Richard Bach - Híd Az Örökkévalóságon Át

HÍD AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGON ÁT RICHARD BACH

ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST,

2003

1

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Richard Bach / The Bridge Across Forever William Morrow and Company, Inc., New York, 1984 Minden jog fenntartva Fordította Simóné Avarosy Eva Kocsis Anikó Copyright © Alternate Futures Incorporated, 1984 Hungarian translation © Simóné Avarosy Éva és Kocsis Anikó, 1990 Hungarian edition © Sweetwater Publisher Establishment, 1995, 1998, 2001, 2003 Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 1995, 1998, 2001, 2003 ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó a Kiadó igazgatója Műszaki vezető Erdélyi Anna Tipográfia Alapítvány Kiadó Kft. Borítót készítette El Greco Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató A Kiadó on-line támogatója az [origo] ISBN 963 528 691 0 - mily szerencsések vagyunk, te meg én, hisz otthonunk az időtlenség: az örök Most illatos hegyeiről ereszkedünk alá hogy születés és halál misztériumába mártózzunk egy napra (vagy még annyira se tán) e.e. cummings Leslie-nek, aki megtanított szárnyalni

2

Néha már-már elhisszük, hogy nincsenek többé sárkányok; égen-földön egy bátor lovag sem akad, s egy szál hercegnő sincs, aki titokzatos vadonok mélyén suhanna, mosolyával megigézve az őzeket, pillangókat. Néha már elhisszük, századunk végére elfogytak a felfedeznivalók, a kalandok. A sors, a végzet elillant a látóterünkből; a sötéten ragyogó árnyak rég tovatűnnek az életünkből. Milyen csodás, ha rájövünk: mindez nem igaz! Hercegnők, lovagok, varázslatok, sárkányok, misztérium és kaland... nagyon is velünk vannak itt és most. Soha nem is létezett más e földön! Csak persze álruhába bújtak azóta. A sárkányok ma kormányhivatalnoki öltönyt, válság-ruhát és katasztrófa-mezt viselnek. A társadalom démonai vijjogva csapnak le ránk, ha netalántán felemelnénk tekintetünket a földről, vagy jobbra fordulnánk ott, ahol a bal fordulót várják el tőlünk. Az álcázás művészete odáig fajult, hogy már a hercegnők és a lovagok sem ismerik fel egymást - néha még saját magukat sem. A valóság bajnokai azért még fel-felbukkannak az álmainkban, hogy szóljanak: mindig volt, most is van sárkányok ellen védőpajzsunk. Ez a kéken izzó tűzfény segít, hogy kedvünk szerint formáljuk át világunkat. Ösztönünk megsúgja az igazat: nem omló por, hanem csodás titok vagyunk! Ez a történet a haldokló hercegről és az életét megmentő hercegnőről szól. Szépségről és fenevadakról, rontó szellemekről és várkastély-menedékekről; a halál erőiről, amelyek mindig látszólagosak, meg az élet erőiről, amelyek valódiak. Ez a mese arról az egyetlen kalandról szól, amely mindig is a legfontosabb volt. Minden csaknem szóról szóra így esett meg a valóságban. Az időrendet néhol megváltoztattam; egyes figurákat több valós személyből gyúrtam össze, és a nevek jobbára költöttek. Ami ezen túl van, azt a legnagyobb erőfeszítéssel sem találhattam volna ki - a valóság messze túlszárnyal minden képzeletet. Az olvasók mindig átlátnak az író álcáján - rájönnek majd, miért mondom ezt. Időnként azonban - ha a megvilágítás jó - az írók is meglátják olvasóik arcát. Ha ez a fény segít, talán én is megpillanthatlak téged és a kedvesedet valahol e könyv lapjain - magam és az én szerelmem mellett.

3

egy Ma biztosan itt lesz. A szélben, a légcsavar kavarta örvényben lenéztem a pilótafülkéből az alattam elterülő félkilométernyi őszbe, le egészen a legelőig, amelyet béreltem. A nyitott kapun babszemnyi folt látszott, ez volt a REPÜLÉS - 3 DOLLÁR feliratú táblám. A tábla körül, az út mindkét oldalán legalább hatvan autó parkolt, és persze rengeteg ember ácsorgott odalenn - mind a repülés miatt jött. Már itt lehet ő is, talán éppen most érkezett. Mosolyra húzta a szám a gondolat - hátha itt van! Majdnem teljesen levettem a gázt, följebb emeltem a kétfedelű Fleet orrát, egyre följebb, átesésig. Akkor keményen beleléptem az oldalkormánypedálba, balra, és hasra rántottam a botkormányt. A zöldellő pászták, búza- és szójababföldek, a farmok és a kaszálók, mindaz, ami alattam volt, egyszerre szétestek, vad kavargásba robbantotta őket látványos dugóhúzó-figurám, ami a földről nézve alighanem úgy hatott, hogy nini, ez az ósdi repülőgép megbokrosodott, nem engedelmeskedik a kormányoknak. A gép orra lecsapódott, a világ szivárványszínű tornádóban pörgött egyre gyorsabban a repülőszemüvegem körül. Milyen régóta várlak, drága lélektárs, gondoltam, te kedves, rejtélyes, bölcs, imádnivaló lány! Ma végre elhoz a véletlen ide, Iowa államba, Russellba - kézen fog, és egyenesen ide vezet a lóherés legelőre. Egyszer csak idesétálsz a szájtáti tömegbe, mellém, nem tudod pontosan, miért, és bámészan figyeled, hogy a történelem egy ódon lapja még él, amint ragyogó színek forognak szikrázva a légben. A kétszárnyú repülőgép dörögve pörgött lefelé, a kormányokat erősen kellett tartani, ki akarták szakítani magukat, a tornádó minden pillanattal meredekebbé vált, szűkült, egyre harsányabban süvöltött. A pörgés... most... megállt. Előretaszítottam a botot, középre vettem, keményen ráálltam a jobb pedálra. Még egy, még két szűkülő, gyorsuló pördület, azután a pörgés megállt, a repülőgép egyenes vonalon, meredeken zuhant lefelé, végsebessége határán. Ma itt lesz a lány, gondoltam, hiszen ő is éppoly magányos, mint én. Mert már mindent megtanult, amit az ember egymaga megtanulhat. Mert ezen a világon egyetlen ember van, akihez el kell jutnia, és ez az ember most éppen ezzel a géppel repül. Szűk forduló, gázt le, gyújtást ki, a légcsavar megállt... siklom lefelé, hangtalanul lebegtetek, megállok a közönség előtt. Rögtön rá fogok ismerni, egy szempillantás alatt, gondoltam buzgón reménykedve. A gépem körül férfiak és nők, családok elemózsiás kosárral, gyerekek biciklivel. Bámulnak. A gyerekek mellett két kutya. Felálltam az ülésben, végignéztem rajtuk, tetszettek. Miközben a saját hangomat hallgattam - milyen furcsán távoli! -, őt kerestem a tömegben. 4

- Russell a légből, hölgyek, urak! Nézzék meg a várost odafentről, Iowa mezői fölött suhanva! Utolsó alkalom még a tél beállta előtt! Jöjjenek velem fel oda, ahol csak madarak és angyalok repkednek... Néhányan nevetgéltek, és tapssal biztattak valakit, hogy legyen az első. Egyesek kétkedve, kérdően néztek; másokból sütött a kalandvágy. Akadt egy-két csinos arcocska is, jókedvű kíváncsisággal figyeltek. De sehol se volt az az arc, amelyet kerestem. - Biztos, hogy nem veszélyes? - kérdezte egy nő. - Abból, amit az előbb láttam, nem az sül ki, hogy maga nagyon megbízható pilóta lenne! - Barnára sült arc, tiszta, barna szemek; szerette volna, ha rádumálom. - Olyan veszélytelen, hölgyem, akár a paplanos ágya. Ez a gép 1928. december 24-e óta állja a sarat talán még egy menetre jó lesz, mielőtt szétesik... - A nő riadtan pislogott. - Csak viccelek - tettem hozzá. Ez még akkor is repülni fog, amikor mi ketten már rég elporladtunk, erre mérget vehet. - Na jó, akkor nem halogatom tovább a dolgot - mondta. – Mindig is egy ilyennel szerettem volna repülni... - Meglátja, nagyon fogja élvezni. Berántottam a légcsavart, hogy a motor beinduljon, kértem, hogy üljön be az első ülésbe, és segítettem neki bekötni a hevedereket. Lehetetlen, morfondíroztam közben. A lány nincs itt. Nincs itt - nem lehet igaz! Nap nap után újra szilárdan hiszem, hogy ma, igen ma - és nap nap után csalódom! Az első utast harminc másik követte, napnyugtáig repültettem őket. Mire mindenki hazament vacsorázni, rekedtre beszéltem a torkomat, ők békésen nyugovóra tértek, egyik a másikával, én meg egyedül maradtam. Egyedül. Csak a képzeletem szülötte az a lány? Csend. Egy pillanattal azelőtt, hogy a víz felforrt volna, lekaptam a lábost a tábortűzről, beleszórtam a kakaóport, és egy fűszállal kavargatni kezdtem. Szemöldökömet összeráncolva keményen rászóltam magamra: - Megbuggyantam, hogy itt, a világ végén keresem őt?...! A múlt heti fahéjas zsemlét felszúrtam egy gallyra, és a parázs fölött pirítgattam. Nagy kaland, gondoltam, a hetvenes években légivagánykodni egy öreg csotrogánnyal. Valamikor ezernyi bizonytalanság fűszerezte az ilyesmit. De ma már olyan egyszerű és biztonságos, akárcsak könyvmolynak lenni egy selejtezési jegyzőkönyvben. Száz dugóhúzó után már akár csukott szemmel is csinálhatnám őket. Amikor az ezredik közönséget fürkészem, csak-csak kételkedni kezdek benne, hogy az ember lélektársa majd pont egy legelőn bukkan elő. Ez az utasrepültetgetés elég pénzt hoz, sose fogok éhen halni. De semmi újat se tanulok belőle, csak múlatom vele az időt. Két éve fordult elő utoljára, hogy tényleg tanultam valamit. Lent, egy szántóföldön felfedeztem egy fehér-arany festésű Travel Air repülőgépet, egy másik légivagányt. Leszálltam, és 5

megismerkedtem Donald Shimodával, a nyugdíjas Messiással, a visszavonult világmegváltóval. Összebarátkoztunk, s abban a néhány hónapban, ami a haláláig még hátravolt, megosztotta velem különös küldetése néhány titkát. A naplómból, amelyet ekkortájt vezettem, könyvet írtam, elküldtem egy kiadónak, meg is jelentették nemrég. Amit Shimodától tanultam, buzgón gyakoroltam, nem is volt semmi gondom - csak ez a lélektárs-probléma, ezt nem tudtam megoldani. A Fleet vezérsíkja felől neszezést hallottam: lopakodó léptek, halk roppanások a fűben. Hallgatóztam, akkor egy időre abbamaradtak, aztán megint lassan elindultak felém, mintha valaki becserkészne éppen. A sötétségbe meresztettem a szemem. - Ki van ott? Párduc? Leopárd? Itt, Iowában? Errefelé nincsenek leopárdok azóta, hogy... Még egy lassú lépés a sötét fűben. Mi lehet ez... prérifarkas! A szerszámkészletemért vetődtem, kés vagy csavarkulcs után tapogatóztam, de már későn, mert ebben a pillanatban a repülőgép kereke mellett felbukkant egy fekete-fehér rablómaszk; csillogó szemek néztek rám kutatva, s egy szőrös-bajszos orr szimatolt behatóan a zöldséges-kosaram felé. Nem prérifarkas. - Na mi van... jó estét! - mondtam, és nevetnem kellett magamon, hogy olyan gyorsan ver a szívem. Úgy tettem, mintha éppen most pakolnám el a szerszámkészletet. A mosómedve-csemetéket befogják és háziállatként nevelgetik Közép-Nyugat-Amerikában, aztán egyéves korukban szabadon engedik őket. Persze ezután sem éppen vadállatok. Nincs abban semmi rossz, ugye, hogy itt bóklászom a mezőn, vagy abban, hogy sötétedés után be-benézek a táborozókhoz, hátha van egy kis, izé, valami édesség, amit el lehet rágcsálni, amíg megvirrad... ? - Na jó, rajta, csak rajta, kispajtás! Éhes vagy? Bármi kis édesség megteszi, egy kocka csoki vagy... sütőtök? Érzem, hogy van itt egy kis sütőtök. A mosómedve pillanatra felágaskodott, az orra ide-oda járt, ahogy az ételszagokra vadászott a levegőben, aztán rám nézett. A maradék sütőtök, ha esetleg nem lenne rá szükséged... Felemeltem a zacskót, kis kupacnyit kiöntöttem belőle a hálózsákomra. - Gyerünk, a tiéd. Egyél. A minimedve nagy csámcsogással nekilátott a sütőtöknek, látható elégedettséggel tömte magát. A saját sütésű kenyeremet egy fél harapás után kiköpte, visszatért a sütőtökhöz; a mézes puffasztott rizs nagy részét eltüntette, és kilefetyelte a bögre vizet, amit öntöttem neki. Aztán ücsörgött még egy kicsit, nézegette a tüzet, majd hangosan szusszantott, jelezvén, hogy lassan mennie kell. - Kösz, hogy meglátogattál - mondtam. A fekete gombszemek ünnepélyesen viszonozták a pillantásomat.

Köszönöm a kaját. Nem vagy rossz emberi lény. Holnap éjjel is benézek hozzád. A kenyered csapnivaló. 6

Ezzel a bolyhos jószág elbaktatott, fehér gyűrűs farka utánaúszott a sötétbe, lépteinek nesze elhalkult a fűben. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a sóvárgással a lány után. Mindig nála kötök ki gondolatban. Nem lehet, hogy nem létezik, nem hiszem, hogy túl sokat kívánok azzal, hogy utána vágyom! Mit mondana most Donald Shimoda, ha itt ülne mellettem, a szárny alatt; ha tudná, hogy még mindig nem találtam meg őt? Valami nagyon kézenfekvőt mondana, az biztos. Épp az volt benne a furcsa, hogy titkai egytől egyig nagyon egyszerű dolgok voltak. Mit szólna, ha azt mondanám neki, hogy feladom, hogy úgysem sikerül a lányt megtalálnom? Szemügyre venné a fahéjas zsömléjét, hogy ihletet merítsen belőle, aztán beletúrna fekete hajába, és így szólna: - Ide-oda repít a szél, Richard, egyik városból a másikba, sose jutott eszedbe, hogy nem ez a módja, hogy megtaláld? Ez csak arra jó, hogy elveszítsd. Ilyen egyszerű. Aztán elhallgatna, és némán várná, mit válaszolok. Azt mondanám erre neki, ha itt lenne: - Oké, nem a repülés a módja, abbahagyom ezt az életet. És akkor? Mondd meg, mit csináljak, hogy megtaláljam? Összehúzná a szemét, kicsit mérgesen, hogy ezt tőle, és nem önmagamtól kérdezem. - Boldog vagy? Most, ebben a percben pontosan azt csinálod, amire a leginkább vágysz? Már csak szokásból is rávágnám, hogy persze, pontosan úgy élek, ahogy nekem a legjobb. Csakhogy a mai hideg éjszakában valahogy másképp hangzott ez a kérdése. Tényleg azt csinálom most, ebben a percben, amit a legjobban szeretek? Nem! - Micsoda meglepetés! - mondaná Shimoda. - Hát ez most mit jelentsen? Hunyorogni kezdtem, fölráztam magam a képzeletbeli jelenetből, és hangosan kijelentettem: - Ez azt jelenti, hogy végeztem a légivagánykodással! Ez itt az utolsó tábortüzem, az a russelli gyerek, akit alkonyatkor felvittem, volt az utolsó utasom! - A nyomaték kedvéért megismételtem: - Végeztem a légivagánykodással. Lassan eluralkodott rajtam a döbbenet. Kérdések rajzottak a fejemben. Egy kicsit ízlelgettem ezt az új bizonytalanságérzést. És most mit csinálok? Mi a csudát kezdek magammal? A légivagánykodás nyújtotta létbiztonságom tovatűnt, elöntött a váratlan, az újdonság öröme, mint friss, mélytengeri áramlat. Végre nem tudom, mi lesz velem holnap! A bölcsek szerint mindig új kapu tárul fel, amint a régi becsukódik mögöttünk. Az én kapum LÉGIVAGÁNYKODÁS felirattal - éppen most csukódik be; mögötte maradnak szépen elraktározva a kalandok, amelyek egykori magamat azzá formálták, ami ma vagyok. Most pedig ideje továbblépni. Hol van hát a feltáruló ajtó? Ha már érett lélek lennék, gondoltam, ha nem is olyan, mint Shimoda, de önmagam fejlettebb kiadása, vajon mit tanácsolnék saját magamnak? 7

Kisvártatva megvolt a válasz: - Nézz körül, Richard, de alaposan! Tedd fel magadnak a kérdést: Mi a baj azzal, amit látsz? Körülnéztem a sötétben. Az éggel nincs semmi baj. Mi lehet rossz az ezernyi fényév messziségből gyémántként szikrázó csillagokban, vagy abban, hogy itt ülök, és bámulom őket? Mi a baj egy hűséges, kivénhedt repülőgéppel, mint ez a Fleet itt, amely bármikor bárhová készségesen elrepít? Nincs ebben semmi rossz. Egyetlen baj van: ő nincs velem! Akkor pedig tennem kell valamit ez ellen, de rögtön. Lassan a testtel, Richard, gondoltam. Ha nehezedre esik is, most az egyszer légy megfontolt. Légy szíves, először gondolkozz. Mégpedig alaposan. Hát persze. Lapul itt egy kérdés, amelyet nem tettél fel Donald Shimodának, egy kérdés, amelyre nem kaphattál feleletet. Miért van az, hogy a legvilágosabban gondolkodó emberek, akiknek a tanításai vallási tételek mezébe gyömöszölve évszázadokra kihatnak, miért, hogy ők mindig egyedül voltak? Miért, hogy ők mindig magányosak? Mi az oka, hogy sosem tűnik fel mellettük egy nagyszerű feleség vagy férj, a méltó, csodálatos társ, akivel együtt élnének át kalandokat, szerelmet? Körüldongják őket tanítványok, kíváncsiak; e csodált, kiválasztott keveseket a gyógyulni, megvilágosodni vágyók ostromolják. De látunk-e mellettük nagyszerű, erős, szeretett lélektársat? Néha? Olykor-olykor? Nyeltem egyet, kiszáradt hirtelen a torkom. Soha. A legvilágosabban gondolkodó, legfejlettebb lelkek egyben a legmagányosabb emberek! Az ég közönyös, lassan forgó, mechanikus jégvilággá változott fölöttem. A tökéleteseknek azért nincs társuk, mert már túl vannak az emberi vágyakon? A kék Vega nem felelt. Némán rezgett hárfaforma csillagfelhőjében. Én nem törekszem rá, hogy létidők során át elérjek a teljes tökéletességhez, de mégis - ezekről a bölcsekről azt tartják, hogy ők mutatják számunkra az utat. Mondtak volna olyasmit, hogy ne törjem magam, hiszen tökéletes lélektárs nem létezik? A tücskök halkan ciripelték: így van, így van. Durr - sziklafal. Estém nekizúdult, szétzúzódott rajta. Hát ha ezt mondják, hördültem fel magamban, akkor tévednek. Ő vajon mit mondana? Bárhol vagy most, drága ismeretlenem, szólj, mi az igazság? Bárhol volt is, nem felelt. Mire leolvadt a hajnali dér a szárnyakról, a motorháztakarót, a szerszámkészletet, az ételtartót és a főzőt már elrendeztem az első ülésen, ráhúztam az ülésborító ponyvát és rendesen lekötöztem. A müzlim maradékát otthagytam a mosómedvének. Megálmodtam a választ: a tökéletessé fejlődött lelkek mondhatnak, amit akarnak - én döntöm el, hogy mit 8

teszek. Én pedig úgy döntöttem, hogy nem fogom egyedül leélni az életemet. Felhúztam a kesztyűm, berántottam a légcsavart, beindítottam a motort most utoljára, és elhelyezkedtem a pilótafülkében. Mit tennék, ha most meglátnám, amint sétál a mezőn? Buta érzés fogott el, valami jeges borzongást éreztem a tarkómban - hátrafordultam. A mező üres volt. A Fleet feldörgött, elemelkedett a földről, keletnek fordult, és leszállt a Kankakee repülőterén, Illinoisban. Még aznap eladtam a gépet tizenegyezer dollárért. A pénzt belegyűrtem a hálózsákomba. Álltam a repülőgép előtt egy hosszú percig, kezem a légcsavaron. Köszönetet mondtam a kétfedelűnek, elbúcsúztam tőle, majd kisiettem a hangárból, nem néztem hátra. Letiltottam magam a repülésről, és ettől a perctől kezdve gazdagon és otthontalanul róni kezdtem az utcákat egy bolygón, amelynek négy és fél milliárdnyi lelke között kerestem azt az egyetlen nőt, aki a valaha élt legjobb fejek szerint nem is létezik.

kettő

A bűbájos varázsú dolgok mindig vezetnek bennünket, s védenek is. Szenvedélyes vonzalmaink legyen bár e rajongás tárgya vitorláshajó, repülőgép vagy eszme - valamiképp mágikus erők egész hadát rendelik elénk, hogy egyengessék előttünk az utat, hogy átvezessenek szabályok, észérvek és ellenérvek dzsungelén, szakadékok felett, s lebírják a félelmeket, a kétségeket. A rajongás ereje nélkül... - Mit írsz? - A lány furcsállóan, értetlenül nézett rám, mintha még sosem látott volna utast tollal és jegyzetfüzettel a kezében a Floridába tartó buszon. Ha valaki kérdésekkel tör be a belső köreimbe, hajlamos vagyok magyarázat helyett úgy válaszolni, hogy elmenjen a kedve a további kérdezősködéstől. - A húsz évvel ezelőtti önmagamnak írok levelet. Dolgokról, amiket jó lett volna tudni, amikor te voltam. Elrémisztő manőverem ellenére a lánynak kellemesen felragyogott az arca, elöntötte a csillapításra váró kíváncsiság. Nagy, barna szemek, fényesre kefélt sötét hajzuhatag. - Olvasd fel - kérte a rémület legcsekélyebb jele nélkül. Felolvastam az utolsó, befejezetlen bekezdést. - Ez igaz? - Mondj valamit, amiért rajongtál - feleltem. - De ne olyat, amit csak kedveltél. Olyan valamit, aminek megszállottja voltál - nem is értetted, miért, de rettenetesen szeretted. - A lovak - vágta rá. - Nagyon szerettem a lovakat. 9

- Amikor a lovaiddal voltál, más volt a világ, mint egyébként, nem? Mosolygott. - Persze. Amikor lovagoltam, én voltam Dél-Ohio királynője. A mamámnak lasszóval kellett vadásznia rám, hogy hazacipeljen. Én aztán nem féltem senkitől a világon! Ültem a hatalmas lovamon, Sandy-nek hívták - Sandy a barátom volt, s amíg vele voltam, senki nem bánthatott! Imádtam a lovakat. Imádtam Sandyt. Azt hittem, ennyit akart mondani, de még hozzátette: - Most már semmivel nem vagyok így. Nem feleltem, a lány elmerült a saját külön múltidejében, Sandyvel. Folytattam a levélírást.

E rajongások ereje nélkül nem vagyunk egyebek, mint az unalom tengerén veszteglő bárkák. Halálos veszély... - Hogyan adsz fel egy levelet a húsz évvel ezelőtti múltba? - kérdezte a lány. - Nem tudom - feleltem, és befejeztem a mondatot. - De szerinted nem lenne rémes, ha egyszer csak rájönnénk, hogyan kell a múltba visszajuttatni dolgokat, és semmink nem lenne, amit elküldhetnénk? Ezért azt sütöttem ki, hogy mindenekelőtt elkészítem a küldenivalót. Aztán majd kigondolom a postázást. Hányszor mondogattam már magamnak, milyen kár, hogy ezt vagy azt nem tudtam már tízéves koromban, vagy hogy bár rájöttem volna tizenkét évesen - micsoda időpazarlás, hogy csak most, húsz évvel később döbbentem rá! - Hová tartasz? - kérdezte a lány. - Földrajzilag? - Igen. - Menekülök a tél elől - mondtam. - Délre. Florida közepébe. - Mi van Floridában? - Nem tudom biztosan. Találkozni akarok egy barátnőmmel, de nem igazán tudom, hol van. - Hát, ez még így is túlságosan magabiztos fogalmazás, gondoltam. - Megtalálod. Felnevettem. - Tudod te, mit beszélsz? - néztem rá. - Hogy megtalálom? - Igen. - Akkor magyarázd meg, jó? - Nem - mondta, és rejtélyesen elmosolyodott. A szeme sötéten, csaknem feketén csillogott. Sima, makulátlan bőre mogyorószínű; semmi sem árulkodott a kilétéről: kislányos arcán még nem alakultak ki a végleges vonások. - Ha nem, hát nem - mosolyogtam rá én is. A busz az egyik államból a másikba átvezető autópályán robogott, farmok villantak el mellettünk, őszi színek szegélyezték a betont. Ezen a mezőn le lehetne szállni a kétfedelűvel, gondoltam. Telefonkábelek 10

szegélyezik ugyan elég magasan, de a Fleetet nem lenne gond átcsúsztatni alattuk... Ki lehet ez az ismeretlen itt mellettem? Véletlen szülte kozmikus mosoly... rám derül, hogy eloszlassa a kétségeimet, félelmeimet? Lehetséges. Bármi lehetséges. Még az is, hogy Shimoda - lány képében. - Repülsz? - kérdeztem mintegy odavetve. - Gondolod, hogy akkor buszoznék? Ha csak eszembe jut a repülés, már ideges leszek. Repülőgép...! Megborzongott, megrázta a fejét. - Gyűlölök repülni. - Kinyitotta a táskáját, és beletúrt. Zavar, ha rágyújtok? Reflexszerűen összerándultam. - Hogy zavar-e? A cigaretta? Kisasszony, az Isten szerelmére... - Próbáltam óvatosan magyarázkodni, nem akartam megbántani. – Csak nem gondolja komolyan ... arra készül, hogy füstöt fúj ebbe a kevés levegőbe itt, körülöttünk? Mi rosszat tettem én magának, hogy arra akar kényszeríteni, hogy füstöt lélegezzek? - Ha Shimoda lenne, akkor tudná, mi a véleményem a dohányzásról. A lány megmerevedett. - Hát akkor sajnálom - szólalt meg végül. Felkapta a táskáját, és átült egy távolabbi ülésre. Látszott, hogy tényleg sajnálja, de meg is sértődött, és haragudott is. Kínos. Pedig micsoda fekete szeme volt... Felemeltem a tollat, hogy folytassam az irományt annak az egykori fiúnak. Mit is írhatnék neki arról, hogy a lélektársamat keresem? A toll a papír felett bizonytalankodott. A házat, ahol felnőttem, kerítés vette körül, simára csiszolt fehér fakapuval. A kapun volt két kerek lyuk egymás mellett, elég alacsonyan ahhoz, hogy a kutya kilásson rajtuk. Egy éjszaka - a hold már magasan állt az égen - iskolabálról jöttem haza. Emlékszem, megálltam a kapu előtt, a tenyerem nekitámasztottam, és nagyon halkan, hogy a kutya se hallhasa meg, beszélni kezdtem magamhoz és ahhoz a nőhöz, akit majd szeretni fogok. „Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. A kezed érinteni fogja a fát - itt! Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkoztunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd, és ragyogó fényesség fogad magába... és minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhasssunk. Ugye nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?” A gyerekkoromból annyi mindent elfelejtettem - erre, ahogy a kapu előtt álltam, szóról szóra emlékszem. Mit mondhatnék gyerekkori magamnak - róla? „Kedves Dick, eltelt azóta húsz év, mint tudod, de még mindig egyedül vagyok.” Leraktam a füzetet, kibámultam az ablakon, mit sem látó szemmel. Fáradhatatlan tudatalattimban már biztosan készek a válaszok. Felelnek. Nekem. 11

De csak mentegetőzik. „Nehéz rátalálni az igazi nőre, Richard! Már nem vagy olyan képlékeny, mint egykor voltál, már túl vagy a nyitottság korszakán. Hiszen a dolgok, amelyekben te hiszel, amelyekért az életedet adnád, a legtöbb ember szerint nevetségesek vagy őrültségek.” Az én hölgyemnek, gondoltam, saját magának kell rájönnie ugyanazokra a dolgokra, amelyekre én is ráébredtem - arra, hogy ez a világ a legkevésbé sem az, aminek látszik: hogy amire gondolatban vágyunk, életünkben meg is valósul; hogy a csodákon egyáltalán nem kell csodálkoznunk. Ő és én soha nem jutunk dűlőre egymással, csak ha... Pislogni kezdtem. Neki pontosan ugyanolyannak kell lennie, mint

amilyen én vagyok! Persze legyen sokkal szebb nálam - nagyon szeretem a szépet -, ugyanazok iránt a dolgok iránt legyen elfogult, mint én, és ugyanaz legyen a szenvedélye is. Nem tudom elképzelni, hogy olyan nővel osszam meg az életemet, aki után, amerre jár, füstgomolyag és hamueső hull. Ha őt a partik, az ital vagy a kábítószer boldogítja; ha fél a repüléstől vagy egyáltalán bármitől; ha nem áll meg teljes biztonsággal a lábán; ha nincs benne némi kalandvágy; ha nem nevet azokon a marhaságokon, amelyek szerintem a humort teszik - hát akkor nem megy a dolog. Ha nem akarja megosztani velem a pénzt, amikor van, és együtt engedni szabadjára a képzeletünket, amikor egy vasunk sincs; ha nem szereti a mosómedvéket... hé, Richard, nem lesz könnyű dolgod! Márpedig ha a lány nem felel meg ennek a sok mindennek, és még többnek is, jobb, ha egyedül maradsz! A busz robogott a 65-ös autópályán, a Louisville és Birmingham közötti háromszáz kilométeres úton, én meg a notesz végén felsoroltam, milyennek kell lennie a Tökéletes Nőnek. A kilencedik oldal után kezdtem elbizonytalanodni. Minden sor fontos volt, nem lehetett elhagyni egyet sem. De hát egyszerűen nem létezhet... Én magam sem felelek meg ennyi követelménynek! Mint kivédhetetlen konfettieső, kíméletlen gondolatok zsongtak a fejem körül: mint társ, már most sem jöhetek szóba, pedig hol vagyok még a teljes lelki fejlettségtől, s ahogy fejlődöm, a helyzet csak rosszabbodik.

Minél inkább megvilágosodottak vagyunk, a világon annál kevesebbek számára vagyunk elérhetőek. Minél többet tudunk, annál inkább számítsunk arra, hogy magányosan kell élnünk. Ezt lóhalálában firkantottam le. Az utolsó oldal aljára, nagyon kicsi betűkkel még odaírtam: Rám is vonatkozik. Akkor most írjam át a követelménylistát? Mondjam rá, hogy rossz? Nem baj, ha dohányzik, ha utálja a repülőgépeket, vagy ha nem bírja megállni, hogy föl ne hörpintsen egy kis kokaint? Dehogyisnem baj. Az ablakból az imént jól láttam a lenyugvó napot, most már sötétség vette körül a buszt. Tudtam, hogy ott kinn mindenféle apró, háromszögletű farmok vannak, meg kicsi, sokszögű mezők, ahová még a Fleet sem tudna leszállni.

Ha megadatik számodra a vágy, akkor az erő, hogy beteljesítsd, is megadatik hozzá. 12

No nézd csak, gondoltam, ez a Messiás Kézikönyvéből van; hol a csudába lehet most a könyv? Leginkább a tarlóban - ha azóta be nem szántották a földbe -, ahová akkor vágtam ki, amikor Shimoda meghalt. Mindig annál az oldalnál nyílt ki, amelyre az olvasójának éppen a legnagyobb szüksége volt. Egyszer csodakönyvnek mondtam, és akkor Shimoda nagyon megdühödött. Bárhonnan megkaphatod a számodra szükséges választ, mondta, akár egy tavalyi újságból is. Hunydbe a szemed, tedd fel magadban a kérdést, akármilyet, aztán nyúlj bármilyen írott szöveg után - megkapod a választ. A buszban az egyetlen nyomtatott valami a Shimodáról írott könyvem megviselt nyomdai levonata volt. Az a bizonyos utolsó ellenőrzési lehetőség a szerzőnek, amit a kiadók azért adnak, hogy emlékeztessék: azt, hogy intelligencia, két l-lel kell írni, és hogy megbizonyosodjanak róla, valóban az-e a szándékom, hogy a világtörténelemben elsőként vesszővel fejezem be az utolsó mondatot... Az ölembe tettem a könyvet, lehunytam a szemem, és kérdeztem. Hogyan találom meg a számomra legdrágább, legtökéletesebb nőt? Erősen összpontosítottam a kérdésre, felütöttem a könyvet, böktem valahová az ujjammal, aztán odanéztem. A 114. oldalon, a „hozz” szóra mutatott az ujjam: Hogy bármit behozz az életedbe, képzeld azt, hogy már itt van. Jeges borzongás futott végig a gerincemen. Milyen régen nem használtam ezt a módszert - szinte el is felejtettem, mennyire eredményes. A külső feketeségben az olvasólámpák fényétől tükörré változott ablakra néztem. Vártam, hátha feltűnik benne valami, hátha meglátom, milyen is ő. Az üveg üres maradt. Mivel még sohasem láttam lélektársat, el sem tudtam gondolni, miképp képzelhetném magam elé. Fizikai valóságában jelenjen-e meg a képzeletemben, mint holmi tárgy? Így: kicsit magasabb az átlagosnál, a haja hosszú, sötét, a szeme tengerzöld-égkék csodalátó - minden órában más, változékony szeretnivalóság? Vagy inkább tulajdonságokat képzeljek el? Szivárványos fantáziát, száz megélt létidőből táplálkozó ráérzéseket, kristálytiszta becsületet és félelmet nem ismerő acélkemény eltökéltséget? Hogyan kéne mindezt magam elé vetítenem? Ma már könnyű mindezt magam előtt látnom, akkor nem volt az. A képek felvillantak, majd elenyésztek, pedig tudtam, hogy tiszta képzetet kell alkotnom ahhoz, hogy aztán valóságosan megidézhessem. Újra meg újra megpróbáltam, hogy lássam őt, de csak árnyékos foltokat vettem ki, szellemképek cikáztak át gondolataim gyakorlóterén, épp csak lassítottak kicsit. Én, aki egyébként a legapróbb részletekig képes voltam látni azt, amit csak magam elé képzeltem, halovány árnyékképet sem bírtam kirajzolni arról, aki szándékom szerint a legfontosabb ember az életemben. Még egyszer megpróbáltam látni, elképzelni, hogy itt van. Semmi. Mint egy törött kaleidoszkópban, csak fények és árnyak tánca. Semmi. Nem bírom látni, kicsoda is ő! Egy idő után feladtam. 13

Így van ez a pszi-erőkkel: mérget lehet rá venni, hogy amikor az embernek szüksége lenne rájuk, mindig épp házon kívül vannak. Alighogy végül is a buszozástól és az erőfeszítéstől, hogy lássam őt, holtfáradtan végre elaludtam, az agyamban megszólalt egy hang. Egyből elillant az álom a szememből: HÉ, RICHARD! Ha ettől megjavul a közérzeted, figyelj! A számodra rendelt egyetlen asszonyt

keresed? A lélektársadat? - hallottam. – Hiszen már ismered!

14

három Reggel háromnegyed kilenckor leszálltam a buszról Florida közepén, és éhes voltam. A pénzzel nem volt gond - miért is lett volna, a hálózsákom tele volt vele. Más aggasztott. Most mi lesz? Itt vagyok a napfényes Floridában. És nemcsak hogy semmiféle lélektárs nem várt a buszmegállóban, de egyetlen barátom sincs errefelé, nincs hol laknom, semmi. Bementem egy büfébe, ahol felirat hirdette, hogy a tulajdonos fenntartja magának a jogot, hogy bárkitől megtagadja a kiszolgálást. Fenntartod a jogot, gondoltam, hogy azt csinálj, amit csak akarsz. De minek ezt a falon hirdetni? Mintha félnél valamitől. Ugyan mitől? Hogy bejönnek a nehézfiúk, és mindent ízzé-porrá törnek? A maffiától tartasz? Ebben a vacak kis büfében? A pincér előbb engem mért végig, aztán a hálózsákomat. A farmerdzsekim csak kicsit volt szakadt az egyik ujján, mert elengedett a cérna, ahol összevarrtam; a hálózsákon volt egy-két kenőolajfolt, meg pár helyen rácsöppent a Fleet motorolaja. Láttam a pincéren, azt mérlegeli, vajon most jött-e el a pillanat, amikor joga van megtagadni valakitől a kiszolgálást. Rámosolyogtam, köszöntem. - Hogy megy a bolt? - kérdeztem. - Nagyon jól - mondta. A helyiség csaknem teljesen üres volt. Úgy döntött, hogy beenged. - Kávét kér? Kávét reggelire? Fúúú... Az keserű... Fakéregből vagy micsodából őrölik. - Nem, köszönöm - feleltem. - Talán inkább abból a citromos pitéből. Betenné egy fél percre a mikróba? És egy pohár tejet. - Azonnal - mondta. Régebben szalonnát vagy kolbászt rendeltem volna reggelire, de újabban már nem teszem. Minél inkább hiszek az élet elpusztíthatatlanságában, annál kevésbé akarok - akár passzívan is - gyilkosságok részese lenni. Még képletes ölésnek sem. Ha csak egyetlen malacnak esélyt adhatok arra, hogy szép hosszú élete legyen, ahelyett, hogy nyakon szúrják az én reggelim kedvéért, már megérte, hogy lemondok a húsról. Forró citrompite, az igen, akár mindennap. Eszegettem a süteményt, kibámultam az ablakon az utcára. Ez lesz az a város, ahol találkozni fogok a kedvesemmel? Hát nem úgy néz ki. Bár nincs olyan hely, amely „úgy néz ki”, mivel a találkozás esélye egy a milliárdhoz. Hogy létezik, hogy már tudok róla? A legbölcsebb lelkek szerint mindenkit ismerünk, bárhol legyen is, anélkül, hogy személyesen találkoztunk volna. Hát ez most nem nagy vigasz, amikor éppenséggel szűkíteni kéne a kört, ahol kutatok. „Helló, kisasszony. Emlékszik rám? Mivel a tudatunkat nem köti gúzsba se tér, se idő, tudnia kell, hogy ki vagyok, hiszen régen ismerjük egymást...” Nem valami biztató bemutatkozás, gondoltam. A legtöbb leányzó tisztában van vele, hogy akad néhány 15

fura alak a világban, akikkel nem árt óvatosnak lenni, márpedig ez a bemutatkozás pont ilyen fura fickóra vall. Sorra magam elé idéztem a nőket, akikkel az utóbbi években találkoztam. Mind elkötelezte már magát vagy a hivatali karriernek, vagy egy férfinak, esetleg az enyémtől eltérő gondolkodásmódnak. Az elkötelezett nők persze véget is vethetnek az elkötelezettségnek - gondoltam. Az ember változik. Mi lenne, ha felhívnám őket, bármelyiküket... - Helló - mondaná a nő. - Helló. - Kivel beszélek? - Richard Bachhal. - Kivel? - Egy bevásárlóközpontban találkoztunk, nem emlékszik? Maga egy könyvet nézegetett, és én azt mondtam, milyen jó az a könyv, erre megkérdezte, honnan tudom, mire azt feleltem, hogy én írtam. - Ó! Helló. - Férjnél van még? - Igen. - Hát, örülök, hogy hallottam a hangját. Minden jót! - Hát... igen... - Viszontlátásra. Biztos van - kell, hogy legyen valami célravezetőbb módszer, mint ezt a társalgást végigcsinálni az összessel. Amikor eljön az ideje, meg fogom őt találni, egy másodperccel sem előbb. A reggelim 75 centbe került. Kifizettem, és kisétáltam a napsütésbe. Meleg nap ígérkezett. Valószínűleg rengeteg lesz éjszaka a szúnyog. De hát mit érdekel ez engem? Ma éjjel tető lesz a fejem felett. Erről eszembe jutott, hogy a hálózsákomat otthagytam a büfében, a reggelizőfülke padján. Ez a földreszállt élet egészen más. Most már nem lehet reggelente mindent csak úgy összenyalábolni, berakni az első ülésbe, és repülni a világba. A földön járó ember kezében cipeli a cuccát, vagy ha talál egy hajlékot, nyugton ott marad. A Fleet nélkül, a Lóheréhez címzett mezei Hilton hotelem nélkül már nem lehettem a legelők szívesen látott lakója. Új vendég ült a büfében, egy lány, ugyanabban a fülkében, ahol én reggeliztem. Felnézett, kicsit megriadt, amikor odaléptem hozzá. - Bocsánat - mondtam, és a másik ülésről felkaptam a hálózsákot. - Itt felejtettem. A lelkemet is elhagynám, de az hozzám van kötve madzaggal. Elmosolyodott, és újból az étlapba mélyedt. - Legyen óvatos a citromos pitével - tettem hozzá. - Hacsak nem szereti túlcitromozva, mert akkor ízleni fog. 16

Kimentem újból a napra, lóbáltam az összetekert hálózsákot, de aztán felrémlett bennem, amit a légierőnél tanultam: sohasem szabad azzal a kezünkkel hadonászni, amelyikben viszünk valamit. A seregben, ha az embernek csak egy ötcentes van is a markában, már nem lengeti a karját. Megláttam egy üvegfalú fülkében a telefont, s hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy elintézek egy üzleti ügyet, felhívok valakit, akivel már régen nem beszéltem. A kiadó, amely megjelentette a könyvemet, New Yorkban székelt ugyan, de mit nekem távhívás... Majd R-beszélgetést kérek. Minden szakmának megvannak a maga kiváltságai - a légivagányoknak az emberek fizetnek, hogy elvigyék őket repülni, ahelyett, hogy velük fizettetnének a mókáért; az írók pedig hívogathatják a szerkesztőiket. Tárcsáztam. - Helló, Eleanor. - Richard! Hol az ördögben bujkált? - Lássuk csak - mondtam -, amióta utoljára beszéltünk? Wisconsin, Iowa, Nebraska, Kansas, Missouri, aztán megint Indiana, Ohio, újra Iowa és Illinois. Eladtam a kétfedelűt. Most Floridában vagyok. Hadd találjam ki, milyen az idő maguknál, a belvárosban: kétezer méter magas, vékony, szakadozott rétegfelhők, rossz látási viszonyok, a látás öt kilométer, füst, köd. - Mindenfelé kerestük, már őrjöngtünk, hogy nincs sehol! Tudja, hogy mi történt? - Csak három kilométerre lehet ellátni? - A könyve! - kiáltott Eleanor. - Viszik, mint a cukrot! Óriási siker! - Tudom, hogy nagyon hülyén hangzik - szóltam közbe - de szöget ütött valami a fejemben. Mondja, kilát az ablakon? - Persze, Richard. Hogyne látnék ki... - Milyen messzire? - Hát eléggé párás a levegő. Úgy tíz-tizenöt háztömbnyire. Hallotta, amit mondtam? A könyve bestseller! Tárgyalják a tévében, műsort, interjút akarnak magával, az újságok is keresik, a rádió is. Könyvesboltok hívják dedikálni. Száz- meg százezer példányt adunk el a könyvből! Mindenfelé a világban! Szerződést írtunk alá a japánokkal, az angolokkal, a németekkel és a franciákkal. Népszerű, puha fedelű kiadásokhoz is kérik a jogot. Ma éppen Spanyolországból hívtak. Ha az ember ilyeneket hall a kagylóban, mit is kell mondania? - Nagyszerű, gratulálok! - Saját magának gratuláljon - vágta rá Eleanor. - Hogy létezik, hogy maga semmit sem tud róla? Tudom, mostanában elvonult a világtól, de hát rajta van a New York Times sikerlistáján, meg az összes többin is, ami csak létezik. A bankjába küldözzük a csekkjeit, ellenőrizte az egyenleget? - Nem én. - Tegye meg! Nagyon távoli a hangja, maga jól hall engem? 17

- Remekül. Nem vonultam el a világtól. Nem minden a világ vége, ami Manhattantől nyugatra van, Eleanor! - Az igazgatóság étterméből ellátok New Jersey-ig, de ami a folyón túl van, az nekem már a vadon. Igazgatósági étterem. Mennyire más világban él ez a nő! - Eladta a kétfedelűt? - kérdezte most, mintha ebben a pillanatban hallotta volna. - Csak nem hagyja abba a repülést? - Nem, dehogyis - feleltem. - Akkor jó. Valahogy nem tudnám elképzelni a repülőmasinája nélkül. Feladni a repülést - még rágondolni is rossz... - Hát akkor - mondta Eleanor, visszabillenve a hivatalos modorba. - Mikorra tudja vállalni a tévés szerepléseket? - Nem tudom- feleltem bizonytalanul. - Kell ez nekem egyáltalán? - Gondolja meg, Richard. Jót tenne a könyvnek is. Sok embernek elmesélhetné a történetet, hogy miképpen is íródott. A tévéstúdiók a városokban vannak. És a városok legtöbbje olyan hely, ahová nem szívesen teszem be a lábam. - Hadd aludjak rá egyet - mondtam végül -, aztán majd felhívom megint. - Legyen szíves, és hívjon! Odavannak, hogy maga milyen eredeti figura, és mindenki látni akarja, milyen is valójában. Legyen olyan drága, hívjon, amilyen hamar csak tud! - Oké. - Gratulálok, Richard! - Köszönöm - feleltem. - Nem örül? - Dehogynem. Csak nem tudom, mit mondjak. - Gondolkozzon a tévés dolgon - folytatta. - Remélem, elvállal egypárat, legalább a nagyobb műsorokat! - Rendben - mondtam. - Majd telefonálok. Letettem a kagylót, és kibámultam az üvegfalon át. A látvány ugyanaz volt, mint az előbb, pedig minden megváltozott. Sosem lehet tudni előre, gondoltam. A napló, amelyet csak úgy ötletszerűen postáztam New Yorkba bestseller lett! Hurrá! De nagyvárosok.... interjúk.... televízió...? Hát, nem tudom... Úgy éreztem magam, mint egy lámpaburába került molylepke - hirtelen minden szép és jó elém tárult, csak éppen nem tudom, merrefelé repüljek... Hirtelen támadt ötlettel megint felkaptam a kagylót, és tárcsáztam azt a rengeteg számot, amelynek eredményeképpen a New York-i bank jelentkezett; meggyőztem egy tisztviselőt, hogy én vagyok én, és hogy mondja meg a számlám egyenlegét. 18

- Egy perc - mondta az asszony - A komputer mindjárt kiadja. Mennyi lehet? Húszezer? Ötvenezer dollár? Százezer? Húszezer, döntöttem, és még van tizenegyezer a hálózsákomban - gazdag vagyok! - Mr. Bach! - szólt bele a nő. - Itt vagyok, asszonyom. - Az egyenlege egymillió-háromszázkilencvenhétezer-háromszázötvenöt dollár, hatvannyolc cent. Hosszú szünet. - Biztos? - kérdeztem végül. - Igen, uram. - Kis szünet. - Parancsol még valamit? Csönd. - Hm? - kérdeztem. - Ja, nem. Köszönöm... Filmekben van olyan, hogy a szereplő felhív valakit, aztán a vonal túlsó végén lerakják a kagylót. Akkor hallani ilyen hosszan a búgó hangot a kagylóból. A valóságban nem így van: ha lerakja a másik, az ember kezében elnémul a telefon. Süket lesz, bármeddig állunk is ott, és tartjuk a kezünkben a kagylót.

19

négy Egy idő után leraktam a kagylót, felkaptam a hálózsákot, és sétálni kezdtem. Előfordult-e már önökkel, hogy kijöttek a moziból, ahol egy csodálatosan megírt, szépen fényképezett és nagyszerűen játszott filmet vetítettek, és úgy érezték, öröm embernek lenni? így szóltak magukban: Remélem, az alkotók sokat keresnek ezzel. Remélem, a színészek, és remélem, hogy a rendező is legalább egymilliót kapnak azért, amit tettek azért, amit én ma este kaptam tőlük. És aztán újra elmentek a moziba, újra megnézték a filmet, és örültek, hogy parányi része lehetnek annak a rendszernek, amelyben minden jegy ára növeli az alkotók iránti hála pénzbeli kifejezését. A filmvásznon látott színészek minden egyes dollárból, az enyémből is, amit most itt fizetek, 2 centet kapnak, így aztán ha csak én vennék jegyet, akkor is kapnának belőle egy adag fagyit, csokit vagy citromot, amilyet éppen szeretnek. A művészet adta nagyszerű pillanatok, amiket egy könyvnek, egy filmnek, egy táncnak köszönhetünk, azért élményszerűek, mert ilyenkor a diadalmas siker tükrében láthatjuk önmagunkat. Ha megveszünk egy könyvet vagy egy mozijegyet, az olyan, mintha tapssal fejeznénk ki a köszönetünket a művészeknek a szép teljesítményért. Örülünk, ha kedvenc könyvünk vagy filmünk felkerül a sikerlistára. De hogy egymillió dollár... nekem?! Hirtelen az adok-kapok játék másik csapatában, az írók oldalán találtam magam, azokén, akik annyi örömet szereztek nekem azóta, hogy először kiszótagoltam magamnak: Bam-bi. Ír-ta: Fe-lix Sal-ten. Úgy éreztem, mintha békésen állnék egy szörfdeszkán, s egyszer csak szörnyű erejű hullám kapna a hátára, s elragadna anélkül, hogy megkérdezné, készen állok-e. Ahogy a robogás gyorsul, a szörf orra, oldala, majd a vége is már vízfüggönyt csap a magasba; nincs menekvés a hatalmas erő markából, s a szél mosolyra húzza szét a számat. Valóban nagyon izgalmas, ha az ember könyvét tömegek olvassák. De az ember, miközben százzal siklik egy óriási hullám hátán lefelé, könnyen megfeledkezhet róla, hogy ha nem ördögien ügyes, a következő pillanatban újabb meglepetés érheti: a másik hullám átcsap a feje fölött, s ahogy jöttünk, olyan nyomtalanul tűnünk el a hullámvölgyben.

20

öt Átmentem az utca túloldalára, a vegyesboltban megmondták, hol az a hely, ahol megtalálhatom, amire szükségem van; végigmentem az „el sem lehet téveszteni” mondattal jelzett útvonalakon a Lake Roberts Road fátyolmohával bontott fái alatt, és végül eljutottam a Gladys Hutchinson Memorial könyvtárba. A könyvekben mindig megtalálhatjuk, amit tudni szeretnénk. Olvasás, elmélyült gondolkodás és egy kis gyakorlat révén profi késdobálók lehetünk, nekiláthatunk autónk nagyjavításának, vagy éppen eszperantóul cseveghetünk - anyanyelvi szinten. Vegyük például Nevil Shute műveit: mind rejtjelezett lenyomatai egy tiszteletre méltó embernek. Az író személyiségének tükre ott van könyvei minden lapján, mi pedig a könyvtár csendjében kiolvashatjuk onnan, és ha akarjuk, beolvaszthatjuk a saját életünkbe. A nagy terem hűvös némaságában, a mennyezetig érő könyvespolcok között ott vibrált az igyekezet, amire a könyvek tanítani akartak. Alig vártam, hogy belevessem magam a Szóval, van egymilliód! című kötetbe. Furcsa mód, nem találtam ilyen címet a katalógusban. Hiába néztem akár a Szóval, akár a Millió címszó alatt. Semmi! Talán az a címe, hogy Mit tegyünk, ha hirtelen meggazdagodunk? Megnéztem a Mit, a Meggazdagodás és a Hirtelen címszavakat is. Megpróbáltam másképpen. A Készülő könyvek listája szerint nem az a gond, hogy amit az ember keres, nincs meg a könyvtárban, hanem hogy ilyen könyvet még nem adtak ki. Nem létezik, gondoltam. Más is lett hirtelen gazdag, ahogy én most, egyikük csak megírta a történetet! Nem azt, hogy mit művelt részvényekkel, kötvényekkel, bankokban és a többi, nem ez érdekelt. Hanem azt, hogy milyen gazdagnak lenni, mit kéne ilyenkor érezni; milyen lehetőségeim nyílnak, milyen ádáz kis csapdákba eshetem, miféle veszélyek készülnek keselyűként lecsapni rám. Könyörgöm, valaki mondja meg, mit kell tennem! Semmi válasz, a katalógus nem segít. - Bocsánat asszonyom... - szóltam a könyvtárosnak. - Tessék uram. Rámosolyogtam, és a segítségét kértem. Negyedikes korom óta nem láttam fanyelű dátumozót, s íme, itt a kezében a stempli, a mai dátummal. - Olyan könyvet keresek, amely arról szól, mit csináljon az ember, ha gazdag. Nem arról, hogyan szerezzen pénzt, hanem hogy miképpen viselkedjék, ha hirtelen egy csomó pénz üti a markát. Tudna ajánlani valamit...? Látszott rajta, hogy hozzá van szokva a bogaras kérdésekhez. Talán nem is kértem olyan furcsát... Florida tele van narancskirályokkal, nagybirtokos bárónőkkel, újgazdag milliomosokkal. Szép formájú arc, mandulaszemek, sötét csokoládészínű, vállig érő haj. Lelkiismeretes munkaerő; az idegenekkel hivatalosan, tartózkodóan viselkedik. 21

Figyelmesen hallgatta, amit mondtam, aztán felnézett, majd tekintete balra tévedt, ahogyan szokta az ember, amikor valami rég elfelejtett dolog után kutat az emlékezetében. Ha a felpillantás után az ember szeme jobbra téved - olvastam egy könyvben -, akkor valami újat akar kitalálni. - Nem emlékszem ilyen könyvre... - szólalt meg végül. - De mit szólna gazdag emberek életrajzaihoz? Rengeteg könyvünk van a Kennedyekről, van egy Rockefellerről. Vagy ott A gazdagok és a szupergazdagok. - Nem, nem egészen erre gondolok. Inkább ilyesmire: Hogyan viseljük el a váratlan gazdagságot? Megrázta a fejét, gondolkozott. Mindenki ilyen szép, aki a fejét töri? Megnyomta az asztalán álló házitelefon gombját, és halkan beleszólt. - Sara Jean? Hogyan viseljük el a váratlan gazdagságot? Van ilyen könyvünk? - Sose hallottam róla. Olyan van, hogy Hogyan kerestem milliókat az ingatlanpiacon, három példányunk is van belőle. Hát ez így nem megy. - Leülök egy kicsit töprengeni - mondtam. - Nem értem. Valahol csak kell ilyen könyvnek lennie. A nő ránézett a hálózsákomra, amelyre éppen meglehetősen kedvezőtlen, szürkés fény esett, azután a tekintete visszatért rám. - Ha megtenné - mondta halkan -, hogy a mosnivalóját a padlóra tegye... Friss a kárpit. - Persze, asszonyom. Nem létezik, gondoltam, hogy ennyi könyv között ne legyen egy olyan is, amelyből megtudhatom, mit kellene most tennem. Márpedig könyv híján csak az az egyetlen intelem jut eszembe, hogy a bolondok zsebében a pénz nem szokott megmelegedni. Ha arról van szó, hogy egy kétfedelű Fleetet le kell tennem egy aprócska mezőre, ilyesmiben alig akad nálam jobb; de ott, a Gladys Hutchinsonról elnevezett könyvtárban arra gondoltam, hogy ha egy vagyon elherdálásáról van szó, abban utolérhetetlen lennék - katasztrofális volna, amit művelnék. A papírmunkától mindig is a falnak mentem, nemigen hiszem, hogy egyszeriben megtanulnék pénzzel bánni. Na jó, gondoltam. Ismerem magamat, biztos, hogy nem fogok megváltozni, se jobb, se rosszabb nem leszek. Olyan piszlicsáré dolog, mint egy bankszámla, nem fog kiforgatni a valómból - maradok az a gondtalan, vidám repülő, aki vagyok, amilyen mindig is lenni akartam. Még vagy tíz percig böngésztem a katalógust, még a Szerencse (Jó-), Szerencse (Bal-) címszavakat is megnéztem, aztán feladtam. Hihetetlen! Nincs ilyen könyv, akárhogy kéne is! Kétségek között hányódva kiléptem az utcára, fénysebességű fotonok, béta-részecskék, kozmikus sugarak cikáztak, villantak át rajtam a napsütötte délelőttben. Már majdnem visszaértem a büféhez, ahol reggeliztem, amikor felfedeztem, hogy nincs nálam a hálózsákom. Sóhajtva visszafordultam, és a növekvő hőségben megint megtettem a hosszú utat a könyvtárig, hogy fölszedjem a katalógusszekrény mellett a földön felejtett holmimat. 22

- Bocsánat - mondtam a könyvtárosnak. - Reméltem, hogy nem felejti itt - mondta a nő, és tudtam, hogy komolyan gondolja, mert látszott rajta a megkönnyebbülés, hogy nem kell ennek a fickónak a mosnivalóját beadnia a Talált tárgyak osztályára. - Elnézést - mondtam. Annyi könyv létezik, mégis mennyit kellene még megírni! A sok téma mint érett gyümölcs csüng a fa tetején. Nem nagy élvezet felmászni értük az ingatag létrán, kúszni az ágak között, hogy leszedhessük őket - de micsoda öröm, ha megvannak! És mi van a televíziós szereplésekkel, azok is ízlenének? Vagy a könyv körüli reklámhadjárat csak elmélyítené a tömegiszonyomat? Hogyan menekülhetnék el, amikor nem vár rám repülőgép, hogy fellendüljön velem a fák fölé, és messzire szálljunk? Elindultam a repülőtérre, az egyetlen helyre, ahol egy idegen városban a repülőember otthon érezheti magát. Hamar megtaláltam, csak az iskolakört kellett figyelnem, azt a láthatatlan, de megszabott pályát a levegőben, amelyen a fel- és leszálló kis motoros gépeknek repülniük kell. A leszállójelre fordulás előtti rövidfal épp a fejem fölött húzódott, tudtam, hogy már nem vagyok messze a reptértől. A pénz az egy dolog, és megint más dolog a tömeg. Az, hogy az embert bármikor felismerhetik, amikor pedig csendben, egyedül akarok maradni, teljesen más. Hogy ez a népszerűség, a siker? Egy kicsi belőle éppen lehet szórakoztató, de mi van akkor, ha az ember nem tudja csak úgy kikapcsolni? Mondjuk, belemegyek a tévés felvételekbe, aztán bárhol járok, azzal fogadnak: „Én magát ismerem!... Dehogyisnem, maga az a fickó, aki azt a könyvet írta!” Gyalogosok siettek, autósok robogtak el mellettem, csaknem dél volt már, az utca napfényben úszott, a kutya sem figyelt rám. Éppen csak hogy láthatatlan nem voltam. Mit is néztek volna rajtam? Egy alak a repülőtér felé bandukol, akkurátusan összegöngyölt hálózsákkal a hóna alatt. Valaki, egy szabad ember, teheti, amit tesz, senki nem bámulja meg érte. Aki úgy dönt, hogy híres lesz, az elveszíti ezt a szabadságot. Egy írónak azonban ez nem kötelező. Az író könyveit akárhányan olvashatják, ismert lehet a neve, attól még ő maga homályban maradhat. A színész nem. A tévékommentátor se. De az író igen. Ha én Ismert Személyiség lennék, bánnám? Rögtön tudom a választ: igen. Lehet, hogy valamelyik előző életem során már megpróbálkoztam a népszerűséggel. S ez az előző élet azt sugallja: a dolog nem érdekes, nincs benne semmi jó - szerepelj csak, megfogod bánni. Már látom az irányfényt. A zöld-fehér üvegű, forgó villogó jelzi azéjszaka sötétjében: itt a reptér. Egy Aeronca Champion helyezkedett be éppen leszállni. 1946-os gyártmányú, kétüléses iskolagép, szinte csak vászon meg festék az egész, farokkereke van, hátul, nem pedig orrkereke elöl. Ahogyan néztem az iskolakörre besoroló Champet, már szerettem ezt a repülőteret, pedig igazából még nem is láttam. És ha egy kicsit híres leszek, változtat-e majd ez a szerelmem utáni keresgélésen? Az első felelet villámsebesen érkezett, szinte fel sem fogtam: „Romba vágja. Sosem fogod tudni, téged szeret-e a lány, 23

vagy a pénzedet. Richard. Figyelj. Ha valaha is meg akarod találni, soha, érted, soha ne váljék belőled semmiféle híresség!” Ez a gondolat, amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. Nem is volt időm megjegyezni. A második válasz olyan logikusnak tetszett, hogy csak arra figyeltem. Az én ragyogó, imádnivaló kedvesem, lélektársam bizonyára nem vándorol városról városra, hogy felkutasson egy fickót, aki legelésző tehenek fölött reptet pénzért utasokat. Ha megtudná, hogy létezem, lényegesen több esélyem lenne, hogy rátalálok, nem? Micsoda alkalmat kínál a véletlen épp most, amikor annyira szükségem van rá, hogy találkozzunk! Biztosan abban is segít a véletlen, hogy társam az örökkévalóságban éppen a kellő pillanatban, a megfelelő csatornán nézze a televíziót, és arra is rávezet majd a véletlen, mit kell tennünk, hogy találkozzunk. Ezzel aztán a közszereplésnek vége is. Elrejtőzöm egy hétre Red Oakban, Iowában vagy az Estrella vitorlázóreptéren, Phoenix sivatagos déli részén. Békén hagynak megint, és meglesz a lány is. Olyan szörnyen hangzik? Benyitottam a repülőtéri irodába. - Helló - mondta a nő. - Miben segíthetek? - A pultnál számlákat töltögetett ki; elbűvölő mosolyt villantott rám. A mosoly és a kérdés között kellett volna az én „hellóm”-nak felhangzania; de nem tudtam, mit mondjak. Hogyan értessem meg vele, hogy én ide tartozom? Hogy a repülőtér, a torony, a hangár, az Aeronca, és még az a szokás is, hogy az embert földet érés után barátságosan üdvözlik -, hogy ez mind az életemhez tartozik már régóta, de éppen most illan el belőle, hiszen arra készülök, hogy mindez megváltozzék. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy akarom ezt a változást, mert ezek a dolgok a szívemhez nőttek, miattuk érzem magam otthon e földön. Mit is tehetne ez a lány értem? Mondaná, hogy az otthonunk mindaz, amit ismerünk, szeretünk, hogy az otthonunk velünk van, bárhol legyünk is? Szólna, hogy ismeri azt, akit keresek, vagy hogy egy órával ezelőtt leszállt egy fickó, egy fehér és arany színű Travel Airrel, és meghagyta nekem egy nő nevét és címét? Esetleg okos ötletekkel jönne, hogy mit kezdjek egymillió-négyszázezer dollárral? Hogy a csudába tudna nekem segíteni? - Nemigen tudom, miben segíthetne - mondtam. - Kicsit tanácstalan vagyok, azt hiszem. Vannak a hangárban régi gépek? - Ott áll Jill Handley Porterfieldje, az elég régi. Meg Chet Davidson Tiger Moth-ja. Morris Jacksonnak van egy Wacója, de a saját kis T-hangárjában tartja bezárva. - Nevetett. - A Champek is eléggé korosak. Aeronca Champet keres? - Az a világ egyik legjobb gépe - mondtam. A lány szeme kerekre nyílt. - Jaj, csak vicceltem. Nem hinném, hogy Miss Reed valaha is megválna a Champektől, nem, soha. 24

Ezek szerint úgy nézek ki, mint aki repülőgépet akar venni. Lehet, hogy megérzik, hogy az embernek egymilliója van? Tovább írogatta a számlákat; észrevettem az ujjain az aranyfonatos jegygyűrűt. - Bemehetnék egy percre a hangárba? - Persze - mosolygott rám. - A szerelőt Chetnek hívják, biztosan ott van valahol, hacsak épp el nem ment ebédelni szembe, az utca túloldalára. - Köszönöm. Átsétáltam egy csarnokon, és benyitottam a hangárba. Igen, hazaértem, itthon vagyok. Egy gyári festésű, piros-vajszínű Cessna 172, az éves felülvizsgálatra kibelezve: a motorburkolatot levették, a gyertyákat kiszedték, az olajcsere félig kész. Egy ezüst Beech Bonanza, kék csík az oldalán, gondosan felbakolva sárga bakokra, nyilván a futóját próbálgatják. Kitűnő kis repülőgépek, jól ismerem mindet. Mennyi történetet tudnának mesélni, és én is nekik. Egy csendes hangárban ugyanazt a fojtott feszültséget érezni, mint egy fák övezte tisztáson, az erdő mélyén... az idegen úgy érzi, minden mozdulatát figyelő szemek követik, megáll körülötte az élet, lélegzet sem hallszik. Itt állt egy kétéltű Grumman Widgeon is, csillagmotorja háromszáz lóerős, a szélvédője újfajta plexibuborék, szárnyvégein tükör, hogy a pilóta ellenőrizhesse, bent van-e a futó, mielőtt a vízre szállna. Mióta valaki egyszer kinnhagyott futókkal leszállt egy öböl vizére, a csobbanásnak köszönhetően rengeteg apró tükröt adtak el kétéltű-pilótáknak. A Widge mellett megálltam, s tisztelettudóan hátratett kezekkel benéztem a pilótafülkébe. Nincs olyan repülő, aki szereti, ha idegenek fogdossák a gépét engedély nélkül - nem annyira azért, mert féltené, hanem mert ez megengedhetetlen bizalmaskodás, olyasmi, mintha egy kíváncsi idegen, miközben elmegy mellette, megérintené az ember feleségét, csak azért, hogy megtudja, milyen érzés... Hátrább, a hangárajtó mellett ott állt a Tiger Moth; felső szárnya úgy nyúlt a többi gép fölé, mint a tömeg fölött búcsúra lengetett zsebkendő egy baráti kézben. A szárnyain Shimoda gépének színei, fehér és arany festés! Minél közelebb jutottam hozzá, óvatosan fűzve át magam a szárnyak, farkak, szerszámok labirintusán, annál jobban lenyűgözött a látvány. A repüléstörténet micsoda lapjait írták a de Havilland Moth-okkal! Férfiak és nők, szememben a hősök hősei, Tiger Moth-okkal, Gypsy Moth-okkal meg Fox Moth-okkal repülték Angliából körbe a világot. Amy Lawrence, David Garnett, Francis Chichester, Constantin Shak Lin, maga Nevil Shute - ezek a nevek és a hozzájuk fűződő kalandok Moth-rajongóvá tettek. Micsoda takaros kis biplán! Fehér alapszínén 25 centis ék alakú aranycsíkok; nyílhegyszerű V-k döfnek az orr felé, hogy aztán elfordulva aranycsíkokként fussanak tovább a szárnyakra és a vízszintes vezérsíkra. Kívül, oldalt ott a gyújtáskapcsoló, és ha tényleg korhűen állították helyre ... igen, a pilótafülke padlóján ott a hatalmas brit katonai iránytű! Viszketett a kezem, alig bírtam a hátam mögött tartani, olyan helyre kis gép volt... Nézzük csak az oldalkormánypedál... - Tetszik a repülőgép, mi? 25

Ijedtemben majdnem felkiáltottam. A férfi már legalább fél perce állt mellettem, olajos kezét törölgette egy ronggyal, és közben engem figyelt, ahogy a gépét vizsgálgatom. - Hogy tetszik-e?! Gyönyörű! - Köszönöm - mondta. - Egy éve fejeztük be, teljesen újjá kellett építeni. Közelebbről szemügyre vettem a vásznazást. A festék alatt ki tudtam venni a szövedék fátyolszerű mintázatát. - Úgy látom, Ceconite - mondtam. - Szép munka. - Ennyiből állt a bemutakozásom, többre nem volt szükség. Ahhoz, hogy valaki meg tudja különböztetni egymástól az első osztályú vásznat a régi gépeken használt Ceconite dakron anyagtól, jókora tapasztalat kell. - Hol találtad az iránytűt? Örült, hogy észrevettem, mosolygott. - Nem fogod elhinni - egy használtcikk boltban, Dothanban, Alabamában. Igazi, 1942-ben használt ilyet az angol Királyi Légierő. Hét dollár ötven cent volt. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett oda, én mindenesetre elhoztam! Körbesétáltuk a Moth-ot, és miközben hallgattam a szerelőt, éreztem, mennyire ragaszkodom a múltamhoz, az oly jól ismert, s ezért pofonegyszerű repülőélethez. Nem hamarkodtam én el ezt a dolgot, hogy eladtam a Fleetet, és egy csapással elvágtam mindent, ami az eddigi életemhez fűzött, hogy az ismeretlen kedves nyomába eredjek? Itt a hangárban most úgy tetszett, mintha a világom valamiféle múzeummá, régi fotográfiává változott volna, elszabadított tutajjá, mely lassan sodródik a múltba, a repüléstörténetbe... Megráztam a fejem, összevontam a szemöldökömet, és félbeszakítottam a szerelőt. - Eladó a gép, Chet? Nem vett komolyan. - Minden gép eladó. Ahogy mondani szokás, csak az a kérdés, hogy mennyiért. Én inkább építem, mint repülöm a gépeket, de annyi biztos, ezért iszonyú sok pénzt kérnék. Leguggoltam, és benéztem a gép alá. Egy csepp olaj sem volt a burkolaton. Egy éve építette újjá egy szakember, gondoltam, és azóta itt áll a hangárban. Ilyet, mint ez a Moth, nem mindennap talál az ember. Soha, egy pillanatra sem adtam fel a repülést. Ezzel a géppel simán keresztülkasul repülhetnék az ország fölött. A Moth-szal repülnék a tévéinterjúk helyszínére, s útközben a társam is megtalálhatnám! Letettem a hálózsákomat. Kicsit zizegett, mikor ráültem. - Mennyi az a sok, ha készpénzben fizetek? Chet Davidson aznap másfél órával később ment ebédelni. Fogtam a Moth gépnaplóját és az üzemeltetési utasítást, és bementem az irodába. - Bocsánat, hölgyem. Van itt egy telefon? - Persze. Városi vonalat akar? - Nem. - A nyilvános telefon ott van kint, mindjárt az ajtó mögött. 26

- Köszönöm. Nagyon szép a mosolya. - Köszönöm, uram! Szép szokás, hogy jegygyűrűt viselnek. Felhívtam Eleanort New Yorkban, és megmondtam neki, hogy jöhetnek a tévéinterjúk.

27

hat Az ember, aki a repülőgép szárnya alatt a mezőn alszik, mélységesen komoly tudásra tesz szert: csillagok, eső, szél színezik valószerűvé az álmait. A szállodák viszont szerintem se nem nyugalmasak, se elmélyült gondolkodásra nem alkalmasak. Amerika vidéki tájainak civilizált vadonában barnalisztből és forrásvízből gyúrt kenyér az ember természetes, egészséges tápláléka. Televízióstúdiók között taxin száguldozva sós mogyorót habzsolni jóval kevésbé egészséges. Nagy érzés, ha az ember utasa épségben lép ki újra a földre egy öreg kétfedelűből; ha az előbb még a magasságtól rémüldöző utas torkát a félelem helyett most már a diadalmámor érzése szorongatja. Két hirdetés közé szorított tévés beszélgetésekben, amikor az eredeti élmény rossz utánzattá silányul, nincs meg a közös győzelem öröme. Rejtőző lélektársam azonban megéri a hotelezést, a mogyorófalást, a percre szigorúan beosztott interjúkat. És ha nem állok le a rohanással, figyeléssel, kutatással városról városra, stúdióról stúdióra, biztosan rátalálok. Fel sem merült bennem, hogy kétkedjem a létezésében, hiszen nyüzsögtek körülöttem a nők, akik közül hajszál híján bármelyik ő is lehetett volna. Légivagány koromban állapítottam meg, hogy az első amerikai telepesek asszonyai roppant csinosak lehettek, mert ugyancsak csinos leszármazottaik millióit látni manapság. Én persze, mint afféle vándorcigány, éppen csak mint kedves kuncsaftjaimmal találkoztam velük, bájos kis kíváncsiakkal, akik a kétfedelű utasüléséből akarták élvezni a térbeli mozgás élményét. A társalgásaink is nagyon egyszerű dolgokra korlátozódtak: „A gép sokkal biztonságosabb, mint gondolná; ha összeköti a haját hölgyem, sokkal könnyebb lesz majd kifésülni. Igen, fúj odafenn a szél rendesen, hiszen az ülés nyitott, s nyolcvan kilométeres sebességgel repülünk majd tíz percen át. Köszönöm. Három dollár lesz. Örültem a szerencsének! Én is nagyon élveztem a repülést.” A tévés „tóksók” tették-e, vagy a könyv sikere, netalántán a bankszámlámnak köszönhettem - esetleg egyszerűen annak, hogy nem voltam állandóan a levegőben? Egyszeriben olyan ragyogó nőkkel hozott össze a sors, mint soha azelőtt. A keresésre összpontosítva mindegyiküket reménykedve fogadtam, hátha ő az igazi, mindaddig, amíg ki nem derült, hogy megint tévedtem. Charlene manöken volt a televízióban. Lehetett volna ő a lélektársam, csakhogy túlságosan szép volt. Folyton láthatatlan szépséghibákat fedezett fel magán a tükörben, erről mindig az jutott az eszébe, hogy az üzleti világ kegyetlen, már csak néhány éve maradt arra, hogy megszedje magát, és visszavonulhasson elegendő tőkével a pályaváltoztatáshoz. Ha néha beszélgettünk is másról, hamarosan megint előjött az Üzlet. Szerződések, utak, pénz, ügynökök. Azért beszélt így, mert félt, és nem tudta, hogyan szabadulhatna gyilkos tükre fogságából. Jaynie nem félt semmitől. Élvezte a társaságot, szeretett inni. Noha bűbájos volt, mint a hajnal, amikor rájött, hogy nekem fogalmam sincs az igazi jó heccek mibenlétéről, tekintete befelhősödött, és sóhajtva 28

lemondott rólam. Jacqueline nem járt bulikba, nem is ivott. Okos volt, vágott az agya, de nem hitt magában. „Otthagytam a sulit, még egy vacak diplomám sincs”, szokta mondogatni. Diploma nélkül pedig, vélekedett, senki sem számíthat műveltnek; képzettség nélkül örülni kell bármilyen lehetőségnek, fő a biztos kereset. Nem érdekes, ha italt szolgál fel; nem számít, ha szellemileg bele is tompul. Jól lehet vele keresni, magyarázta. Nem vagyok tanult ember. Ki kellett maradnom az iskolából, értsd meg. Lianne fütyült a diplomákra meg az állásokra. Férjes asszony akart lenni, és a férjhez menésnek a legjobb módja az volt, ha sokat mutatkozik velem, mert akkor a volt férje féltékeny lesz, és újra elveszi. Vagyis: a féltékenység boldogságot terem. Tamara imádta a pénzt, és a maga módján olyan lenyűgöző volt, hogy megérte az árát. Az arcánál tökéletesebbet művész sem kívánhatott, az agya mint a számítógép, akkor is kalkulált, amikor nevetgélt. Művelt volt, sokfelé járt, több nyelven beszélt. Elvált férje tőzsdeügynök, s Tamara most a fejébe vette, hogy ő is önálló irodát nyit mint alkusz. Százezer dollár elég lenne kezdetnek. Csak rongyos százezer, ugye segítesz, Richard? Bárcsak, gondoltam - bárcsak találnék egy nőt, akinek az arca Charlene-é, de a teste Lianne-é, olyan tehetséges, mint Jacqueline, bájos, mint Jaynie, és hidegvérű, mint Tamara - és meglenne az ideális nő, a lélektárs. A baj az volt, hogy Charlene arcához a félelmei társultak, Lianne testének meg ott voltak Lianne problémái. Minden új viszony ígéretesen indult, de már másnap megfakultak a színei, az izgalom kihunyt a különféle elképzelések dzsungelében, amelyben nem találtunk egymásra. Tortaszeletek voltunk egymás mellett, de ketten nem adtuk ki a torta egészét. Van-e egyáltalán olyan nő a világon, aki nem bizonyítaná be egy nap alatt, hogy nem ő az igazi? Többségüknek, akikkel összejöttem, zűrzavaros múltjuk volt, mindnek megvolt a gondja-baja, segítségre szorultak, mindegyik több pénzt akart, mint amennyivel rendelkezett. Elnéztük egymásnak a hibáinkat, gyengeségeinket, s egymást épp csak megkóstolva, de meg nem próbálva, barátoknak kiáltottuk ki magunkat. Színtelen kaleidoszkóp volt ez - minden darabja múlékony és szürke. Mire a televíziónak elege lett belőlem, vettem egy rövidszárnyú, sok lóerős kétfedelűt, hogy a Moth ne legyen egyedül. Lelkesen gyakoroltam, s idővel műrepülő-bemutatókat tartottam vele. A nyári légibemutatókra ezrek járnak, véltem; ha a televízió segítségével nem találtam meg, akkor a bemutatókon talán majd sikerül. Katherine-nel a harmadik ilyen alkalommal, Lake Walesben találkoztam, Floridában. Egyszer csak kivált a gép körül csoportosuló tömegből, és mintha régi barátok lennénk, odajött hozzám. Meghitten, de egyben hűvös távolságtartással, mégis bensőségesen rám mosolygott. Nyugodtan, rezzenéstelen, nyílt tekintettel nézett rám, pedig vakítóan tűzött a déli nap. Hosszú, sötét haj, sötétzöld szemek. Minél sötétebb az ember szeme, mondják, annál kevésbé zavarja a napfény. - Jópofa dolognak látszik - mondta a kétfedelű felé bólintva; láthatóan cseppet sem zavarta sem a zaj, sem 29

a tömeg. -A beatrajongók lassan már halálra unják magukat - feleltem. - Egy repülőgépben sosem fenyeget ez a veszély. - Milyen érzés fejjel lefelé száguldani? Utasokat is viszel, vagy csak bemutatót tartasz? - Inkább csak bemutatót, de van úgy, hogy utast is viszek. Ha az ember már meggyőzte magát, hogy nem fog kipottyanni, akkor ez a hengerbucskázás a levegőben nagyon jó mulatság. - Ha úgy kérnélek, ahogy kell, elvinnél? - Lehet róla szó, a bemutató után. - Soha ilyen zöld szemeket. – És szerinted hogyan kellene kérni? - Szépen... - mosolygott ártatlanul. Egész délután a közelben maradt, el-eltűnt a tömegben, aztán előbukkant megint, mosolya rám villant, lopva felém intett. Mire a nap már csaknem a látóhatár mögé bukott, csak ő maradt a gép mellett. Segítettem neki beszállni a gépecske első ülésébe. - Figyelj, két bekötőheveder van - mutattam. - Nem mintha egy nem lenne elég, hogy a legvadabb műrepülés közben is biztonságosan megtartson az ülésben, de jobb érzés, ha kettő van. Elmagyaráztam, hogyan használja az ejtőernyőt, ha netán-tán kikellene ugranunk; eligazgattam a párnázott hevedert a vállán, s becsatoltam a hashevedert. Majdnem kicsúszott a számon, hogy gyönyörű melle van, bóknak szántam volna, de aztán inkább azt mondtam: - Húzd meg a hevedereket, ahogy csak bírod, hogy szorosan fogjanak. Amint a gép a hátára fekszik, rögtön úgy érzed majd, hogy lötyögsz bennük. - Úgy vigyorgott, mintha a bókot hallotta volna. A lány repülésre született. Attól kezdve, hogy felbődült a motor, aztán amikor a napot tűzgolyóként táncoltattuk a világ peremén, meg fejjel lefelé hancúroztunk a felhők fölött, egészen odáig, hogy súlytalan lebegésből szűken felrántott bukfencben háromszoros gravitáció nyomott ólomsúllyal az ülésbe, hallatlanul élvezte a repülést. Szürkületben szálltunk le. Mire leállítottam a motort, a lány már kinn is volt a gépből, s mielőtt észbe kaptam volna, a nyakamba ugrott és megcsókolt. - IMÁDOK REPÜLNI! - Te jó ég... - mondtam. - Hát, engem ezzel nem ejtesz kétségbe. - Óriási pilóta vagy. Lenyűgöztem a gépet a fűből kiálló kampókhoz. - A hízelgés, hölgyem, igen célravezető módszer. Ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon vacsorára, cserébe, hogy elvittem repülni. Vagy egy órát beszélgettünk. Elmondta, hogy elvált, s egy étterem gazdasszonya, nemrég vett tóparti házamtól nem messze. A tartásdíjból és a fizetéséből jól megél. Éppen azon töri a fejét, hogy visszaül az iskolapadba fizikát tanulni. - Fizikát?! Miért éppen fizikára akarod adni a fejed? – Lebilincselő egyéniség - energikus, közvetlen, ambiciózus. 30

A táskájáért nyúlt. - Nem baj, ha rágyújtok, ugye? A kérdése megdöbbentett, de a saját válaszomtól egyenesen elképedtem. - Nem, dehogyis. Rágyújtott, és belekezdett a fizika taglalásába. Nem vette észre, hogy romokban heverek mellette. RICHARD! MIT JELENTSEN AZ, HOGY DEHOGYIS BAJ, HA DOHÁNYZIK? A hölgy CIGARETTÁRA gyújt! Tudatában vagy, milyen ítéletet mond ez a tény a lány jellemének értékeiről, és arról, hogy ugyan milyen jövője lehetne a te életedben? Azt jelenti: útelzárás, az bizony! Kuss! - torkoltam le az elveimet. Ez a lány eredeti, vág az agya; zöld szemű villám, és élvezet hallgatni; bájos, közvetlen, izgalmas - és már annyira unom, hogy a gondolataimmal mennyire magamra maradok, miközben csinos idegenekkel bújok az ágyba. Majd később beszélek a fejével a dohányzásról. De nem ma éjjel. Az elveim oly hamar kámforrá váltak, hogy megrémültem. - ... persze, gazdag soha nem leszek, de valahogy majd kigazdálkodom - mondta Katherine éppen. - Saját repülőgépem lesz, ha ósdi és kicsit elnyűtt is. Kit érdekel? A füst, ahogy a cigaretták füstje szokta - gomolygott, pontosan rám. Gyorsan lehúzkodtam magamban védekezésül néhány szellemi rolót, üvegbura gondolatformációkat, és máris újra a magam ura voltam. - Előbb megveszed a gépet, és utána tanulsz meg repülni? - kérdeztem, s a szemébe feledkeztem. - Igen. Akkor csak az oktatót kell fizetnem, és nem kell még a tetejébe gépet is bérelnem. Hosszú távon így olcsóbb, nem? Szerinted nem lenne jó megoldás? Megvitattuk a dolgot; kisvártatva felajánlottam, hogy időnként repülhet velem is valamelyik gépemen. Az új kétéltű Lake, gondoltam, biztosan tetszene neki, hiszen annyira szép formájú repülőgép, mintha arra lenne építve, hogy ne csak a levegőben és a vízen, hanem jövő meg múltbeli világokban is szállhassunk vele. Két óra múlva az ágyamon elnyúlva próbáltam elképzelni, vajon milyen lesz, amikor legközelebb megpillantom. Nem kellett sokáig várnom. Karcsú, barna teste pompásan festett frottírtörülközőben. Aztán lehullt a lepel, ő meg becsúszott a takaró alá, és hozzám hajolt, hogy megcsókoljon. Nem azt mondta ez a csók, hogy tudom-ki-vagy-és-szeretlek, hanem ezt: szeressük egymást ma éjjel, aztán majd meglátjuk. Milyen öröm volt egyszerűen élvezni a pillanatot, és nem vágyakozni valaki után, akit úgysem találhatok meg! hét Jobb lenne, ha itt nem dohányoznál, Kathy. Meglepetten nézett fel, az öngyújtója megállt a szájába dugott cigaretta előtt két centire. Beraktam a tányérokat a mosogatógépbe, és átfuttattam a szivacsot a konyhapulton. Már jó meleg volt 31

odakinn; csupán néhány fehér pamacs látszott magasan a reggeli égen. Szórványos felhőzet kétezer méteren, 25 kilométeres látás, enyhe párásság. Szélcsend. Kathy most is ugyanolyan vonzó volt, mint előző nap; még jobban meg akartam ismerni. Lehet, hogy ez a cigarettaügy elűzi tőlem ezt a nőt, akihez végre jól esik hozzányúlni, s akivel egy percnél tovább is képes vagyok beszélgetni? - Hadd mondjam el neked, mit gondolok a dohányzásról - mondtam. Vettem egy mély lélegzetet, és belevágtam. - ... Szóval, a cigarettával a következőket tudatod a környezeteddel: „Fütyülök rátok, érdekel is engem, kaptok-e levegőt vagy sem. Tőlem megfulladhattok, én akkor is rágyújtok!” Nem valami udvarias szokás ez a dohányzás. Az ember ne tegyen ilyet a barátaival. Ahelyett, hogy tüskésgombóccá változott volna, vagy kisétál az ajtón, Kathy bólintott. - Szörnyű egy szokás, tudom. Már sokszor abba akartam hagyni. Ezzel betette a dobozt és az öngyújtót a táskájába, és rácsattantotta a zárat. Idővel a fizikát ejtette, és inkább szobrászkodni akart. Aztán énekelni. Szép hangja volt, varázsos, mintegy ködös tengerből előbukkanó sellőé. De amint már nemcsak áhítozni, hanem tenni is kellett volna az ügy érdekében, valamiképpen elvesztette az érdeklődését a dolog iránt, és valami másról kezdett álmodozni. Végül rám került a sor: miért nem segítek neki egy kis boltot nyitni? Kathy vidám, jófejű lány volt; imádta a kétéltűt, két perc alatt megtanult repülni, nekem mégis idegen maradt. Idegen test volt az én világomban, hiába volt szeretetre méltó, és a világom óvatosan, alig észrevehetően, de szívósan próbálgatta kivetni magából. Mi ketten sohasem leszünk lélektársak. Inkább két hajóra hasonlítottunk, amik összefutottak a tenger közepén, s mind a kettő irányt változtatott, hogy egy darabig együtt haladjanak a barátságtalanul puszta vizén. De ettől a két hajó még különböző marad, más-más kikötő felé tartanak - ezt mindketten tudtuk. Az a különös érzésem támadt, hogy csak múlatom az időt, várom, hogy addig is történjék valami, amíg az életem végre majd rázökken arra a furcsa, varázslatos útra, amely az értelmét jelenti, ami a helyes irány. Ha én egy kedvesétől elszakított lélektárs volnék, gondoltam, akkor azt várnám el a másiktól, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából, amire nélkülem csak képes, mindaddig, amíg valamiképpen egymásra nem találunk. Drága, felfedezetlen lélekikrem, te is ezt várod tőlem vajon? Mennyire engedhetjük magunkhoz közel a kedves idegeneket? A Kathyhez fűződő barátságom kellemes pillanatnyi időtöltés, de nem szabad nagyon belebonyolódni; nem engedhetem, hogy gátoljon, hogy az utamba álljon, amikor a kedvesem felbukkan. Kutatásom az ideális nő után érzéki, egyre megújuló élmény volt. Miért hát a lehangoló érzés, hogy idő előtt rám tört a tél? Az idő-folyó sebesen zúdul sziklákon át, mélységek felé, az én tutajom meg csendes, hideg öblökben vesztegel. Az még nem a világ vége, ha kicsit megállok, reménykedtem a dübörgő áradatot szemlélve, nem hinném, hogy az lenne. De ezt a bolygót és ezt a létidőt azért választottam 32

magamnak, hogy megtanuljak egy transzcendens leckét - még nem tudom, mi lesz az -, hogy megtaláljam a nőt, aki senkihez sem fogható. A reménynek ellentmondott egy belső hang: a tél könnyen jéggé dermeszthet. Intett, hogy ki kell törnöm, meg kell találnom a lányt.

33

nyolc Úgy éreztem, mintha konyhaasztalon hasalnék, az asztal egy kétmérföldnyi magasságban haladó repülőgépben van, amelynek egyszer csak kirepítenek az ajtaján. Az egyik pillanatban itt a gép, teljes életnagyságában, éppen csak centiméterekre az orrom előtt. Ugyan lefelé esem, de még megkapaszkodhatnék benne, visszaevickélhetnék a fedélzetre, ha nagyon akarnék. A következő pillanatban azonban késő; már csak a gép és a köztem lévő húszméteres ürességbe markolhatnék, miközben másodpercenként harminc métert zuhanok. Egyenesen a föld felé, magányosan. Nyílegyenesen - és nagyon sebesen. Te jó ég, gondoltam. Biztos, hogy kell ez nekem? Ha az ember a pillanatnak él, az ejtőernyős szabadesés szórakozás. Csak akkor válik nyomasztóvá, ha az ember azzal is törődni kezd, hogy mi lesz a következő pillanatban. Egyre csak zuhanok, a levegő vadul örvénylik körülöttem; lesem magam alatt a földet, milyen hatalmas, kemény és lapos; magamat meg nyomorultul kicsinek érzem. Se pilótafülke, semmi, amibe kapaszkodhatnék. Ne izgulj, Richard, mondom magamnak. Itt a kioldó a melleden, akkor húzod meg, amikor akarod, s nyomban kilobban az ejtőernyő. Ha csütörtököt mondana, van egy másik kioldó is, a tartalékernyőé. Akár most is nyithatsz, de akkor kimaradsz a szabadesés gyönyöréből. A csuklómra szíjazott magasságmérőre pillantok. Kettőezer-hatszázméter. Kettőezer-ötszáz... Alattam ott fehérlik a murvával felszórt célkör, pár másodperc múlva ott kellene állnom. De a most és a majd akkor között ez a rengeteg puszta semmi! Szent ég... Lényünk egy része mindig résen van. Figyel. Mit sem törődik vele, hogy boldogok vagyunk-e vagy boldogtalanok, egészségesek vagy betegek, élünk vagy halunk. Csak annyi a dolga, hogy ücsörögjön a vállunkon, és elbírálja, hogy szóra érdemes emberi lények vagyunk-e. A megfigyelőkém most éppen a tartalékernyő hevederén gunnyaszt, saját kis overalljában, ernyővel a hátán, és epésen jegyzetel magában.

Sokkal idegesebb az indokoltnál A szeme túlságosan tágra mered; a szívverése túl szapora. Elragadtatottságába túl sok rémület vegyül. Az ugrás értéke eddig: közepesnél rosszabb. Megfigyelőke keményen osztályoz. Magasság ezerhétszáz méter... ezerötszáz. Ha a karomat magam elé lököm a viharzó szélben, akkor lábbal esem; ha pedig hátrarántom, akkor fejjel zuhanok. Ez hát a gép nélküli repülés, mindig is így képzeltem, éppen csak az a nyomorult kis vágyam nem teljesül, hogy ugyanígy száguldhassak fölfelé is. Megtenné harmadennyire gyorsan is.

Hiábavalóságokon töri a fejét szabadesés közben. Gondolatai szertekalandoznak, javasolt minősítés: elégségesnél alig jobb. Ezeregyszáz méter. Még magasan vagyok, de a kezem a kioldó felé mozdul. Megmarkolom a fogantyút 34

és megrántom. A huzal kinyitja a burkot, csattogó hang a hátamon, kivágódik az ernyő.

Túl korán nyit. Alig győzi kivárni, hogy föléje boruljon a kupola. A csattogás nem szűnik. Már éreznem kellett volna a kupola kilobbanását jelző rántást, mintha az ember egy tollból rakott boglyába esne. Ehelyett ugyanúgy zuhanok tovább. A testem egyszer csak minden ok nélkül pörögni kezd. Valami... valami nincs rendben? A vállam fölött hátrapillantok a csattogás irányába. Az ernyő összegabalyodva lobog-vergődik a szélben, beakadt az egyik testhevederbe. Dagadó kupola helyett összekuszálódott, hatalmas nejlongomolyag, pirosan, kéken, sárgán kavarog csattogva az örvénylő szélben. Tizenhat... már csak tizenöt másodperc a földig. Pörgök, és mintha a narancsliget felé zuhannék. Talán a fák tetejére, de inkább melléjük. Lekapcsolni, tanultam a gyakorlatokon. Le kellene kapcsolnom a háternyőt, és a tartalékernyőt kinyitni, itt a mellemen. Nem igazság! Most szúrom el a 29. ugrásomat? Tisztességtelen játék!

Csapongó tudat. Semmi fegyelem. Az elégségest sem éri el. Nagy szerencsémre ekkor az idő lelassult. A másodperc egy percen át tartott. De vajon miért olyan nehéz odanyúlni a kioldócsatokhoz, hogy megszabaduljak az összegubancolódott ernyőtől? A karom, mint az ólom; a kezem erőlködve araszol fel a vállam felé, mint egy lassított felvételen. Megéri ez a fáradságot? Azt nem mondták, hogy ilyen nehéz lesz a kioldóhoz férni! Az oktatóim iránti vad haragomban végre leküzdöm az utolsó centimétereket a csatokhoz. Kirántottam a biztosítót.

Lassú, lassú. Reménytelenül lassú.... A pörgés abbamaradt. Hanyatt vetődtem, hogy nyissam a tartalékernyőt, de a látványtól meghűlt bennem a vér: az összegabalyodott nejloncsomó még mindig itt van! Mintha egy fordított tűzijáték-gyertya lennék - a ragyogó láng az ernyő, én pedig rajta csüngve zuhanok – az égből a föld felé lőtt, fura rakétaként. - Emberek, ide figyeljenek - mondta az oktatónk. - Úgyse lesz rá szükségük, de azért véssék a fejükbe: sose nyissák bele a tartalékernyőt az összegabalyodott főernyőbe, mert akkor a tartalék sem nyílik! Összetekeredik a másikkal, és még csak lassítani sem fogja a zuhanást! ELŐBB MINDIG DOBJÁK LE A FŐERNYŐT! De hát én ledobtam, mégis itt tekereg, beleakadva a testhevederbe! Megfigyelőke undorodva horkant egyet a jegyzetfüzete fölött.

Stresszhelyzetben elveszti a fejét: elégtelen. Érzem, hogy a hátam alatt a föld rohamosan esik föl hozzám. 125 mérföldes sebességgel fog tarkón vágni. Gyors halál. Miért nem pereg le előttem az életem, miért nem hagyom el a testemet, mielőtt becsapódnék, úgy, ahogy a könyvekben áll? NYISD A TARTALÉKOT!

Későn cselekszik. Felesleges kérdéseket tesz fel. Alapvetően szánalmas lény. Megrántom a tartalékernyő zsinórját, s az ernyő fölvágódik az arcom előtt, mint egy hófehér gránát. A 35

másik ernyő cafatjai mellé robban - most már két tűzijáték-gyertyára kötözve zuhanok. Lövésszerű csattanás, fehér villanás - a kupola kibomlik, teljes gombája fölém terül, hatalmas rántás állítja meg a zuhanást, harminc méternyire a narancsliget fölött. Mint egy ócska bábu, lengedezek a zsinórokon, az utolsó pillanatban menekültem meg. Az idő visszazökkent a normális negyedik sebességbe, fák villantak el mellettem, talpra estem, elvágódtam a fűben, elevenen, de levegő után kapkodva. Lehet, hogy tulajdonképpen már háton becsapódtam és halálra zúzódtam, gondoltam, de azután valamiféle mentőernyő két másodperccel visszarántott az időben és így maradtam életben? A közeli halál az egyik volt a lehetséges jövők közül, és alig úsztam meg, hogy ne ezt a jövőt kelljen választanom. Most pedig, hogy távolodott tőlem, kedvem támadt búcsút inteni neki. Szinte szomorkásan. Ebben a jövőben - amely immár csak egyike a lehetséges múltjaimnak -, hirtelen választ kaptam régesrégi kérdésemre, milyen is lehet meghalni.

Túlélte az ugrást. Szerencse és kiváló őrangyali teljesítmény következtében megúszta. Őrangyal: jeles, Richard: megbukott. Összehúzkodtam a földön heverő tartalékernyőt, a szívemre öleltem a hűvös habos göngyöleget, és leraktam a főernyő maradványai mellé. Azután letelepedtem a fák tövében; gondolatban újra átéltem a földet érés előtti perceket és leírtam a noteszomba, ami történt. Mit láttam, mit gondoltam, és mit mondott az undok megfigyelőke. Leírtam a szomorkás búcsút is a haláltól, mindent, amire csak emlékeztem. Nem reszketett a kezem. Vagy tényleg nem rázott meg az ugrás, vagy nagyon jól sikerült úrrá lennem a megrendülésen. Amikor aznap hazamentem, otthon nem volt kivel megosztanom a kalandomat; nem volt senki, akivel kérdés-felelet formájában felderíthettem volna, miféle megfontolásra érdemes szempontok kerülték el a figyelmemet. Kathy szabadnapos volt, valaki mással töltötte az estéjét. Brigitte gyerekei színielődadást tartottak, Jill pedig fáradt volt. Nem maradt más hátra, mint hogy Rachelt hívjam fel Dél-Karolinában. Örül, hogy hallja a hangomat, mondta, ha arra járok, mindig szívesen lát. Nem szóltam neki sem az ugrásról, sem az összegubancolódott ernyőről, se arról a jövőmről, amelyben a narancsligetben meghaltam. Hogy megünnepeljem a megmenekülést, krumplitortát sütöttem magamnak - pontosan úgy, ahogy a nagyanyám szokta: krumpli, tejszín, tojás, szerecsendió és vanília. Habbal díszítettem, meg olvasztott csokoládéval. Azon melegében bekaptam az egyharmadát, magányos lakoma volt. Az ugráson járt az eszem, és oda lyukadtam ki, hogy úgysem beszéltem volna róla a barátnőimnek. Senkinek sem mondtam volna el, ami történt. Hiszen micsoda dicsekvés sült volna ki belőle, hogy megúsztam a halált! És mit mondhattak volna? „Szent ég, de rémes lehetett!” Meg ilyeneket: „Máskor legyél óvatosabb!” A megfigyelőke megint elfoglalta őrhelyét, és jegyzetelt. Én meg a szemem sarkából lestem.

Megfigyelt

személy

változik.

Egyre

visszahúzódóbb,

zárkózottabb,

megközelíthetetlen. 36

Mostanában tesztek kiagyalásával foglalatoskodik, hogy próbára tegye a lélektársat, akit még meg sem talált; falakat húz, útvesztőket, hegyi erődítményt épít maga köré, annak a közepében kellene a lánynak rábukkannia. Pompás munkával elbarikádozza magát az elől, akit egy nap szerethetne, és aki egykor szerethetné őt. Fut, mintha üldöznék... Rátalál-e a lány, mielőtt elpusztítja magát! Megölni magam? Öngyilkosság? Nocsak, még a saját megfigyelőkénk sincs velünk tisztában. Nem az én hibám volt, hogy összegubancolódott az ernyő. Fatális véletlen, többé nem fordul elő! Nem vettem magamnak a fáradságot, hogy tudatosítsam magamban: azt az ejtőernyőt én hajtogattam, senki más. Egy héttel később leszálltam tankolni. Kellemetlen nap végén voltam - hatalmas, villámgyors Mustang P51-esemnek minden baja volt. A rádiók bedöglöttek, a bal kerékfék gyengén fogott, a generátor kiégett, a hűtőfolyadék hőmérsékletjelzője minden ok nélkül a pirosba kúszott, aztán váratlanul visszaugrott. Annyi biztos, volt már jobb napom is, meg az is, hogy ez a szerkezet a legrosszabb repülőgép, amellyel valaha is repültem. Az ember a legtöbb gépet imádja, de akad néhány, amellyel egyszerűen nem lehet dűlőre jutni. Leszállás, tankolás, állítás a fékpofán, aztán startoljunk újra, amilyen gyorsan csak lehet. A hosszú repülés közben a motorműszerek arra utaltak, hogy a hatalmas légcsavar mögött nem mennek rendben a dolgok. A gép egyetlen porcikája sem került száz dollárnál kevesebbe, azoknak a részeknek az ára pedig, amelyek úgy törnek, mint a nádszál, ezrekre rúg. A nagy, nehéz vadászgép kerekei a texasi midlandi repülőtér betonja felett harminc centire lebegtek, aztán földet értek. Ebben a pillanatban a bal kerék kidurrant, és a gép a futópálya széle felé sodródott egy szempillantás, és már lenn is leszek a betonról. Gyorsan. Még van annyi sebességem, hogy újra felszálljak. Rávágtam a gázt, és fel akartam kényszeríteni a gépet a levegőbe. Tévedtem. Már nem volt elég a sebesség. A gép egy pillanatra felvágta az orrát, de ezzel be is fejezte. Alattunk bozótos villant; a kerekek elakadtak benne, és a bal futó rögtön le is tört. Az óriási légcsavar belekaszált a földbe, elgörbült; a motor felbődült, belsejéből robbanásszerű hang hallatszott. Halványan ismerős érzés volt, hogy az idő lelassul. Nini, ki van itt? A megfigyelőm, a kezében a notesz! Hát hogy vagy, testvér, napok óta nem láttalak!

A megfigyelővel cseveg, miközben a gép miszlikbe törik a bozótban. Alighanem a legrosszabb pilóta, akit valaha láttam. Nagyon is jól tudtam, hogy a Mustang-aprítás nem számít a mindennapi betevő balesetek közé. A motor olyan nagyon gyors és pusztító erejű, hogy mindenen keresztül töri-zúzza magát, ami csak elébe kerül. Aztán hirtelen láng-sárga, dinamit-narancs és végzet-fekete tűzgolyókat lövellve felrobban; a robbanás félmérföldes körzetben szerteszórja a gép darabkáit. A pilóta mindebből már mit sem érez. 37

Százharminc kilométeres sebességgel robogott felém a végzet... egy, a világ végi sivatagban árválkodó generátorház képében: narancssárga-fehér kockás házikó, amely biztonságban vélhette magát ámokfutó repülőgépektől. Tévedett. Még egy-két zöttyenés, huppanás, és a másik futó is oda, a jobb szárny fele is elment, és a narancs-fehér sakktábla betölti a szélvédőüveg látóterét. Hogyhogy még nem szálltam ki a porhüvelyemből? Minden könyvben olvasható...! Az ütközéskor előrelódultam a vállhevederben, és a világ elsötétült. Pár másodpercig mit sem láttam. Nem fájt semmi. Nagyon nagy csend van idefenn a mennyben, gondoltam. Kiegyenesedtem, megráztam a fejem. Fájdalmat nem érzek. Valami lágyan, halkan sziszeg... Mi a csoda lehet az, Richard, ami a mennyben van és sziszeg? Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy a mennyország úgy fest, mint egy összerombolt amerikai állami generátorház, amint éppen laposan elnyúlik egy nagyon nagy repülőgép roncsai alatt.

Lassú, mint a teknősbéka, nehezen kapcsol Pillanat. Lehet, hogy... ez nem a mennyország? Nem haltam meg! Itt ücsörgök a pilótafülke maradványai között, és a gép még nem robbant fel! Két másodperc múlva BUMMM! - Én meg itt ülök, mint egy csapdában. Nem felrobbanni fogok, hanem halálra égek! Tíz másodperc múlva már hetvenméternyi távolságban rohantam, ahogy bírtam egy egykor szemrevaló ha nem is megbízható, olcsó vagy szeretetre méltó - repülőgép füstölgő roncsaitól. Megbotlottam, és arccal a homokba vetődtem, ahogy a filmekben csinálják a pilóták, mielőtt az egész filmvászon egy merő robbanássá változna. Arccal a porban, tenyeremmel a tarkómon vártam a dörrenést.

Figyelemre méltó gyorsaságra képes, amikor végre kapcsol. Fél perc - semmi. Még harminc másodperc. Felemeltem a fejem, és odalestem. Azután felkeltem, úgy-ahogy leporoltam magamról a homokot és a gizgazt. Nem tudom, miért, egy ősrégi rock and roll szám ötlött fel bennem, de szinte el sem jutott a tudatomig. Próbálok fapofa lenni? Azt a mindenit! Még sose hallottam olyan 51-esről, amely ilyenkor nem durran az égig, mint egy lőszerraktár, ha alágyújtanak. És tessék - itt az egyetlen kivétel, ez a nagy halom szerencsétlenség, szanaszét heverő roncs, amelynek nem is olyan régen még én voltam a pilótája. Most aztán jön az adminisztráció, kitölthetek egy csomó jelentés-űrlapot... Órákba telik majd, amíg feljuthatok egy, a nyugati part felé induló járatra. A dallam egyre ott motoszkált a fejemben.

Az események nem viselik meg túlzottan. Jó minősítés az események utáni hidegvérért. No, ez jól esett. A dallamot fütyörészve visszasétáltam a Mustang maradványaihoz, előkotortam a zsákomat meg a borotválkozókészletemet, és biztonságba helyeztem őket. Ami igaz, az igaz, a fülkét jó erősre építették. Hát persze! Azért nem robbantunk, mert egy csepp benzin sem volt már a tankban! Körülbelül ekkor lehetett, hogy a megfigyelőke megcsóválta a fejét, elenyészett, és feltűntek a 38

tűzoltókocsik. A tűzoltókat nem különösebben érdekelte a mondandóm a száraz tankról - a biztonság kedvéért jól befújták habbal a roncsot. A rádiókat meg akartam menteni, egyik-másik mintha épen maradt volna, márpedig többe kerülnek, mintha aranyból lennének. Kértem a tűzoltókat, ha lehet, ne menjen hab a fülkébe... Már késő volt. Ami biztos, az biztos, a fülkét is csurig töltötték habbal. Na bumm, és akkor mi van, gondoltam letörve. Mi van, mi van, mi van?? Lesétáltam két kilométert a repülőtér épületéig, jegyet vettem a legközelebbi járatra, kitöltöttem a legszükségesebb papírokat a balesetről, és megmondtam a roncseltakarítóknak, hova továbbítsák a szívós gép földi maradványait. Amint a hangárban, egy pulton körmöltem nekik a címemet, egyszer csak eszembe jutott a szöveg is a dallamhoz, ami a fejemben motoszkált, mióta beleálltam a földbe. Si-búm, si-búm... és egy csomó ja-t-ta ja-t-ta. Ugyan miért zümmögöm ezt? Nem értettem. Húsz év után, miért éppen most? A dal nem zavartatta magát, tovább zakatolt a fejemben: „Az élet lehet álom is / Si-búm /, Ha fölvihetnélek, föl a mennybe / Si-búm... Hát persze! A Mustang szelleme dalol teljes zenekari kísérettel! Az élet álom is lehet, kedvesem... Hát persze hogy álom, te bádogboszorka! És te majdnem föl is vittél a mennyekbe! Si-búm, te széthullott csotrogány! Igaz volna, hogy ami az agyunkban megfordul, annak mindig van jelentősége? Ez a repülőgép soha nem vett engem komolyan. Az óriás sugárhajtású utasszállító a bozótos ösvény mentén kigurult a felszálláshoz. Az ablak mellől lestem kifelé. A behabozott Mustangot már szállítójárgányra rakták, a daru törött szárnydarabokat emelt a magasba. Szórakozni akartál velem, te repülőgép? Azt akartad, hogy ahányszor repülünk, tönkremenjen valami? Kíváncsi voltál, melyikünk akarata erősebb? Vesztettél! Talán akad valaki, aki megbocsátja neked a múltat, és egyszer, úgy száz év múlva majd összekalapál. Emlékezz akkor erre az órára, és viselkedj rendesen! Szavamra mondom, te repülőgép – én egyetlen szöget sem pocsékolnék rád. Korábban az ejtőernyős csőd, most meg ez a géptörés. Miközben nyugatnak repültem, gondolatban oda lyukadtam ki, hogy istenek vigyáznak rám, különben hogyan úszhattam volna meg a tervezettnél ugyancsak kalandosabbra sikeredett vállalkozásaimat. Mindenki más homlokegyenest ellenkező következtetésre jutott volna. Nem az isteni gondviselés nyilvánult itt meg, hanem éppen az, hogy az istenek kezdik levenni rólam a kezüket.

39

kilenc Fuldokoltam a pénzben. Az emberek világszerte olvasták a könyvemet és a korábban írtakat is összevásárolták. Az eladott könyvek után járó részesedésem a kiadómon keresztül ömlött hozzám. Repülőgépekkel jól elboldogulok, vélekedtem, de a pénz határozottan idegesít. A pénzzel is le lehet vajon zuhanni? A hivatal ablaka előtt pálmák hajladoztak, az íróasztalon heverő aktákat napfény cirógatta. - Ne legyen rá gondod, Richard - mondta a férfi. - Semmi probléma, ha akarod, mindent elintézek. - Alig volt másfél méternél magasabb; haja és szakálla a múló évekkel vörösből fehérbe fordult, míg korábban fürge eszű manóra, most inkább mindentudó Mikulásra emlékeztetett. Abból az időből ismertük egymást, amikor még magazinokba írogattam; időközben szerkesztőből befektetési tanácsadóvá lett. Már akkor megtetszett nekem, amikor az első szerződést kötötte velem; csodáltam hűvös üzleti szemléletét. Tökéletesen megbíztam benne, és mindaz, amit ezen a délutánon elmondott, tovább mélyítette a bizalmamat. - Stan, el sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok... – mondtam neki. - Itt nem szabad melléfogni, én pedig reménytelen eset vagyok, ha pénzről van szó. Adópapírok, számítások... ezek nekem mind kínaiul vannak, mellesleg utálnám is csinálni. Most viszont te vagy a Pénzügyi Szakértőm, innentől kezdve minden a te dolgod, mindent te intézel, én kiszállok. - Azt sem akarod, hogy beszámoljak róla, Richard? Megint a falra pillantottam, a grafikonjaira, amelyek a befektetései jövedelmezőségét ábrázolták. Az összes vonal felfelé futott. - Nem én - válaszoltam. - Illetve, majd kérdezek, ha kíváncsi vagyok valamire, te pedig szólj, ha fontosabb döntésre készülsz. Ami azt illeti, hozzá sem szagolok ehhez a te szakmádhoz... - Ugyan, ne mondj ilyeneket - intett le. - Nincs ebben semmi boszorkányság. Egyszerűen arról van szó, hogy figyelem és elemzem a piaci viszonyokat. Az emberek zöme azért sül fel a tőzsdén, mert nincs elég tőkéjük ahhoz, hogy átvészeljék, ha a piaci mozgások kedvezőtlenül alakulnak. Neked - vagyis nekünk nincs ilyen gondunk. Óvatosan indulunk neki a befektetéseknek, hagyunk elegendő tartaléktőkét. Ha bejönnek a számításaink, akkor fogunk komolyabb akciókba. - Ha egy nyilvánvalóan jól jövedelmező dologba fektetünk be - folytatta -, sok pénzt meg tudunk mozgatni, és sokat kereshetünk. Nem feltétlenül kell hosszú távra beruházni - ezt sokan elfelejtik. Rövid idő alatt is lehet sokat keresni. - Elmosolyodott, látta, hogy már el is veszítettem a fonalat. Rámutatott az egyik grafikonra. - Vegyük ezt például, ez itt a farostlemez chicagói árindexe. Látod, meredeken ível felfelé, itt már gyanakodni kell, hogy baj lesz. Ez volt tavaly áprilisban. Ennél a pontnál kell eladni, így is tettünk. Azután, amikor az árak zuhanni kezdenek, akkor kell vásárolni. Jól eladni és olcsón venni, ez ugyanaz, mint olcsón venni és drágán eladni. Érted? Hogy a csudába lehet eladni, hiszen... 40

- Hogyan adhatunk el, mielőtt vettünk volna? Nem venni kell előbb, és azután eladni? - Nem. - Olyan nyugalommal magyarázott, mint egy öreg professzor. - Ezek csak a jövendő árak. Mi csak ígérjük, hogy majd eladunk bizonyos áron, de tudjuk, hogy mire odajutnánk, hogy eladjunk, addigra már sokkal olcsóbban beszereztük a farostlemezt - vagy a cukrot, a rezet, a búzát. - Aha. - Azután újra befektetjük a pénzt, de többfelé. Külföldre. Egy tengerentúli vállalkozás például egyáltalán nem rossz. A központi tőzsdén kellene kezdeni, esetleg a nyugati parton. Meglátjuk. Mindenesetre szállj be a tőzsdébe, az alkusz bére nem tétel. Azután majd többfelé dolgozunk, hogy több lábon álljunk. Egy felfutó kis vállalatba beszállni sem lenne rossz ötlet. Majd körülnézek. Annyit mondhatok, hogy ezzel a tőkével, és hagyományos piaci stratégiával nemigen lehet megbukni. Meggyőzött. Megkönnyebbülten jöttem el tőle - a jövőm pénzügyi szempontból biztosítva van, nem fog makrancos ejtőernyő módjára összekuszálódni. Soha nem lennék képes úgy kezelni a pénzt, mint Stan. Nem vagyok elég okos - mellesleg grafikonjaim sincsenek, amelyeken az égbe törnek a vonalak. Annyi eszem viszont van, hogy tisztában legyek a saját fogyatékosságaimmal; ezért is kerestem meg öreg barátomat, hogy bizalommal a kezébe adjam a pénzügyeim irányítását.

41

tíz A vitorláshajóm napsütötte fedélzetén hevertünk Donnával. Szélcsendben, az áramlat hátán sodródtunk Key Westtől ötven kilométernyire északra. - Engem egyetlen nő sem birtokolhat – magyaráztam csendesen, türelmesen -, és nekem se legyen a tulajdonom egyetlen nő sem. Ez nekem iszonyúan fontos. Ígérem: soha nem foglak kisajátítani, soha nem leszek féltékeny. - Na végre valami új, jó hallani - felelte. A haja fekete volt, rövid; barna szemét lehunyta a vakító napsütésben. A bőrét mély olajosbarnára cserzették a napsütötte délen töltött nyarak; rég volt, hogy valahol messze, északon elvált a férjétől. - A legtöbb férfi képtelen ezt megérteni. Én úgy élek, ahogy nekem tetszik. Ha jólesik, a barátaimmal időzök, ha nem, eltűnök. Téged nem riaszt? - Letolta bikinije pántját, nehogy csík maradjon a bőrén. - Hogy riaszt-e? Épp ellenkezőleg! Pontosan ezt kedvelem. Se láncok, se kötelek, bogok, se viták, semmi unalom. Ajándék, szív a szívnek: Nem azért vagyok veled, mert muszáj, vagy mert nálad ragadtam,

hanem mert inkább veled vagyok, mint bárki mással. A víz lágyan ringott. Árnyak helyett fények táncoltak a vitorlavásznán. - Meglátod - folytattam -, én leszek a legmegbízhatóbb barátod. - A legmegbízhatóbb? - Persze. Nagyra értékelem a saját szabadságomat, tehát a tiedet is tiszteletben tartom. Nagyon érzékeny vagyok, gyorsan kapcsolok. Ha csak egy ujjal hozzád érnék, ha bármit tennék, ami nincs kedvedre, csak annyit mormolj: ne. Gyűlölöm a tolakodást, az elefántokat a porcelánboltban. A leghalványabb célzás, hogy maradjak magamnak, s már itt sem vagyok. Oldalt fordult, fejét a karjára fektette, és kinyitotta a szemét. - Hát ez nem kimondottan házassági ajánlat, Richard. - Nem is az. - Köszönöm. - Sok házassági ajánlatot kapsz? - A kevés is túl sok - mondta. - Egy házasság bőven elég volt. Nekem még sok is. Vannak, akik jobban érzik magukat, ha házasságban élnek - én nem tartozom közéjük. Meséltem neki egy kicsit csődbe ment házasságomról, a boldogan kezdődött, aztán keménnyé, komorrá váló évekről. Pontosan olyan tapasztalataim voltak, mint neki. Lenéztem az üvegesen csillogó Golf-áramlatra, hátha látok némi szelet ígérő borzolódást. De a tenger sima volt, mint valami kellemesen meleg jégfelület. - Szégyen, gyalázat, Donna, nincs semmi, amiben ne értenénk egyet! Még egy óra hosszat sodródtunk, mígnem a szél belekapott a vitorlákba, s a hajó nekiiramodott. Mire partot értünk, jó ismerősökként öleltük át egymást búcsúzóul, s megfogadtuk, hogy egyszer majd még 42

találkozunk. A többi nővel is hasonló volt a kapcsolatom, mint Donnával. Tiszteletben tartottuk egymás önállóságát, magánéletét, teljes szabadságát. Kedves, futó szövetségek a magány ellen; hűvös, ésszerű viszonyok szerelem nélkül. Akadt a barátnőim között, aki még nem volt soha férjnél, de a többségük már elvált. Volt, aki épp hogy túlélt egy boldogtalan kapcsolatot; volt, akit kegyetlenül vertek, terrorizáltak, és olyan is, akit az izgalmak tartós depresszióba taszítottak. Számukra a szerelem tragikus félreértés volt; maga a szó: szerelem, üressé vált, miután kényúr kedvesük, rabtartó partnerük kilúgozta belőle a tartalmat. Ha még jobban elmélyedtem volna a témában, rájöhettem volna arra a zavarba ejtő tényre, hogy a szerelem szónak nincs többé értelme. Richard, jelent ez a szó egyáltalán még valamit? Nem leltem volna választ. Hónapok peregtek le, s ahogy egyre kevésbé érdekelt a szerelem, hogy mi is az, vagy mi nem, mind kevésbé éreztem szükségét annak, hogy rejtőző lélektársam után kutassak. Lassan átvette a helyét egy formálódó, új eszme, épp olyan logikus és hibátlan, mint azok, amelyekre az üzleti ügyeimet alapoztam. Ha a tökéletes lélektárs az, aki minden pillanatban megfelel minden igényünknek, gondoltam, és ha igényeink egyike éppen a változatosság, akkor soha sehol egyetlen ember sem lehet ideális társ! Az egyetlen igazi lélektársat csak sok különféle emberben találhatjuk meg. Az én eszményi nőm részben emennek a barátnőmnek szikrázó okosságából, részben amannak a torokszorító szépségéből, részben a harmadiknak az ördögi vakmerőségéből tevődik össze. Ha éppen egyikük sem elérhető, akkor a lélektárs másutt, másokban villan fel; a tökéletesség tehát nem jelent egyben elérhetetlenséget is! - Richard! Ez az egész ötlet képtelenség! Ilyen nincs! - Ha benső énem ezt kiabálta volna - mint ahogy tette is -, betömtem volna a száját. - Ugyan, miért lenne képtelenség - vitattam volna -, ugyan miért ne lenne így? De ne használj olyan nagy szavakat, mint szerelem, házasság, odaadás. Erőlködj csak, fejre is állhatsz, én úgyis túlordítalak: azt csinálok az életemmel, amit akarok! Hiszik vagy sem, a Sok-nőben-együtt-rejlik-a-tökéletes-nő című elmeszüleményem fejhosszal nyerte a versenyt. Annyi a pénzem, hogy nem is tudom, mennyi. Annyi repülőgépet vehetek, amennyit csak akarok. Megvan az eszményi nő is - a magam módján. Ez a boldogság netovábbja!

43

tizenegy Hibák márpedig nincsenek. Bármit zúdítsunk is a saját fejünkre, bármilyen kellemetlen dolgokat, mindenképpen szükségszerűek, mert megtanuljuk belőlük, amit kell; bárhová lépjünk is, kellenek ezek a lépések ahhoz, hogy elérjük a kitűzött célt. Ezen töprengtem, a vastag, fahéjszínű szőnyegen heverészve, puhaságába süppedve. Elmúlt három évem korántsem tévedések sorozata. Minden egyes évet alapos munkával, milliónyi döntésből építettem fel: repülőgépekből, interjúkból, utazásokból, filmezésből, üzleti tárgyalásokból, előadásokból, tévés szereplésekből, írásból, bankszámlákból és rézkötvényekből. Nappal - repülőbemutatók az új, sugárhajtású kis gépemmel; éjszaka - csevelyek, és összesimulások számtalan nővel, akik egytől egyig imádnivalóak, de egyikük sem az igazi. Meg voltam győződve arról, hogy nem létezik, mégsem tudtam szabadulni a gondolatától. Ő is ilyen biztos benne, hogy én nem létezem? Szellemképem vajon megzavarta-e a hitét? Van-e valahol ebben a pillanatban egy nő, aki süppedős szőnyegen nyúlik el egy hangár fölé épült házban, a hangárban öt repülőgép áll, még három odakinn, a füvön, egy kétéltű még odébb a vízparton? Kétlem. És az lehetséges-e, hogy valaki tévéshow-k, özönlő hírek nyüzsgő világában magányos legyen, noha körülötte szeretők és gazdagság, barátból pénzért munkatársakká lettek hada, ügynökök és ügyvédek, menedzserek és könyvelők? Ez már nem olyan lehetetlen. Talán más színű a szőnyege, de ami a többit illeti... Talán csak egy tükör választ el minket; ő a tükör másik oldalán keresi ugyanúgy ötven férfiben az igazit, mégis egymaga van. Mulattam magamon. Lám, a régi mese az egyetlen, igaz szerelemről mennyire belénk ivódott! Lenn, a gyepen felbúgott egy repülőgépmotor. Ez Slim lesz, biztosan a Twin Cessnát melegíti. A jobb motor nem sűrít rendesen. Az utántöltős sűrítőknek a problémáik is utántöltődnek, gondoltam, akármennyire jó motorba építették is őket. A Rapide és a motoros vitorlázóm csak porosodik. A Rapide-ot nemsokára teljesen fel kell újítani, ami nem kis munka egy ekkora zártkabinos kétfedelűnél. Inkább el kéne adni, úgyis keveset repülök vele. Egyik géppel sem repülök eleget. Idegenek nekem, akárcsak bármi más az életemben. Tulajdonképpen mi az, amit megérteni próbálok? Hogy egy idő után, ha túlzásba visszük a dolgokat, a gépeink kezdenek bennünket birtokba venni? Nem, nem, gondoltam, más a tanulság: ha az embernek egy rakás pénzt nyomnak a markába, az olyan, mintha üvegkardot adnának a kezébe, méghozzá élével előre. Jó lesz vigyáznia kedves uram, csak óvatosan azzal a karddal, amíg nem világos, hogy mire való! A Cessna másik motorja is felbúgott. Ezek szerint a földi ellenőrzés rendben, és Slim most a levegőben is ki akarja a gépet próbálni. Orkánt kavaró robajjal indult, aztán a motorok szívmelegítő dörgése elhalkult, amint a futópálya felé gurult a gép. Még mit tanultam? Például azt, hogy mégsem vészeltem át egészen érintetlenül a nyilvánosságot. 44

Sohasem hittem volna, hogy bárkit is érdekelne, mit gondolok, mit mondok, hogy nézek ki, hol élek, mit csinálok az időmmel és a pénzemmel. Mint ahogy azt sem, hogy mindez úgy hat rám, ahogyan hatott, hogy űzött vadként barlangok mélyére szorulok. Senki, aki a kamerák fókuszába vagy az újságokba kerül, nem teljesen ártatlan a dologban. Akár tudatosan, akár nem, ő maga választotta azt a szerepet, hogy nekünk, többieknek legyen kit figyelnünk; önként vállalta, hogy példakép lesz. Az egyik egész életében csodamód boldogul, a másik egy ide-oda sodródó csődtömeg. Akad, aki józan bölcsességgel veszi tudomásul, akár érvényesül a tehetsége, akár balsors üldözi, mások sikítva tiltakoznak, végeznek magukkal, van, aki meg nevet az egészen. A világ nap nap után próbák elé állítja a hírességeit, mi pedig megbűvölve figyeljük őket, nem tudjuk levenni róluk a tekintetünket. Mert a megpróbáltatások ugyanazok, amilyenekkel nekünk magunknak is szembe kell néznünk. A hírességek szeretnek, házasodnak, okosodnak, feladják, majd újrakezdik, aztán tönkremennek. Magukkal ragadnak, őket viszont megragadja és elébünk tálalja a kamera vagy a nyomdafesték. Az egyetlen próbatétel, amellyel csak ők szembesülnek: maga a hírnév. De mi erre is kíváncsiak vagyunk. Hisz egy napon mi is reflektorfénybe kerülhetünk, s akkor jó, ha van kiről példát vennünk, hogyan is viselkedjünk. Mi történt hát azzal a légivagánykodó pilótával, töprengtem. Egyszerű repülőemberből ilyen hamar elkényeztetett selyemfiúvá változott? Feltápászkodtam a szőnyegről, és az üres lakáson át a konyhába mentem. Találtam egy tál avasodó krumplipelyhet, visszaballagtam márkás, formatervezett székemhez az üvegfal elé, és kibámultam a tóra. Én mint selyemfiú? Nevetséges. Belül semmit sem változtam, egyjottányit sem. Lehet, hogy minden elkényeztetett selyemfiú ugyanezt mondja, Richard? A szomszédos hidroplán-iskola egyik Piper Cub gépével valaki éppen a leszállást gyakorolta, igyekezett, nehogy felkarcolja a víz üveglapját. Hosszan, kis sebességgel húzatva siklott be, aztán lágyan simult a Theresa-tó csillogó felszínére, majd szinte helyben megfordult, és siklott vissza a vízen, hogy újra felszálljon. A hírnév reflektorfényében megtanultam elrejtőzni, falakat húzni magam köré. Mindenkiben van valahol belül magánterület; határán megvasalt barikád és körkörösen meredező karók jelzik: eddig jöhetsz velem, és tovább nem. Aki közlékeny társas lény, az élvezi, hogy lépten-nyomon felismerik. Nem zavarják a kamerák, a híresség velejárójának tartja őket, és van úgy, hogy igazán remek emberek állnak a kamera mögött. Amíg rendesek velem, addig én is az vagyok, sőt még két perccel tovább is. Ilyen magasra szöktek a magam köré emelt falak akkoriban, Floridában. A legtöbben, akik egy tévés beszélgetésben vagy egy magazin fedelén láttak, vagy olvastak rólam az újságban, úgy viselkedtek, hogy kiérdemelték néma hálámat azért, mert udvariasak voltak, mert nem zavartak, nem voltak tolakodóak. Megleptek a levelek, örültem, hogy mennyi olvasóm van, akik értik furcsa elképzeléseimet. Mennyi 45

kíváncsi, tanulni vágyó ember akad, férfiak, nők, mindenféle színű, korú, nemzetiségű, múltú. A táborom nagyobb volt, mint gondoltam volna! A nagyszerű sorok mellett olykor-olykor jött furcsa iromány is azzal, hogy írjam meg az ötletét, hogy adassam ki a könyvét, hogy adjak pénzt, különben pokolra jutok. Olvasóim nagy családja iránt meleg, baráti érzelmeket tápláltam, levelezőlapokat küldözgettem nekik válaszképpen. A másikfajta közeledés ellen tovább erősítgettem a falaimat, szögesdrótokat húzgáltam, és felvontam a hidat. Kiderült, sokkal zárkózottabb vagyok, mint valaha is sejtettem volna magamról. Korábban nem ismertem magam eléggé, vagy megváltoztam? Egyre szívesebben ültem otthon magányosan napról napra, hónapról hónapra, évről évre. Bezárkóztam szép nagy házamba, a kilenc repülőgépemmel, és pókhálókönnyed elhatározásokat szövögettem, amilyenekre ma már nem vetemednék. Még mindig a padlón heverve felnéztem a falon függő fényképekre. A szívemhez közel álló repülőgépek. Ember egy szál sem a képeken. Mi történt velem? Régebben szerettem magam olyannak, amilyen voltam. Most szeretem-e még magam? Lementem a lépcsőn a hangárba, kitoltam a repülőbemutatókra használt kétfedelűt, és becsusszantam az ülésbe. Arra gondoltam, hogy ebben a gépben ismerkedtem meg Kathyvel. Vállheveder, hasheveder, dús keverék, üzemanyag-szivattyú bekapcsolva, gyújtás BE. Micsoda ígéret maradt beváltatlanul - Kathy most a házasság miatt rágja a fülemet. Mintha sose magyaráztam volna neki a házasélet átkairól, vagy arról, hogy az igazi férfiból, aki neki kellene, bennem csupán töredékeket talál meg. - Légcsavartól! - kiabáltam bele a semmibe megszokásból, és megnyomtam az indítógombot. Fél perccel a felszállás után a hátára fordítottam a gépet, és háton emelkedtem másodpercenként tizenkét méterrel; a szél le akarta tépni a repülősapkámat és a szemüvegemet. Csodálatos. Tizenhatszögletes, nagyon lassú orsót csinálunk. Senki nincs az égen? Akkor gyerünk! Rajta! A sík, zöld floridai táj; tavak, mocsarak emelkednek méltóságteljesen fölfelé jobbról, szétterülnek a fejem felett, azután balra elmerülnek. Vízszintesen repülök. Aztán BAM! BAM! BAM! BAM! - a föld keringőbe kezd, tizenhat kemény, vad rántással körbefordul. Most húzzunk fel taucherhez; balra belépünk, fejre állunk, a szél visít a kurta szárnyak közti huzalokon; most lökjük előre a botot, és 250 kilométer óránkénti sebességgel vegyük ki háton a repülőgépet. Hátravetettem a fejem, és fölnéztem - a földre. Gyors mozdulattal magam felé rántottam a botot, keményen beléptem jobbra, a repülőgép a farkára állt, átbillent a jobb szárnyak vége körül, és pörögni kezdett: égzöld-földkék kettős spirál, két pördület. Előre a botot, lépés a bal pedálba HEPP! a pörgés megállt, a gép vízszintesen repült a hátán. Villámgyors S-selés, a nehézségi erő ötszöröse szorít az ülésbe, a világ szürke homály övezte egyetlen ponttá szűkül össze a szemem előtt. Rácsapás 3 méterig a föld fölött. Aztán alacsonyan, a szokásos bemutató-magasságban újra végigcsináltam az egészet. 46

Mindent kisöpör az ember fejéből, amikor a szélvédőre fátyolmohát záporoz a süvöltő szél, s a pilótasapkám körül ciprusokkal és aligátorokkal teli mocsár pörög háromszáz szögperces sebességgel. A szív magányos marad.

47

tizenkettő Percek teltek el, hogy nem szóltunk egy szót sem. A dió- és fenyőfakockákból összerakott sakktábla egyik oldalán Leslie Parrish ücsörgött, a másikon én. A szobára némaság borult, amíg kilencet léptünk a lélegzetelállítóan izgalmas középjátékban; csak egy-egy lágy koppanás hallatszott, amint a huszárt vagy a királynőt léptettük vagy leütöttük. Néha hümmögtünk vagy felszisszentünk, attól függően, kinek a javára alakultak az erőviszonyok. A sakkjátékosról mindent elárul az, ahogyan a figuráit mozgatja. Parrish kisasszony nem blöffölt, és nem állított csapdákat. Nyílt, támadó stílusban játszott. A tenyerembe támasztottam a fejem; ujjaim közül lestem őt mosolyogva, pedig mosolyra nem sok okom volt; éppen sarokba szorította a futómat, s a következő lépésben leszedheti a huszáromat, ami erősen a javára billentené a mérleget. Évekkel korábban láttam őt meg először, s a lehető legjelentőségteljesebb módon találkoztunk: véletlenül. - Felfelé tart? - kiabálta felém, amint az előcsarnokon át futott a lifthez. - Igen. - Nyitva tartottam neki a liftajtót, amíg oda nem ért. - Hányadikra? - A harmadikra, lesz szíves. - Én is oda mentem. Egy másodpercnyi mozdulatlanság után az ajtó lágyan összezárult. Szürkéskék szempár sugárzott hangtalan köszönetet felém. Egy negyed másodpercre viszonoztam a pillantást, hogy tudja, szívesen álltam a szolgálatára, azután udvariasan elfordítottam a tekintetemet. Átkozott etikett, gondoltam. Milyen gyönyörű az arca. Mintha láttam volna már - filmen vagy a tévében? Nem mertem megkérdezni. Némán emelkedtünk. A vállamig ért a lány; aranyszőke haját feltűzve, élénkszínű sapka alá bujtatva viselte. Nem úgy festett, mint egy filmcsillag: kimustrált tengerészkabát alatt fakó vászoning, farmer, bőrcsizma. S az arca - hát az egyszerűen csodálatos! Valószínűleg ő is a forgatáson dolgozik, gondoltam. Talán valamiműszaki. Milyen jó lenne megismerkedni vele. Csak ne látszana olyan elérhetetlennek, mintha végtelenül távol lenne. Érdekes, Richard - mindössze harminc centiméter választ el tőle, s ez a csekély távolság mégis mintha áthidalhatatlan szakadék volna; nem lehet csak úgy odaköszönni neki a túloldalra. Ki kéne találni a módját, gondoltam. Milyen jó lenne, ha egy ismeretlen embert csak úgy megszólíthatnánk, s azt mondhatnánk: maga elbűvölő, szeretném megismerni! S meghatározott formája lenne az elutasításnak is, csak annyit kellene mondani: köszönöm, ne! - ha a tetszés egyoldalú. De hát az a világ még várat magára. A félperces liftezés szó nélkül ért véget. Az ajtó nesztelenül kinyílt. - Köszönöm - mondta. Inkább futva, mint sétálva egy ajtóhoz sietett, kinyitotta, majd eltűnt. Egyedül maradtam a folyosón. De kár, hogy itthagytál, gondoltam, s benyitottam a szobámba, kétajtónyira az övétől. Nem kellett volna 48

elfutnod előlem. Ha a huszárral lépek, kissé egyenlíthetek az erőviszonyokon, visszaverhetem a támadást. Ő áll nyerésre, de még nincs vége a játszmának. Hát persze - megvan! Huszár G4, és ezzel támadom G6-on és C4-en! Léptem, s megint a szemét néztem gyönyörködve, amely még csak megsem rebbent ellentámadásom láttán. Egy évvel azután, hogy találkoztunk a liftben, bepereltem a filmem rendezőjét, mert a jóváhagyásom nélkül változtatott a forgatókönyvön. Noha a bíróság arra kötelezte, hogy a költségekre felvett hiteltartozások alól engem mentesítsen, s a leggorombább változtatásokat állítsa vissza, mégis alig tudtam megállni, hogy ne borítsam rá az asztalt, amikor személyesen kellett vele tárgyalnom. Közvetítőre volt szükségem, akivel mindketten szót érthetünk. Ez a közvetítő történetesen Leslie Parrish színésznő lett, ugyanaz a nő, akivel fellifteztem a harmadikra. A haragom mentem elpárolgott, ahogy vele beszéltem. Nyugodt volt és okos - első pillanattól fogva megbíztam benne. Ezek után a legújabb könyvemet is meg akarták filmesíteni Hollywoodban. Szentül megfogadtam, hogy inkább a tűzbe vetem a kéziratot, de nem hagyom, hogy tönkretegyék a filmesek. Ha már mindenáron meg kell filmesíteni, akkor inkább sajátkezűleg teszem, a magam filmvállalatával! Leslie volt az egyetlen ember Hollywoodban, akiben megbíztam, így hát fogtam magam, és Los Angelesbe repültem, hogy beszéljek vele. Az irodájában volt egy kisasztal, rajta egy sakktábla. A munkahelyi sakktáblák általában csicsás, cifra dolgok, neves tervezők munkái - a királynők éppen olyanok rajta, mint a futók, de leginkább felismerhetetlenek; a figurák általában helytelenül, össze-vissza dobálva állnak a kockákban. Leslie készlete fából volt, a tábla és a figurák hagyományos méretűek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A tábla szabályosan feküdt az asztalon, a játékos jobbja felé esett a fehér sarokkocka; a figurák játékhoz felsorakoztatva, rendben álltak. - Van ideje, hogy lezavarjunk egy partit? - kérdeztem, amikor az üzleti ügyekkel végeztünk. Nem játszottam mesteri szinten ugyan, de nem is voltam kezdő. Miután hétéves korom óta sakkozom, meglehetősen nagyképű magabiztossággal viselkedtem a sakktáblánál. Leslie az órájára pillantott. - Na jó - egyezett bele. Megdermedtem a döbbenettől, úgy kikaptam. A játékstílusa, a harcmodora viszont annyira tetszett, hogy nyomban felmelegedtem, sőt lázba jöttem tőle. A következő találkozónkon három játszmából két döntetlent csináltunk. Rá egy hónappal alapítottunk egy filmvállalatot. Leslie-nek az volt a dolga, hogy kidolgozza a tervet, hogyan készíthetjük el a filmet a legkevesebb kockázattal, lehetőleg a bukás veszélye nélkül. Ez 49

alkalommal tizenegy játszmából hat döntetlent értünk el. Ezután már nem volt szükség üzleti tárgyalásokra. Úgyhogy olykor-olykor beültem a legújabb gépembe, egy nyolctonnás sugárhajtású gyakorlógépbe, amely korábban a Légierőt szolgálta. Felkapaszkodtam vele ezer kilométer magasságba, és Floridából Los Angelesbe repültem, hogy végigsakkozzuk a napot Leslievel. A játszmáink már nem voltak olyan fegyelmezetten versenyszerűek, beszélgettünk közben, tejet szürcsöltünk és édességet rágcsáltunk. - Richard, te gazember - vonta össze a szemöldökét Leslie a sakktáblára meredve. Rájött, hogy most aztán benne van a pácban! - Az vagyok - állapítottam meg önelégülten. - De ravasz gazember. - No, de én... sakkot adok a lóval - szólalt meg -, sakkban állsz a futómmal is. Ügyelj a királynődre! Na, milyet léptem? Elsápadtam. A sakkra ugyan számítottam, de a királynőmet fenyegető veszedelemre nem. - Nem rossz, nem rossz - motyogtam látszatra szenvtelenül, hiszen hosszú évek gyakorlatából tudom, hogyan kell váratlan helyzetekben viselkedni. - Húha... lássuk csak... Csodálatos lépés, tanítani kellene. No, de én kicsusszanok a hálóból, és nem ér utol Parrish kisasszony; a gazember hipp-hopp, elillan, mint a köd... Egyszer-kétszer sikerült is a „gazembernek” meglógnia, azután megint sarokba szorították, sakkal fenyegették. Csak egy fél keksz elmajszolása után tért magához, hogy ismét megkísérelje ellenfelét ravasz csapdákba ejteni. Furcsa kötelék szövődött közöttünk. Feltételeztem, hogy neki is bőven van kivel romantikázni, ahogy én sem szenvedtem hiányt nőkben. A feltételezésnél nem léptünk tovább, ez a téma fel sem merült, a végtelenségig tiszteletben tartottuk egymás magánéletét. Egyszer csak parti közben Leslie megszólalt: - Van ma egy film az Akadémián, amit meg kell néznem. A rendezője talán szóba jöhet nálunk is. Nem akarsz eljönni? - De, szívesen - feleltem szórakozottan, s vadul törtem a fejem, hogyan védjem ki a fenyegető mattot. Még sohasem voltam a Filmművészeti Akadémia hatalmas mozijában. Meg voltam illetődve, amint az épülethez hajtottunk. íme, itt vagyok egy filmbemutatón, körülöttem egy csomó sztár. Fura egy helyzet, vélekedtem. Az én egyszerű kis repülőéletem hirtelen Hollywoodhoz kapcsolódik egy könyv és egy jó barát révén, aki eléggé rendszeresen ronggyá ver kedvenc szellemi sportom küzdőterén. A film után, amint Leslie az alkonyatba boruló Santa Monica Boulevardon hajtott, hirtelen ötlettel fordultam hozzá: - Leslie, nem lenne kedved... Elharaptam a mondatot. A csend kezdett nyomasztóvá válni. 50

- Mihez? - kérdezte végül a lány. - Leslie, nem lenne kedved egy tejszínhabos fagylaltkehelyhez forró csokiöntettel? - Micsodához? - hőkölt hátra. - Tejszínes... csokis... fagylalthoz. Aztán pedig egy parti sakkhoz. - Hú, de alantas ötlet! - húzta el a száját. - Mármint a tejszínes fagylalt. Nem vetted észre, hogy magokon, nyers zöldségeken és joghurton élek, s csak nagy néha kapok be egy kis teasüteményt, ha sakkozunk? - Hm. Persze, hogy észrevettem. Éppen ezért van múlhatatlanul szükséged egy kis fagylaltra. Na, mondd meg szépen, hogy mikor ettél utoljára! Valld be, hogy a múlt héten! - Méghogy a múlt héten?! Tavaly! Úgy festek, mint aki folyton fagyit habzsol? Nézz rám! Most először jól megnéztem. Kissé oldalt fordultam, hogy szemügyre vehessem, s zavartan pislogva ébredtem rá arra, amit a legmálébb férfi is rögtön észrevett volna: Leslie roppantul vonzó nő, s a Teremtő nemcsak kivételesen szép vonásokkal látta el, hanem az arcához illő tökéletes testet is formált hozzá. A megismerkedésünk óta eltelt hónapok során eddig olyan volt számomra, mint valami bájos, testetlen, fürge észjárású kobold, aki a filmkészítés minden csínját-bínját fújja, és otthon van a klasszikus zenében ugyanúgy, mint a politikában vagy a táncművészetben. - Szóval? Így néz ki az, aki fagylalton él? - Tökéletes! Akarom mondani: NEM, határozottan nem úgy nézel ki, mint akit fagylalton hizlaltak, ez biztos... - Elvörösödtem. Micsoda ökörség, végül is én, egy felnőtt férfi... Richard, hagyd ezt abba, de azonnal! - De azért egy icipici fagylalt nem árthat - hadartam -, majd meglátod, milyen jól esik. Ha ebben az őrült forgalomban meg tudnál fordulni, elnyalhatnánk egyet, csak egy parányit, de azt most rögtön... Rám nézett, felvillantott egy mosolyt, hogy jelezze, nem ezen áll vagy bukik a barátságunk. Tudta, most vettem csak észre, milyen jó alakja van, és nem volt ellenére a dolog. A körülötte legyeskedő férfiak viszont, gondoltam, igencsak zokon vennék - ebből még lehetnek gondok. Nem beszéltünk többet erről; csendben töröltem a teste körül keringő gondolataimat. Tökéletes szerelmi partnerem úgyis van; Leslie Parrisht pedig továbbra is olyannak akarom megtartani magamnak, amilyen szerepet eddig játszott az életemben: barátként és üzlettársként van rá szükségem.

51

tizenhárom Világ végéről szó sincs - kezdte Stan halkan, még mielőtt belehuppantam volna az asztala előtt álló székbe. - Csak arról van szó, amit mi egy kis visszaesésnek nevezünk. A nyugati parti árutőzsde tegnap összeomlott. Csődeljárást kértek maguk ellen. Vesztettél egy kis pénzt. Mivel pénzügyeim kezelője mindig is távol állt a túlzásoktól, sőt - a szavaira önkéntelenül összeharaptam a fogamat. - Mennyit vesztettünk, Stan? - Mintegy hatszázezer dollárt - felelte. - Ötszázkilencven-valahányezret. - Teljesen elúszott? - Hát, lehet, hogy kapsz majd dolláronként pár centet a csődbíróságtól - mondta. - De ez már csak a veszett fejsze nyele. Nyeltem egy nagyot. - Jó, hogy több lábon állunk. Hogy mennek a dolgok a chicagói tőzsdén? - Ott is vesztettünk valamennyit. De szerintem csak átmenetileg. Ilyen sorozatos veszteségeket, ami veled történt, még soha nem tapasztaltam. Soká már nem tarthat, de egyelőre nem a legjobban állnak az ügyeid. Körülbelül nyolcszázezer dollárt vesztettél eddig. Mit beszél? Hiszen ez több pénz, mint amennyit valaha is magaménak mondhattam. Hogyan veszthettem többet, mint amennyim volt? Talán papíron. Biztosan az elméletileg kimutatható veszteségekről beszél. Hiszen az ember nem veszíthet többet, mint amennyije van. Ha valaha is képes lennék pénzügyekben kiokosodni, akkor most alighanem tanácsos lenne jobban odafigyelnem arra, mi folyik itt. De tudom, hogy nem úszhatnám meg kevesebbel, mint hosszú hónapokon át tartó, fojtogató unalommal, hiszen az üzlet nem repülés; meg a fináncvilág alapvető törvényeit is nehéz követni. - Azért nem olyan tragikus, amilyennek hangzik - folytatta Stan. - Már akkor sem kellene adót fizetned, ha egymilliót vesztettél volna. Mivel többet vesztettél, világos, hogy egy fillért sem kell idén adóznod. Persze, ha választhattam volna, azért inkább amellett döntök, hogy ne veszítsél. Se haragot, se kétségbeesést nem éreztem; az egész olyan volt, mintha egy helyzetkomikumokban bővelkedő vígjáték főszereplője lennék. Épp csak hátra kéne fordulnom a székben, és Stan szobájának fala helyett tévékamerákat és filmeseket pillanthatnék meg. Névtelen író milliomos lesz, azután egy szempillantás alatt el is veszíti mindenét - elég banális történet. Csakugyan velem történik ez? Miközben Stan részletezte a katasztrófát, én máson töprengtem. A milliókat mindig mások keresték. Én viszont mindig én voltam: pilóta, légivagány, aki a legelők fölött röpködve keresi meg a betevő falatját. Néha, ha nagyon muszáj, író is, de csak, ha megragadja egy gyönyörűséges téma, olyan szép, hogy egyszerűen le kell írni... Mi a csudát kezdhet egy hozzám hasonló figura százdollárnyit meghaladó bankszámlával, hiszen ennél többre egyszerre úgysincs soha szüksége? 52

- Ha már itt vagy - zsolozsmázott Stan tovább -, akkor azt is elmondom, hogy az a befektetés, amit Tamara intézett - emlékszel, az a jól kamatozó, a kormány által támogatott külföldi fejlesztési hitel -, szóval Tamara ügyfele egyszerűen eltűnt a pénzzel. Csak ötvenezer dollár volt, de jó, ha tudsz róla. Nem hittem a fülemnek. - De hát az a fickó Tamara barátja, Stan! Tamara bízott benne! Hogyhogy eltűnt? - Hát, ahogy mondják, cím nélkül távozott. - Stan fürkészőn nézett rám. - Te bízol Tamarában? Te jó ég. Csak nem az ócska sablon? Csinos nő palira vesz gazdag idiótát ötven rongyért...? - Stan, csak nem azt akarod mondani, hogy Tamarának köze van...? - Elképzelhető. Az írás a csekk hátoldalán mintha az ő kézírása lenne. A név más, de az írás ugyanaz. - Ugye viccelsz? Stan kihúzott egy fiókot, és elővett belőle egy borítékot egy érvénytelenített csekkel. A SeaKay Limited és a Wendy Smythe név szerepelt rajta. Hosszan elnyúló nagybetűk, az ipszilonok szára kecsesen ívelt. Ha ezt az Írást egy postai borítékon látom, esküdni mernék, hogy Tamarától jött levél. - Akárkinek lehet ilyen írása - mondtam, és visszaadtam a papírt Stannek. Stan nem fűzött több megjegyzést az ügyhöz. Meggyőződése volt, hogy Tamara ugrott meg a pénzzel. De Tamara rám tartozik, csak akkor indulhat ellene vizsgálat, ha én kérem. Én pedig nem fogom kérni, és Tamarától sem fogok semmit sem kérdezni. No pesze, bízni sem fogok benne soha többé. - Azért maradt még némi pénzed - szólalt meg Stan. - És minden hónapban új bevételekkel gyarapodsz. Ennyi balszerencse után a dolgoknak jobbra kell fordulniuk. Most például a maradék tőkét külföldi valutába fektethetnéd. A hatodik érzékem azt súgja, hogy a dollár pillanatokon belül esni fog a márkához képest. Egykettőre visszanyerhetnéd az elvesztett összeget. - Nem tudok hozzászólni - jelentettem ki. - Tégy, amit jónak látsz, Stan. Az egész birodalmam úgy festett, mint egy atomreaktor három perccel a katasztrófa előtt - az összes veszélyt jelző lámpácska villogott, a riasztókürtök búgtak... Feltápászkodtam, felkaptam a pilótadzsekimet a karfáról. - Egy napon majd úgy tekintünk vissza erre, hogy gödörben voltunk - mondtam Stannek. - Innen már csak fölfelé kapaszkodhatunk, nemde? Mintha nem is hallotta volna, amit mondok. - Még egy dolgot akarok mondani - szólalt meg -, csak kicsit nehezemre esik. Ismered a mondást: A hatalom korrumpál, a teljhatalom teljesen korrumpál? Hát ez így van. És azt hiszem, rám is vonatkozik. Nem értettem, hová akar kilyukadni, és féltem firtatni. Az arca semmit nem árult el. Stan korrupt? Nem létezik! Régóta felnézek rá, nem kételkedhetem a becsületességében. Ez, hogy „rám is vonatkozik”, csak annyit jelenthet, hogy egy költségelszámolásnál kicsit jobban megnyomta a ceruzát, persze tévedésből. Azután természetesen kijavította a hibát, de megmaradt a bűntudata, és hogy könnyítsen magán, beakarta vallani. Ha pedig vallani akar, akkor eltökélt szándéka, hogy többé ilyesmi nem fog előfordulni. - Rendben, Stan. Mostantól csak az számít, hogy kimásszunk a slamasztikából. 53

- Értem - mondta. Kivertem a jelenetet a fejemből. A megmaradt pénzemnek Stan és régi, megbízható munkatársai gondját fogják viselni. Mindannyian méltányos fizetést kapnak a munkájukért. Az ilyen emberek nem engedhetik ki csak úgy, egy laza mozdulattal a kezük közül e bonyolult pénzügyi manőverek irányítását. Különösen most nem, hogy ilyen rosszul mennek a dolgok. Mindenki lehet rossz passzban, gondoltam, de akik az én ügyeimet intézik, fürge észjárású szakemberek, hamarosan találnak majd kiutat, nem is egyet. .

54

tizennégy Egyes-ötös-ötös-X-ray sugárhajtású - mondtam, miközben benyomva tartottam a mikrofon gombját elhagytam a háromszázötvenes repülési szintet, kettőszázhetvenig süllyedek, további süllyedésre kérek kisebb magasságot. Oxigénmaszk az orromon-számon. Lenéztem a tizenegy kilométernyi mélységben elterülő, a délutáni nap fényében fürdő dél-kaliforniai tájra; aztán vezetett orsóba kezdtem, hogy szemügyre vegyem, nincs-e valaki alattam a levegőben. A rádiószöveg lényegében arról szólt, hogy nyugatnak repültem. Az egyik Los Angeles-i egyetemen kellett egész napos előadást tartanom. Lesz egy-két szabad napom addig, s ennek előre örültem. - Rendben öt-öt-X - szólt vissza a Los Angeles-i irányítás. - Engedélyezem kettőszázötvenre, alacsonyabbra rövidesen. 650 kilométeres óránkénti sebességgel süvítettem lefelé, de cammogásnak tűnt. Szerettem volna mielőbb földre tenni a gépet. Nincs olyan repülőgép, ami elég gyors lett volna, annyira szerettem volna már Leslie-nél lenni. - Öt-öt-X, engedélyezem a százhatvanas szintre. Nyugtáztam az adást, azután a gép orra még inkább lefelé fordult, a sebesség nőtt. A magasságmérő mutatója lefelé pörgött. - Ötös-ötös-X-ray elhagytam a száznyolcvanas szintet - mondtam a rádióba -, és áttérek látás szerinti repülésre. - Nyugtázom, ötös-X-ray. Állítsa fedélzeti válaszjeladóját VFR-kódra, viszlát. A szorosan tapadó oxigénmaszk körvonalai még ott virítottak az arcomon, amikor Leslie Beverly Hills-i házának kapuján bekopogtam. Szimfonikus zene harsogott odabentről, még az ajtó is belerezgett. Amikor csöngettem, a muzsika elhalkult. És már ott is állt előttem - a szeme tengervíz és napfény, sugárzó arccal üdvözöl. Nem érintjük egymást, még kezet sem fogunk, és ez mindkettőnk számára magától értetődő. - Van egy meglepetésem a számodra - mondta vidáman, hamiskásan mosolyogva. - Leslie, én gyűlölöm a meglepetéseket. Ne haragudj rám, sose szóltam erről, de így van: szívből utálom a meglepetéseket, nem szeretem az ajándékozást. Ha valamire szükségem van, megveszem magamnak. Ha nincs meg, nem is kellett. Tehát - foglaltam össze formásan, hogy értse -, ha ajándékot adsz nekem, ezzel olyasmit adsz, amire nincs szükségem. Ugye, vissza lehet vinni a boltba? Leslie a konyha felé indult, a haja fényszikrákat vetett a vállára, hátára. Öreg macskája lustán előballagott: azt hitte, vacsoraidő van. - Nem, nem - duruzsolta neki Leslie lágyan -, nincs még vacsora Őpihepuhaságának. - Csodálom, hogy még nincs ilyened - szólt vissza a válla fölött, és a mosolya elárulta, hogy nem sértődött meg. - Szerintem nem lehetsz meg enélkül, de ha nem tetszik, kidobod, és kész. Íme. 55

Az ajándék nem volt becsomagolva. Filléres aprócikk-boltból való hatalmas tál volt, a belsejére malackát festettek. -Nahát! Leslie! Ha valaha láttam volna ilyet, rögtön megveszem! Ez óriási! Tulajdonképpen mi ez a helyes kis... izé? - Tudtam, hogy tetszeni fog! Ez egy malac-tál. És itt van a ... malac-kanál! - Ezzel a kezembe nyomott egy nyolcvancentes fémkanalat; a nyelébe malacszerű lény volt belesajtolva. - Ha pedig bekukkantasz a hűtőbe... Feltéptem a hűtőszekrény vaskos ajtaját és egy vödörnyi fagylaltot pillantottam meg, mellette egy kisebb edényt CSOKIÖNTET felirattal - mindkét bödönön masnira kötött piros szalag. A fagylaltos vödörről ködszerű pára szakadozott le, s ömlött alá lassan a kőre. - Leslie? - Mi van, Malacka? - Gondolod... hogy... szóval... Felnevetett - legalább annyira a saját bolondos szeszélyétől, amely a fagylaltvásárlásra ragadtatta, mint attól, hogyan csikorog az agyam küszködve, mint jégen az autókerék, és nem megy semmire. Nem maga a meglepetés forrasztotta belém a szót, hanem az, hogy ezt soha nem találtam volna ki. Hogy ő, aki magokon és zöldsalátákon él, ilyen hóbortos ínyencségeket rakjon a hűtőjébe, csak azért, hogy aztán élvezze, amint teljesen megkukulok a döbbenettől. Nagy nehezen kiemeltem a fürdőkádnyi édességet a hűtőből, átcipeltem a konyhaasztalra. Levettem a fedőt. Színültig tele volt az edény csokoládédarabkákkal megszórt fagylalttal. - Ragadj te is kanalat - adtam ki a parancsot harciasan, és malac-mintás evőeszközömet a fagylaltomba döftem. - Minősíthetetlen dolgot cselekedtél, de most már elkövetted a bűnt, így hát nem tehetünk mást, mint hogy gyorsan megszabaduljunk a bűnjeltől. Gyerünk. Evés. A fiókból liliputi kanalat vett elő. - Nem akarsz rá forró csokit? Már nem szereted? - Imádom. De meglásd, mától kezdve soha az életben hallani sem akarunk többé forró csokoládéról. Az ember sohasem tesz olyat, ami ne lenne jellemző az egyéniségére, töprengtem, miközben belekotortam a csokoládémasszát egy serpenyőbe. Lehet, hogy rá az a jellemző, hogy kiszámíthatatlan? Milyen ökör voltam, hogy az hittem, már jól ismerem! Hátrafordultam, s ott állt, kanállal a kezében, engem nézett, és mosolygott. - Tényleg tudsz a vízen járni? - kérdezte. - Ahogy a könyvben írtad, hogy mit csináltatok Donald Shimoda meg te? - Hát persze. Te is képes vagy rá. Egymagam ugyan még nem tettem meg ebben a téridőben. Mármint abban, amelyben hitem szerint most létezem. Szóval, ez kissé bonyolult, de töröm magam, hogy tisztázzam. Megkevertem a csokoládékrémet, még csomókban tapadt a kanálhoz. - Volt már, hogy ki tudtál szállni a testedből? 56

A szeme sem rebbent a kérdésre, nem is értetlenkedett. - Kétszer. Először Mexikóban. Egyszer a Halál Völgyében hevertem egy hegytetőn, csillagos éjszaka. Hanyatt fordultam, hogy gyönyörködjem bennük, s egyszer csak fölfelé, a csillagokba zuhantam... – Hirtelen elfutotta a szemét a könny. - És emlékszel - szólaltam meg halkan -, hogy milyen egyszerű és természetes dolog elhagyni a testedet, ott fenn lenni a csillagokban? Milyen kézzelfoghatónak, helyénvalónak tűnik, mintha hazaértél volna? - Igen. - A vízenjárás ugyanilyen. Saját erőnkből fakad... mintegy mellékes megnyilvánulása a bennünk levő erőnek. Könnyed, természetes érzés. Nagyon keményen kell tanulnunk és résen lennünk ahhoz, hogy ne használjuk el ezt az erőt, különben a földi élet korlátai olyannyira kuszává és képlékennyé válnak, hogy elvonnának bennünket hétköznapi teendőinktől. Csakhogy aztán addig bizonygatjuk magunknak, hogy nem élhetünk igazi erőnkkel, míg egy idő után már azt hisszük, nem is tudnánk bánni velük. Shimodával, a prérin a dolog magától értetődő volt. Most, hogy ő már nincs, abbahagytam. De ha az ember egyszer belekóstolt, többé, azt hiszem, nem feledheti. - Akár a forró csokoládét. Gyanakodva néztem rá. Ugrat? A csokoládémassza fortyogni kezdett a serpenyőben. - Nem. A forró csokoládé sokkal biztosabb valami, mint alapvető lelki jelenségeken morfondírozni. A forró csokoládé a kétségtelen JELEN! Nem fenyegeti kényelmes világszemléletünket. A forró csokoládé az ITT ÉS MOST! Készen állsz egy kis csokoládézásra? - Csak egy icipicit kérek - mondta. Mire kivégeztük az édességet, jó késő lett, és a már két háztömbnyi hosszúságban kanyargó sorba kellett beállnunk mozijegyért. A tenger felől fújt a szél, lehűtötte az éjszakai levegőt. Hogy ne fázzon meg, átfogtam a vállát. - Köszönöm - mondta. - Nem gondoltam, hogy ennyit kell várnunk. Te fázol? - Nem én - feleltem. - Egy csöppet sem. A filmről beszélgettünk, amit meg akartunk nézni, de inkább csak ő beszélt, én hallgattam. Hogy mire figyeljek, hogyan lehet megállapítani, pocsékolta-e a pénzt a rendező, vagy takarékosan bánt-e vele. Leslie utálta a pénzpocsékolást. Azután másról is eszmét cseréltünk. - Milyen színésznőnek lenni, Leslie? Mindig szerettem volna tudni. - Ó, én mint a Mozi Üdvöskéje... - mulatott magán. - Tényleg érdekel? - Tényleg. Halvány fogalmam sincs, milyen lehet az az élet. - Hát, attól függ. Ha jó a forgatókönyv, és tehetséges emberek vannak körülötted, akik valami maradandót akarnak létrehozni, akkor csodálatos. De ez ritka. A többi csak robot. Semmi érdemleges, ami előrevinné az emberiséget, attól tartok. - Kérdőn nézett rám. – Tudod mit? Voltál valaha forgatáson? - Csak külső helyszínen, amikor még nincs hangfelvétel. - El akarsz jönni, ha legközelebb forgatok? 57

- De mennyire! Köszönöm! Mennyi mindent tanulhatok tőle, gondoltam. Vajon ő mit tapasztalt, mi a véleménye a hírnévről... megváltozott tőle? A sztár-lét őt is zavarta vajon, neki is falakat kellett emelnie maga köré? Vonzó és felvillanyozó volt Leslie magabiztos, energikus életszemlélete, amely körüllengte a lényét. Én csak messziről nézem azokat a hegycsúcsokat, amelyeken ő biztosan mozog; olyan fényeket látott, olyan titkokat tud, amelyekre én még nem bukkantam rá. - Még nem válaszoltál - szólaltam meg. - Attól eltekintve, hogy filmeket csinálnak veled, milyen érzés Moziüdvöskének lenni? Felnézett rám, egy pillanatig habozott, de aztán úgy döntött, hogy megérdemlem az őszinteséget. - Először nagyon izgalmas. Azt hiszi az ember, hogy ő más, hogy tud valamit, amit más nem, és ez még igaz is lehet. Azután rájön, hogy most is ugyanaz maradt, aki volt. Csak annyi a változás, hogy hirtelen mindenütt közlik a képét, cikkeket írnak arról, hogy kicsoda, hogy mit mondott, hogy hová készül, és az emberek megállnak az utcán, hogy megbámulják. Híresség lett, pontosabban különleges valaki. Aztán az ember azt mondja magában: nem igaz, hogy ennyi figyelmet érdemlek! Kicsit gondolkozott, majd folytatta. - Nem te, nem a személyed érdekli az embereket, nem ezért csinálnak sztárt belőled. Másról van szó. Megtestesítesz számukra valamit, amit beléd akarnak látni. Ha egy beszélgetés fontossá válik számunkra, megpendülnek az izgalom húrjai. Az ember úgy érzi, új erők törnek föl benne. Most nagyon figyelj, Richard, Leslie-nek igaza van! - Az emberek azt hiszik, hogy mindent tudnak rólad: az életed, ugye csupa fényűzés, szex, pénz, hatalom, románc. Pedig amit látnak-hallanak, az leginkább csak a sajtófőnököd agyszüleménye, semmi közöd hozzá, talán még utálod is ezt a képet magadról. De hát az emberek ebben hisznek. Megrohannak, meg akarnak érinteni, úgy vélik, akkor rájuk is ragad valami abból, amiről azt hiszik, a tied. Kellemetlen, így hát elkezdesz falakat húzni magad köré, és a vastag üvegfalak védelmében lélegzet-visszafojtva töröd a fejed. Te tudod, ki vagy legbelül, de az emberek valami egészen más képet látnak. Választhatsz, hogy olyanná válsz-e, mint a rólad sugallt kép, és a többit feladod, vagy pedig hű maradsz önmagadhoz, és akkor képmutatónak érzed magad azért, mert igyekszel megfelelni a várakozásoknak. - Vagy pedig abba is lehet hagyni. Azt nem értem, hogy ha sztárnak lenni olyan csodálatos, akkor miért van tele a Sztárváros alkoholistákkal, kábítószeresekkel, elváltakkal és öngyilkosjelöltekkel? Leslie rám nézett. Semmi fenntartás, megjátszás nem volt a szemében. - Én úgy döntöttem, hogy nem éri meg. Nagyrészt föl is adtam. Szerettem volna a karomba kapni és magamhoz szorítani hálából, hogy ilyen őszinte. - Te meg a Híres író vagy - mondta -, te is érzel ilyesmit? Érted, miről beszélek? - Nagyon is. Erősen foglalkoztat ez a dolog, minél többet meg akarok tudni róla. Veled megtették az újságírók, hogy olyasmit adtak a szádba, amit nem is mondtál? - Hajjaj - nevetett. - Olyanokat, amiket nemhogy nem mondtam, de soha nem is gondoltam, sose tenném. 58

Megjelennek interjúk, szó szerinti idézetekkel, és egy betű sem igaz az egészből. Kitaláció. Soha még csak a színét sem láttad annak az újságírónak... Még csak telefonon sem hívott senki, és lám - ott a cikk! Aztán már csak imádkozhatsz, nehogy az olvasók elhiggyék. - Nekem még új ez a világ, de azért van róla egy elméletem. - És mi lenne az? - kérdezte. Előadtam a nézetemet, miszerint az ünnepelt hírességek mintaképek, modellek, akikre az egész világ figyel, miközben kemény próbáknak vannak kitéve. Az ő okfejtése után azonban az én mondókám nem hatott kristálytisztán. Fölnézett rám, és mosolygott. Lement a nap, s észrevettem, hogy ilyenkor a szeme színe is megváltozik: olyan lesz, mint a holdfényé a tengeren. - Mintakép. Jól hangzik - jegyezte meg. - De hát mindenki mintakép, nem? Szerintem minden egyes emberről összeáll egy kép abból, ahogyan gondolkodik, amilyen döntéseket hozott eddigi élete során. - Igaz. De nem ismerhetünk mindenkit. Egy ismeretlen ember addig semmit nem jelent, amíg nem találkozunk vele személyesen, vagy nem olvasunk felőle, vagy nem látjuk a képernyőn. Nemrég feltűnt a televízióban egy kutató, aki azt vizsgálja, mitől szól egy hegedű úgy, ahogyan szól. Akkor arra gondoltam, mi értelme van ennek? Amikor milliók éheznek, ugyan mi szüksége van a világnak arra, hogy valaki a hegedűhangot kutassa? - Azután rájöttem, hogy tévedtem. A világnak szüksége van modellekre, olyan emberekre, akik érdekes életet élnek, rájönnek dolgokra, vagy éppen megváltoztatják korunk zenéjét. Tudni akarjuk, mit kezdenek magukkal az olyanok, akiket nem köt gúzsba szegénység, háború, bűn. Meg kell ismernünk olyan embereket, akik valóban emberhez méltóan választottak életutat, és példaképeink lehetnek, mert ez a választás nekünk is módunkban áll. Ha nem követjük a példájukat, dúskálhatunk az ennivalóban, de mire való az egész? Szükség van modellekre, kell, hogy az emberek követni tudják valakinek a példáját, nem gondolod? - De igen - felelte. - Csak éppen nem nagyon szeretem ezt a szót, hogy modell. - Miért? - tettem fel a kérdést, de már tudtam is a választ. – Mert valaha dolgoztál mint modell? - New Yorkban - vallotta be, mint valami szégyenletes titkot. - Na és? Mi a rossz ebben? A modellek a különleges szépséget példázzák az emberek szemében. - Hát éppen ez az. Nehéz megfelelni a várakozásnak. Moziüdvöske megszeppen... - Miért? Mitől fél? - Üdvöskének azért kellett színi pályára mennie, mert a stúdióban úgy vélték, olyan szép, hogy vétek lenne, ha nem lenne színésznő. Üdvöske azóta is egyfolytában retteg, mi lesz, ha a világ rájön, hogy korántsem olyan szép, nem is volt soha. Már modellnek lenni is épp elég rossz volt. Most meg azt kell hallania, hogy ő a szépség példaképe az emberek szemében - egyre rosszabb a helyzet. - De hát Leslie, te tényleg gyönyörű vagy! - szaladt ki a számon, és belevörösödtem. - Úgy értem, hogy kétségtelenül... izé... különlegesen vonzó nő vagy... 59

- Köszönöm, de mit sem számít, mit mondasz. Beszélhetsz neki, amit csak akarsz, Üdvöske akkor is úgy véli, hogy az ő szépsége csak látszat; valaki más alakította ki róla ezt a képet. Ő pedig ennek a látszatnak a foglya. Még ha csak a sarki zöldségeshez ugrik is le, akkor is tökéletesen kell kinéznie. Ha mégsem vágja teljes díszbe magát, valaki biztos ráismer, és rögtön elújságolja, a barátainak, hogy: „Látnod kéne, milyen valójában, öregem! Életben félig sem olyan csinos!” Csalódnak Üdvöskében. - Megint elmosolyodott, kicsit szomorkásan. – Minden hollywoodi színésznő, és minden szép nő, akit ismerek, csak megjátssza, hogy ő olyan gyönyörűséges, közben pedig kileli a hideg, hogy egy napon lelepleződik. Én is így vagyok vele. - Őrültség. Mind őrültek vagytok - ráztam a fejem. - A világ őrül meg, amikor a szépségről van szó. - Szerintem te gyönyörű vagy. - Te meg szerintem őrült. Nevettünk, pedig egyáltalán nem viccelt. - Igaz az - kérdeztem -, hogy a szép nőknek tragikus a sorsuk? – Ez volt az a tanulság, amelyet a sok testben megjelenő Tökéletes Nővel kapcsolatos megfigyeléseimből levontam. Ha nem is mindig tragikus ez a sors, de mindenképpen nehéz. Semmiképpen sem irigylésre méltó. Tele van fájdalommal. Leslie elgondolkodott. - Ha valóban azt hiszik, hogy csak a szépségük a sajátjuk - vélekedett -, akkor üressé válik az életük. Ha minden a látszat, akkor az ember belevész a tükrébe, és soha nem találja meg önmagát. - Ügy látom, te megtaláltad önmagad. - Ha találtam is valamit, annak semmi köze a szépséghez. - Mondd el, hogy micsoda. Belefogott, s először hökkenten, majd teljes döbbenettel hallgattam. Az a Leslie, akire rátalált, nem a filmszínésznő volt, hanem az a lány, aki a békemozgalomban tevékenykedett, egy bizottságban, amelyet ő alapított és pénzelt. Az igazi Leslie Parrish beszédeket tartott, politikai harcokat folytatott; küzdött a vietnami háborúba bonyolódott amerikai kormány ellen. Miközben én a Légierő vadászgépein repültem, ő békemeneteket szervezett a nyugati parton. Amiért a háború intézménye ellen fellépett, a törvény könnygázzal támadta, és szélsőjobb bandák mentek neki. Nem hátrált meg, még nagyobb tüntetéseket szervezett, és jelentős mennyiségű pénzt hajtott fel a bizottságnak. Jelölteket támogatott, hogy bekerüljenek a kongresszusba, a szenátusba; az új Los Angeles-i polgármester kampányát is segítette. Elnökjelölő pártgyűléseken volt küldött. Többekkel együtt alapított Los Angelesben egy televízióadót, amely főként a város társadalmilag lecsúszott rétegeivel foglalkozott. Amikor az adó válságba jutott, eladósodott, és elveszítette hitelezői bizalmát, Leslie átvette az elnökséget, és sokszor a saját, színésznőként keresett pénzét ölte bele az adóba, amely nemcsak hogy fennmaradt, de jövedelmezővé kezdett válni. Nagy visszhangot váltott ki a dolog, s 60

országszerte írtak a nemes kezdeményezésről. A siker azonban felpiszkálta a hataloméheseket. Leslie-t pénzes rasszistának bélyegezték, és éppen a nehéz sorsúak közül valók távolították el az adó éléről. Attól a naptól kezdve, hogy elment, az adás megszűnt. Soha többé nem folytatódott. Még most is megsajdul a szíve, mondta, a 68-as csatorna üres képernyőjének láttán. A Moziüdvöske imigyen kikövezte az utat az igazi Leslie Parrish számára. Leslie, az elszánt világjobbító és az igazság bajnoka késő éjszakai politikai gyűlésekre járt a város olyan részeibe, amelyek fölött én még fényes nappal sem mernék repülőgéppel elrepülni. Beállt a tiltakozó farmerok sztrájkőrségébe, együtt tüntetett velük, pénzt hajtott fel a számukra. Ő, az erőszakmentes ellenállást hirdető, fejest ugrott a modernkori Amerika legvadabb küzdelmeibe. Mindezenközben nem volt hajlandó ruhátlan szerepeket vállalni. - A barátaim társaságában sem ücsörögnék pucéron otthon, vasárnap délutánonként - magyarázta. - Miért tenném egy csapat idegen előtt a forgatáson? Ilyen természetellenes módon pénzt keresni nem lenne más, mint prostitúció. Az idő tájt, amikor már minden filmben kötelezőek lettek az ágyjelenetek, Leslie föladta filmes karrierjét, átváltott a televíziós munkára. Hallgattam, amit mesélt, s az volt az érzésem, mintha a réten ártatlan őzikére bukkantam volna, s egyszer csak kiderülne, hogy a kis jószág a pokol tűzkamrájában nőtt föl. - Volt egyszer Torrance-ban egy békemenet - folytatta. – Mindent megszerveztünk, engedélyünk is volt. Pár nappal korábban figyelmeztetést kaptunk, hogy az őrült szélsőjobbok le akarják lőni az egyik vezetőnket, ha föl merünk vonulni. Már túl késő volt, hogy lefújjuk... - Még nem késő! - vetettem közbe. - Ne menj bele! - Már túl sok ember tudott a dologról, és nem volt idő mindet értesíteni. Ha meg nem jön el mindenki, csak egypáran, és jönnek azok az őrültek, az tiszta öngyilkosság, nem? Inkább kihívtuk a televíziósokat meg az újságírókat; mondtuk, jöjjenek csak, és nézzék végig, hogyan mészárolnak le bennünket Torrance-ban! Aztán fel is vonultunk; körbefogtuk azt az embert, akit megfenyegettek, szorosan összekapaszkodtunk, és úgy vonultunk. Mindenkit le kellett volna puffantaniuk, hogy őt megölhessék. - És neked... szóval, volt lövöldözés? - Nem. Gondolom, nem arra készültek, hogy kamerák előtt öldököljenek. - Felsóhajtott, az emlékek hatása alatt. - Hm, azok a régi, csúf napok. Nem tudtam, mit mondjak. Abban a percben, ahogy ott álltunk a sorban mozijegyért, tudtam, hogy ritka értékes ember ez itt, akinek éppen átfogom a vállát; olyan, akire csodálattal nézhetek fel. Én, a külvilág elől barlangba búvó, teljesen meg voltam rökönyödve attól, mennyire más a természetünk. Mindig azt vallottam, hogy mások csak háborúzzanak, vagy harcoljanak a békéért, és haljanak bele, ha akarnak, szabadságukban áll; én viszont csak az egyéniség létjogosultságát ismerem el, csak az egyén maga teremtette világa érdekel. Sokkal inkább vállalkoznék arra, hogy megváltoztassam a múltat, semmint hogy politizáljak, hogy 61

másokat felhívások fogalmazására, szavazásra, tüntetésre bírjak rá, vagy bármire, amihez igazándiból nincs is kedvük. Leslie annyira más, mint én - miért csodálom hát tátott szájjal, leesett állal? - Most valami irtó komoly dologra gondolsz - mondta, s irtó komolyan összevonta a szemöldökét. - Így van. Beletaláltál. - Most már ismertem és szerettem is őt annyira, hogy elmondjam neki, mire gondolok. - Közöttünk olyan nagy a különbség, hogy téged érezlek magamhoz a legközelebb a világon. - Nocsak. - Egy-két dolog ugyan közös bennünk - szeretjük a sakkot, a forró csokoládét, és filmet akarunk csinálni -, de ettől eltekintve annyira mások vagyunk, hogy talán éppen ezért nem rémisztesz el, mint a többi nő. Más nőkkel előbb-utóbb felbukkan a házasság gondolata, persze az ő agyukból. Nekem elég volt egy házasság egy életre. A sor előrearaszolt. Húsz percen belül bejutunk. - Ezzel én is így vagyok - nevetett. - Nem akarlak elrémiszteni, de ebben sem különbözünk egymástól. Nagyon régen váltam el. A házasságom előtt alig ismertem férfit, úgyhogy a válás után egyik randevú jött a másik után... Így pedig senkit nem lehet megismerni, igaz? Hát egy kicsit éppenséggel meg lehet ismerni őket, gondoltam, de inkább arra figyeltem, mit mond még. - Összejöttem a világ egy-két leggazdagabb, leghíresebb és legszellemesebb emberével - folytatta -, de nem tettek boldoggá. Mindig akkora autóval jöttek értem, hogy túllógott a házam két falán; mindig megfelelően voltak öltözve, és a megfelelő étterembe cipeltek, ahol persze jelen volt a megfelelő társaság. Aztán lefényképezkedtünk együtt, és az egész olyan muris és menő és megfelelő volt! Én pedig inkább megyek egy kellemes étterembe, nem pedig a „megfelelőbe”; inkább hordok olyan ruhát, amit szeretek, s nem olyat, amiről a tervezők kitalálják, hogy az az egyedül megfelelő arra az évre. És legfőképpen, inkább egy csendes zugban beszélgetek valakivel, vagy sétálok az erdőben. Azt hiszem, ezt hívják eltérő értékrendnek. - Olyan számrendszerben kell gondolkodnunk, amelynek van értelme a számunkra - fejtegette. Különben a világ összes sikere sem boldogít, nem ér egy hajítófát sem. Ha valaki egymillió petákot ígérne neked, hogy átmenj az úton, de a petáknak számodra nincs értéke, akkor átvágnál a túloldalra? Ígérhetnének akár százmillió petákot is. Na és? - Én ezt éreztem majdnem mindennel kapcsolatban, amit Hollywoodban értéknek tekintenek. Mintha csak petákban számolnánk. Minden helyénvaló és megfelelő volt az életemben, és mégis üresnek éreztem magamat, semmi nem érdekelt. Vajon mit ér a peták, töprengtem. Mindvégig azon rettegtem, miközben egyik viszonyt a másik után bonyolítottam, hogy egyszer csak megütöm a petákfőnyereményt, és akkor majd mit csinálok... - Mit értesz ezen? - Hogy hozzámegyek Megfelelő úrhoz; hogy életem végéig a megfelelő ruhákban járok; hogy megfelelő partikat rendezek megfelelő embereknek, vagyis Megfelelő úr számára. Ő velem fog felvágni, én meg 62

vele. Azután kisvártatva panaszkodni kezdünk, hogy kiveszett a tartalom a házasságunkból, hogy már nem vagyunk olyan közel egymáshoz, mint kellene. Mintha valaha is létezett volna ilyen tartalom vagy közelség... - Két dolgot becsülök nagyra: a meghittséget, és azt, hogy az ember képes legyen örülni az életnek. Ezt a két értéket nemigen találom senki más kívánságlistáján. Úgy érzem magam, mint egy külföldi idegenben, így hát jobbnak látom, ha nem megyek hozzá egyik bennszülötthöz sem. A másik dolog, amit feladtam - a randevúzás. Most pedig... - habozott -,... eláruljak egy titkot? - Mondjad. - Most már sokkal szívesebben vagyok a barátommal, Richarddal, mint akármilyen randevún! - Hmmmm - nyögtem föl, és viszonzásképpen átöleltem, de csak amúgy félerősen, fél karral. Leslie rendhagyó jelenségként lépett az életembe: mintha gyönyörű kis húgom lenne, akiben megbízom, akit csodálok, akivel éjszakákat töltök el a sakktábla fölött, de sohasem az ágyban. Elmeséltem neki, hogy állok a Tökéletes Nővel, hogy mennyire bevált az elméletem. Éreztem, hogy nem ért egyet velem, de érdeklődve figyelt. Mielőtt még válaszolhatott volna, beértünk a mozi előcsarnokába. Benn, a melegben már nem kellett óvnom a megfázástól, levettem a karomat a válláról, s többé nem értem hozzá. A filmet, amit akkor láttunk, az év végéig még tizenegyszer néztük meg - de ezt akkor még nem tudhattuk. Szerepelt benne egy lerobbant űrhajó. Nagy szőrös-bundás, kék szemű lény, egy másik bolygóról származó vukki volt a másodpilóta. Rögtön beleszerettünk, mintha csak mi is a vukki-fajhoz tartoznánk, s a magunk bálványát csodálnánk a vetítővásznon. Legközelebb, amikor meglátogattam Los Angelesben, Leslie a repülőtéren várt. Amikor leugrottam a gép szárnyáról, szalaggal átkötött dobozt nyújtott át. - Tudom, hogy utálod a meglepetést - mondta -, épp ezért kapsz egyet. - Én soha nem hozok neked meglepetést - horkantottam elégedetten. - Ez az én meglepetésem: hogy nincs meglepetés. Miért...? - Nyisd ki! - utasított. - Na jó, de most utoljára. Kinyithatom, de... - Csináld már - sürgetett türelmetlenül. A dobozban egy gumiból és műszőrméből készült vukki-maszk volt, fején áthúzós, nyaktól fejbúbig érő álca, a szem helye kivágva, a fogai kivillannak - éppen olyan, mint a filmbéli hősünk. - Leslie! - csak ennyit tudtam kinyögni. Rettenetesen tetszett. - Az összes barátnődet megcsiklandozhatod ezentúl a puha, szőrös képeddel. Vedd föl! - Most, itt, ennyi ember előtt akarod, hogy...? - Jaj, vedd már föl! A kedvemért. Gyorsan. Kiolvasztotta belőlem a jeges húzódozást, nem tudtam neki ellenállni. Felhúztam a maszkot, és hogy örüljön, egy-két vukki-üvöltést is megeresztettem. Úgy kacagott, hogy a könnyei potyogtak. A maszk 63

mögött én is nevettem, és arra gondoltam, hogy Leslie mennyire fontos nekem. - Na, futás, Vukki - mondta a könnyeit törölgetve és megragadta a kezemet. - El fogunk késni. Állta a szavát, és a reptérről egyenesen a Metro-Goldwin-Mayer filmstúdiójába mentünk, ahol egy tévéfilm utolsó felvételein dolgoztak. A kocsiban ülve láttam, hogy a járókelők rémült pillantásokkal tekintgetnek felém, úgyhogy levettem a maszkot. Aki még nem volt hangos forgatáson, stúdióban, annak olyan az egész, mintha a Bonyodalom nevű holdon ülne, amely a Határidő nevű bolygó körül kering. Mindenütt kábelek és állványok, traverzek és kamerák, kamerakocsik és sínpályák, függőleges létrák és vízszintesek odafent, a magasban, lámpák... de mennyi! A mennyezet tele volt aggatva hatalmas, nehéz fényszórókkal; úgy éreztem, a sugárnyalábok betörik a koponyámat. Mindenütt emberek nyüzsögtek, üggyel-bajjal a helyére vonszoltak egy-egy berendezést, megigazgatták, aztán addig gunnyasztottak a tetején, míg a következő csengőszó vagy felvillanó fényjel talpra nem ugrasztotta őket. Leslie aranyruhában jött elő az öltözőjéből, vagy legalábbis valameddig fedte a ruha. Odalibegett hozzám a kábelek dzsungelén keresztül, mintha csak mintás szőnyegen lépdelne. - Jól látsz innen? - kérdezte. - Nagyszerűen. - A díszletmunkások tekintetének kereszttüzében feszengtem, mind őt bámulták; Leslie észre sem vette őket. Én ideges, ugrásra kész voltam, mint egy pusztai vadló, amely betévedt az őserdőbe. Leslie viszont otthon volt. Én úgy éreztem, a levegő izzasztó – ő üde, frisss és ragyogó volt. - Hogy vagy erre képes? Hogyan tudsz játszani ebben a zűrzavarban, amikor annyian bámulunk? Azt hittem, a színjátszás valami befelé forduló, magányos dolog... - VIGYÁZAT, FÉLRE AZ ÚTBÓL! - Két férfi egy fát vonszolt a színpadra, s ha Leslie nem érinti meg a vállamat figyelmeztetésképpen, hogy lépjek odébb, akkor be is sodornak a falombbal együtt egy festett utcába. Leslie rám nézett, majd körbefuttatta a pillantását a káoszon - legalábbis én káosznak láttam. - Iszonyú soká tart, amíg elkészülnek a speciális effektusokkal - jegyezte meg. - Remélem, nem fogod halálra unni magad. - Unni?! Ez lenyűgöző! Te pedig olyan nyugodt vagy, mintha... Egy kicsit se idegesít, hogy jól fog-e menni? A fejünk fölötti állványról egy villanyszerelő lenézett Leslie-re, és odakiáltotta valakinek: - Ma aztán tisztán látni a hegycsúcsokat, George! Micsoda látvány! Helló, Parrish kisasszony, hogy érzi magát odalenn? Leslie felpillantott, és aranylamé ruhája felső szegényét a melléhez szorította. - Szálljanak le rólam, fiúk - nevetett. - Nincs jobb dolguk? A villanyszerelő rám kacsintott, a fejét csóválta. - Hát különben mi jó van az életünkben? Leslie minden neheztelés nélkül fordult vissza hozzám: - A producer ingerült. Másfél nap késésben vannak. Lehet, hogy éjszakára is maradnunk kell, hogy 64

behozzuk a lemaradást. Ha eleged van és én éppen el vagyok foglalva, csak menj nyugodtan a szállodába, s ha nem lesz még túl késő, felhívlak. - Bírni fogom. Nyugodtan fojtsd belém a szót, ha éppen csöndben kell lenni, vagy ha mondjuk éppen a szövegedet szeretnéd tanulmányozni... - Jó, jó, ne aggódj - mosolygott rám, és a jelenet berendezett színhelye felé pillantott. - Oda kell mennem. Jó szórakozást! A kamera mellett egy fickó kiabálni kezdett: - Első csapat! Mindenki a helyére! Hogy van ez, hogy egy kicsit sem feszült, nem fél, hogy elfelejti a szövegét? Én még a magam írta szöveget sem tudom megjegyezni anélkül, hogy újra meg újra el ne olvassam. Őt meg egy csöppet sem izgatja az a rengeteg mondat, amit a fejében kell tartania? Elkezdték forgatni a jelenetet, aztán jött a következő meg még egy. Leslie egyszer sem nézett bele a szövegkönyvbe. Mint valami barátságos szellem, ültem ott, és néztem, ahogy játszik. Egyetlen sort sem tévesztett el. Miközben figyeltem, olyan érzésem volt, mintha a barátomat nézném, aki egyszersmind idegen a számomra. Furcsa, szeretetteljes neheztelés fogott el - az én húgomat veszi körbe ez a sok lámpa meg felvevőgép! Másként fogok érezni iránta ezek után? - kérdeztem magamtól. Hogy itt és így láttam? Azt hiszem, igen. Valami mágikus folyik ott, a színfalak között. Leslie-nek olyan képességei vannak, olyan erők birtokában van, amelyek nekem ismeretlenek, és azok is maradnak. Ugyanígy kedvelném, ha nem lenne színésznő, de így, hogy az, még jobban szeretem. Mindig élvezem, ha olyan emberekkel találkozhatom, akik tudnak valamit, amit én nem - határozottan felvillanyoz az ilyesmi. Örültem, hogy Leslie is ilyen. Másnap az irodában megkérdeztem: - Megengeded, hogy telefonáljak? Az Írószövetséget szeretném fel... - Öt-ötven, tíz-nulla-nulla - mondta szórakozottan, felém tolva a készüléket, miközben egy New Yorkból érkezett üzleti ajánlatot tanulmányozott. - Mit mondasz? Rámnézett. - Az írószövetség száma. - Fejből tudod? - Ühüm. - Honnan? - Elég sok számot tudok fejből. - Újra az üzleti levélbe mélyedt. - Mit jelentsen az, hogy sok számot tudsz? - Hát csak azt, hogy sok számot tudok - mondta kedvesen. 65

- És mi van, ha a ... Paramount stúdiót akarnám felhívni? - kérdeztem gyanakodva. - Négy-hatvanhárom, nulla-száz. Lapos oldalpillantást vetettem felé. - Mondj egy jó éttermet! - A Varázsfészek elég jó. Van nemdohányzó része. Kettő-hetvennégy, ötvenkettő-huszonkettő. Felkaptam a telefonkönyvet, és onnan soroltam: - Színészszövetség. - Nyolc-hetvenhat, három-nulla-három-nulla. - Eltalálta. Ekkor leesett a tantusz. - Leslie, ugye... ahogy a szöveget mondtad tegnap ... te belefényképezed az agyadba, amit meg akarsz jegyezni? Kívülről tudod... az egész telefonkönyvet? - Nem. Nem fényképezek az agyamba semmit. Egyszerűen csak emlékszem, de nem látom magam előtt a dolgokat. Az ujjaimban rögzülnek a számok. Kérdezz egy számot, figyeld a kezemet. Kinyitottam a vaskos kötetet, és lapozgattam. - Los Angeles polgármesterének a hivatali száma? - Kettő-harminchárom, tizennégy-ötvenöt. Jobb kezének ujjai úgy mozogtak, mintha a telefon nyomógombjai felett járnának - de fordítva csinálta: nem a gombokon nyomkodta be a számokat, amelyekre gondolt, hanem onnan olvasta le az ujjaival őket. - Dennis Weaver, színész. - Az egyik legkedvesebb ember Hollywoodban. Az otthoni számát mondjam? - Igen. - Megígértem, hogy senkinek sem árulom el. Ne mondjam inkább a felesége Jó Élet elnevezésű bioboltját? - Mondhatod. - Kilenc-nyolcvanhat, nyolcvanhét-ötven. Ellenőriztem, persze hogy jól mondta. - Leslie, megijedek tőled! - Ne ijedj meg, Vukki. Ez csak egy mókás adottság, nem tehetek róla. Amikor kicsi voltam, minden dal megragadt a fejemben, és kívülről fújtam az összes rendszámtáblát a városban. Azután itt, Hollywoodban szövegkönyveket és koreográfiákat jegyeztem meg, telefonszámok, időbeosztások, beszélgetések rögződtek bele az agyamba. Bármire emlékszem, ami kell. A gyönyörű sárga repülőgépednek N155X van az oldalára festve. A szállodai telefonszámod kettő-hetvennyolc, harminchárom-negyvennégy, a szobád kettőszáztizennyolcas. Amikor tegnap kijöttünk a stúdióból, azt mondtad: „Szóljál, hogy ne felejtsek el a húgomról mesélni, aki a szórakoztatóiparban dolgozik.” Erre én ezt mondtam: „Már most is szólhatok?” Erre te: „Akár most is, mert tényleg beszélni akarok róla.” Én megkérdeztem: „Mondtad már, hogy...” Abbahagyta, és elnevette magát, látva a megrökönyödésemet. - Úgy nézel rám Richard, mintha valami 66

szörnyeteg lennék. - Az is vagy. De én így is kedvellek. - Én is kedvellek téged - mondta. Aznap késő délután Leslie írógépe mellett ültem, és egy tévéjátékom utolsó oldalait pötyögtem le újra. Ő a kertben tett-vett virágai körül. Ebben a percben is mennyire mások vagyunk, morfondíroztam. A virágok ugyan szemrevaló dolgok, ezt el kell ismerni, de hogy én ennyi időt öljek beléjük, locsolgassam, gondozgassam őket, meg miegymás, mert tőlem függ, fejlődnek-e vagy elpusztulnak... Na nem, ez nem nekem való! Egyáltalán, nem szeretem a függőséget. Soha nem lennék kertész, Leslie viszont soha nem lenne hajlandó feladni ezt a kedvtelését. A dolgozószobája is tele volt növényekkel, mögöttük a könyvespolcokon egyénisége szivárványának villanó színeit tükrözték a könyvek, mint ahogyan az íróasztala fölötti idézetek is rá vallottak: A haza minden előtt. AMIKOR JÓ ÚTON JÁR, TARTSUK A HELYES IRÁNYBAN, AMIKOR ROSSZON, TERELJÜK A JÓ IRÁNYBA! -Carl Schurz. Ne dohányozz - se itt, se másutt! A hedonizmus unalmas. Reszketek a hazámért, ha arra gondolok, hogy Isten igazságos. - Thomas Jefferson. Mi van, ha meghirdetik a háborút, de senki nem megy el? Az utolsó idézet tőle származott. Matricának nyomtatta ki, a békemozgalom rögtön elterjesztette; szétfutott a világban, olyan gyorsan, mintha csak a tévé sugározta volna. Ha leírtam egy-egy bekezdést és a továbbiakon törtem a fejem, időnként felnéztem a falra, az idézetekre. Úgy éreztem, minden egyes ollócsattanással, kapacsikordulással, a locsolócsőben surrogó vízhangokkal és gereblye kapirgászással jobban és jobban megismerem őt, aki éppen gyengéden oltja virágcsaládja szomját. Leslie külön-külön ismert és szeretett minden egyes rügyet és bimbót. Ő egészen, egészen, egészen más, gondoltam, miután a tévéjáték utolsó mondata után kitettem a pontot; de istenemre, csodálom ezt a nőt! Akármennyire különbözünk is, volt-e valaha nála jobb barátom? Felálltam, nyújtózkodtam, kisétáltam a konyhába, és az oldalajtón át kiléptem a kertbe. Éppen nekem háttal állva locsolta a virágágyást, a haja lófarokba kötve a munkához. Nesztelenül odamentem mögé, s egy-két méternyire tőle megálltam. Halkan énekelgetett a macskának: - Te vagy a kiscicám, ó a kiscicám / pelyhes-bolyhos, szőrös-bőrös drága kiscicám / de ha elbarangolsz, ne menj messze ám... A macska láthatóan élvezte a dalt, én azonban nem állhattam ott továbbra is szó nélkül, ahhoz túlságosan meghitt volt a hangulat közöttük. Megszólaltam, mintha csak épp most értem volna oda. - Hogy vannak a virágaid? Leslie megpördült, a kezében a locsolócsővel, óriásira tágult rémültkék szemekkel bámult rám, megriadva attól, hogy hirtelen nem volt már egyedül az ő kis kertjében. A cső vége a mellem magasságába irányult, 67

de mivel a vízsugár széles tölcsérben viharzott elő belőle, a számat és a hasamat egyszerre érte. Egy szó sem hangzott el közöttünk, nem is moccantunk, s a locsoló egyre csak záporozta rám a vizet, mintha egy magasnövésű tűzoszlop volnék, aki alattomosan támad. Leslie mozdulni sem bírt az ijedtségtől először váratlanul felhangzó szavaim miatt, majd pedig attól rémült meg, mit művel a kabátommal meg az ingemmel. Én meg méltóságomon alulinak éreztem volna, ha elugrok vagy kiabálok. Mellesleg reménykedtem azért, hogy előbb-utóbb elfordítja a rám irányított csövet, s nem áztatja tovább kitartóan a kimenőruhámat. Mintha homokfúvó lett volna a kezében azon a délután a locsolócsöve helyett - a jelenet mélyen belém vésődött... A napfény, a kert, hatalmasra tágult, rémült szeme, s a keze, ahogy a csövet védekezőn maga elé tartja a virágai közé bebitangoló jegesmedve ellen. Az járhatott a fejében, hogy ha az ember egy jegesmedvét elég kitartóan locsol, akkor az végül sarkon fordul, és hanyatt-homlok elmenekül. Cseppet sem éreztem magam jegesmedvének, ha csak azt nem számítjuk, hogy lassan bőrig áztam a jeges víztől. Közben érzékeltem, hogy Leslienek a jegesmedve miatti riadalma átalakul, s most már attól rémült, hogy rájött: a barátját, háza vendégét fürdeti agyba-főbe. Lasssan visszanyerte az önuralmát, és még mindig dermedt mozdulattal, de végre leengedte a csövet. - Leslie! - szólaltam meg a csöpögő csendben. - Csak én vagyok... Egyszerre kezdett zokogni és nevetni; a szeme - a döbbenet utolsó foszlányai mellett - már feltörő vidámságot és némi bűnbocsánatot is sugárzott felém. Sírva-nevetve ölelt át, mire a kabátzsebemből gejzírként lövellt fel a víz.

tizenöt Kathy ma keresett Floridából - mondta Leslie, és felsorakoztatta a bábuit a következő játszmához. - Csak nem féltékeny? - Az ki van zárva - szögeztem le. - Féltékenység szóba se jöhet köztünk, ebben minden nővel megállapodom. Rosszallóan elhúztam a számat, dühös voltam magamra, hogy annyi év után is csak úgy tudom rendesen felrakni a figuráimat, ha közben motyogom magamban a versikét: „Bástya, lovacska, futó, színét tartja királynő.” - Azt akarta tudni, hogy van-e valami különös kedves barátnőd itt, mert újabban feltűnően sokat jössz Los Angelesbe. - Ne viccelj - hitetlenkedtem. - Így volt. - És mit mondtál neki? - Azt, hogy ne aggódjon. Meg azt, hogy ha itt vagy, sohasem randevúzol senkivel, minden idődet velem 68

töltöd. Mintha ettől megnyugodott volna egy kicsit, de azt hiszem, jobb, ha átismétled vele, miben is maradtatok ezzel a féltékenység-dologgal kapcsolatban. Felállt az asztaltól, s a kazettái fölött tétovázott a keze. - Itt van Brahms Első Szimfóniája Ozawával, Ormándyval és Mehtával. Melyiket óhajtod? - Azt, amelyik a leginkább elvonja a figyelmedet a sakkról. Habozott egy kicsit, aztán kiválasztotta az egyik kazettát, becsúsztatta a hi-fi berendezés bonyolult elektronikus szerkezetébe. - Ez feldob - jelentette ki. - A figyelemelvonásra más zenéim vannak. Vagy fél órát játszottunk; a parti kemény volt az első lépéstől kezdve. Leslie épp most olvasta újra a Modern nyitási elméletek a sakkban című könyvet, és így könnyedén lesöpörhetett volna a színről hacsak történetesen nem vettem volna éppen két napja elő a Csapdák, trükkök, megtévesztő húzások a sakkban című munkát. Majdnem a döntetlenig jutottunk, amikor léptem egy briliánsat, és az erőegyensúly borulni látszott. Úgy láttam, csak egyetlen lépéslehetősége van, az összes többi katasztrofális vesztésbe sodorná. Az egyetlen megoldás, ami szóba jöhetett, egy nem egykönnyen felismerhető gyalogelőny volt. Ha lép a paraszttal, akkor ellenőrizni tudja azt a rejtett négyszöget, amely köré ravasz hadműveletet szándékoztam szőni. Ha nincs az a négyszög, akkor a haditervem is romokba dől. Az a felem, amelyik komolyan veszi a sakkot mint küzdelmet, abban reménykedett, hogy Leslie felismeri a helyzetet, lerombolja a hadállásaimat, és kényszerít, hogy foggal-körömmel küzdjek fából faragott életemért (én ugyanis akkor vagyok csúcsformában, ha sarokba vagyok szorítva). Mégis, el sem tudtam képzelni, hogy mit lépek majd, ha tényleg sikeres ellentámadásba megy át. A másik felem viszont, amely a sakkot is csak egy játéknak tekinti a sok közül, azt kívánta, hogy elnézze a lépést, mert akkor az az igazán látványos, elegáns gondolatsor érvényesülne, amelyet oly szépen felépítettem magamban: feláldozom a királynőmet, aztán már csak öt lépés, és mattot adok. Behunytam a szemem egy pillanatra, miközben Leslie a sakktáblára meredt, majd gyorsan kinyitottam, mert figyelemre érdemes gondolat villant belém. Íme, itt van előttem egy asztal és egy színpompás ablak, amely mögött Los Angeles alkonyi fényei villódznak, amint a június végi ragyogás belefakul a tengerbe. A fényszikrás, színes háttér előtt Leslie töprengő sziluettje, mint egy mozdulatlanná meredt, óvatos őz, a sakktábla olvadt méz- és vajszínei fölött már-már a leszálló este árnyékaiba tűnve. Milyen puha, meleg látomás, gondoltam. Honnan való, ki teremtette? Az illanó gondolatot a szavak csapdájába kell ejtenünk, tinta-jegyzetfüzet-hálóba fognunk gyorsan, mielőtt a semmibe tűnne.

Pompás szórakozás, írtam, ha olykor-olykor behunyjuk a szemünket, és a sötétben azt suttogjuk magunknak: „Én vagyok a varázsló, s ha kinyitom a szemem, meglátom azt a világot, amelyet én teremtettem, amelyért egyedül én vagyok a felelős.” Akkor lassan felnyílik a szemhéjunk, mint 69

függöny a színpadon. És valóban: előttünk áll a mi világunk, éppúgy, ahogyan elképzeltük. Nagy sebesen körmöltem a félhomályban. Aztán ismét behunytam a szemem, hogy ellenőrizzem: „Én vagyok a varázsló...” Majd lassan újból kinyitottam. Magam előtt láttam Leslie Parrisht, amint könyökkel a sakktáblára, arccal a tenyerébe támaszkodva nagy, sötétkék szemekkel néz egyenesen rám. - Mit írtál, Vukki? - kérdezte. Felolvastam neki. - Ez egy kis szertartás - magyaráztam -, az egyik módja annak, hogy ne feledjük, ki a játékmester. - „Én vagyok a varázsló...” - próbálgatta, s mosolygott, amikor kinyitotta a szemét. - Ezt most találtad ki? Bólintottam. - Ezek szerint én teremtettelek téged? - kérdezte. - Én hívtalak életre? Filmnézéssel, fagyizással, sakkozással és beszélgetésekkel? Megint bólintottam. - Hát nem így van? Belőled fakad az én-amilyennek-te-tartasz. Rajtad kívül senki más nem ismeri ezt a Richardot, aki a te életedben jön-megy. És senki nem ismeri azt a Leslie-t, aki az enyémben létezik. Felkattintottam a villanyt. - Örülök, hogy érzed, mennyire csak önmagamnak szólnak ezek az írások... - könnyedén mondtam, de komolyan gondoltam. Vajon tudatában van annak, hogy ez most újabb bizalmi kötelékeket jelent közöttünk? Először is az, hogy ő, aki pedig annyira tiszteli a belső köreimet, megkérdezte, hallhatná-e a többi jegyzetemet is, másodszor pedig azt, hogy én meg hajlandó vagyok felolvasni neki. Az volt az érzésem, hogy nagyon is tisztában van vele. - Van itt egypár könyvcím - kezdtem. - Megtépett tollak: Egy madárleső nézetei a Nemzeti Botrányról. Ez pedig egy ötkötetes mű élén állhatna: Mitől kapnak kiütést a kacsák? Visszalapoztam egyet, kihagytam egy bevásárlólistát, a következő oldalra esett a pillantásom.

- Nézz a tükörbe, s egyben biztos lehetsz: nem azt látod, aki vagy. Ezt azután jegyeztem fel, miután a tükrökről beszélgettünk, emlékszel? - Ha visszagondolunk arra, amit eddig csináltunk, a napok csak villanásnak tűnnek. Az idő nem tartós, senkinek sincs sok ideje élni! VALAMI áthidalja az időt - de micsoda? micsoda? micsoda? - Láthatod, hogy egyiket sem fejeztem még be igazán...

- Ha egy szép pillanatért adósnak érezzük magunkat, legjobb, ha fenékig élvezzük. - A megalkuvás az egyetlen, ami romba dönti álmainkat. - Miért nem próbálunk úgy élni, mintha különlegesen értelmesek volnánk? Hogyan élnénk, ha spirituálisan fejlettek lennénk? Elértem e havi feljegyzéseim első oldalára. - Hogyan mentsük meg a ceteket? VEGYÜK MEG ŐKET! Ha megvásároljuk a bálnákat, akkor 70

amerikai, francia, ausztrál vagy japán állampolgárokká válnak, s egy országnak sem lesz hatalma fölöttük! Felnéztem Leslie-re a jegyzetfüzet fölött. - Hát ennyi az e havi termés. - Vegyük meg őket? - tűnődött. - Még nem dolgoztam ki a részleteket. De például minden bálnamagán hordozhatná az illető ország zászlaját, amelyhez tartozik, meg egy óriás útlevelet vagy effélét. Persze a zászló vízálló lenne. Az állampolgárságért fizetett pénz a Cetalap kasszájába kerülne, vagy valami hasonló. Akár meg is lehetne valósítani... - És mit csinálsz velük? - Hát szabadon engedném őket. Neveljenek kis ceteket... - Nem a bálnákkal - nevetett. - A jegyzeteiddel mit csinálsz? - Ja vagy úgy. Minden hónap végén elolvasom őket, és figyelem, van-e még mondanivalójuk a számomra. Egynéhányból talán novella vagy könyv kerekedik, de egyáltalán nem biztos. A jegyzetek nagy létbizonytalanságban élnek. - És ezek, amiket most olvastál fel, mondanak neked valamit? - Még nem tudom. Egy-kettő azt sugallja, hogy nem érzem ezt a bolygót az otthonomnak. Volt már olyan érzésed, hogy csak kiránduló vagy ezen a földön? Sétálgatsz az utcán, s egyszer csak a világ körülötted mintha csak egy mozgó képeslap lenne? Hát így élnek errefelé az emberek, nagy házforma

dobozokba húzódnak be, hogy védjék magukat az olyasmitől, mint az „eső” vagy a „hó”, és a dobozok oldalára lyukakat vágnak, hogy kilássanak belőlük. Kisebb méretű dobozokban jönnekmennek; különböző színűekre festik őket, és a sarkukon kerekek vannak. Azért kell nekik a dobozkultúra, mert azt hiszik, hogy maguk is dobozba vannak zárva, ezt a dobozt „test”-nek hívják. A testből lábak és karok állnak ki, ujjak vannak rajtuk, hogy tollat meg egyéb szerszámokat mozgathassanak velük. Nyelveket beszélnek, mert már elfelejtették, hogyan kell megérteniük egymást, és szem van a fejükön, mert elfelejtették a valódi látást. Fura kis bolygó ez. Bárcsak te is itt lennél! Nemsokára hazamegyek. Szóval, éreztél ilyesmit? - Néha igen. De nem egészen így - felelte. - Hozhatok neked valamit a konyhából? - érdeklődtem. - Egy kis rágcsálnivalót, édességet? - Nem, köszönöm. Feltápászkodtam, kimentem a kekszesdobozért, és egy tálra kiöntöttem belőle egy nagy halomnyit, hogy jusson mindkettőnknek. - Tejet? - Nem, köszönöm. - Behoztam a teasüteményt és a tejet, s az asztalra tettem. 71

- A feljegyzéseim emlékeztetnek. Arra, hogy látogató vagyok ezen a földön, felidézik az itteni furcsa szokásokat, de arra is figyelmeztetnek, mennyire szeretem ezt a helyet. És így már-már az is eszembe jut, honnan is jöttem tulajdonképpen. Van egy mágnes, ami ennek a világnak a határa felé húz bennünket. Van egy olyan furcsa érzésem, hogy mi a határ túloldaláról jöttünk. Leslie rögtön kérdésekkel állt elő, s olyan válaszokkal is, amelyek nekem eddig nem jutottak az eszembe. Szerinte van valahol egy olyan amilyennek-lennie-kellene világ, és hogy mérget vehetek rá, hogy az ő világa a mi-úgy-ahogy-világunk háborúmentes változata, valamely a mienkkel párhuzamosan létező dimenzióban. Az ötlettel elszórakoztunk, az idő repült. Felkaptam egy csokoládés süteményt, elképzeltem, hogy forró, és harapdálni kezdtem. Leslie mélyértelmű kis mosollyal dőlt hátra, úgy láttam, valóban érdeklik a jegyzeteim, a gondolatok, amelyek engem foglalkoztatnak. - Beszélgettünk korábban az írásaimról? - kérdeztem. - Nem. - Kinyúlt a tál felé, nem bírván tovább ellenállni kedvenc édessége csábítóan könyörtelen közelségének. - De nagyon szeretnék többet tudni róluk. Korán kezdtél írni, igaz? Különös, gondoltam. Szeretném, ha tudná, ki vagyok! - Bizony. Kiskoromban otthon mindenféle könyveket láttam. Amikor még csak a földön kúsztam, az orrom magasságában találtam rá a könyvekre. Amikor már fel tudtam állni, láttam, hogy egészen a plafonig, hogy nem is látom a végét, könyvek sorakoztak, fel sem érem mindet. Német, latin, héber, görög, angol és spanyol könyvek voltak. - Az apám pap volt. Wisconsinban nevelkedett és németül tanult beszélni; hatévesen kezdte az angolt. Tanulmányozta a bibliai nyelveket, még ma is tudja őket. A mamám pedig évekig Puerto Ricóban dolgozott. - Papa németül olvasott nekem, és nyomban lefordította a történeteket angolra; mama spanyolul beszélt velem, nem zavarta, hogy eleinte egy kukkot sem értek. Tarka szózuhatagban nőttem fel. Isteni volt. - Imádtam kinyitogatni a könyveket, hogy lássam, hogyan kezdődnek. Az írók ugyanúgy alkotják meg a könyveiket, ahogy mi írjuk a saját életünket. Az író megteremthet bármilyen figurát; bármit csináltathat vele, bármely helyzetben, bármilyen okból, hogy azt közölje általa velük, amit csak akar. Engem az érdekelt, hogy mit kezd az író az üres Első Oldallal, amikor leül az íróasztalához? És hogyan hat az én tudatomra, az én szellememre az, amit írt? Vajon szeretnek-e engem az írók, vagy gyűlölnek; egyáltalán érdekli-e őket, hogy mit gondolok? Egyik-másik író úgy hatott rám, mint a kloroform, mások inkább szegfűszeg- meg gyömbérízűek voltak. - Azután bekerültem a középiskolába, és megutáltam az angol nyelvtant. Annyira untam, hogy egy ötvenperces órán képes voltam hetvenet ásítani. A végén úgy kellett magamat ébrenlétre pofoznom. Az utolsó évben, amelyet a Woodrow Wilsonról elnevezett iskolában, a kaliforniai Long Beach-en töltöttem, 72

inkább eljártam a Kreatív Írás órákra, csak hogy megszabaduljak az angolirodalom-óra kínszenvedéseitől. A negyvenes szobában volt a Kreatív Írás, a hatodik órában. Leslie közelebb húzta hozzám a székét a kis asztal mögül. Feszülten figyelt. - Az írásórákat John Gartner tartotta, a futballedző. De John Gartner, úgy képzeld el, Leslie - író is volt! Igazi, valódi író! Könnyű magazinokba irkált novellákat meg ifjúsági regényeket, mint Rock Taylor,a futballedző, meg Rock Taylor, a baseball-edző. Akkora volt, mint egy medve, majdnem két méter, nagy lapát mancsokkal. Nehéz fickó volt, de igazságos; lehetett rajta mulatni, pedig sokszor dühöngött, de mi tudtuk, hogy szereti a munkáját, és minket is szeret. - Hirtelen egy könnycsepp tolakodott a szemembe jé, de furcsa! -, gyorsan kitöröltem. De rég nem gondoltam a jó öreg John Gartnerra, a Medvére... Már vagy tíz éve halott, s éppen most fog el ez a furcsa érzés – gombóc van a torkomban... Tovább hadartam, hátha Leslie nem vesz észre semmit. - „Oké fiúk” - szólt hozzánk az első nap. - „Tudom, azért vagytok itt, hogy megússzátok az irodalmat.” Erre persze bűntudatosan felmorajlott az osztály, és mindenki igyekezett másfelé tekintgetni. - „Hadd mondjam meg” - folytatta -, „nálam csak az kap jó jegyet, aki felmutatja a csekket, amit egy írásáért kapott valahonnan ebben a félévben.” Erre persze nagy tiltakozás tört ki, nyögés, siránkozás, vonítás, hogy: „Ugyan, Mr. Gartner, ez nem igazság, mi csak nyomorult kis dedós iskolások vagyunk, hogyan várhatja el... Ez nem IGAZSÁG, Mr. Gartner!” - Amit ő egyetlen szóval, inkább csak egyet mordulva, elnémított. „Mi bajotok van azzal” - kérdezte -, „ha nem kitűnőt, csak jót kaptok? A jóhoz nem kell eladni az írásotokat. De a kitűnő - az kitűnő. Nem gondoljátok, hogy ha megveszik az írásotokat, akkor az kiváló, tehát megérdemli a kitűnőt? Kivettem az utolsó csokoládés süteményt a tálból. - Biztos, hogy érdekel, amit mesélek? - kérdeztem. - Nem locsogoktúl sokat magamról? - Majd szólok, ha megelégeltem - mondta. - De addig folytasd, jó? - Jó. Szóval, én eléggé rámentem az osztályzatokra akkoriban. Leslie elmosolyodott, eszébe jutottak a saját ellenőrzői. - Rengeteget írtam, és mindenféle történetekkel meg cikkekkel bombáztam a lapok szerkesztőségét. Éppen a félév vége előtt elküldtem egyet a Long Beach Press-Telegram vasárnapi mellékletének. Egy amatőr csillagászati klubról szólt a cikk. Az volt a címe, hogy: Akik ismerik a holdbéli hegedűst. - Képzeld el, hogy meglepődtem, amikor egyszer jövök haza az iskolából, hozom be a szemetesvödröt, megetetem a kutyát, és mama egy levelet ad át a Press-Telegram-tól! Kilelt a hideg. Reszkető kézzel valahogy feltépdestem, átfutottam, aztán újra elolvastam, az elejétől. Megvették a cikkemet! És benne volt egy csekk huszonöt dollárról! - Alig bírtam aludni, és kivárni, hogy másnap reggel mehessek az iskolába. Végre mehettem, megvolt az első öt óra, s akkor Gartner elé álltam, és széles mozdulattal az asztalára csaptam a csekket - PUFF! - „Itt a csekk, tanár úr!” - S akkor az arca ... az arca felragyogott, és úgy megrázta a kezemet, hogy egy óra hosszat mozdítani sem 73

bírtam. - „Dick Bach eladott egy cikket”, jelentette be az osztálynak, hogy alig tudtam magam hova tenni zavaromban. Azonnal megkaptam a kitűnőmet, semmi többet nem kellett már tennem. És akkor azt hittem, ennyi, vége a történetnek. Visszaidéztem azt a napot... húsz éve volt, vagy csak tegnap? Mi történik az idővel a tudatunkban? - De nem volt - szólalt meg Leslie. - Mi nem volt? - Nem volt vége a történetnek. - Persze, hogy nem. John Gartner megmutatta, mit tesz az, írónak lenni. Egy tanárokról szóló könyvön dolgozott. Az volt a címe, hogy Szeptemberi zokogás. Nem tudom, befejezte-e végül, a halála előtt... Már megint az a furcsa, szorító érzés a torkomban: talán jobb lesz, ha gyorsan befejezem a mesélést, és áttérünk más témára. - Minden héten behozott egy fejezetet, amivel épp elkészült, felolvasta, és megkérdezte, hogyan lehetne jobban megírni. Ez volt az első felnőtteknek szóló regénye. Volt benne egy szerelmi szál, és amikor ezekhez a részekhez ért, mindig elvörösödött, nevetett, és a fejét rázogatta egy-egy mondat közepén, mintha túl bizalmas dolog lenne futballedző létére ilyen gyengéd igazságokat megosztani az osztályával. Nagyon küszködött, amikor nőkről kellett írnia. Ha elkalandozott a sportoktól és egyéb férfias témáktól, érezhetően vékony jégen járkált. Mi pedig kajánul kritizáltuk: - „Tanár úr, ez a hölgy valahogy nem olyan hús-vér figura, mint Rock Taylor! Nem tudná megmutatni őt nekünk, ahelyett, hogy csak beszél róla?” Harsogva felnevetett, a homlokát törölgette a zsebkendőjével, és buzgón helyeselt. Mert éppen Nagy Medve John volt az, aki öklével döngette az asztalt, és így okított minket: „Ne csak beszélj róla, MUTASD MEG! A CSELEKMÉNYBEN JELENÍTSD MEG!” - Nagyon szerettétek őt, igaz? Újabb könnyet kellett kidörgölnöm a szememből. - Igazi, jó tanár volt, Vukkika. - Ha szeretted, akkor miért nem mondod azt, hogy szeretted? - Nem is tudom, sose fogalmaztam meg így magamban. Szerettem. Szeretem most is. Még mielőtt felocsúdtam volna, Leslie lába előtt térdeltem; átöleltem a térdét, az ölébe hajtottam a fejem, és zokogtam a tanárért, akinek a haláláról szemrebbenés nélkül értesültem pár éve valakitől. Leslie a fejemet simogatta. - Jól van - duruzsolta -, jól van. Nagyon büszke lenne rád és az írásaidra. Ő is biztosan nagyon szeretett. Milyen különös, gondoltam - hát ilyen érzés sírni? Már ezer éve nem sírtam, mindig összeszorítottam a fogamat, és keményen, acélosan ellenálltam a feltörő szomorúságnak. Mikor is sírtam utoljára? Nem tudnám megmondani. Talán anyám halálakor, egy hónappal azelőtt, hogy pilótakadétnak álltam a Légierőhöz, hogy kiképezzenek repülőtisztnek. Ettől a naptól kezdve a katonaság tűzzel-vassal verte 74

belém, hogyan kell az érzelmeinken uralkodnunk. „Kedves Bach úr, mostantól kezdve minden légynek és molylepkének tisztelegni fog, érti? Miért fog minden légynek és molylepkének tisztelegni? Azért fog nekik tisztelegni, mert van szárnyuk, magának meg nincs! Nézze csak azt a lepkét az ablakon! Bach úr, VIGYÁZZ! Lépés: INDULJ! ÁLLJ! FOGADÁS a lepkének! VIGYÁZZ! TISZTE-LEGJ! Törölje el a vigyort a szájáról! Dobja el, és lépjen rá arra a vigyorra! KINYÍRNI! Most pedig szedje fel a vigyort a földről, vigye ki, és temesse el. Azt hiszi, ez tréfa? Hát ki parancsol az érzéseinek, Bach úr?” A kiképzés főként erre irányult, mindig ez volt a kérdés: Ki parancsol kinek? Hogy ki parancsol? Én! Én parancsolok magamnak, én a racionális, a logikus elme. Mérlegelek, súlyozok, döntök, aztán úgy cselekszem, ahogyan kell. Én, a racionális, sohasem törődtem az érzelmes énekkel, a megvetett alábbvalóval; sohasem engedtem át neki a parancsnokságot. Legalábbis ma estig nem, amikor a legjobb barátommal, a húgommal megosztom a múltam egy szeletkéjét. - Bocsáss meg, Leslie - mondtam, és feltápászkodtam. Megtörölgettem az arcomat. - Nem tudom megmagyarázni, miért csináltam ezt. Soha nem fordult még elő. Sajnálom. - Micsoda nem fordult elő? Hogy valakinek sajnálod a halálát, vagy hogy sírsz? - Sose sírok. Már régóta nem. - Szegény Richard... pedig néha jót tenne, ha sírnál. - Nem, azt már nem. Nem hiszem, hogy tudnám tisztelni magam, ha sokszor művelnék ilyesmit. - Miért, szerinted a férfiak nem sírhatnak? Visszaültem a székemre. - Más férfiak csak sírjanak, ha akarnak, de magamnak nem engedélyezem. - Vagy úgy - jegyezte meg Leslie. Láttam rajta, hogy töpreng, hogyan is ítélje meg, amit tettem és amit mondtam. Ki ítélkezhet a másik fölött, ha az nem akar uralkodni az érzésein? Egy szerető asszony persze, aki sokkal többet tud az érzelmekről, és jobban ki is tudja őket fejezni, mint én, eldöntheti. - És aztán mi történt? - kérdezte kisvártatva, de hogy mire jutott a mérlegelésben, azt nem mondta. - Azután elmentem főiskolára, de első év után otthagytam – elég volt ennyi az időpocsékolásból. Bár nem volt teljesen hiábavaló, mert eljártam íjászatra, és ott ismertem meg Bob Keech-et, a repülőoktatómat. A főiskolára járni ugyan értelmetlen volt, de a repülőkiképzés megváltoztatta az életemet. Az írást még a középiskola után abbahagytam, s nem is folytattam, amíg a Légierőnél voltam. Azután se, hogy megházasodtam, és rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy állásba menjek. Bármilyen állásba. Megőrültem az unalomtól. Azt mondtam, inkább éhezem, de nem élhetek két óraütés közé beszorítva. - Azután végre felfogtam, amit ]ohn Gartner tanított nekünk: Ragyogó érzés, ha az ember el tudja adni az írását! Évekkel a halála után értettem meg az üzenetét. Ha egy iskolás fiú el tudja adni az írását, egy felnőtt miért ne tehetné meg? Érdeklődve, mintegy kívülről figyeltem önmagam; így még soha nem beszéltem senkinek. - Elkezdtem tehát gyűjtögetni az elutasításokat. Egy-két írást ugyan megvettek, de eközben nagy rakás elutasító levél halmozódott egymásra, s végül elsüllyesztette az írás tengerén evickélő hajócskámat. Egy 75

fillérem sem volt. Beálltam levélhordónak, majd bizsukat csináltam,

azután a levélírás vagy a

vázlatkészítés technikáját tanítottam. - Küszködtem egy darabig, de aztán nem bírtam tovább. Megint írásba fogtam, egy-két novellát el is adtam, de azután a visszautasítások megint elkedvetlenítettek; újra állást vállaltam, azután otthagytam, majd megint kezdődött az egész elölről. De egyre hosszabb ideig tudtam a felszínen maradni az írásaim révén, míg lassan már megkerestem a napi betevőt, s nem törődtem a tegnapokkal. Így lett belőlem író. Az ő tányérján még állt egy halom teasütemény, az enyémet már csak morzsák borították. Megnyaltam az ujjam hegyét, és szép rendben felszedegettem a morzsákat, egyiket a másik után. Leslie figyelmesen hallgatott, közben szó nélkül átrakta az összes süteményt az én tányéromra, csak egyetlenegyet tartott meg magának. - Mindig kalandos életről álmodoztam - folytattam. - Hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy egyedül rajtam múlik, kalandos-e az életem, vagy sem. Ezért belefogtam azokba a dolgokba, amelyek érdekeltek, azután könyvekbe és újságcikkekbe foglaltam az élményeimet. Leslie átható figyelemmel fürkészte az arcomat, mintha már ezer éve ismerne. Hirtelen elkapott a bűntudat. - Csak jár a szám, beszélek, beszélek - restelkedtem. - Mit műveltél velem? Egyáltalán nem szoktam ennyit dumálni, én szoktam hallgatni másokat, de ezek után hogy is hihetnéd el ezt... - Mindketten jó hallgatók vagyunk - jelentette ki Leslie -, de szeretünk beszélni is. - Na, inkább fejezzük be a partit - javasoltam. - Te lépsz. Időközben kiment a fejemből elegánsan felépített csapdám, de amíg ő is áttekintette az állását, előkotortam az emlékezetemből. Nem használta ki a gyalogelőnyét, az egyedüli lehetőségét. Sajnáltam is, de örültem is neki. Legalább látja majd, ahogy csodás hálócsapdám lehull az égből. Végül is, ebből áll a tapasztalatszerzés, vélekedtem. Nem az számít, elveszítjük-e a játszmát vagy sem. Az a fontos, hogyan viseljük el a veszteséget, hogy miképpen változunk meg tőle, okulunk-e belőle, használjuk-e a még sohasem volt új tapasztalatokat a következő játszmákban? A vereség furcsa módon egyfajta győzelem. Mégis, lényem másik fele sajnálta Leslie-t. A királynőmmel leütöttem a lovát, pedig védte. Most pedig a lovát védő gyaloggal cserébe leveszi a királynőmet, amit szándékosan áldoztam fel. Csak rajta, vedd le a királynőmet, te huncut ördögfióka, és élvezd a helyzetet, amíg csak lehet... Nem ütötte le a gyaloggal a királynőmet. Ehelyett pillanatnyi habozás után a tábla egyik sarkából előrelendítette a bástyáját, és a másik oldalon tette le. Éjkék szeme várakozóan nézett rám. - Matt - suttogta. Porrá és hamuvá omlottam egy szempillantás alatt. Azután magamhoz tértem, és megvizsgáltam a húzását. A jegyzetfüzetemért nyúltam, és gyorsan lekörmöltem egy fél oldalt. - Mit írtál? - Nagyon jó jutott az eszembe - mondtam. Végül is ebből áll a tapasztalatszerzés: nemcsak az 76

számít, hogy elveszítjük-e a játszmát, hanem az is fontos, hogy kapunk ki, és hogy miképpen változunk meg tőle; okulunk-e belőle, használjuk-e a még sohasem volt új tapasztalatot a következő játszmákban? A vereség furcsa módon egyfajta győzelem. Otthonosan kucorgott a díványon, a cipőjét lerúgta, a lábait maga alá húzta. Én a szemben lévő fotelben ültem, a lábam óvatosan, hogy ne piszkoljam össze az üveget, felraktam a dohányzóasztalra. Leslie-t „beveszévélnivi” tanítani éppen olyan volt, mintha egy kezdő vízisíelőt figyelnék, amint szépen, elsőre kiemelkedik a hullámokból. Elmondtam a szabályt, megértette, és már folyt is belőle. Nekem napokba telt gyerekkoromban, hogy megtanuljam, s közben alaposan elhanyagoltam az algebrát. - Hávát, Leveszlivi - mondtam -, avakkovor évérteved mávár, hovogy mivit movondovok? - Évén ivigeven... évértevem... peverszeve! - közölte. - Évés hovogya-van movondjávák ivígy, avazt, hovogy „Pelyhes-bolyhos?” - Hávát úvúgy, hovogy Pevelyhevesbovolyhovos, hovogy máváskévépp? Nagyon gyorsan belejött. Óriási, hogy vág az agya! Csak akkor lehet vele felvenni a versenyt, ha az ember valami olyasmibe ássa bele magát, aminek Leslie még a hírét sem hallotta, vagy új közlési formákat kell kitalálnom, esetleg pusztán megérzésekre hagyatkoznom. Ezen az estén ez utóbbit választottam. - Parrish kisasszony, a zongorájából ítélve, maga elég régen klimpírozik. Nézzük csak, megsárgult Beethoven-szonáták, rajtuk elmosódott ceruzajelek- hadd tippeljek... főiskolás korod óta játszol? - Sokkal régebb óta - rázta meg a fejét. - Amikor kislány voltam, papírból csináltam billentyűket, és azokon gyakoroltam, mert nem volt pénzünk zongorára. Anyám szerint még nem is tudtam járni, csak csúsztam-másztam, de amint életemben először megláttam egy zongorát, rögtön odakúsztam hozzá, és játszani akartam rajta. Ettől kezdve csak a zene érdekelt. De sokáig nem jutottam hozzá: a szüleim elváltak, anyám beteg lett, az öcsémmel jó darabig nevelőotthonról nevelőotthonra hányódtunk. Összeharaptam a fogam. Nem valami felhőtlen gyerekkor – vajon mennyi kárt tett benne? - Amikor tizenegy éves lettem, a mamám kijött a kórházból, és beköltöztünk egy ősrégi, romos házba mintha még a függetlenségi háború előtt épült volna - málladozó, vaskos kőfalak, patkányok, lyukak a hajópadlóban, bedeszkázott kandalló. Havi tizenkét dollárért béreltük, a mama próbálta rendbehozni. Egy nap meghallotta, hogy eladó egy öreg pianínó, és megvette nekem. Egy vagyonba került neki, negyven dollár volt! De a zongora megváltoztatta az életemet, mintha kicseréltek volna, nem voltam többé ugyanaz, mint régebben. Óvatosan előrukkoltam egy újabb kérdéssel. - Arra gondolsz, hogy valamelyik előző életedben zongoráztál, és feltámadt benned az emléke? - Nem - felelte. - Nemigen hiszek a lélekvándorlásban. De azért van ebben egy furcsaság: a Beethovennél nem későbbi, tehát az 1800-as évek körüli zeneszerzőkkel nagyon könnyen boldogulok, mintha csupán újratanulnám őket, első látásra egész jól blattolom a kottát. Beethoven, Schubert, Mozart - mintha régi barátaim lennének. De már Chopinnel és Liszttel például más a helyzet... az ő zenéjük vadonatújnak, 77

ismeretlennek tűnik nekem. - És Johann Sebastian? Ő elég korai mester volt, úgy az 1700-as évek eleje táján... - Őt is tanulnom kell. - Ha valaki 1800 táján élt és zongorázott - kérdeztem -, akkor ugye, ismernie kellett Bachot? Leslie megrázta a fejét. - Nem. Elvesztek a kottái, el is felejtették, egészen az 1800-as évek közepéig. Akkor előkerültek a művei, és újra kiadták őket. 1810-ben vagy 1820-ban senki nem tudott Bachról. Borsódzni kezdett a hátam. - Szeretnéd megtudni, hogy éltél-e vajon akkor? Olvastam egy könyvben, hogyan emlékezhetünk vissza előző életeinkre. Nem akarod megpróbálni? - Talán... Egyszer... Miért húzódozik? Hogy lehet, hogy egy ilyen értelmes valaki nem hisz mélységesen abban, hogy létünk több, mint egy felvillanó lámpácska pisla fénye az örökkévalóságban? Kicsit később - érzésem szerint úgy fél tizenkettő felé járhatott - ránéztem az órámra. Hajnali négy óra volt. - Leslie! Tudod, hogy mennyi az idő? Beharapta az alsó ajkát, felnézett a mennyezetre, majd kibökte: - Kilenc óra körül?

tizenhat Nem lesz valami kellemes hétkor kelni, és Floridába repülni, gondoltam, miután Leslie hazavitt a hotelba, aztán elhajtott a sötétségben. Korábbi légivagány életemben megszoktam, hogy napszállta után vagy egy órával leterítem a hálózsákom a gép szárnya alá, ezért most nemigen tudtam este tíznél tovább fennmaradni. Ma pedig hajnali ötkor fekszem le, hogy aztán hétkor keljek, és ötezer kilométert repüljek nem lesz kis dolog! De annyi mindent kellett megtudnom róla, és annyi mindent kellett elmondanom neki! Nem halok bele, ha most az egyszer nem alszom ki magam. Ugyan hány ember van a világon, akivel hajnali négyig, órákkal azutánig, hogy az utolsó rágcsálnivaló is elfogyott, tudunk egymásra figyelni és még csak fáradtságot sem érzünk? Leslie-vel ez megy, és még vajon kivel...? Mielőtt válaszolhattam volna magamnak, mély álomba zuhantam.

78

tizenhét Leslie, ne haragudj, hogy ilyen korán hívlak. Nem alszol? - Ugyanaznap volt, kevéssel reggeli nyolc után. - Most már nem - válaszolta. - Hogy vagy ma reggel, Vukki? - Ráérsz ma? Nem tudtunk mindent megbeszélni tegnap éjjel, és arra gondoltam, hogy ha belefér az idődbe, együtt ebédelhetnénk. És együtt is vacsorázhatnánk esetleg. Csend a vonal másik végén. Rájöttem, hogy most alkalmatlankodom neki, és rángani kezdett egy arcizmom. Nem kellett volna hívnom. - Azt mondtad, ma visszarepülsz Floridába. - Meggondoltam magam. Holnap megyek. - Ó, Richard, nagyon sajnálom. Idával ebédelek, azután délután egy megbeszélésem van. Este pedig üzleti vacsora. Rettentően sajnálom, nagyon szeretnék veled lenni, de hát azt hittem, hogy elmégy. Na, ez jó lecke arra, hogy legközelebb ne ugorjak fejest az üres medencébe. Hogy a csudába képzelhettem, hogy nincs jobb dolga, mint otthon ülni, és velem cseverészni? Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. - Semmi baj - mondtam. - Jobb is, ha ma megyek el. De azért annyit hadd mondjak, hogy nagyon jól éreztem magam tegnap este. Képes lennék addig figyelni rád, és beszélgetni veled, amíg a világon az utolsó morzsányi keksz is elfogy... Tudtad? Ha nem, akkor most már legalább tudod! - Én is ugyanígy vagyok veled. De ha mindig ennyi rágcsát etetsz velem, Malacka, hetekig kell koplalnom, hogy újra rám ismerj, annyira elhízom. Miért nem szereted inkább a salátát meg a magokat? - Legközelebb salátamagokat hozok! - De el ne felejtsd! - Bújj vissza az ágyba. Sajnálom, hogy felébresztettelek. Köszönöm a tegnapi estét. - Én is - mondta. - Szia. Letettem a kagylót, és kezdtem a holmimat bedobálni a zsákomba. Közben azon gondolkoztam, nincs-e már túl későn ahhoz, hogy most induljak a hosszú repülőútra kelet felé; odaérek-e sötétedés előtt? Nem rajongok az éjszakai repülésért a T-33-mal. Ha lángba borulna a hajtómű, és netalántán kényszerleszállást kellene végrehajtanom nos, az ilyen gyors, nehéz géppel az ilyesmi nappal is éppen elég bonyolult. Sötétségben pedig felettébb kellemetlen lenne. Ha dél körül szállnék fel, fűztem tovább a gondolatot, akkor helyi idő szerint öt órakor lehetnék Texasban, Austinban, onnan hatkor indulnék tovább, és helyi idő szerint fél tízkor vagy tízkor lennék Floridában. Lehet még látni tíz órakor? Fikarcnyit sem. Akkor mit tegyek? A T eddig megbízható gép volt... csak egy rejtélyes kis probléma van a hidraulikával, valahol ereszt - még nem javíttattam meg. De ha egészen el is menne a folyadék a hidraulikából, az se 79

lenne tragédia. Csak éppen a fékszárny nem működne, a csűrők nehezen mozognának, és a kerékfék nemigen fogna. Ettől még repülni is, leszállni is lehet. Miközben befejeztem a csomagolást, valami nagyon halvány rossz érzésem támadt. Képtelen voltam ugyanis látni magamat, ahogy leszállok Floridában. Ugyan mi történhetne? Elromlik az idő? Egyszer megfogadtam, hogy többé sohasem repülök viharban, ilyesmire tehát nem kerülhet sor. Valami elektromos hiba? Abból tényleg baj lehetne. Ha lemegy a T-ben az elektronika, akkor nem működik az üzemanyagszivattyú, és a szárnyban lévő főtankból meg a belépőél-mentiekből nem kapok többé benzint, mindössze a szárnyvégeken és a törzsben levő tartályokban lévő üzemanyag marad, mert ezek ejtőtartályok. Bedöglenek a műszerek is, meg a rádió, meg minden navigációs berendezés. Se fékszárny, se ívelőlap. Ha az elektromos rendszer felmondja a szolgálatot, akkor nagy sebességgel kell leszállni, ahhoz meg hosszú kifutópálya kell. És persze a lámpák sem működnek, a sötétben látni se lehet. De hát se generátor, se az elektromos rendszer még sosem romlott el, és semmi nem utalt rá, hogy ez bekövetkezhet. A T nem Mustang. Mi a csoda nyugtalanít hát? Az ágy szélén kuporogtam, lecsuktam a szemem, ellazítottam, és magam elé vetítettem a repülőgépet: elképzeltem, hogy előttem lebeg. Az orrától a farkáig végigvizslattam, hátha rájövök valami lappangó hibára. Mindössze egypár jelentéktelen apróság: az egyik keréken a gumik csaknem simára koptak, az egyik csomagtérajtó zárja laza, nem zár tökéletesen, a motorház közepe táján ott az alig látható kis rés a hidraulikán, amit hiába kerestünk eddig. A telepatikus vizsgálat tehát semmi hibára nem utal, semmi intő jel, hogy akár az elektromos, akár más rendszerek makrancoskodni óhajtanának. Mégis - amint megpróbáltam magam elé képzelni, hogy megérkezem Floridába, semmit sem láttam! Hát persze. Nem Floridában leszek. A sötétedés beállta előtt leszállok valahol másutt. Akkor is: képtelen vagyok látni magamat, amint ma délután valahol kiszállok a gépből, és elsétálok tőle. Pedig ennek a képzeletemben pofonegyszerűen kellene történnie. Szóval, ott vagyok, kikapcsolom a motort... Látod magad, Richard? Hogy valahol a repülőtéren, ahol leszálltál, kikapcsolod a motort? Nem láttam semmit. És a közelítést, a behelyezkedést? Azt csak látnod kell, ahogy ráfordulsz a betonra, nyugodt méltósággal emelkedik feléd, futó ki, a jelzőlámpák három kis fénypontja a műszerfalon igazolja, hogy kint is van? Belső képernyőm üres maradt. A fenébe is. Nem a gép elektromos rendszerében, hanem az én pszi-erőimben van a hiba! Felkaptam a telefont, és felhívtam a meteorológiai állomást. A hölgy közölte, hogy egész Új-Mexikóig szép idő várható, azután utolérek egy hidegfrontot, a vihartevékenység maximális magassága 13 000 méterre tehető. Ha a T képes 13 700-ra kapaszkodni, a viharzóna nem gond. Akkor miért nem látom magamat, amint biztonságban földet érek? Na, még egy telefon. A hangárt hívom. 80

- Ted? Helló, itt Richard. Úgy egy óra múlva ott vagyok. Megtennéd, hogy kigurítod a T-t, és ellenőrzöd, hogy teletöltsék? Az oxigén rendben van, az olaj is. Esetleg beletehetnél egy fél liter folyadékot a hidraulikába. Kiterítettem a térképet az ágyra, felírogattam magamnak a rádiófrekvenciákat, az irányszögeket, a repülési szinteket, mindent, amire az úton szükségem lesz. Kiszámítottam a repülési időt és az üzemanyagszükségletet. Ha nagyon muszáj, fel bírunk kapaszkodni 14 000-re, de éppen csak hogy. Fölkaptam a térképeket és a táskámat, kijelentkeztem a szállodából, és fogtam egy taxit, hogy kivigyen a reptérre. Nem is lesz rossz viszontlátni a floridai hölgyeimet. Alighanem kellemes dolgoknak nézek elébe velük. Beraktam a táskámat a repülőgépbe, becsuktam a csomagtér ajtaját, bezártam, ellenőriztem a dupla biztosítást, a kis hágcsón felkapaszkodtam az ülésbe, kivettem a pilótasisakomat a zsákjából, és felakasztottam a kabintető egyik íves merevítőjére. Hihetetlen. Húsz perc múlva ez a repülőgép, s benne én felfelé szállunk majd az égbolton, fel egészen 7000 méter magasra, és sebesen száguldunk Arizona határa felé. - RICHARD! - ordított utánam Ted az iroda ajtajából. - TELEFONOD VAN! JÖSSZ? -NEM! MONDD, HOGY MÁR FELSZÁLLTAM! - Azért mégis kíváncsi lettem. - KI AZ? Ted beleszólt a telefonba, aztán azt kiabálta felém: - LESLIE PARRISH! - MONDD, HOGY TARTSA EGY KICSIT! - Hagytam a sisakot meg az oxigénmaszkot, ahol volt, és rohantam a telefonhoz. Mire Leslie kiért a kocsival értem a reptérre, a repülőgép kerékrögzítője újra ki volt oldva, a szívótorokra és a kiömlőnyílásokra visszakerültek a sapkák és a védőhuzatok, a pilótafüle lezárva, azon is rajta a huzat, és a masszív szerkezet egy újabb éjszakára nyugovóra tért a hangárba. Hát ezért nem tudtam elképzelni, hogy leszállok valahol! Amit látni akartam volna, az a jövő-változat nem létezett. Betettem a zsákomat a csomagtartóba, és Leslie mellé csusszantam az ülésre. - Szervusz, arany kicsi Vukkim, aki pont olyan vagy, mint az összes többi vukki, csak mini-kiadásban! mondtam. - De jó, hogy látlak! Hogy sikerült felrúgni az időbeosztásodat? Leslie kocsija homokszínű, süllyedő bársonyüléses luxusautó volt. Amikor megnéztük a vukkis filmet, rögtön átkereszteltük Banthára a filmben szereplő mamutszerű, homoksárga szőrmók lény után. Lágyan ringva sorolt be velünk a különféle színű Banthák örvénylő folyamába. - Olyan kevés időt töltöttünk együtt, hogy gondoltam, ez egyszer felboríthatom a napirendemet. Most be kell ugranom az Akadémiára, hogy elhozzak onnan egypár dolgot, azután ráérek. Hová viszel ebédelni? - Bárhová. Mondjuk a Varázsserpenyőbe, ha nincsenek sokan. Van nemdohányzó részlegük - te mondtad, ha jól emlékszem. 81

- Ebédidőben ott akár egy órát is várni kell... - Mennyi időnk van? - Mennyit akarsz? - kérdezett vissza. - Menjünk el vacsorázni is? Vagy moziba? Sakkozzunk? Beszélgessünk? - Ó, te drága! Az egész napodat lemondtad a kedvemért? Nem is tudod, mit jelent ez nekem. - Azt, hogy inkább vagyok egy átutazóban lévő vukkival, mint bárki mással. De nincs több forró csokoládézás, meg nassolás, meg hasonló bűnös dolgok! Te ehetsz, amit akarsz, de én bűnbánóan visszatérek a diétázáshoz, hogy levezekeljem a vétkeimet! Az úton elmeséltem neki különös reggeli élményemet; beszéltem arról, hogyan szoktam psziképességeim segítéségével ellenőrizni a repülőgépet felszállás előtt, és hogy a megérzéseim már nem egyszer döbbenetesen beigazolódtak. Leslie udvariasan figyelt, mint mindig, amikor paranormális kísérleteimről beszéltem neki. De az udvariassága mögött megéreztem, hogy miközben hallgat, magyarázat után kutat az agyában, hiszen ilyen jelenségekkel eddig még gondolatban sem igen mert foglalkozni. Olyan lehettem neki, mint egy messzi földről érkezett felfedező, aki olyan tájakról mutogat felvételeket, amelyekről Leslie hallott ugyan, de sohasem járt ott. A Filmakadémia közelében leállította a kocsit. - Egy perc, és végzek. Megvársz, vagy velem jössz? - Megvárlak. Nyugodtan intézd el a dolgaidat. Néztem, ahogy a déli napsütésben, a nyüzsgő járókelők forgatagában távolodik. Egyszerűen volt öltözve könnyű fehér blúz, fehér szoknya -, mégis forogtak utána a férfiak. Körülötte mintegy harminc méter sugarú körben a hullámzó tömeg minden egyes hímnemű egyede lassított, hogy szemügyre vehesse. A napfényben ragyogó, aranyló búzamezőt idéző haja lazán repkedett, amint a zebra felé sietett, hogy még elérje a szabad jelzést. Köszönetet intett egy autósnak, aki átengedte; a méltóképp megjutalmazott férfi boldogan visszaintett. Igazán elragadó nő, gondoltam. Milyen kár, hogy annyira különbözőek vagyunk! Leslie eltűnt az épületben, én pedig elnyújtóztam az ülésen; nagyot ásítottam. Kihasználom az időt, villant át az agyamon, és bepótolom az éjszakai alváshiányt. Mindössze vagy ötpercnyi önhipnotikus álom, és frissen ébredek. Lehunytam a szemem, mély lélegzetet vettem. A testem tökéletesen ellazul: most. Még egy mély lélegzet. Az agyam teljesen kikapcsol; most. - Lélegzet. Mély álomba merülök: most. Ha Leslie megjön, azonnal, frissen ébredek, mintha nyolc órát aludtam volna zavartalanul. Az önszuggesztión alapuló hipnotikus alvás különösen könnyen megy, ha az ember előző éjszaka csak két órát aludt. Tudatomra sötétség borult; az utcai lárma elhalkult, megszűnt. Fekete szurokba pottyantam, az idő megállt. S azután hirtelen a bányamély sötétbe bevillant !!A FÉNY!! 82

Mintha egy napnál tízszer fényesebb csillag zuhant volna rám. A fényerő elzsibbasztotta az érzékeimet. Se árnyék se szín se hő se ragyogás se test se ég se föld se űr se idő se tárgy se ember se szó csak FÉNY! A boldogságtól elnémulva lebegtem. Tudtam, hogy ez az átható, a valaha-volt lényemen átviharzó, szüntelen ragyogás - nem fény! A fény ennek csak fakó mása, ez ezerszer fényesebb - ez Szerelem! Ereje oly átütő, hogy maga az átütő erő fogalma is csak súlytalan eszme-tollpihe e mellett a hatalmas, feltornyosuló szerelem-hullám mellett. LÉTEZEL ! LÉTEZEM ! ÉS A SZERELEM SZÁMÍT CSUPÁN ! Felrobbant bennem egy örömbomba, és ízzé-porrá szaggatott; atomról atomra feszített szét az élmény, mintha gyufaszálként estem volna a napba. Ezt az örömrohamot nem lehet elviselni, még egy pillanat, és végem! Jaj, ne! Megfulladok! Ebben a percben a Szerelem sarkon fordult, s beleveszett a déli napban fürdő Beverly Hills éjszakájába, amely itt, egy északi féltekén, egy kis csillag harmadik planétáján, egy aprócska univerzum icipici galaxisában, egy képzelt téridő egyik valósnak hitt, alig észrevehető rezdülése. Én, a mikroszkopikus, mégis végtelenül nagy létforma, bebotlottam kis játékterem kulisszái mögé, egy nanomásodpercre megpillantottam saját valóm nagyszerűségét, és csaknem megsemmisültem a döbbenettől. A Banthában fekszem, ébredtem magamra; a szívem szaporán vert, az arcom merő könny. -JAAJ! - nyögtem fel. - Aj-jaj-jaj! Szerelem! és micsoda szerelem! Ha zöld volna, annyira túlvilágian, áthatóan lenne zöld, hogy magát a Zöld Szín Eszméjét is túlszárnyalná... Mintha egy nagy labdán, mintha a Napon állnék, de mégse a Nap ez, mert nincs határa, nincs horizontja; sugárzóan fényes, de NEM RAGYOG; nyitott szemmel néztem a legfényesebbe... de nem is a szememmel, és egyszerűen NEM BÍRTAM ELVISELNI AZ ÖRÖMÉT ennek a Szerelemnek... Olyan volt, mintha az utolsó szál gyertyámat beleejtettem volna egy fekete barlangba, s akkor egy barát, egy lány, hogy lássak, begyújt egy hidrogénbombát! E fény mellett ez a világ...; e fény mellett az élet és a halál eszméje egyszerűen... jelentéktelen semmiség! Ültem a kocsiban, pislogtam, levegő után kapkodtam. Te jó ég! Tíz percbe telt, amíg megint rendesen tudtam lélegezni. Miért... Miért.. Jajj! Szőke mosoly villant a járdán, kíváncsi fejek fordultak felé, és a következő pillanatban Leslie kinyitotta az ajtót, egy halom borítékot ömlesztett a hátsó ülésre, azután becsusszant a volán mögé. - Ne haragudj, hogy ennyi ideig várattalak, Vukki. Tömeg volt. Nem főttél meg ebben a hőségben? - Leslie, el kell neked mondanom... A leg... valami történt... most, az előbb... Riadtan fordult felém. - Mi van, Richard, rosszul vagy? - Eletemben sem voltam jobban! - vágtam rá. - Jól vagyok nagyon, nagyon, nagyon jól. 83

Töredékesen, kapkodva, el-elhallgatva elhadartam neki az élményemet. - Mikor itthagytál, csak ültem és lehunytam a szemem. És akkor jött... Fény, de mégsem az. Fényesebb volt, mint a fény, mégsem vakított, nem bántotta a szemem. SZERELEM, de nem az üres, semmit-mondó szó, hanem az, amit igazából jelent. Szerelem, a maga tökéletes valóságában! Ilyen szerelmet én soha, még elképzelni sem tudtam. És aztán ez: A SZERELEM SZÁMÍT CSUPÁN! Szavak, de mégsem egyszerűen szavak, nem is csak gondolatok. Történt már ilyen... ismered ezt az érzést? - Igen - felelte, azután egy hosszú percnyi magába mélyedt hallgatás után folytatta: - Ott, fenn, a csillagokban, amikor elhagytam a testemet. Mintha egy lennék az élettel, a csodálatos világegyetemmel és valami olyan erős szeretettel, hogy örömömben sírnom kell! - De honnan jön ez? Én csak éppen bele akartam süppedni egy jó kis hipnoalvásba, ahogyan már százszor csináltam! És egyszer csak -BAMM! El tudod képzelni, hogy az ember már nem bírja az örömöt, könyörög, hogy legyen vége? - Igen - mondta. - Tudom... Egy darabig szótlanul ültünk. Azután beindította Banthát, és beleolvadtunk a forgalomba. Előre örültünk a napnak, amit együtt fogunk tölteni. tizennyolc Azt leszámítva, hogy sakkozunk, semmit nem csinálunk. Nem mászunk együtt hegyet, nem kajakozunk vad vizeken, nem harcolunk forradalomban, semmiért nem kockáztatjuk az életünket. Még csak nem is repülünk. A legkalandosabb vállalkozásunk az, hogy egy-egy ebéd után autóval bevetjük magunkat a La Cienega Boulevard forgatagába. Miért bűvöl el Leslie mégis ennyire? - Észrevetted már - kezdtem, amint a Melrose-on nyugatra, hazafelé fordult a kocsival -, hogy a barátságunk teljesen... eseménytelen! - Eseménytelen?! - Leslie olyan riadtan nézett rám, mintha meglöktem volna. - Ó, te... Néha igazán nem tudni, mikor viccelsz! Méghogy eseménytelen! - De tényleg! Nem kellene valami igazán mozgalmasat művelnünk, mondjuk egy hosszú sífutásnak nekivágnunk, vagy Hawaiiban szörfölnünk? Számunkra a legmegerőltetőbb dolog, ha felemeljük a királynőnket, és azt mondjuk: sakk! Ne érts félre, ez csak egy röpke észrevétel. Sosem volt még ilyen barátom, mint te. De nem gondolod, hogy túlzás, hogy csak a szellem magaslatain lebegünk? Nem beszélünk mi túl sokat? - Richard, kérlek, maradjunk mi csak a sakknál és beszélgessünk! -felelte határozottan. - Ne rendezzünk partikat, ne szórjuk két kézzel a pénzt, ahogy az errefelé divatos. Befordult a mellékutcába, a háza kocsibejárójához, és megállt. Kikapcsolta a motort. - Egy perc, Leslie, mindjárt jövök. Csak hazaszaladok, és gyorsan a tűzbe dobom, ami pénzem csak van. 84

Egy pillanat, s már itt is vagyok... - Nem kell semmit elégetned - mosolygott. - A pénz önmagában nem rossz. Csak akkor árt, ha megpróbálsz rajta megvenni egy nőt. Légy szíves, soha ne tedd. - Késő - feleltem. - Már megtettem. Nem is egyszer. Felém fordult, ültében a kocsiajtónak támaszkodott, eszébe sem jutott kinyitni. - Te? Érdekes, ez mennyire meglepő számomra. Valahogy nem tudlak elképzelni... Mondd, meg tudtál venni valaha olyasvalakit, aki megérte a pénzét? - A pénz furcsa dolgokat tesz. Ijesztő, hogy tényleg az enyém, és nemcsak filmet nézek a moziban. Mintha egy szerelmi háromszögben én lennék az a bizonyos harmadik, én próbálok befurakodni a pénzem meg a nő kettősébe. Még mindig nem szoktam meg, hogy van pénzem. És ha felbukkan az életemben egy szép nő, aki szegényke, nyomorog, s már a lakása bérét sem tudja fizetni, akkor mondjam neki ezt: Tőlem ugyan egy fillért sem látsz !? Korántsem volt szónoki kérdés. A magam számára alkotott „Tökéletes Nő” fogalmába jelenleg három olyan helyes kis barátnő is beletartozott, aki éppen csak megélt valahogy. - Azt teszed, amit jónak látsz - vont vállat Leslie -, csak ne hitesd el magaddal, hogy bárki is beléd szeret azért, mert kifizeted a lakbérét, vagy a számláját a fűszeresnél. Sőt - ha azt akarod elérni, hogy ne szeressenek, érd el, hogy tőled, a pénzedtől függjenek! Nem a levegőbe beszélek... Bólintottam. Honnan tud ilyesmit vajon, töprengtem. Lehet, hogy vannak körülötte férfiak, akik a pénzére vadásznak? - Szerelemről szó sincs - mondtam. - Egyikük sem szerelmes belém. Élvezzük egymást, és kész. Mint boldog élősködők - kölcsönösségi alapon. - Brrr. - Hogyan? - Brrr: a nemtetszés kifejezése. Ez a boldog élősködés a csótányokat juttatja az eszembe. - Bocsánat. Szóval még nem találtam választ a kérdésre. - Legközelebb ne közöld velük, hogy van pénzed - ajánlotta. - Nem megy. Nagyon rosszul hazudok. A jegyzetfüzetemet akarom előkapni, erre a százdolláros csekkek valahogy kipottyannak a kezem alól az asztalra, és akkor a fejemhez vágják: „Hé, nem azt mondtad, hogy szociális segélyből élsz?! Szóval, mit tehetnék? - Lehet, hogy nincs jó megoldás. De azért légy óvatos. Nincs még egy olyan város a világon, mint ez, amely több példát tudna sorakoztatni az orrunk elé arról, hányféle módon lehet tönkremenni, ha az ember nem ért a pénzhez. - Leslie végre kinyitotta a kocsiajtót. - Akarsz egy jó egészséges salátát, vagy Malacka inkább a forró csokoládénál marad? - Malacka leszokott a forró csokoládéról. Megehetnénk esetleg ketten egy salátát? Bementünk, Leslie egy Beethoven-szonátát tett a magnóba, levette a hangerőt, majd készített egy óriási tál sajtos zöldségsalátát. Megint véget nem érő beszélgetésbe keveredtünk. Nem láttuk a naplementét, 85

kihagytuk az új filmet, sakkoztunk, s már le is járt az időnk. - Azon jár az eszem, hogy holnap kora reggel fel kell szállnom - mondtam. - Nem gondolod, hogy nem vagyok formában? Négy játszmából hármat így elveszíteni... Nem tudom, mi ütött belém. - Ugyanolyan jól játszol, mint mindig - kacsintott rám. - Én viszont javulok! Július 11-ére úgy fogsz majd visszaemlékezni, mint arra a napra, amikor utoljára nyertél játszmát Leslie Parrish ellen! - Majd meglátjuk, ki nevet a végén, ördögfióka! Ha legközelebb támadsz emez elme ellen, kívülről fújja majd a Gonosz Sakkcselek című művet, s minden egyes csel a bábuid köré fonódik majd! - Önkéntelenül felsóhajtottam. - Most már indulnom kell. Bantha-sofőröm felajánlana egy fuvart a szállodáig? - Esetleg - mondta Leslie, de nem mozdult. Hogy megköszönjem az együtt töltött napot, könnyedén, mégis bensőségesen megfogtam a kezét. Egy hosszú percig szótlanul néztünk egymás szemébe. Egyikünk sem vette észre, hogy az idő megállt. A csend mondta ki, amit még sosem fogalmaztunk meg magunkban. Azután egyszer csak a karomban volt, és csókoltuk egymást - gyengéden, nagyon, nagyon gyengéden. Akkor még fel sem merült bennem, hogy Leslie Parrishbe beleszeretni annyit tesz, mint megfosztani magam az egyetlen húgomtól.

86

tizenkilenc Reggel arra ébredtem, hogy a párnákon szétomló haja átszűri és megaranyozza a beömlő napsugarakat. A mosolya fogadott. - Jó reggelt, Vukki - duruzsolta lágyan; alig fogtam fel a szavakat.- Jól aludtál? - Mmm! - feleltem, - micsoda kérdés! Nagyon jól aludtam, köszönöm. Csak álmodtam volna tegnap, hogy el akartál vinni a hotelba, azután nem tudtam megállni, hogy ne adjak egy pici csókot, és... Micsoda álom volt. Most az egyszer - ó, láss csodát! - a nő, aki itt fekszik mellettem, végre nem idegen. Először életemben ez a nő itt nagyon is a helyén van, s én is tökéletesen a helyemen vagyok itt mellette. Megsimítottam az arcát. - Ugye, egy pillanat múlva köddé válsz? Megcsörren az ébresztőóra vagy a telefon, és épp te leszel a vonal túlsó végén, hogy megkérdezd, jól aludtam-e. Ne hívj még! Hadd álmodjak még egy kicsit... - Csin-csin... - csilingelt a hangja. Ledobta magáról a takarót, és egy láthatatlan kagylót tartott a füléhez. A mosolygó arcán, mezítelen vállán és mellén csúszkáló napsugár látványától hirtelen nagyon is felébredtem. - Csin... Halló, Richard! Hogy aludtál? Hm? Ahogy megszólalt, egy csapásra ő maga volt az ártatlan-hamvas csábítás, üde és természetes. Kristálytiszta ész - a szex istennőjének a testében! Pislogtam ámulatomban, mi mindent ki tud fejezni egy mozdulattal, pár szóval, egy szemvillanással. Nagy kaland egy színésznő mellett élni! Sose gondoltam, hogy ennyiféle Leslie kavarog ebben az egyben, és még mennyi lehet benne, akit megérinthetek, felfedezhetek; és vajon mennyi bukkan még elő ennek az egynek a lelki kulisszái közül? - Te... téged... csak imádni lehet - küszködtem a szavakkal. – Miért nem mondtad soha, hogy ennyire... gyönyörű vagy?! A láthatatlan telefonkagyló hirtelen eltűnt a kezéből, s a hamvas ártatlanság talányos mosollyal fordult felém: - A legcsekélyebb érdeklődés se látszott rajtad! - Lehet, hogy most meg fogsz lepődni, de jobb, ha hozzászoksz ahhoz, hogy belőlem - a szavak kovácsa lévén - olykor-olykor akaratom ellenére is előtör a költészet - ilyen vagyok, másként nem tehetek. Szóval: szerintem szuper vagy! Lassan, ünnepélyesen bólintott. - Kiváló fogalmazás, szavak kovácsa. Köszönöm. Te is szuper vagy, véleményem szerint. - Hirtelen váltással az eszébe villant egy ötlet, kimondta: - Tudod mit, most próbáljuk ugyanezt elmondani egymásnak szavak nélkül! Most azonnal haljak meg a boldogságtól, kérdeztem magamtól, vagy még várjak egy kicsit? A várakozás többet ígért. Pedig szinte úgy éreztem, ekkora örömöt el sem lehet viselni, erre már nincs is 87

szó, bár néhány azért még akad. Tökéletesebb nőt ki se találhattam volna magamnak, gondoltam, mégis itt van hús-vér alakban. Abban a régi-régi ismerősben, üzlettársban, a legjobb barátomban rejtőzött, akit Leslie Parrishnek hívnak. Pusztán ez a gyönyörteljes gondolattöredék villant még át az agyamon, ezt is hamar elsöpörte napsütötte alakjának látványa. Fények és simogatások; puha árnyékok, suttogások - és a reggelből - délből este lett, ahogy egymásra leltünk egy létidőnyi különlét után. Vacsorára müzlit ettünk. Sokáig tartott, mire újra szavakkal beszélgettünk. Hány szóba és mennyi időbe telik még, amíg eljutunk a kérdéshez: Ki vagy Te? És amíg a miértig eljutunk? Több szükségeltetik ehhez, mint amennyit hajnali háromig mondhatunk egymásnak, amikor újra felkel a nap. Az idő színtere a semmibe veszett. Lehet, hogy kinn süt a nap, lehet, hogy sötét van; felőlünk akár eshetett is. Ha tíz óra volt is, mi nem tudtuk: délelőtt vagy este tíz óra van, és ugyan melyik napon és melyik héten? A saját reggelünkben ébredtünk, de odakinn csillagok fénylettek a csendes város fölött; délben pedig egymást átölelve aludtunk, miközben odakinn, Los Angelesben kavargott az ebédszüneti csúcsforgalom. Mióta évekkel ezelőtt pénzzé tettem a Fleetet, és megépítettem falakkal védett birodalmamat, azóta tudom, hogy nincs lélektárs. Legalábbis azok számára nincs, akik a tizedik sebességbe kapcsolva rohannak egyszerre tízfelé. Földhözragadtan életélvező Malackáknak nincs. Lehet, hogy tévedtem? Egy almaszeletekkel, sajttal és sós rágnivalóval megrakott tálcával egyensúlyozva visszasétáltam Lesliehez a hálószobába. Számunkra éppen reggel - a kintieknek dél volt. - Ez igen! - ült fel az ágyban, álomittasan pislogott, és lesimította a haját, úgyhogy kissé kevésbé kócosan hullott csupasz vállára. – Te drága! Figyelmesebb nem is lehetnél! - De lehetnék, csak nincs a konyhádban se tejszín, se krumpli, hogy egy kis krumplitortát csináljak. - Krumplitorta! - visszhangozta teljes döbbenettel. - Amikor kicsi voltam, a mamám csinált krumplitortát! Azt hittem, én vagyok az egyetlen ember a világon, aki még tudja, mi az. Te tudsz krumplitortát csinálni? - A recept e kiváló elme széfjében van, amióta Bach nagymama rá hagyományozta. Tizenöt éve te vagy az első emberi lény, aki tudja, egyáltalán mi az, hogy krumplitorta. Fel kéne írnunk szép sorban mindazt, ami a mi kettőnk... - Fölráztam a párnákat, és úgy telepedtem le, hogy minél jobban láthassam Leslie-t. Egek, gondoltam, mennyire szeretem azt is, hogy ilyen szép! Észrevette, hogy a testét bámulom. Kihúzta magát egy pillanatra, hogy lássa, amint bennem reked a szusz. Azután gyorsan az álláig rántotta a takarót. - Válaszolnál a hirdetésemre? - kérdezte ezúttal kislányos félénkséggel. - Igen. Mit hirdetsz? - Különleges dolgot keresek. - Egy átlátszóan vékony sajtszeletkét helyezett egy fél sóskekszre. - Akarod hallani? - Mondjad. - Az én sóskekszem majd összetört a sajt súlya alatt, de úgy véltem, az arányok éppen így 88

megfelelőek.

- Százszázalékos férfit keresek. Legyen éles eszű, ötletgazdag, szellemes, aki bensőséges szeretetre és örömre képes, és megosztaná velem a zene, a természet és a csendes, békés hétköznapok örömét. Dohányosok, iszákosok, kábítószeresek kíméljenek! Legyen tanulni vágyó típus, aki élete végéig fejlődni akar. Jóképű, magas, vékony, szép kezű, érző lelkű, gyöngéd és szeretni tudó előnyben. Legyen romantikus és kimondottan szexi. - Micsoda hirdetés! Persze, hogy válaszolnék! - Még nincs vége - folytatta. - Legyen érzelmileg kiegyensúlyozott, becsületes, megbízató és

életigenlő, alkotó ember. Gazdag szellemiségű, nem materialista világnézetű egyén kerestetik, de ne tartozzon semmilyen felekezethez. Szeresse a macskákat. - Hát ez tisztára én vagyok, az utolsó betűig! Még a macskádat is szeretem, bár gyanítom, hogy ez az érzés nem kölcsönös. - Adj neki időt - mondta. - Egy darabig biztosan féltékeny lesz. - Ahá, most elárultad magad! - Hogyhogy? - nyitotta kerekre a szemét, s amint előrehajolt, hogy megigazítsa a párnákat, lehullott róla a takaró. A mozdulat, ahogy előrelendült, úgy hatott rám, mintha egyszerre löknének jégbe és tűzbe. Ha nyugton marad, éppenhogy nem lépi át az érzékiségnek azt a határát, amin belül én is nyugton tudok maradni. De ha megmoccan, teste domborulatainak, hajlatainak változása, rajtuk a fények és árnyak mozgása egycsapásra boldogan összeomló cseréphalmazzá zúzták az agyamba toluló gondolatokat, szavakat. - Hm? - mormogtam, őt bámulva. - Te ösztönlény! Azt kérdeztem, hogyhogy elárultam magam? - Ha nyugodtan maradsz, akkor beszélgethetünk rendesen. Mert be kell vallanom, ha nem vagy felöltözve, csak egy kis párnapaskolás – és elborul az agyam... Amint kimondtam, megbántam. Rögtön felkapta a takarót, és a mellére szorította. A sajtoskeksze fölött szemrehányóan pislogott rám. - Ja, igaz - folytattam. - Azzal árultad el magad, hogy azt mondtad, a macska egy darabig féltékeny lesz rám. Ezek szerint megfelelek a hirdetésben foglalt kívánalmaidnak! - Szándékosan árultam el magam - felelte. - Örülök, hogy vetted a lapot! - Nem félsz, hogy most kihasználom a helyzeti előnyömet veled szemben? Egy kissé lejjebb engedte a lepedőt, és felhúzta a szemöldökét. - Ki akarod használni a helyzetet? Óriási erőfeszítéssel, legyőzve önmagamat, odanyúltam, és feljebb emeltem a leplet. - Észrevettem, hölgyem, hogy esik lefelé, és annak érdekében, hogy beszélhessek önnel egy percet, úgy véltem, igyekeznem kell, hogy megakadályozzam, ne hulljon alá még jobban! 89

- Ó, mely figyelem! - Te hiszel az őrangyalokban? - kérdeztem. - Hogy figyelnek minket, vigyáznak ránk és irányítanak? Néha, igen. - Akkor azt mondd meg nekem: miért kellene egy őrangyalnak a mi szerelmi életünkkel törődnie? Mi okból akarhatna minket összeboronálni? - Egyszerű - felelte. - Az őrangyalnak a szerelem a legfontosabb a világon. Tehát a szerelmi életünk sokkal fontosabb neki, mint a többi mindenféle életünk! Mi a csudára ügyelnének az angyalok, ha nem erre? Hát persze, gondoltam, milyen igaza van! - És szerinted lehetséges - fűztem tovább -, hogy a őrangyalok emberi formát öltenek egymás kedvéért, és néha, egy-egy létidőre szeretők válnak belőlük? Majszolta a kekszet, gondolkozott. - Igen - bökte ki végül, és egy pillanat múlva hozzátette: - Gondolod, hogy egy őrangyal válaszolna a hirdetésemre? - Persze, egészen biztos. Az ország összes hímnemű őrangyala válaszolna a hirdetésedre, feltéve, ha tudnák, hogy te adtad fel. - Én csak egyet akarok közülük. - Majd pici hallgatás után megkérdezte: - Te nem hirdetsz? Bólintottam, aztán azzal, amit mondtam, jól megleptem saját magam: - Már évek óta fogalmazgatom a hirdetést: Százszázalékosan nőies őrangyalt keresek emberi

alakban. Önállóság, kalandvágy és különleges bölcsesség szükségeltetik. Kezdeményező kedvűek és akik sokoldalúan, ötletesen értetik meg magukat és értenek meg másokat, előnyben. Beveszévélnivi is tudjon. - Ennyi? - Nem - mondtam. - Csak olyan angyal jelentkezzen, akinek fantasztikus a szeme, döbbenetesen jó

alakja és hosszú, aranyszőke haja van. Ezenkívül éles elméjű, kíváncsi, tanulni vágyó legyen. Alkotó jellegű művészeti ágakban és az üzleti életben jártasak, felsővezetői gyakorlattal rendelkezők előnyben. Bátorság és kockázatvállalás kívántatik. Hosszú távú boldogság jeligére. Leslie feszülten figyelt. - Az a rész a döbbenetesen jó alakról meg a hosszú, aranyszőke hajról nem túlságosan földhözragadt dolog egy angyal esetében? - Miért ne lehetne egy őrangyalnak jó alakja és hosszú haja? Szerinted ettől kevésbé lenne angyali, és kevésbé felelne meg az ő földi emberének, vagyis kevésbé lenne alkalmas a feladatára? Igen, miért ne lehetnének ilyenek az angyalok? - gondoltam, és szerettem volna előkapni a jegyzetfüzetemet. Miért ne létezhetne az angyalok bolygója, ahol a lakók kalandokkal és misztériumokkal derítenék fel egymás életét? Miért ne lehetne közöttük legalább egy-kettő, akik olykor-olykor egymásra 90

találnak? - Tehát mi, őrangyalok, olyan testet öltünk, amely a mi halandó kedvesünknek a leginkább megfelel? tette fel a kérdést. - Mondván, hogy ha szemrevaló a tanár, jobban tanul a diák? - Pontosan - csaptam le. - Várj csak... Rábukkantam a jegyzetfüzetemre az ágy mellett, a padlón. Lekörmöltem, amit mondott, s a végére odabiggyesztettem a nagy L betűt: L, azaz Leslie. - Észrevetted már, hogy miután megismerünk valakit, kisvártatva mennyire megváltozik a külseje? - Lehet a legjóképűbb férfi a világon - vette át a szót -, ha nincs mondanivalója, olyan unalmassá válik, mint a pattogatott kukorica. És ha akár a legjelentéktelenebb férfi szépen, okosan elmondja, mi számára a lényeg az életben, és miért, rögtön úgy megszépül, hogy az ember szeretné megölelni! Ez felkeltette a kíváncsiságomat. - Jártál valaha jelentéktelen külsejű emberrel? - Hát, nem túl sokkal. - De miért, ha egyszer megszépülnek szerinted? - Mert csak a kikent-kifent Moziüdvöskét látják, amint a kamerák előtt teszi-veszi magát, s azt hiszik, hogy Üdvöske csak a Hódító Harrykre figyel oda. Nem nagyon ostromoltak, hidd el, Richard! Szegény ördögök, gondoltam. Nem ostromolják. Mert mindig elfelejtjük, hogy a külső csak látszat, de ez a látszat nem magunk vagyunk. Rálelünk egy sugárzó szellemű angyalra, akinek az arcát még inkább megszépíti az okossága. Azután az angyal mellékesen így szól hozzánk: „Ja, és egyébként ez itt a testem...” Följegyeztem ezt is a füzetembe. - Egyszer majd megkérlek - szólalt meg, miközben áttette a reggelizőtálcát az éjjeliszekrényre -, hogy olvass fel megint a füzetedből. – A mozdulattól lehullott róla a lepel. A levegőbe lökte a karját, élvezettel nyújtózkodott. - Nem most gondolom - tette hozzá, és közelebb húzódott hozzám. - Hagyjuk abba mára a szellemi tornát. Annál könnyebben belenyugodtam, mert az agyamat tekintve újfent használhatatlanná váltam.

húsz Zene helyett valami fémes, fűrészfogú, kellemetlen csörömpölés csapott ki a hangszórókból. Leslie jóformán még vissza sem fordult a hifi-berendezéstől - miután olyan hangosra vette a zörejt, amilyenre csak lehetett -, én már nyűgösködtem. - Ez nem zene!! - TESSÉK? - fordult felém, elveszve a hangáradatban. 91

- AZT MONDTAM, HOGY EZ NEM ZENE! - BARTÓK! - MICSODA? - kérdeztem. - BARTÓK BÉLA! - LEJJEBB VENNÉD, LESLIE? - A CONCERTO! - LEJJEBB VENNÉD A HANGERŐT EGY KICSIT, VAGY INKÁBB NAGYON? LEHALKÍTANÁD, KÉRLEK? Nem értette, mit beszélek, de azt igen, hogy mit akarok, úgyhogy lehalkította a zajt. - Köszönöm - mondtam. - Vukki, szerinted ez... tényleg úgy véled, hogy... ez... zene? Ha nem csak a virágos fürdőköpenybe burkolt remek alakját és a hajmosás után törülközőturbánba csavart fejét néztem volna, bizonyára csalódást olvasok ki a szeméből. - Nem tetszik? - Te szereted a zenét, egész életedben zenével foglalkoztál. Akkor hogyan nevezheted ezt a zajt, ezt a pocsék zörömbölést zenének? - Szegény Richard! - jegyezte meg. - vagyis, de jó neked! Még annyit tanulhatsz a zenéről! Annyi gyönyörű szimfóniára, szonátára és concertóra fogsz életedben először rácsodálkozni! - Megállította a kazettát, visszatekerte a szalagot, és kivette. - Talán tényleg túl korai még Bartókot hallgatnod. De fogadok, hogy eljön a nap, amikor nagyszerűnek fogod tartani ezt a zenét! Végigvizsgálta a kazettagyűjteményét, kiválasztott egyet, és beletette a zenegépbe, a Bartók helyére. - Mit szólnál egy kis Bachhoz?... Nem szeretné saját ük-ük-ükapja muzsikáját hallgatni Bach úr? - Lehet, hogy hátonrepülésben fogsz innen kivágni - mentegetőztem -, csak egy félóráig bírom Bachot hallgatni, azután elveszítem a fonalat, és unni kezdem! - Unni? Bach zenéjét? Akkor nem tudod, hogyan kell hallgatni, nem volt, aki megtanítson rá! - Benyomta a gombot és ük-ük nagyapó zenéje kristálytisztán felzúgott valami iszonyú nagy orgonán. – Először is kényelmesen kell ülnöd. Gyere ide, a két hangfal közé. Ide kell ülni, hogy jól halljál minden hangot. Úgy éreztem magam, mintha egy zenei óvodába kerültem volna, de azért nagyon jó volt vele lenni, szorosan mellette ülni. - Ez a zene olyan gazdag, hogy már önmagában ezzel le kell nyűgöznie. Na már most: a legtöbb ember horizontálisan hallgat zenét, vagyis együtt halad a dallammal. Pedig a zene szerkezetére is figyelni lehet. Próbáltad már? - A szerkezetére figyelni? - néztem nagyot. - Nem, még nem próbáltam. - A középkori zene mind egy vonalban haladt - magyarázta egy dübörgő orgonafutamtól kísérve. - Vagyis egyszerű kis dallamok követték egymást, egyszerre csak egy szólt. De ük-ükapád bonyolult témákat választott, izgalmas, sokrétű ritmikával, és úgy szőtte-fonta össze a témákat, hogy végül bonyolult 92

szerkezeteket épített fel belőlük. Az eredmény az volt, hogy csak az egyszerre szóló hangokat tekintve is érdekessé vált a zenéje, mert megszületett a - harmónia! Bach olyan akkordokat talált ki, amelyek legalább olyan diszharmonikusak, mint Bartókéi, de Bachnak, száz évvel azelőtt, hogy másnak egyáltalán felötlött volna, mi a disszonancia, megbocsátották a dolgot. Leslie kikapcsolta a magnót, leült a zongora elé, és a keze alól máris felhangzott ugyanaz a harmónia, ami egy pillanattal előbb a hangszóróból jött. - Íme! - Az akkord tisztábban szólt a zongorán, mint az előbb a magnón. - Hallod? Ez az egyik motívum... - Lejátszotta. - Ez pedig egy másik... és egy harmadik. Most figyelj, hogyan szövi össze őket. Az A témával kezdünk, a jobb kéz játssza. Majd négy ütemmel később a bal megismétli, hallod? Ez így megy, amíg be nem jön a B téma. És ekkor A már csak kíséri B-t. Aztán A megint főtémaként bukkan fel - a jobb kéz játssza. És most... megjelenik a C! Egymás után elősorakoztatta a témákat, majd együtt játszotta le őket. Először lassan, majd gyorsított tempóban. Alig bírtam követni. Ami neki csak egyszeregy a zenében, az nekem differenciálszámítás. Behunytam a szemem, és az ujjaimat a halántékomra szorítottam, úgy figyeltem, mégis alig-alig értettem, miről van szó. Megint elölről kezdte; lépésenként újra elmondta - játszotta az egészet; s bennem egyszer csak felpattant egy ajtó valahol a lelkem mélyén, s egy eleddig sötét szobából - a zene teréből - felvillant egy fénysugár. Tényleg úgy van, ahogy Leslie mondja! Kis dallamok táncolnak egymás hátán, egymásba kapaszkodva, mintha Johann Sebastian titkokat szövögetett volna bele a zenéje szövetébe, hogy azok, akik mélyebben értik őt, örvendjenek, amikor felfedik e titkokat. - Fantasztikus teremtés vagy! - kiáltottam fel afeletti izgalmamban, hogy értem, amit mond. - Hallom! Tényleg így van! Éppannyira örült, mint én, s teljesen megfeledkezett róla, hogy öltözni meg fésülködni akart. Egy kottát szedett elő a zenepolc mélyéről és a kottatartóra rakta. Johann Sebastian Bach - állt a kotta tetején, alatta kottafejek kavalkádja; a fejek pontokkal tűzdelve, vagy több hangjegy vonallal összekötve; keresztek és bék; félhangok és tizenhatodok; itt-ott váratlan olasz nyelvű zenei utasításokkal tarkítva. Az első sor legtetején, még mielőtt a zongorista behúzhatná a futót és beleemelkedhetne a hangjegyek viharába, rögtön egy con brióba ütközik. Törtem a fejem, ez meg mit jelenthet, azután oda lyukadtam ki, hogy vagy arra utasítja a zongoristát, hogy játsszon briliánsan, vagy hűvös visszafogottságra inti, vagy pedig arra, hogy - játék közben majszoljon sajtot. Le a kalappal... A legjobb barátnőm, akivel éppen az imént bújtunk elő az átforrósodott lepedők és kéjes árnyékok közül, akivel angolul könnyedén társalgunk, spanyolul nevetgélve, németül és franciául pedig úgy, mintha rejtvényt fejtenénk, vagy nyelvújítással kísérleteznénk - ez a barátom hirtelen valami egészen új és nagyon bonyolult nyelven kezd dalba, amelyet nekem az alapoktól kell megtanulnom. A muzsika úgy bugyogott elő a zongorából, mint a tiszta, jéghideg forrásvíz a sziklából a próféta keze nyomán; a hangok csobogtak, áradtak körülöttünk, amint Leslie ujjai a billentyűkön lépegettek, 93

ugrándoztak, begörbültek és szétterpeszkedtek, hol simogatva, hol fricskázva a klaviatúrát, hogy az ember beleszédült a cikázó ujjak varázsos látványába. Még soha nem játszott nekem; mindig azt mondta, rég nem gyakorol már. Nem akart felsülni, még a zongora fedelét sem volt hajlandó felcsapni, ha a szobában voltam. De most valami megváltozott... vajon azért nem szégyell már játszani előttem, mert szerelembe estünk, vagy mert olyan elkeseredetten igyekszik jó tanár módjára segíteni süket kis tanítványán, hogy még az önmagával szembeni igényesség sem tartja vissza? A szeme minden egyes kis esőcseppet nyomon követett a papírra rögzített hangjegy-zivatarban; tökéletesen megfeledkezett róla, hogy teste is van, csupán a kezéről tudott, villámsebesen táncoló ujjairól. Szellem volt csupán, aki egy kétszáz éve halott ember szívéből fakadó zenében talál önmagára, s a muzsika iránti olthatatlan vágya megidézi a diadalmas zeneköltőt a sírból. - Leslie! Uram Isten! Hát ki vagy te tulajdonképpen? Szórakozottnak ható mosollyal hajszálnyit fordult felém a feje. Szemét, agyát, kezét a diadalmasan felzengő muzsika tartotta fogva. Azután rám pillantott; a hangok egyszeriben elhaltak, csak a még remegő zongorahúrok rezgése úszott a levegőben. - És így tovább a végtelenségig - mondta. A zene még ott volt a szemében, a mosolyában. - Látod már, mit művel Bach? Kezded érteni, mit is alkotott? - Igen, azt hiszem, legalábbis egy kicsit - feleltem. - Leslie, és én már azt hittem, ismerlek! Aztán elakad a lélegzetem. Ez a zene... szóval... te... - Már nagyon régen nem gyakoroltam - jegyezte meg. - Az ujjaim nem úgy mozognak, ahogy kéne... - Miket beszélsz! Leslie, figyelj. Ez, amit most játszottál, az... figyelj, az maga a tiszta ragyogás, ezüstös felhőkontúrokat, rózsás napkeltét pároltál itt nekem hallható fénnyé! Tudod te, milyen nagyszerű, milyen gyönyörű az, amire rábírod a zongorát? - Bárcsak ne tudnám! Tudod, hogy zongoraművésznek készültem? - Egy dolog, hogy mondtad, de még sosem játszottál nekem! Most valami egészen új... mennyországgal ajándékoztál meg. Leslie szemöldöke ráncba szaladt. -AKKOR PEDIG SOHA TÖBBÉ NE MERÉSZELD UNNI AZ ŐSÖD ZENÉJÉT! - Soha többé - ígértem megszeppenve. - Hát persze, hogy soha többé - ismételte meg Leslie. - Ahhoz, hogy ne értsd, túlságosan is hasonlít az észjárásod az övéhez. Minden nyelvnek van kulcsa, az ük-ükapádénak is! Méghogy unalom! Nahát! Romokban hevertem. Leslie kegyesen nyugtázta ígéretemet, hogy megjavulok - és ezek után gondos alapossággal nekiállt aranyhaját kefélgetni. huszonegy

94

Leslie hátrapördült az írógépe előtt álló széken, rám mosolygott; kezemben egy pohár kakaóval, ölemben egy tévéfilm forgatókönyvével ücsörögtem az irodájában. - Nem kell egy hajtásra lenyelned a kakaódat, Richard, lassan is iszogathatnád, akkor tovább tart az élvezet! Vele nevettem - magamon. Leslie szemében, gondoltam, úgy festhetek, mint hivatali szobája heverőjére hányt szalmakazal. Az ő asztalán példás rend uralkodott, a dossziék egymáson sorakoztak, még a gemkapcsok is a tartójukban lapultak. Leslie maga is épp ilyen takaros: feszes, vajszínű nadrág, betűrt, áttetsző blúzzal, alatta ugyanolyan finom szövésű melltartó, a fehér virághímzés átdereng a blúzon. A haja hullámosra fésült arany. Íme, a megtestesült jólápoltság! - Az innivaló nem levélnehezék - jegyeztem meg. - A kakaót az emberek többnyire megisszák. Te viszont nem iszod, hanem barátkozol vele. Amíg eldajkálsz egy pohárnyit, addig én annyit megihatnék, hogy örökre megutálnám az ízét. - Hát nem jobb olyat inni, amihez az embert szinte már baráti érzelmek fűzik - kérdezte -, mint olyasvalamit, amiről igazában azt sem tudja, micsoda, jóformán ismeretlen számára? Leslie meghitt viszonyban állott a kakaóval, a zenével, a kertjével, a kocsijával, a házával, a munkájával. Ha én selyemszállal kötődtem a körülöttem levő dolgokhoz, akkor ő ezüsthuzalokból font kábelekkel. Leslie mindent megbecsült, ami az életéhez tartozott. Filmes kosztümjei, estélyi ruhái szín, sőt színárnyalat szerint sorjáztak a szekrényében, mindegyiken portaszító műanyag huzat. Alattuk a megfelelő cipők, fölöttük a polcon a hozzájuk illő kalapok. A könyvei témáik sorrendjében álltak a polcon; a lemezei és a kazettái zeneszerző, karmester és szólista szerint csoportosítva sorakoztak. Ha egy boldogtalan pók a mosogatójába pottyan, megáll az élet! Papírtörlőből sodort póklétra ereszkedik le, s amint a nyomorult rámászik, a létra felemelkedik, s a pók gyengéd, megnyugtató szavak kíséretében máris a kertben találja magát, s útra bocsáttatik azzal a halk szemrehányással, hogy máskor aztán vigyázzon, a mosogató nem pókjátszótér! Én egészen más vagyok. A rendnek alárendelt szerepe van az életemben. A pókot persze szerintem is meg kell menteni, ha beleesik valamelyik mosogatóba, de azért babusgatni nem kellene, csak vegyük ki onnan, azután ki vele a házból; örüljön, hogy megúszta a kalandot. A tárgyi dolgok egy szemvillanás alatt eltűnhetnek az életünkből; elég egy szélroham - volt, nincs. Leslie és az ő ezüstkábelei... ha ennyire szorosan kötődünk tárgyakhoz és emberekhez, mi lesz, ha eltűnnek az életünkből? Magukkal viszik lényünk egy darabkáját? - Sokkal okosabb örök érvényű gondolatokhoz, mint röpke, mulandó dolgokhoz ragaszkodni - jegyeztem meg, amint a Zeneközpont felé futott a kocsi. - Nem gondolod? Leslie bólintott. Vagy tíz kilométerrel az engedélyezett sebesség fölött robogott, hogy sorra elérje a zöld 95

lámpákat. - A zene például örök érvényű - mondta. Mint egy éhhaláltól megmentett kismacskának, úgy adagolta nekem a klasszikus zene tejszínét. Váltig állította, hogy érdemes, hogy van hozzá érzékem. Bekapcsolta az autórádiót; azon nyomban életvidám hegedűhangok áradtak szét a kocsiban. Aha, mindjárt jön a kérdés, gondoltam; szerettem ezeket a kérdezz-felelek játékainkat. - Barokk, klasszikus vagy modern? - hangzott a feladat, amint Leslie ráfordult a belváros felé vezető útra. Nemcsak újonnan szerzett tudásommal, ösztöneimmel is figyeltem a zenét. Lássuk csak - ahhoz, hogy barokk lehessen, túl bonyolultan építkezik; nem elég jól fésülten szabályos ahhoz, hogy klasszikusnak mondhassam; modernnek meg nem eléggé borzas. Érzelmes, lírai, könnyed... - Neoklasszikus - tippeltem. - Valami nagy zeneszerző lehet, aki éppen jókedvében volt, amikor ezt írta mondjuk 1923-ban? Meggyőződésem volt, hogy Leslie fújja a korszakokat, a dátumokat, a zenei irányzatokat, a zeneszerzők összes műveit tételek szerint, s felismeri, melyik zenekar játszik, melyik dirigens vagy hangversenymester irányít. Amint felhangzott a zene, rögtön tudta, hova tegye; gyűjteménye ezernyi darabjából akármelyiket dúdolgatva kísérni tudta. Néha észre sem vette, hogy, mondjuk, Sztravinszkijt zümmög - azt a zeneszerzőt, aki számomra annyira kiszámíthatatlan, akár egy betöretlen vadló. - Meleg, meleg! - válaszolta. - Tippelj a zeneszerzőre is! - Az biztos, hogy nem német. A zene nem annyira súlyos, nem annyira magabiztos, hogy német legyen; mivel játékos, így hát orosz sem lehet. Francia vagy olasz ízeket sem érzek benne, s nem vélném britnek sem. Osztrák árnyalatok sem színesítik, kevés benne az arany. Fülbemászó dallam, máris dúdolhatnám, de nem amerikaiasan fülbemászó. Olyan - táncos. - Lengyel? Olyan, mintha valahol Varsótól keletre, zöldellő mezőkön született volna. - Remek. De nem lengyel, kicsit még keletibb. Orosz. – Leslie határozottan elégedett volt velem. Bantha robogott, egy percre sem kellett lassítania; a zöld fények mind Leslie szolgálatába szegődtek. - Orosz? Hát hol van ebben az elvágyódás? Hol a pátosz? Te jó ég - hogy ez orosz zene lenne? - Ne általánosíts ilyen könnyedén, Vukki! - figyelmeztetett. – Csak mert eddig még soha nem hallottál vidám orosz muzsikát. Teljesen igazad van - ez a zene játékos. - Ki a szerző? - Prokofjev. - Hogy mik vannak! - álmélkodtam. - Az orosz... - BAROM! - A fékek felvisítottak, Bantha vadul kifarolt, centire kerülte el az összeütközést, az elénk bevágó hatalmas teherautónak a semmiből felvillanó fekete veszedelmét. - Láttad ezt a rohadt eszelőst? Egyenesen bele a pirosba! Majdnem kinyírt... a rohadt életbe, hogy lehet valaki ilyen baromállat... Leslie rally-versenyzőket idéző reflexekkel védte ki a veszélyes helyzetet. A teherautó már messze járt, vagy ötszáz méterre a Crenshaw Boulevardon. De engem nem a teherautó döbbentett meg, hanem a 96

hangnem, amelyet Leslie használt. Rám nézett, vonásairól még nem tűnt el a feszültség. Az arckifejezésemet látva még egyszer rám pillantott, látszott, hogy meghökken, aztán, bár próbálta elnyomni, elnevette magát. - Richard, ne bámulj ilyen rémülten! Erős volt a rohadt, meg a barom? - Hiába erőlködött, kipukkadt belőle a kacagás. - Jaj, szegénykém! Szitkozódtam előtted! Bocsánatért esedezem! Mérges is voltam magamra, meg nevetnem is kellett magamon. - Rendben, Leslie Parrish, élvezd ki a pillanatot fenékig, mert engem többet ugyan nem látsz megdöbbenni azon, hogy rohadt, meg barom! Ahogy kimondtam őket, borzasztóan furcsának éreztem ezeket a szavakat a saját számból. Mint amikor egy antialkoholista azt mondja: Martini, vagy egy nemdohányos kiejti a száján, hogy cigaretta vagy csikk, vagy más efféle, a dohányosok közt dívó kifejezést. Bármit is jelentsen egy szó, ha az ember sohasem használja, az ő fülének zavaróan cseng. Még az is, hogy csűrő furán hangzik attól, aki távol áll a repülőgépek világától. De végül is egy szó az csak egy szó, néhány hang, felcsendülnek, elszállnak. Miért ne ejthetnék ki bármilyen szót a számon anélkül, hogy kínosan érzeném magam? Pár pillanatig hallgattam, Leslie a szeme sarkából pillogott felém. Hogyan szokás a káromkodást gyakorolni? A rádióból még mindig szólt Prokofjev, hát erre a dallamra kezdtem dünnyögni: - Ó, ro-ro-hadt, ro-rohadttt, ro-ro-hadt-ó, ba-ba-rom, RO-HADT BAROMMM / Ó, roro-hadt-hadt ba-ba-rom-ó-ro-ro-hadt-ba romm; ba-r o m m m m m m... ó! Amikor megértette, hogy mit énekelgetek, és hogy milyen kemény elszántsággal teszem, nevettében kétrét görnyedt a kormánykerék fölött. - Csak nevess, Vukki, a rohadt életbe - mondtam. - Akkor is megtanulom ezt a rohadt leckét rendesen! Mi a címe ennek a rohadt zenének? -Ó, Richard - nyögte Leslie a könnyeit törölgetve. - Rómeó és Júlia... Zavartlanul folytattam a dalocskámat, és valóban: néhány „versszak” után a szavak teljesen elveszítették az értelmüket. Még egy kis gyakorlás, és olyan folyékonyan barmozok és rohadtozok, hogy túlteszek mindenkin! És még mennyi szó van, amit meghódíthatok! Miért nem jutott eszembe a káromkodást gyakorolni harminc évvel ezelőtt? Mire odaértünk a koncertteremhez, Leslie-nek sikerült rávennie, hogy hagyjam abba, s maradjak csöndben. Az első sorból hallgattuk Sámuel Barbert és Zubin Mehtát Csajkovszkijt vezényelni a Los Angeles-i Philharmonia élén, Itzhak Perlman vendégjátékával. Csak amikor a hangverseny után visszatértünk a kocsihoz, voltam képes végre szavakba önteni az érzéseimet. - Ez aztán rohadt jó zene volt, a rohadt életbe! Nem gondolod, hogy iste... akarom mondani, baromian szép volt? Leslie sóhajtva nézett fel az égre. 97

- Mit tettem? - jegyezte meg lemondóan. - Mit szabadítottam ki a palackból? - Bármit tettél is - szögeztem le -, a rohadt életbe, jó munkát végeztél! Az együtt töltött hetek alatt is akartunk azért némi munkát végezni - hiszen még üzletfelek voltunk. Kiválasztottunk egy filmet, hogy tanulmányozzuk üzleti szempontból, és kora délután elindultunk, hogy még időben besoroljunk a jegypénztár elé, és bejussunk a délutáni vetítésre. Ahogy álltunk a sorban, az utcai forgalom ott dongott körülöttünk, de számunkra nem létezett. Mi a saját, külön kis bolygónkon zavartalanul beszélgettünk, mintha valami varázsos köd borítana be bennünket, amelyen túl minden hangtalan és valószerűtlen. Azt az asszonyt sem vettem észre, aki már egy ideje figyelhetett bennünket e ködfelhő szélén ácsorogva, és egyszer csak olyat tett, amitől megrémültem. Határozott léptekkel odament Leslie-hez, és megérintette a vállát, porig rombolva elzárt, külön világunkat. - Maga Leslie Parrish, ha nem tévedek - mondta. Barátnőm arcán megfagyott a ragyogó mosoly. Egy csapásra tartózkodóvá, óvatossá vált az arca. - Bocsásson meg, de láttam a Nagy Völgyben és az Utazás a csillagokba című filmben. Nagyon szeretem, amit csinál, és... szerintem maga gyönyörű... - Őszintén beszélt, és láthatóan zavarban volt, ettől a Leslie-t körülvevő falak kissé elvékonyultak. - Ó, igazán kedves, köszönöm. A nő kinyitotta a táskáját. - Megtenné, hogy... ha nem alkalmatlankodom túlzottan... adna egy autogramot Corrie lányomnak? Ha megtudja, hogy ilyen közelről láttam magát, és nem kértem autogramot, agyonüt. - Hiába turkált a táskájában, csak nem akart semmiféle papírlap előkerülni onnan. - Pedig kell itt lennie valami... Odanyújtottam a jegyzetfüzetemet, Leslie fejbólintással elvette. - Ez jó lesz - mondta az asszonynak. - Köszönöm, uram – fordult hozzám. írt egy üdvözletet Corrie-nak, alákanyarította a nevét, kitépte a papírlapot a füzetből, és átnyújtotta a nőnek. - Maga volt Daisy Mae a Li'l Abner-ben - szólalt meg a nő, majd tovább sorolta, mintha Leslie elfelejtette volna: - és a Mandzsúriai követ-ben is. Nagyon tetszett nekem. - Ennyi idő múltán emlékszik rá? Nagyon kedves magától... - Nagyon szépen köszönöm. Mennyire örül majd Corrie! - Puszilom Corrie-t... Miután az asszony visszaállt a helyére a sorban, egy darabig nem szóltunk egy szót sem. - Egy szót se! - mordult rám Leslie. - Megható jelenet volt! - közöltem. - Komolyan beszélek. Leslie megenyhült. - Annyira kedves volt és őszinte, nem? Azoknak, akik azzal rohanják le az embert, hogy „Maga a híres 98

színésznő, ugye?! - azt szoktam mondani, hogy téved, és megpróbálok meglógni. „De tudom, hogy maga az, mondja meg, miben is láttam?” Azt akarják, hogy az ember sorolja fel, mit ért el az életében. Bosszankodva rázta a fejét. - És mit lehet velük csinálni? Nincs tapintatos módszer tapintatlan emberek ellen, igaz? - Érdekes. Nekem nincs efféle problémám. - Hogyhogy nincs, Vukki? Ne mondd nekem, hogy még sose akart senki betolakodni a magánéletedbe? - Személyesen nem. Az íróknak leveleket küldözgetnek az effélék, erre-arra utasítgatják, meg kéziratokat postáznak neki. De csak úgy egy százalékuk effajta tapintatlan tuskó. A többi levél nagyon szórakoztató. Sajnáltam, hogy gyorsan halad a sor. Alig egy óra múlva megint abba kellett hagynunk világunk felderítését, hogy üzleti ügyeink érdekében beüljünk a nézőtérre, és egymás helyett a filmre összpontosítsunk. Mennyi mindent tanulhatok még tőle, gondoltam, miközben fogtam a kezét a sötétben, és a vállunk összeért. Pedig most még több mondanivalónk van egymásnak, mint valaha. Most már a testi szerelem vad gyöngédsége is ott lebegett közöttünk, megváltoztatott, kiteljesített bennünket. Íme egy nő, akihez fogható még nem bukkant fel az életemben, töprengtem, ahogy néztem Leslie-t a sötétben. El se tudom képzelni, hogy bármi eltávolíthat tőle, hogy bármi is fenyegethetné ezt a szívmeleg közelséget, amelyet iránta érzek. Itt van mellettem az egyetlen nő - pedig mennyit, de mennyit ismerek -, akiben nem kételkedem, akivel - hiszem - életünk végéig szoros kötelékben leszek. Nem furcsa, hogy a biztonságérzet mindig épp akkor tölti el az embert, amikor küszöbön a nagy megrázkódtatás?

huszonkettő Íme, megint itt a tó - Florida csillog alattam. Fényverte kétéltűek, hidroplánok mint napsárga vízilepkék siklanak szorgalmasan hol a vízen, hol a levegőben. Semmi nem változott errefelé, állapítottam meg később, és a zsákomat ledobtam a díványra. Valami moccant, a szemem sarkából pillantottam meg, s majdnem ugrottam egyet rémületemben: saját, rég elfeledett énem állt teljes vértezetben az ajtóban, s lerítt róla az undor. Mintha csak mezei csavargásból érkeznék haza - hajamban százszorszépek; a zsebeim üresek, mert az almaszeletet és a kockacukrot mind odaadtam az őzeknek -, s egyszerre, itt a házambn egy kardos-sisakos harcossal találnám magam szemben, aki hűvös állhatatossággal vár rám. - Majdnem két hónapot késtél - szögezte le a harcos. - Nem szóltál, nem mondtad, hová mész. Tudom, hogy rosszul esik, amit mondanom kell neked, de ha rám hallgatsz, most nem kellene fájdalmat okoznom. Richard, elég legyen ebből a Leslie Parrishból! Hát mindent elfelejtettél, amit tanultál? Nem érzed a veszélyt? Az a nő az életviteled egészét fenyegeti! - Az acélhálós sisak megrezzent, a vért megcsikordult. - Leslie gyönyörű - védekeztem, de rögtön tudtam, hogy nem fog megérteni, hanem emlékeztetni fog, 99

hány gyönyörű nőt ismertem már eddig... Csönd. Még egy csikordulás. - És hol a pajzsod? Gondolom, elvesztetted. Szerencséd, hogy élve megúsztad! - Úgy volt, hogy elkezdtünk beszélgetni... - Ostoba. Azt hiszed, a vértet csak mókából kell viselni? – Sisakja mögött megvillant a szeme. Vaskesztyűs ujjai páncélja horpadásait, repedéseit rajzolták ki. - Ez itt mind asszonyok műve! Egyszer már majdnem tönkretett egy házasság; csoda, hogy ép bőrrel menekültél meg belőle. Ha nem viseltél volna páncélvértet, azóta már legalább tízszer lekaszaboltak volna a barátból követelőző, majd elnyomó zsarnokká váló nőid. Egy csodát még megérdemeltél, de nem tanácsos még egy tucatnyira számítanod. - Eleget hordtam a páncélt - mordultam rá. - Azt akarod, hogy... minden percben harci mezt viseljek? Éjjel-nappal? Ideje már egyszer virágot is szedni. Leslie pedig különleges virág. - Leslie különleges volt. Minden nő különleges egy napig, Richard. De aztán a különleges átlagossá válik, majd óhatatlanul beáll az unalom, eltűnik egymás tisztelete, elvész a szabadság. Ha pedig elveszted a szabadságod, akkor mi marad? A páncélos figura súlyosan állt a talpán, de egyszersmind gyors is volt, mint a macska, ha támad, s rendkívüli erő áradt belőle. - Engem alkottál meg magadnak barátként, Richard. Nem teremtettél se szépnek, se jó kedélyűnek, se melegszívűnek vagy engedékenynek. Azért tartasz, hogy megvédjelek a csúnya véget érő viszonyokól. Azért lettem, hogy őrködjek a lelked szabadságán. De nem menthetlek meg, ha nem hallgatsz rám. Csak egyetlenegy boldog házasságot mutass nekem! Egyetlenegyet! Ismersz-e valakit - van-e olyan férfi, aki nem lett volna sokkal boldogabb, ha rögtön az esküvő után elválik és a barátságot választja? - Nem, nem ismerek ilyet - vallottam be. - Az én erőm abban áll, hogy nem hazudok - mordult rám. – És amíg észérvekkel le nem győzöl, amíg be nem bizonyítod, hogy amit mondok, nem tény, hanem holmi fantazmagória, addig veled maradok, megvédelek és visszarángatlak a helyes útra. Ma Leslie-t látod szépnek. Tegnap más nőket tartottál gyönyörűnek. Mindegyikük tönkretett volna, ha elveszed feleségül. Számodra csak egyetlen tökéletes nő létezik, de ő különféle testekben lakozik... - Tudom. Nagyon jól tudom. - Igenis, tudod. Abban a percben örökre eltűnök, ahogy találsz egyetlen nőt, aki többet nyújthat neked, mint a sok nő együtt... Nem tetszett nekem ez a páncélos alak, de el kellett ismernem, hogy igaza van. Nem egy támadástól mentett már meg; ha nem teszi, az a Richard, aki ma én vagyok, már rég nem létezne. Nem tetszett a nagyképű magabiztossága, de elvégre ez a biztos tudásból fakad. Majd megfagyok tőle, de ha arra kérném, olvassza fel jégszívét, lépten-nyomon áldozattá válnék, minden kapcsolatom végén fájdalmasan ébrednék rá, hogy ez a nő sem volt a lélektársam. 100

Amióta az eszemet tudom, számomra a boldogság egyet jelent a szabadsággal. Egy kis elővigyázat pedig igazán nem nagy ár a boldogságért. Persze Leslie-nek is megvolt a maga vértes gárdistája... az ő szabadságára sokkal több férfi tört, és akarta volna a házasság tömlöcébe hurcolni, mint ahány nő rám fente a fogát. Ha eldobta volna a páncélját, már régen férjnél lenne, és még vágyódni sem jutna eszébe egy olyan boldog kapcsolat után, amilyen szerelembe estünk. Az ő öröme is a szabadságból ered. Mennyire megvetettük azokat, akik bár házasok voltak, felénk kacsintgattak egy kis félrelépésért! Mindenki tegyen szíve szerint - de ha egyszer valaki a házasságban hisz, akkor éljen is eszerint, becsülettel! Ha pedig nem megy, szabaduljon belőle, amilyen gyorsan csak teheti. Házasságot forgattam-e vajon a fejemben, amikor ennyire sutba dobva a szabadság iránti igényemet, minden időmet Leslie-vel töltöttem? - Ne haragudj - mondtam felvértezett barátomnak. - Most már tudom, mihez tartsam magam. Hosszan, sötéten nézett rám, aztán otthagyott. Rászántam egy órát arra, hogy a leveleimre válaszoljak, majd egy határidő nélkül rendelt cikken dolgozgattam egy magazin számára. De lassanként valahogy nem találtam a helyem, és lesétáltam a hangárba. A nagy, visszhangos csarnok levegőjében valami halvány balsejtelem rezgett, mint holmi szemmel nem látható ködpára. A kis BD-5-re már ráférne egy kis repülés. A kormánylapjait beszőtte a pók, egy kis friss áramlás kéne, hogy lefújja a pókhálókat. Én is be vagyok pókhálósodva, gondoltam. Nem tanácsos ennyire kijönni a gyakorlatból; nem jó, ha az ember sokáig nem repül. Ez az aprócska sugárhajtású gép például igényes szerkezet; az általam eddig repült összes repülőgép közül az egyetlen, amellyel felszállni veszélyesebb, mint leszállni. A gépecske - az orra hegyétől a farkáig mindössze négy méter – úgy gördült ki a hangárból, mint egy hotdog árus kiskocsija, csak az ernyő hiányzott fölüle. Éppoly élettelennek is hatott. Nem is annyira élettelen, gondoltam, mint inkább morcos. Én is morcos lennék, ha hetekre magamra hagynának, és pókok költöznének a futóművembe. Leszedtem a kabintető védőhuzatát, megnéztem az üzemanyagot, elvégeztem a rep előtti ellenőrzést. A szárnyakat vastag porréteg ülte meg. Fel kellene vennem valakit, aki időnként leporolgatná a gépeimet, gondoltam, aztán undorodva rögtön fel is horkantam: micsoda lusta, semmirekellő fickó lett belőlem! Méghogy valaki más törülgesse a port az én gépeimről! Hajdanán csupán egy-egy repülőgéppel álltam bensőséges kapcsolatban, most már egész kis bádogháremem van; én vagyok a sejk, aki nagy néha meglátogatja a hárem lakóit. Jó, ha egyszer egy hónapban beindítom a Twin Cessna, a Widgeon, a Meyers, a Moth, a Rapide, a hidroplán, a Pitts Special motorját... Csak a T-33-omnak szerepel friss dátum a gépkönyvében, hisz azzal repültem haza Kaliforniából. 101

Vigyázz, Richard, figyelmeztettem magamat. A pilóta hosszú életének nem az a titka, hogy sokáig távol marad a gépétől! Becsusszantam a kis sugárhajtású gép fülkéjébe, s a hosszú távollétem alatt idegenné vált műszerfalra bámultam. Régebben minden időmet a Fleettel töltöttem; fejjel lefelé lógva nyúlkáltam a pilótafülke padlóján, hogy felszedegessem a behordott szénát, töreket; összekentem az ingujjamat olajjal, miközben a motort tisztítottam, a szelepeket állítottam, vagy meghúztam a hengerfejtömítés csavarjait. Ma pedig éppen annyira vagyok meghitt viszonyban seregnyi repülőgépemmel, mint barátnőim népes táborával. Mit szólna hozzá Leslie, aki mindenét megbecsüli? Ő, akivel eddig, ugye, meghitt közelségben voltam...? Bárcsak itt volna... - Kiömlőnyílástól! - kiálltottam el a figyelmeztetést megszokásból, és benyomtam az indítógombot. CIK - CIK - CIK, cikkant a gyújtás, aztán végre dörögve begyulladt a sugárhajtómű üzemanyaga az égőterekben. A kiömlőnyílás-hőmérő folyadéka felhúzódott a kívánt jelzésig, a hajtóműturbina fordulatszámlálójának kicsiny korongján körbesöpört a mutató. Mit tesz a megszokás! Ha egyszer már megtanultunk egy repülőgéppel bánni, az agyunkból rég kieshettek a mozdulatok - a kezünk, a szemünk rendületlenül őrzi őket. Ha valaki most itt állna a gép mellett, és megkérdezné, hogyan kell a hajtóművet elindítani, nem tudnám megmondani... csak azután tudnám elmagyarázni, mit is csináltam, miután a kezem ösztönösen mozogva már elvégezte az indításhoz szükséges teendőket. Az égő kerozin éles szaga behúzódik a fülkébe... és vele ezernyi repülés emléke. A folyamat szakadatlan. A mai is csak egy repüléssel töltött élet egyik napja. A repülni szónak - igaz, Richard? - van egy mögöttes jelentése is: megmenekülni, megszökni. Most éppen mi elől menekülök, és mire fogok rálelni? Kigurultam a futópályára, láttam, hogy néhány autó megáll a reptér kerítésénél, hogy lássák a felszállást. Nem lesz sok látnivalóban részük. Ez a gép olyan kicsiny, hogy ha nem lenne rajta a bemutatókon használatos füstölő, szem elől vesztenék, még mielőtt elérné a futópálya túlsó végét. Nagyon figyelj a felszállásra! Finoman a botkormánnyal, Richard, csak pihekönnyedén mozdítsd! Gyorsulj fel 150 kilométeres sebességig, azután vedd fel az orrát vagy két centivel, és hagyd, hogy magától felszálljon. Ha megpróbálod a levegőbe kényszeríteni, meghalsz. Ráfordultam a futópálya fehér csíkkal jelölt egyenesére, lecsuktam a kabintetőt, teljes gázt adtam, mire a kicsiny gép ballagni kezdett. Apró hajtóművével körülbelül olyan tempóban gyorsult, mint egy indiai ökrösfogat. A futópálya felénél kezdett nőni a sebessége, de még mindig álmatagon mozgott... 115 kilométeres sebességgel még szó sem lehetett elemelkedésről. Amikor végre elértük a 150 kilométerórát, a futópálya legnagyobb része már mögöttünk volt. Finoman elemeltem a gép orrát a betonról, s néhány másodperc múlva levegőben voltunk; éppen csak hogy, lassan, keservesen kapaszkodtunk, majdnem leborotváltuk a futópálya mögötti fák lombkoronáját. Futó be. 102

Fátyolmohás ágak villantak föl alattunk háromméternyire. Sebesség 180, 220, 280 kilométer óránként. Végre lazíthatok az ülésben: a gép nagy nehezen magára talált. Ha elérjük a 330 kilométeres sebességet, az apró jószág már azt teszi, amit csak akarok. Sebesség kell neki, meg tágas, szabad égbolt, a többi már maga a gyönyörűség. Nekem mindenem a repülés! Mindent jelent, amit csak szeretek. Sokak számára nagy varázslat, pedig nem az. Készség, amit meg lehet tanulni, amit gyakorolni kell, s melyhez tökéletesen megismerhető, szeretnivaló társ a repülőgép. Meg kell tanulni hozzá néhány alapelvet, be kell tartani néhány törvényt, szabályt, amelyek furcsa módon mégis a szabadságot kínálják. A repülés olyan sokban hasonlít a zenéhez. Biztos, hogy nagyon tetszene Leslie-nek. Messze északon, távol a légifolyosóktól, hatalmas felhőgomolyok tornyosultak; hózivatar ígérkezett. Tíz perccel később már ott szánkáztunk szelíd ívű kupolájukon, le a három kilométernyi puha semmibe, egészen az alant húzódó erdőség fölé. Kisfiú koromban azt játszottam, hogy elfeküdtem a magas fűben, és felbámultam a felhőkre. Magamat láttam ott, egy másik Richardot, amint épp egy ilyen felhőszegélyen kucorgok, zászlót lengetek a fűben heverő fiú felé, és kiabálok: SZIA, DICKIE! Az a Dickie ott lenn persze nem hallhatott, hiszen nagyon magasan voltam. A lenti fiúnak könnyek szöktek a szemébe; rettenetesen szerette volna, ha csak egy percre is, onnan fentről a felhőről lógázni a lábát. A kis sugárhajtású repülőgép követte a gondolatomat, felfelé kapaszkodott, azután megcélozta a felhőtorony csúcsát, s akár egy osztrák síugró, száguldott a meredély széle felé. Belepancsoltunk a szárnyvégünkkel a habos fehérségbe, az orrunkra akaszkodtunk, majd orsóba perdültünk. Fehér kondenzcsík-zászlócskát húztunk magunk után, kirajzolta az égre: megvolt a síugrás! Szia, Dickie! - járt a fejemben, kiáltásnál hangosabban. Az időhatáron át odaköszönök annak a harminc évvel ezelőtti, fűben kuporgó fiúcskának: Hé, fiú, ne add fel! Akard az eget, s én megígérem: a vágyad egyszer majd felragad onnan a földről, fel a magasba, ahol minden kérdésedre boldogító-borzongató választ kapsz. Rakétaként robogtunk előre; a felhőképek villámsebesen változtak-alakultak körülöttünk. Vajon meghallott a kisfiú? Emlékszem-e, hogy akkor meghallottam azt az ígéretet, amelyet ebben a pillanatban tettem kisfiúmagamnak, aki egy egészen más év nyarának zöldellő füvében ülve figyelt? Nem a szavakra, hanem arra a halálbiztos érzésre emlékszem: tudtam, hogy egyszer repülni fogok! Lelassultunk, leborítottunk, meredeken süvítettünk lefelé egy jó darabig. Micsoda gondolat! Mi lenne, ha valóban átbeszélgethetnénk az egyik időből a másikba? Mai-Richard bátoríthatná Akkori-Dickie-t! Nem szavakkal, hanem mélytudatukban, eljövendő kalandokra emlékezve. Mint egy pszi-rádión, amely vágyakat, megérzéseket közvetít. Mi mindent tanulhatnánk egymástól, ha csak egy órára, csak húsz percre találkozhatnánk azzal, aki a jövőben leszünk! Mennyi mindent mondhatnánk el korábbi önmagunknak! Lágyan, nagyon lágyan, szinte csak az ujjam hegyével érintettem meg a botkormányt, s a kicsiny gép 103

máris kijött a zuhanásból. Az engedélyezett végsebesség körül az ember nem rángathat egy repülőgépet, hacsak nem akarja, hogy boldog repülésükben hirtelen megakasztott alkatrészeire hulljon szét, amelyek rövid libegés után valahol egy mocsárban szétszóródva merülnek el. Alacsonyabb felhők villantak el mellettem, mint megannyi békés légvédelmi lövedék; magányos út kanyargott odalent, s már el is tűnt. Ez lenne csak a kísérlet: megpróbálni odaköszönni annak a rengeteg Richardnak, akik az időben előttem repülnek, megtalálni a módját, hogy megtudjam, mi mondanivalójuk van számomra. És vajon azok a Richard-változatok, akik más-más jövő-lehetőségbe léptek, akik különféleképpen döntöttek, akik balra fordultak ott, ahol én jobbra – ők mit mondanának? Hogy jobban alakult az életük, vagy azt, hogy nem? Mit tennének másképp, ha előre tudták volna azt, amit most tudnak? És akkor még nem is vettem számba a más létidőkben létező Richardokat, akik a JELEN távoli múltjában vagy a messzi jövendőjében járnak. Ha mi most, ebben a JELENVALÓ pillanatban valamennyien létezünk, akkor miért ne léphetnénk egymással kapcsolatba? Mire újból megpillantottam a repülőteret, én meg a gép már ismét jó barátságban voltunk - úgy látszik, megbocsátotta nekem, hogy elhanyagoltam. Én nehezebben bocsátottam meg magamnak, de hát ez már így szokott lenni. Lelassultunk, és megkezdtük a helyezkedést a leszálláshoz. Ugyanúgy helyezkedtem be, ahogy azok a repülőgépek, amelyeket akkor láttam, amikor hajdanán leszálltam a buszról, és kiballagtam a repülőtérre. Megláthatom-e azt a fickót most, ahogy megy, hóna alatt a hálózsákja, s a hírt emésztgeti, miszerint milliomos lett?! Mit mondanék most neki? Szent ég, mennyi mindent mondhatnék! Amennyire izzasztó volt a felszállás, olyan gyerekjáték lesz most leszállni. A BD-5 kecsesen siklott be, apró kerekei finoman érintették a betont; hosszan, nyílegyenesen gurultunk az utolsó gurulóútig. Ott a kis gép lendületesen befordult, s egy perc múlva már a hangárban voltunk. Hajtómű leáll, a turbina lassul, lassul... végül aztán nem mozdul tovább. Megpaskoltam a lágyan ívelt kabintetőt, megköszöntem a gépnek a repülést - pilótaszokás, ezt teszi minden repülő, ha úgy érzi, nem is érdemelt ilyen szép repülést. A többi repülőgép irigyen figyelt. Már nagyon viszketett a szárnyuk - szükségük is lett volna repülésre. Itt van például ez a szegény Widgeon: a jobb motor orr-borításából folyik az olaj. Beszáradt a tömítés ennyi tétlenségtől. Vajon a repülőgépek jövőjébe is be tudnék pillantani, úgy, mint a sajátomba? Ha akkoriban megpróbáltam volna, és látom a Widgeon jövőjét, eszembe se jut szánni. Hiszen később tévésztár lett belőle, egy roppant népszerű sorozat minden egyes darabja vele kezdődött, amint egy gyönyörű sziget felé repül, leszáll a vízre, s csillogóan, szépségesen besiklik a kikötőbe. És sehol sem csöpög belőle az olaj. Nem élhette volna meg ezt a jövendőt a mostani jelene nélkül; anélkül, hogy itt ne állt volna porosan 104

a hangáromban, azután, hogy alig néhány száz órát repültem vele. Előttem is állt néhány jövő-lehetőség, amelyek feltehetően nem születhetnek meg anélkül, hogy előbb, most ne élném meg ezt a szabad, magányos jelent. Felballagtam a lépcsőkön a házba; teljesen elmerültem a gondolatban, hogy talán lehetséges kapcsolatot teremtenem más énjeimmel, múltbeli és jövendő Richardokkal, más bolygókon, más létidőkben, más hipnotikus téridőkben létező önmagammal. Vajon akadt közöttük olyan, aki lélektársat keresett? És vajon előfordult, hogy meg is találta? Az ösztönös megérzés - a múlbeli-jövőbeli, de mindig a saját énem - akkor, ott, a lépcsőházban azt súgta: - Igen.

huszonhárom Kinyitottam a konyhaszekrényt, levettem a polcról egy leveskonzervet meg némi száraztésztát azzal, hogy hipp-hopp, ízletes olasz ebédet készítek magamnak. Ha nem is lesz igazán olasz, akkor is meleg és jól lehet lakni vele - erőre van szükségem az önvizsgálathoz, amin túl kell esnem. Nézz körül, Richard, és válaszolj: igazán ez az a fajta élet, amelyet kívánsz magadnak? Nagyon magányos, feleltem magamnak, s felraktam a levest egy fazékban a tűzhelyre, de elfelejtettem a lángot meggyújtani alatta. Hiányzik Leslie. Páncélos vértezet zörgését hallottam; megadóan felsóhajtottam. Ne aggódj, gondoltam, ne izgasd magad! Pontosan tudom, mit akarsz mondani, nem tudom elvéteni a logikádat: az együttlét maga a szürke romlás. Valószínűleg nem is Leslie-t hiányolom, hanem azt, amit ő jelképez ebben a pillanatban nekem. A felvértezett harcos elballagott. A helyét nyomban elfoglalta egy új gondolat - amely sokkal jobban esett: A magány ellentétpárja,

Richard, nem az, hogy nem vagy egyedül. Hanem a meghitt közelség. A fogalom, mint ezüstbuborék, szabadon lebegett fölfelé sötét tenger mélységes fenekéről. Ez az! Ez az, ami hiányzik! Soktestű Tökéletes Nőm éppolyan meghitten, melegen barátságos, mint a jég a hűtőben. A Tökéletes Nővel való viszonyban nincs igazi törődés; vele csak szex van, de a szerelem ki van zárva; a barátsága pedig semmire sem kötelez. Ő nem sérthet meg engem, és én sem tudom megbántani; de ugyanígy lehetetlenség őt szeretni vagy tőle szerelmet várni. Hiszen képtelen a meghittségre. Pedig a meghitt barátság... lehet, hogy éppolyan fontos nekem, mint a szabadság? Lehet, hogy ezért maradtam hét héten át Leslie mellett - én, aki más nővel három napot sem tudok egyhuzamban eltölteni? 105

A levest alágyújtatlanul a tűzhelyen hagytam, kerestem egy széket, s a térdemet az állam alá húzva kibámultam a tóra. A gomolyfelhők tornyos zivatarfelhőkké álltak össze, már nem hatolt át rajtuk a nap. Floridában nyáron órát lehet igazítani a menetrendszerű zivatarokhoz. Húsz perccel később már szakadó esőbe bámultam ki, de szinte észre sem vettem az áthatolhatatlan vízfüggönyt. Hogy, hogy nem, ma kapcsolat jött létre köztem és Dickie, a múltam ködébe vesző kisfiú között; valamiképpen sikerült üzennem neki. Hogyan léphetnék kapcsolatba a valamelyik jövőmbeli Richarddal? Mit tudhat vajon ő a bensőséges barátságról? Megismerte már a szerelmet? Biztosan nem lehet jobb barátunk náluk, saját énünk különféle létformáinál. Hiszen ki állhat közelebb hozzánk, mint más testekben létező saját magunk - létváltozataink? Ha igaz, hogy összeköt bennünket egy rejtett aranyszál egymással, hogy találhatom meg lelkem szövetében éppen azt a szálat, amely elvezetne hozzájuk? Egyre súlyosabbnak éreztem magam, mélyen belesüppedtem a székbe, ugyanakkor fölötte lebegtem. Milyen érdekes érzés. Hagyjuk csak, hadd jöjjön, nem szabad moccannom, se gondolkodnom - ragadjon, amerre akar. Sokért nem adnám, ha találkozhatnék...

Derengő ezüst fényhídról hatalmas, stadionnyi arénába léptem; az ülések üresen íveltek félkörben; a sorok elhagyatott közei sugarasan futottak fölfelé. Majdnem egészen lenn, az üléssorok alján magányos figura ücsörgött, az állát felhúzott térdén nyugtatta. Megneszelhette, hogy jövök, mert hirtelen felnézett. Elmosolyodott, lerakta a lábát a földre, és felém intett. - Nemhogy pontos vagy - szólalt meg -, de még korábban is érkeztél! Az arcát még nem láttam egészen tisztán, csak annyit állapítottam meg, hogy nagyjából olyan magas, mint én; sportos, fekete nejlonoverallt visel, világító sárga és narancsszínű csík fut át a mellén le, az ujjakig. A zsebei cipzárosak, csakúgy, mint bőrbakancsa. Hm, ismerős. - Hát, így jött ki a lépés - feleltem, s igyekeztem természetesen viselkedni. - Úgy látom, a látványosság késik. - Hol a csudában vagyok? - Már elindult a látványosság - nevetett. - A futót már behúzta. Nem bánod, ha nem maradunk itt? - Persze, hogy nem - válaszoltam. Az aréna melletti park füvén aprócska, póklábú repülőszerkezet állt; tokkal-vonóval se nyomhatott száz kilónál többet. Magasan elhelyezett szárnyát narancs- és citromsárga nejlonnal borították, a szárnyvégeken felnyíló, széles oldalkormánylapátok, az ülések elé alumíniumcsövön nyúlt ki a szintén sárga, kacsa-elrendezésű magassági kormánylap, az ülések mögött aprócska, tolólégcsavaros motor. Jó pár repülőgépet ismerek, de életemben nem láttam ehhez foghatót sem. Most már tudtam, hogy az overallja pilótaruha, méghozzá színben a gépéhez illő. 106

- Ha akarod, ülhetsz a bal ülésbe. - Milyen udvarias, hogy ennyire megbízik bennem, és felajánlja a pilóta helyét! - Inkább a jobb oldalra - mondtam, és befűztem magam az utasülésbe. Vigyázni kellett, a gépecskén minden parányi volt. - Ahogy akarod. Mindkét ülésből lehet repülni. Normál kormányok, csak tudod, nincs oldalkormánypedál. Mindent a bottal kell csinálni. Kacsa, ezért a magassági nagyon érzékeny. Ha úgy bánsz vele, mint egy helikopterrel, rombavágod. - Légcsavartól! - kiáltotta automatikusan, aztán felnyúlt a feje fölé, megrántott egy fogantyút, és máris indult a motor, olyan halkan járt, mint egy asztali ventillátor. Felém fordult: - Mehetünk? - Menjünk - mondtam. A gázkar, amelyet előretolt, kisebb volt a sugárhajtású mini-gépeménél is. A motor lágyan susogott, akár az enyhe szellő, a gépecske előreiramodott velünk. Húsz métert se gurult, már a levegőben voltunk; az apró szerkezet felfelé fúrta az orrát, úgy kapaszkodott, mint egy sok lóerős sebességi versenygép. A föld hullani kezdett, mintha a nagy zöld mezőt levágtuk volna magunkról, s most másodpercenként ötméteres sebességgel zuhanna. Finoman előreengedte a botkormányt, visszavette a gázt, míg a nagy legyező a hátunk mögött csendesen surrogott a széláramban. Levette a kezét a botkormányról, és intett, hogy átvehetem. -A tiéd, repülj! - Köszönöm. Olyan volt, mintha ejtőernyőn függnénk a levegőben, azzal a különbséggel, hogy nem süllyedtünk. A széláramlásból ítélve 18-19 kilométeres óránkénti sebességgel haladtunk ezzel a bámulatos kis szerkentyűvel, amely inkább hasonlított egy nyolcdolláros kerti székre, mint repülőgépre. Nem volt se fala, se padlója; a pilótafülke olyannyira nyitott volt, hogy ehhez képest az egykori kétfedelűeké zárt koporsó. Fordultam, emelkedtem. A kormány tényleg nagyon érzékeny volt, úgy, ahogy mondta. - Leállíthatjuk a motort? Lehet vele úgy siklani, mint egy vitorlázógéppel? - Hogyne. - Megnyomott egy gombot a gázkaron, és a motor leállt. Hangtalanul siklottunk feltehetően emelésben. A műszer nem jelzett magasságvesztést. - Tökéletes kis repülőgép! Csodálatos! Honnan szerezhetnék egyet magamnak? - Hát nem jöttél még rá, Richard? - furcsán nézett rám. - Nem én. Mire? - Tudod, ki vagyok? - Hát, sejtem. - Hirtelen rémület csapott át rajtam. 107

- Csak a játék kedvéért - kérte - törd át a falat, ami elválasztja azt, amit ki mersz mondani, attól, amit tudsz! Na, csináld már, mondd meg, szerinted kié ez a gép, és kivel repülsz együtt! Jobbra mozdítottam a botkormányt, a gép lágyan bedőlt, és egy termik tetején kipattant gomolyfelhő felé indult. A repülőnek a vérévé vált, hogy emelést próbáljon fogni, bár a pihekönnyű gépecske semmit sem vesztett a magasságából. - Ha már mindenképpen találgatnom kell, akkor azt mondom, hogy ez a repülőgép a jövőben létezik, az enyém lesz, te pedig az vagy, aki akkor én leszek... - Nem mertem rápillantani. - Nem rossz tipp - felelte. - Én is hasonlóképp vélekednék. - Hogyhogy? Hat nem tudod biztosan? - Ha mélyebben belegondolsz, a dolgot nagyon nehéz követni. Én a te lehetséges jövőbeli énjeid egyike vagyok, te pedig az én egyik énem valamelyik múltamból. Azt hiszem, te az a Richard Bach vagy, akire mostanság szakadt rá a vagyon, ugye? Te vagy az újonnan felfedezett híres író? Kilenc repülőgéped van, igaz, és kidolgoztál egy hibátlan elméletet a Tökéletes Nő mibenlétéről, ugye? Rendíthetetlenül hűséges vagy ehhez a Nőhöz, mégis hidegen hagy? A gép jobb szárnyát termik dobta meg. Szűken beleköröztem. - Ne döntsd be ennyire - szólt rám. - Olyan kis körön képes pörögni, hogy sokkal kisebb bedöntéssel is benne marad az emelésben. - Értem. - Ez a bámulatos kis masina az enyém lesz! Ő pedig én leszek. Mennyi mindent tudhat, amit én még nem! - Figyelj csak - kezdtem -, kérdeznék egy-két dolgot. Mennyire vagy előttem az időben? Húsz évvel? - Inkább csak úgy öttel. De ez az öt felér ötvennel is. Ha hallgatnál rám, megtakaríthatnék neked negyvenkilenc esztendőt. Csakhogy egyvalamiben különbözünk: tudom ugyan a válaszokat, amelyekre kíváncsi vagy, de mondhatok bármit, addig úgysem hallgatsz rám, ameddig a Nagy Úthenger, a Tapasztalat laposra nem nyuvaszt. A torkomban dobogott a szívem. - Azt hiszed, félek attól, amit mondani akarsz? Biztos vagy abban, hogy nem fogadom meg, amit mondasz? - Akkor mondjam? - Kiben bízhatnék jobban, mint benned? - érveltem. - Hát persze, hogy mondjad! - Lehet, hogy hajlandó vagy meghallgatni, de egészen másként fogsz majd cselekedni. Azért találkozhattunk, mert mindketten kíváncsiak vagyunk a másikra, de én kétlem, hogy segíteni hagynál. 108

- Hagylak! - Nem fogsz - szögezte le. - Ez ugyanolyan dolog, mint ez a repülőgép. A te idődben nincs rá szó, nem találták még fel. Amikor megszületik, nagyon könnyű motoros repülőgépnek, általánosan használt angol szóval ultralightnak, rövidítve UL-nek nevezik majd el, és forradalmasítani fogja a sportrepülést. De te, Richard, nem fogod készen megvenni ezt a gépet, és megbízni sem fogsz senkit azzal, hogy építse meg neked. Magad fogod darabonként összerakni, lépésenként haladsz Első, Második, Harmadik Lépés... Ugyanezt mondhatom a kérdéseidről - pontosan ugyanezt. Nem vásárolhatod meg készen a megoldásokat, de nem is fogadnád el őket még ingyen sem tőlem. Nem kellenének neked, hiába magyaráznám el a válaszokat szóról szóra. Teljesen biztos voltam benne, hogy nincs igaza. - Elfelejted - jegyeztem meg -, hogy gyorsan tanulok! Csak add meg a feleletet, aztán meglátod, milyen jó hasznát veszem! Megrázta a botkormányt, jelezve, hogy át akarja venni kis lélekvesztőnk vezetését. A termikben vagy háromszáz métert emelkedtünk, csaknem elértük a felhőalapot. Alattunk mezők, legelők, erdők, hegyek, folyók – mészkő és zöld bársony forgása-váltakozása... Utak sehol. Egyre feljebb kerültünk, lágy szellő susogott körülöttünk, cirógatóbb már nem is lehetett volna. Egyszer csak hűvös mosollyal, mint egy blöffölő szerencsejátékos, megszólalt: - Meg akarod találni a lélektársadat? - Igen! Tudod, hogy mindig is ezt akartam! - Ami a páncélvértedet illeti - folytatta -, nos, valóban megvéd minden nőtől, aki tönkretehetne. De abban is meggátol, hogy megtalálhasd azt az egyet, aki szeret, aki által több lehetnél, s aki megszabadítana a saját sündisznóállásodtól. Létezik a számodra rendelt tökéletes nő. Egy, nem pedig több. Tehát a válaszom, amire kíváncsi vagy: add fel a Szabadság és a Függetlenség eszméjét, és vedd feleségül Leslie Parrisht. Még jó, hogy átvette tőlem a vezetést, mielőtt ezzel előállt. - Mit mondasz..: hogy MICSODA? - Nem kaptam levegőt. - Azt... azt mondod, hogy... HÁZASODJAK MEG? Már maga a gondolat... Tudod, mi a véleményem a házasságról, nem? Hát nem mondtam el elégszer az író-olvasó találkozókon, hogy szerintem a Háború és a Dogmatikus Vallások után a Házasság hozza a legtöbb bajt? Feltételezed, hogy nem hiszek abban,

amit

hangoztatok?

Még

hogy

adjam

fel

a

SZABADSÁGOMAT?!

A

FÜGGETLENSÉGEMET?! Azt állítod, hogy a HÁZASSÁG a megoldás? Te... Én... Hogy MICSODA? Nevetett. Pedig nem volt ebben semmi mulatságos. Elnéztem messzire, a horizontra. 109

- Most megijedtél, igaz? - kérdezte. - De hát ez a válasz, amit kértél. Ha pedig az eszedre hallgatnál, nem pedig a félelmeidre... - Nem hiszem el, amit mondtál. - Talán nem is kell hinned nekem - fontolgatta. - Én csak egy vagyok a kínálkozó jövőid közül, a legvalószínűbb ugyan, de korántsem az egyetlen. - Hátrafordult ültében, s a motor felé nyújtózkodva meghúzott egy kis kart, a keverékdúsítóét. - Csak éppen erősen valószínű, hogy a feleségem, Leslie, ha majd oda jutsz, a te párod lesz. Az én létidőmben Leslie, a feleségem, most éppen alszik, ahogy a te Leslie barátnőd is alszik a te létidődben, egy kontinensnyi távolságban tőled. Valóban nem fogtad még föl, hogy az a számtalan nő körülötted, a tapasztalat, amivel ők gazdagítottak, mindez arra kellett, hogy eljuthass ehhez az egyetlen asszonyhoz? Milyen választ akarsz még? - Ha a többi is ilyen - mondtam -, akkor azt hiszem, nem akarok semmilyet. Hogyan adhatnám fel a szabadságomat? Kedves uram, magának fogalma sincs, hogy ki vagyok én! Ilyen válaszokra egyáltalán nincs szükségem! Kíméljen meg! - Ne idegeskedj! Ezt a repülést el fogod felejteni, és egy jó darabig nem is fog az eszedbe jutni. - Ugyan - tromfoltam le -, úgy megjegyzek mindent, mintha kőbe vésnéd. - Kedves öreg barátom - mondta csendesen. - Nagyon is jól ismerlek. Mikor fáradsz már bele az örökös ellentmondásba? - Már nagyon fáraszt. De ha ez az ára annak, hogy úgy élhessek, ahogyan akarok, akkor mindig ellenkezni fogok. Jót nevetett. Kicsavartuk a termiket, kiborított. Lassan kúszott alánk a táj, mintha ballonnal repültünk volna. Már nem érdekelt a mondanivalója; fenyegetőnek, rémisztőnek és bosszantónak találtam, amit mondott. Az UL-szerkezet azonban annál inkább foglalkoztatott: az alumínium csővázat, a vasalásokat, a szárnybeállítási, a rozsdamentes acélsodronyok csatlakoztatását és még a csónakra festett sárkánygyíkot is alaposan végigfürkésztem, hogy bevésődjenek az emlékezetembe, és azért is, hogy a semmiből is meg tudjam építeni a gépet. Talált egy merülőáramlatot, s ugyanúgy körözve, csavarvonalban siklott benne lefelé, ahogyan korábban a magasságot gyűjtöttük. Együttlétünk a vége felé közeledett. - Na jó - indítványoztam -, csapj fejbe még egy-két igazsággal. - Inkább nem teszem - felelte -, pedig figyelmeztetni akartalak valamire,de most már úgy látom, jobb, ha csendben maradok. - Légy szíves. Ne haragudj, hogy tiltakoztam. Gondolj arra, ki vagyok. Hosszan hallgatott, azután beadta a derekát. 110

- Leslie-vel olyan boldog leszel, Richard, mint még soha senkivel - jelentette ki. - És ez nagy szerencse, mert minden más vonatkozásban pórul jársz. Üldözőbe vesz benneteket az állami adminisztráció, mert mindkettőtök pénze elúszik a megbízottaitok kezén. Ha leírsz egy szót, az adóhivatal rögtön lecsap rá és lefoglalja. Mindenedet elveszíted, csődbe jutsz. A repülőgépeidtől is meg kell válnod - egy sem marad belőlük; a házad, a pénzed is mind odavész. Évekig tart majd, mire felkapaszkodsz megint. De ez lesz a legjobb, ami az életedben valaha történt veled. És ami csak valaha történni fog. Kiszáradt a szám, ahogy hallgattam. - Ennyi? Nem. A következtetést magadnak kell levonnod, az lesz majd a lényeges válasz. Elhallgatott, s lenézett az alattunk elterülő hegy zöld fennsíkjára. A füves mező szélén egy nőalak állt várakozóan. Fölnézett ránk, integetett. - Leszállsz? - kérdezte, és felemelte a kezét, mutatta, hogy ha akarom, átvehetem a botot. - Ez a rét túl kicsi ahhoz, hogy kísérletezzek. Csináld csak. Kikapcsolta a motort, lapos, nagyívű siklófordulóba dőltünk. Amint már a mező szélén álló fák fölött suhantunk, hirtelen lebillentette a szerkentyű orrát, rácsapott a fűre, majd finoman újra megemelte, kilebegtette az UL-t és egy másodperc múlva a kerekei lágyan a földhöz simultak. Odagördült egy olyan Leslie-hez, aki még elragadóbb volt, mint az a Leslie, akit Kaliforniában hagytam. - Szervusztok, fiúk - fogadott minket. - Sejtettem, hogy itt lesztek hármasban a gépetekkel. - A másik Richardhoz hajolt, megcsókolta, és beleborzolt a hajába. - jósoltál neki? Ennek a Leslie-nek hosszabb volt a haja, vonásai pedig lágyabbak azénál, akit én ismertem. Ruhája leheletvékony, citromsárga selyem; a magas nyakú, bő blúz majdnem ünnepélyes hatást keltett volna, ha a selyem nem olyan finoman áttetsző. Derekán az öv széles napsugárnyaláb. Szoknya gyanánt fehér vászonleplet csavart magára, a lepel a földet söpörte, éppen csak a szandálból előkandikáló lábujja hegye látszott ki alóla. Elállt a lélegzetem, lelki falaim azonnal, ott, abban a pillanatban csaknem porrá omlottak. Ha az a sorsom, hogy földi életemet egyetlen nő mellett kelljen leélnem, gondoltam, akkor lehetőleg ő legyen ez az egy. - Köszönöm a bókot - mondta Leslie. - De hát ki kellett csípnem magam az alkalomra. Elvégre az ember nem mindennap találkozik korábbi önmagával, ráadásul az életútja közepe táján... - A másik Richard kiszállt a gépből, Leslie köréje fonta a karját, majd mosolyogva fordult hozzám: - Hogy vagy, Richard? - Éppen nagyon irigykedem - feleltem. 111

- Ne irigykedj - mondta Leslie -, a tied lesz egyszer ez a gép. - Nem a gépet irigylem a férjedtől - helyesbítettem -, hanem a feleségét. Leslie elpirult. - Te vagy az, ugye, aki gyűlöli a házasság gondolatát, és azt vallja, hogy az maga az „unalom”, a „vegetálás” és „egymás tiszteletének óhatatlan megszűnése”? - Talán nem is olyan óhatatlan... - Hát, ez már biztató - jegyezte meg. - Gondolod, hogy egy nap majd meggondolod magad? - Ha hiszek a férjednek, akkor igen - válaszoltam -, de nem látok rá sok esélyt. Legfeljebb, ha rád nézek. - Holnap már más szemmel fogsz látni - mondta a jövőbeli Richard. - Ezt a mai találkozást elfelejted. Magadtól kell rátalálnod az útra, akár jóra, akár rosszra vezessen is. -S ki kell tartani jóban-rosszban - nézett fel rá Leslie. Richard arcán halvány mosoly villant át. - Míg ásó, kapa, nagyharang sem választ el minket egymástól, hanem még jobban összehoz folytatta Leslie idézetét. Mintha szeretetteljesen ugrattak volna. Mindkettőjük nagyon tetszett nekem. - Lejárt az időnk - fordult hozzám Richard. - Megkaptad a választ, most már nyugodtan elfelejtheted. Repülj még a géppel, ha akarsz. Nekünk most sietnünk kell, vissza az ébredésbe, egy olyan évbe, mely távol esik a te létévedtől, vagy tán nem is annyira távol. Éppen az új könyvem közepénél tartok, s ha szerencsém van, ébredés után az lesz az első dolgom, hogy előkapom a füzetem, és leírom ezt az álmot. Mintha lassított felvételt látnék, keze az asszony arcához emelkedett, mintha meg akarná cirógatni, s hirtelen eltűnt. Leslie felsóhajtott, szomorúan, hogy letelt az időnk. - Felébredt, s nemsokára én is ébredek. Egy lépésnyit felém lebegett, s a legnagyobb megdöbbenésemre, lágyan megcsókolt. - Nem lesz könnyű dolgod, szegény Richard - mondta. - S neki, aki voltam, a hajdani Leslie-nek sem lesz könnyű. Nehéz idők jönnek! De ne félj. Ha csodát akarsz látni, bújj elő a páncélzatodból!A csoda sokkal erősebb a vasnál! A szeme mint az alkonyi ég... Mennyi tapasztalat, tudás sugárzik belőle! Mosolya, akárcsak ő maga, a semmibe foszlott. Egyedül álltam a réten az UL-lel. Nem repültem vele. Álldogáltam a fűben, és megpróbáltam mindent jól az agyamba vésni - Leslie szép arcát, a szavait -, mikor egyszerre minden elenyészett körülöttem. 112

Amikor felébredtem, a szemközti ablak mögött mély volt a sötétség, az üvegtáblát esőcseppek pettyezték. A tó túloldalán a kivilágított ablakok fényívet húztak az éjszakába. Kinyújtottam állam alá húzott lábamat, csak ültem ott, és próbáltam emlékezni, mit is álmodtam. A jegyzetfüzet meg a toll a szék mellett hevert. Repülő-álom. Őskori repülő sárkány, tarka volt a tolla; leszállt velem, és ott várt rám a

leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Egyetlen szót mondott: „Csoda”. A legszebb arc, amelyet... Csoda. Igen, de volt még valami... tudtam, hogy ez nem minden, de képtelen voltam többet felidézni. Csak egyetlen érzés maradt az álomból: szerelem, szerelem, szerelem. Nem álom volt! Igazi nő volt, hiszen éreztem az érintését! Napfénybe öltözött, élő, eleven nő, és én mégis képtelen vagyok megtalálni!

Hol vagy? Dühödt elkeseredésemben az ablakhoz vágtam a füzetet. Nekicsattant az üvegnek, lapok szálltak belőle szerteszét, majd leesett, Dél-Kalifornia navigációs térképei mellé. - A rohadt életbe, hol vagy MOST?

huszonnégy Madridban voltam, amikor a dolog bekövetkezett. Hogy a könyvemet népszerűsítsem, vakmerően bukdácsoltam át a spanyol körút állomásain; spanyolul adtam interjúkat, amitől a műsorvezetők meg az újságírók mosolyra derültek. Miért is ne tettem volna? Ha én odahaza, Amerikában egy spanyolt vagy németet, franciát, japánt, oroszt láttam-hallottam, aki elhárította a tolmácsokat, és megpróbált a honiak nyelvén szólni, el voltam bűvölve. Nem számít, ha kissé furcsa is a mondatszerkezet annak, akinek az anyanyelvét törik éppen, s nem egészen odaillőek a szavak. Nagyon jó érzés figyelni, hogyan táncol valaki egy másik nyelv kötelén nagy bátran a magasban, hogy igyekszik közvetlenül beszélni hozzánk. - Senor Bach, igazán megtörténtek azok a dolgok, amiket leír? Hisz-e ön valóban az eszmékben, amelyeket hirdet, az ön számára valóban beválnak? - A felvevőgép alig hallhatóan zümmögött, az operatőr türelmesen várt, hogy lefordítsam magamnak a kérdést. - Író nincs a világban egészben olyan - fogtam bele a válaszba csigalassúsággal, de hát ez tellett tőlem -, aki írhat könyvet olyat, amiben maga ő nem hisz. Igazat írhatunk akkor csak, ha igaziból hiszünk. Nem van én olyan jó abban - hogyan mondani kell spanyolul bizonyítani? -, hogy éljem, ahogy írom, de mindennap jobb és jobb vagyok benne! A különféle nyelvek hatalmas, puha tollpárnaként tornyosulnak a népek között. A másik ember hangja alig érthető, elvész bennük, ha meg mi kínlódunk az ő nyelvtanukkal, mintha tollal menne tele a szánk. Pedig érdemes küszködni. Nagyszerű érzés, ha sikerül mások szavaiba öntenünk egy-egy gondolatunkat, 113

ha roppantul egyszerűsítve is, ahogyan a kisgyerekek formálják első mondataikat, lassan, keresgélve; ha a gondolataink végül mégis átkelnek az idegen nyelv öblén és partot érnek egy-egy másképp beszélő emberi lénynél! A hotelszobámban aznap késő éjjel megzörrent a telefon, s még mielőtt eszembe jutott volna, mit is kéne spanyolul mondani, belehallóztam. Nagyon-nagyon távolról vékonyka hang felelt. - Szia, Vukki, én vagyok! - Micsoda nagyszerű meglepetés! Drága vagy, hogy hívtál! - Sajnos, rettentően nagy bajok vannak ideát, ezért kellett telefonálnom. - Miféle bajok? - Semmi olyan bajt nem tudtam elképzelni, ami miatt Leslie éjféltájt Madridba telefonálna. - A főkönyvelőd keres - mondta. - Tudsz az adóhivatali dolgokról? Senki nem szólt még? A pénzügyi megbízottad nem jelentkezett? A vonalban recsegés, süvítés. - Nem. Semmit nem tudok. Adóhivatal? Miről van szó? - Az adóhivatalról. Azt akarják, hogy fizess nekik egymilliót hétfőig, különben mindenedet lefoglalják! Ez tényleg akkora baj volt, hogy alig akartam elhinni. - Mindent lefoglalnak? - értetlenkedtem. - Hétfőn? Miért éppen akkor? - Három hónapja küldtek egy hivatalos felszólítást. Az ügynököd nem szólt neked, mondván, hogy nem szereted a rossz híreket. Leslie olyan letörten beszélt, hogy tudtam, nem tréfál. Dehát minek tartok egy szakembert, egy pénzügyészt...? Minek szerződtettem azt az egész bandát? Ahhoz, hogy az adóhivatal mindent lefoglaljon, nem kell profikat pénzelnem. Ezt magam is elérhettem volna. - Tudok segíteni, Richard? - kérdezte Leslie. - Fogalmam sincs. - Furcsa érzés lesz, merengtem, ha majd lelakatolva találom a házamat, meg a repülőgépeimet... - Bármit megteszek, amire csak kérsz - mondta Leslie. – Biztosan tudok valamit intézni. Azt hiszem, elmegyek egy ügyvédhez. - Jó ötlet. Hívd fel az én ügyvédemet Los Angelesben, kérdezd meg, van-e olyan embere, aki konyít az adóügyekhez, és ne izgulj. Ez csak valami tévedés lehet. El tudod képzelni egyáltalán, hogy egymillió dollárt követeljenek ADÓRA? Mikor valójában az történt, hogy egymilliót vesztettem, tehát egy fillér adót sem kell fizetnem. Valahol tévedett a számítógép. Beszélek majd az adóhivatallal, ha visszamegyek, és tisztázom, mi a helyzet. Rendbehozzuk. - Akkor jó - mondta bizonytalanul. - Felhívom az ügyvédet, s elindítom a dolgot. Siess haza, kérlek, ahogy csak tudsz. - Ijedt és ideges volt a hangja. - Még két napig itt kell lennem. Nyugodj meg! Mindent elintézünk, s hamarosan együtt leszünk! 114

- Te se idegeskedj... - felelte. - Holtbiztos, hogy kitalálok valamit... Érthetetlen, gondoltam, miközben visszabújtam a takaró alá a madridi hotelban. Túlságosan komolyan veszi az egészet. Mintha számítana neki is, mintha az ő gondja lenne. Eszembe jutottak az üzletemberek, akiket alkalmazok. Ha mindez csakugyan igaz, akkor egytől egyig kudarcot vallottak. Mérget veszek rá, hogy ennek a nőnek a kisujjában több az üzleti érzék, mint nekünk, többieknek, együttvéve. Az ember sohasem mehet biztosra - bizalommal nem lehet megbízhatóságot is vásárolni. Se nagy fizetéssel, címekkel-rangokkal, vagy a felelősség átruházásával, se pedig azzal, hogy állom az összes költséget. Márpedig, döbbentem rá hirtelen, ha a felbérelt szakemberek rosszul dolgoztak, nem ők, hanem én megyek tönkre! Hajaj, Richard, qué tonto! Estroy un burro, estroy un burro estupido! Azért ez érdekes, gondoltam. Még alig két hete vagyok Spanyolországban, de már spanyolul gondolkozom! Pedig angolul mégis világosabb: nagy szamár vagy, Richard.

huszonöt Egy Richard feliratú dosszié volt az asztalán, azt hittem, nekem szól, kinyitottam, és olvasni kezdtem. A hajnali békés, áttetsző kékség nappalra mélyül mint a boldogság, Kék... kékebb... égkékebb, Az öröm tengerárján játszi pamacsfelhők Majd az alkony lágy rózsaszínbe von, Míg vérbíbor búcsúnk vadul egybeforraszt Föld-lélek és Ég-lélek Szépségtől terhes, megreped. Eljő az éj, s a kiflihold kacag a sötét ég alján Ránevetek én is S arra gondolok, A világ túlfelén A te égboltod is Ez az arany nevetés tölti be Vágyom rá, hogy te, Kék Csillagszemű Lásd és halld, S így mi, hárman, Egyként örüljünk, Saját, külön világainkban 115

Egyedül is együtt legyünk Égen, űrön, távolon át. Azután elalszom, Minden csupa mosoly Körülöttem. Átfutottam, aztán újból, lassan elolvastam. - Vukkikám - kiabáltam át neki. - Ki írta ezt a verset a nevető kifliholddal az ég alján? A dossziéban volt, az asztalodon. Te írtad? Leslie a nappalijában ült egy nagy halom irat - beruházási űrlaphegyek, kietlen főkönyv-prérik, érvénytelen csekk-kupac - közepette, mint egy telepes ellenséges földön, papír-szekértábortól körülvéve. Igaza volt - az adóhivatal a nyakamra vetette a hurkot. Leslie most gőzerővel próbálta a dolgokat újraszervezni, hogy csütörtökhöz két hétre elkezdhessünk a hivatallal tárgyalni. - Mit mondasz? Én írtam. Hé, NE OLVASD EL, KÉRLEK! - Késő - mondtam, de csak halkan, hogy meg ne hallja. Ki ne töprengett volna már el azon igazából, kiismerhetjük-e akár a legjobb barátunkat is, vajon mi lehet az agyában, a szívében. Aztán egyszer csak rájövünk, hogy szíve legmélyebb titkait egy darab papírra bízta. Kibuggyant, mint egy kristálytiszta vizű hegyi forrás. Újra elolvastam. A dátum rajta egy nappal azutáni, hogy elindultam Spanyolországba. Egy nappal a hazatérésem után pedig, ma, megtudom, mit érzett akkor - amit csak ennek a papírnak mondott el. Micsoda poéta! Bensőséges, gyengéd, merész. Írás engem csak akkor indít meg, ha bensőséges. A repülés például bensőséges dolog; meg az olyan filmek, beszélgetések, érintések, amelyek mintha véletlenszerűek lennének, de korántsem azok. Leslie-n kívül még senki sem akadt az utamba, akivel meg mertem volna kockáztatni, hogy amikor néha gyereknek érzem magam, gyerek módjára is viselkedjem. Vele lehetett bolondozni, okoskodni, gátlástalan folyást engedni az érzékeim követelőzésének. Hozzá olyan közel kerültem, olyan meghatott ragaszkodást éltem át iránta, mint még senkihez. Ha a „szerelem” szó nem lenne annyira kifacsart és torz, amilyenné a birtoklás megszállottai és az álszenteskedők tették, ha azt jelentené, amit mondani akarok, akkor talán még azt is hihetném, hogy szerelmes vagyok Leslie-be. Megint elolvastam a versét. - Ez a vers nagyon szép, Leslie. - Hú, ez nagyon silányul, vállveregetően hangzik. Érti-e vajon, hogy komolyan gondolom, amit mondok? A hangja, mint egy ezüstkorbács, keményen csattant. - A rohadt életbe, Richard! Megkértelek, hogy ne olvasd el! Magánügy! Ha azt akarom, hogy olvasd el, akkor szólok! Átjönnél ide hozzám, és volnál szíves segíteni? A verssorok összetörtek a fejemben, mint egy söréttel telibe talált agyaggalamb. Villámok cikáztak az agyamban. Kicsoda maga, hölgyem, hogy azt hiszi, így rám förmedhet? SENKI, senki nem lehet ilyen velem, mert azon nyomban faképnél hagyom! Nem kellek neked, nem kapsz meg, kész! Viszlát... viszlát... VISZLÁT... VISZLÁT! 116

Két másodperc tajtékzás - aztán vak dühöm önmagam ellen fordult. Én, akinek mindennél becsesebb a magánélet szentsége, elolvastam a versét, beleolvastam a titkába! Betörtem védett szellemi erődjébe. Mit szólnék, ha ő törne be az enyémbe? El sem tudom képzelni. Minden joga megvan, hogy ezennel egyszer s mindenkorra kirúgjon a házából. Annak, hogy kapcsolatunknak vége szakadhat, a puszta gondolatára is megborzongtam. Hiszen életemben akit csak megérintettem, senki nem állt hozzám olyan közel, mint ő. Összeharaptam a számat, s hang nélkül átmentem a nappaliba. - Nagyon sajnálom - mondtam. - Bocsánatot kérek. Amit tettem, megbocsáthatatlan. Soha többé nem fordul elő. Szavamat adom. – A düh elsistergett, mint amikor a forró, olvadt ólom jeges vízbe pottyan. A vers is porrá tört a fejemben. - Téged egyáltalán nem izgat az egész? - Leslie mérges volt és kétségbeesett. - Addig az ügyvédek semmit sem tudnak tenni az érdekedben, amíg nincs a kezükben valami, és ez itt... ez a kupleráj!... ez itt az állítólagos könyvelésed. Forgatta a lapokat, egyet ide rakott, a másikat oda. - Vannak másolataid az adójóváírásokról? Tudod, hol vannak? Halvány gőzöm nem volt róla. Ha van még valami a Háborún, az Egyházi Rituálén és a Házasságon kívül, ami elborzaszt, hát az a Pénzügyi Ügyintézés. Ha véletlenül megpillantanék egy adójóváírási papírt, valószínűleg úgy járnék, mintha a Gorgóval találnám szembe magam: egyből kővé válnék. - Hát, valahol itt kéne lenniük - mondtam sután. – Megpróbálom megkeresni őket. Az ölébe vett egy jegyzetfüzetet, és felkapott egy tollat. - Mennyi volt a jövedelmed tavaly? - Nem tudom. - Körülbelül. Plusz-mínusz tízezer dollár. - Fogalmam sincs. - Richard! Ne szórakozz velem! Plusz-mínusz ötvenezer, százezer? - Komolyan, Leslie, tényleg nem tudom! Letette a cerzát, és rám nézett, úgy, mintha valami ritka őskori lelet lennék, amelyet a sarkkörön ástak elő egy jégtömbből. - Akkor mondd egymillió dollárhoz viszonyítva - szótagolta lassan, világosan, hogy értsem -, ha tavaly egymilliónál kevesebbet kerestél, akkor mondd azt, hogy: kevesebbet keresem egymilliónál. Ha többet kerestél, akkor mondd ezt: többet kerestem egymilliónál. - Olyan türelmes volt, mint egy hülyegyerekkel szokás. - Lehet, hogy több volt egymilliónál - mondtam -, de az is lehet, hogy kevesebb. Esetleg kétmillió. Erre már elveszítette a türelmét, és felcsattant. - Richard! Légy szíves! Ez nem játék! Nem fogod fel, hogy segíteni akarok? - NEM ÉRTED, HOGY NEM TUDOM? A LEGHALVÁNYABB SEGÉDFOGALMAM SINCS RÓLA, 117

HOGY

MENNYIT

KERESTEM,

ÉS

NEM

IS

ÉRDEKEL!

VANNAK...

VOLTAK

ALKALMAZOTTAIM, AKIKBEN MEGBÍZTAM, HOGY MINDEZT ELINTÉZIK. ÉN GYŰLÖLÖM A NYILVÁNTARTÁSOKAT, NEM TUDOK KÖNYVELNI! - Pont olyan volt ez az egész, mint egy filmjelenet. - Nem tudom, mennyi volt. Leslie a szája csücskéhez kapta a papírt, rám nézett, és hosszú csend után megszólalt: - Tényleg nem tudod? - Tényleg. - Hülyén éreztem magam. Ő se ért meg. Magamra maradtam. - Elhiszem - mondta békülékenyen. - De hogy vagy képes nem tudni, hogy egymillió dollár vagy sem? Látván az arckifejezésemet, gyorsan intett, amúgy visszakozásképpen. - Jól van, na! Nem tudod, és kész. Egy kicsit túrtam a dobozokban, de nagyon utálatos dolognak találtam. Papír papír hátán. Mindenféle számok, idegen kézírásokkal, különféle írógépekből, mégis állítólag minden egyes papír rólam szól. Befektetések, ingóságok , részvények, adóívek, bankszámlák... - Itt vannak az adók! - mondtam. - Egy egész dossziéra való. - Okos! - dicsért meg, mintha spániel lennék, amely kikapart a földből egy elvesztett nyakláncot. - Vau - feleltem, de nem figyelt rám, átfutotta a fejléceket, ellenőrizte a tartalmukat. Amíg csendben olvasott, csukott szájjal ásítottam egyet - ezt a trükköt még az iskolában tanultam, a nyelvtanórákon. Létezik, hogy nekem ezt az undorító papírmunkát mégis meg kell tanulnom, noha jobban irtózom tőle, mint gyerekkoromban a nyelvtantól? Igazságos ez? Hiszen én egyáltalán nem hanyagoltam el ezt a dolgot – embereket alkalmaztam, hogy csinálják helyettem! Fizettem nekik érte; akkor hát miért kell most mégis nekem turkálnom ebben a szemétdombban, és adóíveket keresgélnem? És miért kell Leslie-nek a hátára vennie az egész terhet, amelyet hat jól fizetett alkalmazott ledobott magáról? Nem igazság! Ha valaki ír egy sikerkönyvet, elénekel egy slágert vagy sztár lesz egy filmben, nemcsak a csekket, a rajongók leveleit meg a pénzt kellene megkapnia, hanem egy nehéz, szürke dossziét is kézhez kellene vennie „Tájékoztatás és figyelmeztetés” felirattal. Ez állna benne: „Fogadja elismerésünket mindazért, amit tett, amivel megkereshette ezt a sok pénzt. Bár ön úgy véli, ez mind az öné, hiszen ön dolgozott meg érte azáltal, amit a társadalom javára nyújtott, mégis csupán egytizede áll végül is az ön rendelkezésére, de csak akkor, HA ÖN ÉRT A KÖNYVELÉSHEZ! A többi jutalék, adó, levonás formájában az ügynökökhöz, ügyvédekhez, az államhoz, cégekhez vándorol, valamint az ön alkalmazottaihoz, akiket kénytelen lesz azért fizetni, hogy mindezt nyilvántartsák, és kifizessék saját maguk mint alkalmazottak után az államnak fizetendő adót. Nem számít, hogy ön nem tudja, hol találhat ilyen alkalmazottakat, vagy hogy fogalma sincs, kiben bízzon meg, vagy hogy nem is ismeri azokat a szervezeteket, akiknek fizetni tartozik - akkor is fizetnie kell! Szíveskedjék az első oldaltól a 923-ig elolvasni ezt az irományt, és lehetőleg jegyezze is meg szóról szóra. Ezután menjen el egy étterembe, és költsön el egy, a költségekből levonható vacsorát egy 118

üzletember társaságában. Vacsora közben tárgyalják meg az üzleti dolgokat. Tartsa meg a számlát, és írja fel, ki volt az, akit megvendégelt. Ha ezt elmulasztaná, akkor vegye úgy, hogy tulajdonképpen kétszer annyit fizetett a vacsoráért, mint amennyi a számlán áll! Mindezek után éljen szigorúan a mellékelt szabályok szerint, s akkor mi, az ön kormányhivatala esetleg egy kicsivel hosszabb élettartamot engedélyezünk önnek. Ellenkező esetben hagyjon fel minden reménnyel.” Még csak nem is túloztam. Bárki, aki akárcsak egy fülbemászó dalt ír, jobban teszi, ha rögtön átképzi magát főkönyvelőnek, aktakukacnak, közjegyzőnek, aki fejben tartja az összes láthatatlan városi, állami, nemzeti ügynökséget, amelynek tartozik. Ha fent említett tehetségtelen, vagy esetleg nincs meg a józan esze ahhoz, hogy felfogja e gondos papírmunka szükségességét - jaj neki, rögtön nem csillagként ragyogó sztár lesz, hanem rab egy cellában. Ott aztán egész zsenialitása arra kell majd, hogy kiismerje magát a börtönviszonyok között, hogy elsajátítsa ezt a dögunalmas papírízű tudományt. Éveket tölthet nyomasztó sötétségben, mielőtt újra felragyog a csillaga - feltéve, hogy marad még belőle egy szikrányi. Mennyi elpazarolt energia! Hány film, könyv, dal nem születhet meg, mert órák, napok, évek mennek veszendőbe pénzzel tömött ügyvédek, könyvelők, tanácsadók és egyebek kipárnázott, kényelmes odúiban! Nyugi, Richard! A jövődbe pillantasz e percben. Ha úgy döntesz, hogy ebben az országban maradsz, a pénzed féltése és a gondos könyvelgetés fullasztó kötélként fog a nyakadra tekeredni! Ha nekirugaszkodnál, küzdenél ellene, egyből megfojtana. Csak lassan a testtel - szépen, óvatosan, ne ellenkezz egyetlen hivatallal, egyetlen ügynökkel sem, mosolyogjál, így, csak kedvesen... s meglátod, hagyják, hogy levegőt végy, s nem kell megfulladnod. De a szabadságom!... Futás! Nyekk, jaaj! Ajvé, ez az átkozott kötél...! A szabadságom jelenleg annyi, hogy választhatok: más országba szököm, vagy pedig lassú rabszolgamunkával összekalapálom ízzé-porrá zúzott birodalmamat. Az a korábbi Richard rosszul, vaktában döntött, buta hibákat csinált, és a mostani Richardnak kell megfizetnie értük. Néztem Leslie-t, ahogy laponként vizsgálja át az adópapírokat, s az ügyvédek számára buzgón jegyzetel. Richard, a mostani pedig az égvilágon semmit sem csinál. Leslie, a jelenlegi végez mindent, pedig egy fikarcnyit sem felelős az ügyben. Leslie nem repülhet sebes repülőgépeimmel, még arra sem lesz esélye, hogy megmentse a Richard-birodalmat az összeomlástól. Leslie már csak a cserepeket szedegetheti össze. Micsoda fejedelmi jutalom azért, hogy valaki Richard Bach barátja lehet! S ez a Richard Bach mindennek a tetejébe még meg is dühödik rá csak azért, mert hangosan tiltakozni mert az ellen, hogy a csak magának írt költeményét elolvassák! Richard, mondtam magamnak, felmerült benned valaha is, hogy egy semmirekellő, rohadt gazember vagy? Életemben most először töprengtem el ezen az eshetőségen.

119

huszonhat Ha jobban figyelek, talán feltűnik, hogy Leslie csendesebb a szokásosnál, de így semmit nem vettem észre. - Nem is értem, miért nincs saját géped, Leslie. Ha például San Diegóban van valami üzleti ügyed, a levegőben fél óra alatt odaérsz! Ellenőriztem az olajat a Meyers 200-ban - ezúttal ezzel a géppel repültem ide nyugatra, hogy Leslie-et láthassam -, megnéztem, szorosan ülnek-e a zárófedelek az üzemanyag-beöntőnyílásokon és biztosítva vannak-e. Leslie alig hallhatóan, csaknem suttogva válaszolt valamit. A bal szárny mellett ácsorgott, áradt rá a napfény. Homokszínű nadrág-kosztümje remekül illett rá - biztosan csináltatta -, valahogy mégsem nyújtott se felszabadult, se vidám képet, ahogy ott állt az üzleti útjaimhoz használt gépem mellett. - Hogy mondtad, Vukk? - kérdeztem. - Nem értettelek tisztán. Megköszörülte a torkát. - Azt mondtam, hogy eddig egész jól elvoltam repülőgép nélkül. Hátratettem a táskáját, bezuttyantam a bal ülésbe, besegítettem őt a jobb oldaliba, s magunkra csuktam belülről az ajtót; közben megállás nélkül járt a szám. - Amikor először megláttam ezt a műszerfalat, azt mondtam: Juj, mennyi gomb, kapcsoló, műszer, rádió meg mindenféle bizgentyű! A Meyersen több van belőlük, mint egy átlagos gépen, de egy idő után meg lehet szokni, s akkor már minden pofonegyszerű vele. - Értem - mondta Leslie cérnavékony hangon. Úgy nézett a műszerfalra, mint ahogy én bámulhattam a stúdiómunkát, amikor elvitt a Metro-Goldwyn-Mayerhez forgatásra. Talán nem látszott rajta annyi csodálat, mint amennyit én éreztem akkor, de lerítt róla, hogy ez a látvány eléggé új neki. - LÉGCSAVARTÓL! - harsogtam, ő pedig nagy szemekkel bámult rám, kissé ijedten, hogy valami nincs rendben, hiszen miért kiabálnék különben. Aha, hiszen eddig még nemigen találkozhatott az óriás utasszállítóknál kisebb repülőgéppel, gondoltam. - Nincs semmi baj - mondtam. - Ha tudjuk, hogy nincs senki a közelben, akkor is elkiáltjuk magunkat, hogy: Légcsavartól!, vagy hogy: Légcsavar szabad! Azért csináljuk, hogy ha valaki netán mégis ott csellengene a légcsavar közelében, meghallja és eltisztuljon onnan, mert tudja, hogy indítjuk a motort, jobb, ha eltűnik. - Szép - bólintott. Főkapcsoló be, dús keverék, félgáz, üzemanyag-szivattyút bekapcsolni (rámutattam az üzemanyagnyomásmérőre, hogy Leslie lássa, a benzin körül minden rendben), gyújtáskapcsoló, lenyomtam az önindítógombot. A légcsavar megpördült, a motor azonnal beindult, előbb négy henger hördült föl, aztán az ötödik, meg a hatodik is, hogy aztán a hörgés elégedett dorombolássá szelídüljön, mint amikor egy oroszlán jólesően 120

nyugtázza, hogy igen, felébredt, és kitűnően érzi magát. A műszerek mutatói serényen kimozdultak szanaszét a műszerfalon. Olajnyomásmérő, vákuum-, amper-, voltmérő, navigációs műszerek, műhorizont - mind rendben működik. Olyan szertartás ez az örökös ellenőrzés, amelyet én is elvégeztem főiskolás korom óta már vagy tízezerszer, különféle gépeken; de még ma is ugyanolyan jó érzés, mint akkoriban. Megkaptam a toronytól az adatokat és az engedélyt a felszállásra: elcsevegtem a repülésirányítóval arról, hogy nem valami mini-Navion, hanem egy Meyers vagyunk; kiengedtem a fékeket, és elindultunk a gurulóúton. A futópálya vagy egy kilométernyire volt. Leslie nagy szemekkel bámulta a műszerfalat meg a guruló, fel- és leszálló gépeket. Közben rám is figyelt. - Egy szót sem értek abból, amit a rádióban mondanak – jegyezte meg. A haját ma szigorúan hátrafésülte, és egy drapp ellenzős sapkát húzott rá. Úgy éreztem magam, mint egy légitársaság pilótája, akit a vállalat gyönyörű elnöknője először tisztelt meg jelenlétével a fedélzeten. - Ez amolyan légi tolvajnyelv; tulajdonképpen afféle kódjelek, fóniának hívjuk - mondtam. - Mi, pilóták, azért értjük, mert pontosan tudjuk, hogy a repülésirányító miket sorol: a gép lajstromjelét, a futópálya számát, a felszállás adatait, a szélirányt és -erősséget, a forgalom helyzetét. Ha valami váratlant mondanál a toronynak, mondjuk: „Itt Meyers három - kilenc - Mike, éppen sajtosszendvics-evéssel vagyunk elfoglalva, kérem maradjon a frekvencián! - az irányító kisasszony döbbenten szólna vissza: „Mi van? Micsoda? Ismételje!” Mert hát a sajtosszendvics nem szerepel a fóniában. Ha az ember vájtfülű, töprengtem, már csak azt szűri ki a hallottakból, amire számít, s a többit elengedi a füle mellett. Az én fülem megszokta a fóniázást; Leslie pedig a zenét hallja ki abból is, amiről én álmomban sem gondolnám, hogy bármi köze is lehet a muzsikához. Vajon ugyanez állna a látásra is? Elképzelhető, hogy bizonyos dolgok látványát hasonlóképpen kiszűrjük? Látomásokat, ufókat, jelenségeket? Lehet, hogy ízeket is mellőzünk? Hogy addig szűrjük az összes érzékünket, míg végül már tényleg olyan a fizikailag létező világ, amilyennek mi akarjuk látni, sehol egyetlen csoda? Vajon milyen lenne, ha mondjuk, infravörös és ultraibolya tartományban látnánk, vagy hozzászoktatnánk az érzékszerveinket, hogy meglássuk az emberekből és a dolgokból áradó kisugárzásokat, érzékeljük a még meg sem formálódott jövőt, és a már meghaladott múltat? Leslie feszült figyelemmel hallgatta a rádiózást, néha megfejtett egy-egy, a toronyból érkező szózuhatagot. Hirtelen az villant az agyamba, hogy íme, a repüléssel megint tágul békés együttes kalandozásaink világa. Ebben a pillanatban bárki csupán az elragadóan csinos üzletasszonyt látná Leslie-ben, amint ápoltan és jólöltözötten tárgyalásra siet, hogy filmelőállítási költségekről, a kereteket meghaladó és a határokon belül maradó kiadásokról, forgatási ütemtervekről, helyszínekről vitatkozzon. De ha kissé összehúzom a szemem, a takaros üzletasszony helyett egy órával ezelőtti önmagát pillantanám meg, úgy, hogy csak a feje mellett zúgó két hajszárító meleg párája borítja be a testét a tusfürdő után; s látom a kacsintást is, amellyel pillantásomat fogadja, amint elhaladok a nyitott fürdőszobaajtó előtt, majd a kacagását, s hallom, 121

amikor egy pillanattal később - még mindig őt bámulva - a falnak ütközöm. Milyen kár, gondoltam, hogy az efféle apró örömök idővel mindig elvesznek a megszokásban, a kölcsönös szemrehányások, viták légkörében, mindabban a nyomorúságban, amivel a házasság jár, függetlenül attól, hogy az ember törvényesen is házasságban él-e a másikkal vagy sem. Megnyomtam a rádió adógombját a szarvkormányon. – Meyers kettes-hármas-kilences Mike, a huszonegyes pályára felszállási engedélyt kér. - Hármas-kilences Mike, a felszállást engedélyezem, kérem induljon. Repülőgép végső megközelítésben. - Mike, értettem - feleltem. Átnyúltam a „főnökasszony” előtt, ellenőriztem, valóban bekattant-e az ő oldalán levő ajtó, és jól zár-e. - Mehetünk? - kérdeztem Leslie-t. - Igen - felelte, de nem fordította felém a fejét, mereven nézett előre. A háromszáz lóerős motor felbődült, a Meyers dorombolása fülsiketítő dörgéssé erősödött. Keményen az ülésbe szorultunk, a repülőgép száguldott a futópályán; az aszfalt fehér csíkjai foltokká mosódtak, aztán a Santa Monica-i táj egyre mélyebben maradt el alattunk. BE állásba kattantottam a futóbehúzókart. - Behúztuk a futóművet, feljöttek a kerekek, be a törzsbe - magyaráztam Leslie-nek -, most következik a fékszárny, látod, ahogy belesimul a szárnyba? Most pedig emelkedősebességre állunk át, kicsit csendesebb lesz. Egy keveset visszavettem a gázból, változtattam a légcsavar állásszögén, aztán az üzemanyag-keveréket állítottam be úgy, hogy a kipufogógáz-hőmérő azt mutassa, amit kell. A műszerfalon három apró jelzőlámpa vörös fénye mutatta, hogy a futómű kerekei már nem zavarják az áramlást, biztosítva lapulnak a törzsben. A futóbehúzókar semleges állásban, kikapcsoltuk az üzemanyagszivattyút. A repülőgép nyugodt emelkedésre állt be, valamivel kevesebb mint öt és fél méterrel kapaszkodtunk másodpercenként. A Meyers nem emelkedik olyan jól, mint a T-33, de nem is iszik óránként 2700 litert... Alattunk lassan kanyargott a tengerpart. Strandolók százai lepték el. Ha leállna a motor, bőven lenne már magasságunk visszafordulni, szépen leszállhatnánk a golfpályára, de még a futópályára is visszaérnénk. Hatalmas ívben megkerültük a repülőteret, aztán elindultunk az első cél: San Diego irányába. Az útvonalunkba beleesett a Los Angeles-i Nemzetközi Légikikötő, és ahogy elrepültünk fölötte, Leslie lemutatott. Néhány nagy, sugárhajtású utasgép éppen besorolt a végső megközelítési pályára, leszállni készültek. - Nem vagyunk nekik útban? - Nem, dehogy - nyugtattam meg. - A reptér fölött egy légifolyosó húzódik, éppen benne vagyunk. Pont itt, a futópálya fölött a legbiztonságosabb, mert az utasgépek az egyik oldalról jönnek be leszállni, és a túloldal felé szállnak föl, látod? A repülésirányítók „gyöngyfüzér”-nek becézik, ahogy sorjáznak. Éjjel, amikor bekapcsolják az irányfényeiket, inkább gyémántfüzér. Levettem a gázt utazósebességig, a motor még halkabban duruzsolt. Leslie minden mozdulatomat kérdő 122

szemekkel követte, mire én elmagyaráztam neki, mit művelek éppen. - Most vízszintesen repülünk. Látod, ahogy a sebességmérő tűje elmozdul? Idáig fog fordulni, s akkor azt jelzi majd, hogy 300 kilométeres óránkénti sebességgel haladunk. Ez a műszer a magasságmérő. A kismutató az ezreket mutatja, a nagy a százas értékeket. Tehát, milyen magasan vagyunk? - Ezer... kétszáz méteren? - Ne kérdezd, mondd meg! A vállamnak dőlt, hogy jobban lássa a műszert. - Ezerkétszáz. - Helyes! Egy Cessna 182-es repült velünk szemben a folyosóban, fölöttünk vagy háromszáz méterrel. - Látod ott azt a gépet? Ezernyolcszázon repül ellenkező irányba. Be kell tartanunk bizonyos szabályokat, hogy ne kerüljünk egymáshoz túlságosan közel. Még így is kérlek, hogy szólj, ha repülőgépet látsz, akkor is, ha biztos vagy benne, hogy én is észrevettem. A levegőben mindig figyelni kell, ügyelni, hogy az ember mindent lásson, és őt is mindenki lássa. A gépünk farkán, a függőleges vezérsík tetején meg a gép hasa alján egy-egy messze látszó jelzőfény villog, hogy más repülőszerkezetek könnyebben észrevegyenek. Leslie bólintott, s nézelődött, hátha más gépeket is észrevesz. A levegő lágy volt, mint a vaj - ha a motor nem duruzsol, akár egy lassú űrkabinban érezhettük volna magunkat, amint éppen kerüljük a Földet. Lenyúltam, és egy kissé arrébb mozdítottam a trimmkar fogógombját. Minél gyorsabban repül a gép, annál jobban orra kell trimmelni, hogy ne kezdjen emelkedni. - Nem akarsz te repülni? Leslie úgy húzódott odább tőlem, mintha a repülőgép motorját készültem volna a kezébe nyomni. - Jaj, nem, köszönöm, Vukki. Nem értek hozzá! - A repülőgép magától repül, a pilóta csak eligazítja, hogy merre tartson. Ahhoz pedig nagyon finom mozdulatok is elegendők. Fogd meg az előtted levő szarvkormányt, de csak a hüvelykujjaddal meg még két ujjal. Nem kell markolnod. Így. Becsszavamra, ha bármit rosszul csinálsz, belenyúlok. Nem lesz semmi baj. Vigyázva tette rá az ujjait a kormányra, óvatosan, mintha egérfogó lenne, amely a következő pillanatban szétmorzsolhatná a kezét. - Most ugyanilyen finoman, lágyan nyomd meg a jobb oldalán! Kérdő szemmel nézett rám. - Csináld csak. Hidd el, a gépnek tetszeni fog! Nyomj rajta egy kicsit a jobb oldalon! A kormány egy centiméternyit elfordult a keze alatt, s a Meyers persze engedelmesen, lassan jobbra dőlt, fordulni kezdett. Leslie visszafojtotta a lélegzetét. - Most pedig a bal oldalon nyomd meg egy kicsit. - Leslie szót fogadott, valahogy úgy, mintha fizikakísérletet végezne, aminek a kimeneteléről elképzelése sincs. A szárny visszabillent vízszintesbe, és 123

Leslie arcára mosolyt csalt a felfedezés öröme. - Most próbáld a kormányt egy centinyit magad felé húzni... Mire a San Diego-i repülőtér feltűnt a látóhatáron, már túl is estünk az első repülőleckén, s Leslie már tőlünk huszonöt kilométerre repülő, porszemnyinek látszó gépekre hívogatta fel a figyelmemet. Éppolyan éles volt a szeme, mint amilyen gyönyörű; csodálatos volt így repülni, hogy itt ül mellettem. - Ha egyszer elszánod rá magad, hogy megtanulsz repülni, jó pilóta lesz belőled. Érzéssel bánsz a géppel. A legtöbben először rém durván rángatják a kormányt, hiába könyörög nekik az ember, hogy finoman bánjanak vele, szegény repülőgép úgy bukdácsol és dülöngél, mintha becsípett volna. Ha repülőgép lennék, örülnék neki, hogy te vagy a pilótám. Leslie a szeme sarkából sandított rám, majd újból más gépek után kutatta az eget. Közeledtünk San Diegóba. Este, hazatérve Los Angelesbe - hazafelé a repülőút ugyanolyan kellemes volt, mint a reggeli odafelé Leslie beroskadt az ágyba. - Hadd áruljak el neked egy titkot, Vukki - kezdte. - Mondjad csak. Mi a titok? - Én rettegek a repüléstől! Halálosan FÉLEK! Különösen a kis gépektől. Egészen ma reggelig, ha valaki azzal állt volna elő, hogy beszállok egy ilyen kis gépbe, vagy meghúzza a homlokomnak szegezett pisztoly ravaszát, hát azt válaszolom, hogy húzza csak meg azt a ravaszt! Egyszerűen nem hiszem el, amit ma tettem. Magamon kívül voltam a rettegéstől, mégis végigcsináltam! Micsoda? Elképedtem. - Féltél? De hát miért nem szóltál? Mehettünk volna Banthával is! - Nem lehet igaz! Valaki, aki ennyire fontos nekem, fél a repülőgépektől? - Nagyon megharagudtál volna rám - felelte tétován. - Dehogyis haragudtam volna! Igaz, azt gondoltam volna, hogy micsoda egy ostoba liba vagy, de nem haragudtam volna. Rengeteg olyan ember van, aki nem szereti a repülést. - Nem arról van szó, hogy nem szeretem - bizonykodott -, én KI NEM ÁLLHATOM a repülést! Még azokkal a hatalmas sugárhajtásúakkal is hadilábon állok, az utasgépekkel. Ha nagyon muszáj, repülök, de csak a lehető legnagyobbal, és csakis akkor, ha nem marad más lehetőség. Ilyenkor felmegyek a gép utasterébe, leülök, megmarkolom az ülés karfáját, és minden erőmmel azon vagyok, hogy félelmemben el ne bőgjem magam. Mindez még azelőtt van, hogy egyáltalán elindították volna a hajtóműveket! Gyengéden a karomba vettem, babusgattam. - Szegény kicsi szívem! És ezt egy hanggal sem mondtad! Miközben meg voltál győződve róla, ahogy a Meyersbe beültél, hogy életed utolsó perceit éled, ugye? A fejét a vállamba fúrva hevesen bólogatott. - Leslie, te fantasztikusan bátor vagy! Még hevesebben bólogatott. - De most már vége, nincs többé félelem, mostantól kezdve mindenhová repülőgéppel megyünk, te is 124

megtanulsz repülni, lesz egy saját kis géped... Egészen addig bólogatott egyetértően, amíg a „mostantól kezdve mindehová repülünk”-höz nem értem a mondókámban, amikor is abbahagyta a bólogatást, kibontakozott a karomból, és dühösen csillogó, óriásira tágult szemmel bámult rám, az álla remegett. Mire befejeztem, mindkettőnkből kitört e nevetés. - De Richard, én komolyan beszélek! Ez nem vicc! Jobban félek a repüléstől, mint bármi mástól a világon! Most már tudhatod, hogyan érzek a barátom, Richard iránt... Kikormányoztam őt a konyhába, kinyitottam a hűtőt, fagylaltot és csokoládéöntetnek valót halmoztam a pultra. - Akkor most ünnepelünk - jelentettem ki, hogy leplezzem zavarodottságomat, amelyet az utolsó - „Most már tudhatod, hogyan érzek a barátom, Richard iránt...” - váltott ki belőlem. Ha a kedvemért elnyomta iszonyú félelmét, akkor olyan hatalmas bizalom és szeretet van benne irántam, hogy az már vetekszik a szerelem erejével. A szerelem pedig nem más, mint útlevél Katasztrófa-földre. Valahányszor eddig egy nő biztosított róla, hogy szeret, a kapcsolatunk a végéhez közelgett. Ezek szerint el kell veszítenem gyönyörűséges barátnőmet, Leslie-t, hiszen a féltékenységgel párosuló birtoklási vágy perzselő szélvihara közeleg felénk?! Eddig sohasem mondta, hogy „szeretlek”, s én sem ejtenék ki a számon ilyet, ha ezer évig élnénk is. Hányszor, de hányszor figyelmeztettem olvasóimat a találkozóinkon, hogy jól vigyázzanak, ha valaki szerelmet találna vallani nekik! Nyugodtan elfogadhatták, amit mondtam, hiszen a saját életükben sem láttak mást, mint gyerekeket püfölő, s közben a szeretetről ordítozó szülőket, egymást szavakkal gyilkoló férjeket-feleségeket, akik viták késpenge élét szorítják egymás torkának, miközben állítólag szeretik egymást. Egymásnak szerelmet valló emberek lépten-nyomon cserben hagyják a társukat, már szinte emberszámba sem veszik. Az ilyen szerelemtől ments meg, Uram, minket! Miért kell egy ilyen ígéretes szót, mint a szerelem, a kötelességek keresztfáján megfeszíteni, a számonkérések töviseit beledöfködni, a képmutatás kötelét a nyakába vetni? Miért kell belefojtani a megszokásba? Az „Isten” után a „szerelem” szó az, amelyből minden nyelvben a leginkább kitaposták a tartalmat. A kölcsönös tisztelet legmagasabb rendű kifejeződési formája két ember között: a barátság. És, ahol a szerelem felüti a fejét, ott meghal a barátság. Ráöntöttem Leslie fagylaltjára a forró csokoládét. Biztosan nem így értette, gondoltam. Az, hogy most már tudhatom, mit érez, a bizalomra és a tiszteletre vonatkozik; a barátság legmagasabbra szökő csúcsaira. Nem gondolhatott szerelemre. Nem szabad, hogy arra gondoljon. Ne! Nem akarom elveszíteni!

125

huszonhét A csillagok örök megbízható barátaink, gondoltam. Tízéves koromban ismerkedtem meg egy sereg csillagképpel; ők, meg a jól látható bolygók és néhány csillag máig kedves ismerőseim maradtak; mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta, hogy először találkoztunk. Az éjszaka tintakékjét szelő vitorláshajó farvizében áttetsző, halványzöld áramlatok táncoltak-kavarogtak, megannyi csillámló örvény, apró tornádó, éppen csak felvillantak egy pillanatra, majd kihunytak. Florida nyugati partjai mentén hajóztam egymagamban dél felé; a Sanibel-fokot elhagyva a Keys-szigetek felé tartottam. Kicsit jobb felé fordítottam a hajót, hogy a Holló csillagkép szorosan az árbochoz simuljon. Csillagvitorla. Vitorlának persze kicsi - nem sok szelet fogott. Lágy kelet-északkeleti szellő borzolta az éjszakai vizet. Nem tudom, vannak-e errefelé cápák? Nem szeretnék beleesni a tengerbe, gondoltam ösztönösen, azután rögtön helyesbítettem magam: valóban olyan nagy baj lenne? Milyen érzés lehet megfulladni? Azok, akikkel kis híján megtörtént, azt mondják, nem is olyan szörnyű. Egy idő után nagy béke szállja meg az embert, állítják. Rengeteg embert élesztettem már újra halálközeli állapotból. Szerintük a halál előttiek életük legszebb pillanatai voltak, és soha többé nem félnek a haláltól. Egymagamban vagyok a nyílt vízen, talán nem kell okvetlenül felgyújtanom az árboclámpáimat. Sok energiát fogyasztanak, még kimerítenék az akkumulátort. A hajóm hossza - tíz méter - éppen megfelelő. Ha nagyobb lenne, már legénységet kellene fogadnom. Örülök, hogy matrózok nélkül is elboldogulok. Magány, magány, magány. Életünk jó részét egyedül töltjük el. Igaza van Leslie-nek. Azt mondja, távol tartom magamtól. - Hiszen én mindenkit távol tartok magamtól, Vukk! Nem pusztán rólad van szó - senkit nem engedek túl közel magamhoz. Nem akarok senkihez sem tartozni. - De miért? - Ingerültség csendült ki a hangjából. Egyre gyakrabban csattant fel. Beszélgetésünk minden átmenet nélkül kizökkent, és Leslie jelentéktelen apróságok miatt nekem támadt. - Miért olyan borzasztó valakihez tartozni? Mert előfordulhat, hogy az ember hatalmas reményekkel kezd egy kapcsolatot, és aztán egy pillanat alatt odavan az egész. Már azt hiszem, tökéletesen ismerem a másikat, aztán egyszer csak rájövök, hogy teljesen más, mint amilyennek véltem, s akkor mehetek vissza a rajzasztalhoz, hogy gyökeresen áttervezzem az elképzeléseimet. Egy idő után rá kell ébrednem, hogy saját magamon kívül az égvilágon senkit sem ismerhetek ki teljesen, s ez nem valami biztató kilátás. Az egyetlen, amiben biztos lehetek, az, hogy mindenki hű önmagához, mindenki úgy viselkedik, amilyen. Ha érthetetlen dühkitörésekre ragadtatják magukat, nem tehetek mást, mint hogy visszahúzódom, hogy ne söpörjön el a vihar. Ez magától értetődő, világos, mint a tegnap emléke, nem? 126

- Mert akkor nem lehetnék annyira független, amennyire lenni akarok. Leslie féloldalra billentett fejjel, töprengve nézett rám. - Tökéletesen biztos vagy benne, hogy nagy igazság, amit mondasz? Vannak pillanatok, gondoltam, amikor roppant kényelmetlen, ha az ember legjobb barátja gondolatolvasó. - Talán itt az ideje, hogy egy időre eltűnjek. - Ez az! - jegyezte meg. - Fuss csak! Nem sokat számít. Hiába vagy itt, gondolatban már valahol messze jársz. Hiányzol! Ha itt vagy, se vagy velem! - Leslie, nem tudom, mit kellene csinálnom. Az lesz a legjobb, ha elmegyek. Úgyis le kell vinnem a hajót Key Westbe. Hazaugrom, rendbe teszem a dolgaimat Floridában. Ráncba szaladt a homloka. - Te mondtad, hogy soha nem tudnál három napnál többet eltölteni egy nő mellett, mert meghalnál az unalomtól. Mi pedig már hónapokat töltöttünk együtt, és sírtunk, ha el kellett válnunk! Mindkettőnk sokkal boldogabb volt ebben a pár hónapban, mint valaha! Mondd, mi történt, mi változott meg közöttünk?! A Holló elkóricált a helyéről, az árboctól. Egy küllőnyivel kellett csak a kormánykereket balra fordítanom, hogy visszarakjam. Persze, ha egész éjjel hozzátájolnám magam, gondoltam, hajnaltájban már a Yucatán-félsziget fölött hajóznék, ahelyett, hogy Key Westbe tartanék. Ha az ember mindig csak egyetlen csillag után navigál, és ezen nem hajlandó változtatni, nemcsak letér a helyes útról, de el is téved. A rohadt életbe, Holló, csak nem álltál át te is Leslie oldalára? Tökéletes rendszert dolgoztam ki magamnak, nagyszerűen megoldottam a Tökéletes Nő problémáját. Kitűnően bevált, de aztán Leslie mindent összezavart az olyan kérdésekkel, amelyeket én feltenni sem mertem volna magamnak nemhogy válaszolni rájuk. Hát persze, hogy szeretnék szerelmes lenni, beleszeretni magába, hölgyem, de honnan tudhatom, ugyan mit művel majd velem, ha tényleg szerelmes leszek? Milyen érzés lenne, hogy most beleesnék a vízbe? Zölden foszforeszkáló csobbanás lennék a nagy óceánban; egy pillanatig még fölém tornyosulna a hajó fekete tömege; a következőkben már tovasiklana, és beleveszne a sötét éjszakába, csak a jelzőfények derengenének még egy darabig. Kiúsznék a partra, az történne. Alig tizenöt kilométerre lehet, s ha ennyit nem tudok langyos vízben leúszni, akkor meg is érdemlem, hogy belefulladjak. Mi lenne akkor, ha ezer kilométerre lennék kinn a nyílt vizen? Ugyan milyen érzés lenne? Egy nap, Richard, gondoltam, majd megtanulod, hogyan zabolázd meg együgyű gondolataidat. Olyan vagy, mint az a kisfiú, aki a légivagányt faggatta, aki a kaszálójukra szállt le: - Mit csinálna uram, ha leállna a motor? - Siklórepülésben szállnék le, kisöreg! A repülőgép nagyszerűen siklik, ahhoz nincs szüksége motorra. - És akkor mint csinálna, ha letörnének a szárnyai? - Ha leválnának a szárnyak, ki kellene ugranom a gépből, bizony. Az ejtőernyővel szépen földet érnék... - De mi lenne, ha az ejtőernyő nem nyílna ki? 127

- Akkor megpróbálnék egy szénakazalba esni. - És ha csak sziklák vannak mindenütt? A gyerekek néha olyanok, mint a dögkeselyűk. Én sem voltam más. Talán azóta sem változtam: „Mi lenne, ha ezer kilométerre lennék...? Szörnyen kíváncsi vagyok, a bennem rejlő kölyök most rögtön rohanni akar, hogy megtudja, mi van a halál túloldalán. Talán nemsokára meg is tudom, mi van ott. A küldetésemet nagyrészt teljesítettem, jó néhány könyvet megírtam; de azért azt hiszem, van még egy-két lecke, amelyet még ideát kell megtanulnom. Például azt, hogyan kell egy asszonyt szeretni. Emlékszel még arra, Richard, amikor felhagytál a légivagánykodással, hogy megtaláld az igazit, a lélektársat, a barátot, aki mindörökké, milliónyi létidőn át veled marad? Nagyon régen volt, úgy tűnik. Mennyi az eshetősége annak, hogy tévedtem - hogy amit eddig megtudtam a szerelemről, az nem igaz? Hogy létezik egy nő, aki az egyetlen az egész világon? Feltámadt a szél, a hajót jobbra nyomta. Elbocsátottam a Hollót az árboctól, és az iránytű szerint indultam Key West felé. Miért van az, hogy a pilóták közül oly sokan vitorláznak is? A repülőgép a térbeli, a vitorlás az időbeli szabadság eszköze. Nem magukhoz a szerkezetekhez vonzódunk, hanem a kötetlenség kell, amelyet jelképeznek. Nem a sok lóerős, hatalmas repülőgépet kedveljük, hanem azt az erőt és sebességet, amelynek urává válunk, amikor repülünk vele. Mindegy, hogy egy hajó kétárbocos-e, vagy sem, a szél, a kaland, annak az életmódnak a kemény, munkás tisztasága, amelyet megkövetel a tenger is, az égbolt is... ez az, ami számít. Az, hogy nincs semmiféle kényszer, se kötelezettség. Ha kedve tartja, az ember akár évekig is vitorlázhat. Eddig minden barátnőm mellett megőriztem a szabadságomat; miért nem őrizhetem meg Leslie mellett is? A többiek sohasem kifogásolták, hogy távolságot tartok tőlük; hogy akkor jövök-megyek, amikor akarok. Leslie miért teszi? Nem venné észre, hová vezet ez? Ha két ember túlságosan hosszú időt tölt együtt, a végén még az udvariasság is kivész a kapcsolatukból... A házastársak rendszerint sokkal udvariasabbak az idegenekkel, mint egymással. Két ember, egymáshoz láncolva, mint éhes kutyák marják egymást a legapróbb koncért. Mi is, bizony még mi is, látod. Rám kiabáltál! Pedig nem azért léptem be az életedbe, hogy feldühítselek! Ha nem szeretsz, így, ilyennek, mondd meg, s már itt sem vagyok! Túl hosszúra nyúlt együttlét, láncok, kötelezettségek, felelősségek - elillan az öröm, nincs többé kaland, nem, köszönöm! Jó néhány órával később a déli horizonton feltűntek az első fények az éjszakában. Nem hajnalodott még, csak Key West fényei tükröződtek-szóródtak a párás levegőben az égbolton. Az a baj a vitorlázással, hogy nagyon lassú. Ha az ember meggondolja magát, és már másutt szeretne lenni, mint ahol van, repülőgéppel a dolog könnyedén megoldható: rövid idő alatt hosszú távokat lehet megtenni. Ha viszont az emberre vitorláshajóban tör rá ez az érzés, nem lehet a hajót egyszerűen a földre tenni, és kiszállni belőle! A vitorlás nem képes siklani, ha az ember úgy érzi, túl magasan van, és 128

emelkedni sem képes, ha a benne ülő magasabbra vágyna. A vitorlások magassága nem változik. Semmi változatosság. Unalmas. A változás ígéri a kalandot, akár hajóról, akár nőről legyen is szó. Ugyan miféle kaland várható tőlük, ha nem a változatosság? Leslie is, én is egyetértettünk abban, hogy a barátságnak vannak bizonyos szabályai: egyenlőség, szabadság, udvariasság, tisztelet; egyikünk sem tekinti a maga számára a másik létezését örökre szólóan magától értetődőnek; nem sajátítjuk ki a másikat - így szólt az egyezségünk. Ha pedig mindezzel többé már nem ért egyet, szólnia kellett volna nekem. Az egész ügy kezd túlságosan is komollyá válni. Biztosra veszem, hogy ezzel fog előállni: Richard Bach, tényleg nincs az életedben helye másnak, csak a szabályoknak, semminek, ami pedig fontosabb lenne? Bárcsak azt felelhetném erre, hogy nincs, és otthagyhatnám. Bárcsak megvitathatnánk ezt a kérdést most. Bárcsak gyorsabb lenne ez a hajó; bárcsak repülne. Nyomorult világ: embereket juttatunk fel a Holdba, de nem tudunk olyan vitorláshajót építeni, amely repülni tudna. huszonnyolc Mehetünk, Vukki? - kérdezte Leslie. Már megint túl sokat vagyunk együtt, töprengtem, messze túl sokat. Az élete olyan magas szintűen szervezett, mint egy mikrochip... Bármibe kezd, minden szépen, rendben zajlik, tisztán és becsületesen. Még mindig elvakít a szépsége, és kedves, mulatságos, gyengéd. De saját, belső törvényeim szerint nem lehetek együtt nagyon sokáig egyetlen nővel, ha nem akarom tönkretenni magam. Márpedig nagyon sokat vagyok vele. - Mehetünk? - kérdezte újra. Borostyán árnyalatú kosztümben volt, a nyakában aranyszínű selyemsál; a haját hátrafésülte és feltűzte a hosszadalmasnak ígérkező üzleti tárgyalásra. - Persze - feleltem. Furcsa. Ő húz ki engem elsüllyedt birodalmam süppedős mocsarából; ő végzi az összes kirúgott alkalmazottam helyett a munkát. Stan mindvégig megőrizte a nyugalmát; amikor utoljára találkoztunk, sajnálatát fejezte ki, hogy ennyi sok pénzt veszítettem. De, mint mondta, az ilyesmi előfordul, a piac ördöge olykor megtréfálja az embert. Stan adóügynöke elnézést kért, hogy elcsúszott az adóhivatal szabta határidővel, de szerinte a hivatal rosszindulatúan járt el... Hiszen ő csak két hetet késett a fellebbezéssel, és már nem vették figyelembe. Ha nem így történik, fűzte hozzá, bebizonyította volna, hogy egy centtel sem tartozom nekik. Harry, az ügynököm együttérzően mosolygott; úgy vélekedett, hogy az adóhivatal szégyellheti magát; hozzátette, hogy őt legalább annyira bántja a dolog, mint engem, és ő megtett minden tőle telhetőt, hogy engem megkíméljen az ügy részleteitől, ameddig csak lehet. Egyébként pedig nagy eredménynek tartaná, 129

ha megúsznám egyhavi késedelmi díjjal. Ha Leslie nem lett volna mellettem, akkor bizonyára meg sem állok az Északi-sarkig, vagy a hottentották földjéig, annyira utálkoztam tőle, hogy pénzzel, adóval, számlákkal, könyveléssel foglalkozzam. Ha számokat láttam egy papíron, mindig elkapott a vágy, hogy ficnikbe tépdessem a lapot. - Viszlát - mondta Leslie, ahogy beszálltam mellé a kocsiba. - Viszlát? - Már megint máshol vagy, Richard. Viszlát. - Ne haragudj - mondtam. - Nem gondolod, hogy eszkimó állampolgárságért kellene folyamodnom? - Még nem kell - felelte. - Majd meglátjuk, most, a tárgyaláson. Ha elő tudsz állni egymillió dollárral meg a kamatokkal, akkor nem lesz semmi baj. - Ezt felfogni sem tudom! Hogy a csudába lehet ekkora az adóm? - Lehet, hogy nem lenne ennyi - jegyezte meg -, de a fellebbezési határidőn túl vagyunk, most már késő vitatkozni. A rohadt életbe, megőrjít ez az ügy! Sokért nem adnám, ha korábban közbeléphettem volna. Legalább időben szóltak volna! - A lelkem mélyén tudtam, hogy ez lesz, Vukki - nyugtattam. – Úgy érzem, mintha valahol a lelkem mélyén szerettem volna az egésztől megszabadulni. Semmire se volt jó ez a sok pénz, nem tett boldoggá! - Meglepő, hogy ilyen tisztán látod. Ugyan, Richard, gondoltam. Dehogyis látod tisztán! Persze, hogy boldoggá tett a pénz! Ott volt - és még van is - a sok repülőgéped, a Tökéletes Nő... Hát hogyne lettél volna boldog? Micsoda hazugság! A birodalmam úgy festett, mint tájkép csata után; pénzzel volt kitapétázva a fal, de a tapéta málladozott, mert hozzá nem értő kezek rakták fel, köztük a legügyetlenebb: jómagam. Próbáltam úgy élni, mint egy igazi milliomos, de az egész csak szemfényvesztés volt, jó magasra vert tejszínhab, a nemtörődömség cukros-arzénos porával meghintve. A méreg, íme, elkezdett dolgozni. - Ennek egyáltalán nem kellett volna így történnie – folytatta Leslie. - Sokkal jobb lett volna, ha senkit nem alkalmazol. Ha megmaradsz a saját, jó öreg önmagadnak. - A saját, jó öreg önmagam maradtam. Több játékszerem lett ugyan, de mégis én - én maradtam. A saját, jó öreg énem az, aki ki nem állhatja a könyvelést! - Hm - felelte erre. Körbeültük John Marquart asztalát, az ügyvédét, akit Leslie még spanyol körutam idején bízott meg az ügyeim intézésével. Forró kakaót szolgáltak fel nekünk, mintha tudták volna, hogy egyhamar nem végzünk. Leslie kinyitotta a diplomatatáskáját, kitette az asztalra a jegyzeteit, de az ügyvéd hozzám fordult. - A keresetében azt állítja, hogy átlagos bevétel mellett számottevő veszteséget szenvedett el - szögezte le. - Ugye, ez a probléma lényege dióhéjban? - Szerintem az a probléma, hogy egy olyan pénzügyi fenomént bíztam meg, aki még nálam is kevesebbet konyít az üzlethez. Az én tudásom pedig egyenlő a nullával - világosítottam fel. - A pénz, amit 130

befektetett, nemcsak papíron létezett, hanem valóságos, meglévő pénz volt, s egyszer csak - hipp-hopp az egész kámforrá vált a tőzsdén. Az adóhivatalnak pedig nincs ilyen rubrikája az adóívén, hogy „hipphopp”. Szerintem ennyi a dolog lényege dióhéjban. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit állított a fickó a beadványban. Azt hittem, hogy maga megoldásokkal fog előállni, nem pedig azzal, hogy mi a probléma. Végül is, én fizetem magát, és úgy tudom, ezek az ügyek a maga szakterületéhez tartoznak.. Marquart egyre furcsább szemeket meresztett rám, felkapta a csészéjét, s a pereme fölött úgy pislogott, mintha a csésze megvédené a dühöngő ügyfelektől. Leslie közbelépett. Lelki füleimmel hallottam, hogy rám szól: ha egy mód van rá, maradjak nyugton és fogjam be a szám. - Úgy tudom - kezdte -, a baj már megtörtént. A Richard adóügyeit intéző ügyvéd, akit a pénzügyi megbízottja kért fel, nem válaszolt időben az adóhatósági felszólításra, így a kormányhivatal, annak alapján, ahogyan ő látta a dolgot, negatív irányban eldöntötte az ügyet. Most egymillió dollárt követelnek. Richardnak nincsen kézben egymilliója, nem tud azonnal fizetni. A kérdés tehát az: elintézhető-e, hogy részletekben fizessen? Adna előlegként egy bizonyos összeget, s a fennmaradó tartozást akkor fizetné, amikor értékesítette az ingóságait. Adnak-e erre valamennyi időt? Az ügyvéd nyilvánvaló megkönnyebbüléssel fordult feléje. - Miért ne? Ilyen esetekben ez meglehetősen bevett gyakorlat, megegyezéses ajánlatnak hívják. Elhozta a kimutatásokat, amelyeket kértem? Bámultam Leslie-t, mennyire otthonosan viselkedik a jog háza táján. Fejlécezett listákat tett le az ügyvéd elé. - Ez a jelenleg rendelkezésre álló pénzmennyiség, ez a pénzzé teendő ingó- és ingatlanvagyon, és itt a kereseti előrejelzés a következő öt évre. Ezekből kiszámítható, hogy Bach úr a teljes tartozását két, legfeljebb három éven belül törleszteni tudja. Amíg én vitorláztam, jutott az eszembe, addig Leslie adófizetési ütemterveken dolgozott! Le vagyok nullázva, nem vagyok többé gazdag – ő mégis törődik velem. Ugyan miért? Az ügyvéd meg ő hamarosan úgy belemélyedtek az ügyembe, mintha én ott sem volnék. Nem is voltam. Úgy éreztem magam, mint egy szúnyog, akit becsuktak egy bank széfjébe, és nincs kiutam a zálogjog, az ingóságok, az értékesítés, a fizetési ütemterv áthatolhatatlan unalmából... Odakinn pedig hétágra süt a nap. Mehetnénk sétálni, csokoládés teasüteményt vennénk... - Én inkább öt évre húznám szét a teljes kifizetést három helyett - érvelt Marquart -, mert előfordulhat, hogy kevesebb jövedelme lesz a tervezettnél. Ha hamarabb is ki tudja fizetni az adósságot, annál jobb, de a szerzői tevékenysége után úgyis keményen adózik majd, tehát igyekeznünk kell a várható nehézségeit csökkenteni, amennyire csak lehet. Leslie egyetértően bólintott, s folytatták a részletek kidolgozását. Az asztalon heverő kalkulátorba időnként számokat pötyögtettek; Leslie kékvonalas táblázatából szépen sorra vették az adatokat. - Én megértem az adóhivatal szempontjait is - mondta Leslie végül. - Őket nem érdekli, milyen embereket 131

alkalmazott Richard, hogy tudott-e arról, mi folyik, vagy sem. Ők a pénzüket akarják. Megkaphatják, mégpedig kamatostul, ha várnak egy kicsit. Gondolja, hogy beleegyeznek a halasztásba? - Mivel az ajánlat előnyös számukra - vélte az ügyvéd -, szerintem belemennek. Mire felkelhettünk az asztaltól, a katasztrófa fenyegető réme megszelídült. Ha a múltkor egyetlen telefonhívással egymilliót találtam a bankszámlámon, öt év alatt nem lesz olyan nagy dolog ezt a jóval szerényebb összeget összekalapálni. Eladom a floridai házat, a repülőgépeket - egy vagy kettő kivételével -, tető alá hozzuk a filmet... Pofonegyszerű lesz! És most már itt van Leslie meg egy profi Los Angeles-i adószakember, hogy rendet tartsanak az életemben; s ők nem afféle gyenge ágacskák, amelyek szempillantás alatt kettétörnek a teher alatt. Mintha viharba keveredtem volna a tengeren, és belebukfenceztem volna a vízbe, de jött egy nő, aki utánam vetette magát a hullámokba, és kihúzott. Megmentette az anyagi létemet. Bizakodó hangulatban hagytuk el az ügyvédi irodát. - Leslie - szólaltam meg, miközben kinyitottam előtte az épület ajtaját. - Igen, Richard? - nézett rám. - Köszönöm. - Szívesen, Vukki - felelte. - Nagyon szívesen.

huszonkilenc Át tudnál hozzám jönni, Vukki? - Leslie hangja erőtlennek hatott a telefonban. - Attól tartok, szükségem van a segítségedre. - Bocsáss meg Leslie, de ma este nem tudok. Miért esett ennyire nehezemre ezt mondani? Hiszen tudom a szabályokat. Én alkottam őket. Ezek nélkül nem lehetünk jó barátok. Ennek ellenére, még így, telefonba is rosszul esett ezt mondanom. - Vukk, figyelj, szörnyen érzem magam. Kóvályog a fejem, szédülök, rosszul vagyok. Sokkal jobban viselném, ha itt lennél mellettem. Nem játszhatnánk doktorosat? Hogy ide jössz és meggyógyítasz? Azt a felemet, amelyik oda akart menni gyógyítani, segíteni, gyorsan belöktem egy szekrény mélyére, és rázártam az ajtót. - Nem megy. Randevúm van ma este. Holnap jó lenne, akkor oda tudnék menni hozzád, ha akarod. - Randevúd van? Holmi nővel akarod az időt tölteni, amikor én beteg vagyok, és szükségem van rád? Richard, nem akarok hinni a fülemnek! Már megint magyarázkodnom kell? A barátságunk nem kizárólagos birtoklásra épül; nyitott kapcsolat, egymás szabadságát kölcsönösen tiszteletben tartjuk. Akkor megyünk el, amikor akarunk, akár okkal, akár ok nélkül. Komolyan megriadtam. Régóta nem találkoztam Leslie-n kívül más nővel, itt sem, Los 132

Angelesben; már úgy éreztem magam, mintha átlagos házasságba süppedtünk volna, hogy éppen annyira szükségünk van a különlétre, mint az együttlétre. Márpedig a randevú meglesz. Ha csak azért, mert történetesen éppen itt vagyok a városban, kényszerítve érzem magam, hogy meglátogassam Leslie-t, akkor valami nincs rendben a barátságunkkal. Ha vége a szabadságomnak, ha nem én határozom meg, hogy azzal leszek, akivel éppen kedvem tartja, értelmét veszti minden, amit mi ketten jelentünk egymásnak. Bárcsak megértené, fohászkodtam magamban. - Hétig éppen veled lehetek - próbálkoztam. - Hétig? Richard, hallottad te, amit mondtam? Hogy szükségem van rád? Most az egyszer neked kellene rajtam segítened! Miért erőszakoskodik velem? Neki is az lenne a legjobb, ha azt mondaná, rendben van, egyedül is boldogul, s reméli, jól fogom érezni magam. Ha nem ezt teszi... hát nem tudja, mi lesz abból? Végzetes hibát követ el! Engem senki se akarjon semmire kényszeríteni, senki se tekintsen a tulajdonának, senki, sehol, semmilyen körülmények között! - Ne haragudj. Kár, hogy nem szóltál előbb. Most már nem tudom lemondani a programomat. Nem az én formám, nem szeretem az ilyesmit. - Annyit számít neked az a nő - kérdezte -, akárki legyen is... hogy hívják? Leslie féltékeny. - Deborah. - Annyit számít neked az a Deborah, hogy nem hívhatod fel, és nem mondhatod meg neki, hogy a barátod, Leslie beteg, és talán elhalaszthatnátok izgalmas kis találkozótokat holnapig, vagy a jövő hétig vagy a következő évig? Annyira fontos ez a nő neked, hogy nem mondhatod ezt meg neki telefonon? Düh vibrált a hangjában. Hiába - olyasmit kért, amit nem tehetek meg anélkül, hogy le ne romboljam a függetlenségemet. S a szavaiból áradó gúny sem enyhít a helyzeten. - Nem - szögeztem le. - Nem annyira fontos. Az elv a fontos, amit jelen pillanatban megtestesít - az, hogy szabadok vagyunk, és azzal találkozunk... Elsírta magát. - A rohadt életbe, fütyülök a szabadságodra, Richard Bach! Úgy dolgozom, mint egy állat, hogy megmentsek valamit az átkozott birodalmadból, aludni sem tudok már az aggodalomtól, egyre azon jár az eszem, hogy hátha van valami megoldás, amiről megfeledkeztem, és senkinek nem jutott eddig még az eszébe... hogy megmentselek, mert... olyan sokat jelentesz nekem... Néha már annyira fáradt vagyok, hogy alig tudok lábra állni, és akkor te azzal jössz, hogy nem tudsz velem lenni, amikor szükségem van rád, holmi Deborah-val kell randevúznod, akit alig ismersz. És van pofád azt állítani, hogy mindezt elvből teszed? Amikor megszólaltam, már fél méter vastag acélfal húzódott közöttünk. - Igen, elvből. Hosszú csend a vonal túlsó végén. 133

Egész más hangon szólalt meg újra. A hangjában nem volt már semféltékenység, sem harag. Halkan és nagyon nyugodtan mondta: - Viszlát, Richard. Érezd jól magad. Kezdtem mondani, hogy köszönöm a megértését, és mennyire fontos... Leslie letette a kagylót.

harminc Másnap nem vette fel a telefont, a következő napon sem, majd azután sem. A negyedik napon kaptam egy levelet:

Szerda este, 12 óra 21 perc Drágám! Nehéz belekezdeni abba, amit mondanom kell. Nagyon sok mindent végiggondoltam, hogy találjak valamilyen megoldást... Végül rátaláltam egy apró gondolatra, egy zenei hasonlatra, és ennek a segítségével tisztán kikristályosodott bennem valami. Ettől megnyugodtam egy kicsit, ha nem is voltam tőle nagyon boldog, s most szeretném megosztani veled, amire rájöttem. Bocsásd meg, hogy újabb zenei előadás következik. Kérlek, türelemmel viselj el még egy zeneórát. A klasszikus művek leggyakrabban használt műformája a szonáta. Szinte minden szimfónia és koncert ezen alapszik. A szonáta három részből áll: a kezdő részből, avagy témabemutatásból, amelyben a zeneszerző apró témákat, gondolatokat, dallamfutamokat sorakoztat fel, sorban felmutatja őket; azután jön a feldolgozás, ebben a kis motívumokat, zenei ötleteket kiteljesíti, körbejárja, sokszor a (vidám) dúr hangnemből átvált a (szomorú) moll-ba, és vissza, közben a legbonyolultabb módon összeszövi e dallamokat; míg végül jön a visszatérés, amelyben diadalmasan megismétli a középrész teljessé formált, gazdag anyagát. Most azt kérdezed, hogyan jön ez a kettőnk dolgához, hacsak rá nem jöttél már. Úgy látom magunkat, mint akik elakadtak egy véget nem érő bevezető részben. Kezdetben minden élvezetes volt, a gyönyörűség maga. Egy kapcsolatnak ez a része az, amikor az ember a legjobb formájában mutatkozik meg: szellemes, elragadó, izgatott és izgató, érdeklődő és érdekes. Ekkor oldott vagy és szeretetre méltó, mert még nem mozgósítod a védelmi rendszeredet, s ezért a partnered meleg, érző emberi lényt ölelhet benned, nem pedig egy óriási kaktuszt. Ez a kölcsönös örömök ideje. Nem csoda, hogy annyira kedveled a kezdeteket, hogy az életedet mindenáron örökös újrakezdések láncolatává szeretnéd tenni. 134

A kezdetek azonban nem nyújthatók el az örökkévalóságig; nem lehet folyton visszamenni a kályhához. Az indulás után el kell jutni valahova, fejlődni kell - különben beáll az unalom, s azzal vége is mindennek. Csak unalmat ne - mondod te, s azonnal odébbállsz, változatosságot keresel, más embereket, más helyeket, hogy azután úgy térhess vissza egy kapcsolathoz, mintha az új lenne, mintha mindig újra lehetne kezdeni. Mi fejlődés helyett újra meg újra elölről kezdünk mindent. Időnként szükségszerű, üzlet-diktálta távollétek választanak el bennünket, amelyek keményen megviselnek két olyan embert, akik annyira közel állnak egymáshoz, mint mi. Néhányszor azért váltunk külön, mert te úgy vélted, olyan helyzeteket kell teremtened, amelyekben folytonosan újjáteremtheted az annyira vágyott újdonság élményét. Nyilvánvaló, hogy a zenei középrész, a kidolgozás, nem kedvedre való. Hiszen ebben fedezhetnéd fel, hogy csupa olyan elvvel vetted magad körül, amelyekről óhatatlanul kiderül, hogy egyszerűen használhatatlanok, akármennyi szellemi energiát és alkotóerőt ölsz is beléjük. Vagy még ennél is rosszabbra jönnél rá: hogy belekezdtél valami nagyszerűbe, mondjuk egy szimfóniába, de a részleteit ki kell dolgozni: mélységet kell neki adni, a különálló részeket gondosan össze kell illeszteni, úgy, hogy egymást is gazdagítsák, többek legyenek, mint külön-külön voltak. Ha a könyvírással akarnék párhuzamot vonni, azt is mondhatnám, hogy ez az a pillanat, amikor az ötletet meg kell írni, művé kell formálni, vagy elvetni mint alkalmatlant. Mi ketten bizonnyal messzebbre jutottunk együtt, mint az valaha is a szándékodban állt. Szerintem azonban hamar megálltunk ezen az úton; nem tettük meg az ésszerűen kínálkozó és még többet ígérő lépéseket. A kezdetek utáni elmélyülés és kiteljesedés helyett mindig leragadtunk valahol a kezdeteknél. Rá kellett jönnöm, hogy ha éveket töltenénk is együtt, akkor is csak próbálkoznánk, és soha nem élhetnénk a szellemi fejlődésünk teljes lehetőségével, ami bámulatosan hasonló érdeklődésünkből adódik, mert az együttlétünkből hiányzik a zavartalan folytonosság. Tehát, hiába becsüljük saját lelki fejlődésünket olyan sokra - így soha nem fogunk eljutni a kiteljesedésig, pedig meg tudnánk tenni. Mindkettőnk előtt ott lebeg valami eljövendő gyönyörűség víziója. Mégsem válthatjuk valóra ezt a vágyképet. Én védelemből magad elé emelt falaid előtt rostokolok, te pedig egyre többet és többet húzol fel belőlük magad köré. Hiába vágyakozom arra, hogy még gazdagabban és teljesebben élhessünk; amíg együtt vagyunk, te mindig megfogod találni a módját, hogy akadályokat gördíts az utunkba. Mindketten csalódottak vagyunk: te szeretnél még hátrébb húzódni tőlem, de nem megy, én pedig nem tudok előre haladni; így állandó harcban, felhőkkel és árnyakkal teli légkörben töltjük azt a kevés időnket, amelyet számunkra engedélyezel. 135

Gyakran okozol nekem - így vagy úgy - fájdalmat azzal, hogy megállás nélkül - változatos módokon, olykor kegyetlenül - érezteted az ellenállásodat velem szemben. Úgy szegülsz szembe velem és a kettőnk között gyönyörűségesen formálódó valamivel, mintha szörnyeteget látnál bennünk. Az együtt töltött időnkről naplót vezetek. Most nagyon alaposan végigolvastam. Elszomorodtam, sőt meg is döbbentem, de mindenképpen hasznos volt, hogy szembenéztem a valósággal. Július első napjai és a rákövetkező ötven nap volt az egyetlen igazán boldog időszak a kapcsolatunkban. Az volt a kezdet, és az valóban csodaszépen alakult. Azután hirtelen-vadul, számomra érthetetlenül többször is elváltunk időről időre, és amikor visszatértél, tőlem való húzódozásaidból ugyanezt a vad, védekező elutasítást éreztem ki. Az is boldogtalan állapot, ha elmész, és ezért nem vagyunk együtt; de az is, hogy ha itt vagy, mégis mintha valahol másutt járnál. Lassan bőgőmasina lesz belőlem, mert muszáj sírnom; mintha a sajnálattal válthatnám meg a kedvességet. Pedig tudom, hogy még nem süllyedtem odáig, hogy sajnálatra szoruljak. Amikor azt mondtad, hogy nem halaszthatod el a randevút, és nem segíthetsz nekem aznap, mert úgy vélted, hogy „nem szereted az ilyesmit”, akkor rájöttem az igazságra. Mintha lavina zúdult volna a fejemre. Én képes vagyok kendőzetlenül szembe nézni a valósággal, de ezt nem lehet sokáig bírni. Bármennyire szeretném is, ez így nem mehet tovább. Többet nem tudok elviselni. Remélem, hogy amit mondok, nem az egyezségünk felrúgásának tekinted, hanem inkább az általad kezdeményezett sok-sok lezárás, befejezés folytatásaként. Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ennek így kell lennie. Be kell ismernem, felsültem azzal az igyekezetemmel, hogy megértessem veled, milyen öröm valakihez tartozni. Richard, szívbéli barátom, mindezt halkan, gyengéden és szeretettel mondom neked. Ezek valóságos érzések, nem lepleznek semmiféle rejtett haragot! Nem vádollak, nem hibáztatlak, nem hárítok rád semmit. Csak szeretném megérteni, ami történt, és véget vetni a fájdalomnak. Csak azt mondom el, amire önmagam ellenére rá kellett ébrednem: te meg én soha nem jutunk el a fejlődés szakaszába, még kevésbé a nagyszerű végkifejletig: egy kiteljesedett kapcsolat csúcsáig. Ha valaha is éreztem olyat, hogy rátaláltam valamire, aminek a kedvéért érdemes korábbi korlátaimat, beidegződéseimet áthágni, és elmenni a végsőkig, akkor ezt a kettőnk kapcsolatában éreztem. Úgy vélem, nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy talán túlságosan sokáig arra törekedtem, hogy megmentsem ezt a kapcsolatot. Inkább büszke vagyok magamra; arra, hogy felismertem, micsoda ritka, csodás lehetőség állt előttünk, amíg valóban fennállt, és a szó legtisztább és legnemesebb értelmében mindent beleadtam, hogy el ne veszítsük ezt a lehetőséget. 136

Ez vigasztal most. Mert a kapcsolatunk lezárásának ebben a szörnyű pillanatában becsülettel mondhatom, hogy most már semmilyen módot nem látok arra, hogy belépjünk abba a csodaszép jövőbe, amely hajdanán előttünk állt. A fájdalom ellenére is boldog vagyok, hogy megismerhettelek, és egyáltalán nem mindennapi perceket tölthettem veled. Soha nem fogom elfelejteni ezt az időt. Sokat fejlődtem melletted, tanultam tőled, és tudom, hogy én is jó hatással voltam rád. Mindketten jobb emberek lettünk azáltal, hogy összehozott bennünket a sors. Talán nem a legjobbkor, de eszembe jutott még egy sakk-hasonlat. A sakk olyan játék, amelyben már a kezdetkor, a kibontakozás pillanatában mindenki számára világos a cél: egy olyan középjáték, amelyben megindul és kiélesedik a harc, amelyben mindkét fél áldozatokat szenved, és mindkét fél erői megfogyatkoznak; majd a végjáték, amelyben az egyik fél csapdába ejti, és harcképtelenné teszi a másikat. Szerintem te úgy fogod fel az életet, mint egy parti sakkot, én pedig úgy látom, mintha szonáta lenne. Amiatt, hogy másként gondolkozunk, a király is meg a királynő is áldozatul esik, és a muzsika is elhal. A barátod vagyok most is, és tudom, hogy te is a barátom vagy. Gyengéd, mély szeretettel és igazi tisztelettel teli szívvel küldöm el neked ezt a levelet, s tudhatod, hogy valóban így érzek. Ugyanakkor határtalanul szomorú is vagyok, hogy a mi ígéretes, ritka szép, csodálatos lehetőségünk beteljesítetlen maradt. Bámultam ki az ablakon a semmibe, és iszonyúan zúgott a fejem. Nincs igaza. Persze, hogy nincs igaza. Ez a nő nem fogja fel, ki vagyok én, hogyan gondolkozom. De kár, gondoltam. Összegyűrtem a levelet, és a szemétkosárba hajítottam.

harmincegy Egy órával később még mindig ugyanazt láttam az ablakból, semmi sem változott odakinn. Miért hazudok magamnak? - töprengtem. Leslie-nek igaza van; s akkor is igaza van, ha ezt nem vagyok hajlandó elismerni, ha örökre kiverem a fejemből. Amit a sakkról meg a szimfóniáról írt... miért nem jöttem rá én is, ha egyszer olyan átkozottul okos vagyok - kivéve a pénzügyeket -, ha sokkal mélyebben látom a dolgokat, mint bárki más, aki valaha is élt? Akkor ő hogy lát meg olyan dolgokat, amikre nekem nincs szemem? Kevésbé okos lennék nála? De ha ő 137

ennyire mindent tud, akkor hol a védelmi rendszere, a vértezet, amely távol tartja tőle a fájdalmat? Nekem ott van a Töké... A FRANCBA a Tökéletes Nőddel! Hiszen az nem más, mint egy fél tonnát nyomó páva, egy tarkabarka, műtollakkal felcicomázott fura agyszülemény, amely sohasem fog repülni! Ez a nyomorult páva szaladgálhat körbe-körbe, verdeshet a szárnyaival, ének helyett rikácsolhat, amennyit akar, de soha nem fog felszállni! Te, aki irtózol a házasságtól, nem jössz rá, hogy egy ilyen szellemi szörnyszülöttet tettél meg házastársadnak? A képzeletbeli esküvői fotó, amelyen parányi énkém egy toronymagas pávamadárral feszít, egyáltalán nem agyrém. Egy olyan gondolattal házasodtam össze, amely alapjaiban rossz. De mi lesz a szabadságommal? Ha Leslie-vel maradok, akkor rá fogok unni! Körülbelül ez volt az a pillanat, amikor énem két teljesen különböző emberré vált: az egyik volt az, aki eddig megszabta életem folyását, a másik újonnan jött, azért, hogy az előbbit elpusztítsa. Az unalom izgat téged a legkevésbé, te ócska tróger, morogta az újonnan érkezett. Hát nem látod be, hogy ez a nő sokkal okosabb nálad, olyan világokat ismer, amelyeket te nemhogy kézzel, de még egy jó hosszú pálcával sem mernél megérinteni? Csak rajta, tömd be a szám, hallgattass el, mint éned összes többi részét, ha azt merik mondani, hogy a te mindenható elveid egy hajítófát sem érnek! Megteheted, Richard. Mint ahogy az is szabadságodban áll, hogy végigbájologd az életedet olyan nőkkel, akiket a meghittség gondolata éppen annyira rémiszt, mint téged! Hasonló a hasonszőrűhöz vonzódik, te nagyeszű. Ameddig szert nem teszel legalább egy grammnyi józan észre, aminek a legcsekélyebb jelét sem adtad jelenlegi életedben, addig maradj a Tökéletes Nő nevű szalmabábodnál, amíg meg nem öl a magány. Olyan kegyetlen vagy, mintha jégből lennél! Maradj a jeges-hideg sakktábládnál meg a jeges-hideg égboltodon! Azzal, hogy ezt az ostoba birodalmadat építgetted, elszalaszottál egy csodás lehetőséget. A birodalmad meg most már csak romhalmaz, és minden egyes törmelékdarabon állami pecsét: Lefoglalva! Leslie Parrish olyan lehetőség volt számodra, amely ezerszer értékesebb bármilyen birodalomnál. Te azonban halálosan megrémültél tőle, mert sokkal okosabb, mint amilyen te valaha is lehetsz; tehát leráztad magadról. Vagy inkább ő rázott le téged. Túl fogja élni, öreg, nem az a fajta, aki alulmarad az életben. Szomorú lesz ugyan; egy darabig sírdogál majd, mert ő nem fél elsiratni, ha valami, ami szép lehetett volna, elpusztul. Azután kiheveri, felülemelkedik az egészen. Te is kihevered, úgy másfél perc alatt. Lehúzgálod azokat a rohadt acélredőnyeidet, jól bezárkózol, és ő soha többé eszedbe sem jut. Felemelkedés helyett rövid úton eltűnsz a süllyesztőben, briliáns lelki öngyilkossági kísérleteid hamarosan sikerrel járnak majd: arra ébredsz, hogy azt a tüzes-ezüst, gyémántosan lézerfényű létidőt, melyet a kezedbe kaptál, átkozott, mocskos kalapácsoddal ízzé-porrá zúztad! Életed legfontosabb döntése előtt állsz, és ezt te is nagyon jól tudod. Leslie eltökélte, hogy nem hajlandó tovább tűrni esztelen, nevetséges félelmeidet, s most boldog, hogy a holt súlytól, ami voltál a számára, ezennel megszabadult. Rajta, tedd, amit szoktál: szökj meg! Szaladj a repülőtérre, indítsd be a gépedet, és tűnj el az éjszakában. 138

Repülj, szállj! Találj magadnak egy csinibabát, egyik kezében cigaretta, a másikban rumos pohár, s figyeld, hogyan próbál ugródeszkának használni, hogy elérhesse azt a felsőbbrendű jót, amitől te épp most akarsz menekülni! Fuss, te gyáva idióta. Rohanj rám, hallgattass el! Legközelebb a halálod napján hallasz majd felőlem, akkor majd elmondhatod, mit éreztél azután, hogy felégetted az egyetlen hidat... Rácsaptam az ajtót a belső hangzavarra, s a szoba rögtön csendes lett, mint a nyugodt tenger. - Hűha - szólaltam meg fennhangon -, micsoda érzelmi vihar! Előbányásztam a levelet a szemétből, újra elolvastam, majd elengedtem. Visszaszállingózott a kosárba. Ha nem tetszem neki ilyennek, amilyen vagyok, rendes tőle, hogy ezt egyenesen megmondja. Milyen kár... Ha nem lenne olyan, amilyen, barátok maradhatnánk. De én nem bírom elviselni a féltékenységet! Azt hiszi, hogy személyes tulajdona vagyok? Meg akarja határozni, kivel és mikor találkozhatom? Világosan megmondtam neki, ki vagyok, hogyan gondolkozom, miben és mennyire számíthat rám, ha ez nem is az a „szeretsz-szeretlek” elnevezésű szembekötősdi ugyan, amit ő szeretne játszani velem. Tőlem aztán hiába vár szerelmi ömlengéseket, Parrish kisasszony! Én hű maradok önmagamhoz, még akkor is, ha megfosztom magam mindattól a túláradó boldogságtól, amelyet örömteli napjainkban együtt megismertünk. Van valami, amit sosem tettem meg veled, drága Leslie: nem hazudtam neked, nem csaltam, nem tévesztettelek meg. Úgy éltem, ahogy hiszem, hogy élnem kell, és nem kecsegtettelek sohasem mással. Ha most hirtelen mindez elfogadhatatlanná válik a számodra - hát így szokott ez lenni, sajnálom, s csak annyit tudok mondani, hogy előbb is szólhattál volna, s akkor mindketten megkímélhettük volna magunkat egy csomó kellemetlenségtől. Holnap napkeltekor már úton leszek, gondoltam. Bedobálom a cuccaimat a gépbe, s elrepülök valahová, ahol még sohasem voltam. Talán Wyomingba, Montanába. A gépet az adóhivatalra hagyományozom, csak előbb meg kell találniuk, én meg eltűnök. Bérelek valahol egy kétfedelűt, és felszívódom. Megváltoztatom a nevemet is. Ha Micimackó felvehette a Sanders nevet, én miért ne tehetném? Mókásan hangzana: James Sanders. Rátehetik a kezüket a bankszámláimra, a repülőgépeimre, amire csak akarják. Senki nem fogja megtudni, mi történt Richard Bachhal – micsoda áldásos megkönnyebbülés lesz ez nekem! Ha netán újra rám törne az írhatnék, majd az új nevemen adom ki a munkáimat. Azt csinálhatok, amit akarok. Mindent itthagyhatok. James Sanders talán majd Kanadába vándorol ki, vagy meg sem áll egészen Ausztráliáig. Bolyonghat az öreg Jim Alberta vadonjaiban, vagy egy Tiger Moth-tal délnek repülhetne, Sunburybe vagy Whittle-seabe. Megtanulná az ausztrál nyelvjárást, időnként megrepültetne egy-két utast, éppen csak hogy megéljen. Azután... Azután... Mi jönne azután, Sanders úr? Most ki akarja Richard Bachot eltenni láb alól, a kormányhivatal vagy maga? Azért akarná eltüntetni, mert Leslie kiadta az útját? És nélküle annyira üres lenne az élete, hogy 139

már a halála sem számít? Hosszan törtem ezen a fejem. Izgalmas lenne, ha megváltoztatnám a nevem, és eltűnnék. De vajon tényleg ez az, amire most a leginkább vágyom? - Biztos vagy benne, hogy igazán így igaz? - kérdezné Leslie. Nem. Ültem a földön, a hátamat a falnak támasztottam. Nem, Leslie, nem igazán így igaz. Igazán úgy igaz, hogy még sokat kell tanulnom ahhoz, hogy tudjam, miképpen kell egy másik embert szeretni. Igazán úgy igaz, hogy az én Tökéletes Nőm legfeljebb egy kis csevegésre, némi szexre jó – futó kapcsolatra, hogy az ember éppen ne érezze magát egyedül. De semmiképpen nem ő jelenti azt a szerelmet, amelyet az a régi-régi gyerek elképzelt magának ott, a kertkapunál. Amikor gyerek voltam, akkor még tudtam, mi helyes, mi nem; akkor is tudtam, amikor abbahagytam a légivagánykodást, hogy megtaláljam ebben az életben a társamat; akinek a lelke az enyémmel együtt az örökkévalóság része; akiből valamikor majd angyal lesz; akivel együtt fejlődünk, akivel szeretjük egymást. Azt az egyetlen nőt kerestem, aki igazán próbára tenne, örökös változásra, fejlődésre késztetne, s arra, hogy kitartsak akkor is, ha szívem szerint már elmenekülnék. Lehet, hogy ez a nő nem Leslie Parrish. Talán nem ő a lélektárs, aki rám talál az úton, amelyen azért haladok, hogy rátaláljak. Akkor is ő az egyetlen... Benne együtt van Leslie tudata Leslie testében - ő az a nő, akit nem kell sajnálnom, pátyolgatnom, nem kell megváltanom a sorsától, sehol sem kell szégyenkeznem miatta. És ráadásul annyira átkozottul okos, hogy a legrosszabb, ami velem történhet mellette az, hogy még rengeteget tanulok tőle - addig, amíg megint el nem hagy. Ha valaki ennyire kegyetlen, ennyire életellenes, mint én, még a lélektársa is visszariad tőle, magára hagyja, és inkább kivár még egy létidőt, hogy aztán újra rám szóljon: helló! Mi van, ha nem szököm meg? Mit veszíthetek tonnányi acélvértezetemen kívül, amelynek meg kéne védenie a sérülésektől? Ha a páncélom nélkül próbálnám kiterjeszteni a szárnyaimat, akkor talán felemelkednék, s elég gyorsan repülhetnék ahhoz, hogy ne lőhessenek le az égboltról. Majd legközelebb változtatom a nevemet Sandersre, majd akkor indulok Port Darwin felé! A pimasz belső hangnak igaza volt, hiába némítottam el. Most bocsánatot kértem tőle, s kiengedtem a fogságból. De már nem szólt egy szót sem. Tudtam, hogy valóban életem legnagyobb választása előtt állok - nem kellett újból figyelmeztetnie. Lehet, hogy ez az egész próbatétel, amely elé különböző bolygókon és létidőkben létező sok száz énem állít? Hogy egy számomra átlátszatlan ablaküveg mögött gyülekeznek most, és reménykedve lesnek engem, hogy eldobom-e a páncélzatomat, vagy esetleg éppen abban bíznak, hogy kitartok, marad a páncél? Lehet, hogy fogadásokat is kötnek arra, hogy miképpen döntök? Ha ott vannak is az üveg túloldalán, nagyon meghúzzák magukat. Dermedt csend. Még a zúgás is elhalkult a fejemben. 140

Az út előttem kétfelé ágazik. Merre induljak? Két jövő, két különböző létidő áll előttem: Leslie Parrisht vagy bombabiztos Tökéletes Nőmet választom? Válassz, Richard. Most, rögtön. Odakinn leszáll az éj. Melyik legyen

141

harminckettő Tessék! - Leslie kapkodta a levegőt a telefonban, a hangját majdnem elnyomta a dobok és gitárok vad ritmusa. - Leslie? Én vagyok, Richard. Tudom, hogy késő van, de szeretnék pár percet beszélni veled. - A vonal túlsó végén csend. A zene tovább harsogott, dübörgött; egyre a kattanást vártam, ahogy leteszi a telefont. Mennyit vívódtam a döntésen, gondoltam, s lám, a kérdés már eldőlt: Leslie-t többé nem érdeklik az efféle alakok, mint én. - Rendben - mondta végül. - Hadd halkítsam le a zenét. Táncoltam éppen. A zene elhallgatott a kagylóban, s újra hallottam a hangját. - Szia. - Szia. Megkaptam a leveledet. - Akkor jó. Kezemben a telefonnal föl-le járkáltam, de észre se vettem. - Tényleg csak úgy véget akarsz vetni az egésznek? - Nem az egésznek - vette át a szót. - Remélem, azért tovább dolgozunk a filmen. Szeretném, ha a barátom maradnál, ha te is így akarod. Csak a szenvedésnek akarok véget vetni. - Én soha nem akartam neked szenvedést okozni. - Hiszen képtelen volnék téged bántani, folytattam gondolatban. Hogy szenvedjünk, ahhoz először észlelnünk kell magunkon a szenvedést... - Lehet, de ez nem változtat a tényen - mondta. - Azt hiszem, nem vagyok alkalmas az ilyesfajta nyitott kapcsolatra. Kezdetben a nyitottsággal nem volt semmi baj, de aztán később... amikor annyira boldogok voltunk együtt! Annyi csodaszépet éltünk át - csak mi ketten! Miért kell ezt feláldozni olyan emberek kedvéért, akik nem számítanak, vagy holmi elvont eszme érdekében? Nincs értelme. - Miért nincs? - Volt egyszer egy macskám - folytatta -, Borostyánnak hívtam. Nagy, bolyhos perzsacica volt. Ha otthon voltam, Borostyán meg én sülve-főve együtt voltunk. Akkor evett, amikor én, aztán csak ültünk, és zenét hallgattunk, a vállamnál aludt éjszaka. Ismertük egymás gondolatait. Azután Borostyánnak kiscicái születtek. Roppant helyes kis kölykök. Anyjuk minden idejét és szeretetét lefoglalták, meg az enyémet is. Borostyán meg én többé nem lehettünk zavartalanul együtt, csak mi ketten. Ügyelnünk kellett a kicsikre, meg kellett osztani a szeretetünket. Később már soha nem kerültünk olyan közel egymáshoz; se ő hozzám, se én őhozzá, soha többé, Borostyán élete végéig sem. - Az egymás iránt érzett bensőséges szeretet mértéke tehát fordítottan arányos lenne azok számával, akik körülöttünk vannak? - kérdeztem, azután, nehogy azt higgye, gúnyolódom, gyorsan folytattam: - Úgy gondolod, hogy nekünk kizárólagos kapcsolatban kellett volna lennünk egymással? - Igen. Kezdetben elfogadtam, hogy sok barátnőd van. Csak rád tartozott, mit csinálsz, amikor elmégy tőlem. De amikor jött Deborah, vagyis, ahogy te mondanád, az elv, amit ő testesít meg, akkor rájöttem, 142

hogy lassan-lassan kiterjeszted a háremedet nyugat felé, és engem is be akarsz sorolni. És ezt nem akarom, Richard. - Tudod, hogy mit tanultam tőled? - folytatta. - Megtanultam, hogy milyen nagyszerű kapcsolat lehetséges két ember között, és most már ahhoz ragaszkodom, amiről azt hittem, hogy köztünk megvan. Szeretnék nagyon közel kerülni valakihez, akit tisztelek, csodálok és szeretek, és aki ugyanígy érez irántam. Vagy ez, vagy semmi, másról szó sem lehet. Ráébredtem, hogy amire én törekszem, az nem ugyanaz, amire te. Te mást akarsz, mint én. Abbahagytam a járkálást, leültem a dívány karfájára. Az ablakokból körém húzódott a sötétség. - Szerinted mi az, amit én akarok? - kérdeztem Leslie-t. - Pontosan azt, amid van. Sok nőt, akiket felületesen ismersz, s nem különösebben számítanak az életedben. Futó kalandokat, amelyekben kölcsönösen használjátok egymást, szerelemről pedig szó sem lehet. Pontosan így képzelem el a poklot. A pokol az a hely, az az idő, az a tudatállapot, amelyben nincs helye a szeretetnek, szerelemnek. Ebből a szörnyűségből hagyjál ki engem. Úgy beszélt, mintha mind a ketten eltökéltük volna, mit teszünk. Mintha már semmin sem lehetne változtatni. Nem akart semmit. Egyszerűen elmondta, ami a lelkét nyomta, amit feltétlen igazságnak érzett, s amiről tudta, hogy nem fogadom el. - Mindig nagyon tiszteltelek, és felnéztem rád - folytatta. – Úgy láttam, te vagy a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Most pedig kezdek olyan dolgokat is meglátni benned, amilyeneket pedig nem akarok. Abban a meggyőződésben szeretném lezárni a kettőnk ügyét, hogy nagyszerű ember vagy. - Engem az rémített meg, Leslie, hogy elkezdtük egymást birtokolni. Nekem pedig a szabadság annyira fontos, hogy... - Miféle szabadság? - lőtt vissza. - Hogy szabadon ne léphess senkivel sem meghitt kapcsolatba? Hogy szabadon ne szeress senkit? Hogy szabadon elmenekülhess az öröm elől a nyugtalan vándorlásba és az unalomba? Igazad van... Ha együtt maradunk, nem akartam volna, hogy így legyél szabad. Jól megmondta! - gondoltam, mintha a szavaival jó lépést tett volna a sakktáblán. - Amit most mondtál, az világos... - kezdtem. - Tökéletesen értem már azt is, amit korábban nem értettem. Köszönöm. - Szívesen - felelte. Áttettem a telefont a másik fülemhez. Egy nap tán majd akad egy varázsló, és olyan telefonkagylót talál fel, amellyel egy percnél tovább is lehet kényelmesen beszélni. - Szerintem sok mindent meg kéne vitatnuk. Nem tudnánk összejönni és beszélgetni? Kis szünet után szólalt meg: - Inkább ne. Telefonon beszélhetünk, de egyelőre nem akarok találkozni veled. Szeretném, ha megértenél. - Megértelek. Rendben van - mondtam. - Sietsz most valahová? 143

- Nem. Beszélhetünk még. - Semmilyen módot nem látsz arra, hogy mégis csak megmaradjunk egymásnak? Sosem találkoztam még hozzád hasonlóval, de úgy látom, szerinted a barátság azt jelenti, hogy időnként szívélyes leveleket váltunk, és minden pénzügyi év végén még egy kézfogásra is futja. Leslie nevetett. - Na, azért ennyire nem rossz a helyzet. Lehetne félévente is kezet rázni. Sőt, talán negyedévente, hiszen olyan jó barátok voltunk. Az, hogy a szerelmi viszonyunk nem bizonyult tartósnak, még nem jelenti azt, hogy kudarcot vallottunk. Gondolom, megtanultuk belőle, amit meg kellett tanulnunk. - Az a szabadság, amiről én beszélek - magyaráztam -, legalábbis nagy részben, a változás szabadságát jelenti. Azt, hogy változtatunk, hogy egy hét múlva akár egészen mások lehetünk, mint amilyenek ma vagyunk. Ha pedig két ember különböző irányban változik... - Ha különböző irányban változunk - vette át a szót -, akkor úgy sincs közös jövőnk. Szerintem viszont együtt, egy irányban is változhatunk, fejlődhetünk, gazdagíthatjuk egymást, ahelyett, hogy a víz alá akarnánk egymást nyomni. Az egy meg egy végösszege, ha ezek az egyek illenek egymáshoz - maga lehet a végtelenség! Általában az egyik ember lehúzza magához a másikat. Az egyik szeretne léggömbként felszállni, a másik meg csupán holt súly rajta. Mindig érdekelt, milyen lenne az, ha két ember, egy férfi meg egy nő együtt akarna felszállni, léggömb-párban? - Ismersz ilyen párokat? - Néhányat - mondta. - Egyet? - Kettőt, hármat. - Én egyet sem ismerek - vallottam be. - Vagyis... egyet igen. Az összes ismerőseim között egyetlen boldog házaspár akad. A többi... Vagy a feleség az, akit öröm nézni, és a férj rajta a holt súly, vagy fordítva; esetleg mindketten csak terhet jelentenek egymásnak. Két léggömb együtt nagyon ritka. - Én azt hittem, hogy mi ilyenek lehetünk - mondta. - Szép lett volna. - Igen. - Szerinted mit kéne tennünk - kérdeztem -, mi segíthetne vissza bennünket oda, ahol voltunk? Éreztem, hogy majdnem kimondja: semmi, de inkább nem mondta ki, mert túlságosan sommásnak hangzott volna. Gondolkodott; nem sürgettem, nem nógattam. - Oda, ahol voltunk, alighanem semmi nem vihet vissza már bennünket. De nem is akarom. Nagyon keményen próbáltam megváltozni. Még abba is belekezdtem, hogy randevúzgassak, amikor nem vagy velem, hátha ki tudom egyensúlyozni a te Tökéletes Nődet az én Tökéletes Férfiúmmal. De nem ment. Végtelenül unalmas volt. Ostoba időpocsékolásnak éreztem. - Én nem vagyok egy a koktélokon felszedhető barátnőid közül - folytatta Leslie lassan. - Már megváltoztam annyira, amennyire hajlandó vagyok megváltozni. Ha közel akarsz kerülni hozzám, akkor 144

most rajtad a sor. Neked kell változnod. Ettől visszahőköltem. - És mit javasolsz, milyen változáson kéne gondolkodnom? A legrosszabb esetben valami olyat mond, amit nem tudok elfogadni, gondoltam, de a jelenlegi helyzetünkön már ez sem ronthat. Elgondolkodott. - Azt javasolnám, hogy legyünk egymás kizárólagos partnerei, csak te meg én. Adjunk magunknak esélyt arra, hogy meglássuk, vajon két léggömb vagyunk-e? - És akkor nem lenne szabad... azonnal fel kellene számolnom a kapcsolataimat más nőkkel? - Igen. Azokkal, akikkel lefekszel. Semmilyen más szerelmi ügyről nem lehet szó. Most én töprengtem, és ő várt türelmesen a vonal túlsó végén. Úgy éreztem magam, mint a nyúl, amelyet a vadászok sarokba szorítottak. Mindazok a férfiak, akik hasonló feltételekbe mentek bele, megbánták a végén. Sörét lyuggatta az irhájukat, épp hogy megúszták. De hát Leslie-vel egészen másként állnak a dolgok! Csak vele lehetek olyan, amilyen a legjobban szeretek lenni. Mellette sose bizonytalankodtam, nem volt olyan érzésem, hogy kétbalkezes flótás vagyok. Csodáltam őt, és sokat tanultam tőle. Ha most arra akar megtanítani, hogyan is kellene egymást szeretnünk, hát egy próbálkozást végül is megérne. - Mi ketten, Leslie, te meg én annyira mások vagyunk. - Mások, meg ugyanolyanok. Te azt hitted, egy szót sem tudnál váltani olyan nővel, aki nem repül. Én meg elképzelni sem tudtam, hogy olyan férfival legyek, aki nem rajong a zenéért. Nem gondolod, hogy a hasonlóságnál sokkalta fontosabb a kíváncsiság? Ha nem vagyunk egyformák, akkor megvan az a csodás lehetőségünk, hogy bevezethetjük a másikat a saját világunkba, hogy beavathatjuk mindabba, amit szeretünk, amiért lelkesedünk. Te tanulhatsz tőlem zenét, én tanulhatok tőled repülni. És ez csak a kezdet. Szerintem életünk végéig folytathatjuk az együttes felfedezéseket. - Gondoljuk csak végig - mondtam -, gondolkozzunk csak. Mindkettőnk mögött megkötött és majdnem megkötött házasságok állnak, sebeket kaptunk, s megfogadtuk, hogy nem követünk el több hibát. Szerinted semmi más módja nincsen, hogy újra együtt lehessünk, és megint... mint az, hogy megpróbáljunk összeházasodni? - Hát mondj valami más megoldást, ha tudsz - felelte. - Én eléggé boldog voltam úgy, ahogy csináltuk, Leslie. - Eléggé boldognak lenni nem elég. Én ennél sokkal boldogabb lehetek magamban, anélkül, hogy a kifogásaidat hallgatnám, amikor éppen elmenni készülsz tőlem; anélkül, hogy eltaszítanál magadtól, hogy falakat építgetnél közénk. Vagy én leszek az egyedüli kedvesed, vagy semmid nem leszek. Kipróbáltam a te felemás elképzeléseidet, de nem működnek - legalábbis számomra nem. - De ez kemény dolog, a házasság olyan korlátokat jelent... - Én legalább annyira utálom a házasság intézményét, mint te, Richard, akkor, ha a házasság elszürkíti az 145

embert, ha képmutatóvá teszi vagy ketrecbe kényszeríti. Én hosszabb ideig kerültem a házasságot, mint te: már tizenhat éve, hogy elváltam. De egy dologban másként gondolkozom, mint te: szerintem létezik olyanfajta házasság, amelyben mindkét ember még szabadabbá válik, mint amilyenek egymagukban lehetnének. Erre nagyon kicsi az esély, mondhatnád, de én úgy érzem, mi ketten esélyesek lehettünk volna. Egy órája még azt gondoltam volna, hogy az ilyesmire egyáltalán nincs esély. Mert nem gondoltam, hogy felhívsz. - Ne mondj ilyet! Tudtad, hogy hívni foglak. - Nem én - felelte. - Azt gondoltam, hogy eldobod a levelet, azután beleülsz valamelyik repülőgépedbe, és elrepülsz valamerre. Micsoda gondolatolvasó, vélekedtem. Magam elé vetítettem újra azt a képet, ahogy Montanába menekülök: sodró események, új látnivalók, új nők. De még a gondolatára is ásítottam az unalomtól. Hiszen ezt már annyiszor megtettem, jól ismerem minden ízét, minden felszínes percét, s tudom, mennyire nem mozdít meg semmit a lelkem mélyén, nem változtat rajtam - egyáltalán nem számít. A rohanó cselekvés az, ami semmit nem jelent. Elrepülök... és aztán? - Gondolod, hogy szó nélkül elmentem volna, hogy képes vagyok elmenni abban a tudatban, hogy haragszol rám? - Nem haragszom. - Hm - mondtam. - Csak annyira, hogy véget vess a legszebb barátságnak, amelyben valaha részem volt. - Hallgass ide, Richard, beszéljünk komolyan: nem haragszom rád. Igaz, először iszonyú dühös voltam, meg a gyomrom forgott az egésztől. Azután már csak szomorú voltam és sírtam. Egy idő múlva abbahagytam a sírást, és elkezdtem gondolkozni rólad. Végül megértettem, hogy ahhoz képest, amilyennek egyáltalán el tudod képzelni, hogy lenned kellene, te a legjobb ember vagy. És mindaddig ilyen is maradsz, amíg ez az énképed meg nem változik. És hogy erre a változtatásra az égvilágon senki sem képes rajtad kívül. Hogyan haragudhatnék rád, amikor te a tőled telhető legjobbat teszed? Éreztem, hogy lángba borul az arcom. Micsoda bonyolult, csupa szeretet gondolat! Képes volt épp akkor, egy olyan pillanatban rájönni, hogy én a tőlem telhető legjobbat teszem. Ki más értette volna meg ezt rajta kívül a világon? Olyan csodálat fogott el Leslie iránt, hogy egyszer csak elfogott a gyanakvás önmagam iránt. - És mi van, ha mégsem a tőlem telhető legjobbat teszem? - Akkor haragszom rád. Ahogy ezt mondta, a hangja már majdnem nevetős volt, ettől egy kicsit lazábban nyúltam el a díványon. Ha már nevetni tud, akkor tán még nincs itt a világ vége; még nincs. - Nem írhatnánk egy szerződést, valamiféle tiszta és gondosan fogalmazott megállapodást arról, hogy milyen változást szeretnénk a kapcsolatunkban? - Nem tudom, Richard. Ez úgy hangzik, mint valami játszma, pedig halálosan komoly dologról van szó. 146

Mindig játszmákkal jössz, a régi elveidet fújod, a védelmi reakcióid működnek. Nekem ebből elegem van. Ha neked védekezned kell ellenem, ha örökösen bizonygatnom kell, hogy a barátod vagyok, hogy szeretlek, és hogy nem akarlak sem bántani, sem pedig halálra untatni, akkor ez nekem túl sok. Ha félsz, hát félj. Elengedtelek, hagylak menni, és igazán jó szívvel teszem. Maradjunk ennyiben. Barátok maradunk, oké? Végiggondoltam, amit mondott. Nagyon hozzá voltam szokva, hogy mindig igazam van, hogy minden vitában én vagyok fölényben. De most hiába törtem a fejem, hogy a gondolatmenetében kisiklásokat fedezzek fel, semmi ilyesmit nem találtam. Az okfejtése csak akkor nem áll meg a lábán, ha hazudik nekem, ha bántani akar, becsapni vagy tönkretenni. Ezt pedig nem hiszem. Amit mással megtesz, tudom, egy nap velem is megteheti. Csakhogy Leslie-t sohasem kaptam még rajta, hogy hamisan viselkedett volna, fájdalmat okozott volna bárkinek; még azokkal sem tette ezt, akik kegyetlenül viselkedtek vele. Mindenkinek megbocsátott, valóban nem maradt benne keserűség. Ha hagytam volna ilyesmit kicsúszni a számom, akkor most azt mondtam volna neki, hogy szeretem. - Te a tőled telhető legjobbat nyújtod, ugye? - kérdeztem. - Igen. - Nem gondolod, hogy furcsa lenne, ha éppen mi lennénk kivételek, te meg én, amikor szinte senki nem képes arra, hogy megvalósítsa a meghitt együttlétet? Hogy előbb-utóbb mindenki csapkodja az ajtót, kiabál, hogy megszűnik egymás kölcsönös tiszteletben tartása, hogy minden biztossá, és ettől óhatatlanul unalmassá válik? - Te nem gondolod, hogy kivételes ember vagy? - tette fel a kérdést. - Vagy hogy én az vagyok? - Hát, senkihez sem hasonlítunk, akit ismerek - mondtam. - Nem értem, hogy ha megdühödök rád, miért ne kiabálhatnék vagy csapkodhatnám az ajtókat. Ha rémesen begurulok, akkor még hozzád is vághatok valamit. Ez nem jelentené azt, hogy nem szeretlek. Te pedig ezt képtelen vagy megérteni, ugye? - Ahogy mondod. Nem látom be, miért ne lehetne bármit higgadtan, nyugodtan megbeszélni. Ha nem értek egyet, miért ne mondhatnám: „Leslie, nem értek veled egyet, ezért meg ezért”? És te meg ezt felelnéd: „Hát jó, Richard. Az érveid meggyőztek, a te megoldásod a jobbik”. És ennyi. Nem kell cserepeket söprögetni, meg ajtókat javítani. - Ne akard, hogy így legyen - óvott Leslie. - Mert én akkor kiabálok rémületemben, amikor úgy gondolom, hogy nem hallasz engem. Vagyis hallod, amit mondok, de nem érted. Én meg félek, hogy valami olyasmit fogsz elkövetni, ami mindkettőnknek fájdalmat okoz, és bánni fogjuk. Tehát ha látok rá lehetőséget, hogy elkerüljem ezt a veszélyt, és te nem hallod, amit mondok, akkor hangosabban kell kiabálnom! - Azt mondod, hogy ha figyelek rád, akkor nem kell kiabálnod? - Így van. Az is lehet, hogy nem kell kiabálnom - folytatta. - De ha megteszem, két perc, és vége, elmúlt. 147

Kiadom magamból, és megnyugszom. - Eközben én ott reszketek a függönyrúdon... - Ha nem akarsz jeleneteket, akkor ne dühíts fel, Richard. Én felnőtt koromra meglehetősen nyugodt és kiegyensúlyozott ember lettem. Nem vagyok időzített bomba, amely bármilyen kis semmiségre robban. Te viszont a legönzőbb ember vagy, akihez valaha szerencsém volt! Arra kellett a mérgem, hogy visszatartson téged attól, hogy átgyalogolj rajtam, hogy mindkettőnk számára világossá váljék, meddig lehet elmenni. - Én mondtam neked, hogy önző vagyok, már nagyon régen - jegyeztem meg. - Én nem ígértem neked mást, csak azt, hogy mindig úgy fogok cselekedni, ahogy az nekem a legjobb, és reméltem, hogy te is ugyanígy fogsz viselkedni... - Kímélj meg az elveidtől, légy szíves! - mondta. - Feltéve, hogy egyáltalán képes vagy rá, meg kellene próbálnod nem mindig magadra gondolni, hogy esélyed legyen egyszer majd a boldogságra. Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz; örökösen keresel majd egy társat, de hiába, és reménytelenül tévelyegni fogsz... Órákig beszélgettünk még, mintha a szerelmünk egy riadt szökevény lenne, aki hatalmasra tágult szemekkel, rémülten bámul le 12 emelet magasból, a tető szélén a mélységbe, s abban a pillanatban ugrani készül, amint abbahagyjuk az ő megmentésére szövődő beszélgetésünket. Csak abba ne hagyjuk, gondoltam. Ameddig beszélünk, az üldözött nem veti át magát a betonszegélyen, s nem fog sikoltva a járdára zuhanni. Ugyanakkor azt egyikünk sem akarta, hogy így, amilyen most, életben maradjon - csak akkor éljen, ha erőssé és egészségessé vált. Minden ötletünk és gondolatunk mintha egy-egy széllökés lett volna, s a riadt szemű - a közös jövőnk - olykor kifelé dőlve ingott a mélység fölött, olykor remegve odaszorította a hátát a falnak. Ha leesne, nagyon sok minden meghalna vele együtt. Az időtlenségbe vesző, forró hangulatú órák, amikor olyan sokat jelentettünk egymásnak; amikor lélegzet-visszafojtva csodáltam: micsoda teremtés a barátnőm! Akkor mindaz, ami volt, hiábavalónak bizonyul most, sőt sokkal rosszabb következik be: a szörnyű ráébredés, hogy örökre elveszett. Leslie mondta el egyszer a titkot: ahhoz, hogy megtalálhassuk a szerelmesünket, először olyasvalakit kell lelnünk, akit kedvelünk. Mi ketten, mielőtt szerelembe estünk, sokáig a legeslegjobb barátok voltunk. Kedveltem, csodáltam és megbíztam benne, feltétlen bizalmat éreztem iránta. Mennyi nagyszerű dolog forgott most kockán! Ha a szökevény ott, a háztetőn most megcsúszna, akkor a Vukkik is vele együtt zuhannának le, a fagylaltot szorongató Malacka is összezúzódna, a varázslónő és a szex istennője is. Bantha is megsemmisülne, a sakkpartik, a mozizás és a naplementék is örökre eltűnnének. Csakúgy, mint Leslienek a klaviatúra fölött repkedő ujjai. Soha többé nem hallgatnék Bach-muzsikát; nem hallanám meg a titkos harmóniákat, mert Leslie-től tanultam őket; nem játszanánk többet zenei fejtörőt; nem bírnék egy 148

virágra ránézni anélkül, hogy ne kellene Leslie-re gondolnom; soha többé senki nem lenne ilyen közel hozzám. Még több falat emelnék magam köré, a tetejükbe szögesdrótot húznék, azután belül is folytatnám az erődítést, még több fal, még több szögesdróttal... - Nincs szükséged falakra, Richard! - kiáltotta Leslie. - Ha ezek a falak elválasztanak bennünket, akkor nem védenek, nem érted? Csak elszigetelnek! Segíteni akar, gondoltam. Az utolsó perceinket éljük, s ő még most is adni akar nekem valamit. Hogyan is hagyhatnánk el egymást? - És Malacka ... - suttogta -, neki nem... nem kell azért meghalnia... Minden július 11-én, megígérem, hogy... csinálok egy forró csokoládés... fagy... fagylaltot, és az én kis Ma... Malackámra emlékezem... Elfulladt a hangja, hallottam, hogy egy párnába fúrja a kagylót. Ó, Leslie, ne - ez járt a fejemben, amíg a tollak fojtogató, süket csendjét figyeltem a telefonban. Csakugyan el kellene tűnnie a mi kétszemélyes varázs-városunknak? A csoda, amely csak egyszer jelenik meg egy létidőben, csak azért, hogy belevesszen a hétköznapok füstködös, szürke világába? Ki az, aki meg akar ölni bennünket? Ha egy kívülálló tört volna ránk, s próbált volna minket erőnek erejével széjjelválasztani, foggalkörömmel támadtunk volna rá, s irgalmatlanul széttéptük volna! Ami most játszódik le, nem kívülálló műve - éppen én vagyok ez a betolakodó! És ha csakugyan lélektársak vagyunk? Törtem a fejem, közben hallottam, hogy Leslie szipog. Lehet, hogy egymást kerestük egész eddigi életünkben. Most, hogy találkoztunk, most, hogy egy röpke pillanatra megízleltük, milyen csodás is lehet a szerelem ezen a földön, most csupán a félelmeim miatt el kell válnunk és soha többé nem találkozunk? Azzal töltöm majd a hátralévő napjaimat, hogy keresem azt, akit valójában már megtaláltam, csak nem volt bátorságom szeretni? Ha azokra a hihetetlen véletlenekre gondolok... A véletlenek hoztak össze minket egy olyan pillanatban, amikor egyikünk sem volt házas, sem elkötelezett senkinek; amikor egyikünk sem volt minden idegszálával benne valamiféle ügyben; amikor egyikünket sem foglalta le túlságosan filmszerep, könyvírás, utazás vagy más kalandos vállalkozás, vagyis nem voltunk süketen-vakon nyakig semmiben. Ugyanazon a bolygón, ugyanabban a korszakban és korban találkoztunk, egyazon kultúrkörben. Ha évekkel korábban vetődünk egymás útjába, nem történik semmi... Mint ahogy találkoztunk is már évekkel korában a liftben - a pillanat akkor nem volt még megfelelő. És soha többé nem lesz újra ilyen pillanat. Csendben róttam a szobát le-föl, a telefonzsinór által megszabott félkörívben. Ha tíz vagy húsz év múlva rájönnék, hogy nem szabadott volna elengednem őt, hol lesz ő már akkor? Mondjuk tíz év múlva visszajövök, hogy megmondjam neki: sajnálom, hibáztam! S kit találok helyette: valakinek a feleségét! De lehet, hogy meg se találnám - a háza üresen állna, és senki sem tudná a címét! Vagy ha meghalna addigra; megölné valami, ami nem pusztítaná el, ha én nem repülnék el holnap reggel! - Bocsánat - szólalt meg újra a telefonban; már tovatűntek a könnyek a hangjából. - Ostoba liba vagyok. Néha irigylem az önuralmadat. Olyan jól tudsz búcsút mondani, mintha semmit nem jelentene. 149

- Csak azt kell eldönteni, ki az úr - magyaráztam, s örültem, hogy témát válthatunk. - Ha szabadjára engedjük az érzelmeinket, akkor az ilyen helyzetek nem valami mulatságosak. - Hát nem - horkant fel -, tényleg nem mulatságos. - Ha megpróbálod előre beleélni magad a holnapba, vagy a jövő hónapba, mit érzel? - kérdeztem. - Én megpróbáltam, de nem éreztem, hogy jobb nélküled! Elképzelem, hogy milyen lehet egyedül, amikor senkivel nem tudok kilenc órát beszélgetni telefonon, képtelen lennék százdolláros számlát összehozni egy helyi híváson. És nagyon hiányzol! - Te is hiányzol nekem - felelte. - Richard, hogyan láthatnánk meg, mi van a sarkon túl, amikor még nem fordultunk be? Ezen a földön csak a csodákban érdemes igazán hinni, s ez maga lenne a csoda! Mit nem adnék érte, hogy lássam, mi van előttünk, a jövőben... -Hallgatott egy kicsit, törte a fejét, hogyan is mondja tovább. - De hát ha egyszer nem lehet látni, akkor szerintem nem is létezik! Hiába nézek, nézek, valójában nincs ott semmi. - Fáradtan, lemondóan csengett a hangja. Éreztem, mindjárt leteszi a kagylót. Azért történt-e, mert már én is elfáradtam, vagy megrémültem, vagy talán mind a kettő, sohasem fog kiderülni. Minden átmenet nélkül valami kattant és elszabadult a fejemben, cseppet sem örömteli valami. RICHARD! sivította. MIT CSINÁLSZ? TELJESEN ELMENT AZ ESZED? Nem egy elvont metafora egyensúlyoz ott a háztetőn, hanem TE MAGAD! A jövőd! Ha lezuhan, akkor mostantól kezdve ZOMBI leszel, ÉLŐ HALOTT vagy, s már csak arra várhatsz, hogy végre sikerül valóban agyonvágni magad! Kilenc álló órája szórakoztatod a telefonon a hülye kis játékaiddal. HÁT MIT GONDOLSZ, AZÉRT JÖTTÉL ERRE A BOLYGÓRA, HOGY REPÜLGESS? Azért érkeztél ide, te nagyképű senkiházi, hogy megtudd, mi a SZERELEM! És Leslie a tanárod, ő, aki huszonöt másodperc múlva lerakja a kagylót, és akkor soha többet nem látod őt az életben! Már csak két másodperc! BESZÉLJ! - Leslie - fogtam bele -, igazad van. Tévedtem. Meg akarok változni. Megpróbáltuk úgy, ahogy én akartam, és nem sikerült. Most csináljuk úgy, ahogy te mondod. Nincs semmiféle Tökéletes Nő többé, nincsenek falak. Csak te meg én. Lássuk, mi történik. Csönd volt a telefonban. - Komolyan beszélsz? - kérdezte aztán. - Tényleg így is gondolod, vagy csak úgy mondod? Mert ha csak úgy mondod, akkor még nagyobb baj lesz. Tudod, ugye? - Tudom. Komolyan gondolom. Beszélhetünk róla? Megint hallgatott egy sort. - Hát persze, Vukki. Tedd le a telefont, gyere át, megreggelizünk. - Rendben, kicsim - mondtam. - Szia. Amikor letette a kagylót, belemondtam a süket telefonba: - Szeretlek, Leslie Parrish. Ebben a kizárólagos magányban, ahol senki sem hallhatta, ezek a megvetett szavak, amelyeket még sohasem ejtettem ki a számon, olyan fényesen igazak voltak, mint a nap. Letettem a kagylót. - MEGTÖRTÉNT! - ordítottam bele a szoba némaságába. - MEGTÖRTÉNT! - A szerencsétlen szökevény újra biztonságban a karunkban volt, lehoztuk a tetőről. Könnyűnek éreztem 150

magam, mint egy ragyogó nyári napon magas hegytetőről startoló vitorlázógép, amint éppen sztratoszféra-repülésre indul. Valahol az időben létezik egy másik Richard-változat, aki most, ebben a kereszteződésben más irányba fordult. Ha én jobbra, akkor ő balra. Egy más idősík azonos pillanatában az az ottani Richard akár egy, akár tíz órai beszélgetés után az akkori Leslie-vel letette a telefont, vagy akár fel sem hívta. A papírkosárba dobta a levelet, fogott egy taxit a reptérig, elstartolt a repülőgépével, és északkeletnek fordult. Háromezer méterig emelkedett, ott átment vízszintes repülésbe, és meg sem állt Montanáig. Innen kezdve hiába próbáltam szemmel követni, a kép elsötétült.

151

harminchárom Nem tudom megcsinálni - mondta Leslie. - Próbálom, Richie. Pedig rémesen félek, de próbálom. Beviszem dugóhúzóba, pörgünk egyenesen lefelé, aztán - becsukódik a világ. Arra térek magamhoz, hogy megint vízszintes szárnyakkal repülünk, és Sue kérdezget: „Leslie, mi van? Rosszul vagy?” - Reményt vesztetten, letörve nézett rám. - Hogyan taníthatna meg... hogyan tudnék megtanulni dugózni, ha egyszer kikapcsol az agyam? Hollywood hatszázötven kilométer messzeségben volt tőlünk, valahol túl a látóhatáron, nyugatra. Eladtuk a floridai házamat, s most egy lakókocsiban élünk Arizona tízezer négyzetkilométeren elterülő, hegyesbozótos területén, az Estrella Vitorlázórepülőtér szélén. A naplementék a kerozin párájában fürödtek, mintha hangtalanul sercenő gyufaszál lobbantaná őket lángra. A sok várakozó vitorlázógép tükörsima felülete mint megannyi szivacs szívta magába a fényt, s a megolvadt bíbor és olvadt arany fénytócsákban állt össze alattuk a homokban. - Drága kis Vukk - mondtam neki. - Te is tudod, én is tudom - nem érdemes az igazságot eltagadni: semmi nem létezik, amit Leslie Parrish ne tudna elsajátítani, ha egyszer ráadta a fejét. Tehát egy olyan csekélység, mint a dugóhúzó egy vitorlázógéppel, nem foghat ki rajta. Hiszen azt a gépet te vezeted! - De ha egyszer elájulok - mondta morcosan. - Ájultan elég nehéz bármit is vezetni. Bementem a lakókocsi csöppnyi fürdőszobájába, megkerestem az apró partvist, s odavittem neki. Leslie az ágy szélén üldögélt. - Fogd a partvisnyelet, ez lesz a botkormány - mondtam. - Csináljuk együtt. Addig fogunk itt dugózgatni a földön, amíg csak el nem unod. - Nem unom. Félek! - Nem fogsz félni. A nyél a botkormány, és képzeld el hozzá, hogy a lábadat az oldalkormánypedálra teszed. Szóval a levegőben vagyunk, repülünk, vízszintes szárnyakkal, egyenesen előre, és most lassan, finoman húzni kezded a botot, és a gép orra egyre feljebb jön, és remeg már az egész gép, mindjárt át fog esni, pont ezt akarod, rántsd a botot hasra, a gép orra levágódik, és MOST lépd be koppanásig jobbra az oldalkormányt, így, tartsd hason a botot, ne engedd ki, és számold a pördületeket: egy... kettő... három... csak azt kell számolnod, hányszor villan a szemedbe a Montezuma-csúcs. Három, most lépj koppanásig a bal pedálba, közben nyomd meg a botot, egészen középhelyzetig, a pörgés már meg is állt, most kicsit vedd vissza a gép orrát, amíg megint beáll vízszintes repülésre. Ennyi az egész! Ez olyan nehéz? - Itt a lakókocsiban nem. - Ha itt még jó párszor megcsinálod, a repülőgépben is egyszerű lesz, meglátod! Én is átestem ugyanezen, tudom, mit beszélek. Én is féltem a dugóhúzótól. Na, csináljuk csak újra. Vízszintesen repülünk, finoman húzni kezded a botot... A dugóhúzó a repülő-alapkiképzés legrémisztőbb feladata, olyannyira, hogy a légügyi hivatal néhány éve törölte is a repülőoktatás követelményei közül, mert a növendékek, amikor eljutottak a dugóhúzó152

oktatásig, abbahagyták a repülést. De Horváth László vitorlázórepülő nemzeti bajnok, az Estrella reptér tulajdonosa, ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt egyedül repülhetnének, minden növendéknek meg kell tanulnia, hogy kell kivenni a gépet a dugóból. Nagyon sok pilóta vesztette úgy az életét, hogy véletlenül esett dugóhúzóba, és nem tudta, hogyan kell kivenni a gépet a dugóból. Ahhoz mindenesetre túl sok, vélte Horváth, hogy az ő repülőterén ilyesmi előfordulhasson. - Te most akarod azt, hogy a világ egyszeribe megálljon körülötted, aztán szinte kiessen a feneke érveltem Leslie-nek -, pontosan tudod, hogy ez fog történni. Azt akarod, hogy a gép orra egyenesen le, a föld felé mutasson, hogy a világ pörögjön körülötted! Ha nem ez történik, akkor van baj, mert akkor valamit rosszul csinálsz. Na gyerünk, csináljuk újra... Leslie számára az volt a próbatétel, hogy szembenézzen ezzel a félelemmel, úrrá legyen rajta, és tanuljon meg egy olyan géppel repülni, amelynek még motorja sincsen, hogy a levegőben tartsa. Engem egészen más természetű félelem tett próbára. Megígértem Leslie-nek, hogy megtanulom tőle, hogyan kell szeretni; hagyom fagyos Tökéletes Nőmet a csodába, és olyan közel engedem Leslie-t magamhoz, amennyire közel ő enged magához. Mindketten megbízunk a másik jóindulatában: hogy egyikünk sem tartogat holmi rejtett tőrt, nem állít csapdát a másiknak a béke és a nyugalom e szigetén. Az én ötletem volt, hogy jöjjünk ide ki, a sivatagba egy lakókocsival. Ha a kizárólagos kapcsolatra alapozott kísérletünknek csődöt kell mondania, akkor legalább legyünk túl rajta minél előbb. Mi lehet embert próbálóbb, mint ha ketten összezárva élnek egy aprócska műanyag kabinban, ahol nincs egyetlen zug, ahová bármelyikünk elbújhatna a másik elől. Nem létezik ennél tökéletesebb kihívás két olyan ember számára, akik kényesen vigyáznak saját belső világukra. Ha ezt az együttlétet képesek vagyunk hónapszám élvezetesnek találni, akkor megtörtént a csoda. Egymásra acsargás helyett mi összezártan is lubickoltunk az örömökben. Napkeltekor futottunk; növényhatározóval és térképpel felszerelkezve róttuk a sivatagot; vitorlázógéppel nagyokat repültünk, két napig, majd négy napig beszélgettünk egyfolytában; spanyolul tanultunk; szívtuk a jó levegőt; lefényképeztük a naplementét - belekezdtünk abba az életfogytig tartó gyakorlatba, hogy saját magunkon kívül egy és csakis egy másik embert is megtanuljunk megérteni; hogy megtudjuk, honnan jöttünk, mit fogtunk fel eddig a világból, hogyan építenénk fel egy másik világot, ha nekünk jutna ez a feladat? Vacsorához úgy öltöztünk, mintha premierre indulnánk, a vázában a sivatagban szedett virágok; gyertyafény, beszélgettünk vagy zenét hallgattunk, ameddig a gyertyák csonkig nem égtek. - Az unalom két ember között - mondta Leslie egyik este -, nem a fizikai együttlétből fakad. A távolságból ered, a lelki-szellemi távolságból. - Neki ez magától értetődő volt, de engem annyira meglepett a gondolat, hogy rögtön feljegyeztem. Eddig még, gondoltam, nem fenyegetett minket az unalom. De azért, sose lehet tudni...

153

Eljött a nap, hogy Leslie megküzdjön a sárkánnyal. Én a vontatógép légcsavarja kavarta viharban álltam, figyeltem, hogyan távolodik – a vitorlázógépet húzta fel a magasba, hogy Leslie a dugóhúzót gyakorolhassa. Néhány perc, és a vitorlázógép kis fehér keresztje elválik a vontatógéptől, magára marad a fejem fölött, a már csendes égen. Lassult, lassult, azután megállt a levegőben, és - hopp! - az orra lebillent, a gép pörögni kezdett, s mint a juhar gyapjas magja, pörgött, pörgött lefelé - majd a pörgés megállt, a gép simán kijött a zuhanásból, lassult, megállt a levegőben, és újra pörögni kezdett. Leslie Parrish, aki nemrég még képtelen volt a kisrepülőgépek iránt érzett félelmétől szabadulni, most a manapság létező legeslegkönnyebb repülőgéppel csinálja a legnehezebb alapfigurákat: balra dugózik, jobbra dugózik, majd sorba gyártja a bukófordulókat, egészen az engedélyezett legkisebb magasságig, aztán beáll az iskolakörre, és leszáll. A vitorlázógép földet ért, egy szál kerekén simán gurult a döngölt talajú futópályára felfestett fehér vonal felé. Vagy harminc centire a vonal előtt állt meg. A bal szárny lassan lebillent, a szárnyvég elpihent a földön. Leslie megállta az ő próbáját. Rohantam felé a futópályán, s hallottam, ahogy valaki boldogan kurjongat a még zárt pilótafülkében. Az oktató örvendezett: - Megcsináltad! Egyedül dugóztál, Leslie! Éljen! Aztán felpattant a kabintető, s Leslie rám nézett, mosoly játszott az ajkán, várta, mit szólok a dologhoz. Rácsókoltam a mosolyra a szája csücskében. - Teljesen jó volt, Vukk, szépek voltak a dugók! Nagyon büszke vagyok rád! Másnap elengedték egyedül. Milyen csodálatos érzés, amikor az ember szerényen félrehúzódva figyeli, ahogy a számára legdrágább társ bemutatja, mit tud! Leslie-ben immár egy megváltozott tudat lakozik, ez a tudat végzett a félelemszörnyeteggel, amely évtizedekig lapult ugrásra készen. Leslie arcán most már ez az új tudata tükröződött. Tengerkék szemében arany szikrák táncoltak, mint ahogy egy erőműben pattognak az elektromos szikrák. Leslie most maga az erő, gondoltam. Richard, sose feledd: ez a lány nem mindennapi emberi lény; ez egy rendhagyó jelenség, jól vésd az eszedbe! Én korántsem boldogultam úgy a feladatommal, mint Leslie. Időről időre - ki tudja miért, minden különösebb ok nélkül, megint csak hűvös voltam vele, nem szóltam hozzá, távol tartottam magamtól. Rosszul esett neki, meg is mondta. - Megbántottál. Amikor leszálltam, éppen Jackkel beszélgettél, odafutottam hozzátok, te meg hátat fordítottál, mintha ott sem lennék. Vagyis mintha azt szeretnéd, hogy ne legyek ott! - Leslie, hagyd abba! Nem vettelek észre. Beszélgettem. Az egész világnak körülötted kell forognia? Tudtam, hogy ott van, de nem vettem róla tudomást, mintha tényleg valami hulló falevél vagy kósza szellő lenne. Igaza volt – miért bosszantott hát annyira, hogy szóvá teszi? Újra és újra előfordult. Séta, zenehallgatás, repülés vagy gyertyafény melletti ücsörgés közben - már csak 154

megszokásból is új falakat húztam fel, s hűvös rejtekükbe bújtam előle, vagy elővettem a régi páncélzatomat. Leslie most már nem is volt annyira haragos, inkább csak szomorú. - Ó, Richard! Miféle rossz szellem szállt meg, ami ennyire gyűlöli a szerelmet? Azt ígérted, hogy felhúzod a sorompóidat, ahelyett, hogy újakat engednél közénk! Kirohant a lakókocsiból, le-föl járkált a sötét éjszakában magányosan a vitorlázógépek futópályáján, kilométerszám. Semmiféle szellem nem szállt meg, gondoltam. Egyetlen meggondolatlan pillanat, és máris rossz szellemeket emleget. Miért kell mindent túllihegnie? Szótlanul, mélyen a gondolataiba merülve jött vissza, leült, és órákon át írt a naplójába. Beneveztünk a vitorlázóversenyre, én voltam a pilóta, Leslie a kisegítőm. Egy hetünk volt a felkészülésre. Reggeli ötkor már fenn voltunk, hogy mielőtt a hőmérséklet megközelítené a negyven fokot, lemossuk és átfényezzük a gépet, műanyag csíkokkal végigragasszuk a réseket. Kitoltuk a starthelyre, s feltöltöttük vízzel. A felszállásig Leslie jégkockákkal bélelt törülközőket rakott a nyakamba, míg ő végig a tűző napon ácsorgott. Miután elstartoltam, Leslie a városba ment vásárolni, meg vízért, de rádiókapcsolatban maradtunk, hogy ha esetleg százötven kilométerre innen leszállni kényszerülnék, értem jöhessen. Amikor leszálltam, hideg üdítővel várt; segített a gépet visszatolni a helyére, ahol éjszakára lenyűgözve állt. Azután Leslie átváltozott a Mozi Üdvöskéjévé, gyertyás vacsorát tálalt, és tátott szájjal hallgatta aznapi légi kalandjaimat. Korábban egyszer azt mondta, hogy nem bírja a meleget, de most ennek semmi jelét sem adta. Öt napon át, megállás nélkül dolgozott, mint egy sivatagi beduin. Kitűnő teljesítményeket repültem, s ezt jórészt neki köszönhettem. Kisegítőnek éppen olyan kiváló volt, mint bármi másnak, ha egyszer belefogott. Miért, miért nem - éppen ezt az időszakot választottam arra, hogy megint eltávolítsam őt magamtól. Egyik alkalommal, amikor leszálltam, Leslie odajött hozzám, és megint a falaimba ütközött: úgy belemerültem a többi pilótával a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, nincs már mellettem. Magam toltam a gépet a helyére, ami nem kis teljesítmény a tűző napon, de segített a méreg, hogy Leslie csak úgy, se szó, se beszéd, otthagyott. Mikor beléptem a lakókocsiba, Leslie a padlón hevert. Úgy tett, mintha halálosan kimerült volna. - Szia - üdvözöltem fáradtan. - Kösz, hogy segítettél! Semmi válasz. - Pont ez hiányzott, a dög nehéz szám után. Semmi. Feküdt a földön, és nem volt hajlandó megszólalni. Biztosan rájött, hogy megint egy kicsit elhúzódtam tőle – elvégre gondolatolvasó -, és most dühös. Ez a néma haragszom-rád hülyeség, gondoltam. Ha valami baja van, ha nem tetszik, amit csinálok, miért nem áll elém, és mondja meg? De ha ő nem, én sem. Átléptem rajta, és bekapcsoltam a légkondicionálót. Elnyúltam az ágyon, elővettem egy vitorlázórepülő155

könyvet, és olvasni kezdtem. Közben az járt a fejemben, hogy ha Leslie ezt nem hagyja abba, nem nagy jövőt jósolok magunknak. Egy idő után megmozdult. Kicsit később nehézkesen feltápászkodott, a fürdőszobába vonszolta magát. Hallottam, hogy a vízpumpák dolgoznak. Pazarolja a vizet, hiszen tudja, hogy minden cseppjét a városból kell idehoznom, miután telitöltöttem a víztartályokat. Hadd legyen még több munkám. Végre megszűnt a csobogás. Letettem a könyvet. Úgy tűnt, a csodát, amelyet ő és sivatagi együttlétünk jelentett, a múltból előszivárgó savak kezdik ki. Tényleg képtelen lennék az ő bogarait elviselni, megbocsátani? Félreértett, megsértődött. Igazán lehetnék olyan nagylelkű, hogy megbocsássak neki, vagy nem? Hang se jött a fürdőszoba felől; szegényke biztosan sírdogál magában. Az apró ajtóhoz mentem, kétszer koppantottam rajta. - Ne haragudj rám, Vukki - mondtam. - Én megbocsátok neked... -IIIIIIUUUUUUUÁÁÁÁÁÁÁRRRRRRR...!!!!!

-

Odabenn

elszabadult

egy

dühöngő

fenevad.

Üvegpalackok csattantak a fal túloldalán; tégelyek, kefék, hajszárítók döndültek a falapon. -TE (DURR!) SZEMÉTLÁDA, TE! GYŰLÖLLEK (PAFF)! SOHA TÖBBÉ NE KERÜLJ A SZEMEM ELÉ! ÁJULTAN FEKSZEM (NYEKK!) A FÖLDÖN, NAPSZÚRÁST KAPTAM, MERT AZON A ROHADT GÉPEDEN DOLGOZTAM, ÉS TE AKKOR ELKEZDESZ OLVASNI , ÉS FELŐLED AKÁR MEG IS DÖGÖLHETEK, TÉGED NEM ÉRDEKEL! (DIRR-DURR-BUMM!) HÁT VEDD TUDOMÁSUL, TE SEM ÉRDEKELSZ ENGEM, ÁTKOZOTT RICHARD BACH! MENJ INNEN A FENÉBE, HAGYJÁL BÉKÉN, TE ÖNZŐ... DISZNÓ! (BAMM!) Velem - így - még senki - nem beszélt - az életben. És még senkit sem láttam, aki így viselkedett volna. Üvegeket vagdosni a falhoz...és éppen itt! Felpaprikázva, undorral kirobogtam a lakókocsiból. Odafutottam a Meyershöz, ott állt a napon. A hőség olyan könyörtelen volt, mint egy támadó hangyaraj, de szinte nem is éreztem. Mi a csoda jött rá? Én meg feladtam a kedvéért a Tökéletes Nőt! Micsoda barom voltam! Amikor még légivagánykodtam, a rám törő tömegiszonyt nagyon egyszerűen gyógyítottam: bevágtam magam a gépbe, elstartoltam, otthagytam az egészet, a levegőben aztán végre egyedül voltam. Ez a megoldás annyira belém rögzült, hogy akkor is ezt csináltam, ha nem tömeg, csak egyes emberek elől akartam menekülni, erre is nagyon jól bevált. Ha valaki nem tetszik, hát odébbállok, egy szót, egy gondolatot sem pazarlók rá többé. Általában tökéletes a módszer - bárkiből vagy bármiből legyen is elegem, használ. Csak abban a ritka esetben - egy a kétmillióhoz az esélye - más a helyzet, ha az embernek éppen a lélektársából lesz elege. Mintha kínpadra vontak volna, moccanni sem tudok. Pedig rohanni, rohanni, rohanni akarok! Beugrani a gépbe, indítani a motort, nem nézni sem időjárást, sem semmit, csak elstartolni, belefúrni a gép orrát bármilyen irányban a levegőbe, tövig nyomni a gázt és REPÜLNI! Valahol, bárhol aztán leszállnék, tankolnék, indítanék, és gyerünk TOVÁBB! Senkinek nincs joga kiabálni velem! Egyszer rám ordíthasz. Többször nem lesz rá esélyed: örökre, 156

jóvátehetetlenül elmegyek! Slussz-passz vége, befejeztük! De csak álltam, kezem a repülőgép kabinjának tüzesre forrósodott kilincsén. Ezúttal az agyam fogva tartott, s nem engedélyezte a menekülést. Az eszem ezt súgta: nyugi, nyugi... Szóval Leslie megdühödött rám. Joga van hozzá. Megint nem gondoltam meg, mit csinálok. Nekivágtam a sivatagnak, hogy kisétáljam magamból a dühöt, a sértettséget, hogy lehiggadjak. Ez is egy próbatétel. Ha most nem futok világgá, azzal azt bizonyítom, hogy mégiscsak tanultam végre valamit. Semmi igazán nagy bajunk egymással. Csak éppen ő egy kicsit... erősebben nyilvánítja ki az érzéseit, mint én. Járkáltam egy darabig, azután egyszerre eszembe jutott, mit oktattak nekünk a túlélési eljárásokkal kapcsolatban: az ember belehalhat, ha túl sokáig tartózkodik a tűző napon. Lehet, hogy LESLIE túlságosan sokáig volt a napon? Lehetséges lenne, hogy nem dacból hevert, hanem napszúrás miatt esett össze?! Dühöm és megbántottságom tovatűnt. Leslie napszúrást kapott és elájult, én pedig azt hittem, hogy tetteti magát! Richard, hogy lehetsz ekkora ökör?! Futni kezdtem a lakókocsi felé. Közben megláttam egy virágot a homokban - ehhez hasonlót még soha nem fedeztünk fel a sivatagban -, gyorsan kikapartam a homokból, és a jegyzetfüzetemből kitépett papírlapba burkoltam. Beléptem. Leslie az ágyon feküdt, és zokogott. - Bocsáss meg, Vukki - mondtam halkan, és megsimogattam a haját. - Nagyon szégyellem magam. Nem jöttem rá... Nem szólt semmit. - Találtam egy virágot... neked hoztam a sivatagból. Szerinted nem kéne neki egy kis víz? Leslie felült, letörölte a könnyeit, és figyelmesen megszemlélte a növénykét. - De igen. Kell. Hoztam egy bögrét, hogy beletehessük, és egy pohár vizet, hogy legyen mit innia. - Köszönöm a virágot - mondta Leslie egy perc múlva. - És köszönöm, hogy bocsánatot kértél. Egy dolgot azonban soha ne felejts el, Richard: ha bárkit meg akarsz tartani az életben - soha ne tartsd magától értetődőnek, hogy melletted van! Pénteken, késő délután szépen letette a gépet a földre, s boldogan, ragyogóan, imádnivalóan ugrott ki belőle. Több mint három órát repült, s nem azért szállt le, mert már nem tudott volna fönnmaradni, hanem mert másnak is kellett a gép. Megcsókolt, éhes volt, de sugárzott az örömtől, s sorolni kezdte, mi mindent tanult aznap. Miközben hallgattam, összekevertem a salátát, és két részre osztottam. - Figyeltem, ahogy leszállsz - mondtam. - Mintha a Mozi Üdvöskéje feszített volna a felvevőgépek előtt. 157

Úgy lebegtettél, mintha csak egy fecskefióka szállt volna le! - Ugyan már - felelte. - Már a besiklás legelején teljesen ki kellett nyitnom a féklapot, különben a reptérszéli bozótba gurulok! Rosszul számítottam ki a helyezkedést. Annak azért örült, amit a lebegtetésre mondtam, láttam rajta. Ha megdicsértem, általában előhozakodott valamivel, ami szerinte nem volt annyira tökéletes, hogy ezzel kisebbítse a dicséret értékét, mert így könnyebb volt elfogadnia. Most kell megmondanom neki, gondoltam. - Vukk, figyelj ide, repülni akarok egyet. Rögtön tudta, miről van szó, rémült szemekkel nézett rám, s azzal, amit mondott, hagyott egy kiskaput, hogy még meggondolhassam magam: - Ma már nem érdemes. Vége az emeléseknek. Ahelyett, hogy kaptam volna a kínálkozó lehetőségen, makacsul folytattam: - Nem vitorlázógéppel. El akarok menni. Mondjuk, a holnapi versenyszám után. Egy kicsit egyedül akarok lenni. Neked is szükséged lenne már egy kis magányra, nem? Letette a villáját, hátradőlt a széken. - És hová akarsz menni? - Nem tudom. Nem számit. Bárhová. Egy vagy két hétig egyedül akarok lenni, ennyi az egész. - Mondd, hogy nyugodtan menjél! - könyörögtem magamban. Hogy te is egyedül akarsz lenni, és talán visszamész Los Angelesbe, hogy leforgass egy tévéfilmet! Értetlenül nézett rám. - Néhány kisebb problémát leszámítva, most voltunk együtt a legboldogabbak, sokkal jobb volt, mint bármikor, s te most csak úgy el akarsz rohanni akárhová, csakhogy egyedül légy? Erről van szó, vagy arról, hogy valamelyik barátnőddel akarsz lenni, hogy utána megint újnak nézhess engem? - Leslie, ne légy sportszerűtlen! Megígértem, hogy megváltozom, és áltoztam is. Azt mondtam, nem lesz több nő, nincs is. Ha úgy érezném, nem sikerült a próba, ha valaki másra vágynék, megmondanám. Tudod, vagyok annyira kegyetlen, hogy őszinte legyek veled. - Igen, tudom. - Arcának elbájoló dombjain, árnyékos hajlatain semmi érzelem nem tükröződött... Az agya keresett, kutatott, fénysebességgel elemezte a helyzetet: okokat, módokat, választási lehetőségeket, javaslatokat mérlegelt. Biztosan számított rá, hogy előbb-utóbb előállok ilyesmivel, gondoltam. Az a cinikus gonosz, a vipera, aki az agyamban lakott, és az elpusztításunkra törekedett, nem hitte volna, hogy két hétnél tovább bírjuk a kísérletet. S íme, egy nap híján hat hónapja élünk a lakókocsiban, s egyetlen napig sem voltunk egymástól távol. A válásom óta, gondoltam, senki mással nem voltam hat hónapnál tovább. De akkor is: most szükségem van egy kis szünetre. - Leslie, hallgass rám! Mi abban a rossz, ha egyszer-egyszer egy kis időre különválunk? A házasságban éppen az a gyilkos, hogy... 158

- Jézusom, már megint felmegy a szószékére... Ha újból előveszed a régi lemezt arról, hogy mi miatt ne szeress... - Felemelte a kezét, ne- hogy közbevágjak. - ...tudom, tudom, hogy utálod a szerelem szót, ezerszer elmondtad, hogy teljesen kitaposták belőle az értelmet, és hogy sohasem vennéd a szádra, de ha én ki akarom mondani, hát kimondom! Szóval ne gyere az észérveid litániájával, hogy miért nem szeretsz mást, csak az égboltot és a repülőgépedet, mert ha ezzel jössz, akkor sikítok! Csendben ültem, megpróbáltam magam beleélni az ő lelkiállapotába, de nem sikerült. Mi lehet a rossz abban, ha egy kicsit kikapcsolódunk az együttlétből? Miért ennyire rémisztő neki az átmeneti elválás gondolata? - Csak úgy tudsz sikítani, ha felemeled a hangod - mosolyogtam, hogy jelezzem a saját szent törvényeim gúnyolásával, hogy azért még nincs itt a világ vége. Nem mosolygott vissza. -A te rohadt törvényeid! Még meddig, te jó isten, még meddig akarod ezeket a dolgokat magaddal hurcolni? Kezdtem haragra gerjedni. - Ha nem lennének igazak, akkor nem is fárasztanálak téged velük! Hát nem érted? Ezek a dolgok fontosak nekem, az én igazságaim, a lényegemhez tartoznak! És légy szíves, fékezd a nyelved, ha velem beszélsz! - Azt is meg akarod szabni, hogyan beszéljek? A rohadt életbe, úgy beszélek, ahogy akarok! - Azt mondasz, amit akarsz, Leslie, de én nem vagyok köteles hallgatni... - Ó, persze, az az ostoba büszkeséged! - Ha valamit nem állhatok, az a tiszteletlenség! - És ha van valami, amit én ki nem állhatok, akkor az, ha elhagynak! - A kezébe temette az arcát, a haja, mint arany vízesés, előrehullott, s függönyként elfedte a keserűségét. - Elhagynak? - visszahangoztam. - Vukk, ide figyelj, én nem akarlak elhagyni! Én csak azt mondtam, hogy... - De igenis, el akarsz hagyni! És én nem bírom... ha elhagynak... - A szavak nagy hüppögés közepette törtek elő belőle, az ujjai, a hajzuhataga mögül. Odébbtoltam az asztalt, leültem mellé az ágyra, s magamhoz húztam sündisznósan feszes labdává összegömbölyödött testét. Nem engedett fel, hüppögött tovább. Abban a pillanatban visszaváltozott azzá az egykori, de örökké a lelkébe rögzült kislánnyá, aki a szülei válása után nem érzett mást, csak rettentő elhagyatottságot. Elhagyták, elhagyták, elhagyták. Azóta megbékélt a szüleivel, szerette is mindkettőjüket, de a gyerekkori sebek nyoma örökké megmarad. Leslie egymaga küzdötte fel magát oda, ahová eljutott; magányosan élte az életét, és boldog volt. Talán most először, hogy ennyi boldog hónapot töltöttünk együtt, gondolt komolyan arra, hogy végre megszabadult a függetlenségétől, amely együtt járt a magánnyal. Neki is megvoltak a maga lelki falai, de én már belül voltam a falakon. - Itt vagyok - vigasztaltam. - Itt vagyok veled. 159

Igaza van abban, amit a büszkeségemről mondott, gondoltam. A közelítő vihar első jeleire annyira működésbe léptek a védelmi reflexeim, hogy elfelejtettem, ő az, aki igazán nehéz időket élt át. Hiába erős és okos, most nem tudja legyőzni a rettegését. Hollywoodban rá sokkal jobban figyeltek, mint rám valaha is. A kilencórás telefonbeszélgetésünk másnapján otthagyta a barátait, a menedzserét, a stúdiókat, a pályához tartozó mesterkedést, magyarázat és búcsú nélkül eljött, úgy, hogy maga sem tudta, visszatér-e hamarosan, vagy esetleg soha. Egyszerűen mindent otthagyott. Ha most nyugat felé nézek, a levegőben mindenütt ott láthatom a kérdőjeleket Los Angeles felett: Mi történhetett Leslie Parrish-sel? Most figyelem helyett a sivatag veszi körül. Békésen elszunnyadt öreg macskája helyett jóval kevésbé békés csörgőkígyókat, skorpiókat, homokot és sziklákat láthat mindenfelé, az egyetlen világ, ami feltárul előtte, a repülésé; melegen fogadja, de kemény feltételeket szab. Mindent egy kockára tett fel azzal, hogy otthagyta Hollywoodot. Ezen a vad vidéken él velem, mert megbízik bennem, és semmi más nem védelmezi, csak boldog együttléteink szívmeleg ereje. A szipogás ritkult, de még mindig sündisznó módjára, merev testtel gömbölyödött mellettem. Nem akarom, hogy sírjon, de hát ő a hibás! Megegyeztünk, hogy kísérletnek tekintjük, kibírunk-e ennyi időt egyhuzamban együtt. Az nem szerepelt az egyezségben, hogy időnként ne válhatnánk el egypár hétre. Ha belém kapaszkodik, ha elveszi a szabadságomat, hogy ne mehessek oda, ahova és amikor akarok, ő maga lesz az oka, hogy itthagyom. Ha annyira okos, miért nem érti meg ezt az egyszerű tényt? Ha valaki a másik börtönőrévé válik, a rab rögvest szabadulni szeretne. - Ó, Richard - szólalt meg elcsigázottan. - Annyira szeretném, hogy sikerüljön, hogy együtt éljünk. Te is akarod? - Igen, akarom. - De csak akkor, tettem hozzá gondolatban, ha hagyod, hogy saját magam lehessek. Én sohasem fogok közéd és a vágyaid közé állni, tőled miért nem hallhatom ugyanezt? Kinyújtózott, és az ágy másik végébe húzódott; egy szót sem szólt. Nem sírt már, de az ellentét ott feszült a levegőben, s olyan távol voltunk egymástól, mint két magányos sziget az óceánban. Ekkor furcsa érzés fogott el. Tudtam, hogy ez a pillanat már lejátszódott egyszer. Az ég véres-vörösbe fordul a nyugati égen; a göcsörtös öreg fa ott áll az ablak előtt; Leslie-t elkeseríti, hogy mennyire másképp gondolkozunk - pontosan ez a jelenet játszódott le egyszer, valamely más idősíkon. Én el akarok menni, ő vitatkozik velem, azután sír, arról beszél, mennyire szeretné, hogy sikerüljön együtt élnünk, majd elhallgat, később majd megkérdezi: „Te is akarod?” „Igen, akarom”, válaszolom. Most pedig - itt és most - az fog következni, hogy felteszi a kérdést: „Biztos vagy benne?” Egyszer már kimondta e szavakat, és most is ezt fogja mondani... Leslie felemelte a fejét, és rám nézett. - Biztos vagy benne? 160

Elállt a lélegzetem. Szóról szóra tudtam, hogy mit feleltem erre akkor. Ezt: „Nem. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy nem vagyok benne biztos.” Azután kifakult a kép, elhalkultak a szavak, eltűnt a naplemente, a fa, minden. A pillantás abba a másik jelenbe nagyon szomorúvá tett, annyira, hogy könnyek szöktek a szemembe. - Jobb lettél - mondta Leslie lassan. - Tudom, hogy sokat változtál december óta. Legtöbbször kedves vagy, aranyos, annyira jól érzem magam veled... Nagyon szép jövőt látok magunk előtt, Richard, miért akarsz elmenekülni? Te is látod ezt a jövőt, és nem akarod elfogadni, vagy ennyi idő után még mindig nem látod? Már csaknem teljesen sötét volt a lakókocsiban, de egyikünk sem mozdult, hogy világosságot gyújtson. - Leslie, most valami egészen mást láttam, ebben a pillanatban. Megtörténhetett ez már egyszer? - Úgy érted, hogy ami ebben a pillanatban velünk történik, megtörtént-e már máskor? - kérdezte. - Déjá vu - erről van szó? - Igen. Amikor minden egyes szót, amit mondani fogok, tudsz előre. Volt most ilyen érzésed? - Nem. - Nekem igen. Tudtam előre, mit fogsz mondani, és úgy is lett. - És azután? - Tovább nem tudom, eltűnt a kép. De valami szörnyű nagy szomorúság jött utána. Kinyújtotta felém a karját, megérintette a vállamat, s a sötétben mosoly derengett felém. - Meg is érdemled. - Hadd ragadjam meg ezt az érzést. Adj tíz percet. Nem tiltakozott. Lefeküdtem a szőnyegre, becsuktam a szemem. Mély lélegzetet veszek... A testem teljesen ellazul... Még egy mély lélegzet... Az agyam is kikapcsol... Még egy levegő... Egy ajtóban állok, s az ajtó egy más idősíkba nyílik...

A lakókocsi. Naplemente. Leslie az ágy túlsó végében gunnyaszt, mint egy becsukódott kagyló. A jelenet olyan kézzelfogható, mintha háromdimenziós filmet néznék. - Ó, Richard - szólalt meg elcsigázottan. - Annyira szeretném, hogy sikerüljön, hogy együtt éljünk. Te is akarod? - Igen, akarom. - De csak akkor, tettem hozzá gondolatban, ha hagyod, hogy saját magam lehessek. Én sohasem fogok közéd és a vágyaid közé állni, tőled miért nem hallhatom ugyanezt? Kinyújtózott, és az ágy másik végébe húzódott, egy szót sem szólt. Nem sírt már, de az ellentét ott 161

feszült a levegőben, s olyan távol voltunk egymástól, mint két magányos sziget az óceánban. - Biztos vagy benne? Biztosan akarod, hogy sikerüljön? - Nem! Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy nem vagyok benne biztos. Nem tudok megbékélni ezzel a kötöttséggel - akármerre indulok, folyton kötelekbe gabalyodom! Ha erre lépek, nem tetszik neked, ha arra, rám kiabálsz. Annyira mások vagyunk, te meg én, hogy megrémisztesz. A legjobb szándékkal mentem bele, hogy próbájuk meg, és mindent megtettem, hogy sikerüljön, de ha te képtelen vagy rá, hogy elengedj, hogy egypár hétre egyedül lehessek, akkor nem tudom, tényleg akarom-e, hogy sikerüljön a kísérlet. Nem sok jövőt jósolok magunknak. Felsóhajtott. A sötétben is láttam, ahogy falat von maga köré, és én a falon kívül maradok. - Én sem látom a jövőnket, Richard. Te valóban mondtad, hogy önző vagy, de nem vettem komolyan. Megpróbáltuk, és nem sikerült. Mindennek úgy kellett lennie, pontosan úgy, ahogy te akarod, nem igaz? - Hát igen, Leslie. - Majdnem Vukkit mondtam, de mégsem - és ebből már tudtam, hogy soha többet nem fogom így szólítani. - Nem élhetek a szabadságom nélkül... - Hagyj engem békén ezzel a szabadsággal! Elegem van a szónoklatokból. Nem kellett volna belemennem ebbe a kísérletbe. Feladom. Olyan vagy, amilyen vagy. Próbáltam oldani a kijelentése súlyát. - Egyedül repülsz vitorlázógéppel. Soha többet nem kell félned a repüléstől. - Ez igaz. Köszönöm, hogy hozzásegítettél. - Felállt, felkattintotta a villanyt, és megnézte az óráját. - Van ma egy késő éjszakai gép Los Angelesbe, ugye? Elvinnél Phoenixbe, hogy elérjem? - Ha akarod. De a Meyersszel is elrepülhetünk. - Nem, köszönöm. Az éjszakai járat nagyon megfelel. Tíz perc alatt összecsomagolt; két kupacba hordta mindenét, azután lecsukta a bőröndöket. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Beletettem a poggyászát a furgonba, s vártam Leslie-re a sivatagi éjszakában. A nyugati égbolt peremén vékonyka újhold fénylett. A kiflihold, a nevetős - ahogy a versben írta. Ez most ugyanaz a hold, csak éppen néhány holdhónappal később, de most komor és gyászos. Eszembe jutott kilencórás telefonbeszélgetésünk, amikor nagy nehezen megmentettük közös életünket. Mit művelek? Ő a legdrágább, legbölcsebb, leggyönyörűségesebb nő, akihez valaha közel kerültem, és én elüldözöm az életemből. Gondolj a kötelékekre, Richard! Te mindent megpróbáltál! Éreztem, amint egy csodákkal és boldogsággal teli, csupa gazdagodás és öröm létidő, amelyet 162

vele élhettem volna le, lassan elúszik előlem; odébb sodródik, nagy ezüst vitorlája megduzzad a holdfényben, megrezzen, csapkod egy kicsit, ismét kifeszül, s azután egyre halványodik, távolodik... - Bezárjam a lakókocsit? - kérdezte Leslie. A kocsi most már csak az én otthonom volt, az övé már nem. - Nem érdekes. Nem zárta be. - Vezessek én? - kérdezte. Soha nem szerette a vezetési stílusomat, szerinte szórakozott vagyok, nem figyelek eléggé. - Nem érdekes - mondtam. - Ha már itt ülök a volán mellett, akár vezethetek is. Némán ültük végig a hatvanöt kilométeres éjszakai utat a phoenixi repülőtérig. Leparkoltam a furgont, majd csendben megvártam, amíg lemérik Leslie csomagjait; szerettem volna mondani valamit, valami olyat, ami még nem hangzott el közöttünk. Elsétáltam vele a beszállófolyosóig. - Ne fáradj tovább - mondta. - Innen már egyedül is boldogulok. Köszönök mindent. Barátok maradunk, ugye? - Igen. - Szervusz, Richard. Vezess... - Vezess óvatosan, mondta volna, vezess óvatosan. De már nem mondta. Ezentúl úgy vezetek, ahogy akarok. - Szervusz- Viszlát. - Lehajoltam, hogy megcsókoljam, de elfordította az arcát. Szürke köd ült az agyamon. Éreztem, hogy jóvátehetetlen, amit csinálok, mint amikor az ember három kilométer magasságban kiugrik egy repülőgépből. Még elérhetném; ha akarnám, még utánanyúlhatnék, megfoghatnám a kezét. Leslie elindult befelé a folyosón. Most már késő. A meggondolt ember mérlegel, döntést hoz, azután ahhoz tartja magát. Nem okos dolog visszacsinálni bármit is. Leslie megtette egyszer a kedvemért, és rosszul tette. Hogy másodszor is engedjen, erről szó sem lehet már. De hát Leslie, tiltakoztam magamban, nem hagyhatsz itt, ahhoz túlságosan jól ismerlek már! jobban ismerlek, mint bárki más a világon, és te is ismersz engem. Ebben az életemben te vagy a legjobb barátom - hogy hagyhatsz el? Nem tudod, hogy szeretlek? Soha senkit sem szerettem. Szerelmes vagyok beléd! Vajon miért nem jön ki ez a számon? Még ott megy, de nem fordul hátra. A következő pillanatban áthaladt a bejáraton, és eltűnt. 163

Megint egyszer ott zúgott a fülemben az a hang, süvít, mint a szél – a légcsavar egyenletesen forog, türelmesen, várja, hogy visszaüljek a gépbe, és bevégezzem az életem. Sokáig álltam, és arrafelé bámultam, ahol Leslie eltűnt, hátha egyszer csak megjelenik újra, s felém rohan: „Jaj, Richard, milyen hülyék vagyunk mindketten, buta birkák, hogy ezt műveljük egymással!” Nem jött vissza, és én nem rohantam utána, hogy visszahozzam. Az igazság az, gondoltam, hogy mindannyian magányosak vagyunk, mi, akik ezen a bolygón élünk. Teljesen egyedül vagyunk. jobb, ha minél előbb elfogadjuk ezt a tényt és megbékélünk vele. Az emberek jórészt egyedül élik le az életüket, akár házasok, akár egyedülállók; keresnekkutatnak - hiába; végül azt is elfelejtik, hogy valaha kerestek valakit. Ezelőtt én is így éltem, egyedül, ezután is így fogok. Csak egyre ügyelj, Richard: soha, soha ne engedj magadhoz senkit ennyire közel, mint ahogyan őt engedted. Sietség nélkül kisétáltam a váróból, beültem a furgonba, és sietség nélkül elhajtottam. Nyugat felé felszállt egy DC-8-as. Vajon Leslie rajta van? Utána egy Boeing 727 következett, majd még egy. Meredeken emelkedtek; futó be, fékszárny fel, ráfordulni az irányra. Leslie ott repül fönn az égen, az én birodalmamban - hogyan hagyhatott engem itt lent a földön? Verd ki ezt az egészet a fejedből. Ne gondolj rá, majd később még törheted a fejed. Ne most, később! Másnap a 18-ik induló voltam a startsorrendben a versenyen. A szárnyakban csurig töltve a vízballaszt-tartályok, a túlélőtáska mögöttem a csomagtartóban, az ülésben minden rendben, a fordulópont-fényképezőgépeket ellenőriztem. Milyen üres volt a lakókocsi az álmatlanul töltött éjszakán, mennyire megnőtt benne a csend! Igaz ez, hogy elment? Valahogy képtelenség az egész... Kényelmesen elhevertem az ülésben, úgy alakították ki, hogy szinte belesimult az ember teste; kipróbáltam a kormányokat, intettem a kisegítőmnek - a nevét se tudtam -, hogy minden rendben, belépkedtem a pedálokat balra-jobbra-balra: gyerünk, vontatógép, mehetünk! Olyan az egész, mint amikor egy repülőgéphordozóról katapultstarttal indul egy gép - csak lassított felvételen. Az előttem álló vontatógép felől – a vontatókötél köldökzsinórként húzódik közöttünk - pufogó dübörgés hangzik fel, a vitorlázógép megmozdul, néhány métert gurul lassan, aztán egyre gyorsabban, gyorsul, gyorsul. Ahogy nő a sebesség, úgy fognak egyre jobban a kormányok, a csűrök, az oldalkormány, a magassági kormány – most ellibbenünk a földtől, fél méterre, tartom a gépet ebben a magasságban, rohan alattam a futópálya, amíg a vontatógép is 164

elválik végre tőle, és emelkedni kezd. Tegnap éjjel ordító hibát követtem el, amikor azt mondtam, amit mondtam. Azzal, hogy hagytam őt elmenni. Túl késő lenne megkérni, hogy jöjjön vissza? Öt perccel később - a vontatókötél végén csimpaszkodva a vontatógép jó magasra felhúzott -, kicsit megnyomtam a botkormányt, kell egy kis siklás, hogy a kötél ne feszüljön tovább, aztán meghúztam a kioldógombot. Egyetlen jó emelés van a reptér közelében, nyüzsögnek benne a vitorlázógépek. Az első induló talált rá, belekörözött, mi többiek meg, mint a lemmingek, tódulunk utána, karcsú fehér műanyagszárnyak örvénylenek, pörög az egész akvárium, és emelkedik egyre magasabbra a felfelé haladó meleglevegő-kéményben . Vigyázz, Richard, figyelj! Sorolj a termik aljára, neked is abban az irányban kell köröznöd, ahogyan azt a már ott levő többiek csinálják. A rossz nyelvek szerint egy összeütközés az ember egész napját elronthatja... Hiába repültem már jó pár ezer órát, az együtt-termikeléstől még mindig ideges leszek, riadtan kapkodom a fejemet, mint egy vadászok hajszolta vadkacsa. ilyen kicsi helyen ennyi repülőgép! Most szűkítsd a fordulót, élesen. Ha megcsípted a termik magját, az egész már csak egy gyorslift az emelés tetejéig... Két és fél méter másodpercenként, három és fél, négy és fél. Arizonában akadnak ennél erősebb emelések is, de ez sem rossz, ahhoz képest, hogy a nap első valamire való termikje. Ha felhívnám telefonon, szóba állna-e velem, s ha igen, mit mondanék neki? Leslie, roppantul sajnálom! Kezdjük újra, a legelejétől? Ezt már mondtam neki, nem hozakodhatok elő megint ezzel. A termik túloldalán, velem szemben egy AS-W 19 - szakasztott mása az én gépemnek; a szárnyán és a farkán CZ versenyjelzés. Alattunk egyszerre három gép siklik éppen a termik aljába, fölöttünk pedig legalább tucatnyi köröz. Ha felnézek, mintha egy ciklon közepébe pillantanék - a ciklon éppen egy vitorlázógépgyárat ragadott föl, s most hangtalanul suhanó, tarka műanyag remekek kavargó álmává varázsolja fölöttem az eget. Valóban el akartam űzni Leslie-t magam mellől? Ezt az „egyedül-akarok-maradni” szöveget olyan pirulaként kínáltam fel neki, amelyről eleve tudtam, hogy nem lesz hajlandó lenyelni? Gyáva lennék, és így akartam volna szakítani vele? Lehet az, hogy lélektársak találkoznak, és örökre el is válnak egymástól? Lassan, fokozatosan leköröztem a CZ-t, jó jel - még fáradtan is megy a repülés. 232 kilométeres háromszögpályát kell végigrepülni a sivatag pokoli katlana fölött. A földről nézve életveszélyes 165

vállalkozás, de a levegőben mindenfelé annyi a nagyon erős emelés, hogy egy vitorlázógép nagy sebességgel közlekedhet, akár naphosszat. Vigyázz, Richard! Figyelj! Fölöttem egy Libelle, még magasabban egy Cirrus és egy Schweizer 1-35. A Schweizert s talán a Cirrust is le tudnám körözni, de a Libellét nemigen. Nemsokára elérjük a termik tetejét, elindulunk a kurzuson, és megszűnik a zsúfoltság. Szóval akkor mi lesz velem? Az életem hátralévő részét most már egyedül fogom leélni, vitrolázógépekkel repesztve a levegőben? Egy vérbeli visszakozó vajon hogyan teszi túl magát azon, hogy nélkülöznie kell a társát, holott arra született, hogy vele talákozzon? Leslie! Nagyon megbántam, ami történt! Hirtelen, mintha a napba néztem volna, vakító fénynyaláb villan a szemembe. Plexitörmelék vágódik az arcomba, a fülke oldalára billen, fejem körül süvít a szél, mindenfelé bántó, vörös fényesség. A vállhevedernek vágódom, azután mázsás súllyal préselődöm az ülésbe; a nehézségi erő hol ki akar repíteni, hol meg csaknem szétlapít. A pilótafülke úgy bukdácsol a levegőben, mint valami gellert kapott löve dék. Vánszorognak a másodpercek.

Ütköztél, Richard! A gépedből nem sok maradhatott, ha élni akarsz, ugorj és nyisd az ejtőernyőt! Érzem, ahogy a roncs megbillen, újabb darabok válnak le róla, egyre szédültebben bukdácsolunk. Vörös ködben kavarog az ég - sziklák - megint az ég. Szárnydarabok tépett felhője borul körém. Ég-föld-ég. Nem bírom megmozdítani a kezem, hogy kikössem magam. Képtelen hasznosítani a tapasztalatait. Túl lassan elemzi a helyzetet.

Ahá, te vagy az, barátocskám! Hadd szorítom meg a kezed! Azt fogják mondani, hogy benn szorultam a roncsban. Nem szorultam be, csak éppen ez a nehézségi erő tényleg nehéz... Nem tudom... „Nem tudom”, mondja, de úgy értendő: „nem csinálom”.

De csinálom... nyitom a hevedert... Az utolsó pillanatban hallgat az okos szóra. Egy létidő furcsa vége. VÉGRE!

Ahogy kirántom a heveder kioldótüskéjét, a fülke eltűnik. Megmarkolom az ejtőernyő kioldófogantyúját, megrántom, s mielőtt az ernyő kinyílna, átfordulok, hogy lássam, mennyire van a föld... Elkéstem... Vukk, ne haragudj. Ne... sötétség 166

A lakókocsi padlóján fekve, verdeső szemhéjam alól a sötétségbe bámultam. - Leslie... Kapkodva szedtem a levegőt, az arcom könnyben úszott. Leslie még mindig összekuporodva gubbasztott az ágyon. - Mi van veled? - kérdezte. - Vukki, rosszul vagy? Feltápászkodtam, odabújtam hozzá, és szorosan átöleltem. - Nem akarlak itthagyni, kicsi Vukki; soha többé nem akarlak elhagyni - mondtam. - Szeretlek. Leslie alig érezhetően megrezzent az éjszakai sötétben. Egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig hallgatott. - Hogy micsoda? - kérdezte végül.

167

harmincnégy Hajnali két óra tájban, az összecsapást rég feledve, összebújva feküdtünk, és virágokról, vad ötletekről, csodálatos közös jövőnkről beszélgettünk. - Emlékszel a régi, jó megállapításomra? - sóhajtottam fel. – Hogy az a lélektársunk, aki mindig és mindenkor olyan, ahogy az nekünk a legjobb? - Igen, emlékszem. - Akkor azt hittem, mi mégsem vagyunk lélektársak. - Miért nem? - érdeklődött. - Én nem vágyom vitákra - mondtam -, nem szeretek harcolni. - Honnan tudod? - kérdezte halkan. - És ha számodra ez az egyetlen módja annak, hogy a dolgok eljussanak a tudatodig? Ha nem lenne szükséged harcra ahhoz, hogy tanulj, akkor nem lenne annyi gondom veled! Már nem egyszer előfordult, hogy képtelen voltam megérteni, mit akarsz, amíg aztán be nem gurultál - akkor egyből megértettem. És hányszor fordul elő, hogy te nem értesz engem, csak akkor, ha már sikítok! Ki írja elő, hogy nem fejlődhetünk másképp, csak ha nyaljuk-faljuk egymást? Meghökkenve pislogtam. - Azt hittem, lélektársnak lenni annyit tesz, mint minden percben harmóniában élni - akkor pedig hogyan harcolhatnának egymással a lélektársak? Szerinted, Vukki, ez belefér a harmóniába? Azt mondod, a veszekedés is hozzátartozik a csodához? Mert a harc vége teljesebb egyetértés? - Te jó ég - sóhajtotta az aranyló sötétségben -, ha az embert egy filozófussal áldja meg a sors..

harmincöt Másnap a versenyen huszonharmadikként indultam, én voltam az utolsó előtti. A szárnyban teljes a vízballaszt, túlélőtáska mögöttem, az ülésben minden rendben, a fordulópont-fényképezőgépeket ellenőriztem. Leslie a kezembe nyomta a térképeket és a frekvencialistát, megcsókolt, hogy szerencsém legyen, és lecsukta a kabintetőt. Belülről lezártam. Kényelmesen hevertem az ülésben, úgy alakították ki, hogy szinte belesimult az ember teste, kipróbáltam a kormányokat, bólintottam, hogy minden oké, dobtam Leslie-nek egy búcsúpuszit, belépkedtem jobbra-balra az oldalkormánypedálokat: gyerünk, vontatógép, mehetünk! Minden start más, de mindegyik olyan, mint amikor egy repülőgéphordozóról katapulttal indítanak egy gépet - csak lassított felvételen. Az előttem álló vontatógép felől - a vontatókötél köldökzsinórként húzódik közöttünk - pufogó dübörgés hangzik fel, pár métert előregurulunk, aztán gyorsulunk, gyorsulunk. Ahogy nő a sebesség, úgy fognak egyre jobban a kormányok, a csűrök, az oldalkormány, a magassági kormány - most ellibbenünk a földtől, 168

fél méterre, tartom a gépet ebben a magasságban, várom, hogy a vontatógép is elváljon végre a földtől, és emelkedni kezdjen. Leslie reggel önfeledten bolondozott velem, nyakon öntött jeges vízzel, amikor épp a legkevésbé számítottam rá. Boldog volt, és én is. Micsoda katasztrofális hiba lett volna, ha kitartok amellett, hogy el akarok menni tőle! Öt perccel később - a vontatókötél végén csimpaszkodva a vontatógép jó magasra felhúzott - kicsit megnyomtam a botkormányt, kell egy kis siklás, hogy a kötél ne feszüljön tovább, aztán meghúztam a kioldógombot. Egyetlen jó emelés van a reptér körzetében, nyüzsögnek benne a vitorlázógépek. Bár a fülkében éktelen meleg volt, megborzongtam. Repülőgépek ciklona örvénylett körülöttem. De hát majdnem utolsónak startoltam, nem vesztegethetem az időmet arra, hogy másik termiket keressek. Magam lettem a megtestesült figyelem, feszülten markoltam a botot. Járjon a szemed, Richard, most mindenfelé egyszerre kell látnod mindent! Szűk, éles forduló. Ez az, megcsíptem a termik magját, most már gyorslift repít az emelés tetejéig... Két és fél méter másodpercenként, három és fél. Figyelj! Belefájdult a nyakam, ahogy villámgyorsan tekergettem jobbra-balra, kinéztem a szemem, saccolgattam a távolságot a körülöttem hemzsegő gépektől. Egy Schweizer siklott alám, ő is a szárnyvégére állt. Leslie-nek igaza van. Gondokat okozok mindkettőnknek. De hát nekünk is lehetnek rossz napjaink, kinek nincs? A jó napok viszont olyan csodálatosak, hogy az... VIGYÁZZ! A Cirrus túl szűken fordult fölöttem, tíz métert merült, egyenesen rám, mint egy óriás kardja sújtott épp a fejem felé. Előrevágtam a botot, nagyot merülve siklottam kifelé a termikből, s közben még az alattam köröző Schweizert is sikerült kikerülnöm. - Ha így folytatjátok - szisszentem föl -, átengedem nektek a terepet! Visszafordultam a ciklonba, megint a közepébe, és felnéztem. A fejem fölött emelkedő vitorlázógépek vagy nyolcszáz méter magas hengere. Nem sok pilótának van rá alkalma, gondoltam, hogy életében akár egyszer is ilyen látványban gyönyörködhessen. Abban a pillanatban, ahogy felnéztem, valami teljesen szokatlan történt. Egy vitorlázógép dugózott lefelé, a körző gépek között! Nem hittem a szememnek. Micsoda esztelen vakmerőség ennyi gép közepén DUGÓZNI! Hunyorogtam, vakított a nap, óhatatlanul belenéztem. A gép nem jószántából dugózott. Hiányzott az egyik szárnya! Szent ég! Nem egy gép dugózik - kettő! Két vitorlázógép pörög lefelé kormányozhatatlanul, egyenesen felém! Balra vágtam a botot, padlóig rúgtam a bal pedált, és kilőttem alóluk. Jóval a jobb szárnyam mögött pörgött-zuhant a két sérült vitorlázógép. Nyomukban törött gépdarabok felhője libegett jóval lassabban, mint hulldogáló őszi levelek. 169

A rádió, amelyben már percek óta csak a légköri zajok tompa zúgása hallatszott, hirtelen felüvöltött: ÜTKÖZÉS! Összeütköztek! UGORJ! UGORJATOK! Ugyan mire jó ez, gondoltam. Minek kell ezt a rádión javasolni? Ha az embernek szétesik a repülőgépe, magától is elég gyorsan eszébe jut az ejtőernyő... A roncsfelhőben hulló valamik egyike ember volt, teste tehetetlenül dülöngélt, forgott. Végtelen hosszú ideig zuhant lefelé, aztán hosszúkás nejloncsomó tűnt fel mögötte, a szél belekapott. Az ember él, hiszen végül is nyitotta az ejtőernyőt. Jól csináltad, fiú! A szétterült kupola hangtalanul sodródott a sziklák felé. - Két ejtőernyőt látok! - szólalt meg a rádió. - Start, két ernyő van! Vagy öt kilométerre északra érnek földet. Tudtok kocsit küldeni? A másik ejtőernyőt nem láttam. Az, amelyiket végig figyeltem, éppen most terült szét a földön, ahogy a pilóta földet ért. A sérült gépek darabjai még mindig szállongtak; egy törzsrész a szárny egy darabjával lassan szitált lefelé körbe-körbe-körbe. Sohasem láttam még összeütközést a levegőben. Így kívülről nézve a dolog se zajos, se vad nem volt. Akár valami új sportág is lehetett volna, holmi unatkozó pilóta ötlete - ha nem záporoznának a roncsok az égből. Nincs pilóta, aki olyan sportot találna ki, amelyben a móka kedvéért repülőgépet törnek. A rádió tovább recsegett: - Látja őket valaki? - Igazolom. Mindkettőt látom. - Hogy vannak? Meg tudod mondani, hogy sértetlenek-e? - Azt hiszem. Úgy látszik, hogy mindketten rendben vannak. Állnak odalenn, és integetnek. - Hála Istennek! - Rendben fiúk, nézzetek a szemetekkel! Sokan vagytok egyetlen termikben... A négy női versenyző jutott eszembe. Ők vajon mit szólnak a „fiúk” megszólításhoz? Hogyan eshet egy nőnek, aki idefenn repül, hogy egyszer csak „lefiúzzák”? Hirtelen megdermedtem a forróságban. Hiszen én ezt láttam tegnap! Micsoda valószerűtlen egybeesés... még sohasem láttam gépeket ütközni a levegőben, s éppen most következik be, egy nappal azután, hogy a lakókocsi padlóján fekve mindezt előre láttam! De nem - hiszen én ezt nemcsak néztem -, én magam voltam az, akit a szárny megsuhintott! Most én fekhetnék odalenn a földön, hiszen nem úsztam volna meg ilyen szerencsésen, mint ez a két fickó, aki most mászik be a dzsipbe, s bizonyára egymásra licitálva mesélik izgalmas kalandjukat. Ha Leslie tegnap éjjel elhagy, ma fáradtan és szomorúan ültem volna be a gépbe, nem ilyen kipihenten, frissen. Könnyen lehet, hogy akkor velem történik. Ráfordultam a kurzusra, előttem az ég furcsán üres volt. Ha elindulnak az útvonalon, a versenyző 170

vitorlázógépek már nemigen maradnak egy kupacban, a jobbak átveszik a vezetést, és elszáguldanak, a többiek meg igyekeznek a nyomukban. Megnyomtam, az orra kissé lefelé billent, hangtalan versenygépem a legnagyobb sebességgel siklott egy hegylánc felé. Közvetlenül a sziklák fölött újabb termiket találtunk, s a gépeket élesen bedöntve spiráloztunk felfelé az emelésben. Vajon az a tegnapi látomás - töprengtem - megmentette az életemet? Most már védelem alatt állok, és ennek oka kell hogy legyen. Azáltal, hogy a szerelem mellett döntöttem, a halál helyett az életet választottam volna? harminchat Egy keréknyomban feküdt összetekeredve a homokban. Elszántan várt, hogy a húsz kilométeres „sebességgel” feléje bukdácsoló furgont megtámadhassa. Beletapostam a fékbe, és a rádiótelefonért nyúltam. - Szia, Vukki, hallasz engem? Néhány másodpercnyi csend után megszólalt Leslie hangja a lakókocsi rádiótelefonjából. - Itt vagyok. Mi van? - Egy kígyó állja el az utamat. Elővennéd a kígyós könyvet? Megmondom, hogy néz ki. - Egy pillanat, kedves. Előrearaszoltam a kocsival, oldalt, hogy közelről láthassam a jószágot. Fekete nyelvét roppant fenyegetően öltögette a levegőbe. Amikor felpörgettem a motort, felkunkorodó farkán a csörgőit figyelmeztető sziszegéssel rázta: Ne közelíts, ha jót akarsz... Milyen bátor! Amit csinál, az annyi, mintha én elébe állnék egy három ház magas, hat ház hosszú tanknak, s öklömet rázva, rosszallóan összevonnám a szemöldökömet: „Ide ne gyere, ha kedves az életed...” - Megvan a kígyós könyv - szólalt meg Leslie a rádióban. – Légy óvatos, jó? Maradj a kocsiban, az ajtót se nyisd ki! Ez az, mondta a kígyó. Hallgass a jó szóra, legyél óvatos. Ez itt az én sivatagom. Ha összeakasztod velem a bajszod, megmarom az autódat! Nem szívesen tenném, de ha kényszerítesz, nincs más választásom. A sárga szemek merően, moccanatlanul szegeződtek rám; a villás nyelv újra a levegőbe döfött. Leslie-nek fúrta az oldalát a kíváncsiság. - Kijövök és megnézem. - Ne gyere! Jobb, ha benn maradsz. Lehet, hogy egész kígyófészek van itt a homokban. Hallod? Nem válaszolt. - Leslie! Csend. 171

A visszapillantóban láttam, ahogy kilép a lakókocsiból, és felém tart. Manapság egy dolog hiányzik ezekből a modern férfi-nő kapcsolatokból, bosszankodtam. Az engedelmesség. - Bocsáss meg egy percre - mondtam a kígyónak. - Mindjárt jövünk. Visszatolattam az úton, hogy felvegyem Leslie-t. A hóna alatt hozta a könyveket: Hüllők és kétéltűek az észak-amerikai tájakon-t meg a Sierra Club természetbúvár kalauza sorozatból A délnyugati sivatag-ot. - Hol a kígyó? - Vár minket - mondtam. - Figyelj, azt akarom, hogy a kocsiban maradjál. Nem szeretném látni, hogy egyszer csak fogod magad, és kipattansz, rendben? - Rendben, de csak, ha te is a kocsiban maradsz! Kellemes izgalom terjengett a levegőben. A kígyó nem mozdult el a helyéről; sziszegve parancsolta, hogy álljunk meg. Hát itt vagytok megint? Rendben van, most sem jöhettek közelebb egy centivel sem! Leslie áthajolt rajtam, hogy láthassa. - Hé, kígyócska - szólította meg vidáman csillogó szemekkel. - Hogy vagy? Semmi válasz. Mit is felelhetnél, te mérges nyelvű, kőszívű sivatagi fenegyerek, egy csilingelő kislányhang kérdésére: hogy vagy? Fogalmad sincs, mit felelj. Csak pislogsz, de nem jut az eszedbe semmi. Leslie hátradőlt, és kinyitotta az egyik könyvet. - Szerinted milyen színű? - Lássuk csak - morfondíroztam. - Zöldes homokszínű, fakó olajos, poros zöld. Babszemnyi fekete foltocskák futnak végig a hátán; a babszemek belseje sötétebb zöldes árnyalatú, és csaknem fehér a szegélyük. Széles, lapos, háromszögletű feje van a fickónak, és tömpe orra. Leslie lapozgatott. - Hűha, nagyon félelmetes figurák lakoznak errefelé! - jegyezte meg. - Milyen hosszú a hölgy? Mosolyognom kellett. Mostanában azt játszottuk, hogy ha bármelyikünk elfogultnak tűnt az egyik nem javára, másik a helyzettől függően finoman és erélyesen rendreutasította. Leslie most éppen finoman helyre tett. - A hölgy nem éppen apró termetű - vélekedtem. - Ha teljes hosszában kinyújtózna... gondolom... úgy egy méter harminc lehet. - Te is úgy látod, hogy „az ovális foltok határozott rajzú, szimmetrikus keresztcsíkokká szűkülnek farka felé”? - Valami olyasmi. De mégsem - fekete-fehér csíkok váltakoznak a farkán. A fehér csíkok vastagok, a feketék keskenyek. A kígyó kitekeredett, s az útszéli bozótos felé indult. Beindítottam a motort, mire villámgyorsan ismét karikába penderült, s villogó szemmel, rezgő farokkal nézett ránk. Figyelmeztettelek, üzente, nem 172

tréfáltam! Ha egy döglött furgont akarsz, megkaphatod! Ne gyere közelebb, ne fenyegess, segíts, hogy ne kelljen bántanom... - „Párhuzamos rovátkák huszonöt sorban?” - kérdezte Leslie. – Na ez az! „Fekete-fehér körgyűrűk a farokrészen!” Ezt figyeld: „Világos csík fut a szemektől hátrafelé a száj magasságában.” Látod a világos csíkot a szemem mögött? - kérdezte a kígyó. Mit akarsz még? Kell ennél többet mondanom? No tartsd csak szépen úgy a kezed, hogy láthassam, és lassan, hirtelen mozdulatok nélkül kezdj visszavonulni. - Ez az - mondtam. - Ő az! Hogy hívják? - „Mojave csörgőkígyó” - olvasta. - „Crotalus scutellatus”. Itt a képe! A képen látható kígyó nem volt valami barátságos. Leslie elővette a Természetbúvár kalauz-t, keresgélt benne. - Dr. Lowe szerint „a Mojave mérge különleges idegbénítókat tartalmaz; még nincs ellenszere, pedig sokkal veszélyesebb, mint a Nyugati Gyémánthátú kígyó marása, amely fajjal gyakran összetévesztik”. Hallgattunk. Mivel nem volt a közelben Nyugati Gyémánthátú, ezt a kígyót nem téveszthettük össze senkivel. Egymásra néztünk, Leslie meg én. - Talán jobb lesz, ha nem szállunk ki - indítványozta. - Nem érzek különösebb vágyat rá, hogy kiszálljak, ha esetleg ez aggasztana... Jobb is, sziszegte a Mojave vadul és büszkén. Jobb, ha nem kapkodod el a dolgot... Leslie megint kikukucskált. - Mit csinál a hölgy? - Az üzeni éppen, hogy ne kapkodjam el a dolgot. Egy idő után a kígyó kitekeredett, közben le nem vette rólunk a szemét; résen állt, hátha be akarjuk csapni. Eszünk ágában sem volt. Ha megmarna, gondoltam, meghalnék? Hát persze, hogy nem. Előkapnám a lelki védőpajzsokat, s a mérget vízzé vagy gyümölcslévé változtatnám. Nem engedném a tudatomon eluralkodni azt az általános hiedelmet, hogy a kígyó gyilkol. Nyugodtan kiszállhatnék, gondoltam. De semmi szükség rá, hogy pont most gyakoroljam a képességeimet. Csodálattal bámultuk a kígyót. Igen, sóhajtottam, bennem is felötlik a szokványos, ostoba gondolat: hogy meg kell ölnöm a kígyót. Hiszen mi lesz, ha bejut a lakókocsiba, és mindkettőnket megmar - elő a lapáttal, verjük laposra, mielőtt baj történne. Ez a sivatag legveszélyesebb kígyója, szét kellene lőni a fejét, mielőtt megöli Leslie-t! Jaj, Richard, hát még te is ilyen alávaló vagy, ilyen kegyetlen! Méghogy ölni! Mikor érsz már a lelki fejlődésnek arra a fokára, ahol már nincs rettegés? Igazságtalanul vádolom magam! Az ölés félelem szülte, ostoba gondolata csupán átvillant az agyamon. Ami eszembe jut, azért nem felelhetek, csak a tetteimért, a döntéseimért. Most úgy döntöttem, hogy inkább megcsodálom ezt a kígyót. Az életnek ugyanannyira igaz – vagy ugyanolyan hamis -, kifejeződési 173

formája, mint az, amely kétlábú, eszközt használó, kocsit vezető, félvad, tanulóéveiben járó teremtménynek tartja magát. Ebben a pillanatban arra emeltem volna a lapátot, aki bántani merészeli bátor csörgőkígyónkat. - Játsszunk neki egy kis zenét - javasolta Leslie, és bekapcsolta a rádiót. Az egyik adón éppen valami Rachmaninov-szerű muzsikát sugároztak. Leslie a maximumig csavarta fel a hangerőt. - A KÍGYÓK ÁLLÍTÓLAG NEM HALLANAK TÚL JÓL - magyarázta. Kisvártatva a csörgőkígyó ellazult tekercsben heverészett a földön; már csak egyetlen hurkot vetett a teste. Pár perc múlva búcsúképpen még egyszer felénk öltötte a nyelvét. Ügyesek vagytok. Kiálltátok a próbát, gratulálok! Ezt a hangerőt nem lehet kibírni. - Ott megy, látod, Vukk? Hát szervusz, kígyó. Kígyókisasszony finoman hullámozva eliramodott a bozót irányában. - Viszlát! - intett utána csaknem szomorkásán Leslie. Kiengedtem a kéziféket, megint visszatolattam a lakókocsihoz, hogy becses utasom a kígyós könyveivel egyetemben kiszállhasson. - Szerinted mi volt ez? - kérdeztem. - Csak a képzeletünkben szólt hozzánk? Nem gondolod, hogy esetleg egy errefelé kóborgó lélek volt, aki egy órára kígyóbőrbe bújt, hogy próbára tegyen bennünket, tudunk-e uralkodni a félelmünkön? Hogy ölünk-e vagy nem? Kígyó formában megtestesült angyal, aki kíváncsi volt, hogy viselkedünk? - Nem állítanám, hogy ez lehetetlen - felelte Leslie. - De ha mégsem így lenne, biztos, ami biztos, ezentúl csapjunk jó nagy zajt, mielőtt kilépünk a lakókocsiból, nehogy meglepjük a kígyóhölgyet, oké?

harminchét Gondolj egyet, s meglásd, a világ aszerint változik! A nyári Arizona kezdett túl forró lenni, ideje volt hát, hogy más hely után nézzünk. Jobb lenne hűvösebb vidék, valahol északabbra? Mi lenne, ha Nevadába mennénk - lakókocsistul, vitorlázógépestül? Itt valóban nem volt akkora forróság - 46 fok helyett csak 43. A látóhatárt pedig nem dombok, hanem magas hegyek szegélyezték. A lakókocsi generátora elromlott... három nap tépelődés, barkácsolás, és újra működött. Ekkor meg a vízpumpa mondta fel a szolgálatot. Szerencsére az a gondolat, hogy víz nélkül maradunk egy 2500 négyzetkilométernyi, elhullott marhák csontjaival tarkított sivatag kellős közepén, hozzásegített, hogy egy bicskával és némi kartonpapírral helyrehozzuk a hibát. Leslie éppen megjött a száz kilométeres beszerző útról, meghozta a vizet meg a postát, a konyhában állt, és felolvasta a levelet, amely Los Angelesből érkezett. Amióta „vadon” éltünk, valóságérzetünk merőben átalakult. Megalopolisz valószerűtlenné lett a számunkra, lassan elképzelni sem tudtuk, hogy vannak még 174

emberek, akik képesek nagyvárosban élni. A levél mindezt eszünkbe juttatta. „Kedves Richard, sajnálom, de az adóhivatal nem fogadta el az ajánlatát, és azt követeli, hogy fizesse ki nekik az egymillió dollárt egy összegben és azonnal. Mint tudja, a hivatalnak jelzálogjoga van az összes vagyonára, s akkor foglal, amikor akar. Jó lenne, ha minél előbb beszélhetnénk. John Marquart.” - Miért utasították el az ajánlatunkat? - értetlenkedtem. – Hiszen mindent megkapnának az utolsó fillérig! - Valami tévedés lehet a dologban - vélte Leslie. - Jobb, ha utánanézünk. Átrobogtunk a sivatagon a legközelebbi benzinkútig, s ott telefonon megbeszéltünk egy találkozót másnap reggel kilencre. Bedobáltunk egy-két holmit a Meyersbe, teljes sebességgel átszáguldottunk a nyugati partra, s alkonyatkor leszálltunk Los Angelesben. - Nem az ajánlattal van a gond - mondta Marquart másnap reggel. - Hanem azzal, hogy maga híres. - Micsoda? Mi a gondjuk? - Tudom, hogy nem könnyű elhinni, magam sem hallottam még ilyet. A helyzet az, hogy az adóhivatal azt az elvet vallja, hogy híres emberektől nem fogad el kompromisszumos ajánlatot. - Miből... gondolják, hogy híres vagyok? Marquart megpördítette a székét. - Én is ezt kérdeztem. Az ügynök azt mondta, hogy kiment a hivatalában a folyosóra, és találomra megkérdezett néhány embert, hallottak-e valaha Richard Bachról. A legtöbben azt felelték, hogy igen. Teljes csend borult a szobára. Nem hittem a fülemnek. - Jól értettem? - kapcsolódott be Leslie. - Az adóhivatal nem fogadja el Richard ajánlatát, azért, mert néhány ember a folyosón azt mondja, hogy ismeri őt? Ezt komolyan mondja? Az ügyvéd tehetetlenségét érzékeltetve széttárta a karját. – Csak egyösszegű kifizetést fogadnak el. Nem akarnak részletfizetési lehetőséget adni ismert embereknek. - Ha Pénzes Péter lenne, akkor elfogadnák az ajánlatot - fűzte Leslie tovább -, de mivel Richard Bach, így nem? - Így van - felelte az ügyvéd. - De hát ez diszkrimináció! - Igen, ilyen alapon perelni lehetne őket. Talán meg is nyernék. De legalább tíz évbe kerülne. - Akkor találjunk ki valamit! Ki a főnöke ennek a fickónak? - kérdeztem. - Biztosan akad ott valaki, aki... - A jóember, aki pillanatnyilag kézben tartja az ügyét, maga a főnök. Ő találta ki ezt a Híresemberszabályt. Leslie-re pillantottam. - Akkor most mit tehetünk? - szögezte Leslie a kérdést Marquartnak. - Richard megszerezte az összes pénzt, amit adhat nekik, majdnem mindenét eladtuk. A teljes összeg feléről akár ma ki tud állítani egy csekket, akkor, ha belemennek, hogy nem foglalják le azt, amije marad. Szerintem egy éven belül ki tudja fizetni a többit is, különösen, ha dolgozni tud. De így nem haladhat a filmmel és könyvet sem írhat, ha azok az emberek lesben állnak, és rögtön ráteszik a kezüket arra, amit papírra vet... 175

Búslakodásom közepette egy ötlet pattant elő a fejemből. - Egy másik ügyintézőhöz kéne fordulni - mondtam. - Biztosan ellehetne valahogyan intézni, hogy máshoz kerüljön az ügyem. Marquart lapozgatott a papírjaiban. - Lássuk csak. Már heten foglalkoztak az ügyével: Tulkossy, Piócovics, Fajanka, Szadivári, Vérszippants, Anyaszomory és Drakulka. Egyikük sem vállalja a felelősséget, mindegyik elhárította ezt az ügyet. Leslie kijött a béketűrésből. - Meg vannak ezek őrülve? Akarják a pénzünket, vagy sem? Hát nem értik, hogy ez az ember fizetni akar, és nem szándékozik meglógni, vagy alkudozni, hanem a teljes összeget meg akarja fizetni ! MIFÉLE HÚGYAGYÚ HÜLYÉK EZEK? - kiabálta, a tehetetlenség könnyeivel a szemében. Marquart rendületlen nyugalommal hallgatta, akárha száz ilyen jelenetet látott volna. - Leslie. Leslie? Leslie! Hallgasson rám. Fontos, hogy értse, amit mondok. Az adóhivatal tele van a leggyöngébb képességű, leggyávább, leggonoszabb és legbosszúállóbb emberekkel, akik csak a kormányhivatalok táján megfordultak. Tudom, mert én is lehúztam ott három évet. Minden ügyvédbojtárnak tanácsos belülről megismernie a hivatalokat, hogy később tudjon bánni az ellenséggel. Adóhivatali gyakorlat nélkül egyetlen ügyvéd sem boldogulna ezen a szakterületen. Szinte hihetetlen, mivel kell az embernek szembenéznie, ha adóügyekkel foglalkozik. Éreztem, hogy lassan kifut az arcomból a vér, ahogy hallgattam. - Hacsak nem gyanítják, hogy az illető el akar menekülni az országból, nem válaszolnak a levelekre, nem hívják vissza az embert, néha hónapokig nem lehet velük dűlőre jutni. Egyik ügyintéző sem akar olyan ügyért felelni, amelyben ekkora összegről van szó. Ha csak egyszer is hibáznak, a lapok mindjárt rájuk másznak: „Az adóhivatalban XY védtelen öregasszonyokat rak ki a házikójukból, de Richard Bachnak engedélyezi, hogy részletben törlessze az adóhátralékát.” - Akkor miért nem foglalnak le mindent most, ebben a pillanatban? Miért nem teszik rá a kezüket az egész vagyonomra? - Az is balul ütne ki: „Richard Bach teljes öszeget fizetett volna részletben, de az adóhivatalban X úr úgy döntött, hogy inkább foglal, a lefoglalt vagyon azonban a felét sem éri annak, amit részletfizetés esetében kapott volna a hivatal...” Érti már? Hogy miért jobb nekik nem dönteni, mint esetleg rosszat lépni? - Ezért megyünk ügyintézőtől ügyintézőig - folytatta. - Mindegyikük villámsebesen leszáll az ügyről, mint macska a forró bádogtetőről, reménykedik, hogy más kapja meg, vagy átirányítják máshova az aktákat, mielőtt nekik valóban bele kéne vágniuk, és döntést hozniuk. - És ha feljebb mennénk... - javasolta Leslie. - Ha elmennénk a területi főigazgatóhoz? Marquart bólintott. - Annak idején együtt dolgoztam vele. Rögtön hozzá fordultam most is, felhívtam telefonon, nagy nehezen beszélhettem vele. Azt mondta, nincs kivételezés, tessék szabályszerűen betartani a szolgálati utat. Azt mondta, hogy a kijelölt ügyintézővel kell tárgyalnunk, aztán a soron következővel, és így 176

tovább. Leslie elemezni kezdte a dolgot, mintha sakkozna. - Nem fogadják el az ajánlatot, de Richard nem tud egymilliót fizetni egyszerre. Ha lefoglalják mindenét, nem tud dolgozni. Ha nem döntenek, akkor sem tud dolgozni, hiszen bármikor megjelenhetnek, és akkor hiába dolgozott. Ha pedig nem dolgozik, akkor nem keres pénzt, és nem tudja kifizetni a tartozást. Most már lassan egy éve folyik ez a tilitolizás! Meddig mehet ez még, a világ végéig? Az ügyvéd arca most először derült fel. - Tulajdonképpen az idő Richardnak dolgozik. Ha három évig húzzák az ügyet, akkor bejelentheti, hogy csődbe ment. Olyan érzésem támadt, hogy a bolondokházába kerültem. - De ha csődöt jelentek, akkor nem fizetek nekik! Hogyhogy nem látják? - Dehogynem látják. De szerintem ki akarják várni ezt az időt, hogy maga csődbe menjen. - DE MIÉRT? - kérdeztem. - Micsoda elmebeteg... kapnának egy milliót, ha elfogadnák a részletfizetést! Marquart szinte szomorúan tekintett rám. - Egy dolgot elfelejt, Richard. Ha csődöt jelent be, akkor az nem az adóhivatal döntése, hanem a magáé tehát őket mint kormányhivatalnokokat, semmiféle támadás nem érheti. Nem kell vállalniuk a felelősséget. Senkit nem fognak megbírálni. A tartozást hivatalos úton érvénytelenítik. Addig gond nélkül élhet. Amíg nem hoznak döntést, maga szabadon költheti a pénzét. Miért nem megy el egy világkörüli útra? Lakhatna a legjobb hotelekben, és időnként felhívna engem, Párizsból, Rómából, Tokióból, hogy mi újság? - Három év? - kérdezte Leslie. - És azután csőd? - rám nézett, láttam a szemében, hogy sajnál, és saját magát is sajnálja, azután megkeményedett a tekintete. - Nem! Ezt nem fogjuk végigjátszani! El fogjuk intézni a dolgot! - A szeme dühösen csillogott. - Híres, vagy nem híres - kösse fel a nadrágját és próbálkozzon még egy ajánlattal. Olyan csábító legyen, hogy ne tudják visszautasítani. És, az Isten szerelmére, találjon már valakit, aki van olyan tökös, és vállalja a döntést! Marquart felsóhajtott, hogy ez nem az ajánlatokon múlik, de beleegyezett, hogy megpróbálkozik még egyszer. Behívtak egy könyvelőt és még egy-két ügyvédet, hogy segítsenek. Újabb számhalmazt pötyögtettek be a kalkulátorba, újabb papírok hussantak át az asztalon, terveket szőttek és vetettek el, új megbeszéléseket tűztek ki másnapra, miközben próbáltak olyan megoldást kidolgozni, amely a hivatalnak semmilyen fejfájást nem okozhat, tehát nem utasíthatják el. Miközben ők dolgoztak, én kibámultam az ablakon az égre. Akár egy sérült gép pilótája, biztos voltam a katasztrófában, de nem féltem. Majd csak túlleszünk rajta, mindent újrakezdünk. Nagy megkönnyebbülés lesz, ha lezárhatjuk az ügyet. - Emlékszel a Mojave csörgőkígyóra? - kérdezte Leslie a liftben, amint a megbeszélés végeztével a parkolóba igyekeztünk. 177

- Persze. Croandelphilis scootamorphus. Ellenmérge nem ismeretes - fújtam. - Hát persze, hogy emlékszem. Micsoda bátor kígyókisasszony volt! - Most, hogy napokig küszködtünk ezekkel a csúszómászókkal ott az adóhivatalban, nincs olyan érzésed, milyen jó a sivatagban, ahol az embernek egyenes, becsületes csörgőkígyókkal van dolga? Holtfáradtan repültünk vissza Nevadába, ahol a lakókocsit kirabolva találtuk: az ajtót felfeszítették, a könyvespolcot lecsupaszították, a fiókokat kiürítették, mindenünket elvitték kis, kerekeken guruló otthonunkból.

178

harmincnyolc Leslie szólni nem tudott a döbbenettől. Ide-oda járkált, keresgélte megszokott, kedves tárgyainkat, életünk tartozékait, az ő barátságos társait, mintha azt várná, hogy egyszer csak előbújnak valahonnan. A könyvek, a ruhák, a fából faragott kanalak, amelyek otthonná varázsolták számára a lakókocsit, mind egy szálig eltűntek. - Nem baj, Vukk - vigasztaltam. - Ezek csak tárgyak, és ameddig az adóhivatal nem szánja el magát valamire, addig költekezhetünk nyugodtan. Bemegyünk a városba, és mindent megveszünk, ami kell. Alig figyelt rám, egy üres fiókot vizsgálgatott éppen. - Richard - nézett föl rám. - Még a spárgagombolyagot is elvitték... Kétségbeesetten próbáltam felvidítani. - És még azt hittük, mi vagyunk az utolsók a világon, akik még gyűjtögetik a madzagokat! Gondold el, milyen boldoggá tettünk valakit egy egész gombolyag spárgával! És az égett fakanalakkal! A csorba tányérjainkkal! - Nem voltak csorbák a tányérjaink - tromfolt le. - Együtt vettük őket, nem emlékszel? - Jó, jó, hát veszünk majd újakat. Mi lenne, ha most narancs- és citromsárga mázas tányérokat vennénk? És még nagyobb bögréket! Csodás lesz minden könyvet megvenni a boltban, amire kedvünk támad, és az új ruhák is jól jönnek... - Nem a tárgyakról van szó, Richie, hanem arról, amit jelentettek. Nem fáj neked, hogy idegenek hatoltak be az otthonunkba, és elvittek dolgokat, amelyek nekünk olyan sokat jelentettek? - Csak akkor fáj, ha hagyjuk, hogy fájjon - mondtam. - Most már nem segíthetünk rajta - megtörtént, kész, vége, minél előbb elfelejtjük, annál jobb. Ha segítene, hogy szomorkodom, akkor szomorkodnék. De csak azzal segíthetünk, hogy nem gondolunk rá. Veszünk új holmikat, és hagyjuk, hogy az idő múlásával behegedjenek a sebeink. Mindent elvittek, no és aztán? Csak mi ketten számítunk, nem? Inkább együtt legyünk itt, a sivatagban, mint külön olyan palotában, amely tele van spárgákkal és tányérokkal. Kitörölt egy könnyet a szeméből. - Igazad van - szólalt meg. – De én valahogy megváltoztam. Azelőtt azt mondogattam, hogy ha betörne valaki a házamba, vihetne felőlem, amit csak akar, inkább a kisujjamat sem mozdítanám, hogy a vagyonomat, vagy saját magamat védjem, ha azzal bántanom kellene valakit. De ez most más. Engem korábban háromszor kiraboltak, most meg bennünket raboltak ki, ettől már torkig vagyok - több rablás nem lesz. Ha továbbra is itt tanyázunk, úgy érzem, nem sportszerű, ha csak te védelmezel minket. Én is megteszem a magamét. Fegyvert veszek! Két nappal később megint eltűnt egy félelem az életéből. Ő, aki eddig a fegyverek látványát sem állhatta, most egyszerre egy járőröző sivatagi kommandós könnyedségével töltögette a fegyvert. Szorgalmasan gyakorolt, lövöldözött órákon át. A sivatag úgy dörgött, mint El Alamein körül az utolsó 179

harcok idején. Konzervdobozokat hajigáltam a bozótba, és Leslie 357-es Magnum revolverével ötből egyet el is talált. Később az arány ötből háromra javult, azután már csak egyet hibázott el öt lövésből. Amíg betöltötte a Winchester-puskát, a töltényhüvelyeket felsorakoztattam a homokban. Hátramentem, Leslie célzott, és meghúzta a ravaszt. Most már szemrebbenés nélkül tüzelt, a töltényhüvelyek balról jobb felé egymás után tűntek el a homokban. A találatok élesen szóltak, és rezes színben ragyogó homok- és fémporfehőt robbantottak a levegőbe. Nehezen emésztettem meg ezt a nagy változást, amelyet a lakókocsi feltörése okozott benne. - Értsem úgy - kezdtem -, hogy ha valaki ránk törne a lakókocsiban, akkor te... - Ha valaki rám törne, bárhol is vagyok, akkor megbánja! Ha nem akarja lelövetni magát, akkor jobb, ha nem akar minket kirabolni! - Nevetett az arkifejezésem láttán. - Ne bámulj így rám! Te is ugyanígy beszélsz, nem? - Én ugyan nem! Én egészen mást mondok! - Micsodát? - Azt, hogy nem halhat meg senki. A „Ne ölj!” nem parancsolat, hanem ígéret: „Nem ölhetsz, ha arra adnád is a fejed, hiszen az élet elpusztíthatatlan.” De ha ragaszkodsz hozzá, hihetsz a halálban. - Ha mi megpróbálnánk kirabolni valakinek a házát, aki csőre töltött fegyverrel les minket - folytattam -, akkor ezzel azt adnánk értésére, hogy nekünk elegünk lett abból, hogy higgyünk ebben az életben, ebben a bolygóban. Mindössze annyit kérünk a fegyveres hölgytől, küldje át a tudatunkat valamilyen más szintre tiszteljen meg bennünket ennyivel egy udvarias önvédelmi puskagolyó formájában. Na, én így mondanám. Igazam van, nem? Leslie nevetett, és új töltényt csúsztatott a tárba. - Nem tudom, melyikünk a hidegvérűbb, Richard, te vagy én. Ezzel a vállához illesztette a tust, visszatartott lélegzettel célzott, és meghúzta a ravaszt. A sivatag homokjában még egy töltényhüvely tűnt el sivítva. A rablók, a lerobbant generátor, a vízpumpa-probléma, az elromlott hűtőszekrény, és az elrepedt gázvezeték után, amely robbanékony gázzal töltötte meg a lakókocsit - jött a porsárkány. A porsárkány aprócska tornádó, a sivatagban alakul ki. Nyáridőben erre-arra kóborol, felszív egy homokdűnét itt, egy bokrocskát ott, felrepíti jó pár száz méterre az égbe... A porsárkány oda megy és azt csinál, ami éppen tetszik neki. A generátor éppen működött; Leslie befejezte a takarítást, lerakta a porszívót, és kipillantott az ablakon. Vukki, gyere gyorsan, nézd! Egy óriási porsárkány! Kibújtam a vízmelegítő alól, amely éppen nem melegítette a vizet. - Hűha, ez aztán a méretes sárkány! - Add ide a fényképezőgépet, légy szíves, le akarom kapni. - A gépet ellopták - jegyeztem meg. - Sajnálom. - Az új kisgépet add gyorsan, ott van az alsó polcon! Siess, mert elmegy! 180

Átnyújtottam neki a fényképezőgépet, s ő elkattintotta a lakókocsi ablakában. - Egyre nagyobb! - Nem igazán nagyobb - mondtam -, csak nagyobbnak látszik, mert felénk jön. - El fog kapni bennünket? - Ugyan Leslie, annak az esélye, hogy a porsárkány éppen ezt az apró lakókocsit találja telibe az egész óriási sivatagban, ahol szabadon jöhet-mehet, az csak valahányszázezer az egyhez... Alighogy kimondtam, a föld megrázkódott, a nap elsötétült, a kocsit borító ponyva rögzítővasai szanaszét repkedtek, a tetőn dörrentek, az ajtó kivágódott, az ablakok nyögtek-zúgtak. Homok, piszok, por ömlött be az ajtón, mintha egy bánya omlott volna ránk. A függönyök vízszintesen úsztak a levegőben, a ház ideoda ingott, mintha fel akarna szállni. Ismerős érzés volt - mintha egy repülőgép csapódna a földbe, csak éppen az ablakból más a látvány. Azután a napfény hunyorogva tört át a homályon, a zúgás-nyögés abbamaradt. A ponyva ernyedt kupacba omlott a kocsi egyik oldalán. - Helyesbítek... - fújtam egyet -, az esély... hogy elkap minket... a porsárkány... egy a kettőhöz! És az egy jön be! Leslie nem mulatott a dolgon. - Éppen most fejeztem be a takarítást, a portörlést! - Ha megszorongathatta volna a porsárkány nyakát, akkor az valószínűleg megtanulta volna, hogy hol randalírozzon. A helyzet úgy festett, hogy a tíz másodperces sárkányroham vagy húsz kilónyi homokot zúdított be a lakókocsiba ajtón-ablakon át. A hely nagyságát tekintetbe véve ez jelentős mennyiség volt - akár krumplit ültethettünk volna a konyhapulton... - Vukki - roskadt magába Leslie -, te még nem érezted, hogy ez a hely nem nekünk való? Hogy ideje lenne odébbállnunk? Leraktam a franciakulcsot, amelyet a „porvész” alatt szorongattam, a szívem boldog egyetértéssel dobbant meg a javaslatra. - Én is éppen ezt akartam tőled kérdezni. Torkig vagyok vele, hogy kerekeken guruló szardíniásdobozban lakjam. Már több mint egy éve csináljuk. Ugye abbahagyhatjuk? Találhatnánk egy házat, egy igazi otthont - ami nem műanyagból van! Leslie furcsállóan nézett rám. - Jól hallok? Richard Bach letelepedésről beszél? Állandó lakóhelyről? - Igen. Lesöpört kéttenyérnyi homokot a székről, és csendben ücsörgött egy darabig. - Nem - szólalt meg végül. Nem akarok szívvel-lélekkel belefogni az otthonépítésbe. Törném magam, szépítgetném s azután az egészet félbe kellene hagynom, mert téged elfogna a nyughatatlanság, és kijelentenéd, hogy a kísérlet nem sikerült. Ha még mindig úgy gondolod, hogy az unalom előbb-utóbb utolér bennünket, akkor szerintem még nem vagyunk érettek az otthonalapításra, nem gondolod? - Nem tudom - tűnődtem. 181

Leslie úgy véli, egyre újabb belső birodalmakat fedezünk fel önmagunkban, a tudatunk határait feszegetjük, szerinte jó úton haladunk afelé, hogy olyan élményekben legyen részünk, amelyeket egymagában egyikünk sem élhetne át. Tényleg igaza van, vagy csak a remény hajtja? Ha nincs is papírunk róla, egy éve lényegében házasok vagyunk. Vajon még mindig a régi félelmeim igazgatnak? Azért adtam el a kétfedelűmet, s indultam lélektársam keresésére, hogy a végén félni tanuljak? Annyi mindent átéltünk együtt - semmit nem változtam volna, semmit nem tanultam volna mindebből? Leslie is a gondolataiba merült, meg sem moccant a széken. Eszembe jutottak a floridai napok, amikor magamba kellett tekintenem, és rájöttem, hogy az életem üres és halott - hiába volt temérdek pénzem, számos repülőgépem és számtalan barátnőm, az életem semmilyen irányba nem fejlődött. Most koránt sincs annyi pénzem – s hamarosan egy fillérem sem marad. A repülőgépeimet jórészt el kellett adnom. Egy nő van mellettem, csak egy. Az életem mégis úgy száguld előre, mint egy versenymotorcsónak - állandóan változom-fejlődöm Leslie-vel együtt. Egymástól tanulunk és egymást szórakoztatjuk, közös életünk úgy nő-burjánzik, mint a nyári gomolyfelhők. Ha megkérdeznének egy óceánon vitorlázó férfit és nőt arról, hogy ugyan nem unatkoznak-e? Hogyan múlatják az időt? - csak mosolyognának. Hiszen nem fér annyi óra egy évbe, hogy az mindenre elég legyen. Mi ketten ugyanígy vagyunk. Rengeteg örömünk volt, néha annyit nevettünk, hogy már fuldokoltunk belé, egyszer-másszor rettegtünk, átéltük a gyöngédség, a kétségbeesés, a boldogság, a felfedezés, a szenvedély fokozatait... de egy percre sem unatkoztunk! Micsoda történet kerekedhetnék ebből! Hány férfi és nő evez ugyanezeken a vizeken, és ugyanezek a szirtfokként előttük meredező hétköznapi banalitások fenyegetik őket is - temérdek fűrészélű veszélynek vannak kitéve, csakúgy, mint mi voltunk! Ha mindez kikristályosodik a fejemben, gondoltam, érdemes lesz munkára fogni az írógépet! Az évekkel ezelőtti Richard roppantul szerette volna tudni: mi történik, ha az ember elindul, hogy megkeresse a lélektársát, aki nem létezik, és végül rátalál? - Nem jól mondtam az előbb, hogy „nem tudom”, Vukk – szólaltam meg egy idő után. - Persze, hogy tudom. Azt akarom, hogy legyen egy házunk, ahol szépen csendben, magunkban élhetünk jó sokáig. Megint nagy szemekkel nézett rám. - Csak nem arról beszélsz, hogy összetartozunk? - De igen. Felkelt a székből, leült mellém a padlóra, saját kis sivatagunk homokjába, és gyöngéden megcsókolt. Hosszú idő múlva szólalt meg újra: - Már kigondoltad, hová menjünk? Bólintottam. - Ha nem lenne nagyon ellenedre, Vukk, én valahová oda költöznék, ahol kicsivel több a víz és kevesebb a homok. 182

183

harminckilenc Három hónapig ki sem látszottunk a térképek, hirdetések, ingatlanárjegyzékek halmazából. Hetekig repkedtünk ide-oda a Meyersszel, s odafentről kutattuk a tökéletes helyet, amely nekünk rendeltetett keresgéltük az Édes Otthon, a Boldog Tanya és a Rododendron nevű városkákat. Végre felvirradt a nap, amikor a lakókocsi eddig kietlen sivatagra, kopár bozótra és csupasz sziklákra tekintő ablakai ezúttal virággal beszórt, tavaszi-üde rétekre, mélyzöld erdőkre, folyónyi vizekre nyíltak. Ez volt Kis Almásvölgy Oregon államban. Hegycsúcsunkról letekintve harminc kilométer sugarú körben elláttunk, és alig tűnt a szemünkbe egy-két ház. A házakat ugyanis falombok és dombhajlatok rejtették, itt az ember háborítatlanul élhet, élvezheti az áldott csendet. Eltökéltük, hogy ide építjük fel a házunkat. Egyelőre, amíg az adóhivatali huzavona véget nem ér, csak kis házat terveztünk - egy szoba, felette tetőtér. Később ez lehetne a vendégház, vélekedtünk, és mellé építhetnénk végleges otthonunkat. Az adóhivatal fogaskerekei a maguk módján zakatoltak, új ajánlatomat őrölgették, mialatt a hónapok évekké duzzadtak. Az ajánlatom gyermekien nyílt volt, hátsó szándékoktól mentes. Úgy éreztem magam, mintha idegen földön járnék. Nem ismerem az errefelé használt pénzt: megkapom a számlát, nem tudom, mennyit adjak, úgyhogy odatartom a kezem a pénzzel, és várom, hogy az adóhivatal elvegyen belőle, amennyit jónak lát. Az aktám újabb hivatalnok asztalára került Los Angelesben, aki friss kimutatást kért a pénzügyi helyzetemről. Megkapta. Hónapokig semmit nem hallottunk felőle. Azután megint átirányították az ügyemet. A hivatalnoknő megújított kimutatást kért az anyagi állapotomról. Megkapta. Megint teltek a hónapok. Ahány új ügyintéző, annyi kimutatás. Így sorjáztak az ügyintézők egymás után, ahogy a kalendárium lapjai peregnek az idő múlásával. A lakókocsiban ültünk, Leslie szomorúan pillantott fel a legújabb levélből, amelyben megint kimutatást követeltek. A hangja ugyanolyan kislányos-vékonyan csengett, mint amikor felhívott Madridban két és fél évvel ezelőtt. - Jaj, Richie, de kár, hogy nem ismertelek még akkor, amikor ez az ügy a fejedre szakadt! Nem hagytam volna, hogy ez legyen... - Akkor találkoztunk, amikor itt volt az ideje - mondtam. – Hiszen tudod, ha előbb kerülünk össze, vagy tönkreteszlek, vagy elhagylak, esetleg neked fogy el a türelmed irántam, és jó okkal faképnél hagysz. Semmiképpen nem maradtunk volna együtt. Át kellett rágnom magam ezen a kásahegyen, hogy megváltozzam - soha nem tenném meg újra, de ennek köszönhetem, hogy már nem vagyok ugyanaz, aki voltam. - Akkor hála a Magasságosnak - jegyezte meg. - De most már itt vagyok melletted. Ha ezt átvészeljük, ígérem, a jövőnk semmiben nem fog a múltadra hasonlítani! Az óra könyörtelenül ketyegett, az adóhivatalnak nem tűnt fel, vagy nem érdekelte őket, hogy az életünk, 184

mint egy repülőgép, az átesés határáig lassult. Az ügyvéd csődöt emlegetett. Még a végén beigazolódik John Marquart fura felvetése. Nem valami vonzó vég, gondoltam, de jobb, mint ez a bemattolt állapot, és sokkal jobb annál, mintha a végtelenségig lépegetnénk mindig ugyanazokban a kockákban. Megpróbáltuk beleélni magunkat abba, hogy csődbe megyünk, de végül feladtuk. Kínos-keserves dolog lenne! Szó sem lehet róla! Nem mentünk világkörüli útra, nem láttuk Párizst, Rómát és Tokiót, ehelyett inkább belefogtunk az építkezésbe a hegytetőn. Aznap, amikor az alapozás elkészült, bementem a városba zöldségért, és új boltot fedeztem fel az üzletsoron: Személyi számítógépek - hirdette a cégtábla. Bementem az üzletbe. - Leslie, tudom, azt fogod mondani, hogy szédült egy pók vagyok! - léptem a lakókocsiba. Leslie csupa por és piszok volt a munkától: a napelemek vízcsöveinek ásott árkokat temette vissza; kis földgyalujával a jövendő kert talaját egyengette, nagy szeretettel és ügybuzgalommal munkálkodott végleges otthonunk megteremtésén. Milyen gyönyörű, gondoltam, mintha egy hadseregnyi sminkes dolgozott volna az arcán, hogy a porral finoman kiemeljék arcvonásait. Leslie-t nem zavarta a dolog, éppen zuhanyozni készült. - Tudom, azért indultam, hogy kenyeret vegyek - kezdtem a beszámolót -, meg tejet, salátát és paradicsomot, ha elég szép már. És tudod, mit hoztam helyette? Leült és rám nézett. - Jaj, Richard, csak nem azt akarod mondani, hogy... varázsbabot vettél? - Ajándékot vettem a kedvesemnek! - jelentettem ki. - Jesszusom, Richard! Mi a csudát vettél? Egy tenyérnyi helyünk sincs! Vissza lehet vinni? - Visszavihetjük, ha nem tetszik. Szerintem nemcsak tetszeni fog, de bele fogsz szeretni. Előre mondom: a TE agyad és EZ a masina... - Masinát vettél? A zöldségesnél? Mekkora? - Végül is gyümölcs: Apple, vagy Alma. - Richard, nagyon aranyos vagy, de tényleg úgy gondolod, hogy most éppen - almára van szükségem? - Mire előbújsz a zuhany alól, Vukki, csodát látsz, itt, a lakókocsiban. Ígérem! - Annyi mindent kell csinálnunk, és semmire nincs helyünk... Mondd, nagyon nagy? - Mivel többet nem voltam hajlandó elárulni, elnevette magát, és elvonult zuhanyozni. Becipeltem a dobozokat a szűk kis előszobán át, levettem a polcból szabott asztalról az írógépet, lerámoltam a könyveket a padlóra, azután kivettem a számítógépet a habszivacs csomagolásból, és feltettem az írógép helyére. Kiraktam a kenyérpirítót és a tésztakeverőt a takarítószeres kamrába, hogy elférjen a nyomtató is az asztalon. Perceken belül rákapcsoltam a két meghajtót, a gép feléledt, a 185

képernyő lágyan vibrált. Az egyik meghajtóba betettem egy szövegszerkesztő programot, elindítottam. A lemez surrogott, a gép egy percig sóhajszerű hangokat hallatott, azután elnémult. Begépeltem pár sort, azután felcsúsztattam a képernyőn, hogy ne látsszék más rajta, csak a kicsiny világító négyszög. Leslie üdén, frissen lépett elő a fürdőszobából, a haját törülközőturbánba csavarta. - Na, elő vele, Richie, már nem bírok magammal! Hol van? Egy mozdulat, s a konyharuha lehullott a számítógépről. - Csiribíí... - Richard... mi ez? - kérdezte. - Ez a te saját, külön bejáratú... SZÁMÍTÓGÉPED! Csak nézett rám, szólni nem tudott. - Ülj már le - nógattam -, nyomd meg a „Control” feliratú gombot, egyszerre a „B”-vel. Ezt úgy hívják: Control-B. - Így? - kérdezte. A világító négyszög eltűnt, helyette szavak jelentek meg a képernyőn: ÜDVÖZÖLLEK, LESLIE! ÉN VAGYOK A TE ÚJ SZÁMÍTÓGÉPED. NAGYON ÖRÜLÖK, HOGY TALÁLKOZHATOM VELED ÉS A SZOLGÁLATODRA LEHETEK! MEG FOGSZ ENGEM SZERETNI, REMÉLEM. MÁR A TIÉD APPLE ÍRJÁL PÁR SORT, HA VAN KEDVED, IDE A SOK ÜRES HELYRE! - Ó, de drága - mondta Leslie. Tétován gépelni kezdett: ITT AZ IDŐ, HOGY AZ ÖSSZES JÓ EMBER JÖJJÖN IDA A - Eltévesztettem. - Menj a kurzorral a hibás betű jobb oldalára, azután nyomd le a bal nyilat. - Amint lenyomta a gombot, a hiba eltűnt. - Mik a szabályok? - Ő majd elmondja. Nyomd meg az „Escape” gombot kétszer, azután az M betűt néhányszor, és olvasd el, amit a képernyőn üzennek... Az ezt követő tíz órában Leslie egy szót sem szólt hozzám. Teljes bűvöletben ült a gép előtt, tanulta a nyelvét. Azután legépelte a legfontosabb teendőit, az építési ütemtervet, megvalósítandó ötleteit, és belekezdett a levelezésbe. A gép addig nem használt el egy gramm papírt sem, amíg minden készen nem állt a nyomtatásra, egyetlen 186

fának se kelljen gépelési hibák miatt meghalnia. - Vukki - szólalt meg Leslie éjfél után -, ne haragudj rám. Bocsánatot kérek. - Minden rendben - mondtam. - Miért kérsz bocsánatot? - Először azt gondoltam, szédült egy pók vagy, amiért megvettél egy ilyen óriási elektronikus játékszert, amitől már be sem férünk, mehetünk a híd alá, és csak azért nem mondtam semmit, mert örömet akartál szerezni vele. Tévedtem! Ez annyira... - Tépelődve rám nézett, kereste a megfelelő szót, s hirtelen meglelte: - ... annyira összeszedett! Meg fogja változtatni az életünket! Annyira lenyűgözte a gép, hogy az elkövetkező napokban nagyon udvariasan kérlelnem kellett, hogy engedjen néha engem is egy kicsit a gép elé ülni, hiszen én is meg akartam tanulni bánni vele. - Szegénykém - dünnyögte Leslie szórakozottan, amint a billentyűket pötyögtette. - Persze, hogy neked is gyakorolnod kell. Csak egy pár percet várj még... A percekből órák, napok lettek: nem lett volna szívem kizökkenteni. Hamarosan újból ellátogattam az Apple-boltba, és a hónom alatt egy újabb számítógéppel tértem haza. Az egyik eleddig szabad sarokban felállítottunk neki egy rajzasztalt, s ezzel a szoba zsúfolásig megtelt. A számítógép jó kis játékszer volt, de ezen túl iránytűként is működött: az ötletek, tervek, napirendek és tennivalók dzsungelében igazított el. A tetejébe még a pénzügyi kimutatásokat is szempillantás alatt kiköpte, az adóhivatal még meg sem tud moccanni, már teljesítjük is a kérését! Egy gombnyomással nyakig úsztathatjuk őket a kimutatásokban. Mire elkészült a házikónk, mindketten nagy szakértelemmel dolgoztattuk okos kis gépeinket. A saját ízlésünkre formáltuk át működésüket: megfelelő kapcsolókkal, külön memóriaegységekkel szereltük fel, és telefonon át messzi, nagy teljesítményű számítógépekhez csatlakoztattuk őket. Egy héttel azután, hogy beköltöztünk hegytetőn álló kis házunkba, a számítógépek már napi hat órán át villogtak egymás mellett, a hálószobai sarokban kialakított kis iroda asztalán. Társalgási szókincsünk alaposan megváltozott. - Elszállt a képernyőm, Vukki! - A képernyőjén sorakozó moccanatlan hangyasorra mutatott. - Volt már ez neked? Együttérzően bólintottam. - Persze. Vagy a lemezzel, vagy a hajtással van a gond - mondtam. - Vagyis inkább a nyolcvan-karakteres panellal. Vagy a control-reset-et nyomd be, vagy az én lemezemre vidd át, és ha ott működik, akkor nem a panellal van baj, hanem a lemezzel. Lehet, hogy a hajtássebessége nem jó, és tönkretette a lemezedet, isten mentsen, hogy így legyen, de tudunk rajta segíteni. - Lehet, hogy nem a lemez - ráncolta a homlokát -, hanem rosszat ütöttem be. Annyira kell vigyázni, hogy ne vágjam romba az egész programot, vagy ne rontsam el a gépet. Ha például véletlenül megérintem... Ebben a pillanatban hajmeresztő hangot hallottunk odakintről: autógumi csikorgott a kavicson! Egy kocsi hajtott el zavartalanul az összes tiltó tábláink mellett: Nem átjáró, Aki itt belépsz....; Igen, rólad van szó! 187

A kocsiból egy nő szállt ki, kezében egy halom papírral, s ránk törni készült. Felpattantam a számítógép mellől, és kirohantam, még mielőtt a nő a házhoz ért volna. - Jó reggelt - mondta udvariasan, kellemes brit hanglejtéssel. - Remélem, nem zavarok... - De igen - förmedtem rá. - Nem méltóztatott észrevenni a táblákat? Hogy NEM ÁTJÁRÓ? A nő megdermedt, mint egy őz a rászegezett puskacső előtt. - Csak azt akartam mondani... ki akarják vágni az összes fát és akkor örökre fa nélkül maradunk! Megfordult, hogy az autója fedezékébe meneküljön. Ekkor Leslie futott ki a házból, hogy feltartóztassa. - Mit akarnak... kicsodák akarják? - faggatta a nőt. - Ki akarja kivágni a fákat? - Az állam - mondta a nő, miközben aggodalmasan pislogott felém Leslie válla fölött. - A Földhivatal. Törvénytelen lenne, de megcsinálják, ha senki sem állítja le őket! - Jöjjön be - mondta Leslie a nőnek, és némán felém bólintott egy amolyan „Nyughass, Rexi” - tartalmú üzenetet, mintha házőrző véreb lennék. - Kérem, jöjjön be, beszéljük meg a dolgot. A hátamon felállt a szőr - íme, a Helyi Önkormányzat! Az efféle gyűlésekre gyakorlatilag azóta nem jártam, hogy két lábra álltam. negyven Denise Findlayson elhajtott, hátrahagyva egy rakás iratot, egy jókora porfelhőt az úton, és nagy adag elkeseredettséget a szívünkben. Nincs elég bajom a kormányhivatalokkal, most már a tájat is el akarják pusztítani körülöttünk? Körülpárnáztam magam az ágyon, és beleolvastam a fakitermelést elemző Környezetvédelmi Jelentésbe. Sóhajtanom kellett. - Ez nagyon hivatalos ízű dolog, Vukki. Úgy látom, rossz helyet választottunk magunknak. Mi lenne, ha odébb állnánk? Még északabbra, mondjuk Idahóba vagy Montanába? - Nem Idahóban folyik a külszíni fejtés? - kérdezte, de nem is nézett fel a papírokból- És nem Montanában nyitottak uránbányákat? Nem ott nőnek a radioaktív vadvirágok? - Az az érzésem, közölni akarsz velem valamit - jegyeztem meg. - Mondd, nem teríthetnénk ki a kártyáinkat most, ide, az ágyra? Ne mondjuk el, ami a szívünket nyomja? Letette az apróbetűs dokumentumot. - Ne futamodjunk meg, amíg nem muszáj- amíg nem tudjuk, mi folyik itt. Még sohasem ötlött fel benned, hogy harcba szállj az igazságtalanságokkal? - Soha! Nagyon jól tudod, hogy soha. Nem hiszek az igazságtalanságban. Hiszen mindent mi magunk idézünk elő, ami velünk történik... szerinted nem? - Lehet - mondta. - És miért idézted elő, hogy az állam a beköltözésünk másnapján kivágassa az erdőt? Hogy legyen mi elől elfutnod? Vagy azért, hogy tanuljál belőle? 188

Ha a kedvesünk ilyen okos, gondoltam, az mennyei öröm, de néha azért az ember kissé kínosan érzi magát, mintha bogáncs ragadt volna rá. - Mi ebből a tanulság? - Az, hogy ha akarjuk, megváltoztathatjuk magunk körül a dolgokat. Hogy erősek vagyunk, hogy együtt sok jót tehetünk. Kezdtem kétségbeesni. Annak idején Leslie hajlandó lett volna ügyekért akár meg is halni, hogy vége legyen a háborúnak, hogy ami rossz, megjavítsa. És eddig minden meg is változott, amit meg akart változtatni. - Még nem végeztél a társadalmi ügybuzgósággal? Nem te mondtad, hogy kész, vége, soha már? - De igen - felelte. - Azt hiszem, tettem már annyit a társadalomért, hogy a következő tíz létidőmben ne kelljen csinálnom semmit, és miután a televízióadótól eltávolítottak, megesküdtem, hogy ebben az életben többé nem fogok ilyen dolgokba. De azért vannak pillanatok... Megéreztem, hogy többet akar mondani, mint amit ezek a szavak kifejeznek. Küszködött, hogy kifejezze az elmondhatatlant. - Meg tudom osztani veled, amit megtanultam - folytatta. - De azt nem, amit tudok. Ha nem lenne ellenedre, hogy kipróbáld a saját erődet ezen az ügyön, ahelyett, hogy visszakoznál, akkor én is előbújnék a csigaházból. Nincs kétségem afelől, hogy ha meg akarjuk gátolni a kormányhivatalt abban, hogy örökre elpusztítsa ezt az erdőt, akkor meg is tudjuk gátolni. Ha törvénytelen a dolog, akkor mi nyerünk. Ha nem az, még mindig elmehetünk Idahóba. Számomra semmi nem lehetett taszítóbb, mint az, hogy a hivatalt arra ösztökéljük, javuljon meg. Az ember élete rámegy az ilyen próbálkozásokra. Ha nyerünk is a végén, csak azt érjük el, hogy a hivatal nem teszi meg azt, amibe bele sem szabadott volna fognia soha. Van annál felemelőbb foglalatosság, mint hogy az ember hivatalnokokat törvénytiszteletre oktat. - Mielőtt odébb költöznénk - mondtam -, azért vethetünk egy röpke pillantást arra, hogy mit is csinálnak tulajdonképpen. Állítsd rá a számítógépet. De azért ne hidd, őzikém, hogy rajtakapjuk az amerikai államot, hogy megeszi a saját törvényeit! - De hiszem! - felelte Leslie, és nem tudtam eldönteni, hogy a mosolya pajkos vagy keserű. Ezen a délutánon számítógépeink az erdei házból fénysebességgel továbbították a kérdéseinket egy ohiói számítógépnek, amely San Franciscóba küldte őket egy szemvillanás alatt, s onnan kaptuk meg a képernyőinkre írott válaszokat: A szövetségi törvény tiltja nem regenerálódó fafajták kereskedelmi kitermelését közterületekről. Ezután 82 eset ismertetése következett. Ezzel, hogy Dél-Oregon védtelen erdőségébe költöztünk, mintha az utolsó pillanatban fordultunk volna be egy sötét mellékutcába, ahol éppen megerőszakolni és megölni készülnek valakit... Összenéztünk Leslie-vel, szavak nélkül is egyetértettünk. Nem lehet némán elmenni egy levegőben lógó bűntény mellett. 189

- Ha lenne egy perced - szóltam Leslie-nek másnap, amint a számítógépek villogó képernyői előtt ültünk. Ez volt a jelszó, ha valamelyikünk a másik figyelmét kérte, s ebben az is benne volt, hogy az ég szerelmére, nehogy zavartasd magad, nehogy tönkretedd a félnapi munkádat egy rossz mozdulattal! Egy perc múlva felnézett a képernyőről. - Mondhatod. - Nem gondolod, hogy maga az erdő hívott minket segítségül? - kérdeztem. - Nem fatündérek, a virágszellemek és a vadon élő állatokban lakozó vezérszellemek intézték úgy száz meg száz véletlen egybeesés útján, hogy a tudatunk felfogja kétségbeesett segélykiáltásukat, hogy ide jöjjünk, és harcoljunk értük? - Nagyon költőien hangzik - mondta. - Valószínűleg igaz is. – Újra belemerült a munkájába. Egy óra múlva megint nem bírtam magammal. - Ha lenne egy perced... Pár másodpercig surrogott a gépében a lemez, amint az adatokat a memóriába mentette. - Mondhatod. - Nem értem, hogy tehetnek ilyet? - vetettem fel. - Hogyan pusztíthatja a Földhivatal a földet, amelyet ő maga véd törvényekkel! Ez olyan... mint a Maci Laci a rajzfilmben, amikor kitépdesi a fákat! - Egy dolgot holtbiztosan megtanulsz most, Vukki! - jelentette ki. - Azt, hogy az államok általában minimális előrelátással és maximális butasággal, erőszakosságal és romboló hajlammal rendelkeznek. A minimális pedig csak azért nem nulla, mert az emberek időnként begurulnak, és az útjukban állnak. - Én ezt nem akarom megtanulni - tiltakoztam. - Könyörgöm, nem lehetne azt tanulni, hogy a kormány bölcs, nagyszerű, és a polgároknak nem kell saját szabadidejüket áldozni arra, hogy saját választott vezetőik ellen megvédjék magukat! - Mi lenne, ha... - kezdte, mert gondolatban már messze előttem járt, azután szembefordult velem, hogy vitatkozzon. - Nem pusztán az erdőről van szó, hanem óriási pénzekről, hatalomról. Ezért nehéz a dolgunk. Letett elém egy dokumentumot. - A Földhivatalt jórészt a fakitermelő vállalatok pénzelik. Tehát a hivatal akkor kap sok pénzt, ha eladja, nem pedig ha megvédi a fákat. Szóval, ne gondold, hogy odamegyünk az igazgatóhoz, az orra alá dugjuk a törvényt, és akkor ő azt mondja, hogy „jaj, de sajnálom, többet ilyet nem csinálunk!” Készülj fel hosszú harcra. Tizenhat órát kell dolgoznunk a hét két napján, hogy elérjük, amit akarunk. De ha nem akarunk nyerni, akkor inkább bele se fogjunk. Ha feladnád, akkor jobb, ha most rögtön abbahagyjuk. - Nincs sok vesztenivalónk - állapítottam meg, és betöltöttem egy újabb, adatokkal teli lemezt. - Amíg az adóhivatal a sarkamban van, és lesben áll, hogy mikor csaphat le egy kézirat-piszkozatra, addig nincs értelme, hogy könyveket írogassak ezen a gépen. De a fakivágás elleni rettenetes vádbeszédemet megírhatom! Az államnak le sem kell foglalnia, hiszen egyenesen neki postázzuk! Ütött a bürokrácia 190

végórája: amíg az adóhivatal tépelődik, hogy elvegye, ne vegye a pénzem, közben az egészet a Földhivatal elleni harcba ölöm! Leslie nevetett. - Időnként elhiszem, hogy igazad van. Talán nincs is igazságtalanság a földön! Az életünk rendje átalakult. Minden mást félbehagytunk, és beleástuk magunkat az erdészetbe. Az asztalon, a konyhapulton, még az ágyon is halomban álltak az erdőgazdasági, földtani, meliorizációval, időjárási hatásokkal, vízgazdálkodással, védett állatfajokkal foglalkozó, a fakitermelésnek a halgazdálkodásra tett szocioökonómiai hatásait elemző szakmunkákkal, és sok-sok ezer oldalnyi rendelettel, szabályzattal. A törvénykönyvek hegyekben álltak: Nemzeti Természetvédelmi Törvény; A szövetségi földgazdálkodás szabályzata; A védett fajokra vonatkozó rendelkezések; fehér könyv, zöld könyv, NCB, TVT, OIT, és így tovább. A törvénycikkelyek a könyvek lapjairól az ujjaink közvetítésével átsiklottak a számítógépeinkbe, ott a szorgos elektronok rögzítették, kódolták, rendszerezték és lemezekre írogatták őket. A lemezek másolatait bankszéfben őriztettük, ha bármi történne is velünk vagy a házzal, megmaradjanak. Amikor már elég információ gyűlt össze a szellemi offenzíva megindításához, összejöttünk a szomszédokkal, hogy megdolgozzuk az agyukat. Denise Findlaysonon és Chant Thomason kívül, akik már régóta küzdöttek egymagukban, a többieket is igyekeztünk megnyerni az ügynek. A legtöbben húzódoztak attól, hogy belekeveredjenek. Ezen csöppet sem csodálkoztam. - Még senki nem állított le állami fakivágást - mondták. – Senki nem tartóztathatja fel a Földhivatalt abban, hogy hozza a fűrészgépet, ha éppen erre támad kedve. Mégis, miután megtudták, amire mi rájöttünk - hogy az erdőségek elsivatagosítása törvénybe ütközik, mindjárt egy táborban találtuk magunkat az Erdőmentő Egyesület hétszáz tagjával. Magányos kis hegyi búvóhelyünk főhadiszállássá változott, mint a hangyabolyban, nyüzsögtek a dolgos emberek: órákon át jöttek-mentek, hordták az információmorzsákat a számítógépeinkbe. Olyan Leslie-t találtam magam mellett, akit még nem ismertem: teljes erőbedobással dolgozott az ügyön, nem mosolygott, nem csevegett, megtestesült egysínű gondolatvasút volt, amely könyörtelenül száguld előre. Időről időre rendreutasított bennünket, mondván, hagyjuk az érzelgést, hiszen nem megyünk semmire ilyen érvekkel: „Legyenek szívesek, kíméljék a gyönyörű fákat, ne rontsák el a táj képét, ne hagyják meghalni az állatokat.” Leslie szerint ez nem hatja meg a hivatalt. De az efféle erőszakosságról is lebeszélt mindenkit: „Kihegyezzük a fákat karónak, lelövünk mindenkit, aki az erdőbe beteszi a lábát!” Hiszen ez esetben kirendelnék a katonaságot ellenünk, érvelt. Az egyetlen dolog az, ha a törvény erejét szegezzük velük szembe. Mert ha jobban ismerjük a törvényeket, mint ők, ha bírósággal fenyegetjük őket, ha esélyünk van, hogy megnyerjük a pert, ha bizonyítani tudjuk, hogy törvényszegők, akkor abbamarad a 191

fakitermelés. Tárgyalásokba bocsátkoztunk a Földhivatallal. - Nehogy együttműködést várjatok tőlük! - figyelmeztetett Leslie. - Arra számítsatok, hogy mellébeszélnek, védekeznek, mentegetőznek. De azért szóba kell velük állnunk, mert ez is egy lépés előre. - Leslienek mindenben igaza volt, az első szótól az utolsóig. - Leslie, ez elképesztő! Olvastad a magnószalag átiratát? A Földhivatal elnöke azt mondta, amikor felkerestük: Richard: Azt állítja, hogy nagyon sok embernek kell kiállnia és tiltakoznia ahhoz, hogy abbamaradjon a kitermelés, vagy azt, hogy mindegy, mit mondanak az emberek? Igazgató: Ha a személyes véleményemet kérdezi, akkor azt felelem, hogy mindegy. Richard: Nem számít, hogy négyszáz vagy négyezer tiltakozó aláírást kapnak? Igazgató: Nap mint nap kapunk efféle kérelmeket. Nem, nem sokat számít. Richard: És ha negyvenezer aláírás lenne, ha Madford város teljes lakossága ellenezné a fa eladását, az már számítana? Igazgató: Nekem nem. Richard: Ha hivatásos erdészeti szakemberek tiltakoznának, akkor hallgatna rájuk? Igazgató: Nem, nem érdekel a közvélemény. Richard: Szeretnénk tudni, hogy mi készteti önt arra, hogy ilyen magabiztosan haladjon előre a tiltakozások ellenére? Igazgató: Hát csináljuk, amit csinálunk. Richard: Megváltoztatta valaha a döntését a közvélemény nyomására? Igazgató: Nem, még soha. Leslie-nek a szeme sem rebbent, a számítógépét figyelte. - Nagyszerű. Vidd be ezt az anyagot. A jóindulat hiánya cím alá, a huszonkettes lemezre, mindjárt A nemzeti természetvédelmi törvény szellemével ellenkező fakitermelések cím után. Ritkán láttam rajta, hogy dühös az ellenfélre. Csendben gyűjtögette a terhelő adatokat, rendezte őket, készült a bírósági tárgyalásra. - És mi történne, ha lenne pszi-erőnk, és belelátnánk a jövőbe? - tettem fel egyszer Leslie-nek. - Tudnánk, mikor és hogyan ér véget az igazgató élete? Ha mondjuk, előre látnánk, hogy két napja van még - mert holnapután egy tonna fahasáb fog véletlenül a nyakába zúdulni egy teherautóról, és szörnyethal? Ha ezt tudnánk, akkor sem gondolnánk más érzésekkel rá? - Nem - felelte Leslie. A pénzen, amelyre az adóhivatal egyelőre nem tette rá a kezét, felméréseket végeztettünk: Almásvölgy vizeinek vízminőség-vizsgálatát, a környékbeli gátak és szennyvízderítők állapotának felmérését, tanulmányt írattunk a tervezett fakivágások hatásairól a vizek és erdők élővilágára, és jelentést 192

készítettünk a fakitermelés gazdaságossági mutatóiról, és még nyolc egyéb témáról. Egyszer-egyszer kiálltunk kis hegyormunkra, és néztük az erdőt. Valaha azt hittük, hogy az erdők is éppolyan elpusztíthatatlanok, mint a sziklák. Most törékeny, védtelen világnak láttuk, ahol a növény- és állatcsaládok békésen, harmóniában élnek egymás mellett, de a létük borotvaélen táncol - bármikor az enyészeté lehetnek egy őrült fakitermelési terv miatt. - Tartsatok ki, fák - kiáltottuk feléjük -, ne adjátok fel! Ne féljetek, mi legyőzzük őket, ígérjük! Máskor, amikor éppen nyakig voltunk a munkában, ki-kipillantottunk az ablakon a gépeink mellől. - Igyekszünk, ne féljetek- dünnyögtük az orrunk alatt. Úgy bántunk Apple számítógépeinkkel, mint a gyors kezű banditák a coltjaikkal. A Földhivatal harminc napot ad a lakosságnak arra, hogy ha akar, tiltakozzon a tervezett fakitermelések ellen, s a hónap elteltével beindítja a gépezetét, s elpusztítja a kiszemelt erdőt. A hivatal arra számít, hogy egy-két, legfeljebb

tízoldalas,

szenvedélyes

hangú

tiltakozó

levelet

kap

a

polgároktól,

amelyben

könyörületességre, a környezet óvására szólítják fel. Tőlünk, a mi szervezetünktől azonban, a gépeink jóvoltából, hatszáz oldalas, jól megokolt, tényekkel, bizonyítékokkal alátámasztott, három kötetbe rendezett anyag érkezett. Szenátorok, képviselők és a sajtó pedig másolatokat kapott belőle. Húsz hónapos állandó, kemény harc kezdődött a Földhivatallal. Az összes repülőgépemtől meg kellett válnom. Felnőtt életemben most először fordult elő, hogy hetek, hónapok teltek el egyetlen felszállás nélkül, hogy csak a földön jártam. Nem tekingethettem le odafentről e csodás, szabad szerkezetekben ülve a földre, hanem idelentről bámultam fel rájuk, s arra gondoltam, milyen sokat jelentett nekem a repülés. Szóval, ilyen érzés földönjárónak lenni, gondoltam! Brrr! Egy szerdai napon a legteljesebb döbbenetemre - Leslie komor bólintással vette tudomásul - a kormány visszavonta a fakitermelésre vonatkozó tervét. - A kitermelés sok tekintetben ütközik a Földhivatal törvényeivel, tehát jogilag nem megalapozott jelentette ki az oregoni Földhivatal igazgatóhelyettese az újságíróknak. - Ha be akarjuk tartani a saját törvényes ügyrendünket, akkor nincs más választásunk, el kell állnunk a tervtől, és elutasítanunk az árajánlatokat tevő cégeket. A helyi földhivatali főnököt nem sújtotta agyon a kivágott fa: a helyettesével együtt más államba, a bürokrácia más mezsgyéire helyezték át. Diadalittas ünneplésünk nem volt hosszú, mindössze ennyi: - Légy szíves, sose feledkezz el arról - mondta Leslie, és a harc kezdete óta most először kikapcsolta a gépét -, hogy a „nem győzheted le a hivatalt” jelszót a hivatal terjeszti! Ha pár ember egyszál magában elhatározza, hogy legyőzi ezt a gonosz mamuterőt, akkor semmi, érted, semmi! - nem állhat az útjukba! Ezzel rázuhant az ágyra, és három napig aludt.

193

negyvenegy A Földhivatallal való birkózás idején az óra csendben, észrevétlenül elütötte a tizenkettőt az adóm ügyében. Az adóhivatal már négy éve ült az aktán anélkül, hogy döntést hozott volna, tehát egy évvel túlléptük az időhatárt, amelytől kezdve én szabhattam meg, hogy csődöt jelentek-e be, s ezzel kihúzom-e a talajt milliós tartozásom alól. Amíg dühöngött a harc a Földhivatallal, egy percet sem tudtunk a csődeljárásra áldozni, amikor azon túljutottunk, másra sem tudtunk gondolni. - Nem tréfadolog, kicsi Vukki - latolgattam a dolgot, miközben negyedszer is hősiesen belekezdtem, hogy megcsináljam a citrompitét Leslie mama receptje szerint. - Mindenem elúszik. A nulláról kell újra kezdenem. Leslie megterített. - Nem kezdesz a nulláról - felelte. - A csődeljárási törvény szerint a munkádhoz szükséges eszközöket nem vehetik el tőled. A létminimumhoz is jogod van, tehát nem fogsz azonnal éhen halni. - Tényleg? Megtarthatjuk a házat, ahol lakunk? - Kinyújtottam a tésztát jó vékonyan, beterítettem a tepsibe, és buzgón fohászkodtam a tepsi szelleméhez, hogy segítsen. - Nem, a házat nem. Még a lakókocsit sem. - Akkor felköltözünk a fára, jó? - Jobbat mondok. A Mozi Üdvöskéjének van félretett pénze. Ne felejsd el: ő nem megy csődbe! Nem ez a baj, hanem... A könyveid jogát elveszíted, és ez sokkal rosszabb! Képzeld el, valaki majd megveszi a jogot, és nem törődik a könyvekkel, vagy mások megfilmesítik, szemetet csinálnak a gyönyörű munkáidból! Hogy fogod magad érezni? Belöktem a tepsit a sütőbe. - Túlélem. - Ez nem válasz - mondta -, de nem számít. Ha nem mondod ki, akkor is tudom, mit érzel. Nagyon takarékosan fogunk élni, centenként összerakjuk a pénzt, és visszavásároljuk a jogokat! A könyvjogok elvesztése mindkettőnknek álmatlan éjszakákat okozott. Mintha a gyermekeinket bocsátanák árverésre, hogy vigye, aki a legtöbbet adja értük. És simán elveszíthetem őket, mert meglesz az árverés, ha csődöt jelentek. - A csődeljárás során az állam minden egyes dollárom után harminc vagy negyven centet kap, pedig az egész tartozást megkaphatta volna. A Földhivatal törvénytelen fakitermelést szorgalmaz, belebukik, ez is hatalmas veszteség az államnak. Ha mi ketten csak a saját ügyünk kapcsán ennyi mindent észreveszünk, Vukki, akkor még hány milliót pazarolhatnak el másutt, másképp? Hogyan tud az állam ennyi mindenben hibázni? - Ezen én is törtem már a fejem - felelte Leslie. - Sokat gondolkoztam, amíg rátaláltam az egyetlen lehetséges válaszra. 194

- Vagyis? - Gyakorlat teszi - mondta. - Fáradhatatlanul, megállás nélkül kell gyakorolni. Elrepültünk Los Angelesbe, ügyvédekkel és könyvelőkkel találkoztunk, hogy még egyszer, utoljára megpróbáljuk rendezni az ügyet. - Sajnálom - mondta John Marquart -, de nem jutunk előbbre, csak a számítógépekig. Egyetlen embert nem tudunk elérni, hogy válaszoljon a levelünkre vagy a telefonhívásunkra. A számítógép küldözgeti a papírokat. Nemrég kaptunk egy értesítést, hogy új ügyintéző kapta meg az aktát, egy bizonyos Hámpirné. Ő a tizenkettedik a sorban. Akarnak fogadni, hogy vajon kért-e pénzügyi kimutatást? Világos, mint a nap, gondoltam. Bele akarnak kényszeríteni a csődeljárásba. Hiszem, hogy nincs a földön igazságtalanság: létidőnk arra való, hogy tanuljunk és jól érezzük magunkat. A gondokat mi idézzük saját fejünkre, hogy próbára tegyük az erőinket... Ha nem lennének ezek a gondok, akkor más, ugyanennyire embert próbáló kihívással kellene szembenéznünk. Vizsgák nélkül nem fejezhetjük be az iskoláinkat. Ezeken a vizsgákon időnként különös válaszok hangzanak el, és hébe-hóba előfordul, hogy az egyetlen helyes válasz felettébb szokatlan. Az egyik tanácsadó a homlokát ráncolta. - Én Washingtonban dolgoztam az adóhivatalban - mondta -, amikor ezt a bizonyos törvényt, hogy az adótartozást csőd esetén törölni kell, szavazásra bocsátották a Képviselőházban. Mi, az adóhivatal nagyon tiltakoztunk ellene, s amikor végül is a képviselők megszavazták, megfogadtuk, hogy bárki alkalmazni merészeli, annak ellátjuk a baját. - De ha egyszer törvénybe iktatták - vitázott Leslie -, akkor hogyan akadályozhatják meg az érvényesítését... A férfi megcsóválta a fejét. - Én figyelmeztetem: törvény, vagy nem törvény, az adóhivatal nem fog leszállni a nyakukról! Minden eszközt megragadnak majd maguk ellen. - De hiszen ők akarják, hogy csődbe menjek - jegyeztem meg - akkor pedig nem szólhatnak egy szót sem! - Lehet, hogy így van. Leslie-re néztem, elkínzott arcára. - A pokolba az adóhivatallal - mondtam. - Négy elvesztegetett év éppen elég - bólintott Leslie. – Szerezzük vissza az életünket, szabaduljunk meg tőlük. A csődeljárást lefolytató ügyvéd kezébe nyomtuk vagyonunk listáját: ház, furgon, lakókocsi, bankszámla, komputer, ruhák és autó - és a könyveim joga. Valamennyit elveszítem... Az ügyvéd csendben olvasott, azután megjegyezte: -A bíróságot nem fogja érdekelni, Leslie, hogy Richardnak hány zoknija van. - A tájékoztatóban az állt, hogy mindent fel kell tüntetni – mondta Leslie. - De nem a zoknira gondoltak - szögezte le az ügyvéd.

195

Négy évünk ment rá, hogy egyfelől az adóhivatal fenyegetően fölénk tornyosuló Küklopszaival nézzünk farkasszemet, másfelől pedig a fűrészt lóbáló Földhivatalt leszereljük. Valójában egy és ugyanazon szörnnyel álltunk szemben, bár kétfelé hadakoztunk ellene négy éven át, megállás nélkül. Nem írtam se novellát, se regényt, se forgatókönyvet - Leslie nem játszott sem filmben, sem tévében, nem gyártottunk közösen filmet, semmi olyasmit sem csináltunk, mint régen, amikor még nem foglalta le minden percünket az állami hivatalokkal folytatott harc. Mégis - úgy éltük át ezeket a komor, leverő, nehéz időket, hogy furcsamód még boldogabbak lettünk egymással. A lakókocsi megpróbáltatásai után már nagyszerűen elfértünk a hegy tetején álló kis házban. Egyetlenegyszer sem váltunk el hosszabb időre, mint amennyit a városba kocsizás és a zöldségbeszerzés igényelt. Tudtam, hogy neki is feltűnik: egyre többször mondogatom Leslienek, hogy szeretem. Kéz a kézben, vagy kart karba öltve sétáltunk az erdőben, mint a városi szerelmespárok a korzón. Évekkel ezelőtt nem hittem volna, hogy képtelen leszek úgy menni mellette, hogy ne érintsem. Mintha a házassági viszonyunk fordítva alakulna: nemhogy kihűlt, megdermedt volna, inkább egyre közelebb éreztük magunkat a másikhoz, nőtt bennünk a ragaszkodás. - Azt ígérted, hogy halálra fogjuk unni magunkat – biggyesztette néha dacosan a száját Leslie. - Hogy mersz még mindig tisztelni? - támadtam rá. - Előbb-utóbb megpenészedünk az unalomtól - mondogattuk egymásnak. Az egykori komor hangzású félelmetes jóslatok bugyuta viccekké szelídültek, amelyekkel nevetésre csiklandoztuk a másikat. Napról napra jobban ismertük egymást, és egymás iránti csodálatunk, meg az öröm, hogy együtt lehetünk, egyre csak nőtt. Erkölcsi értelemben házasok voltunk attól a perctől fogva, amikor négy évvel ezelőtt belevágtunk a csakmi-ketten-senki-más kísérletébe, amikor megkockáztattuk a gondolatot, hogy lélektársak vagyunk. Jogilag azonban még egyedülállónak számítottunk. Nehogy összeházasodjanak, amíg az adóügy nem rendeződik, figyelmeztetett minket John Marquart, csak azt ne! Leslie-t ki kell hagyni a dologból, különben együtt süllyedünk el a futóhomokban. A csődeljárás után az adóhivatal levált rólunk, s mi szabadon egybekelhettünk. A házasságkötőt a Használtautó-piac és a Háztartási bolt között találtam a telefonkönyvben, az eseményt utolsó Los Angelesben töltött szombatunk tennivalóinak sorába illesztettük: 9.00: Csomagolás és kijelentkezés a szállodából 10.00: Napszemüveg, füzet- és tollvásárlás 10.30: Házasságkötés Egy szutykos üzlethelyiségben kellett válaszolnunk a házasságkötő hölgy kérdéseire. Amikor Leslie a nevét mondta, a hölgy felnézett és hunyorgott. - Leslie Parrish. Ismerős a neve. Maga valami híresség? 196

- Nem - felelte Leslie. A hölgy hunyorgott még egy kicsit, megvonta a vállát, és begépelte a nevet az űrlapra. Mechanikus írógépének kocsiján felirat díszelgett: A keresztények nem tökéletesek, csak éppen bűnbocsánatot nyernek. A falra pedig ez volt feltűzve: DOHÁNYOZNI SZABAD. A szobában vágni lehetett a cigarettafüstöt, az asztalt és a padlót is hamu borította. Leslie-re néztem, majd gyorsan a mennyezetre fordítottam a tekintetemet, sóhajtottam. A telefonon nem derült ki, mondtam neki szavak nélkül, hogy ez a hely ennyire lerobbant. - Van egyszerű házasságlevelünk - szólalt meg a hölgy -, az három dollár. A különleges, aranybetűs hat dollár. Van luxus kategóriájú is, aranyozással meg csillámporral, az tizenkettőbe kerül, melyiket akarják? - Egy-egy mintapéldány fel volt tűzve egy parafa táblára. Egymásra néztünk, de nem pukkadt ki belőlünk a nevetés: komolyan bólintottunk. Hiszen jogi szempontból fontos aktuson vettünk részt. Ugyanabban a pillanatban olvastuk le egymás szájáról: EGYSZERŰT. - Az egyszerű nagyon jó lesz - mondtam. A hölgy meg se rezzent. Befűzte az „egyszerűt” az írógépbe, vadul csapkodta a billentyűket egy darabig, azután aláírta a lapot, és átkiabált a szoba túlsó végébe, hogy jöjjön valaki tanúnak, és hozzánk fordult. - Itt írják alá... Aláírtuk. - A fotók tizenöt dollárba kerülnek... - Kihagyjuk - mondtam. - Nem akarunk fényképet. - A templomi díj tizenöt dollár... - Szertartást sem kérünk. Semmilyet. - Nem akarnak szertartást? - Értetlenül bámult ránk, de mivel nem válaszoltunk, megrándította a vállát. Rendben. Akkor házastársaknak nyilvánítom magukat. S anélkül, hogy levegőt vett volna, gyorsan ledarált még néhány számot: tanúk díja... járulék... ÁFA... KOFA... összesen annyi mint harmincnyolc dollár, Bach úr. És itt egy boríték, jótékony célú hozzájárulás, amennyit gondolnak... Leslie elővett a pénztárcájából harmincnyolc dollárt és még ötöt adománynak. Átnyújtotta nekem, én meg odaadtam a házasságkötő hölgynek. Az aláírt okmányt megkaptuk, és kéz a kézben, én meg a feleségem kimentünk, amilyen gyorsan csak tudtunk. A főút forgatagában átadtuk egymásnak a jegygyűrűt, és lecsavartuk a kocsiablakot, hogy kifújja a szél a ruhánkból a cigarettafüstöt. Törvényes házasságunk első percében már alig bírtunk a jókedvünkkel. - Te aztán tudod, hogyan vegyél le egy nőt a lábáról! - szólt hozzám Leslie mint újdonsült feleség. - Nézze a dolgokat más szemszögből, Leslie Parrish-Bach asszonyság - mondtam. - Úgy, hogy feledhetetlen percek voltak! Vagy nem? - Szerencsétlenségünkre, igen - nevetett. - Ó, Richard, te javíthatatlan romantikus... 197

- Negyvenhárom dollárért nem kaphatsz romantikát, őzikém. Az csak a luxus kategóriában jár, ami csillámporos meg minden, külön tizenkét dollárért. Tudod, hogy nekünk most meg kell fognunk minden fillért... Vezetés közben rápillantottam a szemem sarkából. - Mondd, másképp érzed magad? Még házasabb vagy, mint azelőtt? - Nem. És te? - Kicsit mintha más lenne. Hiszen amit az előbb csináltunk abban a füsttengerben, az a társadalom szemében az Igazi Nagy Dolog. Az, hogy eddig hogyan éltünk, örültünk, bánkódtunk, nem számít - a papír számít, amit aláírunk! Most, hogy ezen is túl vagyunk, úgy érzem, eggyel kevesebb dologban szolgáltatjuk ki magunkat állam bácsinak. Tudod, mire jöttem rá? Arra, hogy a tapasztalataim gyarapodásával egyenes arányban nő az ellenszenvem az államalakulatok iránt. Vagy csak a miénk iránt? - Nem vagy egyedül, drágám. Annak idején nekem könnyek szöktek a szemembe, amikor megláttam a nemzeti zászlót, annyira szerettem ezt az országot. Azt hittem, különleges szerencse, hogy itt élhetek, nem szabad természetes jussnak vennem, hanem tennem kell érte – részt vennem a választásokon, a demokratikus politika kialakításában! - Azután sok mindent láttam, és rájöttem, hogy a dolgok nem mindig úgy zajlanak, ahogy az iskolában tanultuk, az amerikaiak nem mind jó fiúk, és a kormány nem mindig áll a szabadság és az igazság oldalán! - Akkor tört ki a vietnami háború, és ahogy haladtak az események, egyszerűen nem akartam elhinni... az Amerikai Egyesült Államok egy másik országban meghamisítja a választásokat, mert nem tetszene neki, akit szabadon választanának; Amerika bábkormányt támogat; egy amerikai elnök azt nyilatkozza, hogy azért kellett bevonulnunk, mert az igazságot akartuk megvédelmezni, és közben az ón meg a wolfram kellett nekik! - Én viszont szabadon tiltakozhatok, gondoltam. Ezért csatlakoztam egy béketüntetéshez, amely törvényes és erőszakmentes volt. Nem őrjöngtünk, nem hajigáltunk gyújtóbombákat: mi voltunk Los Angeles elitje - ügyvédek, orvosok, szülők, tanárok, üzletemberek. A rendőrség úgy vett bennünket üldözőbe, mint a veszett kutyákat és gumibottal véresre vertek. Láttam, hogy gyereket cipelő anyákat ütöttek, egy embert a szemem előtt borítottak ki a tolókocsijából, vér patakzott a kövön! Mindez a felvilágosult Los Angelesben! - Az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz! Minket, amerikaikat, a saját rendőrségünk megtámad! Már menekültem, mikor az ütés ért, nem emlékszem, mi volt utána. A barátaim vittek haza. Milyen jó, hogy nem voltam ott, gondoltam, mert kitört volna gondosan fegyelmezett énem mögül a fenevad. - Régen, ha láttam az újságban egy képet, hogy valakit vernek a rendőrök, mindig arra gondoltam, hogy biztosan megérdemelte - folytatta. - Akkor este megtanultam, hogy egyetlen nagy bűnt követhetünk el: ha ellenállunk a kormánynak. A kormány akarta a háborút, mi pedig nem. Tehát laposra vertek bennünket! 198

Nőtt bennem az idegesség, láttam, hogy reszket a kezem, ahogy a kormánykereket fogom. - Ti elég nagy fenyegetést jelentettetek nekik - mondtam. - Ha ezer meg ezer törvénytisztelő polgár azt mondja, hogy nem kell a háború... - A háború... Annyi pénzt költünk gyilkolásra, pusztításra! És azzal igazoljuk, hogy védelmi költségnek kereszteljük, félelmet s gyűlöletet ébresztünk más népek iránt, más országok iránt, akik nem tetszenek nekünk. Ha ők olyan kormányt akarnak választani, amely nekünk, amerikaiaknak nem tetszik, akkor - ha elég gyengék - elsöpörjük őket. Az önrendelkezés minket illet, nem őket. - Milyen példát adunk a világnak? Ahelyett, hogy szeretetet és megértést terjesztenénk benne? Mennyit költünk szerinted a békére? - Feleannyit, mint a háborúra? - mondtam. - Azt csak szeretnénk! De a szentséges Isten-és-Haza felfogás meggátolja. Pontosan ez áll a béke útjába mindenütt a világon. Hiszen ezzel egymás ellen uszítják a népeket! Isten és Haza, meg a Rend és Törvény páholt el bennünket akkor Los Angelesben. Ha bárhova elmehettem volna a világban, akkor elmentem volna - jelentette ki. - De még így is, legyen akármilyen erőszakos és rémisztő, még mindig ez a legjobb ország a tudomásom szerint. Azért maradtam itt, hogy segítsek neki, hogy igazán naggyá váljon. És még mindig szereted ezt az országot, akartam mondani. - Tudod, mi hiányzik a legjobban azóta is? - kérdezte. - Micsoda? - Az, hogy büszke lehessek, amikor a zászlóra nézek. Közelebb húzódott hozzám az ülésen, láttam, hogy inkább már másról beszélne. - Most, hogy kivégeztük a kormányt, miről társalogna az esküvője napján, Bach úr? - Bármiről - mondtam. - Csak veled lehessek. A gondolattól azonban nem tudtam szabadulni. Hogy ezt a csodálatos teremtést gumibottal verték, amikor menekült előlük...! A törvényes házasság újabb olyan lépés volt, amely még messzebbre vitt korábbi önmagamtól. Az a Richard, aki gyűlölte a kötelezettségeket, most jogilag is lekötötte magát. Az, aki eddig megvetette a házasság intézményét, formálisan is magára vette ezt a köteléket. Magamra próbáltam azokat a titulusokat, amelyeket négy évvel ezelőtt még tüskegallérnak és spanyolcsizmának éreztem volna magamon: te immár Férj vagy Richard. Megházasodtál. Hátralévő életedet egyetlen asszony mellett fogod leélni - vele, aki itt van melletted. Soha többé nem rendelkezel olyan szabadon az életeddel, ahogyan azelőtt. Feladtad a függetlenségedet. Törvényes Házasságban élsz. Mit érzel most? Bármelyik gondolat külön-külön szíven szúrt volna annak idején: mint gyilkos acélnyilak ütötték volna át a páncélomat. Mától kezdve pedig minden egyes szó igaz, de csak olyasfélét éreztem, mintha 199

habostortával dobálnának. Elkocsiztunk a szüleim kertvárosi házához, ahol kisfiúkoromtól éltem egészen addig, amíg el nem hagytam őket, hogy repülhessek. Megálltam a kapu előtt, a kocsibehajtónál, amelyet gyerekkori énem oly jól ismert. Íme, itt a régi halványzöld eukaliptusz a fejem fölött; itt a gyep, melyet gyerekkoromban olyan rövidre nyírtam, hogy annál rövidebbre nem is lehetett volna. Itt a lapos tetejű garázs, amelyen első saját építésű teleszkópomat fordítottam az égnek; a falon ugyanúgy fut a repkény, és a fehér, festett kapu is ugyanaz, a rég halott kutya számára kifűrészelt lyukakkal. - Nagyon meg lesznek lepve! - Leslie kinyújtotta a karját, s ujjaival megérintette a kaput. Ebben a pillanatban jéggé dermedtem, az idő megállt. A keze a kapun, rajta a csillogó jegygyűrű - a látvány berobbant a tudatomba, és harminc évet söpört el hirtelen. A kölyök előre tudta! A kölyök, aki voltam, itt állt ennél a kapunál, és tudta, hogy egyszer majd itt áll mellette az a nő, akiért született. A kapu nem a tér, hanem az idő egy más síkjába nyílt ebben a pillanatban. A másodperc töredékére felvillant előttem az akkori gyerek, ahogy a régmúlt éjszaka sötétjében ácsorog, és szájtátva bámul a tündöklő napfényben álló Leslie-re. A gyerek tudta előre! A feleségem belökte a kaput, és futott, hogy megölelje apámat és a nevelőanyámat. A fiú áttetszővé vált, s kerekre nyílt szeme, tátott szája eltűnt a levegőben. A pillanat elmúlt. Soha ne feledd!- kiáltottam némán felé, át az évtizedeken. Soha ne feledd ezt a pillanatot!

200

negyvenkettő Amikor aznap este a hotelszobánkban vetkőztünk, elmeséltem neki az esetet a kapuval, és azt, hogy hogyan rázta meg alapjaiban az akkori életemet azzal a könnyed, finom érintésével a kapu fáján. Leslie figyelt, miközben a blúzát egy vállfára simította. - Miért kellett engem olyan sokáig távol tartanod magadtól? – kérdezte - Mitől féltél? Ledobtam az ingemet a székre, majdnem elfeledkeztem róla, hogy olyan rendes legyek, mint ő, de aztán én is egy vállfáért nyúltam. - Attól féltem, hogy megváltozom, semmi mástól. Védelmeztem a megszokott, csaknem-tökéletes életmódomat. - Erre volt jó a páncélod? - kérdezte. - Igen, önvédelemre. - Önvédelem... Szinte minden férfi, akit ismertem, beletemetkezett az önvédelembe - mondta. - Még a gyönyörűek is ettől váltak olyan reménytelenül taszítóvá! - Elűztek maguk mellől. Én is ezt tettem. - Te nem - mondta, s mikor tényekkel bizonyítottam, hogy így volt, helyesbített: - Majdnem elűztél. De én tudtam, hogy a hidegség, ami belőled árad, nem te vagy. Behúztam magam mellé az ágyba, belefúrtam az arcom aranyhajába. - Micsoda test! Te annyira... hihetetlenül csodálatos vagy! És mégis a feleségem! Hogy jön ez a kettő össze? Leheletfinoman megcsókoltam a szája sarkát. - Viszlát, hipotézis! - Viszlát? - Volt egy elméletem, már csaknem minden részletében kidolgoztam, amikor te közbejöttél, és ezzel abbamaradt a kutatás, miszerint a gyönyörű nőket nem érdekli a szex. Meglepetésében felnevetett. - Richard, te szédítesz engem! Komolyan beszélsz? - Komolyan. - Ellentétes vonzások nyűgöztek le: szerettem volna elmesélni a dolgot, ugyanakkor minden érzékemmel rá figyelni. Lesz mindkettőre idő, gondoltam, rengeteg idő... - Tudod, hogy mi a baja az elméletednek? - kérdezte. - Szerintem semmi baja. Csak éppen vannak kivételek, hála istennek, te is ilyen vagy. Azért általában igaz, hogy a szép nők annyira beleunnak abba, hogy csak szex-szimbólumot látnak bennük, holott ennél többet érnek, hogy kikapcsolnak, amikor arra kerülne a sor... - Jól hangzik, de nem igaz - jegyezte meg. - Miért? - Te férfipárti pók... Fordítsuk meg a dolgot. Én ezt mondom: „Van egy elméletem, Richard, hogy a jóképű férfiak nem adnak sokat a szexre.” - Zagyvaság! Hová akarsz kilyukadni? 201

- Figyelj csak: „Védem magam a jóképű férfiak ellen, mint egy erődöt, hideg vagyok velük, megtartom a három lépés távolságot, nem engedem be őket az életembe - és mégis, mintha nem élveznék annyira a szeretkezést, mint amennyire szeretném...” - Nem csoda - szólaltam meg, és egy pillanat alatt felfogtam az apró, szándékos logikai bakugrásból, mit is akar mondani. - Nem csoda! Ha viszont maga, Ővukkisága, nem lenne velük olyan hidegszívű, ha kicsit közelebb engedné őket magához, beavatná őket az érzéseibe, a gondolataiba - hiszen mi, jóképű férfiak nem szeretjük, ha csupán szeretőgépnek néznek bennünket! Tehát ha egy nő csekélyke emberi melegséget áraszt felénk, akkor mindjárt más a helyzet! Szorosan hozzám simult. - Gyerekek! Mi a történet tanulsága? - kérdezte. - Richard? - Ahol nincs meghitt szeretet, ott nincs jó szeretkezés - mondtam. – Ez a tanulság, ugye, tanító néni? - A végén micsoda bölcs filozófussá növöd ki magad! - És vajon, ha az ember rájön erre, és megtalálta azt, akit szeret, tisztel és csodál, akit mindig is keresett magának, akkor egyben már a legforróbb ágyra is rálelt? És arra is rájön, hogy noha akit talált, az ugyan nagyon szép nő - de ez a nő mégiscsak élvezi a szexet ővele, és éppen annyira szívesen áldoz a test örömeinek, mint ő maga? - Éppen ugyanannyira - nevetett Leslie. - De az is lehet, hogy még jobban! - No de, tanító néni...! - Ha nő lennél, azt hiszem, ugyancsak meglepődnél... Mi, „ifjú házasok”, ölelkeztünk és beszélgettünk egész éjszaka, s eközben a málladozó védfalak, összeomló birodalmak, a harcok az állami bürokráciával és a csőd mind-mind jelentéktelen semmiséggé zsugorodott. Pedig ez egyetlen éjszaka volt csak a sok közül; a múltból ívelt át a jelenen és áttűnt a jövőbe. Mi az, ami a legfontosabb, akármelyik létidőben legyünk is éppen? - töprengtem. Lehet, hogy az az egyszerű tény, hogy meghitt szeretetben élünk azzal, akit választottunk? Pár óra kivételével - amikor egymásra acsarkodtunk a sivatagban, vagy holtfáradtak voltunk a számítógépezéstől - minden pillanatban a testiség lágyan vibráló feszültsége rezgett közöttünk a levegőben, akármit csináltunk is. Egy szemvillanás, egy futó mosoly, egy érintés, ahogy elmentünk egymás mellett - mind-mind apró fénypontok voltak a hétköznapokban. A fő ok, amiért folyton mindent újra akartam kezdeni annak idején, az volt, hogy gyűlöltem a befejezéseket; borzadtam attól, hogy a szexuális feszültség elektromos rezgései előbb-utóbb megszűnnek. Nagy gyönyörűségemre Leslie-vel ez a vibrálás nem csökkent. A feleségem egyre szépül, állapítottam meg, egyre nagyobb öröm ránézni, érinteni. - Ez mind csak szubjektív benyomás, ugye? - mormogtam, beleveszve aranyos fényű hajlataiba. - Igen - felelte, és értette, mire gondoltam. Nem voltak telepatikus trükkjeink, csak megtörtént, méghozzá elég gyakran, hogy beleláttunk egymás gondolataiba. - Ha valaki ránk nézne, nem látná, hogy változtunk - mondta. - Ugyanolyannak látna minket, mint régen. 202

Mégis van benned valami, ami napról napra jobban vonz! Pontosan így van, gondoltam. Ha nem változnánk egymás szemében, akkor valóban megunnánk egymást! - Túl vagyunk a kezdeten? - kérdeztem. - Vagy így maradunk örökre? - Emlékszel, hogy mit mond a sirály a novelládban? Ez most érvényes rád is: készen állsz rá, hogy repülj, és megtudd, mi a jóság és a szeretet. - Nem a sirály mondta. Neki mondták. Leslie mosolygott. - Most pedig neked mondják.

negyvenhárom A csődbíróság engedélyezte, hogy gondnokként kis házunkban maradjunk, amíg találunk egy bérlakást valahol északabbra, olcsón. Eljött a pillanat, amikor Kis Almásvölgyet el kellett hagynunk. Ki-be jártunk a házban, együtt búcsúztunk az otthonunktól. Szervusz asztal és isten veled, erdővédő harc. Viszlát padlásszobánk égre néző ágya, amelyen annyit bámultuk a csillagokat elalvás előtt. Ég áldjon, kandalló, a köveidet egyenként hordtuk haza. Szervusz, kedves kis házunk! És viszontlátásra kert, amelyet Leslie álmodott tele virággal: ő építette, ásta, ültette és védte. Szervusz erdő, és ti, kedves állatok, szerettünk benneteket, harcoltunk értetek! Isten hozzátok. Amikor el kellett indulnunk, Leslie egyszer csak rám borult, a mellemhez préselte az arcát. Elhagyta minden bátorsága, a tartása könnyekké olvadt szét. - A kertünk! - hüppögte. - Szeretem ezt a kertet, és a házat is, és a vadont körülöttünk, az őzcsaládot, és a napot, amint jön fel az erdő mögül... - úgy sírt, mintha már soha abba sem tudná hagyni. Átöleltem és simogattam a haját. - Nincs semmi baj, Vukki - motyogtam. - Nem történt semmi. Ez csak egy ház. Mi vagyunk az otthon egymásnak. Akárhová megyünk is... Valahol majd felépítünk egy másik házat, sokkal jobbat, és hatalmas kerted lesz, tele gyümölcsfákkal, paradicsommal, és annyi virággal, amennyit itt még elképzelni sem tudnál. Lesz vadon is, és új őzcsalád fog a közelünkbe szokni. Minden sokkal szebb lesz, mint itt, ígérem! - De Richie, én ezt a helyet szeretem! A bánatát lassan leküzdötte, mélyen önmagába fojtotta; beszálltunk a kocsiba, és elhajtottunk. A völgy, ahol éltünk, elmaradt mögöttünk. Én nem sírtam - volt köztünk egy olyan hallgatólagos szabály, hogy egyszerre csak az egyikünk veszítheti el az önuralmát; csak egyikünk lehet fáradt, beteg, fájhat valamije, szomorkodhat, szorulhat rá a másikra. Némán vezettem az autót, s végül Leslie is álomba sírta magát a vállamon. Végre szabadok vagyunk, gondoltam, amint északnak fordultam az autópályán. Mindent újra kezdhetünk, és nem is a semmiből. Úgy indulhatunk el, hogy mindaz velünk van, amit eddig átéltünk! A szeretet, a 203

gondviselés, a támasz és a vigasz tovább segítenek minket az úton. A csőd és a könyvjogok elvesztése katasztrofálisnak tűnhet, Richard, de már megtanultad - te is, Leslie is, ugye -, hogy a látszat nem sokat számít? Most itt az alkalom arra, hogy a valóságba kapaszkodj, ne annak csalóka másába! Tiszta lappal indulhatok, nincsenek kötelékek, horgonyok, hogy visszahúzzanak - most kipróbálhatom a csodás Láthatatlan Erőt, amelyben annyira bízom! A Kozmikus Törvény, vélekedtem, lám, áthághatatlan:

Az élet sohasem adja föl... A gazdagság törmelékei alól kiemelkedni éppen olyan, mintha az ember egy föld alatti cellából menekülne meg egy ballon segítségével. Mindkettőnk körül leomlottak a sötét, durva falak; a legnehezebb, legkeservesebb, embert próbáló, vaspántos évek távolodnak tőlünk. Mégis - e befalazottságból nőtt ki a szivárványos-arany válasz arra a kérdésre, amelyet a hajdani légivagány tett fel... Megtaláltam azt az egyetlen embert, aki számomra több volt minden másnál, s így az évtizedekig tartó nyugtalan vándorlásnak végre vége szakadt. Ez az a pillanat - Oregon hegyei éppen eltűnnek az alkonyatban -, amikor egy jó író ezt suttogná olvasója fülébe: „Itt a vége.”

negyvennégy Még északabbra húzódtunk, s beköltöztünk egy házba, amelyet a Mozi Üdvöskéje pénzéből béreltünk. Leslie persze ragaszkodott ahhoz, hogy ez már a mi pénzünk. Nagyon furcsa érzés volt, hogy nincs egy cent saját pénzem sem! Leslie éppannyira takarékos és beosztó volt, amennyire én költekező. A takarékosság és a beosztás olyan erények, amelyek sosem szerepeltek a lélektársra vonatkozó követelményeim listáján - de lám, éppen ezt az előrelátást várja az ember a világmindenségtől: a sors kegyeibe fogadott pár egyike mindig azt nyújtja, ami a másikból hiányzik. Amikor nehézsúlyú jövedelmem mellbe vert, az első perctől fogva egy dolgot hiányoltam - az egyszerűséget. Ha valaki nincsen jó előre felkészülve a megrázkódtatásra, a hirtelen gazdagság komplikáltan decentralizált, rafináltan interaktív kombinációk, problémák felé tendáló ponderózus labirintusába temeti. Az egyszerűség, mint a higany, csúszik ki a markunkból, ha erőszakkal akarjuk megragadni. Egyszerűség most itt kopogtatott szerényen az ajtófélfán - mert ajtó már nem volt -: „Szia, Richard. Nem tudtam nem észrevenni, hogy elúszott a pénzed. Láttad mostanában az eget? Nézd csak azokat a felhőket! Gondolj bele, mit jelent az, hogy Leslie virágokat ültet, még ha a kert nem is a tiétek! És nem gyönyörű, hogy nézheted a feleséged, amint leül, hogy a számítógépén dolgozzék?” 204

De bizony gyönyörű volt! Meleg napokon Leslie a legegyszerűbb ruhákat hordta: fehér vászonnadrágot áttetsző blúzzal, s így ült mellettem kicsiny dolgozószobánkban. Szinte fizikai gyönyör volt, hogy csak oda kellett fordulnom hozzá, és megkérdezhettem, hogyan kell helyesen leírni: „kompatibilis”. Imádom az egyszerűséget! Még nem szabadultunk meg azonban az összes kellemetlenségtől. Felvirradt a nap, amikor a csődgondnokunk, aki összes ingó és ingatlan vagyonom értékesítésével volt megbízva, értesített, hogy ajánlattételes árverésre bocsátja a könyveim kiadási jogát. Hét könyv joga kerül kalapács alá. Mint bárki más, mi is ajánlatot tehetünk. A szerepeink felcserélődtek: most én lettem óvatos, s Leslie-nek, miután hónapokig a fogához verte a garast, hirtelen költekezhetnékje támadt. - Ne ajánljunk túl sokat - javasoltam. - Három könyvből már nem készül utánnyomás. Ki akarna ezekért sok pénzt ajánlani? - Nem tudom - felelte. - De nem akarok kockáztatni. Szerintem minden pénzünket be kéne dobni az utolsó fillérig. Elállt a lélegzetem. - Az utolsó fillérig? Akkor hogyan fizetjük ki a házbért, és miből élünk? - A szüleim megígérték, hogy adnak kölcsön - felelte -, amíg lábra nem állunk megint. - Leslie hajthatatlan volt. - Ne kérjünk kölcsön. Most már dolgozhatom. Van egy új könyv a fejemben, azt hiszem. - Remélem is - mosolygott. - Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy már teljesítetted a küldetésed? Hogy már akármikor meghalhatsz, mert mindent elmondtál, amiért e földre jöttél? - Szédült pók voltam. Akkor semmi más nem volt, amiért élnem kellett volna. - Most van? - Igen. - Ezt tudatosítsd magadban, de nagyon - szögezte le. - Ha meghalsz, akkor két test fog a földön kinyújtózni! Nem óhajtok itt maradni nélküled. - Hát, nemsokára tényleg két test fog itt feküdni a padlón, ha az összes konyhapénzünket saláta helyett régi könyvjogokra akarod költeni! - Majd megleszünk valahogy. Nem hagyhatjuk hét könyved elveszni úgy, hogy a kisujjunkat sem mozdítjuk értük! Úgy éjféltájban megállapodásra jutottunk: minden pénzünket felajánljuk, és Leslie szüleitől kérünk kölcsön. Másnap reggel, mielőtt még meggyőzhettem volna Leslie-t, hogy túl sokat ajánlunk, elküldte az értesítést a csődgondnoknak. A megbízott a mi ajánlatunk alapján értesítette a lehetséges vásárlókat: tudnak-e ennél többet fizetni a jogdíjakért? Átmeneti hajlékunkban szinte baltával lehetett volna vágni a feszültséget. Hetekkel később csengett a telefon. 205

Leslie lélekszakadva rohant fel a lépcsőn: - Vukki! - kiabálta. - Megszereztük! Nyertünk! Megint a tiéd minden könyv! A karomba kaptam, úgy magamhoz öleltem, hogy alig kapott levegőt; sikítoztunk, kiabáltunk, ugráltunk és nevettünk. Csak most jöttem rá, mennyit jelent ez nekem - most, hogy papír-gyermekeim visszatértek. - Mi volt a legmagasabb ajánlat rajtunk kívül? - kérdeztem. Kicsit legörbült szájjal nézett rám. - Nem volt más ajánlat - Senki nem tett ajánlatot? Egy sem? - Egy sem. - Még a közelünkben sem voltak! Hurrá! - Semmi hurrá - jegyezte meg. - Semmi hurrá? Hogy hogy? - Neked volt igazad! Nem kellett volna olyan sokat ígérni. Elpazaroltam a következő száz évi salátára valót. Átöleltem újra. - Nem így van, kicsi Vukki. A te ajánlatod annyira elbátortalanított mindenkit, hogy még ajánlatot tenni sem mertek. Így volt! Ha alacsonyabbról indulsz, valaki biztosan rámozdul a lehetőségre, és mondjuk, egy centtel leköröz! Ettől nyomban felragyogott az arca, s egy másik, eddig ismeretlen fény is felvillant jövőnk egén.

Negyvenöt Ez idő tájt forradalmasították a sportrepülést az olcsón építhető és üzemeltethető kisgépek. Amikor a tiszta lappal való indulás után megírtam az első novellámat, éppen annyi honoráriumot kaptam érte, hogy a pénzen vehettem valami ennivalót meg egy Pterodactyl nevű repülőgépgyártó vállalat alkatrészekben kapható, házilag összerakható ultrakönnyű repülőgépét. A vállalat neve - Sárkánygyík - első hallásra megtetszett, s hamarosan az is kiderült, hogy „Sárkánygyíkék” készítik a számomra legtökéletesebb UL gépet: nagyszerűen lehet vele startolni rétekről, legelőkről, és föntről gyönyörködni a felhőkben - csak úgy, a gyönyörűség kedvéért. Mennyei élvezet volt megint kétkezi munkát végezni! Magam raktam össze a gépet alumíniumcsövekből, acélkábelekből, csapszegekből, csavarokból, szegecsekből és vászonból. A motorja negyedakkora volt, mint hajdani Fleetem öreg Kinnere. Lépésről lépésre haladva az építési leírás útmutatásai nyomán, a gyári fotók és rajzok segítségével egy hónap alatt készen voltam vele. - Milyen helyes kis jószág - jegyezte meg Leslie, amikor először látta a Sárkánygyíkot fényképen. Ugyanezt mondta, csak csupa nagybetűvel, amikor saját Pterodactylunkat pillantotta meg a füvön. Éppen 206

úgy festett, mint egy óriásira nőtt gyerekjáték-modell, s úgy billegett a szélben, mint egy selymes-fémes fényű szitakötő a tavirózsa levelén. Milyen egyszerű szerkezet, méregettem a gépet - miért nem találták fel mondjuk, negyven évvel ezelőtt? Sebaj, most már itt van, éppen jókor, hogy az efféle szűkpénzű szállni vágyók, mint én, végre a levegőbe emelkedhessenek. Miután sokat gurulgattam a géppel bérelt mezőnkön, és tíz másodperces ugrásokkal jó néhányszor megborotváltam a legelő füvét, az ismeretlen gépnek kijáró tiszteletteljes óvatossággal bedöftem a gázt, és kis motoros szerkezet elemelkedett a gyepről - és a Repülés lángtól meg a napfénytől csent színekben ragyogó Szelleme hazatérhetett otthonába, a levegőégbe. A Pterodactyl-cég igazgatójától a géphez illő színű overallt kaptam. Kellett is, mert ebben az évszakban már hideg volt odafenn egy fülke nélküli gépben. Üdvöz légy, ég, levegő! Hűvös szél, hegyek és völgyek, fű és föld és eső és édes, jeges fuvallatok! Egy örökkévalóság után végre újra részetekké válhatok! Noha sokat repültem - 8000 óra után abbahagytam a számolást -, és sokféle típussal - 125 típus után már nem tartottam őket számon -, meg sohasem élveztem ennyire pusztán a levegőben tartózkodás örömét, mint most. Bizonyos dolgokban elővigyázatosnak kellett lennem: bonyolult időjárásban a Pterodactyllal például nem lehet repülni - de nyugodt időben páratlan élvezet. Leszállás után a gépecske hátrasimítja a szárnyát, és becsusszan egy nagy zsákba, hogy feltegyük a kocsi tetejére, s hazavigyük a kertbe szunyókálni. Egyetlen hibája, hogy együléses; nem tudtam megosztani Leslie-vel a repülés örömét. - Nem baj - mondta. - Ott vagyok veled fönn, amikor repülsz. Lenézek, és látom magam a réten, amint integetek, ahogy elsuhansz fölöttem! Néha beleült azért, beindította a motort, bukósisak alá gyömöszölte a haját és gurult egyet a réten a kis szerkezettel a móka kedvéért. Megfogadta, hogy amint lesz ideje, megtanul vele repülni. Egyik éjjel - már egy hónapja repülgettem az UL-lel, roppant lelkesen, talán ez volt az oka - nagyon furcsát álmodtam.

A Pterodactyllal repültem, de nem egy ülése volt, hanem kettő. Magasan szálltam egy ködpárába burkolódzott, ezüstös híd fölött, azután egy hatalmas, nyitott stadion-féleség mellett értem földet egy üdezöld domboldalban. Világító színű pilótaruhámban besétáltam a stadionba, leültem, és az államat a térdemre támasztva vártam valamire. Felötlött bennem, hogy még nem volt olyan álmom, amelyben túl korán érkezem valahová, és várnom kell, mert aminek történnie kell, még nem kész rá, hogy elkezdődjön. Kisvártatva azonban hangot hallottam a hátam mögött. Megfordultam, és azonnal megismertem - magamat. Egy korábbi énem állt előttem, egy öt évvel ezelőtt létezett, elbizonytalanodottnak látszó figura, aki vágyait védőpajzsokká kovácsolta, és most kérdőn pislogott körbe, hogy ugyan hol lehet. Furcsa öröm lepett meg a láttára, s elöntött a szeretet iránta. Rögtön meg is sajnáltam, hiszen 207

lerítt róla a magányosság. Annyi mindent szeretett volna kérdezni, de olyan keveset volt bátorsága megtudni. Felálltam, rámosolyogtam, már jól emlékeztem rá. Folyton attól rettegett, hogy elkésik, ezért aztán mindig pontos volt. - Szervusz, Richard - üdvözöltem, olyan könnyed hanghordozással, amennyire csak tudtam. Nemhogy pontos vagy, de még korábban is érkeztél! Kicsit feszengett, nem tudta, hová tegyen. Ha nem tudod, ki vagyok, gondoltam, miért nem kérdezed meg? Tudtam, hogy a repülőgép láttán otthonosabban fogja magát érezni, ezért kimentünk a rétre. Válaszoltam mindenre, amit kérdezett; feleltem a félelmeiből és magányából fakadó kérdésekre, rámutattam a hibáira. Csakhogy az eszközök, amelyek az én kezemben varázsosan működnek, neki olyanok, mintha tüzes vasat akarnék a markába nyomni. Mit mondhatnék hát? Megmutattam neki a gépet, elmagyaráztam a kormányokat. Mókás, gondoltam - én magyarázok neki a repülésről, pedig én már évek óta nem repültem, s csak most, ezzel az UL-lel. Lehet, hogy magányos fickó, de az biztos, hogy sokkal jobb pilóta nálam. Amikor elhelyezkedett az ülésben, elkiáltottam a szokásos „Légcsavartól”-t, és beindítottam a motort. Olyan szokatlanul halkan kezdett duruzsolni, hogy láttam a fiún, egy pillanatra kiment a fejéből, miért kellett velem találkoznia. Elfelejtette, hogy a gép csak a háttere, de nem a célja az álmunknak. - Mehetünk? - kérdeztem, felszállásra készen. - Menjünk. Hogyan fogalmazhatnám meg, milyen is? - töprengtem, s az jutott eszembe: űzött vad. Éppen most került a hirtelen gazdagság csalóka örvényébe, s kínkeservvel kell rájönnie, hogy mit jelent ez egy tiszta ember és a barátai számára; ráadásul az egész világát robbanás fenyegeti, eddigi élete darabokra hullik. Ebben a percben azonban csak gyerek, aki új játékot kapott, hiszen annyira szereti a repülőgépeket. Milyen könnyű együttérezni valakivel, gondoltam, ha saját magunkat látjuk a pácban. Háromszáz méteres magasságban átadtam neki a vezetést. - A tiéd - mondtam. Könnyedén repült; óvatosan és érzéssel bánt a szerkentyűvel, amelyhez hasonlóval még képzeletben sem találkozott. Tudtam, éreztem, hogy ebben az álomban enyém a főszerep, tőlem vár valamit ez a fiú. Mégis nagyon magabiztos volt; szilárdan hitte, hogy már mindent tud, amit tudnia kell. Éreztem, egész 208

bensője egyetlen pattanásra kész rugó, csak arra vár, hogy visszautasítsa azt az egyszerű alapigazságot, amelynek belátása pedig szabaddá tenné. - Leállíthatjuk a motort? - kérdezte, túlkiabálva a szelet. Válasz helyett megnyomtam a kikapcsoló gombot a gázkaron. A légcsavar lassult, majd megállt. Siklani kezdtünk, mint egy vitorlázógép. A repülésről készségesen hajlandó volt tanulni. - Tökéletes kis repülőgép! - mondta. - Honnan szerezhetnék én is egyet? A pár perces repülés után már rohant volna, hogy vegyen magának egy Pterodactylt. Megtehetné, van pénze; akár száz ilyet is vásárolhatna – no persze, csak akkor, ha az ő idejében már létezne az ötlet, de még vázlat formájában sem vetette papírra senki. Különben sem úgy fog hozzájutni, hogy készen megveszi. Úgy láttam, itt az alkalom, hogy belekezdjek a mondókámba, s megpróbáljak áthatolni a változtatás iránti tiltakozása védfalán. Megkérdeztem tőle, tudja-e, mi ez a repülőgép, és ki ez az overallos fickó, aki repül vele. Nem lepődtem meg, hogy egyből megmondta, csak az kellett hozzá, hogy feltegyem neki a kérdést. Kis idő múlva, miközben ő repült, kertelés nélkül elmondtam neki, hogy minden kérdésére tudnék válaszolni, de biztos vagyok benne, hogy nem hallgatna rám, akármit is mondanék. - Biztos, hogy nem hallgatnék rád? - kérdezte. - Hallgatnál? - Kiben bízhatnék jobban, mint benned? Leslie-ben, mondtam magamban, de nem mondtam, mert kinevetett volna, és ezzel semmire sem megyek. - Íme a válasz, amiért jöttél, amire vársz - mondtam neki. - Így hangzik: add fel a Szabadság és a Függetlenség eszméjét, és vedd feleségül Leslie Parrisht. Cserébe egészen másfajta szabadságot kapsz majd, olyan gyönyörűt, amelyről álmodni sem mersz... Az utolsó mondatomat már nem is hallotta - annyira megriadt a házasság említésétől, hogy majdnem kiesett a gépből. Mekkora utat kell még megtennie, gondoltam, amíg ő hüledezett, és levegő után kapkodott. De öt év alatt megteszi. Micsoda makacs, tüskés fickó, de alapjában véve szeretetre méltó. Sikerülni fog neki, nem lesz baj, vélekedtem... vagy mégis? Lehet, hogy ő az lesz, aki lezuhan, vagy esetleg a másik, aki úgy dönt, hogy Montanába megy? Lehet, hogy az ő jövője jut zsákutcába? De éppen az, hogy ennyire gondosan őrködött a magányosságán, ébresztett bennem reményt. Amikor Leslie-ről beszéltem, hegyezte a fülét, még nyelt is egyet izgalmában, s mintha eljutott volna az agyáig egy-két dolog a jövőről. Talán ha Leslie-ről is megtud valamit, könnyebben 209

átvészeli odáig, véltem, még ha a szavaimat és az egész jelenetet el is felejti. Északnak fordultam. Leslie már várt ránk a réten, ahová leszálltunk. Egyszerű ruhában volt,amit otthon szokott viselni, ha kettesben vagyunk. A fiú felragyogott, amikor meglátta; nyomban elenyészett tartózkodásának tonnányi páncélzata. Ekkora a szépség hatalma! Leslie bizalmasan akart mondani neki valamit, ezért megmoccantam álmomban, s lassan áttűntem az ébrenlétbe. Évekkel később nyitottam ki a szemem, mint amely időben közös álmunkból hamarosan a másik Richard ébred majd. Amint kipattant a szemem, a történet elillant, mint a pára a levegőben. Repülőálmom volt, gondoltam. Milyen jó is, hogy ilyen gyakran repülök álmomban! Ebben a mostaniban volt ugyan valami különleges... de micsoda? Mintha nyers gyémántba fektettem volna a vagyonom, és egy doboznyi gyémánttal vagy magokkal repültem volna valamerre, s a doboz talán ki akart volna esni a gépből...? Igen, valamilyen befektetéssel kapcsolatos álom volt. Minta a tudatalattim egy csücske még mindig azt hinné, hogy van pénze. Talán tud valamit, amit én nem. Az ágyam melletti jegyzettömbre ezt írtam föl: Miért ne lennénk képesek magunk előhívni az

álmainkat, hogy oda utazhassunk, ahova akarunk, azt láthassuk, ismerhessük meg, amire kíváncsiak vagyunk? Mozdulatlanul feküdtem, néztem az alvó Leslie-t, ahogy a hajnalpír felragyogott a párnán lazán gyűrűző arany fürtjein. Egy pillanatra annyira moccanatlannak láttam, hogy... úristen, él még? Alig lélegzik, nem észlelem! Lélegzik egyáltalán? Nem! Tudtam, hogy csak gyerekes fantáziajáték, mégis hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor egy picit megmozdult, és a szája szögletében halvány álom-mosoly derengett fel. Arra gondoltam, hogy egész életemben őt kerestem, s íme, hogy rátaláltam, megleltem a küldetésem célját is: hogy újra vele legyek. Tévedés, nem a rátalálás volt az életcélom, ez csak szükséges feltétel volt. Most, hogy mellettem van, elkezdődhet végre az életem. A kérdés most az, hogy mi lesz ezután? Mit tanulhatunk együtt a szerelemről? Már eddig is rengeteget változtam, jutott eszembe, s még igazán el sem kezdődött semmi. Az igazi szerelmi történetek befejezetlenek. Ha az ember tudni akarja, mi következik az „ásó-kapanagyharang” után, a tökéletes társ oldalán, akkor nincs más lehetőség, mint hogy saját maga megélje a dolgot. Nagy romantika következik természetesen, és szerelem által tökéletesült érzéki gyönyörűségek. És azután? Aztán napokig, hónapokig tartó, véget nem érő beszélgetések következnek, a századok óta nem találkozott lélektársak mindent tudni akarnak egymásról: mit csináltál, mit gondoltál, mire jöttél rá, 210

hogyan változol? És azután? Mik a legtitkosabb reményeid, álmaid, kívánságaid; mire vágysz a legjobban? Mondd, milyen az a legleg-leggyönyörűbb létidő, amit el tudsz képzelni magadnak - én meg így képzelem; látod, a kettő úgy illeszkedik egymáshoz, mint a Nap és a Hold az égbolton fölöttünk! Mi ketten valóra tudjuk váltani ezeket az álmokat! És azután? Még annyi mindent kell megtanulnunk együtt! Annyi élményt megosztanunk egymással! Nyelvi játékokat, színjátszást, költészetet és színházat, számítógép-programozást és fizikát, metafizikát és parapszichológiát, elektronikát, kertészkedést, csődbemenetelt és mitológiát, földrajzot, főzést, történelmet és festészetet, közgazdaságot és fafaragást, zenét, zenetörténetet, repülést, vitorlázást és a vitorla történetét, politizálást, geológiát, bátorságot és kényelmet, erdőnjárást, vadállatok becserkészését, haldoklást és halált, régészetet, őslénytant, csillagászatot és kozmológiát, haragot és bűnbánatot, írást, fémmegmunkálást, éleslövészetet és fényképezést, napelem-tervezést, házépítést, befektetést és nyomdászatot, az ajándékozást és az elfogadást, széllovaglást, gyerekek meghódítását és az öregedést, természetvédelmet és a háborúk megállítását, lelki gyógymódokat és mágikus gyógyítást, más kultúrák megismerését, filmezést, mikroszkópiát és alternatív energiatermelést; hogy hogyan kell játszani, veszekedni és kibékülni, hogyan meglepetést és örömet szerezni, hogy öltözzünk, sírjunk, miképpen játsszunk zongorán, fuvolán és gitáron, hogyan láthatunk a látszatok mögé, mi a mód, hogy más létidőkre emlékezzünk a múltban és a jövőben, hogy megértsük a válaszokat a kérdéseinkre, hogy kutassunk és tanuljunk, gyűjtsünk, analizáljunk és szintetizáljuk a tényeket, szolgáljunk és használjunk, tanítsunk és tanuljunk, nézzünk és tapintsunk, utazzunk az időben, és találkozzunk önmagunk más létidőben élő változataival, teremtsünk álmainkból új világokat, és éljünk bennük folytonosan fejlődve. Leslie mosolygott álmában. És azután? - gondoltam. Azután még több és egyre több dolgot tanulhatnak az életigenlő Malackák. Tanulhatnak, gyakorolhatnak, és más Malackákat világosíthatnak fel; emlékeztethetik őket, hogy nem egyedül vagyunk a világban. És ezután, ha már megéltük az álmainkat, amikor már belefáradtunk az idő múlásába? Akkor jön... az élet MAGA! Emlékszel? Emlékezz: ÉN! TE! ÉS A SZERELEM SZÁMÍT CSUPÁN! Ez mind az És-azután! Ezért van az, hogy a szerelmi történetek befejezetlenek! Nem lehet végük, hiszen a szerelem sem ér véget! Akkor hirtelen, a reggel száz másodpercnyi kiterjedésében rájöttem, tulajdonképpen milyen egyszerű ez a Sokminden-ami-létezik. Lekaptam a jegyzetfüzetemet az éjjeliszekrényről, és hatalmas, izgatott nagy betűkkel villámgyorsan 211

lefirkantottam a belém villant gondolatot:

Az egyedüli valóság maga az Élet! Az Élet a tudat szabad választására bízza, hogy az tetszése szerint egyáltalán ne öltsön formát, vagy formák végtelen milliárdnyi változatait öltse magára. A kezem reszketve rótta a sorokat, a szavak vég nélkül buktak elő a kékvonalas papírlapokra.

A tudat akár megfeledkezhet magáról, ha ezt akarja. A tudat korlátokat állíthat, a valóságban nem létező képződményeket indíthat el; galaxisokat, univerzumokat és multiverzumokat képzelhet el magának: fekete lyukakat, fehér lyukakat, ősrobbanást és változatlanságot, napokat és bolygókat, asztrálsíkokat és fizikaiakat. Bármit képzel el a tudat, azt látja is; háborút, békét, betegséget és egészséget, kegyetlenséget és gyöngédséget. A tudat háromdimenzióssá formálhatja magát: egy pincérnőből prófétát farag, lehet százszorszép, a szellemvilágba érkezett lelkek vezetője, réten álló kétfedelű, álomból ébredő pilóta, amint alvó felesége mosolyában gyönyörködik, de lehet Dolly, a kölyökmacska is, amint éppen türelmetlenül ugrik felém az ágyra: hol a reggelim, HE?

És a tudat bármely pillanatban, amikor úgy tetszik neki, emlékezhet, kicsoda is valójában; emlékezhet a valóságra, emlékezhet a SZERELEMRE. És abban a pillanatban minden megváltozik... Szőrpamacs Dolly támadó állásba görbült, halvány kakaószín bundájából hihetetlen kék szemek világítottak; aztán - megbűvölten a tollamból előkacskaringózó tinta-egérfaroktól - ugrott egyet, és kiverte a tollat a kezemből. - Dolly, mit csinálsz! - sziszegtem rá fenyegetően. - Nem adsz reggelit? Megeszem a tolladat! - Dolly! Ne! Hagyd abba! Ide vele! A tollat se adod? - villogtak a szemei. Akkor megeszem a KEZEDET! - Dolly! - Mit műveltek ti ketten? - Leslie felébredt a huzakodásunkra, a takaró alatt nyújtózkodott. A bundás kis jószág a másodperc tört része alatt támadásba lendült a mozgó takaró láttán, tűhegyes fogaival, húsz karmával felfegyverkezve lecsapott a macskakölyköt fenyegető újabb veszélyre. - Dolly Őcicasága szerint ideje lenne elkezdenünk a napot - sóhajtottam fel a csatajelenet láttán. Nagyjában-egészében sikerült a jegyzetfüzetbe menekítenem, amire villámcsapásszerűen rájöttem. - Elég éber vagy már, Vukk? - kérdeztem. - Valami nagyon érdekes jutott az eszembe az előbb, s ha már ébren vagy, elmesélném... - Mondjad csak. - Felrázott egy párnát, a feje alá tette, s csak azért úszta meg az effajta cselekedetekért kijáró fenyítést Dollytól, mert véletlenül ebben a pillanatban sétált be mit sem sejtve Angyal, a Kettes Számú Kölyökmacska, s magára vonta Dolly figyelmét. Ő kapta a nyakába a támadást. Egy perc alatt felolvastam Leslie-nek az egymásba torlódó mondatözönt, amelyek úgy szökelltek, mint a 212

gazellák magas kerítéseken át. Amikor befejeztem, felnéztem, és hozzátettem: - Évekkel ezelőtt írtam egyszer egy levelet fiatalabb önmagamnak: Dolgokról, amiket jó lett vona

tudni, amikor te voltam címmel. Bárcsak odaadhatnánk EZT a gyerekeknek, akik voltunk... - Milyen jó móka lenne - merengett Leslie -, ha egy felhő szélén ücsörögve figyelhetnénk őket, amint megtalálják a füzetet, és mindazt beleírva, amit most tudunk! - Kicsit szomorú is lenne - tettem hozá. - Miért lenne szomorú? - Annyi jó áll még előttünk, de egészen mostanáig, vagy öt évvel ezelőttig nem találhatják meg egymást... - Mondjuk el nekik! - javasolta Leslie. - Írd: „Dick, azonnal hívd fel Leslie Maria Parrisht, most költözött Los Angelesbe, a Twentieth Century Fox szerződtette, a telefonszáma Crestview hat huszonkilenc kilencvenhárom... - És akkor? - kérdeztem. - Azt akarod, hogy ezt mondja: „Itt a lélektársad beszél?” Hiszen Leslie akkor már filmcsillagocska! A férfiak bámulják az újságban a képeit, és beleszeretnek! Vajon a sztár meghívná ebédre ezt a fiút, aki éppen ott akarja hagyni az első év után a főiskolát? - Ha van esze, akkor azt mondja a fiúnak, hogy gyorsan szökjünk meg Hollywoodból! Felsóhajtottam. - Nem megy. A fiúnak be kell vonulnia a légierőhöz, vadászgépeken repülnie, aztán megházasodnia, elválnia, és kibontakoztatnia a egyéniségét, rá kell jönnie, mi az, amit csak most kezd tudogatni. A lánynak is túl kell esnie az ő házasságán, megtapasztalni magán az üzletet, a politikát, a hatalmat. - Akkor neki küldjünk levelet - indítványozta Leslie. - „Kedves Leslie, fel fog hívni egy bizonyos Richard Bach, ő a lélektársad, legyél vele kedves és szeresd őt mindig...” - „Mindig”, Vukki? A mindig az egy... Bennem rekedt a szó, megdermedtem. Emlékeztem. Elfeledett álmok képei, régmúltakba és jövőkbe veszett létidő-töredékek villantak el a szemem előtt klik-klik-klik - mint diaképek a vetítőben. Ez az ágyon fekvő nő, akit e pillanatban megfoghatnék, megérinthetném az arcát - ugyanaz a nő, akit velem együtt gyilkoltak meg a letelepedés korában, a pennsylvániai mészárlásban. Ugyanaz a nő! Ő az a drága halandó, akinek a szellemi vezetője voltam vagy egy tucatszor a halála után, s aztán ő volt az én szellemi vezetőm; ő a szomorúfűz, akinek az ágai az én ágaimmal fonódtak össze; ő volt az aparóka és én a nősténye, vicsorgó fogakkal kétségbeesetten harcoltunk, hogy megmentsük a kölyköket a túlerőben levő farkasoktól; ő a sirály, aki egyre magasabb régiókba vezetett; ő volt az élő fény az Alexandria felé vezető úton; ő az ezüstös létforma a Bellatrix Ötről; az az űrhajó-fedélzeti mérnök, akit majd egy távoli jövőmben fogok szeretni; s ő a virágtündér egy távoli múltamból. - Klik-klik-klik-klik; kattogtak a diaképek... Miért gyengülök el, ha csak látom, miért éppen ennek az egyetlen, senkiéhez sem fogható tudatnak a gondolatvillanásai, arcának, keblének senkiéhez sem fogható hajlatai, s szeme senkiéhez sem fogható 213

sugara, amikor nevet - miért tölt el mindez elragadtatással? Azért, Richard, mert ezeket a senkiéhez sem fogható villanásokat, hajlatokat, a sugárzó mosolyt létidőből létidőbe visszük magunkkal mint ismertetőjegyeket ; mélyen ott rejtőznek jól bevésve a mélyén valaminek, amiben mindketten hiszünk, s amikor újra meg újra találkozunk, emlékszünk rájuk! Leslie riadtan nézett rám. - Mi a baj, Richard? - Mi bajod van? - Semmi, semmi - motyogtam kábán. - Jól vagyok, nincs baj... Előkaptam a füzetet, és kapkodva firkáltam a szavakat. Micsoda reggel! Újra meg újra vonzottuk egymást kölcsönösen, mert legtöbbször együtt kellett megtanulnunk mind a kemény leckéket, mind a boldogítóakat. Honnan tudom ilyen biztosan, miért vagyok ennyire mélyen meggyőződve arról, hogy a halál nem választ el bennünket attól, akit szeretünk?

Mert ő, akit ma szeretek... mert ő meg én már milliószor meghaltunk eddig, mégis ebben a pillanatban, percben, órában, erre az életre együtt vagyunk megint! A halál sem választhat el jobban egymástól, mint az élet! Mélyen legbelül valamennyien ismerjük a törvényeket, s az egyik törvény így szól: mindörökké visszatérünk szeretett kedvesünk karjaiba, akár egy éjszakára váltunk el, akár a halál választott el bennünket. - Egy pillanat, Vukk, ezt le kell még írnom...

Az egyetlen, ami nem mulandó: a szerelem! A szavak olyan gyorsan sorjáztak elő a tollam hegyéből, ahogy a tinta győzte.

A világegyetem keletkezésekor... az ősrobbanás előtt mi már voltunk! Minden létidő minden ősrobbanása előtt, és azután is, amikor az utolsó robajának visszhangja is elhalt már, mi mindig ott vagyunk. Mi minden létező formában megjelenő táncosok, akik mindenhol felvillanunk, mi vagyunk a világegyetem értelme, mi építjük az időt. Mi vagyunk az örökkévalóságot átívelő híd, ott feszülünk a tengerek felett; saját kedvünkre kalandozunk, csodákat élünk meg, mert gyönyörűségünk telik bennük; katasztrófákba, győzelmekbe, kihívásokba, lehetetlen helyzetekbe bonyolódunk, hogy újra meg újra próbára tegyük önmagunkat, és tanuljunk szeretni, szeretni, SZERETNI! Letettem a tollat, zihálva ültem az ágy szélén, és a feleségemre néztem. - Élsz! - mondtam. Felragyogott a szeme. - Élünk! Együtt, ketten. Hallgattunk. - Én már feladtam, hogy megtaláljalak - szólalt meg újra. - Jól megvoltam egymagamban, a Los Angeles-i kertemben, a zenémmel, az ügyeimmel, a barátaimmal. Szerettem egyedül élni. Azt hittem, életem végéig 214

így lesz. - Én pedig boldogan fulladtam volna meg a nyakamra tekeredett szabadságoktól - mondtam. - Nem lett volna rossz sora egyikünknek sem, hiszen a tudomásunk szerint ez volt a legtöbb, amit kívánhattunk. Hogyan hiányolhattuk volna azt, amiben még sohasem volt részünk? - Nagyon is hiányoltuk, Richie! Nem érezted egyszer-egyszer akár társaságban, akár egyedül, hogy úgy elszomorodsz, hogy sírni lenne kedved, mintha az egész világon nem lenne senki más, aki olyan, mint te? Leslie kinyújtotta a kezét, megsimította az arcomat. - Soha nem érezted úgy - kérdezte -, hogy hiányzik valaki, akivel sohasem találkoztál?

negyvenhat Késő éjszakáig fennmaradtunk, Leslie meg én. Leslie a háromszázegynéhányadik oldalon tartott a

Passzív energianyerés - napfényből című kézikönyv szakszerűen bővített kiadásában. Én éppen becsuktam A Colt-revolver története című művet; az elolvasott könyvek kupacára tettem és az olvasandók tetejéről levettem egy újabb kötetet. A könyveink ránk vallanak, gondoltam. Leslie ágya mellett ezek sorakoztak: E. E. Cummings összes

költeményei; Föld, 2000 - Jelentés az Elnöknek; Tétova lépések a takarékosság felé; Carl Sandburg Lincolnról; Barátaim, az egyszarvúak; Az időtlen pillanat; Szűkös esztendők; Barisnyikov, az alkotó; Amerikai filmrendezők, 2081. Az én térfelemen pedig ezek a kötetek álltak: A táncoló Nu Li mesterek; Ray Bradbury novellái:

Repülő Odüsszeia; Az Akvárium-összeesküvés; A többszörös világok kvantummechanikai alapjai; A nyugati partvidék ehető vadnövényei; A trimmlap-tényező. Ha valakit gyorsan fel akarok térképezni magamnak, elég, ha egy pillantást vetek a könyvespolcára. A könyv-cserebere neszére Leslie, aki éppen elvégzett egy számítást, felpillantott. - Milyen volt Colt úr? - érdeklődött, és a napenergetikai táblázatokat igazgatta a lámpa alatt, hogy jobban lássa a számokat. - Ó, kiváló fickó. Tudtad, hogy a Colt-revolver nélkül ma ötven helyett csak negyvenhat állam létezne az országban? - Hogyhogy? Fegyveresen elloptunk még négyet? - Ez így erős, Leslie. Nem loptuk, megvédelmeztük vagy felszabadítottuk őket. És nem mi - nekünk semmi közünk hozzá. De százegynéhány évvel ezelőtt, az akkoriaknak a colt félelmetes fegyver volt. Ismétlőfegyver, amely gyorsabban tüzelt, mint bármi más, és sokkal pontosabb is volt. Mindig vágytam egy 1851-es Navy Coltra. Butaság, nem? Az eredetiek iszonyú pénzbe kerülnek, de a cég csinál másolatokat is. 215

- És mihez kezdenél vele? Leslie most éppen nem törekedett arra, hogy szexisnek lássam, de még egy vastag, téli pongyola sem tudta volna vonzó idomait elrejteni. Vajon mikor jutok túl ezen az együgyű rajongáson azért a formáért, amelyet testéül választott? Soha, gondoltam. - Mivel mit kezdenék? - kérdeztem szórakozottan. - Te ösztönlény - morogta felém Leslie. - Minek kell neked egy régi pisztoly? - Ja, a colt? Fura egy dolog, de már réges-régóta, ahányszor csak az eszembe jut, hogy nekem nincs revolverem, úgy érzem, mezítelen vagyok, kiszolgáltatott. Annál, aki megszokta, hogy bármikor előkaphatja a coltját, ez nem volna meglepő - de nekem még életemben se volt a kezemben. Nem furcsa? - Ha akarod, hát kezdjünk gyűjteni rá. Ha már annyira szeretnéd... Milyen gyakran megesik, tűnődtem, hogy apró-cseprő dolgok, egy régi szerkentyű, épületek, vagy egy táj iránt érzett megmagyarázhatatlanul heves szeretet vagy utálat valamiképp visszavezet minket régmúlt létidőinkbe. Ki ne érzett volna már ellenállhatatlan vágyat, hogy nekivágjon a világnak, vagy meghitt otthonosságot letűnt korokkal foglalkozva? Biztos voltam benne, hogy az egyik múltamban vörösréz-kékacél colt simult a markomba. De jó lenne egyszer a nyomába eredni ennek az ős-énemnek. - Nem érdemes hajtani rá, Vukki. Csak egy bolond ötlet. - Most mit fogsz olvasni? - kérdezte, és oldalt billentette a könyvet, hogy megszemlélje a következő táblázatot. - Az Élet a halál után-t. Úgy látom, alapos munka; az író olyan emberekkel, akik majdnem meghaltak, arról beszélget, mit éreztek, mit láttak. És a te könyved milyen? Angyal - a kettes számú macska, háromkilónyi, hosszú szőrű, fehér perzsa -, felugrott az ágyra, mintha három tonnát nyomna, súlyos léptekkel odaballagott Leslie-hez, és nagy dorombolás közepette rárogyott az ölében fekvő könyv lapjaira. - Remek. Milyen érdekes ez a fejezet! Azt írja: szőr, szőr, szőr, SZEMORR SZEM, szőr, szőr, szőr, mancs és farok. Mondd, Angyal, jelent neked valamit az a megállapítás, hogy útban vagy? Az, hogy éppen a könyvemen trónolsz? A macska lustán rápillantott, és hangosan dorombolta a választ: „nem”. Leslie felrakta a szőrgombócot a vállára, és egy darabig csendben olvasgattunk. - Szép álmokat, kicsi Vukki! - mondtam, és lekapcsoltam az olvasólámpámat. - Találkozunk a Felhő utca és az Álomsziget sétány sarkán... - Mindjárt ott leszek, kedves - mondta. - Jó éjt. Megpaskoltam a párnámat, és begubóztam az elalváshoz. Már egy ideje irányított álmodással kísérleteztem, de nem sok sikerrel. Most túl fáradt voltam, hogy próbálkozzam. Rögtön álomba zuhantam.

Könnyed vonalvezetésű, légies üvegház egy zöldellő sziget fennsíkján. Mindenütt, a ház átlátszó 216

szobáiban is virágok, a színek orgiája folyamként hömpölyög le a domboldalon egy lapályig. A füvön egy hajnalszínekben pompázó hidroplán áll. Távolabb a mélykék vízből vadzöld és fátyolos-kék szigetek emelkednek. A házban belül is, és körülötte mindenütt fák nyújtóznak; futónövények omlanak alá a négyzetes, széthúzható mennyezet alatti térben, amely éppen szabadon tárul a nap felé. A fotelek és a dívány puha kárpitja citrom és vanília színű. Karnyújtásnyira mindenfelé könyvespolcok; a teret betölti Bartók lenyűgöző Concertója. Rögtön otthonosan érezzük magunkat a zenétől, a növényektől, repülőgéptől és a kilátástól, amely úgy tárul szét a horizontig, mintha repülnénk. Pontosan ilyen otthont képzeltünk magunknak, egyszer régen. - Isten hozott benneteket! Ez mind a ti munkátok! A két ember, aki üdvözöl minket, ismerős. Nevetnek és vidáman megölelnek. Nappal elfeledkezünk régi álmainkról, de alvás közben vissza-visszajárnak. A férfi ugyanaz, aki a Pterodactylon repült velem; tíz vagy húsz évvel későbbi énem, de sokkal fiatalabbnak látszik. A nő az a Leslie, aki akkor a repülőgépnél várt minket, de érett korára még inkább megszépítette a tudás. - Üljetek le - mondja. - Nincs sok időnk. A férfi forralt bort tesz elénk az uszadékfából készített asztalra. - Szóval így fest a jövőnk! - jegyzi meg Leslie. - Nagyon jó munkát végeztetek! - Ez az egyik lehetséges jövőtök - mondja a másik Leslie. - És a jó munka a ti érdemetek! - Ti mutattátok az utat - teszi hozzá a férfi. - Ti adtátok a lehetőséget, nélkületek nem mentünk volna semmire. - Semmiség volt, igaz, Vukk? - mosolygok a feleségemre. - Nem volt semmiség! - tiltakozik. - Nagyon is sokat tettünk! - Csak úgy tudtuk meghálálni, hogy meghívtunk ide benneteket - mondja a jövő-Richard. -A házat te tervezted, Leslie. Kiválóan sikerült. - Majdnem kiválóan - helyesbít a felesége. - A fényenergia-rendszer jobban működik, mint gondoltad. De lenne némi módosító javaslatom a hőtárolót illetően... A két Leslie éppen belemerülne a napenergia és a nagy kapacitású hőszigetelés technikai részleteibe, amikor rájövök... - Bocsássatok meg - szólok közbe. - Álmodunk, ugye? Mindannyian, igaz? - Így van - helyeselt a jövőbeli Richard. - Most először sikerült mindkettőtöket elérnünk. Már évek óta próbálgattuk - de úgy látszik, mégis haladunk! - Már évek óta csináljátok - pislogok -, és csak most sikerült elérnetek minket? 217

- Meg fogod érteni, ha te is kipróbálod. Hosszú ideig csak olyanokkal fogsz találkozni, akiket sose láttál - jövendő éneiddel, önmagad változataival, halott barátokkal. Sokáig csak tanulni fogsz, mielőtt taníthatnál. Húsz évedbe kerül. Húsz évi gyakorlat után már könnyedén irányíthatod az álmaidat, amikor csak akarod. Akkor elindulhatsz, hogy felkeresd az őseidet, és köszönetet mondhatsz nekik. - Ősök? - szólalt meg Leslie. - Mi is ősök lennénk? - Bocsáss meg - mondta a férfi. - Ügyetlenül fogalmaztam. A ti jövőtök a mi múltunk. De a mi jövőnk is lehet a ti múltatok, érteni fogjátok, miképp, amint megszabadultok a hagyományos időszemlélettől, és előrehaladtok az álomirányításban. Ameddig a folytonosan előrehaladó időben hiszünk, addig minden csak idővel válik valamivé ahelyett, hogy minden időben csak úgy egyszerűen létezne. Az időn túl mind egyek vagyunk. - Örülök, hogy ilyen egyszerű - jegyezte meg Leslie. Közbe kell szólnom. - Álljunk meg egy pillanatra - mondom. - Az új könyv - tudod, mennyire fontosak nekem a címek... Rátaláltam a jó címre? Egyáltalán - megírtam a könyvet? Kiadták? És a legfontosabb, hogy a cím... rátaláltam végül? A jövő-Richard nem sok türelemmel viseltet a kétségeim iránt. - Nem azért álmodunk most, hogy megmondjam. De igen – megtaláltad azt a címet; igen megjelent a könyv. - Csak ennyit akartam tudni - mondom. Azután félénken megkockáztatom: - És mi az a cím! - Ennek az álomnak mást kell közölnie veled - hárít el. - Kaptunk egy... mondjuk úgy, levelet... saját magunktól, a távoli jövőnkből. Az ötletetek, hogy üzenjetek a fiatal Dicknek és Leslie-nek, elindított valamit. Most már sokan amolyan pszi-levelezőpartnerré váltunk. - Minden, amit a fiatalabb éneteknek üzentetek gondolatban, eljutott hozzájuk. Kicsi, tudattalan változások történtek bennük, és mivel ők a mi én-változataink, lehet, hogy nekik már nem kell átélniük a nehéz időket úgy, mint nekünk. Nem lesz nekik sem mindig könnyű, persze, de van egy kis esélyük, hogy könnyebben megtanulják, valójában mi is a szerelem. - A levélben az állt - veszi át a szót a jövő-Leslie -, hogy: Minden, amit tudtok, igaz! - Az alakja halványul, a látomás kezd széttöredezni. - Még csak ezt hadd mondjam el: Sose kételkedjetek abban, amit tudtok! A könyv címe nemcsak afféle jól hangzó szófüzér: valóban hidak vagyunk... Ekkor kifakult az álomkép, helyette süteménnyel tömött bőröndök, autós-üldözés és egy kerekes gőzhajó képei ugrottak be. Nem ébresztettem fel Leslie-t, a párnám melletti polcocskán kezdtem a füzetembe írogatni, s emlékezni próbáltam a félhomályban, mit is láttam a sütemények előtt. Amikor Leslie másnap reggel felébredt, rögtön el akartam mondani neki. - Álmodtam valamit - kezdtem. 218

- Mit? - kérdezte. - Hogy abban a házban találkoztunk magunkkal, amit te terveztél. - Richard! - kiáltott fel. - Emlékszem! Hadd meséljem el én neked. Csodás hely volt, őzek a réten, a tóban virágos mezők tükröződtek, épp olyanok, mint Oregonban. A tervünk, a napelemes ház meglesz! Zene szólt, ott voltak a könyvek, a fák... az egész olyan nyitott és világos! Gyönyörű, napos idő volt, és megjelent Dolly és Angyal, a két dagi, öreg macska; figyeltek minket, és doromboltak. Az új könyvedet is láttam a polcon, a mi könyvünket! - Igazán? Mi volt a címe, mondd gyorsan! Küszködött, hogy emlékezzék. - Vukki, annyira sajnálom, de elfelejtettem... - Hm. Nem baj, ne izgasd magad - mondtam. - Buta kíváncsiság. Nem akármilyen álom volt, nem gondolod? - Valami az örökkévalóságról...

219

negyvenhét Mire befejeztem az Emlékek a halálról című könyvet az egyik este, Leslie éppen belekezdett az Élet a

halál után címűbe. Amint végiggondoltam az olvasottakat, elfogott a vágy, hogy Leslie-vel megbeszéljem. - Ha lenne egy perced - szóltam neki. - Jó hosszú perced... Elolvasta a bekezdést, ahol éppen tartott, azután a könyvborító fülét könyvjelzőnek odahajtotta, és becsukta a könyvet. - Mondhatod - nézett rám. - Eszedbe jutott már, hogy milyen igazságtalan - kezdtem - ...hogy mennyire végsőkig igazságtalan, hogy a halál a legtöbb embernek kényelmetlen, kellemetlen, zűrzavaros helyzet; olyasmi, ami váratlanul a nyakunkba szakad, talán éppen akkor, amikor végre megtaláltuk azt az egyetlen embert, akit szeretünk, akitől soha, egy napra sem akarunk elválni. És akkor a halál egyszer csak megjelenik, és közli, hogy „nem érdekeltek, akkor is szétválasztalak benneteket!” - Igen, egyszer-kétszer már gondoltam erre - mondta. - Miért kell ennek okvetlenül így lennie? Miért engedjük ki ennyire a kezünkből a saját halálunkat? - Talán azért, mert ezenkívül csak egyetlen lehetőség van: az öngyilkosság - vélte. - Vagy úgy! - folytattam. - Valóban az öngyilkosság az egyetlen kiút? Nincs semmi jobb megoldás a távozásra, mint ami ezen a bolygón szokásos, hogy ötletszerűen következik be, az utolsó pillanatban, hogy a halál erőszakkal ragadja el őket? Rúgkapálás a halál erőszakával szemben az utolsó percekben? - Hadd gondolkozzam - mondta. - Nem arról van szó, hogy valami tervvel akarsz előrukkolni? Azt előre megmondom, hogy amíg itt vagy velem, nem tesz boldogtalanná a gondolat, hogy az utolsó percben kell meghalnom! - Figyelj csak, mit akarok mondani. Tetszeni fog neked, mert rendszerető vagy. Szóval: a meglepetésszerű halál helyett nem kéne elérni oda, hogy azt mondjuk: „Megtettük, amit kellett! Mindent elvégeztünk, amiért jöttünk; nincs már hegy, amit meg ne másztunk volna; mindent megtanultunk, amit akartunk, szépen éltünk” - s ezzel tökéletes egészségben leülnénk egy fa vagy csillag alá, mi ketten, és fölemelkednénk a testünkből, hogy soha ne térjünk vissza? - Mint a könyvekben - jegyezte meg Leslie. - Milyen szép is lenne! Csakhogy nem tesszük, mert... mert nem tudjuk, hogyan kell csinálni. - Leslie! - kiáltottam fel, elragadtatva a saját ötletemtől. - Én tudom, hogyan kell! - Jaj, de most még ne! - kérlelt. - Még meg kell építenünk a házunkat, aztán ott vannak a macskák meg a mosómedvék, gondoskodni kell róluk is; a tej megsavanyodna a hűtőben; ki válaszolna a leveleinkre? Hiszen csak most kezdtük újra az életünket! - Jó, jó, nem most. Csak éppen fejbe kólintott a hasonlatosság, amikor a halálközeli élményekről olvastam: mennyire hasonlítanak ahhoz, amit a testen kívüli lebegésről olvastam, az asztrálutazásokról szóló könyvekben! A halál nem több, mint olyan testen kívüli utazás, amelyből nem térünk meg! Az 220

ilyesmi pedig megtanulható! - Várj egy picit - szólalt meg. - Azt mondod, hogy egyszer, egy szép naplementében elhagyjuk a testünket, és soha vissza sem jövünk? - Egyszer, valamikor megtehetjük. A szeme sarkából kutatóan nézett rám. - Ez most komoly? - Száz százalékig. Tényleg! Nem lenne kétségbeejtő, ha elütne egy troli? Nem sokkal jobb, mintha elvesztenénk egy-kép napot, vagy akár egy-két évszázadot, amíg újra együtt lehetünk? - A dolog újra-együttlevés része tetszik - jelentette ki. - Én is komolyan mondok valamit: ha te meghalsz, én sem akarok itt maradni tovább! - Tudom - feleltem. - De akkor nem marad más hátra, mint hogy gyakoroljuk a testen kívüli utazást, ahogy a beavatottak vagy a farkasok csinálják. - Farkasok? - Egy farkaskönyvben olvastam, hogy állatkertben dolgozó emberek egyszer csapdába - amolyan „kímélő” típusba, amely nem okoz sérülést - ejtettek egy farkaspárt. Azután feltették őket egy nagy ketrecben a teherautójukra, és elvitték őket az állatkertbe. Amikor odaértek, levették a ketrecet, és látták, hogy mindkét farkas... halott. Se betegségnek, se sérülésnek semmi nyoma. A farkasok egyszerűen nem akarták, hogy szétválasszák őket, nem akartak ketrecben lenni. Nem akartak tovább élni, inkább együtt meghaltak. Az orvosok sem tudták megmagyarázni. A farkasok fogták magukat, és csak úgy elmentek... - Ez igaz? - A farkaskönyv ismeretterjesztő írás volt, nem holmi mese. Én is ezt tettem volna a helyükben, te nem? Nem ez volna a civilizált, intelligens módja annak, hogy eltűnjünk erről a bolygóról? Ha az egész föld, az idő és a tér csak álom, miért ne ébredhetnénk jó érzéssel, boldogan valahol másutt, ahelyett, hogy azt sikoltoznánk, hogy nem akarunk elmenni innen? - Szerinted tényleg meg tudnánk csinálni? - kérdezte. Rendérzékének nagyon kapóra jött a gondolat. Alig mondta ki az utolsó szót, máris ugrottam, és lekaptam a polcról fél tucat könyvet: Az asztráltest

kivetítésének elmélete és gyakorlata; Kiút a testből; A legfenségesebb kaland; Az asztráltest kivetítésének kézikönyve, A testen túli tudat. A kötetek súlya alatt besüppedt a matrac. - Ezek az emberek mind azt állítják, hogy a dolog tanulható. Persze, nem könnyű, és sokat kell gyakorolni, de elsajátítható. A kérdés csak az, megéri-e a fáradságot? Leslie a homlokát ráncolta. - Ha most azonnal kéne válaszolnom, azt mondanám, hogy nem. De ha mondjuk, holnap meghalnál, akkor iszonyúan sajnálnám, hogy nem tanultam meg... - Jó, akkor egyezzünk meg abban, hogy a testből való felemelkedést gyakoroljuk, de sokkal későbbre halasztjuk a végét, azt, hogy nem jövünk vissza. Már mind a ketten voltunk egyszer a testünkön kívül, azt tehát tudjuk, hogy arra képesek vagyunk. Azt kellene megtanulnunk, hogy akkor csináljuk, amikor akarjuk, és hogy együtt is képesek legyünk rá. Nem lehet olyan rémesen nehéz. 221

Tévedtem. Rémesen nehéz volt. Az volt a gond, hogy úgy kellett elaludni, hogy közben ébren maradjunk, hogy ne veszítsük el a testünktől független tudatosságunkat. Teljesen éberen képzelődni erről könnyű, de más a helyzet, amikor az ember alszik, mint a bunda, ilyenkor megőrizni az éber tudatot - kemény dió. Éjszakákon át olvasgattuk az asztrálutazásról szóló könyveket; ígérgettük egymásnak, hogy találkozunk alvó testünk fölött a levegőben; hogy legalább egy pillantást vetünk egymásra, és azután emlékezünk is rá ébredéskor. Nem ment. Teltek a hetek, hónapok. Szokásunkká vált a próbálkozás, bár a könyveken már régen túl voltunk. - Ne feledd, hogy emlékezned kell... - mondogattuk, amikor lekapcsoltuk a lámpát. Azzal merültünk álomba, hogy a testünk fölött találkozunk; ehelyett Leslie Pennyslvániában kötött ki, én pedig egy pagoda tetejének peremén ücsörögtem Pekingben. Vagy kaleidoszkópszerűen váltakozó jövőben jártam, s Leslie közben a tizenkilencedik században koncertezett. Egyszer, öt hónappal később, úgy hajnali három körül ébredhettem.

A másik oldalamra akartam fordulni, odébb akartam igazítani a párnát a fejem alatt, amikor rájöttem, hogy nem lehet, mert a párna az ágyon hever, az ágy pedig mélyen alattam van, én meg hanyatt fekve lebegek fölötte úgy egyméternyire a levegőben. Teljesen éber vagyok. Lebegek. A szobát sötét, ezüstszürke fény tölti be. Holdfény - vélném, de sehol a Hold. Látom a szoba falait, a lemezjátszót, íme, itt az ágy is, a könyvek szép rendben sorakoznak mellette Leslie térfelén, és kusza kupacban állnak az enyémen. És ott fekszünk, ő meg én alszunk! Belém hasít az elképedés, mint kék tűzláng az éjszakai sötétbe, azután határtalan öröm fog el. Alattam van a testem - az a furcsa teremtmény ott az ágyon, aki behunyt szemmel durmol, én vagyok! Persze, nem egészen én... Hiszen én ez vagyok, aki most lefelé bámul. Ezen az első éjjelen csupa elragadtatott gondolat, csupa felkiáltójel kering a fejemben: Sikerült! Pofonegyszerű! Ez maga a... szabadság! Hurrá!

A könyvek nem hazudtak. Ha valamilyen mozdulatra gondolok, máris elindulok, siklom a levegőben, mint korcsolya a jégen. Valójában nincs testem, de testetlen sem vagyok. Van valamiféle „testtudatom”: ködös, megfoghatatlan, mint egy kísérteté. Milyen elkeseredetten gyakoroltunk, hogyan lehet, hogy ez ennyire egyszerű? Kristályosan éber vagyok. Ehhez a késpenge élességű, mindentudó állapothoz képest hétköznapi ébrenlétünk csupán alvajárás! Megfordulok a levegőben, hogy a hátam mögé lássak. Alvó testem és közöttem alig észlelhető, fénylő fényfonál húzódik. Ez az a kötelék, az ezüstszál, amelyről annyit olvastunk: az élő szellemet ez köti a testhez. Ha az ember elszakítja ezt a szálat - mondják -, akkor örökre elhagyja a testét. 222

Ebben a pillanatban derengő ködpára gomolyog elő mögülem; Leslie ágyban fekvő alakja fölött lebeg egy darabig, majd beleolvad a testébe. Egy pillanat - Leslie megmozdul, megfordul a takaró alatt, a keze megérinti a vállamat. Minta hátbavágtak volna - fejjel zuhanok előre az ébrenlétbe. Szemem felpattant, és koromfeketeséget láttam a szobában; annyira sötét volt, hogy nem sokat számított, nyitva van-e a szemem, vagy csukva. Zakatoló szívvel nyúltam a lámpához, felkattintottam. - Vukki! - szóltam. - Ébren vagy, kedves? - Mmm. Most már igen. Mi a baj ? - Nincs baj! - kiabáltam fojtott hangon. - Sikerült! Győztünk! - Mi sikerült? - Elhagytuk a testünket! - Ne mondd! Richie, tényleg? Nem emlékszem semmire... - Biztos? Mi jut eszedbe gyorsan? Mit láttál az imént? Kisöpörte aranyos fürtjeit a szeméből, és álomittasan mosolygott. - Repültem. Nagyon szép álom volt. Repültem a mezők fölött... - Akkor megtörtént! A testenkívüliségre úgy emlékszik az ember, mintha repült volna! - Honnan tudod, hogy én is elhagytam a testemet? - Mert láttam! Ettől teljesen felébredt. Mindent elmeséltem neki, aprólékosan beszámoltam. - Az, hogy „láttam”, nem igazán jó kifejezés arra, ahogyan a testen kívül lát az ember. Tulajdonképpen nem látásról van szó, Vukk, hanem tudásról. Az ember tudatában van a legapróbb részletnek is, tisztábban érzi, mintha a szemével látná. - Lekapcsoltam az olvasólámpámat. - A szoba ilyen sötét volt, de tisztán láttam mindent, a lemezjátszót, a polcokat, az ágyat, benne téged meg magamat... - A teljes sötétségben lenyűgöző volt arról beszélni, hogy mindezt - láttam. Leslie felkattintotta a lámpáját, és morcosan felült az ágyban. – De én nem emlékszem! - Úgy mentél el mellettem, mint egy százszorszép ufó; megálltál a levegőben, aztán egyszer csak beletűntél a testedbe. Azután megfordultál, közben megérintettél, és BUMM! - felébredtem. Ha nem érsz hozzám abban a percben, akkor én sem emlékeznék semmire. Újabb hónap telt el, amíg megtörtént megint - ezúttal éppen fordítva: Leslie-vel. Várt reggelig, hogy elmesélje. - Vukk, ugyanaz történt velem is! Mintha könnyű felhőcske lettem volna az égen. Boldog felhőcske! Megfordultam, lenéztem az ágyra, ott aludtunk mindketten, de ott volt Borostyán is; a drága kis cicám a vállamon gömbölyödött, ahogy régen aludtunk együtt! Szóltam neki: BOROSTYÁN! Erre kinyitotta a szemét, és rám nézett, mintha soha el sem hagyott volna. Azután felállt, és elindult felém, és itt a vége, felébredtem. 223

- Úgy érezted, hogy be vagy zárva a szobába? - Nem, dehogy! Bárhova mehettem volna a világűrben, ahová csak akarok; bárkit meglátogathattam volna... Mintha varázstestben lennék... A csend úgy pattogott a szobában, mint az elektromosság. -Sikerült! - lelkendezett Leslie éppúgy, ahogy a múltkor én. - Most már menni fog! - Talán még egy hónap - mondtam -, s megint megcsináljuk! Már másnap éjszaka megtörtént.

Arra ocsúdtam, hogy az ágy fölött, a levegőben ülök. Egyszer csak egy lebegő, fénylő folt ragadja meg a figyelmemet, s tudom, hogy ez a tisztán ragyogó, arany- és ezüstszínű valami, tőlem karnyújtásnyira - maga a csodás, élő szerelem. Szent ég, gondolom, az a Leslie, akit eddig csupán a szememmel láttam, elenyésző kis része annak, ami ő valójában! Testéből egyre újabb testek, életéből egyre újabb életek bomlanak elő, mindig új, mindig más, ezerarcú, ezer lelkű. Mikor fogom valaha is minden ízében megismerni? Nem kellenek szavak hozzá, hogy értsem - tudom, mit akar tudatni velem. - Te aludtál, én már idekinn voltam, s akkor elkezdtelek kirángatni, hogy „Richie, légy szíves, gyere elő...”, és akkor előjöttél... - Szia, csillagom, szia, szia! Felé nyúlok, s amikor a két fény, akik voltunk, összeér, olyan érzés, mintha kézen fognánk egymást, de sokkal bensőségesebb, sokkal gyöngédebb ez az egymásra találás. - Induljunk felfelé - sugallom neki. - Lassan. Próbáljunk felemelkedni. Mint két ballon emelkedünk együtt felfelé, át a mennyezeten, mintha csak híg levegő volna. A háztető elsüllyed alattunk: elmaradnak a kérges fagerendák, rajtuk a ráhullott fenyőtű, a téglából rakott kémény és a civilizáció felé tájolt tévéantenna. A virágok alszanak odalenn az ágyásokban. Már a fák fölött járunk, óvatosan kisodródunk a víz fölé; az éjszaka csillagos, leheletnyi felhők úsznak a égen: fátyolos tépett ciprusok; a látás végtelen, a déli szél alig lengedez. Hőmérséklet nincs. Ha ez az élet, vélem, ez sokkal csodásabb, mint amit valaha is... - Igen - hallom Leslie gondolatát. - Így van. - Vésd ezt be jól abba a félelmetes memóriádba - közlöm vele. – Nehogy elfelejtsd, mire felébredünk! - Te se... Mint pilótanövendékek az első egyedül-repüléskor, hirtelen mozdulatok nélkül, lassan lebegünk 224

egymás mellett. Nem érezzük a legcsekélyebb magasságiszonyt sem, nem félünk jobban attól, hogy lezuhanhatunk, amennyire egy felhő tarthat az ilyesmitől, vagy két hal attól, hogy vízbe fullad. Akármilyen testben vagyunk is, súlya vagy kiterjedése nincsen. Ha úgy tetszik, átsiklunk akár a vason, akár a nap középpontján. - Látod? A szál... Ahogy mondja, eszembe jut. Odanézek. Két fénylő pókfonál húzódik belőlünk a ház irányába. - Madzagon eregetett léleksárkányok vagyunk - gondolom. - Induljunk vissza? - Csak szépen, lassan... - Ha nem akarjuk, nem muszáj... - De hiszen vissza akarunk menni, Richie! Szépen, lassan visszalebegünk a víz fölött a házba, a nyugati falon át besiklunk a hálószobába. A könyvespolc mellett megállunk. - Oda nézz! - gondolja Leslie. - Látod? Borostyán! Puha fénypamacs úszik Leslie felé. - Szia, Borostyán! Szia, kiscicám! Szeretet- és örömteli üdvözléshullámok áradtak felénk a fénygombócból. Lassan otthagyom őket, átlebegek a szobán. Mi lenne, ha beszélni próbálnánk valakivel? Ha mondjuk Leslie látni szeretné a bátyját, akit tizenkilenc évesen elveszített? S ha én anyámmal vagy nemrég elhunyt apámmal akarnék találkozni? Mi lenne? Ebben a furcsa, testen kívüli állapotban, bármi legyen is ez, a kérdésekkel együtt születnek meg a válaszok. Ha beszélni akarunk velük, akkor beszélünk. Bárkivel együtt lehetünk, akihez valamilyen kötelék fűz bennünket, és aki szintén velünk akar lenni. Megfordulok, és nézem a két fényt, Leslie-t és a cicát, s most veszem csak észre, hogy a macskából is ezüstös szál húzódik, a sötéten át az előszoba irányába, ahol a kosárban egy fehér szőrgomolyag pihen. Ha lenne szívem, most nagyot dobbanna. - Leslie! Borostyán tulajdonképpen Angyal! Ekkor, mintha egy színdarabban történne, amelynek váratlan fordulatait nem tudhatjuk előre, ebben a pillanatban a másik macskánk, Dolly robog át teljes sebességgel az előtéren, és mint egy négylábú motorkerékpár, ugrik és az ágyon fékez. A nyakunkba szakadó macskatámadás kiveri szemünkből az álmot, s nyomban el is felejtjük. - DOLLY! - kiabáltam rá, de az ágyról a falnak pattant, s szempillantás alatt eltűnt az előtérben, ahonnan jött. Az efféle mutatvány kedvenc mulatságai közé tartozott. - Bocsáss meg, Vukk - mondtam. - Ne haragudj, hogy felébresztettelek. 225

Leslie felkapcsolta a villanyt. - Honnan tudod, hogy Dolly volt? - kérdezte álmosan. - Ő volt, láttam. - A sötétben? Dolly fekete-barna foltos bundáját láttad, amint száguld a töksötétben? Ebben a pillanatban mindketten újra emlékeztünk. - Elhagytuk a testünket, ugye? - kérdezte Leslie. - Ó, Vukki, együtt voltunk odafenn, a fellegekben..! Előkaptam a jegyzetfüzetem, és a tollam után tapogatóztam. - Gyorsan mondj el mindent, amire emlékszel. Ettől kezdve a gyakorlás egyre könnyebben ment, egyre több eredményt hozott: minden egyes siker utat nyitott a következőnek. Az első év leteltével havonta többször is találkoztunk egymással a testünkön kívül; az a gyanakvó érzetünk, miszerint csak látogatók vagyunk e Földön, nőttön-nőtt. Néha már egymásra mosolyogtunk a televízó előtt, és úgy hallgattuk a híreket, mint két érdeklődő kívülálló. Ennek köszönhetően az ötös csatorna tragédiákról és katasztrófákról szóló beszámolóit nem halál- és borzalomlistának tartottuk, csupán arról volt szó, hogy egyesek mennek, mások jönnek; végtelen hatalmú szellemerők kalandoznak. A horrorisztikus híradások számunkra amolyan iskolatelevízióvá váltak, megoldandó teszteket, lehetőségeket arra, hogy ha akarunk, jót tegyünk másokkal, felhívást, odadobott kesztyűt, amit felvehetünk. - Jó estét, Amerika, Hírmondó Hédi vagyok, íme, a mai esti kínálat a világ borzalmaiból. Spirituális nagylegények, akik jótétemények által fejlődni szeretnének, különösen figyeljenek: A Közép-Keleten ma... - S olvassa a hírt, hátha a megmentők felfigyelnek. - Most pedig kormányzati csődök következnek. Akad valaki, aki élvezettel munkálkodna bürokratikus baklövések helyrehozatalán? Rövid reklám után megnyitjuk a Fajsúlyos problémák böngészdéjét! Kérem, figyeljenek, hátha lennének ötleteik! Azt reméltük, hogy a „testenkívüli” gyakorlatokból megtanulhatjuk, ahelyett, hogy ki lennénk szolgáltatva a testünknek és a test halálának, úrrá lehetünk fölötte. Arra nem számítottunk, hogy e tanulás révén olyan szemléletre teszünk szert, amely mindent megváltoztat. Mert felmerül a kérdés: ha egyszer áldozatból testünknek és halálának urává válunk, mihez kezdünk a hatalmunkkal? Egy este, amikor befejeztem az írást, kikészítettem a macskák eledelét és az apró sütőtököket egy tálcára utóbbiakat Mosómedve Melindának szántam, aki minden éjjel megjelent nálunk. Leslie odajött, hogy ellenőrizze az adagolást. Ma korán otthagyta a számítógépét, hogy bekapcsolódhasson az esti hírek jóvoltából a világ folyásába. - Láttál valamit a híradóban - kérdeztem -, ami felkeltette a tettvágyadat? - Az atomenergiapártiak megállítása, meg persze a háborúké. Talán az űrbázisok is; a környezetvédelem feltétlenül, meg a bálnák és a veszélyeztetett állatfajok. A tálca ételkínálata vonzó volt, ha mosómedveszemmel próbáltam megítélni. - Túl sok a sütőtök - jegyezte meg Leslie, és levett néhányat a halom tetejéről. - Melindát tápláljuk, nem 226

pedig Malackát...! - Gondoltam, jólesne neki ma este egy kis repeta. Minél több sütőtököt pusztít, annál kevesebb madarat meg egyebet akar majd elfogyasztani. Leslie szó nélkül visszatette a tököket, és a heverőhöz indult, hogy kuckót csináljon rajta magunknak. Kitettem a mosómedve vacsoráját, azután a feleségem mellé kucorodtam a nappali heverőjére. - Szerintem a legtöbb lehetőség az egyéni fejlődésben rejlik - mondtam neki. - Ahogy mi, te meg én tanuljuk a dolgot... az egész ellenőrizhető! - Semmiféle cikázgatás más tudatszintekre?! - ingerkedett velem. - Talán még nem értünk meg arra, hogy elhagyjuk ezt a mi kis bolygónkat? - Nem, nem értünk meg rá - feleltem. - Egyelőre elég, hogy tudjuk, bármikor megtehetjük, ha akarjuk. Lehet, hogy csak látogatók vagyunk ezen a Földön, Vukki, de most már sok ismeretet szereztünk. Évekig rendületlenül gyakoroltuk, hogyan használjuk a testünket, itteni civilizációkat ismertünk meg, nyelveket, eszméket. Megtudtuk, hogy miképp kell megváltoztatni a dolgokat. Még nem szeretném mindezt feladni. Örülök, hogy nem lettem öngyilkos akkor régen, amikor még nem ismertelek. Érdeklődve nézett rám. - Tudatosan öngyilkos akartál lenni? - Nem, azt hiszem, nem. De többször is majdnem meghaltam, és biztosan nem volt véletlen. Annyira magányos voltam akkoriban, hogy nem bántam volna a halált - új kalandnak tekintettem volna. - És mit éreztél volna akkor - faggatott tovább -, ha megölöd magad, és utána rájössz, hogy a lélektársad ott maradt a Földön, és vár? A szavai kijegesedtek a levegőben. Lehet, hogy közelebb jártam ehhez a helyzethez, mint sejtettem volna? Összesimulva kuporogtunk a bérelt heverőn; az alkonyat lassan sötétségbe váltott át odakinn. - Brrr! Micsoda gondolat! - jegyeztem meg. Az öngyilkosság - csakúgy, mint a gyilkosság - nem alkotó tett! Ha valaki eléggé elkeseredett ahhoz, hogy önmaga elpusztítására szánja el magát, akkor ahhoz is elég kétségbeesett lehetne, hogy találékonyabban, szélsőségesebb, szokatlan módon vessen véget a problémáinak: lépjen ki a testéből éjfélkor, vagy szálljon fel egy Új-Zélandba tartó hajóra, és kezdjen mindent elölről - csináljon bármit, amit mindig is szeretett volna, de nem mert. Megfogtam Leslie kezét a sötétben. - Micsoda gondolat - mondtam. - Ott állnék frissen megöngyilkolva, elváltam már a testemtől, s akkor hirtelen rájövök, de már későn, hogy találkozhattam volna veled véletlenül Los Angeles és Új-Zéland között, csakhogy megöltem magam! „Jaj, nem!” - nyögnék föl. „Micsoda birka voltam!” - Szegény halott birka - mondta. - De bármikor belevághatsz egy új létidőbe! - No persze. És negyven évvel fiatalabb lennék nálad. - Mióta tartjuk számon az éveket? - nevetett rajtam Leslie, hiszen én voltam az, aki harcot indítottam a születésnapok ellen. 227

- Nem annyira a kor számít, csak éppen nem lennénk szinkronban. Te elkezdenél békemenetekről vagy holmi Banthákról mesélni, én meg csak ülnék, mint egy faszent, és nem értenék egy kukkot sem abból, amit mondasz. Különben is kényelmetlen lenne más létidőbe kezdeni. Te talán el tudnád magad képzelni újra csecsemőnek? Hogy... járni tanulsz? Vagy hogy a tizenévesek módjára élsz? Nem is értem, hogy vészeltük át a kamaszkort. És aztán tizennyolc, meg huszonnégy évesnek lenni megint...? Ez már nagyobb áldozat lenne, mint amekkorára a következő ezer évben összesen hajlandó vagyok. Sohase kelljen újra átélni mindazt - akkor inkább grönlandi fóka leszek! - Én meg a másik, veled együtt - mondta Leslie. - De ha évszázadokra ez lenne az utolsó létidőnk a Földön, igazán ki kellene használnunk! Mit számít az összes többi létidő? Hogy mit csináltunk ebben a létidőben - Hollywood, a lakókocsi, az erdővédő harc - mit számítanak ezer év múlva, vagy akár ma este is, kivéve, hogy tanultunk belőlük? Amit tanultunk, az viszont nagyon fontos! Szerintem ezúttal jól kezdtünk. Egyelőre még ne legyünk grönlandi fókák, jó? - Megborzongott. - Nem akarsz egy takarót? Vagy begyújtsuk a kályhát? Azon morfondíroztam, amit mondott. - Mindegy - dünnyögtem. - Akarod, hogy tüzet rakjak? - Minden kész. Csak egy szál gyufára van szükségem. A kályha apró lángja meleg fénnyel tükröződött a szemében, a haján. - Most, ebben a pillanatban - mondta -, ha bármit megtehetnél, amit akarsz, mihez lenne a leginkább kedved? - BÁRMIT megtehetek, amit akarok. - De mit szeretnél? - makacskodott, s megint mellém kuporodott, a tüzet nézegette. - Szeretném elmondani másoknak, amit eddig tanultunk. – Zavarba jöttem a saját szavaimtól. Hát nem furcsa, pislogtam, már nem válaszokat keresek, hanem terjeszteni akarom a tudást! De miért is ne, hiszen mi már tudjuk, mi a szerelem, és végre arra is rájöttünk, hogyan működik a világegyetem. Legalábbis megvan a saját elképzelésünk róla. Elfordult a tűztől, a szemembe nézett. - Már másunk sincs, csak amit megtanultunk. És most ezt is oda akarod adni? - A tűzbe bámult újra, mosolygott. Próbára akart tenni. - Ne feledd - leckéztetett -, te voltál, aki azt írta egyszer: lehet, hogy mindaz, amit állítasz, tévedés. - Tévedhetek - ismertem el -, de amikor hallgatunk valakit, aki válaszol a kérdéseinkre, nem is az illetőre figyelünk, nem igaz? Inkább saját magunkat hallgatjuk, a másik meg beszél, beszél. De magunknak mi magunk mondjuk meg: ez meg ez igaz, az meg őrültség, amaz pedig megint igazság. Ettől olyan izgalmas másokra figyelni. A közlés öröme abban van, hogy a lehető legkevesebb tévhitet terjesszük. - Tehát ismét előadásokat akarsz tartani - szögezte le. - Talán igen. De nem állhatnánk ki mi ketten együtt, hogy meséljünk mindarról, amire együtt jöttünk rá? Nem mernénk vajon a szépről meg a nehéz időkről is beszélni? Azoknak beszélnénk, akik még keresgélnek, úgy, ahogy régen mi. Nem nyújthatnánk reményt nekik arra, hogy az ásó-kapa-nagyharang után igenis jöhet tartós boldogság? 228

Milyen jó lett volna nekem, ha évekkel korábban valaki beszél erről! - Nem hiszem, hogy részt tudnék ebben venni - szólalt meg Leslie lassan. - Előkészítenék, megszerveznék mindent, de a színpadra kiállni képtelen volnék. Valami nagyon sántított ebben. - Nem? De hát annyi minden van, amit csak ketten mondhatnánk el! Amiről egyikünk sem számolhat be a másik nélkül. Én nem érzékelhetem azt, amin te mentél keresztül, úgy, mint te magad. Csak együtt csinálhatnánk! - Nem hiszem - felelte. - De miért nem? - Richie, amikor felléptem a háború ellen, a tömegek annyira ellenségesen fogadtak, hogy reszketve álltam előttük. Meg kellett tennem, de megígértem magamnak, hogy soha többé nem állok ki eléjük. Soha. Semmiért. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. - Most nagyon buta vagy - mondtam. - A háborúnak régen vége. És most nem a háborúról beszélnénk, hanem a szerelemről, szeretetről! A szeme megtelt könnyel. - Ó, Richie! - suttogta. - Hiszen én akkor is a szeretetről beszéltem nekik!

229

negyvennyolc Honnan veszi az őrült ötleteit? - kérdezte egy úr a huszadik sor tájékáról. Ez volt a közönség soraiból az első kérdés az előadásunk második órájában. A kétezer személyes, zsúfolásig telt előadótermen halk moraj futott végig - nyilvánvalóan mások is kíváncsian várták a választ. Leslie látszólag hűvös nyugalommal, lazán ült az egyik magas széken fenn, a színpadon. Én éppen a színpad szélén álltam, kezemben a drót nélküli mikrofonnal; a felemelt karral jelentkezők közül kiválasztottam egy kérdezőt, majd megismételtem a kérdést, hogy a karzaton ülők is jól érthessék közben pedig legyen időm a válaszon gondolkodni. - Honnan veszem az őrült ötleteimet? - visszhangoztam. A válasz fél másodperc alatt megformálódott a fejemben, utána jöttek a szükséges szavak is. - Ugyanonnan, ahonnan az ésszerűeket - mondtam. - A gondolatokat az álomtündér, a séta-tündér adja, s amikor teljesen tompa vagyok, és nem tudok egy sort sem leírni, akkor a zuhany-tündér segít ki. Mindig arra kérem a tündéreket, hogy legyenek szívesek

olyan eszmékkel előállni, amelyek nem tesznek erőszakot a gondolkodásmódomon. - Ösztönösen tudom például, hogy mi mindnyájan a fény és az élet gyermekei vagyunk, nem pedig a vaksi haláléi. Hiszem, hogy nem arról van szó, hogy mindannyian csak úgy ki vagyunk vetve térbe és időbe, millió esetleges változásnak, jó vagy rossz történésnek kiszolgáltatva. Az az elmélet, miszerint az őslevesben kialakult ősi sejtekből származó, fizikai lények vagyunk, sérti a gondolkodásmódomat - azt is mondhatnám, hogy szöges cipővel tapos a meggyőződésemen. - Az a gondolat, hogy egy konkurenciától rettegő Istentől származunk, aki porból alkotott minket arra, hogy választhatunk: térden csúszva imádkozzunk hozzá vagy a pokol lángjai között kárhozzunk el - még inkább sértő számomra. Soha, egyetlen álomtündér sem állt elő effélékkel. Számomra már a származás eszméje maga is hibásnak tűnik. - Ugyanakkor sehol, senkitől nem kaptam még választ a kérdéseimre, egy saját belső hangot kivéve, amelyben sokáig nem mertem megbízni. Át kellett küzdenem magam az életemen, ahogy egy cet a tenger vizén, hatalmas kortyokban hörpöltem mások írásait, gondolatait, szavait, ízlelgettem őket, és kiválogattam azokat a planktonparány tudásmorzsákat, amelyek beleillettek abba az összképbe, amelyben hinni akartam. A saját igazam bizonyítékait kerestem mindenütt. - Az egyik írótól egy apró rákocska-méretű tudásdarabkát sem hasznosíthattam, legalábbis a könyveiből nem. A másik mindössze annyit értetett meg velem: Nem azok vagyunk, aminek látszunk. Éljen! mondtam erre, ösztönösen érzem, hogy ez IGAZ! Lehet, hogy a könyv többi része csak afféle tengervíz, de ezt az egy mondatot kiszűrte belőle a bálna, vagyis én. - Azt hiszem, lépésről lépésre, apránként kell tudatosan megértenünk valamit, holott már úgy jövünk a világra, hogy tudjuk: amit magasabb rendű belső énünk hinni akar, az valóság. Tudatunk aztán nem nyugszik addig, amíg szavakba nem önti. - Pár évtizede, amikor ezt még nem tudtam, azt hittem, eljutottam egy olyan gondolkodásmódig, 230

amelyben minden kérdésemre választ találok. Gyorsan Leslie-re pillantottam, mire ő - jelezve, hogy figyel -, alig észrevehetően intett. - Mi is volt a kérdés? - kérdeztem. - Ja, igen. Honnan szedem az őrült ötleteimet? Válasz: álom-tündértől, séta-tündértől, zuhany-tündértől. Meg a könyvek tündéreitől. Az utóbbi években pedig a feleségemtől. Ha meg akarok tudni valamit, hozzá fordulok, ő pedig válaszol a kérdéseimre. Ha önöknek még nem lenne lélektársuk, javaslom, hogy próbálják megtalálni, amilyen gyorsan csak tudják. Más kérdés...? Annyi mindenről kellene beszélni, gondoltam, de minden városban, ahová meghívnak, csak egy napot tölthetünk. Nyolc óra rettenetesen kevés. Hogyan képesek mások egyetlen szűk órába beleszorítani azt, amit az embereknek el akarnak mondani? Mi az első órában éppen csak körvonalazni tudjuk azt, ahogyan a világot látjuk. - Az a hölgy ott, hátul, jobb oldalt... - Én Leslie-t kérdezném arról, miről ismeri fel az ember a lélektársát? A feleségem szeme rémülten villant felém, miközben a mikrofonért nyúlt. - Hogy miről ismerjük fel a lélektársunkat? - ismételte a kérdést látszólag olyan nyugodtan, mintha világéletében kérdésekre válaszolgatott volna. - Amikor az enyémmel először láttuk egymást, nem tudtam, hogy ő az. Egy liftben történt. „Felfelé megy?” - kérdeztem, „Igen”, felelte ő. Egyikünk sem sejtette, milyen sokat fog jelenteni ez a néhány szó mai önmagunknak. Csak négy évvel később ismerkedtünk meg, s azonnal nagyon jó barátok lettünk. Minél jobban megismertem, annál jobban csodáltam; annál többször gondoltam, milyen fantasztikus ember! - És ez a lényeg. Olyan szerelmest kell magunknak keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz; aki iránt a csodálatunk és a bizalmunk csak erősödik a megpróbáltatások során. - Csak mellette jöttem rá, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számomra. Régebben azt hittem, csak nekem van ilyen dolgokra szükségem, csak én igénylem a lélektársamtól, hogy ilyen legyen. Most már azt gondolom, hogy ez mindenki számára fontos, csak éppen, ha nem találják a megfelelő partnert, elkeseredésükben kevesebbel is megelégszenek. Hiszen mi bátorítson bennünket arra, hogy meghittségét és örömöt keressünk, amikor egy langyos kapcsolat és viszonylagos elégedettség a legtöbb, amit elérhetünk? - A szívünk mélyén persze tudjuk, hogy a langyos előbb-utóbb kihűl; csekélyke elégedettségünkből valami megnevezhetetlen szomorúság sarjad, és rágódni kezdünk: Ez életem nagy szerelme, ez minden, ezért élek?! A lelkünk mélyén tudjuk, hogy többre vagyunk hivatva, és őutána vágyódunk, az után az egyetlen után, akivel sohasem hozott össze minket a sors. - Nap mint nap azt látjuk, hogy az emberpár egyike szárnyalni akar, de a másik lehúzza a földre. Míg az egyik haladna, s kettőt lépne előre, a másik miatt hármat lépnek vissza. Ezért azt gondoltam, jobb egyedül megtanulni, mi a boldogság; inkább a barátaimhoz meg a macskámhoz ragaszkodom, és a soha el nem érhető lélektárs után vágyakozom, mintsem megalkudjak az unalommal. 231

- Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igazi énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik, akik vagyunk, nem pedig akiknek látszani szeretnénk. A lélektárs a legjobb tulajdonságainkat hívja elő. Mellette nem számít, bármi történik is körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis mennyországunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik a legtitkosabb törekvéseinkben; akivel egy irányba haladunk. Ha két léggömbként együtt emelkedhetünk a magasba, akkor feltehetően rátalálunk az igazira. A lélektársunk mellett az életünk életre kel. Leslie-t - nagy meglepetésére - a hallgatóság tapssal jutalmazta. És én már csaknem elhittem, amitől ő tartott: hogy nem válik be, mint előadó. Tökéletesen bevált. - Mindig ugyanúgy gondolkodnak? - kérdezte valaki. - Mindig egyetértenek? - Hogy mindig egyetértünk-e? - ismételte Leslie. - A legtöbbször igen. Mondjuk, ő bekapcsolja a rádiót, és ráébredek, hogy ő az egyetlen olyan ismerősöm, akit szintén lenyűgöz a skót duda. És ő az egyetlen, aki el tudja énekelni velem a „csicseriborsót” az utolsó hangig mert még emlékszik rá gyerekkorából. - De az is igaz - folytatta -, hogy vannak dolgok, melyekről kezdetben teljesen másképp gondolkoztunk... Én gyűlöltem a háborút, Richard pedig vadászpilóta volt; én csak egy férfival voltam kapcsolatban egyszerre; neki számtalan barátnő jelentette az egyetlent. Mind a két dologban tévedett, így hát azóta természetesen meg is változott. - Végül is nem az számít, hogy egyetértünk-e, vagy hogy kinek van igaza. A lényeg az, mi zajlik kettőnk között... hogy vajon idővel változunk-e, fejlődünk-e, és jobban szeretjük-e egymást. Egyedül ez számít. - Kiegészíthetném, amit mondasz? - kérdeztem. - Persze. - A körülöttünk lévő dolgok - a ház, az állásunk, a kocsi – csupán kellékek szerelmünk színpadán. A tárgyaink, a hely, ahol élünk, életünk eseményei: csupa üres díszlet. Milyen hamar belemerülünk a díszletek felállítgatásába, s közben megfeledkezünk arról, hol a gyémánt értékű lényeg! Egyetlen dolog számít, amikor földi életutunk végére érünk: hogyan szerettünk, jól csináltuk-e - milyen volt az a

szerelem, amely belőlünk fakadt? Az első szünetben az emberek felálltak, nyújtóztak, néhányan odajöttek hozzánk, hogy dedikáljuk a könyveiket. Mások kötetlen beszélgetésbe elegyedtek a színpad melletti társalgóban, amelyet épp e célból rendeztünk be. Amikor visszaszivárogtak a helyükre, és várták, hogy megkezdődjön az előadás ötödik órája, megérintettem Leslie vállát. - Hogy érzed maga, kicsi Vukk? Minden rendben? - Remekül vagyok - felelte. - Ilyet még sose éreztem. Fantasztikus! - Annyira okos voltál! - mondtam. - Bölcs és imádnivaló. Az ujjad köré csavartad az összes férfit. 232

Megszorította a karomat. - Köszönöm, de beérem ezzel az eggyel is. Kezdjük? Bólintottam, bekapcsoltam a mikrofonomat. - Hát, akkor folytassuk - mondtam. - Bármit kérdezhetnek, amire csak ember gondolhatott a teremtés hajnala óta - ígérjük, hogy minden válaszunkkal elégedettek lesznek! Valóban hihetetlen volt sok minden, amit mondtunk, de nem volt benne szemernyi hazugság sem... Mintha két elméleti fizikus állt volna a színpadon, hogy elmondja: ha az ember csaknem fénysebességgel utazik, közben kevésbé öregszik, mint aki otthon maradt, hogy egy kilométernyi űr a Nap közelében nem ugyanannyi, mint egy kilométernyi űr a Föld közelében, mert a Nap-kilométer erősebben görbül a térben, mint a Föld-kilométer. Lehet, hogy őrült gondolataink vannak, s megérdemeljük, hogy megmosolyogjanak értük, de egytől egyig igazak! Vajon a kvantumfizika azért érdekes-e, mert igaz, vagy azért, mert őrültség? - Tessék, asszonyom - bólintottam egy hölgy felé, aki a széksorok közepe táján jelentkezett kérdésre. Kíváncsi voltam, érdeklődése merrefelé visz majd bennünket. - Meg akarnak-e halni? Könnyű kérdés volt, Leslie-vel közösen válaszoltunk rá. A kérdések tengerén aznap úgy hajóztunk, hogy olyan tudás szele segítette vitorlánkat, amely megváltoztatott, bölcsebbé tett bennünket:

Miért vannak gondjaink egyáltalán? Elválaszthat-e bennünket a halál? Önök azt mondják, nem. Akkor hogyan érintkezzünk a barátainkkal, akik már meghaltak? Maguk szerint nincs bűn? Milyen az élet egy színésznő feleséggel? Elfogadják-e Jézus Krisztus urunkat, mint személyes megváltójukat? Mire jó a nemzet eszméje? Voltak-e valaha betegek? Kik ülnek az ufókban? Másként szeretik egymást most, mint egy évvel ezelőtt? Mennyi pénzük van? Hollywood tényleg mesés? Ha valaha éltem már, akkor miért nem emlékszem rá? Tényleg olyan csodálatos a felesége, ahogy ön mondja? Mi az, amit nem szeretnek egymásban? A változásuk kívülről irányított? Látják-e a jövőjüket? Mire jó mindaz, amit mondanak? 233

Hogyan lett mozicsillag? Megmásította valaha a múltját? Miért hat ránk a zene ennyire? Láthatnánk valami pszi-kísérletet, kérem? Mitől olyan biztosak abban, hogy halhatatlanok vagyunk? Honnan lehet tudni, hogy egy házasság tönkrement? Még hányan látják úgy a világot, ahogy önök? Hová kellene mennünk, hogy találkozhassunk valakivel, akit szeretünk? Az egész napos vitorlázás a kérdések tengerén úgy telt el, akár egy szempillantás - mintha valóban fénysebességgel utaznánk. Hamarosan eljött a pillanat, hogy végre becsukódott mögöttünk a hotelszoba ajtaja, egyszerre zuhantunk az ágyra. - Nem is volt rossz! - állapítottam meg. - Jó napunk volt. Fáradt vagy? - Nem! - felelte. - Annyi erő, annyi szeretet vibrál ilyenkor a levegőben. Mintha az öröm mindenkit egybeölelne! - Legközelebb próbáljuk meg, képesek vagyunk-e látni a kisugárzást - javasoltam. - Ha egy ilyen találkozó jól sikerül, állítólag mind a színpad, mind a közönség fölött aranyfény jelenik meg. Mindenki felvillanyozódik. Ránéztem a blúzára. - Megérinthetem, asszonyom? A szeme sarkából végigmért. - Mit jelentsen ez? - Repülőnövendék-aranyszabály - sose érj senkihez engedély nélkül... - Önnek aligha kell ehhez engedély, Bach úr... - Azért úgy gondoltam, jobb, ha udvariasan engedélyt kérek, mielőtt letépném a ruhádat! - Vadállat - jegyezte meg. - Amikor az a férfi megkérdezte, hogy szerintünk élnek-e még sárkányok, rád kellett volna mutatnom! Hanyatt fordultam, felnéztem a makulátlan fehér mennyezetre, és behunytam a szemem. - Sárkány vagyok. De angyal is, ne feledd. Mindannyiunknak megvan a maga rejtélye, kalandos útja, nem? Hiszen millió és millió irányba haladunk együtt, egyszerre át az időben. Hogy mit csinálunk éppen a többi időben, nem tudhatjuk. De egy dologra mérget vehetsz, drága - mondtam. - Meglásd, amit most csinálunk... - ...az fényszálakkal kötődik ahhoz, amit más időkben csinálunk! Mintha áramütés ért volna, hirtelen magamhoz tértem attól, hogy befejezte a mondatot. Ott feküdt mellettem az ágyon, tengerkék szemének tekintete az enyémbe kulcsolódott - engemtudóan, mindentudóan... Beszélni kezdtem a szemében táncoló életszikrákhoz, olyan gyöngéden, ahogyan csak telt tőlem. 234

- Üdv, misztikus rejtély... - suttogtam. - Üdv, kalandos utazás. - És most hová vesszük az irányt? - kérdeztem, eltelve a kettőnkből áradó energiával. - Hogyan változtatjuk meg a világot? - Ma láttam a házunkat - mondta. - Akkor, amikor az a hölgy megkérdezte, hogy tudjuk-e a jövőnket. Emlékszel, mit álmodtunk? Emlékszel a házra? Ma láttam magam előtt az erdő borította szigetet, a rétet. És láttam a helyet, ahová az álombeli házat építjük majd. Szája csücske alig észrevehetően mosolyra húzódott. - Szerinted ők zokon vennék... - az a sok száz mi, akik mindenütt, időben és térben egyszerre létezünk? Tekintettel arra, mennyi mindenen mentünk keresztül - kérdezte -, gondolod, hogy megorrolnának, ha először felépítenénk az otthonunkat, és csak azután változtatnánk meg a világot?

negyvenkilenc A kis földgyalu átdübörgött a dombon, megpillantott a réten, s legördült hozzám; markolója félig volt termőfölddel a kerthez. - Szia, kedves! - kiabálta túl Leslie a motor zaját. Munkanapokon vastag, fehér vászonoverallt hordott; a haját sárga traktorossapka alá bújtatta; a keze nagy bőrkesztyűkbe veszett, ahogy a kormánykereket fogta. Leslie a földgyalu mestere lett ezekben a napokban, és boldogan ügyködött, amint álmai házát végre valóságban is építeni kezdhette. Leállította a motort. - Hogy vagy, kedves szókovács? - Nagyszerűen - feleltem. - Nem tudom ugyan, mit fognak szólni az emberek ehhez a könyvhöz - talán túl szexinek és túl hosszúnak fogják ítélni, ahhoz képest, amit a magamfajta szokott írni. De én imádom. És ma a címre is rájöttem! Feltolta a homlokán a sapkát, és a kesztyű hátával letörölte az izzadságot. - Végre! Mi lett a cím? - A könyvből adódik, olyan magától értetődő... Előbb is kitalálhattuk volna. Ha te is rájössz, akkor lesz végleges, jó? - Lassan ideje elolvasnom a kéziratot, ugye? - Igen, még egy fejezet, és kész. - Már csak egy? - mondta. - Gratulálok! Elnéztem a hegyoldalról a rét fölött, ki a vízre, amerre a szigetek úsztak a látóhatár szélén. - Nem rossz hely, ugye? - Ez maga a paradicsom! Látnád a házat - tette hozzá. - Ma készült el az első napelem! Ugorj föl, elviszlek, megmutatom! A markolóban lévő földkupac tetejére másztam. Leslie beindította a motort. A földgyalu életre bődült, s abban a pillanatban esküdni mertem volna, hogy a hirtelen hangorkán öreg 235

kétfedelű repülőgépem hangja, amint éppen felszállni készül a rétről. Ha félig lehunyom a szemem, meg is pillanthatom...

...csoda, évek ködébe vesző látomás bontakozik ki a réten: Richard, a légivagány, utoljára indítja be a Fleet motorját: beül, gázt ad, startol, hogy a lélektársa keresésére induljon. A kétfedelű előrearaszol. Mit tennék, ha most hirtelen meglátnám, töpreng, ha most felém jönne a lekaszált fűben, és azt kiáltaná, várjam meg? Enged a képtelen ötletnek, hátranéz. A mező napfényben fürdik. A lekaszált fűben - hosszú aranyhaja úszik utána a levegőben - egy nő fut a gép felé, a legszebb, akit valaha... Leslie Parrish! Hogy lehet ez....? Lekapja a gázt, nem hisz a szemének. - Leslie? Te vagy az? - Richard! - kiáltja a nő. - Felszállsz? - Zihálva áll meg a pilótafülke mellett. - Richard ... nem akarsz velem szárnyalni? - Ha te... - nyögi ki, szintén levegő után kapkodva - ...ha te is akarod... ? A feleségem felé fordultam ugyanolyan elképedten, mint az imént a pilóta. Rám nevetett - portól maszatos arca ragyogott, szemében könny csillant. - Richie! - szólalt meg. - Hát megpróbálják...! Kívánj nekik szerelmet !

236