Richard Bandler, John Grinder - Békából királyfi.pdf

RICHARD BANDLER - JOHN GRINDER

BÉKÁBÓL KIRÁLYFI SZERKESZTETTE: STEVE ANDREAS

Második kiadás

ÚJ PARADIGMA

A mű eredeti címe: Frogs into Princes Neuro Linguistic Programming Copyright© 1979 Real People Press Box F Moab, Utah 84532 Minden jog fenntartva!

Fordította: Melocco János és Murányi Péter Nyelvi és szaklektor: Murányi Péter A borítót tervezte: Szokolyai Gábor

A kiadvány sem részben, sem egészében nem másolható, sokszorosítható, semmilyen információhordozón — beleértve a számítógépes memóriát és adathordozókat is — a kiadó írásos engedélye nélkül. Ez alól kivételt jelent, ha a műből részleteket sugároz a rádió, a televízió, vagy újság közöl abból a célból, hogy a művet ismertesse, és egyúttal közli a szerző és a kiadó nevét. Hungarian edition © Nemzetközi NLP Alapítvány ISBN: 963 85824 9 9

Felelős kiadó: Berezvai Ildikó Kiadja az Új Paradigma Kiadó Szentendre 2003

Ez a könyv élő előadások leírt és megszerkesztett anyagából született. Próbára teszi az Olvasót, megalkotja-e képzeletben az eredeti környezetet, vagy egyszerűen csak kellemesen szórakozik majd az olvasottakon, és nem tudatos módon jut hasznos megértésre. Amikor az emberek megismerik az NLP-t, és elkezdik kipróbálni a módszereit, gyakran óvatosak és foglalkoztatja őket, hogy e tudást milyen jó és rossz célokra lehet felhasználni. Nagyon is tisztában vagyunk az itt közölt információ erejével, és teljes szívünkből ajánljuk, hogy az NLP minden művelője elővigyázatosan, saját maga és mások számára biztonságot teremtve járjon el e tudomány tanulása és alkalmazása során.

TARTALOMJEGYZÉK Előszó.............................................................................................................................. 6

Előszó a magyar kiadáshoz ................................................................................ 13

Érzékszervi élmény ............................................................................................... 15

A gondolkodási jelek megfigyelése ............................................................35

Az érzékszervi élmény és a hallucináció megkülönböztetése ............. 74

Első rész ................................................................................................................ 74

Második rész........................................................................................................ 75

Harmadik rész .................................................................................................... 75

Negyedik rész ...................................................................................................... 76

A SZEMÉLYES MÚLT ÉS A BELSŐ SZERVEZŐDÉS MEGVÁLTOZTATÁSA ............................................................................................ 97

Összekötő gyakorlat ...................................................................................... 127

A múlt átértékelése........................................................................................ 129

ÚJ UTAK ....................................................................................................................162

Az átkeretezés vázlata .................................................................................. 187

Utószó ........................................................................................................................283

NLP-OKTATAS, -KÖNYVEK, -SEGÉDANYAGOK .......................................292

ÜZLETI NLP-KÉPZÉS ...........................................................................................293

Egyéb NLP-könyvek ............................................................................................294

Richard Bandler: Elmés változások ........................................................ 294 Connirae és Tamara Andreas: Mély, belső átalakulás .................... 294

ELŐSZÓ Abe Maslow hallgatójaként kezdtem több mint húsz évvel ezelőtt, és azóta folyamatosan tanulmányozom az oktatást, a különböző terápiás eljárásokat, a személyiség gyarapodásának élményeit és egyéb személyiségváltozást elősegítő módszereket. Tíz évvel később megismerkedtem Fritz Perls-szel, és belemélyedtem a Gestalt-terápiába, mert hatékonyabbnak tűnt más eljárásoknál. Valójában minden módszer beválik bizonyos emberek és problémák esetében. A legtöbb eljárás azonban sokkal többet ígér, mint amit valóra is tud váltani, és az elméletek nagy részének vajmi kevés köze van az általuk leírt módszerekhez. Amikor először találkoztam a neurolingvisztikus programozással, lenyűgözött, és egyben nagyon erős kétkedéssel viseltettem iránta. Alaposan belém verték a hiedelmet, mely szerint a változás lassú, és általában nehéz, fájdalmas. Még most is nehéz kissé elfogadnom, hogy a legtöbb esetben egy óránál rövidebb idő alatt, fájdalommentesen meg tudok gyógyítani egy fóbiát és más hasonló, régi problémát — noha újra és újra véghezvittem ezt, és láttam az eredmény tartósságát. E könyvben minden világosan végigkövethető, és bárki gyorsan ellenőrizheti a saját tapasztalatában, hogy így van e. Nincs semmi hókuszpókusz, és senki sem kívánja tőled, hogy a magadévá tégy bármiféle új hiedelmet. Csupán egyet kérünk majd: függeszd fel meggyőződéseidet addig, ameddig kipróbálhatod az NLP fogalmait és eljárásait a saját érzékszerveiddel. Mindez nem tart sokáig; a könyvben található állítások és minták néhány perc vagy óra leforgása alatt kipróbálhatók. Ha hitetlenkedsz, mint annak idején magam is, tartozol annyival a saját kisördögödnek, hogy kipróbáld ezt és megtudd, vajon igazak-e a könyv szédületes állításai. Az NLP az emberi tapasztalás és érintkezés roppant világos és hatalmas erővel bíró modellje. Alapelveinek segítségével bármilyen emberi tevékenységet olyan részletességgel írhatunk le, amely sokféle mély, tartós változást tesz lehetővé.

Íme néhány konkrét példa az elsajátítható lehetőségekre: Fóbiát, illetve más kellemetlen érzelmi reakciót gyógyíthatunk meg egy óránál rövidebb idő alatt. Úgynevezett „tanulási fogyatékosságokkal” (helyesírási, olvasási problémákkal és egyebekkel) küszködő gyerekeknek és felnőtteknek segíthetünk korlátaikat legyőzni, gyakran egy óránál rövidebb idő alatt. Megszüntethetjük a nem kívánatos szokások (dohányzás, iszákosság, túlzott evés, álmatlanság stb.) többségét néhány kezeléssel. Átalakíthatjuk párok, családok, illetve szervezetek viselkedését, s ezzel működésüket kielégítőbbé és termékenyebbé tehetjük. Sok szervi bajt gyógyíthatunk meg néhány kezeléssel — nemcsak a legtöbb, elismerten „pszichoszomatikus” betegséget, de néhány más jellegűt is. Erős állítások ezek, és az NLP tapasztalt művelői megalapozott, látható eredményekkel támaszthatják alá mindezt. Az NLP a jelenlegi állapotában sokat nyújthat, ha nem is mindent. „...ha szeretnétek képesnek lenni arra, amit bemutattam, akkor akár arra is fordíthatjátok időt, hogy megtanuljátok! Sok-sok minden van, amire nem vagyunk képesek. Ha rá tudjátok magatokat szoktatni arra, hogy a használható dolgokra figyeljetek oda és megtanuljátok azokat, úgyis felfedezitek, hol nem válnak be. Erről kezeskedem. Hogyha következetesen alkalmazzátok őket, sok olyan helyzetet találtok majd, amelyben nem jók. És azt javaslom, hogy amikor nem válnak be, csináljatok valami mást!” Az NLP csupán körülbelül négy éve létezik, és leghasznosabb mintái közül sok csak a legutóbbi egy-két évben látott napvilágot. „Még el sem kezdtük kigondolni, milyen lehetőségek rejlenek ebben a tudásanyagban. S ezt nagyon komolyan mondjuk. Most semmi mással nem foglalkozunk, csak kutatásokat végzünk e tudás felhasználhatóságáról. Mindeddig képtelenek voltunk kimeríteni a lehetőségek tárházát azzal kapcsolatban, hogy miként vegyíthetjük és alkalmaz- hatjuk ezeket a módszereket, és nem ismerünk a felhasználásukat korlátozó határokat. Ezen a tanfolyamon több tucat alkalmazási módot említettünk meg és mutattunk be. Ez az egész maga az emberi élményvilág szerkezete. Kész. Amennyiben következetesen alkalmaz- zuk, teljes stratégiát ad viselkedésünk tetszés szerinti fejlesztésére.”

Az NLP valójában sokkal, de sokkal többre képes a fent említett, javító jellegű beavatkozásnál. Ugyanezeket az alapelveket alkalmazhatjuk bármilyen területen különös tehetséggel bíró emberek tanulmányozására, és leírhatjuk tehetségük szerkezetét. Ezt a szerkezetet aztán másoknak is gyorsan megtaníthatjuk, amivel megalapozhatják magukban ugyanazt a képességet. Ez a fajta beavatkozás alkotó változást eredményez, melynek során az emberek megtanulnak új képességeket és viselkedési formákat teremteni saját maguk és mások számára. Az ilyesfajta alkotó változás egyik mellékhatása az, hogy sok gyógyításra váró problémás viselkedés egyszerűen eltűnik. Bizonyos értelemben semmi sem újdonság az NLP teljesítményében. Mindig is létezett „spontán gyógyulás”, „csodálatos gyógymód” s másfajta hirtelen, talányos változás az emberek viselkedésében, és mindig is akadtak olyanok, akik valahogy megtanulták képességeiket különleges módon alkalmazni. Új viszont az NLP-ben az, hogy rendszerbe foglalva képes ezeket a kivételes egyéneket és élményeket elemezni, majd széles körben hozzáférhetővé tenni mások számára. Az angol fejőlányok sokkal azelőtt váltak immunissá a himlővel szemben, hogy Jenner felfedezte a szarvasmarha-himlőt és oltást; mára a fekete himlő — amely régen százezreket pusztított el évente — eltűnt az emberi tapasztalatok közül. Az NLP segítségével ugyanígy eltűnhet a mai élet megannyi nehézsége, veszélye; könnyebbé, gyümölcsözőbbé és izgalmasabbá válhat a tanulás, a viselkedés átalakítása. Kvantumugrás küszöbén állunk az emberi élményvilág és képességek területén. Van egy régi történet a kazánszerelőről, akit kihívtak, hogy javítsa meg egy gőzhajó meghibásodott kazánrendszerét Meghallgatta a gépkezelő helyzetleírását, feltett néhány kérdést, majd lement a gépházba. Átnézte a tekergődző csövek szövevényét, pár percig hallgatta a kazán dohogását és a szökő gőz sípolását, s néhány csövet megtapogatott. Aztán halkan dudorászva benyúlt a munkaruhája zsebébe, előhúzott egy kis kalapácsot, és egyetlenegyszer ráütött vele egy élénkpiros szelepre. Az egész rendszer azonnal tökéletesen működni kezdett, és a kazánszerelő hazatért. Amikor a gőzhajó tulajdonosa megkapta az ezerdolláros számlát, panaszolta, Hogy a szerelő csupán

negyedóráig tartózkodott a gépházban, és részletes számlát kért. A kazánszerelő a következőket írta: Kalapácsütés: 0,50 dollár A tudás, hogy hova kell ütni: 999,50 dollár Összesen 1000,00 dollár Az NLP újdonsága abban rejlik, hogy pontosan felismeri, mi a teendő, és tudja, hogyan kell megtenni. Izgalmas könyv és izgalmas kor kezdődik.

Steve Andreas, 1979

ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ Jó annak a békává varázsolt királyfinak, akit egyszer csak királylány csókja érint. De mi van akkor, ha hiába vár megszabadítójára, és csak álmodozik igazi mivoltáról? Vajon hol leli meg az Átalakulás Kézikönyvét? A neurolingvisztikus programozás; az emberi változás, érintkezés és tanulás tudománya — sokak szerint művészete — kísérleti modellként indult mintegy 25 éve. Két alapítójának, John Grindernek és Richard Bandlernek e legismertebb, legtöbb nyelvre lefordított, klaszszikus műve pedig 20 éve jelent meg Amerikában. Mi volt e könyv jelentősége húsz évvel ezelőtt, és mi most? Az eltelt negyed évszázad során világossá vált, hogy az NLP megközelítése nemcsak a lélekgyógyászatban, de az oktatásban, az orvoslásban, a szervezetfejlesztésben és más területeken is azelőtt lehetetlennek tűnő eredményekre képes. Nemcsak NLP-iskolák százai alakultak szerte a Földön, de egyre több, egymástól merőben különböző önfejlesztő eljárásban, vezetéselméleti rendszerben, gyógyító módszerben bukkannak fel az NLP-ből származó fogalmak. Ha e látványos fejlődés fényében visszanézünk a kezdetekhez, azt a meglepő felfedezést tesszük, hogy az NLP szinte minden gyakorlati alapfogalma már húsz évvel ezelőtt is létezett. (Például az előfeltevések java része, az összekötés, a megjelenítő rendszerek, az ericksoni nyelvi minták, az érzékhelyzetek stb.) A módszeres odafigyelés, gondolkodás és cselekvés e kifinomult módozatainak kombinációiból, további részekre bontásából erednek az NLP felfedezései azóta is. Könyvünk abba a hallatlanul alkotó, izgalmas és gyümölcsöző kezdeti időszakba vezet el, amelyben ez a tudás megszületett. E lapokon Bandler és Grinder eredeti tanfolyamai elevenednek meg. Az itt megjelenő anyag zöme egy 1978 januári, kétnapos tanfolyamból származik. A hangfelvételeket az a Steve Andreas szerkesztette könyvvé, aki feleségével, Connirae-vel az első NLP-

alaptanfolyamot összeállította, és ezzel az NLP-oktatás hagyományos formáját is megteremtette. A szerzőket talán a Földet először körülhajózó Magellán-hoz hasonlíthatjuk: zsenialitás és vakmerőség mellett a korlátokkal szemben mutatott kérlelhetetlenség jellemzi őket. Tiszteletlenségük miatt első olvasásra akár azt is hihetnénk, hogy bűvésztrükkökkel szórakoztatják a közönséget, felelőtlen ígéreteket tesznek, játszanak mások tudatával és tudattalanjával. Olykor öntörvényűnek tűnő megnyilvánulásaik mögött valójában nemcsak egységes szemlélet, de az ember tudattalan rétegeinek mély tisztelete is rejlik. Ennyire merész paradigmaváltás talán nem is jöhetett volna létre ilyen egyedi, képromboló hozzáállás nélkül. Az NLP teljes képéhez hozzátartozik, hogy későbbi formálói közül sokan kezdettől fogva szelídebben, megértőbben közelítenek az emberi esendőséghez. Elég Connirae Andreas: Mély, belső átalakulására, vagy Robert Diltsnek a meggyőződések és az egészség terén végzett munkájára utalni. Az NLP mintái akkor hatnak jól, ha viselkedésünkbe szervesen beépülve a saját egyéniségünket fejezzük ki velük. Érdemes elgondolkodni azon, hogy — megőrizve az alapítók felfedezői hevületét és találékonyságát — mi hogyan akarunk vitorlázni a lehetőségek e tengerén. Melocco János és Murányi Péter a fordítók, 1999

ÉRZÉKSZERVI ÉLMÉNY Mi több fontos szempontból is gyökeresen mást csinálunk, mint amit más kommunikáció- vagy pszichoterápiatanfolyamokon tanítanak. Amikor tanulmányozni kezdtük ezt a területet, azt láttuk, hogy rendkívül ügyes emberek érdekes dolgokat művelnek, aztán pedig különféle, elméletnek nevezett metaforákat mesélnek a közönségnek. Történeteket mondanak lyukak millióiról, vagy vízvezetékszerelésről: egyesek szerint azt kell megérteni, hogy az ember kör, minden irányban csövek állnak ki belőle, s csupán lefolyótisztító folyadékra van szükség, meg efféléket. Ezeknek a metaforáknak a nagy része nemigen segített megtanítani másoknak, hogy pontosan mit és hogyan csináljanak. Vannak előadók, akik gyakorlati tanfolyamokat tartanak. Itt a közönség a „hivatásos kommunikáció” legtöbb vagy legalábbis néhány területén viszonylag jártas embereket figyelhet meg. Ezek az emberek viselkedésükkel bemutatják, hogy bizonyosfajta dolgokat meglehetősen ügyesen el tudnak végezni. Ha a résztvevőnek szerencséje van, és nyitva tartja az érzékszerveit, elleshet tőlük egyet s mást. Aztán vannak a teoretikusok. Ok közlik a közönséggel, hogy mit hisznek az ember valódi természetéről, és hogy milyennek kellene a tökéletesen „őszinte, kiegyensúlyozott, hiteles, eredeti” stb. embernek lennie, de nem mutatnak semmit, amit meg lehetne tenni annak érdekében, hogy valakit ilyenné változtathassunk. A pszichológia szakterületén a tudás nagy része olyan formában található, amelyben összekeveredik két dolog. Az egyiket mi „modellezésnek” nevezzük — ezt hagyományosan elméletgyártásnak vagy teoretizálásnak hívják —, a másik pedig szerintünk nem más, mint teológia. Összekeverték annak a leírását, amit az emberek csinálnak, azzal, hogy mi a „valóság”. Amikor a tapasztalást összekeverjük elméletekkel, és az egészet egybecsomagoljuk, pszichoteológiát kapunk. A pszichológiában mostanra különböző vallásos hiedelemrendszerek vertek gyökeret, és minden irányzatnak erős hittérítői vannak.

E terület egy másik furcsasága, hogy kutatónak nevezett művelői nem érintkeznek azokkal, akik a gyakorlati munkát végzik! A pszichológia valahogy kettéhasadt: a kutatók többé nem szolgáltatnak ismereteket a gyakorló gyógyítóknak, és nem is figyelnek rájuk. Ez az orvostudományban nincs így. A kutatóorvosok azt keresik, amivel a gyógyászok segítségére lehetnek, azok pedig elmondják a kutatóknak, hogy miről szeretnének többet megtudni. Sőt, a pszichoterapeuták egy sor nem tudatos mintát is követnek a terápia során, amelyek nagyon valószínűvé teszik, hogy kudarcot valljanak. Ugyanis a baj tartalmára figyelnek. Azt akarják tudni, mi a probléma, hogy aztán segíthessenek megoldást találni rá. Ez így van, akár tudatosan, akár ösztönösen, akár felsőoktatási intézményekben, akár más pszichológiai műhelyekben képezték ki őket. Még azokra is igaz ez, akik „folyamatorientáltnak” tartják magukat. Van egy hangocska a fejükben, amely ezt ismételgeti: „A folyamat. Keresd a folyamatot!” Azt mondják magukról: „Én folyamatorientált terapeuta vagyok. A folyamatra! dolgozom.” A folyamatból valahogy esemény, önmagában létező dolog lett. Van még egy ellentmondás ezen a szakterületen. A szakemberek óriási többsége azt tartja, hogy a jó terapeutának mindent ösztönösen kell csinálnia, azaz hagynia kell, hogy a tudattalanja végezze a munkát Ok ezt nem így neveznék, mert nem szeretik ezt a szót, hogy „tudattalan”, de alapjában véve nem tudják, hogyan teszik, amit tesznek. „Hasból” csinálják — így is nevezhetjük a nem tudatos cselekvést. Szerintem hasznos, ha az ember képes tudattalanul cselekedni. Nagyon jól lehet tudattalanul végezni dolgokat. Ám szerintük a lelki gyógyászat végső célja az, hogy az emberek tudatosan megértsék problémáikat, és átlássák viselkedésüket. Tehát a pszichológus olyan ember, aki úgy végzi a dolgát, hogy nincs tudatában a saját viselkedése mozgatóinak, ugyanakkor hiszi, hogy az életben a dolgok működésének tudatos megértésével lehet előrejutni! Amikor először kezdtem pszichoterapeutákat modellezni, és megkérdeztem, hogy mi célból tesznek valamit; mi végre érintik meg a pácienst egy bizonyos módon, vagy miért változtatják meg a hangszínüket, mindig ezt a választ kaptam: — Fogalmam sincs.

—

célja?

Jól van - mondtam. — Érdekelné-e, hogy felderítsük, mi volt a

Isten ments! — felelték erre: Azt állították, hogy ha konkrét cél érdekében konkrét dolgokat tennének, az alávaló dolog, úgynevezett „manipuláció” volna. Mi „modellezőnek” hívjuk magunkat. Ez lényegében abból áll, hogy nagyon kevés figyelmet fordítunk arra, amit valaki mond, és nagyon sokat arra, amit tesz. Azután modellt alkotunk arról, amit tesz. Nem vagyunk pszichológusok, sem teológusok, azaz elméletgyártók. Fogalmunk sincs a dolgok „valódi” természetéről, és nem különösebben érdekel minket, hogy mi az „igazság”. A modellezés feladata az, hogy hasznos leírást adjon valamiről. Így hát, ha olyasmit említünk, amiről tudományos kísérletekből vagy statisztikai adatokból tudjátok, hogy nem igaz, tartsátok észben, hogy itt a tapasztalás egy más szintjéről van szó. Nem igaz csupán hasznos dolgokat tárunk elétek. Ha következetesen el tudjuk érni ugyanazt, amit a vizsgált személy, sikeresen modelleztünk. És ha valaki mást is meg tudunk tanítani, hogy rendre elérje ezt, az még erősebb próba. Annak idején, amikor elkezdtem az emberi érintkezéssel foglalkozni, elmentem egy nagy konferenciára. Hatszázötvenen ültek az előadóteremben. Felállt egy nagyon híres ember, és azt mondta: „Valamennyiüknek meg kell érteniük, hogy a kommunikáció és a terápia első elengedhetetlen feltétele, hogy a másik emberrel személyes kapcsolatot teremtsünk.” Hát ez nekem eléggé nyilvánvalónak tűnt. De a közönség lelkesen bólogatott. „Az ám! Személyes kapcsolatot. Ezt már mi is hallottuk!” Ezután még hat órán keresztül traktált ezzel, de arról egy szót sem ejtett, hogy miképp teremtsük meg ezt a személyes kapcsolatot. Egyetlen konkrét dolgot sem mondott, aminek a segítségével jobban meg lehetett volna érteni valakit, vagy legalább a megértés illúzióját adni neki. Aztán elmentem valami „tevékeny meghallgatás” nevű dologra. A tevékeny meghallgatás során az ember átfogalmazza, amit mondanak neki. Más szóval mindent eltorzít. Ezután elkezdtünk arra figyelni, hogy valójában mit is csinálnak egyes, egymástól igencsak eltérő „varázslók”. Ha megfigyeljük gyógyítás közben Milton Ericksont és Virginia Satirt, látszólag nem le—

hetnének eltérőbbek. Legalábbis nekem nem jut eszembe semmi, amitől különbözőbbnek tűnhetnének. Aki egy bizonyos időt eltölt velük, az arról számol be, hogy mennyire más élmény az egyikükkel együtt lenni, mint a másikukkal. Mégis, ha megvizsgáljuk viselkedésüket; cselekvésük sorrendjét és leglényegesebb mintáit, hasonlónak találjuk ezeket. Mintáik, amelyeknek segítségével elérik megdöbbentő eredményeiket, a mi szemszögünkből nézve nagyon hasonlítanak egymásra. Ugyanazt viszik véghez, csak egészen más köntösbe öltöztetik, és ezért egészen eltérő benyomást keltenek. Ugyanez állt Fritz Perlsre is. Ő kevesebb mintát alkalmazott, nem volt annyira kifinomult, mint Satir és Erickson. De amikor szerintem hatékonyan és sikerrel dolgozott, ugyanolyan sorrendben alkalmazta ugyanazokat a viselkedésmintákat. Fritz általában nem próbált meg konkrét célt elérni. Ha valaki bejött hozzá, és a bal lába hisztérikus bénulására panaszkodott, nem állt neki egyenesen a panasz eltüntetésének. Hol megoldotta az ilyet, hol nem. Mind Miltonnak, mind Virginiának az a szokása, hogy megfogható eredményt igyekszik elérni. Ezt én mélyen tisztelem. Mikor terápiát akartam tanulni, elmentem egy egyhónapos tanfolyamra. Egy szigetre száműztek minket, és mindennap kitettek ugyanazoknak az élményeknek, abban a reményben, hogy valami módon elsajátítjuk őket. A vezetőnek rengeteg tapasztalata volt, és képes volt olyasmikre, amire egyikünk sem. De a résztvevők nem tudták eltanulni, amit csinált, hiába magyarázta. Intuitíven — ezt mi úgy mondjuk, tudattalanul — volt rendszer a viselkedésében, de tudatosan nem értette ezt a rendszert. Ezt dicséretként mondom, mert dicséret illeti rugalmasságát, és azt a képességét, amellyel felismerte, hogy mi válik be és mi nem. Valamennyien nagyon, de nagyon keveset tudtok például arról, hogy miként vagytok képesek beszélni. Beszéd közben valahogy sikerül bonyolult szabályokat betartani, pedig tudom, hogy nem tudatosan döntitek el, miképp beszéltek. Nem mondjátok magatokban, hogy: „Hát, most beszélni fogok. Először is bedobok egy melléknevet a mondatba, aztán főnév következik, majd ige, aztán a végén esetleg egy jó kis határozószó, csak hogy megszínesítse a mondatot.” Mégis beszéltek, és a nyelvnek nyelvtana, mondattana van, bármely integ-

rálszámítás szigorúságával felérő matematikai szabályokkal. Bizonyos transzformációs nyelvésznek nevezett egyéneknek sikerült elterpeszkedniük az egyetemeken, jelentős összegekhez jutniuk a befizetett adóból, és fényt vetniük ezekre a szabályokra. Hogy mit kezdjenek ezzel a tudással, azt még nem találták ki, de a transzformációs nyelvészt az ilyesmi nem is foglalkoztatja. A valóságos világ őt hidegen hagyja. Én benne élek már egy ideje, és olykor meg tudom érteni, hogy miért. A nyelv szempontjából mindnyájunk felépítése ugyanolyan. Az embereknek sok-sok különböző nyelven igencsak ugyanaz a megérzése az ugyanolyan fajta jelenségekről. Ha azt mondom: „Képzelést meg ezt az érted figyelj, el!”, egészen mást éreztek ösztönösen, mint amikor ezt mondom: „Figyelj, megérted ezt az elképzelést!” Pedig a szavak ugyanazok. Van bennetek valami nem tudatos, ami megállapítja, hogy az egyik mondat bizonyos követelmények szerint helyesen épül fel, a másik pedig nem. Modellezőként az a feladatunk, hogy gyakorlatibb dolgokkal csináljunk hasonlót. Az a dolgunk, hogy kifürkésszük, mit csinálnak a hatékony gyógyítók ösztönösen, azaz tudat alatt. És hogy erre másnak megtanítható szabályokat dolgozzunk ki. Tanfolyamon az oktató általában ezt szokta mondani: „Ha ugyanilyen kiválóan akarnak kommunikálni, mint én, egyet kell csak tenniük: oda kell figyelniük a zsigereikből jövő érzésre!” Ez így is van, ha történetesen ugyanaz rejlik a zsigereitekben, mint az oktatónak. Az én sejtésem szerint ez nem túl valószínű. Igen, lehetséges Ericksonéhoz, Satiréhoz, vagy Perlséhez hasonló tudattalan intuíciót kifejleszteni, csakhogy azt hiszem, ehhez előbb tanulási időszakon kell végigmennetek, amelyben elsajátítjátok ezt a fajta megérzést. Miután tudatosan megtanultátok, ugyanolyan módszeres tudatalatti intuícióval gyógyíthattok, ahogy beszéltek. Ha megfigyeljük Virginia Satirt munka közben, elhalmoz minket az információ — a mozdulatai, a hangszíne, ahogy megérint valakit, az, hogy kihez fordul egy adott pillanatban, milyen jellel adja egy családtag tudtára, hogy valami neki szól stb. Óriási feladat volna, ha megpróbálnánk követni mindazt, amire figyel, amit erre tesz, és amit a páciensekben cselekvésével kivált.

Nem tudjuk, hogy Virginia Satir valóban mit is művel egy családdal. De képesek vagyunk olyan formában leírni a viselkedését, hogy bármelyikőtöknek ezt mondhatjuk: „Íme. Tedd meg ezt és ezt, ebben a sorrendben. Gyakorold, míg tudattalan cselekvésed következetes részévé nem válik, és képes leszel elérni ugyanazt az eredményt, amit Virginia.'' Nem ellenőrizzük leírásunk pontosságát, sem azt, hogyan vethető össze neurológiai adatokkal, vagy azzal, aminek a statisztika szerint történnie kellene. Egyetlenegy dologból tudjuk meg, hogy leírásunk kielégítően modellezi-e az illető cselekvését: kipróbáljuk. Vajon képesek vagyunk-e ugyanolyan minták szerint viselkedni, mint Virginia, és elérjük-e ugyanazt az eredményt? Ki fogunk jelenteni olyasmiket a könyvben, aminek talán semmi köze nincs az igazsághoz, a „valóságos” történéshez. Ám azt igenis tudjuk, hogy Satir viselkedéséről készített modelljeink beválnak. Ha valaki megismeri és gyakorolja leírásainkat, mintáinkat, viselkedése átalakul és Satiréhoz hasonlóan hatékonnyá válik, ugyanakkor egyéni stílusa megmarad. Ha megtanultok franciául, az új nyelven is egyéniségetekhez illően fejezitek majd ki magatokat. A tudatosság arra jó, hogy eldöntsétek: el akartok sajátítani egy, a munkátokat, az emberek segítését megkönnyítő képességet. Modelljeinkkel begyakorolhatjátok ezt, majd miután egy ideig tudatosan gyakoroltátok, engedhetitek, hogy tudattalanul működjön a képesség. Valamennyiőtöknek tudatosan kellett gyakorolni az autóvezetés minden összetevőjét. Most pedig hosszú utat vezethettek végig anélkül, hogy bármit is tudatosan végeznétek, hacsak nincs különleges, figyelmeteket igénylő helyzet. Erickson, Satir és sok más hatékony terapeuta tudattalanul észreveszi, hogyan gondolkodik beszélgetőtársa, s e tudást rengetegféleképpen felhasználja. Tegyük fel, hogy Virginia páciense vagyok, és azt mondom: — Hát, tudja... a fenébe is! Nagyon, hogy is mondjam, rám telepedtek a dolgok. Nemrég ütötte... nemrég ütötte el a feleségemet egy csiga, és... izé, hát négy gyerekem van, kettő közülük betörő, és azt hiszem, elrontottam valamit, de nem tudok rátapintani arra, hogy mit.

Nem tudom, volt-e lehetőségetek megfigyelni Virginiát munka közben. Elragadó, amit csinál, varázslatos, annak ellenére, hogy a varázslatnak szerintem szerkezete van, és valamennyien elérhetitek ezt. Válaszában egyebek között igazodna a páciens világmodelljéhez. Valahogy így felelne: — Szóval úgy érzi, súly nehezedik magára, és nem olyan érzések vannak a testében, amilyeneket szeretne. Könnyíteni szeretne a sorsán.

Nem is fontos, hogy mit mond, ha ugyanazokat a fajta szavakat szövi a beszédjébe, és hasonló hanglejtéssel beszél. Hallgassátok viszont meg, hogy egy másik terapeutánál hogyan zajlana ugyanez a párbeszéd: — Tudja, nagyon nagy nyomás nehezedik rám, Bandler doktor úr. Kicsúszott a kezemből a gyeplő. — Világos, Grinder úr. — Úgy érzem, valamit elhibáztam a gyermeknevelésben, de nem tudom, mit. Azt gondoltam, hátha a maga segítségével kitapogathatom a hibát. — Hogyne. Jól kirajzolódik előttem, amit mond. Vegyük csak közelebbről szemügyre a problémát! Milyennek látszik a maga szemszögéből? Fesse le, milyennek látja a helyzetét ebben a pillanatban! — Hát tudja... izé... öööö... egyszerűen úgy érzem, nem tudom megfogni, hogy mi történik velem. — Látom. Nagyon színesen írja le ezt az állapotot. Nekem az a fontos, hogy szembenézzünk a tényekkel, és betekintést nyerjünk abba, merre kell együtt továbbmennünk. — Azt próbálom elmagyarázni, hogy nagyon durva dolgok történnek az életemben. Kiutat próbálok találni... — Nagyon ziláltnak látszik, amit mond. Mintha fényét vesztette volna minden. Nevettek, pedig el sem tudunk jutni arra a fokra, amit a „valóságban” hallottunk. Sokat jártunk mentálhigiéniai szakrendelésre, és hosszasan figyeltünk embereket, akiknek a hivatása a kapcsolatteremtés. Nagyon szomorú, ami történik.

És azt vettük észre, hogy sok terapeuta ugyanúgy nem igazodik a pácienshez, mint ahogy ezt az imént bemutattuk. Mi kaliforniaiak vagyaink, és arrafelé mindent az elektronikai cégek irányítanak. Sok mérnöknek nevezett ember él felénk. Ezek a mérnökök egy bizonyos életszakaszban mind terápián kötnek ki. Nem tudom, miért, de olyan, mintha törvény írná elő. Egyszer csak megjelennek, és azt mondják: — Sokáig világos volt az előremenetelem, sikereket értem el, de aztán hirtelen, amikor már majdnem a csúcson voltam, körülnéztem, és üresnek tűnt az életem. El tudja képzelni? Úgy értem, el tudja képzelni, milyen lehet ez egy korombeli férfi számára? — Hát, azt hiszem, kezdek rátapintani, hogy milyen érzéseit szeretné megváltoztatni. — Várjunk csak, én azt szeretném, ha az én nézőpontomból látná az egészet. És tudja... — Úgy érzem, ez nagyon fontos. — És tudom, hogy mindenkinek van valami nyavalyája, de azt szeretném, hogy nagyon tiszta kép alakuljon ki magában a problémámról. A maga szemszöge egészen más, és szeretném, ha fényt tudna mutatni az alagút végén. Az az igazság, nagyon odalennék, ha nem sikerülne. El tudja képzelni, milyen lenne? — Úgy érzem, nagyon fontos, amit mond. Meg kell birkóznunk a fölvetett problémákkal. Amint kitapogattuk a megoldás legsimább módját, teljes erővel nekigyürkőzünk. — Én azt szeretném tudni, hogy maga hogy látja a dolgot. — Ne fojtsa vissza az érzéseit! Engedje őket szabadjára, és akkor kiverik ezt a képet a fejéből! — Hát..., úgy látom, nem megyünk ezzel semmire. — Úgy érzem, kezd zátonyra futni ez a beszélgetés. Miért ellenkezik? — Észrevesztek valami mintát ebben a két beszélgetésben? Egyes terapeuták két-három napon át folytatták ugyanezt. Megfigyeltük viszont, hogy Satir fordítva csinálta: ő igazodott a pácienshez. De a legtöbb terapeuta nem. Megfigyeltünk egy sajátos vonást az emberekben. Ha valamit csinálnak, és nincs eredménye, megismétlik. B. F. Skinnernek volt egy

csoport tanítványa. Azt vizsgálták, hogy mit csinál a patkány az útvesztőben. Egy napon valaki megkérdezte tőlük, hogy mi a fő különbség a patkány és az ember között. Mivel a behavioristák nem olyan borzasztó jó megfigyelők, elhatározták, hogy kikísérletezik. Óriási, embernek való útvesztőt építettek. Egy csapat patkánynak megcsinálták ugyanezt kicsiben, és megtanították nekik, hogy merre talállak a sajtot. Ez volt a kontroll csoport. Aztán fogták az embereket, és berakták őket a nagy útvesztőbe. Csaliként öt-dolláros bankók szolgáltak. A kísérlet eredménye nem mulatott lényeges különbséget. Némileg eltért a két adatcsoport, és kilencvenöt százalékos valószínűségnél felfedeztek valamelyes szignifikáns különbséget abban, hogy hányszor próbálkoztak, amíg elérték a kívánt eredményt, vagy valami ilyesmi. Az emberek a patkányoknál valamivel jobban, egy picivel gyorsabban ismerték ki az útvesztőt. A legérdekesebbre a kísérlet kioltási szakaszában derült lény. Eltávolították az ötdollárosokat meg a sajtot, és bizonyos számú próbálkozás után a patkányok nem keresték többé a csalit... Nem így az emberek...! Ők még ma is próbálkoznak...! Éjszakánként betörnek a laborba. A legtöbb szakterületen érvényesül egy alapszabály. Ez teszi lehetővé az illető ágazat gyors fejlődését. Így hangzik: ha nem vezet sikerre az, amit csinálsz, tégy valami mást! Ha mérnök vagy, rakétád kilövésre kész, megnyomod a gombot, és a rakéta nem indul el, mit csinálsz? Megváltoztatod a viselkedésedet. Valami másba fogsz, és megpróbálsz rájönni, mit kell tenned a gravitáció legyőzése végett. A pszichoterápiában viszont külön neve van annak a helyzetnek, amikor a rakéta nem emelkedik fel. Ott ezt „ellenállásnak”, a pácienst pedig „terápiaképtelennek” nevezik. A pácienst okolják azért, mert ők eredménytelenül járnak el. Ezzel a terapeuta kibújik a felelősség alól — nem kell változtatnia viselkedésén. Vagy, ha humanisztikusabban fogja föl a dolgot, „osztozik a kudarc miatti bűntudatban”, netán azt mondja: „a páciens nem érett meg a változásra”. Egy másik baj az, hogy a pszichoterápiában egyre ugyanazokat a dolgokat találják ki. Már régebben is voltak, akik azt csinálták, amit később Fritz meg Virginia. A Tranzakcióelemzésben vagy Tranzakció-analízisben (TA) megjelenő fogalmak — például a „döntés meg-

változtatása” — Freud munkájában is felbukkannak. De érdekes módon a pszichoterápiában nem adódik át a tudás. Amikor az ember megtanult írni-olvasni és valamelyest kommunikálni, ez a tudás gyorsítani kezdte a fejlődést. A villamosság oktatásakor például mindarra megtanítjuk a diákot, amit ezen a szakterületen eddig felfedeztek, hogy aztán továbbléphessen, és új dolgokat fedezhessen fel. A pszichoterápiában ehelyett egyetemre küldjük a diákot. Aztán mikor befejezi, mehet megtanulni, hogyan kell terápiát végezni. Ráadásul erre nincs is semmi mód. Így hát pácienseket küldünk hozzá, és „magánpraxisnak” nevezzük el, amit művel velük. Hadd praktizáljon magányosan! A nyelvészetben van egy „névszóvá alakításnak” (névszó: főnév, melléknév stb.) nevezett jelenség. Ez azt jelenti, hogy folyamatot eseményként vagy dologként írunk le. Ezzel tökéletesen összezavarjuk a körülöttünk lévőket, valamint magunkat is — hacsak észben nem tartjuk, hogy nem valóságos élményről van szó, hanem annak megjelenítéséről. Ez hasznos is lehet. Ha az ember történetesen egy ország kormányában ül, bedobhat ilyen főneveket, hogy „nemzetbiztonság'’, és aggodalmat kelthet az emberekben. Az amerikai elnök nemrégiben Egyiptomban járt, és a „kényszerítő” szót leváltotta a „kívánatos”-sal. Ezzel Egyiptom tüstént újra Amerika barátjává vált. Pedig csak egy szót változtatott meg! Ez varázsige. Az „ellenállás” szó szintén elvont főnév. Dologként kezel egy folyamatot, és nem mondja el, hogyan zajlik le. Az előbbi együttérző, őszintén jóindulatú terapeuta érzéktelennek, tompának írná le páciensét. Szegény annyira eltávolodott az érzéseitől, hogy nem tudott vele eredményesen kapcsolatba lepni. Keményen ellenállt. A mérnök pedig más terapeuta után nézne, mert ez vaksi volt. Még csak nem is körvonalazódott előtte a helyzet. Sötét alak volt, na. És természetesen mindkettőjüknek igaza volna. Nos, van még itt valaki, aki nem vette észre, hogy mit művelünk? Merthogy ez az első minta, amit be szeretnénk mutatni. Egy nő a közönség soraiból: — Hát, az előbbi párbeszédben a páciens látással kapcsolatos szavakat használt: világos, elképzelni, látni, tiszta kép meg ilyeneket. A

terapeuta pedig érzésekről beszélt. Tapintani, érezni, sima, megbirkózni és így tovább. Bizony. És olyan emberek is vannak, akik főleg hallással kapcsolatos szavakkal élnek. „Jól hangzik.” „Ez magáért beszél.” „Harmonikus kapcsolat.” Észrevettük, hogy az emberek szó szerint különbözőképpen gondolkodnak, és ezek a különbségek a három fő érzékszervre vezethetők vissza, a látásra, a hallásra és az érzésre. Amikor találkoztok valakivel, az illető valószínűleg az említett három megjelenítő rendszer valamelyikében gondolkodik éppen. Elképzel valamit magában, érez valamit vagy hangokat hall, és beszél magában. Egyebek között érdemes figyelni a folyamatokat leíró szavakra (azaz predikátumokra: igékre, melléknevekre, határozószókra), ugyanis ebből megtudhatjátok, mit csinál belül. Ha meghalljátok ezt, úgy alakíthatjátok viselkedéseteket, hogy a kívánt hatást érjétek el. Ha rokonszenvesek akartok lenni, ugyanolyan szavakat kell beszédetekbe szőni, amilyeneket a másik ember. Ha pedig ellenszenvessé akartok válni, akkor szándékosan másféle szavakkal kell élnetek, ahogy mi tettük az előbb. Hadd ejtsek néhány szót arról, hogyan működik a beszéd! Ha rátok nézek, és megkérdezem: „Kényelmesen ültök?” — meg tudtok felelni a kérdésemre. Ennek feltétele, hogy megértsétek a szavaimat. Tudjátok, hogyan értitek meg például a „kényelmes” szót? Egy nő: — Testileg. — Te testileg érted meg. Érzel valami jellegzetes változást a testedben. Ez a változás különbözik attól, amit a „rémült” szó hallatára érzel. Tehát ő változást érez a testében, és így érti meg a „kényelmes” szó jelentését. Más is észrevette, hogy ő miképp érti meg? Van, aki elképzeli magát valami kényelmes helyzetben — függőágyban kinyújtózva vagy a fűben heverve a napon. Talán olyan is akad közöttetek, aki a kényelemhez kötődő hangokat hallja; patakcsobogást vagy a fenyők ágai között átsuttogó szelet. Ahhoz, hogy megérthessétek, amit mondok, elő kell hívnotok a szavaim jelentését: bizonyos képeket, érzéseket vagy hangokat. Ez számotokra a „kényelmes” szó jelentése. Maga a szó csupán bizonyos

múltbeli élményeitek tetszőlegesen választott neve. Ez a folyamat a beszéd működésének egyszerű felfogása. A szó bekapcsológomb, mely élményeitek bizonyos részeit a tudatotokba juttatja, más részeit pedig nem. Az eszkimók vagy hetven szóval tudják kifejezni a havat. Azt jelentené ez, hogy az eszkimó nevű törzsben felnevelkedett embereknek más érzékszerveik lennének, mint nekünk? Nem. Az én legjobb tudásom szerint a nyelv egy embercsoport összegyűjtött bölcsessége. A nyelv azt választja ki az Érzékszerveinket érő végtelen mennyiségű, elvileg rendelkezésünkre álló ingerből, ami a nyelvet kifejlesztő embercsoport környezetében megismétlődik, és amiről bebizonyosodott, hogy érdemes tudatosan odafigyelni rá. Ha figyelembe vesszük, hogy az eszkimók milyen környezetben élnek, és miket kell tenniük, semmi meglepő nincs abban, hogy hetvenegynéhány szavuk van a hóra. Számukra az életben maradás szorosan összefügg a hóval, ezért nagyon finom megkülönböztetéseket tesznek. A síelőknek is különböző szavuk van a különböző hófajtákra. Aldous Huxley úgy mondja ezt The Doors of Perception (Az érzékelés kapui) című könyvében, hogy ha megtanulunk egy nyelvet, megörököljük az előttünk járók bölcsességét. Ebben az értelemben áldozatok is vagyunk: a végtelen lehetséges élmény közül, amely megtörténhetett volna velünk, egyesek nevet kapnak, szó jelöli meg őket. Ezáltal előtérbe helyeződnek, és figyelmünk rájuk irányul. Ugyanolyan érvényes, sőt, talán még nyilvánvalóbb, hasznosabb, de meg nem nevezett érzékelések általában nem hatolnak be tudatunkba. Az elsődleges és a másodlagos megjelenítés között mindig elvész valami. Az élmény más, mint annak ilyen vagy olyan megjelenítési módja. Az egyik legkevésbé közvetlen megjelenítés a nyelv. Ha azt mondom nektek „ennek a bizonyos asztalnak a tetején van egy félig telt pohár víz” — egymás után fűzött szavakat (önkényesen választott jelképeket) közlök. Egyetérthettek vagy vitába szállhattok ezzel a kijelentéssel, hiszen közvetlenül érzékelhető dologról van szó. Ha viszont olyasmiről beszélek, amit nem érzékeltek közvetlenül, csakis úgy érthetitek meg szavaimat, hogy megkeresitek múltbeli élményeitekből az ide vonatkozókat. Kivéve, ha beépítettétek maga-

tokba, hogy ilyenkor érzékszerveitekkel ellenőrizhető információt kérjetek. Élményetek annyira egyezik meg majd az enyémmel, amennyire a kultúránk, a hátterünk. A szavakat hallgatóságunk világmodelljéhez kell tehát igazítanunk. A „biztonság” szó nagyon-nagyon mást jelent egy gettólakónak, egy fehér középosztálybelinek és a leggazdagabb száz amerikai család egy tagjának. Amikor emberek ugyanazokkal a szavakkal élnek, az az illúzió alakul ki, hogy megértik egymást De mivel ezek a szavak szükségszerűen más benső élményhez kötődnek, mindig mást jelentenek egy-egy ember számára. Tehát először akkor vész el valami, amikor az élményt szóba öntjük, másodszor pedig akkor, amikor a másik ember megérti a szót. Véleményem szerint rendkívül hasznos viselkedésetekkel azt az illúziót kelteni páciensetekben, hogy megértitek, amit mond. De óva intelek benneteket: ti nehogy magatokévá tegyétek ezt az illúziót! Bizonyára sokan vannak közöttetek, akinek intuíciója támad, amikor először találkoztok egy pácienssel. Lehet, hogy van egy fajta ember, akire elég rápillantanotok, amikor bejön az irodátokba. Még a száját sem nyitotta ki, és máris tudjátok, hogy igen nehéz eset lesz. Hosszadalmas, fáradságos lesz megnyitni előtte a lehetőségeket, amelyeket szeretne, bár még nem is tudjátok, hogy mik azok. Máskor pedig, még mielőtt megszólalna az új páciens, tudjátok, hogy ez érdekes, örömteli munka lesz. Sziporkázó élmény lesz ezt az embert új viselkedésmintákhoz segíteni, izgalmas kaland lesz eljuttatni oda, ahova akar. Hányan vannak közületek, akinek szokott ilyen intuíciója lenni? Egy önként jelentkezőt kérek. (Egy nő lép fel az emelvényre.) — Tudod, hogy mikor van ilyen intuíciód? A nő: — Ühüm. — Alit élsz át olyankor...? — Hadd segítsünk! Először is figyelj jól a következő kérdésre! Valamennyiőtöket meg szeretnélek tanítani erre a kérdésre. Honnan tudod, hogy intuíciód van? (A nő szeme fölfelé, az ő bal oldala felé mozdul el.) Igen, innen tudod. Az érdekes az, hogy mondani nem mondott semmit. Szavak nélkül mégis válaszolt a kérdésemre. Ugyanaz a folyamat játszódott le ben-

ne, ami akkor zajlik le, amikor intuíciója támad, és ez maga volt a válasz. Ha semmi mást nem tanultok ezen a tanfolyamon, a következőt jegyezzétek meg: mindig kaptok választ, ha érzékszerveitek elég élesek ahhoz hogy észrevegyétek. mit vált ki kérdésetek a másikból. És ennek szóbeli, tudatos része ritkán lesz lényeges. Hadd mutassuk be újból! Honnan tudod, hogy intuíciód van? — Hát, térjünk vissza oda, ahol az előbb voltunk... Ezt próbáltam megfogalmazni. És számomra ez azt képviseli... — Hogyan képviseli? Látod, hallod vagy érzed ezt a valamit? — Lelki szememmel azt láttam, hogy... — Igen. Lelki szemeddel láttad. Kép volt. Mindezt teljesen felesleges volt elmondania, ha az előbb láttátok, mit csinált a kérdésre. Sokkal finomabban mutatta meg szavak nélkül ugyanazt, amit elmondott. Ha kitisztítjátok érzékszerveiteket, és odafigyeltek a rajtuk beáramló információra, mindig megfigyelhetitek, hogy szavak nélkül hogyan válaszol valaki kérdésetekre vagy kijelentésetekre, akár ki tudja fejezni a válaszát szavakban, akár nem. A megjelenítő rendszerekről sok-sok különféle jel árulkodik. Legkönnyebben úgy kezdhetitek el érzékszerveiteket tanítani, ha megfigyelitek az emberek szemének elmozdulását. Ez ugyanis megmutatja, hogy milyen megjelenítő rendszerben gondolkodnak. Amikor valaki bejön a rendelőtökbe, tervezgeti magában, hogy mit fog tenni. Vagy elképzel valamit, vagy mondja magában, amiről beszélni akar, vagy az érzéseire figyel, amelyekről be akar számolni nektek. Ilyenkor belülre figyel, hogy hozzájuthasson ehhez az információhoz. Ezt jellegzetes mozdulatok kísérik, és tudattalanul valamennyien ismeritek ezeket a mozdulatokat. Mégis, a pszichológia egész történelme alatt soha nem fedte fel és írta le világosan ezeket senki. Mondok egy nagyon gyakori példát. Kérdeztek valamit valakitől. Erre azt mondja: „Hmmm. Lássuk csak!” Közben felnéz balra, 1 és a Amikor emberek megfigyeléséről van szó a könyvben, a „bal” vagy „jobb” mindig a megfigyelt személy bal vagy jobb oldalát jelenti (a fordító). 1

fejét is ugyanarra fordítja. Nos, amikor az emberek felfelé néznek, elképzelnek valamit magukban. Elhiszitek? Mert hazugság ám! Minden hazugság, amit itt hallani fogtok tőlünk. Minden általánosítás hazugság. És mivel nem állítjuk, hogy az igazat adjuk elő, vagy a helyes választ mutatjuk meg, az egész tanfolyamon következetesen hazudni fogunk. Egyébként csupán két dologban különbözünk más tanároktól. Az egyik: mi tanfolyamaink elején kihirdetjük, hogy minden szavunk hazugság. Ezt más tanárok nem szokták. A legtöbbjük elhiszi a saját hazugságát. Nem jön rá, hogy koholmány. A másik különbség az, hogy a mi hazugságaink általában nagyon jól beválnak, ha úgy tesztek, mintha igazak volnának. Modellező lévén nem érdekel minket, hogy tanításunk igaz-e, pontos-e, idegrendszertani kísérletekkel be lehet-e bizonyítani a helytállóságát, sem az, hogy igazi megjelenítése-e a világnak. Csakis az érdekel, hogy beválik-e. Három önként jelentkezőt kérnék ide föl!

Mindjárt kérdezni fogok néhány dolgot Fran-től, Harvey-tól és Susan-tól. Tőletek a nézőtéren csupán annyit kérek, hogy tisztítsátok meg az érzékszerveiteket. Elképzelhetnétek, hogy valami mire emlékeztet, beszélhetnétek magatokban ilyesmiről, vagy érzéseitek támadhatnának azzal kapcsolatban, ami itt történik. Ehelyett a következő tanulási stratégiát javaslom az eljövendő néhány percre: Tisztítsátok meg érzékszervi csatornáitokat a belső élményektől! Csendesítsétek el belső párbeszédeteket, ügyeljetek, hogy testetek kényelmes helyzetben legyen, s így maradhasson egy darabig, és töröljétek el belső képeiteket! Egyszerűen figyeljétek meg érzékszerveitekkel, hogy milyen összefüggés van az elhangzó kérdések és a három ember szavak nélküli válasza között! Különösen gondosan figyeljétek meg a szemük mozgását és változását! Sok minden más is történik majd, ezekről majd máskor lesz hasznos beszélnünk. Most azt szeretnénk, ha szavak nélküli viselkedésüknek erre a részére figyelnétek. Tőletek itt fent kérdezni fogok dolgokat. Találjátok meg rá a választ, de ne mondjátok el! Amikor megvan a válasz, vagy amikor rá-

jöttök, hogy nem tudjátok, hagyjátok abba! Semmit nem kell mondanotok, tartsátok magatokban a választ. Van a világon egy érdekes jelenség. Közlekedési lámpának hívják. A piros vagy a zöld lámpa van benne felül...? Mikor ma idejöttetek, hány közlekedési lámpás útkereszteződésen jöttetek keresztül a kiindulási helyetektől a szállodáig...? Milyen színű édesanyátok szeme...? Hányféle színű szőnyeg volt a legutóbbi lakóhelyeteken? (Fran minden kérdésre egyenesen maga elé mered, Harvey felnéz balra, Susan pedig általában jobbra néz fel, de olykor egyenesen előre.) Nos, megfigyeltetek valami elmozdulást? Következetesen ugyanúgy változott valami? Jó. Raktározzátok el egy kicsit az adatokat. Összetett emberek vannak előttetek, nem csak egyféle dolgot csinálnak. Mindenesetre figyeljétek meg, hogy mi azonos abban, amit ezekre a kérdésekre tettek! Most egy kicsit megváltoztatom a kérdések irányát, ti pedig figyeljétek meg, hogy erre következetesen mást csinálnak-e! Gondoljatok kedvenc zenedarabotokra...! Az ábécében melyik betű van az „R” előtt... ? Mit mondott sokszor anyátok, amikor gyerekek voltatok? (Fran és Harvey bal felé, Susan pedig jobb felé néz le, hogy megtalálhassa a választ.) Láthatjátok, hogy más történt most, mint az előző kérdéscsoportnál. Most ismét másfajta kérdéseket teszek fel. Milyen érzés, amikor úszás közben érzitek a víz kavargását magatok körül...? Milyen, amikor télen kellemes, barátságos, meleg szobában vagytok, aztán kiléptek a hideg levegőre...? (A válasz megtalálásához Fran és Harvey jobbra lefelé néz, Susan pedig balra lefelé.) Találtatok-e kapcsolatot a különböző fajta kérdések és a megfigyelt elmozdulás között? Mit láttatok — valóságos, érzékszervi észrevételekre vagyok kíváncsi —, amikor feltettem a kérdéseket? Egy férfi: — Elsősorban azt figyeltem meg, hogy Susan, amikor úgy látszott, hogy elképzel valamit, felfelé nézett. Néha pedig egyenesen előre. — Jó, egyetértek veled. De honnan tudod, hogy mikor képzelt el

valamit? Ez a te feltételezésed. Miket kérdeztem, miire ilyen mozdulat jött? — A szem színe. Meg hogy hány közlekedési lámpán... Mintha elképzelte volna az útkereszteződéseket. — Tehát kérdéseim megválaszolásához képi adatok kellettek. És azt láttad, hogy gyakran felfelé mozdul el a szeme. Megfigyelted, hogy elmozdul-e valamelyik oldalra? Egy nő: — A jobb oldala felé. Azért arra, mert balkezes. — Azért jobbra, mert balkezes? Nem mindig jobbra mozdul a szeme. Figyeld meg ezt! — Susan, hogy festenél hosszú, lángvörös hajjal...? És hogy festenél, ha szakállad volna...? Tudod, hogy milyennek látszanál, ha itt ülnél az én helyemen? (A szeme balra felfelé mozdul.) Most merre mozdult el a szeme? A jobb vagy bal jelentse az ő jobb vagy bal oldalát! Azt mondtad, hogy az ezelőtti képi kérdésekre jobbra fölfelé mozdult el a szeme. És mit láttál, merre mozdult a szeme az iménti kérdésekre? Ezúttal szembogara kitágult, és szeme balra mozdult el, majd visszatért. Tehát nem mindig jobbra tekint föl. Van, amikor balra. Következetes különbség van az előbbi és a mostani képi kérdéseim között. El tudod mondani, hogy mi? — Az előző kérdéseknél vissza kellett emlékeznie valamire, a mostaniakhoz viszont meg kellett próbálnia elképzelni valamit, amit nem látott a valóságban. — Remek. Az első fajtát emlékezett képnek, a másodikat pedig alkotott képnek nevezzük. Sohasem látta magát, amint ebben a teremben, ezen a széken ül. Erről nincs valóságos képi élménye, alkotnia kellett hát a képet, hogy megláthassa, milyen lehet. A legtöbb „szokásos felépítésű” ember éppen a fordítottját mutatja annak, amit Susan. Susan balkezes, ezért szeme az ellenkező irányba mozdul el, amikor elképzel valamit. Az emberek többsége balra néz fel, hogy emlékezhessen egy képre, képalkotáskor pedig jobbra. Ám van sok szokásos felépítésű jobbkezes, aki jobbra néz fel, amikor képi emlékeiről kérdezzük. Itt ül például Barbara. Ő az előbb jobbra nézett fel, amikor visszaemlékezett valamire. Emlékszel rá, mit láttál ott fent?

Barbara: — Nem. — Emlékszel-e olyan házra, amelyben gyermekkorodban laktál? — Emlékszem. Megint jobbra cikázott föl a szeme. Mit láttál, Barbara? Nevezz meg egy dolgot! — A nagyszobát. — Állítom, hogy volt egy bizonyos különlegessége ennek a nagyszoba-képnek, amit láttál. Ellenőrizd, hogy igaz-e, amit mondok, és áruld el, hogy állításom helytálló-e! A szoba, amelyet láttál, a levegőben lógott. A képnek nem volt olyan határa, amilyen akkor lenne, ha valóságosan benn lennél a szobában. Ezt a képet sohasem láttad azelőtt, hiszen csak része egy régi, akkoriban gyakori látványnak. Nem egy bizonyos eseményre emlékeztél vissza, hanem szó szerint kivontad a képet más emlékeidből, és így jelenítetted meg. Így volt? — Így. Amikor képi emlékeiről kérdeztek valakit, és az illető jobbra, felfelé tekint, nem lehet levonni a következtetést, hogy balkezes, vagy szemmozgása fordított. Az egyetlen levonható következtetés az, hogy jobbra és felfelé nézett. Ha tovább akartok kutatni, több lehetőség is van. Az egyik a Susan-féle eset, tehát az, hogy agya felépítése fordított. A másik az, hogy alkotja a múlt képét, mint Barbara. Ha így van, ezek a képek nem lesznek olyan színesek, részletesek, nem lesz olyan hátterük, környezetük, mint egy konkrét emlékképnek. Ez fontos eltérés. Amikor Barbara képre emlékezik, környezete nélkül jelenik meg neki az emlék. Ez jellemző az alkotott képekre. Egyébként valószínűleg sokat is vitatkozik a múltról — különösen olyanokkal, akik egyedi eseményekre emlékeznek vissza. Sally: — Nem láttam, hogy Fran szeme elmozdult volna lefelé vagy felfelé. Egyenesen előre nézett. — Igen. Volt látható különbség aközött, ahogy a kérdés előtt és ahogy utána nézett egyenesen előre? Észrevettél valami változást? — Észre. Tűnődőbbnek látszott utána. — „Tűnődőbbnek.” Ami neked „tűnődőnek” látszik, lehet, hogy

egészen más élmény, mint amire én mondom, hogy „tűnődő”. Ez a szó valamilyen élményről kifejezett összetett véleményed, nem maga az érzékszervi élmény. Biztos vagyok abban, hogy a „tűnődő” szónak megfelelő jelentése van számodra, és könnyen vissza tudod hozni általa, hogy mit is érzékeltél, amire ezt mondtad. A „tűnődő” szóval kifejezett véleményed helyett le tudnád írni azt, amit ténylegesen láttál? Amivel aztán egyetérthetünk vagy vitába szállhatunk. Mint már említettük, valamennyi ilyesfajta kérdésre választ kapunk, még mielőtt az illető kinyitná a száját. Ha lehetőségetek van rá, figyeljétek azt, akivel kommunikálunk, és mindig előbb megkapjátok a választ, mint ahogy az illető elmondaná. Most is, amikor megkérdeztem Sally-t, hogy mit látott, szavak nélkül bemutatta. Utánozta azt, amit Fran csinált az előbb. — Sally, emlékszel, milyen érzés volt, amit csináltál? — A szemem mintha kicsit becsukódott volna. — Tehát a szemhéjad egy kicsit lejjebb ereszkedett. Észreveszel más változást is? Erezheted, hogy mit csinált a szemed, vagy visszaemlékezhetsz arra, ami Sally-vel történt... Előfordult-e már veletek, hogy beszélgetés közben a másik még mindig rajtatok pihenteti szemét, és mégis hirtelen úgy érzitek, egyedül vagytok? Teljesen egyedül... Ugyanez történt itt is. Mindkét esetben kitágult a szembogár, és ellazultak az arcizmok. Ha nem látjátok jól a szembogár kitágulását, az véleményem szerint nem a szembogár kitágulását jellemzi, hanem a ti érzékeléssel kapcsolatos programjaitokat. És nem arról beszélek, hogy a látásvizsgálaton tökéletesnek mutatkozik-e a szemetek, vagy erős lencsével sem tudjátok elolvasni még a legfelső sort sem. Érzékelésre való képességeteket tanultátok, és tanulással javíthattok rajta. A legtöbben úgy tesznek, mintha érzékszerveik egyszerűen tétlen befogadónyílások volnának, amelyekbe a világ óriási adatmennyiséget önt. Az információ mennyisége valóban óriási, olyannyira, hogy csak egy csöppjét tudjátok megjeleníteni magatoknak. Megtanuljátok hát, hogy ti magatok válasszátok ki ebből a hasznosat. Tehát arra kérünk benneteket, hogy néhány perc múlva változtassátok meg érzékelő programjaitokat. Így két dolgot is eldönthettek: hogy léteznek-e az említett minták, és hogy hasznosak lehetnek-e.

Ebben a sorrendben fogunk haladni. Először is az. itt kialakult rokonszenvre építve végeztetünk veletek egy gyakorlatot, amikor is saját érzékszerveitekkel fedezitek fel magatoknak, hogy léteznek-e valójában ezek a dolgok, amelyekre felhívjuk a figyelmeteket. Azután tárgyaljuk majd meg, hogy miképpen lehet ezeket hasznosítani, hiszen fontos. A fő kérdés az, hogy érdemes-e tudni ezt. Hadd biztosítsalak benneteket, hogy ha már vannak a terápiában, az oktatásban vagy az üzleti életben jól beváló kommunikációs módszereitek, ezek a képességeitek megmaradnak a tanfolyam után is. Erről kezeskedhetem. Semmit nem teszünk, ami választási lehetőségeket venne el tőletek. Csak azt szeretnénk, ha mérlegelnétek egy új megközelítést. Bizonyára sokan hatékonyan, ügyesen kommunikáltok, amikor terápiát végeztek. Eredményt értek el, elégedettek vagytok vele, munkátok kellemesen próbára tesz, és szeretitek. Legalábbis időnként. De még ha nagyon-nagyon jól is csináltok valamit, néha unatkoztok egy kicsit. Hajlotok rá, hogy megismételjetek valamilyen beavatkozást, amely a múltban sikerrel járt, mert azt remélitek, hogy most is eredményes lesz. Szerintem az egyik legveszélyesebb emberi élmény a siker — különösen, ha életpályája elején történik valakivel — mert babonássá és megrögzötté tesz. Akárcsak az útvesztő végén lévő ötdolláros. Tegyük fel, hogy egyszer egy páciensetekkel elképzeltettétek az anyját egy széken, beszélt vele, és utána teljesen megváltozott. Lehet, hogy erre azt gondoljátok, az ország minden lelki gyógyítójának ezt kellene tennie. Pedig ez csak egy az eredmény elérésének számtalan módozata közül. A kétkedőket és azokat, akiknek részük van, meg szeretnénk kérni valamire. (Ez egyébként az összes előadandó hazugságunkra vonatkozik.) Fogadjátok el hazugságunkat egy időre, mégpedig az állításunk szerint létező minta kifejtését követő gyakorlat idejére! Így ahelyett, hogy hitelt adnátok őrült állításainknak, saját érzékszerveitekkel dönthetitek el, hogy a szerintünk létező jelenség valóban megfigyelhető-e társatok viselkedésében. Most azt állítjuk, hogy eddig valami teljesen nyilvánvalót hagytatok figyelmen kívül. Hogy egész életetekben beszéltetek emberekkel, akik így csináltak: „hát úgy látszik...” (balra felnéz), „azt mondom ma-

gamban...” (balra lenéz), „úgy érzem” (jobbra lenéz) - és ti ebből semmit nem vettetek tudatosan észre. Az emberek következetesen így viselkedtek a modern pszichológia és kommunikációelmélet száz éve alatt, és ti olyan kulturális minták áldozatai voltatok, amelyek nem tették lehetővé, hogy észrevegyétek és közvetlenül, hatékonyan felhasználjátok ezeket a jeleket.

A gondolkodási jelek megfigyelése

Találjatok itt most valakit, akit nem, vagy csak alig ismertek! Egyikőtök kérdéseket tesz majd fel a társának. Könnyítsétek tanulásotokat azzal, hogy — akárcsak mi — csoportosítjátok a kérdéseket! Először kérdezzetek emlékképekre! Milyen színű szőnyeg van az előszobádban? Milyen színű édesanyád szeme? Milyen alakúak a betűk az épületen lévő táblán? Ez mind olyasmi, amit az itt lévők láttak már. Azután kérdezzetek olyasmiről, amit a társatok még nem látott, és magának kell képet alkotnia róla. Hogy festenél innen, ahol én ülök? Milyen látvány volnál lila hajjal? Azután tegyetek fel hangra vonatkozó kérdéseket! Mi a kedvenc zenéd? Melyik ajtó csapódik be leghangosabban nálatok, ha bevágják? Halld, ahogy egy nagyon kedves valaki a nevedet mondja, úgy, ahogy csak ő tudja! Hogy hangzana, ha elénekelnéd a „Boci, boci tarkát?” Ezek mind hallható dolgokra kérdeznek rá. Ezeknél a kérdéseknél jellegzetesen más, nem szavakban kifejezett jeleket fogtok észrevenni, mint az előző csoportnál. Utána tegyetek fel érzésre vonatkozó kérdéseket! Hogy érzed magadat korán reggel? Milyen érzés, amikor macska dörgölődzik hozzád?

1. ábra A „szokásos felépítésű” jobbkezes ember szemmozgása

(A mozdulatlan, kitágult szembogár is gyakran képi feldolgozásra vall.) Egy nő: — Máshogy mozog az emberek szeme, ha emlékeznek valamire, amit a múltban hallottak, mint akkor, ha megpróbálják elképzelni, hogy valaminek milyen hangja volna? — Ha azt mondod: „elképzelni”, képet feltételezel. Kérd így inkább: alkossanak olyan hangot, amilyet még nem hallottak! Lesz különbség, bizony. Fedezd fel te magad, hogy micsoda! Hadd hívjam fel a figyelmeteket két csapdára! Talán azt gondoljátok, hogy a „gondolni” szó egy bizonyos megjelenítő rendszerben van. Ez tévedés. Ezek a szavak, hogy: „gondolni, érteni, észlelni, hinni, észrevenni, tudni” nincsenek megjelenítő rendszerhez kötve. Ne használjátok ezeket ebben a gyakorlatban, mert hallatukra az emberek szeme véletlenszerűen fog elmozdulni. Szintén összezavaró dolgokat láttok, ha ilyesmit kérdeztek, hogy „emlékszel, milyen érzés volt, amikor legutóbb úsztál, és kezed a vizet hasította?” Ugyanis ekkor kettőt kértek társatoktól. Először azt, hogy emlékezzen, és csak aztán azt, hogy érezzen. Lehet, hogy képileg emlékszik. Először megkeresi az esemény képét. Vagy elmondja magában, hogy mikor is volt. Lehet az is, hogy közvetlenül az érzésre emlékszik vissza. Mindenképpen két lépésből áll majd a folyamat Utasításotokat követve először emlékezni fog az illető, és azután merül majd ténylegesen bele az érzésbe.

Ha olyasmit figyeltek meg, amit nem értetek, kérdezzétek meg társatokat, hogy mit csinált belül! Az a feladatotok, hogy felfedezzétek a kívülről észrevehető jelek és a feltett kérdések kapcsolatát. Figyeljétek meg a kért adat és a válaszul érkező szemmozdulat közötti összefüggést! Ha nem értitek, kérdezzétek meg. „Ezt, és ezt láttam kívül. Vajon milyen belső műveletnek felel ez meg?” Ha nem tudja, mondjátok neki, hogy találjon ki valamit! Ha nem tudtok megfigyelni szemmozdulatot, nehezítsétek a kérdést! „Milyen színű cipő volt anyádon, amikor utoljára láttad?” Ha megkérdezitek, hogy milyen színű az édesanyja szeme, és nem látjátok, hogy elmozdulna a szeme, tegyétek bonyolultabbá a kérdést! „A te szemed is kék. Anyádé sötétebb vagy világosabb a tiednél?” Ez öszszetettebb, összehasonlító kérdés. Társatoknak el kell majd képzelnie az anyja szemét, a sajátját, és összehasonlítania a kettőt. Négy-ötpercnyi kérdezgetés bizonyára elég lesz ahhoz, hogy a szemmozdulatból egyértelműen megállapítsátok, hogy az illető melyik megjelenítő rendszerben gondolkodik abban a pillanatban. Ekkor cseréljetek szerepet, hogy mind- kettőtök kérdezhessen, és megfigyelhesse a kiváltott hatást. Mi a teremben járkálunk majd körbe. Ha olyasmit találtok, amit nem értetek, integessetek nekünk, odajövünk, és segítünk, hogy megérthessétek, mi történik. Általánosításokat mondunk nektek, és minden általánosítás, amit valaha is mondott nektek valaki, hamis lesz bizonyos helyen és időben. Az általánosítások csak cselek. (És amit itt teszünk, annak a nagy része az lesz.) Ezekkel a cselekkel veszünk rá benneteket arra, hogy odafigyeljetek élményeitekre, és felfigyeljetek az érzékszerveitek nyújtotta tudás egy olyan dimenziójára, amelyet eddig kulturálisan elsajátított minták miatt figyelmen kívül hagytatok. Amint tudomást szereztek erről, rendkívül hasznos ismeretekkel szolgál majd a másik tudattalan folyamatairól. Társaitok között lesznek olyanok, akiknek a szemmozgása szokatlan lesz — mégis törvényszerű. A szabályok lesznek mások. Még az is, aki egyenesen felfelé néz, amikor érez valamit, és egyenesen lefelé, amikor elképzel valamit, következetesen így teszi majd. A lényeges az, hogy érzékszerveitekkel észrevegyétek, ki mit csinál. Most rajta, fedezzétek fel, milyen mintákat tudtok megfigyelni!

Hogy sikerült a gyakorlat? Sokan bólogatnak közületek. Van, akinek nehézsége támadt, más kérdezni akar valamit, netán meghökkentették a látottak. Hadd halljuk az utóbbiakat, ezek érdekesebbek lesznek. Egy nő: — Azt figyeltük meg, hogy ugyanannyit árult el a kérdező szeme, mint a válaszolóé. A kérdező szeméből ki tudtuk találni, hogy milyen fajta kérdést tesz majd fel. Egy férfi: — Amikor társamtól, Christől hangra vonatkozó dolgot kérdeztem, felnézett, és elképzelt valamit. — Emlékszel, hogy mit kérdeztél tőle? — Azt, hogy mi Beethoven V. Szimfóniájának első négy hangja. — Aha. Másokkal is történt ilyesmi? Hangra vagy érzésre kérdeztetek, és azt vettétek észre, hogy az illető elképzelt valamit, aztán mégis beszámolt a hangról vagy az érzésről? Értitek, hogy mi történt? Chris, mit csináltál? Leolvastad a kottáról? Esetleg lemezjátszót láttál vagy lemezt? Chris: — Hallottam. — Hallottad. Jól van. Tudatában voltál valamilyen képnek az elején? Aki nézi, annak felhívom a figyelmét, hogy ez azoknak az érdekes eseteknek az egyike, amikor eltér a tudata attól, amit megfigyelhettünk rajta. Chris, tudod, mi Beethoven V. Szimfóniájának a következő négy hangja? Jól van, tudod. Egy nő: — Á, lehet, hogy neki ez térbeli dolog. — El tudnád mondani érzékszervileg ellenőrizhető szavakkal, hogy mit értesz „térbeli” alatt? Az ilyen szavakat, hogy „tűnődő”, meg „térbeli”, mindnyájan másképp értjük. Ezért azt szeretnénk kérni tőletek, hogy mielőtt — vagy miután — egy ilyen véleménynek hangot adtok, írjátok le az eseményt olyan szavakkal is, amelyekkel egyetérthetünk vagy vitába szállhatunk. Mit láttál, hallottál vagy éreztél?

Hát én azt csináltam, hogy „la-la-la-lam”, és a térbeli hézagot néztem. Nem a kottát láttam. Ha társatoknak hasonló élménye volt, kérdezzétek meg, hogy mit csinált! Kezeskedem róla, hogy a következő történt: Kereste az élményt, és talált egy képet, amely valahogy megjelenítette azt. Ezután belelépett a képbe, vagy utánozta, és ebből kapta a megfelelő hangokat vagy érzéseket. Eljött az ideje, hogy különbséget tegyünk két dolog között. Amikor valaki beszámol valamiről — és nem semleges szavakkal él —, predikátumai jelzik a tudatában levő megjelenítő rendszert. E szavak arról árulkodnak, hogy a bonyolult benső kognitív folyamatnak mely része tudatosodik. A szemmozgás-minták szó szerint az egész gondolatsorrendet mutatják. Ezt mi stratégiának hívjuk. Azt a rendszert, amelyben keresi valaki az információt, kereső vagy indító rendszernek nevezzük. A tudatba kerülő rendszer a megjelenítő rendszer, ezt jelzik a szavak. A már megtalált és tudatosított dologról pedig az ellenőrző rendszer segítségével dönti el, hogy igaz-e. Például: — Hogy hívnak? Ted: — Tednek. — Tednek. Honnan tudod? Na, szavak nélkül már meg is felelt a kérdésre. Képtelen a kérdés, ezt Ted is tudja, mégis megválaszolta. Tudod, hogy honnan tudod? Ha most itt, amint ebben a teremben ülsz, és én Jimnek szólítalak, meg sem rezdülsz. De ha azt mondom: „Ted”, az láthatólag nagyon is megérint Na most, ha nem ér külső inger, ha egyszerűen csak megkérdezem, hogy tudod-e a nevedet, mit válaszolsz? — Tudom. — Tudod a választ, mielőtt kimondod? — Nem. — Tehát ha megkérdem, hogy mi a neved, és te nem válaszolsz, akkor nem tudod, hogy mi a neved? — Onnan tudom, hogy mi a nevem, hogy ha valaki kimondja azt, hogy „Ted”, támad egy érzésem. Mert ez én vagyok.

Amikor felteszem ezt a kérdést, mondod magadban, hogy „Ted”, és ezzel az érzéssel ellenőrzöd? — Aha. — Tehát van egy stratégiád, amely, ha a külvilágból megkapod a kiváltó ingert, tudatja veled, hogy mire mi a helyes válasz, igaz? A „Ted” igen, a „Bob” nem. De amikor megkérdezem, hogy mi a neved, honnan tudod, hogy mit válaszolj? — Nem gondolok rá. — Tehát nem tudatos benned, hogy milyen folyamattal élsz ilyenkor...? Jól van. Más észrevett-e valamilyen jelet, amely választ adna erre, annak ellenére, hogy Ted tudatosan nem képes megfelelni a kérdésre...? Ahányszor csak feltettük neki a kérdést, a szeme balra lefelé mozdult el, aztán visszatért. Hallotta a nevét. Nem tudom, hogy kinek a hangján, de kétségtelenül megvolt. És tudja, hogy a „Ted” szó a helyes, mert bizonyos érzése támad tőle. Tehát ebben az esetben a hallási rendszer vezet, hiszen — bár ezt nem tudja — így keresi meg az információt. A név aztán szintén a hallási rendszerben tudatosodik, vagyis ebben az esetben a kereső és a megjelenítő rendszer ugyanaz. Az ellenőrzés az érzési rendszerben történik. Amikor — akár magában, akár kívülről — elhangzik a „Ted”, érzi, hogy ez a jó. Egyesek, ha kérdeztek tőlük valamit, elismétlik magukban a kérdést. Sokan művelik itt is ezt. Azt mondom, hogy „sokan elismétlik a kérdést”, erre ők magukban elismétlik: „igen, sokan elismétlik a kérdést”. Voltatok már valakivel, akivel nem az anyanyelvén beszéltetek? Ugyanezt a szemmozdulatot figyelhetitek meg, ugyanis az illető általában rögtön lefordítja magában, amit hall. Egyeseknél az örökkévalóságig tart, amíg válaszolnak a hozzájuk intézett kérdésre. Ezek általában összetett tudatos stratégiával rendelkeznek. Volt egy pasas, aki elbűvölően csinálta. Megkérdeztem, hogy mikor találkozott először Johnnal. Erre megkérdezte magában: „Alikor is találkoztam először Johnnal? Hmmm. Nézzük csak!” — és szeme felfelé mozdult, s képet alkotott Johnról. Aztán átnézett a bal oldalra, és „végiglapozta” az összes hely képét, amelyre emlékezett, amíg csak nem talált egy olyat, amelyiktől ismerős érzése támadt. Aztán megnevezte magában a helyet, majd elképzelte magát, amint —

ezt kimondja. Majd úgy érezte, hogy biztonságos volna megtenni a valóságban, így hát azt mondta magában: „Rajta! Mondd meg!” Létezik egy egész sereg haladóknak való módszer. Ezek segítségével megvizsgálhatjuk a stratégia szerkezetét, és „kisimíthatjuk”, azaz lefaraghatjuk róla a felesleges vagy ismétlődő lépéseket. Így is nevezzük ezt a fajta eljárást: „kisimítás". Megvizsgáljuk a stratégiát, hogy ne legyen benne önmagába visszatérő hurok meg egyébfajta korlát, aztán kifüstöljük ezeket. Így hatékony, célravezető programokat kapunk. | Vegyünk egy példát a terápiából. Valakinek az a baja, borzasztóan féltékeny. Azt mondja: „Hát, tudja, egyszerűen (felnéz jobbra), egyszerűen (lenéz jobbra) azt érzem, hogy féltékeny vagyok, és (lenéz balra) hiába mondom magamnak, hogy hülyeség, és semmi okom nincs rá, mégis ezt érzem.” Képpel indít; elképzeli a feleségét, amint az valami élvezeteset és tilosat művel. Aztán érzi, amit akkor érezne, ha valóban belépne a szobába, és megpillantaná ezt. Általában semmi más nem tudatosodik benne, csak ez az érzés. Ez a megjelenítő rendszer, magát az érzelmet pedig „féltékenységnek” nevezik. Képpel indít, érzés formájában tárolja az információt, aztán ezt szavakkal ellenőrzi és azt a választ kapja, hogy érzései megalapozatlanok. Tehát a három különböző rendszer mindegyikét használja, csak más-más módon. Egy nő: — Tehát ha páciensed volna az illető, ebben az esetben a megjelenítő, azaz az érzelmi rendszerrel tennél valamit? — Az attól függ, hogy mit akarnék. Mi azt állítjuk, hogy az emberi érintkezés során nem történnek hibák, csak eljutunk valamilyen végkifejlethez. Ahhoz, hogy válaszolhassunk a kérdésedre, meg kell határoznod, mit szereméi elérni. Ha azt akarod, hogy rokonszenves legyél az illetőnek, akkor hasznos szavaiddal igazodni megjelenítő rendszeréhez. Bejön a páciens, és azt mondja: — Hát, tudja, sokszor erősen rám tör a féltékenység, nehéz elviselnem és nem tudom, mit tegyek. Erre azt válaszolhatod: — Nos, segíteni fogok, hogy kézbe vehesse a dolgokat, mert úgy érzem, ez jogos kívánság. Gyürkőzzünk neki, és lépésről lépésre vizs-

gáljuk meg, hol is állunk! Ez jó első lépésnek a rokonszenv kialakítása felé vezető úton. Ha ehelyett azt mondod: — Nos, segíteni fogok, hogy beleláthasson az érzéseibe — tudatosan nem leszel rokonszenves neki. Tudattalanul lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Egyébként úgyis az utóbbi a fontosabb. Amikor belép ez a féltékenység-gyötörte férfi, látod rajta a megjelenítő rendszerekre utaló jeleket. Ez elég, hogy tökéletesen megértsd, mi zajlik le benne. Általában még az sem tanítja új sorrendre az embereket, aki kezdi felfogni, mi történik bennük. Ha a lélekgyógyász csak abban próbál segíteni a páciensnek, hogy a valósághoz közelebb álló dolgokat képzeljen el, még mindig csak a tartalmat alakítja, a szerkezetet változatlanul hagyja. Az emberek általában meg sem kísérlik a folyamat szerkezetét megváltoztatni. „Valósághoz hűbbé”, vagy „működőképesebbé” próbálják alakítani. Ilyenkor addig mennek rendben a dolgok, amíg megmarad az új tartalom. Amint megváltozik a tartalom, ismét itt a baj. Lehet, hogy valaki ugyanolyan módon veszi rá magát dolgok elvégzésére, ahogy féltékennyé válik. Elképzeli, amit akar, jó érzése támad tőle, aztán elmondja magában, hogyan válthatja valóra a képet. Ebben az esetben egészen addig marad ilyen — bármilyen kellemetlen is számára olykor ez az állapot —, amíg nem talál más módot önmaga ösztönzésére. A leghitványabb stratégia is jobb a semminél. Egy férfi: - Mi a különbség a két agyfélteke között, aminek következtében az egyik kéznek és szemnek nagyobb szerepe van? - Ezt minden tanfolyamunkon megkérdezi valaki. Amennyire én tudom, nincs olyan kísérlet, amely alátámasztaná, hogy az egyik szem irányít. Ha utánanézel, nem találsz olyan kísérleti eredményt, amely megállná a helyét. Amúgy nem tudom, ez hogyan kapcsolódna az egyének közötti érintkezéshez, úgyhogy számomra ez a kérdés nem túl érdekes. A szem függőleges irányban osztott; mindkét szem fele az ellentétes oldali agyféltekéhez kötődik. Azt, hogy valaki melyik szemével néz a mikroszkópba, statisztikailag szignifikánsnak

mérték; mindazonáltal e pillanatban nem tudom, mire lehetne használni ezt az adatot. — És amikor az egyik szem sokkal jobb a másiknál? Az egyik szinte vak, a másik pedig teljesen jó? Összefügg ez azzal, hogy valakinek melyik keze az ügyesebb? — Nem tudom. Fogalmam sincs. Megint csak azt mondhatom, hogy ezt semmilyen formában nem találtam hasznos rendező elvnek az emberi érintkezésben. Ha tudsz erről valamit, tudasd velem is. — Feltételezésed szerint mikor kezdi az ember többet használni az egyik kezét? — Én nem feltételezek semmit. A nyelvészek szerint körülbelül négy és fél éves korban történik. Nincs a birtokomban olyan tudás, amivel ezt alátámaszthatnám. A két kéz különbözősége olyan jelenség, amelyről tudom, hogy létezik a világon. E jelenség között és az emberi érintkezés között semmiféle hasznos összefüggést nem ismerek. Itt, ebben a teremben végtelen mennyiségű érzékszervi élmény áll rendelkezésre. Tudattalanul következetesen döntünk, hogy ebből mibe kóstolunk bele. Ha nem így volna, mindnyájan „idiot savantok” lennénk. Az „idiot savant” nem tud elfelejteni semmit, képtelen nem tudni valamit. Ha bármiről is megkérdezzük, kénytelen mindent elénk tárni, amit valaha is megtudott a témáról. A terápiák nagy része abból a feltételezésből indul ki, hogy ha tudjuk, miképp alakult ki valami, ismerjük a gyökerét, akkor alapot kapunk a megváltoztatására. Véleményem szerint ez a feltételezés igaz és egyben korlátozó. Valóban meg lehet így változtatni valakit, de ez csak egy a viselkedés megértésének végtelen sok lehetősége közül. Amennyire én tudom, a gyógyítás és a kommunikáció folyamatában egyáltalán nem lényeges, hogy az emberek hány éves korban kezdik többet használni az egyik kezüket. Hacsak nem arra akarjuk megtanítani a gyerekeket, hogy a másikat használják helyette. Az egyetlen, amiben ilyesmit alkalmaztam, a dadogás volt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor egy gyerekkel szemtől szemben, gyakorlati módon felhasználtam ezt, hogy több

választási lehetőséghez segíthessem. Észrevettem, hogy ha feladatot adtam neki, megszabtam, hogy az egyik kezével csinálja - az nem számított, hogy melyikkel —, és közben nem kellett beszélnie, akkor meg tudta tenni, és utána be tudott számolni arról, amit csinált. Ha a feladat elvégzése közben beszélnie kellett, vagy azt két kézzel kellett elvégeznie, tehát váltania kellett a két agyfélteke között, akkor már nehézsége támadt. A gyerekeknek már igen fiatal korban elmozdul a szeme gondolkodáskor, és ez észrevételre méltó jelenség. Mostanában „tanulási nehézségnek” nevezett dolgokat fognak rá a gyerekekre az iskolában. Ezek közül sokat valójában az oktatási rendszer idéz elő. Például adtak nekem egy csomó gyereket, akiket „keresztezett agyféltekéjűnek” neveztek. Azt állították hogy ilyesmi valóságosan létezik a világon. Azt akarták megtudni róluk, hogy szemmozgás meg ilyesmi szempontjából van-e különbség közöttük és a többi gyerek között. Megvizsgáltam őket, és az derült ki, hogy valamennyien hang alapján próbáltak írni. Mikor megkérdeztem, hogyan kell leírni azt, hogy „macska”, magukba mélyedtek, és szemük balra lefelé mozdult. Megkérdeztem, hogy mit csinálnak, erre azt válaszolták, hogy kimondják magukban a szót. Fonetikus módszerrel tanították őket helyesen írni. Angolul még a „fonetika” szót sem fonetikusan írják! ki jó helyesíró közületek? Olyasvalaki jöjjön ide, aki helyesírási versenyeket nyert annak idején.2 (Egy nő jön ki a közönség elé.) — Honnan tudod, hogyan kell leírni ezt a szót, hogy „papagáj”? A nő: — Leolvasom. Látja, leolvassa, ahogy tetszik. Nos, amikor elképzelted ezt a szót, valahogy tudtad, hogy helyes. Most változtasd a „j”-t „ly”-ra, és mondd el, miképpen változik meg az élményed, ha így képzeled el a szót! — Nem szó többé. — Nem szó többé. Honnan tudod, hogy nem szó többé? Mi történik benned? Mivel az angol írás nagyon eltér a kiejtéstől, az angol nyelvű országokban rendkívül sokat foglalkoznak a helyesírással (a fordító). 2

Az egész kép többi része szétesik a szemem... Szó szerint lepottyannak a betűk? Igen, valahogy elhomályosodnak és eltűnnek. A helyesírás két lépésből áll. Az első lépésben látni kell a szót. A másodikban pedig ellenőrizni a helyességét valamilyen rendszerben. — Próbálj ki valamit! Lásd azt a szót kiírva, hogy „bonts”! Megvan? Jó, akkor most cseréld ki a „ts”-t „cs”-re! Mi történik? — Átváltozott „bocs”-ra. A közelben ülők közül észrevette valaki, hogy hatott rá ez a változtatás? Mit csinált? Egy másik nő: — Egy picit összehúzódott az egész teste, mintha undorodott volna valamitől. Azt mondtam neki, hogy cserélje át „cs”-re, mire a válla körkörösen előremozdult, a feje hátrafelé billent és az egész teste összehúzódott. A törzse középvonalán megváltozott az érzés. Bármilyen országban voltunk, bármilyen nyelven próbáltuk ezt, ugyanez történt. A jó helyesírók minden nyelven ugyanazt a stratégiát alkalmazzák. Látják a leírni kívánt szó emlékezetükben tárolt képét, és testük középvonalán érzik, hogy helyes-e. Akik azt mondják nekünk, hogy nem tudnak jól helyesen írni, azok közül senki sem ismeri ezt a stratégiát. Egyes rossz helyesírók ugyan képre emlékeznek vissza, de azután hanggal ellenőrzik. Mások alkotják a képet, azaz ott találják ki, hogyan írják a szavakat. Ennek tudatában felmerülhetne a kérdés: miképp fordulhat elő, hogy egyes gyerekek megtanulnak kép és érzés alkalmazásával helyesen írni, mások pedig más módszert sajátítanak el? De számomra ez a kérdés közel sem olyan érdkes, mint a következő: hogyan lehet egy helyesen írni nem tudó gyereket megtanítani a helyesen írók stratégiájára? Ha ugyanis ez megtörtént, soha többé nem kell a helyesírás tanításával vesződni. Ha tartalom helyett a megfelelő folyamatot tanítjuk meg a gyerekeknek, a szavakat maguktól megtanulják. Egy férfi: No és a felnőttek? Felnőttet is meg lehet tanítani? — Nem, sajnos az reménytelen... Hát persze, hogy lehet! Hadd válaszoljak egy kissé másként erre a kérdésre! Ki az, aki világosan látja — — —

közületek, hogy számára a látvány a meghatározó? Hányan látjátok ezt? És ki érzi azt, hogy leginkább az érzései befolyásolják? És hányan vagytok, akik azt mondjátok magatokban, hogy főleg a hangok fontosak számotokra? Nos, valamennyien teszitek mindezt, méghozzá állandóan. A kérdés csak az, hogy a bonyolult belső folyamat melyik részét hozzátok fel a tudatotokba. Minden csatorna állandóan információt dolgoz fel, de ennek csak egy része tudatos. Ezeken a tanfolyamokon az emberek ebédidőben mindig azt próbálják kitalálni, hogy ők „milyenek”. Mintha csak egyvalamit csinálnának. Ezzel csak kórosan rögzítenek mindent A „típusukra” próbálnak rájönni, pedig rádöbbenhetnének arra, hogy más lehetőségeik is vannak. Sokan jönnek oda hozzám, és mondanak ilyeneket: „Nagyon összezavar ez a megjelenítő izé, mert borzasztóan érző embernek látom magam.” Gondoljatok bele, milyen érdekes kijelentés ez! Vagy százötvenszer hallottam eddig. Közületek hányan hallottak effélét ma délelőtt? Ahelyett, hogy latónak, hallónak vagy érzőnek gondolnátok magatokat, inkább úgy fogjátok fel, hogy azt a rendszert, amelyben a legjobban műveltek dolgokat, már jól kifejlesztettétek, jól kifinomítottátok. Ébredjetek rá, mennyire hasznos lehet némi időt és energiát arra fordítani, hogy a többi rendszert is olyan simára, kifinomodottra és találékonyra fejlesszétek, mint a legjobban kifejlődöttet. A címkék csapdák, és egy viselkedést károsan meg lehet szilárdítani, ha nevet adunk neki. Ha észreveszitek, hogy viselkedésetek nagy része X osztályba illik, ezt inkább úgy hasznosítsátok, hogy fejleszteni kezditek Y-ba és Z-be tartozó képességeiteket. Még valamitől szeretnélek óva inteni benneteket. A pszichoterápiában az egyik leggyakoribb jelenség az önmegfigyelés, amelyet még Freud hozott divatba annak idején, és a terapeuták nagy részének viselkedését tudattalanul ma is irányítja. Önmegfigyeléskor magunkra alkalmazzuk azt, amit a viselkedésről megtudtunk. Figyelmeztetni szeretnélek benneteket, hogy az itt bemutatott anyag zömével ne tegyétek ezt, mert különben önmagába záruló körbe juttok. Például: Azok közül, akik könnyen el tudnak képzelni dolgokat, hányan tudják, milyennek látszanának, ha nem képzelnének el semmit...?

Ha erre válaszolni próbáltok, elszédültök. Az iménti gyakorlatban hányan próbáltátok saját szemetek mozgását figyelemmel kísérni? Ez az önmegfigyelés egyik példája, és ebben a helyzetben nem hasznos. Ezek az eszközök inkább a külső világ megfigyelésére, az érzékszervi információ feldolgozására valók. Más embereken érdemes észrevenni őket. Ha saját magunkra alkalmazzuk őket, csak összezavarodunk. Egy férfi: — Ezek a szemmozgás-minták mennyire érvényesek más kultúrákra? — Csak egy, következetesen más felépítésű embercsoportról tudunk, a Pireneusokban élő baszkokról. Az ő mintáik sok mindenben szokatlanok, és ez nem a kultúrától függőnek hanem öröklődőnek látszik. Minden egyéb helyen, ahol megvizsgáltuk ezt - Észak- és DélAmerikában, Nyugat- és Kelet-Európában, Afrikában - a népesség nagy részének ugyanaz a mintája. Lehet, hogy velünk született idegrendszeri sajátosságról van szó. Egy nő: A mindkét kezüket egyformán használók mintái mások?

Jobban eltérnek az itt ismertetett általános mintától. Például egyes kétkezes embereknél az emlékezett és az alkotott kép fordított helyen van, de a hang és az érzés szintjén nincs változás. Vagy fordítva. Nagyon érdekes számomra, hogy a bal- és kétkezesek aránya mennyivel nagyobb a zseninek nevezett emberek között, mint az átlagnépességben. A szokásostól eltérő agyfelépítésű ember eleve rendelkezik a népesség többségétől eltérő, új agyi kapcsolatokkal. Mivel agya felépítése más, vannak olyan természetes képességei, amelyek a szokásos felépítésű jobbkezesnek nincsenek meg eleve. Egy nő: — Azt mondtátok az előbb, hogy vannak gyerekek, akik azért nem tudnak helyesen írni, mert hang alapján próbálnak visszaemlékezni a szavakra, és ezeket meg lehet tanítani képre emlékezni. Most meg azt mondod, hogy a hangra figyelőknek meg a kétkezeseknek vannak egyedi képességeik. Nem tudom, érdemes-e megtanítani azokat a —

gyerekeket arra, amit más tud, ha ezzel elvesztenek valamit, amire képesek voltak. — Ha megtanítok egy gyereket helyesen írni, nem veszek el tőle semmit A választási lehetőségek nem zárják ki egy mást. Sokan vannak, akik behunyják a szemüket, ha oda akarnak figyelni érzéseikre, de ez csak azt mutatja, hogy milyen benső felépítést alakítottak ki magukban. Nem muszáj így lennie. Én nyitott szemmel is képes vagyok bármit érezni. Hasonlóképpen, ha valaki bal- vagy kétkezes és más az agya felépítése, semmilyen jelenlegi képességét nem kell tönkretennem ahhoz, hogy új képességeket tanítsak neki. Márpedig modellezőként ez a feladatunk. Valamennyiőtöknek sikerült összekaparni a tanfolyam árát, ebből feltételezzük, hogy máris megálljátok a helyeteket az életben, máris sikeresek vagytok egy bizonyos mértékig. Tiszteljük mindezeket a lehetőségeket és képességeket. És azt mondjuk: „Nagyon helyes! Akkor most adjunk további lehetőségeket a már meglévőkhöz, hogy több mindenből válogathassatok!” A jó szerelő ládája is sokféle szerszámmal van tele. Azt állítjuk, hogy valamennyi megjelenítő rendszeretek állandóan működik. Csak bizonyos helyzetekben egy-egy rendszer tudatosabb a többinél. Feltételezem, hogy sportolás vagy szeretkezés közben nagyon jól érzitek, hogy mi történik a testetekben. Olvasás vagy filmnézés közben pedig erősen tudatában vagytok a képeknek. Át tudtok váltani egyikről a másikra. A környezetetekben lévő jelek tudatják veletek, hogy mikor térjetek át egyik sorrendről, stratégiáról a másikra. Nincs ebben semmi erőltetett. Még a leleményesség különféle fajtáira is vannak stratégiák. Tanácsadóként dolgozunk egy reklámcégnél, és pszichológiai értelemben „klónozzuk” a legtalálékonyabb embereket. Meghatároztuk, hogy az egyik találékony alkalmazott milyen stratégiával alkotott meg egy hirdetést, és munkatársainak megtanítottuk ugyanezt a tudattalan szerkezetet. Az ő hirdetéseik ezután ugyanolyan módon voltak leleményesek, de tartalmuk teljesen egyéni volt. A folyamat megtanulása közben az egyik alkalmazott még javított is a stratégián. A legtöbb embernek semmire sincs sok stratégiája. Mindenre ugyanazt a fajta stratégiát alkalmazza, és következésképpen egyes dolgokat jól csinál, másokat pedig nem. Azt fedeztük fel, hogy az em-

berek többségének csak három-négy alapvető stratégiája van. Aki nagyon rugalmas, annak talán egy tucat. Pedig, ha mindössze négy lépést engedélyezünk egy stratégiában, bőven ezer felett van a lehetséges változatok száma. Kiszámolhatjátok! Nagyon erős dolgot állítunk. Azt mondjuk, hogy mindenre képesek vagytok, amire bárki más. Csupán olyan modellező közreműködésére van szükség, akinek az érzékszervei elég élesek, és észreveszi, valójában mit csinál a tehetség birtokosa — beszámolójától függetlenül —, majd ezt olyan formába önti, amelyet elsajátíthattok. Egy férfi: — Úgy veszem észre, nálatok nem az a terápia célja, hogy a paciens ráeszméljen tetteire, hanem az, hogy új viselkedésmódot is választhasson. — Ha ebbe a tudattalan választást is beleérted, egyetértek veled. Munkánk több előfeltevésen is alapszik, ezek közül az egyik idevág: jobb, ha az ember több dolog közül választhat, mintha csak egy lehetősége van. A választás lehet tudatos is és tudattalan is. A tudatos választást, gondolom, mindenki ismeri. Tudattalan választáson azt értem, hogy többféleképpen vagyok képes viselkedni, és mindegyik módon elérem a célomat. Hogyha többször is előfordul ugyanaz a helyzet, és azt veszem észre, hogy erre mindig mást teszek, de mindegyik cselekvéssel elérem a célomat, képes vagyok tudattalanul választani. Ha viszont az ember egy bizonyos helyzetben mindig ugyanazt teszi, és ez a cselekvés nem tetszik neki, nem valószínű, hogy van választási lehetősége. Számomra az a fontos kérdés, hogy milyen szerkezet vezet olyan állapothoz, amelyben nincs választási lehetősége. (Sokféle ilyen szerkezet van.) És mit tehetünk, hogy megváltoztassuk ezt az elrendezést? Erre sok különböző megoldást kínálunk majd. Az információ olyan fajtáira hívjuk fel a figyelmet, amelyek az egész emberi fajra érvényesek, de másokban nem tudatosulnak. Ezekre az eszközökre szükség van, mert ha hatékonyan akartok megváltoztatni valakit, egyszerűen muszáj tudattalan részeivel és folyamataival dolgoznotok. Az illető tudatos részei már mindent megtettek, ami tellett tőlük. Jó, ha ők is ott vannak — végül is ők fizetik ki a számlát —, de dolgozni az ember többi részével kell.

Ne gabalyodjatok bele ezekbe a szavakba, hogy „tudatos” meg „tudattalan”. Ezek a fogalmak nem valódiak. Segítségükkel hasznosan leírhatjuk a terápiában történőket, ennyi az egész. Azt nevezzük „tudatosnak”, ami egy adott időpillanatban éppen a tudatunkban van. Minden más „tudattalan”. Persze ennél finomabban is megkülönböztethetünk dolgokat. Egyes tudattalan adatok azonnal elérhetők tudatunk számára. Milyen érzés van a bal fületekben...? Amíg ezt meg nem hallottátok, bizonyára nem volt tudatos számotokra bal fületek állapota. De amikor meghalljátok a kérdést, tudatosíthatjátok a fületekben lévő érzést. Ez könnyen válik tudattalanból tudatossá. Megkérdezhetem viszont ezt: Milyen színű cipőt viselt az óvónéni, amikor először mentetek óvodába? Erre is megvan valahol a válasz, de ezt sokkal hosszadalmasabb és nehezebb lesz előbányászni. Különféle tudattalan dolgokhoz különböző fokban lehet hozzáférni. A jellegzetes eset az, amikor bejön valaki hozzátok, és azt mondja: „Segítség! Meg akarok változni! Nem tudok zöldágra vergődni valamivel. Nem jó nekem így, ahogy vagyok, más szeretnék lenni!” Ilyenkor nyugodtan feltételezhetitek, hogy tudatosan elérhető erőforrásait már mind bevetette a változás érdekében, és csúfos kudarcot vallott. Így hát, ha hatékonyak akartok lenni, nélkülözhetetlen a páciens tudattalan erőforrásait mozgósító kommunikációs módszerek ismerete. Ha a tudatos képességeire szorítkoztok, biztos, hogy hosszú, nehéz, minden bizonnyal kevéssé gyümölcsöző folyamatnak néztek elébe. Mellesleg ki van zárva, hogy ezen a tanfolyamon képesek legyetek tudatosan követni sebes szóáradatunkat. Ez részünkről következetes és szándékos kísérlet arra, hogy túlterheljük tudatos csatornáitokat. Mivel a tanulás és a változás tudattalan szinten történik, amúgy is e részetekhez akarjuk intézni szavainkat. Képességeitek és tanulásotok mintegy 95%-ékáért felelős részeteket tudattalan elméteknek nevezik. Ez mindent magába foglal, ami egy bizonyos pillanatban tudatotokon kívül esik. E részeteket kérném meg arra, hogy az itt történőket hasznos formában raktározza el teljesen; különösen azokat a tudatosan ki nem emelt dolgokat jegyezze meg, amelyeket hasznosnak vél még jobban megérteni, és talán be akar építeni a munkátok

során alkalmazható kommunikációs képességeitek közé. Eközben pedig tudatos szinten ellazulhattok, és élvezhetitek a tanfolyamot. Most azon a ponton vagyunk, ahol esetleg megkérdezhetitek: na és akkor mi van? Valamennyien megfigyelhettétek a szem mozgását, és hogy ez milyen megjelenítő rendszerekről árulkodik. De mire jó ez az egész? Többek között arra használhatom fel ezt, hogy tudomásotok nélkül közöljek veletek valamit. Miközben általános kifejezésekkel élek („értsétek meg”, „higgyétek el” és hasonlók), szavak nélkül jelezhetem, hogy melyik megjelenítő rendszerben kívánom ezt. Ilyeneket mondhatok például: remélem, mindnyájan értitek (közben a közönség bal oldala felé, lefelé mutat), amiről eddig szó volt. Kézmozdulatommal azt jelzem nektek tudat alatt, hogy szavakkal értsétek meg. Arra is felhasználhatjuk ezt, hogy a másik gondolatmenetét megszakítsuk. Mindenki képzeljen el valamit, és figyeljétek meg, mi történik, amikor így csinálok! (Nagy ívben lóbálja mindkét karját a feje fölött.) Mozdulataim az összes képet kiverik a fejetekből, igaz? Eletetek során ezerszer meg ezerszer mondtatok valakinek valamit, mire az így szólt: „Hmm, lássuk csak!” és magában elképzelte a dolgot. Amikor valaki így belülre figyel, nem tudja egyidejűleg azt is követni, hogy mi történik odakint. Tegyük fel, hogy tárgyaláson vagy üzleti megbeszélésen ülünk, és valamiben ütközik a véleményünk. Szenvedélyesen érvelni kezdek abban a reményben, hogy megértitek az igazamat. Miután bizonyos mennyiségű információt közöltem veletek, eljön az idő, amikor elkezdtek belülre figyelni és feldolgozni a hallottakat. Felnéztek, és elképzeltek valamit, lenéztek, és beszélni kezdtek magatokban, vagy az érzéseitekre figyeltek. Bármilyen benső állapotba vonultok is vissza, fontos, hogy ilyenkor szünetet tartsak, és időt hagyjak nektek az elmondottak feldolgozására. Ha túl gyorsan akarok haladni, és ilyenkor tovább beszélek, csak összezavarlak és bosszantalak benneteket. Amikor észreveszem, hogy nem néztek rám, a valóságban gyakran azt hiszem, nem figyeltek oda, vagy szándékosan elkerülitek a pillantásomat. A tárgyalás feszült hangulatában ilyenkor általában gyorsabban és hangosabban kezdek beszélni, hogy figyelésre kényszerítselek benneteket, és azért is elmondjam nektek a véleményemet. Ezt

persze támadásnak veszitek, hiszen nem hagyok nektek elég időt, hogy megértsétek, amit mondok. Összezavarodtok, és nem értitek, miről beszélek. Ha tárgyalást vezetek, észreveszem, ha a hallgatóságból valaki befelé figyel, és ilyenkor félbeszakíthatom a beszélőt, vagy másra terelhetem a figyelmét Ezalatt a másik feldolgozhatja a hallottakat, megértheti, hogy miről van szó, és eldöntheti, hogy egyetért-e a beszélővel. Még egy példa: Ha meg tudjátok állapítani, hogy valakinek mi a kereső és a megjelenítő rendszere, ellenállhatatlan formába önthetitek az információt számára. „Képzeld el magad, amint éppen megváltozol, és amikor látod és érzed a sikert, azt mondhatod magadban: 'Ez igen!’” Akinek a megszokott sorrendje az alkotott kép, érzés, megjegyzés, annak ez ellenállhatatlan lesz. Egy félévben hozzá nem értőknek tanítottam matematikát az egyetemen. Végül nyelvóra lett belőle. Az osztály csupa nyelvészhallgatóból állt, akik jól értették a nyelv rendszerének a működését, de a matematika rendszeréét nem. Ám az elemzés egy bizonyos szintjén a kettő teljesen ugyanolyan. Ezért nem arra tanítottam őket, hogy egy matematikus miként fogná föl a dolgot. Ehelyett a világmodelljükben már meglévő egyik fogalmat használtam fel: a fordítást. Azt mondtam nekik, hogy ezek a jelképek csupán szavak. És miképpen a szavak egyes sorrendjeiből is nyelvtanilag helyes mondat alakul ki, a matematikai jelképek bizonyos sorrendjei is helyesek. Nem követeltem tőlük akkora rugalmasságot, hogy átvegyék az én világmodellemet, hanem egész megközelítésemet az övékhez igazítottam. Ez az egyik módszer. Ezzel természetesen segítünk a diáknak, hiszen úgy csomagoljuk az anyagot, hogy könnyen megtanulhassa. Más értelemben viszont egyáltalán nem vagyunk a hasznára, hiszen merev tanulási mintáit erősítjük. Tanításkor fontos megértenünk a különféle előadási formák következményét. Ha nagyon nagy szolgálatot akarunk tenni a tanulónak, beléphetünk az ő modelljébe, aztán átvezethetjük egy másfajta modellbe. Ez sokkal jobban előreviszi, hiszen így többféleképpen is tanulhat ezentúl. Nagyon ritka az a tanár, aki elég érzékeny ehhez és képes is rá. Ha részesítjük a diákot ebben az élményben, két

tanuló stratégiája lesz. Most már elmehet egy másik tanárhoz, aki nem kommunikál ilyen kifinomultan, és mivel elég rugalmas lesz, alkalmazkodhat a stílusához. Sok iskolásnak csak azért nehéz tanulnia, mert fő megjelenítő rendszere nem egyezik a tanáréval. Ha egyikük sem elég hajlékony, és nem alkalmazkodik a másikhoz, a gyerek nem tanul semmit. Figyelembe véve azt, amit már tudtok a megjelenítő rendszerekről, könnyen megérthetitek, miképpen fordulhat elő, hogy egy gyerek egyik évben „tanulási nehézséggel” küszködjön, a rákövetkező évben pedig — más tanárnál — semmi baja se legyen. Vagy hogy helyesírásból és matematikából kiváló jegyet kapjon, történelemből meg irodalomból pedig rosszat. Fordíthatunk is egyik megjelenítő rendszerről a másikra. Vegyünk például egy házaspárt. Mondjuk, hogy a férjnek főleg az érzések vannak a tudatában. Egész nap keményen dolgozott, most hazajött, és kényelembe akarja magát helyezni. Bemegy a nagyszobába, lerúgja a csizmáját, az asztalra veti a cigarettáját, kivesz egy sört a hűtőből, aztán szétteríti az újságot és elterpeszkedik a fotelben. Ekkor megjelenik a — képi gondolkodású — feleség. Ő is sokat dolgozott egész nap, kitakarította a házat, hogy szép legyen, hiszen így mutatja ki tiszteletét a férje iránt. Látja a mindenfelé ledobott dolgokat, és boszszankodni kezd. A férj panasza tehát: - Nem hagy nekem elég teret az asszony, hogy kényelmesen érezhessem magamat. A saját házamban kényelmesen szeretnék élni. Mire a nő: - Olyan hanyag vagy! Mindent szanaszét hajigálsz! Olyan szemet szúró! Ebből a rendetlenségből látom, hogy nem becsülsz engem. Virginia Satir egyik fogása megtalálni a látottakra vonatkozó panasz érzésbeli megfelelőjét, és viszont. Ránézünk a férjre és például ezt mondjuk:

Nem érti, amit a felesége mond, ugye? Fogalma sincs, hogy mi is megy végbe benne. Előfordult-e már, hogy a felesége bújt először ágyba, tévét nézett, és közben kekszet evett? Ön pedig jön, befekszik az ágyba, és érzi a lepedőn a sok morzsát. Tudta, hogy a felesége ezt —

érzi, amikor bejön az ajtón, és látja a szerteszét heverő holmikat a nagyszobában? Nem keressük, hogy kinek a hibája, nem okolunk senkit. Senkiről sem állítjuk, hogy rossz, ostoba vagy efféle. Csak finoman közlünk: a te rendszeredben ez felel meg annak, amit a másik mond. A férj panasza ez: — Mikor nyilvános helyen vagyunk, és én kedves akarok lenni hozzá, mindig arrébb megy. Állandóan ellök magától! Mire a feleség: — Mindig nyilvános jelenetet rendez. Folyton paskolgat! Nyilvánvaló, hogy a férj egyszerűen így kedveskedik, de ezt a feleségnek is látnia kell. A férj azt panaszolja, hogy a feleség elhúzódik tőle, és ő pofára esik. Kezét nyújtja felé, és semmi sem történik. Ennek a képi megfelelőjét találjuk meg, és azt mondjuk a feleségnek: — Előfordult-e már, hogy nagy szüksége volt segítségre, és a társa után nézett? És olyan volt, mintha a pusztaság közepén állna, körbetekintene, és sehol nem látna senkit? Az egész látóhatáron nem jelenik meg egy lélek sem, és maga teljesen egyedül van. Tudja, hogy a férje ezt érzi, amikor közeledik Önhöz, kinyújtja a kezét, Ön meg elhátrál?

Nem az a lényeg, hogy ezek mennyire pontos példái a fordításnak, hanem az, hogy építhettek erre az elvre. Megfigyelhetitek, hogy az emberek melyik megjelenítő rendszert részesítik előnyben, és közvetíthettek ezek között A család és párterápiával foglalkozóknak legalább ezt a „hibátlan” módszert ismerniük kellene, mégpedig a gyakorlatban is. Amint kicsit távolabb állok a feleségtől, és teret adok neki, hogy lássa, amit mondok, közben pedig a férj mellé állok, hogy érezze szilárd kapcsolatunkat, tudattalanul, magasabb szinten is jelzek valamit. Mégpedig azt, hogy ki tudom váltani a feleségből azt, amit a férj szeretne, a férjből pedig azt, amire a feleség vágyik. Erről nem esik szó, az egész tudat alatt megy végbe. Így utánozzák és eltanulják majd, amiket csinálok, hogy jobban kijöjjenek egymással. Ez is egy módja annak, hogy személyes kapcsolatba lépjünk, és rokonszenvet teremtsünk mindegyikőjükkel. Ezután könnyen tolmácsolhatunk közöttük, és ezzel is hatékonyabb érintkezésre tanítjuk őket.

Az ellenőrző vagy viszonyítási rendszer szintén lényeges. Ha valaki bejön hozzátok, és azt mondja: „nem tudom, mit akarok”, azt közli, hogy nincs ellenőrző rendszere. Nemrég tartottunk egy tanfolyamot, és ott mondta az egyik résztvevő, egy nő, hogy ebédkor nehéz helyzetbe került. Képtelen volt eldönteni, hogy mit rendeljen az étlapról. Nem tudta, mi alapján válasszon. És egész élete ilyen, sohasem tud eldönteni semmit és mindig elégedetlen. Úgyhogy szó szerint összeraktunk számára egy döntési stratégiát. Jól van — mondtuk neki -, mikor el kell valamit döntened, mélyedj magadba, és nevezd meg, mi az! Mondjuk, étteremben vagy. Mondd hát magadban: „Ételt kell választanom.” Aztán térj vissza az érzékszerveidhez, és tudd meg, mi minden közül választhatsz! Vagyis olvasd el az étlapot. Ahogy olvasod, hogy "hamburger”, képzeld el magad előtt a hamburgert, érezd, hogy milyen íze lenne, és figyeld meg, hogy jó érzés-e vagy sem! Aztán olvasd el a következőt, mondjuk „rántotta”, képzeld magad elé a rántottát, érezd, hogy milyen íze lenne, és figyeld meg, hogy ettől jó érzésed támad-e! És így tovább. Miután ezt néhányszor kipróbálta, volt már választási módszere, és gyorsan, tudattalanul kezdett döntéseket hozni élete minden területén. A begyakorlással olajozottá vált ez a cselekvéssor, éppúgy, ahogy az autóvezetés is simává válik egy idő után. Tudattalan \ tudat, úgy látszik, olyan dolgokkal foglalkozik, amiket nem tudunk elég jól csinálni. Amikor nagyon jól meg tudunk valamit tenni, ösztönösen csináljuk. Egy férfi: — A szagokra voltunk kíváncsiak. Eljátszottunk velük egy kicsit, és azt fedeztük fel, hogy először látták a tárgyat, aztán érezték a szagát. Nem feltétlenül. Te csináltad ebben a sorrendben. Ezt mondtad: „Azt fedeztük fel, hogy először látták...”, majd leírtad magadat. Ez, amennyire én meg tudom állapítani, gyakori minta a mai pszichoterápiában. Szász Tamás mondta: „Az egész pszichológia vagy életrajz, vagy önéletrajz.” A legtöbben nem más embereket gyógyítgatnak, hanem saját magukat. Ami az észrevételedet illeti, az emberek sokféle módon juthatnak el szaghoz. Több jel között például azt is megfigyelheted, hogy megrándul az orrcimpájuk. Ez az említett szemmoz-

gásokhoz hasonlóan közvetlen érzékszervi jel, melyből meg lehet tudni, mit él át valaki. Lehet, hogy előtte lát, hall vagy érez valamit, mindenesetre az orrcimpa rándulását megfigyelhetitek. Forduljatok oda valakihez a közeletekben, legyen egyikőtök „A” másikotok pedig „B”! „A”, kérlek, figyeld, mit tesz „B” a következő kérdésemre. Tisztítsd ki érzékszervi csatornáidat, és figyeld társad orrát! „B”, utoljára mikor csapta meg az orrodat jó erősen ammónia...? Na, kétkedik valaki benne? Önkéntelen reakció. Általában az orrcimpa rándulásával egy időben be is lélegzik az illető. Hadd mutassak még egy példát! Kérlek, tegyétek meg ehhez mindnyájan, amit mondok! Gyermekként sok élményben volt részetek. Talán nagymamátok házában léteztek különleges szagú dolgok. Talán valami kedves étel, netán egy takaró, vagy kitömött játékállat, vagy valami más, számotokra különleges. Válasszatok ki egy tárgyat gyermekkorotokból, és tapintsátok meg, beszéljetek hozzá, vagy lássátok, ahogy a kezetekben van. Mikor valamelyik rendszerben jelen van, lélegezzetek be mélyen, és engedjétek át magatokat annak, ami következik... Csináljátok csak végig ezt! Így is hozzá lehet jutni szagemlékeitekhez. A ti leleményességeteken múlik, hányféleképpen használjátok fel ezt a tudást. Bizonyára vannak közületek, akik a terápiában alkalmazzák a képi „fantáziakirándulást”. Egyes pácienseiteknél remekül beválik, másoknál meg sem próbálkoznátok ezzel a módszerrel. Mi alapján döntitek el, hogy kinél alkalmazzátok? Akkor képzeltettek el velük dolgokat, ha jó a képzelőtehetségük? Azt javasoljuk, hogy éppen fordítva tegyétek! Mert aki nem szokott tudatosan elképzelni dolgokat, annak a képi fantáziakirándulás szédületes, mély változást hozó élmény lesz. Aki állandóan képeket lát, annak sokkal kevésbé lesz hasznos. Aki nem szokott elképzelni dolgokat, annál csak egyet kell tennetek: igazodni ahhoz a rendszerhez, amely tudatos számára, rokonszenvet kialakítani, majd lassan átvezetni abba a rendszerbe, amelyben a fantáziát fel akarjátok építeni. Nagyon hatásos lesz, sokkal hatásosabb, mint olyasvalakinél, aki amúgy is vizualizál. Bármilyen élményt bármilyen töredékéből teljessé varázsolhattok magatoknak. Próbáljátok ki a következőt: Hunyjátok be a szemeteket, toljátok előre a vállatokat, és érezzétek, hogy valaki vagy valami

lefelé nyomja! Erősítsétek ezt az érzést, és engedjétek, hogy képben öltsön testet! Kit vagy mit találtok ott? Amikor meglátjátok a képet, figyeljetek oda egy részletére, amely valamilyen hangot adna, ha valóban történne az esemény! És most halljátok ezt a hangot! Ez az átfedés vagy átvezetés elve. Mindig csatlakozhatunk ahhoz a tudatállapothoz, amelyet valakinek a szavaiból észreveszünk, és onnan bármilyen más élménydimenzióba átvezethetjük. Így megismeri, és képes lesz működni benne. Richard: — Tudom, én is megtettem ezt. Négy évvel ezelőtt semmit sem tudtam elképzelni; még azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik ilyen. Azt hittem, hogy a vizuális fantáziakirándulás csak becsapás. Nem is gondoltam, hogy ezek az emberek tényleg képeket látnak. Mikor erre rájöttem, akkor lett nyilvánvalóvá, hogy az emberek különböznek ezen a téren. Ekkor megpróbáltam elképzelni dolgokat. Persze először érzések segítségével próbáltam, meg úgy, hogy magamban beszéltem; általában így szokta az, akinek nem jó a képzelőtehetsége. „Ejha, még jobban kell meresztenem a szememet!” mondják magukban, majd nagy tehetetlenséget éreznek. Persze mennél többet szövegeltem magamban, és mennél jobban figyeltem az érzéseimre, annál kevésbé tudtam elképzelni valamit. Meg kellett tanulnom átmenni egyik rendszer ből a másikba; érezni vagy hallani valamit, aztán ehhez hozzátenni a képi dimenziót. Átfedéssel megtaníthatjátok valakinek, hogy valamennyi megjelenítő rendszerét használja. Véleményem szerint ez minden embernek jótétemény. Megfigyelhetitek azt is, hogy ti magatok melyik rendszerben működtök kifinomultan, ügyesen és melyikkel bajlódtok. Aztán átvezetés segítségével megtanulhattok minden rendszerben ugyanolyan jártasnak lenni, mint a legfejlettebben. Tegyük fel, hogy tapintóérzéketek jó, de nem tudtok elképzelni dolgokat Ebben az esetben érezhetitek, hogy kinyújtjátok a kezeteket, és megérintitek egy fa kérgét Addig tapintgathatjátok, amíg nagyon élethűen hallucináljátok az érzést. Ekkor elképzelhetitek a kezeteket, majd azon túlnézve — ahogy érzitek a kéreg durvaságát, felületét, hőmérsékletét — lelki szemetekkel láthatjátok a fát. Ha a képzelőtehetségetek jó, és a hallási rendszert akarjátok fejleszteni,

elképzelhetitek, ahogy egy kocsi vadul kikanyarodik a mellékutcából, és aztán hallhatjátok a kerekek csikorgását. Egy férfi: — Egy születésétől fogva vak terapeuta hátrányban van a többiekhez képest? — A megjelenítő rendszerekre nem csak a szemmozgás utal. Történnek más, hasonlóan érdekes dolgok is, amelyekből ugyanezt tudhatjuk meg, sőt többet. Például a hangszín magasabb a képi gondolkodásnál és alacsonyabb az érzésnél. A beszéd felgyorsul az előbbinél, lelassul az utóbbinál. Látáskor a mellkas felső részébe lélegzik be az illető, érzéskor inkább lejjebb, a hasba. Sok-sok jel utal ezekre. Mi most egyszerre csak egy kis részt mutatunk meg nektek. Tudatotok hét — plusz vagy mínusz kettő — ismeretdarabot képes egyszerre befogadni. Olyan, mintha azt mondanánk: Nézd, rendesen más élménydimenziókra szoktál odafigyelni. Figyelj most oda az információnak erre az egészen más osztályára, és tanuld meg, hogyan használhatod fel rendkívül hatékony módon! Ugyanezt megtudhatom a hangszínből, a beszéd sebességének változásából, az illető légzésének megfigyeléséből, abból, hogy a keze hátát figyelem, amelyen megváltozik a bőr színe. Valaki, aki vak más úton juthat hozzá ehhez a fajta tudáshoz. Tapasztalatunk szerint a szemmozgás megfigyelésével válik a legkönnyebben elérhetővé a „megjelenítő rendszereknek” nevezett információosztály. Ha erre már képes valaki, könnyen megtaníthatjuk más dimenziókra is. Azt gondolhatjátok, hogy a vak gyógyító hátrányos helyzetben van. Csakhogy valamennyiünknél a vakság mértéke a kérdés. Az, akinek nincs reménye a látásra, előnyben van a legtöbb kommunikálóval szemben. Ő ugyanis tudja, hogy vak, és ezt ellensúlyozandó, fejlesztenie kell a többi érzékszervét. Egy héttel ezelőtt például részt vett egy teljesen vak férfi az egyik tanfolyamon. Egy évvel korábban megtanítottam neki, hogyan vegye észre a megjelenítő rendszereket más módon. Nem csak hogy képes volt erre, de éppen olyan jól meg tudta tenni, mint bármelyik látó tanítvány. A legtöbb embernek, akivel találkozom, fogyatékos az érzékelő képessége. Óriási élménymennyiség mellett mennek el, mégpedig azért, mert valami olyan módon állnak a világhoz, ami számomra sokkal erősebb bármilyen előítélet-

nél. A saját benső világukból figyelnek kifelé, és azt keresik, mi illik bele. Ez egyébként jó recept a csalódásra. Az egyik legjobb csalódásokozó módszerben képet alkotunk magunknak arról, hogy milyennek szeretnénk a világot, majd megpróbálunk mindent ilyenné alakítani. Amíg csak olyanná nem válik a világ, mint a képünk, csalódottak leszünk. Ez az általam ismert egyik legjobb módszer arra, hogy állandó csalódottságban tartsuk magunkat. A világot ugyanis soha nem veszszük rá, hogy olyan legyen, mint a képünk. Az emberek benső folyamatáról más forrásból is rengeteget tudhatunk meg: megfigyeljük pszichomotoros programjaikat, amikor valamilyen cselekvésre gondolnak. Hadd mutassunk be egy példát. — Ann, légy szíves ülj „rendesen”, úgy, hogy ne legyen keresztben a lábad! Köszönöm. Hadd kérdezzek valamit élőkészítőnek! Szoktál kocsit vezetni? Ann: — Szoktam. — Általában ugyanazt a kocsit? — Igen. — Jó. A következő kérdésre már ne mondj semmit, csak találd meg magadban a választ! Kézi váltós ez a kocsi vagy automata...? Más is észrevette a választ? Ki tudja kitalálni? Egy férfi: — Kézi váltós. — Miből gondolod? — Váltott. Láttam, hogy megmozdult a jobb keze. — Meg tudod állapítani a mozdulatból, hogy kézi-e vagy automata? — Kézi. — Igaz ez, Ann? Ann: — Nem. Nem bizony. Automata váltós. Tudta ezt valaki más is? Egy nő:  Igen, mert gondoltam, hogy ilyen kicsi nő nem szívesen vezet váltós kocsit.

Jó, jó. Ki tudta a választ érzékszervi megfigyelésből megállapítani...? Nos, hadd válaszoljak én magam. Ha figyeltétek volna Ann lábát, megkaptátok volna a választ. A kézi és az automata váltás motoros programja között az az egyik különbség, hogy kell-e kuplungozni. Ha néztétek volna, észrevehettétek volna, hogy jobb lábában megfeszültek az izmok, a balban pedig nem. Ez megadta volna a választ. Ha motoros programmal kapcsolatos dolgot kérdezünk valakitől, megfigyelhetjük azokat a testrészeit, amelyekből elő kell szednie a választ. Az ember nem légüres térből szerzi a tudást. Ahhoz, hogy megválaszolhasson egy kérdésre, valahogy meg kell jelenítenie a szükséges adatokat. Még akkor is, amikor csak az egyik megjelenítő rendszer tudatos, tudattalanul valamennyi rendszert megvizsgálja, és összegyűjti az adatokat. Ann: - Van automata és kézi váltós kocsink is, és mindkettőt szoktam vezetni. Azt kérdezted, hogy általában melyikkel járok. Ha megkérdezted volna, hogy van-e másik kocsink, és az milyen, más motoros programot mutattam volna? Ha arra gondoltam volna, hogy a másik autót vezetem, máshogy mozgott volna a lábam? - Igen. Csak akkor csinálsz valamit a bal lábaddal, ha kuplongozni kell. Figyeld meg, hogy válaszolsz a következő kérdésre! Valamennyiőtök lakásának vagy házának van ajtaja. Ahogy beléptek a házatokba vagy lakásotokba, a bejárati ajtó jobbra nyílik vagy balra? Hogy találjátok meg a választ...? Mindenkinek mozog a keze. Hadd kérdezzek még valamit: Ha este hazajöttök, és be van zárva az ajtó, melyik kezetekkel nyitjátok ki...? Figyeljétek a kezeket! Az úgynevezett „testbeszédnek” már régóta a tartalmát vizsgálják, és szótárt akarnak írni hozzá. Egyesek szerint, ha valaki hátrahúzza a fejét, az visszafogottságra utal, vagy ha keresztbe teszi a lábát, akkor nem nyitott. De a testbeszéd nem úgy működik, mint a szavak. Másképpen kell értelmez ni. A szem meg a test mozdulatai folyamatról árulkodnak. Az emberekkel hivatásszerűen érintkezőknek — szerintünk — a folyamattal kell foglalkozniuk. Ha belemerülünk a tartalomba, elkerülhetetlenül rákényszerítjük hiedelmeink és értékrendszerünk egy részét azokra, akikkel kapcsolatba kerülünk.

Az emberi bajoknak általában semmi közük sincs a tartalomhoz; forrásuk a szerkezet, a forma, amelybe az emberek élményeiket szervezik. Amint ezt érteni kezdjük, sokkal könnyebbé válik a terápia. Nem kell végighallgatnunk a tartalmát, csak arra kell rájönnünk, miképp működik a folyamat. Ez jóval egyszerűbb ám. Most egy másik fontos mintára szeretnénk áttérni. Tegyük fel, hogy a páciensetek vagyok, és megkérdezitek tőlem, hogy éreztem magam a héten. Erre én (nagyot sóhajt, fejét lehajtja, motyog) azt mondom: „Ó, egész héten minden pompásan sikerült (sóhajt, enyhén rázza a fejét, elhúzza a száját). Semmi baj nem volt.” A nevetés azt mutatja, többen is észrevettétek, hogy sajátosan viselkedem. Mi ezt „ellentmondásosnak” nevezzük. Amit hangszínemmel, testem és fejem mozdulataival közlök, nem támasztja alá a szavaimat. Hivatásos kommunikálóként mit tudtok kezdeni ezzel? Mi mindent tehettek ebben a helyzetben? Egy nő:  Ha jól ismernélek, azt mondanám, hogy nem hiszem el. Vagy hogy lehet, hogy minden jól sikerült, de te mégsem látszol valami boldognak. Tehát szóvá tennéd, hogy ellentmondást vettél észre. Szembesítenél vele. Ki tudna valami mást lépni ebben a helyzetben? Egy férfi:  Én megpróbálnék segíteni, hogy mindkét üzenetet kifejezhesd, talán eltúlozva a nem szavakkal kifejezett részt...  Aha, a Gestalt-módszer: felerősíteni az üzenetnek azt a részét, amelyik nem szavakból áll, amíg eljutunk az élményig. Ez is egy lehetőség. Mindenki érti az eddig említetteket? A mi feladatunk az, hogy választási lehetőségeket adjunk. Ha foglalkozásotok az emberi érintkezés, rendszeresen találkoztok majd ellentmondással, és választanotok kell, mit léptek rá. Ésszerű, ha ilyenkor viselkedéstárotok gazdag, cselekvésetek lehetősége széles, és — lehetőleg tudattalan szinten — értitek, mi lesz a végeredmény, amikor fogásaitok közül kiválasztotok egyet. A szóvá tevés is lehetőség, és véleményem szerint jó is. De csupán egy lehetőség. Amikor terapeutákat figyelek munka közben, gyakran azt veszem észre, hogy sokuknak ez az egyetlenegy lehetősége, ami-

kor ellentmondással találja szemben magát. Vagyis valaki, akinek az a dolga, hogy választási lehetőséget adjon, nem tud miből választani. Sokféleképpen kell tudni kezelni az ellentmondást. Tudnotok kell felnagyítani a nem szavakban kifejezett részt, vagy hazugnak nevezni őket és nekik támadni, vagy figyelmen kívül hagyni, vagy egyszerűen visszatükrözni: „Jaj, de örülök!” (rázza a fejét és elhúzza a száját). Vagy rövidzárlatot is előidézhettek bennük a szóbeli és a szó nélküli üzenet megfordításával: „Jaj, de kár!” (Mosolyog és bólogat.) Ez rendkívül érdekesen szokott hatni. A legtöbb embernek ugyanis fogalma sincs arról, hogy mit mondott. Vagy teljesen összezavarodik, vagy elkezdi szavakba önteni azt, amit eddig szavak nélkül fejezett ki. Olyan, mintha kicserélnék a tudatos és a tudattalan részt. Vagy válaszolhattok egy idevágó metaforával: „Erről eszembe jut egy történet, amelyet nagyapámtól hallottam még annak idején. Ő maga ír volt, O’Harának hívták, de amit mesélt, egy balti államban történt. Nagyapám fiatal korában megfordult ebben az országban, amikor Európában utazgatott. Szegény volt ugyan, szűkölködött, de mégis meg akarta tapasztalni, milyen a világ. Akkoriban, a második világháború előtt sok kis országocska volt Európában, és ő elvetődött ebbe a fejedelemségbe, ahol az uralkodó herceg éppen nagy gondban volt. A belügyminiszter nem volt jó viszonyban a külügyminiszterrel. A külügyminiszter látta, mit kell tenni annak érdekében, hogy az ország kölcsönösen kedvező kereskedelmi egyezséget köthessen a környező népekkel. Ám ennek egyes részletei ellenkeztek azzal, ami a belügyminiszter érzése szerint lett volna helyes...” Na már most, hogy tanul meg valaki ellentmondásosan viselkedni? Gondoljátok el, hogy egy kisgyerek hazamegy, és megmutatja a szüleinek a leckéjét. A szülők megnézik, és az apa azt mondja (összeráncolt homlokkal, fejét rázva, mogorva hangon): — Nagyon örülök neki, fiam! Mit csinál a gyerek? Apjához hajol, és szóvá teszi az ellentmondást? — Nahát, apa, azt mondod, hogy örülsz, de közben azt látom...

Egy gyerek ugyan nem mond ilyet. Hanem, mondjuk, rakoncátlankodni kezd. Egyik agyféltekéjébe kerül a látvány és a hangszín, a másikba a szavak digitális jelentése, és a kettő nem illik össze. Ott a legnagyobb az eltérés, ahol a két agyfélteke leginkább együttműködik, és ez a mozgás. Ha megfigyeltek egy gyereket, aki nem fér a bőrébe, észrevehetitek, hogy „hiperaktivitását” ellentmondás váltja ki. A test középvonalából indul, és onnan megy át mindenféle viselkedésbe. Hadd kérjelek benneteket valamire! Emeljétek fel a jobb kezeteket...! Észrevett valaki ellentmondást? Egy férfi:  Te a bal kezedet emelted fel.  Én a bal kezemet emeltem fel. És a közönségből is sokan. Volt, aki a bal kezét emelte fel, volt aki a jobbat. Volt, aki nem is vette észre, hogy én melyik kezemet emelem fel. Azt akarom ezzel bemutatni, hogy gyermekkorotokban valamenynyien megbirkóztatok valamilyen módon az ellentmondásossággal. Az emberek általában eltorzítják és így egyértelművé változtatják észlelésüket. Van közületek, aki azt is hallotta, hogy a bal kezét emelje fel? Mert sokan emeltétek fel a balt! Bizonyára akadt, aki azt hitte, hogy a jobb kezét emeli fel, holott a bal volt az! Ha nem vette észre az ellentmondást, valahogy kitörölte az összefüggést aközött, amit érzett, és aközött, amit hallott, hogy ne zavarja az eltérés. Ha valaki ellentmondó üzeneteket kap, úgy is megoldhatja a nehézséget, hogy az egyik rendszert — a szavakat, a hangszínt, az érintést vagy a látványt — kirekeszti a tudatából. És előre meg lehet mondani, hogy az a hiperaktív gyerek, aki a jobb oldali agyféltekét zárja ki — ami persze közben működik, csak tudat alatt — később vizionálni fog. Halott csecsemőket lát majd óriáskiflikből kiúszkálni az ideggyógyász íróasztala felett. Aki az érzéseit rekeszti ki tudatából, az rovarokat érez majd, amint a bőrén mászkálnak összevissza, és a végére egészen hangyás lesz tőlük. Még be is jelenti ezt; szó szerint idézek egy skizofrént. Aki a hangokat hajítja ki, azt a konnektor fogja megszólítani. Ugyanis ezek az emberek tudatos szinten lemondanak egy egész rendszerről, az ezen keresztül érkező információval együtt, csak azért, hogy meg védhessék magukat az ismétlődő ellentmondástól.

Felfedeztük, hogy az amerikai elmegyógyintézetekben a hallucinálók nagy része hangokat hall. Ez azért van így, mert ebben a kultúrában az emberek nemigen figyelnek oda a hangokra. Más kultúrában valamelyik más megjelenítő rendszerben gyűlnek össze a hallucinációk. Egy nő: — Tudnátok erről többet is mondani? Érdekelnek a hallucinációval kapcsolatos jelenségek. A hallucinációs jelenségek véleményem szerint nem különböznek attól, amit itt csináltatok egész nap. Nincs formai eltérés a hallucináció meg aközött, ami végbemegy bennetek, amikor visszaemlékeztek a ma délelőtt történtekre. Ugyanilyen volt, amikor azt mondtam: „ammónia”, és valamennyien utálkoztatok. Amennyire én meg tudom állapítani, van néhány apró különbség az elmegyógyintézetben ápoltak meg a szabadon járkálok között. Az egyik az, hogy más épületben laknak. A másik pedig az, hogy az előbbiek közül soknak — úgy látszik — hiányzik egy stratégiája. Nem tudják megállapítani, hogy mi tartozik a közös valósághoz, és mi nem. Kinek van valamilyen háziállata? Egy nő: — Nekem. — El tudod képzelni, amint itt ül a széken? — El. — Jó. Van különbség az állat és a szék képe között? Van valami, amiből tudod, hogy az állatot odaképzelted, a szék képe pedig már előtte is megvolt? Van különbség? Lehet, hogy nincs.  Dehogy nincs!  Micsoda? Honnan tudod, hogy a szék valódi, a kutya pedig nem?  A széket tényleg látom a valóságban, itt és most. De a kutyát csak lelki szememmel látom.  Nem azt látod, hogy itt ül a széken?  Hát, csak lelki szememmel.  Lelki szemeddel hogyan látod különbözőnek a szék és a kutya képét? Van közöttük eltérés?

Hát az egyik itt van, a másik nincs. Valóban. De te honnan tudod ezt? Onnan, hogy ha elnézek, és utána visszanézek, még mindig látom a széket. De ha nem gondolok a kutyára, akkor már nincs ott.  Jó. Tudsz magadban beszélni, igaz? Magadba merülnél és megkérdeznéd, hogy van-e olyan tudattalan részed, amelyik meg tudja oldani, hogy ott legyen a kutya, amikor visszanézel? Intézd ezt el magadban, és figyeld meg, hogy még mindig különbséget tudsz-e tenni? Azt gyanítom, hogy igen.  A kutya képe nem olyan tiszta.  Aha, szóval ez az egyik, amivel ellenőrzöd, hogy valós-e. Merülj magadba, és kérdezd meg, hogy van-e olyan részed, amelyik ugyanolyan tisztává tudja tenni!  Éber állapotban nem.  Tudom, hogy a tudatos elméd nem képes rá. Nem is azt kérem. Tudsz magadban beszélni? El tudod mondani magadban, hogy „Helló Marcsa, hogy vagy?”  El. — Jó. Merülj magadba, és kérdezd meg ezt: „Van-e olyan tudattalan részem, amelyik képes rá, hogy ugyanolyan tisztává varázsolja a kutya képét, mint a székét?” És figyelj oda, hogy mi történik erre benned! Érkezhet szó, érzés, vagy megjelenhet előtted valamilyen kép. Amíg ő ezzel foglalatoskodik, hadd kérdezzem meg, van-e valaki más, aki tudja, hogy ő hogyan tesz különbséget! Egy férfi: — Nos, az előbb ráütöttél a székre, és ez hangot adott. De amikor a kutyára ütöttél, nem hallottam semmit. — Tehát stratégiád lényege a következő: átmész egy másik megjelenítő rendszerbe, és megvizsgálod, hogy abban megjelenik-e az, amit az első rendszerben felfedeztél. A nő: — Tudom, hogy én tettem oda a kutyát. — Honnan tudod? — Mert emlékszem rá, hogy mit csináltam. — Jó, jó. Hogyan emlékszel arra, hogy odaképzelted a kutyát?   

Látsz valamit? Beszélsz magadban? Aha. Most csináld meg ugyanezt a székkel! Képzeld ide a széket, annak ellenére, hogy már itt van! Csináld végig ugyanazt a folyamatot, amellyel az előbb ideképzelted a kutyát, és képzeld ide a széket is! Aztán mondd meg, mi a különbség közöttük, ha van egyáltalán. Tudja valaki, hogy mi ennek az egésznek a célja? A nő: — Mind skizofrének vagyunk. Bizony, mindnyájan skizofrének vagyunk! R. D. Haing nagyon is visszafogottan nyilatkozik, amikor kifejti, hogy a skizofrénia természetes válasz. A fejlődés következő lépcsőfoka — amelyre már mind ráléptünk — a többszörös személyiség. Valamennyien többszörös személyiségek vagytok. Két különbség van köztetek és egy hivatalosan diagnosztizált többszörös személyiség között: Az egyik: emlékezni tudtok az egyik helyzetben arra, hogy mit csináltok a másikban. A többszörös személyiségnek emlékezetkiesése van. A másik különbség: választhattok, hogyan cselekedtek egy adott környezetben. Ha nincs választási lehetőségetek, hogy mit tegyetek egy bizonyos helyzetben, robottá váltok. Tehát mindenki kettő közül választhat: robot lesz vagy többszörös személyiség. Válasszatok jól! Lényegében azt akarjuk mondani, hogy csak egy különbség van köztetek, és aközött, aki nem tudja, hogy hallucinációja nem valóság. Mégpedig az, hogy ti kifejlesztettetek valamiféle stratégiát, amellyel meg tudjátok állapítani, hogy mi közös valóság, és mi nem. És amikor hallucináltok, valószínűleg nem tárgyakat, hanem gondolatokat idéztek meg. Hogyha a közönségből valaki felkiáltana: „Várjunk csak, hiszen akárki láthatja, tényleg ott a kutya!” — valószínűleg akadna közületek, aki elvinné valahova. Amikor Sally az előbb a „tűnődő”, szóval élt, pontosan ugyanazzal a fajta folyamattal hallucinált, mint a skizofrének. Az egyik elmegyógyintézetben volt például egy ápolt, aki ránk nézett, és megkérdezte: „Láttátok, hogy megittam egy csésze vért?” Ugyanazt csinálta, amit Sally. Felhasznált valamilyen ingert a külvilágból, érdekes módon összekapcsolta valamivel, amit belül művelt, és aztán azt hitte, hogy az egész kívülről jött.

Csak két dolgon múlik, hogy valaki ebben a teremben ül vagy a bolondok házában. Egyszer azon, hogy van-e jó stratégiája a valóság megállapítására, azaz arra, hogy kívülről vagy belülről származik-e valami. Másodszor pedig azon, hogy társadalmilag elfogadható-e az, amit hallucinál. Mert mindnyájan hallucináltok. Valamennyien hallucináljátok például, hogy valaki jó hangulatban van-e. Következtetésetek időnként valóban megfelel annak, amit a külvilágban észleltek, de máskor a ti benső állapototokat tükrözi. És ha valami nincs jelen a külvilágban, elő is idézhetitek! „Valami nincs rendben?” „Mi a baj?” „Ne aggódj, hogy mi történik, amíg távol vagy!” Ebben a kultúrában nem szabad vért inni. De éltem több olyanban is, ahol ez tökéletesen helyénvaló volt. A kelet-afrikai maszájok állandóan vért iszogatnak, és közben kedélyesen tereferélnek. Semmi gond. Az ő kultúrájukban az lenne furcsa, ha valaki így szólna: „látom, nagyon megbántottalak azzal, amit mondtam”. Mindjárt aggódni kezdenének az illetőért. De ebben a kultúrában fordítva van. Amikor elmegyógyintézetben tanítottuk az ápoltakat, mindig korán érkeztünk, és benéztünk az elkülönítőbe. Az ittlévő pácienseknek ugyanis sokszor olyan baja volt, amilyennel addig még nem találkoztunk. Azt a feladatot adtuk nekik, hogy állapítsák meg, mely élményeiket erősítik meg mások, és melyeket nem. A vérivónak például rögtön beszálltunk a valóságába. „Jaj, de jó, melegítsd már föl az én bögrémet is!” Oly mértékben igazodtunk a valóságához, hogy végül megbízott bennünk. Ekkor feladatot adtunk neki; fedezze fel, hogy valóságának mely részeit ismerik el mások is. Nem jelentettük ki, hogy ez tényleg létezik, amaz meg nem. Csak megkértük, hogy vegye észre, világának mely részeit osztják a többiek. Így aztán megtanulta azt, amit az emberek többsége már gyermekkorában elsajátít — hogy a valóság mely részeiről beszéljen: azokról a hallucinációiról, amelyek társadalmilag elfogadhatók, és olyasmikről, amiket mások is hajlandók látni, hallani és érezni. Ez elég volt ahhoz, hogy kikerüljön a bolondok házából. Azóta is jól megvan. Még mindig bögreszámra issza a vért, de most már egyedül. Az elmebetegek nagy részének csak ez a baja; nem tudják kettéválasztani a közös és az egyéni valóságot. Egy férfi:



zel.

Sok ideggyógyász sem képes erre, amikor ilyen embereket ke-

Amennyire én meg tudom állapítani, sok ideggyógyász semmilyen helyzetben sem képes erre! Az egyetlen különbség hogy az ő valóságukat más pszichiáterek elismerik, így legalább valakivel közös. Sokat gúnyolódom azon, hogy a humanisztikus pszichológusok hogyan viselkednek egymással. Sok olyan szertartásuk van, amelyet sohasem figyeltem amikor például egy nagy elektronikai vállalatnál dolgoztam. Az üzletemberek reggelente nem fogták egymás kezét öt és fél percig, és közben nem meredtek jelentőségteljesen egymás szemébe. Mikor egy üzletember ilyet lát, megborzong. Nagyon furának tartja a dolgot. A humanisztikus pszichológia köreiben pedig az üzletemberekről gondolják, hogy hidegek, érzéketlenek, embertelenek. Számomra mindkettő pszichotikus valóság, s bizony nem tudom, melyik a bolondabb. És ha elgondoljuk, hogy a közös valóság számít - nos, az üzletemberek többen vannak! Akkor van igazi választási lehetőségünk, ha át tudunk menni egyik valóságból a másikba, és közben ezzel tisztában is vagyunk. Rettenetesen bolond dolog, amikor egy humanisztikus pszichológus vállalatnál tart tanfolyamot, és nem módosítja a viselkedését. Szerintem pszichotikus tünet, hogy képtelen más közös valósághoz igazodni. Hivatásos kommunikálóként véleményem szerint az egyik legfontosabb dolog, hogy különbséget tudjatok tenni a megfigyelés és a hallucinálás között Ha tisztán szét tudjátok választani, hogy élményvilágotok mely részét gyártjátok belül, s vetítitek ki a világra, és mely részét fogjátok fel érzékszerveitekkel, nem hallucináltok majd, amikor nem lesz hasznos. Az igazság az, hogy nem muszáj hallucinálni. Semmi olyan terápiás cél nincs, amelyhez szükséges lenne a hallucinálás. Úgy is nagyon eredményesen, hatékonyan, gazdaságosan, leleményesen dolgozhatunk, ha teljesen az érzékszervi élmények keretén belül maradunk. Csak hármat kell tennünk ahhoz, hogy nagyszerű kommunikálók legyünk. Azt fedeztük fel, hogy a terápia — és éppúgy a vállalati vezetés, az eladás - minden nagy varázslójának viselkedésében előfordul három minta. Az első: tudd, hogy mit akarsz elérni! A második: viselkedésed legyen rugalmas! Sok-sok különböző dolgot kell tudnod csi

nálni, hogy felfedezhesd, mire jutsz velük. A harmadik: legyen elég jó megfigyelőképességed, hogy észrevehesd, mikor éred el a kívánt hatást! Ha ez a három képességed megvan, csupán a viselkedésedet kell változtatgatnod, amíg csak el nem éred azt, amit akarsz. Mi is így tanítunk. Tudjuk, hogy mit akarunk, és egy „külső figyelemnek” nevezett állapotot veszünk fel. Ebben az állapotban teljesen az érzékszerveinkben élünk, és nem vagyunk tudatában semminek. Nem tudjuk, hogy belül mit érzünk, látunk, hallunk; semmilyen belső dolog nem tudatosul bennünk. Rátok irányítjuk érzékszerveinket, és arra figyelünk, hogyan hat rátok az, amit csinálunk. És addig módosítjuk viselkedésünket, amíg ki nem váltjuk belőletek, amit szeretnénk. Ebben a pillanatban hallom kívülről a saját szavaimat. Csak ebből tudom, hogy mit mondok. És hogy mennyire értitek, azt abból veszem észre, hogy figyelem rajtatok mind a tudatos, mind a tudattalan hatást. Ezt látom. De nem teszem szóvá magamban, egyszerűen csak észreveszem, és módosítok a viselkedésemen. Hogy mit érzek a testemben, arról fogalmam sincs. Tapintóérzékem van, azt például érzem, hogy a kezem a zakómhoz ér. Ez egy különleges, módosult tudatállapot. Egyfajta révület a sok közül, és csoportok vezetésére remekül alkalmas. Egy nő:  Azt mondod, addig módosítjátok viselkedéseteket, amíg ki nem váltjátok azt a hatást, amit akartok. Hogyan módosítjátok, amit csináltok? Többet magyaráztok? Vagy többet beszéltek? Vagy... Nos, én minden lehetséges változón módosítok. A legnyilvánvalóbb számomra a hangszín. Az arckifejezésünket is változtathatjuk. Néha az ember elmondja ugyanazt, amit már mondott, csak közben felvonja a szemöldökét, és erre hirtelen megértik. Van, amikor kézmozdulatokra van szükség, Egyeseknek lerajzolhatjuk a dolgot. Néha elmagyarázom az egészet még egyszer, csak más szavakkal. Ez néhány a logikai lehetőségek közül. Sok-sok lehetőség van.  És ahogy változtatod, amit csinálsz, nem kell valamelyest tudatában lenned, hogy közben mi történik benned?  Nem. Szerintem a legtöbben tudatosan akarnak hatni a másikra, és az önmagunkra tudatosan figyelő stratégiák legnagyobb része

nem ér célt. Ezért olyan zűrösek a legtöbb ember kapcsolatai. Ha akarok tőled valamit, és cselekedeteim eredményességét rajtad mérem le, akkor csupán addig kell cselekednem, míg csak olyannak nem látszol, azt nem mondod és teszed, amit szeretnék. Ha magamba kell merülnöm, hogy észrevegyem, mit csinálok, akkor az érzéseimre meg a benső hangjaimra figyelek, és ebből nem derül ki, hogy közelebb jutottam-e célomhoz. A terapeuták többsége tucatszor meggyógyítja páciensét, mielőtt észreveszi. — Jó, belátom, hogy ez terápiában beválna. De úgy tűnik, hogy meghitt kapcsolatban a kifelé figyelés nem volna olyan bizalmas. Ó, ellenkezőleg! Szerintem sokkal bizalmasabb volna. Szerintem a bizalmas kapcsolat nem abból áll, hogy magunkban beszélünk és elképzelünk dolgokat. Hanem abból, hogy kiváltunk valamit a másikból. Ha érintkezem valakivel és közben teljesen rá figyelek, akkor kellemes, meghitt vagy bármilyen egyéb érzést válthatok ki belőle. — De hogyha olyasmiről mesélek valakinek, amit fontosnak érzek és tartok, akkor nem kifelé figyelek, igaz? — Hát ha számodra ez a bizalmasság, akkor mást értünk bizalmasságon! — Azt mondom, hogy ez is egyfajta bizalmasság. Ez is beletartozik a meghitt kapcsolatba. — Jó, értem. De nem értek egyet vele. — Hogy lehet ezt megtenni kifelé figyelve? — Sehogy. Beszélhetünk olyasmiről, amit máskor éreztünk és gondoltunk, csakhogy akkor nem kívülre irányul a figyelmünk. Egyetértek azzal, hogy a kifelé figyelés nem volna jó módszer benső állapotok elmesélésére. Csak ez szerintem nem bizalmasság. Amiről te beszélsz, arra nem jó a külső figyelem. De csak ezt az egy módszert ismerem, amellyel általánosságban hatékonyan válthatjuk ki az emberekből, amit szeretnénk. Amiről te beszélsz, arra egészen más stratégiát állítanék össze. Ahhoz, hogy beszámolhass a gondolataidról meg az érzéseidről, tudatában kell lenned ezeknek. De nem hiszem hogy ettől bizalmas kapcsolatba kerülsz egy másik emberi lénnyel. Ugyanis ekkor nem rá figyelsz, hanem saját magadra. Nem azt mondom, hogy ez rossz, csak azt, hogy nem kerülsz tőle közelebb máshoz. Nem kerülsz közelebbi

kapcsolatba a melletted ülővel azáltal, hogy magadba merülsz, elképzelsz dolgokat, érzéseid támadnak, aztán ezeket elmeséled neki. Ezzel nem te kerülsz közelebb őhozzá. Ezzel csak a tudatos elméjének mesélsz el mindenféle olyat, ami akkor történik veled, amikor nem rá figyelsz. Az egyik ügyvédemnek kiváló stratégiája van a jogi ügyek megoldására. Először képet alkot a fejében a megoldandó feladatról. Ezután — nagy vonalakban — a következőt teszi: Elmond valamit magában, amit emlékezett képpel ellenőriz, majd belső hangja újabb részletre tér ki, ezt szintén emlékeim képpel ellenőrzi, és így tovább, amíg csak az emlékezett hangokból és képekből létre nem jön az alkotott kép. Ekkor tudja, hogy megoldotta a problémát. Jogi ügyekre remek stratégia, de személyes kapcsolatban borzalmas, és erre is ezt használja. Elképzeli, hogyan akar viselkedni valakivel, majd emlékképeket keres, amelyeken már megtette. Semmi újat nem tud csinálni valakivel, ha nem tapasztalta meg előtte minden részét. Nem valami nagyszerű stratégia erre a feladatra. És a pasas közben eltűnik — egyáltalán nincs jelen. Nemrég a tévében egy pszichológusnő oktatta az embereket eredményesebb érintkezésre. Lényegében ezt mondta: Képzeld el, hogy milyen szeretnél lenni, aztán tégy úgy, mintha már olyan lennél!” Csakhogy a másoktól származó visszajelzés figyelembevétele teljesen kimaradt a dologból. A pszichológusnő mellett állt egy csomó papírmasé-ember — a tanítványai — és valamennyi ezt harsogta: „Nagyon boldogok vagyunk és jól tudunk kommunikálni! Igen! Jaj, de örülünk, hogy megismerhetünk titeket!” Közben azt sem tudták, hogy kezet fogtak-e már valakivel. Semmilyen kapcsolatot nem teremtettek senkivel, mert mindnyájan a fejükben lévő képekkel voltak elfoglalva. Mindegyikük mosolygott, úgyhogy talán boldogok voltak, de emberi érintkezésre nem túlságosan alkalmas a stratégiájuk. Egyszer együtt ebédeltünk egy nyugdíjas ezredessel. Emberünk elhatározta, hogy a kommunikálást választja új hivatásának. Két stratégiája van. Vagy parancsol, vagy egyetértést akar teremteni. Információszerzés egyáltalán nem szerepel egyik stratégiában sem; ha egyetértésre jut valakivel, egyszerűen vége a menetnek. Bármit is mondjon, ha azt válaszolják neki, hogy egyetértenek vele, nem képes

tovább működni. Mellesleg nincs az az ember, aki valamiben is őszintén egy véleményen volna vele, mert a hangszínétől mindenkinek feláll a szőr a hátán. Mikor leültünk, már az egész társaság ideges volt. Ilyenek hangzottak el szerte az asztal körül, hogy: „Hát, én nem egészen így mondanám!” — és vitatkozni kezdtek vele. Végül mindnyájukat lecsitítottam, és Leslie-vel egyszerre azt mondtuk: „Egyetértünk Önnel!” Minden kijelentésére ezt válaszoltuk. Az ezredes egyszerűen nem tudott mit lépni erre. Leállt benne a motor. Tíz-tizenöt percig ült szó nélkül, aztán megint belekötött valamibe, amiről a többiek beszélgettek. Erre egyszerűen megint azt mondtuk: „Egyetértünk Önnel!”, mire ő megint elszállt. Ételt választó stratégiája abból állt, hogy mindenkit rábeszéljen: ugyanazt válasszák az étlap ról. Stratégiája nem azt célozta meg, hogy ízletes ételt egyék, hanem azt, hogy mások is ugyanazt válasszák, amit ő. Lehet, hogy a hadseregben ez jó stratégia egy ezredes számára. De bizony hitvány stratégia arra, hogy valaki jó ételt, jó éttermet válasszon, vagy baráti kapcsolatot alakítson ki — nem csoda, hogy az ezredesnek ilyen nem volt. Érzékszerveink tökéletes kiélesítése egész életünket igénybe vevő feladat, és nem tudok arról, hogy bárhol is vége lenne ennek a folyamatnak. Ma olyasmiket látok, hallok és tapintok, ami két évvel ezelőtt érzékszerveken túli tudásnak tűnt volna. Mert hajlandó voltam időt és energiát befektetni abba, hogy megtanuljam finomítani a külső és a belső valóság közötti különbségtételt, valamint minden érzékszervi csatornámat és megjelenítő rendszeremet. Képességünket a finom képi megkülönböztetésekre jórészt Milton Ericksontól tanultuk. Ezen a téren ő a világ egyik legkiválóbbja. Olyasmiket lát, ami más számára természetfelettinek tűnik, de valóban létezik, és a rendes érzékszerveken keresztül szerez róla tudomást. Az előző gyakorlatnál sokan hívtatok oda, és mondtátok, hogy: „Hát, ennek az embernek nem mozog a szeme.” Aztán végül elismertétek, hogy: „Na jó, egy egészen picikét mégiscsak elmozdul.” Amikor ilyet mondtok, hogy valami egészen picike, ez a ti megfigyelő képességetekre vonatkozik, nem a másikban lezajló folyamatra. Ez olyan, mint az „ellenállás”. Ha a lélekgyógyászok az "ellenállást” pácienseik viselkedése helyett a saját cselekvésük eredményeként

értelmeznék, úgy hiszem, a pszichoterápia gyorsabban fejlődne. Ahányszor csak „ellenáll” a páciens, az azt jellemzi, amit ti csináltok, nem azt, amit ő. Azok közül a módszerek közül, amelyekkel megpróbáltatok kapcsolatot építeni az illetővel, még nem vált be egy sem. Rugalmasabban kell előadnotok a dolgot, amíg csak el nem éritek a kívánt rokonszenvet. Most egy gyakorlatot szeretnénk a figyelmetekbe ajánlani, amelylyel élesíthetitek érzékszerveiteket és megkülönböztethetitek, hogy mit érzékeltek, és mit hallucináltok. A gyakorlat négy részből áll.

AZ ÉRZÉKSZERVI ÉLMÉNY ÉS A HALLUCINÁCIÓ MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE Első rész Üljetek hármas csoportokba, és jelöljétek ki, melyikőtök lesz „A”, melyikőtök „B” és melyikőtök „C”! „A” feladata az észrevétel. „B” feladata, hogy átéljen különböző fajta dolgokat. „C” egyszerű megfigyelő, ezenkívül emlékeztetheti a többieket a következő lépésre. „B” nem szól semmit, csak keres három erős érzelemmel járó, egymástól különböző emléket. Mindegy, hogy mit, de más legyen mind a három! Magába merül, megtalálja az élményeket és megszámozza őket. Ezután fogja meg "A" kezét, és mondja, hogy „egy”! Távolodjon el a külvilágtól, összpontosítson belülre, és élje át ismét azt, ami ott és akkor történt, anélkül, hogy bármit is mondana róla! Teljesen élje át újra ezt az élményt...! Azután mondja, hogy „kettő”, és élje át a másodikat. ..! Majd ugyanígy a harmadikat. Hadd hívjam fel figyelmeteket egy rendkívül fontos tényezőre! Azok, akik nagyon képi gondolkodásúak, ne saját magukat lássák a képen, hanem azt, amit akkor láttak, amikor az esemény történt. Például képzeljétek csak el magatokat a hullámvasúton! Lássátok magatokat oldalról vagy felülről éppen azelőtt, ahogy legördül a kocsi az első nagy lejtőn...! Most pedig lépjetek bele a hullámvasút tetején lévő képbe, és lássátok azt, ami akkor tárul a szemetek elé, amikor valóban ott ültök! Ez a két élmény igencsak különbözik egymástól. Amikor külső nézőpont helyett hirtelen a hullámvasúiról, saját testetekből nézitek, hogy mi történik, erősen rátok törnek az érzések. Amikor visszaléptek az időben, megtaláljátok ezt a három élményt, és újra átélitek őket, fontos, hogy ne legyetek megfigyelők. Kezdhetitek úgy, hogy látjátok saját magatokat, utána viszont lépjetek bele a képbe! Amikor benne vagytok az eseményben és érzitek testetekben azt, amit akkor éreztetek, szorítsátok meg "A" kezét! Ezzel a jelezitek, hogy éppen akkor élitek át az élményt.

„A” feladata egyszerűen az, hogy megfigyelje, mi változik "B"-n, ahogy az átéli a három emléket. Figyelje meg a bőr színének változását, az alsó ajak méretét, a légzést, testtartást, izomtónust stb! Sok jelentős változást láthat, amikor „B” átéli az emlékeket.

Második rész

"B” ugyanazt teszi, amit az első részben; azt mondja, "egy" és átéli az első élményt, majd ugyanígy a többit. De ezúttal nemcsak megfigyeli a változást, hanem be is számol róla. „C”-nek kell figyelnie rá, hogy „A” csak az érzékszerveivel — ebben az esetben főleg szemével — megfigyelt dolgokat említsen: "Szád széle felemelkedik. Bőröd pirosodik. Magasan, sekélyen lélegzel, egyre gyorsabban. Jobb arcod jobban megfeszül, mint a bal.” Ezek olyan észrevételek, amelyekről „C” is láthatja, hogy léteznek-e. (Ő is figyeli „B”-t, és hallgatja, hogy mit mond „A”.) Ha ilyet hall: „úgy látszik, hogy jó kedved van; most meg úgy tűnik, aggódsz” — közbelép. A „jó kedve van” meg az „aggódik” ugyanis nem az érzékszervekkel megfigyelt dolgok leírása, hanem vélemény. „C”-nek ügyelnie kell, hogy „A” a megfigyeléseit közölje, és felhívnia a figyelmet mindenre, ami nem érzékszervi megfigyelés.

Harmadik rész

„B” ismét belemerül valamelyik élménybe, de ezúttal nem mondja meg, hogy melyik az. Kiválasztja valamelyiket, és átéli. „A” ül és figyeli „B”-t. Nem szól semmit, ameddig az be nem fejezte, utána viszont megmondja, hogy melyik élményt látta a három közül. „B” — az eredetitől eltérő sor rendben — addig mutatja be ezeket az élményeket, ameddig csak „A” meg nem tudja állapítani, hogy melyik melyik. Ha „A” először nem képes erre, egyszerűen kezdjétek újra. „B” ne mondja meg, hogy melyik emléket élte át, sem hogy az egyesnek vélt valójában a hármas volt. Csak közölje, hogy újra kell kezdeni. Ettől élesednek az érzékszervek.

Negyedik rész „B” ezúttal is belemerül a három élmény valamelyikébe. „A” pedig hallucinál, és amilyen részletesen csak tudja, megpróbálja kitalálni, hogy mi történik az eseményben. És higgyétek el, lehetséges fölöttébb részletesen és pontosan elmondani. A gyakorlat első három részében azt kértük, hogy maradjatok az érzékszervekkel észrevehető jelenségeknél. Most azt kérjük, hogy hallucináljatok. Ennek célja, hogy tisztán megkülönböztethessétek az érzékszervi megfigyelést a hallucinációtól. Az utóbbi egyébként roppant eredményes és jó dolog lehet. Bárki megmondhatja, aki volt már Virginia Satir tanfolyamán, hogy ő milyen hatékonyan és leleményesen él a hallucinációval. Ezt alkalmazza például abban, amit „család szobrászatnak” nevez. „Szobrászat” vagy „családi stressztánc” előtt információt gyűjt, majd egyszer csak szünetet tart, és végigpergeti a fejében lévő összes képet. Addig változtatja a képeket, ameddig úgy nem érzi, hogy megfelelnek a valóságnak. Ez „képérzés”, ugyanaz a stratégia, mint a helyesírás vagy a féltékenység. Ezután veszi a jó érzést adó képeket, és olyanra faragja a családot, mint amit a képen lát. Ebben az esetben a hallucinálás rendkívül leleményes és hatékony folyamat szerves része. Maga a hallucinálás sem jó, sem rossz; csupán választási lehetőség. Az azonban fontos, hogy tudjuk, mit csinálunk. Rendben van, kezdjétek! Jól van. Akartok mondani vagy kérdezni valamit erről a gyakorlat? Többen meglepődtek közületek, olyan jól eltalálták a valóságot. Mások pedig még a közelében sem jártak. Hogy jó eredménnyel találgattatok-e, az tulajdonképpen nem számít. Akár így, akár úgy, sok mindent megtudtatok az érzékelőképességetekről, és hogy hallucinációitoknak van-e köze ahhoz, amit érzékeltek. Az itt tanultak segítségével észrevehetitek, hogy cselekvésetek mikor vált ki mást pácienseitekből és szeretteitekből, mint szeretnétek. Ha ezt annak a jeleként veszitek, hogy a ti eljárásotok nem hatékony, és módosítjátok viselkedéseteket, akkor valami más történik majd. Ha ugyanazt folytatjátok, amit eddig csináltatok, a másik is ugyanazt teszi rá, mint eddig. Ez rendkívül egyszerűnek hangzik. Ám ha ezt

meg tudjátok valósítani a gyakorlatban, több hasznotok lesz ebből a tanfolyamból, mint az embereknek általában. Úgy tűnik, hogy valamilyen okból a világ legnehezebb dolga a gyakorlatban megvalósítani ezt. Kommunikálásunk jelentése a kiváltott hatás. Ha észreveszitek, hogy nem az történik, amit akartok, változtassátok meg, amit tesztek! De hogy ezt észrevehessétek, tisztán meg kell különböztetnetek a külső történéseket a bonyolult, tudattalan, saját benső állapototoktól függő értelmezéstől. Az iménti gyakorlat lényegében egy érzékszervi csatornára szorítkozott. Képi fogadócsatornátok kitisztítását segítette, bár egymás kezét fogva érzésekről is megtudtatok egyet s mást. Ugyanezt megtehetitek a hang és az érzések rendszerében is. Akár ezt a gyakorlatot is átszabhatjátok a másik két rendszer valamelyikére. Ha hanggal csináljátok, „A” behunyja a szemét, „B” pedig szavak nélkül, csupán hangokkal „beszélni” kezd az élményről. A hang színének és sebességének mintái jellemzők lesznek, és mivel „A” behunyva tartja a szemét, teljesen a hangra lesz utalva. Vagy „B” egyszerűen csak rágondol az élményre, aztán elmeséli, hogy mi lesz ebédre. A házaspárok szokták ezt gyakran eljátszani. A férj elképzeli, hogy a felesége megcsalja, és közben arról beszélnek, hogy kirándulni mennek. Azt mondja (dühösen): „Igen, van kedvem veled menni. Nagyon jól fogjuk magunkat érezni. Elviszem a baltát is, hogy legyen mivel felhasogatni a tűzifát.” Idézőjelben is szoktak veszekedni a párok. Ismeritek az idézőjelet? Nagyszerű minta. Ha van olyan páciensetek, aki haragszik a főnökére vagy a munkatársaira, de nem fejezheti ki érzéseit, mert nem helyénvaló — kirúgják, vagy valami ilyesmi —, megtaníthatjátok neki, hogyan beszéljen idézőjelben. Remek dolog. Egyszerűen odamegy a főnökéhez, és azt mondja: „Az előbb az utcán odajött hozzám egy ember és ilyet szólt: ‘Te hülye bunkó!’ Nem tudtam, mit válaszoljak. Maga mit csinálna, ha valaki szembejönne az utcán, és azt mondaná: ‘Te bunkó!’? Csak úgy, minden előzmény nélkül.” Az emberek tudatába szinte egyáltalán nem jutnak el a metaszintek, ha tartalommal eltereljük a figyelmüket. Egyszer egy konferencián nagy csoport pszichológusnak tartottam előadást. Elég beképzeltek voltak, és mindenféle ostobaságot kérdeztek. Megismertettem velük az idézőjeles beszédet. Azután azt mondtam, például —

még közöltem is velük, hogy mit csinálok —, Milton Erickson mesélte, hogy egyszer egy tanyán szállt meg, ahol sok szarvasmarhát tenyésztettek. Éjszakánként az állatok nagy dobogást csaptak és nem tudott tőlük aludni. Nem tudta, mitévő legyen. Végül az egyik éjszakán kiment — néztem szembe a sok pszichológussal — és rájött, hogy mindenfelől marhák veszik körül. Itt is marhák, ott is marhák, köröskörül mindenütt csak marhák. Rájuk nézett és azt mondta: „Ti marhák!” Voltak ott néhányan, akik észrevették, hogy mit csinálok, és ezek majd meghaltak a röhögéstől. Ott álltam a pódiumon olyan emberek előtt, akik egy vagyont fizettek nekem, és ilyeneket mondtam nekik: „Ti marhák!” És nem vették észre, hogy mit művelek. Mind ültek és komolyan bólogattak. Ha egyértelműen csináljuk, nem is fogják soha! Bármilyen mintával kísérletezhetünk, ha azt az emberek számára érdekes tartalomba szőjük. Amint kiejtettem a számon, hogy „mesélek valamit Miltonról", valamennyien azt mondták magukban: "meseóra". Ennyi elég is volt. A történet közepén még meg is fordultam, és kacagtam egy hatalmasat. Azután szépen visszafordultam és befejeztem. Sokat nevetek, azt hitték hát, megint csak idétlenkedem. Vagy a történetbe is belefoglalhattam volna a nevetést. „Milton megfordult és nevetett.” Mikor aznapra befejeztük, egy csomóan odajöttek hozzám, és kifejtették, hogy milyen sokat jelentett ez nekik. „Örülök neki” — válaszoltam. „Emlékezlek a Miltonról szóló történetre? Nehogy azt higgyétek, hogy rólatok szól!” Bármilyen új viselkedést kipróbálhattok idézőjelben, hiszen úgy tűnik majd, hogy nem ti csináljátok. Az idézőjeles beszéd nagy szabadságot ad, hogy kísérletezhessetek és ezáltal rugalmassá váljatok, mert bármit megtehettek vele. Bemehetek egy étterembe, odamehetek a pincérnőhöz és azt mondhatom: „Képzelje, az előbb a vécében egy pofa odajött hozzám, és azt mondta: ‘Pislogj!’". Aztán megfigyelhetem, hogy mi történik. Pislogni fog, én pedig megvonom a vállam: „hát nem fura?”, és továbbmegyek. Nem én tettem, nem kell aggódnom amiatt, hogy mit gondolnak rólam. Nagy személyes szabadságot ad — nem vagyunk

felelősek a saját viselkedésünkért, hiszen az „valaki más viselkedése” lesz. Amikor ideggyógyászati értekezletekre meg effélékre jártam, előfordult, hogy odamentem valakihez és azt mondtam: — Egy konferencián voltam, és Dr. X olyasmit csinált, amilyet még sohasem láttam. Odament egy emberhez, megfogta a kezét, felemelte így, és azt mondta neki: „Nézze meg a kezét!” Azzal tizenöt-húsz perces hipnotikus szöveget adtam elő neki és elrévítettem. A végén rácsaptam a hasára, hogy kijöjjön, és megkérdeztem: — Hát nem fura ilyet csinálni? — De még mennyire! Nem lenne szabad ilyesmit tennie! — Én sohasem tennék ilyet! — mondtam. — Hát maga? — Dehogy! Az idézőjeles beszéd akkor is remekül beválik, ha család jön el hozzánk terápiára, de a családtagok vitatkoznak, civakodnak és nem hallgatnak oda ránk. Ilyenkor előrehajolhatunk és azt mondhatjuk: „Nagyon örülök, hogy Önök így figyelnek rám, mert bizony legutóbb, mikor itt volt egy család, minden egyes embernek a szemébe kellett néznem és rá kellett ripakodnom, hogy ‘Fogja már be a száját!’. Ezt kellett mondanom nekik." Erről jut eszembe egy San Diegó-i csoport. Körülbelül százötven résztvevő volt ott és azt mondtuk nekik: „Most be szeretnénk mutatni, hogy a házaspárok gyakran hogyan veszekednek idézőjelben.” — Hát ha ilyet mondanál nekem, tudod mit válaszolnék? — Hát ha ezt mondanád, elküldenélek a pokolba! — Na, ha te ilyet mernél nekem mondani, megfognám a karodat és... A gond az, hogy az idézőjel egy idő után általában eltűnik, és tényleg kitör a balhé. Közületek a legtöbben hallottak már idézőjeles beszédet a családterápiában. Megkérdezitek, hogy mi történt a legutóbbi találkozásotok óta. Ha veszekedésről számolnak be, idézőjelben kezdik, aztán szépen belecsúsznak! Viselkedésük nem szavakkal kifejezett részei ugyanis mind a veszekedést támasztják alá. Az idézőjel eltávolít, de amikor a megfigyelő helyzet megszűnik, az idézőjel eltűnik.

A gyásznak általában ugyanaz a mintája. A gyászoló általiban a következőt teszi: Képet alkot arról, hogy az elvesztett emberrel van. Saját magát látja azzal a szeretett valakivel, aki meghalt, elhagyta vagy valami másért nincs most vele. A „gyásznak” vagy „siratásnak” nevezett érzés összetett dolog, amely abból ered, hogy kilépett azokból az emlékekből. Látja, hogy milyen jól érzi magát a szeretett emberrel a képen, és ürességet érez, mert testileg nincs ott. Ha belelépne ugyanebbe a képbe, amely a gyászt okozza, visszanyerné az ezzel a nagyon is szeretett emberrel együtt töltött idők jó érzéseit. Ez nemhogy bánkódást váltana ki, de segítené abban, hogy továbblépjen, és új életet teremtsen magának. A bűntudat egy kissé különbözik ettől. Több módja is van annak, hogy bűnösnek érezhessük magunkat. Az egyik legjobb visszaemlékezni valakinek az arckifejezésére, amikor valami olyasmit csináltunk, ami nem tetszett neki. Ezzel az eljárással bármi miatt érezhetünk bűntudatot. Ám, ha kilépünk a képből, azaz pontosan az ellenkezőjét tesszük, mint a gyásznál, megszűnik a bűntudat, mert a szó szoros értelmében új perspektívát kapunk. Túl könnyűnek hangzik, ugye? Az is! Száz búskomor páciensből kilencvenkilencnél ugyanezt a mintát figyeltem meg. Valami számukra lehangoló dolgot képzelnek el vagy beszélnek róla magukban. Vagy mind a kettőt egyszerre. De csak az érzés tudatosul bennük. Ehhez illő szavakkal számolnak is be a dologról: „terhes, nehéz, nyomasztó, rámtelepedő”. De ha megkérdezzük őket az érzéseik felől, szavak nélkül elegánsan közlik, hogy miképp nyomasztják magukat. Hogy pontosan milyen kérdést teszünk fel, az teljesen mindegy, hiszen úgyis csak a folyamatot akarjuk feltárni vele. „Honnan tudja, hogy búskomor? Régen érzi ezt? Mi váltotta ki ezt az érzést?” A depressziósak általában elképzelnek dolgokat. Rendszerint alkotják a képeket, és azok tudattalanok. Általában fogalmuk sincs, hogy elképzelnek valamit. Néhányan megtapasztaltátok ugyanezt a társatokkal ma. Közöltétek vele, hogy egy bizonyos rendszerben jelenít meg valamit, ő pedig elcsodálkozott. „Nahát, nem is tudtam!” És valóban nem tudta, hiszen nem volt tudatos. A búskomorak igen hatékonyan hipnotizálják magukat — tudattalanul elképzelnek dolgokat és beszélnek róluk magukban, majd tudatosan érzésekkel vála-

szolnak erre. Aztán persze, hogy fogalmuk sincs, mi lelte őket, hiszen érzéseik eredete teljesen kívül esik tudatukon. Sok-sok súlyfelesleggel küszködő ember teszi ugyanezt. Hipnotikus hang szólal meg bennük: „Meg ne edd a hűtőben lévő tortát!”, „Ne gondolj a nagyszobában lévő cukorkára!”, „Ne legyél éhes!”. A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy az ilyen utasítások valójában a tiltott dolog elvégzésére késztetnek. Ahhoz, hogy megérthessük ezt a mondatot: „Ne gondolj a kék színre!” — meg kell találnunk a szavak értelmét, és muszáj a kék színre gondolnunk. Ha egy gyerek veszélyes helyen van, és azt mondjuk neki: "Ne ess le!” — ahhoz, hogy megérthesse, amit mondtunk neki, valamilyen módon meg kell jelenítenie a „leesést”. Ez a benső megjelenítés - különösen akkor, ha az érzések rendszerében történik — általában pontosan azt okozza, amit a szülő meg akar akadályozni. Ha viszont pozitívan fogalmaztuk utasításainkat: „Óvatosan! Tartsd meg az egyensúlyodat lassan menj!” — a gyerek olyan dolgokat jelenít meg, amelyek segítenek neki. Egy férfi: — Tudnál többet mondani a bűntudatról? — A bűntudat éppen olyan, mint bármi más. Csupán szó, a kérdés az, hogy milyen élményt jelent. Évek óta jelennek meg emberek az ideggyógyász irodájában és panaszkodnak bűntudatról. A terapeuta meghallja a „bűntudat” szót, és azt mondja: „Persze, tudom, mire gondol!” Ha ugyanez a páciens „X” miatt panaszkodna, a terapeuta nem jutna arra a következtetésre, hogy érti, mire gondol a másik. Arra akarunk kilyukadni, hogy mindezek a kifejezések — bűntudat, búskomorság, féltékenység és a többi — csupán szavak, és azt kell megtalálni, hogy miképp, milyen folyamattal működnek. Honnan tudja valaki, hogy mikor kell bűntudatot éreznie és mikor nem? És, mint mondtuk, a bűntudat gerjesztésének egy módja — és ez csak EGYETLEN PÉLDA — az, hogy képekre emlékezünk, amelyeken emberek csalódottak voltak, aztán ettől lelkiismeretfurdalásunk támad. Másképpen is előidézhetünk magunkban bűntudatot. Gyárthatunk olyan képeket a fejünkben, amilyeneket sohasem láttunk a valóságban, vagy bűntudatossá dumálhatjuk magunkat. Rengetegféleképpen elérhetjük ugyanazt. Ha valakinek meg akarjuk változtatni ezt az ér-

zését, akkor azt kell kifürkésznünk, hogy ő milyen folyamattal jut el idáig. Ha emlékezett képpel éri el, hogy bűntudatos legyen, alkotott képet tetethetünk a helyére. Ha alkotott képpel csinálja, emlékezett képre cseréltethetjük azt. Ha beszél magában, meg kérhetjük, hogy daloljon magában. Gyakori, hogy valaki nem tartja hasznosnak valamilyen viselkedését, és meg szeretné változtatni. Ha érzékszerveteket kellően kiélesítitek és észreveszitek a folyamat konkrét lépéseit, több helyen is be tudtok avatkozni. A beavatkozás nagyon egyszerű is lehet, például egy rendszert egy másikkal helyettesíthettek. Ez is megtöri ugyanis a mintát. Eljött hozzám például egy tériszonyos nő. Az irodánk a második emeleten volt, ez kapóra jött. Megkértem, hogy menjen az ablakhoz, nézzen ki, és számoljon be az élményéről. Amikor először ment oda, egyszerűen elakadt a lélegzete. Mondtam neki, hogy ez nem elég részletes. Azt kellett megtudnom, hogyan jut el odáig, hogy elakadjon a lélegzete és rátörjön a rémület. Sok kérdést tettem fel neki, és így felfedeztem, hogy mi történik. Képet alkotott arról, hogy kiesik, érezte a zuhanást, aztán szédült és émelygett. Ez mind nagyon gyorsan zajlott le benne, és a kép nem volt a tudatában. Így hát megkértem, hogy miközben odamegy az ablakhoz, énekelje magában a himnuszt. Nos, ez elég bugyután hangzik, viszont ezután odament az ablakhoz és nem iszonyodott. Egy cseppet sem! Pedig már sok-sok éve megvolt a fóbiája. Eljött az egyik tanfolyamunkra egy krí indián orvosságos ember, afféle táltos. Beszéltünk különféle eljárásokról, amelyek kultúrától függetlenül gyorsan és hatékonyan idéznek elő változást. Van egy Gestalt-szerű módszer fejfájás elmulasztására. Leültetjük a fejfájóst egy székre, szembeállítunk vele egy másik széket, és megkérjük, hogy nézze. Utána megkérjük, hogy erősítse fel a fájdalomérzést, majd alakítsa füstfelhővé a másik szék felett. Ott a füst lassan átalakul valakinek a képévé, akivel az illetőnek megoldatlan ügye van. Ezt aztán valamilyen módszerrel elintézzük. És a módszer beválik — a fejfájás elmúlik. A táltos ugyanezt úgy éri el, hogy mindig tart magánál egy darab üres papírt Amikor valaki eljön hozzá és megkérdi: „Fáj a fejem, tud-

nál segíteni rajtam?” - ezt válaszolja: "Hogyne. De mielőtt elkezdem, tanulmányozd ezt a papírt! Figyeld meg a legapróbb részleteit is, mert valami nagyon érdekes rejlik benne számodra!” A két beavatkozás közös vonása, hogy mindegyiknél másik megjelenítő rendszerre váltunk át. Az illető egy megjelenítő rendszerben fájdalmat érez; erről valamilyen más rendszerre irányítjuk a figyelmét. Így megtörjük a folyamatot, amellyel eljut a nemkívánatos élményhez. Az eredmény teljesen ugyanaz a két esetben. Amikor az illető beletemetkezik a papírdarab tanulmányozásába, vagy amikor felerősíti az érzést, és képpé változtatja, ugyanaz megy végbe. Megjelenítő rendszert váltunk, és ez mindenfajta problémánál hatásos beavatkozás. Minden, ami az illető benső folyamatainak mintáját vagy sorrendjét megváltoztatja, lehetetlenné teszi a nemkívánatos viselkedést, akár belső, akár külső inger váltja ki azt. Kaliforniában találkoztunk egy férfivel. Ahányszor csak kígyót látott — bármilyen távol, bármilyen helyzetben, bárki volt is körülötte —, szembogara azonnal kitágult. Elég közel kellett lenni ahhoz, hogy az ember észrevehesse. Azt képzelte el, hogy kígyó repül a levegőben. Ez nem volt tudatos nála, amíg fel nem derítettük. Hatéves korában valaki váratlanul kígyót hajított felé és ezzel jól ráijesztett. Emberünkben olyan érzéseket keltett a képzeletbeli repülő kígyó, mintha hatéves lett volna. Azt is tehettük volna, hogy egyszerűen megváltoztatjuk a kép tartalmát. Elképzeltethettük volna vele, hogy valaki csókot dobál neki. Ehelyett a megjelenítő rendszerek sorrendjét cseréltük fel. Úgy rendeztük el a dolgokat, hogy először érezze az érzést, és azután képzelje el a kígyót. Ez lehetetlenné tette a rémületet. Minden elétek kerülő korlátot felfoghattok egy emberi lény egyedi teljesítményeként, és felfedezhetitek a lépéseit. Amikor megértitek a lépéseket, felcserélhetitek előfordulásuk sorrendjét, módosíthatjátok a tartalmat, hozzátehettek valami új részt, vagy kihagyhattok lépéseket. Mindenféle érdekes dolgot tehettek. Ha azt hiszitek, hogy a változás lényege „a probléma gyökerének és mély rejtett benső értelmének megértése” és foglalkoznotok kell a tartalommal, akkor valószínűleg évekbe fog telni, míg változáshoz segíthettek valakit. Lega-

lább olyan jól megváltoztatjátok valaminek a végeredményét, ha a formáját módosítjátok, mint ha a tartalmába avatkoztok be. És a formát megváltoztató eszközökkel bánni is könnyebb. Nemcsak átalakítani könnyebb a formát, de a változás is több mindenre terjed ki. Egy férfi: — Miket kérdeztek, hogy megtaláljátok az emberekben lezajló folyamatok lépéseit? Kérd meg az illetőt, hogy élje át, ami történik! Kérdezd meg, hogy milyen volt legutóbb, amikor előfordult, vagy mi történne, ha itt és most előjönne! Emlékszik a legutolsó alkalomra? Minden ilyenfajta kérdés kiváltja az itt bemutatott tudattalan viselkedést Ha figyeltek, amikor itt a csoportból valakinek kérdést teszek fel vagy mondok valamit, észrevehetitek, hogy szavak nélkül sokkal teljesebben válaszol, előbb, mint ahogy tudatosan, nyíltan képes lenne szavakba önteni a választ. „Honnan tudod, hogy mikor iszonyodj, és mikor nem?” — A „honnan tudod” kezdetű kérdések általában mindenre megadják a választ. Az emberek rendszerint nem tudatosítják magukban a választ, hanem bemutatják. A The Structure of Magic (A csoda szerkezete) című könyvünk első kötetében ismertetjük az úgynevezett meta-modellt. Ez a beszéd egyfajta modellje, segítségével a mondottak tartalma helyett a formájukat hallhatjuk. Egyik megkülönböztetését pontatlan igének nevezzük Ha a páciensetek vagyok, és azt mondom: „apám megijesztett” — értitek, hogy mit mondok ezzel? Szó sincs róla! Annak, hogy „apám megikszelt” ugyanannyi jelentése volna. Ugyanis van, akinek azt jelenti az előbbi mondat, hogy az apja töltött fegyvert szegezett a fejének. Másnak pedig esetleg azt, hogy az apja keresztülment a nagyszobán és nem szólt hozzá. Tehát ez a mondat, hogy "apám megijesztett” nagyon kevés megfogható tartalommal bír, mindössze azt jelzi, hogy végbemegy valamilyen — e ponton meghatározatlan — folyamat. A cél természetesen az, hogy meghalljuk az ilyeneket, és tudjuk, hogy a beszélő mikor mondja el elég pontosan az eseményeket. A meta-modell többek között a következőt tanítja: amikor ilyet hallunk, hogy „apám megijeszt”, kérdezzük meg, hogy milyen folyamatot jelöl az illető a „megijeszt” igével. „Pontosan hogyan ijeszt meg

apád?” „Konkrétan honnan tudod, hogy búskomor, lelkiismeretfurdalásos vagy fóbiás vagy?” A „tud” szó is olyan, mint a „megijeszt”. Nem jelöli meg a folyamatot. Vagy ha ezt mondom: „azt gondolom, hogy valami nincs rendjén” — abból sem tudjátok meg a folyamatot. Ha felteszitek a „hogyan gondolod?” kérdést, az emberek először megrökönyödnek. „Micsoda?!” De miután felocsúdtak, elkezdik bemutatni a folyamatot — először szavak nélkül. Azt mondják: „Hát, egyszerűen csak gondolom.” (Szeme balra felfelé mozdul, feje követi a mozdulatot.) Vagy: „Hát, nem is tudom. Csak úgy, izé, eszembe jut.” (Szeme balra lefelé mozdul és feje is arra fordul.) Az általános ige és a szemmozgással, testtartás-változtatással elegánsan közölt részletek együttesen megadják a választ, függetlenül attól, hogy az illetőben valaha is tudatosodik-e az. Ha tovább kérdezünk, az emberekben általában tudatossá válik a folyamat és elmagyarázzák. Ezt legtöbbször némi vonakodással teszik, mert azt hiszik, hogy mindenki ugyan- úgy, ugyanolyan fajta folyamatokkal gondolkodik. Egy ismert terapeuta egyszer komolyan ezt mondta nekünk: „Minden intelligens felnőtt mindig képekben gondolkodik.” Nos, ez a kijelentés őrá igaz. Ő így szervezi tudatos cselekvésének jelentős részét. De kijelentésének vajmi kevés köze van az általunk ismert amerikaiak mintegy feléhez. Gyakran előfordul tanfolyamokon, hogy az emberek a következőképpen kérdeznek meg valamit: „Mit lehet tenni valakivel, aki állandóan levert?” (Közben magára mutat.) Ez a szó, hogy „valaki”, szavakkal nincs közelebbről meghatározva. „Vonatkozás nélkülinek” nevezzük, mivel nem vonatkozik semmire az élmények világában. Ám a közlés nem szóval kifejezett része ebben az esetben nagyon is konkrét, és az emberek egyéb folyamatokat is leírnak így szavak nélkül. Ha észrevesszük a megjelenítő rendszerek jeleit és hasonlókat, igen jól kirajzolódik előttünk, hogy miként működik valami. Bejön hozzánk valaki, azt mondja: „van egy gondom”, és nem szavakkal közölt viselkedése már el is árulta, hogy milyen sorrenddel állítja elő. Tehát a „pontosan hogyan...” és a „honnan tudja...” kezdetű kérdésekre az illető rendszerint szavak nélkül elárulja a benne lezajló teljes folyamatot. "A csoda szerkezete első része teljes leírást ad arról,

hogyan kell a meta-modell segítségével feltenni a megfelelő kérdéseket. Egyik tanítványunk megtanította a meta-modellt egy kórház nővéreinek. Ettől kezdve, amikor egy beteg azt mondta: "tudom, hogy rosszabbodni fog az állapotom”, vagy „még nem tudok felkelni”, a nővér megkérdezte, miből tudja ezt. Utána egyéb meta-modell kérdéseket tett fel, és segített a betegnek, hogy az észrevegye világmodellje korlátait. Ennek eredményeképpen a betegek átlagos benntartózkodási ideje 14 napról 12,2-re csökkent. A meta-modell lényege az, hogy következetesen irányíthassuk vele a nyelvet. Amikor először tanítottuk meg diákjainknak, a következő történt: Először egy hétig egymásnak tették föl a kérdéseket. Ezután elkezdték hallani, hogy mit mondanak ők maguk másoknak. Előfordult, hogy mondat közepén torkukra forrt a szó, mert meghallották, amit mondanak. Ugyanis a meta-modell nemcsak arra szoktat, hogy mások beszédét meghalljuk, hanem arra is, hogy a sajátunkra odafigyeljünk. Következőként az történt, hogy belülre figyeltek, és elkezdték meta-modellezni azt, amit magukban beszéltek. Ezáltal benső párbeszédük gyötrésből hasznos dologgá változott. A meta-modell igen leegyszerűsített, mégis, még ma is ez az alapja mindennek, amit teszünk. Ha nem ismeritek, és nem váltok mestereivé, hanyagul végeztek majd mindent, amit tanítunk. Ezen múlik, hogy milyen jól csináljátok azt, amit tanítunk.. A meta-modell szó szerint az alapja mindennek, amit teszünk. Lehettek ügyesek, okosak, szellemesek, megalkothatjátok a világ legbonyolultabb metaforáját, de ha nem tudtok — mind belül, mind kívül — jól információt gyűjteni, nem fogjátok tudni, hogy mi a teendő. A meta-modell kérdései segítségével szerezhetitek meg azonnal a kellő adatokat. A modell mind a külső, mind a belső információ megszerzéséhez remek eszköz, és benső beszédeteket is hasznossá változtatja. Amikor beszélünk, az emberek azt feltételezik, hogy mindaz, ami lezajlik bennük, megegyezik azzal, amit mondtunk nekik. És annyi minden történik belül, hogy egyáltalán nem tudatosodik bennük, mi ered valójában a külvilágból. Olyan mondatokat ejthetünk ki a szánkon, amelyeknek nyelvtanilag semmi, de semmi jelentése nincs, és az emberek úgy válaszolnak rá, mintha tökéletesen értelmeset mond-

tunk volna. Csodálkozom azon, hogy egyáltalán észrevették, hogy egyes tudathasadásosak úgynevezett szóegyveleget beszélnek. Én már sok helyen adtam elő szóegyveleget, és az emberek úgy viselkedtek velem, mintha tökéletes angolsággal szóltam volna. És a szóegyvelegbe persze könnyű bolond utasításokat beágyazni. Egyszer buli volt nálunk, és pezsgőt akartunk venni. A környékünkön nincs bolt, étterem viszont igen. Bementünk az egyikbe. — Jó napot kívánunk, szeretnénk néhány üveg pezsgőt elvinni. — Ó, azt nem lehet. Törvény tiltja — felelte a tulajdonos. — Hát — mondtuk erre —, buli van nálunk, és sokat járunk ide, sokat fogyasztunk, és nem lehetne valahogy tegyen valamit! Egy pillanat szünetet tartott és azt mondta: — Várjunk csak egy kicsit. Azt hiszem, tehetek valamit. Fogta a pezsgőt, majd kiment a ház mögé, és nekünk adta az üvegeket, mi pedig borravalót adtunk neki. Viselkedésünk teljesen bizarr volt, de muszáj volt tennie valamit, mert tudatában kizárólag ez a furcsa sorrend létezett. Fontos megérteni, hogy a legtöbb emberben nagyon nagy a belső zűrzavar. Egy férfi: — Számít-e, hogy a páciens mennyire intelligens? Hogy lángész-e vagy visszamaradott? Tudomásom szerint nem. A tudattalan elmék meglepően hasonlóan működnek, függetlenül attól, hogy milyen a gazdájuk iskolázottsági vagy értelmi szintje. Az „intelligenciahányados” is az említett szerkezetektől függ. Egy nő: — Amikor megkéred az illetőt, hogy élje át a problémát és közben nézed, észleled, hogy milyen folyamat zajlik le benne? Az „észlelés” szó különleges értelmében igen. Amit ma itt tettem, abból semmi sem tudatosodott bennem a szó szokásos értelmében, azaz nem figyelem tudatosan a cselekvésemet. Először akkor tudom, hogy mit fogok tenni vagy mondani, amikor észreveszem, hogy csinálom, vagy hallom, hogy kiejtettem a számon. Ez igen fontos. Hitem szerint a másik emberrel, pláne csoporttal való élő érintkezés túlságosan összetett feladat ahhoz, hogy tudatosan próbáljuk. Nem lehet

tudatosan megtenni. Ha mégis megkíséreljük, megszakítjuk a kommunikáció természetes folyását Van közöttetek olyan, aki zenél? Hányan játszotok valamilyen hangszeren? Amikor jól megy a zenélés, hányan játszotok tudatosan? ... Pontosan. Senki sem. A végeredmény, az alkotott hangzás tudatos, de az ezt előállító folyamat nem. És mi történik, amikor zenélés közben tudatosodik bennetek, hogy mit is csináltok? Hopp, elrontottátok. De ahhoz, hogy megtanulhassátok eljátszani az illető darabot, tudatos cselekvéssorra volt szükség. Most, miközben veletek érintkezünk, abban az értelemben észlelem a dolgokat, hogy közvetlenül hat a viselkedésemre, amit ti csináltok. De nem tükröződnek bennem tudatosan a tetteim. Ha tudatosodnának, hitvány munkát végeznék. Tegyük fel, hogy hétfő reggel bementek az irodátokba, és besétál hozzátok egy új páciens. Azt mondja: — Iszonyodom a rágózástól. Erre megszólal egy hangocska a fejetekben. „Nagyszerű! Soha viszsza nem térő alkalom, hogy valami újat próbáljak ki.” Felnéztek hát, és azt mondjátok az illetőnek: — Nos, mikor volt utoljára nagyon erős rohama? Erre elkezd mozogni a szeme, meg mindenféle egyéb történik. Ha erre ti elképzelitek a táblát, amire fel vannak rajzolva a szemmozdulatok, megbeszélitek magatokban, hogy mit is mondtunk a tanfolyamon, érzéseitek támadnak azzal kapcsolatban, hogy meg tudjátok-e csinálni ezt, akkor elszalasztjátok az érzékszerveiteken beáramló információt, amelynek alapján tehetnétek valamit. A személyes kapcsolatban ebben az értelemben nem hasznos a visszatükröződő tudatosság. Ha terápia végzése közben muszáj magatokban beszélnetek, elképzelnetek meg éreznetek dolgokat, valószínűleg saját magatokat gyógyítgatjátok majd. Szerintem igen gyakran ez történik. A terapeuták sokszor nem a velük szemben ülő másik embert gyógyítják, hanem saját magukat. És sok páciens a példa hatására, metaforikus úton változik meg. A lélekgyógyászat területén dolgozók nagy része jár iskolába, de semmit sem tanul ott az emberekről, ami bármilyen módon is összefüggene a terápiával. Statisztikát tanul: „A páciensek három és fél

százaléka...” Csakhogy nagyon ritkán jön be száz ember az irodánkba, akik közül aztán három és féllel dolgozhatunk. Tanfolyamokra megyünk tehát, hogy megtanulhassunk gyógyítani. Sok nagyon jó terapeuta tart tanfolyamot, csak éppen nem tudják, hogyan érik el az eredményt. Elmondják, hogy mit hisznek arról, amit csinálnak, és ezzel elvonják a figyelmünket a páciensről, akivel dolgoznak. Ha szerencsések vagyunk, tudattalanul észrevesszük azokat a jeleket, amelyekről itt most szó van, és magunk is következetesen járhatunk el valamilyen módon. De ez sok embernek nem sikerül. Számosan végeznek terápiát eredménytelenül. Hogy ez megváltozzon, először is a saját viselkedésünket kell átalakítanunk. El kell kezdenünk figyelni a pácienseinkre. Nekem nagyon ésszerűnek tűnik, ha az emberi érintkezés gyakorló szakértőjeként időt fordítotok arra, hogy bizonyos kommunikációs mintákat tudatosan begyakoroljatok, miáltal ezek olyan tudattalanná és következetessé válnak viselkedésetekben, mint a kerékpározás vagy az autóvezetés. Meg kell tanulnotok következetesen cselekedni, és ehhez előbb tudatos gyakorlásra van szükség. Így amikor képi gondolkodásra utaló jeleket láttok és képi szavakat hallotok, ösztönösen igazodhattok majd hozzá, az ellenkezőjét tehetitek, vagy bármi más módon vegyíthetitek ezeket. Vagyis minden olyan helyzetben, amely ismétlődik munkátokban, következetes tudattalan viselkedésminták nagy tárházára lesz szükségetek. Hogyan váljak rokonszenvessé ennek az embernek? Mit csináljak olyan helyzetben, amelyben tudatosan, szóban nem tud válaszolni a kérdésemre? Mit tegyek, ha ellentmondóan viselkedik? Ezek mind választási helyzetek. Találjátok meg, hogy milyen választási helyzetek fordulnak elő ismétlődően munkátokban, és valamennyi esetben építsetek be fél tucat — de legalább három — tudattalan és következetes viselkedést! Ha nem tudtok legalább háromféleképpen lépni valamire, amely a terápia folyamán történik, akkor szerintem nincs választási lehetőségetek. Mert ha csak egyvalamit tudtok tenni, robotok vagytok. Ha pedig kettőt, dilemmában találjátok magatokat. A választási lehetőségek megteremtéséhez szilárd alapra lesz szükségetek. Ezt megalkothatjátok például úgy, hogy átgondoljátok viselkedésetek és gyógyítási tevékenységetek szerkezetét. Találjátok

meg, hogy mi ismétlődik benne, gondoskodjatok róla, hogy minden ilyen helyzetben sok választási lehetőségetek legyen, aztán felejtsétek el az egészet. Tegyetek hozzá még valamit: egy magasabb rendű szabályt, mely szerint: „Ha nem jó, amit csinálsz változtass! Tégy bármi mást!” Tartsátok tiszteletben a tudatosság korlátozottságát! Ne mondjátok magatokban, hogy: jaj, de jó, most mindent kipróbálok, amit a tanfolyamon tanultam! Ez nem megy. De azt megtehetitek, hogy minden nap minden harmadik beszélgetését így kezditek: „Mielőtt ma elkezdjük, szeretnék egyet s mást megtudni az agya működéséről. Volna olyan kedves, hogy megmondaná, a közlekedési lámpán melyik színű égő van felül?” Tegyetek fel olyan kérdéseket, amelyek megválaszolásához egy bizonyos megjelenítő rendszert kell beindítani! Finoman hangolódjatok rá az illető jeleire öt percig, hogy később, feszült helyzetben is megállapíthassátok majd, mi történik. Vagy csütörtökönként az elsőként bejövő páciens szavaihoz igazodhattok, a másodikéit pedig más rendszer szavaival helyettesíthetitek. Így módszeresen vizsgálhatjátok, mihez vezet a saját viselkedésetek. Ha nem rendszerezitek ekképpen, véletlenszerű marad. Ha rendszerezitek, s megengeditek magatoknak, hogy bizonyos mintákra korlátozzátok magatokat és megfigyeljétek az eredményüket, majd ezután más mintákra tértek át, hihetetlen viselkedéstárat építtek fel magatokban tudat alatt. Ez az általunk ismert egyetlen mód, amellyel módszeresen tanulhattok meg rugalmasabbá válni. Bizonyára vannak más eljárások is, és csak véletlen, hogy most csak ezt az egyet ismerjük. Egy férfi: — Ha jól értem, azt mondjátok, hogy kísérletezzünk a pácienseinken. Azt hiszem, hivatásbeli kötelességem, hogy... — Nem értek egyet veled. Szerintem hivatásbeli kötelességed, hogy minden pácienssel kísérletezz, és ügyesebbé válj, mert így hoszszú távon több emberen segíthetsz. Ha a hivatással vagy szakmával takarózva nem próbálod meg kiterjeszteni a képességeidet, és nem kísérletezel, akkor szerintem éppen a lényeg hiányzik, és ez csak az önkorlátozás egyik útja lesz. Gondolkozz csak el a „hivatás” szón! Hogyha ezen egy sereg olyasmit értesz, amire nem vagy képes, akkor

korlátozod a viselkedésedet. A kibernetikában létezik egy szabály, a „kellő változatosság törvénye”. Eszerint minden emberi vagy gépi rendszerben az az elem lesz az irányító, amelyik a legváltozatosabban képes viselkedni. Aki korlátozza a viselkedését, az elveszíti a kellő változatosságot. Ennek a legnyilvánvalóbb példái az elmegyógyintézetek. Nem tudom, hogy errefelé milyenek az elmegyógyintézetek, de nálunk, Kaliforniában hihetetlen alakokat találni bennük - na meg egy csomó pácienst is. Könnyű megkülönböztetni az ápolókat, mert szakmai erkölcs vezéreli őket. Csoportos hallucinációjuk van, és ez veszélyesebb rájuk, mint bárki másra, ugyanis azt hiszik, hogy bizonyos formákra kell korlátozniuk viselkedésüket. Ezek a formák kiszámíthatóvá teszik a viselkedésüket, és a pácienseknek nem kell betartaniuk a szabályokat. Ugye, a legnagyobb rugalmasság segít ahhoz, hogy hathassunk az emberekre és irányíthassuk a helyzetet. Vajon ki tudja majd a legtöbbféle hatást kiváltani az emberekből — a „normálisan” cselekvő ideggyógyász vagy a furán viselkedő beteg? Hadd mondjam el a kedvenc példámat! A Napa State Mental Hospitalban (a Kaliforniai Állami Elmegyógyintézet Napai Részlege) megyünk a folyosón egy csoport ottani pszichiáterrel és közben rendes hangerővel beszélünk. Egy nagy teremhez közeledünk, odaérünk az ajtóhoz, és amint kinyitjuk az ajtót és belépünk, az összes ideggyógyász suttogni kezd. Persze erre mi is suttogásra váltunk. Aztán összenézünk és megkérdezzük egymástól, hogy miért is suttogunk. Erre az egyik ideggyógyász hozzánk fordul, és azt susogja, hogy katatóniás van a teremben és nem akarják megzavarni. Nos, ha egy katatóniás több változatossággal rendelkezik egy szakembernél, akkor én inkább a katatóniásokkal tartok. Kaliforniában a legtöbb lelki gyógyítónak mást parancsol a hivatásos erkölcs. Az emberi érintkezés szakértőjének például mezőgazdasági munkás módjára kell öltöznie. Ez az első szabály. A második az, hogy mindenkit túl erősen kell megölelnie. Ezek az emberek mindig kinevetik az ideggyógyászokat a kötelező nyakkendőviselés miatt! Számomra az ő viselkedésük éppen olyan behatárolt, szűk és korlátozott. Sok szakmai erkölcsi szabályrendszernek — legyen az humanisztikus, analitikus vagy bármilyen — az a hibája, hogy korlátozza

viselkedésünket. És ha bármire azt mondjuk: „ezt nem teszem meg”, lesznek olyan emberek, akiken nem tudunk majd segíteni. A napai intézetben odamentem a katatóniáshoz, teljes erővel taposni kezdtem a lábát, és azonnal megmutatkozott a hatás. Tüstént felocsúdott a „katatóniából”, felugrott, és azt mondta: „Ne rugdosson!” Frank Farrelly, a Provocative Therapy (Provokatív terápia) című könyv írója remek példa a megkívánt változatosságra. Bármire hajlandó, amivel kapcsolatba léphet a pácienssel, és egy hullámhosszra kerülhet vele. Egyszer bemutatót tartott egy három-négy éve katatóniás nővel. Leül, ránéz a nőre, és tisztességes módon figyelmezteti: — Túljárok az eszén! Amaz persze katatóniásan ül tovább. Mindez kórházban történik és a nőn kórházi hálóing van. Frank kinyújtja a kezét és kitép egy szál szőrt a nő bokája felett. Persze nincs semmi hatás. Frank most három centivel fentebbről tép ki egy szálat. Semmi eredmény. Még három centivel feljebb megy, és ismét kitép egy szálat. — Veszi le rólam a kezét!! Ezt a legtöbben nem tartanák „hivatásukhoz illőnek”. Viszont az az érdekes, hogy egyes, hivatáshoz nem illő dolgok beválnak! Frank azt mondja, hogy még sohasem kellett a térd fölé mennie. Egyszer előadást tartottam Texasban egy analitikus intézetben. Mielőtt elkezdtük, három órán keresztül olvastak fel nekem mindenféle kutatási eredményt, amely tulajdonképpen arról szólt, hogy a bolondokon nem lehet segíteni. A végén azt mondtam: — Kezd derengeni előttem, hogy mit akarnak ebből kihozni. Igazam van-e? Azt akarják közölni, hogy Önök szerint a terápia nem működik abban a formában, ahogy pillanatnyilag csinálják? — Nem, azt akarjuk mondani, hogy szerintünk soha, semmilyen fajta terápiával nem lehet meggyógyítani a skizofréneket — válaszolták. — Ez igen — mondtam én erre. - Remek foglalkozást választottak. Miért is nem megyünk valamennyien ideggyógyásznak és hisszük, hogy a tudathasadásosokon nem lehet segíteni! Mire ők: — Nos, vegyük például a pszichotikusokat! Ezek az emberek

pszichotikus valóságban élnek és különben is bla-bla-bla- bla-bla — azzal mindenfélét összehordtak a visszaesésről. — Hát — kérdeztem — mi mindent csinálnak velük? Erre elmondták, hogy milyen kutatást végeztek és milyen gyógymódot alkalmaztak. Kiderült, hogy semmit sem tettek, ami reakciót váltott volna ki ezekből az emberekből. Frank FarreIlynek volt egy páciense, egy fiatal nő, aki azt hitte, hogy ő Jézus szeretője. El kell ismernetek, hogy ez némileg szokatlan hiedelem. Bejön valaki a szobába és a nő ezzel fogadja: — Jó napot! Jézus szeretője vagyok. Erre persze az illetőnek leesik az álla és azt mondja: — Dehogyis! Ez téveszme... ugye?? Az elmegyógyintézetekben a legtöbb ápolt nagyon jói tudja, hogyan kell furcsán viselkedni, és hatást kiváltani az emberekből. Frank megtanított egy fiatal szociális munkást egyfajta következetes viselkedésre és beküldte az előbbi nőhöz. Az megint elkezdi: — Jézus szeretője vagyok. A másik ránéz és elhúzza a száját. — Tudom. Hallanád, miket mond rólad! Háromnegyed órával később már a páciens rimánkodik: — Hagyd már abba ezt a jézusos izét! Lehet, hogy hallottatok már néhányan John Rosenről. Rosen két dolgot csinál következetesen; nagyon ügyesen teszi őket és jó eredményt ér el velük. Olyan remekül belép például a tudathasadásos valóságába — írja le Schefflin —, hogy elrontja neki. Frank is ezt tanította meg a szociális munkásnak. A texasi ideggyógyászok sohasem próbáltak ilyet azelőtt És mikor ezt javasoltam nekik, mind fintorogtak, hiszen hivatásuk erkölcsi rendszerén kívül esett A hiedelemrendszer, amelyben oktatták őket ezt verte beléjük: „Korlátozd viselkedésedet! Ne csatlakozz páciensed világához, ragaszkodj hozzá, hogy ő lépjen be a tiedbe!” Sokkal nehezebb a bolondnak átjönni a szakértő világmodelljébe, mint a kommunikáció szakértőjének menni az övébe. Legalábbis sokkal kevésbé valószínű, hogy megtörténik. Egy férfi: — Nagyon sokat általánosítotok ám!

Persze. Ez a szavak miatt van. A szavak általánosítják az éImények világát. De csak akkor sértődj meg miattuk, ha rád vonatkoznak! Az emberek nagyon gyakran elakadnak egy igemódnak nevezett nyelvi mintánál. Azt mondja a páciens: „Ma nem tudok erről beszélni. Ebben a csoportban lehetetlen. És úgysem vagytok képesek felfogni, hogy miért.” Ha ennek a tartalmára figyeltek, zavarba jöttök. Bizonyára megkérdezitek: „Mi történt?” A minta az, hogy valaki ezt mondja: „nem tudok X-elni” vagy „nem szabad Y-oInom”. Ha Gestalt-terapeuták vagyunk és ezzel jön be hozzánk valaki: „Nem szabad felmérgesednem” — ezt válaszoljuk neki: „Mondja így: ‘Nem akarok felmérgesedni!’” Fritz Perls német volt és lehet, hogy ez németül mást jelent. De számomra nincs semmi különbség a kettő között. Akár „nem fogom”, akár „nem szabad”, akár „nem tudom”, a lényeg az, hogy nem teszem meg. Mit sem számít, hogyan mondom. Szóval az illető azt mondja: „Nem akarok megmérgesedni”. Ha erre megkérdezzük, hogy miért nem, úgy elakadhatunk, hogy csak na. Ha ehelyett azt kérdezzük tőle: „Mi történne, ha megmérgesedne?” vagy „Mi tartja vissza?” hasznosabb helyen kötünk ki. Mindezt leírtuk néhány évvel ezelőtt A csoda szerkezete című könyvben. Sokszor megkérdezzük az emberektől: — Olvasta a könyv első kötetét? — Hát, nehezen, de átrágtam magam rajta — felelik. Erre megkérdezzük: — Emlékszik rá? Megtanulta a negyedik fejezetet? (Szerintem ez a könyv egyetlen értelmes része.) Erre azt válaszolják: — Persze. De már előtte is tudtam ezt. — Jól van — mondom — akkor én leszek a páciense és kérdésekkel válaszoljon nekem. Azt mondom: „Nem tudok fel dühödni”. — Nahát, mi a baj? — csodálkoznak erre ők, ahelyett, hog\ azt kérdeznék, „mi akadályozza meg benne” vagy „mi lenne, ha feldühödne?”. Ha a meta-modell kérdései nincsenek rendszerezetten beépítve valakinek az agyába, könnyen el akad. Sal Minuchinnál, Virginia Satirnál, Milton Ericksonnál és Fritz Perlsnél többek között azt vettük észre, hogy a meta-modell tizenkét kérdésének jó része magá—

tól beépült viselkedésükbe. Valamilyen programmal be kell építenünk magunkba választási lehetőségeinket, hogy ne kelljen gondolkodnunk azon, mi a teendő. Mert különben, ameddig azon gondolkodunk, hogy mit csináljunk, elszalasztjuk, hogy mi történik. Arról van szó, hogy miképp rendszerezzétek a saját tudatotokat, amitől aztán az emberi érintkezés öszszetett feladatát hatékonyan végezhetitek. Hogy a páciens mennyit ért meg ebből tudatosan, az mit sem számít. Ha tudni akarja, hogy mi történik, a legegyszerűbben így felelhettek meg neki: „Van kocsija? Kellett-e már javítani? És a szerelő részletesen elmagyarázta Önnek, hogy mit tesz, mielőtt hozzányúlna?” Vagy: „Volt már műtéte? A sebész részletesen leírta, hogy melyik izmot vágja át, és miképp zárja el az ütőeret?” Azt hiszem, efféle hasonlatok illenek az ilyenfajta kérdezősködésre. Tudjátok, kik adják problémájuk legrészletesebb és kifinomodottabb diagnózisát? Akikkel sok elmegyógyintézet elfekvőjében találkoztam Amerikában és Európában. El tudják mondani, hogy miért olyanok, amilyenek, honnan származik a baj, és hogyan tartják fenn alkalmatlan vagy pusztító viselkedésmintájukat. Ám az, hogy tudatosan, szóban megértik ezt, egy cseppet sem segít nekik viselkedésük és élményeik megváltoztatásában. Most pedig javasolni 3 szeretnénk valamit. És persze mi csupán hipnotizőrök vagyunk, így ez csak egy sugallat. Azt szeretnénk ajánlani mindkettőtök tudattalan részének külön-külön, aki ma egész nap oly sok mindent közölt velünk, hogy mivel tudattalan szinten megjelenítette mindazt, ami akár tudatosan, akár másképpen történt, használja fel az életetek részeként ma éjszaka természetesen előforduló alvási és álmodási folyamatokat arra, hogy a mai eseményeket elrendezi. És még az eddiginél is hasznosabban jelenítse meg számotokra a mai napon nem teljes tudatossággal megtanultakat, hogy az eljövendő napokban, hetekben és hónapokban örömmel vehessétek észre, milyen új dolgokat csináltok. Mert sok újat tanultatok anélkül, hogy észrevettétek volna, és kellemes meglepetéssel találjáKétértelmű kifejezés: a „suggestion” szó angolul javaslatot is, hipnotikus szuggesztiót is jelent (a fordító). 3

tok meg majd ezeket a viselkedésetekben. Úgyhogy ha emlékeztek álmaitokra — vagy mégsem —, amelyek remélhetőleg különösek lesznek a mai éjszakán, és békésen alhattok tőlük, hogy utána kipihenten és éberen kelhessetek fel és eljöhessetek ide, és új, érdekes dolgokat tanulhassatok. Holnap újra találkozunk!

A SZEMÉLYES MÚLT ÉS A BELSŐ SZERVEZŐDÉS MEGVÁLTOZTATÁSA Tegnap több olyan lehetőséget is leírtunk, amellyel rokonszenvet alakíthatunk ki másokkal és csatlakozhatunk világmodelljükhöz, hogy segíthessünk nekik új viselkedési lehetőségeket találni. Ezek mind az igazodás, más szóval csatlakozás vagy tükrözés példái. Anynyira igazodunk más élményéhez, amennyire képesek vagyunk akár szavakkal, akar s/ó nélkül — csatlakozni a viselkedéséhez. A rokonszenv lényege a tükrözés, és ennek annyi fajtája van, amennyit érzékszerveinkkel fel tudunk fogni. Visszatükrözhetjük a másik ember szavait, nyelvi mintáit, testtartását, lélegzését, hang- színét és sebességét, arckifejezését, pislogását stb. Szavak nélkül kétféleképpen igazodhatunk valakihez. Az egyik mód a közvetlen tükrözés. Például, amikor ugyanolyan ütemben és ugyanolyan mélyen lélegzem, mint ti. Nem tudatosodik bennetek, mégis mély hatása lesz rátok. Úgy is igazodhatunk szavak nélkül a másikhoz, hogy másik csatornában követjük cselekvését. Ezt „keresztezett tükrözésnek” nevezzük. Ennek is két fajtája van. Az egyik, amikor ugyanannak a megjelenítő rendszernek használjuk más részét. A kezem mozdításával követhetem lélegzésetek ütemét, mellkasotok mozgását. Nagyon finoman mozgatom a kezem, mégis hat. Nem annyira elsöprő erejű, mint a közvetlen tükrözés, de így is igen nagy hatású. Ilyenkor ugyanabban a rendszerben — itt a mozgásban — választunk valami mást. A keresztezett tükrözés másik fajtájában a rendszert is felcseréljük. Például, ahogy beszélek hozzátok... figyelem... légzéseteket... és hangom... sebességét... mellkasotok... mozgásához... igazítom. Ez másfajta keresztezés. Ebben beszédem sebességét igazítom légzésetek üteméhez. Miután megfelelően követtünk valakit, új irányba vezethetjük viselkedését azzal, hogy módosítjuk a saját cselekvésünket. A tegnap említett átvezetési minta is ilyen. Csatlakozhatunk ahhoz, ahogy a

páciens megjeleníti a világot, aztán átvezethetjük egy másik megjelenítésbe. A követés és vezetés mintája majdnem mindennek része, amit csinálunk. Ha ügyesen és finoman végezzük, mindenkinél eredményt érhetünk el vele, a katatóniásokat is beleértve. Egyszer a napai elmegyógyintézetben találkoztam egy pofával, aki már évek óta ült a nappali helyiségben a pamlagon. Semmilyen más módon nem adott jelzést, mint testtartásával és légzésének ütemével. Szeme nyitva volt, szembogara kitágult. Így hát odaállítottam egy fotelt körülbelül negyvenöt fokos szögben, és pontosan ugyanolyan testhelyzetet vettem fel én is. Még arra sem fordítottam gondot, hogy finom legyek. Ugyanabban a testhelyzetben ültem és együtt lélegeztem vele negyven percig. A végén elkezdtem kissé változtatgatni a légzésemet, és ő követte. Tudtam hát, hogy sikerült rokonszenvet kialakítanom vele. Kihozhattam volna ebből az állapotból úgy, hogy fokozatosan módosítom a légzésemet. De én inkább megszakítottam, és ráijesztettem: — Hé! — kiáltottam — Nincs egy cigarettája? — Atyaisten! Ne ijesztgessen! — ugrott fel. Van egy főiskolai rektor ismerősöm. Az a téveszméje, hogy intelligens, az emberek nagyra becsülik és így tovább. Merev háttal, zordon arckifejezéssel jár-kel, pipázik — tökéletesen beleéli magát a szerepbe. Egész valósága teljesen csalóka. Amikor legutóbb elmegyógyintézetben jártam, találkoztam egy ápolttal, aki CIA-ügynöknek hitte magát, és azt képzelte, a kommunisták tartják ott. Az az egyetlen különbség közöttük, hogy az emberek inkább hisznek a rektornak, mint a pszichotikusnak. Az előbbit fizetik a téveszméiért. Hogy csatlakozhassak bármelyikhez, el kell fogadnom a világát. A rektor esetében azt mondom: „Mivel olyan intelligens és nagy tekintélyű, képes arra, hogy...” — amit éppen akarok tőle. Ha tudományos értekezletre megyek, és az akadémia pszichotikus valóságában élő emberekkel vagyok együtt, szintén csatlakozom ehhez. Tudományos cikket ismertetek, hiszen a puszta tapasztalatok nem illenének bele valóságukba. Ha bármilyen átélhető dolog volna ott, nagy ívben elkerülné őket.

A pszichotikusnál, aki CIA-ügynöknek hiszi magát, kinyitom az ajtót, visszalesek, majd gyorsan becsukom magam mögött, és ezt suttogom: „Hű! Végre sikerült bejutnunk hozzád! Most is majdnem elkaptak! Sietnünk kell, csak néhány percem van, hogy átadjam neked az utasításokat. Figyelsz? Főiskolai tanárnak álcázunk téged. Pályázd meg ezt és ezt az állást és várj, ameddig jelentkezünk! Meg tudod tenni, hiszen ügynökként kiképeztek rá, igaz? Jól csináld, nehogy leleplezzenek és visszaküldjenek ide! Érted?” Amikor csatlakozunk valakinek a világához, rokonszenvesek leszünk az illetőnek, bízni fog bennünk és ebből a helyzetből átalakíthatjuk a valóságát. A szavak nélküli tükrözés nagyon hatékony tudattalan módszer, amellyel minden ember él, amikor sikeresen érintkezik valakivel. Ha megfigyeljük idegenek testtartását és mozdulatait az étteremben, megállapíthatjuk, hogy jó kapcsolatban vannak-e egymással. A legtöbb gyógyító, akit ismerek, kénytelen tükrözni. Egyik tanfolyamunkon részt vett egy emberekkel remekül bánó nő, aki egyszerűen kénytelen tükrözni. Beszélgettem vele, és közben lassanként lejjebb csusszantam a széken. Egy idő múlva a földre zuttyant! Szerintetek a jó gyógyításhoz kötelező empátiát éreznetek páciensetek iránt? (Ez azt jelen ti, hogy ugyanazt érzitek, amit ő.) Képzeljétek el, hogy bejön valaki és ezt mondja: „Amikor kimegyek az utcára és meg szólítok valakit, rémület tör rám; úgy érzem, hogy hányni fogok. Nagyon szédülök, a fejem forog, és felkavarodik a gyomrom...”. Ha muszáj tükröznötök, rosszul lesztek. Közületek hánnyal fordult elő, hogy egész nap gyógyítottatok vagy tanítottatok és amikor hazamentetek, úgy éreztétek, hogy valami lerakódott bennetek? Ismeritek ezt az érzést, ugye? A statisztikai adatok szerint a terapeuták nyolc évvel hamarabb halnak, mint szinte bármelyik másik szakma művelői. Ha beteg, haldokló emberekkel foglalkoztok, nem tanácsos közvetlenül tükrözni őket — hacsak nem akarjátok nagyon hamar befejezni a munkát. A terápiára járók mindig fájdalomról, szomorúságról, ürességről, szenvedésről, az emberi lét gyötrelmeinek elviseléséről beszélnek. Ha ezt csak úgy tudjátok megérteni, hogy átélitek, azt hiszem, nagyon kellemetlenül érzitek majd magatokat. Nagyon fontos,

hogy választhassunk a közvetlen és a keresztezett tükrözés között. Ha valaki rendesen lélegzik, csatlakozzunk hozzá a saját lélegzésünkkel. De ha asztmás, kövessük légzését a kezünkkel vagy valami mással! Akkor most csináljunk valamit, ami összefügg ezzel és a tegnap említett dolgokkal is. Van közöttetek olyan, akinek időről időre eszébe jut egy bizonyos múltbeli élmény, és ettől olyan érzése támad, amit nem szeretne...? (Linda jelentkezik és fellép az emelvényre.)

Jól van. Linda, ez titkos gyógymód. Ügyelj rá, hogy mindig megtartsd magadnak a szóban forgó dolog tartalmát. Mert ha elmondod nekik, hogy mi történik, belevonódnak ők is. És ha belekeverednek, nehezebben tanulnak majd. Amikor felkérünk valakit, hogy a csoport előtt mutasson be egy változási folyamatot, mindig ragaszkodni fogunk ahhoz, hogy magában tartsa a tartalmat. Rendszerint azt javasoljuk, hogy adjon valami titkos nevet, számot, színt, betűt a megváltoztatandó dolognak. Tehát azt mondja majd az illető: „ennelni akarok” vagy „meg akarok szabadulni a hármolástól”. Ennek több haszna is van. Amikor az a célunk, hogy megtanítsuk nektek a mi tudásunkat, akkor megköveteljük, hogy tartalom nélkül, tisztán a folyamat megváltoztatásával gyógyítsátok meg a bajt. Ekkor csak a folyamat részeire figyelhettek. A „hármasra” nem lehet jól hallucinálni, legalábbis nem olyan jól, mint a „magabiztosságra”, „szeretetre”, „bizalomra” meg a többi elvont főnévre. És van még egy előnye. Olyan környezetben, amelyben az emberek ismerik egymást, sokan nem nagyon hajlandók olyasmivel foglalkozni, ami szerintük megváltoztathatja kapcsolatukat a jelenlévőkkel. A titkos terápiával elkerüljük ezt a nehézséget, hiszen senki sem tudja, hogy min dolgozik valaki. — Linda, mitől támad ez a kellemetlen érzésed? Képektől vagy valamilyen hangtól?

Jól van. Szavak nélkül már meg is válaszolt a kérdésre. Ha figyeltétek a szemét, láthattátok, hogy balra felfelé mozdult cl, azután pedig jobbra lefelé. Képre emlékszik, majd ettől érzése támad. — Linda, amikor eszedbe jut ez a kép, bizonyos érzéseid keletkeznek és ezek nem kellemesek. Kérlek, képzeld el ezt a dolgot most, és figyeld meg, hogy még mindig kellemetlen érzést okoz-e. Légy alapos! Nyugodtan hunyd be a szemedet is, ha akarod és nézd meg jól! (Szünetet tart a beszédben. Amikor Linda átéli az érzést, tenyerével megérinti Linda jobb vállát.) És mindnyájan láthatjátok rajta, hogy az igazat mondja - amikor elképzeli ezt a dolgot, rossz érzése támad. — Valami történt a múltban és az események nem éppen úgy alakultak, ahogy szeretted volna. És ezt igencsak enyhén fogalmaztam, ha jól hallottam. — Jól bizony! Nagyon is. — Tehát időről időre eszedbe jut egy kép, és mikor erre gondolsz, ugyanazok az érzések lesznek úrrá rajtad, mint abban a bizonyos élményben. Most azt gondold el, kérlek, milyen erőforrásra lett volna szükséged annak idején ebben a helyzetben, amelynek segítségével egészen máshogy, sokkal elfogadhatóbban élted volna meg az eseményt Várj egy kicsit, hadd magyarázzam meg, hogy mit értek „erőforráson”! Nem külső segítségre vagy ilyesmire gondolok, hanem valamilyen belső erőforrásra; magabiztosságra, jobb fellépésre, több bizalomra, törődésre vagy effélére. Amióta ez az esemény megtörtént, eltelt valamennyi idő — nem tudom, hogy pontosan mennyi, de közben szert tettél olyan belső erőforrásokra, amelyek akkor nem voltak még meg benned. Válassz ki egy erőforrást, amelynek segítségével egészen mást éltél volna át! Ne mondd meg, hogy mi az! Csak éld át, hogy milyen! (Szünet. Mikor Linda az erőforrásra gondol, bal kezével megérinti Linda bal vállát.) Aki figyelte, látott változást? Nevezzük a kép keltette érzéseket Ynak, az új erőforrást pedig X-nek. Most pedig nézzétek...! Melyiket látjátok? (Megérinti Linda jobb vállát.)...

Most azt kell látnotok, amit Y-nak neveztünk — változást a bőr színében, az alsó ajak méretében, a lélegzésében, remegést a testében. És ez melyik? (Linda bal vállát érinti meg.)... Amikor azt mondom, hogy X erőforrásra van szüksége, ugyanannyit árulok el szavaimmal, mint akármelyik páciens, aki beszámol vágyáról. Amikor egy páciens kijelenti: „magabiztosabb, törődőbb, tiszteletteljesebb szeretnék lenni”, pontosan ugyanannyit tudunk meg, mintha azt mondaná: „X-re van szükségem”. Sőt, bizonyos értelemben kevesebbet közöl ezzel. Ugyanis ha azt mondja: „magabiztosabb akarok lenni”, akkor arra próbáljuk majd alakítani viselkedését, amit mi értünk magabiztos alatt. Ha viszont így fogalmaz: „X-re van szükségem”, nem áll fenn annak a kockázata, hogy félreértsük. Néha azt gondolom, könnyebb lenne olyan nyelven terápiát végezni, amelyet nem beszélünk. Így nem támadna olyan csalóka gondolatunk, hogy a hallott szavak ugyanazt jelentik annak, aki mondta őket, mint nekünk. Mert ez önámítás, higgyétek el! Na már most, miért bukkan elő az Y, amikor megérintem a jobb vállát...? Észrevettétek, hogy ez történik? Észrevette valaki? Mi történik? Valami nagyon fura! Linda, hiszel a szabad akaratban? — Aha. (Megérinti Linda jobb vállát) — Ki feszítette meg az izmokat a szád körül? Kinek a szabad akaratában hiszel? A szabad akarat különös kifejezés. Egyben elvont főnév is. A szabad akaratodat egyébként jellemezted, amikor felléptél ide. Azt mondtam ugyanis: „Jöjjön fel ide valaki, aki olyasmit képzel el, amit nem akar”. Eszerint valaki elképzeli ezeket a dolgokat, de nem te. Vagy a tudattalanod, vagy az „anyád”, más nem lehet. Nos, mi történik? Érti valaki? Egy nő: — Azt kérted, hogy mélyedjen magába és képzelje el azt a valamit, aztán amikor átélte a rossz érzéseket, rátetted a kezed a vállára, így összekötődött az érintés az érzéssel. — Azt akarod mondani, hogy mostantól kezdve ahányszor csak megérintem így a vállát, ugyanazt éli át? (Ismét megérinti Linda jobb vállát és az Y érzés mutatkozik.)

Egy férfi: — Hát, bizony, nagyon úgy fest. Szerintem ez történik. Hogyan hagyhatott figyelmen kívül egy ilyen fontos dolgot a modern pszichológia? Tessék, felnőtt emberek vagytok. A többség egyetemet végzett, és valamennyien az emberi érintkezés szakértői vagytok. Sokat tanultatok az emberekről, az emberek működéséről. Hogyan értelmezitek ezt? Ismerősen cseng a Pavlov név? Ez teljesen közönséges inger-válasz kondicionálás. Kérdeztem valamit Lindától egy bizonyos kellemetlen emlékkel kapcsolatban. Amikor a kérdésre feleletet keresve teljesen belemerült az emlékbe — márpedig tudtam, hogy teljesen benne van, mert figyeltem, mi történik benne — csupán meg kellett érintenem. És ez az érintés most összekötődik az egész emlékkel. Ugyanúgy zajlik le a folyamat, mint az, amelyet meg akar változtatni. Hogyan lehet, hogy amikor elképzeli azt a dolgot, automatikusan bizonyos érzései támadnak? Elképzel valamit és zutty! — ott a rossz érzés. Ez is ugyanolyan folyamat. Amikor valaki valamilyen lelkiállapotban van — mint például Linda az Y állapotban —, bármelyik megjelenítő rendszerben hozzátehetünk valamit ehhez. Például megérinthetjük. Ezt mi „emlékeztetőnek” nevezzük. Ebben az esetben érzéssel emlékeztettem az Y állapotra. Ha ugyanott, ugyanolyan erősséggel ismét megérintem Lindát, újra átéli ezt az élményt, persze csak akkor, ha előtte nincs másik, erősebb tudatállapotban. Közönséges kondicionálás. Véleményem szerint ez az egyik leghatékonyabb rejtett eszköz, amelyet a gyógyításban vagy bármilyen emberi érintkezésben alkalmazhatunk. Majdnem mindent elérhetünk vele. A terápia mintegy kilencven százaléka abból áll, hogy emberek kép- és hanginger által kiváltott érzéseit megváltoztassa. „A férjem elszomorít.” „A feleségem mindig feldühít.” Most hadd mutassuk be alkalmazásának egy módját — és ez csak egyetlen lehetőség. — Arra szeretnélek kérni, Linda, hogy ismét merülj bele abba az élménybe! Hunyd be a szemed és éld át ismét! Ezúttal azonban vidd magaddal ezt az erőforrást! (Megérinti a bal vállát.) És éld át egészen új módon, ami történik! Egészen az esemény végéig.

Most az annak idején hiányzó, de most már meglévő erőforrással éli át újra az eseményt, amíg csak elégedett nem lesz az eredménynyel. Ezt a folyamatot „a múlt megváltoztatásának” hívjuk. Visszatér a múltba olyan erőforrásokkal, amelyek akkor nem álltak rendelkezésére, most viszont megvannak. Nem ismerjük az esemény tartalmát, és erre nincs is szükség. Most átéli ismét és kész. Ettől kezdve két múltja lesz, a „valódi”, amelyben nem volt meg az erőforrás, és az új, amelyben igenis megvolt. És ha mindkettő teljes élmény — erről pedig rögzítéssel gondoskodunk — egyformán jól irányíthatják jövőbeli viselkedését. (Linda szélesen mosolyogva kinyitja a szemét.) — Nagyszerű! — Jól van, Linda, most arra kérlek, hogy ismét képzeld el azt, amit régebben szoktál, ami rossz érzést keltett benned, és mondd el, hogy mi történik! Megfigyelők, melyiket látjátok, az X-et vagy az Y-t? És itt nagyon fontosak a kiélesített érzékszervek. Elvégezhetjük a terápiát, de a legfontosabb megállapítanunk a végén, hogy sikeres volt-e. Egy férfi: — A kettő keverékét látom. — Linda, te mit érzékelsz? Amikor elképzeled azt a valamit, ugyanúgy érzel, mint eddig? — Nem. Határozottan nem. — Ne áruld el a tartalmát, csak azt mondd el, hogy mi változott! — Hát izé, nem félek már. Másképpen is ellenőrizhetjük, mit csináltunk. Erre is jó a rögzítés. Nézzétek! (Megérinti Linda jobb vállát.) Ugyanazt látjátok, amit ez az érintés eddig kiváltott? Egy nő: — Részben. Részben. Nos, ha teljesen a visszájára fordult volna, akkor szerintem nem vált volna hasznára a páciensnek. Aki a választási lehetőségek területén dolgozik, annak növelnie kell a választási lehetőségek számát, nem pedig csökkentenie és nem egyszerűen másikkal helyettesíteni a merev inger-válasz láncolatokat. Ha páciensünk munkahelyén mindig kicsinek és gyámoltalannak érzi magát és mi ezt úgy változtatjuk meg, hogy ettől kezdve állandóan vidám és magabiztos lesz

ott, akkor véleményem szerint nem lett jobb neki. Még mindig csak egyféleképpen képes viselkedni. És aki csak egyféleképpen tud viselkedni, az robot. Szerintünk a terápia lényege az, hogy a robotokat emberré változtassa. Ez nem könnyű. Valamennyien hajlunk a robotosodásra. Munkátok része, hogy ezt tudattalanul átalakítsátok, és az emberek tényleg viselkedhessenek többféleképpen is, függetlenül ennek tudatosságától. Mi a választási lehetőség? Számomra az, hogy többféleképpen kezelhetjük ugyanazt az ingert. Tudjátok, hogy amikor elolvastok egy könyvet, valószínűleg egyetlen új szóval sem találkoztok? Csak a régi szavak vannak új sorrendben? Csupán új sorrendbe vannak téve a régi szavak? Az életben mindenütt ugyanazokat az ismert szavakat halljátok, legfeljebb más sorrendben. Valahányszor regényt olvasok, ugyanezt tapasztalom. Szinte minden szó, amelyet kiejtettem ma a számon, régi szó volt. Hogy lehet mégis új dolgokat tanulni? Most még el kell végeznünk valami nagyon fontosat. Lindának megvan a választási lehetősége itt, ebben a teremben, Ezt valamenynyien láttátok. És azt akarjuk, hogy ez a lehetősége kiterjedjen más környezetekre is. Valamennyiőtökkel megtörtént már a következő: Foglalkoztok valakivel, és a végén tudjátok, hogy az illető választási lehetőségei bővültek. Ezzel ő is tisztában van. Boldogan, a változás egyértelmű jeleivel távozik, ti pedig megelégedetten sóhajtotok. Aztán két hét múlva újra jön és azt mondja: „Hát, nem egészen úgy alakult... Nem tudom, mi történt. Tudtam, hogy mit kellene, de... izé...” Vagy ami még ennél is rosszabb, visszajön, és előadja ugyanazt a problémát. Még csak nem is emlékszik, hogy két hete ezzel foglalkoztatok! Linda módosult tudatállapotban volt itt. Jelentősen megváltoztatta tudatának állapotát a régi élmények átélése és még inkább az, hogy új erőforrásokkal kötötte össze őket. Ez azért fontos, mert ha úgy idézünk elő változást, hogy közben páciensünk módosult tudatállapotban van — intézményben, terapeuta irodájában, önismereti csoportban —, a változás nagy része valószínűleg nem terjed át az eredeti környezetre az első alkalommal. Többször meg kell ismételni. Ez volt a családterápia egyik fő felfedezése húsz évvel ezelőtt. Gondoskodni kell arról, hogy az új következtetések, az újonnan tanultak,

az új viselkedés és választási lehetőségek a módosult tudatállapotból átterjednek a valóságos világ megfelelő környezetére. Van egy nagyon könnyű folyamat, „hídalkotásnak” vagy „jövőbe vitelnek” hívjuk. Ez összekapcsolja a viselkedést a megfelelő környezettel. Ez is egyfajta összekötés. Ismerjük az új viselkedést, és azt is tudjuk, hogy az illető valamilyen környezetben szeretné ezt, így hát egyszerűen megkérdezzük: Mit látsz, hallasz vagy érzel majd először, amiről tudod, hogy abban a környezetben vagy, amelyben ezt az új viselkedést szeretnéd választani? — Linda, jelenlegi életedben előfordul más, az elképzelthez hasonló helyzet is, igaz? Olyan helyzet, ami ugyanazt váltja ki belőled, amit az a kép, nem pedig azt, amit szeretnél. Arra vagyok kíváncsi, miből tudod, hogy egy helyzet hasonlít ah hoz a bizonyoshoz. Valamilyen látványból? Valakinek a hangszínéből, a tekintetéből, abból, ahogyan megérint...? — Abból, hogy valaki hogy néz ki. — Jól van, akkor lásd ezt! És miközben látod, érezd ezt (megérinti a vállát, ahová az erőforrást rögzítette), és ezentúl érezd mindig, amikor valami hasonlót látsz! Emlékezz rá, hogy rendelkezésedre áll ez a bizonyos erőforrás...! Ez a hídalkotás. Egy-két percbe telik az egész, és biztosítja, hogy munkánk átterjedjen a valóságos világba. Ugyanaz az inger, amely a múltban mindig a be nem váló viselkedést, a megváltoztatni kívánt érzést idézte elő, most az erőforrást váltja ki. Most magától megvan benne ez a lehetőség ott, ahol szüksége van rá, nem csak az irodában, a csoportban vagy az intézetben. Ez inger-inger kondicionálás. Nem leszünk ott, és nem érinthetjük meg a vállát, ezért tennünk kell arról, hogy a környezet valamilyen része indítsa be az új viselkedést. Erre legjobb az eredeti kiváltó ingert elhasználni. Ha a főnöke hangjától rémül meg, intézzük úgy, hogy ez a hangszín az erőforrást — találékonyságot, önbizalmat stb. — váltsa ki. Mert különben ha a régi emlékeztető erősebb lesz az általunk teremtettnél, elnyomja azt. Ez indította el a családterápia fejlődését is. Fognak egy skizofrén kölyköt, kórházba viszik, mindenfélét csinálnak vele, és a gyerek végül meggyógyul. Normális lesz, életvidám, elkezd új dolgokat tanulni.

Aztán hazakerül a családjához és néhány hét sem telik bele, ismét skizofrénná válik. "Aha!” — gondolták. „A családban mindig visszaváltoztatja a gyereket valami. Akkor kezeljük az egész családot!” Nos, korántsem muszáj az egész családot kezelni ehhez. Így is lehet, ez is egy lehetőség. Ha behozzuk a családot, előbukkannak az emlékeztetők és felhasználhatjuk őket Be is mutatom, hogyan. Leülhetsz, Linda, köszönjük. Jöjjön ide fel egy férfi meg egy nő, és játsszon el egy házaspárt...! Köszönöm. Tehát Larry, te vagy a férj, te pedig a feleség, Susie. Panaszkodj egy kicsit a férjedre! Mit csinál vagy mit nem csinál? — Túl sok sört iszik. És sose nézi velem a meccset. — Sose nézi veled a meccset? És te hogy érzed magad ettől? — Dühösen. Elhagyottnak érzem magam. — Elhagyottnak. Tehát azt szeretnéd, ha rád figyelne. — Azt bizony! — És amikor magadra akarod vonni a figyelmét... Nézzetek a szemét! Felcikázott. Kép. Jellemző történet. A feleség azt mondja: „Úgy érzem, megfoghatná a kezem.” Mire a férj: (fölfelé mozdul a szeme) „Nem látom az értelmét ennek az örökös csimpaszkodásnak”. Aztán belép a házba: „Nem bántja a szemedet ez a rendetlenség?” „De hát olyan otthonos érzés így” — válaszol a feleség. Most bevetjük az összekötést. Azt mondom: „Hát, ezt nem nagyon hiszem, de vizsgáljuk meg.” Ideállok és felteszek néhány költői kérdést a férjnek, hogy kiváltsam belőle azt, amit szeretnék. Így szólok: — Larry, hadd kérdezzek valamit! Előfordul időnként, hogy úgy érzed, nagyon közel akarsz lenni Susie-hez, ráfigyelni és vele foglalkozni? Szokott ilyen lenni? Larry: — Persze. (Az előadó megérinti Larry csuklóját.) — Nos, terápiás gyakorlatomból tudom, hogy a beszéd általában bajt hoz a házasfelekre, az emberek ugyanis nem élnek jól a szavakkal. A felnőtteket nem tanítják meg, hogyan kell beszélni, sőt, még a gyerekeket sem. Ezért azt javaslom neked, Susie, hogy próbáld ki a következőt: Adok neked egy jelet. A következő két héten ezzel próbáld ki, hogy Larry nyitott hangulatban van-e, és figyel-e rád!

Így csináld: Amikor azt szeretnéd, hogy öt-tíz percig csakis rád figyeljen és kedveskedjen veled, menj oda hozzá, és fogd meg így a csuklóját. Megtennéd most? Szeretném megnézni, hogy úgy csinálode, ahogy gondolom. Amikor megfogod a csuklóját, nézz rá, ő pedig bólint vagy megrázza a fejét — ezzel jelzi majd, hogy tud-e éppen veled foglalkozni. Így egyértelműen tudja majd, hogy mit akarsz, ugyanis ha odamész hozzá és azt mondod: „Hé, nem akarod nézni a meccset?” (hangja durva, közben Larry karjára út) — félreértheti. Ezzel elküldhetem a házaspárt, hadd próbálják ki. Meghagyom a feleségnek, hogy naponta csak kétszer éljen az új módszerrel. Persze kíváncsi lesz és kipróbálja. Na és mi van a „jel” alatt? Emlékeztető. Vajon mi történik majd? Bólint majd a férj vagy a fejét rázza? Az első néhány alkalommal a feleség az egész mintát végrehajtja majd. De hamarosan kisimul a folyamat. Bejön a szobába, a férje felé nyújtja a kezét és már el is érte ugyanazt Hamarosan elég lesz, ha bejön a szobába és ránéz. A párok azért nem jönnek ki egymással, mert nem tudják, hogyan érjék el, amit a másiktól szeretnének. Egészen mást váltanak ki a másikból, mint amire vágynak. Tegyük fel, hogy van egy pasi, aki nagyon szeremé, ha a felesége időnként odajönne és megvigasztalná. Ezt úgy fejezi ki, hogy leül az ágy végére és a padlóra mered. A felesége persze azt gondolja, hogy a gondolataiba akar mélyedni. Mit tesz hát? Kimegy a szobából. Tizenhét év múlva terápián kötnek ki. Azt mondja a férj: — A feleségem nem törődik velem, amikor szükségem lenne rá. — Dehogyisnem! — mondja erre az. — Az elmúlt tizenhét év alatt egyszer sem foglalkoztál velem, amikor szerettem volna — panaszkodik a férj. — Hogyan adja a felesége tudtára, hogy szüksége van a törődésére? — kérdezem. — Hát — feleli —, az ágy sarkán gubbasztok, láthatja. — Mi? — hökken meg a feleség — Hát én azt hittem, hogy ilyenkor egyedül akarsz lenni. Emiatt mondjuk, hogy a kommunikáció jelentése a kiváltott hatás. És így kapcsolhatjuk valaki saját viselkedéséhez azt, amit ki szeretne

váltani. Ezentúl amikor Susie azt szeretné, hogy a férje törődjön vele, közvetlenül el tudja érni ezt az énjét. És miután adtunk néhány emlékeztetőt a házaspárnak, maguktól folytatják, anélkül, hogy fogalmuk lenne a folyamatról. Hirtelen „csoda történik” és elérik vágyaikat. Egyebek között így alkalmazhatjuk az összekötést párok esetében. A legtöbb párban egyszerűen hozzászoktak egymás visel kedéséhez a felek és már semmi újat nem csinálnak egymással. Nem azért mert nem tudnának, csak annyira belerögzültek merev cselekvésmintákba, hogy semmi újat sem csinálnak. Nagyon ritkán találok komoly összeegyeztethetetlen séget egy pár tagjai között, azon kívül, hogy haszontalan mintákba merevedett a viselkedésük Amikor merev, ismétlődő minta fordul elő valahol és meg szeretnénk szakítani, elkezdhetjük azzal, hogy valami kellemetlent vagy figyelemfelkeltőt rögzítünk, és amikor az illető minta vagy viselkedés előfordul, beindítjuk. Találkoztam egyszer egy párral. Náluk a férj egész élete abból állt, hogy képet alkotott különféle lehetőségekről, a feleség életének célja pedig az volt, hogy erre ő is elképzelt valami hasonlót és elmondta, miért vallana kudarcot az illető dolog. — Tetőablakot csinálok a nappali szobába — tervez a férj. — A múltkor XY-éknál jártunk, és azt mondták, beázik a tetőablakuk — így a feleség. Ennyiből állt az egész kapcsolatuk. Semmi más nem történt! A nappali szobámban került sor a terápiára. Bejöttem hozzájuk, leültem és azt mondtam: — Tudják, én városi gyerek vagyok, és itt vidéken sok meglepetés várt. Képzeljék el, tegnap csörgőkígyó jött be a szobába! Ott csúszott végig a parkettán a randa féregje! Miközben ezt mondtam, lenéztem a padlóra a fotelok mögött és szememmel képzeletbeli kígyót követtem, amint végigsiklik a padlón. Ezután a pár beszélni kezdett. Ahányszor csak vitatkozni kezdtek, lenéztem a padlóra, mire abbahagyták. Kígyóktól való rémületüket elkezdtem összekötni a vitatkozással. Egy óráig csináltam, és veszekedésük megszűnt. Túl kellemetlenné vált, mert egy idő múlva a kígyóhoz kötődő érzésük összekapcsolódott a vitatkozással. Ha be-

szélni fogunk valakivel és tudjuk, hogy esetleg félbe kell majd szakítanunk az illetőt, előre felkészülhetünk rá ily módon. Félbeszakíthatunk valakit így, a viselkedésünkkel. A másik lehetőség mondani valamit. „Várjon csak egy kicsit! Mi...” Vagy rápillanthatunk a bokájára és megkérdezhetjük: „Allergiás a méhcsípésre?” Erre biztos felfigyel. Vagy: „Állj! Eszembe jutott valami, amit le kell írnom!” A rögzítés bámulatos dolog. Összeköthetünk valamit a levegővel és hatni fog az emberekre. A jó pantominszínész a mozgásával köt mindenfélét a levegőhöz, tárgyakat és fogalmakat határoz meg az üres térben. Nemrég eladóknak tartottam egy tanfolyamot és valaki ezt vetette fel: — Mindig azt mondod, hogy legyünk rugalmasak. Mi történik, ha kipróbálunk valamit és nagyon nem tetszik a másiknak? Először is — feleltem neki — odébb kell menni, rámutatni arra a helyre, ahol voltunk, és szidni, ami ott történt. Elválasztjuk a viselkedést magunktól. Ha például megpróbálunk rámenősen, erőszakosan meggyőzni valakit, és látjuk, hogy nem tetszik neki, odébbléphetünk, és azt mondhatjuk: „ez az a fajta beszéd, amit nem szeretnek az emberek” — majd megpróbálkozhatunk valami mással. Aki valóban alkotóképessé szeretne válni, az értse meg, hogy az összekötés valamennyi módszerünk közül az egyik legáltalánosabb és legjobban kiterjeszthető. Ezt tartsátok észben, amikor belefáradtok abba, hogy emberek karját meg térdét nyomkodjátok! Egyszer kétszázötven, meglehetősen szigorú pszichológusnak tartottam előadást. Nagyon tudományos voltam, reprezentációs rendszerekről beszéltem, könyveket említettem meg, egyenleteket rajzoltam fel. Tudományos előadásom közepén egyszer csak az emelvény szélére ballagtam, felnéztem egy pillanatra és azt mondtam: „Nahát, milyen fura!” — majd folytattam a mondókámat. Egy kicsit később újra felnéztem. „Hát, ez aztán fura!” Még néhányszor megismételtem az egészet, és az első négy-öt sorban ülők nagy része révületbe esett. A mennyezetre meredtek és azt a bizonyos helyet bámulták. Én meg oldalra mentem és egyenesen hozzájuk beszéltem. Elérhettem volna, hogy lebegjen a karjuk meg más tudattalan jelenségeket.

Ha az emberek észrevennék, hogy cselekedeteik nem vezetnek eredményre és mást próbálnának, nagyon érdekes volna a párkapcsolat. Illetve még ezelőtt meg kell tenniük valamit. Rá kell jönniük, hogy mit is akarnak, majd ezután kell megfigyelniük, hogy sikerül-e elérniük. A pár tagjainak például megtilthatjuk, hogy beszéljenek egymással. „Addig nem szólhatnak egymáshoz, ameddig meg nem engedem. Ha rajtakapom magukat, hogy beszélnek egymással, szemölcsöt növesztek az ujjukon!” Muszáj hát új dolgokat kitalálniuk, és ha ez mást nem is eredményez, legalább érdekessé kezdenek válni egymás számára. Még ha ugyanazokban a mintákban is cselekszenek tovább, legalább új tartalommal töltik fel. Új utakat kell felfedezniük, hogy elérhessék azt, amit a másiktól akarnak. Például a férfi azt szeretné, hogy a nő kivasalja az ingét. Odamegy hozzá és mutogat a kezével. Erre a nő kimegy, levág egy szelet kenyeret, megvajazza és behozza neki. Na már most, mi történt eddig ilyen esetben? „Kivasalod az ingemet?” — kérdezte. Mikor erre a nő mást csinált, szidni kezdte. „Sohase csinálod meg, amit kérek!” stb. De most, amikor a nő kenyeret nyom a kezébe, nem szapulhatja, hiszen nem beszélhet. Ahhoz, hogy elérje, amit akar, a saját viselkedését kell megváltoztatnia. Újra megpróbálja hát. Odaadja a nőnek az inget — az meg fölveszi. A férfinak addig kell új dolgokkal próbálkoznia, ameddig csak be nem válik valamelyik. És ezt aztán példának használhatom. Azt mondom neki: „Látja, amikor beszél, akkor is így tegyen! Ha nem válik be, amit csinált, változtassa meg a saját viselkedését!” Miközben tanulják viselkedésük változtatgatását, új emlékeztetőket alkotnak. Ezeknek csak nagyjából a fele lesz hasznos, de még ez is rengeteg új dolgot tesz lehetővé kapcsolatukban. A családi terápiában az a kényelmes, hogy a család magával hozza emlékeztetőit. Ha rossz gyerek van a családban, megfigyelhetjük, hogy mi hat rá így, hiszen előttünk van a teljes hipnotikus kapcsolatrendszer. A gyerek viselkedésében mutatkozó tünet mindig valaminek a hatása. Minden viselkedésbeli tünetnek oka van, a kérdés az, hogy mi. Gyakran sokkal könnyebb megváltoztatni az okot, mint az ő viselkedését. Nem kell mindig tudnunk, hogy mi a kiváltó ok, de gyakran nagyon könnyű megállapítani. Eljön egy gyerek a szüleivel,

az a baj vele, hogy nem fér a bőrébe. Az első öt percben rendesen viselkedik. Aztán az apa ránéz az anyára és azt mondja: „Mit csináljunk evvel a kölyökkel?” A gyerek abban a pillanatban elkezd rendetlenkedni, finoman jelezve a kiváltó okot. De ezt nem vesszük észre, ha belülre figyelünk, és megbeszéljük meg elképzeljük magunkban, hogy milyen gyógyszert írunk fel neki. Egy férfi: — És ha a gyerek öngyilkosságra hajlamos? Hogy keressük meg ennek a kiváltó ingerét? Mindig búskomor, gubbaszt magában, mint... — Nos, a búskomorság száz esetből kilencvenkilencben a már említett minta szerint működik. Én nem próbálkoznék családterápiával, legalábbis addig nem, ameddig az öngyilkossági részt nem oldottam meg. Inkább valami ilyesmit próbálnék: „Milyen erőforrásra volna szükséged, hogy tudd, tovább élhetsz és boldog lehetsz?” Aztán azt tenném, amit Lindával, azaz „megváltoztatnám a múltat”. Feltételezésünk az, hogy minden ember, aki segítségén fordul hozzánk, tudatos erőforrásaival már mindent meg próbált és teljes kudarcot vallott. Ám azt is feltételezzük, hogy élete folyamán valamikor történt vele valami, amit erőforrásként használhat fel, és pontosan azt érheti el vele ebben a bizonyos helyzetben, amit akar. Hisszük, hogy az emberekben megvannak az erőforrások, amelyekre szükségük van, csak éppen tudattalanul, és nincsenek beleépítve a megfelelő helyzetbe. Nem arról van szó, hogy valaki nem képes nyugodtan és magabiztosan viselkedni a munkahelyén, egyszerűen csak nem viselkedik így. A teniszpályán lehet, hogy teljesen nyugodt és magabiztos. Csupán vennünk kell ezt az erőforrást és beépítenünk abba a helyzetbe, amelyben szüksége van rá. Hiszen megvan benne a nyugodt és magabiztos viselkedés a teniszpályán, csak sohasem kötötte össze a másik hellyel. Két énje van és ezek nincsenek egymással kapcsolatban. Az összekötés és az azt követő összeépülés módot ad a részek egyesítésére. Így az illető hozzáférhet erőforrásához abban a helyzetben, amelyben szüksége van rá. Egy férfi: — Van olyan helyzet, amelyben ez nem igaz és a terapeutának kell... — Nincs. Legalábbis nem tudok ilyenről.

Fel szeretném hívni a figyelmeteket valamire, ami fontos a saját fejlődésetekhez. Van egy jelenség a pszichoterápiában és úgy tűnik, hogy ez nem fordul elő egyes más területeken, amelyeken dolgoztam. Amikor megtanítok valamit és bemutatom, hogy a módszer beválik, általában azt kérdezik, hogy hol nem működik, vagy hogyan kell valami mást megoldani. Például bemutatom, mit kell tenni valakivel, aki elképzel múltbéli dolgokat és szenved tőlük, mire megkérdezed, hogy ez a módszer mikor nem sikerül. Az az érdekes ebben a viselkedésmintában, hogy ha szeretnétek képesnek lenni arra, amit bemutattam, akkor akár arra is fordíthatjátok az időt, hogy megtanuljátok! Sok-sok minden van, amire nem vagyunk képesek. Ha rá tudjátok magatokat szoktatni arra, hogy a használható dolgokra figyeljetek oda és megtanuljátok azokat, úgyis felfedezitek, hol nem válnak be. Erről kezeskedem. Hogyha következetesen alkalmazzátok őket, sok olyan helyzetet találtok majd, amelyben nem jók. És azt javaslom, hogy amikor nem válnak be, csináljatok valami mást! — A kérdésedre visszatérve, a kivétel az, amikor a páciensnek nagyon-nagyon kevés valódi élettapasztalata van. Volt egy páciensünk, akit a szülei tizenkét évig bezártak a házukba és csak a pszichológushoz mehetett el hetente három alkalommal, ezenkívül tizenkét éves korától huszonkettőig nyugtatót kellett szednie. Hát neki nem volt valami sok múltbeli tapasztalata. De volt tizenkét év televíziós élménye és ez már elég erőforrásként szolgált ahhoz, hogy elkezdhessük megalkotni azt, ami kellett neki. Hadd válaszoljak másként a kérdésre! Mit teszünk akkor, ha megkérdezzük valakitől, hogy milyen szeretne lenni, és meggyőzően állítja, hogy nem tudja; fogalma sincs, milyen erőforrásra lett volna szüksége annak idején? Megkérhetjük, hogy találja ki. Vagy megkérdezhetjük ezt: „És ha tudnád, mit mondanál?” „Hát, ha nem tudod, hazudj! Találj ki valamit!” „Ismersz valakit, aki képes erre?” „Mit éreznél, ha is mernél? Milyennek látszanál? Milyen volna a hangod?" Amint az illető megmutatja a tulajdonság jeleit, rögzíthetjük. A szó szoros értelmében építhetünk személyi erőforrásokat. A legtöbb páciensetek esetében — és ez veletek is így van — a múlt nem más, mint jelenlegi élményeitek és viselkedésetek

korlátja. Rögzítéssel és a rögzítéssel felépített új lehetőségekkel szó szerint átalakíthatjátok múltotokat korlátozó valamiből erőforrások tárává. Másképpen is válaszolhatok a kérdésedre. Ha valaki közvetlenül nem is élte át, hogy milyen egy bizonyos erőforrással rendelkezni, valamilyen módon megjeleníti magának, hogy milyen lehet ez másokban. Tehát a „mások viselkedése” kategóriában tartogat valamit, amit önmagának nem enged meg. De mégis megvan benne. Ha teljesen elő tudjuk hívni, rögzíthetjük, akár nyíltan, akár rejtetten. „Hát, mivel én nem látom, amit elképzel és nem tudom, milyen a barátja, aki képes erre, hajlandó lenne úgy tenni, mintha Ön lenne a barátja? Így megláthatom, hogy mi is a célunk. Mutassa be, hogy Joe hogyan csinálná! Mutassa meg, hogy mi az, amit Ön nem csinálna!’’ És amikor bemutatja, rögzítjük. Ezzel valóságos viselkedéssé válik, olyanná, mint bármilyen más valóságos viselkedés. Vagy elrendezhetjük úgy a helyzetet, hogy magától előjöjjön az illetőből. Amikor valaki azt mondja, hogy ő ugyan sohasem lenne képes erre vagy arra, ez nem feltétlenül igaz. Volt egy női páciensünk, aki azt mondta, hogy ő képtelen kiállni magáért, és kimondani embereknek, mit akar. Nem tudta felhívni magára a figyelmet. Ráadásul — érdekes módon — érvényesítés-fejlesztő tanár volt. Nem fordulhatott szokványos terapeutához, mert tönkretette volna a jó hírét. Mikor eljött hozzánk, megkértük, hogy várjon egy percet, majd átmentünk a nagyszobába s vagy két és fél óráig képeslapokat olvasgattunk, amikor is dühödten kiviharzott az irodából. ,,l la azonnal be nem jönnek...” stb. Ha elég rugalmas a viselkedésünk, ott helyben kiválthatjuk, amit akarunk. Mi feltételeztük, hogy ez a nő igenis képes felkelteni valakinek a figyelmét a megfelelő helyzetben. Ilyenné alakítottuk a helyzetet, ő pedig cselekedett Nekünk csak az volt a dolgunk, hogy rögzítsük, amit csinál, és áttegyük abba a környezetbe, amelyikben így akart viselkedni. Az ilyenfajta eljárásnak van egy hatalmas előnye. Nem kell előre elhatároznunk, hogy hány része van valakinek és melyiknek mi a dolga. Úgy tudom, a michigani TA-modell kilenc részből áll: bíráló szülő, természetes gyermek, felnőtt, professzorka stb. Elméleti konferenciákon vitatkoznak azon, hogy hány része legyen egy embernek.

Így gyakorolják be a TA-tanárok és terapeuták, hogyan rendezzék el mások benső élményvilágát. Az én pácienseim közül egyikben sincs „szülő”, „gyermek” meg „felnőtt”, kivéve persze azokban, akik azelőtt TA-terapeutához jártak. Attól kezdve viszont valóságosan van. Összekötésnél nem kell előre eldöntenünk, hogy melyek lesznek az emberi élményvilág és érintkezés érvényes kategóriái. Egyszerűen elfogadhatjuk a másik ember világát, anélkül, hogy bárminek is megértenénk a jelentését. Nem tudom, hogy Lindának mit jelentett X és Y, de azt igen, hogy a folyamat szintjén beavatkozva segíthetek neki megváltozni, pedig nem tudok semmit a tartalomból. Nem kell előre elhatároznunk, hogy hány részt engedélyezünk az illetőnek. Nem kell akkora rugalmasságot követelnünk pácienseinktől, hogy a mi kategóriáinkba gyömöszöljék bele élményeiket. Egyszerűen elfogadjuk azt, ami jön belőlük, rögzítjük és felhasználjuk. Egy nő: — Mindig rögzítitek a rossz dolgot? Mert arra már úgyis képes. Semmit sem teszünk mindig. Gyakran hasznos rögzíteni a nem kívánt állapotot, mert többfélére is felhasználhatjuk. Valamennyiőtökkel előfordult már, hogy dolgozni kezdtek egy pácienssel valamin — ez különösen gyerekekre igaz, hiszen az ő tudatuk annyira folyékony —, és egyszer csak azon kapjátok magatokat, hogy mást csináltok. Az első rögzítéssel megszilárdítottam azt, amivel foglalkozunk, így mindig visszatérhetünk hozzá. Ha vissza akartam volna menni Linda múltjába és meg akartam volna keresni az érzés eredetét, ez az emlékeztető könnyen eljuttathatott volna oda. Ha páciensét valamilyen érzés kínozza, a Gestalt-terapeuta ezt mondja neki: „Merülj bele az érzésbe, éld át, érezd még jobban! Menj vissza a múltba... mit látsz?” A terapeuta megszilárdítja az illető élményének egy részét, az érzéseit. Majd azt sugallja neki: „Hagyd ezeket változatlanul, engedd, hogy visszavezessenek a múltadba és teljesen, minden megjelenítő rendszerben jöjjön elő az az élmény, amivel foglalkozunk.” Emlékeztetővel mindig visszakaphatjuk azokat az érzéseket, amelyekkel kezdtünk és így könnyen szilárddá tehetjük, amin dolgozunk. Ez a módszer egyik haszna. Egy másik felhasználási lehetőség — amit az imént be is mutattam —, a próba. Az összekötés után, vagyis miután az erőforrással átélte

újra az élményt, és így megváltoztatta a múltját, vártam néhány másodpercet, majd megérintettem az eredeti emlékeztetőt. Linda erre részben az erőforrás jeleit mutatta, és ezzel szavak nélkül értésemre adta, hogy a módszer megtette hatását. Azt javaslom, sohase adjátok páciensetek tudtára, hogy így ellenőrzitek munkátokat. Ezzel rejtetten vizsgálhatjátok meg, hogy az erőforrás beépült-e az illető szavak nélküli viselkedésébe, és még az irodában ellenőrizhetitek az összekötés eredményességét. A humanisztikus pszichológia történelméből adódóan a legtöbben kimondott, tudatos visszajelzést akartok. Ez a lehető legkevésbé hasznos visszajelzés, amit a páciens adhat. Arra szeretnélek ráébreszteni benneteket, hogy páciensetek semmilyen cselekedetét nem tudjátok „nem rögzíteni”. És ha már úgyis rögzítitek, jó tudni, hogy mi az emlékeztető. Amikor a páciens bejön, közli, hogy nagyon le van törve, és ti erre azt mondjátok, hogy „ühüm”, ugyanolyan jól rögzítitek az állapotát, mintha megérintenétek a karját. És ha már úgyis összeköttök dolgokat, jó tudni, hogy mivel mire emlékeztetitek az illetőt. Azt szoktuk javasolni, hogy az elején mindenki gyakorolja az érintéses rögzítést egy hónapig. Eközben felfedezi, hogy amúgy is állandóan, minden megjelenítő rendszerben rögzít valamit. Az emberek emlékeztetőikkel legtöbbször lelassítják a változás folyamatát, mert nem tudják, hogy mit és hogyan rögzítenek. Szeretnék rámutatni még egy fontos dologra. Azt kérdezted, hogy mindig rögzítjük-e a rossz dolgot. Nem volt benne semmi „rossz”. A „rossz” a történtek megítélése. Nem maga az élmény, hanem az illető tudatos elméjének az ítélete. Linda valaha kellemetlen élménye most jövőbeli okulása alapjául szolgál. Sőt, nem csak neki, hanem mindenki másnak is, aki itt van a teremben és így használja fel. Ha életetek első húsz évében egyetlen kellemetlen élmény sem lett volna, unalmas, tehetetlen alakok lennétek most. Fontos megértenetek, hogy minden élmény a fejlődés alapjául szolgálhat, és nem az a lényeg benne, hogy pozitív-e vagy negatív, kívánt-e vagy nem kívánt, jó-e vagy rossz. Ráadásul még csak nem is olyan, amilyennek gondoljuk! Válasszatok ki bármit, ami szerintetek megtörtént veletek, és kezeskedem

arról, hogy ha tüzetesebben megvizsgáljuk, kiderül: nem úgy volt. Linda eredeti emléke, amelyet itt ma újra átélt, újra megtapasztalt, éppen olyan kitalálmány, mint az új, erőforrással gazdagított élmény. A kitalált éppen annyira valós, mint az „igazi”. Egyik sem történt meg ténylegesen. Ha meg akartok erről bizonyosodni, várjatok két-három hónapot, gondoljatok vissza erre a három napra, aztán nézzétek meg a most készülő videofilmet. Azt veszitek majd észre, hogy nagyon kevés közös pont lesz a film és a „meg történt” eseményekről alkotott emlékeitek között. Minthogy múltatok amúgy is kitalálmány, korlát helyett használjátok, erőforrásként! Ennek egy módja az összekötés. Van közöttetek olyan, aki páciensként végigcsinálta a TA „újraelhatározás” nevű módszerét? Emlékeztek azokra az élénk mozzanatokra és élményekre, amelyeket olyan jól felidéztetek kétéves és nyolchónapos korotokból? Egy nő: — Az enyémek tényleg megtörténtek. Semmi, de semmi nem történt meg tényleg. Az egyetlen, ami történt, az, hogy eseményeket észleltél valahogy. Érzékelésed és a valódi események között a legjobb esetben is csak nagyon távoli összefüggés van. De az igaz, hogy ezt érzékelted. Egy meg nem történt eseményt éppen olyan hasznos — vagy még hasznosabb — újraértékelni, mint egy megtörténtet, különösen, ha kevésbé fájdalmas és több választási lehetőséget nyit meg. Nagyon könnyen visszaemlékeztethetnélek soha meg nem történt, semmivel sem igazolható eseményekre, amelyek csak fantáziám bizarr szüleményei. A kitalált emlékektől éppen úgy megváltozhatunk, mint a „valóságos eseményekről” önkényesen alkotott érzékietektől. Ez sokszor előfordul a terápiában. A szüleiteket is meggyőzhetitek. Meglátogathatjátok őket és meggyőzhetitek őket olyasmitől, ami sohasem történt meg. Kipróbáltam és jól bevált. Anyám ma hiszi, hogy gyerekkoromban csinált velem dolgokat, amelyekről én tudom, hogy nem történtek meg. De ővele elhitettem, hogy igen. Elmeséltem neki, hogy terápiás csoportban voltam, mindenféle fontos változást értem el, és ez mind egy bizonyos kisgyerekkori élményen alapult. Amikor megneveztem az élményt, el kellett kezdenie keresgélni a múltban és találni valami ha-

sonlót. És persze elég sok mindent csináltunk együtt, amiből kiválaszthatott valami ideillőt. Ugyanolyan, mintha itt ülnék és azt mondanám: „Ahogy most itt ültök, ugyan talán még nem figyeltek rá, de hamarosan észrevesztek valamilyen érzést az egyik kezetekben”. Nos, ha nem — feltehetőleg nem éltek. Valamit muszáj éreznetek a kezetekben, és azután, hogy felhívtam rá a figyelmeteket, ennek tudatosulnia is kell. A legtöbb terápiaként művelt dolog olyan általános, hogy az emberek egyszerűen kikereshetik emlékeikből a beleillő élményt. Ezzel a módszerrel remekül olvashatunk a másik lelkében. Megfogjuk valakinek egy tárgyát és a kezünkben tartjuk. Így a látómezőnk szélével nagyszerűen látjuk a gazdáját. Egyes szám első személyben beszélünk, hogy az illető azonosuljon velünk, és így erősebb hatást tegyünk rá, majd valami ilyesmit mondunk: — Olyan ember vagyok..., akinek valami zűr volt az életében, ami... ami egy örökséggel kapcsolatos. Figyeljük a tárgy gazdáját, aki erre persze azt mondja magában: „Örökséggel? Hmmm!” és szépen végigkutatja az összes emlékét, igaz? És életében valamikor volt dolga valami örökséggel. — Nahát, igaza van! — mondja. — Gyuri bácsi! Most már emlékszem! A látómezőm széléből ered a legtöbb olyan képi észlelés, amit hasznosnak találok. A szem külső része fiziológiai fel építéséből adódóan sokkal jobban észreveszi a mozgási, mint a sárgafolt körüli rész. Egyszerűen ilyen a szerkezete. Most feléd nézek — ha a szememből kijönne egy egyenes vonal, hozzád érne. Ez véletlenül mindenki mást a látómezőm szélébe helyez. Ez a helyzet nagyon hatékony számomra. Miközben beszélek, a szemem szélével figyelem a közön séget és észreveszem a feltűnő reakciókat, a hirtelen mozdulatokat, a lélegzés változásait stb. Azok számára, akik szeretnék megtanulni ezt, van egy elég könnyű kis gyakorlat. Mondjuk Jane-nek segítek, hogy tanuljon meg bízni a perifériás látásában. Először is arra kérlek, hogy állj velem szembe, majd fordulj el körülbelül negyvenöt fokos szögben. Most pedig szegezd a szemedet valamire előtted, és képzeld el, hol a kezem, vagy utánozd helyzetét a tieddel! Most ellenőrizd, hogy eltaláltad-e! Aztán

ismét nézz el oldalra és ismételd meg! Amikor negyvenöt fokos szögben képes rá, áttérünk a kilencvenre. Már most is beérkezik a szemetek külső részén keresztül mindaz az információ, amire szükségetek van. De senki sem mondta, hogy bízzatok ebben a tudásban és rá alapozzátok cselekedeteiteket. Ezzel a gyakorlattal tulajdonképpen azt tanítjátok magatoknak, hogy megbízzatok a perifériás látásotokon alapuló, eddig is minden bizonnyal meglévő ítéleteitekben. Ebben a gyakorlatban nincs mozgás. Ez a legnehezebb. Ha a mozdulatlan dolgokat meg tudod figyelni, a mozgást már könnyű lesz. Ez különösen fontos tárgyaláson vagy a családterápiában. Ilyen helyzetben nem azt figyelem, aki beszél, hanem bárki mást! Mindenki mástól többet tudok meg, mint a beszélőtől, hiszen arra vagyok kíváncsi, hogy az illető mit vált ki a többi családtagból vagy tárgyaló félből. Így tudom például, hogy valaki mindjárt félbe fogja szakítani az illetőt, és ez sok cselekvési lehetőséget ad. Megerősíthetem a megszakítást, megtehetem én magam, vagy félbeszakíthatom a félbeszakítót, hogy a beszélő befejezhesse a mondókáját. A perifériás látásból sokkal többet megtudunk és ez a választási lehetőségek alapja. A múltból származik minden képességetek és korlátotok. Mivel csak egy múltatok van, csak egy csomag képességetek és egy csomag korlátotok ered belőle. Mi pedig igencsak hiszünk abban, hogy valamennyien megérdemeltek több, tapasztalatként szolgáló múltat is. Mennél több múltatok van, innál több a választási lehetőségetek. Egy időben azt kutattuk, hogyan lehet valakit könnyen lefogyasztani. Az akkortájt létező módszerek többsége nem tűnt hatásosnak, és felfedeztük, hogy lényeges különbségek vannak a kövérség módjai között. Az egyik fő felfedezésünk az volt, hogy egy csomó ember egész életében kövér volt. Egyesek életük későbbi szakaszában híztak meg, mások viszont mindig is kövérek voltak. Amikor lefogytak, elvesztették a talajt a lábuk alól, hiszen nem tudták, hogyan viselkedjenek sovány emberként. Aki mindig kövér volt, azt tornaórán sohasem választották először a csapatba. Sohasem kérték fel táncolni a kölyökbulin. Sohasem futott gyorsan. Sohasem élt át bizonyosfajta sportbeli és egyéb mozgásokat. Így aztán, ahelyett, hogy megpróbáltuk volna hozzászoktatni az embereket a változáshoz, egyszerűen visszamentünk a múltba és tel-

jesen új gyermekkort alkottunk nekik, amelyben sovány emberként nőhettek fel. Ezt Milton Ericksontól tanultuk. Ericksonnak volt egy páciense, akinek tizenkét éves korában meghalt az anyja, és ettől kezdve sűrűn változó nevelőnők gondozták. Férjhez akart menni és gyerekeket szülni, de ismerte magát és tudta, hogy nincs meg a megfelelő tapasztalata a szeretetteljes gyermekneveléshez. Erickson elrévítette, visszaküldte a gyerekkorba és időnként megjelent neki a Februári Bácsi képében. A Februári Bácsi fel-felbukkant a páciens gyermekkorában és gondoskodott mindazokról az élményekről, amelyekre szüksége volt. Mi csak ezt fejlesztettük tovább. Úgy gondoltuk, ne csak februári legyen a bácsi. Miért ne lehetne márciusi, áprilisi meg májusi is? Teljes múltakat kezdtünk alkotni, hogy az illető végigélhesse mindazt, ami erőforrásként szolgál vágyaihoz. És aztán a súlyproblémákról kiterjesztettük mindenféle más viselkedésre is. Egyszer egy gyerekkora óta asztmás nővel tettük ezt. Amikor hozzánk jött, már három vagy négy gyereke volt, és állatot szerettek volna tartani. A nő volt egy nagyon jó allergológusnál és az azt mondta neki, hogy amennyire ő meg tudja állapítani, nem allergiás állatra. Ha úgy végezte el a próbát, hogy nem mondta meg neki, milyen anyag van ben ne, nem volt allergiás reakciója az állatokra. De ha állatol vittek a közelébe, vagy azt mondták, hogy éppen most vitték el a szobából, nagyon erős allergiás tüneteket mutatott. Így hát egyszerűen új gyerekkort adtunk neki, amelyben allergia nélkül nőhetett fel. És valami bámulatos történt: nem csak az állatokra nem volt már allergiás tünete, hanem azokra az anyagokra sem, amelyekre a bőr-próba allergiát mutatott ki. Egy nő: — Ez általában mennyi ideig tart? És hipnózissal csináljátok? Richard: — Minden hipnózis.John: — Alapvető véleménykülönbség van közöttünk. Hipnózis nem létezik. Nagyon örülnék neki, ha nem élnétek ilyen kifejezésekkel, mert nem jelentenek semmit. Szerintünk minden közlés hipnózis. Ez a célja minden beszélgetésnek. Mondjuk, együtt ebédelünk, és közben elkezdek mesélni egy él-

ményt. Ha a tengerparti nyaralásomról beszélek, nyilvánvalóan valamiféle élményt akarok teremteni bennetek arról a nyaralásról. Amikor valaki — akárki — kommunikál, valamilyen tudatállapotot próbál a másikban előidézni bizonyos „szavaknak” nevezett hangsorok segítségével. Vannak itt hivatalos hipnotizőrök? És a többiek közül hányan tudjátok, hogy ti nemhivatalos hipnotizőrök vagytok? Egyvalaki. A többiek még nem tudják. Szerintem fontos tanulmányozni a hivatalos hipnózist annak, akinek szakmája a kommunikáció. A legérdekesebb emberi jelenségek közül foglalkozik néhánnyal. És az benne az egyik leglenyűgözőbb, hogy miután kellőn elsajátítottátok a hagyományos hipnózis szertartásait, sohasem kell többé ezekhez folyamodnotok. Egy hipnózis-tanfolyamból nem a pácienseitek húznak hasznot. Ti magatok nyertek vele, ugyanis felfedezitek, hogy az „alvajárás” nem ritkaság, hanem általános jelenség az emberek hétköznapi „éber cselekvésében”. Arra is rájöttök, hogy a különféle pszichoterápia-fajták legtöbb módszere nem több hipnotikus jelenségnél. Amikor valaki üres székre meredve az anyjával kezd beszélni, a „pozitív auditív és vizuális hallucináció” nevű „mélyrévületi jelenséget” mutatja be. Ez az alvajárást meghatározó jelenségek egyike. Emlékezetkiesést is láthatunk mindenfelé... Miről is beszéltünk? Emlékszem egy esetre, amely körülbelül két hónappal azután történt, hogy elkezdtem pszichológiát tanulni. Egy öltönyös-nyakkendős felnőttekkel teli teremben ültem. Valaki arra tanította őket, hogy üres székekkel beszéljenek. Az egyik azt mondta: „Hülyén érzem magam” — mire kacagásban törtem ki. Valamennyien úgy néztek rám, mintha én volnék bolond. Emberekkel beszéltek, akik nem voltak jelen, és arról győzködtek, hogy nem szabad hipnotizálni! A jó gyógyítóvá válásban segít, ha megfigyeljük, hogy mit művelünk, és rájövünk, mennyire képtelen is a terápiában folyó dolgok nagy része. Ez nem jelenti azt, hogy nem válnak be, de a terápia akkor is határozottan korunk abszurd színháza. És amikor ezt mondom, kérlek, válasszátok szét az abszurditás és a hasznosság fogalmát, mert a kettő teljesen más. Az Egyesült Államok jelenlegi kulturális és gazdasági helyzeté ben meglehetősen hasznos tevékenységnek találom a terápiát.

Hogy a kérdésed másik részére válaszoljak, rendes körülmények között már nem alkotunk új múltat senkinek. Egy szer három óra hosszat csináltuk. Aztán hat héten keresztül heti negyedórában, egyszer pedig időtorzításra tanítottunk valakit, mégpedig körülbelül négy percben. Másvalakit beprogramoztunk, hogy alvás közben csinálja. Mély révületben szó szerint beépítettünk nála egy álomgyártót. Az álomgyártó minden éjjel megalkotta a szükséges múltbeli élményeket, és gondoskodott arról, hogy az illető másnap visszaemlékezzen rájuk. Tudomásom szerint még mindig képes múltbeli eseményeket teremteni bármihez, amit akar. Amikor egyénekkel dolgoztunk, egy találkozás tarthatott fél percig, de hét-nyolc óráig is. Mi más helyzetben vagyunk, mint ti. Mi modellezők vagyunk. Feladatunk az, hogy kipróbáljuk és ellenőrizzük valamennyi mintánkat, így utána tanfolyamainkon olyan mintákat adhatunk elő, amelyekről tudjuk, hogy minden felmerülő problémánál beválnak. Persze azt, hogy milyen helyzetekkel kell majd megbirkóznotok, csak találgathatjuk. Tanítottunk egy mentálhigiénés intézetben dolgozó csoportot. Az igazgató nagyon sokat képeztette az embereit velünk és most végzik ezt a fajta munkát. Az állam tartja el őket, nem a pácienseik fizetségétől függ a megélhetésük. Most átlagban hatszor jön el hozzájuk egy páciens, és szinte nincs olyan, aki később visszatér. Tartós munkát végeznek. Nagyon érdekes viszont, hogy az igazgatónak van egy kis magánpraxisa is. A magánpraxisában hat alkalom helyett tizenkétszertizenötször is kezel egy pácienst. És halvány sejtelme sem volt, mi okozhatja ezt. Bizony, ugyanazokkal a mintákkal, amelyekkel gyorsan, tudatosság nélkül megváltoztathatunk valakit, fogva is tarthatjuk. Ez furcsa a terápiában: mennél hatékonyabbak vagyunk, annál kevesebbet keresünk. A páciens megkapja, amire vágyott, nem jön és nem fizet többé. Egy nő: — Van egy páciensem, akit megerőszakoltak, és nem bírja, ha hozzáérnek. Nála hogyan rögzítsek? — Minden rendszerben lehet rögzíteni. De az ő esetében azt javasolnám, hogy igenis érj hozzá, és szabadítsd meg ettől a korláttól.

Kezdheted valami nagyon kellemes emlék felidézésével és rögzítésével, majd apránként kiterjesztheted, amíg képes élvezni az emberi érintést. Különben egész életében így fog érezni. Szerintem óriási kárt okozol neki, ha tiszteletben tartod a korlátait. Éppen ő az, akinél el akarod majd érni, hogy hozzáérhessenek, és közben ne idézze fel a megerőszakolást. És természetesen nagyon fontos, hogy milyen sorrendben csinálod. Jó dologból indulj ki! Például még a terápia előtt elkezdhetsz beszélgetni egy nyaralásról vagy valami más kellemesről, és amikor előbukkan a kívánt érzelem, rögzíted. Vagy megtudakolhatod, hátha volt életében valamikor kellemes szexuális élménye, és ha igen, rögzítheted. Egy férfi: — Muszáj ilyen nyilvánvalóan rögzíteni, ahogy bemutattátok? Itt nagyon nyilvánvalóan rögzítünk, eltúlozzuk a mozdulatokat, hogy megfigyelhessétek a folyamatot és tanulhassa tok a változások megfigyeléséből. Ha Lindát kiültettük volna, és hanggal, a hangszín változtatásával kötöttük volna össze az állapotokat, még csak nem is sejtettétek volna, hogy mit csinálunk. Mennél rejtettebben csináljátok a saját rendelő tökben, annál jobban fog hatni. Az érintést beépíthetitek a rendes mozdulataitok közé. Csinálhatjátok hangszínnel. Használhattok szavakat - mint például szülő, gyermek meg fel nőtt -, vagy testtartást, mozdulatot, arckifejezést. Nem lehet nem rögzíteni, de a legtöbben nem következetesen csinálják. Mindenütt előfordulnak emlékeztetők. Voltatok már olyan osztályteremben, ahol falitábla van és valaki odament a táblához és így csinált... (Úgy tesz, mintha végigkaparná körmével a táblát. A közönség nagy része összerázkódik, utálkozó hangokat hallat.) Mit csináltok? Bolondok vagytok! Nincs is itt tábla! De mit szóltok ehhez az emlékeztetőhöz? Az összekötésre akkor figyeltünk fel először, amikor megnéztünk másokat terápiavégzés közben. Bejön a páciens, és elkezd panaszkodni, hogy: „Hát, tudja, már hét éve egyre mélyebbre süllyedek ebbe az izébe és...” A terapeuta előrehajol, kezét a páciens vállára teszi és megnyugtatja, hogy minden tőle telhetőt megtesz és együtt megoldják a problémát. Aztán nagyon jó menet következik. A páciens megváltozik, jól érzi magát. Ekkor a terapeuta azt mondja: „nahát, ennek

igazán örülök”, előrehajol és megint a páciens vállára teszi a kezét Zutty, az emlékeztető visszahozza a szomorúságot. Megfigyeltem már, hogy egy terapeuta kilencszer mulasztja el és adja vissza a fóbiát egyetlen ülés alatt, és a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit csinál. A végén azt mondja: „Hát, legközelebb még dolgoznunk kell rajta.” Tegyetek magatoknak egy szívességet! Bújjatok el és figyeljétek meg pácienseiteket, amikor belépnek az utcáról a rendelőtökbe! Csodának lehettek tanúi. Vidám arccal, jókedvűen jönnek az utcán. Ahogy belépnek az ajtón, kezd eszükbe jutni mindaz a szemét, amiről szó lesz, mert ez kapcsolódik az épülethez. Lehetetlenség nem összekötni dolgokat. Csak az a kérdés, hogy hasznos módon tesszük-e. Ismerünk egy öreg erdélyi terapeutát. Ő azzal oldja meg a dolgot, hogy két rendelője van. Az egyikbe érkezik meg a vendég és elpanaszolja minden baját. Az öreg nem szól semmit, csak feláll, átviszi az illetőt a másik szobába és segít neki megváltozni. Aztán hamarosan már attól megváltozik valaki, hogy a másik szobába viszi; nem kell visszamennie a fájdalmas, szenvedéssel teli emlékekbe. Amikor a házaspárok hosszabb ideje együtt vannak, általában nem sokat érnek egymáshoz. Tudjátok, hogy érik el ezt? Hadd mutassam be. Char, kérlek, gyere ide előre! így lehet jól elidegeníteni a szeretteidet. Pocsék hangulatban vagy, csöpög belőled a szomorúság. Én pedig ugye szerető férjed vagyok, vigasztallak: „meglátod, minden rendbe jön!” és közben átkarolom a válladat. Aztán csak várnom kell, amíg repesel az örömtől. Idejövök, megkérdem, hogy van-e kedved elmenni valahova ma este, és közben átkarolom a válladat. Bumm! A házaspárok legtöbbször kellemetlen állapotokat rögzítenek egymásban, ahelyett, hogy akkor érintenék meg egymást, amikor örülnek, és mindenféle remek emlékeztetőt alakítanának ki. Aki dolgozott már közületek párokkal vagy családokkal, tudja, hogy sokszor az egyik pillanatban minden a rendes mederben folyik, a másikban pedig valaki hirtelen a plafonon van. Ha véletlenül nem vettétek észre azt a hangot, azt a mozdulatot, azt a pici elhúzódást a másiktól, felfoghatatlan az egész. Mi történt? Nem tudja senki. A haszontalan viselkedést előidéző emlékeztetők általában kívül esnek a tudaton.

Van egy remek gyakorlat, amit kipróbálhattok. Jöjjetek össze egy családdal vagy házaspárral, várjatok, ameddig valaki az említett módon kirobban, és figyeljétek meg, mi váltja ezt ki! Csináljátok meg saját magatok ugyanezt, és próbáljátok ki, hogy ettől is kirobban-e az illető! Ha igen, tudjátok, hogy megtaláltátok az érintkezés kulcspontját. Mondjuk, szemöldökfelvonás az. Ezután már csak érintéssel rögzítenetek kell egy kellemes állapotot, majd beindítani és ezzel egyidejűleg felvonni a szemöldökötöket. Ettől kezdve fel vonhatja valaki a szemöldökét, nem lesz meg a régi hatása. Az összekötést szervezet, vállalat esetében is alkalmaz hatjuk. Lényegében ezek is olyanok, mint egy család. Ha egy csoport ember már évek óta rendszeresen összegyűlik, előre tudhatjuk, hogy bizonyos minták szerint ellenkeznek majd egymással. Ha előre tudjuk, hogy találkozó készül, egyenként felkereshetünk mindenkit még az értekezlet előtt és szavak nélküli viselkedésük legidegesítőbb részeit rejtett összekötéssel módosíthatjuk. Egyesek olyan hangon beszélnek, hogy teljesen mindegy, mit mondanak, a hangjuktól felborzolódik az ember hátán a szőr, és muszáj ellenkeznie. Senki sem beszélhetne így sokáig, ha rendelkezne hang-visszajelző hurokkal. Vagyis, ha hallaná magát, más hangon szólna. Talán védekező módszer lehet. A tavi béka teszi ezt. Ez a béka olyan erős hangot ad ki, hogy ha hallaná, megsüketülne, hiszen a füle olyan közel van a hang forrásához. Ezért a hangból és az azt létrehozó izmokból származó idegimpulzusok 180 fokos fáziseltéréssel érkeznek be az agyba és kioltják egymást. Így a béka sohasem hallja magát. És sok mindenkivel találkozom, aki - úgy látszik — hasonlóképpen működik. Egy tárgyaláson a következő is gyakran előfordul: valaki nagyon izgalomba jön attól, amit mondani akar, és hevesen gesztikulálni kezd. Munkatársa az asztal másik oldalán hirtelen csak a felé mutató ujjat s a felizgatott arckifejezést látja, és ez kötődik benne valamihez. Már el is szállt. Egy kicsit ez ember hat rá itt és most, de sokkal erősebben azok az egyéb időpontok és helyek, amelyeket az izgatott arc és a rászegezett mutatóujj idézett fel benne. Az emberek legtöbbször abban az állapotban vannak, amit mi „kevert tudatállapotnak” hívunk. Ha körülnéztek és kerestek valakit a csoportban, aki valaki

másra emlékeztet benneteket, kezeskedem róla, hogy keverten viselkedtek vele. Részben az itt és most jelenlévő ember vált ki belőletek valamit, részben pedig az emlékeitekben őrzött személy — hacsak nem vigyáztok nagyon-nagyon, és nem különítitek el teljesen tisztán azt a másikat Mindnyájan találkoztatok már ezzel a folyamattal: a TA-ban „kontaminált” vagy „szennyezett” válasznak hívják és általános emberi jelenség. Egy nő: — Számít, hogy a test bal oldalát vagy a jobb oldalát érintjük meg, amikor rögzítünk valamit? Akadnak finom megkülönböztetések — sok művészi fogás létezik. De a terápiához nem kell ismernetek őket Ha varázslóvá akartok válni, az más. Ha nem létező hitelkártyát meg ilyesmiket akartok teremteni, vannak bizonyos hasznos megkülönböztetések. De ahhoz, hogy terápiát végezzetek, megfelelnek az érintéses emlékeztetők és erre a test mindkét oldala egyformán jó. Időnként hasznos, ha hangszínhez tudunk kötni dolgokat Virginia Satir rögzít a hangjával. Amikor éppen megváltoztat valakit, van egy bizonyos színezete a hangjának. Hat órán keresztül beszél rendes hangon, aztán egyszer csak hangszínt vált. És amikor ezen a hangon szól, zutty, kész. Mindenki megváltozik. Erickson is egy bizonyos hangon beszél, amikor révületbe akar ejteni valakit. Transzban sokan behunyják szemüket. Mivel rögzít ekkor Erickson, aki tolókocsiban ül és nem nyúlhat oda, nem érintheti meg a pácienst? Hunyjátok le a szemeteket egy pillanatra! Beszélek, és közben előre-hátra mozgatom a fejemet. Figyeljétek meg, hogy akár ebből a távolságból is észreveszitek-e a hangom helyének változását! Ha igen, jó. Ha nem, kezeskedem róla, hogy tudattalanul észreveszitek, ugyanis ez Erickson egyik fő összekötő rendszere azoknál, akik behunyt szemmel révülnek el. Ezek a módszerek mind beválnak. A kiváltott hatás attól függ, melyik rendszert választjuk a rögzítésre. Ha be akarjuk vonni az illető tudatosságát, rögzítsünk mindegyik rendszer ben! Ha rejtetten akarjuk csinálni és ki akarjuk kerülni az ellenkező tudatos elmét, rögzítsünk bármelyik rendszerben, amelyik nincs a tudatban! Ha valakinek a szavai és szemmozgásának mintái arra utalnak, hogy főleg érzéseket vesz észre, ne rögzítsünk érintéssel, hacsak nem akarjuk a tuda-

tos erőforrásait is bevonni. Ha ennél a személynél hangszínnel rögzítünk, tudatosan semmi nem jelenik meg neki.

Összekötő gyakorlat

Arra kérünk, hogy először érintéssel rögzítsetek. Úgy tűnik, hogy ez a leghasznosabb és a legkönnyebben megtanul ható. Ezt a tudást aztán magatoktól kiterjesztitek a többi rendszerre is, hiszen minden rendszerben rögzíthetünk. Ismét álljatok párokba! Egyikőtök lesz „A”, a párja pedig „B”. Mindketten lesztek mind a két szerepben. „A”, feladatod a következő: fordulj „B” felé és jobb kezedet könynyedén helyezd a bal térdére! Ezután tedd fel a megfelelő emléket előhívó kérdést: „Emlékszel, hogy mikor volt utoljára nagyon jó szexuális élményed?” Várd meg a megfelelő hatást! Előbb meg kell figyelned, hogy mi történik, és csak azután rögzítheted. Ahogy látni kezded a változást, kezeddel nyomni kezded „B” térdét. A változás az izomtónusban, a bőr színében, a lélegzésben, az ajak méretében és hasonlókban mutatkozik majd meg. Hagyd, hogy az észrevett változás irányítsa kezed nyomását! Amikor befejeződött a változás, emeld fel a kezed! Így tökéletesen időzített emlékeztetőd lesz. Addig ne rögzíts semmit, ameddig nem figyelsz meg változást társadon! A megfigyelt változás erőssége attól függ, hogy mennyire ügyesen váltjuk ki az előidézendő állapotot. Ha azt mondjuk (lassú, mély hangon): „Mikor éltél át valami nagyon izgalmasat?” vagy (gyors, magas hangon): „Voltál már életedben nagyon szomorú?” nem lesz olyan eredményes, mint amikor egyértelmű lelkesedéssel kérdezzük: „Mondd, mikor éltél át valami nagyon izgalmasat?” Mennél kifejezőbben kérdeztek ti, annál kifejezőbb lesz a társatok. Ezután helyezzétek a bal kezeteket a másik jobb térdére és kérdezzétek meg: „Számotokra mi az ellentéte ennek?” Erre felidézi azt, ami neki az ellentétét jelenti. Ahogy végbemegy a változás, ismét addig növelitek a nyomást, ameddig a változás beteljesedik, majd leveszitek a kezeteket. Ekkor meglesz a két emlékeztetőtök. Arra kérünk, hogy próbáljátok ki az egyiket és figyeljétek meg a változást. Várjatok egy kicsit, azután próbáljátok ki a másikat és ismét figyeljétek meg, hogy mi vál-

tozik. Még jobb, ha közben valami semleges dologgal elterelitek a társatok figyelmét. „Emlék szel, hogy milyen fura lámpa lóg a kapu fölött?” Ki tudjátok-e váltani következetesen ugyanazt a hatást az emlékeztetővel? Amikor megbizonyosodtatok, hogy mind a két emlékez tető működik és a különbséget is látjátok közöttük, érintse tek meg mind a kettőt mintegy 30—60 másodpercig! Nagyon érdekes eseménynek, az úgynevezett „összeolvadásnak” lehettek a tanúi. Nézzétek társatok arcát! Kezdetben az arca egyik felén látjátok az egyik állapotot, a másikon pedig a másikat, majd összeolvad a kettő. Az emlékeztető nem gomb; tartanotok kell mind a kettőt, amíg nem látjátok a teljes hatást. Amint az összeolvadás megkezdődik, nem kell tovább tartanotok őket. Ennek a gyakorlatnak nem az a célja, hogy meggyógyítsátok társatokat. Csak arra szolgál, hogy saját érzékszerveitekkel győződhessetek meg az emlékeztetők létezéséről és arról, hogy tudtok rögzíteni. Csupán az összekötést sajátítjátok el most. Délután majd megtanítjuk, hogy a terápiában miként alkalmazzátok ezt Kezdjétek el!

A gyakorlat közben ismételten felmerült egy kérdés. Bill azt mondta: „Az egyik térdnél elképzeltem, amikor egyszer a feleségemmel fantasztikusan érzéki volt. A másiknál pedig arra emlékeztem vissza, amikor egyszer nem akart velem lenni, vagy más dolga volt, nem tudott velem foglalkozni és dühbe gurultam.” Bill társa mind a kettőt elő tudta idézni; jól rögzítette őket. Aztán egyszerre kiváltotta mind a két élményt és összeolvasztotta azokat. Kérdésük pedig az, hogy mi történik most, ha Bill a feleségével találkozik. Ennek a megválaszolása nagyon fontos a munkánk megértése szempontjából. Ezentúl, amikor a feleségével találkozik, választhat, hogy azt a múltbeli, tisztán érzéki, jó érzést éli át, vagy a múltbéli dühöt, vagy — és ez nagyon fontos — a kettő bármilyen ötvözetét. Azelőtt ez két ellenkező, külön lévő érzés volt. Amikor rögzítjük az egyiket, a vele járó, a másikkal ellentétes fiziológiát, izomfeszültségmintát, lélegzést és egyebeket is rögzítjük. Amikor aztán a kettőt egyszerre ingereljük, az egymással ellentétes testi minták szó szerint félbeszakítják egymást — ezt láthat-

tátok az illető arcán, lélegzésén stb. Ez a folyamat összeépíti őket, és ezáltal az illető az azelőtt elkülönült érzések bármilyen, a helyzethez illő elegyét elő tudja hozni. Viselkedésünk mögött az az előfeltevés rejlik, hogy adott választási lehetőségek közül az ember mindig az adott helyzetben rendelkezésére álló legjobbal él. Szerintem tökéletesen helyénvaló mindenki számára, hogy valakivel érzéki legyen, éppúgy, mint az, hogy mérges legyen rá, valamint minden közbülső állapot is. Összeolvasztáskor összekötéssel ledöntjük a válaszfalakat, és biztosítjuk, hogy ezen a területen minden lehetséges cselekvés rendelkezésére álljon valakinek. Amikor azt mondtuk, hogy ez az összekötő gyakorlat nem terápia, hazudtunk. „Csak rögzítitek majd ezt meg azt, aztán egyszerre beindítjátok és összeolvasztjátok őket.” Gondolkozzatok el ezen! A térdemlékeztetők összeolvasztása, amit az előbb csináltatok, formailag megegyezik a Gestalt két székes módszerével. A gestaltosok a széket használják emlékeztetőül, és amikor az ember átül a másik székre, valóságosan megváltozik az érzése. Ha terapeutaként kívülről látnánk, megfigyelhetnénk az arc, testtartás, szín változását, amikor az illető átül egyik székről a másikra. Mert a két szék emlékeztető. Csak az a baj, hogy nehéz összeolvasztani a két állapotot. Hogyan tolunk össze két széket? Az embert kell nagyon gyorsan ugráltatni közöttük. Most kérünk, hogy ismét álljatok párba és csináljátok azt, amit mi délelőtt Lindával, azaz „változtassátok meg a múltat”! Röviden elismétlem a módszert.

A múlt átértékelése

Először is, milyen mostani cselekvését akarja megváltoztatni a társatok? Rögzítéssel szilárdítsátok meg az állapotot, így bármikor előhívhatjátok. Jöhet a második lépés: miképpen szeretne viselkedni, vagy milyen erőforrásra lenne szüksége ahhoz, hogy viselkedése hűbben fejezze ki mostani önmagát? Amikor eredetileg átélte ezt, nem volt meg minden mostani erőforrása. Milyen erő forrást szeretne visszavinni és beépíteni a múltba? Mikor élte át ezt az erőforrást? Rögzítsétek ezt az élményt!

Ezután tegyétek össze a kettőt! Tartsátok mind a két emlékeztetőt, míg társatok újra átéli a múltat az új erőforrással, megváltoztatja és megalkotja az új régi emlékeket, amíg csak meg nem elégszik vele! Itt fontos a megfigyelés. Egyértelműen megváltozott-e? Tetszett e neki a végeredmény? Ha nem, csináljátok meg még egyszer! Még milyen erőforrásra van szüksége? Előfordul, hogy több erőforrást is kell adnunk valakinek. Máskor azt gondolja valaki, hogy csak egy bizonyos erőforrásra van szüksége, visszaviszi és kiderül róla, hogy nem ér semmit. A tudatos elme keveset ért abból, hogy mire lett volna szükség ott a múltban. Erre csakis úgy jöhetünk rá, ha visszavisszük oda az illetőt és újra átélheti a múlt eseményeit. Miután a múltban bevált az erőforrás, el kell vinnünk a jövőbe is. Mostani életének mely eseményei hasonlítanak annyira ahhoz a régihez, hogy ugyanazt a hatást váltják ki? Mit lát, hall, érez először, amiből tudja, hogy ebben a helyzetben van? Ekkor összekötjük az új erőforrást környezetének ezekkel a jeleivel. Jól van. Rajta! Nagyon sokféleképpen lehet a pszichoterápiának nevezett folyamatot hasznosan rendszerezni. Az egyik igen egyszerű és elegáns mód minden lelki korlátot fóbiaként kezelni. Az iszonyt a pszichológiai korlát alapeseteként foghatjuk fel. A fóbiás egyszer régen tudattalanul, stresszhelyzetben, lehengerlő inger hatására eldöntött valamit. Sikerült megtennie valamit, ami az embereknek gyakran nehéz. Egyetlen próbálkozással megtanult valamit. Ettől kezdve egész életében, ahányszor csak ez az inger éri, hajszálpontosan ugyanazt teszi, mint először. Kiemelkedő teljesítmény ez. Az ember változik az évek során, mégis, a külső környezet változása ellenére is képes megtartani ugyanazt az inger-válasz ívet. Az az érdekes az iszonyodásban, hogy a viselkedés oly következetes. Ha valaki azt mondja: „képtelen vagyok kiállni magamért a főnököm jelenlétében” — lényegében a következőt közli: „Eddigi tapasztalataim között valahol van olyan élmény — lehet, hogy több is —, amelyben ki tudok állni magamért. Ha a főnököm van a környezetemben, nem tudok hozzáférni ehhez az erőforráshoz.” Hasonló a helyzet akkor, amikor valaki iszonyodik a kígyótól. Tudom, hogy bizonyos más helyzetekben nyugodt és bátor tud maradni. Van ilyen

élménye a múltból. Ám kígyó jelenlétében nem fér hozzá ehhez az erőforráshoz. A pszichológia, az ideggyógyászat és a lelki tanácsadás fejlődése során mostanáig nem próbálták meg úgy rendszerezni a tudást, hogy beavatkozásuk egyenesen eredményre vezessen. Freud szabályt állított fel, amely így szól: „Meg kell vizsgálni a múltat!” Ettől kezdve az a hit alakult ki, hogy akkor oldhatunk meg valamit, ha megértjük, mitől jött létre annak idején. Szerintem ezt elég egyszer-kétszer megtenni. Miután megértettük, hogy az emberek hogyan tudnak fóbiát teremteni maguknak, nem kell minden egyes iszony keletkezésének körülményeit részletesen megtudnunk. Elég észrevennünk, hogy egy bizonyos esetben ilyenfajta folyamat működik. A fóbia kialakulása rendkívül érdekes. De a megváltoztatásához elég megértenünk valamelyest a szerkezetét, hiszen minden iszony ugyanúgy működik majd. Az embereknek vannak stratégiáik, melyek iszonyhoz vezetnek. Ki iszonyodik itt valamitől? Egy nő: — A hidaktól iszonyodom: ha arra gondolok, hogy kocsival át kell mennem rajtuk, attól rettegek, hogy beleesem a vízbe. Figyeltétek? Mindent bemutatott, amit tudnunk kell a változtatáshoz. Szeretnél megszabadulni tőle? Korlátozza a viselkedésedet? A nő: — Ó, nagyon szeretnék megszabadulni tőle! — Biztos vagy ebben? — Hát persze. Igen, biztos. Csak abban nem voltam biztos, hogy el akarom-e mondani, de már elmondtam. — De nem is kellett volna elmondanod! Titokban is tarthattad volna! Nincs szükségünk ugyanis tartalomra. Sőt, jobban örülünk, ha nem ismerjük. Iszonyodik itt valaki más, aki nem akar beszélni róla? Amikor azt kérjük, hogy jelentkezzen valaki, mindig tartsa meg magának a tartalmat! Senki sem tudta, hogy Linda mire gondolt délelőtt Bemutatáskor mindig így járunk majd el, bátran jelentkezhettek hát Azzal is tiszteletben tartjuk emberi méltóságotokat — akár kettesben, akár a mostanihoz hasonló csoportban dolgozunk —, hogy a tartalmat megőrizhetitek magatoknak. Nekünk nincs rá szükségünk. Mi amúgy

is a folyamatosan figyelünk. A tartalom szükségtelen, ráadásul gyakran lehangoló. Nem akarjuk hallani. És amikor valaki elmeséli problémája tartalmát, jól leég. Ugye, jó, hogy félbeszakítottunk, még mielőtt elmondtad volna nekik? Jól van. Hogy hívnak? — Tammy-nek. — Tammy. Nagyon jó. (Az előadó furcsa, torz testtartást vesz fel és egymás után több erős érzelem vonul át az arcán.) Minden fura non-verbális megnyilvánulás jó, különösen akkor, ha a pácienst már kezelte valaki előtte. Valamivel ki kell billentenünk egyensúlyából, meg kell törnünk régi mintáit. Máskülönben bejön és elmondja ugyanazt, amit a többieknek. Bejön és lejátszik egy előre felvett üzenetet. Egyszer magnókazettán meghallgattuk páciensünket előző terapeutájával. Majd egész első találkozásunk azzal telt, hogy szóról szóra elmondta ugyanazt. Elbűvölt minket, hogy milyen sokat képes elismételni. Majdnem teljesen ugyanazt mondta, ameddig közbe nem avatkoztunk. Felugrottam, és elkezdtem bömbölni, hogy Isten így meg amúgy. „Isten azt mondta, hogy megváltozol!’ Legkönnyebben úgy gyógyíthatunk, ha belépünk a páciens valóságába. Ez a nő rendkívül vallásos volt, és azzal tudtam legkönnyebben változáshoz segíteni, hogy közvetítettem Isten és őközötte. Minden pap ezt teszi, nem? Számára ez elfogadható volt. Csak annyit tettem, hogy visszatápláltam a tudattalanjából származó információt — azaz a megváltozáshoz szükséges lépéseket. — Tehát, Tammy, tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy itt hídról van szó. Nevezd el valaminek ezt a több éve meglevő iszonyt! — Rózsaszín. — Rózsaszín. Iszonyodik a rózsaszíntől. Most ugyanannyit tudunk, mint amikor azt mondja, hogy fél hídon kocsival átmenni. Még mindig fogalmunk sincs, mit él át, honnan származik, milyen belső és külső jellegzetességei vannak, A titkos gyógymód és a kódszavak élénken illusztrálják, hogy mások megértése mennyire csalóka, ha nem érzékszervi szavakkal írnak le valamit. Akkor hadd kérdezzek valamit, Tammy, mielőtt elkezdjük! Gondolj egy olyan helyzetre, amelyben felnőtt emberi, érett női képességeid teljében voltál! Valamikor az elmúlt néhány évben — talán nehéz helyzetben, talán kellemesben különösen ügyesnek találtad a visel-

kedésedet. Kérlek, keress egy ilyen helyzetet és tudasd velem, amikor megvan! Időd van bőven. Érted, hogy mire kérlek? (Tammy bólint.)... Jól van. Először is, remélem, hogy valamennyien észre vettétek, mennyire kifejezett változás történt az arcán, a lélegzésében stb. Aki nézte, láthatta, hogy képet alkotott. Szeme jobbra fölfelé mozdult el. Agyi felépítését tekintve Tammy szokásos jobbkezes. Tehát nem belülről látta a helyzetet. Saját magát látta benne, és így érzése nem volt olyan erős, mint akkor, ha a következőt teszi: — Ismét képzeld el magadat, mint az előbb, és amikor tisztán látod magad, kérlek, lépj be a képbe és légy ott a helyzetben, amelyben emberi képességeidet teljesen kibontakoztatod! Amikor megint érzed testedben az ebben a helyzetben meglévő erőt és ügyességet, nyúlj ide és fogd meg bal kezeddel az én kezemet...! Jó. Fogalmam sincs, hogy pontosan mit él át Szavak nélküli viselkedése feltűnő, drámai változásából viszont igenis tudom, hogy sikeresen végrehajtotta az utasításaimat És egyetértek vele. Nagyon jónak látszik ez az állapot. Egyezik az ügyességről és hasonlókról alkotott hallucinációmmal. Tammy, tudod véletlenül, hogy mi volt az eredeti élmény, amely kiváltotta ezt a fóbiát? — Nem. — Jól van. Ez jellemző. Az illető általában csak azt tudja, hogy bizonyosfajta helyzetek nagyon erős érzést váltanak ki belőle — sőt, a te esetedben mindent elsöprő érzésnek nevezném ezt. Az érzés anynyira kizár minden mást, hogy a múltban ezekben a helyzetekben a szó szoros értelmében nem volt más választási lehetőséged. Úgy vetted észre, hogy korlátozta a viselkedésedet, igaz? — De még mennyire — még álmaimban is. A legtöbb fóbiás nem tudja, hogy mi volt a kiváltó lelki sérülés, és nem is szükséges tudni. Most úgy csinálom, mintha szükséges volna, de ez csak a mitológiához tartozik. Tammy mostanáig éveken keresztül sikeresen csinálta ugyanazt újra, újra meg újra. Meggyőzően bemutatta, hogy erre képes. A fóbiát felfoghatjuk egyetlen alkalommal kialakult és azóta sohasem helyesbített tanulásnak. Mellesleg be is vált. Gyakran meg is mondom az illetőnek: Biztosítani akarom azt a részedet, amelyik sok éven át ezt

az iszonyodást okozta, hogy tisztelem, amit eddig csinált és érvényes viselkedésnek tekintem. Itt vagy. Túlélted mindazt, ami történt veled. Ha nem lett volna részed, amelyik ilyen hatékonyan távol tart bizonyos helyzetektől, most talán nem lennél itt. Nem kívánom elvenni a fóbiás viselkedés lehetőségét, csak a mai korodhoz akarom igazítani életednek ezt a területét, hogy jobban tükrözze felnőtt női képességeidet és cselekedhess másképpen is. Ugyanazt a képességedet használjuk fel ehhez, amellyel valamikor egyből elsajátítottad az iszonyt. Ennek segítségével most valami mást tanulhatsz meg épp ilyen gyorsan. Mindjárt arra kérlek majd, hogy utazz vissza egy kicsit az időben. Amikor a múltba tartó úton úgy érzed, hogy emlékezned kell felnőtt, érett nőként meglévő képességeidre, szorítsd meg a kezem! Ez a kézfogás köt össze a jelennel és a felnőtt lényedben meglévő tekintélyes erőforrásokkal. Tudod, hogy az iszony milyen érzéssel jár? — Ühüm. (Az előadó megérinti Tammy karját.) Csak ennyi rögzíteni az iszonyodást. Vagy ezt is kérdezhetjük: Mikor érezted utoljára, hogy erősen rád tör ez a fóbia? — Emlékszem rá. (Az előadó ismét megérinti Tammy karját.) Ugyanazt váltottam ki, mint az imént, amikor megkérdeztem, hogy tudja-e, milyen érzéssel jár az iszony. Ugyanaz az arckifejezést, ugyanolyan légzést. Ezt most rögzítettem a karján. E szilárdító tényező segítségével most elindulhatunk visszafelé, végigvizsgálhatjuk emlékeit, és megtalálhatjuk az eredeti élményt. Nem kell feltétlenül így csinálni, ez csak egyik módja a fóbia gyógyításának. Kézfogásunk összeköt minden mostani erőddel és képességeddel. A múltban átéltél olyan dolgokat, amelyek ezzel az iszonnyal kapcsolatosak. Ezeket most újra megtapasztalod, de nem fájdalmasan, hanem teljes kényelemben És hadd emlékeztesselek a tegnap említett megfigyelő helyzet fogalmára! A tegnap délutáni gyakorlatnál azt kértük, hogy lépjetek bele a képbe és éljétek át teljesen a vele járó érzést. Most ennek az ellenkezője igaz. Éveken keresztül nagyon sok érzelmet váltott ki belőle egy bizonyos élethelyzet. Újra és újra ugyanazt érezte. Ha most visszamegy és még egyszer átéli azt az élményt azzal az érzéssel, akkor csak megerősíti ugyanazt. Ez nevetséges volna. És a legtöbb ember tudattalanja azt mondja: „Egy frászt! Fáj! Nem

megyünk oda vissza!” És ezeket az embereket terápiaképtelennek hívják. Tiszteljétek ezt az ellenállást, hiszen azt mondja: „Figyelj, rendezzük ezt valahogy úgy, hogy ne fájjon már meginti”. Elrendezhetjük például így: Kérlek, hunyd be a szemedet, Tammy! Ha erőre van szükséged, bármikor megszoríthatod a kezemet! Erőt meríthetsz innen, és ebből én is tudom, hol tartasz. Egy pillanat múlva odanyúlok és megérintem a karodat. Ez egy kicsit visszaemlékeztet majd a rózsaszínkedés érzésére. Ezt nem kell újra átélned. Arra kérlek, hogy vedd r/t az érzést — csak annyit, amennyire szükséged van belőle — és sodródj vissza oda, ahol szemed előtt megjelenik egy emlék. Ezen az emléken fiatalabb önmagadat látod egy helyzetben, és az egész valahogy összefügg azzal az eseménnyel, amikor megtanultál így viselkedni. Miközben ezeket a rózsaszínkedéssel szorosan összefüggő képeket látod, egy bizonyos ponton megkérdezem majd, hogy mit látsz éppen. Kérlek, maradj majd ennél a képnél. Bizonyára magadat látod majd rajta, fiatalabban, valamilyen színű ruhában, valamilyen környezetben. Nem tudom, hogy mi lesz a képen, és ebben a pillanatban te sem, hiszen nem tudod, honnan származik ez az egész. Amikor mondom, hogy állítsd meg a képet, csinálj belőle fényképet és hagyd úgy! Még ne pergess le semmiféle filmet, mert még valaminek szerét kell ejtenünk, hogy még nyugodtabb lehess, mielőtt lejátszod a filmet. Tartsd észben, hogy szabályozhatod, ebből az érzésből mennyit használsz fel (megérinti Tammy karján a fóbiára emlékeztető helyet). Mert elindulhatsz az időben vissza, amíg csak meg nem jelenik az érzéshez kötődő tiszta, éles kép, amely az eredeti eseményt ábrázolja. Úgy bizony, megszorítod és beléd áramlik minden erő, ami csak kell, ahogy visszasuhansz az időben, még jobban... van időd... még jobban. Nincs hova sietned. Érezd magad teljesen jól. Most nézd meg, mi van a képen és egyszerűen bólints, amikor tisztán latod fiatalabb önmagadat...! — Látom magamat és kicsi vagyok, de nem vagyok sem milyen konkrét helyzetben. Csak... — Nagyon jó. Látod, hogy milyen színű cipő van rajtad? — Fekete.

Jó. Akkor arra kérlek, hogy lassan nézd meg, mi van a cipőd alatt. Min állsz? Innen pedig lassan hagyd, hogy szemed észrevegye, mi van körülötted, amint ott állsz a fekete kiscipőben! Közben jusson eszedbe lélegezni és érezni ezt az erőt és ezeket a képességeket! Kellően bemutattad, hogy jól ismered azt a régi érzést. Most azt mutasd be, hogy ezt az erőt is tudod érezni, amint azt a képet nézed! Közben jusson eszedbe lélegezni; az oxigén elengedhetetlen ehhez a folyamathoz. Úgy bizony. Amikor megállítottad a képet, csak bólints...! Jól van. Most arra kérlek, hagyd ezt a képet így; mintha fénykép lenne. Lazítsd el a jobb kezedet — nem a balt! A bal kezed annyira szoríthatja az enyémet, amennyire csak kell, és érezheted ezt az erőt. És most szépen lélegzel. Lélegezz tovább! Most arra kérlek, hogy lassan szállj föl, ki a testedből, és lásd magadat, amint itt ülsz és a kezemet fogod — bármilyen furcsának is tűnik ez esetleg. Annyi időd van erre, amennyi csak kell. És amikor sikerült kiszállnod a testedből és látod magadat felülről vagy oldalról, vagy elölről vagy hátulról, csak bólints, hogy sikerült! Nagyszerű. Most, miközben megfigyelő helyzetben maradsz, nézz túl azon a Tammyn, aki a kezemet fogja és érzi az erőt s felnőtt emberi képességeit! Most ezzel az erővel, ezzel a jó érzéssel nézd és hallgasd végig gondosan, ami a kis Tammyval ott a múltban történt, hogy új következtetéseket és új tanulságokat vonhass le a történtekből, és így új lehetőségeid legyenek. Nézd kívülről, miközben erősnek és erőforrásteli helyzetben lévőnek érzed magad, ahogy fogod a kezemet. Tudod, hogy túlélted és nem kell többé keresztülmenned rajta, engedd hát, hogy az a fiatalabb részed érezze ott a régi érzést, amint utoljára végigéli az élményt. Amikor mindent láttál és hallottál, eleget ahhoz, hogy újraértékeld a történteket, bólints és térj vissza ide...! Elkezdheted a filmet... (Tammy bólint.) Jó, akkor most arra kérlek, hogy nagyon-nagyon lassan szállj le a megfigyelő helyzetből és térj vissza ide, az erőt és ügyességet érző testedbe...! Most pedig arra kérlek, hogy valami nagyon hatalmasat és hasznosat tegyél meg magadért. A kis Tammy roppant fontosat tett meg neked; újra átélte azt a bizonyos érzést, és engedte, hogy te közben ké—

nyelmesen, erőd teljében nézz és hallgass végig olyan ingereket, amelyek a múltban lehengereltek. Ezúttal rózsaszínkedés nélkül végig tudtad nézni és hallgatni őket. Kérlek, képzeletben menj oda a kis Tammyhoz! Nyújtsd ki a kezed felé, és minden, felnőttként most meglévő erőforrásoddal vigasztald meg, nyugtasd meg, hogy többé sohasem kell keresztülmennie ezen! Köszönd meg neki, hogy utoljára végigélte a régi érzést a te érdekedben! Magyarázd el neki, hogy túléli — te biztosíthatod erről, hiszen a jövőből jöttél. És amikor látod az arcán, a testtartásán, a légzésén, hogy megnyugodott, mert tudja, ezentúl ott leszel és vigyázol rá, valóban nyújtsd ki a kezed, fogd meg a vállát, húzd magadhoz és érezd, hogy bejön a testedbe! Húzd magadba! Részed ó, mégpedig erővel nagyon is teli részed. Ez az energia most felszabadult az iszonyodás alól. Kérem tudattalanodat, válasszon ki valami különösen élvezetes tevékenységet, amelyre ennek az energiának egy részét fordítod mostantól. Mert ez az energia a tiéd. Megérdemled. Csak ülj itt, lazulj el és élvezd ezt az érzést! Hagyd, hogy szétterjedjen az egész testedben! Van időd. Sok minden történik most benned. Addig én a csoporthoz szólok. Értitek, hogy mik voltak az emlékeztetők? Először is fogta a kezemet Ez egy „mentő” emlékeztető, olyan erőforrás, amely mindig kihúzza a bajból. Azt mondja: „Hahó, in vagy, szilárdan és biztonságosan.” Ezenkívül kitűnő bio visszajelző is. A hőmérséklet, a nyomás, a nedvesség változásából hihetetlenül sokat megtudok bonyolult benső élményéről. A karján a másik emlékeztető megszilárdítja az iszom érzését és visszavezet valamilyen látványhoz, amely az egész „iszonynak” nevezett élményegyüttes metaforájául szolgál. Amint ennek az érzésnek a segítségével visszajut egy emlékhez, amelyre tudatosan sohasem emlékezett, és látja magát fiatalabb korában, segítek neki még egy lépéssel messzebb eltávolodni. Megkérem, hogy szálljon felfelé, ki a testéből. Testtartásának, színének, légzésének változásából láthattátok, hogy melyik érzékhelyzetben van. Miután megteremtettük a kétszeres megfigyelést, nyugodtan nézhette végig a régi eseményt. Olyasmit látott és hallott most, ami eddig egyáltalán nem volt számára elérhető. — Így van.

Régen olyan ellenállhatatlanul tört rá az iszony érzése, hogy nem látta, nem hallotta, mi történik. A tudat korlátolt. Most, amikor látja és hallja önmagát fiatalabb korában, a nyugalom és az erő érzése kötődik a régi kép- és hangingerekhez. És miután kész van az egész, újraegyesítjük saját magával. Minden terápiamodell, minden pszichoteológia elválasztásra, szétválogatásra épül, melynek segítségével az ember újrarendezheti a dolgokat. Mindegy, hogy „szülőnek”, „gyermeknek” és „felnőttnek” vagy „vezérkutyának” meg „alkutyának” nevezitek, székekkel vagy szavakkal éritek el. Az a lényeg, hogy megcímkézitek és részekre bontjátok az ember viselkedését, egyes részeit elválasztjátok a többitől. A kommunikáció szakértőiként felelősek vagytok azért, hogy újra össze is rakjátok pácienseiteket, még mielőtt búcsút vennétek tőlük. Van egy könnyű út, amellyel a szétválasztott részeket még ott helyben újraegyesíthetitek. Egyszerűen megfordítjátok az eredeti szétválasztó folyamatot. Ebben az esetben mit is választottunk szét? 1. lásd magad fiatalabb korodban! 2. szállj föl, ki a testedből!

Újraegyesítésnél: 1. Szállj le, vissza a testedbe — és Tammy óriási változásából láthattátok, hogy sikerült neki. 2. Képzeletben menj oda, nyújtsd ki a kezed, vigasztald és nyugtasd meg a kis Tammyt, köszönd meg, hogy tanulásod érdekében keresztülment ezen, vedd be magadba, egyesülj vele újra és érezd az energiát!

Nem más ez irányított regressziónál. Az ősterápia azt állítja, hogy egészen a csecsemőkorig tökéletes regressziót ér el. Ha ez igaz volna, akkor az ősterápia csak akkor érne el változást, amikor nem sikerül! Ha valóban tökéletesen visszavinné a pácienst, pontosan azt érné el, amit Tammy csinált mostanáig az iszonyodással. A teljes regresszió egyszerűen azt jelenti, hogy az ember újból átéli az eseményt minden rendszerben. Ez megerősíti az élményt.

Az olyan fajta részleges, irányított regresszió, amit Tammyval csináltunk itt, lehetővé teszi, hogy visszamenjünk, és új erőforrásokat kössünk a múltban fájdalmas érzést okozó kép- és hangingerekhez. Miután átélte azt, ami itt történt, képtelen ugyanúgy viselkedni, mint régen, hiszen ismét elsajátított valamit egyszerre. Most már nem muszáj iszonyodnia. Ezt a lehetőséget nem vettem el tőle. Lehetséges, hogy akad olyan környezet, amelyben hasznos iszonyodni valamitől. Nem teszek úgy, mintha Isten lennék. Adottnak veszem, hogy az ember mindig az adott helyzethez illő legjobbat választja. Feladatom az, hogy egy bizonyos helyzetben elérhetővé tegyek olyan erőforrásokat, amelyek eddig hiányoztak onnan. Nem is tudom, milyen egyedi szükségletei vannak valakinek. Meghagyom hát az egyénnek, hogy megfelelően válasszon a talpraesettségtől a rémületig terjedő lehetőségekből. És választ is. Ezek az erőforrások eddig el voltak zárva tőle, de most beépültek a viselkedésébe és immár mindkei tővel válaszolhat ugyanarra az ingerre. Egy férfi: — Feltételezel bizonyos dolgokat a beépülésről és egy csomó mindenről. — Így van. Van valami olyan feltételezésem, amelyet kétségbe vonsz? — Öööö... mindegyiket. — Helyes. Válassz egyet! — Azt, hogy most egy cseppet is másképp érez, mint azelőtt. — Jó. Hadd mutassak egy kipróbálási módot! (Tammyhoz fordul.) Hadd kérdezzek valamit! (Megérinti az iszony emlékeztetőjét. Tammy odafordul és mosolyog. „Igen?”) Köszönöm, már megválaszoltad. Ugye érted? Emlékszel, hogy amikor legutoljára meg érintettem itt, előjött a fóbia? Az iszonyodást rögzítettem itt, majd bemutattam, hogy befolyásolni tudom ezt az érzést. Mikor odanyúltam és megérintettem, kitört rajta a fóbia. Viszont mi történik most, amikor megérintem? „Tessék?” — néz rám. Ez sokkal elegánsabb bizonyíték bármilyen szavakban történő visszajelzésnél. Nem azt mondom, hogy sohase támaszkodjatok szavakban történő, tudatos visszajel-

zésre, de értsétek meg, hogy amikor megkérdeztek valakit, a személyiség legkevesebbet eláruló részéhez fordultok: a tudatos elméhez. Hadd mutassam meg az ellenőrzésnek még egy módját, Tammy, kérlek, próbálj ki valamit! Ez csak tudományos kísérlet. Van-e híd ebben a városban? Hunyd le a szemedet, és képzeld el, hogy kocsival átmész a hídon, mégpedig a következőképpen: úgy, hogy a kocsiból szemlélsz mindent — nem pedig kívülről figyeled magadat. Azaz azt látod, ami a kocsiból tárulna a szemed elé, ha valóban a hídon vezetnél. Mi történik? (Tammy felvonja szemöldökét, kissé meglepetten néz.) — Átmentem a hídon. „Átmentem a hídon.” Mi lehetne ennél elegánsabb válasz? Ha azt mondta volna: „Olyan boldogan mentem át a hídon”, megkérdezném, „Mi lelt? Ez csak egy közönséges híd!” — De eddig, valahányszor rámentem a hídra, azonnal elkezdtem őrlődni: „Mit csináljak, ha a kocsi megcsúszik?” És mit is mondott most? „Átmentem a hídon.” Ha az erőt és az önbizalmat a hídhoz kötődő kép- és hangingerekhez kapcsoljuk, az átkelés közönséges dologgá válik. Amikor Tammy átgördül a hídon, ugyanazt éli át, amit akármelyikőtök, amikor kocsival átmegy egy hídon. Így is ellenőrizhetjük, hogy megfelelően a jövőbe vittük-e a változást. Láttuk Tammyt iszonyodáskor. Ha ugyanaz a fóbiás viselkedés lepne fel, tudjuk, hogy még nem épültek be az erőforrások. Ekkor rájövünk, mi történt, és újra megcsináljuk. Tammy úgy válaszolt, „Hát, a hídon átmenni...” Az imént, Linda esetében arról volt szó, hogy környezeti jelhez rögzítjük az új viselkedést. Most az ellenőrzés során egyben a jövőbe is visszük, hidat verünk. Egy nő: — Egyedül is megcsinálhatjuk ezt? — Persze, két feltétellel. Holnap az „átkeretezés" (reframing) nevű módszert tanuljuk, ami megmutatja majd, hogyan lehet megfelelő finomságú és érzékenységű belső kommunikáció rendszert kiépíteni. Ha már megvan ez a belső kapcsolat, mindig megvizsgálhatjuk, hogy minden belső részünk egyértelműén egyetért-e. Ha szabad az út, persze, hogy magunk is csinálhatjuk. Ha habozást észlelünk, az átke-

retezéssel elnyerhetjük az egyértelmű választ, a belső megegyezést. Egy másik elővigyázatossági szabály, hogy erősen rögzítünk egy „állati jó” élményt, és ha véletlenül ismét a régi kellemetlen érzésbe csúsznánk vissza, azzal kihúzhatjuk ma gunkat. Egyáltalán nem segít, ha még több rossz érzést élünk át. Itt is megvolt az erős emlékeztető. Gondoskodjunk arról, hogy álljon ilyen készenlétben! Ha nagyon erős iszonyodásról van szó, azt ajánlanám, hogy valaki mással csináljuk. Nem olyan nehéz, s láttátok, hogy nem tart túl sokáig. Hív junk segítségül valakit, ha nem is lesz más dolga, mint hogy a biztonsági emlékeztetőt bekapcsolja, ha netán elkezdenénk visszacsúszni a rossz érzésbe! Kicsit merüljünk bele a fóbiás érzésbe, és mondjuk ismerősünknek a következőt: „Jól fi gyeid meg, hogy milyen vagyok most, hogyan lélegzem! Ha ismét ezt lámád rajtam, csak szorítsd meg a kezem!” Ennyi elég. A többit magunk is elvégezhetjük. — Gyerekekkel is csinálhatjuk? Úgy tűnik, a gyerekeknek nincs túl sok fóbiájuk. Ami van, azzal ez működni fog. Akármit csinálunk gyerekekkel, azt ajánlom, cselesen járjunk el: cserkésszük be őket Egy ismerősöm kilencéves gyereke nagyon rossz helyesíró volt. Azt mondtam neki: „Ide nézz, itt van tíz szó ezen a listán.” Meg nézte. Azt mondtam neki: „Csukd be a szemed, és mondd meg, mik ezek a szavak — de ne betűzd ki őket!” Ez nem volt könnyű, nem fejlődött ki még eléggé a képzelőtehetsége. Erre megkérdeztem tőle, emlékszik-e a Wookie-ra a Csillagok Háborújából. „Emlékszel, ahogyan kinyitotta a száját és a fogait mutogatta, így?!” „Persze!” mondta, s rögtön ment is neki az elképzelés — így hát a Wookie szájába írattam vele a nyomtatott szöveget. Mindig akad olyan élmény a páciens múltjában, amelyben megvannak a keresett tulajdonságok. És ha ezt az élményt összekapcsoljuk az elvégzendő feladattal — gyermekekkel feltétlenül játék formájában — már nincs is semmi gond. „Na és mit látna a Wookie, ha azt nézné, hogy mit csinálsz most apukával?” Így is elérhetjük a megfigyelő helyzetet. A gyerekek nagyon gyorsak. Felnőtt korunkban sokkal lassabbak vagyunk nálunk. Kevésbé képlékenyek a tudatállapotaink. A gyermekkel végzett terápiás munka egyik legfontosabb eszköze a rögzí-

tés — megszilárdítjuk a témát, hogy lelassítsuk a kölyköt, és lépést tudjunk tartani vele. Mert a gyermek aztán gyors! — Miért kell két megfigyelői lépcső? Nem muszáj éppenséggel. Csak biztosíték; így kezeskedhetünk arról, hogy az illető nem csúszik vissza a régi élménybe. Ha csak egyszer távolítjuk el, mihelyt visszacsúszik, azonnal az eredeti élménybe csúszik vissza, ahonnan nagyon nehéz lenne kirángatni. Két lépcsőnél visszacsúszáskor az első lépcsőre érkezik, ahonnan könnyebb kimenteni. A testtartásból, a bőrszínéből, a lélegzéséből megállapíthatjuk, hogy fent van a vetítőteremben vagy itt lent. Ezt tudván, ha észrevesszük, hogy a kettes lépcsőről visszacsúszott az egyesre, beindítjuk az erőforrást, vagy azt mondjuk: „Hagyd, hogy a lenti éned érezze a régi érzéseket. Te innen fentről figyeled őt.” Így biztosíthatjuk, hogy nem éli át újra a rossz érzéseit. Egy nő: — Arra kérted Tammyt, hogy az érzése segítségével találjon magáról egy régi képet. Mi van, ha nem talál? Az a terapeutát minősítené, nem őt. A módszerre adott visszajelzésként kellene felfogni; azt mutatná, hogy a terapeutának kell megváltoztatnia a viselkedését, vagyis másként kell eljárnia. Hadd válaszoljak erre a következőképpen! Nem hiszem, hogy Tammyvel valóban megtörtént az az élmény, amelyre most visszaemlékezett. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, nem tudhatom. De nem is ez számít. Egyszer egy híres terapeuta látogatott meg minket válságos helyzetben; éppen egy öngyilkossággal kacérkodó nőt küldtek hozzánk. Az ideggyógyász már feladta az esetet: „Itt van ez a nő, lennétek szívesek átvenni? Nincs több ötletem.” Mivel a híres terapeuta nálunk volt, az alkalom remeknek ígérkezett arra, hogy a hipnózis némely Ericksontól tanult alkalmazását bemutassuk neki. Számára ugyanis - fejlődésének akkori fokán — már maga a hipnózis szó is trágárság volt. Valami „manipulatív" dolognak hitte. Azt mondtuk neki: „Bizonyos szempontból az ericksoni hipnózis sokkal kevésbé manipulatív, mint akármilyen általunk eddig ismert, belátásra, tudatos megértésre épülő terápia. Hadd mutassuk ezt be ezzel a nővel.” Elkezdtük hát a munkát. A látogató terapeuta ott ült, és figyelte. Körülbelül tíz perce csinálhattuk már, mikor váratlanul isteni felis-

merése támadt. Megkérdeztem: „Talán van valami tanácsa, hogy mit kellene tennünk?” Még sohasem láttam őt élőben terápiát végezni. Átvette, és így kezdett hozzá: „Vér... Lépcső... gyermekkor, öccs... anya sír... sikoltás...” Kitalálta ezt a hihetetlen jelenetet, amit aztán gyakorlatilag rátukmált a nőre. A nő először azt mondta: „Nahát, én semmi ilyesmire nem emlékszem.” Végül felkiáltott „Jajjj! Ez az! Biztosan én tettem!” — körülbelül úgy, mint amikor összeáll a „régi család” — talán valamelyikőtök tapasztalt már ilyet Virginia Satirral. Hirtelen mindent összeillesztett magában a páciens, vendégünk elvégezte a múltbéli élményhez kapcsolódó terápiát, a nő pedig drámai változáson ment keresztül. Viselkedése is hasonlóképpen megváltozott, és a változás tartósnak bizonyult. Máskor is felkereste rendelésünket. Két hét múlva, mikor ismét ellátogatott hozzánk, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek. Mély révületbe ejtettük, s egy helyen emlékezetkihagyást rögzítettünk rajta, hogy akármit elfelejthessen, amit akkor csinálunk — mivel már jól Volt, és nem akartuk összekavarni a dolgokat. Csak ellenőrizni akartuk, hogy mi is történt. Megkérdeztük tudattalan elméjét, hogy valóban megtörtént-e az a bizonyos esemény — vagy bármi hasonló —, amit a terapeuta az előző alkalommal híidézett. A válasz egyértelmű „nem” volt Ez semmiben sem különbözik attól, ami most zajlott le. Ha az élmény, amit Tammy megalkotott, minden elemét tartalmazta az eredeti élménynek vagy élménysorozatnak, metaforául szolgál, és az ugyanolyan hatásos, mint a valóságos, tényszerű, múltbéli esemény visszaidézése. És annak alapján, amit érzékeltem, kezeskedhetem róla, hogy hatott. — Még mindig nem értem, mit csinálunk, ha megakad a páciens, mert azt várja, hogy megjelenjen neki egy gyermekkori jelenet képe, de hiába próbálkozik, nem jön a kép. Ez az a pont, ahol ugyanúgy döntenünk kell, mint az előbb említett egyértelmű „nem tudom” esetében. Kérd meg, hogy érezzen rá, találja ki, hazudjon, képzelődjön, akármi. A korregressziót tulajdonképpen nagyon könnyű előidézni. Azt mondtuk: „Utazz visszafelé az időben!” Nem nagyon volt tudatos fogalma arról, mit jelent ez, de könnyen megtette. Egy férfi: — Pontosan mit láttál az arcán?

Ugyanazt, amit eredetileg mutatott, amikor a fóbiás érzésekről kérdeztük. Addig néztem, ahogy visszafelé utazik az időben, amíg nagyon erősen nem láttam rajta a fóbiát. Sárga folt volt az arcán, a szeme körül és az arca szélén fehérség, s az állkapcsát összeszorította. Bőre kissé nedvesebb lett, különösen az orrnyerge körül. Amikor ez fokozódott, azt mondtam neki: „Most nézd a képet, azt a képet ott.” Ha azt mondjuk valakinek, hogy utazzon visszafelé az időben, s erre összevonja szemöldökét, az is jelzés. És cselezhetünk is, például azt mondjuk: „Utazz előre az időben.’’ „Utazz át az időn, ugorj vissza az időben.” „Menj körbe az idő körül.” Nem fontos, hogy konkrétan milyen szavakat használunk. Teljesen lényegtelen, hogy mit mondunk, csak az számít, hogy előhozzuk a kívánt viselkedést. Úgy is felfoghatjuk ezt, hogy mindenki, akinek fóbiája van, ismeri az iszony érzését. Az élmény egy töredéke megvan neki, így átfedéssel megszerezheti a hiányzó részt is. Hogyan keresitek meg a kocsikulcsot, ha nem tudjátok, hol van, és el akartok menni vásárolni? Egy nő: — Elkezdek kutatni a zsebeimben. Egy férfi: — Járkálok a házban, és keresem. Egy másik férfi: — Én gondolatban kutatok, visszaemlékszem és megpróbálom elképzelni, hol van. Egy másik nő: — Megrázom a pénztárcámat, hogy halljam. Jó. És ha mindez kudarcot vall, akkor visszamehetünk a bejárati ajtóhoz, és ismét bejöhetünk. Nos, a most kapott válaszokban mind a három fő megjelenítő rendszert megfigyelhetjük. Ha bármilyen töredéke megvan már valamilyen élménynek, átfedés segítségével az egészet előhozhatjuk. Ebben az esetben a nő érzései voltak meg. Ezek az érzések rögzítés után megszilárdították a tudatállapotát. Mindenben, amit szeme lehunyása után, az időbeli visszautazás során érzékelt, megvolt ez az érzés, és biztosította, hogy minden kiválasztott kép a fóbiás élmények osztályába essen.

Ugyanerre az elvre támaszkodtam, mikor hozzásegítettem a pácienst ahhoz, hogy fiatalabb önmaga élesen és teljesen megjelenjen előtte. Először csak a saját képe van meg, környezet nélkül. Megkérdezem, milyen színű cipőt visel. Ezzel eleve feltételezem, hogy látja lábát, cipőjét, és színes a kép. Elfogadja előfeltevésemet, azt feleli: „Feketét.” Mivel látja cipőjét, nyilvánvaló, „logikus”, hogy látja az alatta lévő felületet. Rá is kérdezek. Amikor megvan a felület, folytatódik a fallal és a fákkal meg a kép többi részével. Ezzel az „átfedő” vagy „keresztező” módszerrel könnyen hozzásegíthetem a kép összerakásához. Egyszerűen darabról darabra felépíttetem vele. Egy férfi: — Mi a különbség eközött és a szisztematikus deszenzitizáció között? — Körülbelül fél év. Ez a legfőbb és egyben nagyon drága különbség. Én ezt egyszerű kondicionálásként értelmezem. Egyszerűen új érzéseket, nevezetesen a talpraesettség és az erő érzését kötöttük a hallási és látási ingerekhez. Még egy fontos különbség van. Konkrét érzéseket választunk és kötünk össze a környezettel, nem pedig egyszerűen eltöröljük az eddigieket. Megfigyeléseim szerint a „szisztematikus deszenzitizáció” (vagy hozzászoktatás) művelői többnyire csupán megszüntetni próbálnak valamiféle viselkedést, ahelyett, hogy pozitív viselkedést helyettesítenének be. Ha megkérdezzük az ilyen embereket, hogy milyen az életük, azt felelik: „Nem rossz.” Mi azt állítjuk, hogy minden viselkedésnek van valami hasznos célja. Ez a legjobb, ami az adott környezetben az illetőtől telik. Sokkal jobb volt Tammynek iszonyodnia a hidaktól, mintha semmilyen programja nem lett volna. Ha hozzászoktatást végzünk, és nem helyettesítünk be a „rossz" minta helyett valami jót, küzd a páciens, és az egész nagyon elnyúlik. Csak ez a küzdelem védi a pácienst. Azért tart fél évig, mert a páciensnek véletlenszerűen kell valamit behelyettesítenie. Egy férfi: — Valamit azért behelyettesítenek, mégpedig az ellazulást. — Néha igen, de nem ellazulásra van mindenkinek szüksége fóbiás helyzetben. Ha hídra megyünk rá autóval, nem azt szeretnénk,

hogy hirtelen ellazuljunk. Ha valaki olyan helyzetbe kerül, amelyben helyt kell állnia, mi pedig ellazult érzésekkel látjuk el, lehet, hogy nem lesz képes a helyzetnek megfelelni! Talán valóságos veszélyek rejlenek a helyzetben, és ilyenkor két dolog történhet: vagy visszatér a tünet, hogy megvédje, vagy baja esik. Az imént erősen rögzítettük a páciens önbizalmát s felnőtthöz méltó erőforrásait Ezekre támaszkodtunk, nem a lazításra. Nagyon is éber volt egész idő alatt. A szisztematikus deszenzitizáció a maga idejében fontos volt, ugyanis lehetett vele iszonyt gyógyítani. Szerintem egy kicsit tovább kell fejleszteni. Ahelyett, hogy mindenhez a lazítást kötnénk, próbáljunk meg más viselkedést beépíteni. Sokkal erőteljesebb erőforrások is rejlenek az emberekben. Semmi olyannal nem hozakodtunk elő eddig — sőt, az egész tanfolyam hátralévő ideje alatt, és a haladó tanfolyamokon sem tanítunk olyasmit —, ami ne lenne már meg valahol valakinek a viselkedésében. Modellezőként azt fedeztük fel, hogy mik a lényeges elemek, és mi szükségtelen. Minden terápiában megtalálható a szétválasztás. Minden terápiában vannak módszerek az elkülönítésre, akár székek segítségével, akar emlékeztetővel a térden, akár szavakkal. Minden terápiában hasznos valahogyan elérni mindezt; valahogyan megkülönböztetni, valahogyan szétválasztani, valahogyan összeilleszteni. Teljesen lényegtelen, hogyan keresztelik ezt el, és a legtöbb pszichoteológia sem számít. Amit mi itt csináltunk, nem sokban különbözik attól, amit a Gestalt-terápia követői lesznek, amikor visszaviszik az embert az időben. A Tranzakció-elemzés követői az „újraelhatározásnak” nevezett módszert alkalmazzák. Ezek mind nagyon-nagyon hasonlítanak egymásra. Mi megnéztük mindezeket a folyamatokat, és megpróbáltuk elválasztani bennük a fontos elemeket a felesleges tölteléktől. Majd „kisimítottuk” a módszert, hogy valami olyasmit hozzunk létre, ami következetesen beválik. Szerintem semmi haj nincs a hozzászoktatással, csak az, hogy néha nem megy. Azért van ez így, mert sok minden felesleges benne, lényeges dolgok pedig időnként hiányoznak. Egyesek, akik hozzászoktatást művelnek, tudattalanul is hozzáadják a szükséges erőforrásokat De mikor másokat képeznek ki erre, ezt már

nem tanítják meg nekik, hiszen nincsenek is tudatában. Nekünk, modellezőknek, mindezt szét kell válogatnunk. A másik az, hogy nem tudom, pontosan milyen fajta hozzászoktatásra gondolsz. Van, aki mérőeszközökkel és gépekkel dolgozik. Szerintem én akármilyen gépezetnél sokkal bonyolultabb biovisszajelző készülék vagyok. Kifinomult érzékszerveim és belső reakcióim vannak — ez utóbbiak módot adnak a kapott válasz egyes részeinek felerősítésére vagy lecsökkentésére. Részben ettől válik lehetségessé az egyszeri próbálkozással megvalósított tanulás az itt végzett rögzítési gyakorlatok során. Egy férfi: — Mi van, ha valaki nem képes képeket felidézni? — A fóbia-gyógymódhoz nem muszáj képeket látni, ugyanis hangok vagy érzések felhasználásával is alkalmazhatjuk ugyanezt az eljárást. A módszer mintája nem kívánja meg a felidézett képeket. Itt mindegyik fő megjelenítő rendszerből merítettünk a bemutatás kedvéért. Nem szükséges valamennyi rendszert használnunk. Egy másik lehetőség: először némi időt azzal töltünk, hogy megtanítjuk a képek felidézését átfedéssel. Egy nő: — Érintés nélkül is elvégezhetjük a gyakorlatot? — Persze, hanggal vagy látvánnyal is rögzíthetünk. Érintés nélkül is megy. De inkább az érintést ajánlom. Az érzés rendszerében való rögzítés ellenállhatatlan. Amikor valakit megfogunk, megérzi. De talán éppen máshova néz vagy lehunyja a szemét, amikor látvánnyal akarunk jelezni neki. Egy férfi: — Szóval a biztonsági rögzítést végezhetjük hangszínnel is? — Persze. Ebben a társadalomban a leghatásosabb hangszínnel és hangmagassággal rögzíteni, mert az amerikaiak többsége nem hall tudatosan. Csaknem nullára tehető azoknak a száma, akik ebben az országban tényleg hallanak, alig haladja meg a hivatásos zenészek számát. Angliában fontosabbnak tartják az osztálykülönbségeket. Az osztályok megkülönböztetéséhez hallanunk kell a különbséget a különféle kiejtésmódok és tonális minták között. Az angolok következéskép-

pen sokkal élesebben hallják a hangsúly- és hangszínbeli különbségeket. Minden olyan ember érzékeny lesz az ilyenfajta változásokra, aki nem anyanyelvként beszél egy tonális nyelvet. Amerikában a legtöbben nem is hallják, hogy mások és saját maguk ténylegesen mit is mondanak ki; sem a szavak sorrendjét, sem a hanglejtési mintákat. Csupán azoknak a képeknek, érzéseknek és belső párbeszédnek vannak tudatában, amit a hallottak keltenek bennük. Nagyon kevesen képesek arra, hogy ugyanolyan hanglejtéssel visszaidézzék, amit mondunk. Nekünk szó szerint jelenik meg, amit mások mondanak. Semmit nem adunk hozzá a hallottakhoz, és semmit nem veszünk el belőle. Sokáig nem is jöttünk rá, hogy milyen ritka élmény ez az emberek között; azt hittük, mindenki hallja a kimondott szót. Az volt az igazi kezdet számunkra, amikor az emberek szavait szó szerinti élményleírásként, nem csupán metaforaként kezdtük kezelni. Attól kezdve úgy tettünk, mintha szó szerint olyanok lennének, amilyennek leírják magukat, majd rájöttünk, így is van. Egy ilyen mondat: „Mikor elképzelem a jövőt, jó érzésem támad, mégis azt mondom magamban, hogy ez lehetetlen” — szó szerint leírja a beszélő belső élményét. Most válasszatok magatoknak párt, lehetőleg olyasvalakit, akit még nem nagyon ismertek. A folyamat szintjén könnyebb idegenekkel érintkezni, ugyanis kevésbé valószínű, hogy viselkedésük emlékeztetőként hat és kivált valamit belőletek. Feltételezzük, hogy ha úgy kommunikáltok, ahogy szoktatok, mindannyian valamiféle változást értek el egymással. Próbáljatok most valami újat. Lényegében az egész gyakorlatot azért végezzük, hogy új dolgokat csinálhassatok, és felfedezzétek, mennyire illik ez a saját kommunikációs stílusotokba. Amíg nem vonjátok be minden érzékszervi csatornátokat a játékba, addig nem sajátítjátok el az anyagot. Csak minden megjelenítő rendszerre — a viselkedésre is — kiterjedő felfogás hozhat teljes megértést. Most a látvány és az érzés kétlépcsős szétválasztását gyakoroljátok, amit az előbb Tammyvel mutattunk be. Nem kell

hozzá erős iszonyt találnotok. Ezt a módszert minden olyasmire alkalmazhatjátok, ami kellemetlen hatást kelt bennetek. Így megismerhetitek a mintát. Ez a folyamat is, a múlt átértékelése is majdnem minden általam ismert problémát megold. Az összekötés majdnem mindenre jó. Amikor készen vagytok, kössétek össze a helyzettel, vagyis vigyétek el a jövőbe, hogy a kívánt környezet egész biztosan előhozza az új választ. Lássatok hozzá! Jól van. Hogy ment? Milyen kérdéseitek vannak? Egy nő: — Észrevettem, hogy kissé összezavarodtam, mert a társam sok olyan kifejezést használt, ami nem illett a belső élményeimhez. — Ilyenkor nagyon finom trükkök kellenek. Azt mondod: „Kuss!”, vagy belerúgsz. A gyakorlat során mindnyájan észrevehettétek, milyen könnyű szavainkkal igazodni társunk élményéhez. Ennek módszerét Patterns of the Hypnotic Techniques of Milton H. Erickson, M. D. (Dr. Milton H. Erickson hipnotikus módszereinek nyelvi mintái) című könyvünk első kötetében írjuk le. Olyan nyelvi mintákról van szó, amelyek konkrétnak hangzanak, de valójában minden tartalom nélküli egyszerű folyamai utasítások. Bárki megcsinálhatja például a következő gyakorlatot. Előtte helyezkedjetek el kényelmesen, és hunyjátok le szemeteket. Vegyetek egy-két mély lélegzetet, és lazuljatok el. Valamikor az elmúlt öt évben mindnyájatoknak volt egy olyan fontos élménye, amelynek során valami olyasmit tanultatok meg, ami egész lényetek számára nagyon értékes volt. Lehet, hogy tudatotok nem is képes értékelni, pontosan melyik eseménye volt ez életeteknek; lehet, hogy igen. Hagyjátok hogy ez az élmény tudatotokba érkezzen... Csak üljetek itt egy darabig, kényelmesen, erősen, tudván, hogy valójában itt léteztek, és most... A kényelemnek és az erőnek ezzel az érzésével engedjétek, hogy ismét láthassátok és hallhassátok, mi történt veletek ott, akkor. Mert ez az élmény még több tanulsággal szolgál. Ajándékozzátok meg magatokat azzal a ritka csemegével, hogy ismét látjátok és halljátok saját magatokat abban az élményben, és megszület-

hessen mindaz az új megértés és új tanulság, amely múltatok eme valóságos élményébe ágyazódik... És ha már láttatok és hallottatok valami olyat, amit önmagatok számára értékesnek találtok, válasszatok ki egy konkrét helyzetet, amelyről tudjátok, hogy a következő néhány hét során elő fog fordulni. Vegyétek észre — ismét erő birtokában, jó érzéssel figyelve —, hogyan használhatjátok fel ezt az új tanulságot és megértést ebben a következő két hét során előbukkanó új helyzetben. Múltatokat ilyen ügyesen hasznosítva megértést, tanulságokat hoztok át életetek egy bizonyos részéből, és találékony, alkotó emberi lényekként növelitek választási lehetőségeiteket a jelenben. Annyi időt szánjatok erre, amennyi csak szükséges, és amikor készen vagytok, térjetek vissza közénk... Van köztetek, akinek világos, szilárd, egybehangzó felfogása alakult ki arról, amit sikeresen véghezvitt, másokban egyszerűen egyfajta jó érzés támadt: tudjátok, hogy valamit elvégeztetek, pedig részleteiben nem értitek, mire is tett képessé az, hogy új módon használtátok fel ezt a bizonyos fontos múltbéli élményt... Most lassan térjetek vissza hozzánk, azt is megértve, hogy ha tudatos felfogásotok számára megfelelően fejeztétek be a gyakorlatot, minden rendben van... És ha még nem fejeztétek be egészen, olyan folyamatot indítottatok el, amely tudatotokon kívül is biztonságosan beteljesedhet, ahogyan lassan visszahozzátok figyelmeteket ide, ebbe a terembe... Mit is mondtam valójában? Semmit sem mondtam Ezeknek a szavaknak semmiféle tartalma nem volt. „Hogy valami számotokra fontosat tegyetek... bizonyos megértések... tudattalan tanulság abból a konkrét múltbéli élményből..." Egyik kifejezésnek sincs semmiféle tartalma! Ezek csak a folyamatra vonatkozó utasítások. Ha közben figyelitek, mi történik a másik emberben, hozzáigazíthatjátok a folyamatot. Itt rendkívül lényeges az időzítés. Most hadd ajándékozzalak meg benneteket egy egészen másfajta élménnyel. Hunyjátok le szemeteket és képzeljetek el egy kötelet... és ez a kötél zöld. Kinek jelent meg már előtte más színű kötél? Ha olyan utasítást adok, amelynek bármilyen tartalma is van, mint például

most, nagyon valószínű, hogy erőszakot követek el a belső élményeteken. Nem igazodom többé eléggé hozzátok. Minden kapcsolatteremtéssel foglalkozó embernek szüksége van arra a készségre, hogy a folyamatra vonatkozó, teljesen tartalommentes utasításokat tudjon adni. Erre céloztam az előbb, amikor azt mondtam, bizonyos szempontból az ericksoni hipnózis valamennyi általam ismert pszichoterápiás módszer közül a legkevésbé manipulatív. Minden közlésbe, aminek tartalma van, elkerülhetetlenül bevisszük a saját hitrendszerünket és értékrendszerünket — előfeltevések útján. De ha a folyamatra korlátozzuk magunkat, és tartalmat nélkülöző nyelvi kifejezésekkel élünk, kezeskedhetünk azért, hogy tiszteletben tartjuk a másik ember világát. Ha titokban végzünk terápiát, nincs is mód arra, hogy beavatkozzunk hiedelmébe vagy értékrendszerébe, hiszen nem is ismerjük azt. Fogalmunk sincs arról, hogy mi megy végbe benne, és erre nincs is szükség. Egy nő: — Miért kell a rossz érzés emlékeztetőjét is beépíteni? Miért nem hagyjuk egyszerűen figyelmen kívül? — Sokan fordulnak hipnotizőrhöz, hogy leszokjanak a dohányzásról. Az elrévíti őket, és azt mondja: „Mostantól a cigaretta rettenetes ízű lesz.” Majd felkelti és hazaküldi őket. Nem dohányoznak többé, mert rettenetes az íze. Viszont egy csomó leszakadt pszichomotoros minta marad bennük! ugyanez áll az alkoholistákra. A Névtelen Alkoholisták (más néven Anonim Alkoholisták) mondják, hogy „aki egyszer alkoholista, mindig alkoholista marad”. Ez a kijelentésük azt sugallja nekem, hogy módszerük nem építi be pszichomotoros programjaikat, és ezeket később a szesz jelenléte megint előhívhatja. Elég egy pohárnyit elfogyasztaniuk, és muszáj folytatniuk. Vagy egyetlen cigaretta, és hopp! ismét dohány- zóvá lesz az, aki már leszokott. A leszakadt pszichomotoros mintákat akármikor elő lehet megint hívni, ha nem olvasztottuk be őket. Ha valakinek szétválogatjuk a viselkedését, vigyázzunk arra, hogy rakjuk is utána össze! Nem hagyhatunk csak úgy mindenféle leszakadt mintát magunk mögött. Ez szakmai felelősségünk. Az emberekben már amúgy is elég szakadás van. Nincs szükségük még többre.

Egy férfi: — Dolgoztál-e már többszörös személyiségekkel? — A többszörös személyiség elég bonyolult kérdés, mert attól függ, hogy ki zavarta össze eredetileg az illetőt. Nagyon fontos ismerni először is annak az terapeutának a modelljét, aki annak idején ronccsá tette a pácienst. Én még sohasem találkoztam olyan többszörös személyiséggel, amelyet ne terapeuta hozott volna létre. Nem azt akarom mondani, hogy nincs is ilyen, csak én még nem találkoztam eggyel sem. Sejtésem szerint lézenghet néhány valahol a világon, de elmondanám, hogy korántsem annyi, ahányat a terapeuták teremtenek és bocsátanak elém. Évekkel ezelőtt kezdtünk érdeklődni a többszörös személyiségek iránt, és írtunk egy terapeutának, aki híres tanulmányt tett közzé e témáról. Meghívott minket, hogy találkozzunk Helennel. Ez a nő vagy húsz személyiséggel rendelkezett, de mindegyiknek Helen volt a fedőneve. Nagyon lenyűgözött, ugyanis mindegyik személyisége érdekesebb volt saját magánál. A terapeutájának nagyon részletes modellje volt a nő személyiségeiről. Volt például egy szervezői része: egy nagyon rendszerető rész, amelyik titkárnői teendőket meg ilyesmiket is ellátott. Így azt mondtam: „Hát akkor ezt hívd elő ne kem!” Ennek a terapeutának remek szavak nélküli jelei voltak. Felállt, és azt üvöltötte: „Joyce! Gyere elő, Joyce!”, majd Bumm! jól odavágott egyet a nő homlokára, mire Zsupsz! egy szer csak mindenféle változás zajlott le benne. Olyan volt, mint egy filmjelenet egészen kísérteties. Ez a pasas egyéb ként már ördögűzést is csinált egy katolikus főiskola helikopterpályáján, és tiszteletre méltó pszichiáternek számít olyanok körében, akik szerint mi furcsák vagyunk! Bizonyos szempontból nagyon hatásos persze, mert rendkívül kifejező a viselkedése, csak szerintem nem tökéletesen érti a következményeit annak, amit művel. Állandóan tizenhat és huszonkettő közötti többszörös személyiséget kezel a rendelőjében, és nem érti, más terapeuták miért nem ismerik el, hogy az általa felfedezett többszörös személyiségeknek mi csoda járványa dúl! Szóval előjött ennek a nőnek a szervezői része, én meg bemutatkoztam neki. Majd azt mondtam:

A részek többsége nem emlékszik arra, mi folyik ennek az embernek az életében. Mivel te vagy a szervezői rész, gondolom, te mindent számon tartasz. — Persze, én elég jól számon tartok mindent. — Hát hogyan is jutottál el ehhez a rengeteg személyiséghez? kérdeztem. Erre így felelt: és középen egy szög tartotta volna őket össze. És amikor találkoztam Dr. XY-nal, megfogta ezt a szöget, és kirántotta! Majdnem szó szerint így mondta el, és ennek a nőnek még érettségije sincs! Mellesleg ő maga úgy hitte, ez nem is baj. Az ő leírása szerint a doktor azért húzta ki a szöget, hogy külön személyiségekként sokkal könnyebben észlelhetővé váljanak, és most ismét eggyé válhassanak. Csak az volt a tragikus az egészben, hogy amikor a doktor végre összerakta, az egész életét elfelejtette, és amennyire én megállapíthatom, rendkívül unalmas ember lett. Pedig remek részei voltak ám! Volt egy olyan szexi része, hogy ihaj! Egy másik része folyton viccelődött. Egy harmadik része pedig nagyon szégyenlős volt és félénk. De mihelyt a doktor „meggyógyította”, elfelejtett mindent, és e részeinek az erőforrásai már nem álltak többé a rendelkezésére. Unalmassá és ostobává vált Na már most, én nem hiszek abban, hogy részeket csak úgy el lehet törölni. Így újra és újra megemlítenem a nekem tetsző részeknek a nevét, és remek hatást értem el tudattalan szinten! Még mindig ott voltak tehát, csak nem fért teljesen hozzájuk. Ahhoz, hogy jól kezelhessük a többszörös személyiséget, szerintem ismerni kell a gyártó terapeuta modelljét. Bizonyos terapeuták szerint léteznek különféle részek, aztán létezik a tudattalan, ami az egész programot irányítja. Ez a modell nagyon gyakori, és a belőle származó szerkezeteket egészen máshogyan kell összeépíteni, mint egyes más modellek szerintieket. Ennek a tagnak a modellje szerint volt először is három rész a saját külön tudattalanjukkal, majd két másik, amelyeknek megint volt egy közös tudattalanjuk, azután volt még egy tudattalanja ennek a két tudattalannak, és így tovább. Rengeteg szintet épített fel. Összeillesztéskor mindig ugyanazon a logikai szinten kellett összeolvasztani a dolgokat. Szerintem ő nem így járt el, s innen származott ez a nagy emlékezetkihagyás. —

Használhatjátok az általunk Visual Squashnak hívott módszert többszörös személyiségek esetén. A Visual Squash egy vizuális módszer, amely vizuális rögzítőket egyesít. Kitesszük a kezünket, egyik részünket belelátjuk a bal kézbe, a másikat a jobba, s így nézzük és hallgatjuk őket. Majd lassan közelítjük a két képet, és összeolvadásukat figyelve észrevesszük, mennyire más az így előállt látvány. Ha tetszik a kép, ugyanezt végig csináljuk a kinesztetikus rendszerben is, a két képet kezünkkel összegyúrva. Majd az összeforrt képet kezünkkel testünkbe húzzuk be. Erre csak úgy véletlenül jöttünk rá. Először kissé furcsának tűnt, amíg az idegrendszertant nem tanulmányoztuk egy kicsit. Jó metafora ez arra, hogy mi megy végbe az „ideg rendszer” nevű metaforában. És ha szerintetek az idegrend szer nem metafora, mondhatom, naivak vagytok! Minden esetre, az ő metaforájuk igen hasonló a miénkhez. És ha kipróbáljátok az ének egyesítését, észreveszitek majd, milyen megrázó, nagy hatású módszer. Volt olyan, hogy pusztán ezzel meggyógyítottam egy többszörös személyiséget. Minden szinten egyenként végig haladva minden személyiséget egyesítettünk. Egyszer felhívott egy középnyugati terapeuta. Azt mondta, olvasta a könyvemet, de semmit sem írok a többszörös személyiségű emberekről. Ő nem is hisz ezek létezésében, de most bejött a rendelőjébe egy, és nem tud vele mit kezdeni. Negyven percen át adtam neki az utasításokat, s telefonon meggyógyítottam a páciensét. „Jól van, most kérd meg, hogy tegye ki mindkét kezét! Mondd, hogy képzelje bele Jane-t a jobb kezébe, és Maryt a balba! Vegye ezt a kettőt, és olvassza őket össze egy képpé! Majd kérd meg, húzza be a testébe ezt a képet és egyesítse önmagával!” Így, szépen egyenként kell végigmenni rajtuk. A legtöbben nem is kérdeznek semmit ezektől a többszörös személyiségektől. Én azonban alaposan kikérdeztem azokat, akikkel összehozott a sors, hogy rájöjjek a működésükre. És bizony, sokféleképpen lehet átélni a többszörösséget. Volt például egy páciensem, aki minden részét úgy írta le, mintha ugyanannak a folyamatnak lennének részesei. Ez a nő rendkívül képi gondolkodású volt: mindegyik részét maga előtt látta. Egy nagy he-

verő foglalt helyet a fejében az elképzelt színtér színfalai mögött, ott ült ez a sok nő, a körmüket lakkozták, és csevegtek. Olykor egyikük felugrott, és kilépett a függöny mögül. Ahogyan kiért a függöny elé, a nő testébe lepett. Egyesek tudták, mit csinálnak a többiek, mert közben ők is előjöttek és kilestek a függöny mögül. Révületbe ejtettem a nőt, és a színfalak mögé mentünk, ahol a Visual Squash módszerével mindenkit eggyé olvasztottunk. A Visual Squash módszer azért illeszti össze oly hatásosan a részeket, mert a máskülönben egymás után következő ellentmondó éneket egyszerre hozza elő megfigyelő helyzetben. Egymás után következő ellentmondó ének esetében tapasztalataim alapján a két részt egyszerre nemigen lehet egyszerre más rendszerben megjeleníteni, csak a vizuálisban. Nagyon kifinomult hallási megjelenítésre lenne szükség ahhoz, hogy egyszerre — nem párbeszéd formájában — figyelhessünk arra, amit két hang mond. Kinesztetikusan sem bírják megcsinálni az emberek. De vizuális an viszont lehetséges: veszszük a két külön részt, elválasztjuk a látványt az érzéstől, hogy egyszerre jelenhessenek meg, a két kéz összerakásával egyesítjük őket, és így a másik két rendszerben is összeépülnek. Tulajdonképpen nem értem, mi a jelentősége annak, hogy a Visual Squash során a két karunkat mozgatjuk, de enélkül az egész nem megy. Fogalmam sincs, miért. Mindkét módon kipróbáltam már, de ha az illető nem tartja ki maga elé a kezét, és nem egyesíti így össze vele a képeket, egyszerűen nem működik. Fóbiából anélkül is meg lehet gyógyulni, hogy az ember maga elé tartsa a két kezét, de úgy látszik, a többszörös személyiség esetében ez szükséges. Ez számomra egyáltalán nem logikus, de történetesen így van. Ha általánosítanom kellene, az ellenkezőjére tippelnék. Mégis, tapasztalatom szerint egyszerűen így van. Mi sokkal hajlamosabbak vagyunk kísérletezni a saját intuíciónknak ellentmondó dolgokkal, mint a legtöbben. A legtöbb ember követi a saját erős megérzését. Amikor nekünk támad erős megérzésünk, gyakran megsértjük, hogy lássuk, mi történik — főleg olyan emberek esetében, akik rendszeresen járnak hozzánk, és így vállalhatjuk az

esetleges következményeket Az ilyenfajta kísérletezés sok használható mintát és felfedezést eredményezett már. Egy nő, aki már évek óta leszbikus volt, egyszer csak be leszeretett egy férfiba. Komoly dilemmába került. Egy nagyon erős része heteroszexuális akart lenni. Egy másik része pedig attól félt, hogy akkor meg kell halnia. A két kezében volt ez a két énje. Ahogyan próbálta őket összehozni, ezt sikoltozta: „Nem bírom! Képtelen vagyok rá! Nem megy!” Richard és én a két oldalán álltunk. Egymásra néztünk, egyszer csak megragadtuk a felénk eső kezét, és hirtelen összetoltuk őket. Fantasztikus változás zajlott le abban a nőben! Nyersen is lehet változást előidézni; szerintem folyamatosan csinálják is az emberek. De az ilyesminek nem könnyű előre megjósolni a következményeit, és mi mindig törekedtünk a kiszámíthatóságra. Most azonban egyszerűen „puff!” összecsaptuk a kezét. Meg is változott, elérte, amit akart, és az eredmény tartósnak bizonyult. Efelől biztos lehetek, mert még mindig tartom vele a kapcsolatot. Nem tudom viszont, milyen mellékhatásai voltak annak, amit tettünk. Életének sok oldala nem valami csodálatos, s nem tudom, mennyiben van ez attól, amit tettünk. Az biztos, hogy jobb neki, mint azelőtt. És mindenképpen meg akartuk tudni, mi történik, ha így járunk el. Mikor már finomabb elemekre is figyelmet fordítunk munkánk során, és óvatosan kísérletezünk velük, sokkal jobb, elegánsabb változást érünk el. Sokkal pontosabban előre jelezhetjük, mi történik majd. Néha a változás sokkal áthatóbb is lesz, ami szerintem nagyon lényeges. Amikor egyetlen apróság megváltoztatásával elérjük célunkat, a változás más területekre is átterjed, így mindenféle más, kívánt, de külön nem említett eredmény is megvalósul. Minél kevesebbet teszünk a megfelelő helyen, annál könnyebben általánosíthat az illető más környezetekre, és ezek maguktól merülnek fel. Részben emiatt hangsúlyozzuk annyira az eleganciát. „Gyógyításkor légy pontos!” Ha csak fel akarjuk használni a képességeket, egészen mások a játékszabályok. Az üzletembert többnyire csak a képességek alkalmazása érdekli. Eladóképzéskor csak azt kell tudni, milyen stratégiákat akarunk beépíteni, és azokat hogyan tanítsuk meg. Ha a szervezet oktatója neurolingvisztikus programozó, azt mondja: „Jó, ez az ember

most eladó lesz, ez és ez lesz a feladata, ahhoz pedig ezzel a három stratégiával kell felruháznom.” Majd egyszerűen beépíti és fallal vonja körül ezeket, hogy semmi se léphessen közbe. Ezeknek a stratégiáknak nem kell az illető egész életére kiterjedniük. Az üzleti eredmény szempontjából nem szükséges. Lehet kívánatos, de nem szükséges. Ha valakinek a személyes élete nagyon belezavar az üzleti tevékenységébe, határt húzhatunk a stratégiái köré és így elválaszthatjuk azokat az élete többi részétől. Üzletemberként rengetegféle célunk lehet, ám kiterjedésük meglehetősen korlátolt. Az ügyvéd például főképpen csak alkalmazza a stratégiákat, a beépítés nem érdekli. Csak egy bizonyos célt akar elér ni a stratégiával: hülyének feltüntetni egy tanút, vagy bizalmat ébreszteni az ügyfélben, vagy valami ilyesmit. Egyszer egy ügyvédnek segítettem, aki megbízható ember, mégsem bízott benne senki. Rettenetes a viselkedése, mindenkiben gyanút kelt. A fő gondja az volt, hogy az ügyfelei sohasem bíztak meg benne eléggé, és így nem tudta jól képviselni az érdekeiket. És ráadásul gyakran a törvényszék jelölte ki ügy védi munkára, ami még csak rontott a helyzeten. Tulajdonképpen az egész szavakon kívüli viselkedését teljesen át kel lett volna alakítani. Ehelyett inkább megtanítottam neki egy rövid szertartást. Mikor leül az ügyfelével, azt mondja neki: „Nézze, ahhoz hogy jól képviselhessem Önt, elengedhetetlen, hogy megbízzon bennem. Van hát egy nagyon fontos kérdésem: hogyan dönti el, hogy valakiben megbízhat? Ismert-e valaha olyan embert, akiben teljesen és tökéletesen megbízott?” Amikor az ügyfél visszaemlékszik, rögzíti a bizalom érzését. Ezután megkérdezi: „És hogyan döntötte ezt el?” Csupán meg kell hallgatnia a stratégia nagyjábóli leírását. „Hát ezt meg ezt láttam, azután hallottam, hogy ezt és ezt mondja, mire ezt és ezt éreztem.” Ő szépen visszatükrözi ugyanezt: „Akkor, ahogyan itt ülök, arra kérem, képzelje el, hogy blablabla, azután mondja azt magában, hogy blablabla, és nem tudom, érzi-e már ezt — s elsüti azt az emlékeztetőt, amellyel az ügyfél bizalomérzését rögzítette. Ez a szertartás elégnek bizonyult. De nagy különbség van az ilyen cél és a terápia során elérendő célok között. A terapeutának nem kell annyira hajlékonyan alkalmazni

tudnia a stratégiákat, mint mondjuk egy ügyvédnek. Az ügyvéd szükségszerűen az alkalmazás mestere. Képesnek kell lennie mindenfélét kipróbálni, hogy elérhesse a kívánt hatást. Gondoljatok bele, hogy tizenkét embert kell egy véleményre hoznia! 4 Képzeljétek el, hogy tizenkét pácienssel dolgoztok egyszerre, és azt kell elérnetek, hogy valamiben egyetértsenek, amikor nem is vagytok velük egy helyiségben! Az ilyesmihez kell az ügyesség! Az egyik csel: megtalálni azt az egy-két embert, aki stratégiája segítségével rá tudja venni a többieket arra, hogy vele egyetértsenek. Erre épül persze a családterápia is. Mindenki a rendszer részeként befolyásol mindenki mást. Mindegy, kiket rakunk össze és mennyi időre, a rendszer mindig kattogni kezd. Én arra próbálok rájönni, hogy kiből indul ki a legtöbb hatás. Mert ha az az ember végrehajtja nekem a feladatot, már könnyű a dolgom. Gyakran nem is szól sokat az illető. Például a fiú mond valamit. Kívülről könnyen észlelhető a viselkedése. Válaszképpen komoly változás mutatkozik az anyán. Noha külsőleg az anya viselkedése sokkal finomabb, ez a kis jel mindenkire hatással van. Az apa viselkedésére csak az egyik gyerek mozdul, semmi más nem történik. Amikor pedig a lány csinál valamit, lehet, hogy itt kapunk választ, lehet, hogy ott. Engem az érdekel, kinek van nagy befolyása az egész csaIádra. És azt is tudni akarom, hogy van-e olyan ember a csaIádban, aki mindig hat erre a bizonyos személyre. Mondjuk, valahányszor a fiú tesz valamit, ennek hatása van az anyám. Ha ennek a mikéntjére rájövök, elég, ha a fiúban hozok létre egy kisebb változást, ez hat az anyára, aki hozza az egész családot. A rendelkezésemre álló időnek legalább a felét arra fordítom, hogy információt gyűjtsek, kipróbáljam, és így megbizonyosodhassam a mintában. Elindítok valami ártatlan kis jelzést, és megjóslom, hogy valahol máshol mi történik erre. Újra és újra átfuttatom a programot, amíg egészen biztos nem vagyok benne, hogy ha a srác viselkedésén változtatok, attól az anya viselkedése úgy módosul, hogy az egész családot átalakítsa. Így új, szilárd rendszer áll fel. Másképpen többnyire vagy egyensúly nélküli rendszerhez 4 Az

Amerikai Egyesült Államokban a büntetőjogi eljárások magasabb szintjén tizenkét esküdt döntése a mérvadó (a fordító).

jutunk, vagy csak a rendelőben változik meg a család, és mihelyt hazaérnek, ugyanazt folytatják, amit azelőtt. Én olyasvalamire törekszem, ami tényleg áttevődik a valóságos életbe és kiállja az idő próbáját Ha egyetlen kis változtatás segítségével sikerül szilárd rendszert létrehoznom, azt a család rendszerének egésze megérzi. Szerintem a legtöbb családterapeuta ott követi el a hibát, hogy túl sok mindent tesz egyszerre. Amikor csak egyvalakinek segítünk, ezerfélét csinálhatunk, és minden rendben lesz — hacsak nincs családja. Első alkalommal mindig megkérdezem a pácienstől, hogy milyenek az otthoni körülményei, ugyanis tudni akarom, hány emlékeztetővel kell számolnom az otthonában. Ha csak egyvalakivel lakik, az még tűrhető. Olyankor csak arra kell ügyelni, hogy nincs-e rejtett cél, azaz a megváltoztatandó viselkedésért nem jutalmazza-e valaki. Egy férfi:  Ezek a módszerek mennyire teszik függővé az embereket tőletek?  Munkánk során többek között arra törekszünk, hogy az indulatátvitelt5 és az ellen-indulatátvitelt csakis a rokonszenv kialakításához használjuk, és később soha többet. Utána nem is kell. S mivel nem kerül sor arra, hogy elüldögéljenek velünk és a problémáikról regéljenek, nem mi leszünk a leghűségesebb társuk sem. Valódi veszély rejlik a tartalomra épülő terápiában, hiszen könnyen a páciens legjobb barátaivá válhatunk. A végén azért fizet, hogy velünk tölthesse az idejét, és elpanaszolhassa sirámait, amelyeket senki más nem hajlandó végighallgatni. Mi nem alakítunk ki túl erős függést. Készben azért sem, mert megtanítunk az embereknek egy módszert, az átkeretezést — ezt holnap mutatjuk be —, amit egyedül is alkalmazhatnak. Ha megkérdeznéd azokat, akik a bemutatóknál segítettek nekünk, úgy gondolom, nagyon kevéssé tudnák be nekünk az elért változásokat - sokkal kevésbé, mint a hagyományos tartalomközpontú terápia 5A

páciens más kapcsolataiból eredő tudattalan viszonyulás, melyet kivetít a terapeutára. Az ellen-indulatátvitel ugyanez a terapeuta részéről (afordító).

során. Ez a titkos gyógymód egyik előnye. Nem hoz létre ilyenfajta függőséget. Ugyanakkor, akik velünk dolgoznak, többnyire bíznak bennünk; tisztában vannak azzal, hogy értjük a dolgunkat. Az is előfordul, hogy borzasztó dühösek lesznek ránk, de mégis elérik, amit akarnak. És persze mi nagyon gyorsan dolgozunk, ami szintén csökkenti a függés valószínűségét. Magánpraxisunkban - ami mostanában egyre szűkül, mivel a modellezés más területeire kezdünk áttérni — főleg történeteket mesélünk. Ha valaki bejön, nem hagyom, hog\ bármit is mondjon. Elkezdek neki mesélni. Egész sor, az eddig tanultakhoz kapcsolódó haladó módszert építhetünk be történetekbe. Ezt megtanulhatjátok David Gordon kitűnő, Therapeutic Metaphors (A gyógyító metafora) című könyvéből. Én művészi szempontból vonzódom a metaforához. Nem kell az emberek kínjait végighallgatnom, s nagyon szórakoztató meséket mondhatok! A páciens sokszor álmélkodik és feldühödik azon, hogy puszta mesemondásért fizet engem. De a vágyott változás mégiscsak megvalósul — persze, nem miattam, ami jó is, hiszen így elkerülhetjük a függést. Oly rejtetten dolgozunk, hogy halvány fogalma sincs arról, mit is csinálunk, a kívánt átalakulás mégis bekövetkezik. Járt-e közületek valaki Milton Ericksonnál? Ugye, csak mesélt nektek? Ugye észrevettétek, hogy fél év, nyolc hónap vagy egy év múlva egyszer csak olyan változások zajlottak le bennetek, amelyek az ő meséivel voltak összefüggésben? Egy férfi: — Bizony. — Ez így szokott lenni. Fél év múlva az ember egyszer csak észreveszi, hogy megváltozott, és fogalma sincs, hogyan történt az egész, csak valahogy eszébe jut Milton, amint a wisconsini tanyáról, vagy valami ilyesmiről mesélt. Amikor Ericksonnál voltál, tapasztaltad-e, hogy a beszédmódja kissé elszédít, megfog és révületbe ejt? — Engem untatott. — Milton egyik fő fegyvere az unalom. Ha itt lenne velünk, többek között halálra untatna titeket. Így mindannyian álmodozni kezdenétek, s akkor már meg is vagytok! Én magam túl hamar unatkozni kezdek ahhoz, hogy ezt a fogást

alkalmazzam. Milton, aki hetvenhat éves és tolószékben ül, nem sajnálja erre az idejét. És nagyon kifinomultan csinálja. Ezalatt az együtt töltött pár nap alatt nagyon sikeresen túlterheltük tudatos erőforrásaitokat. Szándékosan jártunk el így, tudván tudva, hogy a tanulás és a változás zöme a tudattalan szintjén zajlik le. Mindkettőtökhöz kifejezetten azért fordultunk, hogy tudattalanotok megalkothassa a tanuláshoz szükséges megértést, és az elkövetkező napokban, hetekben és hónapokban örömteli meglepetésként érjenek titeket a viselkedésetekben előforduló új minták... És azt ajánljuk tudattalan elméteknek, hogy az alvás és az álmodás természetes folyamatait fölhasználva minden élményt, ami ezalatt a két nap alatt titeket ért, újraértékeljen, s kiválogassa azt, amit alkalmas ismeremek ítél, a tudattalan szintjén hasznos fogalmakat építve, miközben titeket mélyen s egészségesen enged aludni, és így az eljövendő napok, hetek és hónapok során egyszer csak felfedezhetitek, hogy olyasmiket tesztek, amiket itt önkéntelenül sajátítottatok el azért, hogy egyre növelhessétek választási lehetőségeiteket a tudattalan szintjén, és a hozzátok segítségért forduló embereknek segítséget nyújthassatok... S nem is tudtátok, hogy léteznek ilyen dolgok... Egyáltalán nem. Mikor legutoljára látogattam meg Milton Ericksont, mondott nekem valamit. És amint ott ültem előtte, nem is értettem. Rejtett metaforáinak nagy része korszakalkotó jelentőségű volt, de mondott nekem egyvalamit, amit sok időbe telt volna megértenem. Azt mondta nekem Milton: „Nem tartod magad gyógyítónak, pedig az vagy.” Mire én: „Hát, tulajdonképpen nem vagyok.” Erre ő: „Tegyünk úgy... mintha gyógyító lennél, aki segít az embereken. Ebben a tettetésben... a legfontosabb... megérteni..., hogy tulajdonképpen nem vagy az... csak úgy teszel, mintha az lennél... És, ha elég jól tetteted, hogy az vagy..., akiken segítesz... úgy fognak tenni, mintha megváltoznának. És egész életükben nem is jut majd eszükbe, hogy csak tettették ezt... De téged nehogy megtévesszen ez!” Majd rám nézett, és így szólt: — Viszontlátásra!

ÚJ UTAK A terápiás tevékenységhez bizonyos alapvető feltételezések segítségével hozzuk magunkat megfelelő állapotba. Ilyen az, hogy mindig jobb, ha van választási lehetőségünk, mint ha nincs. Másik ilyen elv a tudattalan választás fogalma. Megint másik az, hogy az embereknek már megvannak a változáshoz szükséges erőforrásaik, csak hozzá kell segíteni őket ahhoz, hogy a kívánt környezetben is hozzájussanak a megfelelő erőforrásokhoz. A negyedik, hogy kivétel nélkül minden viselkedés megfelelő szerepet tölt be valamiféle környezetben. Felelőtlen szeszély lenne részünkről egyszerűen megváltoztatni valaki viselkedését, anélkül, hogy a „rejtett cél” fontos fogalmát figyelembe vennénk. Feltételezzük, hogy ha valaki valamilyen viselkedést tanúsít, bármilyen furcsának vagy oda nem illőnek is tűnik ez, lehetőségei közül számára ebben a helyzetben ez a legmegfelelőbb. A páciens világának általában kilenctized része belső élményekből áll, és csak egytized része külsőből. Tehát, ha viselkedése furcsának, haszontalannak tűnik, biztosak lehetünk abban, hogy a viselkedését meghatározó helyzet nagy része nem fogható fel közvetlenül érzékeinkkel. Valami belül megjelenő dolog vagy személy hat rá: anyja, apja, a múlt eseményei stb. Ez a belső megjelenítés gyakran nem is tudatos. Linda és Tammy is igazolhatja, hogy itt megváltoztatott viselkedésüket a múltban lezajlott események alakították, Ez nem is meglepő. Biztos vagyok abban, hogy mindannyiunknak voltak olyan élményei, amelyek ezt alátámasztják. Erre a felismerésre én azt mondom, vegyük észre, hogy mindnyájan bonyolult egyensúlyban élő lények vagyunk. Az átkeretezésnek nevezett módszer egyike azon mintáknak, amelyekkel éppen ezt a bonyolultságot figyelembe véve segítünk valakinek megváltozni. Az átkeretezés során meghatározott lépések szerint kapcsolatba lépünk a páciensnek azzal a — jobb kifejezés híján — „részével”, amelyik arra készteti, hogy bizonyos módon viselkedjen, vagy meggátolja valamilyen viselkedésben. Azért tesszük ezt, hogy viselkedése rejtett célját megtaláljuk,

s azt a folyamat szerves részeként kezeljük, kielégítsük, és így idézzük elő a változást. Hadd illusztráljam ezt egy példával. Egy ideggyógyász küldött hozzám egy nőt. Húsz kilót akart fogyni. Korábban ez már sikerült is neki, de valahányszor lefogyott, mindig visszanyerte a súlyát. Le tudott fogyni tehát, de képtelen volt karcsú maradni. Az átkeretezés során felfedeztük, hogy nem volt olyan része, amely a fogyásnak ellenállt volna. Ám volt egy része, amelyik túlzott evésre késztette, ugyanis meg akarta védeni a házasságát. Értitek, miről van szó? Ha nem, hadd magyarázzam egy kicsit tovább. E túlsúlyos hölgy részének véleménye szerint, ha annyira lefogyott volna, amennyire szerette volna, testi vonzerővel hatott volna a férfiakra. Ha testi vonzerővel hatott volna a férfiakra, azok meg is környékezték volna őt és ajánlatokat tettek volna ne ki. Márpedig a nő e része szerint nem voltak olyan erőforrásai, amelyek segítségével képes lett volna megfelelő döntési hozni az ilyen ajánlatok tüzében. Nem lett volna képes nemet mondani. Nem volt olyan része, amelyik azt akarta volna, hogy túlsúlyos legyen. De volt egy, amelyik a kövérséget használta föl, hogy megóvja olyan helyzetektől, amelyben hite szerint nem lett volna képes hatékonyan dönteni, és amely házassága felbomlásához is vezethetett volna. Ezt hívjuk rejtett célnak. Az átkeretezés lényege, hogy akkor találhatunk az eredeti célnak is megfelelő új, elfogadhatóbb viselkedést, ha különbséget teszünk a szándék - ez esetben a házasság megvédése és a viselkedés — ez esetben a falánkság — között. Kevesen fogják fel, hogy az emberek tünetei valóban elérik a céljukat. Amíg a kövérség bevált, elérte a célt, a rész kövéren tartotta a nőt. Mikor már jobb eszközei lettek a házassága megvédésére, a rész megengedhette neki, hogy lefogyjon, amit minden fogyókúra nélkül meg is valósított. Akkor most bemutató következik. Ki akar megváltozni — titokban? (Dick lép föl az emelvényre.) — Remek, Dick, légy szíves, tartsd meg magadnak a tartalmat, hogy a jelenlevők figyelme felszabadulhasson, és könnyen észrevehessék a lezajló folyamatot!

Dick pillanatnyilag valami olyasmit csinál, amivel kapcsolatban nincs választási lehetősége. Vagy valamiféle kényszeres viselkedésről van szó — amit szívesen helyettesítene mással —, vagy valamit meg szeretne tenni, de nem képes rá. Ezen a két módon foglalhatjuk szavakba a lehetőségeket. Dick: — Az előbbiről van szó. — Rendben. Ha neked is megfelel, nevezzük X-nek ezt a pillanatnyilag meglévő viselkedésmintát, amit valami megfelelőbbel szeretnél helyettesíteni. Feltételezem, hogy ez az X viselkedésminta tudatos megítélésed szerint nem tükrözi leinőtt lényed egészét. Tehát megjelöltük a viselkedésmintát, vagyis azt, amit az illető meg szeretne változtatni. Ez az első lépés. A következő lépésben kapcsolatba lépünk Dicknek azzal a részével, amelyik ezt az „ikszelést” okozza. A gyakorlat során feltételezünk valamit, amit most nyíltan el is mondok neki, s tinektek is ki akarok hangsúlyozni: Dick, én tisztelem ezt a részedet, amely újra és újra az X mintát okozza viselkedésedben. Életben vagy, itt ülsz, és rengeteg mindent nagyon jól csinálsz az életedben. Meg vagyok győződve arról, hogy az ikszelést okozó részed is — noha ennek nem vagy tudatában — valami jót szeretne számodra elérni. Semmiféle változást nem fogok addig létrehozni, ameddig az X mintát okozó részed nem bizonyosodott meg arról, hogy az új viselkedés az eddiginél is jobban megfelel neki, csakúgy, mint a te egész lényednek. Ennek persze csak akkor van értelme, ha hiedelemrend szerünk szerint e viselkedés már magától is megváltozott volna, amennyiben tudatos énje uralma alatt lenne. Van tehát egy olyan része, amely nem tudatos, és ez tartja fenn a viselkedésmintát. Kezeskedhetem róla, hogy ha valaki meg szeretne változni, és segítségért fordul hozzánk, az esetek kilencvenkilenc százalékában valamiféle hasadás, küzdelem van tudatos vágyai és valamilyen tudattalan program között. A tudattalan sokkal erősebb. Sokkal jobban ismeri az illető szükségleteit a tudatos elméjénél, és sokkal többet tud, mint amennyit én kívülről valaha is megtudhatok. Azonnal szövetségre lépek a tudattalannal — éppen ezt hajtottam végre. Ennek

egyik módja tehát, hogy nyíltan kimondjuk: „Figyelj, nem a tudatos elmédhez szólok. Ahhoz a részedhez beszélek, amelyik ennek a viselkedésnek a fenntartásáért felelős. Ő irányítja majd az egész mutatványt. Én az ő tanácsadója leszek”. Nos, hogyan lépünk kapcsolatba ezzel a résszel? Ha bemegyünk a San Francisco-i USA Szövetségi Hivatalának épületébe, és valakivel alá akarunk íratni valamit, bonyolult feladatnak nézünk elébe, ugyanis az épületben dolgozó 450 emberr közül egy bizonyoshoz kell eljutnunk. Rengeteg időt vesztegetnénk el, ha az irat aláírójának felleléséhez olyan stratégiát folytatnánk, hogy már az ajtóban megkérdeznénk a biztonsági őrt, vajon aláírja-e, majd végigmennénk a folyosón és minden egyes irodába benyitnánk, azt a személyt keresve, akinek azt a bizonyos iratot joga van aláírni. A bürokratikus környezetet figyelembe véve ez igen alacsony hatásfokú stratégiának minősülne célunk eléréséhez. De jól példázza azt a fajta eljárást, amit sok terapeuta követ. A terapeutákat úgy képzik, hogy sok figyelmet fordítsanak páciensük tudatos kívánságaira. Általában éppen a tudatos elme van a legkevésbé tisztában az illető viselkedésének titkaival. Már magában az a tény is, hogy valaki felkeres rendelőmben, és azt mondja: „Nem akarok többé ikszelni, segítsen megváltoznom!” — jelzi számomra, hogy a változást már minden tudatosan mozgósítható erőforrásával megpróbálta elérni, de csúfos kudarcot vallott. Körülbelül annyira képtelennek tűnik nekem, hogy tudatos énjével kezdjek bele a különféle lehetőségek megvitatásába, mint ha először a biztonsági őrt kérdezném meg, aztán sorra minden irodába benyitnék. Egyenesen abba az irodába akarok menni, ahol az aláírásra jogosult tisztviselő dolgozik! Dicknek is egyenesen ahhoz a részéhez akarok eljutni, amelyik tudattalan szintről irányítja ezt a viselkedését egy bizonyos helyzetben. Azt is feltételezem, hogy az X viselkedésre késztető részed — noha tudatosan nem örülsz ennek — valamit tesz éried. Valami olyat, ami neked valamilyen módon hasznos. Nem tudom, mi ez, és viselkedésedből ítélve tudatos szinten te sem tudod, hiszen abba akarod hagyni.

Hát akkor most hivatalosan is vegyük fel a kapcsolatot ezzel a résszel. Ez a második lépés. Már megtörtént, de azért csináljuk most meg hivatalosan is. Dick, tudod-e, hogyan kell magadban beszélni? Remek. Arra kérlek, fordulj befelé egy kicsit, és tégy fel egy kérdést Mindjárt megmondom, mit kérdezz. Miután feltetted a kérdést, az a feladatod, hogy megfigyeld, milyen változást észlelsz magadban. Talán testi érzés, talán kép, hang vagy más érzéklet jön válaszul. Nem szükséges ezt sehogyan sem befolyásolnod. Az ikszelésért felelős részed valamelyik érzékelési csatornán jelezni fogja szükségleteit. Neked csupán a válaszra kell figyelned. A felteendő kérdés így szól: „Hajlandó-e tudatos énemmel kapcsolatba lépni az ikszelésért felelős részem?” Majd egyszerűen figyeld meg, mi történik: van-e változás érzéseidben, a belső képekben vagy hangokban? Míg Dick ezt végrehajtja, a ti feladatotok az lesz, hogy kívülről megfigyeljétek, és még az ő beszámolója előtt meg kapjátok a választ a kérdésekre. Már meg is van. Jellemző. Tegnapelőtt a kommunikáció egyik lehetőségéről, a szóvátevésről beszéltünk. Ebben a helyzetben erősen javaslom, hogy tartózkodjatok ettől, kivéve, ha csupán fel akartok rázni valakit. Ha mindig a páciens előtt tudjátok meg a választ, tudatát teljesen megkerülve egyenes kapcsolatot létesíthettek a tudattalanjával, s ez lehetővé teszi, hogy alaposan ellenőrizzétek az egyértelműségét. Előfordul, hogy az általunk megfigyelt válasz más, mint ami neki jelent meg tudatosan, és ezt észre kell vennünk. Dick, mit éltél át, miután feltetted a kérdést?  Zavart. — A „zavar” elvont főnév. Nem élmény, hanem annak tudatos megítélése. Semmire sem vezetne Dick tudatos véleményéről beszélgetni, hiszen tudatos erőforrásaival már teljes erővel megpróbált megváltozni, és ez nem sikerült. Az élménnyel kell foglalkoznunk. Mit éltél át, amit a „zavar” szóval írtál le? Honnan tudtad, hogy zavarba jöttél? — Hát... elpirultam. — Szóval elpirultál, azaz megváltozott a vérnyomásod. Járt-e ezzel hőmérséklet-változás vagy nyomás érzése a testednek valamelyik tájékán?

Mind a kettő, főként a gyomromban. A gyomrodban. Jó. Ez kiváló, szavak nélküli jelzés. Az átkeretezés során erősen ajánljuk, hogy az elsődleges érzékieteknél: érzéseknél, képeknél, hangoknál maradjatok. Ne bajlódjatok a szavakkal, mert ott túl könnyen beavatkozhat a tudat. Az ilyen szótlan, érzésbeli válasz szépsége az, hogy teljesen önkéntelennek tekinthetjük. Meg is győződhetünk róla, hogy valóban önkéntelen-e. Dick, tudatosan is el tudsz pirulni? — Talán. — Próbáld meg! — Nem megy. — Így arról is jól meggyőzhetünk valakit, hogy olyan részével lépett kapcsolatba, amelyik rendes körülmények között nem érhető el számára tudatosan. És persze mind a hipnózis, mind az élettani viszszajelzés (bio-feedback) arra az elvre épül, hogy meg tudjuk változtatni tudatunkat, s idegrendszerünknek, testünknek oly részeit is elérjük, amelyekhez rendesen nem tudunk hozzáférni. Eldöntendő kérdést tettünk fel, s válaszképpen az érzés változott meg. Van tehát válasz, de nem tudjuk még, hogy „igen”-t jelent, vagy „nem”-et. Tudatos szinten Dick sem tudja ezt. Az emberek gyakran úgy kerülnek komoly bajba, hogy képzés nélküli pszichiátert játszanak a részeikkel. Magyarázni próbálják a részeik üzeneteit. Érezni kezdenek valamit, elnevezik mondjuk „félelemnek” — holott lehet, hogy izgalomról vagy élénkségről vagy valami egészen másról van szó. Nevet adnak belső jelzéseiknek, majd komolyan veszik ezt, s ezzel éppoly könnyen értelmezik félre a jeleket, mint mások megnyilvánulásait. Mi nem akarjuk ezt megkockáztatni, s a jelzés mivoltának kiderítésére van egy könnyű, biztonságos módszerünk. Dick, először is mélyedj magadba, s köszönd meg e re szednek, hogy kapcsolatba lépett veled. Ezzel elfogadod a tettét. Ezután mondd meg neki: „Nagyon szeretném meg érteni, mit üzensz nekem. A félreértés elkerülése végett, ha azt akarod mondani, hogy valóban szeretnél a tudatommal kapcsolatba lépni, kérlek, erősítsd fel ugyanazt a jelzést, amit az előbb adtál nekem — a gyomorban áradó ér— —

zést. Ha azt akarod mondani, hogy nem akarsz a tudatommal kommunikálni, akkor fordítsd meg, vagyis csökkentsd az érzést.” Amíg Dick ezt végrehajtja, ti pedig lesitek a tudattalan választ, gondoljatok bele: ha kép alakjában jött volna a jel, akkor az erősségén változtattunk volna. Például világosíthattuk volna az „igen”-hez, sötétíthettük volna a „nem”-hez. Ha hang lett volna, akkor kérhettük volna, hogy „igen”-re hangosodjon, „nem”-re pedig halkuljon. Így elkerülhetjük, hogy tudatosan félreértsük a különféle belső érzések, képek, hangok formájában megnyilvánuló jeleket. Most igen tiszta kommunikációs csatornát nyitottunk a megváltoztatandó viselkedésért felelős részhez. És persze éppen ez a rész tudja, hogyan kell a változást megvalósítani. E folyamat kiváló alkalom arra, hogy gyakoroljátok a hagyományosan „hipnotikus reakciónak” nevezett jelek megfigyelését. Milton Erickson többek között „befelé korlátozódó figyelem”-ként határozza meg a mély révületet Ez a hasznosabb leírások egyike. Éppen ezt kértük most Dicktől: korlátozza figyelmét a belülről jövő jelzésre. És az ezzel együtt járó jelenségek; bőre érintésének, lélegzésének, bőrszínének, ajakméretének változásai jellegzetesen a hivatalos hipnotizőrök által transz jelenségnek nevezett osztályba tartoznak. Dick, térj vissza közénk. Mi történt? — Megint éreztem ugyanazt. — Szóval erősödött az érzés. Bizonyítékot kaptál. Most már van kapcsolatunk a résszel; tud nekünk igent és nemet jelezni. Immár akármilyen eldöntendő kérdésre egyértelmű választ kaphatunk. Belső kommunikációs csatornát nyitottunk, s ezt Dick maga működteti. Nem mi. Mi csak a következő lépésre vonatkozó javaslatokat teszünk. E belső közlési csatornán keresztül egyértelmű jeleket kaphat a megváltoztatandó mintáért felelős részétől. Csak ennyire van szükség. Ettől kezdve bármit megtehetünk. A harmadik lépés az X viselkedés megkülönböztetése a viselkedésért felelős rész szándékától. Dick, ez a tudattalan szinten cselekvő részed valamit el akar érni neked. Azt, ahogyan meg szeretné ezt valósítani, tudatos szinten nem fogadod el. Most a kommunikációs csatornádon keresztül kapcsolatba lépünk ezzel a részeddel, és segítünk, hogy megfelelőbb módon

valósíthassa meg a célját. Amikor már a mostaninál jobb módszerek állnak rendelkezésére, te is eléred majd, amit tudatosan szereméi, miközben e részed továbbra is gondoskodhat arról, ami szerinte fontos neked. Most fordulj belülre, s tegyél fel egy kérdést. A kérdés után figyelj a már ismert jelzésekre. Mélyedj magadba, és kérdezd meg részedet „Hajlandó lennél-e felfedni tudatos énem előtt, hogy mit szeretnél ezzel az ikszeléssel elérni számomra?” Ezután várd meg, hogy igent vagy nemet jelez-e... (Dick szélesen elmosolyodik). Csak annyit kértem, igennel vagy nemmel válaszoljon. Nem kértem, hogy mondja meg a választ. Ha jól figyeltetek, drámai jelenségnek lehettetek tanúi. „Igen” vagy „nem” választ várt. Megkapta, és egyben a rész szándékáról is értesült tudatos szinten. — Meg is örültem neki. — Meg is örült neki, meg is lepődött. Itt vége a terápiának. Most már tudatosan is értékeli, amit ez a része akar, amelyik tudattalan szinttől az X mintát irányítja. Dick, ezelőtt ugye nem tudtad, hogy mit akar ez a részed? — Nem, de miközben beszéltél, támadt már valami sejté sem, még mielőtt magamba mélyedtem. Azt éreztem, hogy... — Két együtt töltött nap után olyan jó kapcsolatba kerülünk a tudattalanotokkal, hogy hajlamosak vagytok túl gyorsan csinálni a dolgokat; többek között ez is nehezíti a bemutatást. Most tehát Dick tudatosan is megérti, mit szándékszik e része, amely eddig ikszelt Dick, ugyan ezt a bizonyos visel kedést nem fogadod el, szeretnéd-e, hogy egy részed felelős séget vállaljon ezért a célért? Ha nem is tetszik neked az, ahogyan az X mintát meg akarja valósítani, akarod-e, hogy ezt a szándékot lényed számára megvalósítsa valamely részed? — Igen Most tehát tudatosan is elismeri a tudattalan szándékot; létrejött az egyértelműség. Ez azt jelenti, hogy eljött a négyes lépés ideje, jelesül, hogy az ikszelés helyett az alapvető szándékot még sikeresebben megvalósító módokat alkossunk, amelyek a tudatos én szándékát is teljességgel tiszteletben tartják.

Ennek módja: hajlíthatatlanul ragaszkodunk a szándékhoz — a célhoz —, elérésének módozatait pedig addig változtatgatjuk, amíg valami jobb módszert nem találunk: olyat, ami nem lesz összeütközésben Dick más részeivel. Dick, van-e olyan részed, amelyet leleményesnek tartasz? — Prutty! — Hopp! Előugrott a találékony rész! „Hahó! itt vagyok! Mit akarsz?” Remélem, mind értékelitek, milyen értelemben mondtam az előbb, hogy a többszörös személyiség a fejlődés egyik lépcsőfoka. Tehát nagyon is van olyan részed, amelyet találékony részként tartasz számon. — De még mennyire! — Kérlek, merülj magadba, és kérdezd meg ezt a találékony részedet, hogy hajlandó volna-e a következő feladatot elvégezni. Előbb hadd magyarázzam el. Kérd meg, hogy tudattalan szinten lépjen kapcsolatba az ikszelést irányító részeddel, és tudja meg a rész szándékát. Majd kezdjen más olyan módszereket alkotni, melyekkel az a részed megvalósíthatja célját. Tíz, húsz, akár ezer módszert is felajánl majd neked, meglehetősen felelőtlenül. Csak az a feladata, hogy sok lehetséges utat-módot teremtsen az eredmény elérésére; nem kell megítélnie, melyek válnának be ezekből. Ebből a temérdek módszerből az X viselkedésért felelős részed fogja kiválasztani azokat, amelyekkel az ikszelésnél is hatékonyabban elérheti célját. Legalább három olyan módszert válasszon ki, amely szerinte legalább annyira, sőt, remélhetőleg még jobban működne, mint a célja elérése végett eddig alkalmazott viselkedés. Érted a feladatot? — Azt hiszem, értem. — Rendben. Mélyedj magadba, és kérdezd meg a találékony részedet, hogy hajlandó-e erre. Amikor azt mondja: „Igen”, mondd, hogy rajta, kezdjen bele. És szeretném, ha a másik részed azzal a bizonyos „igen” jellel jelezne minden elfogadott új lehetőségnél. Talán tudatában leszel az új lehetőségeknek, talán nem; ez célunkat illetően lényegtelen. — Nagy feladatnak hangzik ez. — Az is, de ezrek elvégezték már az egész világon. Emberileg lehetséges, és te ember vagy. Mélyedj magadba, és magyarázd el a talá-

lékony részednek meg a másiknak is, és ha mind a ketten beleegyeznek, mondd nekik, hogy fogjanak bele. Most saját találékony erőforrásaid mozgósításával újra fogod viselkedésedet szervezni... (Hosszú szünet). Dick, megkaptad-e már a három jelzést? (Nem.) Hányat kaptál? (Sehányat sem.) Egyet sem kaptál? Mélyedj magadba, és kérdezd meg ugyanazt a részedet, hogy eljutottak-e hozza a találékony részedtől a lehetőségek. Feleljen igennel vagy nemmel! Kérdezd meg, hogy a találékony részed felajánlott-e neki új lehetőségeket... (Bólint). Remek. Akkor megkapta a lehetőségeket, ugye? — Úgy tűnik. — Tehát a találékony szinten azt találjuk, hogy sok választási lehetőség születik. Most ismét merülj önmagadba, és kérdezd meg belső részedet, hogy volt-e elfogadható a kapott lehetőségek között? Volt-e hatékonyabb az ikszelésnél célja eléréséhez? Közületek egyesek szeretnek tanácsot adni a pácienseik nek. A tanács mindig sokkal kevésbé hatékony annál, amikor megfelelő, pontos utasítások segítségével saját erőforrásaikra utaljuk vissza őket, és így segítünk saját lehetőségeik kidolgozásában. Egyedi lények vagyunk, pácienseink is azok. Lehetnek átfedések, de olyan is van, amikor nincsenek — gondoljatok csak vissza az első délutáni gyakorlatra, amikor hallucinálásra kértelek benneteket. Volt közületek, aki hihetetlenül jól kitalálta, mit él át a társa. Másnak egyáltalán nem ment. Ha megvan ez a hihetetlen egyezés, akkor hasznos tanácsokat adhattok. Semmi baj nincs ezzel, ha közben érzékenyen figyelitek a visszajelzést. De még akkor is hatékonyabb lesz saját erőforrásaikra viszszautalni őket. (Dick a fejét rázza). Jól van. Nemet jelzett. Szóval nincs elfogadható az új lehetőségek között. A találékony részed rengeteg lehetséges utat-módot felajánlott, de egyik sem olyan hatékony, mint a jelenlegi minta. Akkor most légy szíves, kérdezd meg az ikszelésért felelős részedet: hajlandó lenne-e felkeresni találékony részedet, és tanácsadóul szolgálni a szándékát jobban megvalósító módszerek kidolgozásához? Kérdezd meg: a találékony részed által felkínált új lehetőségekben pontosan mi az, ami meggátolja szándékának hatékonyabb megvalósításában? Érted-e ezt az utasítást tudatosan, Dick? Jól van, akkor mélyedj ma-

gadba, és magyarázd el a részednek, majd kérdezd meg — ismét igennel vagy nemmel válaszoljon —, hogy hajlandó-e erre? És ha igennel válaszol, bele is kezdhet. Ez a bizonyos módszer lényegesen eltér a szokványos terápiás és hipnotikus módszerektől. Mi csupán tanácsadói vagyunk az illető tudatos elméjének. Ő végzi az igazi munkát. Önmaga terapeutája, ebben a pillanatban önmaga hipnotizőre is. Mi nem csinálunk semmi ilyesmit. Csak a tudatával vagyunk közvetlen kapcsolatban, ennek adunk utasításokat az előrehaladáshoz. Az ő felelőssége, hogy kapcsolatot teremtsen és tartson fenn lényének azokkal a tudattalan részeivel, amelyekkel megváltozásához kapcsolatba kell lépnie. Persze, ha már megtanulta ezt — a mostani példán okulva —, nélkülünk is el tudja végezni. Ez újabb előny. Ebbe a módszerbe bele van építve a páciens önrendelkezése.Dick, megvan a három jelzés? — Nem vagyok biztos benne. — Jól van, mélyedj magadba, és kérdezd meg ezt a részedet, hogy van-e már legalább három olyan lehetősége — hogy te magad tudatában vagy-e ezeknek, az nem számít —, melyeket a cél elérése szempontjából hatékonyabbnak ítél az eddigi visel kedésnél. Megint ugyanúgy jelezzen. Fontos továbbra is az eredeti jelzésre támaszkodni, s fontos legalább három lehető séget szerezni. Ha már legalább három választási lehetőségünk van, akkor kezdhetünk változékonyan viselkedni. — Ez „igen” volt. — Jól van, most igenlő választ kapott. Azt mondta belső része: „Igen, van legalább három, a régi ikszelésnél hatékonyabb új módszerem”, — noha Dick nincs tudatában, mik azok. Az ötödik lépésben biztosítjuk, hogy ezek az új lehetőségek valóban meg is valósuljanak viselkedésében. Kérd meg e részedet, Dick, hogy ugyanilyen jelzéssel válaszoljon a következő kérdésre: „Mivel most már három, az ikszelésnél hatékonyabb módszer áll rendelkezésedre, vállalnád-e a felelősséget azért, hogy ezek a megfelelő helyzetben elő is forduljanak a viselkedésemben?” És tudod, hogy az erősödés jelenti az igent, a gyengülés a nemet. Igaz? — Nem is tudom. — Nem baj. Kérd meg a részedet, hogy válaszolás előtt adjon ne-

ked egy „igen” jelzést. Így tudni fogod, melyik az „igen” és melyik a „nem”. Ha fordítva jönnének, az kissé összekavarná a dolgokat. — Hát... izé... azt hiszem, elvesztettem a fonalat. — Tudom. Azért kérlek most erre. Mélyedj ismét magadba, és kérd meg ezt a részedet, adjon „igen” jelzést, hogy tudhasd, mi az „igen”, és mi a „nem”. — Az „igen” jelzés ellazulás. — Rendben. Menjünk most vissza egy kicsit. Mélyedj magadba, és kérdezd meg a részedet, hogy az új lehetőségek szerinte is hatékonyabbak-e az ikszelésnél. — Ez „igen” volt. — Remek. Akkor tedd fel a következő kérdést a részednek: vállalja-e a felelősséget azért, hogy ikszelés helyett e három lehetőséget alkalmazza, mondjuk, hat hétig. Így kipróbálhatja ezeket. — Vállalja. — Ezt a változási módszert szerintem a hatodik lépés teszi olyan elegánssá. Az úgynevezett ökológiai ellenőrzés útján elismerjük, hogy Dick, éppúgy, mint mi mindannyian, bonyolult egyensúlyban élő lény. Vakmerőség lenne az ikszelést egyszerűen megváltoztatni, és figyelmen kívül hagyni, hogy ez élmény- és viselkedésrendszerének más részeire miként hat. A következőképpen védhetjük ki az esetleges káros hatást: Kérlek, köszönd meg részednek egész eddigi tevékenységét. Ő már elérte célját, és elégedett ezzel. Most azt akarjuk megtudni, milyen más részeknek van ezzel kapcsolatban valami közölnivalója. Tedd fel a kérdést: „Van-e valamilyen más részem, amelyiknek bármilyen ellenvetése van az újonnan előforduló viselkedésekkel szemben?” S érzékenyen figyeld, hogy bármely rendszerben jön-e valami válasz: érzés, kép vagy hang... Jól van, kaptál választ. Mi az? — Nincs ellenvetésük. — Honnan tudod? Ez fontos. Arra kértelek, minden egyes rendszerre figyelj. Visszatérvén azt mondtad: „Nincs ellenvetésük”. Honnan tudod, hogy nincs ellenvetésük? — Semmiféle feszültséget nem éreztem sehol. — Feszültséget nem éreztél. Volt-e valami érzésben, látásban vagy hangokban jelentkező változás?

Hát, ellazultam. Ellazultál. Jól van, az egész tested ellazult. Csak a biztonság kedvéért ellenőrizzük, hogy egyértelmű-e a válasz. Köszönd meg annak a részednek, amelyik ezt okozta. És most mondd ezt: „Ha ez valóban azt jelenti, hogy nincs ellenvetés, még jobban lazíts el. Ha van ellenvetés, hozz létre valami feszültséget”. Most is csak a jelzést változtatgatjuk, hogy megállapíthassuk belőle az igent és a nemet. Önkényes persze, hogy az inger növelése az igen, és csökkenése a nem, vagy fordítva. Ez önmagában lényegtelen. — Valami ellenvetést érzek. — Jól van. Pontosan mit érzékeltél? Az izmok feszültsége változott? — Igen, a szemem körül. — Ha bármely általános kérdésre választ kapunk, fontos meggyőződnünk arról, pontosan mit jelent ez. Köszönd meg a részednek a szemed körüli izmok feszültségét. Kérd meg, fokozza ezt, ha igent, és csökkentse, ha nemet jelez a következő kérdésre: „Van-e ellenvetésed az új viselkedésmódok ellen?” — Csökkenést észlelek. — Kissé szokatlan itt ez a feszültség. Az ökológiai ellenőr zés során majdnem mindenkinek inkább a szívverése gyorsul fel. A legtöbb embernek a gyors szívverés félelmet, izgulást juttat eszébe. Ha megkérem őket, hogy hagyják abba a hallucinálást, és egyszerűen kérjék a jel erősödését „igen”-re és csökkenését „nem”-re, a szívverés többnyire lelassul. Én ezt úgy szoktam értelmezni, hogy valamely részük igencsak izgalmasnak találja, ami történik. — Még valami lüktetést is éreztem a kezemben, de a szemem körüli izomfeszültség sokkal erősebbnek tűnt, ezért említettem a szemem feszültségét. — Jól van, ellenőrizzük ezt is! Mélyedj magadba, és ezúttal a kezed útján jelző résznek mondj köszönetet. Majd tedd fel a már ismert kérdést: „Van-e bármi ellenvetésed?” és kérd meg, fokozza a jelzést „igen” esetében, és csökkentse „nem” esetében. — Csökkent az érzés. — Csökkent, tehát ennek a résznek sincs ellenvetése. Ha lett volna ellenvetés, egyszerűen visszatértünk volna a harmadik lépéshez. — —

Új „igen” vagy „nem” jelet kaptál - a kéz lüktetését. Ekkor elválasztottuk volna e rész ellenvetését a szándékától. Addig megyünk körbe ezeken a lépéseken, amíg minden ellenvetést be nem építettünk. Mi többnyire megtartjuk az első három lehetőséget, és arra kérjük az ellenvető részeket, hogy válasszanak ezekkel nem ütköző új módszereket szükséges tevékenységük folytatására. Az ökológiai ellenőrzés nagyon fontos. Van úgy, hogy ügyes munkát végeztek, és páciensetek a rendelőtökben egyértelműen viselkedik. Ám később előbukkan egy másik rész, amelynek gondjait egy bizonyos helyzet hívja elő. Hazaér, és hirtelen nem tudja felidézni, amit a csoportban vagy a rendelőben tanult. Más részei tudják ugyanis, hogy ha haza- megy, és eredeti vágyai szerint változik meg elveszti valakinek a barátságát, felborítja párkapcsolatát, vagy valami mást elront. Ezzel a módszerrel biztosak lehetünk abban, hogy más részek jó tevékenységét nem keresztezi az új viselkedés. Persze a puding valódi próbája az evés, de még így biztosíthatjuk leginkább, hogy az új lehetőségek valóban működjenek is. Na már most, Dick, mi történik, ha hat-hét hét múlva egyszer csak észreveszed, hogy megint ikszelsz? Mi ekkor a teendő...? Ez azt jelezné, hogy a talált új lehetőségek nem elég jók az eredeti szándék megvalósítására. Ekkor ismét felkeresheted a találékony részedet, és kérheted, hogy alkosson három más lehetőséget. Maga a viselkedés lesz az új lehetőségek hatékonyságának mércéje. Ha a kísérleti időszak után visszatér a régi viselkedés, tudhatjuk, hogy az új lehető ségek nem bizonyultak hatásosabbnak a régi mintánál. Azt jelzi ez, hogy térj vissza a módszerhez, és teremts jobb lehetőségeket. Az előző viselkedés feltámadása nem kudarcot jelent, ha nem azt, hogy nem jártunk el elég találékonyan vagy körültekintően, s ki kell javítanunk a dolgot átkeretezés beválik. Kezeskedem arról, hogy Dick viselkedése megváltozik. Ha később visszaalakul, ez azt jelzi, hogy az új minták nem valósítják meg a régihez hasonló hatékonysággal, amit akar. Ismét elő kell vennie a módszert, meg kell találnia, hogy még milyen más rejtett célok vannak, és olyan új módszereket kell alkotnia, amelyek azokat is kielégítik. Ha nem mondjuk ki előre, hogy a tünet visszatérése további tárgyalási fordulót jelent, a páciens tudatos elméje a tünet esetleges fel-

bukkanását „kudarc” gyanánt könyvelheti el. Ha ugyanezt jelzésnek értelmezzük, ő is kezdi üzenetként felfogni. Valószínűleg mindig is üzenet volt, csak ő nem annak vette. Ám ha így fogja fel, visszajelző rendszer kezd kiépülni benne. Rájön, hogy csak bizonyos alkalmakkor kap jelzést. Például valaki migrénes fejfájással jön hozzám. Elvégzem az átkeretezést, minden része elégedett, és minden jól megy két hétig. Majd egy bizonyos helyzetben váratlanul megfájdul a feje. Ez a fejfájás jelzi, hogy a tárgyalás nem tért ki mindenre. Ilyenkor az ember gyorsan „beszól” belülre: „Ki nincs megelégedve? Mit jelentsen ez?” Ha egy rész ekkor ezt mondja: „nem állsz ki magadért, ahogyan megígérted!”, egyszerűen választhat a fejfájás és a kiállás között. Egy nőre sokszor olyan komoly migrén jött rá, hogy mozdulni sem bírt. Volt egy része, amelyik időnként játszani szeretett volna, és ha nem játszhatott, akkor semmilyen más részét nem engedte semmit sem csinálni. Zutty! Gyorsan megfájdította a fejét. Megállapodást kötött tehát, hogy egy bizonyos időt mindig játéktevékenységgel fog tölteni. A találkozásunk utáni hétvégén eljött a játékidő, de ő elhatározta, hogy inkább az adóbevallását csinálja meg. A rész egyszerűen kiterítette. Felhívott, és azt mondta: „Nem tartottam be a megállapodást, és megint rámjött a fejfájás. Mit csináljak?” közöltem vele, hogy nem engem kell kérdeznie, hanem a részt. Nem az én gondom ez. Nem az én fejem fáj. Magába mélyedt hát, és meg is tudta, mit kell tennie. Azt mondta neki a belső rész: „Ki a házból, be a kocsiba, tűnés el otthonról és érezd jól magad, mert különben ellátom a bajodat!” Mihelyt beszállt a kocsiba, elmúlt a fejfájása. Már nem teher volt a fejfájás, hanem jelzés, melyre kénytelen volt cselekedni. Felfogta, hogy ha megfájdul a feje, itt az idő elmenni otthonról és szórakozni. Jó. Van-e kérdés a Dick-kel bemutatott folyamattal kapcsolatban? Egy nő: — Jól értettem, hogy Dicknek nem szükséges tudatában lennie, mi is az a három lehetőség? — Szerintünk jobb is, ha nincs. Ez csak akadályozná esetleg. A nő: — Dick, nem tudod, hogy pontosan mi ez a három lehetőség? Dick: — Nem. Bizonyos értelemben kudarcnak érzem az egészet, mert

az eszemmel nem tudok rájönni erre. A nő: — Honnan tudja, hogy megvannak? — Jelt kapott tudattalanjától, mégpedig az ellazulás érzései. Tudatosan nem ismeri az új lehetőségeket. Dick: — De hasi szinten jól érzem magam. — Tudattalan elméje tudja, és csak ez számít. Úgyis ő az aki a viselkedésnek ezen a területén az egész cirkuszt irányítja. De mutassuk be a kedvedért. Mélyedj magadba, Dick, és kérd meg ugyanezt a belső részedet, hogy a már bevált „igen-nem” jelzéssel felelve jelezze nekünk, hajlandó-e tudatos énednek elárulni az egyik új lehetőséget, csak azért, hogy meggyőződhess, olyasmiket is tud, amiket te nem. Ezt „meggyőzőnek” hívjuk. A változás folyamatának szempontjából teljesen lényegtelen, de az ember tudatos énjét kicsit megnyugtathatja. Dick: — Nem hajlandó. — És igaza is van. Ha én lennék Dick tudattalanja, én se mondanám el neki. Beleavatkozna. Eddig mit csinált? Tudattalan része viszszatartott némi információt, mire rögtön kudarcot érzett! Ha így viselkedik, én sem állnék szóba a tudatával. De ugyanolyan meggyőző, ha a tudattalan elme tudatos akaratától független jellel közli: „Nem vagyok hajlandó egyik új lehetőséget sem elárulni.” Igaz? - Igaz. — Most hadd térjek ki a kettes lépésben lévő kérés paradox természetére. Az a kérdés, hogy: „Hajlandó lennél-e tudatos énemmel kapcsolatba lépni?” Bármiféle felfedezhető válasz szükségszerűen tudatos szintre kerül! Még ha azt is mondja a rész: „nem vagyok hajlandó”, az is kapcsolat tudatos elméjével! Ha nemleges jelzést kapott volna, úgy magyaráznám: a részének nem az a szándéka, hogy ne érintkezzen tudatos énjével. Azt jelenti ez, hogy nem bízik benne. Vagyis a tartalmat nem akarja tudatos énjével ismertetni. S ezt tiszteletben tartom. Meggyőződésem, hogy a tudattalannak joga, sőt kötelessége a tudaton kívül tartani azt, amivel tudatos elméje nem tudna hasznosan bánni.

Egy időszakban semmi mást nem csináltunk, csak nagyon mély révületben hipnotizáltunk. Jött egyszer valaki hozzánk, és azt mondta, hogy rengeteg minden útját állja a boldogságának. Megkérdeztem, hogy elmondaná-e, mik ezek. Azt válaszolta: „Dehogy, csak be akarok állni, és az egészet megváltoztatni, azért jöttem hipnózisra.” Mivel mindenféle viselkedést elfogadunk, mély révületbe merítettem, elküldtem tudatos énjét, s azt mondtam neki: „Négyszemközt szeretnék a tudattalan elméddel beszélni.” Fogalmam sincs, mit jelent ez. De mikor ezt mondom, az emberek végrehajtják. Beszél velünk az illető, de nem az, aki az előbb volt ott, mert olyasmiket tud, amiket a másik nem. Fogalmam sincs, hogy én alkottam-e ezt a kettősséget, vagy már eleve megvolt. Ha ezt kérem, ez az eredmény. Ebben az esetben tudatos elméje, hogy finoman fejezzem ki magam, kissé bugyuta volt. Tudattalan erőforrásai viszont hihetetlenül értelmesek. Ezt mondtam: „Azt szeretném kérdezni — hiszen te sokkal jobban ismered őt nálam —, hogy mit kellene a viselkedésén változtatnia.” A következő választ kaptam: — Homoszexuális. — És miben kellene megváltoznia? — Meg kell változtatnia ezt, mert az egész hibán alapszik. — Miféle hibán? A következő magyarázatot kaptam tudattalan elméjétől: Ötéves volt, a manduláját akarták kivenni a kórházban, amikor életében először állt ellen testileg és próbálta megvédeni magát. Éteres maszkot helyeztek az arcára, ezt próbálta eltolni magától, küzdött ellene, s közben elkábult. Az altatás összekötődött a dühösség érzésével. Ezután, valahányszor mérges lett vagy megijedt, s oda akart vágni, teste elernyedt. Ebből azt a következtetést vonta le tudatosan, hogy homoszexuális. Vagy huszonöt éven át élt homoszexuálisként. Tudattalan erőforrásai azt mondták: „Nem szabad ezt a félreértést tudatos elméjével közölnöd, mert elpusztítaná ez a tudat.” Ezzel nagyon is egyetértettem. Semmi szüksége nem volt arra, hogy rájöjjön, huszonöt éven át minden kapcsolatát elszúrta. Csak az volt a lényeges, hogy megváltozzon, ugyanis meg akart házasodni. De képtelen lett volna megnősülni, hiszen tudta, hogy homoszexuális. Tudattalan

elméje semmiképpen sem engedte, hogy rájöjjön a tévedésére, mert ez az egész életét hibának tüntette volna fel, s e tudat teljesen megsemmisítette volna. Azt az illúziót akarta számára, hogy valahogy kinőtte, s új viselkedésre váltott. Elrendeztem hát tudattalan elméjével, hogy tökéletesen átalakulhasson heteroszexuálissá, s ezt spirituális élmény eredményeként élje át. Tudattalanja szerint is ez volt a legjobb megoldás. Anélkül változott meg, hogy akár a hipnózisra, akár a változás eredetére emlékezett volna. Azt hitte, tudatmódosító szer eredménye volt minden. Kozmikus állapotba került. Marihuánát szívott, és úgy gondolta, hogy a fű minősége okozta az egészet, nem a poszthipnotikus sugallatok. Ez elég volt ahhoz, hogy elérje vágyát. Sok olyan része van az embereknek, ami ilyesmit akar. Egy rész nem akarja, hogy a tudatos elme értesüljön a dologről, mert szerinte nem tudná elviselni. Ez vagy igaz, vagy nem. Olykor megállapodtam a résszel, hogy lassan, fokozatosan, a tudatos részt is beavatja, és így méri fel, kibírja-e. És a rész általában arra jött rá, hogy a tudatos elme képes volt eIfogadni az információt. Máskor határozott nemleges válasz jött: „Szó sem lehet róla. Nem akarom, hogy a tudatos én tudjon róla. Minden viselkedést megváltoztatok, de semmiről nem fogom a tudatos ént tájékoztatni.” És az ember megváltozik. A legnagyobb változások úgyis mindig a tudattalan szintjén zajlanak le. Csak a legújabb kori nyugati történelem folyamán hívtuk fel a figyelmet a változás gondolatára. Ha Dick része azt mondta volna, hogy nem hajlandó a tudatos ént szándékáról tájékoztatni, nyugodtan folytattuk volna, hiszen úgysem lett volna fontos. Egyszerűen arra kértük volna a részt, hogy forduljon egyenesen Dick találékony részéhez az új lehetőségekért. Sőt, valószínűleg az tartott ilyen sokáig, hogy a tudatos elméjével is közölte a dolgokat. Komolyan! A tudatosság — amennyire én meg tudom állapítani — sohasem lényeges, hacsak nem akarunk könyvet írni a viselkedésünkről. A másokkal vagy a belső részekkel történő közvetlen érintkezésben nincs szükség tudatosságra. Tudatos részvételét arra korlátozzuk, hogy a jelzésrendszerben érkező változásokat észrevegye, és jelentse, no meg, hogy feltegye a válaszokat kiváltó kérdéseket.

Lehetséges — nem csak lehetséges, de jó is —, hogy ne legyen tisztában tudattalan részének szándékával és az új lehetőségekkel sem. A változás ugyanolyan mély és hatékony lesz, mintha mindezt tudná. Sőt, valahogy még hatékonyabb. Egy férfi: — Mi van, ha már az elején semmi választ nem kapunk? — Hát, ha semmi választ nem kapunk, valószínűleg halott a páciens. De ha nem kap olyan választ, ami meggyőzi, tudattalan énjével szövetkezem, s azt mondom: „Figyelj, ez a részed nem akar veled közölni semmit, s én egyetértek vele, mert én sem akarnék veled kommunikálni. Még nem jöttél rá, hogy ez a rész valami életfontosságú dolgot tart fenn a számodra. Szolgálatot tesz neked, te pedig egész idő alatt belső folyamataiddal harcolsz, holott jót akarnak neked. Üdvözlöm és köszöntöm őket. Szerintem bocsánatukat kellene kérned.” Szó szerint megkérem az illetőt, hogy mélyedjen magába és kérjen bocsánatot, amiért küzdött a saját belső része ellen, s ezzel még nehezebbé tette a dolgát. Ha ez sem elég, fenyegetőzni is lehet. „És ha nem bánsz jobban a részeiddel, segíteni fogok nekik, hogy elintézzenek. Segítek nekik, hogy rettenetes fejfájást bocsássanak rád, és tíz kilót hízzál.” Ekkor általában remek tudattalan kommunikáció indul be. Azt mondja majd az illető: „nem, ez szerintem nem teljesen van így”, s ugyanakkor feje bólogat arra, amit épp mondtam! Egy nő: — A hármas lépésnél megkérdezed, hogy mit akar a rész, azaz mi is a szándéka a viselkedésmintával. Szükség van-e erre? Hiszen nem is számít, hogy tudjuk-e! — Nincs. Csak a legtöbb embert érdekli. Ha a tudattalan nem kívánja felfedni a szándékát, valami ilyesmit mondunk: „Noha az ikszelést tudatosan meg akarod változtatni, hajlandó vagy-e feltételezni, hogy ennek a belső tudattalan résznek jó a szándéka, s amit el akar érni a számodra az X mintával, az egész személyiséged javát szolgálja? Ha hajlandó vagy ezt elfogadni, maradjon csak tudattalan a tartalom és mondd azt, hogy ‘Rendben, bízom abban, hogy jó a szándékod. Nem szükséges ellenőriznem és értékelnem szándékodat, mert feltételezem, hogy a saját jól felfogott érdekemben cselek szel.’ ” És egy-

szerűen rátérünk a negyedik lépésre. Néhány éve egy tanfolyamon volt egy nő, aki iszonyodott az autópályán való vezetéstől. Nem fóbiaként kezeltem a panaszt, bár az sokkal elegánsabb lett volna. Szokványos átformálást végeztem, hogy bemutassam, fóbiát is el lehet mulasztani átkeretezéssel, noha a látvány és az érzés kétszeres elválasztása sokkal gyorsabb. Azt mondtam neki: — Van egy részed, amelyik halálra rémít, amikor az autópályához közel kerülsz. Mélyedj magadba, s mondd meg neki, hogy tudjuk, milyen fontos dolgot csinál. Aztán kérdezd meg, hajlandó lenne-e kapcsolatba lépni veled! Nagyon erős igenlő választ kapott. Így folytattam: — Megint mélyedj magadba, és kérdezd meg ezt a belső részt, hajlandó-e elmondani, mit akar számodra elérni ezzel a megrémisztéssel! Magába mélyedt: — Hát, a rész azt válaszolta, hogy nem hajlandó! Tudattalan átkeretezés helyett ekkor valami olyasmit tettem, ami talán furcsának hangzik, de időnként a gyanú — más intuíciónak nevezi — ilyesmire késztet. Megkértem, hogy mélyedjen magába, és kérdezze meg a részét, tudja-e, mi a célja. Lehunyta szemét, majd visszatért: — Hát ezt... ezt nem... Nem hiszem el, amit mondott! — Fordulj ismét befelé, és kérdezd meg, hogy igazat mondott-e. Ismét magába mélyedt, majd így szólt: — Nem akarom elhinni, amit mond! — De hát mit mond? — Azt, hogy elfelejtette!! Nos, akármilyen szórakoztatóan hangzik ez, szerintem remek válasz volt. Van benne bizonyos fajta logika. Sokáig élünk. Ha egy részünk valamit kitűz magának, mi pedig ellenállunk neki, harcolunk vele, annyira belemerülhet a küzdelembe, hogy el is felejti, miért szervezte úgy eredetileg a viselkedését. Közületek hányan keveredtetek már vitába, és felejtettétek el a közepén, hogy eredetileg mit is akartatok? A részek, akárcsak az emberek, néha nem emlékeznek a céljukra.

Körülményeskedés helyett azt mondtam: — Nézd, nagyon erős részed ez. Gondoltál már erre? Valahányszor közel mész az autópályához, halálra rémít. Döbbenetes, nem! Szeretnéd-e, ha a te oldaladon állna ilyen rész? Így felelt: — Tyűha! Milyen jól jönne nekem egy ilyen rész! — Mélyedj magadba, s kérdezd meg ezt a részt, szeretne-e valami olyan hasznos, képességeihez méltó dolgot tenni, amiért mindenki értékelné. Persze, a rész azt mondta: „Naná!” — Akkor ismét mélyedj magadba — folytattam —, és kérdezd meg a részedet, hogy hajlandó lenne-e jó érzésről, éberségről, egyenletes, nyugodt légzésről és külső figyelemről gondoskodni, amikor felhajtasz az autópályára! A rész hajlott erre: „Persze!”. Ekkor megkértem a hölgyet, hogy képzeljen el egy-két helyzetet az autópályán. Erre korábban nem is volt képes, mert rémület tört rá; még az autópálya közelségének gondolata is túlságosan ijesztő volt számára. Ezúttal megfelelően elvégezte. Utána beszállt a kocsijába, ráment az autópályára, és remekül ment minden. Annyira élvezte, hogy négy órán át kocsikázott, és kifogyott a benzinje! Egy férfi: — Egy bizonyos ponton úgy tűnt, valami erőfeszítés mutatkozik Dick homlokán. Vajon zavarta valami, vagy csak éppen koncentrált? — Ha ilyen természetű kételyünk van, tartozunk magunknak azzal, hogy igazoljuk vagy megcáfoljuk gyanúnkat. A legkönnyebb ugyanezzel a módszerrel élni. Nézném Dicket, és megkérdezném: „Észrevettem, hogy összehúztad a szemöldöködet Ez néha a feszültség jele, néha csupán az összpontosításé. Nem tudom: melyik volt ez most?” Csak fél perccel tart tovább magába merülnie, és megkérnie a szemöldökét összehúzó részét, hogy még erősebben húzza össze, ha valamit hozzá akar tenni a folyamathoz, ha pedig nem, akkor lazítsa el. Ez azonnal eldönti a kérdést, minden hallucinálás nélkül. Nekünk nem kell hallucinálnunk, neki pedig nem kell sejtésekbe bocsátkoz-

nia. Megvan már a módszerünk, amellyel kérdéseinkre egyenes érzékszervi úton kapunk választ. Remélem, akik közületek foglalkoznak hipnózissal, ráismertek néhány mintára. Az egyik a frakcionálás — a befelé fordulás váltakozik a külső figyelemmel, azaz az illető hol transzba merül, hol visszatér. Akár foglalkoztok hipnózissal, akár nem, bizonyára hallottatok már az ideomotoros, vagyis ujjal történő jelzésről. A hipnotizőr gyakran arra utasítja a révületbe merült embert, hogy az őszinte, tudattalan mozdulattal emelje fel a jobb mutatóujját az „igen”, a balt pedig a „nem” jelzésére. A mi jeleink ugyanígy működnek, csak természetesek. Az ujj-jelzéseket a hipnotizőr szabja meg teljesen önkényesen. Az átkeretezés sokkal több szabadságot hagy a páciensnek. Mindenki olyan jelrendszert választ, ami az adott pillanatban leginkább egyezik az igényeivel. Természetes módszer ez, amely tudatosan megismételhetetlen jelzéseket is lehetővé tesz. De formálisan ugyanaz a mintája, ugyanaz az elve, mint az ujjal való jelzésnek. A természetes úton felbukkanó jelzések révén minden rész más csatornán jelezhet; nem kényszerülnek valamennyien ugyanabba a rendszerbe. No és akkor mit teszünk, ha egyszer csak jeleket kap: izzadni kezd a tenyere, érzetei támadnak a lábszárán, képek jelennek meg neki, száguldó autó hangját hallja? Azt mondtam volna: „Nagyon örvendek, hogy ennyi részed akar tenni érted valamit. A siker érdekében most merülj magadba, és mindegyiknek köszönd meg a jelzést. Kérd meg mindezeket a részeidet, hogy különleges figyelemmel kísérjék, ami történik. Először a tenyérizzadást vesszük; ezzel a részeddel fogunk megismerkedni. Biztosítom az összes többi részedet, hogy semmiféle viselkedésbeli változtatást nem teszünk, amíg az ökológiai ellenőrzést el nem végeztük, s nem bizonyosodtunk meg afelől, hogy mindannyian elfogadják az új viselkedéseket.” Arra is megkérhetjük mindezeket a részeinket, hogy alakítsanak bizottságot, és válasszanak egy közös jelet. Majd a bizottságot megkérjük arra, hogy szükségleteit közölje a találékony résszel, és így tovább. Egy férfi: — Mi van akkor, ha az ötös lépésnél a rész nem akarja vállalni a felelősséget?

Akkor valami már korábban összekavarodott! Értelmet len, hogy ugyanaz a rész, amelyik kiválasztott három mintát, mert hatékonyabbnak gondolta azokat az eredeti viselkedésnél, azt mondja: „Nem vállalom a felelősséget ezekért!” Ez azt jelentené, hogy valahol korábban összegabalyodtak a jelzéseink, vissza kell tehát menni és kibogozni az egészet — És ha egy lépéssel előbb nem hajlandó választani? Meg kérdezzük, hogy „választanál-e ezek közül a lehetőségek közül?”, és erre azt mondja: „Nem!” — Mondhatjuk neki: „Te hülye, olyan lehetőségeket ajánlok neked, amelyek hatékonyabbak a mostani viselkedésednél, és erre nemet mondasz? Hát milyen ökör vagy te?” Komolyan! Ez igen jól beválik. Erre megmozdul a rész! Ez azonban csak egy, a lehetséges fogások közül. Sok más cselt is bedobhatunk. „Ó, hát teljesen elégedett vagy azzal, hogy ennyi erőd elpazarlódik a belső harcra?” Bármilyen alkalmas fogást bevethettek a kívánt hatás eléréséhez! Egy nő: — Mit mondanak az emberek arról, hogy mi történik az új viselkedés bekövetkeztekor? — A legtöbben már egy hete másképpen viselkednek, mielőtt feltűnne nekik. A tudatos elme rendkívül korlátolt. Többnyire ilyesmiről számolnak be. Egy nő — érdekes módon — attól iszonyodott, hogy hídon menjen át, de csak abban az esetben, ha víz folyt alatta. New Orleans-ban lakott, ahol rengeteg híd ível át víz fölött. Van egy Slidell nevű híd a városban. „Különösen a slidell hídtól borzadok!” — mondta mindig ezzel a szokatlan hangsúlyozással 6. Miután elvégeztük az átkeretezést, megkérdeztem: „Hazamenet át fogsz menni valamelyik hídon?” „Át, mégpedig a Sidelli hídon!” — felelte, ezúttal a híd nevének második szótagát hangsúlyozva! Már ebből a különbségből tudtam, hogy sikerülni fog az átkeretezés. Ezután három nap eltelt a tanfolyamból, és egy kukkot se szólt erről. A tanfolyam vége felé a pénteki átkeretezés eredménye iránt érdeklődtem tőle. „A hétvégén mentél át hídon kocsival? Szeretném tudni, hogy előjött-e valamennyire az iszonyodás?” Azt felelte: „Jé, —

6

„slide” — csúszni (a fordító).

nem is gondoltam rá.” Néhány napja még problémaként jelentkezett. Két napra rá azt mondja: „Ja, hát az autópálya a víz fölött is áthalad.” Ez nagyon hasonlít arra, amit Tammy mondott tegnap. Amikor elképzelte, hogy hídon vezet, ennyit mondott: „Hát átmentem a hídon.” Már nem volt olyan félelmetes hatással rá. Eltűnt a leküzdhetetlen rémület. És ekkor az embernek általában már eszébe sem jut az egész! Csak később jön rá, ami szerintem különben is sokkal elegánsabb, mint amikor ott helyben lepődik meg és ujjong. Ez a New Orleans-i nő mondta utána: — Hát ez fölöttébb érdekes. Tulajdonképpen nem is a hídtól iszonyodtam! — Akkor miért rémültél meg tőle? — Azért, mert víz fölött megy át. Tudod, az egész attól volt, hogy kisgyerekkoromban egyszer majdnem megfulladtam egy híd alatt — Van úszómedencéd? — Most, hogy mondod, nincs. — Gyakran jársz úszni? — Nem, sohasem. Nem is tudok úszni. — Zuhanyozni szeretsz, vagy kádban fürödni? — Csakis zuhanyozni! Valahol a múltban az az általánosítás fogalmazódott meg benne, hogy „Ne menj víz közelébe, mert megfulladsz!” Amikor ez a része észrevette, hogy hídon megy át, azt gondolta: „A híd víz fölött ível át, és a vízben könnyű megfulladni, úgyhogy most rettegni kell!” Mindig ellenőrizzük munkánkat utólag is. A páciens visszajön vagy felhív, így meggyőződhetünk arról, hogy valóban végbement a kívánt változás. Rendszerint nekünk kell kérdezni a történtekről, ami persze rendben is van. Tapaszra latom szerint csak a változás állandó, s a legnagyobb része úgyis tudattalan szinten zajlik le. Csak a hivatalos humanista pszichoterápia-fajták és a pszichiátria eljövetele óta figyeli az ember tudatosan a változást. Michiganben egy nő fóbiáját kezeltem. Nem tudtam akkor, mitől fél, de később kiderült, hogy kutyáktól iszonyodott. Miután elvégeztük a gyakorlatot, meglátogatta egy kutyás ismerősét. Azt találta különösen szórakoztatónak, hogy mikor az ajtón belépve megpillantot-

ta a kutyát, sokkal kisebbnek látta! „Atyaúristen!” — kiáltott fel. „Mi történt a kutyáddal? Összement?” Egy férfi: — Dick jelzőrendszere igennel válaszolt arra, hogy megkapta-e a három új lehetőséget a találékony részétől. Mi van, ha ilyenkor nemmel válaszol? — Nem fontos, hogy igennel vagy nemmel válaszol. Csak az számít, hogy valamelyikkel. Az „igen” vagy „nem” jelzés kidolgozása csak arra jó, hogy elvonja a páciens tudatos elméjének a figyelmét. Ha nemmel válaszol, más módot ajánlunk neki. „Akkor fordulj a komisz részedhez, és kérd meg, lépjen szövetségre a találékony részeddel! Csellel vegyék rá az első részedet új lehetőségekre!” Akárhogyan csinálhatjuk. Én valószínűleg építtettem volna vele egy találékony részt magának. Ebben az esetben ugyanis nem lettem volna meggyőződve arról, hogy kellően előjött a találékonysága. Jól tudom, milyen sokféleképpen elérhetjük ugyanazt. Mondhatjuk például: „Ismersz valaki mást, aki jól meg tudná ezt csinálni? Idézd fel annak a képét, hangját és érzését, ahogyan ő csinálja, azután kérd meg a részedet, hogy ezeket a lehetőségeket vegye számba!” Ez is egy általános minta egyik alkalmazása: más emberrel helyettesítjük az illetőt 7. Na és mi van, ha megkérdezitek: „Van-e olyan részed, amelyet találékonynak ismersz?”, és erre nemmel felel a paciens? Ilyenkor mit csináltok? Vagy ha habozik az illető. Azt mondja: „Nem is tudom...”. Rögzítéssel és a megjelenítő rendszerek felhasználásával könnyűszerrel teremthetünk találékony részt. Azt mondjuk a páciensnek: „Idézz fel öt olyan alkalmat életedből, amikor nagyon találékonyan viselkedtél, és, noha fogalmad sem volt arról, hogyan és mit csinálsz, tudtad, hogy új, jó dolgokat alkotsz!” Sorra felidézi ezeket, mi pedig rögzítjük mindegyiket. Máris közvetlen emlékeztetőnk van a találékonyságához. Mi raktuk össze: átrendeztük a múltját. Vagy azt is kérdezhetjük: „Van-e olyan részed, amelyik terveket készít? Kérd Az eredeti kifejezés (referential index shift) a nyelvészetből származik, jelentése: „másvalakire vonatkoztatni a kijelentést”. Az NLP-ben szélesebb értelemben alkalmazzák (a fordító). 7

meg, találjon ki három különböző módot, ahogy megtervezi az új viselkedését!” Rengetegféleképpen rakhatjuk össze, amit csinálunk; a „találékony” szó a lehetőségeknek csupán kis részét fedi le. Az ilyesfajta folyamattal csak akkor akadhatunk el, ha túl mereven ragaszkodunk hozzá. „Van-e olyan részed, amelyet találékonynak tartasz?” — kérdezzük a pácienstől. Ha erre egyenesen a szemünkbe nézve közli velünk, hogy „nincs!”, más szavakat találunk! „Észrevetted-e már, hogy van egy részed, amelyik minden csörletes tevékenységedért felelős? És úgy kerülhetsz vele kapcsolatba, hogy megérinted a homlokodat!” Akármit kitalálhatunk, csak teremtsen új módszereket szándéka megvalósításához. Ennek csak saját találékonyságunk szab határt. És ha tinektek nincs még találékony részetek, csináljatok egyet magatoknak! Sok más módon is befuccsolhat az egész, persze. Észre veszitek, hogy egyesek újra erre figyelnek? Mindnyájan láttátok, hogy beválik! És erre megkérdezitek: „Mi akadályozhatta volna ezt meg?” Biztos vagyok benne, hogy százféle módot tudnátok most gyártani, amellyel elronthatjuk. És soknak közületek sikerülni is fog ez. A lényeg az, hogy ha nem megy, amit csináltok, csináljatok valami mást! Ha újra és újra mással próbálkoztok, előbb-utóbb beválik valami! Most csináljátok meg jól, hogy tudjátok, milyen, és ez az élmény megmaradjon. Találjatok valakit, akit nem ismertek, és próbáljátok ki az átkeretezést. Itt leszünk, ha megakadnátok.

Az átkeretezés vázlata

1) Találjuk meg a megváltoztatandó viselkedésmintát (X-et)!

2) Lépjünk kapcsolatba a mintáért felelős résszel! a) „Hajlandó-e az ikszelő részem tudatommal kapcsolatba lépni?” b) Kialakítjuk az igent és a nemet jelentő jelzést

3) Válasszuk el egymástól a viselkedést, vagyis az ikszelést a viselkedést irányító rész szándékától! a) „Hajlandó lennél-e tudatos elmémmel közölni, hogy mit szeretnél számomra elérni az ikszeléssel?”

b) Ha igennel válaszol, kérjük meg a részt, hogy közölje szándékát most! c) Elfogadható-e e szándék a tudatos elme számára? 8

4) Teremtsünk új viselkedési lehetőségeket e szándék megvalósítására! Az ikszelésért felelős rész tudattalan szinten közölje szándékát a páciens találékony részével, majd válasszon a találékony rész által felajánlott lehetőségek közül! Valahányszor kiválasztott egyet, jelezzen igennel!

5) Megkérdezzük a részt: „Hajlandó vagy-e felelősséget vállalni azért, hogy a megfelelő környezetben a három új lehetőséget előhozd?” 6) Ökológiai ellenőrzés: „Van-e olyan részem, amelyik ellen vetést tesz e három új viselkedéssel szemben?” Ha „igen” a válasz, vissza a második lépéshez.

Egyszer egy TA intézetben tartottam tanfolyamot, és kijelentettem, hogy szerintem minden ember minden egyes része értékes erőforrás. Egy nő erre kifakadt: — Ennél nagyobb hülyeséget életemben nem hallottam! — Nem azt mondtam, hogy igaz. Azt mondtam, hogy terapeutaként sokkal többre mehetünk, ha ezt hisszük. — Hát ez egyszerűen nevetséges! — Miből gondolod, hogy nevetséges? — Nekem vannak részeim, amelyek egy lyukas garast sem érnek! Csak útban vannak. Semmi hasznuk! — Például? — Van egy részem, amelyik — akármit csinálok —, egész idő alatt folyamatosan azt hajtogatja, hogy úgysem sikerül, el fogom szúrni. Ettől aztán minden kétszer olyan nehéz lesz, mint lehetne. Elmondása szerint nem fejezte be a középiskolát. Amikor elhatározta, hogy mégis visszairatkozik, ez a része így szólt: „Úgysem fog Ha esetleg nem, megkérdezzük a szándék szándékát, egészen addig, amíg elfogadhatóvá válik a tudatnak, majd ennek a magasabbrendű szándéknak a kielégítéséhez keresünk új lehetőségeket (a fordító). 8

soha sikerülni: kevés vagy hozzá, ostoba. Csak le fogsz égni.” Mégis sikerült neki. És még akkor is, amikor már leérettségizett, és főiskolára készült, e része azt mondta: „Nem leszel rá képes!” — Hát én egyenesen azzal a résszel szeretnék beszélni! — szóltam. Ez egyébként jól szokott hatni a TA híveire. Nincs benne a modelljükben. Ráadásul beszéd közben a bal válluk fölé nézek, mire végképp begolyóznak. De nagyon hatásos így rögzíteni, mert attól kezdve valahányszor a bal válluk fölé nézünk, csak az a rész fog hallani. — Tudom, hogy ez a részed valami rendkívül fontosat tesz érted, méghozzá igen cselesen. Te talán nem értékeled őt, de én annál inkább. Azt mondom ennek a résznek, hogy ha esetleg közölné a tudatoddal, mit is tesz érted, talán inkább elnyerhetné a megérdemelt megbecsülést Arra kértem, merüljön magába és kérdezze meg a részét, hogy milyen pozitív célja van. Rögtön előjött a rész, és azt mondta: „Ráveszlek dolgokra.” Miután erről beszámolt a nő, hozzáfűzte, hogy szerinte ez elég furcsa. Azt mondtam neki: — Hát tudod, nem hiszem, hogy képes lennél kijönni ide az egész csoport elé, és itt folytatni most! Dacosan felállt, előrejött, és a csoporttal szemben leült. Aki ismeri a stratégiákat, és érti az ellenkezés jelenségét, felismeri, hogy ez a rész egyszerűen a felhasználást jól értő NLP-s volt. Tudta, hogy ha azt mondaná: „El tudsz menni a főiskolára, persze, hogy képes vagy rá!”, a nő válasza az lenne: „Dehogy tudok!” Ha viszont így kezdi: „Úgysem fogsz átmenni a félévi vizsgán!”, a nő felszegi a fejét: „Neeem?” és nekiáll a tanulásnak. Na már most, mi történt volna ezzel a nővel, ha valamiképpen rávettük volna ezt a részét, hogy hagyja abba, amit csinál, és minden mást változatlanul hagytunk volna...? Semmiféle módon nem tudta volna magát cselekvésre késztetni! Ezért kell az ökológiai ellenőrzés. Az ökológiai ellenőrzés révén meggyőződhetünk arról, hogy az új viselkedés a személyiség többi részét is tiszteletben tartja. Az első öt lépés során kapcsolatot alakítottunk ki a páciens tudata és a megváltoztatandó viselkedést irányító tudattalan része között. És találtunk

is hatékonyabb másféle viselkedésmódokat. Mikor ezzel végzünk, még nem tudjuk persze, hogy az ő egész lénye számára is jó-e ez. Hadd mondjak még egy példát Láttam már nyuszimód félénk emberkéket, akik úgynevezett önérvényesítés-fejlesztő képzésre mentek és megtanultak jó agresszívnak lenni. Úgy megvadultak, hogy házastársuk elhagyta őket, és a barátaik már szóba se állnak velük. Üvöltöznek az emberekkel, modoruk, mint a smirgli, és mindenki kerüli őket Viselkedésük az ellenkezőjére váltott. Átestek a ló túloldalára. Az ökológiai ellenőrzés az egyik módja az ilyen váltások megelőzésének. Miután megteremtettük az új cselekvési lehetőségeket az eredetileg problémásan viselkedő rész számára, és befejeztük a tárgyalást, kérjük meg az összes többi részt, hogy gondol ják jól végig az új viselkedésmódok lehetséges hatását. „Van-e olyan részem, amelynek bármiféle ellenvetése van az új lehetőségekkel kapcsolatban?” Ha más résznek nem tetszik valami, többnyire másfajta jelzést ad. Lehet ugyanabban a rendszerben, de más testtájon jelentkezik. Ha hirtelen izomfeszültség keletkezik a vállban, azt mondjuk: „Jól van. tudatos elmém korlátolt. Növelnéd-e a vállamban a feszült séget, ha ellenvetést akarsz jelezni, és csökkentenéd-e, ha nem?” Az ellenvetésnek örülhetünk! Azt jelenti ugyanis, hogy még egy részünk, még egy erőforrásunk segít a változás elérésében. Ismét a második lépésnél találjuk magunkat, s újra elvégezzük a folyamatot. Szerintem többek között az különbözteti meg a kiváló kommunikálókat az átlagostól, hogy igen pontosan bánnak a nyelvvel: azt érik el vele, amit akarnak. Aki hanyagul kezeli a nyelvet, hanyag válaszra számítson. Virginia Satir nagyon pontosan él a nyelvvel, Milton Erickson pedig még pontosabban. Ha ügyesen fogalmazzuk meg kérdéseinket, pontosan a szükséges információt kapjuk meg. Valaki például azt mondta a gyakorlat során: „Merülj magadba, és kérdezd meg, hogy a viselkedésért felelős részed hajlandó-e megváltozni!” A válasz „nem” volt. Tökéletesen érthető! Semmiféle új lehetőséget nem kínált fel! Nem azt kérdezte: „hajlandó vagy-e kapcsolatba lépni velem?”, hanem azt, hogy „hajlandó vagy-e megváltozni?” Valaki mástól azt hallottam: „És te, ezért a viselkedés- mintáért felelős részem, hajlandó vagy-e elfogadni a találékonyságom által te-

remtett lehetőségeket?” A válasz megint csak „nem” volt. Nagyon helyesen. Találékonysága nem is konyít ahhoz, mire van szüksége ezen a téren! A viselkedést irányító rész ért ehhez; ennek kell választania. Egy férfi: — Mi van, ha a tudattalan találékony rész nem hajlandó lehetőségeket ajánlani? — Ez sohasem történik meg, ha megfelelő tisztelettel kezeljük. Ha a terapeuta nem tartja tiszteletben a páciens találékonyságát és a tudattalanját, akkor egyszerűen megszakad a kapcsolat. Egy nő: — Arra jöttünk rá a társammal, hogy tudatos eszünk különösen nehezen fogadja el a változást. — Teljesen egyetértek ezzel. Különösen a terapeutákra igaz ez, s leginkább akkor, amikor az új viselkedés tudattalan marad. A társadalom más csoportjaira ez nem mindig áll. És érthető is, hiszen a terapeuták tudatos elméje mindenbe beleüti az orrát. Majdnem minden mai humanista pszichoteológiában benne rejlik, hogy a változásnak tudatosnak kell lennie. Szerintem ez abszurdum. Egy nő: — Mi a különbség az átélés és a tudatosság között? A Gestaltterápiában szó van az átélés fontosságáról, és... — Amikor Fritz Perls azt mondta, „veszítsd el az eszed, és térj magadhoz”, s az átélést szorgalmazta, szerintem az érzékszervi élményre utalt. Szerintem sejtette, hogy van érzékelés a tudat beavatkozása nélkül is. Írt valami olyasmiről, amit az „érzékelés DMZjének” hívott, és azt mondta, hogy ha magunkban beszélünk, akkor vagyunk legjobban eltávolodva az élménytől. A képek alkotása szerinte kicsit közelebb áll az élményszerűséghez, az érzések pedig a lehető legközelebb esnek ehhez. És hogy a „DMZ” nagyon más, mint a valóságos világban való viselkedés és cselekvés. Azt hiszem, arra célzott, hogy az önmagát tükröző tudat nélkül is lehetséges élmény, s ezt ügy hívta: „az itt és mostban lenni”. Mi ezt külső figyelemnek, kifelé figyelésnek nevezzük. Ez irányítja itt veletek a mostani tanfolyamon érzi kelésünket és viselkedésünket. Amikor kifelé figyelünk, nem beszélünk önmagunkban, nem képzelünk el

dolgokat, nincsenek érzéseink. Egyszerűen az érzékelésünkre figyelünk, és egyenesen az irányítja cselekedeteinket. A Gestalt-terápia kimondatlan szabálya szerint a kereső szemmozgás nemkívánatos, hiszen ilyenkor bizonyára elkerülünk valamit. Ha nem nézünk a másik szemébe, kerülünk valamit. Valójában, amikor elnézünk, akkor a belső élmények jönnek elő; ezt mi belső figyelemnek, befelé figyelésnek nevezzük. Fritz azt akarta, hogy mindenki kifelé figyeljen. Befelé fordult, és azt mondta magában, hogy jobb kifelé figyelni! Nagyon találékony ember volt, és szerintem erre gondolt, de nem tudhatjuk biztosan. Egy nő: — Azt mondtad, látjuk majd, mikor nem megy az átformálás. — Én láttam is, ahogyan a teremben sétáltam! Teveled is előfordul majd. Ez azonban nem a módszert minősíti. Ez azt jelenti, nem alkalmazzuk elég találékonyan, s nem figyelünk eléggé minden kis jelre. Ha a „nem megy” jelzést nem a saját butaságunk, ostobaságunk, elégtelenségünk bizonyítékának vesszük, hanem rájövünk, hogy mennyi mindent sajátíthatunk még el, fedezhetünk fel, akkor a terápiát önbírálás helyett fejlődésre használhatjuk. Ezt is a hipnózis tanítása során fedeztem fel; szerintem ez az egyik legfőbb oka annak, amiért a hipnózis nem terjedt el társadalmunkban. A hipnotizőr révületbe ejt valakit, majd felszólítja: „Nem leszel képes kinyitni a szemedet!” Az emberek többsége nem hajlandó kitenni magát efféle próbának! Hipnózis-tanfolyamon állandóan így aggályoskodnak a résztvevők: „Mi van, ha nem hajtja végre a szuggesztiót, amit adtam?” „Adj még egyet!” — felelem erre. Ha nem pontosan azt érik el, amit akartak, kudarcnak veszik az egészet, holott lehetőségnek is tekinthetnék találékonyságuk gyakorlására. Óriási csapda rejlik itt. Ha már a kapcsolatfelvétel előtt eldöntjük, mit tekintünk „érvényes” válasznak, erősen csökkentjük annak a valószínűségét, hogy meg is kapjuk. Ha viszont kipróbálunk valamit, majd egyszerűen érzékeinkre figyelünk és észrevesszük a hatást, rájövünk, hogy minden viselkedés felhasználható! Nincs jó meg rossz válasz. Minden kiváltott viselkedés jó, amennyiben hasznát vesszük, és így a változás következő lépését alkotja. Csak úgy vallhatunk kudarcot, ha abbahagyjuk az egészet, és nem vagyunk hajlandók több

időt rászánni. Vagy van erre egy másik lehetőség is: újra és újra megismételjük ugyanazt, és ezzel elnyújtjuk a kudarcot! Volt egy tudományos kísérlet, amelyről szerintem hasznos tudnotok. Egy csoport egyharmadát terápiára küldték, egyharmadát várólistára helyezték, egyharmadának pedig filmeket mutattak a terápiáról. És a várólistára helyezettek ugyanolyan mértékben javultak! Ez a kísérletet minősíti, s csakis azt. Úgy adták elő nekem ezt az eredményt, mintha a világ természetét tárták volna föl. Mikor azt mondtam nekik, számomra csak a terápiát végzők hozzá nem értése domborodik ki ebből, újdonságnak vették ezt a lehetőséget! Én a matematikából érkeztem a pszichológiához. A pszichológia berkeibe érkezvén hamarosan világos lett számomra, hogy amit a kórházakban és a rendelőkben lévő emberekkel csinálnak, nem lehet jó. A többiek ugyanis már rég hazamentek! Nyilvánvaló volt, hogy amit ott művelnek ezekkel a páciensekkel, azt én nem akarom csinálni. A bizonyítottan be nem vált dolgokat lett volna a legkevésbé érdemes elsajátítani. Az első pácienssel egy nő magánrendelésén találkoztam. Bementem, és figyeltem, amint egy órán át kezel egy fiatal embert. Nagyon megértő, melegszívű, együttérző módon hallgatta, milyen rettenetes családi élete van a pasasnak. Ilyeneket mondott a tag: „Hát, nem tudtunk jól összejönni a feleségemmel egy ideje. Úgy éreztem, nagy szükségem van valakire, és kikezdtem evvel a nővel.” „Persze, megértelek” - így a terapeuta. És ez így ment vagy egy órán keresztül! Mikor letelt az óra, a terapeuta hozzám fordult, és meg kérdezte: „Van-e valami hozzáfűznivalója?” Felálltam, a srác szemébe néztem, és azt mondtam neki: „Hát ide figyelj! Életemben nem láttam még ilyen szemét alakot, mint te! A feleséged háta mögött félrekefélsz, aztán még van pofád idejönni, hogy ennek a nőnek a vállára borulva kisírd magad! Ezzel aztán az égvilágon semmit nem érsz el, mert úgysem változol meg, és világéletedben ugyanilyen nyomorult maradsz, hacsak nem indulsz most el, szeded össze magad, és mondod el a feleségednek, hogy mit szeretnél tőle! Világosan és szó szerint mondd meg neki, hogy tudja, mit akarsz! Különben örökké ilyen nyomorult maradsz, és az égvilágon senki se tud segíteni rajtad!” Ez nyílegyenesen az ellenkezője volt annak, amit a terapeuta csinált. A

srác teljesen összeomlott. Hazament a rendelőből, és mindent elrendezett a feleségével. Mindent megcsinált, amit mondtam neki, majd felhívott és elmondta, hogy ez volt élete legfontosabb élménye! De engem közben a terapeuta meggyőzött arról, hogy milyen roszszat tettem! Elsorolt egy csomó szabályt a terápiáról, elmondta, miért nem segített az ügyön, amit csináltam, és meggyőzött, hogy helytelenül viselkedtem. Egy férfi: — De nem akadályozott meg benne! — Képtelen volt rá! Teljesen lebénult! De igaza volt: vele ez nem ment volna. A pasasnál azonban tökéletesen bevált. Ha másért nem, hát azért, mert pont az ellenkezője volt annak, ami addig érte. Nem arról van szó, hogy én ügyesebb voltam, hanem arról, hogy ennek a fiatalembernek ez volt a megfelelő, lévén, hogy az eddigiek nem működtek. Ez a terapeuta nem viselkedett megfelelő hajlékonysággal. Azt az egy dolgot csinálta mindig, amit tudott Nem tudott volna Gestalt-terápiát végezni, mert nem bírt senkivel üvölteni. Számára ez egyszerűen nem volt lehetséges. Olyan végtelenül kedves volt! És biztos vannak olyanok, akikhez még senki nem volt kedves, és nekik akkora újdonság volt vele lenni, hogy ez jól hatott rájuk. Ám ez sem segítette őket abban, hogy elérjék azokat a konkrét változásokat, amiért hozzáfordultak. Egy nő: — Mi azt csináltuk, hogy megkértük társunk tudatos elméjét: „Megígéred, hogy nem akadályozod meg, nem próbálod...” — Hoppá! Feltételeztétek, hogy a tudatos elme egyáltalán meg tudná akadályozni! A tudatos elmét akár figyelmen kívül is hagyhatjuk. Nem képes a tudattalan útjába állni. Az eredeti viselkedést sem tudta megakadályozni, pedig szerette volna. Éppígy az újat sem tudja majd. Az átkeretezés során a tudattalannak adunk változatosságot. A tudattalan eddig csak egyféleképpen tudta elérni, amit akar. Most már legalább négy módja van erre, három új és a régi. A tudatos elmének nincs új lehetősége. A kellő változatosság törvényéből kiindulva vajon melyik fogja irányítani a helyzetet? Ugyanaz, amelyik beavatkozásunk előtt, és ez nem a tudatos elme.

Egyeseknek fontos az az érzékcsalódás, hogy tudatos elméjük irányítja viselkedésüket Ez az őrültség különösen az egyetemi tanárok, az ideggyógyászok és az ügyvédek körében harapódzott el. Azt hiszik, hogy tudatosan irányítják az életüket Ha szerintetek is így van, íme egy kísérlet A következő alkalommal, amikor valaki kezet nyújt nektek, próbáljátok csak meg tudatosan nem felemelni a kezeteket, és vegyétek észre, hogy elindul-e! Sejtésem szerint tudatos elmétek fel sem figyel arra, hogy itt lenne az idő a viselkedés megszakítására, míg legalább félig fel nem emelkedett a kezetek! Ennyit arról, hogy ki a helyzet ura. Egy férfi: — Lehet-e ezt a módszert csoportokban is alkalmazni? — Nagyon remélem, észrevetted, hogy itt is ezt csináltuk! Átkeretezés közben az idő körülbelül hetven-nyolcvan százalékát azzal töltjük, hogy várjuk, milyen választ kapott az illető. Ezalatt valaki mással is elkezdhetjük. Mi régebben egyenként tíz-tizenöt emberrel dolgoztunk egyszerre. Az egyszerre kezelt emberek számát csupán az határolja be, hogy mennyi érzékszervi adatot vagyunk képesek feldolgozni. Csak érzékszerveink kifinomultsága szab határt! Ismerek valakit, aki csoportban csinálja, és mindenkit együtt segít át minden egyes lépésen. „Most mindenki találjon valamit! Mindenki merüljön magába! Te milyen jelzést kaptál?” „Én érzést.” „Erősíttesd fel igenlő válaszra!” „És te mit vettél észre?” „Hangot.” „Hangosíttasd fel!” „És neked mi jött?” „Nekem kép.” „Legyen világosabb!” Inkább mindenki más vár őrá. Ez is egy módszer. Akkor könnyű, persze, ha elég egyöntetű a csoport. Egy férfi: — Kíváncsi vagyok, csináltad-e ezt már valakivel, akinek rákja van? Megkéred, hogy merüljön magába, és beszéljen azzal a részével, amelyik a rákot okozta. Persze. Tanácsadóként dolgoztam Simontonéknál9 a texasi Fort Worth-ban. Hat embert kezeltem, mindnek gyógyíthatatlan rákja

Híres amerikai orvosházaspár, akik sok páciens rákos folyamatait mulasztották el, vagy tették kezelhetőbbé képalkotási gyakorlatok segítségével (a fordító). 9

volt, és csoportban csináltuk. Jól ment. Elég élesek voltak az érzékszerveim, és eléggé egyformák voltak az emberek. Simontonék már a puszta képzelet módszerével is jó eredményekkel büszkélkedhetnek. Ha ehhez hozzátesszük a többi megjelenítő rendszert és az átkeretezéssel létrehozott kommunikációs rendszer pontosságát, nem is tudom, mi szabhat határt. Szeretném tudni, hol a határ. Ha feltételezzük, hogy mindenre képesek vagyunk, és nekivágunk, megtudjuk. Egy tanítványunk tökéletesen elmúlasztotta valakinek a rosszindulatú daganatát Sőt, ami még tiszteletreméltóbb: rávett egy narancs nagyságú petefészek-daganatot, hogy két hét alatt felszívódjon. Az orvostudomány szerint ez nem is lehetséges! A páciens beszámolója szerint megvannak a bizonyító röntgenfelvételei. Az orvosegyetemet végzetteknek bizonyos értelemben kárára volt az iskola. Hadd beszéljek erről is egy kicsit. Az orvosi modell a tudományos modellen alapul. A tudományos módszer a következőt mondja: „Bonyolult helyzetben például úgy állapíthatunk meg valamit tudományosan, hogy egyet len változót kivéve mindent korlátozunk. Ennek az egyetlen változónak az értékét módosítgatjuk, és megfigyeljük, mi változik a rendszerben.” Szerintem ez remek mód az anyagi világ ok—okozati összefüggéseinek feltárására. Teljesen alkalmatlannak tartom viszont arra, hogy élő helyzetben érintkezzünk valakivel, aki meg akar változni! Amikor szemtől szemben kommunikálunk, nemhogy korlátozni akarnánk viselkedésünket, de vadul akarjuk változtatni! Bármire képesek akarunk lenni, hogy elérhessük a kívánt hatást. Orvosi körökben régóta hajlandók elismerni, hogy az ember lelki úton „megbetegítheti” magát. Tudják, hogy gondolatok útján kialakulhat betegség, a placebo hatás és hasonlók pedig meg tudják gyógyítani azt. De a mi civilizációnkban e tudásnak sehol sem veszik megfelelően hasznát. Az átkeretezés csupán a kezdete ennek. Átkeretezéssel minden tünetet kezelhetünk. Minden testi tünetet vehetünk pszichoszomatikusnak, és átformálhatjuk. Persze közben figyeljünk arra, hogy a páciens éljen az orvostudomány-nyújtotta segítséggel is! Egyszerűen feltételezzük, hogy minden betegség pszichoszomatikus eredetű. Nem hisszük, hogy ez valójában így is van, ám ha úgy te szünk, mintha így lenne, akkor tudunk hatni olyan bajokra

is, amelyeket az orvostudomány nem ismer el pszichoszomatikusnak. Tapasztalatunk szerint a páciens viselkedése akkor is gyakran megváltozik, ha afáziás, vagy bénulását az orvosi jelentés nem hisztérikusnak, hanem szervi eredetűnek írja le. Úgy is felfoghatjuk, hogy az illető csak tetteti a változást, de ha élete hátralevő részében tökéletesen jól tetteti, az számomra kielégítő. Ez nekem elég valóságos. Számunkra nem az a kérdés, hogy mi az igazság, hanem az, hogy a másik megváltoztatásához milyen hitrendszerből hasznos kiindulnunk. Ha orvosok vagytok, és valaki eltört karral jön hozzátok, nyilvánvaló, hogy a csontját teszitek sínbe, és nem bölcselkedni kezdtek. Ha kommunikálók vagytok, és a lelki változás alapjául az orvosi modellt veszitek, nagyot hibáztok. Egyszerűen nem hasznos hozzáállás. A tudathasadásra és az idegbetegségre szerintem valószínűleg végül is gyógyszeres kezelési módot találnak, pedig nem ez az egyetlen út. Bizonyára mégis így lesz, hiszen az USA oktató intézményei tömegszámra ontják a hozzá nem értő pszichoterapeutákat. A terapeuták egyszerűen nem eredményesek. Akad egy-egy, aki igen, de az ő eljárásaik nem terjednek elég gyorsan. Azt tekintem hát az egyik feladatunknak, hogy olyan formába öntsük a tudást, amelyet könnyű elsajátítani, és széles körben elterjeszteni. Az alkoholizmust is pszichoszomatikus folyamatként kezeljük, akárcsak az allergiát, a fejfájást vagy a fantomvégtagok fájdalmát. A szesz, minden más kábítószerhez hasonlóan, emlékeztető. Az alkoholista viselkedés lényegében azt sugallja: „Az alkohol nevű emlékeztető az egyetlen módja annak, hogy bizonyos jó emberi élményekhez hozzájuthassak — bensőséges együttléthez másokkal, bizonyos tudati folyamatok előli meneküléshez, vagy más ilyesmikhez.” Amíg a rejtett célokat valamilyen más viselkedéssel ki nem elégítjük, az illető vissza fog térni ehhez az emlékeztetőhöz. Az alkoholizmus kezelése tehát két lépcsőből áll. Először is biztosítjuk, hogy valamilyen más viselkedés átvegye a rejtett cél kielégítését, például meghitt kapcsolatot érhessen el mással, anélkül, hogy berúgjon. Meg kell találnunk, hogy az illetőnek történetesen mi a célja, mert ez mindenkinél más szokott lenni.

Mihelyt hatékony módot tanítottunk meg neki, mellyel a szesz segítsége nélkül is eléri rejtett célját, az alkohol helyébe rögzítünk valami mást, hogy ne kelljen leinnia magát a kíván! élményhez. Több esetben egyetlen alkalom is elég volt ehhez. Ha erre a két lépésre ügyelünk, a hatás tartós marad. Egy férfi: — Feltételezésed szerint az illető tudatosan meg tudja nevezni a rejtett célt? — Soha! Azt tételezzük föl, hogy nem. Az átkeretezés itt bemutatott, hatlépéses formájának vannak bizonyos, már említett előnyei. Egyebek között beépít egy programot, amellyel az illető később egyedül is változási idézhet elő élete bármely területén. A saját viselkedésünkkel is kiválthatjuk ugyanazt a hatást. Ez a stratégia a viselkedésterápiában is ugyanúgy alkalmaz ható. A szokványos terápiás kapcsolatban a terapeuta feladata, hogy szavaival és minden más tudásával elérje a hatást, azaz közvetlenül érintkezzen a páciens bizonyos részeinek erőforrásaival és kapcsolatba lépjen a részeivel. A páciens így a szokványos gyógyítás során megtestesíti a saját részeit. Sír, dühöng, örül, mámorossá válik stb. Valamennyi kommunikációs csatornán jelzi, hogy megváltoztatta tudatát, és azzá a résszé vált, amellyel kapcsolatba akarunk lépni. Az átkeretezés során egyet visszalépünk ebben a folyamatban, és megkérjük, hogy hozzon létre olyan részt, amelynek feladata a hatékony, jól működő belső jelzőrendszer ki alakítása a részek között. Ám ugyanez a hatlépéses forma alkalmas sokkal szokványosabb terápiára is. Az első lépés — a viselkedésminta megtalálása — a szokványos terápiás közegben a következőképpen történik: „Mit óhajt megváltoztat ni?” — kérdezzük. Amikor erre egyértelmű választ kapunk, rátérhetünk a második lépésre. A szokványos terápia során is sokféleképpen kapcsolatba léphetünk a résszel, ha elég hajlékonyak vagyunk. Megjátszhatjuk például a rész ellentétét. Mondjuk, egy rendkívül búskomor emberrel vagyok. A búskomor része könnyen előbukkan — elég szóba elegyednem az illetővel. Ha viszont azzal a részével szeretnék kapcsolatot

felvenni, amelyik nem akarja, hogy búskomor legyen, például ezt mondom neki: — Hát, maga aztán tényleg teljesen nyomasztó! Egész életemben nem találkoztam még ilyen búskomor alakkal. Fogadok, hogy az egész életét végignyomasztja. Soha életében nem érzett semmit búskomorságon kívül, még egy pillanatig sem! — Hát azért nem az egész életemben, de ami az elmúlt... — Dehogy, fogadok, hogy az egész élete ilyen volt! — Nem igaz, hogy az egész életemben, a múlt héten is jól éreztem magam vagy egy óráig... Vagyis eltúlozzuk a mostani állapotot, és - ha elég egyértelműek vagyunk — kiváltjuk az ellenkezőjét. Mihelyt az illető átcsap a másik végletbe, rögzítjük azt Egy nő: — Van egy páciensem, aki rögtön azt mondaná: „Hát ez nevetséges! Ebbe nem megyek bele!” — Jól van. És akkor? — Akkor nevetünk egyet? Vagy mondjuk... — Nem. Először is, nekem még senki nem mondott ilyesmit. És szerintem részben azért, mert már jó előre „becserkészem” az embereket. Sokáig követem őket, illeszkedem hozzájuk, tükrözöm a viselkedésüket. Jelzésnek veheted hát ezt arra, hogy nem készítetted elő megfelelően a helyzetet. Vagy annak jelzése is lehet, hogy épp most bukkant elő az a rész, amellyel kapcsolatba akarsz lépni! Az illető viselkedéséből más derül ki, mint a szavaiból. Talán a most bekapcsolódott rész, amelyik szerint ez nevetséges, éppen az, amelyikkel fel akartuk venni a kapcsolatot. Ekkor nem a hatlépéses formát alkalmazzuk, hanem rögtön áttérünk a szokványos terápiás formára. Már létrejött a kapcsolat a részszel. Megérintjük a pácienst, és az előbb leírt módon rögzítjük ezt a részt, így később mindig elérhetjük. Tehát ez a viselkedés is használható a szokásos terápia keretén belül. Akár a hatlépéses formában csináljuk, akár ezen a szokványosabb módon, létrehoztuk a kommunikációs csatornát. Most az a fontos, hogy csak az érzékelt dolgokat fogadjuk el, a páciens tudatos eszének magyarázatait ne. Ha elfogadjuk ezeket a magyarázatokat, beleütkö-

zünk az eredeti problémába: a tudatos megértés és a tudattalan szándék közötti különbségbe. Ha itt állást foglalunk, vesztünk, hacsak a tudattalan oldalára nem állunk, hiszen úgyis az győz. Ha az illető egyáltalában nem akar tudattalan részekkel foglalkozni, így is fogalmazhatunk: „Figyelj, biztosíthatlak afelől, hogy az ikszelést okozó részed, amelyiket tudatosan támadsz, valami hasznosat végez a számodra. Én most az ő pártjára állok a te tudatos elméd ellenében, egészen addig, amíg csak nem talált magának a mostaninál hatékonyabb viselkedést.” Tapasztalatom szerint az ilyen megközelítésnek igen nehéz ellenállni. Az átkeretezés harmadik lépése a legtöbb családterapeuta beavatkozásának lényege. Mondjuk, az apa folyton kijön a sodrából. Virginia Satir vár, majd amikor az apa már sokat mérgelődött, így szól: „Elmondhatom, hogy családterápiás gyakorlatom hosszú évei alatt sokakat láttam, akik nagyon mérgesek voltak, és sokakat, akik ki tudták fejezni a dühüket. Szerintem minden embernek fontos, hogy ki tudja fejezni, amit belül érez, akár boldogság az, akár düh, amit Ön is érzett most. Elismeréssel fordulok Önhöz ezért, és remélem, a család más tagjai is képesek erre.” Ez eddig mind követés. Elfogadás, elfogadás, elfogadás. Ezután közelebb hajol az apához, és azt mondja neki: „És hajlandó lenne-e a dühe alatt rejlő magányról és fájdalomról beszélni?” A viselkedésbeli átkeretezés egy másik módja a következő: „Maga mindenkivel így üvölt? Az újságossal talán csak nem? Meg a szerelővel sem? Azt akarja kifejezni ezzel a feleségének, hogy fontos, amit tesz? Ezt jelenti az Ön dühe? Mert azt veszem észre, hogy olyanokkal, akik nem számítanak Önnek, nem így bánik! Nyilván azt jelenti ez, hogy valami fontos Önnek. No és Ön, asszonyom, rájött-e már, hogy a férje így fejezi ki, milyen fontos számára, amit Ön csinál?” „És most mit érez, hogy ezt megtudta?” Hányan hallottátok, amikor Virginia Satir ezt mondja? Furcsa ez a mondat, tulajdonképpen nincs értelme. De működik! Ez is a viselkedéssel végrehajtott átkeretezés egyik példája. Ugyanaz az elv, csak itt benne van a tartalom is. Ez az egyetlen különbség. Carl Whittakemek is van egy sajátos, csak rá jellemző átkeretezési mintája. Panaszkodik a férj: „És már tíz éve senki sem gondoskodik

rólam! Mindent magamnak kell csinálnom, és kénytelen voltam kifejleszteni azt a képességemet, hogy el tudjam látni magamat. Soha senki nem akar a kedvemben járni.” Mire Whittaker. „Hála Istennek, hogy megtanult a saját lábán megállni! Én roppantul méltányolom az ilyen férfit Micsoda teljesítmény!” Ez is viselkedésbeli átkeretezés. Ha azt mondja a páciens: „hát, tudja, én nem vagyok éppen az az ideális férj”, így felel: „Hála Istennek! Még szerencse! Ezen a héten már három ideális férjjel volt dolgom, és olyan állati unalmasak!” Visszájára fordítja az előfeltevést. Az átkeretezés eredetileg Virginia Satir családterápiás módszereire alapozva alkottuk meg. Azóta vállalati döntéshelyzetekre is alkalmazzuk. Az „ötletfolyam” (brainstorming) nevű folyamatban már régen megvannak egyes elemei. Az ötletfolyam során tudomásom szerint az emberek fel függesztik szokásos ítélkezésüket. Ez a szabály. Mindenki szabadon asszociálhat, és a keletkező ötletek hasznosságát, értékét nem vizsgálják. Ha hatékonyan végzik ezt, általában sokkal több ötlet keletkezik, mint más társas munkamódszerek során. Itt is az a fő, hogy gondosan megkülönböztetjük a célt — amire fel fogjuk használni a megszületett ötleteket — a közös ötletgyártás folyamatától. Az átkeretezés ugyanezt az elvet alkalmazza még általánosabban. Újra és újra azt vettem észre, akár cégeknél dolgoztam, akár döntőbírósági ügyekben, akár családokkal folytattam terápiát, hogy van egy cél, ami felé a csoport bizonyos számú tagja törekszik. Ennek a jövőbeli, kívánt állapotnak a jellemzőit, dimenzióit, előnyeit vagy hátrányait kezdik megtárgyalni. Ahogy belefognak, a tárgyalás más résztvevőinek mintha muszáj lenne felhívniuk a figyelmet bizonyos, a csoport vagy szervezet életében jelenleg létező korlátozásokra, amelyek miatt ez nem lehetséges. Az egészből mindössze az időtényező hiányzik. Az utóbbi felszólalóknak nyilvánvalóan igaza van. Léteznek megszorítások, amelyek egészen pontosan szólva lehetetlenné teszik, hogy a család, szervezet stb. most rögtön így viselkedjen. Ha tanácsadó szerepében segítünk egy szervezetnek vagy családnak, megtaníthatjuk őket arra, hogy különbséget tegyenek azok között az észrevételeik között, amelyek a

jövőbeli állapotra vonatkoznak, és azok között, amelyek a mostani állapotot jellemzik. Mihelyt ezt sikerült megvalósítanunk, a tervezés e szakaszában szokásos civakodás kilencvenöt százalékát elkerülhetjük. Meggyőzzük a szervezet tagjait, hogy hasznos, ha a jövőbeli, kívánt állapot megtárgyalására szorítkoznak, és szabadon megvizsgálnak minden olyan javaslatot, aminek semmi köze nincs a jelenlegi állapot korlátaihoz. Ez is példázza, hogyan válogathatunk ki élményeink közül bizonyos elemeket, foglalkozhatunk velük eredményesen, majd építhetjük őket vissza a rendszer egészébe. Megfigyelőre is szükség van. Mindannyian ismeritek a következőt: Családi vagy szervezeti megbeszélést hallgatunk, és akármiről is legyen szó, valaki mindig beleköt. Mindegy, mit javasolnak, egy tag úgy viselkedik, mintha a rendszeren belül az lenne a feladata, hogy a felajánlott lehetőségeket megtámadja. Ez hasznos képesség, de nagyon zavaró is lehet. Milyen eszközökkel tudjátok ezt felhasználni? Van-e valakinek bármiféle módszere erre az esetre? Egy nő: — Fokozni is lehet; megkérni az illetőt, hogy még jobban csinálja. — Szóval te a Gestaltban szereplő eltúlzást alkalmaznád. Általában mi történik erre? — Szépen abbahagyja. — Abbahagyja. Ezt ügyesen áthoztad a terápiából. A három villámterápiás módszer egyikét alkalmazza, a tünet előírását. Például, ha valaki Milton Erickson segítségét kéri a lefogyáshoz, Erickson általában arra utasítja, hogy hízzon öt és fél kilót két hét alatt. Ez teljesen ésszerűtlennek tűnhet részéről. Ám igen hatásos, ugyanis két dolog történhet. Vagy ellenkezik az illető, és lefogy — amikor is közelebb jut eredeti céljához — vagy magára szed öt és fél kilót. Jellemzően sohasem ötöt, nem is hatot, hanem pontosan öt és felet. Ennek a viselkedésbeli előfeltevése az, hogy ő uralkodik a súlya fölött. Mindkét esetben kibillenti a helyzetet. Még sosem hallottam arról, hogy ne így történjen. Valami mindig megváltozik. Ugyanolyan ez, mint amit Salvador Minuchin csinál, mikor az egyik családtaggal szövetkezik, hogy a rendszert felborítsa. Szép példája annak, hogyan lehet egy terápiás módszert vállalati keretek között is alkalmazni.

Hadd javasoljak még egy felhasználási módot Mihelyt fel figyelünk arra, hogy a támadó viselkedés hátráltatja a munkát, félbeszakíthatjuk a folyamatot, mondván: „Figyeljenek csak ide! Tanácsadói tapasztalatom szerint érdemes állandó szerepeket kiosztani a csoportban. Észrevettem a szervezetekkel folytatott munka során, hogy hasznos így megszervezni a megbeszéléseket. Egyvalaki számon tartja az ötleteket, és így tovább.” Majd ezt a bizonyos embert kijelöljük az ördög ügyvédének szerepére. Az lesz a feladata, hogy a csoport elé tárt javaslatokat és a formálódó ötleteket próbára tegye. Mint elmagyarázzuk, támadásával arra kényszeríti a javaslattevőket, hogy egyre jobban kifinomítsák tervüket, s így hatékonnyá és reálissá csiszolják azt. Tehát nemcsak előírtuk a tünetet, de egyben intézményesítettük is. Előfordult már, hogy egyszerűen előírtam a tünetet, majd a rákövetkező találkozón ugyanúgy történt minden, és újra kellett kezdenem. Ha állandósítjuk az illető szerepét, akkor nem kell majd újra és újra beavatkoznunk. Ezzel lényegében átvettük a hatalmat a viselkedés fölött. Most már irányíthatjuk, hogy mikor jön a támadás. Felhasználtuk a tünetet Nem kíséreljük meg leállítani a zavaró viselkedést, hanem a javunkra fordítjuk. A felhasználás legalapvetőbb metaforája, hogy sohasem küzdök senkinek — még a személyiség egyetlen részének — energiája ellen sem. Veszem, és felhasználom. A felhasználás egyes keleti harcművészetek, például a dzsúdó vagy az aikidó lélektani megfelelője. A lélektani harcművészet terén érjük el ugyanazt az eredményt. Mindig elfogadjuk és felhasználjuk a viselkedést, sohasem küzdünk ellene, sohasem vonjuk kétségbe az érvényességét. Egy kivétel van. Ha az illető baja az, hogy átgázol másokon, akkor keményen a fejére ütünk, hiszen a probléma része, hogy eléri, amit akar. De persze ez paradoxon, hiszen, ha tényleg elérné, akkor nem lenne a rendelőnkben. Szóval, mondjuk Jim javasol valamit, és Tony az, akit kijelöltem azt ördög ügyvédének szerepére. Mihelyt Tony elkezdi félbeszakítani, azt mondom neki: „Ez az! Remekül csinálod, Tony! Hallgass csak ide! Szerintem arra figyelj még, hogy Jim elég mélyre ássa a vermet, amibe majd beleesik. Hagyjuk először, hogy az egész javaslatát elmondja, mások is hozzátehessék a véleményüket, aztán jelzek neked, és akkor

nekieshetsz, jó?” Tehát lényegében azt az üzenetet küldtem, hogy „jó, csak még ne most”. Egy nő: — Ez megy, ha az ember külső tanácsadó, de mi van akkor, ha már a rendszer tagja vagyok? — Ha belső tanácsadó vagy, vagy ugyanolyan szintű tagja vagy a rendszernek, akkor egyesek rossznéven vehetik a dolgot, vagy ellenállhatnak — ha a saját javaslatodként adod elő az ötletet. Megfelelő keretet kell neki adni. Nem tőled jön ez a javaslat. Te csak felajánlasz egy kívülről érkező lehetőséget, ami szerinted hasznos lenne az egész csoportnak és neked is. Metaforába is rejtheted. Azt mondod: „Érdekes estét töltöttem el a múltkor egy chicagói konferencián. Egy nagyvállalati tanácsadó tartott előadást. Azt mondta nekünk:...” Majd előadod ezt az egészet, amit most mondtam nektek. Ha egyértelmű vagy, elfogadhatónak fogják találni. Mindig javasolhatod, hogy próbálják ki, érdemes-e csinálni. Megkérheted őket, próbálják ki két óráig. Ha működik, folytatni fogják. Ha nem, nem vesztettél sokat, és valószínűleg amúgy sem akarod folytatni. Rá szeretnék mutatni, hogy az ellentétes véleményeket ütköztető vita nagyon is élteti a szervezetet, amennyiben megfelelő módon zajlik. Mégpedig úgy, hogy az egész vitafolyamatot keretbe foglaljuk, és így a vita csupán a mindenki által helyeselt cél elérése körül forog. Az ellentétes javaslatok ugyanannak különféle módjai. A valóságos életben ez így történik: Flyer és Seymour közös tulajdonosa egy vállalatnak; mindketten a részvények ötven ötven százalékával rendelkeznek. Engem vállalati tanácsadó ként hívtak meg. Flyer szerint: „Bővítenünk kell. A dolgok vagy növekednek, vagy elsorvadnak. Konkrétan Atlantában, Chattanoogában és Miamiban kell idén képviseletet nyitnunk.” Mire Seymour. „Figyelj, Bobby, te is tudod, hogy tavaly is éppen csak hogy elég pénzünk volt a chicagói és a denveri irodára, és még most is költeni kell rájuk. Még mindig nem elég szilárdak, nem termelnek eleget ahhoz, hogy bele merjek vágni ezekbe az új irodákba. Hányszor kell ezt még végigragoznunk?” Szóval ez a két ember tartalmilag másként gondolja a vállalat jövőjét Ilyen helyzetben mindig hatékony stratégia, ha a két véleményt úgy formáljuk át, hogy az a mindkettőjük kívánta cél elérésének két

lehetséges útja lesz. Először meg kell formálnunk ezt a közös célt Majd megtanítjuk őket arra, hogy miképpen vitassák meg egymás javaslatait, hiszen mostantól már mindkét javaslat a közösen elfogadott cél elérésére szolgál. Én valami ilyesmit csinálnék: „Figyeljenek, hadd szakítsam félbe Önöket egy pillanatra. Biztos akarok lenni abban, hogy jól értem mindkettőjüket. Flyer úr, Ön azért szeremé a bővítést, mert azt akarja, hogy tovább gyarapodjon a vállalat, és több legyen a bevétel, igaz?” Ezután Seymourhoz fordulok, és azt mondom neki: „Úgy értem, ugyanazért van kifogása a pillanatnyi bővítés ellen, amiért a chicagói és a denveri iroda önállóságát is fontosnak tartja: hogy a vállalatuk szolgáltatásai kellően magas színvonalúak legyenek. Minőségi termékük van, és Ön szeretné, ha ez a jövőben is így maradna, mert különben az egész nem működik.” Erre azt mondja: „Még jó! Miért is kérdezi ezt?” Mire azt felelem: „Aha, azt hiszem, most már értem. Mindketten megegyeznek abban, hogy olyan ütemben bővítsék a céget, ami megengedi a szolgáltatás jó minőségének megőrzését.” Erre mindketten azt mondják majd: „Persze.” Megszületett a megegyezés, amit akartunk. Megvan a forma. Azt mondjuk: „Remek. Mivel mindketten megegyeznek ebben a célban, aminek érdekében mindannyian itt vagyunk, találjuk most meg ennek a leghatékonyabb, leggazdaságosabb módját! Ön, Flyer úr, tegyen pontosan kidolgozott javaslatot a chicagói és a denveri kirendeltséggel kapcsolatban: miképpen állapítja meg, mikor szilárdult meg ez a két iroda annyira, hogy biztonságosan fordíthat erőforrásokat további bővítésre. Seymour úr, legyen szíves, nevezze meg azt a megfogható bizonyítékot, amiből tudja majd, hogy mikor van itt az idő az új kirendeltségek megnyitására. Mit kell hallania vagy látnia, amiből megállapíthatja, hogy eljött az idő a chattanoogai kirendeltség megnyitására, és közben a felajánlott szolgáltatások minősége is megmarad?” Először általános szavakban megalapozom a formát. Majd gondoskodom a rögzítéséről: „Mivel mindannyian egyetértünk a célban...” Ezután feladatot adok nekik: tessék az eddig vitatott javaslatokat — immár az egyetértés keretén belül — visszahozni az érzékelhető dolgok szintjére. Megkövetelem a megfogható bizonyítékot: mindketten támasszák alá, hogy az ő javaslatuk a jobb a mindkettőjük által óhaj-

tott cél elérésére. Most már hasznosan fognak vitázni. És figyelem a nyelvezetüket is, hogy elég pontos legyen a jó döntéshez. Mindig rá lehet jönni, milyen bizonyítékból dönthető el, hogy melyik javaslat hatékonyabb a másiknál. Íme egy konkrét stratégia: Mind az „A”, mind a „B” panaszt meghallgatjuk. Majd megkérdezzük magunktól: „Mi az a nagyobb halmaz, amelynek mind „A”, mind „B” tagja? Mi az az osztály, amelybe mindketten beletartoznak? Mi lehet az a cél, amit mindkét ember elismer? Milyen közös szándék húzódhat meg a javaslatok mögött?” Mihelyt ezt megtaláltuk, félbeszakítjuk őket, és a nyilvánvalót valamilyen módon kimondjuk. Ekkor megegyezésre jut a két ember, és attól kezdve hasznosan ellenkezhetnek egymással a megegyezés keretein belül. Ennek ugyanolyan formális szerkezete van, mint amit Dickkel csináltam a hatlépéses átkeretezés során. Sikerült megtalálnunk azt a pontot, ahol tudatos és tudattalan elméje megegyezett egy bizonyos célban. Flyer és Seymour most megegyezik abban, hogy akármit is tesznek végül — akár egyikük, akár másikuk javaslata érvényesül, akár valami új — a cél a vállalat egészének hasznos lesz. Így hát figyelmen kívül hagyom magát a viselkedést, és olyan célt keresek, amellyel a vállalat mindkét része — vagy egy ember két része — egyetért. Most, miután megvan ez a megegyezési alap, könnyűszerrel változtatgathatjuk a viselkedést, amíg olyanra nem bukkanunk, amely eléri a közös célt Ha kettőnél többen vannak — mint általában — akkor úgy egyszerűsítjük a helyzetet, hogy megszervezzük a vitát. Azt mondjuk: „Várjanak egy kicsit, nagyon összezavar a megbeszélés menete. Hadd szervezzem meg a következő módon: A többiek különösen figyeljenek. Az lesz a dolguk, hogy pontosan figyeljék, amit ez a két ember javasolni fog, és segítsenek megtalálni, mi közös abban, amit szeremének.” Párokba is foglalhatjuk ezt, és egyszerre egy párt veszünk. Közben persze a mintát is megtanítjuk egyben a megfigyelőknek.

Az emberek furcsa módon fogják fel a változást. Harmincegynéhány évem tapasztalatában a változás az egyetlen állandó. Az egyik legfurcsább dolog — remek példa a természetes rögzítésre —, hogy a változás valahogyan összekötődött a szenvedéssel. A nyugati civilizáció valahogyan összekötötte ezeket! Nevetséges! Semmiféle szükségszerű kapcsolat nincs a változás és a szenvedés között! Vagy van, Linda? Tammy? Dick? Egyfajta ember van, akiben talán kell szenvedést kelteni ahhoz, hogy megváltozni segítsük, s ez a pszichoterapeuta. A legtöbb lélekgyógyász — mind tudatos, mind tudattalan — hiedelmei szerint a változás szükségszerűen lassú és szenvedéssel jár. Hányan mondtátok magatokban a bemutatók során, hogy: „Hát ez túl könnyű! Túl gyors!” Ha megvizsgáljuk az ezalatt rejlő előfeltevéseket, azt találjuk, hogy a szenvedéssel, az idővel, a pénzzel és effélékkel állnak összefüggésben — vannak persze erős és érvényes gazdasági megfontolások. Meg egy csomó marhaság, ami csak véletlenül került egymás mellé, mint például a változás és a szenvedés. Úgyhogy hasznos lehet megvizsgálni hiedelemrendszerünket, mert úgyis valóra válik. Benne lesz a hangszínünkben, a mozdulatainkban, a habozásunkban, ahogy előrehajolunk terápia közben. Minden módszer, amit elétek tárunk, erős és elegáns. Szerintem ez a legkevesebb, ami tevékenységetekhez kell, függetlenül attól, hogy előzőleg milyen pszichoteológiát tanultatok. Kudarcot is vallhattok ezzel, ha akartok. Kétféleképpen is. Szerintem jó tudni erről a két módozatról, hogy ha el akarjátok rontani, választhassatok. Az egyik módszer a merevség. Pontosan követitek ugyanazokat a lépéseket, amiket itt láttatok és hallottatok a bemutatónkon, úgy, hogy közben elhatároljátok magatokat minden érzékleti élménytől, a páciens minden visszajelzésétől. Ez biztosítja a kudarcot. A kudarcot vallók legnagyobb részének emiatt nem sikerül. A másik mód az ellentmondásosság. Ha van egy részetek, amelyik nem hiszi el, hogy a fóbiát három perc alatt meg lehet gyógyítani, de mégis megpróbáljátok, akkor az egyértelműség hiánya meg fog mu-

tatkozni a szavakon kívüli kommunikációban, és ez az egészet tönkreteszi. Minden általam ismert pszichoterápiában rejlik egyfajta heveny elmebaj. Mindegyik azt képzeli, hogy az ő elmélete, az ő térképe azonos a területtel. Nem hiszik el, hogy az ember képes valami teljesen mesterségeset kitalálni, azt beépíteni valakibe, és így idézni elő változást. Nem veszik észre, hogy amiben ők hisznek, éppolyan mesterséges kitalálmány. Persze módszerük valóban hat az emberekre, és néha jó arra a problémára, amin éppen dolgoznak. De ezernyi más módon is eljárhatunk. Például a Tranzakció-elemzésben létezik az úgynevezett „újraszülősítés”, melynek során visszaküldik az illetőt a múltba, és új szülőket adnak neki. És ha jól csinálják, működik is. A TA hittétel az, hogy az ember azért romlott el, mert gyerekkorában nem kapott meg bizonyos élményeket, tehát vissza kell térnie és átélnie ezeket az élményeket, hogy megváltozhasson. Ez a TA-féle teológia, és ennek a hiedelem- rendszernek az elfogadásából áll a TA elmebetegsége. A TA művelői nem jönnek rá, hogy ugyanezt az eredményt ezernyi más úton is el lehet érni, és van köztük olyan, amely sokkal gyorsabb az újraszülősítésnél. Minden hitrendszer ad erőforrásokat ahhoz, hogy bizonyos dolgokat véghezvihessünk, ugyanakkor erősen korlátozza, hogy bármi mást megtehessünk. A hit egyetlen előnye, hogy egyértelművé teszi viselkedésünket Ez a része fölöttébb hasznos: emiatt mások is hisznek majd nekünk. De egyszersmind hatalmas korlátokat is telepít az emberbe. És az én hiedelemrendszerem szerint az ember a saját magában meglévő korlátokat átviszi a gyógyításba is. A pácienseink személyes életünk megszemélyesített metaforáiként végezhetik, mert elkövetjük a legtragikusabb hibát: elhisszük, hogy észlelésünk egyenlő a valósággal. Vedig ebből van kiút! Ne higgyük el, amit csinálunk! Így mindenfélét megtehetünk, ami „nem illik hozzánk” vagy „a világunkhoz” stb. Nemrégen határoztam el, hogy írni fogok egy könyvet. Az lesz a címe: Mikor felfedezted valódi önmagadat, olvasd el ezt a könyvet, és változz valaki mássá!

Ha egyszerűen megváltoztatjuk a hiedelemrendszerünket, csupán új erőforrásokra teszünk szert és új határokat szabunk magunknak. Ha választhatunk több terápiamodell között, az máris jobb, mintha csak egy lenne. Ám, ha elhisszük akármelyiket is, ugyanolyan korlátoltak leszünk, mint az a bizonyos modell. Ebből a csapdából például úgy kerülhetünk ki, hogy megtanulunk eljutni megváltozott tudatállapotokba, amelyekben modelleket gyártunk. Mihelyt rájövünk, hogy mennyire csinált világban élünk, új világokat alkothatunk. Na már most, ha belevágunk a megváltozott tudatállapotok tárgykörébe, előbb a tudatállapotokról kell mondanunk valamit. Most, ebben a pillanatban tudatotoknál vagytok, nemde? Egy nő: — Azt hiszem. — Jól van. Honnan tudod, hogy tudatodnál vagy? Élményednek milyen elemeiből hiszed, hogy rendes tudatállapotban vagy? Szeretném tudni: ebben a tudatállapotban miből tudod, hogy itt vagy? — Hallom a hangodat. — Hallod a hangomat, szóval külső hang. Beszél-e valaki belül is ebben a pillanatban? — Lehet, hogy belső hang is van. — Valóban? Miközben hallod a hangomat, valaki más is beszél? Ezt akarom tudni. Tovább beszélek, hogy rájöhess. — Azt... igen... — Férfi, nő vagy semleges nemű? - Nő. — Remek. Szóval külső és belső hangot is érzékelsz. Mint minden Tranzakció-analízissel foglalkozó. „Kritikus szülő” rejlik bennük, és azt mondja: „Jól csinálom?” Senki másban nincs ilyen, amíg nem fordul TA-terapeutához, amikor is megkapja a maga kritikus szülőjét. Erre jó a TA. Jól van, mi mást észlelsz? Elképzelsz-e valamit, miközben beszélek hozzád? — Nem. Csak téged látlak. — Jó, tehát külső képet érzékelsz. Van-e valami érzésed? — Most, hogy mondod... — Jól van. Mi az?

Hát... feszült az állkapcsom. A „mit észlelsz?” kérdéssel is felderíthetnénk ezt. Erre beszámolnál az abban a pillanatban átélt tudatállapotodról. Tehát vettük a hallást, a látást, az érzést. Szagot vagy ízt nem érzékeltél, ugye? — Nem. — Gondoltam, hogy nem. Nos, az én meghatározásom szerint a tudatállapot módosítása az, hogy a mostaniból ezeknek az elemeknek bármilyen más kombinációjára változik. Például, ha csak az én hangomat hallanád, a saját belső hangodat nem, az számodra megváltozott tudatállapot lenne, mivel nem így szoktad. Általában beszélsz magadban, miközben másokat hallgatsz. Ha a külvilág helyett tiszta, részletes, élénk, éles belső képeket látnál, az szintén módosult tudatállapot lenne. Ha például az ábécé betűit látod, vagy egy narancsot, saját magadat, amint a heverőn ülsz, és kezedet az álladra teszed, amint a belső hangra figyelsz, miközben fejeddel bólogatsz... Az érzéseid is sajátosak: a testeden belüli konkrét fizikai állapotra vonatkoznak. A megfeszült állkapocs egész másfajta érzés, mint a heverő tapintása, kezed melegének érzete az arcodon, a másik kezed tapintása... a combodon... a saját szívverésed... a mellkasod emelkedése és süllyedése... ahogyan mélyen lélegzel. A hangom mintái... a változó hangszín... a kép élessége... és a szembogarad változó fókusza... az ismételt pislogás... és a súly érzése... Érzed, hogyan változik a tudatállapotod? Számomra ez már megváltozott tudatállapot. Úgy hozzuk létre, hogy először megfigyeljük, mi van jelen, majd valami mást hozunk az illető tudatába. Mihelyt megváltozott tudat- állapotot irányítunk, elkezdhetjük ezt új lehetőségekkel gazdagítani. — Azt hiszem egy bizonyos pontnál tudatában voltam, hogy mi történik, és le is állíthattam volna, ha akartam volna, ezért... — Csakhogy nem állítottad le. — Hát nem, mégsem tudom, mennyire igaz, hogy valakit más tudatállapotba hozhatunk. Még mindig nem... — Hát először is ostoba az egész vita, mert csak az fog ellenállni, aki tudja, hogy csinálod. Ekkor pedig éppúgy elrévíthetem az illetőt, hiszen csak az ellenkezőjét kell mondanom annak, amit akarok. Máris módosult tudatállapotba került. Ennek jó példája, amikor az anya — —

azt mondja gyermekének: „Ne nevess!” A másik végletbe küldi a gyereket és ezzel teremt módosult tudatállapotot. A gyermeknek nincs más választása, amíg be nem épül több lehetőség a viselkedésébe. Hogy ki vesz rá kit, mire, az szintén a lehetőségek tárházától függ. Ha rugalmasabbak vagyunk a hipnotizőrnél, akkor révületbe merülhetünk, vagy éberek maradhatunk, attól függően, hogy mit akarunk. Henry Hilgard egyetlenegy hipnotikus módszert dolgozott ki, majd kipróbálta tízezer emberen. Persze, azt tapasztalta, hogy csak egy bizonyos száza lékuk merült transzba. Ez a százalék olyanokból állt, akikre már eleve jól hatott a módszer, valamint olyanokból, akik nagyon rugalmasak voltak, s bármihez tudtak alkalmazkodni. A többiek nem voltak elég hajlékonyak, hogy ahhoz a bizonyos elrévítő eljáráshoz alkalmazkodjanak, így nem merültek transzba. A módosult tudatállapotban semmi furcsa nincs. Mind nyájunkkal állandóan megtörténik. Csupán az a kérdés, hogy felhasználjuk-e változás előidézésére, és ha igen, hogyan. Létrehozni nem olyan nehéz. Csak olyanfajta élményekről kell beszélnünk, amelyek nincsenek az illető tudatában. Arra kell rájönnünk, hogy kivel mit csináljunk. A képekre figyelő emberrel egészen mást kell tennünk, mint ezzel a hölggyel, aki sokat beszél magában, és az állkapcsában levő feszültségre figyel. Egy olyan állapot, amelyben részletgazdag, éles képek jelennek meg előtte, neki megváltozott tudatállapot lenne. De egy képekre figyelő embernek az lenne a szokásos állapota. A módosult tudatállapotban az a jó, hogy ilyenkor sokkal több választási lehetősége van, mint a rendes, tudatos, éber állapotban, ráadásul ezek másfajta lehetőségek. Sokan azt hiszik, hogy az elrévülés azt jelenti, elvesztjük az irányítást önmagunk felett. Innen származik a kérdés: „Transzba tudunk-e ejteni valakit?” Nos, olyan állapotba „ejtjük” az illetőt, amelyben több választási lehetősége van. Óriási paradoxon rejlik itt. A megváltozott tudatállapotban nincs meg a szokványos világmodellünk. Végtelen számú lehetőség áll hát előttünk. A megjelenítő rendszerek ismeretével pontosabban osztályozhatom a tudatállapot-fajtákat, és így további lehetőségek is feltárulnak. Eddig soha nem volt módosult tudatállapotokat találhatok ki és idézhetek elő. Ez a lehetőség nem állt rendelkezésemre Gestalt-

terapeuta koromban, meg amikor más gyógymódokkal foglalkoztam. Azok a modellek nem kínáltak ilyesfajta választékot. Van most egy nagyon jó tanítványom. Többek között azt értékelem benne, hogy nem „magán dolgozik”, hanem módosult tudatállapotokba lép és ezzel új valóságokkal lepi meg magát. Úgy hiszem, hogy mikor a terapeuták magukon dolgoznak, legtöbbször csak összezavarják magukat, de azt alaposan. Egyszer egy nő felkért, hogy tartsak tanfolyamot. A tanfolyam előtt három héttel felhívott, és közölte, hogy meggondolta magát. Felhívtam hát az ügyvédemet, és bepereltem. Hosszú hónapok álltak rendelkezésére, hogy megszervezze a tanfolyamot, és betartsa, amit ígért. Ez alatt az egész idő alatt azon „dolgozott”, hogy kész-e a feladatra. A pszichológusa felhívott, és megpróbált rávenni, hogy ne pereljem be. Azt mondta: „Hát, nem mintha nem foglalkozott volna a dologgal. Hónapokig dolgoztunk azon, hogy kész-e végigcsinálni ezt a tanfolyamot.” Nekem úgy tűnik, hogy tehetett volna valami kézenfekvőt: felhívhatott volna hosszú hónapokkal korábban, és megmondhatta volna nekem, hogy bizonytalan. De ehelyett a külső élményt belülről és tudatosan próbálta elrendezni. Mint már többször is mondtuk, szerintünk ez paradoxon. Ha a segítséget kérőknek lettek volna tudatos erőforrásaik, már megváltoztak volna, mielőtt pszichológushoz fordulnak. Pont az hozza őket ide, hogy nincsenek meg ezek. Amikor a terapeuta tudatosan igyekszik magát átalakítani, csak zűrzavart kelt magában, és valószínűleg mindenféle érdekes, de nem túl hasznos, önmagába záródó körbe kerül. Az egyik tanítványom először páciensként keresett fel. Harmadéves egyetemista volt ekkor, és ezt mondta: — Borzasztó nagy problémám van. Ahányszor csak megismerkedem egy lánnyal, minden nagyon jól megy, aztán feljön hozzám, és lefekszünk és minden remek. De másnap reggel, amint felébredek, az jut eszembe: „Most vagy feleségül veszem, vagy kirúgom, és soha az életben nem találkozom vele többet.” Abban a pillanatban némileg megdöbbentem azon, hogy egy ember valóságosan kiejtette ezt a száján! Soha nem szűnöm meg csodálkozni afölött, hogy az emberek mennyire le tudják szűkíteni tapasztalatok világát. Az ő világában csak ez a két lehetőség létezett!

Éppen együtt dolgoztunk Johnnal. John ránézett a fiúra, és azt mondta: — Eszedbe jutott valaha, hogy azt mondd: „Jó reggelt?” Mire a diák: — Óóó! Mellesleg szerintem beavatkozásnak pocsék volt, mert mit csinál ezután? Most a „jó reggelt” után adja meg a csajnak a kezdősebességet, vagy kéri meg a kezét. Ennél azért több lehetőség van. De amint a fiú a homlokára csapott, és ebbe a zavarodott állapotba került, odanyúltam és azt mondtam neki: — Hunyd be a szemed! John pedig így szólt: — És kezdj el álmodni, s az álomban felfedezni, hogy még mennyi minden más lehetőséged van, mert szemed mindaddig nem tud kinyílni, míg meg nem találod az összeset. Hat és fél órán keresztül ült ott! Mi a másik szobába mentünk át. Hat és fél órán át talált ki új lehetőségeket. Nem tudott elmenni, mert a szeme nem nyílt ki. Megpróbált felállni és körbejárni, de nem találta az ajtót. A hat és fél óra alatt felmerülő valamennyi lehetőség ott rejtőzött benne mindig is, de addig semmit sem tett saját találékonyságának elérésére. Az átkeretezéssel ráveszünk valakit, hogy azt mondja magában: „Hát, hogy is csinálhatnám ezt másképpen?” Bizonyos értelemben ez az ember végső bírálata, hiszen azt mondjuk neki: „Állj meg, és gondolkodj el a viselkedéseden, mégpedig a következő módon: Valami újat találj ki, mert amit most csinálsz, nem válik be! Mesélj el magadnak egy történetet, aztán agyalj ki három másik módot az elmondására, és hirtelen megváltozik a viselkedésed.” Van valami döbbenetes az emberekben: amikor találnak valamit, ami nem megy, még jobban erőltetik. Menjetek be például egy általános iskolába, és figyeljétek meg az udvaron játszó gyerekeket! Az egyik kölyök odamegy a másikhoz, és meglöki. Mire az kidülleszti a mellét. Legközelebb könnyebb dolga lesz a lökdösődőnek, mert kemény felületnek vetheti neki a kezét. Az emberek korántsem értik, hogy mennyi minden lehetségessé válna, ha közvetlen módszerek helyett kerülő úton közelítenének

problémáikhoz. Ismereteim szerint a világ egyik leggyorsabb gyógyulását Milton Erickson idézte elő. A történet úgy szól, hogy 1957ben ellátogatott a Palo Alto-i katonai kórházba. Az ideggyógyászok és betegeik sorban álltak a folyosón. Egyesével mentek be Ericksonhoz, aki tette a dolgát, varázsolgatott. Aztán a páciensek szépen visszamentek a folyosóra és váltig állították, hogy nem is idéz elő semmit, és különben is sarlatán. Ült ott egy fiatal pszichológus doktor a lehető legkonvencionálisabb fajtából. Páciense tizenhét éves, késelős kamasz volt, aki csak azon törte a fejét, hogy mivel árthatna. A srác órákig várakozott, és látta, ahogy a többiek alvajáróként jönnek ki. Kissé megszeppent: „Ajjaj, mit fognak itt velem csinálni...?” Nem tudta, hogy elektrosokkolják-e, vagy mi lesz. Végül őt is bevitték, és az asztal mögött ott állt egy ember két botra támaszkodva, a terem tele nézőkkel. Embereink az asztalhoz léptek. Milton így szólt: — Miért hozta ide a fiút? A pszichológus nagyjából előadta az esetet. Mire Milton ránézett — Üljön le! Majd a fiúra nézett, és így szólt: — Mennyire fogsz csodálkozni, amikor a jövő héten teljesen megváltozik az egész viselkedésed? Amaz viszonozta a tekintetet: — Marhára fogok csodálkozni! Mire Milton: — Kifelé...! Ezekkel végeztünk. A pszichológus úgy gondolta, hogy Milton nem akar a fiúval foglalkozni. A lényeg teljesen elzúgott a feje fölött, amint az már pszichológus körökben szokás. A rákövetkező héten a fiú viselkedése gyökeresen átalakult. A pszichológus, saját bevallása szerint, egyáltalán nem volt képes rájönni Milton módszerének nyitjára. Szerintem Milton egyetlenegy dolgot csinált: lehetőséget adott a fiúnak, hogy eljuthasson a saját tudattalan erőforrásaihoz. Lényegében ezt mondta neki: „Bizony megváltozol, és ehhez tudatos énednek semmi köze nem lesz.” Soha ne becsüljük alá annak a jelentőségét, amikor ezt egyszerűen, így kijelentjük! „Tudom, hogy seregnyi erőforrással rendelkezel, és tudatos énednek sejtelme sincs

ezekről. Képes vagy magadat is meglepni - mindannyian képesek vagyunk meglepni magunkat.” Ha következetesen úgy viselkedünk, mintha biztosan tudnánk: az emberekben léteznek erőforrások és képesek változni, akkor elkezdjük lendületbe hozni bennük a tudaton kívüli mezőt. Miltonról első találkozásunkkor leginkább az tűnt fel, milyen hihetetlen tisztelettel viseltetik a tudattalan folyamatok iránt. Mindig igyekszik rábírni a tudatos és a tudattalan megnyilvánulásokat arra, hogy oda-vissza jelezzenek egymásnak. A nyelvészetben létezik a „nyelvem hegyén van” nevű jelenség. Mit is értünk ez alatt? Ismerünk egy szót, és még tudjuk is, hogy ismerjük, de nem jön a nyelvünkre. Tudatos elménk még azzal is tisztában van, hogy tudattalanunk pontosan emlékszik rá. Ezt a jelenséget azért szoktam emlegetni, mert érzékelteti, hogy a tudat a jéghegy csúcsánál is kevesebb. Egy alkalommal nyelvészettanárt hipnotizáltam. Tudatos elméjét egy emlékkel foglaltam le, majd tudattalanjától megkérdeztem, hogy ismeri-e a „nyelvem hegyén van” jelenségét. Ugyanis előzőleg sokszor megesett vele tanítás közben. Tudattalanja így válaszolt: — Igen, tudom mi az. Mire megkérdeztem: — Ha egyszer tudsz egy szót, akkor miért nem küldöd át a tudatába? — A tudatos énje baromi beképzelt — felelte. A legutóbbi tanfolyamunkon stratégiákkal foglalkoztunk, és egy nőt beprogramoztunk arra, hogy felejtse el a nevét Az egyik férfinak ez sok volt: — Nem létezik, hogy elfelejtsem a nevemet! Erre megkérdeztem: — Hogy hívnak? — Nem tudom!— válaszolta. Mire én: — Gratulálhatsz a tudattalanodnak, bár nem létezik. Számomra döbbenetes, hogy ilyen következetesen figyelmen kívül hagyják a hipnózist. Szerintem ez főleg azért van, mert művelőinek a tudatos elméje nem bízik benne. Mindazonáltal minden terápia, ami-

vel csak találkoztam, magába foglal transzélményeket A Gestaltterápia pozitív hallucináción, a Tranzakció-elemzés a részek szétválasztásán alapszik. Minden terápia remek révületbe ejtő szövegekkel bír. A legutóbbi tanfolyamon az egyik résztvevő végig gyanakodott. Valamelyik gyakorlat közben, ahogy elhaladtam mellette, épp ezt mondta társának: „Csak hagyd, hogy megjelenjen a kép!” Ez bizony hipnotikus utasítás! És a tanfolyam előtt még azt kérdezte tőlem, hogy hiszek-e a hipnózisban? Szerintem maga a „hipnózis” szó szerencsétlen válasz tás. Rengeteg különféle élményre, állapotra ráhúzzák. Régen mindig transzba ejtettük az embereket az átkeretezéshez. Aztán rájöttünk, hogy az átkeretezés révület nélkül is sikerül. Így kezdődött a neurolingvisztikus programozás. Azt gondoltuk: „Hát ha ez igaz, akkor átkeretezés segítségével minden általunk ismert mélyrévületbeli állapotot elő tudunk idézni.” Úgyhogy összeszedtünk húsz embert, és egyetlen este leforgása alatt megteremtettünk bennük minden, de minden mély transzjelenséget, amiről valaha is olvastunk. Kiderült, hogy bármilyen „mélyrévületi állapotot” elő tudunk idézni mindenféle szertartás nélkül. Emlékezetkiesést, pozitív hallucinációt, hangszín-süketséget, színvakságot — mindent. Az egyik nő egész este negatívan hallucinálta Leslie-t. Amikor például Leslie odament hozzá és megfogta a kezét, fogalma sem volt arról, hogy a keze miért emelkedik fel. Olyan volt az egész, mint a szellemekről szóló rajzfilmekben. Ez a negatív hallucináció vetekszik a legtökéletesebb hipnotikus haliucinációkkal, amiket valaha is elő tudtunk idézni. Amikor az ember a fóbia-gyógymódban kívülről szemléli magát, majd testéből kiszállva látja önmagát, amint fiatalabb énjét figyeli, mélyrévületi állapot következik be. Ez az állapot pozitív hallucinációt és testünkből való kiszállást igényel. Igencsak bámulatra méltó dolog. És mégis, amikor egyértelmű utasítást adunk valakinek erre, száz ember közül kilencvenöt gyorsan és könnyen megteszi, ha nem tüntetjük fel nehéznek. Mindig úgy kell tennünk, mintha valami fogósat készítenénk elő vele, mire mindenki könnyedén tudatállapotot vált és átéli ezeket a mélyrévületi jelenségeket.

A neurolingvisztikus programozás csak annyiban ugrik egy logikai szinttel feljebb a hipnózis vagy a terápia eddigi gyakorlatánál, amennyiben lehetővé teszi az adott szerkezet szerinti, módszeres eljárást. Az NLP segít pontosan megállapítani, hogy egy bizonyos cél eléréséhez milyen változások szükségesek az illető szubjektív élményében. A hipnózis többnyire eléggé esetleges módon zajló folyamat: ha valakinek valamiféle sugallatot adunk, rá van bízva, hogy miképp viszi véghez. Neurolingvisztikus programozóként még hipnózisban is pontosan meghatározom az illetőnek, hogy a sugallatot megvalósítandó mit csináljon. Ez az egyetlen fontos különbség aközött, amit itt csinálunk, és aközött, ahogyan az emberek a hipnózist századok óta művelik. Nagyon fontos különbség, mert lehetővé teszi, hogy pontosan megjósoljuk az eredményt és elkerüljük a mellékhatásokat. NLP-s eszközökkel (átkeretezéssel, stratégiák alkalmazásával, rögzítéssel) minden, a hipnózis által keltett hatás előidézhető. Ugyanakkor ez is csak egy út. A hivatalos hipnózis szintén érdekes. Az NLP és a hipnózis kombinációja pedig még érdekesebb. Vegyük például az „álmodó kar” módszerét — ez remekül beválik gyerekeknél, de felnőtteknél is. Először feltesszük a kérdést: „Tudtad, hogy a karod álmodik?” Amikor kellőképpen felcsigáztuk az illető érdeklődését, így folytatjuk: „Mi a kedvenc tévéműsorod?” Ahogy képileg megkeresi a választ, megfigyeljük, melyik oldalra vándorol a szeme, felemeljük a karját ugyanazon az oldalon, és azt mondjuk: „Felemelem a karodat, és olyan sebességgel ereszkedik csak le, hogy közben végignézheted az egész tévéműsort, és most rögtön kezdheted.” Végignézi hát a kedvenc tévéműsorát. Közben még meg is állíthatjuk a karját egy pillanatra, mondván: „Reklám következik”, és sugallatokat ékelhetünk be. Elmondom, hogy milyen végletekig lehet ezt elvinni. Egyik régi páciensem súlyos hallucinációban szenvedett, amely mindenhová követte. Sohasem tudtam pontosan kihámozni, mi is volt. Számomra ismeretlen szóval jelölte meg a jelenséget. Geometriai alakzat volt ez a dolog, élt, és mindenhova követte őt Egyfajta magánszellem volt számára, de nem így nevezte. Mindig meg tudta mutatni, hogy hol tartózkodik a szobában, és kommunikált vele. Amikor kérdést tettem fel neki, hátrafordult és megkérdezte a szellemet,

hogy ő mit gondol a dologról. Mielőtt hozzám jött volna, egy terapeuta meggyőzte, hogy ez a valami a saját, elidegenített része. Azt nem tudom, hogy ez így volt-e, de mindenesetre ő meg volt győződve róla. Közel hajoltam hozzá, és azt mondtam: „Felemelem a karját, és csak olyan sebességgel engedje le, ahogy ezt a részét elkezdi magába olvasztani.” Azzal gyorsan lerántottam a karját, és kész. Sitty-sutty, lezajlott az egyesülés — mivel előzőleg szavakkal összekötöttem a két dolgot. Egyszer megkérdeztem egy Tranzakció-elemzéssel foglalkozó terapeutától, hogy melyik része irányítja teljesen és folyamatosan tudatos viselkedését. Mert nem úgy tűnt, mintha az emberek választhatnának „szülő” és „gyermek” szerepeik között. Meg is nevezett egy részt — a TA-ban mindenre akad elnevezés. Így folytattam: — Magába merülne egy kicsit és megkérdezné ezt a részét, hogy hajlandó lenne-e kikapcsolni a tudatát egy kis időre? Mire ő: — Hát... izé... — Csak figyeljen befelé, kérdezze meg, és várja, mi történik. Úgy is lett; feltette a kérdést... és a feje oldalra bukott, tudata pedig szabadságra menti Megdöbbentő, hogy micsoda erő lakozik a nyelv használatában! Szerintem az emberek egyáltalán nem fogják fel a szavaknak és a nyelv egyéb formáinak az erejét. Ha terápiát végzek valakivel, gyakran kezdem így: — Ha tudatos énje számára bármi túl fájdalmassá kezdene válni, felhívom tudattalanja figyelmét, hogy szerintem joga és kötelessége tudatától visszatartani mindent, ami kellemetlenül érintené. Tudattalan erőforrásai képesek erre, és meg is kell tenniük — meg kell óvniuk Önt a szükségtelen tépelődéstől, és kellemesebbé kell tenniük tudatos élményeit. Úgyhogy, ha bármi kellemetlen bukkanna fel tudatában, tudattalanja lassan hagyhatja becsukódni a szemét, felemelkedni az egyik kezét, tudata pedig elhajózhat valami kellemes emlék felé, míg én bizalmasan beszélgethetek tudattalanjával. Mert nem tudom, mi a legrosszabb dolog, ami Önnel történt... Voltaképpen azt mondom neki, hogy amikor ez meg ez történik, így cselekedjen, aztán beindítom ezt meg ezt. Nem azt kérem tőle, hogy gondoljon a legrosszabb dologra, ami valaha is történt vele; azt

mondom: „Nem tudom, hogy...” Ez ugyanaz a minta, ami a „Changing with Families” (Családos változás) című könyvben szerepel: a beágyazott kérdés mintája. Virginia sohasem azt kérdi: „Mit akar?” Azt mondja: „Jé, de érdekes; kíváncsi vagyok, vajon miért utazik egy család tízezer kilométert azért, hogy velem találkozzon. Nem tudom, és fúrja az oldalamat.” Amikor azt mondom, hogy „Nem tudom pontosan, mi volt egész életében a legfájdalmasabb és legtragikusabb esemény...” a szóban forgó dolog már meg is jelent az illető tudatában. Az ember nem tudatosan dolgozza fel a nyelvet. A nyelvet tudattalan szinten értjük meg. Ebből csupán parányi mennyiség jut el a tudatba. A hipnózisnak nevezett dolog nagy része csupán abból áll, hogy pontosan meghatározott módon mondunk dolgokat. Megváltoztathatjuk valakinek a tudatát, és adhatunk neki új programokat, új tanulási, választási lehetőségeket. Teljesen más tészta elérni, hogy észre is vegye, milyen módosult állapotban volt. Más és más emberek különböző stratégiákat alkalmaznak önmaguk meggyőzésére. Egészen más dolog egy embernek a hipnózisról alkotott hiedelemrendszere, mint az, hogy eszközként működik-e nála. A gyógyító révületet sokkal könnyebb olyan emberekkel alkalmazni, akik nem tudják, hogy transzba merültek, mert annál ékesszólóbban cserélhetünk eszmét tudattalan folyamataikkal. Ha sikerül tudattalan visszacsatolási köröket létesítenünk az illetővel, akkor meg tudjuk változtatni tudatállapotát, és valószínűbb, hogy nem fog emlékezni a történtekre. Kedvenc példám egy Vern nevezetű pasas esete. Egy tanítványom által szervezett tanfolyamra jött el. Tanítványom az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy ő emberileg elégtelen, és világgá szaladt. A tanfolyam résztvevői ott álltak megfürödve, és valaki felhívott. — Itt van ez a sok ember, most mit csináljak? Közel volt, úgyhogy odamentem, és azt mondtam nekik: — Önökkel töltöm az estét. Nem akarok tanfolyamot tartani, de szeretném tudni, hogy mit vártak ettől az egésztől. Vern jelentkezett: — Minden egyes hipnotizőrnél jártam már, akiről csak tudok, minden hipnózis-tanfolyamot elvégeztem, amit csak találtam, önként

jelentkeztem alanynak minden alkalommal, és nem estem transzba. „Micsoda elszántság ez olyasvalaki részéről, aki már ennyiszer csalatkozott a révületbe merülésben!” - gondoltam. „Tyűha! Ez rendkívül érdekes! Lehet, hogy ez a pasas tényleg ‘lehetetlen eset’, és talán valami érdekes rejlik emögött.” Úgyhogy nekiveselkedtem. Elkezdtem révületbe vinni, és a pasi rögtön a pincében kötött ki! Mély révületbe zuhant és az összes bonyolult hipnotikus jelenséget bemutatta. Aztán kihoztam a transzból, és megkérdeztem tőle: — Révületbe esett? — Nem — jelentette ki. — Mi történt? Erre így felelt: — Hát, beszélt hozzám, én meg itt ültem, hallgattam, ahogy beszél, és behunytam a szemem, aztán kinyitottam a szemem. Erre megkérdeztem: — Csinálta ezt meg ezt? És megneveztem egyet az általa bemutatott transzjelenségek közül. — Nem — felelte. „Aha! Csak emlékezetkiesés!” — gondoltam. Újra hipnotizáltam, és rejtett utasításokat adtam neki, hogy jegyezzen meg mindent, amit közben csinál. Ezek után sem emlékezett semmire. A teremben ülő emberek már majd megvadultak, hiszen ők közben mindent láttak. Mindenfélét kipróbáltam, többek között őket is megkértem: — Mondjátok el Vern-nek, amit láttatok! Elmondták. Mire ő: — Ez rajtam nem fog. Az egész csak mese. Ma igaz volna, tudnám. Az volt az érdekes Vern-ben, hogy egynél több személyisége volt, és ezek semmiféle összeköttetésben nem álltak egymással; semmiféle módon nem tudtak kapcsolatot teremteni egymással. „Fel kell egy kicsit kavarni ezt az egészet” — gondoltam hát. Azt mondtam neki: — Miközben te tudatos állapotban maradsz, szeretném megkérni tudattalanodat, hogy mutassa be neked, mire képes; emelje fel a kezedet úgy, hogy csak a jobb karod merül transzba.

A karja akaratán kívül emelkedni kezdett. Azt gondoltam: „Na, ez meg fogja győzni ezt a pasit”, hiszen csak a karja merült révületbe. Ő viszont mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: — Nos, a karom révületben van, de a többi részem nem tud utána menni. Mellesleg megemlíteném, hogy felállítottam magamnak egy szabályt, mely szerint mindig sikerrel kell járnom. Ennek megfelelően videofelvételt készítettem róla, és megpróbáltam levetíteni neki. Nem volt képes megnézni! Ahogy bekapcsoltuk a videót, révületbe esett, és kész. Nem tudta megnézni a felvételt. Mondtam neki, hogy ha nem lett volna transzban, meg tudta volna nézni. Erre leült a magnóval, bekapcsolta, őt pedig kikapcsolták. Kikapcsoltuk a magnót, ő meg felébredt. Megint bekapcsolta, és megint csak kikattant Egész este ott ült és próbálkozott, hogy végre lássa magát, amint révületbe esik. Képtelen volt rá. Így végülis elhitte, hogy transzban volt, de nem tudta felfogni. Ez jó lecke volt számomra. Már nem aggódom afelől, hogy az emberek észrevették-e magukon a révületet, csak az eredménnyel foglalkozom; a transzot pedig a változás eszközeként alkalmazom. Szegény hipnotizőrök jól kiszúrnak magukkal. Mindig azon aggódnak, miként lehetne meggyőzni az embereket, hogy tényleg révületben voltak, pedig az egész nem is fontos. Nem előfeltétele a változásnak, nem elengedhetetlen semmiféle szempontból. Akár tudják, hogy transzba merültek, akár nem, észre fogják venni magukban a változást. Ugyanez igaz a rögzítésre és az átkeretezésre is. Ha érzékszervi tapasztalatokra támaszkodunk munkánk ellenőrzésére, mindegy, hogy a páciens szerint történt-e változás. A gyakorlatban úgyis kiderül — ha egyáltalán veszi a fáradságot, hogy észrevegye. Az eddigiekben előadott ismeretek és minták tartalomtól mentes, rögzített szerkezetű kommunikációs minták. emberi érintkezés és viselkedés bármely helyzetében alkalmazhatók. Szinte még el sem kezdtük kigondolni, milyen lehetőségek rejlenek ebben a tudásanyagban. S ezt nagyon komolyan mondjuk. Most semmi mással nem foglalkozunk, csak kutatásokat végzünk e tudás felhasználhatóságáról. Mindeddig képtelenek voltunk kimeríteni a

lehetőségek tárházát azzal kapcsolatban, hogy miként vegyíthetjük és alkalmazhatjuk ezeket a módszereket, és nem ismerünk a felhasználásukat korlátozó határokat. Ezen a tanfolyamon több tucat alkalmazási módot említettünk meg és mutattunk be. Ez az egész maga az emberi élményvilág szerkezete. Kész. Amennyiben következetesen alkalmazzuk, teljes stratégiát ad viselkedésünk tetszés szerinti fejlesztésére. Lassan-lassan abbahagyjuk a terápia tanítását, mert nem értünk egyet a klinikai pszichológia területén uralkodó előfeltevéssel, miszerint a változás javító jellegű jelenség. Találunk valami rosszat, és kijavítjuk. Erre a kérdésre: „Mit szeretne önmaga számára?” száz ember közül kilencvenkilenc így válaszolna: „Abba akarom hagyni ezt meg ezt.” Lehetséges teljesen másképp tekinteni a változásra; ezt mi alkotó vagy kiteljesítő megközelítésnek hívjuk. Hibakeresés és kijavítás helyett lehetséges egyszerűen arra gondolni, mivel gazdagíthatnánk életünket „Mit lenne jó csinálni?”, „Mire lenne érdekes képesnek lenni?”, „Milyen új tehetséget, képességeket tudnék kiötölni magamnak?”, „Hogy tudnám a dolgokat klasszá varázsolni?” Gyógyító pályafutásom kezdetén egyszer egy férfi ezzel keresett fel: — Jobb kapcsolatot akarok az emberekkel. — Aha — mondtam. — Nem jók az emberi kapcsolatai? Így felelt:  Dehogy. Remekül kijövök az emberekkel. Nagyon élvezem a társas életet. Csak szeretném még ennél is jobban csinálni. Bekukkantottam a módszeres ládikómba, és nem találtam semmit erre! Ritka dolog, hogy valaki így fordulna hozzám: „Magabiztos vagyok, de fuú, tudja, ha kétszer ilyen magabiztos lennék, az lenne csak az igazi!” Inkább azt mondják: „Soha nem vagyok magabiztos.” „Biztos ebben?” — kérdezem. „Tökéletesen!” — válaszolják. A pszichológusok nagyon nehezen emésztik meg az alkotó változás gondolatát Sokkal jobban érdeklődnek iránta az üzletemberek, és szívesebben, ráadásul könnyebben fizetnek a képzésén. Csoportjaink gyakran felerészben üzletemberek-

ből, felerészben pedig terapeutákból állnak. Ha ilyet kérek tőlük: „most mélyedjenek magukba, és gondoljanak három különböző helyzetre”, az üzletemberek kocsit adnak el, pert nyernek, és megismerkednek egy kellemes emberrel. A terapeutákat elnáspángolja a papa, aztán elválnak, végül elszenvedik életük legnagyobb szakmai kudarcát és megaláztatását! Most épp az úgynevezett „alkotó személyiség” jegyeit kutatjuk. Különféle dolgokban zseniális embereket keresünk, rájövünk tudattalan programjaik szerkezetére, majd ugyanezeket a sorozatokat megtanítjuk másoknak, hogy kiderüljön, vajon a tudattalan program képessé teszi-e őket a feladat elvégzésére. A reklámügynökség számára végzett „klónozás” ennek vállalati szinten végzett példája. Ilyenkor sok, addig problémának számító és terápiáért kiáltó dolog megszűnik létezni. A problémákkal egyáltalán nem foglalkozunk, hiszen amikor a szerkezet alakul át, megváltozik minden. A bajok csupán a szerkezetből fakadnak. Egy férfi: — Támaszthat-e ez új nehézségeket? Igen, de ezek érdekes, fejlődést szolgáló nehézségek lesznek. Mindenben rejlik probléma, de az újak sokkal érdekesebbek. A „mivé engeded ma válni magadat?” — kérdés egészen más megközelítése a változásnak, mint a „hol a hiba?” vagy a „mire nem vagy jó?” Emlékszem, egyszer jelen voltam egy foglalkozáson, amit egy Gestaltterapeuta tartott. Ezt kérdezte a csoporttól: — Ki akar ma dolgozni? Senki sem jelentkezett. Erre így próbálkozott: — Senkinek sincs itt valami sürgető problémája? A résztvevők egymásra néztek, és mindenki a fejét rázta. — Nincs. Erre ő körbejártatta a tekintetét, és azt kérdezte: — Mi a baj magukkal? Ha nem éreznek fájdalmat, akkor el vannak szakadva a valóságtól! Ezt így kijelentette — nem akartam hinni a fülemnek! Erre egy csapásra az összes jelenlévőnek fájni kezdett valami.  Igaza van — mondták. — Ha nem fáj valamim, nem vagyok valóságos!

Zutty! Mindannyiukban előtört a fájdalom, hogy végre legyen mit gyógyítania. A változás effajta felfogása nem eredményez kezdeményező, alkotó embereket. Én olyan szerkezeteket akarok létrehozni, amelyek érdekes embereket nevelő élményekhez vezetnek. Az emberek sokfélévé alakulnak a terápia hatására, de ritkán válnak érdekessé. Nem rovom ezt fel senki hibájául. Úgy gondolom, az egész rendszer eredményezi, a pszichoterápia és a lelki tanácsadás előfeltevései hozzák létre. A legtöbb ember egyáltalán nincs tudatában annak, hogy mik ezek az előfeltevések. Ahogy körbejártam, és figyeltem, amint az átkeretezést gyakoroltátok, sokmindenkit láttam visszatérni más mintákhoz, melyek biztosan megszokott gyógyítási tevékenységetekre jellemzők, ahelyett, hogy valami újat próbáltatok volna ki. Erről eszembe jutott egy történet: Körülbelül tizenöt éve, amikor Denver város állatkertjét éppen felújították, érkezett egy jegesmedve, de a neki szánt természetes környezet még nem készült el. Mellesleg a jegesmedve egyik kedvenc állatom. Játékos, testes és ugyanakkor kecses lény és mindenféle kedvességre képes. A jegesmedve ideiglenes ketrece épp akkora volt, hogy három szép, lendületes lépést tehetett egyik irányba, majd sarkon fordulva ismét hármat léphetett a másik irányba, oda-vissza. A jegesmedve sok-sok hónapot töltött ebben a bizonyos ketrecben, melynek rácsa így korlátozta viselkedését Végül elkészült a természetes környezet a medve szabadon engedéséhez; ott helyben, a ketrec köré építették fel. Mikor a munka befejeződött, eltávolították a ketrecet, és mit gondoltok, mi történt...? És mit gondoltok, hány diák bolyong az útvesztőben ott az egyetemen, és keresi még mindig az ötdollárost? Belógnak éjszaka, végigszaladnak, és reménykednek, hátha épp most lesz ott! Három napja mást se csinálunk, csak információval árasztunk el titeket, tudatos erőforrásaitokat teljesen túlterhelve. S szeretnénk néhány szövetségest is adni a folyamathoz, mert ezek tapasztalatunk szerint egyesek számára hatékonynak bizonyultak. Olvassa itt valaki Carlos Castanedát? Teljesen flúgos többszörös személyiség, egy indián baráttal tetézve. A második vagy a harmadik

könyvében van egy rész, ahol Don Juan tanácsot ad Carlosnak. Mi magunk nem adnánk ezt a tanácsot egyikőtöknek sem, de elismételjük a köz épülésére. Tudjátok, Don Juan azt akarta elérni Carlosnál — amit persze mi nem akarnánk bennetek kialakítani —, hogy valamiféle módot találjon, amely Carlost mindenkor következetes és kifejező létre, a legtalálékonyabb viselkedésre sarkallja. Mozgósítani akarta tanítványa erőforrásait, hogy Carlos minden egyes cselekedetében teljességgel megjelenjen a benne rejlő összes képesség és az egész benne lakozó személyi erő, amely egy időpillanatban a rendelkezésére áll. Don Juan egészen pontosan a következőket mondta Carlosnak: „Bármely pillanatban, amikor habozni találsz, vagy azon kapod magad, hogy holnapra halasztod valamely új viselkedés kipróbálását, melyet már ma is megtehetnél, netán azon, hogy valami olyasmit próbálsz, amit már máskor is csináltál, csupán a bal vállad fölött kell hátrapillantanod, és tűnő árnyékot láthatsz majd. Ez az árnyék a halálodat képviseli, és bármely pillanatban hozzád léphet, a válladra teheti a kezét és magával vihet. Így az, amivel éppen foglalatoskodsz, lehet a legutolsó tetted, és e bolygón lezajló utolsó cselekedetedként teljességgel képvisel téged.” Ezt a tanítást például úgy használhatjuk fel építő módon, ha felfogjuk, hogy habozni puhányság. Amikor habozunk, úgy teszünk, mintha halhatatlanok lennénk. Márpedig, hölgyeim és uraim, nem vagyunk azok. Még a halálunk helyét és óráját sem tudhatjuk. Így hát az egyik, amit tehetünk... hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy ha nem átallunk nem habozni, akkor nem cselekszünk szakértőhöz nem méltó módon... hirtelen hátrapillanthatunk bal vállunk fölött és eszünkbe juthat, hogy a halál áll ott, és tanácsadónkká fogadhatjuk őt. Mindig arra fog inteni, hogy valami olyat cselekedjünk, ami lényünk és a bennünk rejlő lehetőségek teljes egészét képviseli. Mert nem engedhetünk meg magunknak ennél kevesebbet. Nohát, ez talán egy kissé erős. Ezért nem mondanánk mi ezt itt nektek. Csak tudjuk, hogy Juan ezt mondta Carlosnak. Ali egy másik lehetőséget ajánlunk.

Ha bármikor észreveszitek, hogy haboztok vagy következetlenek vagytok, netán holnapra halasztotok valamit, amit már most kipróbálhatnátok, vagy csak egyszerűen új választási lehetőségekre van szükségetek — vagy ha éppen unatkoztok, pillantsatok hátra a jobb vállatok fölött, és megláthattok majd két őrültet magas bárszékeken, amint sérteget titeket. És amint befejezzük a sértegetést, bármit kérdezhettek tőlünk. És ez csak egyetlen módja annak, hogy tudattalanotok felvonultassa előttetek a teljes tudásanyagot, melyet ez alatt a három nap alatt megtanult és elraktározott. Nos, csupán egyetlen dolog van még hátra, amit a tanfolyam végén mondani szoktunk: A viszontlátásra!

UTÓSZÓ A könyv első megjelenése óta eltelt két évtized több érdekes tanulságot is hozott, melyek talán segítségünkre lehetnek, hogy minél bölcsebben használjuk fel az itt megismert lehetőségeket. Az NLP többek között azért válik be olyan jól, mert leegyszerűsített, ok-okozatinak feltüntetett hatások helyett körkörös folyamatokkal dolgozik; összetett rendszer (egyén, család, szervezet stb.) egészét veszi figyelembe. Nos, ideje észrevenni, hogy a nyugati társadalom intézményei a legritkább esetben működnek így. Az NLP hőskorában sokan azt hitték, hogy a rendszerelvű cselekvés önmagától kitágítja majd a newtoni fizika elveit követő kereteket. Ám a meglévő intézményrendszer korlátai gyakran túl merevnek bizonyultak. Azokon az egyetemeken például, ahol egyáltalán hajlandók neurolingvisztikus programozással foglalkozni, sokszor csak a név marad meg e tudományból. Ennek egyik oka, hogy ezt a fajta tudást nem lehet másfélórás, elméleti előadások során elsajátítani, még akkor sem, ha az előadást gyakorlatnak vagy szemináriumnak hívjuk. Aki ellenben elkerüli a tudományos világ, az oktatás, a pszichoterápia hagyományos fórumait, annak munkájáról az említett közösségek nemigen vesznek tudomást, s ekképpen maradnak változatlanok. A legtöbb NLP-művelő ezért inkább céget alapít, hisz az üzleti világban hatékonyságuk miatt örömmel fogadják az NLP módszereit. Csakhogy a vállalatok óriási többségének célja pillanatnyilag csak a rövid távú anyagi haszonszerzésre terjed ki. Cselekedeteik hosszú távú, szélesebb körű következményeit figyelmen kívül hagyják. Bizony, ebben a versenyben eszközzé válhat az NLP is. A javuló kommunikáció talán a cégen belüli légkört is emberibbé teszi, de a fogyasztói társadalom alapvetően hibás elképzelései ritkán kérdőjeleződnek meg. És mikor magunk is a pályán loholunk, s megélhetésünk a helyezésünktől függ, nem könnyű új célt javasolni az egész mezőnynek.

Mi a megoldás? Receptünk nincs rá, de egy javaslatunk igen. Kiterjeszthetjük azt, amit az NLP oly jól tesz egyének esetében: igazodhatunk a korlátokhoz, majd belülről, fokozatosan lebonthatjuk azokat. Megkövesedett, sok ember által fenntartott normák esetében ez nemcsak kifinomult szakmai tudást, de küldetésszerű elhatározást, kitartást is igényel, és merész újítókedvet feltételez. Spirituális közgazdaságtan? Hierarchia nélküli intézmények? Diáktól tanuló iskolák? Meggyőződésünk, hogy mindennek létre kell jönnie, ha a rendszerelvű, gyakorlati megközelítést kiterjesztjük, és következetesen alkalmazzuk életünkre. Ha mindig az egészben gondolkodunk, rájövünk, hogy a természet tökéletesen működő önszabályozó rendszere alól nem vonhatjuk ki magunkat Az NLP nagy próbatétele, hogy zseniális gondolkodás- és cselekvésmódját képes-e a meglévő társadalmi keretek kellőn gyökeres átalakítására felhasználni, és ezzel hozzájárulni az emberiség, sőt, a földi élet megmaradásához. És most visszatérünk a többé-kevésbé rejtett királyfihoz vagy királylányhoz, az Olvasóhoz. Kedves Olvasó! Talán már sejted, hogy az itt leírtak megváltoztathatják az életedet. Mit csinálsz most, miután befejezted ezt a könyvet? Bekapcsolod a tévét, vagy visszalapozol, és elkezded kipróbálni ezeket a lehetőségeket? Ha úgy döntesz, hogy nekivágsz a felfedező útnak, merre indulsz? Milyen mélyen nézel magadba, mennyire alapvetően kérdőjelezed meg az emberi világ mintáit, melyekbe beleszülettél? Hiszen ezzel a tudással sok nyílt vagy titkos kívánságodat valósíthatod meg: jobb „pozíciót” harcolhatsz ki magadnak, több „terméket” adhatsz el, „sikeres” emberré válhatsz, és így tovább. Vagy... talán... olyan harmóniába kerülhetsz magaddal, hogy észreveszed az igazi vágyaidat. Anynyira kiélesítheted az érzékeidet, hogy megérzed a világ lüktetését Megláthatsz nagyobb összefüggéseket és segíthetsz egyensúlyba hozni ezt az egyensúlyából kibillent civilizációt. Az NLP birtokában sokkal könnyebb abbahagyni a békaságot. Vajon mit érdemes tenni helyette igazán? Melocco János és Murányi Péter a fordítók, 1999

NLP-OKTATAS, -KÖNYVEK, SEGÉDANYAGOK E könyv fordítását a Nemzetközi NLP Alapítvány készítette. Az alapítványt magyar, amerikai, valamint nyugat-európai NLPtanárok és -művelők hozták létre az NLP minőségi, gyakorlati, érdekes, a helyi kultúrába beilleszkedő megismertetése és alkalmazása végett. Nagyobb célunk, hogy az egyének, közösségek, szervezetek tökéletesedő harmóniája kisugározzék a világra, és hosszú távon is egészséges társadalmi mintákat teremtsen. A következő témákban szoktunk magyar nyelvű tanfolyamokat szervezni (a Kárpát-medencében több helyen is): • NLP (alap-, mester- és egyéb tanfolyamok) • Mély, belső átalakulás • Metafora • Ericksoni hipnózis • Természetes nyelvtanulás Oktatás, könyvek és egyéb segédanyagok iránt a következő címen érdeklődhet: Nemzetközi NLP Alapítvány Telefon: (36-1) 216-5461 E-mail: [email protected]

ÜZLETI NLP-KÉPZÉS Tanfolyamainkat elsősorban középvezetőknek és az ügyfelekkel napi kapcsolatot tartó üzletembereknek, valamint a humánpolitikai osztály dolgozóinak ajánljuk. A képzés célja, hogy mind a munkában, mind a magánélet területén fejlessze a résztvevők képességeit. Kínálatunk: • Négynapos bevezető tanfolyam A bevezetőre a megrendelő igényeinek megfelelően egy-két napos modulok építhetők a következő területeken: • Vezetői fejlesztés (coaching) • Konfliktuskezelés • Kreativitás • Döntéshozatali stratégiák • Tárgyalási stratégiák A fenüeken kívül az NLP Tanácsadó Bt. személyes tanácsadási szolgáltatásaival is rendelkezésére áll. NLP Tanácsadó Bt. 1094 Budapest, Tűzoltó utca 13. Telefon: (36-1)215-0654 (30) 919-8280 Telefax: 455-1)999 www.nlpconsulting.hu E-mail: [email protected]

EGYÉB NLP-KÖNYVEK Richard Bandler: Elmés változások Könyvünk a megjelenítő rendszerek finomabb részeinek birodalmát tárja fel. Ezeknek az úgynevezett szubmodalitásoknak a módosításával közvetlenül alakíthatjuk át az élményeinket meghatározó agyi kódokat. Ez a mű nemcsak az egyik legpraktikusabb, de talán a legszó- rakoztatóbb is a világon eddig megjelent több száz NLP-könyv közül. Szerzője kacagtató történeteket mesélve, meghökkentően eredeti szempontból mutatja be az emberek viselkedését. Eközben olyan módszerekkel ismertet meg, melyek segítségével harmonikusan formálhatjuk át gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket. Ezekkel az eljárásokkal — egyebek között — • kínzó félelmeket mulaszthatunk el, • haszontalan hiedelmeket alakíthatunk át, • megérthetjük azt, ami eddig összezavart minket, • kedvvel végezhetjük eddig esetleg elhanyagolt feladatainkat, • könnyebben tanulhatunk, • egyre inkább olyanná válhatunk, amilyenné szeretnénk. Az így elért változás nemcsak valódi, de tartós és mély is. Vágyaink valóra váltása közben pedig sok izgalmas felfedezésben lesz részünk.

Connirae és Tamara Andreas: Mély, belső átalakulás

Milyen lenne, ...ha külső megoldás keresése helyett önmagunkban találnánk meg az örök forrást? ...ha benső forrásunkat mindennapi életünkbe hozva könnyen múlnának el bajaink, magától válna egészségessé testünk és lelkünk? .. .ha a teljesség és megelégedettség érzése vonulna végig életünk mélyén, akár jól mennek pillanatnyilag a dolgaink, akár nem?

Valószínűleg volt már úgynevezett „legmélyebb állapotélményed” a természet szépsége láttán, az újszülött csodájától vagy a szerelemben. Milyen volna, ha nem kellene különleges külső körülményekre várnod ahhoz, hogy bármikor ismét ilyet élhess át? A könyv a magunkban legkevésbé kedvelt viselkedések, érzések és reakciók megkeresésére szólít, hogy azok rendkívül gyógyító és felemelő, személyes belső utazásra vihessenek létezésünk legmélyébe. Ez az utazás a mély, belső átalakulás.

KedvesOlvasó!

Visszajelzései segítik a Kiadót abban a törekvésében, hogy a legmagasabb minőséget képviselje tartalomban és formában egyaránt. Köszönettel: Új Paradigma Kiadó 2001 Szentendre Pf. 323 Könyveinket keresse a boltokban, vagy rendelje meg utánvéttel. Új Paradigma Kiadó 2001 Szentendre Pf. 323. Telefon/fax: 06-26-318-730 E-mail: [email protected]