Reinhold Messner a Cel a Mount Everest -

Reinhold Messner A CÉL: A MOUNT EVEREST Reinhold Messner: Everest: Expedition zum Endpunkt Fordította: Auer Kálmán

AZ ELKÉPZELÉS

Egy elképzelésből utópia lesz Kezdetben volt egy szép illúzió: a világ legmagasabb hegyét nem gépemberként megmászni. Az illúzióból rögeszme és elkötelezettség lett – vajon képes-e az ember arra, hogy ezt a pontot a saját erejéből elérje. Olyan-e a világ, hogy az ember technikai segédeszközök nélkül fel tud kapaszkodni legmagasabb csúcsaira? Nem azért mászom hegyet, hogy a csúcsaikat meghódítsam. Hogy akkor miért? Keresem a határhelyzeteket, hogy érezzem szorongásaimat, kételyeimet – és magasztos érzések töltsenek el. Ez a kaland nyomban ellaposodik, amint az ember becsvágyában a technikához folyamodik. A legmagasabb hegység is összezsugorodik, ha a teherhordók százaival, szögekkel és oxigénlégzőkészülékekkel „másszuk körül”. Aki oxigénpalackhoz nyúl, az Everestet hatezresre fokozza le. A Himalája úttörői kis csoportokban, sőt egyedül merészkedtek, tapogatóztak fel a legnagyobb magasságokba. Elragadtatással beszéltek a földnek ezekről a legelhagyatottabb vidékeiről, és ezzel maguk után csalogatták a többi kalandkeresőt. De mindannyian harmóniában éltek a „hegyek misztériumával”. Csak a két világháború közti és utáni – a győzelem vágyától ösztökélt – nemzeti expedíciók rombolták szét ezt a kaland és az ismeretlen közti harmonikus viszonyt. A titokzatosság minden expedícióval egyre jobban összezsugorodott. Egy hegység gyorsan kimerül, ha az ember a technikai lehetőségek alkalmazásában nem tart mértéket, ha inkább a csúcs meghódítására, mint önmaga megismerésére vágyik. Az, aki hegymászás közben nem a saját erejére támaszkodik, hanem készülékeket és drogokat vesz igénybe, becsapja önmagát. A légzőkészülék olyan, mint egy fal az ember és a természet között, szűrő, amely akadályozza a vizuális élményeket. Az Everest megmászása álarc nélkül alternatíva az eddigi, légzőkészülékkel történt mászásokkal szemben. „Everest by fair means” (az Everest meghódítása becsületes eszközökkel) – ez az az emberi dimenzió, amely engem érdekel. A hegyek olyan elemiek, hogy az embernek se nem kötelessége, se nem joga, hogy a technika segítségével igázza le őket. Csak az ismerheti meg a világ harmóniáját, aki alázattal közeledik hozzájuk, és segédeszközei megválasztásában szerény. Dédelgetni kezdem ezt a gondolatot. Olyan magasra akarok felhágni, ameddig a hegy ér, vagy ottmaradok. E szenvedélyemben kész vagyok mindent eltűrni és sokat kockáztatni. Kész vagyok messzebb menni, mint bármikor ezelőtt. Elhatároztam, hogy most mindent egy lapra teszek fel.

Álarccal vagy anélkül A Mount Everest oxigén-légzőkészülék nélkül való megmászásának gondolata olyan régi, mint e legmagasabb csúcs megmászásának a története. Már 1922-ben a második angol expedíció tagjai közt heves vita folyt a „vele vagy nélküle” kérdéséről[1]: „A célt illetően mindenki egyetértett: a világ csúcsa! De a technikai segédeszközök szempontjából nem volt ilyen összhang. Tudták, hogy a szél mellett a legnagyobb akadály a levegő ritkulása és ezzel együtt az oxigénhiány, amely erősen csökkenti az ember teljesítőképességét. Azokban az években még nem voltak tapasztalatok arra vonatkozóan, hogy az emberi test milyen mértékben tud alkalmazkodni. Mi sem volt kézenfekvőbb, mint az a gondolat, hogy az embereknek magukkal kell vinniük a fent hiányzó oxigént. A pilóták is ugyanezt tették! Az 1921. évi úton elpusztult Dr. Kellas tette az első kísérleteket oxigénnel, ezekből azonban nem lehetett végső következtetéseket levonni; a nagy acélpalackok, amelyeket magával vitt, túl nehezek voltak, és nehezen kezelhetők. Ezenkívül hegymászókörökben volt egy bizonyos előítélet az oxigénpalackkal szemben; ezt a segédeszközt nem tartották egészen becsületesnek az embernek a heggyel folytatott küzdelmében. Ezt az előítéletet a Királyi Földrajzi Társaság és az Alpinista Klub tagjaiból álló Mount Everest Bizottság is magáévá tette. De Finch százados és Somervell annyira ragaszkodott ahhoz, hogy levegőt vigyen magával, hogy a többiek is hagyták magukat rábeszélni. Finch munkához látott, hogy egy hegymászók számára alkalmas készüléket szerkesszen, ami bizonyos mértékben sikerült is neki. Szerkesztett egy keretet, amelyet a hegymászó négy oxigénpalackkal a hátán hordott. Minden palackban százhúsz légköri nyomás uralkodott, és tartalma mintegy két órára volt elegendő. A palackokból az oxigént rézcső vezette előre, ahol nyomásmérő és szelepek helyezkedtek el, amelyek az adagolást szabályozták. Az értékes anyagot gumicsövek vezették a majdnem az egész arcot eltakaró álarchoz. Sajnos, ez az álarc később a használatban teljesen alkalmatlannak bizonyult, és Finch egy újat szerkesztett, amely lényegesen egyszerűbb volt és jól bevált. Bár a súly csökkentése érdekében mindent elkövettek, mégis minden hegymászónak több mint tizenhat kilót kellett cipelnie.”

Két évvel később, 1924-ben E. F. Norton alezredes álarc nélkül körülbelül 8600 méter tengerszint feletti magasságig jutott fel. Ez a rekord 1978-ig maradt érvényben. A kínaiak, akik 1975-ben az angolok által földerített Északi-gerincen át érték el a Csomolungma csúcsát (ahogy a Mount Everestet Tibetben nevezik), úgynevezett oxigénfürdőt vettek, vagyis a magukkal vitt palackokból a pihenők alatt oxigént lélegeztek be. „Pihenő és többletoxigén belégzése nélkül másfél óra alatt nagy fáradsággal 8000 méter magasba kapaszkodtak fel a tenger szintje fölé a Csomolungma Fengen, bár itt a levegő csak harmadannyi oxigént tartalmaz, mint rendes körülmények között a tenger szintjén. 9.30 tájban, miután a »második lépcsőn«, illetve a felfelé vezető út második nagy akadályánál tíz percig pihentek, két-három percig percenkénti két-három liter átbocsátásra beállított adagolás mellett oxigént lélegeztek be.[2] Utána folytatták fáradságos felkapaszkodásukat.” Az akkor készült filmből is egyértelműen kiderül, hogy valamennyi kínai gyakran vett oxigénfürdőt.

Norton és Mallory próbálkozásai Néhány nappal azelőtt, hogy elindultam Nepálba, Richard Nortontól, az Everest-úttörő fiától levelet kaptam, amely megerősített elméletemben. Igen tisztelt Messner úr, a Timesban nemrég nagy érdeklődéssel olvastam arról, hogy Ön és Habeler úr nemsokára kísérletet tesznek a Mount Everest oxigén-légzőkészülékek nélkül történő megmászására. Szeretném közölni, hogy E. F. Norton ezredes (akkor ezt a rendfokozatot viselte) fia vagyok, akinek 1924. évi everesti próbálkozására hivatkozik. Ő akkor oxigén nélkül 8550 méter magasságot ért el. Apám egészen szilárdan hitt abban, hogy az Everest megfelelő feltételek között oxigénálarc nélkül megmászható. Anyámmal és két fivéremmel együtt nagyon sok szerencsét kívánok Habeler úrnak és Önnek. Az expedíciójáról szóló tudósításokat a legnagyobb érdeklődéssel fogjuk kísérni. Teljes tisztelettel: Richard P. Norton alezredes E. F. Norton a maga idejében már hitt abban, hogy a siker álarc nélkül lehetséges, és ezt írta: „Nem tudom, mi tartana vissza egy jól edzett, teljesen akklimatizálódott embert attól, hogy oxigénkészülék nélkül megmássza a Mount Everestet.”

Csomagolás közben mindenről megfeledkezem, egy újság sem érdekel, és a telefonhívásokra szórakozottan válaszolok. Valahányszor időt tudok szakítani rá, újra elolvasom Norton beszámolóját Somervell-lel közös próbálkozásáról.[3] Lelkem már úton van – fenn, a magasban, a Mount Everesten. „1924. június 1-én Somervell-lel együtt elhagytam a III. tábort, hogy Mallory nyomait kövessük. Somervellt és engem hat teherhordónak kellett volna a 7800 méter magasságban levő táborig elkísérnie. Azt reméltük, hogy hármat közülük 8200 méterig magunkkal vihetünk... Délután 3 órakor Somervell és én három teherhordóval együtt elértük az Északi-nyergen levő tábort, ahol Odell és Irvine fogadott bennünket. Kijelölték a sátrunkat, főztek, és mindenben segítségünkre voltak... Június 2-án ragyogó nap köszöntött ránk. 6.30-kor Somervell és én hat teherhordóval együtt talpon voltunk. Mallory és Bruce most fenn volt az Északi-gerincen (az V. táborban aludtak), és ma el kellett érniük a VI. tábort. Minthogy csak egy táborfelszerelésük volt, magunkkal kellett vinnünk egy tíz font súlyú sátrat, két hálózsákot, élelmiszert és a spirituszfőzőt. Ránk három, a teherhordókra egy fenn töltendő éjszaka várt. Az Északi-nyereg felett a terheket legfeljebb kilenc kilóra korlátoztuk, és a lehetőség szerint még ezt is csökkenteni szándékoztunk. Ezúttal az emberek terhelése már annyira közel volt a felső határhoz, hogy Somervell és én is hátizsákot vittünk, amelyben apróságainkat helyeztük el. Amikor a firnletörésből kiértünk a nyereg magasságába, hirtelen teljes erővel ránk rontott a nyugati szél. Most is borzadva gondolok vissza erre a fogadtatásra. Olyan volt, mint amikor az ember jéghideg vízbe esik, és eláll a lélegzete. Amikor a sziklákban megkapaszkodtunk, néhány perc múlva érzéketlenné vált a kezünk, bár jól bebugyoláltuk.

Nem sokkal a hágó felett napsütésbe értünk, ahol már nem volt olyan rossz, mint addig az árnyékban. De a szél sohasem hagyott nyugton bennünket, mindig komoly akadályt jelentett. A vastag ruházaton úgy hatolt át, mint a pókhálón, és akkora volt a nyomása, hogy az emberek meginogtak tőle... A régi utat követtük, az északi borda mentén. Az első 500 méteren a gerinc visszahajló, kelet felé lejtő firnpárkányból áll. Felfelé menet a gerinc felett függő hófoltok törmelékperemén maradtunk, lefelé le lehet siklani az Északi-nyeregig. A sziklák könnyűek, de olyan meredekek, hogy a ritka levegőben sok erőt vesznek igénybe. Két évvel ezelőtt itt a hátizsákomat lelöktem a mélybe, amikor pihenés közben egy ügyetlen mozdulatot tettem. Egészen a Rongbuk-gleccserig zúgott lefelé, amiből fogalmat alkothattunk magunknak ezeknek a hegyoldalaknak a meredekségéről. Ezen a környéken ma zajt hallottunk felettünk, és nem kis meglepetésünkre Dordsaj Paszangot, az egyik teherhordót láttuk lefelé haladni, aki is Mallory válogatott emberei közé tartozott. Alighogy végighallgattuk mondanivalóját, Mallory és Bruce is felbukkant a többi teherhordóval. A szél nem engedte, hogy hosszan időzzünk. Bruce kis szívrohama ellenére továbbment volna, ha a teherhordókat sikerül rábeszélnie. Ismét azt látjuk, hogy az Everest a legjobb számításokat is meghiúsítja. Az idő olyan volt, amit pompásnak szoktunk nevezni, a szörnyű szél azonban a legbüszkébb tigriseket[4] is harcképtelenné tette. Még Bruce, a legjobb serpa vezető sem tudta őket 7700 méternél feljebb csalogatni. Mivel az V. táborban minden megvolt, két teherhordó feleslegessé vált, őket a többiekkel együtt leküldtük. Csak négyet tartottunk meg, vagyis a három korábban említettet és egy bizonyos Lobszang Tasi nevezetűt, egy Tibet keleti részéből származó jó kedélyű óriást. Egy óra tájban minden fennakadás nélkül elértük az V. tábort. Színes útjelzők könnyítették meg a rátalálást, amelyeket ott helyeztek el, ahol oldalt le kell térni a gerincről. A két sátor bizonytalan kis teraszon állt, amelyet a hegyoldalba vágtak, hogy vízszintes alapot kapjanak. A délutánt a szokásos módon töltöttük. Az ember először kimerülten bemászik a hálózsákba, és egy órácskát fekve marad. Utána hív a kötelesség. Az egyik társunk szuszogva és dörmögve feltápászkodik. Többszöri pihenővel elvánszorog a legközelebbi hófoltokig, ahol megtölti az alumínium fazekakat. Közben a másik szintén nyögve összeszedi magát, és felállítja a főzőkészüléket. Utána bádogdobozokból vagy zacskókból különféle élelmiszereket, mondjuk pemmikant. (hússűrítményt), teát, cukrot, tejet, szardíniát és szárított kenyeret vesz elő. A hálózsákban fekvők arra várnak, hogy a spirituszfőző a havat langyos vízzé olvassza. Ez egészen egyszerűen hangzik; a nyögés és a sóhajtozás költői túlzásnak tűnik. Én azonban a dolgot négyszer végigcsináltam, és biztosíthatom az olvasót, hogy még az ilyen magasságokban való felkapaszkodás sem olyan megerőltető, mint a főzés mestersége. Az esemény közben kétszer-háromszor megismétlődött, mert másnapra is gondoskodni kell ivóvízről, és az edényt el kell mosogatni. A legrosszabb azonban az, hogy az ebből a tevékenységből származó dolgot meg is kell enni, ami csak a legnagyobb akaraterővel lehetséges. Vannak, akik undorodnak a szilárd tápláléktól, viszont az ember sohasem tud eleget inni...

Különösebb remények nélkül feküdtünk le aludni. Kétségesnek látszott, hogy a teherhordókból többet tudunk kihozni, mint Mallory és Bruce. Leszállt az éj erre a kő- és jégvilágra; mélyen alattunk, az Északi-csúcs hideg árnyékában láttuk a III. tábort. Június 3-án 5 órakor keltünk. Miközben Somervell a reggelivel bajlódott, felkerestem a teherhordókat. Mint mindig, nagyon sokáig tartott, mire odáig jutottam, hogy legalább teát főzzenek és egyenek valamit. Utána lassan lábra állítottam őket... Hosszú előadást tartottam a megtisztelő hősiességről. Még 600 méter, és 500 méterrel magasabbra viszik fel a terhüket, mint bárki más eddig a földkerekségen. A következő szavakkal fejeztem be: »Ha 8200 méteren létesíttek tábort, a neveteket aranybetűkkel fogják beírni a történelem könyvébe.« Végül hárman – Narbu Jisee, Lhakpa Tsedi és Szemtsumbi – hajlandónak mutatkoztak. Ébresztő után négy órával, 9 órakor felkerekedtünk. A valóságban nem könnyű az Everestet a korai órákban leküzdeni. A további utunkról nincs sok mondanivalóm; a táj ugyanaz. Még 1922-ből ismertük... Déltájban elértünk a legmagasabb pontra, ameddig Malloryvel, Somervell-lel együtt 1922-ben eljutottunk. Bár a ritka levegőtől eltompultunk, mégis felemelő érzés fogott el bennünket. Másnap egy egész nap állt előttünk; ki tudja, mi van megírva számunkra, ha a körülmények valamelyest kedvezőek maradnak... 2.30-kor hazaküldtük a teherhordókat. 1200 métert kellett leereszkedniük, így nem sok idejük maradt ahhoz, hogy világosban elérjék az Északi-nyerget. IV. táborunk magasságát 8150 méterre becsültük. Adtam az embereknek egy levelet, amelyen minden tábor lakóit arra kértem, hogy jól etessék meg a nap hőseit, és juttassák el őket az alaptáborba, hogy ott élvezzék a jól megérdemelt pihenést. Később megtudtuk, hogy Odell és Hazard ugyanezen a napon kirándult az V. táborba. Odell kövületeket keresett (meg is találta az első Everest-fosszíliát), Hazard csak mozogni akart és friss levegőt szívni. Meglátogatta Odellt és Irvine-t a IV. táborban. Ez a séta sajátos fényt vet a tudomány két évvel azelőtt vitatott kérdésére: vajon az ember meg tud-e élni oxigén nélkül 7600 méter

magasságban? A délután úgy telt el, mint mindig, csak most nem kellett felvillanyozni a teherhordókat, amit kevés erőfeleslegünk miatt örömmel üdvözöltünk. [A napló a következő hihetetlen szavakkal végződik:] Az I. tábor óta ez volt a legszebb éjszaka. Somervell ugyan valamivel kevesebbet aludt, de egészen elégedett volt. Az, hogy az ember 8200 méter magasságban még jól tud aludni, figyelemre és említésre méltó tény. A lábbelimen kívül még két meleg teával teli üveget tettem a hálózsákomba. Reggel észrevettem, hogy az egyik dugója kijött, és a már nem meleg tea kiömlött a hálózsákomban. Ez ismét bosszantó időveszteséggel járt, mert a reggelihez havat kellett olvasztanunk. Ennek ellenére, 6.40-kor sikerült elindulnunk. A tábor felett egyórányira rábukkantunk a körülbelül 300 méter vastag hatalmas homokkőrétegre, amely a Mount Everest északi oldalán keresztbe húzódik. Itt a hosszú sziklapárkányok meg fogják könnyíteni a haladást. Sütött a nap, és majdnem szélcsend volt; jobb időt nem is kívánhattunk volna. Ennek ellenére, amikor megálltam a napon, reszkettem a hidegtől. Még maláriára is gyanakodtam, és megtapintottam a pulzusomat, amely különös módon hatvannégyet vert, hússzal többet a szokásos érverésemnél. A napszemüveget csak úgy letettem a hóra, ami ritkán fordult velem elő. A szemüveg kerete leszűkítette a látóteremet, amikor kapaszkodót kerestem. 8400 méternél a szemem elkezdett gondot okozni. Mindent duplán láttam, és gyakran nem tudtam, hová tegyem a lábamat. Eleinte a hóvakság előjeleire gyanakodtam, de Somervell úgy vélte, hogy ez kizárt. Somervellnek ezt a helyes megállapítását később mások is megerősítették. Ebben az esetben arról volt szó, hogy az oxigénhiány miatt meggyengült az érzékeink feletti uralmunk. Úgy másztunk, mint a csigák. Legnagyobb becsvágyam az volt, hogy húsz lépést megtegyek anélkül, hogy megállnék és levegő után kapkodnék, de csak tizenhármat sikerült. A hideg, száraz levegő ingerelte Somervell torkát, sokszor meg kellett állnia, hogy kiköhögje magát. Rövid időközökben leültünk, hogy néhány percet pihenjünk. Valóban szomorú pár voltunk. A kilátásban csalódtunk. 7600 méteren még nagyon hatásos volt, amikor a csúcsok sokaságára, a hosszú gleccserekre és a morénákra letekintettünk. Most azonban magasan álltunk az összes hegycsúcs fölött, és a táj alattunk ellaposodott. Észak felé egymás mögött Tibet számtalan domblánca sorakozott. Az ember minden távolságérzékét elveszti, amíg egészen hátul nem lát felbukkanni néhány jégcsúcsot. Mennyire izgatták a képzelőerőnket ezek a távoli tibeti jéghegyek, amelyek éppen csak hogy előbújtak a látóhatáron. Délben megközelítettük a sárga homokkőréteg felső szélét és a nagy hasadékot, amely a hegy közepén vonul végig, és az északi vállat elválasztja a csúcspiramistól. 150-180 méterrel voltunk az északkeleti gerinc alatt, amelyet nagyjából követtünk. Ez volt az irány, amelyet állandóan tartottunk; Mallory jobban szerette a levegős gerincélt. Déltájban Somervell már képtelen volt beteg torkával tovább küzdeni. Kért, haladjak tovább egyedül a csúcs felé, ő csak feltartana. A homokkő felső szélénél egy sziklatömb alatt leült, és én ott hagytam. Ennek a hasadékon átvonuló rétegnek a felső szegélyét követtem. Hogy ehhez a hasadékhoz eljussak, meg kellett kerülnöm két támasztópillért. Az egyik egy gerinckiszögellésben végződik, amelyet az első lépcsőfoknak neveztünk. Ez a kiszögellés annyira nehéznek látszott, hogy a falon át vezető utat választottam. Ezeknek a támpilléreknek vagy bordáknak a környékén a terep jóval nehezebb lett. A meredek hegyoldalon csak keskeny párkányok voltak, azokat is porhó fedte. A hegyoldal itt lapokból áll, amelyek úgy feküsznek egymáson, mint a tetőcserepek, és körülbelül olyan meredekek is, mint egy háztető. Kétszer kellett visszafordulnom, hogy egy másik sziklapárkányt keressek. A hasadékban mély volt a porhó, térdig és néha csípőig belesüppedtem. Lazasága miatt egy zuhanásnál nem tartott volna meg.

A hasadék után még rosszabb lett a helyzet. Amikor az egyik tetőcserépről a másikra léptem, úgy éreztem, hogy a kőzeten csak a bakancsszegek súrlódása tart meg. Ez a nem éppen nehéz mászás mégis nagyon kellemetlen volt az egyéni vállalkozó számára, mert ha elvéti a lépést, nincs megállás. A fokozott figyelem és az elővigyázatos mászás hamarosan kimerített, a szemfájás pedig jobban zavart, mint bármikor. Innen már csak 60 méter volt hátra a csúcspiramis északi lejtőjéig, ahol a terep jelentősen könnyebbnek látszott, és kényelmesebb utat ígért a csúcsra. Most egy óra volt, és a felületes számítás szerint még hátralevő 250-300 métert nem tudom megtenni anélkül, hogy meg ne lepjen az éjszaka. A helyet, ahol visszafordultam, később teodolittal bemértük. Ez 8572 méter magasan van. Attól kezdve, hogy Somervelltől elváltam, egy óra alatt vízszintesen 270, függőlegesen pedig 30 métert tettem meg. Hazard helyszínrajzilag kimutatta, hogy mintegy 7 méterrel maradtunk el a Kancsendzönga csúcsa alatt, amely a világ harmadik legmagasabb hegye. Mondjam azt, hogy ez a cél előtti visszafordulás nagy keserűséget okozott a számomra? Beismerem, hogy bensőmben nem voltam viharosan izgatott. Egy kedvező napon kétszer kellett visszafordulnom; egyszer sem szorult össze görcsösen a torkom. A magasban a lelki izgalmak nagyon simán zajlanak le. Amint a láb völgynek fordul, megkönnyebbülés lesz úrrá az emberen az után a hatalmas erőfeszítés után, amely felfelé minden lépéshez szükséges. Már közel jártam a végkimerüléshez, és túl lassan haladtam ahhoz, hogy a csúcsot elérjem. Természetesen nehéz megmondani, hogy azon a határon voltam-e, ahonnan oxigén nélkül nem lehet továbbjutni, vagy pedig a Rongbuk-gleccseren túlságosan elgyengültem a rossz időjárással küszködve. Az utóbbit tartom valószínűbbnek, és hiszem, hogy azok a hegymászók, akik nem gyengültek le, kedvező körülmények között oxigén nélkül is el tudnak jutni a csúcsra. Az utolsó 300 méteren nem tételezhető fel nagy légnyomáskülönbség. Egy apróság azt mutatja, hogy nem lehettem egészen a megszokott állapotomban. Idegeim biztosan károsodtak. Amikor ismét közeledtem Somervell felé, elértem egy kevéssé havas laphoz, amely alig volt meredek, és még csak össze sem lehetett hasonlítani azzal a tereppel, amelyet magam mögött hagytam. Ennek ellenére azt hittem, hogy segítség nélkül nem tudok túljutni rajta. Odakiáltottam Somervellnek, dobja oda a kötelet, miközben ismét észrevettem, hogy a hangom alig ért oda, bár csak 30 méterre volt tőlem. Somervell teljesítette a kérésemet. De világosan látszott rajta, hogy csodálkozik. Elkezdődött a lemenet. Nem sokkal utána Somervell meggémberedett ujjai közül kiesett a jégcsákány. A csákány cigánykereket hányva zörgött a völgybe. Somervell előzőleg itt, a közelben készített a legmagasabb ponton fényképet; ezen a hegyoldal nem látszott olyan meredeknek. Az ember azt gondolná, hogy egy bot hamarosan megáll. A csákány azonban rendületlenül továbbugrált, és eltűnt a szemünk elől. Ugyanazon az úton mentünk vissza, nagyon lassan ereszkedtünk. A VI. táborból elhoztunk egyet s mást, többek között egy sátorrudat a csákány pótlására. A lefektetett sátorra kőnehezéket tettünk. Az Északi-gerinc nem akart véget érni. Napnyugtakor haladtunk el az V. tábor mellett. Mivel a terep könnyű és biztos volt, nem használtunk kötelet. A havas hegyoldalon lefelé haladva csak meglehetősen messze lent vettem észre, hogy Somervell nincs velem. Várnom kellett egy fél órát, azt gondoltam, hogy fényképez vagy fest. Valójában azonban majdnem megfulladt egy köhögési rohamtól. Szerencsére a tüdő leküzdötte a véres nyálkadugót. A sziklákon lassan mászott, nem merte vállalni a lesiklást, az állva leereszkedést. Besötétedett, és felgyújtottam a zseblámpát. Amikor a gerinc lábához közeledtünk, átkiáltottam a táborba, hogy jelezzem érkezésünket a gleccsertörés »révkalauzainak«. Azt felelték, hogy az oxigén már útban van. Mi azonban valami másra vágytunk, mint oxigénre, mert kiszáradtunk. Újra átkiáltottam: »Nem azt az átkozott oxigént akarjuk, hanem inni kérünk!« Hangom azonban gyenge volt, és elveszett a mennybolt alatt csillogó

ködös fehérségben. Mallory és Odell azzal fogadtak, hogy Irvine már a fazekak mellett tevékenykedik. Sem Somervell, sem én nem sok hasznát éreztük az oxigénnek. Gratuláltak, bár több csalódást, mint örömet éreztünk. 9.30-kor érkeztünk meg a táborba. Ez a fogadtatás azonban mégis más volt, mint két évvel ezelőtt, amikor éjjel 11 órakor üres sátrakhoz érkeztünk. Irvine üdítő teával és levessel kínált bennünket. Szilárd ételhez kevés kedvünk volt. A magas hegyek megmászásával kapcsolatos nehézségekhez az is hozzátartozik, hogy az ember szervezete nem pótolja rendesen a szövetek sorvadását. Mallory, aki most ismét soron következett, előadta, hogy még egy kísérletet tesz, mégpedig oxigénnel, mert közben sikerült elég teherhordót szereznie. A szép időtől ugyanis ismét kedvet kaptak az emberek, és önként jelentkeztek. Ezenkívül az V. és a VI. táborhelyen álltak a sátrak, úgyhogy majdnem minden rendelkezésre álló teherhordóra oxigénpalackokat lehetett rakni. Azt, hogy most mégis egy oxigénnel való kísérletre kerül sor, elsősorban Bruce-nak köszönhettük, aki szívpanaszai ellenére a szállítást irányította. Egyetértettem Malloryvel, és örömöm tellett ezekben a megingathatatlan eltökéltségű emberekben. Minden előző erőfeszítés ellenére Mallory egy alkalmat sem akart kihasználatlanul hagyni. Csak Irvine-nel mint kísérővel nem értettem egyet, aminek két oka volt. Először, mert fájt a torka, másodszor, a tapasztalatait nem lehetett összehasonlítani Odelléval, aki ráadásul a legjobb formában volt. Mallory ezzel szemben úgy vélte, hogy Irvine rendkívüli technikai ügyessége nagyon sokat ér. Ehhez még az is hozzájárult, hogy nagyon bízott az oxigén hatékonyságában, ezzel szemben Bruce és Odell az Északi-nyereghez vezető úton a legkisebb megkönnyebbülést sem érezte. A bizalom azonban alapvető feltétel. Így aztán nem éltem beleszólási jogommal, mivel az utolsó órában nem akartam felborítani Mallory intézkedéseit. 11 óra tájban szemfájásra ébredtem, ami a hóvakság súlyos rohamának előhírnöke volt. Reggelre teljesen megvakultam, és három napig az is maradtam, ráadásul meglehetősen nagy fájdalmak gyötörtek. Június 5-én Mallory és Irvine megtették a szokásos előkészületeket. Kénytelen voltam arra szorítkozni, hogy időnként kimenjek a sátor elé és beszéljek a teherhordókkal. Én voltam ugyanis az egyetlen, aki nepáli nyelven beszélt. Mallory csak hindusztániul tudott egy keveset, ami talán nem lesz elég ahhoz, hogy a teherhordókat az V. tábortól a VI. táborig felhajtsa. Mindamellett reméltük, hogy az elődök példája felébreszti a becsvágyukat. Ezért minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elég bátorságot öntsek beléjük. Délután Somervell leereszkedett a III. táborba, mert vissza kellett térnie az alaptáborba. A III. táborból feljött Hazard, hogy Odell mellett – mint segítő – elfoglalja Irvine helyiét. Június 6-án 7.30-kor elbúcsúztunk Mallorytól és Irvine-től – örökre.” Mallorynek és Irvine-nek erről a kísérletéről N. E. Odell ezt írta:[5] „Június 4-én este feljött Mallory és Irvine. Útközben oxigént lélegeztek, és a III. tábortól két és fél órás rekordidő alatt tették meg az utat. Ezt a teljesítményt valószínűleg nem annyira az oxigénnek, mint inkább annak a tudat alatti kívánságnak köszönhették, hogy az oxigén hatékonyságát bebizonyítsák. Ítéletemmel még vártam. Mindenesetre Irvine torokfájása az oxigéntől rosszabbodott. A száraz magaslati levegőben a légcső különben is olyan lesz, mintha fából lenne. Mallory is érzett egy kis ingert a torkában. Mallory harcos természete a végsőkig megfeszült. Égő türelmetlenséggel törekedett a cél felé, amely a hegymászókat vággyal tölti el. Irvine-t fiatalsága ellenére ugyanilyen buzgalom fűtötte. A szánúton a Spitzbergákon keresztül jól megismertem őket. Bár a magasság tartózkodóbbá tette, mint rendesen, mégis elég gyakran árulta el azt a kívánságát, hogy szeretne részt venni az Everest csúcsának megostromlásában. Bár bizonyos mértékig büszke volt az általa gondozott oxigén-légzőkészülékekre, mégis bevallotta, hogy inkább szeretne eljutni oxigén nélkül a csúcs lábáig, mint a segítségével magára a csúcsra. Rajongott a

mesterséges segédeszköz nélküli győzelemért. Ennek ellenére Mallory ajánlatát becsületes lelkesedéssel elfogadja. Június 4-én este Malloryvel átmentem az Északi-gerincre, hogy a legmagasabb elért pontról visszatérő Nortont és Somervellt fogadjam. Június 5-e esemény nélkül telt el. Csak azt éreztük, hogy tehetetlenek vagyunk Norton hóvakságával szemben. Somervell torokfájása ellenére leereszkedett a III. táborba, Hazardot pedig jelek segítségével kértük, hogy jöjjön fel. Irvine-nel együtt kipróbáltuk az oxigénkészülékeket... Június 6-án Hazarddal együtt korán felkeltünk, hogy sült szardíniát és teát készítsünk. Mallorynek és Irvine-nek a sátrába vittük a reggelit. Látszólag örültek a reggeli hírének, de izgalmuk megakadályozta őket abban, hogy hízelegjenek a szakácsoknak és derekasan nekilássanak az evésnek. 8.40-kor menetkészen álltak. Amikor felvették az oxigénkészüléket, még csináltam róluk egy felvételt. A két acélpalackon kívül a tartozékokkal együtt mindegyikük körülbelül tizenegy kilót vitt. Ez a teher elég nagynak látszik, mégsem hasonlítható össze a régi felszerelés tizennyolc kilós súlyával. Nyolc teherhordójuk hálózsákokkal, élelmiszerrel és acélpalackokkal volt megrakva, de nem kaptak oxigént. Úgy látszott, hogy embereinknek még ilyen magasságban sem számított sokat a teher. A kilenc-tizenegy kiló éppoly kevéssé nyomta őket, mint jóval lejjebb ennek a két- vagy háromszorosa. A csoport a firnletörés útvesztőjében nemsokára eltűnt a szemünk elől. Naplóm szerint délelőtt derült volt az ég, délutánra azonban beborult, és estefelé még havazott is. 9.45-kor megérkezett Hingston, és később a vak Nortonnal együtt leereszkedett a III. táborba. Hazard a jégkéményig velük ment. Mindent rendbe tettem, és megfigyeléseket végeztem. Nem sokkal 5 óra után Mallory teherhordói közül négyen terv szerint visszatértek. Egy papírdarabon, amelyet az V. táborból hoztak magukkal, ez állt: Idefenn szélcsend van, a vállalkozás reményteljesnek látszik.

Június 7-én, azon a napon, amikor Mallory és Irvine az V. táborból elindult a VI. felé, egy Nema nevű teherhordóval az V. táborba mentem. Azt reméltem, hogy ott találok egy harmadik légzőkészüléket, azonban Irvine ezt tartalékként magával vitte. Egész jól ment oxigén nélkül, és örültem, hogy nem kellett nehéz palackokat vinnem. Nem sokkal azután, hogy az V. táborba értem, megérkezett az utolsó négy teherhordó a VI. táborból. Érkezésüket a kimozdult és a sátrunk körül pattogó kövek jelezték. Ez itt, a meredek hegyoldalon gyakran fordult elő, ami a tábor kitett helyzetéből adódott. Mallorytől a következő beszámoló érkezett: Kedves Odell! Sajnáljuk, hogy olyan rendetlenséget hagytunk magunk után. A főző az utolsó pillanatban legurult a hegyről. Holnap időben menjen vissza a IV. táborba, hogy sötétedés előtt kiürítse. Remélem, én is megteszem ugyanezt. Ottfelejtettem egy iránytűt, az ég szerelmére, mentse meg, mert nincs másunk. Eddig kilencven atmoszférával voltunk két napig. Így két palackkal

jól kijövünk. De átkozott egy teher mászás közben. Az idő nagyszerű. Üdvözlettel híve: G. Mallory A kilencven atmoszféra, természetesen, az oxigénfogyasztásra vonatkozott. A készülék legmagasabb nyomása százhúsz atmoszféra... Este lefekvés előtt örültem a jó időnek. Valószínű, hogy ugyan ebben az időben Mallory és Irvine is nagy reményekkel tért nyugovóra. Élveztem a gleccserekre és a hegyóriásokra nyíló csodálatos kilátást, a sárga és vöröses árnyalatú firnvilágot. Pontosan velem szemben emelkedtek az északi csúcs sötét falai, amelyeken szemem a föld történetének rétegírását vélte megfejteni. A súlyos, sötét tömeg hatásos ellentétben állt a tibeti fennsík csillogó távlatával és változatos csúcsaival. Messze keleten a Kancsendzönga olyannak látszott, mintha a levegőben lebegne. Minden panoráma közül, amelyet valaha élveztem, ez marad az emlékezés koronája... Reggel becsomagoltam a hátizsákba, és némi élelmiszert visszahagytam az Everest-mászók számára. 8 órakor megmásztam az V. tábor mögötti hegyoldalt, és nemsokára feljutottam az Északigerinc magasságába. Idáig az ég derült, és nem volt túl hideg; most azonban nyugaton felhőrétegek képződtek, és a hegyoldal felé húzódtak. Szerencsére a szél nem erősödött. Mivel felettem világos volt, ebből arra következtettem, hogy a hegy felső részein nincs köd. Ezért nem éreztem nyugtalanságot. Lelki szemeimmel láttam, amint Mallory és Irvine már a csúcshoz vezető hegyoldalon kapaszkodik felfelé. Mivel a szél nem akadályozta őket, semmi sem állt útjában annak, hogy simán előrenyomuljanak az északkeleti hegyhát gerincmagaslatán... 7800 méteren felkapaszkodtam egy kis kiugró sziklára, amelyet ugyanúgy meg is kerülhettem volna. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy ebben a magasságban hogyan bírom a mászást. Amikor a 30 métert leküzdöttem, a köd eloszlott fölöttem, és láthatóvá vált a csúcs. Egy hómezőn, a csúcspiramishoz vezető utolsó előtti lépcsőfok alatt felfedeztem egy fekete pontot, amely a sziklafalak felé közeledett. Egy másik követte, mialatt az első felmászott a kiugróra. Sajnos, a függöny ismét bezárult, így többé már nem tudtam megállapítani azt, hogy a második hegymászó utolérte-e a társát. Csodálkoztam azon, hogy Malloryt és Irvine-t csak most, 12.50-kor láttam ezen a helyen. Nem tudtam pontosan, hogy az első vagy a második lépcsőfok van-e előttem. Mindenesetre Mallory a terv szerint legkésőbb 8 órakor a második lépcsőfoknál akart lenni. Az északi oldalnak az alaptáborból készült fényképein a második sziklalépcsőfokot nagyon jól látni. Nincs messze a csúcspiramis lábától, és az Északi-gerinc rövid, firnnel bontott utolsó részének a kezdetét jelenti. Ugyanezen a szakaszon tovább balra van az első lépcsőfok. A perspektivikus rövidülés miatt álláspontunkról nem tudtam a helyet pontosan meghatározni, de úgy hittem, hogy a második lépcsőt látom. Mindenesetre az volt a benyomásom, hogy a két ember siet, be akarja hozni az elvesztett időt. Bár akkor látszólag csak az egyikük mozgott a könnyű terepen, ebből nem lehetett arra következtetni, hogy kötélbiztosítással haladtak. Ez a körülmény fontos lesz, ha sorsukra vonatkozóan feltevéseket akarunk felállítani. Lehet, hogy hátráltatta őket a friss hó, amelyet a felső sziklákon láttam. Nehéz oxigénkészülékekkel terhelt emberek előrehaladását a hóborította törmelék nagyon lassítja. Bár nem nagyon valószínű, de mégis lehetséges, hogy az a ködréteg, amelyben én voltam, akadályozta feljutásukat. Amikor 2 óra tájban elértem a VI. tábort, havazni kezdett, a szél megerősödött. A készleteket elhelyeztem a sátorban, és úgy döntöttem, hogy egy kis időre meghúzom magam benne. Odabenn ruhák, élelmiszerek, oxigénpalackok és – készülékek meg alkatrészek rendetlen raktára fogadott. Kívül még több oxigénkészülék és duralumínium hordkeret hevert. Úgy látszott, mintha átalakították volna őket, mintha nehézségeik merültek volna fel a készülékekkel. Mindazonáltal túl jól ismertem

Irvine-t ahhoz, hogy gondjaim legyenek miatta. Nem riadt vissza attól, hogy a fél éjszakát barkácsolással töltse, és olyan feladatokat oldjon meg, amelyek később talán fel sem merülnek. Nem találtam cédulát, amelyen közlemény lett volna, úgyhogy sohasem fogjuk megtudni, mi késleltette őket, és azt sem, hogy mikor indultak. Továbbra is havazott, és feltettem magamnak a kérdést, vajon az idő nem kényszeríti-e visszatérésre őket. Fekvésénél fogva a sátrat a sziklák között nem könnyű megtalálni, ezért körülbelül 60 méternyire felmásztam a csúcs felé, és fütyültem, kiabáltam, hátha hallótávolságban vannak. Utána egy sziklatömb mögött menedéket kerestem a hófúvás ellen. Mivel csak néhány méterre lehetett látni, közvetlen környezetem felé fordultam, és szemügyre vettem a kőzetet. A hó és a szél azonban hamarosan lehűtötte geológiai buzgalmamat. Egy óra múlva visszaindultam. Amennyiben Mallory és Irvine visszafordult, még hosszú ideig nem lehet hallótávolságban, különösen ilyen időben. Mire visszaértem a VI. táborba, elmúlt a rossz idő, és az északi szárnyon kisütött a nap. A friss hó átnedvesedett, anélkül, hogy megolvadt volna. A csúcs környéke láthatóvá vált, de hiába kutattam a két hegymászó után. Utána eszembe jutott, hogy Mallory nyomatékosan kért, ereszkedjek le időben az Északi-nyereghez, és készítsem elő a tábor kiürítését. Ha csak lehetséges, már ma, nyomban a visszatérésük után, le akartunk ereszkedni a III. táborba. A monszun bármelyik pillanatban kitörhetett. Amennyiben a két ember arra kényszerül, hogy itt töltse az éjszakát, akkor nem szabad itt találniuk, mert a sátorban csak két ember tud lefeküdni. Mallory iránytűjét feltűnő helyre a bejárathoz tettem, ettem valamit, előkészítettem a megmaradt készleteket, és becsuktam a sátrat. 4.30-kor elhagytam a VI. tábort, és útközben gyakran körülnéztem. De senkit sem láttam. Kevés remény volt rá, hogy a sötét sziklák között embereket fedezzek fel, legfeljebb akkor, ha éppen a ritka hófoltok egyikén haladnak át, vagy a gerincen az ég hátterében kirajzolódnak. Közben megállapítottam, hogy a leereszkedés alig nehezebb, mint mérsékeltebb magasságokban. Össze sem hasonlítható a felkapaszkodás erőfeszítéseivel. Ezért az olyan hegymászók, akik nincsenek halálosan kimerülve, nagyon gyorsan haladhatnak lefelé, és még az éj beállta előtt biztos révbe juthatnak. Éppen a gyors leereszkedés képessége látszik bizonyítani számomra azt, hogy a magassághoz szokott hegymászónak nincs szüksége oxigénre. Az Északi-gerinc szeles oldalán a hó 7560 és 7160 méter között kemény és elég meredek volt a folyamatos lesikláshoz, úgyhogy már 6.45-kor az Északi-gerincen álltam. Ily módon az V. táborban a három-négyórás utat ellenkező irányban 35 perc alatt meg lehet tenni... Világos volt, hogy Mallory és Irvine érkezése nem várható korán, mivel az indulásnál késtek. Lehet, hogy a VI. vagy az V. tábort csak a sötétség beálltakor érték el. A világos éjszakában hosszú ideig kutattunk valami életjel után. Később a nagy hegy oldalán gyenge, a firncsúcsokról visszaverődő holdfény csillogott. Talán megvilágította odafenn a két magános ember hazafelé tartó lépteit. Másnap reggel látcsöveinkkel a magasban levő sátrakat figyeltük; semmi sem mozdult. Déltájban elhatároztam, hogy a keresésükre indulok, és Hazarddal megbeszéltem egy egyszerű jelkulcsot. Nappal hálózsákokat fektetek a hóra, hogy bizonyos alakzatokat mutassanak. Éjjel fényjelekkel akartunk kapcsolatot tartani egymással. Természetesen a hegyekben szokásos vészjelzést is ismertük. Az Északi-nyergen tartózkodó három teherhordó közül kettőt sikerült rábírnom arra, hogy velem jöjjön. 12.15-kor indultunk, és ismét küzdenünk kellett a kegyetlenül hideg nyugati széllel, amely itt majdnem mindig fúj, s Mallory és Bruce vállalkozását is meghiúsította. A serpák bátortalanok voltak; az egyiket csak nagy fáradsággal sikerült jobb kedvre deríteni. Ennek ellenére igen jó idő – 3 és 3/4 óra alatt – elértük az V. tábort. Számítottam rá, hogy itt nem fogjuk megtalálni őket, mert alulról semmi életjelet nem láttam. Ezért minden reményünk a VI. táborra összpontosult. De ezek a kilátások sem ígértek semmit, mert ott fenn egész nap csend volt. Ma akkor sem tudtam volna továbbmenni, ha a teherhordók erre hajlandók lettek volna. Már túl késő volt. A heves szélrohamok azzal fenyegettek, hogy a sátrat kitépik a talajból. A gyorsan szálló

felhőfoszlányok között futó pillantásokat vetettünk a vérvörösen izzó naplementére. Az est leszálltával erősödött a szél, és hidegebb lett. A teherhordóknak nem volt nagy kedvük az evéshez, és nemsokára beburkolóztak hálózsákjaikba. Még ellenőriztem a sátorkötelek feszességét. Miután a saját szállásomat is ellenőriztem, előkészítettem az oxigénkészüléket, és rácsavartam a magammal hozott szívókat. Az éjszaka rendkívül hideg volt, a szél minden nyíláson át behatolt. Bár ruhástól feküdtem két hálózsákban, csak nem sikerült felmelegednem. Reggel a szél még mindig fújta borzalmas dalát. A teherhordók félig megdermedtek és nem mozdultak. Úgy látszott, mindkettő hegyibeteg. Felszólítottam őket, hogy jöjjenek velem, de jelekkel azt mutatták, hogy betegek, és le akarnak menni. Mivel nem sokat várhattam tőlük, egy darabig elkísértem őket lefelé, és kértem, siessenek, amilyen gyorsan csak tudnak, az Északi-nyereghez. Elindultam a VI. tábor felé és reméltem, hogy oxigén segítségével jól haladok. De a gerincen fújó heves szél miatt csak vánszorogni tudtam. Időnként egy szikla mögött kellett menedéket keresnem, hogy újra felmelegedjek. Körülbelül egyórányira voltam a VI. tábortól, amikor rájöttem, hogy az oxigén nem sokat használ. Egyetlen palackot vittem magammal, amelyből addig csak kis mennyiséget fogyasztottam. Hogy ne hagyjam kipróbálatlanul, növeltem a mennyiséget, és hosszabb lélegzeteket vettem. A lábfáradtság alig észrevehető csökkenésén kívül a legcsekélyebbet sem éreztem. Mások tapasztalatait tekintve ezen nagyon csodálkoztam. Lehetséges, hogy az oxigénben szegény magaslati levegőhöz különösen jól sikerült alkalmazkodnom. Elzártam a gázt, anélkül hogy az elmélet által követelt káros következmények bekövetkeztek volna. A palackot még a hátamon hagytam, a terhes szájrészt bekapcsoltam, és éppen olyan jól haladtam. Azon, hogy az embernek idefenn hogy kell levegő után kapkodnia, mindenesetre még a gyakorlott sprinterek is csodálkoznának. Egy sátorrúd kivételével – amit a szél kiszakított – a VI. táborban mindent úgy találtam, ahogy két nappal azelőtt hagytam. Ledobtam a gázfelszerelést, és továbbkapaszkodtam. A rendelkezésemre álló rövid idő alatt Mallory és Irvine vélt menetvonalát szándékoztam követni. A Mount Everest csúcsa a föld legbarátságtalanabb részei közé tartozik, amikor a hegy komor oldalait vihar ostorozza. És milyen szörnyű ez a szél, amikor az elveszett barátok érdekében tett minden lépést akadályoz. Miután két óra hosszat kínlódtam, rájöttem, hogy ebben az óriási kősivatagban teljesen kilátástalan az eltűntek bármilyen nyomát is felfedezni. Csak egy nagyobb mentőosztag volna itt képes tervszerű kutatást végezni. Azon a környéken, ahol kettőjüket utoljára láttam, rá kellene bukkanni a nyomukra; egyedül azonban képtelen voltam az Északi-gerincnek arra a pontjára eljutni, már csak azért is, mert túl késő volt. Nem szívesen tértem vissza a VI. táborba, és egy pillanatra bemenekültem a sátorba. Amint a szél kissé enyhült, kihasználtam az alkalmat, és a két hálózsákot egy meredek hófoltra cipeltem. Minden erőmet meg kellett feszítenem, mert a szél még elég erős volt és azzal fenyegetett, hogy elviszi terhemet. A T alakban kitett zsákok azt jelezték Hazardnak, hogy senkit sem találtam. A jelet az Északi-nyergen helyesen olvasták, a rossz világítás azonban megakadályozott abban, hogy Hazard válaszát megértsem. Mint egyedüli értékes darabot, megmentettem Mallory iránytűjét és az Irvine által szerkesztett oxigénlégzőt. Utána becsuktam a sátrat, és egy utolsó pillantást vetettem a szálló felhőkön áttetsző csúcsra, amely komolynak és hidegnek tűnt, s arra a kérdésre, hogy hol vannak a barátaim, a szélroham süvöltő csúfolódása volt csak a válasz. Meggyaláztuk a szentélyt? Ismét a felséges alakra néztem, és egy kiengesztelő gondolat tudatosodott bennem. Azt, aki imádva közeledik feléje, ellenállhatatlan erővel megragadja; el kell érnie a legmagasabb és legszentebb áldozati helyet... Hazard mérései szerint (az alaptáborból teodolittal) a második lépcsőfok 8604 méteren, az első pedig 8534 méteren van. Ha Mallory és Irvine, ott, ahol láttam őket, csak az első lépcsőfokon voltak, akkor E. F. Nortont illeti meg a dicsőség, hogy eddig a legmagasabb pontot elérte (8564 méter).

Miért nem tért vissza Mallory és Irvine? A második lépcsőfoktól függőleges irányban még 240 méter, vízszintes irányban pedig még 500 méter hiányzott a csúcsig. Ha nem ütköztek különleges akadályokba, 3 órakor vagy 3.30-kor a csúcson lehettek. A VI. táborból való elindulás előtt Mallory azt írta Noelnak, hogy reméli, reggel 8 órakor a hegypiramis lábánál lesz (8625 méter). Ily módon a két hegymászó 5-6 órát késett. Mivel a csúcsról a VI. táborba való leereszkedésre hat órát kellett számolni, majdnem lehetetlen volt a sötétség beállta előtt elérni. Az éjszaka azonban derült volt, és sütött a hold, bár csak később kelt fel. Ennek ellenére nem kizárt, hogy nem találták meg a sátrat, és a szabadban kellett táborozniuk, ami kimerült állapotukban, természetesen, nagyon veszélyes volt. Mallory, magától értetődően, ismerte ezt a veszélyt, de semmit sem tudott ellene tenni. Ily magasságban és ilyen hidegben az elalvás majdnem egyenlő a biztos halállal. Norton elveti ezt a feltevést, mivel nem láttak fényjeleket. Bár elismerem ennek az ellenvetésnek a súlyát, mégsem tartom teljesen döntőnek; a lámpa vagy a magnéziumfáklya esetleg nem működött. Mivel a VI táborban két fáklyát találtam, fennállhat az a lehetőség, hogy az indulás sietségében egyáltalán elfelejtettek egyet magukkal vinni. A hegymászóhalál lezuhanás következtében ugyanígy lehetséges Akkor kötéllel összekötve kellett lenniük, amire az általam látott mozgások alapján nem lehetett világosan következtetni. Természetesen az egyik lezuhanó alatta levő társát akkor is magával ragadhatja, ha nincsenek kötéllel biztosítva. De ki gondolhat Mallory ügyessége és tapasztaltsága tudatában a lezuhanásra? Számára a terep játszi könnyű volt. Irvine is nagyon biztosan haladt... Mindenesetre Mallory cédulája szerint az oxigénfelszerelés akadályozta őket. De vajon elképzelhető, hogy ilyen rátermett emberek egy könnyű kapaszkodás közben minden tartásukat elveszítik? Mindamellett ismeretesek olyan esetek, amikor jó hegymászók szerencsétlen körülmények következtében vagy kimerültség miatt zuhantak le. Az Északi-gerinc élén a távolból csak két helyet látni, ahol nehézségek gyaníthatók. Ezek közül az egyik a második lépcsőfok, amely távolról ugyan meredeknek, de az északi oldalról megmászhatónak látszik Ha valóban a második lépcsőfok volt, ahol a két hegymászót utoljára megpillantottam, akkor nehézségekről nem lehetett szó, mert az elöl haladó pont – feltehetően Mallory – ezt a szakaszt öt perc alatt legyőzte. Utána a csúcspiramis meredekebb kőlapjai következnek, amelynek a könnyű csúcsgerincbe mennek át. Norton közvetlenül e pont alatt állt, és meglehetősen veszélyesnek tartotta, ha valaki itt új hó esetén megcsúszik. Anélkül, hogy Norton ezredes helyszíni benyomását kétségbe vonnám, szeretnék rámutatni arra, hogy ezt a helyet jobb felé vízszintes harántmenettel meg lehet kerülni. Ilyen csekély akadályok egy olyan tapasztalt alpinistát, mint Mallory sem hosszú időre nem tartóztatnak fel, sem pedig le nem győzhetnek. Ő és Irvine biztosan nem hibázott el egy lépest sem. Végül arra is gondolt az ember, hogy talán az oxigénkészülék felmondta a szolgálatot. Tapasztalataim szerint teljesen hihetetlennek látszik, hogy ez a továbbhaladásban, a leereszkedésről nem is beszélve, akadályozta volna őket. Mallory céduláján az állt, hogy addig csak kevés oxigént használtak, és mindegyikük csak két palackot akart magával vinni. Azonkívül már annyira megszokták a magasságot, hogy a hirtelen lerobbanás nagyon valószínűtlen. Véleményem szerint Mallory és Irvine úgy haltak meg, hogy megfagytak a szabadban töltött éjszaka alatt. Bár Mallory azt mondta, hogy nem vállal vakmerő kockázatot, de ki tudja, milyen elhatározásokra jutott a két ember a győzelem küszöbén. Vajon nem nyomta-e el a vágy szava a bölcsesség hangját, amikor Mallory megfogható közelben látta a célt? Saját, gyakran kipróbált tudásába és bevált kísérőjébe vetett bizalma esetleg merész lépésekre csábíthatta. Irvine-ről tudjuk, hogy a legmagasabb célért mindent hajlandó volt egy lapra feltenni. Ki vetné rá közülünk az első követ? Mindnyájan hány hegyóriáson dacoltunk már a viharral és a sötétséggel. Ki ne vállalkoznék közülünk az emberfelettire, és ki tudna uralkodni magán, amikor csábít a beteljesülés?

Az a kérdés, hogy sikerült-e a Mount Everestet meghódítani, megválaszolatlan marad, mivel hiányoznak a hiteles bizonyítékok. Ha azonban minden lehetőséget végiggondolunk, fennáll annak a valószínűsége, hogy Mallory és Irvine a föld legmagasabb csúcsán állt.”

Se híre, se hamva Ha Mallory és Irvine el is érte a csúcsot, az út egy részén oxigénálarcot használt, ezért még mindig kérdés, vajon a világ legmagasabb csúcsa a technikai segédeszköz nélkül megmászható-e. „A világot emberek vagy csak »gépemberek« számára teremtették?” Rudolf Skuhra az 1921 és 1948 közti Himalája-expedíciókról szóló könyvében leír egy expedíciót, amely majdnem egy évtizeddel később kísértetiesen emlékeztet Irvine és Mallory kísérletére:[6] „Kilenc évvel később, körülbelül 20 méterrel a hegyhát alatt és az első lépcsőfoktól 250 méterrel keletre Wyn Harris izgalmas leletet talált: egy jégcsákányt! Ez a csákány csak Malloryé vagy Irvine-é lehetett, senki más eddig nem jutott ilyen közel a gerinc tetejéhez. Ebben a kiterjedt sziklavilágban Wagert és Wyn Harrist a véletlen egyenesen a két titokzatosan szerencsétlenül járt ember nyomára vezette. Lehet, hogy itt zuhantak le? Wyn Harris magával vitte a csákányt.” Mallorynek és Irvine-nek további nyomát sohasem találták, és így eltűnésük továbbra is rejtélyes maradt. Az ötvenes évek elejétől kezdve, amikor Tibet bezárta, Nepál pedig megnyitotta a kapuját a külföldi expedíciók előtt, a hegy megmászásával délről kezdtek kísérletezni. Alapos tanulmányozás után mi is tervet dolgoztunk ki arra vonatkozóan, hogyan érhetjük el a világ legmagasabb hegyét a déli oldalon keresztül – hogyan valósulhat meg álmom: a hegy megmászása álarc nélkül. A Himalája-mászások kezdetén – 1921-ben, 1922-ben és 1924-ben – még nem álltak tökéletes légzőkészülékek rendelkezésre. Ezenkívül azt sem tudták, hogy a nehéz palackok nélkül nem könnyebb-e a csúcsra eljutni. 1924-ben Anglia két legsikeresebb és fanatikus hegymászója, George Mallory és Andrew Irvine, eltűnt a csúcs közelében és mi nem akarunk eltűnni. Légzőkészülék nélkül akarunk feljutni és lejönni. A mászócsapat mellett, amelynek először harmonikus együttessé kell kovácsolódnia, két angol filmoperatőr is van a csapatban, akik a HTV nevű magán-televíziótársaság számára dokumentumfilmet akarnak forgatni Peter Habeler és az én hegymászásomról. Leo Dickinson, egy kis vidám „ugrifüles”, egy levelezőlapot csináltatott, ezen gúny tárgyává tette az ellene és Eric Jones ellen indított támadásokat, melyek ellenük irányultak, mikor angol hegymászókörök meghallották, hogy egész a csúcsig forgatni akarnak. „Micsoda – mondta Don Whillans, az angol hegymászósztár –, Leo az Everestre akar menni? Nevetnem kell! Neki nemcsak oxigénre van szüksége, hanem héliumra is.” A „walesi futókakukk”-nak nevezett Eric és Leo, a legsikeresebb fiatal hegyi operatőrök közösen forgattak filmet az Eiger északi faláról, a Matterhorn-falról meg patagóniai, nepáli és afrikai expedíciókról. Ezenkívül kajakban leereszkedtek a Dudh-koszin, azon a folyón, amely a Mount Everest lábánál ered. E két tapasztalt és vidám fickó évek óta a barátom. Angolok lévén ismerik Everestjüket, és már az előkészületek idején sok szövevényes történetet mesélnek az első expedíciókról. Ha hiszünk Odellnek, aki ma is él, akkor Mallory és Irvine már 1924-ben valóban fenn volt a csúcson. Szerencsére biztos, hogy mindkettőnél volt oxigénálarc.

Megszállottak, sarlatánok, győztesek A Mount Everesten minden további kísérlet meghiúsult. 1935-ben Eric Shipton körülbelül 6500 méter magasságban megtalálta egy megszállott hegymászó holttestét és naplóját, aki 1934-ben egy egyéni vállalkozás során életét vesztette. Maurice Wilson azzal a gondolattal kacérkodott, hogy közvetlenül a csúcs alatt repülőgéppel kényszerleszállást hajt végre, hogy gyorsan fel tudjon hágni a legmagasabb pontra. Amikor a repülés terve meghiúsult, a mászást egészen alulról kezdte. Az angol minden akadállyal dacolva és attól a meggyőződéstől megszállottan, hogy az akarat fontosabb, mint a nagy expedíció technikája, engedély nélkül indult el. A következőket írta naplójába: „Tudom, hogy egy ember mire képes. Minden eddigi Mount Everest-expedíciónál az volt a hiba, hogy túlságosan felszerelték, ami nagyon nehéz volt mind az egészre, mind az expedíció egyes tagjai számára. Testemet böjtöléssel készítettem elő az elkövetkező megerőltetésekre. Erős egyéni edzés után egyszeri tartós erőfeszítéssel akarom meghódítani a világ csúcsát. Tudom, hogy módszerem, az egyéni iskolázás módszere a jövő alpinistái számára útmutató lesz. Március 25-e óta úton vagyok. Darjeelingben azt mondtam, hogy csak egy keleti kirándulásra megyek, és néhány nap múlva visszatérek. Utolsó pénzemen megvesztegettem három nepáli teherhordót. Olyan ruhákat szereztek a számomra, mint az övék. Kulinak öltözve mentem át e tiltott országon. Csak egy málhásállat van velünk. Ez viszi a legszükségesebb csomagot. Hiszen olyan kevésre van szükségünk. Én tehát gyalog megyek neki a Mount Everestnek, miután a könnyebb út zárva van előttem... Ma, május 17-én egyedül folytatom utamat. Most meredeken vezet felfelé. Teherhordóim itt fognak várni rám. Most megkísérlem az utolsó előretörést. Szinte az ujjaimon meg tudom számlálni az órákat, mire így vagy úgy elérem a célomat.” M. Wilson nem érte el a célját. Elpusztult, mint előtte Mallory és Irvine és még utána három tucat ember. A legmagasabb hegy varázsa megmaradt. Ki ne szeretné megmászni? Azután sem szűntek meg a további kísérletek, hogy 1953. május 29-én Edmund Hillary és Tenzing Norgaj, a serpa vezető első ízben érte el a csúcsot. Most azonban, mivel az oxigénálarc egyszer meghozta az eredményt, magától értetődővé vált. Minden további expedíció erre a rendszerre hagyatkozott, és a „fejletlen hegymászó nemzetek” célja újra meg újra az Everest-csúcs. Megmászták az indiaiak, egy dél-koreai, továbbá olaszok és kínaiak. Mintha ezek a nemzetek kissé többek lennének attól, hogy „hőseik” a világ legmagasabb pontján járták. Ma még sokan nemzeti presztízsnek tartanak egy ilyen hegymászást. A sok expedícióvezető közül még egyik sem jutott fel a csúcsra, és a csúcsmászásról szóló beszámolók nem mindig látszottak hihetőnek. Így a kínaiak megmászását, akik azt állítják, hogy 1960. május 25-én este elérték a csúcsot – a megfelelő képek hiányoznak –, a szakemberek világszerte kétségbe vonják. Nem úgy az 1975. évi kínai expedíciót, amikor nyolc férfi és egy nő feljutott a csúcsra. E vállalkozás résztvevői csak korlátozottan használtak oxigént, és ezzel egy olyan technikát próbáltak ki, amely követőkre találhatott. A kínaiak, jórészt tibetiek, csak a pihenők alatt vettek oxigénfürdőt, legtöbbször álarc nélkül. 70 percig maradtak fenn a csúcson, anélkül hogy közben a palackokból oxigént lélegzettek volna be. Nos, már voltak egyesek, akik álarc nélkül álltak előttünk a csúcson, de egészen „nélküle” még soha senki sem érte el. Óriási különbség, ha valaki az oxigén hiányát a csúcs előtt éjjel és a pihenők alatt néhány lépés megtétele után oxigénbelégzéssel egyenlíti ki, vagy ha az alaptábortól egészen fel a

csúcsig anélkül akar meglenni. Egyáltalán legyőzhető-e a világ legmagasabb hegye oxigénpótlás nélkül? Ez a kérdés. Sok orvos kétségbe vonja. Az expedíciók hegymászóinak nagy része szintén. Miután a Nyugatigerinccel, az északi oldallal és a délnyugati fallal a rendes út mellett feltártuk a logikus útvonalakat, továbbra is fennállt a „becsületes” megmászásnak, a csúcs álarc nélküli megrohamozásának a problémája. És én Peter Habelerrel együtt fel akartam kerekedni erre a vállalkozásra – hogy „by fair means” (becsületes eszközökkel) másszam meg az Everestet.

A HEGY

Dava Tenzing kalapja Akkor csípőig ért a hó – mondja Dava Tenzing és feláll, hogy bemutassa, hogyan haladtak azokban a napokban. Közben gesztikulál, felsőtestével kissé előrehajol, és néhány lépést tesz, mintha a hótömegeket tolná el a lába elől. Mozdulatai olyanok, mint a lassított filmfelvétel. Tudja, mit jelent 8000 méter magasságban álarc nélkül mászni, utat csinálni és közben terhet cipelni. Átélte és túlélte ezt, amikor 1924-ben Norton megpróbálta álarc nélkül megmászni az Everestet. Akkoriban Dava Tenzing a magashegyi teherhordók egyike volt. Valamikor ebben az évszázadban született. Nem tudja, mennyi idős, és ma Szolu-Khumbuban lakik. Házának oromzata felett az Everest és az Amadablam látható. A bokáig érő tavaszi hó erősen vakít, amikor az emeletes agyagkunyhóból lemászom a tízszer tíz méteres kertbe. Ez tehát minden, ami megmaradt neki. Földjét Khumdzsungban, ahol felnőtt, a gyermekeire hagyta. Itt él a Thiangbocse-kolostor közelében, hogy imádkozzék, nézze az Everestet és öreg napjait élvezze. Élete nem volt könnyű, de mindig izgalmas. És amikor itt áll előttem, s kézzellábbal, mindenekelőtt pedig keskeny rés mögé rejtett szemével beszél, megelevenednek előtte a képek. Több mint harminc expedíciót kísért, többször az Everestre is. Így 1953-ban John Hunttal, amikor először kapaszkodtak fel a Déli-nyereg útvonalán. Arca olyan, mint a gránit. Felső állkapcsából mindössze egy fog áll ki, az alsóban pedig van egy rés, amelybe ez a fog beleillik. Fehér szakálla gyér, ősz haja csomóba kötve. Serpa öltözetet visel, hozzá tarka szőttescipőt, és ki tudja, melyik expedícióból visszamaradt női nadrágot. Egy sereg levél és kép van a házában, de ezek nem fontosak a számára. Az összes expedíciót összekeveri, az éveket és a vezetőket nem tudja megkülönböztetni. De még emlékszik egyes helyekre, és pontosan elmondja – közben feláll és fel-alá járkál a kertjében –, hogyan lehet mozogni 8000 méter vagy ennél nagyobb magasságban. Tudja, és én rögtön észreveszem, hogy ezek az élmények, ezek a tapasztalatok egészen mély emlékek benne. Azt mondja, ennünk kell odafent. „Egészen fent is, habár képtelenek, enniük kell, és mindenekelőtt inni. De nem vizet, és havat sem szabad szopogatni.” Zampát[7] kellene ennünk, és teát innunk, sok teát. – Milyen volt akkoriban az északi, a tibeti oldalon? – Mallory és Irvine többé nem tért vissza. – És miért? – Egyre tovább mentek fel a mély hóban, és többé nem jöttek le. Szünet. – A szélnek kellett lesodornia őket, a szélnek. Tudni szeretném, hogy elérték a csúcsot vagy sem. Vállat von. Dava Tenzing sem tartja olyan fontosnak, hogy fent voltak-e a csúcson vagy sem. Eltűntek. – A szélnek kellett lesodornia őket – ismétli. Vonakodva megkérdezem, megmászhatjuk-e az Everestet oxigén nélkül, vajon egyáltalán lehetséges-e ez. Igen, lehetséges. Gyakran másztam fel az utolsó táborig anélkül, hogy a palackból cucliztam volna, és a Déli-nyergen is hetekig kitartottam. Az összes többi serpa és szahib néhány nap múlva rosszul lett odafenn, hánytak, mást nem tudtak, letámolyogtak. Füstös szobájában felesége forgatja a nagy imamalmot; ez a harmadik felesége. Az elsőt 1956-ban vesztette el, amikor az Everesten vezetett. Legidősebb fia akkor egy másik expedícióval volt, és a felesége azt hallotta – a hírek akkor olyan gyéren jöttek –, hogy mindketten, férje és fia is lavina áldozata lett. Kétségbeesésében a folyóhoz ment, és belevetette magát a rohanó gleccservízbe. Amikor

Dava Tenzing visszatért, üresen találta a házat. Fia valóban egy lavinában, felesége pedig a folyóban lelte halálát. Újra megházasodott. De a második asszonyt is elvesztette. Dava Tenzing nem lámaista[8], de nagyon sokat imádkozik és tibeti írásokat olvas. Hazafelé majd – kérte – nézzünk be hozzá ismét. Egy Everest-megmászásról, amire mindig vágyott, közelebbit szeretne hallani. Dava Tenzing nekem ajándékozza a kalapját, egy régi gurkha[9] kalapot. Viseljem odafenn, mindenekelőtt a Nyugati-teknőben, az úgynevezett Western Cwmban[10], Nyugati völgykatlanban, amikor meleg lesz. Visszatérésem után pedig hozzam vissza. – Nyáron újra szükségem lesz rá. Mert esik az eső, és mert itt is éget a nap – teszi hozzá. Háza tetejének durva, sérült zsindelyei felett egy felhő – és az Everest csúcsa. Mint keskeny, fekete gúla körülbelül 300 méterrel emelkedik a Nupce-Lhoce-fal fölé. Félreismerhetetlenül ennek az egész környéknek a legmagasabb helye. Dava Tenzing elhárítja, amikor a kalapért kölcsönzési díj fejében néhány rúpiát próbálok a markába nyomni. Nem fogad el pénzt. Sok szerencsét kíván, és azt, hogy nyáron viszontlássuk egymást. Még mindig a kis kertben állok, a párolgó talajon, és az Everest csúcsán a felhőzászlót figyelem. Dava Tenzing több mint tízszer jutott ennek a csúcsnak a közelébe, északról és délről is megközelítette. Felnéz rá és nem szomorú, hogy nem volt fenn. Az expedíciós szervezés, mondja, megköveteli, hogy egy szirdar, egy serpa vezető, mint ő, újra és újra leereszkedjék az alaptáborba, hogy ellenőrizze, működik-e az utánpótlás, és minden serpa a helyén van-e. Amikor a ház előtt, a felrakott tüzelőfa előtt elhaladok és utoljára kezet fogok vele, nem szól semmit. Látva, hogy még egyszer visszafordulok, csak ennyit mond: „Much cara”, vagyis: egyél sokat. Megmutatja, hogy kell csinálni, hogy az ember akkor is tudjon enni, amikor rossz állapotban van, amikor valakit a magasság megvisel. – Jöjj vissza – mondja –, majd rendezünk egy csang-ünnepet[11] a házamban. Jöjj vissza!

Március 21. A nagy imamalom egyenletesen forog. A tető felett egy kis füstcsík. Északi oldalán még hó van, a déli száraz. Lassan közeledik a tavasz. A rövid, kimosott imazászló lobog a szélben, északkelet felé mutat. Az Everest felé. A hó most, a déli órákban olvad, és a kitaposott ösvényen víz csordogál. Az iszapon jakkaravánok gázolnak át, ezek látják el az utolsó falvakat és havasi legelőket élelmiszerrel, és felhozzák az expedícióknak a szükséges felszerelési tárgyakat is. Egy hosszan húzódó imafal mellett egyesegyedül tartok felfelé. A hómentes mezőfoltokon még nem bújt ki a zöld pihe. Az út jobb és bal oldalán a rododendronbokrok olyanok, mintha megégtek volna, barnán és porosan csüngnek a leveleik. A földön azonban érződik a tavasz illata. Miközben Dava Tenzing kalapját forgatom a kezemben, úgy érzem, lehiggadtam. Menet közben és álmaimban olyan erősen foglalkoztam az Everesttel, hogy most nem tudom, vajon az a serpa vagyoke, aki az Everestet minden oldalról megismerte, vagy egy őrült európai, aki visszatér, mert másképp nem talál lehetőséget arra, hogy életének mélyebb értelmet adjon. Milyen lelkesedéssel, milyen magától értetődően beszélt Dava Tenzing az expedícióiról! Ezek az életéhez tartoznak, úgy, ahogy a három felesége, a nyolcezresek között álló kunyhója és a hó is, amely tavasszal olyan bőven esett. Már egy hete úton vagyunk. Nagyon lassan haladunk, hogy akklimatizálódjunk. Rövid kitérőket teszünk a környező falvakba, és állandóan kapcsolatot tartunk a serpákkal, akik itt, az Everest délnyugati részén, a szegényes magaslati völgyekben élnek. Elhatároztam, hogy megmászom az Everestet, ugyanúgy, ahogy az ember elhatározza, hogy megír

egy könyvet vagy megvarr egy ruhát. És kész vagyok arra, hogy a csúcsra vezető úton mindent elviseljek. Dél van, az emberek jóval előttem járnak, a konyhát valószínűleg már ismét lebontották, úgyhogy le kell mondanom az evésről. Ez azonban nem számít. A sárgászöld csang, amelyet Dava Tenzing házában élveztem, még mindig hat, és bár egy kicsit még kábult vagyok, bizonyosan nem ártott meg. Az alaptáborig – mondta Dava Tenzing – ihatsz csangot, rakshit és mindent, ami tetszik, de utána többé semmit, semmiféle alkoholt. Ne is dohányozz, ez fontos. Ezt többször is hangsúlyozta, hogy okvetlenül megjegyezzem. Amikor most a Dudh-koszi feltúrt patakmedrébe leereszkedem, a hátam mögé kerül az Amadablam. Vannak hegyek, amelyek láttán senki sem kérdi, miért szeretnénk őket megmászni. Színezetük, vonalaik olyan tiszták és olyan megnyerőek, hogy a kérdés naivul hangzanék. Minden, a hegyekért lelkesedő ember szeretné megmászni az Amadablamot. Minden gyermek megérti a hegy kihívását, amely függőlegesen emelkedik a magasba, és ahol minden vonal harmonikusan a csúcsban fut össze. Miért mászunk fel ezekre a hegyekre? Ki tudja? Én nem is szeretném tudni, és néha azt az elméletet vallom, hogy mindez talán azzal függ össze, hogy mi férfiak nem tudunk gyermeket szülni. Még odahaza teljesen lehetségesnek tartottam, hogy valami, például egy elbűvölő asszony, esetleg le tudna beszélni a Mount Everestről. Most ez az elképzelés teljesen idegen a számomra, most a Mount Everest az életemhez tartozik, és én vagyok saját magam ideális partnere. Mialatt jobb szemem sarkából a kalapom köré csavart imazászló rojtjait nézem, látom, amint lábaim felváltva a látótérbe kerülnek. Mintha nem tartoznának hozzám, úgy kelnek át az iszapos mélyedéseken, és hágnak felfelé a köveken a meredek hegyoldalon Pangbocse felé. Az Amadablam csak néha-néha kerül a látóterembe, amikor felemelem a fejemet, hogy a kalap karimája alól egy pillantást vessek az előttem fekvő világra. Közben olyan különleges, felszabadult érzés fog el, mintha kilépnék magamból, és teljesen szabadon önmagam felett lebegnék. Bár gyakran lihegek, nem vagyok kimerült vagy fáradt. Mintha mindig így kellene továbbemelkednem, mindig felfelé, a lábak egyenletes ütemében, amelyek mintha többé már nem az én lábaim lennének. A fehér elnyűtt imazászlót tegnap kaptam a Thiangbocse-kolostor lámáitól mint szerencsetalizmánt, miután csoportunk részt vett egy hosszú szertartáson. Megígérték, hogy naponta fognak imádkozni a továbbjutásunkért és mindenekelőtt a visszatérésünkért. Útközben ezt az imazászlót kétszeresen úgy csavartam rá a piszkos zöld kalapra, hogy szinte önálló életre kelt. Pangbocse ma mintha kihalt volna. A házak szárazon falazott ormai felett rongyos imaszöveggel teleírt zászlócskák lobognak. A kunyhók üresek. A földeken hófoltok, a lépcsők piszkosak. Iszap. Csak amikor egy kutya hirtelen felvonít, jön futva egy fiú meg egy lányka, és kővel dobál meg egy nagy tibeti terriert. A fiú szeme felett és alsó ajka alatt vastag rétegekben ül a mocsok. Biztos, hogy a múlt ősz óta nem mosakodott. Keze, amely alig különbözik a fakéregtől, kérges, és tele van szemölcsökkel. Miután a kutyát elkergette, odajön hozzám, és félrebillent fejjel felnéz rám, mintha én lennék az első idegen, aki a kemény téli hónapok után itt felbukkant. Megsimogatom tüskés haját. Mintha ez az érintés is hozzátartozna, hogy teljesen beleéljem magamat ebbe a környezetbe. Most végleg megszakítottam a kapcsolataimat a múlttal, hogy összenőjek ezekkel az emberekkel, ezzel az országgal. 1977. évi utolsó expedícióm óta, mióta visszatértem a Dhaulagiriról, keveset aludtam. Nemcsak a válásom billentett ki lelki egyensúlyomból, hanem mintha életem tartalma ment volna veszendőbe. Bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy a hegymászásnak éppen olyan sok és éppen olyan kevés értelme van, mint magának a létnek, most ismét vidámabban élek. Jól és mélyen alszom, teljesen a jelennek élek gyermekdeden, mintha semmivel sem kellene törődnöm.

Mi van, ha... Ott, ahol a Szolu-Khumbu gleccser balra erősen megtörik, morénák és hullámosan felgyűrődött jégfolyam között áll az alaptáborunk. Egy lapos völgyteknőben két tucat sátor áll a kövek között. Felette állandóan egy kis füstfelhő lebeg, mert a serpák áldozati tüze állandóan ég. Három famagasságú dorongon egy 50 méter hosszú zsinóron sok kis imazászló lobog.

Egy délután az alaptáborban. Három tucat ember ül a meleg napsütésben a sátra előtt, ahol nedves és piszkos a hó, de a kiemelkedő kőhasábok már melegek és szárazak. A mélyedés egyik, a Pumori felé néző oldalán vannak a serpák sátrai, a másik oldalon pedig, amely az Everestre néz, a hegymászóké, a szahiboké. Középen a kísérő tiszté, aki panaszkodva, a hegyibetegségtől gyötörve fekszik sátrában. Mindenki itt ül, van, aki egy ruhadarabon, más a csupasz kövön, és csevegünk, eszünk. Időnként valaki várakozásteljesen néz a mélykék égre. Tegnap érkezett meg az első posta az alaptáborba, közte újságok is. Ismét éreztem, mennyire kikapcsolódtam. Gyakran csak akkor élem meg a szabadságot, amikor heteken át úton vagyok. Távol a telefontól, a postától, a bürokráciától és a városi együttéléssel járó szabályok rabszolgaságától. Álmaim megvalósulására olyan sokáig kellett várnom, hogy már nem is mertem remélni. Ezért végül is a hegymászásomból nem hivatás, hanem játék lett. Olyat teszek, amelyről álmodni sem mertem. Útban az alaptábor fele többször megkérdezték tőlem, hogy vajon Peter és én miért akarjuk okvetlenül készülék nélkül megkísérelni a feljutást. Tiszta hegymászószempontból, sportszempontból ezt nem lehet megindokolni. Hogy megmagyarázhassam az álláspontomat, mindig kénytelen voltam a történelemhez fordulni, és azt mondtam, hogy az alpinizmus első kétszáz évében a hegy állt előtérben. Hogy ebben az időben a csúcsot feltárták és meghódították, és az ismeretlen volt az, amit az ember minden eszközzel, minden technikával próbált legyőzni. Néhány év óta azonban, és mindenekelőtt az én útjaimnál, többé már nem a hegy áll az előtérben, hanem az ember, az ember a maga gyengeségével és erejével, amit csak határhelyzetekben él át, magas hegyeken avagy a magányban. Ezekkel az expedíciókkal az a célom, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Belelássak saját magamba. Amikor nagyon magasra emelkedem, éppen ilyen mélyen magamba tudok nézni. Ha azonban valamilyen technikai eszközt iktatnék magam és a hegy közé, bizonyos tapasztalatokat nem tudnék megszerezni: oxigénálarccal nem tudom megállapítani, nem tudom átérezni azt, hogy mit jelent 8000 méteren és még annál is nagyobb magasságban mászni, harcolni a test vonakodása ellen, és a teljes tehetetlenség magányát elviselni. Azok az emberek, akik elsősorban a sikerre, a csúcs elérésére törnek, minden eszközt, minden trükköt, minden technikát igénybe vesznek, hogy ezt a legmagasabb pontot elérjék – még akkor is, ha az tulajdonképpen nem sportszerű. Nálam viszont nem annyira a csúcsról van szó. Ha én nem érném el (ami valószínűbb, mint az, hogy elérem), akkor feladom, 7000, 8000 vagy 8800 méter tengerszint feletti magasságban visszafordulok. Még akkor is, ha közvetlenül a csúcs alatt vagyok. Azok a tapasztalatok, amelyeket addig szereztem, döntőbb érvényűek, mint azok, amelyeket abban az esetben szerezhetnék, ha oxigénkészülékkel egészen a csúcsig jutok. Már magában a felvonulás, az élet 5340 méter magasan a halott gleccser mellett megérte azt, hogy idáig eljöttem és mindezt végigcsináltam.

Március 25-én Wolfgang Nairz – ahogy mi hívjuk, Wolfi –, az expedíció vezetője az alaptáborban mindnyájunkat összehívott, hogy megbeszéljük az alapelveket. – Mi van, ha történik valami? Ez az első kérdés, és azt hiszem, hogy ezt alaposan meg kell vitatni. Az, hogy szerencsétlenség esetén folytassuk-e vagy sem, a szerencsétlenség méretétől függ. Ami engem illet: ha velem valami történnék, a többiek folytassák. És mindenkinek külön-külön meg kell mondania, mi legyen a teendő vele, ha utoléri a végzet. Ha most valaki azt mondja: „Azt akarom, hogy szállítsatok le és temessetek el, ” akkor ezt el kell fogadnunk, ennyire becsületesnek kell lennünk egymáshoz. – Most azonnal fordítsak? – kérdi a Bikának nevezett Dr. Oswald Ölz, expedíciónk orvosa. – Igen, ezt feltétlenül. A Bika ezeket az alapvető megállapodásokat lefordítja Ang Phu szirdarnak, a serpák vezetőjének és a kísérő tisztnek angolra. – A biztosítás fedezi a hazaszállítás költségeit. Ha valaki a jégletörésben szerencsétlenül jár, hogy hogyan és ki hozza le, az egy más kérdés. Kérem, mindenki sorjában válaszoljon. – Temessetek el ott, ahol meghaltam, és csináljátok tovább – mondom szárazon. Mindenki összevissza beszél, de mindnyájan arra az eredményre jutunk, hogy tovább kell csinálni. – A másik tisztázandó kérdés az, hogy ki milyen temetést kíván – kérdezi második orvosunk, Dr. Raimund Magreiter a Peter Habeler és Hanns Schell között lezajló rövid vita után. – A legtöbben azt akarják, hogy a helyszínen temessék el; vagy van valaki, aki azt szeretné, ha elvinnék? Ha az alaptábor térségében történik a szerencsétlenség, senki sem várhatja el azt, hogy a Nyugati-teknőbe szállítsák. Csak Hanns Schell, a gazdag expedíciós tapasztalattal rendelkező grazi szeretné, hogy hazaszállítanák, ha ez az expedíció folytatását nem zavarja, és a mentés nem jár további veszélyekkel. De nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. – A biztosítás korlátlan összegben fedezi a helikopter költségeit is – tájékoztat bennünket Wolfi. – Ha valami történik, mindenkit azonnal elhozathatunk helikopterrel. És ha valakinek azonnal haza kell mennie, vehetünk Lufthansa jegyet – pénz van Miss Hawleynél, az összekötőnknél Kathmanduban –, ezt betegség esetére garantálja számunkra a biztosítás. A költségeket a legközelebbi kórházig fedezik. – Tehát a kathmandui kórházig? – Egy pillanat, utánanézek. A visszaszállítás mindenesetre biztosított. Itt ez áll: kórházi ápolás vagy visszaszállítás abba az országba, ahol az illető lakott, vagy a hazájába. – Ez tehát gyakorlatilag azt jelenti, hogy Innsbruckba is, vagy bárhová Európába. – A biztosító vagy a kathmandui kórházi költségeket, vagy a visszaszállítást fizeti egy otthoni kórházba. – Tehát nincs vita: ha valami komoly történik, azonnal haza. – Most pedig mindenki írja fel a legközelebbi hozzátartozóinak nevét és címét, akiket szükség esetén értesíteni akar – folytatja Wolfgang Nairz. Ez a címjegyzék a sátramban egy meghatározott helyen lesz, hogy szükség esetén rendelkezésre álljon. Ha már most történik valami, az összekötő tisztnek azonnal értesítenie kell a hatóságokat. Ekkor Miss Hawley az itt megadott címekre telexet küld, úgyhogy a hozzátartozók minden valószínűség szerint előbb értesülnek bármiről, mint a sajtó. És ha már a sajtónál tartunk: tudjátok, hogy szerződéseink vannak. Szeretnélek benneteket még egyszer emlékeztetni erre, hogy ehhez tartsátok magatokat. – Mi van a napilapokkal? – kérdi valaki. – A német napilapokkal nincs szerződés, csak az osztrákokkal. – Menjünk tovább! – ragadja meg újra Wolfi a szót. – Ha velem történik valami, a mappában – vámpapírok felirattal – találjátok a kiutazási formaságokhoz szükséges összes okmányokat. Akkor az ügyintézést egyikőtöknek át kell vennie.

– Én előre kijelölnék valakit – javaslom; és ebben a kérdésben is döntöttünk. – Az expedíció számára egy sereg dolgot kaptunk, és természetesen adnunk kell cserébe reklámfotókat – folytatja az expedíció vezetője – Ezért egyszer egy szép napon lehetőleg mindenkinek modellt kell állnia a felvételekhez. – A következő: a film. A posta minden kedden és pénteken megy Pangbocséba, ami azt jelenti, hogy hétfőn és csütörtökön kora reggel indítjuk a futárt. A postának tehát vasárnap és szerdán este készen kell lennie. Tudjátok, hogy lehetőleg hetente tudósításokat és interjúkat kell Ausztriába küldenünk, és Horst biztosan igyekezni fog, hogy ennek eleget tegyünk, de még egyszer mindenkit meg kell kérném arra, hogy támogassa őt. Ha egy jelenetet fényképez, például azt, hogyan mentek át egy létrán, és a felvétel nem sikerül, meg kell állnotok és még egyszer vissza kell mennetek. Azt hiszem, ennyit mindenkinek meg kell tennie, ha már Horst a nehéz filmfelszerelést mindenüvé cipeli. Egyébként mindenki csak magánszemélyként fényképez és filmez. A technikai jellegű felvilágosítások után ránk került a sor. – Mi egy expedíció vagyunk – mondta Wolfi –, de Reinhold és Peter külön csoportot alkot. Az előretolt alaptáborig együttműködünk, utána ők ketten döntik el, hogy mit tesznek. Ha a pillér járható, megpróbálják azt; ha nem, akkor természetesen hozzánk csatlakoznak, a normál útra, és ott próbálkoznak oxigénpalack nélkül. Úgy gondolom, hogy ha Reinhold és Peter formában van, az elsőbbség az oxigén nélküli próbálkozást illeti.

Jak és jeti Néha egyáltalán fel sem merül bennem a gondolat, hogyan végződhet ez az Everest-expedíció. A halál egyszerűen nem olyan téma, amin az ember elgondolkodik. De mégis vannak reménytelen és kedvetlen órák is, és sok gondolatban, sejtésben egy fáradt „Én” jelentkezik, amelyik a továbbélést nem találja olyan fontosnak. Az alaptábor beszélgetéseinek köznapisága, a környezet szürkesége ismét szelíden hömpölygő vágyálmokba kerget. A felszerelés nagy része még hiányzik. Egy jakkaravánnak kell utánunk hoznia. Mivel a jeti csak mesebeli lény, és a keresésével nem tölthetek időt, nem marad más hátra, mint hogy várom a jakokat. Hegymászásunk egyre inkább megváltoztathatatlan ténnyé válik. Többé nem fújhatunk visszavonulót. Étkezés közben szünet nélkül erről folyik a beszélgetés.

Március 25., szombat délután. Az étkezősátorban tömény italokat kínálnak körbe. – Nos, hogyan tovább, Wolfi? Lassanként megunjuk az alaptábort. – Érkezik ma valamilyen felszerelés? – Ma semmi. – Hogyan foglalkoztassuk a serpákat? – kérdi egyikünk. – Ha nem is úgy hajtjuk végre a tervet, ahogy elképzeltük, mégis tovább kell csinálnunk. Egyelőre most minden egy nappal eltolódik. És mindenkinek, akinek megvan a felszerelése, el kell indulnia, hogy a serpáknak munkájuk legyen – javasolja az expedíció vezetője. – Megmarad az útvonal odáig, ameddig már biztosítva van? – Az első harmadban igen, a másodikban nem tudom pontosan. Talán a továbbiakban erősebben jobbra kellene tartanunk – véli Robert Schauer, aki Franz Oppurggal közösen a jégletörés nagy részét már biztosította. – A felső harmadban problematikus lesz – szól közbe Oppurg –, mivel óriási szakadékok vannak, negyven, ötven, hatvan méter mélyek, és itt valami mindig összeomlik. A vita a legbiztosabb, a legjobb útvonalról tovább folyik. A jégletörés az egész feljutás legveszélyesebb szakasza, és az útvonalat jól meg kellett fontolni. – Felderítjük holnap a kérdőjelig? – kérdi Robert Schauer. Így nevezünk egy akadályt a jégletörés középső részén. – Hány nagy hasadék van odáig, ameddig eljutottatok? – kérdem. – Kettő. – Nem több? – A serpák holnap már nyugodtan vághatják a nyomot – mondom. – Lépcsőfokokat kell vágni, ahol meredekebb. És van ott egy hely, ahol a szakadék egyik oldaláról a másikra kell átváltani. Úgy látszik, hogy ott a múlt évben a koreaiak sok anyagot használtak. Megfelelő faékeket vertek be, amelyeken a serpák felmásztak. Mi ott egy kis létrát használunk, és a dolog el van intézve – így Robert. – Van már a serpáknak hágóvasuk? – akarja Peter tudni. – Igen, de a cipők még hiányoznak. – Jégcsákány? – Van. – Kötelek? – Kötelük még nincs, ezt Franznak és Robertnek kell kiosztania.

– Hívjuk ide a két szirdart – javasolja Wolfgang Nairz, és amikor megérkeznek, folytatja: – Holnap indulunk. Most tizennyolcan vagytok itt serpák. 6.30-kor indulunk, és közületek tizenkettő elkezdi a munkát – magyarázza könnyen érthető expedíciós angol nyelven Ang Phunak, az első és Datinak, a második szirdarnak. A két ember feladata az, hogy beossza a serpákat és közvetítsen a magashegyi teherhordók és az expedíció tagjai között. Mivel a serpák felszerelése még hiányos, nehéz folytatnia. – 21-ére Luklában két repülőjárat volt lekötve a felszerelés számára. Holnaputánra mindennek meg kell érkeznie – nyugtat meg bennünket Nairz. – Hány magastáborhoz való sátor van itt? – Van már néhány. – Milyenek? – Franciák. – De a francia sátrakat nehéz felállítani. – Minden belső rudazatú sátorral nehezebb bánni, mint azokkal, amelyeknek a rúdjai kívül vannak.

A jégletörésben[12] Március 26., húsvétvasárnap. Peter a reggeli előtt már fejfájásról panaszkodik. – Alig aludtam, és a fejem úgy zúg, mintha ittam volna. – Tegnap én is aggódtam amiatt, hogy fejfájást kapok, és szintén nem aludtam valami jól – vigasztaltam. – De nem fáj a fejed? – Nem, egyáltalán nem. – Azt hiszem, túl sokat ettem. – Nem jössz reggelizni? – Nem, de ha végeztél, kérlek, hozz nekem egy teát. – Ideküldöm neked a szakácsot. – Csak egy csésze teát kérek. – Erős legyen? – Aztán majd nemsokára felkelek, de még egy kicsit fekve maradok. Tudod, ez nem olyan fájdalom, mint amit annak idején a Hidden Peaken éreztem; ez egy erős nyomás az agyban. A szokásos, ami mindenkit elkap. – Kis szünet után Peter folytatja: – Szinte vártam rá, tegnap este minden csontom fájt. Másnap, húsvéthétfőn, március 27-én néhány szahib a serpákkal a letörés alsó részére megy; létrákat és rögzítendő köteleket visznek magukkal. Még mindig várunk a felszerelés hátralevő részére, amelynek ma vagy holnap meg kell érkeznie, hogy végre megindulhasson a nagy támadás a jégletörés ellen úgy, ahogy azt mára terveztük. Március 28-án hárman, Peter Habeler, Robert Schauer és én, behatoltunk a jégletörésbe. Olyan magasra akartunk feljutni, amennyire lehet, hogy felderítsük az utat az I. táborig. Első benyomásom ebben a jégtornyokból és hasadékokból álló labirintusban lenyűgöző. Veszélyesebbet még sohasem éltem át. Lehetőleg minél kevesebbet kell gondolkodni, mivel a veszély itt mindenütt elképzelhetetlenül nagy. A táj egyedülálló, a sok törmelék – a jégletörés egy összeomlott gleccserkaszkád – zűrzavaros, majdnem valószerűtlen látványt nyújt. Jobb, ha egyes kérdéseket nem teszünk fel újra, például: mi lesz, ha a bal oldali sérac[13] leomlik; vagy mi történik akkor, ha a nagy fal a felső régióban meginog? A jégszakadékot 1951 óta már annyiszor átmászták, hogy bizonyos közöny alakult ki. A közömbösség, amellyel – az ismételt balesetek és emberélet-veszteségek ellenére – az összes expedíció áthaladt rajta előttünk, azt eredményezi, hogy a csoportunk tagjai egyáltalán nem tesznek fel kritikus kérdéseket. Déltájban könnyű hózáporban és erős széllökések közepette eljutunk egy látszólag vég nélküli hosszú hasadékhoz – ami áthidalhatatlan. Úgy tűnik, mintha keresztbe lezárná a jégletörést. A kezdődő rossz idő és a fáradtság első jelei ellenére még szeretnék a következő sarok mögé pillantani. Ez a sürgető tudniakarás létünk megnyilvánulása: lüktető élet a mellkasban, duzzadó erő a lábakban, tompa üresség a homlok mögött. Olyan, mintha egy bizonyos fajta üreg keletkezne a szem mögött a jégtörmelék közti órákig tartó keresgéléstől.

Április 1. alaptábor. Öt napon át hiába kísérleteztünk a jégfal átmászásával. Még mindig vannak kérdőjelek: az utolsó hasadékok, az a jég, ami a Western Cwmból összeszabdalt jégesésbe sodródik le. Vajon le tudjuk-e küzdeni ezt az utolsó bástyát? Délután 15 órakor rádióbeszélgetést folytattunk a felderítő csoporttal és az alaptáborral.

– Milyenek a kilátások? – szeretnénk a Hellinek nevezett Helmut Hagnertől megtudni. Wolfgang Nairz van a készüléknél: – Fenn voltam Franzcal, és most tisztának látszik az út. Van ugyan odafenn még néhány nagy hasadék, ezeket azonban jobbról vagy balról meg lehet kerülni. – Nagyszerű. Tehát holnap egészen keresztül tudtok jutni? – Az alsó szakaszt talán még kissé jobban biztosítanunk kell – hangzik a válasz. – Egy ponton talán másként kellene mennünk, mint eddig, különben túl veszélyes. A felvilágosításokat később még pontosítják: – Odafenn az utolsó fal, az utolsó nagy forduló után balra visz út, mégpedig viszonylag könnyű. Franz azt mondja, hogy esetleg egy nagy zegzugos vonalban át lehet haladni rajta. – Hála Istennek! – Peter Habeler az alaptáborban átveszi a mikrofont. – Igen, Peter, Robert mellettem áll és azt mondja, hogy balra nagyszerűen megy. Körülbelül 40-50 méter innen. El tudom képzelni, hogy holnap eljutunk az I. táborig. Szemrevételeztük, körülbelül 3040 méterrel van felettünk. Innen mindenesetre már nem veszélyes. – Nagyszerű, Helli! Körülbelül milyen magasan vagytok? 6100 vagy 6050? – Nem tudom, Manni mondott valamit 6100-ról, de nem tudom, hogy ezt a számot csak becsülte, vagy van nála magasságmérő. – Jól van, Helli, ha ma már nem rádiózunk – ti most amúgy is megkezditek a leereszkedést –, kérlek, helyezzétek el a rádiót ismét odafenn, talán azon a helyen, ahol eredetileg függött. – Ezt tesszük, Peter. Egyébként mindenesetre a jégsáncon megyünk, és nem azt megkerülve. – Bravó, Helli, jó utat, vigyázzatok leereszkedés közben, nehogy valami történjék, és mi szorítjuk értetek a hüvelykujjunkat. Viszontlátásra a vacsoránál. Szervusz!

Tábori munka – tábori élet Peter Habeler és én a tengerszint felett 6100 méter magasságban felállítottuk az I. magastábort. A hely szeles. A még árnyékos Western Cwmban – az úgynevezett Hallgatás Völgyében – a felkavart hó kék: itt most biztonságban érzem magamat. Ismét megtaláltam a ritmusomat, hogy a 6400 méter magasságban levő II. táborhoz a négy kilométert megtegyem. Most mindent ténylegesen a harmónia érzésével érzékelek. Akkor is, amikor balra az égig érő falakon és a Western Cwmtól jobbra kövek és lavinák zúdulnak lefelé. A II. táborba való feljutáshoz ezek is hozzátartoznak. – A II. tábor hívja az alaptábort. Kérem, jelentkezzék! – hívom délután az expedíció vezetőjét. – Nagyon örvendetes hír, ha a II. tábor jelentkezik hangzik a válasz. – Ez egy sivár hely a II. tábor számára, de óriási területünk van, éppen most érkeztünk meg, és tábort ütünk. Meglehetősen jeges, és a koreaiak helyén óriási mennyiségű a szemét. Arra a kérdésre, hogy mi a szándékunk, ezt felelem: – Itt maradunk. Egy kicsit túlerőltettük magunkat. Mégis hosszú út volt és megerőltető. Sok kerülőt kellett tennünk, és sokat keresgéltünk, mire felértünk. Közben a Lhoce oldalát is megszemléltük. Meglehetősen sima, nem látszik könnyűnek. Nem marad más hátra, mint hogy a szokott úton menjünk, mivel a déli pilléren zöld jég [14] mutatkozik. A Lhoce oldalában talán még kötelek függnek. – Mindez nagyon örvendetes. A következő napokban ezt mindjárt ellenőriznünk kell. Ti most valószínűleg nyugodtan fel fogtok verni egy sátrat, és utána kényelembe helyezitek magatokat. A serpák lejönnek, vagy fennmaradnak? – A serpák visszamennek az I. táborba, csak egy sátor van nálunk, és az élelmiszer csak két vagy három napra elég. Jó lenne, ha holnap feljönne egy csoport, hogy jelzéseket helyezzen el. Mi felülről lefelé jelölünk, úgyhogy középen találkozunk, és utána együtt – Franz, Robert, Peter és én – lemegyünk az alaptáborba. – A hátralevő biztosításokat majd holnap lemenetkor kiépítjük. Javaslatom: holnap reggel először az I. tábor felett tátongó hasadékon keresztül átfektetjük a háromrészes létrát, utána továbbmegyünk felfelé, s addig jelölünk, amíg nem találkozunk. Ezzel kapcsolatban a következőket gondolom: lenne még egy lehetőség, az, hogy holnap az alaptáborból két ember – mindenesetre nem tudom, van-e valakinek ideje rá – feljönne a II. táborba, hogy itt maradjon. Ha ez menne, akkor Peter és én lemenetkor találkoznánk velük. Ők alulról felfelé jelölhetnének. Csak az első harmadról vagy az út feléről van szó, az út másik fele könnyű, egyszerű, sima, csak néhány kanyart kell megjelölni, és ezt időközben elvégezhetjük. – Itt az alaptábor. Robert és Franz minden további nélkül jelölhet fentről a II. tábor felé, és mi a letörésben alulról elvégezzük a szükséges munkát. Mivel Peter és én elhagytuk a II. tábort, hallani akartuk, hogy újra elfoglalja-e valaki. – Az a vélemény, jobb lenne, ha másnap egy csapat menne az I. táborhoz, ott aludna, és másnap a lehető legkorábban felmászna a II. táborhoz. Így ugyan a sátor egy éjszakára üresen marad, de egy éjjel talán nem fogja elfújni a szél. – Egyetértek, még egyszer megfontoljuk, és este megadjuk nektek a pontos menetrendet, ki mikor és hova megy. – Reinhold, megmérted a II. tábor magasságát? – kérdezi Wolfgang Nairz. – A magasságmérőm szerint a megérkezéskor pontosan 6400 méteren voltunk, a jelen pillanatban pedig 6410 méteren vagyunk. Peter magasságmérője körülbelül ugyanennyit mutat – 6420 métert Ez jelentheti azt, hogy akár 6500 méteren is lehetünk. Feltéve, hogy az első tábor valóban 6100 méter magasan fekszik, ahogy vélem. Ugyanis már majdnem 100 méterrel a Lhoce-oldal alatt vagyunk, egy

kissé balra, az Everest délnyugati falának beszállásánál. Ez a legbiztonságosabb hely az egész környéken. – Nekem nem egészen tetszik az időjárás. Remélem, hogy ma éjjel nem rosszabbodik. Ha holnap hófúvás és köd lesz, akkor nem megyünk le, mert a szakasz jelölése meglehetősen hiányos. – Egy kissé ugyan felhős az ég – jelenti az alaptábor –, de nem úgy néz ki, mintha hirtelen időváltozástól kellene tartani. A svájci magasságmérő itt is nagyon jól áll. – A mi magasságmérőnk jó időt mutat, és megbízunk benne. Itt alszunk, szükség esetén három napra van ennivalónk. Peter azt mondja, három napig nélkülözni is tudunk, ez hat nap; tehát végső esetben hat nap múlva le kell váltani bennünket. – Oké – ígéri az expedíció vezetője –, garantálom, hogy hat nap múlva leváltunk benneteket. Ekkor azonban Robert ismét jelentkezik és tudni akarja, hogy az út első részéhez az I. táborból a II. táborba fel kel-e a kötelet vinni. – Az a véleményem, hogy az I. és a II. tábor közti útszakaszt mindig kötéllel kell megtenni, ugyanis vannak rejtett hasadékok, s ezek időnként nem egészen veszélytelenek. A terep könnyebb ugyan, mint a jégletörés, de részben alattomosabb. Vigyetek magatokkal egy rövid kötelet, talán 15-20 méterest. Mindenesetre létrákra nincs szükségetek. Felmenetkor a hasadékok miatt meglehetősen messze jobbra kell tartani, de jobbra kisebb a jéghullásveszély is, mint balra. A váll alatt óriási jéglavinák vannak, amelyek a Western Cwmot (a Hallgatás Völgyét) végigsodorták. Ezért lenn jobbra kell mennünk és fent balra húzódnunk, mert ott jobb felől veszélyes lesz. Egyébként azt hiszem, hogy a Lhoce-oldal lábáig nem lesz szükség létrákra. Úgy néz ki, az első letörést jobbról egészen meg lehet kerülni. Amennyire az előző évi Everest-repülésre még emlékszem, odafenn, a kötelektől eltekintve, nem túl sok mesterséges eszközre lesz szükségünk. Robertnek van még egy kérdése a II. táborhoz: célszerű-e sít és „fókát”[15] magunkkal vinni? – „Fókát” biztosan nem, minden jeges, részben majdnem tükörjég. Peter azt mondja, a felső szakaszon a sí előnyös lenne. Akkor egészen balra kellene tartani. De az út első felében a sí inkább teher. – Oké, ezek szerint a léceket lent hagyjuk. Egyébként: Ang Phu áll mellettem. Azt mondtátok, egy serpa akar vele beszélni. – Igen, számomra egyelőre minden világos. Legközelebbi kapcsolás 5 órakor. Most átadom a készüléket. A két serpa fél óra hosszat beszélt egymással.

Április 2. A II. tábort csaknem 6500 méter tengerszint feletti magasságban rendeztük be és hozzáfogtunk, hogy mindent előkészítsünk éjszakára. Szörnyű éjszaka lesz, pillanatnyi alvás nélkül. A délnyugati falról és a Déli-nyeregről lefelé fújó szél szüntelenül cibálja a sátorlapokat, úgyhogy állandóan attól félünk, hogy a következő pillanatban a szabad ég alatt fekszünk. A sátor felettünk hamarosan ronggyá válik és szanaszét repül. Már hajnalhasadáskor le akarunk ereszkedni a völgybe, mert úgy látszott, hogy rossz idő lesz, és jól tudjuk, hogy ködben és hóesésben lehetetlen a még jelzetlen Western Cwmból kijutni. Másnap az alaptáborban is rossz az idő. Pihenőnap. A hópelyhek kívülről írásjeleket rajzolnak rézsútos sátortetőmre, hasonlítanak a völgyből érkező levelek soraihoz. Rideg ez a mai nap, az égen nem szállnak felhők, a hegyek körvonalai elvesznek a tejszerű köd szürkeségében. Ennek ellenére a gleccser, amelyen táborozunk, kellemetlenül vakít.

Április 6., alaptábor, a konyhában. Másodszor fordul elő, hogy a serpáknak egy európai fogást

tálalok fel. Idővel unalmassá válik mindig ugyanazt ennünk: délben és este zsírban sült krumpli és tojás, néhanapján metélt tészta kínai módra. Most pastasciutát főzök. Feltéve, hogy itt, 5340 méter tengerszint feletti magasságban, az Everest lábánál levő primitív konyhában ez egyáltalán lehetséges. A serpa szakáccsal egy darab jakvajat teszünk egy lapos vasserpenyőbe, amelyet a három, szék nagyságú sziklatömb között égő kis tűzön felforrósítunk. Miután a jakvaj megolvadt, finomra vágott hagymát és egy kevés fokhagymát pirítok meg benne. A barnára pirított hagyma közé apróra vágott szalonnadarabokat és később felaprított kolbászt szórok. Az egészet megfűszerezem vörös csilivel, és még egy kevés sót és borsot adok hozzá. Ezt a keveréket lassú tűzön rotyogtatom. Ebben a magasságban figyelemmel kell lenni a kisebb légnyomásra és az alacsonyabb forrpontra. Nem könnyű a hagymát barnán tartani és a szalonnát nem túlsütni (elégetni). A jakvaj avas, de a szaga elillan, míg a konyhaponyva alatt a kis lángon főzök. Az ember mindent megszokik. Közben két doboz paradicsompürét helyezek a mellettem álló nagy kőre, hogy a tűzhely mellett felengedjenek. Éjjel mínusz húsz fokon itt minden megfagy. Fél óra múlva a dobozok tartalmát belekeverem a szalonnából, hagymából, kolbászból és fokhagymából álló egyvelegbe. Egy fonott széken ülök, a tűzhely melege az arcomba csap. A kukta fahasábokat rak a tűzre. Közben jön az egyik szahib, és forró vizet vesz magának mosáshoz, egy másik forró teát szeretne. Egyszer csak a kőkonyha előtt lárma keletkezik, Visszaérkezett a kísérőtiszt, akit az expedíció elején hegyibetegsége miatt le kellett vinni a völgybe. Az alaptáborban a serpák hangos hallóval fogadják. Szép az idő. Néha a szél lökésszerűen betör a ponyva alá, és forró hamut fúj az arcomba. Ilyenkor megfordulok, veszek egy darab toalettpapírt, amely mögöttem egy kőfülkében van, és megtörlöm a szemem. Mártásom már egy jó negyedórája fő a kis fatűzön. Még egy jó negyedórára lesz szükség ahhoz, hogy az étkezősátorban élvezhető fogást tehessek az asztalra. Közben az egyik serpa egy jégdarabokkal teli kosarat hoz a konyhába. Az ököl nagyságú darabokat egy nagy fazékba dobja, amelyben vízzé olvadnak. A jeget körülbelül 200 méterrel az alaptábor alatti gleccserből hozzuk. Ott van a „forrásunk”, ahol a hasadékokkal tagolt gleccsermező „megszelídül”, és a tenger hullámaihoz hasonló alakot öltve Lobuche irányában folyik. Az expedíció konyhája olyan, mint egy élénk, színes zsibvásár. Mérete mintegy 5 x 4 méter, falai egymásra rakott, részben négyzetméter alapú kőtömbökből állnak. Közvetlenül a tűzhely felett egy farúdon füstölésre váró kolbászok függnek. Ládákban mindenféle fűszerek, amelyekre a szakácsnak és a kuktának szüksége van. Közben a serpák egy csésze forró teát nyújtanak át, és én ügyelek arra, hogy az addigra már besűrűsödött mártásom le ne égjen. Amint megállapítom, a hagyma túl sötétre sikerült. Ennek az az oka, gondolom, hogy a megfagyott darabokat forró vajba tettem. Ang Phu, a serpák főnöke, közben itt ül mellettem a konyhában, és krumplit eszik. 5340 méter magasságban fogunkra való tésztát készíteni valóban művészet. Ha csak egy perccel tovább főznénk a kelleténél, maris kása lenne belőle.

Falomlás Másnap délelőtt ismét a konyhában vagyok. A rendtől és a tisztaságtól eltekintve alvilági a légkör, ahol azonban nevető emberek vannak, és nem „jégletörés gondok”, meg „csúcs minden áron” beszélgetések uralkodnak el. Itt jól érzem magam. Nemcsak azért, mert szeretem a serpákat, de a füstöt, az emberszagot és mindenekelőtt a tüzet is. Pizzát készítek, ismét olasz ételt. Mialatt a szakács nagy alumínium tányérokon csapatit süt – nagyon vékony, húsmentes népételt, amelynek csak az alsó része kissé barna –, a konyhakonténerekből különféle ízesítőket szedek elő: paradicsomos halat, szardellát, szardíniát, hozzá ismét csilit és természetesen szalonnát. Az alaptáborban semmi különös esemény sem történik, és a kék égen sem látható semmi. Szükségem volna valamire, hogy megkapaszkodjak benne, hogy valamit érzékeljek. Ezen az április 7 én délelőtt 10 óra tájban hirtelen izgatott hangokat hallok kívülről. – A jégletörés felső harmadában egy porhófelhő szállt fel a magasba! Ez annak a jele, hogy egy jéglavina zúdult le. Mindenki kirohan a sátrakból, látcsöveket hoznak. Szemünket megerőltetve felváltva nézünk a letörés felé. Igen, ott a második harmadban most minden más. Egy körülbelül 50 méter széles jéglavina zúdult le, pontosan az útvonalunkra. Azoknak a hatalmas falaknak az egyike, amelyek a felső részen a jégletörést lezárják, egyszerűen összeomlott. Ebben a pillanatban még nem tudjuk, nem tartózkodott-e néhány serpa éppen azon a helyen, amikor a lavina elszabadult, és látcsővel a szemünkön számoljuk azokat az embereket, akik a letörés helye felett láthatók. Heten vannak. Ott állnak mereven, dermedten. Azokat is megszámoljuk, akiket közben a jégletörés alsó részén fel tudunk ismerni: hatan vannak. Így biztosak vagyunk benne, hogy senki sem pusztult el. Kora reggel tizenhárom serpa kapaszkodott fel az I. táborba. Az alaptáborban most nagy a feszültség; mindenki vitatkozik, és mindenki várja, hogy a serpák a veszélyzónából visszaérkezzenek, hogy megtudjuk tőlük, mi történt, milyen az útvonal és továbbra is vállalhatjuk-e a felelősséget a jégletörésben való közlekedésért. Déltájban végre megérkeznek a serpák, egy részüknek az arca még sápadt. Úgy jönnek, mint a menekültek, kezükben a hágóvassal. Nairz egyszerű expedíciós angol nyelven szól hozzájuk. Kérdéséi nagyon gondterheltek. – Lavina? Rossz? – Nem rossz. Minden oké. Az esemény a serpákra látszólag nem volt olyan nagy hatással. – Azt hiszem, ránk sokkal nagyobb hatást gyakorolt – véli az egyik társam. – Milyen volt a lavinában? – kérdi Nairz a következő serpát, aki a letörésből jött. – Nem rossz. Ezt a közönyt alig tudjuk felfogni. – Ez az a vagy-vagy, ahogy Buddha akarja – próbáljuk egymásnak megmagyarázni ezt a közömbös magatartást. Közben megérkezik a szirdar. – Halló, Ang Phu, örülünk, hogy látunk. Nagyon boldogok voltunk, amikor a látcsővel láttuk, hogy mind a heten jöttök. – Szerencsénk volt – feleli Ang Phu. – És a jég az útra zuhant? – Csak az egyik oldalára, de az út most sokkal jobban járható. – Nos, akkor most minden rendben van – mondja Nairz –, de azért szerencsétek volt, hogy öt perccel azelőtt nem tartózkodtatok azon a helyen.

– A buddhistáknál a hét szerencsés szám – mondja Ang Phu ragyogva. – Oké – mondja az expedíció vezetője –, rakjatok nagy tüzet, veszünk még egy külön jakrakomány fát. A serpák elégedettek. Amint mondják, az út most jobb. Ők a sors kegyeltjei. Hisznek benne, hogy a lavinák nem fognak kárt tenni bennük. Wolfgang újra elmondja nekik, hogyan figyeltük őket: – Távcsövön keresztül néztünk és számoltunk benneteket: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, ezenkívül még hat, akik távolabb, lent voltak. Akkor tudtuk, hogy semmi baj sem történt. – Majd ismét németül folytatja felénk fordulva: – Nekünk még sok hiányzik ahhoz, hogy a serpák életfelfogását magunkévá tegyük. Ezért maradjunk meg a tervünknél, és akinek nem kell felmennie, jobb, ha a tájára sem megy a letörésnek. – Aztán megkérdezi Ang Phut, fennáll-e egy újabb jégomlás veszélye. – Van egy hely, ami veszélyesebb, mint a többi – feleli a szirdar –, de majd találok egy olyan utat, amely ezt megkerüli. Ez nem gond. – Ezek egész egyszerűen semmibe veszik a veszélyt – állapítja meg egyikünk lakonikusan. Ekkor megszólal Horst Bergmann: – Szabad a beszélgetést most egy másik témára terelnem? Ha a jövőben valakinek szerszámra lesz szüksége, Roberttól kell elhoznia. Pontosan fel kell jegyezni, ki mit visz el, és használat után mindenkinek vissza kell vinnie. Kérem, ne hagyják heverni a szerszámokat, mert megrozsdásodnak, és akkor honnan veszünk újat? Egyébként mindenki tudja, hol a vörös hordó, amiben a szerszámokat tartjuk. – Most hol van? – Fenn, a szerszámos sátorban. Mindenki vegye ki belőle, amire szüksége van, és azután tegye újra vissza. Ennyi az egész. A beszélgetés ismét visszatér a jégletörésre. – A serpák szemében minden olyan egyszerű – véli egyikünk – szerintük mindent a felsőbb erők irányítanak. Ha meghalnak, annak úgy kell lennie. Valaki megkérdi: – Reggel újra indulnak a serpák? – Mit gondolsz, Reinhold? – Előbb látnunk kell, hogy leküzdötték-e a sokkot holnapra. – Ezt nem hiszem. – Az utat odafenn nem sokkal tudjuk módosítani. Sem balra, sem jobbra. – Ha nem okvetlenül szükséges – mondja Wolfgang –, többé senkit sem küldenék fel. Túl veszélyes. – Most lezuhant egy jégfal, egy tisztességes lavina. Biztosan némi idő eltelik a következőig – próbál megnyugtatni bennünket valaki. – Én azonban azt mondom, hogy a kockázat kisebb, ha ritkábban megyünk. És a vita folyik tovább: – A serpák számára a kockázat még mindig igen nagy. – A mi kockázatunk ugyanakkora! – Képzeld csak el, ha öt perccel korábban vannak ott... utána csomagolhatunk... a többiek közül egy sem megy többé a jégletörésbe. – Ezt nem tudom; de én serpák nélkül is megpróbálnám – válaszolom. – De ha hét serpa elpusztul, a többiek közül egyik sem tart velünk. – Nem, biztosan nem, nekem is ez a meggyőződésem. – Egyszer biztosan változtatni kell valamit a kathmandui hatóságoknak. A jégletöréshez helikoptereket kellene rendelkezésre bocsátaniok.

– Mindenekelőtt nem szabad hetes csoportokban mennünk, kettő plusz kettő, maximum három plusz három teherhordó menjen együtt – feleli Nairz Schellnek. – Mi egyesével vagy kettesével mehetünk. – Csak az mehet, aki odafenn tovább dolgozik vagy valami tennivalója van. – Azt hiszem, nálunk ez másként van, mi a veszélyt talán másként értékeljük – mondom én. – Ez ugyan semmit sem használ, de ott, ahol veszélyes, gyorsabban haladhatsz. A serpák mindenütt egyforma gyorsan mennek. – Ha valami felül megreccsen, azt hiszem annak, aki középen áll, semmi esélye sincs. – Ez ma óriási szerencse volt – jegyzem meg. – Azáltal, hogy a mai napig a letörésben nyugalom volt, túl optimisták voltunk. – Ha arra gondolok, hogy Josllal együtt fenn voltunk és ahogyan mi ott elidőztünk és filmeztünk, végigfut a hideg a hátamon – mondja Horst Bergmann. – Kíváncsi vagyok, mit beszélnek a serpák egymás között. Mindenekelőtt arra, hogy hajlandók-e továbbcsinálni, vagy holnap pihenőt akarnak. – A legfontosabb, hogy a jövőben ne menjenek csoportosan. Morbid dolog erről beszélni, de más, ha egy vagy két ember jár szerencsétlenül, mint ha heten egyszerre – jegyzi meg az expedíció vezetője. – Úgy van, még a saját felelősségére sem mehet egyikük sem fel! – Egy halott is túl sok lenne! – Teljesen kiszámíthatatlan a helyzet, mert egyáltalán nem lehet felbecsülni, hogy mikor szakad le ismét egy darab. Ez éjjel-nappal bármikor előfordulhat. – Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy most mégis határozottan melegebb van, ezért nagyobb a jégfolyam sebessége, és az egész jégfal máris megbillent. – Most éjjel nagy feszültségeket érezni a gleccserben, feszültségeket, amelyek kezdetben nem voltak. – Ma mínusz 21 fok volt, előtte azonban éjszaka mindig mínusz 25 vagy 26 fokot mértünk. – Április 7-e van, a hetes buddhista szerencseszám, ezért semmi sem történhet. – Hét meg hat az tizenhárom – helyes – állapítja meg Wolfgang Nairz. – Ezek a serpák számomra csodaemberek. – Itt most minden egészen más, mint 1974-ben a Makalun. A Makalu-terep sokkal meredekebb volt, és a serpák a meredek lejtőtől sokkal jobban félnek, mint a veszélyestől. – Ők ugyanolyan jól felismerik az életveszélyt, mint mi, de semmibe veszik. – Nem hiszem, hogy a veszélyt ugyanolyan jól fel tudják becsülni, mint mi, de belenyugszanak az istenek akaratába. Ismét igazolva látják, hogy a rizsszemek rituális szórása használt valamit. A jövőben biztosan még többet fognak elszórni. Ekkor Wolfgang a serpa vezetőhöz fordul: – Ang Phu, hányszor jártad be a letörést? – Összesen? Százszor vagy kétszázszor. Ez a negyedik expedícióm az Everestre. 1971-ben itt voltam a nemzetközi expedícióval, 1972-ben Boningtonnal, 1975-ben szintén vele, ez tehát a negyedik út. – És a korábbi években is voltak olyan lavinák, mint ez? – Igen, előfordult. Háromszor. És közelebb. – Te valóban a szerencse fia vagy. – Igen, ezt lehet mondani feleli Ang Phu nevetve. – Lelkes hegymászó vagy? – kérdezem. – Igen.

Wolfgang Nairz este ismerteti a következő napokra vonatkozó bevetési tervet. A hangulat komoly. – Holnapután – mondja – Peter és Reinhold a II. táborba megy. A Bika, Horst és én felmászunk az I. táborba. Reinhold és Peter két napon át megpróbál előrejutni a Lhoce oldalában, és lehetőleg berendezi a III. tábort. Horst, a Bika és én gondoskodunk róla, hogy az I. táborból a terhet felszállítsák a II. táborba, és ezenkívül arra is gondunk lesz, hogy a II. tábort kiépítsék. Reinhold és Peter két napig marad bevetésben, ez tehát azt jelenti, hogy a harmadik napon a következő együttesnek, vagyis Franznak és Robertnek készen kell állnia arra, hogy odafenn folytassa a munkát. Azt, hogy most az alaptáborból egyből felmennek a II. táborba, vagy az éjszakát az I. táborban töltik, kettőjüknek kell eldöntenie. Robert szót kér: – Felmehetünk Peterrel és Reinholddal együtt, és maradhatunk az I. táborban? – Nem, ez nem megy, legkorábban másnap mehettek utánuk. – Ez azt jelenti, hogy akkor egy sátrat is fel kell állítanunk!

Április 8-án késő délután jön a futárposta. Az expedíció vezetője mindnyájunkat összehív. Kiosztja a postát, az egyik levelet a másik után. Név szerint szólít mindenkit. Azoknak a postáját, akik a magastáborokban tartózkodnak, a postazsákban megőrzik. Nekem is jött néhány levél. Mindenféle emberek írtak, először örülök, de utána rájövök – micsoda kizökkentés. Itt van egy csomó, mindenféle semmiséggel telefirkált papír. Az észrevételek és megállapítások állandóan ismétlődnek, utamban vannak, és még minden levélíró választ is vár. Ehelyett most szépen a sátorban fekhetnék, egyedül lehetnék, és figyelhetném a vékony sátorlapra finoman kirajzolódó felhők árnyjátékát. Sok időm volt arra, hogy felkészüljek a következő napokra. Holnap reggel 5 órakor akarunk indulni Peterrel, hogy az alaptáborból felmenjünk a II. táborba. Ez jó néhány órába beletelik, de fontos, hogy egy nap alatt eljussunk oda, hogy a következő napokban a Lhoce oldalfalát, amely a Hallgatás Völgyétől több mint 1000 méter magasba, a Déli-nyereghez vezet, ellássuk rögzített kötelekkel, és ott felépítsük a III. tábort. A csúcs elleni támadás előtt ez az utolsó tartózkodás nagy magasságban. Peterrel együtt már azzal a gondolattal játszunk, hogy rögtön a Lhoce-oldalfal biztosítása után – jó erőnlétet és jó időt feltételezve – megkockáztatjuk a támadást, és válaszolunk arra a kérdésre, amely ide csalt bennünket: lehetséges-e az Everest elérése álarc nélkül? Itt az alaptáborban néhány nyugodt napot töltöttem, és élveztem a semmittevést meg a bajtársakkal való csevegést. Ebben a nyugalomban még a fényképezésről is megfeledkeztem.

Teljesen egyedül Az egyetlen ember, akiért a hegymászással szakítanék, anyám. Korábban volt még a feleségem, aki a kritikus helyzetekben ugyan erőt csepegtetett belém, de egyáltalán nem akart lebeszélni ezekről az expedíciókról. És anyám is tudja azt, hogy ezek a kalandok az életfeltételeim közé tartoznak, hogy meg kell kockáztatnom őket. Azok közé a kevesek közé tartozik, akik engem valóban megértenek. Biztos, hogy néha aggódik is értem, de annyira bízik bennem, hogy gondjai nem ragadnak át rám. Csupán azért, mert ő létezik, erősebbnek érzem magamat, és mert tudom, hogy szeret, nem félek a haláltól. Mindent, amit korábban félelemnek éreztem, most lüktető életnek érzek, testileg valamilyen bénulásnak vagy mély lélegzetvételnek, aszerint, hogy a veszélynek egy bizonyos pontját még nem értem el, vagy már túlléptem rajta. Amikor a III. táborba egyedül, nagy melegben, sok nyomkészítő munkával felkapaszkodok, erős éntudat hat át, ami majdnem mindig eltölt, amikor teljesen be kell vetnem magamat.

A III. táborból április 13-án felhívom Peter Habelert, aki nem sokkal a II. tábor felett feladta, és visszatért a II. táborba. – Minthogy nyilvánvalóan senki sem jön utánam – mondom –, nekem is valószínűleg újra le kell ereszkednem. – Lehet, hogy egyedül maradsz – feleli Peter – mindenesetre a táborod közelében látok néhány pontot. Azt azonban, hogy ezek a serpák saját málhájuknál többet visznek-e, innen nem tudom megállapítani. Már lent, amikor Petertől elváltam, három serpa vonakodott továbbmászni. A többiek ugyan kitartottak, de mielőtt újra elindultak, csökkenteni kellett a terhüket. Utána egy ideig még velük maradtam, azután tőlük elhaladva előrementem. Ugyanis látnom kellett, milyen a továbbiakban az út. Azt mondom Peternek, egy óra múlva tudni fogom, hogyan csinálom tovább. Ha a sátor, az élelmiszerek és a főző ideér, mindenesetre a III. táborban maradok; különben újra le kell mennem. – A ködréteg felül elveszi a kilátást – rádiózza Peter –, de az a benyomásom, hogy a teherhordók továbbmennek a III. tábor irányában. Azt hiszem, egy óra múlva nálad kell lenniük. – Igen, két serpa közvetlenül alattam közeledik, Mingma, egy nagyon jó ember és Ang Dordzse. Felhoztam magammal 200 méter kötelet, és lassan kezdem magamat serpának érezni. Ha holnap egy darabot biztosítani tudok, boldog és megelégedett leszek. Az utat a Déli-nyereghez egy másik együttesnek kellene biztosítania, mert ezt a munkát mindig egyedül végezni mégiscsak fárasztó. Peter azt válaszolja, hogy Robert szeretné odafenn továbbcsinálni, de nekem az a véleményem, hogy ő már túl sokat dolgozott. – Úgy gondolom, egyszer ki kellene pihennie magát. – De Robert szeretne felmenni. – Tudom, Robert mindig készséges, és örülök, ha ismét az élen halad. Valóban a legjobb hegymászók közé tartozik, akiket ismerek. Még egyszer mondom, ha lehet, maradni szeretnék. – Az idő nem valami biztató De ha az időjárás-jelentés kedvező, a Bika és Robert vagy Franz – aki éppen jobb formában van – jöjjön fel, és egy darabot biztosítson. Utána talán Helli jöjjön fel a csoportjával. Ő az eszményi ember idefenn. De ha az idő nem változik – mondom –, senkinek sem kell feljönnie. Kint ugyan borús, de meleg van, lényegesen melegebb, mint egyébként idefenn. Ezenkívül kissé még havazik is.

Április 13., 14 óra. Egyedül vagyok 7200 méter tengerszint feletti magasságban, azon a helyen, ahol a III. magastábort fel kell állítani. Órák óta várok a serpákra, akik útban vannak felfelé. A következő éjszakát táborfelszereléssel itt kell töltenem. Egy fekete folt bukkan fel messze lent, a hó hátán, mögötte a Western Cwm, amely látszólag véget nem érően húzódik messze, az I. tábor irányában. Nem érzem magam egyedül, bár ködös az idő. Enyhén havazik, ennek ellenére mint egy fátyol mögött látom az Everestet. Mindig nagyon izgatott vagyok, amikor egy csúcs alatt ülök, amelyet még sohasem másztam meg, és amelyről nem is tudom, hogy meg tudom-e mászni. A hófúvás elnyűtt fátyla és az Everest-csúcs fölötti ködfoszlányok még titokzatosabbá teszik ezt a hegyet. Nem azért megyek tovább, hogy még egy nyolcezrest megmásszak, hanem azért, hogy ezt a fátylat fellebbentsem. Közelednek a serpák. A ködön keresztül mint nagyítóüvegen át süt a nap a ferde jégfelületre. Most a finom szegélyű Nupce-Lhoce-gerinc felett áll, és időnként áttör a felhőkön. A fény és az árnyékok játékában a Western Cwm felett a homorú meredekség úgy hat, mint egy feje tetejére állított jég- és hósivatag. A tűrőképességre a serpáktól akarok példát venni, és úgy hiszem, ebben a pillanatban megértem az összefüggést, mégpedig nemcsak köztem és a csúcs között. Egynapi járásra vagyok a következő tábortól. – Halló – mondom az első serpának. Ő azonban nem válaszol, csak fáradtan felemeli a kezét, és a fogain keresztül fújja a levegőt. Rövid ideig állva marad, és az erőlködéstől eltorzult arccal a fix kötél rögzítési pontjára mered. A táborhely olyan kitett helyen van, mint egy sasfészek. Várakozás közben a délnyugati fal felől száguldó ködfoszlányokat figyelem. Aztán a szemembe ötlenek a régi sátorállások, amelyeket 1975ben a Bonington-expedíció hagyott ott a hóban. Egy piszkos színfolt a szikla és a jég között. Tíz méter választja el még Mingmát a táborhelytől, tíz méter, amelyet lépésről lépésre, a mászókengyelt[16] lassan felfelé tolva tesz meg. Megcsúszik, állva marad, először szaporán lélegzik, majd utána a fogai között fütyülve ereszti ki a levegőt. Tekintete rám mered, és közben megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. Kiakasztja a mászókengyelt, és odalép hozzám. Már nem megy, inkább botorkál. Szeme egy sík helyet keres, majd kimerülten lerogy, fejét a ledobott málhára teszi, kezeit összekulcsolja a hasa előtt, és nem mozdul. Kész, vége, sikerült! Később kis ideig az orrát vakarja, feláll, ledobja a mászóövet, és megdörzsöli a bal térdét. Száraz hegyi köhögése jellegzetes. Alaposan kimerült. – Jó hely ez itt? – kérdezem tőle. – Igen. Tegnap az alaptáborból a II. táborba ment, ma pedig ide. Ez túl sok, mondja, egy ember sem bírja. A neve Mingma Noru, de mi csak Mingmának hívjuk. Amikor megkérdezem tőle, hogy ma le tud-e menni, vállat von. – Ez lehetetlen! – Itt akarsz maradni? Nem tudja. Semmit sem szól. – Mit érzel most? – Semmit. Fáj a fejem. – Boldog vagy, hogy itt vagy? – Csak a rúpiák miatt. – Akkor ma jutalomnapod van? – Igen. A III. táborba való felmászásért a serpák a szokásos harmincöt rúpia napibérnél (körülbelül öt nyugatnémet márka) többet kapnak. Ez teszi Mingmát boldoggá. Leoldja a terhet a hordkeretről, a

szalagokat ráfűzi az alumínium rudakra. – Mingma – mondom –, neked lefelé magaddal kellene vinned egy oxigénpalackot, lehetséges ez? – Ma nem. Majd holnap. – Oké. – Kemény az élet itt, a hegyeken, ugye? – kérdi egyszerű angol nyelvünkön. – Talán esni is fog a hó. – Kevés hó, vagy nagyon sok? – Nem tudom. Szeretném megtudni tőle, van-e itt lavinaveszély. – Nincs. Mingma a zsebében kotorászik. Előszed egy darab szalámit, lehúzza a héját, és enni kezd. Ez két serpa ebédje, de az egyik visszament, az semmit sem kap. Közben meghallom Ang Dordzse lépteit. A hó csikorog, megérkezett. Száját vastag napvédőkrém réteg szegélyezi. Erősebben havazik. Ez a serpa is a könyökére támaszkodik, hogy jobban ki tudja fújni magát. Mingma nem szeli fel a szalámit, hanem harap belőle. A nap egy pillanatra lilás-fehér golyóként áttör a ködön. – Fáradt vagy, Ang Dordzse? – Csak egy kicsit. Közben felállítottuk a kis Dunlop-sátrat – 1, 50 méter széles, 1, 80 méter hosszú és körülbelül 80 centiméter magas –, amelyben hárman szorosan egymás mellé kuporodva ülünk, és teát főzünk. A gázfőzőt először meg kellett szabadítani a jégrétegtől, utána azonban viszonylag jól ég. Mingma kintről egy zsák jeget hoz, hogy utánatölthessünk. Reggel óta semmit sem ittunk, kiszáradtunk, és az éjszaka, amely itt 7200 méteren ránk vár, kemény lesz. Bizonyára keményebb, mint bármilyen bivakolás[17] az Alpokban. Ráadásul nem tudjuk, milyen idő várható. Mingma mindenféle edénykékkel babrál, először teát hoz egy fadobozból, utána hóval összekevert cukrot. A keskeny sátorgerincre felakasztottuk nedves harisnyáinkat. Még ma meg kell száradniuk, ha holnap nem akarunk megfagyni. Ez nemcsak kellemetlen, hanem veszélyes is lenne. A fagyások ilyen magasságban a csekély vérkeringés miatt elkerülhetetlen következményekkel járnának. Alig hiszek a szememnek, amikor Ang Dordzse egy szalonnát és tésztát tartalmazó konzervet dob be a sátorba. Ez lesz a vacsoránk. Nem tudok rendesen beszélni, bár az agyam, legalábbis látszatra, még normálisan működik. Annyira összehúzódtam, hogy légzés közben sem a hasam, sem a vállam nem tud eléggé mozogni. A sátor felállítása közben sokat mérgelődtem, mert a rudak nem illettek össze. Dermedt ujjaimmal kellett körülütögetnem, míg végre sikerült. Ha pontosan tudnám, hogy holnap rossz idő lesz, még ma visszamennék, le a II. táborunkba, az előretolt alaptáborba. De ha holnap csak egy kicsit is kisütne a nap, ha csak egy kis esély is lenne arra, hogy folytatni tudjuk, akkor innen megkockáztatnék egy előretörést a Déli-nyereg irányában, hogy az expedíció előtt „ajtót nyissak a csúcshoz”. Mingma a kanalával darabokra töri a jeget, és a jégkockákat belehelyezi a fazékba. Van egy kis állványa, amelyre a főzőt felcsavarja, és egy másik serpenyőbe állítja, hogy olvadáskor egy csepp víz se menjen veszendőbe. A víz idefenn fontos, majdnem szent dolog. A finom pelyhek, amelyeket a sátornyíláson keresztül látok, most gyorsabban hullanak. Ez nem jó előjel. Mialatt Ang Dordzse a levest behabarja, bal kezemmel a fazekat fogom, hogy fel ne boruljon. Orrunk és ajkunk kirojtosodott, berepedt, fáj. Mindenki boldog, hogy a sok ezer mély és fájdalmas lélegzetvétel után, amelyre az előretolt alaptábortól idáig szükség volt, végre egy kis száraz helye van. Felhívom a II. tábort és tájékoztatom, hogy a két serpa begyömöszölődött hozzám. – Nagyon, nagyon fáradtan érkeztek, egyébként bizonyos mértékig minden rendben van. A barométer nem mutat sem jót, sem rosszat. Talán javul.

Halljuk, hogy odalenn is havazik. Ezenkívül azt is megtudjuk, hogy az alaptáborban már készen állnak a málhák másnapra. Gondosan, részletesen felsorolják, mi mindent fognak felvinni: – Jégcsákányokat, hat gázpalackot, két benzinfőzőt, húsz liter benzint, sót, tojásport. Metélt és rizs nincs a táborban, azt először fel kell hozni a völgyből. Franz cipőjét szintén a málhához csomagoltuk, ezenkívül fazekakat és egy egészségügyi dobozt. Reméljük, hogy Reinholdot ma éjjel nem fújja el sátrával együtt a szél. Nem, jelentik most a II. táborból, elfújásról nincs szó, de esetleg megfullad: – Nála van Mingma és még egy másik serpa, akinek a nevét nem tudom. Azt azonban tudom, hogy mindketten alaposan megizzadtak. – Akkor reméljük, hogy Reinhold talál legalább egy kis lyukat, amelyen friss levegőt szívhat. Másnap, ahogy a két tábor közti rádióbeszélgetésből megtudom, én folytatom a biztosítómunkát a Déli-nyereg irányába. – Egyedül mindenesetre nem jut el messzire, a Sárga Padon túl biztosan nem. A IV. táborig még hosszú az út, 7200 métertől körülbelül 8000 méterig – ez kereken 800 méter a Déli-nyeregig, és ez a 800 méter vegyes terep, váltakozva szikla és jég. Részben nagyon meredek. Reinhold mindenesetre tovább fogja csinálni, és a következő csoportnak azután természetesen fel kell zárkóznia. – Igen, ez a terv – jelentkezem be. – Csak annak a megerősítését kérem, hogy a következő együttes időben érkezzék, hogy ne legyen üresjárat. – Holnap megtudod, ki biztosít tovább. Időjárás-jelentés most már nem várható, de az alaptábor összes barométere javulást ígér; a következő hivatalos jelentés csak másnap reggel 7.15 tájban lesz, a hírek után. Számomra fontos, hogy lehetőleg korán megtudjam, eláll-e a havazás, és hogy én hamarosan folytathatom-e. Mielőtt a beszélgetésünket befejeznénk, van még egy kérdésem: – Nem szabad elhallgatnotok előttem, ha az alaptáborban olyan nőszemélyek bukkannak fel, akik vonzódnak hozzám. Akkor azonnal eltűnök. – Jó, majd vigyázunk. – Időközben megérkezett várt látogatóm? – Nem, erről semmit sem tudunk. – Oké, akkor 6 órakor újra bekapcsolok. Vége. A sátorban meleg van A két serpa még sokáig szorosan egymás mellett ül, a sátorbejárat félig nyitva van, és főznek. Egymást váltják. 7200 méter tengerszint feletti magasságban meglehetősen sokáig tart, amíg a jégből víz lesz, és az végül annyira felmelegszik, hogy teát lehet belőle főzni Nagyon jól érzem magam ebben a magasságban, bár mindenki úgy ül, hogy ki kell ficamítania magát, hogy egyáltalán elférjen, és fekvés közben is úgy kell elhelyezkednünk, hogy a sátor egyik oldalán két, a másik oldalán egy fej legyen. Ha az egyik ember megmozdul, a többieknek is vele együtt kell fordulnia, olyan szorosan fekszünk a sátorban, mint a szardíniák a dobozban.

A Sárga Pad Jól alszom, és az egyik serpa már jóval napfelkelte előtt elkezd főzni. Aztán visszafekszik, és a másikra bízza a kis fazék felett a felügyeletet. Reggel rádió-összeköttetésbe lépünk az alaptáborral, és a kétes idő ellenére elhagyjuk a sátrat. Lassan mászunk felfelé a Lhoce oldalában, hogy új rögzített köteleket helyezzünk el. Itt-ott kötélmaradványok kandikálnak ki a hó alól. Követem őket, és körülbelül háromórai kemény biztosítómunka után átharántolunk rézsútosan balra felfelé, az úgynevezett: Sárga Padhoz, amely a Lhoce-oldal legnehezebb szakasza. Közben dél lett, még mindig én haladok az élen, a két serpa a köteleket cipeli. Amikor a Sárga Pad lábához érek, és itt is kötélmaradványokat találok, megnyugszom, helyes úton járok. A Sárga Pad első szakaszát viszonylag gyorsan megmászom, meredek és jó fogásai vannak. Ezután két rendkívül veszélyes kötélhosszat kell megtennem. Inkább csúszás ez, mint mászás – biztosítás nélkül – a lefelé rétegződött és helyenként eljegesedett kőlapokon. Mivel a sima sziklát öt centiméter vastag hóréteg borítja, sohasem tudom biztosan, mennyire megbízható az, ami a hágóvasam alatt van, vagy egy sziklalapon állok Bármely pillanatban kicsúszhatok. Az egyetlen biztos pont, egy a hó alól kiálló hegyes szikla, az első érintésre letörik. Így fél óra hosszat tart, amíg egy százméteres kötelet magam után húzva a lapokon keresztülmászok. Kezemmel tisztogatok és távolítom el a jeget, hogy helyenként legalább egy kis fogás legyen az ujjaim számára, vagy egy kis lépcsőfok, amelyen megállhatok. 14 óra tájban, a Sárga Pad végén, elfogytak a köteleink. A serpáknak engedélyt adok a leereszkedésre; én még egyedül felkapaszkodom a Genfi Sarkantyú és a Lhoce-oldal közti lapos teknőbe. Addig a pontig akarok eljutni, ahol a homorú szakaszt minden oldalról sziklák veszik körül. A magasságmérőm 7800 métert mutat, tehát közvetlenül a Déli-nyereg alatt vagyok, és még odáig el szeretnék jutni. De már túl késő van, és ráadásul annyira havazik, hogy a továbbmenést illetően nem tudom, mitévő legyek. Még viszonylag jól érzem magam, bár az igénybevétel akkora, hogy öttíz lépés után pihenőt kell tartanom. Kora reggel óta se nem ittam, se nem ettem, így érthető a fáradtság. De még sohasem éreztem magam olyan jól, mint ebben a magasságban. Elvégre közvetlenül egy nyolcezres csúcs alatt vagyok. Most, ebben a pillanatban, meg vagyok győződve róla, hogy álarc nélkül fel tudok jutni az Everestre, ha a fizikai állapotom, egészségem kitart. Itt a legfelsőbb övezetben mászva a fejemet minden tíz lépés után a csákányra támasztom. Mégis le akar csúszni onnan. Könyökkel a hóra támaszkodom, így mintha a mellemnek nem lenne elég helye, ezért mindkét kezemet a csákányra teszem, a homlokomat meg a kezemre támasztom. A kezem nem akar ottmaradni, és a fejem lecsúszik. Egyik helyzet sem látszik megfelelőnek a kimerült, lélegzetért küzdő test számára. Még el akarom érni a sekély hóteknő végénél, a Genfi Sarkantyútól jobbra eső sziklákat. Mászás közben ezek a sziklák egyre nagyobbnak és mégis egyre távolabbinak látszanak. Amikor a sötét foltokat elértem, máris új célt tűzök magam elé. De utána magam zárom el az utat saját magam előtt, ugyanis egyszerűen lefelé kezdek mászni Az első pillanatban úgy teszek, mintha nem venném észre. Csak délután érek vissza a III. táborba. Pontosan 16 óra van, amikor megérkezem: kapcsolatot teremtek a II táborral és az alaplaborral. A bajtársak természetesen lelkesek a gyors előrehaladás miatt. A hófúvás ellenére még aznap a falon át lemászok a II táborhoz. Egy újabb éjszaka a szűk helyen a serpákkal együtt bizonyára nem lenne kellemes, és nem is tenne jót. Lent a gleccseren Robert Schauer és Franz Oppurg jön elém, hogy a repedések veszélyét csökkentse. A II. táborba kísérnek, ahonnan másnap leereszkedem az alaptáborba. Peterrel együtt ott akarjuk előkészíteni a rohamot a csúcs ellen, és ki is akarjuk pihenni magunkat.

A biztosítási munkálatokban odáig jutottunk, hogy Peterrel együtt megkockáztathatjuk az első kísérletet. Nem sok az, amit az utolsó bivakra fel kell vinnünk. Csak egy hétnél alig valamivel hosszabb szép időre és szerencsére van szükségünk. Egyikünknek sem szabad megbetegednie és a bátorságát elveszítenie. Az, hogy mind végig kitartunk és sok megerőltetést, magányt és kimerültséget viselünk el, mindkettőnket lelkesít. Amikor az ember végleg elszánta magát arra, hogy felhág a csúcsra, gyakran olyan, mintha megvastagodna a bőre, és a hideget sem érzi annyira. Addig fogok mászni, amíg össze nem esem.

Április 16., alaptábor. Ma reggel madárdalra ébredek. A reggeli nap meleg, ráadásul érzem a tavaszt. Nincs zúzmara, ami az arcomat dörzsöli, amikor a hálózsákban megfordulok. Teljes tudatában vagyok annak, hogy ez most nem a magastábor. Az alaptáborban sok minden változott: a sátrak körül elolvadt a hó, és azok a kőteraszok, amelyeket szállásaink előtt építettünk, már nyáriasan melegek. Wolfgang Nairz és Horst Bergmann összeszerelték sárkányrepülőiket, és a serpák úgy bámulják őket, mint a világ nyolcadik csodáját. Mindent még egyszer megvizsgálnak. A serpák és a bennszülött parasztok – akik a völgyből a fát hozzák – láthatólag ki is nevetik, de csodálják is ezeket az érdekes madarakat. Vajon sikerűbe mindkettőjüknek a Déli-nyeregről lesiklania? A ritka levegőben ez a repülés nemcsak a széltől és a koncentráló-képességtől függ. Vajon ki képes arra, hogy ezeket a sárkányokat felcipelje a 8000 méter tengerszint feletti magasságba?[18] Peterrel megbeszélünk egy lehetséges támadási tervet. Peter, aki idáig a Lhoce oldalán csak az első 200 méteren tevékenykedett, és már egy nappal előttem leereszkedett az alaptáborba, velem együtt meg van győződve róla, hogy a hegyen minden előkészület megtörtént, az útvonal el van látva rögzített kötelekkel, létrákkal és táborokkal, úgyhogy egy olyan időszakban, amikor az idő szép, és miután az alaptáborban alaposan kipihentük magunkat, mint kötélpáros, néhány serpa támogatásával, elindulhatunk az első kísérletre. Most délután ismét esik a hó. A finom, szabályos zizegés a sátortetőn olyan, mint egy monológ. A sátorban fekszem a világos Gore-Tex ponyva alatt, és nézem azokat az apróságokat, amelyeket a középső rúdra akasztottam: a magasságmérőt, a homlokszalagot, egy jelölőzászlót, amely az 1977. őszi koreai expedíciótól maradt itt, és egy napszemüveget. Az enyhe széllökések ellenére otthonosan érzem magam, emelkedett a hangulatom. A csúcs elleni támadásra várva (ami teljes igénybevételt követel), szörnyű feszültség van bennem. Tudom, hogy ez talán a véget jelentheti, de megszabadultam attól a céltalanságtól, amelyben még hónapokkal ezelőtt éltem. Most naiv, intenzív életet élek, és hébehóba azt kívánom, hogy ennek az expedíciónak ne legyen vége, hogy ez a cél megmaradjon, hogy ezeket a napi álmokat bárhová megyek, mindig magammal vihessem. Az Everest álarc nélkül: örök eszme, örök utópia. És még ehhez járulnak a sejtések, hogy siker esetén valami elvész – és nemcsak a képzelet számára.

Élve eltemetve Éjszaka van. Miközben egész csendben fekszem hálózsákomban, úgy érzem, mintha a szabadban feküdnék. De mégis biztonságban, egy óriási, végtelenül nagy teremben. Csak amikor a szél a sátorfalakat megrázza, veszem tudomásul, hogy az alaptáborban, a hidegben fekszem. A szél éles késként hasít be érzelmeim és értelmem közé. Amikor felébredek, meg kell néha tapogatnom magamat, kezemet végig kell húznom meleg, csupasz bőrömön. Sem magánosnak, sem egyedülállónak nem érzem magam, de meg kell tapogatnom magamat, hogy felfogjam, mi vagyok, hol vagyok, hogy hihessek magamnak. Amikor a gleccser, amelyen táborozunk, belső feszültségei következtében ropog, olyan, mint amikor fa ég. A jég nyög és recseg. Ma, április 17-én, Robert két serpával egy darabon előbbre jutott a Lhoce-oldalon. Szabad az út a Déli-nyereghez. Lenn erősen havazik. Fél éjszakán át villámlik és dörög, és minden órában le kell ráznom a havat a sátorról, ha nem akarom, hogy benyomódjék. A hirtelen időjárás-változás ellenére Peterrel együtt azt reméljük, hogy április 20-án elindulhatunk az alaptáborból, hogy végrehajtsuk első előretörésünket a csúcs felé. Nálam nem arról van szó, hogy „megcsináltam” az Everestet, hanem arról, hogy ott fenn „legyek”. Április 18. Tegnap még késő éjjelig együtt ültünk a konyhában, Ang Phu, néhány társam, serpák és én. Mialatt a kukták és a szakács az edényeket mosogatta, az időjárás-jelentést hallgattuk. A mai napra nem sok jót ígért, s ezért semmi különöset nem terveztünk. Ma délután Ang Phu hirtelen magánkívül és kétségbeesve jött vissza a jégletörésből, és jelentette, hogy kísérője, Dava Nuru egy repedésbe zuhant, miközben új létrákat próbált átfektetni rajta. A hír nagyon megrázott, bár az expedíció kezdete óta, mióta a jégletörést tanulmányozzuk, tudjuk azt, hogy rendkívül veszélyes, és ott minden expedíciónak számolnia kell balesettel. A jégletörés, amely néhány kilométer hosszú és körülbelül másfél kilométer széles, napi egy méter sebességgel mozog. Ez szokatlanul gyors. Gyakran előfordul, hogy egész darabok összeomlanak benne, hogy óriási, több száz méter hosszúságú hasadások keletkeznek, jégtornyok omlanak le. Az első alkalommal, amikor a Western Cwmról egy óriási jégfaldarab lezuhant, tizenhárom serpánknak szerencséje volt. Most pedig megtörtént a baleset. – Nincs értelme felmászni, úgysem tudjuk megmenteni – mondja Ang Phu. A lyuk határtalan mély, mondhatni feneketlen. Egy másik serpa, aki jelen volt – a szerencsétlenség helyének másik oldalán –, felmászott az I. táborba, mert nem volt ereje hozzá, hogy átugorja a hasadékot, és Ang Phuval együtt visszatérjen az alaptáborba. – Most várjuk a rádió-összeköttetést a felső táborokkal, hogy megtudjuk, mit csinálnak. Meleg van. A gleccser alsó részén az egész déli idő alatt köd szállong, és a nap égeti a jégmező széttöredezett felszínét. – Hogy fogják fel a serpák a szerencsétlenség hírét? – kérdik a felső táborból. – Feltehetően nem lesznek hajlandók továbbmenni? Vagy még nem mindenki tud róla? A II. táborból Hanns Schell jelentkezik, és még egyszer megkérdi, nincs-e esély mentésre. – Nem, nincs rá esély. Ang Phu megnézte a helyet, és azt mondja, a hasadék olyan mély, hogy az ember az aljából semmit sem lát vagy hall. Egyáltalán semmi értelme sincs, hogy ott keressük. – Mi történjék a továbbiakban? – Ang Phu ugyan nagyon megtörten jött le, de tíz perc múlva már kész ismét többé-kevésbé beleilleszkedni a napirendbe. Azt mondja, holnap hagyjuk pihenni a serpákat. Utána újra folytatódik az expedíció.

Az alaptáborból most az az utasítás érkezik, hogy Robert, Franz és Josl maradjon az I. táborban, és onnan holnap biztosítva jöjjön le. – Igen, értettem. Mi legyen velünk a II. táborban, lejöjjünk? – kérdezi Schell. – Nem, Ang Phu itt áll mellettem. Az hiszem, csak az alaptábor serpáinak lesz holnap pihenője. Arról, ami odafenn történt, még nem beszélt a serpákkal. Lehetséges, hogy holnap ezeknek a serpáknak is kell egy pihenőnapot adnunk. Egyébként minden rendben megy.

Egy whiskysüveg tele vérrel Egyik reggel Oswald Ölz közönyösen ül a sátra előtti kövön. Tekintete merev, karja fáradtan csüng alá válláról. Alig értem, mit motyog. Ez nem a Bika, expedíciónk orvosa, ahogy őt a Manaszluról és Makaluról ismerem, és a Mount McKinleyről is, ahol elsőnek sikerült megmásznunk az Éjféli Nap Falát. Most roncs. Két nappal ezelőtt gyors iramban mászott le a III. táborból – egy nap alatt –, hogy egy jégletörésen szerencsétlenül járt serpát megoperáljon. Most úgy látszik, hogy maga is közelebb van a halálhoz, mint az élethez. A sátorbejáratnál egy whiskysüveg hever, vérrel tele. Nem sokkal a sikerült műtét után maga vette le a vért saját magától. Hematokritja a magasban hatvanháromra emelkedett, és azt remélte, hogy a vérvételtől és a vérplazma-infúziótól – tehát a vér felhígításától – javulni fog az állapota, de gyengébb lett, és most teljesen fásult. Oxigént adtunk neki, és néhány óra múlva ismét világosan tud gondolkodni. – Ezek szerint a vér felhígítása mégsem mindenre jó gyógyszer? – Az ember nem kísérleti nyúl – feleli. – Néhány fickónak – méghozzá ellenőrző csoport alkalmazása nélkül – felhígítják a vérét, s aztán világgá kürtölnek valamit, ami a valóságban olyan gyenge lábon áll, mint én tegnap. – Nagy magasságban sohasem engedném a véremet felhígítani! – mondom. A Bika néhány óra múlva részletesen elmagyarázza a problémát: – A magassághoz való alkalmazkodás közben – mondja – a szervezet megsokszorozza a vörös vértestecskéket, hogy ezzel növelje a vér oxigénszállító képességét. A vörös vértestecskék számának emelkedése a hemokrit emelkedésében nyilvánul meg, vagyis a vérben és a vérfolyadékban emelkedik a formaelemek aránya. Ez az embernél általában 40-45 százalék, de ilyenkor 50 százalék fölé emelkedik. Ha a hemokrit egy nem pontosan meghatározott kritikus érték fölé emelkedik – ez az érték talán valamivel 60 százalék felett van –, akkor a vér besűrűsödik, vagyis nem tud olyan könnyen keringeni a finom véredényekben, a hajszálerekben, mint normális körülmények között. Ily módon csökken a szövetek oxigénellátása, holott a vér több oxigén szállítására képes. Ezért a szövetek hiányt szenvednek, bár körülöttük bőség van. A vérnek ezt a besűrűsödését természetesen elősegíti, ha a szervezet nem kap elég vizet. Innen származik az úgynevezett hemodilutio vagy vérhígítás gondolata. Ha a hemokrit egy bizonyos kritikus érték fölé emelkedik, vérvételt csinálnak, és a levett vért mesterséges plazmával vagy plazmával pótolják. Ezt a módszert két német expedíciónál, nagy magasságokban a hegymászók teljesítőképességének növelése érdekében és a hegyi betegség ellen propagálták. A csúcs elleni támadás előtt az összes hegymászónál vérvétellel csökkentették a hemokritértéket, és mesterséges plazmát is kaptak. A hegymászók jó teljesítményei alapján, akik mindenesetre oxigénnel másztak fel nagy magasságokba, ezenkívül a nagy magasságokban fellépő csekély számú panasz és a fagyásra való hajlam hiánya miatt arra következtettek, hogy ez a módszer hasznos. Ezek a következtetések azonban tudományos szempontból teljesen megengedhetetlenek, mivel nem voltak ellenőrző csoportok. Az expedíció alatt hegymászóinknál folyamatosan meghatároztuk a hemokritértéket, és átlagosan 20-25 százalékos emelkedést találtunk. A hemokritértékek tehát 50 és 60 százalék között voltak, 60 százalék feletti értéket csak akkor találtunk, amikor nagy volt a folyadékhiány.[19] Vizsgálatainkból tehát kiderül, hogy még 5000 méter feletti huzamos tartózkodás után sem következik be a vörös vértestecskék olyan fokozott képződése, amely indokolttá tenné a vér felhígítását. A vér veszélyes besűrűsödése egyszerű önfegyelemmel, éspedig ebben az esetben kellő

folyadékfelvétellel elkerülhető.[20]

Április 20., alaptábor. Az alatt a négy hét alatt, amelyet az alaptáborban és felette töltöttem, alig olvastam könyveket. Egyre magasabbra mentem a jégletörésen, és utána a Lhoce oldalában. De voltak olyan napok, amikor nem tudtam rászánni magam arra, hogy valamit is tegyek, amikor egyszerűen élveztem az adott pillanatot. Kora reggel hosszú ideig feküdtem a sátorban, amíg az első napsugarak le nem olvasztották a sátortető belső oldaláról a finom kristályszerkezetű zúzmarát. Közben hallgattam a sátor előtt csivitelő madarakat, és az alattam és felettem levő gleccser csikorgását, ropogását és háborgását. Ma, miután a szokott módon megmosakodtam, napkelte óta az alaptábor sátrai és kőtörmelékei között álmodozásba merülve egy napsütötte kövön ülök, és beletemetkezem a csendbe és magányba, amíg csak a kukta ebédre hívó kiáltása fel nem ver. Csak ez ébreszt rá az idő múlására. Az ilyen délelőttökön jobban érzem magam, mintha tennék valamit, és az időt nem elveszettnek, hanem ajándéknak tekintem. Délután hosszú ideig ülök társalogva Robert Schauer sátrában. – Tulajdonképpen bizalmas naplót írsz? – kérdem. – Olyant, amelyben leírod az érzéseidet és a hangulataidat, például amikor a széttöredezett gleccsermezőn mégy keresztül, és azt mondod, hogy „tökéletes szar”. – Minden napról csak egészen röviden írok, talán négy sort. – És mit jegyzel fel? – Egyszerűen azt, ami történt. És a benyomásaimat összegezem. – Nekem az a véleményem, hogy ez a rövid összefoglaló kevés A végén lesz egy sereg benyomásod, de hiányoznak a legfontosabb tapasztalataid. Az élmények.

Fel a hegyre Hogy préselte a vihar egész este a finom porhavat a sátor varratain keresztül! Jó tíz centiméter vastagon beborítja a hálózsákjainkat. Kétségbeejtő! Az ugyan megkönnyebbülés, hogy hirtelen többé nem érzek kötelezettséget, többé nem emlékszem céljaimra, többé nem érzem azt, hogy mit is akartam és egyáltalán: hogy mi is voltam valamikor. Peter Habeler és én tehát egészen szilárdan elhatároztuk, hogy oxigénálarc nélkül küzdjük le a világ legmagasabb hegyét. Most azonban két serpával csaknem 8000 méter magasságban ülök az Everest és a Lhoce között. Peter tegnap elrontotta a gyomrát, és visszamaradt a III. táborban. Engem azonban a jó idő továbbcsalogatott. Becsuktam a bal szememet és hunyorogtam. Merésznek tűntem magam előtt, amikor hinni kezdtem az egyéni vállalkozásban. Most már semmiben sem hiszek. Abban sem, hogy a csúcs álarc nélkül sikerül, de a palackos oxigénnel történő megmászásban sem. Magamban is kételkedem, és az „Everest becsületes eszközökkel” gondolata, amely évek óta üldözött, most vakmerőnek tűnik a számomra. Ha túlélem, abbahagyom, szegre akasztom a hegymászó botot. Csak még ez egyszer túléljem! Két serpával felmásztam 7200 méter magasságba, hogy az esetleges egyedüli vállalkozáshoz kiindulópontot teremtsek magamnak. Hárman elértük a Déli-nyerget is, és ott felállítottunk egy kényelmes sátrat. Mingma, a magaslati teherhordók egyike, azonnal bemászik a hálózsákjába. A másik, Ang Dordzse, segít a főzésben, és egyidejűleg kétségbeesetten azon fáradozik, hogy belülről megtartsa a sátrat. A vihar a libegő vásznat állandóan a fejünkhöz nyomja, attól félek, hogy azonnal foszlányokra megy szét és elszáll, s vele együtt mi is. Ámde a sátor csodálatosképpen másnap kora reggelig kitart. Csak akkor szakad szét. Hó- és daraforgatagok csapnak az arcunkba. Hol a gleccserszemüvegem? Hol a főző? A tartaléksátor után kutatok, és kérem a serpákat, segítsenek a felállításában Mínusz 40 fok hidegben és óránként kétszáz kilométeres szélsebesség mellett elvesznénk menedék nélkül. És lehetetlen a lemászás is. Elővigyázatlanságból, de alapelvemhez híven, hogy a világ legmagasabb hegyeit technikai trükkök nélkül mászom meg, nem vittem magammal oxigént a Déli-nyeregre. Most, ebben a halálövezetben a bivakolás után legalább a serpákat fel tudnám serkenteni az oxigénnel. Mingma még mindig nem mozdul, némán fekszik. Amikor megrázom és még csak nem is nyög, rákiáltok. – Elment az erő – szuszogja mentegetőzve, és összegömbölyödik, mint egy macska. Nem hisz a túlélésben. Visszahúzódik önmagába, és többé nem lázad a halál ellen. Mindnyájan el fogunk pusztulni, Mingma, Ang Dordzse meg én, a világ legmagasabb hágójában, Nepál és Tibet határán, egy természetes szélcsatornában, amelyben saját akaratomból vertem fel a sátramat. A serpák éppoly kevéssé hősiesek, mint én. De megadják magukat a sorsuknak. Nem áldozzák fel magukat egy eszméért, de egymásért sem! Félnek, ahogy én is félek, de többé nem védekeznek. Fel kell állítanunk a második sátrat. Ki akarok jutni ebből a helyzetből, túl akarom élni. Csak még egyszer. Ang Dordzséval kimászunk a szétszakadt sátor összevisszaságából, és a viharszünetekben megpróbálunk egy új sátrat felállítani. De a széllökések állandóan az összecsuklott lapok alá hatolnak, és felfújják őket, mint egy léggömböt. Csaknem kitépik a kezünkből a sátrat. A vihar túlharsogja kiáltásainkat, két-három méternél nagyobb távolságból nem értjük egymást. Állandóan hátat kell fordítanunk a szélnek, hogy kitöröljük a szemünkből a belehordott havat, amelytől beragadt. Miután ráébredtem próbálkozásaim nevetséges voltára, lehiggadok. A halállal szemben is. Túl késő van mindenre. A vihar orkánná fokozódik. Ég a bőröm. Ujjhegyeimen és orrom hegyén jelentkeznek

az első fagyások kékesfehér árnyékszegélyei. Túlhűltem, bár egybeszabott pehelyruha van rajtam. Egy óra múlva végre bemászhatok a második sátorba. Behajlik, de áll. Áll, és én sírok. Mingma átrakodik. Mialatt a sátor belsejében helyreigazítom a laticel matracokat és rájuk teszem a jeges hálózsákokat, percről percre értelmetlenebbé válik számomra az Everest megmászásának gondolata. Ideje bekapcsolni a rádiót. A készülék egyetlen jégcsomó. A III. tábor jelentkezik, a beszélgetés azonban eleinte csak akörül forog, amit egyébként is tudunk – a Déli-nyereg körül tomboló orkánról beszélünk. Két-három órával később újra beszélek a többi táborral. – Ang Dordzse még mindig kitűnően van, Mingma azonban tegnap óta fekszik. Azt mondja ugyan, hogy nem beteg, de állandóan iszik. Nem szabad megkapnia a hegyibetegséget. – Kibírod még az éjszakát? – Ki kell tartanom. Ha a második sátor elszakad, megpróbálom a tartaléksátrat felállítani, ami egy Gore-Tex-Nippin-Special. Ha azonban nem sikerül, nem tudom, mit tegyünk. – Reinhold! Vételen maradunk, hogy mindig el tudj érni bennünket. – Menni fog. A túlélés nagy művészetem. Nem nagyon félek. Ha az idő megjavul, van reményünk a túlélésre. Itt egy-két nap alatt így is, úgy is vége. – Értettem. Reméljük, hogy megjavul az idő. – Állandó gondban vagyok a serpák miatt – mondom. – Igen, azt hiszem, akkor mindenesetre le kell jönnöd, s ahogy hallottam, a serpák sem bírják tovább. – Oké, várom az időjárás-jelentéseteket. Milyen lassan múlnak a halálos veszélyben eltöltött magányos órák. Az esti rádiózásig eltelt idő örökkévalóságnak tűnik. És akkor a II. tábor közli, hogy az időjárás-jelentés holnap reggelre jó viszonyokat ígér, a délután azonban ismét felhős és rossz lesz. – Akkor meg vagyunk mentve – válaszolom –, akkor le tudunk menni! Rögtön megmondom a serpáknak! – Az állapotunk nagyon rossz – mondom. Már régóta nem ittunk. Segítenetek kell, ha mi magunk már képtelenek vagyunk lejutni. – Igen, segíteni fogunk, mondd meg a serpáknak. Gondolatban mindnyájan nálatok vagyunk odafenn. El tudjuk képzelni, hogy ott hogy néz ki. – Azt hiszem, hogy a serpák imádkoznak. Hisznek a felsőbb hatalmakban. Számukra jó az a tudat, hogy nem egyedül maguk döntenek a sorsukról. Ebbe menekülnek. Úgy néz ki, mintha a 150-250 kilométer közötti szélsebesség rögtön elsöpörné a sátrat. Ráadásul mínusz 50 fok van. A sátor rezeg, ezért beszélgetés közben nehezen tudjuk megérteni egymást. – Igen erősen remélem, hogy a sátor kitart. Milyen könnyű is elpusztulni, ha az ember rámenős. Mégsem vagyok apatikus, a sátorfal csattogása ébren tart bennünket. Ha elszakad, elvesztünk. De van még egy probléma: – Mit csináljak, ha valamelyik serpa bedilizik? Kérdezd meg a Bikát az alaptáborban, hogy akkor mit tegyek? Nemsokára megkapom a kívánt felvilágosítást: – A Bika azt mondja, semmi esetre se adj neki gyógyszert, inkább kiabálj rá, vagy kenj le neki egyet, hogy leküzdje a sokkot. – Rendben van. Ilyen hideget még nem éltem meg. A sátor felépítése közben körülbelül fél óra alatt fél centiméteres jég képződött az arcomon, és többé semmit sem láttam, és tenni sem tudtam semmit Ha felállok, a szél ledönt a lábamról.

Most ismét egyedül vagyok a két serpával és a kinti széllel. Lenne csak egy ember itt, akihez valami fűz. Amikor bebújok a hálózsákba, tudom, hogy vállalkozásom lehetetlen és ostoba. A sátorfal varratain keresztül hó fúj be, és azt gondolom: nem, feladni nem fogom. Le kell jutnunk. Mingma ismét mozdulatlanul fekszik mellettem; olyan, mint egy halott. Nekem is össze kell szednem magamat, hogy tudjam: még élek. Agyam nagyon lassan forog. A beszéd is fáraszt. Később, amikor az alaptáborban magnószalagról meghallgattam azt, amit a vihar napjaiban beszéltem, sem a hangomat, sem a beszédtempómat nem ismertem fel. Minden olyan lassúnak hangzik, mintha halálos beteg lennék. Mielőtt beestelednék – ez a második éjszaka a halálzónában –, még egyezer kimegyek a sátor elé, és megtapogatom a külső rudakat. Ujjaim hozzáragadnak az alumíniumhoz. Egy darabig állok a viharban, és várok valamire, anélkül, hogy tudnám, mire, talán csak egy kék csíkra a láthatáron. A világ azonban szürke körülöttem, nincs más, csak köd, hózászló, vihar. Ha holnapra nem javul meg az idő, a helyzetünk kilátástalanná válik. Összeszedem magam. Bár a szél a gázfőző lángját minduntalan eloltja, nem adjuk fel. Innunk kell, mind a hármunknak sokat kell innunk, különben éjjel meghalunk. Másnap reggel alábbhagy a szél, a felhőtakarón kék foltok tűnnek elő. Le tudunk mászni. Mingma azonnal talpra áll, és Ang Dordzse követi. Még mielőtt feleszmélek, mindketten elhagyták a táborhelyet, és megkezdték a leereszkedést. A hófúvásban nekifeszülnek a szélnek a Genfi Sarkantyú irányában. Egyedül vagyok és fáradt, végtelenül fáradt. A testem többé nem engedelmeskedik, összeroskadok, ülve maradok, egyszerűen ülve. De azután újra összeszedem magam. Itt az ideje, rádióznom kell. – Itt a IV. tábor. Egész éjjel forgószelünk volt. Semmit sem aludtam, mert virrasztanom kellett. De most még alszom valamit. A sátor kitartott. – Hogyan csináltad? És mi van a serpákkal? – Már elindultak lefelé. – Nagyon jó. Most igazíts el mindent, mire a nap kisüt, és utána leereszkedsz. Mi van pillanatnyilag a széllel? – Még meglehetősen erős, de már meg tudok állni. Mi újság odalent? – Nem sok Mindnyájan rátok gondoltunk, és reméltük, hogy jól átvészelitek az éjszakát. Most szorítjuk a hüvelykujjunkat, hogy jól leérjetek. – Ki marad a III. táborban? – Senki. A III. táborban minden serpa olyan fáradt, hogy le akarnak menni. – Jó volna, ha valaki ott maradna, de... – Vissza kell engednünk a serpákat, mert különben néhány nap múlva nem csinálják velünk tovább.

Lehetetlen A sátrat leoldom a külső rudakról, úgyhogy a ponyvák laposan a talajra esnek. Hogy a vihar ereje el ne fújja őket, üres oxigénes palackokat fektetek rájuk, amelyeket korábbi expedíciók hagytak itt, és most a világ legmagasabb hágóját csúfítják. Még a bejáratokra is nehezéket teszek, és még egyszer utánanézek, hogy behúztam-e a cipzárakat? Majdnem ötven órát töltöttem a halálövezetben, anélkül, hogy az időről egyáltalán tudomást szereztem volna, alvás nélkül, egy nyugodt perc nélkül, minden pillanatban arra gondolva, hogy kisöpörnek bennünket ebből a világból. Ezekben az órákban éveket öregedtem. Vigasztalan az idő, nem süt a nap, az égen nem szállnak felhők. Az Everest meredek gúlája elmosódva áll a szürke ég előtt, látszólag végtelenül magas. A vihar korbácsolta csúcstető az elérhetetlenség megtestesítője. Kissé kivilágosodott. A napnak valahol a köd mögött kell rejtőznie, nem tud áttörni rajta. A Délinyereg felett még mindig zúg a vihar. Kiveszem a sátorból a hátizsákot. A serpák már rég eltűntek. Megpróbálok utánuk kiáltani, de nem állnak meg. Menekülnek. Félnek. Amennyire ez kesztyűben lehetséges, megpróbálom a két sátor alumínium rúdjait szétbontani és lefektetni. A hóban heverő számtalan üres oxigénpalackból újabbakat rángatok elő, és a lapos sátrakra fektetem. Táborunk a pusztulás és elhagyatottság képét nyújtja. A nyugati szél cibálja pehelyruhámat, és ismét jégkristályokat zúdít az arcomba, amelyek egy másodperc alatt finom jégpáncéllá tömörülnek. Egész arcom beragadt és feszül. Látásom korlátozott. A szél ismét délről fúj, tehát a Western Cwm felől felfelé, és nem Tibet felől, ahogy vártam. Fáradt vagyok küzdeni ellene, miközben laza, fáradt lábbal átbotorkálok a Genfi Sarkantyúhoz, és kimászom a szélére. Még egyszer körülnézek, és látom a szürke sikátort, amely átvezet Tibet felé. Felettem áll a sötét jég, amely felhúzódik az Everesthez, és jobbra a sziklagerinc, a sarkantyú, ami eltakarja a Lhocét. Leülök, ismét kiáltok a serpáknak, akiknek várniuk kellene rám. Hiába. Miközben fáradtan ülök, nem vagyok levert, mert ezúttal nem sikerült. Szomorú sem vagyok, csak végtelenül fáradt. Egy pillanatig ismét arra gondolok, hogy kelet felé, Tibetnek is leereszkedhettem volna. Teljesen mindegy lett volna. A zavartság érzése, amely hónapok óta üldöz, ismét itt van. Nem vagyok többé kíváncsi, és nagyon világosan tudom, hogy az egyedülléttől csak a saját énem menthet meg. Aktivitás, naiv önmegértés révén. Ismét feltápászkodom, és megpróbálom megtartani az egyensúlyomat a viharban. A Genfi Sarkantyú kőlapjain töröm magam előre, hogy a Lhoce-oldalon lemásszak a III. táborba. A Genfi Sarkantyú gerincén, ott, ahol a kötelek kezdődnek, látom magam alatt a hófúvásban a két teherhordó alakját. Nem fordulnak meg, amikor odakiáltok. Amikor a III. tábort elérem, Ang Dordzse már ott van. Megvárt, Mingma viszont folytatta az útját lefelé. Lassan, szinte szaggatott ütemben ereszkedem lefelé a kötélen a mélybe. Néha elfog a köhögés, időnként egyszerűen a falhoz támaszkodom, és csak ülök, kifújom magam, pihenek. Végtelenül fáradt vagyok. Lassanként kis fájdalmat is érzek azokon a helyeken, amelyeket nem eléggé óvtam – az orrom hegyén, ez kissé elfagyott, az ujjaimban, főként az ujjak hegyén, amelyek kékesfehérek, és az egész arcomban, amely felrepedezett. Két napon át mászok lefelé. A rögzített köteleken függeszkedem az oldalban lefelé, hasadékokat ugrok át, keresem az utat. Behavazott hegyoldalakat szelek át, és csetlek-botlok az árnyék nélküli hőségben a Hallgatás Völgyén keresztül. Áthaladok mindazokon a helyeken, ahol hetekkel ezelőtt kötélbiztosításokat és hidakat építettünk, hogy teherhordóinknak megkönnyítsük a málha szállítását.

De gyakran az a benyomásom, hogy itt még sohasem jártam. Elvesztettem az emlékezőképességemet? Éjjel a II. táborban rám tör a depresszió.

Április 27-én 18 órakor a jégletörés közepén vagyok. Napnyugtakor egyedül mászok a jégtornyok között lefelé. Egy kötél itt nem sokat jelentene, mivel az ember alig tudja biztosítani magát. Ha egy egész terület beszakad, mint akkor, amikor hű serpánk meghalt, nincs menekülés. Leereszkedés közben a fáradtság és a kísérteties napsugárzás akadályozza gondolkodásomat. Ismételten eltereli a figyelmemet az a fantasztikus felhőképződmény, amely most az utolsó napsütésben a hegyek körül látszik. Hirtelen egy létra tűnik fel előttem, csak úgy lazán lóg a kötelek között. Bizonytalan vagyok. De ha a többieket elbírta, gondolom, akkor engem is elbír. Két lépést teszek, a híd közepén vagyok, pontosan a szakadék felett, amikor a létra egy hirtelen rándulással eloldódik a hegy felőli oldalán, a híd beszakad alattam, és én a mélybe zuhanok. Egy kézzel a korlátkötélbe kapaszkodok, és szabadon lengek a levegőben. A létra lendülettel nekicsapódik a gleccserszakadék másik oldalának. Kapálózó lábbal és lábheggyel megpróbálom elérni a létra fokait. Kitapogatom, és most kezemmel a kötélen függeszkedve megközelítem a létrát, felmászok rajta, és a szakadéknak a völgy felőli oldalán vagyok. Még megrendülést sem érzek. Csak este az alaptáborban veszem észre, hogy azt a karomat, amelyen függtem, alig bírom mozgatni. A létra leszakadását azonnal közlöm expedíciós társaimmal és a serpákkal, hogy másnap a hasadékot felülről és alulról újra biztosítsák és az expedíció úgy folytatódhassék, mintha semmi sem történt volna. Az alaptáborba való megérkezésem után még órák múlva sem vagyok teljesen magamnál. Kimerültem, leégtem a napon, a nagy magasságban kifáradtam, túlhűltem a nagy hidegben. Ennek ellenére örülök, hogy egy társam sem mutat részvétet irántam. Ez jó, mert csak így őrzöm meg a méltóságomat, önállóságomat. És lassan, már az első éjjel növekedni kezd bennem a kétely, hogy valóban feladjam-e. A régi cél még nem felismerhető – de a tudat alatt újra itt van. Először homályosan, majd követelően. Az álom életre akar kelni.

Mindenki el akarja érni a csúcsot Mialatt Peter és én az alaptáborban kipihenjük magunkat, egy másik csoport próbálkozik az Everesten. Már az is felkavaró érzés, ha az ember tudja, hogy valaki 3500 méterrel felette jár. Ezenkívül az alaptáborunk már 500 méterrel magasabban van, mint a Mont Blanc csúcsa. A Lhoceoldal egymagában olyan magas, mint az Alpok legnagyobb falai. És a csúcsgerinc – mely ott kezdődik, ahol a kisebb nyolcezreseknek már vége van – 800 méter magas, még majdnem olyan magas, mint az egész Matterhorn. Mindezt már senki sem tudja elképzelni magának, csak folyamatos mászásban átélni, tapasztalni. Május 3-án délidőben a csúcscsoport, Robert Schauer Ang Phuval és Wolfgang Nairz Horst Bergmann-nal, elérte az Everest csúcsát. A többiek hangulata nem eufóriás, de mégis mindenki örül. Az emberek saját csúcsesélyüket látják veszélyben, mivel erre az első támadásra minden anyagot és elsősorban a serpák minden erejét felhasználták. Legalábbis pillanatnyilag így látszik. Lehet, hogy nehezen érthető, de azt, aki fent áll, mindig irigylik, legalábbis azok, akik szívesen felmennének. És ezek egyelőre mi vagyunk. A Bika kivételével mindannyiunknak a siker miatti megelégedés mellett egy jó adag gondunk is van: vajon sikerülni fog-e nekünk is? Ezek a kételyek lecsapódnak a beszélgetéseinkben, és amennyiben a feljutásunk ezután valóban nem sikerülne, akkor most jogosan bíráljuk az expedíció vezetőségét. Elvégre valakin csak bosszút kell állnunk a balsikerekért. Peterrel az alaptáborból kitűnő időben másztunk fel a II. táborba. Rettenetes meleg volt, és egyikünk sem érzi magát olyan jó erőnlétben, mint az első napokban. Most az élelmiszereket válogatjuk a sátrunkban, amelyeket magunkkal akarunk vinni a magasabb táborokba. Még egyszer megkíséreljük, még akkor is, ha a serpák nem segítenek. Dr. Raimund Magreiter, Helmut Hagner és Hanns Schell is idefenn van. Arra várnak, hogy kötélhármasban induljanak a csúcstámadásra. Az első csúcssiker után, amely az expedíció többi tagjának kilátásait annyira csökkentette, beszélgetésünkből becsvágy és irigység csendül ki. Hanns Schell lép be a sátramba. Most beszélt rádión a csúcson járt kötélegyüttessel. – Tehát mind a négyen fenn voltak – kezdi a tájékoztatást. – Az V. táborból négy óra húsz percre volt szükségük. Megerőltető volt, mondják, a sok nyomtaposás. Az egész útnak körülbelül a háromnegyed részén Robert csinálta a nyomot. – Mikor indultak? – ez az első kérdésem. – Ezt nem kérdeztem. – Szép volt a kilátás? – Ezt sem kérdeztem, de feltételezhető, ha egy óra hosszat ücsörögtek a csúcson. – Robert azt mondta, hogy a terep rossz, sokkal meredekebb, mint várták, nemcsak a Hillary Step. [21] Sok olyan szakasz van, ahol kötéllel kell biztosítani – mondja Schell. – Most lefelé tartanak, ugyancsak oxigénnel – jegyzi meg Hagner, aki már nem hisz benne, hogy még sikerül neki a csúcs. – Fejenként három palack oxigén elég lesz a Déli-nyeregtől a csúcsig és vissza – mondja Schell, miután beszélt azokkal, akik a csúcson voltak. – Én a magam részéről befejeztem az expedíciót – jelenti ki szomorúan Helmut Hagner. – Mi mindent hagynak az V. táborban? – kérdem. – Wolfi említett valami laticel lapokat, egyebet nem. Csak nagyon röviden beszéltem velük, mert teát akarnak főzni, és utána le akarnak jönni. – Valószínűleg egyáltalán nincsenek kimerülve. Úgy látszik, oxigénnel mégis jól megy. – Sohasem hittem volna, hogy az oxigén olyan sokat segít.

– Most még nekünk is fel kellene jutnunk, mindenekelőtt a Bikának. – Josl is megérdemli. Josl erősebb, mint sok más. – Ha lesz oxigén, ő is megcsinálja. – Most csak abban reménykedünk, hogy a serpák felviszik a málhánkat. – És mi lesz akkor, ha nem lesz kedvük hozzá? – Fogalmam sincs. – Mint mindig, most is azt kívánom nektek, hogy sikerüljön – mondom Manninak, Hellinek és Hannsnak.

Május 3., II. tábor, este. A rádióbeszélgetés a Déli-nyergen tartózkodó csúcscsoport és az I. tábor között befejeződik. Ma izgalmas nap volt: a nagy siker, a győzelem. Az expedíció négy tagja feljutott a csúcsra! A dolog másik oldala egy halálos beteg serpa, akit sátorponyvába burkolva le kell vinni az I. táborba. Agyszélhűdés. Orvosunk, a Bika, Josllal és Franzcal az alaptáborból felment a betegért, hogy átvegye, és másnap az alaptáborba szállítsa. Itt vagyunk mondhatni az alaptábor és a csúcs között, bekapcsolódva abba a sok beszélgetésbe, amelyet a második csúcscsoport a leereszkedő első csoporttal folytat. Petert és engem nem érintenek ezek a beszélgetések, mert mi az Everestet oxigénkészülék nélkül akarjuk teljesíteni, és ezzel egy egészen más hegyet mászunk meg. Finom széllökések rázzák a sátorfalat, és bár altatót vettem be, nem tudok elaludni. Nyugtalan vagyok, sőt félek. Peter mélyeket lélegzik mellettem, és időnként különösen mély lélegzetet vesz, ami elárulja, hogy levegő után kapkod. Még nem vagyunk különösebben magasan, még biztonságban vagyunk, de tudom, mit jelent oxigénkészülék segítsége nélkül, a légzőálarcok nélkül az égig felkapaszkodni. Talán ezért aggódom, talán azért is, mert a holdfénynél a színek, a dimenziók és az erőfeszítések megkettőződnek. Állandóan magunk elé képzelem a hegyoldalt, állandóan a két kegyetlen viharos éjszakára gondolok, amelyet odafenn, a Déli-nyergen töltöttem. Könnyebb lenne az Everestet oxigénkészülékkel megmászni. Ezt most már bizonyosan tudom, mivel Horst és Wolfi, akik közül egyik sincs maximális erőnlétben, oly könnyen és játszva megmászta. Tudom, hogy az Everest oxigénkészülék nélkül talán lehetetlen, és senki sem tudja előre megmondani, hogy milyen állapotban tér vissza az ember a csúcsról... A legutóbbi csúcstámadáskor sokkal nyugodtabb voltam. Sokkal elszántabb. Elszántabb nemcsak olyan értelemben, hogy meg kell kockáztatni, és a végsőkig el kell mennem, de arról is szilárdabban meg voltam győződve, hogy sikerülni fog. Most aggályaim vannak, aggályok, amelyek nem hagynak elaludni. Nyugtalanul forgok egyik oldalról a másikra, és állandóan olyan kérdéseket teszek fel magamnak, amelyekre sem én, sem senki nem tud válaszolni. Azok sem, akik korábban megmászták az Everestet. Barátságtalanul csendes minden. Szinte érzem, hogy a sátor felettem a gerincen összefut, és odafenn összetorlódik a levegő. Szerencsére a bejáratot kissé nyitva hagytuk, hogy elég levegő jöjjön be. Alig tudom felfogni, milyen meleg lett a II. táborban, 6400 méter magasan a tenger szintje felett. Olyan meleg, hogy nehezen tudok tőle elaludni. De levetkőzni sem akarok, és ha a hálózsákot kinyitnám, biztosan meghűlnék. Miközben az egyik oldalamról a másikra fordulok, belémhasít e vállalkozás üressége, értelmetlensége, mindenekelőtt az, hogy mindentől távol vagyok, semmihezsenkihez nem tartozom, még magamhoz sem.

Május 4. Másnap reggel elkezdődik a fél oldalára megbénult serpa leszállítása az I. táborból az alaptáborba. Előzőleg még beszélgetünk a bajtársakkal:

– Szeretnénk, ha a serpák egy kicsit segítenének nektek, de ez valószínűleg hosszadalmas rábeszélést igényel – kecsegtetem őket. – Valóban segítségre van szükségünk, ez az ember nagyon nehéz. – Közben nálunk is történt valami: Helli, Manni és Hanns elindult; azt, hogy meddig mennek, nem tudják, ez az időjárástól függ. Mindenesetre egyedül vagyunk a II. táborban, és kivárjuk, amíg a III. táborban időznek, valamint amíg a Déli-nyeregből ismét ideérnek az emberek. – Igen, ez rendben van. Talán egoista vagyok, amikor azt remélem, hogy a rendelkezésre álló serpákat annyira fel lehet lelkesíteni, hogy az oxigénpalackokat felvigyék a IV. táborig, hogy ezzel utána ne legyenek problémáink. – Josl, itt egyetlenegy serpa sincs – mondom. – Nehéz, nagyon nehéz lesz a második csoportnak is. És ők még szerencsések voltak. De azok a serpák, akik fentről lejöttek, fáradtak, és lemennek az alaptáborba. Hogy meddig maradnak ott, majd kiderül. Mindenesetre nem visznek fel oxigént, semmit sem akarnak felvinni! – Talán magukhoz térnek, ha holnap pihenőnapjuk lesz. – Igen, ez örvendetes lenne, bár inkább legalább egy hetet, mint két napot szeretnének pihenni. Véleményem szerint a maguk részéről már többé-kevésbé befejezték a vállalkozást. Felsegítettek egy csoportot a csúcsra, és más nem érdekli őket. De majd meglátjuk. – Így ítéltem meg a helyzetet. – Talán egyeseknek közülük még van becsvágyuk elérni a csúcsot. Ez természetesen nagyon előnyös lenne a számunkra – mondja Josl. – Mi is serpák nélkül megyünk. Megpróbáljuk valamelyiket rábírni, ez azonban nagyon nehéz lesz. Ha másként nem megy, egyedül kíséreljük meg. De már nem vagyunk valami nagyon derűlátók. Az egész ügy kellemetlen fordulatot vett – mondom Joslnak. – Igen, disznóság, ahogy most mindenki előretolakszik – állapítja meg Peter. – Utólag csak azt mondhatom, előnyösebb lett volna, ha nem mégy fel a Déli-nyeregre. Akkor a többieknek kevesebb esélyük lett volna a sikerre, de hát valakinek fel kellett volna építenie a tábort. – Most ez a tábor a számunkra is áll – válaszolom. – A Lhoce-oldalban azonban legtöbbször egyedül voltam, ott mindenki kímélte magát, még a sohasem fáradó Robert is. Akkor senki sem mondta, hogy te, Reinhold, ez igazságtalanság. Most én megyek előre, és biztosítok. Természetesen ha az idő nem romlott volna el, mi ketten vagyunk az első esélyesek. – Akkor te egy nappal előbbre voltál, és én utánad mentem volna – mondja Peter, aki akkor visszafordult. – Erre várnotok kell, fogja mondani Wolfi. Miért olyan sürgős? Mi is hagytunk magunknak időt. Tíz napig vártunk. Éppen most beszéltem Wolfival a IV. táborban. Ez volt az első beszélgetésünk a csúcstámadás után. Ő maga mondja, hogy oxigénnel gyermekjáték egy nyolcezrest megmászni, és hogy egy ilyen megmászást tulajdonkeppen nem is nagyon lehet beszámítani. A Bika, aki a súlyos beteg serpa levitele miatt aggódik, az alaptáborból jelentkezik. – A Déli-nyeregből – mondom neki – még senki sincs itt, a III. és a II. tábor között úton vannak; most nagyon lassan haladnak, mert nincs oxigén, és a III. tábor lakóinál sok a hó, itt pedig erősen havazik. Azt hiszem, hirtelen újra megrosszabbodik az idő. Ha rossz marad, holnap leszállnak a II. táborba, ha pedig szép idő lesz, felmásznak a Déli-nyeregbe. Mindenesetre Helli azt mondja, beszélt Ang Phuval, aki alig tartja valószínűnek, hogy egy serpa jelenleg a Déli-nyeregbe vagy ennél magasabbra felmenjen. Wolfgang Nairz végre megérkezett a II. táborba. Hangulatunk iránt érdeklődik. – Az öröm megoszlik, az emberek között meglehetősen erős levertség is uralkodik. – Az elismerés és a szemrehányás – abban amit én mondok – egyensúlyban van egymással. – Nem hiszem, hogy valaki még feljut.

– Azért, mert mi felmentünk? – Mert az erők elhasználódtak. – De hiszen mi magunk vittük a málhánkat! – Döntő hiba, hogy Ang Phu volt veletek. Egy másik serpának kellett volna mennie. – Ha mindegyikünk nem visz huszonöt kilót, amihez rendes körülmények között legkevesebb három serpa szükséges, sohasem jutottunk volna fel a csúcsra. Ez a helyzet. – Biztos – válaszolom de a következő együttesnek most nincs esélye, hogy feljusson a csúcsra. – A következőknek mindenük megvan, ami szükséges, az előmunkálatokat elvégeztük számukra, csak el kell indulniuk. Érthető, hogy most mindenki csak a saját esélyeire gondol, és hogy Nairzot, az expedíció vezetőjét azok, akik a csúcsra törekszenek, egyre-másra bírálják. – De mi lesz velünk? – kérdem. – Nektek így is, úgy is mindegy, mert nincs szükségetek oxigénpalackokra – vigasztal bennünket Wolfi. Számunkra azonban – félelem – alkalmasint a teherhordók nagyon fontosak. Ha nincs teherhordóm, és húsz kilót kell cipelnem, semmi kilátásom sincs. Ez csak logikus – magyarázom. – A serpák mindent bele fognak adni, ezért mindenkinek megvan a lehetősége – jegyzi meg Wolfi. – Ang Phu azonban nekem valami mást mondott Azt állítja, hogy a serpák fáradtak, és többé nem akarnak felmenni, és ő ezt meg is érti. – Nekünk pedig azt mondta, mindent elkövet, hogy a serpák tovább dolgozzanak, teljes erőbevetéssel és mindenki. – Milyen ruhákat hagytatok odafenn? kérdezem. – Eri mindent odafenn hagytam, a felső ruhámat, a lábszárvédőket. – És mi van az oxigéntartalékokkal? – A Déli-csúcson van egy palack, amellyel feljutsz a Déli-nyeregig. – Erre nincs szükségünk – mondom szárazon. – Ez felesleges elbizakodottság. Képzeld el, hogy valahogy eljutsz a Déli-nyeregbe, és azt mondod: most vége, és mielőtt idefenn megfagyok és meghalok, oxigént lélegzek be. – Igen, biztos, hogy ilyen esetben hamis büszkeség lenne lemondani róla – helyesel Peter az expedíció vezetőjének. – Van még élelmiszer és gáz a IV. táborban? – A III. – ban nem tudom, a IV. – ben és az V. – ben van elég. – És milyen az út? – érdeklődöm. – Meredek, egy meredek lejtő. – Sok a hóerkély[22] az V. tábortól a Déli-csúcsig? – Igen. – Veszélyesek? – Csak a Hillary Step, ez valóban laza szerkezetű és üreges. E hosszú és izgatott vita után újra hívjuk a III. tábort. Manni jelentkezik, és tudni szeretné, nálunk van-e a csúcson járt csoport. – Igen – válaszolom-, éppen most érkeztek. Természetesen boldogok. Még mindig havazik. Alapjában véve letettünk arról a tervről, hogy már holnap továbbmenjünk. Jelenleg alig van remény arra, hogy serpákat kapjunk, mivel Ang Phu nincs itt. – Megpróbáljuk a Déli-nyerget elérni – közli. – Értettem. Néhány érdekes dolgot tudtunk meg fentről. Sok anyag van, és Horst mindent előkészített a számotokra. Csak jó időre van szükségetek! – Én nem látom olyan rózsásnak a helyzetet. De reméljük, hogy sikerül.

– Oké, mikor indultok holnap? – Hét és nyolc között. – Jó, akkor hétkor hívjuk egymást.

Az első csúcssiker Wolfgang Nairznak, Horst Bergmann-nak, Robert Schauernak és Ang Phunak, a serpa vezetőnek tehát már a zsebében van a siker. Az Österreichische Alpenverein (ÖAV = Osztrák Alpin Egyesület) expedíciójának első kötélpárosa az általunk előkészített útvonalon jutott a Déli-nyeregig, majd onnan előretolt egy V. magastábort, és 8500 méterről indult a csúcsra. 7200 métertől kezdve oxigént használtak, Robert Schauer kivételével, aki csak 8000 métertől kezdve használta a légzőálarcot. Ezek négyen tehát egy klasszikus[23] Everest-mászást hajtottak végre, a huszonkettediket a Hillary-Tenzing kötélpáros óta, amelyik 1953. május 29-én állt a csúcson. Több mint hatvan ember csinálta ezt utánuk, mindegyik oxigénkészülékkel. Robert most a II. táborban elmondja a csúcson szerzett benyomásait:[24] „Tébolyító dimenziók hatnak az emberre. A távlat, a magasság, a hegyek és ezek csúcsai. Bűvös cél, olyan cél, amelynek nagyon sok figyelmet és összeszedettséget kell szentelnünk. Számomra fontos volt, hogy az élen haladtam, és mindazon apró ismeretlen tényezők megoldása, amelyekről az irodalom nem szól, énrám várt. Ezt a munkát, ami már a Khumbu-jégletörésben kezdődött, én akartam elvégezni. Az útkeresés – egyenesen lelkesített, bár nagyon veszélyes volt a jégletörésben dolgozni és utat keresni. És lelkesített az is, hogy elsőként értem fel a Nyugati-teknőbe, és láttam, hogy az I. tábor felé szabad az út. Április 30-án aztán elindultunk a III tábor irányában. Az idő kifogástalan volt, de délután ismét beborult; mégis, mivel ez szabályszerűen következett be, nem nyugtalanított bennünket. A csoport csúcsmászóinak kiválasztása körül eleinte vita volt, és én tudtam, hogy Wolfi és Horst a jégletörésben egyetlen métert sem biztosított vagy derített fel. De azt is megértem, hogy Wolfinak egyszer már messze a III. tábor alatt vissza kellett fordulnia, mert siralmasan érezte magát; akkor azonban még nem alkalmazkodott kellőképpen a magassághoz. Többször megvitatták, hogy joga van-e a csúcshoz, és az volt az érzésem, hogy e mászásnál nekem kell az úgynevezett igáslónak lennem. Pillanatnyilag azt gondoltam, nincs kedvem csak a Déli-nyeregig menni és utána belátni, hogy Wolfi vagy Horst nem mehet tovább, mivel túl gyengék. Ezért kerestem magamnak egy embert, egy olyat, aki azon kívül, hogy a saját málháját cipeli, még nekünk is visz valamit – és ez Ang Phu volt, aki technikailag kiváló mászó, de mindenesetre nincs sok gyakorlata. Ezt később a csúcsgerincen a fel- és lemászás közben is megállapítottam. Kiderült, hogy kissé lassú, és a helyzetet lassan ismeri fel. Mégis biztos mászó, mert lassan megy. Eldöntöttem magamban, hogy ha Wolfinak és Horstnak nem megy és vissza kell fordulniuk, akkor még mindig ott van Ang Phu, akivel minden további nélkül felmegyek. Minél közelebb ért négyes csoportunk a III. táborhoz, és amint továbbmentünk a IV. tábor irányában, annál világosabbá vált előttem, hogy a kitartás bizonyára nem probléma. És a többiek is a lehető legjobban tartották magukat. Igazi harmónia volt köztünk, ami pozitívan lepett meg, és örültem, hogy ezzel a két emberrel megyek. Hamarosan megtudtam, hogy nem fognak cserbenhagyni, ha valami baj történnék velem. És ha most ők a jobbak, ha jobb erőnlétben vannak, mint én, mi történik akkor? – kérdeztem. Ha hátul megyek, akkor cserbenhagynak? – kezdetben ezek voltak az első gondolataim, de mint kiderült, félelmem alaptalan volt. Teljes összhangban mentünk, és ami az oxigént és a hátizsákban levő felszerelést illeti, kölcsönösen ellenőriztük egymást. A Déli-nyeregben az időjárás már meglehetősen zord, állandóan hideg szél fúj. A mozgás a III. tábortól a IV. táborig nem használtam oxigént, és fent a IV. táborban sem – ott egyre lassabbá válik. Éjjel azonban, amikor az ember felteszi az alvóálarcot, a szellem ismét megélénkül, elkezdi

végiggondolni azt, amit napközben átélt, ismét átmegy a meglehetősen nehéz Sárga Padon, bejut abba a csatornába, amely a Genfi Sarkantyú gerincére, a nagy keresztezéshez vezet, amely csodaszép, mivel az ember a jobb oldalon halad, és a túlsó oldalon látja, amint az Everest lassan előjön. Hatalmasan tornyosul fel az égnek. A Déli-nyeregből tehát felmásztunk az V. táborhoz, amelyet 8500 méteren közvetlenül egy körülbelül ötszáz méter hosszú csatorna elején akartunk felállítani. Ez pontosan a Délkeleti-gerincen, amint később kiderült, egy nagyon kitett helyen van. Viszonylag későn indultunk, mert még problémánk volt az oxigénkészülékeinkkel. Hirtelen őrülten feldühödtem az egész műszaki felszerelés miatt. Az alaptáborban annyi palackot kipróbáltunk, ellenőriztünk, illenek-e a csatlakozások, jók-e a tömítések, az álarcok, a szabályozók, és utána csak a legjobban működő palackokat küldtük fel az alaptáborból, és majdnem 8000 méter magasságban derül ki, hogy ez a készülék nem működik: a palackok mindaddig használhatatlanok voltak számunkra, amíg egy fogóval nekik nem mentünk. Viszont az odafent talált amerikai palackokat tudtuk használni, és ez, természetesen, nagy előny volt a számunkra. Meglehetősen sok időt töltöttünk azzal, hogy kijelöljük, ki melyik palackot vigye. Nemsokára elegem lett ebből, az egyik palackot megragadtam, egy másikat, amelyet az V. táborban alvópalacknak akartam használni, rátettem, és egyszerűen elindultam. Odafenn egy kölcsönkért kamerával filmezni kezdtem. Ilyen magasságokban óriási megerőltetés filmezni. Főleg akkor, ha az ember vastag egyujjas kesztyűt visel, és a szél jégkristályokat fúj az arcába. A készüléket nadrágom egyik oldalzsebében hordtam, és amikor megpillantottam egy szép motívumot, és már tele lelkesedéssel filmezni kezdtem, a különleges, szuper-hiper kiagyalt kamera, amelyet ilyen feltételekhez építettek, felmondta a szolgálatot – a motorja csütörtököt mondott, és ennek a meredek csatornának az elején már-már azon a ponton voltam, hogy a gépet a filmmel együtt elhajítom, de aztán arra gondoltam, hogy odafenn az V. táborban újra fel tudom melegíteni, vagy valamilyen furfanggal újra mozgásba lehet hozni. Mivel a technikában csalódtam, elhatároztam, hogy saját erőmre, saját képességeimre és tudásomra támaszkodom, mivel egész pontosan tisztában vagyok azzal, meddig tudok menni. Most megrohamoztam a hasadékot, amelyben előttem négy serpa csinálta a nyomot. Hamarosan utolértem őket, bár egy körülbelül huszonöt kilós hátizsákot cipeltem. Mint első csoportnak, természetesen megvolt az a nagy hátrányunk, hogy hátizsákokba elosztva egy egész tábort kellett felvinnünk. Két sátrat, főzőt, edényeket, hálózsákokat, derékaljakat[25], tartalékanyagokat, filmeket, kamerákat, élelmiszert stb. Természetesen az is nagyon fontos volt, hogy legyenek nálunk mászóeszközök, kötelek, mellbekötő, karabiner és jégcsavar. Mert nem tudtuk, milyenek lesznek a viszonyok a mászási kísérletnél. Odafenn valami olyasmi játszódott le, ami még hosszú ideig élni fog az emlékezetemben. Viszonylag hosszú nyomcsinálás után jó ütem alakult ki. Aránylag gyorsan haladtunk, és a serpák odafenn, amikor megérkeztünk a gerincre, és felfedeztünk egy koreai jelzést, azonnal lerakták a terhüket, és megkezdték a leereszkedést. Hirtelen itt álltunk négyen, teljesen egyedül, a csákányainkkal, meg egy félig behavazott sátorral. Erőt kellett magunkon venni, hogy sátrat verjünk. Legszívesebben leültem volna, hogy ülve aludjak, és csak másnap menjek tovább. Erőt kellett magunkon venni, hogy lapátot és jégcsákányt vegyünk kézbe, és szabaddá tegyünk egy sátorhelyet. Ang Phu és én végül beköltöztünk a koreai sátorba, ahol még némi élelmet és többek között tengeri füvet[26] is találtunk. Eleinte kételyeim voltak, minthogy úgy nézett ki, mint valami fekete papírlap. Ang Phu két levelet megszagolt, és a szeme fennakadt a gyönyörűségtől. Gondoltam, nekem is meg kell egyszer kóstolnom, és a levelek valóban nagyon ízlettek. Mindenesetre nem laktam egészen jól tőlük. Utána sok teát főztünk. Ismét le kellett győznünk önmagunkat, hogy az ehhez szükséges havat megolvasszuk. Közben a legnagyobb összhang volt Ang Phu és köztem. Wolfi és Horst egy két méterrel felettünk levő sátorba költözött be. Nagyon kicsi volt, és a helyhiány miatt ugyanúgy szenvedtek, mint én, aki Ang Phuval egy sátorban aludtam.

Öt órakor elkezdtünk teát főzni. A gerincen már felbukkant a nap, és amikor a sátornyílást kinyitottuk, hálózsákjaink gőzölögni kezdtek. Éjszaka nagyon átnedvesedtek, és ezáltal valamelyest vesztettek szigetelőképességükből. Nem volt nagyon melegem, bár ruhástól bújtam be a hálózsákba. Mégis jól aludtam, ami a következő hosszú és megerőltető napok szempontjából nagyon fontos volt. Főztünk, egy keveset ettünk, mert nem volt étvágyunk, viszont sokat ittunk. Az öltözködés a cipővel kezdődött, ami éjjel a hálózsákban volt, hogy ne fagyjon keményre. Erre felhúztuk a felső cipőt, utána kimentünk a szabadba, ahol Tibet felől friss reggeli szél fújt. Kesztyűnket nem tudtuk lehúzni, kint az egyujjas kesztyűk keményre fagytak, ezért csak nehezen sikerült felcsatolnom a mászóvasakat. Még egyszer ellenőriztük a hátizsák tartalmát, hogy semmiről se feledkezzünk meg. Utána indulás. Wolfi és Horst már fél órával előttünk elindult. Azt mondták hogy az út első részén nyomot akarnak csinálni. A terep eleinte viszonylag sík volt, utána egy meredek emelkedő következett, mint egy 200 méter szintkülönbséggel, ami közvetlenül a Mount Everest Déli csúcsához vezet. Közben utolértük Horstot és Wolfit, és a felszökés előtt átvettük a nyomcsinálást. Horst közölte velem, hogy oxigénrendszerével problémái vannak. Nagyon gyorsan csökken a nyomás, a készülékben valami nincs rendben. Nyomcsinálás közben egyszer megpróbáltam oxigén nélkül menni. Tudni akartam, milyen ütemben megyek, milyen erős és milyen gyenge vagyok, amikor nem használok oxigénpalackot. Hátizsákom tizenkét-tizenhat kilót nyomott, és cipelése olyan megerőltető volt, hogy egész erőmet és minden oxigént azokba az izomrészekbe kellett irányítanom, amelyekre szükségem volt, hogy a mellkasomat mozgatni tudjam, hogy beszívjam a levegőt, és utána kifújjam. Ez gondolkodóba ejtett. Ehhez járult meg a félelem, hogy hirtelen valami meghibásodhatik. A járás ilyen magasságban amúgy is olyan, mintha az ember önkívületbe kerülne, és ezt később a csúcson még erősebben éreztem. Azt hittem, hogy fél méterrel a talaj felett lebegek, és néhány kilóval könnyebb vagyok. Oxigén nélkül csak harminc-negyven lépést sikerült megtennem, s ez olyan sok erőt kívánt, hogy számomra szóba sem jöhetett az Everest oxigén nélkül megmászása. Ang Phuval rövid kötélen mentem. Mialatt felfelé haladva Ang Phut bevártam, a környező tájban gyönyörködtem. Lenyűgöző kép tárult elém: a Lhoce, a maga 8511 méter magasságával, a világ egyik legmagasabb hegye, alattunk volt már, és ugyanígy, egészen hátul feltűnt a Kancs óriási hegymasszívuma is. Láttuk a Makalut, és távolabb északon a négy-, öt- és hatezresek tömegét, amelyek ebből a távolságból olyan kicsinek látszottak, mint egy cukordíszítés a tortán. És aztán még a gleccserek! A Déli csúcs tulajdonkeppen már a tetőpont volt a számomra. Onnan olyan, mintha majdnem vízszintesen folytatódnék az út az Everest legmagasabb pontjáig, a valóságban azonban még egy hatalmas emelkedő van hátra a főcsúcsig. Ang Phu és én mentünk elöl, Wolfi és Horst követett bennünket. Fenn az Everest Déli-csúcsán hirtelen egy nagyon emberi, nagyon erős indíttatást éreztem, aminek nem tudtam ellenállni. Nem tudtam megállni, hogy odafenn ne vetkőzzem ingre, bár fújt a szél de kantáros nadrágom nem is engedett más választást. Nem tudom, hogy erre Ang Phu hogyan reagált, elvégre az ő szemében odafenn az istenek laknak. Ang Phuval megkezdtük a rövid leereszkedést a Déli-csúcsról egy kis hasadékba, ahonnan a szép gerinc vezet a csúcshoz. Eleinte kissé rosszak voltak a látási viszonyok, mivel a gerinc körül némi köd sűrűsödött, enyhén szórt fény uralkodott, a nap nem tudott áttörni rajta. Ennek ellenére viszonylag meleg volt, és a kínai oldalról enyhe, frissítő szél fújt felfelé. Minden nehézség és veszély ellenére, amelyekre figyelmünket összpontosítanunk kellett, gyakran szakítottunk időt arra, hogy benyomásokat szerezzünk Nem tudom, hogy Ang Phu hogyan érezte

magát, ugyanis csak akkor beszélt, amikor a kötélnek vége volt, amikor nekem a biztosításhoz állást kellett csinálnom, vagy amikor újra utolért. Számomra azonban a járás a késélességű gerincen, Kína és Nepál határán, egészen csodálatos élmény volt. A Hillary Step kezdeténél még egyszer bevártam Ang Phut. Az általam készített nyomokon gyorsan tudott haladni. Ezután lassan elkezdtem megismerkedni a Hillary Steppel. A bal oldali részén felfedeztem egy sziklabordát, amelyet néhány valószínűtlenül kis firnszalag szegélyezett; jobbra egy körülbelül ötven-hatvan fok meredekségű firnhát húzódott felfelé. A fim odafenn laza. Kellemetlen volt menni rajta. Ügyelni kellett arra, hogy a gondosan elkészített lépcsőket ne terheljük meg túl erősen és hirtelen, és amikor rálépünk, ne lyukasszuk át. Ennek elkerülésére a mélyen bevágott csákányon kívül a kezemet a firnbe nyomva ezzel is biztosítottam magamat. Nagyon megerőltető volt, bár oxigénkészülékemet a maximumra állítottam. A szükséges összpontosítás és a testi munka nagyon sok oxigénbe került, és minden öt-tíz lépés után néhány percig a jégcsákányra támaszkodtam, behunytam a szemem, és a fejemet az alsó karomra hajtottam. Így pótoltam a deficitemet. De végül is erősebb volt a kíváncsiság, hogy hogy lesz odafenn, és tovább kapaszkodtam felfelé, ütemesen raktam egymás elé a lábaimat, mindig csak egy végtagom mozgott – bal kéz, utána a jobb láb, majd jobb kéz, bal láb –, és nemsokára a Hillary Step végére értem. Körülbelül húsz méterrel volt alattam Ang Phu, aki biztosított. Már azt hittem, hogy a kínai háromlábat[27] látom, de sajnos még le kellett küzdenem néhány kiszögellést, és ezenkívül a csúcs körül köd sűrűsödött, ami állandóan akadályozta a látást. Lassan folytattam a nyomtaposást, és közben állandóan a hópárkányokra gondoltam, amelyek minden pillanatban letörhettek, mivel a firnhó, amelyet a szél keményre préselt össze, odafenn egészen más volt, mint alul, a Hillary Stepnél. Az első gerincfelszökésen túljutottunk. A Déli-csúcstól meglehetősen gyorsan értük el a Hillary Step felső végét, és most mégis úgy tűnt nekem, hogy csak csigalassúsággal haladok előre. Mindenekelőtt az egyre sűrűsödő köd messze elnyújtotta a gerincet. A végét már nem tudtam felismerni, és azt gondoltam, itt is úgy lesz, mint néhány más csúcsnál, amelyet korábban megmásztam, és ahol hirtelen, anélkül, hogy észrevettem volna, már fenn is voltam. Ámde éppen itt, ahol nagyon kívántam volna, fordítva történt: éppen itt a gerinc hosszan elhúzódott a ködben. Gondolataimat most teljesen erre a feladatra összpontosítottam, és közben úgy mentem, mintha önkívületben lettem volna. Fenséges volt, de alig tudtam felfogni. Egyszer még a legkellemetlenebb helyzet is véget ér, és megérkeztem az utolsó gerincszakaszhoz, a gerinc kiemelkedő részéhez, ahonnan már láthattam a kínaiak háromlábú alumínium állványát. Bár valami csillogott a napfényben, de nagyon nehezen vettem észre. Most felismertem a mászás utolsó szakaszát, a csúcsig még hátralevő húszméteres emelkedést, amelyet még le kellett küzdenem – emlékeztem rá a képekről, amelyeket láttam, és minden egyezett; teljesen biztos voltam benne, hogy most az utolsó lépéseket teszem a csúcs alatt. De egyáltalán nem mertem arra gondolni, hogy néhány perc múlva a Mount Everesten, a világ legmagasabb hegyén állok. Lenyűgöző volt, és ehhez még az is hozzájárult, hogy ebből az expedícióból mi voltunk az elsők, akik feljutottak a csúcsra, mivel Wolfi és Horst csak húsz-harminc perccel később érkezett. Horst csodálatosan filmezte a mászásunkat. Idáig jutva, két méterrel a csúcs alatt, megvártam, hogy Ang Phu beérjen. Közvetlenül azelőtt, hogy a csúcsra értem, még fényképeztem: a legmagasabb pont szemmagasságban volt, és ezt a rövid gerincdarabot levettem az állvány lábával együtt. Utána átfogtam Ang Phu vállát, és azt mondtam neki, most együtt kell feljebb mennünk... Számomra az volt az egész expedíció legboldogabb pillanata, amikor együtt megérkeztünk a csúcsra. Odafenn megöleltük egymást, és hirtelen sírni kezdtem, mint egy gyermek. Láttam Ang Phu arcát, aki már levette az álarcát, én is azonnal letettem, hogy a másik mimikája és arcizmainak játéka látható legyen, utána már nem is kell sokat beszélni, egyáltalán semmit sem kell

szólni, csak egymás szemébe kell nézni. Ang Phu halkan mormolt valamit maga elé, imádkozott. Értünk, magáért és mindenkiért imádkozott, aki csak a világon van. Azt hiszem, ezekben a percekben ő volt a legboldogabb nepáli, a legboldogabb serpa, mivel tudta, hogy istenei megtűrik őt országukban, hogy szívesen látják. A hátam mögött álló háromlábú állvány halkan duruzsolt a szélben. Egyébként semmit sem hallottam azon a dallamon kívül, amely a felmászás közben állandóan kísért. Nagyon ütemes zene, barokk zene volt. Megpróbáltam megjegyezni a dallamot, de képtelen voltam rá, a motívum mindig eltűnt. Ezt a zenét, amelyet a levegő rezgése festett halkan alá, még a csúcson való tartózkodásom alatt is hallottam. Az enyhe szélen kívül semmit sem észleltem, csak ezt az éneket a fülemben, amely kétségtelenül a vér lüktetése volt, de azt gondoltam, hogy nem a vér, hanem a hegy rezgése, amit most észlelek. Ang Phu megszakításokkal folytatta imáját Egyszer csak felállt, az alaptábor felé fordult, majd ismét felém – mögöttem volt tulajdonkeppen a legmagasabb pont –, utána ismét leült, a lábait keresztbe tette; valamilyen nyugtalanság volt benne, amit nem értettem. Mintha valami zavarná. Megkérdeztem, miért nem marad ülve és szívja magába a látványt. Minden rendben van, mondta, de mégis izgatott, mert életének ez a legnagyobb pillanata, ezért mozgásban kell maradnia. Alul, a ködön keresztül Wolfit és Horstot láttuk közeledni. Egész lassan küzdötték felfelé magukat, néhány lépés után rövid szünetet iktattak be, és feltekintettek. Wolfi fényképezett, mögötte Horst filmezett, és nemsokára mindketten mellettünk álltak. Megöleltük egymást, és kölcsönösen kijelentettük, mennyire örülünk és boldogok vagyunk, hogy együtt lehetünk idefenn. Újra sírni kezdtem, és velem együtt Wolfi és Horst is. Levették az álarcukat, és így jól láthattuk egymást. Utána leültünk, és alig szóltunk néhány szót. Csak bizonyos idő múlva, amikor érverésünk és légzésünk kissé megnyugodott, láttunk hozzá lassan a magunk számára előírt kötelességeink teljesítéséhez: megígértük ugyanis, hogy a csúcson fényképezni fogunk. Ez számomra terhes feladat volt Azt hiszem, ha olyan helyzet állna elő, hogy még egyszer egy nagy hegy tetején állnék, ezt soha többé nem vállalnám. A csúcson való tartózkodás alatt meglehetősen hallgatag voltam, mert egy idő múlva az oxigénhiány miatt arcom lassan torzulni kezdett valamilyen izomgörcsöt éreztem, és nem tudtam becsukni a számat. Olyan volt, mintha a napba néznék, és közben az ajkam erősen remegni kezdett. Ezt nem tudtam magamnak megmagyarázni, és megzavarodtam tőle.”

Balsiker – Lehetetlen! Túl sok a hó – jelentkezik Helmut Hagner a III. táborból. Arra a kérdésre, hogy az előző napi nyomból látható-e még valami, Helli ezt válaszolja – Egyáltalán semmi, semmi esély nincs rá, hogy a Lhoce-oldalban sikerüljön kiszabadítani a kötelet. Ha megint havazik, teljesen vége. – Miért nem adtatok egyik serpának sem oxigénálarcot, és küldtétek előre? – Egyik sem volt hajlandó. Már azt latolgattuk, hogy a serpák teher nélkül menjenek, de olyan sok a porhó, hogy a sorban már a harmadiknak nincs nyoma. Hasig gázol az ember a hóban. Fel kellett adnunk. Az időjárás nehézségeiről beszélünk, és megpróbálom rábeszélni őket, hogy folytassák a felmenetelt Az az érzésem hogy ez az utolsó esélyük, és amellett remélem, hogy számunkra is kitapossák a nyomot. Helli, Manni és Hanns, akik most kínlódnak, kitartás és tapasztalat szempontjából nem maradnak el az első csúcsegyüttes mögött. Miért ne sikerülne nekik? Peterrel együtt tervezgetünk. Csak egy lehetőségünk van, ha holnap kora reggel egy serpát elindítunk magunk előtt. – Ne vigyen semmit, csak nyomot csináljon – mondja Peter. – Igen, mégpedig a Déli-nyeregig. – Holnap indulnunk kell. – Egészen korán, és nem tudom elképzelni, hogy ne sikerüljön.

Helli, Hanns és Manni visszatért a II. táborba. Levertek. Egyedül csak irigységet éreznek azok iránt, akiknek sikerült. – Hideg volt odafenn a hármasban? – kérdezem. – Nem fáztam, bár jég volt a sátorban. De egyáltalán nem aludtam. – Ostoba helyzet. – Remélhetőleg legalább neked sikerül – biztatnak. – Valóban jó lett volna, ha ti vagytok előttünk. Ezt biztosításnak éreztem volna, mert egy nappal később oxigén nélkül utánatok mászni már nem olyan nagy kockázat – mondom Manninak. Ismét beszélek Peterrel, aki amellett van, hogy vigyünk magunkkal két oxigénpalackot. Még mindig habozik. Nem tudja, hogy most álarccal vagy anélkül akarja-e megpróbálni. – Csak szükség esetére vigyünk oxigént a Déli-nyeregre – mondom. – A szervezet odafenn folyamatosan leromlik. Lehet, hogy hirtelen túl késő lesz. – Ha jó az idő, és nem ijedünk be, továbbjutunk – vélem. – De ha az V. táborban kell aludnunk, és másnapra kikészülünk? – kérdi Peter. – Akkor visszajövünk. Egyébként az az érzésem, hogy azok hárman ma azért adták fel, mert túl gyengék, mert betegek voltak. Az úton biztosan sok a hó, de volt esélyük. – Kétségtelenül. Mindketten mérlegeltünk és álmodoztunk. – Most egész szépen fütyül barátunk, a szél – mondja Peter elalvás előtt.

Tartozik vagy követel Hangulatunkat elrontotta, hogy a serpák Wolfi, Horst és Robert csúcssikere után, úgy látszott, nem hajlandók még egy másik kötélegyüttest is támogatni. Ezenkívül a szívós grazi, Robert Schauer azt mondta, hogy a Déli-csúcs alatt letette az álarcát, és járás közben alig kapott levegőt; tapasztalatai alapján lehetetlenség az Everestet oxigénkészülék nélkül leküzdeni. Ezt Wolfgang Nairz azzal egészítette ki, hogy szédült, amikor a csúcson néhány percre letette az álarcot. Úgy látszik, hogy az első osztrák csúcsmászóknak ezek a közlései levertek Petert. Az előbb oly elszánt barát ingadozni kezdett, és egyszeriben azt mérlegelte, hogy oxigénnel fog kísérletet tenni. Inkább álarccal az Everestre, mint egyáltalán nem, ez volt most a jelszava. – Hogy néz az ki akkor, ha Josl, egy nyugdíjas, feljut, én meg nem. Az emberek nem értik meg a különbséget. Nekik mindegy az, hogy oxigénálarccal vagy anélkül. Csak a csúcs számít – mondja nekem. Ezt én is tudom, de nálam nem annyira a csúcs sikeres megmászásáról van szó. Kitartok az elgondolásom mellett: „Az Everestet becsületes eszközökkel”, de Petert is megértem, aki most ki akar szállni a vállalkozásból. Sőt, támogatom is egy új társ keresésében. Nem akarom, hogy olyan másszon velem, aki oxigénpalackot használ. Nem akarok semmi segítséget és semmi vezetést. Peter most úgy döntött, hogy oxigénnel akar menni. Mégpedig a serpák közt kialakult feszült helyzet miatt egy partnerrel az alaptáborból. A Bikának fel kell jönnie, hogy holnap vagy holnapután elinduljon Peterrel. Én egyedül, oxigén nélkül akarom megpróbálni, mindenesetre a csúcs elérésének az esélyeit egyre kisebbnek tartom. Ennek ellenére addig akarok menni, ameddig tudok. és mindenesetre oxigénálarc nélkül. Josl Knoll és Franz Oppurg nem lelkesedik ezért a tervért, és az a véleményük, hogy Peter nyomuljon előre. – Peter egyáltalán nem segített az útvonal kiépítésében, csak a sztárt játszotta – mondják. Szerintük közepes hegymászó, és többé nincs esélye se neki, se a többieknek. Még egyszer megindokolom, hogy miért alakult így a helyzet, és sikerül meggyőznöm a Bikát. Josl ellene van, mivel az új terv nem ragaszkodik a kezdeti szabályokhoz. Amikor megtudjuk, hogy Manni, Helli és Hanns lejönnek, teljesen új helyzet áll elő. Ők hárman az alaptáborban együtt akarnak maradni, és rögtön neki akarnak rugaszkodni. Peter őrjöng. Senki sem akar vele menni. Emellett számára is előnyösebb lenne, ha kötélpárosban mászna. De ki tudna lépést tartani vele? Petert közepes hegymászónak tartani tiszta felvágás. Többé már nem Peter habozása, hanem azok miatt a kijelentések miatt mérgelődöm, amelyek a rádió útján jönnek lentről. Látom, hogy Peter forr a dühtől. Be akarja bizonyítani, hogy az alul levők nélkül is menni fog, és ezt mondja: – Veled megyek, Reinhold – egészen a csúcsig! Bár dacból, de mégis egy kis felcsillanó reménnyel ismét csatlakozik a tervemhez, és megígéri, hogy kitart, akár elérjük a csúcsot, akár nem. Én nem azért jöttem ide, hogy mindenáron megmásszam az Everestet. Azt kívántam, hogy teljes nagyságában, nehézségében és keménységében ismerjem meg a hegyet, és elhatároztam, hogy lemondok a csúcsról, ha légzőálarc nélkül nem tudom megmászni: a korszerű oxigénlégzőkészülékekkel az Everest csúcsán az ember, mondhatni, csak 6000 méter magasságot észlel. Hogy ilyen magasságot érezzek, nem kell okvetlenül az Everestre mennem. Ahhoz, hogy az Everest nagyságát felfogjam, hogy érzékeljem, hogy érezhessem, technikai trükkök nélkül kell megmásznom. Csak akkor tudom meg, mit érez ott az ember, milyen új dimenziók tárulnak fel előtte, és hogy más viszony alakulhat-e ki közte és a Világegyetem között.

Munkára fel Május 6. Egyedül kapaszkodom a Lhoce oldalában. Mászás közben felsőtestem ide-oda leng a felül rögzített kötélen. A hőség még elviselhető. A nap elrejtőzik az örvénylő ködök mögött, amelyek a semmiből képződnek, és ismét eltűnnek. Kora reggel végképp elhatároztam, hogy abba az irányba megyek, ahonnan a szél fúj. Mindig is szívesebben mentem szél ellen, mint szélirányban, és néha szükségem van a szél szagára, akárha egy útjelzőre. Bár minden ellene szól, mégis erősen hiszem, hogy az idő jó marad. Milyen gyorsan kiolvasom a szél minden irányváltozásából és minden felhőzászlóból a jó idő jelét! A ködöknek más szaguk van, mint idefenn a levegőnek, és amikor jön a szél, minden sterilebbé válik. Ez az egyedüli oka annak, amiért nem szeretném, ha szél lenne. Május 6-án Peter és három serpa kíséretében felmászunk a III. táborba. Úgy érezzük, hogy jó formában vagyunk. Bár kemény munkával kell nyomot csinálnunk, és a tábort behavazva találjuk, bizakodók vagyunk. Másnap reggel gyorsan tovább akarunk menni felfelé, a Déli-nyereghez. Elővigyázatosságból magunkkal viszünk két francia oxigénpalackot, amelyet az egyik serpa cipel. Amennyiben egyikünk megbetegednék, vagy agyvérzést kapna ahogy jósolták nekünk, a Déli-nyergen oxigént vehetünk igénybe. A palackokat nem kellett kinyitnunk, hanem érintetlenül ott hagytuk a IV. táborban a következő csúcscsoport számára. Milyen megerőltetőek voltak számomra azelőtt az ilyen indulási napok. Pszichikailag megerőltetőek! Minden kapcsolatot magam mögött hagyni sokkal nehezebb számomra, mint maga a mászás. Másnap reggel is, a felmászásnál a III. táborból a Déli-nyereghez, csak a jelennek élek. Majdnem minden magától értetődő, mindennapi. A mászás számomra nem unalmas, és nem is megerőltető. Önismeretem ilyenkor alaposabb, mélyebb, így érzem. A Genfi Sarkantyúnál elhagyom Datit, aki teher nélkül mászva, odáig a nyomot csinálta nekem. Folytatom az utat, de rövid lélegzetvételi szünetek után a dolgok értelmetlenségének tudata hatalmasodik el rajtam. Az ilyen magasságban tett erőfeszítés közben azt remélem, mintha minden lépés, minden lélegzetvétel mentesíthetne az élet értelmetlenségének érzésétől, mintha az életnek ilyen magasságban nem lenne más értelme, mint önmagam. Három és fél óra múlva a Déli-nyergen vagyok. Peter Habelerrel berendezkedünk a sátorban. Egész délután teát főzünk. Mintha a sok ivás egymagában helyettesíthetné az oxigénálarcot. Időnként rövid időre elalszunk, de valamelyikünk levegő után kapkodva felébred. Létünk most egyszerűen a mélyebb és gyorsabb légzésből áll. Este, amikor a három serpa már rég lemászott, Eric Jones, az angol filmoperatőr, aki a Délinyergen filmezni fog bennünket, bevonszolja magát a táborba. Most már minden elő van készítve a döntő napra. Az idő fantasztikus, és 18 órakor, miután az alaptáborból rádió útján jó időt jeleztek számunkra, még egyszer kilépek a sátor elé. A lenyugvó nap fényénél sok csúcs körvonalát ismerem fel nyugaton. Mintha minden kívánság, minden remény bizonyossággá sűrűsödnék bennem. Mélyen önmagamban merülve, arra az egyszeri energiakitörésre összpontosítok, amelynek ki kell elégíteni a kíváncsiságomat és a becsvágyamat. Most már nem érdekelnek azok a becsmérlések, amelyek „esztelen” kísérletünket megelőzték. Egy év óta készen állok arra, hogy elmegyek létem határáig, hogy kockáztatok a végsőkig. Peterrel tizenöt év óta ismerjük egymást, a hegymászás tekintetében mindketten csalhatatlannak tartjuk egymást. Ez megnyugtat.

– Hányadika van ma? – Május 7-e – feleli Peter. – 1978. május 7. Déli-nyereg, 8000 méter. Ketten a sátorban, este fél kilenc tájban – mondom távirati stílusban minimagnetofonom szalagjára. Peter az övét a III. táborban hagyta, és most figyel arra, amit mondok. – A sátorfal alul teljesen jeges, a főző sustorog, és az utolsó teára várunk, amelyet cukor nélkül iszunk meg. Mondd, Peter, gondolod, hogy holnap feljutunk, egészen fel? – Nem tudom. De azt hiszem, hogy az V. táborig biztosan eljutunk. – Talán a Déli-csúcsig – mondom. De még minden lehetséges. – Nekem úgy tűnik, őrült messze van innen a csúcs. – Igen, lehetséges. De nézd: a csúcsig még 800 méter, az V. táborig 500 méter. Ma rövid idő alatt feljöttünk 7200 méterről 8000 méterre, tehát 800 méter szintkülönbséget küzdöttünk le rossz körülmények között, sok hóval és sok nyomtaposással. Erősen hiszek benne, hogy a Déli-csúcsig sikerül eljutnunk. – Ez ugyan nem lenne több, mint a mai teljesítményünk. Csak mindez sokkal magasabban van – véli Peter. Kérdem, hogy vajon ez olyan nagyon sokat számít-e? – Ha olyan jól megy, mint ma, és a folyadékveszteséget bizonyos mértékig pótolni tudjuk, akkor rendben lesz. Én mindenesetre optimista vagyok. – Sok függ majd a széltől. – Az biztos – feleli Peter –, ha egész erős szél fúj, a legkisebb esélyünk sincs. – A te lábad is úgy fázik? – kérdezem. – Igen, térdig olyan, mint egy jégdarab. – Én egymáshoz dörzsölöm őket. – Mozgatni kell a lábujjainkat, egy kicsit fel és le, mindig fel és le. – Gondolod, hogy az a hóhegy, amely a sátorban van, elég lesz a holnap reggeli teához, vagy még hozzak be havat? – Azt gondolom, hogy elég. Ha még többet hozol, holnapra mi is jéghegyek leszünk. – Fekvés közben – mondom – az ember egyáltalán nem érzi olyan erősen az oxigénhiányt. – De csak azért, mert teljesen passzívak vagyunk, mert semmit sem csinálunk. – De minden tevékenységnél, például, ha felemelkedem, nagyon gyorsan elfáradok. Ha ez holnapra nem javul, nem tudom, hogyan megy tovább. – Kár, hogy nincs több cukor és tea. – Ezt mi, vagy az elődeink már eldőzsölték. Forró legyen a víz, vagy elég, ha csak langyos? – kérdezem Petert. Kávét főzök. – Csak meg ne égessük a nyelvünket! Ilyen hőmérsékleti viszonyok között. – Akkor hagyd még egy kicsit állni. Elzárom a főzőt, mert túl sok oxigént fogyaszt. – Takarékoskodni kell a sátor levegőjével. – A ma esti hangulat valóban álomszerű! – De őrült hideg van. A sátor előtt legalább mínusz 35 fok a hőmérséklet. Teljesen átfagytam. Itt már többé nem tudunk felmelegedni. – A sátorban elég hely van. Az egereid számára is! – Egy szót se a kedves talizmánom ellen. – Magaddal viszed, vagy itt hagyod? – Még nem tudom. – A két egér a feleségedet és a kisfiadat jelképezi? – Igen.

– Elássam a csúcson néhány nő fényképét, akik az alaptáborba írtak nekem? Egyik sem jelent számomra semmit, valóban, fenn hagyom a képeket. – Én pedig a csúcson lefényképezem a két egeret, és hazaviszem őket. – Azt hiszem, hogy meleg a víz – szakítom félbe képzelgésünket. – Égeti a kezemet. – Az egész dolog egyszerűbb lenne, ha lenne oxigénpalackunk. – Mindig csak idétlen dolgokat hozunk elő – mondom. – Egyet azonban megmondhatok neked: mielőtt bediliznék, visszafordulok! – Így Peter. – Én is! Ugyan, ki akar megbolondulni? – Ha valamilyen agykárosodást észlelek, lemaradok. – Ha beszédzavarok, vagy egyensúlyi zavarok, vagy hasonlók lépnek fel, vissza kell fordulnunk – mondom figyelmeztetően. – Ha még viszonylag mélyen lent vagyunk, és csak az egyikünknek van problémája, akkor a másik menjen tovább. De magasabbra szeretnék felmenni, mint Norton 1924-ben. – Peter becsvágya kicsengett ezekből a szavakból. – Tehát 8600 méternél magasabbra? – Akkoriban mindenesetre bizonytalanok voltak a magassági adatok. – És az Északi-gerincet ezzel az oldallal össze sem lehet hasonlítani. – Egészen odafenn – mondja Wolfi –, a másik oldal is nagyon meredek. – Te, ha ezt egy háziasszony látná, a készülékeket és az ennivalót a hó és a jég között, mindent jéggel borítva – megbolondulna tőle. – Nemcsak a háziasszonyok. Mások is azt mondják rólunk, hogy elment az eszünk. – Oké, ez nyilvánvaló. De egy olyan napon, mint a mai, amikor az ember jól van, amikor jól érzi magát, és amikor a távolban olyan fantasztikus a kilátás – ez már egymagában is elbűvölő. Amikor a Genfi Sarkantyún másztam, ismét hangokat hallottam, nem zenét, hanem mormolást és zümmögést, mintha éjjel, egy nagy üres templomban lettem volna. Még sohasem hallottad énekelni a hegyeket? – kérdem Petert. – Nem, inkább én magam énekelek. – Én keveset énekelek, de szívesen hallgatom az éneket – jegyzem meg. – Az I. táborban szépen énekeltem, ugye? – Nagyon szépen. – Fent, nagyobb magasságban abbamaradt, mintha elvágták volna. Többé már nem énekelek, csak majd akkor, ha újra az alaptáborban leszünk. – Csak figyelned kell. Vannak olyan helyek, ahol a hegy hangokat ad ki magából, ütem és tulajdonképpen dallam nélkül, egy állandó zümmögő hangot. – Olyat, mint a lámák imája? – Igen, valami olyasféle. Vagy lehet, hogy a dalaikat a hegyektől tanulták? – Holnap remélhetőleg nem lesz szelünk. – Peter más témára tereli a beszélgetésünket. – Attól félek a legjobban. – Bizonyos határig, ameddig az ember el tudja takarni az arcát, még rendben van. Én jobban aggódom a lábam miatt. – Ma jéghidegek a lábujjaim – panaszkodik Peter is. – Baj van a bal lábammal, mert hiányoznak az ujjak. A csonkokat nem tudom jól mozgatni. Ma nagyon soká mentünk árnyékban. Kérsz egy korty kávét? Már nem forró. Amikor az ember főzés közben felül, és csak a válla van kint a hálózsákból, akkor rögtön fázik. – Nem tudom elképzelni, miért volt Ericnek olyan hosszú időre, nyolc és fél órára szüksége ahhoz, hogy a III. táborból feljöjjön a IV. táborba. A normális menetidő hat óra. – Igen, ez lehetséges. De mi ma három és négy óra közti idő alatt tettük meg. Ne is gondoljunk

arra, hogy most milyen messze vagyunk a világ többi részétől, hogy itt milyen könnyen történhet velünk valami végzetes. – Itt nincs ember, aki segíthetne rajtad; és ha véged van, akkor csak voltál. – Egy lemenet a Genfi Sarkantyú sziklapárkányán keresztül problematikus. – Én már megcsináltam a végrendeletemet – mondom félig komolyan. – Mondom, veszélyes az a sziklapárkány. – Amikor első ízben megmásztam, az csak séta volt a maihoz képest. De előre láttam, mi következik: kis hótáblák, alattuk sima kőlapok, tehát vigyázat! – Ma még nem ittuk meg a négy litert. – Szörnyű! Nem ízlik – mondja Peter, amikor odanyújtom neki a bögrét. – De innunk kell, Peter. Kint már megint fúj a szél. Különösen odafenn. – A szél hasznos, mert elfújja a felhőket, de kellemetlen. Ha éjjel nem havazik, de ebben nem hiszek, reggel korán indulunk. Azt hiszem, holnap szép napunk lesz. – Most, elalvás előtt, innék egy kis sört – sóvárog Peter. – Sört? Egy jó teával is megelégednék! – És ha már nem sört, akkor legalább forralt bort. – Ez bizony tényleg jó lenne, ebből be tudnék nyakalni négy litert. – A combomban még érzek erőt – mondja Peter. – Én is. – De annyira fájt a fejem, hogy mindent duplán láttam. – Nem teljesen ideális, hogy holnap innen indulunk. Az ideális egy 200 méterrel magasabban levő sátor lenne, ahol majdnem ugyanilyen jól aludhatnánk. – Az éjszaka idefenn, oxigén nélkül, megvisel bennünket. – Itt már nem tudjuk magunkat összeszedni, de azt hiszem, nem is romlunk le – ez a meggyőződésem. – Nem tudom, Reinhold. Én azt hiszem, hogy leromlunk. Másként nem is lehet. Ha 8000 méter magasságban alszunk, nem várhatod azt, hogy másnap ugyanaz az ember légy. – Legutóbb, azután az éjszaka után, amikor a sátor szétrongyolódott fölöttem, felkeltem és kifogástalanul dolgoztam – mondom. – Még csak azon sem mérgelődtem, hogy Mingma nem segít. – Mingma nagyon kikészült akkor? – Nem tudom, az is lehet, hogy csak tettette magát. Újra iszunk. Dava Tenzing azt mondta, hogy sokat kell innunk. – Keserű ez a lötty. – Szörnyű az íze. Nem is tea ez, csak tiszta, langyos víz. Pocsék. – Aludnunk kellene! Beveszek még egy tablettát. – Most kényelmesen fekszem – mondom, és Peter is megállapítja: – Ez valóban tágas sátor. – Megint reszketek – mondom néhány perccel később. – Köhögök, és fájdalmaim vannak a bal bordanyúlvány alatt. Már tegnap is ereztem, de nem ilyen erősen. – Elmúlik. – Holnap nehéz hátizsákokat kell cipelnünk, mert tartalékanyagokat és szükségélelmiszert kell felvinnünk az V. táborba. Az ötösben aludni, gondolom, nem jó, legfeljebb lemászáskor. – Lefelé már sokkal jobban haladunk, mint felfelé, senki nem ér utol bennünket. – Most aludjunk! – Jó éjszakát! Kicsit később mégis tovább beszélgetünk. – Te, én nem tudom becsukni a hálózsákot, el van jegesedve.

– De hiszen sapkában alszol. – Igen, mindig – mondja Peter. – Én soha. – Sűrűbb üstököd van. – Ezért viselek hosszú hajat. – Mindig sapkát hordok, különben fejfájást kapok. A fejem éjjel mindig szabadon van De nem tudok jól elaludni, ha nagy a hideg. – Úgy látszik, a fejemben jó a vérkeringés, ritkán fázik a fejem. – Nekem pedig vigyáznom kell luxusfejecskémre – mondja nevetve Peter. – Ez érthető. Nagy magasságban a fejfájás az egyetlen gyenge pontod. – De mindig legyőzöm, eddig legalábbis sikerült. Néha annyira fáj a fejem, hogy a szemem keresztbe áll – mesél Peter – Akkor szólni sem lehet hozzam, és képtelen vagyok bármire. Egy fél óra hosszat tart, és utána minden rendben. Nem tudom, hogy egyébként van-e valami káros következménye. De semmi esetre sem befolyásolja sem az erőnlétemet, sem a felfelé mászást. Ezenkívül rosszul tűröm a meleget, például amikor 40 fok vagy még ennél is több van a hegyoldalban. – A nagy meleg engem is megvisel. Nagyon melegem volt a Nanga Parbaton, a Hidden Peaken és a Manaszlun is. – Előnyös, hogy ketten vagyunk. Nincs ideálisabb, mint egy kötélpáros, amely mozgásképes, egyáltalán, amikor az egyik ugyanolyan gyors, mint a másik. – Nagy magasságban egy gyors kötélpáros a legjobb életbiztosítás. – Ez egészen világos. – És jól kell egymást ismerni. – Mi nem sokat csináltunk közösen, de az, amit csináltunk, mindig nagy dolog – nagy kaland volt. – Szép dolgokat éltünk át együtt, nagyon szépeket. – Ha még sokat locsogunk, elhasználjuk a sátorban levő kevés kis levegőt. – Jó éjszakát!

Május 8. Hajnalban, nem sokkal három óra után kezdek teát és kávét főzni. A fej nagyságú hórögöt, amely este óta a sátrunkban van, apró darabonként teszem a fazékba. A víz sokára melegszik fel. Felváltva iszunk. Még a hálózsákban fekve felhúzunk két harisnyát, és felvesszük a belső cipőt. A keményre fagyott külső cipőt lábszáraim között próbálom felmelegíteni. Hosszú, levegőigényes munka, mire az ember 8000 méter magasságban felöltözködik. Öt és hat óra között végleg elkészülünk. Selyem fehérneműt, bolyhos alsóruhát, felette egybeszabott pehelyruhát, kettős cipőt és erősen szigetelt neoprénből készült lábszárvédőt viselek; hozzá három pár kesztyűt, két sapkát és egy viharszemüveget. Szükség esetére van még egy pár kesztyűm, egy sapkám és egy szemüvegem tartaléknak, a hátizsákban. Ezenkívül csak a legszükségesebbeket viszem magammal: egy darab kötelet, fényképezőgépeket, magasságmérőt és egy minimagnetofont. Ma kevésbé zavar, mint egyébként, hogy a sátorfalról zúzmara morzsolódik, hogy a hálózsák kívül csonttá fagyott, és hogy a szakállamról jégcsapok csüngnek. Hat hét óta – ennyi ideje vagyunk már az alaptáborban és annál magasabban – ilyen kellemetlen körülmények között élünk. Amikor Peterrel elhagyjuk a sátrat, a vihar egy csomó hódarát vág az arcunkba. Nem, ez nem lehet igaz: az ég borult, csak nyugaton látszik egy keskeny csík! Délről erős szél fúj, minden völgyet köd borít. Az első pillanatban úgy megijedünk, hogy szinte megbénulunk. Utána azonban, tudva azt, hogy

ez az utolsó lehetőségünk, elszánom magam, hogy addig megyek, ameddig csak lehet. – Meg visszamehetünk – vetem ki a csalit a meg mindig habozó Peternek. Ha valakinek, mint neki, felesége és gyermeke van, az nehezebben mérlegeli az ilyen elhatározást. Tudat alatt kialakul egy természetes félelemgát. Ezt ismerem korábbról, amikor még nős voltam. Mióta ismét egyedül vagyok, a döntő helyzetekben gondtalanabbnak, szabadabbnak érzem magam. Teljesen a továbbmenésre összpontosítok, nem számít sem a múlt, sem a jövő. Semmi mást nem veszthetek, csak az életemet. De még létezem. Könnyű hátizsákunk ellenére csak vonszoljuk magunkat. Egy hasadékoktól átszabdalt jégmezőn aztán valamivel gyorsabban megy. A jégkapuról, amely felett a csúcsgúla emelkedik, első ízben látunk el keletre, át a Makalura, egy hatalmas gránithegyre. Csúcsát egy óriási, hal alakú felhő takarja. Ott már havazik. Felettünk a szél korbácsolja a havat, a láthatáron eltűnt a kék sáv. Az ég vigasztalanul üres. Lábunk alatt a hó kemény, a hágóvas fogai jól fognak. De állandóan pihenőket kell tartanunk, hogy a ritka, oxigénszegény levegőben összeszedjük magunkat. Odafenn, ahol a széltől odahordott hó térdig ér, gyakran kitérünk a sziklapillérekre, amelyek mászástechnikailag ugyan nehezebbek de megkímélnek bennünket a nyomcsinálástól. Jelbeszédet használunk valahányszor Peter lefelé mutató nyilat rajzol a hóba – ami azt jelenti, hogy „Le kell mennünk!” –, én egy felfelé mutató nyilat rajzolok – néma vita! Négy óra múltán elérjük az V. magastábort, ami afféle hátbiztosítás számunkra. Időnként látható a Lhoce-csúcs, amelynek magasságát most elértük, és a Nupce éles, finoman kirajzolódó gerince. Teát főzünk. Ismét magnószalagra mondom néhány benyomásomat: „Peterrel együtt 8500 méter tengerszint feletti magasságban vagyunk, az utolsó táborban. Viszonylag gyorsan feljöttünk, az idő azonban rendkívül rossz. Még nem tudjuk, továbbmenjünk-e, vagy sem. A hó olyan mély, és a nyomcsinálás olyan megerőltető, hogy nem sok esélyt látunk. Most megpróbálunk egy kis havat olvasztani. Kora reggel, amikor azt láttuk, hogy az idő nem olyan jó, mint ahogy vártuk, nem hoztunk magunkkal hálózsákokat. A legszükségesebbekre szorítkoztunk, hogy lehetőleg gyorsak legyünk. Most aztán benne vagyunk a pácban. Itt várni és bivakolni olyan kockázat, amelyre csak a végső szükségben vállalkozunk. Továbbmenni – még nagyon korán van – ugyanilyen merészség. Állandóan változik az idő, a Makalu egyszer felhőben van, másszor látható, és miközben a sátorban ülök és teát iszom, kissé jobban érzem magam. Menés közben beszédre gondolni sem lehet, ez túl megerőltető lenne. Minden oxigénrészecskét felhasználunk. Az, hogy a csúcsra feljussunk, majdnem kizárt. De egy darabig talán még elmegyünk. Ennek ellenére mindent elkövetünk, mindkettőnknek jó a hangulata, tele vagyunk jó szándékkal. Még akkor is, ha ez a szörnyű idő át akarja húzni a számításainkat rögtön tovább akarunk menni.”

– Peter, pillanatnyilag, milyen az idő? – kérdezem a sátorból. – Megint rossz. – Már havazik? – kérdezem, és anélkül, hogy megvárnám a választ, folytatom: – Megpróbálunk még egy darabig továbbmenni? – Megkockáztathatjuk. – Ha eddigi sebességünket tartjuk, és a hó nem túl mély, talán van rá esélyünk, hogy három vagy négy óra alatt elérjük a Déli-csúcsot. De továbbmenni nem lesz könnyű.

Úton a végcél felé Félórai pihenés után tovább egyensúlyozunk. Mászásunk még lassúbb. A gerinc keleti, kínai oldalán a hó kemény. De újra át kell mennünk a nepáli oldalra, mert a kínai túl meredek. Ismét kénytelenek vagyunk térdig érő hóban járni. A Hillary Steptől balra a meredek sziklapillér járhatatlannak látszik. Mégis átharántolunk oda, és hágóvasunk hegyével feltapogatózunk a hegyoldalon. Néhány lépés után mindig a csákányra támaszkodunk, szánkat nagyra tátva és beszívva a levegőt, tehermentesítjük felsőtestünket, hogy minden izma és izomrostja dolgozni tudjon. Mégis olyan érzésem van, mintha rögtön szétrobbannék. Sőt, magasabbra érve szükségét érzem, hogy lefeküdjek, csak hogy lélegezni tudjak. Közvetlenül a Déli-csúcs alatt előkotorászom a hátizsákból a filmfelvevőt, és Petert filmezem, aki a tomboló viharban felfelé mászik. Előttünk egy hatalmas firngerinc, a legszebb, amit valaha is láttam. Tibet felé a hópárkányok hatalmasan kinyúlnak, Nepál felé enyhén lejtenek. Úgy látszik, mintha a fő csúcs végtelenül messze lenne. De tudom, ennyire még magamnál vagyok, és, koncentrálni is tudok, hogy a magasban a távolságok csalnak. A ritka levegőben minden sokkal messzibbnek látszik. És most biztos vagyok benne, hogy elérjük a csúcsot. Még mindig emelkedik, ezért tovább mászok anélkül, hogy közben sokat gondolkoznék. Csak a Déli-csúcson kötjük be magunkat. Nem sokkal később érzem, hogy a kötél megfeszül, körülnézek, de csak egész hirtelen. Peter le akarja tenni a hátizsákot, meg akar szabadulni a terhétől, többé semmit sem akar vinni, teljesen szabadon akar mozogni. A csákány a kézben olyan, mint egy egyensúlyozó rúd. Állandóan a hóba szúrom, vagy a hegyét csúsztatom a firnen; ez már órák óta így megy. Már szükségletté vált, hogy a csákányra támaszkodjak. Lezuhannék, ha nem lenne, ha nem vehetném igénybe. A csúcs közelségét érezve már nem tudok felfelé nézni. Nem akarom tudni, milyen messze van még. Percek, tele akarattal és önuralommal, a vihar széllökései az arcomban, és utána percek, amelyekben még kételkedem, nagyra tátom a számat, de mégis megpróbálom a fogaimat összeharapni. A fő csúcs felé kirajzolódó éles szélű párkány hátán tombol a vihar. Peter és én menet közben igyekszünk óvatosan bánni a mozdulatainkkal, amellett végtelenül ügyetlenek vagyunk, és ezektől az ügyeskedésektől teljesen kimerülünk. Hallgatólagos megegyezésünk szerint a csúcs övezetében a beszédre nem pazaroljuk a levegőt, ezért a csákány hegyével jeleket rajzolunk a hóba. Minden széllökés, amely a hódarát az arcomba vágja, ügyetlenebbé tesz. Dacból eredő kedvetlenség. Pont ilyen időben kell itt lennünk? Peter a csákány hegyével mintha valamit írna a levegőbe. Feszülten nézek, és amikor végre befejezi, elmosolyodok. Déli irányban kitisztult az Amadablam, rásüt a nap. Talán mégis kitart az idő. Lemászom abba a csorbába, amely a Déli-csúcsot a fő csúcstól elválasztja, és a hópárkány szélétől mindig tisztes távolban előre tapogatózom. Közvetlenül a Hillary Step, a csúcsépítmény legnehezebb helye alatt megállok. Peter mögöttem jön. Aztán háromszor, négyszer megpihenve kapaszkodom felfelé a meredek lépcsőzeten. Odafenn váltjuk egymást a vezetésben. Délről a hideg szél jégkristályokat fúj az arcunkba. Fényképezés és filmezés közben néha elfelejtem feltenni a viharszemüveget. Most, dél elmúltával, 8800 méter magasságban, még a pihenők közben sem tudunk már a lábunkon megállni. Leguggolunk, letérdelünk, megkapaszkodunk a csákány markolatában, amelynek hegyét a kemény firnbe vájtuk. Nem biztosítjuk egymást, kölcsönösen egyikünk sem ügyel a másikra, de a tudat alatt mélyen mindketten tudjuk, hogy a másik itt van, és nem követ el hibát. Kötéltársi összhangunk az ismételt expedíciókban, a kritikus helyzetekben annyira megnövekedett, hogy most

egyikünk sem félti a másikat. A légzés annyira megerőltető, hogy alig marad erőnk a továbbmenéshez. Minden tíz-tizenöt lépés után lerogyunk a hóra pihenni, aztán tovább mászunk. Elfelejtem, hogy létezem. Már nem gondolkozom, csak automatikusan mászok. Elfeledkezem róla, hogy úton vagyunk az Everesten, a világ legmagasabb hegyén. Az is mindegy, hogy oxigénkészülék nélkül mászunk. Most egyedül csak ez a pont – amelyben minden vonal összefut –, a végcél az, ami bűvösen vonz. Az erőfeszítés alighanem pokoli, de nem érzékelem. Olyan, mintha a legkülsőbb agykérgem elzsibbadt volna, mintha csak valami mélyen a fejem belsejében döntene felettem. Egyáltalán nem akarok menni, mászni, levegő után kapkodni. De a végcél úgy vonz, mint egy mágneses pólus. Talán azért, mert csak odafenn lehetséges a feloldás. Értelmem olyan, mintha ki lenne kapcsolva, halott. Lelkem azonban befogadóképesebb, érzékenyebb, most nagy és megközelíthető. Lelkem felfelé szárnyal, hogy aztán visszalendülhessen a normális egyensúlyba. Most én vagyok az iram, az erő és a csúcs. Az utolsó méterek a csúcs felé már nem is esnek nehezemre. Felérkezem, leülök, és lábamat lelógatom a mélybe. Már nem kell tovább másznom A hátizsákból előveszem a filmfelvevőt, a körülményes egyujjas kesztyűben hosszú ideig babrálok a teleppel, amíg el tudom indítani. Azután Petert filmezem. Most, a sokórás kínlódás után, amelyet mégsem éreztem kínlódásnak, amikor véget értek a menés és a mászás egyhangú mozdulatai, és semmi egyebet sem csinálok, csak lélegzem, nagy nyugalom tölt el. Úgy lélegzem, mint valaki, aki lefutotta élete pályáját, és most tudja, hogy egyszer s mindenkorra kipihenheti magát. Gyakran körülnézek, mert nem azt látom, amit az Everest panorámájától vártam, és közben azt sem veszem észre, hogy a szél egész idő alatt a csúcs felett hordja a havat. Elmerültségemben többé nem tartozom magamhoz, arcomhoz. Már csak egyetlen, szűk, ziháló tüdő vagyok, amely a köd és a csúcs fölött lebeg. Csak amikor néhányszor erőteljesen kifújom a levegőt, érzem újra a lábamat, a karomat, a fejemet. Eszméletem újra világos, kitisztult, bár nem egészen tudom, hogy hol vagyok. Abban a pillanatban, amikor Peter megérkezik és átölel, mindketten könnyezünk. Az érzelmektől reszketve fekszünk a havon, a kamerát elhajítottam. E rendkívüli akaratbevetés után a könnyezés hirtelen mindent feloldoz. Úgy fekszünk egymás mellett a csúcson, mint két ember, aki egyazon pillanatban megadta magát. Egy darabig nyitott szájjal fekszünk, nyakig befed bennünket a hófúvás, és pihenünk. Amikor felállok, Peter rám mered, mintha az arcomat az emlékezetébe akarná vésni, mintha nem is ismerne engem. Most, amikor itt állok a szórt fényben és hátulról fúj a szél, hirtelen mintha az egész világmindenséget érzékelnem. Nem érzem, hogy íme, megcselekedtem, és erősebb vagyok mindenkinél, aki előttünk itt járt, azt sem, hogy megérkeztem a végpontra, nem, ez nem a mindenhatóság érzése. Csak a boldogságérzet fuvallata a lelkem mélyén. Itt a csúcs, amely hirtelen pihenőhelyként jelenik meg előttem. Mintha itt fenn egyáltalán nem vártam volna pihenőhelyre. Amikor megpillantjuk alattunk a meredek, éles gerincet, azt képzeljük, hogy később túl későn érkeztünk volna. Mindazt, amit most egymásnak mondunk, csak zavarodottságunkban mondjuk Nem gondolkozom. Eközben, szinte önkívületi állapotban, előveszem a hátizsákból a magnót, és bekapcsolom. Néhány értelmes mondatot próbálok mondani, de közben könny szökik a szemembe. „Most az Everest csúcsán állunk Olyan hideg van, hogy nem tudunk fényképezni” – így kezdem a beszédet néhány perc múlva. De azon nyomban zokogás ráz meg. Sem beszélni, sem gondolkozni nem tudok, de érzem, hogy ez a mély lelki megrázkódtatás új egyensúlyt teremt. Ilyen érzelmi kitörés csak a csúcson lehetséges. Mindenemet eltölti az a tudat, hogy elértem a végcélt A csúcs – legalábbis időlegesen – egyszerű, intuitív válasz a lét kérdésére. Nem érzem a győzelem vagy a mindenhatóság érzését, csak azt, hogy itt vagyunk, és a társam iránti hálát. A boldogság állapotában rövid időre elvesztettem az eszemet, nincsenek gondolataim, az

érzelmek uralkodnak el rajtam, amelyek látszólag minden ellenállás nélkül törnek ki. Nem beszélünk, csak fényképezzük egymást. Peter ujjai hirtelen újra összehúzódnak, akár a Hillary Step előtt. Görcsök – vagy agyvérzés fenyegeti? Eszébe jut az a serpa, akit néhány nappal ezelőtt fél oldalára bénultan szállítottak le – a nagy magasságban a túlerőltetéstől agyvérzést kapott. Peter nyugtalanná válik, le akar menni. És le is megy, egyedül, kötél nélkül. Még látom a Déli-csúcsnál, mialatt fenn hangszalagra beszélek. Kicsomagolok egy filmkazettát – és papír helyett a filmet dobom le a mélybe. Csak akkor ébredek rá arra, hogy mit tettem, amikor már eltűnt a szemem elől. A hátizsákból előveszek egy másik kazettát, és beteszem a filmet. Ennyi összpontosítás után hirtelen újra a hatalmukba kerítenek az érzések. Megkönnyebbülten fellélegzek. Aztán mindent bedobálok a hátizsákba, magnót, filmfelvevőt, fényképezőgépet, a telepeket, amelyekre már nincs szükség, hozzákötözöm a kínai csúcsemblémához, hogy még egyszer leguggolhassak. Öntudatom nem erősebb. Nem vagyok jobban magamnál, mint egyébként, bár most sikerül higgadtan a lemenetelre koncentrálnom. Csak kora délután van, mégis a fényviszonyok olyan benyomást keltenek, mintha este volna. Azt képzelem, hogy már rég, legalább néhány órája idefenn vagyok. Ennek ellenére semmi kedvem sincs elindulni, mintha a leszállás nem szerepelne a terveimben. Az előkészületek idején – évek óta – csak a felmászással foglalkoztam, legfeljebb még a csúccsal, de a leereszkedéssel sohasem. Most valósággal kényszeríteni kell magamat, hogy felálljak, és hagyjam el ezt a helyet. Most pedig egész lassan lemászol a gerincen, mondom magamnak. A Hillary Stepnél vigyázat! Vigyázat, veszélyes! Néhány óra múlva oxigénben gazdagabb levegő vesz körül, akkor majd minden jobban megy. Erőltetem magamat, hogy csak előre nézzek, hogy lefelé nézzek, hogy egyáltalán le tudjak mászni. Aztán kitapogatom a filmfelvevő gépem szíját és telepét a háromlábú állványon, és elindulok Peter után abban a reményben, hogy vár a Déli-csúcson. Néhány lépéssel a csúcs alatt mégis megfordulok, és majdnem sajnálom, hogy már itt vagyok, és nem odafenn ülök. Sajnálom, hogy le kell másznom, anélkül hogy még egyszer felmennék, anélkül hogy fenn maradnék, hiszen, úgy látszik, erre rendeltettem. Ott, ahol Peter lemászott, hágóvasával finom barázdákat karcolt a firnbe. A felmászással ellentétben most, a lemászás közben néha-néha képes vagyok gondolkozni. Állva tudok maradni. A pihenők közben pillanatokra kedvem támad leheveredni, hogy fellélegezhessek. Amikor a ködben elmosódó Nupce-gerincet megpillantom, felötlik bennem, hogy ez egy szomorú nap a számomra. Valami végleges megtörtént. A hegy, amelyről most leszállok, mint szétrombolt illúzió... Visszapillantok az Everest csúcsgerincére; ezek a lábnyomok a hóban, ez a csákány a jobb kezemben, ez mind hozzám tartozik, ez mind én vagyok. Fél óra múlva a Déli-csúcsra érek, de Peter már nincs ott. Biztosan pánikba esett. Miközben egyik fokról a másikra lépkedve „ejtem” magamat le a meredek havon, egyszer csak egy csúszásnyomot látok az ötven fok meredekségű havas hegyoldalon, ami valahol eltűnik a ködben. Ebben a pillanatban eszembe jut – mert most ismét a logika irányít –, hogy a keleti oldalon a leszakadás 4000 méteres, és hasadékok szelik át. A Déli-csúcstól lefelé még meredekebb. Egyik lépést a másik elé tenni, arccal a völgynek, a lehető legnagyobb figyelemösszpontosítással, a hóra határozottan lépni, mászóvasat felvenni – ez a menekülés. Még egyszer, utoljára visszanézek az Everest-csúcsra. Évekig tartó ébren álmodozás után végre sikerült. És már egy kicsit büszke is vagyok. Peter lépeseinek semmi nyoma, és szinte a felmászásunknak sincs már semmi jele, mintha az a hegy, amelyen most lefelé haladok, más lenne; mintha én, aki felmásztam, a ködben elvesztem volna. Amellett az az érzésem, hogy Peter egészen közel van, mintha a hegy, Peter és én egyek lennénk, az egyik elképzelhetetlen a másik nélkül. Miközben keresem a szememmel, a barátságunkra gondolok. Nem haragszom rá, amiért nem várt meg. Csak aggódom. Amikor közvetlenül a Déli-csúcs alatt ismét megpillantom az Everest kínai oldalán ködbe vesző

csúszásnyomot, nem gondolok katasztrófára. Csak arra, hogy most szeretnék meghalni. A gerincen a nyomtól jobbra mászom lefelé, majdnem büszkén a félelemtől, amely megtiltja, hogy Petert utánozzam, és nadrágféken csússzam le. Előre örülök annak, hogy Peterrel találkozom, és meghallom, mit mond a lejutásáról. Amellett egészen határozott az érzésem, hogy az egyetlen megfelelő emberrel csinálom ezt az utat. Nem kell érte aggódnom Peter nem hibázik! Most hirtelen felfedezem, hogy milyen egyedül vagyok. Az egyedüllét elhatalmasodik rajtam. Egészen üresnek érzem magam, mérhetetlenül távol mindentől. Fölöttem az óriási, egyhangú ég, felhők sem vonulnak rajta. A gerincen, ahol az V. magastábor áll, megszűnik a csúszásnyom. Peter nyilvánvalóan jobbra harántolt, a délkeleti oldalba és itt csúszott tovább lefelé a Déli-nyeregbe. Miközben a sátor elé lépek, kacsintok, mintha csak igazolva látnám magamat: helyesen gondoltad. Most többször megállok, és várok, amíg a köd elhúzódik. Rövidesen felismerni a két sárga pontot, a sátrakat, különben semmi mást nem látok. De biztos vagyok benne, hogy Peter már a táborban van, vagy nemsokára odaér. Amikor elfáradok, egyszerűen leülök a hóba. Végre eltölt a sikerélmény. Ülök, nem érzek fáradtságot, csakis a sikerélmény foglalkoztat. Végre csak valós dolgokat teszek. Még száz méterrel a csúcs előtt is előre elgondoltam, hogy nemsokára fenn leszek. De többé nem tervezek, minden jelen idejűvé vált, a jövőre nem tudok és nem is akarok gondolni. Attól sem félek, hogy a tábort nem érem el, és arra sem gondolok, vagy csak nagyon keveset, hogy hogyan fogok beburkolózni a meleg hálózsákba. Olyan fáradt vagyok, hogy még a gondolataim sem tudnak előresietni. Az utolsó hólejtőkön a Déli-nyereg felett alvajáróként mozgok. Valahányszor leguggolok, hogy pihenjek, az órámra nézek, ennek ellenére sohasem tudom, hány óra van. Amikor az utolsó lépéseket teszem a sátor felé, úgy érzem, hogy egyszer csináltam valamit, és utána soha többé nem jöhet semmi. Védettség érzése tölt el a sátor előtt. Ez azonban a Déli-nyereg általános sivárságában hamarosan elenyészik. Csak a sátor belsejében van igazi védettség, ott érzem. Peter és Eric is itt van. Amikor bemászok a sátorba és meglátom Petert, felötlik bennem a győzelem gondolata: teljesítettük! És a jövőben további magas nyolcezreseket is oxigén nélkül fogunk megmászni. Olyan boldog vagyok, hogy megfeledkezem a lélegzetvételről, és miközben a főtáborral beszélek, csak időnként veszek levegőt. Közben Peterhez fordulok: – Mondd el még egyszer, hogyan gondoltad, amit a Hillary Stepnél mondtál, hogy most már te nem vagy te. – A Hillary Step után többé nem én voltam az, aki felmászott a meredek falon – erősíti meg Peter, amit korábban mondott. – Peter, ha mi a mai napon öt és hat óra között indultunk, akkor körülbelül egy és kettő között voltunk a csúcson. Akkor a feljutáshoz nyolc óra kellett. Te egy óra alatt lejöttél, ez őrültség, ez valóban őrültség. Én pedig másfél vagy egy és háromnegyed óra alatt. – Újra ugyanolyan helyzetben alszunk, mint tegnap? – kérdi Peter. – Azt hiszem, igen. – Ma nem kell olyan sokat főznöm. – Gondoltad reggel, hogy sikerülni fog? – Száz százalékig nem voltam biztos benne. – Mikor vált teljesen bizonyossá szerinted, hogy megcsináljuk? – A Déli-csúcson. – A Déli-csúcson elég sokat filmeztem, és sokáig nem tudtam, te vagy-e a keresőben, vagy egy hasadék, annyira erős volt a szél. Csak egy fekete folt és a vad vihar, és ez fenemód jól nézett ki. Egyáltalán észrevetted, hogy filmezek?

– Nem. Csak a táborban vagyunk mindketten „magasan”, eufóriásak. Estére megfájdul a szemem. Peter megütötte a jobb bokáját, erősen megdagadt. A látásom percről percre homályosabbá válik, a fájdalom szinte elviselhetetlen. Először megijedek attól, hogy megvakulok. Nagy magasságban az idegkárosulás nem ritkaság, lehetségesek irreverzibilis agyártalmak is. De mintha homok lenne a szememben, és ebből tudom, hogy hóvakságot kaptam. Szörnyű éjszaka következik. Úgy érzem, hogy ott, ahol korábban a két szemem volt, most két lyuk tátong. Állandóan fel kell ülnöm, öklömet a szemüregemhez szorítom, sírok, kiáltozom. Ez segít, a könnyek enyhítik a fájdalmat, és Peter úgy gondoskodik rólam, mint egy kisgyermekről. Másnap, május 9-én a Déli-nyeregről a leereszkedés a II. táborba csak azért sikerül, mert hóvakon Peter mögött botorkálok. Mikor leérünk, mindössze egy méterre látok. Május 10-én úgy érkezünk meg az alaptáborba, mint két rokkant. De legalábbis a barátaink szerint – még eszünknél vagyunk. Hogy vállalkozásunk esetleg kudarccal végződhetett volna? Erre most nem gondolunk. A halál zónájában a siker és a kudarc olyan közel áll egymáshoz, mint a vihar és a szélcsend, a hőség és a hideg. A hét nyolcezresnél, amelyet megkíséreltem megmászni, csak négyszer értem el a végcélt. És ma már tudom, hogy – mint minden igazi kalandnál – a sír és a csúcs között a választóvonal nagyon keskeny. Az, hogy az ember nem tudja előre, hol fejezi be, a létet odafenn nem teszi értelmesebbé. De intenzívebbé igen.

Egy nyolcezres, egy kórház és egy borospince. – Gratulálok, ezt jól csináltátok! Bravó, Bika! – Ideje volt, Bika, a legfőbb ideje! – Mindnyájan gratulálunk a harmadik csoportnak! Ki nem örül együtt a Bikával, expedíciónk orvosával, hogy most – május 11-én – ő is feljutott a csúcsra. Reinhard Karl is – egy heidelbergi egyetemi hallgató, aki fotóriporterként csatlakozott az expedíciónkhoz – nagy rokonszenvre talál. A Bika sikerének azonban ugyanúgy örülök, mint a sajátoménak. – Világos volt, hogy feljuttok, csak az volt a kérdéses, hogyan. – Borzasztó viszonyok voltak, mély hó. Azt gondoltuk, sohasem fogunk megbirkózni vele. – Ketten egyszerre beszélnek. – Az V. táborig nem hittem benne, aztán megállapítottam, hogy elég lesz az oxigén – a Bika széles, puha arca csupa nevetés. – Meddig voltatok odafenn? – Ezt nem tudom megmondani. Lihegtem, nem kaptam levegőt. Csak másfél palackot fogyasztottam a csúcsig és vissza – meséli Reinhard Karl, aki az út nagy részén elöl haladt. – De az, hogy ezt oxigén nélkül hogyan lehet megcsinálni, megfoghatatlan a számomra. – Nos, 8500 méterig el tudom képzelni. – Teljesen rejtélyes, ha a csúcson három vagy négy percre leteszed a készülékét, utána nem megy tovább. – Akkor szédülni kezdesz! – Úgy szuszogsz, mint egy barom! – Nem voltak nehézségeitek az álarcokkal? – Egyáltalán nem. – Mi a meredek sziklákon másztunk le, így az ember az utolsó táborból egy fél óra alatt ismét a Déli-nyergen van. – Kérem, Doktor úr, mi az életcélja? – kérdezem a Bikától az újságírót utánozva. – Egy nyolcezres, egy borospince és egy kórház! – A nyolcezres már megvan, a borospince is nemsokára meglesz. – A borospincének egészen mélyen a föld alatt kell lennie, hogy az ember a borokat húsz-harminc évig pihentethesse, és minden évben megünnepelhesse a nyolcezreseket! – Láttátok Peter csúszdáját? – Nem, de el tudom képzelni. A Déli-csúcsról sem csúsznék le. – Ez valószínűleg már az agyműködés bizonyos károsodásának a következménye volt. – Félelem – el innen, gyorsan, gyorsan! – Most először is mindnyájan lemegyünk az alaptáborba, és eszünk valami értelmes dolgot. – Amikor reggel elindultunk, nem is nézett ki olyan cifrán. Rossz érzésem volt és nem hittem, hogy megbirkózunk vele, de mindent bele akartam adni, hogy minél magasabbra jussunk. Tudtam, hogy nagyon kemény nap lesz, amikor a végsőkig gyötröm magamat. Aztán jobban ment, mint eleinte vártam – mondja Reinhard Karl. – Tizenkettőkor a csúcson, és háromkor ismét a Déli-nyergen voltunk. – Nagyon örültünk a sikereteknek – mondom. – Teljesen csak a II. táborban fogtam fel, ma éjjel, hogy mit éltem át. Mint egy film, az egész újra lejátszódott a lelki szemeim előtt, minden, ami történt, amit láttam és így tovább. – Biztosan túlságosan koncentráltál a csúcson.

– Pontosan. Nagyon koncentráltam, és csak erre hajtottam. A fényképezés volt az utolsó, az egyáltalán nem érdekelt. – Én ugyanígy voltam, a végcélon kívül minden másodrangúvá törpült. – Csak a II. táborban fogtam fel igazán, minden olyan gyorsan ment. Még tudom, hol cseréltük ki a palackokat, 8600 méteren. Akkor azt gondoltam, uram Isten, már 8600 méter magasan vagyok, ez hihetetlen! Mintha önkívületben lennék, kicseréltem a palackokat, utána elértük a Déli-csúcsot, majd feltűnt a fő csúcs, és akkor azt mondtuk, no most még ide gyorsan felugrunk. Ezt megcsináltuk. Aztán jött ez az Everest, a csúcs semmi különös, utána az utolsó kapaszkodók, aztán megpillantottuk a kínaiak háromlábát, és ebből megtudtuk, hogy odafenn vagyunk. – Mit hagytatok fenn? – kérdezem Reinhardot. – A vackaitokat lehoztuk, de a sárga kötelet és magát a hágóvas szíját ott hagytuk. – Mulatságosnak találom, hogy valaki valamit fent hagy, a következő meg lehozza. A telepeimet lógva hagytátok? – Igen. – Fényképeztünk a családi album számára. Én – és az Everest. Hiszen nagy dolog odafenn lenni. Mégis, kissé csalódtam. Mint ahogy az Eiger északi fala után is csalódott voltam. – Tudod, ez azért van, mert egy céllal ismét kevesebb. – Igen, pontosan így van. Beledolgoztad magad, sokat olvastál, álmodoztál. Amikor a Déli-nyergen keresztül lemásztam, akkor világosodott meg előttem: Istenem, fenn voltunk az Everesten! Minden rendben volt, semmi baj sem történt, nincsenek fagyásaink, semmi, és minden úgy történt, mintha zsinóron húzták volna. – Mindnyájunknak szerencséje volt. – Az, hogy minden olyan jól ment, szinte hihetetlen. – O, hallo, how are you? – üdvözlik a serpák a Bikát, doktor szahibjukat. – Fantasztikus! – Még mindig bugyognak az élménybeszámolók. – Éhes vagyok, akár egy farkas. A II. táborban már semmi ennivaló sincs. – Vajon milyen hatása lesz a sikerednek? Anyádat és apádat most biztosan ostromolják a riporterek. Minden rólad készült bébifelvételt átvesznek – mondja egyikünk Reinhardnak. – Akkor még nem tudta, hogy ilyen szenzációs hír kerül az újságokba a képe alá – csipkelődött a fiúval egy másik társunk. – Ez jellemző rájuk – válaszolja Reinhard Karl. – Egyébként a csúcstúránk stílusos volt. A gerincen a Bika ment elöl, mert nekem nehézségeim voltak a készülékemmel. Két méterrel a végpont előtt megvárt, aztán karonfogva mentünk fel a csúcsra.

– Először is többet kell innom, különben semmit sem tudok enni – mondja a Bika, mielőtt újra betegeivel törődne. – Jól összeszedtétek magatokat, mindenki rendben van? – Én csak influenzás vagyok, de ezzel most nem akarlak terhelni – válaszolja Hanns Schell. – A lábujjaimban meglehetősen erős fantomfájásaim vannak – jelentem. – Ez új, hogy a levágott részeken valamit érezni vélek. Semmi sincs megdagadva, csak tompa fájdalmat érzek ott, ahol nincs más, csak levegő. – Mióta van ez így? És a hóvakságod? – A II. táborban, a leszállás utáni éjjel bevettem egy fájdalomcsillapító tablettát, és jól aludtam. Utána reggel öt órakor már kint voltunk, és akkorra már sokkal jobban lettem. De még mindig nem látok élesen. – Majdnem mindenkinek a szemével volt valami baja.

– Talán rossz szemüveget viselünk? – Az üveg 95 százalékban elnyeli az ártalmas sugarakat, de hogy használjon, ha nem mindig hordjuk a szemüveget. – Olyan lassan jöttünk le, mint akkoriban a Mount McKinleyről. Tudtam, hogy már semmi sem történhet, hogy ez a legmagasabb hegy, amelyet megkaphatok, és ezt most élvezni akarom, s egész kényelmesen megyek le – meséli tovább a Bika. – A kilátás a Déli-csúcsról lefelé a keleti oldalba óriási – jegyzi még Reinhard. – Azt gondoltam: most ne törődjünk a hópárkányokkal vagy egyébbel. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, egyszerűen fel kell mennünk. – Mindig eléggé balra kellett tartani. – De ennek ellenére néha az ember nem tudja egészen áttekinteni a helyzetet, mert odafenn köd van. A Bika még mindig beszédes kedvében van. – A Hillary Step, amiről huszonöt év óta állandóan azt olvasom, hogy félelmetes egy hely, csak vicc. – Egyáltalán nem tudom elképzelni azt, hogy egyes embereknek az utolsó tábortól a csúcsig tizenkét órára van szükségük. – De azért mégsem könnyű a törékeny sziklán mászni, amikor tíz-tizenöt centiméter friss hó borítja. Alpin tapasztalatok kellenek hozzá. Akárki nem tud felmenni – állapítja meg kategorikusan Peter. – Nem, ez a hegy valóban nem könnyű. – Mindenesetre meredek egy hegy! – És mi van a ti világszenzációtokkal: Everest oxigén nélkül? – A hír már az egész földgolyót bejárta – örvendezik Peter. – Ha az ember meggondolja a Déli-csúcson úgy éreztem magam, mint egy beteg a vastüdőben. Gyorsan ide azokkal a palackokkal! – mondja Karl. – Mondd, Bika, a csúcson valóban szédültél? – kérdezem. – Egészen más, ha a testedet telepumpálod oxigénnél, vagy leteszed az álarcot – mondja Bika. – Ma reggel vihar volt a Déli-nyergen – meséli a Bika. – Igazi vihar? – aggodalmaskodik az expedíció vezetője. – Igen, valódi széllökések. – Nem tudhatjuk pontosan hogy állja ki Franz és Josl a vihart, először vannak odafenn, és erősen fúj a szél. – Bika, hol volt a legnehezebb az előrejutás? – kérdi közbevetőleg Peter. – Az V. tábortól felfelé már világos volt, hogy megbirkózunk vele Akkor függőleges jégfalakra is fel tudtam volna mászni – válaszolja azonnal Reinhard. – Tudod, ha az embernek két palack van a púpján, nem mozog olyan gyorsan – egészíti ki a Bika. – 8600 méter magasságban cseréltük a palackokat, aztán tovább másztunk a sziklán Balra kint egész jó volt. – Lejövetelkor a Habeler-módszert kell alkalmazni akkor gyorsan megy – állapítja meg Wolfi, amikor a megerőltető visszatérésről esik szó. és meg hozzáteszi: – Úgy velem, a Habeler-módszer bevonul a hegymászás történetébe. – De csak ködben válik be – mondja valaki nevetve. – „Köveket” hoztunk magunkkal – mesél Reinhard – Kissé ideges voltam, és azt mondtam, most lemegyünk. Erre a Bika azt feleli: itt kövek vannak, és leteszi a hátizsákját Mire én: Bika, gyere, most lemegyünk, mindjárt nagyon hideg lesz. – Ez a fajta felelem az oxigénhiánytól keletkezik – magyarázza Oswald Ölz. – Mondd, Bika, többször is levettetek odafenn az álarcot? És miben jelentkezett ennek a hatása?

– Egyre lassúbb leszel. – Ez a hirtelen oxigénelvonás következménye. – Sürgető követelésként jelentkezik, hogy ismét vedd fel a készüléket, hogy belélegezzed az oxigént, hogy halljad a szelep megnyugtató neszét, ahogy kinyílik, ahogy a palackból az élet árad. – 8000 és 8500 méter között hatalmas a különbség. 8500 méter és a csúcs között aztán valahol lassan eléri az ember a kritikus határt. – A kritikus határ szerintem 9000 méter felett van – mondom. – Hermann Buhl oxigén nélkül is felmászott volna. – A Bika is osztja a nézetemet – Ez száz százalékig biztos! – Ez az én meggyőződésem. – Buhl különlegesen állóképes Az utolsókig képes lett volna kitartani. – Ne felejtsd el, hogy Buhl volt a Nanga Parbaton, és oda már sokan oxigén nélkül is feljutottak. – Talán tizenöten. – Legalább annyian. – De az a szakasz, amit a Nangán megtett, nem akármilyen! Magasságban 1300 métert egy húzásra! Még mindig az a véleményem, hogy a Nangán 8000 méter nehezebb mint az Everesten 8500 méter. – Mert éghajlati szempontból nehezebb? Vagy hogy gondolod? – Minél magasabb egy hegy, annál könnyebben jutsz fel egy bizonyos magasságba. – Pszichikai okokból? Vagy miért? – Nem tudom, csak érzem.

Közben mindnyájunkat Josl Knoll és Franz Oppurg helyzete foglalkoztat akik utolsó kötélpárosként megpróbálják elérni a csúcsot. – Gázuk van elég. – Megmondtam nekik, most mindentől teljesen el vannak vágva, minden tábort lebontanak, nem szabad hibázniuk. A szokásos időpontokban mindig meg kellene próbálniuk, hogy rádióösszeköttetésbe lépjenek velünk. Hogy kapcsolatunk legyen velük. – Úgy látom, hogy Franz fáradt – véli a Bika. – Figyelmeztették őket, hogy a Déli-nyeregről nehéz lemenni oxigén nélkül? – kérdi Nairz aggódva. Mondtam nekik, hogy mindenesetre vigyenek magukkal palackot. – Elég oxigénjük van – mondja Reinhard. – Éjszakára is? Wolfi bólint. Ez megnyugtat bennünket. – Nehogy odafenn kicsússzanak, a harántolás nem olyan könnyű. – Én majdnem leröpültem – mondja Reinhard. – Én egyszer kicsúsztam, ez nem olyan tragikus – mondja valaki. – Most az orvosi gyakorlatod vagy a kórház számára új névjegyeket csináltathatsz. Talán így: a Bika, dr. Oswald Ölz, a Mount Everest legyőzője – mondja egyikünk, látva, hogy a doktornak jó a kedve. – Plusz magántanár. – Plusz vorarlbergi. – By all means – nevet a Bika egyre hangosabban. – A Kilimandzsáróval nem sikerült megbirkóznia, de az Everesttel igen! – teszi hozzá valaki. – Akkor sem használt oxigént – jegyzi meg nevetve Wolfi. – Akkor előzőleg Nairobiban volt, és egy éjjelen át úton volt, csillagfénynél – ugratja egy másik. – Az Aconcaguára még fel kell jutnom – jövendöli a Bika.

– Akkor először tizennégy napi szabadságra megyünk Mendozába, ott vannak a legpuhább marhaszeletek a világon, hozzá kitűnő bor, és akkor, mellékesen, könnyedén felmegyünk az Aconcaguára – javasolja Nairz. A Bika dicséri mászótársát. Reinhard is el van ragadtatva a Bikától. – Meg kell mondanom, hogy jól összejött. Amikor a Bika fáradt volt, bennem volt lendület, és magammal ragadtam. – Este Reinhard bebújt a hálózsákba, és többé egy darab hórögöt sem akart olvasztani. Ezt akkor én vállaltam, te pedig ennek fejében nyomot készítettél – mondja a Bika Reinhardnak. – Egy kötélegyüttesben olyan összhangnak kell lennie, mint egy házasságban. – Nálunk ez a lehető legjobban stimmel! – Harmóniára van szükség Anélkül nem megy. – Ha egyikünknél a gyengeség jelei mutatkoztak, a másik lépett a helyébe. – Te fáztál, de én meg akar két óra hosszat is a csúcson kuksoltam volna De mindig csak ezt hallottam menjünk már, menjünk már! – panaszkodik a Bika. – Mennyi ideig maradtál odafenn, Bika? – Együtt jöttünk le, miután a Bika figyelmét eltereltem a kövekről. Együtt masíroztunk le.

A beteljesülés után visszamaradó űr Néhány nap óta ismét az alaptáborban vagyunk. A feszültség csökkent, bár az utolsó csúcscsoport még valahol úton van odafenn a Déli-nyereg és az Everest legmagasabb pontja között. Amikor néha éjjel felébredek, az üresség érzése fog el, hiszen teljesült az álmom, hogy oxigénkészülék nélkül leküzdöm az Everestet. Ezt az űrt még nem töltötte ki új álom, új cél. Néha újra civilizációs szorongások kísértenek. Tudom, hogy néhány hét múlva újra Európában leszünk.

Május 16. Visszatért az utolsó csúcscsoport, Franz Oppurg és Josl Knoll. Itt, az alaptáborban, már indulási hangulat uralkodik. Josl Knoll, a járáshibás ötvennégy éves nyugdíjas 8500 méter magasságban kénytelen volt feladni. Franz Oppurg egyedül érte el a csúcsot. – A meredek oldalon őrülten sokat kellett taposnom – mondja Franz Oppurg, akinek arcvonásain a megerőltetés nyomai még látszanak. – Működött a készülék? – Nem tudom, lehet, hogy rosszul lélegeztem, vagy rosszul állítottam be. Amellett különleges lassúsággal mentem fel az V. táborba – magyarázza Josl Knoll, aki csak azért nem jutott fel a csúcsra, mert oxigénkészüléke meghibásodott. – Kár. – Ez mindenkinek rosszul esik. – A szerencsétlen lábam! Nem érzem a merev lábamat. – Az V. táborban természetesen sötét volt és kegyetlen hideg hálózsák nélkül? – Franz álarcban a sátorban ült. – Fekvéshez nem volt hely? – Nem, rajta volt az álarc, és egész éjjel egyes fokozatban járatta. – Nem volt alvóálarc? – A nagy álarc volt rajta, és én ott ültem mellette. – Oxigén nélkül? – Először feltettem az alvóálarcot. De közben a főző a lábaim között állt. A főzőből dőlt a pára. Ez szörnyű volt, mert a főző melege pontosan fölöttem húzódott ki. Az álarcról, valahányszor meg akartam javítani, állandóan leesett a gumicső. Ekkor azt mondtam, inkább nélküle alszom, most egész jól vagyok, nem érzek semmi különbséget, hogy most alváshoz oxigént lélegzem-e vagy sem. Tehát inkább elhagyom. És aztán egész éjjel ültem a sátorban. – Oxigén nélkül? – Majdnem. Reggel semmit sem éreztem, de amikor kimásztam a sátorból, rögtön fordult velem egyet a világ. Akkor észrevettem, hogy valami nincs rendben. Arra gondoltam, hogy talán majd magamhoz térek, ha újra oxigént szívok. A készülékem egyszerűen eljegesedett. Be akartam kapcsolni, de nem áramlott ki belőle oxigén. Nem tudom, mi volt vele. Ezt azután vettem észre, amikor az álarcot és a csövet kézbe vettem és kipróbáltam. Megszívom – semmi. Akkor az egészet a gázfőző fölé tartottam – semmi. Teljesen befagyott. Ezután a szabályozót néztem meg. Talán minden jól ment volna, ha egy hozzáértő van velem. – Csak két szakember van az egész társaságban, a Bika és Horst. – állapítja meg az expedíció vezetője. – Álarc nélkül odafenn lehetetlen. – Már akkor is akadozott, amikor a Déli-nyereghez mentünk. Ekkor, bár háromezres palackom

volt, nem sokkal a Sárga Pad felett elszökött a gáz – panaszkodik Josl. – Francia palack volt? – Igen, egy háromezres. Röviden, a Sárga Pad felett vége lett, nulla! Nincs több oxigén. Amikor a Bikával találkoztam, körülbelül hetven atmoszférát elhasználtam. Gondoltam magamban: vigyázat, most lassan kell mennem, hogy a még meglevő körülbelül száznegyven atmoszférából kijöjjek. – A gáz valahogy megszökött? – Valószínűleg. De mit tehettem ott fenn? Megpróbálom, átverekszem magam, még sohasem voltam ilyen magasságban. Franz előrement, bár eleinte sokkal lassabb volt nálam. Utána, pontosan a Genfi Sarkantyú elején, ahol az út egy kicsit a sziklák közé vezet, neki is elment az oxigénje. Ő már, természetesen, egy darabbal előbbre volt, de egy lépést sem tett, leült a hátizsák mellé, és várt, amíg megérkezem. Két órára volt szükségem, hogy odaérjek. Megkérdeztük egymást, mitévők legyünk. Tudod mit, mondtam neki, itt hagyom a hátizsákot, és felmegyek a Déli-nyeregre, magamhoz veszek két palackot és a készülékeket, ismét lejövök, és már nincs is semmi probléma. Tehát felküszködtem magam a Déli-nyeregre, be a sátorba – és nem találok csatlakozó részt! Nem volt más hátra, mint magamhoz venni a két palackot és újra lemászni. Közben átkozott hideg lett, és besötétedett. Valahogy rosszul köthettem be az egyik készüléket, mindenesetre nem működött. Véletlenül azonban a hátizsákomban volt a Bika készüléke, ezt most bekötöttem, és végre szerencsésen túljutottam a Genfi Sarkantyún. Az utolsó szakaszon, ahol az utolsó rögzített kötél függ, aztán azt éreztem, hogy már nem kapok oxigént. Most ismét ugyanúgy kecmeregtem fel, mint az imént, oxigén nélkül. És akkor, este 10.30-kor elértük a sátrat. – Ez igazán cudar. – Igen, tehát 10.30-kor fent voltunk a Déli-nyeregben, ott új oxigént vettünk magunkhoz, és főztünk, minden kifogástalanul ment. Éjjel nagyszerűen aludtunk, nem vettünk be altatót, és nem is fájt a fejünk. Másnap reggel tanakodtunk: most mit csináljunk? Először összeszedjük magunkat, és délután elmegyünk az V. táborba, ott bivakolunk. Valahogy csak menni fog. – Reinhold már figyelmeztetett, hogy a sátrat hó borítja, és ki kell ásnunk. Körülbelül négy óra múlva fenn is voltunk az V. táborban. – És itt a készülék újra működött, vagy nem? – Nekem nem voltak nehézségeim. Azt gondoltam, szép kényelmesen megyek, hogy ne kelljen túlságosan lélegeznem. Úgy tíz méterrel az V. tábor előtt aztán elfogyott az oxigénem. Ha ez délelőtt történik, nincs probléma. De közben már hideg lett. Az alvóálarccal mentem tovább. Azt gondoltam, talán még összeszedem magam, de ilyen nagy magasságban ez oxigén nélkül lehetetlen. Mindenesetre ez egy elveszett csúcs volt. – Az alvás csak megy, ezt tudom a Déli-nyeregről, de reggel hosszú időre van szükség, mire az ember némileg belejön a mozgásba. – Nem kaptam oxigént, erről van szó. Az álarcból és a csőből kiszedtem a jeget. Megpróbáltam megkeresni a hibát, de hát nem kaptam levegőt. – És aztán még mindig nem ment? – kérdeztem. – Azt mondtuk: most Franz menjen egyedül. A legokosabb az lett volna, ha azon a napon, amikor az V. táborba felértünk, még a Déli-nyergen maradunk, és jól kipihenjük magunkat, másnap reggel pedig időben indulunk, és két palackkal megyünk. Nekem az V. táborig nem voltak nehézségeim. Egész normális idő alatt, jó formában másztunk fel, és egyáltalán nem voltak problémáink. Valószínűleg mindennek a rossz éjszaka volt az oka. Nos, most már mindegy, semmit sem tehetünk. Ami elmúlt, az elmúlt. – Josl, számunkra is elmúlt! – mondja Manni, akinek még mindig lóg az orra, mivel a csúcs esélyét illetően megcsalatva érzi magát. – Boldog vagyok, hogy újra egészségesen leértem – mondja Josl, és még hozzáfűzi –, az istenek

kezdettől fogva nem szerettek. – Amikor az V. táborból elindultam, biztos voltam benne, hogy feljutok – bugyog a szó Franz Oppurgból. Szeméből még sugárzik a lelkesedés. – Az ember nem lehet egészen biztos a sikerében, mivel függ a készüléktől. De mégis meglehetősen biztos voltam. Az Alpokhoz viszonyítva alig van különbség, ilyen gerincek ott százszámra akadnak. – És hogy érezted magad a csúcson? – Igen jó formában voltam, és hála az oxigénnek, semmit sem éreztem. – Fényképeztél odafenn? – Körbefényképeztem, amit láttam, és közben egy kicsit mérgelődtem a gép miatt, amely eléggé befagyott. Tulajdonképpen semmi mást nem éreztem, mint azt, amit az Alpokban, amikor egyedül túráztam. – Az Everest egyáltalán nem tudatosodott benned? – Tudtam, hogy a világ legmagasabb hegyén állok, és hogy egyedül vagyok, de uralkodni tudtam magamon. – Nem bőgtél? – Egy kicsit. Egyébként azonban igyekeztem, hogy ne az érzelmek irányítsanak. – Láttad a mélyebben fekvő hegyeket? – Igen, minden tiszta volt, csak szeles, erősen szeles. Álomszerű, és nem is volt hideg. – Rettenetesen örültem neki, hogy feljutottál, megérdemelted. – mondom Franznak, aki sokat dolgozott az előkészítésnél. – Igen, a végén már tulajdonképpen nem számítottam rá, hogy feljutok a csúcsra, hogy esélyem van rá. Az egész expedíció alatt többször voltam beteg, gyomorpanaszaim voltak. Azon a napon, amikor innen elindultunk, hánynom kellett. – És odafenn könnyebb volt? – Igen, az oxigénnel. És amikor ti lejöttetek, és már tudtam, hogy megmásztátok a csúcsot, újból lendületbe jöttem. Akkor ismét erős lettem. – Az Everest nem könnyű hegy. Nem könnyű – mondja elgondolkozva Franz. – De nem is nehéz hegy – szólok közbe. – Bizonyára nem, de egyszeriben veszélyessé válhat. – Igen. Ha az V. táborban vagy a csúcsgerincen kitör a vihar. – És a hőmérséklet váratlanul mínusz 40 fokra süllyed. – Mit érzel most? Első ízben vettél részt expedícióban mint fiatal extrémmászó, tetszik az expedíciós hegymászás? – Ebben a stílusban többé nem csinálnám. Gyakran mondtam is, hogy többé nem megyek egy ilyen expedícióval. Amikor készülékekre vagy kívülállókra vagyok utalva, mint itt a serpákra. – Nepálban a serpák barátságosak. Ott nyolcezreseket nem másznék meg serpák nélkül, vigyék a holmimat addig, ameddig csak lehetséges. Szeretnél egy kis expedíciót viszonylag könnyű úton, vagy szívesebben vennél egy egész vad falat, az Eiger-falhoz hasonlót, csak háromszor akkorát? – faggatom tovább. – Az utóbbi jobban tetszenék. – Az a véleményem, hogy a nehézségek nagy magasságban, 7000 métertől felfelé, döntőbbek, mint az oxigénkészülékek. – Igen, ez biztos, de utána tőlem függ. – Az Annapurna déli falán vagy a Lhoce déli falán az ember egyszerűen megreked, mert 7500 méteren nem mer igazán mászni. Tíz métert öt óra alatt tesz meg, és erkölcsileg kikészül, ha egy kockázatos helyet olyan fogással vett, amely nem tartott. Akkor biztosan nem mer többé. Én

legalábbis így vagyok vele. – Igen, lehetséges Ezt a tapasztalatot a Lhoce oldalában szerezted? – Biztos vagyok benne, hogy a nagy falakon, ahol visszafordultunk, nem az oxigénkészülék volt a hibás, 7500 méteren egyszerűen csődöt mondtunk. A technikai nehézségek azok, amelyek engem visszavetnek. – Engem őrülten izgat a Gasherbrum-fal – kapcsolódik be Robert Schauer a beszélgetésbe. – Jobban, mint a K2 pillér? – A K2 pillérrel tulajdonképpen kevesebbet foglalkoztam, mint a Gasherbrum-IV-fallal. – Engem a Lhoce-fal jobban érdekelne. Csakhogy a Lhoce 8511 méter magas, és ez egy kicsit sok. – Csakhogy a Gasherbrum-falon láttam már egy viszonylagos lehetőséget, ahol az ember lejuthat. A jobb oldali részen, és utána balra. – Ez aztán lenne valami egy fiatal négyes kötélpáros számára. Megnéztem a falat, túl törékeny a számomra – mondom. – Szabad valamit kérdeznem, Reinhold? Amint hallom, engedélyt kaptál a Nanga Parbatra? – Valóban. – Biztosan a délkeleti pillért akarod megmászni? – Még nem tudom – válaszolom. – Egy új útvonalon? – Igen, mindenesetre egy új útvonalon. – A pillér nagyon meredek, de a Diamir-fal is. – Egyedül mégy? – A falon biztosan, egészen egyedül. – Mikor? – Júliusban, augusztusban. Csak hat hétre szól az engedélyem. Egyáltalán nem számítottam rá, mivel már régen beadtam a kérelmet. – A mi utunkon nem akarsz menni? – faggat tovább Robert, aki a Nanga Parbatot nagyon jól ismeri. – Talán lefelé. – Akkor szorítom érted a hüvelykujjamat! – Jó kondícióra lenne szükségem. Természetesen szerencse kérdése is. Viszonylag hosszan tartó jó időt kell kifognom. – Az időjárástól és az összes objektív tényezőtől eltekintve hány százalékos az esélyed? – Ötven százalék alatt van. – Ötven alatt? Hiszen te realista vagy! – Én nagy realista vagyok. Ha az idő állandóan szép lenne, több mint ötven százalékot adnék magamnak. – A legnagyobb kockázat az, hogy morálisan összecsuklasz. – Mindenesetre kockázatos. – A Nanga az egyetlen nyolcezres, amelyet egyedül is nyugodtan megkísérelhet az ember, mert az elején nincsenek hasadékok. – Ez igaz. – Ha tudtam volna, hogy feljutok az Everestre, talán nem is kértem volna engedélyt. Alapjában véve reméltem, hogy megkapom. – Ezek szerint nemsokára újra úton leszel? – kérdi Robert, nem minden irigység nélkül. – És te? Fogsz mászni a nyáron? – kérdeztem Franz Oppurgot. – Most valószínűleg egy hegyivezető-tanfolyamra megyek. – Hadsereg-tanfolyamra?

– Akkor rögtön előléptetnek! – Egy hegymászó túrát okvetlenül szeretnék az idén, a Rochetta Alta di Bosconerót. – Ez szép túra. – Az útvonalnak azonban száraznak kell lennie. – Azt mondjak, ha nedves, nincs esély. – Sok mindent mondanak. – Van ott jobbra még egy él, a Strobl-él. Ez nehéz, de nem olyan szép. Nem egyforma, csak a közepe nehéz, az eleje és a vége könnyű. A fal általában minőségi és szép! – Csodás túrák vannak a Dolomitokban! – Franz örül a nyárnak, amikor hegyet mászhat. – Tudod, mit kell megcsinálnod: a Burélt. Hallottál már róla? – Az egy pillér? – Egy fal, egy egész homorú fal, napsütötte, ez a Dolomitok második legmagasabb fala. – Milyen magas? – Egyvégtében 1400 méter, de az alsó része könnyű. Az elején egy patakon kell átmászni. Felül a falat egy ötvenméteres tető zárja le. A tetőn keresztül kell felmenni, ez törékeny és rohadt. Nem szép, de vad fal. – Ki csinálta már meg? – érdeklődik kíváncsian Franz a részletek iránt. – Alul olaszok, felül lengyelek. – És hol van a fal, a Dolomitok melyik részén? – A Schiarában. – Nekem általában tetszik odalenn, szép, nagyon szép az egész vidék. Nyáron oda kellene mennem. – Nekem Ázsia jobban tetszik. Ezek szerint a teljesült álom után mindenkinek megvannak az új álmai, amelyek ismét vagy teljesülnek, vagy füstbe mennek. Remélhetőleg mindig sikerül majd új álmokat találnom.

Lélekben úton Egy nyolcezres egyedül. Ez az utolsó, egészen nagy alpin álmom, mert ez a legvégsőbb nagy alpin idea. Megkísérlem, hogy a világ egyik legmagasabb hegyét egy új úton másszam meg úgy, hogy nemcsak a technikáról, hanem még a partnerről, a társról is lemondok. Ezen az expedíción azt a kérdést fogom vizsgálni, meddig képes az ember a magány elviselésére. Az Everest alaptáborában megkaptam az engedélyt a Nanga Parbatra, de amíg a csúcson nem voltam, nem foglalkoztam vele. Amikor újra az alaptáborban voltunk, úgy éreztem, hogy a csúcs megmászása után tulajdonképpen nem váltam eufóriássá, hanem inkább űr keletkezett bennem. Azzal töltöttem ki ezt az űrt, hogy elképzeltem magamnak ezt a „nyolcezrest – egyéni vállalkozásban”. Egy nyolcezres egyedüli menetben egyúttal a legmagasabb és a legvégsőbb küzdelmet jelenti az ember és a hegy között. A közbenső időt Európában töltöttem, és majdnem szakadatlanul dolgoztam: interjúkat adtam, megírtam ezt az Everest-könyvet, de a lelkem közben állandóan úton volt. Úton, valahol Pakisztánban, ezekben a csendes völgyekben, ahol heteken át fogok tartózkodni. Úton ugyanabban a halálzónában is, amelyet – az Everesten – ismét a végső konzekvenciákig megismertem, és amely néha felkeltette bennem azt a kívánságot, hogy lemenjek és szegre akasszam a hegymászó cipőt. De egyidejűleg azt a vágyat is éreztem, hogy visszatérjek, és a kritikus helyzetet ismét átéljem. Vilnöß/München, 1978. június 30. Reinhold Messner

Az Everest megmászásának huszonöt esztendeje

1. Délkeleti-gerinc. (E. Hillary és Tenzing Norgaj, 1953. V. 29. Angol expedíció, vezetője J. Hunt.) 2. Nyugati-gerinc. (W. Unsoeld és T. Hornbein, 1963. V. 22. felmenetben; lemenet a Délkeletigerincen. Amerikai expedíció, vezetője N. Dyhrenfurth.) 3. Délnyugati fal (D. Haston és D. Scott, 1975. IX. 24.; és P. Boardman és Pertemba, 1975. IX. 26. Angol expedíció, vezetője Ch. Bonington.) 4. Északi-gerinc (1975. V. 27. A Kínai Népköztársaság expedíciója. Az expedíció kilenc tagja járt a csúcson.)

Everest-krónika (A Mount Everest földrajzi fekvése: Északi szélesség 27° 59’ 16” – Keleti hosszúság 86° 55’ 40”.) 1590 Anton Montserrate (Dzselat ed-Din Mohammed Akbar, indiai uralkodó udvarában tartózkodó jezsuita misszió spanyol tagja) megrajzolja a Himalájával kapcsolatos első ismert térképet. 1705-1717 Kínában élő jezsuiták megrajzolják Tibet első áttekintő térképét. 1733 Baptiste d’Anville, francia földrajztudós tibeti térképet rajzol. Párizsban „Kína Atlasza” címen negyvenkét lapon kiadják. 1749 Az Indiai Földmérőhivatal a mélyen fekvő indiai dzsungelsíkságokról végzett megfigyelések alapján a Himalájában egy nagyon magas csúcsot fedez fel, amely a Peak XV jelzést kapja. 1803 Charles Crawford elkészíti az első térképeket Nepálról. 1849-1850 A Peak XV megfigyelése hat helyről (távolság 174-190 kilométer). 1852 E méréseket kiértékelik. Átlagos eredmény: 29 002 láb, vagyis 8839, 81 méter, tehát magasabb, mint minden addig ismert csúcs. 1856 Több névadási javaslat után (pl. Devadhunga – „Az istenség lakóhelye” és Gaurisankar – „Síva sugárzó fehér menyasszonya”) az Indiai Földmérőhivatal akkori főnöke, Sir Andrew Waugh úgy dönt, hogy a Peak XV-öt elődjéről, Sir George Everestről Mount Everestnek nevezi el. A Royal Geographical Society Londonban jóváhagyja és elfogadja ezt a nevet. 1880-1883/1905 Hat különböző pontról újból megmérik a Mount Everestet (távolság 140-174 kilométer), részben a darjeelingi dombokról. Ezekből a mérésekből és az 1849-50-es mérések helyesbítéséből Sir Sidney Burrard 1905 ben végzett számításai alapján 29 141 láb, vagyis 8882, 18 méter adódik. 1904 Waddell ezredes és Sarat Csandra Das Tibetben azt hallja, hogy a tibetiek a Mount Everestet Csomo Kankarnak („Az örök hó ura”) nevezik. 1906-1907 Ch. G. Bruce, T. G. Longstaff és A. L. Mumm 1907 re előkészíti az első Everest expedíciót. Meghiúsul, mivel Tibet és Nepál nem engedi be az idegeneket. 1909 Egy serpa Bruce tábornoknak a Csomo Lungmo nevet említi. 1920 Sir Charles Bell, Nagy Britannia lhaszai képviselője hivatalos írást kap a tibeti miniszterelnöktől, aki engedélyezi a Mount Everest expedíciót. Ebben az íirásban az áll, hogy a szahibok látni kívánják a Cso-mo lung má-t. A szó, akárcsak a Csomo Lungmo, annyit jelent, mint „Az ország istenanyja”. Az abból az időből szármázó hivatalos okmányok és állítólag már sokkal korábbiak szerint a Cso-mo lung-ma körzetet Lho-Csa-mo-long-nak (Déli madárország) nevezik, tehát valószínűleg az Everest-Makalu-csoporttól délre fekszik. Csomolungmán ma az egesz Everest-masszívumot vagy a khumbu-himáli egész EverestMakalu-csoportot értjük. 1921 C. K. Howard Bury, az első Mount Everest-expedíció vezetője a Csomo Uri („A türkisz csúcs istennője”) nevet hallja a Mount Everestre. Mások a Csomo Lungma nevet az Everestre és a Makalura is használják. Mallory és Bullock hetekig tartó feltáró munka után a keleti Rongbukgleccseren keresztül megtalálja az utat az Északi-nyereghez. 1922 A második angol expedíció. Vezetője Ch. G. Bruce tábornok. Ennek az expedíciónak a tagjai lépik át először a 8000 méteres határt. Mallory, Norton és Somervell május 21 én 8200, Finch és Bruce május 27-én 8326 méter magasra jut fel, mindkettő új abszolút magassági rekord

Az expedíció első ízben probálja ki az oxigént. Egy lavina hét serpát megöl. 1924 A harmadik angol expedíció. Vezetője E. F. Norton. Ő június 4-én 8572 méter, Somervell 8540 méter magasságot ér el. Malloryt és Irvine-t Odell utoljára 8530 méter felett látta; utána nyomtalanul eltűntek. 1933 A negyedik angol expedíció, H. Ruttledge vezetesevel. A VI. tábort 8350 méter magasságban rendezik be. Wyn Harris és L. R. Wager május 30-án 8572 méter magasságot ért el, és másnap Smythe is. 1934 Az angol M. Wilson egyéni kísérlete, aki az Északi-nyereg alatt meghal. 1935 Egy erős angol felderítő csoport (az ötödik engedélyezett Everest-expedíció) csak az Északi-nyerget éri el. A vezető E. Shipton. Az Everest körzetében számos csúcsot megmásznak. Először pillantanak be az addig ismeretlen Nyugati-medencébe. 1936 A hatodik angol expedíció, H. Ruttledge vezetésével. A rossz időjárás miatt nem ernek el sikert. 1938 A hetedik angol expedíció, H. W. Tilman vezetésevel, körülbelül 8300 méter magasságot ér el. 1947 A kanadai E. Denman egyéni vállalkozasa, aki majdnem eljut az Északi-nyeregig. 1949 Nepál megnyitja határait a külföldiek előtt. 1950 Az Everest nepáli oldalának első közös amerikai-angol rövid felderítese. H. W Tilman és Ch. S. Houston eljut a Khumbu-jégletörés lábáig. 1951 A második angol felderítés E. Shipton vezetésével. A Khumbu-jégletörés első megmászása a Western Cwm (Nyugati-teknő, más néven Hallgatás Völgye) kezdetéig. 1951 A dán R. B. Larsen egyéni kísérlete az északi oldalon. Eléri az Északi-gerincet. Utána a serpák nem hajlandók követni. 1952 A Himalayan Journal egyik 1952. évi számában Dr B. L. Gulatee, az Indiai Földmérőhivatal akkori főnöke részletes és jól megalapozott cikkeben azt írta, hogy a jövőben a legfelső mérési adatként célszerű volna a körülbelül 8840 métert figyelembe venni. 1952-1954/1955 Az Indiai Földmerőhivatal új méréséi (a nepáli oldalról, sokkal rövidebb távolságokból) csak 16 láb eltérést eredményeznek: 29 028 láb, vagyis 8847, 734 méter, felkerekítve 8848 méter (pontosság Gulatee igazgató szerint legfeljebb plusz-mínusz 10 láb, vagyis 3 méter). Ezt tekintik 1955 óta a Mount Everest hivatalos magasságának. (Megjegyzés: a kínaiak 1975-1977. évi méréseik és számításaik alapján majdnem ugyanerre az eredményre jutottak.) 1952 Az első és második svájci expedíció. Vezetők E. Wyss-Dunant és G. Chevalley. Az első parti a Nyugati-teknőben tevekenykedik, és a Genfi Sarkantyún keresztül eléri a Déli-nyerget, továbbá a Délkeleti-gerincen a Lambert-Tenzing Norgaj páros 8595 méter magasságba jut fel. Az őszi expedíció a Lhoce-oldalon keresztül útvonalat tűz ki a Déli-nyereghez. Azóta ez a klasszikus útvonal. Az elert legnagyobb magassag 8100 méter. 1953 A tizedik angol expedíció keretében (vezetője J. Hunt) az új zelandi Edmund Hillary és Tenzing Norgaj serpa május 29-én első ízben mássza meg a Mount Everestet. Ezzel egyidejűleg a Bourdillon-Evans páros először mássza meg a 8760 méter magas Déli-csúcsot. 1956 A harmadik svájci expedíció, vezetője A. Eggler. Sikerül másodszor és harmadszor is megmászni az Everestet: Schmied-Marmet május 23-án és Reist-von Gunten május 24-én. Először mássza meg a 8511 méter magas Lhocét a Reiss-Luchsinger kettős május 18-án. 1958 Kínai-orosz felderítés egy nagy közös expedíció indítása céljából, melynek 1959-ben vagy 1960-ban kellett volna létrejönnie. Később, 1958-ban, és mindenekelőtt 1959-ben az oroszok és a kínaiak között politikai szakadás jött létre, és a kínaiak 1960-ban egyedül mentek az Everestre. Az 1958-as kínai felderítő csoport vezetője Csuj Din, a három orosz hegymászóé J. Beleckij. Ő a

társaival együtt az Északi-nyereg alatt 6400 méter magasságot ér el. 1960 A kíniak azt állítják, hogy az Északi-gerincen át megmászták az Everestet. Nyugati szakértők a zavaros és hiányos adatok miatt kétségbe vonják a sikert. A kínaiak filmfelvételei szerint a biztosan elért magasság 8500 méter (számítások és korábbi felvételekkel való összehasonlítás alapján) plusz-mínusz 50 méter. Ezt a filmet 1962. október 8-án bemutatták Londonban. 1960 Az első indiai Everest-expedíció, vezetője G. Szing. 1962 A második indiai expedíció, vezetője J. Dias. 1962 Három amerikai és egy svájci hegymaszó engedély nélküli sikertelen kísérlete észak felől. Az elért magasság 7600 méter. 1963 Amerikai expedíció N. Dyhrenfurth vezetésével. Az Unsoeld Hornbein párosnak május 22én első ízben sikerül a Mount Everest keresztezése: a Nyugati-gerincen másztak fel, és a Délkeleti-gerincen jöttek le. Ezenkívül két csúcsmaszas a klasszikus útvonalon: Whittaker Gombu serpa május 1-én, továbbá a Bishop-Jerstad páros május 22-én. (Találkozás az UnsoeldHornbein kettőssel, közvetlenül a Déli-csúcs alatt, bivakolás a szabad ég alatt körülbelül 8600 méter magasságban.) 1965 A harmadik indiai Everest-expedíció. Vezetője M. S. Kohli. Négy rohamban kilencen érik el a csúcsot. 1966 Az Everest lezárása 1969 nyaráig. 1966 A második kínai Everest-expedíció, ismeretlen vezetővel. Útvonal: Északi-nyereg. Ez a kínai „kulturális forradalom” szellemében végrehajtott expedíció állítólag katasztrófával végződött (Mao-fantaszták kellő felszerelés nélkül). A huszonöt vagy huszonhat ember közül csak ketten érnek vissza az Északi-nyeregre. 1967 Kínai tudományos expedíció az Everest északi körzetében. A vezető ismeretlen. Valószínúleg csak tudományos mérőállomás, egészen az Északi-nyeregig (körülbelül 7000 méter). 1968 A harmadik kínai Everest-expedíció, ismeretlen vezetővel, az Északi-nyereg útvonalon, siker nélkül. A csúcsot áprilisban szándékozták megrohamozni. Május 9-én teljesen visszavonultak az alaptáborból. 1969 Ősszel (a monszun után) japán hegymászók tanulmányozzák az Everest Délnyugati-fala megmászásának lehetőségét a Nyugati-teknő felől. A középső folyosóban 8050 méter magasságot érnek el. 1970 Egy nagy japán expedíciónak a Délnyugati-falon nem sikerül feljutnia (8050 méter). Az expedíció négy tagja és egy serpa a délkeleti útvonalon eléri a csúcsot. Eredményes sílesiklás a Déli-nyeregről a Nyugati-teknőbe (ejtőernyővel). Május 17-én a japán Setsuko Vatanabe 8000 méteres elért magassággal új női világrekordot állít fel. A jégletörésben hat serpa életét veszti. 1971 Nemzetközi expedíció N. Dyhrenfurth vezetésével („Világ-kötélparti”, tizenhárom nemzet résztvevőivel); a Délnyugati-falon nem érnek el sikert (8350 méter). A Nyugati-gerinc közvetlen megmászási kísérlete meghiúsul. 1971 A H. C. Tolosa és C. Comesana vezette argentin expedíció nem ér el sikert. 1972 A K. M. Herrligkoffer vezette európai expedíció a Délnyugati-falon meghiúsul (8300 méter). 1972 Ch. Bonington első brit expedíciója, amely a Délnyugati-fal ellen intéz támadást, szintén nem sikerül. 1973 A hatvannégy tagú nagy olasz expedíció (vezető: G. Monzino) nyolc tagja a rendes útvonalon (délnyugat) feljut a csúcsra. 1973 Az Everest első őszi megmászása. M. Juasa vezetésével egy negyvennyolc tagú japán

expedíciónak a Délnyugati-falon szintén nem sikerül átjutnia a nagy keresztzáron (8380 méter). Két ember azonban a Déli-nyereg útvonalon feljut a csúcsra. Leszálláskor kénytelenek bivakolni, és fagysérüléseket szenvednek. 1974 Egy spanyol expedíció meghiúsul (súlyos fagyások). Egy francia expedíció a Nyugatigerincen át oxigén nélkül megkísérli a feljutást. Az expedíció vezetője Devouasoux, öt serpával együtt lavina áldozata lesz. 1975 Japán női expedíció E. Hiszano vezetésével. Május 16-án Dzsunko Tabei Ang Tzering serpa hegyi vezetővel megmássza az Everestet. Ő az első nő, aki feljut a csúcsra, és abszolút női magassági világrekordot állít fel. 1975 Nagy kínai expedíció az Északi-gerincen át. A vezető helyettese, a tibeti Phantog, a második nő (második női megmászás), nyolc férfival (hét tibeti, egy kínai) együtt május 27-én eléri a csúcsot. 1975 A második angol expedíció (vezetője Ch. Bonington) négy tagjának, a Haston-Scott kettősnek (szeptember 24. bivak a Déli-csúcson, 8760 méter) és a Boardman-Pertemba serpa kettősnek először sikerült a Délnyugati-fal átmászása. M. Burke az Everest megmászása után eltűnt (szeptember 26.). Az első egyéni csúcsmászás. 1976. Az angol és a nepáli hadsereg közös expedíciója. Vezető T. Streather, M. P. Stokes tizedes és J. H. Lane őrmester a Délkeleti-gerincen át eléri a csúcsot. Az expedíció a II. tábornál egy hasadékban elveszti egyik tagját. 1976 Amerikai expedíció (az Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulója alkalmából) Ph. Trimble vezetésével. Az expedíció két tagja, Bob Cormack és Chris Chandler a Délkeleti-gerinc útvonalon át megmássza a csúcsot. 1977 Új-zélandi hegymászók első Everest-expedíciója alpesi stílusban (serpák nélkül). Eljutnak a Déli-nyeregig. 1977 Egy dél-koreai expedíció a klasszikus útvonalon (délkelet) mászik fel. Sang Don Ko és Pemba Norbu serpa eléri a csúcsot. 1978 R. Messner és P. Habeler május 8-án teljesen oxigén alkalmazása nélkül megmássza a Mount Everestet. A W. Nairz vezette első osztrák Everest-expedícióhoz csatlakoztak. Ő és az expedíció további öt tagja, köztük R. Karl, az első német hegymászó, továbbá egy serpa, eléri a csúcsot (május 3., 11., 13.). F. Oppurg a második, aki egyedülmenetben érte el a csúcsot. 1978 Őszi expedíció. Egy német (vezető K. Herrligkoffer) és egy francia expedíció (vezető P. Mazeaud) jó együttműködéssel október 14-től 17-ig hét németet, három franciát, egy lengyel nőt, egy svájcit és egy osztrákot, továbbá három serpát juttat fel a rendes útvonalon, a Déli-nyergen át a csúcsra. Hans Engl október 10-én másodikként mássza meg az Everestet oxigénpalack nélkül. A harmadik mászás oxigénpalack nélkül: Ang Dordzse és Mingma serpák, október 17-én. A harmadik nő, aki a csúcsot megmászta, a lengyel Wanda Rutkiewicz, aki az első európai nő az Everest csúcsán. Hans Engl és a serpák, Ang Dordzse és Mingma is olyan hegymászókkal ment, akik oxigénkészüléket használtak. Hans Engl megállapítja, hogy ha Sepp Mack nem csinál neki nyomot, sohasem jutott volna fel a csúcsra.

Expedíciók 1921 és 1978 között A*-gal jelölt expedíciókat nem engedélyezték.

Év Vezető Nemzetiség Útvonal 1. 1921 Ch. K. Howard-Bury brit Északi oldal 2. 1922 Ch. G. Bruce brit Északi oldal 3. 1924 E. F. Norton brit Északi oldal 4. 1933 H. Ruttledge brit Északi oldal 5. 1934 M. Wilson* brit Északi oldal 6. 1935 E. Shipton brit Északi oldal 7. 1936 H. Ruttledge brit Északi oldal 8. 1938 H. W. Tilman brit Északi oldal 9. 1947 E. L. Denman* kanadai Északi oldal 10. 1950 Ch. S. Houston-H. W. Tilman amerikai-brit Délnyugat 11. 1951 R. Becker-Larsen* dán Északi oldal 12. 1951 E. Shipton brit Déli oldal 13. 1952 E. Wyss-Dunant svájci Délkeleti-gerinc 14. 1952 G. Chevalley svájci Délkeleti-gerinc 15. 1952 P. Dacsnoljan szovjet Északi oldal 16. 1953 J. Hunt brit Délkeleti-gerinc 17. 1956 A. Eggler svájci Délkeleti-gerinc 18. 1958 Csuj Din-J. Beleckij kínai-szovjet Északi oldal

19. 1960 G. Szing 20. 1960 Sih Csan-csun 21. 1962 J. Dias 22. 1962 W. W. Sayre* 23. 1963 N. Dyhrenfurth 24. 1965 M. S. Kohli 25. 1966 Ismeretlen 26. 1967 Ismeretlen 27. 1968 Ismeretlen 28. 1969 Ismeretlen 29. 1970 S. Matsukuta 30. 1970 A. Takahasi 31. 1971 N. Dyhrenfurth 32. 1971 H. C. Tolosa-C. Comesana 33. 1972 K. M. Herrligkoffer 34. 1972 Ch. Bonington 35. 1973 G. Monzino 36. 1973 M. Juasa 37. 1974 J. I. Lorente 38. 1974 G. Devouasoux 39. 1975 E. Hiszano

indiai

Délkeleti-gerinc

kínai

Északi oldal

indiai amerikai amerikai indiai kínai kínai kínai japán japán japán nemzetközi argentin európai brit olasz japán spanyol francia japán női

Délkeleti-gerinc Északi oldal Délkeleti- és Nyugati-gerinc Délkeleti-gerinc Északi oldal Északi oldal Északi oldal Délnyugati-fal Délkeleti-gerinc és Délnyugati-fal Délkeleti-gerinc Délnyugati-fal Délkeleti-gerinc Délnyugati-fal Délnyugati-fal Délkeleti-fal Délnyugati-fal Délkeleti-gerinc Nyugati-gerinc Délkeleti-gerinc

40. 1975 Sih Csan-csun 41. 1975 Ch. Bonington 42. 1976 T. Streather 43. 1976 Ph. Trimble 44. 1977 K. Wood Ford 45. 1977 J. Do Kim 46. 1978 W. Nairz 47. 1978 P. Mazeaud 48. 1978 K. M. Herrligkoffer

kínai

Északi-gerinc

brit brit-nepáli amerikai új-zélandi dél-koreai osztrák francia nyugatnémet

Délnyugati-fal Délkeleti-gerinc Délkeleti-gerinc Délkeleti-gerinc Délkeleti-gerinc Délkeleti-gerinc Délkeleti-gerinc Délkeleti-gerinc

Sikeres csúcsmászások 1. 1953. V. 29. Edmund Hillary, Tenzing Norgaj serpa, Déli-nyereg, Angol expedíció (J. Hunt) I. 2. 1956. V. 23. Ernst Schmied, Jürg Marmet, Déli-nyereg, Svájci expedíció (A. Eggler) II. 3. 1956. V. 24. Dölf Reist, Hansrudolf von Gunten, Déli-nyereg, Svájci expedíció (A. Eggler) II. (4. Állítólagos megmászás: két kínai és egy tibeti észak felől. Nyugati szakértők ezt a kínai igényt a hiányzó dokumentáció miatt nem veszik figyelembe) 4. 1963. V. 1. Jim Whittaker, Navang Gombu serpa, Déli-nyereg, Amerikai expedíció (N. Dyhrenfurth) III. 5. 1963. május 22. Barry Bishop, Lute Jerstad, Déli-nyereg, Amerikai expedíció (N. Dyhrenfurth) III. 6. 1963. május 22. Willi Unsoeld, Tom Hornbein, A Nyugati-gerinc első megmászása. Első traverzálás a Déli-nyereg irányában. Amerikai expedíció (N. Dyhrenfurth) III. 7. 1965. V. 20. A. S. Cheema, Navang Gombu serpa, Déli-nyereg, Indiai expedíció (M. S. Kohli) IV. 8. 1965. V. 22. Sonam Gyatso, Sonam Wangyal, Déli-nyereg, Indiai expedíció (M. S. Kohli) IV. 9. 1965. V. 24. C. P. Vohra, Ang Kami serpa, Déli-nyereg, Indiai expedíció (M. S. Kohli) IV. 10. 1965. V. 29. H. P. S. Ahluwalia, H. C. S. Rawat, Phu Dordzse serpa, Déli-nyereg, Indiai expedíció (M. S. Kohli) IV. 11. 1970. V. 11. Naomi Uemura, Teruo Matszuura, Déli-nyereg, Japán expedíció (H. Ohtszuka-S. Matszukuta) V. 12. 1970. V. 22. Katszutosi Hirabajasi, Csotare serpa, Déli-nyereg, Japán expedíció (H. OhtszukaS. Matszukuta) V. 13. 1973. V. 5. Rinaldo Carrel, Marko Minuzzo, Lhakpa Tenzing serpa, Sambu Tamang tamangnepáli, Déli-nyereg, Olasz expedíció (G. Monzino) VI. 14. 1973. V. 7. Fabrizio Innamorati, Virginio Epsis, Claudio Benetti, Szonam Gialtszen serpa, Déli-nyereg, Olasz expedíció (G. Monzino) VI. 15. 1973. X. 26. Hiszasi Isiguro, Jasuo Kato, Déli-nyereg, Japán expedíció (M. Juasa), VII. 16. 1975. V. 16. Dzsunko Tabei, Ang Tzering serpa, Déli-nyereg első női megmászása, Japán női expedíció (E. Hiszano) VIII. 17. 1975. V. 26. Phantog, Szodnam Norbu, Szamdrup, Darphuntszo, Kunga Paszang, Tzering Tobigal, Ngapo Khien, Hon Seng-fu, Északi-nyereg és Keleti-gerinc, az első biztos megmászás észak felől, Kínai expedíció (Sih Csan-csun) IX. 18. 1975. IX. 24. Doug Scott, Dougal Haston, Délnyugati-fal első megmászása, Angol expedíció (Ch. Bonington) X. 19. 1975. IX. 26. Peter Boardman, Pertemba serpa, Délnyugati-fal, Angol expedíció (Ch. Bonington) X. 20. 1975. IX. 26. Mike Burke †, Délnyugati-fal, feltehetően az első egyedüli menet, Angol expedíció (Ch. Bonington) X. 21. 1976. V. 16. M. P Stokes, J. H. Lane, Déli-nyereg, Angol-nepáli katonai expedíció (T. Streather) XI. 22. 1976. X. 8. Bob Cormack, Chris Chandler, Déli-nyereg, Amerika 200 éves jubileumi

expedíció (Ph. Trimble) XII. 23. 1977. IX. 15. Szang Don Ko, Pemba Norbu serpa, Déli-nyereg, Dél-koreai expedíció (Jung Do Kim) XIII. 24. 1978. V. 3. Robert Schauer, Wolfgang Nairz, Horst Bergman, Ang Phu serpa, Déli-nyereg, Osztrák expedíció (W. Nairz) XIV. 25. 1978. V. 8. Reinhold Messner, Peter Habeler, Déli-nyereg, első megmászás oxigénálarc nélkül, Osztrák expedíció (W. Nairz) XIV. 26. 1978. V. 11. Oswald Ölz, Reinhard Karl, Déli-nyereg, Osztrák expedíció (W. Nairz) XIV. 27. 1978. V. 13. Franz Oppurg, Déli-nyereg második egyedüli menet, Osztrák expedíció (W. Nairz) XIV. 28. 1978. X. 14. Sepp Mack, Hubert Hillmaier, Hans Engl, Déli-nyereg, Engl oxigén nélkül, Német expedíció (K. Herrligkoffer) XV. 29. 1978. X. 15. Jean Afanassief, Nicolas Jaeger, Déli-nyereg, Francia expedíció (P. Mazeaud) XVI. 30. 1978. X. 15. Pierre Mazeaud, Kurt Diemberger, Déli-nyereg, Francia expedíció (P. Mazeaud) XVI. 31. 1978. X. 16. Wanda Rutkiewicz, Robert Allenbach, Siegfried Hupfauer, Wilhelm Klimek, Ang Dordzse serpa, Mingma serpa, Kami serpa, Déli-nyereg, Ang és Mingma serpák oxigén nélkül, Német expedíció (K. Herrligkoffer) XV. 32. 1978. X. 17. Georg Ritter, Berndt Kullmann, Déli-nyereg, Ritter 8500-ig ment oxigén nélkül, Német expedíció (K. Herrligkoffer) XV. Összefoglalás (lezárva 1978. október 23-án): · Eddig biztosan nyolcvanketten érték el az Everest csúcsát, ezek közül 3 nő és 79 férfi. · A biztos megmászások száma 32 (ha a 29. és a 30. számot külön vesszük – ebből 30 kötélegyüttesben és 2 egyedüljáró). · Eddig 16 expedíció járt sikerrel (I-XVI. a jegyzék szerint). Az egyetlen ember, aki az Everestet kétszer mászta meg: Navang Gombu, serpa – a szikkimi határ közelében levő Darjeelingből (4 és 7. mászás). · Az Everest legfiatalabb megmászója: Sambu Tamang, 18 éves (egyes adatok szerint csak 17) – nem serpa, hanem tamang-nepáli (nevét Shambu Tamangnak is írják). 13. megmászás. · Az Everest legidősebb megmászója: Pierre Mazeaud, 49 éves – állítólag 1978 őszén az alaptáborban ünnepelte a születésnapját, ezek szerint Mazeaud 50 évesen állt a föld legmagasabb pontján! · Az Everest második legidősebb legyőzője: Kurt Diemberger, 46 éves, aki 1978. október 15-én negyedik nyolcezresét mászta meg!

1953 A gúla csúcsa Századunkban a világ nagy változásaihoz az is hozzátartozik, hogy Nepál 1949-ben megnyílt a külföldiek előtt, Kína pedig a tibeti megszállás után bezárult előttük. Ez azt jelenti, hogy az Everestért folyó küzdelem északról áttevődött az addig teljesen felderítetlen déli, nepáli oldalra, és megszűnt az angolok harmincéves Everest-”monopóliuma”. Közben az angolok továbbra is – 1950-ben és 1951ben – az elsők az „új” oldal kutatásában. Eric Shipton az egyik legnagyobb angol mászó és kutató, 1951 októberében elsőként hatol be a híres Khumbu-jégletörésbe, és átmássza azt, egészen a felső óriási, a völgy egész szélességében beszakadt haránthasadékig, a Western Cwm előtti, mondhatnánk, várárokig (ezt a walesi nevet a feledhetetlen George Leigh Mallory adta az Everest szentélyének). Shipton a nyugati gleccserletörésbe nem tud bejutni. Ennek az expedíciónak, amelyre az Alpin Klub és a Royal Geographical Society által alapított angol Himalája Bizottság adott megbízást, többek között Edmund Hillary, Tom Bourdillon és Dr. med. Michael Ward is tagja volt. Ezután jöttek a svájciak, 1952-ben. Az expedíció vezetője Dr. med. Wyss-Dunant – ő alkotja meg a halálövezet fogalmát. A hegymászók: René Dittert, Jean Jacques Asper, René Aubert, Leon Flory, Ernst Hofstetter, Raymond Lambert, André Roch; a serpák szirdarja Tenzing Norgaj. Az, amit ők április 23-tól május 28-ig elértek, tüneményes és örök időkre emlékezetes. 1952. május 28-án ugyanis Lambert és Tenzing a Délkeleti-gerincen 8500 méter magasságba jut fel (a csúcsig szintben még 348 méter), ahol „a lehetőség végső határán” vissza kell fordulniuk. Az 5050 méter magasságban levő alaptábor felett nyolc tábort rendeztek be. Az első hármat a jégletörés lábánál, a jégletörésben és pontosan felette, az előretolt főtábort a 4, 5 kilométer mély Western Cwm végén, amelynek a szép Hallgatás Völgye nevet adták, az V. táborukat 6800 méter magasságban telepítették. Támadásuk irányvonalának azt a hatalmas sziklapillért választották, amely pontosan a Déli-nyereg felé mutat, és azóta Genfi Pillérnek (Genfi Sarkantyúnak) nevezik. Május 12-én kész az V. tábor, május 26-án pedig a VI. tábor a 7986 méter magas Délinyergen. (Közben csak egy raktár volt, helyesebben átrakodóhely, a veszélyes jéghullás miatt.) Ezután a nagy, bár nem teljes siker után a svájciak 1952 őszén újabb támadást indítanak, amelynek vezetője most Dr. Gabriel Chevalley – a hegymászó csoportban új ember Ernst Reiss és Norman Dyhrenfurth. Állandó táborukat középen, a Nyugati-medence közepén rendezik be, 6400 méter magasságban. Ez erős támaszpont, ahonnan egy, a Genfi Pilléren történt halálos baleset után a Lhoceoldalon két közbenső táborral utat nyitnak a Déli-nyergen levő táborhoz, amelyet november 19-én elérnek (Reiss, Tenzing és hét serpa). Dacolnak a vihar és a hideg hallatlan viszontagságaival, de november 20-án 8100 méter magasságban kapitulálniuk kell az orkán és a sarkvidéki hideg előtt. A két svájci expedíció általános, taktikai és gyakorlati jellegű, értékükben alig felbecsülhető teljesítményei és tapasztalatai nélkül az angolok 1953. évi sikere – egyébként királynőjük megkoronázása napján – elképzelhetetlen lett volna. John Hunt ezt mondja: „Az összes többi próbálkozás jelentősége abban rejlik, hogy tekintet nélkül az elért magasságra, mindegyik hozzájárult a tapasztalatok növekvő összegéhez, és ezeknek a tapasztalatoknak egy bizonyos maximumot kellett elérniük ahhoz, hogy a rejtély megoldódjék. A tapasztalat e gúlájának felépítése lényeges volt az egész siker szempontjából; csak miután már elég magas volt, juthatott el a lehetőség határain belül valamelyik hegymászó csapat a sikerhez. Ilyen megvilágításban a többi expedíció sem volt sikertelen: a tapasztalatok gúláját addig a végső fokig építették fel, amikor a múlt télen (1952/53) egy új kísérletre készültünk. Erre az időpontra, és nem korábban azoknak az ellenállásoknak a jellege, amelyeket a támadásokkal szemben a hegy idáig tanúsított, eléggé ismertté vált; csak egy feladat volt még hátra: az, hogy tanulmányozzuk őket, és levonjuk a szükséges következtetéseket... Mi, az 1953.

évi Everest-expedíció résztvevői büszkék vagyunk arra, hogy elődeink dicsőségében osztozhatunk.” És a svájciakkal kapcsolatban Hunt hangsúlyozza: „Támadásunk a svájciak minden lépésével összefügg.” Imponáló az, ahogy e következtetéseket levonták, kifogástalan stratégiai és taktikai tervekké alakították, amelyeket aztán az előkészítés során és a hegy alatt és a hegyen pontosan és rugalmasan alkalmaztak. A Himalája Bizottság nem Eric Shiptont tette meg az expedíció vezetőjévé (ő a kis expedíciók embere volt, és nem volt barátja az oxigén alkalmazásának), hanem John Huntot, egy magas rangú törzstisztet (valamikor a rajnai hadseregnél szolgált), aki szolgálati évei alatt három ízben vezetett expedíciót és szerzett tapasztalatokat Bengáliában. Hegymászó és tapasztalt alpinista, olyan ember tehát, akinek mind a taktikában, mind az emberek vezetésében hivatása és az alpinizmus iránti érdeklődése folytán voltak bevált tapasztalatai. Hunt, a nemzeti büszkeségtől mentesen, bőven kért tanácsokat, elsősorban a svájciaktól és a franciáktól, akik 1950-ben az Annapurnát, az első nyolcezrest meghódították. Készségesen adtak neki tanácsot. A régi Everest-hősök két javaslata különösen értékes volt a számára. Norton, aki 1924-ben az Északi-gerincen körülbelül 8600 méter magasságot ért el, ezt tanácsolta: „A legfelső tábort a Délicsúcson vagy közvetlenül alatta rendezze be... Csak kevés reménye van a sikerre, ha a tábor nincs olyan magasan.” És Longstaff (többek között az első hétezres megmászója, 1907, Triszuli, 7120 méter) ezt ajánlotta: „Okvetlenül személyesen gondoskodjék az utolsó magastábor berendezéséről.” Hunt mindkét tanácsot megfogadta. A legfelső tábort 8504 méter magasságban rendezték be, és Hunt a Délkeleti-gerincen maga is terhet vitt 8336 méterig. Az expedíció elhatározta az oxigén alkalmazását. Hunt részletesen megtárgyalta embereivel a döntést. E könyv keretein belül ezzel kapcsolatban a következő idézetek figyelemre méltók: „Az oxigént olyan eszköznek tekinthetjük, amely a magasságot csökkenti, és a mászás számára megteremti az egyébként szokásos feltételeket.” A természetes alkalmazkodás határa Hunt szerint 6500 méter, felette fokozódó fizikai és pszichikai leépülés következik be. Ennek következtében egy nyolcezres embernek ahhoz, hogy sikert érjen el, 6500 méternél nagyobb magasságban fokoznia kellene a tempót, és a „gyorsított menet taktikát” kellene alkalmaznia. Erre azonban nem képes. Az Everestnél ennek a 2400 méternek (6500-tól 8848 méterig) a leküzdése egy vagy legfeljebb két nap alatt, túl van a lehetőség határán. Arra, hogy milyen gyors és erős hatása van az oxigénhiánynak 8800 méteren egy oxigénkészüléket használó hegymászóra, jellemző a következő, Hillary híres csúcselbeszéléséből származó idézet. A csúcson levette az álarcot, és leállította a készüléket. Ezt írja: „Körülbelül tíz perc múlva megállapítottam, hogy lassabban kezdek mozogni, és az ujjaim tehetetlenné váltak; gyorsan újra felvettem az oxigénkészüléket, és már néhány liter után újra éreztem élénkítő hatását.” Az angol csapat a következőkből állt: John Hunt, vezető, Edmund Hillary, Tenzing Norgaj, George Lowe, Wilfried Noyce, Charles Evans, George Band, Alfred Gregory, Tom Bourdillon, Charles Wylie, Michael Westmacott, Michael Ward (orvos), Griffith Pugh (pszichológus), Tom Stobart (operatőr), James Morris (a Times tudósítója). A hegyi csapat kilenc tagja a Déli-nyeregig ment, közülük hárman kétszer. A kilenc közül heten 8200 méter fölé jutottak, négyen megmászták a 8760 méter magas Déli-csúcsot, ketten elérték a csúcsot. A kilenc közül hárman maradtak négy nap és négy éjjel 7900 méter feletti magasságban, további hárman három nap és három éjjel. Bár egyesek nagyon kifáradtak, egyikük sem volt a teljes kimerültség állapotában. A huszonhét serpa közül tizenkilenc mászott fel a Déli-nyeregig, hatan közülük kétszer. Az, hogy a legfelső tábort 8504 méter magasságban sikerült felállítani, Hunt megállapítása szerint, a segédcsapat legnagyobb teljesítménye volt: „Azon a két napon, május 26-án és 28-án a serpák és a szahibok feladatai többé már nem egymást kiegészítők, hanem azonosak voltak.” Március 10-11-én indultak Kathmanduból. A mászás megkezdése előtt egy magassághoz szoktató

és edzési hetet tartottak (különös tekintettel az oxigénkészülékek alkalmazására). Május 1-én a teljesen kiépített előretolt főtáborból (IV. tábor, 6462 méter) megkezdődött a mászás a Lhoce-oldalon át – V. tábor, 6706 méter; VI. tábor, 7010 méter; VII. tábor, 7315 méter – a Déli-nyeregre, ahol május 22-én 7986 méter magasságban berendezhették a VIII. tábort. Május 26-án az első támadó csoport, a Bourdillon-Evans kötélpáros eléri a 8760 méter magas Déli-csúcsot, Hunt a serpákkal együtt felviszi a legfelső tábor első csomagjait 8336 méter magasságba. A második támadás során május 28-án 8504 méter magasságban berendezik a legfelső tábort (IX.): Gregory Lowe, Ang Nima, akik nyomban utána leereszkednek a VIII. táborba, továbbá Hillary és Tenzing. Ők ketten, alváshoz is oxigént használva (időszakos széllökések közepette és mínusz 27 fokos hidegben) viszonylag jól töltik az éjszakát. Május 29-én reggel, 6.30-kor elhagyják a sátrat, 9 órakor a Déli-csúcson vannak, 11.30-kor, öt óra múlva, elsőkként az Everest csúcsán állnak. Harminchét évvel azután, hogy elkezdődött a harc a Föld harmadik sarkáért. A csúcsgerinc megmászásával kapcsolatban Hillary a „rendkívüli kitettséget” a számkivetettséghez hasonlítja. A Délkeleti-falról nyíló kilátásról ezt mondja: „Hátborzongató volt erről a rendkívüli sziklafalról egyenesen lenézni, és odalent mélyen a Western Cwm-ban, több mint 2400 méterrel alattunk, a IV. tábor apró sátrait megpillantani.” A közvetlen közelünkben kibontakozó látvány is nyugtalanító volt: „A roppant méretű ívelt hópárkányok, az áthajló hó- és jégtömegek mint összekuszált ujjak a Kancsung-oldal több mint 3000 méteres mélysége felett kelet felé mutatnak a semmibe.” A tizenöt méter magas sziklatömböt – „a szikla sima és fogás nélküli volt” –, amelyet azóta Hillary-Stepnek neveznek, a keleti oldalnál győzte le egy keskeny résen keresztül, a szikla és hópárkány között támaszkodva és nekifeszülve, közben „buzgón imádkozott”, hogy a hópárkány megmaradjon a sziklán. A csúcson tizenöt percet töltöttek, aztán elindultak. Csak egy órára van szükségük a Déli-csúcsig, és 14 órakor ismét a gerinctáborban vannak. Tenzing begyújtja a főzőt, és forró limonádét készít. Gyengének és kimerültnek érzik magukat. Lefelé a Déli-nyereghez lépcsőfokokat kell vágniuk, Hillarynek hatvan métert, Tenzingnek további harminc métert. Pontosan a Déli-nyergen levő tábor sátrai előtt kifogy az oxigénjük. Másnap mindnyájan lemásznak a IV. táborba. Lowe a szembejövőknek a „A »felfelé álló hüvelykujj«-jelzést adja, és csákányával a csúcs fele int” (Hillary) John Hunt erről a következő szép mondatot írja: „Mindenki kitódult a sátrakból, öröm- és tetszéskiáltások röpködtek a levegőben. A következő pillanatban már mellettük voltunk. Kezet rázunk velük – és elpirulok, amikor leírom: még meg is öleltük a győztes párt...” Sir John Hunt mintaszerű dokumentumbeszámolójának végső fejtegetéseiben a jövő kérdését is felveti, és ezt írja: „Egy napon az Everestet ismét meg fogják mászni. Lehetséges, hogy oxigén nélkül fogják megkísérelni, bár ennél nem sok kilátást látok a sikerre. Reméljük, megnyílik az a határ, amely Nepált és Tibetet az alpinisták számára elválasztja, mert azt az utat, amely az északi oldalról vezet a hegy csúcsára, még be kell fejezni. Lehet, hogy elérkezik az az idő, amikor már nem lesz utópia a csúcs keresztezése, az egyik gerincen fel, a másikon le.” Az egyetlen, amire akkoriban, 1953ban még nem mert gondolni, az, hogy valaki ezt a Délnyugati-falon keresztül is megkísérli, és véghez is viszi. Közben ez is megtörtént, és összes jóslatai beteljesültek.

Források: John Hunt: Mount Everest – Kampf und Sieg. (Német kiadás.) Ullstein Verlag, 1954. Wilfried Noyce: Triumpf am Everest. (Német kiadás.) Ullstein és Paul Zsolnay Verlag, Wien, 1954. G. O. Dyhrenfurth: Der dritte Pol, Nymphenburger Verlagshandlung, München, 1960.

1963 Az első keresztezés Pontosan tíz évvel azután, hogy először sikerült feljutni a csúcsra, 1963 májusában, a Norman G. Dyhrenfurth vezette első amerikai expedíciónak sikerül első ízben az Everest keresztezése. Ehhez a nagy expedíció – tizenkilenc amerikai, egy angol, egy nepáli összekötő tiszt és harminckét serpa – két táborláncot épít ki. A főtábor a Khumbu-jégletörés előtt, 5425 méteren, az I. tábor a jégletörés felett, 6160 méteren, az előretolt II. főtábor 6500 méteren a Western Cwm közepén, a III-D (Dél) tábor a Lhoce oldalában, 6980 méteren, a IV-D tábor 7950 méteren, az V-D tábor 7986 méteren, a Délinyergen és a VI-D tábor 8370 méteres magasságban, a Délkeleti-gerincen, a Déli-csúcs alatt áll. A magasságkülönbség közte és az Everest csúcsa között 478 méter. Az előretolt II. főtáborból közvetlenül a Nyugati-váll alatt, 7250 méter magasságban rendezik be a III-Ny (Nyugat) tábort – köztük egy raktártábort –, mivel a szörnyű hólejtők a Nyugati-váll felé lavinaveszélyesek. Közben egy szerencsés kimenetelű baleset történik: a rakodóhelyről négy serpát és két sátrat lesodor a lavina. Sebesült nincs, csak anyagi veszteség. A IV-Ny tábor „a Nyugati-gerinc meredek sziklái közelében”, 7650 méter magasságban, végül az V-Ny tábor 8300 méter magasságban állt, tehát 548 méter választotta el a csúcstól. Az expedíció a közvélemény elől gondosan eltitkolta becsvágyó célkitűzését. Arról, hogy megkísérlik a Nyugati-gerincet, csak a felvonulás közben döntöttek, amikor „teljesen magunk között voltunk”, és a munka a Nyugati-vállig először „felderítésnek” számított. A csúcs a Déli-nyereg útvonalon keresztül elsőbbséget élvezett. Március 29-én (indulás Kathmanduból február 20-án) berendezik az előretolt főtábort, és tíz felvonulási nap után április 16-án az V-D tábort a Déli-nyergen. Április 27-én a II. táborból megindult az első támadás. A III-D tábortól kezdve oxigént használnak. Miután Dr. Doody, az operatőr kidől (trombózis), a filmezést Norman Dyhrenfurth veszi át, és serpájával, Ang Dava IV-gyel a segítő és háttércsoportot alkotta a Big Jimnek nevezett, 195 centiméter magas James W. Whittakerből és Navang Gombu serpából álló csúcscsoport mögött. Április 30-án nyolc serpa a Déli-nyeregben levő táborból felvitte a felszerelést a gerinctábor számára, és ezenkívül meg segített egy kis sík területet kicsákányozni két, egymással összekapcsolt kis sátor számára. Május 1-én 6.30 kor „az alvási oxigén használata folytán egészen kellemes éjszaka után” a Whittaker-Navang Gombu csúcscsoport elindult. Az idő szeles, a látási viszonyok korlátozottak voltak (a szemben levő Lhoce csak időnként, árnyékszerűen tűnt fel). 8660 méteren a lemászás céljára hátrahagytak egy részben teli oxigénpalackot. 11.30 kor a Déli-csúcson (8760 méter) teljesen elkapta őket a vihar. A Hillary Step nem jelentett számukra különösebb nehézséget. 13 órakor, hat és fél óra elmúltával, a csúcson álltak. Az utolsó lépeseket egymás mellett, közösen tettek meg. A csúcson levertek egy alumínium rudat, amelyen az Egyesült Államok zászlója lobogott. Az 1960-ban a vitatott kínai expedíció által állítólag hátrahagyott Mao-mellszobor sehol sem volt látható. Ez volt az Everest negyedik megmászása, és ők voltak a hetedik, illetve a nyolcadik látogatók a harmadik póluson. Leszállás közben az első lépéseknél észrevették, hogy oxigéntartályaik üresek. A 188 méter magasság különbséget a Hillary Stepen, amelyen mászni kellett, és a Déli-csúcshoz vezető (rövid) ellenlejtőt tehát „a lélegzetvételért erősen küzdve” tették meg, többletoxigén nélkül. A hátrahagyott palackból vett „zuhany” ezután mindennél jobban felfrissítette őket, A leszállás összességében nagyon lassan ment, négy órába telt, mire „a kimerültségtől támolyogva” ismét elérték a IV-D tábort, 17.30kor, összesen tíz és fél óra múlva. Dyhrenfurth ugyanazon a napon serpájával, ismételten filmezve; 8600 méter magasságot ért el – „a

Lhoce-csúcsnál jóval magasabb” –, és mivel addigra oxigénjének több mint a fele elfogyott, visszafordult, és 13.30-ra visszatért a VI-D táborba. Mindkét páros két éjszakát töltött a VI. táborban, és összesen legalább negyven órát több mint 8000 méter magasságban (többé-kevésbé hosszú időközökben mesterséges oxigén nélkül). Utána a pihenő és regeneráló szünetekben, amikor az egész csapat együtt volt az alaptáborban, végleg megszületett az elhatározás, hogy megkockáztatják az átmászást (traverzálást). Mivel a tervezettnél jóval több oxigént használtak el, csökkentett fejadagokkal kellett számolniuk. Döntő volt az időadatok és az időpont egyeztetése a nyugati és a déli csoport közt abból a célból, hogy a csúcson találkozzanak. Különösen nehéznek bizonyult a serpákat erre a második (kettős) támadásra rábírni. Május 16-ról 17-re virradó éjjel a Nyugati-gerinc csapatát a IV-Ny táborban, 7650 méter magasságban óriási vihar érte el. („Egyike volt a legvadabbaknak, amelyeket valaha átéltek.”) Két, egymással összekapcsolt sátort és bennük az amerikai Autent és Corbetet, valamint a négy serpát a vihar, miután elszaggatta a tartóköteleket, a sátorral együtt a nyugati tibeti oldal felé sodorta, a Rongbuk-gleccser irányába. A mélység szélén egy hótorlasz mentette meg őket. Auten visszaküzdötte magát Tom Hornbeinhez és Willi Unsoeldhez, akiknek a sátra kitartott. Mindnyájan életben maradtak, de a IV. tábor „romokban hevert”, támadásukat szétzúzta a vihar. De nem adták fel. Két pihenőnap után ismét előretörtek, hogy a IV. tábor helyreállítása után a tervezett két tábor helyett csak még egy tábort építhessenek ki, amilyen magasan csak lehetséges. Ez május 21-én sikerült 8300 méter magasságban, tehát a csúcsig 548 méter volt a magasságkülönbség, mintegy 100 méterrel több, mint a Déli-csúcs alatti VI-D táborból. A táborhely egy „ötven centiméter széles és két és fél méter hosszú párkány” volt. Itt csak Willi Unsoeld és Tom Hornbein maradt. A menetrendet betartották, odaát a VI-D táborban Barry Bishop és Luther Jerstad készenlétben állt. A Nyugati-gerinc kötélegyüttese május 22-én reggel 7 órakor indult. Útjuk nehezebbnek bizonyult, mint gondolták, a „Hornbein-folyosó” (ez a klasszikus Nagy Folyosótól nem messze jobbra van) repedéssé szűkül, a mászás nehéz. A nagyon meredek gerincélen teljes erővel beléjük kap a szél. Le kell tenniük a mászóvasat és a védőcipőt, hogy négy teljes kötélhosszat „nagyon kitetten és igazán lelkesen” másszanak, miközben „jobbra odaát” a Déli-csúcsot hamarosan jóval mélyebben látják. Aztán az utolsó hómező felett, „a lenyugvó nap utolsó sugaraiban megjelenik a ragyogó és a viharban vadul lobogó amerikai zászló”. 18.15-kor együtt lépnek a csúcsra. Tizenegy óra és tizenöt perces út után. Ez volt a csúcs hatodik megmászása, és ezen az új útvonalon az első (és mindmáig egyetlen). Jerstad és Bishop reggel 8 órakor indult és 15.30-kor érte el a csúcsot. Ez volt az ötödik megmászás a déli útvonalon, és az expedíciónak a második kötélpárosa. A Nyugati-gerincen semmit sem láttak várt barátaikból, a hívó kiáltásokra nem jött válasz. Kiadós pihenő után lassan leereszkedtek. Csak 8625 méteren, visszatekintve pillantottak meg egy fel-felvillanó zseblámpát. Két teljes órát vártak itt, mire Unsoeld és Hornbein megérkezett. Mire a Déli-csúcsot elérték, már alig voltak felismerhetők a nyomok, és a zseblámpájuk kimerült. Teljes sötétségben, lámpa és oxigén nélkül – ezt már mindkét kötélpáros rég elhasználta – még éjfélig megpróbáltak lépésről lépésre lejjebb jutni. Elestek, tántorogtak, bizonytalankodtak. Nem sokkal éjfél után szorosan egymáshoz simulva letelepedtek minden idők legmagasabb bivakjára. Túlélték. „A Csomolungma, az »Istenanya«, kegyesen mosolygott, a szél elállt.” Május 24-én este mindnyájan újra az alaptáborban voltak. Unsoeldot, Bishopot és Jerstadot súlyos fagyással a lábujjaikon Namcse Bazárig kellett vinni, onnan repülőgéppel jutottak Kathmanduba. Unsoeld és Bishop összes lábujját elvesztette. Hornbein és Jerstad maradandó károsodás nélkül megúszta. Az expedíció összesen 405 263 dollárba került.

Források:

A beszámoló szigorúan tartja magát Norman Dyhrenfurth cikkéhez, amely a Die Alpen című folyóirat 1964/IV., illetve az Alpinismus 1965/2. számában jelent meg, továbbá James Ramsey Ullmann-nak, az expedíció kísérőjének a Life 1963. szeptember 20-ai számában megjelent cikkéhez.

1969-1975 A Délnyugati-fal A Mount Everest 2200 méter magas Délnyugati-fala, amelyre Sir John Hunt 1953-ban, a jövőbe pillantva, még csak gondolni sem mert, tizenhat évvel később, 1969 őszén, először szemrevételezésként került napirendre. A probléma öt próbálkozás után, 1975 őszén ragyogó módon megoldódott. Az Everesten ezt a győzelmet is angol hegymászók aratták. Az elriasztó óriási fal a Nyugati-medence felső részén, 6600 méteren egy széles meredek szakasszal kezdődik, előépítménye jégből és sziklából áll, s 7000 métertől kezdve egy egyre meredekebbé váló csatornává szűkül, és 8000 méter felett egy több száz méter széles, 400 méter magas sziklatorlasz előtt végződik. A következő 400 méteren hómezők vannak, amelyeket viszonylag rövid, de nehéz sziklafokok szakítanak meg. Az átlagos hajlásszög 49 fok, ebből 1100 méteres szakaszon 58 fok. A nyugatról keletre enyhén emelkedő sziklatorlasz bástyája majdnem függőleges, legalább V. és VI. nehézségű. Ezen a torlaszon 8050 métertől maximálisan 8370 méterig minden kísérlet meghiúsul. A 8050 métert 1969-ben az első japán felderítő csoport már „az első próbálkozásra” elérte. 1970 tavaszán a japánok valósaggal elözönlik a Nyugati-medencét. Délnyugati-fal, délkeleti (normál) útvonal és síexpedíció a Déli-nyeregre, összesen 59 résztvevővel. Van még egy „világkötélparti” 13 nemzet résztvevőivel, egy „európai expedíció” és ismét egy nagy japán vállalkozás, 48 résztvevővel. (A Déli-nyereg útvonalon közben ismételten megmásszák az Everestet. 1972 őszén, tehát a monszun után, az angolok Chris Bonington vezetésével első kísérletüket végzik, amelyet 8300 méteren a tartós viharok miatt meg kell szakítaniuk. A csapat zömét azok a hegymászók alkotják, akiknek 1970-ben már sikerült megmászniuk az Annapurna déli falát, a nyolcezresek egészen nagy falai közül az elsőt, pontosan egy hónappal a Nanga Parbat 4500 méter magas Rupal-falának megmászása előtt. Bonington csapata elsőként egészen balra (nyugatra), a meredek torlasznál egy „repedést” vett észre, amelyen keresztül lehetségesnek látszott az áttörés a felső hómezőkre a monszun vége felé, vagy közvetlenül az után a következő hetekben (augusztusszeptember). Megtalálták tehát a kulcsot, és rendelkeztek is a hozzá szükséges képességgel. 1975-ben bizonyítottak. 1975. augusztus végétől szeptember középéig kiépítik a táborok láncolatát a központi folyosó legfelső részén, a 7800 méter magasságban levő V. táborig. Innen kiindulva szeptember 19-én Tut Braithwaite és Nick Estcourt áttör a torlaszon. Az „út” a hasadékig törékeny szikla, laza porhó, „a legnehezebb szakaszok egyikének” bizonyult, utána „elindultak a hasadék ismeretlen meredek sötétjébe”. Miután egy „hóborította sziklakaréjt” leküzdöttek (ahogy remélték), egy „kemény, lavinák által összepréselt hónyelvre” találtak, ami 200 méter után, a hasadék végénél kivezetett az „amfiteátrumba.” Mászóösztönükre hallgatva egy keskeny, 65 fok meredekségű „peremmel” próbálkoztak az áthajló sziklak alatt, és ez a perem a hasadékból kivezette őket a felső hómezőkre, egy „elfogadható” táborhelyre, ahol 8300 méteren a VI. tábort berendezhették. Nyitva állt az út a csúcs felé. Rögzített köteleken visszatértek az V táborba. Chris Bonington az első támadó kötélpárosba Dougal Hastont és Doug Scottot, a második csoportba Martin Boysent, Peter Boardmant, Mike Burke-öt és Pertembát, a serpák vezetőjét osztja be. Őket Nick Estcourtnak, Tut Braithwaite-nek, Ronnie Richardsnak és Ang Phurba serpának, és végül negyedik csapatként Chris Boningtonnak, Mike Thompsonnak, Allen Fyfe-nak és Lapka Dordzsénak kellett követnie. Szeptember 22-én Scott és Haston felmászik „jumár bilinccsel Tut és Nick kötelein”, és egy meredek gerincen elérik „egy hosszú harántolás kiindulópontját, amely a felső hómezőket átszeli”, a

VI. tábor helyét. Ang Phurba, Pertemba, Thompson, Chris Bonington és Mike Burke követi őket a szükséges felszereléssel „Bőven van cipelnivalójuk.” Másnap Scott és Haston leküzdi az út egy részét, egy hófolyosót, a sziklás terepet, „rendkívül törékeny sziklákat és porhavat”, és egy 500 méteres szakaszon elkészíti a kötélbiztosítást. Éjjel az oxigénálarcok alatt „felfrissülnek az alvástól” A csúcs elleni támadáshoz (szeptember 24.) Scott hátrahagyott egy pehelykabátot, de magával vitt egy főzőt; Haston pehelycipőt és bivakzsákot vitt, mindegyiknél volt két jégbalta, négy szeg, egy kalapács és az oxigénpalackok, amelyek takarékos fogyasztás mellett kitartanak a csúcsig és vissza. A Déli-csúcsot csak 15.30-kor érték el. Hastonnak útközben nehézségei voltak az oxigénkészülékkel. A Déli-csúcshoz vezető folyosóban a 65 fok meredekségű sziklát hó borította, amely egy körülbelül 60 méteres szakaszon a szó szoros értelmében mellig ért. Erőt emésztő, rendkívül kényes helyzet volt. Dougal Haston először a Déli-csúcson akar bivakolni, de Doug Scott, amíg vizet melegítenek iváshoz, rábeszéli arra, hogy még induljanak neki a csúcsgerincnek. A Hillary Stepen „tizenkét méter hosszú hópadot” találnak, amelyet harminc perc alatt leküzdenek. Visszafordulásról most már nincs szó. Nem sokkal utána Scott valami vöröset lát a tetőn. Amikor fent vannak, kiderül, hogy a „vörös tárgy egy háromláb, vörös szalagokkal és egy rozettával. Olyan, mint egy májusfa”. Doug Scott ezután a következőket írja: „Letettük az álarcunkat. A lenyugvó nap sugarainál láthattam Douglas boldog arcát. Gratuláltunk egymásnak. Miközben a tájat csodáltuk, a szél elcsendesedett. Sokkal több volt, mint amit reméltünk. A Rongbuk-gleccseren túl északra és nyugatra ezüst szálak szőtték át a barna tibeti földet. Minden irányban hegycsúcsokat láttunk. Megpróbáltuk felsorolni őket, lenéztünk az északi oldalra, és visszagondoltunk arra, amit a történelemkönyvekből tudtunk. A sűrű felhők megszűrték a napsugarakat, helyenként igazi fényrobbanással törtek át a felhőtakarón. Addig figyeltük ezt a színjátékot, amíg már csak fél óránk maradt az est beálltáig. Semmit sem hagytunk a csúcson, mert nem volt mit ott hagynunk, ” Mire elérték a Déli-csúcsot, már teljesen sötét lett. 8760 méteren, hólyukakban bivakoltak. (A bivak magassági rekordot tizenhét éve egy amerikai tartotta.) Az oxigén 19.30-kor kifogyott, a főző éjfélig égett. Az ital: forró víz. A túlélésre összpontosítva ezt a kilencórás Everest-éjszakát örökkévalóságnak érezték. Reggel 5.30-kor előmásztak a lyukakból, és 9 órakor elérték a VI. táborban levő sátrukat. „Biztonságban voltunk. Bemásztunk a hálózsákunkba, meggyújtottuk a főzőt, oxigént lélegeztünk be. Utána értesítettük Christ...” 26-án a Peter Boardmanből, Pertembából, Martin Boysenból és a Mike Burke-ből álló csoport elindult a csúcsra. Boysen elvesztette az egyik mászóvasát, és az oxigénfelszerelése meghibásodott, ezért visszatért a VI. táborba. Burke egyedül követte Pertemba és Boardman nyomait és köteleit, mindketten az egyre bizonytalanabbá és viharosabbá váló időben érték el a csúcsot. Csak pár percig maradtak odafenn. A lemászás tizenötödik perce után a sűrűbbé vált ködből előbukkant Mike Burke magános alakja, aki „kezében filmfelvevő géppel és megszállottan tartott a csúcs felé”. Rá akarta beszélni őket, hogy menjenek vele vissza. Nem voltak hajlandók, és így Burke egyedül folytatta az útját. Az Everest csúcsára felfelé menet Mike Burke eltűnt. Társai a Déli-csúcson csak néhány méterre látva „egy óra hosszat vagy talán tovább is” hiába várták. „Most a heves vihar miatt a saját életükért kellett küzdeniük, és ezért elhatározták, hogy lemásznak. Támolyogva érték el a VI. tábort...” Himalája-sors.

Doug Scott az expedícióról szóló beszámolójához az alpinizmus nagy kalandjának jövőjére vonatkozóan néhány megjegyzést fűz. Többek között ezt mondja: „Csak később fog kiderülni az, hogy lesz-e történelmi jelentősége a mászásunknak. Bizonyára nem fog lezárulni vele az alpinizmus.

Miért is zárulna le, még van két meghódítatlan Everest-fal; a Rongbuk-gleccsertől a közvetlen Északnyugati-fal és a Kangcsung-gleccsertől a Keleti-fal. És ott vár még a Dhaulagiri óriási déli fala és a K2 déli pillére... A világ három legmagasabb hegye kivételével, ahol az utánpótlás és az ellátás problémája továbbra is szerepet fog játszani, és ahol kétségtelenül oxigént fognak használni, majdnem minden Himalája-csúcsnak vannak még járatlan útvonalai, ahol az alpesi stílusban való megmászás feltételei adottak. Már voltak Himalája-csúcsok, amelyeket alpesi stílusban másztak meg... ha a hegymászók megértik az ezeken a hegyeken gyűjtött tapasztalatokat, helyesen tudják alkalmazni, és a ma szokásos technikai lehetőségekkel kombinálják – azokra a lehetőségekre utalok, amelyeket az Everest, a Makalu és az Annapurna újabb megmászásánál alkalmaztak –, akkor számtalan alkalom adódik még fantasztikus kalandokra.”

Források: Az ismertetés Doug Scottnak a Mountain 1976. január-februári 47. füzetében megjelent közleményére, annak az Alpinismus 1976. évi 6. számában megjelent, H. Bergmanntól származó fordítására és a szerző jegyzeteire támaszkodik, amelyeket Dougal Haston 1977 októberében Münchenben tartott előadásán készített.

1975 Két nő a világ tetején 1975 tavaszán az Everest két ízben is szerepelt a lapok vastag betűs címeiben. A világ tetejét első ízben érték el nők: május 16-án a japán Dzsunko Tabei; május 27-én a tibeti Phantog, egy nagy kínai expedíció vezetőhelyettese. Lássuk először a kínai vállalkozást. A Kínai Népköztársaság 1960-ban közölte, hogy három kínai hegymászó, Vang Fu-csu, Csan Jinghua, Lui Lien-man és a tibeti Konbu az Északi-nyereg-Északi-gerinc útvonalon megmászta az Everestet. A csúcsra május 25-én pekingi idő szerint 4.20-kor (helyi idő szerint 2.20-kor), tehát késő éjjel jutottak fel. A csúcson hátrahagyták Mao Ce-tung mellszobrát. A csúcsról nem voltak fényképek, és a nyilvánosságra hozott jelentésekben a terep leírása kevéssé volt pontos. Továbbá: egyik későbbi csúcscsoport sem találta a Mao-mellszobrot. Ezért nyugaton kétségbe vonták a csúcs elérését. (E könyvben szerepel egy jegyzék az expedíciókról, amely tartalmazza a kínai vállalkozást. A csúcs megmászásának jegyzékén ez az expedíció valós számozás nélkül, zárójelben szerepel.) Miután a Kínai Népköztársaság viszonylag megnyitotta a határait, és a nyugati tudósítók beutazási engedélyt kaptak, lehetővé vált a végleges tisztázás. Annál is inkább, mivel az 1975. május 27-i sikeres megmászás nem kétséges. Az expedícióról szóló hivatalos jelentést az 1960. évi csúcspartinak ugyanaz a Vang Fu-csu nevű tagja írta alá, aki az „1975. évi Everest Expedíció szervező pártbizottságának vezető tagja”. A jelentés az Everestet először írja Qomolangma Fengnek (a Mountain írásmódja szerint). Az akkori csapat egyik tagja, a tibeti Gonpo (előzőleg Konbu néven szerepelt) ismét jelen volt. A nyilvánosságra hozott jelentéseken és a számos fényképen kívül nyilvánosságra hoztak még egy rendkívül nagy benyomást keltő dokumentumfilmet is az expedícióról, egészen a csúcsig, ezt 1976-ban a trienti hegyi fesztiválon bemutatták. Az expedíció tagjait Lhaszában a Potala alatti nagy téren egy népünnepélyen búcsúztatták: tibeti népviseletben táncokat mutattak be, a fiatalok zászlócskákat lengettek, és számos tarka játékléggömböt eresztettek fel. Egy hosszú tehergépkocsi-karaván vitte az expedíciót egy szélesen kiépített, bitumenes úton a Himalája hegylánchoz. Az alaptábort 3000 méter magasságban a Rongbukkolostor közelében rendezték be, amely azonban a filmen nem látható. A tábor egy tucat nagy sátorból áll, amelyek egy széles táborutca és a sorakozótér két oldalán helyezkednek el, és pontosan olyan, mint egy zászlóalj vagy annál nagyobb katonai egység tábora. A katonai, illetőleg katonai jellegű vezetés és rend, amelyhez hozzátartoztak a létszámellenőrzések, a zászlóparádé, a parancshirdetések, a törzsmegbeszélések és a rövid beszédek, egyértelmű volt. Vang Fu-csu csak annyit árul el, hogy szállítóoszlopként katonákat vetettek be, mégpedig nyilvánvalóan az Északi-nyergen keresztül. A felvonulási útvonalat a 7007 méter magasságban levő Északi-nyereghez – amelyet hasadékok szabdalnak át és nagyon lavinaveszélyes – különleges osztagok (harminc edző és fiatal hegymászók) derítették fel, és készítették elő létrákkal és kötelekkel. „Egy katonákból és tibetiekből álló csoport – írja Vang – edzők vezetésével hat nap alatt ötször mászta meg az Északi-nyerget”, hogy az összes anyagot, köztük száz oxigénpalackot is, felvigyen a IV. táborba, mint előretolt főtáborba. A két csoportban végrehajtott első támadási kísérletet, amely április 24-től május 8-ig tartott, az állandó viharok miatt félbe kellett szakítani. Ezalatt harminchárom hegymászó érte el a 8200 méter magasságot, a VI. tábort. A hegyen eltöltött tizenhárom nap után a csapat „fizikai erejének végére ért”, és visszarendelték az alaptáborba. A második támadásra közelebbi adatok nélkül csak az utal, hogy a VI. tábort 100 méterrel magasabbra, 8300 méterre helyezték át, és 8680 méter magasságban berendezték a legfelső tábort. Május 17-én és 18-án az alaptáborból két csoportban elindul a harmadik csapat, három nő és tizenöt férfi, akiket a 29 éves tibeti Sodman Norbu és a 37 éves Phantog, egy tibeti nő vezet, aki az

egész expedíció helyettes vezetője, s az expedíció folyamán lett a párt tagja. A csapatot nagy segélyosztagok kísérik. Mire május 25-én felérnek a VI. táborba, két nő és hét férfi kimerültség miatt kénytelen feladni. Amikor egy viharos nap után, május 26-án déltájban kitisztul az idő, a csoportbizottság mint parancsnokoló szerv a csapat egy részét elindítja, hogy a felmenetel további útvonalát, ahol jeges részek és függőleges sziklalépcsők vannak, ellássa rögzített kötelekkel és fémlétrákkal, miközben a kilences csoportnak a VI. táborban tartózkodó része felmászik a csúcstáborig (360 méter szintkülönbség). Ezzel kapcsolatban Vang Fu-csu ezt írja: „A gerinc a csúcstábortól a »Second Step«-ig (második lépcsőfok) tart.” 23 órakor megbeszélés után elhatározták, hogy mind a kilencen elindulnak a csúcsra. Május 27-én „még sötétben” két kötélpáros elindul, és másfél órai megszakítás nélküli mászás után, 9.30-kor eléri a „második lépcsőfok” csúcsát. Itt ellentmondások vannak. A második lépcsőfoknak 8570 méter és 8600 méter között kell lennie, ahol egy 30 méter magas üvegsimaságú sziklafal, amelynek hajlási szöge 60-70 fok, s felette még egy három méter magas függőleges fal emelkedik. Ezek nyilvánvalóan azok a helyek voltak, amelyeket délután előkészítettek. A legfelső tábor magasságát azonban ismételten 8680 méterben adják meg, tehát magasabban, mint „a második lépcsőfok teteje”. A tízperces pihenő alatt minden hegymászó két-három percig oxigént lélegzett be (percenként 2-5 litert). Lelkes hangulatban voltak. A viszonyok továbbra is nehezek maradtak. Még 60 méterrel a csúcs alatt meg kellett kerülni „egy majdnem függőleges jéglejtőt” egy északi irányú harántolással, és rézsútosan kellett egy sziklafal felett átmászni. Ebben a szakaszban az egyik résztvevő elvesztette az eszméletét, de oxigénbelégzés után újra magához tért. 14.30-kor elérték a csúcsot. Leszúrták a három méter magas csúcsjelzőt – a háromlábat –, zászlókat húztak fel, fényképeztek, filmeztek, kőzetmintákat gyűjtöttek, jég- és hómintákat vettek. Phantogról távméréssel EKG-t csináltak, amihez a tibeti nőnek hét percig a csúcson feküdnie kellett. A hegymászók hetven percig maradtak odafenn, nyilvánvalóan nem fújt a szél. Ez alatt az idő alatt nem használtak mesterséges oxigént. Mindenkinél volt egy oxigénes palack, és a jelentés nyomatékosan utal arra, hogy a többiekhez hasonlóan Phantog is maga vitte a saját palackját. Estére minden fennakadás nélkül visszatértek a csúcstáborba. Május 29-én mindnyájan újra az alaptáborban voltak. Nagyon szép sikert arattak. Azok, akik a csúcson voltak, a következők: Phantog asszony (37 éves, három gyermek anyja), Szodnam Norbu (29 éves), Lhoce (37 éves), Szamdrup (23 éves), Darphuntszo (30 éves), Kunga Paszang (29 éves), Tzering Tobigal (29 éves), Ngapo Khien (21 éves) és az egyeden kínai, Hon Sengfu (36 éves). Öten közülük különböző beosztást töltenek be a hadseregben. Lhoce és Hon Seng-fu részt vett az 1964. évi sikeres Sisa Pangma (8015 méter) és az 1960. évi Everest-expedícióban. Phantog asszony megmászta a hétezres Musztag Atát és a Konga Eiubie Tagot. A kínaiak az Everestet, mint előzőleg már említettük, Qomolangma Fengnek, de Csomolongmannak és Dzsolmolungmannak is nevezik. Az Everest-film francia szövegében a név fonetikusan Csomolöngmának, esetleg Csolmolöngmónak is hangzik. A tibeti Phantog asszony nem tudta, hogy május 27-én nem ő volt az első nő a világ legmagasabb hegyének csúcsán, és a japán Dzsunko Tabei asszony, amikor május 16-án az Everest csúcsán állt, nem sejtette azt, hogy a végleges női alpinista magassági világrekordot tizenegy nap múlva meg kell osztania egy másik asszonnyal. Ez a távol-keletiesen bájos, de egyúttal erős testalkatú, rendkívül rokonszenves 35 éves japán nő férjezett, egy hároméves lány anyja. Az általános iskola negyedik osztályába járt, amikor az első hegyet megmászta. (Az általános iskola Japánban is nyolcosztályos – A ford.) Tanulmányainak befejezése után sikerült neki a Tanigavadaken – a japán hegymászók legkedveltebb és legveszélyesebb hegyén (több mint 600 halott) – télen, mint első nőnek, három nap alatt végigmásznia az Ojo-Gampeki-utat (VI).[28] Férjével a hegymászók között ismerkedett meg.

1970-ben járt első ízben a Himalájában, és a szintén teljesen nőkből álló expedíció tagjaként megmászta az Annapurna III-at (7577 méter). Az Everesten aratott történelmi győzelmét „hegymászói pályafutása természetes továbbfejlődésének” és az „egész csoport sikerének” tekinti. Ez a csoport tizenöt nőből állt, vezetője a 42 éves Eiko Hiszano. A hegymászóvezető Dzsunko Tabei volt. A vállalkozást az 1971-ben alakult japán Női Himalája Klub szervezte, amelynek pontos neve „Női klub Himalája-expedíciók előkészítésére és kivitelezésére”. A becsvágyó nőknek egy erős serpacsoport segített céljuk elérésében. A követelmény erős idegzet és alpinista állóképesség volt. Május 4-re virradó éjjel a Nupce hómezőiről egy lavina söpört le a II. táboruk felett, amely a Khumbu-jégletörés felső szélétől nem messze egy kis magaslaton állt. Hét nő és hat serpa könnyű sérüléseket szenvedett, és értékes anyagok vesztek el. Nagyon nagy szerencséjük volt, és ki tudták magukat szabadítani a hóból. Bátran viselték el a megrázkódtatást. Jurioco Vatanabe asszonynak (két gyermeke van, az egyik 5, a másik 6 éves) és Ang Tzeringnek május 15-én a Délkeleti-gerincen 8500 méter magasságban sikerült felállítania a döntő jelentőségű VII. tábort. Vatanabe a IV. táborig (7600 méter) szívósan még maga is tízkilós terhet vitt fel, és kijelölték egy későbbi csúcs-kötélpárosba. Erre azonban nem került sor. A gerinctáborban töltött éjszaka után Dzsunko Tabei és Ang Tzering, a serpák szirdarja május 16án délben, jó időben feljut a csúcsra. Semmit sem mondanak arról, hogy amikor lefelé az Északigerincen az Északi-nyeregig végigtekintettek, valami különöset észleltek volna. Ebből arra következtethetünk, hogy a kínai expedícióról semmit sem tudtak.

Források: a Mountain és az Alpinismus 1975. évfolyaménak közleményei és saját jegyzetek a „Nouvelle conquête du plus haut sommet du monde” (A világ legmagasabb csúcsának újabb meghódítása) című film alapján.

Zárszó Egy expedíciós tudósítás nem regény, ezért azt hitelesen nem mondhatja el, még kevésbé írhatja le senki, aki abban nem vett részt. Minden expedíciós tudósítást csak a résztvevők ellenőrizhetnek, és elsősorban ők bírálhatnak. Egy expedíciós tudósításnak elsősorban a tényeket kell tartalmaznia, és minden résztvevőnek meg kell adni a lehetőséget, hogy magát a történettel azonosíthassa. Ez nem azt jelenti, hogy csak egy igazi expedíciós történet lehetséges, annyi valós történet létezik, ahány résztvevője volt. Egy regénynél a szerzőnek joga van ahhoz, hogy személyes tapasztalatait, ismereteit és igazságait egy költött történetre rávetítse. Egy expedíciós tudósításban nincs költött történet és nincs regényhős. Megírásának művészete bizonyára abban áll, hogy egy megtörtént és örök élményt valósan visszaad, és a szerzője a saját érzéseit „énformában” mondja el. Aki nem tud valamit előadni, nincs is mondanivalója. Reinhold Messner

Messner hegymászó teljesítményei 1950 Az első háromezres a Dolomitokban 1965 Az Ortler Északi-falának első egyenes megmászása; az első út a Nyugati-Alpokban 1966 A Walker-pillér a Grandes Jorasses-on 1967 Civetta, Északnyugati-fal, a barátok útja, 1 megmászás 1968 Az Eiger Északi-pillére, 1 megmászás 1969 Expedíció az Andokban; a Droites északi fala, 1 egyéni vállalkozás, a Philipp-szakasz a Civettán, 1. egyéni vállalkozás 1970 A Rupal-szárny 1 megmászása a Nanga Parbaton (8125 m) 1971 Expedíciók Iránban, Nepálban, Új-Guineában, Pakisztánban és Kelet-Afrikában 1972 A Manaszlu Déli-fala (8156 m), 1. megmászás 1973 Első megmászások a Dolomitokban 1974 Aconcagua – Déli-fal (6959 m), 1 megmászás; Eiger-fal 10 óra alatt 1975 Hidden Peak, Északi-fal (8068 m), a Karakorumban, kötélpárosban 1976 „Az éjféli nap falá”-nak 1. megmászása a Mount McKinleyn 1977 Expedíció a Dhaulagiri Déli-falához, a Himalájában 1978 Mount Everest (8848) 1978. május 8-án, elsőként oxigénkészülék nélkül 1978 A Nanga Parbat (8125 m) megmászása egy új útvonalon keresztül, teljesen egyedül 1979 A K2 (8611 m) megmászása, rekordidő alatt

A szerzőről Reinhold Messner 1944. szeptember 17-én született Villnößben (Dél-Tirol). Egy kilencgyermekes tanító második gyermekeként a Dolomitok villnößi völgyében nőtt fel, és apja vezetésével már korán felment a hegyekbe. A hegymászást ötéves korában kezdte el Leérettségizett, magas és mélyépítést tanult, és három évig matematikát tanított Megnősült, és 1977-ben elvált. Reinhold Messner hegyet mászott, írt és ismét hegyet mászott. Első könyvét 24 éves korában írta. Időközben 17 könyve jelent meg, ezek közül 9 a BLV kiadónál. Könyveit több nemzetközi díjjal tüntették ki Everest. Expedition zum Endpunkt (A cél: a Mount Everest) és Alleingang. Nanga Parbat (Egyedül a Nanga Parbatra) című könyvei több hónapon át a Spiegel bestseller-listáján szerepeltek a tíz első könyv között. Önálló riportjai jelentek meg a Sternben, a Geóban, a Zeit-Magazinban és a Bunteban. Legújabb könyvei, a K2 Berg der Berge (K2 – a hegyek hegye), amely dokumentum az expedíció lefolyásáról, a csúcs megmászásáról és a megmászás pszichológiai hátteréről, 1980-ban jelent meg a BLV-nél, a Der gläserne Horizont, Durch Tibet zum Mount Everest (Az áttetsző Horizont. Tibeten keresztül az Everestre) pedig 1982-ben, ugyancsak a BLV gondozásában. Reinhold Messner 1971 óta szabadfoglalkozású alpinista. Előadásokat tart, könyveket ír és tanít az általa alapított és vezetett villnößi Dél-Tiroli Alpinista Iskolában

Ábrák jegyzéke Az 1922 és 1924 évi angol expedíciók az északi oldalon, és az elért magasságok (Hellmut Hoffmann rajza) A Himalája vonulata (Hellmut Hoffmann rajza Tomoja Iozava: Trekking in the Himalayas c. műve alapján) A Mount Everestre vezető klasszikus útvonal (GEO/G. Lange rajza) Felvonulási útvonal az Everest-alaptáborhoz, és a klasszikus Délkeleti-gerinc útvonal (Hellmut Hoffmann rajza Tomoja Iozava: Trekking in the Himalayas c. műve alapján) Felvonulási útvonalunk a csúcshoz (Részlét a Német és az Osztrák Alpin Egyesület és a Német Kutató Munkaközösség által kiadott Mount Everest térképből – 1957) A táborlánc (GEO/G, Lange rajza) Az Everestre vezető négy különböző útvonal, és első megmászóik (Hellmut Hoffmann rajza)

Ábrák

Jegyzetek

[1] Rudolf Skuhra: Sturm auf die Throne der Götter (Az Istenek trónjának ostroma), Büchergilde Gutenberg, Frankfurt, 1950. [2] Nine who climbed Qomolonga Feng (Kilencen, akik megmászták a Csomolungma Fenget), Hivatalos kínai jelentés, Mountain, 46/1975. [3] E. F. Norton, D. S. O.: „Der Versuch von Norton und Somervell”, in: „Bis zur Spitze de Mount Everest” – Die Besteigung 1924, Verlag Schwabe & Co, Basel, 1926. (Norton és Somervell kísérlete a „Mount Everest csúcsáig – az 1924. évi megmászás” című könyvében.) [4] Tigriseknek nevezik a legjobban képzett és felszerelt, a legnagyobb magasságokban mozgó teherhordókat, azokat, akik a közelmúltban 8000 méter fölé jutottak. – Szerk. [5] N. E. Odell: „Der Versuch von Mallory und Irvine” in: „Bis zur Spitze de Mount Everest” – Die Besteigung 1924, Verlag Schwabe & Co, Basel, 1926. [6] Rudolf Skuhra: Sturm auf die Throne der Götter (Az Istenek trónjának ostroma), Büchergilde Gutenberg, Frankfurt, 1950. [7] Zampa – árpalisztből készült hústalan étel – Szerk. [8] Lámaista – azokat a buddhistákat nevezik így, akiknek a lámák a papjaik – Szerk. [9] Gurkha – Nepál lakosságának többségét alkotó, katonai erényeiről nevezetes népcsoport – Szerk. [10] Western Cwm (ejtsd: Kum) – walesi nyelven: Nyugati völgykatlan. Az elnevezés az 1924-ben eltűnt Mallorytól származik. – Ford. [11] Csang – A nepáli sör neve – Szerk. [12] Jégletörés – a gleccsernek az a része, ahol nagyok a szintkülönbségek. – Ford. [13] Sérac – egymásra torlódott jégtömbök a hegyekben. – Szerk. [14] Zöld jég – igen öreg, kemény jég. – Szerk. [15] Fóka – felmenetnél a sítalpakra szerelt visszacsúszást gátló szőrme. Eredetileg fókaprém, ma műszőrme. – Szer k. [16] Mászókengyel – a beépített kötélen, a mászó által felfelé csúsztatott félautomata berendezés, ami meggátolja a visszacsúszást. – Szerk. [17] Bivakolás – szabadban éjszakázás. – Szerk. [18] Megjegyzés: a sárkányrepülést nem sikerült végrehajtani. [19] Megjegyzés: A Mount Everest csúcsáról való visszatérés után sem lépte túl ez az érték a 60 százalékot, és egy csúcsmászónak sem voltak olyan panaszai, amelyeket a vér besűrűsödésével lehetett volna magyarázni. [20] Az önfegyelem itt nem csak a nem kívánt folyadék felvételére, hanem a hó és a jég olvasztásának időigényes és nehéz körülmények közötti elvégzésére is vonatkozik. – Szerk. [21] Hillary Step – Sir Edmund Hillaryról, az Everest első megmászójáról elnevezett legmeredekebb gerincfelszökés neve a csúcs előtt. – Szerk. [22] Hóerkély (vagy hópárkány) – hófúvás által keletkezett, a hegy gerincén túlnyúló hóakadály, aminek a nagyságát rajta haladva nem lehet felmérni (leszakadási veszély!) – Szerk. [23] 1953-ban Hillary és Tenzing – az első csúcssiker alkalmával bejárt – útvonala. – Szerk. [24] Robert Schauer hiteles magnetofonfelvétele alapján. [25] Igen jó hőszigetelő, könnyű műanyag lap. – Szerk. [26] Tengeri fű (Zostera marina) – e növény leveleivel az indiánok húsételeiket ízesítik. – Ford. [27] A kínaiaknak a Mount Everesten 1975. május 27-én elhelyezett csúcsjelzése fémből. – Szerk. [28] A mászóutakat nehézség szerint I-VII. osztályba sorolják.

TARTALOM AZ ELKÉPZELÉS Egy elképzelésből utópia lesz Álarccal vagy anélkül Norton és Mallory próbálkozásai Se híre, se hamva Megszállottak, sarlatánok, győztesek A HEGY Dava Tenzing kalapja Mi van, ha... Jak és jeti A jégletörésben[12] Tábori munka – tábori élet Falomlás Teljesen egyedül A Sárga Pad Élve eltemetve Egy whiskysüveg tele vérrel Fel a hegyre Lehetetlen Mindenki el akarja érni a csúcsot Az első csúcssiker Balsiker Tartozik vagy követel Munkára fel Úton a végcél felé Egy nyolcezres, egy kórház és egy borospince. A beteljesülés után visszamaradó űr Lélekben úton Az Everest megmászásának huszonöt esztendeje Everest-krónika Expedíciók 1921 és 1978 között Sikeres csúcsmászások 1953 A gúla csúcsa 1963 Az első keresztezés 1969-1975 A Délnyugati-fal 1975 Két nő a világ tetején Zárszó Messner hegymászó teljesítményei A szerzőről Ábrák jegyzéke Ábrák Jegyzetek

Table of Contents AZ ELKÉPZELÉS Egy elképzelésből utópia lesz Álarccal vagy anélkül Norton és Mallory próbálkozásai Se híre, se hamva Megszállottak, sarlatánok, győztesek A HEGY Dava Tenzing kalapja Mi van, ha... Jak és jeti A jégletörésben[12] Tábori munka – tábori élet Falomlás Teljesen egyedül A Sárga Pad Élve eltemetve Egy whiskysüveg tele vérrel Fel a hegyre Lehetetlen Mindenki el akarja érni a csúcsot Az első csúcssiker Balsiker Tartozik vagy követel Munkára fel Úton a végcél felé Egy nyolcezres, egy kórház és egy borospince. A beteljesülés után visszamaradó űr Lélekben úton Az Everest megmászásának huszonöt esztendeje Everest-krónika Expedíciók 1921 és 1978 között Sikeres csúcsmászások 1953 A gúla csúcsa 1963 Az első keresztezés 1969-1975 A Délnyugati-fal 1975 Két nő a világ tetején Zárszó Messner hegymászó teljesítményei A szerzőről Ábrák jegyzéke Ábrák Jegyzetek