Robert Jackson Bennett: Horzsolások

„A Horzsolások Stephen King és Ray Bradbury legjobb mûveivel vetekszik… Meglepi, megrémíti és megindítja az olvasót.” Los Angeles Times „Stephen King és Neil Gaiman rajongóinak tökéletes választás.” Library Journal „Döbbenetes és lenyûgözô.” Kirkus Reviews „Bennett regénye Stephen King korai munkásságára emlékeztet: egy kisvárost mutat be, ahol semmi sem az, aminek látszik…” RT Book Reviews „Ôrült és szellemes, véres és megrendítô. A Horzsolások olyan, mintha H. P. Lovecraft Nagy Öregjei elevenednének újra a huszadik század közepén, Alamogordo nukleáris tesztjeinek köszönhetôen. Kihagyhatatlan.” Seattle Times

ROBERT JACKSON BENNETT

HORZSOLÁSOK

Robert Jackson Bennett: American Elsewhere American Elsewhere by Robert Jackson Bennett © 2013 Hungarian translation © Huszár András

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Robert Jackson Bennett: American Elsewhere This edition published by arrangement with Little, Brown, and Company, New York, New York, USA, 2013. All rights reserved. Fordította: Huszár András

ISBN: 978 61 5552 217 8 Agave Könyvek Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Velkei Zoltán Szerkesztô: Bordás Veronika Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2015-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató Mûfaj: thriller

„Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az emberi boldogság nem a körülmények szerencsés együttállásából fakad, hanem a saját hozzáállásunk függvénye.” John Locke

JÓL FIGYELJ

´´ FEJEZET ELSo

Meglehetôsen hûvös az éjszaka, Norris mégis verejtékben úszik. A halántékán és a fejbôrén kiütközô izzadság végigfut az arcán, és a kulcscsontja körül tócsába gyûlik. Érzi, ahogy a gyöngyözô cseppek apró patakokká egyesülve lecsorognak a karján, teljesen átáztatva az inge könyökrészét és kézelôjét. A kocsi belsejében csípôs, áporodott testszag terjeng, mintha egy stadion öltözôjében kuporogna. A volán mögött ül, és vár. A motor jár, és Norris az elmúlt húsz percben megpróbálta eldönteni, jó ötlet volt-e üresben hagyni a sebváltót. Miután különbözô szempontok alapján összegyûjtötte a mellette és ellene szóló érveket, valamint számba vette a lehetôségeit, összességében arra a következtetésre jutott, hogy helyesen döntött: elég kicsi az esélye, hogy valaki a környéken felfigyel a lakóövezeti utca szélén pöfögô autóra, megnézi magának, és gyanakodni kezd. Az viszont egyre valószínûbbnek tûnik, hogy villámgyorsan el kell majd húzniuk a csíkot, márpedig ez esetben értékes másodperceket veszíthetnek, ha a slusszkulccsal vagy a kézifékkel szerencsétlenkedik. Norris ugyanis meg van gyôzôdve róla, hogy a döntô pillanatban ügyetlenkedni fog, ezért még a kezét sem meri levenni a kormányról: olyan erôvel szorítja, és olyan nedves a tenyere, hogy attól fél, ha akarja, sem tudja majd elengedni. Totál hozzátapadtam, gondolja. Akár észrevesznek, akár nem, örökre itt ragadtam a kocsiban. Maga sem érti igazán, hogy miért aggasztja ennyire a lebukás veszélye. A szom­ szédos házak egytôl egyig lakatlanok. Ugyan ez sehol nincs feltüntetve – már­mint szabad szemmel látható módon –, de ez a városrész magánterületnek számít. Csupán egyvalaki lakik az utcában. Norris a bejárathoz vezetô ösvény elôtt parkol. Közelebb hajol a szélvédôhöz, és ismét szemügyre veszi a házat. Az autó mögött egy keskeny, rendezett, kavicsos felhajtó ágazik el az aszfaltúttól, és széles ívben a lejtô alján lévô nagy garázsig kanyarodik. Maga a ház hatalmas, mondhatni, gigantikus méretû, ám a sziklás-hegységi szürke lucfenyôk nagyrészt eltakarják a kíváncsi szemek elôl: a hófehér, makulátlan deszkaburkolatot, a terebélyes sétányrózsabok9

rokat, a teljesen elfüggönyözött ablakokat és a vörös téglás csupasz falakat csupán foltokban lehet kivenni. Az ösvény végén pedig élénkvörösre festett, szerény bejárati ajtó várja hívogatón, hogy a látogató lenyomja a barátságos bronzkilincset. A ház maga a tökély, egy igazi álompalota. Nem csak abban az értelemben, ahogy a legtöbben arról álmodoznak, bárcsak ilyen helyen élhetnének; sokkal inkább azért, mert az a ház, amelyik ennyire tökéletes, csak az álomvilágban létezhet. Norris az órájára pillant. Négy perc telt el. Szél süvít a fenyôk között, és ahogy a többezernyi tûlevél susogni kezd, Norrison úrrá lesz a borzongás. A szélzúgást leszámítva néma csend honol a környéken, bár az is igaz, hogy az efféle házak közelében soha nem hallani semmi neszt. Meg különben is: köztudomású tény, hogy nem tanácsos éjnek évadján Wink utcáin kódorogni. Történhetnek bizonyos balesetek. Norris hirtelen kihúzza magát: zaj támad a garázs felôl. Hangokat hall. Az ujjai megfeszülnek a kormányon. Két sötét, símaszkot viselô alak bukkan elô a garázsból, egy súlyos tárgyat cipelnek. Norris elszörnyedve figyeli, ahogy megindulnak az autó felé. Megvárja, amíg elég közel érnek, majd letekeri az anyósülés felôli ablakot, és suttogva szól ki hozzájuk. – Mi történt? Hol van Mitchell? – Kuss legyen! – förmed rá az egyik alak. – Hol van Mitchell? – ismétli Norris. – Ott hagytátok a házban? – Fogd már be a pofád, és nyisd ki a csomagtartót! Norris a kallantyú felé nyúl, ám a tekintete közben a társai kezében lévô batyura vándorol, és megpillantja, mi is az valójában. Nagyon úgy fest, hogy egy alacsony, kék mellényes, khakinadrágos férfit lát. Keze-lába megkötözve, fején vászonzsák. Szorongatott helyzete dacára a férfi folyamatosan hadar, csak úgy pereg a nyelve, mintha zsolozsmázna. – …úgysem járhatnak sikerrel, kizárt, hogy sikerrel járjanak, hiú ábránd, én mondom, a magam részérôl teljes képtelenségnek tartom, megismétlem, teljes képtelenségnek tartom, hogy elérjék a céljaikat. Ehhez nincs joguk, nem kaptak rá felhatalmazást, anélkül pedig nem árthatnak nekem, leperegnek rólam, mint a homokszemcsék, értik, amit mondok? Olyan vagyok, mint a nád, lágyan hajladozom a felkorbácsolt hullámok ölén… – Nyisd már ki azt a kurva csomagtartót! – rivall Norrisra az egyik fickó. Norris összerezzen, lehajol, és meghúzza a fogantyút. A csomagtartó teteje egy kattanással felemelkedik, mire a két alak hátravonszolja a foglyot, 10

begyömöszölik a csomagtérbe, majd lecsapják a csomagtartó tetejét. Gyorsan megkerülik a kocsit, és bevágódnak a hátsó ülésre. – Hol van Mitchell? – kérdezi ismét Norris. – Mi történt vele? – Indíts már, a kurva istenedet! – kiabálja az egyik férfi. Norris megint a házra pillant. Hirtelen valamennyi ablak mögött mozgás támad… létezik, hogy sötét árnyak vonulnak fel-alá a szobákban? Csak a szeme káprázik, vagy valóban sápadtan derengô arcok bámulnak ki az ablakokon? A be­járat elôtt égnek a lámpák, márpedig Norris meg merne esküdni rá, hogy az elôbb még nem világítottak. Nagy nehezen elfordítja a tekintetét, egyesbe kapcsol, és tövig nyomja a gázpedált. Végigrepesztenek a kertvárosi utcákon, aztán kiérnek a fôútvonalra. A két férfi leveszi a símaszkját. Az idôsebbik, a kopasz Zimmerman szakállába ôsz szálak vegyülnek, és vaskos pofazacskóin máris látszik, hogy a kor elôrehaladtával lecsüngenek, és rengô tokát alkotnak majd. Hármójuk közül messze neki van a legnagyobb tapasztalata az ilyesfajta akciókban, ezért aztán különösen aggasztó látni az arcára kiülô rémületet. Társa, Dee kisportolt testû, fiatal srác, a hajában a választékot mintha vonalzóval húzták volna. Akár cserkésztáborokat reklámozó óriásplakátokon is szerepelhetne ezzel a frizurával. Vagy fogalma sincs, mi folyik körülötte, vagy még nem ocsúdott fel a kábulatból, mindenesetre alig bírja befogni a száját. – Úristen – mondja Zimmerman. – Jézusúristen. A kurva istenit. – Mi történt? – faggatja Norris. – Hol van Mitchell? Nem esett baja? – De igen. Nagyon is baja esett. – Ne idegelj már! Mi történt? Hosszú hallgatás után Dee így felel: – Lezuhant. – Hogy mit csinált? Lezuhant? Mégis hová? A két férfi nem felel. – Volt egy szoba, amelyik… úgy tûnt, mintha a végtelenbe nyúlna – válaszol végül Zimmerman. – Mitchell pedig belezuhant. – Miután átesett a küszöbön – veszi át a szót Dee –, csak zuhant és zuhant… egyre beljebb hullott a szobába… – Hogy érted ezt? – kérdi Norris. – Honnan veszed, hogy bármit is felfogtunk abból, amit odabent láttunk? – morogja Zimmerman dühösen. Norris zavarában ismét elôrenéz. Északnak kanyarodik, és a monolit, a város fölé magasodó, lapos tetejû komor sziklatömb felé veszi az irányt. Olykor 11

egy-egy tompa puffanás vagy fojtott kiáltás szûrôdik elôre a csomagtartóból. A három férfi igyekszik tudomást sem venni róla. – Tudta, hogy jövünk – mondja Dee. – Pofa be! – torkolja le Zimmerman. – Csapdát állított azokkal a szobákkal – folytatja Dee. – Várt bennünket. Pedig Bolan biztosított minket, hogy nem fog számítani ránk. Honnan jött rá mégis? – Fogd már be a pofád! – De miért? – kérdi Dee. – Mert mérget vennék rá, hogy a rohadék a csomagtartóban is hallja, amit mondunk. – Ki nem szarja le? – Én. Mert mi van, ha balul sül el az akció? Mi van, ha megpattan? Elszóltad magad: egy nevet máris kimondtál. Szeretnél még mást is az orrára kötni? Kínos csend telepszik közéjük. – Ne kapcsoljak be zenét? – veti fel Norris. – Jó ötlet – helyesel Zimmerman. Norris megnyomja a rádió gombját, mire Buddy Holly búgó hangon egybôl énekelni kezdi a „That’ll Be The Day”-t a recsegô hangszórókon keresztül. Némán hallgatják. Fokozatosan elmaradozik mögöttük a város, ahogy felfelé kapaszkodnak a hegyoldalba vájt úton. Az utcai lámpák fényszôttese összezsugorodik, reggeli harmattól csillogó pókháló gyanánt terül szét a monolit lábánál. A kisváros a hegyek oldalát borító, legyezôszerûen elterülô, komor növénytakaró közepén bújik meg, és ugyanaz a kis folyó szeli ketté, amely a növényzetet is ellátja vízzel. A monolit több mérföldes körzetében ez az egyetlen rendes forrás, és mint olyan, ritkaságszámba megy Új-Mexikónak ezen a vidékén. A város északi határát jelzô tábla nem sokkal elôttük lassanként elôviláglik a sötétségbôl; az alulról rávetülô fénytôl fehéren izzik az éjszakában. A képen egy mosolygós férfi és nô ejtôzik a piknikezéshez leterített pokrócon. Egészségtôl kicsattanó, tökéletes külsejû párocska: a férfi arcéle metszô, és hunyorogva néz elôre, míg a nô alabástrombôrû, törékeny, cseresznyepiros ajkú teremtés. Káprázatos, karmazsinvörös monolitokkal tagolt, a lemenô nap fényében fürdô tájban gyönyörködnek, az egyik monolit tetején pedig egy parányi, bronzszínû antenna ágaskodik, amely nyilvánvalóan csak a távolból tûnik ennyire kicsinek. A rózsapiros égbolton tornyosuló felhôk mintha az antenna körül örvénylenének, azon túl pedig, a képnek azon a felén, amerre a férfi és a nô tekintete vezet, elvileg lennie kellene még valaminek; csakhogy a plakát két jobb szélsô panelje 12

leszakadt, így a bizonyára igézô jelenség helyén nem maradt más, csupán a tábla farostlemeze. Késôbb valami vandál megpróbálta kiegészíteni a képet, de nehéz volna megállapítani, pontosan mit is akart ábrázolni a hevenyészett krétarajz: a hegyeken, vagyis ott, ahol a hegyek folytatódnának, különös sziluett áll, egy gigászi, roppant méretû alak, teste kitakarja az eget. A figura többé-kevésbé emberszerû, de valamelyest torznak hat: a hátán otromba púp éktelenkedik, a karja meg természetellenes szögben kicsavarodik. Persze az is lehet, hogy a feladat csupán meghaladta az alkotó képességeit. A tábla alján fehér betûkkel szlogen díszeleg: MOST HAGYJA EL WINK VÁROSÁT… MÉGIS MIÉRT? Miért is? – mereng el Norris. Most azt kívánja, bárcsak soha ne tette volna be a lábát a kisvárosba. Fent, a hegyek között szokatlanul ritka a magaslati levegô, amitôl az éjszakai égbolt élénkkéken pompázik, és úgy tûnik, mintha a csillagok karnyújtásnyira kerülnének. Norris úgy érzi, ma este még a szokottnál is közelebb szikráznak, és a szemben lévô hegycsúcs is magasabbra nyúlik, mint máskor. A bércrôl induló szerpentin ezüstszalagként kígyózik le a hegyoldalon, kék villámok cikáznak a távoli ormokat övezô felhôk között. Norris kényelmetlenül fészkelôdik az ülésen. Elfogja az érzés, hogy a kisváros szabályos, rácsos utcahálózatától és a foszforeszkáló sárga lámpáktól távolodva a világ egyre valószínûtlenebb. A rádió sisteregni kezd. A „That’ll Be The Day” eleinte csupán szakadozik, aztán a zene végleg elhallgat, és fémes, eszeveszett tempóban kántáló hang hallatszik helyette. – Minden igyekezetük hasztalan, hasztalan. Olyan dolgok határait feszegetik, amelyekkel nincsenek teljesen tisztában. Olyasmibe ártják magukat, amibe nem látnak bele. Elég ebbôl! Engedjenek el, és akkor megbocsátok, minden bûnük megbocsáttatik, úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Semmi az égvilágon… – Bassza meg! – káromkodik Zimmerman. – A rohadék megszállta a rádiót! – Kapcsoljátok ki! – sipítja Dee. Norris rácsap a bekapcsológombra, és a szóáradat félbeszakad. Egy darabig némán hajtanak tovább. – Uramisten! – suttogja Dee. – Csinált már valaha bármelyikôtök ilyesmit? – Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán lehetséges – feleli Norris. – Ne veszítsük el a fejünket – csitítja a kedélyeket Zimmerman. – A nehezén túl vagyunk. Ha tartjuk magunkat a tervhez, a végén mindnyájan jól jövünk ki a dologból. – Kivéve Mitchellt – jegyzi meg Dee. 13

– Nem lesz gond – makacskodik Zimmerman. – Ha már itt tartunk, miért lôcsölték ránk ezt a melót? – méltatlankodik Dee. – Semmi közünk hozzá. Ez B… – Dee elharapja a szót, és újrafogalmazza a mondandóját. – Ez csak a góréra tartozik. – Azért ránk is hatással van – veti ellen Zimmerman. – Hogy értve? – Mi lett volna, ha nemet mond? Mi lett volna, ha közli velük, hogy senkit nem fog megbízni ezzel a feladattal? – Akkor most nem mi lennénk nyakig a slamasztikában, hanem ô – válaszolja Norris. – Ó, azt hiszed, nem tudják, kik dolgoznak a keze alá? Azt hiszed, nem kerülnénk mi is a célkeresztjükbe? Nem gondolod, hogy kissé túl sokat tudunk? – Én ugyan nem – válaszolja Dee zsémbesen, pillanatnyi hallgatás után. – Nem mernék vállalni a kockázatot. Mind egy csónakban evezünk. Kiadják az ukázt a fônöknek, ô továbbítja nekünk, mi pedig végrehajtjuk a parancsot. Még akkor is, ha… – Zimmerman kinéz az ablakon át az alant elterülô, éjfekete tájra. – Ha ez veszteségekkel jár. – Honnan tudod, hogy az az izé mûködni fog? – kérdi Norris. Zimmerman az ülése alá nyúl, és elôhúz egy kicsi, fából faragott dobozkát. A szelencét több rétegben, keresztben és átlósan is körbetekerték ragasztószalaggal, és még egy vastag zsinórral is átkötötték. Látszik, hogy bárki is készítette elô a dobozt, azt akarta, hogy csak a legvégsô esetben nyissák ki. – Tudom, és kész – válaszolja Zimmerman, de a hangja megbicsaklik és rekedtesen cseng. Az autó folytatja az útját hegynek felfelé, a bércrôl bércre kanyargó, keskeny kis úton, amely egy idô után párhuzamosan fut a lenti völgyben surrogó folyóval, majd végül eléri azt a sziklakiszögellést, ahonnan az elmúlt napok esôzései miatt megáradt patak lezúdul a hegyoldalon. A növényzet is eddig a határvonalig terjed: a vízesés feletti sziklás talajon már nem él meg semmi, legfeljebb a különösen szárazságtûrô fenyôk. – Megérkeztünk – közli Zimmerman, és a vízesés irányába mutat. Norris leparkol a kiugró sziklánál, és felkapcsolja a fényszórókat. – A szentségit, Norris, meg vagy húzatva? Ne világíts! – ripakodik rá Zimmerman. – Bocsánat – szabadkozik Norris, és lekapcsolja a fényeket. A három férfi kikászálódik a kocsiból, és a kocsi hátához gyûlnek. Aggodalmas pillantást váltanak egymással, majd kinyitják a csomagtartót.

14

– …nem árthatnak nekem semmivel, az égvilágon semmivel. Nem is értem, miben mesterkednek. Birokra kelhet-e egy hal az égbolttal? Felveheti-e a kesztyût egy földigiliszta az óceánnal szemben? Hogy gondolhatják, hogy bármit is elérhetnek? – Ennek be nem áll a szája – állapítja meg Zimmerman. – Na, rajta! Norris behajol a csomagtartóba, és a hóna alá nyúlva kiemeli a rakományt, miközben Dee megragadja a férfi összekötött bokáját. Zimmerman felkattint egy elemlámpát, és kesztyûs kezében a fadobozzal elindul elôre, az út vége felé. A többiek követik, és együtt ereszkednek le a sziklás lejtôn a vízesés felé. A zuhatag egy rozoga szögesdrót kerítés mögött zubog a mélybe, mely otromba vonalban szeli át a hegyeket. Az egyik sarokoszlopon rozsdás bádogtábla lifeg. A felirat már szinte teljesen lekopott róla, de az alapján, amit ki lehet olvasni, a szöveget azzal a virgonc, ûrkorszakra jellemzô betûtípussal nyomtatták, amely évtizedek óta kiment a divatból: MAGÁNTERÜLET, BELÉPNI TILOS – COBURN NEMZETI LABORATÓRIUM ÉS OBSZERVATÓRIUM. A három férfi a figyelmeztetésre ügyet sem vetve – miközben súlyos terhük folyamatosan ontja magából a panaszáradatot – átbújik a kerítésen tátongó egyik méretes lyukon. Norris felpillant az égre. Olyan távol kerültek a kivilágított várostól, hogy a csillagok egészen közelinek tûnnek. Nyugtalansággal tölti el a látvány, bár az is lehet, hogy inkább a hegy tetején villamossággal telített levegô ózonszaga kezdi ki az idegeit. Ez a hely el van átkozva. Isten a megmondhatója, vannak ennél vészjóslóbb helyek is, de ettôl függetlenül nem ártana messzire elkerülni. Dee feszülten kémleli a környezô cédrusfák és sárgafenyôk rejtekét. – Nem látom sehol – kiabálja túl kámzsás foglyuk hadoválását. – Az nem jelent semmit – feleli Zimmerman. – Ha szólítják, meg fog jelenni. Tegyük le a tagot a vízesés mellé! Így is történik: óvatosan lefektetik foglyukat a sziklás talajra. Zimmerman biccent, hogy menjenek arrébb, aztán lehajol, és lehúzza a zsákvászon csuklyát. A torzonborz, ôsz hajkorona alól kedves, pufók arc tekint fel rájuk. A zöld szemek körül szarkalábak futnak szét, a férfi járomcsontját pirospozsgás árnyalat színezi. Úgy fest, akár egy hivatalnok, irodalomtanár vagy jogi szakember, olyasvalaki, aki aktákat tologat és papírokkal bíbelôdik. A tekintete azonban kôkemény, és Norrist elfogja a szorongás: mélyen a szemébe nézve az a benyomása támad, mintha valami úszkálna mögötte, valami, aminek semmi keresnivalója ott.

15

– Nem csinálhatnak velem semmit – hajtogatja a férfi. – Tilos. Sejtelmem sincs, mire készülnek, de bizton állíthatom, hogy nem fog sikerülni. – Húzódjatok egy kicsit hátrébb – utasítja Zimmerman a társait. – Nyomás! – Dee és Norris hátrál néhány lépést, de egy pillanatra sem veszik le a szemüket a fogolyról. – Maguk megkergültek? – kérdi a túsz. – Errôl van szó? Velünk szemben a pisztolyok, kések és kötelek nem érnek semmit, elfújja ôket a szél, mint a fûrészport. Miért kavarták fel az állóvizet? Miért nem maradnak békében? – Pofa súlyba! – förmed rá Zimmerman, aztán letérdel, elôhúz egy apró zsebkést, és egyenként átvágja a fadobozkát borító ragasztószalagokat, aztán a zsineget. – Hát egy árva szót sem hallottak abból, amit mondtam? – rökönyödik meg a rab. – Nem figyelnének rám végre egy percig? Felfogják egyáltalán, hogy mit mûvelnek? A szelence nyitva van. Zimmerman belenéz, nagyot nyel, és elteszi a zsebkést. – Nem az én dolgom, hogy felfogjak bármit is – feleli krákogva. Aztán felemeli a dobozt, két kézzel, kesztyûben, vigyázva, nehogy megbolygassa azt, ami benne lapul, és odaviszi a földön heverô túszhoz. – Nem ölhet meg – jelenti ki az. – A hajam szála sem görbülhet. Nem árthat nekem semmivel. Zimmerman megnyalja az ajkát, és megint nyel egyet. – Igaza van – mondja. – Mi nem árthatunk magának. – Azzal ráborítja a gúzsba kötött férfira a szelence tartalmát. Parányi, hófehér, ovális tárgy pottyan ki a dobozból. Elsô ránézésre olyan, mint egy tojás, ám ahogy végiggördül a férfi mellkasán, és megpihen az arca elôtt, láthatóvá válik, hogy valami egészen más. A tárgy felülete érdes, mint a smirgli, két nagy, komoran ásító szemüreg tátong rajta, kurta, horgas felsô állkapcsából egy pár éles metszôfog áll ki, mögöttük pedig egy sor kisebb, törékenyebb fog húzódik. Egy apró rágcsáló koponyája, melynek hiányzik az alsó állkapcsa, ezért azt a bizarr benyomást kelti, mintha sikoly közben kövesedett volna meg. A megkötözött férfi a mellkasán heverô kicsiny koponyára mered. Most elôször zökken ki rendíthetetlen nyugalmából: szaporán, értetlenül pislog, majd felnéz elrablóira. – Ezt m-m-mire véljem? – kérdi reszketeg hangon. – Mit tettek? Zimmerman nem felel semmit. Hátat fordít neki, és odaszól a többieknek: – Gyertek, tûnjünk innen! Siessünk! 16

A három férfi lélekszakadva rohan el a drótkerítés felé, hadonászva próbálják visszanyerni az egyensúlyukat, valahányszor elvétik a lépést a sziklás kap­tatón. – Mit tettek velem? – kiált utánuk a megkötözött férfi, de nem kap választ. A kerítéshez érve félrehajtják a drótrácsot az egyik résnél, majd segítenek egymásnak átbújni a lyukon. – Ennyi volt? – kérdi Norris. – Végeztünk, ugye? Mielôtt Zimmerman válaszolhatna, sárga fény árasztja el az erdôt a vízesés mellett. A három férfi hátranéz, és egybôl hunyorogniuk kell, holott a fény forrása továbbra is rejtve marad. A fénypászma természetellenes módon látszik vibrálni, mintha verdesô molylepkék rajzanának benne, és az ágak rengetegén átszûrôdve elferdülô bordák árnyképét vetíti a tisztásra. Két különösen magas fenyô között egy egyenes tartású, karját mereven a törzse mellett lógató emberi alak áll. Norrisnak nem rémlik, hogy korábban is ott lett volna; olybá tûnik, mintha az újonnan érkezett jövevény a semmibôl termett volna elô, és az érkezése nyomán a levegô új szagokkal telítôdött volna, ürülék, rothadó szalma és bomló anyagok bûzével. Norrisnak épphogy csak meglegyinti az orrát a szag, máris könnybe lábad a szeme. Az idegen meredten bámul le a megkötözött férfira, és nem stimmel valami a fejével: a halántékából két hosszúkás, vékony fül, vagy talán szarvak sarjadnak. Tapodtat sem mozdul, és egy szót sem szól; olyan, mintha levegôt sem venne. Csak áll ott, egy helyben, a tisztás szélérôl nézi a megkötözött férfit; a háttérben világító, vakító fénytôl nem lehet többet kivenni belôle. – Jóságos isten – suttogja Dee. – Ez lenne az? Zimmerman elkapja a fejét. – Ne nézzetek oda! – vakkantja. – Gyerünk! Futás! Ám miközben visszafelé kapaszkodnak az úthoz, a vízesés dübörgésén túl meghallják a gúzsba kötött férfi hangját: – Micsoda? N-ne! Csak téged ne! Nem ártottam neked! Soha nem ártottam neked, esküszöm! – Jézusom – zihálja Norris, és hátra akar fordulni. – Ne légy hülye! – szól rá Zimmerman. – Még magadra vonod a figyelmét! Másszunk fel a kocsihoz! Amikor átlendülnek az úttestet szegélyezô korláton, a vízesés felôl érkezô kiáltások üvöltéssé torzulnak. Az erdei fény fodrozódni kezd, mintha egyre több molylepke rebbenne a forrása elé. A három férfi a magasból egyenesen ráláthat arra, ami a vízesés lábánál történik, de egyikük sem mer odanézni, és 17

tekintetüket a csillagfényes aszfaltra vagy a felhôk mögött cikázó villámokra szegezik. Beszállnak a kocsiba, és némán ülnek egy darabig, de a sikoltozás csak nem akar szûnni. A hangok leírhatatlan kínokról árulkodnak, és mintha soha nem érnének véget. A sofôr ismét bekapcsolja a rádiót. Megint Buddy Holly énekel, ezúttal a „Love Is Strange” címû száma szól. – Biztos Buddy Holly-napot tartanak, vagy mi – suttogja Dee. Norris a torkát köszörüli. – Ja – feleli. Felcsavarja a hangerôt, amíg a zene el nem nyomja a völgybôl hallatszó üvöltést. Deenek igaza van: egymás után sorjáznak a Buddy Holly-számok, elôbb a „Valley of Tears”, aztán az „I’m Changing All Those Changes”. A jajveszékelés folytatódik, és a kocsiban ülô férfiak nagyokat nyeldekelve, verejtékezve, kezüket néha a fejükre tapasztva hallgatják a rádiót. Az autó belsejében uralkodó fullasztó testszag egyre erôsödik. Aztán az út melletti, túlvilági fények egyszer csak kihunynak. A három férfi egymásra néz. Norris kikapcsolja a rádiót, és ekkor ébrednek rá, hogy a sikoltozás abbamaradt. Ahogy az undok sárga derengés utolsó foszlányai is elszivárognak a feny­ vesbôl, újabb fények gyúlnak a monolit tucatnyi magasabb pontján. Átlagos irodai lámpák, melyek a monoliton álló épületegyüttesben villannak fel, mintha egyazon áramforrás táplálta volna ôket, amelyet az imént kapcsoltak vissza. – Mi a fene! – dörmögi Zimmerman. – A fônöknek igaza lett. A labor ismét üzemel. Egy pillanatig döbbent csend támad, és a három férfi a monoliton világító fényeket bámulja. – Nem kellene felhívnunk Bolant? – kérdi Norris. Zimmerman elôhalássza a mobilját, de aztán meggondolja magát. – Elôbb szedjük össze a hullát – mondja. – Már nem veszélyes? – aggodalmaskodik Dee. – Mostanra vége a bulinak – nyugtatja meg Zimmerman, ám a hangjából ítélve nem teljesen biztos a dolgában. Elôször egyikük sem mozdul, aztán Zimmerman kinyitja a kocsiajtót. A töb­biek néhány másodperces fáziskéséssel, vonakodva követik. Az út széléhez óvakodnak, és lenéznek a sötétbe boruló vízesésre. Semmi jele annak, hogy a sziklák közt bármi szokatlan játszódott volna le. Csupán a vízesés csobog, a fenyves susog és a rózsaszín hold világít. 18

Végül átmásznak a korláton, és botladozva elindulnak a völgy mélyébe. Lefelé menet Norris még egy utolsó pillantást vet a monolit tetején égô lámpákra. – Kíváncsi vagyok, kit csalogatnak ide – mormolja az orra alatt. Zimmerman mérgesen lepisszegi, mintha a fáknak is füle volna, és a trió némán folytatja az útját a sötétségbe.

19

MÁSODIK FEJEZET

Mona Bright részt vett jó néhány csóró temetésen az élete során, de el kell ismernie, hogy ez a mostani viszi a pálmát. Még az unokatestvére Kentuckyban tartott temetésén is túltesz, pedig ott a gyászolóknak kellett kiásni a sírt a szerény kis templom sírkertjében. Mona tisztában van vele, hogy azt a középkori módszert elég nehéz alulmúlni, de az ottani sírásók legalább mind családtagok voltak, és kellô tisztelettel asszisztáltak a szertartáshoz. Bezzeg most, ebben a nyomorúságos szegénytemetôben a semmi közepén senki nem jött el leróni a kegyeletét az elhunyt elôtt. Mona mellett nincs más, csak a sírásó, egy helyi vállalkozó a markológépével. A pasas jelenleg a nyitott sírhely mellett vesztegel köhögô csotrogányával, még a gyújtást sem vette le, folyamatosan járatja a motort. A fellépôn üldögél, és amikor éppen nem az izzadt arcát törölgeti, úgy legelteti a szemét Monán, mint aki le akarja tépni a ruháit. A nô messzirôl látja, hogy a fószer máris fogalmazza magában azokat a csajozós dumákat, amelyekkel a gyászos délutáni melóból mintegy varázsütésre kihozhat egy gyors numerát a legközelebbi motel egyik szobájában. Mona megkérdezi tôle, mi a következô melója. A pasas meglepôdik, aztán némi fejtörés után így felel: – Hát, Baytonban szintezni kell egy parkolót. Atyaég, gondolja Mona. Kettôkor sírásás, háromkor parkolókiegyenlítés. Az apja marha izgalmas megyét választott végsô nyughelyéül. – Várunk még valakire? – kíváncsiskodik a munkás. – Nem tudok róla. – Nahát akkor. Kezdôdhet a mûsor? – Nem kellene jönnie egy lelkésznek, vagy ilyesmi? – Úgy tudom, ahhoz elôre kell idôpontot egyeztetni. – Tehát nem jár alanyi jogon minden állampolgárnak a gyászszertartás? – kérdi Mona, majd keserûen felnevet. – Azt hittem, ez Isten országa. – Semmi sincs ingyen – válaszolja a sírásó. 20

A temetô a texasi Montana Cityben fekszik. Elég nevetséges, hogy a neve alapján a település város: legfeljebb annyiban szolgált rá, hogy van két közlekedési lámpája. Igaz, az egyik nem mûködik, de a lakók ezt nem vetik a város szemére. Monának felajánlották, hogy átszállíthatja az apja holttestét Big Springbe, amely annyival nagyobb Montana Citynél, amennyivel egy szúnyog nagyobb egy bolhánál, de Mona nem látta értelmét, hogy a feltétlenül szükségesnél akár csak egy centtel is többet költsön az apja, Earl Bright III. temetésére ezen az isten háta mögötti vidéken. Végül is rettentô zsugori volt az öreg, ezért aztán stílszerû olyan földbe dugni, amely éppoly vonakodva és ellenségesen fogadja be, mint amilyen ô volt életében. A sírásó felkapaszkodik a markoló vezetôfülkéjébe. – Szeretne mondani néhány szót? Mona elgondolkozik, majd megrázza a fejét. – Már elmondtam mindent, amit akartam. A pasas vállat von, beindítja a motort, és megindul elôre. Mona közönyösen figyeli ezüstfoncsorú napszemüvege mögül, ahogy az agyagos göröngyök a fenyôfa koporsóra záporoznak, és beterítik a tetejét. Porból lettünk, porrá leszünk s a többi s a többi. Earl persze nem volt elég elôrelátó ahhoz, hogy végrendeletet írjon, ezért valamennyi vagyontárgya bekerül a hagyatéki eljárás bonyolult és zavaros útvesztôjébe. Jobban mondva, a folyamat a világ bármely más pontján bonyolult lett volna, mivel azonban a helyi bírónak feltett szándéka egy hét múlva szarvasvadászatra menni, elôrehozták az örökösödési ügy tárgyalását, mert hát legyünk ôszinték: nem tök mindegy? Mona a kitûzött idôpontban kötelességtudóan megjelenik a helyi hagyatéki bíróság túlfôtt kávé szagát árasztó, alacsony mennyezetû épületében, amely pont úgy fest, mint ahová esténként veterántalálkozókat szerveznek. Mona láttán az ügyintézôk kissé zavarba jönnek, ugyanis nem a hófehér bôrû Earlre, hanem mexikói származású anyjára ütött. Mona azonban felkészült erre az eshetôségre – kénytelen volt felkészülni rá, hiszen Texasban volt dolga –, és a szükséges nyomtatványok és okmányok bemutatásával eloszlatja a kétségek zömét. Aztán rögvest a lényegre térnek. Ha fogalmazhatunk így. A bíró ugyan jelen van, de felteszi a lábát az asztalra, és beletemetkezik az újságjába. Monát ez cseppet sem zavarja. Minél könnyebb az ügyintézés, annál jobb. Ôt ugyanis elsôsorban egy dolog érdekli, az a féltve ôrzött kincs, amitôl Earl még élemedett korára sem vált volna meg 21

soha: szeme fénye és büszkesége, az 1969-es cseresznyepiros Dodge Charger. Egész életében ezt az autót vezette, és sosem engedte a lányát a kormány mögé. Mona kamaszkorában gyakran ábrándozott róla, hogy a bôrülésbe süppedve lenyomja a gázpedált, és érzi, hogy a motor felberreg, a kormányoszlop pedig a karjába vezeti a dugattyúk rezgését. Egyszer, tizenhat évesen, egy forró nyári estén megpróbálta elkötni a kocsit egy kis éjszakai furikázásra. Még ki sem tolatott a garázsból, amikor az apja nyakon csípte. Úgy megverte, hogy a nyomai még ma is látszanak. Mona arcán épp ezért rendkívül savanyú mosoly terül szét, amikor a szürke arcú, alacsony bírósági hivatalnok tájékoztatja, hogy valóban, a jármû változatlanul Mr. Bright nevén van, és mivel az elhunyt nem rendelkezett afelôl, kire szándékozik hagyni, Mona igényt tarthat rá, ha úgy gondolja. – De még mennyire, hogy úgy gondolom – vágja rá Mona. – Isten engem úgy segéljen. – Rendben – bólint a férfi, majd írásban is rögzíti az igénybejelentést. – És mi legyen az édesapja többi vagyontárgyával? Mona meghökken. Az apja az életkörülményeibôl ítélve koldusszegényen tengette nyomorúságos életét ebben az aprócska városban. – Milyen vagyontárgyak voltak a tulajdonában? – kérdi a nô. Ó, hát volna egy s más, feleli a hivatalnok. Az autó például egy raktárban áll, ahol az apja több másik holmija is gazdára vár, ez a gazda pedig akár ô is lehet. Mona vállat von, és azt feleli: nekem nyolc. Az öreg hagyott maga után egy kevés készpénzt is, amit Mona elfogad. A tisztviselô ez után közli vele, hogy maradt még néhány telek bejegyezve az apja nevére. Mona ezekre nem tart igényt: pontosan tudja, hogy az apja már régen eladta azokat a parcellákat, amelyek bármit is értek, és felélte az adásvételbôl szerzett pénzeket. A nyakán maradt ugar a kutyának sem kell. A tisztviselô egy bólintással nyugtázza a hallottakat, majd kijelenti, hogy akkor nincs más hátra, mint a házról nyilatkozni. – Isten ôrizz, uram, nekem ugyan nem kell az a bogaraktól hemzsegô kalyiba, amiben lakott – mondja Mona. – Nos, ezt örömmel hallom, már csak azért is, mert az az ingatlan nem az édesapja tulajdona – válaszolja a hivatalnok. – Csupán bérelte. Én arról a házról beszélek, amit örökül hagytak rá… – A férfi a hivatalos okiratra sandít. – ÚjMexikóban. – Hogy micsoda? Új-Mexikóban? Soha nem hallottam arról, hogy lenne egy háza arrafelé. A hivatalnok Mona felé fordítja a papírokat, hogy ô is megnézhesse. 22

– A nyilvántartás szerint eredetileg valóban nem az övé volt a ház – magyarázza a férfi. – Örökség volt, amit nem vett birtokba. Egész pontosan egy bizonyos… Laura Gutierrez Alvarez hagyta rá a házat. Mona úgy érzi, mintha fejbe kólintották volna. A hivatalnok ecsetelni kezdi az új-mexikói törvények és a hagyatéki eljárásra vonatkozó általános rendelkezések vonatkozó passzusait, de Mona szinte egy szót sem hall belôle. Anyu? – gondolja Mona. Anyunak volt egy háza? Méghozzá Új-Mexikóban? Aztán lassacskán a döbbenete haragba fordul. Képtelen elhinni, hogy a vén szarházi soha nem beszélt neki errôl. Mona éveken keresztül nyaggatta az anyjával kapcsolatos kérdésekkel, akire alig-alig emlékszik, mindössze néhány gyermekkori emlékképet ôrzött meg egy sovány, reszketeg asszonyról, aki éjjel-nappal sírdogált, vagy kifelé bámult az ablakon, de soha nem mozdult ki a házból. Monának fogalma sem volt arról, hogy az anyja élete egykor szûkös nyugat-texasi otthonuk falain kívülre is kiterjedt; erre most azt olvassa egy ôsrégi írógéppel írott, megfakult tintájú nyomtatványon, hogy van egy okirat, amely igazolja, hogy egyszer kiállítottak az anyja nevére egy földhivatali bejegyzést. Azaz az anyja valaha egy másik életet élt, messze innen, még azelôtt, hogy Earl belépett a képbe és Mona megszületett, a közösen töltött, keserves évek elôtt, amikor az apja olajbányászként járta az országot, munkát keresve. – Mit tud még mondani nekem errôl a házról? – érdeklôdik Mona. – Hát… nem sokat. Az eredeti végrendelet sablonszövegében mindössze ennyi szerepel. Gondolom, az édesapja végül sosem kérte a hagyaték átadását. – Az meg hogy lehet? Egész idô alatt rajta ült? – Úgy tûnik. A végrendelet bizonyos idô elteltével hatályát veszti… – A hi­ vatalnok megkeresi a konkrét rendelkezést. – Harminc év után. Mona érzi, hogy valami nem stimmel. – Harminc évvel Earl halála után? – Ööö, nem – feleli a hivatalnok, majd belelapoz az aktába. – Az édesanyja halálától számított harminc év után. Mona lehunyja a szemét, és gondolatban káromkodik egyet. Picsába. – Mi az? – csodálkozik a hivatalnok. – Valami gond van? – Igen – válaszolja Mona. – Ez azt jelenti, hogy a végrendelet még… – Mona fejben oszt-szoroz – tizenegy napig van érvényben. – Ó. – A hivatalnok halkan füttyent. – Hát akkor, azt hiszem, nem ártana igyekeznie. Mona különösen mogorván pillant felé, mintegy azt sugallva, na ne mondja, aztán hunyorogva kibetûzi a ház címét. 23

LARCHMONT UTCA 1929. WINK, NM 87207 Mona a homlokát ráncolja. Wink? – tûnôdik. – Az meg hol a faszban van? A kérdés akkor sem hagyja nyugodni, amikor behajt Big Springbe, hogy megkeresse az apja raktárát. Még a Chargerrôl is eltereli a gondolatait. Soha fel sem merült benne, hogy jobban meg kellene ismernie az apját – különben is, mi mást lehetne elmondani róla, mint a súlyos hallgatásokat, a korditszagot, meg az olcsó dobozos sört, amelyet szôrös mancsában szorongatott? –, az új fejlemények azonban rengeteg kérdés vetettek fel. Ha mindez igaz, ha az anyja tényleg hagyott egy házat az apjára egy messzi városban, akkor az öreg valamit biztosan tudott róla… nem? Aki örököl egy házat, az nem söpri félre ezt a tényt és feledkezik meg róla. Vagy igen? Amikor azonban a raktárépület elé gördül, egyszeriben ráeszmél, hogy ha van valaki, aki így kezelné a helyzetet, az az apja. Teljesen rá vallana. A raktár munkatársa eleinte gyanakodva méregeti Monát. Nemcsak azért, mert ki akarja nyittatni vele egy másik ember részét, és hogy bizonyítsa a kérése jogosságát, egy halom papírt tol az orra alá, meg kulcsokat csörget, hanem a szóban forgó raktárhelyiséget több mint két éve senki nem használta. Végül aztán beadja a derekát – Mona gyanítja, hogy a huzavona okát elsôsorban nem holmi szakmai tisztességben kell keresni, pusztán semmi kedve nem volt felkelnie a székébôl –, és végigkíséri a konténerek és az acélajtók labirintusán, míg az épület túlsó végében el nem érkeznek egy nagyméretû tárolóhoz. – Becsszó, hogy meghalt a bérlô? – kérdezi a raktáros. – Cserkészbecsszó – feleli Mona. – A saját szememmel láttam a holttestét. – Ez esetben egy hetet kap, hogy kiürítse a helyiséget. Csak hogy tudja. – Azzal kinyitja a zárat, és megrántja az ajtót, amely zörögve emelkedik fel. Mona szeme elkerekedik. A bírósági tisztviselô úgy fogalmazott, hogy a tárolóban néhány holmi vár gazdára, illetve határozottan rémlik, hogy elhangzott az egy s más kifejezés is. Ehhez képest akkora halomban állnak a kacatok, hogy Monát a rosszullét kerülgeti, amikor arra gondol, hogy ezt neki kellene átnéznie. Alsó hangon is tizenkét napba telne csak a negyedével végezni. Az ügyintézô a kezébe nyom egy bumfordi elemlámpát, és a rendelkezésére bocsát egy kézi targoncát, amivel elviheti a cuccok egy részét. Mona hálát ad az égnek, amiért a leharcolt kisteherautójával jött: most hasznát fogja venni. Nem 24

telik azonban sok idôbe, amíg megpillant a raktárhelyiség szélén egy vastag ponyvával borított hosszúkás, áramvonalas testet. A ponyva egyik hajtása alól kikandikál egy autógumi, és Mona szíve megdobban. Több mint fél óráig tart elhordani a körülötte tornyosuló dobozokat, de a drapp kuplerájon belül csakhamar kirajzolódik a Charger impozáns alakja. Miután eléggé kiszabadítja az autót ahhoz, hogy hozzáférjen, lerántja róla a ponyvát. Porfelhô csap fel, majd lökéshullámokban teríti be a raktárhelyiséget és a folyosó nagy részét. Az apró szemcsék vastag rétegben rárakódnak Mona napszemüvegére. A nô megvárja, amíg leülepszik a nagyja, aztán leveszi a napszemüveget, mire két kerek, világos folt villan fel fekete arcán. Mona kipislogja a szemébôl a koszt. A Charger teljes pompájában áll elôtte. Tizenöt éve látta utoljára, mégis olyan, mint új korában. Mintha egyenesen az emlékeibôl öltött volna testet. Még a por sem képes elhalványítani az élénkvörös fényezést. Mintha az autó vidám ragyogással árasztaná el a raktárhelyiséget. Mona elindul a kocsi felé, hogy megérintse, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak a szeme káprázik, ám útközben véletlenül megbotlik egy kartondobozban, és elvágódik a padlón. Olyan gyorsan történik minden, hogy arra sincs ideje, hogy felkiáltson, vagy megkapaszkodjon valamiben. A betonpadló felpattan, és homlokon vágja. Csúnyán megüti magát, egy pillanatig csillagokat lát, zölden szikrázó fénypontokat a tengerként szétterülô feketeségben. Aztán az egyik folt egyenletesebb fénnyel kezd világítani, és Mona meghallja, hogy az elemlámpa zörögve végiggurul a padlón. Körvonalak szilárdulnak meg a sötétségben, szürke, jellegtelen arcokból emelt oszlop körvonalai, az egyik arcon pedig egy név: LAURA. Mona arra eszmél, hogy a porlepte padlón fekszik, arccal a betonon, a lába pedig fennakadt a dobozon, amire rátaposott. Az elemlámpa a ponyván állapodott meg, a fénye az elôtte tornyosuló dobozok egyikére esik. Monát viszont leginkább az eggyel alatta lévô doboz érdekli, az, amelyikre ezt a nevet írták filctollal: LAURA. Meg az, hogy vajon egyben van-e még a feje. Felül, és megérinti a homlokát. Vérzik, az ujjai nedvesen csillognak. – Bassza meg – morogja Mona, majd körülnéz, hogy keressen valamit, amit a sebre szoríthat. Miután semmi használhatót nem talál, fog egy poros újságot, letépi az egyik sarkát, és a fejére nyomja. A fecni azonnal hozzáragad. Idôközben teljesen kiment a fejébôl a háta mögött lévô Charger. Mona leemeli a dobozokat a LAURA feliratú tetejérôl, aztán feltépi a fedelét. Megint pislant néhányat. A feje lüktetni kezd, és forog vele a világ. A sötétben nem látja tisztán a doboz tartalmát. Felkapja az elemlámpát, és bevilágít. 25

Tele van papírokkal, akárcsak az egész raktárhelyiség. Ezek viszont olyan papírok, amelyekrôl normális esetben nem gondolná, hogy az apja holmija közül kerülnek elô. Rendkívül hivatalos jellegû iratok, tele mindenféle… szakkifejezéssel. Több oldal felsô sarkában szerepel a CNLO betûszó, mellette pedig egy céges logó, és akadnak a paksamétában számokkal és egyenletekkel teleírt milliméterpapírok másolatai is. Mona egyszer csak észrevesz valamit a doboz szélén. Meg merne esküdni rá, hogy egy fénykép fényes oldalának sarkát látja. Kihúzza, és közelrôl szemügyre veszi. A fotón négy nô ül körbe egy kovácsoltvas asztalt valamiféle hátsó verandán. Csinos ruhát viselnek, koktélospoharakat emelnek a magasba, és mosolyogva néznek a kamerába, amely az elmosódott árnyakból és a kép tompa színeibôl ítélve régi Polaroid fényképezôgép lehetett. A hölgykoszorú mögött lenyûgözô látvány bontakozik ki: alig néhány méterre magas fenyôfák állnak glédában, a fasoron túl pedig irdatlan méretû rózsaszín sziklafal húzódik, melyre bíborvörös sávokat fest az alkonyi fény. Mona a képen szereplô négy nô közül hármat még sosem látott. A negyediket azonban felismeri, még úgy is, hogy soha életében nem látta ilyen boldognak. Mona úgy emlékezett rá, mint akinek az arcára örökös félelem és szomorúság ült ki, és a szeme ide-oda rebben, szüntelenül a szobát fürkészi, mintha arra számítana, hogy bármelyik percben leleplezhet egy láthatatlan behatolót. Mégis, semmi kétség: az anyja látható a képen. Évtizedekkel, sôt, talán emberöltôkkel fiatalabb annál, amilyennek Mona ismerte, egy olyan nô, akit még nem ôrölt fel a hosszan tartó betegség és a rossz házasság. Mona megfordítja a képet. A hátuljára cirádás betûkkel, kék golyóstollal azt írták: A HEGY RÓZSÁS, JÖHET A KOCCINTÁS! Mona megint fordít egyet a képen, és a rajta szereplô nôk arcát tanulmányozza. A gondolat, hogy az anyja, az a törékeny teremtés, aki mindig úgy reszketett, mint a nyárfalevél, és aki az élet elôl sötét, üres szobákba menekült, kedélyesen koktélt szopogat a barátnôivel, teljes képtelenségnek tûnik. Mona turkálni kezd a doboz mélyén. Újabb, láthatóan ugyanabból a sorozatból származó fényképek kerülnek elô, ugyanarról a délutáni traccspartiról. A helyszín valamennyi képen ugyanaz a ház, és Mona eleinte arra tippel, hogy kôbôl és sárból rakták, de aztán eszébe jut, hogy Új-Mexikóra a vályogházak jellemzôek, ugyebár. A fotós csak egy-két kósza sarkot és falszakaszt kapott le az épületbôl, azonban az egyik fényképen, melyen az anyja testhez álló, csinos 26

kék ruhában öleléssel üdvözöl egy új vendéget a bejárat elôtt, Mona még éppen ki tudja venni az elülsô homlokzat egy részét. Közelebb hajol a képhez. A bejárati ajtó mellett egy szám díszeleg a falon. Mona addig erôlteti a szemét, amíg – a raktárhelyiség rossz fényviszonyai és a kép gyenge felbontása ellenére – az 1929-es számot véli kiolvasni. – Larchmont utca 1929. – mormolja Mona. Még egyszer átpörgeti a fotókat, alaposan szemügyre veszi az embereket, a tájat, de mindenekelôtt az anyját meg a nagy házat, amely a jelek szerint az övé volt a világ túlvégén, egy gyönyörû vidéken, ahol vidám barátok vették körül. És a ház most Monáé lehet… ha még idôben odaér Winkbe. Eddig igazán fel sem fogta, mibe csöppent, de azzal, hogy elôkerült egy fénykép a házról, és nem csak poros, bonyolultan megfogalmazott iratok alapján kell elképzelnie, valahogy kézzelfoghatóbbá vált az egész. Noha a saját szemével soha nem látta a házat, sôt a létezésérôl is csak most értesült elôször, ténylegesen a birtokába kerülhet. Monára az elmúlt években alaposan rájárt a rúd, és egyik bérelt lakásból a másikba költözött – volt egy olyan idôszak, amikor a nyamvadt kisteherautójában lakott a texasi Corpus Christiben, és egy benzinkút illemhelyiségében mosakodott –, szóval egészen elképesztônek érzi, hogy saját háza lehet. Kopognak a tároló ajtaján. Az alkalmazott gyanakodva kukkant be. – Minden rendben? Mintha kiabálást hallottam volna. Amikor Mona felpillant, a srác kissé hátrahôköl az alacsony, sötét hajú, szurtos nô láttán, aki harciasan mered rá a vérzô homlokára tapasztott újságpapírfecnivel. Mona nem tudja, de az újságpapíron hatalmas betûk hirdetik: A MEGBOTRÁNKOZOTT HATÓSÁGOK. – Jól vagyok – krákogja Mona. A Charger felé biccent. – Merre találok a közelben egy autószerelôt, ahol fel is tankolhatom a járgányt? Majdnem az egész nap rámegy arra, hogy Mona eldöntse, mihez kezdjen az Earl Bright után maradt holmikkal. A nagy részét a raktárosra bízza, hogy kukázza ki. A papírhalom zömét telekügyletekkel kapcsolatos szerzôdések teszik ki: úgy tûnik, az apja spekulánsként próbált boldogulni, kevés sikerrel. Mona megdöbbentôen sok bowlingkupát talál, bár egyik sem az elsô helyezettnek szól. Elôkerül néhány fénykép is. Túlnyomó többségük az apjáról és az apja családjáról készült. Mona ezeket kihajítja a szemétbe. A közös képeket, amelyeken Mona és az anyja is rajta van, ha nem is örökre, de egyelôre megtartja: fogadkozik, hogy reggel elsô dolga lesz azokat is kidobni. 27

A régi kisteherautót sikerül 250 dollárért eladnia. Ôszinte véleménye szerint a vevô túl sokat fizetett érte, de ennek még véletlenül sem ad hangot. Az autószerelônek csupán egy keveset kell bütykölnie a Chargeren, és máris úgy megy, mint az álom. Mona sok szempontból a pokolba kívánta az apját, de azt el kell ismernie, hogy az autókat remekül karban tudta tartani. Egyedül a gumiabronccsal gyûlik meg a baja: egy Big Spring-i szerelônél értelemszerûen nincs a raktáron egy ilyen klasszikus autóhoz való abroncs, Mona azonban nem akar a városban dekkolni ki tudja, meddig, és miután a szerelôre való különösebb tekintet nélkül kiveri a balhét, végül egy új garnitúrával távozik a mûhelybôl, amely elvileg „bírni fogja” addig, amíg talál egy helyet, ahol rendes abroncs is kapható. Erôs a gyanúja, hogy ezzel az apjától örökölt, eleve nem túl tetemes összegû készpénz nagyját el fogja tapsolni, de biztosra veszi, hogy jó helyre kerül a pénz. Amikor a szerelô végez a munkával, Mona bepakolja kevés kis cókmókját a kocsiba. A végére hagyja a legfontosabbakat: a Glock–19-et, a pisztolytáskát meg egy lôszertartó dobozt. Mire lemegy a nap, Monának nagyobb a vagyona, mint az elmúlt években valaha. Az hagyján, hogy több mint ezer dollár ütötte a markát, de gazdagabb lett egy menô verdával, egy, az anyja irataival és fényképeivel teli dobozzal meg egy új-mexikói házzal, a rohadt életbe. Mona beül a volán mögé, és végiggondolja a helyzetét. Tizenegy napja maradt. Vagy talán még annyi sem. Bele kell taposnia a gázba. Aznap este a motelban gyorskaját rendel egy közeli barbecue-étterembôl, és az ágyon ülve vacsorázik, miközben az anyja iratait olvasgatja. Egy részükbôl – jelentôs részükbôl – egy kukkot sem ért. Olyanok, mint egy ôsrégi számítógépes rendszer adatjelentései – Mona lelki szemei elôtt az a fajta gép jelenik meg, melynek fekete monitorán zöld betûk sorjáznak. A papírok töméntelen mennyiségû adatot tartalmaznak: hébe-hóba talál egy-két szót, de azok is érthetetlenek: a szerzô rengeteget dobálózik „világegyetemek ütközésével”, az „afáziás” kifejezéssel, és többször felmerül a „bináris állapotok” szókapcsolat, de Monának fogalma sincs, mit jelent ez. Aztán a kezébe kerül néhány irodai emlékeztetô, melyek egytôl egyig ugyazon labor belsô levelezésének részét képezik: a CNLO, vagyis a Coburn Nemzeti Laboratórium és Obszervatórium, a név mellett az elmaradhatatlan céges logóval, valamelyik kémiai elem vízcseppbe vagy inkább fénysugárba foglalt atommodelljével (Mona a hidrogénre tippel). 28

Úgy tûnik, hogy az anyja valaha ebben a laboratóriumban dolgozott, vél­ hetôleg valamilyen mérnöki munkakörben. Mona több emlékeztetô fejlécében viszontlátja az „Alvarez”, imitt-amott még a „dr. Alvarez” nevet is. Egész nap egymást érik a meglepetések, de Mona ez utóbbin döbben meg a legjobban: el nem tudja képzelni, hogy az anyja bármilyen tudományterületen doktori fokozatot szerezzen, különösen nem ilyen bonyolult tudományterületen. Az apja cuccai közt talált régi családi fényképeket nézegetve Mona hosszan elidôzik az egyiknél, amelyet egykori salakbeton házuk elôtt készítettek. Az épület kicsi, jellegtelen és fehér, mint az emlékeiben, kiszívta a színét a nap, belepte a por. Mona, Earl és Mona anyja a bejárati ajtó elôtt állnak, tessék-lássék mosolyogva. A kép akkor készült, amikor éppen misére indultak. Monának fogalma sincs, ki csinálhatta – talán egy szomszéd? De Mona már ekkor, közös családi életük kezdetén is valamiféle labilitást vél felfedezni az anyja tekintetében, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatna. Mona sosem felejti el, mikor látta utoljára az anyját. Mármint élve. Pontosan ott történt, azon a helyen, amit a fénykép ábrázol. Mona tisztán emlékszik a tikkasztó, vörösen izzó napra, amikor az anyja kimerészkedett a bejárat elôtti lépcsôig – hónapok óta elôször dugta ki az orrát a házból –, és magához hívta az udvaron játszó, alig hétéves Monát. Az anyja türkizkék fürdôköpenyt viselt, és nedves volt a haja. Monának eszébe jut, hogy tetôtôl talpig elöntötte a szégyen, amikor a hirtelen kerekedô szél fellibbentette a köpenyt, elôvillant a borzas szeméremszôrzet, és Mona ráeszmélt, hogy az anyja tök pucér, anyaszült meztelen a köntös alatt. Az anyja szólt, hogy menjen oda hozzá, és amikor így tett, letérdelt a lánya mellé, és a fülébe súgta, hogy szereti, jobban, mint bármit a világon, de nem maradhat itt, és ezt rettenetesen sajnálja. Nincs többé maradása, mert valójában nem innen származik, hanem valahonnan máshonnan, és haza kell térnie. A halálra rémült Mona megkérdezte, hová megy, közel van-e az a hely, és meglátogathatja-e majd, mire az anyja suttogva azt felelte, hogy nem, nem lehet, az egy messzi, messzi hely, de ne féljen, nem lesz semmi baj, mert egy nap majd visszajön érte, az ô kicsi lányáért, és akkor minden rendben lesz. Aztán arra kérte, hogy maradjon kint a kertben, és várja meg, amíg megérkeznek a mentôk, ôk majd gondoskodnak mindenrôl, aztán egy utolsó szeretetteljes gesztusként puszit nyomott Mona arcára, majd becsoszogott a házba. Ez Mona utolsó emléke az anyjáról: végigsétál a hosszú, sötét folyosón, sápadt, csenevész lába meg-megbicsaklik, kezével önkéntelenül vakargatja a fülét. Ugyan Mona nem volt szemtanúja annak, ami ezután történt (mivel szót fogadott az anyjának), de Laura Bright két törülközôbe csavarta a fejét, 29

bemászott a fürdôkádba, behúzta a zuhanyfüggönyt, az álla alá támasztotta a férje sörétes puskáját, és vörösre festette a fürdôszoba akvamarinkék csempéjét az elméjét és lelkét alkotó nedves, hétköznapi anyaggal. A gondos elôkészületekbôl ítélve az anyja alighanem tiszta munkát akart végezni, azonban a rózsaszín foltok soha többé nem jöttek ki a csempék közti fugából, bármennyit súrolta is az apja. Mona meggyûlölte a házat, és késôbb örült neki, hogy az apja új állása miatt elköltöztek. Az pedig, ahogy az anyja nézett rá, amikor bocsánatot kért tôle a bejárat elôtti lépcsôn, örök életére belevésôdött az agyába: az asszony gondolkodása évek óta nem tûnt olyan tisztának, józannak, mint akkor. Mona csak késôbb, rendôrként tudta meg, mennyire ritka, hogy egy nô lôfegyverrel végezzen magával, pláne egy sörétessel, amely hatalmas pusztítást végez. Ez a szokatlan körülmény a mai napig nem hagyja nyugodni. Mona folyton elfelejti, hogy tizenegy nap múlva lesz az anyja halálának harmincadik évfordulója. Felnôttélete csupán az után a szörnyû pillanat után kezdôdött, mégis úgy érzi, mintha tegnap történt volna, mintha még mindig a ház elôtti kertben ácsorogna arra várva, hogy az anyja behívja a házba. A búcsú pillanatán kívül szinte semmilyen emléke nem maradt az anyjáról, csak egy-két apróbb foszlány, de ezekkel nem sokra ment. Mona ebben a lepukkant motelszobában, ahol a hálószoba falain keresztül átszûrôdnek a szomszéd tévéjén futó Mindent vagy semmit! hangjai, kénytelen szembesülni azzal, hogy az anyja több volt az emlékeiben élô szomorú, zavart asszonynál. Továbbá halvány gôze sincs, hogy került Nyugat-Texasba és kavarodott össze Earl Brighttal. Elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek. Elmegy az új-mexikói kisvárosba, és kideríti, mit keresett ott az anyja, illetve hogy miért lett belôle az a folyton zokogó idegroncs, akinek Mona ismerte. Úgy sincs semmi oka Texasban maradni: a válása óta eléggé zûrös idôszakon ment keresztül, és noha miután kilépett a houstoni rendôrség kötelékébôl, a felettesei biztosították róla, hogy bármikor visszatérhet, többé nem szeretne zsaru lenni. Megszokta a céltalan vándorlást, az olcsó motelszobák végeláthatatlan sorát, a benzinszagot és a vizezett sört. Isten tudja, hány adó-visszaigénylési nyomtatványt töltött ki, hogy hozzájusson egy- vagy kéthavi béréhez. Keresztül-kasul bejárta Texast és Louisianát, sôt, egyszer annyira maga alatt volt, hogy még Oklahomában is tett egy kerülôt, de még ennyi kilométerrel a háta mögött sem biztos benne, hogy kóborlása során gazdagodott-e valójában bármivel. Hogy házat, kocsit és az anyja ködös múltjába való bepillantást nem nyert, az egész biztos.

30

Mona félredobja a papírköteget, aztán egyenként levagdossa és simára reszeli a lábkörmeit (a lábát mindig gondosan ápolja), miközben a kinti neonfények váltakozva festik hol ilyen, hol olyan színûre a függönyöket. Azon tûnôdik, hogyan fog eljutni Winkbe. Kíváncsi rá, milyen lehet a kisváros, és miért nem hallott róla még soha. És arra gondol, vajon sikerül-e többet megtudnia az idegenrôl, akinek alakját ennyi év után idézte meg egy elôkotort kis kartondoboz tartalma.

31

HARMADIK FEJEZET

Wink peremén, a monolit nyugati felén megbújva, a delelôre hágó nap erôs sugaraitól védve egy keskeny, kanyargós szurdok húzódik. Nyugtalanítóan csendes hely ez, ahol szokatlanul gyéren nônek a fák. Szinte teljesen eltakarja a mexikói diófenyôk egyik sûrû sávja, a fenyves azonban nem terjeszkedett tovább a szurdok belseje felé, noha ezek a növények sokkal zordabb éghajlatú tájakon is megélnek. A kisváros felôl el sem látni a szurdokig, de ha a lakók nagyon akarnák, lemászhatnának az erdôvel borított hegyoldalon, és megtalálhatnák az oda vezetô ösvényeket. A szurdok gyönyörû kirándulóhely lehetne, ráadásul könnyen megközelíthetô, ám valamennyi winki lakó messzirôl elkerüli. Hívatlanul legalábbis semmiképp sem lépnek be. Itt lakik ugyanis Elsô úr, és nem szereti, ha háborgatják. Hajnalodik. A pirkadat rózsaszín árnyalatokat csempész az ég sötét kupolájára, elsápasztva a csillagok fényét. Verébraj rebben fel hirtelen az erdôbôl, fürgén, mint a nyíl, köröznek egy darabig a levegôben, majd leszállnak Wink túlsó oldalán. Egy csapat fehérfarkú szarvas iszkol el a monolit árnyékából, úgy szökellnek át a fenyôerdôn, mintha orvvadász ûzné ôket, holott egy lélek sincs a közelben. Még egy prérifarkasfalka is menekülôre fogja, ami aztán végképp meglepô, hiszen reggeltájt már rég aludni szoktak. Kisvártatva sûrû csend üli meg az erdôt. Egy árva nesz sem hallatszik, csak a szél susog a fenyôk között. Elsô úr ébredezik, és a monolit élôlényeinek többsége tudja, ilyenkor jobb kereket oldani. Ez az alkalom azonban más, mint a többi, mert – ahogy ez Elsô úrban is tudatosul – még nem jött el az ideje annak, hogy felébredjen. Elsô úr megállapítja, hogy reggel van, nem pedig este, arról nem beszélve, hogy felettébb szigorú idôbeosztás szerint éli az életét, és ha helyesen becsüli az aktuális naptári napot, akkor a tervezettnél jóval hamarabb tért magához. A szurdok mélyén, a sziklaformációk rejtekében, az új világ durva hatásaitól védve továbbra is szunnyadnia kellene. Módfelett különös. 32

Valami bizonyára felriasztotta az álmából, véli Elsô úr. A felismerés aggodalommal tölti el. Kevés dolog képes felkelteni ôt. Kihajtogatja hát magát, lassú, körülményes mozdulatokkal, majd apránként feltérképezi a környezetét: megízleli a levegôt, a párát, a szurdok homokos talaját, és még sok más egyebet. Elsô urat (azonkívül, hogy ô az elsôszülött) éppen az különbözteti meg számtalan testvérétôl, hogy fokozottan képes érzékelni az ôt körülvevô világot. Így például, bár a családja több szempontból is különlegesnek tekinthetô, rokonai közül egyedül ô képes a maga valójában megtapasztalni az idô alakját és haladását: elôre tud pillantani az idôben, és nagy vonalakban kiveheti az eljövendô dolgok elnagyolt, zavaros lenyomatait, mintha lenézne a tengerre, és a felszín alatt átcikázó ezüstös foltban felismerné a halrajt. Ha pedig nagyon, de nagyon erôsen koncentrál, akkor talán még olyan események is kirajzolódnak elôtte, amelyek megtörténhettek volna (vagy akár meg kellett volna történniük), de soha nem valósultak meg. Most pedig, a hajnali hûvös levegôben dideregve és reszketve Elsô úr egyszeriben rádöbben, mi keltette fel álmából: a jövô térképén hirtelen hatalmas változás söpört végig. Lehetséges jövôképek százai törlôdtek ki az idôfolyamból, minden egy adott pályára állt rá. Elsô úr kiélesíti különleges érzékszerveit, a homályosan gomolygó jövôbe tekint, és meglátja… Elsô úr azon nyomban abbahagyja a kutakodást. Ha volna szeme, amely el tudna kerekedni, akkor most ugyancsak tágra nyílna. Végiggondolja, amit látott, és két következtetést von le belôle. Elôször is, valakit meggyilkoltak. Ez példátlan eset, méghozzá nem véletlenül: errefelé nem lenne szabad megtörténnie hasonlónak. Azonban elég egy futó pillantást vetnie a következô néhány órára, hogy tudja, nem tévedett. A másik dolog sokkal zavarba ejtôbb, sokkal vészjóslóbb, és Elsô úr szörnyen megrökönyödik rajta. Pedig tisztában van vele, mi az, amit látott, és dacára annak, hogy semmivel nem volt kevésbé zavaros és ködös, mint bármi, amit a jövôben máskor meg szokott pillantani, a napnál is világosabb, mi fog történni. A nô közeleg. Elsô úr összekuporodik otthonában, a szurdokban, teljesen begubózik, hogy semmi ne vonhassa el a figyelmét. Törni kezdi a fejét, minden idegszálát megfeszíti. A gondolatai csak úgy száguldoznak, ami pedig nem könnyû dolog, mert általában olyan megveszekedettül lomha tempóban mozognak, mint a tektonikus lemezek. 33

Változnak a dolgok. A változás szele nemsokára eléri ezt a helyet is, amelynek elvileg soha, de soha nem lenne szabad megváltoznia. És erre még ô, a legidôsebb testvér (fogalmazzunk így) sem számított. Figyelmeztessem ôket? – kérdi magától. Kiterjeszti a tudatát a monolit tövében fekvô völgy és az ott elterülô kisváros felé. Alszik még majdnem minden lakója. Nem, jut elhatározásra. Hamarosan úgyis megtudják. Különben sem mennének vele semmire. Azt viszont kénytelen belátni, hogy a saját elôkészületei nem maradhatnak változatlanok. Mindenekelôtt bele kell húznia. Mást nem tehet. Rövidesen látogatói érkeznek, és fel kell készülnie a fogadásukra. Elsô úr halkan sóhajt. Kifejezetten szeretett itt élni. Ahogy a többiek is. De hát, gondolja, ez már csak így megy.

34

NEGYEDIK FEJEZET

Ha valaki dicshimnuszt akar zengeni a természet szépségeirôl, hajtson csak szépen át Texasból Új-Mexikóba, gondolja Mona. Közel száz mérföldön át a semmin robog keresztül, a nagy büdös semmin, sehol egy búzamezô vagy bármiféle épület. Bár hozzá kell tenni, hogy nehéz megállapítani, milyen hosszan terül is el ez a semmi, mert minden pontosan ugyanúgy néz ki. Sík, szürke, napégette, kopár táj, laposabb, mint bármelyik vidék, amit Mona valaha látott. Meggyôzôdése, hogy ha lehúzódna az út szélére, és felmászna a kocsi motorháztetejére, akkor amerre csak nézne, mérföldekre ellátna. Az út mentén szögesdrót kerítések húzódnak, de Mona el nem tudja képzelni, mit kerítenek be velük. Az I­–40-es út a végtelenbe nyúlik. Szinte soha nem keresztezik más utak, és nem halad át városokon. Mona kihalt vidéken jár, mely csupán azért maradt szelídítetlenül, mert nincs mit megszelídíteni. A szelet leszámítva, helyesbít Mona. Akkor veszi észre a szélturbinákat, amikor a síkságot elôször váltják fel a hegyek, és Mona úgy megdöbben a szerkezetek láttán, hogy a Charger majdnem leszalad az útról. A hófehéren csillogó, csipkézett hegygerinceken emelkedô monstrumok élesen elütnek a környezetüktôl. Mona hallott róla, hogy a környéken szélfarmokat létesítettek, de több mint tizenöt éve nem járt Nyugat-Texasban, így aztán a saját szemével soha nem látott egyet sem. Innen úgy tûnik, mintha a szélkerekek a látóhatárig pettyeznék még a legtávolabbi hegytetôket is. Furcsa, nem e világi látványt nyújtanak. Mona észrevesz egy rést az egyik szélerômûvet övezô kerítésben, és arra az elhatározásra jut, hogy ennél jobb alkalmat nem is találhatna a pihenôre. Leparkol az út mentén, felmarkolja a térképeket és az ebédjét – egy babos burritót, amelyet egészen addig az anyósülésen melegített a nap –, majd kipattan a kocsiból, és elindul felfelé a turbinához vezetô emelkedôn. Minden bizon�nyal birtokháborítást követ el, de kötve hiszi, hogy feltûnne bárki, aki kérdôre vonná. Az idejére sem emlékszik, mikor haladt el utoljára másik autó mellett. 35

A szélkerék messzebb van, mint gondolta, ugyanis alábecsülte a méreteit. Mona úgy érzi, hogy ez a legnagyobb építmény, amit valaha látott, miközben tisztában van vele, hogy ez hülyeség. Mona úgy öt emelet magasra becsüli, márpedig látott már ennél sokkal magasabbra ágaskodó épületeket is. És mégis, valami oknál fogva a szerkezet impozánsabban fest azoknál. Közelebb érve arra lesz figyelmes, hogy a turbinából olyan mély és olyan hangos zümmögés árad, amibe még a homlokürege is berezonál. A rettenetes, különös masina lapátjai csigalassan forognak a szikrázóan kék ég alatt. Másfelôl viszont közel s távol ez vet egyedül árnyékot, így aztán Mona letelepszik alá, kicsomagolja a burritót, és szétteríti a térképeket. Tanulmányozásuk közben végiggondolja, hogy jutott el idáig. Három napjába telt kinyomozni, hogy hozzávetôleg merre találja Winket. Három napot vesztegetett el, és ezalatt többször is kis híján idegbajt kapott. Mint kiderült, nem ô volt az egyetlen, aki soha életében nem hallott még a kisvárosról: nem talált olyan térképet vagy útikalauzt, amely feltüntette volna – még a Közlekedési Minisztérium hivatalos kiadványaiban sem szerepelt. A minisztériumból átirányították az állami hivatalokhoz, ahol visszadobták a labdát, és közölték vele, hogy csak az országos szervek adhatnak felvilágosítást; ezzel a kör bezárult. Majdnem egy teljes napja ráment, mire beszerezte az összes fellelhetô autóstérképet, hátha rábukkan Winkre, de nem járt sikerrel. Még a megyei földhivatalt is felhívta, hogy elôkerestesse a kisvárost az ottani ingatlan-nyilvántartásból, de náluk sem volt nyoma. Mona hamar megelégelte a vacakolást, és taktikát váltott: ha egyszer hivatalos iratokkal bizonyíthatta, hogy a ház az ô tulajdonába került, akkor az iratokat kibocsátó intézmények és hivatalok csak meg tudják mondani neki, hol van az a ház, nem? Hát nem: mindenhol csak a cím volt megadva. A házzal kapcsolatos minden egyéb információ – mondjuk, az, hogy hol található – feltûnô módon hiányzott. Mona azzal próbált érvelni, hogy a ház nyilvánvalóan létezik, tehát a városnak is léteznie kell, a létezô helyeket pedig az esetek túlnyomó többségében fel szokták tüntetni a térképeken. A telefonos ügyintézô azt felelte, hogy sajnos téved, mert az igazat megvallva nincs rá bizonyíték, hogy a ház valódi, és csupán az ingatlan öröklésének ténye igazolható papírokkal, ami meg a többit illeti, folytatta fontoskodva, könnyen lehet, hogy valaki hibázott vagy csalást követett el, és a hangsúlyából ítélve Monának szemernyi kétsége sem maradt, hogy effélével gyanúsítja. Mona szitokáradatot zúdított rá, válogatott

36

sértéseket, ami a templomban soha nem hagyná el a száját, mígnem az ügyintézô megelégelte, és lecsapta a kagylót. Mona úgy felhúzta magát, hogy beletelt némi idôbe, mire képes volt lehiggadni, és megoldást találni a problémájára. Miután úgy tûnt, hosszas kutakodás után sem lesz képes Wink nyomára bukkanni, Monának eszébe jutott, hogy van ám még valami, aminek utánanézhet: a Coburn Nemzeti Laboratórium és Obszervatórium, amelynek logója ott díszelgett majdnem minden papírlap felsô sarkában, amiket az anyja dobozában talált. Útközben támadt ez a mentô ötlete, Amarillo felé menet, mivel úgy döntött, nem pocsékolja tovább az idejét, hanem inkább elindul Új-Mexikó irányába. Amikor begördült a városba, került egyet a közkönyvtár felé, hogy elôásson valamit Winkrôl. Ezúttal sem lett sokkal okosabb, de még így is többet tudott meg a laborról, mint Winkrôl. A Coburn Nemzeti Laboratórium és Obszervatóriumról hét újságcikkben tettek említést különféle hatvanas és hetvenes évekbeli tudományos folyóiratokban. A legrégebbi, 1968-ban megjelent cikk ment bele leginkább a részletekbe: a vezetô kutatóról szóló portréféleség a Fénycsóva Magazinban jelent meg, amely 1973-ban aztán megszûnt. A cikkhez leközöltek egy nagyméretû fényképet, melyen egy idôs, de robusztus testalkatú férfi feszített mosolyogva a káprázatos hegyi panoráma elôtt. A fekete-fehér fotó az idô elteltével erôsen megsárgult, de Mona ennek ellenére látta, hogy a tudós mögött elterülô táj lélegzetelállítóan gyönyörû. A férfi öltözéke felfedezôére emlékeztetett: túrabakancs, zsebekkel televarrt mellény – akár azoké az értelmiségi kalandoroké, akik az elôzô évszázadból merítik az ihletet. Mögötte, az egyik legnagyobb hegy lábánál komoly építkezés folyt. A képaláírás így szólt: Dr. Richard Coburn. A háttérben a Coburn Nemzeti Laboratórium és Obszervatórium építési helyszíne, az Abertura-szikla. Abertura-szikla, gondolta Mona. Lejegyezte az adatot, majd átfutotta a cikket, hátha talál benne még valami hasznosat. A nagy részét egy dr. Coburnnel készített interjú tette ki (melynek furcsamód az átiratát adták közre… Mona arra tippelt, hogy a tudós elmék jobb szerettek ilyen formátumban olvasni). Az interjúban fôként fizikával kapcsolatos témákról volt szó, ami ôszintén szólva halálra untatta Monát; úgy érezte, az egésznek se füle, se farka. Az újságíró gyakorlatilag körberajongta dr. Coburnt, aki nyilván nagyon menô tudós lehetett annak idején. A kutató ugyan lelkesen válaszolt a kérdésekre, de részletekbe nem szívesen bocsátkozott. Mona figyelmét különösen az interjú egyik szakasza keltette fel.

37

LFM: Tehát mit vár a projekttôl? A közelmúltban megjelent tanulmányai alapján feltételezem, hogy hatalmasak az elvárásai. RICHARD COBURN: Nos, úgy vélem, az a normális hozzáállás, ha az ember a lehetô legnagyobb reményekkel vág bele egy új vállalkozásba. Mármint, ilyenkor természetesen szükség van minden motivációra, és az nem motivál munkára, ha nem hiszünk abban, hogy sikereket érhetünk el. Ha úgy vesszük, ezzel magam alatt vágom a fát. Eléggé szégyellem bevallani, de hajlamos vagyok arra, hogy úgy érezzem, folyamatosan kudarcot vallok. Olyan sok a tennivaló, és olyan kevés az idô! A csuda tudja, lehet, hogy ez nem normális. LFM: Mire gondol, mivel érhetne el akkor többet? RICHARD COBURN: Bocsásson meg, de nem igazán értem a kérdést. LFM: Az elôbb azt mondta, hogy nagy reményekkel vág bele a kutatásba. Milyen új felfedezéseket remél? RICHARD COBURN: Sajnos a terveinkrôl nem beszélhetek túl sokat, mert a projekt finanszírozása nagyrészt kormányzati forrásokból történik. Tudja, hogy van ez, engedélyek, titkosított információk meg hasonlók. Hogy ôszinte legyek, elég idegesítô dolog. Annyi mindenrôl szeretnék beszélni, de lakatot kell tennem a számra. Azt mindenesetre kijelenthetem – és nem hiszem, hogy túlbecsülöm a saját értékeimet –, hogy amerikai fizikus talán most teheti meg az elsô valódi lépéseket a kvantummechanika tartományába. Minél többet tudunk meg róla, annál elképesztôbb lehetôségek nyílnak meg elôttünk. Kitûnô kutatócsoport állt össze nálunk. Egyelôre kint táborozunk a sivatagban, de bízom benne, hogy ez hamarosan változni fog. LFM: Kint kell sátorozniuk a sivatagban? RICHARD COBURN: Jaj, nem, dehogy. Átmeneti szálláshelyeket alakítottak ki nekünk. Egész otthonosak. Ha jól tudom, tervbe van véve, hogy idôvel majd felhúznak valamilyen állandó épületeket, de a tervezésnek abban a fázisában csak érintôlegesen veszek részt. Nagyon kellemes helynek ígérkezik. Van némi beleszólásunk abba, hogyan nézzen ki. Szavamra, alig várom, hogy végre munkához lássunk! A lehetô legkisebb léptékben fogjuk vizsgálni a világ mûködését. Nem gyôzöm hangsúlyozni, hogy ez a kutatás mekkora horderejû lesz. Évszázadok, sôt, akár évezredek óta tényként kezelt állítások kérdôjelezôdnek meg. Meglehetôsen riasztó kép. Tulajdonképpen még engem is felzaklatna, ha nem bolondulnék ennyire a tudományért. Mona sejtette, hogy a labort kormánypénzbôl tartották fenn – elvégre a nevében is benne van, hogy nemzeti labor –, az interjúból viszont hatá38

rozottan azt szûrte le, hogy ez a kutatás szigorúan titkos projekt. Bármi is volt az, ami odabent zajlott, olyan lakókörnyezetet és lakhatási körülményeket igényelt, amit fû alatt teremtettek meg, valami olyasmit, mint egy szövetségi enklávé. Így mindjárt egy fokkal érthetôbbé vált, hogy az égvilágon semmit nem lehetett tudni Winkrôl. Mona egykor tartalékos tisztként szolgált a seregben, így hát volt néhány ködös elképzelése arról, hogy a kormány hogyan jár el az ehhez hasonló szituációkban: elôször a kutatói létesítményeket építik fel, aztán a személyzeti lakónegyedet. Lehet, hogy Wink egy szövetségi telep, amit azért hoztak létre, hogy a CNLO munkatársai odaköltözhessenek. Ez megmagyarázná, miért nincs rajta egyetlen térképen sem, és miért nem szerepel annyi állami és szövetségi intézmény nyilvántartásában. Vajon az anyja is nyakig benne volt ebben a projektben? Kutatóként dolgozott a kormány megbízásából? Minél több titokra derült fény az anyja múltjából, a sztori úgy vett egyre bizarrabb fordulatokat. Miközben Mona lefénymásolta a cikket, rádöbbent, hogy igencsak kényes helyzetbe került: a gondjaira bíztak egy házat, de könnyen lehet, hogy az egy kibaszott szövetségi enklávéhoz tartozik. Ilyen az ô szerencséje. Mi lesz, ha szögesdrót kerítés veszi körbe a házát… másszon át rajta? Egyáltalán törvényesen örökölte az ingatlant? Mona nem ismerte elég alaposan a szövetségi törvényeket ahhoz, hogy eldönthesse. És Wink pontos helyét továbbra sem találta meg sehol. Mindössze egyetlen nyom maradt, amin elindulhatott: annak a sziklának a neve, amely talán Wink közelében fekszik. Vagy nem. De aztán elôvett egy másik térképet, és megkönnyebbülve látta, hogy ha más nem, a szikla legalább nem a képzelet szüleménye: a térkép a Jemez-hegység északi csücskében, Santa Fétôl és Los Alamostól nyugatra jelölte az Aberturasziklát. Úgy tûnt, egész könnyen meg lehet közelíteni. Már csak egy kérdés maradt: hajlandó-e ennyit vezetni, hogy kiderítse, ott van-e akár a Coburn Nemzeti Laboratórium és Obszervatórium, akár Wink? Mona felpillantott, és a könyvtár ablakában meglátta a tükörképét. Amikor az anyja régi fotói elôkerültek, rádöbbent, hogy olyan egyformák, mint két tojás: Mona kicsit alacsonyabb, a bôre pedig árnyalatnyival barnább, de ettôl eltekintve ugyanúgy néz ki, mint az anyja valaha. Szédítôen furcsa érzés volt látni, hogy az anyja ennyire boldog a fényképeken. Nem is egyszerûen boldog: sugárzott belôle a boldogság, átlényegült tôle. Az ablaküvegben tükrözôdô saját arcvonásait fürkészve Mona megpróbált visszaemlékezni, látta-e valaha ilyen boldognak az anyját. Vajon mitôl virult 39

ki Winkben ennyire? Aztán Mona azon kezdte törni a fejét, hogy ô maga mikor érzett utoljára hasonlót. Végül fel tudott idézni egy boldog idôszakot, de sok idô telt el azóta, és nem akart rá emlékezni. Mindig is jobbnak látta, ha elfelejti, hogy valaha megtörtént, ha mélyen elfojtja még az emlékét is. Mona igényt tartott ugyan a házra, de ekkor tudatosult benne, hogy akkor is elmenne Winkbe, ha kifutna a határidôbôl. Már azért megérné, ha akár csak futólag meglegyintené a fényképen mosolygó nô emléke. És talán a hely varázsa Monát is rabul ejti, ahogy egykoron az anyját. Mona összeszedte a jegyzeteit, és felállt az asztaltól. Hátha még megvan a város, bizakodott, miközben kisétált a könyvtárból. Meg kell lennie. Így került Mona erre a hegytetôre, ezért üldögél a gigászi, mélyen búgó szélturbina tövében, Texas határán, a kietlen pusztaságban, ahol mérföldekig senki emberfia nincs. Századszorra is áttanulmányozza a térképeit. Szinte mindegyikre kézzel rajzolta rá az útirányt (sokáig nem keresett annyit, amennyibôl telt volna GPS-re, és hiába jutott azóta pénzhez, most már elvbôl sem veszi meg a készüléket, mondván, tud ô magától is tájékozódni), mert a legtöbb térkép egyáltalán nem tünteti fel az Abertura-sziklát, és természetesen egyikben sem szerepel Wink. Fura érzés ilyen bizonytalan módon utazni, akárha kormányrúd nélkül szelné az ember a habokat. Mona néha úgy érzi, hogy azért rajzol magának térképet, mert különben nem találna vissza onnan, ahová tart. Félreteszi a térképeket, befejezi az ebédjét, aztán messzibe révedô tekintettel nyugat felé néz. A roppant tiszta égboltot ezernyi ponton hasítják fel a szélerômûvek lomhán forgó lapátjai. A nap éppen megfelelô szögbôl tûz rájuk ahhoz, hogy milliószámra vessenek izgô-mozgó árnyakat a kopár hegyoldalakra. Mona mély levegôt vesz, kifújja, és korántsem biztos abban, hogy vissza akar-e ülni a Chargerbe. Nem szívesen tekint az ölébe pottyant lehetôségre úgy, hogy ezzel kapott egy második esélyt. Mona Bright a lelke mélyén soha egy percig sem hitte, hogy valaha kapott volna akár csak egyetlen esélyt is. Vagy ha igen, az nem volt valódi esély. Kínzó, görcsös fájdalom kúszik a gyomrába. Ne gondolj rá! Fogd meg, és dugd el valahová! Mona kinyitja a Charger ajtaját, beszáll, sebességbe teszi a váltót, és folytatja az útját nyugat felé. Nyolc nap. Nyolc nap alatt odaér Winkbe. 40

ÖTÖDIK FEJEZET

A vidék apránként megváltozik. Mona eleinte csak a távolban észleli a változásokat. A látóhatár felgyûrôdik, majd sötét foltok tûnnek fel rajta, mint egy felhôtakaró azon pontjain, ahol már tombol a vihar. A fekete pacák idôvel vöröses színezetet öltenek, Mona pedig megállapítja, hogy valójában hegyek. Az út mentén elterülô földek egyszínû, szürke pusztaságát felváltja a narancssárga sztyeppe, amely a csomókban feltörô nyúlbozóttól szemcsésnek, elmosódottnak tûnik. Az apró, bolyhos cserje mindenütt megkapaszkodik, és ettôl Mona úgy érzi, látását zöld hályog fátyolozza: mintha valaki halványzöld és citromsárga ecsetvonásokat húzott volna egy élénk narancsszínû vászonra. A hegyvidéken több fokkal hidegebb van, mint az ország azon részein, ahol Mona az utóbbi idôben megfordult. A nô letekeri az ablakokat, beengedi a hûvös délutáni levegôt, és ahogy megcsapja a huzat, elmosolyodik, majd megindul felfelé a Chargerrel a következô kaptatón. Nem meglepô, hogy errefelé kezdôdött el az atomkorszak: itt úgy érezni, hogy semmi sem lehetetlen. Még a levegô is villamossággal telítôdik, habár lehet, hogy csak az ég kelt ilyen hatást; ha Isten szakaszonként festette meg az égboltot, akkor egész biztosan ezt az államot hagyta utoljára, mert olyan friss és vadonatúj pompával borul Mona fölé, hogy csaknem belefájdul a szeme, ha felnéz. Mona olyannyira belefeledkezik a látványba, hogy kis híján elfeledkezik az útjelzô táblákról. Végül aztán észbe kap, és ráébred, hogy sokkal közelebb jár az úti céljához, mint gondolta. Ettôl kezdve valahányszor egy pihenôhelyhez ér, lehajt a fôútról, hogy körbekérdezôsködjön, hallott-e valaki Winkrôl. Az elsô néhány alkalommal hoppon marad. Akit csak megkérdez, tanácstalanul bámul rá, majd nemmel válaszol, és visszakérdez, parancsol-e még valamit, mintegy arra célozva, hogy udvariasságból illene tankolnia vagy legalább egy üdítôt vennie. Monának azonban nincs fölös pénze, épp ezért az udvarias gesztusokkal is takarékoskodik. Visszapattan a kocsiba, és elrepeszt a következô pihenôhöz. 41

Késôbb aztán némelyeknek már mond valamit a kisváros neve: ezek az eladók szintén tágra nyílt szemmel merednek Monára, de útbaigazítják, hogy menjen tovább egyenesen (nem mintha mehetne másmerre – csak egyetlen út szeli át a vidéket), és keressen egy északra tartó, jó állapotban lévô aszfaltutat. Az egyik nô hozzáteszi: – De fura, hogy Winkbe tart! Idôtlen idôk óta nem találkoztam olyannal, aki oda utazott volna. Vagy ha már itt tartunk, arra sem emlékszem, mikor járt errefelé valaki a városból. Ha jól jön ki a lépés, Mona még napszállta elôtt odaérhet Winkbe. Utána lesz egy teljes hete arra, hogy megpróbálja birtokba venni a házat. Csak remélni tudja, hogy ennyi idô elég lesz rá. Pikk-pakk megtalálja az aszfaltozott utat. El sem lehet téveszteni: tükörsima, sehol egy kátyú, szénfeketén ágazik el a fôúttól. Messze ez a legszebb út, amit az utóbbi idôben látott. Kecsesen ereszkedik le a hegyoldalon, hogy aztán a monolitokkal tagolt, sziklás vidéket maga mögött hagyva egyre terebélyesebb és magasabb fenyôfák bukkanjanak fel az út mentén. Mona teljes megrökönyödésére az út sokkal lejtôsebb, mint várta, és a végén már az is felmerül benne, hogy a kisváros – ha egyáltalán áll még – egy föld alatti üreg mélyén lapul. Aztán az utat szegélyezô fenyves áthatolhatatlan sorfala egyszer csak szétválik, és Mona rájön, hogy nem egy veremben tart lefelé, hanem egy meredek, keskeny völgyben. Az út a völgy mélyébe érve hurkot vet, és a monolit irányába folytatódik tovább. Hatalmas, festett tábla áll a kanyar jobb oldalán. Mona lelassít annyira, hogy alaposan szemügyre tudja venni. Kikövetkezteti, hogy a tábla Wink déli határát hivatott jelezni a városba érkezôknek. A tarka színekkel festett elnagyolt kép két férfit és egy nôt ábrázol, akik egy völgy bejáratánál gyönyörködnek az elôttük magasodó, napfényben fürdô monolitban. Mona megállapítja, hogy mindhárom alak látványosan fehér bôrû. A két férfi – tekintélyt parancsoló figurák – csípôre tett kézzel áll, míg a nô összekulcsolja a kezét a melle alatt. A férfiak simára fésült, elválaszott haja szinte pontosan ugyanolyan, az egyetlen különbség az, hogy az egyikük barna, a másikuk meg szôke, mintha két változatban dobtak volna piacra egy játék babát. Drapp nadrágot viselnek, és skót kockás inget, felhajtott ingujjal, mint akik nagy fába vágják a fejszéjüket, de elvégzik a munkát, ha a fene fenét eszik is. A nô hosszú haja szôke fürtökben omlik vidám, fehér pöttyökkel telehintett piros nyári ruhájára. Minden gyerek arról álmodik, hogy egyszer majd, ha nagy lesz, így fog kinézni. 42

Mona azonban azt találja a legfurcsábbnak, amire a három alak a tekintetét függeszti. Van valami a völgy végében lévô monolit tetején. Olyan, mint egy parányi, bronzvörös rádióantenna; ahhoz a szerkezethez hasonlít, amely az RKO Pictures filmstúdió híres logóján szó szerint a földgolyóbis tetejérôl sugározta a jeleket. Az ódivatú tárgytól az egész kép retró hatásúnak tûnik, ugyanakkor van benne valami szokatlan. Nem az antennában érnek össze azok az eget karcoló sávok, amelyek halványan derengô villámokra emlékeztetnek? A tábla alján az alábbi szöveg olvasható: ISTEN HOZTA WINKBEN, AHOL AZ ÉG ÉS A FÖLD ÖSSZEÉR! Alatta pedig sokkal kisebb betûkkel: NÉPESSÉG: 1243 FÔ. Mona ismerôsnek találja táblára festett völgyet. Kiszáll a kocsiból, hátrébb lép, és körülnéz. Nem telik bele sok idô, mire rájön, hogy ez az a völgy, és a táblán szereplô monolit ott magasodik elôtte, épp csak a fenyôfák úgy megnyúltak, hogy a mélyebben fekvô vidékbôl gyakorlatilag semmi sem látszik. Mona nem lát antennát a monolit tetején, ahogy épületeket sem, bár azok éppenséggel lehetnek rajta, mert ilyen messzirôl nehéz bármit is kivenni… A tábla kellemetlen érzéseket kelt benne, így visszaül a Chargerbe, és folytatja útját a város felé. Örömmel látja, hogy a tábla apró ponttá zsugorodik a visszapillantó tükörben. Az úttest komoran kanyarog, meredeken megdôlt kerítések szegélyezik, meg fenyôfák, melyeknek ágai néha lágyan súrolják a kocsi oldalát. Az útnak se vége, se hossza… Monának meggyôzôdése, hogy mostanra át kellett volna szelnie az egész völgyet, de az csak nem akar véget érni, mintha az autó maga elôtt görgetné a tájat. Egyszer csak egy rózsaszín alakzatot pillant meg a szeme sarkából, a leve­ gôben sikló sima felszínû, gömbölyû tárgyat. A lufiszerûség újra meg újra felvillan a fák ágai között. Az egyik oldalán felirat díszeleg, de Mona csak két betût tud elolvasni: WI. Aztán rájön, hogy a gömb nem is repül, hanem egy magas oszlop tartja meg. Víztorony, gondolja. Csakhogy eddig nem látott a környéken semmiféle tornyot, márpedig azt messzirôl ki kellett volna szúrnia… Úgy eltöpreng, hogy csak a fenyôerdôbôl a látóterébe hirtelen berobbanó piros folt zökkenti ki: egy stoptábla az. Mona döbbenten tapos a fékbe, és ekkor veszi észre, hogy megérkezett. 43

Egy keresztezôdésnél torpant meg, de ez a hely távolról sem emlékeztet azoknak a hepehupás országutaknak a csomópontjaira, amelyeken addig áthaladt. Bal kéz felé egy kicsi, fehérre festett faházat pillant meg, gondosan nyírt gyeppel, jobbra meg egy vályogházat: sima falait és a lekerekített sarkokat barnára mázolták, és ettôl úgy néz ki, mint egy emeletes csokitorta. Mindkét telek egészen a háborítatlan erdôig elnyúlik, az épületek hátsó felét sûrû virágágyások rejtik. A változás olyan gyors volt, hogy Mona egy percig csak ül a volán mögött, és csak bámul, mint borjú az új kapura. Aztán leesik a tantusz: ez már Wink utcahálózatának a kezdete. Toronyiránt kis üzletek sorakoznak, telefonkábelek húzódnak, és a hórihorgas fenyôfák már a városi parkokat jelzik. Mindazonáltal sehol nincsenek járókelôk, és az utcákon síri csend honol, csak a szélzúgás hallatszik. Ez a város tartozna szövetségi fennhatóság alá?, csodálkozik Mona. Nem lát táblákat, amelyek arra figyelmeztetnék, hogy idegeneknek belépni tilos, és határôrök sem strázsálnak a város szélén. Senki nem tartóztatja fel, és csak azért tartott ennyi idôbe megérkeznie a városba, mert a hegyrôl lefelé ereszkedve lassítania kellett. Elindul az utcán. Idôközben majdnem beesteledett, ezért Mona úgy dönt, az lesz az elsô dolga, hogy valakitôl útbaigazítást kér, merre találja a legközelebbi motelt; az anyja házával kapcsolatos intéznivalókat pedig másnapra hagyja. Elméletileg semmi akadálya nem lesz a birtokbavételnek, amennyiben bemutatja a szükséges papírokat az illetékeseknek. A gond csak az, hogy nincs kit megszólítania. Amíg a városban kering (a háztömbök szabályos négyszöget alkotnak, és Mona le merné fogadni, hogy ha egy szögmérôt illesztene bármelyik utcasarokhoz, azok hajszálpontosan kilencven fokos szöget zárnának be), egy teremtett lelket sem lát. Minden utca, minden bolt és minden ház üresen tátong. Még autók sem parkolnak a járdaszegélynél. Hát ezért nem veszôdtek azzal, hogy feltüntessék Winket a térképeken, kámpicsorodik el Mona. Kurvára kihalt ez a placc. Annyira jellemzô! Végre örököl egy házat, erre olyat sikerül kifognia, ami egy kísértetvárosban van. Kisvártatva azonban arra jut, hogy Wink mégsem lehet lakatlan, mert ahhoz túlságosan rendezett. A vendéglô neonfényei világítani ugyan nem világítanak, de mûködôképesnek tûnnek, a kávézók (viszonylag) frissen van­nak festve, és ahogy a nap lebukik a látóhatár mögé, az utcai lámpák pis­lákolva életre kelnek, fehér, foszforeszkáló ragyogásba vonva az utcákat. Egyik körte sincs kiégve. 44

A város a maga furcsa módján még néptelenül is gyönyörû. Az üzletek és a lakóházak közül jó néhány az ûrkorszakra jellemzô futurista építészeti stílust követi, ami markáns kontrasztban áll a klasszikus új-mexikói épületekkel: az elegáns, rusztikus vályogházak mellett egyszer csak feltûnik egy-egy fém kajütablak, csúcsos, égnek meredô tetôk, az üveg, az acél és a neon egyvelege. Mind a vendéglô, mind a kávézó ívelt, babakék neonreklámmal büszkélkedhet. Mona úgy érzi, nem szép dolog tôle, hogy a Chargerben furikázik fel-alá ezeken az utcákon. Ide egy Eldorado illene a cápauszony kialakítású hátsó lámpájával. De az is lehet – tanakodik tovább Mona, miközben egy lekerekített homlokzatú, fenyôfa konzolos vályogház mellett hajt el éppen –, hogy inkább fiákert kellene hajtania. Furcsa ez az épületeket jellemzô kettôsség, ennek ellenére a városkép nem lesz tôle taszító. Mona megpróbálja maga elé képzelni az anyját a városban. Talán abba a vendéglôbe járt vacsorázni, a sarki virágboltban vette a virágait, azon a járdán sétáltatta a kutyáját. Jézusom, botránkozik meg Mona, lehetett vajon kutyája? Valami oknál fogva ez a meglehetôsen elhanyagolható tényezô zavarba hozza. Aztán Mona bekanyarodik az egyik sarkon, és arra lesz figyelmes, hogy elôtte az út mentén autók parkolnak. De nem veterán autók, hanem Chevy furgonok meg hasonlók. Mona enyhén a gázra tapos, remélve, hogy végre nyomon van. A járdát szegélyezô bokrok közül kovácsoltvas kerítés bukkan elô, amely egy sarokkal odébb magas tornyú, fehér fatemplomhoz vezet. Mona lehúzódik a kerítés mellé, és végre keresztülpillant rajta, ám úgy meglepôdik, hogy beletapos a fékbe. A kerekek enyhén csikorogva harapnak az aszfaltba. A kovácsoltvas kerítés túloldalán hatalmas tömeg verôdött össze, több száz ember. A kerékcsikorgásra összerezzennek, felkapják a fejüket, megfordulnak, és egyenesen rá bámulnak. Mona visszanéz rájuk. Ekkor tûnik csak fel neki, hogy mindenki feketét vagy legalábbis sötétszürke ruhát visel, némelyik nô arcát pedig fátyol takarja. Mona rádöbben, hogy a kovácsoltvas kerítés temetôt határol. A tömeg kellôs közepén pedig éppen politúrozott koporsót eresztenek le egy sírba. Wink nem is néptelen, épp csak az összes lakója temetésre ment. Amit Mona sikeresen megzavart a kocsi berregô motorjával és csikorgó kerekeivel. – Ó, a rohadt életbe – szalad ki Mona száján. Hirtelen azt sem tudja, mit csináljon. Végül tétovázva a tömeg felé int. A leg­többen egyáltalán nem reagálnak, de aztán egy hétévesforma kisfiú elmoso­lyodik és visszainteget. 45

Egy idôsebb, fekete öltönyös férfi odasúg valamit a mellette álló nônek, majd a vaskerítéshez baktat. Mona leengedi az anyósülés felôli ablakot, mire a férfi azt kérdi: – Segíthetek? Mona a torkát köszörüli. – Ho… hol találok a környéken egy motelt? A férfi kifejezéstelen tekintettel bámul rá. De nem azért, mert meglepôdött, és nem is szemrehányóan: olyan, mintha másfajta arckifejezésre képtelen lenne. Aztán a férfi, miközben le sem veszi Monáról a szemét, felemeli a kezét, és az elôttük húzódó útra mutat. – Balra – mondja tagoltan, tisztán. – Köszönöm – válaszolja Mona. – Ôszintén restellem, hogy félbeszakítottam a szertartást. A férfi nem válaszol. Néhány másodpercig áll, mint a cövek, majd leengedi a karját. A többiek még mindig figyelik Monát. – Sajnálom – szabadkozik Mona újra. – Borzasztóan sajnálom. – Feltekeri az ablakot, és elhajt a helyszínrôl. A visszapillantó tükörben látja, hogy az emberek követik a tekintetükkel. Valószínû, hogy nem ez a világtörténelem legpocsékabb bemutatkozása, de Mona egyetlen példát nem tud mondani, amely alulmúlná. Egyik kínos, lehangoló temetésrôl a másikra érkezett. Elmereng, hogy vajon mit szólnak majd, ha megtudják, hogy örökölt egy házat a városban. Az arca még akkor is rákvörösen lángol, amikor megtalálja a motelt: egy alacsony, hosszúkás, sötét épületet a város szélén. A narancssárga neontábla a SÁRGAFENYÔK FÖLDJE nevet hirdeti, alatta pedig kisebb, vörös betûkkel a SZOBA KIADÓ szavak világítanak. Maga a motel leginkább egy erdei faházra emlékeztet, melynek falait masszív fenyôfa rönkökbôl vagy azok utánzatából ácsolták. A szobákban nem ég a villany, csak az irodából szûrôdik ki fény. Mona kiszáll a kocsiból, és végignéz a parkolón. Nincs másik autó a környéken, sem a parkolóban, sem az utcán. Vállára veti a cókmókját, és besétál a meglepôen tágas, zöld márványpadlóval fedett, lambériás irodába. Odabent méhviasz, por és pattogatott kukorica szaga keveredik. Egyetlen sárga mennyezeti lámpa világít, fénye egy papíroktól roskadozó kicsiny asztalra vetül a sarokban, azon túl pedig viharvert sárga dívány körvonalai rajzolódnak ki halványan. Az asztal mögötti falon kulcsok 46

csillognak, miközben valahonnan egy táskarádióból a „Your Cheatin’ Heart” címû szám szól fémes hangon. Az egyetlen megvilágított sarkot leszámítva az irodában nyomasztó sötétség honol. Mona alig tudja kivenni a félhomályban az asztal elôtti fonnyadt cserepes növényt, amelynek padlóra hullott, összepöndörödött barna leveleit még nem takarították el. A falra függesztett, régi naptár rossz hónapot mutat: a papír megfakult az évek alatt, a dátumok alatt pedig nem jegyeztek fel teendôket. A naptár tulajdonosának emberemlékezet óta nincs semmi dolga. Az iroda elsô ránézésre üres. – A fenébe! – mormolja Mona. Fogalma sincs, hogy akkor hová mehetne. – Segíthetek? – csendül fel egy mély, halk hang. Mona megfordul, de nem látja azt, aki megszólította. A szurokfekete szobában kell egy fél perc, mire Mona szeme hozzászokik a sötétséghez. Ekkor veszi észre a kártyaasztalt a szoba sarkában, az ajtó mellett, valamint az asztalnál egy kínai dámajáték elôtt ülô idôs férfit. Az öregúr kopasz, szakálla ôsz, hímlôhelyes bôre pedig annyira sötét, hogy eleinte olybá tûnik, mintha az ezüstös szakálla a sötétségben lebegne. A férfi egyik kezében mûanyag poharat szorongat, gôzölög benne a kávé. Szürke, cipzáras melegítôfelsôt visel, piros-fekete csíkos nadrágot, illetve krokodilbôr cipôt. Félhold alakú szemüvege felett nyugodt, tartózkodó pillantást vet Monára. – Ó – mondja az. – Bocsásson meg, uram! Nem láttam, hogy itt van. Az öregúr a kávéját szürcsöli. Monát válaszra sem méltatja, kimondatlanul is azt sugallva: ez nyilvánvaló. – Szeretnék kivenni egy szobát. Csak ma estére. Az öregúr tûnôdve elfordítja a fejét. Majdnem harminc másodpercet tanakodik, közben a csendet egyedül Hank Williams dala töri meg. – Nálunk? – kérdezi az öreg. – Parancsol? – Nálunk szeretne szobát kivenni? – Hogy… igen, úgy van. Önöknél. Az öregúr mordul egyet, feltápászkodik, és a fali kulcstartóhoz ballag. Nagyjából húsz kulcs lóg a parafa táblán. Az öregúr tüzetesen szemügyre veszi ôket, mint aki az alkalomhoz illô kötetet keresi a könyvespolcon, majd egy halk áhá! kíséretében leveszi az egyik kulcsot a tábla alsó sarkáról. Monának fogalma sincs, miben különbözik ez a kulcs az összes többitôl. Az öregúr az ajkaihoz emeli az apró tárgyat, és ráfúj egyet. Tekintélyes porfelhô csap fel a kulcsról, és a szemcsék kavarogva táncolnak a csillár körül. 47

– Mióta nincsenek vendégei? – kérdi Mona. – Elég régóta – válaszolja az öregúr. Aztán elmosolyodik, és Mona felé nyújtja a kulcsot. Mona utánanyúl. – Mennyi lesz? – Tessék? – Az öregúr értetlenül húzza vissza a kezét. – Mi mennyi? – A… szoba. Mennyibe kerül? – Vagy úgy – mondja az öregúr kissé méltatlankodva, mint aki megfeledkezett errôl a felesleges formalitásról. Leengedi a kezében tartott kulcsot, megint mordul egyet, leteszi az asztalra a kávét, és kotorászni kezd az asztalát elborító papírhalomban. Közben a padlón lévô, elszáradt növényre vándorol a tekintete. Abbahagyja a keresgélést, és közelebb hajol a cseréphez, hogy megvizsgálja a növényt. Majd felnéz Monára, és szigorúan összevonja a szemöldökét. – A szobanövényem elpusztult. – Hát… nagyon sajnálom. – Öreg volt már. A férfi úgy mered Monára, mint aki válaszra vár. – Nahát – próbálkozik Mona. – Bizony. Majdnem egy éve gondozom. A kedvenc növényem volt, pontosan ezért. – Na igen. Ez érthetô. Az öregúr tovább bámul rá. – Kötôdni szoktunk azokhoz a tárgyakhoz, amelyek sokáig körülvesznek. A férfi még mindig farkasszemet néz vele. Mona feszengeni kezd. Felmerül benne, hogy az öregúr esetleg elbutult, de valami más is van a levegôben: egyáltalán nem érzi magát biztonságban ebben a tágas, sötét irodában, ahol csak az egyik sarkot világítja meg a lámpa. Ez a sarok ugyan világos, a helyiség többi része viszont rejtve marad. Monának az az érzése támad, hogy nincsenek egyedül. Amikor az öregúr ismét a papírjaiba temetkezik, Mona körbekémleli az iroda összes szegletét. Sehol senki. Talán csak a temetés láttán fogta el valami rossz érzés, ami azóta sem múlt el. – Nem tudom, mihez kezdjek vele – fintorog az öregúr. – Nagyon szerettem ezt a növényt. De hát, azt hiszem, ilyen az élet. – Szipog egyet, majd elôhúz egy kis cédulát az asztalon tornyosuló régi papírok közül. Gondosan szemügyre veszi, mintha ez lenne az ütôkártyája egy pókerjátszmában, majd kihirdeti az eredményt. – Húsz dollár. – Egy éjszakára? 48

– Úgy fest a helyzet – feleli a férfi ünnepélyesen, és visszateszi a cédulát az asztalra. – Vagyis… azt sem tudja, hogy mennyiért adja ki a szobákat a saját moteljében? – Számos különbözô szobánk van, többféle árkategóriában. Sosem tudom észben tartani. És hosszú ideje maga az elsô látogatónk. Mona a halomban álló papírokat és a vastag porréteget látva ezen kicsit sem lepôdik meg. – Megkérdezhetem, hogyan tudja akkor fenntartani a motelt? Az öregúr elgondolkozik. – Fogalmazzunk úgy, hogy mifelénk a jóindulat vezérel mindenkit. Maga sem tudja, miért, de Mona biztosra veszi, hogy a férfi igazat beszél. Ám ettôl még nem lesz sokkal nyugodtabb. – Csak kíváncsiságból kérdem… Ez az egyetlen motel a városban? A férfi ismét megrágja magában a kérdést. – Ha van is másik motel, nekem nincs róla tudomásom. – Ôszinte válasz – véli Mona. A táskájába nyúl, kivesz egy húszast, és odaadja az öregúrnak. A férfi elveszi a bankjegyet, apró galacsinná gyûri a markában, ahogy a kisgyerekek szokták, és ismét Mona szemébe fúrja a tekintetét. – Megfordult már nálunk korábban? – érdeklôdik. – Maguknál? Úgy érti, Winkben? – Igen. Winkben. – Nem. Most járok itt elôször. – Hmm. Ez esetben engedje meg, hogy a szobájához kísérjem. – Felkapja a kulcsot, és a húszdolláros bankjegyet gyûrögetve kisétál az iroda ajtaján. Mona elindul utána, de menet közben az asztal mögé sandít. Nem lát semmi gyanúsat, mondjuk egy pisztolyt vagy másféle fegyvert. De még ez sem oszlatja el maradéktalanul az aggodalmait. Olyan érzés keríti hatalmába, mintha egy parányi seb nyílt volna a szájában, és akarata ellenére folyton odanyúlna a nyelvével. Valami bûzlik. Mona kifelé menet vet egy pillantást a kínai dámatáblájára. Máshogy néz ki, mint legutóbb. Mona nem tudná megmondani, pontosan mi változott – végtére is nem látta tisztán a táblát a sötétben –, de meg merne esküdni rá, hogy a korongokat átrendezték, mintha valaki éppen az imént kivitelezett volna egy bonyolult lépéssorozatot. Persze lehet, hogy az öregúr csupán meglökte a táblát, amikor felállt az asztaltól.

49

A férfi motelszobaajtók elôtt vezeti végig Monát. Nagyon hamar besötéte­ dett. A szikrázóan kék égen elôször rózsaszín sávok jelentek meg, mostanra pedig bíborszínûvé vált az ég, és a fátyolos alkonyi fényben ragyogó kupolát csupán a magasba törô monolit töri meg. A levegô rendesen lehûlt a naplemente után, és Mona bosszankodik egy sort, amiért nem hozott magával téli ruhákat. – Meg szabad kérdeznem a becses nevét? – tudakolja az öregúr. – Mona. – Az én nevem Parson, Mona. Örvendek. – Szintúgy. – Jól teszi, hogy a motelban tölti az éjszakát. – Parson széles mozdulattal körbemutat a völgy falát borító sötét erdôn. – Wink környéke esténként különösen alattomos tud lenni. Óva inteném attól, hogy éjszaka kimozduljon, a belváros határain kívül esô területeket pedig kiváltképp kerülném. Könnyen el lehet tévedni. – Képzelem – feleli Mona, és eszébe jutnak az útközben látott meredek hegyek és hirtelen leszakadó meredélyek. – Kérdezhetek valamit? Parson megtorpan, és fontolóra veszi a kérdést, mintha valami véresen komoly döntésrôl lenne szó. – Azt hiszem, semmi akadálya – válaszolja végül. – Mielôtt idejöttem volna, egy csomó térképen kerestem a várost, de… – Csakugyan? – szól közbe Parson. – Miért? – Hát… addig nem szeretnék belemenni, amíg nem lesz biztos a dolog, de… ha minden igaz, örököltem itt egy házat. Parson a messzeségbe bámul. – Mik nem vannak! – suttogja. – Megkérdezhetem, hogy melyik házról van szó? – Nekem azt mondták, hogy a Larchmont utcán van. – Értem. Tudja, mit? Azt hiszem, ennyibôl már kitalálom, hogy melyik az a lakóépület. Jelenleg üresen áll, de elég jó állapotban van. Szóval azt állítja, hogy megörökölte? – Ez szerepel a hivatalos dokumentumokban. – Hát ez felettébb különös – hümmög Parson. – Idejét sem tudom, mikor költözött ide utoljára új ember. Ha ez igaz, akkor mindenki a kegyed csodájára fog járni. – Igazából éppen erre szerettem volna rákérdezni. Valószínûleg azért nem érkeznek ide új lakók, mert senki sem tud a város létezésérôl. Nincs rajta a térképeken. Mi az oka ennek? Esetleg a hegytetôn lévô laborhoz van valami köze? 50

– Miféle laborhoz? – rökönyödik meg Parson. – Tudja. A Coburn Nemzeti Laboratórium. Meg, izé, Obszervatórium. – Ó – mosolyodik el Parson. – Istenkém! Ha munkát keres, attól tartok, vagy harminc évet késett. – Hogy érti? – A Coburn évekkel ezelôtt bezárta a kapuit. Ha nem csal az emlékezetem, még a hetvenes évek végén. Hogy pontosan miért, azt nem tudom. Alighanem csak annyi történt, hogy nem tudták teljesíteni azt, amit ígértek. Megvonták tôlük a támogatást. Winket egyébként eredetileg a laborhoz kapcsolódva építették. – Ja, sejtettem. – Valóban? – kérdi Parson. – Na, tessék. Miután a labor lehúzta a rolót, minket szépen itt felejtettek. Hová mehettünk volna? Gondolom, annak idején azért szedették le a várost a legtöbb térképrôl, hogy elejét vegyék a hívatlan látogatók kíváncsiskodásának. Hogy ne szimatoljanak kémek a labor körül, meg miegymás. Késôbb aztán feledésbe merültünk, és elfelejtettek visszatenni minket a térképre. Ôszintén szólva, én szeretem, hogy ilyen békés és csendes helyen élek. Még akkor is, ha ez ront az üzleten. – Kérdezhetek még valamit? – Eddig is feltette a kérdéseit… Miért ne folytathatná ugyanígy eztán is? – Nem ismert véletlenül egy Laura Alvarez nevû nôt, aki valaha itt lakott? – Itt, Winkben? – Igen. Uszkve harminc éve költözhetett el. A laborban dolgozott, a hegyen. Szeretnék többet megtudni róla, mivelhogy… mivelhogy ô volt az anyám. – Hmmm – töpreng Parson. – Sajnos nem segíthetek. Magamnak való ember vagyok, és a névmemóriám is meglehetôsen gyatra. – De hát ez egy kisváros! Azt hittem, itt mindenkit ismer mindenkit. – Kisváros lenne? – lepôdik meg Parson. – Nem is tûnik kicsinek. A férfi felpillant, végigmustrálja a szobaszámokat, és kiválasztja a megfele­ lôt. – Na, kérem. Itt is vagyunk. A nászutaslakosztály. – Parson rámosolyog Monára, de nem nyitja ki az ajtót. – Köszönöm – próbálkozik Mona. – Igazándiból nincs is nászutaslakosztályunk – mondja Parson. – Csak tréfáltam. – Értem.

51

Parson becsúsztatja a kulcsot a zárba, elfordítja, kinyitja az ajtót, és betessékeli Monát. A padlót barna szônyeg borítja, a fali lámpatartókat szarvasagancsból alakították ki. A steppelt, tarka, rombuszmintás ágytakaró indiánok keze munkáját dicséri, és kinézetre kifejezetten kényelmes. – A tévé nem mûködik – szögezi le Parson. – Sebaj. – Segítek behurcolkodni – mondja a férfi, és máris elindul vissza Mona kocsijához. – Hagyja csak – szól utána Mona. – Ez az összes cuccom. Parson megáll, és a nô táskájára mered. – Hajjaj – sóhajt félig ingerülten, félig csalódottan. – Ahogy gondolja. – Tud ajánlani a közelben egy jó éttermet? – Mondanám a vendéglôt, de az valószínûleg zárva van a temetésre való tekintettel. – Ó, értem. Láttam is a temetést. Ki halt meg, a polgármester, vagy valami hasonló? – Egy fontos személyiség – feleli Parson, majd némi szünet után hozzáteszi: – Úgymond. – Hogyhogy akkor nem ment el a temetésre? A férfi erre rejtélyes pillantást vet rá, és hirtelen zárkózott arckifejezést ölt. – Nem járok temetésekre. Rangon alulinak tartom. Viszont van egy jó hírem: a szoba árában benne foglaltatik a reggeli. És akár most is felszolgálhatom, ha nem akarja kivárni vele a reggelt. – Lekötelezne. – Pompás – mondja Parson. – Máris hozom. – Azzal megfordul, és kacsázva átvág a parkolón az iroda irányába. Mona sok fura emberrel találkozott már az életében, de most úgy érzi, hogy az öreg viszi el a pálmát. Éppen vissza akarja pörgetni a fejében a beszélgetést, amikor hirtelen villan egyet az ég. Mona meglepetten néz fel, és látja, hogy sötétkék felhôk gyülekeznek a monolit hátterében húzódó hegyek körül. Az apró, de annál szilajabb felhôket fél perces idôközönként megvilágítja egy-egy villám, ami azt a látszatot kelti, mintha a hegyek kéken cikázó neonfényekbôl szôtt koronát kaptak volna. A békés éjszakai égboltnak ez a kaotikus szeglete hihetetlen, szinte földöntúli látványt nyújt. Mona ekkor veszi csak észre, hogy idôközben felkelt a hold, és hogy valami nem stimmel vele. Másodpercekig filózik, mire rájön, mi olyan furcsa benne. – Rózsaszín – mondja ki hangosan. – Miért ilyen rózsaszín a hold? 52

– Nálunk mindig ilyen – szólal meg a háta mögött Parson. Mona megpördül; teljesen váratlanul éri, hogy a férfi mögé lopakodott. Parson alumíniumtálcát egyensúlyoz a kezében, rajta tojásos szendvics, meg némi kolbász, amelyet ránézésre egy automata köpött ki. Mona jót derül azon, hogy a vacsora mellé egy üveg Corona sör meg egy csomag kétszersült dukál. – Jó étvágyat! – nyújtja át a tálcát Parson.

53

HATODIK FEJEZET

Minden este ugyanaz a menetrend, gondolja Bolan. A kamionosok minden este elözönlik az Útszéli Csehót, vacak dohány és áporodott verejték szagát árasztva, kialvatlanul, meggyötörve a bezártságtól, úgy, hogy még a szemüket is kisütötte a végtelen országutak látványa. Minden este ugyanazokat az italokat rendelik, ugyanazokat a dalokat követelik, és ugyanazokkal a félig-meddig artikulálatlan, obszcén kurjongatásokkal próbálkoznak be a lányoknál. Kivétel nélkül mindig akad legalább egy idióta barom, aki túlságosan rápörög arra a szerre, amely aznap este éppen a birtokába kerül, ezért ki kell vonszolni a parkolóba, és alaposan ellátni a baját. (Alig három hónapja történt, hogy Zimmerman és Dee kiütöttek egy pasast, aki még lélegzett, amikor ott hagyták egy rönkszállító teherautó alatt, reggel azonban merevre fagyva, sápadtan és mozdulatlanul találtak rá ugyanott. A szerencsétlen fickó egyik szeme teljesen bevérzett, az ujjai pedig természetellenes szögben álltak szét. A srácok elismerték, hogy kicsit túlzásba estek, és a pasas azóta is odakint alussza örök álmát az erdôben, kövekkel és tûlevelekkel betakarva, Bolan pedig néha eltöpreng rajta, vajon hányan vannak még arrafelé rajta kívül.) Végül aztán a kamionosok sorban elvonulnak a földszinten dolgozó lányokkal, és az éjszaka hátralévô részét valamelyik hátsó szobában töltik: megpróbálják rávenni a lányokat mindenféle szívességre, vagy épp a lányok próbálnak kicsikarni pénzt a kamionosoktól. Néha, olyan hajnali három vagy négy körül, egyikük-másikuk alkoholgôzös fejjel kitántorog a parkolóba, és a kamionja vezetôfülkéjében alszik. Nem sokkal pirkadat elôtt, miután elszámolta az esti bevételt, és még egyszer ellenôrizte a pénztárgépbe beütött tételeket, Mallory kimért léptekkel felbaktat Bolan irodájába, hogy jelentse az elszámolás eredményét. Általában sok pénz befolyik egy este. Idônként pedig rengeteg. És Bolan minden este gondolataiba merülve bámul ki az irodája ablakán, nézi a villámlást a hegyek felett, meg a felpüffedt, rózsapiros holdat. Teljesen lényegtelen, hogy a hold éppen telik vagy fogy-e, vagy hogy milyen az idô. 54

Bolan számára mindig ez a néhány dolog alkotja a világot: a rózsapiros hold, az Útszéli Csehó és a hegyeket megvilágító kék villámlás. Na jó. Talán nem csak ez a néhány dolog, teszi hozzá gondolatban Bolan, némiképp keserûen. Sosem feledkezhet meg azokról az apró szívességekrôl, amiket a felettesei kérésére kell tennie. De hát azok nélkül mire vitte volna? Hát az biztos, hogy most nem itt tartana, gondolja, miközben David Dordot hallgatja, aki az Útszéli Csehó hierarchiájának legalsó fokán helyezkedik el, ha nem számítjuk a földszinti lányokat. Vagyis egy részüket. Némelyik kurva egészen dörzsölt, és Dordnál biztos fifikásabbak. Bolan visszafordul a fickó felé. – Hogy érted azt, hogy szerinted jól sikerült? – kérdezi az odalent dübörgô zenét túlkiabálva. – Mégis hogyan sikerülhet jól egy temetés? Mi a siker záloga, Dave? – Mit tudom én – feleli Dave. – Elássuk a faszit, és reménykedünk benne, hogy ott marad a föld alatt. Aztán a pap jön a szokásos dumájával, és ennyi. Én ez alapján ítélem meg a temetéseket. Bolan lassan pislog egyet. – Elég alacsonyra helyezed a lécet, Dave – mondja. Bolan azt kívánja, bárcsak ne menne olyan jól a bolt ma este. Egész nap ettôl a beszélgetéstôl félt, és tisztán, zavartalanul akar hallani minden egyes szót. – Gondolkozz, Dave! Gondold végig alaposan! Mondott bárki valamit? Csinált valaki egyáltalán valamit? Valami szokatlant? Megöl a kíváncsiság, Dave. Világosíts fel! David Dord, aki a temetésen viselt ruhájában úgy fest, mint egy kisgyerek az apja öltönyében, erre mindössze vállat von, és a fejét csóválja. – Mit vársz egy temetéstôl, Tom? A gyászolók nem csaptak nagy dumapartit. Egyiküknek sem fûlött különösebben a foga ahhoz, hogy bármilyen témában kurva sok mindent osszanak meg egymással az ügyes-bajos dolgaikról. – Amennyire meg tudtad ítélni. – Ja, amennyire meg tudtam ítélni. Bolan ismét szorosan lehunyja a szemét, majd kisvártatva kinyitja. Máris megbánta, hogy Dordot küldte el a temetésre. Legszívesebben Zimmermanra, az Útszéli Csehó biztonsági fônökére osztotta volna a feladatot. Ô mindig megbízható. Bolan azonban tisztában volt vele, hogy a monoliton végrehajtott meló után veszélyes lenne ôt küldeni a temetésre. Inkább két hét szabadságot adott neki, és remélte, hogy zárt ajtók mögött, csendesen tölti ezt az idôszakot, esetleg elviszi egy körre az egyik szajhát, bár akkor valószínûleg nagyobb zajt csapna. A másik két emberét – Norrist és Deet – Bolan a közelében tartotta, 55

az Útszéli Csehóban. Mindketten fiatalok és – mert úgy tûnik, hogy ez közös jellemzôje Bolan fogdmegjeinek – ostobák, mint a tök, ráadásul az elôzô este estek át a tûzkeresztségen. Bolannek tudnia kell, hogy megtörnek-e a nyomás alatt. Dee egyelôre bírja a strapát, ami nem olyan meglepô: a srácot régóta csak a külsô adottságai és az izmai viszik elôre az életben, úgyhogy az agya annyira elcsökevényesedett, hogy nem is fogja fel, milyen veszélyes volt valójában a monoliton végzett meló. Ellenben Norris… nos, nála rezeg a léc. Látszik rajta, hogy az az este kikezdte az idegeit. Bolan most már belátja, hogy egyáltalán nem lett volna szabad beosztani a többiek mellé, még sofôrként sem. Ugyanakkor nem hibáztathatja Norrist. Zimmerman elmesélte, mi történt Mitchell-lel abban a házban. A szoba, melynek egyszerûen nem volt vége… Norris ugyan nem lépte át a ház küszöbét, de Bolan tisztában van vele, hogy az efféle helyek rendkívül fel tudják zaklatni az embert. Vannak olyan helyek Winkben, amelyeket jobb messzirôl elkerülni. Ez viszont egyben azt is jelentette, hogy Bolan senki mást nem tudott elküldeni a temetésre, csak Dordot. Márpedig alapjáraton még azt sem bízná Dordra, hogy megkenjen egy pirítóst. Ki nem állhatja, amikor belenéz a petyhüdt tésztaképébe, és a kölyök bamba gombszemekkel bámul vissza rá. Bolan azt kívánja, bárcsak Malloryt küldte volna el. Mallory rendesen elvégezte volna a melót, és egy zsák információt gyûjtött volna be. Mallory piszok jó, és Bolan ma este pontosan ezért egy másik feladattal bízta meg ôt. Olyasvalamivel, ami még a temetésnél is jobban aggasztja. Bolan az órájára les. Már nincs sok hátra. – Tehát nem volt semmi kavarodás – összegzi Bolan. – Nem. – És senki nem említett semmi különöset. – Mire gondolsz? – Mondjuk, tudom is én, azt, hogy idegenkezûségre gyanakodnak. – Semmi ilyet – feleli Dord. Bolan fagyosan Dordra mosolyog. – Ezt nem tartom valószínûnek, Dave. – Miért? Nem azt mondtad, hogy minden rendben ment odafent? – De igen. Többé-kevésbé. Csakhogy a városban tudják, mi a pálya. – Bolan ismét az ablak felé fordul a székével, és kifelé bámul. Sötét az éjszaka, és szélvihar tombol; Bolan látja, hogy a sárgafenyôk vadul hajladoznak a parkolót megvilágító lámpák fénykörének kékes derengésében. – Érzik, hogy valami gáz van. Csak azt nem tudják, hogy tehetnek-e valamit. 56

– De nem csinálhatnak semmit, ugye? Bolan még egy percig a táncoló fákat figyeli az ablakon át. Az a típus, aki az elmúlt harminc évben végig hatvan körülinek nézett ki. Tarkopasz, az arca a szemöldökén és kicsi, hófehér kecskeszakállán kívül teljesen csupasz, a szeme puffadt, karikás. Nem igazán tud érzelmeket kifejezni a vonásaival: legfeljebb arra képes, hogy cinikusan csalódott képet vágjon, mint aki sejtette, hogy az események rosszra fordulnak, és ez csak megerôsítette a gyanúját, miszerint a világ úgy rossz, ahogy van. Még szerencse – bár az is lehet, hogy inkább pech –, hogy Bolannek a legtöbbször éppen erre az arckifejezésre van szüksége. Odalent üveg csörömpöl, és hangos óbégatás támad. – Menj le segíteni Norrisnak! – mondja Bolan szórakozottan. – Úgy hallom, beindult a vircsaft. – Kibaszott kamionosok – morogja Dord, és feltápászkodik. – Azok. Kibaszott kamionosok. – Bolan hátra sem pillant, amíg Dord távozik az irodájából. Hirtelen egy pillanatra berobban a hangos zene, ahogy kinyílik, majd becsukódik az ajtó. Bolan megpróbálta minél tökéletesebben hangszigetelni az irodáját, ugyanis annak ellenére, hogy egy útszéli fogadót üzemeltet, rühelli a countryzenét, különösen a nashville-i változatát. Ám a zene valahogy mindig beszûrôdik hozzá. Bolan kihúzza az íróasztala egyik oldalsó fiókját, melyben ott lapulnak azok a dolgok, amelyek két legértékesebb menekülési útvonalát biztosítják: egy töltött .357-es Magnum, valamint tizennégy üvegcse, tele babarózsaszín, gyomorbántalmakra javasolt kanalas orvossággal. Bolan halk mordulással elôveszi az egyik üvegcsét, lekanyarítja a kupak mûanyag védôfóliáját, és kinyitja az üveget. A tetejére erôsített adagolópoharat félredobja – a javasolt adag nagyjából egy éve kevésnek bizonyul –, majd kihúz egy másik fiókot, amelyben öblös poharakat és papírszalvétákat tart. Felemeli az egyik poharat, és csurig tölti a sûrû, rózsaszín folyadékkal, majd habozás nélkül, egy húzásra lehajtja az egészet. Apró sóhaj szökik ki a száján, ahogy leteszi az asztalra az üres poharat, melynek oldalát rózsaszínre festette a zavaros lötty rárakódott üledéke. Talán ez egy kicsit megnyugtatja háborgó beleit, és a feltoluló gyomorsav nem fogja kimarni a nyelôcsövét. Vagy de. Bolan fogja az üres üveget, felméri az asztal és a bárszekrény mellett álló szemétkosár közti távolságot, hátradôl a székében, céloz, és dob. Az üveg pörögve száll a levegôben, majd lepattan a szemetes peremérôl, és csörömpölve gurul végig a padlón. Bolan újra felmordul, és elindul az üvegért. 57

Ahogy feláll, az ablakra pillant, és megtorpan. A sárgafenyôket változatlanul cibálja a szél, és a parkoló nagyrészt most is üres. Vajon ma este jelentkezni fognak? – tûnôdik Bolan. Muszáj lesz nekik. Túl sok minden történt ahhoz, hogy ne köszönjenek be. Ugyanakkor az is lehet, hogy távol maradnak. Újabban egyre nehezebb megjósolni és megérteni a lépéseiket. Ami elég nagy szó rájuk nézve. Bolan igazából nem Wink lakója, és az Útszéli Csehó sem tartozik a városhoz. Az, hogy itt áll egy köpésre tôle, csupán a véletlen mûve: Bolannek tíz éve megsúgták, hogy az erre vezetô országutat hamarosan megnyitják a nagyobb kamionforgalom elôtt, ezért keresve sem találhatna jobb helyet egy fogadóhoz. Igen ám, csakhogy azok, akiktôl ezt a tippet kapta, csúnyán benézték a dolgot: a Santa Fébe tartó jármûvek egy másik utat választottak, ô pedig teljesen kimaradt a szórásból. Bolan kétségbeesetten nézett körül, fenn tudja-e tartani a környékbeli városok közül bármelyik az Útszéli Csehót, de ahhoz túl messze voltak. Kivéve persze Winket. Az Útszéli Csehó megnyitása utáni elsô néhány évben Bolan még abban sem volt biztos, hogy Wink egyáltalán létezik. A helyiek közül többen is meséltek róla – mindenféle évtizedekkel korábbi kormánytevékenységekrôl susmorogtak –, de Bolan soha senkivel nem találkozott Winkbôl, üzletelni meg végképp nem üzletelt velük. A Wink felé mutató útjelzôk nem vezettek sehová. Aztán egy reggel, amikor Bolan a hegyek között autókázott, azon morfondírozva, hogy mihez kezdjen haldokló vállalkozásával, egyszer csak lenézett, és a völgy mélyén megpillantotta a legszebb kisvárost, amit valaha látott. Bolan akkor azt hitte, káprázik a szeme. Sejtelme sem volt, hogy ez a városka ott van a völgyben. Órákba telt, mire megtalálta a lefelé vezetô utat. Felmerült benne, hogy talán azért nem találkozott soha Wink polgáraival, mert rohadtul nem lehet kibogozni milyen út vezet be vagy ki a városból. Mikor azonban végighajtott a település utcáin, és nem gyôzött álmélkodni, hogy a jó ég tudja, mióta bújik meg közvetlen szomszédságában ez a furcsa kis város, apránként rájött, hol van a kutya elásva. Wink kivételesen barátságos helynek tûnt. A nap máshogy sütött, a fák hatalmasra nôttek, a járdák csillogtak-villogtak, sehol egy fecni szemét… Bolan szabályosan megállt a kocsijával, hogy nézze, amint egy csapat gyerek baseballozik. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára olyan önfeledten boldog, mint az alatt a három inninges, rövid meccs alatt, és azt kívánta, bárcsak lennének még hasonló emlékei.

58

Talán azért nem hagyta el senki Winket, mert csak egy bolondnak jutna eszébe valaha elmenni onnan. Tény, hogy semmiképp nem lehetett robbanás­ szerûen fejlôdô városnak nevezni, az enyhe túlzás lett volna, de úgy tûnt, hogy a helybeliek elégedettek a sorsukkal. Bolan végül észrevette, hogy néhányan, fôleg szülôk, sanda pillantásokat vetnek rá. Rádöbbent, hogy felettébb gyanús alaknak tûnhet, miközben a tûz­ piros Camarójából sasolja a gyerekek mérkôzését. Némelyik lakónak, ahogy dolguk végeztével éppen hazafelé tartottak, földbe gyökerezett a lábuk a házuk elôtti pázsiton, és meredten bámulták Bolant. Senki nem szólt egy szót sem, de az üzenet így is világos volt: egyelôre megtûrünk magunk között, de ez nem jelenti azt, hogy szívesen látunk. Kisvárosok, dohogta magában Bolan. Mindig szörnyen ellenségesek a kívülállókkal. Gyújtást adott, majd elhajtott, és a visszapillantó tükörben figyelte, ahogy a város eltûnik a hegyek mögött. Bolan úgy gondolta, érdekes felfedezést tett, de nem veszi sok hasznát: nem úgy tûnt, hogy Wink polgárai az Útszéli Csehó törzsvendégei közé tartoznának. Aztán egy nap, úgy három éve, mégiscsak érkezett hozzá egy látogató Wink­ bôl. Az egészben az a legfurább, hogy képtelen felidézni, hogy nézett ki ez a látogató. Bolan emlékszik arra, hogy éles fény áradt az irodai lámpákból, meg arra, hogy az asztalánál álló székben egy aktatáskás férfi üldögélt… homályosan rémlik egy kékesszürke öltöny meg egy panamakalap, viszont a fény olyan szögben esett a kalapra, hogy alatta árnyékba borult az illetô arca… Arra viszont tisztán emlékszik, amit a férfi mondott neki. Bolan szúrós szemmel méregette a különös, alig kivehetô figurát, aki szálfaegyenesen ült az irodai székben. A fickó így szólt: Úgy tudom, ön szorult helyzetbe került. Bolan felvonta a szemöldökét. Erre csak azt tudom felelni, hogy aki ezt mondta, az bekaphatja – válaszolta. Pillanatnyi csend. Bolannek úgy tûnt, hogy sem megfélemlítenie, sem megsértenie nem sikerült a férfit. Volna egy üzleti ajánlatunk a maga számára – folytatta az. Csak nem? – érdeklôdött Bolan. – Mégis miféle ajánlat lenne az? Legyen szíves, engedje le a redônyt – kérte a férfi. A redônyt? Úgy van. A redônyt az asztal mögötti ablakon. Akkor megmutatom. Bolan így is tett, a férfi pedig kinyitotta az aktatáskáját, melyben szorosan egymás mellett, mint ahogy a zoknikat meg az alsónadrágokat szokás pakolni,

59

nejlontasakok sorakoztak, tele fényes, tiszta fehér porral. Volna egy üzleti ajánlatunk – ismételte a férfi. És Bolan meghallgatta. Bolan mind a mai napig nem tudja, honnan érkezik a heroin. Alighanem van egy kapcsolatuk valahol, feltehetôen Mexikóban, mármint, a fene tudja, mi jön át manapság a határon. Mindenesetre Bolan korábban is terített már egy kevés kábszert, és azóta, hogy a Winkbôl jött látogató ajánlatot tett neki, egészen tisztességes kis drogbirodalmat épített ki a hegyekben, és alaposan megszedte magát. Az ô dolga fôleg a szállítás: az Útszéli Csehó nem telephelyként, hanem raktárként szolgál. Bolan nem egészen érti, hogyan történt ez az egész, vagy miért indította be a vállalkozást a winki látogató. Hogy a fenébe lehet bármi köze a kábítószer-kereskedelemhez az isten háta mögötti aprócska Winknek? Bolannek halvány gôze sincs. Viszont, noha semmi kétsége afelôl, hogy a saját kis birodalmában ô a teljhatalmú uralkodó, azt is tudja, hogy létezik egy tágabb értelemben vett királyság, és az ô birodalma csupán a része annak. Fogalma sincs, ki ott a király, már ha egyáltalán van olyan; csak abban az egyben biztos, hogy mások kegyébôl gazdagodhat meg, épp ezért Dordhoz, Norrishoz, Zimmermanhoz és Mitchellhez hasonlóan (mindig elfelejti, hogy utóbbit kivonták a forgalomból) ô is szó nélkül teljesíti a parancsokat. Most már nem az aggasztja, hogy a fônökei elzárják-e a csapot, hanem az, hogy miképp torolnák meg, ha szembeszegülne velük. Bolan nem most jött le a falvédôrôl. Esze ágában sincs a kenyéradója ellen fordulni. De volt alkalma közvetlen közelrôl megnézni, kitôl kapja a kenyeret, és mélyen felkavarta az, amit látott. Nem véletlen, hogy Bolan az után az elsô látogatás után soha többé nem tért vissza Winkbe. Akkor sem menne, ha fegyvert szorítanának a fejéhez. Már tudja, mi lakozik a városban. Bolan a szemeteshez ballag, felveszi a kanalas gyógyszer üvegét, és kidobja a kukába. Az asztalhoz visszaérve arra lesz figyelmes, hogy egy halvány rózsaszín paca remeg a sarkán. Nyilván az üveg csöppent el, amikor célba dobott vele. Megpróbálja letörölni az egyik ujjával, de a folt nem tûnik el, csupán elmaszatolja. Kopognak. – Tessék! – szól ki Bolan. Az ajtó kitárul, és Mallory lép az irodába. Bolan magában jót mulat azon, hogy virágmintás nyári ruha van rajta, amely mérföldekkel hosszabb, mint azok 60

a falatnyi cuccok, amiket máskor viselni szokott. Mallory persze szándékosan öltözött így: ha a rendes gönceiben megy Winkbe, könnyen szemet szúrhatott volna, kiválthatta volna a helyiek rosszalló csettintéseit, és magára vonta volna vele a figyelmet. Mallory durcásan Bolanre néz. – Min mosolyogsz? – A szülôi munkaközösség elnökéhez van szerencsém, nemdebár? – kérdi Bolan. – Nyasgem. Mallory egy nehéz vászontáskával a vállán a bárszekrényhez lép, és teletölt egy poharat skót whiskyvel, majd Bolan kanalas gyógyszeres mutatványát lemásolva, se szó, se beszéd ledönti az italt. Bolan tudta, hogy Mallory elképesztôen tehetséges nô, de azt is, hogy mindig hajlamos volt bámulatosan gyorsan felönteni a garatra. Annak idején, amikor az Útszéli Csehó megkezdte a mûködését, Mallory volt az elsô lány a földszinten, aki a fizetésnap örömeitôl megittasult fiúkat levitte az alagsorba egy félórás numerára. A winki férfi látogatása után a fogadónak jelentôsen megnôtt a forgalma, ezért újabb lányokat vettek fel, Mallory pedig elôlépett földszinti madámmá, hogy legyen, aki gondoskodik a szajhák igényeirôl, és megoldja az óhatatlanul felmerülô problémákat. A bor­dély hatékony vezetéséhez azonban olyasvalaki kellett, aki felismeri az emberi gyengeség legapróbb jeleit, és könyörtelenül, ravaszul hasznot is húz belôlük. Mallory így lett hallgatólagosan Bolan jobbkeze az Útszéli Csehóban. A nô tölt egy újabb italt, ám mielôtt lehajthatná, Bolan odasiet hozzá, és finoman kiveszi a kezébôl a poharat. – Hogy ment? – érdeklôdik. – Elhoztam. Ez a lényeg, nem? – Mallory megrántja párszor a vállán lógó vászontáskát. Bolan kutakodva fürkészi a nô tekintetét. – Elhoztam – ismétli Mallory. – Minden rendben ment. – Kit használtál fel? – Egy narkóst – hangzik a válasz. De Bolan nem hagyja annyiban. – Ki volt az? – faggatózik tovább. – Egy Bonnie nevû lány – mondja Mallory. – Nem ismered. – Ugyanaz, akit a múltkor is bevetettél? – Igen. De azt hiszem, többször nem vehetjük igénybe. 61

Bolan felvonja az egyik szemöldökét. – Ugyan miért? – Tisztára ki van készülve, Tom – mondja Mallory. Ismét megkaparintja a poharat, nagyokat nyelve magába dönti az italt, majd a fogát csikorgatja, ahogy az alkohol szétárad a szervezetében. – És nem csak azért, mert egy kibaszott drogos. Tudja, hogy kurvára nem oké, amire kérjük. Csak az okát nem érti. Bolan erôtlen, undok nevetést hallat. – Ki hitte volna! – jegyzi meg, aztán leveszi Mallory válláról a táskát, az asztalhoz viszi, és elhúzza a cipzárat. A táskában egy szivardoboz méretû lakkozott fadoboz pihen. Nem ragasztották le, és nem is kötötték át zsineggel: efféle óvintézkedésekre most még semmi szükség. Bolan ezzel együtt rettentô idegesen veszi a kezébe a szelencét. – A lány azt állítja, hogy követték – szólal meg Mallory. – Kik? – pillant fel Bolan. – Azt nem tudja. Valójában nem látott senkit, de tudja, hogy az a valami a nyomában volt. – Az a valami? – Így mondta. Bolan csücsörít, majd leül a padlóra, az asztala mögé. Az asztallap alatt, baloldalt tömör fémbôl gyártott páncélszekrény terpeszkedik. – Mást nem mondott? Bolan hallja, amint a whiskysüveg a pohár széléhez koccan, aztán Mallory egy gurgulázó hang kíséretében leküldi az italt. – Jaj, hogyne mondott volna! Összevissza hablatyolt. De váltig állította, hogy valahányszor elküldjük… azért a dologért, valaki mindig figyeli ôt. Mindig érzi valaminek a jelenlétét odalent, abban a föld alatti teremben. Az a valami látja belépni, látja, amikor elveszi azt az akármicsodát, és látja elmenni. Utána meg követi, és folyamatosan szemmel tartja. Bonnie szerint. Bolan addig tekergeti a számkombinációs tárcsát, amíg a széf egy kattanással kinyílik. Az ügynök azzal kérkedett, hogy ez a modell olyannyira tömör és áthatolhatatlan, hogy nyugodtan tárolhat benne urániumot, majd lefeküdhet mellé aludni éveken keresztül anélkül, hogy rákos lenne. Bolan nem radioaktív anyagot készül elhelyezni benne – legalábbis reméli, hogy nem sugárveszélyes –, de attól még nem bánná, ha a lehetô legvédettebb helyen tudhatná a dobozt. Viszont ha a széf még ennél is nehezebb anyagból készült volna, akkor valószínûleg beszakadna alatta a nyüves padló. 62

Bolan az ölébe rakja a dobozkát, de egyelôre még nem kapcsolta ki a csatját. – Hiszel neki? – kérdi Mallorytól. – Hogy hiszek-e neki? Most hülyéskedsz? Még csak az kéne! Bonnie agya meg van zápulva. Bolan szája apró mosolyra húzódik. Ezt a választ várta. Malloryra nem jellemzô, hogy bármivel kapcsolatban félretegye a kételyeit. Ami nagy kár, mert Bolan vélhetôleg mindenki másnál jobban belelát a Winkben folyó üzelmekbe, és tudja, hogy nem szabad gúnyosan legyinteni az ilyen és ehhez hasonló történetekre. Mert egy jó részük végül igaznak bizonyul. A férfi óvatosan felpattintja a doboztetôn lévô csatot, kis lélegzetet vesz, majd kinyitja a szelencét. A méregzöld bársonybélésen egy parányi koponya hever. A legtöbben egy groteszk, de jelentéktelen tárgyat látnának benne, egy rágcsáló hústól megtisztított, kifehérített koponyáját, mondjuk egy patkányét vagy egy egérét. Bolan tudja, hogy ez igazából egy nyúl koponyája. Alaposan áttanulmányozta a feletteseitôl kapott üzeneteket, és ôk ugyan nem mondták ki nyíltan, mit szerezzen meg a számukra – avagy minek a megszerzésével kell megbíznia valaki mást –, azért Bolant nem ejtették a feje lágyára, és képes olvasni a sorok között. A koponya csak úgy néz ki, mint egy koponya. Bolan tisztában van azzal, hogy valójában sokkal több annál. A férfi lecsukja a fedelet, visszakattintja a csatot, a páncélszekrénybe teszi a dobozt, és rázárja a széf ajtaját. Aztán kienged egy röpke sóhajt. Manapság mocskosul nehéz megállni, hogy ne piszkítson abba a fészekbe, ahol eszik. Mire Bolan ismét feláll, Mallory éppen a bárszekrény polcai mögé felszerelt tükörbe néz. Kissé zaklatottnak tûnik. Fura. Bolan többször szemtanúja volt, hogy Mallory szemrebbenés nélkül intézkedik késelések és túladagolások ügyében, ezért aztán újdonságként hat számára a gondolat, hogy létezik olyasmi, ami még Malloryt is felkavarja. – Mi a baj? – kérdezi. – Hmm? Ó, semmi. Csak eszembe jutott valami, amit Bonnie mesélt. – A drogos csaj? – Igen. Velem akart jönni. Vissza, ide. Durva, mi? És még csak nem is azért, hogy belôje magát, vagy ilyesmi. Egy ideje nem szeret egyedül lenni éjszaka. Azt mondta, hogy megváltoztak az álmai. – Milyen értelemben? – Minden éjjel ugyanarról álmodik – leheli Mallory, a tükörképét bámulva. – Egy férfiról, aki a hálószobájában áll. Nagyon magas, és piszkoskék vászonöl63

tönyt visel. A zakóra kicsi, fából faragott nyúlfejeket varrtak. A férfi feje pedig… Bonnie nem biztos benne, hogy sisakot látott-e, vagy egy maszkot, tudod, olyan indián maszkot, vagy mit, de az is fából van, és ki van festve, mintha egy nyúl feje lenne, két hegyes füllel. A férfi úgy áll ott, mint a cövek, és Bonnie nem látja a szemét, de esküszik rá, hogy egyenesen ôt bámulja. Mit szólsz ehhez, Tom? Bolan hallgat. Megint eszébe jut az, amit Zimmerman mesélt: az erdôbôl fényoszlop tört fel, és egyszer csak megjelent benne egy ember, aki ôket figyelte. És semmi mást nem tudtak kivenni belôle, csak két hegyes kinövést a fején, amelyek akár szarvak is lehettek, vagy netán fülek… Bolan feszülten figyeli Malloryt. A fiúkat beavatta ugyan egy-két dologba azzal kapcsolatban, amit a monoliton végeztek – éppen csak annyiba, amen�nyibe feltétlenül kellett –, most viszont Mallory kezd vészesen közel kerülni ahhoz, hogy rájöjjön valamire, amirôl Bolan úgy véli, jobb, ha titokban marad. – Gyere ide! – inti magához a nôt, aki erre az asztalhoz sétál. – Csüccs! Mallory kíváncsian leül. – Elárulom neked, hogy mit fogunk tenni ezután, Mallory! – mondja Bolan. – Ez kényes helyzet, és te kellô óvatossággal kezelted eddig. Mostantól viszont még ennél is kifinomultabb módszerekhez kell folyamodnunk. – Mit értesz kifinomult módszerek alatt? Bolan kihúzza az egyik asztalfiókot, belenyúl, és elôvesz egy fehér porral teli kis nejlontasakot. Az asztal szélére teszi, Mallory elé. – Megkínálsz egy szippantással? – csillan fel Mallory szeme. Bolan komoran elmosolyodik, és megrázza a fejét. – Nem. Nem kínállak meg. Ez a cucc nem tiszta, Mal. Sôt, épp az ellenkezôje. Ha szippantanál belôle, akkor bizony egy órán belül beállna nálad a hullamerevség. Érted? Mallory ismét a tasakra pillant. – Nem. – Hadd magyarázzam meg! Nemsokára… még nem most, de a közeljövô­ ben… újra fel fogod keresni azt a lányt… – Bonnie-t. – Úgy van. Bonnie-t. Újra felkeresed, és megkéred, hogy fusson még egy kört a föld alatti járatokban. – Tiltakozni fog ellene, Tom – veti fel Mallory. – Már most is be van rezelve. – Hát, az bizony szar ügy, mert muszáj lesz rávenned. Nem hagyhatsz neki más választást. Az ô drága barátnôje, Mallory olyan érveket sorakoztat majd fel, amelyek elsöpörnek minden ellenállást. 64

Mallory egy darabig nem szól semmit. – Miféle érveket? Bolan megint elvigyorodik. – Mallory azt fogja mondani, hogy kurvára ütôs anyag került a birtokába, és örömmel ad belôle, ha Bonnie megtesz még egy apró szívességet neki – közli Bolan. – Azaz nekünk. Az irodára kis ideig néma csend telepszik, amelyet csak lentrôl tör meg egy-egy harsogó kiáltás. Mallory megint a fehér tasakot bámulja. – És ez hogy jön a képbe? – kérdezi. Bolan vészjóslón mered a nôre táskás, dülledt szemével. – Hülye vagy, baszd meg? – csattan fel. – Ne játszd itt nekem az idiótát, Mallory! Ismerlek, mint a rossz pénzt! Tudom, hogy nem vagy ostoba ribanc, hanem nagyon is megvan a magadhoz való eszed. Ezért tartalak magam mellett, nem igaz? – Én nem… nem vagyok képes ilyesmire. – Hogyne lennél. És meg is fogod tenni. Meg bizony, Mal! Meg fog történni. Annak a lánynak túl sok sztori kavarog a buksijában. Elismerem, remek munkát végzett, de kezd meleg lenni a helyzet, és nem hagyhatjuk, hogy szabadon járkáljon. – A tasak felé biccent. – Ez a könnyebbik módszer. Ne akard, hogy a nehezebbet kelljen választanunk! Tudom, hogy az hogy megy, Mal, és mindannyian rosszul járnánk vele. Mallory tekintete a tasakról Bolanre vándorol, majd acélos fény villan a szemében. – Ez kinek a parancsa? A tiéd, vagy az övék? Bolan rezzenéstelen arccal mered vissza rá. – Egyre megy. – Hogy mondhatsz ilyet? – Úgy, hogy ez az igazság. Mert így is, úgy is meg fog történni. Szóval nem számít, melyikünk adja ki a parancsot. Mallory arcából enyhén kifut a szín, de a szemében fénylô acélos csillogás csak tovább fokozódik. Bolant egyszerre szórakoztatja és ledöbbenti a nô reakciója: oké, hogy Mal saját kezûleg soha nem ölt meg senkit, de látott meghalni másokat, ez egész biztos. Nem mindegy, hogy kinek a keze végez az áldozattal? – gondolja Bolan. – Kinek szánják? – kérdi Mallory. – Mit?

65

– A koponyákat. Azt tudom, hogy az elôzôt ki kapta. Ma temették el, az istenért! Nos? Ezt kinek szánják? – Mallory szeme résnyire szûkül. – Ha azt akarod, hogy még egyszer leküldjem a lányt, akkor áruld el azt is, hogy a következôt kinek fogják címezni! Bolannek egész idô alatt az arcizma sem rezdült, és erre még inkább mozdulatlanná dermed. Aztán feláll, megkerüli az asztalt, és letelepszik a nô melletti székre. Karikás szemmel méregeti, és csalódottnak látszik. Itt ugyanis nem a gyilkosság a lényeg: üzletrôl van szó, és Mal akadályokat gördít elé. Bolan mély levegôt vesz, beszívja az orrán, aztán kifújja. A következô pillanatban meglendíti vaskos kezét, amelyet az ökölvívók is megirigyelhetnék, és két oldalról megragadja Mallory halántékát. Mallory felkiált, és hátrébb akar húzódni, de Bolan rendkívül erôs, és a vérében van az erôszak. Közelebb húzza magához Malloryt, elég közel ahhoz, hogy a lehelete megcsapja a nô arcát. – Na, mi lesz, baszd meg, megcsinálod, vagy sem? – teszi fel a kérdést. – Ajánlom, hogy fogadj szót, kislány, kurvára ajánlom! Mert az egy dolog, hogy szükségem van rád, és ez tényleg igaz is, de nem kérek tôled sokat. Nem arra kérlek, hogy röpíts golyót a fejébe vagy kaszabold szét, holott megtehetném, és elvárnám, hogy csináld is meg. Pusztán arra kérlek, hogy nyomj a kezébe egy adag heroint. És te így is fogsz tenni, Mal. Mint mondtam, ha a nehezebb utat választod, azzal mindenki szív, de te jársz majd a legrosszabbul. Mallory hörögve, sikítozva vergôdik a szorításában, Bolan azonban tudja, hogy a lenti zajban senki nem fogja hallani. – Mi a válaszod? – lihegi Bolan. – Mi a válaszod, Mal? Halljam, a kurva istenedet! A férfi hirtelen abbahagyja a fenyegetôzést, és mozdulatlanná merevedik. Egy kicsi, fehér lámpa gyullad fel Bolan asztalán. Mindketten kôvé dermednek, és elôbb a lámpára, aztán egymásra néznek. Fogalmuk sincs, hogyan tovább. Bolan szája megvonaglik. Ellöki a nôt, és feláll. – Ne menj sehová! – vakkantja. Mallory felkacag, és vigyorogva tekint fel a férfira. – Úgy táncolsz, ahogy ôk fütyülnek, igaz? Bolan felemeli a kezét, hogy lekeverjen neki egy pofont, mire Mallory ös�szerezzen, és védekezôn maga elé kapja a karját. A férfi végül leereszti a kezét, és megigazítja a gallérját.

66

– Maradj a kibaszott seggeden! – förmed rá még egyszer, majd odalép a szekrényajtóhoz, és szélesre tárja. Az ajtó mögött egy alacsony, sötét folyosó tárul fel, falát hangszigetelô szivacs borítja. A folyosó legvégén egy szál dróton csupasz villanykörte lóg a mennyezetrôl. Ez a lámpa mindig ég. Bolan kéthetente cseréli a villanykörtét. A lámpa fénye egy igencsak furcsa szerkentyûre vetül: kicsi vasemelvényen áll, és fölé magas üvegbura borul. Széles, kerek, súlyos talapzatán bronzból öntött tartószerkezet csillog, melyen temérdek kis fogaskerék és mechanikus áttétel csatlakozik egymáshoz. A legnagyobb kerékre vastag guriga papírtekercs van felfûzve, és a masina vidáman kattogva-kerregve gépel valamit a forgó szalagra. Egykor, évtizedekkel ezelôtt részvények árfolyamait nyomtatták ki a géppel, követték a pénzmozgások hullámzását, a vagyonok változását, összegyûjtöttek egy kevéske tôzsdei információt. Bolan azonban tudja, hogy a szerkezet most semmiképpen sem a tôzsdei árfolyamokról tájékoztatja. A férfi gondosan becsukja maga mögött és kulcsra zárja az ajtót, amelynek belsô oldala szintén hangszigetelt. Bolan nem engedheti meg, hogy bárki kihallgassa az idebent folyó beszélgetéseket. Nagy levegôt vesz, majd az árfolyamkijelzô géphez sétál. Éppen egy kurta üzenet gördül le a szalagról, peckes, szálkás betûkkel. Bolan kézbe veszi a szalagot (próbál ügyet sem vetni a keze remegésére), és elolvassa az üzenetet: KI VOLT AZ A LÁNY – Tessék? – kérdi Bolan. A kérdését nem az árfolyamkijelzô géphez intézi; a szerkezet fölé, a levegôbe beszél. – Milyen lány? Kire gondoltok? – Nem tudja eldönteni, hogy Bonnie-ra céloznak-e, vagy Malloryra, esetleg egy másik lányra, akivel… csináltak valamit. Bolan annyi vasat tart egyszerre a tûzben, hogy idônként nehéz fejben tartania mindet. A hangszigetelt szobában, ahol Bolanen kívül szemmel láthatóan senki nem tartózkodik, kattogva megérkezik a válasz. Mint mindig. A LÁNY A TEMETÉSEN A PIROS AUTÓBAN – Fogalmam sincs, mirôl beszéltek – feleli Bolan. – Elküldtem az egyik emberemet a temetésre. Ô nem látott sen… – Elharapja a szó végét. Aztán dühösen felsóhajt, lehunyja a szemét, és két ujja közé csippenti az orrnyergét. Kurva anyád, Dord! – gondolja, de nem meri hangosan is kimondani. – Hogy a kurva isten baszna telibe, te faszkalap! Nem hallottál semmit, mi? Nem láttál semmit?! Bolan nagyot nyel.

67

– Lehet, hogy mégiscsak igazatok van – ismeri el. – Bocsássatok meg, amiért elsiklott felette a figyelmem. Mit vártok tôlem? Az árfolyamkijelzô gép ismét életre kel. Ezt nyomtatja: DERÍTSD KI KICSODA A LÁNY – Rendben – bólint Bolan. – Ígérem, hogy kinyomozom. Máris utánanézek, és azonnal szólok, amint kiderítek valamit. Ez minden? A gép nem válaszol. Bolan tudja, hogy nem kapcsolt ki, csak alvó üzemmódra váltott. Egyszer majd újra beindul. Talán nem is kell rá sokat várni. Bolan letépi a szalagot, elôvesz egy öngyújtót, és meggyújtja a papírfecnit, majd a padlóra ejti, és végignézi, ahogy hamuvá pörkölôdik, végül eltapossa a maradványokat. A padló egészen megfeketedett, hamuszürkévé vált azon a ponton. Évek óta ott van az a folt. Vajon hány titkos parancsot kapott idebent? Hány rejtélyes üzenetet égetett el ezen a helyen? Néha ezek az utasítások pofonegyszerûek: hozzon el egy dobozt valahonnan, és postázza el máshová; bízzon meg valakit azzal, hogy húzzon egy festékcsíkot egy bizonyos ablakra; fenyegessen meg egy embert, és említsen meg egy nôt; vagy éppenséggel kússzon-másszon végig Wink szennyvízcsatornáin, amíg egy sötét, keskeny járathoz nem ér, mely egy kerek kamrába torkollik, ebben a kamrában pedig sok-sok apró koponyát talál majd egy halomban, és az egyiket el kell vinnie ehhez meg ahhoz az illetôhöz, de borzasztóan ügyeljen rá, hogy még véletlenül se érjen hozzá a koponyához… Most meg ez. Új ember érkezett Winkbe, márpedig ilyesmi évek óta nem történt, és Bolan lemaradt róla. Bolan visszacsörtet a folyosón, és kiviharzik az irodájába. Mallory idôközben ismét a bárszekrényhez ment, és megigazította a frizuráját meg a ruháját, mintha mi sem történt volna: megszokta már az agressziót, ahogy ô sem rest így elintézni másokat. – Rossz hír? – érdeklôdik. – Szólj Dordnak, hogy látni akarom – förmed rá Bolan. – Miért? Bolan öles léptekkel ott terem elôtte, kikapja a kezébôl a poharat, és a falhoz vágja. A pohár apró szilánkokra törik, és sötét maszatot hagy a karmazsinvörös tapétán. A folt lassan terjedni kezd. – Mondom, szólj Dordnak, hogy látni akarom! – sziszegi Bolan. – Vagy Isten engem úgy segéljen, szívószállal kell majd innod a kurva piádat, vilá­gos?

68

– Jól van, jól van – feleli Mallory kelletlenül, majd szándékosan kimért, elegáns léptekkel kisétál az ajtón, és le a lépcsôn. Bolan egy percig ökölbe szorított kézzel áll az irodájában. Aztán hátrapillant a folyosó végén álló árfolyamkijelzô gépre. Félig-meddig arra számít, hogy a szalag megmozdul, és kinyomtat egy újabb megbotránkoztató kérést. De nem így történik, és a gép hála istennek csendben marad. Bolan becsukja a szekrényajtót, majd nekiveti a hátát, mintha a túlsó oldaláról valami ki akarna törni. Aztán kifújja a levegôt. Az árfolyamkijelzô gépet nem sokkal azután szerelték fel az irodájában, hogy egyezséget kötött a Winkbôl érkezett látogatóval. Nem mellékeltek hozzá használati utasítást: a szerkezetet beüzemelô mûszakiak – kifejezéstelen tekintetû, alacsony, szürke kezeslábast viselô férfiak – mielôtt besétáltak volna az Útszéli Csehóba, hogy munkához lássanak, mindössze egy borítékot nyújtottak át neki. A borítékon a neve állt, benne pedig egy kártya volt, az alábbi üzenettel: JÓL FIGYELJ. És az elmúlt három évben a ketyegô gép idôrôl idôre parancsokat osztogatott, ha pedig Bolan végrehajtotta azokat, akkor mindig pénz állt a házhoz. Csupán egyszer merészelt szaglászni: megvizsgálta a gépbe csatlakoztatott kábelt, és követte az útját az Útszéli Csehón keresztül, át a falakon és a mennyezeten, le a lépcsôn (Hogy tudták mindezt egy óra alatt beszerelni a mûszakiak? Vajon záróra után titokban belopództak az épületbe, hogy újabb kábeleket fektessenek?), majd ki az épületbôl, ahol a vezetékek egy keskeny bádogcsôben tekeregtek végig a hátsó parkolón… egészen az erdô határáig, ahol a csô vége a semmibe nyílt. Bolan nem hitt a szemének, amikor meglátta. A csô egyszer csak véget ér? Hogy lehet ez? Az értetlenségét tovább növelte, amikor letérdelt, belenézett a csôbe, és azt tapasztalta, hogy a szétágazó vezetékek, melyek végérôl lecsippentették a szigetelést, szabadon állnak, és nem csatlakoznak semmihez. A rá következô este az árfolyamkijelzô gép egyetlen, ezúttal ismerôs parancsot nyomtatott ki: JÓL FIGYELJ. Azóta valahányszor mûködésbe lép a masina, Bolan szíve kihagy néhány ütemet. Sejtelme sincs, honnan kap jelet, de – mint oly sok más dolgot az új vállalkozása kapcsán – nem is igazán akarja tudni. Olykor azonban elôfordul, hogy elküldenek hozzá valakit, aki ellenôrzi, biztosan megkapta-e az üzenetet. Ma este, amíg Bolan arra vár, hogy Dord 69

felslattyogjon a lépcsôn, és megmagyarázza, miért maradt le arról, hogy egy új lány érkezett a városba egy piros kocsiban, megint eltûnôdik, lesz-e látogatója. Az ablakhoz sétál, de nem néz ki rajta. Lehunyja a szemét, remélve, hogy semmi nem lesz odakint. Aztán kinyitja a szemét. És ott van. A parkoló legtávolabbi lámpájának kék fényudvarában egy alak áll, és egyenesen ôt nézi. Olyan messze van, hogy egészen aprónak tûnik… de Bolan meg merne esküdni rá, hogy egy kékesszürke öltönyt lát, fehér panamakalapot, meg egy árnyékba borult arcot a karima alatt… A fehér kalap enyhén megbillen, majd felemelkedik. Biccentés. Aztán a kalapos hátralép egyet, beleolvad a sötétségbe, és eltûnik Bolan szeme elôl.

70