Robert Charles Wilson: KRONOLITOK

KRONOLITOK ROBERT CHARLES WILSON

Budapest, 2012

A fordítás alapját képező kiadás: Róbert Charles Wilson The Chronoliths 2001

Fordította: Tamás Dénes Borító: Sallai Péter

http://www.scribd.com/fery_petrovics

ELS: R@SZ A kronolitok érkezése

5 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

EGY

HITCH PALEY volt az - viharvert Daimler motorkerékpárján keresztülrobogva a Haat Thai táncpavilon mögött elterülő tengerpart tömör homokján aki elhívott, hogy tanúja legyek egy korszak végének. A sajátoménak és a világénak. De nem hibáztatom Hitchet. Nincsenek véletlen egybeesések. Most már tudom. Hitch vigyorogva közeledett, ami nála általában rossz előjel volt. A Thaiföldön élő amerikaiak egyenruháját viselte, amelyik azon az utolsó gondtalan nyáron volt divatban: katonai sortot, Keresztelő Szent Jánosszandált, túlméretezett khaki pólót és egy virágmintás, elasztikus fejpántot. Nagydarab fickó volt, egykori tengerészgyalogos, aki időközben beolvadt a bennszülöttek közé: szakállat növesztett, és kezdett pocakot ereszteni. Ruházata ellenére félelmetes látványt nyújtott - és ami még nagyobb baj: lerítt róla, hogy rosszban sántikál. Pontosan tudtam, hogy Hitch az éjszakát a partisátorban töltötte, és hasissal bolondított fűszeres sütiket evett, amelyeket egy német diplomáciai testület tisztviselőnőjétől kapott, miközben ő is ugyanilyenekkel etette a nőt; míg végül a dagály tetőpontján kimentek a partra megnézni, milyen szépen tükröződik a holdfény a vízen. Hitchnek elvileg nem kellett volna ébren lennie ilyenkor, és pláne nem ilyen derűsen. Nekem sem kellett volna. Éjjel, miután eltöltöttem néhány órát az örömtűz mellett, hazamentem Janice-hez, de nem aludtunk. Kaitlin arcüreggyulladással ágynak esett, így Janice egész este felváltva igyekezett gondját viselni a lányunknak, és megküzdeni a hüvelykujjnyi méretű csótányok inváziójával, amelyek a gáztűzhely meleg, zsíros járataiba települtek be. Ez, meg a forró éjszaka és a köztünk már amúgy is fennálló feszültség valószínűleg elkerülhetetlenné tette, hogy csaknem hajnalig veszekedjünk. Így hát sem Hitch, sem én nem voltunk kipihentek, sőt, talán nem is tudtunk tiszta fejjel gondolkodni, habár a reggeli napfény hamis életörömöt csalt ki belőlem: meg voltam róla győződve, hogy - ha egyszer ilyen fényesen ragyog - a világ nyilván biztonságos, és az is marad. A napfény bearanyozta az öböl súlyos vizét, egy radarernyő világító pontjaiként emelte ki a halászbárkákat, és újabb felhőtlen délutánt ígért. A tengerpart széles és

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 6 lapos volt, akár egy autópálya - egy út, amely valamilyen névtelen és tökéletes célhoz vezet. - Szóval az a hang tegnap éjjel - kezdte Hitch szokásához híven, bevezető nélkül a beszélgetést, mintha jelentéktelenül rövid ideig lettünk volna távol egymástól -, ami úgy szólt, mint egy tengerészeti vadászgép. Hallottad? Hallottam. Nagyjából hajnali négykor, nem sokkal azután, hogy Janice dúlva-fúlva elvonult aludni. Kaitlin addigra végre álomba szenderült, én pedig egyedül ültem égésnyom-sebhelyekkel csúfított linóleum konyhaasztalunknál egy csésze keserű kávéval. A rádió egy amerikai dzsesszadóra hangolva szólt, visszafogott csacsogássá halkítva. Az adás nagyjából harminc másodpercre gerjedővé és zörejessé vált. Mennydörgés hallatszott, majd távolodó visszhangok sorozata (Hitch „vadászgépe”), s nem sokkal ezután különös, hideg fuvallat rázta meg Janice cserepes bougainvilleáit az ablak alatt. A redőnyök felemelkedtek és visszahullottak, mintha szolidan inteni akarnának. Kaitlin hálószobájának ajtaja magától kinyílt. A kislányunk átfordult hálós gyerekágyában, és halk, nyűgös hangot hallatott, de nem ébredt fel. Nem kimondottan vadászgép volt, de lehetett nyári mennydörgés: egy újszülött vagy öregedő vihar magába forduló motyogása a Bengáli-öböl fölött. Az évnek ebben a szakában nem lett volna szokatlan. - Egy csapat partiszervező megállt ma reggel a Dúcnál, és megvették az összes jegünket - folytatta Hitch. - Valami gazdag pasas dácsájába tartottak. Azt mondták, valamilyen látványos akció volt a hegyi útnál, tűzijáték vagy talán ágyútűz. Bármi is volt, egy rakás fát kidöntött. Meg akarod nézni, Scotty? - Ez sem rosszabb program, mint bármi más. - Mi? - Úgy értem: igen.

Olyan döntés volt, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatta az életemet, mégis csupán egyetlen pillanat kellett, hogy meghozzam. És azt hiszem, ezért Frank Edwards volt a felelős. Frank Edwards, múlt századi pittsburghi rádióbemondó, egész kötetet állított össze valósnak vélt csodás eseményekről szóló tanaiból (Különös történetek, 1959), amelyek közt olyan elkoptathatatlan népmesék is szerepeltek, mint Kaspar Hauser rejtélye, vagy az 1910-ben, a szibériai Tunguszka fölött felrobbant „űrhajó” sztorija. A könyv és maroknyi folytatáskötete fontos elemét képezte a háztartásunknak, amikor még elég naiv voltam, hogy az ilyesmit komolyan vegyem. Apámtól kaptam meg a Különös történetek ütött-kopott, könyvtárból kiselejtezett példányát, amelyet

7 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - tízévesen - három éjszaka alatt kivégeztem. Apám vélhetően úgy gondolta, hogy az efféle irodalom felizgathatja egy kisfiú fantáziáját. És ha így gondolta, igaza volt. Tunguszka fényévekre esett a kapukkal elzárt baltimorei lakóteleptől, ahová Charles Carter Warden letelepítette zavart feleségét és egyetlen gyermekét. Később, felnőve levedlettem a szokást, hogy higgyek az ilyesmiben, de a „különös” szó személyes talizmánommá vált. Különös - az életem alakulása. Különös - a döntés, hogy Thaiföldön maradjak, miután a szerződéseim köddé váltak. Különösek - ezek a hosszú napok és drogtól kábult éjszakák Csumphon, Koh Szamuj vagy Phuket tengerpartjain. Különös, akár az ősi vatok csavart geometriája. Hitchnek talán igaza van, gondoltam. Talán valamilyen sötét, mágikus tárgy landolt a tartomány földjén. Valószínűbb, hogy erdőtűz tombolt, vagy drogosok keveredtek tűzpárbajba, de Hitch szerint a partiszervezők megesküdtek rá, hogy „az az izé az űrből jött” - és ki vagyok én, hogy vitatkozzam velük? Nyughatatlan voltam, és egy újabb eseménytelen nap állt előttem, Janice panaszaival fűszerezve. Nem valami vonzó jövőkép. Így hát úgy döntöttem, leszarom a következményeket: felugrottam Hitch Daimlerének hátsó ülésére, és kipufogógáz kék füstjében elrobogtunk a tengerpartról. Nem ugrottam be Janice-hez szólni a kirándulásunkról. Kételkedtem benne, hogy érdekelné. És amúgy is úgy terveztem, estére hazaérek. Azokban a napokban jó pár amerikai tűnt el Csumphonban és Szatunban: váltságdíjért rabolták el, aprópénzért gyilkolták meg vagy heroinfutárnak sorozták be őket. Elég fiatal voltam ahhoz, hogy ez hidegen hagyjon.

Elhaladtunk a Phat Duc mellett - ez volt a kalyiba, ahol Hitch a hivatalos verzió szerint horgászfelszerelést árult, de valójában helyben termesztett marihuánát terített szorgosan a bulizni vágyóknak -, és ráfordultunk az új parti útra. Nem volt nagy forgalom, csak néhány tizennyolc kerekű kamion a C-Pro haltenyészeteiből, turistabuszok meg karneváli díszbe öltöztetett munkásbuszok, valamint szongthev „gyűjtőtaxik”. Hitch egy helybéli lendületével és rettenthetetlenségével vezetett, így útközben egyben a vizelettartást is gyakorolhattam. A fülünk mellett süvítő párás levegő ugyanakkor kezdett lehűlni, különösen, ahogy ráfordultunk a szárazföld belseje felé vezető bekötőútra. A nap még el sem kezdődött, de máris csodákat ígért. A parttól távolodva Csumphon hegyes-völgyes vidékké válik. Miután a belterületek felé vettük az irányt, az utat szinte teljesen a magunkénak tudhattuk, míg kavicsvihart kavarva el nem robogott mellettünk a határőrség

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 8 hadoszlopa. Ebből sejthettük, hogy tényleg valamilyen komolyabb eseményről lehet szó. Megálltunk egy hosszabb pihenőre, hogy Hitch könnyíthessen magán egy benzinkút hang namjábán, míg én hordozható rádiómmal befogtam az angol nyelvű bangkoki adót. Friss slágerek az amerikai és angol toplistákról - marslakókról semmi hír. Ám ahogy Hitch visszafelé bandukolt a vizelde vályújától, a Thai Királyi Hadsereg zászlóaljnyi katonája zúgott el mellettünk három csapatszállítóval, és egy maroknyi rozoga humveeval - ugyanabba az irányba tartottak, amerre az imént a helyi rendőrség járművei. Hitch rám nézett, én pedig viszonoztam a pillantását. - Vedd ki a fényképezőgépet a nyeregtáskából! - mondta, és ezúttal nem mosolygott. Kezét a sortjába törölte. Előttünk a távolban fényes köd- vagy füstoszlop tüskéje magasodott az egymásra haj igáit hegyek csúcsa fölött.

Amiről nem tudtam, hogy a kislányom, az ötéves Kaitlin reggeli szunyókálásából heves lázzal ébredt, és hogy Janice jó húsz percet vesztegetett el, míg megpróbálta kideríteni, hol vagyok. Végül azonban feladta, és bevitte Kaitet a jótékonysági klinikára. A klinika orvosa egy kanadai férfi volt, aki 2002 óta dolgozott Csumphonban, és viszonylag modem rendelőintézetet hozott össze a támogatásból, amit a WHO valamelyik alosztályától kapott. A tengerpart népe csak Dexter doktornak hívta. Tudták, hogy hozzá érdemes fordulni szifilisszel vagy bélrendszeri élősködőkkel. Mire megvizsgálta Kaitlint, a kislányunk láza már negyven fok fölött tetőzött, és csak időszakosan volt tudatánál. Janice persze teljesen összeomlott. Nyilván a legrosszabbtól tartott: a japán agyhártyagyulladástól, amiről abban az évben mindannyian olvastunk a lapokban, vagy a dengue-láztól, ami annyi embert ölt meg Mianmarban. Dexter doktor közönséges influenzát diagnosztizált Kaitnél (a járvány már március óta terjedt Phuket és Koh Szamuj lakói között), és telenyomta vírusölőkkel. Janice letelepedett a klinika várójában, és továbbra is kitartóan hívogatott. Én azonban a mobilomat egy hátizsákban hagytam, bérleményünk egyik polcán. Talán megpróbálta volna elérni Hitchet is, de a fickó nem hitt a kódolatlan kommunikációban: egy GPS-es helymeghatározót és egy iránytűt hordott magával, s úgy tartotta, ez több is, mint amire egy igazán kemény férfiembernek szüksége lehet. ***

9 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Amikor először pillantottam meg az oszlopot az erdő szövetén keresztül, egy távoli vat csehijének néztem: egy buddhista templom sztúpájának, amelyekből annyi volt elszórva Délkelet-Ázsiában. Angkor Vatról például bármelyik enciklopédiában találni fényképet. A csediket könnyű felismerni, ha látja őket az ember: kőből épült ereklyetartó tornyok, melyek sajátosan organikusnak tűnnek - mintha valamilyen hatalmas, mitikus óriás hagyta volna ott a csontjait, amelyek aztán megkövesedtek a dzsungelben. Ám ennek a csehinek (egyre többet láttam belőle, ahogy egy szerpentint követve fölfelé haladtunk a hosszú hegygerincen) sem az alakja, sem a színe nem volt megfelelő. A gerincen felkapaszkodva a Thai Királyi Rendőrség útblokádjába ütköztünk, amit a határőrség autói és rozsdafoltos terepjárókban ülő, ilyenolyan fegyveresek alkottak. Minden arra haladó járművet visszafordítottak. Amikor megláttuk őket, négy katona éppen egy kotkodácsoló csirkékkel tömött, ősrégi Hyundai szongthevre szegezte a fegyverét. A khaki egyenruhát és pilóta-napszemüveget viselő határőrök nagyon fiatalnak és felettébb ellenségesnek tűntek, fegyvereiket pedig feszülten szorongatták. Nem akartam próbára tenni a türelmüket, és ezt Hitchcsel is közöltem. Nem tudom, hallotta-e. Figyelmét lekötötte a távolban magasodó egyelőre ezt a szót használom rá - emlékmű. Most már tisztábban láthattuk. A hegy egyik magasabb fennsíkján terpeszkedett, részint ködbe burkolózva. Viszonyítási pont nélkül nehéz volt megbecsülni a méretét, de úgy saccoltam, legalább száz méter magas. Mivel semmit sem tudtunk róla, könnyen űrhajónak vagy valamilyen fegyvernek nézhettük volna, de igazság szerint, amint tisztábban láttam, rögtön felismertem benne az emlékműjelleget. Könnyű elképzelni: akár a Washington-monumentum, csak épp égkék üvegből, csonkán, sarkai lágyan lekerekítve. Ötletem sem volt, ki készíthette, és hogyan kerülhetett oda - a jelek szerint egyetlen éjszaka alatt -, de minden furcsasága ellenére egyértelműen ember alkotta tárgynak látszott, az emberek pedig egyetlen okból emelnek ilyeneket: hogy hírt adjanak magukról, tudatosítsák másokban a jelenlétüket, és fitogtassák a hatalmukat. Az építménynek már a puszta ittléte is szemkápráztatóan különös volt, mégsem lehetett nem észrevenni tömörségét - súlyát, méretét, sokkoló idegenségét. Aztán a köd felemelkedett, és eltakarta előlünk a kilátást. Két egyenruhás férfi közeledett felénk hosszú léptekkel, végtagjaikat lazán lóbálva, mogorván. - Úgy nézem - mondta Hitch lehalkított hangon (elnyújtott, délnyugati akcentusa a körülményekhez képest kissé túl nyeglének hatott) -, itt nemsokára mindenfelé nyüzsögni fognak a balfaszok az Államokból meg az ENSZ-től, nem is beszélve a kurva határőrségről. - Egy felségjelzés nélküli,

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 10 de jól láthatóan katonai helikopter máris a gerinc fölött körözött, rotorjával felkavarva a földközeli párát. - Szóval visszafordulunk - vetettem fel. Hitch készített egy gyors fotót, aztán elrakta a gépet. - Nem muszáj - felelte. - Van egy csempészösvény, ami kerülő úton fölvisz arra a hegyre. Úgy fél mérfölddel ezelőtt ágazik le a főútról. Nem sokan tudnak róla. - Megint elvigyorodott. Úgy emlékszem, viszonoztam a mosolyát. Hátsó gondolataim máris tömött sorokban támadtak, de ismertem Hitchet, és tisztában voltam vele, nem tudnám lebeszélni a tervéről. Ahogy azzal is, hogy nem akarok itt ragadni ennél az útlezárásnál fuvar nélkül. Hitch megfordult a motorral, a thai zsaruk pedig csak bámulhattak a kipufogónk füstje után. Ez délután kettő-három körül történhetett - nagyjából akkor, amikor Kaitlin füléből véres genny kezdett szivárogni.

Az ösvényt követve egészen addig döcögtünk fölfelé a hegyre, amíg a Daimler csak vinni tudott minket, aztán a motort elrejtettük egy bozótban, és még vagy negyed mérföldet gyalogoltunk. Az ösvény nehezen járható volt: tervezői a láthatatlanságáért kényelemmel fizettek. Hitch csak „meredek telek”-ként emlegette. Ő hordott magával túrabakancsot a Daimler nyeregtáskájában, nekem viszont a hosszú szárú tornacipőmben kellett boldogulnom, ami aggasztott a kígyók és a rovarok miatt. Ha elég sokáig követjük az ösvényt, minden bizonnyal valamilyen rejtett drograktárra vagy feldolgozóüzemre bukkantunk volna, vagy talán kilyukadunk a burmai határnál. Húsz perc gyaloglással azonban épp olyan közel kerültünk az emlékműhöz, amennyire szándékunkban állt - amennyire csak kerülhettünk. Nagyjából ezer méterre közelítettük meg. Nem mi voltunk az elsők, akik ilyen közelségből láthattuk. Végül is egy utat zárt el, és már legalább tizenkét órája ott lehetett, feltéve, hogy a „vadászgép” zaja előző éjjel valóban a tárgy érkezését jelezte. De az elsők között voltunk. Hitch megállt a kidőlt fáknál. Az egész erdő - főleg fenyők és vadon növő bambusz - az emlékmű talapzatától kiindulva sugárirányban elterült a földön, a törmelék pedig elsöpörte az ösvényt. A fenyőket nyilvánvalóan valamilyen lökéshullám fordította ki a földből, de nem égtek meg. Épp ellenkezőleg. A gyökerestől kiszakadt bambusztörzsek levelei még mindig zöldek voltak, és csak most, a délutáni hőségben kezdtek elfonnyadni. Körös-körül minden - a fák, az ösvény, még maga a föld is

11 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - csípősen hűvös volt. Sőt, hideg - érezni lehetett, ha az ember letette a kezét a lehullott gallyak közé. Erre Hitch mutatott rá. Én nehezen tudtam levenni a szemem magáról az emlékműről. Ha tudtam volna, mi következik, talán visszafogottabb lett volna az ámulatom. Ez - az eljövendő események fényében - viszonylag kisebb rendű csoda volt. De én akkor még nem tudtam mást, csak hogy egy olyan eseménybe botlottam, ami fényévekkel különösebb, mint bármi, amire Frank Edwards egykor fényt derített a Pittsburgh Press ódon hasábjain érzelmeimben félelem keveredett szédítő lelkesültséggel. Az emlékmű. Először is: nem szobor volt, vagyis nem ember- vagy állatfigurát ábrázolt. Négyoldalú oszlopot formált, amely sima felületű, kúpos alakzatban csúcsosodott ki. Az anyaga üvegnek tűnt, de nevetséges, elképzelhetetlen méretekben. Kék színű, megfejthetetlen mélykék, akár egy hegyi tó: valahogy egyszerre békés és vészjósló. Nem volt átlátszó, ugyanakkor áttetsző jelleget mutatott. A felénk eső (északi) oldalán fehér foltok borították: jég - állapítottam meg elképedve -, ami fokozatosan szublimált a párás, nappali hőségben. Az emlékmű lábánál a letarolt erdő nedvesen csillogott a ködtől; arrafelé pedig, ahol az oszlop talapzata kiemelkedett a földből, mindent eltakartak az olvadó hó halmai. A jég és a kipusztult erdőből kiáramló, természetellenesen hűvös léghullámok tették a látványt különösen hátborzongatóvá. Úgy képzeltem, mintha az obeliszk hatalmas turmalinkristályként emelkedne ki valamiféle föld alatti gleccserből... de ilyesmi csak egy álomban fordulhat elő. Ezt elmondtam Hitchnek is. - Akkor nyilván Álomországban vagyunk, Scotty. Vagy talán Óz birodalmában. Egy újabb helikopter bukkant elő a hegy csúcsa mögül - ez most aggasztóan alacsonyan repült. Letérdeltünk a kidőlt fenyők közé; illatuk földes zamatot kölcsönzött a hűs levegőnek. Miután a helikopter eltűnt a hegy gerince mögött, Hitch megérintette a vállamat: - Eleget láttál? Bólintottam. Nyilvánvalóan nem lett volna bölcs dolog maradni, habár a makacsabbik felem várt volna még egy darabig, amíg az emlékmű értelmet nem nyer; hogy kicsaljon valamilyen józan választ az építmény jégkék mélységeiből. - Hitch! - szólaltam meg. - Mi az? - Ott, a lábánál... az ott szerinted is valamilyen felirat? Hitch még egyszer visszanézett, erősen hunyorítva. Aztán készített egy utolsó képet. - Betűk, azt hiszem. Nem angolul írták. Túl messze van, hogy elolvassuk, és nem is megyünk közelebb. Már így is túl sokáig maradtunk.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 12 Janice-től később - sokkal később - a következőket tudtam meg: Délután háromra a bangkoki média videofelvételeket szerzett az emlékműről egy amerikai turistától. Négyre már Csumphon tartomány parton punnyadó népségének fele felkerekedett, hogy a saját szemével lássa a csodát - tömegesen fordították vissza őket az útlezárásoknál. A nagykövetségeket értesítették; a nemzetközi sajtó is felkapta a fejét, és érdeklődni kezdett. Janice Kaitlinnel maradt a klinikán. Kait addigra már sikoltott a fájdalomtól, hiába adott be neki Dexter doktor csillapítókat és vírusölőket. Az orvos újra megvizsgálta, és közölte Janice-szel, hogy a kislányunk egy nagyiramú sejtelhalást előidéző, bakteriális fülfertőzést szedett össze, valószínűleg a tengerben úszkálva. Dexter már vagy egy hónapja küldözgette a jelentéseit a kólibaktérium és tucatnyi más kórokozó megnövekedett szintjéről, ám az orvosi szervek a kisujjukat sem mozdították - talán mert a C-Pro haltenyészetei aggódtak az exportengedélyeikért, és befeszítettek a hatóságoknál. Dexter beadott Kaitnek egy nagy adag fluorokinolont, és felhívta a bangkoki nagykövetséget. Ők útnak indítottak egy mentőhelikoptert, és felszabadítottak egy helyet Kaitnek az amerikai kórházban. Janice nem akart nélkülem elmenni. Többször egymás után felhívta a bérkunyhónkat, majd amikor nem járt sikerrel, üzenetet hagyott a főbérlőnknél és néhány barátunknál. Akik együttérzésükről tanúsították, de nem láttak engem az utóbbi időben. Dexter doktor nyugtatót adott be Kaitlinnek, míg Janice elrohant a kunyhóhoz, hogy összepakoljon egy-két dolgot. Mire visszaért a klinikára, a mentőhelikopter már várt rá. Elmondta Dexternek, hogy este szinte biztosan elérhető leszek, valószínűleg a partisátor környékén. Meghagyta neki, ha jelentkezem, adja meg a kórház telefonszámát, hogy megszervezhessem az utazást. Aztán a helikopter felszállt. Janice maga is bevett egy nyugtatót, miközben három mentős még több széles spektrumú antibiotikumot pumpált Kait véráramába. Valószínűleg már az öböl felett elég magasra emelkedtek, így Janice a levegőből láthatta az egész zűrzavar okozóját: a kristályos oszlopot, mely megválaszolhatatlan kérdésként tornyosult a buja, zöld lejtők fölé. *** Ahogy leértünk a csempészösvényről, egyenesen a thai katonai rendőrség karjaiba szaladtunk. Hitch vakmerően megkísérelte rükvercbe tenni a Daimlert, hogy kihúzzon minket a csávából, de nem volt hová mennünk, hacsak nem akartunk

13 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── visszafordulni az ösvényre, amely zsákutcába vezetett. Amint egy lövedék felverte a port az első kerék előtt, Hitch lefékezett, és leállította a motort. A katonák tarkóra tett kézzel letérdepeltettek minket. Egyikük közelebb lépett, és pisztolya csövét előbb Hitch halántékához, majd az enyémhez szorította. Mondott valamit, amit nem tudtam lefordítani. A bajtársai röhögtek. Néhány perccel később már egy katonai teherautóban ültünk négy fegyveres őrizete alatt, akik nem beszéltek angolul, vagy legalábbis jól tettették. Eszembe jutott, vajon mennyi tiltott áru lehet Hitchnél, és hogy a jelenlétem bűntárssá vagy bűnsegéddé tesz-e engem is egy főbenjáró vétségben. De senki nem említett drogokat. Senki nem szólt semmit - még akkor sem, amikor a teherautó mozgásba lendült. Udvariasan megkérdeztem, hová megyünk. A hozzám legközelebb ülő katona - egy vékonydongájú, hiányos fogazatú kamasz fiú - vállat vont, és spontán fenyegetésként felém lendítette puskatusát. Hitch fényképezőgépét elvették. Sosem kapta vissza. A motorját sem, ha már itt tartunk. A hadsereg takarékos volt az ilyen kérdésekben.

Csaknem tizennyolc órát utaztunk a teherautó platóján, a következő éjszakát pedig egy bangkoki börtönben töltöttük, elkülönített cellákban, elzárva minden kommunikációs lehetőségtől. Később megtudtam, hogy egy amerikai kockázatelemző egység akar minket „kikérdezni” (vagyis kihallgatni), mielőtt alkalmunk nyílna kapcsolatba lépni a sajtóval, így kénytelenek voltunk vécé gyanánt vödrökkel ellátott magánzárkáinkban ücsörögni, miközben a világ másik felén ilyen-olyan jól öltözött férfiak megvették jegyeiket a Don Muang reptérre tartó járatokra. Az ilyesmi időbe telik. A feleségem és a kislányom alig öt mérföldnyire volt tőlem a nagykövetségi kórházban, de erről egyikünk sem tudott. Kaitlin füle hajnalig vérzett. Dexter doktor második diagnózisa helytálló volt: Kaitlin bakteriális fertőzésben szenvedett, ami vészjóslóan ellenállónak bizonyult a legtöbb gyógyszerrel szemben. A fertőzés - ahogy később egy orvostól megtudtam olyan tökéletesen emésztette fel Kait dobhártyáját, mintha valaki egy kis fiolányi savat öntött volna a fülébe. A környező apró csontok és idegszövetek is sérültek, mire jó néhány dózis fluorokinolonnal végül sikerült leküzdeni a kórt. Másnap estére két dolog vált világossá. Az egyik, hogy Kaitlin élete már nincs veszélyben. A másik, hogy az érintett fülére soha többé nem fog hallani. A jobb fülére visszanyerheti hallása egy részét, de az is károsult marad.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 14 Vagy talán három dolgot kéne mondanom. Mert mire a nap lenyugodott, Janice úgy döntött, a távollétem megbocsáthatatlan, és gyerekes viselkedésemet, a felelősségérzet teljes hiányát már nem hajlandó elnézni nekem. Ezúttal nem - hacsak a tenger nem mossa partra a holttestemet. Sőt, talán még akkor sem.

A vallatás a következőképp zajlott: Három udvarias úriember érkezett hozzánk a börtönbe, és mélységes sajnálatukat fejezték ki a viszonyok miatt, amelyek között raboskodnunk kell. Már kapcsolatba is léptek az érdekünkben a thai kormánnyal: „a tárgyalások beszélgetésünk pillanatában is zajlanak”, mint mondták. Addig is hajlandóak lennénk-e megválaszolni néhány kérdést? Elárulnánk például a nevünket és a címünket? Beszámolnánk amerikai kapcsolatainkról, illetve arról, hogy mióta vagyunk Thaiföldön, és mit csinálunk itt? (Hitch nyilván nagyon jól szórakozott az egészen. Én egyszerűen megmondtam az igazat: hogy egy amerikai központú szállodalánc megbízásából dolgoztam szoftverfejlesztőként Bangkokban, és a szerződésem felmondása után is - ami nagyjából nyolc hónapja történt - az országban maradtam. Nem említettem, hogy könyvet akartam írni a tengerparti bevándorló-kultúra felemelkedéséről és bukásáról azon a vidéken, amelyet a thaiföldi útikönyvek előszeretettel neveznek „Mosolyok Földjének” - ami dokumentarista írásból idővel regénnyé változott, mielőtt teljesen hamvába holt volna -, sem azt, hogy hat hete a megtakarításaim utolsó centjeit is feléltem. Beszéltem nekik Janice-ről, ám azt elhallgattam, hogy a családjától kölcsönkért pénz nélkül földönfutóvá váltunk volna. Említettem nekik Kaitlint is, de nem tudhattam, hogy Kait mindössze negyvennyolc órával azelőtt a halál torkából menekült meg... és ha az öltönyösök tudták is, nem tartották szükségesnek megosztani velem ezt az információt.) A többi kérdésük kivétel nélkül a csumphoni objektumra vonatkozott: honnan hallottunk róla, mikor láttuk először, milyen közel kerültünk hozzá, milyenek voltak róla a „benyomásaink”. Az egyik thai börtönőr zord tekintettel nézte végig, ahogy egy amerikai katonaorvos vér- és vizeletmintát vesz tőlünk későbbi vizsgálatokhoz. Végül az öltönyösök megköszönték a közreműködésünket, és megígérték, hogy a lehető leggyorsabban kihoznak minket a börtönből. Másnap három másik udvarias, új megbízólevelekkel ellátott úriember tette fel nekünk ugyanazokat a kérdéseket, és ígért ugyanúgy gyors szabadulást.

15 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Aztán végre kiengedtek minket. Visszakaptuk pénztárcánk tartalmának egy részét, és kiléptünk Bangkok forró, bűzös utcáira valahol a Csao Phraja távolabbi partján. Magunkra hagyva, üres zsebekkel gyalogoltunk el a nagykövetségig, ahol egy hivatalnokból kiszekáltam két, csak odaútra szóló jegy árát Csumphonig, és néhány ingyenes telefonhívást. Megpróbáltam elérni Janice-t bérelt kunyhónkban. Semmi válasz. De vacsoraidő volt, és arra gondoltam, talán enni mentek valahová Kaitlinnel. Felhívtam a főbérlőnket (egy Bedford nevű, őszülő, brit fickót), de csak a hangpostáján tudtam üzenetet hagyni. Ekkor azonban egy kedves nagykövetségi hivatalnok célzatosan felhívta a figyelmünket, hogy a buszunk hamarosan indul.

Jóval sötétedés után érkeztem meg a kunyhónkhoz, még mindig azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy Janice-t és Kaitlint odabent találom, és Janice dühös lesz, amíg meg nem tudja, mi is történt, ám azután könnyek között fog megbocsátani nekem, és a megbocsátásból talán némi szenvedély is ébred majd. Janice a nagy rohanásban, hogy visszaérjen a kórházba, résnyire nyitva hagyta az ajtót. Elvitt egy bőröndöt magának és Kaitlinnek - a környékbeli tolvajok pedig eloroztak minden mást, amit csak találtak: az ételt a hűtőből, a telefonomat, a laptopot. Elrohantam az utca végéig, és felvertem a főbérlőnket, aki bevallotta, hogy látta Janice-t „a napokban” egy bőröndöt vonszolni az ablaka alatt, és tudott Kaitlin betegségéről is, de az emlékmű körüli felhajtásban a részleteket már nem tudta felidézni. Megengedte, hogy használjam a telefonját (időközben telefonkoldussá váltam), és sikerült elérnem Dexter doktort, aki tájékoztatott Kaitlin fertőzésének és Bangkokba szállításának részleteiről. Szóval Bangkokban van. És Bangkokot nem hívhattam fel Colin telefonjáról. Emelt díjas hívás - mutatott rá -, és nem vagyok-e már amúgy is hátralékban a lakbérrel? Elbaktattam a Phat Dúchoz, Hitch állítólagos csali- és horgászboltjához. Hitchnek megvolt a maga baja - még mindig hiú reményeket táplált az elkobzott Daimler felkutatásával kapcsolatban -, de felajánlotta, hogy elalhatok a Dúc hátsó szobájában (úgy sejtettem, egy nyirkos vadkenderbálán), és igény szerint használhatom a bolt telefonját - majd később rendezzük a számlát. Hajnalra sikerült kiderítenem, hogy Janice és Kaitlin már elhagyta az országot.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 16 Nem hibáztatom Janice-t. Nem mintha ne lettem volna dühös. Hat hónapig dühöngtem egyfolytában. De amikor megpróbáltam igazolást találni a haragomnak, épp a saját kifogásaim tűntek gyatrának és mesterkéltnek. Végül is én hoztam Janice-t Thaiföldre, holott ő világosan kijelentette, szívesebben maradna az Államokban, és fejezné be a posztdoktoriját. Maradásra bírtam azt követően is, hogy a szerződésem lejárt, és lényegében nyomorognia kellett mellettem (legalábbis abban az értelemben, ahogy az akkori amerikaiak a nyomort értették), miközben én a lázadás és az elzárkózás korszakát éltem, aminek a fiatal felnőttkoromban felgyűlt, feloldatlan félelmeken kívül semmilyen kézzelfogható oka nem volt. Ráadásul én tettem ki Kaitlint az emigráns életforma veszélyeinek (szívesebben gondoltam rá úgy, hogy „szélesítem a látókörét”), és végül nem voltam ott, és nem voltam elérhető, amikor a lányom élete veszélybe került. Nem kételkedtem benne, Janice engem okol Kaitlin részleges süketségéért. Az egyetlen reményem az maradt, hogy Kait nem engem hibáztat majd. Legalábbis nem visszavonhatatlanul. Nem örökre. Addig is egyetlen dolgot akartam: hazamenni. Janice elvonult szülei minneapolisi házába, ahonnan eltökélten visszautasította a hívásaimat. Értésemre adták, hogy már zajlik a válási papírok előkészítése. Mindez tízezer mérföldnyire tőlem. Egy tehetetlenségben vergődő hónap után elmondtam Hitchnek, hogy haza kell utaznom az Államokba, de az anyagi forrásaim teljesen kimerültek. Egy partra vetett rönkön ültünk, az öböl mellett. A nagy kékség felé szörfösök úsztak, akiket nem riasztottak el a baktériumszint-mérések. Különös, milyen hívogatónak tűnik az óceán még akkor is, ha mérgezett. A strandon nagy volt a nyüzsgés. Csumphon időközben a sajtófotósok és a kíváncsiskodók Mekkájává vált. Napközben azon marakodtak, melyikük készít látványosabb képet teleobjektívvel az úgynevezett „Csumphonobjektumról”, éjjel pedig felverték az ital és a szállás árát. Mindegyiküknél több pénz volt, mint amennyit én egy év alatt láttam. Nem kedveltem különösebben az újságírókat, és máris gyűlöltem az emlékművet. Nem hibáztathattam Janice-t a történtekért, és érthető módon magamat sem szívesen okoltam, de minden további nélkül átháríthattam a felelősséget a rejtélyes objektumra, amely az utóbbi időben a világ nagy részét bámulatba ejtette. Ironikus módon szinte mindenki másnál korábban kezdtem gyűlölni az emlékművet. Nem tudhattam, hogy a fagyos, kék oszlop sziluettje hamarosan olyan szimbólummá válik, amit az emberek túlnyomó többsége ismer és gyűlöl (vagy - beteges módon - imád). Egyelőre még kizárólag az enyém volt a terep.

17 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── A tanulság - hajói sejtem - az, hogy a történelem nem mindig a rendes embereket pécézi ki. És persze: nincsenek véletlen egybeesések. - Mindkettőnkre ráférne egy szívesség - mondta Hitch, megvillantva veszedelmes vigyorát. - Talán tehetünk egymásnak egyet. Lehet, hogy haza tudlak juttatni, Scotty. Ha cserébe megteszel nekem valamit. - Aggasztó ajánlat - jegyeztem meg. - Egy kis aggodalom még senkinek nem ártott.

Aznap este az angol nyelvű újságok nyomtatásban közölték az emlékmű talapzatán felfedezett írás szövegét - ez nyílt titok volt itt, Csumphonban. A feliratot, melyet két-három centi mélyre véstek az oszlop anyagába, részben valamilyen pidzsin mandarin nyelven, részben lebutított angolsággal írták. Egyszerű, állító jellegű nyilatkozat volt, amely egy csatáról emlékezett meg. Más szóval: az oszlop egy katonai győzelemnek állított emléket. Dél-Thaiföld és Malajzia behódolását ünnepelte egy „Kuin” nevű valaki (vagy valami) egyesített erői előtt, a szöveg alatt pedig a történelmi jelentőségű csata dátuma állt. 2041. december 21. Húszévnyire a jövőben.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 18

KETTŐ

EGY FRISSEN alakult légitársaság gépével repültem az Egyesült Államokba, utamat jogi jellegű horgonyzásokkal megszakítva Pekingben, Düsseldorfban, Ganderben és Bostonban (a hosszabb utat választottam a világ körül, zsibbasztó kényszerpihenőkkel), míg végül megérkeztem a Logan reptérre, a legszebb bangkoki hagyományokhoz méltón, márkás bőröndök alapján koppintott poggyászommal, ötezer dolláros „befektetési célú előleggel” és egy kellemetlen kötelezettséggel - mindezt Hitch Paley jóvoltából. Szóval, így vagy úgy, de hazaértem. Megdöbbentő volt, hogy - még mielőtt akár a terminált elhagytam volna Boston mennyire erőlködésmentesen gazdagnak tűnik már egyetlen szezon után is, amit a thai tengerparton töltöttem. Mintha ezek a csilli-villi kávézók és újságos kioszkok egy gyors nyári zápor nyomán pattantak volna ki a földből, akár a Disney-filmek színpompás gombái. Körülöttem semmi sem volt öt évnél régebbi, sem maga az új terminálépület, sem az alapjául szolgáló, mesterségesen feltöltött atlanti-óceáni földnyúlvány; egy építmény, amely védnökeinek túlnyomó többségénél fiatalabb volt. Alávetettem magam egy nem túl mélyreható vámellenőrzésnek, majd az érkezési oldali komplexum barlangrendszerén átkelve kilyukadtam egy taxidrosztnál. A rejtély, ami a Csumphoni Kronolitot övezte - az objektumot épp az előző hónapban nevezte el így egy tudományos bulvárlap újságírója - időközben kikopott a közfigyelem centrumából. Továbbra is szerepelt a hírekben, de leginkább a szupermarketek pénztárainál szemlézhető lapokban (mint a Sátán bálványa vagy a Végítélet harsonája) és számtalan összeesküvés-híresztelő webnapló hasábjain. Bármennyire is érthetetlennek tűnhet ez a mai olvasó számára, a világ már más, sürgetőbb problémákkal volt elfoglalva: a „Brazzaville 3” járvánnyal, a windsori esküvőkkel vagy épp a múlt hétvégén, a Római Fesztiválon elkövetett merényletkísérlettel Lux Ebone énekesnő ellen. Mintha mindannyian az új évszázadot meghatározó eseményre vártunk volna; valamilyen tárgyra, személyre vagy elvont jelenségre, ami kitörölhetetlen újdonságként, igazi Huszonegyedik Századi Dologként ragad meg bennünk. És persze nem vettük észre, amikor ez a jelenség először döfte át a hírek szövetét.

19 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── A kronolit érkezése egyszeri esemény volt; izgalmas, de alapjában véve megfejthetetlen rejtély, ennélfogva végtelenül unalmas. Befejezetlenül hajítottuk félre, akár a New York Times keresztrejtvényét. Valójában a thaiföldi eseményt most is folyamatos, aggódó figyelem övezte, ám ez a hírszerzési és biztonsági szervezetek bizonyos köreire korlátozódott mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. Végül is a kronolit nem volt más, mint nem titkoltan ellenséges, nagy léptékű katonai behatolás, amit tökéletesen észrevétlenül hajtottak végre, még ha nem is esett neki áldozatul más, mint néhány ezer göcsörtös hegyi fenyő. Csumphon tartományt ekkoriban kiemelt megfigyelés alatt tartották. De ez nem rám tartozott, és azt képzeltem, kivonhatom magam az események hatása alól pusztán azzal, hogy elrepülök pár ezer mérfölddel nyugatabbra. Akkoriban még így gondolkodtunk.

Azon az őszön szokatlanul hűvös volt az idő. Örvénylő felhők borították az eget, az év utolsóként kifutó halászflottáját pedig viharos szelek tépázták. Az AmMag-állomás utcára nyíló várócsarnoka előtt zászlók sora csapkodott a szélben. Kifizettem a taxisofőrt, átvágtam a várón, és vettem egy jegyet az Északi Zóna expresszre: Detroit, Chicago, majd a prériken keresztül Seattle-ig (habár az én jegyem csak Minneapolisig szólt). „Beszállás este hétkor” - tájékoztatott az automata. Vettem egy újságot, és egy pénzbedobós monitoron olvasgattam, amíg az állomás órája 4:30-at nem mutatott. Ekkor felálltam, fürkészőn végigpillantottam a várócsarnokon, hogy nem látok-e valami gyanús mozgást (nem láttam), majd kiléptem a Washington Streetre. A mágnesvasút-állomástól ötsaroknyira, délre bújt meg egy apró, régesrégi postafiók-hivatal: Easy Csomag- és Áruküldő Szolgálata. Utcára nyíló, földszinti üzlet volt, cseppet sem virágzó; egy szélfútta mylarponyva árnyékolta a kirakatablakot. Míg a bejáratot figyeltem, egy acél járókeretes férfi araszolt be rajta, majd tíz perccel később egy barna papírborítékkal bukkant fel újra. Arra gondoltam, ilyen lehet a tipikus ügyfél Easynél és a hasonló intézményekben: az „aranykor” szülötte, aki betegesen ragaszkodik az Egyesült Államok Postaszolgálatának maradványaihoz. Hacsak a járókeretes úriember nem latexálarcos bűnöző. Vagy zsaru. Hogy voltak-e aggályaim amiatt, amit tenni készültem? Bőven. Vagy nevezzük őket inkább hátsó gondolatoknak. Elvégre Hitch finanszírozta a hazautamat, és a szívesség, amit cserébe kért tőlem, egész egyszerűnek tűnt, amikor még üres zsebbel sütkéreztünk a tengerpart homokján. Vagy egy

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 20 évvel a Csumphoni Kronolit érkezése előtt ismerkedtem meg Hitchcsel; egyike volt a Haat Thai azon kevés törzsvendégének, akiknek a társalgási témái nem a szexuális hódításaikban és a dizájnerdrogokban merültek ki. Mesterien bánt az adómentes üzletekkel és a földalatti bevételekkel, de alapvetően becsületes volt, és (ahogy erről gyakran győzködtem Janice-t) „nem rossz ember”. Bármit is jelentsen ez. Megbíztam benne, legalábbis a természete szabta korlátok között. Ám most, ahogy Easy Csomagküldő Szolgálatát fürkésztem rendőri megfigyelés nyomai után kutatva - míg persze pontosan tudtam, hogy a szakszerűen álcázott ügynököket legfeljebb akkor szúrnám ki, ha a hatóságok bérelt óriásplakáton hirdetnék a jelenlétüket -, ezek a megállapítások felületesnek és naivnak tűntek. Hitch még Thaiföldön arra kért, menjek el Easyhez, mondjam be a nevét, és vegyek át egy „csomagot”, amit magamnál kell tartanom, amíg kapcsolatba nem lép velem - és persze nem tehetek fel kérdéseket. Hitch végül is drogdíler volt, bár a strandon folytatott kereskedelmi tevékenységét mindig is a vadkenderre, egzotikus gombákra és enyhébb fenil-etil-aminokra korlátozta. És az is tény, hogy Thaiföld már Marco Polo ideje óta a drogkereskedelem ellátóországaként és közkedvelt szállítási útvonalaként szolgált. Sosem voltam szégyenlős a tudatmódosítók terén, és kipróbáltam már nem is egyet. Lényegében minden pszichoaktív anyag legálisnak számított bizonyos országokban, a liberális nyugati államokban pedig már szinte mindet dekriminalizálták, de általában véve az Egyesült Államok - különösen Massachusetts - még mindig szigorúan büntette a kemény drogok szállítását. Ha Hitchnek az az ötlete támadt, hogy elpostáz magának, teszem azt, egy kiló „Black Tar” heroint (és ha a humorérzéke odáig terjedt, hogy rám bízza a megőrzését), könnyen lehet, a hazaútra szóló jegyemért börtönévekkel fogok fizetni. Kaitlint nem láthatom majd másképp, csak egy dróttal átszőtt biztonsági üveglapon keresztül, legalább a harmincadik születésnapjáig. Az eső hirtelen, egybefüggő függönyként szakadt le. Átrohantam az utcán Easyhez, mélyre szívtam a páradús levegőt, és beléptem. Maga Easy vagy valaki hozzá hasonló - egy magas, izmos, ráncokkal barázdált arcú, fekete férfi, aki korban hatvantól nyolcvanig bárhová eshetett - egy keményfa pult mögött állt, és egy sor füstösszürkére kent alumínium postaláda fölött őrködött. Csak egy pillantást vetett rám. - Mi tetszik? - kérdezte. - Egy csomagot akarok átvenni. - Mint mindenki. Postafiók száma? Hitch nem adott meg semmilyen számot. - Hitch Paley azt mondta, találok itt egy csomagot a nevére magyaráztam.

21 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── A fickó szeme összeszűkült, és a feje mintha fél centit emelkedett volna a hirtelen megrökönyödéstől. - Hitch Paley? - A hangjából ítélve máris tudtam, rosszul áll a szénám, de bólintottam. - Az a gennyláda Hitch Paley! - csapott öklével a pultra. - Nem tudom, ki a faszom maga, de ha beszél Hitch Paleyvel, mondja meg annak a szarházinak, hogy még mindig kurva sok van a számláján! És a kibaszott csomagjait is megtarthatja magának! - Szóval nincs semmi, amit át akar adni nekem? - Átadni magának? Majd én megmondom, mit adok át magának! A vasalt bakancsom kibaszott talpát, azt adom át! Egyedül is megtaláltam az ajtót.

Így vált a bukott újságíró, a bukott férj és a bukott apa egyúttal bukott bűnözővé. Míg az AmMag járatán kifelé suhantam Massachusettsből, elhagyva a városi betondzsungelt, a hosszan terpeszkedő viskónegyedeken keresztül kiérve a napégette farmvidékre, igyekeztem elterelni a gondolataimat ezekről a rejtélyekről. Bármi történhetett, amitől Hitch Paley és Easy Csomagküldője között megromlott a viszony, de engem ez nem érintett. Megtettem, amire Hitch kért, és őszintén megkönnyebbültem, hogy semmiféle zsírpapírba tekert terhelő bizonyítékot nem kell magammal hurcolnom. Az egyetlen probléma, ami felmerülhetett, hogy Hitch (talán már a közeljövőben) visszaköveteli a pénzét. Az éjfél elvánszorgott mellettünk az esős homályban. Hátradőltem az ülésemen, és a jövőn tűnődtem. A Mississippitől nyugatra virágzott a gazdaság. Az új, kovalens processzorplatformok megjelenése sosem látott komplexitású szoftverek tömegét zúdította a piacra, így biztos voltam benne, hogy legalább kezdő fizetéssel be tudnék kerülni a Szilíciumgyűrű valamelyik NASDAQ-aspiráns cégéhez. Nem ártana kihozni valamit a diplomámból, mielőtt végleg hasznavehetetlenné válik. Idővel visszafizethetném Hitchnek a kölcsönt, és ezzel kiegyenlíteném a számlát. így születhetne erény a bűnből. Úgy képzeltem, idővel megbecsülést vívnék ki magamnak, és bebizonyítanám Janice-nek, hogy érek valamit. Ő megbocsátana, Kait pedig tipegve térne vissza a karjaimba. Ugyanakkor nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak apámra. Őt láttam a saját tükörképemben az esőtől rovátkázott ablakon. A kudarc entrópia mintha ezt üzente volna az árnykép az entrópia pedig a természet törvénye. A szerelemből fájdalom lesz. Idővel megtanulsz úrrá lenni rajta. Eléred az

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 22 érdektelenség nirvánáját. Nem könnyű. De semmi sem könnyű, amit érdemes megtenni. Hitch és én az elsők között voltunk, akik szemtanúi lehettek a Csumphoni Kronolit érkezésének, és az utána következő, összemosódó idő- és gondolatfolyamban... nos, igen, felmerült bennem, vajon menynyit táplálhattam abba a rendszerbe a saját pesszimizmusomból (vagy az apáméból). Nem is beszélve az enyhe elmezavarról anyai ágon. Hűvös levegő szűrődött be az elsötétített kocsiba, és eszembe jutott, mennyire hevesen gyűlölte anyám a hideget. Személyes sértésnek vette, különösen az utolsó éveiben. Sőt, támadásnak. A jég az ellensége volt, a hó pedig sorscsapás. Egyszer elmagyarázta nekem, hogy a hó az angyalok ürüléke: nem bűzlik, hiszen a mennyből származik, mégis bántó: olyan tiszta, hogy tűzként égeti a halandók bőrét. Ahogy a zakóm zsebébe dugtam használt jegyemet, észrevettem, hogy az AmMag-embléma alá nyomtatott sorszám - 2041 - ugyanaz, mint a Kuinoszlopra vésett dátum.

Minneapolis/St. Paul állomáson vettem egy helyi hírlapot és egy tudományos magazint, amely a kronolitról közölt cikket. A magazinban számos fotó jelent meg a thaiföldi esemény helyszínéről, amely sokat változott, mióta Hitchcsel meglátogattuk. Az oszlopot körülvevő barna talajba hatalmas pusztaságot szántottak, a megtisztított terepet pedig sátrak, sokszögletű raktárbarakkok, összetákolt laboratóriumok és egy sor okkersárgára mázolt hordozható vécé tarkította. A Csendes-óceáni Egyezmény nagyhatalmai nemzetközi kutatócsoportot hoztak létre a kronolit vizsgálatára; főleg anyagelemzőket trombitáltak össze, akik ezen a ponton bevallottan értetlenül álltak a jelenség előtt. A kronolit látványos közömbösséget tanúsított: a jelek szerint a legkevésbé sem lépett reakcióba a környezetével; sem savval, sem lézerrel nem sikerült belevésni; a mélyfúrások még nem érték el a talapzatát, a hőmérséklete pedig - legalábbis az érkezését kísérő jeges lökéshullám óta - soha egy töredékfokkal sem tért el a környezeti hőmérséklettől. Akármi is volt ez az izé, feltűnően tartózkodóan viselkedett. Az oszlop színképelemzése különösen eredménytelennek bizonyult. A kronolit a látható spektrum kék-zöld régiójában eresztette át és szórta a fényt, illetve - megmagyarázhatatlan módon - az infravörös és az ultraibolya bizonyos harmonizáló hullámhosszain. Más frekvenciákon vagy teljesen reflektív volt - valószínűtlenül reflektív vagy teljesen fényelnyelő. A felvett és a leadott energia nettó összege a mérések szerint nullára jött ki, és még erre a vélelmezett szimmetriára sem lehetett egyszerű magyarázatot találni. A

23 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── cikk a továbbiakban fejtegetésekbe bocsátkozott az anyag valamiféle teljesen új állapotáról, ami nem is annyira magyarázatnak tűnt, mint inkább a tanácstalanság beismerésének - vigyázva, nehogy a megfogalmazás elapassza az egyenletesen áramló kutatási támogatást. A kronolit feliratát illető spekulációk még ennél is cirkalmasabbnak tűntek, és még kevésbé szolgáltak válaszokkal. Vajon kézzelfogható lehetőség az „időutazás”? A legtöbb tudományos szaktekintély elvetette a gondolatát. Akkor talán a felirat valamiféle titkosítás: nyom, amit arra szántak, hogy tévútra vezessen. Még maga a „Kuin” név is feltűnően kevés információval szolgált. Ha tulajdonnév, lehetett kínai, de jellemzőbben holland - bár a szó a finn és a japán nyelvben is felbukkant, sőt, létezett egy Huni Kuin nevű perui bennszülött törzs, akikre azonban nehéz lett volna ráhúzni a vizes lepedőt. Az alternatíva - egy ázsiai hadúr mához mindössze húsz évre emlékművet állított egy kisebb hadi sikernek, és azt elküldte a közelmúltba - egyszerűen túl nevetségesnek tűnt, hogy igaz legyen. (Ha ez mai szemmel rövidlátásnak tűnik, kérem az olvasót, vegye figyelembe, hogy a tudományos közösség addigra már egy sor nyilvánvalóan abszurd tényt kényszerült lenyelni a Kuinoszloppal kapcsolatban, és érthető módon visszahőkölt ettől a végső, lehetetlennek tűnő következtetéstől. Akkoriban még mindenkinek könnyebben jött a szájára a „lehetetlen” szó.) Nagyjából ez volt a konszenzus 2021 ősze körül. A helyi újságot kézzelfoghatóbb céllal vettem meg. Végigböngésztem a hirdetési oldalakat, bérbeadó ingatlan után kutatva az informatikai fejlesztőkonzorciumok külvárosi övezete közelében. A keresés találatok egész sorát dobta ki, szerdára pedig némi kenőpénz segítségével már be is hízelegtem magam egy lift nélküli bérház egyszobás garzonjába, alig valamivel nyugatra az Ikervárosi Mezőgazdasági Enklávétól. Aszóba bútorozatlan volt. Vettem egy széket, egy ágyat és egy asztalt. Minden egyéb állandó tartózkodásra vallott volna, én azonban a helyzetemet inkább „átmeneti állapotnak” nyilvánítottam. Aztán elkezdtem állást keresni. Nem hívtam fel Janice-t, legalábbis nem azonnal, mert előbb fel akartam mutatni valamit - valamit, amivel igazolhatom előtte szavahihetőségemet. Stabil jövedelmet, teszem azt. Ha létezett volna „Példás Állampolgár” plecsni, biztosan arra is benyújtom a kérelmemet. Persze mindez nem segített. A múltat nem lehet helyrehozni - olvasóm ezt biztosan megérti. A fiatalabb generációk az ilyesmiről többet tudnak, mint amennyit a kortársaim valaha is: a később jövőkre már rákényszerítették ezt a tudást.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 24

HÁROM

2022 FEBRUÁRJÁRA Janice és Kaitlin egy kellemes kertvárosi társasházba költözött, távol Janice munkahelyétől, de közel a színvonalas iskolákhoz. A válóperes szerződés, amelyet decemberben véglegesítettünk, tartalmazott egy láthatási megállapodást, melynek jegyében Kaitlin havonta nagyjából egy hetet tölthetett velem. Janice intelligensen kezelte a lányunkon való osztozkodást, így ősz óta elég sokat láthattam Kaitet. A megállapodás szerint most szombaton is én voltam a soros. De egy együtt töltött nap, amit a válóperes bíróság szabott ki, nem egyszerűen csak egy együtt töltött nap. Valami egészen más. Furcsa, erőltetett, kényelmetlen. 8:45-kor érkeztem meg Janice-hez egy napos, de kegyetlenül hideg szombat reggelen. Volt feleségem beinvitált az otthonába, és elmondta, hogy Kait épp egy barátjánál van, akivel a reggeli rajzfilmeket nézik az előre megbeszélt időpontig. A lakást a frissen tisztított padlószőnyeg és a nemrég elfogyasztott reggeli kellemes illata lengte be. Janice - hétvégi reggeleken szokásos blúzában és farmerben - kávét töltött nekem. Úgy tűnt számomra, sikerült elérnünk valamiféle enyhülést... akár még élvezhettük is volna egymás társaságát, ha nem nyom minket a fájdalom és a vád terhe, amit a másik jelenlétében mindketten cipeltünk. Nem is beszélve a megsebzett házastársi szeretetről, hamvába holt reményeinkről és a néma gyászról. Janice leült a dohányzóasztal szemközti oldalára. Az asztalon színlelt hanyagsággal elhelyezve tette közszemlére néhány antik emléktárgyát. A múlt század nyomtatott magazinjait gyűjtötte: a Life-ot, a Time-ot és hasonlókat. A folyóiratok úgy hevertek ott merev műanyag-csomagolásukban, mintha egy letűnt kort hirdetnének - mint használt jegyek a Titanicról. - Még mindig a Campion-Millernél dolgozol? - kérdezte. - Újabb hathónapos szerződés. - És háromezer dollár újrabelépési bonusz. Ebben a tempóban a nettó fizetésem előbb-utóbb felkúszhat kezdő szintről akár egy közönséges alkalmazottéig is. A bonusz túlnyomó részét egy nagyképernyős élménypanelre költöttem, hogy tudjunk együtt filmeket nézni Kaitlinnel. Karácsony előtt munkához és szórakozáshoz is csak a hordozható egységemet hívhattam segítségül.

25 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Szóval hosszú távúnak tűnik. - Amennyire az ilyesmi hosszú távú lehet. - Szürcsöltem egyet a csészéből, amelyet elém rakott. - Mellesleg a kávé pocsék. - Hogy mi? - Mindig is borzalmas kávét főztél. Janice elmosolyodott. - És csak most vetted rá magad, hogy ezt elmondd? - Aha. - Annyi éven át mindig is utáltad a kávémat? - Nem mondtam, hogy utáltam. Csak azt, hogy pocsék. - Sosem utasítottál vissza egyetlen csészét sem. - Nem. Tényleg nem. Kaitlin hazaért a szomszédból - pontosabban berontott a bejárati ajtón, csöpögő gumicsizmában és pliszírozott téli dzsekiben. Szemüvegét azonnal belepte a kicsapódó pára. Az okuláré amúgy új szerzemény volt. Kaitlin csak egészen enyhén minősült rövidlátónak, de tudtuk, ilyen kicsi gyerekeken még nem végeznek korrekciós műtétet. Ujjával letörölte a lencséket, és bagolyszemekkel bámult rám. Kait régen széles mosollyal fogadott, valahányszor látta, hogy jövök. Még most is sokszor mosolygott rám. De már nem önkéntelenül. - Megnézted a rajzfilmeket, kicsim? - tudakolta Janice. - Nem. - Kaitlin szeme továbbra is rám szegeződött. - Mr. Levy a híreket akarta nézni. Nem merült fel bennem, hogy megkérdezzem, miért ragaszkodott Janice szomszédja a hírekhez. Persze, ha megkérdeztem volna, talán lemaradok egy Kaittel töltött délutánról. - Érezd jól magad apuval! - búcsúzott Janice. - Nem kell vécére menned, mielőtt elindultok? Kaitlin egészen megbotránkozott ezen a tapintatlanságon. - Nem! - Akkor jó. - Janice felegyenesedett, és rám nézett. - Nyolc óra, Scott? - Nyolc - ígértem.

Békésen mormogó használt autómmal utaztunk, amely a követési távolságot szabályzó protokolloknak köszönhetően zökkenőmentesen sorolt be a sűrű szombati forgalomba. Élménycenter-látogatást ígértem Kaitlinnek, akin máris felváltva söpörtek végig az izgatottság és a kimerültség hullámai: az út hosszú szakaszain megállás nélkül csivitelt, máskor pedig reményvesztett „ott vagyunk már?” arckifejezéssel hanyatlott az ülésbe.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 26 A csöndesebb időszakokban górcső alá vettem a lelkiismeretemet óvatosan, ahogy az ember egy elkábított, de mérgező harapású kígyóval bánna. Megpróbáltam Janice szemével pillantani magamra, és (most is, mint mindig) azt a férfit láttam, aki elvitte őt és a lányát egy harmadik világbeli országba; aki ott csaknem sorsukra hagyta őket; aki kitette őket a bevándorlók tengerparti kultúrájának, amely bár kétségkívül színpompás és izgalmas tapasztalatot nyújtott, egyben drogoktól átitatott, veszélyes és reménytelenül terméketlen közeg volt. Ezt a viselkedést jóindulatúan „meggondolatlannak” lehetne nevezni. A szinonimák között szerepel az „önző” és a „felelőtlen”. Vajon változtam azóta? Nos, talán igen. De még mindig tartoztam Hitch Paleynek több ezer dollárral (noha már vagy fél éve nem hallottam felőle, és kezdtem reménykedni, hogy nem is fogok - soha), és az olyan élet, aminek Hitch Paleyhez hasonló tartozékai vannak, semmilyen definíció szerint sem nevezhető stabilnak. Most mégis itt volt velem Kaitlin, sértetlenül. Időről időre pattogott az ülésen, akár egy beszíjazott kapucinusmajom. Én tanítottam, hogyan kösse meg a cipőfűzőjét. Én mutattam meg neki a Dél Keresztjét egy tiszta éjszakán Csumphonban. Én voltam az apja, és örömmel viselte a jelenlétemet. Három órát töltöttünk a centerben, ami elég is volt ahhoz, hogy Kait kifáradjon. Lenyűgözték - bár egy kicsit meg is ijesztették - a tetszőleges formára alakítható, intelligens jelmezeket és arcfestéket viselő bohócok. Döbbenetes mennyiségű plázakaját tüntetett el, végigült két félórás Surround Kalandot, és ülve aludta át az utat, míg hazaértünk a lakásomra. Otthon felkapcsoltam a villanyt, és kizártam a téli prérire leszálló szürkületet. Vacsorára fagyasztott csirkét és zöldbabot melegítettem prolikaja, de az illata kellemesen töltötte be a keskeny konyhát. Evés közben letöltött filmeket néztünk. Kaitlin nem beszélt sokat, de a hangulat otthonos volt. És amikor jobbra fordult, láthattam, ahogy aranyló hajfürtjei cirógatják süket fülét, amely nem volt visszataszítóan formátlan, csupán ráncos; rózsaszín forradások szőtték át azokon a pontokon, ahonnan a baktériumok kirágcsálták a húsdarabokat. A másikban egy apró, csiszolt kagylóhoz hasonló hallókészüléket viselt. Vacsora után elmosogattam, majd elédesgettem Kaitlint a rajzfilmek mellől, és átkapcsoltam egy hírcsatornára. A hírek Bangkokról szóltak. - Ez az - jegyezte meg keserűen Kaitlin, amint kilépett a mosdóból amit Mr. Levy annyira meg akart nézni.

27 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Ahogy olvasóm már kitalálhatta, ez volt az első városromboló kronolit - és egyben az első intő jel, hogy ami Délkelet-Ázsiában zajlik, az nagyobb jelentőségű, mint a Különös történetek bármelyik sztorija. Leültem Kaitlin mellé, és hagytam, hogy az oldalamhoz bújjon, amíg a híreket nézem. Őt máris untatta az egész. Az ő korában a gyerekek még nem tudják kontextusba helyezni a dolgokat: egyik videoközvetítés éppen olyan nekik, mint a másik. És könyörtelenek, ha arról van szó, mit tüntessenek ki a figyelmükkel. Kaitet lenyűgözték - bár meg is zavarták - a porig rombolt, napfénytől gőzölgő jégtakaróval borított, folyó menti negyedekről készült helikopteres felvételek. De a hírcsatornáknak mindössze néhány ilyen képsor állt rendelkezésére, így ezeket játszották le újra és újra, mialatt a zavaros hangsávban becsléseket közöltek az áldozatok számáról, és semmitmondó fejtegetésekbe bocsátkoztak „a jelenség magyarázatáról”. A zavarodottság, a félelem és a tagadás tapinthatóan sűrű légköre, amely átjárta a kommentátorok szavait, felizgatta annyira Kaitet, hogy még néhány percig homlokát ráncolva a képernyőre meredjen, ám rövidesen behunyta a szemét, légzése pedig halk, slejmes hortyogássá szelídült. Ott voltunk, Kait, te meg én - gondoltam. A lerombolt Bangkok a levegőből úgy festett, akár egy hibásan nyomtatott utcatérkép. Felismertem a városon átívelő Csao Phraját, a földdel egyenlővé tett Rattanakoszin negyedet és a régi Királyvárost, ahol a Khlong Lat a nagyobbik folyót táplálta. Egy zöld folt egykor talán a Lumphini Park volt. Ám a lökéshullám az utak hálózatát helyenként téglatörmelék és acélváz, máshol bádog, karton és fagytól felpúpozódott aszfalt áttekinthetetlen pusztaságává dózerolta, amely egészében jegesen csillogott, és sűrű ködbe burkolózott. Jó néhány törött gázfővezeték a jég ellenére is tüzet fogott, és lángoló szigeteket alkotott a fagyott romhalmazban. Számtalan ember halt meg a városban - a hírolvasók kínosan ügyeltek, hogy erre a tényre újra és újra felhívják a figyelmet. Az utcákon szerteszét heverő, zsákszerű tárgyak egy része szinte biztosan emberi holttest volt. A külvárosi negyedeknél beljebb eső területeken egyetlen objektum látszott érintetlennek, és az a katasztrófa epicentrumában állt: maga a kronolit. Nem sokban hasonlított a csumphonira. Magasabb volt, impozánsabb, részletesebben kidolgozott és nagyobb gonddal kifaragott. Az áttetsző, kék felületben, amely foltonként bukkant elő a lehámló jégrétegek alól, mégis azonnal felismertem a kronolit jellegzetes, közömbös anyagát. Az objektum bangkoki idő szerint valamivel sötétedés után „érkezett” (robbanásszerűen). A képsorok frissebbek voltak; egyik-másik a kaotikus éjszaka során, többségük azonban inkább reggel készült. Ahogy telt az idő, a hírcsatornák egyre több légi felvételt közöltek, így egyfajta montázs

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 28 formájában nézhettem végig, ahogy az új kronolit fokozatosan leveti kicsapódó párából és jégből képződött köntösét, és átalakul abból, ami eleinte gigantikus, furcsán kidudorodó alakzatokból álló, fehér oszlopmonstrumnak látszott, azzá, ami valójában volt: stilizált emberalakká. Leginkább a sztálini Oroszország köztéri emlékműveit idézte - a Szárnyas Győzelem leningrádi szobrát, teszem azt. Vagy talán a rodoszi kikötő fölé terpeszállásban tornyosuló Kolosszust. Ezek az építmények nemcsak hatalmas méreteiknél fogva késztetik az embert visszahőkölés-re, hanem hideg, stilizált formáikkal is. A kronolit egy emberi lénynek nem képmása, csupán sémája volt: még az arcot is úgy alkották meg, hogy valamiféle általános eurázsiai tökéletességet sugalljon, ami a való világban elérhetetlen. Jégtömbök csüngtek a szemhéjak domborulatáról és az orrlyukak hasadékából. Nyilvánvaló férfias jegyeit leszámítva az alak bárki lehetett volna. Legalábbis, akiben a végtelen magabiztosság abszolút hatalommal párosul. Kuin, gyanítottam. Ahogy láttatni szeretné magát. Az alak törzse beleolvadt a kronolit oszlopszerű talapzatába, amely nagyjából négyszáz méter átmérőjű lehetett, és a Csao Phraján terpeszkedett: jégréteg képződött, ahol a vízhez ért. A jég a napfényben feltöredezett, és úszni kezdett lefelé a folyón - a trópusi jégtáblák neki-neki-koccantak a városnéző bárkák félig elsüllyedt hajótesteinek. Janice tízkor telefonált, és számonkérő hangon tudakolta, mit műveltem Kaittel. Az órámra néztem, és a fogamat csikorgatva szabadkoztam. Elmondtam Janice-nek, mivel töltöttük a napot, és hogy a bangkoki kronolit miatt feledkeztem meg az idő múlásáról. - Az az izé - morogta, mintha a kronolit érkezése lerágott csont lenne. És számára talán az is volt: Janice már feldolgozta a jelenséget, és általános érvényű, szimbolikus fenyegetésként kezelte a kronolitokat. Félelmetesnek, ám ugyanakkor távolinak látta őket. Nem tűnt boldognak, hogy szóba hoztam a dolgot. - Haza tudom vinni Kaitlint még ma éjjel - ajánlottam -, vagy itt is maradhat reggelig, ha úgy kényelmesebb. Épp a kanapén alszik. - Szerezz neki egy párnát és egy takarót! - mondta Janice, mintha ez meg sem fordult volna a fejemben. - Ha már így alakult, talán jobb, ha átalussza az éjszakát. Jobbat találtam ki: átvittem Kaitlint az ágyba, és nekem maradt a kanapé. Hajnalig csak ültem, és néztem a lehalkított tévét. A közvetítést nem hallottam, és tán jobb is volt így. Csak a képsorok maradtak, amelyek egyre összetettebbé váltak, ahogy a híradós stábok egyre mélyebbre hatoltak a romok közé. Reggelre Kuin hatalmas feje felhőkoszorút öltött, és eső kezdte áztatni a lángoló várost.

29 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Még ugyanazon a nyáron (a nyáron, amikor Kaitlin megtanult biciklizni a bringán, melyet a születésnapjára vettem neki) egy harmadik kronolit a földdel tette egyenlővé Phenjant, és istenigazából kitört az „ázsiai válság”.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 30

NÉGY

TELT-MÚLT AZ IDŐ. Szabadkoznom kéne ezekért az ugrásokért? Egy év itt, egy év ott... a történelem végeredményben nem lineáris. Akár egy folyó: ellaposodik, összeszűkül, elágazik, öblöket formál (és persze alattomos víz alatti áramlatokkal és rejtett örvényekkel játszadozik). S még egy ilyen emlékirat is egyfajta történetírás. Persze, a válasz főleg azokon múlik, akiknek írok, és hogy kik ők, az még nem állt össze teljesen a fejemben. Kihez is akarok szólni? A saját generációmhoz, akik közül oly sokan meghaltak, vagy épp most haldokolnak? Az örököseinkhez, akik talán nem élték át ezeket az eseményeket, de legalább fel tudják idézni őket a tankönyveikből? Vagy a férfiak és nők valamilyen távolabbi nemzedékéhez, akiknek talán esélyük lesz - ha isten is úgy akarja, és tűnjék bármilyen lehetetlennek - részben elfelejteni mindazt, ami ebben az évszázadban lezajlott? Más szóval: mennyit kéne elmagyaráznom, és milyen alaposan? De már látom, hogy eldönthetetlen a kérdés. Valójában csak ketten vagyunk itt. Én. És te. Bárki is vagy.

Csaknem öt év telt el a Kaitlinnel a plázába tett kirándulásunktól addig a napig, amikor Amié Kunderson egy adatköteg-rendezési teszt kellős közepéről behívott az irodájába, ami talán életem következő jelentős fordulópontja volt (már ha hisz az ember a lineáris ok-okozati viszonyokban és a jövő múltnak való civilizált alárendeltségében). De előbb ízlelgesd azokat az éveket, olvasóm: csak képzeld el őket, ha nem emlékszel rájuk! Öt nyár, öt forró nyár, amikor a híreket - ha nem épp a kronolitokkal és Kuinnal kapcsolatos fejleményekről tájékoztattak - az Ogallala-víztározó kiszáradásáról szóló tudósítások uralták. Új-Mexikó és Texas gyakorlatilag képtelenné vált száraz termőföldjeinek öntözésére. A víztározó - egy Hurontó méretű, föld alatti víztömeg, amely a legutóbbi jégkorszakból maradt hátra

31 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - továbbra is létfontosságú volt Nebraska, Wyoming, Colorado, Kansas és Oklahoma bizonyos területeinek mezőgazdasága számára. És egyre apadt, míg a könyörtelenül hatékony centrifugális szivattyúk egyre nagyobb mélységekbe hatoltak, hogy a felszínre hozzák. A híradások ugyanazokkal a monoton, nyers képsorokkal illusztrálták a farmerek exodusát: ütött-kopott teherautóikkal bedugult autópályákon araszoló családok, a hátsó üléseken rosszkedvű, webes játékszereiktől se látó, se halló gyerekekkel. A Los Angeles-i és detroiti munkaügyi hivatalok előtt sorban álló férfiak és nők virágzó gazdaságunk sötét fonákja. Mivel többségünknek volt munkája, megengedhettük magunknak a szánalom fényűzését. Öt tél. A teleink akkoriban szárazak és hidegek voltak. A j ómódúabbak akkor kezdtek hőmérséklethez igazodó, intelligens ruhákat viselni, amitől a felkapottabb divatnegyedek úgy néztek ki, mintha poliészter kocogóruháslégzőkészülékes földönkívüliek szállták volna meg őket, míg mi, többiek pufi, kapucnis dzsekijeinkben fényes hátú bogarakként nyüzsögtünk az utcákon, vagy igyekeztünk a gyaloghidak közvetlen közelében maradni. A háztartási robotok - önjáró porszívók és fűnyírók, amelyek már elég eszesek voltak, hogy ne csonkítsák meg a környékbeli gyerekeket - mindennapossá váltak; ugyanakkor a Sony kutyasétáltatóját bevonták a piacról egy nagy visszhangot kiváltó baleset után, amelynek egy hibás jelzőlámpa és két fajtiszta shihtzu volt a főszereplője. Azokban az években már az idősebbek sem hívták az élménypaneljüket „tévékészüléknek”. Lux Ebone bejelentette visszavonulását - kétszer is. Cletus King megverte a hivatalban lévő Marylin Leahyt, így a Fehér Ház a Föderalista Párt kezébe került, noha a Demokrata Párt továbbra is többségben volt a kongresszusban. Azokban az időkben divatos, frappáns reklámszövegek, melyek azóta kivétel nélkül feledésbe merültek: „És most jöhet az enyém”; „Brutális, de finom!”; „Egy szemernyi napfény a fiókodban.” Nevek és helyek, melyeket fontosnak képzeltünk: dr. Dán Lesser, a Guruló Bíróság, Beckett és Goldstein, Kwame Finto. Események: a holdra szállások második hulláma, a zairei járvány, az európai valutaválság és Hága ostroma. És persze Kuin, akár az erősödő dobpergés. Phenjan, aztán Ho Si Minh-város, később pedig Makaó, Szapporo, a Kanto-síkság, Jicsang... Meg persze a korai, mániákus Kuin-megszállotság: a tízezer internetes forrás, amelyek mind egyedi és egymásnak ellentmondó elméletekkel szolgáltak. A szenzációkat kotyvasztó sajtó végeláthatatlan fortyogása. Szimpóziumok és bizottsági jelentések, agytrösztök és kongresszusi vizsgálatok. A Los Angeles-i fiatalember, aki törvényes úton „Kuin”-ra változtatta a nevét, és mindazok, akik követték a példáját.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 32 Kuin, bárki vagy bármi is volt, ekkora már sok százezer (vagy még több) ember halálát okozta, ezért a nevét tekintélyesebb körökben megfelelő súllyal kezelték - és ugyanezért vált népszerűvé a komikusok és a pólótervezők köreiben. Egyes iskolákban tiltották a „kuinista” jelképek használatát, amíg a szabadságjogi szervezet közbe nem lépett. Mivel Kuin a romboláson és a hódításon kívül semmilyen körülhatárolható értéket nem képviselt, a neve üres palatáblává vált, amire az elégedetlenkedők karcolták fel kiáltványaikat. Észak-Amerikában mindezt nem vették különösebben komolyan. A világ más vidékein érzékelhetőbb volt a szeizmikus moraj. Lankadatlanul követtem a fejleményeket. Két évig a Campion-Miller St. Paul melletti kutatóintézetében dolgoztam, ahol javítóprogramokat írtam vásárlói interfészek önfejlesztő kódjához. Aztán áthelyeztek a belvárosi irodába, és egy olyan csapatba kerültem, amely lényegében ugyanazt a munkát végezte, csak sokkal titkosabb anyaggal: a Campion-Miller saját, féltve őrzött forráskódjával, legfontosabb termékeink lüktető szívével. Többnyire autóval jártam munkába egyszobás lakásomból, de a legzimankósabb téli napokon az új magasvasúttal utaztam, a kocsik alumíniumkamráiba zárva, amelyekbe túl sok ingázó ömlesztette testmelegét és páráját. Emberszag keveredett az arcszesz illatával, a város pedig halvány szövetként sejlett át a gőztől fehérlő ablakokon. (Az egyik ilyen út alkalmával láttam, hogy egy fiatal nő ül a kocsi belsejében, aki „HÚSZ MEG HÁROM” feliratú sapkát visel. Húsz év és három hónap: a névleges időtartam egy kronolit érkezése és megjósolt diadala között. A nő a Különös történetek egyik megkopott példányát olvasta - a sorozatot már vagy hatvan éve nem nyomták. Szerettem volna odamenni hozzá és megkérdezni, milyen események révén jutott ezekhez a totemekhez, amelyek a saját múltamat idézték, de túl szégyenlős voltam, és amúgy is: hogy fogalmaztam volna meg egy ilyen kérdést? Soha többé nem láttam.) Randizgattam néhányszor. Majdnem egy évig jártam egy lánnyal, Annali Kincaiddel a Campion-Miller minőségellenőrzési részlegéről, akinek kedvenc színe a türkiz volt, rajongott az Új Dráma mozgalomért, és élénken érdeklődött a közéleti események iránt. Olyan előadásokra és felolvasóestekre rángatott el, amelyekről amúgy tudomást sem vettem volna. Végül szakítottunk, mert velem ellentétben ő mélyről fakadó, összetett politikai meggyőződéssel bírt - én „Kuin-figyelő” voltam, de amúgy politikailag agnosztikus. Legalább egy alkalommal azért mégis sikerült lenyűgöznöm. Egy Campion-Miller-es kapcsolata révén bejuttatott mindkettőnket egy egyetemi konferenciára, amelyet „A kronolitok tudományos és kulturális hatásai” címen rendeztek. (A részvétel ezúttal épp annyira az én ötletem volt, mint az övé. Sőt, inkább az enyém. Annali nem egyszer szóvá tette, hogy ellenzi a kronolitokról készült légi- és űrfelvételeket, amelyekkel kidekoráltam a

33 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── hálószobámat, illetve a lakásomat elárasztó, kuinista portálokról letöltött anyagokat.) Végigültünk három előadást, amelyek kitöltötték egy kellemes szombat délután nagy részét, míg Annali végül arra jutott, hogy az értekezés hangvétele kissé túl elvont az ízlésének. Ám ahogy kifelé tartottunk, az előcsarnokban nevemen szólított egy korosabb nő, aki bő farmert viselt túlméretezett, borsózöld pulóverrel, és irdatlan szemüvege mögül ragyogó örömmel bámult rám. Sulamith Choprának hívták. Még a Cornellről ismertük egymást. Tudományos pályája révén ekkorra már mélyen elmerült a kronolitok fizikájának alapvető problémáiban. Bemutattam Sue-t Annalinak. A barátnőm padlót fogott. - Miss Chopra, én ismerem önt - állapította meg döbbenten. - Úgy értem... állandóan emlegetik a nevét a hírekben. - Nos, csináltam ezt-azt az utóbbi időben. - Örülök, hogy személyesen is megismerhetem. - Úgyszintén. - Sue azonban nem vette le rólam a szemét. - Különös, hogy éppen beléd botlom itt, Scotty. - Úgy gondolod? - Váratlan. Sőt, talán jelentős. Vagy mégsem. Valamikor össze kéne ülnünk, hogy egy kicsit elbeszélgessünk. Ez hízelgő volt. Nagyon szerettem volna beszélni vele. Szánalmas módon felé nyújtottam a névjegykártyámat. - Semmi szükség rá - utasította vissza. - Megtalállak, ha szükségem lesz rád, Scotty. Sose aggódj! - Igazán? De már el is tűnt a tömegben. - Jók a kapcsolataid - jegyezte meg Annali hazafelé az autóban. Nem volt igaza. (Sue nem hívott - legalábbis abban az évben nem -, a megkeresésére tett kísérleteim pedig sorra kudarcba fulladtak.) Voltak kapcsolataim, ha nem is jók, ám nem is véletlenszerűek. Találkozásom Sue Choprával ómen volt - akárcsak a nő, akit a vonaton láttam a jelentése azonban kifürkészhetetlennek tűnt, akár egy megfejthetetlen nyelven írt prófécia vagy egy jel, elrejtve a háttérzajban.

Sosem jelentett jót, ha Arnie Kunderson behívta az embert az irodájába. Ő volt a közvetlen főnököm, amióta a Campion-Millerhez kerültem, és ezt már megtanultam róla: ha kedvező híre van, azzal ő megy hozzád. Ha behív az irodájába, készülhetsz a legrosszabbra. Láttam már Amie-t dühöngeni, nem is olyan régen, amikor az általam vezetett csoport elfuserált egy megrendelések rendszerezésére és postázására

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 34 szánt protokollt, ami majdnem a szerződésünkbe került egy országos kereskedelmi hálózattal. De amint beléptem az irodájába, rögtön tudtam, hogy ez most valami komolyabb. Amikor dühös volt, Amié fortyogóan, pirospozsgásan volt dühös. Ma azonban (ami sokkal rosszabb) egy olyan ember szégyenlős alamusziságával ült az íróasztala mögött, akire valamilyen visszataszító, de feltétlenül elvégzendő feladatot bíztak - egy temetkezési vállalkozó, teszem azt. Kerülte a tekintetemet. Odahúztam egy széket, és vártam. Nem kellett hivataloskodnunk. Voltunk egymás kerti partijain. Összekulcsolta a kezét, és belefogott: - Ez sehogy sem lesz jobb, úgyhogy nem kertelek. A helyzet az, Scotty, hogy a Campion-Miller nem hosszabbítja meg a szerződésedet. Megszüntetjük az együttműködésünket. Ez a hivatalos értesítés. Tudom, hogy nem kaptál előzetes figyelmeztetést, és isten a tanúm, kibaszottul sajnálom, hogy ezt így kell rád zúdítanom. Teljes összegű végkielégítést kapsz, és busás kompenzációs csomagot a hátralévő hat hónapra, amíg letelik a felmondási időd. Nem voltam annyira meglepve, amennyire Arnie a jelek szerint várta volna. Az ázsiai gazdasági összeomlás mély sebet ejtett a Campion-Miller külföldi piacain. A céget épp az előző évben vásárolta fel egy multinacionális nagyvállalat, amelynek vezetősége az alkalmazottak negyedét elbocsátotta, és ingatlanáron értékesítette a C-M leányvállalati tulajdonrészeinek többségét. Némiképp azért felkészületlenül ért a dolog. A munkanélküliségi ráta emelkedett abban az évben. Az Ogallala-válság és az ázsiai gazdaság bedőlése számtalan embert taszított vissza a munkaerőpiacra. Tőlünk pont ötsaroknyira sátorváros húzódott a folyó mellett. Képzeletben már ott láttam magam. - Megmondod a többieknek - kérdeztem -, vagy jobb szeretnéd, ha tőlem tudnák meg? Az általam vezetett csapat prediktív piaci szoftvereken dolgozott, ami egyike volt a C-M jövedelmezőbb üzletágainak. Közelebbről: a valódi, és az észlelt véletlenszerűség közti eltérés tényezőjének felhasználási lehetőségeit vizsgáltuk olyan területeken, mint a fogyasztói trendek előrejelzése vagy a kompetitiv árszabás. Ha utasítunk egy számítógépet, hogy válasszon ki véletlenszerűen két számot 1 és 10 között, a gép valóban véletlenszerű számsort fog kidobni: 2; 3 vagy épp 1; 9 és így tovább. Ha megkérünk ugyanerre bizonyos számú emberi lényt, és leképezzük a válaszaikat, olyan megoszlási görbét kapunk, ami erősen a 3-nál és a 7-nél súlyozódik. Amikor az ember „véletlenszerű” számokra gondol, általában olyanokat képzel maga elé, amiket „feltűnésmentesnek” nevezhetnénk: amelyek nem esnek közel a

35 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── határokhoz, de pont középen sincsenek, nem részei egy feltételezett sorozatnak (2; 4; 6), s a többi. Más szóval létezik valami, amit intuitív véletlenszerűségnek hívhatnánk, és ez jelentősen különbözik a valóditól. Javunkra tudjuk-e fordítani ezt a különbséget olyan nagy volumenű kereskedelmi alkalmazásokban, amelyek például részvényportfoliók összeállításában, marketing- vagy árszabási stratégiák kialakításában segédkeznek? Mi úgy gondoltuk, hogy igen. Tettünk is némi előrelépést. A munka elég jól haladt ahhoz, hogy Amié bejelentését legalábbis furcsán időzítettnek tartsam. Megköszörülte a torkát. - Félreértesz - mondta. - A csapatodat nem küldjük el. - Hogy micsoda? - Nem az én döntésem volt, Scott. - Ezt már mondtad. Oké, akkor nem a te hibád. De ha a projekt halad tovább... - Ne kérd, hogy megindokoljam. Hogy őszinte legyek, nem is tudnám. Hagyta, hogy megemésszem. - Öt év - szakadt ki belőlem végül. - Bassza meg, Arnie! Öt év! - Semmire sincs garancia. Többé már nincs. Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én. - Segítene, ha érteném, miért történik. Áthelyezte a súlypontját, mintha kényelmetlenné vált volna a széke. - Nem áll jogomban elmondani. Kiváló munkát végeztél nálunk, és ezt akár írásba is adom, ha akarod. - Mit akarsz ezzel mondani? Hogy ellenségeket szereztem a vezetőségben? Arnie félig-meddig bólintott. - A munkát, amit itt végzünk, baromi szigorúan őrzik - mondta. - Egyesek könnyen pánikba esnek. Nem tudok róla, hogy konkrétan ellenségeket szereztél volna. Talán csak nem a megfelelő emberekkel barátkoztál.

Ez azonban nem tűnt valószínűnek. A Campion-Millernél nem nagyon szereztem barátokat. Persze olyanokat, akikkel együtt ebédelhettem, vagy megnézhettünk egy Twins-meccset, nyilván igen. De senki olyat, akit a bizalmamba fogadtam volna. Valahogyan, valamilyen lassú érzelmi eróziós folyamat révén az a

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 36 fajta fickó lettem, aki keményen dolgozik, barátságosan mosolyog, aztán hazamegy, hogy az estéjét a videopaneljével és néhány üveg sörrel töltse. Pontosan ezt tettem aznap este is, amikor Arnie Kunderson kirúgott. A lakás nem sokat változott, mióta beköltöztem. (Leszámítva a hálószoba egyik falát, melyet egyfajta hirdetőtáblának használtam. Kinyomtatott hírek és fotók a kronolithelyszínekről, plusz a saját bőséges jegyzeteim a témában.) Bármiféle javulás, ami a berendezésben mutatkozott, elsősorban Kaitlin érdeme volt. Kait tízéves korára a divathoz való viszonyom éles hangú kritikusává vált. Talán ettől felnőttnek érezte magát. A kanapét például azért cseréltem le, mert már nem volt kedvem hallgatni, mennyire „túlhaladott” Kaitlin egyik kedvenc kifejezése, amivel a bútoraimon gúnyolódott. A régi kanapénak mindenesetre mennie kellett, a helyére pedig egy spártai egyszerűségű, kék, párnázott pad került, amely remekül nézett ki, amíg az ember nem próbált kényelmesen elhelyezkedni rajta. Eszembe jutott, hogy felhívhatnám Janice-t, de inkább nem tettem. Tudtam, Janice nem kedveli a spontán telefonhívásokat - jobban örül, ha rendszeresen, kiszámítható időközönként hall rólam. Ami pedig Kaitlint illeti... nem, jobb, ha őt sem zavarom. Ha megtenném, talán hosszasan mesélni kezdené, mit csinált ma Whittel (vagyis a „nevelő-apukájával”, ahogy Whit szerette volna szólíttatni magát). Kait tök jó fejnek tartotta Whitet. A férfi megnevettette. Lehet, hogy vele kéne beszélnem, gondoltam. Ki tudja, talán engem is megnevettetne. Így hát nem csináltam semmit aznap este, csak dédelgettem a söreimet, és kapcsolgattam a műholdas adók között. Még az olcsóbb szervereken is elérhető volt néhány tudományos csatorna. Az egyik épp friss videofelvételeket sugárzott Thaiföldről, ahol egy forgatócsoport egy kimondottan veszélyes expedíció keretében felhajózott a Csao Phraján Bangkok romjaihoz. A vállalkozást a National Geographic Society és még vagy fél tucat nagyvállalat szponzorálta, amelyek lógóikkal hangsúlyos helyet kaptak a film főcímében. Elnémítottam a hangot, és hagytam, hogy a képek magukért beszéljenek. Bangkok városközpontjából nem sok épült újjá a 2021 óta eltelt években. Senki sem akart az objektum közvetlen közelében élni vagy dolgozni; a „kronolitbetegségről” szóló rémhírek elriasztották az embereket, még ha nem is létezett ilyen diagnózis a hivatalos orvosi szakirodalomban. A fosztogatók és a forradalmi milíciák ugyanakkor kimondottan valóságosak és jelen lévők voltak. Mindennek ellenére a Csao Phraján még most, Kuin árnyékában is élénk folyami kereskedelem zajlott. A film a városról készült légi felvételekkel kezdődött. Összeeszkábált, girbegurba mólók nyitottak utat hevenyészett raktárbódékhoz és a piactérhez, tele friss zöldség- és gyümölcshalmokkal - látszott, ahogy rendszer születik a romokból, ahogy a helyiek utcákat tisztítanak meg a törmeléktől, és

37 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── megnyitják őket a kereskedelem előtt. Kellő magasságból az egész úgy tűnhetett, mint az emberi kitartás hőstörténete egy katasztrófa sújtotta övezetben. Lent, a földön már kevésbé volt biztató a látvány. Ahogy az expedíció a város szívéhez közeledett, a kronolit minden vágóképen megjelent: hol a távolból uralta a barna folyó látképét, hol közelebbről tornyosult a délidei, trópusi égre. Az emlékmű feltűnően tiszta volt. Még a madarak és a rovarok is elkerülték. A szálló por összegyűlt a faragott arc mélyedéseiben, és egy árnyalatnyit finomított Kuin semmibe révedő, merev tekintetén. De még ezen a védett talajon sem nőtt semmi: tökéletesen sterilnek tűnt. A folyó egyik partján, ahol a szobor alapja a földdel érintkezett, néhány lián igyekezett felkúszni a monumentális, nyolcszögletű talapzatra, ám a tükörsima felület nem nyújtott kapaszkodófelületet, és amúgy sem bizonyult vendégszeretőnek. Az expedíció lehorgonyzott a folyó közepén, és egy csapat partra szállt, hogy további felvételeket készítsen. Az egyik képsoron egy vihart rögzítettek, amint végigsöpör az ősi városon. Az esővíz miniatűr zuhatagokat képezve patakzott le a kronolitról; az apró vízesések iszapgomolyagokat kavartak fel a folyómederből. A kikötői árusok vízhatlan ponyvával és műanyag lapokkal takarták le a bódéikat, majd maguk is a védelmükbe húzódtak. Vágás egy vad majomra, amint egy kidőlt Exxon óriásplakátról ugatja az eget. Szétváló felhők Kuin gigászi fejének orma körül. A zöld horizonton felfelé kúszó nap, és a kronolit, amely - akár egy óriási, komor napóra mutatója - árnyékot vet a városra. Volt még más is, de semmi, ami az újdonság erejével hatott volna. Kikapcsoltam a monitort, és lefeküdtem aludni.

Mint nyelvi közösség, ekkorra már kidolgoztunk bizonyos egyezményes fogalmakat a kronolitok leírására. Egy kronolit például „felbukkant” vagy „megérkezett” - habár egyesek inkább a „lesújt” kifejezést használták, mintha az objektum valamiféle megfeneklett tornádó lenne. A legújabb kronolit több mint tizennyolc hónapja érkezett (bukkant fel, sújtott le), porig rombolva Makaó tengerparti területeit. Alig fél évvel azelőtt egy hasonló emlékmű pusztította el Tajpejt. Mindkét szobor - ahogy már megszokhattuk - durván húsz év múlva esedékes katonai győzelmeknek állított emléket. Húsz meg három: egy élethossznak kevés, de Kuinnak kétségtelenül elég lehet (már ha egyáltalán létezik; ha nem csak egy mesterségesen kreált szimbólum vagy elvont

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 38 fogalom), hogy erőt gyűjtsön vélelmezett ázsiai hódításaihoz. Elég egy fiatalembernek, hogy középkorú férfivá váljon. Elég egy kislánynak, hogy fiatal nővé érjen. De ekkor már több mint egy éve a világon sehová sem érkezett kronolit, így sokan választották közülünk azt a kényelmes meggyőződést, hogy a válság, ha véget nem is ért, viszont legalább - a földrajzi határoknak, és elsősorban az óceánoknak köszönhetően - kizárólag Ázsiára korlátozódik. A közéleti megnyilvánulásaink tartózkodóak és tárgyilagosak voltak. DélKína nagy részén politikai és katonai káosz uralkodott: a terület senki földjévé vált, ahol Kuin talán már gyűjtögette is leendő követőit. Ám a tegnapi újságban egy vezércikk épp azt fejtegette, hogy Kuin hosszú távon akár pozitív erőnek is bizonyulhat. Bár nem sok esély mutatkozott rá, hogy egy kuinista birodalom jóindulatú diktatúra legyen, úgy tűnt, képes lehet helyreállítani a stabilitást egy vészesen instabil régióban. A lerongyolódott pekingi államgépezet maradék erejével nemrég még felrobbantott egy nukleáris töltetet - hamvába holt kísérletként, hogy elpusztítsák a tavaly érkezett, „Jicsangi Kuin” néven elhíresült kronolitot. Az eredmény egy átszakadt gát volt, majd árvíz, amely egészen a Kelet-kínai-tengerig sodorta magával a radioaktív iszapot. És ha a megroppant kínai rezsim ilyesmire képes, vajon lehetne ennél rosszabb Kuin diktatúrája? Nekem sem volt egyéni véleményem. Azokban az években mindannyian igyekeztünk megőrizni jó kedélyünket, még azok is, akik nyomon követték és rendszerezték a kronolitokat (az érkezésük dátuma és időpontja, a méretük, az általuk előre jelzett hódítás és hasonló adatok alapján), hogy úgy tehessünk, mintha értenénk őket. De én inkább nem mentem bele ebbe a játékba. A kronolitok beárnyékolták az életemet, amióta a kapcsolatunk Janice-szel zátonyra futott. Ők testesítettek meg minden rosszindulatú és megjósolhatatlan erőt a világon. Voltak idők, amikor mélységesen rettegtem tőlük, és ezt elég gyakran be is vallottam magamnak. Vajon ez megszállottság? Annali annak tartotta. Aludni próbáltam. Kergettem az „álmot, mely a gond kuszáit szövedékét...1” s a többi. Az álmot, amely kitölti az éjfél és a hajnal közti tétlen, béna órákat. De még ennyi sem jutott. Egy órával napkelte előtt zümmögni kezdett a telefonom. Hagynom kellett volna, hogy a szerver vegye föl, ám a sötétben tapogatózva inkább a kézi vezérlő után nyúltam, és felpattintottam, attól tartva - mint mindig, amikor éjszaka csörgött a telefon -, hogy Kaitlinnel történt valami. - Halló? - Scott - szólt bele egy rekedt férfihang. - Scotty. 1

William Shakespeare: Macbeth (Szász Károly fordítása)

39 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Egy pánikszerű pillanatra Hitch Paley jutott eszembe. Hitch, akivel 2021 óta nem beszéltem. Hitch Paley, amint Daimlerén előrobog a múltból, akár egy kellően bepipult kísértet. De nem Hitch volt az. Egy másik kísértet. Hallgattam a slejmes zihálást, ahogy az éjszakai levegő összepréselődik és kitágul egy szikkadt fújtatóban. - Apa? - Scotty... - ismételte, mintha nem tudná túltenni magát a néven. - Apa, ittál? - Tapintatból nem tettem hozzá, hogy „már megint”. - Nem! - csattant fel. - Nem, én... eh, mindegy, akkor bassza meg! Ez az a... ez az, ahogy bánsz... tudod mit, akkor bassza meg! És letette. Kigördültem az ágyból. Néztem, ahogy a nap feljön keleten, a mezőgazdasági épületek fölött, amelyek a hatalmas kiterjedésű, kollektív vállalati farmokat látták el védőbástyáinkat az éhínség ellen. Porhó gyűlt össze foltokban a termőföldeken, és fehéren ragyogott az üres kukoricasorok között.

Később elhajtottam Annali lakásához, és bekopogtam az ajtaján. Már több mint egy éve nem jártunk, de azóta is barátságosan elbeszélgettünk, valahányszor találkoztunk a munkahelyi kávézóban vagy az étteremben. Enyhén anyai jellegű érdeklődést tanúsított irántam: az egészségemről kérdezgetett, mintha arra számítana, hogy előbb-utóbb valami szörnyűség történik velem. (És talán már meg is történt, noha még mindig makkegészséges voltam.) Mégis meghökkent, amikor kinyitotta az ajtót, és megpillantott. Meghökkent, és láthatóan meg is rémült. Tudta, hogy kirúgtak. És talán ennél többet is. Tulajdonképpen ezért jöttem ide: halványan reménykedtem, hogy segíthet megérteni, mi történt. - Scotty! Hé, felhívhattál volna, hogy jössz. - Rosszkor jöttem? Megzavartalak valamiben? Nem úgy nézett ki. Bő nadrágszoknya volt rajta, és egy kifakult, sárga póló. Talán épp a konyhát takarította. - Nemsokára el kell mennem. Behívnálak, de még fel kell öltöznöm, meg ilyenek. Mit csinálsz itt? Rájöttem, hogy kimondottan fél tőlem - vagy attól, hogy valaki meglátja velem. - Scott? - nézett körbe a folyosón. - Bajban vagy?

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 40 - Miért lennék bajban, Annali? - Hát... hallottam, hogy kirúgtak. - Mikor? - Hogy érted? - Mióta tudod, hogy ki fognak rúgni? - Úgy érted, tudott-e róla mindenki? Dehogy, Scott! Úristen, az nagyon megalázó lenne! Nem. Persze, az ember hall ilyen-olyan szóbeszédet... - Miféle szóbeszédet? Összeráncolta a homlokát, és az ajkát harapdálta. Új szokása volt. - A Campion-Miller olyan munkát végez... szóval... nem akarnak ujjat húzni a kormánnyal. - Mi a fasz köze van ennek hozzám? - Azért nem kell kiabálnod. - Annali! Ujjat húzni a kormánnyal? - Annyit hallottam, hogy kérdezősködtek utánad. A kormány emberei. - A rendőrség? - Nem... Miért keresne téged a rendőrség? Nem, úgy tudom, csak öltönyösök. Talán az adóhivatal, de nem vagyok biztos benne. - Ennek semmi értelme. - Mondanak mindenfélét, Scott. Az is lehet, hogy kamu az egész. Fogalmam sincs, miért rúgtak ki. Csak tudod, a C-M-nek baromi fontos, hogy rendben legyenek az engedélyeik. Annyi technológiai cuccot adnak el a tengerentúlra... Ha valaki bejön, és kérdezősködik utánad, az mindenkit veszélybe sodorhat. - Annali, én nem jelentek nemzetbiztonsági kockázatot. - Tudom, Scott. - Tudta egy frászt. Nem mert a szemembe nézni. Komolyan, tudom, hogy az egész csak félreértés. De most muszáj felöltöznöm. - Kezdte behajtani az ajtót. - Legközelebb hívj fel, az ég szerelmére! Egy kis, háromemeletes téglaépületben, a másodikon lakott, Edina régi negyedében. 203-as lakás. Egy darabig meredten bámultam a számot az ajtón. Húsz meg három. Soha többé nem láttam Annali Kincaidet. Néha eszembe jut, vajon milyen élete lehetett. Hogy hogyan vészelte át a hosszú, kemény éveket. *** Nem mondtam meg Janice-nek, hogy elveszítettem a munkámat. Nem mintha még mindig bizonyítani próbáltam volna neki bármit is. Magamnak? Talán. Kaitlinnek szinte biztosan. Bár Kaitlin nem sokat törődött vele, hogy mivel foglalkozom. Ő tízévesen a felnőttek ügyeit még mindig átláthatatlannak és érdektelennek tartotta. Csak

41 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── annyit tudott, hogy „dolgozni járok”, és keresek annyit, amennyivel a felnőtt világban ha nem is gazdagnak, de megbecsültnek számítok. És ezzel el is volt intézve. Szerettem ezt a tükörképemet, akit időről időre megpillantottam Kaitlin szemében. Stabil. Kiszámítható. Sőt, unalmas. De sosem okoz csalódást. És semmiképp sem jelent veszélyt. Nem akartam, hogy Kait (vagy Janice, vagy akár Whit) megtudja, hogy kirúgtak... legalábbis egyelőre nem; amíg nem tudok valamit hozzátenni a történethez. Ha nem is a boldog befejezést, legalább egy második fejezetet, egy izgalmas folytatást... Mindez egy váratlan telefonhívás formájában érkezett. Na, nem a boldog befejezés. Nem is befejezés. És a legkevésbé sem boldog.

Janice és Whit meghívott vacsorára. Erre nagyjából negyedévente kerítettek sort - ahogy az ember hozzátesz a nyugdíjalapjához, vagy támogat egy arra méltó jótékonysági szervezetet. Janice ekkor már nem egyedülálló anyaként élt egy szabályozott bérleti díjú társasházban. Ezt a bélyeget sikerült levedlenie magáról, amikor hozzáment Whitman Delahunthoz, a főnökéhez a biokémiai laborból, ahol dolgozott. Whit ambiciózus fickó volt, és kimondottan tehetséges menedzser. A Clarion gyógyszeripari cég az ázsiai válság ellenére is jól teljesített, ellátva a nyugati piacokat, amelyek hirtelen elestek a nyomott árú kínai és tajvani biokémiai importárutól. (Whit időnként „Isten kis vámszedői”-ként emlegette a kronolitokat, amire Janice kínos mosollyal reagált.) Azt hiszem, nem kedvelt különösebben, de elfogadott egyfajta vidéki rokonnak, aki valamilyen kellemetlen és agyonhallgatott baleset folytán apasági viszonyban áll Kaitlinnel. A tisztesség kedvéért meg kell jegyeznem: Whit igyekezett, hogy otthon érezzem magam, legalábbis aznap este. Kitárta kétszintes háza ajtaját, és meleg, sárga fénnyel keretezve, szélesen mosolyogva fogadott. Egyike volt azoknak a nagydarab, puha férfiaknak, akik plüssmaci-alkatúak, és nagyjából annyira szőrösek is. Nem mondható jóképűnek, de az a fajta, akit a nők „aranyosnak” tartanak. Tíz évvel idősebb volt Janice-nél. Kopaszodott, de jól állt neki. Vigyora széles - ha nem is őszinte -, fogai pedig vakító fehérek. Szinte biztosra vettem, hogy az övé a legjobb fogorvos, a legjobb lézerrel műtött szaruhártya és a legjobb autó az egész környéken. Kíváncsi voltam, vajon nem esik-e nehezére Janice-nek, hogy a legjobb feleség, és Kaitlinnek, hogy a legjobb gyerek legyen.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 42 - Kerülj beljebb, Scott! - kiáltotta Whit. - Vesd le a csizmádat, és melegedj meg a tűznél! A tágas étkezőben vacsoráztunk, ahol kifogástalan pedigréjű ólomüveg ablakok zörögtek a kereteikben. Kait mesélt egy kicsit az iskoláról (gondjai voltak; különösen matekból nem állt jól). Whit sokkalta nagyobb lelkesedéssel számolt be a munkájáról. Janice még mindig rutin-jellegűnek mondható fehérjeszintéziseket futtatott a Clarionnál, és nem beszélt róla. Egyáltalán. Úgy tűnt, örömmel bízza Whitre a dicsekvést. Kait volt az első, aki elkéredzkedett a vacsoraasztaltól, és átsietett a szomszéd szobába, ahol a tévé mindvégig dünnyögve ellenpontozta a szél duruzsolását. Whit előhozott egy üveg brandyt. Esetlenül töltötte ki az italt, mint amikor egy nyugati a japán teaceremóniával próbálkozik. Whit nem volt nagyivó. - Milyen udvariatlan vagyok - jegyezte meg -, én csak beszélek és beszélek... Mi újság veled, Scott? Hogy bánik veled az élet? - „A sors nem könyv szerint méri ajándékát...2” - Scotty már megint verset idéz - magyarázta Janice. - Arra célzok, hogy munkát ajánlottak nekem. - Tervezed, hogy otthagyod a Campion-Millert? - A Campion-Millerrel nagyjából két hete elváltak az útjaink. - Ó! Bevállalós döntés, Scott! - Köszönöm, Whit, de nem tűnt annak, amikor meghoztam. Janice, aki a jelek szerint jobban értette, mi rejlik a szavaim mélyén, közbeszólt: - Akkor most kinek dolgozol? - Nos, még nem száz százalék, de... emlékszel Sue Choprára? Janice a homlokát ráncolta. Aztán elkerekedett a szeme. - Igen! A Comellről, igaz? A fiatal prof, aki azt a gárgyult elsőéves kurzust tartotta? Janice-szel az egyetemen találkoztunk. Amikor először láttam, épp a kémiai laboron sétált át egy üveg lítium-alumínium-hidroxiddal a kezében. Ha elejti, mindkettőnket megölt volna. Egy stabil kapcsolat első szabálya: sose ejtsd el a kibaszott üveget! Janice mutatott be Sulamith Choprának, amikor Sue még nevetségesen magas és tagbaszakadt, frissen doktorált egyetemi tanárként építette karrierjét a fizika tanszéken. Rábíztak (feltehetőleg büntetésként, amiért valahogy áthághatta az akadémiai protokollt) egy elsőéves interdiszciplináris kurzust: azt a fajtát, amit az angol szakosoknak reálos kreditként, a reálosoknak pedig bölcsészkreditként hirdettek meg. Sue viszont fogta a tárgyát, és olyan óravázlatot írt hozzá, ami mindenkit elriasztott, leszámítva néhány naiv, 2

Fortune Presents Gifts Not According to the Book (a Dead Can Dance egyiittes dala)

43 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── művészeti beállítottságú bölcsészt és zavarodott informatikushallgatót. És engem. Ezek után kellemes meglepetésként ért minket, hogy Sue valójában senkit sem tervezett megbuktatni. Azért állított össze ilyen félelmetes kurzusleírást, hogy elrettentse a parvenüket. Tőlünk, többiektől nem várt mást, mint érdekes eszmecseréket. Így hát a „Metafora és valóságmodellezés az irodalomban és a reáltudományokban” egyfajta heti társalgószalonná vált, ahol a sikeres vizsga feltétele mindössze annyi volt, hogy bizonyítsuk a jártasságunkat az általa feladott olvasmányokban, és ne unja halálra magát a mondanivalónkon. Könnyen szerzett jegyért az embernek nem kellett mást tennie, mint rákérdezni Sue kedvenc kutatási témáira (mondjuk a Calabi-Yau-geometriára vagy a prior és kontextuális erők közti különbségre); Sue ezután húsz percig magyarázott, majd arra adott osztályzatot, hogy mennyire hitelesen tudtuk az élénk figyelem látszatát kelteni. Ugyanakkor mindig kapható volt az elszállt beszélgetésekre is, így az órái többnyire végtelenre nyújtott, lila ködbe vesztek. És a szemeszter vége felé már nem csupán egy kétméteres, dülledt szemű, rosszul öltözött csodabogárnak láttam - kezdtem felismerni benne azt a humoros és elképesztő intelligenciájú nőt, aki valójában volt. - Sue Chopra munkát ajánlott nekem - magyaráztam. - Az egyik tanárunk a Cornellről - fordult Janice Whithez. - Nem láthattam mostanában a nevét az újságokban? Elképzelhetőnek tartottam - de ez kínos terület volt. - Egy államilag támogatott kutatási csoportban dolgozik - mondtam. - És a forrásaiból futja néhány munkatársra. - És ezzel téged keres meg? Whit köhintett. - Ez nem túl udvarias megfogalmazás - jegyezte meg. - Semmi gond, Whit. Janice arra céloz, hogy vajon mi dolga lehet egy olyan nagy formátumú tudományos elmének, mint Sulamith Chopra, egy hozzám hasonló billentyűpüfölővel. Teljesen jogos kérdés. - És mi a válasz? - firtatta Janice. - Gondolom, pont eggyel több billentyűpüfölőre volt szükségük. - Megmondtad neki, hogy munkát keresel? - Hát, tudod, hogy megy ez. Tartottuk a kapcsolatot. (Megtalállak, ha szükségem lesz rád, Scotty. Sose aggódj!) - Aha - mondta Janice, amivel világossá tette, hogy átlát a hazugságon. De nem erőltette a dolgot. - Hát, ez nagyszerű, Scott! - jegyezte meg Whit. - Pocsék dolog mostanában munkanélkülinek lenni. Úgyhogy ez nagyszerű hír! Nem is tértünk vissza a témára, amíg a vacsora végeztével Whit fel nem állt az asztaltól. Janice megvárta, míg a fickó hallótávolságon kívül kerül.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 44 - Van bármi, amiről nem tettél említést? - kérdezte. Nem is kevés. Bedobtam az egyiket: - Baltimore-ban lenne a munka. - Baltimore-ban? - Igen. Baltimore, Maryland. - Szóval az ország túlsó felére költözöl? - Ha megkapom a munkát. Még semmi sem biztos. - De még nem szóltál Kaitlinnek. - Nem, még nem szóltam neki. Előbb veled akartam beszélni róla. - Aha. Nos, nem is tudom, mit mondjak. Ez az egész annyira hirtelen jött. A kérdés az, hogy mennyire fogja feldúlni Kaitlint. De erre nem tudok választ adni. Nem akarlak megbántani, de jó, ha tudod, hogy már nem beszél rólad annyit, mint azelőtt. - Nem esem ki teljesen az életéből. Bármikor meglátogathatom. - Meglátogatni nem a szülők szoktak, Scott. Látogatni olyan... nagybácsis. De ki tudja? Talán így lesz a legjobb. Egyre jobban kijönnek Whittel. - Ha elköltözöm, akkor is az apja maradok. - Ez igaz, már amennyire eddig az apja voltál. - Dühösnek tűnsz. - Nem vagyok az. Csak nem tudom, nem kéne-e dühösnek lennem.

Whit később lejött az emeletről, és csevegtünk még egy darabig, a szél azonban egyre erősödött, és heves hózápor verdeste az ablakokat, Janice pedig hangosan kifakadt az utcák állapota miatt. így hát elbúcsúztam tőle és Whittől, majd az ajtóban vártam, hogy megkapjam Kait szokásos búcsúölelését. Megjelent a hallban, de egy-két méterre tőlem megállt. A tekintete feldúlt volt, az alsó ajka remegett. - Mi történt, Kaity-bogár? - kérdeztem. - Légy szíves, ne hívj így! Már nem vagyok kisbaba. Ekkor rájöttem: - Kihallgattál minket. A halláskárosodás nem akadályozta meg a hallgatózásban. Sőt, ha lehet, még ügyesebben csinálta, és még jobban furdalta a kíváncsiság. - Hé - mondta semmi vész. Szóval elköltözöl. Nem nagy ügy. A számtalan dolog közül, amit mondhattam volna, ezt választottam: - Nem szép dolog kihallgatni mások beszélgetését, Kaitlin. - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - kiáltotta, majd sarkon fordult, és a szobájába rohant.

45 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

ÖT

JANICE EGY nappal azelőtt hívott, hogy elindultam volna Baltimore-ba, a munkamegbeszélésemre Sue Choprával. Meglepődtem, amikor meghallottam a hangját a telefonban: ritkán hívott az előre megbeszélt időpontokon kívül. - Nincs semmi baj - szólt bele Janice sietve -, csak... szóval... sok szerencsét akartam kívánni. Szerencsét, ami távol tarthat Kaitlintől? - gondoltam. De nem akartam kicsinyes lenni. - Köszönöm - feleltem. - Komolyan gondolom. Sokat tűnődtem ezen az egészen. És szeretném, ha tudnád... igen, Kaitlinnek ezt most nehezére esik elfogadni. De túlteszi magát rajta. Ha nem lennél fontos neki, nem borulna ki ennyire. - Hát... köszönöm, hogy így gondolod. - De ez még nem minden. - Habozott. - Jaj, Scott, ezt csúnyán elbasztuk, nem igaz? Az a pár nap Thaiföldön... túl sok volt. Túlságosan felfoghatatlan. - Már bocsánatot kértem miatta. - Nem azért hívtalak, hogy bocsánatot kérj. Hallod egyáltalán, amit mondok? Talán én is hibás vagyok ebben az egészben. - Ne menjünk bele, hogy ki volt a hibás, Janice. De értékelem, hogy ezt mondod. Akaratlanul is körbepillantottam a lakásban, miközben beszéltünk. Már most is üresnek tűnt. Az ablakok a kopott redőnyök mögött jégtől fehérlettek. - Azt akarom mondani - folytatta Janice -, tudom, hogy próbáltad helyrehozni a dolgokat. Persze, nem velem... Én reménytelen eset vagyok, nem igaz? Hanem Kaitlinnel. Nem feleltem. - Az a rengeteg idő, amit a Campion-Milleméi töltöttél... Tudod, aggódtam, amikor hazajöttél Thaiföldről, még a legelején. Nem tudhattam, nem fogsz-e a lábtörlőmön táborozni és zaklatni, vagy hogy jót tenne-e Kaitlinnek, ha egyáltalán találkozna veled. De be kell vallanom, bármi is tesz egy jó elvált apukát, benned minden megvolt. Úgy kísérted végig Kaitlint az összes traumán, mintha egy aknamezőn járnál vele, egyedül vállalva az összes kockázatot.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 46 Évek óta ez volt a legbensőségesebb beszélgetésünk, és nem tudtam biztosan, mit is mondhatnék. Janice folytatta: - Úgy tűnt, mintha bizonyítani próbálnál magadnak valamit: bizonyítani, hogy képes vagy helyesen cselekedni és vállalni a felelősséget. - Nem bizonyítani akartam - mondtam -, hanem megtenni. - Megtenni, de egyben büntetni és vádolni is magad. Ami része a felelősségvállalásnak. De egy ponton túl, Scotty, már ez maga lesz a probléma. Csak a szerzetesek tehetik meg, hogy teljes munkaidőben marcangolják saját magukat. - Nem vagyok szerzetes, Janice. - Akkor ne is viselkedj úgy! Ha ez a munka jó lehetőségnek tűnik, vállald el! Vállald el, Scott! Kait akkor is szeretni fog, ha nem találkozik veled heti rendszerességgel. Most épp ki van borulva, de meg fogja érteni, képes rá. Hosszú beszéd volt. És egyben Janice eddigi legjobb próbálkozása, hogy feloldozást adjon - jeles osztályzatot, amiért szembenéztem a romhalmazzal, amivé az életünket tettem. És ez jólesett. Nagyvonalú volt. De a szavaival egyben egy ajtó is bezárult. Janice épp most adott engedélyt, hogy jobb élet után nézzek, mert még a leghalványabb visszamaradt gyanú is, miszerint képesek lehetünk újraépíteni azt, ami valaha köztünk volt, reménytelenül megalapozatlan. Nos, ezt mindketten tudtuk. De amit az ember az eszével tud, azt nem biztos, hogy a szíve is érzi. - El kell búcsúznom, Scotty. Egy pillanatra elakadt a hangja: majdnem elcsuklott. - Oké, Janice. Add át üdvözletem Whitnek! - Hívj, ha találtál munkát! - Rendben. - És fontos, hogy Kait rendszeresen hírt kapjon felőled, bármi is jár most a fejében. Amilyen időket élünk, amilyen állapotban van ez a világ... - Értelek. - És óvatosan vezess a reptér felé! Csúszósak az utak a nagy havazás óta.

A Baltimore-i reptérre érkezve egy bérautóra számítottam, és egy sofőrre, aki táblát tart a nevemmel - ehelyett maga Sulamith Chopra fogadott. Lehetetlen volt eltéveszteni, annyi év után is. A tömeg fölé tornyosult. Még a feje is magas volt; esetlen, barna földimogyoró, fekete rojtokkal a tetején. Léggömb nagyságú, khaki nadrágot viselt, és egy blúzt, amely valaha talán fehér lehetett, de azóta láthatóan jó pár kört tett meg a mosógépben színüket könnyen eresztő ruhadarabokkal. Öltözete leginkább az üdvhadsereg turkálóját idézte, amitől egy pillanatra kételkedni kezdtem, vajon tényleg

47 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── van-e olyan helyzetben, hogy munkát ajánljon nekem... aztán eszembe jutottak a varázsszavak: akadémia és természettudományok. Szélesen mosolygott rám. Visszamosolyogtam, de kevésbé energikusan. Kezet nyújtottam, ám Sue nem kért ebből: megragadott, és medveöleléssel üdvözölt, majd alig egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a szorítás fájdalmassá vált volna, szabadon eresztett. - A jó öreg Scotty! - ragyogott. - A jó öreg Sue - nyögtem ki. - Itt az autóm. Ebédeltél már? - Még nem is reggeliztem. - Akkor légy a vendégem!

Két hete hívott először, felriasztva engem az álomtalan délutáni alvásból. Azzal kezdte: - Halló, Scotty? Hallom, hogy elvesztetted az állásodat! Emlékeztetőül: ez az a nő, akivel nem beszéltem, amióta véletlenül összefutottunk Minneapolisban. Aki azóta nem hívott vissza egyetlen alkalommal sem. Beletelt néhány álmatag pillanatba, hogy egyáltalán tudjam hová tenni a hangját. - Bocs, hogy mostanáig nem jelentkeztem - folytatta. - Megvolt rá az okom. De azért szemmel tartottalak. - Szemmel tartottál? - Hosszú történet. - Arra számítottam, hogy el fogja mondani. Ehelyett emlékeket idézgetett a Cornellről, és elmesélte, hogy alakult azóta a karrierje; különösen a kronolitokat illető tudományos munkáját ecsetelte, ami borzasztóan érdekelt. És elterelte a figyelmemet, amit nyilván ő is tudott. Részletesebben számolt be a dolog fizikájáról, mint azt követni tudtam volna: Calabi-Yau- terek, és valami, amit ő „tau-turbulenciá”-nak hívott. Míg végül rákérdeztem: - Igen, szóval elveszítettem a munkámat... honnan tudtad? - Na igen, részben ezért is hívlak. Kicsit felelősnek érzem magam emiatt. Eszembe jutott, amit Arnie Kunderson mondott a „vezetőségben szerzett ellenségeimről”. És az „öltönyösök”, akiket Annali említett. - Bármit is akarsz mondani, ki vele! - zártam rövidre a magyarázkodást. - Oké, de türelmesnek kell lenned. Nem kell menned sehová? Nem hív sürgősen a természet? - Majd értesítelek. - Oké. Szóval... hol is kezdjem? Észrevetted már, Scotty, milyen nehéz elválasztani egymástól okot és okozatot? A dolgok könnyen összegubancolódnak.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 48 Mire a Csumphoni Kronolit megjelent, Sue már jó néhány cikket publikált az egzotikus anyagállapotokról és a Calabi-Yau-transzformációkról. („Nembarionikus anyag, avagy hogyan bogozzuk ki a húrok csomóit?”) Jelentős részük a temporális szimmetria problémáival foglalkozott - egy olyan koncepcióval, amit Sue mindenáron el akart magyarázni, amíg félbe nem szakítottam. Csumphon után, amikor a kongresszus kezdte komolyan venni a kronolitokban rejlő potenciális veszélyforrást, Sue-t meghívták, hogy csatlakozzon egy kutatási projekthez, mely maroknyi titkosszolgálati ügynökség támogatásával, tartósan garantált, állami finanszírozási keretből jött létre. A munka - biztosították - „az alapkutatásra összpontosít, részidőben végezhető, a Cornell fakultását és más, idősebb kollégákat bevonva zajlik, továbbá jól mutat majd az önéletrajzában”. - Érted, mint Los Alamos - magyarázta Sue -, csak egy kicsit lazábban. - Lazábban? - Legalábbis eleinte. Úgyhogy elfogadtam. Ott, az első hónapokban találkoztam a neveddel. Akkor még minden elég nyíltan zajlott. Mindenféle titkos cuccba bepillanthattam. Volt egy primer lista a szemtanúkról, mindenkiről, akit Thaiföldön kihallgattak... - Á. - És persze a te neved is szerepelt rajta. Tervezgettük, hogy mindenkit behívunk a listáról, akit csak össze tudunk szedni, vérmintát venni tőlük, meg ilyesmi, de végül elvetettük az ötletet. Túl sok meló lett volna, túl drasztikus, és nem tűnt valószínűnek, hogy bármilyen hasznos adatot kinyerhetünk belőle. Plusz még ott volt a polgári szabadságjogok problémája. De nem felejtettem el, hogy láttam a neved azon a listán. Tudtam, hogy te vagy az, mert ott állt lényegében az egész élettörténeted, benne a Cornell-lel, alatta meg egy hivatkozással, ami rám mutatott. Megint Hitch Paley jutott eszembe. Nyilván az ő neve is szerepelt azon a listán. Talán azóta egy kicsit behatóbban megvizsgálták az üzleti tevékenységét. Lehet, hogy Hitch még most is börtönben van. Elképzelhető, hogy emiatt nem várt csomag aznap Easy Csomagküldő Szolgálatánál, és ezért nem hallottam felőle azóta. Mindezt persze nem említettem Sue-nak. Ő pedig folytatta: - Szóval elraktároztam ezt az infót a fejemben, de ennyi volt az egész, legalábbis mostanáig. Meg kell értened, Scotty, hogy a válság elmélyülése miatt most mindenki sokkal paranoiásabb. És talán nem is alaptalanul. Különösen Jicsang óta: az az eset mindenkit totálisan kiakasztott. Tudod, hányan haltak meg csak az árvíz miatt? Arról nem is beszélve, hogy ez volt az első nukleáris töltet, amit valamilyen háborúszerűségben robbantottak fel a ’40-es évek óta. Nem kellett sokat magyaráznia. Figyeltem a híreket. A legcsekélyebb mértékben sem volt meglepő, hogy az NSA, a CIA vagy az FBI nyakig benne

49 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── van Sue kutatási projektjében. A kronolitok ekkor alapjában véve már nemzetbiztonsági kockázatot jelentettek. Mindenki fejében ugyanaz a rémkép járt (persze sohasem kimondva, és sohasem nyíltan): egy kronolit Amerika földjén. Kuin, amint Houston, New York vagy Washington fölé tornyosul. - Úgyhogy amikor újra találkoztam a neveddel... nos, az már egy másfajta listán volt. Az FBI most újra átnézi a szemtanúk névsorát. Szóval... hogy is mondjam... többé-kevésbé kezdettől fogva szemmel tartottak. Nem kimondottan megfigyeltek, de ha elhagytad az államot, vagy ilyesmi, arról feljegyzés készült, bevezették az aktádba... - Uram Jézus, Sue! - De ez csak ártalmatlan túlbuzgóság volt. Egész mostanáig. A CampionMillernél végzett munkád ugyanis felbukkant a radaron. - Üzleti szoftvereket írok. Nem értem, hogy... - Hagyjuk a fölösleges szerénykedést, Scotty. Nagyon komoly precíziós munkákat végeztél a marketingheurisztika és a csoportdöntések előrejelzése terén. Belenéztem a kódba, amit írtál... - A Campion-Miller forráskódjába? - A Campion-Miller jóhiszeműen úgy döntött, hogy megosztja ezt az információt a hatóságokkal. Kezdett összeállni a kép. Az FBI kutakodása a Campion-Millernél könnyen megriaszthatta a vezetőséget, különösen, ha a központi kódot vették górcső alá. És ez egyben megmagyarázná Arnie Kunderson különös hajthatatlanságát, hogy bármit is megosszon velem az elbocsátásom okaival kapcsolatban. - Azt akarod mondani, hogy te rúgattál ki? - Senkinek nem állt szándékában, hogy elveszítsd az állásodat. De ha már így alakult, ez most egészen kapóra jön. A „kapóra jön” talán az utolsó kifejezés lett volna, ami eszembe jut. - Scotty - folytatta Sue -, érted már, hogy kapcsolódik össze ez az egész? Ott vagy a helyszínen, amikor a Csumphoni Kronolit megérkezik, ami már önmagában is egész életedre megjelöl. És most, öt évvel később kiderül, hogy olyan algoritmusokat fejlesztgetsz, amelyek szervesen kapcsolódnak az általunk végzett kutatásokhoz. - Igazán? - Nekem elhiheted. A neved ott virít a legfontosabb akták között. Szóltam néhány jó szót az érdekedben, amivel egy darabig távol tarthattam őket tőled, de hogy őszinte legyek, mostanában nagyon befolyásos emberek kezdenek a kelleténél izgatottabbá válni. Nem csak Jicsang miatt: ott a gazdaság, a felzúdulások, a legutóbbi választások körüli cécó... leírhatatlanul feszült mindenki. Úgyhogy amikor megtudtam, hogy téged kirúgtak, az a szenzációs ötletem támadt, mi lenne, ha ide helyeztetnélek át téged... - Milyen státuszban? Fogvatartottként?

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 50 - Távolról sem. Komolyan gondolom, amit a munkádról mondtam, Scotty. Kódtenyésztés terén elsőrangú teljesítmény. És nagyon-nagyon fontos számunkra. Talán nem tűnik annak, de én az utóbbi időben épp olyan modelleken dolgozom, amelyek leképezhetik az elvárások hatását a csoportos viselkedésre. Visszacsatolási és rekurziós elméleteket próbálok párhuzamosan alkalmazni fizikai jelenségekre és az emberi viselkedésmechanizmusokra. - Én csak billentyűket püfölök, Sue. Olyan algoritmusok nőttek ki a kezem alól, hogy még csak úgy tenni sem tudok, mint aki érti őket. - Túlságosan szerény vagy. Amit végeztél, az kulcsfontosságú munka. És őszintén szólva sokkal jobban örülnék, ha nekünk csinálnád. - Nem értem. A munkám érdekel, vagy az, hogy ott voltam Csumphonban? - Mindkettő. Gyanítom, nem véletlen az egybeesés. - De az. - Igen, hétköznapi értelemben, igen, de... Ó, Scotty, túl sok ez ahhoz, hogy telefonon beszéljük meg! El kell jönnöd hozzám! - Sue... - Most az fogod mondani, hogy úgy érzed, mintha a fejedet egy turmixgépbe raktam volna. Hogy nem tudsz meghozni egy ilyen döntést a pizsamádban állva, egy üveg sörrel a kezedben, dagonyázva az önsajnálatban. Farmer és trikó volt rajtam. Amúgy minden stimmelt. - Akkor ne hozz döntést! - tanácsolta. - De gyere el hozzám! Látogass meg Baltimore-ban! Állom a költségeket. És akkor végre tudunk beszélni. Megszervezem az egészet. Sulamith Choprának megvolt az a tulajdonsága, hogy amit megígért, azt meg is csinálta. *** A gazdasági válság jobban megviselte Baltimore-t, mint Minneapolis/St. Pault. A város egész jól teljesített a század korai éveiben, ám a központi negyedről azóta lekopott a jólét rövid életű, csillogó máza, és átadta a helyét az ürességtől tátongó kirakatablakoknak, a repedt plazmaképernyőknek és az egykor rikító, ám a naptól és az időjárás viszontagságaitól megfakult óriásplakátoknak. Sue leparkolt egy apró mexikói étterem mögött, és bekísért. A felszolgálók felismerték, és név szerint üdvözölték. A pincérnőnk úgy volt öltözve, mintha épp most lépett volna ki egy tizenhetedik századi hittérítő misszióból, ám a napi ajánlatot már pattogó New England-i akcentussal sorolta el. Úgy mosolygott Sue-ra, ahogy egy kisbirtokos földbérlő

51 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── mosolyoghat jóindulatú földesurára - gyanítottam, Sue általában nagyvonalú a borravalóval. Egy darabig általánosságokról beszélgettünk: a legfrissebb hírekről, az Ogallala-válságról, a Pemberton-tárgyalásról. Sue így próbálta újra megadni kapcsolatunk alaphangját: azt a bensőséges tónust, amit a Comellen valamennyi diákjával fenntartott. Sosem szerette fegyverként használni a tekintélyét. Senkinek sem rendelte alá magát, és még kevésbé kényszerített bárkit is alárendelt szerepbe. Volt annyira ódivatú, hogy a munkálkodó tudósokat úgy képzelje el, mint egyenrangú felpereseket az igazság teljhatalmú bírósága előtt. Elmesélte, hogy a Comell óta a kronolit-projekt egyre több idejét foglalta le, mígnem lényegében a karrierjévé vált. Ezalatt fontos elméleti munkákat is publikált, de csak miután a nemzetbiztonsági hivatal jóváhagyta azokat. - És az eddigi legfontosabb munkánkat egyáltalán nem tehetjük közzé, mert félő, hogy mi magunk adnánk vele fegyvert Kuin kezébe. - Szóval többet tudsz, mint amennyit elmondhatsz. - Igen, sokkal... de még mindig nem eleget. - A pincérnő kihozta a rizses babot. Sue homlokát ráncolva látott neki az ebédnek. - Rólad is tudok, Scotty. Elváltál Janice-től. Vagy fordítva. A lányod az anyjával él. Janice újraházasodott. Öt éven át végeztél színvonalas, de elképesztően körülhatárolt munkát a Campion-Millernél, ami szomorú, mert egyike vagy a legjobb eszű embereknek, akiket ismerek. Nem úgy vagy okos, mint egyes tolószékes lángelmék, de kitűnő a felfogásod. Ennél többre is képes lennél. - Mindig ezt írták az ellenőrzőmbe is: „többre lenne képes”. - Túltetted már magad Janice-en? Sue olyan magától értetődően tett fel intim kérdéseket, mint egy népszámlálási biztos. Nem hiszem, hogy valaha is megfordult a fejében, esetleg megbánthat valakit. Úgyhogy nem is bántódtam meg. - Többé-kevésbé - feleltem. - És a kislányod? Kaitlin, ugye? Úristen, emlékszem, amikor Janice terhes volt. Az a hatalmas pocak! Mintha egy Volkswagent próbálna lenyúlni a pólója alá rejtve. - Kaittel jól kijövünk. - Még mindig szereted a lányodat? - Igen, Sue. Még mindig szeretem a lányomat. - Hát persze. Ez a jó öreg Scotty. - Őszintén boldognak tűnt. - És mi a helyzet veled? Van most valakid? - Hát - tűnődött el -, egyedül élek. Találkozgatok valakivel, de azt nem mondanám, hogy együtt vagyunk. - Lesütötte a szemét. - A lány költő. Az a fajta, aki nappal bolti eladóként dolgozik. Nem visz rá a lélek, hogy megmondjam neki, az FBI már a cipőméretét is tudja. Teljesen kiborulna.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 52 Amúgy is találkozgat másokkal. A kapcsolatunk nem monogám. Nyitottak vagyunk. Az idő nagy részében nem is látjuk egymást. Megemeltem a poharam. - A különös időkre! - A különös időkre! Skol! Egyébként úgy hallom, mostanában nem beszélsz apáddal. A korty majdnem a torkomon akadt. - Láttam a híváslistáidat - magyarázta. - Mindig ő hív téged. És a beszélgetéseitek nem tartanak tovább harminc másodpercnél. - Versenyzünk, ki rakja le előbb - vontam vállat. - A fenébe is, Sue, ezek magánbeszélgetések! - Apád beteg, Scotty. - Na ne mondd. - Nem, tényleg beteg. Gondolom, a tüdőtágulatáról már tudsz. De mostanában onkológushoz jár. Májrák. Nem reagál a kezelésre. Áttéteket képzett. Letettem a villámat. - Ó, Scotty - mondta -, sajnálom. - Az ugye világos, hogy nem is ismerlek? - Dehogynem ismersz. - Egyszer régen ismertelek. És akkor sem közelről. Egy fiatal egyetemi tanárt ismertem, nem azt a nőt, aki kirúgat az állásomból, és lehallgatja a kibaszott telefonomat! - A privát szféra már nem létezik, vagy legalábbis egyre kevésbé. - Azt akarod mondani, hogy apám haldoklik? - Valószínűleg. - Leesett az álla, amikor ráébredt, mi hagyta el a száját. Ó, te jó ég, Scott, ne haragudj! Bele sem gondolok a dolgokba, mielőtt kimondanám őket. Mintha valami enyhe autizmusban szenvednék, vagy ilyesmi. Ezt legalább tudtam róla. Biztos vagyok benne, hogy a Sue-ra jellemző rendellenességet már elnevezték, és feltérképezték a genetikai hátterét: a páciens nem képes megfelelően értelmezni és megjósolni mások érzelmeit. Ráadásul Sue imádott beszélni - legalábbis azokban az években. - Semmi közöm hozzá - fújt visszavonulót. - Igazad van. - Nincs szükségem szülőpótlékra. És abban sem vagyok biztos, hogy erre az állásra szükségem van-e. - Scotty, nem én kezdtem lehallgatni a hívásaidat. A te döntésed, hogy elfogadod-e az állást, vagy sem, de attól, hogy most elsétálsz, még nem kapod vissza a normális életedet. Arról már Csumphonban lemondtál, akár tudtál róla, akár nem. Apám haldoklik - gondoltam. Próbáltam eldönteni, vajon érdekel-e.

53 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Már az autóban ültünk, de Sue még mindig mentegetőzni próbált. - Ne haragudj, de muszáj megértened, hogy mindketten kényszerhelyzetben vagyunk. A kronolitok mindkettőnk életének olyan irányt adtak, amit nem tudunk befolyásolni. De én a lehető legjobbat szeretném kihozni belőle, Scotty. Szükségem van rád itt, és úgy gondolom, ez a munka jobban passzolna a képességeidhez, mint amit a Campion-Millernél csináltál. Áthajtott egy sárgán, majd pislogva nézte a rosszalló figyelmeztetést, amely megjelent a szélvédő kijelzőjén. - Tévedek, ha azt gondolom, valójában te is szeretnél részese lenni az itteni munkánknak? Nem tévedett, de nem akartam megadni neki ezt az elégtételt. - És persze... - Elpirult volna? - Bevallom őszintén, élvezném a társaságodat. - Gondolom, bőven van társaságod. - Kollégáim vannak, nem társaságom. Senki, aki igazán érdekelne. Amúgy meg te is tudod, hogy nem rossz az ajánlatom. Pláne nem a mostani világban. - Szinte félénken tette hozzá: - Utazgathatsz. Távoli tájakra. Csodákat láthatsz. Különös történetek.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 54

HAT

A KÖZALKALMAZOTTI pozíciók nemes hagyományaihoz méltón három hétig kellett vámom, hogy egyáltalán történjen valami. Sulamith Chopra beosztottjai bedugtak egy motelbe, és otthagytak. A Sue-nak szánt hívásaim egy Morris Torrance nevű tisztviselőhöz futottak be, aki türelemre intett. A szobaszerviz ingyenes volt, de az embert nem arra tervezték, hogy hetekig ilyen koszton éljen. Nem akartam feladni a minneapolisi lakásomat, amíg nem találok itt valami állandó lakhelyet, így minden nap, amit Marylandben töltöttem, nettó veszteségként jelent meg büdzsémben. A motel terminálját szinte biztosan lehallgatták, és feltételeztem, az FBI arra is talált megoldást, hogy a hordozható egységemről már akkor leolvassa az adatokat, amikor az általa küldött jelek még el sem érték a műholdakat. Ennek ellenére pontosan azt tettem, amit gyaníthatóan vártak tőlem: további adatokat gyűjtöttem Kuinról, és közelebbről megismerkedtem Sue egyikmásik tudományos értekezésével. Két fontos cikket publikált a Natúré hálózatán, egyet pedig a Science oldalán. Mindhárom olyan témákkal foglalkozott, amik kívül estek a kompetenciámon, és a jelek szerint csak érintőlegesen kapcsolódtak a kronolitok problémaköréhez: „A tauonok energiájának egyesített hipotézise”, „Nemhadronikus anyagszerkezetek”, „Gravitáció és temporális kötőerők”. A szövegekből csak annyit tudtam kihámozni, hogy Sue érdekes megoldásokat dolgozott ki alapvető fizikai problémákra. A cikkek lényegre törőek voltak, és - számomra - átláthatatlanok: nem sokban különböztek magától Sue-tól. Időm egy részében rajta gondolkodtam. Nekünk, akik a Comellen alaposabban megismertük őt, természetesen több volt mint egyszerű tanár. De tőle nem sokat tudtunk meg a saját életéről. Madrászban született, és háromévesen költözött az Államokba a szüleivel. A gyerekkora hermetikusan zárt volt: a figyelme megoszlott iskolai tanulmányai és bimbózó intellektuális érdeklődési területei között. Természetesen leszbikus volt, de ritkán beszélt a szüleiről, akik a jelek szerint sosem töltöttek vele hosszabb időt, és arra sem tért ki, hogy a „coming out”-ja milyen hatással volt rájuk, akiket „meglehetősen konzervatív, némiképp vallásos” házaspárként írt le. Azt a benyomást keltette, hogy mindezek triviális problémák, amelyekre kár figyelmet fecsérelni. Ha voltak is régi sebei, azokat jól rejtegette.

55 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Örömöt a hivatásában lelt: összetéveszthetetlen, mélyről fakadó lelkesedéssel dolgozott. A munkája - vagy a teherbírás, amivel végezte - volt a jutalom, amit az élettől kapott, és Sue ezt kielégítő ellentételezésnek tartotta bármilyen esetleges hiányosságáért. Őszintén, de szerzetesi módon élvezte a létet. Biztosan több rejlett Sue-ban. Ő azonban csak ennyit volt hajlandó megosztani a világgal. ,A tauonok energiájának egyesített hipotézise.” Mit jelenthet ez? Azt jelentette, hogy Sue közelről megvizsgálta az univerzum szerkezetét. Hogy otthonosan mozog az alapvető dolgok világában.

Magányos voltam, de túl talajvesztett, hogy bármit is tegyek ez ügyben. Annyira unatkoztam, hogy figyelni kezdtem az autókat a motel parkolójában, tesztelve magam, ki tudom-e szúrni azt, amelyikben a rám állított FBImegfigyelők ülnek - már ha van egyáltalán ilyen autó. Ám amikor végül tényleg kapcsolatba kerültem az FBI-jal, a találkozásban nem volt semmi sejtelmesség. Morris Torrance felhívott, és tájékoztatott, hogy várnak a belvárosi irodájukban, ahol vért vesznek majd tőlem, és alá kell vetnem magam egy poligráfos vizsgálatnak. A tény, hogy ilyen akadályokat kell leküzdenem, ha jövedelmező állásra tartok igényt Sue Chopra kódereként, jól jelezte, mennyire komolyan veszi a kormány Sue kutatási munkáját, vagy legalábbis az arra fordított kongresszusi forrásokat. Morris azonban még így is alábecsülte az FBI-központ velem szemben támasztott elvárásait. Nem csupán vért vettek tőlem, de elvégeztek egy mellkasröntgent és egy lézeres koponyavizsgálatot is, továbbá vizelet-, széklet- és hajmintákat kellett beszolgáltatnom. Ujjlenyomatot vettek tőlem, aláírtam egy beleegyező nyilatkozatot, hogy elkészíthessék a kromoszómatérképemet, majd bevezettek a poligráfszobába. Az azóta eltelt néhány órában, hogy Morris Torrance a telefonbeszélgetésünk során kiejtette a száján a „poligráf” szót, egyetlen gondolat járt a fejemben: Hitch Paley. A baj az volt, hogy olyan dolgokat tudtam Hitchről, amelyek könnyen börtönbe juttathatják - hacsak nem volt máris ott. Hitch sosem vált igazán közeli barátommá, és nem tudtam pontosan megítélni, milyen mértékű lojalitással tartozom neki ennyi évvel az ismeretségünk után. De egy álmatlan éjszaka elég volt, hogy eldöntsem: előbb utasítom vissza Sue állásajánlatát, mint hogy Hitch szabadságát bármivel is kockára tegyem. Igen, Hitch bűnöző volt, és a törvény betűje szerint börtönben lett volna a helye, én azonban nem tartottam volna igazságosnak, hogy hűvösre tegyenek egy embert azért, mert

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 56 marihuánát árult bőkezű dilettánsoknak, akik a kápéjukat amúgy vodkás üdítőkre, kokainra vagy metamfetaminokra szórták volna el. Nem mintha Hitch különösebben finnyás lett volna arra, mit ad el. Én viszont finnyás voltam rá, hogy kit adok el. A poligráfos vizsgálatot végző tisztviselő inkább kidobónak tűnt, mint orvosnak, hiába viselt fehér köpenyt; ráadásul az elmaradhatatlan Morris Torrance is csatlakozott hozzánk a bútorozatlan szobában, hogy felügyelje a tesztet. Morrisról sütött, hogy szövetségi ügynök - cirka tizenöt kilóval volt nehezebb az ideális súlyánál, és vagy tíz évvel túl a virágkorán. A haja abban a sávban ritkult, amitől egyes középkorú férfiak úgy néznek ki, mintha tonzúrájuk lenne. Kézfogása azonban határozott volt, a viselkedése nyugodt, és nem tűnt célzatosan ellenségesnek. Hagytam, hogy a köpenyes ügynök rám erősítse az elektródákat, és hebegés nélkül válaszoltam az alapozó kérdésekre. Aztán Morris vette át a kérdezés fonalát, és részletesen, lépésről lépésre végigvezetett a Csumphoni Kronolittal való első találkozásom tapasztalatain. Néha megállt, és megvárta, míg a poligráfos guru jegyzetel valamit a nyomtatóból kigördülő papírcsíkra. (A gépezet antikvitásnak tűnt, és az is volt: a huszadik századi eljárásjog előírásaihoz igazodva tervezték.) Az igazsághoz ragaszkodva, de kellő óvatossággal számoltam be az eseményekről, és nem haboztam megemlíteni Hitch Paley nevét (habár a foglalkozásáról hallgattam), sőt, jelentéktelen információmorzsaként még a csaliboltot is bedobtam, hiszen az lényegében törvényes vállalkozás volt - legalábbis időnként. Amikor történetemben a bangkoki börtönhöz értem, Morris megkérdezte: - Kerestek önnél drogokat? - Többször is átkutattak - feleltem. - Talán drogokat kerestek, nem tudom. - Találtak az ön birtokában drogokat vagy más tiltott szereket? - Nem. - Vitt át tiltott szereket bármelyik ország- vagy államhatáron? - Nem. - Kapott bármilyen figyelmeztetést a kronolit érkezése előtt? Rendelkezett előzetes információval az eseményről? - Nem. - Meglepetésként érte? - Igen. - Ismeri a Kuin nevet? - Csak a hírekből. - Látta az utóbbi időben felbukkant emlékművekre faragott arcképet? - Igen. - Ismerős önnek az arc? Felismeri? - Nem.

57 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Morris bólintott, aztán négyszemközt konzultált a vizsgálóbiztossal. Néhány perccel később leválasztottak a gépről. Morris kikísért az épületből. - Átmentem? - kérdeztem. Válaszképpen csak mosolygott. - Nem az én részlegem dönt róla - mondta. - De az ön helyében nem aggódnék.

Sue reggel felhívott, hogy jelenjek meg a munkahelyemen. A kormány - olyan okokból, amiket talán csak Maryland állam rangidős szenátora ismert - a kronolitkutatás itteni ágazatát egy jellegtelen épületben működtette, Baltimore egyik külvárosi ipari parkjában. Egy zömök irodaház és egy rögtönzött könyvtár: ennyi volt az egész. A kutatási munka oroszlánrészét az egyetemek és az állami laboratóriumok végzik - magyarázta Sue. Az itteni központ inkább agytrösztként működött, ahol összevetették az adatokat, konzultációs lehetőséget biztosítottak, és elosztották a kongresszusi támogatási pénzeket. Sue feladata lényegében az volt, hogy felülvizsgálja és osztályozza a rendelkezésre álló adatokat, illetve kijelölje az ígéretesnek tűnő kutatási irányvonalakat. A közvetlen felettesei ügynökségek tisztviselői és kongresszusi megbízottak voltak. A kronolitkutatási projekt ranglétráján ő képviselte a legmagasabb fokozatot, amit még hihetően lehetett tudományos pozíciónak nevezni. Nem értettem, hogy valaki, aki annyira kutatáscentrikus, mint Sue Chopra, hogy fogadhat el egy ilyen túlmisztifikált, lényegében menedzseri pozíciót. De mindent megértettem, amikor kinyitotta az irodája ajtaját, és beinvitált. A tágas szoba bútorzata egyetlen használt, polírozott íróasztal volt, és megszámlálhatatlan mennyiségű iratszekrény. A terminálja körüli asztalfelületet újságkivágások, folyóiratok és kinyomtatott e-mailek áradata borította. A falat pedig fényképekkel tapétázta ki. - Isten hozott a „szentek szentjében”! - ragyogott Sue. Kronolitok fényképeivel. Itt volt az összes. Pengeéles, profi fotók váltották egymást turisták által készített pillanatképekkel és titokzatos, hamisszínes műholdfelvételekkel. Itt volt Csumphon, nagyobb felbontásban és részletesebben, mint valaha láttam; különálló képek az emlékmű feliratáról, pásztázó fénnyel kiemelve. Itt volt Bangkok, és vele Kuin első faragott képmása. (Ami a legtöbb szakértői vélemény nem tartott hiteles ábrázolásnak. Az arcvonásokat túl generikusnak ítélték: mintha egy grafikai szoftvert arra utasítottak volna, hogy alkossa meg a „világ uralkodójának” képét.)

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 58 Itt volt Phenjan és Ho Si Minh-város. Tajpej, Makaó, Szapporo, és a Kanto-síksági Kronolit, az elsöpört gabonasilók gyűrűje fölé tornyosulva. Itt volt Jicsang az eredménytelen nukleáris csapás előtt és után: maga az emlékmű közömbös és érintetlen maradt, a Sárga-folyó azonban úgy csapott ki medréből ott, ahol a robbanástól átszakadt a gát, ahogy a vér lövell ki egy sérült artériából. Itt volt a Kínai-tengerbe ömlő, barna víztömeg műholdas képe. És mindenhol ott volt Kuin zavartalanul hűvös, nyugodt arca, mintha felhőtrónusról szemlélné az egészet. Sue nézte, ahogy a képeket tanulmányozom, és megszólalt: - Ha belegondolsz, ez szinte homlokegyenest az ellenkezője annak, amire eredetileg az emlékműveket szánták. Egy emlékműnek a jövőbe kéne üzennie: a holtak beszélnek rajta keresztül a későbbi korokhoz. - „Nézzetek műveimre, hatalmas királyok, hulljatok porba, reszkessetek...3” - Pontosan. A kronolitok viszont pont fordítva működnek. Nem azt üzenik, hogy „itt jártam”. Inkább azt: „Közeledem. Én vagyok a jövő, akár tetszik nektek, akár nem.” - „Nézzetek műveimre, és féljetek.” - Nehéz nem csodálni a puszta perverzitását. - Te csodálod? - Meg kell mondanom, Scotty, hogy néha a lélegzetem is elakad tőle. Kihúzza a talajt a lábam alól. - Ismerem az érzést. - Az én lábam alól a családi élet biztonságát rántotta ki. Felzaklatott, hogy a kronolitok iránti megszállottságomat viszontlátom Sue Chopra falán. Mintha megtudtam volna, hogy egyazon tüdővel lélegzünk. De persze épp ez volt a vonzerő, ami erre a munkára csábította: ebben a pozícióban lényegében mindent tudhatott a kronolitokról, amit csak tudni lehetett. Bármilyen közvetlen kutatás - törési gyűrűk számítgatása vagy bújócskázó bozonok hajkurászása - sokkal kisebb látószöget biztosított volna számára. És így is foglalkozhatott a magasabb matematikával - sőt, pontosabb eredményeket garantált, hogy a szigorúan titkos kutatási munka legfrissebb eredményei nap mint nap az ő terminálján futnak át. - Hát, ez volna az, Scotty - mondta. - Mutasd, hol fogok dolgozni! Átvitt egy másik, külső irodába, ahol egy íróasztal állt, rajta egy terminállal. A terminálhoz pedig Quantum Organics-munkaállomások

3

Percy Bysshe Shelley: Ozymandiás

59 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── csatlakoztak tömött sorokban: nagyobb és kifinomultabb számítási kapacitást képviseltek, mint amit a Campion-Miller valaha is megengedhetett magának. Morris Torrance az egyik sarokban trónolt, egy falnak döntött faszéken, és a Golf magazin nyomtatott kiadását olvasta. - Ő is része a csomagnak? - kérdeztem. - Egy ideig kénytelenek lesztek osztozni az irodán. Morrisnak közel kell lennie hozzám, a szó legszorosabb értelmében. - Morris közeli barátod? - Morris egyebek közt a testőröm. A fickó elmosolyodott, és letette a magazint. Megvakarta a fejét - az esetlen gesztus valószínűleg arra is jó volt, hogy felfedje a zakója alatt hordott pisztolyt. - Jobbára ártalmatlan vagyok - jegyezte meg. Kezet fogtam vele... most már szívélyesebben, mivel ezúttal nem vizeletmintáért nyaggatott. - Egyelőre csak az lenne a cél - fordult hozzám Sue -, hogy megismerkedj az itt végzett munkámmal. Én nem a te szinteden konstruálom a kódokat, úgyhogy jegyzetelj szorgosan! A hét végén majd kitaláljuk, hogyan tovább. A nap hátralévő részében pontosan ezt tettem. Az első szakaszban nem Sue inputjaira vagy eredményeire voltam kíváncsi, hanem az eljárási rétegekre: a protokollokra, amelyek a problémákat körülhatárolható rendszerek nyelvére tolmácsolták, illetve a megoldásokra, amelyek szabadon szaporodhattak, majd elhaltak. Sue a kereskedelmi forgalomban kapható legjobb kódkeltető alkalmazásokat telepítette a terminálra, de ezek egyenesen alkalmatlanok voltak (vagy legalábbis nevetségesen otrombák) mindarra, amivel Sue próbálkozott. „Logarléc-alkalmazásoknak” hívtuk őket: az első közelítéshez hasznosak, de a pontosabb eredményekhez már primitívek. Miután végzett a Golffal, Morris ebédet hozott az utca végén működő szendvicsbárból, és egy horgászmagazint, hogy elüsse az időt a délután derekáig. Sue időről időre kikukkantott, és mosolyogva nyugtázta a jelenlétünket. Mi voltunk a pufferzónája: szigetelőréteg a világ és Kuin misztériumai között. *** Ahogy a projektben töltött első hetem végén hazafelé vezettem egy újabb, csaknem teljesen üres lakás felé, belém hasított a felismerés, hogy milyen hirtelen és visszafordíthatatlanul megváltozott az életem. Talán a vezetés egyhangúsága tette; talán az út menti sátortáborok és elhagyott, rozsdafodros autók látványa; talán egyszerűen csak a magányos hétvége, aminek elébe néztem. A „tagadás” állítólag nem egészséges, a sztoicizmust viszont erénynek tekintjük; a sztoicizmusnak pedig a tagadás az

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 60 egyik kulcsfontosságú mozzanata: az a határozottság, amivel nem vagyunk hajlandóak beletörődni valamilyen borzalmas igazságba. Én mostanában kimondottan sztoikus voltam. De most sávot váltottam, hogy megelőzzek egy tartálykocsit, míg egy sárga Leica teherfurgon hátulról rám húzódott, a tartálykocsi pedig elkezdett kifelé oldalazni a sávjából, hogy átjöjjön az enyémbe. A vezető nyilván kikapcsolta a távolságtartási automatizmust, ami súlyos törvénysértés volt, de nem szokatlan a cigány kamionsofőröknél. A holtterében voltam, a Leica azonban az istennek sem lassított, én pedig jó öt másodpercig nem láttam mást, mint saját magamat a közeljövőben, palacsintává lapítva a kormány mögött. Aztán a kamionos észrevett a visszapillantó tükrében, jobbra döntötte a monstrumot, és elengedett. A Leica elsöpört mellettem, mintha mi sem történt volna. Én pedig hideg verejtékben úszva ültem a volánnál, eloldva mindentől, alapjában véve elveszetten, egy szürke országúton száguldva a feledésből a feledés felé.

Egy hét múlva jó hírek érkeztek. Janice hívott, hogy elmondja: Kaitlin új fület kap. - Olyan lesz, mint régen, Scott, vagy legalábbis nagyon bíznak benne, annak fényében, hogy Kait egészséges hallással született, és valószínűleg helyreállítja az összes idegpályát is. Mastoid-cochleáris protézisnek hívják. - Ezt meg lehet csinálni? - Viszonylag új eljárás, de a sikeres beavatkozások aránya eddig majdnem száz százalék olyan pácienseknél, akiknek a kortörténete Kaitlinéhez hasonló. - Nem veszélyes? - Nem különösebben. Viszont komoly műtét. Kaitnek legalább egy hétig kórházban kell majd maradnia. - Mikor? - Hat hónap múlva. - Hogy fizetitek ki? - Whit egészségbiztosítása jó fedezetet nyújt. A biztosítótársaság hajlandó vállalni a költségek bizonyos százalékát. Én is tudok némi támogatást szerezni a saját egészségpénztáramtól, Whit pedig vállalta, hogy a fennmaradó részt saját zsebből fizeti. Lehet, hogy fel kell majd vennünk egy újabb jelzálogot a házra. De nem számít, ha Kaitlinnek cserébe normális gyerekkora lehet. - Hadd szálljak be! - Tudom, hogy mostanában nem vagy túlságosan eleresztve, Scott. - Van pénzem a bankban.

61 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - És hálás vagyok, hogy segíteni szeretnél. De... hogy őszinte legyek, Whit jobban örülne, ha egyedül fizethetné a műtétet. Kait jól alkalmazkodott a halláskárosodásához. Ha az embernek nem tűnt fel, ahogy félrehajtja a fejét, vagy ráncolja a homlokát, ha a beszélgetés elhalkul, talán észre sem vette, hogy bármi gond van a hallásával. Apró fogyatékossága mégis elkerülhetetlenül másságra ítélte: kénytelen volt az osztályterem első padjában ülni, ahol a legtöbb tanár erőltetetten formált magánhangzókkal szólt hozzá, és úgy viselkedett vele, mintha a hallásproblémája értelmi fogyatékosság lenne. A szabadtéri játékokban ügyetlen volt; sokszor nem vette észre, ha valaki hátulról közeledett. Mindez visszahúzódó természetével tetézve kicsit dekoncentrálttá, magába fordulóvá, sőt, időnként mogorvává tette. De ez most változni fog. A károsodást, úgy tűnik, hamarosan helyrehozzák, hála a biomechanika egyik legújabb mérnöki csodájának. És hála Whitman Delahuntnak. Ha pedig Whitnek a lányom érdekében tett nagyvonalú gesztusa egy kicsit bántja az egómat... hát, francba az egóval, gondoltam. Kaitlin újra teljes értékű életet élhet. Semmi más nem számít. - Akkor is szeretnék hozzájárulni, Janice. Régóta tartozom ezzel Kaitlinnek. - Nem igazán, Scott. Senki sem hibáztat azért, ami a fülével történt. - Segíteni akarok, hogy Kait jobban legyen. - Hát... Whit talán belemegy, hogy hozzácsapj valamennyit, ha nagyon ragaszkodsz hozzá. Az elmúlt öt év jól hozott a konyhára. Úgyhogy „hozzácsaptam” a műtéti költségek felét.

- Szóval, Scotty? - fordult hozzám Sue Chopra. - Készen állsz az utazásra? Már beszámoltam neki Kaitlin műtétjéről. Megmondtam, hogy Kaittel akarok lenni, amikor lábadozik, és ebből nem engedek. - Az még fél év - mondta Sue. - Annyit közel sem leszünk távol. Rejtélyes. De most úgy tűnt, végre hajlandó lesz beavatni minket a tervébe, amire az utóbbi időben csak célozgatott. A tágas, de lényegében üres étkezőben ültünk, négyen egy asztalnál, az egyetlen ablak mellett, ami a főútra nézett. Én, Sue, Morris Torrance és egy Raymond Mosely nevű fiatalember. Ray fizikus doktorandusz volt az MIT-ről, aki a kutatási eredmények leltárba vételén dolgozott Sue-val. Huszonöt éves volt, potrohos, ápolatlan és ragyogó koponya. Valamint nevetségesen félénk. Amikor bekerültem a projektbe, eleinte hetekig került - állítólag azért, mert új arc voltam számára.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 62 Később aztán fokozatosan elfogadta a jelenlétemet, főleg miután világossá vált számára, hogy nem versengek vele Sue Chopra kegyeiért. Persze Sue egyrészt legalább tíz-tizenkét évvel idősebb volt nála, másrészt teljesen hidegen hagyták a férfiak úgy általában, és különösen a szégyenlős, fiatal fizikusok, akik úgy gondolták, egy hosszas beszélgetés a mű-mezonok interakcióiról nem más, mint nyílt felhívás intim testi kapcsolatra. Ezt Sue már jó néhányszor elmagyarázta neki. És Ray feltehetőleg el is fogadta a magyarázatot. Most mégis bárgyú pillantásokat vetett Sue-ra a ragacsos menzaasztal fölött, és egy szerelmes lojalitásával hódolt be a nő véleményének. - Ami megdöbbentő - kezdte Sue -, hogy mennyi mindent nem sikerült kiderítenünk a kronolitokról a Csumphon óta eltelt években. Csak jellemezni tudjuk őket valamilyen szinten. Tudjuk például, hogy nem lehet kidönteni egy Kuin-emlékművet, még akkor sem, ha kiássuk az alapjait, mert a távolsága a Föld tömegközéppontjától mindig állandó, akárcsak a tájolása; még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a levegőben lebeg. Tudjuk, hogy feltűnően közömbösek a külső hatásokra, ismerjük a jellemző fénytörési mutatójukat, és a vizsgálatok alapján megállapíthatjuk, hogy valószínűleg inkább öntötték, mint faragták őket. És így tovább, és így tovább. De ezzel még távol állunk attól, hogy valóban megértsük őket. Azon a szinten értjük a kronolitokat, amin egy középkori teológus érthetne meg egy automobilt. Nehéz objektum, az üléshuzatai felmelegszenek, ha közvetlen napsütés éri őket, egyes részei szögletesek, mások simák. Ezeknek a részleteknek némelyike talán fontos, de többségük valószínűleg nem az; viszont eldönthetetlen, hogy melyik melyik, amíg nincs átfogó elméletünk a jelenségről. És pontosan ez az, ami nekünk hiányzik. Mindhárman bölcsen bólogattunk, ahogy általában tettük, valahányszor Sue belefogott egy-egy tézise kifejtésébe. - Bizonyos részletek azonban érdekesebbek a többinél - folytatta. - Például ez. Van rá némi bizonyítékunk, hogy mielőtt egy kronolit alakot ölt, az érkezés helyszínén a háttérsugárzás heteken át fokozatosan, lépésről lépésre emelkedik. Nem veszélyesen, de egyértelműen mérhető szinten. A kínaiak már vizsgálták ezt a jelenséget, mielőtt elzárták volna előlünk a kutatási eredményeiket. És a japánoknak is volt egy szerencsés fogásuk. Sugárzásmérők hálózatát működtetik folyamatosan a Sapporo/Technics fúziós reaktor körül. Tokió már napokkal azelőtt próbálta azonosítani a kóbor sugárzás forrását, hogy a kronolit megérkezett. Az értékek az emlékmű felbukkanásának pillanatában érték el a csúcspontjukat, aztán rövid idő alatt visszaestek a normál környezeti sugárzás szintjére. - Ami azt jelenti - magyarázta Ray Mosely, mintha idiótáknak tolmácsolná Sue szavait -, bár nem tudjuk megakadályozni egy kronolit megjelenését, bizonyos keretek közt képesek lehetünk rá, hogy megjósoljuk.

63 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Figyelmeztethetjük az embereket - tette hozzá Sue. - Ígéretesen hangzik - mondtam -, ha tudjuk, hol keresgéljünk. - Ez a bökkenő - ismerte be Sue. - De rengeteg helyen mérik a háttérsugárzást. A kormány pedig meggyőzött jó néhány baráti államot, hogy állítsanak fel mérőállomásokat a nagyobb városi övezetekben. Polgári védelmi szempontból ez azt jelenti, hogy időben evakuálhatjuk az embereket. - Nekünk viszont - tromfolt Ray - épp az a célunk, hogy ott legyünk. Sue metsző pillantást vetett rá, mintha a kölyök lelőtte volna a poénját. - Az egy kicsit veszélyes volna, nem igaz? - pedzegettem. - Viszont ha rögzíteni tudnánk az eseményt, ha pontos méréseket végezhetnénk az érkezési sokkról, ha folyamatában láthatnánk a jelenséget... az felbecsülhetetlen értékű lenne. - Remélem, csak a távolból figyelnénk - vetette közbe Morris Torrance. - Minimalizálni tudunk bármiféle közvetlen veszélyt. - Ez mostanában várható? - kérdeztem. - Néhány nap múlva indulunk, Scotty, és talán már így is kifutunk egy kicsit az időből. Tudom, hogy későn szólok. A megfigyelőbázisaink és a szakértőink már a helyszínen vannak. Az adataink alig tizenöt napon belül nagyszabású kronolitérkezést jeleznek előre. Az evakuációról szóló hírek valószínűleg ma este megjelennek a lapokban. - Szóval, hová megyünk? - Jeruzsálembe - mondta Sue.

Egy napot adott, hogy összepakoljak, és elrendezzem a dolgaimat. Ehelyett autóba szálltam, és kocsikáztam egyet.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 64

HÉT

TÍZÉVESEN EGY nap arra jöttem haza az iskolából, hogy anyám a konyhát suvikszolja, ami egészen hétköznapinak tűnt, amíg nem figyeltem meg alaposabban. (Akkorra már megtanultam, hogy semmilyen szituációt ne ítéljek meg elhamarkodottan.) Anyám nem volt szép asszony - azt hiszem, ezt már akkor is tudtam, azon a bizonytalan módon, ahogy a gyerekek az ilyesmivel tisztában vannak. Csontos, keskeny arcú; ritkán mosolygott, és ez minden mosolyát emlékezetessé tette. Ha valamelyik nap nevetett, éjjel éberen feküdtem az ágyamban, újra és újra felidézve magamban a pillanatot. Akkor még csak harmincöt éves volt. Sohasem sminkelte magát, néha pedig még arra sem vette a fáradságot, hogy megfésülködjön; szerencséjére a haja sötét és természetes fényű volt. Utált ruhát vásárolni. Minden egyes ruhadarabját addig használta, amíg egyszerűen hordhatatlanná nem vált. Néha, amikor elvitt a boltba, szégyenkeztem a kék pulóvere miatt, amin oldalt egy cigaretta égésnyoma éktelenkedett, melyen át látni lehetett a melltartója pántját; vagy a sárga blúza miatt, amelynek a jobb vállától egy Kalifornia térképéhez hasonló, kihipózott folt futott alá. Ha ezekről néha-néha említést tettem neki, szótlanul meredt rám, visszament a házba, és átöltözött valamibe, ami egy árnyalatnyival viselhetőbb volt. De utáltam szóvá tenni az öltözékét, mert finnyásnak és férfiatlannak éreztem magam tőle; én lettem „a kisfiú, akit érdekel az öltözködés”, és ilyesmiről szó sem volt. Csak nem akartam, hogy az emberek lesajnáló pillantásokat vessenek rá a szupermarket polcai között. Aznap, amikor hazaértem, kék farmert viselt, és apám egyik túlméretezett pólóját. Sárga gumikesztyű fedte a karját egészen a könyökéig, elrejtve - bár ezeket már nem vettem észre - jó néhány mély, vérző karistolást. Ez volt anyám takarítóruhája, és takarított is, mint a megveszekedett. A konyha bűzlött a Lysoltól, az ammóniától és még vagy fél tucat más tisztító- és fertőtlenítőszertől, amiket a mosogató alatti szekrényben tartott. Piros babos kendővel kötötte hátra a haját, figyelme pedig a csempepadlóra összpontosult. Nem vett észre, amíg zörögve le nem raktam az uzsonnásdobozomat a konyhapultra.

65 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Be ne tedd a lábad a konyhába! - figyelmeztetett fásult hangon. - Az egész a te hibád. - Az én hibám? - A te kutyád, nem? Chuffyról beszélt, a Springer spánielünkről. Elfogott a félelem. Nem is amiatt, amit mondott, hanem ahogy mondta. Ugyanezt éreztem olyankor is, amikor bejött jóéjt-puszit adni. Minden este, lefekvéskor az ágyam fölé hajolt, elsimította a pamutlepedőt és a steppelt paplant, megcsókolta az ujjhegyét, és végigsimított vele a homlokomon. És az esetek kilencven százalékában ez pont olyan megnyugtató is volt, amilyennek hangzik. Viszont voltak éjszakák... éjszakák, amikor talán ivott előbb egy keveset. Ilyenkor, ahogy fölém hajolt, veríték és alkohol állati bűze áradt belőle, ahogy a hő sugárzik egy szeneskazánból; és bár ugyanazokat a szavakat mondta („Jó éjt, Scotty, szép álmokat!”), úgy hangzott, mintha valaki más játszaná a szerepét; az ujjait pedig hűvösnek és horzsolónak éreztem a bőrömön. Azokon az éjszakákon a fejemre húztam a takarót, és számoltam a másodperceket (Egy, megérett a megy, kettő, csipkebokorvessző...), amíg a léptei zaja elhalt a folyosón. Most is ilyen volt a hangja. A szeme túlságosan tágra nyílt, a szája pedig alig látható vonallá keskenyedett, és gyanítottam, hogyha közelebb mennék hozzá, ugyanazt a visszataszító, sós bűzt érezném - mint egy tengerparton, apály idején. Anyám tovább súrolta a konyhát, én pedig beóvakodtam a nappaliba, bekapcsoltam a tévét, és a Seinfeld régi részeinek ismétlését néztem, amíg eszembe nem jutott a megjegyzés, amit anyám Chuffyra tett. Sohasem szerette a kutyát. Elviselte a jelenlétét, de Chuffy apám kutyája volt, és az enyém, nem pedig az övé. Ha Chuffy a konyhapadlóra vizelt, az nem magyarázná meg anyám reakcióját? És egyébként is: hol van Chuffy? A napnak ebben a szakában általában a kanapén szundikált, és várta, hogy valaki megvakarja a fülét. A nevét kiáltottam. - Az az állat mocskos - szólt ki anyám a konyhából. - Hagyd békén! Az emeleten találtam meg Chuffyt, a szüleim hálószobájához tartozó vécéhelyiségbe zárva. A hátsó fertálya és a lábai le voltak súrolva, gyaníthatóan az egyik acél dörzsszivaccsal, amiket égett, zsíros edényekhez használtunk. Ahol a szőr levált, a bőre tucatnyi helyen vérzett. Amikor megpróbáltam megnyugtatni, az alkaromba vájta a fogát.

Az évek nem bántak kegyesen a marylandi külvárossal, ahol apám lakott. Az egykor félig-meddig vidéki lakónegyed mára plázafalvak, szexboltok és sokemeletes munkásszállók melegágyává vált. A kapuval elzárt lakótelep

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 66 még most is létezett, ám az arab feliratokkal telegraffitizett kapubejárót már nem őrizte senki. A ház a Provender Lane-en - a ház, ahol felnőttem - szinte felismerhetetlen volt a göröngyös hóhalmok barikádja mögött. Az egyik ereszcsatorna levált a tetőről, a mögötte sorakozó zsindelyek pedig vészesen meglazultak. Nem az a ház volt, amire emlékeztem, sokkal inkább az a fajta, amiben apám előszeretettel (és talán alkatának megfelelően) lakna: elhanyagolt és barátságtalan. Leparkoltam, leállítottam a motort, és ülve maradtam az autóban. Persze, ostobaság volt, hogy idejöttem. Meggondolatlanul, első felindulásból... Csupa dráma, és semmi tartalom. Eldöntöttem, hogy látnom kell apámat, mielőtt elhagyom az országot (és amit nem mondtam ki: mielőtt meghal)- De mit is jelent ez pontosan? Mit mondhatnék neki, és mit mondhatna ő nekem? Már a slusszkulcs felé nyúltam, amikor apám kijött a nyikorgó faverandára az esti újságjáért. A veranda világítása a kékes szürkületben epebajos-sárgára festette a bőrét. Ránézett az autóra, lehajolt, hogy felvegye az újságot, majd újra felém nézett. Végül kisétált a járdaszegélyhez a házi papucsában és fehér atlétatrikóban. A szokatlan testmozgástól zihált, mire megérkezett. Letekertem az ablakot. - Gondoltam, hogy te vagy az - morogta. A hangja egész seregnyi kellemetlen emléket szabadított fel bennem. Nem feleltem. - Hát gyere be! - mondta. - Hideg van idekint. Bezártam magam mögött az autót, és beállítottam a biztonsági protokollokat. Néhány háznyival odébb három üres tekintetű ázsiai fiatal figyelte, ahogy az ajtóhoz kísérem haldokló apámat.

Chuffy sebei helyrejöttek, de soha többé nem ment anyám közelébe. Anyám volt az, akinek a sérülései maradandóak és bénítóak voltak. Ahogy romlott az állapota, végül elmagyarázták nekem, hogy a betegséget, amelyben szenved, felnőttkori skizofréniának hívják; kóros állapot, és azt jelenti, az agy rejtélyes, mégis természetes működési folyamataiban valamilyen zavar lépett fel. Nem hittem el, mert saját tapasztalatból már tudtam, hogy a probléma ennél egyszerűbb, ugyanakkor sokkal ijesztőbb. Egy jó és egy rossz anya költözött be ugyanabba a testbe. És minthogy szerettem a jó anyát, lehetőségem (sőt, kötelességem) volt gyűlölni a rosszat. Sajnos azonban egymásba folytak. A jó anya búcsúpuszival engedett el reggel az iskolába, ám mire hazajöttem (késve és kelletlenül), az őrült bitorló vette át az uralmat. Tízéves korom után nem voltak igazi barátaim, mert az

67 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── embernek a barátait meg kell hívnia az otthonába. Amikor utoljára próbálkoztam ezzel - meghívtam egy Richard nevű, félénk, vörös hajú fiút, akivel földrajzórán barátkoztunk össze -, anyám húsz percen keresztül leckéztette a veszélyről, amit a videoképernyők jelentenek a jövőbeni termékenységére nézve. A konkrét szavak, amiket használt, lényegesen szemléletesebbek voltak. Richard másnapra távolságtartó lett, és hűvösen elutasító, mintha valami elmondhatatlan szörnyűséget tettem volna. Hiába akartam elmondani neki, hogy az egész nem az én hibám, sőt, még csak nem is anyámé. Egy gonosz szellem költözött be a házunkba. Mivel anyám nem hitt a betegségében, mindezt az én gyengeségemnek tartotta, és nem a sajátjának. Számba sem tudnám venni, kamaszéveim alatt hány alkalommal ripakodott rám, hogy ne bámuljam „így” - azaz szememben nyílt, iszonyodó rettegéssel. A paranoid skizofrénia egyik iróniája, hogy szinte matematikai pontossággal teljesíti be önmaga legsötétebb jóslatait. Anyám úgy gondolta, mindannyian azon mesterkedünk, hogy őt őrületbe hajszoljuk. Mindez nem hozott minket közelebb egymáshoz apámmal. Épp ellenkezőleg. Csaknem ugyanolyan heves ellenállást tanúsított a diagnózissal szemben, mint anyám, ő azonban a tagadás nyíltabb formáját választotta. Azt hiszem, mindig is úgy érezte, rangján alul házasodott; hogy szívességet tett anyám családjának - akik Nashuában, New Hampshire-ben éltek - azzal, hogy megszabadította őket nyűgös, visszahúzódó lányuktól. Talán úgy gondolta, a házasság jót fog tenni anyámnak. De nem így történt. Anyám csalódást okozott neki, és talán ő is csalódást okozott anyámnak. Apám azonban továbbra is magasra tette anyám számára a mércét. Felelőssé tette minden irracionális cselekedetéért, mintha anyám képes lett volna normális etikai ítéleteket hozni - és képes is volt, de csak időszakosan. Így a jó anya bűnhődött a rossz anya vétkeiért. A rossz anya lehetett keserű és obszcén, a jó anyát viszont könnyű volt megfélemlíteni és kínozni. A jó anyából ki lehetett kényszeríteni, hogy meghunyászkodjon és megbánja a bűneit - apám rendszeresen alkalmazta rajta ezt a kegyetlen alkímiát. Kiabált vele, időnként megütötte, és számtalanszor megalázta, mialatt én a szobámban kuksoltam, és próbáltam elképzelni egy világot, ahol a jó anyával kettesben elhagyjuk apámat és a bitorló álanyát. Boldogan élhetnénk - mondogattam magamnak abban a szerető otthonban, amelyet anyám egy időben legalább megpróbált létrehozni; míg apám háborúzhatna tovább valóságtól elrugaszkodott álfeleségével valamilyen távoli, elzárt helyen - egy börtöncellában, teszem azt. Vagy egy bolondokházában. Később, miután betöltöttem a tizenhatot, és megtanultam vezetni, de még mielőtt anyámat beutalták volna a connecticuti bentlakásos intézetbe, ahol élete utolsó éveit töltötte, apám elvitt minket egy New York-i kirándulásra. Talán úgy gondolta - és akkoriban nyilván már csak a csodában bízhatott, ha

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 68 egy ilyen, mégoly törékeny szalmaszálat is megragadott -, hogy a vakáció jót tesz majd anyámnak; „kitisztítja a fejét”, ahogy előszeretettel mondogatta. így hát bepakoltunk az autóba, olajat cseréltünk, teletöltöttük a tankot, és útra keltünk, mint nyakas zarándokok. Anyám kisajátította magának a hátsó ülést. Én apám mellett ültem, a navigátor helyén, és időről időre hátrafordultam, kérlelve anyámat, ne tépkedje a bőrt az ajkáról, amiből ekkor már szivárgott a vér. Mindössze két élénk emlékem maradt meg a New York-i hétvégéről. Szombaton ellátogattunk a Szabadság-szoborhoz, és lelki szemeimmel szinte még most is meg tudom számolni a polírozott lépcsőfokokat, melyeket megmászva feljutottunk a kilátóba. Emlékszem, ahogy felérve egyszerre éreztem magam törpének és óriásnak; emlékszem az izzadság és a forró réz szagára, ami betöltötte a mozdulatlan, júliusi levegőt. Anyám visszahúzódott a Manhattanre nyíló kilátástól, és halkan siránkozott magában, míg én elragadtatva figyeltem a tengerre lecsapó sirályokat. A kirándulásról magammal hoztam a Szabadság-szobor üreges bronzmását, amely elfért a kezemben. És emlékszem a vasárnap reggelre, amikor anyám kisétált a szállodai szobából, mialatt apám zuhanyozott, én pedig a folyosó végén tömködtem negyeddollárosokat egy üdítőautomatába. Amikor visszamentem, és üresen találtam a szobát, pánikba estem, de nem tudtam rávenni magam, hogy kiugrasszam apámat a fürdőszobából - talán azért, mert engem hibáztatott volna (vagy legalábbis így gondoltam), amiért nem vigyáztam anyámra eléggé. Ehelyett fel-alá rohangáltam a vörös szőnyeges folyosókon, ételtálcák és hófehér ágyneművel megrakott kocsik között, aztán a lifttel levitettem magam a lobbiba. Láttam, ahogy anyám sötét haja eltűnik a kör alakú terem túlsó felén, át a forgóajtón, ki az utcára. Nem mertem utánakiáltani, mert féltem, hogy magamra vonom mások figyelmét, és nyilvános botrányt keltek. Inkább utánarohantam, csaknem hasra esve a szuvenírbolt előtti újsághalomban. De mire átküzdöttem magam az üvegajtón, és kiléptem az utcára, már nyoma veszett. A piros egyenruhás portás a sípját fújta, és nem értettem, miért, amíg meg nem láttam anyámat a járdaszegélyen elterülve, magában nyöszörögve, míg a sofőr, aki azt a virágszállító furgont vezette, amely épp most törte el anyám mindkét lábát, kipattant a kocsijából, és reszketve állt anyám fölött, akkorára kerekedett szemekkel, mint két telihold. Én pedig nem éreztem mást, csak brutális, csontig ható hideget. *** Anyámat a New York-i kirándulás után utalták be tartós gondozóintézeti kezelésre - miután a lába helyrejött, és az orvosai a Central Mercy kórházban kénytelenek voltak őt Haldollal telepumpálni, amíg le nem vették róla a

69 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── fekvőgipszet. A nappali, ahol most apámmal ültem, feltűnően keveset változott azóta. Nem mintha apám igyekezett volna anyám emlékének szentelve megőrizni a házat. Egyszerűen csak nem változtatott meg semmit. Nem merült fel benne. - Sokan hívogatnak miattad - jegyezte meg. - Először azt hittem, kiraboltál valami bankot. A függönyöket összehúzta. Az a fajta ház volt, ahová így se, úgy se jut be túl sok fény. Az ősrégi állólámpa sem segített sokat, hogy eloszlassa a félhomályt. Apám megfáradt, zöld karosszékében ült, sűrűn kapkodta a levegőt, és várta, hogy megszólaljak. - Egy meló miatt volt - mondtam. - Ellenőrizni akarták a családi hátteremet. - Szép kis meló lehet, ha az FBI már engem hívogat. A trikója látni engedte törékeny alkatát. Valamikor nagydarab férfi volt. Nagydarab és hirtelen haragú - nem az a fajta, akivel könnyen szórakozik az ember. A karja mostanra csontsovánnyá vált, a húsa megereszkedett. Szekrény méretű mellkasa a bordáira fonnyadt, az övét pedig legalább öt lyukkal bevette; a szabadon lógó szíjvég csontos csípőjét verdeste. - Elmegyek az országból egy időre - mondtam. - Meddig? - Az igazat megvallva nem tudom. - Mondta az FBI, hogy beteg vagyok? - Hallottam róla. - Lehet, hogy nem is vagyok olyan beteg, mint gondolják. Nem érzem magam túl fényesen, de... - Vállat vont. - Ezek az orvosok lófaszt se tudnak, közben meg az úristen pénze se lenne nekik elég. Kérsz egy kávét? - Megcsinálom magamnak. Gondolom, a kávéfőző most is ott van, ahol régen. - Mit képzelsz, hogy már a kávéfőzéshez is gyenge vagyok? - Ezt nem mondtam. - Egy kávét még meg tudok főzni, az isten verje meg! - Csak tessék. Kiment a konyhába. Felkeltem, és elindultam utána, de megálltam az ajtóban, amikor megláttam, hogy a saját bögréjébe egy nagy löket Jack Daniel’st csempész. A keze remegett. A nappaliban vártam, a könyvespolcokat fürkészve. A könyvek nagy része anyámé volt. Az ízlése Nora Robertsig, a Madison megye hídjaiig és a végtelen számú Tim LaHaye kötetig terjedt. Apám az ősrégi Tóm Clancy regényekkel és a Különös történetek darabjaival járult hozzá a közös könyvtárhoz. Nekem is sok könyvem volt, amíg otthon laktam - mindig is kitűnő tanuló voltam; valószínűleg azért, mert rettegtem hazamenni az

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 70 iskolából de a detektív- és rémregényeimet elkülönítve tartottam egy polcon, a szobámban, mert az elitizmusom lázadozott az ellen, hogy Conan Doyle vagy James Lee Bürke mindenféle V. C. Andrewsokkal és Catherine Coulterekkel keveredjen. Apám visszatért két kávésbögrével. Odaadta az egyiket; az oldalán még mindig valamennyire olvasható betűkkel az állt: CORIOLIS SZÁLLÍTMÁNYOZÁS. Apám utolsó munkahelye. Huszonhárom évig irányította a Coriolis elosztóhálózatát, és még most is minden hónapban megérkezett a nyugdíjszelvénye. A kávé egyszerre volt gyenge és keserű. - Nincs rendes tejem, se tejszínem - közölte apám. - De tudom, hogy tejjel szereted, úgyhogy tettem bele tejport. - Jó lesz - feleltem. Hátradőlt a karosszékében. Hevert előtte egy távirányító a dohányzóasztalon, feltehetőleg a videopaneljéhez. Vágyakozva nézett rá, de nem nyúlt érte. - Szép kis munkára jelentkezhettél - mondta végül -, mert azok az FBI-tól mindenféle fura kérdéseket tettek föl. - Milyeneket? - Hát, voltak a szokásosak, asszem: hova jártál iskolába, milyenek voltak a jegyeid, hol dolgoztál, és hasonlók. De nagyon sok részletet akartak tudni. Hogy sportoltál-e valamit, mit csináltál szabad idődben, sokat beszéltél-e politikáról vagy történelemről. Hogy sok barátod volt-e, vagy inkább magadnak való voltál. Ki volt a család orvosa, volt-e valami szokatlan gyerekkori nyavalyád, jártál-e valaha agyturkásznál. Elaine-ről is sokat kérdeztek. Tudták, hogy beteg volt. Azon a ponton elküldtem őket a picsába. De nyilván így is sok mindent tudtak. - Anyáról kérdezgettek? - Hát nem ezt magyarázom? - Mit akartak tudni? - Hát, például a tüneteiről. Mikor kezdődtek, és hogyan viselkedett. Hogy milyen hatással volt rád a betegsége. Olyanokat kérdeztek, amik rohadtul csak a családra tartoznak, senki másra. Az istenit, Scotty, mindent tudni akartak! Meg akarták nézni a régi cuccaidat a garázsban. Még a csapvízből is mintát vettek, nem viccelek. - Azt akarod mondani, hogy idejöttek a házba? - Aha. - Vittek el mást is, mint csapvizet? - Azt hiszem, nem. De annyian voltak, hogy nem tudtam mindegyiken rajta tartani a szemem. Ha meg akarod nézni a régi holmidat, a doboz még mindig ott van, a Buick csomagtartójában. Kíváncsiságtól és nyugtalanságtól hajtva magára hagytam apámat, és kimentem a fűtetlen garázsba.

71 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── A doboz, amelyről beszélt, gimnáziumi éveim kacatjait tárolta. Évkönyvek, néhány tanulmányi díj, régi regények és DVD-k, egy-két gyerekjáték és emlékmorzsa. Feltűnt köztük a bronz Szabadság-szobor, melyet még New Yorkból hoztam haza. Az alapjául szolgáló zöld filc kirojtosodott, az üreges bronztest megkopott. Kivettem a dobozból, és a dzsekim zsebébe rejtettem. Nem tudtam volna megállapítani, hiányzik-e bármi is ebből a leltárból. De a puszta gondolattól, hogy névtelen FBIügynökök turkáltak a garázsban felhalmozott dobozokban, a hideg futkosott a hátamon. A kacatok alatt, a doboz mélyén a kisiskolás rajzaim kupaca rejtőzött. A rajz sohasem volt a kedvenc tantárgyam, anyám azonban szerette annyira ezeket az alkotásokat, hogy megőrizze őket. Hámló vízfesték vastag, barna, őszi avarra emlékeztető papírlapokon. Főleg téli tájak. Meggörbült fenyők, és behavazott, kidőlt-bedőlt kunyhók, amelyek magányosan állnak a tágas térben. A házba visszatérve láttam, hogy apám időközben elszunyókált a székében. A kávésbögre vészesen billegett a párnázott karfán. Áttettem az asztalra. Apám összerezzent, amikor megcsörrent a telefon. Régi, kézibeszélős készülék volt, a vezeték fali csatlakozójánál digitális adapterrel. Apám fölvette, pislogott, morgott néhány „ahá”-t, aztán átnyújtotta a kagylót. - Téged keresnek. - Engem? - Látsz itt bárki mást? Sue Chopra szólt bele. A hangja erőtlenül csengett az ósdi, keskeny sávszélességű vonal túlsó végéről. - Aggódtunk miattad, Scotty - mondta. - Kölcsönös. - Arra vagy kíváncsi, hogyan találtunk meg? Örülhetsz, hogy sikerült. Nagyon megrémített minket, hogy csak úgy leléptél. - Sue, nem léptem le. Apámmal töltöm a délutánt. - Megértem. Azért nem ártott volna, ha szólsz, mielőtt elmész a városból. Morris rád állított néhány embert. - Morris bekaphatja. Komolyan engedélyt kell kémem, ha el akarom hagyni a várost? - Nem kőbe vésett szabály, de rendes lett volna tőled. Scotty, tudom, hogy mennyire dühös lehetsz most. Én is ugyanezen mentem keresztül. Nem tudom igazolni ezt az eljárást. De változnak az idők. A világ egyre veszélyesebb. Mikor jössz vissza? - Ma este. - Helyes. Azt hiszem, nem ártana beszélnünk. - Én is úgy hiszem - feleltem.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 72 Még néhány percig üldögéltem apámmal, aztán megmondtam neki, hogy mennem kell. Az erőtlen nappali fény odakint végleg homályba fordult. A ház huzatos volt; a levegőben porszag keveredett a fűtőtest száraz hőjével. Apám megmoccant a székében, és így szólt: - Messzire jöttél, csak hogy kávézz egyet, és motyogj velem. Figyelj, tudom, miért vagy itt. A helyzet az, hogy nem félek különösebben a haláltól. És beszélni se félek róla. Felébredsz, elolvasod a leveleidet, és azt mondod magadnak: na, akkor ma sem fog megtörténni. De ez nem ugyanaz, mintha nem tudnád, hogy meg fog történni. - Értem. - Dehogy érted. De örülök, hogy eljöttél. Elképesztő szavak voltak ezek az ő szájából. Képtelen voltam előállni bármilyen válasszal. Apám felállt. A nadrágja csontos csípőjére csúszott. - Nem mindig bántam úgy anyáddal, ahogy kellett volna - vallotta be. De ott voltam vele, Scotty. Ezt ne felejtsd el! Még a kórházban is. Még a dührohamai alatt is. Nem vittelek oda, csak ha biztosan tudtam, hogy éppen jó napja van. Máskor olyan dolgokat mondott, amiktől meghasadt volna a szíved. Aztán jött az egyetem, és te már távol voltál. Anyám egy tüdőgyulladás szövődményeibe halt bele, egy évvel azelőtt, hogy lediplomáztam. - Felhívhattál volna, amikor megbetegedett - mondtam. - Minek? Hogy megőrizhesd az emlékét, amint szörnyűségeket kiabál feléd a halálos ágyáról? Mi értelme lett volna? - Én is szerettem. - Neked könnyű volt. Ami engem illet... talán szerettem, talán nem. Már nem is emlékszem. De vele voltam, Scotty. Mindvégig. Nem mindig bántam jól vele. De vele voltam. Az ajtóhoz mentem. Apám néhány lépést jött velem, aztán kifulladva megállt. - Emlékezz erre, ha majd néha eszedbe jutok! - mondta.

73 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

NYOLC

AMIKOR MEGÉRKEZTÜNK a

Ben Gurionra, a repülőtéren teljes volt a káosz; mindenfelé nyüzsögtek a menekülő turisták. A beérkező El Al-járat - amely négy órát késett az időjárás viszontagságai miatt, miután három napig vesztegelt valamilyen „diplomáciai” kavarodás folytán, amiről Sue nem volt hajlandó beszélni - szinte teljesen üres volt. De sejteni lehetett, hogy a visszaúton már nem lesz rajta szabad hely. Jeruzsálem kiürítése terv szerint zajlott. Sue Choprával, Ray Moselyval és Morris Torrance-szel hagytuk el a gépet egy kis csapatba tömörülve, amelyet látásjavító lencsékkel és zakók alá rejtett kézifegyverekkel felszerelt FBI-ügynökök kordonja vett körül. A rámpa aljában kíséretként öt IDF-sorkatona szegődött mellénk farmerben, fehér pólóban, és vállukra vetett Uzikkal. Sietve átvittek bennünket az izraeli vámellenőrzésen, aztán kivezettek a Ben Gurionról, és beraktak minket egy járműbe, amely leginkább egy sherutra emlékeztetett: egy magántaxira, melyet a rendkívüli állapotra való tekintettel a katonaság szolgálatába állítottak. Sue a mellettem lévő ülésre huppant le, a hosszú repülőúttól még mindig kábán. Morris és Ray bemászott mögénk, aztán a miniatűr erőmű halkan felzümmögött, és a furgon kihajtott a parkolóból. Az egyhangúan kopogó eső sikamlóssá tette az 1-es autópályát. A TelAviv felé araszoló, végtelenbe nyúló járműoszlop tompán csillogott a gomolyfelhők alatt, a Jeruzsálembe vezető sávok viszont teljesen néptelenek voltak. Előttünk, az út mentén hatalmas tájékoztató képernyők hirdették a kitelepítést, míg a másik irányba tartóknak az evakuációs útvonalakat jelölték. - Kicsit hátborzongató érzés - szólalt meg Sue - olyan helyre menni, ahonnan mindenki el akar jönni. A mögöttünk lévő ülésen az egyik IDF-katona - nem lehetett több húsznál - felröhintett. Morris megjegyezte: - Sok kétkedés övezi ezt az egészet. És sok a harag az emberekben. A Likkud elveszítheti emiatt a következő választásokat. - De csak akkor, ha nem történik semmi - mondta Sue. - Van rá esély?

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 74 - Szinte semmi. Az IDF-es fiú megint felhorkantott. Lezúduló, sűrű zápor kopogott a sherut tetején. Izraelben a január és a február az esős évszak. Az ablak felé fordultam, és figyeltem, ahogy egy olajfaliget hajlong a szélben. Még mindig azon tűnődtem, amit Sue mondott nekem a gépen.

Sue napokig elérhetetlen volt, miután visszajöttem apámtól: azt a ki tudja, miféle diplomáciai nehézséget próbálta elhárítani, ami miatt szinte csak a legutolsó pillanatban hagyhattuk el Baltimore-t. A hetet azzal töltöttem, hogy kódokat ellenőriztem, és az estéimet egy környékbeli bárban ütöttem el Morrisszal és Rayjel. A társaságuk kellemesebb volt, mint amire számítottam. Dühös voltam Morrisra, amiért nyomon követett apám házáig... de Morris Torrance egyike volt azoknak az embereknek, akik művészi fokon űzik a barátságos, nyájas modort. Vagy inkább eszközként használják. Úgy pattant le róla a düh, akár a golyók Superman mellkasáról. Nem volt dogmatikus a kronolitokkal kapcsolatban, nem táplált konkrét meggyőződéseket Kuin jelentőségét illetően, de az érdeklődése jól érezhetően mélyről fakadt. Ennek köszönhetően elrugaszkodott beszélgetéseket folytattunk; egészen vad ötleteket is feldobhattunk, és nem kellett aggódnunk amiatt, hogy beletaposunk a másik vallási vagy politikai meggyőződésébe. Hogy őszinte volt-e ez a felszabadultság? Morris végül is az FBI-t képviselte. Nem tartottam kizártnak, hogy minden, amit mondunk, utat talál a személyes aktáinkba. De Morris zsenialitása abban rejlett, hogy mellette mindez mintha nem számított volna. Még Ray Mosely is megnyílt Morris társaságában. Rayt amolyan tipikus „zárkózott, félszeg zseni”-nek könyveltem el, akinek szexuális iránytűje reménytelenül és igazolhatatlanul Sue irányában rögzült. És ez bizonyos fokig igaz is volt. De amikor felszabadultabban beszélgettünk, kiderült róla, hogy szenvedélyesen rajong az Amerikai Baseball-ligáért, ami adott némi közös alapot. Ray a szülővárosa, Tucson ligán kívüli kiscsapatáért rajongott, és sikerült felhúznia egy fickót az egyik szomszédos asztalnál a Baltimore Oriolesra tett megjegyzéseivel. És nem visszakozott, amikor a pasas vitába szállt vele. Ray nem volt gyáva. Magányos inkább, de ez főképp intellektuális magány lehetett. Nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy monológját félbehagyta, amikor észrevette, már nem tudjuk követni a gondolatmenetét. Nem lekezelően reagált - legalábbis nagyon ritkán -, csak láthatóan szomorú volt, amiért nem tudja megosztani velünk a gondolatait. Azt hiszem, ez a magány volt az, amit Sue feloldott. Nem számított, hogy

75 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Sue a munkájától gondosan elkülönített, rövid életű kapcsolatokra tartogatta a testi vonzalmát. Azt hiszem, Ray, amikor fizikáról beszélgetett Sue-val, valahol mélyen tényleg szeretkezett vele. Sue-t azonban akkortájt keveset láttuk. - Ilyen volt a Cornellen is - mondtam Morrisnak és Raynek. - Mármint a diákjainak. Sue összehozott minket, de a legjobb beszélgetéseinket az órák után folytattuk, amikor már nem volt ott. - Az amolyan főpróbaszerűség lehetett - tűnődött hangosan Morris. - Mihez? Ehhez? A kronolitokhoz? - Ó, erről persze akkor még nem tudhatott. De nem fog el egyszeregyszer az érzés, hogy az életed egész idáig egyetlen kataklizma, egyetlen döntő fontosságú esemény előjátéka volt? - De, talán. Néha. - Mintha ott, a Cornellen még nem állt volna össze a szereposztás - folytatta Morris -, és még a forgatókönyvön is csiszolni kellett. De te valamit jól csinálhattál, Scott - mosolyodott el. - Bekerültél a végső változatba. - Szóval mi az a nagy esemény? - kérdeztem. - Ez, ami Jeruzsálemben vár minket? - Jeruzsálem... vagy bármi is következik utána.

Sue-val nem volt alkalmunk négyszemközt beszélgetni, amíg már javában az Atlanti-óceán fölött nem jártunk. Akkor odahívott magához a turistaosztály hátsó fertályába, és így szólt: - Sajnálom, hogy nem világosítottalak fel időben, Scotty. És sajnálom ezt a dolgot édesapáddal. Azt reméltem, el tudom érni, hogy ez is csak egy munka legyen számodra, és ne... - Házi őrizet - fejeztem be a gondolatát. - Rendben, nevezzük annak. Mert bizonyos értelemben talán az is. De nem csak neked. Én ugyanebben a helyzetben vagyok. Azt akarják, hogy együtt maradjunk, és folyamatosan felügyelet alatt tarthassanak. Sue-nak arcüreggyulladása volt, amin szokásos elszántságával verekedte át magát. Kezét az ölébe fektetve ült, és egy zsebkendőt gyűrögetett a napfény ráhulló nyalábjában - látszólag úgy viselte a ránehezedő súlyt, olyan alapvető megingathatatlansággal, mint Mahatma Gandhi. A gép elejében az El Al légikísérője osztogatott rántottát és pirítóst műanyag tálcákon. - Miért én, Sue? Ez az a kérdés, amit mintha senki sem akarna megválaszolni. Találtál volna nálam jobb kódért is. Igaz, ott voltam Csumphonban, de ez nem magyaráz meg semmit!

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 76 - Ne becsüld alá a képességeidet! - ellenkezett Sue. - De amúgy értem a kérdésedet. Az állandó megfigyelés, az FBI-ügynökök apád házában... Scotty, néhány éve elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam publikálni egy tudományos értekezést egy jelenségről, amit „tau-turbu-lenciának” neveztem el. Befolyásos emberek is elolvasták. Tudtam, hogy ha a válasza absztrakt, elméleti fejtegetésekbe torkollik, valójában nem fogok választ kapni. Összehúzott szemöldökkel vártam, hogy folytassa, ám előbb bömbölve orrot kellett fújnia. - Pardon - mondta. - Szóval... az értekezés, mondhatni, a kauzalitásról szólt, érintve a temporális szimmetria és a kronolitok problémáját. Főleg matematikai fejtegetés volt, és az is nagyrészt a kvantumok viselkedésének bizonyos vitatott aspektusait tárgyalta. De arra is kitértem, hogy a kronolitok hogyan formálhatják át a makroszkopikus okokozati viszonyokról alkotott, hagyományos képünket. Alapvetően azt állítottam, hogy egy lokalizált „tauesemény” során (ilyen egy kronolit létrehozása a hipotézisem szerint) az okozat természetszerűleg megelőzi az okot, ám ugyanakkor létrehoz egyfajta fraktálteret is, amelyben az események közti legjelentősebb kapcsolóelemek nem determinisztikusak, hanem korrelatívak lesznek. - Ez mit jelent? - Képzeld el a kronolitokat egy-egy lokális eseményként a téridőben. Létezik egy interfész, egy határfelület az idő szokványos folyása és a „negatív tau”- anomália között. Nem csak a jövő kommunikál a jelennel. Fodrok, örvények, áramlatok keletkeznek. A jövő átformálja a múltat, ami cserébe átformálja a jövőt. Tudsz követni? - Többé-kevésbé. - Amit így kapsz, az egyfajta turbulencia, amit nem annyira az ok és az okozat, sőt, még csak nem is a paradoxon határoz meg, sokkal inkább a korrelációk és koincidenciák „tajtékja”. Fölösleges keresgélni a bangkoki manifesztáció okát, hiszen még nem is létezik. Viszont érdemes lehet a turbulenciában kutatni a nyomok után; a váratlan korrelációk között. - Mint például? - Amikor a cikket írtam, nem szolgáltam példákkal. De valaki elég komolyan vette ahhoz, hogy levonja belőle az egyenes következtetést. Az FBI visszamenőleg utánanézett mindenkinek, akit Csumphon után kihallgattak: ez volt a legkisebb és legteljesebb statisztikai minta, ami a kezük ügyébe akadt. Aztán összeállítottak egy adatbázist, amelyben névvel és előélettel szerepelt bárki, aki valaha nyilvánosan véleményt nyilvánított a kronolitokról (legalábbis a kezdeti időszakban), és bárki, aki tudományos munkát végzett a kronolithelyszíneken, beleértve azokat a fickókat is, akik a traktorokat vezették, vagy felállították a mobilvécéket, és mindenkit, akit közvetlenül az érkezés után kikérdeztek. Kapcsolódási pontokat kerestek. - És találtak is, gondolom.

77 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Nem is egyet, köztük egész különöseket. De az egyik legkülönösebb a mi kettőnké volt. - Hogyhogy, a Cornell miatt? - Részben, de szedjük csak össze az egészet, Scotty! Itt ez a nő, aki már jóval Csumphon előtt tau-anomáliákról és egzotikus anyagról beszélt. Aki azóta a kronolitok elismert szakértőjévé vált. És itt van ez a fickó, aki az egyetemen a tanítványa volt; egy régi barát, aki véletlenül épp a csumphoni tengerparton lézeng, és vagy egymérföldnyire az első ismert kronolittól tartóztatják le, néhány órával az objektum felbukkanása után. - Sue - erősködtem -, ez nem jelent semmit! Te is tudod. - Ok-okozati jelentősége nincs, ebben igazad van. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ezek az egybeesések megjelölnek minket. Egy kronolit genezisét megfejteni olyan, mintha próbálnánk szétszálazni egy pulóvert, még mielőtt megkötötték volna. Képtelenség. A legjobb esetben is csak bizonyos szálakat találhatunk, amelyek megfelelő hosszúságúak, vagy ugyanolyan színűek, és megpróbálhatjuk megtippelni, hogyan hurkolódhatnak össze. - Ezért nyomozta le az FBI az apámat? - Minden eshetőséget megvizsgálnak. Mert nem tudjuk, minek lehet jelentősége. - Ez paranoiás logika. - Na igen, pontosan ezzel állunk szemben: paranoiás logikával. Ezért tartanak mindkettőnket megfigyelés alatt. Nem gyanúsítanak semmilyen bűncselekménnyel, pláne nem a hagyományos értelemben. De aggódnak amiatt, amivé válhatunk. - Azt akarod mondani, hogy talán mi vagyunk a rosszfiúk? Sue kinézett az utasszállító ablakán a szakadozott gomolyfelhőkre, az alattunk polírozott kék tükörként elterülő óceánra. - Gondolj bele, Scotty! Bárki vagy bármi is Kuin, nagyon valószínű, hogy a technológia nem tőle származik. A hódítók és a királyok ritkán hallgatnak fizikát az egyetemen. Azt használják, amit el tudnak venni. Kuin bárki lehet bárhol, de minden jel arra mutat, hogy elfogja lopni ezt a technológiát. És ki a megmondhatója, hogy nem épp tőlünk fogja-e ellopni? Vagy talán mi vagyunk a jók. Talán mi vagyunk azok, akik majd megfejtik a rejtvényt. Ez is lehetséges: egy másfajta kapcsolat. Nem egyszerűen rabok vagyunk, hiszen akkor már rég börtönben ülnénk. Figyelnek minket, de egyben vigyáznak is ránk. A folyosóra pillantottam, hogy lássam, nem hallgatózik-e valaki, Morris azonban a gép elején az egyik utaskísérővel beszélgetett, Ray pedig beletemetkezett egy könyvbe. - Egy bizonyos fokig együtt tudok élni ezzel - mondtam. - Elég jól megfizetnek egy olyan időszakban, amikor rengeteg embernek még kenyérre

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 78 sem telik. És olyan dolgokat láthatok, amikről álmodni sem mertem volna. Nem tettem hozzá, hogy így ráadásul a kronolitok iránti megszállottságomat is kiélhetem. - De csak egy bizonyos fokig. Nem ígérhetem, hogy... „Minden körülmények között kitartok” - akartam mondani. Hogy olyan hű tanítvánnyá válók, mint Ray Mosely. Egyszerűen nem tehetem, miközben a világ összeomlik körülöttünk, és nekem meg kell óvnom a lányomat. Sue töprengő mosollyal szakított félbe: - Ne aggódj, Scotty, senki nem ígér semmit. Többé már nem. Mert már senki sem lehet biztos semmiben. A bizonyosság olyan luxus, ami nélkül meg kell tanulnunk élni. Már régen megtanultam bizonyosság nélkül élni. Ha együtt élsz egy skizofréniás szülővel, ez az egyik legfontosabb szabály: az érthetetlen elviselhető. Ki lehet bírni. Legalábbis - ahogy azt Sue-nak is mondtam - egy bizonyos fokig. Mert azon a ponton túl az őrület mindent eláraszt. Beléd szivárog, és beköltözik a tudatodba, míg végül már senkiben sem bízhatsz - még magadban sem.

Az 1-es autópálya első ellenőrzőpontján volt a legnehezebb átjutni. Innen fordította vissza az IDF a zarándokjelölteket, akiket - visszás módon - éppen az evakuáció vonzott. A „Jeruzsálem-szindrómát” már évtizedekkel ezelőtt pszichiátriai rendellenességként diagnosztizálták. A látogatókat időnként túlterheli a város kulturális és mitológiai jelentősége. Túl mélyen azonosulnak a hely szellemével: lepedőbe és szandálba öltöznek, prédikálnak az Olajfák hegyén, állatáldozatot kísérelnek meg bemutatni a Templomhegyen. A jelenség már jóval a századforduló előtt is bőséges munkával látta el a Kfar Shaul pszichiátriai intézetet. Ráadásul a kronolitok által generált világméretű bizonytalanság az utóbbi időben új zarándoklathullámot indított el, így az evakuáció híre már csak olaj volt a tűzre. Jeruzsálemet a lakosai biztonsága érdekében ürítették ki - de hát törődik ilyesmivel egy fanatikus? Járművek hosszú oszlopán fúrtuk át magunkat - némelyiket az ellenőrzőpontnál hagyták a tulajdonosok, akik nem voltak hajlandóak visszafordulni. A rendőrautók, a mentők és a vontatókocsik állandó forgalmat bonyolítottak. Szürkületkor átkeltünk ezen az akadályon, és akkortájt érkeztünk meg a Scopus-hegy egyik nagyobb szállodájához, amikor a nappali fény utolsó foszlányai is kihunytak az égen. Az egész városban megfigyelőpontokat állítottak fel: a mieink mellett katonai őrposztokat, egy ENSZ-megfigyelőállást és egy központot a

79 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── nemzetközi sajtónak a Haas promenádon. A Scopus-hegy (héberül Hár Hácofim, ami mellesleg azt is jelenti: „az őrszemek hegye”) ugyanakkor valamennyire kiemelt helyszínnek számított. Itt táboroztak a rómaiak i. sz. 70-ben, röviddel azelőtt, hogy bevonultak, és leverték a zsidó felkelést. A keresztesek is itt időztek egykor, hasonló okokból. A kilátás az Óvárosra fantasztikus volt, ám egyben szívfacsaró. Az evakuáció - különösen a palesztin területeké - nem zajlott simán. A tüzek még most is égtek. Követtem Sue-t a hotel néptelen lobbiján keresztül a legfelső emeletre, egy szomszédos szobákból kialakított lakosztályba. Itt volt a művelet lüktető szíve. A függönyöket leszerelték, egy technikuscsapat pedig képrögzítő- és mérőberendezéseket helyezett el, valamint - és ez még inkább rosszat sejtetett - egy sor nagy teljesítményű fűtőtestet. Az itteniek többsége Sue kutatási projektjében dolgozott, de csak néhányan találkoztak már vele személyesen. Páran odasiettek, hogy kezet fogjanak vele. Sue nyájasan viselkedett, de látszott rajta, kimerült. Morris megmutatta nekünk a saját szobáinkat, majd azt javasolta, találkozzunk a lobbi éttermében, miután mindannyian lezuhanyoztunk és átöltöztünk. Sue hangot adott csodálkozásának, hogy az étterem még az evakuáció idején is nyitva tart. - A szálloda kívül esik az elsődleges kiürítési zónán - magyarázta Morris. - Minimális létszámú személyzet maradt itt, hogy ellásson minket. Mindannyian önkéntesek, és egy fűtött bunker várja őket a konyha mögött. A szobámban néhány percet azzal töltöttem, hogy csak néztem a várost, amely sziklás takaróként terült rá a Júdeai-hegységre. A szomszédos utcákon a lélek sem járt, leszámítva a katonai őrjáratokat és időnként egy-egy mentőautót a néhány utcányira lévő Hadassah Kórházból. A közlekedési lámpák úgy rángatóztak a szélben, akár a szélütött angyalok. A fiatal IDF-katona mondott valami érdekeset, amikor áthajtottunk az ellenőrzőponton. Régen - magyarázta - a fanatikusok, akik Jeruzsálembe jöttek, Jézus második eljövetelének képzelték magukat, vagy Keresztelő Szent Jánosnak vagy az első és egyedül igaz, eredeti Messiásnak. De mostanában a legtöbbjük Kuinnak hiszi magát. Egy város, amely máris túl sokat látott a történelemből, hamarosan még többet fog.

Sue, Morris és Ray már a hotel hatalmas átriumában várt rám. Morris a felfüggesztett növények ötemeletnyi bujasága felé intett, és vigyorgott: - Ezt nézd, Scotty! A babiloni függőkertek!

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 80 - Babilon tőlünk jóval keletebbre fekszik - jegyezte meg Sue. - De amúgy igaz. A lobbi éttermében leültünk egy asztalhoz; a helyiség túlsó oldalán foglaltak helyet az egyedüli vendégek rajtunk kívül: egy csapat IDF-es férfi és nő, akik egy vörös műanyag bokszba zsúfolódtak. A pincérnőnk (az egyetlen pincérnő) idősebb asszony volt, amerikai akcentussal. Azt állította, hogy nem aggasztja az evakuáció, még úgy sem, hogy emiatt a hotelben kell aludnia. - Amúgy sem rajongok az ötletért - magyarázta -, hogy ezeken a néptelen utcákon furikázzak, pedig régen mennyit panaszkodtam a forgalom miatt! Elmondta, hogy a ma esti főétel mandulás csirke. - És más nagyon nincs is, hacsak nem allergiásak vagy ilyesmi, mert akkor meg tudom kérni a szakácsot, hogy találjon ki valamit. Csirke mindenkinek, Morris pedig rendelt nekünk egy üveg fehérbort. Rákérdeztem a másnapi napirendünkre. - A tudományos munka mellett - felelte Morris - az izraeli védelmi miniszter látogat meg minket délután. Fotósokkal és videostábokkal. Semmi jelentősége nincs - tette hozzá. - Nem lennénk itt, ha nem osztottunk volna meg az izraeli kormánnyal minden rendelkezésünkre álló információt. A hírhálózatoknak szóló majomcirkusz az egész. Viszont Ray és Sue tart majd egy kiselőadást a laikusoknak. Ray Sue-hoz fordult: - A Minkowski-jeget vagy a visszacsatolást kapják? Morris és én értetlenül bámultunk. Sue feddőn Rayre pillantott. - Ne hagyj ki másokat a beszélgetésből, Ray! Rossz modorra vall. Morris, Scotty, már biztos leszűrtetek valamennyit a kongresszusi jegyzőkönyvek kivonataiból. - Nem valami olvasmányosak - morogta Morris. - Rengeteg időt töltünk azzal, hogy lefordítsuk a matematikát. - Metaforákra vadászunk - tromfolt Ray. - Fontos, hogy az emberek is megértsék. Legalább annyira, amennyire mi értjük. Ami egyébként nem sok. - Minkowski-jég - makacskodott Ray - vagy pozitív visszacsatolás? - Azt hiszem, a visszacsatolás - felelte Sue. - Még mindig kihagyva érzem magam - jegyezte meg Morris. Sue a homlokát ráncolva igyekezett összeszedni a gondolatait. - Morris, Scotty - kezdte végül -, kapiskáljátok, mit jelent a visszacsatolás? A Sue kódjaival végzett munkám fele tartalmazott rekurziót és öngerjesztést. De Sue most sokkal tágabb értelemben beszélt.

81 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Visszacsatolás az - vetettem fel -, amikor kiállsz az iskolai díszteremben, hogy elmondd a ballagok búcsúbeszédét, és a hangrendszer visítani kezd, mint malac a mészárszéken. Sue szélesen elmosolyodott. - Jó példa. Le tudnád írni a folyamatot, Scotty? - Van egy erősítő a mikrofon és a hangszórók között. A legrosszabb esetben ezek kommunikálnak egymással. Bármi is megy be a mikrofonba, az kijön a hangszórókon, de felerősítve. Ha zaj kerül a rendszerbe, az hurkot képez. - Pontosan. A hangszóró a legkisebb zajt is felerősítve játssza le, amit a mikrofon érzékel. És ezt a mikrofon megint érzékeli, és megint megsokszorozza, és így tovább, míg a rendszer berregni nem kezd, mint egy kapucsengő... vagy visítani, mint a malac. - És ez hogy is függ össze a kronolitokkal? - tudakolta Morris. - Úgy, hogy maga az idő is egyfajta erősítő. Ismered a régi közhelyet a pillangóról, ami Kínában verdes a szárnyával, és végül vihart kavar Ohio fölött? Ezt a jelenséget hívják úgy, hogy „érzékenység a kezdőfeltételekre”. A nagy események sokszor kis események időbeli felerősítései. - Mint azokban a filmekben, ahol a pasas visszautazik a múltba, és végül megváltoztatja a saját jelenét. - Mindkét eset - mondta Sue - jó példa az öngerjesztésre. Ám amikor Kuin visszaküld egy emlékművet, ami egy húsz év múlva bekövetkező győzelemnek állít emléket, az olyan, mintha ő maga tartaná a mikrofont a hangszóró elé. Visszacsatolási hurok, és ráadásul szándékos. Önmagát gerjeszti. Úgy véljük, hogy emiatt tágíthatják olyan könnyen a fennhatóságuk területét a kronolitok. A diadalai megjelölésével Kuin megteremti az elvárást, hogy diadalt arasson. Amitől az adott diadal sokkal valószínűbbé válik... szinte elkerülhetetlenné. És aztán a következő is. És így tovább. Ez nem volt nagy újdonság számomra. Ennyit már Sue munkájából és a bulvársajtó spekulációiból is leszűrtem. - Volna néhány kérdésem - jegyeztem meg. - Hallgatlak. - Az első: hogy néz ki mindez Kuin szemszögéből? Hogy alakulnak át a dolgok, amikor először elküldi nekünk a Csumphoni Kronolitot? Nem változtatja meg vele a saját múltját? Vagy ez azt jelentené, hogy most már két Kuin létezik? - Erre nekem sincs jobb tippem. Hajói értem, azt kérdezed, hogy ezt elméleti szinten jobban értjük-e. Nos, igen is és nem is. Ha lehet, törekednénk rá, hogy elkerüljünk egy többvilágos modellt... - Miért? Ha egyszer az a legegyszerűbb válasz? - Mert okunk van feltételezni, hogy nem igaz. És ha mégis, az nagyban korlátozza, hogy mennyit tehetünk az ügyben. Ugyanakkor az alternatíva...

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 82 - Az alternatíva az - segítette ki Ray -, hogy Kuin minden alkalommal, amikor visszaküld egy kronolitot, egyfajta öngyilkosságot követ el. A pincérnő egy vászonterítővel letakart kocsin hozta ki az ételt, majd a kiürült kocsit visszagurította a konyhába. A terem túlsó oldalán az IDFkatonák már végeztek a vacsorájukkal, és most a desszerttel voltak elfoglalva. Kíváncsi voltam, vajon ez-e az első alkalom, hogy egy négycsillagos hotelben szállnak meg. Erre utalt, ahogy ettek: nagy gonddal, elejtve egy-egy megjegyzést, hogy mennyibe kerülne, ha nekik kéne fizetniük az ellátásért. - Kuin a kronolitok visszaküldésével módosítja azt, ami addig volt - folytatta Sue két falat között. - Kitörli és lecseréli egykori önmagát... de ez nem kifejezetten öngyilkosság, nem gondoljátok? Képzeljetek el egy feltételezhető Kuint, valamilyen eldugott ország kiskirályát, aki valahogy ráteszi a kezét erre a technológiára. Megnyomja a gombot, és hirtelen már nem csupán Kuin: ő a Kuin, akinek az eljövetelére mindenki várt. Bármilyen értékelhető szempontból nézve ő a kibaszott Messiás, és számára ez soha nem is volt másként. Tény, hogy a személyes élettörténetének egy darabja elvész, de a veszteség fájdalommentes. Megdicsőül, óriási seregeket gyűjt maga köré, hitelessé válik, és fényes jövő elé néz. A másik lehetőség, miszerint az eredeti Kuin helyét átvette valaki, aki kellően ambiciózus, és már úgy nőtt fel, hogy Kuin akar lenni. Legrosszabb esetben tekinthetjük ezt egyfajta halálnak, de egyben szabadjegynek is a dicsőséghez. És az ember nem gyászolhatja azt, ami sosem volt az övé. - Még így is hatalmas kockázatot jelenthet - tűnődtem fennhangon. - Ha már egyszer megnyomtad a gombot, miért nyomnád meg újra és újra? - Ki tudja? Ideológiai alapon, nagyzolási hóbortból, önpusztító szándékkal, hatalomvágytól elvakítva... vagy mert muszáj neki, ha el akarja kerülni a hadiszerencse fordulását. Lehet, hogy minden alkalommal más oka van rá. De bárhonnan is nézzük, a visszacsatolási hurok kellős közepében áll. Ő a jel, ami a zajt generálja. - És így a gyenge zajból erős zaj lesz - vetette közbe Morris. - A fingásból mennydörgés. Sue hevesen bólogatott. - De nem csak az idő szolgál gerjesztő tényezőként. Az emberi elvárásrendszer és az emberi interakciók is közrejátszanak. A sziklák nem törődnek Kuinnal, és a fák is nagy ívben tojnak rá, csak mi nem. Annak alapján cselekszünk, amit a jövőben látunk, és a jövőben egyre könnyebb lesz a győzhetetlen Kuint látni; Kuint, az istenkirályt. Nagy a kísértés, hogy behódoljunk, együttműködjünk vele, nagyvonalú hódítóként idealizáljuk, részévé váljunk a folyamatnak, mielőtt eltiporna minket. - Szóval azt állítod, mi hozzuk létre Kuint. - Nem éppen mi, de az emberek, igen. Az általában vett emberiség.

83 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Morris hozzátette: - Ugyanez történt a feleségemmel és velem is, mielőtt elváltunk. Annyira gyűlölte a csalódás gondolatát is, hogy képtelen volt kiverni a fejéből. Nem számított, mit teszek, mennyire igyekszem megnyugtatni, mennyit keresek, hogy elmegyek-e minden héten templomba. Állandó próbaidőn voltam. „Egyszer úgyis el fogsz hagyni”, mondogatta. Ha elég sokat hajtogatsz ilyesmit, előbb-utóbb valóra válik. Aztán észbe kapott, hogy mit is mondott az imént, és elvörösödve tolta el maga elől a borospoharat. - Az elvárások, igen - bólogatott Sue -, és a visszacsatolás. Pontosan. Kuin hirtelen mindent megtestesít, amitől félünk, vagy amire titokban vágyunk... - És „születni cammog Jeruzsálem felé4” - mondtam. A gondolat mintha jeges fuvallatként töltötte volna be a termet. Még a lármás IDF-es kamaszok is elcsöndesedtek. - Nos - szólaltam meg -, ez nem különösebben biztató, de értem a logikát. Mi az a Minkowski-jég? - Egy más színezetű metafora. De elég mára ebből a témából. Várd ki a holnapot, Scotty! Ray el fogja magyarázni a védelmi miniszternek. Sue enerváltan mosolygott, míg Ray felfújta magát. A kávé után elváltunk egymástól, és egyedül mentem vissza a szobámba. Fel akartam hívni Janice-t és Kaitlint, ám a recepciós tárcsázás közben félbeszakított, és tájékoztatott, hogy a sávszélesség jelenleg teljes kihasználtsággal üzemel, így legalább egy órát várnom kell. Így hát kivettem egy sört az ingyenes minibárból, feltettem a lábam az ablakpárkányra, és figyeltem, ahogy egy autó végigszáguld a kitelepítési zóna sötét utcáin. A Sziklamecset díszkivilágítása épp olyan tiszteletreméltónak és mozdíthatatlannak láttatta az épületet, mint maga a történelem - kevesebb mint negyvennyolc órával később azonban már egy magasabb és jóval hatásosabb emlékmű emelkedett alig néhány mérföldre tőle.

Reggel hétkor keltem, felajzva, de nem éhesen. Lezuhanyoztam és felöltöztem, kíváncsian, vajon a biztonságiak meddig hagynának elmenni, ha kedvem támadna egy kis túrához - egy sétához a hotelben, teszem azt. Eldöntöttem, hogy kiderítem. A liftnél két jól öltözött FBI-ügynök posztolt; egyikük megállított, és csodálkozva nézett rám. 4

William Butler Yeats A Második Eljövetel című versének parafrázisa (Nagy László fordítása alapján)

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 84 - Hová, hová, főnök? - Reggelizni - válaszoltam. - Előbb látnunk kell az azonosítóját. - Az azonosítómat? - Senki sem hagyhatja el ezt az emeletet azonosító nélkül. „Nincs szükségem semmiféle rohadt azonosítóra” - de ezek szerint mégis lett volna. - Ki adja ki ezeket az azonosítókat? - Azokkal kéne beszélnie, akik idehozták, főnök. Ami nem telt sok időbe, mert Morris Torrance épp ekkor futott be mögöttem; virágos kedvvel üdvözölt, és egy műanyag személyazonosító kártyát tűzött az ingem gomblyukába. - Én is lemegyek veled - ajánlkozott. A két fickó úgy vált szét, mint a lift ajtaja, amelyet őriztek. Biccentettek Morris felé, és kettőjük közül a kevésbé agresszív kellemes napot kívánt nekem. - Meglesz - mondtam -, főnök. - Csak elővigyázatosság - magyarázkodott Morris a lefelé úton. - Mint amikor apámat zaklattátok? Mint amikor beleolvastatok az orvosi aktáimba? Vállat vont. - Sue nem magyarázta el, miért van erre szükség? - kérdezte. - Egy részét. De te nem csak a testőre vagy, jól sejtem? - Egyebek közt az vagyok. - Te vagy a börtönőr. - Sue nincs börtönben. Oda megy, ahová csak akar. - Feltéve, hogy te tudsz róla. Feltéve, hogy szemmel tartjátok. - Része a megállapodásunknak - mondta Morris. - Szóval? Hová akarsz menni, Scotty? Reggelizni? - Levegőre van szükségem. - Turistáskodni szeretnél? Ugye, tudod, hogy ez nem a legjobb ötlet? - Mondjuk, hogy kíváncsi vagyok. - Nos... azt hiszem, tudok szerezni egy IDF-es autót a megfelelő engedélyekkel. Még az evakuációs zónába is be tudlak vinni, ha tényleg ezt akarod. Nem feleltem. - Vagy ez - folytatta -, vagy a szituáció ismeretében kénytelen leszel a szállodában maradni. - Te élvezed ezt a munkát? - Hadd meséljek erről! - ajánlotta.

85 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Egy kék, jelöletlen személyautót vett kölcsön, szélvédőjén mindenhová belépésre jogosító matricákkal és összetett GPS-rendszerrel, amely a műszerfal utasoldali felére is átterpeszkedett. Végighajtott a Lehi utcán, míg én (szokás szerint) kifelé bámultam az ablakon. Újabb esős napra virradtunk, datolyapálmák kókadoztak a sugárutak mentén. Nappal az utcák távolról sem voltak néptelenek: polgári védelmi megbízottak posztoltak a nagyobb kereszteződéseknél, rendőrök és katonák járőröztek mindenfelé, és csak a kronolit előre jelzett érkezési helyszíne körüli zónát ürítették ki teljesen. Morris behajtott az Újvárosba, és ráfordult a Dávid király utcára, az evakuációs övezet szíve felé. Egy nagyobb város kiürítése nem egyszerűen az emberek mozgatását jelenti (de persze azt is, szinte megvalósíthatatlan arányokban). Egy része mérnöki feladat. A kronolitok által okozott károk jelentős része a kezdeti, sokkszerű lehűlés - az úgynevezett hőimpulzus - hatására következik be. Minden, amiben folyékony vizet tárolnak, szétrobban, ha elég közel esik az érkezési ponthoz. A jeruzsálemi ingatlantulajdonosokat arra biztatták, hogy eresszék le a vizet a csövekből, mielőtt elhagyják az otthonukat, a városi hatóságok pedig azzal igyekeztek megóvni a vízhálózatot, hogy mentesítették a központi zónát a nyomás alól, habár sejteni lehetett, hogy ez meg fogja nehezíteni a tűzoltást (és a tüzek elkerülhetetlennek ígérkeztek, amint illékony folyadékok és gázok szöknek el a hideg által megrepesztett vagy meggyengített tartályokból). A gázfőcsatornákat már elzárták. Elméletileg tanácsos lett volna minden vécétartályt kiüríteni, minden benzintankot leereszteni, és minden propán-bután gázpalackot eltávolítani. De a valóságban kimerítő, házról házra zajló ellenőrzés nélkül lehetetlen volt ilyen eredményt garantálni. És az érkezési pont közelében a hőimpulzus akár egy üveg tejet is halálos robbanószerkezetté változtathatott. Hallgattam, ahogy elhajtottunk a lehúzott redőnyök mögé rejtőző üzlethelyiségek, a szigetelőszalaggal csíkozott ablakok, az elsötétített felhőkarcolók és a King Dávid Hotel mellett, amely kihalt volt, akár egy temető. - Természetellenes dolog egy üres város - szólalt meg Morris. - Istentelen, ha érted, mire gondolok. - Lelassított egy ellenőrzőpontnál, és intett a katonáknak, amint meglátták a matricáit. - Tudod, Scotty, tényleg semmi örömöt nem okoz nekem, hogy Sue sarkában kell lennem, sem az, hogy a tiédben. - És ettől most meg kéne nyugodnom? - Csak beszélgetni próbálok veled. Ugyanakkor be kell ismerned, hogy nem teljesen értelmetlen ez a berendezkedés. Van benne logika. - Úgy gondolod? - Te is hallhattad a kiselőadást.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 86 - Az egybeesésekről? Arról, amit Sue „tau-turbulenciának” hív? Nem tudom biztosan, mennyit higgyek el belőle. - Igen, arról - mondta Morris -, de arról is, hogy a kongresszus és az államigazgatás mit láthat ebből az egészből. Két alapvető tény a kronolitokról, Scotty. Egy: senki sem tudja, hogy kell ilyet építeni. Kettő: ezt a tudást épp most főzi ki valahol valaki. És mit teszünk mi? Sue és a hozzá hasonló zsenik kezébe adjuk az eszközöket ahhoz, hogy rájöjjenek, hogyan lehet megépíteni egy ilyen izét, és talán pont ezzel követjük el a legnagyobb hibát. A tudás most szabadon áramlik, és könnyen rossz kezekbe kerülhet, s talán mindez meg sem történik, ha a kezdet kezdetén nem nyitottuk volna ki Pandora szelencéjét. - Ez körkörös logika. - És ettől máris hibás? Ismerve a jelenlegi helyzetet elvetnél egy lehetőséget csak azért, mert nem alkot takaros, rendezett szillogizmust? Vállat vontam. Morris folytatta: - Nem kérek bocsánatot azért, ahogy belenéztünk a múltadba. Ez is csak egyike azoknak a dolgoknak, amiket az ember válsághelyzetben csinál, mint a sorozás vagy az élelmiszeradagok korlátozása. - Nem tudtam róla, hogy besoroztak. - Próbáld így tekinteni. - Azért, mert Sue Chopra óráira jártam az egyetemen? Azért, mert véletlenül épp a csumphoni tengerparton voltam? - Inkább azért, mert mindannyian egy olyan kötelékkel vagyunk egymáshoz fűzve, amit most még talán nem is látunk. - Milyen... költői. Morris egy darabig szótlanul vezetett. A nap átütött a felhők résein, fényoszlopai bebarangolták a Júdeai-hegységet. - Scotty, én racionális ember vagyok - folytatta Morris. - Legalábbis szeretem ezt gondolni magamról. Még mindig eljárok templomba minden vasárnap. Az ember nem válik szörnyeteggé attól, hogy az FBI-nak dolgozik. Tudod, miből áll a modern FBI? Semmi rabló-pandúr, semmi ballonkabát, ennek a sok szarozásnak már régen annyi. Húsz éve dolgozom egy quanticói irodában. Megkaptam ugyan a lőtéri kiképzést, de sohasem sütöttem el a fegyveremet éles helyzetben. Sokkal kevésbé különbözöm tőled, mint gondolnád. - Nem ismersz engem, Morris. - Oké, ebben gyaníthatóan igazad van, de csak a vita kedvéért tételezzük fel, hogy mindketten normális emberek vagyunk. Én személy szerint nem hiszek semmiben, ami távolabb esik a valóságtól, mint ami a Bibliában szerepel, és abban is csak heti egyszer. Az emberek kiegyensúlyozottnak tartanak. Sőt, unalmasnak. Szerinted unalmas vagyok? Ezt a labdát nem csaptam le. Folytatta:

87 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - De vannak álmaim, Scotty. Washingtonban, egy tévékészüléken láttam először a képeket Csumphonról. És megdöbbentett, mert azonnal felismertem az egészet. Mert már láttam azelőtt. Álmaimban. Semmi konkrétum nem volt benne, semmi jóslatszerű, semmi, amit bárkinek is be tudnék bizonyítani. De amint megláttam azt az izét, tudtam, hogy része lesz az életemnek. Egyenesen előre meredt. - Jó lesz, ha ezek a felhők holnap estére elvonulnak - mondta. - Javulnak a látási viszonyok. - Morris, igaz ez az egész? - kérdeztem. - Nem kamuznék neked. - Miért nem? - Hogy miért nem? Nos, talán azért, mert téged is felismertelek, Scotty. Mármint az álmaimból. Amikor először megláttalak. Téged is, és Sue-t is.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 88

KILENC

AHOGY VISSZAOLVASOM ezeket az oldalakat, úgy tűnik, mintha túl sokat beszéltem volna magamról, és túl keveset Sue Chopráról. De a saját történetemet csak úgy tudom elmesélni, ahogy én magam megéltem. Akkoriban úgy gondoltam, Sue-t teljesen leköti a munkája, és észre sem veszi a nála hatalmasabb erőket, amelyek gyermeki pozícióba kényszerítik, és az állam gyámsága alá helyezik. Bosszantott, hogy beletörődik a helyzetébe; valószínűleg azért, mert én is ugyanazokba a béklyókba verve lázadoztam, és ugyanazt a jutalmat élveztem viszonzásképp. A legjobb, legmodernebb processzorplatformokhoz és a legintelligensebb kódkeltetőkhöz férhettem hozzá. Ugyanakkor azonban folyamatos megfigyelés alatt álltam, és azért fizettek, hogy DNS- és vizeletmintákat szolgáltassak a tau-turbulencia gyerekcipőben járó tudományának. Ígéretet tettem magamnak, hogy kitartok, amíg Kaitlin műtéti költségeinek legalábbis az oroszlánrészét ki nem tudom fizetni. És utána? Tétek az asztalon. Minden a kronolitokon múlik: ha folytatják diadalmas hadjáratukat, Kaitlin mellett akarok lenni, mialatt a válság elmélyül. Ami Kaitet illeti... úgy gondoltam, a legtöbb, amit jelenleg tenni tudok érte, ha rendelkezésére állok érzelmi hátországként, ahová menekülhet, ha a dolgok rosszra fordulnak Whittel, a pótszülővel. De volt egy olyan érzésem talán épp annyira erőteljes és konkrét, mint Morris álma -, hogy Kaitnek előbb vagy utóbb szüksége lesz rám. Azért voltunk Jeruzsálemben, mert a kronolit a környezeti radioaktivitás duruzsolásával előzőleg bejelentette az érkezését - akár egy vulkán a kitörést megelőző morajjal. Érdekelt volna, vajon létezik-e „előzetes” tau-turbulencia (bármit is jelentsen ez). Valami különös a levegőben? Egybeesések fraktálszerű sorozata? És ha van ilyen, vajon érzékelhető? Értelmezhető? Kevesebb mint tizenöt órányira voltunk az érkezés becsült időpontjától, amikor csütörtök reggel felébredtem. Aznapra az egész emeletet hermetikusan lezárták: egy lélek sem mehetett se be, se ki - kivéve a technikusokat, akik a benti monitorok és a tetőn elhelyezett antennák között ingáztak. A jelek szerint fenyegetések érkeztek nem nevesített radikális csoportoktól. Az ételt a szálloda konyhájából hozták fel szigorú menetrend szerint.

89 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Maga a város mozdulatlanul és nyugodtan terült el a poros-türkiz ég alatt. Az izraeli védelmi miniszter aznap délután látogatott meg minket, hogy elkészüljenek róla a kötelező fényképek a műveleti központban. Két sajtófotós, három alacsonyabb rangú katonai tanácsadó és néhány miniszter kísérte a kabinet képviseletében, ahogy bevonult átalakított lakosztályba. A sajtósok háromdimenziós csapágyas csuklóval vállukhoz rögzített fényképezőgépekkel érkeztek. A védelmi miniszter, egy kopasz, khakibe öltözött férfi végighallgatta Sue beszámolóját az adatgyűjtő berendezésekről, és kötelességtudóan bólogatott, mialatt Ray akadozva felvázolta neki a „Minkowski-jég” - véleményem szerint elég esetlen - metaforáját. Minkowski, egy huszadik századi fizikus az univerzumot négydimenziós kockaként tételezte. Azt állította, hogy minden esemény leírható a négydimenziós tér egyik pontjaként, és hogy ezeknek a pontoknak az összege teszi ki az univerzumot a múltban, a jelenben és a jövőben. Képzeljük el úgy ezt a Minkowski-kockát - mondta Ray -, mintha (a logikának ellentmondva) lentről fölfelé, fokozatosan megfagyó, folyékony vízből állna! A fagyás folyamata ábrázolja azt, amit (legalábbis emberi lényként) az idő haladásából tapasztalunk. Ami fagyott, az a múlt: megváltoztathatatlan és állandó. Ami folyékony, az a jövő: körülhatárolhatatlan és bizonytalan. Mi pedig a kristályosodó határfelületen élünk. A múltba való utazáshoz „vissza kéne csinálnunk” (vagy, ahogy én láttam: meg kéne olvasztanunk) egy egész univerzumot. Ez nyilvánvalóan abszurd, hiszen miféle erő lenne képes rá, hogy visszafelé forgasson bolygókat, feltámasszon halott csillagokat, vagy szétoszlasson magzatokat az anyaméhben? De Kuin nem ezt teszi - habár amit tesz, az önmagában is csodaszámba megy. Egy kronolit - magyarázta Ray - olyan, akár egy forró tű a Minkowski-jégbe döfve. A hatása elképesztő, de szigorúan helyhez kötött. A kronolitok érkezése különös, paradox következményekkel járhat Csumphonban, Thaiföldön, Ázsiában, sőt, végül akár az egész világon, a Hold azonban közömbös marad, az üstökösök nem térnek le a pályájukról, a csillagok továbbra is vakon pislognak ránk. A Minkowski-jég újrakristályosodik a kihűlő tű körül, és az idő folyik tovább, ahogy azelőtt: talán kissé sebesülten, de lényegében változatlanul. A védelmi miniszter mindezt jól láthatóan azzal az eredendő, de ki nem mondott kétkedéssel fogadta, amivel egy muzulmán vallási vezető járja be a Vatikánt. Feltett néhány kérdést. Megcsodálta az ütésálló üveget, amire a hotel ablakait lecserélték, és elismerő szavakkal nyilatkozott a férfiakról és nőkről, akik a műszereket kezelik. Reményét fejezte ki, hogy az elkövetkező néhány órában mindannyian hasznos információkkal fogunk gazdagodni, ha a megjósolt tragédia ne adj’ isten mégis bekövetkezik. Ezután felkísérték, hogy megnézze a tetőre telepített antennákat, sarkában a fotósokkal, akik kávét kortyolgattak papírpohárból.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 90 Persze tudni lehetett, hogy mindezt megszerkesztik majd a nyilvánosság számára, hogy a válsággal szembenéző kormány nyugalmának dicshimnuszát zengje. A Minkowski-jég láthatatlanul és elkerülhetetlenül olvadt körülöttünk. A szálloda hálózati kapcsolatait folyamatosan leterhelte az általunk folytatott, extrém szélessávú adatforgalmazás, egy hívást mégis fogadtam aznap: Janice-ét, aki tudatta velem, hogy apám álmában meghalt. A halála napján Maryland nagy részén havazott - vagy tíz centi finomszemcsés porhó lepte el az utakat. Apám jelzőműszert viselt, amely értesítette is a mentőszolgálatot, amint észlelte a szívműködési zavart, de mire a mentő kiért, már nem tudták újraéleszteni. Janice felajánlotta, hogy megteszi a szükséges intézkedéseket, amíg én külföldön vagyok (apámnak nem volt más élő rokona). Beleegyeztem, és megköszöntem. - Sajnálom, Scott - mondta Janice. - Tudom, hogy nehéz ember volt. De azért sajnálom. Igyekeztem őszintén megélni apám elvesztését. Mégis azon kaptam magam, eltűnődöm, mennyi traumától óvta meg magát azzal, hogy ezen a ponton kiszállt a történelemből, és mennyi adósságot nem kell majd megfizetnie.

Ahogy leszállt a szürkület, Morris kopogott az ajtómon, és visszakísért a műveleti központba, ahol a monitorok már kék fénnyel töltötték be a termet. Megfigyelőként Morrist és engem is a hátsó fal mentén elhelyezett székekre telepítettek le, hogy ne legyünk láb alatt. A terem levegője forró volt és száraz: a hordozható fűtőtestek hadoszlopai máris hevesen ontották magukból a hőt. A technikusok túlöltözöttnek tűntek, és verítékeztek a konzoljaiknál. Odakint a felhőtlen ég már tintaszínűvé sötétedett. A városra természetfölötti csend telepedett. - Már nincs sok hátra - suttogta Morris. Ez volt az első alkalom, hogy egy kronolit érkezését bármekkora pontossággal sikerült megjósolni, de a számítások még mindig csak közelítő értékeket adtak, a visszaszámlálás menete pedig ingadozott. Sue odaszólt nekünk, ahogy elhaladt mellettünk: - Tartsátok nyitva a szemeteket! - Mi van, ha semmi sem történik? - tudakolta Morris. - A Likkud elveszíti a választásokat. Mi pedig a szavahihetőségünket. A percek lassan szivárogtak el. Mi, akik még nem viseltünk védőöltözetet, bélelt kabátokat kaptunk. Morris ismét előrehajolt az árnyékból, verejtékezve és láthatóan türelmetlenül.

91 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - A legvalószínűbb érkezési helyszín az üzleti negyedbe esik. Érdekes választás. Elkerüli az Óvárost és a Templom-hegyet. - Kuin mint Caesar - jegyeztem meg. - Hódolhatsz bármilyen istennek, amíg földig hajolsz a hódító előtt. - Jeruzsálemben nem először. De talán utoljára. A kronolitok felébresztették a szunnyadó világvégefélelmeket, amelyek a huszadik században a nukleáris fegyverekre összpontosultak: az érzést, hogy valamilyen új technológiai vívmány megint megemelte a fegyveres konfliktusok tétjét; hogy a birodalmak felemelkedésének és hanyatlásának hosszas körmenete ezúttal talán elérte az utolsó ciklusát. És ezt most a szokásosnál is könnyebb volt elhinni. A Megiddó-völgy végül is csak néhány mérföldnyire esett tőlünk. Figyelmeztettek minket, hogy a hőség ellenére is tartsuk becipzárazva a kabátunkat. Sue olyan melegen akarta tartani a termet, amilyet csak el tudtunk viselni, hogy megóvjon minket a termikus sokktól. Az előző érkezések alapos elemzése nyomán volt képünk róla, mire számíthatunk. A kronolitok nem szorítják ki a levegőt és a kőzetrétegeket onnan, ahová érkeznek, hanem átalakítják, és a saját szerkezetükbe építik az ott található anyagokat. A lökéshullámot ugyanakkor a Sue által „fagysugárzásnak” nevezett jelenség idézi elő. A Kuin-szobortól néhány méternyire maga a levegő is kicsapódik, megszilárdul, és a földre hullik; a másodperc törtrészéig pedig a helyére bezúduló levegővel is ugyanez történik. Valamivel szélesebb sugárban a légkör alkotógázaira (oxigénre, nitrogénre és szén-dioxidra) bontva fagy meg. A vízgőz sokkal nagyobb körben csapódik le. A talajvíz jelenléte hasonló jelenséget idéz elő a talajban és a mélyebb rétegekben, amely megrepeszti a kőzetet, és a föld mélyén végigfutó, sugárirányú lökéshullámot indít el. A hirtelen lehűlő, mozgásba lendülő légtömeg konvekciós cellákat hoz létre, ezáltal heves szélvihart kavar az érkezési pont körül, és megjósolhatatlan mozgású, mindent átható ködöt bocsát a kronolit többmérföldes körzetére. Emiatt nem tiltakozott senki a száraz forróság és a légmentesen lezárt terem ellen. A fehérbe öltözött technikusok, akik közül sokan egyetemektől kölcsönvett diákok voltak, az ablakokkal szemben elhelyezett terminálokat kezelték. Mérési adataik a tetőantennáktól vagy az érkezési zónához közelebb elhelyezett távérzékelőktől származtak. Szabályos időközönként számokat kiáltottak, amelyeket nem tudtam értelmezni. De a feszültség érezhetően egyre növekedett. Sue úgy járkált fel-alá a lelkes fiatalok között, akár egy elégedetlen szülő. Aztán megtorpant előttünk - takaros volt frissen mosott és vasalt, kék farmerjében, fehér blúzában -, és így szólt:

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 92 - A háttérsugárzás értéke máris szokatlanul magas, és gyorsan emelkedik. Ez kábé t mínusz két percet jelent, srácok. - Nem kéne védőszemüveg vagy ilyesmi? - kérdezte Morris. - Ez nem hidrogénbomba, Morris. Nem fog megvakítani - nyugtatta meg Sue, aztán elfordult tőlünk. Az egyik adatelemző technikus, egy fiatal, szőke lány, aki nem tűnt sokkal idősebbnek Kaitlinnél, időközben felállt a székéből, és alázatos mosollyal odalépett Sue-hoz. Az IDF-es biztonsági csapat tagjai összeszűkült szemmel figyelték. Akárcsak Morris. A lány kábának tűnt, sőt, talán egy kissé öntudatlannak. Tétovázott. Aztán szinte meghatóan gyermeki mozdulattal Sue keze után nyúlt, és a saját keze közé fogta. Sue megszólította: - Cassie? Mit szeretnél? - Én csak... meg akartam köszönni. - Cassie hangja félénk volt, de átszellemült. Sue a homlokát ráncolta. - Nagyon szívesen, de... mit? Ám Cassie csak lehajtotta a fejét, és hátralépett, mintha a gondolat, amilyen gyorsan érkezett, ugyanúgy ki is röppent volna a fejéből. Kezét a szája elé kapta. - Ó! Annyira sajnálom! Én csak... én csak úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Nem is tudom, mit gondolhattam... - Fülig elpirult. - Jobb, ha most a székedben maradsz - mondta Sue gyengéden. Ekkor már mélyen bent jártunk a tau-turbulenciában. A termet betöltötte a forróság és az elektromosság szaga. Az ablak túloldalán, a városközpont fölött hirtelen reszkető, északi fényhez hasonló ragyogás jelent meg.

Az események néhány másodperc leforgása alatt követték egymást, ám az idő számunkra ruganyos volt: úgy éltük meg a másodperceket, mintha percek telnének el. Be kell vallanom, féltem. Az érkezés által generált kísérőfény színét gyorsan váltó függönyt alkotott: kékeszöldből a vörös, majd az ibolya felé mélyült, és a termet, amelyben ültünk, kísérteties árnyékokkal töltötte be. - Tizenkilenc óra hét perc - nézett az órájára Sue. - Most. - Máris lehűlt a levegő - fordult felém Morris. - Észrevetted? Úgy éreztem, mintha a szoba hőmérséklete esett volna néhány fokkal. Bólintottam. Az egyik IDF-katona idegesen felállt, és a fegyverét szorongatta. A fény (épp olyan gyorsan, ahogyan jött) halványulni kezdett, és aztán... Aztán a következő pillanatban a kronolit egyszerűen csak ott volt.

93 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── A Sziklamecset túloldalán, egy villanással jött létre, és magasabbra nyúlt, mint a hegyek. Groteszk méretű teste jégtől fehéren ragyogott a rideg holdfényben. - Megérkezett! - jelentette be valaki a konzoloktól. - A háttérsugárzás rohamosan csökken! A külső hőmérséklet iszonyú alacsony... - Kapaszkodjatok! - mondta Sue. A lökéshullám meghajlította az ablaküveget, és mennydörgésszerű robajt hallatott. Szinte ugyanebben a pillanatban a kronolit eltűnt egy fehér forgószélben, ahogy a termikus sokk kibolyhozta a nedvességet a légkörből. Néhány mérfölddel arrébb a hőingás megrepesztette a betont, kettéhasította a gerendákat, és minden bizonnyal szétroncsolta minden olyan lény élő szöveteit, akik elég balszerencsések voltak, hogy becsámborogjanak a kiürítési zónába. (Voltak néhányan: kutyák, macskák, zarándokok, szkeptikusok.) Fehérséghullám indult el sugárirányban a vihar magjától: a fagy úgy kúszott fel a Júdeai-hegység lejtőire, akár egy tűzvész. A város fényei seregestül homályosultak el, ahogy az elektromos hálózat transzformátorai szikrazápor közepette rövidre zártak. A hotelt felhőburok vette körül; az ablakok rázkódtak a viharos szélben. A teremre hirtelen sötétség borult, míg a konzolok fényei úgy pislákoltak, mint a tó vizén tükröződő csillagok. - Hideg, mint az istennyila - motyogta Morris. Magam köré fontam a karjaimat, és láttam, hogy Sue is ugyanezt teszi, amint elfordul az ablaktól. Az IDF-katona, aki néhány másodperccel ezelőtt felállt, most felemelte a gépkarabélyát. Kiáltott valamit, amit nem lehetett hallani a vihar tombolásától. Aztán tüzet nyitott az elsötétült teremben.

A fegyverest Aaron Weiszacknak hívták. Csak annyit tudok róla, amennyit a másnapi lapokban olvastam. Vajon nem óvna meg minket tengernyi fájdalomtól, ha elolvashatnánk a másnapi főcímeket, még mielőtt valóra válnának? Talán nem. Aaron Weiszack Clevelandben, Ohio államban született, és 2011-ben költözött Izraelbe a családjával. Kamaszéveit Tel-Aviv külvárosábán töltötte, és már 2020-as besorozása előtt is kacérkodott különféle radikális politikai szervezetekkel. A 2025-ös, templom-hegyi zavargások idején rövid időre őrizetbe vették, de nem helyezték vád alá. Az IDF-aktája ugyanakkor makulátlan volt: gondoskodott róla, hogy feljebbvalói előtt rejtve maradjon kapcsolata a „Jövő Fiai” nevű, szélsőséges „kuinista” sejttel.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 94 Ha nem is tébolyult, de legalábbis zavarodott volt. Az indítékaira sosem derült fény. Csak egy-két lövést adhatott le, mielőtt egy másik IDF-katona, egy Leah Agnon nevű lány a saját fegyverével, egy rövid sorozattal lekaszálta. Weiszack szinte azonnal belehalt a sérüléseibe. De nem ő volt az egyetlen áldozat a teremben. Azóta sokszor eszembe jutott, hogy Aaron Weiszack cselekedete legalább annyira baljóslatú volt, mint a Jeruzsálemi Kuin érkezése - a maga módján sokkal pontosabb képet nyújtott az utána következő időkről.

Weiszack utolsó géppisztolysorozata megrepesztette az egyik, állítólag ütésálló (de a jelek szerint nem golyóálló) ablakot, amely ezüstös szilánkokat záporozva beszakadt. Jeges szél és sűrű köd áradt be a terembe. Felálltam, süketen a lövések zajától, ostobán pislogva. Morris felugrott a székéből, és a földön fekvő Sue Chopra felé vetette magát, hogy a testével fedezze. Egyikünk sem tudta, hogy a támadás már véget ért-e, vagy épp most kezdődött. Nem láttam Sue-t Morris ormótlan teste alatt, így nem tudhattam, hogy súlyosan megsebesült-e, de vér volt mindenfelé - Weiszack vére a tapétát borította, a fiatal technikusoké pedig a konzoljaikra fröccsent. Mély levegőt vettem, és máris újra hallottam a hangokat: emberek üvöltését, és a szélét. Finom szemcséjű jég záporozott a teremre, akár a srapnel - a városon végigsöprő, elképzelhetetlenül meredek ívű termikus gradiensek által hajtva. Az IDF-katonák körülvették a földön heverő Weiszackot, fegyvereiket mozdulatlan testére szegezve. Az FBI-kontingens szétszóródott, hogy biztosítsa a helyszínt, míg Sue posztdoktori hallgatói közül néhányan elesett társaik fölé hajoltak, hogy elsősegélyt nyújtsanak nekik. Többen segítségért kiáltottak - úgy tűnt, Morris hangját is hallom köztük. Volt egy szanitécünk a teremben, de neki biztosan épp elég dolga akadt, hacsak nem volt ő is a sebesültek között. Lehúzódtam, és Morrishoz kúsztam a padlón. Már legördült Sue-ról, és most a karjával tartotta a nő fejét. Sue megsebesült. A szőnyegen vért láttam: néhány vörös cseppet, amelyek gőzölögtek az iszonyatos hidegben. Morris felém pillantott. - Nem súlyos! - nyugtatott meg, kerekítve a szavakat, hogy túlkiabálja a szél tombolását. - Segíts kivinni a folyosóra! - Ne! - kapálózott Sue, és ekkor megláttam a véres nyílást, ahol a lövedék vagy a srapnel kiszakította a farmernadrágját: vérző hasíték húzódott a jobb csípője húsos része mentén. De Morrisnak a jelek szerint igaza volt: ha Suenak ez az egyetlen sérülése, akkor nincs közvetlen életveszélyben.

95 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Majd mi elintézzük! - szólt rá határozottan Morris. - Segítenünk kell! - Sue tekintete a terminálok felé röppent, ahol a diákjai és a technikusai a félelemtől bénultan álltak, vagy élettelenül hevertek a székeikbe rogyva. - Uramisten... Cassie! Cassie-nek, a bájos posztgrad hallgatónak a lövedékek nyomán hiányzott egy darab a koponyájából. Sue behunyta a szemét, mi pedig kivonszoltuk a hidegből; Morris megállás nélkül telefonált, míg én a tenyeremet Sue véres csípőjére tapasztottam. Ekkorra a Hadassah Kórház mentőautói már úton voltak, csúszkálva a jégbordákon, amelyek a Lehi utcát borították.

A mentőorvosok a hotel lobbijában állítottak fel segélyállomást, ahol hőszigetelő takarókkal fedték be a törött ablakokat, és fűtőtesteket működtettek a szálloda generátoráról. Egyikük szorítókötést tett Sue sebére, és az érkező segítséget a súlyosabb sérültek felé irányította, akiket részben lehoztak a lobbiba, míg a mozgathatatlan sebesülteket az emeleten látták el. Az IDF és a rendőrség kordonnal vette körül az épületet. Szirénák vijjogtak a szélrózsa minden irányából. - Meghalt - mondta szárazon Sue. Persze Cassie-re gondolt. - Meghalt... Scotty, te láttad! Húszéves volt. Az MIT diplomásprogramjával jött hozzánk. Egy édes, kedves kislány. Köszönetét mondott nekem, és aztán megölték. Mit jelent ez? Jelent ez valamit egyáltalán? Odakint jég hullott alá a hotel tetejéről és párkányairól, porrá zúzódva a járdákon. A holdfény átjárta az üveges-fehér romokat, és körülrajzolta a Jeruzsálemi Kuin város fölé tornyosuló kontúrjait.

A Jeruzsálemi Kuin: egy négyoldalú oszlop, amely a tetején trónusban végződik, rajta az ülő Kuin alakjával. Kuin földöntúli nyugalommal néz el a meghasadt Sziklamecset fölött, tekintetével a Júdeai-sivatagot pásztázva. Paraszti nadrágot és inget visel. Fején pánt, amely akár szerény koronának is beillik, félholdakkal és babérlevelekkel kifaragva. Arca méltóságteljes, királyi. Vonásai jellegtelenek. Az emlékmű gigantikus talapzata mélyen a Kikar Tzion romjai között ér le a földre. A csúcsa több mint négyszázhatvan méteres magasságba nyúlik.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 96

M[SODIK R@SZ Elveszett gyermekek

97 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

TÍZ

A GONDOLAT, amely visszatekintve igazán megdöbbent - már ha el tudjátok nézni egy öregembernek, hogy megkérdőjelezi a saját emlékiratainak szövegét hogy milyen furcsának tűnhetett a kronolitok eljövetele annak a generációnak, amelyik a Szovjetunió bukása után nőtt fel... apám generációjának, noha ő már nem érte meg, hogy lássa a legrosszabb részét. Olyan generáció volt az övék, amely nem is annyira felháborodottan, mint inkább türelmetlenül tekintett a harmadik világbeli diktatúrákra; amelynek számára a grandiózus paloták és emlékművek egy letűnt kor szégyenteljes emlékei voltak - kísértetkastélyok, amelyeket bármelyik pillanatban romba dönthettek a Nikkei vagy a NASDAQ felől fújó, viharos szelek. Kuin felemelkedése őket teljesen készületlenül érte. Komolyan vették a fenyegetést, amit jelentett, de abszolút vakok maradtak a vonzerejére. El tudtak képzelni egymillió éhező ázsiait, amint hűséget esküsznek Kuinnak. Ez legalábbis távoli eshetőségnek tűnt számukra. Ám amikor a saját gyermekeik és unokáik kezdtek rájuk megvetéssel tekinteni, a magabiztosságuk szertefoszlott. Elmondható, hogy nagyjában-egészében a fegyverkezésbe menekültek. Kuin emlékművei talán mágikusnak tűntek, de katonai hódításokat jósoltak meg, és végeredményben azok is tették lehetővé őket - egy jól védett országot azonban nem lehet meghódítani. Vagy legalábbis ez volt a logika. A Jeruzsálemi Kronolit érkezése újabb állami befektetéshullámot indított el a katonai fejlesztések terén, ami érzékelő műholdak armadáját, a rakétaelfogó robotrepülők új generációját, intelligens aknák, valamint a harctéri- és szállítórobotok tökéletesítését eredményezte. 2029-ben újra bevezették a hadkötelezettséget, így a hadsereg létszáma félmillió besorozott újonccal bővült. (Mindez segített palástolni a polgári gazdaság hanyatlását, ami a víztározó-válság után következett be; az ázsiai kereskedelem viharvert állapotát, továbbá az Atchafalaya-medence éveken át elhúzódó katasztrófájának kezdetét.) Még a bölcsőben szétbombáztuk volna Kuint, ha bárki tudja, merre találjuk. Dél-Kínában és Délkelet-Ázsia nagy részén azonban átvette az uralmat a kontrollálatlan barbarizmus: páncélozott terepjárókban furikázó hadurak terrorizálták az éhező parasztokat. Ezeknek a

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 98 kisstílű zsarnokoknak bármelyike lehetett Kuin. Többségük annak is vallotta magát. De valószínűleg egyikük sem volt az. Még az sem volt biztos, hogy Kuin kínai-e egyáltalán. Bárhol lehetett. Ami most már nyilvánvalónak tűnik (de akkor még nem volt az), hogy Kuin pontosan azért volt veszélyes, mert nem állt ki a világ elé. Nem volt más programja, csak a hódítás. Nem volt más ideológiája, csak a végső győzelem. Azzal, hogy semmit sem ígért, mindent ígért. A kifosztottak, az elnyomottak, a szimplán boldogtalanok mind Kuinnal akartak azonosulni. Kuinnal, aki majd elegyengeti a hegyeket, és feltölti a völgyeket. Kuinnal, aki nyilván az ő hangjukon szólal majd meg, hiszen ezt senki más nem teszi. Az enyémet követő generációnak Kuin a radikális újdonságot jelentette: az ódon, tekintélyelvű berendezkedések megdöntését, és egy olyan rideg, könyörtelenül modern hatalom felemelkedését, amilyenek maguk a kronolitok. Tömören szólva: Kuin elvette tőlünk a gyermekeinket.

Amikor befutott a hívás Kaitről (Janice hívott, elsötétített képernyővel, hogy ne lássam a könnyeit), már tudtam, el kell mennem Baltimore-ból, lehetőleg úgy, hogy Morris Torrance ne loholjon a sarkamban hét államon keresztül. Azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű, de talán még így is könnyebbnek ígérkezett, mint Jeruzsálem előtt lett volna. Akkor Sue Chopra bőkezűen folyósított, állami támogatási keretből irányította a kronolitokkal kapcsolatos kutatásokat. Ám ezt a kivételezett helyzetet megsemmisítette Sue elkötelezettsége a kronolitok elméletének tisztán teoretikus tényezői mellett a tau-turbulencia matematikájára irányuló megszállottsága, szemben a felderítés és a honvédelem gyakorlati kérdéseivel és a ’28 júniusában lezajlott, katasztrofális kongresszusi meghallgatása. A nyilvános kérdések vitája során mereven elutasította Lazar szenátor azzal kapcsolatos fejtegetését, hogy a Jeruzsálemi Kronolit a végítélet eljövetelének előjele lehet. („Alulműveltnek” nevezte a szenátort, a közelgő apokalipszis elméletét pedig „abszurd mítosznak”, amellyel Lazar csak „olajat önt arra a tűzre, amelynek elfojtására az erőfeszítéseink irányulnak”. Lazar, aki egykori republikánusból vált a Föderalista Párt kinyíró emberévé, „elefántcsonttoronyba zárkózó ateistának” bélyegezte Sue-t, akit „le kell választani az állam szoptató emlőjéről”.) Sue természetesen túl értékes volt ahhoz, hogy teljesen megváljanak tőle. De nem is lehetett többé a kronolitok kutatását egybefogó program központi figurája. Épp ellenkezőleg: igyekeztek kivonni őt a figyelem kereszttüzéből. Továbbra is ő volt az ország első számú szakértője a „tau-turbulencia” ezoterikus tudományterületén, de többé már nem lehetett a reklámarca.

99 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Ez azzal az előnnyel járt, hogy az FBI érdeklődése lanyhult a hozzám hasonló kis halak irányában, még ha az aktáim változatlanul a Hoover épület digitális katakombáiban hervadoztak is. Morris Torrance inkább otthagyta az Irodát, mint hogy belenyugodjon az áthelyezésébe. Hívő volt. Hitt Jézus Krisztus isteni valójában, Sulamith Chopra jóságában, és a saját álmai igazságában. A kronolitok kora lehetővé tett ilyen áttéréseket. És azt hiszem, egy kicsit szerelmes is volt Sue-ba, noha ő (nem úgy, mint Ray Mosely) soha nem táplált illúziókat Sue szexuális irányultságával kapcsolatban. Mégis vele maradt mint személyes testőre és biztonsági főnöke, olyan fizetésért, ami csak töredéke lehetett a kormánytól kapott járandóságának. Engem Sue és Morris is a projekt közelében akart tartani: Sue azért, mert passzoltam a jelentőségteljes egybeesések folyamatosan bővülő mintázatába, Morris pedig azért, mert hitt benne, hogy fontos vagyok Sue-nak. Az, hogy törvényi erővel ott tudnának-e tartani, mára kétségessé vált. Morris ezentúl civil volt. De nem kételkedtem benne, hogy a nyomomba eredne, ha bejelenteném, hogy elmegyek. A kapcsolatait bevetve talán vissza is tudna tartani. Kedvelt engem (a maga óvatos módján), de elsősorban Sue-hoz volt lojális. Sue ezalatt online kutatócsoportként próbálta rekonstruálni a szétforgácsolódott kronolit-projektet, megosztva minden adatot, amit a Védelmi Minisztérium nem titkosított, és egyben elmélyítve és tágítva a tauturbulencia matematikai hátterét. 2031 februárjában elveszítette az Energetikai Minisztérium ösztöndíját, és kénytelen volt újabb pénzgyűjtő kampányba fogni, mialatt a támogatások bőségesen ömlöttek a kirakatprojektekbe: a gammasugár-lézer ütköztetőbe a Stanfordon, vagy az Egzotikus Anyag Csoportba, amely Chicagóban dolgozott. A reggelt egy olyan kód tisztogatásával töltöttem, amit egy ideje Sue-nak nevelgettem: egy kis programot, amely a világban kalandozik, és releváns egybeeséseket keresgél a médiacsomópontokban egy főnévválogató algoritmus alapján, melyet még maga Sue agyait ki. Míg dolgoztam, Morris néhányszor benézett az irodába. Úgy láttam, fogyott valamennyit. És öregedett is. De még mindig megrögzötten derűs volt. Sue a saját irodájában dolgozott: távozóban bekopogtam hozzá megmondani, hogy elmegyek. Úgy értettem, ebédelni, de meghallhatott valamit a hangomban. - Hosszú ebédre készülsz? - kérdezte. - Mégis, milyen messzire tervezel menni, Scotty? - A közelben leszek. - Ugye tudod, hogy még nem végeztünk? Lehet, hogy a kódról beszélt, amit idáig együtt fejlesztgettünk, de kételkedtem benne.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 100 Sue lábsérülése már évekkel ezelőtt begyógyult, a jeruzsálemi események azonban más sebhelyeket is hagytak maguk után. Egyszer azt mondta: Jeruzsálem tette világossá számára, mennyire veszélyes is a munkája - azzal, ahogy önnön személyét a tau-turbulencia középpontja közelébe helyezi, nemcsak magát, hanem a körülötte lévőket is veszélyezteti. - De attól tartok, ez elkerülhetetlen - tette hozzá akkor szomorúan és ez a legrosszabb benne. Ha elég sokáig állsz a síneken, előbb-utóbb jön egy vonat. Megígértem neki, hogy délután befejezem a debuggolást. Hosszú, kételkedő pillantást vetett rám. - Van bármi más, amit el akarsz mondani? - Most épp nincs. - Még beszélünk - búcsúzott. Mint a legtöbb jóslata, később ez is valóra vált.

Morris felajánlotta, elkísér ebédelni, de nemet mondtam, arra hivatkozva, hogy még el kell intéznem néhány dolgot, és könnyen lehet, csak egy szendvicsért ugróm be útközben. Ha ezt gyanúsnak is találta, nem látszott rajta. Lezártam a számlámat a Zürich Americannél, a rajta lévő pénz nagy részét átutaltattam egy tranzakciós kártyára, a maradékot pedig régimódi zöldhasúakban vettem fel. Egy kicsit még kocsikáztam, mert meg akartam győződni róla, hogy Morris nem követ, bármennyire is valószínűtlennek tűnt. Esélyesebb volt, hogy megbütykölte a kocsim helymeghatározóját. így hát becseréltem a Chryslert egy belvárosi autó-kereskedésben; megmondtam az eladónak, hogy nem találok semmi kedvemre valót itt, és megkérdeztem, megnézhetném-e a kínálatot a hálózatuk többi boltjában. A nő nagyon segítőkésznek bizonyult, és örömmel megmutatta a virtuális árulistát az egyik belső helyiségben. Próbaképpen kiválasztottam egy fitos orrú, poroskék Volkswagen Edisont (valószínűleg a valaha gyártott legjellegtelenebb személygépkocsit), a Chrysleremet a kereskedésben hagytam, és átvitettem magam a fél városon. Élőben a Volkswagen egy kicsit viharvertebbnek tűnt, mint a virtuális listában, de az erőműve - amennyire meg tudtam ítélni strapabíró volt, és tiszta. Az elektronikus lábnyom, melyet ez az egész, olcsó kémfilmbe illő hülyéskedés hagyott maga után, nyilván akkora volt, mint Godzilláé. Tudtam, hogy Morris Torrance hamar kibogozza majd a szálakat, és idővel becserkész - de nem elég hamar ahhoz, hogy Baltimore-ban tartson. Mire besötétedett, már kétszáz mérföldnyire nyugatra voltam, letekert ablakokkal suhantam a langyos, júniusi éjszakában, és csak úgy kapkodtam befelé a savlekötőket, hogy megnyugtassam háborgó gyomromat.

101 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Hatalmas menekülttábor terült el az autópálya és az Ohio folyó találkozásánál: talán ezer kopott vászonsátor lapja csapkodhatott az enyhe, kora nyári szélben; hordótüzek tucatjai égtek szétszórva a táborban. Az itt élők többségükben a louisianai mélyföldekről érkezett menekültek lehettek: munkanélküli olajfinomító- és petrolkémiai munkások vagy farmerek, akiket az áradások elűztek a földjeikről. A megszilárduló agyag végül elkezdte kivonzani a Mississippit régi, iszapos madárláb-deltájából, hiába tettek meg mindent a hadsereg utászai. Több mint egymillió család vesztette el az otthonát idén tavasszal az árvizek miatt, nem beszélve a káoszról, amit a leszakadt hidak és hajózózsilipek, a sárral betemetett utak okoztak. Az autópálya szervizsávjában mindkét irányban férfiak sorakoztak, várva, hogy valaki felvegye őket. Már vagy ötven éve tilos volt itt stoppolni, és alig akadt fuvar. De ezeket a férfiakat (szinte mind férfiak voltak) ez már nem érdekelte. Mereven álltak, akár a madárijesztők, és hunyorogva bámultak az elsuhanó kocsik fényszórójába. Reméltem, hogy Kait talált magának valami biztonságos helyet, ahol elalhat ma éjszaka.

Amikor elértem Minneapolis határát, bejelentkeztem egy motelbe. A recepciósnak, egy teknőcszerű, ősöreg emberkének elkerekedett a szeme, amint kivettem a kápét a tárcámból. - Ezzel be kell majd mennem a bankba - morogta. Úgyhogy hozzácsaptam egy ötvenest a fáradságáért, ő pedig megtette azt a szívességet, hogy nem futtatta le a rendszerben az igazolványomat. A szobám egy kocka volt, benne egy ággyal, egy ingyenes terminállal és a parkolóra néző ablakkal. Nagyon rám fért volna az alvás, de előbb beszélnem kellett Janice-szel. Whit vette föl a telefont. - Scott! - mondta szívélyesen, de nem tűnt boldognak. Úgy véltem, neki sem ártana némi alvás. - Gondolom, Kaitlin miatt hívsz. Sajnálattal kell közölnöm, hogy nincs fejlemény az ügyben. A rendőrség a jelek szerint úgy gondolja, Kait még a városban van, úgyhogy bizakodóak vagyunk. És természetesen minden tőlünk telhetőt megteszünk. - Köszönöm, Whit, de most beszélni szeretnék Janice-szel. - Késő van. Nem akarom ilyenkor háborgatni. - Gyors leszek. - Nos... - hümmögött Whit, és eltávolodott a termináltól. Néhány másodperccel később felbukkant Janice, már hálóruhában, de világos volt, hogy még nem aludt. - Scotty! - üdvözölt. - Próbáltalak hívni, de nem voltál otthon.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 102 - Semmi gond. Itt vagyok a városban. Tudnánk holnap találkozni, hogy megbeszéljük ezt az egészet? - Itt vagy Minneapolisban? Nem kellett volna olyan messziről idejönnöd. - Dehogynem. Janice, rám tudnál szánni egy órát? Odamehetek hozzátok, vagy... - Ne! - vágott közbe. - Én megyek hozzád. Hol szálltál meg? - Jobb lenne máshol. Mit szólsz ahhoz a kis steakvendéglőhöz a Dukaneen? Tudod, melyikre gondolok? - Azt hiszem, még megvan. - Délben? - Legyen egy. - Addig próbálj aludni egy kicsit! - Te is! - Habozott. - Négy nap, Scotty! És négy éjszaka. Csak rá tudok gondolni. - Holnap megbeszéljük - ígértem.

103 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

TIZENEGY

MÁS, hogyha valakit egy telefonképernyőn látsz, és más, ha élőben, teljes valójában. Vagy fél tucatszor beszéltem Janice-szel telefonon az elmúlt néhány hónapban. Most mégis alig ismertem fel, amikor belépett a vendéglő ajtaján. Azt hiszem, a gazdagság és a félelem kombinációja változtatta meg. Whitnek a gazdaság hanyatlása ellenére is jól ment az üzlet. Janice egy jól láthatóan drága, kék tweedkosztümöt és kiskabátot vett magára, de úgy viselte, mintha csak benyúlt volna a ruhásszekrénybe, és lekapta volna a vállfáról: gyűrött gallérral, kigombolt zsebekkel. A szeme vörös volt; alatta a bőr duzzadt és szürke. Barátságosan, de érzelemmentesen megöleltük egymást, és Janice leült a szemközti székre. - Semmi hír - mondta. A retiküljével matatott: nyilván ott tartotta a telefonját. - A rendőrök megígérték, hogy hívnak, amint kiderül valami. Rendelt egy salátát, amihez hozzá sem nyúlt, és egy Margaritát, amit sietve felhajtott. Jólesett volna valami másról beszélgetni vele, de mindketten tudtuk, miért vagyunk itt. - Még egyszer el kell nekem mondanod mindent, amit tudsz - kértem. Képes vagy rá? - Igen - bólintott. - Igen, azt hiszem, képes vagyok. De Scott, előbb tudni akarom, mit tervezel. - Hogy mit tervezek? - Mit akarsz kezdeni... ezzel az egésszel? Most a rendőrség kezében van az ügy, és ronthatsz a helyzeten, ha beleártod magad. - Az apja vagyok. Azt hiszem, jogom van tudni. - Persze, jogod van tudni. De beavatkozni nincs. - Nem áll szándékomban beavatkozni. Erőtlen mosoly jelent meg az arcán. - Miért nem találom ezt egy kicsit sem meggyőzőnek? Belekezdtem az első kérdésembe, de Janice félbeszakított: - Ne, válj egy percet! Előbb oda akarom adni ezt.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 104 Kivett egy barna borítékot a retiküljéből, és átnyújtotta nekem. Kinyitottam, és egy frissen készült képet találtam benne Kaitlinről. Janice fényes fotópapírra nyomtatta ki: a kép éles volt, és jó minőségű. Tizenhat évesen Kaitlin magasabb volt a koránál, és tagadhatatlanul szép. A sors megkímélte őt a kamaszkori pattanások átkától, és - kiegyensúlyozott arckifejezéséből ítélve - az esetlenségtől is. Komoly volt, de egészséges. Másodpercekbe telt, mire megértettem, mi annyira szokatlan a képen. Aztán rájöttem: a haja. Kait hátrafonta hosszú, piszkosszőke haját, és így látni engedte a fülét. Mindkettőt. - Ezt kapta tőled, Scott. Meg akartam köszönni. A belső fülbe ültetett protézis természetesen láthatatlan volt, de a kozmetikai munka is hibátlanul sikerült. Ahogy az várhattuk. Nem műfület kapott: genetikai szempontból a saját fülét növesztették vissza a saját őssejtjeiből. Semmilyen sebhely nem látszott, leszámítva egy halvány varratnyomot. De a műtét után Kait még évekig szégyenlősen takargatta a fülét. - Amikor a kötés lekerült, a füle még egészen rózsaszín volt - magyarázta Janice -, de tökéletes. Akár egy nyíló rózsa. A műtét alatt vele voltam, de a kötés levételekor már nem. Akkorra esett a válság, melyet a Damaszkuszi Kronolit váltott ki, és Sue mellett kellett lennem. - Megmondtam neki, hogy gyönyörű - folytatta Janice -, még ott, a kórházban, az összes orvos és nővér előtt. Félrehajtotta a fejét, mintha nem tudná eldönteni, honnan érkezik a hang. Időbe telt, hogy hozzászokjon. És tudod, hogy mit mondott? - Mit? Egy könnycsepp gördült le Janice arcán. - Azt mondta: „Nem kell kiabálnod.” Janice szerint a baj akkor kezdődött, amikor Kaitlin nem jött haza egy ifjúsági találkozó után. - Milyen találkozó? - kérdeztem. - Csak egy ilyen... szóval... - hebegett Janice. - Semmi értelme itt lennem, ha nem mondasz el mindent őszintén - emlékeztettem. - Egy olyan szervezet ifjúsági csoportja, amelynek Whit is tagja. Meg kell értened, Scott: nem arról van szó, hogy Kuin-pártiak lennének. Csak beszélgetnek a fegyveres konfliktus alternatíváiról. - Uramisten! - értettem meg. - Janice... Whit rezesfejű? Az újságok az utóbbi időben feltámasztották a polgárháborúban a déliekkel szimpatizáló északiakra használt „rezesfejű” kifejezést, amit

105 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── átfogóan, sértésként alkalmaztak minden kuinista mozgalomra. Janice lesütötte a szemét. - Nem használjuk ezt a szót - mondta, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg Whit nem kedveli. - Nem érdekel a politika. Te is tudod. Whit is csak úgy keveredett bele, hogy a felső vezetésből néhányan csatlakoztak ehhez a csoporthoz. Whit szerint egy olyan háborúra készülődni, amit talán meg sem kell vívnunk, egyszerűen nem logikus gazdasági szempontból. Ez egyike volt a rezesfejűek által unalomig ismételt érveknek nyugtalanítóan hatott Janice szájából. Nem mintha nem lett volna egy szemernyi igazságtartalma. De a hátterében ott húzódott a megvetés, amit a kuinisták a demokratikus berendezkedéssel szemben tanúsítottak; a gondolat, hogy Kuin talán rendet teremthet egy olyan bolygón, melyet jelenlegi állapotában túl sok gazdasági, vallási és ökológiai törésvonal szabdal szét. A weben régóta figyeltem a rezesfejűek mozgalmának terjeszkedését - muszáj volt, mivel Sue jelentőséget tulajdonított neki, Morris pedig potenciális veszélyforrásnak tekintette. Amennyit láttam belőlük, azzal nem váltak szimpatikussá. - És Whit Kaitlint is belerángatta? - faggattam Janice-t. - Kait magától akart vele menni. Eleinte a felnőttek találkozóira jártak el, de Kait később érdeklődni kezdett az ifjúsági csoport iránt. - És te hagytad, hogy csatlakozzon? Nem próbáltad visszatartani? Janice kérlelőn nézett rám. - Scotty, komolyan mondom, nem láttam benne semmi rosszat. Nem csőbombákat gyártottak, az isten szerelmére! Csak összejártak. Baseballoztak. Színdarabokat próbáltak. Kamaszok, Scott. Kaitnek új barátai lettek. Igazi barátai, életében először. Mit kellett volna tennem, bezárni a házba? - Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzem. - Persze. - Csak mondd el, mi történt! Janice felsóhajtott. - Szóval... a tagok között volt néhány radikálisabb figura is, azt hiszem. Nehéz elkerülni az ilyesmit, te is tudod. Főleg a fiatalokat könnyű megtéveszteni. Tele vannak ezzel a híradók, az internet. Kait is beszélt róla néha, hogy... - Lehalkította a hangját. - Kuinról. Hogy nem kéne elítélnünk valamit, amit nem is értünk. Ilyesmik. Komolyabban gondolta, mint hittem. - Aztán elment egy találkozóra, és nem jött haza. - Nem, és tíz másik gyerek sem. A legtöbbjük idősebb, mint Kait. Úgy tűnik, már hetek óta valamilyen zarándoklatot tervezgettek, amit ők haddzsnak hívnak. Lehunytam a szemem. - De a rendőrség szerint valószínűleg még mindig a városban vannak

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 106 - folytatta sietve Janice. - Valamilyen lakatlan épületben táborozhatnak más hú de radikális kölykökkel együtt, és álmodoznak, meg kaját lopnak a boltból. Remélem, hogy igazuk van, de már ez is... épp elég szörnyű. - Próbáltad megkeresni? - A rendőrök szerint nem lenne jó ötlet. - És mi van Whittel? - Whit úgy gondolja, hogy most az a legjobb, ha együttműködünk a rendőrséggel. És ez rád is vonatkozik, Scott! - Meg tudod adni valakinek az elérhetőségeit, akivel beszélhetnék a rendőrségen? Elővette a noteszét, és átírt belőle egy nevet meg egy telefonkontaktot egy papírszalvétára - bár mindezt vonakodva tette, közben hosszú, elégedetlen pillantásokat vetve rám. - És érdekelne a rezesfejűklub neve is, amihez Whit tartozik - tettem hozzá. Itt már visszahőkölt. - Nem akarom, hogy bajt csinálj - tiltakozott. - Nem is azért jöttem. - Egy frászt nem! Idejössz a városba, ezzel a... ezzel az erkölcsi felháborodással... - A lányom eltűnt. Ezért vagyok itt. Mi olyan félelmetes ebben? Janice hallgatott. Aztán így szólt: - Kait még egy hete sem tűnt el. Akár holnap is hazajöhet. Hinnem kell ebben. Hinnem kell benne, hogy a rendőrség minden tőle telhetőt megtesz. De látom a szemedben ezt a különös fényt... és kiborít. - Milyen fényt? - Mintha máris készülnél meggyászolni. - Janice... Nyitott tenyerével az asztalra csapott. - Nem, Scott! Sajnálom! Hálás vagyok mindenért, amit Kaitlinért tettél. Tudom, mennyire keményen dolgoztál, hogy helyrehozd az életét. De nem mondhatom meg neked, milyen szervezethez tartozik Whit. Nem avatkozatsz be a magánéletébe. Már megbeszéltük ezt az egészet a rendőrökkel, és ezzel kész, legalábbis egyelőre! Úgyhogy ne bámulj már rám ezzel a kibaszott temetői tekintettel! Fájt, amit mondott, de nem hibáztattam érte. Még akkor sem, amikor felpattant, és peckes léptekkel kivonult a vakító napsütéses utcára. Tudtam, mit érez. Kaitlin veszélyben volt, Janice pedig azt kérdezgette magától, mit csinálhatott volna jobban, hol veszítette el a fonalat; hogy mikor fordultak rosszra a dolgok. Én is pontosan ugyanezt kérdezgettem magamtól az elmúlt tíz évben. Janice-nek viszont új élmény volt.

107 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Ebéd után elhajtottam a Clarion Gyógyszeripari Vállalathoz - egy hatalmas ipari épületegyütteshez, ahol a külváros találkozott a gabonaföldekkel és megmondtam a kapuőrnek, hogy Mr. Delahunttal szeretnék beszélni. Az őr egy kártyát dugott a jobb oldali ablaktörlőm alá, és figyelmeztetett, hogy ne felejtsek el látogatói belépőkártyát kérni a főbejáratnál. Ám a Clariont nem őrizték szigorúan. Leparkoltam, besétáltam egy nyitott ajtón a rakodótér mellett, és felvitettem magam a lifttel arra az emeletre, ahol a címjegyzék szerint Whit irodája volt. Ott elmentem a titkárnője mellett, mintha mindig is ott dolgoztam volna, és egy kennelbe értem, ahol az ajtó nélküli szobákban elegánsan öltözött férfiak és nők folytattak telefonkonferenciákat. A keskeny folyosón megtaláltam Whitman Delahuntot, amint éppen szűrt forrásvizet eresztett egy pohárba a hűtőtartályból. Elkerekedett a szeme, amint meglátott. Whit külseje továbbra is makulátlan volt. A halántéka talán őszült egy kicsit, a derékbősége pedig nőhetett pár centit, de jól állt neki. Halványan még mosolygott is magában, habár a mosoly azonnal leolvadt az arcáról, amint megpillantott. A szemétbe hajította a papírpoharat. - Scott! - mondta. - Jézusom! Felhívhattál volna. - Úgy gondoltam, jobb, ha személyesen beszélünk. - Egyetértek, és igazán nem akarok érzéketlennek tűnni, mert tudom, min mehetsz keresztül, de nekem ez most nem alkalmas. - Jobb lenne, ha túlesnénk rajta. - Scott, légy egy kicsit belátó! Mondjuk ma este... - Nem hiszem, hogy nekem kéne belátónak lennem. A lányom már öt napja isten tudja, hol van. Amennyire én tudom, az is lehet, hogy az utcán alszik. Úgyhogy sajnálom, Whit, ha ez ütközik a munkaidőddel, vagy ilyesmi, de tényleg muszáj beszélnünk. Habozott, de aztán felfújta magát: - Szörnyen sajnálnám, ha hívnom kéne a biztonságiakat! - Míg ezen agyalsz, mesélhetnél nekem a rezesfejűklubról, amihez csatlakoztál. Elkerekedett a szeme. - Vigyázz, mit mondasz! - nyögte. - Persze, megbeszélhetjük négyszemközt is. - Bassza meg, Scotty! Jézusom, ha annyira akarod, legyen! Gyere utánam! Elvitt a vezetőségi ebédlőbe. Az ételtárolók üresek voltak, a kiszolgálás aznapra már véget ért. A terem kongott az ürességtől. Leültünk egy polírozott faasztalhoz, mint két civilizált ember. Whit meglazította a nyakkendőjét. - Janice szólt, hogy számíthatok erre - mondta. - Hogy idejössz a városba, és mindent összezavarsz. Erősen ajánlom, hogy beszélj a rendőrséggel, Scott, mert isten a tanúm, el fogom nekik mondani, miben mesterkedsz.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 108 - Említetted ezt a rezesfejű-társaságot. - Nem, te említetted! És megkérhetlek, hogy ne használd többet ezt az obszcén kifejezést? Semmi ilyesmiről nincs szó. Ez egy polgári egyesület, az ég szerelmére! Igen, időnként a leszerelés is szóba kerül, de a polgári védelem is állandó téma. Átlagos, templomba járó emberek vagyunk. Ne a szélsőséges elemek alapján ítélj meg minket, akikről a hírekben olvasol! - Akkor minek neveznéd magatokat? - A nevünk... - Volt benne annyi tartás, hogy egy kicsit elpiruljon. - A nevünk Ikervárosi Bizottság a Méltóságért és a Békéért. Scott, meg kell értened: itt nagyon sok forog kockán. Van igazság abban, amit a kölykök mondanak: az állandó fegyverkezés eltorzítja a gazdaságot, miközben semmi bizonyítékunk nincs rá, hogy az ágyúk és a bombák hatásosak Kuin ellen, már ha egyáltalán fenyegetést jelent az országra, ami távolról sem bizonyított tény. Szembehelyezkedünk az elterjedt vélekedéssel, hogy... - Nem érdekel a programotok, Whit. Miféle emberek a tagjai ennek az egyesületnek? - Magas beosztásúak. - Hányan? Megint elpirult. - Nagyjából harmincan. - És te vezetted be Kaitet az ifjúsági csoportba? - Távolról sem. A fiatalok ezeket a kérdéseket sokkal komolyabban veszik, mint mi. Mint a mi generációnk, úgy értem. Ők még nem cinikusak. Kaitlin erre a tökéletes példa. Sokszor úgy jött haza a találkozóikról, hogy arról áradozott, mi mindent tudna egy Kuinhoz hasonló vezető cselekedni, ha nem szállnánk szembe vele minden egyes lépésnél. Mintha szembe lehetne szállni valakivel, aki képes irányítani magát az időt! Ahelyett, hogy igyekeznénk a jövőt valahogy működőképessé tenni. - Beszélgettél vele erről? - Nem ültettem a fejébe semmilyen gondolatot, ha erre célzol. Tiszteletben tartom Kaitlin elképzeléseit. - De radikálisok közé keveredett, ezt jól tudom? - Nem kimondottan nevezném őket radikálisoknak - ellenkezett, előredőlve a székén. - Ismerek abból a körből egy-két srácot. Néha egy kicsit elszalad velük a ló, de ez csak lelkesedés, nem fanatizmus. - De szombat óta egyiküket sem látták. - Szinte biztos vagyok benne, hogy nincs semmi bajuk. Az ilyesmi előfordul. A kölykök elhajítják a GPS-követőjüket, szereznek egy kocsit, és elfurikáznak valahová néhány napra. Nem szerencsés, de távolról sem egyedi eset. Scott, sajnálom, ha Kaitlint rossz útra térítette néhány bajkeverő, de a kamaszkor senkinek sem egyszerű. - Tettek neked említést valamilyen haddzsról?

109 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Hogy miről? - Haddzsról. Janice használta ezt a szót. - Nem kellett volna. Ezt a kifejezést is kerülendőnek tartjuk. A haddzs eredetileg zarándoklatot jelent Mekkába. De a fiatalok nem erre használják. Ők olyan utazást értenek alatta, aminek úti célja egy kronolit vagy egy kronolit érkezésének várható helyszíne. - Gondolod, hogy ilyesmit terveztek? - Nem tudom, pontosan mit terveztek, de kétlem, hogy haddzs-ra készültek volna. Nem lehet egy Daimlerrel csak úgy elkocsikázni Madrászba vagy Tokióba. - Szóval nem aggódsz. Hátrahőkölt, és olyan arcot vágott, mintha köpni akarna. - Rohadt dolgokat mondasz. Persze hogy aggódom! A világ tele van veszéllyel, most még inkább, mint valaha, úgy gondolom. Rettegek, hogy mi történhet Kaitlinnel. Pontosan ezért áll szándékomban hagyni, hogy a rendőrség zavartalanul végezhesse a munkáját. És neked is ezt tanácsolom. - Köszönöm, Whit - bólintottam. - És ne tedd ezt még nehezebbé Janice-nek. - Nem hiszem, hogy ez lehetséges. - Beszélj a rendőrséggel! Komolyan! Vagy én beszélek velük helyetted. Whit végre visszanyerte a tartását. Felálltam, mert nem akartam még több prédikációt végighallgatni Kaitlinről. Ettől a fickótól semmiképp. Úgy ült a székén, mint valami sértett hercegecske, és nézte, ahogy kimegyek. Az autóból újra felhívtam Janice-t: még egyszer beszélni akartam vele, mielőtt Whitman teszi.

A nehéz idők nyomot hagytak a városon. Berácsozott, bedeszkázott ablakok mellett hajtottam el, leárazott zugboltokat láttam ott, ahol régen takaros kereskedések voltak, és homályos elnevezésű egyházak utca fronti templomai fogadtak mindenfelé. A szemétszállítók sztrájkja kukászacskókkal lepte el a járdákat. Telefonon elmondtam Janice-nek, hogy beszéltem Whittel. - Muszáj volt, igaz? Épp, amikor azt hittem, hogy a dolgok rosszabbra már nem is fordulhatnak. A hangjában olyasvalami csendült, ami nem tetszett nekem. - Janice... te félsz Whittől? - Dehogy félek, sosem bántana! De mi van, ha elveszíti az állását? Akkor mi lesz? Te ezt nem érted, Scotty! Whit ezt az egészet csak... szóval, neki is úsznia kell az árral, érted? - Engem most csak Kaitlin érdekel.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 110 - Kaitnek sem sokat segítesz ezzel, ha engem kérdezel - sóhajtott. - Van egy szülői közösség, amit a rendőrök említettek. Talán téged is érdekelhet. - Szülői közösség? - Szökevény gyerekek szüleinek. Olyanoknak, akiknek a gyerekei kuinista nézeteket vallottak. Haddzs-szülők, ha érted, mire gondolok. - Egy segítőcsoport az utolsó dolog, amire most szükségem van. - Összevethetnétek, hogy mit tudtok eddig. Hogy mások mire jutottak. Kételkedtem benne. De Janice már átküldte az elérhetőségüket, én pedig elmentettem a címlistámba. - Addig is - tette hozzá - bocsánatot kérek Whittől a nevedben. - Ő már bocsánatot kért, amiért hagyta, hogy Kait belekeveredjen ebbe? - Ahhoz semmi közöd, Scott.

111 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

TIZENKETTŐ

NAGYJÁBÓL EGY hónappal a Jeruzsálemi Kronolit érkezése után elmentem egy orvoshoz, és hosszasan elbeszélgettem vele a genetikáról és az őrültségről. Ugyanis felmerült bennem, hogy Sue korrelációkkal kapcsolatos logikájának személyes vetülete is lehet. Sue lényegében azt állította, a várakozásaink formálják a jövőnket, és ránk, akik egy ponton extrém tauturbulenciának voltunk kitéve, ez mindenki másnál érvényesebb lehet. És ha az, ami jelenleg a világban zajlik, maga az őrület, lehetséges lenne, hogy én is hozzájárultam valamennyivel a saját elmém legmélyebb zugaiból? Örökölhettem anyám hibás génszekvenciáját, és lehetett a saját látens elmebajom az, ami karabélylövedékekkel és üvegszilánkokkal töltötte be egy szálloda luxuslakosztályát a Scopus-hegyen? Az orvos, akivel beszéltem, vérmintát vett tőlem, és vállalta, hogy megvizsgálja, talál-e a génjeimben olyan markereket, amik felnőttkori skizofréniára utalhatnak. De azt is elmagyarázta, hogy ez nem ilyen egyszerű. A skizofrénia kialakulásában nem csak az öröklődés játszhat szerepet, habár a genetika hajlamosító faktor. Ezért nem is tudják génkorrekcióval megelőzni. Komplex környezeti tényezők együttállása jelentheti a kiváltó okot. A legtöbb, amit meg tud állapítatni - mondta -, hogy örökölhetem-e a felnőttkori skizofréniára való hajlamot - ez pedig szinte jelentéktelen információmorzsának ígérkezett, amely semmilyen prediktív értekkel nem bír. Mindez újra eszembe jutott, amikor a motel terminálján előhívtam a világtérképet, rajta a kronolitok felbukkanásának helyszíneivel. Ha a kronolitok terjedése őrület - gondoltam -, akkor itt vannak a kézzelfogható tünetek. Ázsia vörös zóna volt, amely fokozatosan lázas anarchiába süllyedt, habár két ingatag pozíciójú, nemzeti kormány még létezett: Japánban, ahol a hatalmon lévő koalíció nemrég (épphogy) túlélt egy népszavazást, és Pekingben, amelynek fennhatósága már nem terjedt ki a kínai vidékre, sem a partvidéktől távol eső területekre. Az Indiai-szubkontinenst kronolitok érkezési zónái pettyezték, akárcsak a Közel-Keletet: Jeruzsálemen és Damaszkuszon kívül Bagdadban, Teheránban és Isztambulban. Európa még mentes volt a kuinizmus fizikai manifesztációjától - amely egyelőre

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 112 megtorpant a Boszporusznál a politikai változatától azonban nem: rivális „kuinista” frakciók Párizsban és Brüsszelben is tömeges utcai villongásokat szítottak. Észak-Afrika öt katasztrofális kimenetelű érkezést szenvedett el. Egy kisebb kronolit épp az előző hónapban zúzta szét az egyenlítői Kinshasát. A bolygó beteg volt, halálos beteg. Félrehajítottam a térképet, és felhívtam az egyik telefonszámot, amit Janice-től kaptam: egy Ramone Dudley nevű rendőrhadnagyét. Az interfésze tájékoztatott, hogy Dudley nem elérhető, de a hívásomat rögzítették, és a hadnagy alkalmas időpontban visszahív. Várakozás közben beütöttem a másik számot, melyet Janice rám erőltetett: a „segítőcsoportét”, ami - mint kiderült - egy Regina Lee Sadler nevű, középkorú nő otthoni termináljának száma volt. A nő fürdőköntösben fogadta a hívásomat, a hajából pedig csöpögött a víz. Elnézést kértem, amiért zuhanyozás közben zavarom. - Nem számít - mondta nagyvonalúan (délies zengésű altja barnás színezetű volt, akárcsak a bőre). - Hacsak nem attól a nyavalyás pénzbehajtótól hív; már elnézést a kifejezésért. Elmondtam neki, hogy Kaitlin miatt kerestem meg. - Igen - bólintott -, tudok az esetről, ami azt illeti. Néhány szülő épp most csatlakozott hozzánk a történtek folytán. Persze, főleg anyák. Az apák, isten tudja, miért, általában nem kérnek abból a fajta segítségből, amit mi nyújtani tudunk. Maga viszont, úgy látom, nem ehhez a nyakas népséghez tartozik. - Nem voltam ott, amikor Kaitlin eltűnt - mondtam. Beszámoltam neki Janice-ről és Whitről. - Szóval maga az apa, aki ott se volt - hümmögött. - Nem én akartam így. Mrs. Sadler, feltehetnék önnek egy őszinte kérdést? - Inkább olyat, mint bármi mást. És a legtöbben csak Regina Leenek szólítanak. - Várhatok bármit is attól, ha találkozom ezekkel az emberekkel? Segít visszaszerezni a lányomat? - Nem. Ezt nem ígérhetem. A csoportunk csak a saját céljainkat szolgálja. Magunkon segítünk. Ebben a helyzetben sok szülő teljesen ki van szolgáltatva a kétségbeesésnek. Van, akinek segít, ha megoszthatja az érzéseit olyanokkal, akik hasonlóan szorongatott helyzetbe kerültek. Persze gyanítom, maga már el is kezdte lehalkítani a szavaimat a fejében, és azt gondolja: „nekem semmi szükségem erre az érzelgős baromságra”. És talán tényleg nincs. De vagyunk egypáran, akiknek igen, és nem is szégyelljük. - Értem. - Ez persze nem jelenti azt, hogy nem zajlik nálunk némi kapcsolat-építés. Sokan béreltek fel közülünk magánnyomozókat, szökevényekre specializálódott nyomkeresőket, programfejtőket és más, hasonló szakembereket, aztán

113 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── összevetik az eredményeiket, és megosztják egymás közt az információt, de őszintén szólva én nem sok értelmét látom az effajta tevékenységnek, és az eddigi eredmények nekem adnak igazat. Megmondtam Regina Leenek, hogy én éppen ezekkel az emberekkel szeretnék beszélni - ha másért nem is, legalább tanuljak a hibáikból. - Nos, ha eljön a ma esti találkozónkra... - Átküldte egy templomi gyűlésterem címét. - Ha eljön, biztosan alkalma lesz ilyen jellegű beszélgetésekre. De kérhetek valamit cserébe? Ne hitetlenként jöjjön! Próbáljon nyitottan közelíteni! Mármint saját magához. Nyugodtnak és összeszedettnek tűnik, de személyes tapasztalatból tudom, min mehet most keresztül, s mennyire könnyű a legtörékenyebb szalmaszálba is belekapaszkodni, ha az ember szerettei veszélyben vannak. És jó, ha tudja: a maga Kaitlinje igenis veszélyben van. - Tudom, Mrs. Sadler. - Tudás és tudás közt is van különbség. - Hátrapillantott a válla fölött; talán az órára nézett. - El kell kezdenem készülődni, de hadd mondjam meg: remélem, viszontlátom ma este. - Köszönöm. - Imádkozom, hogy pozitív végkimenetele legyen a kutatásának, Mr. Warden, bárhogy is cselekszik. Ismét köszönetét mondtam.

A találkozóra egy presbiteriánus templom gyűléstermében került sor, egy olyan környéken, ami egykor munkásnegyednek számított, ám néhány éve már kendőzetlen szegénységbe süppedt. Regina Lee Sadler virágos ruhában, arca előtt fel-le imbolygó, régimódi, fejre erősíthető mikrofonnal járkált peckesen a pódiumon. Robusztusabbnak és vagy tíz kilóval nehezebbnek tűnt, mint a videoablakban. Kíváncsi voltam, vajon Regina Lee elég hiú-e, hogy karcsúsító appot telepítsen az interfészére. Nem mutatkoztam be, csak a terem hátuljába ólálkodtam. A találkozó nem kimondottan anonim alkoholisták gyűlése volt, de valami elég hasonló. Öt új tag mutatkozott be, és osztotta meg a társasággal a problémáját. Négyük gyermekei kuinista sejtekben vagy haddzs-csoportokban tűntek el az elmúlt hónapban. Az ötödik nő lányáról több mint egy éve nem érkezett semmi hír: ő olyan helyet keresett, ahol kiadhatja magából a fájdalmát... nem mintha feladta volna a reményt - erősködött -, egyáltalán nem, csak nagyon, nagyon fáradt, és reméli, hogy kivételesen talán át tudja majd aludni az éjszakát, ha végre beszélhet erről valakivel. Visszafogott, együtt érző tapsot kapott. Aztán Regina Lee újra felállt, hogy egy nyomtatott lapról híreket és tudnivalókat olvasson fel: megtalált gyermekekről, új kuinista mozgalmakról

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 114 nyugaton és délen, egy teherautónyi kiskorú zarándokról, akiket a mexikói határnál fogtak el. Szorgosan jegyzeteltem. Ekkor a találkozó személyesebb jelleget öltött: a résztvevők „munkacsoportokra” oszlottak, hogy megvitassák a „traumakezelési stratégiákat”, én pedig halkan kislisszoltam az ajtón. Egyenesen hazamentem volna a motelbe, ha nem látom meg a templom lépcsőin ülve dohányzó nőt. Nagyjából velem egyidős lehetett. Arckifejezése elcsigázott volt, de egyben tűnődő és elmélyült. Rövid haja gazdagon csillogott az utcalámpa fényében. Szemét árnyék takarta, ahogy felpillantott rám. - Elnézést - szólalt meg reflexszerűen, és elnyomta a cigarettát. Megmondtam neki, hogy nem zavar. Egy friss rendelet értelmében tilos volt bármilyen dohányterméket vásárolni függőségről szóló orvosi igazolás és recept nélkül, én azonban igyekeztem felvilágosultan kezelni a kérdést még a legális dohány éveiben nőttem fel. - Elege lett? - kérdezte a templomajtó felé intve. - Egyelőre - feleltem. A nő bólintott. - Regina Lee rengeteg embernek nyújt támogatást, és, isten a tanúm, megállíthatatlan. De nekem nincs szükségem arra, amit kínál. Legalábbis úgy gondolom. Bemutatkoztunk. Ashlee Millsnek hívták, a fiát pedig Adamnek. Adam tizenhét éves volt, és szoros kapcsolatban állt a helyi kuinista hálózattal. Hat napja tűnt el. Csakúgy, mint Kaitlin. Úgyhogy Ashleevel összevetettük a jegyzeteinket. Adam együttműködött Whit Delahunt ifjúsági csoportjával, és még vagy fél tucat radikális szervezettel. Tehát valószínűleg ismerhették egymást Kaitlinnel. - Véletlen egybeesés - állapította meg Ashlee. Megmondtam neki, hogy olyasmi nem létezik.

Még akkor is beszélgettünk, amikor Regina Lee csoportterápiája már kezdett feloszlani, és a kifelé jövők leszorítottak minket a templom lépcsőiről. Felajánlottam Ashleenek, hogy meghívom egy kávéra valahol a közelben - a környéken lakott. Fürkésző, kendőzetlen és kissé nyugtalanító pillantást vetett rám. Olyan nő benyomását keltette, aki semmiféle illúziót nem táplál a férfiakkal kapcsolatban. Aztán így szólt: - Oké. Van itt egy éjjel-nappali kávézó, a gyógyszertár mellett, a sarkon túl. Odasétáltunk.

115 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Ashlee feltűnően nem volt gazdag. Szoknyája és blúza úgy nézett ki, mintha a szeretetszolgálattól vásárolta volna őket - látszott, hogy vigyáz rájuk, de már távolról sem újak. Mégis azzal a fajta méltósággal viselte őket, ami belülről fakad, és nem begyakorolható. A kávézóban egydolláros érméket számolt le, hogy kifizesse a kávéját; megmondtam neki, hogy bízza csak rám, és áttoltam a kártyámat a pult túloldalára. Ashlee újabb hosszas pillantást vetett rám, majd bólintott. Találtunk egy csöndes sarokasztalt, távol a fecsegő videopanelektől. Ashlee rögtön a tárgyra tért: - Gondolom, a fiamról akar hallani - mondta. - Igen - bólintottam -, de ez most nem Regina Lee egyik csoportfoglalkozása. Azt akarom tudni, hogyan segíthetnék a lányomon. - Nem ígérhetem, hogy tanáccsal szolgálok ebben az ügyben, Mr. Warden. - Mindenkitől ezt hallom. - Akkor mindenki igazat mond; sajnálom. Legalábbis tapasztalataim szerint. Ashlee Dél-Kaliforniában született, és ott is nőtt fel. Azért jött Minneapolisba, hogy recepciósként dolgozzon ortopédus nagybátyja praxisában, akit azóta elvitt egy aneurizma. Ashlee a recepcióspultnál ismerkedett meg Tucker Kelloggal, egy szerszám- és festékgyári programozóval, akihez húszévesen hozzáment. Tucker lelépett otthonról, amikor Adam fiuk ötéves lett. Ashlee azóta nem hallott róla. Beadta a válókeresetet, és gyerektartásért is perelhetett volna, de jobbnak látta, ha nem teszi. Nem akarta, hogy Tucker bármilyen módon része legyen az életének magyarázta -, még ha csak formálisan is. Ashlee tíz éve vette vissza a leánykori nevét. Szerette Adamet, de a fiú nehéz esetnek bizonyult. - Egymás közt szólva, Mr. Warden, voltak olyan időszakok, amikor teljesen elveszítettem a reményt. Már kiskorában is nehéz volt rávenni Adamet, hogy iskolába járjon. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is szereti az iskolát, de akármi is vesz rá minket, hogy mégis mindennap odadugjuk az orrunkat, a kötelességtudat vagy a félelem a következményektől, az Adamből teljesen hiányzott. Se fenyegetéssel, se lelkizéssel nem lehetett ott tartani. Adamet éveken át ide-oda dobálták a pszichiátriai programok, az iskolába szoktató tantervek, a különleges tanulási igényekre szabott intézmények és időnként - a fiatalkorúak börtöne között. Nem mintha ne lett volna eszes gyerek. - Állandóan olvas - mesélte Ashlee és nem ám csak mesekönyveket! Arról nem is beszélve, mennyi talpraesettség kell hozzá, hogy az ember ilyen életet éljen, hogy az ideje felét az utcán töltse. Adam igazából nagyon okos. Amikor Ashlee a fiáról beszélt, arckifejezésében büszkeség, bűntudat és aggodalom vegyült - néha mindhárom egyszerre. Nagy szeme ide-oda

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 116 cikázott, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja. A szalvétájával játszott: egyre kisebbre és kisebbre hajtogatta, végül pedig hosszú csíkokra tépte, és otthagyta őket az asztallapon, mint egy félbehagyott origamit. - Tizenkét évesen már elszökött egyszer - folytatta -, de annak semmi köze nem volt ehhez a rezesfejű-társasághoz. Esküszöm, nem tudom, mit lát Adam ebben a Kuinban, hacsak azt nem, hogy városokat rombol le, és megkeseríti az emberek életét. De odavan érte. Sokszor szinte megrémít azzal, ahogy a híreket nézi. - Lehajtotta a fejét. - Nem szívesen vallom be, de azt hiszem, Adam igazából csak a dolgok szétzúzását szereti. Talán Kuin helyébe képzeli magát. Ő is fel akarja emelni a lábát, hogy eltaposson mindent, amit gyűlöl. Attól tartok, amikor az egységes világkormányról locsog, azzal ő csak a díszletet rendezi el az igazi akcióhoz. - Beszélt magának Kaitlinről vagy a csoportjáról? Ashlee szomorúan elmosolyodott. - Szép kis kérdés! A maga Kaitlinje mesélt magának erről az egészről? - Beszélgettünk, persze. De politikai témákat nem érintettünk. - Akkor maga még így is egy lépéssel előttem jár. Adam engem sosem avatott be semmibe. Az égvilágon semmibe. Mindent, amit a fiamról tudok, megfigyelés útján derítettem ki. Bocsánat, de azt hiszem, meg kell innom még egy kávét. Pontosabban - úgy sejtettem - el kellett szívnia még egy cigarettát. Megállt a pultnál, kért egy kávét két cukorral és két tejszínnel, aztán egy időre eltűnt a mosdóban. Nyugodtabbnak tűnt, amikor kijött. A pultos megérezhette rajta a dohányszagot, amikor elvette a kávéját, mert szigorú pillantást vetett rá, és a szemét forgatta. Ashlee visszaült, és felsóhajtott. - Nem, Adam sosem beszélt a találkozóiról. Csak tizenhét éves, de mint mondtam egy cseppet sem naiv. Nagyon körültekintően intézi az ügyeit. De néha azért... szóval... meghallottam ezt meg azt. Tudtam róla, hogy beállt az egyik kertvárosi rezesfejűklubba, de ez egy darabig szinte kimondottan jó dolognak tűnt. Végre olyan emberekkel találkozott, akiknek volt valami... háttere. Kilátásai. Valahol talán még reménykedtem is benne, hogy barátokat szerez. Hogy a végén még valami jó is kisülhet belőle, lesznek lehetőségei, miután lejár ez az egész rohadt időutazó-lemez... már elnézést. Azt reméltem, megismerkedik egy lánnyal, vagy valakinek az apja munkát ajánl neki. Eszembe jutott Janice panaszos tehetetlensége: Mit kellett volna tennem? Bezárni a házba? Ő nyilván nem Adam Mills társaságban képzelte el a lányát. - Akkor kezdtem gyanakodni - folytatta Ashlee -, amikor véletlenül kihallgattam Adam egyik telefonbeszélgetését. A kertvárosi rezesfejű-ekről beszélt, és tartok tőle, hogy a maga Kaitlinjét is beleértette. Azt mondta, hogy a csoportjuk tele van... - Szégyenkezve lehajtotta a fejét.

117 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Tele van „jól nevelt kis szűzlányokkal”. Ashlee nyilván észrevette a reakciómat, mert felszegte az állát, és megkeményítette a modorát. - Szeretem a fiamat, Mr. Warden! Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy milyen ember Adam... vagy milyen ember lesz, ha nem változik meg gyökeresen. Adamnek nagyon-nagyon súlyos problémái vannak. De akkor is a fiam, és én szeretem! - Ezt tiszteletben tartom - mondtam. - Remélem is. - Mindketten eltűntek. Most ez a legfőbb gondunk. Ashlee összeráncolta a homlokát: talán nem örült, hogy őt is bevontam a többes számba. Nyilván hozzá volt szokva, hogy a maga módján nézzen szembe a problémáival; ezért is hagyta ott Regina Lee segítőcsoportját. Akárcsak én. - Nagyon kiakasztana - mondta Ashlee -, ha megpróbálna felszedni, Mr. Warden. - Ilyesmiről szó sincs. - Csak mert el akarom kérni a telefonszámát, hogy tarthassuk a kapcsolatot Adam és Kaitlin ügyében. Nincs semmilyen konkrét információm, de azt tippelem, hogy a kis csoportjuk valamilyen félnótás zarándokúttal próbálkozik, isten tudja, hová. Úgyhogy valószínűleg együtt vannak. Ezért gondolom, hogy kapcsolatban kéne maradnunk. Csak nem akarom, hogy félreértsen. Megadtam neki a hordozható egységem számát. Ő meg az otthoni termináljáét. Befejezte a kávéját, és így szólt: - Sajnálom, hogy csak rossz hírekkel tudtam szolgálni. - Nem mondanám, hogy csak rossz hírek voltak - feleltem. - Nos, örülök, hogy megismerhettem. - Felállt, megfordult, és kiment az ajtón. Az ablakon át figyeltem, ahogy sietve fél háztömbnyit gyalogol az utcai lámpák fényszigetei között, majd megáll egy kínai étterem mellett nyíló ajtó előtt, és a kulcsaival matat. Egy étterem fölötti lakás. Kopott kanapét képzeltem bele, és talán egy macskát. Borosüvegbe állított rózsát vagy bekeretezett posztert a falon. A kongó ürességet, ami a fia után maradt.

Ramone Dudley, a környékbeli, eltűnt személyek ügyeiért felelős rendőrhadnagy belegyezett, hogy másnap délután fogadjon az irodájában. Rövid találkozó volt. Dudleyról sütött, hogy túlterhelt irodai alkalmazott, akinek túl sokszor kellett ugyanazt a rossz hírt közölnie.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 118 - Ezeknek a kölyköknek - magyarázta (és Dudley elméjében nyilván tényleg egységes masszát képeztek: „ezek a kölykök”) - nincs jövőjük, és ezt ők is tudják. Ráadásul igazuk is van. A gazdasági helyzet pocsék, ez már nem titok. És mit tudunk felajánlani nekik cserébe? A jövőről csak azt hallják: Kuin, Kuin, Kuin. Kibaszott Kuin. A fundamentalisták szerint Kuin maga az Antikrisztus, úgyhogy nem tehetünk mást, mint hogy imádkozunk, és várjuk a végítéletet. Washington egy olyan háborúhoz sorozza be a kölyköket, amit talán sose fogunk megvívni. A rezesfejűek meg azt hajtogatják, hogy Kuin talán kíméletes lesz velünk, ha szépen behajolunk neki. Ez azért nem olyan széles választék, ha engem kérdez. Ráadásként meg ott az a sok szar, ami a zenéből folyik, vagy amiről a titkosított chatszobáikban vakerolnak. Világos volt, hogy Dudley hadnagy nagyrészt az én generációmat hibáztatja. A munkája során nyilván nem egy alkalmatlan szülővel találkozott már. És abból ítélve, ahogy rám nézett, engem is közéjük sorolt. - Ami Kaitlint illeti... - próbálkoztam. Felvett egy aktát az asztaláról, és felolvasta a tartalmát. Semmi meglepetés. Összesen nyolc fiatalkorú - mindegyikük tagja a Whitman-féle társaság ifjúsági szárnyának - nem tért haza egy találkozóról. Az eltűnt gyermekek barátait és szüleit alaposan kikérdezték... - Kivéve magát, Mr. Warden, és már vártam, hogy maga is felbukkanjon. - Whit Delahunt beszélt rólam - tippeltem. - Ő is említette magát, amikor kikérdeztük, de nem, nem éppen. Egy Morris Torrance nevű, nyugdíjas szövetségi ügynöktől kaptam a hívást. Ez gyorsan ment. De Morris mindig is szorgalmas volt. - Mit mondott? - kérdeztem. - Megkért, hogy segítsem magát, amiben csak tudom. És ez most meg is történt, ami engem illet. Nem tudok sokkal többet mondani, hacsak nincs valami konkrét kérdése. Ó, és megkért még valamire. - Mire? - Hogy mondjam meg magának, lépjen vele kapcsolatba. Azt mondta, sajnálja, ami Kaitlinnel történt, és talán tudna segíteni.

119 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

TIZENHÁROM

TALÁN KI kellett volna használnom Regina Lee csoportterápiás összejövetelét, és be kellett volna vallanom, hogy félek. Hogy féltem Kaitlint, és hogy a gyász előérzete szivárog be a tudatomba, valahányszor behunyom a szemem. De ez nem az én stílusom volt. Már korán megtanultam nyugalmat tettetni a kritikus helyzetekben. Magamban tartani a kétségbeesésemet, akár egy szégyenletes titkot. Mégis állandóan Kaitlinre gondoltam. Az én szememben még mindig az az ötéves kislány volt, aki Csumphonban: épp olyan rettenthetetlen, mint amilyen kíváncsi. A gyerekek úgy viselik magukon a jellemüket, mint egy színpompás ruhát; ezért hazudnak annyira átlátszóan. A felnőttkor a megtévesztés művészete. És mivel ismertem Kaitlint gyerekként, sohasem tévesztettem szem elől sebezhető szívét. Ettől azonban csak még fájdalmasabb volt elképzelni (vagy küzdeni, hogy ne képzeljem el), hol lehet éppen, és kivel. A legalapvetőbb szülői ösztön a gyermekeink táplálására és megóvására irányul. Egy gyermeket gyászolni a végső tehetetlenség beismerése. Nem tudod megvédeni azt, ami alászáll a földbe. Nem takargathatsz be egy sírhelyet. Az éjszakák nagy részét ébren töltöttem, és kifelé bámultam a motelszobám ablakán, miközben felváltva ittam a sört és a diétás kólát (és félóránként kijártam a vécére), míg az elalvás nyálkás hullámként át nem bukott a fejem fölött. Ha álmodtam is, az álmaim kaotikusak és értéktelenek voltak. A tavasz kegyetlen iróniájára, a végtelen, kék égen ragyogó napra ébredni olyan volt, mintha egyik illúzióból a másikba csöppentem volna. Sokáig úgy gondoltam, a kapcsolatom Ashlee Millsszel egyszeri alkalom volt, ám az asszony tíz nappal Kaitlin eltűnése után felhívott a mobiltelefonomon. A hangvétele tárgyilagos volt, és hamar a lényegre tért: - Megszerveztem egy találkozót valakivel - magyarázta. - Egy fickóval, aki talán tud valamit Adamről és Kaitlinről. De nem akarok vele egyedül találkozni. - Ma délután szabad vagyok - mondtam. - A fickó éjszaka dolgozik. Már ha munkának lehet nevezni azt, amit csinál. Elég csúnya ügy. - Mit csinál, lányokat futtat?

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 120 - Azt azért nem - felelte Ashlee. - Inkább drogdílernek nevezném.

Az elmúlt hét nagy részét a neten töltöttem, hogy - titkos chatszobáikba behatolva - többet tudjak meg a „haddzs-fiatalokról” és a kuinista mozgalomról. Természetesen az utóbbi nem létezett egységes formában. Hús-vér Kuin hiányában a „mozgalmat” csak utópisztikus ideológiák és kvázi vallásos szekták színes kavalkádja alkotta, ahol a szervezetek egymással versengtek a megtisztelő címért. Nem volt más közös vonásuk, csak a hódolat aktusa: a kronolitok vallásos tisztelete. A haddzsista zarándokok számára a kronolitok megszentelt tárgyak voltak. Mindenféle misztikus erőt tulajdonítottak a fizikai közelségüknek: megvilágosodást, gyógyító hatást, pszichológiai átalakulást, kisebb-nagyobb látomásokat. Ám (többek közt) a lourdes-i zarándokoktól eltérően a haddzsisták túlnyomó többsége fiatal volt. A kifejezés huszadik századi értelmében „ifjúsági mozgalomnak” lehetett volna nevezni. És - akárcsak a legtöbb ilyen mozgalom esetében - a stílus legalább olyan fontos volt, mint maga a tartalom. Nagyon kevés amerikainak nyílt alkalma tényleges zarándoklatra egy-egy kronolithelyszínre, ám a sapkájukon vagy pólójukon kuinista szimbólumokat viselő tizenévesek látványa hamar megszokottá vált. Leggyakrabban a mindenütt jelen lévő „K+” tűnt fel, vörös vagy narancssárga körbe foglalva. (Vagy a kevésbé feltűnő, titkosnak szánt jelek: sebhelyes mellbimbók vagy fülcimpák, ezüst bokaláncok, fehér fejpántok.) K+ szimbólum bőségesen akadt Ashlee környékén is, krétával vagy festékkel felmázolva a falakra és a járdákra. A megbeszélt időpontban megálltam a kocsival a kínai étterem előtt, Ashlee pedig kisurrant a lakása ajtaján, és bepattant az anyósülésre. - Jó, hogy olcsó kocsija van - jegyezte meg. - így nem kelt feltűnést. - Hová megyünk? Megadott egy címet ötsaroknyival beljebb, a város felé, egy olyan környéken, ahol már csak raktáráruházak, kiadóablakos gyorsétkezdék és italboltok működtek. - A fickó neve Cheever Cox - közölte Ashlee minden bevezető nélkül -, és mondhatni, a legtöbb olyan bizniszben benne van a keze, amit az ember nem köt az adóhatóságok orrára. Régen tőle vásároltam a cigarettát. Óvatosan, érzelemmentes hangon közölte ezt a tényt, de közben rám sandított, hátha a rosszallás jeleit fedezi fel rajtam. - Mármint mielőtt megkaptam a függőségi igazolásomat. - Mit tud a fickó Kaitről és Adamről?

121 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Talán semmit, de amikor tegnap felhívtam, elmondta, hogy hallott valamit egy „fapados” haddzsról, és új híreket Kuinról, viszont nem akart részletekbe menni egy titkosítatlan telefonvonalon. Cheever eléggé paranoiás ilyen szempontból. - Maga szerint hitelesek az infói? - Őszintén? Nem tudom. Letekerte az ablakot, és rágyújtott egy cigarettára, majdhogynem tüntetőleg, várva a reakciómat. A Minnesotában érvényes dohányzásellenes törvények a legszigorúbbak közt voltak az országban. Én azonban elég messziről jöttem, és elég idős voltam ahhoz, hogy ne sokkoljon a dolog. - Ashlee - fordultam hozzá -, még nem gondolt rá, hogy le kéne szoknia? - Na ne már! - Nem ítélkezem. Csak beszélgetni próbálok. - Nem igazán szeretnék beszélni róla - fújta ki zajosan a füstöt. - Nem sok minden volt, ami egyben tartott az elmúlt években, Mr. Warden. - Scott. - Akkor Scott. Nem arról van szó, hogy gyenge lennék. De... dohányzott valaha? - Nem. - Megúsztam a függőség elleni vakcinákat, amiket azokban az időkben annyi gyerekre ráerőszakoltak (és velük a mellékhatásként jelentkező, antitest-termelési rendellenességekre való hajlamot), de a dohányzást egyszerűen nem nekem találták ki. - Lehet, hogy szép lassan kinyír - mondta -, de sok minden más már nem maradt nekem. - Mintha egy gondolattal küszködött volna, ám végül hagyta elúszni. - A dohányzás megnyugtat. - Nem ítélem el érte. Ami azt illeti, mindig is szerettem az égő dohány szagát. Legalábbis tisztes távolból. - Aha. - Fanyarul elmosolyodott. - Maga igazi degenerált, ezt máris meg tudom mondani. - Hiányzik magának Kalifornia? - Hogy hiányzik-e nekem Kalifornia? - Az égre emelte a tekintetét. - Maga tényleg beszélgetni akar, vagy csak ideges Cheever miatt? Mert akkor ne aggódjon; bár egy kicsit sötét alak, de nem rossz ember. - Ez megnyugtató - mondtam. - Majd meglátja. A cím egy kidőlt-bedőlt, faszerkezetes ikerházé volt. A verandán nem égett a villany - talán nem is működött. A lépcsők megroggyantak alattunk. Ashlee kinyitotta a rozsdás keretű szúnyoghálót, és ujjával halkan kopogtatott az ajtón.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 122 Cheever Cox ajtót nyitott, miután Ashlee megmondta a nevét. Kopasz férfi volt, nagyjából harmincöt éves. Levi’s farmert és halványkék inget viselt - a gallérját lecsöpögtette valamivel, ami leginkább marinara szósznak tűnt. - Helló, Ashlee! - vakkantotta, és megölelte a nőt. Közben kurta pillantást vetett rám. Ashlee bemutatott engem, aztán belevágott: - Arról van szó, amiről telefonon már beszéltünk. Az elülső szoba bútorzata egy sokat látott kanapéból, két összecsukható faszékből és egy dohányzóasztalból állt, rajta hamutartóval. A félhomályos átjáró túlsó végén látszott a konyha egyik szöglete. Meglehet, Cox jól keresett az illegális drogbiznisszel, de az biztos, hogy a bevételt nem a dekorációra költötte. Persze az is elképzelhető, hogy van egy vidéki háza gondoltam. Cox kiszúrta az Ashlee ingzsebéből kilógó cigisdobozt. - A fenébe is, Ashlee! - mordult fel. - Már te is receptre veszed az árut? A kurva kormány tönkrevágja a bizniszemet a tetves igazolásaival meg a kislányoknak való, csomagolt levegőjével. - Jövőre elveszik tőlem a receptet - nyugtatta meg Ashlee -, ha nem kezdek el tapaszt használni, vagy nem szállók be valamilyen leszoktatóprogramba. Sőt, még rosszabb: az egészségbiztosításom is megszűnik. Cox elvigyorodott. - Ezek szerint gyakrabban foglak látni? - Szó sincs róla - pillantott rám Ashlee. - Kifehéríttetem a fogaimat, és keresek valami rendes állást. - Szóval tisztes állampolgár leszel - állapította meg Cox. - Ahogy mondod. - És gondolom, hozzámész a barátodhoz. - Ő nem a barátom. - Oké, Ash, csak húzlak, ne is törődj velem! Szeretnél valamit? Valami erősebbet, mint amit a gyógyszertárban kaphatsz? - Hallani szeretném, mit tudsz Adamről. - Oké, de biztosan valami másban is tudok segíteni. Cox világossá tette, hogy semmit sem fog mondani, hacsak Ashlee nem vesz tőle valamit. Az üzlet az üzlet, mondta. - A fiamról van szó, Cheever. - Tudom, és nagyon szeretlek téged és Adamet is, de Ashlee, ez üzlet! Úgyhogy Ashlee kifizetett neki egy kartont abból, amit ő „extra light”nak hívott, és amit Cox rögtön felhozott a pincéből. Ashlee az ölében tartotta a dobozt. Bűzlött. Cox hátradőlt a székén. - Szóval az van - mondta Ashleenek hogy sokat járok ezekbe az elhagyott épületekbe, ahol hajléktalanok húzzák meg magukat, főleg a Franklinén vagy

123 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── az alsóvárosban vagy a régi Cargill-raktárakban, úgyhogy sűrűn látom ezeket a srácokat. És Adam is velük lógott egy darabig. Nekem nem nagy biznisz, mert a srácoknak tulajdonképp semmi pénzük nincs. Még a kaját is boltokból nyúlják le. De időnként egyik-másik kápéhoz jut (nem kérdezem, hogyan), és olyankor kérnek tőlem egy-két karton cigit meg piát meg szintetikus cuccokat, ilyesmit. Sokszor pont Adam jött hozzám, mert már ismertük egymást azokból az időkből, amikor te meg én még sűrűbben üzleteltünk. Ashlee ennél a megjegyzésnél lesütötte a szemét, de egy szót sem szólt. Cox folytatta: - Na meg... meg kell mondjam, Adamnek egy kicsit több sütnivalója van, mint az ottaniak többségének. Ezek haddzsistáknak vagy kuinistáknak hívják magukat, de nagyjából annyit konyítanak a politikához, mint egy féltégla. Tudod, kik mennek el egy igazi haddzsra? A gazdag kölykök. A gazdag kölykök meg a celebek. Elmennek Izraelbe vagy Egyiptomba, és ott égetik az illatos gyertyáikat, vagy mi a tököm. A városban, ott más a helyzet. Ezek a taknyosok akkor sem mozdítanák a seggüket Kuinért, ha a hátsó udvarukban tartaná a koronázási ünnepélyét. Na, erre Adam is rájött. Ezért kezdte összeszűmi a levet a wayzatai meg az edinai rezesfejűklubokkal: olyanokat keresett, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint ő, csak talán egy kicsit hiszékenyebbek, meg valamivel bőkezűbbek apuci pénzével, mint a belvárosi arcok. - Cheever - szólt közbe Ashlee -, meg tudod mondani, hogy a városban van-e még? - Nem tudok határozott igent vagy nemet mondani, de kétlem. Ha itt is van, egy ideje már nem láttam. Sokat dumálok másokkal, érted, utánamegyek dolgoknak, próbálok képben maradni. Az ember mindig hall valami szóbeszédet. Emlékszel Kirkwellre? Múlt nyáron, az új-mexikói Kirkwellben egy kórosan paranoid, nyugdíjas hentes bejelentette, hogy megnövekedett háttérsugárzást mért a városhatáron kívül, egy kiszáradt forrásnál - amely véletlenül az ő birtokán belül volt. Talán abban bízott, hogy a helyből turistalátványosság lesz. Nem tévedett. Szeptemberre már tízezer nyomorgó, fiatal zarándok táborozott a helyszínen. A Nemzeti Gárda élelmiszert és vizet dobott le nekik, miközben igyekezett rábeszélni őket, menjenek haza, ám végül csak egy kolerajárványnak sikerült megtisztítania a birtokot. A nyugalmazott hentes szőrén-szálán eltűnt, csoportos és közháborítási perek tucatjait hagyva maga után. - Ezek a szóbeszédek jönnek-mennek - folytatta Cox de amitől most zeng minden, az Mexikó. Ciudad Portillo. Adam három hete itt volt, ebben a szobában, és már akkor Portillóról beszélt... nem mintha bárki is odafigyelt volna rá. Azt hiszem, éppen ezért vegyült el a kertvárosi rezesfejűek között: el akart jutni Mexikóba, és úgy gondolta, hogy az ottaniaktól szerezhet egy kis pénzt vagy valamilyen fuvart.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 124 - Azt mondod, Mexikóba ment? - kérdezte döbbenten Ashlee. Cox védekezőn felemelte a kezét. - Nem mondhatom biztosra. De ha tippelnem kéne, azt mondanám, Adam már úton van a határ felé, sőt, talán azóta át is lépte. Ashlee hallgatott. Sápadtan a gondolataiba mélyedt, mintha vereséget szenvedett volna. Cox együtt érző hangot hallatott. - Ez a szívás - állapította meg. - A hülyék csak hülyeségeket csinálnak, de Adam elég okos ahhoz, hogy valami igazán nagy baromságot csináljon. Beszélgettünk róla még egy darabig, de Cox már elmondott mindent, amit tudott. Ashlee végül felállt, és az ajtóhoz lépett. Cox még egyszer megölelte. - Várlak, ha majd lejár a recepted - mondta.

A hazafelé úton megkérdeztem Ashleet, honnan tudta, hogy Adam eltűnt. - Hogy érted? - kérdezte. - Ha jól értem, Adam hajléktalankörökben mozgott. Ha amúgy sem otthon lakott, miből jöttél rá egyáltalán, hogy eltűnt? Megálltunk a járdaszegély mellett. - Gyere, megmutatom! - mondta Ashlee. Kinyitotta az utcai ajtót, és egy keskeny lépcsőn felvezetett a lakásához. Annak elrendezése olyan volt, mint a hosszúkás, San Franciscó-i vagy New York-i épületeké: egy utcára néző, tágas nappali, két apró, folyosóról nyíló hálószoba és egy négyzet alakú konyha, a hátsó sikátorra nyíló ablakkal. A levegő áporodott: Ashlee jobbnak látta zárva tartani az ablakokat a szemetessztrájk idejére. Amúgy a lakás takarosan és okosan volt berendezve. Olyasvalaki otthonának tűnt, akinek van ízlése és józan belátása, ha nem is rendelkezik korlátlan anyagi keretekkel. - Ez Adam szobája - mutatott egy ajtóra Ashlee. - Nem szereti, ha valaki bemegy hozzá, de most nincs itt, hogy tiltakozzon. Bizonyos értelemben ez volt az első igazi találkozásom Adammel: amikor megláttam a szobáját. Azt hiszem, a legrosszabbra számítottam: pornóra, graffitikre vagy talán egy szennyestartóba rejtett sörétes puskára. Adam szobája azonban ellentmondott a várakozásaimnak. Nem egyszerűen rendes volt, hanem ridegen makulátlan. Az ágy bevetve. A ruhásszekrény ajtaja nyitva, és a jó néhány üres vállfa arra utalt, hogy Adam hosszú útra csomagolt magának, ám ami a ruháiból itt maradt, azt takarosan egymás mellé rendezték. A könyvespolcok téglából és deszkából rögtönzött megoldások voltak, a könyvek azonban haptákban álltak rajtuk; nem szerző, hanem cím szerinti ábécésorrendben felsorakoztatva.

125 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── A könyvek sokat elmondanak arról az emberről, aki kiválasztja és elolvassa őket. Adam láthatóan a technikai jellegű ismeretterjesztő kiadványokhoz vonzódott: voltak itt elektronikai kézikönyvek és más tankönyvek (köztük szerves kémia és amerikai történelem); A gépi számítás alapjai; találomra összeválogatott életrajzok (Picasso, Lincoln, Mao Cetung); A huszadik század híres perei; így javítsunk meg szinte bármit és Nagyobb hatásfokú üzemanyagcella tíz lépésben. Egy gyerekeknek szóló könyv a csillagászatról és egy megfigyelési útmutató az emberek által lakott, Föld körüli pályán keringő műholdakról. Tűz és jég: a Holdbázis katasztrófájának eltitkolt története. És persze Kuinról szóló könyvek. Némelyikük közismert, mint McNeil és Cassel Ostromlott Ázsiája, de nagy részük túlcicomázott rétegkiadvány, olyan címekkel, mint A világ végnapjai és Az ötödik lovas. Emberi lényekről készült fényképeket nem láttam, de a falat különböző kronolitok magazinokból kivágott képei borították. (Egy nyugtalanító pillanatra Sue Chopra baltimore-i irodája jutott eszembe.) - Úgy néz ez ki, mintha Adam sohasem járna haza? - kérdezte Ashlee. Ez itt a főhadiszállása. Talán nem aludt itt minden éjszaka, de nyolc-tíz órát mindig itt töltött a huszonnégyből. Mindig. Becsukta az ajtót. - Érdekes - tette hozzá. - Mindig úgy gondoltam, hogy otthont teremtek Adam számára. De nem így alakult. Ő megteremtette a saját otthonát. Ami pusztán véletlenül belül esik az enyémen.

Ashlee kávét csinált, és beszélgettünk még egy darabig a hosszú kanapén ülve, a csukott, de egyrétegű ablakon át beszűrődő utcai zajban. Volt valami mélységesen megnyugtató a pillanatban - ahogy Ashlee járkált a konyhában, és szórakozottan végigsimította tüsi haját -, szinte zsigerileg megnyugtató: annak a fajta otthonosságnak az árnyéka, amit több mint tíz éve nem tudtam eléggé értékelni. Hálás voltam érte Ashleenek. Ám ez a pillanat nem tarthatott sokáig. Kaitlinről kérdezett, én pedig sok mindent (de nem mindent) elmondtam neki Csumphonról és arról, hogy mivel töltöttem az elmúlt évtizedet. Ashleet lenyűgözte, hogy láttam a jeruzsálemi érkezést - nem azért, mert bármiféle hódolatot érzett Kuin iránt, hanem mert ez azt jelentette, azok közt az emberek közt mozogtam, még ha csak érintőlegesen is, akiket ő viszonylag gazdagnak és többé-kevésbé híresnek képzelt. - Te legalább csináltál is valamit - jegyezte meg -, nem csak a sarat dagasztottad.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 126 Megmondtam neki, hogy nyilván ő sem csak a sarat dagasztotta: nem lehetett könnyű a gazdasági válság idején egyedülálló anyaként felnevelni egy gyereket. - Arra mondják, hogy a „sarat dagasztja” - világosított fel -, aki nem tud fogást találni a dolgokon. Én azt hiszem, így érzek Adammel kapcsolatban. Próbáltam segíteni neki, de nem tudtam fogást találni rajta. - Hallgatott egy másodpercig, aztán felém fordult; arckifejezése ekkor már kevésbé volt óvatos. - Tegyük fel, hogy tényleg Mexikóba mentek. Adam, Kaitlin meg a kis társaságuk. Akkor mit csinálunk? - Nem tudom - feleltem. - Beszélnem kell néhány emberrel. - Követnéd Kaitlint egészen Portillóig? - Ha úgy gondolnám, hogy ezzel segíthetek rajta. Ha úgy gondolnám, hogy van értelme. - De nem vagy biztos benne. - Nem, nem vagyok biztos benne. Megcsörrent a mobiltelefonom. Üzenetfogadásra volt beállítva, de azért megnéztem a kijelzőt, hogy lássam, ki hív. Lehetett volna Janice, hogy megmondja: Kait hazajött, és ez az egész egy ostoba félreértés volt. Vagy Ramone Dudley, hogy értesítsen: a rendőrség megtalálta Kait holttestét. De nem ők voltak. A telefonom kijelzője szerint a hívás Sue Choprától érkezett. Lenyomozta a privát terminálom címét (annak ellenére, hogy megváltoztattam, amikor leléptem Baltimore-ból), és arra kért, válaszoljak, amilyen hamar csak tudok. - Ezt úgy kéne felvennem, hogy egyedül vagyok - mondtam Ashleenek. Lekísért a lépcsőn az autómhoz. Megfogtam a kezét. Késő volt, az utca néptelen. Az ósdi higanygőz-utcalámpák borostyáncsíkokat festettek Ashlee rövid, szőke hajába. A keze meleg volt. - Ha megtudsz valamit - búcsúzott -, el kell mondanod. ígérd meg! Megígértem. - Hívj, Scott! Azt hiszem, őszintén vágyott rá, hogy felhívjam. Azt hiszem, kételkedett benne, hogy tényleg megteszem. *** - Először is - kezdte Sue, olyan közel hajolva a lencséhez, hogy az arca teljesen betöltötte a motel termináljának telefonablakát, akár egy rövidlátó, barna hold -, szeretném, ha tudnád, hogy nem haragszom, amiért úgy léptél le tőlünk, ahogy leléptél. Megértem, miért tetted, és ha úgy láttad jónak, hogy ne avass a bizalmadba, azért valószínűleg csak magamat okolhatom. Habár... én nem tudom, miért van ez, Scotty, hogy mindig a legrosszabbat feltételezed az emberekről. Az nem jutott eszedbe, hogy esetleg segíteni szeretnénk?

127 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Szóval tudtok Kaitről - állapítottam meg. - Megvizsgáltuk a helyzetet, igen. - És beszéltetek a rendőrséggel. - Tudom, hogy pontosan azt fogod tenni, amit tenned kell, csak szeretném, ha közben nem éreznéd magad szökevénynek. Szeretném, ha ezután is tudnánk időnként beszélni - tette hozzá kérlelőbb hangsúllyal. - Én továbbra is úgy tekintem, nálunk dolgozol. Ray jó partner a munkánk matematikai részéhez, Morris pedig nagyon igyekszik, hogy megértse, mivel foglalkozunk, nekem viszont szükségem van valakire, aki elég okos ahhoz, hogy figyeljen arra, amit mondok, de közben mégsem vakítják el az előfeltételezései. - Lesütötte a szemét, és hozzátette: - De az is lehet, hogy ez csak ürügy. Talán csak szükségem van valakire, akivel beszélhetek. Ez volt - egyebek közt - a bocsánatkérése, amiért az elmúlt években gátlástalanul beleártotta magát a privát szférámba. De ezért sosem Sue-t hibáztattam. Meglehet, hogy az ő tau-turbulenciáról alkotott elképzelései miatt kerültem kiszolgáltatott helyzetbe, de mindig is igyekezett falat húzni közém és az államhatalom úthengere közé. Az úthenger az utóbbi időben másfelé robogott, Sue azonban még mindig a barátom akart lenni. - Őszintén sajnálom, ami Kaitlinnel történt - mondta. - Róla csak annyi újsággal tudok szolgálni, hogy még mindig nem jött haza. Úgyhogy szívesebben beszélnék valami másról. Tereld el a figyelmem! Van valami jó kis pletykád? Ray talált már barátnőt magának? És te? - Te ittál, Scotty? - Igen, de nem eleget, hogy a kérdés jogos legyen. Szomorúan elmosolyodott. - Oké. Ray még mindig bolyong a rengetegben. Ami engem illet, találkozgatok valakivel. Egy bárban ismerkedtünk meg. Nagyon kedves lány. Vörös haja van, drezdai porcelánt és trópusi halakat gyűjt. De nem komoly a dolog. Persze hogy nem. Sue - mondhatni - tisztes távolból intézte a párkapcsolatait, alárendelt szerepben és állandóan készen a csalódásra. A valódi szerelme a munkája volt, és erről szívesebben is beszélt: - Az a helyzet, Scotty, hogy sikerült egy kisebb áttörést elérnünk. Most mindenki ezzel van elfoglalva. Az eredmények nagy része titkosított, de minthogy már úgyis ezernyi pletyka kering a neten, egy kis részét azért megoszthatom veled. Talán többet is mondott, mint amennyit kellett volna, de a nagyját így sem értettem. A lényeg az volt, hogy valakinek az MIT-n sikerült negatív tauonokat elővarázsolnia a vákuumból (ami mindenesetre nem egyéb, mint egy fortyogó üst, tele azzal, amit a fizikusok „virtuális” részecskéknek neveznek), és elég hosszú időre stabilizálnia őket, hogy demonstrálhassa a

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 128 hatásukat. Ezek a részecskék lényegében negatív élettartamú hadronok. Ha úgy tetszik, a múltba vájnak lyukakat. Egyelőre csak egy milliszekundum mélységűeket, meg sem közelítve a Kuin-féle döbbenetes húsz év három hónapot - a két jelenség azonban elvileg azonos. - Nagyon közel járunk hozzá - lelkendezett Sue -, hogy megfejtsük, mit is csinál pontosan Kuin. És talán még ő sem vizsgált meg minden eshetőséget. Ha elég időnk van, teljesen új technológiákat hozhatunk létre. Csillagközi űrutazásról beszélek, Scotty! Végre elérhető közelségbe került! - Számít ez? - Naná, hogy számít! Könnyen lehet, hogy az egész kibaszott emberiség történetének új korszakáról beszélünk! Hát hogy a fenébe ne számítana? - Kuin már a fél világon rajta hagyta a keze nyomát, Sue. Nagyon nem örülnék, ha a bolygó határain túlra is kiterjesztené a hatalmát. - De hát ez az eljárás egyben a Kuin-problémát is megoldaná! Ha rá tudunk jönni, hogy működnek a kronolitok, beleavatkozhatunk a működésükbe. Ha megfelelően alkalmazzuk a tudásunkat, akár arra is képesek lehetünk, hogy egyszerűen eltüntessük őket! - És mit érnénk el vele? - Az elmúlt napok felpumpálták a cinizmusomat. - Ezzel már egy kicsit elkéstünk, nem gondolod? - Nem - tiltakozott -, nem gondolom. Emlékezz vissza: nem magától Kuintól kell tartanunk. Még csak nem is a kronolitoktól. Öngerjesztés, Scotty, ez a kulcsszó! Az igazi probléma Kuin legyőzhetetlenségének látszata, ami az emlékművei elpusztíthatatlanságán alapul. Ha egyet lerombolunk, azzal a mítoszt is leromboljuk. Látszólag isteni erejű hódítóból egy csapásra a számtalan Hitler- vagy Sztálin-utánzat egyikévé válik. Megkockáztattam, hogy szerintem így is elkéstünk. - Nem, ha meg tudjunk mutatni a gyengeségét. - És te képes vagy rá? Hallgatott. A mosolya elhalványult. - Talán - mondta. - Hamarosan.

De nem elég hamar Kaitnek, aki valószínűleg már Mexikóban van, átitatva saját, Kuin legyőzhetetlenségébe és ígéretébe vetett hitével. Emlékeztettem Sue-t, hogy dolgom van. - Sajnálom, ha feltartottalak, Scotty - mentegetőzött -, de komolyan fontosnak tartom, hogy mi ketten kapcsolatban maradjunk. Mert Sue természetesen továbbra sem adta fel kvázi jungiánus meggyőződését, hogy a jövőnk összefonódik; hogy Kuin - egyebek közt kettőnk közös sorsára is rányomta a bélyegét.

129 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Amúgy ez az igazi oka, hogy felhívtalak - magyarázta. - Meséltem valakinek a problémádról. És szeretne segíteni. - Remélem, nem Morris az - mondtam. - Kedvelem, de ő maga a megmondhatója, hogy nincs tapasztalata a terepmunkában. - Nem, nem Morris az, habár ő is nagyon szívesen segítene. Nem, ez olyasvalaki, aki egész másfajta tapasztalattal rendelkezik. Sejthettem volna, mi következik. Végül is Sue volt az, aki a legmélyebben merült el a múltamban, különösen a csumphoni éveimben. De amit ezután mondott, az így is felkészületlenül ért. - Talán emlékszel rá. Hitch Paleynek hívják.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 130

TIZENNÉGY

MÉG VALAMIKOR azon a héten - még mielőtt Hitch megérkezett, és a dolgok elkezdtek kicsúszni az irányításom alól -, az egyik telefonbeszélgetésünk kellős közepén Ashlee megkérdezte: - Ismered azt a Charles Dickens-mesét? A Karácsonyi éneket? - Mi van vele? - Gondolkoztam Kuinon meg a kronolitokon meg ezen az egészen. Emlékszel, amikor Dickensnél Scrooge belepillant a jövőbe, és látja a saját temetését? És megkérdezi a szellemtől: „olyan dolgoknak árnyai-e ezek, amik meglesznek, vagy csak olyanoknak, amik meglehetnek?5” Vagy valami ilyesmit. - Emlékszem - mondtam. - Szóval a kronolitok, Scott: meglesznek vagy csak meglehetnek? Elmagyaráztam neki, hogy ezt senki sem tudja biztosan. De ha helyesen értettem Sue-t, a már létező kronolitok által megjelölt események ilyen vagy olyan formában mindenképpen meg fognak történni. Nem létezik olyan derűs, alternatív jövő, amelyben még a hódításai előtt megállítjuk Kuint, a kronolitokat pedig ártalmatlan, szabadon lebegő paradoxonokká változtatjuk. Kuin meg fogja hódítani Csumphont, Thaiföldet, Vietnamot és DélkeletÁzsiát; az idő talán képlékeny, maguk az emlékművek azonban megváltoztathatatlanok és alapvetőek. De akkor mi okunk van reménykedni? Sue talán azt felelte volna: az, hogy a csata még nem ért véget. A kronolitok a művelt világ nagy részét továbbra is elkerülték, ami arra utalt, hogy Kuin hódításai lépésről lépésre haladnak: teret nyer, de egyben veszít is. Ráadásul észak-amerikai földre még nem érkezett kronolit. És talán nem is fog, ha megtesszük a megfelelő lépéseket. Bár azt még senki sem tudta, hogy mik a megfelelő lépések. Sue felvetette nekem a „negatív visszacsatolás” elméletét. Ha az, amit Kuin a kronolitokkal csinál, egyfajta pozitív visszacsatolást képvisel - vagyis olyan jelet képez, amit az idő és az emberek jövőtudata erősít és gerjeszt -, a megoldás ennek épp az ellenkezője lehet. Ha egy kronolit megjelenik, majd ezt követően megsemmisül, az kételyeket ébreszthet az egész folyamattal 5

Benedek Marcell fordítása

131 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── kapcsolatban: Kuin legyőzhetetlenségének rákos daganatként terjedő víziója ha porrá nem is zúzódik - legalábbis meginog. Elfoglalhatja a fél világot, de nem a mi felünket. Ez volt Sue Chopra meggyőződése. Reméltem, hogy igaza van, és hajlandó is voltam ennek megfelelően cselekedni. Ugyanakkor - ha egészen őszinte akarok lenni - nem mondhatnám, hogy hittem benne.

És akkor egyszer csak megjelent Hitch Paley: egy leharcolt kis Sonyból szállt ki (ami minden józan számítás szerint inkább a „motor” nevet érdemelte volna ki) a motel parkolójában. Reggel kilencre beszéltük meg a találkozót. Tizenöt percet késett. Vagy - bizonyos értelemben - tíz évet. Nem sokat változott. Azonnal felismertem, pedig több mint tíz méterre volt tőlem, a kávézó napellenző-ponyvájának árnyékában. Örültem neki, és tartottam is tőle. Rendes szakállat növesztett, és fakózöld bőrdzsekit viselt. Fölszedett egypár kilót, ami csak kiemelte széles orrát, magasan ülő arccsontját, és csapott, neandervölgyi homlokát. Kiszúrt, dongalábú léptekkel átszelte a köztünk lévő napsütötte teret, és kinyújtotta hatalmas jobbját. - Helló, koma! - mondta. - Nálad van a csomag, amit kértem tőled?

Motyogtam valamit a csomagról; Hitch rám vigyorgott, hátba vágott, és így szólt: - Csak húzom az agyadat, Scotty! Majd később beszélünk róla. Bementünk a kávézóba, és leültünk egy bokszba. Hát persze, hogy Sue Chopra tudott Hitchről. Minden érte tett erőfeszítésem - például, hogy kihagyjam a képből a poligráfos interjú során - átlátszó volt, és hiábavaló. Hitch egyike volt Sue úgynevezett „elsődleges szemtanúinak”, és így nyilván már a kezdet kezdetétől szerepet játszott a professzor asszony pontösszekötős játékában. Már az első kronolit érkezésekor mélyen belemerült a tau-turbulenciába - legalább annyira mélyen, mint én. Eleinte azt feltételeztem, hogy Hitchet lehetetlen lesz megtalálni, de talán csak egy kicsivel maradt tovább Csumphonban, mint tette volna, ha megérti, mennyire alapos vizsgálatnak vetik alá a szemtanúkat - mindenesetre elég

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 132 sokáig, hogy az FBI bemérje az internetes kézjegyét, vagy akár lokátorral jelölje meg. A lényeg, hogy megtalálták. Megtalálták, és Sue két alternatívát kínált neki: azonnali letartóztatást vagy egy állást. Hitch pedig okosan választott. - Nem kimondottan irodai munka - magyarázta. - Rendes fizetés, sok utazás, semmi kikötés. A végén elvileg eltörlik a bűnlajstromomat, bár a végének még se híre, se hamva. Először elküldtek, hogy járjam körül a csendes-óceáni peremvidéket, Kuinról szóló pletykák után szimatolva. Nem mintha bármi kézzelfogható eredménye lett volna. De melóm az volt bőven, Scotty. Körülszaglásztam a kronolithelyszíneket, tudod, Ankarában, Isztambulban. Itt-ott elintéztem kisebb, nem hivatalos ügyeket, beszéltem kuinistákkal... az utóbbi időben a hazaiakkal is. Rezesfejűekkel és haddzszarándokokkal. - Kém vagy? Fanyar pillantást vetett rám. - Jól látod, kém vagyok. Martinit iszom, és fel sem állok a kártyaasztaltól. - De tudsz erről a haddzs-izéről. - Többet tudok a „haddzs-izéről”, mint szinte bárki. Tudom, milyen belülről. És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neked megtalálni Kaitet. Hátradőltem a bokszban, és próbáltam eldönteni, tényleg ezt akarom-e. Vajon okos dolog? - Tudod - folytatta Hitch -, amikor Kaitlinre gondolok, még mindig a csumphoni kislányt látom magam előtt. Ahogy szalad végig a parton, abban a rózsaszín ruhácskában, amibe Janice úgy szerette felöltöztetni, és a sarka meg a lábujja olyan nyomokat hagy maga után a fövenyen, mint egy pici madárláb. Jobban kellett volna vigyáznunk rá, Scotty. Baráti gesztusnak szánta a többes számot. Engem értett alatta.

Hitch nem sokat nosztalgiázott, és nem is vesztegette az időt. A részleteket már kiszedte Ramone Dudleyból, én pedig - miközben a kávézó étlapját böngésztük - hozzátettem azt a keveset, amit egyénileg kiderítettünk. - Mexikó jó tippnek tűnik - mondta. - De ennél azért többet kell megtudnunk, mielőtt meghozzuk a végső döntést. Újabb beszélgetést javasolt Whit Delahunttal. Egyetértettem, feltéve, hogy Janice-t nem rémítjük meg fölöslegesen. - És Ashlee Millsszel is beszélnünk kéne. Ha otthon van, Whit felé menet felvehetnénk. - Nem jó, ha túl sok embert vonunk be a dologba - jegyezte meg Hitch.

133 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Ashlee már legalább olyan mélyen benne van, mint én. És máris többet segített, mint a rendőrség. - Kezeskedsz érte, Scotty? - Igen. - Oké. - Korholó pillantást vetett rám. - Úgy látom, nem sokat ettél vagy aludtál mostanában. - Ennyire látszik? - Talán nem ártana kipróbálnod a tojásos steaket. - Nem vagyok éhes. - Tojásos steak, Scotty. Mondjuk, hogy Kaitnek segítesz vele. Nem kívántam az ételt, de jól nézett ki, amikor a pincérnő kihozta. Meglepően kis energiámba került kiüríteni a tányért. - Na? Jobban érzed magad? - kérdezte Hitch. - Nem érzek mást, csak ahogy vastagodnak az érfalaim. - Baromság. Kell a fehérje. Sok dolgunk lesz, és nem csak ma. - Tényleg vissza tudjuk hozni Kaitet? - hallottam a saját hangomat. - Visszahozzuk. Erre mérget vehetsz.

Amikor először találkoztak, Ashlee csak második pillantásra fogta fel, hogy Hitch velem van, és rögtön kérdő tekintettel nézett rám: „Ilyen barátaid vannak?” Ami érthető is volt. Hitch még mindig úgy nézett ki, mint egy kisstílű bűnöző: elment volna Cheever Cox-féle drogdílernek vagy afféle kétajtós szekrénynek, aki rossz adósoktól szokta begyűjteni a tartozásaikat. Felvázoltam Ashleenek a közös múltunk egy részét, és nagyjából elismételtem, amit Hitchtől megtudtam. Ashlee bólintott, de látszott rajta, hogy továbbra is azt gyanítja: Hitch munkája nem merül ki abban, hogy Sue Choprának gyűjti a híreket az alvilágból. Félrevont, és azt kérdezte: - Ez a fickó segíthet nekünk megtalálni Kaitet és Adamet? Csak ennyit akarok tudni. - Azt hiszem, igen. - Akkor menjünk, és beszélgessünk el ezzel a Whitman Delahunttal! Én vezettem. A kora délutáni levegőt enyhe szellő járta át; az eget magaslati pehelyfelhők csíkozták. Hitch némán ült az autóban. Ashlee dúdolt valamit, amiben egy régi Lux Ebone-dalt ismertem fel; valami szomorút. Valamit abból az időből, amikor a dalok még számítottak; amikor mindenki ugyanazokat a számokat ismerte. Az idei év slágerei mind úgy hangzottak, mint a menetdalok: dobok, cimbalmok és saját visszhangjukba fúló

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 134 trombitadallamok. De - gondolom - minden évtized olyan zenét kap, amilyet megérdemel. Hitch nyilván kiszúrta a nikotinfoltokat Ashlee ujjain. - Felőlem rágyújthatsz nyugodtan - mondta. - Igazán leszarom.

A háznak, amelyben Whit és Janice élt, nem kifejezetten tett jót az öregedés, ahogy az otthonául szolgáló környéknek sem, de még így is jóval az ország átlagos színvonala fölé emelkedett mindkettő. Az itt lakók megengedhették maguknak, hogy még a sztrájk idején is elvitessék a szemetüket. A gyep mindenfelé szépen zöldellt. Itt-ott rozsdapettyes kertépítő robotok döcögtek a sövények között, akár a lomha tatuk. Ha az ember hunyorított egy kicsit, az elmúlt tíz év mintha meg sem történt volna. Whitman nyitott ajtót, és hátrahőkölt, amikor meglátott. Hitch és Ashlee látványa sem nyugtatta meg. Arckifejezése megmerevedett, és hozzám fordult: - Janice az emeleten van, Scott. Akarod, hogy lehívjam? - Csak fel akarunk tenni neked néhány kérdést - mondtam. - Janice-nek nem is kell tudnia róla. Világos volt, hogy nem akar behívni minket, de valószínűleg azt is szerette volna elkerülni, hogy az esetleg arra járó szomszédok előtt kelljen megvitatnia rezesfejű nézeteit. Beléptünk a ház hűvös, árnyas halijába. Bemutattam Hitchet és Ashleet, anélkül hogy kitértem volna rá, miért hoztam el őket. Amint távolabb kerültünk az ajtótól, Hitch átvette a kezdeményezést: - Scotty mesélt nekem a klubról, aminek maga is tagja, Mr. Delahunt. Szükségünk lenne a többi felnőtt klubtag listájára. - Már megadtam a rendőrségnek. - Az lehet, de nekünk is szükségünk van rá. - Nincs joga ilyet követelni tőlem. - Nincs - ismerte el Hitch -, és nem is köteles átadni nekünk, de a lista segíthet, hogy megtaláljuk Kaitlint. - Azt kétlem. - Whit felém fordult. - Beszélhettem volna rólad a rendőrségnek, Scott. Bárcsak megtettem volna! - Semmi gond - mondtam. - Magamtól is beszéltem velük. - És fogsz is még, ha továbbra is ilyen makacsul... - Mit csinál? - vágott közbe Hitch. - Próbálja kimenteni a maga lányát a katyvaszból, amibe keveredett? Whit mintha toppantani akart volna. - Nem is ismerem magát! Mi köze van Kaitlinhez? Hitch halványan elmosolyodott.

135 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Volt régen egy sebhelye - mondta a bal térde alatt, ahol ráesett egy törött üvegre a Haat Thai pavilon előtt. Megvan még az a sebhely, Mr. Delahunt? Whit válaszra nyitotta a száját, de félbeszakították. - Igen. Janice hangja volt: a lépcső felől érkezett. Janice eddig csak hallgatta a beszélgetést, most azonban lejött a lépcsőn, gyászában is királynői méltósággal. - A sebhely még mindig megvan - mondta -, de sokat halványult. Helló, Hitch! - Janice! - Hitch mosolya ezúttal őszinte volt. - Segítesz Scottnak megtalálni Kaitlint? Hitch bólintott. - Akkor jó. Whit, megadnád nekik az információt, amire szükségük van? - Nevetséges. Nem állíthatnak be ide csak úgy, hogy követelőzzenek. - Nekem inkább kérésnek tűnt. De lehet, hogy segíthetnek vele Kaitnek, és nem ez most a legfontosabb? Whit visszanyelte a tiltakozását. Janice hangjában vadság rejlett: valamilyen ősi és nagyhatalmú düh. Hitch és Ashlee talán nem hallotta, de én igen. Akárcsak Whit. Eltartott egy darabig, de végül átadott nekünk egy többnyire olvasható, kézzel írt listát nevekkel, címekkel, terminálszámokkal. - Csak az én nevemet hagyjátok ki belőle - mormogta. Hitch emberesen megölelte Janice-t, Janice pedig viszonozta. Sohasem kedvelte túlságosan Hitch Paleyt, és valószínűleg meg is volt rá az oka, ám a tény, hogy Hitch most itt van, és segít a Kait utáni kutatásban, nyilván megváltotta őt Janice szemében. Amikor elindultunk, megfogta a kezemet, és így szólt: - Köszönöm, Scott. Komolyan. Sajnálom, amit néhány napja mondtam. - Semmi baj. - A rendőrök még mindig azt hajtogatják, hogy Kait itt van a városban. De már nincs, igaz? - Valószínűleg nincs. - Istenem, Scott, ez az egész annyira... - Nem talált rá szavakat. A szájához emelte a kezét. - Vigyázz magadra! - kérte. - Mármint, találd meg Kaitet, de... közben vigyázz magadra! Megígértem, hogy vigyázni fogok. Amikor kiléptünk a házból, Hitch hozzám fordult. - Janice tud róla, hogy egy gennyládához ment feleségül? - kérdezte. - Kezdi gyanítani - feleltem. ***

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 136 Ashleehez mentünk, hogy megvacsorázzunk, és kidolgozzuk a haditervet. Segítettem Ashnek a konyhában, miközben Hitch a hordozható terminálján elintézett néhány telefont. Ashlee rizsből és csirkéből dobott össze valamit, amit ő „válságpiláfnak” nevezett. Míg takaros kockákra vágta a nyers csirkehúst egy olcsó, acél húsvágó bárddal, megkérdezte, mennyi ideig voltunk házasok Janice-szel. - Nagyjából öt évig - feleltem. - Mindketten nagyon fiatalok voltunk. - Szóval már régen elváltatok. - Néha nem is tűnik olyan hosszú időnek. - Janice nagyon összeszedett nőnek látszik. - Tényleg az, ha nem is mindig rugalmas. Ez megnehezítette az életét. - Elég szerencsés, hogy olyan életet élhet, amilyet. Ezt értékelnie kéne. - Nem hiszem, hogy most annyira szerencsésnek érezné magát. - Nem, nem úgy értettem... - Értem, mire gondolsz, Ashlee. - Már megint olyasmibe ütöm az orrom, amibe kurvára nem kéne. - Félresimította a haját a szeméből. - Felaprítsam neked azokat a répákat? Aprólékosan és okosan fűszerezte meg a piláfot. Míg a vacsora sült, újra csatlakoztunk Hitchhez, aki ormótlan, bakancsos lábát Ashlee dohányzóasztalán nyugtatta. - Lássuk, mit tudunk eddig - harsogta - Whitmantől és még néhány más forrásból, köztük attól a Ramone Dudley nevű zsernyáktól! Whit elmeroggyant rezesfejűklubjának huszonnyolc tagja van, akik rendszeresen fizetik a tagdíjat, és ebből tízen az ő cégénél felsővezetők, úgyhogy gyaníthatóan jól tette, hogy csatlakozott, ha ezzel egyengetni akarta a pályafutását. Huszonnyolc felnőtt: közülük tizennyolcán egyedülállók vagy gyermektelen szülők. Tíz tagnak vannak különböző korú gyerekei, de ebből csak kilencen tolták be az utódaikat az Ifjúsági Csoportba. Ez egy testvérpárt beleszámítva tíz kölyök, plusz hat kívülálló, akik, mint Adam, maguktól jelentkeztek. De volt egy nyolcfős kemény mag, akik mélyen benne voltak a kuinosdiban. Ők nyolcán tűntek el. - Oké - bólintottam. - Szóval tegyük fel, hogy elhúztak a városból. Egy repülőn vagy egy buszon túl feltűnőek lettek volna, feltéve, hogy együtt utaznak. Kétlem, hogy a kertvárosi csapat belement volna, hogy stoppoljanak, figyelembe véve, mennyi elbaszott felnőtt furikázik ma már az utakon. Úgyhogy nem marad más, csak az egyéni közlekedés. És valószínűleg valami nagyobb jármű. Be lehet préselni nyolc embert egy kétülésesbe, de az is túl nagy feltűnést kelt, és a zsúfoltságtól mindenki nyűgös lesz. - Ezek elég nagyvonalú következtetések - jegyeztem meg. - Oké, de bírd ki még egy percig! Ha autóval mennek, milyen autóval?

137 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Valamelyiküknek biztosan van saját kocsija - vetette közbe Ashlee. - Pontosan. Ennek Ramone Dudley utána is nézett. A nyolcból négyüknek van saját névre regisztrált autója, de ezek közül egyik sem tűnt el. Egyik szülő sem jelentette be, hogy ellopták volna a kocsiját, ráadásul lényegében az összes autólopás abban az időszakban, amikor a kölykök leléceltek, nyilvánvalóan profi munka volt, vagy csak ártatlan kocsikázás, ami összetört vagy felgyújtott kocsikkal végződött. Autót lopni ma már egyébként sem olyan könnyű, mint régen. Még ha az ember fel is töri a személyre szabott zárakat, minden, az elmúlt tíz évben összeszerelt vagy importált kocsi folyamatosan sugározza az alvázszámát és a GPS-koordinátáit. Ezt a legtöbben csak arra használják, hogy megtalálják az autójukat a parkolóban, de lényegesen megnehezíti a lopást is. A modern kori autótolvaj változatos kódtörési technikákkal felszerelt profi, nem egy egyszerű gimnazista. - Szóval nem a saját kocsijukat használták, és másét sem lopták el - állapította meg Ashlee. - Nagyszerű. Más lehetőség nincs. Akkor lehet, hogy tényleg itt vannak még a városban. - Ramone Dudley is így gondolja, de akkor sem áll össze a kép. Ezek a srácok egész nyilvánvalóan úton vannak egy haddzsra. Úgyhogy megkértem Dudleyt, hogy ellenőrizze még egyszer a négy gyerek kocsiját. És megtette. - Á! Talált valamit? - Nem. Semmi változás. A négy autóból három pontosan ugyanott van, ahol az elmúlt hét során parkolt. Csak az egyik mozdult el a helyéről, és azzal is csak a helyi szupermarketbejártak bevásárolni; a gyerekek eltűnése óta alig húsz mérfölddel mozdult el a számláló. A srác az anyjánál hagyta a kocsi kulcsait. - Szóval nem sokat léptünk előre. - Leszámítva egyvalamit. Ez az anya, aki a fia kocsijával jár a boltba: Whit listáján Eleanor Helvigként szerepel, és a rezesfejűklub köztiszteletben álló tagja a férjével, Jeffreyvel együtt. Jeffrey alelnökhelyettes a Clarion Gyógyszeripari Vállalatnál, néhány szinttel Whit fölött a ranglétrán. Jeffnek mostanában van mit a tejbe aprítania, úgyhogy három autó is van a család nevére regisztrálva: az övé, a feleségéé és a fiáé. Nem is akármilyenek. Két Daimler és ifjabb Jeff használt Edisonja. - És? - Miért az Edisonnal jár az asszony bevásárolni, mikor a Daimlere szép nagy haszongépjármű, bőséges hellyel a csomagtartójában? - Ezerféle oka lehet rá - jegyezte meg Ashlee. - Lehet... de azért nem ártana megkérdeznünk, nem gondoljátok? ***

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 138 A vacsora kitűnő volt (meg is mondtam Ashleenek), de nem maradhattunk sokáig, hogy kiélvezzük. Ashlee úgy döntött, otthon marad, amíg mi Hitchcsel elintézzük a terepmunkát, de megígértette velünk, hogy azonnal felhívjuk, amint megtudunk valamit. A kocsiban Hitchhez fordultam: - Ami azt a csomagot illeti... - Ja, persze, a csomag. Felejtsd el, Scotty! - Nem felejtek el csak úgy egy régi adósságot. Megelőlegezted nekem a pénzt, hogy haza tudjak jönni Thaiföldről. És nem kértél cserébe mást, csak egy szívességet, amire nem került sor. - Oké, de megpróbáltad, nem? - Elmentem a helyre, amiről beszéltél. - Easyhez? - Hitch ekkor már vigyorgott: az a fajta vigyor volt, ami régen is sokszor nyugtalanított (és most is ugyanilyen hatással volt rám). - Elmentem Easyhez - mondtam -, de... - Bemondtad a fickónak a nevemet? - Igen. - Idős, ősz hajú pasas? Eléggé magas, kávébarna bőrű? - Stimmel. De nem volt csomag, Hitch. - Ezt ő mondta? - Aha. - Barátságosan mondta? - Távolról sem. - Egy kicsit bosszús volt, ugye? - Gyakorlatilag a puskájáért nyúlt. Hitch bólogatott. - Helyes, helyes - mondta. - Helyes? Akkor a csomag későn jött, vagy mi? - Nem, Scotty. Soha nem volt semmilyen csomag. - Az, amit át kellett volna vennem a nevedben...? - Sosem létezett. Bocs. - De a pénz, amit adtál... - tiltakoztam. - Hát, az... ne sértődj meg, de főleg azért adtam, mert úgy gondoltam, nagyobb biztonságban leszel, ha hazajössz Minneapolisba. Gondolj csak bele: ott ragadtál a tengerparton, Janice és Kaitlin sehol, te meg kezdtél egyre többet inni, és akkoriban Csumphonban nem volt jó részeg amerikainak lenni, különösen, hogy gyakorlatilag hobbivá vált benyomott újságírókat kifosztani. Úgyhogy megsajnáltalak. Odaadtam a pénzt. Nekem nem hiányzott. Jól ment az üzlet. De sejtettem, hogy nem fogadnád el, ha ajándékba adnám, és kölcsön se adhattam, mert tudtam, hogy akkor a föld alól is előkerítesz, és visszafizeted, mint egy rendes kiscserkész. Valid be, hogy megtetted volna! Ezért találtam ki ezt az egész „csomag”-bizniszt.

139 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Hogyhogy kitaláltad? - Bocs, Scotty. Gondolom, azt hitted, drogfutár lettél, vagy valami ilyesmi, de bevallom, ez egy kicsit még csiklandozta is a humorérzékemet. Mármint ismerve a „makulátlan, egyetemet végzett állampolgár” énképedet. Úgy gondoltam, egy kis erkölcsi dilemma még színt is vihet az életedbe. - Nem lehet - tiltakoztam. - Csak szívatsz. Az a fickó Easynél ismerte a nevedet... és te épp az imént adtál róla pontos személyleírást! A lemenő nap felé vezettem; a műszerfal fényei épp akkor kezdtek halványan világítani. Az ablakon beáramló levegő hűvös volt, és viszonylag jó illatú. Hitch nem siette el a választ. - Hadd meséljek el neked egy kis történetet, Scotty! - mondta végül. - Gyerekkoromban Roxburyben éltünk anyámmal és a kishúgommal. Szegények voltunk, de ez még abban az időben volt, amikor a segélyből még meg lehetett élni, ha egy kicsit odafigyelt az ember. Engem nem viselt meg nagyon, vagy legalábbis nem volt más választásom, mint boldognak lenni azzal, amim van... egyszer-egyszer kiegészítve egy kis bolti lopással. Anyám viszont magányos volt, és tizenhat éves koromban hozzáment ehhez az Easy G. Tobin nevű szívós, öreg rohadékhoz. Easynek saját csomagküldő vállalkozása volt, a hátsó ajtón keresztül pedig kokszot meg metamfetamint árult. Ami a javára szól: soha nem ütötte meg anyámat, és engem meg a húgomat sem. És a drogdíler-bizniszét is távol tartotta tőlünk. De gonosz volt. A szavaival ütött. Elég okos volt, hogy soha ne kelljen felemelnie a hangját: néhány szóval el tudta intézni az embert, mert különös tehetsége volt hozzá, hogy tudja, mit utálsz magadban a legjobban. Velem és a húgommal is ezt csinálta, de velünk csak kispályás szinten. Főleg anyám volt a célpontja, és mire néhány évvel később el tudtam költözni otthonról, már sokkal többször láttam anyámat sírni, mint valaha is szerettem volna. Meg akart szabadulni a fickótól, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá, Easynek pedig volt más nője is mellette. Úgyhogy egyszer néhány barátommal követtük Easyt az egyik hölgyismerőse házához, bementünk utána, és rápirítottunk egy kicsit. Nem vertük félholtra, azt azért nem mondanám, csak ráijesztettünk, körberugdostuk a házon, és megmondtuk neki, hogy húzza el a belét anyámtól, vagy még rosszabbra számíthat. Mire közölte, hogy ezen ne múljék, rohadtul elege van már belőlem meg a húgomból, anyámat pedig már úgyis elhasználta (szó szerint így mondta!), és amúgy is le akart lépni. Mondtam neki, hogy pontosan ezt várom tőle, és hogy rajta fogom tartani a szemem. „Egy hét múlva már a nevedre se emlékszem majd, te kis szarcsimbók!”, mondta, mire azt feleltem, hogy időről időre hallani fog rólam, és jobban teszi, ha nem felejti el a nevemet, mert én ugyan nem fogom elfelejteni az övét. És ebben maradtunk. De a következő néhány évben gondoskodtam róla, hogy tényleg találkozzon a nevemmel, legalább egyszeregyszer, szórványosan. Egy képeslap itt, egy telefonhívás ott, mint egy

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 140 negatív Kodak-pillanat. Csak hogy ne kényelmesedjen el. Gondolom, emlékezett rám, ugye, Scotty? - Meg is ölhetett volna - mondtam. - Igen, de ezt nem tartottam valószínűnek. Amúgy meg igazán szép kis summát kaptál tőlem, azt hittem, világos számodra, hogy a feladat egy kis kockázattal járhat. - A rohadt életbe! - sziszegtem elhaló hangon. - És látod? Így még csak meg se kell köszönnöd.

Szerencsénk volt: Mrs. Jeffrey Helviget otthon találtuk, egymagában. Könnyű, otthoni ruhában jött az ajtóhoz, és rögtön nyugtalanná vált, amint meglátott minket a verandalámpa fényében. Elmondtuk, hogy ifjabb Jeff miatt jöttünk. Közölte velünk, már beszélt az ügyben a rendőrséggel, mi pedig határozottan nem tűnünk rendőröknek, szóval kik vagyunk, és mit akarunk valójában? Elegendő bizonyítékot kellett felmutatnom, hogy igazoljam: Kaitlin apja vagyok. A nő ismerte Janice-t és Whitet, habár nem túl közelről, Kaittel pedig nem egyszer találkozott. Amikor világossá tettem számára, hogy Kaitlinről szeretnék beszélni vele, megenyhült, és beengedett minket, noha láthatóan nem örült nekünk. A ház makulátlanul tiszta volt. Eleanor Helvig a parafa poháralátétek és a csipke karosszékvédők nagy rajongójának tűnt. A nappali egyik sarkában porülepítő zümmögött. A nő a ház biztonsági paneljéhez feltűnően közel állt meg, ahonnan egyetlen ujjmozdulattal azonnali riasztást és közvetlen kameraképet továbbíthatott volna keskenysávon a helyi rendőrséghez. A hangrögzítő talán máris működött. Nem fél tőlünk - gondoltam -, csak nagyon-nagyon óvatos. - Tudom, min megy keresztül, Mr. Warden - mondta. - Én is ugyanazt élem át. Úgyhogy remélem, megérti, hogy nem szívesen beszélek sokadszorra is Jeff eltűnéséről. Máris olyan vádak ellen védte magát, amelyek még el sem hangzottak. Ez elgondolkodtatott. A férje rezesfejű volt - Whit szerint igazi hívő. A nő vele tartott a legtöbb találkozóra, de nem az összesre. Lehet, hogy a férje nézeteit visszhangozza, de talán nem ért velük egyet igazán mélyen és őszintén. Legalábbis reméltem, hogy nem. - Meglepné önt, Mrs. Helvig - kezdtem -, ha azt mondanám: úgy tűnik, hogy a fia és a barátai haddzsra indultak? A nő pislogott. - Sokkal inkább megsértene - mondta. - Ez a kifejezés ebben a kontextusban sértés a muzulmán vallásra nézve, nem is beszélve a számtalan nyíltszívű fiatalról.

141 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Olyan nyíltszívű fiatalokra gondol, mint Jeff? - Csak remélni tudom, hogy Jeff ilyen, de nem vagyok hajlandó felületes magyarázatokat elfogadni az eltűnésével kapcsolatban. Őszintén meg kell mondanom önnek, kételyeim vannak az olyan távol élő apákkal szemben, akik csak válság idején fedezik fel újra a gyermekeiket. De hát ilyen társadalomban élünk, nem igaz? Korunkban a szülői minőség csupán genetikai fúzió, nem megszentelt kötelék. - És úgy gondolja, hogy Kuin alatt jobb lesz? - vetette közbe Hitch. A nő dacosan nézett vissza rá. - Úgy vélem, rosszabb már nehezen lehetne - felelte. - Tudja egyáltalán, mi az a haddzs, Mrs. Helvig? - Mondtam már, nem szeretem ezt a kifejezést... - Mégis sokan használják. Köztük rengeteg idealista kiskölyök. Jó néhányat láttam. Igaza van, Mrs. Helvig, kemény világban élünk, és ezt a gyerekek sínylik meg leginkább. Láttam őket. Láttam haddzs-gyerekeket lemészárolva az út szélén. Gyerekeket, Mrs. Helvig, megerőszakolva és legyilkolva. Fiatalok és talán idealisták is, de nagyon keveset tudnak arról, mi kell a túléléshez a minneapolisi kertvárosokon túl. Eleanor Helvig falfehér lett. (És azt hiszem, én is.) - Ki maga? - kérdezte Hitchet. - Kaitlin barátja. Találkozott valaha Kaittel, Mrs. Helvig? - Azt hiszem, járt itt a házban egyszer-kétszer... - Biztos vagyok benne, hogy Jeff stramm fiatalember, de mi van Kaitlinnel? Ön szerint ő hogy fog boldogulni odakint, Mrs. Helvig? - Én nem... - Már úgy értem, odakint, az úton, a rengeteg otthontalan emberrel és katonával. Mert ha ezek a gyerekek mégis haddzsra indultak, úgy nagyobb biztonságban lennének egy autóban. Még Jeff is. - Jeff tud vigyázni magára - mondta elhaló hangon Eleanor Helvig. - Nem akarná, hogy a fia stoppoljon, ugye? - Nem, dehogy... - Hol van a férje autója, Mrs. Helvig? - Azzal ment munkába. Még nem jött haza, de... - És Jeffé? - A garázsban. - És az öné? Elég sokáig habozott ahhoz, hogy megerősítse Hitch gyanúját. - Szerelőnél - válaszolta végül. - Pontosan melyik műhelyben? A nő nem felelt. - Nem kell - mondta Hitch hogy erről a rendőrség is tudjon.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 142 - Nagyobb biztonságban van az autóban. Maga is mondta. - Eleanor Helvig ekkor már suttogott. - Biztosan igaza van. - Jeff nem beszélt a... zarándokútról, de amikor elkérte az autót, már gyanakodnom kellett volna. Az apja meggyőzött, hogy nem szabad elmondanunk a rendőrségnek. Bűnözőként kezelnék Jeffet. Bennünket pedig bűnrészesként. De vissza fog jönni. Tudom. - Segíthetne nekünk... - kezdte Hitch. - Látják, mennyire a feje tetejére állt a világ? Hát lehet ezért hibáztatni a gyerekeket? - Ide kellene adnia a jogosítványát és a kocsi GPS-nyomjelét. Mi pedig nem vonjuk be a rendőrséget. A nő üres tekintettel a retikülje felé nyúlt, de félbehagyta a mozdulatot, és felénk fordult: - Ha megtalálják őket, ugye, rendesek lesznek Jeffel? Megígértük, hogy azok leszünk.

Hitch beszélt Morris Torrance-szel, aki lenyomozta a kocsit El Pasóig. A GPS-műszer egy helyi autóbontó udvarán hevert, a jármű azonban nem volt sehol: talán eladták, vagy becserélték a határon való biztonságos átkelésért. - Portillóba tartanak - állapította meg Hitch. - Szinte biztosan. - Szóval mi is oda megyünk. Bólintott. - Morris már intézi is a repülőjegyeket. El kell indulnunk, amilyen hamar csak tudunk. Ez elgondolkodtatott. - Szóval nem csak pletyka, igaz? - kérdeztem. - Mármint Portillo. A kronolit. - Nem - mondta szárazon. - Nem csak pletyka. Minél hamarabb oda kell érnünk.

143 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

TIZENÖT

A PORTILLÓI KIJÁRATNÁL katonák fordítottak vissza minket, akik elmondták, hogy a város már így is lakhatatlan, tele amerikaiakkal, akik „kutyák módjára, szégyenszemre” az utcán alszanak. Mintha szavaiknak nyomatékot akarnának adni, átengedtek egy konvojra való vöröskeresztes segélyszállító teherautót, mialatt várakoztunk. Hitch nem vitatkozott a katonákkal, inkább továbbment még néhány mérföldet dél felé a repedezett, kátyús autópályán. Azt állította, van egy másik út Portillóba: nem több mint egy pásztorösvény, de talán járható lesz az ütött-kopott furgonnal, amelyet a reptéren béreltünk. - A kerülő utak úgyis biztonságosabbak - jegyezte meg Hitch. - Már ha nem állunk meg. Hitch mindig is előnyben részesítette a kerülő utakat. - De miért itt? - tűnődött Ashlee, az ablakon át bámulva a kopár tájat, amit a Sonora-sivatag tárt elénk: az agávékat, a sárga, satnya füvet és az időről időre felbukkanó, válsággal küszködő marhafarmokat. A Kuin-korszak gazdasági visszaesése nagyon megviselte Mexikót, elsöpörve mindazt, amit a Gonsalvez-kormány idején sikerült megvalósítani, és visszahelyezve hatalmába a tiszteletreméltó és velejéig korrupt Partido Revolucionario Institúciónak. A vidéki nyomor mára elérte az ezredforduló előtti szintet. Mexikóváros a kontinens legsűrűbben lakott, egyben légszennyezés és bűnözés által leginkább sújtott városává nőtte ki magát. Portillo ezzel szemben kisváros volt, mely semmilyen ismert stratégiai vagy katonai jelentőséggel nem bírt: csupán azon számtalan vidéki porfészek egyike, amelyeket megfosztottak a fejlődés lehetőségétől, és pusztulásra ítéltek. - Több kronolit érkezik kis népességű területekre, mint nagyvárosokba magyaráztam Ashleenek. - A helyszínek kiválasztása szinte teljesen véletlenszerűnek tűnik... kivéve a nagyszabású célpontokat, mint amilyen Bangkok vagy Jeruzsálem volt. Senki sem tudja, miért. Lehet, hogy könnyebb megépíteni egy kronolitot, ha elég szabad tér áll rendelkezésre. Vagy talán a kisebb kronolitokat azt megelőzően állítják fel, hogy a városok a kuinisták kezére kerülnének.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 144 Volt egy hűtőnk, tele palackos vízzel, és jó néhány doboz tábori élelmünk. Hármunknak több mint elegendő. Sue Chopra otthon, Baltimore-ban még mindig azon dolgozott, hogy összevesse a nem hivatalos informátori hálózatától és a megfigyelőműholdak legújabb generációjától beérkező adatokat. A Portillóról szóló híreket nem hozták nyilvánosságra. A hivatalos szervek attól tartottak, hogy ezzel csak még több zarándokot vonzanának. Erről az interneten terjedő pletykák azonban hatékonyan gondoskodtak, a hivatalos hírzárlat ellenére is. Legalább öt napra elég vizünk és élelmünk volt, ami többnek is tűnt a kelleténél, mert - Sue legpontosabb közelítő becslése szerint - alig ötvenórányira jártunk a kronolit érkezésétől.

A „pásztorösvény” valójában sziklás bozótrengetegen keresztül vezető kerékvágás volt, amelyet a végtelen, türkiz ég koronázott. Még mindig több mint tíz mérföld választott el minket a várostól, amikor megláttuk az első holttestet. Ashlee ragaszkodott hozzá, hogy megálljunk, noha nyilvánvalóan nem tehettünk már semmit. Ash biztosra akart menni. A holttest - mondta -, nagyjából akkora, mint Adam. Ám ez a piszkosfehér kenderszövet inget és sárga kevlárnadrágot viselő fiatalember már jó ideje halott volt. A cipőjét ellopták, akárcsak a karóráját és a terminálját, és bizonyára a pénztárcáját is, bár azt nem ellenőriztük. A koponyáját valamilyen tompa tárggyal zúzták be. A teste már felpüffedt az oszlási folyamatoktól, és láthatóan odavonzott néhány ragadozót is, mi azonban csak hangyákat láttunk, amelyek lustán ingáztak fel-alá a fiú nap aszalta jobb karján. - Nagyon valószínű, hogy fogunk még ilyet látni - jegyezte meg Hitch, felnézve a holttestről a horizontra. - Az országnak ezen a részén úgy nyüzsögnek a fosztogatók, mint a legyek, legalábbis, mióta a PRI lefújta a legutóbbi választásokat. Néhány ezer könnyen átverhető amerikai mágnesként vonz ide minden gyilkos tetűládát Juareztől délre, és ezek túl éhesek ahhoz, hogy erkölcsi aggályaik legyenek. Talán mondhatta volna mindezt finomabban is, de minek? A bizonyíték ott hevert és bűzlött előttünk, az út szélén, a homokban.

Ashleere pillantottam. A halott amerikai fiút bámulta. Arca sápadt volt, szemében pedig rémület csillogott.

145 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Ashlee ragaszkodott hozzá, hogy velünk kell jönnie Mexikóba, én pedig végül beleegyeztem. Meggyőzött, hogy Kaitlint talán ki tudom menteni ebből a földcsuszamlásból, de Adamre nincs befolyásom. Még ha meg is találnám mondta Ashlee nem tudnám lebeszélni a haddzsról. Talán senki sem tudja, még ő maga sem, de meg kell próbálnia. Persze, veszélyes volt - kegyetlenül veszélyes -, de Ashleeben elég elszántság buzgott, hogy akár velünk, akár nélkülünk, de megkísérelje az utazást. Tudtam, mit érez. A lelkiismeret néha olyan parancsokkal áll elő, amelyekre nem lehet nemet mondani. A bátorságnak ehhez semmi köze. Nem azért voltunk itt, mert bátrak voltunk. Azért voltunk itt, mert itt kellett lennünk. A halott amerikai látványa azonban feltárt minden olyan igazságot, amit mindketten jobb szerettünk volna elhallgatni. Az igazságot, hogy a gyermekeink olyan helyre jöttek, ahol ilyesmi megtörténhet. Hogy Adam vagy Kaitlin épp ilyen könnyedén heverhetett volna itt, az út szélére hajítva. Hogy nem minden veszélyben lévő gyermeket lehet megmenteni. Hitch bemászott a furgon volánja mögé. Én a hátsó ülésen ültem Ashsel. A vállamra hajtotta a fejét. Most először adta jelét a kimerültségnek, amióta elhagytuk az Államokat. Más bizonyítékát is láttuk, hogy nem mi vagyunk az egyedüli amerikaiak, akik ezen az úton igyekeznek Portillóba jutni. Elhaladtunk egy szedán mellett, melynek egy töltésre felhajtva eltörhetett a tengelye, és így sorsára hagyták. Egy rozsdamarta, oregoni rendszámú Edison vakmerően elénk vágott, és továbbrobogott, lúgos porfelhőket kavarva a délutáni levegőben. Aztán végül, egy emelkedő tetejéről elénk tárult maga a városka, Portillo, bekötőútjain rovartojásként csoportosuló gúlasátrakkal. Az átvezető főutat vályogfalú szerelőműhelyek, a haddzs által termelt szeméthalmok, szegényes viskók szegélyezték - körülöttük amerikai autók áthatolhatatlannak tűnő labirintusa. Maga a kisváros - legalábbis ebből a távolságból - a koloniál építészet egybemosódó foltjának látszott, könyvtámaszként egy-egy motellánc épületével és benzinkutakkal. Mindezt most már alanyi jogon a kuinisták birtokolták. Ahaddzs-járó fiatalság minden válfaja képviseltette itt magát, többségük elégtelen felszereléssel és túlélőkészséggel. Portillo állandó lakosai nagyrészt elhagyták otthonukat, és a nagyvárosok felé vették az irányt - magyarázta Hitch nem maradt itt más, csak betegek és öregek, tolvajok és vízárusok, opportunisták és a helyi rendőrség túlterhelt tisztviselői. Nagyon kevés élelem akadt a nemzetközi segélyszervezetek által felállított raktársátrakon kívül. A katonai útlezárásnál az árusokat is visszafordították, remélve, hogy az éhség magától feloszlatja majd a zarándoklatot. Ashlee látható kétségbeeséssel meredt erre a portól fehérlő Mekkára. - Még ha itt is vannak - nyögött fel -, hogy fogjuk megtalálni őket?

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 146 - Úgy, hogy rám bízzátok a talpalást - mondta Hitch. - De előbb egy kicsit közelebb kell jutnunk. Sziklás talajon át hajtottunk ki egy repedezett makadámútra. A haddzs bűze egy összeszorított ököl gyengédségével csapott be az ablakon. Ashlee rágyújtott egy cigarettára - főleg azért, hogy elnyomja a szagot.

Hitch egy tűztől megfeketedett vályogviskó mögött parkolta le a furgont, valamivel több mint fél kilométerre a városhatártól. A kocsit egy sor kiszáradt paliszanderfa és ürülékkérges tyúkketrecbálák takarták a főút felől. Amint átkeltünk az országhatáron, Hitch fegyvereket vásárolt, és ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa Ashleenek és nekem, hogyan kell használni őket. Nem mintha nagyon ellenkeztünk volna. Soha életemben nem sütöttem el fegyvert - egy olyan évtizedben nőttem fel, amely ódzkodott a fegyvertartástól, így a lőfegyverektől való civilizált irtózást nevelte belém Hitch most mégis egy tele tárral ellátott pisztolyt hagyott nálam, és meggyőződött róla, ki tudom biztosítani, és meg tudom fogni úgy, hogy ne törjem el a csuklómat, ha el kell sütnöm. Az volt az elképzelés, hogy Ashlee és én a furgonban maradunk őrizni az élelmünket, a vizünket és a járművet, míg Hitch bemegy Portillóba, hogy megkeresse Adam haddzs-csoportját, és megpróbáljon kialkudni egy találkozót. Ashlee is egyenesen a város felé vette volna az irányt - én pedig átéreztem a sürgető kényszert -, Hitch azonban hajthatatlan volt. A furgon a legfontosabb értékünk - magyarázta -, és muszáj őriznünk. A jármű nélkül Kaitlin és Adam semmi hasznunkat nem venné. Hitch magához vette a saját fegyverét, és útra kelt a város felé. Figyeltem, ahogy eltűnik a szürkületben. Aztán bezártam a furgon ajtóit, és beültem Ashlee mellé az első ülésre, ahol müzliszeletekből, almákból és egy termosz pállott instant kávéból ütött össze nekünk vacsorát. Némán ettünk, mialatt a fény elszivárgott az égről. Előbújtak a csillagok; még a füstködön és a poros szélvédőn keresztül is fényesen és élesen ragyogtak. Ashlee a vállamra hajtotta a fejét. Egyikünk sem fürdött, amióta Mexikóban voltunk, és ezt a nyilvánvaló tényt nem is nagyon tudtuk volna rejtegetni, de nem számított. Csak a melegség számított, az érintés. - Felváltva kell aludnunk - mondtam. - Gondolod, hogy veszélyes idekint? - Igen. - Nem hiszem, hogy tudnék aludni - jelentette ki Ash, ám a mondat felénél elnyomott egy ásítást. - Mássz be hátra - javasoltam -, takarózz be, és hunyd le a szemed egy kicsit!

147 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Bólintott, és kinyújtózott az egyik hátsó ülésen. Én a volánnál ültem, mellettem a pisztollyal. Magányosnak, hasznavehetetlennek és nevetségesnek éreztem magam, ahogy a nappali hőség lassan elpárolgott körülöttünk. Még ebből a távolságból is hallatszottak Portillo éjjeli zajai. Pontosabban csak egyetlen, fehéren hömpölygő zajáradat, ami emberi beszédhangokból, hangszeres zenéből, a tűz ropogásából, nevetésből és kiáltásokból állt össze. Eszembe jutott, talán ez az az ezredfordulós őrület, amit a valódi millennium idején megúsztunk; ez a sok száz zarándok épp most váltja be a garantált világvége által biztosított erkölcsi szabadjegyet. Az ő fejükben - akár megváltó volt, akár pusztító - Kuin birtokolta a holnapot, a holnaputánt és mindent, ami utána jön. És most az egyszer nem is kell majd csalódniuk gondoltam -, hiszen a beígért kronolit meg fog érkezni; Kuin hamarosan Észak-Amerika földjére is rányomja a bélyegét. Könnyen lehet, hogy az itt ünneplő zarándokok jelentős részét megöli majd a termikus sokk vagy az azt követő lökéshullám, de ha tudtak is erről (és minden valószínűség szerint tudtak), egyszerűen nem érdekelte őket. Hazárdjáték az egész, gondolhatták. Értékes díjak, hatalmas kockázat. Kuin megjutalmazza azokat, akik hűek hozzá... vagy legalábbis a túlélőket. Akaratlanul is megfordult a fejemben, Kait vajon mennyit tett magáévá ebből az őrületből. Mindig is gazdag volt a képzelőereje, és magányosan nőtt fel. Élénk fantáziájú és naiv: nem jó párosítás, főként ebben a világban nem. Vajon Kait őszintén hisz Kuinban? Vagy Kuin valamelyik változatában, amelyet amolyan jótevő dzsinnként idézett meg, hogy megszabadítsa őt a magánytól és a bizonytalanságtól? Vagy ez az egész csak kaland számára? Hatásvadász, kamaszos kitörési kísérlet Whitman Delahunt otthonának kolostori rabságából? Már megbarátkoztam a ténnyel, talán nem örül majd, ha meglát. De feltettem magamban, hogy kiviszem ebből a rémálomból, akár erővel is. Nem kényszeríthettem Kaitlint, hogy szeressen, de megmenthettem az életét. És ennyivel egyelőre be kellett érnem. Az éjszaka tovább húzódott. Portillo moraja megfejthetetlen, sztochasztikus ritmus szerint apadt el, majd csapott megint magasra, akár a partot verő hullámok. A furgontól keletre, a vadzsálya közül egy tücsök ciripelte hozzá saját, egyedi hangját a kakofóniához. Ittam még Ashlee kávéjából, és egy percre kiugrottam a furgonból, hogy könnyítsék magamon, kikerülve egy rozsdás autótengelyt és futóművet, amelyek úgy lapultak a magas gyomok között, akár a vadászok csapdái. Ashlee mocorgott és motyogott álmában, amikor visszacsuktam az ajtót. Az úton alig volt forgalom; főleg haddzs-kölykök furikáztak, ki-kirikkantva a kocsik ablakából. Senki sem vett észre minket, és senki sem állt meg. Már-már kezdtem ültömben elbóbiskolni, amikor Ashlee megérintette a vállamat. A műszerfali óra 2:30-at mutatott.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 148 - Én jövök - mondta Ash. Nem vitatkoztam. Megmutattam neki, hová tettem a pisztolyt, és kinyújtóztam a hátsó ülésen. A takaró még őrizte a testmelegét. Elaludtam, amint lehunytam a szemem.

- Scott? Ashlee gyengéden, de sürgetően megrázott. - Scott! Felültem, és láttam, ahogy Ash a vezetőülés támlája fölött áthajolva a vállamat rázogatja. - Van valaki odakint - suttogta. - Hallgasd! Előrefordult, és visszazökkent az ülésébe, lehúzva a fejét. A sötétség már nem volt teljes. Időközben félig telt hold kúszott fel az égre. Egy hosszú másodpercig teljes némaság honolt. Aztán - nem messze tőlünk - egy nő rémült nyöszörgése hallatszott, majd rögtön utána elfojtott röhögés. - Ashlee... - Egy perce érkeztek - magyarázta Ash. - Egy kocsival az úton. Félrehúzódtak, megálltak, és hallottam valami... kiabálást. És aztán... nem láttam igazán, amíg el nem fordítottam a visszapillantót, és még akkor is útban volt a fa, de úgy tűnt, valaki kiesett az autóból, és futni kezdett a mező felé. Azt hiszem, egy nő volt. És két fickó utána futott. Gyorsan átgondoltam a helyzetet. - Hány óra van? - kérdeztem. - Pont négy. - Add ide a pisztolyt, Ash! Mintha vonakodott volna engedelmeskedni. - Mit akarsz tenni? - faggatott. - Fogom a fegyvert, és kiszállok a furgonból. Amikor jelt adok, te felkapcsolod a távolsági fényszórókat, és beindítod a motort. Igyekszem látótávolságon belül maradni. - És mi lesz, ha történik veled valami? - Akkor tűnj el innen, amilyen gyorsan csak tudsz! Ha velem történik valami, az azt jelenti, hogy náluk van a pisztoly. Ne maradj itt, Ash, oké? - De akkor hová menjek? Jogos kérdés volt. Bemenjen Portillóba? Vagy vissza, a segélyszervezetek tábora és az útzár felé? Nem tudtam biztosan, mit mondjak neki. Ám ekkor a nő odakint újra felsikoltott, és akaratlanul is arra gondoltam, talán Kaitlin az. A hangja nem emlékeztetett Kaitlinére. Viszont nem is hallottam Kaitlint sikoltani, amióta tipegő kisgyerek volt.

149 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Megmondtam Ashleenek, óvatos leszek, de ha bármi történne, az a legfontosabb, hogy ő eltűnjön - mondjuk, elrejtheti a furgont valahol közelebb a városhoz, és megpróbálhatja elcsípni Hitchet, amikor reggel visszafelé jön. Kiszálltam a járműből, és halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Amikor néhány méterre eltávolodtam, jeleztem Ashnek, hogy kapcsolja fel a reflektort. A furgon távolsági fényszórói úgy szökkentek elő a csillagos éjszakából, mint a katonai keresőfények, a motor pedig úgy mordult bele a csöndbe, akár valamilyen öblös hangú vadállat. A nő és két támadója megdermedtek a fényáradatban. Nem lehettek messzebb tíz méternél. Mindhárman fiatalok voltak, talán Adammel egyidősek. A két férfi éppen erőszakos közösülésre készült. A nő a hátán feküdt a gyomok között; az egyik fickó leszorította a vállát, míg a másik szétfeszítette a lábait. A nő elfordította az arcát a fénytől, míg a férfiak úgy kapták fel a fejüket, mint a ragadozót szimatoló prérikutyák. Fegyvertelennek tűntek, és ettől - a pisztoly súlyát érezve a kezemben egy kicsit könnyelművé váltam. Halálra vált arcuk felé emeltem a fegyvert. Utasítani akartam őket, hogy eresszék el a nőt - legalábbis ez volt a terv -, de idegességemben megrándult az ujjam a ravaszon, és a pisztoly váratlanul elsült. Majdnem elejtettem. Nem tudom, merre repült a golyó, csak azt, hogy nem talált el senkit. De elég sikeresen elriasztotta őket. Még mindig félig vak voltam a torkolattűz villanásától, de azért igyekeztem a fegyver csövével követni a csaknem-erőszaktevőket, ahogy az autójukhoz rohantak. Fontolgattam, hogy újra rájuk lőjek, ám egyben tartottam tőle, ez akár akaratom ellenére is megtörténhet. (Hitch később elmagyarázta, hogy a fegyver elsütőbillentyűjét előző tulajdonosai kisebb ellenállásra kalibrálták; mielőtt a birtokunkba került, valószínűleg bűnelkövetésre használták.) A két férfi sokkolóan hatékony mozdulatokkal pattant be a kocsijába. Ha az autóban fegyvert tartanak, könnyen bajba kerülhettem volna - erre csak megkésve jöttem rá -, de ha tartottak is, nem használták. A kocsi mozgásba lendült, és elrobogott a város felé, kavicsokat spriccelve az egymásra halmozott tyúkketrecekre. Csak a lány maradt, és én. Visszafordultam felé, ezúttal gondosan ügyelve, hogy a fegyver csövét a föld felé irányítsam. A jobb csuklóm még mindig sajgott a rándulástól, amit a pisztoly váratlan visszarúgása okozott. A lány időközben felállt a reflektorok fényáradatában, és éppen szakadt Levi’s farmerjét igyekezett begombolni. Olyan arckifejezéssel meredt rám, amit nem igazán tudtam értelmezni: azt hiszem, főleg félelmet tükrözött, és egy kis adag szégyenkezést. Fiatal volt. Arcát kosz- és könnyfoltok

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 150 borították. Szinte anorexiásan soványnak tűnt, bal mellén pedig hosszú karcolás éktelenkedett, melyen már alvadni kezdett a vér. Megköszörültem a torkom, és így szóltam: - Elmentek. Most már biztonságban vagy. Talán nem beszélt angolul. Vagy - ami valószínűbb - nem hitt nekem. Megfordult, és eltűnt az út menti bozótosban, pontosan úgy, ahogy egy rémült állat tette volna. Tettem néhány lépést, de végül nem mentem utána. Az éjszaka túl sötét volt, és nem akartam magára hagyni Ashleet. Reméltem, hogy a lánynak nem esik baja, bár nem mertem volna rá mérget venni.

Az alvás ezek után szóba sem jöhetett. Bemásztam előre Ashlee mellé, és csak ültünk ott éberen, telepumpálva adrenalinnal. Ash a szájába vett egy cigarettát, és meggyújtotta a végét egy apró propángyújtóval. Nem beszéltünk a támadásról, aminek az imént mindketten szemtanúi voltunk, de kicsivel később, amikor a keleti égen már feltünedeztek az első halványkék foltok, Ashlee így szólt hozzám: - Nem szabad megkérdezned. Mármint Kaitlint. - Miről nem szabad megkérdeznem? Ostoba kérdés volt. - Talán nem is kéne figyelmeztetnem téged - folytatta. - Nem mintha én mintaszülő lennék, vagy bármi ilyesmi. De ha visszakapod Kaitlint, nem szabad faggatnod. Lehet, hogy elmond majd dolgokat, lehet, hogy nem, de ezt a döntést neki magának kell meghoznia. - De ha segítségre van szüksége... - próbálkoztam. - Akkor szólni fog. Annyiban hagytam a dolgot. Nem akartam fejtegetni, mi történhetett - vagy nem történhetett - Kaittel. Ashlee már elmondta, amit akart, és újra az ablak felé fordult, én pedig azon tűnődtem, vajon mi válthatta ki belőle ezt a tanácsot. Neki ugyan mit kellett egykor elviselnie és kényszerűen magában tartania? Elbóbiskoltunk, ahogy a nap kezdte felmelegíteni a világot. Hitch kicsivel később kopogtatott az ablaküvegen, felverve minket álmunkból. Ashlee a pisztoly után nyúlt, de elkaptam a csuklóját. - Nagyszerűen őrködtetek - jegyezte meg Hitch. - Mindkettőtöket kinyírhattam volna. - Megtaláltad őket? - Kaitlin ott van. És Adam is. Nem adnátok valamit enni? Melós nap áll előttünk.

151 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

TIZENHAT

LASSAN HATOLTUNK be a városba, lépésről lépésre araszolva a furgonnal a gyalogosok erdejében, végig egyetlen sávon a leparkolt vagy magukra hagyott haddzs-járművek között. A reggeli fényben a főút már olyan zsúfolt volt, mint egy karnevál főutcája - és arra is emlékeztetett, noha a tömeg az éjszaka nyomán még mérsékeltnek volt mondható. A zarándokok kábán és céltalanul bóklásztak, vagy hálózsákjaikon aludtak a városka szakadozott ponyváinak árnyékában, mert nappal nagyobb biztonságban érezték magukat, mint éjszaka. Vízárusok fésülték át a tömeget vállukra vetett, többliteres műanyagpalackokkal. Az épületek emeleti ablakaiba kuinista zászlókat és szimbólumokat aggattak ki. Portillo mellékhelyiségei és csatornái túlterheltek voltak; a latrinaárkok borzalmas bűze mindenen áthatolt. A zarándokok többsége az elmúlt három napban érkezett, de Hitch szerint a segélyszervezetek sátrainál máris feltűntek az első betegek a vérhas tüneteivel. Adam és társai a fő csapásiránytól nyugatra táboroztak. Hitch az éjszaka folyamán röviden szót váltott Adammel, Kaittel viszont egyáltalán nem, noha meggyőződött az ottlétéről. Adam beleegyezett, hogy beszél Ashleevel, Kaitnek azonban vonakodott engedélyt adni, hogy találkozzon velem. Nyilvánvalóan Adam tölti be a vezér szerepét - magyarázta Hitch és ő beszél a többiek nevében is. Amikor Ashlee tudomást szerzett erről, lehajtotta a fejét, és magában motyogott valamit. Szintén jelen voltak - legalábbis Portillo külső szegélyén - a sajtó munkatársai, akik golyóálló, állandó műholdas kapcsolattal és polarizált ablakokkal ellátott, kamerás dzsipekkel furikáztak. Vegyes érzelmeket tápláltam velük kapcsolatban. A forgatókönyvben, amit Sue a kronolitokról és „metakauzalitásukról” felvázolt, a sajtó fontos erősítőként szerepelt a visszacsatolási hurokban. Az objektumokról készített, a világ minden tájára szétsugárzott felvételek pontosan azt a hatást érték el, amit elvártak tőlük: beleégették Kuin legyőzhetetlenségének képét a kollektív képzeletvilágba. De mi lenne az alternatíva? A hírzárlat, a tagadás? Ebben rejlett Kuin emlékműveinek zsenialitása: kifacsart magamutogatásukban, amelyről lehetetlen volt nem tudomást venni.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 152 - Amikor odaérünk - mondta Hitch hagyjátok, hogy én beszéljek velük, aztán meglátjuk, mi lesz. - Nem valami kidolgozott terv - jegyeztem meg. - Ez van, úgyhogy ezzel kell beérnünk - vont vállat Hitch.

Olyan közel parkoltuk le a furgont a sátorcsoporthoz, ahol Adam és barátai több tucat más zarándokkal együtt táboroztak, amennyire csak tudtuk. A sátrak szinte nevetségesen csiricsárénak tűntek ezen a kiszáradt vidéken: kék, vörös és sárga nejlon nőtt ki gombamód egy kőfallal körülvett parkolóudvar döngölt földjéből. Ashlee máris izgatottan nyújtogatta a nyakát, Adamet keresve. Kaitlinnek nyoma sem volt. - Maradjatok itt! - utasított Hitch. - Kialkuszom velük, hogy bemehessünk. - Kialkudni? - kérdezte Ash kissé megrökönyödötten. Hitch egy pillantással óvatosságra intette, majd bezárta maga mögött a kocsi ajtaját. Néhány lépést tett egy nyolcszögletű sátor felé, amelyet fényérzékeny, ezüst mylarponyva borított, és kiáltott valamit, amit nem hallhattunk. A sátorlap néhány másodperc múlva szétnyílt, és Adam Mills lépett ki rajta. Ashlee bennszakadó lélegzetéből ismertem fel. Porlepte khakit viselt, de lényegében egészségesnek tűnt. Vézna volt, ám magas, majdnem akkora, mint Hitch. Fekete hátizsák lógott a vállán. Egy pillantásra sem méltatta a furgont, csak hallgatta, ahogy Hitch előadja a mondókáját. Túl messze voltam, hogy apró részleteket olvassak le az arcáról, de láthatóan nyugodt volt, és egy cseppet sem félt. Ashlee a kilincs felé nyúlt, de elhúztam a kezét. - Válj még egy percet! - kértem. Hitch beszélt. Aztán Adam is mondott valamit. Végül Hitch előhúzott egy köteg bankjegyet a hátsó zsebéből, és leszámolta őket Adam tenyerébe. - Mi ez? - sziszegte Ashlee. - Lefizeti? Lefizeti Adamet? Nagyon úgy fest, feleltem. - Miért cserébe? Hogy te találkozhass Kaittel? Hogy én találkozhassak vele? - Nem tudom, Ash. - Jézusom, ez annyira... - Nem talált szavakat az elszörnyedésére. - Különös idők járnak - mondtam. - Különös dolgok történnek. Ashlee megszégyenülten zökkent vissza az ülésébe, és némán ült, míg végül Hitch intett nekünk. Beállítottam a furgon biztonsági protokolljait nem mintha ez a legcsekélyebb valódi biztonságot is jelentette volna számunkra. Odakint száraz volt a levegő, a bűz pedig szinte elviselhetetlen.

153 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Néhány méterre tőlünk egy fiatalember egykor fehér nadrágban fellazított földet lapátolt egy latrinaárokba. Ashlee óvatosan közelítette meg Adamet. Nem tudhatom biztosan, de azt gyanítom, vonakodott szembenézni vele most, hogy végre elérkezett a várva várt pillanat - vonakodott szembenézni a találkozásuk hiábavalóságával, Adam ellenállásával. Kezét a fiú vállára helyezte, és a szemébe nézett. Adam közömbösen meredt vissza rá. Fiatal volt, de már nem gyerek. Nem hátrált meg, csak várta, hogy Ashlee beszéljen - hiszen feltehetőleg ezt ígérte Hitchnek a pénzért cserébe. Néhány lépéssel beljebb mentek egy ösvényen a sátrak közé. Hitch felém fordult: - Kurvára reménytelen eset - mondta. - Csak az anyja még nem tudja. - Mi van Kaittel? Hitch egy kicsi, napsárga sátor felé intett.

Azon kaptam magam, hogy a három évvel azelőtti, kairói kronolitérkezés jár az eszemben. Sue Chopra olyan videofelvételekre tett szert, amelyek vagy egy tucat különböző szögből rögzítették az esemény összes fázisát: a kronolit megjelenése előtti vészjósló csendet; a termikus sokkot és a szélviharokat; a száraz, kék ég felé ellobbanó, forrásig hevülő jég- és poroszlopot; végül pedig magát a kronolitot, vakító ragyogásában, Kairó terpeszkedő külvárosába ágyazva - akár egy kőbe döfött kard. (És ki húzza ki e kardot a kőből? Talán majd valaki, akinek kellőképpen tiszta a szíve. Gyermeküket magára hagyó apák és bukott féljek kíméljenek!) Azt hiszem, az össze nem illő dolgokat találtam a legmeghökkentőbbnek Kairóban: a sivatagi forróság reszkető hullámait és a jeget; a hibásan összepárosított történelmi rétegeket; a több ezer éves autokrácia romjaira felhúzott irodaépületeket - és ezt az emlékművet, a legújabbat: a trónoló fáraókhoz méltón gondolataiba merülő, távoli Kuint. Nem tudom, miért ötlött eszembe Portillóban annyira élénken ez a kép. Talán azért, mert tudtam, hogy ez a száraz, Sonora-sivatagi kisváros hamarosan megkapja saját jégtrónusát. És lehet, hogy már ott is bujkált valami enyhe, hűvös fuvallat a levegőben. Valamilyen balsejtelmű borzongás. A jövő kesernyés illata. - Kaitlin? - szólítottam. Egy kóbor szellő fellibbentette a sátor ponyváját. Lehajoltam, és bedugtam a fejem. Kait egyedül volt, és éppen egy koszos takarókból összedobott fészekből gömbölyödött elő. Pislogott a nejlonon átütő nap sárga nimbuszában. Arca beesett, szeme karikás a kimerültségtől.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 154 Idősebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá: azzal hitegettem magam, ez amiatt van, amit a haddzs során ki kellett állnia - pedig valójában előbb kisiklott a kezeim közül; már jóval azelőtt kinőtte az emlékeimben őrzött képét, hogy elhagyta volna Minneapolist. Hosszú másodpercekig meredt rám. Arckifejezése hitetlenkedésből gyanakvásba, majd hálába, megkönnyebbülésbe, bűntudatba fordult át. Annyit mondott: - Apu? Nem tudtam kinyögni semmi mást, mint a nevét. És talán így volt a legjobb. Nem is kellett mást mondanom. Kimászott a takarók alól, és a karjaimba kúszott. Láttam a horzsolásokat a csuklóján és a mély vágást, amely a vállától csaknem a könyökéig húzott alvadt, barna vércsíkot. De nem kérdeztem ezekről, és megértettem az Ashlee tanácsában rejlő bölcsességet: nem csinálhattam vissza Kaitlin sebeit. Csak a karjaimban tarthattam. - Azért jöttem, hogy hazavigyelek - mondtam. Nem nézett a szemembe, de alig hallhatóan annyit felelt: - Köszönöm. Egy újabb szellő csapta fel a sátor lapját, Kaitlin pedig megborzongott. Öltözzön fel, amilyen gyorsan csak tud - mondtam neki. Magára húzott egy rojtos farmert, és a vállára terített egy olcsó, mexikói, szőtt nagykendőt. Én is összerázkódtam, és felmerült bennem, hogy a levegő egy kicsit talán túl hideg egy ilyen nap sújtotta reggelhez. Természetellenesen hideg. Odakint Hitch már a nevemen szólongatott.

- Rakd be Kaitet az autóba! - utasított. - És nem árt, ha sietsz vele. Ez nem volt része a megállapodásnak. Csak azért fizettem, hogy beszélhessetek, azért nem, hogy magunkkal vigyük. - A szélbe fordította az arcát. - Az az érzésem, hogy a dolgok a tervezettnél egy kicsit gyorsabban történnek. Kaitlin üggyel-bajjal felkapaszkodott a furgon egyik hátsó ülésére, és maga köré tekert egy ott heverő takarót. Megkértem, hogy húzza le a fejét, csak egy kis időre. Hitch bezárta maga mögött az ajtót, és elment, hogy nyakon csípje Ashleet. Kait szipogott - és nem csak azért, mert a sírás határán állt. Elmondta, hogy elkapott valamit: influenzát vagy valamilyen bélfertőzést, amiből nem egy járt körbe Portillóban, ahogy a tömegek egyre szomjasabbak lettek, a vízárusok pedig egyre kevésbé lelkiismeretesek. Szeme lepedékben úszott, és a tekintete egy kicsit tompának tűnt. A markába köhögött.

155 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Odakint a sátrak és a vászonponyvából épült menedékek csapkodtak az egyre erősödő szélben. A haddzs-fiatalok kezdtek előkúszni, mert kicsalta őket a zajos időjárás; zavarodott, kuinista egyenruhába és szakadt holmikba öltözött zarándokok tucatjai árnyékolták be a szemüket, és tűnődtek - vagy most kezdtek tűnődni -, vajon ez a szélvihar egy megszentelt esemény kezdetét jelzi-e; vajon a kronolit jelenti-e be magát a hirtelen hőmérsékletzuhanáson és a megélénkülő szélen keresztül. És talán igen - gondoltam. A Jeruzsálemi Kuin ennél határozottabban érkezett meg, és kevesebb előjellel, ámde ismert tény volt, hogy a kronolitérkezések intenzitása, időtartama és pusztító ereje helyszínről helyszínre (és alkalomról alkalomra) változik. Sue Chopra számításai némiképp problematikus műholdas adatokon alapultak, és akár több órát is tévedhettek. Más szóval elképzelhető volt, hogy halálos veszélyben vagyunk. Egy szélroham meghimbálta a furgont, és ezzel felkeltette Kaitlin figyelmét. Kait az oldalsó ablakhoz nyomta az arcát, és tágra nyílt szemmel bámulta a Sonora felől hirtelen felénk hömpölygő, csipkézett szélű, sivatagi homokfelhőket. - Apu, ez már a...? - Nem tudom - mondtam. Asht kerestem a szememmel, de eltakarta őt előlem a zarándokok egyre izgatottabb tömege. Jó lett volna tudni, mennyivel vagyunk nyugatra Portillo központjától, de ezt még megbecsülni is képtelenség volt... legjobb esetben sem messzebb egy mérföldnél. És fogalmunk sem lehetett, hová érkezik pontosan a kronolit, így esélyünk sem volt kiszámítani, hová esik a veszélyzóna határa. Megmondtam Kaitnek, hogy maradjon a takaró alatt. A tömeg ekkor mozgásba lendült - mintha az összes zarándok egyszerre jutott volna ugyanarra a döntésre és kifelé igyekezett ebből a döngölt talajú parkolóból az összekötő utcákra, a városközpont irányába. Megpillantottam Hitch göndörödő szakállát, majd magát Hitchet, vele pedig Ashleet és Adamet. Úgy láttam, hogy Hitch Ashleevel vitatkozik, Ash pedig a fiával; kezével Adam karját szorította, mintha könyörögne neki. Adam rendíthetetlen nyugalommal állta anyja ölelését, míg a szél ostorként csapkodta szőke haját a szeme előtt. Ha a haddzs próbára is tette az erejét, ennek semmi jelét nem mutatta. Közömbösen fordította tekintetét anyja arcáról a sötétülő ég felé. Hátizsákjából elővett valamit, ami talán egy összegöngyölt hőálló dzseki lehetett. Nem tudom, Ashlee mit mondott Adamnek - sohasem osztotta meg velem -, de még ebből a távolságból is világosan látszott, hogy a fiú nem fog

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 156 hazajönni velünk. Egy élet frusztrációja volt beleírva a találkozás testbeszédébe. Ashlee - miközben ráncigálta a fiát, és esdekelt neki - nem tudta bevallani magának, hogy Adamet egyszerűen nem érdekli, ő mit akar. Hogy már régóta nem érdekli. Hogy talán már születése folytán képtelen volt rá. Ashlee csak elvonta a figyelmét a végtelenül izgalmas eseményről, amely a jelek szerint épp most vette kezdetét: Kuin fizikai megtestesüléséről; annak az eszmének vagy mitológiának a beteljesedéséről, amelynek az elmúlt években minden lojalitását áldozta. Ekkor már Hitch is magával húzta Ashleet, és igyekezett visszahozni őt a furgonhoz; arca eltorzult a metsző szélben, mozdulatai azonban szinte eszelősek voltak. Ashlee ellenállt Hitch igyekezetének, amíg csak tudott, egészen addig, amíg Adam ki nem szabadult a szorításából, ő maga pedig csak Hitch támogatásának köszönhette, hogy nem hullott térdre. Felnézett a fiára, és mondott még valamit. Azt hiszem, a nevét - épp úgy, ahogy én szólítottam az imént Kaitlint. Nem vagyok biztos benne, mert a szél morajlása és a tömeg zaja időközben minden mást elnyomott, de azt hiszem, Ashlee fiát szólongató siratóéneke hasított át a sűrűsödő levegőn. A furgon volánja mögé ültem. Kaitlin a takarójába nyöszörgött. Hitch a kocsihoz vonszolta Ashleet, és betaszította, aztán maga is bemászott az anyósülésre. Azon kaptam magam, hogy már elindítottam a motort. - Csak vezess, bassza meg! - vakkantotta Hitch. Ám szinte lehetetlen volt gyorsan haladni a haddzs-ünneplők hullámaival szemközt. Ha Adam csak egy kicsivel táborozik közelebb Portillóhoz, végleg beragadtunk volna. így, ha araszolva is, de sikerült az út széle felé tartanunk, és lassú, de egyenletes tempóban haladnunk nyugat felé, a zarándokok tömege pedig egyre ritkult, ahogy távolodtunk. Az ég azonban időközben elsötétült, máris rettentő hideg volt, és por verte a szélvédőt, néhány lépésnyire csökkentve a látótávolságot. Fogalmam sem volt, hová vezethet ez az út. Nem erről jöttünk. Megkérdeztem Hitchet, de azt felelte, hogy ő sem tudja. A térkép hátul volt valahol a csomagtartóban, de amúgy sem számított: egyetlen lehetőségünk maradt.

A porvihar átláthatatlan kéreggel vonta be a szélvédőt, és - a hangokból ítélve - a motort is kezdte eltömíteni. Felhúztam az ablakokat, és csontig felcsavartam a kocsi fűtését, míg végül már mindannyian izzadtunk. A földút, melyen haladtunk, zsákutcába torkollott: egy sekély, száraz patakmeder fölött átívelő fahídba. A híd recsegett-ropogott, és ide-oda

157 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── himbálózott az egyre erősödő szélben: világos volt, hogy nem bírná el a furgon súlyát. - Hajts le azon a töltésen, Scotty! - kiáltotta Hitch. - Legalább egy kis földhányás legyen köztünk meg Portillo között! - Elég meredeknek tűnik. - Van jobb ötleted? Így hát lefordultam az útról, áthajtottam egy csenevész, rideg fűvel borított földdarabon, és elindultam lefelé a patakmederbe. A furgon időnként lefékezte magát, a műszerfalat pedig ellepték a figyelmeztető jelzések, és meggyőződésem, hogy felborultunk volna, ha nem szorítom vasmarokkal a kormányt - ösztönös reakció volt, nem az ügyességemnek köszönhető. Hitch és Ashlee némán figyelt, Kaitlin azonban halk hangot hallatott, nagyjából a szél süvítésével megegyező magasságban. Épp, amikor elértük a lapos, köves medret, egy tövestül kitépett akácfa szállt el a fejünk fölött, akár egy merev szárnyú, fekete madár. Ezt látva még Hitchnek is elakadt a lélegzete. - Hideg - nyöszörgött Kaitlin. Ashlee széthajtotta az utolsó takarókat, kettőt Kaitlinre terített, egyet pedig előrehajított nekünk. Az autó belsejét betöltötte a túlhevült fűtőszálak bűze, a hőmérséklet azonban csak tized fokokkal emelkedett. Láttam - ha csak a távolból is - a jeruzsálemi érkezést követő termikus sokkot, de azt el sem tudtam képzelni, valójában mennyire fájdalmas lehet a hirtelen, zsibbasztó hideg, ami befelé sugárzik, az ember végtagjaiból a szíve felé. Lopott energia, amit az érkezés közvetlen környezetéből szivattyúz el valamilyen döbbenetes erő, amely képes rá, hogy egy masszív építményt visszahajítson az időben. A szél újult erővel süvített a patakmeder fölött, az ég pedig halpikkelyszínűre vált. Hoztunk magunkkal hőmérséklethez alkalmazkodó védőöltözet, és most elő is vettük; Ashlee Kaitre segített egy dzsekit, ami vagy egy mérettel nagyobb volt nála. Ijesztő gondolatom támadt, és az ajtó kilincse felé nyúltam. - Scotty? - szólt utánam Hitch. - Le kell eresztenem a hűtőt! - magyaráztam. - Ha megfagy a víz, jármű nélkül maradunk! Elég előrelátóak voltunk, hogy az ivóvizünket rugalmas falú tartályokban tároljuk, amelyek szükség esetén képesek kitágulni. A furgon hűtőjébe is öntöttünk fagyállót. De nem számítottunk rá, hogy ennyire közel leszünk az érkezési zónához. Fennállt a veszélye, hogy a villámgyorsan megfagyó víz tönkrevágja a motor hűtőrendszerét, és lebénít minket. - Lehet, hogy nem lesz rá időd. - Akkor kívánj szerencsét! És add ide a szerszámkészletet! Kiszálltam a kocsiból az orkánerejű szélbe, amely azonnal becsapta mögöttem az ajtót; dél felől süvített végig a patakmedren, táplálva az érkező kronolit meredek termikus gradienseit. A levegő fojtogató volt a felkavart

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 158 portól és homoktól. El kellett takarnom a szemem, ha legalább résnyire ki akartam nyitni. Tapogatózva találtam el a furgon elejéhez. A kocsi meredek szögben érkezett egy homokbarázdára, amelybe a lökhárító tetejéig belefúródott az orra. Míg kézzel kiástam egy kis gödröt, az égen felvillant az „északi fény”. A hőtartó dzseki szinten tartotta a testhőmérsékletemet - legalábbis egyelőre -, a lélegzetem azonban minden kilégzésnél zúzmarává vált, ujjaim pedig ügyetlenek voltak, és égtek a zsibbadtságtól. Már túl késő lett volna kesztyűért visszamenni. Sikerült kinyitnom a szerszámosládát, és matatva előkeresnem egy csavarkulcsot. A hűtőrendszert úgy tervezték, hogy alulról lehessen leereszteni, meglazítva egy szelepleszorító anyát. Megragadtam az anyát a kulccsal, de nem engedett. Emelőerő - gondoltam, és nekifeszítettem a lábamat a kocsi abroncsának, beledőlve a csavarkulcs szögébe, ahogy egy evezős dől bele az evezőlapátba. Az orkán üvöltése mindent elnyomott, de kihallatszott mögüle egy másfajta robaj: az érkezést kísérő mennydörgés, majd a talajon végigfutó lökéshullám, akár egy irtózatos, mélyről érkező lórúgás. Az anya kipattant a helyéről, én pedig elterültem a homokban. Vékony sugárban csordult ki a víz, és azonnal megfagyott, amint földet ért - elégnek tűnt, hogy csökkentse a nyomást a hűtőben, bár tudtam, a kóbor jég még így is megrepesztheti valamelyik létfontosságú rendszert, ha pechesek vagyunk. Megpróbáltam felállni, és rájöttem, hogy nem tudok. Úgyhogy inkább behúzódtam a soványka menedékbe, amit a furgon talajjal bezárt szöge nyújtott. Hirtelen túl nehéznek éreztem a fejem, hogy egyenesen tartsam. Zsibbadt kezemet a combjaim közé dugtam, összekucorodtam hőtartó dzsekim szerény melegében, és hamar elvesztettem az eszméletemet.

Amikor újra kinyitottam a szemem, a levegő mozdulatlan volt, én pedig a furgonban feküdtem. Napfény égett a jégbevonaton, amely a szélvédőn képződött. A fűtőberendezés gőzölgő, meleg levegőt pumpált az utastérbe. Vacogva felültem. Ashlee már ébren volt, és tenyerei között Kaitlin kezét dörzsölgette. A látvány aggodalommal töltött el, ám Ashlee rögtön megnyugtatott: - Nincs semmi baj - mondta. - Lélegzik. Hitch Paley vonszolt be a kocsiba, amint a termikus sokk első hulláma elvonult. Épp odakint volt, és azon ügyködött, hogy visszacsavarja a

159 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── szelepleszorítót, amit meglazítottam. Felállt, bekandikált a ködlepte ablakon, és felemelte a hüvelykujját, amint meglátta, hogy ébren vagyok. - Azt hiszem, rendben leszünk - jegyezte meg Ash. A hangja reszelésen csengett, és észrevettem, hogy az én torkom is ég, ha nyelek: nyilván a pillanatok alatt túlhűlt levegőtől, amit mindannyian belélegeztünk. A tüdőm is fájt egy kicsit, az ujjaim és a lábujjaim vége pedig még mindig érzéketlen volt. Némi alvadt vér a jobb tenyeremen, ahonnan a fagyott csavarkulcs lehúzott egy réteg bőrt. De Ashleenek igaza volt. Túléltük. Kait újra felnyögött. - Jól bebugyoláltuk - mondta Ash -, de már így is beteg, Scott! Félek, hogy tüdőgyulladást kaphat. - Vissza kell vinnünk a civilizációba. - De kezdetnek vissza kell manővereznünk a töltés tetejére. Nem biztos, hogy sikerül. Amint képesnek éreztem rá magam, kinyitottam a vezetőoldali ajtót, és kimásztam. A levegő újra viszonylag meleg volt, és meglepően üde, leszámítva a port, amely finom rétegben ült meg mindenhol, akár a frissen hullott hó. Az uralkodó szelek már elvitték a jeges ködöt kelet felé. A patak köves, homokos ágya gőzölögött a zúzmarától. Felmásztam a töltés tetejére, és visszanéztem a kisvárosra - legalábbis arra, ami megmaradt belőle. A Portillói Kuint még mindig jégtakaró lepte, ám így is jól látszottak hatalmas méretei. Kuin álló alakja egyik karját hívogató gesztussal emelte a magasba. Gigantikus lábánál hevert Portillo, amelyet még pára borított, de így is egyértelmű volt, hogy semmi sem maradt belőle. A termikus sokk óriási sugárban pusztított. A látvány alapján biztosra vettem, hogy a haddzs-zarándokok túlnyomó többsége meghalt, habár a városka peremén még láttam mozgó járműveket - talán a Vöröskereszt önjáró elsősegély-állomásait. Ashlee zihálva ért fel mellém az emelkedő tetejére. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amint felmérte a pusztítás mértékét. Ajka remegett. Portól barna arcán könnypatakok csorogtak. - Talán sikerült elmenekülnie - suttogta, Adamre célozva. Lehetséges, feleltem. De magamban kételkedtem benne.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 160

TIZENHÉT

EGYMÁSHOZ KAPCSOLÓDÓ földutak és marhapásztorösvények során át végül sikerült megkerülnünk Portillo gőzölgő romjait, és kijutnunk a főútra. A halottak - semmi kétség, iszonyúan nagy számban - a városon belül hevertek, az úton azonban menekültek csoportjai mellett haladtunk el. Sokan bicegtek közülük, fagysérülésektől lebénulva. Másokat jégkristályok vakítottak meg. Volt, akit a lezuhanó épületdarabok találtak el, vagy más, a lökéshullámból eredő sérüléseket szenvedtek. Már nem volt bennük semmi fenyegető; Ashlee kétszer is rábeszélt minket, hogy álljunk meg, osszuk ki köztük a takaróinkat, meg egy kis élelmet, és kérdezősködjünk Adamről. A fiatalok azonban nem hallottak róla, viszont a miénknél sürgetőbb aggodalom hajtotta őket. Könyörögtek, hogy továbbítsuk az üzeneteiket; hívjuk fel a szüleiket vagy a házastársaikat Los Angelesben, Dallasban, Seattle-ben... A szenvedés menete elviselhetetlenül fájdalmas látványt nyújtott, és egy idő után maga Ashlee is kénytelen volt kivonni magát belőle, noha továbbra is fürkészte a menekülteket, hátha talál valamilyen Adamre utaló jelet - egészen addig, amíg olyan messzire nem távolodtunk észak felé, ahová gyalog már egy egészséges haddzs-menekült sem juthatott volna el. A Portillo felé áramló segély-teherautók és katonai mentőkocsik látványa egy kicsit csillapította Ash lelkiismeret-furdalását, a félelmeit azonban nem. Visszahanyatlott az ülésébe, és csak azért mozdult meg időnként, hogy Kaitlint ápolgassa. Egyre jobban aggódtam Kaitért. Már eleve betegebb volt, mint gondoltam, az átélt termikus sokk pedig csak rontott az állapotán. Ashlee megmérte a lázát az elsősegélydobozból szerzett hőmérővel; az eredmény láttán a homlokát ráncolta, beadott neki néhány szem lázcsillapító kapszulát, és alaposan megitatta. Jó párszor kénytelenek voltunk megállni, hogy Kaitlin arrébb ügethessen a furgontól, és kiüríthesse a beleit; minden alkalommal egyre gyengébben és elmondhatatlanul megszégyenülten botorkált vissza. Sürgősen el kellett juttatnunk egy jó nevű kórházba. Hitch felhívta Sue Choprát, és megnyugtatta, hogy életben vagyunk, Kait azonban beteg. Sue azt javasolta, lehetőség szerint keljünk át a határon, mielőtt

161 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Kaitet kórházba vinnénk, mivel a mexikói hatóságok időközben elkezdték letartóztatni az országban papírok nélkül tartózkodó fiatal amerikaiakat. A nogalesi határátkelőt tömegesen özönlötték el a zarándokok - elterjedt a pletyka (ezúttal tévesen), hogy Nogalesben egy újabb kronolit érkezése várható Sue azonban megígérte, megszervezi, hogy valaki a konzulátusról átkísérjen minket, és Tucsonban már egy kórházi ágy várja Kaitlint. Ashlee széles spektrumú antibiotikumot adott be neki az egészség-ügyi csomagunkból, Kait pedig nyugtalanul, de átaludta a forró délutánt. Hitch és én felváltva vezettünk. Elgondolkodtam Ashleen. Épp most veszítette el a fiát, vagy legalábbis ebben a hitben élt. Hihetetlen volt számomra, hogy képes egyáltalán Kaitről gondoskodni - óriási eltökéltséggel maradt mozgásban, vállán a gyász súlyával. Kait pedig ösztönösen reagált erre a jólelkűségre: békésen nyugtatta a fejét Ashlee ölében. Az az érzésem támadt, hogy mindkettőjüket szeretem.

Tartottam magam ahhoz, amire Ashlee figyelmeztetett: sem akkor, sem később nem kérdeztem Kaitlint mindarról, ami a haddzs során történt vele. Ezt talán nem ártana pontosítanom. Egyetlen alkalommal, amikor Kait mellett ültem a tucsoni kórházi szobában, és vártuk, hogy az orvos visszatérjen a vérvizsgálata eredményével, nem tudtam uralkodni magamon. Nem azt kérdeztem tőle, mi történt Portillóban, csak azt, miért ment oda: mi vette rá, hogy elhagyja az otthonát, és Adam Mills-félék-kel szűrje össze a levet? Kínzó szégyenkezéssel fordította el tőlem a fejét. Haja a ropogós, fehér párnára hullott, így láthattam a cochleáris beültetés rég begyógyult hegét: egy alig észrevehető, halvány varratot nyaka lefelé ívelő vonala mentén. - Csak azt akartam, hogy másképp legyenek a dolgok - mondta.

Ashlee velem maradt Tucsonban, amíg Kait lábadozott. Kivettünk egy motelszobát, és szűzies lakásközösségben éltünk egy héten keresztül. Ashlee olyannyira belső ügyként kezelte a gyászát, hogy sokszor szinte nem is vettem észre rajta. Voltak napok, amikor látszólag egészen önmaga volt; napok, amikor rám mosolygott, ha beléptem az ajtón egy zacskó mexikói vagy kínai kajával. Valahol talán még élt benne a remény, hogy Adam túlélte a katasztrófát (noha nem volt hajlandó megvitatni ezt a lehetőséget, és nem tolerálta Adam nevének említését sem).

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 162 De azért levert volt, és hallgatag. Átaludta a tikkasztó délutánokat, éjszakára pedig nyughatatlanná vált; gyakran még akkor is az ősrégi, kábelcsatlakozós videopanel előtt ült, amikor én már rég ágyba bújtam. Mégis közelebb kerültünk egymáshoz a lényeges dolgokban. A jövőnk összefonódott. Nem hoztunk szóba semmi ilyesmit. A beszélgetéseink szigorúan hétköznapi dolgokra korlátozódtak. Egyetlen alkalmat kivéve, amikor éppen indulóban voltam a sarki éjjelnappaliba. Megkérdeztem Asht, akar-e valamit. - Egy cigarettát - felelte kurtán. - És visszakapni a fiamat.

Kait még csaknem egy hetet töltött kórházban, hogy visszanyelje az erejét, és átessen egy sor újabb vizsgálaton. Mindennap meglátogattam, habár igyekeztem rövidre fogni a vizitjeimet - úgy tűnt, hogy így kényelmesebb neki. A kiengedése előtti utolsó látogatás alkalmával Kait és az orvosa rossz híreket közölt velem. Nem akartam ezzel terhelni Ashleet - legalábbis egyelőre nem. Amikor visszatértem a motelszobánkba, úgy láttam, Ash valamennyire helyrejött, és beszédesebb lett. Elvittem vacsorázni, de nem túl messzire - csak a motel étterméig. Hátszínpecsenyét és kávét rendeltünk. A bekeretezett, navahó indián népművészetet koppintó nyomatokból és marhakoponyákból álló dekoráció megnyugtatóan színvonaltalan volt. Ashlee - akinek mintha hirtelen késztetése támadt volna, hogy beszéljen mesélt a gyerekkoráról, a Tucker Kellog előtti éveiről; emlékekről, amelyek nem történetekből, hanem pillanatképekből álltak össze a fejében. Száraz, szeles nap San Diegóban, ágyneművásárlás az anyjával. Iskolai kirándulás egy állatsimogatóba. Az első éve Minneapolisban, a téli viharok meghökkentő élménye, ingázás a munkába a hófúvásokon és az útra söpört hóbordákon keresztül. Tévésorozatok, amelyeket régen nézett, és amelyeknek egy részét én is ismertem: Egy szép napon, Kék horizont, Jövő heti család. Már a desszertet ettük, amikor így szólt: - Beszéltem a Vöröskereszttel. Még mindig Portillóban vannak, és neveket gyűjtenek. Számlálják a halottakat. Adam, ha túl is élte, nem jelentkezett egyik segélyszervezetnél sem. Viszont ha meghalt... - Ezt a részt betanult könnyedséggel adta elő, ami nyilvánvalóan mímelt volt. - A lényeg az, hogy még nem azonosították a holttestét, pedig abban nagyon profik. Engedélyeztem nekik, hogy lehívják Adam genomprofil-ját az egészségügyi adatbázisból. Nincs egyezés. Szóval nem tudom, él-e vagy meghalt. De rájöttem valami másra. A szeme csillogott.

163 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Nem kell erről beszélnünk, ha nem akarsz - mondtam. - Nem Scott, semmi baj. Arra jöttem rá, hogy akár él, akár meghalt, én már mindenképp elveszítettem. Talán látom még valaha, talán nem, de ez már csak rajta áll, mármint, ha életben maradt. Ezt próbálta elmagyarázni nekem Portillóban. Hogy nem gyűlöl engem. Csak már nem az enyém semmilyen lényeges értelemben. Önmaga tulajdona. És talán mindig is így volt. Ash egy darabig hallgatott, aztán felhörpintette a maradék kávéját, és udvariasan elutasította a pincérnőt, amikor az újabb bögrével kínálta. - Adott nekem valamit - folytatta. - Adam? - Igen. Még Portillóban. Azt mondta, erről majd emlékezni fogok rá. Ez az, nézd! Egy zsebkendőbe hajtogatva, a retiküljében tartotta az ajándékot. Kicsomagolta, és átcsúsztatta hozzám az asztalon. Egy nyaklánc volt: az olcsó láncon egy függő, amely úgy nézett ki, mint egy fekete, lyukacsos műanyag göröngy, amibe fűzőlyukat fúrtak. Szinte hivalkodóan ronda volt. - Adam azt mondta, hogy egy portillói árustól vette. Valamiféle megszentelt tárgy. Ez a kő nem is kő, ez... - Egy kronolitereklye. - Igen, Adam is így nevezte. A kronolitérkezések különös törmeléket hoznak létre. Az érkezési zóna körüli hatalmas hőmérséklet- és nyomáskülönbségek megfagyasztják, szétrepesztik, kicsavarják vagy más módokon deformálják a hétköznapi anyagokat. A szuvenírvadászok a hiszékeny vevőknek árulják ezeket a tárgyakat, amelyek ritkán eredetiek. - Állítólag Jeruzsálemből való - tette hozzá Ashlee. Ha ez igaz - gondoltam -, és az alaktalan göröngy egykor valamilyen használati tárgy lehetett: kilincsgomb, papírnehezék, toll vagy fésű. - Remélem, nem - jegyeztem meg. Ashlee mintha elszontyolodott volna. - Azt hittem, érdekelni fog - mondta. - Te is ott voltál Jeruzsálemben, amikor megtörtént. Érdekes egybeesés. - Nem szeretem az ilyen egybeeséseket. Elmagyaráztam neki Sue elméletét a tau-turbulenciáról. Elmondtam, hogy már így is túl gyakran kerültem ebbe a turbulenciába, és olyan módokon hatott az életemre (már ha a „hatás” megfelelő kifejezés egy nem kauzális kapcsolatra), amelyeknek nem örültem. Ashlee megdöbbent. Némán ízlelgette a szót: „tau-turbulencia”. - És ezt elkaphatod egy ilyen izétől? - kérdezte a göröngyre mutatva.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 164 - Kétlem. Ez nem olyan, mint egy betegség, Ash. Nem fertőz. Csak nem örülök, ha emlékeztetnek rá. Visszahajtogatta a nyakláncot a zsebkendőbe, és a retiküljébe süllyesztette. Visszamentünk a szobánkba. Ashlee bekapcsolta a videopanelt, de nem vett róla tudomást. Én egy könyvet olvastam. Nem sokkal később odajött az ágyhoz, és megcsókolt - nem először, de hevesebben, mint az utóbbi időben bármikor. Jó volt őt újra a karaimban tartani. Jó volt apró, ruganyos teste köré fonni magamat. Később széthúztam a függönyt, és láthatatlanul feküdtünk a sötétben, figyelve az úton elsuhanó autókat: reflektoraik, akár a felvonulók fáklyái; hátsó lámpáik, akár a lebegő parázs. Ashlee megkérdezte, milyen volt a látogatásom Kaitlinnél. - Jobban van - válaszoltam. - Janice holnap iderepül, hogy hazavigye. - Mesélt a haddzsról? - Nagyon keveset. - Sok mindenen ment keresztül. - Nyomot hagyott rajta - mondtam. - Nem kétlem. - Nem, úgy értem, beszéltem az orvosával is. Volt valamilyen másodlagos fertőzés, ami a méhét is érintette. Még Portillóban kaphatta el. Kigyógyult belőle, de nem múlt el nyomtalanul. Kaitnek soha nem lehet gyereke természetes úton, anélkül hogy béranyát fogadna. Meddő. Ashlee elhúzódott tőlem, és kibámult az útra, a sötétségbe. Az ágy melletti asztalka felé kapott egy cigarettáért. - Sajnálom - mondta. Hangjában különös feszültség csendült. - Életben van. Csak ez számít. (Kait némán hallgatta végig, ahogy az orvos közölte velem a rossz hírt. Az ágyából meredt rám, pislogni sem mert: nyilván igyekezett kiolvasni az arckifejezésemből, hogyan fogok reagálni; hogy megvonom-e tőle apai szeretetemet, és magára hagyom-e a csupasz, fehér kórházi takarók alatt.) - Tudom, mit érez - mondta Ashlee. - Te reszketsz. - Tudom, mit érez, Scott, mert nekem is ugyanezt mondták, amikor Adam megszületett. Komplikációk léptek fel. Nem lehet többé gyerekem. Az úton egymást követték az autók, gördülő fénysávokat vetve a szoba mintázott plafonjára. A homályban ültünk, és úgy néztünk egymásra, mint elveszett gyermekek. Aztán újra egymás karjaiba omlottunk.

165 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Reggel összepakoltunk, hogy hazainduljunk Minneapolisba. Ashlee egy percre kiugrott a szobából, amíg borotválkoztam. Azt hitte, nem veszem észre, ahogy kisurran az ajtón. Figyeltem az ablakból, míg átvágott a parkolón, elkerülte egy virágszállító furgon hátsó lökhárítóját, kihalászott egy összehajtott zsebkendőt a retiküljéből, megcsókolta a gyűrött csomagot, és behajította egy nyitott szeméttárolóba. Még aznap viszonoztam a gesztusát: felhívtam Sue Choprát, és megmondtam neki, hogy már nem dolgozom nála.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 166

HARMADIK R@SZ Trubulencia

167 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

TIZENNYOLC

Az IDŐNEK nyila van - mondta nekem egyszer Sue Chopra. És ez a nyíl csak egy irányba repül. Ha a tüzet tűzifával egyesíted, hamu lesz belőle. Ha a tüzet hamuval, sohasem lesz belőle tűzifa. A morálnak is nyila van. Ha például az ember visszafelé vetít le egy filmet a második világháborúról, azzal felfordítja a morális logikáját. A szövetségesek aláírják a békeegyezményt Japánnal, majd rögtön lebombázzák Hirosimát és Nagaszakit. A nácik kioperálják a golyókat a csonttá soványodott zsidók fejéből, és ápolgatják őket, amíg helyre nem jönnek. A tau-turbulenciával az a gond - magyarázta Sue -, hogy a mindennapok tapasztalatába oltja ezeket a paradoxonokat. Egy kronolit közelségében egy szent nagyon veszélyes ember lehet. Egy bűnösnek talán nagyobb hasznát venni.

Hét évvel Portillo után - lévén, hogy a kommunikációs és számítás-technikai termékek előállítása már a hadsereg monopóliuma volt - egy normális, kereskedelmi minőségű, használt processzorlapka akár kétszáz dollárt is megért a piacon. A Marquis Instruments 2025-ös vintage alaplapja sebesség és megbízhatóság terén is verte modern versenytársait. Grammonként többet ért, mint a súlya aranyban. Nekem öt volt belőle a kocsim csomagtartójában. Elfuvaroztam magamat, az alaplapjaimat és tartalék csatlakozókból, képernyőkből, antennatányérokból, kodemekből, perifériás tartozékokból álló gyűjteményemet a Nicollet Pláza melletti piactérre. Ragyogó, kellemes nyári reggel volt, és még a befektetői háttér januári összeomlása miatt építkezés közben félbehagyott Halprin-torony üres ablakai is derűsnek tűntek odafent a viszonylag tiszta levegőben. Egy hajléktalan férfi már kiterítette a takaróját a szökőkút melletti tenyérnyi járdafelületen, ami a szokásos árusítóhelyem volt, de nem ellenkezett, amikor megkértem, vigye el a holmiját. Ismerte a szokásokat. Itt mindenki féltékenyen őrizte a saját lefoglalt helyét a piacon, és szigorúan tartotta magát az árusok közti csípésrendhez. A Nicollet kereskedői közül

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 168 sokan már a szűkös évek kezdete óta itt voltak, amikor a helyi rendőrség még hírhedt szigorral, akár fegyverrel is érvényt szerzett a piacolásellenes törvényeknek. Mindannyian ismertük egymást, és - habár az összetűzések aligha voltak ritkának mondhatók - az árusok alapvetően tiszteletben tartották és megvédték egymás standjait. Ásókat látott veteránok birtokolták a legjobb helyeket; az újoncoknak jutott a zacc, és sokszor hónapokat vagy akár éveket kellett várniuk, hogy egy üresedés révén előrébb léphessenek. Én valahol a veteránok és az újoncok között helyezkedtem el. A szökőkút melletti placc távol esett a legjobb standoktól, de elég tágas volt, hogy le tudjam parkolni az autómat, és kézikocsi nélkül kipakolhassam az összehajtható asztalomat, rá az árut... már ha elég korán érkeztem, és felállítottam a standot, mielőtt összecsődült volna a tömeg. Aznap reggel egy kicsit elkéstem. A szomszédos árus, egy Duplessy nevű fickó - aki használt ruhával kereskedett, amit szükség esetén méretre is igazított - már felállította a boltját. Átnézett hozzám, mialatt kipakoltam az árut. Az új darabokat méricskélte. - Hoppá, alaplapok! - füttyentett elismerően. - Eredetiek? - Aha. - Minőségi cuccnak tűnnek. Ismersz valakit? - Csak mázlim volt. - Igazság szerint az alaplapokat egy amatőr irodabútor- és világítástechnika-felszámolótól vettem, akinek gőze sem volt a valódi értékükről. Sajnos csak alkalmi vétel volt. - Nem akarsz becserélni valamit az egyikért? Kaphatnál tőlem egy elegáns öltönyt. - Mit kezdjek én egy öltönnyel, Dupe? - Csak kérdeztem - vont vállat. - Remélem, lesz ma forgalom. Ha nem riasztja el a vevőket a felvonulás. - Megint egy felvonulás? - komorultam el. Figyelnem kellett volna a híreket. - Megint. A&P. Csak zászlók és seggfejek, semmi konfetti. Még bohócok se lesznek... már a szó legszorosabb értelmében. Az Alkalmazkodás és Prosperitás keményvonalas kuinista frakció volt, noha alkalmanként igyekeztek békülékeny hangot megütni. Valahányszor végighordozták kék-vörös zászlóikat az Ikervároson, garantáltak voltak az ellentüntetések, és némi jó fotótémával szolgáló utcai verekedés. A felvonulások idején a békés polgárok igyekeztek az otthonaikba húzódni. A rezesfejűeknek nyilván továbbra is joga van a véleménynyilvánításhoz gondoltam. Még senki sem érvénytelenítette az alkotmányt. Csak kár, hogy pont egy ilyen napot kellett választaniuk: kék ég, hűs szellő - tökéletes vásárlóidő. Szemmel tartottam Dupe áruját, amíg elugrott reggeliért egy büfékocsihoz. Mire visszaért, már eladtam egy alaplapot egy másik árusnak, és mire

169 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── eljött az ebédidő, a visszafogott forgalom ellenére is elsóztam még kettőt; mindegyiket kitűnő áron. Tisztességes bevételt termeltem aznapra, és amikor egy óra körül az utcák kezdtek kiürülni, én is összepakoltam. - Csak nem ijedsz meg egy kis bunyótól? - kiáltott felém Dupe az egymásra halmozott pamut- és farmerkupacok közül. - Jobban aggaszt a közlekedés - feleltem. Biztos voltam benne, hogy a rendőrség útzárakkal fogja körülbástyázni a városközpontot. Ahogy a tömeg ritkult, máris A&P karszalagos, K+ tetkós, marcona fiatalok kezdtek gyülekezni a járdákon. Valójában azonban nem a forgalom, és nem is az erőszakosnak ígérkező délután aggasztott - inkább a nyúlánk, szakállas férfi, aki az elmúlt órákban kétszer is elhaladt az asztalom mellett, és most is a közelben horgonyzott le; ráadásul nyilvánvalóan mímelt közömbösséggel kapta el a tekintetét, valahányszor felé pillantottam. Pályafutásom során találkoztam már nem egy szégyenlős, döntésképtelen vásárlóval, ez az úriember azonban egyetlen futó, felületes pillantással letudta az árumat, és a jelek szerint jobban érdekelte az órája, amelyre újra és újra rápillantott. Talán csak egy ártalmatlan, idegesítő alak volt, de nyugtalanított a jelenléte. Már megtanultam, hogy bízzak az efféle megérzéseimben.

Sikerült kijutnom a belvárosból, még mielőtt bármilyen komolyabb csetepaté kialakult volna. A kuinisták és antikuinisták közti összecsapások az utóbbi időben szinte mindennapossá váltak, úgyhogy a rendőrség már megtanulta, hogyan lehet gyorsan szétkergetni őket. A tömegoszlató gáz maradványa azonban ilyenkor még napokig belengte az utcákat (a szaga ázott macskaalom és erjesztett fokhagyma kombinációjára emlékeztetett), a városvezetésnek pedig kisebb vagyonba került felkapargatni a járdákról az oxidálódó kordonhab kupacait. Sok minden történt a Portillói Kronolit érkezése óta eltelt hét évben. Számoljuk csak meg azokat az éveket: hét feszült, háború előtti, borúlátó év. Olyan évek, amikor mintha semmi sem ment volna rendben az országban, még ha a gazdasági válságot, a kuinista ifjúsági mozgalmat, a külföldről érkező, lehangoló híreket nem is vesszük számításba. A MississippiAtchafalaya-katasztrófa továbbgyűrűzött: Baton Rouge-tól délre a Mississippi átköltözött új medrébe a tenger felé. Az ipar és a hajózás semmivé lett; egész városok kerültek víz alá, vagy maradtak ivóvíz nélkül. Emögött nem rejlett semmilyen gonosz szándék: egyszerűen csak annyi történt, hogy a természet megnyerte az első csatát a hadsereg utászai ellen. Az üledékképződés megváltoztatja a folyó esését, a gravitáció pedig gondoskodik a többiről. Ám azokban a napokban mindez furcsamód

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 170 szimbolikusnak tűnt. Lehetetlen volt nem észrevenni a kontrasztot: Kuin igájába hajtotta magát az időt, míg velünk egy kis víz is elbánik. Hét évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni magamat dicső használtcikk-kereskedőként. Ma szerencsésnek éreztem magam, hogy ebben a pozícióban lehetek. Általában eleget kerestem egy hónapban, hogy kifizethessem a számlákat, és étel is kerüljön az asztalra. Nagyon sok embernek nem volt ekkora szerencséje. Milliók álltak sorba a segélyhivatalok és az ingyenkonyhák előtt, amelyek kitűnő toborzóhely-színt nyújtottak a kuinista és antikuinista szabadcsapatoknak. Megpróbáltam felhívni Janice-t a kocsiból. Néhány sikertelen betárcsázási kísérlet után sikerült vonalat kapnom, valamilyen nevetségesen alacsony impulzusrátával, amitől Janice hangja úgy szólt, mintha egy vécépapírgurigán keresztül kiabálna. Megmondtam neki, hogy szeretném elhívni vacsorázni Kaitet és Dávidét. - Ma van Dávid utolsó estéje - jegyezte meg Janice. - Tudom. Ezért is szeretnénk találkozni velük. Tudom, későn szólok, de nem voltam biztos benne, hogy időben végzek a városban. - Vagy hogy lesze elég pénzem akár egy négyfős, otthon főzött vacsorára, de ezt nem kötöttem Janice orrára. A Marquis-alaplapok ára fedezte ezt az apró luxust. - Oké - egyezett bele Janice -, de hozd haza őket időben! Davidnek holnap korán kell indulnia. Dávid júniusban kapta meg a behívóját, és másnap kellett jelentkeznie az alapkiképzésre egy arkansasi Uniforces-bázison. Kaitlinnel mindössze hat hónapja voltak házasok, de a sorozási bizottságot ez hidegen hagyta. A kínai intervenciós hadművelet hajószámra zabálta a katonákat. - Mondd meg Kaitnek, hogy ötre ott leszek! - búcsúztam, ahogy telefonkapcsolat recsegni kezdett, s végül teljesen elszállt. Ezután felhívtam Ashleet, és megmondtam neki, hogy vacsoravendégeink lesznek. Felajánlottam, hogy elintézem a bevásárlást. - Bárcsak lenne pénzünk húsra! - mondta vágyakozva. - Van. - Ne viccelj! Hogy... Az alaplapok? - Aha. Ashlee hallgatott. - Sok helyre tehetnénk azt a pénzt, Scott - jegyezte meg végül. Igaza volt. Én mégis úgy döntöttem, hogy egy hentesüzlet pultjára teszem le négy kisebb hátszinsteakért cserébe. A vegyesboltban pedig basmati rizst, friss spárgahajtásokat és igazi vajat vettem. Semmi értelme az életnek, ha az ember - legalább időnként - nem tud élni.

171 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Kait és Dávid egy átalakított raktárhelyiségben rendezte be az otthonát, Janice és Whit garázsa fölött. Bármennyire is szörnyen hangzik, sikerült egy hűvös, ferde falú padlásteret egy viszonylag meleg és komfortos kis fészekké alakítaniuk, berendezésként Whit leselejtezett kanapéjával és egy kovácsoltvas franciaággyal, amit Dávid a szüleitől örökölt. A padláshelyiségnek megvolt az az előnye is, hogy némileg elválasztotta őket Whittől, akinek a nagyvonalúságát nem állt módjukban visszautasítani. Whit köztiszteletben álló rezesfejű volt, aki elítélte az utcai harcokat; a politikai nézeteit azonban komolyan vette, és a kis alkalmazkodáspárti prédikációira mindig lehetett számítani, ha leült a beszélgetés. Felvettem Kaitet meg Dávidét, és elvittem őket a kis lakáshoz, amelyet Ashleevel kettesben béreltünk. Kait egész úton szótlan volt; nyugalmat erőltetett magára, de látszott rajta, aggódik a férjéért. Dávid azzal kompenzált, hogy a hírekről csevegett velem (a Föderalista Párt hatalomvesztéséről, a San Salvador-i harcokról), de hangja és gesztusai ugyancsak feszültségről árulkodtak. Igaza is volt. Egyikünk sem említette Kínát, még érintőlegesen sem. Amikor Kait tavaly először mutatta be Dávid Courtneyt, nem voltam elragadtatva tőle, de azóta nagyon megkedveltem. Csak húszéves volt, és a felszínen ő is mutatta tüneteit annak a fajta érzelmi színtelenségnek (a pszichológusok „affektushiánynak” nevezték), ami ezt a Kuin árnyékában felnőtt generációt jellemezte. Dávid a felszín alatt azonban melegszívű és gondoskodó fiatalembernek bizonyult; nem lehetett nem észrevenni, mennyire odavan Kaitért. Nem lehetett különösebben jóképűnek nevezni - a 2028-as alsóvárosi tűzvész csúnya heget hagyott a homlokán -, határozottan nem volt gazdag, és nem is rendelkezett jó kapcsolatokkal. De volt munkája (egy reptéri targoncát vezetett, legalábbis amíg a behívója meg nem érkezett), megvolt a magához való esze és alkalmazkodóképessége: ezek egy sötét évszázad sötét napjaiban létfontosságú tulajdonságoknak számítottak. Az esküvőjüket szerény körülmények között tartották; Whit finanszírozásával került rá sor, az ő egyházközségének egyik templomában, ahol a presbiterek fele titokban feltehetőleg rezesfejű volt. Kait Janice régi menyasszonyi ruháját viselte, ami felébresztett néhány visszás emléket. A kor lehetőségeihez mérten azonban így is szépen sikeredett: a ceremónia végére Janice és Ashlee is könnyekig meghatódott. Kaitlin felment a lakásba, amíg mi Daviddel beállítottuk a kocsi riasztóit és biztonsági protokolljait. Megkérdeztem Dávidét, hogy viseli Kait a közelgő elválást. - Néha sír. Nem örül neki. De azt hiszem, rendben lesz. - És mi van veled?

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 172 Kisöpörte a haját a szeméből; ettől egy pillanatra láthatóvá vált a homlokát elcsúfító hegszövet. Vállat vont. - Eddig minden oké - mondta.

Felajánlottam, hogy kisütöm a steakeket, de Ashlee hallani sem akart róla. Majdnem egy éve, hogy nem láttunk már színhúst, úgyhogy isten ments, hogy ezeket az én gondjaimra bízza. Esetleg vágjam fel a hagymát - javasolta -, vagy ami még jobb, tartsam szóval Kaitet és Dávidét, és húzzak a fenébe a konyhából. Lehet, hogy a steak rossz ötlet volt. Ünnepi ételnek szántam, de aznap este nem volt mit ünnepelni. Kait nyugtalan pillantásokat váltott Daviddel; látszott rajtuk, nagy erőfeszítésükbe kerül felülemelkedni az idegességükön, de még így sem sikerül nekik egy pillanatra sem. Mire Ash felszolgálta a vacsorát, már nyilvánvalóvá vált, hogy mindannyian a „tagadás” nevű társasjátékot játsszuk. Ashlee és én röviddel azután vettük ki ezt a negyedik emeleti lakást, hogy hat éve, júliusban összeházasodtunk. A lakbért a Stoppard-törvény szabályozta, az épület karbantartását azonban annyira könnyedén vették, hogy az már az igénytelenség határát súrolta. A fölöttünk lakók szivárgó vízvezetékei állandóan a mi konyhaszekrényeinket áztatták át, amíg Ashsel egy szép napon szerszámokkal és PVC-vel felszerelkezve fel nem mentünk hozzájuk, és saját kezűleg be nem foltoztuk a csöveket. A nappalink ablakai azonban délkelet felé néztek, alacsony építésű, kertvárosi övezetre zsindelyes tetőkre, napelemekre, fák csúcsára - nyíló kilátással, és aznap este telihold kúszott fel a horizontra, ami annyi fényt adott, hogy csaknem olvasni lehetett volna mellette. - Nehéz elhinni - szólalt meg Kait, akit szintén lenyűgözött a hold látványa -, hogy valamikor emberek éltek odafönt. Ma már sok mindent nehéz volt elhinni, ami a múltban történt. Az előző évben ugyanebből az ablakból néztem végig, ahogy a magára hagyott, Föld körüli pályán keringő Coming-Gentell gyár elég a légkörben, függetlenségnapi csillagszóró módjára ontva magából az olvadt fémdarabokat. Tíz évvel ezelőtt hetvenöt emberi lény élt Föld körüli pályán vagy azon túl. Ma egy sem. Felálltam, hogy egy kicsit széthúzzam a függönyt. Ekkor pillantottam meg a General Motors egyik régi, kis fogyasztású modelljét, amely a Mukerdzsi Egydolláros Diszkontüzlet berácsozott ajtaja előtt parkolt, az autó ablakában pedig a szakállas férfi arcát, amelyet - amíg el nem fordult - egy kénalapú spot-utcalámpa fénye világított meg.

173 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Nem tudtam volna biztosan megmondani, hogy ez ugyanaz az idegesítő alak-e, aki a Nicollet Plázánál az asztalomat kerülgette, de fogadni mertem volna rá. Nem említettem a családnak, csak hátradőltem, és mosolyt erőltettem az arcomra - úgyis mindannyiunk mosolya mesterkélt volt aznap este. Dávid elmesélte, hogy mire számíthat a Uniforcesnál a sorkötelessége ideje alatt. Ha nem elég szerencsés, hogy valamilyen irodai vagy technikusi pozícióban kössön ki, könnyen Kínában találhatja magát a gyalogsággal. De a harcok már amúgy sem tarthatnak sokáig - magyarázta Kaitnek -, úgyhogy akkor sincs semmi vész. Mindannyian úgy tettünk, mintha elhinnénk ezt az abszurd hazugságot. Dávid persze haladékot kaphatott volna, ha Kaitlin teherbe esik - ez azonban nem volt opció. A fertőzés, melyet Kait Portillóban összeszedett, hegesedést hagyott hátra a méhében, és végérvényesen meddővé tette. Daviddel még így is lehetett volna gyerekük, ám ahhoz in vitro megtermékenyítést kellett volna alkalmazniuk, arra pedig egyikünknek sem volt pénze. Amennyire tudom, Dávid még csak fel sem vetette soha ezt a témát (mármint azt, hogy számára eleve elérhetetlen a gyermek-vállalásra adott sorkötelességi haladék) Kait előtt. Azt hiszem, Dávid Kait iránti szerelme igazán mélyről fakadt. A behívó elkerülését célzó házasságok akkoriban igencsak megszaporodtak, Dávid és Kait számára azonban ez sohasem volt vitás kérdés. Ashlee kávét szolgált fel, és igyekezett derűs beszédtémákkal szolgálni, míg én próbáltam nem gondolni a férfira odakint. Azon kaptam magam, hogy Kaitet figyelem, ahogy csöndesen Dávidét nézi, és éreztem, mennyire büszke vagyok rá. Kait élete nem volt könnyű (egyikünké sem volt az, hiszen már mélyen benne jártunk a „kronolitkorszakban”), ám az évek során olyan erőteljes méltóságra tett szert, amely időnként szinte ragyogó fényként ütött át a bőrén. Janice-szel töltött rövid időnk csodája volt, hogy létrehoztuk teljesen öntudatlanul - ezt az életerős emberi lelket. Valami jónak adtunk életet, a saját gyarlóságunk ellenére. Most azonban világos volt számomra, hogy Kait és Dávid kettesben akarják tölteni az utolsó közös óráikat. Megkértem Ashleet, vigye haza őket. Asht meglepte a kérés, és éles, fürkésző pillantást vetett rám, de végül beleegyezett. Melegen megszorítottam Dávid kezét, és a legjobbakat kívántam neki. Kaittől hosszú öleléssel búcsúztam. És amikor már mindhárman elmentek, bementem a hálószobába, levettem a pisztolyomat az ágyneműtartó szekrény legfelső polcáról, majd kioldottam és eltávolítottam az elsütőbillentyűt rögzítő zárat.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 174 Azt hiszem, már említettem, hogy a század első évtizedeinek fegyverektől irtózó közhangulatában nőttem fel. (Annak az évszázadnak, amely most, amikor ezeket a sorokat írom, épp az utolsó negyedébe lép... de nem akarok túlságosan előreszaladni.) A kézifegyverek a zűrzavaros évek alatt jöttek újra divatba. Nem örültem, hogy az én birtokomban is van egy - egyebek közt képmutatónak éreztem magam tőle -, de a tapasztalataim meggyőztek róla, ez a helyes döntés. így hát elvégeztem a szükséges tanfolyamokat, kitöltöttem az összes igénylőlapot, regisztráltam a fegyvert és a saját genomomat az Alkohol-, Dohány- Fegyver- és Robbanószer-felügyeleti Irodánál, végül pedig vásároltam egy kis kaliberű pisztolyt, amely felismerte az ujjlenyomatomat (és kizárólag az enyémet), amikor a kezembe fogtam. Nagyjából három éve volt a birtokomban; sohasem sütöttem el a lőtéren kívül. Most zsebre vágtam, legyalogoltam a lépcsőn négy emeletet az épület kapubejárójáig, és elindultam az utca túloldalán parkoló autó felé. A volánnál ülő, szakállas férfi izgatottságnak a legcsekélyebb jelét sem mutatta. Rám mosolygott - sőt, magabiztosan vigyorgott -, látva, hogy közeledem. Amikor már elég közel kerültem, hogy biztosan meghalljon, így szóltam: - Sürgősen mondja meg, mit keres itt! - Szóval tényleg nem ismersz meg, igaz? - A fickó vigyora még szélesebbre húzódott. - Gőzöd sincs, hogy ki vagyok! Erre nem számítottam. A hang tényleg ismerősnek tűnt, de nem tudtam elhelyezni. A fickó kidugta a fejét a kocsi ablakán. - Scott, én vagyok! - rikkantotta. - Ray Mosely! Régen volt rajtam vagy huszonöt kiló felesleg. És a szakáll is új szerzemény. Ray Mosely, Sue Chopra örökös jobbkeze és boldogtalan udvarlója. Utoljára Kait portillói kiruccanása előtt találkoztam vele - mielőtt kiszálltam a kronolitbizniszükből, hogy új életet kezdjek Ashleevel. - Meg kell itt hülyülni - sikerült kinyögnöm. - Alig változtál - jegyezte meg Ray. - így könnyebb volt téged megtalálni. A túlsúly nélkül - még a szakállal együtt is - szinte ösztövérnek tűnt. Mintha önmaga kísértete lett volna. - Nem kellett volna titokban követned, Ray. Simán odajöhettél volna az asztalhoz, hogy rám köszönj. - Változik az ember, Scott. Honnan tudhattam volna, hogy nem lettél időközben véresszájú rezesfejű? - Anyádat! - Meg kellett győződnöm róla, hogy hol állsz, mert szükségünk van a segítségedre. - Pontosan kinek is?

175 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Például Sue-nak. Nem ártana, ha néhány napig lenne hol laknia. Még mindig ezt az információt emésztgettem, amikor a kocsi hátsó ablaka leereszkedett, és a sötétségből maga Sue dugta ki ormótlan, földimogyoró alakú fejét. - Helló, Scotty! - vigyorgott rám. - Hát újra találkozunk!

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 176

TIZENKILENC

Az ELMÚLT hét évben sok mindent elmeséltem Ashleenek Sue Chopráról és barátairól. Ami persze nem jelentette azt, hogy hazaérvén Ash örömmel találta a nappaliban a két kiváló tudóst, akik elfoglalták a kanapéját. Portillo után egyértelműnek tűnt számomra, hogy kénytelen leszek választani az Ashleevel tervezett életem és a Sue mellett végzett munkám között. Sue továbbra is megrögzötten hitte, hogy a kronolitok előretörése megállítható, ha létrehozzuk a megfelelő technológiát, vagy akár csak megszerezzük a szükséges mennyiségű tudást. Én - személy szerint kételkedtem benne. Tekintsük csak magát a szót: „kronolit”. Egy ronda szóösszerántás eredménye, amit valamelyik botfülű újságíró követett el nem sokkal Csumphon után. Bár a szót magát sohasem szerettem, el kellett ismernem, hogy nagyon találó. „Kronosz” mint idő, „lithosz” mint kő - vajon nem ez a dolog lényege? A kővé változtatott, megszilárdult idő. Az abszolút meghatározottság zónája, amit múlandó dolgok (például emberi életek) tajtékja vesz körül, amelyek deformálódnak, hogy felvegyék az alakját. Én nem akartam deformálódni. Azt az életet akartam élni Ashleevel, amit a kronolitok elraboltak tőlem. Ashsel a sebeinket nyalogatva tértünk haza Tucsonból, hogy annyi erőt nyerjünk egymásból, amennyit csak adni tudunk. Nem nyújthattam volna sokat Ashnek, ha továbbra is Sulamith Choprának dolgozom, ha újra és újra megmártózom a tau-turbulenciában, ha ragaszkodom hozzá, hogy a végzet eszközének tekintsem magam. Persze Sue-val nem szakadtunk el teljesen egymástól. Időnként még a felmondásom után is felhívott szakmai tanácsért, habár nem sokat segíthettem, hiszen nem fértem hozzá nagy teljesítményű kódkeltetőihez, melyeket a hadsereg is megirigyelhetett volna. Többnyire inkább azért hívott, hogy beszámoljon a legújabb fejleményekről, megossza velem optimista vagy épp pesszimista hangulatát, vagy egyszerűen csak pletykáljon. Azt hiszem, rajtam keresztül próbált egy kis örömet lelni az életben, amit időközben kialakítottam magamnak - mintha ez az élet bármilyen szempontból egzotikus lett volna; mintha nem küzdött volna az enyémen kívül még sok millió család a nehéz időkkel. Arra pedig a legkevésbé sem számítottam, hogy az éj leple alatt, váratlanul megjelenik az ajtóm előtt.

177 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Ash telefonon váltott már néhány szót Sue-val, de hivatalosan sosem mutattam be őket egymásnak, Ray pedig teljesen idegen volt számára. Olyan lendülettel estem túl ezen a formaságon, ami már-már túl nyilvánvalóan erőltetett volt. Ashlee biccentett, kezet fogott mindkettőjükkel, majd visszavonult a konyhába, hogy „kávét főzzön” - vagyis hogy feldolgozza Sue és Ray ittléte fölött érzett aggodalmát. Tényleg csak látogatóba jöttek - erősködött Ray. Sue még mindig kapcsolatban állt a megmaradt kronolitkutatókkal, és ahogy nyugat felé tartottak, az út során is folytatott némi kapcsolatépítést. Az állami támogatás el-elapadó csatornája most ismét felé csordogált, habár a kongresszusban továbbra is akadtak ellenségei. A munkája - magyarázta - újabban féligmeddig titkosan zajlik; egyik ügynökség rejtegeti a másik elől, és olyan bürokratikus vetélkedésekbe ágyazódik, amiket ő maga alig ért. Igen ismerte el -, hivatalos ügyben jött Minneapolisba, de alapjában véve csak egy barátságos helyet keresett, ahol eltölthet néhány éjszakát. - Felhívhattál volna, mielőtt jössz - jegyeztem meg. - Igazad van,Scotty,de sosem tudhatod,kihallgatózik. A kongresszusban bujkáló rezesfejűek és az utcán bóklászó őrültek között... - Vállat vont. - Ha kényelmetlen neked, kiveszünk egy hotelszobát. - Maradhattok - mondtam. - Csak kíváncsi vagyok. Világos volt, hogy többről van szó baráti látogatásnál. De sem Sue, sem Ray nem volt hajlandó részletekkel szolgálni, én pedig belementem a játékba, legalábbis erre az estére. Sue és minden elragadtatottsága, megszállottsága mintha rég a múltba veszett volna számomra. Sok minden megváltozott Portillo óta. Ó, nem mintha nem figyeltem volna a híreket Kuin térnyeréséről, ha a sávszélesség lehetővé tette, és időnként még mostanában is eltűnődtem, mit jelenthet a tau-turbulencia, és milyen hatással lehetett rám. Ezek azonban éjszakai félelmek voltak: abból a fajtából, ami olyankor kísérti az embert, amikor elkerüli az álom, az eső pedig hívatlan vendégként kopog az ablakán. Már régen letettem róla, hogy mindezt Sue fogalmai szerint fogjam fel - a Rayjel folytatott beszélgetési mindig túl hamar tértek el a Calabi-Yaugeometria, a sötét kvarkok és más efféle, ezoterikus témák irányába. És ami magukat a kronolitokat illeti... szégyenkezve kéne bevallanom, hogy az évek során valamiféle személyes magánbékét kötöttem velük? Hogy belenyugodtam: képtelen vagyok befolyásolni ezeket a hatalmas léptékű, rejtélyes eseményeket? Talán kisebbfajta árulás volt részemről. Én azonban a józan ész művének éreztem. Nem csoda, hogy nyugtalanító volt számomra újra Sue társaságában lenni, akinek megszállottsága továbbra is nagy lángon égett. Megőrizte az udvariasságát, amíg a régi időkről vagy ismerős arcokról beszélgettünk. Szeme azonban felragyogott, hangja pedig decibelekkel erősödött, amint a

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 178 szó a Freetowni Kronolit minapi érkezésére vagy a kuinista csapatok nigériai előretörésére terelődött. Néztem őt, mialatt beszélt. Lenyűgözően kezelhetetlen, göndör hajkoronája már őszült a tövénél. Amikor mosolygott, szeme sarkában a bőr bonyolult ráncokba rendeződött. Sovány volt, és egy kicsit elcsigázottnak tűnt, valahányszor halványult a ragyogás, amit a tudomány láza kölcsönzött neki. Ray Mosely pedig - hihetetlen módon - továbbra is szerelmes volt belé. Persze nem mondta ki. Azt gyanítom, Ray olyan személyes, belső megaláztatásként élte meg Sulamith Chopra iránti szerelmét, ami a kívülállók előtt örökre láthatatlan marad. De nem volt az. És Ray talán magában bele is ment ebbe az alkuba: jobb beteljesületlen vonzalmat táplálni valaki iránt, mint belenyugodni a szerelem hiányába. Szakállasan, csaknem az anorexiáig soványodva, gyermekkori emlékek módjára ritkuló hajával Ray még most is ugyanolyan kutyahűséget sugárzó pillantásokat vetett Sue-ra; továbbra is mosolygott, amikor Sue, vele együtt nevetett, és azonnal a védelmére kelt, amint a legcsekélyebb jelét észlelte, hogy valaki kritizálni merészeli. És amikor Sue a konyhában ügyködő Ashlee felé biccentett, és azt mondta: „Irigyellek, Scotty! Mindig is szerettem volna egy rendes nő mellett megállapodni”, Ray engedelmesen kuncogott. És ezzel egy időben kínosan megvonaglott. Mielőtt lefeküdtem volna, kihúztam a kanapét, és megágyaztam nekik néhány plusz takaróval. Raynek ez igazi kínszenvedés lehetett: Sue mellett feküdni, aki tökéletesen és megkérdőjelezhetetlenül érinthetetlen számára, és hallgatni a lélegzését. De ez volt az egyetlen fekvőhely, amivel szolgálhattam - leszámítva a padlót. Mielőtt magukra hagytam volna őket, félrevontam Sue-t. - Örülök, hogy látlak - mondtam. - Komolyan. De ha többet akartok tőlem, mint néhány kanapén töltött éjszakát, arról tudnom kell. - Majd később megbeszéljük - bólintott nyugodtan. - Jó éjt, Scotty! Ashlee, aki az ágyban várt rám, már kevésbé volt lelkes. Biztosított, hogy örömmel látja ezeket az embereket, akik régen olyan sokat jelentettek nekem; ettől szinte életre kelnek a történetek, amiket az évek során meséltem neki. De hozzátette, tart is tőlük. - Tartasz tőlük? - Ahogy Kait tart a sorozástól. Éppen amiatt. Akarnak tőled valamit, Scott. - Ez ne aggasszon! - De muszáj, hogy aggasszon. Ezek nagyon intelligens emberek. És nem lennének itt, ha nem gondolnák, hogy rá tudnak beszélni arra... arra, amit akarnak tőled. - Engem nem olyan könnyű rábeszélni valamire, Ash.

179 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Sóhajtva fordult az oldalára.

Hét év alatt Kuin továbbra sem helyezett el amerikai földön egyetlen kronolitot sem, legalábbis a mexikói határtól északra. Még mindig tagjai voltunk annak a szigetcsoportnak, ahol a józan ész uralkodott, körülvéve az őrület ostromló tengerével: rajtunk kívül Észak-Európa, Dél-Afrika, Brazília, Kanada, a Karib-szigetek és más, hasonló erődítmények tartották magukat. Kuin Amerikára gyakorolt hatása egészében véve inkább gazdasági volt, mint politikai. A világszerte - és különösen Ázsiában - uralkodó káosz elapasztotta a késztermékek iránti keresletet. A civil gyártóiparból elszivárgó pénzt a honvédelembe csatornázták, így a munkanélküliséget sikerült leszorítani (leszámítva a louisianai menekülteket), cserébe viszont helyenként áruhiány jelentkezett, amit jegyrendszerrel igyekeztek kordában tartani. A rezesfejűek azt harsogták, hogy a gazdaság fokozatosan szovjet mintára alakul át, és ebben talán (kivételesen) igazuk is volt. Sem a kongresszusban, sem a Fehér Házban nem jelentkeztek igazi kuinista nézetek. A mi kuinistáink (és radikális antikuinista ellenfeleik) utcai harcosok voltak, nem szervezőzsenik. Legalábbis egyelőre. A Whit Delahunthoz hasonló, köztiszteletben álló rezesfejűek már más lapra tartoztak: mindenütt ott voltak, ám lábujjhegyen jártak. Olvastam némi rezesfejű irodalmat, tudományos szerzők (Daudier, Pressinger, a Párizsi Csoport) munkáit éppúgy, mint a populista ponyvákat (Forrestalltól A császár új ruháját, amikor a bestsellerlisták élére ugrott). Még a kuinista földalatti mozgalmat nyíltan képviselő zenészek és írók műveibe is beleszimatoltam. Noha ezek első látásra gyakran tényleg izgalmasnak tűntek, legjobb esetben is csak optimista spekulációknak tarthattam őket. Legrosszabb esetben pedig kísérleteknek, hogy valamilyen elkerülhetetlen kuinista autokrácia kegyeibe ajánlják az országot - vagy még inkább a szerzőt. Ugyanakkor Kuin létezésére továbbra sem volt közvetlen bizonyítékunk. Nem fért hozzá kétség, hogy tényleg létezik, talán valahol a délkínai területeken; Ázsia nagy része azonban elérhetetlen volt a média és a telekommunikáció számára, infrastruktúrája totálisan összeomlott, és milliók estek áldozatul az éhínségnek vagy a háborúknak. A káosz, amely közrejátszott Kuin létrejöttében, arról is gondoskodott, hogy a „hadúr” ne kerüljön túl hamar a világ szeme elé. És vajon a technológia, amely egy kronolit létrehozásához szükséges, már Kuin kezében van? Valószínűleg igen - mondta Sue.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 180 Ez vasárnap délelőtt történt. Ashlee - aki még mindig feszült volt - aznap korán elment, hogy meglátogassa Alathea kuzinját St. Paulban. (Alathea takaros rézedényekkel házalva kaparta össze a napi betevőjét. Ashlee részéről pusztán a család iránti alázat megnyilvánulása volt, hogy vasárnaponként meglátogatta: Alathea kellemetlen nőszemély volt, sajátos vallási meggyőződéssel és kirívó tehetségtelenséggel megáldva az otthona rendben tartása terén.) A konyhaasztalnál ültem Sue-val, a reggelimet falatozgattam, és - úgy általában - élveztem a szabadnapomat, míg Ray valahol a városban friss kávéra vadászott, mert az otthoni készleteinket már feléltük. Csak néhány ember van a világon - magyarázta Sue -, aki elég járatos a kronolitok alapjául szolgáló modern fizikában, hogy egyáltalán el tudja képzelni, milyen eszközök szükségesek a létrehozásukhoz. És ő - mármint Sue - egy közülük. Ezért tanúsít a kormány ilyen ambivalens érdeklődést iránta; ezért segítik és akadályozzák váltakozva a munkáját. De nem is ez az igazán nagybaj. Az igazán nagy baj az - fejtegette -, hogy az egyre kétségbeesettebb kínai kormány már évekkel ezelőtt létrehozta a saját intenzív kutatási programjait a tau-hajlítási eljárások vizsgálatára, és elzárta ezeket az intézményeket a nemzetközi közösség elől. És hogy ez miért baj? Mert a pártokra hasadt kínai kormány végül összeroppant saját fizetésképtelenségének súlya alatt, így ezek a kutatóintézetek ma már feltehetőleg a kuinista lázadók közvetlen ellenőrzése alatt állnak. - így áll össze az egész - foglalta össze Sue. - Valahol Ázsiában létezik egy Kuin, és a birtokában van a technológia. Alig néhány évnyire vagyunk a csumphoni hódítástól, ami a dolgok jelenlegi állása szerint valószínűleg be is fog következni. És nem is tehetünk ellene semmit. Egész Délkelet-Ázsia különféle szakadár kuinista mozgalmak kezében van, úgyhogy hatalmas hadseregre lenne szükség, ha valaki el akarná foglalni a Csumphon fölötti hegyeket. Ahhoz pedig csapatokat és utánpótlást kéne átcsoportosítani Kínából, amire senki sem hajlandó. Úgyhogy ez az egész nagyon-nagyon szépen egybevág... mondhatni, elkerülhetetlenül. - Ezek olyan dolgok árnyai, amik meglesznek. - Igen. - És semmit sem tehetünk, hogy megakadályozzuk. - Hát, nem tudom, Scotty. Azt hiszem, talán én tehetek valamit. - Sue mosolya egyszerre volt huncut és szomorú. Ám a téma nyugtalanított, így megpróbáltam elterelni a figyelmét azzal, hogy megkérdeztem, hallott-e mostanában Hitch Paleyről. (Én Portillo óta nem.) - Még mindig kapcsolatban vagyok vele - mondta. - Néhány nap múlva átutazik a városon.

181 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Azt hiszem, Sue veleszületett (bár esetlen) báját bizonyítja, hogy másnap este Ashlee már mellette ült a kanapén, és élénken figyelt, míg Sue felvázolta neki személyes értelmezését a kronolitkorszakról. Amikor csatlakoztam hozzájuk, Ash épp így szólt: - Még mindig nem értem, miért gondolja, hogy ennyire fontos elpusztítanunk egyet. Ahogy a választ fontolgatta, Sue úgy mélyült el a gondolataiban, akár egy vallási fanatikus. És talán az is volt, legalábbis a saját fogalmai szerint. AComellen tartott, fizikát népszerűsítő szemináriumain előszeretettel hasonlította a részecskék állatkertjét (a hadronokat, a fermionokat és az őket alkotó kvarkok összes változatát) a hindu panteon isteneihez: mindegyik egyedi, ugyanakkor valamennyien egyetlen, mindent felölelő istenség aspektusai. Sue a hagyományos értelemben véve nem volt vallásos, és soha még csak meg sem látogatta a szülei őshazáját, Madrászt; a metaforát szabadon értelmezve, gyakran komikusán alkalmazta. De most eszembe jutott a kétarcú Siváról adott leírása: a romboló és az életet adó; az aszkétaéletű ifjú és a lingamot hordozó megtermékenyítő - Sue minden kettősségben, minden kvantumszimmetriában Siva jelenlétét vélte felfedezni. Most ujjbegyeit összeérintve háztetőt formált két kezéből. - Ashlee - kezdte -, mondja meg nekem, hogyan definiálná az „emlékmű” szót? - Hát - próbálkozott Ash -, az egy ilyen... építmény. Mint egy ház vagy más épület. Építészeti alkotás. - És miben különbözik egy háztól vagy egy templomtól? - Azt hiszem, abban, hogy az emlékművet nem használjuk, ahogy egy házat. Inkább csak áll, és valahogy hirdeti magát. - De van funkciója, igaz? Ahogy egy háznak is van. - Nem tudom, hogy hasznosnak nevezném-e... de azt hiszem, van funkciója. Csak nem igazán praktikus. - Pontosan. Van funkciója, de nem praktikus, hanem spirituális... vagy legalábbis szimbolikus. Hatalmat és felsőbbrendűséget hirdet, vagy valamilyen közösségi eseményről emlékezik meg. Fizikai építmény, de a jelentését és a hasznosságát az emberi elme kölcsönzi neki. - És ez a kronolitokra is igaz? - Épp ez a lényeg. Romboló fegyverként a kronolitok viszonylag primitívek. Önmagukban semmi különöset nem érnek el. Közömbös objektumok. A jelentőségük kizárólag a jelentés és az interpretáció birodalmában értelmezhető. És itt dől el a csata, Ashlee - érintette meg a homlokát. - A legfurcsább építmény éppen itt rejtőzik. Semmi, ami a kézzelfogható világban épül, nem hasonlítható azokhoz az emlékművekhez és katedrálisokhoz, amelyeket a saját koponyánk belsejében emelünk. Az

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 182 elménk építményei közt van egyszerű és igaz, van barokk, és van szép, és van csúnya és veszedelmesen ingatag is. Ám ennek az épített világnak nagyobb a jelentősége, mint minden másnak, mert ebből áll a jövő. A történelem csak megkövesedett lenyomata annak, amit a férfiak és nők az elméjük tartalmából létrehoznak. Érti ezt, Ashlee? Kuin zsenialitásának semmi köze a kronolitokhoz; az csak a technológiai része a dolognak; ott nem történik más, csak néhány ember ráveszi a természetet, hogy karikákon ugráljon át. Kuin zsenialitása abban rejlik, hogy a kronolitokkal az elme világát gyarmatosítja: közvetlenül a fejükben építkezik. - Vagyis eléri, hogy az emberek higgyenek benne. - Benne, a hatalmában, a dicsőségében, a jóindulatában. De mindenekfelett az elkerülhetetlenségében. És ezt akarom én megváltoztatni. Mert Kuinban nincs semmi elkerülhetetlen, az égvilágon semmi. Mi építjük Kuint mindennap, mi rakjuk össze őt a reményeinkből és a félelmeinkből. Hozzánk tartozik. Árnyék, melyet mind együtt vetünk. Ebben önmagában nem volt semmi új. Az elvárásokra építő politikáról még a sajtóban is folytak viták. Ettől a monológtól valamiért mégis felállt a szőr a karomon. Talán Sue meggyőzőerejétől, könnyed ékesszólásától? De nem, ez valami több volt. Azt hiszem, akkor értettem meg először, hogy Sue saját, nagyon is személyes jellegű háborút hirdetett Kuin ellen. Mi több: hitt benne, hogy a konfliktus gyújtópontjában helyezkedik el - a tau-turbulencia felkentjeként, egyenesen az istenség rangjára emelve.

Vasárnap este elvittem Kaitlint vacsorázni - szigorúan gyorskaja volt a menü; ez képviselte a hétvégi talált pénz utolsó dollárjait. Ahogy Kait lejött a Whit garázsa fölötti lakásból, láttam rajta, bátran viseli a magányt, de vigasztalhatatlan. Már túlesett az első néhány Dávid nélkül töltött éjszakán, és ez meg is látszott rajta. Szemét sötét karikák övezték, arcszíne sárgás volt a kialvatlanságtól. A mosoly, amivel üdvözölt, szinte lopott volt; mintha nem lenne joga a derűs arckifejezéshez, amíg Dávid háborúban van. Babkrémes szendvicseket ettünk egy valaha élénk színekkel kifestett, mostanában inkább ragyásnak mondható közkonyhán. Kait tudta, hogy Sue Chopra és Ray Mosely a városban van, és beszélgettünk is róluk egy keveset, Kaitet azonban láthatóan nem nagyon érdekelték a „régi idők” - ahogy emlegette őket. Elmondta, hogy mostanában rémálmok gyötrik. Álmaiban újra Portillóban volt, ezúttal azonban Daviddel, aki valamilyen halálos veszélybe került, és Kait nem tudta őt megmenteni. Térdig süllyedt a homokba, a Portillói Kuin pedig fölé magasodott, szinte életre kelve, vicsorogva és ellenségesen.

183 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Türelmesen végighallgattam, és megvártam, hogy egy kicsit leülepedjen benne az emlék. Az álmait nem volt nehéz értelmezni. - Van valami híred Dávidról? - kérdeztem végül. - Felhívott, miután a busza megérkezett Little Rockba. Azóta semmi. De gondolom, a kiképzőtáborban nem sok ideje van az embernek. Egyetértettem. Aztán megkérdeztem, hogy kezeli a dolgot az anyja és Whit. - Anyu sokat segít. Whit pedig... - legyintett. - Tudod, milyen Whit. Nem helyesli a háborút, és néha úgy tesz, mintha Dávid személyesen lenne felelős érte; mintha lett volna választása, amikor megkapta a behívót. Whitnek minden csak politika, semmi sem az emberekről szól, legfeljebb akadályként vagy ellenpéldaként. - Én sem vagyok biztos benne, hogy a háború olyan jó ötlet, Kait. Ha Dávid ki akart volna bújni a sorozás alól, segítettem volna neki, hogy meghúzhassa magát. - Tudom - mosolygott szomorúan. - És Dávid is tudta. A különös az, hogy Whit hallani sem akart róla. Világossá tette, nem örül a háborúnak, mégis olyanokkal jött, hogy „nem hagyhatja jóvá, hogy megszegjük a törvényt”, meg hogy „veszélybe sodorjuk a családot”, és hasonló süket dumákkal. Sőt, Dávid arra jutott, talán maga Whit értesítené a hatóságokat, ha ő megpróbálná valahogy elkerülni a sorkötelességet. - És szerinted igaza volt? Kait habozott. - Nem utálom Whitet... - Tudom. - De igen, azt hiszem, képes lett volna rá. Talán nem meglepő, hogy Kaitet rémálmok gyötrik - gondoltam. - Janice nyilván többet van otthon - jegyeztem meg - most, hogy a munkája befuccsolt. - így van, és ez sokat segít. Tudom, hogy neki is hiányzik Dávid. De ő nem szívesen beszél a háborúról, sem Kuinról, sem Whit nézeteiről. Ez szigorúan tiltott terület. Janice lojalitása második férjéhez lenyűgöző volt, és talán csodálatra méltó, habár nehezemre esett annak látni. Mikor válik a lojalitás mártíromsággá, és milyen veszélyes valójában Whitman Delahunt? Kaitnek azonban nem tehettem fel ezeket a kérdéseket. Ő sem tudta volna megválaszolni őket.

Mire hazaértem, Ashlee már lefeküdt aludni. Sue és Ray ébren volt; a konyhaasztalnál ültek, és fojtott hangon beszélgettek egy térkép fölött, amely

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 184 a nyugati államokat ábrázolta. Ray megkukult, amikor elhaladtam mellettük, Sue azonban invitált, hogy üljek le, és csatlakozzak hozzájuk. Udvariasan elutasítottam (Ray nem titkolt megkönnyebbülésére), és inkább bementem Ashleehez, aki a bal oldalára fordulva, összegömbölyödve feküdt az ágyon; a takaró összegyűrve hevert a lábánál, a combja hajlatán pedig libabőrt serkentett az éjszakai szellő. Vajon bűntudatot kéne éreznem, amiért végül nem kerestem és nem nyertem el a saját, személyes mártíromságomat? Mint Janice, akit a kötelességtudat Whithez láncolt? Mint Dávid, akivel úgy célozták meg Kínát, akár egy lövedékkel (és nagyjából ugyanannyira feláldozható)? Vagy mint az apám, aki egész életének igazolásaként tekintett a mártíromságára? („Vele voltam, Scotty.”) Amikor begördültem az ágyba, Ashlee mocorgott, motyogott álmában, és hozzám préselte a testét, amely meleg volt a hűvös éjszakában. Megpróbáltam visszafelé ketyegő, elromlott óraként elképzelni a mártíromságot. Milyen édes dolog eltolni magadtól isteni valódat, leszállni a keresztről; a színeváltozástól eljutni az egyszerű bölcsességhez, és végül elérni az ártatlanságot!

185 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

HÚSZ

HITCH ÚGY érkezett meg a városba, hogy a bal kezéről két ujja hiányzott, és bicegve járt. Úgy tűnt számomra, nem is mosolyog olyan könnyedén, mint régen, habár Sue felé kivillantotta fogait, rám pedig vizsla tekintetet vetett, amit azért elég barátságosnak éreztem. Az viszont biztos, hogy Ashleeből nem sikerült mosolyt kicsalnia. Ash a városi szennyvíztisztító üzemben dolgozott: állapotjelentéseket írt, amelyeket az állami és szövetségi szabályzatok megköveteltek, és a pénzügyi igazgató alá beosztva a bevételi elszámolásokat kezelte. Fáradtan érkezett haza, és majdnem elájult, amikor meglátta Hitch Paleyt, pedig Hitch elegánsnak mondható öltönyt viselt, és még egy nyakkendővel is kísérletezett. Mégis rossz emlékeket idézett Ashleeben: ott volt, amikor Ash elveszítette Adamet. Ashlee persze nem ismerte fel Morris Torrance-t, az egykori FBIaktakukacot, aki ekkor már Ray Moselynál is kopaszabb volt, és a ház előtt parkoló, méretes haszongépjárművei érkezett. Megpróbáltam bemutatni Ashnek, ő azonban szárazon csak ennyit mondott: - Nem tudunk ennyi embert elhelyezni, Scott. Egyetlen éjszakára sem. A hangjában egy kevés félelem és jóval több bosszúság rejlett. - Nem is lesz rá szükség - sietett megnyugtatni Hitch. - Épp most vettem ki néhány szobát a Marriottban. Örülök, hogy látlak, Ashlee! - Én is örülök - vont vállat Ash. - És köszönjük, hogy eddig is meghúzhattuk itt magunkat - tette hozzá Sue Chopra. - Tudom, hogy sok kényelmetlenséget okozhattunk. Ashlee biccentett; talán egy kicsit meglágyította a szívét Sue összepakolt cókmókjának látványa. - Szóval a Marriottba költöznek? - kérdezte. - A szerencse - mondta Sue - végre mellénk állt. Kikísértem Hitchet a furgonhoz, amíg Sue és Ray befejezték a pakolást. Hitch betuszkolta Sue hátizsákját a csomagtartóba. Aztán a vállamra tette a kezét. - Elkelne nekem egy kis segítség holnap, Scotty, ha tudsz rám időt szakítani. - Segítség? Mihez?

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 186 - Nehézgépeket kell vennem. Dízelgenerátorokat meg ilyesmit. - Nem sokat tudok a gépekről, Hitch. - Főleg a társaságodra tartok igényt. - Holnap munkanap van. - A bolhapiacon? Vegyél ki egy szabadnapot! - Nem engedhetem meg magamnak. - Dehogynem. Külön keretünk van rá. Megnevezte az óradíjat egy nyolcórás munkanapra. Busás összeg volt, ha azt vesszük, hogy nem lett volna más feladatom, mint az anyósülésen furikázni vele - különösen egy olyan embertől, akinek a barátai néhány napja még a kanapémért kuncsorogtak. Hitch nyilvánvalóan pénzzel érkezett a városba, és az ajánlata kecsegtető volt. Mégis vonakodtam elfogadni. - Gondold csak végig! - mondta. - A Védelmi Minisztérium költségszámláján vagyunk, legalábbis egyelőre. A kápé rendelkezésre áll, és tudom, hogy neked most luxus lenne, ha hirtelen kiszállnál a munkából. És tényleg volna mit megbeszélnünk. - Hitch... - És mi bajod lehet belőle? Pontosan ez volt a kérdés. - Úgy érzem, többet tudsz, mint amennyit elmondasz - jegyeztem meg. - Na igen. Igen, így van. Holnap megbeszéljük. Felhívlak a hotelből, hogy kitaláljuk a részleteket. - Miért én? - faggattam. - Mert egy nyíl hegye szegeződik rád, barátom. - Felerőlködte magát a vezetőülésbe; arca összerándult, ahogy maga után húzta rossz lábát. - Legalábbis Sue így gondolja.

Így hát másnap a reggeli napsütésben elmentem Hitchcsel a folyótól nyugatra elterülő, lerobbant ipari telepekhez. A furgon légkondicionálója nem működött. (Ami nem volt meglepő: a tartalék alkatrészeket aranyáron mérték, mivel nagy részüket a hadsereg vásárolta fel.) Odakint a levegő száraz volt, a hőmérséklet pedig fölfelé kúszott, akár egy sütőben. Hitch felhúzta a kocsi sötétített ablakait, a szellőzőrácsokat azonban kitárta: mire megérkeztünk, a furgon belseje forró vinil, motorolaj és izzadság szagától bűzlött. Hitch előre megbeszélt egy időpontot a Tyson Fivérek Gép- és Alkatrészkereskedésének értékesítési menedzserével. Átmentem Hitchcsel a recepción, és némán ültem a fickó irodájában, alaposan szemügyre véve kókadozó fikuszát és a falát díszítő, unalmas panelekét, mialatt Hitch helyben megvásárolt tőle két kisebb földmunkagépet és annyi hordozható generátort, amennyi egy városkának is elegendő lett volna, bőségesen megtoldva tartalék

187 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── alkatrészekkel. Az értékesítési menedzser érthetően kíváncsi volt: kétszer is megkérdezte, hogy egyéni vállalkozók vagyunk-e, és láthatóan nyugtalanította, amikor Hitch kitérő választ adott. De ugyanolyan nyilvánvaló volt az öröme, hogy összeírhatta a megrendelést. Könnyen elképzelhető, hogy Hitch a csődtől mentette meg a Tyson fivéreket, vagy legalábbis elnapolta számukra az elkerülhetetlent. Mindenesetre több pénzt halmozott fel a tartozási oldalon néhány óra alatt, mint amennyit én az elmúlt évben összesen kerestem. Meghagyta az elérhetőségét a kereskedőnél, és megígérte neki, hogy jelentkezik a szállítással kapcsolatban, aztán sértetlen jobb kezével intett a recepciósnak, és kiténfergett a forróságba. Amikor már a furgonban ültünk, megkérdeztem: - Mit csináltok pontosan? Ástok egy lyukat, és kivilágítjátok? - Ennél azért egy kicsit nagyravágyóbbak vagyunk, Scotty. Azt tervezzük, hogy leromboljuk az egyik Kuin-követ. - Néhány földmunkagéppel? - Azok csak arra vannak, hogy kitöltsék a hiányt. Közel egy zászlóaljnyi utászunk és felszerelésünk áll indulásra készen, amint Sue kiadja a parancsot. - Komolyan fel akartok robbantani egy kronolitot? - Sue azt mondja, meg tudjuk csinálni. Legalábbis úgy gondolja. - Melyikkel próbálkoztok? - A wyomingival. - Wyomingban nincs kronolit. - Nem, még nincs.

Hitch annyit magyarázott el nekem az egészből, amennyit megértett. Később Sue adta hozzá a részleteket. Az elmúlt néhány év Sulamith Chopra számára igencsak serényen telt. - Te kiszálltál belőle - mondta Hitch -, hogy összehozd a kis életedet Ashleevel, és le a kalappal előtted, Scotty, de a mi munkánk azért nem állt le teljesen, csak mert te nem nevelgetted többé a kódjainkat. Akkor sem értettem, és most sem értem a kronolitok fizikáját - legfeljebb a közérthető verzióját. Tudom, hogy a technológia részben a Calabi-Yauterek manipulációjára épül (ezek mind az anyag, mind az energia legkisebb alkotóelemei), és hogy egy „lassú fermionikus dekohéziónak” nevezett technikát alkalmaz, hogy ezt a gyakorlatban elérhető energiaszinteken valósíthassa meg. Arról, hogy mi történik valójában a mélyben, a téridő kusza origamijában, továbbra is annyit tudok, mint egy újszülött csecsemő. Azt mondják, a kilencdimenziós geometria önmagában is értelmezhető nyelv. Sajnos én pont ezt a nyelvet nem beszélem.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 188 Sue azonban beszélte, és azt hiszem, soha senki nem értékelte kellőképpen, milyen elképesztő mélységben érti a kronolitok fizikáját. A kormány egyszerre támogatta őt mint szövetségest, és üldözte mint fenyegetést, de egyben folyamatosan alá is becsülte. Sue annyira otthonosan mozgott a Calabi-Yau-geometriában, hogy idővel kezdtem azt hinni, a lénye egy része abban a világban él: úgy lakta be ezeket az absztrakciókat, ahogy egy űrhajós lakna be egy különös, távoli bolygót. Egyszer azt mondta nekem: paradoxon egyszerűn nem létezik. A paradoxon - magyarázta - csak illúzió, ami akkor keletkezik, ha egy n-dimenziós problémát háromdimenziós ablakon keresztül próbálunk vizsgálni. - Minden összefonódik, Scotty, még ha mi nem is látjuk a hurkokat és csomókat. Múlt és jövő, jó és rossz, az „itt” és a „most”... ez mind egy és ugyanaz a dolog. Konkrétabban szólva: Sue munkatársai már sikerrel hoztak létre tauturbulens eseményeket kis léptékben. Ezek persze csak homokszemek voltak Kuin kronolitjaihoz képest, de az alapelvük ugyanaz. Sue most úgy gondolta, meg tudná zavarni egy kronolit érkezését, ha ugyanezt a manipulációt abban a fizikai térben hajtaná végre, ahol a kronolit rövidesen alakot ölt. Közel egy éve sürgette ezt az akciót, ám az érkezéseket nyomon követő és előrejelző globális rendszerek vagy szigorúan titkosak voltak, vagy összehangolatlanok, vagy mindkettő; ráadásul a katonai bürokráciának is időbe telt, hogy megvizsgálja és jóváhagyja Sue javaslatait. Wyoming az első igazi lehetőség - mondta Hitch -, és talán az utolsó is. És Wyoming sem veszélytelen: időközben a rezesfejű milíciák és különféle (gyakran összeférhetetlen) politikai irányvonalak Mekkájává vált. A jó hír: három héttel, vagyis bőségesen előre jelzett érkezés, plusz a hadsereg teljes körű támogatása. A kísérletet nem verték nagydobra, nehogy még több kuinistát vonzzon - vagyis csendben fog zajlani, de teljes erőbedobással. Ami szép és jó - mondtam Hitchnek -, de nem magyarázza meg, hogy miért ülök mellette a furgonjában, és hallgatom ezt az elbeszélést, ami egyre inkább reklámszövegnek tűnik. - Scotty - fordította komolyra a szót Hitch ebben nincs semmi reklám. Legalábbis én nem akarok eladni neked semmit. Kedvellek mint embert, de nem látom, mi hasznodat vennénk ebben a konkrét akcióban. Minden tiszteletem azért, amit itt összehoztál, és isten a megmondhatója, rohadt nehéz lehet a mai világban összetartani egy családot, de nekünk technikusokra meg mérnökökre meg olyanokra van szükségünk, akik tudnak gépeket kezelni, nem olyasvalakire, aki használt szarokat árul a bolhapiacon. - Nahát, kösz szépen. - Bocs, ne vedd rossz néven. De amúgy tévedek? - Nem, nem tévedsz. - Sue akarja, hogy velünk gyere, és hogy miért, arra csak célozgat.

189 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Valamilyen nyilat említettél. - Nos, inkább pontösszekötős játék. Elmesélhetek neked egy történetet? - Csak ha közben az utat figyeled. - A forgalomirányítási rendszer az évek során fél Minneapolisban felmondta a szolgálatot, úgyhogy a járművek saját beépített automatizmusain kívül semmi sem segített elkerülni a karambolokat. Hitch az imént annyira közel került egy házaló fuvaros kocsijához, hogy az autó riasztói vészesen felvisítottak. - Utálom a forgalmat - jegyezte meg.

Hitch hat hónapja El Pasóban volt, és a szokásos dolgokat intézte Sue-nak: igyekezett lenyomozni a halálos fenyegetéseket, amiket Sue az utóbbi időben az otthoni termináljára kapott - egy olyan címre, amit rajta kívül csak néhány közeli munkatársa és ismerőse tudhatott. Elméletileg Morris Torrance felelt Sue biztonságáért, de valójában mindig is Hitch végezte a terepmunkát. Jó kapcsolatai voltak kuinista körökben, és elég meggyőzően mozgott az alvilágban, hogy bármilyen sötét bűnözőre mély benyomást tegyen. Kitűnően verekedett, és nem kétlem - bár sosem kérdeztem -, hogy a különféle fegyverekkel is jól bánt. Morris a fenyegetések forrásaként az egyik Texasban működő, kiterjedt kuinista sejtet azonosította, ezért Hitch El Pasóba utazott, hogy beépüljön a helyi szabadcsapatok közé. - De elkövettem egy amatőr hibát - magyarázta. - Túl hamar túl sok kérdést tettem fel. Ezt még meg lehet úszni, ha nyugodt a hangulat. De azok a texasiak kibaszottul paranoiásak. Egy ponton valaki kitalálta, hogy kockázati tényező lehetek. Végül öt kuinista rohamosztagos elvonszolta egy autószerelő műhely hátsó udvarába, és kivallatták egy fűrészfogú machete segítségével. Hitch feltartotta a bal kezét, hogy megmutassa a mutató- és a középső ujja csonkját. Mindkettőt ujjtő alatt vágták le. Gondosan összevarrták őket, ám a vágás jól láthatóan durva felületű volt. Belegondoltam. Próbáltam elképzelni a fájdalmat. - Ne vágj már ilyen arcot! - mondta Hitch. - Rosszabb is lehetett volna. Végül is sikerült meglógnom. - És a lábadat is ők intézték el? - Egy kis kaliberű lövedék az izomszövetbe. Menekülés közben. Volt egy őskövület pisztolyuk; valamilyen huszadik századi vacak, aminek a markolatát már félig leette a rozsda. De a lényeg az, Scotty, hogy felismertem a tagot, aki rám lőtt. - Felismerted?

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 190 - És azt hiszem, ő is tudta, ki vagyok, vagy legalábbis azt, hogy ismerős vagyok neki valahonnan. Ha nem lett volna egy kicsit feldúlt, talán jobban céloz. Adam Mills volt. Szinte ösztönösen elhúzódtam tőle, és a kocsi ajtajához préselődtem, miközben jeges borzongás futott végig rajtam a nyári forróság ellenére. - Lehetetlen - mondtam. - Dögöljek meg, ha nem ő volt. Nem halt meg Portillóban. Nyilván kijutott a többi menekülttel. - És pont vele találkoztál El Pasóban? Csak úgy? - Sue szerint nem véletlen egybeesés. Tau-turbulencia. Jelentéssel bíró szinkronicitás. És te vagy az, Scotty, aki Adamhez köt minket. Adam Mills a nyílvessző, amely egyenesen rád szegeződik. - Ezt nem fogadom el. - Felőlem nem is kell, ha nem akarod. Én is nehezen fogadtam el azt a golyót a lábamba. Ha ez számít bármit is: meg kellett ölnöm pár embert, hogy eljuttassam ezt az információt Sue-hoz. Hogy ti ezek után mihez kezdtek vele, ahhoz már semmi közöm. - Megöltél pár embert? - Mégis mit gondolsz, Scotty, mit csinálok én pontosan? Utazgatok az országban, és erkölcsi nyomást gyakorlok az emberekre? Igen, öltem, nem is egyszer. - A fejét csóválta. - Épp emiatt aggódom. Amikor rám nézel, a harsány, tarkabarka haverodat látod bennem, akivel régen együtt lógtál Csumphonban. De én már azelőtt is öltem embert, hogy egyáltalán megismertelek, Scotty. Sue tudja ezt. Drogokkal kereskedtem odaát, nem fürdőgatyákat árultam. Az ember néha olyan helyzetekbe kerül. És ez azóta sem változott. Belőlem hiányzik az a fajta lelkiismeret, ami benned megvan. Tudom, hogy valami erkölcsi leprásnak képzeled magad, csak mert elkúrtad az életedet Janice-szel és Kaittel, de mélyen legbelül te is csak egy családot és nyugodt életet szeretnél, Scotty. Ez van. - És akkor mit akar tőlem Sue? - Bár tudnám.

191 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

HUSZONEGY

A MARRIOTT nem vonzotta tömegével a vendégeket azokban a szűkös években. Sue egyedül volt a szauna- és uszodakomplexumban, leszámítva Morris Torrance-t, aki a bejárat előtt őrködött. Sue felnézett rám a pezsgőfürdő fortyogó vizéből. Tűzoltóautó-piros, egyrészes fürdőruhát és sárga, elasztikus fürdősapkát viselt - egyik sem volt előnyös viselet számára, de Sue sohasem törődött a divattal. Még a fürdőben is rajta volt hatalmas, őskori szemüvege, amelynek keretét mintha polírozott, fekete bakelitből faragták volna. így szólt hozzám: - Ki kéne próbálnod a buborékokat, Scotty! Teljesen ellazít. - Most nincs hozzá hangulatom. - Ha jól értem, beszéltél Hitchcsel. - Igen. - Oké, adj egy percet! - sóhajtott, majd kiemelte körte formájú testét a jakuzziból, és lehántotta magáról a sapkáját, ami alól úgy szökkent elő a haja, akár egy ketrecbe zárt vadállat. - Szeretem az ablak melletti napozószékeket mondta. - Már ha nincs túl meleged ebben a ruhában. - Megvagyok - feleltem, habár az uszodában trópusi hőség uralkodott, és a levegő bűzlött a klórtól. Kellemetlen közérzetem valahogy helyénvalónak tűnt. Sue leterített egy fürdőlepedőt, és fejedelmi kényelembe helyezte magát. - Szóval Hitch beszámolt neked Adam Millsről? - tudakolta. - Igen. De Ashleenek még nem mondtam meg. - Ne is, Scotty! - Ne mondjam el Ashleenek? Miért, te magad akarod tájékoztatni? - Semmiképpen. És remélem, te sem fogod. - Ashlee abban a hitben él, hogy a fia halott. Joga van tudni, hogy ez nem igaz. - Adam él, efelől semmi kétség. De fel kell tenned magadnak a kérdést: mi célt szolgálna, ha elmondanád Ashleenek? Tényleg jobb, ha tudja, hogy Adam él, és gyilkos lett belőle? - Gyilkos? Hát az? - Igen. Ezt minden kétséget kizáróan megállapítottuk. Adam Mills meggyőződéses, kőkemény kuinista, és az ország egyik legveszélyesebb

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 192 Kuin-párti bandájának szolgálatában álló, kegyetlen sorozatgyilkos. Gondolod, hogy Ashleenek tudnia kéne erről? Meg akarod mondani neki, hogy a fia olyan életet él, ami jó eséllyel a nagyon közeli jövőben a halálát okozza, vagy egész életére börtönbe juttatja? És ha ez megtörténik, újra végig akarod nézni, ahogy meggyászolja? Haboztam. Egész idáig magamat képzeltem Ashlee helyébe. Ha én vergődtem volna hét éve kétségek között, hogy Kait túlélte-e Portillót, a legcsekélyebb információnak is örültem volna. De most megértettem: Adam nem Kaitlin. - Nézd meg, mi mindent nyert Ashlee Portillo óta! - folytatta Sue. - Van munkája, családja, igazi élete: kiegyensúlyozott, Scotty, egy olyan világban, ahol ez ritka kincs! Persze, te nyilván jobban ismered. De gondold át, mielőtt mindezt újra elveszed tőle! Úgy döntöttem, elnapolom a kérdést. Elsősorban nem emiatt jöttem ide. - Szinte biztos, hogy mindezt ugyanúgy elvenném tőle azzal - mondtam ha veled mennék nyugatra. És Hitch szerint erre akarsz rávenni. - Igen, de csak egy kis időre. Scotty, könyörgöm, nem ülnél le? Nem szeretek fölfelé beszélni. Idegesít. Odahúztam egy másik napozószéket az övével szembe. A gőz lepte ablakon túl a város épp ropogósra sült a délutáni napfényben, amely megcsillant az ablakokon, a tetőantennákon, a csillámpala-berakásos járdákon. - Figyelj rám! - kérte Sue. - Amit mondani akarok, nagyon fontos, és szeretném, ha nyitott fülekkel hallgatnád, még ha ez az adott körülmények között nehéznek is tűnik. Tudom, hogy sok mindent eltitkoltunk előled, de kérlek, értsd meg, hogy óvatosnak kellett lennünk. Meg kellett győződnünk róla, hogy nem gondoltad meg magad Kuinnal kapcsolatban... Ne, ne játszd a sértődöttet, ennél különösebb dolgok is történtek már. És nem is keveredtél valahogy rezesfejű körökbe, mint Janice félje, az a hogyishívják, Whitman. Morris erősködik, hogy senkiben sem bízhatunk meg, de meggyőztem, hogy te velünk vagy. Mert ismerlek, Scotty. Szinte a kezdet kezdetétől benne voltál a tau-turbulenciában. Akárcsak én. - Szóval megszentelt kapcsolatban állunk. Baromság, Sue! - Nem baromság. És nem is puszta találgatás. Elismerem, ez az én értelmezésem, de a számítások arra mutatnak... - Rohadtul nem érdekel, mire mutatnak a számítások. - Akkor csak hallgass végig, és elmondom, szerintem mi az igazság. A messzeségbe révedt; szeme valamilyen távoli pontra fókuszált. Nem tetszett az arckifejezése. Ünnepélyes volt, és fenséges - valahogy nem emberi. - Scotty - kezdte én nem hiszek a végzetben. Idejétmúlt elképzelésnek tartom. Az emberi élet hihetetlenül komplex jelenség; sokkal kevésbé

193 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── megjósolható, mint teszem azt egy csillag élete. De azt is tudom, hogy a tauturbulencia mindkét irányba szétfröccsenti a kauzalitást az idővonalon. Tényleg csak véletlen egybeesés lenne, hogy te és Hitch is az én projektemben kötöttetek ki, vagy hogy Adam Mills Portillóban részese lett a minket ért tau-turbulenciának? Mindkét esetben rekonstruálható egy logikus eseménysorozat, ami már majdnem, ugyanakkor mégsem szolgál teljesen kielégítő magyarázattal. Hitch Paleyvel a csumphoni események miatt kerültem kapcsolatba, ami nem egészen a véletlen műve volt. Te és Ashlee azért találkoztatok, mert mindkettőtök gyereke ugyanabban a haddzsban vett részt; rendben. De Scotty, lépj egyet hátra, és nézd meg az egészet nagyobb léptékben! Minden túl tökéletesen fonódik össze. Az előzetes okok nem szolgálnak elegendő magyarázattal. Kell lennie valamilyen utólagos oknak! Mondjuk az, ahogy Hitch Adambe botlott. Több mint véletlen egybeesés. De nincs is rá logikus magyarázat. - Ez hit kérdése - jegyeztem meg halkan. - Akkor nézz csak rám, Scotty! Nézd az erőt, ami ebbe a két kézbe szorult! - Föltartotta fehér tenyerét. - Hatalmamban áll, hogy leromboljak egy kibaszott kronolitot! Emiatt vagyok fontos. Emiatt játszom valamilyen szerepet az események végkimenetelében. Scotty, én is egy utólagos ok vagyok! - Létezik valami - vetettem közbe -, amit úgy hívnak: megalománia. - Csakhogy ezt az egészet nem én találtam ki! Nem a képzeletem szüleménye, hogy jobban értem a kronolitok fizikáját, mint bárki más ezen a bolygón; és ez még csak nem is hencegés. Nem a fantáziám műve, hogy te és Hitch ott voltatok Csumphonban és Portillóban, és hogy velem voltál Jeruzsálemben. Ezek tények, Scotty, és olyan értelmezést követelnek, ami túllép a véletlenen és a vakszerencsén. - Miért akarod, hogy ott legyek Wyomingban? Sue pislogott. - De hát nem akarom! - erősködött. - Nem akarom, hogy ott legyél. Itt valószínűleg nagyobb biztonságban vagy. De nem is tekinthetek el a tényéktől. Hiszem (és igen, ez tényleg csak intuíció, és talán tudománytalan is, de nem érdekel), hiszem, hogy szereped van a kronolitkorszak végjátékában. Hogy hősként vagy gonosztevőként, azt nem tudom, habár abban biztos vagyok, hogy soha nem ártanál nekem, és soha nem tennél olyat, amivel Kuin érdekeit mozdítod előre. Azért gondolom, hogy jobb lenne, ha velünk jönnél, mert hordozol magaddal valami különlegeset. Adam Mills létezése olyan, akár egy hirdetőtábla. Csumphon, Jeruzsálem, Portillo, Wyoming. És te. Lehet, hogy nem örülsz neki, Scotty, de fontos vagy. Vállat vont. - Ez a meggyőződésem, és körmömszakadtáig hiszek benne. De ha nem tudlak meggyőzni, hogy gyere velünk, hát nem jössz, és akkor talán

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 194 ez a végzeted. Talán így fonódik össze a sorsunk: azzal, hogy nemet mondasz. - Nem helyezheted rám ezt a súlyt. - Nem, Scotty, tényleg nem - pislogott szomorúan. - De nem is vehetem le rólad. Mindez úgy hangzott, mintha Sue-nak elment volna az esze. Nyilván azért, mert anyám mellett a hallásom kiéleződött arra, hogy felismerjem az irracionalitást. Már gyerekként is azonnal észrevettem, amint anyám átlépte az őrület határát. Felismertem a grandiózus kijelentéseket, a felfújt önteltséget, a közelítő veszélyre tett utalásokat. És mindig ugyanazt a reakciót váltotta ki belőlem: undorba hajló menekülést és azonnali érzelmi mélyfagyasztást. - Emlékszel Jeruzsálemre? - kérdezte Sue. - Emlékszel azokra a fiatalokra, akiket megöltek? Gyakran gondolok rájuk, Scotty. Eszembe jut az a lány, aki odajött hozzám, épp a kronolit érkezésének kellős közepén, amikor a tau-turbulencia a legmagasabb volt. Cassie-nek hívták. Emlékszel, mit mondott Cassie? - Köszönetét mondott neked. - Köszönetét mondott valamiért, amit meg sem tettem, és aztán meghalt. Elképzelhetőnek tartom, hogy annyira mélyen benne volt a tauturbulenciában, amennyire csak lehetséges, és így a halála átszivárgott az élete utolsó perceibe. Nem tudom pontosan, mit köszönt meg nekem, Scotty, és talán ő sem tudta. De éreznie kellett valami... jelentőset. - Szinte szégyenlősen fordította el tőlem a tekintetét, és ezzel visszahozott minket a hétköznapi emberek világába. - Méltónak kell lennem hozzá - mondta. Vagy legalábbis muszáj megpróbálnom.

Két embernek, akik valaha egymásba szerettek, mindig van valamilyen különleges helye. Egy tengerpart, egy hátsó udvar, egy könyvtár melletti pad a parkban. Ashleenek és nekem ez a hely egy gondozott park volt, néhány saroknyira nyugatra a lakásunktól; egy közönséges kertvárosi park, betonperemű kacsaúsztatóval, játszótérrel és egy rendszeresen nyírt gyepű softballpályával. Gyakran jártunk ide a Portillo utáni időkben, amikor Ash még az Adam elvesztése fölötti gyászával küszködött, én pedig már megszakítottam a kapcsolatot Sue-val és társaival. Itt kértem meg Ashlee kezét. Eredetileg piknikre készültünk, ám rövidesen viharfelhők bukkantak fel a láthatáron, és váratlanul, bőségesen szakadni kezdett ránk a záporeső. Elfutottunk a softballpályáig, és a fedett lelátókon kerestünk menedéket. Egyre hidegebb lett, és a nedves szélben Ashlee a vállamra hajolt. A park hatalmas szilfái hátrahőköltek a vihartól,

195 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── ágaik összefonódtak, akár az ujjak, és én ezt a pillanatot választottam, hogy megkérdezzem Ashleet, akar-e a feleségem lenni, ő pedig megcsókolt, és igent mondott. Ennyire egyszerű és tökéletes volt. Most újra elvittem ide. A város talán túl sok ilyen parkot hozott létre a század elejének településfejlesztési mániájában. Azóta jó néhányat szociális bérlakások számára parcelláztak újra: ezek hamarosan teljesen használhatatlanná váltak. Ám ez a park kivétel volt: a környékbeli családok foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá, egy sor helyi rendelet védelme alatt állt, és a lakóközösség önkéntesei járőröztek benne sötétedés után. Késő délután érkeztünk meg Ashleevel; az előző, kibírhatatlanul forró napnál most langyosabb volt az idő: az a fajta gyönyörű nyári nap, amit az ember szeretne összehajtogatni, és zsebre dugva hazavinni. Piknikező családok üldögéltek a kacsaúsztató körül; tipegő gyerekek özönlötték el a nemrég újrafestett hintákat és mászókákat. Leültünk a néptelen softball-lelátón. Magunkkal hoztunk némi ennivalót, amit az úton vettünk: tésztában sült, rágós kis csirkedarabkákat. Ashlee kedvetlenül piszkálta az ételt. Minden mozdulata nyugtalanságról árulkodott. És gyanítom, rajtam is ugyanez látszott. Eredetileg azt terveztem (legalábbis azt hiszem), hogy megragadom ezt az alkalmat, és mindent elmondok neki Adamről. Ám időközben rájöttem, nem fogom megtenni. Alapvetően döntésnek nevezném, bár akkor sem tévednék nagyot, ha azt mondanám, inamba szállt a bátorságom. Még mindig úgy gondoltam, Ashnek joga van tudni Adamről. De rájöttem, hogy Sue-nak is igaza van. Ashnek ez az egész jobban fájna, mint ahány sebet begyógyítana. Nem tudtam rávenni magam, hogy ekkora fájdalmat okozzak neki, még ha a lelkiismeretem lázadozott is. Azt hiszem, ilyen döntésekből épül fel a végzet: deszkákból és szögekből, akár egy akasztófa. - Emlékszel arra a fiúra? - kérdezte Ashlee, ajkát törölgetve egy szalvétával. - A kisfiúra a softballmeccsen? Valamelyik szombaton, nem sokkal az esküvőnk után is eljöttünk ide. Éppen a gyerekliga edzőmeccse zajlott; két edző és néhány szülő ült velünk a lelátón. Az ütőjátékos úgy nézett ki, mintha kizárólag steaken és szteroidokon tartották volna: az a fajta tizenegy éves kölyök volt, akinek borotválkoznia kell, mielőtt iskolába megy. A dobó ezzel szemben egy tejfölszőke, törékeny kisgyerek, aki kitűnő érzékkel dobott lefelé sodródó, gyors, lapos labdákat. Sajnos az egyik dobása túl magasra sikerült, éppen a lapka fölé. A labda lepattant az ütőről, és visszazúgott a dobódomb felé, mielőtt a manószerű dobónak ideje lett volna felemelni a kesztyűjét - valami az első bázis környékén elterelte a figyelmét és ahogy visszafordult, a labda telibe találta a halántékát.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 196 Csend, majd hördülések és sikolyok. A dobó pislogva nézte a földet, aztán hirtelen elesett, elernyedt tagokkal és mozdulatlanul feküdt a kopár földdarabon, ami dobódombként szolgált. És itt jön a legfurcsább rész: nem voltunk se szülők, se résztvevők, csak kívülálló szemlélődök egy lusta, hétvégi délutánon, de mire bárkinek a lelátón eszébe jutott volna a zsebébe nyúlni, én már a mentőszolgálattal beszéltem; Ashlee pedig, akinek volt némi egészségügyi képzettsége, az edző előtt ért oda a dombhoz. A sérülés nem volt súlyos. Ash gondoskodott róla, hogy a fiú ne mozogjon, és nyugtatgatta a halálra rémült anyát, amíg a mentők kiértek. Semmi szokatlan nem volt az esetben, leszámítva, hogy Ashsel mindketten ennyire gyorsan reagáltunk. - Emlékszem - mondtam. - Rájöttem aznap valamire - tűnődött Ashlee. - Rájöttem, hogy mi ketten állandóan készen állunk a legrosszabbra. Mindig. Talán valamilyen szinten várjuk is, hogy bekövetkezzen. Én, azt hiszem, apám miatt. - Ashlee apja alkoholista volt, ami elég gyakran szorít rá egy gyereket, hogy hamar felnőjön. Májrákban halt meg, amikor Ash még csak tizenöt volt. - Te pedig az anyád miatt. A legrosszabbra számítani: hát persze, állandóan. (És egy pillanatra a fülemben csengett anyám hangja: „Scotty, ne bámulj már így!”) - És ez azt jelenti - folytatta Ashlee, gondosan megválogatva a szavait, és ügyelve, hogy ne nézzen a szemembe -, nagyon erősek vagyunk. Készen állunk rá, hogy szembenézzünk a nehézségekkel. Mint mondjuk egy gyilkos hajlamú gyerekkel, aki feltámad a halálból? - Úgyhogy nincs semmi baj - mondta Ash. - Bízom benned, Scott. Tudom, hogy azt teszed majd, amit helyesnek tartasz. Nem kell óvatoskodnod. Velük fogsz menni, igaz? - Csak egy kis időre - feleltem.

197 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

HUSZONKETTŐ

AZNAP KELTÜNK át Wyoming állam határán, amikor a kormányzó lemondott a hivataláról. Az egyik - úgynevezett - Omega-milícia csaknem egy héten át tartotta megszállás alatt a törvényhozás épületét, Atherton kormányzót a többi hatvan tússzal együtt fogva tartva. A Nemzeti Gárda végül megtisztította az épületet, Atherton azonban lemondott, amint kiszabadult, egészségügyi okokra hivatkozva. (Nem is rosszakra: átlőtték az ágyékát, és hagyták, hogy a sebe elfertőződjön.) Szóval mondhatni, hogy az indulatok hullámai magasra csaptak idekint, „a végtelen ég birodalmában”, ám ez a politikai forrongás az útról nem látszott. Azon a vidéken, ahol átkeltünk az államhatáron, az országút tele volt kátyúkkal, a kétoldalt húzódó, végtelenbe nyúló legelők pedig elvadultak és kiszáradtak az Ogallala-víztározó felszívódása nyomán. Seregélyrajok tanyáztak az öntözőcsatornák rozsdásodó bordázatán. - A gond részben az - mondta Sue -, hogy az emberek valamiféle varázslatként látják a kronolitokat, pedig nem azok: a technológia alkotásai, és úgy is viselkednek. Legalább öt órája beszélt már a kronolitokról megállás nélkül, habár nem kizárólag nekem. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vezethesse a konvoj utolsó furgonját, amelyben a személyes tárgyainkat, illetve Sue jegyzeteit és tervrajzait szállítottuk. Mi - vagyis Hitch, Ray és én - egymást váltottuk az anyósülésen. Sue most egyfajta izgatott bőbeszédűséggel tetézte szokásos rögeszmés viselkedését. Időnként emlékeztetni kellett rá, hogy egyen valamit. - A varázslat korlátlan - folytatta -, illetve (azt mondják) csak a varázsló vagy a természetfeletti világ szeszélyei korlátozhatják. A kronolitokra vonatkozó korlátokat azonban a természet szabja, ezért rendkívül szigorúak, és tökéletesen kiszámíthatók. Kuin azért körülbelül húsz évvel a múltba sugározza vissza az emlékműveit, mert a természet gátjai ezen a ponton válnak áthághatatlanná. Ha egy kicsivel is nagyobbat lépne visszafelé, a művelet energiaszükséglete logaritmikussá válna, és kilőne a végtelen felé, még egészen kis tömeg esetén is.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 198 A konvojunk nyolc nagyméretű, zárt katonai teherautóból, valamint kétszer annyi furgonból és személyszállítóból állt. Sue az évek során kisebb hadsereget szervezett hozzá hasonlóan gondolkodó emberekből, különösen az akadémikusokból és egyetemi hallgatókból, akik összeállították a tauintervenciós szerkezetet. Őket kísérte elöl-hátul az expedícióhoz csatlakozó katonai különítmény. Valamennyi járművet a Uniforces kék színére festették, hogy ne lehessen megkülönböztetni minket más katonai konvojoktól, amelyek megszokott látványt nyújtottak ezeken a szórványosan lakott, nyugati országutakon. Néhány mérfölddel a határ után a konvojt vezető kamion jelére lehúzódtunk az út szélére, hogy egymás után feltankoljunk a Sunshine Volatiles egyik magányos kis benzinkútjánál. Sue kikapcsolta a légbefúvásos hűtőrendszert, én pedig leeresztettem az egyik ablakot. Az ég kéken nyúlt a végtelenbe, itt-ott pelyhes felhőpamatokkal megszórva. A nap csaknem delelőn járt. Egy barna rét túloldalán verebek csapongtak egy ősrégi, rozsdabarna olajfúró kút fölött. A levegőben forróság és por szaga terjengett. - A kronolitokat sokféle tényező korlátozza - folytatta Sue, álmos zümmögésre emlékeztető hangján. - Például a tömegük, pontosabban a tömegekvivalenciájuk, mivel amiből készülnek, az nem konvencionális anyag. Tudtátok, hogy még sohasem készült olyan kronolit, aminek a tömegekvivalenciája meghaladta volna a nagyjából kétszáz tonnát? Biztos vagyok benne, hogy nem azért, mert Kuin nem akarta túlzásba vinni a dolgot. Ő akár a holdat is elérné velük, ha tudná. Csakhogy, ismétlem, egy bizonyos ponton túl az energiaszükséglet exponenciálisan az egekbe szökik. És a stabilitás is a kárát látja. A másodlagos hatások előtérbe kerülnek. Scotty, tudod, mi történne egy kronolittal, ha akár csak egy grammal meghaladná az elméleti tömeghatárt? Nemmel feleltem. - Instabillá válna, és elpusztítaná magát. Valószínűleg elég látványosan. A Calabi-Yau-geometriája úgymond „kibomlana”. És ez a gyakorlatban katasztrofális hatású lenne. Kuin azonban nem annyira ostoba, hogy hagyjon ilyesmit megtörténni. Kuin - vélekedtem - egész idáig elég fifikásnak tűnt. És ez nem jelent jót a napsütötte nyugati vidékek felé irányuló, kis Don Quijote-i utazásunkra nézve. - Jólesne egy kóla - mondta váratlanul Sue. - Egészen kiszáradtam. Hoznál nekem egy kólát a benzinkútról, ha árulnak? Bólintottam, kiszálltam a furgonból a kavicsos útszegélyre, és az üresben járatott kamionok mellett elgyalogoltam a benzinkút boltjához. A kút magányos őrposzt volt: egy régi geodéziai félkupola, amely egy vegyesboltot és egy sor rozsdamarta üzemanyagtartályt árnyékolt.

199 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── A tarmakburkolatot miniatűr szállópor-barázdák csíkozták. Egy öregember állt az ajtóban, és szemét a kezével árnyékolva nézte a járművek hosszan elnyúló oszlopát. Gyanítom, hogy nagyobb forgalmat csinálhattunk, mint amit az elmúlt két hétben összesen látott. De ettől nem tűnt különösebben boldognak. Automata szervizmodulok nyúltak be az élen haladó kamion alváza alá, feltankolva és megtisztítva a járművet. A végösszeg egy méretes panelen jelent meg a fejünk fölött, amelynek kijelzőjét szinte átlátszatlanná koptatta a nap és a homok. - Üdv! - mondtam. - Úgy látom, elég régen eshetett itt utoljára. A kutas elvette a kezét a szeme elől, és ferdén nézett rám. - Májusban - felelte. - Van valamilyen hűtött itala? - Üdítő - vont vállat. - Megnézhetem? Félreállt az ajtóból. - A maga pénze. A bolt belső, árnyas tere szinte hidegnek tűnt a kinti hőség után. A polcokon nem láttam túl sok árut. A hűtőben akadt néhány doboz kóla, és más üdítők. Találomra kiválasztottam hármat. A kutas beütötte az összeget pénztárgépbe, ami csendülve kinyílt. A fickó olyan meredten bámulta a homlokomat, hogy kezdtem azt hinni, megbillogoztak. - Valami baj van? - tudakoltam. - Csak keresem a Bélyeget. - A Bélyeget? - A Fenevadét - mondta, és rámutatott egy autómatricára, amit a pénztárpultra ragasztott: „ÉN KÉSZEN ÁLLOK A VÉGÍTÉLETRE! És TE?” - Én nem állok készen másra - jegyeztem meg -, csak egy hideg italra. - Ahogy sejtettem. - Kikísért a boltból, és hunyorítva nézte a kamionoszlopot. - Úgy látom, a cirkusz megjött a városba. - Szórakozottan kiköpött a porba. - Van kulcsa a vécéhez? - Egy kampón lóg a falon - mutatott balra begörbített hüvelykujjával. Legyen kegyes, és húzza le maga után!

Az érkezés helyszíne - amelyet műholdas vizsgálatok segítségével azonosítottak, és a helyszínen végzett sugárzásméréssel pontosítottak - épp olyan rejtélyes és megmagyarázhatatlan volt, mint sok más kronolitcélpont.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 200 A vidéki, kisvárosi vagy más, viszonylag minimális pusztítást okozó kronolitokat általában „stratégiainak”, míg a városrombolókat - mint a bangkoki vagy a jeruzsálemi követ - „taktikainak” nevezték. Hogy ennek a megkülönböztetésnek van-e jelentősége, vagy csak a vakszerencsén alapul, az viták tárgyát képezte. A wyomingi kronolit azonban vitán felül a „stratégiai” kategóriába esett. Wyoming lényegében egy magasan fekvő, kopár fennsík, amelyet hegyláncok tagolnak: „a képtelen magasságok és a néptelen puszták földje” ahogy egy huszadik századi kormányzó nevezte. Olajtartalékai és marhacsordái aligha jelenthettek célpontot egy kronolit számára, és a jelzett érkezési helyszín amúgy sem dúskált egyikben sem - pontosabban nem dúskált az égvilágon semmiben, leszámítva néhány omladozó farmépületet és prérikutyaüregeket. A legközelebbi település egy Modesty Creek nevű postafalu volt, nagyjából húsz kilométerre a kétsávos makadámúton, amely barna mezőkön, bazaltfolyásokon és ritkás nyárfacsoportokon vágott keresztül. Komótosan hajtottunk végig ezen az alsóbbrendű országúton; Sue szünetet tartott a monológjában, hogy megcsodálja a zsálya és a vadcsalán hullámzó tengerét, ahogy az úti célunkhoz közeledtünk. Megkérdeztem, mit gondol: mi célt szolgálhat egy kronolit egy ilyen helyen? - Nem tudom - felelte -, de a kérdés jó és helyénvaló. Biztos, hogy a helyválasztás jelent valamit. Olyan, mintha egy sakkjátszmában az ellenfeled hirtelen, minden látható ok nélkül a tábla szélére húzná a futóját. Vagy hihetetlenül ostoba hiba, vagy valamilyen csel. Tehát csel: figyelemelterelés, látszólagos fenyegetés, provokáció, csalétek. De nem számít - bizonygatta Sue. Bármilyen célt szolgálna is a kronolit, így is, úgy is meg fogjuk akadályozni az érkezését. - De a kauzalitás elképesztően összegubancolódott - ismerte be. - Sűrűn csomózott és újracsomózott. Kuin rendelkezik az utólagos előrelátás előnyével. Olyan módokon dolgozhat ellenünk, amelyekre nem vagyunk képesek felkészülni. Nagyon keveset tudunk róla, ő viszont rengeteget tudhat rólunk. Ahogy leszállt az éjszaka, lehúzódtunk járműveinkkel az útról. Egy előőrs már feltérképezte a helyszínt, és nagyjából kijelölte a leendő bázisunk peremét földmérő rudakkal és sárga szalaggal. Az égen még elég fény derengett, hogy Sue felvigyen néhányunkat egy dombra, ahonnan beláthattuk a mezőt, amely olyan prózainak tűnt, mint egy bevásárlóközpont leendő építési területe. Ez már a vadon volt: eredetileg egy magánkézben lévő parcella egyik darabja, amit sohasem műveltek, és ritkán látogattak. Így szürkületkor volt benne valami ünnepélyes: dimbes-dombos préri, keleti szegélyén egy meredek szirttel határolva. A talaj sziklás, a zsályacserjés pedig szürkés a

201 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── száraz nyár után. Teljes csönd honolt volna, ha nem hallatszik a zaj, ahogy a műszaki személyzet sűrített levegőt pumpál egy tucat felfújható katonai sátorba. A szirt tetején egy antilop sziluettje rajzolódott ki a halványuló, kék ég háttere előtt. Az állat felemelte a fejét, megérezte a szagunkat, és elügetett a szemünk elől. Ray Mosely Sue mögé lépett, és megfogta a karját. - Szinte érezni lehet - mondta -, nem igaz? A tau-turbulenciára gondolt. Ha így is volt, én immúnis voltam rá. Talán az ózon illata érződött halványan a levegőben, de az egyetlen dolog, amit határozottan éreztem, az egyre hűvösebb szellő volt a hátamon. - Szép hely - jegyezte meg Sue -, csak rideg. Reggel ráküldtük a földmunkagépeinket és az úthengereinket, és minden szépségét leborotváltuk.

A polgári telekommunikációs hálózatot - mint sok más közműszolgáltatást az utóbbi években már nem tartották karban. Műholdak zuhantak le Föld körüli pályájukról utánpótlás nélkül; az optikai kábelek elöregedtek és megrepedeztek; a régi rézvezetékek áldozatul estek az időjárásnak. Mindennek ellenére másnap este szerencsésen sikerült audiokapcsolatba lépnem Ashleevel. Az első napunk a földmunkákkal iszonyúan sűrű volt, de meglepően eredményes. Sue technikusai háromszögeléssel bemérték az érkezési helyszín középpontját, ahol a hadsereg utászai elegyengették a talajt, és kiöntötték egy betonlapot a tau-manipuláló berendezés alapjául, amelyet mi röviden csak úgy hívtunk: „a mag”. Persze nem hagyományos értelemben vett nukleáris mag volt, bár az egzotikus anyag, amelynek létrehozására tervezték, hasonló hőköpenyt és mágneses árnyékolást igényelt. Kisebb alapokat is kiöntötték a dízelgenerátoroknak, amelyekből bőségesen volt tartalék, és amelyeknek a magot kellett ellátniuk energiával; illetve a kisebbeknek, amelyek a lámpáinkat és az elektronikai berendezéseinket működtették. A második napnyugtára elszigetelt kis fennsíkunkat szinte viktoriánus kopárságú iparvidékké változtattuk, és elképesztő számú üregi nyulat, prérikutyát és kígyót riasztottunk el. Lámpáink úgy izzottak a sötétben, akár a varjú, a feketelábú, a sziú vagy a csejen törzsek egykori őrtüzei; a levegő illékony gázoktól és műanyagtól bűzlött. Sue őrködésre osztott be, de ez annyira nyilvánvalóan alibi munka volt, hogy inkább becseréltem egy kevésbé jól csengő, de fényévekkel hasznosabb feladatra: latrinagödör-ásásra és mészcipelésre. Közvetlenül naplemente előtt,

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 202 fáradtságtól zsibbadtan felvittem a hordozható terminálomat a sziklaszirt alatti magasabb területre, és kapcsolatba léptem Ashleevel. A sávszélesség csak audiokapcsolatra volt elegendő, vizuálisra már nem, de ez rendben is volt. Ash hangját akartam hallani. Minden rendben - biztosított. A pénzből, amit Hitch megelőlegezett nekünk, kiegyenlített néhány régóta kifizetésre váró számlát, és még Kaitlint is elvitte párszor moziba. Nem értette viszont, miért kellett ott hagyni Morris Torrance-t, hogy rajta tartsa a szemét (aki a beszélgetésünk idején is kint ült az autójában, a ház előtt). Nem kellemetlen a jelenléte - magyarázta Ashlee -, csak olyan, mintha állandó megfigyelés alatt állna. És így is volt. Sue aggódott, hogy egyes kuinista csoportok egészen Minneapolisig követhették, így hát ragaszkodtam hozzá, hogy Ash védőőrizetet kapjon - ami a tisztes korú, de jól képzett Morris Torrance kelletlenül vállalt őrposztjában valósult meg. Nem voltam hajlandó magára hagyni Ashleet, amíg nem tudhattam tökéletes biztonságban; Sue pedig Morrist választotta a feladatra. - Elég rendes fickó - mondta Ash -, csak egy kicsit hátborzongató, ahogy mindenhová követ. - Csak amíg vissza nem érek - biztosítottam. - Az is túl sok. - Tekintsd a lelki békém megóvásának. - Tekintsd plusz egy oknak, hogy hamar haza gyere. - Amint csak tudok, Ash. - Szóval milyen... Wyomingban? A kérdésből egy-két szótagot nem hallottam tisztán a szakadozó kapcsolat miatt, de a lényeget megértettem. - Bárcsak te is láthatnád! A nap épp most bukott alá. Mindenfelé zsályaillat száll a levegőben. - Mindenfelé karbolsav, mész és forró fém szaga terjengett, de jobbnak láttam füllenteni. - Az ég majdnem olyan gyönyörű, mint te. - ...Baromság. - Egész nap latrinát ástam. - Ez a beszéd. - Hiányzol, Ash. - Te is nekem. - Egy pillanatra elhallgatott, és olyan hangot hallottam, ami talán az otthoni biztonsági csengő lehetett; aztán Ash így szólt: - Azt hiszem, van valaki az ajtónál. - Felhívlak holnap. - ...Holnap - visszhangozta, aztán a vonal végleg megszakadt. Másnap azonban nem tudtam elérni. A két Dakotától keletre sehová sem kaptunk vonalat; még a hálózatba épített, továbbra is működő tartalék erőforrások ellenére sem. Ray Mosely szerint egy sor csomóponti szerver

203 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── mondhatta fel a szolgálatot, talán egy újabb kuinista szabotázsakció következtében. A Védelmi Minisztérium médiaguruja a kommunikációs nehézségek miatt döntött úgy, hogy a tervezettnél egy nappal előbb értesíti a sajtót. Azokban a napokban számos videocsatorna forgatócsoportja tudósított a cheyenne-i utcai harcokról, de várható volt, hogy így is huszonnégy órába telik majd nekik eljutni Modesty Creekbe - ahol szükség van rájuk. Aznap éjjel az utászok egy széles körben vakítóan erős fényű kénspotlámpákat állítottak fel. Dolgoztunk, míg a levegő hűvös volt, és a hold magasan járt: kiástunk egy erődítményt a száraz földből egy mérföldnyire az érkezés helyszínétől; kábeleket fektettünk, és irdatlan hosszúságú drótkerítéseket gombolyítottunk le. A kerítés kettős célt szolgált: a kíváncsiskodókat éppúgy távol kellett tartania, mint a kui-nistákat, ha megszimatolnák az akciónkat. Hitch úgy vélekedett, hogy a drótháló az antilopok ellen talán hatásos lehet, de nagyobb emlősöknek már nem tudna ellenállni - legalábbis fegyveres őrség nélkül nem. De nekünk az is volt. Napkeltekor úgy kúsztam be a vackomra, hogy mindkét kezem vérzett. Tudtuk, az ostrom hamarosan elkezdődik.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 204

HUSZONHÁROM

EDDIG KIZÁRÓLAG magunkénak tudhattuk a fennsíkot. De sejthető volt, hogy a világ hamarosan csatlakozik hozzánk. És minden, ami ezzel jár. Nemcsak a sajtó, de kuinisták is, minden frakcióból... habár abban bíztunk, hogy az elszigetelt helyszín és a közeli időpont nem tesz lehetővé egy nagy létszámú haddzsot. („Ez a mi haddzsunk - mondogatta nem egyszer Sue. - Ez csakis a miénk.”) Így hát a kíséretünket alkotó Uniforces-csapatok elrendeződtek a bázisunk kerítéssel övezett szegélye mentén, mi pedig értesítettük az autópálya-rendőrséget és az állami hatóságokat, akik a legkevésbé sem örültek, hogy a munkánkat nyilvánosságra hoztuk, de nem tartozott a hatáskörükbe leállítani minket. Ray Mosely úgy kalkulált, hogy legfeljebb tizenkét óránk van, mielőtt az első kívülállók befutnak. Ekkorra már sikerült felhúznunk egy daruszerű felépítményt a kiöntött alapra, amelynek a taumagot kellett megtartania; továbbá bekötöttük és leteszteltük a kiegészítő műszereinket. De még nem végeztünk. Sue a hatalmas platós kamion körül őgyelgett, amely magát a magot szállította, és azzal foglalatoskodott, hogy beleszóljon a mérnökök munkájába, amíg Rayjel el nem rángattuk ebédelni. Katonai fejadagokat tömtünk magunkba egy sátorponyva menedékében, mialatt Ray végigment velünk a teendők listáján. A munka a tervezettnél gyorsabban haladt, ami segített csillapítani Sue aggodalmait. Legalábbis egy időre. Sue abban az állapotban volt, amit az orvosok „agitáltnak” neveznek. Tulajdonképpen minden olyan tünetet mutatott, ami arra utalhat, hogy az idegösszeroppanás határán van. Nyugtalanul és céltalanul mozgott, dobolt az ujjaival, sűrűn pislogott, és bevallotta, hogy képtelen aludni. A tekintete még beszélgetés közben is rendszeresen elkalandozott a mag betontalapzata és a tartószerkezet csillogó acélcsövei felé. Megállás nélkül a projektről beszélt. A legsürgetőbb félelme az volt, hogy a sajtó későn érkezik, vagy éppen a kronolit jelenik meg idő előtt. - Nem is az a fontos, amit csinálunk - magyarázta -, hanem az, hogy mit látnak belőle. Nem járunk sikerrel, hacsak a világ nem látja, hogy sikerrel jártunk.

205 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── (Belegondoltam, hogy ez valójában mennyire vékony szalmaszálat jelent. Nem hagyatkozhattunk másra, csakis Sue meggyőződésére, miszerint azzal, ha az érkezése pillanatában elpusztítunk egy kronolitot, megfordíthatjuk ennek az árnyékháborúnak a menetét, azaz destabilizálhatjuk a visszacsatolási hurkot, ami Kuin előretöréséhez - Sue szerint - létfontosságú. De mennyi ebből a számítás, és mennyi az optimista becslés? Sue pozíciója és izzó lelkesedése elég volt ahhoz, hogy magával rángasson minket erre az útra, hiszen felsőbbrendű matematikai tudása és a tau-turbulenciára vonatkozó, elképesztő mélységű ismeretanyaga komoly tekintéllyel ruházta fel. Mindez azonban nem jelentette, hogy feltétlenül igaza van. Sőt, még azt sem, hogy feltétlenül épelméjű.) Ebéd után végignéztük, ahogy egy csapat rakodómunkás és egy darukezelő kiemeli a tau-magot a rekeszéből, és - olyan finoman, mintha összepréselt dinamit lenne - elhelyezi a berendezést a nyugvóhelyén. A mag egy három méter átmérőjű, galvanizált fekete gömb volt, elektronikai portokkal és kábelcsatlakozókkal ellátva. Sue elmondása alapján tudtam, hogy a berendezés lényegében egy mágneses palack, amely már most is hideg plazmát tárol valamilyen egzotikus formában. Amikor a magot aktiválják, egy sor belső, nagy energiájú eszköz beindítja a fermionikus dekohéziót, aminek eredményeként néhány - tömeggel alig rendelkező - meghatározatlan tau-értékű anyagrészecske keletkezik. Sue azt állította: ez az anyag elegendő ahhoz, hogy destabilizálja az érkező kronolitot, amely megpróbálja elfoglalni az általa kitöltött teret. Hogy ez pontosan mit jelent, az még mindig rejtély volt, legalábbis előttem. Sue úgy vélte, hogy az egymásnak feszülő tau-terek interakciója heves lesz, de nem „mértéktelenül energikus”, vagyis feltehetőleg nem fogja a földdel egyenlővé tenni Modesty megyét, és vele együtt minket. Feltehetőleg. Napnyugtára a mag már szilárdan ült a helyén, optikai kábelekkel és folyékonynitrogén-köpenybe burkolt vezetékekkel csatlakoztatva az elektronikai berendezéseinkhez. Még mindig sok tennivalónk volt, ám a nehéz fizikai munkával járó rész lényegében befejeződött. A civilek roston sült marhasteakkel és üveges sörrel ünnepeltek. Néhány idősebb mérnök vacsora után összegyűlt az út mellett, a szebb napokról beszélgettek, és régi Lux Ebone-dalokat énekeltek (a fiatal Uniforces-katonák nagy megrökönyödésére). A refréneket velük daloltam. Aznap éjjel elszenvedtük az első veszteségünket. Bármennyire is elszigetelt helyen dolgoztunk, azért a kétsávos országúton, amelyen ideérkeztünk, szórványosan áthaladtak járművek. Északon és délen is elhelyeztük az embereinket az út mentén: katonákat, az autópálya-munkások narancssárga láthatósági mellényébe öltöztetve. Kézilámpáikkal továbbintettek bárkit, aki nem tanúsított különösebb

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 206 érdeklődést a kamionjaink és felszerelésünk iránt. A rendszer eddig egészen jól működött. Nem sokkal holdkelte után azonban egy férfi az északi emelkedő tetején leállította rézpatinazöld kocsija motorját, kikapcsolta a lámpáit, majd halkan a szervizsávba gördült, alig tizenöt méternyire a konvojunkat vezető kamiontól, a félhomályba, ahol a tábori világítótestek fénye már kezdett halványulni. Kilépett a kavicsos útpadkára, háttal a két közeledő őrnek, és amikor megfordult, egy súlyos, nehezen kivehető alakú tárgyat tartott a kezében, amely egy ősrégi eredetű, „pumpálós” sörétes puskának bizonyult. Azonnal rálőtt a Uniforces-katonákra, egyiküket megölve, a másikat örökre megvakítva. Szerencsére aznap éjjel a biztonsági erők élén egy Marybeth Pearlstein nevű, gyors eszű és jól képzett nő teljesített szolgálatot, aki egy tizenöthúsz méternyire lévő megfigyelőállásból szemtanúja volt az eseményeknek. Alig néhány másodperccel később már kibiztosított karabéllyal bukkant elő a legközelebbi kamion lökhárítója mögül, és egyetlen jól célzott lövéssel elintézte a támadót. A fickó - mint kiderült - egy rezesfejű bajkeverő volt, akit a helyi rendőrség már jól ismert. Két órával később megérkezett a megyei halottkém hullaszállítója, hogy magával vigye a holttesteket, egy mentő pedig a Modesty megyei egészségügyi központba szállította a túlélőt. Gyanítom, vizsgálat is indult volna, ha a dolgok másképp alakulnak.

Amit akkor még nem tudtam... Vagyis ami később derült ki számomra... Már elnézést, de a picsába ezekkel az ostoba, tartalom nélküli szavakkal! Te is hallod, olvasóm, a nyomtatott lapon csikorgó, annyi év messzeségének földjéből előásott, tehetetlen haragot? Akkor még nem tudtam, hogy a texasi Kuin-párti milícia néhány tagja - azok az emberek, akikről Hitch beszélt, akik két ujját lefűrészelték homályos alvilági kapcsolatain keresztül máris eljutott Whitman Delahunt otthonáig. Whit - úgy tűnt - folyamatosan tájékoztatta kollégáit aktuális hollétemről, amióta csak útnak indultam Portillóba, hogy megkeressem Kaitlint. A Kuinpárti és rezesfejű mozgalmak prominensei már akkor is érdeklődtek Sue Chopra iránt: veszélyes ellenségként, vagy ami még rosszabb, értékes áruként, potenciális erőforrásként tekintettek rá. Nem hiszem, hogy Whit előre látta volna a tettei következményeit. Ő végül is csak érdeklődésre számot tartó információt osztott meg rezesfejű

207 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── haverjaival (akik továbbadták az ő barátaiknak, és így tovább: Whit kertvárosi univerzumától egészen a földalatti, militáns csoportokig). Whit világában a következmények mindig távoliak voltak, míg a jutalom azonnali - különben nem lett volna jutalom. Nem állt semmi belülről fakadó, politikai meggyőződés Whit Delahunt rezesfejű beállítottsága mögött. Az ő számára a mozgalom inkább olyan volt, mint a Rotary vagy más elit klub, csak épp a tagdíjat információ formájában kellett megfizetni. Kétlem, hogy valaha is hitt volna a kézzelfogható, létező Kuinban. Ha Kuin váratlanul megjelenik előtte, Whit ugyanolyan tanácstalan lett volna, mint egy vasárnapi templomba járó, aki szembe találja magát a Galileai Asztalossal. Ami - teszem hozzá sietve - távolról sem mentség. De abban biztos vagyok, Whit legmerészebb álmaiban sem képzelte volna, hogy ezek a texasi milicisták egy éjszaka, jóval éjfél után dörömbölnek majd az ajtaján, berontanak az otthonába, mintha a sajátjuk lenne (hiszen Whit tényleg egy volt a sajátjaik közül), és fegyverrel kikényszerítik belőle a lakás címét, ahol Ashlee és én lakunk. Janice jelen volt, amikor a támadás lezajlott. Igyekezett meggyőzni Whitet, hogy ne válaszoljon a támadók kérdéseire, és amikor Whit mégis megtette, Janice megpróbálta felhívni a rendőrséget. Sikertelen kísérletéért pisztollyal verték össze, szétzúzva az állkapcsát, és megrepesztve a kulcscsontját. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőjüket megölték volna, ha Whit nem tesz ígéretet, hogy kordában tartja Janice-t - semmit sem nyert volna azzal, ha bárkit értesít a történtekről, és bizonyára meggyőzte magát, hogy amúgy sem tudja megakadályozni a milicistákat tervük végrehajtásában -, és ha a támadók nem látják be, Whit a későbbiekben még hasznos lehet a mozgalom számára. Amit sem Whit, sem Janice nem tudhatott, hogy az egyik milicista régről fakadó, személyes jellegű érdeklődést tanúsított Sue Chopra és Hitch Paley tevékenysége iránt - ez persze maga Adam Mills volt. Adam antinosztalgiától megmámorosodva tért vissza szülővárosába, és örömmel töltötte el, hogy élete szálai ilyen különös és kielégítő módon fonódnak vissza önmagukba. Gyanítom, hogy a fejlemények a végzet benyomását keltették benne, és megerősítették önnön alapvető fontosságának tudatát. Ha ismeri a kifejezést, akár úgy is vélhette volna, hogy „mélyen benne van a tau-turbulenciában”. Adam Portillo után két ujjhegyét vesztette el fagyási sérülések következtében - nem véletlen egybeesés, hogy épp azokat, amelyeket később machetével Hitchről is leválasztott -, és úgy érezte, ezzel nagy feladatokra jelölték ki: mintha maga Kuin kente volna fel. Kait - hála az égnek - átaludta a történteket a garázs fölötti lakásban. Volt némi zajongás, de nem elég, hogy őt felébressze. Kimaradt az eseményekből. Legalábbis egyelőre.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 208 Álmatlanul az útszéli lövöldözés után sétáltam egy kicsit Ray Moselyval a mag épülete és a sátrak közti zsúfolt területen. A tábor nagy része ekkorra már elcsitult, így a generátorok tompa zümmögésén kívül alig hallatszott nesz. Valójában végre hallani lehetett a csendet - pontosabban értékelni, hogy csend van; mély és nagy erejű csend odakint, a fények hivalkodásán túl. Sohasem álltam közel Rayhez, de most, az út során egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Amikor először találkoztunk, az a fajta könyvszagú tudással felfegyverkezett, önbizalom-hiányos, teljesítménykényszertől hajtott figura volt, aki semmi mástól nem fél annyira, mint a saját sebezhetőségétől, ami defenzívvé és rideggé teszi. Ebben mit sem változott. Ugyanakkor nyomot hagyott rajta az éveken át tartó, megrögzött tagadás; középkorúvá érett, és egy kicsit belátóbbá vált a gyengeségeit illetően. - Aggódsz Sue miatt - állapította meg. Nem tudtam, okos dolog-e erről beszélnem. De magunk voltunk, hallótávolságon kívül. Nem volt itt senki más, csak én, Ray és az üregi nyulak. - Látom, hogy nagy nyomás nehezedik rá - mondtam. - És nem kezeli különösebben jól. - Te jobban kezelnéd? Az ő helyzetében? - Talán nem. De ahogy beszél... Te is tudod, mire gondolok. Kicsit már úgy hangzik, mintha hajlíthatatlan lenne. És az ember nem veheti biztosra... - Hogy Sue épelméjű? - Hogy a logika, ami idehozott minket, valóban olyan tévedhetetlen-e, mint azt Sue hiszi. Ray mintha eltűnődött volna ezen. Zsebre vágta a kezét, és bánatosan rám mosolygott. - A számoknak hihetsz - mondta. - Nem a számok miatt aggódom. Nem a számok miatt vagyunk itt, Ray. Azon már tíz-tizenöt olyan döntéssel ezelőtt túl voltunk, amikor vakon megbíztunk Sue-ban. - Szóval azt mondod, hogy nem bízol benne. - Mit jelent bízni benne? Őszintének tartom-e? Igen. Úgy gondolom-e, hogy jót akar? Persze hogy jót akar. De hogy bízom-e az ítélőképességében... Abban most már nem vagyok biztos. - Beleegyeztél, hogy velünk gyere. - Nagyon meggyőző tud lenni. Ray hallgatott, és elnézett a sötétségbe a tau-magon és acélállványán túlra, a bozótos, a holdsütötte fűrengeteg és a csillagok felé. - Gondolj arra, mit adott fel, Scott! - mondta. - Gondolj az életre, amit sohasem élhetett! Szerethették volna. - Halványan elmosolyodott.

209 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Tudom, mennyire nyilvánvaló, hogy mit érzek iránta. És tudom, hogy ez mennyire nevetséges. Hogy kibaszott bohócot csinálok magamból. Hogy ez mekkora ostobaság. Sue még csak nem is heteroszexuális. De ha nem én, hát lehetett volna valaki más. Valamelyik nő azok közül, akikkel együtt van egy darabig, aztán elfelejti őket; akiket úgy szeletel be az életébe, mint egy tartalék filmtekercs darabjait. Mégis eltaszította magától ezeket az embereket, mert fontos volt neki a munkája, és minél keményebben dolgozott, annál fontosabbá vált, s mostanra már teljesen átadta neki magát: a munkája uralkodik rajta. Minden lépés, amit valaha tett, ehhez a helyhez hozta közelebb. Azt hiszem, mostanában még Sue is elbizonytalanodik néha, nem csak hallucinál-e. - Szóval tartozunk neki azzal, hogy a legjobbat feltételezzük róla? - Nem - ingatta a fejét Ray. - Többel tartozunk neki. A hűségünkkel. Szokás szerint elégedetten, mert övé az utolsó szó, ezt a pillanatot választotta, hogy sarkon forduljon, és visszainduljon a tábor felé. Hátramaradtam, némán állva a hold és a reflektorok fénye között. Ebből a távolságból a tau-mag egészen apró tárgynak tűnt. Szinte túl aprónak, hogy ilyen hosszú távú eredményeket váljunk tőle.

Amikor végre elaludtam, az álmom hosszú volt, és nyugodt. Délben ébredtem a felfújt katonai sátor áttetsző ponyvája alatt, egyedül - néhány pihenőjét töltő biztonsági szolgálatost és kimerült, éjszakai műszakra beosztott munkást leszámítva. Senkinek sem jutott eszébe, hogy felébresszen. Mindenkinek túl sok dolga volt. Kiléptem a sátor árnyas belsejéből az égető napsütésbe. Az ég kegyetlenül fénylett: vékony, kék furnérlemez a préri és a nap között. Mégis a zaj ütötte meg először a fülemet. Aki járt már valaha stadion közelében meccsnapon, az ismeri ezt, az egymásra tornyosuló emberi hangok robaját. Hitch Paleyt az étkezősátornál találtam. - Több sajtos, mint amennyit szerettünk volna, Scotty - közölte. - Egész tömegben állják el az utat. Az autópálya-rendőrség próbálja őket eltakarítani a burkolatról. Tudtad, hogy a kongresszus máris elítélte a munkánkat? Próbálják fedezni magukat, hogy ne rajtuk csattanjon, ha ezt itt mégse hozzuk össze. - Gondolod, hogy van esélyünk? - Talán. Ha lesz elég időnk. De senki sem akart időt hagyni nekünk. A kuinista szabadcsapatok máris teherautóstul érkeztek, és másnap reggelre elkezdődött az igazi lövöldözés.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 210

HUSZONNÉGY

TUDOM, milyen szaga van a jövőnek. A jövőnek, pontosabban a múltra kényszerített jövőnek - még pontosabban annak, ahogy a jövő és a múlt egymásba gabalyodik, mint két ártalmatlan anyag, amelyeket összekeverve mérget kapunk. A jövőnek olyan szaga van, mint a lúgos pornak, az ionizált levegőnek, a forró fémnek és a jégnek. És - nem elhanyagolható mértékben - mint a lőpornak. Az éjszaka viszonylag nyugodt volt. Másnap (az érkezés napján) kimerült álmomból elszórt fegyverropogás zajára ébredtem. Nem volt elég közel, hogy azonnal pánikba essek, de ahhoz azért igen, hogy sietve öltözzek fel. Hitchet megint az étkezősátornál találtam; nyugodtan kanalazgatta a hideg sült babot egy papírtányérból. - Ülj le! - mondta. - Kézben tartjuk a helyzetet. - Nem úgy hangzik. Kinyújtózott és ásított. - Amit hallasz, az néhány tucat kuinista az út mentén délre, akik szóváltásba keveredtek a biztonságiakkal. Némelyiküknek van fegyvere, de nem akarnak mást, mint a levegőbe lődözni, és rázni az öklüket. Lényegében csak nézelődők. És közben nagyjából ugyanennyi sajtos akar beljebb kerülni a kerítéseknél. Őket a Uniforces emberei vették kezelésbe. Sue azt akarja, hogy közel legyenek az érkezés helyszínéhez, de ne túl közel, ha érted. - És milyen közel a túl közel? - Érdekes kérdés, nem igaz? A szobatudósok és a műszakiak már mind összegyűltek a bunkernél. A sajtósok egy kicsit keletebbre táboroznak majd le. Az úgynevezett „bunker” egy fából ácsolt tetejű árokrendszer volt, egy mérföldre a magtól, ahol Sue felállította a műszereit, amelyekkel megfigyelhette és beindíthatta a tau-eseményt. Az árkot fűtőberendezésekkel látták el, amelyek legalább minimális védelmet nyújthattak a fagysokk ellen, és - a legrosszabb eshetőségre felkészülve - a bunker kézifegyverek tüze ellen is tartható volt. Maga a mag szinte felháborítóan védtelen maradt, ám a Uniforces emberei ígéretet tettek rá, hogy tartani fogják, amíg a védelmi vonalainkat át

211 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── nem törik. A jó hír az volt, hogy ez a szedett-vedett kuinista banda az út mentén (Hitch szerint) nem jelentett semmiféle túlerőt. - Akár össze is hozhatjuk, Scotty - jelentette ki. - Egy kis szerencsével. - Hogy van Sue? - Napkelte óta nem láttam, de hogy hogy van? Nagyon fel van pörögve, azt mondanám. Nem lepne meg, ha elpattanna valamelyik ütőere. - Hitch furcsán nézett rám. - Hadd kérdezzek valamit! Mennyire ismered Sue-t? - Diákkorom óta. - Oké, de mennyire? Én is régóta dolgozom neki, de őszintén, nem mondhatnám, hogy ismerem. Beszél a munkájáról... és csak arról beszél, legalábbis velem. Sohasem magányos, nem fél, nem dühös? Képtelennek éreztem ezt a beszélgetést az útról még most is idehallatszó fegyverropogás közepette. - Mire akarsz kilyukadni? - tudakoltam. - Nem tudunk semmit Sue-ról, mégis itt vagyunk, és tesszük, amit mond. Ami különösnek tűnik most, hogy belegondolok. Nekem is különösnek tűnt, legalábbis abban a pillanatban. Tényleg, mit keresek én itt? Azonkívül, hogy az életemet kockáztatom, semmi hasznosat, az egyszer biztos. De Sue nem ezt mondta volna. Inkább azt: várod a sorodat. Várod a turbulenciát. Eszembe jutott, amit Hitch mondott nekem Minneapolisban: magától értetődő kijelentése, hogy ölt már embert. - Mennyire ismeri bármelyikünk is a másikat? - Ma reggel valahogy hidegebb van - jegyezte meg Hitch. - Még a napon is. Észrevetted?

Adam Mills néhány nappal korábban érkezett meg anyja ajtajához öt rosszarcú barátjával és egy arzenálnyi jól rejtegetett fegyverrel. Nem akarok ezen sokáig időzni. Adam természetesen pszichotikus volt. Mármint klinikailag. A pszichózis minden tünetét mutatta. Antiszociális volt, agresszív, és - valamilyen visszás értelemben - született vezető. Szellemi univerzuma, akár egy padlás, amit másodkézből kapott ideológiával és közönséges fantazmagóriákkal hajigáit tele, amelyek mind Kuinra összpontosultak, vagy arra, aminek Kuint képzelte. Sohasem alakított ki semmilyen emberi kapcsolatot a családjával vagy barátokkal. Minden jel arra utalt, hogy nincs lelkiismerete. Ashlee sötétebb pillanataiban önmagát okolta azért, ami Adamből lett. Adam azonban a saját agyában zajló kémiai folyamatok terméke volt, nem Ashlee neveléséé. Egy genomprofil és egy egyszerű vérkép már nagyon korán kimutatta volna ezt a rendellenességet. Adam talán még kezelhető is

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 212 lett volna bizonyos mértékig. De Ashnek soha nem volt pénze efféle költséges orvosi beavatkozásra. Nem tudom és nem is akarom elképzelni, mit kellett kiállnia Ashleenek a fiával töltött néhány órában. Végül azonban felfedte Adam előtt a wyomingi érkezés helyszínét, és a tényt, hogy én is ott vagyok Hitch Paleyvel és Sue Choprával együtt - valamint a legfontosabbat: hogy egy kronolit elpusztítását tervezzük. Ashleet nem szabad ezért hibáztatni. Adamnek így - jó negyvennyolc órával azelőtt, hogy a hír a sajtó fülébe jutott volna - megbízható információ került a birtokába a Kuin-kőről, és a lerombolására irányuló erőfeszítéseinkről. Sietve nyugat felé indult, de két követőjét hátrahagyta, hogy elejét vegyék Ashlee esetleges kellemetlen telefonhívásainak. Adam egyszerűen meg is ölhette volna az anyját, ám ehelyett úgy döntött, meghagyja tartaléknak talán úgy gondolta, túszként még hasznos lehet. De ha ez még nem lett volna elég, történt rosszabb is. Mégpedig az, hogy Kaitlin - aki még mindig nem tudott a Janice-szel történtekről - nem sokkal Adam távozása után átjött hozzánk, arra számítva, hogy rábeszélheti Ashleet egy könnyű ebédre és esetleg egy esti mozizásra.

Az alacsony szintű háttérsugárzás statisztikai alapú mérési módszerein sokat finomítottak Jeruzsálem és Portillo óta. Sue emberei erre az érkezésre már jóval pontosabb visszaszámlálással tudtak előállni. De nem volt szükségünk erre, hogy érezzük a levegőben. Így állt a helyzet, amikor kimásztam a bunkerből egy utolsó friss lélegzetvételért, nagyjából húsz perccel a mag tervezett aktiválása előtt. Azóta is fegyverropogás hallatszott délről, az országút felől, és időnként felhangzott itt-ott a kerítés mentén is. A helyi és a wyomingi rendőrség egyelőre sikerrel tartotta kordában a kuinistákat: Wyomingban a kormányzói hivatal lerohanása óta magasra csaptak az antikuinista érzelmek, különösen a köztisztviselők és a rendőrség körében. A Uniforces egyik katonája megsebesült, amikor egy Omega-milicista megpróbált quaddal áttörni a kerítésen, négy felfegyverzett, ismeretlen szervezethez tartozó kuinistát pedig agyonlőttek, amikor kora délután megkísérelték lerohanni az északi ellenőrzőpontot. Azóta nem történt más, csak ingerült kézmozdulatok és szórványos letartóztatások... habár a tömeg még most is egyre gyarapodott. Sue egy tudósítókontingensnek engedélyezte, hogy jóval a bunker mögött felállítsák a felvevőkészülékeiket. Most is láthattam őket onnan, ahol álltam: keletre, nagyjából egy futballpályányi hosszúságban sorakoztatták fel a furgonjaikat és kameraállványaikat. Többtucatnyi volt belőlük, nagy részüket

213 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Cheyenne-ből irányították át. Az összes jelentős hírcsatornát képviselték, és jó néhányat a megbízhatóbb független hírhálózatok közül is. Bármilyen sokan voltak, elveszettnek tűntek a préri barna tágasságában. Független tudósítók egy másik csoportja a helyszín fölé nyúló sziklaszirten ütött tanyát, egy kicsit közelebb, mint Sue szerette volna, ám a média-összekötőnk szerint ezek a fickók „nagyon elkötelezettek és állhatatosak” - vagyis makacsok és ostobák - voltak. Az ő kameráikat is láttam hemzsegni a szikla peremén. A gépkezelőink és kétkezi munkásaink közül sokan már elhagyták a helyszínt. Az itt maradt civil mérnökök és tudományos munkatársak részben a bunkerben zsúfolódtak össze, részben pedig a sajtósok vonala mögül figyeltek. A tau-mag úgy lógott acélkeretében a betontalapzat fölött, akár egy kövér, fekete tojás. Nem messze egy porfelhő Hitch Paleyt takarta, aki az országútról letérő, legyalult bekötőúton épp ekkor vitte eredeti konvojunk utolsó furgonját a bunker közelébe, hogy ott leparkolja. Ezeket a járműveket mind ellenállóvá tettük a fagysokkal szemben. Még egy dolog volt tisztán érezhető: a tau-turbulenciát előrejelző lehűlés. Nemcsak a levegőben, hanem mindenben: a földben, a húsban, a vérben, a csontokban. Ebben a fázisban legfeljebb egy töredék Celsius-fokkal csökkenhetett a hőmérséklet. A fagysokk még csak most kezdett erőt gyűjteni, de máris érezhető volt, ahogy az ember bőre finoman bizsereg. Elővettem a telefonomat, és még egyszer, utoljára megpróbáltam felhívni Ashleet. A hívás sikertelen volt, csakúgy, mint az összes többi, amivel az elmúlt héten kísérleteztem. Néha a rendszer jelzett hibát, máskor pedig (ahogy most is) üres képernyő és az eltorzult hangsáv recsegése érkezett válaszként. Eltettem a telefont. Meglepődtem, amikor Sue Chopra kinyitotta a bunker acélajtaját, és kilépett mögöttem. Arca ólomszínű volt, és láthatóan reszketett. Kezét a szeme elé tartotta, hogy óvja a fénytől. - Nem kéne lent lenned? - kérdeztem. - Most már minden óraműpontossággal zajlik - felelte. - Automatizmus irányítja. Megbotlott egy mesquitocserje gyökerében, és megfogtam a karját, hogy megtartsam. A bőre hideg volt. - Scotty - mondta, mintha csak most ismerne fel. - Vegyél egy mély levegőt! - kértem. - Jól vagy? - Csak elfáradtam. És nem ettem. - Furcsán rázta a fejét. - A kérdés, ami újra meg újra eszembe ötlik... Idehozott engem valami? Vagy én hoztam ide saját magamat? Ez a különös a tau-turbulenciában. Végzettel ruház fel. De a végzethez nem járul isten. Olyan végzet, amit senki sem irányít. - Hacsak nem Kuin. Összehúzta a szemöldökét.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 214 - Ó, nem, Scotty. Ilyet ne is mondj! - Már nincs sok hátra. Hogy állnak a dolgok odalent? - Ahogy már mondtam: óramű. Stabil számok. Igazad van, vissza kell mennem... De velem jönnél? - Miért? - Mert idekint igazából elég magas szintű az ionizáló sugárzás. Húszpercenként egy mellkasröntgen. - Aztán elmosolyodott. - De főleg azért, mert megnyugtatónak érzem a jelenlétedet. Elég jó érv volt, és vele is mentem volna, ám éppen ekkor éreztük meg egy távoli robbanás löketét. Újra felhangzott a fegyverropogás, ezúttal sokkal közelebbről, mint kellett volna. Sue ösztönösen térdre hullott. Én ostoba módon állva maradtam. A lövöldözés pukkanások staccatójával indult, de azonnal szinte teljesen egybefüggő zárótűzzé erősödött. A kerítés (és az egyik főkapu) néhány méterre volt a hátunk mögött. Arrafelé néztem, és láttam, ahogy a Uniforces emberei fedezékbe húzódnak, és célra tartják a fegyvereiket, ám a tüzelés forrása nem vált azonnal egyértelművé. Sue a szirtre szegezte tekintetét. Én is arrafelé pillantottam. Füstkígyó szállt fel a szirt tetején lévő Uniforces-megfigyelőállásból. - A tudósítók - suttogta Sue.

Persze nem tudósítók voltak, hanem kuinisták: egy csapat milicista, akik elég eszesek voltak, hogy Modesty Creektől nem messze elraboljanak egy híradósfurgont, és elég ügyesek, hogy kijátsszák a médiával foglalkozó őrök éberségét a kapunál. (Később, harminc kilométerre az út mellett öt valódi tudósítót találtak összeverve és megfojtva a bozótosban.) Egy tucat kevésbé jóarcú kuinistát jelöletlen autókban, technikusként csempésztek be; a fegyvereket sikeresen elrejtették a lencsékből, távközlési felszerelésből és képrögzítő eszközökből álló rakomány alá. Ezek a fickók a tau-mag fölé magasodó szirten vertek tanyát, közel a Uniforces megfigyelóállásához. Amikor látták, hogy Hitch az utolsó teherautót is a bunkerhez viszi, megértették, hogy ez az érkezés közeledtét jelzi. Egy robbanószerkezettel megsemmisítették a Uniforces-állást, leszedték a túlélőket, majd a tau-magra összpontosították az erőfeszítéseiket. Láttam a karabélyaikból felszálló füstpamacsokat halványan kirajzolódni a kék ég háttere előtt. Túl messze voltak a magtól, hogy pontosan célozzanak, ám így is szikrák pattogtak, ahol a lövedékeik eltalálták az acélállványt. Mögöttünk a Uniforces kapuőrei viszonozni kezdték a tüzet, és rádión hívtak erősítést. Sajnos az erőik a déli kapunál összpontosultak, ahol a kuinista csőcselék ekkor már komolyan tüzeltek rájuk.

215 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Megkésve lehúzódtam a porba Sue mellé. - A magot elég vastag burok védi... - próbálkoztam. - A magot igen, de a kábelek és a csatlakozók sérülékenyek! Az irányítóműszerek, Scotty! Felkelt, és futni kezdett a bunker felé. Nem volt más választásom, mint követni, de előbb intettem Hitchnek, aki épp ekkor érkezett meg, és az oromról érkező lövéseket nyilván összetévesztette a déli kapunál zajló tűzharccal. Ám amikor meglátta, ahogy Sue esetlenül, fejjel előre rohan a bunkerhez, megértette, hogy sürgető a helyzet. A levegő hirtelen irgalmatlanul lehűlt, és szélroham csapott meg minket a száraz préri felől. Az ördögszekerek zarándokok módjára meneteltek a tauesemény szíve felé.

Ahogy a termikus sokk fokozódott, még a fűtött, betonnal bélelt bunkerben is hidegebb lett, mint azt Sue megjósolta. Elzsibbasztotta az ember végtagjait, lehűtötte a vérét, és különös, bágyadt lassúságot kényszerített a rettenetes eseménysorra. Mindannyian beleküszködtük magunkat hőtartó dzsekijeinkbe és fejvédőinkbe, ahogy Hitch bezárta maga mögött az ajtót. A tau-mag indítómechanizmusa óraműpontossággal haladt előre, és akár az óramű, ebben a fázisban már nem tette lehetővé az emberi beavatkozást. A technikusok ökölbe szorított kézzel ültek a monitorjaik előtt, és csak reménykedhettek, hogy egy eltévedt lövedék nem szakítja meg az adatfolyamot. Sokszor láttam a mag csatlakozóit és kábeleit: teflonszigetelés és kevlárköpeny óvta őket, ráadásul vastagok voltak, akár a tűzoltótömlők. Sue aggodalma ellenére is úgy véltem, hogy a távolból kilőtt, hagyományos lövedékek nem sok kárt tehetnek bennük. Ám a milicisták nem csak karabélyokat hoztak magukkal. A visszaszámlálás órája már öt percen belül járt, amikor távoli robbanás moraja hallatszott. Por hullott alá a deszkatetőből, és a bunker fényei pislákolva kialudtak. - Eltaláltak egy generátort! - hallottam Hitch hangját. - Rábasztunk! Nem láttam Sue-t. Nem láttam semmit. A sötétség teljes volt. Közel negyvenen zsúfolódtunk össze a bunker rafinált földművei mögött. A tartalék generátorunk nyilvánvalóan bedöglött. Az elektronikai berendezések akkumulátorai visszakapcsolták a gépek háttérfényeit, de nem nyújtottak használható világítást. Negyven ember egy sötét, zárt térben. Magam elé idéztem a bejáratot: egy acélajtót, amelyhez betonlépcsőkön vezetett fel az út, nagyjából egy méterre onnan, ahol álltam. Fejben rögzítettem az irányt.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 216 És aztán: az érkezés. A kronolit mélyen az alapkőzetbe ágyazódott. A kronolitok magukba építik az anyagot, nem kiszorítják - a fagysokk azonban megrepesztette a rejtett vízereket, elindítva a talajban végigfutó lökéshullámot. A padló mintha felemelkedett, majd visszahullott volna. Mindannyian, akik nem kapaszkodtunk meg, a földre estünk. Azt hiszem, mindenki sikoltott. Borzalmas hang volt: sokkal rosszabb, mint a valójában okozott károk. A hideg még áthatóbb lett. Feltűnt, hogy ujjhegyeimből elszáll az érzet. Az egyik mérnökünk pánikba esett, és a kijárat felé nyomakodott. Gyanítom, nem akart mást, csak napfényt - annyira, hogy a szükség felülírta a józan észt. Elég közel voltam hozzá, hogy lássam a konzolok halvány fényénél. Megtalálta a lépcsőt, négykézláb előrevetette magát, és megragadta a nyitókart. A kar elképesztően hideg lehetett - a fickó még akkor is ordított, amikor teljes súlyával ránehezedett. A fogantyú görcsösen csikorogva lenyomódott, és az ajtó kipattant. A kék ég eltűnt; helyét süvítő porfüggönyök vették át. A mérnök kivetette magát. Az ajtón szél, homok és jégkristályok özönlöttek be. Vajon Sue előre látta, hogy az érkezés ennyire heves lehet? Nem valószínű: a tőlünk keletre felsorakozó tudósítók mostanra már minden bizonnyal a porban elterülve hevertek. És biztos voltam abban is, hogy senki sem lövöldözik a szirtről. Már nem. A termikus sokk időközben elérte a csúcspontját, ám a testhőmérsékletünk még mindig esett. Különös érzés. Hideg, igen: leírhatatlanul hideg, de egyben lusta, megtévesztő, altató. Éreztem, hogy reszketek sok-rétegnyi védőöltözetemben. A reszketés mintha alvásra csábított volna. - Maradjatok a bunkerben! - kiáltotta Sue mögülem, valahonnan az árok mélyéről. - Mind nagyobb biztonságban vagytok a bunkerben! Scotty, zárd be azt az ajtót! De nem sok mérnök és technikus hallgatott a tanácsára. Kiözönlöttek mellettem a csikorgó szélbe, és a leparkolt járművek felé futottak - már amennyire a hidegben futni tudtak: mozgásuk inkább botladozó keringőre emlékeztetett. Némelyiküknek sikerült is bemászni a kocsikba, és beindítani a motort. Ezeket a járműveket fagyállóvá tettük, hogy ellenálljanak a termikus sokknak, ám így is vadállatok módjára bömböltek, ahogy dugattyúik csikorogva feszültek a hengereknek. Az érkezés szele elsöpörte a bázist körülvevő kerítést, így a konvojunk civil kontingense a viharral szembeszegülve kezdett felszívódni. Tőlünk nyugatra, ahol a kronolitnak kellett volna állnia, semmi mást nem láttam, csak köd- és porfalat.

217 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Felküzdöttem magam a lépcsőn, és behúztam a bunker ajtaját. A mérnök otthagyott némi bőrt a jéghideg kallantyún. Én is otthagytam a sajátomat. Sue összeszedett néhány elemlámpát, és elkezdte felkapcsolni őket. Talán tucatnyian maradtunk a bunkerben. Amint egy kis fényt csiholtunk, Sue lezökkent az egyik élettelen telemetriai berendezés elé. Áttámolyogtam a szobán, és csatlakoztam hozzá. Majdnem rázuhantam. Karunk összeért: a bőre elképesztően hideg volt (és gyanítom, az enyém is). Ray a közelben maradt, ám behunyt szemmel ült, és úgy tűnt, csak időszakosan nyeri vissza az eszméletét. Hitch az ajtó mellett guggolt, megingathatatlan éberséggel. Sue a vállamra hajtotta a fejét. - Nem sikerült, Scotty - suttogta. - Most ne gondolj erre! - De hát nem sikerült! És ha nem sikerült... - Cssst! A kronolit megérkezett. Az első kronolit amerikai földön... és nem is kicsi, a kísérőjelenségekből ítélve. Sue-nak igaza volt. Kudarcot vallottunk. - De Scotty - erősködött végtelenül kimerült és zavarodott hangján ha nem sikerült... akkor mit keresek én itt? Mire vagyok jó? Azt hittem, ez csak költői kérdés. De Sue még soha semmit nem gondolt ennyire komolyan.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 218

HUSZONÖT

ÚGY SEJTEM, hogy a jövőben, amikor a történelmi szemlélet lehetővé tesz némi objektivitást, valaki megírja majd a kronolitok esztétikai értékelését. Bármennyire is obszcénnek tűnhet ez az elképzelés, ezek az emlékművek egyértelműen műalkotások: mindegyik egyedi, nincs köztük két ugyanolyan. Némelyikük nyers, megmunkálatlan, mint a Csumphoni Kuin: viszonylag kicsi, részletekben szegény, akár a homokformában öntött ékszerek, egy kezdő munkái. Mások csiszoltabb művek (habár ezeket is zord személytelenség jellemzi, akár a szovjet realizmus alkotásait), és átgondoltabbak. Ilyen az iszlámábádi vagy a fokvárosi kronolit: Kuin mint szelíd óriás, jóindulatú és maszkulin. De az igazán jellegzetes kronolitok a szörnyek, a városrombolók. A Csao Phraja barna vizét meglovagoló Bangkoki Kuin; a Bombayi Tógás Kuin; a szigorú, patriarchális Jeruzsálemi Kuin, aki mintha keblére ölelné a világ vallásait, miközben vallási ereklyék hevernek elpusztítva a lábánál. A Wyomingi Kuin mindannyiukat felülmúlta. Sue-nak igaza volt az emlékmű jelentőségével kapcsolatban. Ez volt az első amerikai kronolit: győzelmi jelentés egy nyugati nagyhatalom hátországából. És ha megtestesülése itt, a vidéki pusztaság közepén az amerikai nagyvárosoknak való alávetettséget is jelképezett, szimbolizmusa akkor is arcátlan volt, és összetéveszthetetlen. A fagysokk végre alábbhagyott. Felráztuk magunkat kábultságunkból, és lassan tudatára ébredtünk, mi is történt körülöttünk, és mit is jelent a kudarcunk. Hitch - rá jellemző módon - egyből a túlélés gyakorlatias kérdéseire összpontosított. - Pattanjatok! - utasított rekedten. - El kell tűnnünk innen, mielőtt a kuinisták idetalálnak, és az csak idő kérdése. Az országutat is el kell kerülnünk. Sue tétován meredt a bunker fala mentén sorakozó, akkumulátorokról működő berendezésekre. A műszerek értelmezhetetlenül pislákoltak, bemeneti adatokra éhesen. - Ez magára is vonatkozik - fordult felé Hitch. - De ez fontos lehet! - tiltakozott Sue. - Ezek a számok néhol iszonyú magasak! - Picsába a számokkal! - terelte az ajtó felé a botladozó társaságot Hitch.

219 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Sue fájdalmas kiáltást hallatott, amikor megpillantotta az eget betöltő kronolitot. Ray jött fel a nyomában, én pedig Hitchet követtem. Az egyik megmaradt mérnökünk, egy MacGruder nevű, ősz hajú férfi kilépett az ajtón, és rögvest térdre hullott a leplezetlen - habár feltehetőleg önkéntelen - hódolat jeleként. A Kuin... nos, a látvány szavakkal leírhatatlan. Hatalmas volt, és vitathatatlanul gyönyörű. A legközelebbi tájékozódási pont - a szabotőrök bázisául szolgáló sziklaszirt - fölé tornyosult. A taumagnak és kísérőépítményeinek természetesen nyomát sem láttuk. A kronolitot borító jégréteg már olvadásnak indult - eredendően nem volt sok nedvesség a környező levegőben -, az emlékmű részleteit így jól ki lehetett venni, eltekintve a felületéről felszálló párától. Saját felhőjével koszorúzva fenséges volt, gigantikus, hegymagasságú. Onnan, ahol álltunk, a Kuin arcán ülő kifejezés rézsútosan látszott, de így is magabiztos önelégültséget sugárzott: egy győztes hódító gondtalan önhittségét. Jégkristályok olvadtak le róla, és hullottak le körülöttünk finom vízpermetként. A szél változékony volt: hol hidegen, hol melegen fújt. A kuinisták főereje az érkezés helyszínétől délre gyülekezett. Sokukat nyilván ártalmatlanná tette a termikus sokk, ám a kerítés arrafelé a kronolittól jó néhány mérföldnyire húzódott, és az újra felhangzó puskaropogásból ítélve a milicisták elég aktívak maradtak, hogy lekössék a Uniforces-őrök figyelmét. A hozzánk közelebb gyülekező katonák túlélték a csapást hőtartó szkafandereikben, de zavarodottnak és bizonytalannak tűntek: a kommunikációs berendezéseik felmondták a szolgálatot, így azon igyekeztek, hogy a letarolt keleti kapu romjainál vonják össze az erőiket. Azoknak a milicistáknak, akik a tau-magot kiiktatták, nem láttuk semmi nyomát. Ray utasította a bunkerből előszivárgó, megmaradt mérnököket és technikusokat, hogy maradjanak a Uniforces-katonákkal. Az erődítmény szél-árnyékos oldalán gyülekező tudósítók másképp gondolhatták: golyóálló furgonjaikkal épp ekkor robogtak át a kidőlt kerítésen. Felvették, és semmi kétség, máris továbbították a megdöbbentő képeket a hatalmas, frissen érkezett Wyomingi Kuinról. Kudarcunk immár cáfolhatatlan tény volt. Ray felém fordult: - Segíts elvinni Sue-t a furgonhoz! Sue ekkor már nem sírt, csak meredten bámulta a kronolitot. Ray mellette állt, és támogatta. - Ez nincs rendben... - suttogta Sue. - Persze, hogy nincs rendben! Gyere már, Sue! El kell tűnnünk innen! Lerázta magáról Ray kezét.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 220 - Nem, úgy értem, nincs rendben! A számok túl magasra ugrottak! Szükségem van egy szextánsra. És egy térképre. Van egy domborzati térkép a furgonban, de... Hitch! Hitch hátrafordult. - Szükségem van egy szextánsra! Kérj egyet a mérnököktől! - Mi a fasz? - tudakolta Hitch. - Szextánst! Hitch meghagyta Raynek, hogy indítsa be a furgont, amíg ő egy digitális szextánssal és egy háromlábú állvánnyal visszasietett a földmérő járműtől. Sue a tomboló szél ellenére felállította a műszereket, és számokat firkált a jegyzetfüzetébe. Ray szelíden, de határozottan megszólalt: - Azt hiszem, ennek már nincs sok értelme. - Minek? - Méréseket végezni. - Nem azért csinálom - vágott vissza Sue -, mert szórakoztat! - Ám amikor megpróbálta összecsukni az állványt, ájultan hanyatlott Ray karjaiba. Elvittük a furgonhoz. Felvettem a jegyzetfüzetét a jeges sárból. Hitch vezetett, mialatt Rayjel párnát raktunk Sue feje alá, és betakartuk. A Uniforces emberei megpróbáltak leinteni minket. Az egyik őr karabéllyal a kezében, ideges arckifejezéssel hajolt be az ablakon, és Hitchre meredt. - Uram - mondta -, nem tudom garantálni a biztonságukat... - Ja, tudom - felelte Hitch, és bedurrantotta a motort. Úgy gondoltuk, nagyobb biztonságban leszünk - főleg Sue -, ha minél messzebb kerülünk. Hitch az egyik helyi bekötőutat követve átvágott a prérin. Ezek a földutak többnyire elhagyatott farmokhoz vagy kiszáradt marhaitatókhoz vezettek. Nem különösebben ígéretes menekülési útvonal. De Hitch mindig is kedvelte a járatlan utakat.

Hiába az alapos intézkedések, hogy fagyállóvá tegyük a járműveket, a furgon motorja mégis megsérült a termikus sokk során. Sötétedésre már az utolsókat rúgta, amikor a távolban megpillantottunk egy durva bádogtetővel fedett, salakbeton-téglás pajtát. Itt álltunk meg, de nem azért, mert az épület különösen hívogató volt - sok-sok év esőzése vert be a fedetlen ablakokon, és több nemzedéknyi mezei egér verte fel, majd hagyta el tanyáját odabent hanem azért, mert jó rejtekhelyet biztosított, és a furgont is eltakarta. Legalább néhány mérföldet magunk mögött tudhattunk. És mivel semmi dolgunk nem maradt, s a nap is nyugovóra tért Kuin távoli, de a láthatárt még mindig uraló alakján túl, és élénk szél fésülte át a fűtengert, összehúztuk magunkat a furgonban, és megpróbáltunk aludni. Nem

221 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── kellett sokáig erőlködnünk. Mindannyian kimerültek voltunk. Még Sue is álomba merült, habár ájulásából előzőleg hamar magához tért, és utunk során kelet felé végig egészen éber volt. Most átaludta az éjszakát, és már hajnalban felkelt.

Reggelre kelve Hitch felnyitotta a furgon motorházát, és lefuttatta a jármű belső diagnosztikáját. Ray Mosely pislogva nyugtázta a zajt, de aztán visszabújt a takarója alá, és tovább aludt. Éhesen ébredtem, éhes is maradtam (élelemből csak vésztartalékaink voltak), és a pajta lepattogzott fala mellett elsétáltam a mezőnek arra a pontjára, ahol Sue időközben ismét felállította a szextánsunkat és a háromlábú állványt. A földmérő eszköz a távoli kronolitra irányult. Sue kihajtogatott egy domborzati térképet, és a lába elé fektette, sarkaira köveket helyezve nehezéknek. Fürge szellő kócolta össze csigákba csavarodó haját. Ruhái koszosak voltak, óriási szemüvege pedig maszatos, hihetetlen módon mégis rám mosolygott, amint meglátott. - Jó reggelt, Scotty! - üdvözölt. A kronolit sziluettje jeges oszlopként rajzolódott ki a füstös-kék horizont háttere előtt. Vonzotta a tekintetet, mint minden oda nem illő, megdöbbentő tárgy. A Wyomingi Kuin kelet felé meredt piedesztáljáról - szinte egyenesen ránk. A tekintete ránk szegeződik - gondoltam -, akár egy nyílhegy. Igyekeztem nem gunyoros hangot megütni, amikor megkérdeztem: - Kiderítettél valamit? - Rengeteget - fordult szembe velem. Különös mosoly ült az arcán. Egyszerre boldog és szomorú. Szeme tágra nyílt, és nedves volt. - Túl sokat. Túl sokat. - Sue... - Ne, ne mondj semmi kézenfekvőt! Kérdezhetek tőled valamit? Vállat vontam. - Ha a jövőbe kéne utaznod, Scotty, mit vinnél magaddal? - Mit vinnék? Nem tudom. Te mit vinnél? - Én... egy titkot. Tudsz titkot tartani? Nyugtalanító kérdés volt. Anyám is mindig ugyanezt kérdezte tőlem, valahányszor az őrület kezdett úrrá lenni rajta. Fölém hajolt, akár egy rosszindulatú árny, és így szólt: „Tudsz titkot tartani, Scotty?” A titok mindig, kivétel nélkül valamilyen paranoid képzelgésnek bizonyult: hogy a macskák olvasnak a gondolataiban; hogy apám valójában szélhámos; hogy a kormány meg akarja őt mérgezni.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 222 - Scotty, a mindenségit! - szólalt meg Sue. - Ne bámulj már így! - Ha elmondod - jegyeztem meg -, már nem lesz titok. - Nos, ez igaz. Mégis el kell mondanom valakinek. Raynek nem lehet, mert ő szerelmes belém. Hitchnek pedig azért nem, mert ő a világon senkit sem szeret. - Rébuszokban beszélsz. - Igen. De nem tehetek róla. - Kuin távoli, kék oszlopára pillantott. - Lehet, hogy már nincs sok időnk. - Mire? - Úgy értem, már nem tart sokáig. A kronolit. Nem stabil. Túl nagy a tömege. Nézz rá, Scotty! Látod, hogy mintha reszketne? - Az csak a prériről felszálló meleg levegő. Optikai csalódás. - Részben. De nem egészen. Újra és újra lefuttattam a számokat. A számokat, amik a bunkerben túl magasra ugrottak. Ezeket a számokat - intett a jegyzetfüzete felé. - Háromszögeléssel megállapítottam a kronolit magasságát és sugarát, legalábbis megközelítőleg. És bármennyire is lefelé kerekítem a becsléseket, mindig határon felüli érték jön ki. - Határon felüli? - Emlékszel? Ha egy kronolit túl masszív, instabillá válik. Ha publikálhattam volna a munkámat, talán Chopra-határértéknek nevezték volna el. - Különös mosolya leolvadt az arcáról, és elkapta a tekintetét. - Lehet, hogy túl öntelt vagyok ehhez a munkához. De ezt nem engedhetem meg magamnak. Alázatosnak kell maradnom, Scotty. Mert az ég a tanúm rá, Scotty, hogy meg kell majd alázkodnom. - Szóval azt állítod, a kronolit meg fogja semmisíteni magát. - Igen. Még ma. - Ez aligha marad titokban. - Nem, persze hogy nem, de az oka igen. A Chopra-határérték az én munkám. Nem osztottam meg senkivel, és kétlem, hogy bárki is végezne mostanában háromszögelést. Ez a Kuin nem marad fenn elég sokáig, hogy pontos méréseket lehessen rajta végezni. Kezdtem nyugtalanná válni. - Sue, még ha ez mind igaz is, az emberek tudni fogják... - Mit? Mindenki csak annyit fog tudni, hogy a kronolit megsemmisült, és hogy mi pont ezért voltunk itt. Le fogják vonni a kézenfekvő következtetést: sikerrel jártunk, még ha egy kicsit megkésve is. Az igazság a mi titkunk marad. - Miért kell titokban maradnia? - Mert nem szabad elmondanom, Scotty, és neked sem szabad! Az elkövetkező legalább húsz éven és három hónapon át magunkban kell tartanunk ezt a titkot, különben nem működik. - A fenébe is, Sue! Mi nem működik?

223 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Pislogva nézett rám. - Sajnálom, Scotty. Összezavartalak. Hadd magyarázzam el!

Nem értettem a magyarázat minden részletét, de ennyit sikerült magamévá tennem. Nem győztek le minket. Számos tudósító nyilván még most is közvetíti az érkezés képeit, és órákon vagy akár perceken belül - a kronolit látványos összeomlásának is szemtanúi lesznek. Ezek a világban szerteküldött képek (Sue szerint) megszakítják majd a visszacsatolási hurkot, és szétzúzzák Kuin legyőzhetetlenségének auráját. Akár győz, akár veszít, Kuin nem lesz többé a végzet beteljesítője. Nem több ellenséges erőnél. És a világnak el kell hinnie, hogy sikerrel jártunk. A Chopra-határértéknek gondosan őrzött titoknak kell maradnia... Mert - vélte Sue - nem véletlen egybeesés, hogy ez a kronolit túllépte a stabilitási határértéket. Hanem nyilvánvalóan szabotázs műve. Gondoljunk csak bele: egy kronolit elleni, előre eltervezett szabotázs. Ki tudna ilyesmit elkövetni? Csakis egy belső ember. Csakis olyasvalaki, aki nemcsak nagy vonalakban érti a kronolitok fizikáját, hanem a legfinomabb rezzenéseiket is ismeri. Valaki, aki ismeri a fizikai korlátaikat, és tudja, hogyan lépjen túl rajtuk. - Az a nyíl - mondta Sue szinte szégyenlősen, megdöbbenve szavai vakmerőségén, és láthatóan megrettenve -, az a nyíl rám mutat.

Persze őrültség volt. Megalománia, önimádat és öngyűlölet egyszerre. Sue Siva rangjára emelte magát. Teremtő, pusztító. Elmém egy kis zugában mégis azt kívántam, bárcsak igaz lenne. Azt hiszem, arra vágytam, hogy véget éljen a kronolitok hosszú, pusztító erejű drámája: nem csak a saját érdekemben, hanem Ashlee-ében és Kaitlinében is. És bízni akartam Sue-ban. Egy életen át tartó kétkedés után, azt hiszem, muszáj volt bíznom benne. Muszáj volt, hogy az őrülete - csodával határos módon - jóserejű legyen.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 224 Hitch még mindig a furgont szerelte, amikor a tizenkét motorkerékpár szürke füstfelhő közepette megjelent a bekötőúton. A kronolit irányából jöttek. Sue-val visszasiettünk a pajtához, amint megpillantottuk őket. Ray addigra már riasztotta Hitchet. Hitch kimászott a motorház alól, és máris tölteni és osztogatni kezdte négy kézifegyverünket. Hálásan vettem át az egyiket, ám szinte azonnal elment tőle a kedvem, amint megéreztem a kezemben hideg és enyhén zsíros tapintását. Nem is annyira a közelítő idegenek látványa (akik szinte biztosan kuinisták voltak, de lehettek volna akár mások is), mint inkább a pisztoly töltött el félelemmel. Egy fegyver állítólag megdobja az ember önbizalmát, esetemben azonban csak arra volt jó, hogy hangsúlyozza, mennyire védtelenek vagyunk, mennyire nem számíthatunk segítségre. Ray Mosely az övébe dugta a pisztolyát, és kétségbeesetten kezdte nyomkodni a mobiltelefonját. De már napok óta nem tudtunk elérni senkit, és Ray most sem járt nagyobb sikerrel. Próbálkozása szinte reflexszerűnek és valahogy szánalomra méltónak tűnt. Hitch Sue-nak is átnyújtott egy pisztolyt, ő azonban az oldala mellé kapta a kezét. - Nem, köszönöm - mondta. - Ne legyen ostoba! Ekkor már hallottam a motorok zúgását, akár egy sáskahadat, a közelítő vész hangját. - Tartsa meg! - tiltakozott Sue. - Nem is tudnám használni. A végén még lelőném valamelyikőtöket. Szavai közben rám nézett, és nekem megmagyarázhatatlan módon a fiatal lány jutott eszembe Jeruzsálemből, aki köszönetét mondott Sue-nak, mielőtt meghalt. Az ő szeme és hangja sugározta ugyanezt a rejtélyes sürgetést. - Nincs időnk vitatkozni. Hitch átvette az irányítást. Éber volt, és összeszedett; úgy ráncolta a homlokát, mint egy sakkjátékos, aki taktikus ellenféllel kerül szembe. A betonpajtának egyetlen ajtaja és három keskeny ablaka volt: könnyen védhetőnek tűnt, de ugyanolyan könnyen halálos csapdává válhatott, ha fölénk kerekednek. A furgon azonban semmivel sem lett volna biztonságosabb. - Talán nem tudják, hogy itt vagyunk - vetette fel Ray. - Talán egyszerűen továbbhajtanak. - Talán - mondta Hitch de nem vennék rá mérget. Ray a pisztolya markolatára helyezte a kezét. Az ajtóra nézett, majd Hitchre, végül megint az ajtóra, mintha egy zavarba ejtő matematikai problémát próbálna megoldani. - Scotty - szólalt meg Sue -, a te kezedben vagyok. Én azonban nem tudtam, mire gondol.

225 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Lassítanak - mondta Hitch. - Talán nem kuinisták - reménykedett Ray. - Talán kiránduló apácák. De erre sem vennék mérget.

Egyetlen hátrányuk volt: a fedezék hiánya. A sík területen nem nőtt más, csak zsálya. A motorosok nyilván ráébredtek, hogy védtelenek lennének, és a pajtától tisztes távolságban, ahol még nem nyújtottak könnyű célpontot, leállították a gépeiket. Ahogy kinéztem a téglák közti résen, ami jobb híján akár nyugatra néző ablaknak is elment, belém hasított a helyzet abszurditása. Gyönyörű, hűvös nap volt, az ég felhőtlen, kristálytiszta. Még az instabilnak mondott kronolit is nyugodtnak és mozdulatlannak tűnt a horizonton. Verébcsiripelés és tücsökciripelés töltötte be a levegőt. És mégis itt terpeszkedett az úton egy tucat fegyveres férfi, a segítség pedig mérföldekre volt tőlünk. Az egyik motoros megfogta a sisakját, kirázta alóla dús, piszkosszőke haját, és szinte lustának mondható léptekkel elindult felénk a földúton. És: - Dögöljek meg - mondta Hitch -, ha ez nem Adam Mills. Sue talán azt mondta volna: mélyen benne vagyunk a tau-turbulenciában. Ott, ahol az idő nyila önmagába fordul, majd újra irányt vált. Ott, ahol nincsenek véletlen egybeesések.

- Nem akarunk mást, csak a hölgyet! - kiáltott felénk Adam Mills, ahogy közelebb ért a földúton. Hangja durva volt, és magas fekvésű: valahogy szinte Ashlee hangjának paródiája. Persze annak minden melegségétől és finomságától megfosztva. („Elég különös históriánk van - mondta egyszer Ash. - A te őrült anyád. Az én őrült fiam.”) - És miféle hölgy lenne az? - kiáltott vissza Hitch. - Sulamith Chopra. - Egyedül én vagyok itt. - Azt hiszem, ismerem ezt a hangot. Mr. Paley, igaz? Igen, hallottam már a hangját. Legutóbb, hajói emlékszem, üvöltött a fájdalomtól. Hitch nem felelt, de láttam, ahogy ökölbe szorítja bal keze - megmaradt ujjait. - Csak küldjék ki a hölgyet, és már itt sem vagyunk! Hall engem, Miss Chopra? Nem akarjuk bántani! - Lődd le! - suttogta Ray. - Lődd már le a rohadékot!

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 226 - Ray, ha lelövöm, egyszerűen csak beeresztenek egy rakétát az ablakon! Persze ezt amúgy is megtehetik. - Minden rendben - szólalt meg Sue váratlanul és nyugodtan. - Erre semmi szükség. Velük megyek. Hitch és Ray megdöbbent, én azonban nem. Kezdtem megérteni, mi a szándéka. - Na ne röhögtessen, bassza meg! - így Hitch. - Fogalma sincs... ezek az emberek zsoldosok. És ami még rosszabb, közvetlen hálózatuk van, így át tudják juttatni Ázsiába! Örömmel adnák el magát valamilyen önjelölt Kuinnak! Maga nekik csak árucikk! - Tudom, Hitch. - Jó árat kaphatnak magáért, és nem is véletlenül. Tényleg át akarja adni minden tudását valamilyen kínai hadúrnak? Én magam lőném le, ha azt hinném, hogy ilyesmire készül! Sue ekkor már olyan szelíd volt - legalábbis a felszínen -, mint egy középkori festmény mártírja. - Pedig pontosan ezt kell tennem. Hitch elfordította a tekintetét. Fejének sziluettje élesen kirajzolódott az ablakban. Ha Adam Millsnek eszébe jut, hogy megtegye, könnyedén leszedhette volna Hitchet egy jól célzott lövéssel. - Sue, ne tedd! - mondta elszörnyedve Ray, és a tabló egy röpke pillanatra megmerevedett. Hitch tátott szájjal, Ray a pánik szélén. Sue villámgyors, jelentőségteljes pillantást vetett rám. A titkunk, Scotty. Őrizd meg a titkunkat! - Komolyan beszél? - kérdezte Hitch. - Igen.

Hitch elfordította fegyverét az ablaktól.

Az épületet, amelyben csapdába estünk, valószínűleg Wyoming állam egyik vagy másik olajláz-időszaka idején húzhatták fel: talán azért, hogy a felszerelést megóvják az esőtől. Nem mintha sokat esett volna errefelé. A betonpadló tele volt szórva mindennel, amit az elmúlt ötven-hetvenöt év szelei befújtak a nyitott ajtókereten: porral, fűvel, komposzttal, kígyók és madarak összeaszalódott maradványaival. Hitch a nyugati falnál állt, ahol a salakbeton-téglák vízfoltosak és erodáltak voltak. Sue és Ray az északnyugati sarokba szorultak, én pedig Hitchcsel szemben, a keleti falnál cövekeltem le. Az épületben a ragyogó nap ellenére is félhomály uralkodott, és kicsit hűvösebb volt itt, mint a préri száraz levegőjén - habár sejteni lehetett, hogy

227 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── ez megváltozik, amint a nap felforrósítja a bádogtetőt. Kereszthuzat kavarta fel a port és az ősi rothadás szagát. Minderre egészen élénken emlékszem. Akárcsak a megereszkedett fa tetőgerendákra, a fedetlen ablakon betűző nap szögére, az ajtónyílás előtt növő zsályabokorcsoportra, és a verítékcseppre Hitch Paley homlokán, ahogy pisztolyát - bár csak tétován - Sue-ra fogta. Sue sápadt volt. Nyaki ütőere hevesen lüktetett, de nem szólt egy szót sem. - Fordítsd el azt a kurva pisztolyt! - sziszegte Ray. Összekócolódott szakállával, izzadságfoltos pólójában úgy nézett ki, mint egy középkorú, megvadult egyetemi tanár. A szeméből is ugyanez a vadság sugárzott. De volt valami csodálatra méltó ebben a mesterkélt, mégis szilárd ellenállásban: Ray törékeny, de eltökélt bátorságában. - Komolyan beszélek - figyelmeztette Hitch. - Sue nem mehet ki azon az ajtón. - Mennem kell - jelentette ki Sue. - Sajnálom, Ray, de... Már tett is egy tétova lépést, amikor Ray visszataszította a sarokba, és a saját testével állta el az útját: - Senki nem megy sehová! - Ítéletnapig akarsz rajta csücsülni? - tudakolta Hitch. - Tedd le azt a pisztolyt! - Nem tehetem, Ray. Tudod, hogy nem tehetem. Ekkor Ray is felemelte a saját fegyverét: - Ne fenyegesd, vagy én... Ez azonban már túlfeszítette Hitch Paley idegeit. Hadd jegyezzem meg Hitch védelmében, hogy ismerte Adam Millst. Tudta, mi vár ránk odakint, a könyörtelen napsütésben. Nem volt hajlandó odaadni nekik Sue-t, és azt hiszem, inkább meghalt volna, mint hogy megadja magát. A jobb vállán találta el Rayt. Ebből a távolságból halálos lövés volt. Úgy emlékszem, hallottam, ahogy a golyó áthatol Rayen, és belefúródik mögötte a kőfalba: olyan hangja volt, mint amikor valaki kalapáccsal gránitra csap. De az is lehet, hogy csak a lövés visszhangját hallottam, ami önmagában is fülsiketítő volt abban a zárt térben. Por szállt fel körülöttünk. Saját hitetlenkedésembe dermedve álltam. Kintről válaszlövések ugattak fel; az egyik lövedék letört egy darabot a salaktéglából a nyugati ablak közelében. Sue, akit Ray testének súlya hirtelen a falhoz szegezett, levegő után kapkodott, és lelökte magáról a férfit. - Ó, Ray! - suttogta. - Sajnálom! Annyira sajnálom! Könny csillogott a szemében. Vér borította toprongyos, sárga blúzát és a falat a háta mögött.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 228 Ray nem lélegzett. A szíve megállt a sérüléstől vagy a sokktól. Vérbuborék képződött az ajkán, és ott maradt mozdulatlanul. Hosszú éveken át szerette Sue-t reménytelenül és önzetlenül. Ám Sue, amint átlépett Ray élettelen lábain, nem nézett vissza többé. Az ajtó felé indult. Megtántorodott, de nem esett el. A levegőben vér és lőpor bűze terjengett. Odakint Adam Mills kiáltott valamit, de a fülem csengésétől nem tudtam kivenni. A Wyomingi Kuin mindezt végignézte a nyugati horizontról. A Hitch mögötti ablak keretében láttam az emlékművet: kék a kéken; álmos figura az egyre fokozódó hőségben. - Állj! - kiáltott rá tompán Hitch. Sue megborzongott a hangját hallva, de még egy lépést tett. - Nem fogom még egyszer figyelmeztetni! Tudja, hogy nem fogom! És ekkor meghallottam a saját hangomat: - Ne, Hitch! Hagyd elmenni!

,A titkunk” - mondta Sue. És: „Nem titok, ha bárki másnak elmondod”. De akkor miért osztotta meg velem? Abban a pillanatban, azt hiszem, megértettem. Keserű és borzalmas felismerés volt.

Sue egy újabb lépést tett az ajtó felé. Mögötte, a napsütésben egy fecske rebbent fel a száraz fűből, a levegőben függve, akár egy zongoradallam. - Maradj ki belőle! - vakkantotta felém Hitch. Ám ekkor már jobban értettem a fegyverekhez, mint Portillóban. Amikor Hitch meglátta rászegeződő pisztolyomat, így szólt: - Ez kibaszott elmebaj! - Meg kell tennie! - erősködtem. Hitch saját fegyverét továbbra is Sue-ra fogta. Sue bólintott, és úgy közeledett az ajtó felé, mintha minden lépése újabb cseppeket emésztene fel ereje és bátorsága apadó kútjából. - Köszönöm, Scotty - suttogta. - Le fogom lőni - sziszegte Hitch -, ha nem áll meg ott, ahol van! - Nem - mondtam. - Nem fogod. Felmordult - tényleg morgás volt, akár egy sarokba szorított állaté.

229 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── - Scotty, te gyáva mocsodék, téged is lelőlek, ha muszáj! Tedd le a fegyvered! Sue, azt mondtam, azonnal álljon meg! Sue behúzta a nyakát, mintha egy golyó ütését várná, de már az ajtónyílásban volt. Még egy lépést tett. Hitch fegyvere egy pillanatra megremegett - felém billent, aztán megint Sue felé. Végül elszánta magát, és célba vette Sue hátát, gerince ívét, nagy, idomtalan fejét. Elkezdte... tudom, mennyire abszurdnak tűnik azt állítanom, hogy a saját szememmel láttam, de a pillanat gőgös nyugalmában, a ragyogó és jóindulatú délután árnyékában, ahogy mindannyian az idő forgáspontján egyensúlyoztunk, esküszöm, láttam, amint Hitch húsos, sötét ujja elkezd a pisztoly ravaszának feszülni. De én gyorsabb voltam. A rúgás hátradobta a kezemet.

Hogy megöltem-e Hitch Paleyt? Nem vagyok objektív szemtanú. A saját védelmemben tanúskodom. De itt, az életem végén végre őszinte lehetek. Nem kell többé titkot tartanom. A fegyver visszarúgott. A lövedék a levegőben volt, és aztán... Aztán minden a levegőben volt. Tégla, habarcs, fa, bádog, évtizedek pora. A saját testem és egy lövedék. Hitch és Ray Mosely holtteste. Rayé, aki túlságosan szerette Sue-t, mintsem hagyja, hogy megtegye, amit meg kell tennie; és Hitché, aki a világon senkit sem szeretett. Hogy láttam-e (kérdezték tőlem sokan) a kronolit megsemmisülését? Tanúja voltam-e, ahogy a Wyomingi Kuin lángok között összeomlik? Láttam-e a vakító fényt, és éreztem-e a hőséget? Nem. De amikor újra kinyitottam a szemem, a kronolit darabkái hullottak a levegőből, potyogtak körülöttem. Kavics méretű darabkák, ekkor már hagyományos anyaggá szelídülve, pusztulásuk heve által üvegkék könnycseppekké olvasztva.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 230

HUSZONHAT

A KRONOLIT megsemmisülésekor felszabaduló hatalmas energia lökéshullámot indított el, amely végigsöpört a környéken. A szele erősebb volt, mint a hője, ám így is iszonyúan forró volt; a hője erősebb volt, mint a fénye - ám a fénye vakítani tudott volna. A salakbeton házikó elveszítette a tetejét, valamint az északi és a nyugati falát. A lökéshullám kirepített belőle: a még álló romoktól néhány méterre tértem magamhoz. Egy ideig sehogy sem sikerült összeszedni a gondolataimat, és nem is voltam egészen öntudatomnál. Elsőre Sue-t kerestem, de nem láttam őt sehol. Adam Mills is eltűnt, akárcsak az emberei és a motorjaik, habár (később) találtam egy felborult, magára hagyott Daimler motorkerékpárt a bozótosban, megrepedt üzemanyagtankkal, mellette egy sisakkal, valamint Collins és Lapierre Az ötödik lovasának egy agyonnyúzott példányával. Úgy vélem-e, hogy Sue a robbanás után a kuinisták kezére adta magát? Igen. Nem valószínű, hogy a lökéshullám nyílt terepen bárkire nézve is halálos lett volna. A kőpajta összeomlása okozta az agyrázkódásomat, és ficamította ki a karomat, nem maga a lökéshullám. És Sue a robbanás pillanatában az ajtókeretben állt, amely egyben maradt. Hitchet és Rayt részben a romok alá temetve találtam: egyértelműen halottak voltak. Néhány órán keresztül próbáltam őket kiásni az ép kezemmel, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy próbálkozásom nemcsak hiábavaló, de kimerítő is. Ekkor előkotortam némi száraz élelmet a felfordult furgonból, és ettem egy keveset: öklendeztem, de egy részét azért sikerült lent tartanom. Amikor megpróbáltam telefonálni, csak zörejt hallottam: eltorzult „nincs jel” üzenet sodródott a kijelzőn, mintha hullámok mosták volna el. A nap lement. Az ég indigókékbe hajlott, majd elsötétült. A nyugati láthatáron, ahol a kronolit állt, most bozóttüzek égtek fényesen. Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba.

231 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

HUSZONHÉT

MOSTANÁBAN KÉT fontos helyet látogattam meg: a Wyoming-krátert, és a Boca Raton-i hajógyárat. Az egyik emlékektől szennyes tó, a másik kapu egy nagyobb óceán felé. És azt gondoltam... De nem, mindjárt rátérek erre is.

Ashleet már kiengedték a kórházból, mire hazajutottam Minneapolisba. Előzőleg én is kórházba kerültem egy időre, vagy legalábbis egy kis, éjjeli ügyeletes klinikára Pine Ridge-ben, miután három napon át kóboroltam fejsérüléssel a wyomingi prérin. Leégtem, éhes voltam, és túl gyenge, hogy akár egy lépcsőn is felkússzak. Bal karomat pólyába rakták, és felkötötték. Ashleenek nem volt ekkora szerencséje. Persze előre figyelmeztetett, mégsem voltam felkészülve arra, amit megláttam, miután beléptem a lakásba, és Ash a nevemen szólított a hálószobából. A testét ért sérülések - az égésnyomok, a zúzódások - láthatatlanok voltak a hófehér ágynemű rejtekében. De összerezzentem, amikor megláttam az arcát. Nem fogom felsorolni az összes sérülést. Emlékeztettem magam, hogy mindez be fog gyógyulni: a vérömlenyek idővel felszívódnak, a felrepedt bőr összeforr majd a varratok mentén, és rövidesen képes lesz teljesen kinyitni a szemét. Ash lila hasítékon keresztül nézett rám. - Ennyire szörnyű? - kérdezte. Hiányzott néhány foga. - Ashlee - nyögtem ki -, annyira sajnálom! Megcsókolt, minden fájdalma ellenére, én pedig gyengéden átöleltem, nem törődve sérült karommal. Viszonozni akarta a bocsánatkérést. Egész mostanáig aggódott, talán nem fogom megbocsátani neki, hogy végül megtört, és elmondta Adam

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 232 Millsnek, hol talál. És isten a tanúm, szerettem volna a bocsánatáért esedezni, amiért kitettem őt ennek az egésznek. De ujjamat gyengéden, nagyon gyengéden duzzadt ajkára helyeztem. Minek magasztaljuk fel ezt a borzalmat kölcsönös mentegetőzéssel? Túléltük. Együtt voltunk. És ez elég volt.

Amit azelőtt nem tudtam - csak akkor derült ki, amikor végül elértem Ashleet -, hogy Morris Torrance nem hagyta el a lakás előtti őrhelyét. Adam Mills rájött, hogy Morris Ashleet őrzi, és egy hátsó bejáraton keresztül vitte be az embereit az épületbe, kijátszva a figyelmét. Morris nem sokkal Adam érkezése előtt hívta fel Asht, hogy meggyőződjön róla, a lakásban van, és azóta nem látott semmilyen gyanús mozgást. Éjfél után otthagyta a posztját, és elhajtott a Marriottba aludni néhány órát. Riasztót viselt a testére rögzítve, hogy Ashlee értesíteni tudja, ha időközben szüksége lenne rá. De nem kapott semmilyen riasztást. Reggel újra felhívta Asht, de nem tudott kapcsolatba lépni vele a video-képernyőn keresztül. Sietve a lakáshoz hajtott, nem sokkal azután, hogy Kaitlin odaért, és újabb hívással próbálkozott - ezúttal is sikertelenül. Ekkor már aggodalommal telve Morris felcsöngetett Ashleehez. Ash megkésve vette fel a kaputelefont, és a hangja elmosódott volt. Morris csomagszállító futárként jelentkezett be, és megkérte Ashleet, írja alá a küldemény átvételi elismervényét. Ash - aki nyilván felismerte Morris hangját - azt felelte, hogy e pillanatban nem tud az ajtóhoz jönni, és megkérdezte, nem lenne-e gond, ha Morris később visszajönne. Nem gond - mondta Morris -, de a csomagot „sürgősen kiszállítandónak” címkézték. Az mindegy - felelte Ashlee. Morris ekkor kilépett a kamera látóteréből, felhívta a helyi rendőrséget, és bejelentett egy folyamatban lévő támadást, majd bejutott a lépcsőházba a kulccsal, amelyet tőlem kapott. Az épület házmesterénél (helytelenül és törvénytelenül) szövetségi ügynökként azonosította magát, és megszerezte tőle a lakás pótkulcsát. Tudta, mennyi ideig tarthat, amíg a rendőrség kiér, és úgy döntött, nem várja meg. Lifttel felvitette magát az emeletünkre, újra felhívta a lakást, hogy a telefon csörgése elnyomja a kulcs kattanását a zárban, és fegyverrel a kezében behatolt. Morris - mint azt annyiszor végighallgattam - nyugdíjas ügynök volt, aki sohasem dolgozott terepen. De annak idején megkapta a kiképzését, és nem is felejtette el.

233 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Kaitlin ekkor épp a hálószobában volt, egy ruhásszekrénybe zárva Ashlee pedig a kanapén feküdt elterülve, ahol az utolsó verés után hagyták. Morris habozás nélkül lelőtte az Ash fölött álló férfit, aztán a másik kuinista felé fordította a fegyverét, aki épp ekkor lépett ki a konyhából. A második fickó a lövés hangjára elejtette a kezében tartott sörösüveget, és előrántotta a pisztolyát. Egy lövéssel ledöntötte Morrist a lábáról, ő azonban a földön fekve is viszonozni tudta a tüzet. Az étkezőasztal fedezékéből két golyót eresztett a támadó fejébe és nyakába. Sebesült lábbal ugyan - a golyó súrolta a combját, akárcsak az, amelyik Sue Choprát találta el Jeruzsálemben -, de Morrisnak sikerült megnyugtatnia Ashleet, és kiszabadítania Kaitlint a bezárt szekrényből, mielőtt ő maga elájult. Kait - aki mozgásképes volt, noha megverték és megerőszakolták - nyomókötést helyezett Morris sebére, még mielőtt a rendőrség megérkezett. Ashlee felkelt a kanapéról, és kibicegett a fürdőszobába. Vízbe áztatott egy ruhát, és felitatta vele a vért Morris arcáról, aztán Kaitlinéről, és végül a sajátjáról.

- Ostobaság volt - összegezte Morris, amikor meglátogattam a kórházban, hogy köszönetét mondjak neki. - Ez volt a helyes döntés. Vállat vont. - Na ja, én is így gondolom. - Kerekesszékben ült; sérült lábát felfüggesztették, sebgyógyító gélekkel itatták át, és begipszelték. Akaszthatnának rá egy piros zászlót - jegyezte meg. - Többel tartozom neked, mint amennyit valaha is vissza tudok fizetni. - Ne érzelgősködj itt nekem, Scotty! - De az ő szeme is megnedvesedett egy kicsit. - Ashlee jól van? - Javul. - És Kaitlin? - Nehéz megmondani. Dávidét hazahozzák Little Rockból. Morris bólintott. Némán ültünk egy darabig. Aztán megszólalt: - Láttam a hírekben. Ahogy a wyomingi kő leomlott. Eltartott egy darabig, de Sue végül megkapta, amit akart, nem igaz? - De igen. Megkapta, amit akart. - Kár Hitchért és Rayért. Bólintottam. - És Sue-ért - tette hozzá sokatmondó tekintettel. - Nehéz elhinni, hogy tényleg vége. - Pedig elhiheted - jelentettem ki.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 234 Mert egy titok nem titok többé, ha elmondod valakinek. - Tudod, hogy régimódi keresztény vagyok, Scotty. Nem tudom pontosan, miben hitt Sue, hacsak nem ebben a hindu Siva-baromságban. De jó ember volt, nem gondolod? - A legjobb. - Na ja. Igen. Nem tudtam rájönni, miért engem hagyott hátra, és miért téged vitt magával Wyomingba. Ne vedd rossz néven, de ez nagyon bökte a csőrömet. De gondolom, itt volt tennivalóm. - És azt végre is hajtottad, barátom. - Gondolod, hogy Sue végig ezt akarta? Végül is, eléggé rá volt kattanva a jövőre. - Azt hiszem, mindkettőnket nagyon jól ismert. Azért engem vitt magával - gondoltam -, mert Morris nem tudta volna betölteni a helyemet. Soha nem hagyta volna, hogy Sue a farkasok szájába sétáljon. És biztosan nem ölte volna meg Hitch Paleyt. Morris jó ember volt.

235 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ───────────

HUSZONNYOLC

MOSTANÁBAN két fontos helyet látogattam meg. Az utazás ma már nem megy olyan könnyen. A gyógyszerek kordában tartják az öregedésből fakadó panaszaimat - egészségesebb vagyok hetvenévesen, mint az apám, amikor ötven volt -, ám a kor így is kitermeli a kimerültség egyedi válfaját. Azt hiszem, mindannyian gyásszal teli csöbrök vagyunk, és végül csordulásig telünk. Egyedül mentem Wyomingba. A Wyoming-kráter ma kis jelentőségű, mégis egyedülálló háborús emlékmű. A legtöbb amerikai számára Wyoming a húszéves Kronolitháborúnak csak a kezdetét jelentette. Annak a generációnak - Kait és Dávid nemzedékének - mások voltak az emlékezetes csaták: a Perzsa-öböl, Canberra, az első pekingi csata, Kanton tartomány... Végül is, Wyomingban nem sokan haltak meg. Nem sokan. A krátert ma kerítés veszi körül, és nemzeti kegyhelyként tartják számon. A turisták felmászhatnak egy teraszra a szirt csúcsán, és a távolból nézhetnek le a romokra. Én azonban közelebb akartam kerülni. Úgy éreztem, jogom van hozzá. A parkőr a főbejáratnál győzködött, hogy ez lehetetlen, amíg el nem magyaráztam neki, hogy itt voltam 2039-ben, és meg nem mutattam a sebhelyet, amely a bal fülemtől ritkuló hajam vonaláig húzódott. Az őr veterán volt: páncélozott lovasság, Kanton, 2050 véres tele. Azt mondta, várjam meg, amíg a látogatói központ ötkor bezár; aztán meglátja, mit tehet. A következőt tette: megengedte, hogy vele menjek az esti ellenőrző kőrútjára. Egy golfautó méretű járművel ereszkedtünk le egy meredek ösvényen, és leparkoltunk a kráter peremén. Az őr kihajtogatott egy újságot, és úgy tett, mintha nem tartana szemmel, amíg bóklászom néhány percig a megnyúlt árnyékok között. Idén májusban több mint két centiméter eső esett errefelé. A sekély kráter mélyén apró, barna tavacska alakult ki, a zsálya pedig virágba borult a mélyedés erezett, erodált fala mentén. A Kuin-kő néhány darabja érintetlen maradt.

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 236 Az időjárás viszontagságai ezeket is elkoptatták. A tau-instabilitás, a komplex Calabi-Yau-csomók kibomlása következtében a kronolit végső anyagából egyszerű, olvadt szilikát maradt: darás, kék üveg, ami csaknem olyan törékeny volt, mint a homokkő. A Nyugati Szecesszió idején, amikor ez a vidék az amerikai kuinis-ták fennhatósága alatt állt, a hadsereg légicsapásokat intézett a terület ellen. A milíciák a háború legsötétebb óráiban foglalták el Wyoming államot, és feltehetőleg (noha senki sem maradt, aki ezt tanúsíthatta volna) megkísérelték átírni a történelmet azáltal, hogy újjáépítik, és újra visszaküldik a múltba a hatalmas Wyomingi Kuint. Azonban félrevezette őket... valaki. Valaki, aki meggyőzte őket, hogy lépjék túl a stabilitási tömegküszöböt. A történelem nem jegyezte föl e jótevő nevét. A titok az titok. De ahogy Sue annak idején szintén előszeretettel mondogatta: nincsenek véletlen egybeesések. Megálltam néhány pillanatra a Kuin fejének egyik darabja - viharvert szemöldöke és érintetlen szeme - mellett. A pupilla traktorkerék szélességű, homorú mélyedés volt: az idők során por és esővíz gyűlt össze a medencéjében, és vad bogáncs vert benne tanyát. A kronolitok ugyanolyan áthatolhatatlannak bizonyultak a történelem, mint a logika számára. Egy kronolit elkészítésének aktusa tau-turbulenciával és nyílt paradoxonokkal olyannyira terhes - az ok és okozat olyan szorosan bogozódik egymásba -, hogy a kérdésben egyetlen történeti narratívának sem sikerült uralkodóvá válnia. A múlt (Ray „Minkowski-jege”, ha jól sejtem) megváltoztathatatlan, szerkezetét azonban hajszálrepedések járták át, rétegei összepréselődtek, és a fejük tetejére álltak, helyenként pedig kaotikussá és értelmezhetetlenné vált. A kő hideg tapintású volt. Nem mondhatom őszintén, hogy imádkoztam. Nem tudok imádkozni. De kiejtettem néhány nevet elmém bizalmas magányában; szavakat, amelyeket a tau-turbulenciához intéztem, ha maradt még belőle bármi. Sue nevét, többek között. Köszönetét mondtam neki. Aztán könyörögtem a holtakhoz, hogy bocsássanak meg. A parkőr végül türelmetlenkedni kezdett. Visszavezetett a kocsihoz, mialatt a nap hozzáért a látóhatárhoz. - Gondolom, magának szép számmal vannak történetei - jegyezte meg. Van egypár. És van néhány, amit még nem mondtam el. Mostanáig. *** Hogy volt-e valaha egyetlen, kézzelfogható Kuin - úgy értem, emberi Kuin?

237 ─────────── ROBERT CHARLES WILSON ─────────── Ha igen, végig bizonytalan figura maradt, akit háttérbe szorítottak a seregek, amelyek harcoltak a nevében, és kiagyalták az ideológiáját. Bizonyára létezett egy eredeti Kuin, ám azt gyanítom, hogy utódai idővel átvették a helyét. Talán - ahogy Sue fejtegette - minden kronolithoz egy új Kuinra volt szükség. A „Kuin” név végül csak egy név maradt, amelyen a forgószél szemében uralkodó vákuumot neveztük. A király meg sem született - éljen a király! A tavalyi év végén, Ashlee halála után kénytelen voltam átnézni a személyes holmiját. Egy dobozban, ősrégi papírok (lejárt ételjegyek, adóbevallási formanyomtatványok, megsárgult, ezeréves fizetési felszólítások) között megtaláltam Adam Mills születési anyakönyvi kivonatát. Hogy ez miért érdekes? Nos, mert Adam középső neve véletlenül Quinn volt, és Ashlee ezt sohasem említette nekem. De azt hiszem, ez már valóban csak véletlen egybeesés. Legalábbis ezt akarom hinni. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy abban hihessek, amiben akarok. Amit el tudok viselni.

Kait otthon hagyta Dávidét, és velem tartott Boca Ratonba azon a nyáron, egy spontán nyaralásra. Ashlee decemberi temetése óta nem láttuk egymást. Hirtelen ötlettől vezérelve választottam Boca Ratont: látni akartam a hajógyárat, amíg még tudok utazni. Mostanában mindenki a háború utáni fellendülésről beszél. Olyanok vagyunk, mint a haldokló beteg, akit meggyógyítottak valamilyen csodaszerrel. A nap is fényesebben ragyog, a világ - ami maradt belőle - csak nekünk tartogatja kincseit, a jövő pedig végtelenül derűsnek tűnik. Világos, hogy végül mindannyian csalódni fogunk. De remélem, nem túl nagyot. És vannak dolgok, amelyekre teljes joggal vagyunk büszkék: ilyen például a Nemzeti Hajógyár. Emlékszem, amikor még a portillói érkezés idején Sue Chopra erősködött, hogy a Calabi-Yau-manipuláció technológiája egy sor, a kronolitoknál tartósabb csodát tesz majd lehetővé. („Csillagközi űrutazásról beszélek, Scotty! Végre elérhető közelségbe került!”) És Sue-nak szokás szerint igaza volt. Mindig is kifinomult érzékkel szimatolta meg a jövőt. Kaittel lassan sétáltunk fel egy hosszú promenádon a kilövőállásokra néző kilátóteraszra, amely egy hatalmas, félhold alakú, biztonsági-üvegfalú építmény volt. Kait megfogta a karomat - kell egy kis segítség a hosszú sétákon. Beszélgettünk, de kerültük életünk nagy kérdéseit. Vakáción voltunk. Annyi minden változott. Elsősorban persze az, hogy elveszítettem Ashleet. Ash a tavalyi év végén egy váratlan aneurizmába halt bele, én pedig

───────────────── KRONOLITOK ────────────── 238 megözvegyültem. De nagyon sok jó évünk volt együtt a háborús szűkölködés és a gazdasági válság ellenére is. Minden percben hiányzik, de ezt nem osztottam meg Kaitlinnel. Kait anyjáról sem beszéltünk, aki nyugdíjba ment, és viszonylagos kényelemben él Washington államban; sem Whit Delahuntról, aki hanyatló éveiben egy St. Paul környéki lakótelepen, házi őrizetben és közmunkával tölti zendülésért kirótt, húszéves büntetését. Mindez már a múlt volt. Aznap a jövő lehetőségében hittünk. A kilátóterasz zsúfolásig telt gyerekekkel, akik iskolai kirándulásra jöttek, hogy szemtanúi legyenek a legújabb pilóta nélküli kilövésnek. A szonda fél mérföldre állt bölcsőjében, akár egy kék drágakő, egy faragott gleccser. - Az idő maga a tér - mondta épp az idegenvezetőnk. - Ha az egyiket irányítani tudjuk, akkor a másikat is. Sue talán kekeckedett volna az „irányítás” kifejezéssel. A gyerekeket azonban nem érdekelte. A látványosságért jöttek, nem az előadásért. Beszélgettek, izgatottan álltak egyik lábukról a másikra; kezüket (néhányan az orrukat is) az üvegre tapasztották. - Nem is félnek - csodálkozott Kaitlin. És akkor sem riadtak meg - legalábbis nem nagyon -, amikor a Tau Ceti szonda felszállt kilövőállásából, mintha valamilyen lassú varázslat emelte volna, és hangtalanul fölfelé siklott. Azt hiszem, meglepődtek, amikor látták, hogy egy ilyen masszív tárgy léggömbként emelkedik fel a felhőtlen floridai égre. Az élesebb eszű gyerekek közül egypárat talán csodálattal töltött el. De nem, nem féltek. Olyan keveset tudnak a múltról! Azt akarom, hogy ne felejtsenek. Gondolom, minden kiöregedett veterán ezt akarja. De felejteni fognak. Természetes. A gyerekeik pedig kevesebbet fognak tudni rólunk, mint ők maguk, a gyerekeik gyerekei pedig szinte már elképzelhetetlennek fognak tartani minket. És ennek így is kell lennie. Az időt nem lehet megállítani. Ezt Sue tanította meg nekem (és Ashlee is, a maga módján). Átadhatod magad az időnek. Vagy magával ragadhat. Nem olyan súlyos igazság, mint amilyennek hangzik - főleg nem egy ilyen ragyogó napon. - Jól vagy? - kérdezte Kaitlin. - Persze - feleltem. - Csak kifulladtam egy kicsit. Sokat gyalogoltunk, és meleg nap volt.

SZERZŐNKRŐL Robert Charles Wilson 1953-ban született Kaliforniában, de kilencéves kora óta Kanadában él. Első elbeszélése, az „Equinocturne” 1974-ben jelent meg az Analógban, még Bob Chuck Wilson néven. írásai a továbbiakban számos magazinban feltűntek, de tehetsége körülbelül egy évtizeddel később vált egyértelművé az olvasók és kritikusok számára, amikor napvilágot látott ravaszul szerkesztett, stilárisan kifinomult bemutatkozó regénye, a Philip K. Dick-díjra is jelölt Hidden Piacé. Ebben meglepő módon tudományos magyarázatot kreál egy tündérek által lakott párhuzamos világ létezésére. Már itt felbukkan visszatérő motívuma: az idegen környezetbe csöppent emberek szembesítése önmagukkal az ismeretlen örömteli vagy rémületes csodáin keresztül. Az 1987-es Memory Wire-ben kiberpunk eszközök teremtik meg a kapcsolatot két világ között, míg a két évvel későbbi Gypsiesben gyermekek telepatikus képességei. Az 1990-ben megjelent The Divide az emberi tudatot hasítja ketté, az A Bridge of Years pedig az idő szerkezetén üt rést. Wilson számára az igazi ismertséget 1994-es Mysterium című kötete hozta meg, ez a politikai lidércnyomás, amellyel végre a Philip K. Dick-díjat is sikerült elnyernie. Innentől a figyelem középpontjába került az angolszász piacon, amit több Hugó- és World Fantasy-díj jelölés mutat. 2002-ben The Chronoliths című regényének ítélték a John W. Campbell emlékdíjat. A Pörgés 2006-ban a rangos Hugót is learatta. Azóta a trilógia második és harmadik kötetén kívül egy posztapokaliptikus kisregényt is megírt, Julián: A Christmas Story címmel. Ennek hosszabb változata Julián Comstock: A Story of 22nd-Century America 2009ben jelent meg.