megkérdeztem a mentoromat is, hátha valami nem ugrott be. Nem árultam el neki, miről van szó, csak egy elméleti helyzetet vázoltam föl. Határozottan állította, hogy két ennyire eltérő és ilyen súlyos szervelégtelenségnek nem lehet ugyanaz az oka. Tudtam, leegyszerűsíti a mondandóját, hogy megértsem. De biztos voltam benne, hogy a bonyolult tudományos változat is pontosan ugyanazt jelentené: a génterápia a Szent Anna Kórházban nem lehet felelős a babák haláláért. – De azért ez feltűnő, nem? – kérdeztem. – Hogy két kisbaba is meghalt a kórházban. – A Szent Annában évente ötezer gyerek születik, és minden kórházban van egy bizonyos csecsemőhalálozási arány, úgyhogy ez az eset nagyon szomorú, de sajnos egyáltalán nem rendkívüli. Próbáltam tovább faggatni, valamiféle kiindulópontot találni, de nem tudott többet mondani. A vonat rángatott, és ez a kényelmetlen érzés pontosan tükrözte a lelkem rázkódtatását. Közben Kasia miatt is aggódni kezdtem. El akartam vinni egy kis kirándulásra, de aggasztott, hogy talán felelőtlenség lenne, ezért kikértem Christina véleményét. Alighanem örült, hogy segíthet, és hosszasan, szükségtelen részletességgel válaszolt. * Miután beszámoltam Mr. Wrightnak a Christinával folytatott beszélgetésről, így folytatom: – Arra jutottam, hogy az anyáknak nyilván hazudtak a gyerekek halálának okáról. Egyik babáról sem készült boncjelentés. – Nem is gondolt rá, hogy esetleg tévedhet? – Nem. – Elismerést olvasok ki a tekintetéből; de azt hiszem, jobb az őszinteség. – Egyszerűen nem volt energiám arra, hogy kételkedjek magamban – magyarázom. – Nem lett volna erőm hozzá, hogy mindent újra elölről kezdjek.

– És mit csinált ezután? – kérdezi Mr. Wright, rajtam pedig hirtelen ugyanolyan fáradtság és csüggedtség vesz erőt, mint akkor. – Visszamentem Hattie–hez. Nem számítottam rá, hogy bármi lényegeset tudna mondani, de muszáj volt megpróbálnom. Tisztában voltam vele, hogy szalmaszálba kapaszkodom, de nem volt más választásom. Úgy gondoltam, egyedül az segíthet, ha ki tudom szedni Hattie– ből, hogy ki a gyerek apja, ám ehhez nem sok reményt fűztem. A csengetésre egy csinos, harmincas éveiben járó nő nyitott ajtót: csakis Georgina lehetett. Egyik kezében mesekönyvet tartott, a másikban rúzst. – Beatrice vagy, ugye? Gyere be! Késésben vagyok, megígértem Hattie–nek, hogy legkésőbb nyolckor elindulok. Mögötte Hattie jelent meg az előszobában. Georgina odafordult hozzá. – Elolvasnád a gyerekeknek a bocis mesét? Addig töltök Beatrice–nek egy pohár bort. Hattie fölment, magunkra hagyott minket. Éreztem, hogy Georgina szándékosan rendezte így a dolgot, de a kedvessége őszintének tűnt. – A Berci és a boci a legrövidebb mese – mondta –, elejétől a végéig hat perc, az állathangokat meg a motorbúgást is beleszámítva, úgyhogy Hattie nemsokára jön. – Kinyitott egy üveg bort, és töltött nekem egy pohárral. – Ne zaklasd föl, jó? Olyan sok mindenen ment keresztül. Azóta alig eszik valamit. Próbálj... kedves lenni vele. Bólintottam, és rögtön megkedveltem a figyelmességéért. Odakint megszólalt egy autó dudája. Georgina távozás előtt még fölkiabált az emeletre: – Kibontottam egy üveg Pinot Grigiót, Hatts! Egészségetekre! Hattie visszakiáltott, hogy köszöni. Inkább tűntek lakótársaknak, mint főnöknek és bentlakó dadusnak. Miután Hattie ágyba dugta a gyerekeket, lejött a földszintre, és a nappaliba mentünk, ahol törökülésben leült a kanapéra, kezében egy pohár borral, mint aki valóban otthon érzi magát, nem pedig a munkaadói házában. – Georgina igazán kedves ... – kezdtem a beszélgetést. – Tényleg az. Amikor szóltam neki a babáról, fölajánlott egy repülőjegyet a Fülöp–szigetekre és külön kéthavi fizetést. Pedig nem állnak olyan jól anyagilag. Mindketten teljes állásban dolgoznak, és így is épphogy csak telik nekik a béremre. Tehát Georgina nem az a tipikus háztartásbeli, aki filippinó dajkát alkalmaz, mint ahogy Hattie sem a spájzban lakik. Sorra vettem az immár megszokottá vált kérdéseimet. Tudta–e, hogy féltél valakitől? Ismer–e bárkit, aki kábítószert adhatott neked? Van–e valamilyen elképzelése arról, hogy miért ölhettek meg? (Ennél a kérdésnél mindig föl kellett készülnöm a döbbent tekintetre.) Hattie–

nek nem voltak lényegbevágó válaszai. A barátaid többségéhez hasonlóan ő sem találkozott veled, miután Xavier megszületett. Végül már a kérdésládám legalján kotorásztam, és nem reméltem, hogy jutok valamire. – Miért nem árultad el senkinek, hogy ki a gyerek apja? – Először tétovázott, és úgy láttam, szégyenkezik. – Ki az apa, Hattie? – A férjem. Ezután hallgatott, csak várta, hogy megfejtsem a válasz értelmét. – Terhesen vállaltad el ezt az állást? – Biztos voltam benne, hogy nem vesznek föl, ha tudnak róla. Amikor már nem lehetett tovább titkolni, úgy tettem, mintha későbbre várnám a babát. Inkább higgye azt Georgina, hogy laza erkölcsű vagyok, csak ne tudja meg, hogy hazudtam neki. – Láthatta a zavart az arcomon, mert hozzátette: – Hiszen bízott bennem. Egy pillanatra úgy éreztem magam, mint akit kihagytak a nők közötti erős baráti kötelékből, amire persze én sosem pályáztam, mert nekem ott voltál te. – Elmondtad Tessnek, mi történt a babával? – kérdeztem. – Igen. Ő néhány héttel későbbre volt kiírva. Helyettem sírt, amikor elmondtam neki, én pedig haragudtam rá. Olyasmit vélt látni bennem, amit valójában nem éreztem. – Tudtad vajon, hogy haragudott rád? Azok közül, akikkel beszéltem, ő volt az egyetlen, aki valamiféle bírálatot mondott rólad. Egyedül őt értetted félre. – Valójában megkönnyebbültem – folytatta Hattie. Kihívó hangon beszélt, mint aki megdöbbenésre számít. – Meg tudom érteni – feleltem. – Ott vannak a gyerekeid, akikről gondoskodnod kell. A baba azt jelentette volna, hogy állás nélkül maradsz, bármilyen megértőek is a munkaadóid, és nem tudsz pénzt küldeni haza a családodnak. – A szemébe néztem, és láttam, hogy rossz nyomon járok. – Vagy fájt volna még egy gyereket otthon hagyni, amíg Angliában dolgozol? Néma egyetértéssel viszonozta a pillantásomat. Hogy miért értettem meg őt jobban, mint te? Mert én átéltem a szégyent, míg te sosem tapasztaltad. Hattie hirtelen fölállt. – Van még valami, amit tudni szeretnél? – Meg akart szabadulni tőlem. – Igen. Tudod, ki adta be neked az injekciót a génterápián? – Nem. – És hogy ki volt melletted a szülésnél? – Császármetszés volt. – De azért csak láttad az orvost.

– Nem láttam. Maszkot viselt. Az injekciónál is és a műtétkor is. Végig maszkban volt. A Fülöp–szigeteken ez nem szokás. Ott az orvosokat nem izgatja annyira a higiénia, mint itt... Miközben beszélt, eszembe villant a négy rémisztő kép, amiket festettél: a sikító nő és a fenyegető álarcos alak. Hát mégsem a kábítószer okozta hallucinációkat ábrázolták, hanem a valóságot, azt, ami történt veled. – Megvannak a kórházi irataid, Hattie? – Nincsenek. – Csak nem vesztek el? Meglepődve nézett, honnan tudom. * Felhörpintem a kávémat. Nem tudom, a koffein–e az oka vagy a festmények emléke, de egyszerre végigfut a hátamon a hideg, és ahogy megborzongok, a kávé maradékát az asztalra löttyintem. Mr. Wright aggodalmas pillantással kérdezi: – Hagyjuk abba? – Igen, ha lehet. Kikísér a recepciós pultig. Egy pillanatra megtorpan, amikor megpillantja a titkárnője asztalán a nárciszcsokrot. A titkárnő feszülten figyel. Mr. Wright vöröslő szemmel felém fordul. – Nagyon tetszett, amit Tess mondott, hogy a nárcisz sárga színének génje mentette meg a gyerekek látását. – Nekem is. Finborough nyomozó hadnagy a Carluccio kávézóban vár, a KÜSZ irodája közelében. Tegnap fölhívott, és kérte, hogy találkozzunk. Nem tudom, szabályos–e az ilyesmi, de beleegyeztem. Biztos vagyok benne, hogy nem a maga érdekében hívott, nem a valóság megszépítésére akar rávenni, hogy kedvezőbb színben tüntessem föl az ügyben játszott szerepét. Amikor meglátom, odamegyek hozzá, és egy pillanatig habozunk, mintha meg akarnánk puszilni egymást, ahogy barátokhoz illik, nem pedig... Tényleg, mik is vagyunk mi tulajdonképpen? Ő volt az, aki elmondta, hogy megtalálták a holttestedet a mosdó épületében. Ő volt az, aki megfogta a kezemet, a szemembe nézett, és örökre lerombolta a korábbi életemet. A kapcsolatunk nem barátságos, puszilkodós ismeretség, mégis több, mint az átlagos kapcsolat az áldozat rokona és a rendőr között. Megfogom a kezét, ahogy akkor ő fogta az enyémet – most az én kezem melegebb. – Bocsánatot akartam kérni, Beatrice.

Már épp válaszolnék, amikor átfurakszik közöttünk egy pincérnő; a kezében magasra tartott tálca, a lófarkából szakszerűen odabiggyesztett ceruza kandikál ki. Az jut eszembe, hogy inkább templomban kellett volna találkoznunk: csöndes, komoly helyen, ahol a nagy dolgokról suttogva szokás beszélni, nem az edénycsörgést meg a lármát túlkiabálva. Leülünk az egyik asztalhoz. Azt hiszem, mindkettőnket feszélyez a helyzet meghittsége. Én töröm meg a csöndet: – Hogy van Vernon őrmester? – Most a családi erőszakkal foglalkozó részlegen dolgozik. Előléptették. – Ennek örülök. A hadnagy rám mosolyog, aztán belevág a komolyabb mondandójába. – Mindvégig igaza volt. Jobban meg kellett volna fontolnom mindazt, amit mondott, és hinnem kellett volna önnek. Volt idő, amikor álmodoztam erről a mondatról, és azt kívánom, bár megsúghatnám a korábbi önmagamnak, hogy egy nap el fog hangzani egy rendőr szájából. – Legalább felmerült önben a kétség – felelem. – És a végére járt. – Csakhogy túl későn. Nem lett volna szabad hagynunk, hogy ilyen veszélybe keveredjen. Az étterem hirtelen elnémul, és mintha lassan kialudnának a fények. Csak Finborough hadnagy hangját hallom, aki nyugtatni igyekszik, hogy nincs semmi baj, aztán ő is elhallgat, teljes sötétség vesz körül, és kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. A kávézó meleg és tiszta női mosdójában térek magamhoz. Finborough hadnagy mellettem guggol. Azt mondja, alig öt percre veszítettem el az eszméletemet. Szóval nem hosszú időre. De most először kapcsolt ki a hallásom is. A Carluccio személyzete előzékenyen a segítségemre volt, és most taxit hívnak nekem. Megkérdezem a hadnagyot, hazakísérne–e, ő pedig készségesen igent mond. * Egy rendőrnyomozó társaságában ülök a taxiban, a félelmem mégsem múlik el. Tudom, hogy az a sötét alak követ, érzem a fenyegető közelségét, a gyilkos szándékát, ahogy egyre közeledik. Szeretném megosztani a félelmemet Finborough hadnaggyal, ám ő is csak azt mondaná, amit Mr. Wright: hogy vizsgálati fogságban ül a börtönben, többé nem árthat nekem, nincs mitől tartanom. Csakhogy nem tudnék hinni neki.

A hadnagy megvárja, amíg biztonságban beérek a lakásba, aztán a taxi továbbviszi, ahova mennie kell. Amikor becsukom az ajtót, Puding dorombolva a lábamhoz dörgölőzik meleg testével. Kasiát szólítom, de nem érkezik válasz. Elfojtom felparázsló aggodalmamat; aztán észreveszek az asztalon egy cetlit, amin az áll, hogy terhes–előkészítésre ment. Hamarosan jönnie kell. Az ablakhoz lépek, és elhúzom a függönyt. Két kéz veri kintről az üveget, be akarja törni. Felsikoltok, az alak pedig elillan a sötétben.

21 Csütörtök Gyönyörű tavaszi nap van, mégsem sétálok át a parkon, inkább a metrót választom, hogy végig emberek között legyek. Még az irodai liftben is örömmel nyomorgók, csak az aggaszt, hogy itt nincs térerő, és ha beragadunk, Kasia nem tud elérni. Amikor a harmadikon kivet magából a lift, az első dolgom megnézni, működik–e a telefonom és a csipogóm. Nem beszéltem Kasiának a férfiról az ablakban, mert nem akartam megijeszteni. Sem beismerni a másik eshetőséget: hogy nemcsak a testem épül le, hanem az elmém is. Már tudomásul vettem, hogy a testem nincs jó állapotban, de az eszembe sem jutott, hogy az elmém is beteg lehet. Előfordulhat, hogy a férfi csak képzelgés? Csupán egy kóros elme szüleménye? Az is lehet, hogy az ép elme megőrzéséhez egészséges fizikum kell, amit én már elvesztettem. A megőrüléstől félek a legjobban, még annál az alaknál is jobban, mert az őrület lerombolja azt, akik vagyunk, és ott maradunk a testben, mely valamiféle bizarr módon túlél bennünket. És biztos vagyok benne, hogy te is ettől féltél. Bárcsak tudtad volna, hogy mindezt a PCP okozza, nem valamilyen betegség vagy ideggyengeség, ami az elméd egészségére tör! Talán nekem is PCP–t adott valaki. Átsuhant vajon ez a gondolat a te fejeden is? Talán egy kábítószer teremtette az ólálkodó gonoszt. Csakhogy nekem senki sem adhatott kábítószert. Nem jártam máshol, csak a KÜSZ irodájában, a Prérifarkasban és otthon, ahol senki nem akar nekem rosszat. Egyelőre nem szólok Mr. Wrightnak az ablakban látott férfiról, sem a félelmemről a megőrüléstől. Ha nem mondom el neki, akkor a megszokott módon bánik velem, és válaszul én is természetesen viselkedem majd. Számít rá, hogy a képességeim teljes birtokában vagyok, én pedig megfelelek az elvárásainak. Ezenkívül amíg vele vagyok, legalább biztonságban érzem magam. Kivárom hát a nap végét, és majd csak akkor szólok neki. Ma reggel az irodában kevesebb a fény: a kontúrok sötétbe vesznek, de próbálom kipislogni a sötétséget. Amikor beszélni kezdek, a szavaim kissé elmosódnak, és nehezemre esik az események felidézése. De Mr. Wright azt mondta, ma elérhetünk a vallomás végére, úgyhogy ki kell tartanom.

Látszólag nem vesz észre rajtam változást. Talán megtanultam jól leplezni, vagy őt köti le ennyire a vallomásom utolsó része. Röviden összefoglalja a tegnapi beszélgetés végét. – Hattie Sim tehát elmondta, hogy a férfi, aki az injekciót beadta és a császármetszést végezte, orvosi maszkot viselt. – Úgy van. Megkérdeztem, ugyanaz volt–e az illető, és igennel felelt. Másra viszont nem emlékezett, sem a hangjára, sem a hajszínére, sem a magasságára. Ki akarta törölni az emlékezetéből a történteket, ami érthető is. – Arra következtetett, hogy Tess és Hattie ugyanannál az orvosnál szült? – Igen. És biztosra vettem, hogy ez a férfi gyilkolta meg Tesst. De ennél több kellett ahhoz, hogy a rendőrségre mehessek. – Súlyosabb ellenérvek? – kérdezi Mr. Wright. – Pontosan. Be kellett bizonyítanom, hogy a kilétét akarta elfedni az orvosi maszkkal. Rájöttem, hogy nem véletlenül nem tudták megmondani, ki vezette Tess szülését. De úgy gondoltam, azt talán ki lehet deríteni, hogy ki adta be nekik az injekciót. * Már éjfél is elmúlt, mire Hattie–től, a chiswicki házból a Szent Anna Kórházba értem. De muszáj volt azonnal megtudnom. A szülészeti osztályt sötétben találtam, és ráeszméltem, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont a kérdezősködéshez. De már megnyomtam a csengőt, és egy számomra ismeretlen nővér kijött ajtót nyitni. Gyanakvó pillantással mért végig, én pedig rájöttem, hogy a sok óvintézkedéssel a gyermekrablást igyekeznek megelőzni. – Beszélhetnék a főnővérrel? Ha jól tudom, Cressidának hívják. – Hazament. Hat órája lejárt a műszakja. Csak holnap lesz bent. Addig nem várhattam. – És doktor Saunders bent van? – kérdeztem. – Ön a betege? – Nem. – Haboztam egy pillanatig. – Egy barátja vagyok. Ekkor felsírt egy kisbaba, majd több másik is csatlakozott hozzá. Megszólalt egy csengő. A fiatal ápolónő elfintorodott, és láttam rajta, mennyire le van strapálva. – Rendben, bemehet hozzá. Az ügyelőszobában van, jobbra a harmadik ajtó. A nővér tekintetét a hátamon érezve kopogtam, és beléptem az ügyelőbe. A helyiségben félhomály uralkodott, csak odakintről szűrődött be némi fény. William azon nyomban fölébredt, és máris tökéletesen éber volt, biztosan azért, mert ügyelet közben minden pillanatban ugrásra készen kellett lennie.

– Mit keresel itt, Bee? Rajtad kívül senki nem szólított így, és olyan érzésem támadt, mintha ráruháztál volna egy részt a közelségünkből. Fölkelt; tetőtől talpig kék műtősruhát viselt. A haja összezilálódott alvás közben. Hirtelen zavarba hozott a szoba parányi mérete és az egyszemélyes ágy. – Nem tudod, ki adja be a kismamáknak a génterápiás injekciót? – kérdeztem. – Nem. Akarod, hogy kiderítsem? Csak így, egyszerűen. – Igen. – Rendben. – Gyakorlatiasan viselkedett, a helyzetre összpontosított, és hálát éreztem, amiért komolyan vesz. – Tudsz mondani a húgodon kívül más pácienst is? – Igen, Kasia Lewski és Hattie Sim. Tess a klinikán ismerkedett össze velük. – Leírnád a nevüket? Várt, amíg előkotortam a táskámból egy cetlit és lefirkantottam rá a neveket, aztán óvatosan elvette. – És most megkérdezhetem, miért akarod tudni? – Mert az illető orvosi maszkot hordott. Amikor az injekciót beadta, és a szülés vezetésekor is. Pár pillanatnyi csönd támadt, és éreztem, hogy ha eddig osztozott is a felajzottságomban, az izgalma most elpárolgott. – Egyáltalán nem szokatlan, hogy az orvosok maszkot hordanak. Főleg a szülészeten – magyarázta. – A gyerekszülés komisz dolog, rengeteg testnedvvel jár, magától értetődő, hogy védőfelszerelést viselünk. – Látnia kellett a hitetlenséget vagy a csalódást az arcomon. – Tényleg nincs benne semmi különös, legalábbis a mi kórházunkban – folytatta. – Johannesburg után itt Londonban a legmagasabb a HIV–fertőzött betegek aránya. A személyzet rendszeres vizsgálatokon esik át, nehogy megfertőzzük a betegeinket, de ugyanez fordítva nem mondható el. Amikor egy nő belép a kórház kapuján, nem tudhatjuk, hogy nem fertőzött vagy hordozó–e. – És a génterápia? Az injekciók beadása? – kérdeztem. – Az viszont nem jár testnedvvel, ugye? Akkor miért viselt volna maszkot? – Talán egyszerűen szokásává vált az óvatosság. Volt idő, amikor rokonszenvesnek találtam, hogy mindenkiben a jót látja, és terád emlékeztetett, most azonban nagyon bosszantott ez a tulajdonsága. – Inkább keresel ártatlan magyarázatot, csak ne kelljen elhinned, hogy valaki maszk mögé rejtőzött és megölte a húgomat? – Bee...

– Hát nekem nem adatott meg a választás luxusa! Számomra nincs más válasz, csak a rideg, gyilkos valóság. –Hátráltam egy lépést. – Te is hordasz maszkot? – Igen, elég gyakran. Megértem, ha túlzott óvatosságnak tűnik, de... A szavába vágtam: – Te voltál az? – Tessék?! – Tágra nyílt szemmel bámult rám, én pedig képtelen voltam a szemébe nézni. – Azt hiszed, én öltem meg a húgodat? – kérdezte elborzadt, megbántott hangon. Tévedés volt azt hinnem, hogy a szóbeli összeütközés nem bír jelentőséggel. – Sajnálom. – Nagy nehezen rávettem magam, hogy a szemébe nézzek. – Valaki meggyilkolta Tesst. Nem tudom, ki volt az. Csak azt tudom, hogy valaki megtette. És mostanra már nyilván találkoztam és beszéltem is az illetővel, csak éppen nem tudtam, hogy ő a gyilkos. De szemernyi bizonyítékom sincs. Megfogta a kezemet, és csak ekkor vettem észre, hogy remegek. Az ujjával megcirógatta a tenyeremet, gyengéden és olyan finoman, hogy eltartott egy darabig, mire rájöttem: ez valóban a vonzalma jele. De ahogy folytatta, végre megértettem – bár hinni még ekkor sem akartam, hogy nem tévedek. Elhúztam a kezemet. William arca csalódást tükrözött, de a hangja jóindulatúan csengett. – Nem éri meg, ugye? – kérdezte. Döbbenten, de kellemes elégedettséggel távoztam. Hogy miért hagytam ott azt a szobát, a benne rejlő lehetőségekkel? Mert még ha el is tudnék tekinteni a házassága támasztotta erkölcsi akadálytól – amely, mint rájöttem, egyáltalán nem áthidalhatatlan –, akkor is tudtam, hogy Williammel nem számíthatok hosszú távú, biztonságos kapcsolatra, semmi olyasmire, amire szükségem van. Nem lenne több köztünk, csupán múló szenvedély, ami után súlyos érzelmi teher rakódna rám. Vagy talán csak azért hagytam ott, mert Bee–nek szólított. Egyedül te hívtál így. És ez a név eszembe juttatta azt, aki oly sok éven át voltam. Aki nem tenne ilyet. Becsuktam hát magam mögött az ajtót, és imbolyogva ugyan, de állva maradtam az erkölcs vékony kötelén. Nem azért, mintha olyan feddhetetlen lennék, hanem mert a kockázatos, rövid boldogság helyett megint inkább a biztonságot választottam. A kórháztól nem messze, az utcán vártam az éjszakai buszt. Felidéztem William karjának erős szorítását, ahogy átölelt, és az ujjai gyengéd simogatását a tenyeremen. Magam köré képzeltem a karját, a teste melegét, de hiába:

egyedül álltam a sötétben. Már bántam a döntésemet, bántam, hogy az a fajta nő vagyok, aki kivétel nélkül mindig kisétál az ajtón. Megfordultam, hogy visszamenjek, és már el is indultam, amikor alig néhány lépésről mintha neszt hallottam volna. Két kivilágítatlan mellékutca ágazott le az útról, de a sötét alak akár egy parkoló autó mögött is lapulhatott. Addig annyira lekötöttek a gondolataim, hogy észre sem vettem, milyen gyér arra a forgalom, és hogy gyalogosok sem járnak a környéken. Magamra maradtam a férfival, aki figyelt, követett. Megpillantottam egy taxit. Nem égett a taxilámpája, de fölemeltem a kezem, magamban imádkozva, hogy álljon meg – és meg is állt, a sofőr pedig megrótt, hogy mit keresek ilyen késő éjszaka egyedül az utcán. Rég nem engedhettem meg magamnak, hogy taxira költsék, mégis hazáig vitettem magam. A sofőr megvárta, amíg épségben beérek, és csak azután hajtott tovább. * Mr. Wright aggodalmasan néz, és érzem is, milyen rosszul vagyok. A szám teljesen kiszáradt. Egy hajtásra kiiszom a pohár vizet, amit a titkárnője tett elém. Mr. Wright megkérdezi, hogy érzem magam, folytathatjuk–e, én pedig rábólintok, mert megnyugtat, hogy vele vagyok, és mert nem szeretnék egyedül lenni otthon. – Attól a férfitól tartott, aki Tesst követte? – Igen. De inkább csak az érzés zavart, hogy valaki figyel, meg talán valami nesz, ami megütötte a fülemet, látni senkit sem láttam. Mr. Wright ekkor azt javasolja, hogy vegyünk pár szendvicset, és üljünk ki a parkba egy afféle munka–piknikre. Biztosan azért, mert egyre bizonytalanabbul és kivehetetlenebbül beszélek, és azt reméli, némi mozgás meg a friss levegő majd felélénkít. Hozza magával a magnót, amiről eddig nem is gondoltam, hogy hordozható. Ahogy kiérünk a St. James Parkba, eszembe jut az a jelenet a Mary Poppinsból, amelyben mindent virágok borítanak, és bárányfelhők úsznak a kék égen. Minden zsebkendőnyi helyen irodai dolgozók üldögélnek, és tengerpart nélküli stranddá varázsolják a parkot. Közvetlenül egymás mellett lépkedünk az ösvényen, a tekintetünk kevésbé zsúfolt helyet keres. Mr. Wright kedves arca felém fordul, és néhány pillanatra eltűnődöm, vajon érzi–e ő is a melegségemet, ahogy én az övét. Egy ikerbabakocsit toló nő jön szembe, ezért szét kell válnunk. Hirtelen hiányérzet fog el az alatt a pár másodperc alatt, mintha a bal oldalam egyszerre kihűlt volna. Valahogy az a képzetem támad, hogy hideg betonpadlón fekszem,

a bal oldalamon, és a hidegség lassan beférkőzik a testembe, a szívem hevesen kalapál, de moccanni sem bírok. Pánikba esem, és előreugrom a történetben, de aztán újra magam mellett találom Mr. Wrightot, a lépteink összehangolódnak, és visszatérek az események időrendjéhez. Találunk egy csöndes zugot, és Mr. Wright pokrócot terít a fűre. Meghat, hogy reggel a kék eget látva eszébe jutott, hogy kijöhetnénk piknikezni a parkba. Bekapcsolja a magnót. Várok egy kicsit, amíg egy csapat tizenéves elmegy mellettünk, aztán belekezdek. – Kasia fölébredt, amikor hazaértem. Vagy az is lehet, hogy ébren várt. Megkérdeztem, emlékszik–e, ki volt az az orvos, aki beadta neki az injekciót. * Összehúzta magán a köntösödet. – Nevét nem tudom – felelte. – Van valami baj? – Maszkot viselt? Azért nem tudod, ki az? – Igen, maszkot. Valami rossz? Beáta? A keze önkéntelenül a hasára csúszott. Nem ijeszthettem meg. – Nincs semmi baj. Minden rendben. Csakhogy Kasia eszesebb annál, hogy ilyen könnyen át lehessen ejteni. – Azt mondtad, Tess babája nem beteg. Nem volt CF. Amikor jöttél a lakásba. Amikor kérted, Mitch menjen tesztre. Nem gondoltam, hogy megértette a helyzetet. Alighanem egészen eddig ezen rágódott, de nem kérdezett rá, mert bízott bennem: szólnék, ha valamiről tudnia kellene. – Igen, ez így is van. És igyekszem minél többet kideríteni. De ennek semmi köze hozzád. Veled és a kisbabáddal nem lesz semmiféle gond. A hajatok szála sem görbül. Ezekre a szavakra elmosolyodott, mert alig néhány napja tanultuk ezt a kifejezést; de a mosolya erőltetett volt, mintha csak a kedvemért mosolyogna. Magamhoz öleltem. – Tényleg nincs semmi baj. Veled és a babáddal minden a legnagyobb rendben lesz. Bízz bennem! Rajtad és Xavieren nem tudtam segíteni, őrajta viszont tudok. Senki nem bánthatja őket egy ujjal sem. *

A tizenévesek tőlünk nem messze softballoznak, és az jut eszembe, vajon mit szól majd a felvétel begépelője a park háttérzajához, a sok nevetgéléshez meg csevegéshez. – Aztán másnap e–mailje érkezett Rosen professzortól? –kérdezi Mr. Wright. – Igen. Szombat délelőtt, úgy negyed tizenegy körül. –Épp úton voltam a Prérifarkasba, a hétvégi villásreggeli idejére, ami Bettina legújabb leleménye volt. – Feltűnt, hogy a privát címéről küldte, nem a cégesről, amit korábban használt – teszem hozzá. Mr. Wright lepillant a kinyomtatott e–mailre a kezében. Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone Az imént érkeztem haza amerikai előadókörutamról, és az ön üzenete fogadott. Az ilyen utazásokra nem szokásom mobiltelefont vinni. (Családtagjaim tudják a szálloda számát, ahol sürgős esetben elérhetnek.) Teljesen nevetséges azt állítani, hogy a génterápiám bármilyen módon veszélyeztetheti a babák épségét. A kezelés lényege éppen az, hogy az egészséges gént biztonságos módon juttatja a szervezetbe. A célja pedig, hogy a lehető legkisebb kockázattal fejtsen ki jótékony hatást. Alfréd Rosen Professzor, MA (Cambridge). MPhil. Ph.D. Küldő: Beatrice Hemming iPhone Címzett: [email protected] Meg tudja magyarázni, miért viselt a Szent Anna Kórház orvosa maszkot mind a szüléseknél, mind az injekció beadásakor? Küldő: [email protected] Címzett: Beatrice Hemming iPhone A kórházi személyzet nyilván megfelelő körültekintéssel jár el a szüléseknél, ám ez nem az én szakterületem, ha aggasztja az ügy, azt javaslom, forduljon szülész szakorvoshoz. Ami az injekciókat illeti, az orvos, aki a terápiát alkalmazta, alighanem teljesen félreértette a kromoszómám működését. A vírusoktól eltérően itt semmilyen fertőzésveszély nem áll fenn. Következésképp semmi szükség ilyen mértékű körültekintésre. Lehetséges, hogy egyszerűen csak megszokták az óvatosságot. Mivel a húga temetésén megígértem, hogy válaszolok a kérdéseire, utána fogok nézni. De őszintén kétlem, hogy bármi érdemlegeset megtudhatnék.

Nem tudtam, megbízhatok–e benne, és el sem tudtam képzelni, miért segít. * Bettina ötlete, a villásreggeli nagyon bevált, délre a Prérifarkas zsúfolásig megtelt. Egyszer csak Williamet pillantottam meg: felém furakodott a tömegben, és próbálta elkapni a tekintetemet. A meghökkenésemet látva elmosolyodott. – Cressida, a főnővér árulta el, hogy itt dolgozol – mondta, amikor mellém ért. – Remélem, nem baj. Eszembe jutott, hogy valóban megadtam a kórházban az otthoni és a munkahelyi címemet, még amikor a kartonodat keresték. Bettina rám vigyorgott, és átvette az italkészítést, amivel bajlódtam, hogy beszélhessek Williammel. Nem értettem, miért nincs jobban meglepve, hogy egy ilyen szép férfi jött be hozzám. A bár végébe mentem, William pedig követett. – Nem tudtam kideríteni, ki adta be Tessnek és a többieknek az injekciót – vágott bele rögtön a mondandójába –, mert az irataiknak egyszerűen nyoma veszett. Sajnálom. Nem kellett volna megígérnem. Én azonban nem számítottam másra. Tudtam, hogy ha azt nem lehetett kideríteni, ki vezette le a szülésedet, ami nyilván eltartott jó néhány óráig, akkor karton nélkül semmiképp nem lehet megtudni, ki adott be egy injekciót, ami alighanem gyorsan és simán zajlott. – De tudtam, hogy ez csalódást fog okozni – folytatta William –, ezért kárpótlásul kérdezősködtem egy kicsit a génterápiás klinikán, felhasználtam a kapcsolataimat, és megszereztem neked ezt. – Úgy nyújtotta át a kórházi kartont, mintha egy csokor virág lenne. – A szemernyi bizonyítékod, Bee. A kartonon Mitch neve állt. – Michael Flanagan Kasia Lewski párja – tette hozzá magyarázatképp William. Ráeszméltem, milyen keveset tud a Kasiával kötött barátságomról. – És nem hordozója a CF génjének. Mitch tehát mégis elment a vizsgálatra. És úgy látszik, nem árulta el Kasiának az eredményt. Úgy gondoltam, Emilióhoz hasonlóan nyilván ő is arra jutott – vagy arra akart jutni –, hogy nem ő a gyerek apja. Elképzeltem, mennyire megkönnyebbülhetett az eredményt látva, amely Kasiát szélhámos szajhává minősítette, őt pedig fölmentette minden felelősség alól. Eltűnődtem, vajon képes–e ilyesmit elhinni Kasiáról.

William a hallgatásomból és közönyömből arra következtetett, hogy nem értettem meg a helyzetet. – Ahhoz, hogy a gyereknek cisztás fibrózisa legyen – magyarázta –, mindkét szülőnek hordoznia kell a hibás gént. Ez az apa nem hordozó, tehát kizárt, hogy a gyerek beteg legyen. Én nem tudom, mi folyik ezen a terápián, de valami nagyon nincs rendben, és ezek az iratok ezt igazolják is. – Megint félreértette a hallgatásomat. – Sajnálom – tette még hozzá. – Végig kellett volna hallgassalak, és kezdettől fogva ki kellett volna állnom melletted. De ezeket elviheted a rendőrségre, nem? Vagy menjek inkább én? – Fölösleges. – Meglepetten nézett rám. – Kasia, Michael Flanagan volt párja, az a fajta nő, akit az emberek rendszerint félreismernek. A nyomozók azt mondják majd, hogy tévedett, vagy hazudott az apa kilétéről, és nem is Flanagantől van a gyerek. Ugyanez történt a húgom esetében is. – Nem tudhatod előre. Pedig tudtam, mert élénken emlékeztem rá, hogy én is előítélettel viseltettem Kasia iránt. Biztosra vettem, hogy Haines főhadnagy is olyannak látná, amilyennek én láttam kezdetben: könnyű erkölcsű lánynak, akinél mi sem természetesebb, mint hogy téved vagy hazudik a gyereke apjáról. Ekkor megszólalt William csipogója: egy oda nem illő, idegen hang a társalgás és a söröspoharak koccanása közepette. – Ne haragudj, mennem kell – szabadkozott. Tudtam, alig húsz perce van, hogy visszaérjen a kórházba. – Nem fogsz elkésni? – Kizárt. Biciklivel jöttem. Amikor kisietett, Bettina megint rám vigyorgott, én pedig visszamosolyogtam rá. A bizonyíték ugyan fabatkát sem ért, mégis felvillanyozott, hogy valaki végre mellettem áll. Bettina korábban hazaengedett, mintha ezzel a gesztussal hálálná meg a mosolyomat. Hazaérve Kasiát a konyhában találtam négykézláb, épp a követ súrolta. – Mi a csudát művelsz te itt? Izzadt arccal nézett föl rám. – Azt mondták, segít babának, a jó helyezkedéshez. – A lakásod lassanként hasonlítani kezdett Kasiáéhoz: ahol nem volt repedés, rozsda vagy folt, ott csak úgy csillogott. – Különben is, mondtam. Szeretem a takarítást. Mesélte, hogy kislány korában az anyukája hosszú műszakokat dolgozott végig egy gyárban. Ő pedig iskola után patyolattisztára suvickolta neki a lakásukat. Ez Kasia ajándéka: a takarítás.

Nem mondtam el neki, hogy Mitch nem hordozza a hibás gént. Azt sem árultam még el, hogy Hattie kisbabája is meghalt. Előző este még úgy képzeltem, hogy oltalmazom ezzel, de aztán megfordult a fejemben, hogy talán inkább visszaélek a belém vetett bizalmával. Becsületszóra nem tudtam, mi az igazság. – Hoztam neked valamit. Tessék. – Odanyújtottam neki a jegyeket. Kissé értetlenül vette át az ajándékot. – Repülőjegyre nem volt pénzem, úgyhogy ez csak buszjegy, hat héttel a kicsi születése utánra. Egy jegy neked, egy pedig nekem. A baba ingyen utazik. Úgy gondoltam, mindenképp haza kell látogatnia a kisbabájával, hogy a kiterjedt rokonság tagjai, a szülők, nagyszülők, a nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek mind megismerjék az új jövevényt. Kasiának Lengyelországban egész nyúlcsaládnyi rokona van, akik a kisbabáját támogathatják. Mivel anyu és apu mindketten egykék, a mi talpunk alatt nem húzódott ilyen biztonsági háló. A mi családunk már a születésünk előtt összezsugorodott. Kasia szokatlanul hallgatagon bámulta a jegyeket. – És vettem neked egy kompressziós harisnyát is, mert egy orvos barátnőm figyelmeztetett a trombózis veszélyére. Zakrzepica – tettem hozzá a lengyel megfelelőt is, amit korábban kikerestem a szótárból. Továbbra is hiába próbáltam olvasni Kasia arcából, és már kezdtem aggódni, hogy túlzottan ráakaszkodom. – Nem muszáj a családodnál laknom – tettem hozzá gyorsan. – Csak nem szeretném, ha egyedül utaznál ilyen messzire az újszülött babával. Ekkor a nyakamba borult, megpuszilt. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy minden viszontagsága ellenére most először látom sírni. Beszámoltam Mr. Wrightnak Mitch kartonjáról. – Úgy gondoltam – teszem még hozzá –, az egyik oka annak, hogy szegény, egyedülálló lányokat választott a tettes, éppen az lehetett, hogy nekik kevésbé hisznek. A napsütés csak még inkább elálmosít, ahelyett hogy fölélénkítene. A Mitchről szóló rész végéhez érek. Már igen nehezemre esik összefüggően beszélni. – Aztán buszjegyet adtam Kasiának Lengyelországba, ő pedig sírt. – Az agyam immár nem képes kiszűrni a lényegtelen információkat. – Akkor döbbentem rá igazán, milyen bátor lány. Azelőtt naivnak és gyerekesnek tartottam, holott valójában nagyon is bátor, és erre már korábban rá kellett volna jönnöm, amikor kiállt mellettem Mitch ellenében, pedig tudta jól, mit kap érte. A sebek az arcán meg a karján lévő kék–zöld foltok ékesszólóan tanúskodtak a bátorságáról. Ugyanilyen beszédes volt a minden akadályt

leküzdő mosolygás és tánc. Hozzád hasonlóan Kasiának is megadatott az a képesség, hogy örömét lelje az élet apró dolgaiban. Szitával mossa az aranyat, és mindennap talál rögöcskéket. Na és ha minduntalan elhagyja a dolgait, akárcsak te? Ez ugyanúgy nem a gyermetegség jele, mint ahogy az én pedantériám sem az érett gondolkodás bizonyítéka. Gondolj bele: úgy tanulni idegen nyelvet, hogy csakis a világ szépségét leíró szavakat jegyzi meg, a zord tartalmúakat pedig elutasítja, ezáltal nyelvileg formálva a környezetét! Ráébredtem, hogy ez nem naivitás, hanem irigylésre méltó optimizmus. Másnap reggelre elhatároztam, hogy mindent elmondok neki, amit megtudtam. Mégis hogyan képzelhettem, hogy meg tudnék védeni valakit, azok után, ami veled történt? – Reggel el akartam neki mondani, mit derítettem ki, de addigra nekiállt, hogy körbetelefonálja fél Lengyelországot, és elújságolja, hogy hazalátogat a kisbabájával. Aztán újabb e–mailem érkezett Rosen professzortól, kért, hogy találkozzunk. Kasia még javában telefonált, amikor elindultam otthonról. * A professzor azt javasolta, találkozzunk a Chrom–Med bejáratánál. Az épületnél a vasárnap délelőtti időpont ellenére is nyüzsgött a tömeg. Arra számítottam, hogy az irodájába kísér majd, helyette azonban a kocsijához vezetett. Miután beültünk, bezárta az ajtót. A tüntetők csoportja most is ott állt, de valamivel távolabb, így nem hallhattam a kántálásukat. Rosen professzor igyekezett megőrizni a kiegyensúlyozottság látszatát, ám a hangja remegését nem tudta palástolni. – Valaki a Szent Annából aktív vírushordozót rendelt a CF–tesztkezelésem kódjával. – Ez mit jelent? – kérdeztem. – Vagy azt, hogy óriási baklövést követtek el... – magyarázta, én meg arra gondoltam, Rosen professzor nem mond olyanokat, hogy „baklövés” Ez nála alighanem szélsőséges szóhasználatnak számít. – ...vagy pedig hogy a Szent Anna Kórházban titokban másik gént tesztelnek, amihez aktív vírushordozóra van szükség, és ezt az én terápiámmal leplezik. – Úgy érti, valaki alattomban eltérítette a cisztás fibrózis tesztkezelését? – Igen, úgy. Ha drámaian akar fogalmazni. Próbálta bagatellizálni a helyzetet, de kevés sikerrel. – De hát miért tennének ilyet?

– Én arra tippelek, hogy ha valóban illegális tesztelés folyik, akkor minden bizonnyal génmanipulációval állunk szemben, amit Nagy–Britanniában szigorúan tilos embereken végezni. – Miféle génmanipulációval? – Nem tudom. Kék szem, megnövelt IQ, extra izomzat... a lehetséges szamárságok sora végtelen. De bármilyen génről legyen is szó, aktív vírushordozó kell a szervezetbe juttatásához Úgy beszélt, mint egy kutató: puszta tényeket említett, ám a szavai mögött rejlő érzelem egyértelmű volt. Fortyogott benne a düh. – Tudja, ki adja be a terápiás injekciókat a Szent Annában? – kérdeztem. – Ilyen információkhoz nem férek hozzá. A Chrom–Med–nél mindenki el van zárva a saját kis rekeszébe, ez a cég nem olyan, mint egy egyetem, ahol az ötleteket közösen fejlesztik ki, és mindenki mindenről értesül. Nem tudom, a Szent Annában ki az illetékes orvos, de a helyében én kizárólag olyan magzatokat vennék föl a terápiás kezelésre, akiknek valóban cisztás fibrózisuk van, és a kromoszómámmal egy időben adnám be nekik az illegális gént. Előfordulhat, hogy az illető figyelmetlenül járt el, vagy nem volt elég alanya. – A professzor néhány pillanatra elhallgatott. Láttam, menynyire mérges és sértődött. – Valaki még tökéletesebb kisbabákat akar teremteni. Pedig az egészséges egyben tökéletes is. Az egészséges egyben tökéletes! – ismételte dühtől remegve. Arra gondoltam, talán rájöttél, hogy a CF–terápiát más célra használják föl, és megtudtad, ki a bűnös. Vajon ezért öltek meg? – El kell mennie a rendőrségre – jelentettem ki. Rosen professzor megrázta a fejét, de nem nézett a szemembe. – De igen, el kell mondania nekik! – Egyelőre csak találgatunk. – A húgomat és a gyerekét megölték. Kibámult a szélvédőn túlra, mintha vezetne, nem pedig bujkálna az autójában. – Először teljes bizonysággal igazolnom kell, hogy valóban illegális génkezelés okozta a bajt. Ha már a kezemben van a bizonyíték, meg tudom menteni a terápiát. Máskülönben valamennyi kórházban leállítják, amíg ki nem derítik, mi történt, és ez hónapokig, vagy akár évekig is eltarthat. Talán többé nem is folytathatom a munkámat. – De hát a cisztás fibrózis terápiájának ehhez nincs feltétlenül köze. Hiszen épp... A szavamba vágott. – Ha a sajtó megszimatolja az ügyet, a firkászok a maguk nagy lelkiismeretességével és intelligenciájával nem valami ámokfutó génkezelését

teszik majd felelőssé a csecsemők haláláért, meg ki tudja, még miért, hanem az én terápiámat a cisztás fibrózis kezelésére. – Nem hinném. – Nem? A legtöbb ember annyira műveletlen, hogy képtelen különbséget tenni a génmanipuláció és a génterápia között. – Ez nevetséges... Újra félbeszakított. – Félkegyelműek sokasága üldözi a pedagógusokat, sokszor rájuk is támadnak, mert azt hiszik, a pedagógus ugyanaz, mint a pedofil, és maga azt képzeli, hogy a cisztás fibrózis kezelése és a génmanipuláció közötti különbséget meg fogják érteni? – Akkor meg minek járt utána? – vágtam vissza. – Ha aztán csak ölbe tett kézzel nézi a következményeket? – Azért jártam utána, mert megígértem, hogy válaszolok a kérdéseire. – Dühtől szikrázó arccal fordult felém, haragudott, amiért ilyen helyzetbe hoztam. – Nem hittem, hogy bármit is találok. – Ezek szerint mehetek a rendőrségre a támogatása nélkül? Szemmel láthatóan feszengve simítgatta az élére vasalt szürke nadrágja ráncát, ami csak nem akart kisimulni. – A vírushordozó rendelése akár számítógépes adathiba is lehetett. Aggasztóan sok az adminisztrációs hanyagság. – Ezt fogja mondani a rendőrségnek? – Ez a leghihetőbb magyarázat. Igen, ezt fogom mondani. – Nekem pedig nem fognak hinni. Üvegszerű csönd támadt közöttünk. Aztán megtörtem az üvegcsöndet. – Igazából mi a fontos magának? A csecsemők gyógyítása vagy a hírneve? Kikattintotta az ajtók zárját, aztán felém fordult. – Ha az öccse most az anyja hasában lenne, ön mit tenne a helyemben? – kérdezte. Tétováztam egy pillanatig, de aztán így feleltem: – Elmennék a rendőrségre, elmondanám nekik az igazat, aztán megszállottként dolgoznék a terápia megmentésén. Otthagyott a kocsiban, meg sem várta, hogy kiszálljak, be sem zárta az ajtót. A konokul fölmeredő hajú, csupa piercing nő fölismerte, és utánakiáltott: – Nem léphetünk Isten helyére! – Ha rendesen végezné a dolgát, nem is kellene! – csattant föl Rosen professzor. A nő erre felé köpött. – Nem kell márkás gyerek! – kiabálta a hosszú ősz hajú pasas. A professzor átfurakodott közöttük, és visszament az épületbe.

Nem tartottam gonosznak Rosen professzort, csak önző és gyenge jellemnek, aki képtelen lemondani újsütetű hírnevéről. Racionalizált alibivel igazolta önmaga előtt a tétlenségét, és mentő körülményként hozta föl, hogy a cisztás fibrózis terápiája valóban nagyon fontos. Ezt persze nálunk jobban senki nem tudja. Már a metrónál jártam, mikor egyszerre ráeszméltem, hogy a professzor döntő fontosságú információt adott a kezembe. Amikor megkérdeztem tőle, tudja–e, ki adta be az injekciókat a Szent Annában, azt felelte, nem tudja, mert nem fér hozzá ilyen adatokhoz. Aztán hozzátette, hogy az illető helyében ő csakis olyan pácienseket választana, „akiknek valóban cisztás fibrózisuk van”, és a kromoszómájával egy időben adná be nekik az illegális gént. Vagyis az injekciót beadó orvos az lehetett, aki a CF–terápiát vezeti a kórházban. így kellett lennie, ha a tettes választhatott, hogy kik vegyenek részt a kezelésen. Márpedig azt kideríteni, hogy ki a terápia felelőse, milliószor egyszerűbb, mint a nyomára bukkanni valakinek, aki beadott néhány injekciót. * Milyen kellemes itt az azúrkék ég alatt! Miközben az irodai dolgozók lassan indulnak vissza a munkahelyükre, eszembe jutnak azok a meleg napok, amikor az iskolában kint tartottuk az órákat, és a tanárok meg a diákok egyaránt úgy tettek, mintha elmélyednének a könyvükben, míg valójában csak sütkéreztünk a napon. Az emléktől egypár pillanatra még fázni is elfelejtek. – Mit gondol, Rosen professzor szándékosan adta ezt a tudtára? – kérdezi Mr. Wright. – Igen. Sokkal pedánsabb és okosabb annál, hogy óvatlanságból áruljon el ilyesmit. Azt hiszem, a lelkiismerete megnyugtatása végett rejtette a mondókájába ezt a parányi részletet, és az intelligenciámra bízta, hogy fölismerjem a jelentőségét. Vagy talán a jobbik énje kerekedett fölül a beszélgetésünknek ezen a pontján. Akárhogy is, most már csak azt kellett kiderítenem, ki vezeti a tesztkezelést a Szent Anna Kórházban. A lábam már teljesen elzsibbadt. Nem hiszem, hogy föl tudok majd állni. Telefonáltam Williamnek, aki megígérte, hogy megtudja, ki a CF–kezelés felelőse, és igyekszik még aznap visszahívni. Aztán Kasiát hívtam a mobilján, de foglalt volt. Biztos még mindig a családjával beszélget, gondoltam – az egyenlege már rég lejárhatott, nyilván visszahívták Lengyelországból. Tudtam, hogy találkozni készül a templomi lengyel barátaival, ezért úgy döntöttem,

majd akkor számolok be neki, ha hazaért. Majd ha már tudjuk, ki áll az egész mögött, és végre ő is biztonságban lesz. * Addig is elmentem anyuval a petershami kertészetbe, ahogy megbeszéltük, hogy válasszunk egy virágot a kertedbe. Örültem, hogy van, ami leköti a figyelmemet, mert muszáj volt csinálnom valamit, ahelyett hogy csak járkálok föl–alá a lakásban, William hívására várva. Kasia egy ideje újrakezdte a rábeszélő–hadjáratát, hogy vigyek neked virágot a mosdóhoz. Azt mondta, ezzel a szeretetem „odcisk palcá”-ját hagynám azon a gonosz helyen. (Az odcisk palca nagyjából azt jelenti, hogy ujjlenyomat, legalábbis ez a legjobb és legkedvesebb fordítás, amit találtunk rá.) Csakhogy ez mások dolga, nem az enyém. Az én feladatom az, hogy felkutassam a gonoszt, és szemtől szemben küzdjek meg vele, nem pedig virágokkal. Heteken át tartó hideg és esőzés után ez volt az első meleg, száraz tavaszi nap, és a kertészet kaméliái, kankalinjai és tulipánjai színpompásan nyiladoztak. Megpusziltam anyut, ő pedig erősen átölelt. A régi üvegházak baldachinja alatt sétáltunk, és mintha az időben visszalépve egy tekintélyes birtok kertjébe tévedtünk volna. Anyu a növények fagyállóságát és újravirágzását firtatta, nekem azonban egyre csak azon járt az eszem, hogy majdnem két hónap nyomozás után este végre megtudom, ki ölt meg téged. Londonba érkezésem óta aznap először volt olyan melegem, hogy levettem a drága télikabátomat, fölfedve, mit viselek alatta. – Jaj, rémes ez a ruha, Beatrice! – szólt anyu. – Tessé volt. – Gondoltam. Semmi pénzed nincs már? – Nem sok. Maradt azért valamennyi, de az le van kötve a lakásban, amíg el nem adjuk. Be kell vallanom neked, hogy már jó ideje hordom a ruháidat. A New York– i szerelésem komikusan hatna a mostani életemben, ráadásul fölfedeztem, hogy a te ruháid mennyivel kényelmesebbek. Azt hiszem, furcsa és jelentőségteljes dolog kellene legyen, ha valaki a halott húga ruháiban jár, de nekem csak az jutott eszembe, milyen jót mulatnál, ha látnál a kopottnál kopottabb holmijaidban – engem, aki mindig a menő tervezők legújabb kreációiban jártam, és már egy napi használat után tisztítóba vittem őket.

– Kiderítetted már, mi történt vele? – kérdezte anyu. Most kérdezett rá először. – Még nem. De azt hiszem, hamarosan tudni fogom. Megsimogatta egy korai virágzású iszalag szirmát. – Ez tetszene neki. Hirtelen elhallgatott, mert úrrá lett a testén az elviselhetetlen szívfájdalom. Átkaroltam, de lélekben nem volt jelen. Egy darabig tartottam így, a karjaimban, aztán felém fordult. – Mennyire félhetett! – mondta. – És én nem voltam ott, hogy segítsek. – Tess már felnőtt volt, nem lehettél vele állandóan. A könnyei felértek egy fülhasogató sikollyal. – Mellette lett volna a helyem. Fölidéztem gyermekkori félelmeimet, amelyeket a köntöse suhogása és az arckrémje illata mindig egy pillanat alatt elhessegetett, és én is azt kívántam, bárcsak veled lett volna. Magamhoz öleltem, és igyekeztem hihetően felelni: – Tess az egészből nem érzett semmit, hidd el. A gyilkos kábítószert tett az italába, hogy elbóduljon. Úgyhogy nem is félt. Békésen halt meg. Végre én is megtanultam, hogyan helyezzem előtérbe a szeretetet a valósággal szemben, ahogy te szoktad. Tovább sétálgattunk az üvegházban, nézelődtünk a virágok között, amik anyura is kifejtették vigasztaló hatásukat. – Ezek szerint nemsokára visszautazol – állapította meg. – Ha már tudod, mi történt. Bántott a gondolat, hogy azt hiszi, a történtek után képes lennék újra elhagyni. – Nem. Itt maradok végleg. Amias azt mondta, lakhatok a lakásban, valószínűleg teljesen ingyen. A döntésem nem volt egészen önzetlen. Elhatároztam, hogy építészetet fogok tanulni. És ma is tartom magam ehhez. Amint a tárgyalásnak vége, nekikezdek. Nem tudom, fölvesznek–e, és azt sem, miből fogom finanszírozni a tanulást, hogyan tartom majd el Kasiát és a kisbabáját, de meg akarom próbálni. Biztos vagyok benne, hogy matematikus agyam a részletek iránti fogékonyságával könnyen elboldogul majd a szerkezettani résszel. És föl fogom kutatni magamban a kreativitást. Ki tudja? Talán ott rejtőzik valahol legbelül a művészi tehetség megfejtésre váró kódja, erősen beleszőve egy spirális kromoszómába, és csak a megfelelő körülményekre vár, hogy kibontakozhasson.

Csipogott a telefonom: William üzente, hogy sürgősen találkoznunk kell. Megírtam neki a lakásod címét. A gyomrom remegett az izgalomtól. – Menned kell? – kérdezte anyu. – Igen, nemsokára. Ne haragudj. Megsimogatta a hajamat. – Még mindig nem vágattad le. – Tudom. Mosolyogva simogatott tovább. – Mennyire hasonlítasz rá!

22 Amikor hazaértem, William ott várt a lépcső alján. Mészfehér arccal nézett föl rám, megszokott őszinte tekintetét zorddá fagyasztotta az aggodalom. – Megtudtam, ki vezeti a terápiát. Bejöhetek? Nem szeretnék erről itt kint... Máskor olyan higgadt beszédmódja helyett most hadart, és egyenetlenül formálta a szavakat. Kinyitottam az ajtót, beléptem, ő pedig követett. Egy pillanatig hallgatott. A nagyitól kapott órád kettőt ütött a háttérben. – Hugo Nichols az. – Mielőtt bármit kérdezhettem volna, William hirtelen felém fordult, és kapkodva folytatta, közben pedig föl és alá járkált. – Nem értem. Mi a fenéért vet alá egészséges babákat a kezelésnek? Mi a francot akar ezzel? Egyszerűen nem értem. – A Szent Anna kórház CF–terápiáját meghamisították – feleltem. – Egy másik gént tesztelnek. – Atyaúristen! De hát hogy jöttél rá? – Rosen professzor segítségével. – És elmegy a rendőrségre? – Nem. Pillanatnyi csönd állt be. – Tehát ez rám hárul. Hogy beszámoljak nekik Hugóról. Reméltem, hogy nem nekem kell megtennem. – De hát nem bemocskolásról van szó. – Nem, persze. Igazad van. Ne haragudj. Csakhogy nekem még így sem állt össze a kép. – De miért vezetné épp egy pszichiáter a génterápiás tesztkezelést? – kérdeztem. – Régen kutatóként dolgozott az Imperialnál. Csak aztán lépett kórházi pályára. Ezt mondtam már, nem? – Bólintottam. – Ott a genetika volt a szakterülete. – Ezt viszont nem mondtad! – Nem hittem volna... szentséges isten... egyszerűen nem hittem, hogy lényeges. – Ne haragudj, nem tudhattad. Fölidéztem a beszélgetésünket, amikor elmesélte, hogy a szóbeszéd szerint doktor Nichols zseniális diák volt, és fényes jövő várt rá, de akkor azt hittem, a pletyka biztos alaptalan, és inkább hallgattam a megérzésemre, miszerint

reménytelenül szórakozott ember. Miközben ezen morfondíroztam, ráébredtem, hogy nemcsak azért vetettem el a gyanút, mert nem néztem ki doktor Nicholsból semmilyen erőszakos tettet, és nem is csak azért, mert nem tudtam semmiféle indítékáról, hanem az abbéli határozott meggyőződésem miatt is, hogy alapvetően jó ember. William gyötrődő arckifejezéssel leült, és az ujjaival dobolni kezdett a kanapé karfáján. – Jó pár évvel ezelőtt beszéltünk egyszer a kutatásáról. Azt mondta, fölfedezett egy gént, amit aztán egy cég megvett tőle. – Nem tudod, melyik cég volt az? – Nem. Azt se tudom, mondta–e egyáltalán. Régen volt már. De egyes részletekre tisztán emlékszem, mert olyan nagy hévvel beszélt róla, annyira más volt, mint amilyen lenni szokott. – Újra járkálni kezdett, dühös és feldúlt mozdulatokkal gesztikulált. – Azt mondta, az élete nagy álma, nem is, hanem az életcélja, hogy emberekbe ültethesse a génjét. Rá akarta nyomni a kézjegyét az emberiség jövőjére. – A kézjegyét az emberiség jövőjére? – visszhangoztam döbbenten, mert arra gondoltam: milyen nemes egyszerűséggel föláldozta a te jövődet az emberiségért. William azt hitte, nem értettem meg. – Ezzel arra célzott, hogy ha a génje beépül a csíravonalba, a következő nemzedékek is öröklik majd. Azt mondta, tökéletesíteni akarja az emberi életet. De hiába lettek jók az állatkísérletek eredményei, az emberi tesztelést mégsem engedélyezték. Azt a választ kapta, hogy az génmanipuláció volna, ami emberek esetében törvénybe ütközik. – Mit tudott a génje? – kérdeztem. – Azt állította róla, hogy növeli az intelligenciahányadost. Nem hitt neki, magyarázta még William, mert ez igazán elképesztő és rendkívüli eredmény lett volna, Hugo pedig olyan fiatal volt, meg még más okból is kételkedett, de már nem figyeltem oda rá. Fölidéztem magamban a Chrom–Med szemináriumát. Eszembe jutott, hogy az IQ–t a félelem növekedése alapján is mérik. – Akkor biztosra vettem, hogy sztori nagy részét csak kitalálta – folytatta William. – Vagy legalábbis látványosan kiszínezte. Hiszen ha a kutatása valóban olyan remekül ment, miért hagyott volna ott mindent egy közönséges kórházi állásért? De úgy néz ki, előre kitervelte az egészet, és végig csak a lehetőségre várt, hogy embereken is kipróbálhassa a gént.

Kimentem a kertbe, mert úgy éreztem, nagyobb térre van szükségem, hogy felfogjam a szavai súlyát. Rosszul esett volna, ha magamra maradok a rideg tényekkel, ezért örültem, hogy William utánam jött. – Valószínűleg megsemmisítette Tess leleteit – vélekedett. – Azután meghamisította a babák halálának okát, hogy ne lehessen összefüggésbe hozni a génterápiával. És valahogy megúszta lebukás nélkül. Jézusom, teljesen úgy beszélek, mint... nem is tudom, mint valami szappanopera szereplője. Csakhogy itt Hugóról van szó, a rohadt életbe! Azt hittem, ismerem. Még kedveltem is! Én attól a naptól kezdve beszeltem ezt az életidegen nyelvet, amikor a holttestedet megtalálták. És átéreztem, milyen rádöbbenni arra, hogy az ember korábbi szókincse többé nem képes kifejezni azt, ami éppen történik. A talpalatnyi földet néztem, ahova anyuval a télen virágzó iszalagot fogjuk ültetni neked. – Valaki másnak is benne kellett lennie – mondtam elgondolkodva. – Ő nem vezethette le Tess szülését. – Minden orvosnak kötelező végigcsinálni fél év szülészeti gyakorlatot. Hugo is le tud vezetni egy szülést. – De valakinek csak feltűnt volna, hogy egy pszichiáter van bent a szülőszobában... Biztos furcsállták volna...? – A szülészeti osztályon folyton óriási a nyüzsgés, és sajnos állandó a munkaerőhiány. Ha egy szülőszobában ott látjuk a fehér köpenyt, hálát adunk érte, és már szaladunk is a következő szobába. Az orvosaink között is akad jó pár helyettes, a szülésznőknek meg több mint a fele kiközvetített munkaerő, ők nem is ismerik a kórházi orvosokat. – Aggodalomtól merev arccal fordult felém. – Ráadásul maszkot viselt, Bee, ne felejtsd el. – De hát valaki csak... William megfogta a kezemet. – Legtöbbször azt se tudjuk, hol áll a fejünk. Megbízunk egymásban, mert egyszerűen nincs se időnk, se energiánk, hogy másként álljunk hozzá, és naivan hisszük, hogy a többiek is azért vannak ott, amiért mi: hogy segítsenek a betegeken és meggyógyítsák őket. – A teste megfeszült, a tenyerét erősen a kezemre szorította. – Engem is megtévesztett. Azt hittem, barátok vagyunk. * Hiába a nyárias napsütés meg a gyapjúpokróc, valósággal ráz a hideg. – Ahogy jobban belegondoltam, ráeszméltem, hogy doktor Nichols egész idő alatt tökéletes helyzetben volt – magyarázom Mr. Wrightnak. – Ki tudna egy pszichiáternél eredményesebben az őrületbe kergetni valakit? És

öngyilkosságba hajszolni? Honnan tudhattam volna, mi történt valójában a rendelőben Tess és őközte? Azt mondhatott, amit csak akart. – Arra gondolt, hogy öngyilkosságba akarta kergetni Tesst? – Igen. Aztán mikor látta, hogy a kegyetlen lelki tortúra nem jár sikerrel, egyszerűen meggyilkolta. Úgy véltem, nem is csoda, hogy doktor Nichols annyira ragaszkodott a hibájához, hogy nem ismerte föl a gyermekágyi pszichózis jeleit, hiszen a szakmai mulasztás jóval jelentéktelenebb ügy, mint a gyilkosság. Mr. Wright a jegyzetébe pillant: pár napja írta le, emlékszem rá. – Korábban azt mondta, az altatódal kapcsán nem gyanakodott doktor Nicholsra. – Igen. Mint mondtam, nem tudtam elképzelni, milyen indítéka lehetne. – Néhány pillanatig tétovázom. – És úgy gondoltam, alapvetően rendes, bár elég reménytelen ember, aki vállalta a felelősséget egy súlyos hibájáért. – Még mindig reszketek. Mr. Wright leveszi a zakóját és a vállamra teríti. – Arra tippeltem – folytatom –, Tess rájöhetett, hogy a génterápiát meghamisították, és ezért gyilkolta meg. Végre összeállt a kép. „Végre összeállt a kép.” Mennyivel szebben hangzik így: a hiányzó darab teljessé teszi a kirakós játékot, és mindenki elégedett – nem beszélünk élesen csikorgó fémről és a földön szétfolyó rozsdaszínű vérről. * Hallgatagon álltunk a kis hátsó kertedben. Elnéztem a biztató iramban gyarapodó friss zöld hajtásokat az elhaltnak hitt ágakon, meg az újonnan sarjadt parányi bimbókat: minden élt és növekedett; ami ma még szorosan zárt bimbó, nyárra dús szirmú virág les/. – Szólni kéne a rendőröknek – javasolta William. – Akarod te hívni őket, vagy telefonáljak inkább én? – Neked biztos jobban hisznek. Te nem kiáltottál farkast, és nem vagy érzelmileg labilis. – Rendben. Hogy hívják az illetékes nyomozót? – Haines főhadnagy. Ha őt nem tudják adni, kérd Finborough hadnagyot. Elővette a mobilját. – Rohadt érzés, hogy ezt kell tennem – mondta. Aztán benyomkodta a számokat, amiket diktáltam neki, és Haines főhadnagyot kérte. Mialatt a főhadnaggyal beszélt, és elmondott neki mindent, amire rájöttünk, szerettem volna kitölteni a mérgemet doktor Nicholson. Ütni–verni akartam, sőt, legszívesebben megöltem volna. Ez az érzés váratlanul felszabadítóan

hatott rám. Végre volt egy céltábla, amire a dühömet irányíthattam, és valódi megkönnyebbülést hozott, hogy utat engedhettem a haragomnak: végre– valahára elhajíthattam a kibiztosított gránátot, amit egészen eddig szorongattam, és bármelyik pillanatban megsemmisíthetett volna – most, hogy eldobhattam, végre úgy éreztem, megszabadulok a feszültségtől, a teher alól. William elköszönt a főhadnagytól. – Arra kért minket – mondta felém fordulva –, menjünk be a rendőrségre, de várjunk még egy órát, hogy legyen ideje behívni a főnökét. – Mármint téged kért erre. – Bee, tényleg nagyon sajnálom, hogy csak így, szinte az utolsó pillanatban toppanok be, mint az amerikaiak a háború vége felé. – Hát, ha őszinték akarunk lenni, nekik köszönhetjük a győzelmet. – Szerintem együtt kellene bemennünk. De örülök, hogy előtte van egy kis időnk kettesben. Félresimított egy hajtincset a szememből. Aztán megcsókolt. Először haboztam. Képes vagyok–e lelépni a hegyoldalamról, vagy az erény magasban feszülő kötéléről, amire te állítottál föl? Elfordultam, és visszamentem a lakásba. William utánam jött; megfordultam, és viszonoztam a csókját. Két kézzel kaptam a pillanat után, amilyen erősen csak bírtam, és mindent beleadva akartam átélni, mert ki tudja, mikor veszik el tőlem. Ha tanultam valamit a halálodból, hát azt, hogy a jelen pillanatait nem szabad elvesztegetni. Végre megértettem a pillanat szentségét: hiszen csak ez van nekünk. Ahogy William vetkőztetett, lehullott rólam a régi énem. Fölfedtem valódi önmagamat. A jegygyűrű már nem lógott a nyakában, a mellkasa csupasz volt. Amikor hideg bőrömön éreztem a teste melegét, végre elengedtem minden biztosítókötelet. * Mr. Wright egy üveg bort vesz elő egy papírzacskóból, meg két műanyag poharat, amiket az iroda vízadagolójából hozott. Az jut eszembe, mennyire jellemző rá ez a jól szervezett figyelmesség. Tölt nekem egy pohárral, amit azonnal ki is ürítek, holott valószínűleg nem lenne szabad. De Mr. Wright nem tesz megjegyzést, ahogy arra sem tett, hogy lefeküdtem Williammel. Annyira kedvelem, amiért nem ítélkezik! *

Egymás mellett feküdtünk az ágyadban, és a kora tavaszi nap ferde sugarai beköszöntek az alagsori ablakodon. Hozzásimultam, és lassan kortyolgattam a teát, amit főzött nekem, hogy minél tovább tartson, hogy minél tovább érezhessem a teste melegét a bőrömön, mert tudtam, hogy ha fölkelünk, vissza kell majd térnünk a valóságba. Donne jutott eszembe, aki szidja a vén bolond napot, amiért próbálja kiűzni a szeretője ágyából. Döbbenten konstatáltam, hogy a verse immár rám is érvényes. * A bor egy percre fölélénkít, érzem, hogy a testembe visszatér az erő. – William a fürdőszobába ment, és benézett a pipereszekrénybe. Talált is egy kórházi címkés orvosságos üvegcsét. PCP volt benne. Ott állt egész idő alatt. Elmagyarázta, hogy jó néhány kábítószer az utcán árusítva illegális, de orvos felírhatja terápiás célból. – Rajta volt a címkén a doktornak a neve, aki felírta a szert? – Nem, de William azt mondta, a kórházi gyógyszertár nyilvántartásában a rendőrség könnyen meg fogja találni. Rettentő ostobán éreztem magam. Azt hittem, egy illegális szert nyilván elrejtenek, nem teszik ki közszemlére. Pedig mégis. Ott állt egész idő alatt. Ne haragudj, kezdem ismételni önmagam. Már nehezemre esik koncentrálni. – És azután? – kérdezi Mr. Wright. Most már majdnem a végére értünk, ezért összeszedem minden szellemi erőtartalékomat, és folytatom. – Együtt indultunk el. Érkezéskor William az utca túloldalán egy korláthoz láncolta a biciklijét, de míg bent volt nálam, ellopták, csak a láncot hagyták ott. Leoldotta és elhozta, aztán még viccelődött is, hogy egy füst alatt legalább följelenthetjük a tolvajt is. * Úgy döntöttünk, átvágunk a Hyde Parkon, nem a sivár utcákon megyünk a rendőrségig. A park kapujánál virágosbódé állt. Williamnek eszébe jutott, hogy vihetnénk virágot oda, ahol meghaltál, és a bódéhoz lépett. Mialatt az árussal beszélt, SMS–t küldtem Kasiának. Mindössze két szót írtam az üzenetben: „odcisk palca”. Biztos voltam benne, hogy érteni fogja: végre én is elhelyezem a szeretetem ujjlenyomatát. William két csokor nárciszt vett.

– Azt mesélted, a nárcisz volt Tess kedvenc virága –mondta. – A sárga szín génje miatt, ami annyi kisgyerek látását mentette meg. Kellemes meglepetésként ért, hogy emlékezett rá. Átkarolta a vállamat, és miközben a parkban ballagtunk, mintha téged hallottalak volna, ahogy ugratsz, és magamban kénytelen–kelletlen beismertem, micsoda álszent vagyok. Be kell vallanom, tudtam, hogy ez a kapcsolat nem lesz tartós, hogy William nem fog elválni a feleségétől. De tudtam azt is, hogy nem fogja összetörni a szívemet. Nem mondom, hogy büszke voltam magamra, de felszabadultam annak az énemnek a befolyása alól, aki már nem voltam többé, és nem is akartam lenni. Séta közben friss zöld reményhajtásokat fedeztem föl magamban, és úgy döntöttem, hagyom nyiladozni őket. Mert miután kiderítettem, mi történt veled, végre előretekinthettem, és megkockáztathattam, hogy elképzelem a jövőt – nélküled. Fölidéztem azt a napot, amikor csaknem két hónapja ott ültem a hóban, a csupasz, élettelen fák között, és téged sirattalak. Most azonban labdázás, nevetés és sok–sok piknikező vett körül, meg friss zöld lombkorona. A hely ugyanaz volt, a táj mégis teljesen megváltozott. Elértünk a mosdóhoz. Kicsomagoltam a nárciszt a celofánból, hogy olyan legyen, mintha a kertben szedtem volna. Ahogy az ajtó elé tettem a csokrot, egy emlék – vagyis inkább egy emlék hiánya – furakodott hívatlanul a tudatomba. – Nem is mondtam el neked, hogy Tess szerette a nárciszt, és azt sem, hogy miért! – Dehogynem. Hogyne mondtad volna el! Ezért választottam. – Nem. Amiasszel beszéltem róla, meg anyuval. Veled nem. – Ha belegondolok, igazából nagyon keveset meséltem neki rólad. És magamról is. – Csak Tesstől tudhatod! William elindult felém, kezében a neked szánt nárcisszal. – Bee... – Ne szólíts Bee–nek! – Elhátráltam tőle. Közelebb lépett, és nagy erővel belökött az ajtón. * – Becsukta maga mögött az ajtót, és kést szegezett a torkomnak. A hangom elcsuklik, mert remegek az adrenalintól. Igen, a telefonbeszélgetést Haines főhadnaggyal csak megjátszotta. Biztos valami délelőtti szappanoperából vette az ötletet, ami állandóan megy a kórházi tévéken – erre még Leo korszakából emlékszem. De talán puszta

kétségbeesésből tette. Nekem pedig nyilván annyira máshol járt az eszem, hogy semmi nem tűnt föl. Mr. Wright elég tapintatos ahhoz, hogy ne mutasson rá borzasztó hiszékenységemre. A tinédzserek abbahagyták a softballozást, és harsány magnózásba kezdtek. A piknikező irodai dolgozók helyét pedig anyukák vették át óvodás gyerekeikkel, akik higanyszerű gyorsasággal váltogatják a boldogság sikkantásait a kétségbeesés könnyeivel. Szeretném, ha a gyerekek hangosabban sikongatnának, ha a kamaszok föltekernék maximumra a hangerőt, ha a parkban lépni sem lehetne a sok embertől, ha a napfény csak úgy vakítana. * Behúzta a mosdó ajtaját, és lelakatolta a biciklilánccal. Nyilván nem is biciklivel jött hozzám. A mocskos ablakokon beszűrődött némi piszkos fény, és rémálomszerű félhomályba vonta a helyiséget. A park kinti hangjait – a gyerekek sikongatását és sírását, a teljes hangerővel bömbölő zenét – a nyirkos téglafalak eltompították. Igen, hátborzongató, mennyire hasonlított az a nap erre a mostanira Mr. Wrighttal a parkban, de lehet, hogy egy park zsivaja sosem változik, egy–két nap ide vagy oda nem számít. Abban a rideg, kegyetlen épületben is arra vágytam, hogy a gyerekek hangoskodjanak, a zenét tekerjék föl a legnagyobb hangerőre, hogy halljam a nevetést. Talán azt gondoltam, ha én hallom őket, akkor van rá esély, hogy ők is meghallják a sikolyomat; de nem, ezt nem gondolhattam, mert tudtam, ha sikítanék, a késsel azonnal elhallgattatna. Tehát inkább csak arra vágytam, hogy az élet megnyugtató hangjait halljam, miközben meghalok. – Te ölted meg, igaz? – kérdeztem. Ha ésszerűen akartam volna cselekedni, talán megadtam volna neki a kiút lehetőségét, úgy tehettem volna, mintha azt hinném, valamilyen perverz, szadista szexuális aktus céljából lökött be a mosdóba – mert hát azután, hogy megvádoltam, aligha fog elengedni, nem igaz? De hát semmiképp nem engedett volna el. Mondhattam vagy tehettem volna bármit. Vad gondolatok cikáztak a fejemben, egyebek közt az, hogy állítólag fontos a jó viszony kialakítása az ember fogvatartójával. (Ezt a tudásmorzsát vajon hol a csudában szedtem össze? És kinek fordult meg a fejében, hogy az átlagembernek szükséges ezt tudnia?) Én történetesen tudtam, de ez nem segített a barátkozásban, mert William már a szeretőm volt, és innen nem igazán lehetett előrelépni. – Nem én tehetek Tess haláláról – jelentette ki.

Egy pillanatra el is hittem neki, hogy így van, hogy teljesen félreértettem, és minden úgy lesz, ahogy képzeltem, elmegyünk a rendőrségre, és doktor Nicholst letartóztatják. Csakhogy az önámítás csődöt mond, amikor az egyenlet másik oldalára egy kés meg egy lánc kerül. – Nem akartam, hogy így történjen – folytatta. – Nem terveztem, hogy így legyen. Az istenért, hiszen orvos vagyok! Nem az a dolgom, hogy embereket öljek. El tudod képzelni, milyen érzés? Valóságos pokol. – Akkor hagyd abba, most, velem. Kérlek! – Hallgatott. A félelem tetőtől talpig libabőrbe öltöztetett: százezernyi parányi szőrszál ágaskodott a testemen, fölajánlva hiábavaló védelmüket. – Te voltál a szülőorvosa? Fontos volt, hogy tovább beszéltessem. Nem mintha arra számítottam volna, hogy valaki időközben a segítségemre siet, hanem mert pár percnyi élet is értékes ajándék, még egy ilyen helyen, még ezzel az emberrel is. És mert tudnom kellett. – Igen. Én viseltem gondját a terhessége alatt. Egyszer sem hallottam tőled a nevét. Mindig csak úgy emlegetted: „az orvosom” én pedig nem kérdeztem, hogy hívják, mert lekötött a munkám. – Nagyon jól megvoltunk együtt. Kedveltük egymást. Mindig kedves voltam vele. – Te vezetted a szülést is? – Igen. – Az álarcos férfira gondoltam a rémisztő képeiden, aki fenyegetően les az árnyak közül. – Megkönnyebbült, amikor észrevett aznap a parkban – folytatta William. – Rám mosolygott. Én meg... – De hát rettegett tőled! – vágtam a szavába. – Attól az orvostól rettegett, aki a szülést vezette, nem tőlem. – Tudnia kellett, hogy te voltál az. Még ha maszkot viseltél is, a hangodat biztosan fölismerte. Ha a terhesség alatt végig te gondoztad... – Nem felelt. Ekkor jöttem rá, hogy a borzalom még nem érte el a végső határát. – Nem beszéltél hozzá! Amikor fájdalmai voltak. Miközben szült. Még akkor sem, amikor meghalt a kisbabája. Nem szóltál hozzá. – Bementem hozzá, hogy megvigasztaljam, úgy húsz perccel később. Már mondtam, mindig kedves voltam vele. – Szóval levette az álarcát, szerepet váltott, és visszatért a gondoskodó férfi képében, akinek megismerted. Akinek én is megismertem. – Fölajánlottam, hogy telefonálok valakinek. A te számodat adta meg. Azt hitted, tudom. Mindvégig azt hitted, hogy tudom. *

Mr. Wright aggodalmasan néz rám. – Sápadtnak látszik. – Igen, gondolom. Sápadtnak is érzem magam, kívül–belül. A holtsápadt szó jut eszembe, és az, hogy mennyire illik rám, ahogy a derűs világban szép lassan semmivé fakulok. * Hallottam az emberek hangját, a zsivajt odakint a délutáni napsütésben, én azonban a mosdó épületében láthatatlan voltam számukra. William levette a nyakkendőjét, és hátrakötötte vele a kezemet. – Amikor először találkoztunk, Tessnek nevezted. Egyre csak beszéltettem – mert másként nem élhettem tovább. És mert tudnom kellett mindent. – Igen, az egy ostoba nyelvbotlás volt – felelte. – Ebből is látni, hogy nem vagyok valami jó az ilyesmiben. Semmi tehetségem a ravaszkodáshoz meg a hazudozáshoz. Pedig nagyon is jól csinálta. Kezdettől fogva manipulált, tudatosan terelgetett beszélgetés közben, és ügyesen kitért a kérdéseim elől. Mindvégig ügyelt rá, hogy ne kerüljön lényegi információ a birtokomba, onnantól kezdve, amikor a kartonodat akartam megszerezni, egészen addig, amikor megkértem, derítse ki, hogy a CF–terápiának ki a vezetője. Még kifogást is keresett magának arra az esetre, ha nem játszaná meggyőzően a szerepét: „Jézusom, teljesen úgy beszélek, mint... nem is tudom, mint valami szappanopera szereplője” Valóban úgy beszélt, és úgy is cselekedett. – Egyáltalán nem terveztem el az egészet – tette még hozzá. – Egy vandál dobta be kővel az ablakát, nem én. Csak Tess hitte, hogy neki szánták a követ. Közben zsineggel összekötözte a lábamat. – Na és az altatódal? – kérdeztem. – Pánikba estem, és ez volt az első, ami eszembe jutott. A csecsemőosztályon találtam a CD–t. Hazavittem, de még akkor se tudtam, mit akarok vele. Nem gondoltam végig az egészet. Eszembe se jutott, hogy rögzítőre veheti az altatódalt. Kinek van manapság szalagos üzenetrögzítője? Már mindenki az előfizetői hangpostafiókját használja. Ide–oda csapongott a hétköznapok jelentéktelen részletei és a gyilkosság felfoghatatlan nagysága között. Tette szörnyűségét átszőtték a háztartás jelentéktelen mozzanatai.

– Tudtad, hogy Mitch kartonjával nem megyek semmire, mert Kasiának úgysem hinne senki. – Legrosszabb esetben elvitted volna a fickó leleteit a rendőrségre. És jól kinevetteted magad. – De azt akartad, hogy megbízzam benned. – Te erőltetted a dolgot. Te akartad, hogy így legyen. Nem hagytál más lehetőséget. Csakhogy én már azelőtt megbíztam benne, hogy elhozta nekem Mitch kórházi kartonját, igen, már jóval korábban. Az önbizalomhiányom játszott a kezére. Azt hittem, csak azért gyanakszom rá, mert általában nem bízom a jóképű férfiakban, nem pedig azért, mert köze lehetett a halálodhoz, így aztán el is hessegettem a rossz előérzetemet. Ő volt egész idő alatt az egyetlen, aki velem foglalkozott, nem veled. De túl sokáig gondolkodtam... a hallgatásnak nem szabad hosszúra nyúlnia köztünk. – Te voltál az a kutató, aki felfedezte azt a gént, nem doktor Nichols, ugye? – kérdeztem. – Igen. Hugo jó ember, de nem éppen lángész. A doktor Nichols zsenialitásáról szóló meséje nemcsak átverés volt, hanem egyben kérkedés is. Ráébredtem, hogy már az elejétől fogva a kollégája befeketítésén munkálkodott, óvatosan, fokozatosan terelte rá a gyanút, nehogy ő maga váljon a céltáblájává. Gonosz számítással tervezett el mindent előre. – Az Imperial College meg a nevetséges etikai tanácsa nem volt hajlandó engedélyt adni az emberi tesztelésre – magyarázta. – Nincs semmi fantáziájuk. Vagy nem voltak elég bátrak, hogy megtegyék. Képzeld csak el, egy gén, ami növeli az ember IQ–ját, gondolj bele, mit jelent ez! Aztán megkerestek a Chrom–Medtől. Az egyetlen kikötésem az volt, hogy embereken is tesztelniük kell a gént. – Amit meg is tettek. – Nem. Hazudtak nekem, jól átvertek. Erre... – És te ezt beveszed? A Chrom–Med igazgatósága elég értelmes társaság. Olvastam az életrajzukat. Van annyi eszük, hogy mással végeztessék a piszkos munkát, és hagyják, hogy elvigye a balhét, ha valami rosszul sül el. – Megrázta a fejét, de láttam, hogy telibe találtam. Megnyílt előttem egy ösvény, és úgy rohantam végig rajta, mint akit puskából lőttek ki. – Génmanipuláció... – folytattam. – Ez aztán a nyerő befektetés, nem? Amint legalizálják, hatalmasat lehet majd kaszálni vele. A Chrom–Med pedig lépéselőnyben akar lenni, ugrásra készen, hogy arasson. – De hát nem tudhatják, mi történt!

– Játszanak veled, William. De sajnos rosszul csináltam, félelmemben nem tudtam olyan ügyesen fogalmazni, ahogy kellett volna, így csak annyit értem el, hogy csorbát ejtettem az önérzetén, és kihoztam a sodrából. Az imént még lazán tartotta a kést, most azonban erősen megmarkolta. – Mondd el, mi történt az emberi teszteken! – kértem gyorsan. Az ujjai továbbra is szorosan a kés nyelére fonódtak, de az ujjpercei már nem fehérlettek, tehát lazított a fogásán. A másik kezében elemlámpát tartott. Fölkészülve érkezett: kés, zseblámpa, biciklilánc: mint valami cserkészkirándulás beteges paródiája. Belegondoltam, mi mindent hozhatott még. * Mr. Wright megfogja a kezemet, és újra eltölt a hála érzése. Már nem hárítom el a nekem szánt kedvességet. – Elmondta, hogy az emberekben az IQ génje két teljesen különböző dolgot kódol. Nemcsak a memóriakapacitást befolyásolja, hanem a tüdő működését is. És a gén módosítása miatt a babák nem tudtak lélegezni, amikor megszülettek. Annyira sajnálom, Tess! – Azt mondta, ha a babákat a születésük után azonnal intubálják, és egy darabig segítenek nekik a légzésben, utána már semmi bajuk. Életben maradhattak volna. * A földre kényszerített és lefektetett a bal oldalamra. A nyirkos beton hűvössége lassan átjárta a testemet. Mozdulni akartam, de a végtagjaim elnehezültek. Biztos altatót kevert a teámba. Egyedül a szavak tarthattak életben. – Csakhogy te nem segítettél nekik lélegezni, ugye? Xaviernek és Hattie babájának. – Nem tehettem. Ez a tüdőbetegség igen ritka, valakinek mindenképp feltűnt volna. Nekem csak az kellene, hogy békén hagyjanak. Akkor nem lenne semmi baj. Mindig mások tehetnek róla, ha gond adódik, olyanok, akik rám telepszenek, és nem hagynak érvényesülni. – Szóval hazudtál a babák halálának igazi okáról. – Nem kockáztathattam meg, hogy valaki kérdezősködni kezdjen.

– Na és velem mi lesz? Csak nem rendezed meg az én öngyilkosságomat is, ahogy Tessét? Úgy állítod be, hogy én is végeztem magammal, mint a húgom? Mert a második ugyanolyan esetnél a rendőrség már nyilván gyanút fog majd. – Megrendezni? Úgy beszélsz, mintha előre kiterveltem volna. Mondtam már, hogy nem volt megtervezve. Láthatod a hibáimból. A kutatásomat és a tesztkezelést pontról pontra gondosan megterveztem, ezt viszont nem. Ebbe belekényszerültem. Még fizettem is nekik, az isten szerelmére, és eszembe se jutott, hogy valaki gyanút foghat miatta. Álmomban se gondoltam volna, hogy beszélni fognak egymással. – Miért fizettél nekik? – Egyszerűen jóindulatból. Gondoskodni akartam róla, hogy egészséges étrenden éljenek, hogy a magzatok megfelelően fejlődjenek. Ételre kellett volna költeniük a pénzt, nem vacak ruhákra! Nem mertem megkérdezni tőle, voltak–e mások is, és összesen hányan. Nem akartam ezzel a tudattal meghalni. De hátravolt még néhány dolog, amit tudnom kellett. – Miért választottad Tesst? Mert egyedülálló volt? Vagy mert szegény? – És mert katolikus. Katolikus nőknél sokkal kisebb annak az esélye, hogy elvetetik a magzatot, ha kiderül, hogy nem egészséges. – Hattie katolikus? – Több millió katolikus van a filippínók között. Hattie Sim beírta a vallását az adatlapjára. Az apa nevét lehagyta, de ezt feltüntette. – Az ő gyerekének volt cisztás fibrózisa? – Igen. Amikor csak lehetett, kezeltem a cisztás fibrózist, és amellett teszteltem az én génemet. De nem volt elég magzat, aki megfelelt volna a feltételeknek. – Így került a képbe Xavier? – Nem válaszolt. – És Tess rájött a géntesztre? Ezért ölted meg? Habozott néhány pillanatig. Aztán önsajnálattal teli hangon szólalt meg, és azt hiszem, csakugyan azt remélte, hogy megértem. – Kialakult még egy mellékhatás, amit nem láttam előre. A génem beépült az anyák petefészkébe. Ez azt jelenti, hogy a későbbiekben minden petesejt tartalmazni fogja a genetikai elváltozást, és ha a nők újabb gyerekeket szülnek, azok is ugyanazzal a tüdőproblémával jönnek világra. Nem számíthattam arra, hogy ott leszek minden további szülésnél. Az emberek elköltöznek, másik lakásba, másik városba. Előbb–utóbb valaki rájött volna, mi történt. Ezért kellett kivenni Hattie méhét. De Tessnél a szülés túl hamar beindult. Mire beért a kórházba, a baba feje már a szülőcsatornában volt. Nem maradt idő császármetszésre, sürgős méheltávolításra pedig aztán gondolni sem lehetett.

Tehát nem is jöttél rá semmire. Azért ölt meg, mert a tested élő bizonyíték volt ellene. * Az emberek körülöttünk a parkban szedelődzködni kezdenek, a fű zöldje lassan szürkévé lesz, a levegő pedig kezd lehűlni, ahogy közeledik az este. A csontjaim sajognak a hidegtől, de igyekszem Mr. Wright kezének melegére koncentrálni, amit a bőrömön érzek. – Megkérdeztem, mi késztette minderre, hogy a pénz volt–e az oka. Erre feldühödött, és közölte, hogy nem pénzéhes, nem anyagi célok vezérelték. Nem alantas célok. Azt mondta, nem is tudna eladni egy olyan gént, ami nem esett át a törvényben előírt vizsgálatokon. A hírnév sem érdekelte. Hiszen nem is jelentethette volna meg a kísérlet eredményét. – És végül elmondta, mi volt akkor az oka? – Igen. Itt kint akarom elmondani neked, milyen indokkal állt elő, itt a szürkészöld parkban, a friss, hűvös levegőn. Egyikünknek sem kell visszatérni oda, hogy halljuk a magyarázatát. – Azt mondta, a tudománynak ma már olyan hatalma van, amilyennel régen a vallás bírt, ám a tudomány hatalma valós és bizonyítható tényeken nyugszik, nem csak ámító babonákon. Azt mondta, a csodák nem tizenötödik századi templomokban történnek, hanem kutatólaboratóriumokban és kórházakban. Azt mondta, a halottakat az intenzív osztályon támasztják föl, a bénák csípőprotézissel állnak lábra, a vakok lézerműtétnek köszönhetően nyerik vissza a látásukat. Azt mondta, az új évezreddel új istenségek jelentek meg, valódi, bizonyítható képességekkel, és ezek az istenségek a kutatók, akik az emberi lét tökéletesítésén fáradoznak. Azt mondta, a génje egy nap majd kockázatok nélkül beépül a génállományunkba, és ezáltal az emberiség visszafordíthatatlanul jobbá válik. Teljesen letaglózott ez az eget verő, pimaszul leplezetlen, túlburjánzó önhittség. * A szemembe világított a zseblámpával, úgyhogy nem láthattam az arcát. Újra mozdulni próbáltam, de a testemet annyira elzsibbasztotta a tablettákkal megbolondított tea, hogy nem tudott reagálni az agyam harsány utasításaira.

– Aztán követted a parkba? – kérdeztem. Rettegtem a választól, de tudnom kellett, hogyan haltál meg. – Amikor a srác elment, Tess leült egy padra, és elkezdett levelet írni a hóesésben. Furcsa, nem? – Érdeklődve nézett rám, mint aki választ vár, mintha hétköznapi társalgást folytatnánk, és egyszerre ráeszméltem, hogy én vagyok az első és egyben az utolsó is, akinek elmondhatja a történetét. A mi történetünket. – Vártam egy kicsit, hogy biztosan tudjam, a srác nem jön vissza. Úgy tíz percet körülbelül. Megkönnyebbült, amikor észrevett, ezt már mondtam, ugye? Rám mosolygott. Rögtön az első pillanattól megtaláltuk a közös hangot. Vittem magammal forró csokoládét termoszban, és megkínáltam egy pohárral. * A szürke park lassan enyhén lila és fekete árnyalatokat ölt. – Elmondta, hogy a forró csokoládéba rengeteg altatót kevert. Miután elkábította Tesst, bevonszolta a mosdó épületébe. Érzem, hogy rám tör a kimerültség, és a szavaim lomhán buknak elő. Lelki szemeimmel szinte látom, ahogy vontatottan araszolnak a lassú, ronda szavak. – Aztán felvágta az ereit. Elmondom, mit mondott, mert jogod van tudni – de fájni fog. Illetve a fájdalom nem is jó szó erre. Már a hangja emlékétől úgy kiráz a hideg, hogy egyszeriben ötéves gyereknek érzem magam, akit egyedül hagytak a sötétben, és tehetetlenül hallgatja, ahogy a gyilkos rátöri az ajtót. – Az orvos könnyen vág. Persze először még nem. A legelső alkalommal, amikor belevág egy beteg bőrébe, úgy érzi, erőszakot tesz rajta. A bőr a legnagyobb szervünk, az egész testünket betakarja, sehol sem szakad meg, de mi, orvosok, szándékosan kárt teszünk benne. Az első vágást követően azonban elmúlik a kényelmetlen érzés, mert tudjuk, hogy a sebészi beavatkozást segítjük elő. A vágás többé nem erőszakos cselekedet vagy erőszaktétel, hanem elengedhetetlenül szükséges lépés a gyógyításhoz vezető úton. Mr. Wright szorosabbra zárja a kezemen az ujjait. A lábam már egészen elmerevedett. *

Hallottam a szívem heves dobogását: a hideg betonon testemnek egyedül ez a része maradt éberen eleven, miközben Williamet néztem. És ekkor, csodák csodájára, azt láttam, hogy elteszi a kést a kabátja belső zsebébe. Bizakodó érzés fűtötte föl dermedt testemet. Segített fölülni. Azt mondta, nem fogja elvágni a csuklómat, mert a gyógyszer–túladagolás kevésbé lesz gyanús, mint egy újabb kés. Képtelen vagyok szó szerint idézni a szavait. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Azt mondta, a teámba már elég nyugtatót tett ahhoz, hogy ne tudjak ellenállni vagy elmenekülni. Meg hogy most halálos dózist fog beadni. Megnyugtatott, hogy fájdalommentes és békés lesz a halálom – az egészben a szavai mesterkélt kedvessége volt a legvisszataszítóbb, ahogy valójában önmagát vigasztalta. Azt mondta, tett el magának nyugtatót, de nem lesz rá szüksége. Elővett egy gyógyszeres üvegcsét a kabátzsebéből: az altatót, amit Todd hozott nekem New Yorkból, amit az én orvosom írt föl, az én nevemre. Nyilván a fürdőszobaszekrényben találta. Mint a biciklilánc, a zseblámpa és a kés, az altató is gondos tervezésről árulkodott. Egyszerre megértettem a hatalmas különbséget az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés és az erős felindulásban elkövetett emberölés között: William sokkal hosszabb ideig volt gonosz, mint amennyi idő ahhoz kell, hogy megöljön. * Az alkonyattal együtt hűvös sötétség telepedett körénk. Már zárják a kapukat, és a tinédzserek is szedelődzködnek. A kisebb gyerekek már alighanem fürdenek otthon, és nemsokára lefekszenek aludni, de mi Mr. Wrighttal maradunk, mert még nem végeztünk. Ki tudja miért, de nem tessékeltek ki minket. Talán nem vették észre, hogy itt vagyunk. Ennek örülök, mert muszáj folytatnom. Muszáj a végére érnem. A lábam már teljesen érzéketlen, és aggódom, hogy Mr. Wrightnak majd tűzoltófogásban kell kicipelnie a parkból. Lehet, hogy a végén mentőt fog hívni, külön bejönnek értem ide. De előbb akkor is befejezem. *

Próbáltam jobb belátásra bírni. Te is ezt tetted? Úgy képzelem, igen. Azt hiszem, te is elszántan igyekeztél életben maradni. Persze nem hatott, csak fölingereltem vele. Miközben lecsavarta az altatósüveg tetejét, minden maradék erőmet összeszedtem, és logikus érveléssel próbálkoztam. – Ha itt találnak meg, ahol Tess meghalt, a rendőrség biztosan gyanút fog. És akkor Tess halálát is újra megvizsgálják. Őrültség lenne itt megölni, nem gondolod? Az ingerültség egy pillanatra eltűnt az arcáról, a keze megállt az üvegcsén, és nyertem egy kis haladékot ebben az elfajult „kit dobjunk ki a süllyedő léghajóból?” játékban. Aztán elmosolyodott, mintha mindkettőnket egyaránt meg akarna nyugtatni, hogy fölösleges az aggodalom. – Gondolkoztam ezen. De a rendőrség tudja, milyen állapotban vagy Tess halála óta, és már így is kicsit bolondnak hisznek, nem igaz? És ha esetleg maguktól nem jönnének rá, bármelyik pszichológus megmagyarázza nekik, hogy tudatosan választottad ezt a helyet az öngyilkossághoz. Pontosan ott akartad megölni magad, ahol a húgod meghalt. – Levette az altatósüveg tetejét. – Végtére is, ha logikusan nézzük a dolgot, kinek jutna eszébe, hogy két ember életének ugyanott vessen véget? Véget vessen két ember életének. A kegyetlen gyilkosságot sorsszerű passzivitással helyettesítette, mintha csak eutanáziát hajtana végre. Miközben a tenyerébe borította a tablettákat, eltűnődtem, vajon ki kételkedne abban, hogy öngyilkosságot követtem el, ki tenne tanúságot az elmém épsége mellett. Talán doktor Nichols, akinek dühödten énekeltem az altatódalt? Hiába nem látta rajtam öngyilkos szándék jelét a legutóbbi találkozásunkkor, alighanem fölülbírálná az akkori véleményét, mint ahogy a te esetedben is tette, és önmagát okolná, amiért nem vette észre a jeleket. Talán Haines főhadnagy? Ő mindvégig érzelmileg labilisnak és esztelennek tartott. És nem tűnt valószínűnek, hogy Finborough hadnagy, még ha meg is akarná győzni az ellenkezőjéről, sikerrel járhatna. Todd véleménye szerint képtelen voltam szembenézni a tényekkel, és ezzel sokan mások is egyetértettek, noha nem mondták a szemembe. Arra gondolnának, hogy a halálod okozta lelki zűrzavar, a depresszió és az ésszerűtlen gondolkodás könnyedén kiválthatta bennem az öngyilkossági hajlamot. Az a józan, sablonos ember, aki alig néhány hónapja voltam, sosem végezte volna egy ilyen helyen gyógyszer– túladagolásban. Az ő halála mindenképp kétkedést váltott volna ki az emberekből, az új énemé azonban nem. Na és anyu? Neki elmondtam, hogy már közel járok az igazság kiderítéséhez, és biztosra vettem, hogy erről be is számolna a rendőrségnek.

Azonban tudtam azt is, hogy nem hisznek majd neki – vagyis inkább az én szavaimnak nem adnak majd hitelt. És egy idő után talán már ő maga sem hiszi többé, amit mondtam, mert inkább viseli az öngyilkosságom lelki terhét, mintsem hogy azzal a tudattal éljen, hogy akár csak egy másodpercig rettegnem kellett. Kibírhatatlan volt arra gondolnom, milyen gyötrelmes lesz neki, amikor engem is elsirat, és még csak vigaszra sem lelhet senkinél. William a kabátom zsebébe csúsztatta az üres üveget. Aztán figyelmeztetett, a boncjelentésben annak kell állnia, hogy egészben nyeltem le az altatótablettákat, mert csak így látszik majd az eset öngyilkosságnak. Próbálom kirekeszteni a hangját az emlékeimből, de hiába: behatol a fejembe, semmi sem némíthatja el. – Milyen ember az, aki képes erőszakkal rávenni valakit, hogy az akarata ellenére tablettákat nyeljen le? A torkomnak szegezte a kést, a sötétben éreztem a hideg fém élét meleg bőrömön. – Igazából nem ilyen vagyok – mondta. – Olyan számomra ez az egész, mint egy rémálom, nem ismerek magamra. Azt hiszem, komolyan azt várta, hogy sajnáljam. A szám elé tartotta a maréknyi altatót. Az üveget még ki sem bontottam, vagyis tizenkét tabletta volt a kezében. Az előírt adag egy tabletta naponta. Ennél már akár csak eggyel több is veszélyes lehet. Emlékszem, ez áll a címkén. Jól tudtam, hogy tizenkét darab bőven elég ahhoz, hogy végezzen velem. Fölidéztem, amikor Todd kért, hogy vegyek be egyet, de ellenálltam, mert használnom kellett az eszemet; mert nem engedhettem meg magamnak még néhány órányi kába feledést sem, akármennyire vágytam rá; mert tudtam, hogy az altató gyáva megkönnyebbülést hozna, amit aztán újra meg újra át akarnék élni. Erre gondoltam, miközben William a számba tömte az altatókat, hiába küzdöttem ellene a nyelvemmel. Aztán ásványvizes üvegből vizet töltött a számba, és rám parancsolt, hogy nyeljem le a tablettákat. * Teljesen besötétedett, az ég már koromfekete. Az éjjeli állatokra gondolok, melyek ilyenkor bújnak elő, miután az emberek hazamentek. Eszembe jut az a mesekönyv, amelyik arról szól, hogy a játék mackók éjszaka kimennek játszani a parkba. „Ott a mackó, hoppla–hó! csúszdán csusszanó” – Beatrice...?

Mr. Wright buzdítással és bátorítással segít, hogy be tudjam fejezni a vallomást. A keze még most is ott van a kezemen, de az arcát már alig látom. – Valahogy sikerült betuszkolnom a tablettákat a fogaim meg az arcom közé, és azt hiszem, csak egyet, vagy legfeljebb kettőt nyeltem le a vízzel. De tudtam, hogy a nyálam hamar feloldja a többit. Ki akartam köpni őket, de a zseblámpa fényét egyenesen az arcomra irányította. – És azután? – Elővett egy levelet a kabátja belső zsebéből. Amit Tess írt nekem. Nyilván ez volt az, amit közvetlenül a halála előtt írt, a parkban a padon. – Néhány pillanatra elhallgatok; a könnyeim a fűre peregnek, vagy Mr. Wrightra, a sötétben nem tudom megállapítani. – William a levélre világított a lámpával, hogy föl tudja olvasni, így sötétben maradtam. Kihasználtam az alkalmas pillanatot, a térdem fölé hajtottam a fejemet, és óvatosan az ölembe köptem az altatókat. Leestek a kabátom redőibe, szerencsére teljesen hangtalanul. Persze tudod, mit írtál, de sajnos nem a te hangodat hallottam, hanem Williamét; az ő hangján szólalt meg a félelmed, a kétségbeesésed, a fájdalmad. A gyilkosod mondta el, hogy az utcákat meg a parkokat jártad, mert féltél otthon maradni, és hogy fölkiáltottál a sötét téli égre, az istenhez, akiben már nem hittél, hogy adja vissza a gyermekedet. És hogy azt hitted, ez is az őrületed jele. A gyilkosodtól tudtam meg, hogy nem értetted, miért nem jövök el, miért nem hívlak, miért nem veszem föl a telefont. A gyilkosod szájából hallottam, hogy biztosra vetted, jó okom van rá, és a hangja, ahogy a leírt szavaidat megszólaltatta, erőszakot tett a belém vetett hitükön. A leveled végén azonban meghallottam halk suttogásodat a hangja mögött: – Szükségem van rád, Bee, most rögtön, ebben a pillanatban, kérlek, gyere! A szavaid könnyeket csaltak a szemembe akkor is, és most is. – Visszatette a levelet a zsebébe, valószínűleg azért, hogy később megsemmisítse. Nem is igazán tudom, miért őrizte meg és miért olvasta föl nekem. De azt hiszem, ugyanazért tehette, amiért korábban én is színt vallottam Mr. Wright előtt: a bűntudata vágyott rá, hogy osztozzon valaki máséval. „Szükségem van rád, Bee, most rögtön, ebben a pillanatban, kérlek, gyere!” Azt akarta, hogy valamilyen módon én is vétkes legyek a halálodban.

– Mi történt ezután? – noszogatott Mr. Wright, mert biztos akart lenni benne, hogy mindenre marad időnk. De már majdnem a végére értünk. – Kikapcsolta a telefonomat, és az ajtó mellé tette, ahol nem érhettem el. Aztán elővette a zsebéből az egyik sálamat, amit nyilván a lakásból hozott el, és bekötötte vele a számat, hogy ne tudjak kiabálni. Miközben meghúzta a csomót, riadt gondolatok kezdtek cikázni a fejemben, összevissza kavarogtak, egymásnak koccantak, mintha valami hatsávos gondolati autópályán száguldoznának – ahol aztán torlódás alakul ki, leáll a forgalom, és nincs kiút. Arra gondoltam, néhányuktól megszabadulhatnék sikoltással, másoktól sírással, megint másoktól pedig egy ölelés szabadíthatna meg. A gondolataim többsége alapvető, testi dolgokkal volt kapcsolatos. Addig nem is tudtam, hogy a testünk gondolkodik a legerőteljesebben, és hogy emiatt olyan kegyetlen dolog a száj betömése. Nem is az volt a baj, hogy nem tudtam segítségért kiáltani – ugyan ki hallana meg egy kihalt park elhagyott épületében? Inkább az fájt, hogy nem tudtam sem sikoltani, sem sírni, sem pedig nyögni. – Aztán megszólalt a csipogója. Rögtön fölhívta a kórházat a mobiljáról, és mondta, hogy azonnal indul. Gondolom, gyanús lett volna, ha nem megy. Hallom, ahogy a sötétben kapkodva veszem a levegőt. – Beatrice? – Aggódtam, hátha Kasiánál megindult a szülés, és ezért hagy ott engem. – Mr. Wright keze biztonságot ad a sötétben. Az ökle csontjai megnyugtatóan érnek puha tenyeremhez. – Ellenőrizte a kötést a számon, a kezemen meg a lábamon. Azt mondta, később visszajön, és leveszi, hogy ne maradjon semmi gyanús nyom. Nem tudta, hogy a tabletták java részét kiköptem. De biztosra vettem, hogy ha életben leszek még, amikor visszajön, engem is összevagdal a késsel, ahogy Tesst. – Hogy érti, hogy ha életben lesz még? – Nem tudtam, hány altatót nyeltem le pontosan, mennyi oldódott föl a nyálamban, elég–e ahhoz, hogy végezzen velem. – Igyekszem kizárólag Mr. Wright kezére koncentrálni, ahogy a kezemet fogja. – Aztán elment. Néhány perc múlva megszólalt a csipogóm. A telefonomat kikapcsolta, de a csipogóról nem tudott. Próbáltam győzködni magam, hogy Kasia csak valamilyen lényegtelen dolog miatt keres. Hiszen a szülés három héttel későbbre volt kiírva. Igen, éppen úgy, mint nálad. Mr. Wright megsimogatja az ujjaimat, és a gyengédségétől sírni volna kedvem. – És mi történt azután? – kérdezi.

– Magával vitte a zseblámpát. Még sosem voltam ilyen teljes sötétségben. Egyedül maradtam. Koromsötét vett körül. Mintha szurokból lett volna. A feketeségnek átható, rothadt szaga volt a félelemtől. Fojtogatóan hatolt a számba meg az orromba, és fuldokoltam, mint te, amikor Skye szigetén nyaraltunk, és kivörösödve, köpködve jöttél ki a tengerből. „Nincs semmi baj! Csak az orromba ment a víz!” Nagy levegőt vettem. A feketeség fojtogatta a tüdőmet. Ez a fekete sötétség mintha lassan mozgott volna, mint egy gigantikus, eleven valami, ami megtölti az épületet, aztán kikúszik a környező éjszakába, ahol az égnek nincs bőre, mely közrefogná. Éreztem, ahogy engem is maga után vonszol, a végtelen félelem ürességébe, egyre távolabb fénytől, élettől, szeretettől és reménytől. Anyura gondoltam, ahogy suhogó selyemköntösében és az arckrémé illatfelhőjében az ágyunk felé közeledik, de az emlék a gyerekkoromba volt zárva, és nem hozhatott fényt a sötétbe. Várom, hogy Mr. Wright tovább noszogasson. Pedig már nincs több hátra. Elérkeztünk a befejezéshez. A történet véget ért. Próbálom megmozdítani a két kezemet, de erősen össze van kötve a nyakkendővel. A jobb kezem ujjai szorosan a balra kulcsolódnak. Azon töprengek, vajon a jobbkezességemnek van–e köze ahhoz, hogy ez a kezem vállalta a védelmező szerepét. Egyedül vagyok a vaksötétben, fekszem a betonpadlón. A szám taplószáraz. A beton kíméletlen hidegsége beférkőzött a testembe, és a csontom velejéig megdermesztett. Elkezdtem írni neked egy levelet, drága húgom. A levélben úgy teszek, mintha vasárnap este lenne, a hét legbiztonságosabb időszaka, és körülvennének a sajtó képviselői, akik mind a történetünket akarják megírni. Drága Tess! Bármit megadnék azért, hogy veled lehessek most, ebben a percben, hogy foghassam a kezed, láthassam az arcodat és hallhassam a hangodat. Hogyan is pótolhatná egy levél a tapintást, a látást és a hallást – megannyi érzékelő receptor, optikai ideg és a rezgő dobhártyák ingereit? De hát korábban is elboldogultunk csupán a szavak közvetítésével, nem igaz?

Visszagondolok a bentlakásos iskolára meg a nekem küldött első leveledre, amit láthatatlan tintával írtál – a citromillat azóta is a kedvességet jelenti számomra. Ahogy rád gondolok, és beszélek hozzád, megnyugszom, és ismét rendesen kapok levegőt.

23 Órák telhettek el, William biztos nemsokára visszajön. Nem tudom, mennyi altató került a szervezetembe, de egész éjszaka tompa kimerültséget éreztem, ami kiszívta a meleget a testemből és az értelmet az elmémből. Azt hiszem, néhányszor elvesztettem, majd visszanyertem az eszméletemet, de az áthatolhatatlan sötétségben nehéz megállapítani. Ám ha valóban így történt, akkor a rám erőltetett, természetellenes alvás közben is tovább beszéltem hozzád, és talán ettől elevenedett meg úgy a képzeletem. Most tökéletesen éber vagyok, az érzékeim pattanásig feszültek, zsongnak és felajzottak. Biztos az adrenalin okozza, a harcias hormon, amely olyan erős, hogy képes szívroham után újraindítani a szív dobogását, tehát elég erős ahhoz is, hogy a félelem révén magamhoz térítsen. Mozdulni próbálok, de a testem még mindig túlságosan zsibbadt és dermedt, a kötések pedig erősen tartanak. A sötétség most már szinte tapintható, nem bársonyos, mint egy babakönyv, nem selymesen puha, hanem tüskés a félelemtől, és ha megtapogatnád, éreznéd mögötte a gonosz fűrészfogait. Ahogy ott fekszem a betonon, neszezést hallok az arcom közvetlen közeléből. Egér lehet? Vagy bogár? Nem tudom megítélni a hangok mértékét. Fájdalmat érzek az arcomon, talán a beton durva egyenetlensége okozza. És ha nem az adrenalin tart ébren, hanem egészen visszanyertem az öntudatomat? Lehet, hogy kevesebb tablettát nyeltem le, mint gondoltam... vagy átvészeltem valahogy a túlzott adagot, megúsztam élve. De mindegy, mert hiába nem jutott a szervezetembe halálos adag altató, azért még meg vagyok kötözve, a szám be van tömve, William pedig hamarosan visszajön. Rá fog jönni, hogy élek. És akkor késsel végez velem. Úgyhogy mielőtt visszaér, fontos, hogy tisztázzam veled a dolgokat. Pontosan úgy történt minden, ahogy elmondtam, onnantól kezdve, hogy anyu telefonált, és közölte, hogy eltűntél, egészen addig, hogy William itt hagyott félholtan. Legvégül azonban úgy alakul a történetem, mint a tiéd: ebben az épületben halok meg, egyedül, és erről senki nem fog beszámolni. Nem volt bátorságom szembenézni ezzel, vagy talán túlságosan ragaszkodom az élethez, ezért nem nyugodhattam bele könnyen. Boldog végkifejlettel nem ámíthattam magam, de elképzeltem egy igazságos befejezést. És igyekeztem minél hihetőbbre építeni ezt a biztonságos légvárat, odafigyelni minden apró részletére.

Aggódom, mert biztos arra számítottál, hogy Finborough hadnagy majd megment, de nyilván érezted, hogy nem áll össze a kép, amikor előadtam a találkozónkat a Carluccio kávézóban. Nem volt ez több egy puha álomszőnyegnél, amit magam alá terítettem, hogy ne fázzak a hideg betonon... nem volt bátor vagy elismerésre méltó cselekedet, de tudom, hogy azért megérted. És azt hiszem, már egy ideje rájöttél, hogy Mr. Wright valójában nem létezik. Kitaláltam magamnak egy ügyvédet, aki nemcsak arra volt jó, hogy általa kivehettem a részemet az igazságtételből – a tárgyalásból és az ítélkezésből –, hanem abban is segített, hogy kövessem a bizonyítható tényeket és az időrendi sorrendet. Szükségem volt valakire, aki segít pontosan átlátni, mi miért történt, és megóv az őrülettől. Nem tudom, miért olyan fontos számomra a józan eszem, miközben meghalok, de kétségtelen, hogy mérhetetlenül ragaszkodom hozzá. Biztosra veszem, hogy ha nem találtam volna ki Mr. Wrightot, ez a levél nem volna más, csak egy kétségbeesett tudatfolyam– sikoly, ami magával sodor a vesztembe. Kedvesnek és végtelenül türelmesnek alkottam őt, és tragikus személyes veszteséggel ruháztam föl, hogy jobban megértsen, amikor elmondom neki a történetünket. Lehet, hogy a katolikus vallás nagyobb szerepet játszik az életemben, mint gondoltam, ezért tudat alatt a gyóntatómnak is szántam, aki a vallomásom után, az elképzelt, kitalált jövőben akár szerethetett is volna, annak ellenére, hogy már mindent tud rólam. Ahogy teltek–múltak a hosszú órák, lassan kezdtem őt valóságosabbnak érezni, mint a nyomasztó sötétséget, sokkal többnek a mindenre elszánt képzelet koholmányánál, míg végül fokozatosan saját egyéniséget öltött, és hóbortjai lettek, amelyekhez kénytelen voltam alkalmazkodni, mert nem volt hajlandó minduntalan engedni az akaratomnak és szolgálni a célt, amit kitűztem elé. A pointillista kép helyett, amit festeni szerettem volna, tükröt alkottam, és életemben először tisztán láttam önmagamat. Kitaláltam Mr. Wright mellé először egy epekedő titkárnőt, aki lakkozta a körmét és nárciszt hozott, aztán egy kávéautomatát meg más jelentéktelen apróságokat, amik összeszőve hétköznapi fonallá lettek. Muszáj volt valamiben megkapaszkodnom, amikor lezuhantam a rémület szakadékába, és a testem megbokrosodva öklendezett, fuldoklott és remegett a félelemtől. Mr. Wright irodáját mindig fény árasztotta el, a neonlámpa állandóan föl volt kapcsolva, és a helyiségben örökké meleg volt. Megszólal a csipogóm. Próbálom kirekeszteni a hangot a fejemből, de a hátam mögé kötözött kézzel ez lehetetlen. Egész éjszaka hallottam a készülék csipogását, nagyjából húszpercenként, ha jól saccolom – bár nem tudhatom

biztosan, mióta vagyok eszméletemen. Gyötör a tudat, hogy nem segíthetek Kasiának. Hallom a kinti világ hangjait: levelek susognak, ágak recsegnek–ropognak, de egyelőre nem közelednek léptek. Miért nem ért még vissza William? Biztos most szül Kasia, talán egész idő alatt őmellette volt, és most is ott van. De meg fogok zavarodni, ha erre gondolok, ezért inkább meggyőzöm magam, hogy rengeteg más ok lehet, amiért a kórházba hívták. Elvégre orvos, bármikor szükség lehet rá. A kórházában évente ötezer baba születik. Valaki máshoz hívhatták. És talán Finborough hadnagy az ígéretéhez híven utánajárt a haláloddal kapcsolatos „kétségének” letartóztatta Williamet, és már el is indult, hogy megkeressen. Ez nem csupán ábránd, ő valóban kötelességtudó rendőr és tisztességes ember. Vagy talán Rosen professzor rászánta magát, hogy megtegye a helyes lépést a jelenben, kockára téve ezzel a jövőn hagyott kézjegyét. Igen, talán kockára tette a terápiáját meg a fényes hírnevet, és végül elment a rendőrségre. Hiszen ő jóra törekszik, gyógyítani akar, és mindaz, amire vágyik, a hírnév, a dicsőség, sőt, még a pénz is, sokkalta emberibb, mint William önhitt sóvárgása a korlátlan hatalom után. Rosen professzor eljött a temetésedre, majd megpróbálta kideríteni, miként siklott félre a terápia, noha a válasszal aztán már nem akart semmit kezdeni. Ezért úgy határozok, ragaszkodom a benyomásomhoz, miszerint a professzor alapvetően jó ember, bármennyire beképzelt is. Úgy döntök, a lehető legjobbat feltételezem róla. Szóval lehetséges, hogy egyikük beindította a gépezetet, aminek a működése William letartóztatásához és az én megmentésemhez vezet. Ha erősen koncentrálok, vajon meghallom az éjszakai csönd határán a sziréna jajgatását? Hallgatom a falevelek suttogását, az ágak nyöszörgését, és tudom, hogy nem szól értem sziréna. De megengedek magamnak még egy utolsó ábrándot és reményt: hogy Kasia mégsem most szüli a gyermekét, hanem hazament a szokásos angolórájára, és csak arra vár, hogy fölmondja nekem a többoldalnyi optimista szókincset. William nem tudja, hogy Kasia velem lakik, sem azt, hogy a halálod után az addig is körültekintő gondoskodásom százszázalékosra változott. Amikor tehát Kasia nem talált otthon, és nem ért el sem a mobilomon, sem a csipogón, tudnia kellett, hogy valami nagy baj van. A légváram önzőnek tűnhet, de meg kell mondanom neki, hogy a kisbabájának lélegeztetésre van szüksége. Ezért elképzelem, hogy elment a rendőrségre, és követelte, hogy kutassanak fel. Egyszer kiállt mellettem a biztos verés tudatában, tehát Haines főhadnaggyal is szembe fog szállni.

A csipogóm újra megszólal, és az ábránd borotvaéles szilánkokra hasad. Madarakat hallok. Egy pillanatig azt hiszem, a hajnali füttykórus kezdődött el, és már itt a reggel. Ám odakint még sötét van, tehát a madarak rosszkor kezdtek dalolni. Vagy valószínűbb, hogy csak képzelem a hangjukat: valamilyen kábítószerittas, madárhangú fülzúgás lehet ez. Fölidézem a sorrendet, amit Amiastől tanultam: feketerigó, vörösbegy, ökörszem, pinty, poszáta, majd végül a szőlőrigó. Eszembe jut, amit a városi madarakról meséltél, hogy már nem ismerik egymás dalát, és ahogy ezt összefüggésbe hoztad Tóddal meg velem. Remélem, ezt is beleírtam a levelembe. Mondtam már, hogy tovább kutattam a madárfüttyel kapcsolatban? Megtudtam, hogy ha egy madár énekel, nem számít sem a sötétség, sem a sűrű növényzet, mert a madárdal keresztülhatol rajtuk, vagy kikerüli az akadályokat, és még nagy távolságból is mindig hallani lehet. Tudom, hogy sosem repülhetek úgy, mint te, Tess. Amikor először próbáltam, vagy legalábbis azt hittem, hogy próbálom, ez lett a vége, hogy megkötözve fekszem itt a betonon. Ha tehát ez repülés volt, akkor látványosan lezuhantam. De meglepő módon nem törtem össze. Nem semmisültem meg. Halálra rémültem, reszketek, öklendezem a félelemtől, igen. De többé nem vagyok bizonytalan magamban. Mert amíg a halálod okát nyomoztam, fölfedeztem egy másik énemet. És ha valamilyen csoda folytán megmenekülnék, és a képzelgésem valóra válna – Williamet letartóztatnák, és Kasiával meg a babájával együtt elbuszoznánk Lengyelországba –, akkor az a hegycsúcs, amire mostanáig kapaszkodtam, egyszerre megbillenne, és addig dőlne, amíg szét nem terül a földön, nekem pedig nem kéne többé sem kapaszkodó, sem biztonsági kötél, csak sétálnék, szaladnék, még táncolnék is. Élném az életet. És nem a halálod miatti fájdalom döntené le a hegyet, hanem a szeretet. Mintha a nevemet kiáltaná valaki, magas, könnyed lány–hangon. Biztos csak képzelődöm, hallucinálok, mert annyit gondoltam rád. Tudtad, hogy messze kint a világűrben is létezik hajnali füttykórus? Magas töltésű elektronok hozzák létre, amikor a Föld sugárzási övezeteibe lépnek, ahol aztán madárfüttyszerű rádióhullám formájában száguldanak a Föld felé. Mit gondolsz, ezt nevezték a tizenhetedik századi költők a szférák zenéjének? Hallod ott, ahol most vagy? Újra a nevemet hallom, a madárfüttyön túl, alig kivehetően. A feketeség mintha sötétszürkére halványulna. A madarak tovább énekelnek, egyre tisztábban hallani őket. Férfihangokat hallok, egy egész csapatnyit: a nevemet kiáltják. Alighanem ezt is csak képzelem. Ám ha mégsem, akkor vissza kéne kiáltanom. A kötés

azonban még mindig szorosan feszül a számon. De azt hiszem, akkor sem tudnék megszólalni, ha nem lenne betömve a szám. Eleinte igyekeztem kiköpni a megmaradt nyálat, mert féltem, hogy feloldódott altatót tartalmaz, de a szájam egykettőre aszottra száradt, Mr. Wright titkárnője pedig képzeletemben egyfolytában hordta nekem a vizet. – Beáta! A hangja kiválik a férfihangok közül, ahogy a nevemet kiáltja. Kasia. Félreismerhetetlen és valódi. Mégsem most születik a kisbabája. William nem hozzá sietett. Legszívesebben fölnevetnék a megkönnyebbüléstől. Ám a szájamba tömött sál miatt nem tudok nevetni, csak a meleg könnyeket érzem, ahogy lecsurognak hideg arcomon. Williamnek ezek szerint igaza volt, amikor azt mondta, a rendőrök könnyen elhiszik majd, hogy öngyilkosságot követtem el – lám, tényleg komolyan vették Kasiát, amikor bejelentette az eltűnésemet. Talán azt is helyesen jósolta meg, hogy épp ezt a helyet tartják a legvalószínűbb helyszínnek. Vagy tán az SMS–ben elküldött két szó – „odcisk palca” –vezette őket nyomra? Lassan kirajzolódik a padló egy foltja a szemem előtt. Valóban világosodik. Már itt a hajnal. – Beáta! – Most már közelebbről hallom a hangját. És újra megszólal a csipogóm. Nem kell visszakiáltanom, mert rájövök, hogy a csipogást használják irányjelzőnek, a hang mutatja nekik az utat felém. Kasia tehát nem azért hívogatott egész éjszaka, mert azt akarta, hogy siessek hozzá, mivel most születik a babája, hanem mert aggódott értem, íme, a tükör utolsó darabja. Valójában mindvégig ő vigyázott énrám, igaz? Azért jött át aznap este, mert szüksége volt egy helyre, ahol meghúzódhat, de aztán nem marasztalta más, csakis a magányom, szenvedésem és szeretetéhségem. Az ő zúzódásokkal tarkított karja nyugtatott meg, amikor a halálod óta először aludtam végig nyugodtan az éjszakát. Amikor táncolni kényszerített, pedig nem akartam, vagy mosolyt erőltetett az arcomra, pedig nem volt hozzá kedvem, csupán arra buzdított, hogy ha rövid időre is, de érezzék valami mást, ne csak gyászt és haragot. És ugyanez igaz terád is. A citromillat felidézése már önmagában elég lehetett volna, hogy eszembe juttassa: te is vigyázol rám. Én fogtam a kezedet Leo temetésén, de te viszonoztad erősen a szorítást. És te segítettél át ezen az éjszakán, Tess – az, hogy rád gondoltam, hogy hozzád beszéltem; te segítettél lélegezni. Szirénát hallok a távolból, egyre közeledik. Igazad volt, ez csakugyan a polgárai segítségére siető fejlett társadalom hangja.

A megmentésemre várva már tudom, hogy a haláloddal veszteség ért, de nem lettem tőle kevesebb. Mert minden porcikámban a testvérem maradtál. És ennek szemmel látható bizonyítéka ott rejtőzik a DNS–em kettős spiráltekercsében, a testem minden sejtjében: cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy nővérek vagyunk. De vannak más kötelékek is, melyek összekötnek minket, melyeket a legerősebb elektronmikroszkóppal is hiába keresnének. Leo halálára gondolok, meg arra, hogy apu elhagyott bennünket. Arra, amikor már öt perce indulnunk kellett volna a suliba, de még az eltűnt házi feladat után kutattunk; a Skye szigetén töltött nyarakra, meg a karácsonyi szertartásainkra (tíz perccel öt után ki szabad bontani a legfelső ajándékot a harisnyában, tíz perccel öt előtt meg szabad tapogatni az ajándékokat, korábban viszont csak kukucskálhatunk, és éjfél előtt még leselkedni sem szabad). Emlékek százai és ezrei kötnek össze minket, és olyan mélyre ülepedtek bennünk, hogy már nem is emlékek, hanem az egyéniségünk részévé váltak. Ott él bennem a lobogó, karamell hajú lány, aki a biciklijén száguld, aki eltemeti a nyusziját, kicsattanó színeket fest a vászonra, lelkesedik a barátaiért, lehetetlen időpontokban telefonál, folyton ugrat, tökéletességre viszi a jelen pillanat szentségét, és bevezet az élet örömeibe. És mivel a testvérem vagy, mindezek a részeimmé lettek, és bármit megadnék, hogy két hónappal korábban legyen, és hogy én kiabálhassam kintről a te nevedet, Tess. Mennyivel hidegebb lehetett neked itt! Elnyelte a hó a fák hangját? Néma, fagyos csönd volt kint? Melegen tartott a kabátom? Remélem, hogy érezted a szeretetemet, miközben meghaltál. Odakintről léptek zaja hallatszik, aztán nyílik az ajtó. Hosszú órák sötétsége és félelme vezetett idáig, megszámlálhatatlanul sok szó, végül mégis oly kevés az, ami számít: Bocsáss meg nekem. Szeretlek. Örökké szeretni foglak. Bee