Robert James Waller Ezernyi Ut Porabol

EZERNYI ÚT PORÁBÓL *

A Madison megye hídjainak folytatása ROBERT JAMES WALLER ALEXANDRA

A könyv eredeti címe: A Thousand Country Roads © 2002 Robert James Waller Eredetileg kiadta: John M. Hardy Publishing, 2002 Fordította: Babits Péter Borítófotó: Dékány Zsolt Minden jog fenntartva ISBN: 963 368 445-5 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel.: 72/517-800 Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felel s vezet : Börd s János

Újabb ének a vándorokról, az idegenekr l, az utolsó cowboyokról. Mindazoknak, akik hallani akarták a történet folytatását. Ez a könyv a befejezések könyve.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönet Mike és Jean Hardynak, az Iron Mountain Press és a John M. Hardy Publishing munkatársainak, amiért publikálták ezt a könyvet, és külön köszönet Jeannek, aki felvállalta a kézirat szerkesztését is. Sokkal tartozom Linda Bownak, aki nemcsak elolvasta és megjegyzésekkel látta el a kézirat egyik korai vázlatát, de címet is adott a könyvnek, miután legalább ötven másik címet mérlegeltem, majd vetettem el. A korai változatokat nagyon sok közeli barátom elolvasta, nekik sok egyéb mellett ezért is hálás vagyok. Bár a kutatómunka során több alkalommal is ellátogattam Big Surbe, a kés bbiekben felmerültek bizonyos kérdések, amelyekre els sorban a kaliforniai Carmel könyvtárában dolgozó Arlene Hess adott feleletet, de épp ily segít késznek bizonyult a Big Sur Történeti Társaság, a Henry Miller Library és az oregoni Astoria kereskedelmi kamarája is. Külön köszönöm Linda Solomonnak, hogy engedélyezte fényképének közlését a kötet véd borítóján. Végezetül, köszönöm ügynökömnek, Aaron Priestnek a hasznos tanácsokat és mérhetetlen türelmet, amellyel különcségeimet elviseli.

A SZERZ EL SZAVA Vannak történetek, amelyek mint a countrydalok, mez k füvéb l, országutak ezreinek porából születnek. Ez is egy ilyen történet. Ezekkel a szavakkal kezdtem Madison megye hídjai cím könyvemet. Pedig, az igazat megvallva, két ilyen történet is futott párhuzamosan. A történeteknek néha várniuk kell a sorukra, hogy ne bolygassanak meg olyan dolgokat, amelyek els bbséget élveznek. Az évek során egymás után érkeztek a levelek a Madison olvasóitól, férfiaktól és n kt l egyaránt, mindkét nembeli tizenévesekt l, kamionsof rökt l és háziasszonyoktól, ügyvédekt l, pilótáktól és olajbányászoktól. Százával, talán ezrével érkeztek levelek a világ minden tájáról, bennük kedves gondolatokkal és jókívánságokkal. A levélírók tekintélyes része többet szeretett volna tudni Robert Kincaidr l és Francesca Johnsonról, az életükr l és arról, hogy mi történt velük az iowai Madison megyében együtt töltött négy nap után. Én azonban, aki csendesen és elégedetten töltöttem napjaimat egy távoli, sivatagos birtokon, miután befejeztem közgazdasági, matematikai és zenészi tanulmányaimat, nem szívesen ástam volna el a jegyzeteimet, hogy még többet írhassak róluk. Ám id vel, el ttem sem nyilvánvaló okokból, miután elolvastam egy újabb ilyen levelet, úgy döntöttem, folytatom a történetet. És mint mindig, ezúttal is elámultam a sorsdönt véletlenek természetén. A Madison megye hídjai rövid történet sz kös id korlátok közé helyezve, eredetileg csupán a családnak és a barátoknak szánt ajándék, amit soha nem akartam vagy reméltem kiadni miközben írtam, ma mégis harmincöt vagy talán még több nyelven olvasható. Az a történet, amely egy olcsó nyomtatónak, egy ötdolláros szövegszerkeszt programnak és egy csigalassú Zenith 286-os számítógépnek köszönhet en jelent meg el ször nyomtatásban. Így hát azoknak, akik kérték, és mindenki másnak, akit érdekel, itt a történet folytatása. Azok számára, akik nem olvasták a Madison megye hídjait, ez a könyv talán nem áll meg önmagában. Azokat viszont, akik olvasták, azt hiszem, többek között az is meglepi majd, milyen váratlan öröm érte Robert Kincaidet élete kés bbi részében. ROBERT JAMES WALLER Texasi sivatag, Del Norte-hegység, 2001 szilveszter

–1– Robert Kincaid Akkor hát:

Pörgesd fel újra a kötelet talán nem oly magasra és vadul, mint egykoron, de mégis sziszegve, s érezve a kört feletted és a lenyugvó napot a hurokban, árnyakat a földön, ahol a nagy köteg pörög, míg le nem nyugszik minden. A legutolsó dolgok, még egyszer utoljára... *

...az elkerülhetetlen dolgok, a hosszan kanyargó út az anyaméh elringató sötétjéb l ide: a köd a Puget Sound felett és a kedd esték Shorty bárjában, a háttérben az "Éjjeli csavargó", Nighthawk tenorszaxofonja, amint a "Hulló faleveleken" mélázik. Úgy áll a dolog, hogy lassan vége az utolsó évszaknak is, és most is egyedül vagy, emlékeid hangját a h t gép zümmögése nyomja el. Az utolsó cowboyok és más senki. Azok, akik kitaposták el tted az ösvényt, elmennek vagy elmentek; Írisz összecsomagolja a szivárványát. Nem marad más, csak az emlékek hangja, a h t gép zümmögése és Nighthawk tenorja a kedd éjszakákon. Egy más életben talán minden más lett volna. Talán összejött volna neked és az asszonynak. volt az egyetlen esélyed, bár így visszatekintve, nem lehetett esély sem. Mindig tudtad ezt, talán már akkor is. Az, ahogyan elmentél és otthagytál mindent, amit felkínált, önmagában kivételessé tette t, különbbé mindenki másnál, akit el tte ismertél. S bár nem tehettél mást, te akkor is vállaltad volna a kockázatot és megpróbálod m ködésre bírni a dolgokat, ha arra kér. Most, 1981 novemberének elején, fagyos köd ül a vízen. És levelek halmai azon a konyhaasztalon, amit öt dollárért vettél egy kacatvásáron. Még évekkel ezel tt hoztad át a kompon, amikor a bulldózerek lerombolták a bellinghami házat, hogy a helyébe egy új bevásárlóközpont épülhessen. Hivatalos tekintélyt árasztó borítékok; a nyugdíjintézet és az egészségbiztosító emberei még most is próbálnak megtalálni. Még nem jöttek rá, hogy nem akarsz többet hallani fel lük, hogy nem érdekel, bármit is kínáljanak. A borítékok jelzése: Vissza a feladónak. De legalább valaki levelezik veled, amikor alig van más a postaládában, mint a meghívók, amelyekkel csupa olyan terméket próbálnak a nyakadba sózni, amire nincs semmi szükséged, házimozi rendszert és efféléket. Egyébként is, mi az ördög az a házimozi rendszer? És még ha lenne is rá pénzed, ahogyan nincs, mihez kezdenél vele? A hatvannyolc éves Robert Kincaid megigazította narancsszín nadrágtartóját, miközben másik kezével végigsimított Országút nev golden retrieverén. Rágyújtott egy Camelre és odalépett az ablakhoz. Valahol a ködben vagy a mögött a seattle-i öbölben dolgozó egyik vontatóhajó távoli tülkölése hallatszott. Kincaid kihúzta az ablak mellett álló iratszekrény legfels fiókját. Diafényképek sorai függtek m anyag tartóikban, az egész élete lapokba rendezve, öt dia egy sorban, laponként húsz. Egy olyan

ember élete, aki mást se tett az évek során, csak a jó fényviszonyokat kereste. Találomra kiválasztott egy tartót és feltartotta az olvasólámpa fényébe. Az els dia egy mombasai dokkmunkást ábrázolt, duzzadó izmokkal és a kötött sapka alatt széles vigyorral. A kép 1954-ben készült, huszonhét évvel ezel tt. A második dián egy grönlandi fóka nézett egyenesen a lencsébe és azon keresztül rá: 1971 és a Newfoundland partjainál úszó jégtáblák. Azután a Malaka-szoros: a férfiak nekivágnak a tengernek egy hatevez s csónakon, bedobják a felcsalizott horgokat, reményvesztetten merednek a túl soká és túl intenzíven halászott vizekre. Majd egy nyári felvétel a baszk vidékr l. Egy hideg június a Beaufort-tengeren, ahol egykor Amundsen is hajózott. És egy tigris, amint el bukkan a hosszú, tömött f csomók közül a Perivar-tó partján, India déli részén. Egy újabb dián kék gém lépked a hajnali vízben, Port Townsend közelében; a felvételr l mindig Nighthawk tenorszaxofonjának hangjai jutnak eszébe, a "Társasági dáma" negyedik üteme. Újabb képek. A campesino lány Mexikóban, egy mez n, ahogy a válla felett visszanéz rá szalmakalapjában és egyszer vászonruhájában; a neve és a faluja takaros rendben felírva a dia keretére: María de la Luz Santos, Celaya, Mexikó, 1979. Ez volt az utolsó fontos megbízása, egy magazin számára készült olcsó sorozat, ahol végül a saját pénzét is be kellett dobnia, hogy tisztességesen elvégezze a munkát. Elt n dött, mi történhetett María de la Luz Santosszal – vajon még mindig ugyanabban a faluban él és nyáron ugyanezeken a mez kön dolgozik? Újabb kép: a nap lassan lenyugszik az észak-dakotai szben, és egy élesen metszett, napszemüveges arc néz le rá egy narancssárga gépezet ablakából. Jack Carmine, kombájnvezet , a Grand Forkstól délre fekv földek, 1975. Ezernyi felvétel egyetlen iratszekrényben. Robert Kincaid csak a legsikerültebb darabokat tartotta meg, és igencsak magasra tette a mércét. Szortírozáskor számolatlanul égette el a kirostált képeket. Amit megtartott, annak mind vissza tudott emlékezni a pontos id pontjára, a helyszínére, de még a fényviszonyaira is. Emlékezett az t körülölel illatokra is. Periyar a curryt idézte fel, a baszk képpel visszatért a f szeres kecskehús aromája. A beauforti jelenethez egy kevésbé emlékezetes kulináris tapasztalat társult: a tábori ételek egyszer sége, a moszkitóháló alatt sietve bekapott halak jellegtelen íze. A tartó utolsó diáján szikla és víz mosódott össze egymással. 1972-ben az acadiai szirteken dolgozott, amikor megcsúszott és jó tíz métert zuhant, egyenest bele a homokba, ahol lenyomta a kioldógombot. Ez a kép a bátorságra, az ostobaságra és a kett t elválasztó vékony határvonalra emlékeztette. Törött bokája sosem gyógyult be rendesen, f ként mert ügyet sem vetett az orvos tanácsára és újra dolgozni kezdett, miel tt a csontnak esélye lehetett volna tisztességesen összeforrni. Visszatette a lapot a helyére és megtámaszkodott a nyitott fiókon, ujjai a tartókat lapozgatták. A fiók elejében, barna borítékban rizte azokat a leveleket, amelyeket az évek során Francesca Johnsonnak írt, de sosem adott fel. A boríték mögött kis kartondoboz, benne fekete-fehér nyomatokkal. Kiemelte a dobozt és helyet csinált a konyhaasztalon, félretolta a szennyes edényeket, a hirdetéseket és a feladónak visszaküldött hivatalos leveleket. Leereszkedett egy székbe és óvatosan kinyitotta a dobozt, majd feltette drótkeretes szemüvegét és felhajtotta a vékony véd lapot. A legfels képr l egy asszony nézett szembe vele. Francesca Johnson tizenhat év távolából egy iowai kerítésoszlopnak támaszkodott és kedvesen mosolygott régi farmerjében, pólójában. Jól állt neki a fekete-fehér, kiemelte testének és arcának vonalait, pont olyannak t nt, mint annak idején. Amikor elkészítette az els nyomatot, az asszony múltbéli szellemként jelent meg a fényérzékeny papíron. El bb csak az üres lap látszott, majd a rét, a kerítés és egy emberi alak lágyan elmosódott kontúrjai, azután Francesca a maga valójában, 1965 augusztusának egy keddi napján. Francesca, ahogy jött felé az el hívó tálcából. Robert Kincaid gondosan tanulmányozta a felvételt, mint már több száz alkalommal az azóta eltelt években. Huszonhat további felvétel is lapult a dobozban, de ezt szerette a legjobban. Semmi különös, csak Francesca és a reggel – a képen tisztán kirajzolódnak a vékony pamutanyagnak feszül mellei.

Letette kezét a doboz mellé az asztalra, széttárta hosszú, karcsú ujjait és az elmúlt évek távolából is tisztán érezte az asszony b rének lágyságát. Újra érezte testének alakját, amint a tapintás emlékei átáramlottak agyából az ujjaiba, vagy éppen ellenkez leg. Anélkül, hogy megmoccant volna, csupán a gondolatai erejével lágyan és könnyedén végigszaladt a testén, széltében-hosszában bebarangolta Francesca Johnsont. Francesca az egyetlen esély, hogy kisöpörje életéb l a magányt; az egyetlen istenverte esély, hogy megtörje a végtelenné nyúló némaságot és egyedüllétet, az országutat, a sugárhajtóm vek bömbölését, útban arrafelé, ahol éppen jók a fényviszonyok. Mindent feladott volna érte, az utat és a fényképezést, bármit. De a választások közéjük álltak, túlontúl nehéz választások egy asszony számára. És meghozta a döntést, a számára egyedüli helyes döntést, és ki is tartott mellette. Kitartott a családja és Iowa mellett, ahelyett, hogy eljött volna vele. Jesszusom, milyen élénken élnek benne az emlékek! Milyen könny a képeket érzésekké alakítani, ilyen rettenetesen valóságossá tenni. Testük, ahogy egymásnak feszül, ahogyan Francesca hozzásimul; a villámfény a s r nyáréjszakában, a hálószoba függönyén át. Emlékezett az asszony lágy mosolyára, hogy nem tudta megállni, hogy ne érintse meg t, akkor éjjel; másnap reggel is mindig csak rajta nyugtatta a kezét. "Ha nem érintelek, attól félek, köddé foszlik minden", mondta neki mosolyogva, és még közelebb húzódott. Mégis köddé vált minden. Köddé vált azon a péntek reggelen, amikor végighajtott a farm beköt útján, amikor a nap forrón sütött, a fák mozdulatlanná dermedtek és elnémult a világ szívverése. Amikor ott állt a Harry névre keresztelt kisteherautó sárvéd jén, és visszanézett az úton – hosszú ideig csak nézte t, miel tt Harryvel lassan kifordult volna a f útra. És lassan megeredtek a könnyei, ahogyan még egyszer visszatekintett Francescára, aki a beköt út elejénél ült, keresztbe tett lábakkal és kezébe temetett arccal, az iowai nyár lüktet forróságában és porában. Ki mondja, hogy minden t z leég egyszer? Néha talán megrebben, de sosem huny ki teljesen. Régi mesék, megnyugtatásképpen azoknak, akik többé nem akarják átérezni egy asszony testének szorítását és mindazt a felel sséget, amivel ez együtt jár. Ahogyan elnézte Francesca Johnson fényképét, keze átnyúlt a mérföldeken és éveken, és újra a magáénak akarta t, mezítelenül és vonaglóan a teste alatt, ahogyan a szavakat mormolja, amelyeket nem mindig tud kivenni, de így is pontosan ért. Érezte, hogy megmerevedik, és elmosolyodott. Már a puszta gondolat is képes ezt m velni vele. Robert Kincaid kivette tárcáját farmerja bal hátsó zsebéb l és kis összehajtott papírlapot emelt ki. A papír elmaszatolódott és elrongyolódott az ezernyi széthajtogatástól, Francesca Johnson W. B. Yeatst l kölcsönzött szavainak tízezernyi olvasásától. Ha van kedve vacsorázni, amikor a fehér molyok szárnyra kapnak, jöjjön e1 ma este, amikor végzett. Bármikor jó. Kézírás egy régi nyárról, amikor felforrósodott az augusztus és úgy is maradt, pedig jeges teát kortyolgatott egy egyszer vidéki ház konyhájában. Az asszony aznap este szegezte oda a meghívást a fedett Roseman-híd oldalára, az iowai Madison megyében. Ha csak még egyszer beszélgethetnének, hogy újra elmondja, mit érez, milyen teljessé vált az élete erre a néhány napra. Hogy köszönetet mondjon, ha másért nem is, amiért ránézhet és újra láthatja az arcát. Hogy egy pillanatra képes legyen elmondani: még mindig az utat járja és még mindig szereti t. Nem lehet, soha nem is lehetett az övé. Hátrahajolt és végigfuttatta ujjait ász haján, amely szokás szerint borzas volt és jócskán rálógott inge gallérjára. A legutolsó dolgok, még egyszer utoljára, az országút odakint. Az utolsó cowboyoknak még egyszer meg kell pörgetniük a kötelet. Neki is meg kell tennie. Hajtani a megfáradt lovat, míg össze nem roskad, és hagyni, hogy az elmúlással az evolúciós fejl dése is elérje a zsákutca végét. Meggörnyedt a vízre telepedett köd, az ajtót ostromló köd peremén, testén mindenütt az évek kéznyomaival. Meggörnyedt a köd peremén... a semmiben.

Töltött magának egy kávét, majd odalépett a vitrines szekrényhez és kinyitotta. A polcokon ott sorakozott felszerelése: öt véd vel ellátott és puha b rtokba zárt objektív, két Nikon F és a vastag szövetbe csomagolt Rangefinder. Egy hivatásos fotós eszköztára, öreg gépezetek, öregek és viharvertek, karcosak és sebhelyesek a fémgomboktól és zipzáraktól, a sirokkótól zött homoktól és a kopár hegyek szikláitól, a lökdös dést l és dörgöl zést l az öreg Harryben, vagy valamelyik transzkontinentális járaton, útban Afrika, Ázsia vagy ki tudja merrefelé. H t szekrénye fagyasztópolcán rizte az utolsó tekercs 25-ös érzékenység Kodachrome II filmet. Amikor abbahagyták a gyártását, ötszáz tekercset vett bel le, fagypont alatt tárolta, beosztotta és csakis a saját céljaira használta a filmeket, a magazinoknak Kodachrome 64-essel fényképezett. Eljutott hát ide, ahová mindig is tudta, hogy el fog jutni. Köd a vízen, köd az ajtó el tt, az utolsó tekercs film. Az alapok: vér és csont, hús a csontjain és gondolatok a fejében – a végén minden hamuvá lesz. Nincs tovább, és lehetetlen változtatni ezen, mindent megírtak a maga idejében és meg riztek olyannak, amilyen lett. Milyen különös, magányos, csendes élet. Kezdett l fogva olyan, akár egy ide-oda repked tollpihe. Kivéve azokat a napokat, 1965 négy dics séges napját. Eljutott ide, miután éveken át rótta Acadia szirtjeit és a partokat Afrika szarván; a szürkületben megbúvó hegyi falvakat, amelyek felett világok csusszantak egymásba; a dzsungelben megbúvó kis tavacskákat, ahol a selyemkeresked leányával lubickolt és az asszony nevetése csak egy pillanatra törte meg a csendet. És mindig, mindenkor hallotta az id követel z bömbölését, érzékelte, hogyan halványul és múlik ez a különös dolog, amit életnek neveznek, és pontosan tudta, mindez mennyire múlandó. Dolgozunk, eszünk, egyenes derékkal járunk, kés bb már botladozunk. Végignézzük, hogy mindebb l nem marad más, csak négy fiókra való fényérzékeny emulzió. Csupán a képek maradnak, a korábbi ünnepek halk visszhangjai. India, vagy Afrika szarva, vagy a Malaka-szoros, mindig ugyanaz: emberek a homokon, vagy a halászcsónakokon, a part hullámain. Van, aki megy, mások csak figyelnek. Holnap újra ezt teszik ...megint. * Miután az ötlet felbukkant benne, nem hagyta nyugodni. Odalépett az ablakhoz és belekémlelt a ködbe. Még a reggel is fáradtnak t nt, pedig csak most kezd dött. Robert Kincaid kihúzta a konyhaszekrény egyik fiókját. Három beváltatlan csekk, iskolai ünnepek és képz m vészeti vásárok fárasztó fotózásáért, összesen hétszáznegyvenkét dollár értékben. Véget értek a dics napok, nincs több vándorlás a National Geographic megbízásából, amikor még eljutott mindenhová, ahol csak jók voltak a fényviszonyok. További nyolcvanhét dollár bankjegyekben. A kávésdoboz teli apróval, meglehet az is egy ötvenes. Harry új motorjába csak alig hatvannyolcezret hajtott bele. Meghúzza magát, kevés holmival utazik és a kocsiban alszik, ha nincs más. Megteheti, eljuthat oda még egyszer, és Országút. – Szóval, Országút, szerinted mit kellene tennünk? Csak menjünk oda, emlékezzünk a régi dolgokra és keressük meg a Roseman-hidat? Ne is tegyünk mást, csak térjünk vissza az világába. Még mindig jobb, mint itt ülni, belemerülni az önsajnálatba, figyelni, mit tesz az sz a levelekkel és lepkékkel, és siratni az elszalasztott lehet ségeket.

Országút barátságosan megcsóválta a farkát és közelebb jött, hogy letelepedjen Robert Kincaid mellé. – Kíváncsi vagyok, hogy néz ki most. Vajon sokat változott? Feny fák odakint, ködbe burkolózva, csepeg ágakkal. A kutya farka nekicsapódott a feny padlónak. Azután még egyszer. Ha valaki magányosan él hatvannyolc éve javarészében, akár önként, akár a körülmények folytán, a gondolatai szüntelenül visszafordulnak önmagukba, hiszen nincs rajta kívül más, aki meghallaná ket vagy értelmet találna bennük. Végül szinte már ötletszer en áramlanak, az agytól az ajkak felé. Mintha az agy már képtelen lenne elraktározni ennyi csendet, és a szavaknak muszáj lenne kiürülniük, hogy a helyükre újabb gondolatok kerülhessenek. A legtöbb ember számára egy-két nap, de talán néhány órányi tökéletes magány is elég ahhoz, hogy a töretlen csend beindítsa ezt a folyamatot. Robert Kincaid az egész életét ebben élte le. Magában beszélt, ha el készült egy új felvételhez vagy az ételét melegítette, zársebességr l és f szerekr l, kamerákról és sajtfélékr l motyogott. A kutya boldogan fogadta magába Kincaid kiáramló gondolatait és elégedetten hallgatta csupán szavai hangzását is, jelentésükt l függetlenül. – A gyerekei feln ttek, biztosan ki is repültek már. Nem mintha keresném a lehet séget, hogy lássam. Nem vagyok biztos benne, mit tennék, ha újra látnám. Azt sem tudom, mit tenne. A pokolba is, négy napig tartott az egész, talán már rég elfelejtette. Talán nem vagyok számára más, csak egy kellemetlen emlék. Robert Kincaid a szíve mélyén persze tudta az igazat. Francesca Johnson és örökre egymásba fonódtak, és emlékezni fognak erre, ameddig csak élnek. Ebben sosem kételkedett igazán. Akármerre is járt az elmúlt tizenhat évben, az asszony mindenütt ott volt vele. Tudta, biztos volt benne, hogy Francesca is így érez. Mégis, olykor enyhítette a fájdalmat, ha elképzelte, hogy az asszony többé nem gondol rá, ez tette könnyebben elviselhet vé a mellkasába fúródó nyílhegyet, ha rá gondolt. Egyetlen nagy szerelem, egyetlen örvényl pillanatban, amikor a szél a hátába került és az univerzum vonakodott megtenni, bármire is készült. Egyetlen örvényl pillanat, amelyben az öreg vándor meglátta az otthon tüzét, ahol a vonatok megpihentek és füttyszavuk elhalt. Amikor egy kis id re abbamaradt a céltalan körözés Rilke si tornya körül. A h t gép zsörtöl dve kelt életre, Robert Kincaid pedig elszívott még egy Camelt, kétszer felköhögött és kikémlelt a ködös reggelbe. Jól emlékezett az öreg iowai tanyaépület konyhájára. Hatékonyan és szinte tévedhetetlenül szemlélte az élet folyamát, gyakorlott fényképész szeme mármár egy kamera lencséjeként örökítette meg azt a konyhát, az apró részleteket. A repedezett linóleumot és a kinyitható asztalt, a rádiót a mosogató mellett és a lepkéket a lámpa körül. És ott volt Francesca, t nézte, rózsaszín ruhájában és fehér szandáljában. Francesca Johnson, amint megragadta élete legnagyobb lehet ségét és felé zuhant, pedig feléje. Ha létezik b n, az övék mindenképpen közös, egyenl arányban kimérve és felosztva. Ott állt azon az estén, nekitámaszkodott az asszony h t gépének, t nézte, a ruha szegélyét, amely mozdulatlanul nyugodott kerek, barna combjain. És a régi vágyak – csak áldjuk és kárhoztassuk ket –, azok a követel z régi vágyak újjáéledtek, és az elfojtott távoli tangó hangjai egyre közelebbr l hallatszottak. A régi vágyak, belegabalyodva a forró nyáréjszaka nyirkos leped ibe, ott korcsolyázva Francesca hasának, arcának, mellének verítékén, vállának és arcának verítékén, a hátán és a hasán. A régi vágyak és édes verítékük. A hosszú évek elnyomták az asszonyban a gerjedelmet, ahogyan benne is, és mindketten egyszerre adták át neki magukat, újra meg újra, amíg a gyertyák elkormoltak, az es k lezúdultak és felszáradtak, és az új hajnal tapogatózva vette birtokba a déliowai tájat. A pirkadat els fényénél kivitte az asszonyt a mez re és arra kérte, támaszkodjon az egyik kerítésoszlopnak. Ott változtatta t a fekete-fehér képpé, amely most ott lapult egy kartondobozban, egy másik konyhában, egy ködös seattle-i reggelen. Pörgesd csak meg újra a kötelet. Harry csatakos a párától és dohányfüstt l illatozik. Ugyanaz a rutin készül dés, szándékosan ugyanolyan, mint tizenhat évvel ezel tt. A b rönd, beékel dve a

pótkerék mellé, leszorítva egy rongykötéllel. Ezúttal nincs gitár; évek óta nem játszott már. Ahogy jobban belegondolt, visszament a faházba és el ásta a gitárt is a h t gép mell l. A tokon kiütött a penész, és ki tudja, milyen állapotban lehetett a hangszer, így aztán nem is bajlódott vele, hogy megnézze. Vállat vont és kivitte a hangszert a kocsihoz, lekötözte a b rönd mellé, majd egy darab viaszos vászonnal letakarta mindkett t. A gitár csendes, dallamtalan hangot adott, amikor megfeszítette körülötte a kötelet, mintha vágyott volna arra, hogy el vegyék, megérintsék és felhangolják. A maga idejében Robert Kincaid lepattant volna a platóról, de most csak leült és óvatosan lecsusszant róla. El bb a jó lábát tette le, majd azt, amelyik cserbenhagyhatta, ha nem figyelt oda. Egyetlen fotótáska, benne egyetlen Nikon F-fel és egyetlen objektívvel – kedvencével, a százöt milliméteressel –, és az egyetlen megmaradt Kodachrome II-essel. Egyetlen tekercs film az expedícióra, amelynek neve: Utolsó Alkalom. Termosz, fényképez gép, b rönd, három karton Camel, egy láda kínai sör, amit akciósan kínáltak egy vízparti üzletben. A régi hálózsák. Ha pénzsz kében lesz, elalhat a kocsiban is. Az Afrika zöldell dombjai egy rongyos példánya, az a könyv, amelyik 1965-ben is vele volt, s amelyet azóta se olvasott. Végignézett magán, a negyedszer is megtalpaltatott Red Wing bakancson, a kifakult farmeren, khaki szín ingen és narancssárga nadrágtartón. Cserszín vastag kabát az ülés mögött, az, amelyiknek felszakadt a zsebe és kávéfoltos a jobb ujja. A csavargók id tlen, praktikus egyenruhája. Országút a mellette lév ülésen. Országút vizesedénye és bádoglábasa a padlón, a kutyaeledeles zsák és az apróval teli kávésdoboz mellett. Egy másik útvonal. Maradjunk csak ki az éjszakai hidegb l, ami az évnek ebben a szakában az északi államokra jellemz . Igazság szerint nincs is el re meghatározott útvonal, hiszen nincs már semmi értelme terveket kovácsolni. Kezdetnek megteszi a déli irány és Oregon, azután Kalifornia, majd a kelet. Iowa nem szalad el, elég, ha Kalifornia északi felében keletnek fordul. Talán elmehetne Dél-Dakotáig és felkereshetné a Black Hillst, ahogyan az iowai Madison megyébe tett legutóbbi útja során. A Hillshez 1973-ban tért vissza és egy régészeti ásatásról készített fényképeket; ez egyike volt utolsó nagyobb horderej publikációinak. A házsártos öreg, aki az idegenvezet jéül szeg dött, talán még ott él valahol. Talán megállhatna, beköszönhetne és elugorhatna abba a kocsmába, hogy meghallgassa azt a harmonikást, ha még ott van. Robert Kincaid kiegyenesedett a kisteherautó ülésében és keresztülkémlelt a szélvéd n, miközben engedte szétáradni magában az utazás újra felfedezett izgalmát. – Tudod, kiskutyám, kezdek belefáradni ebbe a komorságba, amibe belesüppedtem. Talán te is így vagy vele. Folyton a régi id kr l és régi dolgokról siránkozni, naphosszat azokat a képeket nézegetni és arra emlékezni, amit régen csináltam, aki régen voltam. Átkozni az öregkor könyörtelenségét, feladni mindent és megkeseríteni a tulajdon életem. Elegem van ebb l. Egy dolog a valóság, de ha csak az ábrándoknak élünk, az sem különb a lassú haldoklásnál. Egy pillanatra elhallgatott, odafordult a kutyához. – Hallottad már azokat a csodálatos sorokat, attól a másik Cummingstól? Nem a mi kedves Nighthawk barátunktól, hanem Mr. e. e. cummingstól, aki kis bet kkel szerette írni a nevét. Lássuk csak... hát, nem emlékeszem az egészre... de valami orvosokról meg reménytelen esetekr l szól, és a jobb világokról, amelyek ránk várakoznak, csak keresnünk kell ket. – Elmosolyodott. – Egy perc és itt vagyok. A faházban Robert Kincaid el vett egy fotótáskát a gardrób fels polcáról, majd megragadta a négy ing mögé rejtett és a szekrény hátsó falának támasztott ütött-kopott Gitzo állványt. Addig keresgélt a szekrény aljában, míg rá nem akadt a fekete, magas nyakú pulóverre, amit még évekkel ezel tt hozott Írországból, és beburkolta vele a Gitzót. Fényképészmellénye ott lógott az egyik fogason. Leemelte és belebújt. A konyhai szekrényb l kamerákat és különféle kellékeket vett el , és gondosan a helyükre tette ket, be a táskába. Negyvenhárom tekercs Tri-X fekete-fehér filmet is talált az egyik fiókban. A tekercsek szétszóródtak az egyik nagynev fotómagazin által adományozott plaketten:

ROBERT L. KINCAIDNEK ELISMEKÉSÜNKKÉNT ÉLETM VÉÉRT ÉS A FÉNYKÉPÉSZET TERÉN ELÉRT EREDMÉNYEIÉRT Animus non integritatem sed facinus cupit Szíve nem vágyik tisztaságra, csak kalandra. Belekotorta a filmeket egy m anyag bevásárlószatyorba és körülnézett, majd egyik vállára felvette a pulóverbe göngyölt háromlábú állványt, a másikra a fotótáskát. Még egyszer körülnézett a házban és vigyázott, hogy az ajtó ne csapódjon be, amikor bezárja. Visszatért a teherautóhoz. – Készen állsz, kiskutyám? – kérdezte, miközben beindította a motort. – Akkor lássuk, mit mulasztottunk eddig. Er tlen napsugár döfködte a délel tti ködöt, amint Robert Kincaid a kompon beutazott a szárazföldre, keresztül a szoroson, az Elliot-öbölig. A külvárosi kis utcákon haladt tovább, a kiköt mentén, és elhaladt a park mellett, ahol és Nighthawk olykor leültek egy padra és elmesélték egymásnak, amit igaznak véltek az életükkel kapcsolatban. Olympiában készpénzre váltotta az iskola csekkjeit, azután feladott egy képeslapot Nighthawknak és tudatta, hogy elhagyja a várost, de néhány hét múlva újra találkoznak. Az öregek hajlamosak aggódni egymásért, alighanem Nighthawk barátja is elt n dik majd azon, mi lett vele. Úgy döntött, a part menti úton indul délnek, majd Maytown közelében fordul nyugatnak, az ország belseje felé, vissza a maga világába, a kis utak és kis városok közé. Országút kinézett az ablakon, és fülei vidáman verdestek a szélben. Így történt, hogy 1981 novemberében, miután eljutott a legvégs dolgokhoz, Robert Kincaid még egyszer utoljára megpörgette feje felett a kötelet, és elindult Iowa felé, vissza Madison megye hídjaihoz.

–2– Francesca Francesca Johnson nem érezte magát öregnek, és nem is úgy festett, mint aki betöltötte a hatvanat. Barátai sokszor megjegyezték, milyen szokatlanul kegyesen bántak vele az évek. Fekete haja nem szült tovább annál a néhány tincsnél, amelyik a negyvenes évei elején fakult meg, és alakja is megtartotta kellemes arányait. Richard egyszer meg is jegyezte. – Frannie, amíg mi többiek csak öregszünk, te szinte semmit sem változol. Pedig hát is változott. Ahogy elnézte magát a tükörben, tudta jól, mi mindent takarnak gondosan megválogatott ruhái. Egyedül a helyes étrend és életfelfogás segített t egyben tartani, meg a széles karimájú kalapok és a napi hosszú séták, amelyek során olykor a hat kilométerre es Roseman-hídhoz is eljutott. S mindeközben szüntelenül arra gondolt, hogy egy napon még viszontlátja a férfit, hogy Robert Kincaid valamiképp visszatér hozzá. Az a gondolat mindennél inkább segítette megacéloznia az akaratát, hogy lehet ség szerint olyan maradjon, amilyen annak idején volt. Azt akarta, hogy a férfi felismerje; azt akarta, hogy ugyanúgy kívánja t, ahogyan annyi évvel ezel tt. Mértékként egy 1965-ben vásárolt rózsaszín ruháját használta. Az elmúlt tizenhat évben olykor-olykor felpróbálta, és ha egy kicsit is feszesnek t nt, addig dolgozott a testsúlyán, amíg újra könnyednek és kényelmesnek nem érezte. Miután felhúzta a ruhát, lassan megpördült a hálószobai tükör el tt és mosolyogva közölte tükörképével: – Lehet, hogy t lem csak ennyire telik, de szerintem ez akkor se rossz egy vidéki lánytól. – Ezután felfújta az arcát és magában nevetve félresöpörte az öndicséretet. Majd újra összehajtotta, m anyag zsákba csomagolta és a szekrény legfels polcára rejtette a ruhát. Richard az el z évben halt meg, és a farm többé már nem volt ugyanolyan. A jószágokat eladták, a földet kiadták. A gyermekek feln ttek és eltávoztak oda, ahová a gyermekek eltávoznak, amikor eljön az ideje. Nem maradt sok pénze, de azért elboldogult a földbérletb l, a megtakarításból és Richard szerény életbiztosításából. És Richard most a winterseti temet ben feküdt, a szülei mellett. A komor sorok egyre hosszabbra nyúltak a szül kkel és gyermekekkel, rovátkákat vontak a földbe, hogy így emlékeztessenek az elmúlásra. Richard két helyet vásárolt a temet ben, abban a reményben, hogy egyszer Francesca is mellette nyugszik majd. Csalódnia kellett ebben a reményében, amint azt a kés bbi események megmutatják majd. Richard. A kedves, jó Richard. Talpig tisztességes ember, ehhez nem férhet kétség, még szeretetreméltó is a maga esetlen módján. Ez mégsem volt elég neki. Az a Francesca, akit Richard ismert, nem volt egyéb álcánál, a kötelességtudó háziasszony és a gondoskodó édesanya máza mögött egy egészen másmilyen asszony rejt zködött. Egészen másmilyen, mint az, aki reggelenként tojást sütött és a sonkaszeleteket igazgatta, amíg Richard a reggeli híreket hallgatta a rádión. Ugyanazon a rádión, amelyen a "Mandarin" és a "Hulló falevelek" szólt 1965-ben, azon a fülledt augusztusi éjszakán, amikor ott táncolt a konyhában azzal a Robert Kincaid nev férfival, aki a forró nyári szél hátán érkezett, hogy felforgassa az életét. Valahányszor ott állt ugyanazokon a köveken, arra gondolt, istenem, ha tudná. Ha Richard akárcsak sejtené, mi történt ebben a konyhában. El tudná t képzelni, ahogyan anyaszült meztelenül egy hosszú hajú, távolról érkezett fényképésszel szeretkezik? Ahogy a papírtörülköz k fellebbennek és a padlóra hullnak, ahogy Robert Kincaid az asztalra fekteti? Nem. Richardnak sosem jutott volna eszébe ilyesmi. Hazugság hazugságok hátán. Bár, Richard talán mégiscsak sejtett valamit. Halálos ágyán a torka mélyér l, reszel s hangon szólt hozzá, alig néhány órával azel tt, hogy elveszítette az eszméletét. – Francesca, tudom, hogy neked is megvoltak a magad álmai. Sajnálom, hogy nem tudtam valóra váltani ket.

Richard minden maradék erejét összeszedte és lassan felé csúsztatta kezét a kórházi leped n, miközben ezt mondta, és látta, hogy megfáradt szeme könnyezni kezd, hogy sokkal többet szeretne mondani annál, amennyire a szavaiból futja. Gyengéden megfogta nagy, kérges kezét, ráfektette az arcát, és abban a pillanatban, csakis abban az egy pillanatban megbánta, amit Robert Kincaiddel m velt. És ugyanennyire sajnálta, hogy már sosem mondhatja el Richardnak, mennyire nem ismerte saját magát, amíg az a Kincaid nev férfi be nem toppant az életébe. Pedig Richard Johnson, aki mindig ugyanaz maradt és nem is tudott volna más lenni, sokkal többet tudott annál, mint azt gondolta volna. Tudott valamit, ami mélyen és fájdalmasan megsebezte – tudta, hogy nem Francesca álma, hogy bár harminc éven át éltek együtt, sosem hatolhatott át azon a küls burkon és nem ismerhette azt az asszonyt, akivel megosztotta munkás éveit, aki gyermekeket szült neki. Az öreg házra néma csend hullt. Francesca széthajtotta a The Madisonian legfrissebb számát, hogy beleolvasson a vidéki emberek mindennapjaiba és viselt dolgaiba. Átforgatta a lapokat, amelyeken ott sorakoztak a jótékonysági vacsorák és sporteredmények, házasságok, születések és elhalálozások, egy olyan világ hírei, amelyben már harminchat évet leélt, mégsem érezte a magáénak. Hat hónappal Marge Clark halála után Floyd elhívta vacsorázni. Elfogadható kifogást keresett és kimentette magát. A férfi újra megkérte, amikor megkezd dött a vásár, ahol vagy a borjakat díjazták, vagy végeérhetetlen grillpartikat rendeztek. Próbált kedves lenni vele, de újabb kifogásokat talált: nagyon elfoglalt és a gyerekek is bármikor meglátogathatják. Floyd Clark nem kérte többet. De még mindig udvariasan mosolygott, ha a bevásárlókocsijuk találkozott egymással a Fareway boltban. Floyd lefogyott egy keveset és láthatóan hiányolta Marge f ztjét. Most az asztalra fektette az újságot és levette szemüvegét, hogy végigmérje a letarolt szi mez ket és újra a gondolatai közé engedje Robert Kincaidet. A férfi mindig is ott volt, bár egyes múló napokon egyes múló pillanatokra úgy t nt, mintha csak álomkép lenne, amit oly gyakran idézett fel magában, hogy végül valódi emlékké vált. Ilyenkor megnézte a fényképeket, amiket a férfi róla készített és a férfi képeit, amelyeket a National Geographicnak szánt. Elt n dött, vajon még most is járja-e az utakat, él-e egyáltalán. Néha elnézte a repül gépek kondenzcsíkját a magasban és elképzelte, hogy Kincaid ott repül, útban Dzsakarta vagy Nairobi felé. Talán elutazhatna délnyugatra és megkereshetné. Vagy talán jobb, ha megelégszik az emlékével. Talán jobb elfogadni, hogy nekik csak az a közösen eltöltött négy nap adatott meg. Pedig megtalálhatná. A férfi el ször talán értetlenül pillantana rá, kutatna az emlékezetében ("Á, igen, az iowai asszony meg azok a fedett hidak"), aztán újra visszanyerné kimért, csendes modorát. Meginnának egy kávét valamelyik étteremben és beszélgetnének néhány percig, miel tt a férfi az órájára pillantana és kimentené magát valami sürg s teend re hivatkozva. pedig ott maradna egyedül a piros m b rrel áthúzott bokszban, távol az otthonától, és azt kívánná, bárcsak sose kereste volna meg t. A hátralév életét pedig leélhetné abban a tudatban, hogy nem volt több kellemes és múló közjátéknál egy szüntelenül utazó férfi életében. Egy csapásra elpusztítana mindent, amit oly gondosan felépített magában az évek során. Néma csendben élhetné tovább megüresedett életét. De ez nem igaz. Biztos volt ebben, legalábbis majdnem mindig. De mikor olyan rég történt; ha nem lettek volna azok a felvételek a National Geographicban, talán már az arcára is alig emlékez– ne. Így se ismerné meg egykönnyen, a kifakult képek alapján. Végtére is, hatvannyolc éves. Egy hatvannyolc éves leopárd, nem könny elképzelni. Meglehet, hogy beteg vagy teljesen maga alá került, pedig nem akarta így látni. Francesca felment az emeletre, a hálószobába, és el vette a rózsaszín ruhát a helyér l. A szoba sarkában lapult a kis lemezjátszó, amit még Carolyn hagyott itt. Miután felöltötte a rózsaszín ruhát, lassan leengedte a t t és újra meghallgatta a "Hulló faleveleket", miközben a tükörképét nézegette, mosolygott és visszaemlékezett a Robert Kincaid nev férfira, aki úgy szerette t, ahogyan nem gondolta volna, hogy valaha is szeretni fogják. Elérkezett a séta ideje. Nadrágot és farmeringet húzott, lesétált a földszintre, és miután vetett egy pillantást a naptárra, megjegyezte magában, hogy megint közeledik a születésnapja.

S miközben a tükör el tt forgolódott, Robert Kincaid egyre közeledett felé a parti úton, kivénhedt öreg teherautóján, Harryn, elid zött a táj szépségén és elbeszélgetett Országút nev kutyájával. Ahogy a víz felé közeledett és délnek fordult, Robert Kincaid, az író-fényképész (valamikor így nevezte magát) megmozgatta berozsdásodott bokáját és tovább vágyakozott az olyan dolgok után, amelyek soha nem történtek meg.

–3– Carlisle McMillan Némiképp szerteágazó életének kanyarjai és szerpentinjei után Carlisle McMillan elérkezett Yerkes megyébe, Dél-Dakota nyugati felébe. A kacskaringós út, amely erre az elhagyatott helyre vezette, és azok a figyelemreméltó események, amelyekb l utóbb a férfi is kivette a részét, önmagukban megérdemelnének egy teljes könyvet. Most elég legyen annyit elmondani, hogy Carlisle McMillan képzett ácsmester volt, aki a szakmát egy öregembert l tanulta, még Kalifornia északi felében. Miután belefáradt a városi életbe, s miután az összetákolt lakótelepek megfosztották minden szakmai öntudatától és önbecsülését l, Carlisle fogta megtakarított pénzét és hosszú, ötletszer utazásra indult Amerikában. Yerkes megyében végül megtalálta, amit keresett: egy helyet, a lehet legtávolabb a világ nyüzsgését l, amit sosem értett és amit, ahogy az id múlt, már nem is akart megérteni. Dél-dakotai életének els évében felújított egy harmincholdas területen álló régi épületet, amely jó tizenhárom kilométernyire esett az e helyütt csak Salamandernek nevezett várostól. Mint ahogy másokét, az életét is inkább formálta a szerencse, mint a szándék. Egy döntés itt, egy másik ott. Így visszatekintve, egyes döntések helyesek voltak, mások rosszak, ám következményeiket mindig éppúgy meghatározta a racionális er feszítés, mint azok az el re nem látható események, amelyek a legváratlanabb pillanatokban nehezedtek a vállára. A hétköznapi lét mozgatórugói és buktatói. Vagy másképpen, a létbizonytalanság állapota. maga kezdett l fogva nagyobb bizonytalanságban élt, mint a legtöbben. Harmincöt évvel korábban egy Wynn McMillan nev asszony törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot, egy olyan apától, akinek nevére anyja nem tudott vagy nem akart visszaemlékezni. Abból a kevésb l, amit az anyjától megtudott, apja alakja csak homályosan, ködbe burkoltan rajzolódott ki. Ifjúkori vándorlásai, de még a kés bbi évek során is sötét, kontúros árnyként látta t, egy hosszú távú utazásokra szánt bivalyer s motor hátán. Az alak Carmelt l délre, a tengerparti úton robogott, háttérben a lenyugvó nappal, keresztül a karcsú viadukton, ahol a Csendes-óceán mélyen behasított a szirtek közé. Esetleg egy asszonnyal a hátsó ülésen? Aki karjaival átölelte derekát, akinek hajába belekapott az ellenszél? lehetett Carlisle McMillan édesanyja, valamikor régen. és a fér fi csak néhány napot töltöttek együtt, de ez a néhány nap is elég volt. Elég ahhoz, hogy megszülethessen. Az asszony ma is emlékezett arra, milyen melegen simult a hátához a homok, ahová lefeküdtek. Sosem felejtette el, milyen meleg tud lenni a homok kés szeptemberben. Emlékezett a férfi különös, szelíd, szinte mereng jellemére is, amelynek nyomait kés bb a fiában is felfedezte. Azt mondta, a férfi szinte sirályként siklott a leveg ben, titkos dolgokat tudott, és elhaló muzsikát hallott a régmúltból, amely nem volt, egyedül csak az övé. A nevére valahogy mégsem emlékezett. Úgy vélte, a férfi csak egyszer mondta, amikor az esti tábort z mellett ültek, ahol felülemelkedtek mindennapi életük keretein és házi készítés sört ittak. És nem emlékezett a nevére. Egyszer azt mondta: "A nevek akkor még nem t ntek fontosnak. Tudom, hogy ezt nem könny elfogadni, Carlisle, de akkor így éreztük. Hidd el, nekem még jobban fáj ez, mint neked." Így ismerte meg a történetüket. Tizenkét éves volt, amikor anyja elmondta neki, miközben ott ültek a Mendocinóban bérelt ház lépcs in. Wynn átkarolta vézna, visszahúzódó kisfiát és odahajolt hozzá beszéd közben, frissen mosott haja elnyomott minden jól ismert anyai illatot. Carlisle figyelmesen hallgatta t, és szerette a kíméletlen szinteségért, a boldogságért, amelyet a megszülésében és felnevelésében talált, szerette még a sikamlósan izgató szabadosságokért is, amellyel a férfiról beszélt. Bár Carlisle korában nehéz volt bármi effélét elképzelni, különösen az anyjával kapcsolatban.

Jó volt mindez, az szinteség és a gondoskodás, mégsem volt elég. A lelke mélyén Carlisle McMillan tovább vágyott apjára, valakire, aki megnyugtatná, hogy a benne örvényl véletlenszer és er teljes érzelmek id vel egységes és céltudatos férfilétté összegz dnek. És hosszú id n át dühöngött céltalanul. Dühítette a céltalanság, ahogyan Wynn McMillan odadobta magát ennek az alaktalan teremtménynek, aki északnak robogott a régvolt sz színes fái között, és egyszer en kilépett az életükb l. Sok éve ráment és sokat gondolkodott, míg végül kényszer békét kötött mindezzel. Vagy legalábbis, a java részével. Anyja és a férfi 1945 szén jöttek össze, a második világháború épp csak véget ért. Egy kicsit mindenki megkótyagosodott az összevisszaságtól, a gy zelem édes légköre a kioltott életek borzalmával és a visszafojtott szenvedéllyel keveredett. Ha mindezt összevegyítjük a Big Sur-i bohémek könnyelm ségével, a poétákkal és m vészekkel, köztük a Párizsból épp csak megtért Henry Millerrel, aki ott gyelgett a Partington Ridge fel l vezet úton és a vízfestékeivel pepecselt, érthet vé válik az egész. Harmincéves korára Carlisle eldöntötte, hogy ebben a helyzetben valószín leg is így tett volna. A homály mégsem oszlott. Továbbra is befejezetlennek érezte magát, és tudni szerette volna, hogy a géntenger melyik hulláma sodorta a partra. Akadtak, akik szerint kiálló arccsontjával és hangsúlyos orrával indiánnak t nt, ezért hosszú barna haját olykor vörös kend vel kötötte hátra, amolyan apacs stílusban. Tetszett neki a felvetés, még ha nem is tudott meggy z dni igazságáról vagy hamisságáról. Így amikor azt kérdezték t le, hogy indián vér folyik-e az ereiben, elnémult, megvonta a vállát és hagyta, hogy mindenki maga vonja le a következtetést. Azután ott volt még a kopogás. maga nevezte így el. Korán kezd dött és éveken át tartott. Valami távoli, lappangó dolog, a forrása ismeretlen. Elhaló, gyenge jelzések, talán a DNS spiráljának mélyéb l, valahányszor r támadt a lelkében, és sokkal inkább érezte, mintsem hallotta ezeket. Mintha valaki játszadozni kezdett volna egy kísértetváros telegráfjának poros billenty in: bip... szünet... bip... szünet... bip... bip..., majd elölr l az egész. Ilyen volt az egyik minta, de akadtak mások is. Eleinte valószer tlennek, s t csalókának t nt az egész, de kés bb már azt képzelte, hogy apja küld neki üzeneteket a véráram útján. Magában ezt így magyarázta: Apám mint személy, nem is tudja, hogy létezem, a genetikai kódok azonban tudják, hiszen azok a testem részei. A kódok tudják, hol létezem, a gének tudják, hogy létezem. Az génjeib l lettem, magamban hordozom az lenyomatát, a génjei útján tehát is tudhatja. A logika némiképp zavaros volt, de megtette a magáét, ha nem nagyon feszegette a dolgokat. Carlisle így kezdte azt hinni, hogy apja visszatért és elküldte neki ezeket a jelzéseket. pedig figyelmesen meghallgatta és megválaszolta azokat. "Ki vagy te, ember? A pokolba is, csavard fel a hanger t, maradj adásban. Beszélj egy kicsit magadról, hogy többet tudhassak rólad. Mi az, amir l tudom, hogy nem tudom?" A jelek azonban, szinte alig kezd dtek meg, máris elhalkultak, pedig mindig elhagyatottnak érezte magát emiatt, és ilyenkor eluralkodott rajta az önsajnálat. Apja helyett, akit sosem ismert, és egy kés bbi mostohaapa helyett, akivel sosem került érzelmi kapcsolatba, Carlisle egy Cody Marx nev id sebb ácsot talált, aki id vel a pótapja lett. Cody Marxtól tanulta el Carlisle az ácsmesterséget és azt a késztetést, hogy rendesen intézze a dolgokat. Mindennek adjuk meg, ami megjár, szokta mondogatni Cody. Egy évvel azután, hogy letelepedett Yerkes megyében, és kevés híján befejezte a házát, Carlisle leült a kis kecskelábú asztalhoz, amelyet maradék fából ácsolt magának, és levelet írt az édesanyjának. Október 14. Szia Wynn, Remélem, jól vagy. Járnak még hozzád csellózni? Még mindig a galériában dolgozol?A ház egész takaros lett, köszönhet en ezúttal is Cody tanításának, és némi küls munkám is akad. Sok küls munkám, ami azt illeti. Rengeteg itt a régi faépület, gondosan ápolt gerendákkal és oldalfalakkal, és a legtöbb gazda, aki inkább a fémépületeket kedveli, boldogan engedi, hogy a bontásért cserébe elhordjam az épületfát is a többi szeméttel együtt. Rengeteg jó min ség , érett fát

szerzek így. Bár éveken keresztül rettegtem ett l, talán itt az ideje, hogy megkeressem apámat. Tudom, hogy sok év telt e1 azóta, de azért próbáld meg még egyszer és gondolkodj er sen. Minden apró részlet a segítségemre lehet. Nem mondta, hová megy, miután elhagyja Big Surt? Nem emlékszel, milyen típusú motort vezetett? Egyszer azt mondtad, a háború idején a hadseregben szolgált. Melyik alakulatnál? Üdvözöld a nevemben Mrs. Marxot, ha találkozol vele. Jut eszembe, igaz, hogy egyszer személyesen is találkoztál Henry Millerrel? Szeretettel:

Carlisle

–4– Még egyszer a lovas A gumik suhogása, az út menti fák, mintha k sietnének és Harry állna mozdulatlanul. Jól érezte magát itt az úton, még akkor is, ha egy réteges felh képz dmény árnyékba borított és ritkás es vel permetezett le mindent. Egy állami parknál, valamivel északra a Columbia folyótól, Robert Kincaid megállt. Rossz bokája elzsibbadt a két órai vezetést l, meg kellett mozgatnia. Országút kiugrott a kocsiból, hogy megszaglássza a füvet, a fákat, a piknikasztalokat, és megjelöljön magának egy olyan területet, amit soha többé nem fog látni. Kincaid lassan lépkedett a nedves f ben, lehajolt és megdörzsölte bokáját, majd addig sétált, amíg a görcs fel nem oldódott, és szinte már nem is érezte a végtagot. Tizenöt perccel kés bb élesen elfüttyentette magát, hogy tudassa Országúttal, ideje nyeregbe pattanni és elindulni. Kinyitotta a jobb oldali ajtót a kutya el tt, majd átkerült a másik oldalra és ugyanazzal a könnyedséggel lépett fel a fülkébe, ahogyan tette azt közel három évtizeden át. Ha nem lett volna az a nyavalyás bokája, és nem kapták volna el azok a hirtelen szédüléses rohamok, amelyek vissza-visszatértek az elmúlt néhány hónapban, Robert Kincaid ugyanolyan jól érezte volna magát, mint húsz évvel ezel tt. A testgyakorlásnak és a hagyományos étrendnek köszönhet en ma is feszes és karcsú volt a teste. Eleinte nem akart tudomást venni a szédelgésr l, ráfogta arra a vírusra, amit még évekkel korábban, Indiában szedett össze. Akkoriban négy teljes napon át nyomta az ágyat, egy Mysore-tól délre fekv kis falucskában, képtelen volt még a lábán is megállni, és úgy kellett négykézláb odamásznia a padlóba vájt lyukhoz, amely vécé gyanánt szolgált. Két hónappal ezel tt egy seattle-i orvos zsebre dugott kézzel nézett le a vizsgálóasztalon ül Robert Kincaidre. Kincaid azóta nem járt orvosnál, hogy kilenc évvel korábban eltörte a bokáját. – Nem tudom biztosan, hogy mi okozza ezeket a szédüléseket. Alighanem a bels fül-gyulladás, amit Indiában szedett össze. Ugyanakkor éveken át tünetmentes volt, a jelenlegi szimptómák pedig rendszeresen visszatérnek, ezért úgy gondolom, hogy közük lehet a vérkeringéshez is. R korához képest megfelel a testsúlya, a fizikai állapota pedig egyenesen kiváló, de az isten szerelmére, ember, hagyjon már fel a dohányzással. Ez lenne a legfontosabb. A szédüléshez társul bármilyen fájdalomérzet? – Nemigen – vonta meg a vállát Kincaid. – Talán néha egy kis szorítás a mellkasomon. – Több olyan vizsgálatot is elvégezhetünk, ami közelebb visz a probléma megoldásához. Talán egyfajta anginában szenved, ami nem önálló betegség, sokkal inkább egy tünetegyüttes, de sok esetben el re jelezhet egy rejtett elégtelenség folytán bekövetkez szívinfarktust. Robert Kincaid begombolta ingét és köszönetet mondott az orvosnak. – Akkor hát, mit tegyünk? – kérdezte az orvos. – Semmit – felelte Robert Kincaid. – Nem kellett volna idejönnöm. – Semmit? De hát tudnék segíteni, csak még el kellene végezni néhány vizsgálatot. Robert Kincaidnek nem volt pénze további vizsgálatokra, és kedve sem, ami azt illeti. Ahogyan látta, az élet jön, az élet megy. Van, akinek rövid, másoknak hosszabb, az aranyút pedig valahol az oktalan félelem és a kamikáze értékrend között húzódik. A második világháború idején a csendes-óceáni térségben szolgált harctéri fényképészként, így számtalanszor került a halál közelébe. Szobájának falán ma is ott rzött egy felvételt, amelyen a tengerészgyalogosok a Betio-szigeten, a Tarawa-atollnál szálltak partra, 1943 novemberében, valamivel reggel kilenc óra után. Kincaid követte a parancsot ("Látni akarom, ahogy kiszállnak a partra, a fenébe is!"), és az els hullámban, még a támadó csapatok el tt érte el a partot. Vízhatlan zsákba zárta a filmeket, magasan feltartotta a kamerát és úgy rohant végig háromszáz métert a sekélyesben, maga mögött a megfeneklett Higgins komppal. A Vörös Egyes Part felé vették az

irányt, és sokan közülük sosem érték el a homoksávot. Géppuskák kerepeltek, körülöttük mindenütt gejzírek törtek fel a vízb l, ahol az aknák és a hetvenöt milliméteres lövedékek berobbantak. Elég csak megnézni a fényképen kimerevített arcokat: a görcsös, émelyg félelmet azoknak a fiataloknak az arcán, akik távol kerültek otthonuktól és máris a halál mezsgyéjén jártak, fejük fölé emelt puskájukkal, az örvényl vízben gázolva. Betión, ezen a majd háromszáz holdnyi, beton- és kókuszrönk bunkerekkel csipkézett korallzátonyon a Második Tengerészgyalogos Hadosztály közel háromezer embert veszített a harcok három napja alatt. Az els nap vége felé Kincaid segédje, egy nebraskai parasztfiú, aki t le alig félméternyire térdepelt a homokban és éppen újratöltötte a kamerát, a homlokába kapta egy orvlövész puskagolyóját és egyetlen hang nélkül bukott hátra. Miután elhagyta az orvos rendel jét, Kincaid a parkolóban odasétált teherautójához, felkapaszkodott rá és meggyújtott egy Camelt. Ráhajolt a kormánykerékre, haja szokás szerint ziláltan hullt a homlokába. – Pokolba az egésszel – morogta, majd kiegyenesedett és beindította a motort. Újra felidézte magában e. e. cummings sorait az orvosokkal és a párhuzamos univerzumokkal kapcsolatban, s miközben kihajtott a parkolóból, magában halkan felnevetett. Robert Kincaid jól tudta, mennyire nem illik bele a maga korába. Nem más, mint önmaga emlékm ve, minden funkció vagy cél nélkül. El fizetett egy fotós magazinra és egy helyi lapra, de a televízió például mindig is idegennek t nt számára. Két évvel korábban, amikor új farmert vett magának, megállt egy seattle-i áruház elektronikai osztályán és néhány percig elnézett egy vetélked m sort, amely egyszerre futott harminckét különböz méret képerny n. Kincaid ott állt hunyorogva, mintha évszázados álmából egy teljesen idegen és ijeszt en harsány világra ébredt volna. Egy narancsszín nadrágtartót visel eladó lépett hozzá és kérdezte meg udvariasan, hogy szeretne-e vásárolni egy készüléket, ugyanis egy nagyképerny s modellt most éppen húszszázalékos engedménnyel kínálnak. Kincaid hunyorogva fordult a fiatalember felé és teljesen összezavarodott, mintha csak a férfi láthatatlan zsinórokkal csatlakozott volna a képerny khöz, s t maguk a gépek küldték volna ide. A háta mögött a vetélked közönsége valamiért hisztérikus sikoltozásban tört ki. Az eladó röpke pillantást vetett a képerny kre. – Nem kevés pénzt lehet nyerni egy ilyen vetélked n – jegyezte meg. Kincaid kétségbeesetten kereste az alkalmas választ, de nem találta. Kisietett az üzletb l, és arra gondolt, milyen távolra került a régi napoktól, amikor még egy másik életében ott állt a Nagy Jégen, kezében lándzsával, reszketve a hidegben. Csakhogy az a hideg valóságos és természetes volt, nem olyan, mint az a fagyosság, ami a nagyvárosi forgatagból el villanó arcokon köszönt rá. Amikor kilépett az üzletb l, három fiatalember botorkált felé a járdán. Egyikük egy hordozható zenegépet cipelt a vállán, a másik kett az ehhez csatlakozó hangszórót. A zene iszonyúan hangos és érthetetlen volt Robert Kincaid számára. Amikor hazafelé tartott a Puget-szorosban megbújó szigetre, az otthonába, megállt a komp orrában és engedte, hogy a nekikeseredett szél és es az arcába csapjon. * Kés délután, mikorra az id is megenyhült, Robert Kincaid az oregoni Astoriánál átkelt a Columbia folyón. A híd roppant íve alatt óceánjárók ingáztak a vízen, a kereskedelem vérárama lüktetett a Harry névre keresztelt huszonhét éves kisteherautó kerekei alatt. – Egyszer észak felé motorral is elmentem itt, Országút – fordult Kincaid a másik ülésen szunyókáló kutyához. Országút felemelte a fülét és kérd pillantást vetett rá. – Még 1945-ben történt. Akkor még nem volt híd, komp járt Oregon és Washington között. Egy pompás Ariel Square Fouron jártam, szinte hangtalanul pörgött fel üresjáratból a túrasebességre. Használtan vettem, az utolsó zsoldom maradékából, miután leszereltem a gyalogságtól. Bárcsak sose adtam volna el. Big Surb l jöttem, és olyan helyet kerestem, ahol ideig-óráig megvethetem a

lábam, és visszamehetek dolgozni. Te még meg sem születtél akkor, Országút, és én is fiatalabb, sokkal fiatalabb voltam. Talált egy kis f szerboltot, ahol gyümölcsöt és kenyeret, sajtot és válogatott zöldségeket vett. Még most is azon az egyszer , olcsó étrenden élt, amely évtizedeken át kiszolgálta. Az unott kép pénztáros a mennyezetre függesztette tekintetét, amíg Kincaid a kávésdobozból kiszámolta neki a négy dollár hatvahárom centet. A harmadosztályú motel vezet je, aki kordbársony nadrágot, gy rött flanelinget és háromnapos borostát viselt, nem bánta, ha valaki bevitte a kutyáját a szobájába, amíg az tudott viselkedni. Kincaid kinyilvánította véleményét, miszerint Országút különbül viselkedik, mint a legtöbb ember. A pult mögött álló férfi megvonta a vállát. – Ezzel nem sokat mondott, uram, még lehet, hogy ez a kutyájára nézve sértés. Aki egy ilyen motelben dolgozik, id vel elég komor színben látja az embereket. – Átcsúsztatta a kulcsot a pulton. – Nyolcas lakosztály, keresztül a bejárati ajtón és balra. Robert Kincaid, újra úton és a kutyát leszámítva magányosan, mint mindig. és Országút a szobában vacsoráztak, egyetlen szó nélkül. A kutyaeledel ropogása, a sajton keresztülhasító kés hangja. Kés bb kisétáltak a vízpartra és elnézték a hajóforgalmat, bár a retriever nagyobb érdekl dést tanúsított a rozsdás olajos hordók és kötélcsomók iránt. Harry békésen megtelepedett a motel el tti harminc beálló egyikében. A parkolóban egyetlen más járm sem állt. Amikor visszatért a szobába, Kincaid lefeküdt a padlóra és félresöpörte Országutat, aki mindenáron meg akarta nyaldosni az arcát. Elvégzett egy sorozat lábemelést, majd harminc fekv támaszt. Ezután, némiképp kifogyva a szuszból, pólóra és alsónadrágra vetk zött, tigrisbalzsammal bedörzsölte sajgó bokáját és az Afrika zöldell dombjai társaságában bebújt az ágyba. Országút letelepedett a padlóra, közel ahhoz a helyhez, ahol Kincaid megmozgatta tagjait. Az ágytakarón jókora lyuk éktelenkedett. Kincaid felemelte a takarót, a lyukon keresztül megkereste a tapéta egyik mocsokfoltját, majd visszatért az olvasáshoz. Épp, amikor a bwana meglátta a sózott követ, halk kopogás riasztotta fel Kincaidet. Országút felmordult. Kincaid felállt és megkérdezte, ki az. – Csak én, Jim Wilson, a motelvezet . Kincaid felhúzta a farmerét és kinyitotta az ajtót. Jim Wilson feltartott két sörösüveget. – Iszonyú lassan megy az id ma este, gondoltam, jól esne egy hideg sör meg egy kis beszélgetés. De ha zavarok, csak mondja meg nyugodtan, már itt se vagyok, semmi harag. – Az ágyra sandított. – Ember, bocsásson meg, látom, már le is feküdt. – Csak olvastam egy kicsit. – Kincaid kitárta az ajtót és megpaskolta a lába mellett toporgó kutya fejét. Országút továbbra is bizalmatlannak t nt és mély torokhangon morgott. – Sss, minden rendben, kiskutyám. Jim Wilson egy jókora kapukulccsal nyitotta fel a söröket, majd az egyiket odanyújtotta Kincaidnek. A hátát nekivetette az ajtónak és könnyed mozdulattal lejjebb csusszant, míg csak le nem ült a kopott sz nyegre. Kincaid elfoglalta az egyetlen széket, amelynek nyikorgó favázát repedezett, gesztenyebarna m b r borította. Országút az ágyra ült és Wilsonra bámult, majd még mindig éberen a mancsára fektette fejét. A motelvezet megemelte sörét. – Igyunk a szebb id kre. Kincaid válaszképp kissé megemelte a maga üvegét. – Merrefelé megy, ha nem veszi tolakodásnak? – Ó, csak úgy össze-vissza kószálok, mindenfelé. Kezdtek nyomasztani a falak, ezért úgy döntöttem, otthagyom ket és utazgatok egy kicsit. – Kincaid belekortyolt a sörbe és meggyújtott egy Camelt. Bár nem volt természete a gyanakvás, mindig homályos választ adott, ha valaki arról faggatta, hol járt vagy merre megy. Ezt a szokást még a világ kevésbé civilizált részein vette fel, ahol egy ilyen információval sokféleképpen vissza lehetett élni. A tulajdonos megkérdezte, rágyújthat-e is, Kincaid pedig odadobta neki a csomagot és a Zippo öngyújtót.

– Látszik, hogy nem tegnap újította ezt az öngyújtót – jegyezte meg Wilson, miközben meggyújtotta cigarettáját és ujjával végigsimított a Zippo viharvert külsején, felfigyelve a fémbe vésett, de már alig olvasható RLK monogramra. – Manilában vettem, még a negyvenes években, amikor a háború után hazaengedtek. – Hát, én néhány évvel lekéstem a nagy háborút. – A férfi visszadobta Kincaidnek a cigarettát és az öngyújtót. – Viszont Vietnamba még éppen odaértem. Pedig ha rajtam múlik, szívesen kihagytam volna azt is. Jim Wilson fáradtnak t nt: a táskák a szeme alatt csak még slamposabbá tették, kopott volt és elny tt, akár a motel sz nyege. Huszonöt évvel is fiatalabb lehetett Kincaidnél, mégis id sebbnek t nt nála. Er sen ihat, gondolta magában Kincaid. Wilson feltette a kérdést, amelyik mindig els ként hangzik el, ha két öregkatona összetalálkozik. – Melyik egységben szolgált? – Voltam sokfelé, de a legtöbbet a Második Tengerészgyalogságnál. Csendes-óceán. Harctéri tudósító voltam. Fényképész. – Nem semmi. Még sosem találkoztam harctéri tudósítóval. Vietnamban láttam néhányat, de nem haverkodtunk össze. Voltak köztük igazi kemény fickók, néha még nagyobb kockázatot vállaltak, mint a srácok. Kincaid nem felelt, inkább belehúzott a sörbe. – Sikerült megúsznia, ugye? – Jim Wilson végigmérte. – Nem sérült meg, vagy ilyesmi? – Szerencsém volt. Erre nincs jobb szó. Egy repesz a bal oldalamba fúródott, épp a bordáim alá. Még Betiónál történt. Behatolt, majd néhány centivel odébb kiment. Az orvosoknak e nélkül is volt elég baja, csak fert tlenítették a sebet, öt perc alatt bekötöztek, és már mentek is tovább a parton, a morfiummal meg az érszorítókkal. Egy hét alatt rendbe jöttem. Még a Bíbor Szívet se kaptam meg – kuncogott Kincaid és önkéntelenül is kitapintotta a régi sebhelyet a pólója alatt. A motelvezet kiegyenesítette maga el tt a lábait, majd felhúzta egyik térdét és arra támaszkodott, míg jobb kezében ott lóbálta a sörösüveget. – Hát, én ellátós voltam, úgyhogy számomra Vietnam egyáltalán nem volt borzalmas. Ott lógtam Saigonban, egész nap röplabdáztam és kerültem a helyieket, mint a pestist, csak kiszolgáltam az id t és számoltam a napokat. Azért a srácokat rendesen megfingatták a dzsungelben. Gondolom, ott se volt leányálom, ahol maga szolgált. – Nem, nem volt leányálom. Ha a japánok épp nem l ttek, a malária és az ezernyi más trópusi kór tizedelt bennünket. A fiúknak rettenetes dolgokat kellett kiállniuk. Nekimenni a partnak, ahová az ellenség beásta magát, és közben másra se gondolni, csak hogy minél gyorsabban elérjük a fedezéket. Arról nem is beszélve, hogy ezek a fiúk még nem is olyan rég még boltosok, farmerok, autószerel k voltak. – És ahhoz mit szólt, amikor Harry S. Truman ledobta rájuk a bombát? Kincaid egy hosszú pillanatig hallgatott, a sörére, majd Jim Wilsonra meredt. – Voltak köztünk, nem is kevesen, akik már három éve harcoltunk. Sok fényképész és tudósító szereti a háborút; úgy gondolják, végre valami, amivel az ember bizonyíthatja a rátermettségét és az elhivatottságát. Felvállalják, s t keresik a kockázatot... nem is tudom, mi jár a fejükben. Az biztos, hogy én semmi romantikát nem találtam ebben az egészben. Nagyot kortyolt a söréb l. – A japánok elszántan harcoltak. Ami engem illet, én nem akartam hullahegyeken átvágtatni és jól megmutatni a Birodalomnak. Nem akartam mást, csak hazajönni és minél messzebb kerülni az öldöklést l. A legtöbben ugyanígy voltak ezzel, került, amibe került. Kincaid vállat vont és egy pontra emelte a tekintetét Jim Wilson feje felett, miközben engedte, hogy a cigarettafüst feloldja a válaszból kisüt feszültséget. Alig hallhatóan folytatta. – Hazatértem, vettem egy motort, lerobogtam Big Surbe és végig a parton, egészen idáig, csak hogy kiverjem a fejemb l az egészet. Ma már tudom, hogy ezt sosem lehet elfelejteni. A képek élesen és tisztán maradnak meg bennünk. És azok a szagok, a l por és az üszök, a dízelmotor füstje, a lángoló olaj és a korallhomok. Ahogy a part felé törtünk a kétélt eken, ahogy fennakadtunk a

zátonyokon és tudtuk, hogy nincs más hátra, mint beugrani a vízbe és kigázolni. Mint a kacsák az úsztatóban, olyanok voltunk. Jim Wilson úgy döntött, elég a háborúból és ideje másfelé terelni a szót. – Big Sur kellemes hely. Voltam lent néhányszor, amikor még a San Franciscó-i egyetemen tanítottam. Az a sok turista, a lakókocsik, meg az 1-es út hajt kanyarjai. Bár akkoriban még egészen más lehetett, amikor ott járt. – Igen, más volt. Talán ha százan lehettek, akik ott is laktak. És csak kevesen utaztak át. A legtöbben m vésznek vagy zenésznek mondták magukat, bár én nem sok m vészetet láttam vagy hallottam. Eltekintve a maroknyi írótól, aki valóban csinált valamit, legtöbben csak beszéltek a m vészetr l, de nem sok közük volt hozzá. A helybéliek közben keservesen küszködtek a megélhetésért. Igaz, csak néhány napot töltöttem ott, ezért felületesek lehetnek a benyomásaim. Talán a sör tette, talán az este, vagy csak egyszer en szüksége volt rá, hogy elbeszélgessen egy másik emberi lénnyel és feltárjon régóta magába zárt, soha ki nem mondott dolgokat, Robert Kincaid tovább folytatta. Az idegenek sok szempontból biztonságosak: holnap reggel örökre maga mögött hagyja Jim Wilsont, aki még akkor is idegen lesz, és híján azoknak a részleteknek, amelyekb l kirakhatná az egész képet, amit Kincaid magának rzött meg. Leszámítva Francesca Johnsont, aki többé-kevésbé mindent tudott róla, Kincaid mindig csak lénye apró töredékeit adta ki másoknak. Mindkét kezével hátrasimította haját és egy hosszú pillanatig a padlót fürkészte, majd újra felnézett Jim Wilsonra. – Találkoztam egy lánnyal ott Big Surben, egy csellistával. Én vittem le a csellóját az egyik elhagyatott partszakaszra. Észak felé sétáltunk, jó egy kilométernyit, a vízparton és a félsziget körül. Azt mondta, nemsokára beáll a dagály, és akkor csapdába esünk ezen a parton, ahonnét majd csak akkor mehetünk vissza, ha újra apály lesz. Nem tör dtem ezzel, ahogyan se. Sosem kérdezett a háborúról. A testvére Olaszországban halt meg, Salerno ostrománál, így épp eleget tudott a fájdalomról és rettegésr l. – Sokáig ott maradtunk. játszott a csellóján, miközben a hullámok robajlottak, a sirályok rikoltoztak, és a tengerr l felszakadó árnyak lassan mozogtak a vízen a part felé, ahogy a nap egyre lejjebb bukott. Emlékszem, Wynnek hívták. Szemrevaló lány, a maga szokatlan módján, alig lehetett húszéves, szinte kicsattant az élett l. Emlékszem, ahogy ott feküdtem a homokon és hallgattam a játékát; Schubertet, mintha azt mondta volna. Visszaemlékeztem mindarra, amit az elmúlt néhány évben láttam és amit minden er mmel próbáltam elfelejteni. Folyton arra gondoltam, hogy a víz, amely alig néhány méternyire t lünk a partot nyaldossa, ugyanaz a víz, amelyb l kigázoltunk Tarawára és az összes többi helyre. Nem tudom, mennyi ideig játszott, vagy hogy mennyi ideig feküdtem ott, kezemben egy üveg vörösborral, és próbáltam egyszerre emlékezni és felejteni. Egy id után, amikor a nap már éppen lebukott, nekitámasztotta a csellóját egy sziklának és leült mellém, azután... Sosem felejtem el, milyen meleg volt az a homok, amikor mellém feküdt, felkönyökölt és komolyan belenézett a szemembe. Uszadékfából kis tábortüzet raktam, és ott maradtunk egész éjjel. Wilson felismerte, hogy egyféle terápiás beszélgetésre kerül sor ebben a lepusztult motelszobában, hogy ez a férfi, Kincaid nem csupán anekdotázik sörözés közben. Hogy pontosan mit csinál, azt most sem érti, de mintha életének egy meghatározó eseményét idézné fel, a hajlott férfikor távolából. Fontosnak érzi, hogy megossza vele mindezeket a benyomásokat, talán hogy ezáltal tartsa életben az emlékeket, ahogyan az indiánok is a tábortüzek köré gy ltek, hogy meg rizzék a maguk meséit és legendáit. – Úgy látom, nagy hatással volt magára az a lány. Kincaid a sör után nyúlt és a mozdulattal meglökte a lámpa ellenz jét. Árnyak cikáztak a kis szobában, és Országút riadtan kapta fel a fejét, majd Kincaid finom mozdulattal megállította a lámpaerny t. – Arról beszéltünk, hogy talán le kellene telepednem Big Surben, és én komolyan el is gondolkodtam ezen, ám akkor még úgy t nt, az egész világ tárt karokkal vár. A szívem teli volt mindazzal, amit meg akartam tenni, nézni és tapasztalni. Egyetlen görcsös csomóként kerültem ki a

háborúból, sehol sem találtam a helyem, és minden gondolatomat lekötötte, hogy mennyi mindent nem láttam és nem csináltam még. – Vagyis néhány nap múlva lelépett? – Igen. Tudom, milyen kíméletlenül hangzik, de elérkezett a pillanat, amikor felnyergeltem és ott álltam a motorom mellett. felnézett rám és beakasztotta az ujját az övembe, én pedig tényleg közel álltam ahhoz, hogy vele maradjak. Tíz perccel kés bb mégis elhajtottam, de még ekkor sem éreztem úgy, hogy minden véget ért. Úgy gondoltam, kapcsolatban maradunk, újra látjuk egymást. Azt mondtuk, így lesz, és abban a pillanatban mindketten komolyan is gondoltuk. Ám ahogy az lenni szokott, az id és a távolság megtette a magáét. Kétszer-háromszor írtam neki, elmondtam, hogy Seattle környékén szeretnék letelepedni és keresem a helyem. De biztosan elköltözött valahová, és akkoriban még én is rengeteget utaztam, így ha válaszolt is, a levele alighanem elkallódott a postán. Nagyon határozott lány volt, a korához és azokhoz az id khöz képest rendkívül független teremtés, szerintem jól alakultak a dolgai. Akkoriban még éppúgy nem volt felkészülve egy állandó kapcsolatra, ahogyan én sem. Istenem, mintha egy másik életemben történt volna. – Robert Kincaid elhallgatott és vett egy nagy lélegzetet. – Azt mondja, az egyetemen tanított? – Na igen, kilenc éven át, pszichológiát. De a tanáréletet nem nekem találták ki, ha nevezhetjük egyáltalán életnek. Szobatudósok prédikálnak a társadalmi egyenl ség magasztos eszméir l, miközben minden erejükkel igyekeznek meg rizni a létez legmerevebb osztályszerkezetet. Otthagytam ket, és néhány évig csak tengtem-lengtem. Végül ebben a motelben kötöttem ki. Bár az isten se tudja, meddig maradok még itt. Jim Wilson, a motel vezet je felállt és kinyújtóztatta tagjait. – Jobb lesz, ha lelépek. A hatosban eldurrant a vízvezeték, a javítása eltart vagy fél délel ttöt. Jó volt egyet beszélgetni. És igaza volt a kutyával kapcsolatban, hogy jobban viselkedik, mint a legtöbb emberszabású. Itt bármikor megszállhat, akár magával, akár maga nélkül. – Robert Kincaid felé nyújtotta kezét. – Sok szerencsét. Örülök, hogy beszélgettünk. – Kincaid megrázta Wilson kinyújtott kezét, majd becsukta az ajtót a férfi mögött. Miután visszatért az ágyba és újból kézbe vette a könyvet, felfedezte, hogy a bwana immár meglátta egy orrszarvú nyomait a sózott k mellett, és készen állt rá, hogy szembenézzen bármilyen fenevaddal. Letette a könyvet és lekapcsolta az éjjelilámpát. Kés bb, miután elaludt és különös álmot látott, amelyet részben emlékezete, részben képzelete sz tt, s amelyben mintha újra találkozott volna azzal a tengerjáróval a szingapúri Raffles bárban, a karja lecsusszant az ágy szélér l. Országút megnyalta a kezét, pedig reflexszer en megpaskolta a kutya fejét. Odakint a Pacific Vagabond névre keresztelt hajó beért a híd alá és a kiköt felé vette az irányt. Roppant méhében hordozott egyebek között egy rakomány Koreából érkezett tévékészüléket, amelyet Tarawa modern kiköt városában raktak hajóra és indítottak útnak a Csendes-óceánon.

–5– A keresés Dél-Dakota mélyen beletemetkezett az szbe, amikor egy szeles, szürke reggelen a kézbesít megállt annál a postaládánál, amely a Carlisle McMillan, 3. út feliratot viselte. Ötvenméternyire onnét Carlisle az épületfát hordta azon a helyen, amelyet még most is az öreg Williston házának hívtak. Ahogyan az már vidéken szokás, a lakóházak örökre megtartották azok nevét, akik felépítették ket. A kézbesít meglátta Carlisle-t és tülköléssel adta tudtára, hogy levele érkezett. Ez a McMillan fickó eddig nem sok küldeményt kapott, ezért nem ártott, ha valahogyan értesítette a rendhagyó esetr l. Carlisle felnézett, integetett és elindult a földúton, miközben a kézbesít már továbbindult északnak, Axel és Earlene Looker farmja felé. Axel alighanem most is ott áll, a postaládájának támaszkodva, gondolta a kézbesít , és várja, hogy megérkezzen a csekk a szubvencióval. Két nappal korábban is pontosan ugyanott állt, és a kormány érzéketlenségér l panaszkodott, ahogyan mindig, ha a csekk késett. Miközben az öreg Williston házát újította fel, Carlisle szert tett egy munkatársra: jókora kandúr baktatott át a félig kész házon és döntött úgy, hogy a közelben marad. Carlisle behatóan tanulmányozta a hosszú sz r cirmos megtépázott bal fülét és sárga szemét. A macska behatóan tanulmányozta Carlisle-t, és ott maradt ebédre, azután vacsorára, végül pedig állandóra. – Hát, nagyfiú, úgy gondolom, a Dömper név illik hozzád – közölte Carlisle az ötödik napon. – Ezért, ha nem bánod, mostantól így foglak hívni. Dömper hunyorgott, Carlisle elvigyorodott. Dömper a tornác korlátján ücsörgött, amikor Carlisle megérkezett a postaláda fel l. Mindketten bementek a házba. Dömper kedvenc helyére, a farakáshoz indult, Carlisle pedig töltött magának egy csésze teát abból a viharvert kannából, amit Falls Cityben, a Goodwill Store-ban vásárolt. A csészét a génf rész bakjára tette le, amit az utolsó három hónapban állított fel a nappaliban a kisebb díszít munkák elvégzésére. A levél édesanyjától, Wynnt l érkezett, akinek alig tíz nappal korábban írt. Kivételesen gyors válasz Wynnt l, aki mindig hajlamos elveszíteni a leveleket, postai csekkeket és gyógyszervényeket. Meg kell adni viszont, hogy mindig emlékszik az olyan fontos dolgokra, mint Schubert m veinek valamennyi taktusa vagy a szobrászat történetének homályos fejezetei. 1981. november 20. Drága Carlisle! Istenem, hogy postafiókod is van, meg minden. Ennyi id re még egyetlen helyen sem telepedtél 1e. Örömmel hallottam arról a régi házról, amit megvettel és fel akarsz újítani. Talán egyszer én is elmegyek, hogy megnézzem. Addig is, nagyon örülök minden levelednek. Akad említésre méltó n az életedben? Ne haragudj a kérdésért, de az anyák már csak ilyenek, beleértve az olyan különcöket is, mint én. Alig tudom elhinni, hogy néhány éven belül betöltöd a negyvenet, és ha már itt tartunk, igazán nem bánnék egy-két unokát. Ami a legutóbbi leveledet illeti, apádról kérdezted és arról, mire emlékszem vele kapcsolatban. Csak azt tudom elismételni, amit már korábban is mondtam. A hadseregben szolgált, a háború el tt is fényképész volt, ahogyan a háború idején, a csendes-óceáni harctéren, és akkoriban szerelt le (legalábbis úgy gondolom) a tengerészgyalogságtól. Láthatóan nem szívesen beszelt a háborúról. Az igazat megvallva, volt egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem akar err l beszélni. A keresztneve Robert volt, a vezetéknevét viszont teljesen elfelejtettem, már ha tudtam valaha is.

1945. szeptember végén találkoztam vele, ugyan-azon a napon, amikor Bartók Bea meghalt. Piros motorbiciklin járt, ennek néhány alkatrészét fényesre krómozták. A benzintankon egy ezüstszín emblémát láttam, a motor típusával, ami, ha jól emlékszem, "A" bet vel kezd dött. Az emlékezet már csak ilyen megbízhatatlan és önkényes. Egyszer én töltöttem fel a tankot, ott álltam mellette és az emblémát néztem, mégis csak az els bet je maradt meg bennem. Ugyanakkor pontosan vissza tudok emlékezni arra a történetre a szingapúri hajósról. Különös, igaz? Más. Karköt t viselt, a jobb csuklóján, azt hiszem. Magas volt és vékony, egyszer en öltözött, nadrágtartót hordott. Bár képtelen vagyok visszaemlékezni a részletekre, úgy rémlik, nem volt különösebben jókép , igaz, rosszarcú sem. Mégsem mondhatom, hogy szokványos arca lett volna, mert volt benne valami mer ben szokatlan, valami egészen egyedi. Talán egyedül a szemére emlékszem tisztán, ahogyan nézett. Azok az öreg szemek... mintha sokkal id sebb lett volna a valódi koránál (valahol a harmincas évei elején járhatott). Mire emlékszem még? Minden olyan, mintha id tlen id kkel ezel tt történt volna. Fiatal voltam, alig tizenkilenc, ízig-vérig lázadó szellem, aki mindenfele álmokat dédelgetett magában, hogy egyszer igazi m vész lesz és a természet közelségében fogja leélni az életét. t valahogy mégis magam el tt látom. Miután leszerelt, hagyta megn ni a haját, és kék kend vel kötötte hátra, amikor a motoron ült. Mint mondtam, egyáltalán nem úgy festett, ahogyan egy jókép férfit elképzelne az ember, bár kétségkívül vonzó jelenség Lehetett b rkabátjában és farmerében, csizmában és napszemüvegben, ahogyan átrobogott Big Sur hídjain. Írd meg, hol tartasz a ház felújításában. Itt minden nyugodt és csendes. Majd gyere e1 egyszer. Akárhogy is történt, kedves, szeretetreméltó emberként emlékszem vissza az apádra, noha csak három-nép napot töltöttünk együtt. És semmit sem bántam meg, hiszen t le kaptalak téged. Szeretettel:

Édesanyád, Wynn

Utóirat: Egyik nap találkoztam Mrs. Marxszal és átadtam neki az üdvözleted. Azt mondta, is üdvözöl téged, és hol még mindig a fiaként gondol rád. Mindig Codyról és rólad áradozik. Neki is írhatnál egyszer. A jó öreg Jonathan, hat éven át a te szeret mostohaapád, útban San Francisco felé szintén tiszteletét tette nálam. Megittunk együtt egy kávét, és meseit nekem a pénzalapjáról, a két legutóbbi feleségér l, meg hogy újra megpróbálja kiadatni az egyik regényét. Elhívott vacsorázni is, de én nemet mondtam, köszönöm, elég volt. Vajon mit láttam benne annak idején? Carlisle McMillan maga elé tett egy üres papírlapot és zsebéb l el ásta ácsceruzáját. Igencsak hiányos lista, gondolta, de azért lejegyezte a Wynnt l megtudott néhány részletet. Keresztneve: "Robert" Motorkerékpár: a neve "A"-val kezd dik Karköt ? Második világháború, Csendes-óceán, tengerészgyalogság? Fényképész a háború el tt és az alatt Szingapúr – sokat utazott? Kora: a harmincas évei elején A lista alkotja majd egy leend táblázat sorait. Az egyes oszlopokba beírhatja a neveket, ahogyan beléjük botlik, azután ellen rizheti az egyez ségeket a nevek és jellemz k között. De hol kezdje el? Valahol bele kellene vágnia a közepébe, de semmi sem jutott az eszébe azonkívül, hogy végeláthatatlan keresést folytasson a régi magazinok és újságok rovataiban. Carlisle csendben ücsörgött, gondolkodott, és ijedten rezzent össze, amikor a telefon megcsörrent. Buddy Reems volt az, b ntársa az oaklandi lakóparkos id kb l. Meglehet sen vad természet, viszont becsületes ács és mindent összevetve igazán egyenes ember.

– Carly, te vén csibész, olyan jó hallani a hangod. Anyádtól kaptam meg a számod. Mi van veled, hová t ntél? Wynn azt mondja, valahová Észak-Dakota déli részébe. Rajta van egyáltalán a térképen? Hogyan lehet odajutni? Azért ugye nem kell vízumot váltani hozzá? Carlisle felnevetett. Buddy semmit sem változott. Amikor két évvel korábban szétváltak, Buddy elindult, hogy Új-Mexikóban csatlakozzék valamilyen kommunához. – Hol vagy most, Buddy? – Oaklandben. Megint nyomom az ipart, hétvégeken meg félholtra iszom magam, csak hogy elfelejtsem azt a sok szarságot, amit egész héten csináltunk. Hallom, építesz magadnak egy házat, vagy felújítasz egy régi vityillót, vagy ilyesmi. Carlisle beszélt arról, meddig jutott az öreg Williston házával. Elmondta, hogy elég jól boldogul, és hogy a munkája láttán megindult a környéken a szóbeszéd, ezért a közeli falvakban is szívesen látják. – Mi a helyzet n fronton? Van valami haladás abba az irányba is, vagy oda csak szüzeket és fegyenceket küldenek? – Akad mindenféle. Ismerek egy n t, aki az itteni kávézóban dolgozik. Mondd csak, Buddy, mi történt a fényes terveiddel meg a kommunával? – Jesszusom, azok aztán a bohócok, Carly. Talán emlékszel rá, hogy azért mentem le, mert volt az a lány. Emlékszel? Megírtam, hogy hosszabb lábai vannak, mint a forgódarunak. Még azt is felajánlottam, hogy megosztozunk rajta, ha te is le akarnál jönni. Carlisle mosolyogva csóválta a fejét. Felidézte magában Buddy levelét a lányról és a kommunáról, ami a létez legpompásabb dolog a világon. – Ja, emlékszem rá. És mi lett vele? – Szóval, mint kiderült, a csaj lelépett egy másik kommunába valami gitárossal, aki mindenféle vegyületeket kotyvasztott, és folyton a hatvanas évek dalait énekelte, tudod, a virágokról, békér l meg a szabad szerelemr l. Engem csak ez az utóbbi érdekelt volna. Másrészr l viszont az egész bagázsban én voltam az egyetlen, aki értett valamihez. Így aztán elvárták, hogy felépítsem a konyhát, a barakkokat, meg a többit, miközben a többiek csak ücsörögtek egész álló nap, szívták a füvet és arról az ürgér l beszélgettek... na mi is a neve. Nicsi? Tudod, az a német f szer, valami filozófus vagy mi. – Úgy ejtik, Ni-cse. Friedrich Nietzsche. – Ja, az az. Hogy én mennyire utálom az értelmiségieket, Carly. Ha nem te lennél a legjobb ács, akit valaha láttam, esküszöm, szóba se állnék veled. Szóval képzelheted, mennyire bejött nekem ez a Nicsi, meg a béke-szeretet-virágok szarság, úgyhogy amikor a csaj meglépett azzal a gitárossal, én is elhúztam a csíkot. Még csak el se köszöntem, igaz, a csaj se. Pedig az a fickó még gitározni se nagyon tudott. Emlékszel, amikor lementünk és meghallgattuk Jesse Lone Cart Fullert? Miszter béke és szeretet még arra se lenne méltó, hogy meghúzza Jesse gitárhúrjait. A beszélgetés ebben a mederben folyt tovább, míg Carlisle végül fel nem említette, hogy az apját keresi. Buddy minden kapkodása és vadsága ellenére gyakorlatias fickó volt, ha egy probléma megoldására került a sor. És mint mindig, most sem kételkedett abban, hogy képes megoldani bármilyen problémát. – Csak adj egy kis id t, hogy körülnézzek, esetleg Sacramentóban. Úgy egy óra múlva végzek és találkozom egy csajjal, akivel múlt hónapban, egy Fleetwood Mac-koncerten jöttem össze. Na, nem az a kimondott szépségkirályn , de a f részeléshez remekül ért. Mi kellhet több egy ácsnak? Carlisle felnevetett. A jó öreg Buddy, mindig kapható egy új kalandra, még a negyvenes évei elején is. – Ismerek egy csomó fickót Sacramentóban, akik hozzáférnek a motorok nyilvántartásához. Igaz, hogy az egész több mint harminc éve történt, de ezek a bürokraták mindent meg riznek, úgyhogy biztosan találok valami nyomot. Oké, hadd írjak le mindent. A keresztneve Robert, igaz? A motor neve "A" bet vel kezd dik. Közvetlenül a háború után vette, 1945 augusztusábanszeptemberében, vagy a körül. Vajon hány motort adhattak el az Öböl környékén a háború után, nem is tudom, talán csak néhány milliót.

– Nem vagyok benne biztos, hogy közvetlenül a háború után vette. Talán csak egy garázsban pihentette, amíg távol volt. – Az isten szerelmére, Carly. Akkor most nézzek át minden valaha értékesített motort? Mindegy, valahogy csak lesz. Az ilyen öreg feljegyzéseket nem a számítógépekben tárolják. Kézzel kell el ásni. Azért egy próbát mindenképp megér. Azt mondod, a helyi étteremben dolgozik? – Kicsoda? – A csaj, akit kipécéztél magadnak, ki más. – Igen, de én nem mondanám, hogy "kipécéztem". A hely neve különben "Danny Kávézója". A legfinomabb csirkehúsos szendvics Omaha és Cheyenne között. Jó sok szósszal és tört krumplival. – Nem hangzik rosszul. Csirkemelles szendvicsek és t zr l pattant lányok. Vagy éppen fordítva? Na jó, majd hívlak megint. És még egy dolog, Carly. Ne halj meg ostobán. Ez az új mottóm. – Micsoda? – Listát készítettem arról, hogyan nem akarok meghalni, és elkerülök minden olyan helyzetet, amikor ezek el fordulhatnak velem. – Mint például? – Semmi szín alatt ne halj meg kórházban, ez az els és legfontosabb. Inkább zúgj le a tet r l, miután feltetted az utolsó cserepet a legszebb házra, amit valaha is építettél. A második a listán: ne hagyd, hogy egy rozsdás 68-as Cadillac tükörradiál gumikkal kivasaljon egy Kmart el tt, ahol éppen hupilila férfialsókat kínálnak akcióban. Carlisle jót nevetett. Néha nagyon hiányzott neki Buddy Reems és az eszel s poénjai. – Nesze, még egy. Ne engedd, hogy eltaláljon egy kavics, amelyik egy f nyíróból repül ki, amit egy túlsúlyos hatvannégy éves szivar tologat az öregek otthona udvarán. Eddig ennyit találtam ki, de lesz még több is. Ha kész leszek, elküldöm neked a teljes listát. Vigyázz magadra, Carly. Jót beszélgettünk. Majd szólok, ha lesz valami. – Kösz, Buddy. A legjobbakat neked is. És köszönöm, hogy segítesz. Hét órával kés bb Buddy újra telefonált. A háttérben a csúcsforgalom zaja. – Carly, én vagyok. Egy fülkéb l hívlak, Sacramentóból. Nancy, a szemrevaló kislány a motornyilvántartóban kisegített. Egyáltalán nem egyszer a dolog, de azért nem is olyan bonyolult, mint gondoltam. Három órán át keresgéltünk és szortíroztunk, de végül találtunk néhány nyomot. Van nálad papír és ceruza? 1945 augusztusa és szeptembere között San Francisco körzetében huszonnyolc olyan fickó vásárolt motorkerékpárt, akinek Robert a keresztneve, viszont a legtöbben Harleyt vagy Indiant vettek, csak egyetlen gép neve kezd dik "A" bet vel, valami Ariel Square Four, amit 1945. szeptember 24-én használt járm ként vettek nyilvántartásba. A "Square Four" alighanem a hengerszámra és az elrendezésre vonatkozik, és... Carlisle közbevágott. – Buddy, a nevét. Ki vette meg a motort? – Ja igen, a lényeg. Majd elfelejtettem. A neve Robert L. Kincaid. A címet nem írták fel, csak a vétel helyét, San Francisco. Nincs telefonszám se. Nem mintha az sokat segítene, mégis csak harminchat éve történt. – Bet zd le nekem a vezetéknevét. Carlisle gondosan leírta a Buddy által felsorolt bet ket. – Lépnem kell, Carly. F részbak kisasszony itt vár a fülke mellett. Sok szerencsét, és azonnal szólj, ha bármiben tudok segíteni. – Mindent köszönök, Buddy. Ezen már érdemes elindulni. – Nincs mit, haver. Szia. Miután letette a kagylót, Carlisle tüstént áttekintette az eddig feltárt adatokat: Keresztneve "Robert", vezetékneve feltehet en "Kincaid", középs neve "L"-lel kezd dik. A motor neve "A"-val kezd dik, feltehet en Ariel Four Square. Áttanulmányozta a listát, majd kisétált a konyhába és kivett egy sört a h t b l. Miután visszatért a kecskelábú asztalhoz, firkálgatni kezdett a lapra.

Nyilvánvaló, hogy a diagram valamennyi ága zsákutca, kivéve a fényképészetet és az esetleges katonai nyilvántartásokat. Már másnap korán reggel felhívta édesanyját és megkérdezte, nem ismere olyan id sebb fényképészt, akivel beszélhetne. – Carlisle, van ennek bármiféle köze az apádhoz? – Igen. – Elmondta, mit tudott meg Buddy Reems Sacramentóban. – Kincaid? Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen, ez volt a vezetékneve. Egyszer en képtelen vagyok felidézni, talán soha nem is tudtam. Bár egyszer mintha említette volna. Biztos vagy benne, hogy végig akarod ezt vinni, Carlisle? Lehet, hogy keserves csalódás vár, talán mind a kett nkre. – Igen, biztos vagyok benne. Gyerünk, Wynn, keress egy fényképészt, akivel beszélhetek, és aki elég id s ahhoz, hogy ismerje az amerikai fényképészet történelmét. – Hát, ott lenne Frank Moskowitz, aki a városon kívül, egy faházban él. Úgy hetven körül járhat, és jókat szoktunk beszélgetni, ha benéz a galériába. A munkáiról nem sok jót mondhatok, de t ez láthatóan nem zavarja és kitartóan tovább fényképez. Megkeresem neked a számát. Wynn megadta a számot, majd hozzátette: – Történt még valami, amir l nem beszéltem neked. Nem is tudom, miért. Azt hiszem, nem is gondoltam erre, amíg meg nem kerestél ezzel. Az apád és én motoron elmentünk arra a helyre a part mentén, ahol az oroszlánfókák gyülekeztek. Amikor odaértünk, volt ott két fickó, akik egy vadászpuskával a fókákra l döztek és egymás kezéb l kapdosták ki a puskát. Rettenetesen felháborított ez az egész. Apád azt mondta, maradjak a motor mellett, pedig lement oda, ahol a két fickó l dözött. Egyszer en odasétált hozzájuk, elvette a vadászpuskát és behajította a tengerbe. A fickók persze kiabálni kezdtek vele és iszonyú dühösek voltak rá. Egyikük megpróbált verekedést provokálni, de apád meg se moccant, csak állt és némán meredt rájuk. Egy id után elmentek, apád pedig visszajött oda, ahol én álltam. Láttam, hogy dühös, és megkérdeztem t le, mit mondott azoknak a fickóknak. Azt felelte: "Csak megmondtam nekik, hogy épp elég értelmetlen öldöklést végignéztem, és ha még tovább feszítik a húrt, behajítom ket is a tengerbe a puskájuk után, annak legalább lesz értelme." Ha addig nem szerettem volna bele, abban a pillanatban mindenképp megtettem volna. Néhány percig elbeszélgettek, majd miután elbúcsúztak, Carlisle azonnal feltárcsázta a számot, amit anyjától kapott. Öreg, zsémbes hang szólt bele a kagylóba. – Moskowitz. Carlisle bemutatkozott és kérdez sködni kezdett az amerikai fényképészekr l. – Mr. Moskowitz, hallott valaha is egy Kincaid nev fényképészr l? – A név ismer snek t nik. Nem tudom biztosan. Ha igazán ismert, benne kell lennie a Ki kicsodában. Carlisle úgy döntött, ezen a nyomon nem érdemes elindulnia. – Mr. Moskowitz, ha egy fényképész sokat utazott a harmincas években, akkor vajon kinek dolgozhatott? – Nehéz megmondani. Mindig is sokan voltak köztünk, akik a maguk útját járták. Akkoriban nem sok magazin engedhette meg magának, hogy elküldjön valakit a tengerentúlra. Csakis a

legnagyobbak. Tudja, a Time, a Life, a Look, a National Geographic. Moskowitz id vel elveszítette a fonalat, a felszerelésekr l és filmekr l kezdett beszélni, meg hogy milyen nehéz manapság kiadót találni. Carlisle udvariasan végighallgatta, majd amikor az öregembert megállt leveg t venni, megköszönte a segítségét és közölte, hogy most már mennie kell. – Az édesanyja jóravaló asszony, Mr. McMillan, igazán jóravaló, csak nem akarja kiállítani a képeimet a galériában, ahol dolgozik. – Hát, ki tudja, Mr. Moskowitz, talán majd egyszer. – Igen, talán majd egyszer – felelte az öregember, és letette a kagylót. Carlisle megrakta a fatüzelés kályhát és berendezkedett éjszakára. Ahogy félálomba merült, a kinti szél süvöltése egy országúti motor bömbölését idézte, ahogy végigsöpört Big Sur kacskaringós part menti útjain. * Egy órával virradat után, az enyhén fagyos hajnali leveg ben Robert Kincaid elhagyta az oregoni motelt és életet lehelt Harrybe. Sokáig hallgatta a motort. Valami nincs rendben, megint köhécsel. El vette a kis szerszámosládát az ülés mögül és felvette könny széldzsekijét. Országút kihajolt az ablakon, megpróbált elnézni a felhajtott motorháztet mellett. Kincaid állított a szelephézagon és tovább hallgatta a motort, majd elégedetten bólintott és gyengéden visszaeresztette a tet t. Vissza a kocsiba! – Zen és a kisteherautó-ápolás m vészete, Országút. Közel se olyan romantikus, ahogyan azt Mr. Pirsig el akarta hitetni velünk. Harry szelephézagjában legalábbis nincs annyi Zen, mint az motorjában. Vagy csak én nem találom. Persze a teherautók egyáltalán nem olyanok, mint a motorok. Vegyük például Harryt, neki megvan a maga egyénisége, de az akkor is egészen más, amikor egy jó túramotor dohog az ember alatt. Nem kellett volna eladnom az Arielt. Téged felköthetnélek a hátsó ülésre, azután hagynánk, hogy az ötszáz köbcenti magával ragadjon bennünket. Országút Kincaid kabátján szokatlan reggeli szagok után kezdett szimatolni, majd miután nem talált ilyent, lefeküdt a helyére. Kincaid feltette olvasószemüvegét, hosszasan tanulmányozta a térképet és hagyta, hogy a f tés felmelegítse a kabint és megtisztítsa a szélvéd t. Úgy döntött, a 101-es úton marad, egészen Kalifornia északi részéig, ahol azután keletnek fordul. Így eljut a Black Hills déli nyúlványáig, de bármikor újra északnak fordulhat vagy a dombokon keresztül visszaindulhat hazafelé. Miután a Csendes-óceán megmutatta magát az alacsony, zöldell hegyek között, Robert Kincaid nem hajtott gyorsabban hatvannál a kanyargós part menti országúton. Dombról le, dombra fel, kanyarok balra, kanyarok jobbra, mintha csak a robotpilóta vezetett volna. Próbált visszatérni éjszakai álmának lényegéhez. Míg teste pihent, a gondolatai utat találtak maguknak vissza Szingapúrba, abba az id be, amikor a világ útjainak metszéspontjában fekv szigetország még zabolátlan és gazdátlan volt. Kalózok, szerencsevadászok, csempészek gyülekeztek itt. Férfiak, az övükben késsel, a zsebükben térképekkel és a fejükben olyan tervekkel, amelyek nélkülöztek minden erkölcsi gátlást. Az a fajta világ, amelyr l Robert Kincaid kisfiúként mindig is álmodott. Ezek a közhelyek akkoriban még korántsem számítottak közhelyesnek. Ventilátorok forogtak lustán a fejük felett, amíg egy Juliet nev n , aki mindig kivágott fekete ruhát viselt, zongorán kísérte magát és Kurt Weill számokat énekelt. Egy este két férfi kis híján megölte egymást, csak hogy felkeltse a figyelmét, pedig a n semmilyen formában nem bátorította a vetélkedést, s mint utóbb kiderült, nem érdekl dött egyikük iránt sem. Kincaid emlékezett rá, szerette a zenéjét. Akkor még csak húszas évei végén járt, alig indult el az úton és látott munkához, a Juliet nev n pedig már a negyvenet is betöltötte. Semmi sem történt közöttük. Abban a korban még rettegett az ilyen n kt l és attól a tudástól, amelynek a birtokában lehettek, míg nem. Csak ült a Raffles bárban, kiitta a sörét és úgy nézett keresztül a poharán,

mintha objektív lett volna. A n alakja eltorzult, de a maga módján így is gyönyör maradt. Sokszor elt n dött, sikerült-e kijutnia az országból, amikor azt a japánok néhány évvel kés bb lerohanták. Minden valószín ség szerint igen. A Juliethez hasonlók mindig kijutnak, ha szükségét érzik, hogy kijussanak. A maga módján is az utolsó cowboyok közül való volt. Ahogy délnek, Kalifornia felé tartott, halkan dudorászni kezdett egy dalt, amelyet Juliet negyven-valahány évvel ezel tt minden este el adott. "Matróztangó", talán így hívta. És egy álmában látott arc újra megjelent el tte, de csak a keresztnevére emlékezett. Aabye. Els tiszt egy hajón, amelynek neve Marokkói szél volt. Hogy az ördögbe emlékezhetek ma is a hajója nevére, mosolygott magában Kincaid. Bizonyos dolgok megmaradnak, mások nem. A Rafflesben jó pár sört legurítottak k ketten. Aabye isten-tudja-kicsoda sokat beszélt arról, hogy egy napon saját szkúnere lesz, bár tudta, hogy ezt sosem engedhetné meg magának. Robert Kincaid megemlítette, hogy épp most végzett egy fotóriporttal a Kínai-tenger régi szkúnereir l, és legtöbb figyelmét egy korosodó kapitánynak szentelte, aki vissza akart vonulni és keresett valakit, aki segített volna neki fenntartani a hajóját. Kincaid elmondta az Aabye nev fickónak, hogy biztosan meg tudnának állapodni egymással, mert az öreg mindennél jobban szereti a hajóját. A szkúnert Paladinnak hívták, és Kincaid elirányította a férfit a kiköt helyére. A fickó megrázta Kincaid kezét és köszönetet mondott neki, azután elindult, hogy megkeresse a Paladin nev szkúnert. Ezek az emlékek törtek fel benne az álom nyomán. Robert Kincaid több száz, több ezer ilyen emléket raktározott el magában. Délnek tartva az oregoni partvidéken, elnézett nyugatra, Szingapúr felé, és azon t n dött, vajon az Aabye nev fickó megtalálta-e a hajóját, miel tt végleg leáldozott a vitorlás keresked hajóknak, és azt remélte, hogy igen. Mindig a Julieteken és Aabye-okon, Maríákon és Jackeken, meg a többieken t n dött, akikkel élete során együtt töltött valamennyi id t. Mindannyiukra úgy gondolt, hogy közben melegséget érzett, és hálás volt nekik az emlékekért. Jobbról egy világítótorony bukkant fel, pedig gépiesen keretbe foglalta és beállította a felvétel paramétereit. Végül úgy döntött, kihagyja az alkalmat – túlságosan is sok képet készített már a napos reggeleken felbukkanó világítótornyokról. Lefelé haladt az úton, s közben még mindig a világítótornyon gondolkodott, a lehet ségeket mérlegelte. A leágazásnál, ahol a turisták el vették kompakt fényképez gépeiket és rákattintottak a távoli óceánra, megállt és keresgélni kezdett a Tri-X-ek tekercsei között. A Tri-X-ek között rzött egyetlen tekercs Kodak Technical-Pant, ASA 25-ös érzékenység t, amelyet a vonalas rajzok és egyéb ábrák másolására szántak. A T-Pan rendelkezett egy kivételes tulajdonsággal. Ha nagy zársebesség mellett fényképezett és a filmet nem a hagyományos módon hívta el , gyakorlatilag az összes színátmenetet sikerült kiküszöbölnie, és a fotótéma kontrasztos fekete-fehérben jelent meg. Egyszer Skóciában használta ezt a technikát, a Glencoe-szigeteken. A parttól jó százméternyire kis kastély állt egy akkora szigeten, amelyiken épp csak elfért, és a romos építmény képe visszatükröz dött a makulátlanul tiszta vízen. A végleges nyomaton a szürke kastély falai és tornyai vakító fehéren jelentek meg, a környez víz tintafekete lett, és a fényképen úgy t nt, mintha a kastélyt tulajdon tükörképére emelték volna. A világítótornyot is lekaphatná ebben a modorban, megf szerezve valami egyéni ízzel. Visszahajtott a tengerparti úton és figyelte a világítótorony mozgását a képzeletbeli keretben, amíg el nem érte a helyes beállítást. Lehúzódott a padkára, el vette a táskából az egyik Nikon F-et és betöltötte a T-Pant. Miközben felvette a mellényét és el húzta a háromlábú állványt, Országút kiugrott a kocsiból és orrát a földre szorítva belefeledkezett a szokásos szimatolásba. Kincaid jól begyakorolt mozdulattal megpöckölte az állvány egyik lábát, mire a lábak szétnyíltak. Gépies mozdulatokkal beállította a magasságot; gondolkodás nélkül is pontosan tudta, hol akarja elhelyezni a kamerát. Odaer sítette a fényképez gépet az állványhoz és el vette a kioldózsinórt mellénye zsebéb l. Agya eközben megállás nélkül dolgozott, egyidej leg mérlegelte a beállítást és elemezte a felvételhez szükséges technikákat. Amíg becsavarozta a kioldózsinórt a Nikonba, megengedett magának egy széles mosolyt, majd hangosan felnevetett. Országút értetlenül nézett fel rá.

– Csak azért nevetek, kiskutyám, mert pontosan azt csinálom, amihez a legjobban értek, és rájöttem, hogy mostanában alig foglalkoztam ezzel. – Érezte, hogy a testébe visszatér az er , az az életer , amely a komor, önsajnálattal töltött évek alatt mindvégig benne lappangott. Robert Kincaid, a régi iskola egyik tanára, a sokat látott illuzionista, akinek képei a magazinok és könyvek lapjain milliókhoz jutottak el, most újra munkához látott. El rehajolt, belenézett a keres be, hajszálnyit változtatott a kamera d lésszögén, és készen állt a felvételre. Látta maga el tt a skót kastélyt, és azt a képet vetítette rá arra, amit éppen készített, miközben elismételte a technikai részleteket. Mint mindig, most is úgy tette próbára az elkészül képet, hogy elképzelte bekeretezve és a falra akasztva. Vajon képes lenne hónapokon, éveken keresztül vele élni anélkül, hogy beleunna? Ha igen, a kép megérte a fáradtságot és a filmet. Ha nem, összecsomagolt és továbbindult. Elképzelte maga el tt, milyennek akarja látni a végleges nyomatot. Belegondolt, milyen lépésekre lesz szükség az el hívás és nagyítás során, ha az adott hatást el akarja érni. El vette m szerét és megmérte a bees fény er sségét. A világítótorony által vetett árnyék éles kontrasztot alkotott az építmény fehérre festett betonjával. Kontrasztos felvétel egy kontrasztos filmen; nagyon vigyáznia kellett. Robert Kincaid beállította a kompenzációs értéket a kamerán. Kicsit túlexponál, elkapja az árnyék néhány részletét és visszavesz a csúcsfényekb l, amikor el hívja a filmet, a többit pedig a nagyítás során végzi el. Lenyomta a kioldógombot, a zár alig hallhatóan kattant, és tudta, hogy nagy valószín séggel jó felvételt készített. Egy újabb kattintás ugyanezekkel a beállításokkal, csak hogy legyen még egy negatív, amivel eljátszhat. Miután végzett, vállára vetette a kamerát és lefelé fordította az állványt, majd meglazította a lábakat és engedte, hogy a fémcsövek egymásba csússzanak. A termoszból töltött magának egy kávét, kibontott egy Milky Wayt és letelepedett egy sziklára a Csendes-óceán felett, azután megdörgölte Országút fülét és visszaemlékezett az id s emberekre, akiknél közel két héten át lakott, amíg Skóciában dolgozott. A házaspár ötvenedik házassági évfordulója éppen arra az id re esett, amikor ott tartózkodott, és a falubeliek remek mulatságot szerveztek a tiszteletükre, heged sökkel, dudásokkal és sok nevetéssel. Egy fiatalasszony megpróbálta megtanítani neki a hagyományos helyi táncot, és valamennyien jóíz t nevettek rajta, ahogyan megpróbálta utánozni egy felföldi harcos diadalittas lépteit. Robert Kincaid maga is nevetett. Ajándékként két porcelán teáscsészét és csészealjat vett az id s párnak. Ezután még kilenc évig leveleztek egymással, míg egyszer csak nem hallott többet fel lük. Az egyik szomszéd végül megírta, hogy alig két hónap különbséggel mindkett meghalt. El ször az asszony ment el, nem sokkal kés bb a férfi – az asszony egy közelebbr l meg nem nevezett betegségt l, a férfi pedig a szívfájdalomtól, legalábbis a szomszéd szerint. Messze a víz felett, talán harminc kilométernyire felh tömb alakult, de a nap még melegen sütött le Robert Kincaidre, aki hosszú ideig itt maradt, elrágódott a csokoládén, és hogy mennyi id t töltött el így, nem tudta volna megmondani, de nem is tör dött vele.

–6– Francesca Egy kihunyó élet újabb napjának újabb reggelén Francesca Johnson felhúzta letaposott sarkú cowboycsizmáját és felkészült rá, hogy kilépjen a világba. Hátrakötötte hosszú haját, kalapot tett a fejére és leemelte gyapjúkabátját a konyhaajtó melletti szögr l. Ahogy végighaladt a házhoz vezet sáros földúton, emlékeztette magát: ideje lenne elhívni Tom Winklert és a talajgyaluját, hogy még a tél beállta el tt kiegyengesse az utat. Ha egyszer a kemény iowai fagy beköszönt, legközelebb csak tavasszal lehet elvégezni a munkát. November volt, és a napfény izzó nyári narancssárgából sápadt, borús sárgára fakult. De legalább a szelek nem süvítenek, így kellemes a séta, még akkor is, ha már harap a leveg . Ma jobbra fordult, a Roseman-híd felé vette az irányt. Az els kilométeren néptelen volt az országút. Kétoldalt az alig egy hónapja letarolt mez k; Iowa kezdett begubózni az újabb végtelennek t n télre. Egy teherautó haladt el mellette, Winterset felé. A vezet integetett neki, Francesca visszaintett. Néhány perccel kés bb újabb járm hangját hallotta maga mögött, és félreállt, hogy elengedje. Floyd Clark és az új Chevy kisteherautó lelassított, majd megállt. – 'Reggelt, Frannie. Hogy vagy mostanság? – Jó reggelt, Floyd. Ó, remekül, tudod, olyan egyformán. Feltettem a zsalut az északi ablakokra, a többit meg letömítettem. Felkészítem a házat az újabb télre. – Remélte, hogy Floyd nem fogja kihasználni az alkalmat, és nem hívja el megint. – Ha segítségre lenne szükséged vagy ilyesmi, én meg a Matt gyerek boldogan átmegyünk. Neki még jó er s a háta, nem úgy, mint nekünk öregeknek, akik azzal töltöttük az életünket, hogy nehezebbeket emeltünk, mint szabad lett volna. Francesca köszönetet mondott, és tudta, milyen igazat beszél Floyd. A hátfájás népbetegségnek számított a vidéki Iowában. Mindig akadt valami nehéz, amit arrébb kellett rakni, méghozzá azonnal, és olyankor sosem volt senki a közelben. Így hát maguknak kellett megtenni és ezért elszenvedni a következményeket. Richard háta élete utolsó tíz évében szinte szakadatlanul fájt. Újabb példája annak, hogy a vágy felülkerekedik a józan megfontoláson – olyasvalami, amit túlságosan is jól ismer. Viszont megtapasztalta ennek az ellenkez jét is, és ugyan ki lenne az, aki képes igazságot tenni ilyen dolgokban? Floyd matatni kezdett a kocsi küls tükrével, Francesca pedig végiggondolta, milyen lehet ségeket találhat a férfi arra, hogy elhívja t, mondjuk az újévi táncmulatságra. Nem volt semmi rossz Floyd Clarkban, csak épp nem volt benne semmi különleges sem. Magában mindig erre a végkövetkeztetésre jutott, és nem szívesen került volna közelebbi kapcsolatba a férfival, legyen az bármilyen szokványos és ártalmatlan. Nem az zavarta, hogy a kávézókban azonnal megindulna a szóbeszéd ("Látom, Floyd Clark kerülgeti Frannie Johnsont. Nem is hibáztatom érte. A korához képest fess férfi, és épp eleget hallgatta Marge locsogását, már amíg még élt." "Hát, én nem is tudom, Arch, valami csak nem stimmel ezzel a Misziz Johnsonnal. Valahogy egészen más, bár nem tudnám megmondani, hogy miért, csak egyszer en nem olyan, mint mi"). Francescát egyszer en nem érdekelte a férfi, és ezt igyekezett a lehet legtapintatosabban a tudomására hozni. Úgy döntött, érdemes elébe vágni az újabb meghívásnak egy féligazsággal. – Talán ez egyszer megúszom a hideget. Michael az ünnepekre meghívott magához Floridába, és azt hiszem, élni fogok a lehet séggel. – Michael ugyan még nem hívta meg magához, de meg fogja. Egyszer el is ment hozzá, és annyi elég volt. Az unokákkal jól elvolt, de a színlelt ünnepi hangulattól egész végig feszengett, és Michael új, sorrendben második felesége sem segített oldani a feszültséget. Floyd Clark arca alig észrevehet en megereszkedett, majd gyorsan visszanyerte formáját.

– Hát, én nem hibáztatlak érte. Én és Marge sok telet töltöttünk a texasi Brownsville-ben, és mindig átkozottul örültünk, ha kiszabadulhattunk ebb l a hidegb l. Francesca még emlékezett rá, mennyit tudott fecsegni Marge Clark azokról a texasi telekr l. A szervezett programokról, a társasjátékokról és golfkupákról, a báli táncokról meg a brownsville-i Kereskedelmi Kamara koktélpartijairól. Nem válaszolt Floydnak, csak a csizmáját bámulta, miközben a csend egyre elviselhetetlenebbé dagadt közöttük. – Hát – szólalt meg végül a férfi –, legjobb lesz, ha hazamegyek és megnézem, nem vett-e fel Matt újabb kölcsönt a házra, hogy tovább korszer sítse a gazdaságot. Te megtartod a földet, Frannie? – Azt hiszem, igen, Floyd. Még nem gondoltam rá, hogy eladjam, bár a múltkor felhívott valami ingatlanügynök, aki szerint ideje lenne piacra dobni. Azt hiszem, most jó magasan járnak a földárak. Nem beszélt a valódi okról, amiért megmaradt a földjén és megmaradt Madison megyében. Nem beszélt arról, hogy valahol odakint a világban létezik egy Robert Kincaid nev férfi, aki egy napon talán majd eljön érte. Romantikus, rózsaszín ábránd, olyasmi, ami inkább illik az éretlen csitrikhez, mégis ebbe kapaszkodott. – Igaz, egyre kevesebb a jó föld. Mellettünk kétszáznegyven holdat árulnak, és talán Mattnek van igaza, hogy ideje lenne, belefektetnünk a pénzt. Azt mondja, lassan már dolgozni se kell, ha meg akar bel le élni az ember. Francesca elmosolyodott, nem helyeslésképpen, inkább csak hogy jelezze, odafigyel a másikra. Kezdte unni magát és azt kívánta, bárcsak beletaposna már Floyd abba a gázpedálba. Egy perccel kés bb erre is sor került. – Hát, vigyázz magadra, Frannie. Majd találkozunk. – Viszlát, Floyd. Jólesik, hogy megálltál köszönni. – Mindig örülök, ha ilyen mosolygós arcot látok. Floyd Clark kikormányozta a Chevyt a fagyott föld barázdái közül, egyre távolabb került Fracescától és egyre közelebb Matt nagyralátó terveihez. Mint utóbb kiderült, beadta a derekát Mattnek és közel kétszeres árat fizetett azért a kétszáznegyven holdért, mint amennyit a min sége alapján megért volna. Tizennyolc hónappal kés bb az iowai földárak majd negyven százalékot estek, Floyd pedig a helyi bankárokat okolta, amiért belerángatták ebbe a slamasztikába. Nem sokkal azután, hogy Floyddal beszélt, Francesca kiért egy kanyarból és meglátta a Roseman-hidat. A szíve abban a pillanatban majd kiugrott a helyér l. Visszaemlékezett arra, hogy el bukkant ebb l a kanyarból egy Harry nev kisteherautóval, hogy az augusztusi nap ereje teljében tündökölt és felperzselte a földeket, és hogy egy Robert Kincaid nev férfi alig néhány perccel korábban belépett az életébe. Emlékezett arra, hogyan mosolygott a férfi, amikor el ször meglátta a hidat, és azt mondta: "Nagyszer . Szeretem a kora reggeli fényeket." És hogyan sétált végig az úton, a vállára vetett táskával, méregette a hidat és tervezte el, hogyan fogja lefényképezni. És emlékezett a csokornyi vadvirágra, amit a férfi szedett neki, amiért megmutatta a hidat. Kés bb jeges teát ittak a konyhában, és elbeszélgettek a férfi életér l, az életér l. És hideg sört vett ki a h t b l, majd zöldségragut f zött, és sétáltak egyet a mez n, miután végeztek a vacsorával. Azután konyakot és kávét ittak. A Roseman-híd némán állt a rideg novemberi reggelen, északnyugati szél verte fel és zörgette meg a bogáncsokat, meg ami még megmaradt az szb l. A hámlóan szürke és fakón vörös híd még jobban megereszkedett, mint 1965-ben, mintha csak el akarná érni a vizet. Úgy t nt, több százéves létezése után csak lassan múlik ki a világból, és láthatóan senki sem tör dik haláltusájával. A Middle River sekélyen és tisztán folyt ebben az évszakban, miel tt feladta a küzdelmet és egész télre befagyott. Ott tajtékzott és bugyogott a szikla körül, amelyen Robert Kincaid állt és felnézett Francesca Johnsonra, aki az oldalfal egyik hasadékán kémlelt kifelé. Van, ami megmarad, gondolta, a sziklák és a folyók, az öreg fedett hidak. Más dolgok elmúlnak, mint a forró augusztusi éjszakák és mindaz, amit magukkal hoznak, mi pedig nélkülük élünk

tovább, és végül meghalunk, hogy semmi se emlékeztessen többé ránk, vagy arra az elfajzott, ismeretlen asszonyra, aki egyazon testen osztozott egy iowai farmer kötelességtudó feleségével. Elmosolyodott, amikor visszaemlékezett arra a történetre, amit Robert Kincaid mesélt neki. A férfi egyszer egy másik híd alatt állt, térdig ér gumicsizmában, és nagy látószög lencsét használt, hogy a híd mintegy belevesszen a felette nyíló végtelenbe. Amikor végzett a felvétellel, a csizmái mélyen beragadtak az iszapba, pedig elveszítette az egyensúlyát és hátrabukott, de még eközben is magasra tartotta a kamerát, hogy megvédje. Teljes hosszában elterült az iszapban, csak a csizmái álltak még akkor is szögegyenesen. – Szóval ott feküdtem, a hátamon az iszapban, felnéztem az égre és jót nevettem az ügyetlenségemen. Végül zokniban kellett kigázolnom a folyóból. Viszont a felvétel elkészült, és egyedül ez számított. Francesca megjegyezte, hogy a férfi milyen könnyen képes kinevetni saját magát. Többször is megtette abban az együtt töltött néhány napban. Kincaid elmosolyodott. – Mindig is úgy tartottam, hogy két fokmér je van az érettségnek. Az egyik az, hogy képesek legyünk nevetni saját magunkon. A legtöbb ember sokkal komolyabban veszi magát és az életét, mint az a körülmények megkívánnák, egyszer en nem látják át az élet teljes képtelenségét. Engem szórakoztat, ha jót nevetek azon a sok ostobaságon, amit m velek. És mert sok ilyet m velek, szinte mindig remekül érzem magam. Francesca ezután rákérdezett, hogy mit tart az érettség másik fokmér jének. – Azt a képességet, hogy elismerjük, ne pedig irigyeljük mások eredményeit – felelt a férfi habozás nélkül. – Emlékszem az els alkalomra, amikor Bachot hallottam, és hogy ösztönösen elmosolyodtam. Egy id után már jobban emlékeztem a reakciómra, mint arra a darabra, amit hallottam, jó érzések töltöttek el, és igyekeztem megtartani ezt a szemléletet. Egyszer, még a háború el tt ott ültem egy párizsi kávézóban és hallottam egy Django Reinhardt nev cigány gitárost, aki csak három ujjal játszott (a többi megégett és használhatatlanná vált), mégis valami hihetetlen sebességgel és tisztasággal. Akkor is ugyanezt éreztem. Csodálatot, nem irigységet. Feltartotta bal kezét, a gy r sujját és a kisujját a tenyere felé görbítette, a hüvelykjét és a másik két ujját pedig megrázta, mintha gitározna. – Valahol van is egy képem Django Reinhardtról. Egy háznak támaszkodik, cigarettázik, a vállán ballonkabáttal. Csak a két ujjával és a hüvelykjével. Hihetetlen. Aztán ott vannak azok a képek a mexikói forradalomról, nem tudom, ki készítette ket, de az biztos, hogy olyan filmmel és felszereléssel dolgozott, ami sokkalta kezdetlegesebb az enyémnél. Nagyszer képek, bámulatos tudás. Theodore Roszak szobrai, Picasso m vei, meg a többi. Ahelyett, hogy irigykednék, csak mosolygok és megpróbálom jobban végezni a saját munkámat. Mindig a magam korlátjai ellen harcolok, és nem szorongok a hiányosságaim miatt, amelyekre mások eredményei világítanak rá. Persze, ez a legtöbb embernél nem m ködik, k épp az ellenkez jét teszik. Talán azért, mert panaszkodni mindig könnyebb, mint cselekedni. Itt elhallgatott, majd újra elmosolyodott. – Tegyél fel egy kérdést bármelyik magányos farkasnak, az egy egész litániával felel, és a végén már azt sem tudod, mit kérdeztél t le. Sajnálom. Tizenhat évvel kés bb Francesca végigsimított a híd oldalán, ahol azt az üzenetet hagyta. Ha van kedve vacsorázni, amikor a fehér molyok szárnyra kapnak, jöjjön el ma este, amikor végzett. Bármikor jó. Istenem, mi is ütött belé, hogy ezt tette, t n dött el, ahogyan korábban oly sokszor. Zuhanás a mélybe, a kerék hirtelen pördülése egy máskülönben makulátlan életben. A szétnyíló köntös, amint az elfajzott és ismeretlen asszony váratlanul el lép, hogy a dráma négy napjára átvegye t le a f szerepet. Á, mosolyodott el magában, vele bármikor megtenném újra, csakis miatta. Azt hiszem, egy-két pillanatot leszámítva éppen az a legnagyobb b nöm, hogy nem érzek megbánást, és nem is fogok soha.

Egy fészkér l váratlanul felreppen vadgalamb megriasztotta. Elvette kezét az öreg fáról és megkezdte hosszú sétáját hazafelé; léptei, akár az egész élete, olyan szabályosak és kimértek, hogy néha sikoltani tudott volna. Robert Kincaid a maga módján segített elfojtani benne a sikolyt, és képes volt tovább folytatni.

–7– A rendezetlenség eleganciája Robert Kincaid dél felé sodródott Oregonban, a partvonal mentén. Számtalanszor megtette már ezt az utat, de az elmúlt hét-nyolc évben nem járt erre, így Amerikának ez a tája is üdén újnak t nt számára. Coos Bayben a férfiak egy teherhajót rakodtak, és Kincaid a kétszáz milliméteres lencsével kapott le egy dokkmunkást, aki magasra felnyúlt és a rögzít hálót igazgatta. Bandonban egy élemedett asszony évtizedek óta a parton gy jtögetett, hogy szerzeményeit kis fakunyhója tetején és falain állítsa ki közszemlére. Az asszony már a nyolcvanas éveiben járhatott, sz haja ziláltan állt szerteszét, b rét sós szelek cserzették ki, de még mindig ugyanolyan buzgalommal keresgélt, mint fiatalabb korában. Látta, hogy Kincaid odakint matat, ahol legalább ötven különböz , de már egyszín vé fakult bója lógott a léckerítésen. – Gyere csak be, fiam, nézz körül. Egy csomó minden van itt, amit hazavihetsz emlékbe. Voltak ott Ausztráliából érkezett palackok, amelyeket a viharok és az árapály mosott partra, és uszadékfák, hálódarabokkal egymáshoz fogatva. Egy halászcsónak törzsének darabja a tornác kerítésének támasztva, rajta egy félbetört evez nyele. Az evez n madzagra er sítve egy cápafog. A sor végtelennek t nt és talán az is volt. Kincaid felfigyelt rá, hogy a kés délel tti napfény megcsillan az öregasszony ablakában sorakozó üvegeken, és megkérdezte, hogy lefényképezheti-e ket. Az öregasszony azt felelte, hogy csak nyugodtan, amíg nem bolygat meg semmit, azután tovább folytatta a kagylóhéjak sikálását. Kincaid behatóan tanulmányozta a kollekciót. A fény átszüremlett egy csiszolt üvegedényen és egy nagy zöld palackra vetült, azután újra megtört és egy karcsú borosflaskán hatolt át, amelynek egyik oldalára az "Olaszország 1940" feliratot gravírozták. A különböz szín üvegek prizmaként sz rték át és törték meg a fénynyalábot. Ha egy hozzáért fotósnak a világ összes ideje és legjobban felszerelt m terme a rendelkezésére állna, akkor se állíthatná be jobban a jelenetet, és a rendezetlenség eleganciája, mint mindig, ezúttal is leny gözte Kincaidet. A szeszély szépsége, ahogy nevezte. Tizenöt percébe telt, míg beállította a jelenetet, és további húsz másodpercére, amíg elvégezte a munka fizikai részét, a zár elkattintását és a film csévélését.* [* A szerz megjegyzése: Kincaid színes palackokról készült felvételét egy gy jt vásárolta meg, aki 1993-ban kölcsönadta azt a San Franciscó-i Szépm vészeti Múzeum "Amerikai fényképészet: Vándorló mesterek és váratlan leletek" cím id szaki kiállításának.]

Miután összecsomagolta az eszközöket, Kincaid megkérdezte az asszonyt, mennyit kér az itáliai palackért. Az öreg hunyorogva végigmérte egyszer öltözékét és közölte, hogy két dollár megteszi. M anyag fóliába csomagolta és szigetel szalaggal alaposan átkötözte az üveget. – Hátul van egy ritka szép bálnagerincem is, ha érdekli az ilyesmi. Kincaid köszönetet mondott, de azt felelte, egyel re nem vágyakozik különösebben egy bálnagerincre, és folytatta az utat dél felé, a tengerpart mentén. Gold Beach következett, a Rogue folyó torkolatában. Itt lefényképezett egy félig elsüllyedt hajót, további öt kockát elhasználva a Technical-Pan filmb l. Egy férfi állt meg mellette egy kis beszélgetésre, és elmondta, hogy most viszi fel a megrendelést az egyik folyó menti turistaétterembe. Ha Kincaid vele akar tartani és van kedve társalogni, hajlandó állni a közös ebédet. Országút bizalmatlanul méregette a motorcsónakot, de Kincaid az ölébe vette, és már fel is pörgött a motor. A retriever fülei lobogtak a szélben, szeme kikerekedett a rémülett l. Három órával kés bb tértek vissza a Rogue folyó torkolatá hoz. Kincaid talált egy motelt a víz mellett, és másnap már korán reggel újra útnak indult. Kés délutánra mélyen bent járt Kalifornia északi felében, és öles feny fák között haladt tovább. Újabb félóra után bukkant fel Mendocino, akár egy Nyugati Partra átköltöztetett New England-i

halászfalu – viharvert tet k és léckerítések, kövekkel és uszadékfával szegélyezett virágágyások. A város békésen feküdt a Csendes-óceánba mélyen benyúló félszigeten, a szárazföld fel li oldalon az 1-es utat szegélyez vörösfeny erd kkel. Kincaid a f utcán megállt egy Chevron kútnál és feltankolta a kisteherautót. Körbejárta Harryt és aggodalmas tekintettel vizsgálta a bal els gumit. A benzinkutas ellen rizte a nyomást és közölte, hogy az jócskán alacsonyabb a szükségesnél. – Alighanem ereszt valahol. Akarja, hogy megnézzem? Kincaid határozottan bólintott, azután céltalanul elindult felfelé a f utcán és bekukkantott a kirakatokba. Könyvek és régiségek, két koktélbár, még több kávézó és egy sor galéria. A keresztez désnél északnak fordult és megállt, hogy megnézze az egyik galériában kiállított fényképeket. A fotográfust Heather Michaelsnek hívták. Szokványos, de jól beállított felvételeket készített, els sorban fekete-fehér tájképeket. A szemcsék és a részletek arról árulkodtak, hogy Michael nagy formátumú, feltehet leg 4 x 5-ös kamerával dolgozik. Robert Kincaid zsebre tett kézzel ácsorgott és a felvételeket tanulmányozta. Országút a jobb lába mellett ült, és a galéria kirakatát fürkészte, akárcsak a gazdája. Odabent vékony, az ötvenes évei közepén álló, hosszú szürke szoknyát, fehér blúzt és fekete sálat visel asszony beszélgetett egyik vásárlójával. Kincaid nem látta t tisztán az üvegen keresztül, és az asszony oldalt is állt, mégis felkeltette a figyelmét, ahogy felkötötte hosszú haját, ahogy kézmozdulataival is kiemelte az egyes képek erényeit. A felismerés szikrája egy pillanatra kigyúlt, elhamvadt, majd újra felizzott. Tollpihekönny szell az emlékezet bugyraiban. Hol? Mikor? A hosszú haj, a már-már dallamosan lágy kézmozdulatok. Az asszony testhelyzetet váltott, bemutatott a vásárlónak egy újabb alkotást. Kincaid most már többet láthatott az arcából, noha a visszatükröz dések még most is összemosták a vonásait. Odabent Wynn McMillan elnézett a vásárló válla felett és meglátta a kirakaton át bekémlel férfi arcát. A kíváncsi idegen azonnal felkeltette a figyelmét. Öreg volt, ugyanakkor mégsem t nt annak. Magas és vékony, farmerben, khaki szín ingben és nadrágtartóban. Mendocinóban mindenféle fura alakok megfordultak, ebben a férfiban azonban volt valami, valami mer ben szokatlan, mégis mármár ismer s. A napfény éles szögben rajzolta ki a férfi arcának jobb oldalát, középen elválasztott, oldalt és fent hátrafésült sz haját. A tengeri szél feler södött és belekapott a hajába, pedig hátrasimította, majd megigazította a vállán átvetett narancssárga nadrágtartót és az övébe dugott svájci bicskát. A nap elbújt egy felh mögött, és a férfit néhány másodpercre magukba burkolták az árnyak, miel tt a napfény újra megvilágította. Wynn önkéntelenül összerezzent és er s késztetést érzett, hogy kilépjen az utcára és beszédbe elegyedjen a férfival. Ám ebben a pillanatban a vásárló végre döntésre jutott, feltartotta faragott botját és Heather Michaels egyik falon függ képére mutatott. Amíg a pénztárgépet m ködtette, Wynn szüntelenül az ablak felé sandított, amely mögül a férfi továbbra is csak t nézte. Az asszonynak, aki a képet vásárolta, felt nt a viselkedése és is az ablak felé fordult. – Ismeri azt a férfit? – kérdezte, láthatóan neheztelve, amiért nem birtokolja Wynn McMillan teljes figyelmét. – Ó, bocsásson meg. Én... egy pillanatra azt hittem, ismerem, de azt hiszem, mégsem. – Meglehet sen érdekes alak, nem igaz? -A jól öltözött vásárló, aki már korábban is járt itt, el szeretettel majmolta a brit életstílust és beszédmodort. – Igen, biztosan az. De hát, Mendocino már csak ilyen. Mindenféle különös ember felbukkan errefelé. – Wynn elkezdte becsomagolni a képet. Mire újra a kirakat felé tekintett, a férfi már elt nt. Miután visszatért a Chevron-kúthoz, Robert Kincaid megragadta Harry ajtajának kilincsét, majd sokáig nem mozdult és kis híján visszaindult a galériához. Mindig bizonytalanság fogta el az olyan n k társaságában, akiket nem ismert, zavarba ejtette tulajdon jelenléte, ahogyan hozzá beszéltek. Agyában újra kutatni kezdett a hol és mikor után, majd megcsóválta a fejét és beindította a motort. Miután az üzlet hatkor bezárt, Wynn McMillan hazament, és még most is megreszketett, valahányszor a kirakaton át bekémlel férfira gondolt. Elment otthonról és két órát sétált Mendocino utcáin abban a reményben, hátha meglátja valahol. Amikor nem találta, elindult a

földnyelvre vezet úton és hagyta, hogy rásötétedjen, hallgatta saját lépteinek zaját, háttérben a hullámok morajával és a ciprusok közt sustorgó esti széllel. Visszaemlékezett a régmúlt id kre, amikor a tenger Big Sur partját ostromolta, pedig Schubertet játszott a férfinak, aki akkor tért vissza a háborúból. Hetvenöt kilométerrel arrébb, a part mentén Robert Kincaid egyenesen maga elé bámult és hallgatta a gumik zúgását azon az úton, amely végül elvezetné Big Surbe, ha holnap reggelig kitartóan követné. Az életek, helyek és események szövetén gondolkodott, az emlékek háromdimenziós terén, amelyb l az id úgy hasította ki a maga szeleteit, ahogyan a kés szeli á narancsot. Ez a kés, bár rég berozsdásodott és eltompult, még most is elég éles ahhoz, hogy folyton a tükörbe nézzen és visszakívánkozzék Mendocinóba. A "mikorok" és "holok" eközben homályos hipotézissé olvadtak össze. Véletlen egybeesés, igen. Talán. De ha félreseperjük az ilyen véletleneket, mint valószín tlen eseményeket, mégis mi marad az életb l, a puszta létezésen túl? A rendezetlenség eleganciája mindenütt, gondolta, és az a tény, hogy az élet maga a legvalószín tlenebb. És valahol, a Kik és a Mik m helyeiben a szerencse és az emberi törekvés elválaszthatatlanok, a valószín den valószín vé, a meglepetés renddé szilárdul. Azon az éjszakán, miután két helyen is elutasították Országutat, Robert Kincaid egy kis sonomai hotelben feküdt le, és a sötétben újra Mendocinóra gondolt, és azokra az id kre, amikor még ifjú volt, napbarnított és acélkemény a Taratya tengerpartján töltött napoktól. Miután megmenekült – vagy elszökött, mindez csak néz pont kérdése –, meglovagolta Big Sur hullámait egy lánnyal az oldalán, akinek haja összekuszálódott a szélben és messze lobogott, talán hogy egy emlékezni vágyó öregember megragadhassa. Talán képes felidézni, ha ráveszi magát, hogy hosszasan és szintén gondoljon rá. Miel tt azon az éjszakán elaludt, két dologra gondolt: elutasította a véletlenszer séget, amelyre olyannyira vágyott, és ugyanazzal a hévvel kívánta, bárcsak lenne újra fiatal és halna meg még ebben az órában.

–8– Big Sur, 1945 Wynn McMillan felmálházta a csellóját és b röndjét, és egy postakocsin érkezett Big Surbe. Születését l fogva bájos természete hamar kiegészült lényének és viselkedésének törékeny kecsességével; e tulajdonsága segített kiegyensúlyozni fizikai megjelenésének szögletes egyszer ségét. A nádszál karcsú és hosszú barna hajú Wynn McMillant szinte mindenki kellemes jelenségnek tartotta. Tizenkilenc évesen, híján minden becsvágynak – leszámítva a zenélést és azt a törekvést, hogy egy általa romantikusnak tartott életet élhessen –, der s optimizmussal tekintett a jöv be, és hitte, hogy a világ egyre jobbá válik. Németország három nappal korábban adta meg magát a szövetségeseknek, mire Amerika örömmámorban úszott. Akárhová tekintett az ember, mindenütt a harcok befejezésér l lehetett hallani. Pedig Okinawán, a Csendes-óceán túlsó partján Buckner tizedik hadtestének kemény japán ellenállással kellett megküzdenie, és ötszáz kilométernyire a tizedik hadtest el tt még ott feküdt Kyushu szigete, amelynek elfoglalását csak novemberre jegyezték el . Jake, a postás teherautójával bevette az éles hajt kanyart, amit dinamittal robbantottak ki a hegységb l, a Santa Lucia vonulatból, amely meredek falként tornyosult a baljukon, míg jobb oldalt, alig kétméternyire t lük százhúsz méteres szakadékként zuhant az óceán felé. A h t sapka dísze id nként mintha egyenesen a végtelent vette volna célkeresztbe, és Wynn McMillan azon túl láthatta meg el ször Big Sur Csendes-óceánba ékel d szirtjeit, amelyek úgy sorakoztak dél felé, akár egy sötét és súlyos függöny red i. Alattuk köd ülte meg a kanyonokat, míg a tenger ezernyi hullámba ráncolódva ostromolta a partot. Amikor Jake az országutat követve eljutott egy tágas mez re, s azon át Big Sur völgyébe, Wynn virágba borult színes pipacsokat és orgonákat látott. A jöv nem is t nhetett volna igézetesebbnek. Alaposan megmosdott, miel tt megkezdte volna utazását élete új szakaszába. A Csendes-óceán túlsó partján, néhány szélességi fokkal Big Sur alatt Robert Kincaid hetek óta nem tudott tisztességesen megmosakodni, terepruhája foszladozó húsként lógott rajta. Bár maga nem tudott róla, az elmúlt két hónapban három felvétele is megjelent a nagyobb magazinok címoldalán. A képek származási helyére csupán egyszer utaltak: "Az Amerikai Tengerészgyalogság felvétele". Amikor felszállt Jake teherautójára, Wynn McMillan nagy utazótáskája oldalzsebébe gyömöszölte a Life legfrissebb számát. A címlapon egy tengerészgyalogos lángszórójával tisztított meg egy ellenséges bunkert, míg mögötte társai kaptattak fel egy újabb akadályra. Kincaid alig tíz nappal korábban készítette a felvételt. Három órával azután, hogy Kincaid lefényképezte, a lángszórós tengerészgyalogos taposóaknára lépett és meghalt.*

[* A szerz megjegyzése. Kincaid csendes-óceáni hadszíntéren készített felvételei közül hét megjelent A háború vizuális m vészete cím gy jteményben. A képeket ebben a kötetben egy másik fényképésznek tulajdonították, aki a tengerészgyalogságtól szerezte meg a negatívokat és azokat a saját munkáinak állította be. Kincaid minderr l valószín leg nem tudott, vagy természeténél fogva egyszer en csak megvonta a vállát gondolván, az ilyen becstelenség id vel úgyis elnyeri büntetését. Öt évvel kés bb egy, a fényképészet történetét feldolgozó tudós felismerte a csalást, és rövid cikket publikált, amelyben helyre tette a tévedést, de miután a könyv akkoriban mintegy tizenkétezer példányban forgott közkézen, a csorbát már nem lehetett kiköszörülni. A Kincaid képeit plagizáló fényképész egy nagy magazin jó nev fényképésze lett, és azt állította, a könyv szerkesztésekor történhetett a keveredés, ugyanakkor soha nem kért bocsánatot Kincaidt l és a könyvet továbbra is saját referenciájaként emlegette, mintha a felvételek mégiscsak t le származtak volna.]

A Wynn hosszú barna haját megkoronázó széles karimájú nemezkalap egy kicsit nehézkesnek t nt a könny tavaszi ruha mellett, mégis egyformán szerette a ruhát és a kalapot, és azt se bánta, ha nem illenek egymáshoz. Wynn McMillan apja, a köztiszteletben álló monterey-i rövidárus sosem fogadott volna el egy ilyen összeállítást, de szinte semmit sem helyeselt, amit a lánya az utóbbi néhány évben tett. A cselló volt az egyetlen kivétel: apja imádta hallgatni a játékát, amikor végeztek a vacsorával, és

anyja, Irene, aki színházakban játszott még a némafilm idején, elpakolta a tányérokat. A férfi ott ült a foteljében, csokornyakkend ben, keményített ingben és élesre vasalt flanelnadrágban; mosolygott és lehunyta szemét, miközben a fejét ingatta a muzsika ütemére. Különösen azokra a húsvétokra volt büszke, amikor leánya kvartettje játszott a reggeli misén, a presbiteriánus templomban. Amint Wynn csellójának hangja felcsendült, Malcolm McMillan hátrafordult a padsorban és mosolyogva odabiccentett mindenkinek, aki csak visszamosolygott rá. A csellót leszámítva azonban Wynn viselkedése rejtély maradt számára. Nagyon is hasonlóan Robert Kincaidhez, az iskolai oktatás a lányt sem kötötte le, ezért gyakran színlelt betegséget, csak hogy megmeneküljön egy újabb rémesen unalmas iskolai naptól. Wynn ezeken a napokon inkább a csellóján játszott, olvasott vagy éppen az olajfestészetre tanította magát. Láthatóan törékeny egészsége nem gátolta meg abban, hogy szombatonként és vasárnaponként segítsen összecsomagolni a Vöröskereszt európai frontra szánt orvosi csomagjait. Tizenéves korában kezdte el hordani azokat a ruhákat, amelyeket apja meglehet s rosszallással fogadott: a különféle sálakat és blúzokat, s t uram segíts, a b férfinadrágokat, amelyek Malcolm McMillan szerint egyáltalán nem illettek hosszú és sudár (rosszakarói szerint csontos) alakjához. A fiatalemberek közül, akik Wynnt alkalmanként elhívták, szintúgy nem akadt egy sem, aki eléggé konvencionális lett volna az apja ízlésének. – Irene, hát a mi lányunk nem ismer egyetlen jóravaló, szép jöv el tt álló fiatalembert sem? – a maga ura, Malcolm. Azt hiszem, azoktól a skót sökt l örökölte a lázadó természetét, akikkel mindig olyan nagyra vagy. Számtalanszor elbeszélgettem vele az ilyen dolgokról, de mindig csak nevet és azt mondja, "Ugyan már, anya. Nekem egyáltalán nem siet s megházasodni. Odakint vár a m vészet és a zene világa, el bb azt akarom felfedezni. Tudom, apa azt szeretné, ha hozzámennék egy doktorhoz vagy ügyvédhez, fészket raknék és gyerekeket szülnék, húszéves koromra pedig már altatódalt játszanék a csellón." Így hát Malcolm McMillan, aki feleségével együtt keservesen megszenvedte egyetlen fiuk két évvel korábbi elvesztését, csak csalódottan megcsóválta a fejét, amikor Wynn bejelentette, hogy elköltözik egy Big Sur nev helyre, ahol komponálást fog tanulni a zongorista Gerhart Clowsert l. Malcolm csak annyit tudott Big Surr l, hogy azt a szabadgondolkodókkal és a konvencióknak fittyet hányó m vészlelkekkel azonosítsa. Egy kés bbi álhír, amelyet maguk Big Sur lakói terjesztettek, hogy megfeleljenek a sajtó és az olvasók szenzációéhségének, mely szerint a város egy szabad szexet és anarchiát hirdet szekta otthona lett, csak tovább fokozta nyomorúságát. Malcolm McMillant Wynn levelei sem derítették jobb kedvre. Egyszobás kis faházban lakom, amit az országút építésekor hátrahagyott dinamitos ládákból raktak. Nincs h t , nincs elektromos világítás, vécé is csak odakint az udvaron. Jake, a postás petróleumot, szenet, tojást és minden mást meghoz, amikor kikézbesíti a postát Montereyb l. Az itteniek egyszer en bámulatosak. Zen buddhisták, egy ír folklórszakért és a többiek: úgy t nik, itt mindenki rengeteget tud a m vészetekr l, régészetr l, nyelvészetr l és effélékr l. Sokan m velik a m vészet valamelyik ágát, legyen az a szobrászat, a költészet vagy a fafaragás. Bár azért itt sem mindenki ilyen. Azok, akik télen-nyáron itt laknak, még azért is keservesen megküzdenek, hogy megteremtsék az alapvet életfeltételeket. Szép számmal akadnak olyanok, akiket apa "bogarasnak" nevezne, de sok az olyan is, aki csak lejön ide és m vésznek tetteti magát, de sosem csinál semmi m vészit és nem is marad itt sokáig. Az egyik ilyen rip k a múlt héten túl gyorsan vette be a Hurricane Point-i hajt kanyart és lezuhant a szirtr l. Még most is látni az autója roncsait a lenti sziklákon. Sokan kirándulnak arrafelé, hogy megnézzék. A holttestet azóta sem találták meg. Mr. Clowsert l, aki egyébként régebben telt házas koncerteket adott Európában, sokat tanulok a komponálásról és általában a zenér l. Tudjátok, hol bukkantam rá? Egy pianínón játszott Emi1 White faháza el tt, az országút mellett. Azt mondja, errefelé ez az egyetlen zongora. Segítenem kell az embereknek t zifát vágni, azután sokszor lemerünk Slate hévízi forrásához, ahol mindenki leveti a ruháját és beugrik a meleg vízbe. Csodálatosan érzem magam, még egy kevés pénzt is keresek azzal, hol csellóleckéket adok egy

másik lánynak és egy nyolcvanéves költ nek. És mit gondoltok, ki lakik egy kunyhóban, a Partington Ridge-en? Nem más, mint maga Henry Miller! Még nem találkoztam vele, de remélem, hamarosan fogok. Szeretettel: Wynn – Ki az ördög az a Henry Miller? – kérdezte Malcolm McMillan a feleségét l. – Egy író. – Mégis miféle dolgokat ír? – Hidd el, Malcolm, jobb neked, ha nem tudod. – Igenis tudni akarom. – írta többek között a Ráktérít t. De az Egyesült Államokban nem kapható. – És miért nem? – Betiltották, obszcenitás miatt. – Obszcenitás? Mégis mit akar ez jelenteni? – Malcolm, hidd el nekem, jobban jársz, ha nem tudod. * Négy hónappal azután, hogy Wynn McMillan megérkezett Big Surbe, egy magányos motoros is ugyanazt az útvonalat követte dél felé, a Yankee Point mellett és le a Sur Hill Thrustba. Ha valaki megáll a Point Sur vulkáni magaslatán, a világítótorony közelében, és elnéz a szárazföld belseje felé, a magányos motorost csupán fekete pontként látta volna a Santa Lucia sziklafalának hátterében, esetleg távoli sziluettként, amint átkelt a viaduktokon. Talán még egy-egy kósza napsugár is megcsillant volna az Ariel Four motorkerékpár fényesre krómozott alkatrészein. Az 1929-ben gyártott Ariel Four igazán figyelemreméltó gépezet volt, amennyiben a vásárlót inkább érdekelte a motor teljesítménye, mint a váz mechanikus felépítése. Robert Kincaid nem volt m ért a motorkerékpárok terén, egyszer en csak megtetszett neki az Ariel külleme és jóles érzéssel ült fel rá. Egy olyan háború után, amikor nem moccanhatott el vigyázat és rettegés nélkül, amikor ezernyi társával együtt hajók rakterébe és bunkerekbe zsúfolták, a San Franciscó-i üzlet kirakatában pompázó Ariel maga volt a megtestesült szabadság. – Ritka darab, egy angol fickó adta le, miel tt hazaindult, hogy megvédje a hazáját – tudta meg az eladótól. – Csak induljon vele délnek, a hajt kanyarok és szurdokok közé, ott majd megtapasztalja, milyen jó kis gép ez. De azért vigyázzon. Ha egy kicsit odalép neki, úgy viszi a százat, hogy észre se veszi. Big Sur éves aranyvirágzását élte, a nyári ködök és a téli es k között; a szikamórok, juharok és fest tölgyek élénk színekben pompáztak, miközben Robert Kincaid átrobogott a Bixby Creek felett átível karcsú viadukton. Mögötte takaros csomagba kötve a hálózsákja, egy ruhákkal teli kis málhazsák és úti felszerelésének többi része. Valamivel távolabb lehúzódott az útpadka mellé, amikor meglátott egy id sebb férfit és egy fiatal lányt, akik zongora-cselló duettet játszottak egy fakunyhó el tt. Leállította a motort és hallgatni kezdte ket. A fest tölgyek leveleinek zizegése eggyé vált a muzsikával, miközben Kincaid szinte beleszédült a váratlanul rátör érzelmekbe. Valahol, nem is olyan rég, még lövegeket hallott, halálsikolyokat és lánctalpak csikorgását, most muzsikát és a színes falevelek suttogását. Az id s férfi megrázta sz haját, ahogyan a billenty kre hajolt, míg a fiatal lány szétterpesztett lábbal lovagolt csellóján, fél szemmel a zongoristát figyelve, aki id nként felemelte jobb kezét és vezényelni kezdett. Miután a zongorista végzett a maga részével, lázas kézmozdulatokkal magyarázni kezdett a lánynak. – Igaz, hogy allegro, Miss McMillan, de Rachmaninov akkor se lóverseny, nem presto, úgyhogy kicsit könnyedebben, ha szabad kérnem. A negyvenkettedik taktustól. – Miután beintett, újra

játszani kezdett, a lány pedig követte. Robert Kincaid, harminckét évesen, belefáradva az öldöklésbe, az Arielnek támaszkodott és úgy hallgatta a zenét. Id vel egyre többen gy ltek oda, hogy letelepedjenek a f re és a zenét hallgassák. Egyszer en öltöztek, inkább t ntek favágónak, mint habókos m vészeknek, akikre Big Surben számított az ember. Amikor a zeneóra véget ért, odajöttek és bemutatkoztak, nyíltan és barátságosan. A csellista eltette hangszerét egy vászonzsákba és csatlakozott hozzájuk. Egyikük megjegyezte: "A pehelyfelh k miatt az évnek ebben a szakában gyönyör ek a naplementék. Lemegyünk a partra, hogy megnézzük. Ha van kedve, tartson velünk. A parton Harvey majd süt nekünk frissen fogott pisztrángot, garantálom, hogy remekül fogja érezni magát. Harvey egyszer még egy elgázolt pingvint is elkészített, és én magam tanúsíthatom, milyen fenséges lett." Azon az estén, miután ettek Harvey pisztrángjából, sokáig beszélgettek és meghallgatták egy Hugh nev fickó ír hárfajátékát, miközben a partnak csapódó hullámok robaja a távoli hadihajók ágyúmoraját idézte. Robert Kincaidnek, aki nem sokkal korábban szabadult a vért l és öldöklést l, ez maga volt a másvilág, egyszerre valóságos és földöntúli. Tehetetlenül hányódott a nyugalom, a könnyed nevetés, a filozófiát, m vészetet, zenét taglaló mondatok és a zsigereibe markoló emlékek között. B re rézszín re barnult, szeme megöregedett, és ha bárki az életér l kérdezte, csak annyit mondott, hogy sokat utazott. A csellista, akit Wynnek hívtak, felfigyelt rá, milyen keveset beszél, és mellé telepedett, hogy kiragadja a némaságból. Bemutatkozott és megrázta a kezét. is megmondta a lánynak a nevét, de ahogy az ilyen összejöveteleken lenni szokott, az idegenek neve nem vés dött be a tartós emlékezetbe. Miután jó húsz percen át beszélgettek, a lány megkérdezte. – Mi is a keresztneve? – Robert – felelte . – A magáé pedig... Wynn, ugye, azt mondta? – Igen. Skót név. – Lebet zte neki. – Apám nagyon büszke az seire. A lány a pattogó tábort zön keresztül Robert Kincaidre emelte a tekintetét és felfigyelt arra, amit mindenki els nek látott meg: a férfi szemére. Mintha a lelke mélyérc hatoltak volna. Azokban a szemekben, akárcsak a férfi mozdulataiban, volt valami jellegzetes, egyszerre félelmetes és szeretnivaló, valami egy harcos poétából, aki még egy távoli, rég let nt korhoz tartozik. Olyan érzése támadt, hogy ha tükröt tartana elé, a férfi egy különös és primitív lény arcát látná meg benne. – Mit csinál? Úgy értem, mivel foglalkozik? Hallottam, ahogy korábban azt mondta, utazgat. – A Csendes-óceánon voltam, a tengerészgyalogosokkal. Csak nemrég szereltek le. A háború el tt fényképészként dolgoztam, és megpróbálok újra belevágni. – És mi dolga volt a tengerészgyalogosokkal? – Ugyanazt csináltam, fényképeztem. Robert Kincaid a homokra bámulta és döbbenetesnek találta, hogy csendesen itt ücsörög, nem pedig a földön kúszik, géppuskalövedékek kereszttüzében. Egy pillanatra visszatért az atollokhoz, a segédje fölé hajolt és felcserért kiáltozott. Azután újra a lány hangját hallotta. – Délutánonként néha lejövök ide, hogy gyakoroljak. Ha van kedve hozzá, holnap velem tarthat. Olyan lesz, mint egy piknik. A t z lassan leégett, az emberek hazaszállingóztak a hegygerincre vagy a kanyonokba, az otthonaikba. Egy hang a jobbján éppen azt mondta: – Minden rendben lesz. Jake szerdán hoz petróleumot. Több hónapra elegend t rendeltem, úgyhogy neked is jut bel le. Az emberek megrázták Kincaid kezét, örvendtek a találkozásnak, és belevesztek az éjszakába. Egy Lawrence nev férfi jött oda és ajánlott fel éjszakára egy fekhelyet Kincaidnak, aki hálásan elfogadta. Hullámok robajlottak a partnak, hangjuk most is amerikai hadihajókra és ágyúzúgásra emlékeztetett. Betióban a felcser odahajolt Kincaid asszisztense fölé.

– Sajnálom, de meghalt, miel tt felocsúdhatott volna. Átkozott orvlövészek. – Azzal letépte a dögcédulát a fiúról, aki Kincaidt l tanult fényképezni. – Tartsa lent a fejét, az orvlövészek egy japán keresked hajóról kapják le az embereket. – Akkor? – úszott be a fiatal lány hangja. – Lesz piknik, vagy sem? – Ó, persze. Öö... nagyszer en hangzik... tényleg. Szívesen eljövök. – Helyes. Találkozzunk a beköt útnál, mondjuk délután két órakor. Holnapután elmegyünk meglátogatni Henry Millert. Magát is szívesen látjuk. Kincaid hallott Henry Millerr l. Habár az Egyesült Államok területér l kitiltották a könyveit, a tengerentúlon szolgáló katonák körében annál ismertebbnek számítottak. – Biztosan érdekes lesz. Nem mondanám, hogy az én ízlésem szerint ír, de azért... hát, ahogy mondtam... biztosan érdekes lesz. – Ó, Henry igazán ártalmatlan jelenség. Éppúgy jár az emberek között, mint bárki más, csak próbálja elkerülni a szenzációhajhász idegeneket és azokat, akik idáig zarándokolnak, csak hogy lássák, és arra számítanak, hogy a környezetében mindenfelé meztelen testek hevernek, a legkülönfélébb parázna pózokban. * Malcolm McMillan mindig is tizenöt éves, esetlen kamaszként látta maga el tt a leányát, akinek sosem volt elég hús a csontjain. – Többet kellene ennie annak a lánynak – említette meg a feleségének. – Malcolm, te nem figyelsz oda eléggé. Az elmúlt két évben sorra kezdte kin ni a ruháit, egyre asszonyosabb lett. Csak olyan ruhákban jár, amelyekben ez nem t nik fel. És már nem olyan darabos, s t egyre kecsesebb, ha engem kérdezel. A buggyos nadrág és a könny pulóver ellenére Robert Kincaid azonnal felfigyelt Wynn McMillan alakjára és domborulataira, amint lelassította az Arielt és megállt ott, ahol a lány várta az országút mellett. Elfojtott vágyai csak ekkortájt kezdtek újra éledezni benne. A kényszer önmegtartóztatás idején, amit a távoli szigeteken vívott háború kényszerített rá, kizárólag az életben maradásra és a munkájára összpontosított. Ilyen körülmények között a n k – leszámítva a n véreket, akik éppoly kimerültek és elny ttek voltak, mint maguk a katonák – legfeljebb elvont képzetek lehettek: egy Rita Hayworth plakát a körlet falán, Lauren Bacall összehajtott portréja egy tengerészgyalogos mellényzsebében, feleségek és barátn k fényképei, kézr l kézre adogatva és megosztva a magány perceiben. És persze a "tokiói rózsák" bársonyos, hívogató hangja a rádióban, amely arra buzdította az amerikai katonákat, hogy dezertáljanak és adják fel a reménytelen küzdelmet. Most azonban melegen sütött a nap, a délután úgy kínálkozott fel Robert Kincaidnek, akár egy másvilági élet, egy díj, amelyet állhatatosságával érdemelt ki, s amelyre éppúgy jogot formálhatott, mint azok a katonák, akik a lencséje el tt haltak h si halált. Tizenhatmillió amerikait mozgósítottak a háború idején, közülük négyszázezren vesztek oda a harcokban vagy azok következményeként. A japánok kétmillió embert veszítettek. – Jó napot – köszönt rá a lány, miután leállította az Arielt. Mosolygott, és Kincaid igazán gyönyör nek látta. – Jó napot. Csodálatos nap, igaz? – Hirtelen ráeszmélt, hogy most érkezett el az ideje, hogy mosolyogjon. A mosolygás és nevetés olyan készségek, amelyeket meg kell próbálnia újra elsajátítani. – Big Surben nincs is olyan nap, ami ne lenne csodálatos. Maradjon csak és meglátja – a lány félrehajtotta a fejét, mintha az ajánlat fogadtatását lesné. Kincaid tovább mosolygott és hívogatóan megveregette az Ariel ülését. – Lehet, hogy elkelne most egy hadm veleti tiszt, mint a guadalcanali partraszállásnál, bár ott is a feje tetején állt minden. Minthogy mindkét kezemre szükség van a motor kormányzásához, a kosarát és a málhazsákot felveszem a hátamra. Ha valahogyan a vállára tudná venni a csellót, felszállhatna mögém, én pedig igyekeznék lassan haladni és megállni, miel tt még elérnénk a vizet.

A szikamórfák baldachinként borultak az út fölé, s ahogy a part felé tartottak, a napsugár nyalábjai utat törtek maguknak a levelek között és foltosra festették az árnyas utat. Kincaid egy sziklának támasztotta az Arielt, jó harmincméternyire az óceántól, biztonságos távolságban a dagály vonalától. Wynn McMillan észak felé mutatott. – Elindulhatunk gyalogosan a part mentén, és ha megkerüljük azt a nyúlványt, eljutunk egy kedves, szélvédett partszakaszra. Csak nagyon oda kell figyelni a dagályra. Most alacsonyan áll a víz, de a dagály beállta után már nem lehet megkerülni a hegynyúlványt, legfeljebb úgy, ha felmászunk a sziklafalon vagy megvárjuk az újabb apályt. Robert Kincaid, derékövén egyik oldalt katonai kulacsával, a másikon svájci bicskájával, jobb vállára vette a csellót és bal vállára kapta a málhazsákot. A lány hozta a vessz kosarat a sonkás szendvicsekkel, burgonyasalátával és két üveg vörösborral. Eredetileg csak egy palackot csomagolt, de amikor eszébe jutott, hogyan meredt a férfi el z este a tábort z lángjaiba, úgy döntött, elkelhet egy második üveg is. Az ember sose tudhatja. A lány a zenér l, a tengerr l és Big Sur iránti egyre er söd szerelmér l beszélt, a férfi pedig azt figyelte, hogy fürge kezei arabeszkeket rajzolnak a leveg be, mintha csak vezényelnének. Figyelte, ahogy a lány színes kagylókra vadászik és arra gondolt, hogy hosszú id n keresztül egyébnek sem látta a kagylókat, mint akadályozó tényez nek a partraszállások során, amikor ezeken keresztül kellett kúsznia-másznia. A lány a válla felett visszanézett rá, gyengéden elmosolyodott, azután felé fordult. – Miért visel derékövet és nadrágtartót is? Nem bízik a nadrágjában? Kincaid elnevette magát. – Nem mindig hordom mindkett t. Attól függ, mit csinálok. De mire felkötöm a kulacsot, a fénymér t, a kést és a többit az övemre, lassan teljesen lecsúszik a nadrágom. Azért használok nadrágtartót, hogy ennek elejét vegyem. Jól félórát sétáltak a homokon, miközben Kincaid a lány iránt megnyilvánuló érdekl dését és lelkesedését ízlelgette és kiélvezte csíp jének hullámzását, ahogy el tte haladt, miközben lassan megkerülték a földnyelvet. Kés bb így írt err l: Kora délutánra elértünk egy kis védett öblöt, levettük a cip nket és begázoltunk a sekély vízmosásba, amelyet a kinyúló szirtek metszettek ki a homokos partból. A homok itt különös, kékeslilás színben játszott, mint kés bb rájöttem, alighanem azért, mert a patak vize vulkáni k zeteken át érte e1 a tengert. Ahogy elnéztem a szikláknak csapódó hullámokat, kis híján elkerülték figyelmemet azok a szokatlan nyomok, amelyek a homokban vezettek, a lábam mellett. A nyomsáv jó egy méter széles lehetett, sima, mindkét oldalán szabályos közönként sorakozó barázdákkal. Lehajoltam és megérintettem egy nyomot, mintha az árulkodhatott volna arról a teremtményr l, amelyik hátrahagyta. A hullámok robaján és saját lélegzetvételemen kívül eetlen hang sem hallatszott. A tekintetemmel követtem a nyomokat a vízig. Óriási barna lény feküdt a csapás végén. Egy óriási, barna és mozgásban lév lény. A lányra pillantottam. is ugyanazt látta, amit én. A málhazsákomban csak egy kis cserkészkamerát hoztam magammal, azt kezdtem el keresgélni, miközben el reindultam. Óvatosan lépkedtem el re. Ismeretlen terepen jártam, nem tudtam, milyen vadvilág található az erd kben és az óceánban, és az állat puszta mérete is félelmet ébresztett bennem. Lassan próbáltam megkerülni, bármi is feküdt el ttünk, t lünk alig harmincméternyire. Most már láttam az arcot, amely a jó öt méter hosszú és több száz kilós törzshöz tartozott. Különös, szomorú arc volt, a simára kopott kavicsokra emlékeztet szemekkel és törzsszer ormánnyal. Úszói segítségével az állat esetlenül kúszott el re a homokban a víz felé. Meglátott és felemelte a fejét, hogy megvizsgáljon, azután újra elernyedt és úgy feküdt a homokban, akár egy kutya a sz nyegen, állát leszegve, némán és hunyorogva. A barna szemek tisztán tükröz dtek az objektívban. Egyenesen rám néztek, félelemmel, de legalábbis óvatos el vigyázattal, miközben lekuporodtam és próbáltam megtalálni az alkalmas szöget. Feszengeni kezdtem, ahogy mindig, ha a kíváncsiságommal megzavartam más él lények életét, hiszen a lány és én nyilvánvalóan megzavartunk egy máskülönben békés pillanatot.

A fejemben végiglapoztam az évek során elolvasott valamennyi állathatározót. Ismernem kellett volna ezt az állatot, mégsem ismertem, egyszer en képtelen voltam visszaemlékezni. Nem lehetett oroszlánfóka. Más az orra, túl nagy. Nem rozmár, bár a mérete és a viselkedése alapján lehetne az is. Bár sosem lelkesedtem azért, hogy mindent a nevén tudjak nevezni – s t, ami azt illeti, mindig úgy tartottam, hogy túl nagy buzgalommal címkézzük fel a körülöttünk lév világot –, valamiért csalódást okozott, hogy nem tudok visszaemlékezni ennek az állatnak a nevére. Az állat rossz helyen feküdt ahhoz, hogy jó képet készíthessek róla. Meglapult a homokban, háta mögött a sziklákkal, amelyek ugyanolyan árnyalatúak voltak, mint a sz re. Nem tör dtem ezzel. Leeresztettem a kamerát és elkattintottam a képet. Azután hirtelen eszembe jutott. Az állat egy elefántfóka volt, a tizenkilencedik században a prémvadászok szinte teljesen kipusztították, ma már csak nagy ritkán látható. A napot és feltehet en az el z éjszakát is a parton töltötte, és ahogy mi mindannyian, most azért küszködött, hogy visszatérjen a biztonságba. Kétméteres hullámok ostromolták az öreg sziklákat, ahogy a fóka belevetette magát a sekélyesbe, majd pillanatra visszanézett rám és a lányra. A víz gyorsan melyült, és az állat fokozatosan levetk zte esetlenségét. A szárazföldön nem volt több ormótlan göröngynél. A vízben valami egészen más. Hirtelen karcsú és fürge lett, besiklott a mély vízbe, és egy pillanat alatt elt nt két sziklatömb között, egy keskeny csatornában. Felegyenesedtem és a lányra néztem. Odalépett hozzám, átkarolta a derekam. Még most is a vizet figyeltem. Megrángatta az ingem ujját, én pedig lenéztem rá. – Ez különleges alkalom volt, Robert – suttogta. – Nem sokszor látni ket. – Elmosolyodott és melyen a szemembe nézett. Egy pillanat múlva hozzátette: – Olyan, mint te, azt hiszem... ilyen embert is csak ritkán látni. A méternyi széles nyom ott maradt a homokban, kétoldalt az úszók lenyomatával, útban a Csendes-óceán felé. Visszatettem a kamerát a málhazsákba, és még most is a Mirounga angustirostris barna szemeire gondoltam, ahogy az állat engem tanulmányoz, az emlékei és határozói között kutat, míg végül azonosít, azután beleveti magát a melységbe. Elt nik. A lány leterített egy törölköz t a homokba, közel egy sziklához, ami mérete és magassága alapján beillett széknek. El vette és felhangolta a csellóját, azután játszani kezdett, én pedig lefeküdtem a homokba és arra gondoltam, ahol az elmúlt három évben voltam, azután próbáltam nem gondolni erre. A homok meleg volt, én hosszú ideig feküdtem ott, és sehol máshol nem lettem volna szívesebben. Másnap reggel s r köd támadt. Robert Kincaid tüzel t keresett és felélesztette a tüzet, amelyet el z este rakott és éjjel hagyott leégni. és Wynn McMillan a homokban feküdtek, egymás karjában, és újra fiatalnak érezte magát, levetk zte magáról a háborút, amely öregembert csinált az ifjakból. A lány fázott, hosszú haja félig kibomlott a csatból, amellyel magasan és takaros rendben tartotta. Mégis mosolygott és megcsókolta t, újra és újra. És ott feküdtek, egymáshoz simulva, míg az égbolt osztrigaszín vé vált és a nap sápadt fénye átszüremlett a ködön. Ekkor szeretkeztek harmadszor azóta, hogy elérték a kis öblöt. – Akkor hát, itt maradsz? – kérdezte a lány kés bb. Kincaid felült és lesöpörte a homokot a tenyerér l, majd felhúzta a csizmáját és elkezdte bekötni. – Nem lehet. Munkába kell állnom. Felhívom a National Geographicot, hátha van valamijük számomra. A háború el tt sokat dolgoztam nekik. Arra gondoltam, valahol San Francisco körül letelepedhetnék. Az nincs messze innét. Gyakran találkozhatunk. – Tudom. De néha azt kívánom, hogy az élet mindig ilyen legyen, mint az elmúlt éjszaka, mint ez a reggel. – Odasimult Kincaid nyirkos ingéhez és játszadozni kezdett a gallérjával. Kincaid ráhajtotta fejét a lányéra, beszívta hajának sós tengeri illatát. A ködb l egy csapatnyi barna pelikán vitorlázott el ; a rendszertelen alakzat dél felé tartott, alig néhány centiméterrel a hullámok felett. A pelikánok gyorsan belevesztek a ködbe, a helyüket sirályok vették át. Bármennyire is csodálatos volt a pillanat, Robert Kincaid tudta, hogy nem tarthat örökké, nem

maradhat mindig ugyanilyen. És a nyugtalanság máris ott munkált benne. Kapott az élett l egy második lehet séget, és alig várta, hogy élhessen vele. Wynn McMillan kigombolta ingének két fels gombját, megcsókolta a mellkast és egy hosszú pillanatig a b rének préselte arcát, míg Robert Kincaid a haját cirógatta és kitapintotta a szálak között megbújó homokszemeket. A lány végül elfordította fejét, az óceán felé mutatott és suttogva szólalt meg. – Azt mondják, a szürke bálnák is visszatérnek márciusban.

–9– 1981 sz Harminchat évvel és három hónappal Big Sur szi tengerpartja után, a csikorgó és rideg dél-dakotai november el játék a közelg kemény télhez. A madarak és vadak zöme máris délnek vonult vagy elrejt zött a földben. Carlisle McMillan felfigyelt rá, hogy az emberek viselkedése is megváltozott, az arcokon beletör dés tükröz dött, mindenki megedzette magát a bezártság hosszú hónapjaira. Sokak testtartása is megváltozott, meggörnyedtek, mintha csak páncélt növesztenének és behúznák a fejüket, hogy a márciusi és áprilisi olvadásig a lélegzetüket is visszatartsák. Falls City könyvtárát alaposan felf tötték, csak úgy dohogtak és sziszegtek az öntöttvas radiátorok, az srégi széntüzelés f t rendszer utolsó elemei. Az épületben délel tt alig tartózkodott valaki, a f tés hangjain kívül alig hallatszott más, csak az, ahogy egy id sebb hölgy újságja zizeg lapjait forgatja, miközben a könyvtáros szinte hangtalanul teszi vissza a polcra a könyveket. A könyvtáros kétszer is elnézett Carlisle irányába és azon t n dött, az indián vajon Rosebudból vagy Wounded Knee-b l érkezett-e. Carlisle el ször a Ki kicsodában kereste Robert L. Kincaid nevét, de nem talált semmit. A pultnál ül könyvtáros felütötte katalógusát és közölte Carlisle-lal, hogy létezik egy, a Ki kicsodához hasonló kötet, amelyben kizárólag a fényképész szakma m vel it sorolják fel. – Ott kell lennie a kézikönyvtárban, a második sorban. Nem messze attól, ahonnét a Ki kicsodát levette. A masszív és régies megjelenés , ám fényesre polírozott asztal mögött Carlisle elismer en végigfuttatta ujjait a fehér tölgyfán, majd az el tte fekv kötetre nézett, felütötte a "K" bet nél és figyelmesen keresgélni kezdett az oszlopok között. Kincaid, Robert L., szül.: Barnesville, Ohio, 1913. augusztus 1.; Sz.: Thomas H., Agnes. Elvált. Marian Waterson, 1953-57. Amerikai Hadsereg 1931-35; USMC 1943-45. Szakmai díjai: "Kiemelked eredményeiért", Amerikai Fényképészek Társasága; "Életm -díj", Nemzetközi Fényképészeti Újság. Független, munkái f ként a National Geographicban jelentek meg. További megbízások: Life, Time, Globetrotter, illetve más fényképes magazinok. Tudósítóként az egzotikus, sokszor veszélyes helyszínekre szakosodott. Elismert költ i munkássága. Lakóhelye: ismeretlen.

Robert Kincaid, legyen bárki is, betöltötte a hatvannyolcat, gondolta Carlisle. Visszasétált a polcokhoz, megtalálta a National Geographic bekötött évfolyamait és magával vitt néhányat, 1978tól felfelé. Majd fél órájába telt, amíg átforgatta a lapokat, s közben beleolvasott egy-két érdekesnek t n cikkbe. Robert Kincaiddel kapcsolatban semmilyen nyomot sem talált. Módszeresebb keresésbe kezdett, visszafelé haladva az évfolyamokban. Az 1975. februári számban azután ráakadt egy, a Great Plains kombájnosairól szóló cikkre, amelyet Kincaid felvételei illusztráltak. Az 1974-es és 1973-as évfolyamokban további fényképekre bukkant. Az Acadia nemzeti parkról készült 19 72-es tudósítás lábjegyzetéb l megtudta, hogy Kincaid fényképezés közben kitörte a bokáját. Carlisle-ra nemcsak a fényképek szépsége tett nagy hatást, de az öregúr kitartása és állhatatossága is. Ötvenkilenc éves korában Kincaid még mindig a világot járta kamerájával, és meredek sziklafalakra kapaszkodott fel. A város f terén, a kávézóban elköltött ebéd után Carlisle visszatért a könyvtárba és folytatta a kutatást. Ahogy visszafelé haladt az évfolyamokban, Kincaid munkái egyre gyakrabban jelentek meg a lapokon. Végül, egy 1967-es, Kelet-Afrika dzsungeljeinek vészes fogyásáról szóló cikk mellett Carlisle McMillan megtalálta, amit keresett: a férfi fényképét, a magazin legutolsó oldalán. Robert Kincaid egy afrikai folyó partján guggolt, látható érdekl déssel tanulmányozott valamit

maga el tt, kameráját a mellkasa elé tartva. Hosszú haja rálógott inge gallérjára, és a nyakában ezüstláncot viselt, rajta valamilyen medalionnal. Ekkor Carlisle megborzongott, és egy pillanatra hátrad lt a székben és a Carnegie-épület magas mennyezetére függesztette a tekintetét. A férfi a képen széles, narancssárga nadrágtartót viselt. Wynn is emlékezett arra a nadrágtartóra. Iskolás gyerekek egy csapata rajzott az olvasóterembe, a kísér tanár minden er feszítése ellenére hangosan csacsogva és a padlón csúszkálva. Carlisle néhány percig mozdulatlanul ült, és a férfira pillantott, aki éppen Kelet-Afrikában járt, a fényképez gépét élesítette és narancssárga nadrágtartót viselt. Megjelölte a lapot egy cédulával, azután tovább keresgélt a régebbi évfolyamok között. Mindent egybevetve, huszonnyolc cikket talált, némelyiket még az 1930-as évek végér l, amelyhez Robert Kincaid készítette a fényképeket. Hat cikk esetében a szöveg társszerz jeként is t tüntették fel. Négy fénykép jelent meg magáról Kincaidr l, az egyikük egy 1948-as számban. A hosszú haj ekkor még nem fordult szbe, s bár lehet, hogy csak a képzelete játszott Carlisle-lal, mégis úgy látta, hogy annak barna árnyalata pontosan megegyezik az övével. Az orruk és az arccsontjuk is hasonlított, már-már az amerikai slakosokat idézte. Carlisle ugyanakkor határozottan testesebb volt Kincaidnél; megörökölte Skócia vad, zabolátlan felföldi harcosainak termetét, ahogy anyja oly sokszor megjegyezte. Carlisle fénymásolatot készített minden cikkr l és oldalról, ahol csak Kincaid neve felbukkant. Szívesen tanulmányozta volna a többi nagy magazint is, kezdve egészen a harmincas évekt l, de a könyvtár aznap korábban zárt egy állománygy lés miatt. Befejezte a fénymásolást és visszatért a teherautójához. Amíg megtette a hatvan kilométeres utat a Salamandert l északnyugatra fekv kis házig, tudatosult benne, hogy kutatása immár teljes egészében Robert Kincaidre összpontosul, kizárva minden más lehet séget. Bár nyilvánvalóan lehettek más "Robertek" is, Kincaid valamiért tökéletes megoldósnak t nt, és Carlisle nem is bajlódott azzal, hogy további olyan fényképészeket keressen, akik ezen a néven publikáltak a National Geographicban. Miközben a fényszóró belehasított a novemberi sötétbe, elt n dött azon, miért fogadja el ilyen könnyen ezt a tünékeny alakot. Végül meggy zte magát, hogy minden egybevág azzal, amit Wynn mesélt a Big Sur-i id kr l, arról nem is beszélve, hogy Buddy is a férfi nyomaira bukkant a motornyilvántartóban. Aznap este Carlisle kiteregette a fénymásolatokat a padlóra és helyszín szerint osztályozta ket. A legtöbb kép távoli országokban, Indiában, Afrikában, Guatemalában, Spanyolországban, Ausztráliában készült. Két tudósítás foglalkozott Kanadával. Az Egyesült Államokból egy Iowában, egy másik Louisiana mocsárvidékén, egy harmadik Maine-ben, két további pedig nyugaton készült. Dömper el mászott a farakás mögül és dorombolva a fénymásolatokra telepedett. – Vacsoraid van, igaz, nagyfiú? Ne haragudj, hogy elfeledkeztem rólad. Míg Dömper bekebelezett egy tonhalkonzervet, Carlisle a konyhai lámpa alá tartotta és gondosan tanulmányozta az egyik fénymásolatot. A reprodukció élesre sikerült, és a Robert Kincaid nev férfi egyenesen rá nézett a képr l. Carlisle letette a másolatot, majd újra felvette és mereven nézte. Jesszusom, valami majdhogynem elkerülte a figyelmét: a karköt a férfi csuklóján. Wynn is említette ezt a karköt t. Nadrágtartó, karköt , az "A" bet a motor benzintankján, és egy bizonyos Robert L. Kincaid, aki 1945-ben jegyeztette be a motort. Carlisle visszatért az íróasztalhoz, hosszan tanulmányozta a korábban rajzolt ábrát és a nyomokat, amelyeket kutatása kezdetén vázolt fel, azután jegyzettömbjébe kis táblázatot szerkesztett. Amikor végzett, azt látta, hogy minden adat pontosan ráillik a férfira. "A" = Ariel Four motorkerékpár Regisztrálva: 1945. okt. Fényképész Sokat utazott Szabadúszó

Robert L. Kincaid X X X X X

Magazinok Második világháború Tengerészgyalogság Karköt Nadrágtartó "Harminc körüli" = 1945-ben 32 éves volt

X X X X X X

– Dömper, ez kezd egy kicsit ijeszt lenni – vonta le a következtetést a nappali padlóján elterpeszked macskának, aki elégedetten nyalogatta magát. Carlisle rákönyökölt az ablakpárkányra és kikémlelt a dél-dakotai éjszakába. Aznap éjjel sokáig fennmaradt. Miközben a kandallóban pattogtak a fahasábok, Robert Kincaidre gondolt, mindarra, amit a cikkekb l olvasott ki. A farmert, khaki inget és nadrágtartót visel férfi csakugyan vándoréletet élt, igazi nyughatatlan nomád. Ha valóban élt Wynn emlékeiben, nem csoda, hogy elveszítették egymás nyomát. Édesanyja a fiatalabb éveiben sokat költözött, és nyilvánvaló, hogy Kincaid sem maradt túl soká ugyanazon a helyen. Lelki szemei el tt felidézte Robert Kincaid alakját, és a férfi visszatekintett rá valahonnét Kelet-Afrikából. * Két nappal azután, hogy kutatást végzett Falls City közkönyvtárában, Carlisle McMillan felhívta Washingtont, a National Geographic szerkeszt séét. Elfeledkezett az egyórás id különbségr l, és egy titkárn t l megtudta, hogy mindenki ebédelni ment, de talán is tudna segíteni. – Mondja csak még egyszer, kit is keres? – A neve Robert Kincaid. A kezembe került cikkek szerint az 1930-as évek és 1975 között sokat dolgozott a lapjuknak. t próbálom megtalálni. Egy rokona megbízásából. – Úgy látszik, manapság mindenki családfakutatással foglalkozik. A férjemet is beleértve. Beletarthat néhány percbe, amíg utánajárok. Tudja addig tartani? – Persze, köszönöm. – Carlisle a jegyzettömböt kopogtatta ceruzájával és várakozni kezdett. Dömper felugrott az ölébe és megpróbálta elvenni a ceruzát. Carlisle fürgén ide-oda mozgatta az írószerszámot az asztal lapján, a macska pedig figyelmével kísérte és alig várta, hogy újra támadhasson. Odakint szürke és szomorú volt az id , az ablaktáblákat fagyos es ostromolta. A titkárn visszatért a telefonhoz. – Sajnálom, hogy ilyen soká tartott. Bele kellett ásnom a régi aktákba. Ha ugyanarról a Robert Kincaidr l beszélünk, akkor jók az értesülései. Sokat dolgozott a magazinnak abban az id szakban. A feljegyzéseink szerint 1975-ben kapta az utolsó megbízást. Úgy t nik, igazi világfi volt. Valaki ezt írta a kartotékjára: "Bárhová elmegy, és addig marad, ameddig csak kell. És mindig jó anyaggal tér haza." – A kartotékja nem említi, hogy a második világháborúban szolgált-e valahol? – kérdezte Carlisle. A vonal túlsó végén papírzizegés hallatszott. – De igen, a tengerészgyalogságnál volt. Találtam egy régi önéletrajzot, eszerint 1945 szeptemberében, harminckét éves korában szerelt le. Akkor szolgált másodszor, korábban a hadseregnél volt. Harmincötben szerelt le, ezután kezdett nekünk dolgozni, de amikor kitört a második világháború, újra besorozták, akkor a tengerészgyalogsághoz. Az ohiói Barnesville-ben született, ott is járt középiskolába. Itt csak ennyi van, meg egy hosszú lista azokról a cikkekr l, amelyeket nekünk készített, de hát ezeket már ismeri. A n egy pillanatra elhallgatott. – Várjon csak, eszembe jutott valami. Mintha egy éve már el vettem volna ezt a Kincaidanyagot. Valaki más is érdekl dött utána. – Nem emlékszik véletlenül, ki lehetett az? Férfi vagy n ? – Lássuk csak. Azt hiszem, egy n i hang, de nem vagyok biztos benne. Csak akkoriban kerültem ide, és továbbítottam a hívást az egyik helyettes szerkeszt nek. kérte, hogy vigyem be neki az

aktát. Többre nem emlékszem. Kapcsolnám magának a szerkeszt t, de id közben itthagyta a lapot és nem tudom, hol lehet most. – És nincs meg véletlenül Mr. Kincaid címe vagy telefonszáma? – Megadhatok egy bellinghami címet és telefonszámot. Carlisle lefirkantotta a címet és számot, köszönetet mondott a n nek a segítségéért, azután letette a kagylót. Egy pillanatig elgondolkodott, majd feltárcsázta a bellinghami számot, bár nem tudta, mit fog mondani, ha Robert Kincaid felveszi a kagylót. Nem kellett emiatt aggódnia. Egy biztosítási ügynök vette fel és közölte, hogy a cége két évvel ezel tt kapta meg a számot, amikor megnyitotta az ottani irodáját. Igazán kár. De ha már így összeakadtak, nem érdekelné egy maga nemében egyedülálló életbiztosítási ajánlat? Carlisle-t nem érdekelte. Ezután a bellinghami kereskedelmi kamaránál próbálkozott, de a város nyilvántartása szerint egyetlen Robert Kincaid sem lakott Bellinghamben. A megadott címen egy 1979-ben felépített bevásárlóközpont áll. Carlisle csalódottan, szinte kétségbeesetten tette le a telefont, és úgy érezte magát, mintha a rossz végén nézne bele egy táves be. Eddig egyre közelebb került, most azonban mégis minden távolinak t nik. A Robert Kincaid nev férfi lehet bárhol – akár a föld alatt is, ami azt illeti. Elért arra a pontra, hogy legszívesebben feladta volna az egészet. Túl sok évre tekintett vissza és túl sok zsákutcába ütközött, miközben ezt az illékony árnyat üldözte. Pedig ha bizonyságot akar, nem tehet mást, mint hogy megkeresi ezt a Kincaidet, és megkérdezi t le, szeretkezett-e 1945 szén a Big Sur-i tengerparton egy tizenkilenc éves lánnyal. És talán még ezzel sem bizonyítana semmit. Ha a dolgok csakugyan olyan lazák és szabadosak voltak Big Surben, ahogyan Wynn visszaemlékezett, éppenséggel lehetett egy másik férfi is, akivel összesz rte a levet annak idején. Ezt a lehet séget eddig nem mérlegelte, és azt sem tudta, hogy kérdezhetne ilyesmit az anyjától. Kés délután, miután két órán át t zifát hasogatott, ott állt a tornácon és végigtekintett a vidéken, a ködbe burkolózott Wolf Butte felé. Ezután bement, leült a kandalló mellé és tovább olvasta a Falls City közkönyvtárában lefénymásolt cikkeket, hogy újabb nyomot találjon, ami eddig talán elkerülte a figyelmét. * Tizenkét kilométernyire onnét, ahol Carlisle McMillan a kandalló mellett ült, egy korosodó zöld kisteherautó, ajtaján a takaros bet kkel felfestett, de mára olvashatatlanná fakult "Kincaid Fotó, Bellingham, Washington" felirattal, végighaladt a dél-dakotai Salamander esti f utcáján. Robert Kincaid leparkolta a kocsit és belépett Leroy kocsmájába. A bárban három kalapot és cowboycsizmát visel férfi nevetgélt harsányan, majd némult el és mérte végig a jövevényt, közel sem barátságos tekintettel. Leroy a pult mögé lépett és megkérdezte az idegent, mit szeretne inni. Robert Kincaid azt felelte, hogy köszöni, egyel re semmit, csak azt a férfit keresi, aki évekkel ezel tt a kalauza volt, amikor a várostól nyugatra végzett régészeti ásatásokról tudósított. – Ja igen, az utca túlsó felén lakik, a volt Lester-féle tévékereskedés felett. Még most is olyan bakafántos, mint volt. Kincaid hirtelen ötlett l vezéreltetve vett egy hatos csomag sört Leroytól, azután átsétált az utca túloldalára. A Lester-féle bolt feletti szobából fény sz r dött ki. Kincaid felkapaszkodott a lépcs n és bekopogott, majd megmasszírozta sajgó bokáját, amíg az ajtónyitásra várakozott. – Ki az ördög maga és mi a francot akar? – hallatszott egy reszel s, zsémbes hang odabentr l. Kincaid bemutatkozott, mire az ajtó kitárult el tte. – Istenemre, a hippi fotós nyugatról! – A férfi megveregette Kincaid vállát. – Tudom én, hogy nem volt hippi, csak hát amikor ilyen hosszú hajat lát az ember, mindjárt azt gondolja, ez is csak egy semmirekell csavargó. Jöjjön csak be, és ha már itt van, azt a sört se hagyja kint. Uramisten... mikor is volt, hogy eljött ide megcsinálni azokat a képeket? Kincaid azt felelte, nyolc éve, és megkérdezte, hogy felhozhatja-e Országutat, akit nem szívesen hagyott lent a kisteherautóban.

– A pokolba is, miért ne – vonta meg a vállát az öregember. – Még nem találkoztunk egymással, de amúgy nincs semmi bajom a kutyákkal. Nemigen láttam még olyan kutyát, amelyik ne lett volna h séges, ragaszkodó, meg effélék. Bár ugyanezt mondhatnám az emberekr l is. Ezzel a hozzáállással az öreg akár motelt is vezethetne az oregoni Astoriában, gondolta Kincaid, miközben felvezette Országutat a nyikorgó lépcs fokokon, amelyeket egyetlen csupasz körte fénye világított meg. Ráér sen telt az este. Az életr l és az útról beszélgettek, a háborús évekr l, amikor a napnál is világosabb volt mindenki számára, mi a jó és mi a rossz, és a szabadság törékeny kristályként fénylett azok kezében, akik bármelyik percben összezúzhatták. Az öreg nagy szerelmér l beszéltek, a francia lányról, akit a második világháború végnapjaiban, Párizs felszabadítása után ismert meg. Kincaid a harmonikásról kérdezett, aki néha Leroynál játszott. – Na igen, Gabe még mindig szokott ott játszani. Szombat esténként, úgyhogy kicsit korán jött. Ha itt marad szombatig, átmehetünk, berúghatunk és leugathatjuk azt a sok taplót, aki folyton panaszkodik, hogy Gabe túl sok tangót játszik, és nem elég cowboyszarságot. Gabe amúgy akkortájt járt Párizsban, amikor én, és azokban a kis kávézókban tanult meg tangót játszani. Nagyon komolyan vette a zenélést. Mindig rám jön a b ghetnék, ha szombat esténként meghallom azokat a dalokat az utca túlfelér l. Olyankor mindig eszembe jut Párizs... és Amélie. Kincaid nagyon szívesen maradt volna, de másnap reggel tovább kellett indulnia. – Nos hát akkor, éjszakára led lhet ide a díványomra, ha nincs különb helye. Kínáljon már meg abból a cigarettából, ami ott dagasztja a zsebét. Két napja kifogytam az enyémb l, a lábamat meg elkapta egy nyavalyás rakodógép, egy-két évvel azután, hogy hetvenháromban itt járt. Ma már csak ritkán mozdulok ki, f leg nem ilyesmi miatt. Kincaid elvitte egy kis esti sétára Országutat és engedte, hogy az állat szimata vezesse ket. Fagyos, ólmos es szitált, és Salamander f utcája a Leroy kocsmája el tt parkoló néhány kisteherautót leszámítva teljesen kihalt. Kincaid megállt a maga kocsijánál és kivette a hálózsákját, miel tt újra felkapaszkodott volna a lépcs kön az öregember lakásáig. Félúton felfelé éles fájdalom nyilallt a mellkasába, a falnak kellett támaszkodni, ahogy kifogyott a leveg b l és rosszullét környékezte, mintha az egész szervezete leállással fenyegetett volna. A szorító érzés egy-két perc alatt elmúlt, pedig tovább mászott felfelé. Miel tt lefeküdtek volna, az öregember megkérdezte. – Azokról a furcsa dolgokról ugye nem hallott, amik odakint zajlottak az ásatásnál, miután a fényképeket készítette? Kincaid megrázta a fejét. – Alig egy-két hónappal azután kezd dött, hogy maga elment. Már régóta beszéltek mindenfélét arról a helyr l, hogy fények villództak a Wolf Butte körül, meg hogy éjszakánként egy nagy madár körözött az ásatás felett. Mondom, beszéltek mindenféle rültséget. Az ásatás vezet je lezuhant az egyik szikláról és halálra zúzta magát. Nem sokkal kés bb mindenki összecsomagolt és otthagyta azt a helyet. Kincaid elgondolkodott egy pillanatig, miel tt felelt. – Hát ez igazán különös. Emlékszem, a régészek is sokat beszéltek egy si kultuszról. Azt mondták, valaha egy papn t imádtak itt, az si civilizációk utolsó képvisel jét, aki a kontinens egyik nyúlványán keresztül érkezett ide Ázsiából. – Most már úgyis mindegy. Annak is vége lett – sóhajtott fel az öregember. – Egy fiatal fickó költözött be az öreg Williston házába, nem messze a Wolf Butte-tól, de úgy t nik, t nemigen aggasztja semmi. Akárhogy is, lassan mindketten eljutunk a végkimerüléshez, úgyhogy ideje lenne lekapcsolni azt a lámpát. – Az nekem se ártana – értett egyet Kincaid. – Teljesen kész vagyok. A sötétben könny havazás kezd dött, és reggel Robert Kincaid azzal kezdte a készül dést, hogy letakarította Harryt. A második emeleten az öregember kihajolt az ablakon és lekiáltott neki. – Ne kelljen ilyen sokat várnom, amíg legközelebb jön. Itt mindig lesz egy fekhely a maga számára. Kincaid integetett neki, kitolatott Harryvel az utcára és keletnek fordult, Iowa felé.

– 10 – További lehet ségek Carlisle McMillan felhívta édesanyját a mendocinói galériában. Az asszony hangja élénken csengett. – Carlisle, ez egyre jobban tetszik nekem. Az elmúlt két hétben többet hallottam fel led, mint máskor két év alatt. – Wynn, fel kell tennem egy személyes jelleg kérdést. Eszembe se jutna, hogy ilyet kérdezzek t led, de ez most dönt fontosságú lehet a kutatás szempontjából. Wynn hangja elhalkult, némi el vigyázat költözött bele. – Hát akkor, halljuk azt a kérdést. – Volt-e... úgy értem... az ördögbe is, de nehéz ilyet kérdezni egy anyától... volt-e másvalaki is Big Surben, akivel ennyire közeli kapcsolatba kerültél? – Carlisle mély lélegzetet vett. – Azt szeretném megtudni, lehetséges-e, hogy nem a megfelel embert keresem? A vonal Mendocino fel li végén sokáig csak a néma csend hallatszott. – Carlisle, tudod, hogy sosem volt titkom el tted, de ez egy kicsit még nekem is sok. – Én is tudom, de hidd el, ez most nagyon fontos. Lehet, hogy kezdett l fogva rossz nyomon járok. – Azt hiszem, tudom, mire gondolsz – mondta Wynn McMillan hosszú, elmélázó hangon. Carlisle a válaszra várt, és a hosszú csendb l arra következtetett, hogy helytálló a sejtése. Wynn végül kéretlen egyszer séggel válaszolt. – A válaszom igen. Volt két másik férfi, és hidd el nekem, alaposan mérlegeltem a lehet ségeket, amikor felfedeztem, hogy teherbe estem. Ami Mr. X-et illeti, a dátumok nem stimmeltek. Tizenegy hónapig kellett volna várandósnak lennem, hogy lehessen az apád. Mr. Y akkor bukkant fel, amikor már terhes voltam, de még nem tudtam teljesen biztosan. Ez... tudod, egyáltalán nem könny ilyesmir l beszélni, f ként nem a saját fiam el tt. – Wynn... nézd... én nem akarok ítélkezni az ilyen dolgok felett, még ha az anyám is vagy. Információra van szükségem, ez minden, és sajnálom, hogy ilyen kérdésekkel zaklatlak. Egyszer en nincs más módja, hogy kiderítsem az igazat. – Megértem. Ne haragudj, de épp most jött egy vev m. Mennem kell. Ha legközelebb beszélünk, elmesélek valami érdekeset, ami a napokban történt velem. – Ha fontos, inkább mondd el most. – Nem, azt hiszem, csak a képzeletem játszott velem. – Hát jó. Köszönök mindent, Wynn. – Nagyon szívesen! Azért ha legközelebb felhívsz, inkább beszélgessünk az id járásról vagy ilyesmi. – Oké, szia. – Szia, Carlisle. Carlisle leült a telefon mellé és hosszú ideig gondolkodott, miközben Robert Kincaid arcára meredt az íróasztalon hever fénymásolatokon.

– 11 – A Roseman-híd Francesca Johnson a nappalijában állt és az es t nézte. Amióta az els fény felt nt, az es eleredt, majd elállt, aztán újra eleredt, a földeket színtelenné és lazává tette. Ködoszlop emelkedett fel a távoli völgyr l, ahol a Middle River nyújtózott, és egyre szorosabb gy r be fogta a házat, ahogy a napok teltek. A h mérséklet ugyanilyen kitartóan esett, és kora estére már havazást vártak, legalábbis a Des Moines-i WHO rádióadónál. A konyha falán függ telefon magányosan csörgött a néma házban. Francesca a negyedik csengetésre ért oda. – Szia, anya. Csak tudni akartam, mi van veled – szólt a kagylóba Carolyn a vermonti Burlingtonban. Francesca elmosolyodott. A gyerekek, akik az szemében mindig is kicsik maradtak, olyan feln ttesnek t ntek, ha nagy távolságból beszéltek hozzá. Carolyn harminckett , Michael egy évvel id sebb, mindkett a maga házasságával és életével birkózik. Carolyn második terhessége nyolcadik hónapjában járt, így beszélgetésük els öt perce a kisbabák körül forgott. – El tudsz majd jönni, ha a kicsi megszületik? – kérdezte Carolyn. – Az id zítés tökéletes. Az iskolának tíz nappal korábban lesz vége, mint ahogyan ki vagyok írva. Kivehetek egy kis szünetet, odafigyelhetek Melindára, és még a baba is megszületik, mire el kell kezdenem a disszertációmat. – Megpróbálok eljönni. Nem... inkább úgy mondom, hogy mindenképpen ott leszek. – Helyes. Épp ideje, hogy egy kicsit elszabadulj a farmról, anya. Amióta apa meghalt, folyton azt látom magam el tt, ahogy ott ücsörögsz egymagadban, nap nap után. – Dehogyis, Carolyn, hidd el, tényleg jól vagyok. Ne aggódj miattam. Van itt nekem épp elég dolgom. – Ez persze nem teljesen igaz, csak nagy vonalakban. – Sokat olvasok mostanában, és egyszer-kétszer Wintersetben is helyettesítek. – Még most is költészetet tanítasz? – Igen, és még most sem tudom megkedveltetni senkivel. – Arról nem beszélt, hogy valahányszor W. B. Yeatsr l mesél a diákjainak, Robert Kincaid jár az eszében, és hogy a férfi "A vándorlegény dalát" idézte. – Floyd Clark még mindig megpróbálja elcsavarni a fejed? – Igen – nevetett fel Francesca. – Bár azt hiszem, épp elégszer visszautasítottam már, hogy vegye az üzenetet. – Épp ez a Floyd Clark. Te ennél sokkal különbet érdemelsz – jegyezte meg Carolyn, aki egyszerre adott számot a feln tt gyermekek gyengéd féltésér l és a vonzó fiatalasszonyok szokott kíméletlenségér l. – Meglehet. De akkor is kedves t le, hogy elhívott. Kicsit sajnálom Floydot most, hogy Marge elment, bár annyira azért nem, hogy elfogadjam a meghívását. Francesca kinézett a konyhaablakon át a letarolt földekre, ahogyan a nyirkos sz átfordult a télbe, miel tt még a nappal véget érhetett volna. Tovább beszélgettek a család dolgairól, azután Carolyn bejelentette, hogy most már mennie kell. – David ma kicsit korábban jön haza. Tegnap felhívtam Floridát és beszéltem Michaellel is, azt mondta, a születésnapodra feltétlenül telefonálni fog. – Rendes t le. Olyan szívesen beszélgetek veletek és hallom, hogy milyen mozgalmas az életetek. – Oké, anya. Megyek, vigyázz magadra. Szeretlek. Majd beszélünk a születésnapodon. – Én is szeretlek, Carolyn. Nem sokkal fél négy után Francesca felhúzta gumicsizmáját, pulóverére és könny felölt jére rikító sárga es kabátot vett, a haját betuszkolta a kapucni alá. Ezután lelépett a tornácról és elindult, hogy a földút végén jobbra forduljon és még egyszer a Roseman-híd felé vegye az irányt.

* Robert Kincaid nem szívesen haladt volna át Winterseten, útban a Roseman-híd felé. Ha el is tekintett a lehet ségt l, hogy Francesca Johnson esetleg a városban tartózkodik, Winterset után a f út akkor is közvetlenül a farm mellett vezetett el. Esze ágában sem volt, hogy utolsó látogatását szentimentális ömlengéssé züllessze, amivel zavarba hozná önmagát és Francescát is. Már akkor, ha Francesca még Madison megyében él. Ki tudja, talán az asszony és a férje rég elköltöztek valami nyugdíjasfaluba, Arizonába. Hallotta, hogy középnyugaton nagy divat az ilyesmi. A híd a várostól jó tizennégy kilométernyire délre feküdt. A 92. úton Greenfieldnél délnek fordult, azután egy sor másodrend úton haladt tovább északkelet felé. Ahogy egyre közelebb került a hídhoz, a kezdetben aszfaltos útburkolat fokozatosan átadta helyét a kaviccsal felszórt földutaknak. És minden megtett kilométerrel egyre inkább kifogyott a lélegzetb l, noha ennek semmi köze sem volt az anginájához, vagy bármi is legyen az a gonosz kór, ami belülr l lassan emésztette. Északról érkezett az emelked tetejére, a kis templom mellé; a domb lábánál hömpölygött a Middle River, felette a háromszáz éves öreg híddal. Kincaid leparkolta Harryt egy kis ligetben, alig százméternyire a folyótól, majd kiszállt, kameráját könny kabátja zsebébe rejtette, és lehúzta a szemére baseballsapkáját. – Országút, azt hiszem, most az egyszer a kocsiban hagylak. Szeretnék egyedül lenni. A retriever panaszosan felugatott, amint Kincaid elindult el re a kavicsos úton. Kincaid megfordult, elmosolyodott és visszament a teherautóhoz. – Oké, oké, jöhetsz te is. A kutya a földre szorította orrát és megindult el tte, miközben Kincaid kiért a kanyarból és lenézett az enyhe lejt aljában megbújó fedett hídra. * Neheztelni sorsunkra, nem visz semmire; a dolgok ok és cél nélkül valók, és nincs mit mondanunk. Lázadni végzetünk ellen csak annyi, mint korholni a füstöt vagy a szelet, siratni elmúló napjaink. A végén úgysem marad egyéb, mint vállunkra venni, ami a miénk, és továbbmenni az úton. Francesca Johnson az es kabátján kopogó vízcseppeket hallgatta és próbált visszaemlékezni rá, hol olvasta ezeket a sorokat; talán az egyik verseskötetben, amit a könyvklubtól rendelt meg. a maga módján sosem neheztelt a sorsára, beérte annyival, amennyit kapott. Ha megbánást is érzett, nem azért tette, amiért tizenhat évvel korábban a családjával maradt és hagyta Robert Kincaidet elmenni. Az bántotta, hogy neki magának kellett a sorsa felett döntenie és tettének teljes súlya az vállaira nehezedett. Miután Richard meghalt, többé nem próbálta meg szám zni Robert Kincaid és a vele töltött id k emlékét, egyszer en engedte, hogy azok bármikor felbukkanhassanak benne, amikor csak akarnak. Istenem, akkoriban úgy t nt, a férfi maga az Élet, teli energiával és testi er vel, ahogyan az útról, az álmokról, a magányról beszélt. És az együtt töltött éjszakákon, s t nappalokon, amikor magába fogadta t, azzal az évek óta elfojtott és kétségbeesett vágyakozással szerette, amelynek létezését sem sejtette, amíg Robert Kincaid fel nem forgatta az életét. Olykor az üres ágyban, miközben Carolyn régi lemezjátszóján a "Hulló falevelek" szólt, cirógatni kezdte a mellét és elképzelte, hogy újra együtt vannak, hogy a férfi fölé kerekedik és magának követeli, akár a leopárd, ahogy a naplójában nevezte t. Mindez csak tizenhat esztendeje történt vele? Hosszabbnak érezte az elmúlt id t. Egy másik életének. A létezés egy másik síkjának. És mégis, azokon az éjszakákon, amikor elképzelte, hogy újra magához szorítja t, úgy t nt, mintha csak egy pillanattal korábban lettek volna együtt.

Az szemében Robert Kincaid sok más mellett azt a fajta el zékenységet testesítette meg, amelyet kihalni látott, bármerre is nézett. A férfi akárhány körmönfont tervet kidolgozhatott volna az évek során, csak hogy újra felvegye vele a kapcsolatot. Akkor is odafigyelt rá, amikor a családjáról beszélt és arról, hogy miért nem hagyhatja el ket. És biztos lehetett abban, hogy a férfi csak azért nem hallatott magáról, mert nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy felidézi, ami kett jük között történt. Próbálta elképzelni, milyen lenne, ha újra találkoznának. Vajon ilyen id sen is úgy viselkedne, mint egy esetlen bakfis az els randiján? Tétova és félénk lenne, ahogyan akkor, amikor el ször találkoztak? Akarnának még szeretkezni, vagy csak ülnének a konyhában és emlékeznének? Remélte, hogy szeretkeznének. Bármennyire is próbált h maradni a valósághoz, akármennyire is igyekezett elképzelni a férfit olyannak, amilyen hatvannyolc évesen lehetett, úgy látta maga el tt Robert Kincaidet, ahogyan akkor, azon a forró délutánon, ahogyan kiszállt a teherautójából. És mindig is ilyennek fogja t látni, tette hozzá gondolatban. E tekintetben alighanem úgy viselkedik, mint mindenki, aki ilyen hosszú id n át szeret valakit. A kép éleit nem a szépít hazugság, hanem a gyengéd féltés és tör dés lágyítja el. Pedig a lelke mélyén sokszor úgy érezte, a férfi nincs többé. Ahogyan teltek a hónapok, az évek, lelkének ez a része egyre inkább uralma alá hajtotta a gondolatait, még ha maga soha nem is békélt meg ezzel a lehet séggel. Hallotta, hogy mögötte egy járm közeledik az úton. Harmon, Floyd Clark munkása lassított mellette és vigyázott, hogy le ne fröcskölje. Miután biztonságban elhaladt mellette, Harmon felgyorsított az ötkilométernyire keletre fekv Clark farm felé. Francesca tovább gyalogolt, csizmája cuppanó hangokat hallatott, valahányszor a sáros tócsákba lépett. Másfél kilométernyire járt a Roseman-hídtól. * Robert Kincaid fentr l mérte fel a hidat, és megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a közelben, miel tt lassan elindult a lejt n a folyó felé. A köd id nként teljesen beburkolta a hidat, majd egy percre felemelkedett, hogy azután újra összezáruljon. A híd belül áporodottan b zlött a régi nyirkos fától, a madárürülékt l és nedves falevelekt l. Falán firkák jelentek meg; akadtak köztük újak, másokat az elmúlt húsz évben írták fel azok, akiknek nem volt más eszközük arra, hogy tudassák a világgal: k is léteznek és nyomot akarnak hagyni maguk után. A h mérséklet gyorsan esett, és Robert Kincaid bokája újult er vel kezdett sajogni. El rehajolt, hogy addig dörzsölje, míg a fájdalom elviselhet vé nem szelídül. El vette kis aszpirines üvegét a kabátja zsebéb l, kirázott két tablettát és víz nélkül lenyelte ket. Kincaid hallotta a híd alatt kelet felé hömpölyg Middle River locsogását. Keresztülnézett egy résen, ahol az oldalfal deszkaborítása felfeslett, és meglátta azt a sziklát, amelyikre hosszú évekkel ezel tt felállt, hogy onnét nézzen Francesca Johnsonra. Azon az augusztuson színes vadvirágok is nyíltak a folyó partján, pedig hálája jelenként szedett is egy csokorra valót Francescának. Örült, hogy eljött. Igaza volt, hogy meg akarta tenni. Itt, az öreg híd belsejében végtelen nyugalmat érzett, és boldogan merült el ebben az érzésben. Abban a pillanatban megnyugvással töltötte el, hogy ez a hely az igazi otthona, az a hely, ahonnét a hamvait egy napon a Middle Riverbe szórják. Csak remélni merte, hogy néhány porszem eggyé válik a híddal és a földdel, hogy a többi a hullámok hátán eljut a nagyobb folyókba, végül pedig a tengerbe, amelyen oly sokszor kelt át a zsúfolt csapatszállítók és sugárhajtású repül gépek fedélzetén. Es víz csepegett a híd eresztékeir l és a tet hasadékain át, a rég elveszett cserepek helyén. Nekitámaszkodott egy tartóoszlopnak és engedte, hogy szétáradjanak benne az érzések, ahogyan tizenhat évvel ezel tt. Tudta, elérkezett a búcsú ideje, hogy örökre elengedje Francesca Johnsont, és a maga módján, így köszönjön el t le. – A fenébe is, miért kellett ennek így történnie – mormolta magában. Majd újra feltette a kérdést,

ezúttal fennhangon. – Miért kellett így történnie? Hangja eggyé vált egy hajómotor dohogásával Kairótól északra és a kabócák zsongásával ÚjGuinea dzsungeljeiben, neki pedig eszébe jutottak a sorok, amelyeket alig egy évvel korábban írt Michael Tillman Összegy jtött esszék a vándoréletr l cím antológiájába. Hosszú ideig nem is gondolkodtam ezen, a vándorláson. Kezdett l fogva nem számított, merre indulok. Ma már tisztán látom, hogy hivatásom, a fényképészet nemcsak a szenvedélyem volt, de kifogás is, hogy utazhassak. Száz, vagy tán még több helyen jártam, és mindig azt kívántam, bárcsak itt is lenne egy különálló énem; bárcsak letelepedhetnék és megélném, hogy olyan közelr l ismerhessem az embereket, ahogyan mások, ahogyan a legtöbben. Nyithattam volna egy vaskereskedést abban a poros kisvárosban, Új-Mexikótól keletre; beléphettem volna valamelyik hindu hitközösségbe az indiai Pondicherryben; vad nyithattam volna egy szerel m helyt Texas délnyugati részének egyik hegyi városkájában, esetleg birkákat tenyésztettem volna a Pireneusokban, vagy halász lettem volna valamelyik tengerparti faluban. A választás sosem könny , mindig kompromisszumot követel. Az út, szemben az állandósággal. Sosem gondolkodtam err l, amíg be nem töltöttem az ötvenet. Ekkor találkoztam egy asszonnyal, akiért mindent félredobtam volna, beleértve az utat is, mégsem lehettünk egymásé. Bár ez volt az egyetlen esélyem az életben, nemsokára újra vándoroltam, kezemben a kamerával. Most, az utóbbi id kben már feladtam az utazgatást és végleg egyedül maradtam. Azok az évek, amikor minden reggel sátrat bontottam és továbbálltam, nem készítettek fel arra, hogy közelebb kerüljek bárkihez is (bár azt hiszem, ebben nagy szerepe volt visszahúzódó és némiképp aszociális természetemnek is). Így hát, amikor az éjjelilámpa pislákoló fényénél olvasol és elámulsz a távoli helyeken, netán magad is odakívánkozol, ahol én már tucatnyi alkalommal jártam, elhajtok az ablakod el tt és éppen az ellenkez jére válom. Elirigylem t led a fotelt és az éjjelilámpát, a családod és a barátaid. Alighanem esik ezen az éjjelen, amikor elhajtok a házad el tt, a csomagom ott fekszik mellettem az ülésen, és egy olyan helyet keresek éjszakára, amelyik nem terheli meg túlságosan a pénztárcámat. Mindig találok ilyet és elalszom, de amikor másnap reggel tovább indulok, még mindig az éjjelilámpád fénye jár az eszemben. Csak hát, én döntöttem. Megadtam magam nyughatatlan természetemnek és sosem néztem vissza, sosem éreztem ürességet azért, amit hátrahagytam, kivéve azt az asszonyt. Lemondtam a lámpafényr l és az utat választottam. A következményeket mind magamnak köszönhetem, és nincs okom azon siránkozni, mit tettem az esetemmel. Kincaid megcsóválta a fejét és magában elmosolyodott. Azt hiszem, nincs nevetségesebb, mint egy öregember érzelg ssége, gondolta. Másrészr l viszont ezzel is tanújelét adom, hogy még maradt bennem emberség. Néhány perc múltán elindult a híd vége felé. Elég. Megtette, amiért eljött, hogy meger sítse mindazt, ami az emlékeiben élt. Eljött a kettejük közös helyére, hogy lássa, az érzései éppoly er sek-e, mint egykor voltak. És azok. Egyetlen nagy szerelem az életben, ennyivel mindenkinek be kell érnie. Francesca volt az nagy szerelme, és az még ma is. És eljött azért, hogy elbúcsúzzon t le. Megpaskolta az öreg híd oldalfalát és könnyedebb léptekkel indult tovább, mint hosszú id óta bármikor. Országút elt nt, biztosan szagot fogott. Kincaid dél felé indult és elfüttyentette magát; jól tudta, hogy a kutya könnyedén visszatalál a teherautóhoz. A retriever napok óta gubbasztott már a fülkében, szüksége volt egy kis testmozgásra. Valahol a dombtet közelében Országút beérte és boldogan lihegve ugrándozott a lábánál. * – Az ördögbe is, hát persze, hogy ismerem Robert Kincaidet – harsogott a telefonba Ed Mullins, a Seattle Times képszerkeszt je. – Valahol itt lakik, Seattle környékén.

– Mennyire ismeri? – érdekl dött Carlisle McMillan, miközben átvette a kagylót a jobb kezébe, hogy jegyzetelhessen. Mély megkönnyebbülést érzett. Végre akadt valaki, aki áthidalhatta a harminchat évnyi szakadékot, és meger sítette, hogy a férfi még él. – Ami azt illeti, nem vagyunk szorosabb kapcsolatban, bár néhányszor már összefutottunk. Az a fickó valóságos legenda a fotósok körében, errefelé mindenki hallott róla, kivéve a tejfelesszájúakat, akik azokban a flancos iskolákban tanulják a fotózást. Kincaiddel senki sincs közeli kapcsolatban. Magának való fickó, kedves és udvarias, de megtartja a három lépést, és olyan régi vágású képeket csinál, amiket manapság már nem könny eladni. Néhány felvételét mi is felhasználtuk, f leg az utazási szekcióban. Annyira kidolgozottak és letisztultak a képei, hogy az újságban nem is mindig mutatnak jól, és mostanában már mások az elvárások is. – Láttam néhány munkáját, f leg a National Geographic régebbi számaiban – vetette közbe Carlisle, és remélte, hogy a szerkeszt nek egyéb mondanivalója is akad. Akadt. – Jobb, ha tudja, Kincaid beutazta az egész világot, mármint az igazi világot, a létez legvadabb helyeket, méghozzá vagy negyedszázaddal azel tt, hogy a mai nagymen k megkapták karácsonyra az els kamerájukat. Egyszer láttam egy képét valami hobóról, akit Nyugat-Texasban, egy tehervonaton kapott le. Képzeljen el egy szívós, öreg csavargót, rongyokba öltözve, ahogy sebhelyes kézzel markolja a kapaszkodót. Akkor döntöttem el, hogy fotós leszek. Az elmosódott háttérb l látni lehetett, hogy Kincaid maga is fent volt azon a vonaton a hobóval, amikor a képet készítette. Fantasztikus felvétel, egyszer en fantasztikus. Megörökítette a fickó arcának minden egyes ráncát, a kézfején szinte sikítottak azok a sebhelyek. Valami id szaki magazinban jelent meg. "Sivatagi sínpár", azt hiszem, ez volt a címe, de ennek már legalább harminc éve. Valahol még mindig megvan az a lap. Carlisle szorgalmasan jegyzetelt. "Sivatagi sínpár", írta a jegyzettömbjébe. – Esetleg kaphatnék róla egy másolatot? – Persze, ha megtalálom. Megadja a címét? Carlisle bediktálta a címet, azután folytatta a kérdez sködést. – Nincs valami ötlete, hogyan találhatnám meg? Kutatást végzek. – Tartsa egy kicsit, megkérdem a vén Kecske Phillipset. Épp most jött ki a laborból. Mintha mondta volna, hogy id nként szokta látni Kincaidet valamelyik bárban. – Carlisle éles csattanást hallott, ahogy a szerkeszt letette a kagylót az asztal kemény lapjára. – Hé, Kecske... gyere már ide egy percre, hadd kérdezzek valamit. – A hang elhalkult, ahogy Mullins elfordult a telefontól. Carlisle elt n dött, honnét kaphatta Kecske éppen ezt a becenevet, végül úgy döntött, nem is igazán akarja tudni. A távoli, elfojtott beszélgetésb l Carlisle csak alig néhány szót tudott kivenni. – A belvárosban? De ott hol? Micsoda? 99-es út? A hang id vel visszatért, hangosan és tisztán. – Minden oké. Kecske azt mondja, hogy látta Kincaidet egy helyen, Shorty dzsesszkocsmájában, a belvárosban. Valamivel keletre attól a helyt l, ahol a 99-es út átvág a Spring Streeten. Kedd esténként egy bizonyos Nighthawk Cummings szokott ott játszani, és Kecske, amilyen laza gyerek, néha le szokott járni, hogy meghallgassa Cummingst és a trióját. Ilyenkor szokta látni Kincaidet, bár beszélni sosem beszélnek egymással. Azt mondja, egy kicsit tart is a pasastól. Kecske szerint Kincaid mindig magában ücsörög, sörözik, és láthatóan jól ismeri ezt a Nighthawk Cummingst. Carlisle lejegyezte a részleteket: a bár nevét és helyét, a zenész nevét. – Seattle környékér l telefonál? – tudakolta a szerkeszt . – Egyáltalán, miért érdekli Kincaid? Azt mondja, kutatást végez? Maga fotós, vagy micsoda? – Nem, én Dél-Dakotából telefonálok. Családfakutatást végzek és úgy vélem, Robert Kincaid lehet az a láncszem, amit régóta keresek. Köszönöm a segítségét, igazán a hasznomra volt. – Nincs mit, Mr. McMillan. Remélem, hogy tényleg tudtam segíteni. – Nagyon is sokat segített. Tényleg köszönöm. Elárulná még egyszer a nevét? – Ja, Ed Mullins. Szinte mindig megtalál itt az íróasztal mögött, már az isten ideje óta nem csináltam komolyabb terepmunkát. Na, sok szerencsét.

Carlisle letette a telefont, habozás nélkül felütötte Falls City telefonkönyvét és keresett egy utazási irodát. Azután feltárcsázta a megadott számot, hogy megérdekl dje az útvonalat és a tarifát Falls City és Seattle között. * A h mérséklet a nulla fok körül állapodott meg, és amikor Francesca Johnson meglátta maga el tt a Roseman-hidat, a lélegzete köddé s r södött a hidegben. Ahogy belépett a tet alá, szokatlan nyugtalanság vett rajta er t, megállt és mozdulatlanul hallgatózott. Nem hallott mást, csak a madarak búgását a híd túlsó végében és a rohanó víztömeget a palánkok alatt. Végigmérte a padlót és sáros lábnyomokat látott, amelyek a nedvességük alapján nemrégiben kerülhettek oda. Szorosabbra vonta magán a kabátot és megborzongott. Nem úgy, ahogyan a hidegt l szokott; mintha láthatatlan jelenlétet érezne egy sötét szobában. – Hahó – törte meg puhatolózva a csendet. – Van itt valaki? – Hangja hosszan visszhangzott a híd üregében. – Halló? – emelte feljebb a hangját. A híd túlsó végén láthatta, hogy az es havazásra vált; a jókora pelyhek puhán hulltak az úttestre. Elsietett a déli bejáratig és megállt a tet alatt, hogy a hóesésben felnézzen a szemközti domboldalra. A kis liget a domb tetején nemsokára beleveszett az örvényl , fehérl hóviharba, mégis úgy érezte, mintha valaki, valami lenne odakint, a fák rejtekében. Jó százméternyire a dombon, szinte beleveszve a hóba, elmosódott barna foltot látott, alighanem egy farmer kutyáját. És Francesca az er söd szélben is hallotta, hogy valahol a dombtet fái között életre kel egy motor. * Carlisle McMillan hétf re foglaltatott magának jegyet Falls Cityb l Seattle-be, denveri átszállással. Livermore-ban még be kellett fejeznie egy konyha átalakítását, ami beletelt egy-két napjába, viszont így enyhíthette a tulajdonos egyre fokozódó türelmetlenségét, és pénzt szerzett a repül jegyre is. Felhívta a livermore-iakat, hogy tudassa, holnap reggel ott lesz, és nemcsak hogy befejezi a konyhát, de magával viszi a faragott díszlécet is, amit régóta ígért. A tulajdonosok örömüknek adtak hangot, és újra hangsúlyozták, mennyire belefáradtak már abba, hogy a garázsban f znek és a nappaliban étkeznek. Carlisle kifejezte együttérzését, s miután letette a kagylót, összeszedte szerszámait és berakodott a teherautóba. Francesca megriadt a tülkölést l. Az er söd szél és tulajdon gondolatai, amelyek a dombtet és a fák között meglapuló jelenlét körül örvénylettek, egyesült er vel elleplezték el le Floyd Clark közeled teherautójának hangját. A férfi a híd túlsó végén parkolt le, és onnét kiáltott oda neki. – Hé, Frannie! FRANNIE! HARMON LÁTOTT AZ ÚTON, ÉS AZT GONDOLTAM, LEGJOBB LESZ, HA HAZAVISZLEK, HA MÁR ÍGY SZAKAD. EGY-KÉT PERCEN BELÜL MINDENT EL FOG LEPNI A HÓ. Francesca megpördült és a hídon keresztül Floyd Clarkra bámult, aki kihajolt a kisteherautó ablakán és onnét integetett neki. Lassan visszafordult, hogy még egyszer elnézzen délnek, a domb felé. – FRANNIE! HADD VIGYELEK HAZA! TÜD GYULLADÁST KAPSZ, HA ILYEN ID BEN SÉTÁLGATSZ. – Floyd újra megnyomta a kürtöt. Francesca Johnson kilépett a híd védelméb l és még egyszer felnézett a dombra, ahol már nem látott mást, csak a kavargó hópelyheket. Floyd kiszállt a kocsijából és elindult felé a hídon. A n feléfordult; az els hóréteg máris megtelepedett a Roseman-híd tetején. Francesca ügyet sem vetett a férfira, rohanni kezdett felfelé a dombon, amilyen gyorsan csak tudott, de a gumicsizma nehézkessé tette mozgását.

Háromnegyed úton felfelé megbotlott és elvágódott a sáros kavicson. Sikerült felkelnie, bár a kabátja elejét sár és víz borította, amely belecsorgott a csizmájába is. Kapucnija hátracsúszott, haja elázott és csatakos fürtökben lógott a vállára, lapult az arcára. Újra nekiveselkedett a dombnak. Floyd Clark mögötte szaladt és még most sem hagyta abba a kiabálást. – FRANNIE, ELMENT AZ ESZED? Francesca elért a dombtet re, a fák közé. Floyd néhány méternyire lemaradt, alig kapott leveg t, de még most is a hidegr l meg a tüd gyulladásról kiáltozott. A kis liget távoli végében friss keréknyom húzódott a sárban; a súlyos, mozdulatlan leveg meg rizte a kipufogógázokat a fák között. Francesca Johnson ott állt, csuromvizesen, csapzott hajával, és a zöld kisteherautóra meredt, amely ötszáz méternyire járt a kavicsos úton és egyre távolodott t le. Floyd megragadta a könyökét és terelgetni kezdte a domboldalon lefelé, a Roseman-híd felé, ahol a teherautója parkolt. Kis fémdarab hevert a hóban, a híd északi bejáratánál. Francesca felkapta a földr l, akármi is volt az, és beleejtette kabátja zsebébe. Floyd Clark vadonatúj Chevyjében, úton hazafelé Francesca a hóesésbe bámult: – Mintha láttam volna valakit, akit ismertem. Kérlek, Floyd, ne kérdez sködj többet. Talán csak a képzeletem játszott velem. – Ugyan már, Frannie, id nként valamennyien képzelünk fura dolgokat. Én néha még ma is hallom Marge hangját a konyhában, ahogy reggelizni hív – vigasztalta a férfi. Odahaza Francesca felkapcsolta a lámpát a konyhában és kibújt az es kabátjából. A tárgy, amit felkapott a híd bejáratánál, kihullt a zsebéb l, megpattant a padlón és az egyik szék lába mellett állapodott meg. Lehajolt és felvette a kerek fémdarabot, amelyre kis karikát er sítettek. Egy kutya bilétája, az egyik oldalán vésettel. Ujjai közé vette a fémlapot, s közben az olvasószemüvege után nyúlt. A bilétára vésett bet ket nehezen tudta kivenni, oda kellett állni a mosogató lámpája alá. 1981 63704 Veszettség ellen beoltva Monroe állatklinika Bellingham, Washington A bilétába belegravírozták a klinika címét és telefonszámát is. Odalépett a konyhai ablakhoz és belekémlelt a sötétbe; a hó már valósággal szakadt és éles szögben söpört keresztül az udvar fénykörein. Ott állt az ablakban és a bilétát szorongatta, azután elnézett a Middle River irányába és hosszú ideig nem mozdult.

– 12 – Amerika legmagányosabb országútja Robert Kincaid nyugat felé Omahánál kelt át a Missouri folyón. Szinte alig emlékezett a Rosemanhíd és a nagy folyó közötti majd ötszáz kilométerre; miközben megküzdött a behavazott utakkal, gondolatait kitöltötte az asszony, az öreg híd és mindaz, ami róluk eszébe jutott. Az éjszakát a nebraskai Lincolntól nyugatra töltötte. Amikor behajtott a városba, elnézte az ablakok mögött pislákoló olvasólámpák sárga fényét, és olyan helyet keresett éjszakára, ami nem terhelte meg túlságosan a pénztárcáját. Az éjszaka hosszúnak ígérkezett, odakint szakadt a hó, és az álom kés éjjelig elkerülte. Magas nyomású légköri front haladt a hóvihar sarkában, amely másnapra napfényes, h vös reggelt hozott. Kincaid korán kelt, felvette nehéz fekete garbóját, beindította és felmelegítette Harryt, majd továbbindult nyugatnak, az ülésen maga mellett Országúttal. Két nappal kés bb végleg elhagyta a viharzónát, és Salt Lake Cityt l keletre néhány percet elid zött a keresztútnál. Választhatta az északnyugatnak, Seattle felé vezet új f közlekedési utat, vagy beérhette az omladozó 50-es országúttal is. Ez utóbbi bevezetett Renóba, majd onnét ÉszakKaliforniába. Balra fordult és az irányt délnek, az 50-es út felé vette, amelyet Amerika legmagányosabb országútjának is neveznek. Huszonöt évvel korábban hosszú fényképes tudósítást készített err l az útról, bár akkoriban, a csillogó autópályák elkészülte el tt még sokkal többen jártak errefelé. Elt n dött azon, hogyan fejezhetné be méltó módon a zarándoklatát, miközben Delta kisvárosánál ráfordult az 50-esre és megkezdte hosszú utazását a sivatagon keresztül Nevada felé. Az út menti táblák azt tanácsolták, hogy az el tte álló hosszú útszakaszra tankolja tele a kocsiját. Dél körül lépett Nevada területére, egy olyan bizonytalan napon, amikor a sziklás föld és az égbolt vég nélkül azon huzakodott, mi legyen a következ percben. A nap kisütött néhány percre, azután fellegek gy ltek és es szakadt, id ként fénynyalábok szurkálták át a felh ket és megcsillantak a magasan fekv hágókban összegy lt havon. A nevadai határvonal után nem sokkal kis út menti épület állt, el tte két régimódi benzinpumpával. Kincaid feltöltötte Harry tankját és bement fizetni. A magas, karcsú pénztáros lány a rövid, fekete lófarokkal és a western stílusú ruhájában – csizmában, farmerben, patentkapcsos ingben – elvette a pénzt és visszaadta az aprót. Mellette két sorban negyeddolláros érmével m köd játékgépek álltak. Jelenleg senki sem vesztegette rájuk a pénzét. Négy cowboy ücsörgött egy pókerasztal körül, fújta a füstöt és vedelte a sört. A hamburger zsíros b ze mindent átjárt, a hátsó konyhában a szakács a palacsintasüt kkel csörömpölt. Ez a hely alighanem ötven éve változatlan, gondolta magában Kincaid, és ez nagyon jól van így. – Majd elfelejtettem. Milyen messze vagyok Renótól? – kérdezte a lányt. – Még vagy ötszázötven kilométer a leghosszabb, legszomorúbb és legmagányosabb úton, amit csak el tud képzelni. Vizsgálja meg a guminyomást, az olajat, a h t folyadékot, azután vizsgálja meg a szándékait, komolyan be akar-e oda menni. Arrafelé nem marad meg semmi, csak a kígyók meg a cowboyok, de szombat esténként még azokat se igen lehet megkülönböztetni egymástól. – Elég hangosan beszélt, hogy a pókerasztalnál ül k is hallhassák. Egyikük felé fordította a fejét és felmordult. – Ami azt illeti, Mindy, a múlt éjjel téged se nagyon kellett bíztatni, hogy bemássz Hoot kocsijába. Ahogy én emlékszem, mindkét kezedben vhiskysüveg volt, aztán csak úgy táncoltál kifelé az ajtón, annyira odáig voltál az örömt l. – Ó, fogd már be, Waddy – nevetett fel a lány, és kissé elvörösödött. – Tudod, hogy nem lenne szabad ilyet mondanod a vendégek el tt.

Robert Kincaid elmosolyodott, odabiccentett a cowboyoknak, majd visszasétált Harryhez. Kiállt az egyik legjobb parkolóhelyr l és megindult egyenesen a Sacramento-hágó felé. El tte pedig ott terült a végtelen ezüstzöld f tenger. Ki is írt err l? Méghozzá olyan ékesszólóan? Talán Az Oxbow incidensben, ott olvasott róla. Kellemesek voltak a fényviszonyok, és egész életében a jó fényviszonyokat üldözte. A f ezüstzöldje és a távolban meredez régi szélmalmok: találhatott itt fotótémát, ha keresett. Ám valamilyen oknál fogva, amit maga sem értett igazán, nem érzett vágyat arra, hogy megörökítse a pillanatot. Másra se vágyott, csak hogy minél gyorsabban haladjon. Így hát gyorsan haladt. Az 50-es országút kitartóan tört el re nyugat felé, miközben egyik oldalán sem lehetett felfedezni az élet mégoly apró jeleit sem, és a végtelen elhagyatottság arra indította, hogy az emlékei között keressen vigaszt. Apja ötvenegy évvel korábban halt meg, és ez a tény önmagában elég lett volna ahhoz, hogy öregnek érezze magát. Anyja 193 7-ben, hét évvel kés bb ment el. Emlékezett hosszú, védett gyermekkorára, amely mintegy el revetítette kés bbi életét. A sport és a tánc nem érdekelte, unta és szinte engesztelhetetlenül gy lölte az iskolát, amely szüntelenül próbálta megtörni, de legalábbis járomba fogni a lelkét, így id vel teljesen magába fordult, és eközben kiolvasott gyakorlatilag mindent, amit az ohiói Barnesville közkönyvtárában talált. A könyvek, a folyók, a mez k, ezek voltak gyermekkori barátai. A fogadóórák és a kés bbi igyekezetek, hogy beállítsák a sorba és "kiaknázzák a képességeit", ahogyan az egyik tanító megfogalmazta, nem vezettek eredményre. Mindezek ellenére a vizsgákon tisztességgel megállta a helyét, ami csak fokozta környezete elégedetlenségét, hiszen a házi feladatokat továbbra is a látványos érdektelenséggel kezelte. – Ha nem tudnám, hogy áll a dolog, még azt mondanám, hogy a fiú az öreg Artemas Kincaidt l van – jegyezte meg az apja egyik este, amikor hazatért a gyárból, ahol egész életében dolgozott. – Szinte még látom is magam el tt Artemast, odakint a Mississippin, ahol bendzsó- és biliárdjátékosként kereste meg a betev t. Ez a fiú az viszketeg talpát és nyughatatlan természetét örökölte. Szülei mégsem panaszkodtak. Robert Kincaid tartózkodó és el zékeny közegben n tt fel, és nem is okozott fejfájást, legfeljebb a szül i munkaközösséggel és a különféle nyári munkákkal kapcsolatban. Középiskolás korában a helyi f résztelep alkalmazta, ahol Barnesville-ben töltött utolsó két nyarát végigdolgozta. A gazdasági válság akkoriban ért véget, hogy leérettségizett, és amikor apja alig néhány hónappal kés bb meghalt, Kincaid habozás nélkül bevonult, hogy anyját és önmagát támogassa. Ott, egy fényképész asszisztenseként fedezte fel a hivatást, amely egy életre elkísérte. Ami a n ket illeti, bel lük viszonylag kevés akadt. Kevés, de elég. Robert Kincaid nem falta a n ket, pedig könnyedén megtehette volna, hiszen a munkája révén mindenhová eljutott és számtalan lehet ség nyílt el tte. Néhány röpke viszony és egy múló házasság, amely mind a hosszú távollétei miatt bomlott fel. És ezután Francesca Johnson. Francesca óta nem érdekelték a n k. Nem körömszakadtig tartó h ségben vagy kínok közt vállalt cölibátusban élte le az elmúlt tizenhat évet; Francesca után egyszer en elveszítette minden érdekl dését. Az asszonnyal töltött id meghatározó lett az életében, és annak keretein túl nem maradt számára semmi romantikus. Hát így történt. Eleinte g zösök és teherhajók, utóbb óriási hidroplánok és DC-3-asok tették lehet vé a roppant távolságok áthidalását. Azután már a 707-esek. Tevék és terepjárók a Szaharában, Radzsasztán sivatagjaiban. Itt egy öszvér, ott egy ló, bár Kincaid sosem tanult meg rendesen lovagolni. Mongóliában nem maradt más választása, lovagolnia kellett, amikor az 1939-es tudósítást készítette a mongol birodalmakról és kilenc héten át követte a nagy kán hadiösvényeit, keresztül a határtalan, végtelenbe vesz füves pusztákon. Az évek nem múltak el felette nyomtalanul, bár a háborút és a számtalan zúzódást, sebhelyet leszámítva igazán szerencsésnek vallhatta magát. Néhányszor leszakadt egy izomszalagja, egyszer a bokája tört ki Maine-ben, egy másik alkalommal pedig a koponyája sérült meg a Kongón, amikor a csónakja felbillent a Stanley Pool alatt. És a halálközeli élmény a sárgaláztól, amit Brazíliában, egy

moszkitócsípés nyomán szedett össze. Egy katolikus apáca ápolta t a szörny rohamok idején, maradt mellette tiszta pillanataiban. – Mr. Kincaid, a negyedik és nyolcadik nap közötti id a legkritikusabb. Ki kell tartania nyolc napig, azután már egyre jobban fogja érezni magát. – Így is történt, noha a b re még hetekig rizte a sárgaság visszamaradt nyomait. Robert Kincaid ezekre a dolgokra gondolt, miközben az 50-es úton vezetett, elhagyta az ezüstzöld f tengert és átkelt a Shoshone Mountains kietlen vidékén. Gondolatait fennhangon is kimondta a kutya el tt. – A pokolba is, Országút, jó érzés visszagondolni az életre, a hibákra és minden másra, és most már te is része vagy a legnagyszer bb dolgoknak. Tudod, mit? Amint hazaérünk, feltárcsázom az iowai Wintersetet és megkérem Mr. Johnson számát. Csak hogy lássuk, mi lesz bel le. Talán ezt kellett volna tennem, amint odaértünk. Nem, az mégsem lett volna helyes. Mindegy, a lényeg az, hogy elegem van a nosztalgiázásból. Országút felágaskodott és megnyalta Robert Kincaid arcát. Kincaid átkarolta a kutyát, amint lefelé tartottak a Shoshonesról, és a távolban el ttük felt nt Reno. Mintha Kincaid és a kutya együtt mosolygott volna, miközben a helyet keresték, ahol szombat este álomra hajthatják a fejüket.

– 13 – Shorty bárja Miután Denverben átszállt, Carlisle McMillan hétf délutánra ért be Seattle-be. Nighthawk Cummings kedd esténként játszott Shorty bárjában. Carlisle telefonon keresztül ellen rizte ezt, miel tt még lefoglalta volna a repül jegyet. – Igen, Nighthawk az elmúlt öt évben minden kedd este itt játszott. Gondolom, most is itt lesz, mint szokásosan – er sítette meg a csapos. Carlisle bejelentkezett egy belvárosi hotelbe, és nagyot sétált Seattle-ben, az ebben az évszakban ritkaságszámba men napos délutánok egyikén, bár a rengeteg ember láttán tökéletesen idegennek érezte magát. Tíz perc alatt több emberrel találkozott, mint ahányan a dél-dakotai Salamanderben tíz év alatt megfordulnak. Szokványos gyalogtempóban érkezett el a Spring Streetre, és az épülettömb mentén félúton ráakadt Shorty bárjára, pontosan ott, ahol annak lennie kellett. * Ugyanezen a hétf n, már Reno túlsó oldalán és úton nyugatra, Kalifornia felé, Robert Kincaid megállt egy Soda Springs nev településen, csak mert megtetszett neki a neve. A kútnál lecseréltette Harry motorjában az olajat, a f szerboltban bevásárolt, feltöltötte a viharvert h t táskát jéggel, kenyérrel, friss gyümölcsökkel, zöldségekkel és természetesen Milky Way csokoládékkal. Kora délutánra jó ötven kilométernyire maga mögött hagyta Clear Lake-et, két órával kés bb pedig Fort Braggnél elérte a Csendes-óceánt. Az útvonal megválasztása korántsem volt véletlenszer . Bár nagy súllyal esett latba, hogy megmaradjon a kevésbé forgalmas utakon, pontosan tudta, miért jön errefelé: a kaliforniai Fort Bragg alig tizenöt kilométernyire északra esett Mendocinótól. Csak húsz perc választotta el a szürkületet a sötétt l, és a boltok is sorban bezártak, mire Robert Kincaid lehajtott az 1-es útról és begurult Mendocinóba. A galériától egy háztömbnyire parkolt le, Országutat a kisteherautóban hagyta, és addig gyalogolt a járdán, amíg a kirakatban meg nem pillantotta Heather Michaels fényképeit. Az ajtónál Kincaid megtorpant. Nem tudta pontosan, mit akar tenni, mit akar mondani annak az asszonynak, akit legutóbb ebben a galériában látott, és aki most hirtelen felbukkant az üveg túlsó oldalán. Wynn McMillan megragadta a zsinórón függ "Nyitva" táblát, hogy átfordítsa a másik oldalára. Félúton járhatott a m veletben, amikor hirtelen megdermedt, bal kezében még mindig a kis táblával. Az üvegen keresztül a magas, vékony férfira meredt, végigmérte hosszú sz haját, nadrágtartóját, fekete pulóverét, farmerét, az övébe t zött kést. És hirtelen eszébe jutott a rövid eszmefuttatás a nadrágtartó hasznosságáról, amit Big Sur tengerpartján, közel negyven évvel ezel tt hallott. És mintha maga az id is visszafelé járna, lassan kinyitotta az ajtót, és egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt, belenézett a h vös kék szempárba és a barna arcba, amelyet az évek során távoli napok fénye cserzett ki. A férfi megnyalta ajkát, mintha beszédhez készül dne, de a szavak csak nem akartak kibukni bel le. Újra próbálta és megint kudarcot vallott. Lesütötte tekintetét, azután komoly, kissé kipirult arccal újra felnézett az asszonyra. – A nevem Robert Kincaid – mondta jobb híján. Wynn McMillan lágyan elmosolyodott. – Azt hiszem, mi már találkoztunk egymással, sok-sok évvel ezel tt. * A Sea Gull éttermében Wynn McMillan az asztalnál ült, szemközt Robert Kincaiddel. Az északnyugati szél tajtékosra korbácsolta az óceánt, a partnak robajló hullámok zúgását tisztán

hallhatták a nyitott ablakon keresztül. Kincaid sört rendelt, Wynn fehérbort. A férfi összekulcsolta ujjait az asztalon, majd felemelte tekintetét, hogy Wynn McMillanre nézzen, és elmosolyodott, miközben próbálta kitalálni, mit is mondjon. Megint csak egy hosszú, lassú sóhajra telt t le, mintha hosszú ideig visszatartotta volna a lélegzetét, azután szégyenl s mosoly jelent meg az arcán. – Ugye, te vagy az? Biztosan te vagy az? – kérdezte Wynn, hogy megtörje a csendet, egyszersmind végs bizonyságot szerezzen. – Ha arra a férfira gondolsz, aki 1945-ben egy motoron érkezett Big Surbe és szeretkezett egy kedves, fiatal csellistával az elhagyatott tengerparton, akkor a válasz igen – felelte Kincaid. – Kicsit kényelmetlenül érzem magam, ahogyan, gondolom, te is. Sokkal inkább t ntek régi szomszédoknak, mint szerelmeseknek. Big Sur a múlt ködébe veszett, és k csak néhány napot töltöttek el együtt. – Úgy egy héttel ezel tt már jártál Mendocinóban, igaz? – kérdezte Wynn. – Igen. Benéztem a galéria ablakán és megláttalak. El ször nem ismertelek meg, csak ahogyan a kezed mozgattad és a hajad igazgattad, éppen úgy, mint annak idején. Robert Kincaid egyenesen Wynn McMillanra nézett, és rádöbbent, hogy a kettejük közti tizenhárom év sokkal többnek t nik most, mint 1945-ben. Hatvannyolc éve nem múlt el nyomtalanul, és ezt tudta is. Az asszony ötvenöt éves korára is meg rizte fiatalos báját. – Még most is szoktál játszani? – kérdezte t le. – Igen, f ként a barátaimmal. Néha még kisebb koncerteket is adunk. És te? Fényképeztél, igaz? – Igen, jobbára azóta is egyfolytában úton vagyok. Rengeteg munkát végeztem a tengerentúlon. – Kiitta söre maradékát, mire a pincér odament hozzájuk, hogy megkérdezze, kérnek-e valamit. Wynn alig nyúlt a borához. Kincaid rendelt magának még egy sört. El húzta Cameljét, de miután észrevette, hogy az asztalon nincs hamutartó, visszacsúsztatta a csomagot a zsebébe. – Kétszer-háromszor írtam neked, miután eljöttem Big Surb l – jegyezte meg, miután a pincér elt nt. – Nem sokkal kés bb én is elköltöztem – szólt a n , ezzel finoman jelezve, hogy nem kapta meg a leveleket, de nem is akar róluk beszélni. A következ rész nehezebbnek ígérkezett, és Wynn McMillan azon t n dött, szükséges-e egyáltalán megemlítenie Carlisle-t. Végül úgy döntött, hogy ennek a férfinak – bár még a vezetéknevére sem emlékezett, amíg húsz perccel korábban be nem mutatkozott – joga van tudni az igazat. Amellett Carlisle is mindent t vé tesz érte. – Megn sültél, van családod? – érdekl dött, hogy ebbe az irányba terelje a beszélgetést. – 1953-ban feleségül vettem egy rendes asszonyt. Néhány évvel kés bb elváltunk, gyermekünk nem lett. A munkám miatt nem m ködött a házasságunk, állandóan távol voltam. És mi a helyzet veled? Elérkezett az id , hogy elmondja. Wynn McMillan játszadozni kezdett a poharával és egy pillanatra kinézett az ablakon át a nyugtalan vízre. A Csendes-óceán egyre jobban felkavarodott, ahogy az északnyugati szelet megtámogatta a beálló dagály is. A bárpultnál ül két férfi és n hangos nevetésben tört ki a csapos egy megjegyzése nyomán. Kincaid vetett egy pillantást az étterem falait díszít tengeri relikviákra, majd újra Wynn McMillanre összpontosított, aki beszélni kezdett. – Hat éven át éltem egy férfival, a harmincas éveim végén és a negyvenes éveim elején. Az álmom, hogy egyszer majd nagyzenekarban játszhatok, id vel feladtam, talán mert technikai értelemben sosem voltam elég jó, vagy mert a karmesterek zöme ma is ellenérzéssel viseltetik a n i zenészek iránt. Akárhogy is, villámgyorsan váltottam és belevágtam egy házasságba, ami már az elején is ostobaságnak t nt, kés bb pedig egyre rosszabb lett. Azért boldog voltam. Sok érdekes emberrel találkoztam itt az északi parton. – Alaposan körbejárta, amit el kellett mondania. A pincér megjelent Kincaid sörével, majd elt nt. – Gyerekek? – érdekl dött Kincaid, miközben meghúzta egyik nadrágtartóját, megigazította a derékövét és megérintette a belet zött kést. Wynn McMillan emlékezett ezekre a mozdulatokra a Big Sur-i id kb l – Robert Kincaid ellen rzi a felszerelését, felkészül minden eshet ségre. A n megigazította a szalvétát az ölében,

levette a szemüvegét és gondosan lefektette az asztalra. Azután egy hosszú pillanatig csak nézett a férfira, majd megragadta a kezét. – Nekünk... nekünk van egy fiunk, Robert Kincaid... neked és nekem. Van egy fiunk, a neve Carlisle. * Kedd reggel Carlisle McMillan megállt a Seattle Times szerkeszt ségénél és bemutatkozott Ed Mullinsnak, a képszerkeszt nek, akivel korábban telefonon beszélt. – Nahát, Mr. McMillan. Örülök, hogy beugrott. Nem tudtam, hogy személyesen is eljön Seattlebe. Éppen tegnap este találtam meg Kincaid "Sivatagi sínpár" anyagát. Valamiért a "vonatok" címszó alatt volt. A "Kincaid" alá kellett volna tenni, annak több értelme lenne. Menjünk át a géphez, készítek magának egy másolatot. A férfi rendkívül elfoglaltnak t nt, a telefonja egyfolytában csörgött, a munkatársak percenként megjelentek az íróasztalánál, hogy kérdéseket tegyenek fel vagy a tanácsát kérjék egy-egy anyaggal kapcsolatban. Miután a cikket lefénymásolták, Carlisle köszönetet mondott a szerkeszt nek és távozott. A hotelben megivott egy sört az ebédje mellé, evés közben beleolvasott a cikkbe, azután led lt a szobájában. Csak az id t akarta agyonütni, izgatottsága a tet pontra hágott. Nighthawk Cummings kilenckor lépett színpadra, ha ébren marad, még hat teljes órát kell várakoznia. Eldöntötte, hogy már nyolckor elmegy Shorty bárjába, hátha Robert L. Kincaid korábban érkezik. A szabadid t arra használta, hogy elpróbálja mondanivalóját, de valamiért minden szava tolakodónak, tapintatlannak, s t egyenesen bántónak t nt. Abból, amit megtudott a szerkeszt vel folytatott beszélgetésb l és Kecske Phillipst l (aki elhagyta a labort arra a néhány percre, amíg beszélt Carlisle-lal), Kincaid a végtelenségig zárkózott, magának való embernek t nt. Ami azt illeti, az ismer sei leginkább bogaras vénembernek tartották. Carlisle próbálta megtalálni az alkalmas mondatokat, de minél tovább er lködött, annál ostobábbnak érezte magát. A végén már egyenesen nevetségesnek t nt. "Helló, Carlisle McMillan vagyok, és alapos okom van feltételezni, hogy maga a vér szerinti apám." Vagy: "Jó napot! Hallom, egyszer volt egy Ariel Four motorja. Na, az aztán a gép!" Vagy: "Üdvözlöm. Nem maga szeretkezett véletlenül egy fiatal lánnyal vagy negyven évvel ezel tt, a kaliforniai Big Surben?" Esetleg: "Hallott már a híres n i csellistáról, Wynn McMillan-r l?" Ilyen otrombaság hallatán Robert Kincaid jogosan állna fel és sétálna, s t rohanna ki az ajtón, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen ennek az ostobaságnak. Carlisle végül úgy döntött, módszeres megközelítést alkalmaz, akárcsak a munkájában. Gondosan meg kell vizsgálnia a feladatot, ami Shorty bárjában vár rá, és ez alapján kell tervet kovácsolnia. Hét órakor, amikor az ablakon túl felgyúltak a város fényei, tiszta khaki szín nadrágot, flanelinget és b rkabátot húzott. A felvonó elvitte az el csarnokba. Az utca elvitte Shorty bárjába. Az ajtónálló közölte, hogy három dollár lesz a belép . Azt is hozzátette: – Az egész helyen csak egyetlen kétszemélyes asztal van, odaát a fal mellett, de Nighthawk azt is az egyik barátjának foglalja le, aki majd minden kedd este eljön. Minthogy egyedül van, szívesen vennénk, ha a pultnál foglalna helyet. Carlisle bólintott, elfoglalt egy széket a bárnál és sört rendelt, majd elnézett a távoli fal mellett álló asztal felé, amelynek kék kockás terít jére már kitették a "Foglalt" táblácskát. Az asztaltól nem messzire es kis színpadon a dobos állította fel hangszereit. Robert Kincaid és Wynn McMillan átbeszélgette a hétf éjszaka nagyobbik részét. Társalgás közben a férfinak hirtelen eszébe jutott a kisteherautóban hagyott Országút, és mély b ntudatot érzett. Együtt sétáltak ki Országúttal a tengerbe nyúló földnyelvre, az engesztelhetetlen szélben, felettük a fogyó hold körül szétszóródott es felh kkel. Az asszony beszélt Carlisle kamaszéveir l,

majd miután visszatértek az étterembe, hogy elfogyasszák kései vacsorájukat, elmesélte neki, miként sajátította el fia az ácsmesterséget egy Cody Marx nev férfi keze alatt. És beszélt neki arról, hogyan eredt Carlisle egy Robert Kincaid nev férfi nyomába, hogyan ért el hozzá saját kutatásai és Wynn szegényes emlékei alapján. Kincaid figyelmesen hallgatta, próbálta átállítani az agyát a megváltozott helyzetre, meghúzni a választóvonalat régi és új élete között. Ami egészen addig a legbels bb magánügyének t nt, a kozmikus magányérzet meg a többi, egy csapásra értelmét veszítette mindattól, amit Wynn McMillan az elmúlt négy órában megosztott vele. Tizenegy körül Wynn megszorította a kezét. – Robert, azt hiszem, telefonálnunk kellene Carlisle-nak. Neki is tudnia kell, hogy itt vagy. Kincaid komolyan bólintott és elsétált az asszonnyal a bár hátsó részébe, a nyilvános telefonhoz. A hely mostanra félig megtelt és nyüzsgött az élénk beszélgetést l. Wynn feltárcsázta Carlisle déldakotai számát, majd a tizedik csengetés után visszatette a kagylót a helyére. – Isten tudja csak, hol lehet – mosolyodott el. – Egészen olyan, mint az apja, nincs maradása sehol. Ha nem haragszol érte, egy kicsit megfájdult a fejem ett l a bártól, talán elmehetnénk hozzám és ott folytathatnánk a beszélgetést. Kés bb, valamikor hajnali egy után a férfi megkérte, hogy játsszon neki a csellóján, ugyanazt a darabot, amit Big Surben. Wynn felült az egyenes hátú székre és Schubertet játszott, Kincaid pedig helyet foglalt a hajlított fa hintaszékben és hallgatta, lehajtott fejjel, az ölében összekulcsolt ujjakkal. Amikor Wynn befejezte, köszönetet mondott. – Wynn, én még mindig emlékszem rá, milyen meleg volt a homok 1945 szeptemberében. Ez olyasmi, amit soha nem fogok elfeledni. Wynn félrehajtotta a fejét és gyengéden elmosolyodott. – Tudom, Robert Kincaid. Én is emlékszem rá. Kincaidnek akadt egy kisebb munkája, egy jelentéktelen sztorit kellett fényképeznie valamelyik seattle-i magazin számára. A kiadó háromszáz dollárt fizetett, és neki szüksége volt arra a pénzre. Megegyezett Wynnel, hogy így vagy úgy, de k hárman – Wynn, Kincaid és Carlisle – találkoznak és elbeszélgetnek egymással. – Nem tudom, mennyire lehetünk egy család – tette hozzá Wynn –, de szerintem akkor is jogunk van ahhoz, hogy leüljünk és meghallgassuk, hogyan alakultak a dolgaink, mit tettünk és mit nem, milyen kudarcok és örömök értek. Kincaid felajánlotta, hogy elviszi t Dél-Dakotába, ha azt szeretné, de a munkája miatt Wynn szívesebben vette, ha Carlisle jön haza – amit a fiú bizonyára meg is tesz, mihelyt meghallja a történteket. Bár Wynn felajánlotta a kanapéját éjszakára, Kincaid udvariasan elutasította az ajánlatot és azt mondta, inkább kora reggel jönne vissza, ha nem baj. Egyedüllétre vágyott, hogy rendezze a gondolatait és távlati képet kapjon mindarról, amit Wynn elmondott neki. Másnap, kedd reggel mindketten megálltak a kisteherautó mellett, miután a férfi felkészült a seattle-i útra. A napfényben, miközben behajolt a kocsi ablakán és gyengéden megpaskolta Országút fejét, Kincaid halványan emlékeztetett a Big Sur-i magányos motorosra. Bár kissé sántikált, a széles váll és a karcsú, ruganyos test szinte ugyanolyan maradt. Wynn kiérezte bel le ugyanazt a szenvedélyt. És a szemek, amelyekre a n mindig emlékezett, azok a szemek most is keresztülláttak rajta, és mindenen, amire csak tekintettek, hogy olyannak lássák a világot, amilyennek csak láthatta, amilyennek egyedül a fényképein keresztül tudta megmutatni. Elmosolyodott. A férfi kinyújtotta a kezét, hogy megszorítsa az övét, azután el relépett és magához ölelte, beszippantotta Wynn hajának illatát, ahogyan harminchat évvel korábban, a Big Sur-i tengerparton. Wynn a mellkasára hajtotta fejét és az óceán felé mutatott. – A bálnák még most is eljönnek márciusban – suttogta. * Nighthawk Cummings kilenc után két perccel lépett ki a színpadra, hogy leintse a háromnegyedig telt bárban felhangzó tapsot, azután csettintett és beszámolt a zenekarnak. Magával

hozta régi Selmer tenorszaxofonját, és a második ütemnél bekapcsolódott a zenébe. A kvartett az "Így kellemes eltölteni az estét" cím számot játszotta. Nighthawk tenorja lágyan búgott, a bársonyos hangzáshoz lüktet , keményebb hangokkal járult hozzá. A lefoglalt asztal most is üresen állt. Carlisle McMillan megpróbált a zenére összpontosítani, de nem tudott. Elnézett az asztal, majd az ajtó felé, azután minden egyes percben megismételte a mozdulatsort. A csellista Wynn McMillan gyermekeként Carlisle-nak volt érzéke a zenéhez, csak éppen nem ehhez a m fajhoz. Nighthawk Cummings lágy, sejtelmes hangján el re bejelentett minden számot, mintha valamennyien pontosan ismernék a címeket, és az említésük inkább lenne a ceremónia része, mintsem szükségszer ség. Carlisle elkapott valami "Green Dolphin Street"-et, meg egy "Oleo"-t; utóbbit egy Rollins nev zenész szerezte, akinek a keresztnevét képtelen volt kivenni, pedig Nighthawk biztosan említette. Az els szünetben, amikor a lefoglalt kétszemélyes asztal még mindig üresen állt, Nighthawk Cummings odasétált a bárpulthoz és rendelt egy Glenlivet-et. Alig egyméternyire állt Carlisle-tól és a bárpultra könyökölt, miközben az italát kortyolgatta és végigmérte az egybegy lteket. A vendégek elsorjáztak el tte, a régi rajongók kezet ráztak vele és hozzáért megjegyzéseket f ztek a repertoárhoz. – Igen – mondta Nighthawk egyiküknek, hosszan elnyújtva a szót. – Joey beszúrt egy b vített hetedik akkordot az alaphang el tt, amit nem szokott a "Csillagok hullnak Alabamára"-ban –, és én meghallottam a fejemben egy érdekes hangot, amit korábban nem ezzel a nótával azonosítottam. Egy másik valaki a "Hulló falevelek"-et kérte. – Azt is el fogjuk játszani – bólintott Nighthawk –, talán már a következ körben. Van egy barátom, aki mindig ezt a dalt kéri, arra várok, hátha is eljön ma este. Miután egyedül maradt, Nighthawk vetett egy pillantást Carlisle-ra. – Jó estét. Nem emlékszem, hogy láttam volna itt korábban is. – Különleges okom van rá, hogy itt legyek – mosolyodott el Carlisle. Nighthawk Cummings összevonta a szemöldökét. – És mi lenne az? – Egy Robert Kincaid nev embert keresek. Nighthawk arca közönyösnek t nt. – És miért keresi éppen azt az embert? Carlisle belekezdett a családfakutatással kapcsolatos magyarázatba, hátha Nighthawk önként is el áll valami hasznos információval. Cummings nagyot kortyolt a Glenlivet-be, de nem szólt egy szót sem. Miután néhány pillanatig hiába várakozott, Carlisle tovább merészkedett. – Úgy tudom, gyakran lejár ide, és hogy maguk ketten jó barátok. – Ha azok is lennénk, magának ahhoz semmi köze. Sosem beszélek a barátaimról, hacsak nem k akarják. Máskülönben hamar elveszíteném ket. Na, örülök, hogy találkoztunk. Mennem kell a színpadra. Nighthawk Cummings elindult társai felé, magához vette és felszíjazta tenorszaxofonját, és fekete ujjai szédít ütemben futottak végig az arany billenty kön, miközben a három másik zenész is el készült a játékra. * Kedd este nyolcra Robert Kincaid hazaért és megetette Országutat, azután leült a konyhába és végiggondolta mindazt, amit Wynn McMillant l hallott. Az egészben volt valami álomszer . Egy különös élet az elmúlt huszonnégy órában még különösebbé vált. Odalépett a fiókos szekrényhez és el vett egy fényképes dobozt. Hosszú ideig csak ült, elnézte Francesca Johnsont. Néhány nappal korábban a közös helyeken járt és emlékezett. Istenem, mennyire szerette most is, még ha el is fogadta, hogy a dolgok az emlékeinkben sokkal szebbnek t nnek, mint a valóságban. Francescának is tudnia kellene Wynnr l és Carlisle-ról. Nem tudta pontosan, miért érzi ezt szükségesnek, egyszer en csak így t nt helyesnek és illend nek. Három ével korábban elment az

ügyvédjéhez és egy levelet bízott rá. A levélben utasítást adott arra, hogy ha valami történne vele, az ügyvéd küldje el a levelet és egyéb ingóságait egy adott címre, az iowai Madison megyébe. Most úgy döntött, átfogalmazza a levelet és beviszi az ügyvéd irodájába, amint lehet sége nyílik rá. Ahogyan Francesca képét nézte, lassan eleredtek a könnyei, és a sírás önkéntelen, görcsös zokogássá er södött. Kincaid ráborult a konyhaasztalra és hagyta, hogy könnyei olyan sebesen és hosszan ömöljenek, ahogyan és ameddig akarnak. Zokogás közben zaklatott szavak törtek fel bel le. – Jézusom... Jézusom... ennyi... ennyi id n át... az egész, átkozottul hosszú id n át... hát mégsem voltam egyedül. – Országút húzódott oda mellé, hogy orrával megbökdösse a kézfejét. Robert Kincaidnek meg kellett küzdenie mélységes b ntudatával. A b ntudattal, hogy nemzett egy gyermeket, de nem volt ott Wynn McMillan mellett, nem segített neki felnevelni Carlisle-t. Wynn mindent megpróbált, hogy elejét vegye a lelkifurdalásnak: soha, egyetlen percre sem bánta meg, hogy a világra hozta Carlisle-t, és Kincaid sehogyan sem szerezhetett tudomást err l. A szavai nyújtottak némi vigaszt, de Kincaid tudta, hogy így is élete végéig hordozni fogja a b ntudat terhét. Egy dolog, hogy milyenek voltak a körülmények, és megint másik az, hogy nem volt ott, amikor kellett volna. Bármit is tesz, ezt nem másíthatja meg. Semmivel sem kárpótolhatja Wynnt és Carlisle-t. Harminc perccel kés bb az órájára pillantott. Kilencre jár, szép az id odakint, és Nighthawk már javában nyomja az ipart. A pokolba is, újra Francesca Johnson közelébe került, és közben rádöbbent, hogy van egy fia, akinek a létezését eddig nem is sejtette – épp elég oka van ünnepelni, de legalábbis jelessé tenni az alkalmat. Elvesztett egy szerelmet, rálelt egy fiúra. Nem cserélhette be egyiket a másikra, ahhoz túlságosan is különböztek egymástól, mégis olyan harmóniát érzett a lelkében, mint még életében soha. Ha akarja, elérheti a tízórás kompot. Kincaid odalépett Országúthoz, aki kéjesen nyúlt el régi takaróján. Leguggolt és megsimogatta a kutyát. – Nemsokára visszajövök, cimbora. Meg kell látogatnom régi barátomat, Nighthawkot. – Felvette a kabátját és halkan betette maga mögött az ajtót. * Carlisle belebújt b rkabátjába és megnézte az óráját. Szeme könnyezett a bárban összes r södött cigarettafüstt l, és hunyorognia kellett, ha le akarta olvasni az id t. Fél tíz, és a foglalt kétszemélyes asztal még mindig üres. Testhelyzetet váltott, miel tt megrendelte a harmadik sörét. Nighthawk Cummings és kvartettje egyre jobban belemelegedett, éppen Ellington "Nem jelent ez semmit" cím számát játszotta. Nighthawk hátrébb lépett és engedte érvényesülni a zongoristát, aki hosszú szólóba kezdett, míg a b g s ráborult hangszerére és hosszú, pókszer kezeit lustán futtatta végig a húrokon. A dobos a fejét ingatta, csak néha emelte ki a hangsúlyt, mindig a megfelel helyen. Carlisle ekkor észrevette, hogy Nighthawk elvigyorodik és felemeli kezét, hogy üdvözölje a Shorty bárjába belép alakot. Carlisle megpördült a bárszéken és látta, hogy az sz hajú férfi átlép az ajtón. A tenyere is verítékezni kezdett, miközben a férfit figyelte, aki utat keresett magának az asztalok között, azután elfoglalta az egyik széket a fal mellett álló asztalnál. A National Geographic fényképei alapján tökéletesen biztos lehetett abban, hogy Robert Kincaidet látja. A pincér odalépett az asztalhoz és letett egy sört anélkül, hogy Kincaid megrendelte volna, távozáskor pedig magával vitte a "Foglalt" táblát. Nighthawk felemelte szaxofonját és a zongoristát kísérve bekapcsolódott a zene utolsó taktusaiba. Két másik szám után Nighthawk újra odahajolt a mikrofonhoz. – Most egy dal következik egy nagyon jó barátomnak. A számot én írtam, a címe "Francesca". – Nighthawk beintett, majd belekezdett a lassan hullámzó, mélyr l jöv dallamba. A kétszemélyes asztalnál ül férfi mindkét kezével hátrasimította sz haját. El rehajolt, ujjait a sörösüveg nyakára kulcsolta és az üvegre meredve, elmélyülten hallgatta a melódiát. A második refrén után Nighthawk leengedte hangszerét és érdes baritonján énekelni kezdett:

Francesca, ma is emlékszem rád és arra a régi nyárra. Te ezüstöt hordtál, amikor a hosszú napok sárgállottak... A szám végén a zongorista átváltott a B-dúrból e-mollba, miközben Nighthawk belevágott a "Hulló falevelek" kezd taktusaiba. A fal mellett az sz hajú férfi tovább bámulta a sörösüveget. Miközben elnézte, Carlisle lassan megértette, miért emlékezett Wynn arra a tekintetre, azokra az öreg szemekre, amelyek mintha több emberölt nyi id t végigéltek volna. Nem is esett nehezére elképzelni, ahogyan az asztalnál ül férfi robog hatalmas motorján, a Santa Lucia szirtjei mentén. Látta, ahogy keresztülvág a merész viaduktokon és bed l a kanyarokban, míg egy fiatal lány átöleli a derekát és hagyja, hogy hosszú haja szabadon lobogjon és összekuszálódjon a szélben. Amikor Nighthawk egy sor kismásoddal lezárta a "Hulló faleveleket", lenézett Robert Kincaidre, aki egymagában ült, távol mindent l, egy olyan helyen, amit rajta kívül csak Nighthawk Cummings értett meg. Kincaid felnézett Nighthawkra, elmosolyodott és kurta biccentéssel köszönte meg a zenét. – Köszönöm a figyelmüket. Néhány perc múlva folytatjuk – szólt bele Nighthawk a mikrofonba, majd az állványra tette hangszerét. Lelépett a színpadról és odasétált a kétszemélyes asztalhoz, leült és kezet rázott Kincaiddel. Beszéd közben Nighthawk kétszer is a bárpultnál ül Carlisle McMillan felé villantotta szemét. Egy-két perc elteltével az sz hajú férfi is Carlisle felé fordult. Talán ostobán kezeltem ezt az egészet, gondolta Carlisle. Nyilvánvalónak t nt, hogy ezek a fickók, Nighthawk és Robert Kincaid (már ha csakugyan az) egy egészen más univerzumban léteznek, mint a legtöbb ember, különösen az generációja. Bizonyosan nem a hatvanas és hetvenes évek tolakodó, gyerünk-már-bébi hangulatában, ahol még sem mozgott igazán otthonosan. Robert Kincaid még egyszer felé fordult és egyenesen a szemébe nézett. Mondott valamit Nighthawknak, mire a zenész felállt és elindult a bárpult túlsó vége felé, ahol rendelt magának egy újabb Glenlivet-et és beszélgetésbe merült a csapossal. Kincaid néhány percig a sörére meredt és felidézte magában a fényképet, amit Wynn mutatott neki közös reggelijük mellett. A bár hátsó részében megcsörrent a telefon, miközben Kincaid felállt és kissé bicegve elindult Carlisle felé, arcán egy olyan apa gyengéd és meleg mosolyával, aki id tlen id k óta nem látta a gyermekét.

– 14 – Azok a különös órák Carlisle még két napot maradt Seattle-ben, és sok különös órát átbeszélgettek, és Robert Kincaid. Kincaid kis kunyhójában ücsörögtek, a konyhaasztalnál, és sokkal inkább újdonsült barátokként, nem pedig apaként és fiúként beszéltek egymással. Ha az a kötelék ki is alakult közöttük, ehhez mindenképpen több kellett, mint egy meleg kézfogás és néhány óra együttlét. Mindketten hosszú, átható pillantásokkal méregették a másikat, próbálták elfogadni az immár valóságos, mégis álomszer nek tetsz helyzetet. Carlisle McMillan, törvénytelen gyermeke a magányos motorosnak, aki ott ült vele szemben a konyhaasztalnál. Robert Kincaid, távoli helyek és távoli álmok lovagja, akinek meg kellett birkóznia a valósággal, hogy tulajdon gyermekének arcát látja, hangját hallja. Kincaid, aki még most is csak nehezen találta a szavakat, újra és újra elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem maradt Wynn mellett és nézte végig, ahogyan Carlisle felcseperedik. – Írtam neki, Carlisle, hidd el. Egyszer en csak elvesztettük egymást. – Amikor fiatalabb voltam, még nagyon dühített és zavart a dolog – mondta Carlisle, miközben körülnézett a kis kunyhóban. A mennyezetre ráfért volna egy javítás, jókora foltok éktelenkedtek ott, ahol a tet beázott. – Wynn csodálatos anya. Kissé talán rendhagyó az életvitele, de a maga módján nagyon is következetes és kemény. Soha egy rossz szót nem mondott rólad, és elfogadta, hogy felerészben is felel s a helyzetért. Kés bb Cody Marxról beszélgettek, aki fontos leckéket tanított meg Carlisle-nak az életr l és az ácsmesterségr l. Kincaid figyelmesen hallgatta. – Hát, van miért hálásnak lenned ennek a Cody Marxnak. Él még? – Nem, már jó pár éve meghalt. Nagyon nehezen viseltem az elvesztését. Nem tudom, mi lett volna bel lem Cody nélkül. Egy pillanatig habozott, miel tt feltette volna a következ kérdést. – Szeretted Wynnt azokban az id kben? Vagy ostobaság ilyet kérdezni? Kincaid felvette az asztalról a csomag Camelt, kivett egy szálat, meggyújtotta a gyufával. A gyufásdoboz rövid üzenetet hordozott: Tengeri Panoráma Motel – az Ön helye az oregoni Astoriában. Beleszívott a cigarettába. – Nem mondanám el a teljes igazságot, ha csak azt felelném, igen. Alig néhány napot töltöttünk el együtt. Zavaros id k voltak azok mindannyiunk számára, próbáltunk rendet tenni a fejünkben és az életünkben, miután véget ért a háború. A találkozásunk nemcsak arról szólt, hogy hancúroztunk egyet a tengerparton, ezt mindketten tudtuk, csak sosem nyílt alkalmunk, hogy tovább folytassuk. Tisztességesek voltak a szándékaink, ebben Wynn és én is egyetértettünk, amikor most újra találkoztunk. Csak éppen fiatalok voltunk, és... nem könny ezt megmagyarázni... és... – Megrázta a fejét és a konyhaasztalon pihen kezeit nézte. – Ennyit Wynn is elmondott az évek során – bólintott Carlisle. – Nézd, végül is levetk ztem magamról azt az indulatot. Megbékéltem a helyzettel. – Egy pillanatra kísértést érzett rá, hogy az "apa" szóval fejezze be a mondatot, de valamiért képtelen volt rá. Talán vérségi kapcsolat f zi ehhez a férfihoz, és id vel közelebb is kerülhet hozzá, de az "apa" számára többet jelentett ennél. Talán sosem jut el odáig, hogy annak nevezze. Kincaid megdörgölte szemét egy sárga kend vel, amit kifakult farmerja jobb zsebéb l halászott el . Felnézett Carlisle-ra. – Kár ezért a rengeteg elvesztegetett évért, Carlisle, amikor annyi mindent csinálhattunk volna együtt... Ennyi elvesztegetett id . – Összehajtotta a kend t. – Sajnálom, az utóbbi id ben a kelleténél többször fakadok könnyekre. Carlisle McMillan érezte, hogy az szeme is könnybe lábad, és átnyúlt az asztalon, hogy megszorítsa Robert Kincaid vállát. Kincaid kora és vékony testalkata ellenére a csontos vállon még most is kitapinthatta a szívós izomkötegeket. Az ezüstmedalion Kincaid nyakában kicsusszant az

ing alól és megcsillant a lámpafényben. Valamit belevéstek a kis fémlapba, ám a szavak elvesztek a karcolások és a patina alatt. Carlisle egy napon err l a medalionról is ki akarta faggatni apját, de ezzel még nagyon is ráért. – Nézd – szorította meg újra Kincaid vállát. – Szerintem szerencsés ember, aki ismerheti az apját. Ami engem illet, én mindenképpen szerencsésnek érzem magam. Megkérdezte, hogy megnézhetné-e Kincaid néhány fényképét. Robert Kincaid felélénkült az ötlett l és sorban el vette a diapozitívokat a fiókokból. Ha a szavak nem is jöttek könnyen számára, a képek közvetítésével meg tudta mutatni fiának, milyen életet élt. El vett egy kis hordozható világítóasztalt és felállította a konyhaasztalon. Másnap egész délután Kincaid munkáit nézegették, pedig megállás nélkül beszélt az úton töltött évekr l, hogy melyik fényképet hol és milyen körülmények között készítette, hogy milyen illatokat és fényviszonyokat idéznek fel benne az egyes felvételek. Carlisle több képet is felismert azokból a cikkekb l, amelyeket a National Geographicb l másolt ki. Kincaid munkáinak egy része szintén meglepte. Míg a legtöbb képet csodálatos, poétikus vallomásnak látta, akadtak er sen kiemelt élekkel és kontrasztokkal készült fekete-fehér nyomatok is. Különösen az a sorozat ny gözte le, amelyet Kincaid a UNICEF megbízásából, Dzsakarta nyomornegyedeir l készített. – Az a téma nem adta könnyen magát – vizsgálta meg Kincaid összevont szemöldökkel az asztalon elrendezett képeket. – A költségeket leszámítva ingyen vállaltam, mert érdemesnek találtam megcsinál . Jó dolog, ha néha ilyen megbízásokat is elfogadunk. Segíti megszabadítani az embereket azoktól a téveszmékt l, amelyeket a világ fejletlen részeivel kapcsolatban dédelgetnek. Nem csak elefántok és orángutánok vannak ott – csupa tarka ünnep és színes naplemente, az el térben felröppen flamingókkal. – Tessék – nyitott ki egy újabb dobozt. – Ezt a sorozatot magamtól csináltam, még tavaly, az egyik belvárosi öregek otthonában. Minden bentlakóról külön portrét készítettem és mindegyiküknek adtam egy kész nyomatot, matt papíron, bekeretezve, készen arra, hogy felakasszák a falra, kirakják az asztalra, vagy éppen odaadják a hozzátartozóiknak, ha van nekik, bár a többségnek nem volt. Igazán szerettem velük dolgozni. Valamennyien nagyon izgatottak voltak és ill en felöltöztek az alkalomra. Akadtak olyanok, akik nem tudtak felkelni az ágyból. Ilyenkor igazán kreatívnak kell lenni, hogy a képnek ne legyen kórházi hangulata. Robert Kincaid elégedetten mosolygott, miközben a képeket rendezgette, és egyesével feltartotta ket, hogy Carlisle külön is megvizsgálhassa valamennyit. – Ez a fickó itt pályamérnök volt az egyik vasúti mellékvonalon, az állam nyugati részében, míg kétszer is szélütést kapott és részlegesen lebénult. Ez az asszony valaha kabarékban énekelt. Itt egy szemetes, egy teherautó-szerel , egy gyermekkönyv-illusztrátor, egy prostituált. Milliónyi remek történet várakozik abban az otthonban arra, hogy valaki megírja. – Visszatette a nyomatokat a dobozba és elmosolyodott. Miközben elkészítették maguknak az egyszer vacsorát, Kincaid odafordult a fiához. – Szeretnék kérni t led egy szívességet, Carlisle. Carlisle kivárt, nem sürgette Kincaidet, aki láthatóan valami fontos dolgot szeretett volna. – Ha meghalok, azt szeretném, hogy égesd el az összes negatívot, diát és nyomatot. Gondoskodni fogok róla, hogy valamennyi ott legyen a konyhai fiókos szekrényben vagy a hálóban, a másik szekrényben. Carlisle tiltakozni akart, de Kincaid feltartotta egyik kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – Tudom, hogy a felfogásom az élettel és a halállal kapcsolatban nehezen érthet mások számára. Mondjuk úgy, hogy ösztönösen úgy érzem, az id és én régi ismer sök vagyunk, és én nem tartom magam másnak, csak egy kortalan paripa újabb lovasának. Az én életem sem ér többet, mint amennyit kezdtem vele, és mindig hiábavalónak, s t nevetségesnek tartottam a halhatatlanságra való törekvést. Mint amikor egy díszes szemfed próbál gátat vetni az enyészetnek. Megkavarta a zöldséglevest, majd újra Carlisle felé fordult. – Ha a fényképeim kirepülnek innét, már nem avatkozhatok bele, hogy hol és miként használják fel ket. A mombasai dokkmunkás vagy a fiatal lány a mexikói mez r l hamar egy olcsó

katalógusban végezheti. Az a kép, amelyiken a férfiak egy hatevez s csónakkal vágnak neki a tengernek, bekerülhet egy evez padokat népszer sít hirdetésbe. Ennél is szörny bb, ha kiállítást szerveznek bel lük, hogy az emberek kiértékeljék ket, miközben a fánkjukat majszolják, és mindenféle mélyebb értelmet keressenek ott, ahol soha nem is volt ilyen mélyebb értelem. Végtére is, ezek csak fényképek. – Gondoskodhatnék róla, hogy ilyesmi sose történjen meg – vetette közbe Carlisle. – Igen, és én bízom benne, hogy rködnél felettük, amíg csak élsz. De azután? – Kincaid kivett két doboz sört a h t b l, és az egyiket odanyújtotta Carlisle-nak. – Különben pedig nemcsak arról van szó, hogyan használják fel a képeket. Sokkal inkább arról, amir l korábban beszéltem. Amikor elmegyek innét, tisztára szeretném söpörni a padlót magam mögött, el akarok tüntetni minden nyomot, hogy ne maradjon utánam semmi. Egyszer en így szeretném, Carlisle, ez a kívánságom. – Hát jó. Megteszem, amit kérsz, megesküszöm rá, bár a szívem mélyén azt kívánom, bárcsak meggondolnád magad. Kincaid megköszönte és lesütött szemmel a padlóra meredt, majd hirtelen lélegzet után kapott és összegörnyedt. A fájdalom belenyilallt a mellkasába, a szédülés és a közelg rosszullét ismét a hatalmába kerítette. Nekitámaszkodott a h t gépnek, arcán verítékcseppek gyöngyöztek. – Úristen, mi a baj? – kiáltott fel rémülten Carlisle. Kincaid fáradtan legyintett. – Egy-két perc, és rendbe jövök. Azt hiszem, ez már a korral jár – zihálta. Lázasan kapkodott leveg után, napbarnított arca észrevehet en megszürkült, . Carlisle odatámogatta a legközelebbi székhez. Néhány perc után Kincaidnek sikerült kipréselnie magából egy mosolyt. – Minden rendben. Néha rám szoktak jönni ezek a nyavalyás rohamok. Azután egyszer csak elmúlnak, és megint jól érzem magam. – Akarod, hogy szóljak egy orvosnak? – kérdezte Carlisle aggódva. Országút somfordált oda az asztalhoz, és orrával megbökte Kincaid lábát. – Nem, már voltam egynél. – Kincaid lehajolt, hogy végigfuttassa kezét a kutya nyakán és beletúrjon tömött bundájába. – A doktor szerint minden rendben, csak néha félrever a szívem vagy ilyesmi. Elmúlik. Megtanulok együtt élni vele. Carlisle nem hitt neki, de annyiban hagyta a dolgot. Robert Kincaid láthatóan saját, külön bejáratú világképpel rendelkezett, amelyet még Carlisle sem látott át a maga teljességében. Egy órával kés bb már újra együtt nevettek és a fejüket csóválták, amikor Carlisle megtudta, hogy apja alig egy héttel korábban utazott át Salamanderen. Carlisle megkérdezte Kincaidet, lennee kedve ellátogatni Dél-Dakotába és megnézni a munkáit; a repül jegyét is ki tudja fizetni, ha szükséges. Kincaid azt felelte, nagyon szívesen, talán majd tavasszal, amikor jobb id lesz, amikor és a Lester tévékereskedése felett lakó öregember kicsit könnyebben tudnak mozogni, és akkor talán még Leroy kocsmájába is átugranak meghallgatni Gabe tangóit. Carlisle felajánlotta, hogy valamikor elugrik Seattle-be, magával hozza a szerszámait és megfoldozza a tet t. Sokat beszélgettek a fényképészetr l és ácsmesterségr l, arról az igényükr l, hogy egy munkát igazán jól végezzenek el. Robert Kincaid elmesélte, hogy valamikor képes volt huszonnégy órát egy helyben állni és egy szi jávorfa egyetlen levelét figyelni. Hajnaltól napnyugtáig, és az azt követ éjszakán át, miközben a hold átúszott az égbolton, csak azt a levelet tanulmányozta, keretbe foglalta, a fényer sséget mérte. A zenei skálához, s t az et dökhöz hasonlította, ahogyan a fény önmagában képes megváltoztatni bármilyen tárgyat. Carlisle megértette és visszaemlékezett, hogyan végeztette el vele Cody Marx a legrutinszer bb feladatokat is újra és újra, míg már bekötött szemmel meg tudta csinálni mindet. Felnevetett. – A felület el készítése, ezek a szavak félelmet és unalmat ültetnek minden kezd ács szívébe. Cody persze nem hagyta, hogy akár egy percre is elfeledkezzek róluk. Az els évben mást is alig csináltam, csak csiszoltam, gyalultam és a régi festéket vakartam. Másnap Kincaid kivitte Carlisle-t a Seattle-Tacoma reptérre. Kincaid felszerelése kettejük közé került a kisteherautóban. Amikor Carlisle járatának utasait beszállásra szólították fel, mindketten kihúzták magukat és egymásra néztek.

– Vigyázz magadra – kívánta Carlisle teljes szívéb l, a szó legszorosabban vett értelmében. Robert Kincaid elvigyorodott. – Épp elég kilométer van bennem, Carlisle, de ezért így érzem, néhány még mindenképpen fér belém. – Az órájára nézett. – Hát, legjobb lesz, ha indulok néhány képet készíteni és egy kis pénzt keresni. Carlisle követni kezdte a kapuk felé áramló tömeget, majd megfordult és utat tört magának visszafelé, ahol Robert Kincaid állt. Kincaid végigmérte, meghúzta nadrágtartóját, megérintette az övét, és hirtelen visszaemlékezett a repül tér biztonsági el írására, amely azt tanácsolta, hogy a kését hagyja hátra a kocsiban. – Tavasszal várni foglak – bökte ki Carlisle elszoruló torokkal. Az utaskísér utoljára szólította fel beszállásra a denveri járat utasait. – Szeretném, ha látnád a munkáimat – folytatta Carlisle reszel s hangon. Megköszörülte a torkát. – Azt hiszem... azt hiszem, valahogy minden fiú az apja áldását keresi. Tettek egy lépést egymás felé. Carlisle letette a csomagját és mindkét karjával átölelte Robert Kincaidet. Kincaid magához szorította a fiát. – A pokolba is, vénember, pokolba az egésszel. Most már maradj meg nekem, megértetted? – Hátrahúzta az egyik narancsszín nadrágtartót és engedte csattanni Kincaid hátán. A kapunál megfordult és még egyszer visszanézett apjára, a magányos motorosra, aki Big Sur útjait rótta oly sok évvel ezel tt, amikor még egyszer bb volt a világ és sokaknak nem számított más, csak a szabadság. Robert Kincaid kihúzta magát, amennyire csak hatvannyolc éve engedte, megfakult farmerja zsebébe dugta kezeit és mosolyogva biccentett Carlisle felé, mint egy olyan apa, akit régóta nem látta a fiát és sosem tölthetett vele elég id t. Mögötte a csarnokban a szingapúri járat utasait szólították, míg odakint az aszfalton egy 747-es gördült ki Dzsakarta, Bangkok, vagy talán Calcutta felé. Az utaskísér bezárta a kaput Carlisle mögött, Kincaid pedig megtörölte a szemét, figyelte, ahogy a Boeing felemelkedik és beleveszik az alacsonyan függ felh kbe, és megelégedett a tudattal, hogy a nagy repül gép útnak indul valahová, és soha többé nem lesz egyedül.

– 15 – Minden nyom nélkül Robert Kincaid fényes új világa egy id re még a Puget Soundra telepedett ködöt is szétoszlatta. Kitakarította a faházat, kivasalta ruháit és hosszú órákat töltött Nighthawk társaságában, akinek elmesélte, mi minden történt vele. Lelkesen beszélt az el tte álló dél-dakotai útról. Leveleket váltott Wynnel és Carlisle-lal, felemlítették azokat az eseményeket és emlékeket, amelyek kimaradtak a beszélgetésekb l. Robert Kincaid még egy teljes kivizsgálásra is bejelentkezett. Ám a dolgok mindig úgy alakulnak, ahogyan nekik tetszik. Három héttel azután, hogy Carlisle elrepült Denver felé, és négy nappal az orvosi vizsgálat el tt, Robert Kincaid szívrohamot kapott és meghalt, egyedül a faházban, ahol egyik szomszédja talált rá, miután felfigyelt Országút nyüszítésére. Wynn és Carlisle telefonszámát Kincaid barátjának, Nighthawk Cummingsnak is megadta. Nighthawk tárcsázta fel Carlisle-t, aki azután tudatta Kincaid halálhírét édesanyjával is. Wynn McMillan fojtottan zokogott a telefonban, és a temetésr l kérdezett. Carlisle-tól megtudta, hogy Kincaid földi maradványait már elhamvasztották, azokat egy közelebbr l meg nem nevezett helyen fogja szétszórni annak az ügyvédi irodának a képvisel je, amelyik az ügyeit intézte. Ahogyan megígérte, Carlisle visszatért Seattle-be. A konyhai fiókos szekrény ajtaján megtalálta Kincaid kézzel írt üzenetét. "Carlisle, minden ebben és a hálószobai szekrényben van. Használd a fém szemetest. Köszönöm. Beletelt egy kis id be, amíg hozzászoktam a gondolathoz, hogy van egy fiam, de végül sikerült. És amennyire meg tudom ítélni, egyetlen apa sem kívánhat különb fiút nálad. Ha bármi történne velem, Nighthawk gondoskodni fog Országútról. " Carlisle egy óra hosszat ott ücsörgött a konyhai asztalnál, a h t szekrény zümmögése mellett idézte fel azt a néhány emléket, amit Robert Kincaidr l rzött, és azt kívánta, bárcsak több ilyen lenne. Ezután összegy jtötte az újságokat a házban és tüzet rakott a szemetesben. Miközben újra belelapozott a kartotékokba, egyetlen pillanatra fontolóra vette, hogy megszegi Robert Kincaidnek adott szavát. Mégsem tehette ezt, hiszen megesküdött neki, mi több, kezdte megérteni, mit is értett Kincaid a dolgok véglegességén. "Amikor elmegyek innét, tisztára szeretném söpörni a padlót magam mögött, el akarok tüntetni minden nyomot, hogy ne maradjon utánam semmi." Azon a tiszta, bántóan éles decemberi napon Carlisle megállt a szemetes felett. Egyiket a másik után, a t zbe vetette a diákat és fényképeket, végignézte, ahogy Robert Kincaid életm ve hamuvá és füstté enyészik. A vigyorgó mombasai dokkmunkás és a lány a mexikói mez r l. A tigris, ahogyan el bukkan a f tengerb l az indiai Periyar-tó közelében; a kombájnról letekint , munkában megfáradt férfi Észak-Dakotában. A baszk vidék távolba ködl csúcsai, a tengerre kievez férfiak a Malaka-szorosnál. Valamennyien összezsugorodtak és megsemmisültek egy szemetesben azon a fényes decemberi reggelen. Három órába telt, amíg Carlisle végrehajtotta a feladatot. Gyakran megállt és feltartott egy-egy diát a fénybe, hogy utoljára láthassa, miel tt a t zbe vetné. A végére nem maradt más, csak egy barna boríték és egy fehér kartondoboz a hálószobai szekrény alsó fiókjában. Carlisle felnyitotta a borítékot és belekukkantott. Teli volt levelekkel, húsznál is több levéllel. El húzta az egyiket és észrevette, hogy leragasztották, de mégsem küldték el. Valamennyit ugyanígy rakták el, és Francesca Johnsonnak címezték, az iowai Wintersetbe. Carlisle visszaemlékezett a fedett fahidakról szóló tudósításra, amit az apja a hatvanas években készített. A "Winterset" név ismer snek t nt számára, azután eszébe jutott, hogy azt is ebben a cikkben említették. És mintha lett volna egy "Francesca" cím szám is, amit Nighthawk Cummings játszott? Carlisle el halászott egy gyufásdobozt a zsebéb l, hogy lemásolja rá a nevet és a címet. Egyre er södött benne a kísértés, és újra kézbe vette az egyik levelet, hogy megforgassa az ujjai között. Nem, ehhez nincs joga. Nem lenne helyes. Elt n dött egy hosszú pillanatra, azután a borítékot is bedobta a szemetesbe.

Carlisle figyelte, ahogyan a boríték tüzet fog, azután felnyitotta a fehér dobozt és gondosan eltávolította a fekete-fehér nyomatokat véd vékony papírlapot. A fels képen középkorú asszony támaszkodott egy kerítésoszlopnak, valahol egy mez közepén. Hihetetlenül gyönyör , gondolta Carlisle, amilyen csak egy érett n lehet, ahogy ott áll feszes farmerében, ahogy a pólónak feszül mellek jól láthatóan kirajzolódnak. Az asszony fekete haját kissé szétfújta a reggeli szél, és szinte úgy t nt, bármelyik pillanatban kész lenne kilépni a fénykép keretei közül. Közvetlenül a fels kép alatt egy másik nyomatot is talált az asszonyról, egy kevésbé valóságh , már-már impresszionista stílusú felvételt. Ezen a képen elmélázónak t nt, mintha csak elveszített volna valamit, amit soha többé nem találhat meg. Carlisle félretette a két fényképet és a többit bele– vetette a t zbe. A lángok felcsaptak, ahogy belekaptak a fotópapírba. Carlisle újra az asszony két megmaradt fényképét tanulmányozta. Mély, elnyújtott lélegzetet vett, miközben elnézett a Puget Sound felé. Látta, hogy a távolban egy szürke gém szökken fel a reggeli vízr l. És ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, amikor egy asszony a távoli Iowában elindult a Roseman-hídnak nevezett hely felé, Carlisle hagyta, hogy Francesca Johnson fényképei kicsússzanak az ujjai közül és belehulljanak a t zbe.

*

Zárszó helyett Így végz dik a befejezések könyve. Ahogyan a Madison megye hídjaiban már megírtam, Francesca Johnson 1989 januárjában távozott el. Hamvait a Roseman-hídnál szórták szét, ugyanazon a helyen, ahol nyolc évvel korábban Robert Kincaid hamvait. 1981-ben, miután segített Carolynnak a második gyermeke körül, visszatért otthonába és felhívta az állatklinikát a washingtoni Bellinghamben. Azt az információt kapta, hogy Robert Kincaid néhány hónappal korábban egy másik állatklinikát választott. Francesca a De Moines-i közkönyvtár telefonkönyvét felhasználva kigy jtötte a Seattle vonzáskörzetében található összes klinika címét és számát. Egyikük meg tudta adni Robert Kincaid jelenlegi címét, de a telefonszámát már nem. Megtudta ugyanakkor, hogy Mr. Kincaid egy golden retriever tulajdonosa. Miközben Francesca arra készült, hogy Seattle-be utazzon, a LIPS gyorsposta egyik teherautója egy kartondobozt kézbesített ki neki. A dobozban megtalálta egy seattle-i ügyvéd levelét, amely így kezd dött: "Irodánk kezeli a nemrégiben elhunyt Robert L. Kincaid hagyatékát..." A dobozból el kerültek Kincaid kamerái, az ezüst karköt és egy levél, amelyet Kincaid még 1978-ban írt Francescának, s amelyet sosem fogalmazott át, hogy megemlíthesse benne Carlisle McMillant. Robert Kincaid legjobb szándéka ellenére mégsem söpörte tisztára maga után a padlót, és rábízta néhány holmiját Francesca Johnsonra, bár senki sem tudja, miért. Ami Carlisle McMillant illeti, az története már egészen más lapra tartozik, és az a n , aki fiúból férfivá változtatta, szintén külön könyvet érdemelne. Egy napon talán majd erre is sor kerül. Nighthawk Cummings nemsokára betölti a nyolcvanötöt és egy tacomai lakásban él. Egy gerincprobléma, amelyt l a karja teljesen érzéketlenné vált, véget vetett zenészi pályafutásának, bár néhanapján, általában szürkületkor azért még belefúj a szaxofonba, hogy eljátssza a "Hulló faleveleket" és régi barátjára gondoljon. Habár Nighthawk ismeri Robert Kincaid és az iowai Francesca történetét, Kincaid sosem említette az asszony vezetéknevét, sem azt, hogy hol élt. Nighthawk lakásának falán egy fedett fahíd fényképe látható, Robert Kincaid aláírásával. Valamilyen homályos okból Nighthawk er sen köt dik ehhez a képhez és mindig azt nézi játék közben. Országutat, a golden retrievert Nighthawk unokaöccse fogadta be, és az állat négy teljes évvel túlélte Kincaidet. És Harry, az 54-es Chevy kisteherautó? Vele lassan tényleg elérkeztünk a történet végéhez. Minden kutatásom azt támasztja alá, hogy Harry éppúgy élt, mint Francesca, Országút, Robert Kincaid és mindenki más. Végül sikerült is megtalálnom. Gondos kezek teljesen felújították, ma Dél-Dakotában él. Carlisle McMillan volt olyan szíves és megengedte, hogy tegyek vele néhány kört egy vidéki országúton, a Wolf Butte-nak nevezett hely közelében. Miközben kinéztem a szélvéd n és ott bukdácsoltam, minden er feszítés nélkül el tudtam képzelni minden nagyszer kilométert, amit és Robert Kincaid együtt megtettek, a csodálatos látnivalókat, ami eléjük tárult, miközben a jó fényviszonyokat keresték. Carlisle arra kért, hogy nyissam ki a keszty tartót. A repedezett borítás mögül egy összegy r dött névjegykártya került el . A kártyára ezeket a szavakat nyomtatták: Robert Kincaid, író-fotográfus. Ó, és még egy információtöredék: a keszty tartóban, egy rongyba tekerve egyetlen tekercs felhasználatlan, 25-ös érzékenység Kodachrome II filmet találtam. Ezzel búcsúzom, életem és vándorlásaim egyetlen kiragadott pillanatával: Valahonnét a part menti hegyek közül sebes patak fut át a vulkáni homokon, ez festi a vizet kékes-levendula színre.

Lejjebb a parton, alig egy órája, jókora elefántfókát láttam, meglehetett fel tonna is. Ilyen volt a kaliforniai tengerpart, akkor sszel, a meleg homokon. Térdig ér gumicsizma segített megállnom és belegázolnom a vízbe. Ott álltam a sebes patakban, és messze elnéztem arra, hol a Csendes-óceán kezd dött. Carlisle McMillan édesanyja egykor itt feküdt e parton egy férfival, a neve Robert Kincaid. Egy utazóval, aki követte a fényt mert a fény maga volt az út. 1945-öt írtak. Sikerült túlélnie a Nagy Háborút, és egy motorral ért ide, nem sokkal azután. Felülemelkedtek mindenen, ott nevettek és vörösbort ittak a víz mellett. Ekkor fogant egy kisfiú, a neve Carlisle. Kék patak mellett állítottam fel az állványt, állítottam be a Nikont, s közben Kincaidre gondoltam, és Wynn McMillanre, a vízre a csizmám körül, az els reggeli szell re a ciprusok közt. A kurátor abban a múzeumban, ahol a képet végül kiállították, felhívott és megkérdezte, igaz-e, hogy kék homokon futott a patak. Nem olyan, mintha kék homokon futna, mondta. Megmondtam neki, hogy egy vulkán tette,

évszázadokkal ezel tt. Mi csak erre jártunk ...Én és Robert Kincaid. És milyen messze még az otthon. Milyen messze!

Vége